Sabine

Ebert

A BÁBA TITKA

A fiatal bábának, Marténak menekülnie kell a kegyetlen Wulfhart várúr elől,

aki halva született fia miatt érzett bánatában a lányt hibáztatja. Nagy
nehézségek árán, hogy életben maradhasson, csatlakozik egy csapatnyi
telepeshez, kiknek vezetője, a nemesi származású lovag, Christian rögtön
szerelmes lesz a lányba.
 General Press Kiadó ALAPÍTVA 1988-BAN
A mű eredeti címe Das Geheimnis der Hebamme
Copyright © by Droemersche Verlagsanstalt Th. Knaur Nachf. GmbH & Co. KG,
Munich, Germany
www.sabine-ebert.de
A kötet az AVA International GmbH, Gennany (www.ava-international.de)
közreműködéséveljelent meg.
Hungarian translation © B. Szabó Károly
© General Press Kiadó
Az egyedül jogosított magyar nyelvű kiadás.
A kiadó minden jogot fenntart, az írott és az elektronikus sajtóban részletekben
közölt kiadás és közlés jogát is.
Fordította B. SZABÓ KÁROLY
Szerkesztette CSORDÁS KATA
A borítótervet KISS GERGELY készítette

ISBN 978 963 643 433 5

Kiadja a GENERAL PRESS KIADÓ
1138 Budapest, Viza utca 9-11. fszt. 2.
Telefon: 359-1241, 270-9201 Fax: 359-2026
www.generalpress.hu
generalpress@generalpress.hu
Felelős kiadó LANTOS KÁLMÁNNÉ
Irodalmi vezető KISS-PÁLVÖLGYI LÍDIA
Művészeti vezető LANTOS KÁLMÁN
Felelős szerkesztő SZALA BOGLÁRKA
 Tartalomjegyzék
Szereplők
Prológus
ELSŐ RÉSZ A telepesmenet
1167. Frankföld
A menekülés
Ugyanebben az időben a meisseni várban
Úton
Az átok
A párbaj
A figyelmeztetés
A támadás
Az élet fűszere
A Sötét Erdő
MÁSODIK RÉSZ Két idegen világ között
Audiencia az őrgrófnál
Hedwig fiai
A lakoma
Az öregasszony
Kiszolgáltatva
Kockázatos szövetség
Az esküvő
Szerencsétlen hazatérés
Bizalmas beszélgetések
HARMADIK RÉSZ Felfedezések
1168. május
Vissza a várhegyre
Gyanú alatt
Gyors döntések
Úton a császárhoz
1168 júniusa, birodalmi gyűlés Würzburgban
 Finom fonalak
Külön utakon
Berthold faluja
Tervek a jövőre
A vadászat
NEGYEDIK RÉSZ Az árulás
1169. április
Randolf bevonulása
Az újonnan érkezettek
Előjelek
A vésztörvényszék
Fogságban
Halálos üzenetek
A keresés
Landsberg vára Lipcse mellett
A szabadulás
Az éjszaka
A leszámolás
A döntés
A hazatérés
Utószó
 Szereplők
A regény fontosabb szereplőinek felsorolása. A történelmi személyeket *-gal
jelöljük.

Christiansdorf lakosai
Marthe, fiatal bába és a gyógynövények szakértője
Christian, a meisseni őrgróf, Otto von Wettin szolgálatában álló lovag, a
telepesek vezetője*
Lukas Christian apródja
Jonas kovács és fiatal felesége, Emma
Hildebrand, a falu rangidős gazdája, felesége, Griseldis és fia, Bertram Guntram
és felesége, Bertha
Wiprecht, özvegyember, fia, Kari és lányai, Marie és Johanna
Grete, idős özvegyasszony és fiai, Martin és Kuno
Kaspar és Hiltrud Gernot, szénégető
Bartholomäus, plébános
Hermann bányamester és leánya, Gertrud
Hartwig, az uradalmi birtok Randolf által megbízott intézője

Meissen Otto von Wettin, Meissen őrgrófja*

Hedwig, a felesége*
Albrecht* és Dietrich*, az őrgróf fiai
Gerung, Meissen püspöke*
Hermann, császári várgróf
Randolf, Otto leghatalmasabb vazallusa, Christian kérlelhetetlen ellensége
Giselbert, Ekkehart és Elmar, Randolf barátai
Raimund, lovag Otto szolgálatában, Christian barátja
Elisabeth, Raimund felesége
Richard és Gero, Christian barátai
Arnulf, fegyvermester Otto szolgálatában
Aloisius, asztrológus
 Susanne, cseléd Hedwig szolgálatában
Josefa, javasasszony
Oda, titokzatos vendég Otto udvarában

Főnemesség és papság
Staufen Barbarossa Frigyes császár*
Burgundiái Beatrix*, Frigyes felesége
Oroszlán Henrik*, Szászország és Bajorország hercege
Matild, Henrik felesége*
Medve Albert, brandenburgi őrgróf, Hedwig apja és Oroszlán Henrik
kérlelhetetlen ellensége
Otto testvérei: Dedo von Groitzsch*, Dietrich von Landsberg, Ostmark
őrgrófja*, Friedrich von Brehna gróf és Heinrich von Wettin*
Konrad*, Dietrich von Landsberg fia
Wichmann, magdeburgi érsek*
Rainald von Dassel*, kölni érsek, hosszú évekig a császár kancellárja és
bizalmasa
(Vas) Lajos*, türingiai tartománygróf
Christian von Oldenburg*

További személyek Wulfhart, Marthe szülőfalujának várura

Irmhild, Wulfhart fiatal felesége
Oswald és Ludolf, Wulfhart fegyveres szolgái, akik Marthét keresik
Friedrich és Hans, hallei sófuvarosok
Ludmillus, utazó énekes és kísérője, Hilarius
Berthold* és Konrad*, Christiansdorf szomszéd falvainak urai
 Prológus
Sok száz évvel ezelőtt az életnek világos keretei voltak. Mindenkinek születésétől
kezdve saját helye volt a világban. A dolgok azonban hirtelen megváltoztak. Aki
csatlakozott a kelet felé induló telepesekhez, lehetőséget kapott egy új, jobb életre.
Ennek azonban nagy ára volt. A vakmerőknek, akik kevés vagyonnal keltek útra,
minden hidat fel kellett égetniük maguk mögött, és a bizonytalanságba indultak.
Sötét erdőkön át, ismeretlen országok felé, messzebbre, mint ahol a földkerekség
végét sejtették. Nem tudták, mi várja őket a célnál. Csak azt tudták: nem mindenki
ér majd oda. Mégis ezrek keltek útra. És váratlan dolgok történtek.
 ELSŐ RÉSZ

A telepesmenet
 1167. Frankföld
– Gyerünk, üsd, amíg megtanulja az engedelmességet! – szólította fel Ludolf
dühtől fújtatva idősebb kísérőjét. Oswald, a vár nehézfegyverzetű szolgáinak
vezetője már ökölbe szorította jobb kezét. Csodálkozva és dühös élvezettel figyelte
a gesztenyebarna copfos, törékeny lányt, aki előtte állt.
Még senki sem mert ellenkezni vele – főleg nem egy nő. Ez itt előtte szinte még
gyerek volt, és a válláig sem ért. Erős ökle egyetlen csapásával széttörhette volna a
lány állát vagy az orrát. Ezzel azonban nem tenne jó szolgálatot az urának, akinek
épségben volt szüksége a lázongó fehérnépre – egyelőre.
Marthe, aki miatt a szolga mérgelődött, annyira kétségbe volt esve, hogy teljesen
elfeledkezett róla, milyen veszélyes összetűzni az egész faluban hírhedt kötekedő
férfival.
– Nem látod, hogy a halálán van? Most nem mehetek el innen! – kiáltotta
Marthe magánkívül, és elfordult, hogy ismét a halálos beteg Serafine-nel
foglalkozzon, aki a nevelőanyja és a falu bölcs asszonya volt.
Most már Oswald is dühös lett. Ha ez a hitvány teremtés már az uramnál
szolgál, akkor majd megtanítom az engedelmességre, gondolta dühösen. Egy
pompás pillanat erejéig elképzelte, hogy a lány sírva térdel előtte a padlón, és
kegyelemért könyörög.
Durván megragadta Marthe karját, kirángatta az apró kunyhóból az erdő
szélére, és ráordított:
– Most pedig velem jössz, te kis boszorkány, vagy megkorbácsollak! Ha az
öregasszony nem képes rá, akkor neked kell világra segítened a várúr örökösét.
Oswald, akinek arca bal felén egy rosszul összeforrt sebhely éktelenkedett,
nyeregbe szállt, a lányt durván maga elé ültette, és elvágtatott.
– Fine anyám! – kiáltotta Marthe segélykérőn, és megpróbált megfordulni. De
Oswald keményen magához szorította, és a vár felé irányította a lovát.
Sebesen vágtattak a hideg, esős márciusi reggelen. A zömök és szőke fürtű
Ludolf még összeszedte Marthe kosarát a kenőcsökkel, tinktúrákkal, majd utánuk
iramodott.
Marthe fázott. A kemény fanyereg és a sörtől, hagymától és izzadságtól bűzlő
lovas durva szorítása fájdalmat okozott neki.
Oswald jobb keze kisvártatva a lány nemezköpenyét matatta. Marthe
megmerevedett a rémülettől. Félelmében olyan hevesen rántotta meg a ló
sörényét, hogy az visszahőkölt, és Oswaldnak mindkét kezére szüksége volt, hogy
visszanyerje az állat fölött az uralmat.
 Marthe hátrafordult a nyeregben.
– Nem szólhatnánk legalább a faluban, hogy Johannes páter elmehessen
anyámhoz? Te sem akarhatod, hogy az utolsó kenet nélkül haljon meg, és a pokol
tüzében égjen el.
Ludolf utolérte őket.
– Mit akar a kicsi? Talán gyengédebb ölelést? – kiáltotta vigyorogva. Észrevette
társa mozdulatát.
– Nem, papot akar hívatni az öreg boszorkányhoz. Mintha nem kerülne úgyis
egyenesen a pokolba.
Oswald gonoszan nevetett.
Fiatalabb kísérője arca hirtelen elkomolyodott.
– Ezzel ne viccelj. Se a pokol tüzével, se az öregasszonnyal. A végén még
megátkoz.
– Nem boszorkány. Csak egy bölcs öregasszony, aki senkinek sem akar ártani.
Kérlek, ne hagyjátok egyedül meghalni – könyörgött Marthe.
– Nincs időnk erre – morogta Oswald, és kézfejével végigsimította az arcát
elcsúfító sebhelyet. – De felőlem legyen. Valaki szóljon a faluból a papnak.
Marthe megkönnyebbülten felsóhajtott. Johannes páter Serafine mellett lesz,
Oswald pedig abbahagyta a lány mellének tapogatását. Jobb kezével újra
keményen átölelte.
Néhány tyúk félreugrott, amikor a két lovas a vár alatti faluba érkezett. Egy
öregember egy sovány disznót igyekezett elhajtani az útról. Amikor ellovagoltak
mellette, Ludolf ráordított:
– Te ott! Szaladj a paphoz, és küldd el az öreg bábához. Haldoklik.
Az öregember ijedten pillantott fel, de amikor Marthe visszanézett,
megkönnyebbülten látta, hogy az öreg a fatemplom felé sántikál.
Átlovagoltak a várkapun, és intettek az őrnek.
Oswald lelökte Marthét a lóról, és maga is leszállt. A kantárt odadobta egy
istállószolgának, Ludolfot pedig elküldte, hogy keresse meg az intézőt.
Marthe egy pillantással felmérte a sáros várudvaron uralkodó szokásos
rendetlenséget. Disznók dagonyáztak egy pocsolyában, közvetlenül az istállók
mellett pedig óriási trágyadomb magasodott, a konyhából hangos zsivaj szűrődött
ki, a viharvert kút mellett kitört kövek hevertek szanaszét.
Egy eszméletlen férfi volt kikötözve a pellengérre. Háta korbácsütésektől volt
véres. Marthe tudta, hogy ki a szerencsétlen. Előző nap gyorsan elterjedt a faluban
a hír, hogy a várúr egy szegényparasztot állított bíróság elé a várban. Oswald
műve, állapította meg Marthe szomorúan, a férfi véres hátára pillantva. Mindenki
tudta, hogy a sebhelyes arcú betegesen szeret korbácsolni. Kegyetlenségét csak a
várúr kegyetlensége szárnyalta túl.
Mintha a parasztok gyorsabban ki tudnák fizetni adósságaikat, ha halálra
korbácsolják őket, gondolta Marthe elkeseredetten.
Visszafogta magát, nehogy odaszaladjon a szerencsétlenhez, és segítsen neki. Az
ilyesmit nem tűrték el a várban. Amikor beáll a sötétség, majd megpróbál neki egy
kis vizet adni.
Az öregtorony felső ablakából fájdalmas kiáltás hallatszott.
– Hallod? Az úrnőnek a segítségedre van szüksége – morogta Oswald.
Marthe hallgatott.
Csak amiatt aggódott, hogy ez lesz az első szülése Serafine segítsége nélkül.
Tanítónője előrehaladott betegsége miatt ragaszkodott hozzá, hogy Marthe
egyedül kezelje a betegeket és segítse világra a gyermekeket. Eddig azonban Fine
mindig mellette volt, és ügyelt rá, hogy ifjú tanítványa mindent jól csináljon.
Azonban Irmhild, a várúr fiatal felesége még soha nem szült egészséges
gyermeket. Marthe és Serafine már jelen voltak egy vetélése és egy halvaszülése
alkalmával. Most idő előtt, Marthe számítása szerint három hónappal korábban
jött el a szülése ideje.
Újabb kiáltás hallatszott a várudvaron.
Az intéző közeledett Marthe és Oswald felé. Rosszkedvű férfi volt, akinek szemei
szinte eltűntek duzzadt arcában. Sötétbarna köpenye finom anyagból készült, de
kopott és piszkos volt.
– Kit hoztál ide? Hol az öreg bábaasszony? – kérdezte mogorván.
– Haldoklik, nem tehetünk semmit. – Oswald sajnálkozva széttárta a karját. –
Ezért elhoztuk a fiatalabb bábát.
Az intéző a törékeny Marthét vizsgálgatta.
– Te magad még nem szültél gyermeket. Hogyan akarsz egyet a világra segíteni?
– kérdezte elutasítóan.
– Igyekezni fogok, uram – válaszolta Marthe, amilyen nyugodtan csak tudta. –
De még korai az idő egy egészséges gyermek megszületéséhez. Talán jobb lenne,
ha egy tapasztaltabb bábát hozatnátok ide.
– Senki sem tanított jó modorra? – ordította az intéző. – Térdre! A nő
hallgasson, és süsse le a szemét.
Honnan tudhatnám, mi a bajuk az embereknek, ha rájuk sem nézhetek? –
kérdezte magában Marthe dühösen, miközben engedelmeskedett. Esküdni
mernék rá, hogy mindjárt elönt az epe. Kevesebbet kellene enned! De bölcsen nem
szólt egy szót sem. Az ellenkezést nem tűrték. A tanácsáért köszönet helyett csak
verést kapott volna.
Az intéző hidegen végigmérte a térdelő leányt, majd intett neki, hogy felállhat,
és követheti őt.
A terem sötét és jéghideg volt, falai feketék a koromtól. A sarokban néhány
kutya hancúrozott. Wulfhart várúr egyedül ült az asztalnál, előtte serleg és kancsó.
Fejét karjára fektette, röviden felpillantott, majd újra a semmibe bámult.
– Uram, ez a fiatal leány segít majd a feleségednek – mondta az intéző
tiszteletteljesen.
Gyorsan előretolta Marthét, aki kötelességtudóan térdre borult a lovag előtt.
Wulfhart üveges szemmel nézett rá.
Már kora reggel részeg, állapította meg Marthe azonnal, majd borzongva a
padlóra pillantott. Úgy érezte, mintha látná a Wulfhartból áradó gonoszságot.
– Azt állítod, hogy értesz a szülészethez? Hány éves vagy? – morogta Wulfhart.
– Majdnem tizennégy, uram – mondta Marthe, és mereven bámulta a mocskos
kákát, amely a terem padlóját borította. Nem tudta pontosan, hány éves; árva volt.
Tíz esztendeje egy csapat törvényen kívüli agyonverte Marthe szüleit, és elrabolta
a várúr juhait, amelyeket őriztek. Serafine fedezte fel a gyilkosságot, aki a juhász
feleségénél akart friss gyógynövényeket becserélni, és ő találta meg a teljesen
összezavarodott Marthét, aki egy bokorban bújt el. Magához vette, és idővel
mindenre megtanította, amit ő maga tudott a gyógyításról.
– Bocsásson meg, uram, ilyen rövid idő alatt nem tudtunk másik bábát találni –
sietett hozzáfűzni az intéző, és sajnálkozóan széttárta a karját.
A fölöttük található helyiségekből újabb kiáltás hallatszott.
Wulfhart lustán felnézett.
– Vess véget ennek a kiáltozásnak, és segíts végre hozzá, hogy fiam szülessen –
mondta parancsoláshoz szokott hangon. Majd hirtelen előrehajolt, és azt kiabálta:
– És gondoskodj róla, hogy ezúttal élve szülessen a gyermek, és ne egy halott
torzszülött jöjjön világra! Máskülönben levágatom a kezeidet és lábaidat!
Az intéző felhúzta Marthét a földről, és kituszkolta.
– Hallottad, mit mondott az úr. Általában betartja az ígéreteit.
– Igen, uram – válaszolta Marthe falfehéren.
Ebben ő maga sem kételkedett.
Marthe szorongva ment fel a lépcsőn a várúr fiatal feleségének szobájához.
A helyiség be volt sötétítve, ahogyan az szülésekkor szokás, a levegő fullasztó
volt és füstös.
Irmhild jajgatva feküdt az ágyban a vastag takarók és szőrmék alatt, több
asszony vette körül, akik kétkedően és kíváncsian néztek Marthéra. Az ablaknál
állt a zavarodott várkáplán, egy sovány, idős, deres halántékú férfi.
Marthe gyorsan döntött a teendőkről.
– Ez az asszonyok feladata. Legyen oly jó, és hagyja most magára az úrnőt,
atyám. De kérem, segítse őt az imáival.
A káplán bólintott, elmormolt egy áldást, és láthatóan megkönnyebbülve
elhagyta a szobát.
– Hogy érzi magát? – kérdezte Marthe barátságosan a törékeny, hamuszürke
arcú fiatal nőt.
– Segíts nekem, szétszakít! Hol van Serafine? – nyögte Irmhild.
Marthe nem válaszolt. Elmondott egy rövid imát, majd félretolta a szőrméket,
amelyekkel betakarták a vajúdó nőt, és gyengéd, de ügyes mozdulatokkal
megvizsgálta. Serafine megtanította rá, hogyan vizsgálja meg kívülről a
megduzzadt testet.
– Csak nagyon elővigyázatosan szabad benyúlni a szülő asszony testébe –
figyelmeztette őt Serafine. – A legtöbb dolgot, amit bábaként tudnod kell, így is
megállapíthatod.
Amikor egyedül voltak, és gyógyitalokat főztek, az öreg Fine sokszor mesélt neki
olyan bábákról, akik súlyos sérüléseket okoztak az asszonyoknak, mert túl mélyen
nyúltak be altestükbe, vagy szétfeszítették a hüvelyüket, hogy a világra segítsék a
gyermeküket. Serafine azok közé tartozott, akik kívülről is képesek voltak
megfordítani a gyermeket a méhben, ha nem jól feküdt, és ezt a tudást továbbadta
Marthénak.
– A gyermek idő előtt érkezik. Nem tudjuk feltartóztatni a szülést – mondta
végül Marthe halkan. A friss véraláfutásokra mutatott, amelyek Irmhild arcán és
testén látszottak.
– Mi történt kegyeddel?
Wulfhart felesége lehajtotta a fejét.
– Elestem.
Marthe nem mondta ki azt, ami nyilvánvaló volt. Átnézte a kosarát, amelyet
Ludolf utánahozott, és egy szolgálót elküldött friss vízért és tiszta libazsírért.
Utána egy asszony segítségével a szülőszékhez vezette Irmhildet.
– Sikerülni fog – próbálta megnyugtatni a várúr ijedt feleségét, aki alig pár évvel
volt idősebb nála.
A többi asszony bizalmatlan pillantásai közepette Marthe megmosta a kezét és a
karját.
Hamar rájött, hogy Wulfhart ezúttal is hiába reménykedik örökösben. A
gyermek túl korán érkezett. Valószínűleg már halott. A lepedőt romlott magzatvíz
csúfította.
Irmhildnek egyelőre semmit sem szólt erről, nehogy még jobban megrémítse. A
fiatal nőnek újabb verés lenne a jutalma, amiért megint nem képes örököst a
világra hozni. Talán Wulfhart el is taszítja magától, és kolostorba küldi őt. Irmhild
valószínűleg szívesebben is élne ott, mint továbbra is kiszolgáltatottan egy
erőszakos embernek.
Marthe azonban nem tudta, saját magát hogyan mentse meg a várúr haragjától.
Még legalább fél napig eltart majd, míg megszületik a gyerek. A többi asszony a
szobában – néhány idősebb komaasszony, akiket Marthe nem ismert, a komornák
és az intéző felesége – a szokásos izgatottsággal, aggodalommal és szánakozással
figyelték az eseményeket. A szülés változatosságot jelentett az asszonyok egyhangú
életében. Csupán az intéző felesége bámulta Irmhildet nyílt rosszindulattal, ha
senki sem figyelt. Nemsokára megérkezett a dajka is, akit váratlanul korán kellett
felkutatni, és némán leült egy sarokba.
Marthe palástfűből és kerek repkényből borogatásokat készített a vajúdó nő
számára, gyengéden bekente a hátát, a hasát és a combját, miközben bátorította.
– Túl hamar jön a gyerek, igaz? – suttogta a várúr felesége a fájások között. –
Pedig mindent megtettem, amit lehetett. Állandóan imádkoztam, és ezt is
hordtam.
Kapkodó mozdulattal elővett egy zacskót a párnák alól.
– Ezt a darukarmot anyámtól örököltem a könnyű szüléshez. És a vakondláb is
szerencsét hoz, megvédi a majdani örököst. Egy szent embertől vettem.
Marthe jól emlékezett a kereskedőre, aki a múlt nyáron járt a faluban, és ékes
szavakkal kínálgatta portékáit a parasztasszonyoknak: szerelmi bájitalokat,
szívfájdalom, női bajok és terméketlenség elleni biztos szereket. Valószínűleg a
várban jobb üzleteket kötött. Marthe nem bízott a vakondlábakban és szárított
bogarakban, de semmit sem szólt. Irmhildnek most minden erejére szüksége lesz.
– Még fiatal vagy, és erős fiaid születhetnek – próbálta Marthe vigasztalni az
ijedt asszonyt, miközben egy nedves kendővel a homlokát törölgette. – Csak meg
kell értetned a férjeddel, hogy jobban kell kímélnie téged a terhesség ideje alatt.
Irmhild a földre szegezte a tekintetét, és nem szólt semmit.
Fél nap elteltével a várúr felesége tenyérnyi nagyságú magzatot szült, amely már
egy ideje halott volt. Fiúgyermek volt. Innhild visszahanyatlott az ágyra, és egész
testében remegni kezdett.
Marthe szánalmat érzett, de egyúttal félelmet is. Wulfhart őt fogja okolni, és
beváltja fenyegetését.
A halálra rémült Irmhildtől nem várhatott támogatást. Ha Wulfhart bűnbakot
akar találni, senki és semmi sem védheti meg tőle Marthét.
 A gondolat, hogy Oswald fejszéje lesújt a kezeire és a lábaira, elviselhetetlenné
vált a lány számára.
Uram, bocsáss meg, könyörgött némán Marthe, mialatt megmosta és vászonba
csavarta a halott magzatot. El kell mennem innen, amilyen gyorsan csak lehet.
Először azonban időt kellett nyernie. Még nem hagyhatta cserben Irmhildet.
– Még nincs vége. Az úrnőnek szüksége van az imáitokra. Most azonnal! –
kiáltott rá a jajongó asszonyokra, akik, Marthe meglepetésére és
megkönnyebbülésére, letérdeltek, és imádkozni kezdtek.
Az imádság nem árthat, gondolta Marthe. Főleg mert eltereli az asszonyok
figyelmét arról, hogy kivigyék a halva született örökös hírét a szobából.
– Elmegyek a káplánért – mondta Marthe, miután ellátta Irmhildet, aki
időközben megszülte a méhlepényt is.
Még mielőtt bárki mondhatott volna valamit, Marthe már ki is surrant az ajtón.
Leszaladt a lépcsőn, átment a várudvaron, végül megtalálta a sovány papot, aki
gondterhelten nézett rá.
– Az úrnő hívatja. Szüksége van atyám segítségére – mondta Marthe.
A káplán azonnal elsietett.
A pap jelenléte megvédi majd Irmhildet a veréstől, remélte Marthe. Azt
beszélték, hogy a káplán az egyedüli, aki olykor vissza merészeli tartani a hirtelen
haragú Wulfhartot.
Marthe a várudvaron át feltűnés nélkül a kapuhoz ment, amilyen gyorsan csak
tudott. A szégyenoszlop üres volt. A megkínzott embert vélhetően már tömlöcbe
vetették. Vagy talán már halott volt?
– Mi az, hova sietsz? – kérdezte az őr, aki rosszkedvűen álldogált a kapuban. Az
őrházból a bajtársai hangos nevetése hallatszott, és a kockázás hangjai.
Marthe egy pillantra felnézett a keskeny ablaknyílásra, amely mögött Irmhild
szobája volt. Bármelyik pillanatban felhangozhatott a kiáltás:
– Tartsátok fel a boszorkányt, és vessétek a tömlöcbe!
Marthe összeszedte minden bátorságát, és megmutatta a kosarát az őrnek:
– Néhány gyógynövényt kell még szednem, hogy megkönnyítsem az úrnő
szülését. Frissen a leghatásosabbak.
Dobogó szívvel várta az őr reakcióját. Vajon átengedi a kapun? Csak pár lépés,
és már biztonságban lenne. Vagy kiszolgáltatják Wulfhart véres bosszújának, és
meghal. A katona azonban intett a kezével:
– Akkor igyekezz! Urunk már türelmetlenül várja fia születését.
Marthe kisurrant a kapun, és gyorsan, de nem szaladva az erdő felé indult,
amely a vártól kétszáz lépésre kezdődött.
 Minden pillanattal erősödött a félelme. Csak észre ne vegyenek valamit, suttogta
magában, miközben a mozdulatai egyre merevebbek lettek. Akadozva lélegzett,
várta, hogy meghallja egy halálos nyílvessző suhanását, amely a lapockájába
fúródik.
Amikor végre kiért az őr látótávolságából, a fák védelmében a falu felé kezdett
rohanni, és elbújt egy út menti bokorban.
 A menekülés
Az eső elállt, de jeges szél fújt. Nem telt el sok idő, mire Marthe félelme
beigazolódott. Oswald és Ludolf jöttek ki a várból, először az erdő felé tartottak,
majd elfordultak, és a faluba lovagoltak.
A lány hallotta a rejtekhelyéről, ahogyan Ludolf ordít:
– Látta valaki a fiatal bábát?
Marthe a félelemtől megmerevedve várta, hogy mi történik. Azonban a falu
lakóinak válaszai nem voltak Ludolf ínyére. A férfi egy öregasszonyt, aki ijedten
rázta a fejét, ököllel megütött, az asszony pedig elterült a sárban. Utána mindkét
fegyveres ellovagolt.
Marthe már tudta, mi a helyzet. A fák védelmében óvatosan a kunyhójuk felé
indult. Oswald és Ludolf bizonyára ott várnak majd rá.
Vajon Johannes páter ott van még?
Marthe biztos volt benne, hogy nevelőanyja már nem él. Miközben Irmhilddel
foglalkozott, elöntötte szívét ennek bizonyossága. De egy pillanat múlva már nem
engedett ennek az érzésnek, és újra a vajúdó nővel törődött. Gyászolni később is
volt ideje.
Marthe a nedvességtől csúszós úton csak lassan haladt előre. Senki sem láthatja
meg. A falu lakói talán nem árulnák el őt, de senkit sem akart veszélybe sodorni.
És számolnia kellett azzal, hogy a lovasok visszatérnek.
Félúton megpillantotta Ittát, annak az öregembernek a feleségét, akit Ludolf
Johannes páterért küldött. Amikor Marthe felfedte magát előtte abban a
reményben, hogy megtud valamit, Itta elé futott, és megragadta a vállát.
– Nem szabad továbbmenned. Felgyújtják a kunyhótokat – szakadt ki Ittából.
Marthe rémülten nézett rá.
Itta kapkodó lélegzettel beszámolt neki a történtekről. Amikor hallotta a férjétől,
hogy Fine haldoklik, és hogy Oswald a várba vitte Marthét, Itta felkerekedett, hogy
megnézze a bölcs asszonyt. Fine kezét fogta, amíg Johannes páter megérkezett, és
feladta neki az utolsó kenetet.
Nem sokkal később azonban megérkezett a sebhelyes arcú és Ludolf, kiküldték a
pátert a házból, Ittát félrelökték, és mindent összetörtek a kunyhóban.
– Mivel téged nem találtak ott, még a halottat is megverték, Isten büntesse meg
őket ezért a gaztettért – sóhajtotta Itta, és borzongva keresztet vetett. – Utána
felgyújtották a kunyhótokat. Ne menj tovább, még biztosan ott vannak. – Itta
habozni látszott. – Nálunk elrejtőzhetnél.
Marthe érezte Itta félelmét.
 – Nem mehetek a faluba. Ott is keresni fognak.
Az öregasszony nem is leplezte megkönnyebbülését, hogy Marthe nem fogadta
el az ajánlatát.
– Mit fogsz tenni? – kérdezte Itta.
– Nem tudom… Elrejtőzöm. Kívánj szerencsét.
Itta hevesen átölelte.
– Isten áldjon!
Majd megfordult, és a falu felé indult.
Marthe nem tehetett mást. Olyan szörnyű volt, amit megtudott, hogy rettegése
ellenére saját szemével kellett látnia.
Óvatosan, remegő lábbal a kunyhóhoz osont.
Már messziről érezte a füst illatát, majd hangos recsegést és sercegést hallott. A
sűrű bokrokban, a kunyhó közelében a lány megállt.
– Ha már nem tudjuk elégetni a boszorkányt, akkor legalább a házát gyújtsuk fel
– hallatszott Oswald hangja.
Marthe óvatosan előrébb nyújtotta a fejét az ágak között.
A látványtól elállt a lélegzete. A kunyhó lobogva égett. Néhány elszenesedett
gerenda éppen lezuhant az égő kunyhó belsejébe, de a zuhanást alig lehetett
hallani a sistergésben és szikraropogásban. Oswald és Ludolf, biztos távolságból
nyugtalanul toporgó lovaikon, nevetve gyönyörködtek a látványban.
Marthe visszafogta magát, nehogy a kunyhóhoz rohanjon, és kihúzza a
holttestet. Ha Fine teste elég, akkor nem támadhat majd fel az utolsó ítéletkor!
De nem tehetett semmit. Oswald és Ludolf biztosan megölnék, ha most
előbújna.
Marthe megigézve bámulta a lángokat, a szörnyű kép beleégett szívébe. Már
másodszor gyújtották fel az otthonát anélkül, hogy bármit is megmenthetett volna
– sem a szűkös készleteket, amelyek a kemény télről megmaradtak, sem a szárított
gyógynövények kötegeit a padlásról, sem pedig a gondosan elkészített kenőcsöket
és tinktúrákat.
Másodszor veszítette el az anyját.
Nem maradhatok itt! Ez a mondat dübörgött újra és újra Marthe fejében.
Wulfhart üldözni fogja, amíg meg nem találja, és be nem válthatja szörnyű
fenyegetését.
De hova menekülhetne? Miből fog majd élni? Nincs családja, nincsenek
rokonai, akik magukhoz vennék.
Minden javasasszonynak számolnia kellett azzal, hogy egy balsiker után
agyonverik, vagy üldözni fogják. Nem véletlenül éltek a falun kívül – a falusiak
elővigyázatossága volt ez a szemmel verés és más rontások ellen, amelyekkel
gyakran vádolták meg a gyógyítókat.
Egy idegen faluban senki sem bízna benne.
Marthe mély reménytelenséget érzett, amikor a kilátásaira gondolt: egyedül és
éhezve kell majd bolyongania idegen tájakon, hazátlanként talán agyon is verik,
vagy szajhaként végzi. Vagy mindez együtt, gondolta Marthe kétségbeesetten. Az
elsők, akikkel találkozom, szajhává tesznek, aztán agyonvernek, mielőtt még éhen
halnék. Akár itt is maradhatok, hogy meghaljak.
Visszamászott a bokrok közé, és karjába temette az arcát. Egész testében
remegett a félelemtől.
Mialatt Marthe a rejtekhelyén lapult, és arra várt, hogy Oswald és Ludolf
visszamenjenek a várba, eszébe jutott valami.
Félt attól, amit tennie kellett. De meg akarta kockáztatni. Élni akart.
Határozottan letörölte karjával a könnyeket az arcáról. Halkan visszakúszott, és
nagy kört tett meg. Amikor a lovasok látótávolságán kívülre került, rohanni
kezdett, el a falu közeléből.
Marthe addig futott, amíg fájni nem kezdett az oldala, és már alig kapott
levegőt. Megállt egy kicsit, amíg nyugodtabban nem lélegzett.
A nyom, amelyet keresett, és amelyet most már követett, jól látszott. A szekerek
kerekei mély barázdákat vájtak a nedves földbe. Marthe nem az úton haladt,
hanem szorosan mellette, a fák között, hogy ne hagyjon hátra nyomokat, és észre
ne vegyék.
Olyan gyorsan szaladt, amilyen gyorsan kimerültségében csak tudott. Haja a
halántékára tapadt, copfja majdnem kibomlott. A gyógynövényekkel és
tinktúrákkal teli kosár minden lépésnél a lábához verődött, amely már teljesen
érzéketlenné vált. Néhányszor elcsúszott a nedves leveleken, és elesett. De
kínlódva mindig talpra állt. Biztos volt benne, hogy ha egy pillanattal tovább
marad fekve, akkor soha nem fog felállni.
Ahogy bealkonyodott, egyre jobban összeszorult a szíve.
Mi lesz, ha nem ér el még sötétedés előtt azokhoz, akiket keres? Végül is
mindenki tudta, milyen veszélyes éjszaka úton lenni az erdőben. Még ha meg is
menekül a vadállatoktól, gonosz szellemektől vagy rablóktól, fennáll a veszélye,
hogy a sötétben megbotlik egy gyökérben, és kitöri a nyakát.
Marthe rövidesen elveszítette az idő – és irányérzékét, és már csak egy dolog
járt a fejében: még az előtt meg kell találnia azokat, akiket keres, mielőtt a
sötétségben elveszíti a nyomukat, és védtelenül az erdőben kell töltenie az
éjszakát.
A fák feketén meredtek a sötétkék égbolt felé, amikor Marthe végre a távolban
fényt pillantott meg.
A lány megkönnyebbülten megállt. Ők lesznek azok. Parasztok egy csapata, akik
kelet felé mennek.
Egy idegen lovag földet ígért nekik messze innen, ahol tíz évig nem kell adót
fizetniük, ha megművelik. Ez a hír télen Marthe falujában is izgalmat okozott.
Nagy volt a kísértés, hogy vállalják a veszélyes utat az ismeretlenbe, és
megmeneküljenek a nyomasztó szegénységtől és Wulfhart önkényuralmától.
De nem véletlenül mondták a telepesekről, akik generációk óta újra és újra
felkerekedtek kelet felé: „Az elsőé a halál, a másodiké a szükség, a harmadiké a
kenyér”.
Vajon bízhattak az idegenben? A falu lakói azt mesélték Marthénak, hogy a
lovag mogorva ember. Alig beszél, és soha nem mosolyog. Marthe csak egyszer
látta őt távolról. De Jonas, a kovács fia és a vörös hajú Emma elhatározták, hogy
csatlakoznak az idegen lovaghoz.
– Jobb urunk lesz, mint Wulfhart – mondta Emma reménykedve, amikor a nála
csak két évvel fiatalabb Marthénak a terveikről mesélt.
Pár napja a menet egy délebbre fekvő faluból kelt útra, és előző nap a vár alatt
pihentek meg. Azon a reggelen kellett Jonasnak és Emmának csatlakozniuk
hozzájuk.
Marthe mélyen beszívta a hideg levegőt, és megpróbálta csillapítani heves
szívverését.
Teljesen egyedül volt, nem volt sem cipője, sem köpenye, nem beszélve a
vetőmagról vagy az állatokról, még csak ennivalója sem volt a hosszú útra. Miért is
vinnék magukkal a telepesek?
De nem volt más választása. Sikerülnie kell.
Lesöpört néhány vizes levelet a szoknyája szegélyéről, kibontotta összezilált
copfját, és ujjaival végigsimította a haját.
Nyíltan, az úton akarta megközelíteni a pihenő embereket. Az utolsó pillanatban
azonban elfogta a kétség. Mi van akkor, ha Wulfhart emberei pihennek ott?
Óvatosan, hogy észre ne vegyék, egyik fától a másikig osont.
Marthe harminc lépésre megközelítette a tüzet, amikor megérezte, hogy valaki a
közelében van. A lány megállt, teste megfeszült, és halkan, de érthetően
megszólalt:
– Egyedül jöttem, és védelmet kérek kegyelmedéktől!
Szinte a semmiből feltűnt mellette az idegen lovag, akit a faluban látott, kivont
karddal a kezében. Magas volt és karcsú, a húszas évei közepén járhatott, és
egyszerű bőrből készült ujjast viselt. Vállára fekete haj omlott. Arca éles vonású
volt, és olyan mogorvának tűnt, mintha soha nem is mosolygott volna.
 A lovag hüvelyébe dugta a kardját.
– Hogy vettél észre? Nem ütöttem zajt – kérdezte a lovag alig észrevehető
csodálkozással a hangjában.
Marthe nem tudta, mit válaszoljon. Így csak megismételte:
– Uram, a védelmüket kérem.
Az idegen arca komoly maradt, de a hangja barátságosabban csengett.
– Védelmet mitől vagy kitől? Egy fiatal lány, aki éjjel kimerészkedik az erdőbe,
nem tűnik éppen ijedősnek.
Marthe óvatosan szemügyre vette. Vajon mennyit mondhat el neki?
A férfi éber, bátor és tele van szomorúsággal, gondolta a lány, és hirtelen azt
kérdezte magától, vajon honnan tudja ezt.
Elhatározta, hogy a férfi kezébe adja a sorsát, és mély lélegzetet vett.
–Várj – szakította félbe a férfi néhány mondat után.
A lovag tűzkövet vett elő az övén lógó tarisznyájából, gyakorlott mozdulatokkal
egy kis tüzet rakott, és intett a lánynak, hogy üljön le vele szemben a tűzhöz.
Látni akarja az arcomat, mialatt mesélek, gondolta Marthe, és dadogva beszélni
kezdett.
Christian lovag, aki a meisseni őrgróf, Otto von Wettin szolgálatában állt, és a
telepesek jövendőbeli hűbérura lesz, most figyelmesen nézte a lányt. Bármilyen
őrülten hangzott is a története, a lovag mindent elhitt neki. Volt alkalma
megismerni Wulfhartot a várban tett látogatásakor, és a falusiak között is eleget
látott és hallott. A várúr kegyetlensége, a katonái durvasága és Wulfhart
hajthatatlansága, amellyel az utóbbi aszályos évek rossz termése után is behajtotta
az adókat, feltűnő nyomokat hagytak hátra. A birtokokon rosszul gazdálkodtak, és
a telkek amúgy is túl kicsik voltak ahhoz, hogy eltartsanak egy családot. Nem
lehetett tovább felosztani a birtokokat a fiúgyermekek között; a fiatalabb
testvéreknek a legidősebb fiúgyermeknél kellett dolgozniuk szolgaként.
Christian ura is a saját földre vágyó fiakra számított, amikor Frankföldre küldte
őt, hogy telepeseket toborozzon. Otto őrgróf nagy terület ura volt a keleti
tartományokban a Saale folyó mentén. Azonban ezeket a területeket nagyrészt
erdők borították. Eltekintve néhány nagyobb falutól, leginkább félig megtérített,
pogány szlávok éltek ott. Itt-ott állt egy gyengén megerősített vár, hogy védje a
földet a csehektől. Azonban hiányoztak az emberek, akik megművelnék a földeket,
falvakat alapítanának, karbantartanák az utakat, és befizetnék a tizedet.
A Wulfhart falvaira jellemző fejetlenség megkönnyítette Christian dolgát, hogy
férfiakat és asszonyokat nyerjen meg az idegenbe vezető veszélyes útra.
Ennek a lánynak itt védelemre van szüksége, gondolta. Ahogyan ott ült előtte
soványan és kimerülten, törékenynek tűnt. Vajon elég erős lesz az út
viszontagságaihoz és veszélyeihez?
Amikor Marthe befejezte a történetét, felnézett. Tekintete váratlanul összeakadt
a lovag pillantásával, amely velejéig hatolt.
Az idegen sötét szemében visszatükröződött a tűz fénye. Azonban a lányt ez a
szinte démoni tekintet nem töltötte el félelemmel. Rejtett szenvedélyt sejtett a
fegyelmezett, szigorú arckifejezés mögött.
Egyszerre megértette, amit Fine mondott: A szem a lélek tükre.
Gyorsan lehunyta a szemét, hogy elrejtse zavarodottságát.
– Magával visz, uram? Csatlakozhatok a menethez? – kérdezte bátortalanul.
– Nem alkalmaztál gonosz varázslatot és ártalmas mesterkedést?
– Halott szüleim üdvére mondom, nem – válaszolta Marthe komolyan. A lovag
felállt, és egy könnyű mozdulattal szétrúgta a tüzet.
– A menetelés nem veszélytelen. És ha megérkezünk, nem lesz könnyű az élet.
Ezt tudnod kell – mondta. Azután intett neki, hogy kövesse, és az emberek felé
indult, akik a nagy tábortűz köré telepedtek le.
Tőrrel és buzogánnyal felfegyverzett, talán tizenhat vagy tizenhét éves szőke
legény jött szembe velük, és végigmérte a lányt.
– Kit hoz magával, uram?
– Eggyel többen vagyunk – válaszolta a lovag. – Vedd át az őrséget.
– Ahogy parancsolja, uram. – A magas fiú bólintott, és elment arra, ahonnan
érkeztek.
Az apródja, emlékezett vissza Marthe. A falusiak azt mesélték, hogy sokkal
kedvesebb és beszédesebb, mint a gazdája.
A tábortűz mellett – számos gyereken kívül – több mint egy tucat, többségében
fiatal férfi és nő ült. Marthe felismerte közöttük Emmát és Jonást.
– Ő Marthe – mondta röviden a lovag. – Velünk jön, és védelmet kér Wulfhart
elől.
Emma meglepetten felnézett. Odasietett Marthéhoz, és magához ölelte.
– Mi történt?
– Fine halott. Wulfhart katonái felégették a kunyhónkat, mert Irmhild ismét
halott gyermeket szült – válaszolta Marthe elszorult torokkal. Újra megjelentek
előtte a borzalmas képek. Hirtelen nagyon magányosnak és kiszolgáltatottnak
érezte magát.
– A nyomodban vannak? – kérdezte egy zsémbes öregasszony felháborodva. –
Mert akkor minket is veszély fenyeget. És nincs nálad semmi? Hogy képzeled ezt?
Miből fogsz élni, ha megérkeztünk?
 Az asszony hangja egyre élesebb lett, miközben beszélt.
– Ő Griseldis, a falunagy felesége – súgta Emma. – Ne ijedj meg tőle.
Marthe nyelt egyet.
– Javasasszonyunk megtanított arra, amit tudott. Segíthetek nektek, ha lázasak
lesztek, vagy ha valaki megsérül. Világra segíthetem a gyermekeiteket. Például azt,
akit a szíved alatt hordasz.
Mindenki meglepetten nézett a lányra. Főleg a szomorú asszony volt
tanácstalan, akihez Marthe a szavait intézte. Miközben a férje meglepődve
felpillantott, majd zavarodottan átölelte a feleségét, az asszony megszólalt:
– Honnan tudod…? Még én magam sem tudom biztosan.
Marthe egyik lábáról a másikra állt zavarában. Mielőtt kimondta, még nem
tudta, és fogalma sem volt róla, honnan jött ez a felismerés. De teljesen biztos volt
benne.
Nem válaszolt semmit, csak megvonta a vállát. A kimerültségtől és a
fáradtságtól hirtelen ólomsúlyúnak érezte a tagjait.
– Jól ismerem őt, tapasztalt tanítója volt, és hasznunkra lehet – állt ki Emma a
lány mellett.
– Hasznos lenne számunkra egy gyógyító és bába, még ha túl fiatalnak tűnik is –
vélte egy kerek fejű, kopasz férfi, aki Griseldis mellett ült. Fel sem nézett, úgy
beszélt, közben egy faággal a parazsat piszkálta, amelyből vöröses szikrák szálltak
fel.
– Azonban etetnünk is kell, és szűkösek a készleteink. Senki sem tudja, meddig
leszünk úton. És mi lesz, ha megérkeztünk? Csatlakoznod kell valamelyik
családhoz. Vagy férjhez mehetsz…
– Majd kiderül, ha odaértünk – szakította félbe a fekete hajú lovag. – Árvaként
számíthat a védelmünkre. Ha Wulfhart lovasokat küld ki a keresésére, akkor
hallgatnotok kell. Ti magatok sem akartok többé kiszolgáltatva lenni az
önkényének. Tehát vigyük magunkkal, a többiről majd én gondoskodom.
A lovag hirtelen felállt, és abba az irányba indult, amerre az apródját küldte.
A tűz körül csönd volt. Marthe egymás után szemügyre vette az arcokat.
Jobb halántékában éles fájdalmat érzett.
Egyszerre úgy érezte, mintha megszólalna egy hang a fejében:
– Hárman meghalnak, és valaki galád módon elárul minket. Azután a földre
rogyott.
 Ugyanebben az időben
a meisseni várban
– Mit csinált? – Otto őrgróf, egy körülbelül ötvenéves, széles vállú, deres
halántékú és hegyes állú férfi, dühösen lesöpörte az asztalról a
pergamentekercseket és ivóedényeket. Az egyik korsó a földre esett és széttört, egy
serleg pedig ide-oda gurult a padlón. Amikor végre elült a zaj, egy pillanatra síri
csönd állt be a pompás faliszőnyegekkel díszített teremben.
A hírnök egyik lábáról a másikra állt, és rosszkedvűen azt mérlegelte, mi ártana
jobban a testi épségének: ha megismétli az üzenetet, vagy ha hallgat.
Hirtelen mindenki Hedwigre nézett, az őrgróf feleségére. Lovagok, szolgák,
papok – mindenki arra várt, hogy a szép grófné újra beavatkozik, és megvédi Otto
haragjától a rossz hír hozóját.
Csak a szerencsétlen hírnök nem mert a szőke grófnéra nézni. Jól tudta, hogy
Hedwig sok ellenséget szerzett már magának, mert gyakran beavatkozott Otto
ügyeibe, és a máskülönben erélyes uralkodó, aki nem tűrt ellentmondást, nem
parancsolt rá az asszonyra, hanem sok esetben hallgatott okos, fiatal feleségére.
Ebben a pillanatban a hírnök úgy érezte, nem lenne rossz, ha közbelépne valaki,
akár egy asszony is. Hedwig azonban ezúttal nem szólalt meg.
A hírnök így megismételte az üzenetet:
– Gerung püspök embereket küldött ki, hogy flamand telepeseket hozzanak.
Meghajolt, és gyorsan hátrébb lépett két lépést.
Otto ökle az asztalra sújtott.
– Az a gazember pap!
– Türtőztesse magát, uram, az anyaszentegyház papjáról beszél – ellenkezett
halált megvető bátorsággal a teremben álló papok egyike.
Az őrgróf arca semmi jót sem ígért, amikor az egyházi ember felé indult, aki
összerezzent, de nem mozdult. Otto fél lépéssel előtte megállt, összehúzta dús
fekete szemöldökét, és fenyegetően a pap szemébe nézett.
– Ha olyan szent életű a püspökötök, akkor nem a lelkekkel kellene inkább
törődnie, ami a feladata? – gúnyolódott Otto egyre hangosabban. – Miért nem
inkább a pogány szlávok megtérítésével foglalkozik, akikből több is van itt, mint
amennyi kellene?!
Az őrgróf visszament gazdagon díszített székéhez, és ránehezedett.
– Nem tudom, ki mindenki áhítozik az országom után, csak mert nem elég
népes – morogta. – A határokon Türingiai Lajos és a magdeburgi érsek nyújtja ki
a kezét a földek után. A császár pedig a Pleisse folyó vidékét birodalmi területnek
nyilvánítja. Mintha nem lenne elég dolga a lombard városok térdre
kényszerítésével! Ha nem a gyönyörű lánya lenne a feleségem, még Medve Albert
is a földjeimmel csillapítaná az éhségét.
Dühösen Hedwigre mosolygott.
Hedwig kedvesen mosolyogva meghajtotta a fejét.
– Apám, Brandenburg őrgrófja mindig hűséges szövetségesed lesz, férjemuram.
Otto fújtatott.
– Remélem is. Kinek van szüksége ellenségekre a határokon, amikor van elég
belőlük a közelben is!
Hedwig jól tudta, miért dúlta fel ennyire az őrgrófot az üzenet.
Otto apja, Konrad von Wettin a leghatalmasabb fejedelem volt a Saale folyótól
keletre. Amikor azonban tíz éve felosztotta az örökséget öt fia között, Otto mint
legidősebb fiú Meissen tartománnyal ugyan a legnagyobb területet kapta, azonban
messze került apja egykori befolyása alól. Gyors és nagymértékű betelepítéssel ki
tudta terjeszteni az uralmát további területekre. S ebben a becsvágyó meisseni
püspök meg akarta előzni őt.
Mindenhol ugyanaz folyik, gondolta Hedwig. Püspökök és fejedelmek, papok és
császárok – mindenki a befolyásért harcolt.
Hedwig békítőleg Otto karjára tette a kezét, és másik kezével a hírnökre
mutatott.
– Hagyjátok elmenni szerencsétlent, mielőtt még félelmében a föld alá süllyed.
Otto mogorva arccal és hanyag kézmozdulattal elbocsátotta a küldöncöt.
– Ha Gerung valóban Flandriából akar telepeseket hozni – folytatta Hedwig
nyugodt hangon –, akkor azok sokáig lesznek úton. Ki tudja, hogy egyáltalán
eredménnyel jár-e a toborzás? Te is elküldted az embereidet Frankföldre,
férjemuram. Az első toborzók hamarosan megérkeznek a parasztokkal.
Hedwig mosolygott.
– Van már valami hír Christian felől? Ha nem lenne illetlenség egy hölgytől,
fogadnék rá, hogy mindenki közül, akit kiküldtél, ő lesz az első, aki egész csapat
telepessel érkezik majd meg.
A gróftól tíz lépésre egy megtermett, lenszőke lovag elfintorodott.
– Nekem úgy tűnik, hogy hű ellenséged ismét több tiszteletet kap, mint
amennyit érdemel – súgta a férfinak a három, szintén díszes ruházatú lovag
egyike, akik egy csoportban álltak. A többiek kajánul vigyorogtak, csak az óriás
nézett dühösen maga elé.
– Igen, és úgy tűnik, mintha végre szerencséje lenne a nőkkel is – tette hozzá
egy másik lovag, és nyerítve kacagni kezdett a saját tréfáján, miközben a lenszőke
hajú férfi villámló szemmel nézett rá.
Ezzel magukra vonták a figyelmet, de szerencséjükre abban a pillanatban lépett
be az udvarmester.
– Hírnök érkezett Albrecht von Brandenburg őrgróf levelével – jelentette, és egy
porlepte fiatalembert engedett be, akin látszott, hogy hosszú lovaglás áll mögötte.
– Ó, apámtól hozott üzenetet – szólalt meg Hedwig vidáman, és tapsolt egyet. –
Majd a családi hírek felvidítanak minket, férjemuram.
Olyan sokatmondóan nézett Otto szemébe, hogy az egy pillanatra elfeledkezett
haragjáról, mélyet lélegzett, szája szögletében pedig hideg, alig látható mosoly
jelent meg.
Otto valóban olyan híreket várt Brandenburgból, amelyek felvidíthatnák. Persze
nem családi pletykákról volt szó – ahogyan azt Hedwig a jelenlévők
megtévesztésére állította. A levélből Otto új részleteket akart megtudni a szász
hercegek lázadásáról az ellen a férfi ellen, aki mindnyájukat provokálta és
halálosan megalázta: Oroszlán Henrik, Szász-és Bajorország hercege ellen.
A Braunschweigban székelő Welf Henrik a birodalom nemesei között a
leghatalmasabb és a leggyűlöltebb személy volt. A tény, hogy Henrik két hercegség
fölött uralkodott, legalább annyi befolyást adott neki, mint a császárnak. Amikor
Staufen Frigyes császár, akit a lombardok szakálla miatt „Rőtszakállúnak”
neveztek, Olaszországban volt, Henrik úgy viselkedett, mint egy király. A császár
pedig sok időt töltött Lombardiában. A braunschweigi fejedelem küszöbönálló
házassága a kis Matilddal, az angol Plantagenet Henrik király és felesége,
Aquitániai Eleonóra lányával, csak még jobban megerősíti majd a pozícióját,
hatalmi igényeit pedig vélhetően mérhetetlenné növeszti.
A császárt, úgy tűnt, nem zavarják Henrik dolgai, aki az unokaöccse és maga is a
korona várományosa volt, ameddig nagy sereggel támogatja őt itáliai hadjáratain.
Oroszlán Henrik akárhányszor sértette is meg a jogot, és foglalt el idegen területet,
Barbarossa Frigyes mindig az ő javára döntött, és nem törődött a fejedelmek
panaszaival. Ezért egyre több nemes tömörült szövetségbe Welf Henrik ellen: a
szászok az Északi-tengertől egészen a Harz hegységig, ellenfelei délnyugattól a
birodalom délkeleti határáig.
Otto sokáig habozott, hogy csatlakozzon-e az összeesküvőkhöz, akiknek a
vezetője Hedwig apja volt. Óvatos volt, ha kockázatos összeütközésekről volt szó.
Azonban pár hónapja eljött a pillanat, amikor már nem tudta kihúzni magát a
dolog alól, mert nem akarta elveszíteni hatalmas apósa bizalmát. Medve Albert,
Otto apjának harcostársa, le kellett, hogy mondjon az egykor nekiadományozott
szász hercegségről Henrik javára, és ezért Oroszlán Henrik legádázabb ellenségei
közé tartozott.
A küszöbönálló lázadás miatt Henrik lemondta részvételét a negyedik itáliai
hadjáraton. Azonban alig indult útnak a császári sereg, már fel is lázadtak
Oroszlán Henrik ellen. Röviddel karácsony előtt Medve Albert Türingia tartomány
grófjával megostromolta Henrik erődjét Magdeburg közelében, bár a támadás
sikertelennek bizonyult. Bármit is tervezett az öreg, harcedzett Medve Albert örök
ellensége ellen, Otto és testvérei ezúttal támogatni fogják.
Az őrgróf köhécselt.
– Családi hírek… Igazad van, kedvesem! Adjátok ide a levelet. Ti pedig tűnjetek
el!
Otto egy intésével elzavarta a hírnököt, a szolgákat és a papokat, majd a
lenszőke lovag felé fordult.
– Kedves Randolf, keressétek meg hű barátaiddal az öcsémet, és azonnal
gyertek ide, ha megtaláltátok. Hozzátok magatokkal a derék Amulfot is.
Az óriás röviden meghajolt, és három kísérőjével elhagyta a termet.
Kint elkapta az egyik arra járó szolga karját, aki annyira megijedt, hogy a korsó
tartalmát a saját cipőjére öntötte.
– Fajankó! – A lovag arcul csapta az apródot. – Hol van Groitzsch gróf?
A fiú dadogva válaszolt:
– Éppen visszatért a vadászatról…
– Akkor elmész hozzá, és megmondod neki, hogy az őrgróf látni akarja! Utána
pedig megkeresed és hozzám küldöd Amulfot!
A szolga meghajolt és elrohant.
A lovag röviden a fiú után nézett. Utána olyan helyre vezette kísérőit, ahol nem
hallgathatják ki őket.
– Az az átkozott Christian – sziszegte. – Először úgy tűnt, hogy ez a fattyú a
mostani megbízásával végre eltűnik a szemem elől – de most még talán tiszteletet
is kijár neki! Szégyen mindnyájunkra nézve. Lassan már a koldusok és a parasztok
is elnyerik a lovagi címet.
A kövér férfi, aki nyerítve kacagott a teremben, megpróbálta lecsillapítani
Randolfot.
– Miért bosszankodsz? Ez a jöttment sokáig úton lesz a parasztokkal az
erdőben. Azalatt sok minden történhet. Ha pedig nem, akkor segíthetünk egy
kicsit…
Az óriás arcán gonosz vigyor jelent meg.
– Valószínűleg nem is lesz erre szükség, azok alapján, amiket az utazásról
hallani!
– Örülök, hogy újra higgadtan látod a dolgokat. A császár törvényt készül hozni,
miszerint nemsokára már csak az nyerheti el a lovagi címet, akinek az apja és
nagyapja is nemes vérből származik. Akkor ez a népség nem keveredhet már
velünk. Felejtsd el a semmirekellőt! Ha nem pusztul el útközben, akkor majd a
parasztok agyonverik, ha megérkeztek, mert nem lesz mit enniük. Most pedig
gyere, fontosabb dolgunk is van.
A harmadik lovag azonban, aki gondosan fésülte vörös haját, és zöld köpenyt
viselt, visszatartotta őket.
– Nem gondoljátok, hogy a szépséges Hedwig feltűnően érdeklődik Christian
iránt? – kérdezte, és sokatmondóan felhúzta a szemöldökét.
A kövérebb lovag leintette.
– Aki bármit szól Hedwig ellen, az halott ember. Otto nem tűri az ilyesmit.
– Hogyan igézhet meg valakit ennyire egy asszony? – kérdezte a vörös hajú, és
halkabban folytatta. – Éppen ezért sokkal jobban érdekli, ha elmondják neki, hogy
a szeretett hölgy túl messzire megy.
– Biztosan elég okos ahhoz, hogy ne legyen hűtlen a férjéhez – morogta
Randolf.
– Talán. De vajon Otto bízik-e benne? – kérdezte vigyorogva a vörös hajú. –
Már a gyanú is elég lehet, hogy ez az éhenkórász kiessen a kegyeiből. Csak ki kell
várnunk a megfelelő pillanatot.
Amikor a terem kiürült, Otto izgatottan tekerte szét a pergament.
– Hadd lássam, kedvesem – mondta Hedwig, és Otto válla fölött olvasta az írást.
Otto észre sem vette ezt az illetlenséget.
Hedwig hosszasan hallgatott. Utána halkan megszólalt:
– Ha a császár itáliai hadjárata nem lesz sikeres, akkor isten Ítéleteként zúdul
majd ránk a haragja. Minket fog okolni, mert Henrik miattunk nem csatlakozott a
császári sereghez.
– Csak hadd okoljon! – fortyant fel Otto. – Emlékezz csak vissza a múlt nyári
boyneburgi udvari fogadónapra. Érsekek és őrgrófok panaszolták be a Welfeket a
császár előtt, és semmi sem történt. Az áruló még csak el sem jött, hogy
válaszoljon a vádakra. Gúny tárgyává válunk, ha ezt eltűrjük.
– Akkor hát eldőlt. Isten segítsen minket – mondta halkan Hedwig. Csendben
várták, míg megérkeznek a meghívott személyek.
Nem sokkal később jól felfegyverzett férfiak csoportja lépett be a terembe.
Élükön Dedo von Groitzsch, az őrgróf fiatalabb öccse jött, hatalmas termetű férfi.
Őt követte Randolf három barátjával, valamint Arnulf, sokat próbált harcos, aki
már Otto apja szolgálatában csapatokat vezetett a harcba. Bal kezén két ujja
hiányzott, a köszvénytől nehezen járt, a harcban azonban fortélyossága és
tapasztalata párját ritkította.
Otto felállt, és magasra tartotta a pergament.
 – Híveim! Christian von Oldenburg újabb nagy győzelmet ért el Oroszlán
Henrik ellen, és bevette Bréma városát!
Ujjongás hallatszott. Haldensleben meghiúsult ostroma nagy csapás volt, de
éppen Oldenburg aratott nem sokkal később váratlan győzelmet Henrik ellen, és
bevette Weyhe megerősített várát. Most pedig Bréma városát is.
– Bréma lakosai barátságosan fogadták – folytatta Otto. –Henrik a következő
törvénykezési napon kénytelen lesz átadni Haldensleben várát a magdeburgi
érseknek.
Újabb lelkes kiáltások hallatszottak, de az őrgróf egy kézmozdulattal
elcsendesítette a férfiakat.
– Még nem jött el az idő. Henrik nem fogja harc nélkül megadni magát.
Megerősíti a búvóhelyeit, hadsereget állított fel, és Magdeburg falaiig felperzselte a
tartományt. Ez azt jelenti, hogy a szövetségeseink segítségére kell sietnünk.
– Végre! – mennydörögte Dedo. – Az embereim már alig várják ez után a
hosszú, sivár tél után.
Otto nem is számított más reakcióra. De tartogatott még egy hírt.
– Akkor bizonyára örülni fogtok annak, hogy a szövetségünk kibővült egy új,
hatalmas támogatóval, a neve Rainald von Dassel, Köln érseke.
Erre a bejelentésre egy pillanatra csönd állt be, aztán a jelenlévők izgatottan
beszélgetni kezdtek egymás feje fölött.
– A kancellár és a császár bizalmasa!
– Az egyetlen ember, aki élvezi a császár feltétlen bizalmát!
Kivéve a császár feleségét, Burgundiai Beatrixet, gondolta Hedwig.
– Mivel Rainald Itáliába vonult a császárral, nyilván onnan cselekszik majd –
mondta Otto, majd az öccséhez fordult.
– Dedo, azonnal útnak kell indulnod, hogy a grófságodban elintézd a szükséges
dolgokat.
– Csak nem küldesz el evés előtt? – válaszolta Groitzsch kövér grófja.
A körülötte állók felnevettek.
– Hogyan is tehetném? – Otto az öreg harcoshoz fordult. – Arnulf, vágtass
Alberthez, és ajánld fel neki a segítségedet, hogy kiderítsétek, hol a legsebezhetőbb
Oroszlán Henrik.
Arnulf kezét a szívére tette, és meghajolt.
– Te pedig, Randolf, bocsáss a rendelkezésemre ismét egy seregnyi lovast.
Az óriás előrelépett.
– Természetesen, uram! Azonnal megteszem az előkészületeket.
 A fejlemények felvidították Randolfot. Bármennyire szívügye volt is Ottónak a
tartomány benépesítése, mit jelenthet a rongyos parasztok csoportja egy csapat jól
felfegyverzett katonával szemben, akiket az őrgróf rendelkezésére bocsát?
Otto végül intett egy fekete ruhás, kopasz férfinak, akinek ujjnyi vékony
kecskeszakálla volt, és egész idő alatt észrevétlenül ült egy sarokban, szinte
egybeolvadva a fallal.
– Aloisius, kérdezd meg a csillagokat, melyik lenne a legalkalmasabb idő a
tervünk végrehajtásához.
– Ahogyan kívánja, uram!
Mélyen meghajolt az őrgróf előtt, és újra egybeolvadt a sarokkal.
Előzőleg azonban Hedwiggel rövid pillantást váltottak, amely a figyelmes
megfigyelő számára elárulta volna, hogy ők ketten szívből gyűlölik egymást.
– Rendben – szólt Otto –, láss munkához.
– Velem jön egy italra a szobánkba, férjemuram? – kérdezte Hedwig, amikor a
férfiak elhagyták a termet.
Otto meglepettnek tűnt. Sokatmondó mosollyal megragadta felsége kezét,
megcsókolta, majd némán követte.
Amikor beléptek a szobába, Hedwig kiküldte a szolgálókat és a társalkodónőket,
majd leült.
Otto hanyagul az ajtónak támaszkodott, keresztbe fonta a karját, és gúnyosan
nézett rá.
– Mi kifogásod van, kedvesem?
Hedwig nem vette fel a gúnyolódását.
– Valóban okos dolognak tartod, hogy ez a sarlatán is jelen legyen, amikor
bizalmas üzenetekről van szó?
– Tudom, hogy ki nem állhatod Aloisiust, drágám, de ő nem sarlatán, hanem
tanult ember. Az a bajod vele, hogy kedvenc fiadat megszállottnak tartja.
– Dietrichet nem szállták meg a démonok. Még olyan kicsi. Hogyan ítélkezhet
fölötte ez a csillagjós?
Most Hedwig fonta keresztbe a karját, és kihívóan nézett Ottóra.
– Mikor igazolódott be utoljára bármelyik jóslata?
– Egyre sem emlékszem, amelyben tévedett volna.
– Mert úgy fogalmazza meg őket, hogy bárhogyan lehet értelmezni azokat! Újra
azt fogja neked mondani, hogy a csillagok szerint a következő csatát telihold után
kedden kell megvívnod. Mindig ezt mondja.
Hedwig felállt, bort töltött, és Otto felé nyújtott egy serleget.
 – Ne veszekedjünk. De nem bízom ebben az emberben. És neked sem kellene.
Hedwig elgondolkodva ivott egy kortyot, majd letette a serleget.
– Tulajdonképpen hogy akarod megindokolni a háborút Oroszlán Henrik ellen?
Otto összecsippentette az egyik szemét, és ravaszul elnevette magát.
– Talán a hűségünkkel a császár iránt?
Hedwig hangjában is gúny érződött.
– Furcsán hangzik ez egy olyan férfi szájából, aki évekig várt azzal, hogy végre
hűbéresküt tegyen a császárának, és csak az udvari fogadónapokra utazott el,
amikor már elkerülhetetlen volt.
– Öcsém, Dietrich Itáliába vonult a császárral, és Dedo is sokat tartózkodik az
udvarban. Ez már csak elég indok – morogta Otto, majd elnevette magát.
– Nem mondhatom ki nyíltan, hogy szívesebben látom a Rőtszakállút a trónon,
aki a legtöbb időt úgyis Itáliában tölti, mint a kiszámíthatatlan Oroszlán Henriket.
Elég baj, hogy két pápánk is van, nincs szükségünk ehhez még két császárra is. Ha
azonban a birodalom két leghatalmasabb embere összefog, az meggyengíti a többi
fejedelmet.
Hedwig gondolataiba mélyedve egy gyűrűt forgatott, amelyet Otto ajándékozott
neki.
– Azzal, hogy Rainald von Dassel vezeti a szövetséget, minden kétség fölött
állunk.
– Átkozottul okos asszony vagy.
– Neked pedig nem kellene káromkodnod, uram és férjem.
– Ugyan. Elég pap van az udvaromban, akik majd vezekelnek értem… Rainald
veszélyes ember. Bármennyit fondorlatoskodott is, soha nem cselekedett a császár
érdekei ellen.
Hedwig felvonta a szemöldökét.
– Mit gondolsz? Miért állt a szövetség élére?
– A Welf túl sokszor akaszkodott már össze az egyházzal – válaszolta Otto. –
Legutóbb a freisingi vita óta…
A grófné tűnődve bólintott. Tíz éve Henrik herceg szétrombolta a freisingi
püspök vámállomását, hogy kicsivel feljebb az Isar mentén saját vámállomást
építsen.
Mindenesetre megérte – mondta Hedwig.
– Az új vámállomás jó hasznot hajt Henriknek – morogta Otto. – Azt beszélik,
ez a Munichen nevű város virágzik és fejlődik… Valakinek meg kell állítania
Henriket.
 – Csak nem akarjuk, hogy eljöjjön az a nap, amikor a felkent császár a vazallusa
előtt térdepel, és katonai szolgálatra kéri? – idézte Hedwig ironikusan az őrgróf
egyik híressé vált mondatát.
Otto elnevette magát, és szikrázó szemmel igen lassan felesége felé indult.
– Szeretek veled beszélgetni ezekről a dolgokról. Olyan… olyan izgató…
Hedwig szemügyre vette a férjét. Ismerte ezt a hangulatát, és élvezte azt.
Amikor eljegyezték a nála több mint húsz évvel idősebb meisseni őrgróffal,
természetesen Hedwig nem bírt befolyással erre a döntésre. Az esküvőt azért
tervezték el, hogy véget vessenek a vetélkedésnek a két egykori harcostárs, Konrad
von Wettin és Medve Albert között. Hedwig nagyon megijedt, és titokban még sírt
is, amikor meghallotta, hogy kihez akarja apja feleségül adni.
Azonban röviddel az esküvő előtt nagyanyja, Eilika félrevonta őt, és egészen
nyíltan megtanította valamire, amitől a leendő menyasszonynak elállt a szava és
elvörösödött az arca.
– Ha tartósan a férjed kedvében akarsz járni, akkor a nászéjszakán mutatkozz
szemérmesnek és tapasztalatlannak, amilyen vagy, de utána többé ne tégy így –
tanácsolta a sokak által rettegett Eilika, aki egész élete során sikeresen
keresztülvitte az akaratát a nemesekkel és a papokkal szemben.
– Felejtsd el, amit a papok mondanak, hogy az asszonynak csendben kell
feküdnie ura alatt, és hagynia kell, hogy az azt csináljon vele, amit akar. Add meg
férjednek az érzést, hogy ő az a vad bika, akinek csupán egy pillantásától felforr a
véred. Akkor kezes bárány lesz!
Hedwig követte nagyanyja tanácsát, miután átvészelte az első rémületét. És nem
is bánta meg. Otto rajongott érte. Tanácsadói ellenkezése dacára bevonta őt a
döntéseibe, és meghallgatta a véleményét. Halálra unná magát, ha csak az
asszonynak való munkákkal kellene törődnie.
Azonkívül a férje deres halántéka ellenére tekintélyes megjelenésű férfi volt. Az
ilyen pillanatokban, mint a mostani, amikor Otto a csodálat és a vágy vegyes
érzelmeivel nézett rá, Hedwig nagyon vonzónak találta a férjét. Mosolyogva férje
szemébe nézett, és kezdte kioldani felsőruhája zsinórjait.
Otto egy pillanatig meglepettnek tűnt.
– Ilyenkor?… Asszony, úgy járunk, mint Erec és Enide Troyes-i Christian új
regényében – mormolta, miközben közelebb lépett, és megcsókolta felesége vállát.
– Hát aztán. Te is tudod, micsoda hőstetteket fogsz nemsokára véghezvinni
vezeklésül – dorombolt Hedwig.
Otto rávigyorgott.
– Oroszlán Henrik ellen, vagy most mindjárt veled?
Otto türelmetlenül megragadta Hedwig ruhájának zsinórjait, a párnákra nyomta
feleségét, és mohón a melleit kezdte csókolgatni. Hedwig élvezettel felnyögött, és a
férfi felé nyújtózott.
– Szégyentelen asszony vagy! – mormolta Otto, és ráfeküdt. – Pont ez az, ami
tetszik benned!
– Kedves!
– Hm.
Hedwig felkelt, és megpróbálta kibogozni a haját, míg Otto csukott szemmel
feküdt.
– Pénzre lesz szükségünk a hadjárat költségeire.
Otto lustán kinyitotta a szemét.
– Akkor majd kölcsönkérünk a zsidóktól.
– És mi lesz a telepesekkel?
– Ez most hogy jutott eszedbe?
– Megígérted nekik, hogy segítesz eleinte. Ilyen hosszú útra nem tudnak minden
szükségeset magukkal hozni. Állatokra és vetőmagra lesz szükségük, nehogy éhen
haljanak az első télen.
Otto nyögve az oldalára fordult, és az egyik karjára támaszkodott.
– Nem vagyok a dajkájuk. Saját költségemen hozatom ide őket, földet adok
nekik, és tíz évre elengedem az adókat.
– Tudom. De gondolj a néptelen falvakra is. Azok hagyták el őket, akik ott nem
boldogultak. Valóban Gerungnak akarod átengedni a sikert?
Otto erre már felkelt, és komolyan a feleségére nézett, aki még mindig a hajával
babrált.
– Megpróbálsz befolyásolni. Ne gondold, hogy nem veszem észre – mondta Otto
szigorúan. – Csak egyszer adhatom ki a pénzt. A hadjárat gyors zsákmányt hoz
majd. Amíg azonban a telepesek tizedet fizetnek, addig sok idő eltelik még.
– Nagyobb fegyveres kíséretet kellett volna melléjük adni – vetette közbe
Hedwig még egyszer, pedig tudta, hogy nem jár majd sikerrel.
– Már késő. Most pedig öltözz fel. Ideje, hogy megjelenjünk az étkezésnél.
Még evés előtt küldöncök lovagoltak ki. Senki sem vette észre, hogy többen,
mint ahogy Otto parancsolta.
 Úton
Az első reggelen, amelyen Marthe együtt ébredt a telepesekkel, hosszú idő után
végre újra bátortalan napsütés tört át a szürke felhőkön. A táborban megtették az
előkészületeket az indulásra.
A gyerekek összevissza rohangáltak, Griseldis pedig a körülállók nevetése
közepette dühösen kergetett két serdülő gyermeket egy merőkanállal. Jonas és
Emma, a két ifjú szerelmes, egymást szorosan átkarolva állt, és el nem engedték
volna egymást.
Christian fájdalmas szúrást érzett belül, amikor látta ezt. De elnyomta a feltörő
emlékeit. Halk szavakkal megsimogatta almásderes lova nyakát, és egy
almacsutkát adott neki, miközben az embereket figyelte, akik rábízták magukat.
Ezzek a parasztok csupán egy-két napi járásra vannak szülőfalujuktól, gondolta.
Sikerülhet legyőzniük a félelmüket a bizonytalanságtól és az út veszélyeitől?
Legtöbben fiatal, erős emberek voltak, akik elhatározták, hogy idegenben
próbálnak szerencsét. Egész télen erre készültek, szerszámokat készítettek és
javítottak, amelyeket majd magukkal visznek.
Szerencsés fordulat volt, hogy a kovács fia is velük jött. Jonas egyszer majd
átvehette volna apja kovácsműhelyét, de meg akarta menteni kedvesét a várúrtól.
Alig hihető, hogy mostanáig sikerült neki, gondolta Christian. Wulfhart a nőkkel is
durván bánt. A tizenöt éves Emma pedig igazi szépségnek számított a faluban.
Eddig mindenki jól viselte az út nehézségeit, kivéve egy asszonyt, aki napról
napra rosszabbul volt. Talán Marthe tehet valamit érte?
Christian tekintete újra az újonnan csatlakozott lányra siklott. Jól jön
olyasvalaki segítsége, aki ért a gyógyításhoz és a szüléshez. A szülés az asszonyok
számára mindig élet-halál kérdése volt. Nagy gond lehet, ha a férfiak új
hazájukban, ahol a telepesek magukra lesznek utalva, a gyermekágyban vesztik el
feleségeiket. Tulajdonképpen ez a lány még túl fiatal volt ahhoz, hogy bábaként
dolgozzon. De Christian biztos volt benne, hogy van benne valami különleges, bár
még nem tudta megfogalmazni, hogy mi az.
Marthe örült. A küszöbönálló indulás izgalommal és feszültséggel töltötte el.
Próbált elfelejteni mindent, ami az előző nap borzalmaira emlékeztette. Ezekkel az
emberekkel itt új életet kezd majd.
Az út nehéz lesz és veszélyes, de ez sem riasztotta vissza a lányt. Ha Isten
megadta neki ezt a csodás lehetőséget, akkor arról is gondoskodni fog, hogy
épségben célba érjen.
Miután Marthe az előző este öntudatlanul összerogyott, az asszonyok
tartózkodása észrevétlenül részvétbe fordult. Néhány határozott mozdulattal
magához térítették, és enni is adtak neki. Még Griseldis is vigasztalta, aki először
úgy nekitámadt:
– Össze kell tartanunk.
Bertha pedig, a szomorú asszony, akinek Marthe megsejtette a terhességét, újra
és újra megkérdezte tőle, hogy biztos-e a sejtésében.
– Annyira boldog vagyok – mondta Bertha ragyogó szemmel, miközben
hátrasimította a főkötője alól előbukkanó hajfürtjeit. – Hát még Guntram. Olyan
régóta szerettünk volna már kisbabát!
Átölelte Marthét, és kezét védőn a hasára szorította.
– A kislányom alig volt féléves, amikor elragadta a láz. A két fiú sem élte túl az
ínséges éveket, amikor a lovagok, akikkel Wulfhart harcban állt, a rossz termés
után még az állatokat is elrabolták tőlünk. Azóta nem estem újra teherbe.
Marthe Bertha karjára tette a kezét.
– Ezúttal minden rendben lesz. Tudom.
Egy pillanatra újra eszébe jutott az előző esti titokzatos jóslat: Hármán
meghalnak, és egyvalaki elárul minket.
Cak képzelődött!
Marthe kinyújtóztatta a hidegtől megmerevedett tagjait, felállt, és az
asszonyokhoz ment, hogy segítsen elkészíteni a reggelit. Egyszerű ételt készítettek
kásából, forró köveken sütöttek lepényeket. Marthe érezte, hogy minden oldalról
figyelik, és ő maga is szemügyre vette útitársait. Azonnal észrevette, hogy szükség
lesz gyógyító tudására. Szinte valamennyi gyerek szipogott és köhögött, az
idősebbeknél gennyes keléseket, vérző fogínyt és ótvaros fejeket figyelt meg. Az
asszonyok egyike terhes volt, és vélhetően nemsokára Emma is teherbe esik.
Az egyik idős asszony olyan betegnek tűnt, hogy Marthe nem volt biztos benne,
hogy egyáltalán tehet-e még érte valamit. Mielőtt azonban odamehetett volna
hozzá, új ura közeledett felé. Marthe dobogó szívvel és lesütött szemmel várta.
Vajon mit akarhat tőle?
Meglepetésére a lovag fejével abba az irányba bólintott amerre a lány éppen
nézett.
– Megnézed, mi baja? Nem lett volna szabad magunkkal hoznunk, de térden
állva könyörgött, hogy velünk jöhessen.
Marthe tekintete felért egy válasszal. Tanácstalanul vállat vont.
– Talán enyhíthetem a szenvedését, uram.
– Akkor tedd meg – mondta Christian, és a menet élére állt. Nem csak Marthe
felbukkanása aggasztotta. A nappali fényben felfedezett valamit a lány szürkészöld
szemében, ami zavarta. Egy másik szempárra emlékeztette – egy szempárra,
amelynek mélyén ősi titkok rejtőztek.
Hamar befejezték a reggelit. Miközben a férfiak összeterelték a teheneket és az
ökröket, és befogták őket a szekerek elé, az asszonyok kisúrolták az edényeket, és
egybegyűjtötték a gyerekeket.
– Add ide a kosaradat, majd én viszem – ajánlotta fel Marthe a hamuszürke
arcú asszonynak, akinek állapotáért Christian is aggódott. Az asszony hálásan
Marthe hátára segítette a fűzfa kosarat, majd kézen fogott két szőke kislányt, akik
négy-és hatévesek lehettek.
Christian elmondott egy imát, és a menet elindult. Marthe becslése szerint több
mint negyvenen lehettek, beleértve a gyerekeket is. A lovag egy pompás
almásderes lovon ült a menet élén, apródja, Lukas pedig egy barna lovon a menet
végén haladt, és gazdája málhás lovát vezette. Mindenki más gyalogolt. A
telepesek közül senki sem engedhetett meg magának egy lovat.
A férfiak hangosan kiáltozva hajtották a négyökrös szekereket, amelyek nem
voltak túlságosan megpakolva, és oldalukon tyúkketrecek lógtak. Sok mindent
nem hozhattak magukkal a telepesek. A falu szegény volt. Néhány család
kézikocsin tolta az ingóságait: edényeket, kannákat, fejszéket, eszközöket a
fonáshoz, és különböző nagyságú hordókat, amelyekben vetőmagok és készletek
voltak borsóból, répából, káposztából és gabonából. A menetet néhány kosarakkal
megrakott szamár, kecskék és kutyák egészítették ki.
Az út első fele az erdőn keresztül nagyon fárasztó volt.
Ebben az évszakban még alig jártak a szekerek, és a jobbágyok sem tartották
rendben az utakat. Újra és újra kidőlt fák állították meg a menetet.
Hideg volt, több helyütt havat is lehetett még látni. Marthe vacogva húzta össze
vállán a kendőjét.
Nemsokára Emma érkezett mellé, nagy batyuval a hátán, és bemutatta
barátnőjének az útitársakat, akikre onnan ráláthattak a menetben.
A kerek arcú, kopasz férfi, aki előző este a tüzet piszkálta, és Marthe kilátásait
mérlegelte, Hildebrand volt, a csapat legidősebb tagja.
– Griseldisszel, a feleségével inkább ne ellenkezz – mondta Emma, és
elfintorodott.
Azután a beteg asszonyra mutatott, akinek kosarát Marthe cipelte, és a mellette
haladó szomorú idős férfira.
– Ők Wiprecht és Wilhelma. Ott elöl pedig az öreg özvegyasszony, Grete halad.
Még a férfiak is hallgatnak a szavára, ha nem is mindig szívesen.
Marthe kíváncsian nézte az apró, hófehér hajú asszonyt, aki éppen lendületesen
magyarázott egy nála egy fejjel magasabb fiatal legénynek.
– Ez az asszony a fiaival kelt útra, akik a fiatal lovag földjeit lógják megművelni.
Egyikük már házasulandó korban van. Talán nemsokára ő lesz a férjed?
Emma vihogott, de Marthe zavarba jött. Az erőtől duzzadó legény, akivel Grete
éppen pörölt, már reggel is olyan pillantásukat vetett rá, amelyektől Marthe
megijedt. Még mielőtt bármit válaszolhatott volna, Jonas is bekapcsolódott a
beszélgetésbe, aki közvetlenül mögöttük haladt egy ökrös szekérrel.
– Nincs jobb dolgotok, mint másokról pletykálni? – gúnyolódott, fekete szemei
körül huncut ráncokkal.
Emma megfordult, és megsimogatta a fiú arcát.
– Meg kell ismernie az embereket, akikkel együtt fog élni. Végül is Marthe az
egyetlen eladósorban levő lány közöttünk.
– Rajtad kívül! Talán még meggondolom magam a házasságunkkal
kapcsolatban – incselkedett a kovács.
– Azt nagyon megbánnád – válaszolta Emma hasonló hangnemben. – Nézz csak
körül, elegen vannak, akik csak az alkalomra várnak…
A menet éléről hallatszó hangos kiáltások szakították félbe az évődést. A menet
megállt. Kiderült, hogy az egyik ökrös szekér kerekét meglazította egy vastag
gyökér. Jonas előrefutott, hogy segítsen a javításban.
– Nem tudom, miben mesterkednek ezek a legények, de valamiben
megállapodtak még tegnap este, amelynek köze lehet hozzád – súgta Emma
Marthénak. A lány megrémült a gondolattól, hogy a fiatal férfiak máris úgy kezelik
őt, mint valami árut a piacon, és arról beszélgetnek, hogy alkalmas-e már a
házasságra.
– Még nem akarok férjhez menni – válaszolta Marthe halkan. Bár már elérte a
megfelelő életkort, de még nem jött meg a havivérzése, és testének sem volt nőies
formája.
Emma nevetett.
– Egy napon már alig fogod várni.
Emma biztos volt benne, hogy nem tart már sokáig, és a legények
összeverekszenek rajta, kié legyen a lány.
Emmának könnyű, gondolta Marthe. Kinek van ilyen szerencséje, hogy a
szerelme feleségül veszi? A házasságokat általában a szülők beszélik meg, tekintet
nélkül arra, hogy a jegyesek ismerik-e és kedvelik-e egymást. Vannak persze
házaspárok, akik idővel egész jól megértik, sőt még meg is kedvelik egymást. De a
legtöbb házas asszony sorsa, akiket Marthe ismert, csak a mindennapos gond volt,
egyik terhesség a másik után, s gyakran még a férjük is megverte őket.
Hirtelen elmúlt a vidámsága. Helyette úgy érezte, hogy mázsás kő nyomja a
szívét. Rádöbbent a helyzetére, amelybe került. Szülőfalujában így vagy úgy meg
tudott volna élni a munkájából. Azonban egy negyven-ötven fős csapat, amelynek
alig volt valamije, túl kicsi volt a kenyérkeresethez. Ha továbbra is bábaként és
gyógyítóként akar dolgozni, akkor valóban szüksége lesz egy férjre, aki
gondoskodik róla.
Ennek a közösségnek azért volt egy előnye: itt legalább nem adják férjhez egy
kétszer vagy háromszor idősebb férfihoz. Csak a fiatal legények nem voltak
házasok.
Amikor Emma megérezte Marthe szorongását, vigasztalóan a vállára tette a
kezét.
– Christian lovag a védelme alá vett. Ő tudja, mit tesz. Még akkor is, ha meg sem
rezzen az arca, és még csak nem is mosolyog – próbálta Emma más mederbe
terelni a beszélgetést.
– Valami szomorúság veszi őt körül, de nem gonoszság – mondta Marthe.
– Talán szerelmi bánat. De ő a hűbérurunk, és nem fog annyira leereszkedni
hozzánk, hogy az orrunkra kösse – válaszolt Emma.
Marthe messziről figyelte a lovagot, aki nyugodt erőt sugárzott, és meglepő
könnyedséggel irányította a lovát. Az almásderes vad volt és veszélyes, senki sem
mehetett a közelébe a lovagon és apródján kívül, erre a többiek már reggel
figyelmeztették Marthét. Az állat bizonyára igen értékes volt, Christian viszont
sokkal egyszerűbb ruhákat viselt, mint az örökös pénzzavarral küzdő Wulfhart,
ráadásul a lovag kardja is dísztelen volt. Ez valahogyan nem illett össze.
És vajon mi nyomta a lovag szívét? Amikor Marthe reggel röviden a szemébe
nézett, csak kihunyt reményt látott benne.
Egy idő múlva az út meredekebb lett, Marthe segített tolni a kocsikat, hogy
haladhassanak. Az erőlködés miatt már senki sem fázott. Marthe arcán is csörgött
a veríték. A teher a hátán egyre nehezebbnek tűnt, a szíjak mélyen a hátába vájtak.
A hüvelykujját dugta a kötelek alá, hogy enyhítse a nyomást.
Abbamaradt a beszélgetés is. Okosabb volt takarékoskodni a levegővétellel.
Csak a Wilhelma mellett haladó két szőke kislány nem hagyott békét beteg
anyjuknak. Épp Marthe előtt mentek.
– Most hazamegyünk? Mikor érkezünk meg? – nyaggatta a kisebbik lány.
– Nem, Marie, kedvesem – válaszolta Wilhelma erőtlenül két köhögési roham
szünetében. – Soha nem megyünk vissza.
Marie megállt, és sírni kezdett. Johanna, az idősebbik kislány magával húzta
síró húgát.
– Milyen messze van még? Messzebb, mint az elátkozott erdő? –
kíváncsiskodott a kicsi.
– Sokkal messzebb. Hetekig úton leszünk.
 – Az lehetetlen! – kapcsolódott a beszélgetésbe egy alig tízéves, sovány, vörös
hajú fiúcska, akinek arcát megszámlálhatatlan szeplő borította. Kicsit elmaradt a
menettől, mert a kecske, amelyet vezetett, megállt, hogy füvet keressen magának.
– Az egész világ nincs akkora – mondta a fiúcska fontoskodva, és közben
Marthéra pillantott. – Még a szaracénok országa sincs olyan messze, ahol a
pogányok élnek, és a diók olyan nagyok, mint egy ember feje!
Időközben újra eltűnt a nap. Mire maguk mögött hagyták az erdőt, és áthaladtak
egy vad rétekkel és facsoportokkal tűzdelt területen, sötét felhők gyülekeztek, és
jeges szél kezdett fújni. Nemsokára heves jégeső érkezett. A borsó nagyságú jég
keményen verte az embereket és az állatokat. Csak nehezen lehetett továbbhajtani
az ökröket, az emberek pedig csuklyát és szőrmékét húztak a fejükre. Nem telt el
sok idő, és a talaj annyira átázott, hogy a szekerek kerekei mélyen belesüppedtek a
sárba, ami még jobban megnehezítette a haladást.
Marthe lehajtotta a fejét, hogy védje magát az esőtől és a széltől, amikor a menet
végéről hirtelen egy langaléta fiú futott léié.
– Gyorsan, rejtőzz el! – kiáltotta. – Lovasok közelednek. Talán téged keresnek!
Azzal előre is futott Christianhoz.
Marthe gyorsan körülnézett, hogy hova rejtőzzön.
– Bújj el itt! – kiáltotta Bertha, és a kézikocsira mutatott, amelyről lekapta a
kosarat. Marthe sietve felmászott rá, és elbújt egy hordó és egy répával teli kosár
közé. Óvatosan kikémlelt a nemezes birkabőr alól, amelyet Bertha rádobott.
Christian utasította a menetet, hogy amennyire csak lehet, húzódjon oldalra, és
engedje el az idegen lovasokat. Azok azonban már a menet végén megálltak, és az
apródjával beszélgettek. Marthe szíve ijedten dobogott, amikor felismerte őket:
Wulfhart lovasai még mindig a nyomában voltak.
Christian időközben megfordította a lovát, és a menet vége felé lovagolt.
– Mi a baj? – kérdezte Oswaldot és Ludolfot.
– Egy lányt keresünk, aki jogos büntetése elől menekül. Nagyjából ilyen magas
– a sebhelyes arcú kezét a mellkasáig emelte –, vörös hajú, és járatos a
boszorkányságban.
– Mit akartok tőle?
– Megbabonázta urunk örökösét. Azóta nem találjuk.
– Talán láthatatlanná vált. Nagyon veszélyes – tette hozzá Ludolf, és aggódva
körülnézett.
– Nem láttuk errefelé – válaszolta Christian kifürkészhetetlen arckifejezéssel.
– Hm. Tartsák nyitva a szemüket – morogta Oswald, és megvakarta a sebhelyét.
– Ki tudja, milyen károkat okozhat. Ha meglátják, kötözzék meg. Urunk
megjutalmazza majd érte.
– Köszönöm a tanácsot – búcsúzott el Christian, megfordította a lovát, és újra a
menet élére állt. Jelzésére az emberek és a szekerek újra mozgásba lendültek.
Oswald és Ludolf rövid tanácskozást tartott, majd visszafordultak.
– Kijöhetsz – szólalt meg Bertha kis idő múlva. Marthe megkönnyebbülve bújt
elő a birkabőr alól.
– Szabad vagy, most már biztosan nem jönnek vissza! – kiáltotta Guntram.
– És ha igen, majd megvédünk – hallatszott egy fiú hangja. A vörös hajú fiúcska,
aki nem tartotta elég nagynak a világot ahhoz, hogy több hétig lehessen vándorolni
benne, és egy hasonló korú, kócos, hollófekete hajú fiú tűnt fel Marthe előtt.
– A nevem Kuno, ő pedig Bertram – mutatkozott be a vörös hajú és a barátja.
Marthe elmosolyodott, miközben a két gyerek már el is tűnt.
Alig mentek el, amikor barna lován megérkezett az apród.
– Nem hiszem, hogy visszajönnek, de nyitva tartom a szemem, ne aggódj –
mondta kérkedve. Gúnyos kacsintással fogadta a lány köszönetét, és maga elé
engedte a többieket, majd újra elfoglalta a helyét a menet végén.
A legény, aki figyelmeztette Marthét, és aki két évvel lehetett idősebb nála,
mellette maradt:
– Karl a nevem – mutatkozott be, és zavartan a lányra nézett. Egy férfihang
azonban ekkor segítségért kiáltott, mert az egyik ökrös szekér újra elakadt. A fiú
sajnálkozó pillantással előrement.
– A bátyánk – mondta fontoskodva a Marthe mellett lépkedő Marie.
A nap már magasan állt a felhők fölött, amikor Christian végre pihenőt
engedélyezett. A telepesek sóhajtva letették a terheiket, és lerogytak a földre.
Griseldis és az öreg Grete kenyeret és szárított halat osztott szét. Marthe alig
vette át a saját adagját, amikor mellette már vita alakult ki.
– Nem gondolod, hogy nem kellene mindent elenned a feleséged elől, Kaspar? –
utasított rendre az idős özvegy energikusan egy zömök férfit, aki kivette a felesége
kezéből a szárított halat.
– Nekem nagyobb szükségem van rá, mint neki. Különben hogy lenne erőm
ehhez a sok vesződséghez ilyen böjti eledel mellett?! – fortyant fel a férfi. Néhány
férfi egyetértően morgott.
– Hagyd, apám, majd adok neki a sajátomból – próbálta megbékíteni egy
vékony legény.
Grete előretolta az állát, és dühösen Kasparra nézett.
– Neki legalább annyi erőre van szüksége, mint neked! Add ide a halat!
 Az özvegy el akarta venni Kaspartól a második adagot. Kaspar ütésre emelte a
kezét, de hirtelen megjelent Christian, és megragadta a férfi karját. Acélos
szorítással térdre kényszerítette a dühöngő Kaspart, és megvetően nézett rá.
– Itt senki nem emel kezet egy asszonyra!
Kaspar teljesen kijött a sodrából.
– De, uram… – dadogta. – Ha egy asszony ellenkezik a férjével, akkor
engedelmességre kell tanítani.
– Addig nem, amíg én vezetlek titeket!
A többiek némán bámultak új urukra. Ilyen dühösnek még soha nem látták.
Kaspar mogorván visszaadta a feleségének a halat, aki fel sem pillantva elvette,
és gyorsan megette.
– Úgy tűnik, ma reggel igazi védelmezőre akadtunk új urunk személyében –
súgta Emma a meglepett Marthénak.
Miután Marthe megkapta az ételt, leült Wilhelma mellé, majd a kosarában
kakukkfűből és örvénygyökérből, zilizből és édesköményből készült tinktúra után
kutatott.
– Vedd el ezt, és ma este főzz belőle főzetet, amely megkönnyíti majd a légzést –
mondta Marthe.
Az asszony hálával vegyes belenyugvással nézett fel.
– Jó leány vagy. De már ez sem segíthet. Túl gyakran kell vért köpnöm.
Marthe fáradtan kisimított egy hajtincset az arcából. Hazudjon Wilhelmának,
hogy megvigasztalja?
Wilhelma arca azonban hirtelen felderült.
– Nemsokára találkozunk egy remetével, egy szent emberrel. Elmegyek hozzá,
és az áldását kérem. Talán odaad nekem egy fonalat a ruhájából.
Túl megerőltető a menet Wilhelma számára, gondolta Marthe. Hogyan fogja
túlélni?
A sok terhességtől, a kemény munkától a földeken, a sovány koszttól a legtöbb
falusi asszony hamar elveszíti az ellenálló képességét. Sok panaszt Fine és Marthe
is orvosolni tudott – ha egy eltört ujjról vagy egy gennyes tályogról volt szó.
Marthe azonban mindig elszomorodott és dühös lett, amikor azt látta, hogy valaki
a szűkös eledel miatt gyengült le.
– Kímélned kell magadat. A gyerekeidnek szükségük van rád – mondta végül.
Wilhelma szinte dühösen nézett fel.
– Azt gondolod, hogy mindezt önként tesszük? Soha nem látjuk többé a
családunkat, és ott a sok vesződség, amely vár ránk.
 Johanna és Marie felé pillantott.
– A gyerekek miatt csinálom. Legidősebb fiam, Karl boldogul majd. De a
lányokat biztonságban kell tudnom.
– Mi elől?
Erre a kérdésre Wilhelma nem válaszolt.
Christian csak rövid ideig hagyta pihenni a telepeseket, mert azok egy kis kitérőt
kértek tőle, hogy felkereshessenek egy út mentén élő remetét.
A lovag nem örült a késedelemnek, de megértette az emberek félelmét, akik
rábízták magukat. Még eltart egy ideig, mire újra találkoznak egy pappal, aki velük
tart az új hazába. A szent ember áldása levesz egy kis terhet a lelkükről a
bizonytalanságot illetően, amely előttük áll. Így, ha vonakodva is, de beleegyezett a
dologba.
A remete barlangjához csak gyalog lehetett eljutni. Ezért a lovag megbízta
Lukast és három férfit, hogy őrizzék a szekereket, az állatokat és a telepesek
holmijait. Meglepetésére Marthe is arra kérte, hogy a szekerek mellett
maradhasson, és feltölthesse szűkös gyógynövénykészletét egypár fiatal
fagyöngyhajtással, amelyeket a közelben fedezett fel.
– Ez az útjelző? – kérdezte Christian, és három magas fenyőre mutatott,
amelyek olyan szorosan álltak egymás mellett, hogy úgy tűnt, mintha összenőttek
volna.
Hildebrand leplezetlen izgatottsággal bólintott.
– Innen még három tucat lépés balra.
Christian előrement, és utat tört a sűrűn benőtt, alig felismerhető ösvényen.
– Ott kell lennie! – kiáltott fel Hildebrand, és egy barlangra mutatott a
sziklákban, amelynek bejáratát csaknem teljesen benőtte a növényzet. Maró szag
áradt ki belőle.
– Legyen üdvözölve, tiszteletre méltó remete! – kiáltotta Christian hangosan. –
Emberek jöttek el, akik az áldását kérik. – Azonban semmi sem mozdult.
Christian óvatosan a barlanghoz ment, és benézett, miközben a szörnyű szagtól
alig kapott levegőt.
– Nincs itt senki.
– Biztosan nem ment messzire. Várjunk egy kicsit, uram – kérte félénken
Hildebrand.
Christian még egyszer kiáltott, amikor közvetlenül mögötte alig hallható
neszezést hallott. Hirtelen mozdulattal megfordult, és közben kihúzta a kardját.
Azonban rövid pillantást vetve az alakra visszadugta hüvelyébe a kardját, és a
béke jeléül felemelte a tenyerét.
 – Bocsásson meg! Ezek az emberek beszélni kívánnak atyámmal – mondta,
miközben a többiek térdre ereszkedtek az idegen előtt.
Az öregember félelmetesen festett. Piszkos rongyai alig fedték vézna lábát, és
csak nehezen lehetett felismerni, hogy egykor szerzetesi csuha darabjai lehettek.
Gyér haja kócos volt, nyilvánvalóan évek óta nem fésülte és mosta meg.
Az öreg felszisszent, és fejét rázva megszólalt:
– Ilyen sokan!
Azután ujjával a térdelő emberekre mutatott, és felkiáltott:
– Ti bűnösök! Mind meghaltok! El vagytok veszve!
 Az átok
Marthe levágott néhány korai martilapu-és lándzsásútifű-levelet, és a fűzfa
kosárba rakta őket. Utána keresett egy fát, amelyen elég alacsonyan nőtt a
fagyöngy ahhoz, hogy elérje. De alig ment pár lépést, amikor egy kéz nehezedett a
vállára. Összerezzent, és holtsápadtan hátrafordult.
Azonban nem Oswald vagy Ludolf állt mögötte, amitől tartott, hanem Lukas, az
apród.
– Ne kószálj el egyedül a tábortól – mondta szigorúan.
– Csak egy kis fagyöngyöt akartam szedni, fiatalúr! – magyarázta Marthe,
amikor újra összeszedte magát.
– Itt van néhány – mondta Lukas, és egy közeli fara mutatott. Aztán megértette.
– Ó, persze, túl magasan van… Nem tudsz felmászni oda, mert egy lány nem
tesz ilyet… – mondta széles vigyorral az arcán. – Akkor ma már másodszor kell,
hogy kisegítselek a szorult helyzetedből.
Az apród hátranézett, hogy minden rendben van-e az állatokkal és a
szekerekkel, majd nekikészült, hogy felmásszon a fára.
– Várjon, fogja ezt a kést – kérte Marthe. – Mielőtt levágja a leveleket, mondjon
el egy imát, hogy a növény gyógyító ereje az emberek hasznára legyen.
– Rendben – válaszolta Lukas, és kíváncsian szemügyre vette a vékony kést,
amelyet Marthe átnyújtott neki. Nagyon réginek tűnt, a pengéje a sok fenéstől már
teljesen elvékonyodott. A kopott fanyélbe különös díszítéseket faragtak.
– Nem szabad elejtenie a leveleket, fiatalúr. Ha a földre esnek, elveszítik a
gyógyító erejüket! – kiáltott fel Lukas után a fára Marthe.
Lukas nemsokára egy vastag csokrot mutatott.
– Ennyi elég lesz?
Marthe bólintott. Lukas leugrott, és újabb gúnyos meghajlással átadta neki a
leveleket és a kést.
Marthe zavartan megköszönte, a növényeket a kosárba rakta, és eltette a kést is.
– Adja a kezét – mondta Lukasnak, aki meglepetten nézett rá.
– A bal kezét!
Lukas el akarta húzni a kezét, de Marthe már megragadta, és felhúzta a ruhája
ujját. Észrevette, hogy a fiú a fára mászás közben kímélte a bal kezét, és eltorzult
az arca, ha rá kellett nehezednie.
– Kezelésre szorul.
 Most Lukason volt a sor, hogy zavarba essen.
– Semmi komoly. Begyógyul magától – mormolta.
Marthe sóhajtott. Lukas bal karján, a csuklója fölött egy óriási vérömleny volt
látható. Marthe ujjaival óvatosan megérintette a megduzzadt, mélykék bőrt.
Kemény volt, a fiú bal kezének ujjai jéghidegek voltak és merevek.
– Hogy akar így két lovat vezetni? Üljön le! – A lány egy nagy kőre mutatott
maga mellett, és a kosarában feketenadálytő-balzsamot keresett. Lukas
meglepődött, hogy a lány félénksége teljesen eltűnt, és nem mert ellentmondani
neki.
Lukas igyekezett ugyan, hogy ne mutasson fájdalmat, de összerándult, amikor
Marthe ujjhegyei körkörös mozdulataival gyengéden elkezdte bedörzsölni a
balzsammal a bőrét.
– Jobban tudja majd utána mozgatni a karját – ígérte Marthe.
– Maradjon nyugton. Hogy történt?
– Csak egy kis baleset Dragóval…
– Drago?
– Christian lovag almásderes lova.
– Különös név egy lónak – vélte Marthe, miközben óvatosan mozgatni kezdte
Lukas csuklóját. – Szóljon, ha nagyon faj.
– Már sokkal jobb – hazudta Lukas.
Lukas eddig alig vette észre ezt a sovány, rongyokba öltözött lányt.
Szórakoztatta őt a fiatal legények hol titkos, hol nyílt vetélkedése, melyet a lány,
úgy tűnt, észre sem vesz, és egyben csodálkozott is rajta. Hiszen szinte még
gyerek! Most pedig ez a gyerek úgy parancsolgat neki, mint egy zsoldosvezér. Úgy
tűnt, érti a dolgát. Lassan jóleső meleg áradt szét Lukas karjában.
Ezért újra felvette a fonalat.
– Drago azt jelenti, hogy sárkány. A ló egy szörnyeteg, ha úgy érzi, hogy
megtámadják. Senkinek sem hagyja, hogy a közelébe menjen, ha Christian nem
engedi meg.
– De kegyelmedet megtűri? – kérdezte Marthe. A következő pillanatban
elvörösödött. Éppen most árulta el, hogy már hallott néhány pletykát az apródról.
Lukas szélesen elvigyorodott.
– Általában. Két évig tartott, amíg egyáltalán a közelébe mehettem. Ha egy
pillanatra nem figyelek a hangulatára, máris nekidob egy fának nyergestül. De
nem gondolja komolyan. Különben a maradványaimat kellene összekaparnod a
patái alól, ahelyett hogy a finom kezeddel simogatsz…
Szemtelenül a lányra nevetett.
 – Folytasd csak…
Marthe rémülten elhúzta a kezét. Nem akart mást, mint kezelni Lukas sérülését.
A fiú félreértette? Talán valami mást vár tőle?
– Ennyi elég lesz, fiatalúr – motyogta a lány félénken.
Most jól megijesztettem, gondolta Lukas szégyenkezve. Lukas, hogy megtörje a
kínos hallgatást közöttük, arról mesélt, hogy Drago egy cseh uralkodó ajándéka
volt a meisseni fejedelemnek.
– Az ördög ajándéka! Először mindenki el volt ragadtatva a pompás állattól. De
senkit sem tűrt meg a hátán. Két férfit összetaposott, néhányat megharapott és
összenyomott. Ostorcsapások, éheztetés – semmi sem használt. Már azon voltak,
hogy megölik a lovat.
Az apród hosszú hatásszünetet tartott, de Marthe nem kérdezett semmit, csak
feszülten figyelt. Lukas folytatta:
– Az uram, Christian a legjobb lovas, akit valaha láttam. Amikor először
nyergelte fel a lovat, senki sem mert volna egy lyukas garast sem feltenni az
életére. Egy igazi lovag persze nem mutatja ki a félelmét. Az uramat azonban, úgy
tűnt, egyszerűen nem érdekli az sem, ha a ló azonnal halálra tapossa.
Marthe döbbenten a semmibe bámult. Ez az!
Olyan élénken maga elé képzelte a jelenetet, mintha ő is ott lett volna. Christian
nem törődött vele, hogy meghalhat. Az állat biztosan megérezte, hogy ez a lovasa a
többiekkel ellentétben a félelem vagy izgalom legkisebbjeiét sem mutatja. Amikor
Drago nem tudta ledobni őt magáról, elfogadta a lovagot gazdájának.
Marthe hátán végigfutott a hideg, és legszívesebben keserűen felnevetett volna.
Vadidegen emberekkel egy ismeretlen országba tartok, gondolta, Wulfhart
csatlósai a nyomomban vannak, és a véremet akarják, néhány legény leselkedik
utánam, akik talán már kockát is vetettek értem, és egy lovag vezet minket, aki a
halálra vágyik!
De hamar elszállt a keserűsége. Végül is Christian vonakodás nélkül a
védelmébe vette őt. Marthe érezte, hogy megbízhat benne. Vajon mit
szenvedhetett el, hogy a halálra vágyik? – töprengett a lány szomorúan.
Lukas tovább beszélt, és észre sem vette, hogy egy pillanatra elvesztette a
hallgatósága figyelmét. Marthe pislogott, és újra az apródra figyelt, aki lelkesen
mesélt.
– Látnod kellett volna! Mindenki otthagyott csapot-papot, amikor híre ment,
hogy Christian megnyergelte a bestiát. Legkésőbb ettől kezdve Christian kivívta a
legtöbb férfi csodálatát a várban. Az apródok összeverekedtek, hogy tőle
tanulhassanak lovagolni. – Lukas büszkén kihúzta magát, egyértelmű volt, hogy
mit akar ezzel mondani.
– Christian be akarta lovagolni Dragót az őrgrófnak. De a csődör őt nem tűrte
meg a hátán. Otto őrgróf végül a gazdámnak adta a lovat, azzal a feltétellel, hogy
mindenkinek elmeséli, ki ad ilyen értékes lovat a vazallusának… Mi a baj?
Marthe hirtelen összerezzent, és fehérre vált arccal az erdő felé bámult.
Lukas gyengéden megrázta a vállát.
– Hé!
– Valami történt odakint – motyogta Marthe.
Az apród csodálkozva nézett rá. Az erdőt kémlelte, de nem vett észre semmi
nyugtalanítót. Amikor azonban újra Marthe zavarodott arcára pillantott, nem várt
tovább. Megragadott egy lándzsát, szólt a többieknek, akik ott maradtak vele, és
előkészítette a szekereket a gyors indulásra.
A telepesek elszörnyedve néztek az öregre, aki gyűlölettel teli hangon rikácsolt,
miközben nyálcseppek záporoztak a foga csonkjain keresztül.
– Miért háborgattok? Majdnem látomásom volt, de ti, istentelenek,
megzavartatok!
Több asszony sietve keresztet vetett. Hildebrandt dadogni kezdett, de az öreg
nem engedte szóhoz jutni, hanem ujjával a kopasz férfira mutatott, aki rémülten
összerezzent.
– Téged ismerlek! Mi hozott ide, messze attól a helytől, ahova Isten rendelt?
Elég tájékozottnak tűnik, gondolta Christian, aki egyedüliként állva maradt, és
egyre bizalmatlanabbik méregette az öreget.
A remete azt sziszegte:
– Tudom, mit akartok. De csalódni fogtok. Már nem elég jó nektek a szolgasors?
A remete olyan hangosan beszélt, amit Christian nem nézett volna ki a vézna
emberből.
– Ha a Mindenható azt akarta volna, hogy saját földjeitek legyenek, akkor adott
volna nektek saját földeket. Ne lázadjatok fel Isten akarata ellen! Bánjátok meg, és
forduljatok vissza!
Christian látta, ahogyan a telepesek megdermedtek, és két lépést tett a remete
felé.
– Isten lehetőséget ad nekik, hogy szolgák helyett parasztok legyenek, ők pedig
követik a hívását – mondta kemény hangon. Majd hátrafordult.
– Csak az időnket pazaroljuk. Induljunk tovább. Azonnal.
Az öreg pár lépést tett utánuk, majd megállt.
– Istentelenek! Legyetek átkozottak! Éhség, ínség és kétségbeesés jöjjön rátok,
halál és kárhozat! – kiáltotta felemelt kézzel és izzó tekintettel. – Mindannyian
meghaltok!
 Christian még egyszer visszafordult, és olyan közel lépett a remetéhez, hogy
érezte annak bűzös szagát.
– Mindenki meghal egyszer, de te elsőként. Hallgass!
Lukas és Marthe a szekereknél álltak, és aggódva kémlelték az erdőt. Nem
tartott sokáig, mire felfedezték a többieket, akik Christian vezetésével utat törtek
maguknak a fák között.
A várakozók azonnal felismerték, hogy valami tényleg nincs rendben. Még
mielőtt bármit is kérdezhettek volna, a lovag maga köré gyűjtötte a halálra rémült
parasztokat.
– Ne hallgassatok egy öreg, zavart ember szavaira. Ne hagyjátok megfélemlíteni
magatokat – fordult Christian az emberekhez, akik eddig követték. – Soha nem
ígértem, hogy könnyű lesz az utunk. Minden erőnkre és bátorságunkra
szükségünk lesz.
Röviden körbenézett.
– Még van idő a visszafordulásra. A reményvesztetteknek és a rettegőknek nincs
helyük közöttünk.
Senki sem válaszolt. Néhányan egymásra pillantottak, a legtöbben a földre
bámultak.
– Mi történt? – kérdezte Marthe halkan Berthától.
Bertha röviden beszámolt a történtekről, miközben szemét könnyek futották el.
– Érted? Meg kellett volna áldania a születendő gyermekemet… ehelyett
megátkozott. Mindnyájunkat megátkozott!
– Visszamész a faluba?
Bertha rövid habozás után védelmezően a hasára tette a kezét.
– A saját földünkön kell felnőnie.
A lovag tekintete körbejárt.
– Van valaki, aki vissza akar menni?
– Ezen nincs mit gondolkodni.
Mindenki csodálkozva fordult a hátsó sorok felé, ahonnan az öreg Grete hangja
hallatszott. Az özvegy megvetően nézett körül a telepesek között, kezét csípőre
tette.
– Szolgaként akartok élni Wulfhart korbácsa alatt, a silány, kilúgozott
földeken? Kiszolgáltatva hitvány katonái önkényének? Bátrabbak voltatok, mint
bármikor azelőtt, és felkerekedtetek. Kockázat nélkül nincs jobb élet. Kövessétek
hát ezt az idegent, és kezdjetek új életet egy új hazában.
Hosszas csend állt be.
 Christian törte meg a hallgatást.
– Alkonyatig mindenki döntse el, hogy velünk jön, vagy visszatér. Utána
azonban hallani sem akarok panaszról és csüggedésről.
Gyorsan jelt adott az indulásra, lóra szállt, és előrelovagolt.
A menet csendben útnak indult.
Marthe világosan érezte, hogy a félelem sötét felhőként lebeg a menet fölött. A
lármát makacs csend váltotta fel. Csak itt-ott hallatszott visszafogott, tompa
beszélgetés.
A menet hirtelen megállt. Elölről izgatott kiáltások hallatszottak.
– Marthe, Marthe, gyere gyorsan! Wilhelmának szüksége van a segítségedre!
A lány az első ökrös szekérhez rohant, amelyen a beteg feküdt. Wilhelma
feltámaszkodott, és vért köhögött. Köpenyén nagy, sötét foltok látszottak.
Wiprecht mereven és tanácstalanul állt a szekér mellett. Johanna elszörnyedve
pillantott anyja köpenyére, a kis Marie pedig sírni kezdett.
Marthe felmászott a szekérre, megtámasztotta Wilhelmát, és megfogta a kezét.
Kért egy szőrmetakarót, hogy melegen tartsa a haldokló asszonyt, és kisimította
izzadt haját a homlokából.
Már nem tudok rajta segíteni, gondolta Marthe kétségbeesetten. Két nap alatt ez
már a második alkalom, hogy tehetetlen vagyok.
– Ne hibáztasd magad – mondta halkan Wilhelma. – Meggyóntam, mielőtt
elindultunk, és remélem, hogy a Mindenható a mennyekben kegyesen fogad majd.
Wilhelma megragadta Marthe kezét.
– Gondoskodsz majd a lányaimról? Kérlek!
Marthe némán bólintott.
Wilhelma szájából újra patakzott a vér.
Amikor megint lélegzethez jutott, alig hallható hangon Wiprechtet hívta, aki
tanácstalanul közelebb lépett. – Ígérd meg, hogy nem fordulsz vissza. Menj tovább
a többiekkel. Esküdj meg rá!
Wiprecht felnézett, majd habozva bólintott.
– Esküszöm.
Marthe Wilhelma kezét a férje kezébe helyezte, és hátrébb húzódott.
– Búcsúzz el tőle.
– Itt ütjük fel az éjszakai szállásunkat – utasította Christian az embereket.
Aznap már úgysem jutottak volna messze.
Az első halott, gondolta a lovag döbbenten. Vajon még hányan halnak meg?
Miközben az lenne a kötelességem, hogy megvédjem ezeket az embereket. Jonas
lépett oda hozzá.
– Itt temessük el őt, uram?
Christian körülnézett.
– Nem, holnapután egy faluba érünk, ahol templom is van. Ott megszentelt
földben nyugodhat.
A fiatal kovács megkönnyebbültnek látszott.
– Mit gondolsz? – kérdezte Christian halkan. – A többiek vajon azt hiszik, hogy
Wilhelma halála az átok első beteljesedése?
Jonas elgondolkodott, mielőtt válaszolt volna.
– Néhányan talán igen, még ha senki nem mondja is. De mindenki látta, hogy
már akkor halálán volt, amikor útnak indultunk. A faluban is meghalt volna,
uram.
Christian tűnődve bólintott, és a lovak felé indult.
Miközben a többi asszony rossz hangulatban azzal foglalatoskodott, hogy
fehérrépákat vágott össze egy üstbe, az öreg Grete és Marthe megmosták
Wilhelma holttestét, és egy lepedőbe varrták.
– Vajon miért vállalta a fáradalmakat?
Marthe kimondta, ami már egész nap nyomasztotta.
– Mindnyájunknak nyomós okai voltak – válaszolta Grete.
– Az ínség, a félelem Wulfharttól, vagy éppen a gazdasszony durvasága, aki a
birtokot vezette… Te magad is azért szöktél el, hogy mentsd az életedet. Wilhelma
pedig azért, hogy megvédje a lányait Wiprecht bátyjától. Már régóta figyelte őket.
Csak idő kérdése volt, hogy a lányokra vesse magát. – Grete köpött egyet. –
Átkozott legyen!
Marthe borzongva nézett az Emma karjaiban sírdogáló Johanna és Marie felé,
és nagyot nyelt.
– De Wiprecht… nem tudta megvédeni a lányait?
Grete megvetően felhorkant.
– Nem hitt neki, és hallani sem akart a dologról. Karl mindent megtenne, hogy
megvédje a húgait, de a nagybátyjával szemben nem volt esélye.
Marthe először Wiprechtre nézett, aki oldalt állt és egy imát mormolt, majd
Karlra. A fiú borús arccal ült a közelben, és egy botot farigcsált, bár úgy tűnt, azt
sem tudja, mi van a kezében.
Marthe némán folytatta a munkáját.
Amikor elkészültek, és elmondtak egy imát a halottért, Marthe összeszedte a
bátorságát.
– Grete, kérdezhetek valamit?
Az özvegy egy pillanatra ravaszkásan elmosolyodott.
– Arra gondolsz, hogy miért hagytam el öreg napjaimra a meleg tűzhelyet, és
indultam neki az ismeretlennek?
Marthe bólintott.
Az özvegy komolyra fordította a szót.
– Tudod, leányom, jó néhány földesurat megismertem már. Wulfhartot, az apját
és a testvéreit, akik az örökségért harcoltak… Mind semmirekellő volt.
Grete újra köpött egyet, és elmondott egy vaskos átkot. Majd mély lélegzetet
vett.
– Mielőtt meghalok, szeretném meglátni, hogy létezik-e még olyan ember, mint
a régi mesékben. Egy igazságos úr, aki gondoskodik a népéről, ahelyett hogy
halálra kínozná őket. Azt hiszem, Christian lovag ilyen ember.
– És ha tévedsz?
Az öregasszony röviden felnevetett.
– Már túl régóta élek ahhoz, hogy tévedjek. Te is érzed, hogy így van!
Marthe érezte, hogy Grete átlát rajta, és zavartan elhallgatott.
– Csak az a kérdés – folytatta Grete –, hogy ilyen maradna-e, és hogy az új falu
eléggé távol esik-e. A hatalom mindent megváltoztat.
Az étkezés csendben zajlott.
Utána Christian felállt.
– Volt időtök újra átgondolni a döntéseteket! – kiáltotta. – Aki megijedt a
remete átkától, az elmehet. Mindenkinek a szabad döntése, hogy visszamegy-e.
Egy ideig csend volt.
Majd Hildebrand felállt.
– Továbbmegyünk kegyelmeddel.
Christian rezzenéstelen arccal fogadta a döntést, de azért megkönnyebbült.
Talán sikerül ezekkel az emberekkel megvalósítania egy álmot, amelyről még
senkinek sem beszélt. Egy álmot az éhezés, önkény és erőszak nélküli közösségről.
Ez az új feladat talán majd a segítségére lesz abban, hogy elfelejtse a keserű
emlékeket és a fájdalmat, amelyek betöltötték a szívét. Amíg ez a reménye
megvolt, nem adhatta fel. Még nem.
 A párbaj
Azon az éjszakán Marthe nem tudott olyan gyorsan elaludni, mint az előző nap,
amikor teljesen kimerült a szökéstől. A többiek nyugtalansága rá is átragadt.
Wilhelma halála és a remete átka felerősítette azt, amit Marthe előző nap a
kimerültségtől alig vett észre: útitársai félelmét az éjszakától egy olyan vidéken,
ahol még egyikőjük sem járt korábban.
Marthe a gyerekek mellé feküdt, és beburkolózott a takaróba, amelyet Emma
adott neki. Itt-ott hallotta az emberek suttogását. Óvatosan felült, megigazította az
ágakat a dereka alatt, és a felhős égre nézett, amelyen egyetlen csillag sem látszott.
Sokáig a tűz pattogása volt az egyetlen zaj, amely hallatszott, és amelyet
Christian utasítására egész éjjel tápláltak. Hamarosan azonban más hangokat is
meghallott: különös ropogást, zörgést, pattogást a közvetlen közelében. Egy ló
dobogott és szuszogott.
– Feküdj vissza, leányom, csak még nyugtalanabbá teszed a többieket. Holnap
szükséged lesz az erődre – figyelmeztette halkan az öreg Grete.
Marthe a hátára feküdt, karját a feje alá tette, és azon töprengett, vajon mit hoz
még számára a jövő. Johanna és Marie közelebb húzódtak, és hozzábújtak. Végül
Marthe is összegömbölyödött és elaludt. Az őrködni beosztott emberek félve
bámultak az áthatolhatatlan sötétségbe. Később Christian és Lukas vette át az
őrséget pirkadatig.
Az éjszaka különösebb események nélkül telt el.
A következő reggelen erőt próbáló útszakasz állt előttük. Néhány helyen olyan
meredek volt az út, hogy a férfiaknak egész testsúlyukkal kellett tolniuk a
szekereket. Ha lefelé haladtak, féksarukat kellett a kerekek alá tenni, nehogy
megiramodjanak a szekerek. Ha nem figyelt oda valaki, még a kezét is könnyen
elveszíthette.
Még mindig szürke volt az égbolt.
Marthénak hallgatólagosan az a feladat jutott, hogy törődjön Johannával és
Marie-val, akik alig szólaltak meg, időnként sírdogáltak, de nem mozdultak
mellőle.
Karl nélkülözhetetlenné tette magát, ha megakadni látszott az ökrös szekér,
vagy ha egy talicska kifordult. Eleinte gyakran odajött Marthéhoz, hogy megnézze
kishúgait, akik szívből szerették. Később azonban elmaradozott.
Lukas, aki az előző napi események óta jobban odafigyelt Marthéra és a
legényekre, tudta, mi az oka Karl hirtelen tartózkodásának. Amikor Martin, Grete
legidősebb fia azt hitte, hogy senki sem figyeli, durván megragadta Karl köpenyét,
és rátámadt:
 – Hozzá ne nyúlj a leányhoz! Ne felejtsd el: amíg úton vagyunk, senki sem
háborgatja! Ha megérkeztünk, majd eldöntjük, kié legyen.
Természetesen azt gondolod, hogy a tied lesz majd, gondolta dühösen az apród.
Ravasz csel. A parasztlegények között Martin volt a legerősebb és a
legkíméletlenebb. Senki sem érhet a nyomába a többiek közül. Persze ki tudhatja,
mi játszódik le egy szerelmes nőben? Lehet, hogy Burchart furulyajátéka nyűgözné
le Marthét? Vagy Karl kedvessége? Mivel Martinnak útközben sokat kell
dolgoznia, ezzel egy időre lerázta a riválisait.
Marthe eközben egyáltalán nem úgy festett, mint aki a szerelmen vagy a
házasságon gondolkodik. Nem nézett csábítóan senkire, és sokkal érettebbnek
tűnt, mint az ő korában levő lányok. Amikor megfogta Lukas kezét, és gyengéden
bekente a balzsammal, álmában sem jutott eszébe, hogy a fiú félreértheti, egészen
Lukas buta megjegyzéséig. A fiú úgy érezte, még mindig érzi Marthe meleg kezét.
A meisseni várban Rosalind, egy életvidám szolgálólány várt Lukasra, aki
megtanította a fiút a szerelemre, és nem is várt tőle egyebet, mint hogy Lukas
időnként csillapítsa a gyengédség iránti vágyát. Azóta Lukas nem is tudott úgy
ránézni egy csinos lányra, hogy ne képzelte volna maga elé, ahogy megérinti puha
mellét, és elmerül meleg ölében. Nem volt dolga más nővel, amióta úton voltak. Az
sem könnyítette meg a helyzetét, hogy minden éjjel végig kellett hallgatnia Emma
és Jonas szenvedélyes nyögdécseléseit, akik ügyet sem vetettek Griseldis hangos
szemrehányásaira, hogy erkölcstelen dolgokat művelnek, ráadásul a böjt kellős
közepén, amikor is az egyház tiltja az együtthálást.
Lukasnak újra eszébe jutott a pillanat, amikor megérintette Marthét. Kezét a
lány vékony vállára tette, amikor Marthe el akarta hagyni a pihenőhelyet, és a lány
halálra váltan összerezzent.
Meg kell védenie őt. Nem csak Wulfhart durva katonáitól, akik üldözték. Hanem
ezektől a parasztlegényektől is, akik úgy figyelték őt, mint a vadászok a gyanútlan
vadat. Nem veszi le róluk a szemét, amennyire egyéb teendői megengedik.
Amikor a telepesek végre fáradtan pihenőt tartottak, Christian magához hívta a
férfiakat.
– Mától kezdve minden este harci gyakorlatokat tartunk, mialatt az asszonyok
elkészítik az ételt – mondta a lovag.
A férfiak meglepetten néztek egymásra. A parasztoknak tilos volt fegyvert
viselniük. Ez volt a császár parancsa.
Jonas volt az egyetlen, aki azonnal helyeselt.
– De uram, mi nem vagyunk katonák, csak egyszerű parasztok – vetette ellen
Hildebrand félénken.
– Nemsokára egy erdőrészhez érünk, ahol olyan veszélyek várhatnak ránk,
amelyek ellen talán nem elegendő egy-két képzett harcos – válaszolta Christian
további magyarázat nélkül.
 Hirtelen női sikoltás hallatszott:
– Egy farkas nyoma! Egy farkas!
Az asszonyok és gyerekek ijedten felugrottak és egymáshoz húzódtak, a férfiak
pedig a szekerekhez siettek a fejszékért és az éles hegyű karókért. Marthe a csapat
közepére tuszkolta az ijedt kislányokat, majd egy karót hozott a mellette álló
szekérről, és mindkét kezével megmarkolta.
– Nyugodjatok meg – szólt Christian, aki azonnal megvizsgálta a nyomot. – Már
legalább egy napja itt van.
Intett Jonasnak, hogy kövesse vele a nyomot, és keressenek újabbakat,
Lukasnak pedig megparancsolta, hogy őrizze a tábort.
Nemsokára három lovast vettek észre a távolban, akik arról jöttek, amerről ők
is. Marthe Lukas mellé lépett.
– Gonosz szándékkal érkeznek.
– Úgy gondolod, összetűzésre számíthatunk? – kérdezte Lukas. – Nos, magam
is úgy vélem, jobb, ha óvatosak leszünk. Rejtőzz el!
Lukas gyorsan váltott pár szót Hildebranddal, és elment, hogy Christian feltűnő
lovát elrejtse a fák mögött.
A lovasok hamar elérték a táborhelyet, és kicsivel a telepesek előtt állították meg
lovaikat. Páncélinget viseltek, és állig fel voltak fegyverezve.
– Mit csináltok itt, éhenkórászok? Ki engedte meg nektek, hogy átvonuljatok
ezen a területen? – kérdezte egy bikanyakú óriás mogorván, miközben a csapatot
fürkészte.
Hildebrand előrelépett, és mélyen meghajolt.
– Telepesek vagyunk, útban kelet felé, uram.
Az óriás arckifejezése ravasz volt.
– Vámot kell fizetnetek, ha át akartok vonulni ezen a területen. Személyenként
egy garast és szekerenként négyet.
– Bocsásson meg, uram – válaszolt Hildebrand alázatosan –, de nem tudtunk a
vámról, és pénzünk sincs.
– Nincs pénzetek! Még ilyet… – gúnyolódott a lovasok vezetője, és megvakarta a
szakállát. A társai felnevettek.
– Talán másképpen is elrendezhetjük az ügyet. Attól függ, mennyire lesznek
kedvesek velünk az asszonyaitok.
A lovasok leszálltak a lovakról. A telepesek egymáshoz húzódtak.
A lovasok vezetője kivont karddal Emma felé indult, és kardja hegyével
felemelte a szoknyáját.
 – Te ott és ti ketten! – Bertha és Marthe felé mutatott, aki előjött rejtekhelyéről,
amikor látta, hogy a lovasok nem Wulfhart emberei közé tartoznak.
Mindhárom fegyveres megragadta egy-egy nő karját.
Emma holtsápadttá vált, és remegni kezdett, Bertha pedig felzokogott, és térdre
rogyott.
– Könyörüljön rajtunk, uram!
Guntram a dühtől és félelemtől sápadtan, kezét ökölbe szorítva közeledett a
lovasok felé.
– Engedjék el őket! – kiáltotta. – Ehhez nincs joguk. Aki erőszakoskodik egy
asszonnyal, azt halállal sújtja a törvény.
A lovasok vezetője könnyedén Guntram mellének szegezte a kardját.
– Maradj nyugton, paraszt. Ki beszél itt erőszakról? Csak elvesszük, ami jár
nekünk.
Marthe úgy állt ott, mintha ez az egész őt nem is érintené. Alig érezte karján a
durva fogást. Miközben nagy messzeségből hallotta a többiek hangját, a
könyörgést, a felháborodott kiáltásokat és az aggodalmas suttogást – Hol marad a
lovag és az apródja? –, olybá tűnt, mintha újra azt a hangot hallaná a fejében,
amely ezúttal ezt súgta neki:
– Nem lesz semmi bajod.
Christian Jonasszal a farkasok nyomát követte. Nem számított vadállatok
támadására. A medvék, hiúzok, és vélhetően a farkasok is, messze elkerülik majd a
lármás menetet. Ha vadállatok lettek volna a közelben, azt a lovak azonnal jelezték
volna, főleg az ő almásderes paripája.
Egészen más miatt aggódott. Nemsokára olyan erdőrészhez érnek majd,
amelyről sok rosszat beszélnek. Állítólag elátkozott ez az erdő, aki belép, nem jut
ki többé élve. Christian már többször áthaladt rajta, és soha nem találkozott még
démonokkal vagy varázslókkal. Egy másik szóbeszéd szerint törvénytelenek
csapata lakik az erdőben. Őt és Lukast, akik gyors lovakon, jól felfegyverkezve
haladtak, senki sem támadta meg. Most viszont nagy, lassú szekerekkel haladnak,
gabonát, szerszámokat, meleg takarókat és állatokat visznek magukkal. Csábító
zsákmány, amely néhány útonállónak biztosan megéri a kockázatot, hogy
megverekedjen érte.
Még nem jártak messze a tábortól, amikor meghallották a szajkó rikoltását.
Christian azonnal megfordult.
– Lukas figyelmeztetése. Valami történt!
A pihenőhely felé rohantak, de a lovag megállította Jonást.
– Először meg kell tudnunk, mi történt.
 A vastag fák árnyékában közeledtek a tábor felé.
A kép, amely eléjük tárult, igazolta óvatosságukat. Három fegyverest
pillantottak meg fenyegető pózban a telepesek előtt. Egyikük a parasztokkal
üvöltözött, akik Hildebrand köré gyűllek.
Aztán a másik idegen az egyik fiatal nő felé nyúlt. Jonas újra oda akart rohanni,
de a lovag megragadta a karját.
– Várj!
Christian látta, hogy néhány férfi észrevétlenül a szekerekhez oson, amelyeken a
fejszék és dárdák feküdtek. Ő azonban el akarta kerülni a vérfürdőt. A három
fegyveressel egyedül kell megvívnia. Egyetlen várnagy sem fog igazat adni a
parasztoknak, ha kezet emelnek a fölöttük állókra. A vallomásuk semmit sem
számít majd a lovasokéval szemben.
Christian megelégedésére Lukas nem volt a parasztok között. Ahogyan sejtette,
az apród a következő pillanatban már mellette termett. Gyorsan beavatta Lukast
és Jonást a tervébe.
A lovasok vezetője a kardja hegyét Guntram mellének szegezte.
– Elég volt! – Christian kivont karddal a férfi felé indult. – Azonnal engedje el az
asszonyokat. Ezek az emberek a védelmem alatt állnak, és garantálták a szabad
átjutásukat.
– Ki garantálta? – A bikanyakú kajánul meghajolt: – A részeges Wulfhart? Ő
távol van innen. És hogyan akarja érvényesíteni mindezt velünk szemben? Ez a
parasztnépség nem lesz a segítségedre.
– Erre nem fogadnék a helyében – válaszolta Christian, miközben jelzésére a
férfiak dárdákat vettek elő a szekerekről, és a behatolók ellen fordították azokat.
Christian dühösen folytatta:
– Az olyan emberek, mint kegyelmedék, rossz hírét keltik a fegyvereseknek.
Nem arra esküdtek fel, hogy védelmezik a gyengébbeket? Párbajra hívom
kegyelmedet.
Marthe összerezzent. A támadójuk másfélszer annyit nyomhatott, mint a karcsú
meisseni lovag, és páncéling is védte. Ráadásul vagy tíz évvel több harci
tapasztalata lehetett.
Az idegenek hasonlóképpen gondolkodhattak, és gúnyos nevetéssel válaszoltak
a kihívásra.
– Rendben. Jó lesz bemelegítésnek. Ha kegyelmed veszít, elvesszük, ami nekünk
jár… – válaszolta a vezetőjük, és sokatmondóan az asszonyokra nézett.
Csak Lukas szája körül jelent meg egy alig látható mosoly.
Ennyire bízna ura harci művészetében? – kérdezte magában ijedten Marthe.
Vagy Isten igazságosságában bízik, amely győzelemre vezeti az igazak ügyét a
párbajban?
Ha Christian veszít, menekülnie sem lesz alkalma, mert az egyik idegen
szorosan a karjában tartotta őt. A férfi rábámult, megnyalta az ajkait, és obszcén
mozdulatot tett.
Marthe jobban félt attól, hogy Christiant halálos sebbel látja elvérezni, mint
attól, hogy mi lesz a sorsa Christian veresége esetén.
Marthe abban a pillanatban megsejtette, hogy az ő sorsa és a fekete hajú lovagé
titokzatos módon összefonódott, túl azon, hogy Christian lesz az új hazájának ura.
Némán imádkozott, hogy ne kelljen végignéznie, ahogyan a lovag meghal.
Christian ellenfele támadó pozíciót vett fel. A telepesek tisztes távolságban
körülállták őket.
Marthe térdre rogyott. Az őt tartó férfi azonnal felrántotta, és magához húzta.
– Gyere, szépségem – mondta élvhajhász vigyorral, a lány érezte bűzös
leheletét.
Az ellenfelek pajzs nélkül küzdöttek.
Azonban alig kezdődött el a harc, már szinte véget is ért. Christian villámgyors
csapásokkal és meglepő cselekkel támadt ellenfelére, csak egy tapasztalt harcos
volt képes követni a küzdelmet. Christian heves ütésekkel egy patakba
kényszerítette ellenfelét. A dühös férfi megtántorodott, és egy pillanatra
elvesztette az egyensúlyát, Christian ezt kihasználva ügyesen lefegyverezte. A férfi
kardja a vízbe esett, és a csapás ledöntötte őt a lábáról. Miközben az asszonyok
felujjongtak, Christian a legyőzött ellenfél torkának szegezte kardja hegyét.
Óvatosan mozgott, szemmel tartva a férfi társait, egyikük még mindig Marthét
szorította, a másik közben már elengedte Berthát, és éppen készült kardot rántani.
– Én nem tenném a helyedben! – kiáltotta Christian.
Abban a pillanatban a két idegen torkához kést nyomtak.
Annyira lekötötte a figyelmüket a küzdelem, hogy észre sem vették, hogy Lukas
és Jonas hátulról megközelítették őket.
A Bertha mellett álló férfi vonakodva leengedte a kardját.
– Azonnal vedd le a mocskos kezedet a lányról, te fattyú – sziszegte Lukas a
másiknak, akinek a torkához nyomta a tőrét. Erős kísértést érzett, hogy legalább
egy könnyebb sebet ejtsen rajta büntetésül a durvaságért, ahogyan Marthéval
bánt. De Christian utasításai sajnos egyértelműek voltak.
– Üljetek lóra és tűnjetek el. Itt senki sem fizet vámot! – kiáltotta Christian még
mindig dühösen és megvetően. Intett a legyőzött férfinak, hogy álljon fel, és
menjen a társaival.
 – Ha még egyszer háborgattok minket, bevádollak benneteket garázdaságért.
Társai morogva magukkal vonszolták csuromvizes vezetőjüket.
– Ha asszonyokra vágytok, látogassátok meg a szajhákat… Már ha egyáltalán
szóba állnak ilyen bátor hősökkel! – kiáltotta utánuk Grete, miközben a telepesek
jót nevettek.
– Jól vagy? – kérdezte Lukas Marthétól, aki még mindig falfehér volt. Különös
ez a lány. Amennyire Lukas meg tudta ítélni, Marthe meglepően nyugodt volt,
amíg Christian el nem kezdte a párbajt. Azóta azonban nem lehetett ráismerni.
Marthe az apród kérdésére levette tekintetét a lovagról. Lukas a lány ragyogó
szemébe nézett, és a féltékenység szikráját fedezte fel magában. Persze ő is büszke
volt a gazdája győzelmére. De ő, Lukas nem érdemelte meg vajon a leány
csodálatát? Végtére is ő szabadította meg attól a gazfickótól, aki a karjában
tartotta.
Marthe gyorsan összeszedte magát.
– Most már jól vagyok, fiatalúr. Köszönöm kegyelmednek – mondta a lány, és
lesütötte a szemét. Talán a fiú többet kér hálája jeléül, mint puszta szavakat?
Lukas érezte a lány növekvő szorongását, és megpróbálta megnyugtatni.
– Nem hagytuk volna, hogy bántsanak téged.
– Tudom – válaszolta Marthe Lukas meglepetésére.
De még mielőtt eltöprenghetett volna ezen, megpillantotta a fogatlan Grete
mosolyát.
– A gazdája bátran harcol – mondta az öregasszony elismerően.
– Igen, sokszor alábecsülik – válaszolta Lukas vigyorogva, miközben élezni
kezdte Christian kardját.
Marthe a közeli patakhoz akart menni, hogy megmossa arcát a jéghideg vízben,
és így megszabaduljon elfogódottságától. De alig tett néhány lépést, amikor
mögötte megzörrent egy ág. Sebesen megfordult, és Martint vette észre maga
mögött.
A fiú szélesen mosolygott.
– Tudsz róla, mennyire elcsavartad mindnyájunk fejét?
Magához húzta a lányt, és megsimogatta az arcát.
– Éjjel-nappal rólad álmodok!
A lány megmerevedett. Még alig heverte ki a durva idegen lovag közelségét.
– Na gyere – súgta Martin, aki érezte, hogy Marthe összerezzent. Egy fatörzshöz
szorította, és karjával balról és jobbról átfogta, így a lány nem menekülhetett.
Utána hozzásimult a testéhez, és megcsókolta.
 Marthe a ruháján keresztül érezte a fiú merev hímtagját. Ez kizökkentette
bénultságából. Bár még szűz volt, ezt a jelet megértette. Minden erejét összeszedve
kibújt a fiú karjai alatt, és visszarohant.
– Ne félj! – kiáltotta utána Martin. – Közülünk én vagyok a legjobb!
A fiú öklével dühösen a fatörzsre csapott.
 A figyelmeztetés
– Szép munka – dicsérte meg Christian a kovácsot, és a vállára tette a kezét. –
Ti is bátran viselkedtetek! – kiáltott oda a többi férfinak.
Tudta, hogy ha a három támadó komolyan gondolta volna a dolgot, annak
vérontás lett volna a vége, hiszen a telepesek nem szoktak hozzá a harchoz. De jól
sejtette, hogy az idegenek csak verekedést kerestek, amely során fáradság és
ellenállás nélkül zsákmányhoz juthatnak. Talán még az urukkal is meggyűlik a
bajuk, amiért a beleegyezése nélkül támadtak meg utazókat.
Christian lenyűgöző győzelmével a párbajban kivívta a telepesek osztatlan
csodálatát. Most már egyetlen férfi vagy legény sem kételkedett a harci
gyakorlatok szükségességében.
Bár az utazók közül mindenki ereje végén járt, és ólomsúlyúnak érezte a tagjait,
amikor a sötétség beálltakor tábort ütöttek, a férfiak és legények önként felálltak,
és figyelték, hogyan kell döféseket kiosztani és kivédeni.
Christian párbaja a bikanyakúval főleg a fiatal fiúk fantáziáját mozgatta meg,
akik Lukas fülét rágták, hogy gyakoroljon velük. Az nem árthat, gondolta a fiú, és
gazdája engedélyét kérte a dologhoz. Így hát a fiatalok, akiknek szószólói Kuno és
Bertram voltak, fabotokkal estek egymásnak.
Lukasnak sok dolga volt azzal, hogy vad lelkesedésüket helyes irányba terelje, és
nem fukarkodott a dorgálásokkal.
– Figyelj oda! Egy valódi küzdelemben már halott lennél.
Kuno felnyögött, félredobta a botot, és felhúzta a ruháját, hogy lássa, mekkora
lett a kék folt a testén. Majd elvigyorodott, újra megragadta a botot, és sarokba
szorította Bertramot.
Ahogyan Christian előre megmondta, nemsokára egy faluba értek, ahol
templom is volt. A fiatal pap hajlandónak mutatkozott rá, hogy Wilhelmát
megszentelt földbe temesse.
– Búcsúzzatok el szerető anyátoktól. Most már a mennyből vigyáz rátok –
mondta a pap Johannának és Marie-nak. Amikor azonban Jonas és Guntram
földet kezdtek lapátolni a halott asszonyra, a lányok sírni kezdtek, és Marthébe
kapaszkodtak.
A pap sört és egy nagy üstben főtt édes kását osztott ki a telepesek között, és
megengedte nekik, hogy a templomban éjszakázzanak.
– A várban ilyen nagy számmal aligha kaptok helyet ma éjjel – vélte a pap, és a
templomtól alig pár mérföldre fekvő erődítmény felé mutatott. – Már napok óta
ott gyülekeznek a környék lovagjai a lovagi tornára. Mindenféle utazó népség is ott
szállt meg.
 A Wilhelma lelki üdvéért mondott éjjeli imától fáradtan a telepesek másnap
reggel újra útnak indultak. Az út szélesebb lett, és jól haladtak. De még alig
távolodtak el a falutól, amikor egy nehéz szekér zárta el az utat, amelyen tarkára
festett, szekrény formájú építmény volt.
– Egy kerekeken guruló ház! – sivalkodott Marie.
A különös szekér az út mellett állt, és veszélyesen megdőlt. Két férfi, ruhájuk
alapján mutatványosok, erejüket megfeszítve próbálták visszatolni a szekeret az
útra.
Christian megállította a menetet, és néhány telepes segített felállítani a szekeret.
– Köszönjük, uram, és nektek is, bátor férfiak!
Az egyik mutatványos túlzó hódolattal hajolt meg Christian előtt.
– Ludmillus vagyok, közel és távol a legkeresettebb dalnok. Senki sem tudja
olyan művészien előadni a legszebb hősi énekeket, mint én – dicsekedett kellemes
hangján, majd felugrott egy kőre, és kitárta a karját. – Nagyurak ajándékoztak
meg a ruháikkal, annyira lenyűgözte őket a művészetem, míg végül meztelenül
álltak saját termeikben. Az asszonyok könnyekig meghatódtak, a férfiak pedig
hőstetteket akartak véghezvinni, miután meghallgattak engem.
– Hőstetteket? Talán az ágyban? – kiáltotta Grete. Az asszonyok felnevettek.
– Ahol csak kívánja, szépségem – válaszolta a dalnok, és meghajolt az apró
termetű öregasszony előtt.
– Ne képzelj túl sokat magadról, te cingár – szólt az özvegy, és csípőre tette a
kezét.
Ludmillus valóban vékony alkatú volt. Bár még fiatal éveiben járt, eléggé
kopaszodott, de széles, érzéki szája, ragyogó kék szeme és főleg kellemes hangja
vonzóvá tette a férfit.
A gyerekeket leginkább a ruhája nyűgözte le. Tátott szájjal bámulták felemás,
félig piros, félig zöld nadrágját. Köpenye ujjain a színek éppen fordítva voltak.
– Köszönetünk jeléül a következő pihenőhelyen bemutatót tartunk nektek –
ígérte Ludmillus, miután közösen sikerült a szekeret újra az útra tolniuk. –
Mindenesetre szeretnénk mielőbb elhagyni ezt a barátságtalan helyet…
– A várúr nyilván nem találta olyan lenyűgözőnek a művészetedet – gúnyolódott
Grete jókedvűen.
Ludmillus nevetett.
– Nem, valóban nem. Ezért is indultunk el olyan sebesen.
A dalnok vágott egy grimaszt.
– Pedig mindent megtettem, hogy hódoljak a várúr ronda feleségének. És mi
volt a jutalmam? Az ostoba férj féltékenységében kidobatott minket – mesélte
Ludmillus színlelt felháborodással.
A hallgatóság felnevetett.
– Nincs hozzászokva, hogy valaki udvaroljon a házisárkánynak! – kiáltotta a
társa a szekérről, egy barna hajú legény, aki tarka csíkos sapkát viselt, és Hilarius,
a dalnok néven mutatkozott be.
– Micsoda fajankó, vélhetően nem hallott az új szokásokról, amelyeket
császárunk akvitán és burgundi mintára vezetett be, tudniillik hogy az asszonyokat
ezentúl nem zárjuk be egyszerűen a szobába, hanem hódolunk és dalolunk nekik –
tette hozzá Ludmillus. – Most majd neki magának kell eloltania a tüzet, amelyet a
felesége keblében gyújtottam. Igazságos büntetést kapott.
A telepesek és a komédiások együtt nevettek a tréfán.
– Ti legalább értékelitek a tréfáinkat. De hallanotok kellett volna a káplánt: a
jókedv bűnre vezet… Aki e világon nevet, az a túlvilágon sírni fog… – utánozta
Ludmillus a papot kifordított szemekkel és magas hangon. – A papok nem
szeretik, ha az embereknek jókedvük van. A várúr azonban hamarosan megbánja
majd, hogy jutalom nélkül küldött el minket.
– Miért tenné? – bökte ki Marthe, aki le nem vette a szemét a dalnokról, és
csodálkozva hallgatta beszédét.
Ludmillus meghajolt a lány előtt.
– Szépségem, ismeretes, hogy nem szabad kikezdeni egy komédiással. Mert
most majd gúnyverset költünk a fukar várúrról és feleségéről.
– Nem fog megbüntetni ezért? – kíváncsiskodott Marthe. Ludmillus felnevetett.
– Előfordul, hogy gyorsan el kell iszkolnunk. De az ő helyében beismernéd, hogy
rólad szól a dal? Majd elterjed a komédiások között, és mindenütt énekelni fogják.
Ezért az okos házigazda óvakodik attól, hogy összetűzzön velünk.
Nem csak Marthe számára következett a legszórakoztatóbb szakasza az útnak. A
gyerekek a komédiások szekere mellett szaladtak, és izgatottan figyelték, ahogyan
Ludmillus és Hilarius közösen az új gúnyverset költik. Még Johanna és Marie is
elfeledkeztek egy kis időre a bánatukról.
Több mint nyolc mérföldre járhattak a vártól, amikor Christian pihenőt rendelt
el. Azon a napon korábban, mint ahogy a telepesek várták, de a hely kiválóan
megfelelt a tábor felállítására.
Christian nem ismerte volna be, de ő is izgatottan várta a komédiások előadását.
Ludmillus neve nem volt ismeretlen előtte.
Sokan jártak faluról falura, várról várra: dalnokok, kötéltáncosok és
tűznyelők. Szórakoztatták az embereket, és egyúttal hírt vittek mindarról, ami más
vidékeken történt. De csak kevesen voltak közöttük, akik valóban tudtak zenélni,
és szépen adták elő a nagy hősi énekeket. A mutatványosok a durva tréfáikkal, a
rekedt hangú dalnokok rímtelen verseikkel és kockajátékra való hajlamukkal rossz
hírét keltették a komédiásoknak. Egyikükről azonban a meisseni várban is
csodákat regéltek, pedig még soha nem járt ott: ő volt Ludmillus. Azt beszélték,
hogy dalai a szomorúakat nevetésre és a vidámakat sírásra késztetik.
Christian kíváncsi volt rá, vajon az igazi Ludmillus áll-e előtte, vagy valaki más,
aki csak kölcsönvette a híres nevet.
Az asszonyok zabkását főztek, a komédiások pedig egy angolnát adtak az
étkezéshez.
– Biztosan lopták – morgolódott Grete.
Hilarius felnevetett.
– Mondjuk inkább úgy, hogy volt néhány hódolónk a konyhában…
Marthénak feltűnt, hogy a dalnok egy tányért visz a szekérhez. Vajon van még
valaki velük? – töprengett el a lány. Akkor miért nem jön elő?
Végül a komédiás arra kérte a várakozó hallgatóságot, hogy félkörben foglaljon
helyet.
Valamit levett a szekérről, amit Marthe már látott egyszer.
– Egy lant. Azzal fog zenélni, mindjárt meghalljátok – súgta Marthe örömmel
Johannának és Marie-nak. Az előadás nagyszerűnek ígérkezett!
Hilarius előhúzott az övéből egy furulyát.
– Ő a költő, én pedig a dalnok vagyok. Ő költi a legcsodásabb verseket, ahogy
nemsokára meghalljátok, de énekelni nem tud. Azért tapasztottam be a
furulyámmal a száját – gúnyolódott Ludmillus, és jelt adott kísérőjének.
Az új dallal kezdtek, amelyet a várúrról és a feleségéről költöttek. Ludmillus a
hangjával és vicces grimaszokkal utánozta rossz vendéglátójukat, majd annak
feleségét és a káplánt, míg a nézők hasukat fogták a nevetéstől, és könnyek szöktek
a szemükbe. Nemsokára Marthe is az oldalát fogta a nevetéstől. Régóta nem
kacagott ilyen felhőtlenül.
– Most pedig hallgassátok meg a lovag történetét, aki nagy kincset talál ugyan,
de elveszíti a kedvesét – jelentette be a dalnok, és egy halk, melankolikus dallamot
kezdett játszani a lantján.
Most eltűnt Ludmillus hangjából minden gúny.
Marthe lenyűgözve figyelte, ahogyan az énekes teljesen átadja magát a dalnak,
hangja egyszer ujjongóan hangossá, majd fájdalmasan halkká válik. Ilyet még soha
nem hallott a lány. Tekintete megigézetten újra és újra Christianra siklott. Bár a
lovag arca meg sem rezdült, Marthe érezte, hogy őt is megérintette a történet.
Talán elveszített egy asszonyt, aki sokat jelentett neki? Vagy a nővérét, vagy talán a
szeretőjét?
 Meghatott csend követte a dalnok énekét.
Az asszonyok sóhajtottak, néhányan letöröltek egy könnycseppet az arcukról.
– Igazi művész kegyelmed, Ludmillus – mondta Christian végül, miközben
udvariasan kinyilvánította tiszteletét a dalnoknak. Ez valóban Ludmillus, gondolta
a lovag mélyen meghatódva. És valóban olyan tehetséges, ahogy beszélik.
– Sokáig emlékezni fogunk a játékára.
Az így megdicsért Ludmillus lendületesen meghajolt.
– Ajánljon majd be engem uránál is, nemes lovag!
– A meisseni várban ismerik kegyelmed nevét. Otto őrgróf szereti a művészetet,
és a felesége csodásan szép asszony. Ha arra járnak, biztosan szívélyesen fogadják,
és bőségesen megjutalmazzák majd.
– Meissenben? Hosszú és veszélyes az út odáig – mondta a dalnok, és a
homlokát ráncolta. – De a világ olyan hatalmas. Isten tudja, hova vezet még az
utunk.
Azután újra a közönségre tekintett.
– Ti pedig! Nem akartalak titeket szomorúfüzekké változtatni! Úgy tűnik,
ráadást kell adnunk!
Intett Hilariusnak, és belekezdtek a régi mesébe a hatökör parasztról, akit a falu
bírója, a gazda és a pap megtréfálnak, de a paraszt végül bosszút áll, kihasználva
mohóságukat.
Mialatt a nézők tapsoltak, Ludmillus Marthéhoz lépett, és megfogta a kezét.
– Szépségem! A szívem összetörik, ha rád nézek. Nem akarod meggyógyítani?
Mondjuk egy csókkal?
A többiek újra felnevettek. Csak Lukas keze szorult ökölbe. Ha ez a csirkefogó
meg meri csókolni, akkor agyoncsapom, gondolta dühösen, és nyugtalanul várta
Marthe reakcióját.
A lány azonban talpraesetten válaszolt:
– Úgy látom, a szívednek semmi baja. Elárulja az arcod színe és a körmeid
formája.
– Mit árul el neked a körmeim színe?
– Azt, hogy olykor illene kezet mosnod – válaszolta Marthe hetykén.
Mindenki nevetett, még Ludmillus is.
– Köszönöm a tanácsot, szépségem! Nemcsak szép vagy, hanem okos is. –
Túlzott hódolattal térdre ereszkedett Marthe előtt, és hangos cuppantással kezet
csókolt neki.
Marthe már majdnem elaludt, de a fejében még a dalnokok dallamai forogtak,
amikor halk, hívogató szót hallott maga mellől.
– Pszt.
Zavartan körülnézett.
– Pszt, pszt… – Majd hangosabban: – Leányka!
Marthe erélyesen elfordult. Az asszonyok már sokszor figyelmeztették, hogy az
utazók semmirekellők, és veszélyt jelentenek az erényes leányokra. Ludmillus
azonban nem hagyta lerázni magát, és megragadta Marthe kezét. Arcán már
nyoma sem volt vakmerőségnek, csak aggodalom látszott rajta.
– Segítenél? A többiek azt mondják, értesz a gyógyításhoz. Kérlek, gyere velem.
Marthe halkan felkelt, és elkísérte a férfit a szekérhez. Amikor bemászott, egy
szalmazsákon takarókba bújtatott, kétévesforma gyereket pillantott meg. Mellette
egy finom, vörös hajú, fiatal nő ült, aki meseszép lett volna, ha arca nem duzzadt
volna fel a sírástól, és szeme körül nem lettek volna sötét karikák.
Tehát nekik vitte az ételt, gondolta Marthe.
A fiatal nő kétségbeesetten nézett Marthéra. – Kérlek, segíts! Már napok óta
lázas. De ma este óta nagyon rosszul van. – A nő felzokogott. – Irgalmas Isten, ne
vedd el a gyermekemet!
Ludmillus leült a nő mellé, és vállára tette a kezét. Ugyanolyan szerencsétlennek
tűnt, mint az asszony. Marthe félrehúzta a takarót, és kezét a gyermek forró
homlokára tette. A gyerek akadozva és hörögve lélegzett, szeme lázban égett.
Marthe Ludmillushoz fordult, aki nem vette le róla a szemét.
– Hozz gyorsan vizet a patakból. Egy egész vödörrel.
Amikor a dalnok visszaért, Marthe kendőket mártott a jéghideg vízbe, és a
gyermek lábára helyezte azokat. Az apró test remegett és felnyögött.
– Mit csinálsz? – kérdezte rémülten az anya.
– Gyorsan le kell hűtenünk a testét – magyarázta Marthe, és még egy kendőt
helyezett a gyermek homlokára. Amikor a kislány kicsit nyugodtabban lélegzett,
Marthe szólt az anyjának, hogy óvatosan itassa meg, majd kimászott a szekérből,
hogy elhozza a gyógynövényeket és a tinktúrákat.
Alig távolodott el pár lépésre a szekértől, amikor a sötétben Griseldis tűnt fel, és
megragadta Marthe karját.
– Nem szégyelled magad, te mihaszna? Szajháknak nincs helyük nálunk.
Marthénak kellett egy pillanat, mire megértette a dolgot.
– Van ott bent egy asszony egy halálosan beteg gyermekkel. Segítenem kell
rajtuk – védekezett.
– Ne hazudj, szégyentelen! Azt gondolod, nem láttam, milyen nyugodtan álltál,
amikor az a három gazember rátok támadt? Alig vártad, hogy megtörténjen –
sziszegte Griseldis.
Marthe értetlenül nézett az asszonyra.
Ludmillus lépett melléjük. Meghallotta a hangokat, és azonnal megértette, miről
van szó. Felajánlotta Griseldisnek, hogy nézzen be a szekérbe. A dühös asszony szó
nélkül elment. Marthe, amilyen halkan csak tudta, elhozta a készleteit, és a kis
betegnek haranglábtinktúrát és örvénygyökér-főzetet adott, melyeket a kosarában
talált. Utána kicserélte a borogatásokat, amelyek átforrósodtak a lázas testtől.
Amikor a gyermek végre nyugodtan lélegzett és elaludt, elmagyarázta a fiatal
anyának, hogyan ápolja tovább.
– Úgy vélem, a nehezén már túl van. A többi Isten kezében nyugszik. Szóljatok,
ha romlana az állapota – mondta Marthe.
Ludmillus hálásan megszorította a lány kezét.
– Soha nem felejtjük el, amit értünk tettél.
A történtek miatt Marthe kimerültsége ellenére sem tudott pihenni. Biztos volt
benne, hogy a kisgyermek meggyógyul. De dühös volt Griseldisre.
Esténként, amikor mindenki kimerülten pihent a tűz mellett, ő utolsó erejével, a
sebes lábával sötétedésig a többiek betegségeit és sérüléseit kezelte, amelyeket
azok útközben szereztek – hálából pedig ilyen gyanúsítgatásokat kell hallgatnia!
Amikor még Finével közösen látogatta a betegeket, senkinek sem jutott volna
eszébe ilyesmi.
Ha tovább akar dolgozni, elkerülhetetlen lesz, hogy éjszaka is betegekhez hívják
majd. Hogyan ügyelhetne a jó hírére, amíg el nem éri a javasasszony tiszteletre
méltó korát? Egyre inkább úgy érezte, új élete bonyolultabb lesz, mint képzeli.
Másnap reggel Ludmillus ismét a vidám énekes álarcát vette fel. A következő
útelágazásnál a mutatványosok elbúcsúztak a telepesektől. Mielőtt azonban ki-ki a
maga útján ment volna tovább, Ludmillus röviden félrevonta Marthét.
– Köszönetem jeléül egy jó tanács az útra – suttogta. – Tegnap két lovassal
találkoztunk, akik egy korodbeli és hasonló külsejű gyógyító lányt kerestek, aki
állítólag boszorkány. Nem úgy hangzott, mintha csak beszélgetni akarnának vele.
Az uruk kidobta őket, mert képtelenek voltak megtalálni. Most pedig bosszút
akarnak állni ezért.
Sokatmondóan nézett a lányra, majd a szekeréhez ment.
Marthe rémülten állt ott.
Azt gondolta, hogy Wulfhart emberei már nem követik. Mivel nem merte
mindezt szóba hozni Christian előtt, úgy döntött, hogy Lukasszal beszél a dalnok
figyelmeztetéséről. Lukas aggodalmasan felvonta a szemöldökét, de aztán a lányra
mosolygott.
 – Ne félj. Szólok a gazdámnak, és magam figyelek majd a menet végén. Maradj
középen, akkor nem érhet baj.
Lukas azonnal előreirányította barna lovát, hogy beszéljen Christiannal.
 A támadás
Amióta egy sűrű erdős területre értek, amelynek völgyeiben és lejtőin finom
ködfelhő ült, Marthe egyre inkább azt érezte, hogy figyelik őket.
Christian is feszültebb volt, mint egyébként, és megparancsolta, hogy a szekerek
szorosabban haladjanak egymás mellett.
Eddig minden nyugodt volt. Marthe gondolatai újra Hiltrud sérülése körül
forogtak. Vajon Kaspar verte meg a feleségét, amikor Christian nem figyelt?
Marthe hirtelen veszélyt érzett, és levegő után kapkodott. Egy pillanat múlva a
menet elejére rohant.
– Ott elöl… van ott valami gonosz! – kiáltotta futás közben, amikor Christianhoz
ért.
A lovag azonnal reagált. Megállította almásderes lovát, és jelt adott a menetnek
is a megállásra. Tekintetét újra a kidőlt fára vetette, amely egy kanyar előtt elzárta
az utat, s amelyet már Marthe megjelenése előtt is bizalmatlanul méregetett.
– Ezt a fát fejszével vágták ki, nem is olyan régen – mondta a még mindig ziháló
lánynak. – Ideális hely a rajtaütéshez.
Megfordította a lovát, és megparancsolta, hogy a szekerek a lehető legközelebb
húzódjanak egymáshoz. Pár szóval elmondta a többieknek Marthe és a saját
gyanúját.
– Egyszerűen csak várjunk itt? Vagy nézzünk körül? – kérdezte Hildebrand
ijedten.
– Itt megpihenünk – válaszolta Christian, és leszállt a lováról.
Figyelmesen körülnézett.
– Nemsokára támadnak. Nem futunk bele a csapdájukba. Viselkedjetek a
szokásos módon, de maradjatok a fegyverek közelében. Senki sem megy el vízért,
és nem rakunk tüzet sem.
Elismerően nézett Marthéra, aki még mindig zavarodott volt. Ennek a lánynak
olyan hatodik érzéke van, mint egy tapasztalt harcosnak, gondolta a lovag. Nem
láthatta a kidöntött fát, amikor odarohant hozzá. Christian újra felidézte az első
találkozásukat. A lány akkor is megérezte a jelenlétét, pedig nem láthatott vagy
hallhatott semmit, hiszen a lovag elrejtőzve állt ott, ahova a lány rohant. Lukas is
arról számolt be neki, hogy Marthe már akkor tudta, hogy történt valami, mielőtt a
telepesek visszaértek a remetétől. A lovag azonban most félretette ezeket a
gondolatokat. Jelenleg a fenyegető veszélyre kellett figyelnie. Minden attól függött,
mikor vesztik el az útonállók a türelmüket, és jönnek elő rejtekhelyükről, hogy a
pihenő emberekre támadjanak.
 A telepesek leültek, Griseldis kétszersültet osztott szét közöttük. Kívülről
szemlélve mindennaposnak tűnhetett ez a jelenet, kivéve, hogy a férfiak mintegy
véletlenül védőn körbevették a gyerekeket és az asszonyokat. Marthe érezte a
többiek félelmét és Christian türelmetlenségét.
Nem ülhetünk és várhatunk itt örökké, gondolta a lovag. Előbb-utóbb át kell
jutnunk. Feltűnés nélkül körülnézett, és a támadóikat kereste a fák mögött. Nem
tartott sokáig, míg mozgást vett észre.
– Ott – súgta oda Lukas és Jonas felé. – És ott szemben még egy. Enyém a jobb
oldali, tietek pedig a bal oldali.
Jelzésére kirohantak, és földre terítették a két útonállót, akik késekkel és
bunkósbotokkal akartak rájuk támadni. A következő pillanatban körülbelül húsz
rongyos alak tűnt fel, és kivont fegyverekkel, ordítva rohantak a tábor felé.
Az asszonyok felsikoltottak, a gyerekek sivalkodtak, néhányan a szekerek alá
bújtak.
A férfiak megragadták a fejszéket és a dárdákat, és szembeszálltak a
támadókkal. Jonas súlyos kovácskalapácsát suhogtatta. Még néhány asszony is
botokat ragadott, és küzdeni kezdett a rablókkal, akik villámgyorsan megpróbáltak
leemelni a szekerekről egy tyúkketrecet vagy egy zsákot, hogy aztán újra
eltűnjenek.
Christiant két oldalról is támadták, szeme sarkából még látta, hogy Kuno és
Bertram is éppen harcba akar bocsátkozni. A lovag leterítette ellenfelét, és
visszarántotta Kunót.
– Itt maradtok! Ez nem játék! – kiáltott rá a legényekre, és a kétségbeesetten
üvöltő Hildebrandhoz futott, akit egy fejszés támadó fenyegetett.
Marthe bénultan állt a rémületes, félelemmel, kiáltásokkal és vérrel teli
tumultusban. A szörnyű jelenet hirtelen felidézte benne azt a napot, amelyen a
rablók agyonverték a szüleit. Éveken át azt gondolta, hogy már elfelejtette
mindezt. Most azonban világossá vált számára: mindent látott. Villámgyorsan
tűntek fel a képek. Amikor a horda megérkezett, anyja azonnal egy bokorba
bújtatta őt, és lelkére kötötte, hogy semmi esetre se mozduljon onnan.
Rejtekhelyéről kellett végignéznie, ahogy apja hiába próbálja megvédeni az anyját.
Két törvényenkívüli az apjára vetette magát, és fejszével leterítették. Egy másik
pedig egy nagyon hosszú pengéjű késsel újra és újra beleszúrt az anyjába, akinek
már régen elnémultak a sikolyai.
Átható kiáltás ébresztette fel Marthét kábultságából.
Egy botját lóbáló útonálló rohant felé, akinek arcát kiégett szeme csúfította.
Marthe rémülten felemelte a karját, hogy kivédje az ütést. Christian azonban az
utolsó pillanatban hatalmas kardcsapással leterítette a támadót.
Ettől Marthe teljesen magához tért. Gyorsan egy szekér alá tuszkolta a mellette
álló Marie-t, és aggódva keresni kezdte Johannát, akit egy másik szekér alatt
fedezett fel összegömbölyödve, ahogy tágra nyílt szemmel bámult maga elé.
Marthe megragadott egy husángot, hogy megvédje magát.
Rövid, véres harc után az útonállók menekülőre fogták a dolgot.
A fiatal legények közül páran utánuk akartak eredni, de Christian visszahívta
őket.
– Elég vér folyt már.
Megtisztította a kardját, mielőtt visszadugta a hüvelyébe, aztán szemügyre vette
a csatamezőt.
Hét támadó meghalt. De a telepeseknek is voltak veszteségeik.
Kaspar és vézna felesége elszörnyedve ültek fiuk, Paul holtteste mellett – ő volt
az a legény, aki Kaspar és Grete vitája során meg akarta osztani az ételt az
anyjával. Fejszével hasították ketté a fejét.
A lovagtól jobbra Grete sikoltott fel, amikor meglátta, hogy Kuno élettelenül
fekszik a földön. A nevelt fia volt, ahogy Marthe időközben megtudta. Az özvegy a
fiúra borult, aki láthatóan nem követte Christian utasításait.
Marthe felocsúdott dermedtségéből. Paulért már semmit sem tehetett, de talán
Kunóért még igen. Mellé térdelt, kitapintotta a vörös hajú legény pulzusát, és
megvizsgálta a fejét.
– Még él – nyugtatta meg Gretét, és úgy helyezte el a fiút, hogy az oldalán
feküdjön. – Ne mozgasd. Ha hányni kezd, amikor felébred, az jó jel.
Marthe felállt, hogy további sebesülteket keressen, és cickafarkot hozzon a
kosarából. A leveleket a közelben álló asszonyoknak adta.
– Főzzétek ki! És hozzatok még vizet is és néhány tiszta kendőt.
Emma már darabokra szakított egy darab vásznat.
Griseldis siránkozva állt Hildebrand mellett, akinek jobb karján egy tátongó
sebből vér szivárgott.
– A köpenye elszakadt. Hogyan fogja ezzel a kézzel még egyszer megfogni az eke
szarvát? – jajveszékelt az asszony.
Marthe óvatosan felhúzta Hildebrand ruhaujját, és összehúzta a sebet, majd
néhány cickafarkfű-levelet helyezett rá.
– Meg fog gyógyulni a karja – nyugtatta meg Griseldist, miközben szorosan
bekötözte a sebet. Hildebrand sápadtan ült a földön, és egykedvűen tűrte az
ápolást.
Marthe hozott egy pohár vizet, gondosan leszámolt bele néhány
nadragulyacseppet, és átnyújtotta a poharat Hildebrandnak.
– Idd meg, ez majd enyhíti a fájdalmat, ha később összevarrom a sebet.
Megvárjuk, amíg hatni kezd.
 Miközben Griseldis félelmében és megkönnyebbülésében a szemét törölgette,
Marthe megnézte a többi sérülést. A többi asszony segítségével kimosta és
bekötözte a sebeket, míg oda nem jött Marie, aki megrángatta a ruhaujját.
A kislány rémültnek tűnt, és Karlhoz vonszolta Marthét, akinek az alsó lábszára
eltört.
Marthe óvatosan kitapogatta a törött csontot.
– Miért nem szóltál előbb? – kérdezte szemrehányóan, de Karl csak panaszosan
nézett rá.
Marthe neki is adott a nadragulyacseppekből. Ebben az esetben nem várhatott a
kezeléssel, de a nadragulya legalább enyhíti majd a későbbi fájdalmakat.
Odahívott két sértetlen férfit.
– Tartsátok lefogva, itt a válla alatt nyúljatok át. Helyre kell igazítanom a
csontot.
Karl felnyögött. Marthe egy fadarabot dugott a fogai közé.
– Harapj rá!
A fiú rémülten nézett rá. Marthe várt egy pillanatot, majd hátat fordított a
legénynek. Még egyszer ellenőrizte, hogy jó szögben áll-e, és elmondott egy rövid
imát. Utána megvetette a lábát a földön, megfogta Karl lábát, és a csontot teljes
erejével az eredeti helyére rántotta.
Ez tulajdonképpen a borbélyok munkája volt. Azonban az olyan félreeső
falvakban, mint az ő szülőfaluja, az emberek nem válogathattak. Borbélyok ritkán
jártak azon a vidéken. A falusiak szükség esetén mindig az öreg Finéhez fordultak
segítségért, akiről tudták, hogy érti a dolgát.
Marthe karjai még remegtek a megerőltetéstől, de kivette Karl fogai közül a
fadarabot, és bátorítóan rámosolygott.
– Rendben. Most majd egész nap a szekéren fekve utazhatsz.
A fiú bágyadtan visszamosolygott rá.
– Nagyon értesz hozzá, hogy édesítsd meg az ember sorsát.
Marthe kezét a sérült lábra tette, hogy megnyugtassa a megkínzott részt.
Karl pupillái a fájdalomcsillapítótól nagyra nyíltak és fényleni kezdtek.
– Ne vedd el a kezedet, mindenki irigyelni fog érte! – A legény nem tudta
levenni a lányról egyre merevebb tekintetét. Hadd jöjjön Martin, hogy megverje
érte. Hát aztán.
Ezeknek a legényeknek semmi más nem jár az eszükben? – töprengett dühösen
Marthe. Elküldött egy fiút, hogy keressen két faágat, amelyekkel sínbe rakta Karl
lábát.
 – Rendbe fog jönni – mondta a lány Marie-nak, aki sírdogálva állt a bátyja
mellett, Johanna pedig lenyűgözve figyelte az eseményeket.
Miután Marthe finom öltésekkel összevarrta Hildebrand sebét, majd újra
bekötözte, lement a patakhoz, hogy megmossa a kezét, és lehűtse a homlokát. A
félelemtől és az emberek kiabálásától, jajveszékelésétől megfájdult a feje.
A lány kimerülten lerogyott a patak partján. Alig mártotta be a kezét a hideg
vízbe, amikor Lukas jelent meg mellette. Az apród levertnek tűnt.
– Gyere velem, és nézd meg, tudsz-e segíteni. Drago megsérült.
Christian értékes lova! De hogyan kezeljen egy lovat, amely senkit sem enged
közel magához?
A lovag, aki a küzdelem végeztével meggyőződött róla, hogy ellátják a
sebesülteket, a csődör mellett állt, simogatta, és bátorítóan beszélt hozzá.
A férfi lábánál egy útonálló feküdt, akinek az arcát a ló patkója véres masszává
taposta. El akarta lopni a lovat, de az rátámadt. A rabló esés közben vagy már a
földön fekve előhúzta a kését, és mély vágást ejtett az állaton.
– Tudsz rajta segíteni? – kérdezte Christian. A lovag különben fegyelmezett arca
most nagyon nyugtalannak tűnt.
Martha tisztes távolságból látta, hogy ideiglenesen már ellátlak a ló sérülését.
– Magam sem csinálhattam volna jobban, uram – mondta csodálkozva a lány. –
Már csak ki kell tisztítani a sebet egy főzettel, nehogy begyulladjon.
Marthe elszaladt a szükséges eszközökért.
Amikor visszaérkezett, Christian még mindig beszélt a lóhoz, hogy
megnyugtassa.
– Add a kezed – mondta a lovag, megfogta a lány jobbját, és a ló orrlyukához
tartotta. Utána az állat nyakára helyezte a lány kezét, miközben saját karját is rajta
tartotta, és bemutatta a lányt a lónak, mintha egy ember volna.
Marthe összerezzent, és legszívesebben elhúzta volna a kezét, de félt, hogy
elriasztja az állatot. Hátán borzongás futott végig. A lovag kezét figyelte, amely
nemrég hatalmas kardcsapással mentette meg az életét, most pedig a lány kezén
nyugodott. A lovag kézfején egy begyógyult sebhely húzódott végig. Marthe ezt a
heget nézte, hogy ellenálljon a késztetésnek, és ne nézzen Christian arcára. Azt
nem lehet. A lovag az ura volt.
– Drago gyűlöli a legtöbb embert amiatt, amit vele tettek – magyarázta a lovag,
és állával a súlyos ostorcsapások nyomaira bökött az állat oldalán. – De azt
hiszem, most már megtűr majd a közelében. – Elvette a kezét Marthe kezéről, és
fél lépést hátrált.
Marthe gondolatban barátságosan üdvözölte a lovat, majd óvatosan bekötözte a
sebét. Drago nyugodtan állt.
 Lukas csodálkozva visszatartotta a lélegzetét, de Christian nem tűnt
meglepettnek.
– Köszönöm – mondta a lovag barátságosan, amikor Marthe elkészült. – Menj,
egyél valamit, és pihend ki magad.
Amikor két férfi félretolta a fát, amely eltorlaszolta az utat, kiderült, hogy
valóban frissen vágták ki, hogy megállítsák a szekereket. Az útonállók valószínűleg
figyelték már őket egy ideje.
A kanyar mögött megtalálták a paraszt meztelen holttestét, aki aznap reggel
elkísérte őket egy darabon. Vidám ember volt, tele tervekkel, hogy mit fog majd
kezdeni a pénzzel, ha eladja a birkáit a piacon.
Lukas és Jonas felajánlották neki, hogy addig velük jöhet, mert veszélyes
egyedül utazni, és az erdőnek rossz híre volt. Az ember azonban elhárította az
ajánlatot. Minél gyorsabban haza akart érni a családjához.
Most pedig vérbe fagyva feküdt az erdőben. A rablók még a ruháját is elvették.
Mennyi halál és vér, gondolta Marthe borzongva. Talán a fiatal paraszt
halálfélelmét érezte meg megmagyarázhatatlan módon, s az figyelmeztette őt a
támadásra?
A telepesek anyagi vesztesége csekély volt.
Az útonállók elsősorban a készleteiket akarták megszerezni.
Az egyikük elvitt egy tyúkketrecet, és néhány korsó is összetört.
A családoknál, amelyeknek nem voltak halottaik vagy sebesültjeik, a félelem és a
harci kedv hamarosan lelkesedésbe csapott át. Túlélték a csatát, megfutamították
a támadókat, és megmentették a vagyonukat. A rablók törvényenkívüliek voltak. A
világi bíró nem kéri számon rajtuk a halálukat.
Marthe meredten nézte a félszemű férfit, aki agyonütötte volna, ha Christian az
utolsó pillanatban nem lép közbe. A halott szinte még gyerek volt, sovány és vézna,
mint a legtöbb útonálló.
A falusiak szinte mindenhol elveszítették a megélhetésüket a rossz termés és a
lovagok csatározásai miatt, akik gyakran a földjeiket is felégették. Aki nem tudott
napszámosként megélni, annak nem maradt más választása, mint hogy az erdőkbe
meneküljön.
Mi lett volna velem, ha nem csatlakozhatok a telepesekhez? töprengett el
Marthe. Vagy a többiekkel a következő rossz termés után?
Azonban az ilyen véres összecsapásoknál nem volt helye a szánalomnak. Ez
életre-halálra menő küzdelem volt.
Christian utasította a férfiakat, hogy temessék el a halottakat. Paul sírjára kis
fakeresztet helyeztek, és a lovag ígéretet tett rá, hogy misét mondat a fiú lelki
üdvéért. Az agyonütött parasztot mellé temették. A következő faluban majd
megkérnek valakit, hogy értesítse a családját, és írja le nekik a helyet, ahol
eltemették. Az útonállók holttesteit valamivel távolabb temették el, és kövekkel
fedték be a sírokat, nehogy az állatok kiássák őket.
Azután amilyen gyorsan csak lehetett, továbbmentek.
Christian a málhás lován lovagolt, Dragót pedig maga mellett vezette. Karlt és
Kunót az egyik szekérre fektették. Kuno időközben magához tért, és ahogyan
Marthe előre megjósolta, hányni kezdett. Sápadt volt, és azt hallgatta, ahogy jó
barátja, Bertram a szekér mellett lépkedve elmesélte neki, mi történt az után, hogy
Kunót leütötték. Marthe jót mulatott azon, ahogy Kuno kisvártatva dicsekedni
kezdett, hogy éppen arra készült, hogy agyonüti az egyik támadót, amikor fejbe
kólintották egy husánggal.
Lukas azonban könyörtelenül elővette a legényt.
– Talán az agyadat is péppé verték? – gúnyolódott. – Majdnem az életedbe
került a viselkedésed. Nem követted urunk parancsát, és ez lett belőle.
Kuno elhallgatott, és legszívesebben elsüllyedt volna.
– Egy kis gyakorlástól a husángokkal még nem lesz senki harcossá – folytatta
Lukas kemény hangon. – Aki harcba bocsátkozik, annak fel kell készülnie, és
hallgatnia kell a tapasztaltabbak szavára, különben nem lesz hosszú életű.
Kuno egyre jobban meghúzta magát.
– Megértetted?
A fiú bólintott, de abban a pillanatban fájdalmasan elhúzta a száját.
– Rendben. Isten óvjon attól, hogy tízéves gyerekeket kelljen harcba küldenünk.
Lukas végre megengedett magának egy mosolyt.
– Mindenesetre bátran viselkedtél. A bátorság önmagában azonban legtöbbször
nem elég.
Kuno titokban elvigyorodott, és újra élénkebben kezdte szemlélni a világot.
Marthe a pihenők alkalmával a sérülteket ápolta, kicserélte a kötéseket,
borogatásokat helyezett el, és kimosta a sebeket. A sebek jól gyógyultak, Drago
sérülése is. Ezért Marthe Christian engedélyét kérte, hogy a ló régi sebeit is
kezelhesse, amelyek akkor keletkeztek, amikor a ló korábbi tulajdonosai rá akarták
kényszeríteni az akaratukat az állatra.
– Egy áldás ez a lány – mondta Lukas Christiannak, és fejével Marthe felé
biccentett, aki éppen Hildebrand sérülését látta el.
– Valóban gyógyító kezei vannak. Egyik seb sem üszkösödött el eddig –
válaszolta a lovag elismerően.
– Egyszerűen hihetetlen. – Lukas felsóhajtott. A kezének gyógynövényillata van,
gondolta. Már századszorra képzelte el, vajon milyen lenne hozzáérni,
megsimogatni a lány fénylő, gesztenyebarna haját.
Az álmodozó pillantás, amellyel az apród a lányra nézett, meglepte Christiant.
Lukas szőke fürtjeivel és vidám természetével mindig is közkedvelt volt a lányok
körében a meisseni várban. De az egy dolog volt, hogy az ottani várban
hajkurászta a lányokat – ez itt pedig teljesen más volt.
– Marthe védelem alatt áll. Nem tűrök el semmilyen enyelgést, amely a lány
számára súlyos következményekkel járhat – mondta a lovag szigorú hangon.
– Természetesen nem lesz enyelgés – ismételte meg Lukas anélkül, hogy
rajongó arckifejezése megváltozott volna. – Ez a lány nagyon különleges.
Talán a fiú beleszeretett? – töprengett Christian nyugtalanul.
– Tudod, hogy mit vár tőled az apád.
– Igen – sóhajtotta Lukas. Elsőszülött fiúként egyszer majd tekintélyes
hozománnyal rendelkező lányt kell feleségül vennie. Ettől függött, hogy a család ki
tudja-e fizetni fiatalabb testvérei lovaggá ütését, a hozományt, ha férjhez mennek,
vagy a belépési díjat, ha kolostorba vonulnak.
Amikor Lukas Christian engedélyével elment, a lovag észrevétlenül Marthét
kezdte figyelte.
Christiannak időközben már egészen világos elképzelései voltak a lányról.
Minden összevágott. Azonban most először nem úgy tekintett a lányra, mint egy
védelemre szoruló sovány szolgálóra, hanem mint egy fiatal, serdülő nőre.
Törékeny volt, talán túl törékeny is a korához képest, de okos volt, és erősebb,
mint amilyennek látszott. Kétségkívül volt benne valami lenyűgöző, anélkül hogy
tudott volna róla.
A lovag szíve hevesebben kezdett dobogni, amikor látta, hogy Lukas a lányhoz
lép, és fesztelenül csevegni kezd vele, miközben elkíséri Dragóhoz. Te jóisten,
tényleg féltékeny lenne az apródjára?
 Az élet fűszere
A telepesek menete továbbhaladt kelet felé.
Christian kérlelhetetlen tempóban és hihetetlen biztonsággal hajtotta előre a
szekereket a helyes úton. Senki sem kérdőjelezte meg a tempót vagy a korai
indulást. Mindenki tudta, hogy ha túl akarják élni a telet, akkor még időben új
hazájukba kell érkezniük, hogy vethessenek és arathassanak.
Marthe érezte, hogy az átélt veszély és a győzelem az útonállók fölött
megváltoztatta útitársait. Közösséggé formálódtak. Még Griseldis is barátságosan
beszélt a lánnyal, hálás volt, amiért Marthe megmentette férje karját és ezzel
munkaerejét.
Kaspar a fia halála után vezekelni szeretett volna. Tanácstalanul vigasztalta
vékony feleségét, aki vörösre sírt szemekkel ment mellette.
Karlnak sínbe rakott lába miatt az egyik ökrös szekéren kellett utaznia. Még ha
nem is panaszkodott, látszott rajta, hogy fájdalmat okoz neki a döcögés. A pihenők
alatt kis állatkákat faragott a húgainak, s minden újabb ajándékkal kiváltotta
Johanna és Marie lelkesedését.
Karl egyik este, miután megbizonyosodott róla, hogy senki sem figyeli őket,
zavarodott mosollyal egy fésűt ajándékozott a meglepett Marthénak, amelyet maga
faragott, gondosan lecsiszolt, és szép mintákkal díszített.
Marie, aki titokban figyelte a jelenetet, énekelni kezdett:
– Ka-arl szereti Marthét, Ka-arl szereti Marthét!
Karl, aki egyébként türelmes volt a húgaival, most olyan dühösen nézett rá, hogy
Marie elszaladt. A fiú fülei elvörösödtek. Marthe gyorsan keresett valami kifogást,
és menekülőre fogta a dolgot. Karl pedig, megadva magát a sorsának, várta Martin
ítéletét.
A napnak már ereje volt, a fák rügyeiből zöld levélcsúcsok törtek elő.
Szántóföldeken haladtak keresztül, amelyeken parasztok boronáltak, és gyerekek
zavarták el a vetésről a varjakat. Ahol tehették, igénybe vették egy-egy kolostor
vendégszeretetét éjszakára. A böjti időszak vége és az ünnepélyes húsvéti mise,
amelyen útközben részt vettek az egyik templomban, hozzájárultak ahhoz, hogy a
fáradtság és a szenvedések ellenére is jó legyen a hangulat.
Az egyik régi kereskedelmi utat követték Cseh- és Lengyelföld felé. A széles,
forgalmas utakon a fáradságos emelkedők ellenére jól haladtak, és gyakran volt
társaságuk is: parasztok, akik a piacra tartottak, papok, úton egy távolabbi
plébániára, vagy házalók, akik faluról falura jártak, és tűket, edényeket, késeket,
fűszereket és tarka szalagokat kínáltak. Egyszer egy csapat zarándokkal is
találkoztak, akik a Szent Jakab sírjához vezető hosszú útra kerekedtek fel
Compostelába.
A telepesek gyakran haladtak át falvakon vagy mezővárosokon, ahol
feltölthették a készleteiket, és elcserélték, ami feleslegessé vált számukra.
Az egyik tanyán egy bánatos asszony kenyeret és egy kis mézet adott a
gyerekeknek.
– Az Úr majd megfizeti nekem. Évekkel ezelőtt két fiam keletre ment, hogy
megművelje az ottani földeket. Vajon hogy megy a soruk? – kérdezte, és
megtörölte a szemét.
Azonban a falusiak nem mindenhol fogadták őket barátságosan, amikor a
telepesek náluk akartak éjszakázni. Néhány paraszt bizalmatlanul méregette őket,
koldusoknak vagy tolvajbandának nevezték őket, és nem engedték a pajtáikban
aludni az idegeneket.
– Már százak jöttek erre a fajtátokból az utóbbi években. Soha többé nem hallott
róluk senki – mondta egy morcos asszony, akinél babot akartak becserélni. – De
bármi történt is velük, csak magukat okolhatják érte. Mit kerestek idegenben?
Néhány nappal később egy olyan faluba értek, amelynek a javasasszonya a télen
meghalt. Marthe megkérte Christiant, hogy kezelhesse a falu néhány lakóját.
– Wulfhart csatlósai így a nyomodra akadhatnak – vetette fel a lovag.
Marthe megmutatta neki a majdnem üres kosarát.
– Már teljesen kifogytam a gyógynövényekből és a kenőcsökből. Talán meg
tudsz állapodni a falu bírójával, hogy fizetségül a munkámért elvihessek pár dolgot
a javasasszony készleteiből.
Christian vonakodva beleegyezett, és elment a bíróhoz, hogy kialkudja vele
Marthe munkájának fizetségét.
Marthe egész délután és fél éjszaka a falu betegeit ápolta. Miután az utolsó beteg
kezelésével is végzett – egy sovány öregember volt az, akinek a lábán forró
borogatással fel kellett nyitnia egy gennyes tályogot, bár az öreg ebből semmit sem
vett észre, csak motyogott maga elé –, Marthe a faggyúgyertya fényénél átvizsgálta
a halott asszony készleteit, hogy mit vihetne magával. Néhány edényben szárított
bogarakat, karmokat és apró csontocskákat talált, amelyekre neki sem volt
szüksége. Végül a szarufáról leakasztott néhány köteg szárított növényt: kamillát,
kakukkfüvet, mentát és amit még talált.
Halk zörej hallatszott, az ajtóban a bíró állt, s gonoszul mosolyogott, amitől
Marthe ereiben megfagyott a vér.
– Ha akarsz, nálunk maradhatsz, még be is költözhetsz ebbe a viskóba –
ajánlotta fel a bíró.
Marthe azonban abból, ahogyan a férfi végigmérte, megérezte, hogy a szajhájává
akarja tenni őt. Legkésőbb, amikor teherbe esik, kiebrudalják majd a faluból.
 A lány remegő kézzel a gyógynövények után nyúlt. A férfi sunyi tekintetéből
azonban látta, hogy nem fogja kiengedni.
Marthe megkönnyebbülésére az ajtó újra megnyikordult, és Lukas lépett be.
– A gazdám azt kéri, hogy nézd meg még egyszer Dragót – mondta Lukas, és egy
hunyorítással jelezte a lánynak, hogy mindez csak ürügy. Marthe szó nélkül
kisurrant, és hálás volt Christian védelméért.
Marthe nyugodtan sétálgatott egy virágos réten. Körülötte csak a madarak
csivitelése hallatszott, messziről a szél Burchart dallamos furulyázásának hangját
hozta. A nap sütött, a fű pedig friss zölden ragyogott.
Hirtelen egy hatalmas termetű ember lépett elő kivont karddal a bokrok közül.
Wulfhart!
A várúr dühös ordítással rontott rá. Marthe halálra rémülve menekülni próbált,
de a földbe gyökerezett a lába.
Segítségért akart kiáltani, de egy hang sem hagyta el a torkát.
A lány rémülten riadt fel álmából, izzadságban fürödve és dobogó szívvel.
A rémálmok az útonállók támadása után egy héttel kezdődtek.
Általában ugyanazokról a rémületes jelenetekről álmodott vad
összevisszaságban. Wulfhartról, aki kivont karddal áll fölötte, és le akarja vágni
kezét-lábát… Serafinéről, akit a lángok nyaldosnak, és szemrehányóan ezt kiáltja:
Miért nem segítettél rajtam?
Olykor a szülei halálának képei is belekeveredtek az álomba. Mintha nem lett
volna arcuk. Marthe már tényleg nem tudott visszaemlékezni az arcukra. De újra
és újra látta, ahogy a halálos fegyverek lesújtanak anyjára és apjára, és látta a
sebeikből ömlő vért.
Grete közelebb húzódott Marthéhoz, és karját a lány vállára tette.
– Mi bánt annyira, gyermekem? – kérdezte az özvegy, és meghallgatta Marthe
zagyva, akadozó válaszát.
– Nem a te hibád volt, hanem Isten akarata – mondta végül Grete meleg és lágy
hangon, a szokásos gúny nélkül. – Mindent megtettél, amit tudtál, talán többet is,
mint elvárható volt.
A sokat megélt asszony magához húzta a lány fejét. Mintha ez az apró gesztus
átszakította volna a gátat, amely eddig visszatartotta Marthe könnyeit. Kitört
belőle a Fine és a szülei szörnyű halála miatt érzett szomorúsága, a félelme
Wulfhart és csatlósai fenyegetésétől, mindannak hirtelen elvesztése, ami eddig
betöltötte az életét. Grete gyengéden ringatta, a haját simogatta, és vigasztaló
szavakat suttogott neki, miközben Marthe sírdogált.
Sokáig tartott, mire elapadtak a lány könnyei. Marthe megtörölte az arcát, és
kifújta az orrát.
 – Isten biztosan tudja az okát, hogy miért adta neked ezt az utat – vélte az
öregasszony. – Erős vagy, még ha nem úgy látszik is. De fogadj el egy tanácsot: ha
újra elfog a szomorúság, az isten szerelmére, ne mutasd ki mások felé. Különben a
világ rád ront majd, mint egy farkasfalka.
Amikor a telepesek kimerülten felütötték az éjszakai tábort, már messziről
hallották, hogy két megrakott szekér közeledik, amelyeket négy erős ló húz.
Két férfi szállt le a bakról, feltűnően nagy, horgas orruk volt, és annyira
hasonlítottak egymásra, hogy vélhetően testvérek voltak. Leplezetlen
kíváncsisággal közeledtek. Az idősebb levette a sapkáját, így láthatóvá vált
kopaszodó feje.
– Legyenek üdvözölve! Megengedik, hogy letelepedjünk, és kegyelmedékkel
együtt elfogyasszuk az eledelünket?
– Jöjjenek csak – válaszolta Christian.
– Sószállítók vagyunk Halle környékéről, és Csehföldre tártunk – mutatkozott
be az idősebb férfi. – Engem Friedrichnek hívnak, mint a császárunkat, ez pedig az
öcsém, Hans.
Sóhajtva letelepedtek a tűz mellé. Marthe észrevette, hogy Friedrich mereven
tartja a hátát, és a feje helyett az egész felsőtestét elfordítja, ha oldalra akar nézni.
Hans, aki fivéréhez hasonlóan göndör, szőke szakállat viselt, de még nem
kopaszodott, kenyeret és sajtot vett elő a szekérről.
– Tényleg az egész szekér tele van sóval? – húzta el Marie a száját.
– Ne becsüld le, kicsim! Ugyan a sáfrány, a gyömbér vagy a bors igen drága, de a
só a legértékesebb fűszer – válaszolta Hans. Lehajolt a lányhoz, és olyan hangon,
mintha titkot árulna el, azt mondta: – Ez az élet fűszere! Mert semmilyen ételnek
nincs íze só nélkül. A kenyérnek, a levesnek vagy a sülteknek sincs!
Majd élveteg sóhajtással kinyújtóztatta a lábát.
– Hogy állnak a dolgok az országukban? – érdeklődött Christian.
– Halle városa virágzik és fejlődik a sókereskedelem miatt. Főleg amióta
Wichmann érsek, a város ura felmentette a helyi kereskedőket és papokat a sóadó
alól, amelyet egyébként mindenkinek meg kell fizetnie, aki a városba érkezik, és
ott halmozza fel a készleteit.
– Miért halmoznak fel? – kérdezte Marie, aki leplezetlen kíváncsisággal nézte a
fuvarosokat.
Hans felnevetett.
– Csak így nevezik, kicsim. Az árumegállítási jog a városok régi joga. Az átutazó
kereskedőknek három napig árulniuk kell a portékájukat, mielőtt
továbbutaznának. Láttál már olyan várost, ahol több ezer ember él?
 Marie felhúzta az orrát.
– Mit jelent az, hogy ezer?
Friedrich oldalba bökte az öccsét.
– Egy olyan kislánynak dicsekszel, aki nem is érti, miről beszélsz. A lovagnak
azonban még nem válaszoltál.
Christianhoz fordult.
– Bocsásson meg a bőbeszédű öcsémnek, uram. Kegyelmed híreket akart
hallani. – Jelentőségteljesen nézett Christianra. – Bizonyára tud róla. A háború
egyre csak terjed, mint a tűz nyár derekán.
Christian bólintott.
– A városokat és falvakat elfoglalták Oroszlán Henrik rettegett csapatai –
folytatta a sószállító. – A braunschweigi éppen Magdeburg környékét dúlta fel. Azt
beszélik, hogy új, hatalmas szövetség jött létre ellene, és a csapatok már
elindultak. Henrik azzal fenyegetőzött, hogy inkább felperzseli a területet,
semhogy átengedje az ellenségnek.
A férfi kérges kezével megvakarta kopasz fejét.
– Henrik kegyetlen ember. Nem habozik majd megtenni ezt. Régebben ércet
szállítottunk a Goslar-közeli bányákból. De ősszel úgy döntöttünk, hogy inkább
Halle városába megyünk, és a sókereskedőknél keresünk munkát. Remélem, ott
nem ér utol minket a háború.
A férfi szünetet tartott, és nagyot húzott egy fakorsóból.
– Ha megengedi, csatlakoznánk kegyelmedékhez, amíg egy irányban haladunk.
Veszélyes az utazás kísérők nélkül ilyen értékes áruval.
– Még néhány napig ezen az úton haladunk, utána elkanyarodunk dél felé.
Addig szívesen fogadjuk kegyelmedéket, ha nem vagyunk túl lassúak – ajánlotta
fel Christian.
A sófuvarozók láthatóan megkönnyebbültek. Nem úgy Christian. Friedrich hírei
megerősítették a félelmét, amely már régóta nyugtalanította. Otto őrgróf azt
tervezte, hogy csatlakozik a Welf ellenségeihez. Ha harcba vonul, akkor vélhetően
Christiant is felszólítja a csatlakozásra. Ebben az esetben a telepeseknek hosszabb
ideig egyedül kell boldogulniuk. Még szörnyűbb volt azonban az a gondolat, hogy a
háború egyszer elérheti az ő távol eső falujukat is.
Friedrich nyögve és merev háttal tápászkodott fel, hogy elvégezze a szükségét.
Amikor visszajött a tűzhöz, Marthe, még mielőtt leült volna, megszólította a férfit.
– Ha megengedi, megvizsgálom a hátát. Talán segíthetek, hogy könnyebben
tudjon mozogni – mondta a lány.
Friedrich meglepődve nézett rá, Hans azonban nevetni kezdett.
 – Nem fogja vissza magát a kicsike – gúnyolódott.
– Csak az irigység beszél belőled, öcsém – válaszolta Friedrich.
Bertha is bekapcsolódott a beszélgetésbe.
– Ő gyógyító, és nagyon is jól érti a dolgát.
A fuvaros kétkedve pillantott Marthéra.
– A te korodban?
– Próbáljuk csak meg – válaszolt Marthe. Egy egyenes területet keresett, ahol
kiterítette a fuvaros köpenyét, aki ráfeküdt.
– Húzza feljebb a ruháját – mondta Marthe. – De ha akarja, bekötöm a szemem.
A kezemmel is kitapogatom, amit tudnom kell.
Marthe még nem felejtette el Griseldis szemrehányásait a mutatványosok
szekerénél történtek miatt, és most is magán érezte az asszony szigorú pillantását.
A telepesek sugdolózni kezdtek. Hans azonban már hozott is egy vászondarabot,
bekötötte Marthe szemét, és a bátyjához vezette, akit körülvettek a férfiak, míg az
asszonyok tisztes távolban maradtak.
Marthe letérdelt, és teljesen ujjaira hagyatkozott, amelyeket orbáncfűolajjal
kent be. Óvatosan kitapogatta a csigolyákat, hogy megállapítsa, hogyan
helyezkednek el a csontok, és fellazítsa a kemény izmokat.
– Mit akarsz csinálni velem? – kérdezte nyugtalanul Friedrich.
– Maradjon nyugton! Ha szerencséje van, nemsokára jobban lesz.
Marthe lágyan visszanyomott egy csigolyát a helyére, és egy ideig fölötte tartotta
meleg kezét. Majd megkérte a férfit, hogy üljön fel, óvatosan balra és jobbra
forgatta Friedrich fejét, majd hirtelen megrántotta, hogy csak úgy recsegett-
ropogott.
– Meg akarsz nyomorítani? – kiáltott fel felháborodottan Friedrich, de
tiltakozása semmilyen hatással nem volt a lányra.
– Most pedig forgassa a fejét lassan jobbra és balra… Úgy-úgy. Hogy érzi magát?
– Újra rendesen tudok mozogni! – kiáltott fel Friedrich lelkesen. – Hans, te
semmirekellő, láttad ezt? Legközelebb neked kell csinálnod, ha ez a lány nem lesz
ott!
Marthe nevetve felállt.
– Inkább ne! Keressen inkább egy jó borbélyt. De előtte nézze meg, hogyan
kezeli a betegeket, nehogy utána még nagyobb fájdalmai legyenek.
Amikor a sófuvarosok két nap múlva elbúcsúztak a telepesektől, Friedrich egy
zsákocska sót ajándékozott Marthénak. A lány továbbadta Griseldisnek, és örült,
hogy valamivel hozzájárulhat a készleteikhez.
 – Talán még viszontlátjuk egymást! – kiáltotta oda Hans a telepeseknek.
– Nem valószínű – mormolta Hildebrand.
– Ki tudhatja – válaszolta Friedrich, és elindította a szekerüket.
– Még ma elérjük a Szűz Mária-kolostort Chemnitzben – közölte Christian az
egyik reggel.
Ez a hír örömet és megkönnyebbülést váltott ki a telepesekből, mert azt
jelentette, hogy már közeledik a cél. Chemnitz városa ugyan a császáré volt, a
bencések kolostora már Otto őrgróf befolyása alá tartozott, aki, ahogyan előtte az
apja, Konrad is, a kolostor védnöke volt. Itt kellett csatlakoznia hozzájuk a papnak
is, akinek érkezését Christian már útnak indulásuk előtt kilátásba helyezte.
Bartholomäus páter, aki a telepeseket fogadta a kolostorban, és ettől kezdve
elkíséri majd őket, ősz hajú, kövérkés szerzetes volt, szarkalábakkal a szeme körül.
Pappá szentelték, és kész volt rá, hogy feladja a kolostor falai között zajló
egyhangú életet, hogy ezentúl a telepesek lelki üdvösségével törődjön.
– Üdvözöllek benneteket ezen a szent helyen – köszöntötte őket zengő hangon,
miután a kapus testvér bejelentette a menet érkezését.
– Úgy látom, nem csupán lelki támaszra van szükségetek, hanem a kanál és kés,
a víz és szappan, a tű és fonál nyújtotta segítségre is. – Kerek arcán jóindulatú
mosoly jelent meg.
Marthe lopva a saját és a többiek ruhájára pillantott. A kötények, szoknyák és
főkötők, amelyek az asszonyok haját védték a kosztól és a tetvektől, nemcsak
koszosak voltak, hanem sok helyen el is szakadtak, és már nemigen lehetett
befoltozni őket. Marthe elhatározta, hogy kölcsönkér egy tűt Emmától vagy
Berthától.
Bartholomäus Karlt és Hildebrandot a betegszobába küldte, ahol egy szerzetes
ellátta a sebeiket, a többieket pedig a férfiak és asszonyok számára fenntartott
vendégházba vezette.
Megmutatta nekik a kutat is, ahonnan vizet húzhatnak fel, ezt néhány férfi
bizalmatlanul méregette.
– A mosakodás és fürdés asszonydolog, és puhánnyá teszi a testet – morogta
Hildebrand, miután a páter meghívta Christiant a kolostorkertbe, ahol
zavartalanul tudtak beszélgetni.
– Örülök, hogy látom, atyám – köszöntötte a lovag a papot, majd beszámolt neki
az utazásról.
Christian a Frankföldre vezető első utazása alkalmával ismerte meg
Bartholomäus pátert, amikor a kolostorban éjszakázott. Akkoriban az volt a
benyomása, hogy a szerzetes hajlott kora ellenére túl mozgékony a nyugodt
kolostori élethez, és az volt az érzése, hogy Bartholomäus szerzetestársai is
örülnének, ha megszabadulnának tőle.
 – Nos, igen, túl önfejűnek tartanak – mondta mosolyogva a szerzetes, és
hirtelen komollyá vált. – Nem esik nehezemre, hogy szegénységben és
szüzességben éljek, de az alázat és az engedelmesség igen, ha azt kell látnom, hogy
embereket megaláznak, vagy egyszerűen éhen halnak.
Christian és Bartholomäus sokáig beszélgettek, megnyitva egymás előtt a
szívüket – jobban, mint az egy fiatal lovag és egy ősz hajú szerzetes között várható
lett volna.
Bartholomäus akkor lépett be a kolostorba, amikor visszatért a keresztes
hadjáratból, fáradt volt, kiábrándult és kiégett a sok mészárlástól, amelyet látott.
– Ott voltam, amikor lassan húsz évvel ezelőtt Konrád király csapatait csaknem
az utolsó emberig lekaszabolták – mesélte sötét, merev tekintettel. – Aki túlélte, az
Damaszkusz előtt lelte halálát nyilak, éhség vagy harc által. Vagy a rengeteg vért
láttán megszállta az ölés utáni vágy. Túl sok halottat láttam. Még ha a túlvilágon
jobb életük lesz is, sokakat szerettem volna még ezen a földön élni látni.
Christian elmondta neki a tervét, hogy a telepeseket kelet felé vezeti, beszélt a
szerzetesnek az álmáról, hogy egy falut épít fel velük és számukra, ahol majd
remény és igazságosság uralkodik.
– Egy papot keresek, aki a lelkükkel törődne. Tudnál nekem ajánlani valakit,
atyám? – kérdezte meg végül a lovag.
Bartholomäus hosszan nézett a lovagra, majd mormogva ezt mondta:
– Megbeszélem az apáttal. Holnap a reggeli mise után gyere el a válaszért.
A telepesek a kolostor templomában gyülekeztek, és tisztelettel, reménykedve és
kíváncsian méregették az ősz hajú papot.
Bartholomäus tudta, hogy nem csak latin szavakat várnak tőle, amelyeket
egyikük sem ért.
– Vállaltátok a faradságot, hogy Mennyei Urunk örömére és saját üdvötökre
termékennyé tegyétek a földet, ahova költöztök. Isten áldása kísérje munkátokat,
melyet elterveztetek, és ő egyengesse utatokat.
Ezt követően imát mondott Wilhelma, Paul és a fiatal paraszt lelki üdvéért, akit
az útonállók agyonvertek.
Másnap Bartholomäus összeadta Emmát és Jonást.
Az örömapa helyett Christian vezette a virágokkal díszített Emmát a templom
bejáratához. Az asszonyok elérzékenyülve nézték őket, néhányan a szemüket
törölgették, amikor a páter összefonta a fiatal pár kezeit, és azok letették a
házassági esküt.
Az egész társaság egy rétre vonult ünnepelni. Jonas az emberek ujjongása
közepette egy söröshordót görgetett oda, Christian pedig egy fél sült disznóval
járult hozzá az ünnepléshez, amelyet nagylelkű adományáért kapott a kolostorban.
A telepesek éhesen és vidáman estek neki a lakomának. Burchartot most először
nem gúnyolták ki furulyázásáért, hanem kifejezetten kérték, hogy játsszon még. A
szégyenlős legény boldogan játszott el néhány ismert dallamot, így a játékát
nemsokára elnyomta a sokszólamú, bár kissé hamiskás énekszó.
Milyen boldog pár, gondolta Marthe az örömtől sugárzó fiatal házasokat nézve.
Vajon az én esküvőm is ilyen boldog lesz majd?
Lopva a fiatal legényekre pillantott, akik ezen a napon nem sajnálták tőle az
illetlen megjegyzéseket. Egyiküket sem tudta elképzelni vőlegényeként. Főleg
Martin nem tévesztette őt szem elől. Marthe elhatározta, hogy azon az estén egy
lépést sem tesz majd egyedül, nehogy a legény újra meglephesse.
 A Sötét Erdő
A telepesek másnap reggel új reménnyel indultak útnak – ezúttal az ima után,
amelyet Bartholomäus mondott el értük, és azzal a reménnyel, hogy ezentúl a pap
mindennap imádkozik majd értük.
Az útszakasz nehéz volt; hegyes vidéken jártak, óriási sziklatömbök között.
Kétszer kellett hevesen örvénylő, jéghideg vizű folyókon átkelniük.
– Utunk utolsó szakaszához érkeztünk – mondta Christian az egyik pihenő
alkalmával. – Innen a délen fekvő hegyekig sűrű erdő terül el, ahol alig járt
előttünk valaki. Miriquidinek, azaz a Sötét Erdőnek nevezik. Ott van az úti célunk.
Néhány telepes gyorsan keresztet vetett.
Az erdő az úttól három-négy mérföldre délre kezdődött. Letértek az útról, és
kisvártatva rátértek egy keskeny, meredeken emelkedő, majd újra lejteni kezdő
ösvényre. Minél mélyebbre értek az erdőben, annál sűrűbbek és magasabbak
lettek a fák. Sok fán zuzmó nőtt, és nemsokára alig látták már a napot.
A telepesek szorongva néztek körül. Marthe érezte, hogy az emberek
megborzonganak. Ez az erdő más volt, mint a többi erdő, amelyeken eddig
áthaladtak – ősi, titokzatos és sötét. Talán még sárkányok is élnek itt, vagy gonosz
szellemek, sötét varázslók és a tavakban talán tündérek.
Az asszonyok megszorították a kisgyerekek kezét, a nagyobbakat pedig
figyelmeztették, hogy egy lépéssel se térjenek le az útról, és az isten szerelmére,
nehogy beletekintsenek egy nyugodt tavacskába, különben egy sellő a mélybe
rántja őket. Marthe is ügyelt rá, hogy Johanna és Marie szorosan mellette
maradjanak.
Christian szurdokokon, keskeny, árokszerű utakon vezette őket, amelyeket
nemzedékek óta orvvadászok, mézgyűjtők és csempészek használtak, úton
Csehföld felé, vagy éppen onnan jövet. Az utak közül a legtöbb a csobogó patakok
folyását követte. Az ökrös szekerek nemritkán csak bajjal jutottak előre. Olykor, ha
az ösvény nem volt elég széles a szekerek számára, a jéghideg patakokat
használták útként.
Még nem jutottak messzire, amikor Marie hirtelen élesen felkiáltott:
– Egy fekete ember!
Christian gyorsan megfordította a lovát, és kirántotta a kardját. Ugyanolyan
hamar le is eresztette a fegyvert. A fák között egy meghatározhatatlan korú kormos
férfi állt, akinek a ruháját is korom lepte.
A férfi zavarodottan előrelépett, és megköszörülte a torkát.
– Senkit sem akartam megijeszteni. Gemot vagyok, a szénégető – mondta
bocsánatkérően.
Meghívták maguk közé. Christian ki akarta használni az alkalmat, hogy
kikérdezze a szénégetőt az erdőről, és faszenet vegyen tőle Jonas
kovácsműhelyéhez.
Gernot elmesélte, hogy már régóta ezen a vidéken él. Most azonban fel akarta
adni a munkáját. Nem sokkal azelőtt halt meg a felesége. Egyedül már nem tudja
ellátni a szénégető boksákat, és szállítani a faszenet, amelyet az erdőkerülő kért
tőle.
– Kegyelmedékkel mehetek? – kérdezte végül a férfi lesütött szemmel.
– Miért is ne – válaszolta Christian meglepetten. – Fa van elegendő, a fejedelem
nekünk adta. És biztosan találunk majd valakit, aki segít neked a munkában.
Gemot egy pillanatig sem habozott.
– Megegyeztünk. Csak még elmegyek a dolgaimért.
Jonas és Guntram elkísérték. Nem sokkal később fejszékkel, néhány szőrmével,
valamennyi kölessel és két zsák faszénnel tértek vissza, melyeket felraktak az egyik
szekérre. Időközben több lett a helyük, mert a rakomány jelentős részét a
telepesek és állataik felélték útközben.
Az erdő ritkásabbá vált, gyakoribbak lettek a nagyobb területű vad rétek vagy
mocsarak. A talaj annyira ingoványos lett, hogy a szekerek kerekei mélyen
belesüppedtek, és gyakran megakadtak. Előző nap nagy eső volt a vidéken,
számolt be róla a szénégető.
Éjszaka újra esni kezdett. Óriási víztömegek lehettek az égben, mert az eső
nemcsak csepergett, hanem vastag sugarakban ömlött az ágakról. A kis tetők,
amelyeket gallyakból és szőrmékből tákoltak maguknak, már nem adtak védelmet.
Akik egyáltalán el tudtak aludni, azonnal felébredtek, és a nedvességtől átázva és
fázva kerestek menedéket.
– Láttál már valaha életedben ekkora esőt? – kérdezte Marthe Gretétől. – Úgy
értem, hogy egész nap esett. Mintha a vízözön közeledne…
Az özvegy elfintorodott.
– Nem emlékszem.
Grete a szénégetőhöz fordult.
– Gyakran előfordul ez ezen a vidéken?
– Ilyen nagy eső nem. Nem messze innen van egy kunyhó, úgy emlékszem. Ott
menedéket kereshetünk.
– Jó, hogy eszedbe jut – morogta Jonas, aki a hidegtől vacogó Emmára terítette
a köpenyét.
– Sajnálom, már majdnem elfelejtettem – kért bocsánatot Gernot. – Két vagy
három évvel ezelőtt már jártak erre emberek, akik, akárcsak ti, tovább akartak
menni kelet felé. Hátrahagytak két beteget.
Christian elküldte Lukast és Gernotot, hogy keressék meg a kunyhót. Azok
ketten nemsokára csuromvizesen, de elégedetten tértek vissza. A telepesek
gyorsan összepakoltak, és követték őket.
A föld már nem szívta be az esővizet, így egyre nagyobb tócsák keletkeztek.
Elcsigázottan és átfázva végül elérték a kunyhót – egy durván ácsolt
deszkaépítményt, amely legalább az asszonyok és gyermekek számára védelmet
nyújthatott az ítéletidő ellen, ha jól összehúzódnak. A rengeteg pókháló azt
mutatta, hogy a kunyhó már régóta lakatlan volt.
– Mi lett a két beteg sorsa? – kérdezte Marthe a szénégetőt.
– Fogalmam sincs. Értük jöttek, továbbmentek vagy meghaltak. Mindenesetre
ha meghaltak, az állatok egy csontot sem hagytak meg belőlük.
Meghaltak, gondolta Marthe, aki körülnézve az egyik sarokban egy rozsdás
tárgyat pillantott meg. Senki sem hagyná itt az evőkését. Tekintete találkozott a
lovagéval, és tudta, hogy Christian is ugyanarra gondol.
Christian kenyeret osztott ki az átázott telepesek között. Mialatt a többiek ettek,
a lovag figyelmesen szemügyre vette a környéket.
Néhány pillanat múlva riasztotta Hildebrandot, Jonást és a többi férfit.
– Tovább kell mennünk, fel a dombra, méghozzá gyorsan.
Hildebrand bosszúsan nézett a meredek emelkedőre.
– A nedves talajon soha nem jutunk fel oda a szekerekkel, uram. Lehetetlen, túl
meredek!
– Akkor egyesével vigyétek fel az állatokat! Mindenki vigye, amit tud. Különben
mindent elveszítünk! A patak megduzzadt.
Mialatt a férfiak nekiláttak, hogy teljesítsék az utasítást, Marthe megigézve
nézett egy fát. Christian követte a tekintetét, és összerezzent: csigák másztak fel a
fatörzsön, már majdnem embermagasságba értek.
– Gyerünk! Mindenki azonnal menjen fel a dombra! – ordította a lovag.
Gyors mozdulatokkal eloldotta toporgó almásderesét és a lobbi lovat, két
gyereket a karjába kapott, és öles léptekkel a domb felé szaladt. Marthe is karon
ragadta a rábízott lányokat, és maga után húzta őket. Christian közben fent már
letette a gyerekeket, lerohant a meredek lejtőn, és a mankói miatt tehetetlen Karlt
vette a hátára.
Végre a többiek is megmozdultak. Az asszonyok a gyerekek és a kosarak után
kaptak, a férfiak pedig sietve felvezették az állatokat a dombra. Jonas gyorsan
elvágta a kötelet, amellyel az ökröket megkötötték, mert nem lehetett elég gyorsan
kioldani a csomókat. Akinek a domb tetején sikerült leraknia a terhét,
visszarohant a szekereken lévő készletekért.
– Először a vetőmagot! – kiáltotta Christian, miután meggyőződött róla, hogy
mindenki épségben feljutott.
Bizalmatlanul méregette a patakot, miközben segített Hiltrudnak, aki utolsó
erejével egy zsákot vonszolt maga után, és folyton elesett az iszapban.
A lovag egyszer csak felkiáltott:
– El innen! Hagyjatok mindent itt! Azonnal fel a dombra!
Néhány pillanat múlva mennydörgő robaj nyomta el az eső zaját. A szurdokon
óriási vízmennyiség zúdult le. A robajló árvíz mindent magával ragadott, ami az
útjába került. A vad örvény faágakat és állati tetemeket sodort magával.
Az emberek zavarodottan nézték, ahogyan az örvény ledönti és elsodorja a
kunyhót, ahol nemrég még ők maguk ültek, majd a szekereket a megmaradt
vagyonuk nagy részével. A habzó víz elsodorta az egyik szekeret, amely keresztben
állt a megduzzadt folyóban.
Griseldis felkiáltott, és a vízhez akart rohanni.
Christian visszarántotta.
– Maradj itt! Különben meghalsz!
Hildebrand felesége feljajdult.
– Éhen fogunk halni!
Még mielőtt a lovag válaszolhatott volna, Grete jött oda, és két nagy pofont
kevert le Griseldisnek.
– Nem fogunk éhen halni! Ülj le, és egy tapodtat se mozdulj!
Az elszánt özvegyasszony odaintette Hildebrandot, és rárivallt:
– Gondoskodj róla, hogy a feleséged ne fertőzzön meg mindenkit ezzel a
jajveszékeléssel.
Lukas figyelmeztető kiáltása szakította félbe.
Christian megfordult, és látta, hogy az apródja izgatottan lefelé mutogat. Az
egyik férfi észrevétlenül lemerészkedett a vízhez, hogy megmentsen még valamit a
habzó, örvénylő áradatból.
– Vissza! Gyere vissza! – kiáltotta Christian.
Marthe látta, ahogyan a férfi próbál megkapaszkodni egy fában, miközben a
másik kezével valami után nyúl. Aztán hirtelen megcsúszott, és a vízbe esett.
– Burchart! – sikoltott fel az egyik asszony, mások pedig elszörnyedve
felnyögtek.
Marthe csak akkor vette észre, hogy ki az, aki a vad vízben az életéért küzd. A fiú
Jonas kovácsműhelyében tanult segédként. Eltekintve az esküvői szereplésétől, a
többi legény mindig kinevette őt a furulyázása miatt. Talán most akarta
bizonyítani a bátorságát.
Burchart teste időnként feltűnt a vízben, egy keresztben úszó fatörzsnek
ütközött, és beleakadt. A robajló vízben újra és újra eltűnt a feje, majd ismét
felbukkant.
Christian a málhás lovához rohant egy kötélért.
– Ne mozduljatok – figyelmeztette a körülötte állókat.
Szorosan egy fához kötötte a kötelet, majd a derekára hurkolta. Utána óvatosan
leereszkedett, megragadta Burchartot, majd intett a többieknek, hogy húzzák fel
őket.
A lovag végül elkínzott arccal feljutott a dombra, és a földre eresztette az
élettelen testet. Most a többiek is láthatták, amit Christian már a mentőakció
közben észrevett: Burchart feje az egyik oldalon szétzúzódott, és természetellenes
szögben lógott, kitörte a nyakát.
A telepesek elszörnyedve nézték a holttestet, Bartholomäus keresztet vetett, és
imádkozni kezdett.
– Hárman meghalnak.
Marthe újra és újra erre a mondatra gondolt, amely menekülésük első estéjén
jutott eszébe.
Wilhelma, Paul és most Burchart.
Véletlen lett volna? Vagy egy szörnyű látomás beteljesedése?
Ez a gondolat brutális erővel feledtetett minden mást – az esőt, a hideget, a
félelmet és a fájdalmat.
A férfiak időközben összeterelték az igavonó állatokat, és megkötötték őket. Az
ökrök nem mozdultak arról a helyről, ahova a férfiak állították őket. Drago együtt
tartotta a nyugtalan lovakat.
Még mindig patakokban ömlött az eső, alattuk pedig az iszapbarna víz
ugyanolyan dühvel hömpölygött.
Christian megfelelő helyet keresett, ahol a férfiak összerakhatták a megmentett
dolgokat. Elküldött pár legényt, hogy a fákról lehántsák a nyírfakérget, és
összeszedjék a bükkfaágakat, hogy a nedvesség ellenére tüzet tudjanak gyújtani.
– Főzzetek valami meleget! Ami átnedvesedett, azt amúgy is hamar el kell
fogyasztanunk, nehogy megromoljon! – mondta az asszonyoknak, és felderítő útra
indult.
– Reménytelen. – Guntram szólalt meg elsőként, aki a többiek mellett ült a
füstölgő tűz körül. Egész idő alatt kérges tenyerébe temette az arcát. Most
felnézett.
– A születendő gyermekünk miatt Bertha és én Meissenbe megyünk, és
megpróbálunk a várban vagy egy kereskedőnél boldogulni.
– Fel akarod adni? – kérdezte Jonas, aki magához szorította Emmát.
– Hogyan élhetnénk túl az erdőben, amikor mindenünket elvesztettük? Éhen
fogunk halni! – fújtatta Kaspar.
Több asszony felzokogott, és magához szorította gyermekét, ketten pedig
egymást ölelték át sírva. Hildenbrand tanácstalanul nézett egyikről a másikra, és
szerette volna, ha Christian is ott van.
Marthe, aki Johanna és Marie köré fonta karjait, hogy egymást melegítsék
kicsit, nagyon megijedt. Mi lesz vele, ha a csapat feladja a tervét, hogy saját falut
alapítson? Ha egyedül marad, akkor elveszett.
Kérlek benneteket, ne szóródjatok széjjel, könyörgött némán, és a két kislányt
olyan hevesen szorította magához, mintha ezzel az egész társaságot egyben tudná
tartani. Ne adjátok fel ilyen kicsivel a cél előtt!
Nyomasztó volt a csend.
Újra Grete törte meg a hallgatást.
– Még életben vagyunk. És Burchart is élne, ha nem lett volna olyan könnyelmű
– mondta határozott hangon. – A saját kezünkkel mindent elölről kezdhetünk. Én
bízom az új urunkban!
Griseldis, aki a földön kuporgott, fejét két kezébe temette, dühösen felnézett.
– Neked könnyű, te fogod vezetni a háztartását, és a fiaid művelik majd meg a
földjeit! – kiáltotta. – Semmiben sem fogsz szűkölködni. De mi lesz velünk? Mit
adunk majd enni a gyerekeknek télen? – Ijedten nézte a zuhogó esőt. – Talán
mégis beteljesedik a remete átka.
Bartholomäus páter észrevétlenül odalépett, és mennydörögve rárivallt.
– Hallgass, ostoba asszony! Ne hagyd, hogy egy elvakult ember vezessen. Isten
próbára tett minket. Az ő segítségével és a saját akaratunkkal kiálljuk majd a
próbát.
Christian felfedezőútja közben saját magával hadakozott. Három ember
meghalt, akik rábízták magukat. Isten akarata volt vajon, vagy ő volt az, aki nem
tudta megvédeni őket?
Amikor a hevesen füstölgő tűz felé közeledett, kétségbeesett, bizalmatlan, de
reménykedő pillantások is szegeződtek rá.
– Néhány kőhajításnyira innen megmenthetünk valamit a készletekből – szólalt
meg a lovag. – A kanyarulatokban megakadt pár hordó.
Hildebrand megköszörülte a torkát.
 – Guntram el akar hagyni minket, és Meissenben próbál szerencsét.
Christian rezzenéstelen arccal fogadta a hírt.
– Még valaki?
Még mielőtt a férfiak válaszolhattak volna, Bertha éles hangon felkiáltott:
– Várjatok!
Guntram meglepetten nézett rá.
Bertha megragadta a férfi kezét.
– Én is pontosan azt akarom, amit te, hogy a fiunk éljen, és ne szenvedjen
szükséget semmiben. Próbáljuk meg itt! Mindannyian azért indultunk útnak, mert
volt egy álmunk. Egy álmuk arról, hogy saját földünk lesz.
– Igaza van – fordult Grete Guntram felé. – Hogyan akartok boldogulni a
városban a gyerekekkel, ha nem találtok munkát? Az erdő és a folyó majd táplál
minket. Mézet és diót gyűjthetünk, és makklisztet főzhetünk. Azonkívül
megmentettük az állatokat is.
Helyeslő moraj támadt.
Guntram habozva nézett Berthára.
– Tényleg meg akarod kockáztatni? Ebben az állapotban?
Bertha elszántan bólintott.
– Éppen azért. Így senki sem alkalmazna szolgálónak.
Christian kihúzta magát.
– Griseldis és Grete velem együtt ellenőrzik, mi maradt meg a készleteinkből.
Mindent érintetlenül hagyunk, amit még el lehet vetni. Nem fogunk éhen halni.
Christian meglepődött, hogy Marthe is engedélyt kért rá, hogy megszólaljon.
Bátorítóan bólintott felé.
– Össze kell gyűjtenünk az esővizet. A folyó vize napokig ihatatlan lesz még –
mondta a lány.
Önkéntelenül mindenki az alattuk örvénylő iszapos vízre nézett.
Két asszony felállt, hogy megfelelő edényeket keressenek.
Christian Jonasra nézett, aki ezután beszélni kezdett.
– Majd hajtásokat gyűjtünk, nyulakat és mindenféle apróvadat fogunk be,
amelyet a törvény engedélyez. A fejedelem megengedi a halászatot. A gyerekek
madárfészkeket, az asszonyok pedig gombát és bogyókat keresnek majd. Ne
felejtsétek el: két tehenünk vemhes, lesz elég tejünk is. Nem szabad feladnunk a
tervünket. Azért indultunk útnak, hogy termékennyé tegyük a földet, és a saját
földünkön gazdálkodjunk. Pontosan ezt is fogjuk tenni.
 Christian, Jonas és Hildebrand elosztották a feladatokat. A szorgoskodás jó
ellenszernek tűnt a rosszkedv ellen. Amikor végre elállt az eső, Christian férfiakat
küldött ki, hogy vizsgálják át a partot. Figyelmeztette őket, hogy kötelekkel
biztosítsák magukat, ahogyan ő is tette Burchart meghiúsult mentésekor. A
következő kanyarulatnál találtak is két fejszét, több hordót, sőt még Gernot egyik
faszénnel teli zsákjára is rábukkantak.
Bartholomäus két férfival sírt ásatott Burchartnak. Szerencsére egy falapátot is
sikerült megmenteniük. A pap utána elmondott egy imát a halottért.
Amikor este kimerülten körülülték a tüzet, és várták, hogy a megpuhuljon a
kása, azon tanakodtak, hogy megérkezésük után mi legyen az első dolguk.
Készleteik nagy részének elvesztése keresztülhúzta az eredeti tervüket. A
tervezettnél több időre lesz szükségük az élelemkereséshez. De ugyanolyan sürgős
feladat az erdőirtás is, hogy vetni lehessen. Egyetértettek abban, hogy a házépítést
őszre kell halasztaniuk, először csak ideiglenes szállásokat építenek majd. Marthe
titokban megkönnyebbült a döntés miatt. Ezzel elodázhatta a kérdést, hogy ki
fogadja majd be a házába.
Egy nappal később, amikor a víz már apadni kezdett, koszosan, kimerülten, de
erős elhatározással útnak indultak. A férfiak és a nők is nehéz terheket cipeltek.
Meredek útszakaszok következtek, több helyen inkább csúsztak, mint mentek.
Azonban tudták, hogy már csak egy vagy két napra vannak céljuktól, így
összeszedték a maradék erejüket.
Amikor egy kis tó mellett haladtak el, látták, hogy a nap ragyogón tűz le az
égből, mintha mi sem történt volna. Csak az összevissza heverő fatörzsek és a
rothadó állattetemek emlékeztettek a természet erejére, amely végigsöpört a
vidéken.
Két nappal később délután Christian váratlanul megállította a menetet. Egy
sűrű erdő övezte lankás tisztásra mutatott közvetlenül előttük. Elszórtan néhány fa
és bozótos tarkította a tájat: nyírfák, erdeifenyők, bükkfák, jegenyefenyők,
lucfenyők, égerfák és mogyoróbokrok. A tisztást évekkel azelőtt valószínűleg egy
erdőtűz hozta létre. A területen patak folyt át bájosan kanyarogva.
– Megérkeztünk. Itt építjük meg a falunkat.
Egy pillanatra mindenki elhallgatott.
Marthe mély lélegzetet vett. Sikerült! Sok bizonytalansággal és fáradsággal teli
hét után célhoz értek! Meghatottan ölelte magához Johannát és Marie-t.
Jonas magához ölelte Emmát.
Griseldis sírva fakadt.
Guntram a földbe markolt, és ujjai között pergette azt.
Bartholomäus páter térdre rogyott, és áhítatos hálaimát mondott.
 Hirtelen mindenki egymást ölelte – kacagva, sírva, hitetlenkedve, hogy végre
elérték a célt, amiért annyi nélkülözést és veszélyt kellett kiállniuk. Mindenki
eldobta, ami éppen a kezében volt, és a legközelebb álló nyakába borult.
– Megérkeztünk! Megérkeztünk!
Kuno kiabált, ahogyan a torkán kifért, és nevetve Bertram vállát veregette. Karl
a húgaihoz sántikált, és eldobta a mankóit.
Lukas próbált nyugodt maradni ebben a tumultusban, ahogyan az egy kipróbált
apródhoz illik. Titokban azonban Marthét kereste. Amikor látta, ahogyan Karl
átöleli a húgait, majd szinte mellékesen a mellettük álló Marthét is, elkomorodott
a tekintete.
Közben észre sem vette, hogy Christian is ezt a jelenetet figyeli.
Amikor végül csillapodott az ujjongás, nagy sürgés-forgás támadt. A legények a
patakhoz vezették az állatokat, az asszonyok pedig nekikészülődtek a főzésnek. A
férfiak bejárták a területet, és terveket szőttek, hogy hol kellene kezdeni a vetést.
Christian már az indulásuk előtt kimérte a telkeket, de az elosztásukról majd az
őszi vetés után döntenek. Addig minden földet közösen művelnek majd meg.
– A pataknak ezen az oldalán található földek a mieink – magyarázta a lovag az
izgatott telepeseknek. – Ott fent a dombon jó helye lenne egy templomnak. A nagy
hársfa alatt tanácskozhatnánk és ítélkezhetnénk.
Egyedül Marthe állt szótlanul, és tűnődve nézte a földet, amely az új otthona
lesz. Ezért hagyták el az otthonukat, vállalták a veszélyes utat, és küzdötték át
magukat végül szinte a térdükön csúszva a kegyetlen vidéken. A fák megfelelő
alapanyagot kínáltak az erős házak megépítéséhez. Vajon itt együtt boldog életük
lehet?
Christian Lukas társaságában, aki Dragót vezette kantárszáron, hozzájuk lépett.
– Holnap Meissenbe lovagolok, és tájékoztatom a fejedelmet, hogy a telepesek
megérkeztek – mondta a lovag. – Te velem jössz.
Marthe meglepetten nézett fel.
– Az őrgróf kisebbik fia beteg. Az alapján, amit útközben láttam, azt hiszem, te
talán tudnál segíteni rajta.
– Mi a baja, uram? – kérdezte Marthe.
– Egy tudós ember őrültnek nyilvánította, de az édesanyja ezt nem fogadja el.
Újra és újra különös láz szállja meg, olykor elveszíti az eszméletét, és remegni
kezd.
Marthe gondterhelten nézett a férfira.
– Meglátom, mit tehetek.
Azon az estén nehezen aludtak el. Legtöbben még egymással sugdolóztak és
terveket szőttek. Jonas és Emma kicsivel arrább az egyik jövőbeli telken tért
nyugovóra, hogy gondoskodjanak a föld termékenységéről.
Christian ezen az éjjelen nem állított őrséget, kinyújtózkodott, és úgy tűnt,
azonnal elaludt. Gondolatai azonban a következő nap körül forogtak. Vajon mi
várja Meissenben ilyen hosszú távollét után?
Lukas is a jövőről álmodozott nyitott szemmel, amelyet délután óta pompázó
színekben képzelt el maga előtt. Minden világos volt számára: Marthe
meggyógyítja a fiatal grófot, Otto és Hedwig hálásak lesznek, és gazdagon
megjutalmazzák. Talán még előkelő állást is kap az udvarban. Akkor majd Lukas
megkérheti a kezét, anélkül hogy az apja kitagadná őt.
Lukas felidézte a lány kezének illatát, hajának ragyogását és zöld szemét. Milyen
érzés lehet gyengéden megcsókolni az ajkát? Érezte az ismerős érzést felkúszni
ágyékában.
Amíg Marthe az övé lehet, és nővé érik, vigyázni fog rá, mint egy értékes kincsre.
Marthe eközben gondolataiba mélyedve nézte a csillagos eget. Hallotta, hogy
pár lépésnyire tőle Bertha sír. Guntram próbálta megnyugtatni őt.
– Jól van. Most már túl vagy rajta. Elmúlt – mormolta a férfi.
Nem, gondolta Marthe. Még csak most kezdődik.
 MÁSODIK RÉSZ

Két idegen világ között

 Audiencia az őrgrófnál
Amikor Marthe másnap reggel felébredt, csodálkozott, hogy milyen csönd
honol. Csak néhány madarat lehetett hallani, de nem érződött a közelgő indulás
sürgés-forgása.
Azután emlékezni kezdett. Hiszen már megérkeztek! Pontosan itt lesz az új falu.
Mellette szorosan egymáshoz bújva feküdt Johanna és Marie. Kicsivel odébb
valaki éppen az oldalára fordult, és horkolni kezdett.
Marthe óvatosan felült, hogy ne zavarja meg a nyugalmat, és elképzelte, hogyan
fest majd a vidék, amikor már állnak a házak és művelik a földeket.
Egy pillanatra egy álomkép jelent meg előtte: füstoszlopok szállnak fel a patak
partjáról. És egy félig letört ág a falu hársfáján… nem úgy néz ki, mintha egy
akasztott ember lógna rajta?
Határozottan megdörzsölte a szemét, hogy elűzze a fantáziája szüleményeit.
Azután eszébe jutott: ma kell Christian és Lukas társaságában Meissen városába
lovagolnia. Megijedt ugyan a gondolattól, hogy olyan sokáig lesz úton két
nemesúrral, de az öröm elnyomta ezt az érzést. Olyasmit lát majd, amit előtte soha
– hölgyeket pompás ruhákban és egy várat, amely bizonyára sokkal nagyobb és
tekintélyesebb, mint Wulfhart lepusztult erődítménye. Azonkívül a lovag és az
apródja eddig barátságosan bántak vele.
Lukas sokat mesélt neki Meissen városáról, mialatt Marthe a lovag almásderesét
ápolta. Sok száz ember lakik ott, állította Lukas. A várhegyen pedig nem csupán
egy, hanem három várkastély is áll, sőt még egy óriási dóm is. De az is lehet, hogy
a fiú csak dicsekedett.
Marthe csendben felkelt, és lement a patakhoz, hogy igyon egy kis vizet, és
megmossa az arcát. Kicsit távolabb Christian és Lukas beszélgettek, mialatt az
apród megitatta a lovakat.
Christian odakiáltott a lánynak.
– Elkészültél? Nemsokára indulunk, egynapi lovaglás áll előttünk.
Marthe bólintott.
– Ahogy parancsolja, uram. Azonnal hozom az orvosságaimat.
Már nem volt sok belőlük. A növényeket, amelyeket útközben gyűjtött,
tönkretette az eső és az árvíz, vagy elvesztek.
Amikor visszaért, Drago egy lépést tett felé, és barátságosan megbökte a lány
vállát. Lukas szája tátva maradt a csodálkozástól.
Időközben felbolydult a tábor is. Christian megkérte Griseldist, hogy készítsen
nekik valami útravalót.
 – Legkorábban két nap múlva érkezünk vissza – mondta a lovag.
Griseldis azonnal a készletekhez ment.
Ezalatt Hildebrand és Jonas lépett oda hozzájuk. Hildebrand végigsimított ősz
homlokán, és megköszörülte a torkát. Zavarodottan egy fejszét nyújtott át
Christiannak.
– Uram, azt szeretnénk kérdezni… hogy megtenné-e nekünk azt a szívességet…
– Hirtelen elszállt a bátorsága.
Jonas folytatta:
– Arra kérjük kegyelmedet, hogy válassza ki az első fát, amelyet kivághatunk.
Megtisztelne minket az első vágással, mielőtt útra kelnek?
Christian megragadta a fejszét, és kutatva körülnézett. Majd határozott
léptekkel egy egyenes növésű erdeifenyőhöz ment, amely szabadon állt az alacsony
bozótosban. Jonas és Hildebrand követték, és odahívták a többieket is. Christian
megvárta, amíg a falu népe összegyűlik körülötte, megvizsgálta, melyik irányba dől
majd a fa, és erős csapásokkal ütni kezdte a fatörzset, míg a fenyő hangos
recsegéssel ki nem dőlt.
A telepesek ujjongása közepette a lovag továbbadta a fejszét Hildebrandnak.
– Az Úr áldja meg ezt a földet és a munkánkat – mondta a lovag. – Elmegyek
Meissenbe, hogy tájékoztassam az őrgrófot az érkezésünkről, és a veszteségeink
miatt készleteket is kérek tőle.
– Egy kis vetőmag jól jönne – vélte Jonas. – És vas. Sok szerszámot
elvesztettünk.
– Meglátjuk, mit tehetek – válaszolta Christian. – Tudjátok, mi a dolgotok.
– Rendben, uram – válaszolta Hildebrand, és újra végigsimította kerek fejét.
Lukas időközben felnyergelte Dragót.
– Te velem jössz – mondta kurtán Christian Marthénak.
A lány lassan a hatalmas almásderes felé indult. A lovag felült rá, erősen tartotta
a kantárt, és nyugtatgatta az állatot.
– Gyere, szépségem – mondta Lukas, miközben összekulcsolta kezét, hogy
Marthe ráállva felszállhasson a nyeregbe.
A szőke apród mélységesen csalódott volt, mert köddé foszlott az álma, hogy ő
viheti a lován a lányt Meissenbe. Másrészt persze teljesen összezavarodott volna,
ha a lány órákig előtte ül a nyeregben, anélkül hogy az apród bármit is elárulhatna
az érzéseiből. Így aztán a csalódását a szokásos pimaszságával ütötte el.
– Újra úton! Mindig ez van a lovaggal…
Marthe arca ragyogott a boldogságtól.
 – Most végre szép hölgyeket és nemes lovagokat is láthatok.
A lány nem vette észre, hogy Christian akaratlanul elmosolyodott, amikor Lukas
kikelt magából.
– Hé, és mi mik vagyunk? Christian talán nem nemes lovag? És az apródja? A
rátermettség mintaképe!
Grete szakította félbe őket, amikor átnyújtott a lovagnak egy kerek tárgyat,
melyet egy kendőbe bugyolált, és amelyet Christian elrakott.
– Egy sajt, uram. Különleges alkalomra tartogattam. Imádkozni fogok, hogy
elnyerjék a fejedelem jóindulatát.
Miközben Christian köszönetet mondott, az özvegy arcán újra megjelent a
ravasz mosoly.
– … és hogy hasznos dolgokkal térjetek vissza.
Amennyire zavarba jött Marthe Christian közelségétől és érintésétől, annyira le
is nyűgözte az elsuhanó táj. Drago sebesen és egyenletesen ügetett, a fáradtság
legkisebb jele nélkül. Amikor a nap már magasan állt, egy faluhoz érkeztek.
Christian a kemence felé igyekezett, ahol egy idős asszony szorgoskodott. Marthe
beszívta a frissen sült kenyér csodálatos illatát. Mióta nem ettek már ilyesmit?
– Eladnál nekünk egyet a kenyerekből? – kérdezte Christian az asszonyt, és egy
pénzérmét nyújtott át neki. A gondterhelt asszony csodálkozva felnézett, majd
gyorsan elvette a pénzt.
– Tessék, nemes uram, Isten óvja az útján!
A lovag átnyújtotta a még meleg kenyeret Marthénak, majd továbblovagolt egy
kis tisztáshoz, amely a napsütésben olyan volt, mint egy kis tündérország: finom fű
borította a talajt, itt-ott vadvirágok pompáztak, és csillogó levelű nyírfák
szegélyezték a rétet.
– Itt megpihenünk – szólalt meg Christian.
Lukas sajtot és sört vett elő a tarisznyából, és kicsapta a lovakat legelni.
Kényelmesen elhelyezkedtek a fűben, és elosztották a friss kenyeret.
– Fenséges – mondta Lukas teli szájjal. – Már szinte el is felejtettem az ízét.
Miközben Marthe evett, félig lehunyt szemmel Christiant figyelte, hogy a
megfelelő pillanatban tehesse fel azt a kérdést, amely már egész délelőtt
nyomasztotta.
Amikor a lovag felállt, és az indulásra készülődött, a lány végre összeszedte a
bátorságát.
– Uram, megbüntet majd a grófné, ha mégsem tudom meggyógyítani a fiát?
Ez a nyugtalanító gondolat útközben szomorúsággá változtatta a lány örömét.
– Ne aggódj emiatt – mondta Christian, és barátságosan ránézett. – Hedwig
okos és igazságos asszony. A fejedelem szinte mindenben hallgat rá.
A lány figyelmét nem kerülte el a Christian hangjában érződő csodálat. A lovag
válasza kissé megnyugtatta Marthét, de egyúttal újabb kérdést is felvetett.
– De úgy illik, hogy az asszonynak hallgatnia kell. A gróf tanácsadói nem lesznek
dühösek, ha a grófné a férfiak dolgába avatkozik?
Christian hirtelen elkomorult.
– De, biztosan. Ameddig azonban Otto feltétel nélkül bízik a feleségében, ezt
nem mutathatják ki nyíltan.
A nap már túl volt a zeniten, amikor végre elérték Meissen városát. A várost
megpillantva Marthe lélegzete elállt. Lukas nem túlzott.
A várhegy körül széles folyó hömpölygött, amelyben csillogóan
visszatükröződött a nap. Fent egy hatalmas sziklaplatón trónoltak a várkastélyok
és a legnagyobb templom, amelyet Marthe eddig látott. Mindezek fölött hatalmas,
kerek, fehér torony magasodott, amely messze ellátszott a vidéken. Marthe még
soha nem látott ilyen nagy és szép öregtornyot.
A folyótól a palánkig, amely körülvette a várhegyet, szorosan egymás mellett
számtalan ház állt, némelyiknek második emelete is volt.
A várat több generációval azelőtt egy Henrik nevű király építtette,
határerődítménynek a cseh és a keleti területek ellen vezetett hadjáratokhoz,
mesélte a lánynak a bőbeszédű Lukas.
Meissen városa később püspöki székhely lett. Nemsokára ideköltözött a császári
várgróf, aki a vár körzetének biztonságáért felelt.
Zavartalanul belovagoltak városba, majd átmentek a sűrűn beépített
kézművesnegyeden a vár alatt, ahol nagy volt a nyüzsgés.
Marthe elképedten állapította meg, hogy az út menti háztetők többkönyöknyire
belógnak az utca fölé, és facölöpök tartják őket. Egy fedett utca, csodálkozott a
lány. Itt még eső idején is száraz lábbal lehetett volna járni-kelni, ha nem lett
volna annyi bűzlő szemét mindenfelé.
A sok siető ember, akik a szűk utcákon lökdösődtek, a hangok és szagok
egyvelege lenyűgözték Marthét.
– Kenyér, frissen sült kenyér! – kiáltotta egy kövérkés férfi, és magasra tartotta
fenségesen illatozó kosarát. Mindez kellemesen ellensúlyozta az utcán kavargó
bűzt. Christiant azonban nem érdekelte. Marthe a szeme sarkából látta, hogy az
árus megfordul, és már az utánuk jövőknek kínálja a kenyeret.
Fazekasok kínálgatták szépen díszített kancsóikat és poharaikat, a másik
oldalon pedig egy kosárfonó terítette ki portékáját. Egy hat-vagy hétéves kislány
egy kecskét húzott maga után, egy öregasszony pedig egy tojásokkal teli kosarat
cipelt nagy óvatosan, jobbra előtte néhány férfi harsányan nevetett egy földön
heverő öregemberen, aki nem tudott feltápászkodni. Egy koldus olyan nyelven
szólította meg a lányt, amelyet Marthe nem értett, Christian adott neki egy
pénzérmét. Két katona egy lány után fütyült, aki feltűrt szoknyával sietett el
onnan. Távolabb előttük egy előkelően öltözött, pávatollas sapkájú férfi
szitkozódott, mert valaki a felső emeletről kiöntött egy vödör piszkos vizet, ha nem
valami sokkal rosszabbat.
Minél feljebb értek a meredek úton, annál lélegzetelállítóbbá vált a látvány a
lábuk alatt szikrázva hömpölygő folyóval.
Egy fapallós úton keresztül, amely három lovas számára is elég széles volt,
jutottak el az őrtoronyig.
– Fontos hírt hoztunk az őrgrófnak – jelentette Christian az őrnek, aki
lándzsájára támaszkodva állt az őrbódénál. Az őr, anélkül hogy megmozdult volna,
átengedte őket.
A várudvar nyüzsgő katonai táborhely benyomását keltette. Mindenhol
páncélba öltözött férfiak álltak, ültek vagy szaladgáltak.
– Miután elláttad a lovakat, keresd meg Raimundot, Gerót és Richardot –
utasította a lovag Lukast, és magához intette Marthét. – Azonnal indulunk a
palotába.
Marthe gyorsan kiengedte összekuszált copfját, és ujjaival kisimította a haját.
Úgy nézek ki, mint egy koldus, gondolta a lány, és szomorúan nézett csupasz
lábára és szegényes ruhájára. Miután Christian előző nap elmondta neki, hogy el
kell kísérnie őt Meissenbe, a lány egyetlen ruhájában belement a patakba, hogy
kimossa belőle a piszkot és a megszáradt sarat. A ruhája ugyan tiszta lett, de még
mindig kopott volt, több helyen meg volt foltozva, és a szegélye is elszakadt. A vár
környékének nyüzsgése és lármája azonban hamar elterelték Marthe figyelmét.
Mosóház, pékség, tejkonyha, kovácsműhely… ismerte fel a lány a palánkon
belüli épületek funkcióját. A vár önmagában is egy kis település volt, tele
emberekkel, akik lármás sürgés-forgással végezték a munkájukat. Az istállófiúk
lovakat vezettek, egy kovács egy darab vasat kalapált, amelyet ügyes
mozdulatokkal egyenletesen forgatott, pár lépéssel arrébb két lovag nevetve
viccelődött néhány apróddal, akik a páncélingeket tisztították meg a rozsdától.
Christian nem hagyott időt a lánynak a nézelődésre. Öles léptekkel haladt előtte,
Marthénak igyekeznie kellett, hogy le ne maradjon, és el ne veszítse a lovagot a
tumultusban.
A várudvaron keresztül egy göndör, barna hajú lovag jött oda Christianhoz, és
nevetve átölelte.
– Üdvözöllek! Ha telepeseket hoztál, akkor valóban te vagy az első, aki idén
sikerrel járt.
Christian viszonozta a férfi ölelését. Marthe még soha nem látta a lovagot ilyen
oldott és vidám hangulatban.
 – Raimund! Már elküldtem Lukast, hogy keressen meg, de ismét te voltál a
gyorsabb. Mi ez a nyüzsgés itt? Háborúba vonulunk talán?
Raimund nevetve a fejét rázta.
– Először te! Meséld el, mi minden történt az úton!
– Négy tucat telepest hoztam magammal. Útközben súlyos veszteségeink voltak,
de erről majd egy korsó sör mellett mesélek – válaszolta Christian. – Mi történt az
elmúlt hetekben az Oroszlán Henrik elleni harcban?
– Christian von Oldenburg bevette Bréma városát. A város lakói ujjongva
fogadták, gyűlöletük Henrik iránt óriásivá nőtt… Röviddel húsvét előtt kellett
volna Oroszlán Henriknek átadnia Haldensleben városát Wichmann érseknek.
Persze nem tette meg, hanem Bréma ellen vonult, és visszafoglalta. Kegyetlenül
megbüntette a brémaiakat, amiért támogatták Christiant.
Raimund halkan beszélt, de Marthe minden szót hallott.
– Otto a szövetségeseivel Wichmann érseknél találkozik Magdeburgban, hogy
előkészítsék a következő csapást. Sok furcsa dolog történik. De erről majd
négyszemközt beszéljünk egy korsó sör mellett.
– Akkor ma este. Hogy van a fiatal feleséged? Útban van már a trónörökös?
Raimund zavarodottan vigyorgott.
– Nem lenne csoda, ha…
– Üdvözlöm Elisabethet. Most a grófhoz kell mennem. Jó hangulatban van?
Raimund elhúzta a száját.
– Nehéz megmondani. Éppen most tért vissza a vadászatról, de nem ejtett sok
zsákmányt. Elmondtam a többieknek, hogy megérkeztél. Később találkozunk!
Christian újra megveregette Raimund vállát, és továbbment.
Marthe hirtelen észrevette, hogy a lovag teste megfeszül. Christian magához
intette.
– Maradj szorosan mögöttem.
Egy óriás termetű, lenszőke hajú, fagyos tekintetű lovag lépett oda Christianhoz,
aki lassan, de észrevehetően kardja markolatára helyezte a kezét.
– Visszatértél a Sötét Erdőből, éhenkórász?
Az óriás gúnyosan nevetett, akárcsak a mellette álló másik három előkelő
öltözetű lovag.
– Azt reméltük, hogy felfaltak a farkasok. De úgy tűnik, nekik sem kellettél. Csak
ezt a vézna lányt tudtad összeszedni a messzi földön, hogy elkísérjen?
Christian egy lépést tett a férfi felé.
 – Randolf. Adj okot rá, hogy kihívhassalak párbajra – mondta visszafogott
hangon. – Vagy engedj utamra.
Az óriás arrébb lépett.
– Csak ne olyan sietősen, hetyke barátom. Már közeleg az idő. De nem itt a
várudvaron fogjuk elintézni…
– A pokolban fogsz bűnhődni a gaztetteidért – válaszolta Christian indulatosan.
Miután meggyőződött róla, hogy Marthe sértetlenül átjutott a lovagok között,
továbbment.
Marthe hátán végigfutott a hideg. Úgy érezte, a lenszőke lovag és társai tekintete
késhegyként fúródik a hátába, míg végre elértek a várudvar legnagyobb épületéig.
Christian keze még mindig a kardja markolatán volt.
A teremben az étkezés előkészületei zajlottak. A szolgálók és a szolgák padokat
cipeltek, és nagy, bakra fektetett falapokból állítottak össze asztalokat, néhányra
fehér asztalterítőt is raktak.
Christian az egyik szolgától az udvarmester felől tudakozódott. A legény némán
a lépcső felé mutatott. Továbbmentek, míg meg nem találták az udvarmestert.
– Üzenetet hoztam az őrgrófnak.
Az udvarmester, egy megrögzött agglegény, aki hímzett köpenyt viselt, enyhe
megvetéssel pillantott a lovagra.
– Kegyelmed az, Christian? Az őrgróf most elfoglalt. Nem ér rá holnapig?
– Biztos vagyok benne, hogy örülni fog a hírnek. Telepeseket hoztam.
Az udvarmester felhúzta a szemöldökét.
– Valóban? Ez majd jókedvre deríti. Jöjjön velem.
Christian intett Marthénak, és követték a gőgös fickót, aki egy meredek lépcsőn
vezette fel őket. A palota bejáratánál az udvarmester megállította őket. Előrement,
és súgott valamit a terem bejáratánál ülő férfinak.
Belépve Marthe elkerekedett szemmel bámulta a termet, amelyet fáklyák
világítottak be, és zászlók és faliszőnyegek díszítettek. Az egyik faragásokkal
ékesített, széles széken ősz halántékú, erős férfi ült. Egész megjelenése –
testtartása, előkelő köpenye, tekintete és az, hogy a többiek tisztes távolságban
álltak körülötte – korlátlan hatalmat sugárzott.
A férfi mellett bizalmatlan tekintetű, ritkás hajú ember állt, mögötte két őr,
balra pedig, az íróállvány mellett egy keskeny vállú szerzetes. Az egyik rosszul
megvilágított sarokban – alig felismerhetően – egy fekete ruhás, kopasz férfi állt,
aki furcsa kecskeszakállat hordott, és feszülten, de mozdulatlanul figyelte az
eseményeket.
Az udvarmester intett Christiannak, hogy lépjen előre.
 – Várj itt – mondta a lovag Marthénak, pár gyors lépést tett, és térdre
ereszkedve alázatosan lehajtotta a fejét.
– Jó híreket hozott? Beszéljen! – szólította fel az őrgróf, akinek hangja a terem
minden szegletében hallatszott.
– Igen, uram és parancsolóm – válaszolta Christian határozott hangon. –
Tegnap érkeztem meg egy csapat frank telepessel a Sötét Erdőben arra a helyre,
ahol kegyelmed parancsa szerint falut kell alapítaniuk. A telkeket kijelöltük, és a
telepesek már el is kezdték az erdőirtást.
Még a távolabb álló Marthe is látta az őrgróf arcán a megelégedettséget.
– Álljon fel, és lépjen közelebb – mondta mennydörgő hangon. – Meséljen el
mindent részletesen!
Christian pár szóval beszámolt a történtekről.
– Jól végezte a feladatát. Ebben az évben kegyelmed az első, akinek sikerült
idevezetni a telepeseket. Bőségesen megszolgálta az ígért jutalmat.
Magához intette Christiant, aki odalépett az őrgróf székéhez, kardját a gróf lába
elé helyezte, letérdelt, és összekulcsolta a kezét. Az őrgróf rátette a saját kezét, és
ünnepélyesen megszólalt:
– Ezennel hűbéresemmé fogadom kegyelmedet, és esküszöm, hogy igazságos
ura és bírája leszek, és megvédem kegyelmedet és háza népét minden
veszedelemtől. Fogadja a kegyelmed által alapított falut jogos hűbérbirtokául, és
virágoztassa fel!
Christian kissé dadogva válaszolt.
– Ezennel hűbérurammá fogadom, kegyelmes uram, és Istenre esküszöm, hogy
híven szolgálom, megvédem uramat és háza népét háborúban és békében
egyaránt.
– Álljon fel, hűbéres!
Mindketten felálltak. Az őrgróf átölelte és megcsókolta Christiant, s ezzel
megpecsételte a ceremóniát.
Abban a pillanatban Marthe észrevette, hogy lendületes, de kecses léptekkel egy
hölgy lép be a terembe, aki magára vonja mindenki figyelmét.
– Jól hallottam? Christian sikeresen visszatért?
Christian mélyen meghajolt.
– Igen, Hedwig úrnő.
– Gratulálok! Biztos vagyok benne, hogy a sorsnak még tervei vannak
kegyelmeddel.
A távolabbról figyelő Marthe nem tudta levenni a szemét a grófnéról.
Gyönyörűnek látta Hedwiget. Fiatalnak tűnt, ha nem is egészen fiatalnak,
alsóruhája fölött ragyogó vörös ruhát viselt, olyan finom anyagból, amilyet Marthe
még soha nem látott. Felsőruhájának hosszú, aranyozott szegélyű ujjai voltak,
amelyek majdnem a földig értek. Hedwig finom fonású övet viselt, amely szorosan
fogta össze a derekát, és végei lazán összekötve lógtak a csípőjén. Főkötő helyett
finom fátyol fedte a haját, amelyet vékony aranypánt rögzített. A fátyol alól
kilátszott művészien befont szőke haja.
Hedwig könnyedén megszólalt:
– De mit kell látnom? Hetek óta le sem szállt a nyeregből, és a férjem meg sem
kínálja egy pohár itallal? Otto, kedvesem, megértem, hogy rossz a kedve a mai
délelőtt után, de a derék lovag nem tehet semmiről!
Marthét lenyűgözte az a természetesség, amellyel a grófné rendre utasította
Ottót, anélkül hogy megszégyenítette volna.
Hedwig tapsolt egyet. Egy szolga lépett oda, akinek a grófné megparancsolta,
hogy hozzon két pohár bort.
– Nekem pedig forró, fűszeres bort – tette hozzá Hedwig.
– Kedves hitvesem, ismét megelőzött – mondta Otto bosszúsan. – Szerezzen
nekünk örömöt azzal, hogy ma este velünk vacsorázik – fűzte hozzá a gróf
Christianhoz fordulva.
A lovag újra meghajolt.
A szolga közben színültig töltött három serleget.
– Azonnal hozatok kegyednek fűszeres bort a konyháról. Addig is talán
megelégszik ezzel a borral – mondta a gróf Hedwignek.
Marthe annyira elmerült a gondolataiban, hogy nem hallotta meg, hogy
Christian róla beszél. Valaki oldalba bökte, és figyelmeztette, hogy lépjen előre.
Marthe botladozva megállt Christian mellett. Ám miközben letérdelt, valami
más vonta teljesen magára a figyelmét.
A szolga éppen akkor hozott be egy további serleget, amelyet meghajolva
átnyújtott Hedwignek.
Marthe megigézve bámult a gőzölgő pohárra. Jobb halántékán szúró fájdalmat
érzett. Ijedten Christianhoz fordult.
– A bor mérgezett!
Christian sietve Hedwighez lépett, aki már ajkához emelte a poharat, és kiütötte
a kezéből.
– Mit merészel! – mennydörögte Otto, miközben az őrök a lovagra vetették
magukat, aki minden ellenkezés nélkül, karját széttárva engedte, hogy legyűrjék.
– Bocsásson meg, uram, és mindenekelőtt kegyed, úrnőm – mondta a lovag
fojtott hangon, miközben, amennyire lehetett, felemelte a fejét. – De
megtanultam, hogy hallgassak ennek a lánynak a megérzéseire. A lány…
Otto meglepetten felnézett.
– Engedjétek el – parancsolta az őröknek, akik azonnal engedelmeskedtek.
Christian felállt.
Közben a terem végében fekvő kutyák egyike odajött, és belenyalt a kiömlött
borba, majd behúzott farokkal eltakarodott. Marthe a földre esett serleg után
nyúlt, beleszagolt, ujjával a pohár faláról kivett egy cseppet, és óvatosan
megkóstolta.
– Bürök – mondta halkan Ottónak, aki azonnal intézkedett.
– Senki sem mehet ki a teremből – parancsolta durván, felállt, és megragadta
drága kabátját.
– Aki fecseg, annak kivágatom a nyelvét. Fogjátok el ezt itt – mutatott a falfehér
szolgára, aki azonnal a földre vetette magát, és jajgatva bizonygatta az
ártatlanságát. – És a szakácsot is. Küldjétek be az őrség parancsnokát. Tűnjetek el
mindannyian, és várjatok, amíg hívatlak benneteket. Kegyelmed marad, Christian.
Kegyelmed és a lány.
 Hedwig fiai
Amikor a parancsnak engedelmeskedve mindenki elhagyta a termet, Otto
türelmetlenül járkálni kezdett fel-alá, sötét köpenye mögötte lobogott. Nyers
hangon kérdéseket szegezett Marthénak. De bármennyire megijesztette is a lányt,
Marthe nem tudta megmondani, ki tette a mérget a pohárba.
Az őrgróf végül mélyet sóhajtva leült.
– Gyakran vannak hasonló sejtései ennek a lánynak? – kérdezte a gróf dühösen.
– Útközben többször is figyelmeztetett minket a veszélyekre – válaszolta
Christian, aki uralkodott ugyan magán, de belül háborgott. Bármennyire örült is
annak, hogy Marthe megmentette Hedwiget, most a lány is veszélybe került. Ezt
nem akarta a lovag.
– Talán boszorkány vagy? Vagy azt állítod, hogy az égből kapod a látomásokat?
– csattant fel Otto.
Marthe, aki még mindig előtte térdelt, lehajtotta a fejét.
– Bocsásson meg, nagyuram. Nem tudom megmagyarázni. Magam is megijedek
tőle. De nem vagyok boszorkány, higgye el nekem.
– Akkor beszélj végre: ki akarta meggyilkolni a feleségemet?
– Csak annyit tudok, hogy nem a szolga volt. Ő semmit sem tudott a dologról.
– Honnan tudod?
Marthe széttárta a karját.
– Nem tudom megmondani.
Christian látta, hogy Otto halántékán veszélyesen megdagad egy ér, és arca
sötétvörössé válik. A lovag aggodalmasan közelebb lépett Marthéhoz. Még mielőtt
azonban megvédhette volna a lányt, belépett a palotaőrség parancsnoka. Otto
magához intette.
– Remélem, nincs kifogása ellene, férjemuram, ha közben magammal viszem a
derék lovag védencét – mondta Hedwig könnyedén Ottónak, de az ő figyelmét sem
kerülte el a férje halántékán megduzzadt ér. – Szegény lány teljesen
összezavarodott. Hadd beszéljek vele.
Meg sem várta Otto válaszát, hanem az ajtó felé indult, és intett Marthénak,
hogy kövesse.
A lépcsőnél Hedwig hátrafordult.
– Éppen most mentetted meg az életemet. Christian pedig azt mondta, hogy
talán Dietrich fiamon is tudsz segíteni. Meglátjuk. Először is – enyhe gúnnyal
pillantott a lányra – kicsit rendbe hozunk. De jól jegyezd meg, amit a fejedelem
mondott: egy szót se a történtekről. Főleg nem a sok fecsegő asszony előtt.
Marthe némán bólintott.
Hedwig egy tágas szobába vezette a lányt, és intett a szolgálóknak.
– Ez a lány különleges vendég. Készítsetek neki fürdőt, és kerítsetek valami
rendes ruhát, valami egyszerűbbet. Ezt itt – fintorogva Marthe ruhájára mutatott
– égessétek el. Utána vezessétek hozzám.
Azzal Hedwig kiment.
Miközben két szolgáló forró vízzel teli vödröket hozott, egy harmadik, pisze
orrú, szeplős szolgáló előkészítette a fürdőteknőt.
– Hogy hívnak, és mit csinálsz itt? – kérdezte a szolgáló, miközben kíváncsian
méregette a megszeppent jövevényt.
– Marthe a nevem, és a telepesekhez tartozom, akik tegnap érkeztek a Sötét
Erdőbe.
– Hát igaz a hír? – csodálkozott a szolgáló, aki annyi idős lehetett, mint Marthe.
– Akkor biztosan nehéz út áll mögötted! Találkoztatok vadállatokkal vagy gonosz
szellemekkel? Esetleg boszorkányokkal, ördögökkel vagy fekete emberekkel?
Mesélj! Az én nevem Susanne.
A pisze orrú szolgáló ide-oda szaladgált, több szekrényt is átkutatott,
helyreigazította a takarókat, és közben nem tévesztette szem elől Marthét.
– Biztosan megerőltető volt az út. – Ujjai hegyével felemelte Marthe rongyos
ruháját.
– Kérlek, ne égesd el, nincs másik ruhám – kérte Marthe. – A falubeli
munkához kár lenne az új ruháért.
– Ahogy akarod – mondta Susanne, és összetekerte a ruhát.
– Most pedig mesélj végre a gonosz állatokról és szellemekről. Nem volt
félelmetes a Sötét Erdőben?
– Nem a vadállatok és a démonok voltak veszélyesek, hanem az útonállók és a
törvényenkívüliek – válaszolta Marthe.
A válasz csalódást okozott Susannénak.
– Farkasok sem támadtak rátok? Erdei szellemek? Tündérek, óriások vagy
törpék? Egyet sem láttatok? Akkor mesélj legalább a rablókról. Hogyan tudtátok
megfutamítani őket?
Marthe lassan beleereszkedett a forró vízbe, és érezte, hogy elmúlik a
feszültsége. Úgy érezte, hogy a kosszal együtt leöblíti magáról a hányattatásokat, a
félelmet és a rossz emlékeket is.
Legszívesebben egyedül élvezte volna a fürdőt, és átadta volna magát a
gondolatainak. Túl sok minden történt, és a palotában is rejtélyes dolgok estek
meg. Leginkább azonban az rémisztette meg, hogy Christian világosan felismerte
és kimondta, amit Marthe magának sem mert bevallani: igen, úgy tűnt, hogy
látnoki képességei vannak. Zavarba ejtő és veszélyes dolog ez.
Azonban Susanne fecsegése visszazökkentette a valóságba. A lány a kád előtt
térdelt, karjára támasztva a fejét.
– Itt sokszor egyhangú az élet, ha éppen nem érkeznek mutatványosok a várba.
Egy ideig nem lesz nyugalmam, gondolta Marthe. Másrészt szükségem lesz egy
barátnőre, aki segít eligazodni ebben az idegen világban.
Így aztán lelkesen mesélt a szolgálónak az utazásról, a rablók támadásáról és az
árvízről, de különös látomásairól hallgatott. Susanne elkerekedett szemmel és
nyitott szájjal hallgatta.
Marthe biztos volt benne, hogy Susanne nemsokára kicsit kiszínezve továbbadja
majd a történeteket a cselédeknek.
Egy másik szolgáló egy fatáblát rakott a kádra, rajta kenyérrel, sajttal és sörrel.
– Tessék, erőre kell kapnod. Az úrnő kifejezett parancsára – mondta. – Mit
tettél, hogy ennyire a kegyeibe férkőztél? Fürdőt egyébként csak magas rangú
vendégeknek készítünk.
– Semmi különöset – válaszolta Marthe könnyedén. – A fejedelem örül a
telepeseknek.
Megkínálta a leányokat a kenyérrel és sajttal, de azok elutasították.
– Szerezhetünk magunknak a konyhából, ha ügyesek vagyunk – mondta
Susanne. – Egyél csak, szükséged van rá. Inkább mesélj tovább. Szerencsétek volt,
hogy megmenekültetek a rablók elől.
Marthe csak akkor vette észre, hogy mennyire éhes, amikor enni kezdett.
– Nincs honvágyad? – kérdezte Susanne, de nem hagyott időt a válaszra. –
Nekem borzasztó honvágyam volt, amikor idekerültem. Még olyan fiatal voltam,
és hiányzott az édesanyám meg a testvéreim – mesélte. – De idővel megszoktam.
Apám úgyis állandóan vert. Itt csak akkor vernek meg, ha valami rosszat teszek, és
rajtakapnak. Így sokkal jobb. Csak az udvarmesterre kell odafigyelni. És persze az
őrökre és a lovagokra. Hamar erőszakoskodni kezdenek, ha az ember nem marad
észrevétlen.
Egy pillanatra úgy tűnt, hogy Susanne tekintete megmerevedik, és keserű vonás
jelent meg a szája szélén. Azután újra Marthe felé fordult.
– Vigyázz, hogy soha ne légy egyedül!
Újabb szolgáló érkezett, és nyersvászonból készült alsóruhát és kék felsőruhát
hozott. Egyszerű szabású ruha volt, de szebb azoknál, amelyeket Marthe addig
hordott. Még egyszer elmerült a vízben, kiöblítette a haját, és kiszállt a kádból.
 Gyengéden végigsimította az új ruha anyagát, majd felvette. Gyönyörűnek látta
magát benne.
– Most mit csináljak? – kérdezte Susannétől, miután megfésülködött.
– Jelentem az úrnőnek, hogy elkészültél. Gyere velem.
Susanne felvezette Marthét egy lépcsőn, és bekopogott egy ajtón.
– Kíván most beszélni a lánnyal, aki Christian lovaggal érkezett?
– Küldd be!
Susanne betessékelte Marthét a szobába.
– Hagyjatok minket magunkra! – Hedwig egy kézmozdulattal elküldte a
szolgálót és az előkelő öltözetű asszonyokat, akik vele voltak. Még mindig a szép
vörös ruha volt rajta, és egy kis asztal előtt ült, amelyen több pergamen volt
kiterítve.
Egy nő, aki tud olvasni, csodálkozott Marthe.
– Lépj közelebb, és meséld el, honnan jönnek a látomásaid, és honnan tudsz
ilyen sokat a gyógyításról.
Marthe Hedwig intésére óvatosan leült az egyik párnára, amely a szép
faragásokkal díszített pádon feküdt, és halkan beszélni kezdett. Elhatározta, hogy
semmit sem hagy ki – sem azt, hogy Wulfhart üldözte, sem pedig azt, hogy az
útjuk alatt különös élmények érték. Hedwig okos asszony volt. Azonnal
észrevenné, ha Marthe eltitkolna valamit előle.
A grófné figyelmesen nézett rá, feltett egy-egy kérdést, de nem árulta el, hogy ő
maga mit gondol.
Végül csak annyit mondott:
– Menjünk Dietrichhez.
A gyerekszobából már messziről sírás hallatszott, amelybe egy női hang
bátortalan dorgálásai vegyültek.
– Én vagyok az elsőszülött – bömbölte egy hét-vagy nyolcéves fiú, aki egy
fakarddal hadakozott, amikor a szobába léptek.
– Én fogok uralkodni az országon! Ezt a nyápicot meg küldjétek a
szerzetesekhez, úgysem jó semmire!
– De fiatalúr, nem illik így beszélni – vetette közbe félénken a dajka.
– Ah! – A fiú nem vette észre, hogy anyja a szobába lépett, és megvetően az ágy
felé rúgott, ahol egy bekötözött kezű, sápadt fiúcska feküdt.
Hedwig megragadta a karját.
– Albrecht, hagyd békén az öcsédet. Azonnal! Nem szeretnék többet ilyen
beszédet hallani. – Elvette tőle a fakardot, és odaadta a dajkának.
 – Gregorius páter beszéljen a gyerekkel a gyengék és betegek iránti nemes
lelkületről.
A makacs fiút kivezették a szobából.
– Ő az örökös. De még meg kell tanulnia a lovagias viselkedést – mondta
Hedwig. Odavezette Marthét a másik gyerek fekhelyéhez. – Ő Dietrich, a
másodszülött fiam. Éppen most volt ötéves.
Marthe figyelmesen szemügyre vette a beesett arcú gyereket, aki nehezen
lélegzett.
– Ő Marthe, kedvesem – mondta lágy hangon Hedwig. – Nagy utat tett meg, és
sok kalandban volt része.
Marthe mintha kíváncsiságot vélt volna felfedezni a sápadt, okos gyerekarcon.
– Mint egy lovag? Egy nő nem állhat ki próbákat. – A kis beteg hangja gyenge és
fáradt volt.
Hedwig bátorítóan nézett a fiára.
– Nem úgy, mint egy lovag, de azért elég izgalmas. Később majd mesél neked
róla, ha akarod. De most légy jó, és válaszolj a kérdéseire. Talán meg tud
gyógyítani.
Dietrich szeme elkerekedett.
– Tündér vagy?
De aztán hamar visszatért arcára a rezignált kifejezés.
– Nem. A tündérek nem paraszti ruhát hordanak, hanem csodaszép fehér
öltözetet.
Marthe mosolygott, és leült az ágy szélére.
– Szereti a tündérekről szóló történeteket, akik teljesítik a kívánságokat?
Dietrich bólintott, de közben hevesen köhögni kezdett.
– Mit kérne egy tündértől?
– Hogy erős lovag váljon belőlem.
– És attól fél, hogy ez nem teljesül, mert gyakran betegeskedik?
Dietrich oldalra fordította a fejét, és némán bólintott.
– Mindenki ezt mondja – bökte ki végül.
Marthe a fiú lázas homlokára tette a tenyerét, és a keze után nyúlt, hogy
megmérje a pulzusát. Dühösen nézte a kötéseket.
– Eret vágott az orvos?
Dietrich bólintott.
 – Gyakran tesz ilyet?
A fiú újra bólintott.
– Fájni szokott, és utána még gyengébbnek érzi magát?
A fiú most is bólintott.
Ez a kontár a végén még megöli az érvágásokkal, gondolta Marthe dühösen.
Serafine pár nap alatt talpra állította volna a fiút. De nem csak a köhögésről volt
szó. Valami nyomja a fiú szívét. Nem volt nehéz kitalálni, hogy mi az. Vajon a fiú
okos édesanyja miért nem vette ezt észre?
Megfogta a fiú kezét, hogy az csak rá figyeljen.
– Talán az édesanyjának beszélnie kellene az orvossal, hogy ne engedje többé
eret vágni a fiatalúron. Van egy jobb orvosságom, amelytől meggyógyulhat. – A fiú
bizalmatlanul nézett rá.
– Nincs több érvágás? Akkor hogyan akarsz meggyógyítani?
– Gyógynövényekkel.
– Eh! Nyúleledel! Az a parasztoknak való. Azok pedig nem számítanak.
Ők adják nektek a gabonát, a húst, a gyapjút és minden mást, amire szükségetek
van, gondolta Marthe. Ehelyett azonban ezt mondta:
– Ha Isten engedi, hogy az ő szép világában növények nőjenek, akkor biztosan
terve is volt velük. És azt hiszem, néhány gyógynövényt éppen azért teremtett,
hogy a fiatal fiúk újra egészségesek legyenek, és egyszer majd erős lovagokká
váljanak.
A kisfiú még mindig kétkedve nézett a lányra.
– Ismeri Dragót, Christian lovag lovát?
A fiú szemei egyszerre felragyogtak.
– Az egész őrgrófság leggyorsabb és legszebb lova. Sokan szerették volna
megkaparintani, de csak Christian ülhet a hátára. Még apám se, aki pedig őrgróf és
nagy hős! Ilyen lovon szeretnék egyszer majd én is lovagolni!
– Drago az ideúton megsebesült, és én meggyógyítottam őt. Gyógynövényekkel.
Ha újra jobban lesz a fiatalúr, megnézhetjük a sebét. Ugyanígy fogom a fiatalurat
is meggyógyítani.
A fiú helyeslően bólintott.
Marthe a gyermek mellkasára tette a kezét, és valami kellemetlent érzett az ujjai
hegyén, ahogyan mindig, amikor megérintett egy beteg testrészt. A soványka
testen hagyta a kezét, amíg Dietrich nyugodtabban nem kezdett lélegezni.
– Készítek egy kenőcsöt, amellyel bekenjük a mellkasát, és kap még egy főzetet
és gilisztaűző varádicsból készült levest. Nem lesz ugyan olyan finom, mint a
mézeskalács, de nemsokára jobban lesz tőle.
Marthe odahajolt Dietrichhez, és bizalmasan a fülébe suttogott:
– Mit gondol: ha beszélek a szakáccsal, hogy tegyen olykor egy kis mézet az
orvosságába, akkor bátran beveszi azt?
Dietrich egy pillanatig habozott, majd bólintott.
– Rendben. Megegyeztünk. De ne felejtse el: egy igazi lovag állja a szavát!
Dietrich szomorúan az oldalára fordult.
– Én nem vagyok lovag, és nem is leszek soha.
– A bátyja gyakran mond olyasmiket, mint az imént?
A fiú bólintott.
– Ő az elsőszülött, és egyszer majd ő lesz az őrgrófság ura. Belőlem sohasem lesz
igazi lovag. Mindenki ezt gondolja. Így aztán nekem nemsokára kolostorba kell
vonulnom. Azt pedig nem szeretném. Az apám pedig… szégyell engem.
– Ki mondta ezt kegyelmednek? Albrecht?
Dietrich újra bólintott.
– És azt gondolja, hogy erről még az édesanyjával sem beszélhet?
– Egy nemesember nem kérhet asszonyoktól segítséget!
Marthe elnyomott egy mosolyt.
– Azt hiszem, ha az ember még csak ötéves, akkor megteheti. Tudja, mit
gondolok?
A sovány arcú fiú kíváncsi várakozással újra Marthe felé fordult.
– Minden megvan kegyelmedben, hogy bátor lovaggá váljon.
– Honnan tudod?
– Egyszerűen csak tudom. Dicsőséget szerez majd az apjának. De először
gondoskodnunk kell róla, hogy újra erőre kapjon. Megbeszélem az édesanyjával,
és utána visszajövök. Rendben?
– Rendben.
Hedwig, aki karba font kézzel állt az ajtónál, figyelmesen nézte a jelenetet.
– Mi a terved? – kérdezte, miután Dietrich ágyához lépve megsimogatta a fiú
haját.
– Gyakran vannak rohamai? – kérdezte Marthe.
Hedwig némán bólintott. A figyelmes szemlélő észrevehette a szeme körüli
ráncokat, amelyek fáradtságról és leplezetlen aggodalomról árulkodtak.
– Mikor kap rohamot? Akkor fordul elő, amikor lázas, vagy hirtelen lép fel?
 – Amikor lázas. Azt mondják, hogy megszállott a fiú. Ezt egyszerűen nem
akarom elhinni.
Marthe megkönnyebbült, de egyúttal értetlenül is állt az orvos alkalmatlansága
előtt.
– A görcsök nem veszélytelenek, főleg ha hosszabb ideig tartanak – mondta a
lány, és hátrasimította a haját. – De a láz okozza őket, és nem a démonok. Adjon a
fiúnak kocsordot borba vegyítve, és málnalében galangált a láz ellen, és gilisztaűző
garádicsot a köhögés ellen. A konyhában megmutatom az embereknek, hogyan
kell elkészíteni ezeket.
– Biztos vagy ebben, gyermekem? Mert akkor az ég küldött – mondta Hedwig
megkönnyebbülten.
Hedwig legtitkosabb és legnyomasztóbb gondja az volt, hogy Isten azért bünteti
a fia betegségével, mert a nagyanyja tanácsát követte, és azokon a napokon sem
utasította vissza Otto közeledését, amelyeken az egyház tiltja a testi élvezeteket.
Úgy tartották, hogy a szerdán, pénteken és vasárnap fogant gyerekek fogyatékosok
vagy megszállottak lesznek. De Eilika azt állította, hogy ezt csak a papok találták
ki, akik elleneztek minden élvezetet.
– Mindent meg kell tennünk, hogy erőre kapjon a fiú – folytatta Marthe. –
Nincs több érvágás, sok friss levegőre és napsütésre van szüksége, ha elmúlt a láza.
Van esetleg az öreg lovagok között olyan, aki a pártfogásába venné a fiút? Esetleg
egy derék apród?
Susanne a konyhába vezette Marthét, hogy elkészítsék az orvosságot Dietrich
számára. A lány csodálkozva vette észre, hogy a konyha nem a szokásos
faépítmény, amely a tűzveszély miatt távolabb szokott állni a többi épülettől,
hanem egy boltíves helyiség a vár pincéjében. A füstös és meleg teremben tucatnyi
izzadt szolga zöldséget aprított, szárnyasokat kopasztott, halat bontott, és húst
sütött nyársakon a tűz fölött.
Susanne a konyhamesterhez, egy sovány férfihoz vezette Marthét, akinek
véznasága ellentétben állt a munkájával. Éppen különböző gyógynövényeket
kevergetett össze ecetben szósszá, miközben szemmel tartotta az egész konyhát, és
mindenfelé parancsokat osztogatott.
– Mit akartok? – kérdezte a lányoktól, miközben tovább kavargatta a zöld
szószt.
Susanne Hedwig utasításaira hivatkozott.
A konyhamester a szemét forgatta.
– Éppen most, amikor kétszáz emberre kell főznöm?
Marthe éppen válaszolni akart, de a férfi leintette.
– Csináld csak, leányom. Ha a fiú jobban lesz tőle, akkor nem bánom. Kár lenne,
ha a fiú nem állna újra talpra. Hé, te ott! – A konyhamester megfordult, és
odaintett egy szolgát.
– Odaadod a két lánynak, amire szükségük van, megértetted?
A konyhamester Marthéra kacsintott, majd újra mogorva arcot vágott, és újra a
zöld szósszal kezdett foglalkozni.
Marthe tyúkhúslevest kért Dietrich számára, elmagyarázta Susannénak a fiú
gyógyszerének összetevőit, és megmutatta neki, hogyan kell elkészíteni. Amikor az
első főzet elkészült, Marthe a felforralt kakukkfüvet megszűrte egy kendőn
keresztül, mézet kevert bele, és az így megtöltött ónpoharat odaadta a szolgálónak.
–Vidd el ezt Dietrichnek. Igya meg, ameddig még meleg. Elkészítem a többi
gyógyszert, és azonnal utánad megyek.
Susanne kért egy kisebb kosarat, belerakott mindent, ami már készen volt, és
kezében a pohárral óvatosan felment a szobába.
Amikor Marthe végül egy kis edénybe töltötte a köhögést csillapító kenőcsöt,
udvariasan elköszönt a konyhamestertől, és elindult Dietrich szobája felé.
A lépcsőn egy előkelő megjelenésű, idősebb férfival találkozott, aki gazdagon
díszített köpenyt viselt. A lány félrelépett, hogy elengedje maga mellett, és
lesütötte a szemét. Az idegen férfi azonban a karja után nyúlt, és megszorította.
– Ó, egy új arc – örvendezett kissé dülöngélve, és szemügyre vette a lányt.
Borgőzös volt a lehelete.
Marthe továbbra is a földre nézett, és ki akart térni előle, de a férfi magához
húzta.
– Csinos kislány vagy, tudod? – mondta a férfi tolakodó mosollyal, megcirógatta
a lány arcát, és ide-oda fordította a fejét, hogy minden oldalról jól megnézhesse.
– Gyere velem – mondta a férfi, és maga után húzta a lányt, nem törődve az
ellenkezésével.
A lépcső végén belökte Marthét egy keskeny folyosóra, és erőszakosan
megcsókolta. Marthe rémülten és tiltakozva próbált menekülni.
– Maradj csendben, te ostoba – szitkozódott a nemes. – Vagy
megbüntetlek. Engedelmeskedned kell nekem!
Egész testsúlyával a falhoz szorította az ellenkező lányt, miközben kezével a
mellét és combját tapogatta.
Marthe ijedten felnyögött. Megpróbálta elfordítani a fejét, hogy segítségért
kiálthasson.
– Mi folyik itt?
Marthe megkönnyebbülve, de egyúttal szégyenkezve ismerte fel Christiant, aki
szokásos önuralmával ellentétben most alig tudta elfojtani haragját.
Azonban az idegen férfi is kifejezetten bosszús volt.
 – Mi köze hozzá, Christian? A lánynak engedelmeskednie kell. És ha ma
éjszakára az ágyamban akarom tudni ezt a kis szajhát, akkor velem kell jönnie!
Christian közelebb lépett.
– Ez a lány nem szajha, hanem a grófné vendége, és az én védelmem alatt áll.
Efféle engedelmességgel még kegyelmednek sem tartozik, Hermann várgróf!
A lovag gyorsan maga mögé húzta Marthét.
– A grófnénak azonnal szüksége van a lányra – mondta Christian hűvösen, és
intett Marthénak, hogy gyorsan tűnjön el onnan.
Nem kellett kétszer mondani a lánynak. Miközben a lépcső felé szaladt, még
hallotta, hogy a várgróf a fogai között ezt sziszegi:
– Ezt még nagyon megbánja, Christian!
 A lakoma
Marthe reszkető térddel ment fel a szobába. Csak akkor nyugodott meg, amikor
bedörzsölte Dietrich mellkasát, nyakát és hátát az erős illatú kakukkfűvel és
tüdőfűvel. A fiú nemsokára egyenletesen lélegezve elaludt.
Susanne megkönnyebbülten megfogta Marthe kezét, és az alsó asztalok
egyikéhez vezette a teremben, ahol éppen elkezdődött a lakoma. A fiatal lányok és
asszonyok összedugták a fejüket, és hangosan felnevettek.
– Ő Marthe. Húzódjatok arrébb, hogy elférjen – szólalt meg Susanne, és a
többiek közé furakodott.
– Képzeljétek el, hetekig úton volt a Sötét Erdőben, és egy egész rablóbandával
kellett megküzdenie!
A többiek csodálkozással vegyes kétkedéssel néztek Marthéra, ami alkalmat
adott rá, hogy Susanne előadja a saját, drámai elemekkel kiszínezett verzióját az
utazásról.
Az ő asztaluknál még nem szolgálták fel az ételeket. Így Marthe körülnézhetett a
hatalmas teremben, amelyet fáklyák és gyertyák világítottak meg.
Christian Otto vendégeként elöl ült a nagy asztalnál Hedwig, egy pap és néhány
díszes öltözetű férfi társaságában. Az apródok húst szeltek le számukra a sült
disznókból, és nyársakat vittek eléjük sült szárnyasokkal.
Christiannak Lukas szolgálta fel az ételeket, és nem hagyta, hogy félretolják.
Közben időnként igyekezett Marthe felé tekingetni, és lopott gesztusokkal
megdicsérni a lány új ruháját, amikor az végre elkapta a pillantását. Rosalind már
lelkesen üdvözölte a fiút, és értésére adta, hogy még aznap este várni fogja. Lukas
számára túl hosszúnak tűnt a lakoma. De legalább ennyire foglalkoztatta az a
gondolat is, hogyan fogja Otto és Hedwig megjutalmazni Marthét.
Az asztalhoz, ahol a lányok ültek, végül egy nagy tál köleskását hoztak, valamint
sózott halat, kenyeret és vajat. Marthe vett magának az ételből, de pillantása újra
és újra körbejárt a teremben. Az egész olyan volt, mint egy álom – a hatalmas
terem, az új ruhája és a rengeteg ember. Fél nappal azelőtt még elvakította volna a
csillogás. De amit azóta átélt, arra késztette, hogy elgondolkodjon rajta, vajon nem
számtalan halálos intrika és ellenségeskedés volt-e az ára annak, hogy ezek az
emberek itt élhessenek.
Miért akarta valaki meggyilkolni Hedwiget? Christiannak pedig most félnie kell
a várgróf bosszújától?
A lány boldog volt, hogy a lovag kiszabadította abból a szörnyű helyzetből. De
nem akarta, hogy ő legyen az oka annak, ha Christian veszélybe kerül.
Messze elöl az asztalnál Marthe megpillantotta Raimundot, azt a lovagot, aki
olyan barátságosan köszöntötte Christiant. Egy csirkecomb volt a jobb kezében,
baljával pedig átkarolta a mellette ülő nőt, aki huncut arccal éppen mondott
valamit. Az egész asztaltársaság – több lovag és néhány hölgy – hangosan
felnevetett, és poharát emelte. Koccintottak Christiannal, aki alig észrevehetően
megemelte poharát, és viszonozta a köszöntést.
A nagy asztalnál azonban feszültség uralkodott, amely nem kerülte el Marthe
figyelmét. A lány észrevette, hogy Otto minden ételt dühösen vizsgálgatott, és
Hedwig borát előkóstoltatta. Hedwig alig evett valamit, és úgy tűnt, nehezére esik,
hogy legyűrjön pár falatot.
Raimund asztalával szemben Marthe felismerte az óriás termetű, feltűnően
világos hajú lovagot, akivel Christian az érkezésükkor vitába keveredett.
– Az kicsoda? – kérdezte Susannét, és óvatosan a férfi felé mutatott.
– Az óriás? Randolf. Óvakodj tőle, főleg mert Christiannal érkeztél – súgta
Susanne.
– Miért?
– Ő a fejedelem leghatalmasabb és legbefolyásosabb vazallusa, veszélyes és
kegyetlen. Randolf és Christian megfojtanák egymást egy kanál vízben. Mindenki
azt a napot várja, amikor okot ad Christiannak arra, hogy párbajra hívja életre-
halálra.
– De miért? – kérdezte Marthe rémülten.
– Randolf ősi, gazdag családból származik. Ő és a barátai gyűlölik az
alacsonyabb származású lovagokat. Christian származásáról senki sem tud
semmit. Egyszer csak feltűnt itt, és apródnak állt. Azt beszélik, hogy Otto
törvénytelen fia. De ha engem kérdezel, inkább az apjának, Konradnak a
törvénytelen fia lehet. Hiszen ő parancsolta meg, hogy Christiant felvegyék
apródnak. Ezért még nagyobb szégyen volt Randolf számára, amikor Christian
legyőzte őt a lovagi tornán. Ez azelőtt még senkinek sem sikerült! Először
mindenki azt gondolta, Christiannak csak szerencséje volt. De a következő
alkalommal is győzelmet aratott Randolf fölött. Nem sokkal később Randolf
udvarolni kezdett Luitgardnak, a lánynak, akit Christian szeretett.
Susanne gyorsan az utolsó darab hal után nyúlt, mielőtt tovább beszélt volna.
– Luitgard apja megparancsolta a lánynak, hogy menjen hozzá Randolfhoz.
Randolf hatalmas ember. Christiannak viszont nem volt hűbérbirtoka, alig tudta
előteremteni a pénzt a saját és az apródja páncéljára, és csak miniszteriális.
– Miniszteriális? – kérdezte Marthe meghökkenten.
– Nem szabad nemes, hanem csak szolga – magyarázta türelmetlenül Susanne.
– Szabad nemes nővel nem házasodhat össze, ahogyan egy lovag sem vehet
feleségül egy cselédet. Így Luitgard engedelmeskedett apja akaratának.
– Bár nem önszántából – tette hozzá teli szájjal a fiatal nő, aki Susanne mellett
ült. – Apja azzal fenyegetőzött, hogy kolostorba küldi, ha nem enged az
akaratának. Persze melyik lány választhatja ki a vőlegényét!
Marthe elszörnyedt a gondolatra, hogy a kegyetlen arcvonású óriás mellé
kellene feküdnie a nászágyba. Mintha kitalálta volna a gondolatát, Randolf kutatva
lassan felé fordította a fejét. Tekintetét a lány szemébe mélyesztette, száján pedig
gúnyos vigyor jelent meg.
Marthe rémülten visszafojtotta a lélegzetét, és lehajtotta a fejét, akárcsak a többi
lány mellette, akik a jelenetet figyelték.
– Ne nézz oda! – súgta Susanne. – Tőle senki sem tud megvédeni! Még a
rettenthetetlen Christian sem, hiszen ő sem lehet minden pillanatban melletted.
Marthe szeretett volna jó távol lenni ettől a helytől.
– Még mindig erre néz? – kérdezte halkan, alig mozgatva a száját.
– Fellélegezhetsz. A barátaival beszélget – tájékoztatta Susanne.
– És Luitgard? Miért nem ül a férje mellett? – tudakolta Marthe.
– Nem volt jó sora mellette. Gyakran megverte és bezárta. Olykor hallani
lehetett a kiáltásait az egész várban – válaszolta a fiatal nő. – Christian majdnem
megőrült a fajdalomtól és a haragtól, és ki akarta hívni Randolfot párbajra. Az
őrgróf azonban szigorú büntetés terhe mellett megtiltotta. Otto pontosan tudta,
hogy csak egyikük hagyná el élve a bajvívóteret. A lovagjainak az ellenségei ellen
kell harcolniuk, és nem egymást lekaszabolniuk. Végül is Randolfnak jogában áll
megfegyelmezni hites feleségét. Ebbe nem lehet beleszólni.
Susanne megtörölte a kését egy kenyérszeletben, és újra átvette a szót.
– Néhány héttel az esküvő után megtalálták Luitgard szétzúzódott testét a
palánk alatt. Azt mondták, baleset történt, de mindannyian tudjuk, hogy levetette
magát. Azt beszélik, Christian még mindig gyászolja.
Marthe megborzongott. Az öngyilkosság volt a legnagyobb bűn mind közül, és
örök kárhozat járt érte. Luitgard számára Randolf mellett élni valószínűleg
rosszabb lehetett még a pokolnál is.
Ez megmagyarázza Christian szomorúságát, gondolta Marthe együttérzően,
miközben elgondolkodva kanalazta a kását.
Hirtelen újra érezte, hogy feláll a hátán a szőr. Elfogta az a szorongató érzés,
hogy valaki figyeli. Ezúttal azonban sem a forrást, sem pedig az irányt nem tudta
megállapítani.
Miután Otto és Hedwig elhagyták az asztalt, hirtelen kiürült a terem, csak
néhány tivornyázó alak maradt a lovagok asztalánál.
Marthe kezdett elfáradni. Követte a lányt, aki megmutatta neki a fekhelyét.
– Még van egy kis dolgom, de ha gondolod, addig rendet rakhatsz itt, és utána
lefekhetsz – mondta Marthe új barátnője.
A szolgáló megmutatta Marthénak, mit kell tennie, s a lány elhatározta, hogy
még sétál egyet a várudvaron, hogy élvezze a friss éjjeli levegőt. A szabad ég alatt
töltött éjszakák után nyomasztónak érezte a vár füstös levegőjét. Az istálló felől
időnként nyerítés és halk hangok hallatszottak. Több fegyveres is járkált az
udvaron, így Marthe inkább visszahúzódott.
A lépcsőn hirtelen úgy érezte, veszélyben van. Visszahőkölt. Egy kést tartó kéz
suhant el mellette, jól hallhatóan a falnak ütközött, majd újra lecsapott. A penge
éle villámgyorsan átvágta a lány ruhájának ujját.
Marthe behúzta a nyakát, és sikoltva kirohant az udvarra.
– Mi ez a lárma éjnek idején? – kiáltotta szigorúan az egyik őr, aki kivont
karddal közeledett a lány felé.
– Valaki meg akart ölni – bökte ki Marthe levegő után kapkodva.
Több férfi futott oda, közöttük Christian, aki meglepődve értesült a csődület
okáról, majd felfedezte a kés ejtette hosszú vágást Marthe ruháján.
– Majd én elintézem – szólt oda az őrnek, és félrevonta Marthét.
Aggódó arccal hallgatta végig a lány beszámolóját.
– Úgy tűnik, ma befolyásos ellenségeket szereztél magadnak – mondta végül a
lovag, és intett egy istállószolgának, aki éppen elment mellette. – Szólj
Raimundnak, Richardnak és Gerónak! Mondd meg nekik, hogy Christiannak
szüksége van a segítségükre. Siess!
A fiú elrohant. Kisvártatva megérkezett Raimund és két másik fiatal lovag,
akiket Marthe még nem ismert, de külsejük alapján testvérek vagy unokatestvérek
lehettek.
Christian röviden beszámolt nekik a történtekről.
– Őrködjetek a lány szobája előtt. Én közben megpróbálok kihallgatást kérni a
gróftól. Te pedig – fordult Marthe felé – próbálj meg aludni. A barátaim majd
megvédenek.
Christian felrohant a lépcsőn Otto és Hedwig lakosztályához. –Jelentsd, hogy
Christian van itt sürgős hírekkel – mondta a lovag az ajtó előtt álló szolgának. –
Kérdezd meg, hogy fogadnak-e még ma este!
Várakozásával ellentétben hamar beengedték.
Otto és Hedwig még nem feküdtek le. Hedwig sápadt és komoly volt. Christian a
máskülönben erőtől duzzadó őrgrófot még a csatamezőn átvirrasztott éjjelek után
sem látta ennyire kimerültnek.
Otto türelmetlenül előrehajolt.
– Megtudott valamit? Beszéljen már! – utasította a gróf. Christian meghajolt, és
beszámolt a Marthe elleni támadásról.
Mialatt beszélt, Otto arca még jobban elsötétült.
– Hozza ide a lányt – parancsolta az őrgróf mogorván. – Ha látomásai vannak,
meg fogja találni a gyilkost.
– Semmit sem tud, hosszan beszéltem vele – ellenkezett Hedwig. – És
veszélyben van, ha itt marad.
– Mit ér egy parasztlány élete a feleségem életével szemben? – fortyant fel Otto.
Hedwig is felemelte a hangját.
– Árva leány, és megérdemli a védelmünket. A méregkeverő megtalálása inkább
az őrök feladata.
Majd barátságosabban folytatta:
– Más okból is hálával tartozunk neki. Ért az orvosláshoz, és Dietrichet ápolja.
Szívesen itt tartanám. Azonban jobb, ha előbb visszamegy Christiannal a
falujukba. Ott biztonságban lesz.
– Micsoda buta beszéd ez már megint, asszony? – mondta Otto dühösen. –
Vagyonokat fizetek a legdrágább orvosoknak meg borbélyoknak, és azt állítja, hogy
ez a gyerek többet tud, mint ezek a tanult férfiak?
– Egy javasasszony nevelte fel a lányt. És nyilvánvalóan többet tudott, mint a
kegyelmed asztrológusa, férjemuram, aki ott ült mellettünk, és semmit sem vett
észre, amikor a szolga átnyújtotta a mérgezett poharat. Vajon nem kellett volna
tudnia a csillagok állásából? Találja meg a méregkeverőt, akkor majd visszahozzuk
a lányt a várba, és szolgálatunkra lesz.
Otto átsiklott a felesége megjegyzésén.
– Sokat töprengtem rajta, hogy ki törhet az életedre. Aki uralkodik, annak
mindig vannak ellenségei. De miért nem engem akarnak megölni, miért téged?
Otto kétségbeesett arccal Hedwig keze után nyúlt.
Hedwig elgondolkodva válaszolt.
– Oroszlán Henrik a te életedre tört volna, nem az enyémre. De nálunk
hatalmasabb ellenségei is vannak. Tehát a közvetlen környezetünkből lehetett
valaki. Elég ember van itt, akik úgy vélik, hogy inkább a fonással kellene
törődnöm, és nem politikai ügyekkel.
Christian, akiről mintha el is feledkeztek volna, előrelépett, és letérdelt Hedwig
előtt.
– Hadd legyek a szolgálatára, úrnőm. A barátaim ugyanolyan hűségesek
kegyedhez, mint jómagam. Ha kell, feláldozzuk az életünket, hogy megmentsük
kegyedet.
Hedwig alig észrevehetően elmosolyodott, Christian nem tudta volna
megmondani, hogy Hedwig mulat rajta, vagy meghatódott.
– Ennyire siet meghalni, barátom? Tudom, hogy kegyelmed és a barátai a
legbátrabbak közé tartoznak a fiatal lovagok között. Köszönöm az ajánlatát.
Otto meghozta a döntését.
– Christian, kegyelmed azonnal útnak indul, és a legnagyobb titokban
biztonságba helyezi ezt a lányt, ahogyan a feleségem javasolta. Holnap néhány
bizalmas feladatot végez el számomra. Azután elmegy a parasztokhoz, hogy
haladjon az erdőirtás. Ezt a körülmények ellenére sem szabad elfelejtenünk. A
barátai fognak vigyázni a feleségemre. A következő újholdkor legyen itt teljes
fegyverzetben, készen a hadjáratra. Addig a hűbérbirtokán tölti az időt. De addig
ne jöjjön vissza, amíg ki nem kérdezte a lányt, hogy eszébe jutott-e még valami.
Tegye meg, amit kell, hogy kiszedje belőle!
Türelmetlen legyintéssel elbocsátotta a lovagot, aki felállt, és elhagyta a szobát.
Miután a lovag elment, Otto Hedwighez lépett, és olyan hevesen szorította
magához, hogy az már fajt az asszonynak.
– Nem tudnám elviselni, ha elveszítenélek – mondta Otto fojtott hangon.
Hedwig meglepődve és mélyen meghatódva férje vállára fektette az arcát. Még
soha nem hallott ilyen szavakat tőle.
– Talán nem csak nekem szánták a méregpoharat. Talán elsősorban téged
akartak megölni.
Otto némán átölelve tartotta a feleségét, majd az ágyhoz vitte, és csókokkal
halmozta el az arcát.
Otto mindig is türelmetlen szerető volt, aki erőszakos, sietős szenvedéllyel
kereste a kielégülést. De azon az éjszakán újra és újra ölelte és kényeztette a
feleségét, mintha utoljára tartaná a karjaiban. Hedwig megértette, hogy férje pont
ettől fél.
 Az öregasszony
– Minden rendben? – kérdezte Christian halkan Raimundtól, aki a szoba előtt
őrködött, ahol Marthe és a szolgálók aludtak.
– Minden rendben – erősítette meg Raimund.
Jobbját barátja vállára tette, és ránézett.
– Most mit fogsz tenni?
– Biztonságba helyezem a lányt. Holnapután pedig útnak indulok, és a
következő újhold idején térek csak vissza. Addig is tartsátok nyitva a szemeteket!
Még halkabban hozzátette:
– Észrevétlenül, de gondosan figyeljetek Hedwigre is!
Raimund mély lélegzetet vett.
– Értem… Tehát mégis igazak a pletykák.
Christian hallgatózott egy kicsit, majd óvatosan résnyire nyitotta az ajtót, és
halkan odaszólt Marthénak, remélve, hogy a lány még nem alszik. Jól sejtette. A
lány azonnal felült. A lovag súgva azt mondta neki:
– Gyere, indulunk.
Marthe felvette a felsőruháját, és a kosaráért nyúlt.
Christian megkérte Raimundot, hogy szerezzen egy köpenyt és egy pár csizmát,
amilyent az apródok hordanak. Barátja elment, és kisvártatva elhozta a kért
dolgokat.
– Vedd fel ezt, és húzd a szemedbe a csuklyát – utasította Christian a lányt.
Marthe megértette, és hosszú haját a sapka alá szorította, melyet szintén Raimund
hozott. Utána belebújt a csizmába, amely persze túl nagy volt rá.
A lány még visszafordult Raimund felé, és félénk mosollyal köszönetét mondott
neki.
– Lukas pedig ne lustálkodjon, amíg távol vagyok. Gyakoroltasd vele a bajvívást,
míg bele nem izzad – mondta még Christian a barátjának.
Raimund elvigyorodott.
– Örömömre fog szolgálni.
Christian átvágott Marthéval a sötét udvaron. A kapunál a lovag halkan beszélt
az őrökkel, akik egy kisebb ajtón kiengedték őket.
Christian nesztelenül vezette át Marthét a zegzugos utcákon, s közben gyakran
megállt, nehogy észrevegyék őket a csavargók vagy az éjjeli őrség. Marthe mezítláb
ment mellette, az óriási csizmákat levette, és a kezében vitte. Most már ő is
megértette, hogy a lovag ezúttal miért nem lóháton indult útnak. A patadobogás
elárulta volna őket.
Kerülőkkel átszelve a várost végül egy távol eső, szegényes utcácskába jutottak,
messze a várhegytől. Christian megállt egy ajtónál, és négyszer kopogtatott rajta.
Kisvártatva ajtót nyitottak nekik. Egy vénséges vén asszony állt előttük, hajában
szalmával, kezében lámpással. Már biztosan aludt. Futólag szemügyre vette a két
látogatót, és beengedte őket.
– Ülj le, fiam – mondta az öregasszony, és megpiszkálta a tűzhelyet.
Az öregasszony leplezetlen kíváncsisággal méregette Marthét.
– Bajban vagy, ugye, leányom?
Christian válaszolt a lány helyett.
– Itt maradhat egy ideig?
Az öregasszony bólintott.
– Rendben. Itt biztonságban vagy – mondta a lovag Marthénak.
Christian fekete szeme részvéttel nézett a lányra.
– Most össze kell szedned minden erődet. Ki kell derítenünk, ki áll a
merényletek mögött.
A lovag az öregasszony felé fordult.
– Josefa, szükségünk van a segítségedre. Te el tudod érni, hogy a lány olyasmire
is emlékezzen, amelyet tudatosan nem vett észre.
Christian röviden elbeszélte a nap eseményeit. Az öregasszony némán hallgatta,
majd Christiannal együtt kikérdezte a lányt minden apró részletről, amely feltűnt
neki, amikor megsejtette, hogy Hedwig poharában méreg van.
Marthe fáradtan lehunyta a szemét, és még egyszer emlékezetébe idézte a
jelenetet: az őrgróf mellett a ravasz tekintetű, sovány férfi állt, a háttérben voltak
az őrök, és balra az írnok az írópultnál. Volt ott még valami. Lassan emlékezni
kezdett…
A gondolatait az egyik kevésbé megvilágított sarokban álló homályos alakra
összpontosította. A kopasz, fekete ruhájú férfi… Csak ült ott, mozdulatlanul, le
sem vette a szemét Hedwigről, de a testtartása feszült volt.
Christian és Josefa azonnal megértették Marthe arckifejezését.
– Mondd tovább – bátorította Josefa.
– A kopasz férfi a furcsa kecskeszakállal… Hedwigre bámult… várakozva, készen
arra, hogy felugorjon, miközben Hedwig ivott. De nem tette.
– Aloisius. Az asztrológus – mondta Christian kemény hangon. – Egy csaló, de a
veszélyesebbek közül. Nem értem, Otto miért bízik benne. Gyűlöli Hedwiget, mert
az asszony átlát rajta.
Josefe gondolataiba merülve megvakarta a halántékát.
– Talán ő volt a méregkeverő. De az is lehet, hogy tudott a merényletről, és
figyelmeztetni akarta Hedwiget, hogy jobb színben tüntesse fel magát. De Marthe
megelőzte.
Christian a durván ácsolt asztalra ejtette a kezét.
– Az is lehet, hogy az egészet ő maga találta ki, hogy az utolsó pillanatban
Hedwig megmentőjeként léphessen fel. Otto gazdagon megjutalmazta volna,
Hedwiget pedig hálára kötelezte volna. Azonkívül helyreállt volna megtépázott
látnoki tekintélye is.
Josefa sóhajtva felállt, és vizet hozott a tűzhely mellett álló dézsából.
– Mindebből persze semmit sem tudunk bizonyítani.
– És mindez azt sem magyarázza meg, hogy ki támadta meg Marthét – tette
hozzá Christian. – Vissza kell mennem. Talán Raimund időközben már kiderített
valamit. Amint lehetséges, érted jövök – mondta barátságosan a lovag, majd
kiment, és halkan becsukta maga mögött az ajtót.
Josefa szabaddá tett egy fekhelyet. A kis, sötét házikóban sokkal melegebb volt,
mint a vár hatalmas termeiben. Marthe azt gondolta, hogy nem fog tudni elaludni
az izgatottságtól, de pár perc múlva már lecsukódott a szeme.
Christian ugyanolyan nesztelenül tűnt el az éjszakai sötétségben, ahogyan
érkezett.
A megbeszélt jelre az őrök beengedték a várba. Raimund már várt rá az
istállóknál.
– Még semmit sem sikerült kideríteni – súgta Christian barátja, akit Otto
engedélyével időközben már tájékoztattak a meghiúsult mérgezési kísérletről, és
segítenie kellett a tettesek felkutatásában. – Annak ellenére, hogy az őrgróf
személyesen hallgatta ki a szolgát és a konyhafőnököt.
Christian beszámolt neki Marthe és Josefa gyanújáról.
– Azonban a konyhában senki sem észlelt semmi feltűnőt. A tettes valahogy
hozzáférhetett a serleghez, vagy volt egy bűntársa – vetette közbe Raimund. –
Ameddig Otto megbízik benne, addig nem tehetünk többet, mint hogy rajta tartjuk
a szemünket.
– Dehogynem. Gyere velem.
Christian sietős léptekkel előrement a pincéhez, ahol az alkimista és csillagjós a
kísérleteit végezte, amelyektől a vár lakói lehetőleg távol tartották magukat, mert
féltek a gonosz varázslattól és a bűztől. Aznap sötét újhold volt. Ezen az éjszakán
Aloisius biztosan titokzatos főzeteket készít.
 Christian hallgatózott egy kicsit az ajtó előtt. Bentről valóban mormolás
hallatszott, majd csörömpölés és vaskos szitkozódás. Christian szólt Raimundnak,
hogy kint várjon, majd feltépte az ajtót, és öles léptekkel bement.
A fekete ruhás csillagjós, akit a maró füstben alig lehetett látni, rémülten nézett
fel.
– Hogy merészeli? A jelenléte tönkreteszi az értékes elixíreket – sziszegte
Aloisius, aki hamar összeszedte magát.
– Még mást is tönkreteszek – válaszolta Christian, azzal a kopasz férfit a falhoz
nyomta, és tőrt szegezett a torkának.
– Ismerem a kegyelmed sötét titkait – mondta halkan a lovag, miközben
fenyegetően nézett a férfi szemébe. – És tudok az aljas tervéről is.
Az utolsó csepp vér is kiszaladt az asztrológus arcából. Megpróbált megszólalni,
de nem jött ki hang a torkán.
– Tudja meg, hogy mostantól minden lépését figyeljük – folytatta Christian, és
még erősebben a férfi torkához nyomta a tőrt. – Ne csináljon semmi
meggondolatlanságot!
A fekete ruhás csillagjós remegve és némán bólintott. Christian, amilyen
meglepetésszerűen érkezett, ugyanolyan gyorsan el is tűnt.
– Okos dolog volt ez? Most már eggyel több ellenséged van. Ráadásul most már
ő is tud mindent – morogta Raimund, amikor elhagyták a pincét.
– Így azonban legalább nem tervez egyhamar újabb merényletet Hedwig ellen.
Szólj a többieknek, és tartsátok szemmel. Talán nyugtalanságában elkövet egy
hibát, és elárulja magát.
– Értem. – Raimund bólintott, és a szobája felé indult, miközben Christian
felkészült rá, hogy követi az asztrológust, amint az elhagyja a laboratóriumát.
Amikor Marthe felébredt, napfény szűrődött be az egyik nyitott ajtón át, mely a
házikó hátsó falából nyílt, és a kis kertbe vezetett. A lánynak szüksége volt egy
pillanatra, hogy vissza tudjon emlékezni a történtekre, és arra, hogyan került ide.
Felkelt, és a kertbe indult.
Josefa éppen a buján növő gyógyfüveket vagdosta le. Marthe csodálkozva látta,
hogy a kert ugyanolyan elrendezésű, mint Fine keltje volt, és ugyanazok a
növények nőnek benne.
Az öregasszony felpillantott.
– Menjünk be. Biztosan éhes vagy.
Nyögve felállt, átnyújtotta Marthénak a kosarat, amelyben szépen elrendezve
feküdtek a gondosan leszedett levelek és virágok, majd bementek a házba. Josefa
egy agyagedényből kenyeret vett elő.
 – Hozd ide a sört, ott van szemben – mondta Josefa, letört egy darab kenyeret,
és odaadta a lánynak.
– Tegnap jól ment az üzlet, és busásan megjutalmaztak érte.
– Felemelt egy sült csirkét, és szélesen elvigyorodott, amitől redős arcán a
szeme körül még jobban elmélyültek a ráncok.
Marthe nem kérette magát sokáig, hanem nekilátott az evésnek.
– Az emberek csak vénasszonynak neveznek. Titokban pedig vén
boszorkánynak. Tehát benned is megvan a képesség. De még nem olyan régóta,
igaz? Még meg kell tanulnod, hogyan kezeld ezt a terhet.
A lány majdnem félrenyelt meglepetésében. Addig azt hitte, hogy Josefa csak
egy egyszerű javasasszony, amilyenből minden faluban van egy. Erről árulkodott a
kert, a szárított növénykötegek a gerendákon és a sok agyagkorsó a fali polcon.
Tényleg volt még valami más is ebben az ősz hajú asszonyban?
Olyan a tekintete, amelytől az ember úgy érzi, hogy a veséjébe lát, gondolta
Marthe, anélkül hogy sejtette volna, mások is ezt érzik Josefa jelenlétében.
Nem félt Josefától. Talán túl gyanútlan volt? És mit jelentett az, amit a
képességről mondott?
Josefa mintha olvasott volna a gondolataiban.
– Magam is gyógyító asszony vagyok, mint te – mondta Josefa, és megfogta
Marthe kezét. – De nem csak erről van szó. Mivel többet látunk, mint mások, és
olykor megsejtjük a jövőt, a legtöbben félnek tőlünk, még akkor is, ha néha
tanácsot kérnek.
Josefa még egyszer hosszan a lány szemébe nézett, majd ivott egy kortyot a
fapoharából.
Marthe hirtelen nem tudta tovább magában tartani a félelmeit.
– Nem értem ezt az egészet! Én egy senki vagyok egy jelentéktelen messzi
faluból, és nem akarok mást, mint embereket gyógyítani. Ehelyett itt vannak ezek
a dolgok a fejemben, és összeesküvők és gyilkosok közé keveredtem.
Josefa adott még neki a kenyérből.
– Egyél, leányom. – Felsóhajtott, és türelmesen folytatta: – Egyetlen nap alatt a
várban sikerült jó sok kalamajkába keveredned. Ezért mondom, hogy először meg
kell tanulnod kezelni a képességedet. Ez keveseknek veleszületett adottságuk. Az
embernek váratlanul kell megtanulnia együtt élni vele. Ezért mondom, hogy nagy
teher ez.
– Nekem nincs szükségem rá – válaszolta dacosan Marthe.
– Ez nem a te döntésed. Isten adománya, és nem szabad visszautasítanod. Az a
kötelességed, hogy embertársaid javára fordítsd. Ha akarod, megtanítalak rá,
hogyan kezeld.
– Mindez nem történt volna meg, ha nem menekültem volna el a falumból.
– Akkor most halott lennél. Ha Isten idevezette a lépteidet, akkor oka volt rá.
Talán az volt a feladatod, hogy megmentsd Hedwiget. Talán van még valami más
feladatod is…
Josefa halkabban beszélt, és aggodalmasan ingatta a fejét:
– Tegnap ellenségeket szereztél. Nem csak azért, mert megmentetted Hedwiget.
Az orvossal is összeakaszkodtál. Visszavontad a rendelkezéseit, és teljesen mást
tanácsoltál. Szerinted mi lesz a sorsa, ha sikerrel jársz?
Marthe meglepetten nézett fel.
– Most már érted, ugye? – mondta Josefa megfontoltan.
– A tanult férfiak sok pénzt kapnak a tudásukért, és megvetnek minket. Pedig
mi legtöbbször eredményesek vagyunk. Elképzelhető, hogy a doktorok máshol
bölcsebbek. A zsidó tudósokról valóságos csodákat regélnek. Itt azonban csak
néhány nyomorult kontár lelhető fel, akik mást sem tudnak, mint eret vágni, és
szétmorzsolt fémet beadni gyógyszerként. Hidd el nekem, ezek több ember
haláláért felelősek, mint az összes gyilkos, akit valaha felakasztottak ebben a
városban.
Josefa felállt, és előkotort néhány gyökeret és szárított virágot.
– Tudod, mi történik, ha egy asszony ezeket beszedi, ugye? Vagy ezt itt?
Marthe bólintott. Ha ezt a három növényt adják egy nőnek a terhesség korai
heteiben, akkor elvetél; a másik két növény pedig megakadályozza, hogy egy
asszony egyáltalán teherbe essen.
– Tanítómestered valószínűleg azt is elmondta neked, hogy ezt a titkot jobban
kell őrizned, mint bármi mást ezen a világon. Hiszen ettől félnek legjobban a
férfiak: hogy mi, asszonyok hatalommal bírunk a meg nem született fiaik fölött! –
Josefa előrehajolt.
– Van, amit én is előre látok – mondta nyomatékosan. – Eljön az idő, hogy a
férfiak nem fogják többé eltűrni, hogy a javasasszonyok beavatkozzanak a
dolgukba – sem a doktorok, sem pedig a borbélyok. Már látom a máglyákat
lobogni. El fognak pusztítani minket. Akkor pedig kihal az ősi tudás is, amelyet
őrzünk. Még aki megmenekül, az sem meri majd továbbadni a tudást.
Josefa mélyet lélegzett, és hátradőlt.
– De még nem jött el ez az idő. Még bizonyítékokat kell gyűjteniük, és azok
visszaszállhatnak a vádlókra. Ha szerencsénk van, akkor nem fogjuk megélni
mindezt. De óvatosnak kell lennünk.
Josefa eltakarította a sült maradékát, és megkérte Marthét, hogy segítsen neki a
munkában. A szobát nemsokára különböző illatok töltötték be. Miközben
főzeteket készítettek, mixtúrákat töltöttek kis kancsókba, szárított növényeket
morzsoltak szét, Marthe megállapította, hogy szinte ugyanazokkal a receptúrákkal
dolgoznak.
– Jó tanítómestered volt – dicsérte meg Josefe a lányt.
Marthe mesélt neki Finéről. Jólesett neki, és Josefa figyelmes hallgatója volt.
Idővel kiderült, hogy Marthe egy területen az öregasszony előtt jár: Josefa nem
volt túl ügyes a csonttörések kezelésében, mert ezekkel a panaszokkal a város lakói
a borbélyt keresték fel. Cserébe Josefe elárult neki egy gyógyszert a fogak
ápolására: egy borból és levágott szőlővesszők hamujából készített keveréket.
Josefának, nem úgy, mint más, hasonló korú embereknek, még feltűnően sok ép
foga volt.
Később valaki Josefa nevét kiáltotta.
– Bújj el a kertben – mondta az öregasszony, és hátratuszkolta Marthét, majd
beengedett egy asszonyt, aki sipítozva segítséget kért, mert főzés közben leforrázta
magát. Marthe a behajtott ajtón keresztül hallotta, ahogyan Josefa megnyugtatja
az asszonyt, hűsítő kendőket rak rá, és megkéri, hogy másnap jöjjön el újra.
– Szegényeknek nincs szerencséje a tűzhely mellett. Vagy magát égeti meg, vagy
az ételt égeti el, vagy egyszerre mindkettőt – mesélte Josefa, miután az asszony
elment, és ők ketten újra a gyógynövényfőzeteknek szentelhették magukat. –
Másrészt azonban nagyon ügyes a szövőszék mellett. Jobban menne a családja
sora, ha a férje megengedné, hogy az asszony egész nap szőjön, és inkább egy
cselédet bízna meg a főzéssel. Persze erről hallani sem akar az a fajankó.
Josefa egy ideig a lányt nézte. Végül megszólalt:
– Kérdezz csak bátran!
Marthe meglepetten pillantott fel.
– Kérdezz nyugodtan – ismételte meg Josefa. – Amit egész idő alatt meg akartál
már kérdezni!
Marthe elhatározta, hogy elfogadja az ajánlatot, mert erre a kérdésre tényleg
nem is sejtette a választ.
– Honnan ismered Christiant?
Josefa szélesen elvigyorodott.
– Különös, nem? Egy fiatal, bátor lovag a várból és egy öreg boszorkány a város
félreeső szegletéből.
Jelentőségteljes szünetet tartott.
– Én neveltem fel.
Marthe szeme elkerekedett.
– Te vagy az anyja?
 – Nem. Christian anyja meghalt, amikor még kisfiú volt. De jól ismertem,
mintha a lányom lett volna. Itt lakott mellettem. A szülést is én vezettem le. El sem
tudod képzelni, milyen édes kis bőgőmasina volt a te lovagod.
– És az apja? Hogyan lehet valaki lovag, aki ebből az utcából származik? Vagy
talán igaz, amit beszélnek, hogy Christian az öreg őrgróf törvénytelen fia?
Josefa elnevette magát.
– Már látom, hogy a várban töltött egyetlen nap alatt értesültél minden
pletykáról. Nem, Christian nem Otto vagy Konrad törvénytelen fia. Az apja egy
dalnok volt.
– Dalnok? – Semmi sem lepte volna meg ennyire Marthét, hiszen a dalnokokat
erkölcstelennek tartották. Elképzelhetetlen, hogy bárki közülük lovaggá váljon.
– Mégpedig nagyon jó dalnok. Mellesleg Konrad őrgróf legjobb kéme. Ne légy
annyira meglepődve! Nem ő volt az egyetlen abból a mesterségből, aki ilyesmit
tett. A dalnokok sokfelé megfordulnak, nem gyanakszanak rájuk, és ki-be
járhatnak a várakban. Christian apja gyakran volt úton, és sok titkos hírt
megtudott és adott át. Azonban az egyik veszélyes megbízása során elárulták, és
elevenen kikötözték egy kerékhez.
Marthe megborzongott. A poroszlók legtöbbször voltak olyan kegyesek, és
megfojtották az elítéltet, mielőtt összetörték volna valamennyi csontját, és az
összetört tagjaikat átfonták volna a kerék küllői között. Christian apja
elképzelhetetlen kínokat állhatott ki, mielőtt a halál megváltotta őt.
– Senki sem tudott segíteni rajta?
– Nem. Nem árulta el az urát. Amikor Konrad tudomást szerzett a dologról, már
késő volt. Legalább a holttestet el akarta hozni, hogy megszentelt földben
nyugodhasson, de még ez sem volt lehetséges. A testet elégették, és a hamvait
szétszórták a szélben. Christian anyjának összetört a szíve. Nem sokkal később ő is
meghalt. Konrad őrgróf gondoskodott róla, hogy Christian a várba kerüljön,
először apróddá, majd lovaggá képezték ki. Az őrgróf megígérte Christian apjának,
hogy gondoskodik a fiúról, ha neki valami baja esne. Christian ezért titkolja a
származását. Ha elterjedne, hogy az anyja szegény lány volt, és az apja egy dalnok,
az még jobban megnehezítené Christian életét. Az élete amúgy sem veszélytelen.
Josefa dühös arcot vágott.
– Christian őszinte ember, kiváló lovas és bátor harcos. Mindez többé nem
számítana.
– Azért tiltotta meg Otto a párbajt Randolffal? – tudakolta Marthe. Még most is
kirázta a hideg, ha az óriásra gondolt.
Josefa keserűen felnevetett.
– Randolf? Randolf ellen Christian tehetetlen. Nem tudok olyasmit elképzelni,
amit Otto meg ne bocsátana neki. És egyetlen gaztettet sem, amit Randolf el ne
követne, egyszerűen csak mert megteheti. Az őrgrófnak szüksége van rá, mert
senki más nem tud annyi lovast kiállítani a hadjárataihoz. Christian ugyan
legyőzhetné őt a bajvívótéren, de még csak ki sem hívhatja párbajra, ha nem
akarja a tömlöcben végezni. Az érzés, hogy semmit sem tehet a férfi ellen, aki
olyan gyakran vét a lovagi becsületkódex ellen, majdnem elviselhetetlenebb
Christian számára, mint a Luitgard halála miatt érzett gyásza.
Josefa mindkét kezével végigsimította az arcát, és egy időre elmerült az
emlékeiben.
– Christian szülei nagyon szerették egymást. A fiú is vakmerő, mint az apja volt,
csak zárkózottabb, olykor szinte komor. Anyja halála után magamhoz vettem, míg
az őrgróf titokban kutatni nem kezdett a fiú után, és el nem vitette. Christian,
amikor teheti, meglátogat, és gondoskodik rólam. Még egy jobb házat is akart
nekem szerezni. De nem akarok elmenni innen. Itt vannak a pácienseim és a
kertem. Túl öreg vagyok már a nagy változásokhoz.
Hirtelen egy sovány, hatévesforma fiúcska rontott be az ajtón és lépett
Josefához, miközben Marthéra csak egy futó, kíváncsi pillantást vetett.
– Jó napot, vénasszony – mondta bátran, majd kibökte: – Híreket hoztam.
Kapok valami édességet jutalmul?
Josefa felnevetett, és megsimogatta a fiú haját.
– Fogadni mernék, hogy már régen a zsebedben van a jutalom.
A fiú nem jött zavarba, csak vigyorgott.
Josefa túlzó sóhajtozással megfordult, és egy edény után nyúlt, amelyet a fiú
már régóta figyelt.
– Na, gyere. De először mondd az üzenetet!
A fiú ismét Marthéra pillantott, és megrángatta Josefa ruháját, hogy az
lehajoljon hozzá, majd valamit súgott a fülébe. Josefa bólintott, és megkent a
fiúnak egy nagy karéj kenyeret mézzel.
A fiú arca felragyogott, elvette a kenyeret, és azzal el is tűnt. Josefa Marthéhoz
fordult.
– Üzenet Christiantól. Holnap kora reggel állj készen. Visszalovagoltok a faluba.
Lukas érted megy a piacra. Majd együtt megyünk, és akkor nem eshet bajod.
Marthe megkönnyebbült.
Christian megmondta, hogy eljön érte, amint tud, de ez sokkal később is lehetett
volna. A lány jól és meglepően otthonosan érezte magát Josefa házában. Azonban
félt attól, hogy újra a várba hívatják majd. Félelemmel töltötte el, ami ott történt.
Bár rossz volt a lelkiismerete, hogy cserbenhagyja Dietrichet, de Susanne tudta,
hogy mi a teendő.
Marthe vissza akart menni a faluba. Hiányzott neki Johanna és Marie, aggódott
Bertha miatt is, akinek a terhessége nehéznek ígérkezett, és Karl miatt is, akinek a
törött lába az utóbbi napok megerőltetései miatt újra megduzzadt, valamint Grete
miatt, akinek óvatos mozdulatai elárulták, hogy a hátfájása rosszabbodott.
Másnap reggel Marthe és Josefa elindultak a piac felé. Az öregasszony még
kiásott Marthénak néhány növényt, és nedves kendőbe tekerte őket.
– A gyógynövényes kertedhez – mondta Josefa, és átnyújtotta a lánynak a
köteget, aki hálásan ölelte át az asszonyt.
A piacon leírhatatlan volt a nyüzsgés, Marthe majdnem elfelejtette, hogy Lukast
keresse a szemével.
Josefa egy pult mellett vezette el a lányt, ahol egy kövér asszony tyúkokat és
galambokat árult. Marthe összerezzent, amikor közvetlenül mellette egy hatalmas
kakas kukorékolni kezdett, mert a parasztasszony megragadta a lábát, felemelte,
és egy nagy tokájú asszonynak dicsérni kezdte az állatot.
Pár lépéssel odébb álltak a mészárszékek, ahol a mészárosok a vevők kívánsága
szerint szétdarabolták a fél disznókat. Marthe oldalra húzódott, nehogy belelépjen
a vértócsákba, amelyek a pultok alatt gyűltek össze, és amelyeket patkányok
nyalogattak.
Hátulról egy bűzlő férfi olyan durván félrelökte, hogy a lány majdnem elesett.
Josefa, aki megfogta a karját, nehogy Marthe a pocsolyákba essen, a férfira rivallt:
– Nem látsz, te fajankó?
A férfi megfordult, és amikor meglátta Josefát, megmerevedett, keresztet vetett,
és elsietett onnan.
Ők is továbbsétáltak. Pár lépéssel arrébb, a kenyeresnél Josefa egy vörös hajú,
lisztes kötényű asszonyt köszöntött:
– Üdvözöllek, Mechtild. Elhoztam neked a köhögés elleni főzetet. – Azzal a
ruhája redőiből egy kis korsót vett elő. A pékné kérte, hogy válasszon valamit a
kínálatából.
Josefa megbökte Marthét, aki vágyakozva nézte a csábítóan illatozó
péksüteményeket.
– Na, vegyél egyet!
Marthe kérdőn nézett rá, majd elvett egy mézes süteményt. Az asszony még két
kenyeret tett Josefa kosarába. Marthe Josefának nyújtotta a süteménye felét, az
azonban elhárította, mire a lány megette az egészet, és a mézet is lenyalta az
ujjairól.
Eközben az öregasszony észrevette Lukast, aki jól megpakolva ment át a piacon.
Intett Marthénak, és elindult az apród felé. Mielőtt odaértek volna, még egyszer
Marthéhoz fordult.
– Isten veled, leányom. Gyere el újra, ha készen állsz rá. És ne felejtsd el: a
nagyurak dolgaiba avatkoztál. Ez veszélyes dolog. Légy óvatos!
Gyorsan átölelte a lányt, és a következő pillanatban már el is tűnt az emberek
között.
Marthe szorongva ment oda Lukashoz, aki tekintetével jelezte, hogy feltűnés
nélkül maradjon mellette, és hagyják el a piacot. A fiú egy kisebb, de népszerű
fogadó udvarára vezette a lányt. Az istállóba mentek, ahol Lukas barna lova és
Christian málhás lova állt. Az állatok barátságosan fújtatva üdvözölték Marthét.
Lukas a málhás lóra tette a zsákokat és ládákat, a lányt pedig maga elé ültette a
saját lovára.
Lukas kényelmes tempóban átlovagolt a város utcáin. Marthe azonban érezte a
fiú feszültségét. Ilyen aggodalmasnak még soha nem látta őt.
– Senkit sem látok, aki üldözne minket. De nézz te is körül, hátha felfedezel
valakit – figyelmeztette Lukas a lányt.
Marthe figyelmesen körülnézett. Azonban a körülöttük nyüzsgő emberek közül
senki sem látszott érdeklődni irántuk, egy kolduson kívül, akinek Lukas odadobott
egy pénzérmét.
Minden gond nélkül kijutottak a városból. Amikor már látótávolságon kívül
értek, Lukas hirtelen irányt váltott, és megsarkantyúzta a lovát.
Nem sokkal később megállt egy útkereszteződésnél. Mielőtt még Marthe
kérdezősködhetett volna, patadobogás hallatszott. A lány egy pillanatra megijedt,
de Christian és Raimund tűntek fel a láthatáron.
– Jól vagy? – kérdezte Christian aggodalmasan a lánytól, aki bólintott.
Christian és Raimund leszálltak a lóról, Marthe és Lukas követték a példájukat.
A lovag rövid megbeszélést tartott a barátjával, majd átölelte, és elbúcsúzott tőle.
Minden további késlekedés nélkül felkerekedtek, és elindultak a Sötét Erdő felé.
 Kiszolgáltatva
Amikor Christian, Lukas és Marthe az épülőfélben levő faluba értek, nagy
nyüzsgést találtak. A máris megváltozott tisztás fölött füst lebegett. A bozótot több
helyen leégették, hogy a telepesek mihamarabb vetni tudjanak. Három nap alatt a
legalkalmasabb részeken fejszével és tűzzel helyet csináltak az első vetés számára.
Így – ha megkésve és kisebb mennyiségben is – még azon a nyáron arathatnak
némi zabot és árpát. Ha az első magvak, a borsó és a bab már a földben vannak,
akkor majd közösen megtisztítják a fűvel benőtt területeket, hogy az őszi vetésig
nagyobb szántóföldeket nyerjenek. Ha az időjárás megengedi, akkor utána
elkezdhetik a házak felépítését is.
A patak közelében állt már néhány ideiglenes, vályogból tapasztott kunyhó.
A gyerekek a lovasok elé szaladtak. A férfiak és a nők is letették egy pillanatra a
szerszámaikat, hogy köszöntsék az érkezőket, és megnézzék, mit hoztak magukkal.
Lukas a telepesek ujjongása közepette lerakodott a lóról: egy darab vas
Jonasnak, két zsák borsó, amelyeket Griseldis azonnal elvett tőle, néhány fejsze,
erős kötelek és három malac, amelyek útközben hangosan visítottak.
– Kettőt megtartunk, egyet pedig karácsonykor megsütünk – mondta Christian
lelkes kiáltások közepette.
Otto nagylelkűbb volt, mint várták, és megkönnyítette a telepesek számára az
újrakezdést. Christian biztos volt benne, hogy ebben nagy szerepet játszott
Marthe, aki megmentette Hedwiget.
Nemsokára újra fejszecsapásoktól volt hangos a környék, amelyekbe Jonas
csilingelő kalapácsütései vegyültek.
Marthe helyet kért Hildebrandtól a gyógynövényes kerthez, és gondosan
elültette, amit Josefa adott neki. Miközben elment vízért, hogy meglocsolja a
növényeket, szemügyre vette a sürgést-forgást.
Még Christian, Lukas és Bartholomäus atya is fejszéket fogtak, és fákat vágtak
ki. Az asszonyok és a nagyobb gyerekek legallyazták a fatörzseket, és félregörgették
őket. A leghosszabb fatörzseket külön félretették a templomépítéshez. Guntram
egy másik csapatot vezetett, amely először kiásta a fagyökereket, amilyen mélyen
csak lehetett, majd kötelekkel és emelőkkel kihúzták őket. A gyökereket félretették
tüzelőnek.
Karl egy fatönkön ült, sínbe rakott lábát előrenyújtva, és Jonas
kovácsműhelyének fújtatóját kezelte a szabad ég alatt. A kisebb gyerekek fát
gyűjtöttek, Marie pedig makkoltatni terelte a malacokat az erdőbe.
Bertha és Emma közben a főzést intézték. Berthának már nehézzé vált a
terhesség, és időközben minden idősebb asszony számára kiderült, hogy Emma is
gyermeket vár.
Mindenfelé a frissen vágott fa illata érződött.
Vacsora után a telepesek kimerülten ültek a tűz körül, és élvezték a nyugalmat.
A csöndet hirtelen Griseldis törte meg:
– Marthénak Wiprechttel kellene összeházasodnia. A lánynak olyan férfira van
szüksége, aki gondoskodik róla, és figyel rá. Wiprechtnek pedig olyan asszony kell,
aki vezeti a háztartást, és gondoskodik a lányokról.
Marthét villámcsapásként érte mindez.
Wiprecht majdnem háromszor annyi idős volt, mint ő. A haja ritkás és ősz volt,
szája pedig majdnem teljesen fogatlan. A felesége halála óta a férfi alig érzékelte,
mi történik körülötte, annyira közömbössé vált.
– Igen, ez jó lenne – vélte Kaspar. – De a lánynak nincs hozománya. Ennek
ellenére feleségül vennéd, Wiprecht?
A megszólított férfi esetlenül bólintott, és zavartan Marthéra nézett. Kissé
meglepettnek tűnt.
Marthe elszörnyedt. Talán már meg is beszélték a dolgot? Ez volt az ára annak,
hogy megmentették Wulfharttól?
Karl felpattant.
– Ezt nem gondolhatjátok komolyan! – ordította, és Marthéhoz sántikált. –
Akkor majd anyámnak kell szólítanom téged? – kiáltotta felháborodva.
– Téged senki sem kérdezett – utasította rendre élesen a fiút Hildebrand. – Ülj
le. Természetesen anyádnak fogod szólítani, ha apád feleségül veszi.
A fiú dühösen felordított, majd leült.
Hát senki sem jön segítségemre? – gondolta Marthe kétségbeesetten, és
körülnézett. Emma maga is meglepettnek tűnt.
– Inkább egy fiatalabb férjet kellene választanunk a lánynak, hogy sok gyereket
szüljön – vetette közbe Grete.
– A fiadnak szánod, ugye? – szólt vissza Griseldis.
– Miért ne? – válaszolta Grete. – Wiprecht még nem vezet háztartást. És ha lesz
saját háztartása, akkor majd Johanna átveszi a munkát. Már nem kislány,
nemsokára hétesztendős lesz.
– Az én feleségem lesz – hangoskodott Martin. – Többet tudok nyújtani
számára, mint az öregember.
– De földed nincs – fújtatott Griseldis.
– Majd a falu ura eldönti – hirdette ki Hildebrand.
 Christian és Lukas a lovak után nézett, és most a tűz felé közeledve figyeltek fel a
vitára.
– Mi a baj? – kérdezte a lovag.
Hildebrand elmagyarázta neki.
– Ezt nem engedheti kegyelmed! – kiáltott fel Lukas rémülten.
Christian szigorúan ránézett.
– És mit gondolsz, miért nem?
Lukas kereste a szavakat. A vőlegény életkora és az, hogy a két ember egyáltalán
nem illett össze – mindez semmit sem számított. Józanul meggondolva a dolgot,
Wiprecht jó parti volt Marthe számára. Lukas azonban nem tudott józanul
gondolkodni.
Lukas mély lélegzetet vett. Tudta, hogy viselkedése több mint illetlen. Ha most
kimondja, amit ki kellett volna mondania, akkor ura talán örökre elküldi őt maga
mellől.
– Mert… mert kegyelmed is nagyon jól tudja, milyen szerencsétlenség adódhat
belőle, ha egy lányt nem a megfelelő emberhez adunk férjhez.
A sötétség ellenére Lukas jól látta, hogy Christian szeme összeszűkül.
– Törődj inkább a lovakkal – mondta a lovag halkan az apródnak, aki azonnal
követte a parancsot.
Christian Marthéhoz fordult. Minden porcikája tiltakozott ellene, hogy a lányt
az öreg, gyámoltalan özvegyemberhez adja feleségül. Túlságosan kedvelte őt,
vallotta be magának vonakodva. De nem tarthatott igényt a lányra, mert
elképzelhetetlen lett volna, hogy ő maga vegye feleségül.
Első találkozásukkor megígérte, hogy megvédi a lányt. Marthe rémült szeme
mindent elárult neki.
De talán a lány a házasság nyújtotta biztonságot részesíti előnyben a
bizonytalansággal szemben?
A lovag nagy nehezen mégis feltette a kérdést, amelyet fel kellett tennie:
– Hozzá akarsz menni?
Marthe reménykedni kezdett. Nem akarta megsérteni Wiprechtet, és a többieket
sem akarta megbántani, így őszintén ezt mondta:
– Én még egyáltalán nem szeretnék férjhez menni.
– Akkor nem látok okot a sietségre – döntött Christian, anélkül hogy bármit is
elárult volna felindultságából. – A grófnénak amúgy is nemsokára szüksége lesz a
szolgálataidra.
Ha majd elkészülnek a házak, Christian felveheti a lányt házvezetőnőnek. Akkor
biztonságban lehet majd. Gretével külön szobában alhat, hogy ne pletykáljanak
róla. A lovag figyelmét nem kerülte el, hogy Grete legidősebb fiának is tetszik
Marthe.
Ezzel vajon újabb lehetőséget ad a fiúnak? Christian ezt tényleg nem akarta.
Marthe fellélegzett. A veszély elmúlt, legalábbis egyelőre. Viszont a meisseni
veszélyek egyre közelebb kerültek. Ezek azonban pillanatnyilag kevésbé tűntek
fenyegetőnek, mint az, hogy Wiprecht házastársi jogokat követelhetne rajta.
Marthe felállt, és az erdő felé indult. Egy kicsit egyedül akart lenni.
Hamar észrevette, hogy Martin követi őt.
– Meg fogják tenni. Össze fognak adni az öregemberrel, ha nem teszünk valamit
– mondta Grete fia egyszerre tanácstalanul és dühösen, és megragadta a lány
kezét.
Marthe hallgatott. Mit is mondhatott volna. Amúgy is olyan nehéz volt minden.
– Griseldis nem hagy majd nyugton – mondta végül a lány csüggedten.
Martin közelebb lépett hozzá, és magához szorította.
– Akkor légy a feleségem – lihegte. – Ha most azonnal magamévá teszlek,
hozzám kell adniuk!
A fiú hevesen megcsókolta, kezével a lány keblét tapogatta. Marthe, akinek
eszébe jutott az undorító találkozás a várgróffal, ellenkezni kezdett.
Martin ettől dühös lett.
– Ne játszd meg magad! – ordította. – Talán annak a vén kecskének tartogatod
a szüzességedet?
Martin lenyomta a lányt a földre, rávetette magát, és felhúzta a szoknyáját.
Marthe hevesen védekezett, de a fiatal legény erejével szemben, aki csaknem egy
fejjel magasabb volt nála, tehetetlen volt.
Martin hirtelen megmerevedett. Lukas, aki a semmiből tűnt elő, egy kést
szorított a torkához.
– Hagyd békén, vagy keservesen megbánod – morogta az apród. Christian
intésére Lukas azonnal követte Martint, amikor az Marthe után indult.
Martin rémülten felnézett, levette a kezét a lányról, és tanácstalanul felállt.
– Csak jót akarok neki! – kiáltotta már biztos távolból.
– Nem értünk egyet abban, hogy mi a jó a lánynak – válaszolta Lukas dühösen,
miközben felsegítette Marthét.
Lukas megfogta a lány kezét.
– Minden rendben?
 Marthe némán bólintott.
– Köszönöm – mondta végül. Aztán sírva fakadt.
Amikor már csak egy vékony holdsarló látszott az égen, Christian és Lukas újra
Meissen városába indultak. Ezúttal Bartholomäus is elkísérte őket, aki meg akarta
látogatni a kolostort, amely félúton volt Meissen városa felé.
Gyertek vissza épségben, gondolta Marthe, aki tudta, hogy Christian és Lukas
hadba vonulnak Otto seregében.
Reccs! A zaj, amellyel szoknyája egy ágba akadt, és elszakadt, kizökkentette a
lányt álmodozásából.
Marthe sóhajtva vette szemügyre a kárt. Sokáig már nem lehet toldozni-foldozni
ezt a ruhát.
Úgy döntött, hogy nem stoppolja be a szakadást. Majd ha leszáll az alkonyat,
addig még növényeket kell keresnie az erdőszélen, amelyeket majd kiás, és elültet
a gyógynövényes kertjében. Gyorsan felvette az új ruhát, amelyet Hedwig
ajándékozott neki.
Marthe alig érte el az erdőt, amikor egy figyelmeztető érzés arra sarkallta, hogy
visszaforduljon.
Megérzése nem csalta meg. Négy fegyveres lovas érkezett a faluba. Élükön óriási
termetű, feltűnően lenszőke hajú férfi lovagolt.
Marthe egy pillanatra megmerevedett, és gyorsan elbújt egy tölgyfa mögé.
Óvatosan kilesett a fatörzs mögül. Az óriás megállt Hildebrand előtt, és beszélgetni
kezdett vele. Hildebrand reszketve meghajolt, és abba az irányba intett, amerre
Marthe elindult.
– Jaj, ne! – suttogta a lány. – Miért teszed ezt? Miért nem állsz mellettem?
A lovasok megfordultak, és egyenesen felé tartottak. A lány a fatörzshöz simult,
és lesütötte a szemét, mintha így láthatatlanná válhatna. Érezte a közeledő
hatalmas lovak okozta szelet, de csak csendben állt ott, miközben a szíve olyan
hevesen vert, hogy attól félt, még a faluban is hallani.
A lovasok megálltak.
– Nem lehet messze – hallott meg a lány egy hangot, amelyet azonnal felismert.
Az egyik ló felnyerített, és a patadobogás újra közelebbről hallatszott.
– Micsoda meglepetés – gúnyolódott az ismerős hang diadalmasan.
Marthe villámgyorsan nekiiramodott, de Randolf csak nevetett, és
utánalovagolt, majd a következő pillanatban már meg is ragadta, és maga elé
lendítette a nyeregbe. Keményen tartotta a lányt.
– Egyetlen hang, és elvágom a torkodat!
Hamar egy tisztásra értek, ahol az óriás megállt, és a földre dobta a lányt. Mind
a négyen leszálltak a lovakról, egyikük kikötötte őket, a többiek Marthe felé
indultak. Marthe rémülten próbált elkúszni onnan. Randolf intett az egyik
társának, aki felrántotta a lányt, és vasszorítással hátrafogta a karjait. Randolf
előhúzta a tőrét, és közelebb lépett.
Marthe lehunyta a szemét, és némán imádkozott: Isten az égben, bocsásd meg
vétkeimet, és fogadj kegyesen magadhoz!
Majd felnézett, egyenesen ellenfele szúrós, kék szemébe.
Randolf a lány torkára helyezte a kése hegyét. Egy hirtelen mozdulattal felvágta
a lány ruháját egészen a hasáig.
– Nem, nem fogunk megölni, szépségem. Az túl egyszerű lenne – mondta
Randolf, élvezettel figyelve a lány rémült arcát.
– Biztosan feltűnne egyszer, ha valaki keresne a várban. De figyelmeztetünk: ha
még egyszer mások dolgába ütöd az orrodat, akkor még rosszabb is történhet
veled, mint hogy megajándékozol néhány derék fickót a figyelmeddel.
Pillantása a lány keblére tévedt, amely kilátszott a szétvágott ruhából, és azt
kiáltotta:
– A földre a parasztszajhával!
A lovag, aki a kétségbeesetten küzdő Marthét tartotta, a térdhajlatába rúgott, és
abban a pillanatban elengedte a lányt, aki így a földre esett. Egy másik megragadta
a lány kezét, és a feje fölött egy fához kötözte.
Randolf jéghideg pillantással nézte a lányt. Majd kioldotta a kardszíját,
leeresztette, és felhúzta a felsőruháját.
Marthe elszörnyedve pillantotta meg a férfi hatalmas, merev hímvesszőjét.
A lovag térdre ereszkedett, és egy rántással szétszakította a lány ruháját. Arcán
gonosz, diadalmas mosoly jelent meg, és leplezetlen vágy.
– Remélem, még szűz a kislány – mondta. A társai felnevettek.
Randolf durván szétfeszítette a lány combjait. Marthe védekezni akart, de a férfi
erősen leszorította a lábait a földre, és élvetegen nézte a lány testét.
Marthe halálfélelmet érzett, és határtalan szégyent, hogy a férfiak meztelenül
látják őt. Randolf meg fogja erőszakolni. Meg is ölheti.
Senki sem fogja megmenteni.
Remegő hangon mégis tett még utoljára egy próbát:
– Kérem, uram, könyörüljön rajtam!
Válasz helyett Randolf az ujjait mélyen a lány combjai közé fúrta.
Marthe élesen felsikoltott a fájdalomtól.
Randolf rávetette magát, és durván belehatolt.
 Marthe úgy érezte, mintha felnyársalták volna, és szétszakadna a teste,
sikoltozott és jajgatott, miközben a férfi lökései egyre keményebbek lettek. Amikor
Randolf végül nyögve elélvezett benne, a lány sírt és remegett a fájdalomtól és a
félelemtől.
Randolf egykedvűen nézett rá, majd újra felhúzta a ruháját.
– Most ti következtek. – Odaintette a kísérőit, akik egész idő alatt kiáltozva
biztatták.
Az egyik kövér, vörös, izzadt arcú férfi előretolakodott.
– Először én, már teljesen megvadított a kicsike!
A többiek nevettek, miközben a kövér Marthe keblét markolászta, és a szájába
dugta a nyelvét. A lány az undortól majdnem elhányta magát, de a férfi súlya alatt
alig kapott levegőt.
Az egyre fásultabb lányt a következő keményen pofon ütötte, nehogy elájuljon.
Amikor a kínzói végeztek vele, Marthe képtelen volt megmozdulni.
– Érezd magad megtisztelve, hogy felkeltetted a nemesurak érdeklődését. De el
ne felejtsd: legközelebb nem úszod meg ennyivel!
Randolf egy mozdulattal átvágta a kötelet, amellyel a lányt a fához kötözték.
– Még mielőtt elfelejtem: meséld el nyugodtan a lovagodnak, hogy itt jártunk.
Örülnék, ha végre megölhetném párbajban, hacsak előtte vasra nem vereti az
őrgróf.
A négy férfi nevetve ellovagolt.
Fények közeledtek az erdőben. Marthe messziről hangokat hallott, amelyek a
nevét kiáltották, de nem volt képes jelt adni magáról.
Végül Jonas és Emma találtak rá.
Összekuporodva, feldagadt és véresre vert arccal, szétszakított ruháját melle
fölött összefogva Marthe egy fának dőlt, míg Jonas fel nem fedezte őt lámpása
fényénél.
Jonas és Emma egy pillanat alatt rájöttek, mit történt.
Emma odafutott a lányhoz, és óvatosan átölelte. Marthe nehezen és némán
mozgott, Emma vigasztalóan megsimogatta a haját, Marthe pedig sírva fakadt.
– Sírj csak, kicsim, sírj.
Jonas megköszörülte a torkát.
– A keresésedre indultunk, amikor alkonyatkor még nem jöttél vissza. Amikor
Hildebrand elmesélte, hogy lovagok érdeklődtek utánad, félni kezdtünk. Mindenki
lámpást ragadott, és az erdő más-más részében keresett téged.
– Találkoztál már ezekkel a férfiakkal? Mi dolguk van veled? – tudakolta Emma.
 Marthe merev tekintettel nézett fel.
– Senki sem tudhatja meg, hogy mi történt. Senkinek egy szót se! Főleg
Christiannak ne, semmi esetre sem tudhatja meg.
Emma a lányra nézett.
– Biztos vagy benne?
– Igen!
– Nem hallgathatjuk el előle, hogy lovagok érkeztek a faluba, és téged kerestek –
vetette ellen Jonas.
– Sokáig nem jön még vissza.
– Hm. Azt gondolod, hogy visszamehetünk így a faluba?
Marthe mohával letisztogatta a vért a combjáról, és ruhája ujjával megtörölte az
arcát, majd bólintott.
Emma felsegítette és támogatta. Marthe meggyalázott testének minden
porcikájában fájdalmat érzett.
Jonas a saját köpenyébe burkolta a lányt, óvatosan a karjára vette, majd
hangosan azt kiáltotta:
– Megtaláltuk!
Megkönnyebbült hangok hallatszottak.
Amikor a többiek megpillantották őket, csodálkozva nézték Marthe megdagadt
arcát.
– Majd én gondoskodom róla – mondta Emma, és a lánnyal együtt betuszkolta
Jonást a szállásukra. Jonas megágyazott neki a földön, Emma pedig hideg vízbe
mártott kendővel óvatosan letörölte Marthe arcát.
Griseldis követte őket. Egy pillantás a lány szétszaggatott ruhájára, mely most
láthatóvá vált a félrecsúszott köpeny alatt, megerősítette a gyanúját.
– Mindig is sejtettem, hogy egyszer ez lesz a vége – rikácsolta a falu rangidős
gazdájának a felesége.
– Hagyd már békén! Gondolod, hogy szabad akaratából történt? – válaszolta
nyersen Emma.
– Ha erőszak történt, akkor miért nem emel vádat most rögtön, ahogyan a
törvény előírja: szétszakított ruhával, kicsavart kézzel, könnyes szemmel és zilált
hajjal?
– Mert túl könnyű lenne a bűnösöknek tanúkat előállítani, akik azt vallanák,
hogy a tettesek soha nem tennének ilyesmit. Mert a mi szavunk semmit sem ér az
urakéval szemben. És mert akkor mindnyájunknak fel kellene kerekednünk, hogy
bírót találjunk – sziszegte Emma. – Azt akarod, hogy egész nap az erdőt járjuk,
mindent itt hagyjunk, és még igazságot se szolgáltassanak nekünk?
Griseldis hirtelen már nem tűnt olyan lelkesnek ezektől a kilátásoktól.
– Semmit se mondjatok erről Christiannak – kérte Marthe még egyszer halkan.
– Nagy veszélybe kerül, ha erről tudomást szerez. És mi is valamennyien.
Nyomatékosan Griseldisre nézett.
– A legnagyobb veszélybe. Főleg azt nem szabad megtudnia, hogy ki volt ez a
négy férfi! Az Christian végét jelenthetné, mi pedig elpusztulnánk. Mondjátok azt
a többieknek, hogy egy vaddisznó vett üldözőbe, és elestem.
Griseldis hosszan elgondolkodott, majd habozva bólintott, és kiment.
– Meg akarok mosakodni – mondta Marthe. Miután Jonas hozott egy vödör
vizet a patakról, és elment, a lány levette szétszakadt ruháját, és megszállottan
dörzsölni kezdte a testét, újra és újra.
Utána felvett egy régi ruhát, amelyet Emma hozott neki. Hedwig ruháját pedig
odaadta Emmának.
– Égesd el!
Emma félretette a ruhát, és egy poharat hozott a lánynak.
– Gyere, igyál.
A hideg víz jót tett neki.
Emma újra átölelte a lányt, és megsimogatta a haját.
– Ez a sorsunk, amely elől nem menekülhetünk. Ők az urak, nekünk pedig
engedelmeskedünk kell, és vezekelnünk Éva bűnéért. Csak olykor nem tudom
elhinni, hogy Isten megengedi mindezt.
Marthe hallgatott.
– Mindenki azt gondolja, hogy én megúsztam a dolgot. – Emma keserűen
nevetett. – Tényleg azt gondolod, hogy Wulfhart engem nem vett észre?
Marthe meglepetten felnézett.
– Te is nemsokára sorra kerültél volna. Wulfhart magához parancsolt, és azt
mondta, hogy tömlöcbe zárja Jonást, ha nem teszek a kedvére. Szörnyű volt és fájt,
nagyon szégyelltem magam. Johannes páter pedig engem okolt, mert minden
asszony romlott Éva óta. Ne is gondolj rá, hogy meggyónod ezt.
Emma földhöz vágta a fapoharat, és Marthe mellé kuporodott.
– Olykor úgy érzem, hogy megfojtanak az emlékek, amikor Jonas rám néz. Soha
nem kérdezett semmit erről. De gondolod, hogy önként elhagyta volna a falut, ha
nem sejtett volna valamit? Most csak azt remélem, hogy a gyermekünk karácsony
után születik majd meg. Akkor legalább abban biztos lehetek, hogy Jonas az apja.
Marthe érezte, hogy egyre nagyobb lesz benne a néma düh.
 Egy távoli, néptelen vidékre költöztek, annyi fáradságot és veszélyt vállaltak,
hogy megmeneküljenek az éhezés és erőszak elől – és mégis éhezés és újabb
erőszak a jutalmuk.
Ezzel vége is a reménységüknek, amelyet egy új, boldogabb életbe vetettek?
 Kockázatos szövetség
Christian feszülten figyelte a nehézfegyverzetű sereget, amely összegyűlt, hogy
Otto vezetésével Magdeburgba lovagoljon. Számolniuk kellett vele, hogy útközben
találkoznak Oroszlán Henrik katonáival. De ez okozta a lovagnak a legkisebb
gondot.
Bréma bevétele óta rossz hírek érkeztek Meissen városába. Henrik megengedte
a csapatainak, hogy egy nap és egy éjszaka szabadon fosztogassanak a városban, és
minden városlakót száműztek, akik a mocsárba menekültek. Henrik csak a brémai
érsek beavatkozása után engedte meg, hogy visszatérjenek, hihetetlenül magas
pénzbüntetés ellenében. Oroszlán Henrik ezután elfoglalta Oldenburg városát.
Christian von Oldenburg, az éppen még ünnepelt hős és Otto őrgróf
leghatalmasabb katonai szövetségese az életével fizetett a vereségért.
Azzal telt be a pohár, hogy Henrik nem tartotta be a fegyverszünet feltételeit
sem. Miután a kölni érsek, Rainald von Dassel, aki hosszú évekig birodalmi
kancellár is volt, Itáliából mindent előkészített, a nevében a kölni egyház magas
rangú küldöttei Magdeburg városába hívták össze Henrik ellenségeit, hogy ott
kössék meg a véd-és dacszövetséget.
Mi lesz azonban a telepesekkel, ha Otto és szövetségesei tervei meghiúsulnak?
Christian kénytelen volt védelem nélkül hátrahagyni őket, és csak
imádkozhatott, hogy a falu túl félreeső helyen van ahhoz, hogy az ellenséges
hordák feldúlják.
Gondolatai gyakran időztek az embereknél, akik rábízták magukat.
Jonas és Guntram puszta ököllel is megvédték volna az övéiket. De vajon
mennyi esélyük lenne egy csapat felfegyverzett lovag ellen?
Ott volt Grete és Griseldis, akik a készleteket őrizték, és összegyűjtötték, amit az
erdő és a patak kínált, hogy túléljék a telet. Vajon meddig mennek el, hogy
megvédjék a termést és a gabonát a támadóktól?
És ott volt Marthe. A lovag szíve összeszorult, ha a lányra gondolt. Miért jött rá
ez a tompa érzés, amely valami bajt sejtetett?
Drago, aki megérezte gazdája nyugtalanságát, fújtatni és dobogni kezdett.
Christian szorosra húzta a gyeplőt, és megnyugtatta az állatot.
– Hol van Randolf és a társai? – kérdezte Christian az oldalán lovagló Raimund
felé fordulva, miután megzabolázta az almásderest.
– Fogalmam sincs – válaszolta Raimund. – Tegnap kora reggel útnak indultak.
Valami titkos küldetésre, azt beszélik. Útközben csatlakoznak hozzánk.
Miközben Christian azon töprengett, mit jelenthet ez, Elisabeth, barátja fiatal
felesége futott oda hozzájuk.
– Várjatok! – kiáltotta kifulladva.
Raimund gondterhelten, de gyengéden lehajolt hozzá.
– Mi történt, kedvesem?
Elisabeth a könnyeivel küszködött.
– Ígérd meg, hogy vigyázol magadra!
Mögöttük néhány férfi kurjongatni kezdett, tisztán ki lehetett venni az „illetlen
viselkedés” szavakat.
Raimund mosolygott.
– Természetesen. Most menj, ne kelts több feltűnést.
Elisabeth kinyitotta a száját, hogy mondjon még valamit, de azután lehajtotta a
fejét, és lassan hátralépett, anélkül hogy levette volna a szemét a férjéről.
Végül Christianra pillantott.
– Épségben hozd vissza őt nekem, megértetted?
Christian komolyan nézett az asszonyra.
– Mellette leszek a csatában. Te is tudod.
Pár pillanattal később a csapat mozgásba lendült. Dragót alig lehetett
visszafogni. A ló nem tűrt meg más állatot maga előtt, és az élre tört. Christian
nagy vesződséggel megnyugtatta a lovat, és Hedwig közelébe irányította. Ahogyan
előző este megbeszélték, Raimund szorosan követte a lovagot.
Miután előző nap Christian és Lukas megérkeztek Meissen városába, Otto
azonnal magához hívatta a lovagot.
– Bízom benne, hogy örökölt valamit az apja tehetségéből, és nem az éneklésre
gondolok – morogta az őrgróf, miután mindenkit kiküldött a teremből. – Nézzen
körül az érsek rezidenciájában. Számos magas rangú ember érkezik Magdeburgba,
de legalább annyi kém is.
Az őrgróf hallani sem akart az asztrológus ellen óvatosan megfogalmazott
gyanúról. De beleegyezett, hogy Christian és a barátai lássák el útközben Hedwig
személyes védelmét.
Ezután Christian, Raimund, valamint a testvérpár, Richard és Gero egy nagy
korsó sört hozattak, és visszavonultak egy csöndes sarokba. Ők négyen már a
meisseni udvarban kapott kemény fegyveres kiképzésen, még apródkorukban
barátokká váltak, és Otto kíséretében a legösszetartóbb négyesnek számítottak.
Pedig különféle származásúak voltak. Raimund az apja birtokát örökölte, ahol a
juhtenyésztésből és a kicsi, de sikeres ménesből jelentős bevételei voltak. Richard
és Gero egy lovag törvénytelen fiaiként arra szorultak, hogy Otto szolgálatában
szerezzenek maguknak nevet és pénzt a fegyverzetükre. Christian pedig teljesen
vagyontalan volt, mielőtt az őrgróf neki nem adta a falut hűbérbirtokul. Azonban
ügyességük a lovakkal való bánásmódban és lovagi erényeik barátokká tették őket
– és egyben a hatalmas lovagok hetyke fiainak ellenségeivé, akik, mint Randolf,
tekintet nélkül a lovagi becsületkódexre, elvették maguknak, amit csak akartak.
Miközben Raimund számára már csak fiatal felesége létezett, és Christian
továbbra is Luitgardot gyászolta, Richard és Gero nem hagytak ki egyetlen
szerelmi kalandot sem, bár a számtalan hódításaik során a hölgyek nevét
tapintatosan eltitkolták.
Mindannyian feltétel nélkül rábízták volna életüket a többiekre. Christian utolsó
látogatásakor Meissenben kicsit összesűrűsödtek az események, de most már ideje
volt egy kiadós beszélgetésnek. Megállapodtak, hogy az utazás ideje alatt
kettéválnak. Ketten nem mozdulnak Hedwig mellől, míg a többiek az asztrológust
tartják majd szemmel, aki a segédjével és különböző szerkezeteivel együtt
csatlakozott a csapathoz. Amíg Christian a falujában időzött, a barátai feltűnés
nélkül figyelték a fekete ruhás férfit. Azonban nem találtak semmilyen támpontot
arra nézve, hogy ki lehetett az, aki Marthét megtámadta a várban.
– Kezd nyugtalanná válni a fickó – mondta Raimund. Ezt Christian is
megelégedve vette tudomásul, amikor röviddel a megérkezése után
összetalálkozott az alkimistával, aki rémülten elsietett.
– Egyébként a falud hamarosan társaságot kap – mesélte Raimund. – Konrad és
Berthold úton vannak további telepesekkel a szomszédos területekre.
Christian alig észrevehetően elhúzta a száját. A két említett lovagot is ismerte
már apródkoruktól, ők azonban minden erejükkel be akartak kerülni Randolf
kíséretébe, és ehhez az is hozzátartozott, hogy ellenségesek voltak vele. Ez nem sok
jót ígért a szomszédságra vonatkozóan. Ez a többiek számára is éppen olyan
világos volt.
– Ilyen későn? Akkor idén már nemigen fognak aratni – vélte a lovag
csodálkozva.
– Azt hallottam, hogy először csak férfiakat hoznak, akik erdőt irtanak, házakat
építenek, és elvégzik az őszi vetést. A családjaik csak a következő évben érkeznek
majd.
– Előrelátásról tanúskodó gondolat – válaszolta Christian, kinyújtotta hosszú
lábát, és hátradőlt. – De higgyétek el: a Frankföldről idáig vezető út egyik nagy
meglepetése volt számomra, hogy az asszonyok nélkül nem haladtunk volna olyan
gyorsan. Ők voltak, akik sürgettek minket, hogy még legyen időnk a vetésre. Úgy
harcoltak a gyerekeikért, mint a farkasok, és még mindig azt teszik.
Minél közelebb értek Magdeburg városához, annál szörnyűbbé váltak az itt
zajlott harcok súlyos nyomai: a felégetett mezők, az emberek, akik a lovagokat
meglátva rettegve elszaladtak, vagy rezignáltan üldögéltek elszenesedett házaik
romjai mellett, és kérlelve nyújtották a lovasok felé a kezüket.
Áthaladtak egy falun, amely fölött szörnyű bűz terjengett, és amelyből semmi
más nem maradt, csak pár elszenesedett gerenda és egy halom szörnyen
megcsonkított hulla, akiket senki sem temetett el: felhasított testű férfiak,
különböző korú félmeztelen asszonyok és leányok kicsavart tagokkal, felnyársalt
gyermekek.
A lovagok elborzadva keresztet vetettek. Otto megállította a csapatot, és
megparancsolta néhány katonának, hogy temessék el a halottakat a temetőben, és
utána jöjjenek utánuk.
Isten óvjon meg minket a háborútól, gondolta Christian, aki a sápadt grófné
mellett lovagolt. A lovagok a dicsőségért és a zsákmányért vonulnak hadba, de
mindig az egyszerű emberek járnak a legrosszabbul.
Otto öccse, Dedo von Groitzsch a seregével már előttük Magdeburgba ért, és
hangosan üdvözölte a menetet, amikor elérték az érseki rezidenciát. A fényesen
díszített teremben Wichmann érsek üdvözölte Ottót és Hedwiget, majd Hedwig
tiszteletteljesen köszöntötte az apját és legidősebb fivérét, Otto von
Brandenburgot.
– Nagy nap ez számunkra – szólalt meg Medve Albert olyan erős hangon,
amilyent egy idegen ki sem nézett volna a csaknem hetvenesztendős férfiból.
Egyike volt a birodalom legbefolyásosabb embereinek, de az Oroszlán Henrikkel
folytatott évtizedes küzdelemtől megkeseredett, gondolta Hedwig. Azonban apja
most mintha újra ledobta volna magáról az évek terhét. Ma olyan közel ért az
álmához, mint még soha. A birodalom csaknem valamennyi jelentős fejedelme,
püspöke és érseke összegyűlt, hogy szövetséget kössenek egymással. Ha
valamelyiküket megtámadnák, akkor a többiek a segítségére sietnek. Ezzel a
hatalommal szemben Henrik tartósan nem lesz majd képes kiállni.
– Tessék, nemes hölgy! – Az egyik apród egy hímzett párnát helyezett az
ülőpadra az ablakfülkében Hedwig számára. Hedwig azonban állva maradt, hogy
láthassa, ahogy a szövetségesek esküt tesznek egymás előtt.
Hedwig volt az egyetlen nő a teremben. Medve Albert lányának senki sem merte
volna azt mondani, hogy menjen ki. A többi nemes hölgyet egy másik teremben
zenészek szórakoztatták. Biztosan a legújabb terhességekről és esküvőkről
pletykáltak, és agyba-főbe dicsérték egymás előtt a fiaikat.
Nemcsak arról volt szó, hogy Hedwig szívesen távol tartotta magát a fárasztó
fecsegéstől, semmiképpen sem akarta elszalasztani ezt a nagyszerű pillanatot.
Ottót teljesen igénybe vette a ceremónia. Hedwig azonban feltűnés nélkül
minden részletet pontosan megfigyelhetett, mint a gróf bizalmasa és kémje.
Hedwig arra hagyatkozott, hogy finom érzékeivel olyasmit is észrevesz, amit
mások nem.
Figyelmesen szemlélte a Wichmann érseket körülvevőket: a kölni küldötteket,
az apját és a fivéreit, Türingia tartományi grófját és annak fiát, Szászország
palotagrófját, Albertet és a többi magas rangú nemesurat és egyházi személyt a
Rajna és az Elba vidékéről.
Christian nesztelenül Hedwig mellé lépett.
– Ki az ott jobbra Arnsberg grófja mellett? – kérdezte a lovag halkan.
– Hartwig, Bréma érseke – válaszolta suttogva Hedwig.
– Az Ingatag? Végre rászánta magát, hogy átálljon hozzánk?
– Talán megfeküdte a gyomrát Bréma kifosztása, vagy megszólalt a keresztényi
lelkiismerete. De nem bíznék benne, hogy ez tartós lesz – mondta Hedwig
megvetően.
Sok mindent nyerhetünk, de legalább annyit veszíthetünk is, ha ez a szövetség
nem lesz tartós, gondolta gondterhelten az asszony. Még mindig meg volt
győződve arról, amit tavasszal mondott a férjének: ha a császár Itáliában kudarcot
vall, akkor a haragja úgy zúdul majd rájuk, mint az utolsó ítélet.
A császár szemszögéből ez a szövetség lázadás volt a leghatalmasabb vazallusa
ellen. Mert a császár Oroszlán Henriket még mindig annak tartotta. Most még
biztonságban voltak Rainald von Dassel széles háta mögött. De vajon meddig?
Hedwig apját és az érsekeket a császár biztosan nem támadná meg. Azonban a
kisebb fejedelmeket eléri majd a haragja.
Fegyvercsörgés és összeesküvés! – gondolta dühösen Hedwig a terem közepén
uralkodó harcias hangulatot látva. Azonban ha valaki nem védi meg foggal-
körömmel a hatalmát, arra a riválisai rárontanak, mint az éhes farkasok. És
nemcsak a férfiak, de gyakran az asszonyok is harcoltak, csak éppen kard helyett
méreggel és intrikával.
Hedwignek összeszorult a gyomra.
Örült, hogy legalább Christian mellette van, aki az oldalán állt, és biztatóan
mosolygott rá.
Christian a ceremónia után azonnal kiment a teremből. Arra számított, hogy az
istállóban nemsokára történik valami érdekes.
A barátai szétszóródtak a környéken. Raimund feltűnés nélkül figyelte az
udvart, Richard és Gero pedig a karámoknál őrködtek, ahová a küldöttségek lovait
kötötték ki. Christian azonban az istállót tartotta szemmel, ahova Otto seregének
lovait helyezték.
A teremből kihallatszó zsivaj arról árulkodott, hogy megkezdődött a lakoma.
Az őrök, akik szintén kaptak sört és valami ennivalót, lustán a kapunak
támaszkodtak, az udvar üres volt, csak egy-egy szolga futott át rajta nagyobb
tálakkal vagy nehéz korsókkal.
Christiannak nem kellett sokáig várnia. Azonnal felismerte a hajlott alakot, aki
belépett az istállóba, és elővezetett egy lovat: az asztrológus segédje volt az.
Megvárta, amíg a fiú felül a lóra, és a kapu felé indul, majd elővezette a saját
almásderesét, amelyet már előzőleg felnyergelt.
– Az északra vezető út! – kiáltott oda neki Raimund a kapunál. Christian intett,
hogy megértette, majd elvágtatott. Olyan távolságot hagyott, hogy a fiú ne vegye
észre az üldözőjét.
Néhány mérföld után egy dombhoz értek, amelyen több tűz is égett. Itt
táboroztak a braunschweigi csapatok, Christian ezt a püspöki palotában tudta
meg.
A segéd, akit Christian a sötétben alig ismert fel, megállította a lovát. Rövid
habozás után leszállt, és levezette a lovat az útról, egy fához kötötte, majd eltűnt.
Christian gyors vágtára ösztökélte Dragót. A fiú lovától nem messze megállt,
leugrott a lóról, és nesztelenül a segéd keresésére indult. Jól sejtette. A segéd az út
szélén állt egy bokor előtt, felhajtott köténnyel.
– Elővigyázatosság, nehogy becsinálj, miközben elárulsz minket az ellenségnek?
– kérdezte Christian nyugodt hangon, és kivonta a kardját.
A fiú rémülten megfordult. Amikor a hold fényében felismerte, hogy ki áll előtte,
szinte összeomlott.
– Kegyelem, uram! Én nem tehetek róla.
– Csönd legyen, te patkány! Lesz még elég alkalmad a beszédre – rivallt rá
Christian. Nem volt kedve hozzá, hogy az ellenséges őrök felfedezzék őket.
Megkötözte a fiú kezét, lóra ültette, majd megfogta az idegen ló kantárszárát, és
mindkét lovat Magdeburg felé vezette.
A fogoly először csak hallgatott, és azon gondolkodott, vajon milyen büntetés
vár rá. De kisvártatva jajgatni kezdett.
– Kegyelmezzen, uram, ártatlan vagyok! A mesterem megbabonázott. Nagy
mágus! Szörnyű bosszút áll majd kegyelmeden is. Vagy gazdagon megjutalmazza,
ha nem árul el minket.
Christian utálkozva megállította a lovakat. Lerántotta a segédet a lóról, egy
fatörzsnek nyomta, és tőre hegyét a nyakának szegezte.
– Én vagyok az egyetlen, aki most meg tud menteni vagy el tud pusztítani! –
kiáltott rá a reszkető fiúra. – Ha meg akarod menteni az életedet, akkor mesélj
nekem a mestered álnok terveiről, mielőtt átadlak az őrgrófnak.
Christian szinte rosszul volt attól, hogy egy ilyen nyomorult férget fenyeget a
tőrével. Milyen mélyre süllyedhetett Aloisius, hogy egy ilyen fajankóra bízta a
sorsát?
De végig kellett játszania a játékot. Még szorosabban a fiú torkához nyomta a
kést, és azonnal elérte a kívánt hatást.
 A segéd szájából csak úgy ömlöttek a szavak, alig mert közben levegőt venni.
A fiú nagyjából megerősítette Christian gyanúját. Aloisius készítette elő a
méregpoharat Hedwig számára, hogy az utolsó pillanatban közbeavatkozhasson,
és a grófné megmentőjeként jutalmat kapjon, vallotta be a segéd elcsukló hangon.
– De akkor az az idegen lány mindent elrontott.
Christian fenyegetése után Aloisius féltette állását Meissenben, és a hatalmas
szász hercegnél akart érdemeket szerezni azzal, hogy beszámol neki a magdeburgi
titkos találkozóról.
– Hol van a levél?
A fiú jajgatni kezdett.
– Az… az ingemben…
Christian bal kezével kihúzta a pergament, miközben jobbjával még mindig a fiú
torkán tartotta a kést.
– És a lány? Te voltál az, aki a merénylet utáni éjjelen megtámadta? Neked
kellett volna megölnöd?
– Nem! Nem! – nyüszített a segéd. – Tényleg nem én voltam, uram!
– Akkor ki volt? – kiáltott rá Christian a vergődő fiúra.
– Nem tudom. De azon a napon két idegen érkezett, akik őt keresték…
– Hogy néztek ki?
– Fegyvert viseltek. Az egyiknek sebhely éktelenítette az arcát. De nem tudom,
hogy ők voltak-e. Másnapra már el is tűntek.
Christian leplezte a nyugtalanságát. Megeskette a fiút, hogy mindezt szóról
szóra elismétli az őrgrófnak is, majd hátba vágta.
– Ülj fel a lóra!
Gyors tempóban vágtattak tovább. Magdeburg városkapujánál a jelszónak
köszönhetően a kései óra ellenére is beengedték őket.
Az udvaron Raimund fogadta Christiant.
– Fel akarod ébreszteni az őrgrófot? – kérdezte, miután Christian röviden
elmesélte neki a történteket.
– Nem, majd reggelire szolgáljuk fel neki ezt a patkányt – válaszolta a lovag
dühösen.
– Kardokat! Rántsatok kardot!
Otto seregében senkit sem ért váratlanul az előhad figyelmeztető kiáltása. Már
két hete úton voltak vissza Meissen városába, és régóta várták a támadást.
A katonák azonnal reagáltak. Christian, Raimund, Richard és Gero kivont
karddal körbevették Hedwiget, készen rá, hogy megvédjék a támadóktól.
Miközben a grófné kíséretében levő asszonyok sikoltozva elrejtőztek a szekereken,
a grófné látszólag nyugodtan, méltóságteljes tartásban a lován maradt.
A tény, hogy az ellenség nem a csatamezőn, hanem útonállókként, orvul támadt
rájuk, arról a kíméletlenségről árulkodott, amellyel ezt a háborút folytatták.
– Becstelen csürhe – mondta megvetően Raimund, miközben leterített egy
támadót.
Egy csapat fegyveres átverekedte magát a védőkön, és egyenesen feléjük tartott.
Christiant egyszerre két lovag is támadta, és gyors csapásokkal próbálta őket távol
tartani magától. Egy kardcsapás megsebezte a kezét, de hirtelen hangos
parancsszó hallatszott, és a támadók sebesen visszavonultak.
Otto katonái elégedetten dugták vissza kardjukat a hüvelybe.
Christian gyorsan meggyőződött róla, hogy Hedwig sértetlen, majd odakiáltotta
Raimundnak:
– Vajon miért tűntek el olyan hirtelen?
Barátja azonban csak egy nyögéssel válaszolt. Christian rémülten vette észre,
hogy Raimund bal lábán vérző seb tátong.
Christian leugrott a lováról, letépett a ruhaujjából egy darabot, és amennyire
lehetett, elállította a vérzést.
– Megyek a felcserért.
Mielőtt elindult, Hedwighez fordult.
– Nem esett baja, úrnőm?
– Hála kegyelmednek és a barátainak, nem. De kegyelmed megsérült!
Hedwig megragadta Christian kezét, amelyről vér csöpögött.
– Csak egy horzsolás. Raimund azonban rosszabbul járt. Ha megengedi,
megkeresem a seborvost.
– Várjon egy pillanatot. – Hedwig óvatosan bekötötte a lovag kezét egy
selyemkendővel, miközben Christian tekintetével türelmetlenül a felcser után
kutatott. Közben észrevette, hogy az őrgróf megveregeti Randolf vállát, aki
kíséretével Otto oldalán harcolt, majd mond neki valamit, amin mindketten
hangosan nevetnek. Otto szeme utána Hedwiget kereste. Christian észrevette,
hogy Randolf súg valamit Otto fülébe, aki egy pillanatra megmerevedett, majd
dühösen feléjük nézett.
Christian elhúzta a kezét, meghajolt Hedwig előtt, majd az orvos keresésére
indult.
Miközben utat tört magának a lármázó lovagok és szolgák között, észrevette,
hogy üres a szekér, amelyen Aloisiust hozták bilincsbe verve, hogy Otto
ítélkezhessen felette Meissen városában. A szekér mellett egy őr feküdt átvágott
torokkal, a másik őr pedig eltűnt – és vele együtt a csillagjós is.
Két nap múlva Raimund belázasodott, sérült lába ijesztően megdagadt. Bárcsak
itt lenne Marthe, gondolta Christian.
– Le kell vágnunk a lábát, különben meghal kegyelmed – mondta a felcser,
miután megvizsgálta Raimundot, és éjszakára tábort ütöttek.
Christian, aki Raimund mellett térdelt, összerezzent. Nem sok esetről tudott,
amikor valaki túlélte a lába amputációját. De még ha túl is éli: egy lovag fél karral
még képes küzdeni, és megtaníthatja az apródjának a fegyverhasználatot. De a bal
lába nélkül lóra sem tud ülni. Haszontalan nyomorékként éli majd le az életét.
A felcser hanyagul megtörölte a kezét véres kötényében.
– Tiszta munkát végzek, meg fog lepődni, milyen gyorsan kész lesz. Hozom a
szerszámaimat – mondta, majd elment.
Raimund remegett. Lázas tekintete egy pillanatra kitisztult.
– Ne engedd! A barátságunkra kérlek – mondta Christiannak, és olyan erősen
megszorította a kezét, hogy az csak nehezen tudta megőrizni az önuralmát.
Gero és Richard próbáltak a lelkére beszélni, de Raimund egy intéssel
elhallgattatta őket.
– És Elisabeth? Megígértem neki, hogy épségben hazaviszlek! – emlékeztette őt
szomorúan Christian.
– Nem élheti le egy nyomorékkal az életét. Eltartani sem tudnám. Gondoskodj
róla. Ez minden, amit kérek tőled. És tartsd távol tőlem ezt a mészárost!
– Egészen biztos vagy benne?
– Igen.
Christian elgondolkodott. Már nem voltak messze a falujától. Ha Raimundot két
ló között egy hordágyon szállítják, háromnapi lovaglással odaérhetnek. Ez
azonban a barátja számára kínokkal teli út lesz. Azt sem tudhatták, hogy Raimund
életben marad-e még három napig, ha a láza tovább emelkedik, és a lába
elüszkösödik.
Az alapján, amit a lovag Marthe tudományából látott, szinte feltétlenül bízott a
lány hozzáértésében. Vajon meg tudja menteni Raimund életét, feltéve hogy a
barátja élve eléri a falut? És mi lesz, ha ő sem lát más lehetőséget, mint levágni
Raimund lábát?
Biztosan nem tenné meg?
Egy pillanatra megjelent előtte a kép: Marthe véres kötényben, csontfűrésszel áll
a barátja lábánál. A lovag megrázta a fejét, hogy elűzze ezt a rémképet. A lány
gyógyító volt, nem felcser. Másrészt viszont nagyon jól emlékezett még rá, milyen
határozottan húzta helyre a lány Karl lábát. Marthe erősebb volt, mint amilyennek
látszott.
– Egészen biztos vagy a dolgodban? – kérdezte meg Christian még egyszer.
Raimund bólintott.
– Rendben. Ha kész vagy csekély reménység miatt továbbra is elviselni a
fájdalmat, akkor figyelj rám.
Miután a beteg beleegyezett Christian tervébe, a lovag Otto elé járult, hogy
engedélyt kérjen rá, hogy Lukasszal és Raimunddal elhagyja a csapatot. Ezalatt
Gero és Richard Raimund mellett maradtak, hogy távol tartsák tőle a felcsert, ha
megérkezik a fűrészekkel és érfogókkal.
 Az esküvő
Amikor Marthénak először jött meg a havi vérzése, döntést hozott. Már elég
sokat töprengett a dolgon.
Megvárta, míg Griseldis egyedül maradt, összeszedte a bátorságát, és odalépett
hozzá.
– Ha Wiprecht még akarja, akkor beleegyezem a házasságba. Griseldis
meglepetten nézett fel. Majd leplezetlen rosszindulat jelent meg az arcán.
– Nézzenek csak oda. Most már elég jónak tartod? Mert fattyút szülsz végül?
Marthe elfojtotta a dühét.
– Nem. De megértettem, hogy egy fiatal lánynak férjre és védelmezőre van
szüksége – mondta erőltetett nyugalommal.
Griseldis elégedett volt ezzel a válasszal.
De nem akarta megkönnyíteni a lány dolgát.
– Erről Hildebrand és Wiprecht fog dönteni – mondta összehúzott szemmel. –
Be kell majd vallanod, hogy már nem vagy szűz. És látni akarom a véres
kendőidet, hogy teljes bizonyossággal mondhassam Wiprechtnek, hogy nem fogsz
kakukktojást rakni a fészkébe.
– Ha már nem kellek Wiprechtnek, akkor majd a szomszéd faluba megyek férjet
keresni – válaszolta Marthe hevesebben, mint akarta. – Azok biztosan nem ilyen
válogatósak.
Pár nappal azelőtt Martin, Kuno és Bertram a szokásos felfedezőútjaik egyikén
telepesek nemrég érkezett csoportjával találkoztak a közelben, amely csak
férfiakból állt. Mivel azonban a vezetőjük ragaszkodott hozzá, hogy az embereinek
semmi dolga ne legyen Christiansdorf lakóival, nem barátkoztak tovább az
újonnan érkezettekkel. Csak Bartholomäus pátert nem lehetett visszatartani attól,
hogy felkeresse a szomszédokat, és gondoskodjon lelki üdvösségükről.
Griseldis megvetően válaszolt:
– Eljön még az idő, hogy átengedünk téged nekik!
Marthe ebből már tudta, hogy a dolog eldőlt. A falu rangidős gazdájának
felesége nem bánta volna, ha egy megbecstelenített lányon túladnak. De nem
tudott és nem akart lemondani arról, hogy legyen egy gyógyítójuk a faluban.
– Beszélek Hildebranddal és Wiprechttel. – Griseldis Marthe kezébe nyomta a
kanalat, hogy kevergesse az üstben a kását, majd fontoskodó arccal elsietett.
Amikor a közelgő esküvő híre terjedni kezdett a telepesek között, Marthe
elrejtőzött az erdőben a jókívánságok, valamint Martin és Karl várható
dühkitörései elől.
Emma azonban megtalálta a rejtekhelyét.
– Miért csinálod ezt? – motyogta, és magához ölelte a barátnőjét. – Halálodig
boldogtalan leszel.
Marthe éppen ettől a beszélgetéstől félt, és ezért nem avatta be Emmát a
gondjaiba, amikor éjszakákon át töprengett.
– Az ember nem azért házasodik meg, hogy boldog legyen – mondta a lány
mogorván. – Amit te és Jonas éreztek egymás iránt, az kivételes. Johannes páter
egyenesen bűnnek tartotta, ha a házastársak ennyire szeretik egymást.
Kibontakozott Emma öleléséből, és egy lépést hátrált.
– A világ nem olyan, hogy egy lány az apja vagy a férje felügyelete nélkül
maradhatna. Főleg nem egy olyan lány, amilyen én vagyok. Nincs más
lehetőségem.
– Nem választhattál volna legalább egy fiatalabb legényt? – kérdezte Emma. –
Valakit, akibe idővel beleszerethetnél? Látod, Karl és Martin mennyire
bolondulnak érted.
Marthe Martin heves csókjaira gondolt, követelőző durvaságára, majd ezeket a
képeket elnyomták a Randolf és társai brutalitásának emlékei. Még mindig fájt a
teste a sérülésektől, amelyeket ezek a férfiak okoztak neki. Nem tehetett ellene,
egész testében reszketni kezdett.
– Nem tudnám elviselni – mondta végül halkan.
Emma megértette. Újra magához ölelte a lányt.
– Wiprecht is élni akar majd a jogaival – mondta Emma ugyanolyan halkan.
De nem olyan gyakran és nem olyan durván, gondolta Marthe.
– Megígértem a haldokló Wilhelmának, hogy vigyázni fogok a lányaira.
A legfőbb okot azonban Marthe elhallgatta, mert összeszorult a torka a
gondolatra. Feleségként biztosan nem kell többé Meissenbe utaznia, és találkoznia
Randolffal. Christian nem tudhatja meg, mi történt. Soha.
Mivel senki sem tudta, Christian mikor érkezik vissza, Hildebrand és
Bartholomäus páter az esküvőt Szent Margit napjára tűzték ki, ő volt a termények
védőszentje, és a telepesek nagyon bíztak a segítségében.
Bűnbánó Magdolna ünnepnapja két nappal később sokkal megfelelőbb lenne,
gondolta Marthe keserűen. Összeszorult a szíve, amikor arra gondolt, hogy
Christian és Lukas menyasszonyként látják őt viszont, sőt, mint Emma esetében,
Christian lesz az, aki átadja őt jövendőbeli férjének.
Griseldis nem hagyott ki egyetlen alkalmat sem, hogy közölje a lánnyal, milyen
nagyvonalú Wiprecht, hogy feleségül veszi őt, pedig már nem is szűz, és semmit
sem visz a házasságba. Marthe ilyenkor az ajkába harapott, és hallgatott.
Hogy mégse a rongyos ruhájában kelljen megjelennie az esküvőn, a mindenórás
Bertha rendbe hozta Marthe kék ruháját, amelyet Hedwig ajándékozott a lánynak.
Bertha festetlen fonállal kijavította a nagy szakadást a ruhán, amelyet Randolf
kése okozott, így az úgy nézett ki, mint egy szerényebb hímzés.
Marthe próbálta elhessegetni a gondolatot, hogy mi történt akkor, amikor
utoljára viselte ezt a ruhát.
Most el tudom viselni, mondogatta magának. Most én választottam. Wiprecht
öreg ugyan, de nem rossz ember, csak egy elkeseredett özvegy, aki még mindig
Wilhelmát gyászolja, és nem tudja, hogyan nevelje fel a lányait.
Az esküvő előtti éjjelen Marthénak felkavaró álma volt. Egy darab földet ásott
körül, Ludmillus ott állt mellette, és figyelte őt. A lányt egyszerre kimondhatatlan
szomorúság fogta el, hogy soha nem ismeri meg a szerelmet, és soha nem lesz
boldog. Álmában sírni kezdett, és megértette, hogy a saját sírját ássa, amely már
egy könyök mély volt. De aztán Ludmillus a hárfáján lágy, fülbemászó dallamot
kezdett játszani.
Marthe reggel furcsamód megvigasztalódva ébredt, pedig aznap volt az esküvője
napja.
Sápadtan és némán, gesztenyebarna hajában mezei virágokból kötött koszorúval
ült a hosszú asztalnál, amelyet a telepesek a patak partján állítottak fel.
A falu első esküvőjére Griseldis és Grete mindent felajánlottak, amit csak
lehetett. A falu lakói lakmároztak, és vaskos tréfákat eszeltek ki, amelyeket a
jegyeseknek el kellett viselniük.
Egyre közeledett a pillanat, amikor Wiprecht majd feláll, és int Marthénak, hogy
kövesse őt. Azonban a férfinak, úgy tűnt, nem sietős a dolog. Ugyanolyan zavarban
volt, mint a menyasszony. Lopva olykor a lányra sandított, majd gyorsan újra
teletöltötte a poharát.
Wiprecht már jócskán ivott a sörből, Marthe alig evett és ivott valamicskét.
Milyen más az én esküvőm, mint Emmáé. De az én döntésem volt, gondolta.
Végül Wiprecht imbolyogva felállt, mondott néhány köszönő szót Bartholomäus
páternek, majd felhúzta Marthét a fatörzsekből összeácsolt padról. Amikor a lány
visszapillantott, látta, hogy Karl tanácstalanul mered utána.
A páter előrement, hogy szentelt vízzel beszentelje a házaspár ágyát. Az áldás
után a páter és a többi esküvői vendég kiment, és tovább ünnepeltek.
Wiprecht zavarodottan megköszörülte a torkát.
– Vedd le a ruhádat, és feküdj le – mondta végül, és a nadrágjával kezdett
bíbelődni. A lány engedelmeskedett.
 A lány mereven feküdt alsóruhában a szalmán, és megpróbálta elnyomni az
emlékeit Randolfról. A kábító ital, amelyet titokban megivott, úgy tűnt, nem
fejtette ki a hatását.
A férje ügyetlenül ráfeküdt, széttolta a lábait, majd remegő kézzel a lány mellét
és combját simogatta, és az ujjaival a lány testébe hatolt.
Az éles fajdalom felidézte a lányban a négy lovag szörnyű durvaságát, és Marthe
összerezzent. Olyan gyűlölettel teli pillantással nézett Wiprechtre, hogy a férfi
azonnal hátrahőkölt.
– Te szajha! Meg ne próbálj megbabonázni! – üvöltötte a férj az első ijedség
után, és pofon ütötte a lányt.
Wiprecht magánkívül volt a félelemtől, megragadta a lány karját, és rázni
kezdte.
– Nem akarok egy boszorkány mellett feküdni! Nem akarok egy boszorkány
mellett feküdni! Azonnal mondj el három miatyánkot, gyerünk! Hadd lássam,
hogy tudod-e.
Marthe elkábult az ütéstől. Ajkáról vér csöpögött az alsóruhájára. Csak ennek a
látványától tért újra magához. Kézfejével letörölte a száját, miközben félelme egyre
nőtt – nem Wiprecht haragjától vagy kéjvágyától félt, hanem attól, hogy a férfi
vonakodik majd elismerni a házasságot. Akkor minden hiába volt.
– Három miatyánkot! – követelte Wiprecht, aki jobb keze mutatóujját és
kisujját keresztbe tette, védekezésképp a gonosz ellen.
Marthe lassan elmondta a három miatyánkot, ügyelve rá, hogy ne hibázzon.
Wiprecht ettől valamelyest megnyugodott.
– Most pedig maradj csendben, és csukd be a szemed – mormolta a férfi, és
visszanyomta a lányt a szalma közé. Marthe az ajkába harapott, és minden erejét
összeszedte, hogy elviselje az elkerülhetetlent.
Wiprecht csendben és izzadva matatott a lány testén. Sokáig tartott, amíg a
hímvesszője elég merev lett hozzá, hogy behatolhasson a lányba.
Pár lökés után már vége is volt. A férfi nyögve legördült róla.
– Minden rendben lesz – mormolta, magára húzott egy báránybőrt, és pár
pillanat múlva már horkolt is.
Másnap reggel a többiek sokatmondó pillantásokkal méregették Marthét. Bal
szeme még be volt dagadva Wiprecht ütésétől, arca valószínűleg már kék-zöld volt.
– Majd megtanulod az engedelmességet – sziszegte Griseldis leplezetlen
elégedettséggel.
Amikor Karl meglátta a lányt, dühös kiáltással az apjának rontott.
– Te gazember! Te átkozott gazember! Mit csináltál vele?!
 Három férfinak kellett lefognia Karlt, hogy megakadályozzák, hogy megüsse az
apját. Karl tombolt és üvöltött, míg Hildebrand erősen pofon nem vágta.
– Mutass tiszteletet az apád iránt! – kiáltott rá a fiúra. – Hogy mi lesz a
büntetésed ezért a viselkedésért, arról még beszélünk.
Marthe távol tartotta magát mindettől. Senkivel sem akart beszélni. Némán enni
adott Johannának és Marie-nak, akik ijedten néztek új anyjukra, majd a patakhoz
ment, hogy lehűtse megdagadt arcát.
Wiprecht sem aznap, sem a későbbi estéken nem közeledett a lányhoz. Nappal
félénken és bánatosan figyelte Marthét, éjjelente pedig békén hagyta.
Hildebrand büntetésből Karlnak adta a legkeményebb és legkellemetlenebb
munkákat. A fiú morogva teljesítette azokat, miközben szemmel tartotta az apját,
ha az akár csak tíz lépésre megközelítette Marthét.
A lány azonban egy dologban tévedett. Bár férjhez ment, Martin továbbra is
leselkedett utána. Alig két nappal az esküvő után a fiú azon a helyen várt rá az
erdőben, ahol Marthe gyakran szedett bogyókat és ritka gyökereket. Először észre
sem vette, de aztán hirtelen úgy érezte, hogy valaki figyeli. Amikor megfordult, ott
állt előtte Martin keresztbe font karral, egy fának támaszkodva.
A fiú szándékos lassúsággal lépett felé.
– Na, te hűséges feleség, hogy teszik a házasélet? – kérdezte hanyagul.
– Semmi közöd hozzá. Hagyj békén, dolgom van!
– Még mindig olyan tartózkodó vagy, mint egy szűz lány. Pedig már nem vagy
az!
Martin gyorsan mellette termett, és megragadta a karját.
– Ne tettesd magad! Senki sem fogja megtudni. Megmutatom, mire képes egy
erős, fiatal legény.
Martin magához rántotta, és megpróbálta megcsókolni a lányt. Marthe erősen a
fiú térdébe rúgott, így Martin szorítása egy pillanatra lazább lett.
– Az szörnyű bűn lenne! – kiáltotta a lány.
– Ah, bűn. Majd meggyónom, és elmondok három üdvözlégyet. Te viszont
pokolra kerülsz, mert Éva óta a nők azok, akiktől minden bűn és rossz származik…
Na, gyere már…
Még mielőtt újra magához húzhatta volna a lányt, Marthe Martinnak szegezte a
kis kését, amelyekkel a gyógynövényeket vágta le.
– Ne gyere közelebb!
Martin felnevetett.
– És ha mégis? Akkor mit csinálsz? – Kinyújtotta a kezét, hogy kitekerje a lány
kezéből a kést, miközben Marthe egy lépést hátrált.
 A következő pillanatban valami Martin koponyájának ütődött.
– Majd én megmutatom neked, szégyentelen gazember!
Grete állt ott egy husánggal a kezében, és szitkokkal halmozta el a legidősebb
fiát.
– Hát azért neveltelek fel, hogy ilyen szégyent hozz rám? –rikácsolta, és
lábujjhegyre állt, hogy kupán vágja a fiát. – Ha még egyszer rajtakaplak, elzavarlak
a háztól!
Martin megszeppenten behúzta a nyakát.
– Igen, anyám.
– Kérj bocsánatot.
– Sajnálom…
– Most pedig tűnj innen, te naplopó, el kell látni az állatokat. Arra fordítsd a
felesleges energiádat!
Miközben Martin lehajtott fejjel elkullogott, Grete felemelte Marthe kosarát.
– Gyere, lányom, visszamegyünk a faluba.
 Szerencsétlen hazatérés
Christian megkönnyebbülten felsóhajtott, amikor a falu látótávolságba került.
Aztán ugyanabból az irányból egy velőtrázó női sikoltást hallott.
Odadobta Lukasnak a két ló gyeplőjét, amelyek közé az öntudatlanul fekvő
Raimund hordágyát rögzítették. A lovag még odakiáltott az apródjának, hogy ott
várjon rá, majd elviharzott Drago hátán.
A falu lakóinak tátva maradt a szájuk az ijedségtől, amikor uruk kivont karddal
bevágtatott a faluba.
Beletelt egy pillanatba, mire Christian megszabadult a sok csalóka képtől, hogy
mi minden rossz történhetett. De a falu nyugodt volt. Csak a közös szállás előtt
gyűlt össze egy csoport, akik, amikor meglátták, letérdeltek, és ragyogó arccal
üdvözölték.
– Mi volt ez a sikoltás? – kérdezte Christian még mindig nyugtalanul.
– Bertha – magyarázta Hildebrand feldúltan. – Jön a gyerek.
Christian mélyet lélegzett. Az utóbbi napok aggodalma Raimund rosszabbodó
állapota miatt maradék bizodalmát is felőrölte.
A faluban azonban, úgy tűnt, minden rendben van. A lovag körülnézett, és
meglepetésére azt vette észre, hogy egy földdarabon, amely kétteleknyi helyet
foglalt el a falu közepén, megkezdték az első ház építését. A vetés már szárba
szökött, és a réten két borjú álldogált, a dombon pedig nagy halomban feküdtek a
templomépítéshez kivágott hosszú fatörzsek.
Jonas követte a lovag pillantását, és szélesen elmosolyodott.
– Gondoltuk, mire visszajön kegyelmed a hadjáratból, kicsit kényelmesebbé
tesszük az életet – mondta Jonas. – Olyan jól haladtunk a munkával, hogy
elhatároztuk, hogy először a kegyelmed házát építjük fel. Remélem, tetszik.
Christian egy pillanatra elképedt és meghatódott.
– Szívből köszönöm!
Megdörzsölte fáradt arcát, amely a borosta és a szeme alatti ráncok miatt
rémisztőén öregnek tűnt.
– Két okból is kapóra jön a dolog. Súlyos sebesültet hoztam magammal.
A kovács megrémült.
– Csak nem Lukas, az apród? Történt valami a fiatalúrral?
– Nem, ő jól van. Otto kíséretéből sérült meg egy lovag a harcban, aki jó
barátom, és Marthe segítségére van szüksége. Lukas és ő nem messze innen
várnak, azonnal elmegyek értük.
 Christian megfordította a lovát, de abban a pillanatban újabb sikoltás hallatszott
a szállásról. A lovag megállt, és a homlokát ráncolta.
– Hogy van Bertha? Túléli?
– Isten a megmondhatója. Marthe mellette van. Az asszonyok azt mondják,
nemsokára elérkezik a szülés ideje.
Amikor Christian Lukasszal és Raimunddal visszatért a faluba, a sebesültet
óvatosan lefektették az új ház elé, amely kétszer akkora volt, mint egy parasztlak.
Lukas kicsapta legelni a lovakat a közelben, és a beteg mellett maradt. Christian
visszament a közös szállásra, amely előtt Guntram még mindig ott állt néhány
asszonnyal, és a leendő apa vállára tette a kezét.
– Mi a helyzet?
Guntram arca szürke volt, és tanácstalanul széttárta a karját. Bentről újra
szívettépő sikoly hallatszott, majd halk nyöszörgés. Griseldis befutott, majd
boldogságtól ragyogó arccal jött ki.
– Fiú!
A várakozók ujjongva felkiáltottak.
– Istennek legyen hála! Isten áldása van új otthonunkon – mondta valaki.
– És Bertha? – kérdezte félénken Guntram.
Griseldis bátorítóan bólintott felé.
– Jól van. Várj egy pillanatot, mindjárt bemehetsz hozzá!
Guntram eltakarta az arcát, hogy elrejtse a megkönnyebbülés könnyeit. Az
asszonyok gratuláltak az egészséges fiúhoz, az odasiető férfiak pedig
megveregették az újdonsült apa vállát.
Nem sokkal később kijött Marthe is, karján egy apró, sírdogáló, kendőkbe
burkolt csecsemővel.
– Christiansdorf első gyermeke. Egészséges és eleven. Úgy gondoltam,
mindannyian látni akarjátok! – kiáltotta a lány az ajtóból kimerülten, de
boldogan.
Azután észrevette Christiant. Egy pillanatra úgy érezte, megáll a szíve. De hamar
összeszedte magát, és a lovaghoz lépett az újszülöttel.
– Megáldja a gyermeket, uram?
Christian próbálta nem észrevenni a lány arcán a halványodó, de még tisztán
kivehető ütésnyomokat. Erről majd később beszélnek.
– Természetesen. Grete verjen csapra egy hordó sört. – Odaadott Guntramnak
egy pénzérmét, amelyet Magdeburgban nyert kockán. – Vedd el, keresztelési
ajándék a fiadnak.
 – Köszönöm, uram! Megengedi, hogy a kegyelmed nevét adjuk neki? Mégiscsak
ő az első, aki a falujában született.
Christian örömmel beleegyezett.
Aztán odaszólt Marthénak, aki vissza akart menni az újszülöttel Berthához.
– Egyedül hagyhatod már Berthát? Sürgősen szükségem van rád. Egy halálos
beteget hoztam magammal.
A lány megrémült, és arcán ugyanaz a kérdés jelent meg, amelyet Jonas is
feltett.
– Raimund az.
– Azonnal jövök, uram. Majd a többi asszony gondoskodik Bertháról.
A lány bevitte a csecsemőt a szállásra; Christian pedig előresietett, hogy
megnézze, hogy van Raimund.
Útközben Wiprecht lépett oda hozzá.
– Én is az áldását kérem, uram.
– Megkaptad. Miért kéred?
– Megnősült! – kiáltotta közbe Griseldis.
– Gratulálok – mondta meglepetten Christian. – Ki a szerencsés?
– Marthe.
Christian megtorpant, és hitetlenkedve nézett rá. Istenem, add, hogy ne legyen
igaz, ez volt minden, amire gondolni tudott. Azonban Wiprecht zavart, de büszke
arca elárulta, hogy ez nem tréfa.
Christian szíve jéghideg lett.
Nehezen fogta vissza a haragját.
– Nem úgy döntöttem, hogy még várhat az esküvő? – kiáltotta olyan nyersen,
hogy Wiprecht összehúzta magát. A falu lakói még soha nem látták ilyen dühösnek
a lovagot.
– Így volt, uram. Marthe azonban meggondolta magát, végül már alig várta,
hogy férjhez mehessen – válaszolta Griseldis Wiprecht helyett. – Egy ilyen fiatal
lánynak férjre van szüksége, aki vigyáz rá, és illemre tanítja.
Igen, gondolta dühösen Christian. Ez a te műved. Nem hagytad békén, míg
állandó felügyelet alá nem került. Túl titokzatos neked a lány, és a többieknek is.
Tudnom kellett volna, vádolta magát a lovag. A világ nem tűr el egy fiatal lányt,
akinek saját gondolatai vannak, és azokat még ki is mondja, ahelyett hogy
hallgatna, ahogyan az illik. Még Hedwig sem engedheti ezt meg magának kockázat
nélkül – egy nincstelen, árva leány pedig főleg nem.
 Durván megragadta Wiprecht karját.
– Jól bánsz majd a lánnyal, megértetted? Ne gondold, hogy nem vettem észre az
arcán az ütések nyomait. Ha csak egy haja szála meggörbül, azt kívánod majd,
bárcsak meg se születtél volna!
Miközben Wiprecht összezavarodva és ijedten nézett a lovag után, Christian
odarohant, ahol Raimund feküdt.
Némán letérdelt, kisimította a lázas beteg arcából az izzadt haját, és azon
gondolkodott, hogy egy nap alatt elveszítheti-e azt a két embert, akik a
legfontosabbak voltak neki.
Marthe leöblítette a patak jéghideg vizével az arcát és a karjait, majd Christian
házához igyekezett, amely előtt a lovag és apródja ültek egy földön fekvő ember
mellett.
A lány közelebb lépve megijedt Raimund állapotától. Alig ismert rá a fiatal
lovagra. Arca beesett volt, és láztól égett.
Még mielőtt Marthe bármit kérdezhetett volna, Christian szótlanul félrehúzta a
takarót, és megmutatta a lánynak Raimund megdagadt, sebes lábát; a sérülést már
fekete csík vette körül. Christian kétségbeesetten nézett Marthéra, hátha le tudja
olvasni az arcáról, mik a barátja túlélési esélyei.
Marthe csak nehezen tudta megőrizni a nyugalmát. Milyen jó lenne, ha itt lenne
Fine vagy Josefa!
A lány mély lélegzetet vett, majd akadozva beszélni kezdett.
– Raimund maradjon itt kint sötétedésig – mondta végül a lány, és elmeséltette,
hogy mi is történt.
– Ha Raimund nem akarja, akkor nem vágom le a lábát – mondta Marthe végül
elgondolkodva.
A lovag meglepetten felnézett.
– Csináltál már ilyesmit?
– Még nem, uram. Kétszer amputáltam egy-egy ujjat, és egyszer láttam,
ahogyan egy kezet amputálnak – válaszolta a lány. – De megtettem volna, ha ez
lenne az egyetlen lehetőség, hogy megmentsük. Nem tudom, sikerül-e másképpen.
Segítségre lesz szükségem.
– Megteszünk mindent, amit csak lehet – válaszolta azonnal Christian.
Grete habozva közelebb lépett.
– Nem akarjátok bevinni a házba? Bent tűz is ég. Bartholomäus páter már a
tűzhelyet is megáldotta.
Marthe így válaszolt:
– A lehető legtöbb fényre lesz szükségem. Melegíts vizet.
 Grete bólintott, majd eltűnt a házban.
Marthe megfogta a beteg forró homlokát, és kitapintotta a pulzusát. A lány szíve
erősen dobogott. A seb fölé hajolt, és óvatosan kitapogatta a helyeket, amelyek
gennyesedni kezdtek.
A lány újra mélyet lélegzett, és Christianra nézett. Egy pillanatra félretette a
kétségbeesését és elfogódottságát. Most minden erejére szüksége volt a beteg
miatt.
– Csökkentenem kell a lázát, ki kell vágnom a sebet, és meg kell tisztítanom,
talán ki is kell égetnem. Valakinek segítenie kell tartani Raimundot.
A lány felnézett, és halkan annyit tett hozzá:
– Mindenesetre… ha Raimund magához tér… hívassa Bartholomäus pátert.
Lukas felállt.
– Mire van szükséged először? A vízre vagy a páterre?
–Vízre. Sok friss vízre a patakból.
Mialatt Lukas vödröt keresett, Marthe Christianhoz fordult:
– Fogja a kezét, uram! Ha nincs is eszméleténél, fogja a kezét, és beszéljen
hozzá. – A lány habozni látszott. – Az az érzésem, hogy a lelke el akarja hagyni a
testét. Itt kell tartania őt.
Amikor leszállt az alkonyat, Marthe kimerülten megpihent, és kinyújtóztatta
fájó hátát.
A beteg homlokára, alkarjára és az ép lábára folyamatosan nedves kendőket
rakott, hogy csillapítsa a lázát. Forró vasfűborogatásokkal felfakasztotta a gennyes
keléseket, majd kitisztította a sebet, és a beteg ajkát újra és újra benedvesítette.
Közben megérkezett Bartholomäus is. A páter letette az utolsó kenethez
szükséges kellékeket, és gondosan megszemlélte a beteg lábát.
Marthe felnézett.
– Mit tettek volna még atyám kolostorában a gyógyító szerzetesek? – kérdezte a
lány, és félretolt egy izzadt hajtincset az arcából, amely kikandikált kendője alól.
Férjes asszonyként kellett viselnie.
– Természetesen imádkoztak volna.
A páter leguggolt mellé, és röviden megvizsgálta a beteget.
– Csillapítani kell a lázat, és ki kell tisztítani a sebet. Ezt már megtetted. A többi
Isten kezében van. Bár…
Bartholomäus elgondolkodva megvakarta a fejét, és a seb fekete széleire
mutatott. – Ezt itt ki kell vágnod és ki kell égetned. Különben nem éli túl.
Marthe aggodalmasan bólintott.
 – Amiatt aggódom, páter, hogy még nem tért magához. Innia kellene. Így
azonban semmit sem tudok adni neki.
A lány felállt, majd Christian és Lukas felé fordult.
– Vigyük be a házba.
A lovag és apródja óvatosan felemelték a beteget, és a tűzhely mellett lefektették
egy szőrmére.
– Készítettem ennivalót – mondta Grete, aki egész idő alatt bent serénykedett. A
házban hagymával és majoránnával fűszerezett leves illata terjengett. Grete kérdés
nélkül mert a fatálakba, és a durván ácsolt faasztalra tette őket.
– Egyszerűen csak hagyjuk itt feküdni? – kérdezte Christian Marthét.
A lány bólintott.
– Pillanatnyilag igen. – Hirtelen Marthe is éhséget érzett. Ahhoz, ami most
következik, sok erőre lesz szüksége.
Bartholomäus elmondott egy imát Raimund gyógyulásáért. Utána gyorsan
kikanalazták a levesüket, és ettek a kenyérből, amelyet Grete adott nekik.
Christian körülnézett, mintha csak most venné észre, hogy hol van.
– Sokat fáradoztatok a házzal – mondta Gretének. – Nagy meglepetést
szereztetek.
Grete ragyogott a boldogságtól.
– Ugye? Guntram még egy ágyat is készített kegyelmed számára. Nem illik, hogy
továbbra is a földön aludjon, mint mi. Mielőtt asszonyt hoz a házhoz, Guntram
még mintákat is farag majd a gerendákba. Már kivágta a fát a zsindelyhez, de még
meg kell száradnia. Ezért gyeptéglát használtunk.
Az öregasszony mély lélegzetet vett, majd halkan folytatta:
– Félni kezdtünk, hogy nem tér vissza hozzánk, uram. Kegyelmed is járhatott
volna úgy, mint szegény barátja. Vagy még rosszabbul. Azt gondoltuk: ha házat
építünk kegyelmednek, akkor biztosan visszatér.
Grete inkább elhallgatta, hogy Hildebrand azért is egyezett bele azonnal a
javaslatba, hogy megnyugtassa a lelkiismeretét, mert Marthe esküvőjéhez ki kellett
volna kérnie a lovag engedélyét, még akkor is, ha a lány nem volt jobbágy.
Gretének az volt az érzése, hogy ez az esküvő még bajt hoz majd – nem csak azért,
mert örült volna, ha a lány az ő menye lesz, bár még mindig fel volt háborodva
Martin viselkedése miatt.
Marthe is boldogtalan házasságára gondolt. Lesütött szemhéja alól Christianra
pillantott. Vajon mit tudott meg eddig? Tudott már az esküvőről? És Randolf
támadásáról?
A lány lenyelte az utolsó falatot, majd felállt.
 – Segít nekem a seb kiégetésénél, páter? – kérdezte a lány Bartholomäust, aki
bólintott.
– Azonnal jövök. Elmegyek a kovácshoz, és gyorsan megnézem Berthát is.
Marthe megkérte Jonást, hogy a kis kését élesítse meg és forrósítsa fel.
Bertha és az újszülött jól voltak. Mindketten békésen aludtak, nem volt jele
láznak vagy hirtelen vérzésnek.
– Ha valami baj van, azonnal gyere hozzám – mondta Marthe Johannának, aki
komolyan bólintott.
– Hogy van az idegen lovag, anyám? – tudakolta Marie. – Meg tudod
gyógyítani?
Marthe megsimogatta a kislány fejét.
– Nem tudom. Nagyon beteg. Mondd meg apádnak, hogy sokáig ott kell
maradnom. Most pedig aludjatok szépen, te is, Johanna.
– És Karl! – tette hozzá a kicsi fontoskodó arccal.
– És Karl is.
Marthe megkönnyebbülten láttam, hogy Bartholomäus közben feltűrte a
csuhája ujját. Letérdeltek a beteg mellé, és rövid megbeszélést tartottak.
– Én vágok, atyám pedig éget?
Bartholomäus bólintott.
– A szerzetesek általában nem vághatnak bele a húsba, és kerülniük kell a vért.
De meg kell erősítenünk a lovag testét a gonosz támadásai ellen. Sokszor kellett
ilyesmit tennem, mielőtt elhatároztam, hogy kolostorba vonulok.
Vajon mikor lehetett ez? – kérdezte magában csodálkozva Marthe. Johannes
páter soha nem tett volna ilyet. Ő abban látta legfőbb kötelességét, hogy beleoltsa
az emberekbe a félelmet az örök kárhozattól. Soha nem segített volna Finének,
hogy meggyógyítson valakit. Mindig is bizalmatlanul szemlélte az idős asszonyt.
Odaintették magukhoz Christiant és Lukast.
– Üljenek rá, és fogják le. Elképzelhető, hogy a fajdalomtól magához tér –
magyarázta Marthe.
Bartholomäus feláldozott egy értékes viaszgyertyát, hogy Grete jól
megvilágíthassa a sebet.
Marthe kése még meleg volt a kovácsműhely tüzétől, és a lány biztos kézzel
fogta. Bartholomäus páterrel elmondtak egy imát, majd a lány mély levegőt vett,
és gyors és mély vágásokkal eltávolította az üszkös húst. A páter azonnal
ráhelyezett egy izzó kést a vérző sebre. Hangos sziszegés hallatszott, a szobában az
égett hús átható szaga érződött. A beteg halkan felnyögött, szemhéja megrebbent,
de nem ébredt fel.
 Marthe aggódott emiatt. Óvatosan rátette a sebre az előkészített
vászonkötéseket, majd felállt.
– Köszönöm, atyám – mondta Bartholomäus páternek, aki szintén aggodalmas
arcot vágott. – Most már nem tehetünk mást, mint hogy várunk, és imádkozunk,
hogy éjjel csillapodjon a láza. Mellette maradok.
– A férjed nem vár rád? – kérdezte Christian.
Lukas megfordult, és tátott szájjal nézett először a lovagra, majd a lányra.
Tehát tudja, gondolta Marthe, és lehajtotta a fejét, hogy elrejtse a szemébe gyűlő
könnyeket.
– Üzentem neki, uram, hogy itt kell virrasztanom a beteg mellett – mondta a
lány, azzal megragadott egy üres vödröt, és kiment.
A házból Lukas felháborodott hangja hallatszott, azután Marthe sietős lépteket
hallott maga mögött. Nem fordult hátra.
Nem sokkal a patak előtt Lukas utolérte, és maga felé fordította a lányt.
– Miért tetted ezt? – kérdezte a fiú tanácstalanul.
Milyen bolond volt, micsoda reménytelen álmodozó!
Hetekig arról ábrándozott, hogy Otto és Hedwig bőkezűen megjutalmazzák a
lányt, ő pedig egyszer majd hazaviheti, miközben Marthe már régen ennek az
esetlen öregembernek a felesége!
Lukas rosszul lett, ha arra gondolt, hogy Wiprecht érdes, köszvényes kezével
Marthe kislányos testén csillapítja a vágyát.
– Egy lánynak védelemre van szüksége, fiatalúr. Különösen, ha sem apja, sem
pedig testvérei nincsenek – mondta Marthe lehajtott fejjel.
– De Christian és én megvédünk téged! – kiáltotta az apród.
Miközben hónapokig távol vannak? Mit tudnak kegyelmedék erről? – szeretett
volna Marthe felkiáltani. De nem illett volna hozzá az ilyen viselkedés. Ajkába
harapott és pislogott, hogy elfojtsa a könnyeit, de nem járt sikerrel.
– Engedelmével, fiatalúr, vizet kell hoznom – motyogta, és lefutott a patakhoz.
Christian elutasította a javaslatot, hogy lefeküdjön aludni, mert Marthéval
felváltva akart virrasztani barátja mellett. Újra és újra benedvesítették Raimund
láztól cserepes ajkait, hűsítették vörös szemhéját és forró homlokát.
Késő éjjel csökkenni kezdett Raimund láza, teste jéghideg lett. Marthe több
takarót is terített a betegre, lábához pedig felforrósított követ helyezett. Utána a
lány maga is rövid álomba zuhant, kimerülten a beteg ápolásától és az előző
éjszakai szüléstől.
A lány nyögve riadt fel egy rémálomból, és zavartan körülnézett.
 Christian megfogta Marthe kezét, és részvéttel nézett rá. Gyengéden
megsimogatta a karját, és nyugtató szavakat suttogott.
– Csak rosszat álmodtál.
A gyengéd érintés zavarba ejtette a lányt. De hamar összeszedte magát, és
ijedten elhúzta a kezét.
Christian a vizeskancsóhoz ment, hogy elrejtse az arcát. Amikor egy pohár vizet
nyújtott át a lánynak, már újra összeszedte magát.
– Jó, hogy felébredtél. Azt hiszem, Raimund újra belázasodott.
Újra hideg borogatást tettek rá.
Hajnalra végre a beteg nyugodtabban lélegzett, bár a pulzusa még mindig
gyenge és szabálytalan volt. A seb rendben volt, nem látszott jele gyulladásnak. De
arra sem utalt semmi, hogy Raimund magához térne. A takarók és a tűz közelsége
ellenére bőre hideg és fakó volt.
Marthe elgondolkodva nézte a beteget. Raimund alig emlékeztetett arra vidám
lovagra, aki Otto lakomáján átkarolta fiatal feleségét.
– Raimund és a felesége… Milyen a kapcsolatuk? – kérdezte a lány alsó ajkát
harapdálva Christiantól.
A lovag zavartan felpillantott.
– Úgy értem: jelent neki valamit az asszony? És Raimund a feleségének?
Ideutazna miatta? – Marthe kitárta a karját, mintha át akarná fognia a falut,
amely semmit sem kínált abból, amihez egy nemesasszony hozzá van szokva.
Christian megértette.
– Igen. Nagyon közel állnak egymáshoz.
– Akkor hozza ide az asszonyt. Talán ő képes lesz visszahozni Raimund lelkét.
Én megtettem, amit tudtam.
Christian felkeltette Lukast.
– Vágtass, amilyen gyorsan csak tudsz, és hozd ide Elisabethet!
Grete adott valamit enni az apródnak, aki azonnal útnak indult.
– Beszéljen hozzá – bátorította Marthe Christiant újra, és Raimundra mutatott.
– Mondja el neki, hogy a kedvese úton van idefelé. Nehogy elmenjen örökre.
Marthe nyomorúságosan érezte magát, és kiment. Egy pillanatra megállt, és
belélegezte a tiszta, hűvös hajnali levegőt.
Christian lépett mellé.
– Gondolod, hogy a szerelem visszahozhatja őt az életbe?
– Igen.
 Christian megdermedt. Igyekezett minden keserűséget mellőzni a hangjából,
amikor végül megkérdezte:
– És te hogyan tudsz szerelem nélkül élni?
Gyors válasz érkezett. Túl gyors.
– A lányoknak anyára volt szükségük. És Wiprecht jó ember.
– Úgy. Szóval jó ember? És ezt hol szerezted? – A lovag hangja egyszerre
keményebb lett, de az érintése, amellyel megsimogatta a lány bal szeme körüli
véraláfutást, gyengéd volt.
– Elestem – motyogta Marthe, szemét mereven a földre szegezve. Te jó ég, már
úgy beszélek, mint Irmhild, gondolta a lány szorongva.
– Valóban?
Christian gondoskodása egy pillanatra arra késztette a lányt, hogy mindent
elmondjon neki. De ez nem történhetett meg.
– Minden rendben, uram – mondta, amilyen szilárd hangon csak tudta, és
kerülte a lovag pillantását.
Christian habozott. Szabad-e tovább faggatnia a lányt? Bartholomäus páter soha
nem adta volna össze őket mindkét fél beleegyezése nélkül.
– Hát akkor gratulálok – válaszolta végül Christian, és bement a házba.
Mire leszállt az éj, megérkezett Lukas Elisabethtel, akit egy idősebb
özvegyasszony, Amalia kísért.
A fiatalasszony azonnal Christianhoz rohant.
– Hol van? Hogy van?
Christian bekísérte a házba.
– Él. Ez minden, amit mondhatok. Szüksége van rád.
Innivalót kínált az asszonynak, és bemutatta neki Marthét.
– Feküdjön le mellé, melegítse, és mondja el neki, hogy itt van! – tanácsolta
Marthe.
Lukas és Christian óvatosan felemelték Raimundot, és az ágyra fektették,
amelyet Guntram ácsolt.
Elisabeth könnyes szemmel követte őket.
– Kedvesem – suttogta. – Nem azt ígérted, hogy vigyázol magadra?
Az asszony óvatosan megsimogatta Raimund arcát.
Marthe Christianhoz fordult.
– Hagyjuk őket egyedül, uram. Szóljon, ha történik valami – mondta
Elisabethnek. – Grete majd gondoskodik kegyedről, és értesít, ha szükségük lenne
rám.
Majd fáradt léptekkel, lelkében megsebezve a szállására ment, ahol Wiprecht
már várt rá.
Christian a lány után nézett, és megpróbálta elnyomni a kínzó érzést.
Még el kellett intéznie valamit.
Lukas megérkezése után azonnal jelezte, hogy fontos híreket hozott Meissen
városából.
Az apród éppen a lovakat etette és itatta.
– Szép munka! – dicsérte meg Christian, és a vállára tette a kezét. – Úgy
vágtathattál, mint maga az ördög.
– Mint maga az ördög két hölggyel derék lovakon, amelyekét kötélen vezettem –
vigyorgott az apród. – Meg kell mondanom, még soha nem láttam asszonyt ilyen
gyorsan összepakolni, mint Elisabeth.
– Azért tudtál beszélni Geróval és Richarddal?
– Igen. Érdeklődtek a lovasok után, akik Marthét keresték – számolt be Lukas.
– Két idegen, akikre illik a személyleírás, az őrség parancsnokánál kértek felvételt
a szolgálatba. Ő azonban elküldte őket a mochaui őrtoronyba. Nem tudjuk, hogy
ott vannak-e.
– Mindenesetre egyelőre nem kell foglalkoznunk velük. De jobb, ha nyitva
tartjuk a szemünket.
– Rossz hírek érkeztek Hedwig és Otto számára – folytatta Lukas. – Nagyon
rossz hírek. A császár kudarcot vallott Rómában, egy szörnyű járvány majdnem az
egész seregét elpusztította. A váltóláz kétezer embert ölt meg. Köztük volt Rainald
von Dassel is.
Christian egy pillanatra megdermedt.
– Mit csinált a császár? – kérdezte végül.
Lukas halkabban folytatta.
– Döbbent és dühös volt. Állítólag tombolt, hogy a fejedelmek lázadása nélkül
Henrik herceg csapata is elkísérte volna a sereget, és a vereség elkerülhető lett
volna. Az egyetlen jó dolog: pár hónapig nagyon elfoglalt lesz, amíg visszavonul
Itáliából, és hazaérkezik. Talán addigra csillapodik a haragja.
– Otto mit mondott?
– Hallgatott. De Gero azt mesélte, hogy Hedwig elsápadt, amikor a követ
jelentette Rainald halálát. Azt beszélik, hogy a kölni püspökök Rainald nélkül nem
támogatják tovább a felkelést.
Christian megköszönte apródjának a híreket. Lukas azonban még nem akart
elmenni.
 – Mit gondol, uram? Összetűzésbe kerülünk a császárral?
– Már meg is történt. Frigyes eddig mindig megpróbált közvetíteni az ellenséges
táborok között, még ha csak átmeneti sikerrel is. Azonban, ha Itáliában folytatódik
a balszerencséje, akkor Isten óvjon minket!
Miután Lukas megetette a lovakat, Marthe keresésére indult. Még korántsem
szállt el a fiú haragja az esküvő miatt, de lelkiismeret-furdalása is volt, hogy olyan
nyersen bánt vele. Nem viselkedett lovaghoz illően. Azonkívül hozott is valamit a
lánynak. Persze nem gondolta, hogy esküvői ajándékként kell majd átadnia.
Nem kerülte el Lukas figyelmét a lány szomorúsága sem. Mintha egy része
meghalt volna. Vajon mi késztette arra, hogy beleegyezzen ebbe a házasságba? –
töprengett Lukas. A fiú elhatározta, hogy később majd körbeszaglászik a legények
között.
Hamar megtalálta a lányt a pataknál, ahol Marthe újra vizet mert.
– Nézd csak, hoztam neked valamit – mondta Lukas, és egy izgő-mozgó zsákot
nyújtott a lánynak.
– Egy cica! – A lány meghatottan arcához szorította a szürke csíkos állatot. A
kismacska azonnal dorombolni kezdett.
– Kedvel téged – örvendezett Lukas.
– Köszönöm, fiatalúr! – mondta Marthe szomorú mosollyal. Lukas válaszolni
akart valamit. Végül azonban szó nélkül elballagott.
 Bizalmas beszélgetések
Raimund másnap délután újra kinyitotta a szemét. A beszédhez túlságosan
száraz volt a torka és a szája, csak halkan felnyögött, és megmozdult a takarók
alatt. Elisabeth megkönnyebbülten sírni kezdett, és megsimogatta férje arcát.
Az öreg Grete odahívta Marthét, és egyúttal az egész faluval közölte a jó hírt,
melyet megkönnyebbüléssel és örömmel fogadtak. Mi lett volna, ha az idegen
lovag náluk hal meg? Lehet, hogy hatalmas hűbérura nemcsak Marthét, hanem
mindenki mást is megbüntetett volna?
Marthe ápolása alatt a beteg gyorsan gyógyult. Bár szörnyen lefogyott, már nem
volt láza.
Marthe türelmesen emelte a vízadagokat, amelyeket ő és Elisabeth felváltva
adtak a betegnek. Grete nemsokára erősítő levest és zabkását főzött Raimundnak.
Pár nappal később Raimund már nem bírt tovább az ágyban maradni, és néhány
imbolygó lépést tett. Marthe megengedte neki, bár Elisabethtel együtt vigyázott rá,
nehogy a lovag túlságosan megerőltesse magát. Bal lábán a seb mély volt és fájt, de
jól gyógyult. Az, hogy újra képes lesz-e járni, attól függött, hogy az inak és az
izmok megerősödnek-e.
Három hét elteltével Raimund már annyira felépült, hogy Christian felajánlotta
neki, hogy Meissenbe lovagol egy szekérért, amely hazaviszi őt és a feleségét.
Raimund azonban elutasította.
– Lóháton térek vissza Meissen városába, nem máshogyan – válaszolta a
barátjának határozottan. – Pár napig még kibírod itt, ugye, szívem? – kérdezte
Raimund Elisabethet, aki hozzásimult.
– Azt szeretném, hogy meggyógyulj. Csak ez számít.
Csak az özvegy Amalia húzta el az orrát, aki társalkodónőként kísérte el
Elisabethet, hogy vigyázzon az asszony jó hírére. Ez ugyan nem kerülte el
Christian figyelmét, de nem törődött vele.
Barátja fiatal felesége időközben finom öltésekkel kijavította a két lovag
öltözetét, majd hímezni kezdett egy oltárterítőt Christiansdorf leendő temploma
számára. Christian és Lukas bajvívó gyakorlatokkal gondoskodott róla, hogy
Raimund újra erőre kapjon. Amikor esténként egymás ellen harcoltak, minden
alkalommal csődület támadt. Christian gyorsasága és ügyessége a kardforgatásban
felülmúlt mindent, amit a falu lakói valaha láttak. Lukas pedig tanulékonynak
bizonyult.
Egyszerre rengeteg feladatot kellett megoldaniuk. Még több szántóterületet
kellett nyerniük az erdőből, be kellett takarítaniuk az első termést, és elő kellett
készíteniük az őszi vetést.
 Bár az asszonyok és a férfiak estére halálosan kimerültek, a házak építését már
nem halogathatták, mert közelgett a rossz időjárás.
Christian felügyelete alatt ünnepélyesen kisorsolták, hogy melyik család melyik
telket kapja meg, és elkezdték kijelölni a házak helyét is.
A fával ügyesen bánó Guntramot és két fiatal legényt bíztak meg a házak
építésével. Minden ház számára jó egy könyök mély gödröt ástak ki, a sarkokba
termésköveket raktak, és vastag fatörzsekből négyzeteket emeltek. A hézagokat
rőzsével tömték be, majd a réseket agyaggal tapasztották be, amelyet a patak
közelében találtak. A kunyhókban télre az állatok is helyet kaphatnak majd.
Az egyik délután váratlan látogató érkezett a faluba. Egy idegen, sebhelyes arcú
paraszt a gyógyító asszonyt kereste. Amint kiderült, annak a szomszéd falunak volt
a rangidős gazdája, amely eddig kerülte a kapcsolatot Christiansdorf lakóival.
Marthéhoz vezették a férfit, aki zavartan elmondta a lánynak a gondját. A férfi
testvérének lába munka közben megsérült, a seb nem akart begyógyulni, hanem
egyre csúnyább lett. A férfi eszét vesztve a fájdalomtól egy baltával akarta levágni a
saját lábát.
– Nincs közöttünk senki, aki ért ehhez. De hallottunk rólad. Segíts rajta, és nem
fogod megbánni – mormolta a parasztember, aki Wilhelm néven mutatkozott be.
Marthe titokban csodálkozott rajta, vajon honnan hallottak róla a szomszéd falu
lakosai. De most fontosabb volt a beteg.
– Mit tettetek eddig vele?
Az öreg megvonta a vállát.
– Kapott egyet a furkósbottal, hogy csöndben maradjon, azután kikötöztük egy
gerendához. Most ott van, és újra ordít.
Legalább nem fulladt bele a hányásába, amikor újra magához tért, gondolta
Marthe megkönnyebbülten.
– Meg kell kérdeznem az uramat.
A lány az idegennel átment Christian házához, akit tájékoztattak a történtekről.
A lovag figyelmesen szemügyre vette a parasztembert.
– Örülnénk a jószomszédi viszonynak. De az uratok nem tiltotta meg, hogy
beszéljetek velünk?
Wilhelm arcán árnyék suhant át.
– Nem segíthetünk nektek semmiben. De azt nem tiltotta meg, hogy szükség
esetén hozzátok forduljunk. Pillanatnyilag úgysincs itt, így nem is kérhetjük a
beleegyezését. Biztosan elégedetlen lenne, ha elveszítenénk egy erős férfit, mert
nem tettünk semmit az érdekében.
Christian Marthéra pillantott.
 – Hajlandó lennél segíteni?
– Ha megengedi, uram.
– Garantálod a lány biztonságos visszaérkezését? – kérdezte a lovag a parasztot.
– Persze, uram – sietett az a válasszal.
Christian meghozta a döntést.
– Elmegy hozzátok. Én fogom elkísérni.
Wilhelm ezzel nem számolt. Arcáról megkönnyebbüléssel vegyes félelmet
lehetett leolvasni, hiszen Berthold megtudhatta, hogy Christian személyesen
látogat el a falujukba. Azonban nem háríthatta el a lovag ajánlatát, ha segítséget
akart kapni.
Azonnal útnak indultak. Miután Drago barátságosan köszöntötte a lányt,
Christian maga elé ültette Marthét a lovon. Gyorsan elértek a szomszéd faluba.
A sebesült még mindig a földön feküdt, szorosan egy deszkához kötözve, és egy
hangot sem hallatott.
A falu lakói tiszteletteljesen közeledtek a látogatókhoz, meghajoltak Christian
előtt, és sugdolózni kezdtek egymás között.
Tényleg csak férfiak vannak itt, ahogyan Kuno és Bertram beszámolt róla,
csodálkozott Marthe. Tudomást sem véve a pillantásokról, amelyekkel a férfiak
méregették, a sérülthöz ment, aki már magánál volt, felnyögött, és a lány felé
fordította a fejét.
Marthe arrébb dobott egy tehénlepényt, amelyet valaki a sebre helyezett.
A férfi lába vörös volt és forró, így Marthe eltekintett attól, hogy forró
borogatásokat tegyen rá. A seb erősen gennyedzett, hamarosan úgyis felnyílt
volna, ha Wilhelm testvére tudott volna mozogni. Marthe egy késsel felszúrta a
sebet, gondosan kinyomkodta belőle a gennyet, és eltávolította a faszilánkot,
amely a bajt okozta. A lány örült, hogy a páciens még le van kötözve, mert a
kezelés alatt úgy ordított, mint akit nyársra húztak.
Szeme sarkából látta, hogy néhány sötét tekintetű férfi közeledik. A mellette álló
Christian hanyagul kardja markolatára helyezte a kezét, erre azonnal szétszóródott
a csoport.
Marthe most értette meg, miért kísérte el őt a lovag.
Gondosan kimosta a sebet, gyógyfüveket helyezett rá, bekötötte, és
elmagyarázta az öregnek, hogyan ápolják a sérültet. Ezután Christiannal
visszalovagoltak a falujukba.
Nem sokkal később a telepesek betakarították az első terményeket, egy kevés
zabot és árpát. Az asszonyok arca egyre aggodalmasabb lett, amikor azt
számolgatták, hogy átvészelik-e ezzel a telet.
 – Nem lesz elég – siránkozott Griseldis, de Grete közbevágott.
– Akkor küldd el Bertramot halászni és makkot gyűjteni! Mindjárt vele mehet
Kuno is, amúgy is mindig valami bolondságon törik a fejüket.
Bár szűkös volt az aratás, mégiscsak az első volt új falujukban. Christian
hozatott egy hordó sört, hogy megünnepelhessék.
Raimund, Elisabeth és az özvegy Amalia másnap akartak visszatérni Meissenbe.
– Lovagoljunk egy kicsit – javasolta Raimund Christiannak az utolsó estén a
faluban.
Felnyergelték a lovakat, és a beálló szürkületben felkerekedtek.
Christian egy tisztásnál megállt. Leültek, és tüzet gyújtottak.
– Nem gondoltam volna, hogy még valaha lóra ülhetek – mondta végül
Raimund.
– Én sem, hogy egyszer még így ülhetünk egymással szemben és
beszélgethetünk – válaszolta Christian. Egy pillanatra lehunyta a szemét. – Az volt
az egyik legnehezebb pillanat az életemben, amikor megeskettél rá, hogy elküldöm
a felcsert. Attól kezdve mindenki lemondott rólad.
– Kivéve Marthét. Ezzel máris a témánál vagyunk.
Christian abbahagyta a tűz piszkálását, és felállt.
– Amennyiben?
– Ugyan, a barátod vagyok. Hosszú évek óta ismerlek. Mi van közted és a lány
között?
– Gondoskodik az embereimről, és kitűnő gyógyító.
Raimund élesen a barátjára nézett.
– Figyeltelek, miközben betegen feküdtem, és a lány ápolt. A jelenlétében olyan
az arcod, mint akkoriban volt, amikor elveszítetted Luitgardot.
– Akkor dolgoznom kell az arckifejezésemen.
Raimund megfogta Christian vállát.
– Ne hazudj nekem, és magadnak se. A lány sokat jelent neked. Elismerem,
különleges teremtés. Ráadásul csinos is.
– Már nem lány, hanem férjes asszony.
– Az egyik parasztod felesége.
Raimund várt egy pillanatot, mielőtt folytatta volna.
– Sok hűbérúr van, aki semmit sem törődne ezzel.
Christian hallgatott, Raimund pedig tovább beszélt:
 – Természetesen a becsületed nem engedi, hogy egyszerűen magadhoz vedd!
– Pontosan! – fortyant fel Christian. – Ezek az emberek azért jöttek el a
hazájukból, hogy megmeneküljenek egy várúrtól, aki mindig megszerezte
magának, amit akart. Gabonát vagy éppen egy asszonyt. Vezessek be én is ilyen
szokásokat? A telepesek igazságosságot és békét keresnek. Ezért jöttek ide!
Raimund felsóhajtott.
– Igazad is van, de nincs is. Természetesen nem vagy olyan, mint az a Wulfhart.
A kérdés azonban az: lehet, hogy a lány is szeretné?
– Nem ez a kérdés – válaszolta hevesen Christian. – Ha mi, lovagok nem tartjuk
be a saját szabályainkat, ha egyszerűen csak elvesszük, amit akarunk, csak mert
helyzetünk és fegyvereink ezt lehetővé teszik, akkor ugyan ki fog rendet tartani a
világban? Ki fog minket kordában tartani? Akkor önkény és erőszak uralkodik
majd.
Christian felállt, és széttaposta a tüzet.
– Menjünk vissza, mielőtt beáll a sötétség. Holnap megerőltető nap vár rád.
Mielőtt lóra ültek volna, Raimund visszatartotta a barátját.
– A lány halálosan boldogtalan. Amikor először láttam a várban, akkor még
ragyogott a szeme… Ebből már semmi sem maradt.
– Tudom – válaszolta Christian. – Megszakad a szívem, hogy így kell látnom őt.
De Isten és az emberek előtt már egy másik férfi felesége.
Mielőtt elindult volna, Christian még visszafordult a barátjához.
– De azért köszönöm neked!
Szent Márton napjára Marthe, Wiprecht, a lányok és Karl végre saját házba
költözhettek. Marthe nehéz szívvel szedte össze a dolgaikat az első szálláshelyen,
ahol több hónapig éltek együtt.
A lány úgy érezte, börtönbe zárja a házasság. Lefogyott, és legtöbbször úgy járt-
kelt, mint egy kísértet. Száműzött gondolataiból minden titkos vágyat, és teljesen a
munkának szentelte magát. Csak a gyengédség vigasztalta meg, amellyel Johanna
és Marie körülvették őt.
Karl mindent megtett azért, hogy megkönnyítse a lány életét. Az apjával alig
beszélt.
A Szent Márton napja utáni napon, még éppen időben, mielőtt az egész falut
belepte volna a hó, és magányba süllyedt volna, Christian és Lukas útnak indultak
Meissenbe. Egy követ elhozta az őrgróf üzenetét, amelyben Otto és Hedwig
meghívta a lovagot, hogy töltse a várban az ünnepnapokat, és a tél folyamán
faragjon Dietrich fiukból és Konrad unokaöccsükből derék lovasokat.
Marthe mozdulatlanul és némán nézett utánuk, miközben ruháját átjárta a
hideg szél, és apró hópelyhek hullottak rá. Nem törődött az időjárással. Csak azt a
hideget érezte, amely a szívében volt.
Johanna lépett mellé, és csendben figyelte őt. Majd megragadta Marthe kezét,
és határozottan azt mondta:
– Gyere be a házba! Különben megbetegszel és meghalsz.
Marthe hagyta, hogy a kislány az ágyhoz vezesse. Marie takarókat terített
mostohaanyjára, és apró kezével megsimogatta az arcát, mialatt Johanna nagy
nehezen odahúzta a durván ácsolt padot, és ráállt, hogy elérje a tetőgerendán lógó
gyógynövények kötegeit.
– Melyik jó köhögésre? A kakukkfű és a zsálya? Hol vannak?
A kislány, anélkül hogy észrevette volna, Marthe hanglejtését utánozta.
– Készítek neked egy főzetet, amelytől meggyógyulsz.
Marie és Johanna nem sejtették, hogy gyenge kezeikkel újra felszították Marthe
kihunyni készülő életvágyát.
Szükségük van rám, és szeretnek engem, gondolta Marthe.
Élni kell tehát. Egyelőre.
HARMADIK RÉSZ

Felfedezések
 1168. május
Marthe annyira belemélyedt a munkába a zöldségeskertben, hogy csak akkor
vette észre Johannát, amikor a lány a futástól kifulladva már ott állt mellette.
– Látogatót kapunk! Nézd csak – ömlött a szó az egyébként nyugodt
Johannából, és izgatottan az erdő felé mutatott, amely nyugatról határolta a falut.
Marthe felállt, és egyik kezével eltakarta a szemét a nap elől, hogy felismerhesse,
ki közeledik a falu felé.
A kisebb gyerekek már a szekér elé szaladtak, és most ujjongva futottak
mellette.
– Hans és Friedrich – ismerte fel őket Marthe, és rámosolygott nevelt lányára. A
két sófuvaros pár hete egyszer már meglátogatta a falut, hogy igénybe vegyék
Marthe tudását. Marie és Johanna bolondultak a beszédes testvérpárért – és ez
fordítva is így volt.
Marthe leporolta kezéről a homokot, és a fuvarosok elé ment.
– Legyenek üdvözölve! Jöjjenek be a házba, igyanak egy kis sört, és egyenek a
frissen sült kenyérből.
A két fuvaros nyögve leszállt a szekérről, és megkérték Karlt, hogy fogja ki és
lássa el a lovakat.
– Igazi kincs vagy, leányom – mosolygott rá Friedrich Marthéra. – Bár
időközben már feleség lettél. De még mindig ki tudod találni a gondolataimat.
– Nem volt nehéz kitalálni, hogy éhesek és szomjasok kegyelmedék –
viccelődött Marthe, és alig ismert magára. A messziről érkező testvérpár
vidámsága őt is mindig felvidította.
– Hadd találgassak, Friedrich: újra begörcsölt a háta? Hansnak pedig a keze
hasogat?
– Eltaláltad, leányom – válaszolta Friedrich. Azután a férfi titokzatossá vált. –
De van még egy oka az érkezésünknek. Itthon van Christian lovag? Fontos hírünk
van a számára.
– Nagyon fontos – erősítette meg Hans.
– Nem lehet messze, a szénégető után akart nézni – mondta Marthe. Félretolta
a macskát, amelyet Lukas ajándékozott neki, és időközben tekintélyes egérvadász
lett, majd lehajolt Marie-hoz: – Szaladj, keresd meg a lovagot! Szólj neki, hogy
jöjjön ide, vendégei érkeztek, akik fontos híreket hoztak.
– Rendben. – Azzal a kislány már el is szaladt.
Marthe itallal kínálta a látogatókat, majd javasolta nekik, hogy köszönjenek be a
falu rangidős gazdájának. A lány észrevette, hogy Griseldis már a házuk előtt áll,
és a vendégeket figyeli, így nem akart okot adni neki a féltékenykedésre.
Friedrich nagy kortyokkal megitta a sört.
– Jaj! Micsoda orvosság a testnek és a léleknek. – Cinkosan Marthe füléhez
hajolt. – Most már kész vagyok szembenézni az öreg szipirtyóval.
Marthe önkéntelenül elmosolyodott. Elvette a testvérpártól a fapoharakat,
Hildebrand és Griseldis házához kísérte őket, majd visszatért a munkájához. Hans
és Friedrich visszajönnek, ha elintézték a formaságokat.
Kicsivel később Christian érkezett meg az erdő felől. Marie követte a lovagot,
büszkén, hogy ilyen hamar elintézte a megbízatását.
A lovag öles léptekkel a fuvarosokhoz ment.
– Isten hozta kegyelmedéket! Úgy látom, kedvelik kis falunkat a Sötét Erdő
közepén!
– Ha engem kérdez, egyre szebb és nagyobb – válaszolta Friedrich, és a földekre
mutatott.
Időközben a patak mentén egy sor ház épült, mögöttük terültek el az erdő
széléig az első szántóföldek. A falu központja Christian háza volt, előtte a falu
hársfája, egy dombon pedig ott állt az egyszerű fatemplom, amelynek
felszentelésére húsvét előtt még Gerung püspök is eljött Meissenből.
– Utolsó látogatásunk óta sok minden megszépült és megváltozott itt.
Szorgalmas emberek lakják a falut, Christian lovag.
– Magam is így látom. Ezúttal mi vezette hozzánk kegyelmedéket? Újra Marthe
ügyességére van szükségük?
– Igen, arra is. De híreket is hoztunk kegyelmednek.
– Ha megengedi, inkább hatszemközt mondanánk el – tette hozzá Hans.
Christian leplezte meglepődését. Egy intéssel a házába invitálta a fuvarosokat,
akiknek Grete sört és fonó levest tálalt fel.
Miközben a testvérek hozzáláttak az étkezéshez, Christian azon gondolkodott,
vajon milyen híreket hoztak. Nem lehetnek rossz hírek, ezt leolvasta az arcukról.
Azonban udvariatlanság lenne, ha máris kikérdezné őket. Türelmesen várt, amíg a
két férfi kikanalazta a tányérját.
– Fenséges – nyögte Friedrich, és a hasára tette a kezét. – Grete anyácska, igazi
királynő vagy a tűzhely mellett.
– Ha ezt egy olyan lyukas bendőjű mondja, mint kegyelmed, akkor büszke
vagyok rá – válaszolta mosolyogva az öregasszony, és lement a patakhoz, hogy
homokkal kidörzsölje a tálakat.
Miután Grete kiment, Christian várakozóan Friedrichre nézett.
 – Mi hírt hozott?
A fuvaros megvakarta kopaszodó fejét, és cinkosan nézett a lovagra.
– Emlékszik még a kőtörmelékre, amelyet előző látogatásunk alkalmával a folyó
medrében találtunk, és amelyet magunkkal is vittünk?
– Amelyet én találtam, bátyám – szólt közbe Hans.
Christian természetesen emlékezett rá. Az ügy csodálkozást és barátságos
gúnyolódást váltott ki a telepesek körében. Amikor a szekér megrekedt az
esőáztatta úton, és a férfiak segítettek megtolni azt, Hans lehajolt, és felvett egy
fekete követ, amelyet a szekér kereke kiforgatott, és amelynek szélei fémesen
csillogtak. A bátyja orra alá tartotta, végül pedig felpakolta a szekérre.
– Ha határköveket gyűjtötök, akkor gyertek ide vissza, de ha szekerenként csak
egyet visztek magatokkal, akkor sokáig fog tartani, mire megtisztítjátok a területet
– gúnyolódott akkoriban Guntram.
– Azonnal sejtettük, hogy ez a kő valami különleges lehet, hasonlókat láttunk
már a Goslar-közeli bányákban is – vette át a szót Friedrich. – Megnézettük az
ottani bányászokkal. Nagyon meglepődtünk.
A férfi jelentőségteljesen Christian szemébe nézett.
– Nem közönséges kő volt, hanem ólomérc. Ráadásul olyan gazdag ezüstben,
amilyen még a goslari bányákban sincs. Itt pedig rengeteg van belőle. Egy szó mint
száz: a faluja tiszta ezüstre épült.
Mialatt Hans és Friedrich felkeresték Marthét, hogy enyhítsen a fajdalmaikon,
Christian töprengve ülve maradt az asztalnál.
Egy dolog teljesen világos volt előtte: a fuvarosok meglepő közlése nyomán az
egész faluban a feje tetejére állhat az élet. Bár eddig csak ő és a sószállítók tudtak a
dologról, nem lehetett sokáig titokban tartani.
Ahogyan Friedrich mesélte, a goslari bányászok, akik megvizsgálták a követ,
azonnal útnak akartak indulni a szerszámaikkal, mert azt remélték, hamar
meggazdagodhatnak. Az a néhány beavatott, aki a Harz hegységben tud a dologról,
hallgatni fog ugyan, nehogy nyomra vezesse a riválisokat, de őszintén szólva az
elkövetkezendő eseményeket már nem lehet feltartóztatni.
Idegenek érkeznek majd, akik feldúlják a földeket. De ha ezüstöt találnak, az a
telepeseknek is kapóra jön, akik nagyon keményen dolgoznak, pedig korábban
sem volt könnyű életük, és így is csak a legszükségesebbel rendelkeznek a
túléléshez. A bányászoknak ételre és sörre, bőrökre és kötelekre van szükségük,
kovácsműhelyre és rengeteg fára, valamint faszénre. Jó pénzt fizetnek majd, ha
ezüstöt találnak a területen.
Kötélverők és tímárok érkeznek, és más iparosok. De jönnek kalandorok és
tolvajok is. Vége a falu nyugalmának.
 Viszont micsoda váratlan lehetőségek nyílnak meg mindezzel!
A lovag felállt és kiment oda, ahol az asszonyok a vendégek tiszteletére közös
vacsorát főztek a falu népének.
Csak az őrgróf vagy a császár dönthetett arról, hogy Christian falujában
engedélyezik-e az ezüst bányászatát. Azonnal tájékoztatnia kell Ottót a
felfedezésről.
Wiprecht házából szívszaggató nyögés hallatszott.
– Bemehetek? – kiáltotta bele Christian a sötétségbe.
– Azonnal elkészülök, uram – válaszolta Marthe. – Ne tévessze meg a jajgatás.
Már régen jobban kellene lennie.
Amikor Christian szeme hozzászokott a sötétséghez, felismerte Friedrichet, aki
éppen felállt, és óvatosan megmozgatta a vállát és a hátát.
– Valóban! A lány újra csodát művelt velem! – kiáltotta a férfi boldogan.
Marthe egy agyagedényt nyújtott át neki.
– Olaj borókával. Legközelebb kenje be vele a fájó testrészt, enyhíteni fogja a
fájdalmat. Ezt pedig kegyelmednek szántam, ha rosszabbodna az állapota. – Azzal
Hans kezébe nyomott egy tégely kenőcsöt.
A lány csípőre tette a kezét.
– Menjünk ki, és nézzük meg, hogy elkészülte már az étel.
Christian emlékezetébe véste ezt a képet: az egyébként magába forduló és
gyakran szomorú Marthe mosolygott és elégedett volt, mert jó munkát végzett. A
lovag szívét melegség öntötte el. Mindig megváltozott, amikor embereket ápolt –
határozott volt, és biztos a dolgában. De már nagyon régen látta a lovag
mosolyogni a lányt.
Amíg a fuvarosok fecsegve kimentek, Christian visszatartotta Marthét és
Wiprechtet, aki éppen akkor lépett be a házba.
– Csak egy szóra.
Mindketten meglepetten néztek rá. Christiant újra keserűség fogta el, hogy
egymás mellett látja őket.
– Holnap Meissenbe kell lovagolnom. A grófné azt kívánta, hogy a következő
alkalommal vigyem magammal Marthét, hogy megnézze a kisebbik fiát.
A lovag Wiprecht felé fordult.
– Hogy milyen sokáig leszünk távol, az attól függ, hogy az őrgróf a várban vagy
éppen úton van. Ha utána kell utaznunk, akkor eltarthat pár hétig, amíg
visszahozom – Christian elakadt a beszédben, nem tudta kimondani, hogy a
„feleségedet” – Marthét.
 Wiprecht készségesen bólintott.
– Ahogy kívánja, uram.
– Megkérem Gretét, hogy gondoskodjon a háztartásodról.
Ettől a hírtől ravasz vigyor suhant át Wiprecht arcán.
Christian Marthéhoz fordult, aki szótlanul állt mellettük.
– Pakold össze, amire szükséged van. Holnap korán indulunk.
Marthe fejében ezernyi dolog kavargott. Visszaemlékezett az első útra Meissen
városába, amikor olyan boldog volt, az udvar zavaros, idegen világára, Hedwigre
és a méregkeverőre, és az éjjelre, amikor késsel támadtak rá. És Randolfra.
Most majd mindez megismétlődik?
A lovag észrevette a félelmet a lány arcán.
Hogy megnyugtatassa, a vállára tette a kezét, bár úgy érezte, izzó parázsba nyúlt.
– Ne aggódj. A merényletet felderítették. Az asztrológus elmenekült, és nem
merészkedik többé Otto közelébe. Most már azt is tudjuk, hogy ki támadt rád azon
az éjjelen: Wulfhart két fegyverese, akik még mindig utánad kutatnak. De már
messze járnak. Nem eshet semmi bajod.
Marthe szíve hevesen vert. Éppen kezdett már megbékélni a sorsával. Most
pedig egy újabb örvény ragadja el, és visszarepíti arra a helyre, ahol csak bajt és
veszélyt hozott magára és Christianra.
Másrészt viszont meglátogathatná Josefát, hiszen készen állt rá, hogy minden
titkot megtanuljon a bölcs öregasszonytól. Meg kellett tanulnia, hogy megvédje
magát ezzel a tudással.
Így Wiprechttől is megszabadulna egy időre.
A nászéjszaka óta nem ütötte meg őt többször, hanem elővigyázatosan és
bizalmatlanul bánt vele. Nemrég azonban madárberkenyeágat lógatott fel a
tetőgerendára boszorkányság ellen, éjjelente pedig ragaszkodott férfiúi jogaihoz,
bár legtöbbször nehézségei voltak az aktussal. Valószínűleg a falusiak
gúnyolódása, hajtotta, hogy a fiatal felesége még mindig nem fogant gyermeket.
Marthe bábaként és gyógyítóként eleget tudott arról, hogyan akadályozhatja
meg a terhességet. De azt, ahogy Wiprecht esetlenül magáévá tette, továbbra sem
tudta elviselni.
Végül is senki sem kérdezte meg tőle, hogy akar-e Meissenbe menni, vagy sem.
Erről mások már döntöttek.
Így aztán a lány mély lélegzetet vett, és csak annyit mondott:
– Ahogy kívánja, uram.
Miközben Marthe látszólag nyugodtan megtöltötte orvosságos kosarát, azon
gondolkodott, ezúttal hogyan kerülhetné el a bajt. Olykor észrevétlennek kell
maradni, tanácsolta neki Susanne. Majd a haját elrejtő kendő segít neki
észrevétlennek maradni.
Mit is képzelt akkoriban, hogy a szüzek kibontott hajával lépett be ebbe az
idegen, veszélyes világba? Ezzel magára vonta a figyelmet, és bajt hozott magára.
A kék ruhát kell majd viselnie, hogy ne dühítse fel Hedwiget, de előtte sötétre
kell festenie Emma hímzését, hogy ne is látsszon. A parasztasszonyok és a
szolgálók nem viselnek hímzéseket.
Dietrich ápolásakor pedig körültekintően fog eljárni, nehogy ezúttal is
megsértse az orvost.
Minden jó szándéka ellenére azonban azon az éjjelen egy visszatérő álom
kínozta a lányt. Vadállatok egész hordája között lépkedett, amelyek alig vettek
tudomást róla. Ő azonban pontosan tudta, hogy ha csak megsejtik a félelmét, vagy
egy óvatlan mozdulatot tesz, a vérszomjas állatok azonnal rárontanak és széttépik.
 Vissza a várhegyre
Csaknem egy esztendő telt el Marthe első útja óta Otto várába, és most újra úton
volt Christian és Lukas társaságában Meissen városa felé. Újra sütött a nap, de a
lány feje tele volt nyugtalan gondolatokkal, és azt is érezte, hogy Christianból is
rejtett feszültség árad.
Már közeledtek a kis falu felé, ahol a lovag egy évvel azelőtt egy vekni
kemencemeleg kenyeret vett a lánynak.
Amikor azonban a faluba értek, Marthe megrémült. Csak pusztaságot találtak.
Nem láttak sem embert, sem egy kutyát, de egy tyúkot sem, a földek műveletlenül
álltak.
– Mi történt itt, uram? – kérdezte a lány Christiantól.
– Elhagyták a falut, amikor rájöttek, hogy megint nem arattak annyit,
amennyiből átvészelhetik a telet. A legnagyobb hóban indultak el. Aki elérte
Meissen városát, az ott próbált munkát szerezni, vagy koldusként él tovább.
Marthe megborzongott. Christiansdorfban is kemény volt a tél, és egyre
szűkösebbek lettek a tartalékok. De senki sem halt éhen – köszönhetően a
készleteknek, amelyeket Christian hozott, és annak a könyörtelen szigornak,
amellyel Grete és Griseldis a tartalékaikat felügyelték és beosztották. Még a
csecsemők is túlélték a telet, Guntram és Bertha fia, valamint Emma lánya, aki
gyertyaszentelő Boldogasszony ünnepén született.
Marthe örült, hogy nem tartottak pihenőt az elhagyott falu környékén. A vidék
egyszerre elátkozottnak tűnt számára.
Csak jóval később pihentek meg. Lukas kikötötte a lovakat, és kicsomagolta az
elemózsiát, amelyet Grete készített nekik. Marthe is a táskájába nyúlt, és ott
valami meglepőt talált. Csodálkozva bontotta ki a kis csomagot, egy pillanatra
megrökönyödött, majd meghatódottan felsóhajtott.
Most már tudta, hogy miben mesterkedett Johanna és Marie titokban a
táskájánál. A kislányok, amikor nem figyeltek rájuk, búcsúajándékként néhány
mézes golyócskát csempésztek oda, amelyet Marthe készített számukra
nyalánkságnak.
Ezúttal nem ragyogó napsütésben értek Meissenbe, hanem jéghideg, szemerkélő
esőben.
A vesztőhely mellett Marthe összerezzent a szörnyű látványtól. Két holttest
feküdt egymáson szöges ágyon, egy karó járta át őket. Már félig elrothadtak,
szemüket kivájták a madarak. Ruháik maradványai azonban elárulták, hogy egy
férfit és egy nőt végeztek ki a szeretkezés kegyetlen kigúnyolásával. A nő üres
szemgödrei Marthéra szegeződtek. A lány szinte hallani vélte a két ember
halálüvöltését és a nézők ujjongását.
Christian követte a lány pillantását.
– Egy házasságtörő asszony és a szeretője.
Marthe hátán jeges borzongás futott végig. Aki idegen férfival kapta rajta a
feleségét, az maga dönthetett a büntetésükről. Micsoda szörnyeteg lehetett az a
férj, aki képes volt ilyen halált kieszelni és maga is végignézni?
A várhegyen ezúttal kisebb volt a forgatag, mint Marthe első látogatása
alkalmával. Az udvar szinte elhagyatott volt.
Christian arca elsötétült.
– Otto nincs itthon – mondta a lovag.
Az udvarmester megerősítette Christian sejtését.
– Az őrgróf elutazott Medve Alberthez.
– A felesége is vele ment? – tudakolta udvariasan a lovag.
– Nem. A szobájában találja – válaszolta az udvarmester, aki ugyanolyan
gőgösen viselkedett, mint Marthe emlékeiben.
Christian adott néhány rövid utasítást Lukasnak, majd intett Marthénak, hogy
kövesse.
A lovag öles léptekkel felment a lépcsőn, bejelentette magát Hedwignél, majd a
szobába lépve térdre borult.
Hedwig piros ruhát viselt sötétkék szegéllyel, a ruha ujján finom hímzésekkel. A
lovagot meglátva, úgy tűnt, megkönnyebbült. Gyorsan odament hozzá, és intett
neki, hogy álljon fel.
– Christian, az ég küldte kegyelmedet és a lányt! Dietrich beteg, már elküldtem
az orvosért. Megnéznéd őt? – fordult a grófné Marthéhoz. – Christian, kérem,
kísérje oda, azonnal megyek én is.
Attól a látványtól, amely Marthét Dietrich szobájában fogadta, a lány azonnal
megfeledkezett minden jó szándékáról.
A talárba öltözött orvos a holtsápadt fiú fölé hajolt, akinek füle mögött több
orvosi pióca volt. A férfi éppen csak felpillantott, amikor a szobába léptek, és
sietősen még több piócát rakott Dietrich halántékára.
– Mit csinál kegyelmed?! Ezzel megöli! – sikoltotta Marthe elszörnyedve. Az
orvos megvetően felhorkant.
– Menj innen, te ostoba teremtés! Minden tanult férfi tudja, hogy a piócák a
legjobb ellenszerei a nyavalyatörésnek, kivéve az akasztott ember vérét. De azt is
megkapjuk még ma.
Odaintette az egyik szolgát.
 – Vigyétek innen! Ennek az ostoba parasztasszonynak semmi keresnivalója itt.
Marthe kétségbeesetten Christianhoz fordult.
– Uram, ezzel megöli a fiút!
A lovag nem sokat habozott, kivonta a kardját, és az orvoshoz lépett.
– Azonnal hagyja békén a fiút, és ki innen!
Az orvos zúgolódni kezdett, de Christian a mellének szegezte a kardot.
– Próbálja csak meg!
Az orvos körülnézett, de amikor rájött, hogy az ijedt szolgáktól nem várhat
segítséget, felállt.
– Ezt még megbánja kegyelmed! Fogalma sincs, kivel húzott ujjat!
Azzal dühösen elsietett.
Marthe Dietrichhez ment, és megragadta a kezét.
– Gyorsan, gyorsan, hozzatok sót! – kiáltotta a komornáknak, akik még mindig
bénultan álltak.
– Nem hallottátok, hogy mit mondott? Fussatok! – kiáltotta Christian. –Vagy
azt akarjátok, hogy meghaljon a fiú?
A két asszony ijedten elrohant.
Marthe kitapintotta a fiú pulzusát, és nyugtalan arccal felnézett.
– Légy bátor, kicsikém – suttogta, és megsimogatta a karját. Óvatosan megfogta
a piócákat, de még egyik sem szívta tele magát, így nem volt könnyű leszedni őket.
Amikor az egyik szolgáló végre meghozta a sót, Marthe a piócákra szórta azt,
amíg össze nem húzódtak, és végül le nem estek Dietrich bőréről.
Marthe a melléhez szorította a fiú fejét, és megsimogatta a haját.
– Tarts ki!
A beteg semmit sem látszott észrevenni mindebből, falfehér volt, és a bőre
jéghideg. Marthe felváltva a kezét és a lábát dörzsölgette, hogy serkentse a
vérkeringést.
– Mi folyik itt? – Hedwig erélyes hangja térítette magához a megdermedt
szolgálókat. – Éppen most találkoztam a dühös orvossal, aki arról panaszkodott,
hogy fegyverrel akadályozták meg a gyógyításban.
Christian előrelépett.
– Engedelmével, úrnőm, én voltam az.
A grófné meglepetten nézett a lovagra.
Marthe gyorsan a kéttucatnyi, még mindig vonagló piócára mutatott a padlón.
 – A doktor az összes vért ki akarta szívni a fia fejéből! Nem tudom, hogy
maradandó károkat okozott-e ezzel.
Hedwig sápadtan közelebb lépett, és lábával undorodva félrelökte a piócákat.
– Takarítsátok össze! – rivallt rá a szolgálókra, akik azonnal összeszedték az
állatokat.
– Mit tehetsz érte? – kérdezte aggodalmasan a grófné.
– Kell valami erősítő szer, hogy jobban folyjék a vére. Kérem, küldesse ide
Susannét, hozzon rozmaringtinktúrát. Ha nincs kéznél olyan, akkor hozasson a
konyhamester legerősebb borából. Több takaróra és egy forró téglára is szükség
lesz.
A lány gondterhelten Hedwigre nézett.
– Remélem, még időben érkeztem.
– Ha a férjem hazatér, elkergettetem az orvost – szólalt meg Hedwig dühösen. A
körülötte álló asszonyokra nézett. – Mindent tegyetek meg, amit Marthe mond
nektek, és hozzátok el, amire szüksége van, hogy meggyógyítsa a fiamat.
Megértettétek?
A szolgálók szaporán bólogattak.
– Gondoskodj a fiamról – mondta a grófné Marthénak, majd Christianhoz
fordult.
– Bocsásson meg, aggodalmamban megfeledkeztem a vendégszeretetről. Még
egy itallal sem kínáltam meg, és meg sem kérdeztem, hogy mik azok a sürgető
hírek, amelyek miatt idesiettek. Kérem, jöjjön velem.
Christian bátorítóan Marthéra nézett, majd követte a grófnét.
A teremben Christian elfogadott egy pohár bort.
– Mi hozta Meissenbe? – kérdezte a grófné mosolyogva, de nem tudta palástolni
fáradtságát és aggodalmát.
– Fontos és sürgős híreket hozok az őrgrófnak. Hol találom a férjét?
– Nem éri meg utánalovagolni. Mára várjuk az érkeztét.
Hedwig halkabban folytatta.
– Amint tudja, a császár visszatért balszerencsés itáliai hadjáratáról, és a szász
nemeseket Würzburgba rendelte a birodalmi gyűlésre. Semmi jó nem vár ránk.
Frigyes változatlanul Oroszlán Henrik oldalán áll, és minket tekint békeszegőknek.
A Henrik herceg elleni harcokban részt vevők már kétszer nem tettek eleget a
hívásának. A császár harmadszor intézett hozzánk felhívást, hogy jelenjünk meg a
birodalmi gyűlésen. Ezúttal el kell mennünk, ha nem akarjuk, hogy kiközösítsenek
minket. Otto elutazott apámhoz, hogy megbeszélje vele a továbbiakat. Magával
vitte Albrechtét is, hogy apám udvarában képezzék ki apródnak.
 Hedwig fáradtan megdörzsölte a szemét.
– Remélem, apám és lovagjai szigorú keze alatt jobb és főként fegyelmezettebb
férfi válik a fiamból. De még jobban aggaszt a császár. Ha csoda nem történik,
Meissen tartománya szempontjából lényegtelen lesz a fiam viselkedése, mert nem
lesz min uralkodnia. Még pénzbüntetést sem tudnánk fizetni a császárnak.
Mindenki tudja, hogy a férjem mindenét a betelepítésbe és a hadjáratokba
fektette.
– Annál inkább örülni fog kegyed a híreimnek. Azonban bizalmas természetű
dolgokról van szó.
Hedwig intett a jelenlévőknek, hogy vonuljanak félre, majd megkérte Christiant,
hogy lépjen közelebb.
Mialatt a lovag halkan beszámolt neki a fuvarosok felfedezéséről, Hedwig arcán
mosoly suhant át. Meghatottan megragadta Christian kezét.
– Az ég küldte kegyelmedet! Milyen nagyszerű lehetőségek.
– A gróf a tartomány leggazdagabb emberévé válhat.
– Christian, kegyelmed a válasz az imáimra. Amint a férjem visszatért,
gondoskodom róla, hogy azonnal fogadja kegyelmedet.
Hedwig elengedte a lovag kezét, és intett neki, hogy álljon fel.
– Megnézem Dietrichet. Elkísér?
Christian meghajolt, és a szolgák gyanakvó pillantásai kereszttüzében követte a
grófnét.
Marthe gondoskodásának hála Dietrich időközben újra magához tért. Sápadtan
feküdt a párnáin, de Susannénak már sikerült finomságokkal megetetnie, Marthe
pedig történeteket mesélt neki.
Amikor anyja és Christian beléptek a szobába, a fiú feltámaszkodott, és
megszólalt:
– Már sokkal jobban vagyok. Holnap megint kilovagolhatok kegyelmeddel,
Christian?
A lovag megkönnyebbülten mosolygott.
– Azt hiszem, ehhez édesanyja és a gyógyítója engedélyét kell kémünk, hogy elég
erősnek tartják-e már ehhez.
Hedwig kérdőn Marthéra nézett, aki egy pillanatra elgondolkodott.
– Majd holnap meglátjuk, hogy felkelhet-e. Először lábra kell állnia, hogy aztán
felülhessen a lóra.
Dietrich elhúzta a száját. De még mielőtt megszólalhatott volna, jeladás
hallatszott az udvarról.
 Az egyik komorna az ablakhoz lépett.
– Közeledik az őrgróf és a kísérete – jelentette.
Hedwig az ajtó felé indult.
– Örülök, hogy újra jobban vagy, Dietrich.
Majd kiment, hogy a szokásnak megfelelően üdvözlőitallal fogadja a vár
kapujában az őrgrófot.
Otto feszült volt és mogorva.
– Ha itt végzett, együnk a lakosztályomban, talán kisimíthatom a ráncait,
férjemuram – mondta Hedwig.
– Az még eltart egy ideig – morogta Otto, miközben leszállt a lováról. Hedwig
bólintott, és elküldött a konyhamesterért, hogy utasításokat adjon neki.
 Gyanú alatt
Hedwig gondolataiba merülve ült a lakosztályában. Az asztalon Otto kedvenc
ételei sorakoztak. Hirtelen felpattant az ajtó, és Hedwig összerezzent.
– Kifelé! – kiáltott rá az őrgróf az asszonyokra, akik ijedten menekültek.
Otto néhány lépéssel Hedwig mellett termett, megragadta a karját, és megrázta.
– Szajha! Álnok asszony!
Hedwig tanácstalanul kinyitotta a száját, de Otto nem hagyott időt neki a
válaszra.
– Hallgass! Különben mindenki szeme láttára megkorbácsoltatlak az udvaron.
A gróf letépett egy zsinórt az ágykárpitról, és gyors mozdulatokkal az egyik
ágyrúdhoz kötözte a felesége kezét.
– Ma éjjel elgondolkodhatsz róla, hogy kinek tartozol hűséggel – zihálta Otto. –
Én pedig eldöntöm, mi legyen a méltó büntetésed.
Azzal Otto kiviharzott, és becsapta maga mögött az ajtót. Hedwig még hallotta,
hogy a férje megparancsolja a szolgáknak, hogy senki se lépjen a szobába, ha meg
akarja érni a másnap reggelt.
Hedwig fejében kavarogtak a gondolatok. Mi történhetett? Ki beszélhette tele
Otto fejét? És kit akarnak vele együtt elveszejteni?
Csak egy dolog volt világos: hosszú és keserves lesz az éjszaka. Valószínűleg nem
csak az ő számára.
Christian Raimund, Gero és Richard társaságában egy korsó bor mellett
üldögélt, amikor két őr lépett hozzájuk.
– A kardját, Christian lovag – utasította az egyik. – Az őrgróf nevében
letartóztatom!
Raimund tőrt húzott elő, de Christian lefogta a kezét.
– Félreértésről lehet szó. Mivel vádolnak?
– Idejében megtudja majd.
Christian szó nélkül felállt, és átadta a kardját. Amikor az őrök ragaszkodtak
hozzá, hogy megkötözzék a kezét, Christian barátai zúgolódni kezdtek.
– Maradjatok nyugton, mindent tisztázni fogok – mondta Christian, bár őt
magát sem győzték meg ezek a szavak.
Az őrök durván hátba lökték. Christian az ajtóban megfordult, és kérlelve azt
kiáltotta Raimundnak:
 – Gondolj a sebesült lábadra!
–Vajon mit akar ezzel? – kérdezte zavarodottan Gero.
Raimund a kardjáért nyúlt.
– Marthe! Azt akarja, hogy helyezzük biztonságba a lányt.
Raimund az ajtó felé indult.
– Megkeresem. Közben próbáljátok kiderítem, mivel vádolják Christiant, és
hogy mit tehetünk érte. Keressétek meg Lukast is. Bár nem gondolom, hogy az
apródját is elfognák, de biztos, ami biztos.
Raimund, ahogy remélte, Dietrich szobájában találta Marthét. A kisfiú
időközben elaludt.
– Gyere velem – mondta a lánynak, és sietve kivonszolta a szobából.
Amikor egy rejtett sarokhoz értek, Raimund maga felé fordította a lányt.
– Christiant az imént őrizetbe vették. Tudsz valamit erről?
Marthe ijedtében elfehéredett.
– Az én hibám.
A lány zokogva számolt be a vitáról a doktorral.
– Nem akartam ártani neki. Mindig csak bajt okozok… Mi lesz most vele?
– Arra gondolsz, hogy Hedwig a doktornak hisz, és úgy véli, Christian meg
akarta akadályozni a fia gyógyulását?
– Nem, nem, nem Hedwig – bökte ki Marthe. – Ő nem tehet semmit. Szörnyen
összeveszett az őrgróffal, erről beszél az egész cselédség a palotában. A gróf
hűtlenséggel vádolja, és bezárta a lakosztályába.
Raimund felsóhajtott.
– Ha valaki ezzel vádolja Christiant és Hedwiget, akkor Isten irgalmazzon
nekünk. Valaki el akarja távolítani őt és Hedwiget. Talán te is veszélyben vagy.
Gyere! Amikor elfogták, Christian arra kért, hogy helyezzünk biztonságba.
Raimund gyorsan Elisabeth szobájához kísérte a lányt, és elküldte az apródját
Geróért, hogy vigyázzon Marthéra.
– Egyelőre rejtőzz el itt. Mindjárt visszajövök, és kiviszlek a várból.
Némi rábeszélés és főleg pár pénzérme hatására Raimund elérte, hogy az őrök
beengedjék Christianhoz a börtönbe. Megrémült, amikor barátját nem az őrök
mellett, hanem a legmélyebb tömlöcben, láncra verve találta.
– Komoly bajban vagy – mondta Christiannak.
Christian szárazon felnevetett, és karjával, amennyire a láncok engedték,
körbemutatott.
 – Hát igen, én is így nevezném ezt.
– Hallgass ide, ez nem a megfelelő pillanat az ostoba tréfálkozásra. Tudod,
miért fogtak el?
– Ha arra gondolsz, hogy pontosan mivel vádolnak, halvány sejtésem sincs.
Talán mert kidobtam a doktort?
– Ez lenne még a legártalmatlanabb magyarázat! Azonban mialatt téged
elfogtak, Otto házasságtöréssel vádolta meg Hedwiget. Nem tűnik véletlennek.
Talán valaki azt állította, hogy illetlenül közeledtél hozzá?
– Istenem! – nyögte Christian a láncait rázva. – Beszéltem vele a teremben.
Mások jelenlétében, de senki sem hallhatta, miről beszéltünk. – A fogoly mély
lélegzetet vett. – Nem tudod, mi lett Hedwig sorsa? És Marthe? Biztonságban van?
– Elisabethnél van. Gero őrködik. Ami Hedwiget illeti: Otto bezáratta a
szobájába. Senki sem tudja, mi a terve.
Raimund fájdalmas arckifejezéssel nézett Christianra.
– Mindent elkövetünk, hogy kihozzunk innen. Marthét pedig elviszem a várból,
mielőtt még valaki bántaná. Ez jár a fejedben, igaz?
– Igen. Gyorsan vidd biztonságos helyre. Az alsó városnegyedbe, ott már
elboldogul. Ez most a legfontosabb.
Elisabeth behúzta Marthét a szobájába, és nem tűnt nyugodtnak.
– A férfiak magukon kívül vannak az aggodalomtól Christian miatt. Még mindig
nem tudjuk, ki tette ezt vele.
Sült húst és bort tolt Marthe elé, aki érintetlenül hagyta a finomságokat. Egy
falat sem ment volna le a torkán.
Szeme előtt szörnyű kép jelent meg, amelyet nem tudott elhessegetni: két
karóba húzott holttest a vesztőhelyen, akiknek az arca helyén ezúttal Christian és
Hedwig arca jelent meg.
Nem tudta abbahagyni a sírást, annyira megrémült.
Gero és Lukas lépett be, és a zokogó Marthéra néztek. Lukas csak nehezen állta
meg, hogy át ne ölelje, és meg ne vigasztalja a lányt.
– Te lennél tehát a híres javasasszony, aki megmentette Raimund életét és a
lábát – Gero megpróbálta oldani a feszültséget.
– Egészen másképpen képzeltelek el, öregebbnek, és nem ilyen csinosnak. És
főleg nem…
Elisabeth a szavába vágott.
– Gero, erre most nincs idő! Megtudtatok valamit?
Raimund abban a pillanatban érkezett vissza:
 – Rosszul állnak a dolgok.
Elmondta, mit tudott meg, majd Marthéval az alsó negyedbe lovagolt, ahogyan
Christian akarta. Hedwignek egy ideig úgysem lesz szüksége a lányra.
– Christian azt mondta, innen már elboldogulsz.
Marthe bólintott, leszállt a lóról, és köszönetet mondott. Szívét azonban félelem
és aggodalom szorította össze.
– Meg tudja menteni őt, uram? – kérdezte a lány.
– Ne aggódj – próbálta megnyugtatni Raimund a lányt és saját magát. –
Christian nem először került bajba, és eddig mindig megmenekült. Nem hagyjuk
cserben.
Marthe félelemmel a szívében nézett Raimund után, aki eltűnt az utcák
forgatagában. Majd Josefa háza felé indult.
Az öregasszony nem tűnt meglepettnek, amikor a lány belépett. Figyelmesen
vizsgálgatta Marthe arcát, aztán csak annyit mondott:
– Úgy látom, már készen állsz.
Már hajnalodott, amikor Otto végre visszament Hedwighez. Semmi jel nem
mutatott arra, hogy ki akarja szabadítani a feleségét szorult helyzetéből, megállt
előtte két lépéssel, és keresztbe fonta a karját.
–Van valami mondanivalód számomra?
Hedwig a fáradtságtól és a dühtől sápadtan kihúzta magát kényelmetlen
helyzetében, amelyben az éjszakát töltötte.
– Otto von Wettin! Mit képzelsz, hogy ezt teszed velem, és ilyesmikkel vádolsz?!
Még senki nem alázott meg ennyire. Ráadásul még azt sem tudom, hogy pontosan
mit vetsz a szememre.
– Úgy – gúnyolódott Otto. – Tehát hűséges és odaadó feleség vagy? Akkor miért
találkozol titokban Christiannal?
Hedwig levegő után kapkodott.
– Ez a vád akkora képtelenség, hogy magad is rájöhetnél, hogy valakinek az
ármánykodása áll mögötte. Soha nem volt okod rá, hogy kételkedj bennem. És
Christianban sem. Egyike a leghűségesebb embereidnek. Megmentette az
életemet, ma pedig a fiad életét!
Otto arcán egy pillanatra kétség és meglepődés látszott. De aztán újra
felsistergett a haragja, és egy pergament tartott Hedwig elé.
– Először a termemben sugdolózol vele, és teszed neki a szépet az egész
cselédség előtt. Azután ez itt. Ezt hogy magyarázod?
Hedwig futó pillantást vetett az írásra.
 – Nem válaszolok addig, amíg ki nem szabadítasz ebből a méltatlan helyzetből.
Otto elgondolkodott, majd kioldozta a feleségét.
Hedwig nagy nehezen uralkodott magán, és nem esett tíz körömmel a férjének.
– Tényleg olyan ostobának gondolsz, hogy szeretőt tartok, és még egy levelet is
hátrahagyok a légyottról? Még azt sem tudom, hogy Christian tud-e olvasni. A
lovagjaid közül alig tud valaki. Amit pedig mindenki szeme láttára a fülembe
súgott, az ugyan bizalmas, de sokat ígérő hír volt, amivel téged akartunk
megörvendeztetni.
Otto a pergamennel hadonászott.
– Ezt Christian dolgai között találták.
– Bárki odatehette. Christiannak elég ellensége van itt, és nekem is. De ma
éjjelig bízhattam benne, hogy a férjem majd megvéd tőlük, ahelyett hogy hallgatna
rájuk, és odadobna eléjük.
Hedwig mély lélegzetet vett, hogy megnyugodjon.
– Mélyen bánt, hogy hitelt adsz ezeknek a vádaskodásoknak. Ha senki sem jut
eszedbe az itteni írástudók közül, aki Christian és az én vesztemet akarná, akkor
érdeklődj a vitáról, amely ma Christian és a doktor között zajlott. Csak
Christiannak köszönhető, hogy a fiatal javasasszony, aki annak idején leleplezte az
ellenem irányuló mérgezési kísérletet, meg tudta menteni Dietrich életét.
Ottót hirtelen letaglózta a sok dolog, amelyekről még mit sem tudott. A
büszkesége és a Hedwiggel folytatott vita hevessége nem hagyták neki, hogy
azonnal mindenben igazat adjon a feleségének. De kötelességének érezte, hogy
engedjen. Utána kell járnia a dolognak.
– Hozatok számodra ételt. De nem hagyhatod el a szobát, és senkivel sem
beszélhetsz.
– Rendben – válaszolta Hedwig, bár Otto nem várt tőle választ. – Te pedig
deríts fényt az ügyre, és gondolkozz rajta, hogyan fogsz bocsánatot kérni tőlem,
férjemuram.
Hedwig az utolsó szavakat olyan dühvel vágta a férje arcába, hogy Otto arra a
gondolatra, hogy esetleg mégis tévedett, még rosszabbul érezte magát.
Nagy meghökkenésére Otto rövid idő alatt fényt derített az összeesküvésre.
Gondolatban átkozta Randolfot, aki már hónapok óta folyton felhívta rá a
figyelmét, ha Christian és Hedwig egymással beszélgettek, és aki előkészítette a
terepet, hogy ő maga is engedjen a sugdolózásoknak, amelyek megérkezése óta
kísérték.
A lassan gyűlő, majd hirtelen fellobbanó féltékenység elvakította a grófot.
Mélyen belül mindig is attól félt, hogy a gyönyörű felesége egyszer majd
beleszeret egy fiatalabb férfiba. Azt is észre lehetett venni, hogy Hedwig vonzódik
Christianhoz, és számos dologban a lovag szószólója volt. Azonban, ha mindent
mérlegre tett, eddig soha nem volt igazán oka rá, hogy kételkedjen a felesége
hűségében. Még ha olyan hidegvérű és könnyelmű lenne is, hogy megcsalja őt,
soha nem hagyna hátra írásos bizonyítékot.
Miközben Otto a dajkához ment, akitől a doktorral történtekről akart megtudni
néhány részletet, találkozott Raimunddal. A férfi térdre borult előtte, lehajtotta a
fejét, és arra kérte, hogy hallgasson meg egy szolgát, aki egy beburkolózott alakot
látott kiosonni Christian szállásáról.
Otto tehát fogát csikorgatva visszament Hedwighez, és közben azon
gondolkodott, mivel engesztelhetné ki a feleségét.
Igazságtalanul bánt vele. A becsület azt kívánta, hogy ezt helyrehozza. De
hogyan? Ruhákkal vagy ékszerekkel más asszonyokat kiengesztelhetett volna, de
Hedwiget nem. A felesége a lába elé dobná az ajándékokat.
Ritkán érezte magát olyan rosszul és tanácstalanul, mint abban a pillanatban,
amikor belépett a szobába.
Hedwig szőrmeszegélyes köpenyben várt rá. Semmi sem utalt arra, hogy aludt
volna. Mégis teljesen ébernek tűnt.
Otto bűnbánóan megállt előtte.
Hedwig zárkózott arccal nézett rá, és egy szót sem szólt. Otto mélyet lélegzett.
Hedwig büszke asszony volt. Ő pedig nem is számított rá, hogy a felesége
megkönnyíti majd a dolgát.
A gróf lassan Hedwig felé lépett, és magához ölelte. Az asszony azonban nem
mozdult.
– Bocsáss meg, kedvesem, igazságtalanul bántam veled. A féltékenység elvette
az eszemet – mondta a gróf.
Egy rövid pillanatra Hedwig engedett férje ölelésének, majd kibontakozott
belőle, és egy lépést hátrált.
– Tudod, mi a legrosszabb az egészben? – kérdezte az asszony hűvös hangon. –
Nem a megkötözve töltött éjszaka, és nem is a cselédség pletykái. Hanem az, hogy
már nem bízol bennem. Mindig az első és legfontosabb szövetségesed voltam. És
éppen most, amikor mindjárt itt van a birodalmi gyűlés napja a császárnál,
amelyet csak akkor vészelünk át, ha okosan cselekszünk, mindent félredobsz, és
hallgatsz az első rágalomra.
A császár parancsa a birodalmi gyűlésre! Otto időközben megfeledkezett róla.
Attól való félelmében, hogy Hedwig újra eltaszítja magától, elfojtotta magában a
vágyat, hogy újra magához ölelje, így csak a felesége keze után nyúlt.
– Hedwig! Egy férfi áll előtted, akit elvakított a szerelem. Még ha most nem
tudsz is megbocsátani nekem… tedd meg Meissen tartománya miatt! Szükségem
van rád, rád és okos tanácsaidra.
Hedwig habozott. Nem tudta és nem is akarta megkönnyíteni férje dolgát.
Ahhoz túlságosan megbántotta őt. De nem szíthatta fel újra a férfi hirtelen
haragját sem.
Bár Otto vádjai alaptalanok voltak, Hedwig lelke mélyén olyan gondolatok
rejtőztek, melyekről a férfi soha nem tudhatott meg semmit. A férfiak közül, akiket
ismert, Hedwig Christianhoz vonzódott leginkább. Annak ellenére, vagy talán
éppen azért, mert Christiant Luitgard Randolffal kötött házassága után a vár
egyetlen fiatal nője sem érdekelte komolyabban, mindenkivel szemben csak
távolságtartó udvariasságot mutatott, a jóképű és zárkózott lovag számos
suttogásra, titkos sóhajra és vágyakozó pillantásra adott okot az asszonyok és a
szüzek körében. Hedwig is álmodott olykor róla, hogy milyen lenne Christian
karjaiban feküdni.
Szerencsére soha semmi nem történt közöttük, ami túlment volna az úrnő és
hűséges lovagja kapcsolatán. Hedwig mindig tudta, hogy fejvesztés terhe mellett
nem veszítheti el Otto kegyét és védelmét. Otto azonban semmit sem tudhatott az
asszony titkos álmairól. Ezért ki kellett használnia a férfi rossz lelkiismeretét, hogy
sértetlenül, sőt talán megerősödve kerüljön ki a vitából.
– Azzal kellene kezdened, hogy helyrehozod az igazságtalanságot, amelyet
elkövettél – mondta Hedwig élesen. – Ne felejtsd el, hogy egy ártatlan embert
tömlöcbe vetettek a parancsodra.
Otto legbelül fellélegzett.
– Azonnal szabadon engedem, és bőkezűen megjutalmazom őt.
Valami visszatartotta Ottót, hogy kimondja Christian nevét. Inkább azt
kérdezte:
– Mit gondolsz? Adjunk lakomát, hogy mindenki láthassa, hogy te vagy a szívem
hölgye, és ezzel véget vessünk a szóbeszédnek?
Hedwig elnyomott egy sóhajt. Nem igazán vágyott most erre. De ez volt a
legjobb módja, hogy elhallgattassák a sok fecsegőt, és rendre utasítsák azokat, akik
abban reménykedtek, hogy Hedwig kegyvesztetté válik.
Amikor Hedwig beleegyezett a dologba, Otto csendben ujjongott. Ha a lakomára
a feleségének egy új ruhát és ékszereket ajándékoz, azt az asszony nem utasíthatja
vissza. Talán az ajándékok mégis felgyorsíthatják a békülésüket.
 Gyors döntések
Mindenki meglepetésére Otto nem magához vitette Christiant, hanem ő maga
ereszkedett le hozzá a tömlöcbe. Intett az őrnek, hogy vegye le róla a láncokat,
tegyen egy fáklyát a tartóra, és menjen ki. Ehhez a beszélgetéshez nem volt
szüksége tanúkra.
Otto figyelmesen nézte Christiant, aki meglepetten térdelt le hűbérura előtt,
amikor a fényben hunyorogva felismerte, ki áll előtte.
Christian egész éjjel azon töprengett, hogy milyen intrikának köszönheti a
letartóztatását, és azon, hogy mi lehet Marthéval és Hedwiggel, és láthatja-e még
valaha a napfényt. Vajon mit jelenthetett, hogy az őrgróf személyesen érkezett
hozzá?
Otto megköszörülte a torkát, és intett a lovagnak, hogy felállhat. Christian
felegyenesedve megigazította homlokába lógó haját, és lesöpörte a szalmát a
ruhájáról.
– Súlyos vádak merültek fel kegyelmed ellen, de ezeket megcáfolták. Kegyelmed
szabad ember. Kárpótlásul a méltánytalanságért kegyelmedhez adom feleségül az
udvarmester lányát.
Christian legalább annyira meglepődött, mint amennyire undorodott. Edelgard
a vár egyik legszebb nőjének számított, de a fecsegése elviselhetetlen volt számára.
Időközben arról is pletykáltak, hogy már nem szeplőtlen a híre.
– Köszönöm ezt a megtisztelő ajánlatot, uram – mondta Christian olyan arccal,
mintha ecetet ivott volna bor helyett. Majd kicsúszott a száján egy megjegyzés,
amelyért a következő pillanatban a legszívesebben leharapta volna a nyelvét.
– Választanom kell Edelgard és – a szalmára mutatott – a tömlöc között?
Egy pillanatra úgy tűnt, mintha Otto a következő dühkitörése előtt állna.
Azonban végül harsányan nevetni kezdett.
– Életemben nem láttam még olyat, hogy valaki ilyen helyzetben alkudozni
kezdjen – szólalt meg a gróf, miután megnyugodott.
Közelebb lépett a lovaghoz, vállára tette a kezét, és komolyan a szemébe nézett.
– Mi baja Edelgarddal? Gyönyörű, jó házból származik, és tekintélyes
hozományt kap tőlem is. Többet nem kívánhat egy férfi egy nőtől.
Ó, dehogynem, gondolta Christian dühösen, te aztán tudhatod. Aki egyszer már
olyan okos asszonyokkal találkozott, mint Hedwig és Marthe, az nem elégszik meg
többé olyan lányokkal, akik csak a férfiakról, a terhességről és a kézimunkáról
tudnak beszélni.
Azonban az Otto hangjában érződő fenyegetés megerősítette azt, amit egyszer
Elisabeth a lovag jelenlétében említett: Edelgard Otto „különös kegyeit” élvezte, és
a gróf most meg akar szabadulni tőle.
– Miért menne feleségül Edelgard egy vagyontalan miniszteriálishoz, és
költözne vele egy félreeső faluba? – vetette közbe Christian.
– Ezzel ne törődjön – válaszolta Otto nyersen, és az ajtóhoz indult. Még egyszer
visszafordult.
– Ez nem ajánlat volt, hanem parancs. Még ebben a hónapban feleségül veszi.
Most pedig borotválkozzon meg, és készüljön fel a lánykérésre!
Christian alig tudta palástolni a haragját. Nem volt szándékában megnősülni –
főleg nem akarta feleségül venni ezt az elviselhetetlenül ostoba lányt. Az egyik
szorult helyzetből a másikba került. Ezúttal azonban nem látszott kiút.
Otto viszont elégedetten ment felfelé. Egy csapásra két problémát is megoldott.
Hedwig tajtékzott a dühtől.
– Kárpótlásul a bizalmatlanságodért és a tömlöcben töltött éjszakáért,
Christiannak feleségül kell vennie azt a libát, aki a te fattyúdat hordja a szíve alatt?
– kiáltott rá a férjére.
Otto összerezzent. Azt remélte, hogy Hedwig semmit sem tud az afférról, de újra
alábecsülte a feleségét.
Hedwig azonban még korántsem fejezte be.
– Nem érdekel, hogy mit teszel Edelgarddal, ha már ráuntál. De nem kellene az
egyik leghűségesebb lovagodat megaláznod azzal, hogy akarata ellenére
ráerőlteted a megunt szeretődet a fattyúddal együtt!
– Edelgard által gazdagabb hozományhoz jut, mint amit valaha is remélt. Ez
talán semmi? – válaszolta Otto.
– Nem hiszem, hogy ezt Christian sokra értékelné. Add inkább az egyik
kegyencedhez. Elegen sertepertélnek körülötted, akik szívesen feleségül vennék,
még akkor is, ha már jövő héten megszületne a gyerek.
Otto új esélyt szimatolt.
– Azon fáradozol, hogy Christian nőtlen maradjon – mondta baljós hangon. –
Talán mégis van valami igazság az ellened felhozott vádakban?
– Ezt éppen te mondod, aki minden erejével azon fáradozik, hogy eltitkolja,
bajba sodort egy szüzet – tombolt Hedwig.
– Hallgass! Ez nem ugyanaz.
– Ó, igen, természetesen!
Hedwig dühösen felállt, és szinte mellékesen kijátszotta az utolsó ütőkártyáját.
– Azonkívül Christiannak nem lesz ideje a lánykérésre és az esküvőre, ha
hasznot akarsz húzni a hírekből, amelyeket át akart adni neked, mielőtt
egyszerűen tömlöcbe vetetted.
Hedwig csípőre tette a kezét, és előrehajolt.
– Megkérdezted már egyáltalán erről? Vagy csak szidtad, és kétségbe vontad a
becsületét?
– Minden szent nevére! Milyen hírekről van szó?
Hedwig barna szeme veszélyesen összeszűkült.
– Ezt tőle kérdezd meg.
Christian éppen visszatért a szálláshelyére, magára öntött egy vödör vizet, és
ruhát váltott. Legszívesebben kilovagolt volna Dragóval a mezőkre, néptelen
tájakra, hogy kiszellőztesse a fejéből a kínzó gondolatokat.
A barátai azonban aggódtak érte, és kiálltak mellette; megérdemelték tehát,
hogy azonnal tájékoztassa őket a kiszabadulásáról.
Talán meg tud egyezni Edelgarddal, hogy az asszony a házasságkötés után a
várban maradjon, ő pedig visszatérjen a falujába.
Azonban már a gondolattól is irtózott, hogy a nászágyba vigye a nőt. A házasság
haláláig az asszonyhoz kötné, és megfosztaná attól a reménytől, hogy egyszer
olyan nőt vegyen feleségül, aki jelent is számára valamit.
Először Lukasszal találkozott. Az apród biztosította róla, hogy egy pillanatig sem
kételkedett benne, hogy mindenre fény derül, mégis láthatóan
megkönnyebbültnek látszott. Miután Christian visszaküldte a fiút a bajvívó
gyakorlatokra, találkozott Raimunddal, Geróval és Richarddal, akik boldogan
ölelték át.
Christian elmondta nekik az őrgróf parancsát.
– Ha szabad ember lennék, akkor megkérhetném Ottót, hogy bocsásson el a
szolgálatából, és elkerülhetném ezt a házasságot – mondta a lovag keserűen.
– De mi lenne akkor az emberekkel a faluban? – vetette ellen Raimund.
– Talán nem lesz olyan rossz – próbálta vigasztalni Gero. –Ekkora hozományért
csúnyább lányokat is feleségül vettek már.
Christian dühösen nézett rá.
– Beszélj Ottóval. Edelgard a tied lehet.
– Ne veszekedjetek! Talán van valami kiút – szólt bele Elisabeth a beszélgetésbe
mindenki meglepetésére.
– Emlékeztek még rá, mennyire felháborodott az özvegy Amalia a faludban
uralkodó barbár viszonyokon, amikor ott voltunk? Talán el kellene küldenem
Edelgardhoz, hogy számoljon be neki ezekről. Biztosan szívesen megteszi, a
legsötétebb színekkel kiszínezve mindent.
 Elisabeth elgondolkodva ráncolta a homlokát.
– Ottónak már terhére van a lány, és gyorsan meg akar szabadulni tőle, mert
szeretné kiengesztelni Hedwiget. De annyira biztosan nem közömbös neki
Edelgard, hogy ne hatná meg, ha az könyörög neki, hogy nem akar arra a sivár
vidékre menni.
Raimund meglepetten nézett fiatal feleségére.
– Nem is gondoltam volna, hogy ilyen fondorlatokra vagy képes, kedvesem.
Elisabeth nyíltan ránevetett a férjére.
– Ez az első dolog, amelyet itt megtanul az ember, ha nem akar elveszni. Még ha
csak a baj elkerülése érdekében is, mint most.
Még mielőtt bárki válaszolhatott volna, egy apród lépett be. Meghajolt, majd
kifejezetten udvariasan megszólalt:
– Christian lovag, az őrgróf és a felesége a szobájukba kéretik kegyelmedet.
Christian kínosan lassan felállt, és elindult.
– Azt mondják, hogy a faluban rengeteg ezüst található? – Otto előrehajolt a
székében, és nem vette le a tekintetét Christianról.
– Legalábbis a goslari bányászok ezt gyanítják – válaszolta Christian.
A lovag ezúttal már az első szavaival magára vonta az őrgróf teljes figyelmét.
Otto azonnal megértette a hír jelentőségét, és megszimatolta a lehetőséget benne.
Gondolatban már terveket szőtt. Feszült arckifejezése felderült.
– Tapasztalt bányászokat kell hozatnom.
– A sófuvarozók azt mondják, hogy a Harz hegységben sokakat ismernek, akik
azonnal felkerekednének, ha engedélyt kapnának rá, hogy itt bányászhassanak.
Szenvednek a magas adók és a háború miatt. Van egy bányamester a zelleri
bányában, akit olyan nagy igazságtalanság ért, hogy valószínűleg már a megfelelő
érc halvány reményében is eljönne ide. Azt beszélik, hogy az itteni érc gazdagabb,
mint a goslari.
Otto elgondolkodott.
– Tegyük fel… hogy olyan törvényt hozok, hogy mindenki szabadon bányászhat
tetszőleges helyen, aki a jövedelme egyharmadát befizeti… Akkor is eljönnének?
Mennyi ezüstmárkát hozna ez nekem évente?
– Férjemuram, a császár engedélyére van szüksége, ha bányát akar létesíteni –
szólt közbe Hedwig.
Otto megvetően mormogott.
– A közelgő birodalmi gyűlés nem éppen a legjobb alkalom rá, hogy bármit
kérjek a császártól, kivéve a bocsánatát.
 Ujjaival a széke karfáján dobolt.
– A császár bányafelségjoga szorosan véve nem római jog? Itt a német
tartományokban biztosan másképpen is lehet értelmezni… Megbízom az üggyel az
egyik ügyvédemet. És szükségem lesz tapasztalt bányászokra. Christian,
kegyelmednek kell meggyőznie őket, hogy idejöjjenek és bányásszanak.
– Előbb talán meg kellene bizonyosodnunk a lelőhely értékességéről – vetette
ellen Christian, – Eddig csak egy követ vizsgáltak meg. Először jobb lenne, ha csak
a szakembereket és megbízható bányászok kisebb csapatát hoznám el, és
gondoskodni kell róla, hogy a hír ne terjedjen el. Különben idevonzzuk a
tolvajnépséget.
Otto hátradőlt, és elismerően nézett a lovagra.
– Igaza van. Egyelőre tartsuk titokban a dolgot. Úgyis minden attól függ, hogy
mit parancsol a császár a birodalmi gyűlésen. Utána majd eldöntjük, hogy az
engedélyét kérjük-e, vagy mást teszünk. Végül is senki sem előzhet meg minket.
– De nem Gerung püspöknek ígérte Christiansdorfot és a szomszédos falvakat a
kolostor felépítéséhez, amely sírjául szolgál majd? – vetette közbe Hedwig. –
Akkor a haszon a szerzeteseké lesz, és nem kegyelmedé.
Otto felpattant.
– Ezt majdnem elfelejtettem! Még egy okkal több, hogy gyorsan és feltűnés
nélkül kiderítsük a dolgot.
Hálásan Hedwigre nézett, megragadta és megcsókolta a kezét.
– Mindig tiszta haszon terveket szőni kegyeddel.
Miközben Hedwig furcsa pillantást vetett a férjére, Otto Christianhoz fordult.
– Nem ragaszkodik ehhez az esküvőhöz, igaz?
– Nem éppen, uram – válaszolta éberen Christian, akit meglepett a hirtelen
témaváltás.
– Ez éppen kapóra jön – mondta Otto kegyesen. – Akkor nem erőszakolom
kegyelmedre. Adjuk hozzá Edelgardot olyasvalakihez, aki nem választaná inkább a
börtönt helyette.
Az őrgróf röviden felnevetett.
– Új megbízásom van kegyelmed számára. Elkísér a birodalmi gyűlésre a
császárhoz Würzburgba. Attól függően, hogyan alakulnak ott a dolgok, onnan
egyenesen a Harz hegységbe utazhat, hogy bányászokat keressen.
Christian megkönnyebbülten meghajolt.
– Ahogy kívánja, uram.
Amikor azonban Otto pompás hangulatban el akarta bocsátani a lovagot,
Hedwig egy pillanatra visszatartotta őt.
 – Tudja, hol van Marthe? Sehol sem találom.
– Engedelmével, úrnőm, a letartóztatásomkor féltem, hogy további támadás
érheti Marthét, és biztonságba helyeztem – vallotta be Christian. – Remélem,
megbocsátja önkényes tettemet. Ha kívánja, azonnal idehozom őt.
– Tegye azt, Christian. És köszönöm megszégyenítő előrelátását – mondta
Hedwig éles pillantást vetve Ottóra.
– A fiam újra jobban van, de nem szeretném most egyedül hagyni, hanem jó
kezekben szeretném őt tudni, magam mellett – Magunkkal vihetjük Marthét és
Dietrichet Würzburgba?
– Ahogy kívánja, úrnőm – mondta Christian, és gyors léptekkel távozott, miután
Otto engedélyt adott erre.
Amikor Christian belépett Josefa házába, Marthe élesen felsikoltott, és az arca
elé kapta a kezét. Újra sírni kezdett, de ezúttal a megkönnyebbüléstől.
Josefa a lovaghoz lépett, és átölelte, bár alig ért fel a férfi válláig, és lábujjhegyre
kellett állnia.
– Aggódtunk érted, fiú. – Christian röviden elmesélte a történteket. A tervezett
esküvőről semmit sem szólt. Marthe látványa, aki le sem vette róla a szemét, és
sugárzott a boldogságtól, már el is feledtetett vele mindent, és melegséggel töltötte
meg a szívét.
– Marthe, légy oly jó, és hozz nekünk a piacról pár finomságot. Ezt meg kell
ünnepelnünk – mondta Josefa. Elővett a tégelyei közül egy nagyobbat. – Add oda
ezt a gazdasszonynak, ezzel tudsz fizetni.
– Én fizetem az ételt. – Christian egy pénzérmét nyomott Marthe kezébe, és
visszatette Josefa tégelyét a polcra.
Amikor Marthe kiment, Josefa leült Christian mellé, és a karjára tette göcsörtös
kezét.
– Örülök, hogy újra itt vagy – mondta. – És annak is, hogy hozzám küldted a
lányt.
Áthatóan nézett a lovagra.
– Ilyesmit még nem láttam. Nemcsak hogy mindent tud, amit a
gyógynövényekről és a kenőcsökről tanítottam neki, hanem valóban gyógyító keze
van. Ez különleges adomány. Most tanulja, hogy hogyan kezelje mindezt.
Csodálkozni fogsz, ha látod őt munka közben. De még több figyelmet von majd
magára, még ha óvatos lesz is. Meg kell védened őt.
– Megvédem.
– Sok rossz dolog van mögötte. És még sok nehézség vár rátok. De hidd el, végül
minden jóra fordul.
 Josefa látta, hogy Christian arca elkomolyodik, de úgy tett, mintha nem venné
észre, és megfogta a lovag kezét.
– A szemére veted, hogy hozzáment ahhoz az öregemberhez. De nem
önszántából tette. Talán egyelőre ez menti meg az életét. Feleségként nem tűnik fel
annyira. Te pedig nem lehetsz mindig mellette, hogy vigyázz rá.
Josefa hallgatott egy darabig, majd újra megszólalt:
– Kisírta a szemét miattad. Ne zárd be a szívedet előtte!
Eltartott egy darabig, amíg Christian válaszolt.
– Nem fogom. Soha nem tettem.
 Úton a császárhoz
Most még a császárhoz is el kell utaznia! A sok fordulat közül, amelyek Marthe
életében tavasz óta történtek, ez volt a leghihetetlenebb. Amikor még a
szülőfalujában Fine kunyhójában lakott, azt hitte, hogy élete végéig ott marad
majd, és az egynapi járóföldre lakó emberek betegségeivel és terhességeivel fog
foglalkozni.
Wulfhart vérszomjas fenyegetése miatt váratlanul hetekig tartó útra indult,
útonállókkal küzdött meg, megmentette egy grófné életét, férjhez ment, most
pedig párnázott hintóban utazott az őrgróf legkisebb fiával egy hatalmas, idegen
városba, a császár birodalmi gyűlésére.
Már egy hete úton volt a menet, amelyet nehézfegyverzetű lovagok védtek. Otto
és Hedwig nagy kísérettel utazott Würzburgba: lovagok, fegyveresek, szolgák és
szolgálók, valamint a sovány konyhamester, akinek az a nehéz feladat jutott, hogy
ezt a sok embert megfelelően etesse útközben, amikor éppen nem Otto egyik
vazallusánál éjszakáznak. Gerung meisseni püspök is csatlakozott saját kíséretével
a menethez. Aznap reggel még egy tucat fegyveres csapódott hozzájuk egy
távolabbi várból.
Marthe ideje nagy részét Dietrich mellett töltötte, akinek a grófné nem
engedélyezte, hogy derék kis lován tegye meg az utat, amíg erőre nem kap.
A fiú szinte határtalanul bízott a lány gyógyító tudományában, és Marthe is
megszerette Dietrichet kíváncsisága és őszintesége miatt. De azt is érezte, hogy a
gyermeket nyomasztja az a gondolat, hogy nagyapja kíséretével bátyja, Albrecht is
a birodalmi gyűlésre érkezik, és újra megkeseríti az életét.
Az utolsó pihenőig különböző történetekkel űzte el a fiú unalmát. Azután egy
mogorva arcú pap szállt fel a kocsira, és intett a lánynak, hogy tűnjön el, majd
Dietrichhel átvette a következő latinleckét.
Marthe leszállt a zörgő fogatról, és a következő útszakaszt gyalog tette meg
Susanne társaságában.
Susanne esküvőjét a patkolókovács segédjével a birodalmi gyűlésről való
visszaérkezésük utánra tűzték ki.
– Annak ellenére is feleségül vesz, hogy már látszik valami – bizonygatta, és
kezét a hasára tette. – A grófné gondoskodott róla, Isten óvja őt.
Susanne elmesélte Marthénak a szerencsétlenségét. Minden elővigyázatossága
ellenére nem tudott elmenekülni egy lovag elől, és nemsokára kiderült, hogy
teherbe esett. Hedwig nagyon dühös volt emiatt, és azonnal nyélbe ütötte a
házasságot a kovácssegéddel, nagyvonalú hozományt helyezve kilátásba. Így
Susanne megmenekült attól, hogy a várkapu közelében található olcsó
bordélyházak valamelyikébe kelljen költöznie, amelyeket főleg az őrök kerestek fel.
 – Mit gondolsz, kedves lesz majd hozzám akkor is, ha nem tőle van a gyerek? –
kérdezte az ijedt Susanne sokadszorra. – Tudnál adni valami varázsszert, hogy
megszeressen engem?
Marthe sóhajtott.
– Te is tudod, hogy nincs ilyen szer, és nem is tudok ilyet készíteni. Csak a
gyógynövényekhez értek, a varázsláshoz nem.
– Ezt mondd másoknak! Én a barátnőd vagyok. Ne légy ilyen beképzelt, hanem
segíts nekem.
– A birodalmi gyűlésen biztosan lesznek kereskedők, akik amuletteket vagy
szerelmi bájitalokat árulnak. Talán ott találsz valamit.
Susanne sértődötten hallgatott.
Amióta elterjedt a híre, hogy Marthe ért a gyógyításhoz, és Hedwig a doktorral
szemben is előnyben részesíti őt, sokan felkeresték az utazók közül. Néhányan
fényes nappal jöttek hozzá, és valami gyógyszert kértek fogfájásra, köszvényre
vagy köhögés ellen. Mások azonban – elsősorban asszonyok – a sötétség leple alatt
érkeztek, és szerelmi bájitalokat kértek tőle, vagy olyan szereket, amelyekkel távol
tarthatják maguktól a férjüket. Marthe, amilyen udvariasan csak lehetett, elküldte
őket.
A kérések elhárítása nem volt kevésbé veszélyes, mint odaadni ezeket a szereket,
ha rendelkezett volna ilyesmivel.
Amikor titokban szemügyre vette a lehetséges ügyfeleket, jó alkalom kínálkozott
rá, hogy alkalmazza annak a tudásnak egy részét, amelyet Josefa adott át neki.
Marthe a Meissen városában töltött napok alatt minden szabad percét
kihasználta, hogy tanuljon az idős asszonytól. Bármilyen rövid volt is az idő, talán
élete legfontosabb napjai voltak ezek.
Josefától megtanulta megérteni keze gyógyító erejét. Már tudta, mit jelent az a
kellemetlen érzés, amely elfogta, amikor kezét egy beteg testrészre helyezte, és
célzottan használta a melegítő erőt, amely keresztülfolyt rajta.
A tudással, amelyet a javasasszony átadott neki, hirtelen sok
megmagyarázhatatlan dolgot megértett, amely vele történt, és sok kérdésre választ
kapott.
– Ne csak a szemeddel, a szíveddel is láss – mondta neki Josefa. – Használd az
érzékeidet anélkül, hogy mások észrevennék, és érezni fogod, ki az, aki jóindulattal
van feléd, ki hazudik, és ki akar ártani neked.
Marthe végre megértette az elmúlt év eseményeit, amelyek eddig rejtélyesek
voltak előtte. A legtöbb embernél jobban érzékelte a rejtett érzéseket, és azóta
minden alkalmat megragadott rá, hogy ily módon fejlessze az érzékeit. Susanne
kiapadhatatlan pletykái az elmúlt évek udvari életéről váratlan módon
megerősítették titkos sejtéseit.
 –Viszonya van a kamarással – súgta Susanne az egyik hölgyről, aki olyan italt
kért Marthétól, amely lelohasztja a férj erejét, és aki azt az érzést keltette a
lányban, hogy a nő titkol valamit.
– Róla azt beszélik, hogy fekete mágiát űz – mondta Susanne egy férfiról, akinek
közelében Marthe hátán végigfutott a hideg.
Leginkább azonban azért volt hasznos számára az újonnan megtanult
képessége, hogy el tudja kerülni Randolfot.
A rettegett óriás legtöbbször Otto közelében tartózkodott. Amikor először
viszontlátta őt, nem érte váratlanul, a férfi pillantása mégis velejéig hatolt.
Hirtelen megdermedt körülötte a világ, már semmit sem hallott abból, amit
Dietrich mondott mellette. Randolf szúrós pillantással méregette a lányt, mielőtt
hideg nevetéssel elfordult tőle. A lánynak nehezére esett, hogy elrejtse undorát.
A szolgálók rettegtek Randolftól és barátaitól, tudta meg nemsokára Marthe.
Amikor úgy érezte, hogy Randolf vagy a társai a közelben vannak, Marthe
gyorsan elrejtőzött. Kínzói fenyegető jelenléte mindig eszébe juttatta azt az egy
évvel azelőtti szörnyű napot. Talán még a kegyetlen óriásnál is jobban gyűlölte
azokat, akik nézték, ahogyan Randolf nekiesik, akik nevettek rajta, majd szintén
sorra kerültek: a kövér Giselbertet, a gondosan bodorított, vörös hajú Elmart és
Ekkehartot, aki olyan pillantásokat vetett rá, hogy futkosott a hátán a hideg. Nem
bujkálhat előlük örökké, ezt tudta. De amíg csak lehetett, megpróbálta késleltetni
azt a szörnyű pillanatot, amikor újra ki lesz nekik szolgáltatva. Még mindig
reménykedett benne, hogy titokban tarthatja, hogy Randolf megerőszakolta és
megfenyegette őt. Főleg Christian nem tudhatja meg soha. Marthe miatt, saját
maga és a falu érdekében.
Még egy dolog aggasztotta Marthét az út során. Josefa figyelmeztette, hogy
vegye komolyan a látomásokat, amelyek olyan hirtelen támadtak, bár minden
porcikájával tiltakozott ellenük. Nem volt ő túlságosan jelentéktelen az ilyen
dolgokhoz? Gyakran eszébe jutott a figyelmeztetés, amelyet Wulfhart elől
menekülve a telepesek táborában hallott, röviddel az előtt, hogy elvesztette az
eszméletét: „Hárman meghalnak, és valaki galád módon elárul minket.”
Hárman azok közül, akikkel útnak indultak, nem élték túl az új hazába vezető
utat, és idegen földben nyugszanak. De valóban elárulja majd valaki a falusiak
közül a többieket? Mikor? Milyen szerencsétlenség adódik majd ebből? És főleg: ki
lesz az áruló?
Susanne zökkentette ki a töprengéséből.
– Amikor az a lovag egyszerűen a szalmára dobott, és magáévá tett, még
nevetett is a nyomorúságomon. Ha legalább a jövendőbeli férjem gyengédebb
lenne!
– Már együtt háltál vele?
– Természetesen! Így legalább remélheti, hogy tőle van a gyerek, még ha a
hetedik hónapban születik is. – Susanne felsóhajtott. – Csak úgy duzzad az erőtől,
de az üllő mellett ügyesebb, mint az ágyban. És a te férjed?
Marthe rosszkedvűen arrébb rúgott egy követ az útról. Nem akart Wiprechtről
beszélni. Örült, hogy egy darabig nem látja. Tudta ugyan, hogy vannak asszonyok,
akik élvezik a szeretkezést, de el sem tudta képzelni, hogy ez vele is előforduljon.
Túl mélyen élt még benne a rémület arról a napról, amikor Randolf és társai
erőszakot követtek el rajta. Wiprecht pedig nem tett semmit, hogy enyhítse az
undorát.
– Ő már öreg – motyogta válaszképp.
– Ó, akkor szerencséd van. – Susanne rámosolygott. – Ha nem halsz meg a
gyerekágyban, akkor talán nemsokára megözvegyülsz, és megöröklöd a portát.
Akkor majd kereshetsz magadnak egy fiatal, csinos férfit, aki majd jó lesz hozzád,
hogy megszerezze az örökségedet.
Azok voltak a hosszú út legboldogabb pillanatai Marthe számára, amikor
Christian vagy Lukas jött a szekerükhöz. Christian, aki a menet kíséretéhez
tartozott, azt a feladatot kapta, hogy a pihenők alatt és esténként Dietrichhel
foglalkozzon. Amint Otto fia jobban érezte magát, Christian eljött érte és Otto
unokaöccséért, Konradért, hogy lovagolni és bajvívásra tanítsa őket. Ilyenkor
mindig volt egy kedves pillantása és pár jó szava Marthéhoz.
Lukas, akinek a többi apróddal együtt a kíséretről kellett gondoskodnia, amikor
csak lehetett, mellé szegődött, és tréfákkal, történetekkel szórakoztatta a lányt.
– Beléd szeretett – súgta Susanne az egyik alkalommal. – Mindig így viselkedett
veled, vagy csak amióta Rosalind már nem engedi be az ágyába?
Marthe értetlenül és kicsit dühösen nézett rá.
– Rosalind, a konyhalány – magyarázta türelmetlenül Susanne. – Ő volt a
szeretője, de most férjhez ment egy istállószolgához, aki le sem veszi róla a szemét.
– Mindig is barátságos volt velem, de semmi több – mondta erélyesen Marthe.
– Ne játszd az ártatlant. Tehát már régóta. Tényleg soha nem próbált
megcsókolni? Az itteni lányok mind rajonganak érte. Jóképű és vidám fickó.
– Nem, nem próbálta meg – Marthe teljesen összezavarodott. Miért érdeklődne
iránta egy olyan fiatalúr, mint Lukas?
– Akkor Csélcsap úrfi komoly szerelembe esett – vélte Susanne, és oldalba bökte
Marthét. – Gondolkodj rajta, hogy nem akarsz-e egy kicsit szórakozni. Biztosan
kedvesebb lenne hozzád, mint az ősz hajú férjed. De ha továbbra is Christian
lovagról álmodozol, őt verd ki a fejedből.
Marthe elszörnyedve felfortyant.
– Ne mondj semmit – mondta Susanne. – Látom, milyen pillantásokat vetsz
rá. Természetesen ha ő kéri, akkor engedelmeskedned kell. De nem hiszem, hogy
Christian az ágyába kényszerítene egy asszonyt. Kerüld el inkább a bajt. Christian
a hűbérurad! Ha rád unt, elhagy majd, és megnehezíti az életedet. Mindegyikük
ilyen. Előbb fagy be a pokol, mint hogy egy lovag feleségül vegyen egy alacsonyabb
származású nőt.
Marthe még akkor is Susanne szavain gondolkodott, amikor fáradtan visszafelé
jött az „illemhelyről”, amelyet a tábor szélén rendeztek be a férfiak és nők
szükségletei elvégzésére.
Hirtelen veszélyt szimatolt. Megfordult, de már későn. Egy kő eltalálta a
halántékát. Ájultan a földre zuhant.
Amikor magához tért, körös-körül feketeséget látott, és az egész világ forgott
vele. Lassan kitisztultak az érzékei, és megértette a sötétség okát is. Szemét
bekötötték, száját betömték, kezét megkötözték. Feje lelógott, és megalvadt vér
borította, arcát pedig valami érdes dolog dörzsölte. Marthe akkor jött rá, hogy egy
ló hátán fekszik, és valaki zsákot húzott a fejére.
Rémület futott át rajta. Jaj ne, csak még egyszer meg ne történjen!
Kétségbeesetten próbált felülni.
– Csönd, boszorkány – hallatszott mögüle. Erős kéz nyomta le úgy, hogy alig
kapott levegőt.
A hang valahogy ismerősnek tűnt. De nem Randolf vagy valamelyik társa volt,
amitől a lány félt. Azok hangjára élete végéig emlékezni fog. Még mindig rémülten
kutatott az emlékeiben.
Az idegen izzadságtól, sörtől és hagymától bűzlött, erről ráismert: Oswald, a
sebhelyes arcú! Ez hogy lehet?
Megerősítésül oldalról meghallotta Ludolf hangját is:
– Szúrd le, ha gondot okoz!
– Nem, ilyen könnyen nem ússza meg. Bosszút akarok állni rajta – válaszolta
Oswald dühösen. – Meglakol azért, hogy elkergettek minket, mint a rühes ebeket.
Látni szeretném, ahogy előttem csúszva az életéért rimánkodik.
Marthe mozdulatlan maradt. Lassan eszébe jutottak annak a reggelnek a
részletei, amikor az öreg Serafine haldoklott, és ez a két fickó Wulfhart várába vitte
őt. Oswald a mellét markolászta, emlékezett vissza a lány dühösen. Ludolf
azonban attól félt, hogy Fine elátkozza őket. Talán ezt a félelmét kihasználhatná.
Megpróbált nyugodtan lélegezni, hogy leküzdje a rosszullétet, amely a szájába
tömött rongytól és a fejében dübörgő vértől elfogta. Ha ezek ketten meg akarják
ölni, nem tudja megakadályozni őket. Ezúttal azonban nem fog remegve és sírva
könyörögni nekik a földön fekve, mint Randolfnak.
Oswald megállította a lovát, leszállt, és a megkötözött Marthét a vállára emelte.
Egy darabig a vállán vitte, aztán Marthe egy ajtó nyikordulását hallotta, majd a
földre dobták.
 – Vedd ki a szájából a pecket. Hallani akarom a sikoltozását, amikor magamévá
teszem – utasította Oswald a társát.
Marthét térdre rántották. Valaki levette a fejéről a zsákot, és kivette szájából a
fojtogató rongyot. Szeme továbbra is be volt kötve.
Marthe mély lélegzetet vett.
– Oswald és Ludolf– szólalt meg erőteljes hangon. – Ha csak hozzám értek,
megátkozlak titeket!
– Hallod… mégiscsak boszorkány – dadogta Ludolf. – Felismert minket, anélkül
hogy látott volna. Most mit tegyünk?
– Nem számít – válaszolta Oswald. Hangja egészen közelről hallatszott. – Most,
hogy már tudod, kivel van dolgod, látni szeretném a félelmet a szemedben.
A következő pillanatban levették Marthe szeméről a kötést a kendővel együtt,
amely a haját takarta.
A félhomályban észrevette, hogy egy düledező kunyhóban van, talán egy
erdőkerülő vagy egy szénégető korábbi otthonában.
Oswald baltával a kezében közeledett felé.
– Wulfhart büntetést szabott ki rád. Ne gondold, hogy elkerülheted.
A lány arca elé tartotta a baltát, meglendítette, és minden dühével lesújtott a
gerendára.
Marthe összerezzent, és elfojtott egy sikolyt.
– Előbb azonban még ki kell egyenlítenünk egy számlát – sziszegte a sebhelyes
arcú dühösen. Felrántotta a lányt, és kezeit a gerendához kötözte úgy, hogy
Marthe kénytelen volt lábujjhegyen állni, hogy még elérje a padlót. Oswald
elővette a nehéz ostort az övéről.
Egy szörnyű pillanatra újra megjelent Marthe előtt a pellengérre állított paraszt
Wulfhart várában, akinek a hátát Oswald véres masszává korbácsolta. Azonban
elhessegette a borzalmas képet, és keményen Ludolf szemébe nézett.
– Legyetek átkozottak! Lepjen el benneteket a pestis és a lepra! Tagjaitok
rohadjanak meg eleven húsotokon, ha kezet emeltek rám!
– Hagyd abba! – rikácsolta Ludolf. – Kösd be újra a szemét, és tömd be a száját.
Oswald olyan erősen csapta arcul Marthét, hogy a feje a gerendának ütődött, és
rosszul lett a fájdalomtól. Oswald szándékos lassúsággal járta körül a lányt. Szinte
gyengéden hajtotta előre gesztenyebarna copfját.
Azután egy mozdulattal szétszakította Marthe ruháját, és felfedte a hátát.
Marthe a félelme ellenére is érezte, hogy Oswaldot elfogja az a beteges kábulat,
amelytől a Wulfhart falvaiban lakók jobban rettegtek, mint bármi mástól. A
férfiaknak nem lesz szükségük a fejszére. A lány úgyis meghal Oswald
ostorcsapásaitól.
A sebhelyes arcú hátralépett, és ütni készült.
Marthe összeszorította a fogát, és némán erőért imádkozott, majd felkészült az
első ostorcsapásra.
Azonban hirtelen felpattant az ajtó.
Oswald a mozdulat közepén megállt, megfordult, és két lovagot látott berontani
a kunyhóba kivont karddal.
Christian kardja már a meglepett sebhelyes arcú torkán volt, miközben kihúzta
a férfi kését az övéből.
Raimund ugyanilyen gyorsan lefegyverezte Ludolfot, aki ijedtebben nézett
Marthéra, mint a támadójára.
Christian füttyentett. Lukas lépett be a kunyhóba. Az apród egy pillanatra
megtorpant, és tanácstalanul nézett a megkötözött, félig levetkőztetett Marthéra.
Majd Christian intésére Oswaldhoz lépett, hogy megkötözze a kezeit.
Christian közben Marthéhoz ment, átvágta a kötelékeit, és megtartotta, amikor
a lány összerogyott.
– Bántottak? – kérdezte a lovag fojtott hangon.
A lány némán megrázta a fejét. De utána elvesztette az önuralmát, és egész
testében remegni kezdett.
Christian odaszólt Raimundnak és Lukasnak:
– Vigyétek ki innen ezt a két gazfickót!
Átkarolta a remegő Marthét, és magához húzta.
– Már vége. Már nem árthatnak neked – próbálta megnyugtatni a lányt. Marthe
újra térdre rogyott.
Christian is letérdelt, és óvatosan kezei közé fogta a lány arcát.
– Már nem kell félned – mondta halkan.
Gyengéden letörölte a lány könnyeit.
Miközben karjában tartotta, hirtelen világossá vált előtte, amit magának sem
mert bevallani: szerette és kívánta ezt a fiatal nőt. Még Luitgard emléke is
elhalványult Marthe mellett.
Nem tagadhatta tovább az érzéseit. Óvatosan megcsókolta, és érezte, hogy a lány
megmerevedik, majd alig észrevehetően viszonozza a csókot.
A hosszú évek alatt, mióta kiképezték lovaggá, Christian az önuralmat tartotta
az egyik legfontosabb lovagi erénynek. Most azonban megfeledkezett róla. Csókja
szenvedélyes volt, kezével a lány selymes hajába túrt, amelyet hosszú idő óta
először látott újra kibontva, majd végigsimított a nyakán és Marthe csupasz vállán.
 A lány összerezzent.
Christian azonnal elengedte őt.
Hogyan is használhatta ki a lány zavarodottságát! Talán azt gondolja, hogy így
akarja behajtani rajta a hálát, amellyel a lány tartozik neki?
– Bocsáss meg – súgta végül a lovag rekedten. – Az aggodalom miatt
elvesztettem a fejemet.
Ráadta Marthéra a köpenyét, és szó nélkül kivitte a kunyhóból.
Marthe lesütötte a szemét, és alig mert lélegzetet venni.
Christian óvatosan egy fához támasztotta őt.
Marthe lehunyta a szemét, és saját magával perlekedett. Nemrég még a halállal
nézett farkasszemet – azután úgy viselkedett, mint egy tüzelő szuka!
Mit is gondolt, hogy viszonozta a lovag csókját? Semmit. Abban a pillanatban
nem volt helye a gondolatoknak. A férfi gyengéd érintése olyan érzéssel töltötte el,
amilyet soha nem érzett azelőtt. Bárcsak örökké tartott volna az a pillanat! Amikor
azonban a csupasz bőrét férfikezek érintették, a rémület magához térítette.
Christian a hűbérura volt. Nem tagadhatta volna meg magát tőle, még akkor
sem, ha a férfi már ott, a kunyhóban magáévá akarta volna tenni. A lány egy része
még kívánta is volna ezt. Ez érthetetlen volt számára. Mindaz, amit addig átélt
abból, amit a férfiak akartak a nőktől, undorral és félelemmel töltötte el.
A lovag azonban azonnal elengedte, amikor a lány visszakozott. Marthe úgy
gondolta, hogy a férfi becsülete megtiltotta, hogy olyan nőt tegyen magáévá, aki
nem az övé, vagy aki nem akarja őt. Vajon mit gondol most róla? Hogyan kerüljön
ezután újra a szeme elé?
Miközben Lukas durván maga előtt lökdöste Oswaldot, nem tudta elfelejteni a
képet, amely a kunyhóban tárult a szeme elé: a tehetetlen Marthe meztelen hátát,
akit egy gerendához kötöztek, mögötte pedig ez a gazember állt ostorral a kezében.
Fájdalmat akartál okozni neki, te gazember, felszakítani a lány fehér bőrét,
amelyet én meg sem mertem érinteni, gondolta magában Lukas dühösen. Maga
sem tudta volna pontosan megmondani, hogy ez a gondolat terelte-e el a
figyelmét, és adott lehetőséget Oswaldnak a szökésre, vagy mélyen legbelül már
előre eltervezte mindezt.
Oswald nekiiramodott, de nem jutott messzire. Lukas villámgyorsan előhúzta
övéről a kését, és teljes erőből elhajította. Az éles penge Oswald nyakába fúródott,
aki a földre rogyott, rövid hörgést hallatott, majd elnémult.
Lukas egy pillanatra elégedett volt saját magával. Visszahozta a kését, a földbe
szúrta, hogy megtisztítsa, majd újra tokjába dugta.
Christian átható pillantással nézett az apródjára.
 Tudja, gondolta Lukas szorongva. Tudja, hogy meg akartam ölni a gazfickót. És
azt is tudja, hogy miért. Mert bosszút kellett állnom Marthéért. Mert szeretem a
lányt.
De Christian nem szólt semmit.
Végül Raimund törte meg a csendet. Ludolfra mutatott:
– Vele mi legyen?
Christian a rángatózó fogolyra pillantott.
– Tedd meg nekem azt a szívességet, hogy elmenekülsz – szólt oda az ijedt
férfinak fagyos hangon.
– Nem, uram. Megadom magam. Nem okozok bajt – nyöszörgött Ludolf.
– Ez igazán kár. Így nem ölhetlek meg azonnal, hanem hagynom kell, hogy
mások ítélkezzenek feletted – folytatta Christian könyörtelen hangon.
– Kötözzétek meg jól, átadjuk a fegyvermesternek – mondta a lovag
Raimundnak.
Mielőtt útnak indultak, Christian Ludolfhoz lépett, és kemény pillantást vetett
rá. Ludolf összerezzent.
– Azt hiszed, a lány egy boszorkány – mondta Christian élesen. – De nem tudod
bizonyítani. Gondold meg tehát jól, hogy mivel vádolod meg! Ha a lány nem
boszorkány, az a büntetés vár rád, amelyet neki szántak volna. Ha boszorkány,
akkor az átka a sírig elkísér majd!
Megeskette a nyöszörgő Ludolfot, hogy egy rossz szót sem szól Marthéról, és
örökre békén hagyja őt.
Azután a lovag az apródjához fordult.
– Gyilkoltál. Amint lehet, gyónni mész. Elkísérlek.
– Természetesen, uram.
– Most pedig gondoskodj a lányról.
– Ahogy parancsolja.
Mit sem tennék szívesebben, gondolta Lukas, és csodálkozott, hogy Christian őt
bízza meg ezzel a feladattal. Eddig mindig személyesen Christian intézett mindent,
ami Marthéra vonatkozott. Gyors léptekkel a fához ment, amelynek Marthe
támaszkodott, sápadtan és különös arckifejezéssel.
– Fel tudsz állni? – kérdezte Lukas aggódva. – Vagy vigyelek?
– Menni fog, fiatalúr – mondta Marthe. Lukas felsegítette, ügyelve rá, hogy
Christian köpenye ne csússzon le a lány válláról, pedig ha Marthe csupasz bőrére
gondolt, kiszáradt a szája.
Lukas egy tarka kendőt vett elő.
 – Tessék, ha be akarod fedni a hajadat.
– Köszönöm! – Marthe a kendő után kapott, és felkötötte. Lukas sajnálkozva
nézte, ahogyan a lány copfja újra eltűnik a kendő alatt.
– Már ma délben felfedeztük a két gazfickót a csapatban, amely Mochau várából
csatlakozott hozzánk. Azonban nem számítottunk rá, hogy lesnek majd rád.
Majdnem elkéstünk… Sajnálom.
Marthe megborzongott, majd olyan pillantással nézett a fiúra, amelyért az
lehozta volna az égről a csillagokat.
– Kegyelmedék nélkül már halott lennék.
Susanne csak egy pillantást vetett Marthe szép, új fejkendőjére, majd fintorogva
megszólalt:
– Te kis álszent! Nem gondoltam volna, hogy ilyen gyorsan megfogadod a
tanácsomat Lukasszal kapcsolatban.
Majd miután felismerte Christian köpenyét Marthe vállán, elkerekedett a szeme.
– Rosszul gondolod – mondta élesen Marthe. – Megtámadtak, de Christian és
Raimund megmentettek. Semmi más nem történt. Csak össze kell majd varrnom
ezt itt.
Levette a köpenyt, és összefogta magán az elszakadt ruhát.
Susanne megijedt, de hamar összeszedte magát.
– Hagyd, majd én. Nem veheted le mindenki szeme előtt a ruhádat.
Marthe észrevette, hogy valami nincs rendben a barátnőjével, de későbbre
tartogatta a kérdéseit.
Miután megvarrták a ruhát, Marthe keresett egy fekhelyet, összekuporodott, és
a semmibe bámult.
 1168 júniusa, birodalmi gyűlés
Würzburgban
A würzburgi császári rezidencia fogadótemiében szorosan egymás mellett álltak
a pompásan öltözött egyházi méltóságok és nemesek. A hárfasok lágy dallamokat
játszottak, a rengeteg gyertya méhviaszillatot árasztott, és értékes keleti eszenciák
illata érződött. Az ablaknyílásokon beszűrődő napfényben ragyogott a sok drága
ékszer és a finom aranyhímzések.
Hedwig azonban a császárt nézte megigézve, a kereszténység leghatalmasabb
emberét. Utoljára akkor látta, amikor még gyerekként apja udvarában élt, de csak
halvány emlékei voltak a rövid találkozásról.
Házasságuk óta Otto csak egyszer kereste fel a császárt, hat évvel azelőtt. Akkor
az őrgróf vállalta a hosszú utazást Itáliába, hogy engedélyt kérjen Frigyestől, hogy
a hűbérbirtokként kapott földből nyolcszáz teleknyi területet egy kolostornak
ajándékozhasson, amelyet a Sötét Erdőben akartak felépíteni. Hedwig akkor
Dietrich közelgő születése miatt nem kísérte el a férjét Lodiba, aminek titokban
örült is. Otto ugyanis nem volt teljesen őszinte a császárral, és Hedwig aggódott
emiatt. Otto Frigyesnek egy bencés kolostor számára történő adományozásról
beszélt. Ezzel szemben kezdettől azt tervezte, hogy cisztercieket telepít oda, akik
erdőirtási tevékenységükről voltak ismertek. Mindenesetre a császár nem kedvelte
a cisztercieket, mert más pápát ismertek el, mint akit Rainald von Dassel
támogatott.
Frigyes a hosszú évek alatt semmit sem vesztett hihetetlen kisugárzásából. A
Stauf-császár negyvenes éveiben járt, haja még mindig vörösen ragyogott, emiatt
kapta az itáliaiaktól a „Barbarossa” nevet, arcvonásai szabályosak voltak, tartása
büszke, tekintete éber.
Még Otto is Frigyes bűvkörébe került, aki Meissenben, a biztos távolból,
gyakran gúnyolódott a császár vörös szakállán. Hiszen bizonyára nem a birodalmi
gyűlés kimenetelétől való félelem volt az oka, hogy Otto megigézve bámulta a
császárt. Kevés dolog volt, amelytől Hedwig férje félt. Valamennyi vállalkozása
közben – beleértve a szász fejedelmek lázadásában való részvételt – sem hagyta el
az a meggyőződése, hogy tetterővel minden jóra fordítható.
Most rajtuk volt a sor, hogy köszöntsék a császárt. Hedwig és Otto kiléptek a
pompás öltözetű fejedelmek sokaságából, és a trónszék elé térdeltek.
– Otto, Meissen legkedvesebb fejedelme. Régóta nem láttuk kegyelmedet az
udvarban, de nem felejtettük hű szolgálatait. Értékeljük az erdőirtási munkát is,
amelyet végez. Bizonyára ez tartotta vissza attól, hogy részt vegyen a birodalmi
gyűléseken. Ez és más… ügyek.
A császár arckifejezése változatlanul barátságos maradt. Semmi sem utalt arra,
hogy milyen dühös az Oroszlán Henrik elleni lázadás miatt.
– Álljon fel! Kegyed is, szép hölgy! Azt hallottuk, hogy elhozták kisebbik fiukat
is. Mutassák be nekem!
Hedwig ragyogó mosollyal nézett Frigyesre, meghajolt, és intett Marthénak, aki
a fogadóterem szélén állt Dietrichhel, hogy küldje előre a fiút.
Dietrich kitűnően teljesítette a feladatot. A sok nemes vendég szeme előtt
egyenesen átvonult a nagy termen, és udvariasan meghajolt.
– Mi a neved, fiatalember? – kérdezte a császár jóságos hangon.
– Dietrich, felség. – A fiú világosan és tisztán beszélt, habozás és dadogás
nélkül.
– Úgy hívnak, mint a nagybátyádat, Ostmark derék őrgrófját? Bátor lovag, aki
sok értékes szolgálatot tett nekünk. Válaszd példaképedül őt, akkor egy-két év
múlva apródként szolgálhatsz az udvarban, hacsak szüleidnek nincs más terve
veled.
Miközben a meglepett Otto köszönetet mondott a császárnak, Marthe büszkén
figyelte kis védencét. Milyen nagyszerű volt a fellépése!
A lány még mindig nem értette, hogy állhat ő a császár fogadótermében a
nemesurak és hölgyek között. De Hedwig kifejezett óhaja volt, hogy Marthe kísérje
el Dietrichet, arra az esetre, ha a császár látni szeretné. Amikor Marthe elmondta,
hogy a fiú már teljesen meggyógyult, a grófné a szavába vágott.
– Nem gyógyítóként van rád szükségem.
Hedwig megfogta a lány állát, és a szemébe nézett.
– Az első találkozásunk óta tudom, hogy olyan dolgokat látsz és érzel, amelyek
mások előtt rejtve vannak. Még akkor is tudom, ha okosan titkolod mindezt. Azt
szeretném, hogy ma mindent jegyezz meg, ami történik, és utána mondd el nekem
a benyomásaidat.
Hedwig erre az alkalomra finom ruhát és hozzáillő főkötőt adott Marthénak,
amelyekben a lány nagyon furcsán érezte magát. Mélyen a szemébe húzta a
főkötőt, hogy amennyire csak lehet, elbújjon mögötte, és már alig várta, hogy
visszaadhassa az idegen holmikat, és felvehesse egyszerű ruháját.
Marthénak már Würzburg pompás templomaitól és lakóházaitól elállt a
lélegzete. A császári rezidencia pompája az óriási dóm mögött és a sok drága ruhát
viselő ember összezavarták. A színek kavalkádja, a zene, a sok fény és illat
elkábították az érzékeit.
Szorosan mellette Christian állt, aki alig beszélt vele, amióta megmentette őt
Oswald és Ludolf fogságából, s ettől Marthe még jobban megijedt. A lovag is
büszkén tekintett Dietrichre, aki már visszafelé jött.
– Jól csinálta – mondta a lovag a fiúnak, akinek sugárzott az arca a
boldogságtól. Nem minden hatéves gyerek lépett ilyen bátran a császár színe elé.
És még kevesebb hatévesnek jutott az a megtiszteltetés, hogy apródként
szolgálhatott a császár udvarában.
Dietrich szeme ragyogott.
– A császárné még szebb, mint az anyám – lelkendezett. Majd elgondolkodott az
udvarias viselkedésen, és kijavította magát:
– A császárné olyan szép, mint az anyám. Csak szebb a ruhája.
Marthe rámosolygott a fiúra. Majd az érzékeire hagyatkozott, és a teremben
történő dolgokra összpontosított, miközben a császár folytatta birodalma
nagyjainak köszöntését.
Hedwig Burgundiai Beatrixre pillantott, aki a császár mellett ült a trónon.
Gondolatban utánaszámolt: a csodaszép, nyelveket beszélő és művelt Beatrix jó tíz
esztendeje, tizenhárom évesen éppen ebben a teremben ünnepelte az esküvőjét
Frigyessel. Nem sokkal később a még egészen fiatal Hedwig hozzáment a nála
ugyancsak húsz évvel idősebb Otto von Wettinhez.
Beatrix fiatal kora ellenére megváltoztatta az egész udvart, trubadúrokat
hozatott a birodalomba, és színt vitt az udvari életbe. Azt is beszélték, hogy a
császár az első naptól kezdve rajong érte, és sok dologban hallgat a tanácsaira.
Beatrix bátor volt. Ahogyan mesélték, Beatrix az év elejéig kitartott az itáliai Susa
városában, amikor az nem akarta kiengedni falai közül a császárt, így Frigyesnek
egy szolga ruhájában észrevétlenül kellett elmenekülnie.
Hedwig érezte, hogy Beatrix viszonozza a pillantását, és alig észrevehetően
rámosolyog. A grófné viszonozta a mosolyt. Titokban nővérek lettek. Fiatal
asszonyok, akik nem elégedtek meg azzal, hogy férjeiknek gyerekeket szüljenek, és
csinos kellékek legyenek, ahogyan azt várták tőlük. Eszüket és szépségüket arra
használták, hogy a maguk oldalára állítsák a hatalmasokat, és befolyásolják a
politikájukat.
Veszélyes játék volt ez az egyházi személyek és a nemesek gyanakvó szemei
előtt, akik ragaszkodtak hozzá, hogy az asszonyok hallgassanak, és egyébként is túl
ostobák voltak ahhoz, hogy megértsék a nagyobb összefüggéseket. Okosnak kellett
lenniük, hogy elkerüljék a nyílt és titkos áskálódásokat.
Hedwig tekintete továbbsiklott arra a párra, amely közvetlenül a császár és a
császárné mellett állt, és utánuk a legtöbb pillantást vonzotta magára: Oroszlán
Henrik és gyereklány felesége, Matild. Henrik herceg az év elején vette feleségül
nagy pompával az angol király, Plantagenet Henrik és felesége, Aquitániai
Eleonóra lányát. Ez okos húzás volt, látta be Hedwig. Így az angol király lett
Oroszlán Henrik apósa, és ez tovább erősítette a herceg igényét a koronára.
Hedwig figyelmesen szemügyre vette az angol királylányt, aki alig volt több
tizenegy évesnél. Ha Matild a szülei temperamentumát örökölte, akkor Oroszlán
Henrik a gyerek helyett nemsokára egy szenvedélyes és büszke nőt talál majd az
oldalán, aki Dankwarderode várát dalnokokkal, költőkkel, építészekkel,
könyvfestőkkel és aranyművesekkel népesíti majd be, és beleszól a férje
döntéseibe. Valamennyi európai udvarban arról beszéltek, hogy Henrik és
felesége, Eleonóra verekszenek, majd kibékülnek, és közben egyikük sem enged
egy fikarcnyit sem.
Úgy tűnt, mintha a sok pompa körülötte, de még a császár közelsége sem
nyűgözné le annyira Matildot, mint sötét hajú és széles vállú férje jelenléte, aki ott
állt mellette, és sötéten nézett szét a teremben.
Hogy az angol királykisasszony is képes-e az ujja köré csavarni a férjét, majd
akkor fog kiderülni, ha elhálták a nászéjszakát. Hedwig számára a kérdés az volt:
vajon Matild is titkos szövetségese lesz-e, mint Beatrix, vagy éppen veszélyes
ellensége?
A fejedelmek felvonulása befejeződött. Hirtelen sistergő feszültség töltötte be a
termet.
Mindenki azt várta, hogy dönt a császár a szász nemesek sorsáról, akik
elkövették azt a pimaszságot, hogy csak harmadszorra tettek eleget hívásának.
Marthe visszatartotta a lélegzetét. Útközben már hallott a vitáról, amelyet most
kellett rendezni. Otto jövőjétől függött a lány falujának sorsa is. Vajon a császár
Szászország kegyetlen hercegének adja Meissen tartományát? Vagy talán új
otthonát is felperzseli majd a háború?
Szemével Hedwiget kereste, akinek arca nem árult el semmit. Mellette az őrgróf
olyan arckifejezéssel állt, amely nem megbánásról tanúskodott, csak alig leplezett
dacról.
A császár egy pillanatig élvezte a csöndet, mielőtt erős hangja betöltötte a
termet.
– Hű alattvalóim. Nagy örömmel tölt el minket, hogy ilyen nagy számban
megjelentek a fogadónapon. Különösen örülünk annak, hogy végre a szász
tartományok fejedelmei és püspökei is vállalták a hosszú utazást, hogy császáruk
elé járuljanak, akik a múlt évben barátunkat és unokafivérünket, Szászország és
Bajorország hercegét a már évek óta tartó vita miatt szorult helyzetbe hozták.
Hedwig nehezen tudta csak megőrizni önuralmát. Már az a tény, hogy a herceg a
császár mellett állt, és nem a többi fejedelem között, arra utalt, hogy Frigyes
továbbra is bizalmasaként kezeli őt. Most pedig félreérthetetlenül ki is mondta ezt.
A császár arról volt híres, hogy az ellenségeit kíméletlen szigorral bünteti meg. Ha
magához is veszi apródként Dietrichet, az még nem jelenti azt, hogy a fiú apja nem
válik kegyvesztetté.
Miközben fejében dübörgött a vér, a grófné azokra a szavakra várt, amelyektől
már egy esztendeje rettegett.
A császár eddig barátságosan, kissé ironikus hangon beszélt. Most azonban
élesebbé vált a hangja.
 – Figyelembe vesszük, hogy bizonyára megvolt az okuk tetteikre, és már
többször járultak elénk panaszaikkal Henrik herceg ellen. Azonban, miután
panaszaikat elutasítottuk, kegyelmedék nem fogadták el ítéletünket, hanem
fegyverre keltek leghűségesebb bizalmasunk ellen.
Frigyes kérlelhetetlenül pillantott körbe.
– A lázadásban részt vevő fejedelmek lépjenek elő.
Hedwig apja, Medve Albert egyenes háttal a császár elé lépett, letérdelt, és
lehajtotta ősz fejét. Őt követték fiai és Vas Lajos, Türingia tartománygrófja. A
császár közvetlen kíséretéből előrelépett Otto testvére, Dietrich, Ostmark őrgrófja,
és melléjük térdelt. Szinte vele együtt Otto is előrement, őt követték testvérei,
Dedo von Groitzsch és Henrich von Wettin. Egyre több fejedelem sietett előre a
sorok között, míg végül három tucat nemes térdelt némán a császár előtt, ítéletére
várva.
Marthe felkapta a tekintetét.
Bármi is történt – a lánynak úgy tűnt, hogy a császár nehéz helyzetben van.
Nem tűrhette el, hogy a fejedelmei közül ilyen sokan leghatalmasabb vazallusa
ellen harcoltak, ha továbbra is támogatni akarta Oroszlán Henriket. Azonban egy
ekkora méretű lázadás az egész birodalmat megrengetheti. Ha a fejedelmek fele
fellázadt a herceg ellen, a császár nem tehette meg, hogy figyelmen kívül hagyja az
indokaikat.
Vajon a császárnak is hasonló gondolatok jártak a fejében?
Frigyes szigorúan nézett az előtte térdeplő fejedelmekre.
– Számos egyházi személlyel együtt, akik majd Isten előtt felelnek tetteikért –
Stauf Frigyes sötét pillantást vetett abba az irányba, ahol a püspökök és érsekek
álltak –, nemcsak Szászország és Bajorország hercegének birtokait támadták meg,
hanem megakadályozták, hogy velünk együtt Itáliába vonuljon. Nagyon
hiányoztak erős csapatai. Ezáltal minket, az isteni kegyelemből maguk fölé emelt
császárt is veszélybe sodorták, és kegyelmeteket terheli a felelősség mindazokért a
veszteségekért, amelyeket Itáliában elszenvedtünk.
A fogadóteremben olyan csönd honolt, hogy azt is hallani lehetett volna, ha egy
tű a földre esik.
– De ahogy kegyelmetek is tudják, számunkra sokat számít a birodalom békéje
és becsülete.
A császár újra szünetet tartott, mielőtt kihirdette ítéletét.
– Hallják akaratunkat! Azzal a feltétellel eltekintünk a büntetéstől, ha minden
résztvevő fegyverszünetet köt. Egy hetet adunk rá, hogy megtárgyalják ennek
feltételeit. Azután örök időkre fejezzék be a vitát, ha továbbra is részesülni akarnak
a kegyelmünkből.
A császár intett az előtte térdelő fejedelmeknek, hogy álljanak fel.
 – Ezennel elbocsátjuk kegyelmeteket. Azt akarjuk, hogy azonnal kezdjék el a
tárgyalásokat.
A császár elegáns kézmozdulattal intett a meglepett Henrik hercegnek is, hogy
kövesse a többieket, és keressenek egy termet a tárgyalásokhoz.
Legrangosabb kísérete társaságában Oroszlán Henrik követte az ellenfeleit.
Mit jelentsek Hedwignek, töprengett Marthe aggodalmasan. Bizonyára a grófné
is tudta, hogy a jelenlévők közül senki sem fogja beadni a derekát.
 Finom fonalak
Hedwig egyszerre volt megkönnyebbült és nyugtalan. A császár eltekintett
ugyan a büntetéstől, de az apja és a férje arckifejezésén nem látszott sok
hajlandóság a megegyezésre Oroszlán Henrikkel.
Mivel Hedwig nem csatlakozhatott a férfiakhoz, hanem várnia kellett, amíg a
császár befejezte az audienciát, és elbocsátotta őt a többi jelenlévővel együtt, nem
volt lehetősége rá, hogy lecsillapítsa a férjét.
Miközben látszólag figyelmesen követte a további beszélgetést a számára
érdektelen témákról, Hedwig gondolatai a körül forogtak, ami éppen a
tárgyalóteremben zajlott: a kölcsönös vádaskodások, szemrehányások és vad
fenyegetőzések körül.
Apja évekkel azelőtt mesélte neki, hogy Oroszlán Henrik fiatal korában egyszer
tárgyalás közben fegyvert ragadott, és letartóztatta Bréma érsekét és
nagyprépostját.
Amikor a császár és a császárné végre felemelkedtek, és elhagyták a termet,
Hedwig megvárta, amíg a tömeg kissé szétoszlott, majd Dietrich keresésére indult.
De nem jutott messzire. Egy előkelő öltözetű, körülbelül tízesztendős apród
udvariasan meghajolt előtte:
– Meisseni Hedwig? A császárné kíván beszélni kegyeddel.
Hedwig meglepetten követte a fiút, aki a rezidencián keresztül egy gazdag
vasalatú ajtóhoz vezette őt, bekopogott, majd beengedte a grófnét, meghajolt, és
némán elment.
Beatrix odaintette az egyik komornát, aki művészi kidolgozású serlegekbe
vörösbort töltött neki és Hedwignek.
A császárné hellyel kínálta vendégét a tűz melletti székek egyikén.
– Büszke lehet a legkisebb fiára, grófné – mondta Beatrix finom mosollyal. –
Férje lovagnak nevelteti, vagy egyházi pályára szánja?
Hedwig lehajtotta a fejét.
– A császár ma nagy kegyet gyakorolt a fiúval, amelyért kegyednek is köszönetét
szeretnék mondani. Dietrich álma, hogy egyszer lovag legyen belőle. Ezért férjem
nem tartaná helyesnek, ha kolostorba küldenénk őt, ha hiányzik hozzá az
elhivatottsága.
Hedwig minden szót gondosan mérlegelt.
– Dietrich egyszer majd a weissenfelsi területek fölött fog uralkodni, elsőszülött
fiunk, Albrecht pedig Meissen őrgrófságát örökölné.
 A háttérben ott lebegtek a szavak: Ha Albrecht tényleg megörökli Meissen
őrgrófságát.
A császárné egyetlen rezdüléssel sem mutatta, hogy megértette a titkos kérdést.
De ő is gondosan megválogatta a szavait.
– Ki tudja, mit hoz a jövő? Szerencsére az asszonyok mérsékelni tudják férjeik
gyakran túláradó temperamentumát.
Vegye rá forrófejű férjét, hogy beleegyezzen a fegyverszünetbe, és nem esik
baja.
Hedwig megértette. Óvatosan így folytatta:
– Felség, mélységesen sajnálom, hogy férjem kiváltotta a császár nemtetszését.
De szándékai tisztességesek voltak, és a birodalom javát nézte. Bizonyos…
kétségek gyötrik a viszonyok miatt, amelyek kialakulhatnak, amíg a császár
Itáliában tartózkodik.
Henrik olyan sok hatalmat gyűjtött, hogy nem tart már sokáig, és hátba
támadja a császárt.
– Értem. És értékelem az aggodalmát.
De ebben a kérdésben Frigyes nem fog hinni nekem. Bízik Oroszlán Henrik
tisztességében – ellentétben velem.
A titkos játék, amely mindenki szeme előtt játszódott le, Hedwiget egy
mutatványos előadására emlékeztette, aki lélegzetelállító magasságban
egyensúlyoz egy kötélen, és bármelyik pillanatban lezuhanhat. Az itt kimondott
szavak nem kelthették a hallgatóságban azt az érzést, hogy Beatrix és ő
beleavatkoznak a császár politikájába. Ha Frigyes a felesége tanácsai alapján
hozná meg a döntéseit, azt gyengeségeként foghatnák fel, ilyesmi pedig nem
fordulhat elő.
Beatrix jelezte, hogy a beszélgetés véget ért, ami meglepte Hedwiget. Meg volt
győződve róla, hogy a császárné azért hívatta magához, hogy valami fontosat
közöljön vele. Vagy csak a figyelmeztetésről volt szó, hogy bírja rá Ottót a
beleegyezésre? Vagy talán nem vett észre valamit?
Hedwig felállt, és meghajolt.
Mielőtt azonban kimehetett volna, Beatrix szinte mellékesen megjegyezte;
– Örülnénk, ha kegyed és férje gyakrabban megjelennének a fogadónapokon. A
következő valószínűleg Goslar városában lesz, amely újra a császár közvetlen
uralma alatt áll.
Ez volt tehát a titkos üzenet! Hedwig nehezen tudta leplezni csodálkozását, és
meghajolt:
– Köszönöm kegyességét, felség!
 Megértettem, és megteszem, amit tudok.
Hedwig gondolatai összevissza kavarogtak, miközben elhagyta a termet.
Oroszlán Henrik nem ússza meg az ügyet büntetés nélkül. Ellenszolgáltatásként
azért, hogy a császár támogatta őt, Frigyes újra elvette a hercegtől Goslar városát,
amelynek gazdag ércbányái megtöltötték a kincstárát. Ezt kellett Hedwignek
közölnie Ottóval és szövetségeseivel, és az elégtételnek ez az érve kellett ahhoz,
hogy beleegyezzenek a békekötésbe.
Hedwignek, amilyen gyorsan csak lehetett, beszélnie kellett Ottóval és apjával.
Egy szolga megmutatta neki a termet, ahol az ellenfelek megkezdték a
tárgyalásokat, és Hedwig a közelben várakozott. Nem lenne illendő beküldeni
valakit az üzenettel, és nem is merészkedne be senki. Még a vastag falakon
keresztül is hallani lehetett a benti heves veszekedés hangjait. Valaki csak kijön
egyszer a teremből. Hedwig azért imádkozott, hogy a férje vagy az apja legyen az.
Azonban Dietrich, Otto temperamentumos öccse tűnt fel elsőként. Amikor
kinyílt az ajtó, izgatott hangok hallatszottak a teremből. Dietrich határozott
léptekkel Hedwig felé ment, és amikor felismerte, lelassította lépteit.
– Egyszer kihívom párbajra ezt a fattyút – morogta Ostmark őrgrófja dühösen,
de mosolyt erőltetett az arcára.
– Csak nem hallgatózott, nővérem? Ahogy a bátyámat ismerem, amúgy is
mindenről beszámol majd kegyednek.
Hedwig megragadta Dietrich karját, és pár lépéssel arrébb vonta, hogy senki ne
hallja őket. Otto a testvérei közül Dietrichet tartotta a legtöbbre. Okos volt, és
gyakran tartózkodott a császár udvarában, így megtanulta a tökéletes viselkedést.
Ottóval ellentétben általában uralkodott temperamentumán. A mostani
izgatottsága mindent elárult a tárgyalások menetéről. Hedwig örült, hogy először
Dietrichhel találkozott. A férfi pengeéles esze a segítségére lehet.
– Szakítsa meg egy pillanatra a tárgyalásokat! Fontos információk birtokába
jutottam.
Dietrich meglepetten nézett Hedwigre.
– Hogy képzeli? Puszta kézzel válasszak szét két farkasfalkát, amelyek egymás
torkának estek?
Hedwig rámosolygott.
–Valamit csak kitalál. Javasoljon egy étkezést a tárgyalások között, hogy
megnyugodjanak a kedélyek, vagy mondja azt, hogy hasznos lenne egy napig
imádkozni vagy aludni, mert ebben a felzaklatott állapotban úgysem lehet
egyezségre jutni. Sürgősen beszélnem kell apámmal és a férjemmel! Tegye
lehetővé, hogy beszélhessek velük.
– Meglátom, mit tehetek – mondta Hedwig sógora mélyet lélegezve. – De
remélem, tudja, mit tesz, és a hír valóban fontos.
 Miután Marthe visszavitte a kis Dietrichet a dajkához, aki mérges pillantást
vetett a lányra, amiért az láthatta helyette a császárt, a szállására ment, hogy
levehesse az idegen holmikat, és belebújhasson egyszerű ruhájába. Nem találta
meg Hedwiget, ezért kihasználta a nyugalmat, hogy elgondolkodjon a
fogadóteremben történteken.
Nemsokára Susanne lépett be.
– Gyere, most nincs szükség ránk. Menjünk el a kereskedők pultjaihoz, hátha
találunk valami szépet! Mondtam, hogy új orvosságokra van szükséged, és
engedélyt kaptam rá, hogy kimenjünk.
Meg sem várta Marthe válaszát, hanem magával húzta a lányt a kereskedők
pultjaihoz, amelyek a császári rezidencia és a fogadónapra érkezett vendégek
sátrai körül álltak.
Marthe ezúttal örült a változatosságnak, mert aggódott, hogy mit fog majd
mondani Hedwignek. A benyomások elkápráztatták. Christian elutasító
viselkedésétől annyira megijedt, hogy állandóan ez járt a fejében, és nem a
Hedwigtől kapott feladat.
Azonkívül életében most először volt némi pénze is. A fegyvermester és egy
udvarhölgy útközben pénzérmékkel fizettek neki. Marthe a komornát
megszabadította az arcán levő kiütéstől; a fegyvermester pedig úton Würzburg felé
egy este arra kérte, hogy nézze meg a sebét, amely nem akart begyógyulni. Ebből
az alkalomból Marthe felajánlotta neki, hogy enyhíti köszvényes keze fajdalmát is.
Némi morgás után Amulf beleegyezett, és nemsokára felsóhajtott az élvezettől,
amikor Marthe megmasszírozta hatalmas, csontos mancsát, és bekente gyógyító
olajjal.
A pénzből talán vehet néhány vetőmagot a gyógynövényes kertjéhez, és valami
apróságot Johannának és Marie-nak.
Susannéval kart karba öltve haladtak a lármás tömegben. Marthe érzékeit
betöltötte mindaz, amit a kereskedők nagy hangon árultak.
A pékek pultját olyan csábító illat lengte körül, hogy Marthe legszívesebben
vásárolt volna egy darab süteményt. De uralkodott magán. Nem tudta, mit kaphat
a pénzéért, és nem akarta elherdálni.
– Nézd csak, egy dalnok! – kiáltotta Susanne, és már oda is szaladt, ahol
különösen sűrű volt a tömeg. Amikor elég közel értek ahhoz, hogy a lármától
megértsenek valamit az énekből, Marthe felismerte a dalt. Lábujjhegyre állt, és
izgatottá vált.
– Ez Ludmillus! Úton a Sötét Erdő felé ismerkedtünk meg vele – mondta
Susannénak.
– Ludmillus? Tényleg? Akiről azt beszélik, hogy a nevetőket sírásra és a sírókat
nevetésre készteti? – kérdezte a barátnője csodálkozva.
 A két fiatal nő határozottan előretolakodott, nem törődve azok dühös
kiáltásaival, akiket félrelöktek.
– Engedj át, hájpacni! – kiáltott rá Susanne egy kövér öregemberre, aki vaskosat
káromkodott.
Ludmillus éppen befejezte a dalt, lendületesen meghajolt a közönség előtt,
fiatal, vörös hajú felesége pedig körbejárt egy sapkával, amelybe az emberek pénzt
dobtak. Marthét meglátva a nő először meghökkent, majd felismerve őt
barátságosan rákacsintott.
Szinte abban a pillanatban Ludmillus is felismerte a lányt, és felé indult.
– Napsugaram! Mi hozott éppen téged a császári fogadónapra? – kérdezte a
férfi meglepetten, és túlzó udvariassággal csókolgatta a lány kezét.
– A sors olykor a legkülönösebb helyekre sodor minket – válaszolta mosolyogva
Marthe. – Hogy vagytok? És a kislányod? Hol van Hilarius?
– Mindent a maga idejében, szépségem! Nem várathatom a közönséget. Amíg
még süt a nap, tele van ez a hely tömött erszényű adakozó hallgatósággal. Ha
akarod, utána gyere velünk a Fekete Vadkan fogadóba.
– Meg kell kérdeznem, hogy engedélyezik-e – válaszolta Marthe, akinek nem
csupán a viszontlátás miatt könnyebbült meg a szíve. Tudta, hogy Hedwig szeretne
egy jó dalnokot a várba.
Susannéval, aki irigyelte Marthét az ismerőseiért, meghallgatták Ludmillus
dalait. Amikor a dalnok végül befejezte az előadását, ők is továbbmentek a sűrűn
álló pultokhoz, amelyek csábító dolgokkal voltak telerakva.
Marthe megigézve nézte a finom szöveteket és a csillogó rézgyűrűket, a ragyogó
színű szalagokat és a csontból készült, szépen faragott fésűket.
Marthe a fésű után kutatott táskájában, amelyet Karl ajándékozott neki, miután
az útonállókkal vívott harc során eltört a lába. Mintha egy örökkévalósággal ezelőtt
történt volna. Marthe sokáig nem akart tudomást venni róla, hogy Karl
beleszeretett. Most pedig ő volt a mostohaanyja, és ez nem tette éppen egyszerűvé
a kapcsolatukat. Keveset beszéltek egymással. Karl azonban megpróbálta
megkönnyíteni a lány életét Wiprechttel, és szó nélkül átvállalta a legnehezebb
feladatokat.
Marthe olykor elgondolkodott rajta, hogy vajon mi lett volna, ha Karlhoz megy
feleségül, és nem az apjához. De ennek a gondolatnak semmi értelme sem volt.
Senki sem egyezett volna bele a dologba, hiszen Karl még fiatal volt ahhoz, hogy
saját háztartást alapítson.
Marthe félrevonta Susannét, és rejtve az emberek pillantásai elől megmutatta
neki a nála lévő pénzérméket.
– Mit kaphatok ezekért?
 – Mit szeretnél? – kérdezte Susanne lelkesen.
Marthe egy pultra mutatott előttük.
– Egy kést a mostohafiamnak, hajszalagot a mostohalányaimnak és néhány
gyógynövényt vagy magot.
Susanne elfintorította az orrát, mint mindig, amikor gondolkodott.
– Meglátjuk. Jobb, ha rám hagyod a dolgot, és nem szólsz egy szót sem. Ezek az
agyafúrt kereskedők azonnal rájönnek, hogy nem ismered ki magad, és kétszeres
árat kérnek majd tőled. Neked viszont segítened kell nekem megfelelő szerelmi
bájitalt keresni!
Magával húzta Marthét a köszörűshöz, aki késeket is árult. A köszörűs azonnal
rájött, hogy határozott vevővel van dolga.
– A legjobb portékát találjátok nálam, szépségeim, a legkedvezőbb áron – szólalt
meg a férfi hangosan, majd a széles és keskeny pengéjű késekre mutatott.
Susanne elfintorodott.
– Majd meglátjuk. Tényleg olyan élesek a kések? Ez például már rozsdásodik…
A kereskedő sértődötten és élénken tiltakozott, és alkudozni kezdett Susannéval.
Marthe látta, hogy azok ketten a szokásos játékot játsszák egymással. Amikor
Susanne már ott akarta hagyni, a kereskedő hirtelen beleegyezett az árba, amelyet
Susanne utoljára ajánlott neki. Marthe így megszabadult egy pénzérmétől, cserébe
viszont kapott egy nagyszerű kést Karl számára.
Susanne ugyanilyen ügyesen alkudozott egy piros és egy kék hajszalagra
Johanna és Marie számára. A visszajáró pénzért Marthe még magokat akart venni,
amelyeket elvetett volna a kertjében, hogy aztán főzeteket készíthessen a
növényekből.
Előtte azonban Susanne a piac szélén álló sátorhoz húzta barátnőjét, ahol egy
ráncos vénasszony ravasz arckifejezéssel méregette őket.
– Szerelmi bájitalt szeretnétek? – kérdezte az öregasszony, és átnyújtott
Susannénak egy apró agyagkorsót. – Titokban keverd ezt a férfi ételébe vagy
sörébe, és szeretni és kívánni fog, még akkor is, ha nem is fiúgyermeket szülsz
neki, hanem lányt.
Susanne elvette a korsócskát, és odaadta Marthénak. A lány kihúzta az apró
dugót, amely lezárta a nyílást, és beleszagolt.
– Birkavizelet egy kis macskagyökérrel keverve – suttogta Marthe Susanne
fülébe. – Tényleg ezt akarod jövendőbeli férjed sörébe önteni? Ezért inkább elver
majd, mint megkíván!
Susanne sértődött arcot vágott.
– Tudsz mást is adni? – kérdezte az öregasszonyt.
 – Ó, ennek még erősebb a hatása, ha titokban kifőzöd, és egy kis vizet adsz
hozzá. Akkor soha nem fog más asszonyra ránézni sem, anyám szeme világára
esküszöm.
– Az anyja valószínűleg vak, vagy már rég nem él. Gyere innen – sziszegte
Marthe Susanne fülébe, és kihúzta a sátorból.
– Azonnal visszajövök – szólt vissza Susanne. Kint duzzogni kezdett. – Te is
tudod, mire kell a főzet!
– Keressünk tovább – ajánlotta Marthe. – Az öregasszony egy csaló. Biztos
találunk valami jobbat is. – Marthe tovább akart menni, de egyszerre megtorpant,
és visszafordult.
– Mi az? – kérdezte Susanne, Marthe azonban felemelte a kezét, és figyelmesen
körülnézett. Egy pillanatra mintha meglátott volna valakit, aki ismerősnek tűnt.
Szeme sarkából egy fekete árnyékot látott elsuhanni. Valóban Otto asztrológusa
lett volna? Lehetséges lenne? És ha igen – vajon a férfi észrevette őt?
Elgondolkodva fordult vissza a barátnőjéhez.
– Mintha láttam volna valakit.
Susanne nem hagyta nyugton, amíg Marthe el nem mondta neki a gyanúját,
majd mindketten körbenéztek.
– Azt beszélik, az asztrológus el akarta árulni Otto terveit Henriknek – mesélte
Susanne. – Röviddel az után, hogy Christian mindezt kiderítette, és Otto bezáratta
az asztrológust, az egy támadás után titokzatos módon eltűnt. Néhányan úgy vélik,
hogy a támadók szabadították ki. De az is lehet, hogy az asztrológus titokzatos
varázsereje segítségével köddé vált.
Susanne megragadta Marthe karját.
– Az is lehet, hogy már Oroszlán Henrik kíséretéhez tartozik. De hogyan
deríthetnénk ki? Nem mutatkozhatunk ott, főleg te nem…
Marthénak eszébe jutott valami.
– Ludmillus! Énekelhetne Henrik embereinek, és közben körülnézhetne. Gyere!
Amilyen gyorsan csak lehetett, átvonszolta Susannét a térre, ahol az énekessel
találkoztak.
 Külön utakon
Hedwig türelmedenül várta a férjét. Néhány próbálkozás után félretette a
kézimunkáját, visszautasította a neki felkínált édességeket, és a zsoltárok
olvasásához sem volt ezúttal elég nyugodt. Becsukta az értékes könyvet, és fel-alá
kezdett járkálni. Otto és a többi fejedelem még mindig a fegyverszünet feltételeiről
tárgyaltak, amelyet a császár követelt tőlük.
Hedwig utált várakozni, miközben máshol döntések születtek. Most azonban
nem volt más választása. Sógora, Dietrich, ahogyan ígérte, gondoskodott róla,
hogy Hedwig beszámolhasson Ottónak és az apjának a császárnéval folytatott
beszélgetésről. Az új hírek természetesen nagy izgalmat keltettek. Ha a
szövetségeseik megtudják, hogy Oroszlán Henrik is büntetést kapott, akkor ez az
elégtétel növelheti hajlandóságukat a kompromisszumra.
– Hozzátok ide Marthét! – parancsolta végül Hedwig. Nem sokkal később egy
komorna érkezett meg a lánnyal.
Marthe letérdelt, de Hedwig gyors kézmozdulattal közelebb intette magához.
– Köszönöm, hogy elhoztad nekem ezt a dalnokot. Tényleg kivételes tehetségű.
Megkérem a férjemet, hogy hívjuk meg a várba, és vegyük fel szolgálatunkba.
Marthe elmosolyodott. Tudta, hogy Ludmillus Hedwig titkos megbízásából már
régen Aloisiust keresi. Ha Christian apjának történetére gondolt, amelyről Josefa
mesélt neki, akkor a kémkedés valóban a dalnokok elterjedt
melléktevékenységének tűnt a számára.
Hedwig előrehajolt.
– Azt hallottam, hogy ma délelőtt a kisebbik fiamat kellett ápolnod, mert
megverték, de nem a dajka és nem valamelyik tanára. Ki volt az?
Marthe zavarodottan topogott.
– Bocsásson meg, úrnőm. Dietrich megígértette velem, hogy ezt nem árulom el.
– Valóban? – A grófné felhúzta a szemöldökét, sötéten a lányra nézett, és
válaszra várt.
– Nem szívesen hallaná a választ… – motyogta Marthe.
– Szóval Albrecht volt az – következtette ki Hedwig a homlokát ráncolva.
Marthe felsóhajtott.
– Mivel már úgyis tudja…
Otto idősebb fia gyorsan megtudta, hogy öccsét az a megtiszteltetés érte, hogy a
császár udvarában szolgálhat apródként. Dühvel és irigységgel telve megszökött
nagyapja kíséretéből, lesben állt, majd úgy összeverte Dietrichet, hogy Marthénak
be kellett kötöznie a fiú mellkasát, mert két bordája is eltört, és vasfűborogatást
kellett tennie a fiú bedagadt bal szemére. A gyermek arca és teste tele volt
horzsolásokkal és kék foltokkal.
De Albrecht sem úszta meg sértetlenül az egyenlőtlen küzdelmet. Ahogyan
Dietrich büszkén mesélte, bátyja is kapott néhány ökölcsapást és rúgást.
Még mielőtt Hedwig megszólalhatott volna, Otto viharzott be, és öles léptekkel
Hedwighez ment.
Elégedettebbnek tűnt, mint az várható volt, és égett a tettvágytól, de Marthe
nyugtalanságot érzett e mögött.
– Azonnal hívasd Christiant – utasított egy apródot, aki rögtön útnak indult.
– Ne aggódjon, drágám. Csak egyezségre jutunk Oroszlán Henrikkel –
mennydörögte Otto, miközben megfogta felesége jobbját, és megcsókolta a kezét.
Vidámnak tűnt, amikor felemelte a fejét és hozzáfűzte: – Legalábbis a következő
udvari fogadónapig.
Egy kézmozdulattal kiküldte a szolgákat és a Hedwig kíséretében lévő
asszonyokat a szobából.
Amikor Marthe le akart menni a lépcsőn, Christiannal találkozott. A lány
lesütötte a szemét, és a falhoz húzódott, hogy elengedje a lovagot, miközben a
szíve olyan hevesen dobogott, hogy attól félt, a férfi meghallja.
– Tudod, mit jelent a császár döntése a terveinkre vonatkozóan? – kérdezte
halkan Hedwig.
Ottónak nem állt szándékában halkabban beszélni.
– Természetesen. Ha a császár elveszi Henriktől a goslari bányákat, akkor
nekünk sem fog bányákat ajándékozni. Ez azt jelenti, hogy csak egyet tehetünk.
Tényekre van szükségünk, és a lehető leghamarabb be kell indítanunk a bányát.
Aztán majd meglátjuk.
– Azt kívánom, bárcsak óvatosabban kezdenél a dologhoz. A bányafelségjog a
császár kezében van! Minden az övé, ami egy ekenyomnál mélyebben van a
földben. A császár engedélyére van szükséged az ércbányászathoz!
– Soha és semmilyen körülmények között nem kapnánk meg az engedélyét. A
császár a christiansdorfi lelőhelyeket ugyanúgy magának akarná, mint a goslari
bányát, ha a lelőhelyek gazdagnak bizonyulnak. Először ki kell derítenünk, hogy
tényleg megéri-e a dolog, és biztosítanunk kell magunknak a szokásjogokat. Nem
azt mondta Christian, hogy az érc az utakon hever? Akkor csak össze kell szednie.
A császárnak pedig valamikor szüksége lesz a támogatásunkra, hogy a fiát királlyá
válasszák. Akkor majd eljön a pillanat, amikor bányászati jogot kérünk tőle, de
nem előbb.
Otto cinikus mosollyal nézett a feleségére.
 – Nem gondolod, hogy megvan a maga bája, hogy éppen abban a pillanatban,
amikor Henrik kénytelen lemondani a goslari bányákról, mi saját bányát nyitunk,
amely talán még gazdagabb lesz?
Hedwig is mosolygott.
– De igen. Nagyapám neve egykor Gazdag Otto volt. Talán neked is sikerül ezt
elérned. De nem lenne szabad szétosztanunk a zsákmányt, mielőtt leterítettük
volna a vadat.
Egy szolga jelentette Christian érkezését.
– Éppen jókor jön – köszöntötte Otto a lovagot, aki térdet hajtott, és várta a
parancsot. – Lovagoljon a Harz hegységbe, és hozza el a bányamestert, akiről
beszélt nekem. Valamint annyi embert, amennyire szükség van annak
megvizsgálásához, hogy a faluban valóban ezüst található-e. Mindent a
legnagyobb csendben intézzenek. Amennyiben beigazolódik a feltevés, akkor
jövőre több bányászt is hozatunk. Először azonban csak kevesen jöjjenek. Ha a
bányamester valóban összeveszett az urával, akkor ő és a családja amúgy sem
fognak feltűnést kelteni.
Christian meghajolt.
– Ahogy parancsolja, uram.
– Még ma induljanak útnak. Amilyen gyorsan csak lehet, hozzák el a
bányászokat a faluba, hogy elkezdhessék a munkát. Az asszonyok a háztartáshoz
szükséges dolgokkal majd később követik a férfiakat, ha felpakolták a szekereket.
Felőlem vigye magával a barátait is, akik a második menetet vezethetik. És néhány
fegyverest kíséretül, hogy ne kelljen ottani zsoldosokat bérelniük. Az út oka és
célja maradjon titokban. A kamarás ad kegyelmednek pénzt az útra.
Christian bólintott, és felállt, hogy elhagyja a szobát. Otto még utánaszólt:
– Ha a bányászok találnak valamit, azonnal értesítsenek!
Christian már azon gondolkodott, hogy mikor érkezhet vissza legkorábban a
faluba, ha minden jól megy, hol helyezi el a bányászokat és a többi lakost, akik
majd ősszel érkeznek.
Először azonban még itt volt dolga.
Megkereste Gerót és Richardot, és megkérte őket, hogy kísérjék el Goslar felé.
Lukast utasította, hogy nyergelje fel a lovakat, és mindent készítsen elő az
induláshoz.
– És én? Rám nincs szükséged? – kérdezte Raimund.
Christian barátja vállára tette a kezét.
– Jobban szeretném, ha a gyűlés után gondoskodnál róla, hogy Marthe
biztonságban hazajusson.
 – Természetesen. Bízhatsz bennem.
Ezután Christian megkereste Marthét. Nagy meglepetésére a fegyvermesternél
találta a lányt, éppen a férfi köszvényes kezét dörzsölte be egy jó illatú kenőccsel,
miközben az élvezettel sóhajtozott. Amulf tett egy megjegyzést, amelyen Marthe
elmosolyodott. Christian újra elcsodálkozott a lány képességén, amellyel a
legdurvább férfiakat is meglágyította, és újra megcsodálta a lány ritka mosolyát.
Amikor Marthe észrevette a lovagot, megmerevedett.
– Mi a baj? – kérdezte Amulf, akinek csukva volt a szeme. Amikor lustán
felpillantott, felismerte Christiant, akit Marthe komoly pillantással figyelt.
– Mi az, fiú? Te voltál a legjobb azok közül, akiket bajvívásra tanítottam. De ez
még nem jogosít fel arra, hogy elvond a kis gyógyítónőm figyelmét – tiltakozott az
öreg fegyvermester. – Minden alkalommal, amikor kezelésbe veszi a kezemet,
mintha újjászületnék, és alig érzem a kard súlyát.
– Isten ments – válaszolta Christian.
Leült egy zsámolyra, és csak annyit mondott: – Várok, amíg véget nem ér a
kézelés.
Marthénak nehezére esett Christian jelenlétében a munkájára koncentrálni.
Végül megtörölte a kezét egy kendőben, és összepakolta a dolgait.
– Holnap újra eljövök. Küldessen értem, ha ráér – mondta a lány Amulfnak, és
merev léptekkel Christianhoz ment, aki némán figyelte őt.
A lovag felállt.
– Az őrgróf titkos feladattal bízott meg. Lukas és én több mint egy hónapig
leszünk távol. Raimund majd hazakísér, amikor Otto és kísérete felkerekedik.
Marthe elsápadt, és némán a padlóra bámult.
A lovag nem tudta kitalálni a gondolatait, bár mindent megadott volna érte.
Miután Christian megbocsáthatatlan módon elvesztette önuralmát a lánnyal
szemben, már soha nem fog gondtalanul beszélni vele.
Másnap reggel, közvetlenül a mise után, Marthe elindult a Fekete Vadkan
fogadóba, hogy találkozzon Ludmillusszal. Mivel nem kereshette fel egyedül a
fogadót anélkül, hogy hírbe ne hoznák, és mert Christian elutazása miatt még
jobban kellett félnie Randolftól, megkérte Amulfot, hogy adjon mellé kíséretet,
hogy teljesíthesse Hedwig megbízását.
– Egy dalnokot kell meghívnod? – kérdezte jókedvűen Arnulf. – Akkor magam
kísérlek el. Kíváncsi vagyok erre a Ludmillusra. Nagyszerű történeteket mesélnek
róla.
Az öreg harcos felkötötte a kardját, és utat tört maguknak az emberektől
nyüzsgő utcákon.
A Fekete Vadkan fogadó a korai óra ellenére már tömve volt.
 – A dalnokok? Elmentek a reggeli misére – tájékoztatta őket nyájasan a ritkás
hajú, vastag szájú fogadós, aki piszkos kötényt viselt.
– Nem gondoltam volna, hogy ezek a mutatványosok ennyire istenfélő emberek.
Várjatok itt, bizonyára nemsokára visszaérnek.
Fejével a sarokban álló padra mutatott, ahol még akadt hely, ha a többi vendég
összehúzza magát. Arnulf átverekedte magát Marthéval a tömegen, és odadobott a
fogadósnak egy pénzérmét, aki azonnal hozott nekik két korsó sört, kenyeret és
sajtot.
– Egyél csak, leányom, szükséged van rá – mondta Arnulf bátorítóan, és maga is
derekasan enni kezdett.
Azonban alig törték meg a kenyeret, amikor kinyílt az ajtó, és Ludmillus lépett
be a söntésbe. Marthe intett a fegyvermesternek. Arnulf felállt, és a dalnokhoz
ment.
– Te vagy Ludmillus? – kérdezte tőle. Ludmillus egy pillantást vetett a
felfegyverzett férfira, és elsápadt. Gyorsan Hilariusra pillantott, aki erre azonnal
fogta a fiatal nőt és a kislányt, hogy velük együtt eltűnjön a teremből.
– Ne, nincs mitől félniük – mondta gyorsan a fegyvermester, akinek nem
kerülte el a figyelmét a reakciójuk. Maga mellé húzta Marthét, aki közben
utánajött. – A meisseni őrgróf és felesége megbízásából kérdezzük, hogy nincs-e
kedvük ma este énekelni és zenélni nekik.
Ludmillus fellélegzett. Gyorsan összeszedte magát, magára öltötte a
mutatványos pózt, és lendületesen meghajolt.
– Örömmel, nemes vitéz! De engedje meg, hogy előtte beszéljek pár szót ezzel a
szép leánnyal.
Arnulf Marthéra pillantott, aki beleegyezően bólintott. A dalnok a fogadó
udvarára vitte a lányt, ahol mindenki láthatta, de senki sem hallgathatta ki őket.
Ludmillus halkan így szólt:
– Itt feltűnés nélkül beszélhetünk, nem úgy, mint a rezidencián. Tegnap este
Henrik herceg előtt énekeltem, és végül arról kérdezősködtem, hogy van-e ott egy
tudós, aki kiszámolná nekem a legjobb csillagállást egy esküvőhöz. A fickó, akihez
küldtek, és aki a kamrája küszöbét sem engedte átlépni, éppen úgy néz ki, mint
ahogy leírtad nekem.
– Erről értesítenem kell a grófnét.
Ludmillus megragadta Marthe karját.
– Légy óvatos! Veszélyes játék ez. Talán jobb, ha megtartod magadnak a hírt, és
nem keresztezed a fickó útjait, amíg Würzburgban vagytok.
Ludmillus megfogta a lány másik kezét is.
 – Maradj ki ebből. Nézz csak magadra! Mi lett abból a vidám lányból, akit
útközben megismertem? Megöl téged a bánat.
Marthe szeme égni kezdett.
– Nem szabad feladnod magad – kérlelte Ludmillus. – Nem tartozol azok közé,
akik szerelem nélkül is tudnak élni.
Ludmillus halkan egy szerelmes énekbe kezdett. Marthe eltakarta az arcát.
A következő pillanatban ott termett Arnulf, és durván megragadta a dalnok
karját.
– Hé, mit csináltál vele?
Marthe gyorsan megtörölte az arcát.
– Hagyd, Arnulf, nem bántott, nem akart rosszat.
A fegyvermester bizalmatlanul méregette Ludmillust.
– Elfelejtetted, hogy én vagyok az, aki a sírókat felvidítja és a vidámakat
megríkatja – mondta Ludmillus.
– Akkor gondoskodj róla, hogy a lány újra nevessen! – morogta Arnulf.
– Majd máskor. Olykor az el nem sírt könnyeknek is utat kell engedni –
válaszolta az énekes lágyan, és elment a lantjáért.
Christian még egy napja sem volt távol, amikor egy idősebb apród érkezett
Marthéhoz.
– Egy lovag keres. Hozd magaddal az olajokat és a kenőcsöket.
Marthénak nem tetszett a fiú arckifejezése. Az ösztönei azt súgták, hogy jobb
lenne inkább elmenekülni, mint a fiút követni. Azonban ha valamelyik úr kérette,
nem mondhatott nemet. Fogta hát a kosarát, és követte az apródot a lovagok
szálláshelye felé.
– Ez az – mondta a fiú, kopogott az ajtón, majd hátralépett. Marthe
habozott. Legszívesebben azonnal megfordult volna. A következő pillanatban
belülről kinyitották az ajtót, az apród belökte a lányt, az ajtó pedig bezárult
mögötte.
Amikor Marthe megfordult, és menekülni akart, az egyik férfi bezárta az ajtót,
és rávigyorgott.
Giselbert volt az, Randolf hájas barátja.
Randolf az ajtóval szemben állt keresztbe tett karral, és a lányra mosolygott,
amitől Marthe ereiben megfagyott a vér.
– Hahó, kedvesem – szólalt meg az óriás nyugodt, de annál fenyegetőbb
hangon. – Úgy látom, tudsz hallgatni. Semmit sem meséltél Christiannak a
látogatásunkról, nem igaz?
 Két lépést tett a lány felé.
– Figyelmeztettelek. Tehát tartsd még egy kicsit a szádat!
Megragadta a lány haját, és hátrahúzta a fejét. Marthe kosara leesett, az egyik
kis agyagkancsó eltörött, és erős mentaillatot árasztott.
– Miért fizessek meg egy drága szajhát Würzburgban, ha ezt itt ingyen is
megkapom? – szólt oda Randolf a barátainak, akik nevetésben törtek ki.
– Nem tudom, valahogy nagyobb élvezetet okoz egy szűz lány, aki sikoltozik és
vadul kapálózik – szólalt meg Giselbert.
– Megkapod, amit akarsz – válaszolta Randolf. – Vagy üsd addig, amíg azt nem
csinálja, amit szeretnél.
Fenyegetően Marthéra nézett, aki megmerevedett a férfi könyörtelen
szorításában.
– Ha azt gondolod, hogy elbújhatsz Christian vagy Otto háta mögé, akkor
nagyot tévedsz. Senki sem fog hinni neked. Senki sem segít rajtad. Mindennap
idehozathatlak, és semmit sem tehetsz ellene. Megértetted?
Marthe néma maradt.
Egész idő alatt ettől a pillanattól rettegett. Az egyszerű emberek ki voltak
szolgáltatva a hatalmasok kényének-kedvének, ez soha nem fog megváltozni.
Csupán annyit tehet, hogy megfosztja őket a félelme okozta élvezettől.
Randolf olyan durván hátracsavarta a lány kezét, hogy az előregörnyedt. Aztán
arccal lefelé az ágyra dobta, és felhajtotta a szoknyáját. A férfi testsúlyától elállt a
lélegzete, miközben az dühödten belehatolt.
Marthe kínjában az ajkába harapott, de egy hangot sem adott ki, és nem
védekezett. Semmit sem ért volna el vele, csak magyarázkodhatott volna a kék
foltok, a fojtogatás nyomai, vagy egy kivert fog miatt. Szeméből könnyek
csorogtak, egész teste égett a fajdalomtól.
– Giselbertnek igaza van. Jobban tetszel, ha sikoltozol közben. De majd az is
eljön – mondta Randolf, miközben a ruháját igazgatta. Majd intett a
következőnek.
 Berthold faluja
Már négy hét telt el azóta, hogy Raimund visszavitette Marthét a faluba, de
Christianról és Lukasról még nem érkezett hír. Bár a telepesek Marthétól
megtudták, hogy a lovag az őrgróf megbízásából hosszabb útra ment, idővel egyre
vadabb dolgokat képzeltek arról, hogy vajon mit csinál uruk a messze idegenben,
és hogy mikor érkezik vissza. Az utasítások, amelyeket Raimund tolmácsolt
Christian nevében, szintén kérdéseket vetettek fel.
Az még csak általános derültséget keltett, hogy Grete főzzön annyi sört,
amennyit csak tud. Az is rendben volt, hogy javítsák ki az első szálláshelyet, ahol
eleinte közösen éjszakáztak, és amely most az állatok egy része számára szolgált
istállóul és pajtaként, bár az aratás közepén lett volna jobb dolguk is. De miért
kellett a szénégetőnek éppen most, amikor minden kézre szükség volt, két további
szénégető boksát építenie? Hiszen a faluban a kovácson kívül senkinek sem volt
szüksége faszénre!
Az uruknak azonban bizonyára megvoltak az indokai, így a telepesek követték az
utasításait.
Amikor Marthe esténként halálosan fáradtan és kimerülten egy kis nyugalomra
vágyott, Johanna és Marie kezdték nyaggatni:
– Mesélj nekünk a császárról!
A lány azonban nem akart beszélni az útjukról. Túl sok minden történt, amit
inkább elfelejtett volna.
A gyerekek és az öregek viszont nem tudtak betelni a hallottakkal Würzburg
óriási városáról és az udvari fogadónap pompájáról. Wiprecht még
bizalmatlanabbul méregette sokat látott feleségét. Még titokzatosabbnak tűnt
számára a lány azok után az élmények után, amelyeket egy olyan világban élt át,
amelyet a férfi soha nem látott, és vélhetően nem is fog meglátni. Marthe
visszatérése óta Wiprecht feltűnően távolságtartó volt vele – éjjelente is. Talán a
férfi megérezte, hogy történt a lánnyal valami, azt, hogy Marthe még jobban
viszolyog minden érintéstől. A lány szinte jéggé dermedt, ha Wiprecht csak három
lépésre megközelítette, mert azonnal Randolf és társai újabb erőszakoskodásának
emléke tört fel benne.
Marthe időközben legalább annyira aggódott Christian elhúzódó távolléte miatt,
mint amiatt, hogy a lovag hamarosan visszatér.
Ha történt volna valami vele vagy Lukasszal, azt a lány megérezte volna, ebben
biztos volt. Egyrészt szerette volna, ha mindketten ott lettek volna, másrészt
mindig összezavarodott, ha a lovag csókjára gondolt. Azóta Christian hidegen
viselkedett vele, míg korábban gondoskodó volt. Talán most már örökké így lesz?
Ez a gondolat nyomasztotta a lányt.
 Újra és újra Susanne szavaira gondolt: Ha majd megunt, akkor félredob, és
megkeseríti az életedet.
Mintha nem lenne amúgy is nehéz az élete!
Esténként, mialatt Wiprecht mellette horkolt, és a lányok olykor érthetetlen
dolgokat motyogtak, alig tudott elaludni. Éber álmaiban sokszor újra átélte,
ahogyan Christian ajka megérinti az övét, ahogyan keze vágyakozva hajába túr,
majd vállára téved. Teste összerándult, és újra érezni vélte a lovag érintését.
Ha mégis álomba szenderült, akkor rémálmai voltak, amelyekből kiabálva
ébredt fel. Néha fehér hajú szörnyetegek közeledtek felé. Legtöbbször azonban azt
álmodta, hogy hatalmas súly nehezedik a testére, és a fájdalomtól mozdulni sem
tud. Ahelyett, hogy segítettek volna neki, az emberek részvétlenül elmentek
mellette. Mintha senki sem vette volna észre, és senki sem szabadította meg a
kínjaitól.
Fáradtan, szeme alatt sötét karikákkal támolyogta át aztán a következő napot –
Griseldis gyanakvó pillantásaitól kísérve.
Végre közeledett valaki a faluhoz, de nem Christian volt az. Egy öszvér hangja
jelezte, hogy látogató érkezik. Wilhelmnek, a szomszédos Bertholdsdorf rangidős
gazdájának szemmel láthatóan nagyon sietős volt Marthéhoz jönni.
– Az egyik asszonynak nehézségei támadtak a szüléssel. Tudsz rajta segíteni?
– Engedélyt kell kérnem a férjemtől és a rangidős gazdától – válaszolta a lány,
félretette a sarlót, leporolta a kezét, és elment Hildebrandhoz. Wilhelm elkísérte.
– Igénybe vehetitek a bábánk szolgáltatásait, de akkor fizessetek érte – javasolta
Hildebrand. – Mit kínáltok?
A két férfi alkudozni kezdett, miközben Marthe alaposan megmosta a kezét a
patakban, majd a kunyhóban összepakolta a dolgokat, amelyekre szüksége lehet a
szülés levezetéséhez.
Amikor kilépett, a férfiak már megegyeztek. Hildebrand bólintott a lánynak.
– Elmehetsz.
Marthe útközben kikérdezte Wilhelmet a szüléskor fellépő nehézségekről. A férfi
azonban nem tudott sok mindenről beszámolni. Az asszonynak már született
néhány gyermeke, ezért senki sem tartotta szükségesnek, hogy bábát hozassanak.
Mivel azonban már második napja tartottak a fájások, engedélyt kértek uruktól,
hogy Christiansdorfból hozhassanak segítséget.
Amikor elérték a szomszéd falut, Marthe látta, hogy itt is zajlik az építkezés és az
erdőirtás. A fatörzsrakások a frissen vágott fa illatát árasztották, akárcsak az ő
falujukban.
Néhány ház már fel is épült. Időközben megérkeztek a férfiak családjai is, akik
múlt évben megkezdték az erdőirtást.
 Marthe az apró babföldeken mindenhol asszonyokat és gyerekeket látott, akik
fát hordtak, vagy a varjakat zavarták el.
Wilhelm először a lovaghoz vezette a lányt, akié a falu volt. Berthold annyi idős
lehetett, mint Christian, de nem volt olyan magas, hanem inkább zömök volt. A
férfi némán végigmérte a lányt, majd bólintott. Wilhelm, láthatóan
megkönnyebbülve, a vajúdó asszony házához vezette a lányt, ahol gyanús csönd
honolt.
Marthe belépett a szobába, ahol több asszonyt látott egy szalmából készült
fekhely körül.
– Te vagy a bába? – kérdezte kétségbeesetten az egyik asszony. – Nem tudunk
segíteni rajta. A gyermek halva született, de nem áll el a vérzés!
Marthe leguggolt a holtsápadt asszony mellé, aki egy vértócsában feküdt, és
megfogta a kezét. Már elkésett a segítség.
A körülöttük álló asszonyok azonnal megértették.
– Megkérdezem, hogy elküldhetünk-e Bartholomäus páterért – szólalt meg
egyikük, és kiment.
Egy másik asszony követte, és nem sokkal később egy sovány férfival és három
kislánykával tért vissza.
– Búcsúzzatok el édesanyátoktól – szólt a gyerekekhez, akik sírva fakadtak.
– Sajnálom – mondta Marthe, és oldalra húzódott.
Az egyik asszony magához intette őt.
– Gyere velem, adok valamit enni. Talán tudsz segíteni a görcseimen.
Mialatt Marthe pásztortáskából és palástfűből főzetet készített az asszonynak,
aki Anna néven mutatkozott be, a nő elmesélte a lánynak az asszonyok és
gyermekek idevezető útját és néhány héttel ezelőtti megérkezésüket.
Kisvártatva azonban egy fiú rontott be hozzájuk.
– Urunk hívatja az idegen bábát!
Marthe felállt, barátságosan bólintott Annának, majd követte a fiút Bertholdhoz.
Berthold hidegen nézett a lányra.
– Úgy hallom, hogy a hanyagságod miatt ma meghalt egy asszony a falumban.
Marthe igyekezett nyugodtan válaszolni.
– Engedelmével, uram, nem az én hibám volt. Már alig volt benne élet, amikor
megérkeztem.
Berthold durva kézmozdulattal félbeszakította.
– Nem tűrök ellenkezést! Örülj, hogy nem korbácsoltatlak meg. Azzal fogod
megtéríteni a kárt, hogy itt maradsz helyette.
Odaintette magához Wilhelmet.
– Nekem fog dolgozni. Gondoskodj róla, hogy el ne szökjön.
Wilhelm zavarodottan nézett a lányra, majd esetlenül meghajolt Berthold előtt.
– Ahogy parancsolja, uram. Hova vigyem a lányt?
– Oszd be munkára a földjeimen. Először azonban nézzen utána a betegeknek.
Aztán hozd vissza ide.
Marthe megrökönyödött az arcátlanságon, amellyel Berthold egyszerűen ott
akarta tartani őt. De biztos volt benne, hogy otthon nemsokára hiányolni fogják, és
követelni fogják a szabadon engedését, ezért ellenkezés nélkül követte Wilhelmet.
Már amikor megérkezett a faluba, látta, hogy itt bizony szükség van gyógyítóra, és
legalább addig maradni akart, amíg el nem látta a legsúlyosabb eseteket.
Berthold, hogy szemmel tarthassa a lányt, elrendelte, hogy a falu főterének
közepén kezelje a betegeket. Így Marthe csak azokkal a betegekkel foglalkozhatott,
akiknek nem kellett az illendőséget túllépve levetkőzniük. Az este beálltáig
tályogos kezeket és lábakat látott el, ótvaros bőrt, meglazult fogakat és súlyos
köhögési rohamokat. Közben észrevétlenül kereste az alkalmat, hogy az éjszaka
leple alatt elszökhessen majd. Azonban egy sötét arcú, erős férfi mindig a
közelében volt, és nem tévesztette őt szem elől.
Marthe nyugtalanná vált, amikor Wilhelm este újra Berthold házába vitte.
A lovag mindenkit kiküldött, és különös arckifejezéssel méregette a lányt.
Amikor megszólalt, furcsán csengett a hangja.
– Te vagy tehát a boszorkány, aki elüldözte az asztrológust és az orvost Otto
udvarából? Akinek kedvéért Christian apródja először ölt, és aki miatt egy frank
fegyveres még mindig félelemtől reszket?
Marthe meglepődött, vajon honnan tudhatja mindezt Berthold, de nem
válaszolt semmit.
Berthold habozva a lány arcához emelte a kezét. De nem ért hozzá, hanem újra
leeresztette a kezét. Talán ijesztő vagyok a számára? – gondolta Marthe.
A férfi megfordult, és elővett egy durva kötelet.
– Nehogy eszedbe jusson, hogy valami boszorkánysággal próbálkozz, vagy
megszökj!
A férfi szorosan a lány derekára kötötte a kötelet, a végét átdobta egy
tetőgerenda fölött, és olyan magasan csomózta meg, hogy Marthe nem érhette el.
– Edd meg ezt, aztán aludj! – Berthold odadobott elé egy darab kenyeret, majd
kiment. Marthe még hallotta, hogy kint a férfi parancsot ad a ház őrzésére. Egy
öregasszony lépett be, összehúzott szemmel a lányra nézett, majd csendben
matatni kezdett a tűzhelynél.
Marthe megette a kenyeret, azután összegömbölyödött, és gondolkodni kezdett.
A szülés gyakran sokáig tart. Másnapig senki sem fog még csodálkozni, ha nem
érkezik haza. Mindenki azt gondolja majd, hogy még megvizsgál néhány beteget.
Vajon Hildebrand miért nem kért biztosítékot, mint annak idején Christian,
hogy biztonságban hazamehessek? – gondolkodott a lány rosszkedvűen. Másrészt
Berthold parancsaival szemben mit sem érne Wilhelm szava. Berthold
valószínűleg már kezdettől azt tervezte, hogy legalább egy időre itt tartja, mert a
falujában senki sem értett a betegségekhez és a gyógyításhoz.
Miután a lovag késő éjjel visszaérkezett, a lány szegényes fekhelyéhez lépett.
Marthe megdermedt, és úgy tett, mintha aludna. Berthold sörtől bűzlött. Egy
pillanatig ott állt, majd az asztalhoz ment, és az öregasszonnyal hozatott még sört.
Marthe úgy töltötte az éjszakát, mint egy kikötött állat, fázva, de háborítatlanul.
Amikor másnap reggel Berthold levette Marthéról a köteleket, a lány azt
javasolta, hogy ne csak alkonyatkor, hanem azonnal elkezdhesse a betegek
kezelését.
– Sem téged, sem pedig a többieket nem tudlak nélkülözni a földeken – szólalt
meg a férfi mogorván.
– De ha jobban lesznek, akkor gyorsabban tudnak majd dolgozni is. És
napvilágnál könnyebben felismerem, hogy mi bajuk – próbálta Marthe meggyőzni
a férfit.
– Felőlem. De ne tartson túl sokáig! Mondd el neki, hogy mire van szükséged. –
Azzal Berthold az öregasszonyra mutatott, aki a háztartását vezette.
Marthe forró vizet és tiszta kendőket kért, majd egy zsámolyt állított a főtérre,
hogy fogadhassa a betegeket és a szenvedőket.
A mogorva őr továbbra sem tévesztette szem elől a lányt.
Marthe délután azonban azt érezte, hogy más irányból is figyelik. Engedélyt kért
az őrtől, hogy a közeli bokorban elvégezhesse a dolgát. Marthe feltűnően lassan és
jól láthatóan odasétált, és várt.
Kis idő elteltével a lány suttogni kezdett:
– Gyertek elő!
Némi zörgés hallatszott, majd Bertram kócos feje jelent meg az ágak között.
Mellette pedig Kuno szeplős arca tűnt fel.
– Jonas és még néhányan eljöttünk, mert aggódtunk érted – suttogta a fiú. –
Nekünk kettőnknek kellett először körülnéznünk, mielőtt ők is előjönnek.
Marthe röviden beszámolt Berthold önkényes döntéséről és a saját
elhatározásáról, hogy ellátja a falu beteg lakosait, mielőtt előkészíti a szökését.
 Miközben Bertram felháborodottan eltátotta a száját, Kuno ragyogó szemmel
megszólalt:
– Szólunk a férfiaknak. Ha nem adnak ki önszántukból, akkor várj a sötétség
beálltáig. Akkor majd eltereljük a figyelmüket. Az lesz csak az igazi mulatság!
Amikor mindenki a patakhoz rohan, fuss el gyorsan addig a bokorig. Ott várunk
rád.
Marthe megdicsérte a fiúkat a bátorságukért, majd ártatlan arckifejezéssel
visszasétált a helyére.
Nem sokkal később a falu lakosai sugdolózni kezdtek, mert Jonas és Wiprecht
közeledett feléjük.
– Christiansdorfból jövünk, és haza akarjuk vinni a bábánkat, akitől segítséget
kértetek! – kiáltotta Jonas hangosan. – Jonas vagyok, a kovács, ez pedig Wiprecht,
a bába férje.
Senki sem mozdult, amíg Berthold ki nem jött a házból, és szétterpesztett
lábakkal meg nem állt előttük, kezét kardja markolatára téve. Marthe őre eközben
egy másik házba vitte a lányt.
Marthe óvatosan kikémlelt a kis ablakon, és figyelte, hogy mi történik. A szél
csak szófoszlányokat sodort felé, Berthold azonban nyilvánvalóan elutasította a
kérést. A két christiansdorfi férfi egy idő után elment.
Marthe őre morogva közölte vele, hogy folytathatja a munkáját. A lány újra a
gondterhelt asszony felé fordult, aki szúró fajdalomról panaszkodott a bal
szemében.
Mi lesz majd az elterelő hadművelet? – töprengett Marthe.
És Hildebrand miért nem volt ott?
Egy kovács ragaszkodhatott hozzá, hogy tekintélyes emberként kezeljék. És
Wiprecht mint férj is érvényesíthette jogait. Azonban nem a falu rangidős
gazdájának kellett volna először beszélnie? Az is lehet, hogy igazságtalan
Hildebranddal, és neki is fontos szerepe van a többiek tervében. Azonban Marthe
valószínűbbnek tartotta, hogy Hildebrand félt az összeütközéstől. Nem
kockáztatná meg a vitát egy fölötte álló férfival – főleg nem Marthe miatt.
Marthe, amennyire lehetett, leplezte a feszültségét, és azon gondolkodott, hogy
melyik lenne a megfelelő pillanat a szökésre.
Mintha valamelyik mixtúrához lenne hozzá szüksége, egy mentalevelet finom
porrá őrölt szét. Ha ezt a port őre arcába fújja, attól egy pillanatra megvakul a
férfi.
Hirtelen több falusi is felfigyelt, és gyanakvóan körbenézett. Marthe felkészült a
menekülésre. Kicsivel később kiáltás hallatszott:
– Füst! Füstszag van! Valami ég!
 A következő pillanatban a pataknál az egyik farakás mögül lángok csaptak fel. A
falu lakói odarohantak, és a következő pillanatban óriási sürgés-forgás támadt.
Marthe nekiiramodott, de pár lépés után Berthold megragadta a vállát.
– Itt maradsz! Ilyen könnyen nem lehet engem megtéveszteni.
Marthe villámgyorsan a szeme közé dobta a port, amelyet jobb kezébe rejtett.
Berthold szorítása enyhült, másik kezével pedig az arcához kapott. Majd hirtelen
felkiáltott, megbotlott, és elengedte a lányt. Marthe a szeme sarkából még látta,
hogy Kuno lopakodott oda, és egy husángot dobott a férfi lába elé.
Miközben Berthold félig vakon feltápászkodott, Marthe és Kuno, amilyen
gyorsan csak tudtak, a rejtekhelyre rohantak, ahol Jonas, Guntram, Wiprecht és
Bertram vártak rájuk. Kicsivel később Martin és még néhány legény csatlakozott
hozzájuk. Nevetgélve és tetteikkel dicsekedve elindultak hazafelé.
– Hol van Hildebrand? – kérdezte Marthe halkan Jonástól, miután
mindenkinek köszönetét mondott.
– Ó, Hildebrand a régi sebe miatt nem tudott velünk jönni – morogta a kovács
sokatmondó arckifejezéssel.
Marthe kalandos kiszabadításáról sokáig beszéltek még a faluban, és sokat
nevettek rajta. Guntram és Jonas éjjelente őrjáratokat szerveztek, hogy
biztonságban legyenek a bertholdsdorfiak bosszújától. De minden nyugodt volt.
Berthold, úgy tűnt, lemondott a válaszcsapásról. Marthe végül is fizetség nélkül
kezelte a fél falut.
 Tervek a jövőre
Másnap reggel Marthe azzal a biztos érzéssel ébredt, hogy Christian és Lukas
már nem lehet messze. Nyugtalanul és szórakozottan dolgozott az ágyásokban,
miközben a macska a lábához simult. Újra és újra abba az irányba kémlelt,
ahonnan érkezniük kellett.
Amikor a nap már túljutott a delelőponton, Marthe hirtelen felegyenesedett, és
a keskeny ösvényt kémlelte, amely nyugat felől vezetett a faluba. Sokáig állt ott a
falusiak csodálkozására. Grete óvatosan odalépett mellé.
– Látsz valamit? – tudakolta az öregasszony.
Még mielőtt Marthe válaszolhatott volna, egy ló nyerítése hallatszott. De nem
Drago volt az, Marthe ebben biztos volt. Vajon mit jelentett mindez? Gretére
pillantott. Időközben több falusi is csatlakozott hozzájuk.
A következő pillanatban Lukas vágtatott be barna lován a faluba.
Marthe összerezzent. Vajon hol lehetett Christian? Történt vele valami? Lukas
azonban, mint mindig, most is vidámnak tűnt, megállt a Hildebrand köré gyűlt
csoport előtt, és leugrott a lováról.
– Az uram előreküldött. Még ma megérkezik ő is – jelentette be Lukas,
miközben a parasztok hálaimákat mormoltak. Marthe is megkönnyebbült, amíg
pillantása nem találkozott Lukas tekintetével. A lány gyorsan lesütötte a szemét, és
elrejtette az arcát, mert attól félt, hogy a fiú észrevett rajta valamit.
Lukas egy pillanatra zavartnak tűnt. De aztán megint Hildebrandhoz és
Gretéhez fordult.
– Az uram tizenkét embert hoz magával – közölte Lukas a meglepett
Hildebranddal. – Készüljetek fel az érkezésükre: csináljatok egy nagy bogrács
ételt, és készítsetek fekhelyet számukra a pajtában.
– Tizenkét ember? Hol adjunk nekik helyet, és kik ezek egyáltalán, fiatalúr? –
kérdezte hangosan Griseldis, de a férje oldalba bökte.
– Pszt… Asszony! Hallgass, urunk bizonyára mindent átgondolt. Hallottad, mi a
feladat, hát láss neki!
– Christian majd mindent elmagyaráz – válaszolta Lukas. – Nemsokára
megérkezik. – A fiú mosolyogva Grete felé fordult. – No lássuk, akad-e egy korsó
sör egy messziről jött ember számára?
Miközben az asszonyok nekiláttak, hogy főzzenek a jövevények számára, és
helyet készítsenek nekik a pajtában, a legények Christian és rejtélyes kísérete
érkezését lesték. Már alkonyodon, amikor Kuno vadul hadonászva beviharzott a
faluba.
 – Jönnek! Jönnek!
Marthe megkönnyebbülten, mégis szorongva nézett fel a munkájából. A
többiekkel együtt a közeledő csapat elé futott, hogy illendően köszöntse a falu urát.
A lány lesütött szemhéja alól figyelte a lovagot és az embereket, akiket magával
hozott. Tíz férfi és két asszony érkezett a lovaggal, az asszonyok közül az egyik
áldott állapotban volt. Vezetőjük finom kelmébe volt öltözve, és oldalán kardot is
hordott. Vélhetően magasabb rangú ember lehetett. Vajon mi hozta őt ide? Az
idegen férfi figyelmesen szemlélte a talajt, Marthénak az volt az érzése, mintha
keresne valamit, és legszívesebben feltúrná érte az egész földet.
Christian a férfit Hermann bányamesterként mutatta be a telepeseknek.
Miközben Grete sört kínált frissítőül először Christiannak, majd a
bányamesternek, végül a kíséretének, és a falusiak csoportja lassan szétszéledt,
Marthe is feltűnés nélkül elillant onnan.
– Mi újság? – érdeklődött Christian, miután megköszönte Gretének a sört, és
ivott egy nagy kortyot.
Természetesen az előző napi kalandról számoltak be neki először. A fiatal
legények alig várták, hogy elbeszéljék győzedelmes portyájukat a szomszéd falu
ellen.
Miközben a legények dicsekedtek, Christian arcvonásai észrevehetően
elsötétültek.
A lovag tekintete kutatva körbejárt. Amikor meglátta Marthét a gyógynövényes
kertben, megkérte a mesélőket, hogy tartsanak egy perc szünetet, ő pedig a
lányhoz sietett.
Marthe már messziről látta, ahogy Christian öles, gyors léptekkel közeledik felé.
A lovag dühös volt. Talán rá? Újra Susanne figyelmeztetése jutott Marthe eszébe.
A lány úgy tett, mintha nem vette volna észre, és háttal a férfinak dolgozott
tovább. Közben uralkodnia kellett keze remegésén.
Christian felhúzta, és türelmetlenül maga felé fordította a lányt.
– Bántott téged Berthold? – kérdezte nyersen.
Marthe egy pillanatra felnézett.
– Nem, uram. Nem bántott.
Christian még mindig dühös arcán alig észrevehető megkönnyebbülés látszott,
ami kicsit megnyugtatta a lányt is. Nem haragszik rám, nem gyűlöl, gondolta
fellélegezve.
Mivel úgy tűnt, Christiant még mindig nem győzték meg teljesen a lány szavai,
Marthe még hozzáfűzte:
– Mindent tudott. Az asztrológusról és a doktorról is…
 Christian kifürkészhetetlen arccal ment vissza a férfiakhoz.
Megparancsolta Lukasnak és Hildebrandnak, hogy gondoskodjanak a
bányamester és az emberei szállásáról, és adjanak enni nekik.
– Nemsokára visszajövök – mondta a lovag, majd felpattant almásderes lovára,
és Berthold faluja felé lovagolt.
Nemsokára Christian vissza is tért. Némán, de elégedetten leszállt a lováról,
leoldotta a kardját, és átnyújtotta Lukasnak, hogy élesítse meg.
Majd Marthéhoz ment, és szűkszavúan csak ennyit mondott:
– Most már nyugodtan meglátogathatod a bertholdsdorfi betegeket, ha akarod.
Illendően fognak bánni veled, megfizetnek, és akkor jöhetsz vissza, amikor csak
akarsz.
Ezalatt Kuno és Bertram az apródját faggatták.
– Leszúrta Bertholdot? – kérdezte Kuno leplezetlen lelkesedéssel.
Lukas elnyomott egy mosolyt. Kihúzta a kardot a hüvelyéből, és gondosan
megvizsgálta.
– Hm. Nincs rajta vér. Csak két karcolás. Gondolom, rövid küzdelem volt, és az
ellenfele már térdre borult, és mindent megígért az urunknak, amit az hallani
akart.
– Ó, ezt szívesen végignéztem volna – szólalt meg Kuno vágyakozva.
– Hidd el, én is – válaszolta Lukas vigyorogva. – Minden alkalommal pompás
látvány.
Mihelyt az idegenek ettek, és szállást kaptak, Christian hívatta Hildebrandot és
Jonást. A bányamestert és Bartholomäus pátert személyesen kereste fel, és hívta
meg magához.
Miután Grete egy-egy korsó sört tett eléjük, Christian egyenesen a tárgyra tért.
– Az őrgróf parancsára Hermann bányamester és az emberei ezüstöt fognak
bányászni a falunkban. Minden jel arra utal, hogy Isten gazdag lelőhelyekkel
áldotta meg ezt a helyet.
Miközben Jonas és Hildebrand szeme elkerekedett a meglepetéstől, Hermann
Christian intésére beszélni kezdett.
– Holnap nappali fénynél megpróbáljuk megtalálni az érctelepeket – mondta
Hermann megfontoltan. – Csak az olvasztópróbák után lehet majd megállapítani,
hogy mennyire gazdagok. Az első próba kivételesen jó eredményt hozott, és
mindenhol galenitet látok a földön. Lehet, hogy először még ásnunk sem kell,
hanem csak össze kell gyűjtenünk, amit találunk.
Hildebrand nem tudta tovább türtőztetni magát.
– Ez azt jelenti, hogy ez a sok nehéz fekete kő, amely annyira hátráltatja a
szántást, ezüstből van? Valódi ezüstből?
– Legalábbis részben. Ólmot és talán még rezet is tartalmazhat – válaszolta a
bányamester fojtott hangon.
– És vasat? – tudakolta Jonas.
– Nem biztos.
Hildebrand, aki ritkán beszélt ennyit, időközben olyan izgatottá vált, hogy
kiáltozni kezdett:
– Ezüst van alattunk! Isten megáldott minket! Mindannyian gazdagok leszünk!
– kiabálta, és beszéd közben nyálcseppecskéket köpködött a levegőbe.
Christian erélyesen felemelte a kezét.
– Csönd legyen!
A lovag figyelmét nem kerülte el a Hildebrand szemében felcsillanó mohóság.
– A Harz hegységben sok bányászt láttam. Legtöbbjük nem volt gazdagabb,
mint te. Sokan még szegényebbek is voltak nálad, mert neked legalább van egy kis
földed, amelyet beszánthatsz – utasította rendre Christian szigorúan a férfit.
Christian a bányamesterre tekintett, aki megerősítésül bólintott, majd folytatta:
– A bányászok élete kemény és veszélyes. A fél életüket a hegy sötétjében töltik,
kiszolgáltatva a rossz időjárásnak, a beomlásoknak és a szeszélyes
bányarémeknek. Gyakran hónapokig kell ásni, hogy egy érre bukkanjon, amely
elég gazdag ahhoz, hogy a bányász el tudja tartani belőle a családját. Előfordul az
is, hogy soha nem találunk ilyen eret…
Hildebrand értetlenül nézett Christianra.
– De uram! Ezek szerint kegyelmed egy csapat szegény embert hozott magával,
amikor mi magunk is nehezen vészeljük át a telet?
– Ennél jobban ismerhetnéd urunkat – utasította rendre Jonas.
– És tisztában kell lenned azzal is, hogy éppen most vétkeztél a kapzsiság
bűnében – tette hozzá Bartholomäus páter.
Hildebrand elsápadt, és térdre rogyott.
– Bocsásson meg, atyám. És kegyelmed is, uram.
– Elég – szakította félbe Christian. – Ha Isten is úgy akarja, és a bányászok
kívánsága is teljesül, akkor a falunk felvirágozhat. De nem egyik napról a másikra.
Először is meg kell beszélnünk, hogyan segíthetünk Hermann mester embereinek
anélkül, hogy elhanyagolnánk az aratást és az erdőirtást.
– A fiam segíthet nekik a munkában. Szorgos és rátermett fiú – szólalt meg
Hildebrand, akinek arcáról félreérthetetlenül le lehetett olvasni, hogy Bertram
által szeretné elérni az áhított gazdagságot, amelyet a bányászok a földből akartak
megszerezni. Ezt Grete is észrevehette, mert megvetően felhorkant, és olyan
erélyesen töltötte tele az öreg poharát, hogy a sör annak kötényére fröccsent.
– Nem. Senki sem hanyagolhatja el a munkáját, különben télen nagy gondba
kerülünk – ellenkezett Christian. – Az ezüsttől nem laksz jól, ha beteríti a hó a
falut, és kifogynak a készleteink. Először Hermann mesternek és a segédjeinek
meg kell állapítaniuk, hogy egyáltalán megéri-e bányát létesítseni ezen a területen.
Olvasztókemencéket kell építeniük, és az ezüstből pénzt verniük. Eltart tehát egy
ideig, amíg a haszonból vetőmagot vásárolhatunk. Azonban ha a lelőhely gazdag,
akkor mindenki hasznot húzhat belőle.
A lovag a bányamesterhez fordult.
– Ahogy megbeszéltük, elkezdheti a munkát az embereivel. A kovácsunk a
segítségükre lesz. Tárgyalják meg vele a fizetséget, és beszéljenek a szénégetővel is
a faszén miatt.
– Ez azt jelenti, hogy csak Jonas és Gernot kapnak az ezüstből? – szólalt meg
Hildebrand.
– Fiam, most már az irigység bűne is terheli a lelkedet – avatkozott közbe
Bartholomäus páter –, és az uraddal szembeni tiszteletlenségé is.
Hildebrand lehajtotta a fejét, és megszégyenülten hallgatott.
Christian a ház elé vezette vendégeit.
– Látja azt a dombot a templom mögött, bányamester uram? Ott felépíthetik a
házaikat. Az őrgróf adja hozzá a fát. Ha szükséges, beszéljenek Guntrammal, aki
közülünk a leginkább tud bánni a fával. De úgy tudom, ügyes ácsokat is hoztak
magukkal.
A bányamester bólintott.
– A legjobb embereimet hoztam magammal. Köszönöm a segítségét.
Amikor a látogatói elbúcsúztak, Christian még ott tartotta egy pillanatra a
pátert. Beinvitálta a házba, és maga töltött neki sört.
– Mi nyomja a lelkedet, fiam? – mormolta Bartholomäus egypercnyi hallgatás
után.
Christian habozott egy pillanatig.
– Hildebrand szavai azt jelezték vajon, ami vár ránk? Irigységet, mohóságot és
viszálykodást a férfiak között?
– Ha igen, akkor az asszonyok között is. Ezekben ők sem maradnak le, úgy
tudom – mosolygott a páter.
Azután elkomolyodott az arca.
– Senki sem tudja megmondani, mi fog történni. De az itteni emberek bíznak
benned, és követnek téged. Neked is bíznod kell magadban.
 Másnap reggel a parasztok figyelték, ahogyan az újonnan érkezettek
Bartholomäus páterrel a templomba mennek, és Isten áldását kérik a napi
munkájukra, amely megváltoztathatja egész jövőjüket.
A falusiak kíváncsian nézték az idegenek ténykedését. A bányamester
figyelmesen járkált körbe, itt-ott felszedett valamit, helyenként cölöpöket vert le a
földbe, olykor pedig az embereit utasította, hogy nagyobb területeket tegyenek
szabaddá.
A parasztok csodálkozva csóválták a fejüket, és újra a dolguk után néztek. Senki
sem akarta feldühíteni Christiant.
Miközben mindenkit lefoglalt a bányászok különös munkája, az állapotos
asszony felkereste Marthét.
A másik asszony, aki a bányászokkal érkezett, főzött rájuk, és a ruháikat
foltozgatta. Az állapotos nő a bányamester lánya volt, és Gertrudnak hívták,
ahogyan Marthe megtudta.
Gertrud felszólítás nélkül leült.
– Azt beszélik, bölcs asszony vagy – mondta Gertrud parancsoláshoz szokott
hangon, és kinyújtózkodott. – Szedd ki belőlem a gyereket!
Marthénak egy pillanatra elállt a szava.
– Nemsokára szülni fogsz – szólalt meg a lány. – Ez az egyetlen módja, hogy
eltűnjön a hasad.
A terhes asszony gyűlölködve nézett Marthéra.
– Segítened kell rajtam! Tüntesd el a gyereket! Jól megfizetlek érte. – Egy
erszényből néhány pénzérmét vett elő, amelyek értékesnek tűntek Marthe
számára.
– Tedd el a pénzt – mondta a lány barátságosan. – Nemsokára karodban
tarthatod majd a gyermekedet, és szeretni fogod.
– Soha!
Gertrud gőgös arckifejezése hirtelen eltűnt, és a nő sírva fakadt.
– Nem akarom! Itt a pusztaságban még egy apácazárda sincs, amelynek
kapujához kitehetném!
Marthe odament a lányhoz, és megfogta a kezét. Amikor Gertrud nem
ellenkezett, Marthe magához húzta, és vigasztalóan megsimogatta szőke haját.
Finétől megtanulta, hogy sok páciensnek nem orvosságra van szüksége, hanem
egyszerűen csak vigasztalásra.
Gertrud heves sírás közben elmesélte a történetét. Egy elegáns fiatalember
udvarolt neki a szász herceg kíséretéből, míg Gertrud végül engedett neki, és a
szeretője lett. Bízott benne, hogy a férfi betartja ígéretét, és feleségül veszi. Végül is
a bányamester lányaként nem volt rossz választás. Amikor azonban kiderült, hogy
Gertrud gyermeket vár, a férfi tagadta, hogy valaha is együtt volt vele.
– Amikor apám megtudta a dolgot, felszólította őt, hogy tartsa be a szavát. De a
semmirekellő mindent tagadott.
– Anyád nem figyelmeztetett? – kérdezte óvatosan Marthe.
– Már régen meghalt. Apám egyedül nevelt fel. Miután meg kellett élnie ezt a
szégyent, panaszt emelt a törvénynapokon. A várnagy elutasította, és azt mondta,
apám örülhet, hogy szajháskodás miatt nem zavarnak el.
Getrud megtörölte az orrát a ruhája ujjával, és szipogott.
– Azt reméltem, hogy útközben majd elmegy a gyerek, akkor itt senki sem tudta
volna meg a szerencsétlenségemet. Így azonban örökre szégyenben maradok.
Marthe hallgatott. Mit is mondhatott volna? Szerencsétlensége ellenére Gertrud
még örülhetett, hogy a gyermeke szabad akaratából fogant, és nem erőszak által.
– Feküdj le egy kicsit – mondta végül Marthe, és gondosan megvizsgálta
Gertrudot. – A gyermek már leszállt, nemsokára elérkezik a szülés ideje. Lehet,
hogy nagyon hamar, túl korán. De itt, érzed ezt? – Gertrud kezét formátlan testére
helyezte. – Nemsokára a karodban tarthatod és szeretheted a gyermekedet.
Segítek majd a szülésben.
Marthe felsegítette Gertrudot, és főzetet készített neki citromfűből és
orbáncfűből, hogy az asszony megnyugodjon. Azonban Gertrud arckifejezéséből,
amellyel kiment, Marthe tudta, hogy törődnie kell a fiatal nővel és a még meg sem
született gyermekével. Újabb ellenséget szereztem, gondolta. Meglehet, veszélyes
ellenséget.
Christian elkísérte a bányamestert a vizsgálódásaira, és pontosan
elmagyaráztatta magának, hogy mit is keres Hermann.
– Itt készítsetek egy vájatot – utasította a bányamester két emberét, akik
kapákkal és csákányokkal azonnal elkezdték megtisztítani a területet három lépés
hosszúságban és ugyanolyan szélességben. A föld vöröses volt, és kevesebb volt
rajta a növényzet, mint máshol.
– Úgy tűnik, hogy kinyúló telért találtunk – mondta Hermann mester. Christian
kérdő arckifejezésére elmagyarázta: – Az érc a felszínre tör. Ebből tudjuk, hol kell
kutatnunk. Itt még varázsvesszős keresésre sincs szükség a föld alatti járatok
feltérképezéséhez.
A bányamester figyelmesen nézegette a feltárt területet, rövid pillantásokat
váltott a bányászokkal, majd megkönnyebbülten fellélegzett.
– A vöröses elszíneződést a vas okozza – mondta Hermann mester
Christiannak. – Ez azt jelenti: a jó bányának vaskalapja van, ezüsthasa és
ólomlábai. Közvetlenül alatta lesz az ezüstére.
 A bányászok szerszámaikkal addig ástak, míg egy feketén fénylő kőzetbe nem
ütköztek.
Jelentőségteljes pillantásokat váltottak, de senki sem szólalt meg.
Ezután a bányamester egy karót szúrt le a földbe, és egy másik hely felé fordult,
amelyet már hasonlóképpen megjelöltek.
– Képzeljen el egy meghosszabbított vonalat a két karótól a patakig. Pontosan
hol találták a sófuvarozók az első kőzetet? – kérdezte Hermann a lovagot.
Christian meglepetten állapította meg, hogy az a lelőhely pontosan a
képzeletbeli vonalon helyezkedik el. Hermann leolvasta a választ a lovag arcáról,
és visszafogottan elmosolyodott.
– Nyugtával dicsérd a napot…
Odaintette az embereit, és velük együtt a képzeletbeli vonal mentén a patakhoz
ment. Ügyet sem vetettek rá, hogy cipőjük és nadrágjuk átázik, átkeltek a patakon,
tekintetüket feszülten arra a rézsűre irányították a másik parton, amely ott
majdnem félembemyi magasságot ért el. Az egyik bányász szerszámával
megpróbálta eltüntetni róla a növényzetet. Amikor elérte a talajt, azon a helyen is
fekete kőzet került elő.
A bányászok ujjongani kezdtek, néhányan, nem törődve a vízzel, térdre
borultak, és hálaimákat mondtak.
Hermann bányamester pedig elégedetten Christianhoz fordult.
– Ez a harmadik lelőhely a bizonyíték.
Azzal a bányamester a jelölésekre mutatott.
– Ezek mentén hosszú érctelér húzódik. Ha olyan gazdag, mint amilyen
hatalmas, akkor a faluja egyszer majd híres, kegyelmed pedig sikeres ember lesz.
A gazdag ember sikeres? – töprengett Christian. A gazdagság semmit sem
jelentett számára. Azonban a gazdagság hatalom. Ha az ezüst segít felvirágoztatni
a falut, és hozzájárul ahhoz, hogy jobban megvédhesse a rábízott embereket, akkor
legyen így.
A bányamester vastag gyertyát gyújtott a templomban hálából Isten
kegyelméért. Amikor Christian ezt megtudta, mosolyognia kellett Hermann
előrelátó bizakodásán. A bányászok csak a legszükségesebbeket rakodták fel az
első szekerekre – a mester pedig nyilvánvalóan azzal számolt, hogy találnak majd
valamit, amelyért megéri ilyen drága gyertyát adományozni. Különben az
embereivel a cseh vagy itáliai bányákba kellett volna menniük, és ott szerencsét
próbálniuk, mert a Harz hegységbe nem mehettek vissza.
Amikor útnak indultak, szétrombolták az ottani járatokat és csörlőket.
Másnap a telepesek fejszéinek zaja a bányászok kopácsolásával keveredett.
Miközben az újonnan érkezettek többsége a földet forgatta fel, két bányász a
bányamester felügyelete alatt, közvetlenül a patak mellett olvasztókemencét
kezdett építeni, amely a patakban simára csiszolódott kövekből és vályogból
készült. A helyet Christiannal közösen választották ki.
A parasztok és még Jonas, a kovács is csodálkoztak az óriási fújtatókon,
amelyeket a bányászok a szekereikről emeltek le. Az olvasztáshoz nagy hő
szükséges, magyarázta Hermann; nagyobb, mint a vas kovácsolásához.
Talán erre utaltak a füstfelhők, amelyeket álmomban láttam gomolyogni a falu
fölött, miután megérkeztünk erre a helyre? – gondolkodott el Marthe.
Öt nappal később megérkezett Gero és Richard is az asszonyokkal,
gyermekekkel és a további szerszámokkal.
Másnap reggel a két testvér újra útra kelt, hogy tájékoztassák az őrgrófot a
bányászok megérkezéséről.
 A vadászat
Pár nappal később lovas futár érkezett Meissen városából, aki Christiant
kereste.
– Két nap múlva az őrgróf és a felesége vadászatra érkezik a kegyelmed
falujába. Készüljenek elő a fogadásukra – mondta a futár. – Kegyelmedet pedig
Otto holnapután korán reggel a Sólyomfej-sziklánál várja, hogy csatlakozzon a
vadászathoz.
Nocsak, gondolta Christian. Otto kíváncsisága a jövőbeli ezüstkincsre nagyobb,
mint a félelme, hogy a hír elterjedhet.
– Mekkora lesz a vadásztársaság?
– Harminc emberrel számolhat – vélte a futár leereszkedő pillantást vetve a
néhány viskóra.
Christian ételt és útravalót hozatott a futárnak, majd a bányamesterhez ment.
– Elképzelhető, hogy holnaputánra már eredményekkel szolgálhatnak a próbák?
– Nem tudom, hogy sikerül-e – válaszolta Hermann eltöprengve. – De nem
fogunk csalódást okozni kegyelmednek.
– Helyes. Képzelheti, hogy az őrgróf milyen türelmetlen ember lehet, ha már
most felbukkan itt.
Hermann beletúrt a táskájába, és elővett néhány ezüstpénzt.
– Mennyire ügyes kegyelmed kovácsa, ha nem vasról van szó? Talán tud ezekből
készíteni valamit, amely türelmesebbé teszi az őrgrófot és szép feleségét?
Christian azonnal megértette, mire céloz a bányamester. Együtt indultak el
Jonashoz.
Sok mindent kellett előkészíteni, és Christian nagyon megkönnyebbült, hogy az
őrgróf a vadászattal álcázta látogatása valódi célját. Ez azt jelentette ugyanis, hogy
nem neki kellett gondoskodnia húsról a sok vendég számára. Azonkívül bizonyára
sátrakat is hoznak magukkal a vadászatra. A lovag háza szerény volt ahhoz, hogy
elszállásolja benne az őrgrófot és a feleségét, és a falu túl apró volt ahhoz, hogy
ilyen sok magas rangú látogatót fogadjon. Még szalma sem volt elegendő, hogy
elkészítsék a vendégek fekhelyét.
Ennek ellenére Christian frissen megágyaztatott az ágyban, amelyet Guntram
készített számára. Így felajánlhatja Ottónak és Hedwignek, hogy tető alatt
aludjanak.
Összehívta a fiatal férfiakat, hogy kerítsenek be egy legelőt a vadásztársaság
lovai számára. Szólt Gretének, hogy süssön kenyeret, bár tudta, hogy Otto kísérete
sokkal finomabb, fehér kenyérhez van szokva, nem olyan durva kenyérhez,
amilyent ők készítenek árpából és rozsból. Valószínűleg Otto amúgy is magával
hozza a konyhamestert. De a hajtókat, lovászokat és szolgákat is el kell látni.
Kaspart elküldte, hogy keressen mézet, a gyerekeket pedig az erdőbe, hogy friss
bogyókat és gombát gyűjtsenek.
A sok munka az aratás közepén a feje tetejére állította a falut. A falu lakói
azonban ettől eltekintve is aggódtak a bejelentett vendégek miatt. Legtöbben
közülük még soha nem láttak ilyen magas rangú urakat. Vajon elnyerik az őrgróf
kegyeit?
Mielőtt felkerekedett volna a megbeszélt találkozóra, Christian elmagyarázta a
telepeseknek, hogy az előkelő vadásztársaság érkezését vadászkürtök jelzik majd.
Akkor a falusiak gyűljenek össze, és térdeljenek le, és úgy fogadják a vendégeket.
Grete már kifényesítette az ónserleget az üdvözlőitalhoz, amelyet Raimund
ajándékozott a barátjának.
Kuno és Bertram felváltva másztak fel a legmagasabb fákra, hogy őrködjenek, és
azonnal értesítsék a többieket, ha közelednek a vendégek.
De végül minden másképpen történt. A lármás, vidám vadásztársaság helyett
két lovas érkezett a faluba, egyikük egy harmadik férfit tartott maga előtt a
nyeregben.
– Sebesültet hozunk! Hívjátok gyorsan a gyógyító asszonyt! – kiáltotta az
egyikük.
Miközben Marthe odarohant, a két férfi óvatosan leemelte a sebesültet a lóról,
és a fűbe fektette. – Megtámadta egy medve. Ápold őt! Jaj neked, ha meghal! –
rivallt rá az egyik lovag.
Amikor Marthe felismerte, hogy ki fekszik a lábánál mellén mély sebekkel, jeges
rémületet érzett a szíve körül. Ekkehart volt az, Randolf egyik barátja. A lány
kínzóinak egyike.
Hildebrand, aki semmit sem vett észre a lány zavarából, Wiprecht házába vitette
a sebesült férfit.
– A feleségem majd ellátja a sebeit, uram – bizonygatta Wiprecht készségesen,
sűrűn hajlongva.
A második lovag, a kövér Giselbert Randolf kíséretéből, követte őket.
Marthe kiküldte a gyerekeket, amint a sebesültet a házba vitték. Giselbert
fenyegetően rákiáltott a lányra:
– Ha ő meghal, te is meghalsz!
– Nekem az mindegy – válaszolta Marthe dühösen. – Ha azt akarja, hogy a
barátja túlélje, akkor most menjen ki innen.
– Eszednél vagy, asszony? – ziháltá Wiprecht, és a földre vetette magát az
elegáns öltözetű lovag előtt.
 – Bocsásson meg, nemes uram! Nem tudja, mit beszél, egy gonosz szellem
zavarhatta össze a lelkét. Ne hallgasson rá, felejtse el… Mindent megtesz majd!
A lovag belerúgott Wiprechtbe, és továbbra is fenyegetően nézett Marthéra.
Marthe az egyik kisebb orvosságos korsójáért nyúlt.
– Jobb, ha most egyedül hagy.
Giselbert durván megragadta a lány karját.
– Gyors halálért fogsz majd könyörögni, ha Ekkehart nem lesz hamarosan
jobban.
A fenyegetés után a férfi kiment a házból, miközben Wiprecht sötét pillantást
vetett Marthéra, majd a lovag után sietett, hogy a bocsánatáért esedezzen.
Marthe elgondolkodva nézte a sebesültet. A medve szétszakította a férfi zekéjét,
és karmai mélyen a húsába vájtak. Néhány sebből még szivárgott a vér. Ekkehart
nem volt közvetlen életveszélyben, de a sebei bizonyára nagyon fájdalmasak
voltak.
A férfi hirtelen kinyitotta a szemét, és Marthe karja után kapott.
– Segíts rajtam, kérlek! – nyögte.
A lány hirtelen mozdulattal elhúzta a kezét.
– Ne érjen hozzám! – kiáltotta dühösen.
Marthe elfordult, belecsepegtetett valamit egy pohár vízbe, és a férfi szája elé
tartotta, miközben megtámasztotta a fejét.
– Igyon!
A férfi fájdalmas arccal Marthe arcát kutatta a szemével.
– Mi ez, valami méreg? Ez a bosszúd azért, amit tettünk veled?
Majd rezignáltan lehunyta a szemét.
– Elküldenél legalább a páterért? Ha te nem is bocsátasz meg, talán Isten
megbocsát.
Bármennyire nehezére esett is mozogni, Ekkehart a pohár után nyúlt, gondosan
ügyelve rá, nehogy hozzáérjen a lány kezéhez, és ivott. Majd hátrahanyatlott.
Marthe némán ült mellette és várt.
Az ital gyorsan hatott. Valóban méreg volt, de gyenge méreg. Ekkora
mennyiségtől a férfi átmenetileg mély álomba zuhan majd.
Meg fogja gyógyítani. Marthe azonban nem tudná elviselni, hogy a férfi közben
nézi őt és beszél hozzá.
Randolf többi barátjával ellentétben Ekkehart legalább nem ütötte meg. De
végignézte, hogy a társai erőszakoskodnak vele, és azután a lány akarata ellenére ő
is magáévá tette. Würzburgban gyakran figyelte a lányt, tekintetében nem volt
gúny vagy fenyegetés, hanem valami olyasmi, amit a lány nem értett, de
félelemmel töltötte el.
Miután az altatóital hatni kezdett, Marthe kitisztította a sebeket. Az állatok
okozta sérülések gyakran begyulladtak, és nehezen gyógyultak meg. Marthe
ezúttal nem túl kíméletesen törölte le az alvadt vért, és tisztítóeszenciákkal
kimosta a medve karmai által okozott sérüléseket. Miközben bevarrta a sebeket,
kegyetlen elégtételt érzett. Még napokig fájni fog. Úgy kell neki!
Amikor azonban végzett, összekuporodott, és azt kérdezte magától, vajon ő nem
lett-e megmérgezve – vajon a gyűlölet nem mérgezte-e meg.
Vajon Bartholomäus páter megbocsát-e neki, ha ezt meggyónja? Akkor azonban
minden mást is el kellene mondania, amit eddig elhallgatott. Sokasodtak a titkai,
és el volt átkozva.
Lassan már az volt az érzése, hogy megfullad mindattól, amit Randolf első
látogatása óta magába fojtott.
Inkább azon kellene fáradoznia, hogy Ekkehartot végre kivigyék a házából.
Ameddig Otto és kísérete itt tartózkodnak, a vadásztársaság sátraiban is ránézhet
majd a sebeire. De jobb, ha a férfi eltűnik a közvetlen közeléből.
Marthe még egy pillantást vetett a sérült férfira, hogy meggyőződjön róla,
nyugodtan alszik, majd kiment.
Bár a vadásztársaság a faluba érkezve óriási lármát csapott, Marthe a sok
munkától alig hallott belőle valamit.
Amikor kilépett a házból, meglepődve vette észre, hogy szinte minden szabad
helyen színes sátrakat állítottak fel, amelyek előtt emberek hevertek, vagy lovak
legeltek. A pataknál egy asztal mellett több hölgy és lovag beszélgetett.
A sovány konyhamester néhány szolgát hajszolt, akik izzadságban fürödve két
vaddisznót és számos apróvadat forgattak a tűz fölött hatalmas nyársakon.
Marthe sem Christiant, sem pedig Ottót vagy Hedwiget nem látta a tömegben,
de megkönnyebbülésére Giselbertet sem.
A lovag, aki a sebesült Ekkehartot a lován hozta, a ház közelében várt rá. Felállt,
és a lányhoz lépett. – Hogy van?
– Alszik, uram. Kitisztítottam a sebeit, és bekötöztem. Most időre van szüksége,
hogy újra erőre kapjon. Talán jobb lenne átvinni az egyik vadászsátorba.
Az idegen örülni látszott a javaslatnak, és mindjárt hívott pár embert, hogy
segítsenek.
Otto alig érkezett meg a faluba, már meg is kérte Christiant, hogy vezesse a
bányamesterhez.
– Mondja, hogy jó hírei vannak – szólította fel Otto Hermannt.
 A bányamester mélyen meghajolt.
– Így is van, uram. Christiansdorf egy hatalmas ezüstéren fekszik. Valószínűleg
van még néhány a közelben.
A bányamester odaintette Jonást.
– A kovács készített valamit az első ezüstből, amelyet megolvasztottunk, ezzel
megajándékozhatja a feleségét, annak szimbólumaként, ami itt vár
kegyelmedékre.
A kovács letérdelt, és Otto elé tartott egy ezüstkapcsot, amelybe apró szöggel egy
virágmintát kovácsolt, melyet Karl rajzolt meg neki: egy lendületes vonalak között
kanyargó rózsamotívumot.
Christian elrejtette a bányamester szavai okozta meglepődését. Végül is ő maga
is látta, hogy Jonas beolvasztja az érméket, és elkészíti az ékszert. Nagyon remélte,
hogy a bányászok időközben találtak valamit. Otto, amióta csak megérkezett, nem
mozdult Christian mellől, így nem volt rá alkalma, hogy megkérdezze a
bányamestert, mit eszelt ki.
Az őrgróf láthatóan boldogan vette át az ezüst ékszert, és Hedwignek nyújtotta.
– Tessék, kedvesem, tetszik?
– Gyönyörű – szólalt meg Hedwig Jonasra mosolyogva. –Mindenekelőtt azért
is, mert annak a szimbóluma ez az ékszer, amit Christiansdorf jelent nekünk.
Bányamester, mennyi ezüst vár a lábunk alatt arra, hogy napvilágra kerüljön?
– Ha megengedi, nemes asszonyom és kegyelmed is, nemes őrgróf, erről majd
az olvasztók személyesen tájékoztatják kegyelmedéket.
Hermann arcán széles mosoly jelent meg, amitől Christian megkönnyebbült.
Sikerült tehát, és az eredmény bizonyára tetszetős.
Mind a négyen átmentek az olvasztókemencéhez, ahol két kormos alak
dolgozott a fújtatókkal.
– Engedelmével, uram, nem szakíthatjuk meg a munkánkat – hebegte az egyik
férfi, miközben gyorsan térdre ereszkedett.
– Ha kialszik a tűz, minden munkánk hiábavaló volt.
Hermann a kemencében egy kerek, folyékony fémmel teli edényre mutatott.
– Ilyen gazdag ércet még életemben nem láttam. Szinte teljesen tiszta ezüst!
Otto szeme ragyogni kezdett.
– Menjünk a házába, Christian – mondta, és odaintett egy szolgát, aki a
közelben várakozott. – A jó hírektől mindig megéhezem. A konyhamester azonnal
hozzon nekünk valamit enni!
A szolga meghajolt, és elsietett.
 – Mire van szüksége ahhoz, hogy a lehető leghamarabb a legtöbb ezüstöt tudjuk
kibányászni? – kérdezte Otto minden körülményeskedés nélkül, amikor Hedwig,
Christian és a bányamester társaságában asztalhoz ültek a házban.
– Több tapasztalt emberre. De ebben az évszakban már nem hozhatunk több
embert, közeleg a tél – válaszolta Hermann. – Addig is tovább dolgozunk, amilyen
gyorsan csak tudunk.
– Házakat is kell építeni. Ezt nem várhatjuk el Christian embereitől. Alig van
tartalékuk a télre, és most még több embert kell etetniük – vetette közbe Hedwig.
Otto olyan kézmozdulatot tett, mintha le akarná söpörni a problémát az
asztalról.
– Küldök majd ácsokat, akik segítségükre lesznek. Egy szekeret szalmával és
babbal az egész falu számára, és mindent, amire szükségük van. Azt szeretném,
hogy minden erejükkel a bányászattal és az olvasztással törődjenek. Tavasszal
pedig elküldök majd valakit, hogy még több embert hozzon.
Az őrgróf Christianhoz fordult.
– Feltűnően hallgatag ma kegyelmed.
Christian megkönnyebbült, hogy Otto hajlandó további szállítmányokat küldeni
a faluba. Egy dolog azonban aggasztotta.
– Meglep, hogy ennyi embert hoz ide kegyelmed. Ha elterjed a hír, az
megnehezítheti a tárgyalásait Gerung püspökkel. Idevonzhatja a tolvajnépséget,
akik azt gondolhatják, hogy értékes kincseket találnak nálunk.
Otto élvezettel beleharapott egy csirkecombba, és leintette a lovagot.
– Ezek itt mind hű vazallusaim. Megeskettem őket, hogy hallgatni fognak. A
püspök elől amúgy sem titkolhatom el, miért van szükségem a falura. Mi a
véleménye, bányamester, a szomszédos falvakat is szerezzem meg?
– Ez a kegyelmed döntése, uram. Néhány hét múlva már többet tudunk, ha
megengedi, hogy azokban a falvakban is bányásszunk.
Otto megtörölte az ujjait, és röviden elgondolkodott.
– Hallják a döntésemet: ha a mai naptól valaki ércet keres ezen a területen,
szabadon megteheti. Feltéve, hogy egyharmad részét beszolgáltatja nekem.
A bányamester mély levegőt vett.
– Értettem, uram. Az a szokás, hogy aki lelőhelyet talál, az bejelenti rá az
igényét a bányamesternek. Megtartja ezt a szokást? Kívánja, hogy ellássam ezt a
hivatalt, amelyet régi hazámban is viseltem?
– Tegye azt, de Christiannal egyeztetve. Ő a falu ura.
Miközben Hermann mélyen meghajolt, Otto szájába tömte a tálon maradt
utolsó ínyencfalatokat, majd felállt.
 – Azt akarom, hogy ne tartsanak szünetet a bányászatban. Ha valaki három
napnál hosszabb ideig távol marad a bányájától, akkor az a bánya kerüljön
másvalaki kezére!
Mielőtt Otto elment, Christian vállára tette a kezét.
– Nagy szolgálatot tett. Biztosítom hálámról.
Christian meghajolt.
Hedwig is felállt, és megragadta Otto kezét.
– Mi bajod, kedvesem? Nem érzed jól magad?
– Talán túl gyorsan álltam fel – válaszolta Hedwig sápadtan.
– Ezektől a kilátásoktól megszédül az ember.
– Hívassam Marthét? – kérdezte Christian aggodalmasan.
Hedwig elmosolyodott. – Nem lesz rá szükség. De azért hozasd ide a lányt.
Szívesen viszontlátnám.
– Gratulálok, úrnőm – mondta Marthe, miután éber tekintettel végignézett
Hedwigen.
– Igen, Christian gyorsaságának és bölcsességének sokat köszönhetünk. A
falutok és Meissen tartománya is.
– Bocsásson meg, úrnőm. Az állapotára gondoltam. Ha kívánja, összeállítok
kegyednek néhány gyógyfüvet a reggeli rosszullétek ellen.
Hedwig csodálkozva nézett a lányra.
– Újra és újra meglepsz. Eddig magam sem voltam biztos a dologban. Dietrich
születése óta nem estem teherbe. De ha már ennyi mindent tudsz, áruld el, hogy
fiú vagy lány lesz?
– Úgy vélem, leány. Minden bizonnyal olyan szép lesz, mint az édesanyja.
Hedwig magában elmosolyodott. A férfiak általában fiú örökösre vágynak. Ő
azonban már két fiút is szült Ottónak. A fiúk között fel kell osztani a birtokot,
amely így szétaprózódik. A fiúk már gyerekkorukban összevesztek, és valószínűleg
még hevesebben egymásnak esnek majd, ha elérik a felnőttkort. A lányokat
azonban férjhez lehet adni, és ezáltal új szövetségeseket szerezni, anélkül hogy
tovább aprózódna a birtok.
Miközben a vadásztársaság, Christian és Bartholomäus páter étkeztek, Marthe
végre találkozhatott Susannéval, akit már régen felfedezett a látogatóik között, de
aki csak most tudott elszabadulni. Marthe a viszontlátás boldog örömével ölelte
meg barátnőjét, akinek hasa már kigömbölyödött.
– Hogy áll a dolog a kovácssegéddel? Jól bánik veled? – tudakolta először
Marthe.
 – Ó, a tenyeremből eszik – válaszolta nevetve Susanne.
– Akkor nem is volt szükséged szerelmi bájitalra.
Susanne elfintorodott.
– Nem szereztél nekem. Más segítséget kellett tehát szereznem.
– Mit?
Susanne félrevonta Marthét. – Ígérd meg, hogy hallgatni fogsz erről.
Marthe bólintott.
– Elmentem az egyik szajhához a vár alá, aki korábban fejőlány volt. – Susanne
titokzatosan elhallgatott, mielőtt folytatta volna, – Vannak dolgok, amelyeket
tisztes asszonyok nem tudhatnak, és főleg nem tehetnek meg. De éppen ezekkel
lehet megbolondítani a férfiakat, akik mindent megtesznek érte. – Susanne
vihogni kezdett.
Marthe hirtelen felemelte a kezét.
– Maradj csöndben!
– Ne álszenteskedj – háborodott fel Susanne.
– Nem erről van szó – mondta Marthe. – Halkan! Valami nincs rendben itt.
Miközben a barátnője rémülten körülnézett, Marthe előrehajolt, és minden
irányban körülkémlelt.
Otto az asztalnál ülve jókedvűen felemelte a poharát.
– A jó hírek napja a mai. Igyunk feleségem egészségére és a fiúra, akit szül majd
nekem!
Mindenki felujjongott, és Hedwig mosolyogva fogadta a jókívánságokat. Nem
ellenkezett férjével, ez nem a megfelelő pillanat volt rá, hogy megemlítse a
születendő leányt.
Miközben az asztal egyre lármásabb lett, és a vendégek kezdtek megittasodni,
Christian Marthéra nézett, aki távolabb állva meredten kémlelte az erdőt. A lovag
feszültté vált.
Abban a pillanatban Drago nyerítve a levegőbe rúgott. A kutyák vonítani
kezdtek.
– Uram, engedje meg, hogy egy pillanatra elhagyjam az asztalt – kérte halkan a
lovag Ottót. – Attól tartok, valami nincs rendben.
Az őrgróf nyájasan elbocsátotta Christiant, majd ismét a lármás, vidám
társasághoz fordult.
Christian figyelmesen körülnézve a pajta felé indult, ahol a lovak nyugtalanul
álltak.
 Hirtelen egy medve rontott ki az erdőből, és az asztaltársaság felé indult.
Miközben a vendégek felordítottak, a szörnyeteg két lábra állt, és egy ütéssel
beszakította az egyik konyhafiú koponyáját. A szerencsétlen azonnal meghalt,
mielőtt teste a földre zuhant volna.
A lovagok felugrottak az asztal mellől, de az étkezés idejére lerakták a kardjukat
– a fegyverek és közöttük pedig ott állt a kitátott pofájú medve. Már csak a
hevenyészve összeállított asztallapok választották el őket a bestiától.
Egyedül Christian tudott szabadon mozogni. Futás közben megragadott egyet a
közelben felállított lándzsák közül, és bal kezével egy félig leégett fahasábot vett ki
a tűzből.
A lovag egy kiáltással és heves mozdulatokkal magára vonta a medve figyelmét,
amely azonnal otthagyta az asztalt, és szembefordult egyetlen ellenfelével.
– Engedjétek szabadon a kutyákat! – hallatszott egy kiáltás.
– Ne, még széttépik azt az embert – ellenkezett valaki más.
Christian hatalmas döféssel a medvébe szúrta a lándzsát, az állat azonban bal
mancsának dühödt csapásával széttörte a fegyvert. A lándzsa szára pozdorjává
tört, csak pár hüvelyknyi állt ki az állat testéből. Semmi sem utalt arra, hogy a
sérülés ledöntené a lábáról a medvét.
A vadállat felágaskodva állt, ugyanolyan magas volt, mint az ellenfele, de jóval
erősebb nála, dühösen üvöltött, és mancsával Christian feje felé csapkodott.
A lovag még időben kitért, így a medve karmai jobb vállába mélyedtek. Christian
bal kezében az égő fahasábbal távol tartotta magától az állat mancsait, jobbjával
pedig előhúzta a tőrét, és teljes erejéből a medve szívébe döfte. Azután hátraugrott
– teljesen fegyvertelenül.
A medve egy végtelen hosszú pillanatig mozdulatlanul állt előtte. Majd
megingott, és tompán a földnek vágódott.
A hölgyek megkönnyebbülten tapsoltak, a lovagok pedig elismerő kiáltásokban
törtek ki. Még egyikük sem látott olyat, hogy valaki egy puszta késsel megölt volna
egy dühöngő medvét.
Christian intett a szolgáknak, akik a hátára fordították a halott állatot, majd
kihúzta a kését, megtisztította, és visszadugta hüvelyébe.
– Újra bebizonyította, hogy kegyelmed a legbátrabb lovagom – dicsérte meg
dörgő hangon az őrgróf Christiant. – Fogadja el ezt az ajándékot hálám jeléül!
Azzal átnyújtott a lovagnak egy drágakövekkel díszített serleget.
A hölgyek körülrajongták Christiant, a lovagok pedig elismerően veregették meg
a vállát. Erről a kegyről Christian szívesen lemondott volna, mert nagy
erőfeszítésébe került, hogy össze ne rázkódjon a fajdalomtól.
 Hedwig vette észre elsőként, hogy Christian mereven tartja a vállát és a karját.
– Megsebesült, Christian. Majd Marthe kezelésbe veszi. Ragaszkodom hozzá –
mondta Hedwig aggódó arccal.
Christian, amennyire a sérülése engedte, meghajolt.
– Ahogy kívánja, nemes hölgy. Uram, megengedi, hogy távozzam?
– Hogyan is ellenkezhetnék a feleségemmel? – mennydörögte Otto vidáman. –
Menjen csak, menjen, és ápoltassa a vállát. Nem engedhetem, hogy az egyik
legjobb kardforgatóm elveszítse mozgékonyságát.
– Nem látod, hogy ez a szajha már megint az éhenkórász körül sürgölődik? –
morogta Giselbert Ekkehartnak. Némi húst és bort hozott az asztalról a
sebesültnek, akinek a szolgák, miután felébredt, kényelmes fekhelyet készítettek a
sátor előtt. A többiek nem hallhatták meg, miről beszélnek.
– Otto pedig ahelyett, hogy tenne valamit ellene, még igazat is ad neki, hogy
mindenbe beleavatkozhasson. Randolf tajtékozna a dühtől, ha látná ezt –
acsarkodott tovább Giselbert.
– Jobb, hogy távol van. Otto még mindig neheztel rá, amiért bizalmatlanságot
keltett benne Hedwiggel szemben – válaszolta Ekkehart, miközben óvatosan
megpróbált megmozdulni, ami égető fájdalmat okozott a mellkasán.
– Azt beszélik, Otto kénytelen volt néhányszor letérdepelni az asszony előtt,
mielőtt újra élhetett jogaival az őrgrófi ágyban – sziszegte Giselbert. – Micsoda
szégyen! Egy férfi nem könyöröghet egy asszonynak olyasmiért, amihez joga van.
És nem az asszonyok dolga, hogy beleavatkozzanak a férfiak ügyeibe. Ez
természetellenes dolog.
– Pogány asszonyi varázslat. Valahogy megbabonázza az ágyban…
– … Otto pedig engedelmeskedik neki, ahelyett hogy elverné, és bezárná a
szobájába – fejezte be a kövér Giselbert a mondatot.
– Most, hogy teherbe esett, Otto a tenyerén hordja majd, és ajándékokkal
halmozza el. Úgyhogy légy óvatos – figyelmeztette őt Ekkehart.
Giselbert arcán diadalmas arckifejezés jelent meg.
– Hedwig teste kövér és formátlan lesz, Otto pedig hamarosan nem osztja már
meg vele az ágyát. A gróf heves vérű csődör. Talán most jött el az alkalom, hogy
egy kancát vigyünk hozzá, aki jobban megbéklyózza majd, mint ez a liba.
Giselbert gonoszul vigyorgott.
– Ez tetszeni fog Randolfnak. Azonnal meg kell beszélnünk vele a dolgot, ahogy
visszaérünk a várba!
– Utazzunk el holnap kora reggel – kérte Hedwig az őrgrófot. Otto Hedwig keze
után nyúlt.
 – Ahogy kívánod. Valóban nem asszonynak való dolog egy ilyen bestia szemébe
nézni, főleg nem a te állapotodban – vigasztalta Otto. – Azonkívül sok dolgom is
van…
– Christiansdorfra hamarosan rá sem lehet majd ismerni – vélte Hedwig, és
végignézett a még apró, isten háta mögött falun.
Otto arca álmodozóvá vált.
– Ha a bányamester nem téved, akkor meglehet, hogy hamarosan várat is kell
építenem ide. Ki tudja, egyszer talán város is lehet majd itt. Város a szabad hegyek
alatt… Hogy tetszene ez neked, kedvesem?
Hedwig a férjére mosolygott.
– Mindig is csodáltam a bátorságot, amellyel felismered a lehetőségeket és
kihasználod azokat.
– Hogy hasznom is legyen belőle, pontosan ügyelnem kell rá, hogy megkapjam a
harmadot az ezüstből. Az a tervem, hogy hamarosan udvarházat emelek ide.
– Christianban teljesen megbízhatsz – vetette ellen Hedwig csodálkozva. – Soha
nem fog becsapni téged, az itteni emberek pedig hűek hozzá.
– Majd meglátjuk – válaszolta Otto.
Hedwig érezte, hogy a férje olyan döntést hozott, amelyről nem akar neki
beszámolni. Talán mert Hedwignek nem tetszene ez a döntés? Ettől az asszony
bizalmatlanná vált.
– Engedelmével, uram… Egy darabon fel kell vágnom a ruhája ujját…
– Csináld csak. – Christian félig merev vállal és összeszorított fogakkal már
levetette a bőrből készült vadászzekét.
Marthe a késsel óvatosan kiszélesítette a szakadást, amelyet a medve karmai
hasítottak Christian ruhájába, és lefejtette a szövetet a lovag izmos válláról.
A kendőket már előmelegítette forró vízben, most kicsavarta és a sérülésekre
helyezte őket. Ez majd feláztatja a megalvadt vért, és kilazítja az izmokat.
Christian halkan felnyögött.
– Ugyanaz a medve volt, amely előzőleg már megsebesített valakit? – Marthe
tudta, hogy nem illik megkérdeznie ezt. De el akarta terelni a lovag figyelmét a
fájdalomról és annak a napnak az emlékeiről, amikor legutóbb ilyen szorosan
ültek egymás mellett, és megérintették egymást. Nagyon remélte, hogy a férfi már
elfelejtette, de legalábbis abban a pillanatban nem emlékszik rá.
– Már délelőtt felhajtottuk az állatot. Öreg, ravasz medve volt, amely bolondot
csinált belőlünk. Még a kutyák sem akadtak a nyomára.
Marthe óvatosan levette a kendőket, és lehunyt szemmel végigsimította a férfi
kemény izmait.
 – Bocsásson meg, uram, de helyre kell igazítanom a vállát. Adjak valami
érzéstelenítőszert? – kérdezte a lány.
– Nem, nem szükséges. – Christian állával a magas rangú vendégek felé
mutatott. – Most nem engedhetem meg magamnak, hogy aludjak vagy kábult
legyek.
– Az őrgrófnak van elég társasága – vetette ellen óvatosan a lány.
– Éppen bennük nem bízom. – A férfi kis szünet után megkérdezte. – Gondot
okozott neked korábban Ekkehart?
Marthe lesütötte a szemét.
– Nem, uram.
– Nos, akkor legyünk túl rajta – bátorította Christian, amikor látta a lány
habozását.
Marthe mély lélegzetet vett, majd ügyesen helyreigazította a sérült testrészt. A
lovag azonnal megkönnyebbült, és óvatosan megpróbált körözni a vállával.
– Várjon, inkább ne mozgassa. – Marthe gyengéden bedörzsölte egy kenőccsel a
sérült bőrt. Utána egyik kezét a férfi lapockájára helyezte, a másikat pedig azonos
magasságban a mellcsontjára.
A lány mozdulatlanul tartotta a kezeit, Christian pedig meleg, pulzáló energiát
érzett Marthe kezei között átáramlani a testén, amelytől vére pezsegni kezdett, és a
fájdalom enyhült.
– Mit csináltál? – kérdezte a férfi lenyűgözve, amikor a lány végül elvette a
kezeit.
Marthe lesütötte a szemét, és egyik lábáról a másikra állt.
– Josefa tanította nekem. Talán már előtte is képes voltam rá, de nem értettem.
Christian aggodalmasan megfordult, és megfogta a lány kezét.
– Azt nem mondta neked, hogy nem alkalmazhatod mindenkinél? Veszélyes
lehet, ha rossz emberek tudomást szereznek erről.
– Tudom. De kegyelmed nem fog elárulni engem.
Christian megkönnyebbülten fellélegzett, és megpróbálta kinyújtani a karját.
– Jól csináltad. Újra tudom mozgatni a karom.
– Pihentetnie kellene a jobb karját – figyelmeztette Marthe.
– Kössem fel? Az lenne a legjobb.
– Nem! Megígérem, hogy amennyire csak lehet, kímélni fogom… szükség esetén
pedig bal a kezemben tartom majd a kardot.
Christian felnevetett.
 – Elképzelhető, hogy a jobb kezemben a tőrt kell majd fognom.
– Veszélyre számít?
Christian hallgatott, így Marthe újra a patak partján összegyűlt társaságra
összpontosított.
– Igen – szólalt meg aztán a lány. – Én is érzem. Veszedelem közeleg.
NEGYEDIK RÉSZ

Az árulás
 1169. április
Hedwig nyögve markolta meg a szülőszék karfaját. Egész éjjel tartottak a
fájások, de Hedwig egyetlen kiáltást sem hallatott. Marthe még soha nem látott
egyetlen asszonyt sem ilyen elszántan küzdeni a szülés kínjai ellen.
Mivel a terhesség nehezebb lefolyású volt, mint az előző kettő, a grófné nemcsak
az öreg bábáért küldött el, akit általában a szülésekhez hívtak a várba, hanem
néhány héttel a szülés előtt Marthét is a várba hozatta.
Bár Christian nem volt ott – Otto megbízásából a Harz hegységben kellett
további bányászokat toboroznia –, Marthe ezúttal jobban aggódott Hedwigért,
mint saját magáért.
Susanne segítségével megtanulta, hogy az udvari élet álnokságai és veszélyei
ellenére is boldoguljon. Randolf, úgy tűnt, ezúttal ügyet sem vet rá, más dolgokkal
volt elfoglalva.
Az egyébként oly erős grófnénak azonban nem csak a terhesség miatt
fogyatkozott meg a tettereje. Az elmúlt hónapok kedvezőtlen hírei felőrölték az
asszony erejét. Az év elején a wallhauseni birodalmi gyűlésen a császár néhány
szász fejedelmet túszul ejtett, hogy így kényszerítse ki az Oroszlán Henrik és
ellenfelei közötti törékeny fegyverszünetet. Bár Otto nem volt a túszok között,
utazása a birodalmi gyűlésre más okból vált végzetessé. A grófnak feltűnt egy
fekete hajú, magas termetű szépség, akit Odának hívtak, és a szóbeszéd szerint
Randolf távoli rokona volt. A lány hamar a gróf szeretője lett.
Oda más volt, mint elődjei, akiket Otto hamar megunt. Oda mindig a gróf
közelében volt, és Otto hallgatott a tanácsaira is, miközben a viszonya Hedwiggel
hűvössé vált. Otto előző nap tért vissza az újabb birodalmi gyűlésről Bambergből –
Odával az oldalán, miközben Hedwig a szülőszobában a saját és a leánya életéért
küzdött.
Valami nem volt rendben a szüléssel, Marthe ezt külső megfigyelőként is
felismerte. De nem volt szabad beavatkoznia, bár nehezére esett visszafognia
magát. A grófné lakosztályában az öreg bába kezében volt az irányítás, aki
Albrechtét és Dietrichet is a világra segítette.
– Rosszul fekszik a gyerek. Ki kell húznom – szólalt meg végül az öregasszony.
– Ne, várj – szólt közbe Marthe. Sok vesződségébe került, hogy a rábírja a bábát,
hogy engedjenek szabad utat a fájásoknak, és ne húzza ki a gyermeket, ahogyan
azt a többi bába teszi. Ha Marthe most nem avatkozik közbe, akkor az öregasszony
annyira szétfeszíti Hedwig testét, hogy talán soha nem gyógyulnak be a sérülései –
nem is szólva azokról a sérülésekről, amelyeket kérges tenyerével okozna, ha olyan
mélyen belenyúlna a grófné testébe.
– Talán meg tudom fordítani a gyereket – mondta Marthe, miközben a vajúdó
asszony ágyához küzdötte magát.
– Ostobaság – fújtatott az öregasszony. – A gyerek fenékkel előre akar kijönni,
és az úrnőnek már nincs ereje ehhez.
– Egy próbálkozást megér – válaszolta Marthe.
– Kérem, úrnőm, engedje, hogy megpróbáljam. Talán sikerül kihúznom a
gyermeket anélkül, hogy kegyed megsérülne. Akkor gyorsabban felépül majd –
beszélt a lány a grófné lelkére, aki sápadtan és izzadt hajjal ült a szülőszéken.
– Csináld. De igyekezz, hogy hamar vége legyen – nyögte Hedwig, aki felkészült
a közelgő fájásra.
Az öreg bába dühös pillantással és megvető morgással félreállt. Marthe fogta
Hedwig kezét, amíg elmúlt a fájás, és kitapintotta az asszony gyenge pulzusát. Az
öregasszonynak egy dologban igaza volt: a grófné ereje végén járt. A gyereknek a
lehető leghamarabb világra kell jönnie, különben Hedwig veszélybe kerül. A
fájások azonban gyengültek, ahelyett hogy erősödtek volna.
– Át tud menni az ágyhoz? – kérdezte aggodalmasan Marthe, amikor a
következő fájás elmúlt. – Jobban ki tudom tapintani a gyerek fekvését, ha kegyed
fekszik.
Miközben az öreg bába megvetően fújtatott, két komorna eltámogatta a grófnét
a pár lépésre álló ágyig.
Marthe lehunyt szemmel tapogatta Hedwig megdagadt testét, kitapogatta az
apró kis lény végtagjait és a fejét, aki világra akart jönni, de nem tudott.
– Hozzatok forró fűszerbort az úrnőnek – rendelkezett Marthe. Majd az
egymást gyorsan követő fájások szünetében célzottan megnyomta Hedwig hasát,
hogy megváltoztassa a gyerek helyzetét.
Marthe végre mozgást érzett Hedwig óriási hasában. A lány fellélegzett.
– Most már fejjel lefelé fekszik a gyermek – szólalt meg Marthe boldogan
nevetve, miután meggyőződött erről. Ha nem sikerült volna a terve, akkor a
vajúdó asszony hasában kellett volna megfordítania a gyereket, és a karjánál fogva
kihúznia. Így azonban szerencsésebb volt a helyzet.
Hedwig, aki még mindig nem sikoltott, csak szívettépően nyögött, most
fájdalmasan elmosolyodott.
– Istennek legyen hála – suttogta. – Elfogyott az erőm… Sem Albrecht, sem
pedig Dietrich születése nem volt ilyen nehéz…
– Mindjárt túl van rajta, úrnőm! Adok egy erősítőszert.
– Mit teszel a borba? – szólt közbe durván az öreg bába.
– Csak egy kis fagyöngyöt – válaszolta Marthe, miközben gyorsan beleszórt egy
csipetnyit a borba abból a veszélyes gombából, amely olykor a rozskalászokon nő.
 Veszélyes méreg volt ez, amelytől – ha a figyelmetlen parasztok learatták –
egész falvak tébolyodtak meg és pusztultak el. Az asszonyok olykor a nem kívánt
gyermekeket is ezzel hajtották el, bár fennállt a veszélye, hogy ők maguk is
belehalnak. Kis mennyiségben azonban ez a por felgyorsította a fájásokat.
Marthe felsegítette Hedwiget, aki szapora kortyokkal ivott, mielőtt elérkezett a
következő fájás ideje. A lány ezután Hedwig mellé térdelt az ágyra, és mindkét
kezével lefelé nyomta a gyereket.
Az öreg bába eközben a vajúdó asszony lábánál várakozott.
– Már látom a gyerek fejét! – kiáltotta az öregasszony izgatottan és egyben
megkönnyebbülve, mert egy szerencsétlen kimenetelű nagyúri szülés súlyos
következményekkel járhatott a bába számára. Ezt mindketten pontosan tudták.
A következő alkalommal Marthe már gyengéden nyomta meg Hedwig hasát.
Az öregasszony felkiáltott:
– Itt a feje! Mindjárt túl lesz rajta, úrnőm!
Hedwig eltorzult és izzadt arccal összeszedte a maradék erejét, és kitolta a
gyereket.
Az asszony erőtlenül hátrahanyatlott, és ködösen észlelte csak a sürgést-forgást
és az aggodalmas kiáltásokat maga körül.
Amikor újra magához tért, két kezet érzett a szíve fölött, amelyekből élénkítő erő
és melegség sugárzott.
Egészen közelről hallotta Marthe hangját:
– Leánya született, ép és egészséges.
Miközben a komornák körülötte szorgoskodtak, és a szolgálók kivitték a véres
kendőket, az öreg bába odavitte Hedwighez a megmosdatott, tiszta pólyába
csavart újszülöttet.
A még mindig gyenge Hedwig felemelte a kezét, hogy megsimogassa a leánya
sötét hajpihéit. A grófné elmosolyodott, majd utasította a szolgálókat:
– Szóljatok az őrgrófnak és a káplánnak. Mosdassatok meg, fésüljetek meg és
öltöztessetek fel, hogy illendően fogadhassam az uramat.
Az asszonyok munkához láttak.
Nemsokára azonban visszatért az egyik szolgáló, és tétován közelebb ment.
– Bocsásson meg, úrnőm. Nem találjuk a férjét.
– Kilovagolt?
– Nem, még a várban kell lennie. De senki sem tudja megmondani, hogy hol
van.
Hedwig egy pillanatra lehunyta a szemét.
 – Menj el az udvarmesterhez, ő majd foglalkozik ezzel – mondta nyersen.
Néhány párnát tetetett a háta mögé, hogy fel tudjon ülni, így várakozott.
Marthe, ahogyan mindenki más is a szobában, tudta: ha Ottót nem találják,
akkor bizonyára Odánál van. Még most is, amikor a felesége élet-halál között
lebegett. Először a káplán érkezett meg, aki – mivel az őrgróf továbbra sem jelent
meg – nem várt tovább, és megkeresztelte az újszülöttet. Nagy volt a veszély, hogy
a csecsemő csak röviddel éli túl a születését, nem kockáztathatták meg, hogy
elkárhozzon a lelke.
Végre megérkezett Otto. Feltépte az ajtót, és sietős léptekkel átment a szobán.
– Hol a fiam? Mutassátok!
A dajka, aki már felöltöztette a csecsemőt, ijedten összerezzent. Az öreg bábának
azonban már volt tapasztalata hasonlóan kényes helyzetekkel kapcsolatban.
Gyorsan felkapta a gyermeket, és az őrgróf felé nyújtotta.
– A leányod, uram, egészséges és csodaszép – mondta.
Otto zavarodottan nézett az újszülöttre, aki hadonászott a kezecskéivel, és sírni
kezdett.
Még mielőtt az őrgróf megszólalhatott volna, az öregasszony nyomatékosan
hozzátette:
– Adjon hálát a Mindenhatónak. És a felesége életéért is, mert éppenhogy
túlélte a szülést.
Marthe titokban csodálta az öregasszonyt. Bár bábaként nem volt túl tehetséges,
nagy bátorságról tett tanúbizonyságot, amikor megvédte Hedwiget. Miközben
magára vonta az őrgróf bosszúságát, elérte, hogy a férfi kézbe vegye a kislányát,
ahelyett hogy szemrehányásokat tenne a feleségének, amiért nem fiút szült neki.
Otto bűntudatosan közelebb lépett a felesége ágyához, és megfogta Hedwig
kezét:
– Köszönöm, kedves feleségem. Hogy érzi magát?
Hedwig, akinek szaglása a terhesség ideje alatt kifinomultabb lett,
legszívesebben elhúzta volna a kezét. Egyértelműen érezte Ottón az izzadság, az
ondó és egy másik nő szagát. A haragtól és csalódottságtól legszívesebben sírva
fakadt volna. De a harcban, amely előtte állt, más fegyverekhez kellett nyúlnia.
– Nézze csak meg, gyönyörű és erős kislány. Túl fogja élni. Két év múlva
eljegyezheted a cseh herceg fiával, akkor majd nyugalom lesz azon a határvidéken.
– Érdekes gondolat – szólalt meg az őrgróf, aki most a kislány helyett a
feleségére nézett elismerően. Hedwig hosszú idő óta most először élvezte Otto
osztatlan figyelmét.
– Szeretném, ha Sophiának neveznénk el anyám után – mondta Hedwig.
 – Ahogy kívánja – válaszolta Otto nagylelkűen.
Hedwig elhúzta a kezét, és lehunyta kissé a szemét.
– Fáradt vagyok. Ünnepelje meg a kíséretével a leányunk születését. Később
szívesen látom, hogy elmondja nekem az udvari fogadónap híreit.
Otto megkönnyebbülten felállt.
– Természetesen. Pihenjen egy kicsit.
Az őrgróf mindenkit kiküldött, aki éppen nem őrködött felesége mellett, és
utasítást adott az öreg bába nagylelkű megjutalmazására. Az öregasszony fogatlan
szájával elvigyorodott. Megérte vállalni a kockázatot, és az őrgróf orra alá dugni a
leányát.
Marthe néhány asszonnyal a szobában maradt, akik némán álltak a háttérben,
miután betakarták Hedwiget.
A grófné sokáig lehunyt szemmel feküdt. Marthe azonban tudta, hogy nem
alszik, mert érezte Hedwig érzéseinek csapongását, amelyek nem hagyták
nyugodni az asszonyt: megkönnyebbülés és boldogság, kétségbeesés és
aggodalom. Marthe sokszor érzett ilyesmit az asszonyoknál közvetlenül a szülés
után, de ritkán voltak ennyire hevesek az érzelmeik.
Csendben telt az idő, amíg Hedwig végül kinyitotta a szemét, és halkan Marthét
hívta.
Marthe kérdő tekintettel közeledett az asszony ágyához.
Hedwig hangja annyira gyenge volt, hogy a többiek a szobában nem értették,
mit beszélnek.
– Amikor a szívemre tetted a kezedet… Olyan érzés volt, mintha ismeretlen erő
áramlott volna a testembe. Meg tudod tenni újra? Megőrzőm a titkodat.
Marthe bólintott, és halkan elmondott egy imát. A gyógyítás volt a hivatása. És
pillanatnyilag senkinek sem volt nagyobb szüksége az adományára, mint
Hedwignek.
Az érintés által a lány még intenzívebben érezte a saját testén átáramlani azokat
az érzéseket, amelyeket az imént már megsejtett. Átérezte Hedwig mélységes
kétségbeesését, érezte és megértette a legyengült és megalázott grófné magányát
és félelmét. Ha Hedwignek nem sikerül Ottót újra a maga oldalára állítania, akkor
nemcsak egyedül marad, hanem védtelenül kiszolgáltatottá válik irigyeinek és
ellenségeinek.
Marthe amennyire csak lehetett, segíteni akart a grófnénak újra erőre kapni,
hogy felvehesse a harcot a riválisával.
Randolf kitárt karral elzárta Oda útját a lépcsőn. A nő hűvösen, alig észrevehető
kíváncsisággal nézett a férfira, és magyarázatot várt.
 Randolf gyorsan félrehúzta a nőt egy keskeny folyosóra.
– Nagyon hálás vagyok neked. Alkalmanként szívesen lerovom az ágyadban az
adósságomat – suttogta Randolf, miközben mohón bámulta Oda keblét.
A nő hangosan felnevetett.
– Tehát tegyek szívességet neked, és tekintsem mindezt a te ajándékodnak?
Kicsit elbizakodott vagy!
Randolf durván megragadta a nő karját, és magához húzta.
– Te pedig elfelejted, hogy kivel beszélsz. Hozzászoktam, hogy megkapom, amit
akarok.
Oda fagyosan nézett rá.
– Talán a szolgálókat megkapod, akiket rákényszerítesz. Most azonban az őrgróf
kegyencnője áll előtted. Éppen most segítettelek hozzá egy jövedelmező üzlethez,
és még arra is alkalmat adtam neked, hogy megkeserítsd ennek a miniszteriálisnak
az életét, akit annyira gyűlölsz.
Jobb lenne, ha ékszerekkel és ezüsttel mutatnád ki a háládat, nem pedig ilyen
durva közeledéssel.
Azzal a nő egy erős rántással kiszabadította magát a férfi szorításából.
– Máskülönben ráveszem Ottót, hogy vonja vissza a döntését. Biztos lehetsz
benne, hogy könnyen fog menni.
Randolf nehezen bár, de uralkodott magán, és, ezúttal gyengédebben, a nő keze
után nyúlt.
– Oda, kedvesem… Azt gondolod, olyan könnyű volt, hogy Otto ágyába
küldjelek?
A férfi újra magához húzta a nőt.
– A gondolatát sem tudom elviselni, hogy az ágyában fekszel. Akarlak… most…
azonnal…
Randolf szemében veszedelmes fény lobbant.
Oda megvetően felnevetett. – Tégy magadévá! Most rögtön, itt a lépcsőn,
ahogyan a sok ijedt kislánnyal teszed, akiket az a szerencsétlenség ér, hogy a
kezeid közé kerülnek. De igazából nem ezt akarod tőlem, igaz?
A nő szeme elkeskenyedett, hangja elhalkult és igézővé vált:
– Igazából nem akarsz mást, mint hogy felforrósítsam a véredet…
Végigsimított a férfi mellén.
– Olyan élvezetet kell nyújtanom neked, amilyet nem éreztél azelőtt, míg csak el
nem felejtesz mindent, és nem érzel már mást, csak a férfiasságodat és a
testemet… – Oda megérintette a férfi hímvesszőjét, amely ruhája alatt ágaskodott.
 – Tedd meg – suttogta rekedten a férfi.
Oda jéghideg pillantással hirtelen elhúzta a kezét, és két lépést hátrált.
– Ottó bizonyára nem értene egyet ezzel.
Randolf elvesztette az önuralmát.
– Mintha bizony törődnél vele, hogy hány férfival csinálod egyszerre! –
ordította. Azután újra kérlelőre fogta. – Engem nem érdekel, ha csak egy vagyok a
sok közül… Oda, kérlek…
Aranyat és drágaköveket, ékszert és szőrmét kapsz tőlem…
A nő arcán mosoly suhant át.
– Átgondolom az ajánlatodat, erős lovagom… Majd értesítelek, ha döntöttem.
Azzal Oda kacagva elfutott.
Randolf öklével dühösen a falra csapott.
Nem, ma nem megy el a bordélyházba. Ma az egyik szolgálólányt kapja majd el.
Hallani akarta a sikoltását és a könyörgését, hogy újra azt érezze, hogy ő uralkodik
a nőkön, és nem fordítva.
Ilyenkor általában az egyik közeli faluba lovagolt, hogy ne adódjon
kellemetlensége a várban. Most azonban nem volt erre idő.
Marthe egész éjjel Hedwig mellett virrasztott, aggódva, hogy az asszony a
nyugtalansága miatt belázasodhat. Hedwig csak egy enyhe altatóitaltól tudott
elaludni. Másnap reggel sokáig aludt.
A pihenés jót tett Hedwignek. Összeszedett volt, és a lányát kívánta látni, evett,
ivott, majd a férjét hívatta.
Otto ezúttal hamarabb eljött, mint az előző nap, és gondterheltnek tűnt.
– Hogy érzed magad, kedvesem?
– Elég jól ahhoz, hogy a legutóbbi utazásodról beszéljünk – válaszolta Hedwig
látszólag barátságosan. Egy intéssel mindenkit kiküldött.
Marthe is felállt, hogy Susannéval együtt az ajtó előtt várakozzon, amíg szükség
nincs a szolgálataira.
– Csak tudnám, hogyan lehetne meggyűlöltetni a gróffal ezt az Odát – súgta
Susanne, miközben várakoztak.
Ezen már Marthe is többször elgondolkodott. Az idegen nőnek jégből volt a
szíve, és sok titkot rejtett, ebben Marthe biztos volt. Oda azonban a színlelés
mestere volt, és Ottóval mindig kedvesen viselkedett.
A szobából izgatott hangok hallatszottak. Marthe és Susanne aggodalmasan
összenéztek.
 – Ezt nem gondolhatod komolyan – fortyant fel Hedwig.
– Miért nem? – válaszolta hűvösen Otto. – A császár azt akarja, hogy a
következő udvari fogadónapon a kisebbik fiát válasszuk meg királynak. Ez a
legjobb és egyelőre talán az egyetlen lehetőség, hogy a jóváhagyását kérjük az
ezüstbányászathoz. Addig is létre akarok hozni egy udvarházat Christiansdorfban,
és ki akarok nevezni egy várnagyot. Randolf a megfelelő ember erre a tisztségre.
– Christian mindig hű volt hozzád, bölcs döntésével pedig jövőbeli
gazdagsághoz segített. Azzal hálálod meg ezt neki, hogy halálos ellenségét ülteted
a nyakára, és hatalmat adsz neki fölötte? Hűbérúrként így jutalmazod meg a
hűségét annak, akinek a védelmére megesküdtél?
– Ők ketten nem civakodó asszonyok, hanem mindketten a szolgálatomban
állnak. Majdcsak kijönnek egymással valahogy. A Sötét Erdő elég nagy.
– Nagy, de nem elég nagy kettejük számára. Hát nem akarod észrevenni?
Mindez csak bajt hoz majd ránk.
Otto hangja keményen csengett.
– Meghoztam a döntést. Nem nevezhetek ki egy egyszerű miniszteriálist egy
olyan hely várnagyává, ahol nemsokára vár épül, és több száz lakosa lesz, nem
tehetem meg a gazdag ezüstlelőhelyek felügyelőjévé. Randolf nemesi származású,
és már sok jó szolgálatot tett nekem. Ez az utolsó szavam.
– Sok jó szolgálatot… – Hedwiget mélyen érintették ezek a szavak. – Értem.
Például hogy idehozta neked ezt a… hölgyet? – mondta halkan, de veszedelmes
hangsúllyal.
Otto hirtelen felállt. Az ajtó előtt még visszafordult.
– Döntöttem – ismételte meg nyersen. – Te pedig jobban teszed, ha a
gyógyulásoddal foglalkozol, és imádkozol a kislányunkért ahelyett, hogy már a
gyermekágyban beleavatkozol az ügyeimbe!
Otto önelégült arccal kiviharzott a szobából, és egy biccentéssel beküldte a
komornákat és a szolgálókat.
Hedwig sápadtan ült a párnák között, arca szinte kővé dermedt.
Majd mély lélegzetet vett, és utasításokat adott az asszonyoknak, míg végül csak
Marthe maradt a szobában. Hedwig gyorsan odaintette magához.
– Figyelj jól, mert kevés az időnk – szólalt meg a grófné. – Otto udvarházat akar
építeni Christiansdorfban, és Randolfot kívánja kinevezni várnagynak.
Marthe összeomlott. Randolf mint Christiansdorf várnagya!
Mennyi szerencsétlenség jön még vajon rá és Christianra, Marie-re és
Johannára, Emmára, Berthára és a többiekre?
– Már nincs befolyásom Ottóra. Semmit sem tehetek Christianért – folytatta
Hedwig. – De meg kell tudnia. Szaladj Raimundhoz. Azonnal induljon útnak, és
keresse meg a barátját. Christian mihamarabb lovagoljon vissza a faluba.
Hedwig mély lélegzetet vett.
– Talán túl nagy veszélynek teszem ki őt. Talán jobb lenne, ha Christian távol
maradna, és nem találkoznának össze a Sötét Erdőben. De ha Christian meg
akarja védeni a falut Randolftól, akkor ott kell lennie, mielőtt Randolf megérkezik.
Fájdalmas mosollyal bólintott Marthe felé.
– Majd azt mondom, hogy elküldtem Raimundot, hogy hírt vigyen apámnak
Sophia születéséről. Most pedig eredj!
 Randolf bevonulása
Randolf tekintélyes fegyveres kísérettel indult útnak. Az volt a terve, hogy
lenyűgöző bevonulással lepi meg a falut. Senki sem sejtette érkezését, Christian
úton volt valahol a Harz hegységből a Fekete-erdő felé, hogy újabb csapat rongyos
bányászt toborozzon.
Randolf élvezettel gondolt első látogatására Christiansdorfba – amikor elkapta
azt a lányt, akit Christian mindig magával visz. Izgatottá vált, ha arra gondolt,
hogy a lány halálos félelemben és a fájdalomtól sikoltozva vonaglott alatta.
Gonosz mosoly jelent meg a férfi arcán. Uralma alá hajtja a riválisa faluját,
miközben az nem is sejti, hogy mi vár rá. Ha Christian megjelenik, és látja, hogy
mi történt, akkor majd eltakarítja az útból. Ezzel majd elfeledteti azt a szégyent,
amelyet ez a fattyú okozott neki, és amely azóta is tüske a körme alatt.
Gondolatban már látta is, ahogyan a falu lakói rettegve térdelnek előtte. A nők
ki lesznek szolgáltatva neki – még egy előny, amely megmutatja majd Christian
tehetetlenségét, és teljessé teszi az ő győzelmét.
A würzburgi udvari fogadónapon ez a kis boszorkány valóban néma ellenállást
mutatott. De azok az idők elmúltak. Itt, ebben a félreeső faluban majd máshogyan
bánik vele, mint a fél udvar szeme előtt. Hedwig két nappal azelőtt már hazaküldte
a lányt, erről Randolf megbizonyosodott.
Láncra veretheti a lányt, és kényére-kedvére szórakozhat vele, amíg rá nem un.
Vagy mindjárt a megérkezésekor mindenki szeme láttára magáévá teheti, hogy a
parasztnépség tisztelet tanuljon új urától.
Randolf érezte, hogy hímvesszője megmerevedik. Így nem tudott tovább
lovagolni. Pihenőt rendelt el.
Elég idejük volt. Élvezni akarta a közelgő diadalt.
Randolf teljes fegyverzetben lovagolt be a faluba a csapat élén. A páncéling és a
sisak még félelmetesebbé tették a férfit, mint amilyen óriási termete, hatalmas
lova és nehéz fegyverei miatt egyébként is volt. Szorosan a nyomában egytucatnyi
lovag lovagolt, valamint a jövőbeli intéző, egy kövér, kiélt arcú férfi, akinek apró
szeme nyugtalanul járt ide-oda, és egy csapat fegyveres szolga.
Randolf még el sem ért az első házig, amikor megtorpant. A lova azonnal reagált
a lovasa hirtelen mozdulatára, és fel akart ágaskodni. Randolfnak nagy
vesződséggel sikerült megfékeznie az állatot.
Christian állt előtte páncélingben, felcsatolt karddal, jobbját lazán a kard
markolatán tartva, és elállta Randolf útját. Christian mellett egy pap állt, szorosan
mögötte pedig Richard és Gero.
Ez hogyan volt lehetséges? Christiannak nem jó messze kellene lennie innen?
 És egy papot nem lökhet fel csak úgy a lovával. Randolf dühösen megállította a
lovát, és körülnézett. A parasztok, akiket Randolf rettegve és térden állva szeretett
volna látni, kissé távolabb álltak, és sötét pillantásokkal méregették őt és az
embereit, asszonyokat és gyerekeket sehol sem látott. Balra bányászok egy
csoportja állt egy tekintélyes öltözetű férfi körül, aki maga is kardot viselt,
nyilvánvalóan ő volt a vezetőjük.
– Mi hozott ide a falumba, Randolf? – kérdezte Christian hangosan.
Ettől Randolf újra magához tért. Gyorsan visszatalált a megszokott
hatalmaskodó pózához. Christian végig akarja nézni a bevonulását – annál jobb!
Végül is ez csak pompásabbá teszi a győzelmét.
– Állj félre, és engedj tovább az embereimmel! Az őrgróf parancsára vagyok itt,
és a falu ura vagyok. Szaladj el tehát, és hozz nekünk egy üdvözlőitalt –
parancsolta gúnyos hangon.
A riválisa azonban nem úgy nézett ki, mint aki szabaddá akarja tenni az utat.
– Egyszer talán majd várnagyként uralkodsz itt a vár fölött. De az a vár még
nem épült meg. Úgy tudom, az őrgróf azzal bízott meg, hogy a patak másik partján
építs fel egy udvarházat – mondta Christian olyan hangosan, hogy mindenki
hallhatta.
– Én vagyok a falu ura. Ezek itt nem rabszolgák, és én vagyok a vezetőjük.
Ameddig nem követnek el semmit, addig nincs dolgod velük. A bányászok adójáról
az őrgróf számára a bányamesterrel kell tárgyalnod. Akár most azonnal, és majd
azután mehetsz át oda. – Azzal Christian a patak másik, műveletlen oldala felé
intett.
Randolf a dühtől tajtékozva előhúzta a kardját.
– Ellenszegülsz az őrgróf parancsának?
Christian mozdulatlan maradt. Csak a szája rándult meg gúnyosan.
– Te is tudod, hogy kicsit nagyobb lenne itt a felfordulás, ha ellenszegülnék.
A mögötte álló Gero és Richard nem tudtak elfojtani egy széles vigyort,
miközben Randolf tajtékzott a dühtől.
Mintha oldalról vihogást hallott volna. Ezek a parasztok kinevetik őt?
– Mindenki füle hallatára tisztázzuk, mi az, amihez jogod van és mi az, amihez
nincs – folytatta Christian szenvtelenül.
– Itt ez a gázló, háborítatlanul átmehettek a másik oldalra. A bányászok
rendben leszámolják nálad vagy az intéződnél Otto részesedését az ezüstből. Ha
akarod, még a kovácsom munkájára is igényt tarthatsz, természetesen fizetség
ellenében. De nem fogod kiszipolyozni az embereimet.
A fiatal lovag eddig nyugodt hangon beszélt, most azonban gúnyossá vált a
hangja.
 – Üdvözlőitalt sajnos nem hozhatok, éppen most fogytak ki a sörkészleteink.
Igazán sajnálom, Randolf. Ahogy látom, nagyon felhevített az izgalom, félő, hogy a
hideg sörtől gutaütést kapnál.
Randolf dühösen leugrott a lováról, és kivont karddal Christianra rontott.
– Te fattyú!
Abban a pillanatban Christian is kihúzta a kardját, és két lépést előrelépett, hogy
ne veszélyeztesse a pátert.
– Elintézzük most? – kérdezte dühös arckifejezéssel.
Randolf egy pillanatra visszahőkölt. Eszébe jutott a két vereség, amelyet
Christiantól párbajban elszenvedett. Semmi esetre sem veszítheti el a tekintélyét
ezek előtt az emberek előtt. Ha most uralkodik magán, ezer alkalma lesz még,
hogy bosszút álljon Christianon és ezen a csürhén.
– Szeretnéd, mi, te éhenkórász? – morogta.
Randolf hirtelen a bányászok felé fordult.
– Hallgassatok ide! Most azonnal leadjátok Hartwignál, az intézőmnél – azzal a
ravasz tekintetű kövér férfira mutatott – az ezüst harmadát, ahogyan az őrgróf
parancsolta. Aki csalni próbál, már most elmondhatja az utolsó imáját!
Marthe a házuk egyik kis ablakán keresztül figyelte az eseményeket, s remegve
tördelte a kezét.
Marie és Johanna kíváncsian nézték. Ahogyan a többi asszony és gyerek,
Christian utasítására ők is a házban maradtak. A kislányok azonban érezték, jobb,
ha most nem zavarják nevelőanyjukat.
Amikor Hedwig már jobban érezte magát, Marthénak minden bátorságát össze
kellett szednie, hogy Richard és Gero társaságában visszatérjen a faluba.
Miután átadta Raimundnak Hedwig üzenetét, Marthe tanácstalanságában
Josefához ment.
– Most mit tegyek? Meg fogják ölni Christiant! Én pedig soha nem mehetek
vissza a faluba! – zokogta.
A javasasszony is megrémült Otto döntésétől, de megőrizte a nyugalmát.
– Randolf nem marad abban a pusztaságban, ha Christian is ott van, és
gondoskodik róla, hogy ne tehessen azt, amit csak akar – szólalt meg Josefa rövid
gondolkodás után. – Kinevez majd egy intézőt, és visszamegy Meissenbe.
Az öregasszony átható pillantással nézett a lányra.
–Van más okod is, hogy férj Randolftól, igaz? – kérdezte aggodalmasan.
Marthe alig láthatóan bólintott, miközben torka elszorult.
– Tudnom kellett volna – sóhajtotta Josefa. – Christian tud erről?
 Marthe megrázta a fejét.
– És soha nem is szabad megtudnia.
Josefa hosszasan töprengett.
– Néhány napig, amíg Randolf a faluban marad, kerüld el őt. De mindannyian
veszélyben vagytok. Nem tart majd sokáig, és vér fog folyni… Minden attól függ,
hogy a falu lakói összetartanak-e, és kiállnak-e Christian mellett.
Marthe visszaemlékezett a figyelmeztetésre: valaki gálád módon elárul majd
benneteket. Most értelmet nyert a végzetes prófécia.
Nem maradt más hátra, mint hogy meghallgassa Josefa tanácsait, és
közreműködjön Hedwig tervében Christian megmentésére.
Raimund villámgyorsan vágtatott, hogy megkeresse a barátját, és átadja neki a
rossz hírt. Azután ő vette át a bányászok újabb csapatának vezetését, akiket
Christian toborzott, míg a lovag a legrövidebb úton hazavágtatott, hogy még
Randolf előtt megérkezzen.
Eközben Hedwig ügyesen kiderítette, milyen felhatalmazást adott Otto
Randolfhak, és Marthe és Susanne segítségével szemmel tartotta a férfi úti
előkészületeit. Susanne nyitva tartotta a fülét, és fecsegett az élelmezőtiszttel és az
istállószolgákkal. Marthe pedig Amulftól tudakozódott. A fegyvermester már
tudott Otto döntéséről, és nem rejtette véka alá, hogy kedveli Christiant. Ő is
segíteni akart a lovagnak az előtte álló nehéz időkben, és a rendelkezésére
bocsátott néhány megbízható fegyverest.
Még mielőtt Randolf útnak indult, Hedwig elküldte Richardot és Gerót
erősítésnek Christiansdorfba. Marthe is velük ment, bár irtózott a Randolffal való
újabb találkozástól. De nem bírta volna ki, hogy Meissenben maradjon, és talán
arról kelljen értesülnie, hogy Christiant meggyilkolták, a falujukat pedig
felperzselték.
Így aztán a faluban mindenki felkészült Randolf érkezésére.
Amikor a fegyveresek közeledtek, Kuno és Bertram időben jeleztek, hogy az
asszonyok és a gyerekek menedéket kereshessenek a házakban, a férfiak pedig
összegyűlhessenek.
Minden feszültsége ellenére Marthe megkönnyebbült, amikor látta, hogy
Randolf teljes fegyverzetben érkezik. A sisak elrejtette a férfi feltűnő haját;
Hildebrand talán nem is emlékezett, hogy a lovag már járt egyszer a faluban,
hiszen az már több mint két esztendeje történt.
Marthe ezúttal nem ijedt meg, amikor Christian kardot rántott, mert Randolf
rárontott. Randolf Otto utasítása ellenére vitát kezdeményezett – Christian
nyugodtan meg is ölhette.
Randolfnak is ez juthatott az eszébe, mert hüvelyébe dugta a kardját.
 Olyan gőgös arccal, amilyent a körülmények még megengedtek, intett az
embereinek, hogy keljenek át a folyón. Randolf lovagolt elöl, és átvezette a lovát a
gázlón.
– Ez meleg helyzet volt – szólalt meg Richard, amikor Christian feléjük
fordult. Mindannyian hálaimát mormoltak, hogy az első találkozás vérontás nélkül
zajlott le.
– Jól csináltad, fiam – mormolta Bartholomäus páter elégedetten.
Lukas sietett feléjük vigyorgó arccal.
– Életem végéig nem felejtem el ezt a látványt.
– Ne örülj túl korán – figyelmeztette Christian. – Ez csak a vita kezdete volt,
nem a lezárása. Randolfnak még sok lehetősége lesz rá, hogy megkeserítse az
életünket.
Azután a többiek felé fordult:
– Ne adjatok neki alkalmat rá, hogy belétek kössön. Főleg akkor ne, ha nem
vagyok itthon.
Ezután Christian a bányamesterhez fordult.
– Kívánja, hogy elkísérjem a tárgyalásra ezzel a Hartwig nevezetű intézővel?
– Majd én elmegyek vele – szólt közbe Bartholomäus páter. Isten szolgáját nem
merik bántani.
Christian elgondolkodva nézett a páterre.
– Rendben. De ne bízzon ebben. Fel kell fogadnunk még néhány fegyverest.
Karl és Wiprecht izgatottan érkeztek vissza a házba Marthéhoz és a
kislányokhoz, majd részletesen beszámoltak az eseményekről. Johanna és Marie
elkerekedett szemmel hallgatták őket, miközben Marthe levest mert nekik.
Néha kikukucskáltak az ablakon. Amikor végeztek az evéssel, Marthe az
ablakhoz tolta az asztalt, hogy szemmel tarthassa, mi történik a patak másik
partján, miközben szárított gyógynövényeket morzsolt szét.
– Christian éjszakára őrséget állít fel, én leszek az első – mondta Karl, és már
indult is kifelé.
– Ti ketten a házban maradtok – figyelmeztette Marthe a két kislányt.
– Különben eljön az a gonosz ember, és megver minket? –kérdezte Marie.
– Christian lovag majd megvéd minket – válaszolta Johanna teljes
bizonyossággal. – De jónak kell lenned, és engedelmeskedned kell a parancsainak.
Marthe újra elcsodálkozott idősebb nevelt lánya szavain. A kislány egyre jobban
hasonlított rá.
Gyengéden megsimogatta Marie fejét, és megkérdezte Johannától.
 – Akarsz nekem segíteni?
A kislány azonnal odament hozzá. Johannát lenyűgözték a gyógynövények.
Mindenre kíváncsi volt, és mindent meg akart tanulni, amit a nevelőanyja tudott.
Marthe azonban ezúttal nem figyelt igazán oda. Miközben Johanna ügyes kézzel
tépdeste a leveleket és virágokat, Marthe továbbra is azt figyelte, hogy mi történik
a másik oldalon.
Randolf peckesen járkált fel-alá, és parancsokat osztogatott.
– Közelebb! Legyen szem előtt ez a csürhe, és ők is mindig lássanak engem! –
kiáltotta olyan hangosan, hogy a telepesek pontosan értették a szavait, miközben
Randolf kijelölte az építendő udvarház helyét. Megparancsolta a szolgáknak, hogy
építsenek sátrakat, vágjanak ki fákat, és azonnal kezdjék el az udvarház építését.
Utána lóra pattant, és Bertholdsdorf irányába tartva elhagyta ideiglenes
vereségének színhelyét.
Marthe megkönnyebbülten fellélegzett, és a mixtúráinak szentelte figyelmét.
Abban a pillanatban azonban észrevette, hogy Christian közeledik a ház felé.
– Hagyjatok minket magunkra egy percre – kérte a lovag Wiprechtet és a
lányait. Miközben azok hárman meglepetten kimentek, Christian Marthéra nézett.
A lány rémültnek tűnt. Talán még mindig fél tőlem? – futott át a lovag agyán.
Marthe olyan tizenhat éves lehetett már. Az ijedt és mégis határozott kislány, aki
a kegyetlen várúr elől menekülve csatlakozott a telepesekhez, fiatal nővé érett,
akiben csodás módon egyesült a finomság és az erő. Szép volt Hedwig parancsára
kicsinosítva a császár fogadótermében is, de egyszerű parasztruhában és zöld
ujjakkal itt, ebben a házban is, ahol a menta és az apróbojtorján illata érződött.
Két év házasság után sem látszottak rajta a terhesség jelei. Talán Wiprecht tényleg
nem ér hozzá, remélte a lovag.
Az illem azt kívánta volna, hogy Christian mindenki füle hallatára beszéljen a
lánnyal. De mit számít ez, gondolta a lovag, hiszen ő az úr. Ehhez Wiprechtnek
semmi köze. És egy belső figyelmeztető hang azt súgta a lovagnak, hogy tartsa
távol a lányt a faluba érkezett idegen férfiak tekintetétől.
Marthe lesütött szemmel állt, miközben kavarogtak a gondolatai. Vajon miért
jött Christian? Utoljára egy évvel azelőtt járt náluk, amikor közölte Wiprechttel,
hogy Marthe vele utazik Meissen városába. Röviddel később, úton a császárhoz, a
lovag megmentette őt Oswald és Ludolf fogságából, és megcsókolta.
Vajon miért akar most négyszemközt beszélni vele, miközben mindig olyan
elutasítóan viselkedik? Talán mégis megtudta, hogy több oka van félni Randolftól,
és gyűlölni a férfit?
Végül Christian törte meg a hallgatást.
– Köszönök mindent, amit Hedwiggel tettetek azért, hogy figyelmeztessetek, és
hogy megkeseríthessem Randolf mai napját – szólalt meg a lovag. Marthe még
mindig a padlóra szegezte a tekintetét. A férfi hangja melegen csengett, a lány látni
vélte a mosolyát is.
Tehát Christian még nem tud a dologról.
Utána érezte, hogy a lovag hirtelen elkomolyodik.
– Van még valami, amiről tudsz, vagy amit sejtesz? – kérdezte a férfi. – Valami,
ami segíthet nekünk megvédeni a falut?
A lány felpillantott, leküzdötte a zavarát, és elgondolkodott. Christian is tudta,
hogy a győzelem csak ideiglenes volt, és hogy számíthatnak Randolf bosszújára és
ármánykodásaira.
Ezért a lány elhatározta, hogy elmondja a lovagnak azt a szörnyű sejtését, amely
a Wulfhart előli szökése első estéje óta nyomasztja.
– És hárman már meghaltak. Lehetséges, hogy a jóslás második fele is
beigazolódik – fejezte be mondandóját Marthe.
Christian aggodalmasan nézett rá.
– A falunk sorsa attól függ, hogy összetartunk-e. Nagyra becsülöm az embereink
bátorságát. Kérdés azonban, hogy hosszabb ideig kitartanak-e egy egész seregnyi
lovag erőszakoskodása és fenyegetései ellen. És ellen tudnak-e állni néhány ezüst-
márka csábításának?
A lovag bólintott a lánynak.
– Nem felejtem el a figyelmeztetésedet, és nyitva tartom majd a szememet.
Wiprecht dühösen jött vissza a házba, miután Christian elment.
– Mit akart tőled a lovag, asszony? – morogta. – Nem tetszik, hogy
négyszemközt beszél veled.
– Azt akarta tudni, hogy üzent-e neki még valamit a grófné – válaszolta röviden
Marthe, és ezzel szándéka szerint elérte, hogy Wiprecht vonakodva visszavonuljon.
A férfinak soha nem tetszettek fiatal felesége kapcsolatai az úri társasággal.
Marthe azon az éjszakán alig aludt. Feszülten feküdt az ágyban, és figyelte a
zajokat, amelyek Wiprecht horkolásába, a lányok lélegzésébe és a szalma
ropogásába vegyültek, miközben a szél zúgott a ház körül. A patak másik partjáról
a lovagok kiáltásai és a lovaik patadobogása hallatszott. Az idegenek
részegségükben talán megkísérelnek egy támadást? Vagy talán Randolf
Bertholddal tér vissza, hogy bosszút álljon?
Marthe csak akkor tudott végre elaludni, amikor meghallotta Christian és Karl
halk hangját, akik közösen őrködve elhaladtak a ház előtt.
Randolf nem jött vissza. Két nap múlva a kíséretében levő lovagok is útnak
indultak. Ivással és hangos bajvívásokkal ütötték el az időt, és kegyetlen
történetekkel szórakoztatták az intézőt, miközben az beszedte az adókat
Hermanntól. Azonban Christian és Bartholomäus páter jelenléte elég volt hozzá,
hogy a találkozásuk vérontás nélkül menjen végbe.
A patak másik partján most már csak a szolgák és Hartwig tartózkodtak, akinek
az arcvonásai egy patkányra emlékeztették Marthét.
A férfi parancsokat adott az embereinek, fát vágatott, és az építendő udvarház
mellé több más épületet is emeltetett, amelyek nagy száma lenyűgözték
Christiansdorf lakosait.
Randolf emberei újra és újra eljöttek a faluba. Hartwig ellenőrizte az
olvasztókemencéket, ezt senki sem tilthatta meg neki, részt vettek a kis
fakápolnában tartott miséken, és mivel továbbra is csak Christian rendelkezett
sörfözési és kenyérsütési joggal a faluban, ők is Greténél vásároltak sört és
kenyeret. A bevételből Christian ki tudta fizetni a fegyvereseket, akik két héttel
Randolf dicstelen távozása után Raimund kíséretében a bányászok újabb
csoportjával érkeztek a faluba. Tizenöt férfi jött a családjával, akik Hermann
híradására a gazdag lelőhelyekről szintén összetörték a bányájukba vezető
létrákat, felégetve ezzel maguk mögött minden hidat.
Akár Christiansdorf lakosainak elszántsága vagy éppen túlereje miatt –
mindenesetre Hartwig és az emberei, néhány rosszindulatú megjegyzéstől
eltekintve, nyugodtan viselkedtek.
De mindenki tudta, hogy ez nem lesz mindig így.
Mindenki tudta, hogy valami történni fog.
És mindenki erre várt.
 Az újonnan érkezettek
Marthe újra felriadt álmából. Álmában óriási fekete felhő vette körül a falut,
amely mindegyik kunyhóba behatolt, és megfojtotta az embereket.
A lányon végigfutott a hideg. Óvatosan, hogy ne ébressze fel a többieket, felkelt,
belebújt a ruhájába, és egy kendőt terített a vállára. Szorongva és vacogva lépett ki
a ház elé.
A világos holdfénynél tekintetével végigpásztázta a tájat, hogy minden részletet
megjegyezzen, mintha ez volna az utolsó alkalom.
A félreeső kis falura a Sötét Erdő közepén, amelyet alig két éve alapítottak, alig
lehetett ráismerni. Több mint tizenkét tucat ember élt már Christiansdorfban –
parasztok, bányászok és fegyveresek. A szántóföldek nagyobbak lettek, és az erdőt
is jó darabon visszaszorították.
Hermann emberei a templom közelében hozták létre a saját településüket. A
pataknál három olvasztókohó állt, amelyekből sűrű füst szállt fel. Időközben több
helyen feldúlták a földet, a szűk aknák fölött csörlők álltak, amelyekkel a
bányászok marhabőrből készült vödrökben és zsákokban húzták fel az ércet és a
vizet. Néhány helyen kis fakunyhókat építettek a vágatok fölé, mellettük
vágópadok álltak, amelyeken a gyerekek és az asszonyok felaprították a
kődarabokat. Szorosan egymás mellett egyre több kőkupac emelkedett.
Időközben a patak másik partját is beépítették. Az uradalmi ház mellett tíz
további faház állt, amelyek használati céljára Christiansdorf lakói továbbra sem
tudtak rájönni.
A szél belekapott Marthe ruhájába, és csapdosta mögötte a házat. A lány
vacogva összehúzta vállán a kendőt.
Pirkadni kezdett. A kakasok nemsokára felébresztik a falut, a bányászok
hatalmas ütésekkel tovább haladnak a mélységben, a telepesek pedig fejszéikkel új
szántóföldeket és legelőket alakítanak ki.
Marthe még mindig mozdulatlanul állt ott, és az érzékeire hagyatkozott,
ahogyan Josefa tanította neki. A macska a lábaihoz simult, és csodálkozott, hogy a
lány ezúttal észre sem veszi.
A patak túlsó partján egy szolga támolygott ki a szállásáról, hogy könnyítsen
magán.
Drago felnyerített. Valamivel később Christian lépett ki a házból.
Marthe tudta, hogy mit kell tennie. Lassan Christianhoz lépett, aki kérdőn
nézett rá.
Amikor a lány már előtte állt, fejével az uradalmi ház felé intett.
 – Ma.
Többet nem mondott.
Christian így is megértette.
– Őröket állítok fel. Köszönöm a figyelmeztetést.
Marthe némán visszament. Bármi is történik majd aznap – a szerencsétlenség
elkezdődik.
Marthe még nem mehetett vissza a házba, egy kis ideig egyedül kellett
maradnia. Lassan a templom felé indult, letérdelt az oltár előtt, és buzgón
imádkozni kezdett. Ó, Uram, ne hagyj el minket a szorongattatásban! Védelmezz
minket, és adj nekünk erőt, hogy kiálljuk a ránk váró próbákat!
Lépéseket hallott, de nem fordult meg.
Csak amikor a lány felállt és indulni készült, akkor lépett oda a másik éjjeli
látogató, és meggyújtotta az oltáron a gyertyákat: Bartholomäus páter volt az.
– Jámbor igyekezet vagy nagy szükség hozott ide téged ezen a korai órán,
leányom? – kérdezte barátságos aggodalommal.
Marthe habozva kereste a megfelelő szavakat. A páter eddig nagyon megértő
volt vele szemben. Azonban merész dolog lenne, ha a templomban beszélne neki a
jövőbe látás adományáról.
– Aggódom a falunk nyugalmáért – mondta végül Marthe.
– Igen, én is – válaszolta nagyot sóhajtva a páter. – Mindannyian csak
imádkozhatunk, hogy múljék el tőlünk ez a kehely.
Újra kinyílt a templom ajtaja. Bányászok jöttek be, hogy a munka előtt közösen
imádkozzanak, ahogyan minden reggel tették.
Marthe kisurrant.
Időközben a falu is megtelt élettel. Mielőtt visszament a házba, Marthe még a
temetőbe ment. Ott állt Christiansdorf első sírja, Gertrud gyermekéé. Pár héttel
korábban jött világra, ahogyan Marthe tartott tőle. A nyolcadik hónapban született
gyermekek tüdeje gyakran még túl gyenge volt. A lánynak újra és újra levegőt
kellett fújnia a kis testbe, amíg önállóan lélegezni nem kezdett, de biztos volt
benne, hogy a gyermek túléli. Másnap reggelre azonban meghalt. Marthe nem
tudott szabadulni a gyanújától, hogy a bányamester lánya megfojtotta a nem
kívánt gyermeket. De senkinek sem szólt erről. Sok újszülött meghal. Gertrud
azonban kerülte őt az eset óta. Nem sokkal később Martin udvarolni kezdett a
bányamester lányának.
Marthe gyakran felkereste a sírt, és imádkozott a gyermek lelki üdvéért, akit
Anna névre kereszteltek. Ki lesz a következő, aki követni fog, kérdezte magában a
lány, miközben egyre az a mondat járt a fejében: valaki szörnyű módon elárul
majd minket.
 Nemsokára a napi feladataival volt elfoglalva. Azon a délelőttön még azt a
munkát sem tudta elvégezni, amelyet kitűzött magának. Két bányász sebesült
társukat hozta el, aki olyan hangosan jajgatott, hogy a bányamester durván
rászólt, nehogy felébressze a gonosz hegyi szellemeket.
– A te hibád volt, fajankó. Észre kellett volna venned, hogy azon a helyen laza a
kőzet – morogta a férfi.
A sebesült, egy fiatal legény, szégyenkezve összeszedte magát. A bányamester
elmondta, hogy a fiatal legényt kőzápor találta el, amelyet egy óvatlan ütéssel
indított el. Bal lába és combja vérzett, de szerencséje volt a szerencsétlenségben,
mert nem törtek el a csontjai. Marthe kitisztította és bekötözte a sebeit. Nemcsak a
szénégetőnek és a kovácsnak lett több munkája a bányászok érkezésével, hanem
Marthénak is.
Az olvasztókemencékhez óriási mennyiségű faszénre volt szükség; Jonasnak és
Karlnak rengeteg munkájába került, hogy rendben tartsák a bányászok
szerszámait. Minden bányász különböző vas szerszámokat használt a munkához,
amelyeket, mint valami láncot, egy kötélre fűztek fel, és egy fanyélre erősítettek. A
munka során hamar eltompultak a szerszámok, amelyeket újra és újra meg kellett
élesíteni.
Ami Marthét illette, ő nem csak az olyan balesetekkel foglalkozott, mint a fiatal
bányász sérülése. A Harz hegység bányáiban végzett munka nyomot hagyott a
bányászokon. A fekete por lemoshatatlanul beleette magát nemcsak a bőrükbe,
hanem a tüdejükbe is. Bár most – legalábbis egyelőre – nem a föld alatt kellett
dolgozniuk, legtöbben közülük nehezen kaptak levegőt, és szárazon köhögtek,
néhányan pedig teljesen kimerültek. Az idősebbek közül pedig majdnem
mindenkinek köszvényes volt a keze és a lába.
– A hideg vízben végzett munkától – magyarázta Marthénak az egyik férfi, aki
egyszer eljött hozzá, mert a fájdalmai olyan súlyosak lettek, hogy már nem tudta
tartani a kalapácsot és a vésőt. Marthe borzongva képzelte el a bányászok
munkáját a föld alatt: teljes sötétségben egy faggyúgyertya gyenge fényénél, a
maró porban vagy térdig érő jeges vízben dolgoznak, anélkül hogy látnák a
napfényt, láthatatlan szellemektől körülvéve, akik bármelyik pillanatban kőomlást
indíthatnak el, amely betemeti az embereket a föld mélyén.
A férfi kitalálta Marthe gondolatait, és egy mosollyal nyugtatta meg a lányt.
– Aki fél, annak semmi keresnivalója a hegyek mélyén.
Miután Marthe ellátta a szerencsétlenül járt legény lábát, a környékre kezdett
figyelni. A többiek munkába indultak, ahogy szoktak. A lány sem Christiant, sem a
lovát, sem pedig Lukast nem látta sehol. Kuno és Bertram is eltűnt, akik pedig
csínytevéseikkel mindig felbolygatták a falu életét. Marthe sejtette, hogy a lovag és
apródja a környéket figyeli, a két fiút pedig elküldték, hogy egy rejtekhelyről
tartsák szemmel a falut, különösen a patak másik partját.
 Marthe az erdő szélén álló fákat figyelte. És tényleg, szédületes magasságban két
lábat pillantott meg. A kamasz fiúk két vezetője valóban ott tanyázott, akiket
hallgatólagos megegyezéssel ezúttal senki sem keresett a faluból.
Hirtelen Christian vágtatott be a faluba. Leugrott a lováról, füttyére szinte a
semmiből felbukkant Lukas. A lovag sietős léptekkel sorban felkereste
Bartholomäus pátert, a bányamestert, Jonást, Hildebrandot és a fegyvereseket.
Marthe nem tudta, mit láthatott Christian. De a férfi viselkedése láttán érezhető
feszültség lett úrrá a falun.
A lovag almásderesével a nyugatról a faluba vezető ösvény közepére állt.
Bartholomäus páter lépett mellé, kezében egy fakeresztet tartva. Mögötte pedig
felsorakoztak Arnulf fegyveresei. A többi férfi ugyan látszólag nyugodtan dolgozott
tovább, de Marthe látta, hogy ők is készenlétben állnak. A bányászok szerszámait,
a telepesek fejszéit és Jonas kovácskalapácsát szükség esetén szintén fegyverként
lehetett használni.
Ahogyan a többi asszony, Marthe is beküldte a gyerekeket a házba.
Marthe a ház előtt várakozott. Nemsokára meghallotta egy nagyobb, közeledő
csapat lármáját.
Hartwig diadalmas mosollyal lépett ki az uradalmi házból, és keresztbe fonta a
karját.
Először Berthold és Konrad lovagolt ki az erdőből, a két szomszédos falu urai.
Szorosan mögöttük részben lovon, de főleg gyalogosan majdnem három tucat férfi
közeledett. A menet végén egy megrakott ökrös szekér haladt, mellette pedig két
asszony félig felfedett keblekkel.
– Mi hozott benneteket a falumba? – kérdezte Christian udvariasan, anélkül
hogy szabaddá tette volna az utat számukra.
Mielőtt azonban valaki válaszolhatott volna, oldalról Hartwig hangja hallatszott.
– Engedelmével, Christian, ezek az emberek az én megbízásomból jöttek.
Hagyja őket átkelni a patakon.
Christian rezzenéstelen arccal hátrált néhány lépést a lovával, és átengedte
Bertholdot, Konradot és a kíséretüket a patakon. Miközben az uradalmi ház körül
nyüzsgés támadt, lerakodták a szekereket, kiosztották a szálláshelyeket, a
szajhákat pedig azonnal körbevették Hartwig emberei, Christian megfordította a
lovát, és a házához lovagolt.
Nem sokkal később Lukas tűnt fel Marthe mellett, aki az újonnan érkezetteket
nézte, miközben szokásával ellentétben szinte oda sem figyelve dolgozott a
kertjében.
– Az uram kérdezi, hogy tudsz-e neki mondani valamit ezekről az emberekről.
Marthe lesöpörte a kezéről a földet, és felállt.
 – Láthatja maga is! Két romlott szajha és két bányász. Arra a két férfira
gondolok, akik a gerendákkal foglalatoskodnak. Ugyanolyan sápadt a bőrük, mint
Hermann embereié. És a többi? Azok nem parasztok.
– Értem, miről beszélsz – vágott közbe Lukas. – Vad csürhe. Legtöbbjük úgy
fest, mint a legrosszabb rablónépség. Úgy tűnik, nemsokára elkezdődik a
haddelhadd.
– Ismerem azt a két embert – mondta Hermann, miközben aggódó arccal
Christianhoz lépett. – Az egyik bányánkban dolgoztak, de elküldtük őket, mert a
társukat cserbenhagyták a bajban. Az ilyesmit nem tűrjük el. A hegy veszélyei
közepette egymás segítségére vagyunk utalva.
– Mit csinálnak ott azok az emberek? – kérdezte Christian, és egy csoportra
mutatott, amely szerszámokkal dolgozott a földön valamin, és most gerendákból
egy vázat emelt fölé. – Ezt azt jelenti, amitől félek?
– Istenemre, igaza van – nyögte a bányamester. – Bizonyára nemsokára
látogatóink érkeznek. – Nem sokkal később Hartwig és az egyik idegen bányász
kelt át a patakon, és Hermann felé tartottak.
– Kegyelmed a bányamester? – kérdezte az idegen nyersen.
– Így van, Thietmar – válaszolta Hermann bizalmatlanul. – Mi szél hozott?
– Azt hiszem, találtunk egy érclelőhelyet, és be akarom jelenteni a bányászati
jogainkat.
– Ha jól tudom, legalább két megbízható embernek kell jelen lennie ilyen
ügyben – szólt közbe Hartwig kárörvendően. – Talán vigyük magunkkal Christiant
is, hogy minden jogszerűen történjen. Ha szíveskednének átkísérni minket a patak
másik oldalára!
Hermann némán bólintott Christiannak, és csendben követték a két férfit. A
közelből Christian pontosan látta, milyen fondorlatos tervet hajtottak végre a
legrövidebb idő alatt, és milyen gondosan előkészítették azt.
Annak a vonalnak az egyenes meghosszabbításában, amely az érctelepet jelezte,
és amelyen Christiansdorfban dolgoztak, Hartwig emberei megtisztították a földet
a növényzettől, és a csupasz kőzet fölé egy csörlőt építettek. A csörlő tengelyére
kellett annak rálépnie, akinek a bányamezőt ajándékozták, Christian, aki már részt
vett ilyen a ceremónián, jól tudta ezt.
Talán meg kellett volna előznünk őket? – gondolta dühösen a lovag. Azonban
biztosan véres összecsapáshoz vezetett volna, ha az emberei a patak másik partján,
az uradalmi ház közelében kezdtek volna bányászni. Hartwigot megrészegítette a
diadal, apró szeme támadóan csillogott.
– Nem azt mondta az őrgróf: ha valaki ezüstöt akar bányászni, jogot kell rá
kapnia? – kérdezte Hartwig. – Szóval, bányamester. Ez az ember találta a
lelőhelyet, amely minden jel szerint alkalmas a bányászatra. Tegye a kötelességét!
 Hermann egy pillanatig nyílt megvetéssel nézett Thietmarra. Azután
összeszedte magát, és elmondta a szavakat, amelyeket régi szokás szerint
mondania kellett.
– Melyik a te járatod, melyik bánya gazdag ércben?
– Ez itt – mondta Thietmar, és alig tudta palástolni az örömét.
– Ez a hely alkalmasnak látszik a bányászatra. Lépj hát a csörlő tengelyére, és
mondd el az esküt!
Thietmar jobb keze két ujját a fejére helyezte, és elmondta a következő szavakat:
– Esküszöm Istenre és valamennyi szentre és tanúként hívom őket, hogy ez az
érctelep az enyém. Ha nem az enyém, akkor ez nem az én fejem, és a kezeim ne
szolgáljanak többé.
– Így legyen. – A bányamester egy zsinórral a csörlő tengelyétől kezdve lemérte
a földet, amely bányaként tulajdonosa rendelkezésére állt.
– A patak másik partja már foglalt, ezért északi irányban mérek ki neked
földeket – mondta Hermann. – Ha a vájatban három egymást követő napon nem
dolgozol, akkor az más kezére kerül. A haszon egyharmadát pedig az őrgróf kapja.
– Rendben, rendben – mondta Thietmar, még mindig izgatott örömmámorban.
– Nos, ez rendben lezajlott – mondta Hartwig kegyesen. – Köszönöm,
bányamester. És kegyelmednek is, Christian.
Amikor Christian és Hermann megfordultak, hogy visszamenjenek az
embereikhez, meglátták az izgatottan hadonászó Lukast.
– Jöjjenek gyorsan, különben vérontás lesz! – kiáltotta az apród.
Guntram földjének határán emberek egy csoportja gyűlt össze, akik hangosan
veszekedtek, és dühösen gesztikuláltak.
Hartwig egyik embere állt a Guntram szántóföldjén összegyűlt emberek között,
és valamivel foglalatoskodott.
– Mi történik itt? – mennydörögte Christian.
– Ez a fickó itt felforgatja a földemet, és tönkreteszi a vetést! – kiáltotta
Guntram dühösen. Guntram erős fogással hátracsavarta a vékony, sápadt férfi
karját, és térdre kényszerítette. Az idegen mellett egy sarló hevert, a terület egy
részét már tarra vágta, mindenfelé kiszakított kalászok hevertek.
– Engedd el – parancsolta Christian.
Guntram vonakodva engedelmeskedett.
– Mit keresel itt? – rivallt rá a lovag az idegenre, akinek arcáról hamar eltűnt a
félelem, és ravaszság jelent meg rajta.
– Természetesen ezüstöt, mi mást. Mindenki ott keresheti, ahol lelőhelyet sejt.
Ez pedig itt ígéretes helynek látszik!
Christian tudta, hogy ez a hely is az érctelep vonalán fekszik. Azonban Hermann
emberei eddig úgy jelölték ki a bányamezőket, hogy ne érintsék a parasztok
szántóföldjeit. Elég gazdag terület volt amúgy is, és nem akartak vitát – végtére az
aratásból a bányászokat is ellátták, akik legtöbbször csak a házuk mögötti apró
konyhakertet tudták gondozni.
Időközben Christian látta, hogy Hartwig és a bányamester közeledik feléjük.
Megvárta őket.
– Az emberei megtámadták az egyik bányászunkat. Ennek következményei
lesznek! – fenyegetőzött az intéző.
– Másként fest a dolog – válaszolta dühösen Christian. – Ő volt az, aki
tönkretette egy paraszt vetését!
– Csak ne olyan hevesen, fiatal lovag! Mindenki megelégedésére éppen most
rendeztük el a dolgot. Ez az ember ugyan még nem rakott fel csörlőt, de ha jól
látom a dolgot, éppen be akarja jelenteni az érctelepet. Nem igaz?
A sápadt férfi hevesen bólogatott.
– Bányamester, tegye a kötelességét – követelte Hartwig.
– Állj – mondta Christian. – Ez a terület Guntram tulajdonában van. Ez a férfi
egyszerűen nem bányászhat más földjén!
– Attól tartok, ebben téved, Christian – mondta Hartwig élvezettel. – Ha valaki
ezüstöt akar bányászni, joga van megtenni, így szólnak az őrgróf szavai.
Bányamester?
– Ezek szerint a férfi bányászhat itt – mondta Hermann kelletlenül.
Guntram és a körülöttük álló emberek dühösen felkiáltottak.
– Akkor viszont kártérítést kell fizetnie az elvesztett földért és az elmaradt
aratásért, vagy pedig részesedést kell adnia neki a bánya kitermeléséből –
követelte Christian.
– Erről az őrgróf nem rendelkezett – válaszolta hűvösen az intéző.
– Mert még nem volt ilyesmire példa – mondta Christian. –Jelentenünk kell az
esetet az őrgrófhak, és meg kell kérnünk, hogy rendelkezzen a vitás kérdésről.
– Nem tudom, mire jó ez. Bányamester, nem végezné el a munkáját? Ez az
ember itt be akarja jelenteni a jogát a bányamezőre.
Hermann hosszas gondolkodás után válaszolt.
– Attól tartok, ez valóban különleges eset, amelyről az őrgrófhak kell döntenie.
Mivel még nincs felállítva a csörlő, csak akkor vizsgálom meg és mérem ki a
lehetséges bányamezőt, ha megjött a döntés Meissenből. Addig ezen a területen
tilos a bányászat. Ha jól tudom, a következő napokban úgyis a városba készül,
hogy leszállítsa az első adag ezüstöt, Hartwig.
– Így van. Esetleg elkísér, Christian, és maga adja elő az esetet az őrgrófhak?
Szükségünk lenne egy ilyen derék lovagra, mint kegyelmed, hogy megvédje az
értékes rakományt.
A Hartwig hangjában érződő leplezetlen gúny ellenére Christian hűvösen
válaszolt:
– Rendben. Mikor indulunk?
– Ha akarja, mindjárt holnap reggel.
– Jó. De gondoskodjon róla, hogy az emberei ne kezdjenek vitát, amíg vissza
nem érünk.
Miután Hartwig és az idegen bányász otthagyták őket, Christian félrehívta
Guntramot.
– Ne táplálj nagy reményeket. Ha Otto meglátja a rakomány ezüstöt, még
többre vágyik majd. Ennek ellenére azon leszek, hogy megtarthasd a földedet, vagy
legalább kártérítést kapj érte.
– Átkozott tolvajok! Mi lesz így velünk? – mondta Guntram felháborodva. Majd
lehajtotta a fejét, és a házába ment.
Hangosan vitatkozva a többi férfi is folytatni akarta a munkáját.
– Állj! – kiáltotta Christian, és megvárta, amíg mindenki felé fordul. – Bármi
történjen is, mialatt távol leszek, ne keveredjetek bele semmibe! Beszélek
Bartholomäus páterrel. Számíthattok a védelmére.
Miután a férfiak elmentek, Christian félrevonta Lukast.
– Ezúttal nem kísérsz el Meissenbe.
– De miért nem, uram? – kérdezte a fiú.
– Mindezt már régen előkészítették, és biztosan nem csak Hartwig. Azt
szeretném, hogy figyelj mindenre, ami történik. Egy jó házból származó apród
szavának szükség esetén nagyobb hitelt adnak majd, mint a parasztok szavának.
Határozottan Lukasra nézett.
– Nem fogsz hősködni, és nem kerülsz összetűzésbe Hartwig embereivel.
Megértetted?
Lukas még mindig csalódottan bólintott.
– Van még egy okom rá – folytatta a lovag nyugodt hangon.
– Elképzelhető, hogy útközben el akarnak majd tenni láb alól. Kiváló alkalom
lenne. Akkor, mint szemtanút, téged is meg kellene ölniük. Ezért kell itt
maradnod.
– Uram!
 – Ez az utolsó szavam. Védd meg a többieket, de ne bocsátkozz reménytelen
küzdelembe. Ha megtörténik a legrosszabb, vágtass Meissenbe a hírrel. Menj
azonnal Raimundhoz. Megértetted?
– Igen, uram – válaszolta vonakodva Lukas.
Christian a fiú vállára tette a kezét.
– Nem könnyítem meg a dolgukat.
Azon az estén részben ingerült, részben csüggedt hangulat uralkodott
Christiansdorf lakóinak házaiban. Az uradalmi ház körül eközben hangos lakoma
zajlott.
Hartwig diadalmasan nézte a mulatozó társaságot. A következő nap teljessé
teszi majd a győzelmét. Ez jobban megrészegítette, mint a sör, így utasította az
egyik szolgát:
– Hozd ide az egyik szajhát, azonnal! Még ha le is kell szedned róla valamelyik
fickót.
A két szajha már túl volt a fénykorán. Másnap, amikor Randolf megjutalmazza a
szolgálataiért, megengedhet magának egy előkelőbb cafkát is Meissenben, vagy a
fürdőházban töltheti az estét, és ott kereshet magának csinos lányokat. Addig
azonban nem akart várni.
A szolga Hartwig parancsa szerint nem sokkal később a vörös hajú szajhával tért
vissza. A nő mélyen meghajolt Hartwig előtt, és szélesen rámosolygott, felfedve
hiányos fogazatát. A bőre fakó volt és petyhüdt, de dús keble szinte fedetlen.
Hartwig intett neki, hogy menjen az ágyhoz, miközben a szolgára rívallt:
– Mi az? Mit keresel még itt?
– Bocsásson meg, uram… – dadogta a szolga. – Valaki beszélni akar
kegyelmeddel… a patak túlsó partjáról…
– Ki, te fajankó? A lovag vagy a bányamester? Vagy talán a pap?
– Nem, az egyik paraszt. Azt mondja, hogy fontos dolgokat akar mondani,
bizalmasan…
Nocsak, gondolta Hartwig. Talán valaki kegyelemért akar esedezni, vagy az első
árulók egyike lenne?
Ez szórakoztatónak ígérkezett. Másrészt sietős volt számára, hogy meghágja a
vörös hajú szajhát.
– Mondd meg neki, hogy mindjárt jövök. Az istállóban várjon, ha fél, hogy
meglátják.
A szolga mélyen meghajolt, majd távozott.
Hartwig jókedvűen a szajha felé fordult, aki már felhajtott szoknyával várta az
ágyon.
 – Nemsokára mennem kell, szépségem. Igyekezzünk tehát. És ha majd
visszajövök, itt várj rám, hogy megmutasd, mi mindent tudsz még!
Undorodva a piszkos szajhától, mégis megkönnyebbülve, hogy megszabadult a
nyomástól az ágyékában, Hartwig megkereste a parasztot, aki bizalmas hírt hozott
a számára.
A szolga elé jött az istállóból, és egy alakra mutatott, aki alázatosan meghajolt
Hartwig előtt.
– Legyen üdvözölve, uram!
– Milyen hírt hoztál, paraszt?
– Azt, hogy engedelmes szolgája vagyok. És elmondom kegyelmednek, hogy a
túloldali lázadók között kik a hangadók kegyelmed emberei ellen.
– Hallgatlak.
A férfi gyorsan beszélni kezdett. Közben majdnem elcsuklott a hangja.
– Ha őket ártalmatlanná teszi, a többiek engedelmeskedni fognak
kegyelmednek, mihelyt Christian elment.
– Miért higgyek neked? Talán maga Christian küldött, hogy félrevezessen?
Az éjjeli látogató összegörnyedt, és térdre borult előtte.
– Kegyelmed a falu igazi ura. Christian napjai meg vannak számlálva.
Hartwig keresztbe fonta a kagait.
– Semmi olyasmit nem mondtál, amit már ne tudtam volna.
– Uram! Ha még valamit meg akar tudni, bármit is kell tennem, számíthat rám!
– Rendben. Nemsokára feladatot is kapsz. Most pedig osonj vissza az
embereidhez.
A paraszt elindult, de az ajtó előtt még visszafordult, és habozni látszott.
Hartwig tudta, mit akar a másik, de hagyta vergődni.
– Van még valami?
A paraszt zavarodottan topogott.
– Kérhetek valamit, uram?
Az intéző elfintorodott.
– Csak nem pénzt akarsz azért, amit elmondtál nekem? Talán még harminc
ezüstpénzt is?
– Ó nem, uram, eszembe sem jutna ilyesmi… De talán… ha jutalmul esetleg…
megkaphatnám az egyik szajhát?
Hartwig hangosan felnevetett.
 – Ha teljesítetted a megbízásodat, akkor még ki is választhatod, hogy melyiket
akarod a kettő közül. Az embereim majd értesítenek, ha eljön az idő.
– Tűnj el! – rivallt rá Hartwig a vörös hajú nőre, aki duzzogva összeszedte a
holmiját.
– Még nem fizetett a szolgálataimért – morogta a szajha az ajtónál.
– Itt én vagyok az úr. Az én kívánságaimat fizetség nélkül is teljesítened kell –
válaszolta Hartwig. – Most pedig tűnj el. Majd a csőcselék ott kint fizet neked.
A nő dühösen nézett rá, de egy szó nélkül kiment. Számíthatott rá, hogy az
intézőt fizetség nélkül kell kiszolgálnia. A kint ünneplő férfiak között majd
megkeresi a pénz dupláját, vagy akár háromszorosát is.
Hartwig jókedvűen hátradőlt. Randolf nagyon elégedett lehet majd vele.
Christiansdorf lakói másnap reggel aggodalmasan figyelték, ahogyan a lovagjuk
Hartwig embereivel útnak indul Meissen felé.
Miközben Grete, akit egyébként alig tudott valami felzaklatni, dühösen
ténykedett a házban, edényeket rakosgatott, és szitkozódva kergette a tyúkokat az
udvaron, Lukas Marthéhoz ment, ahogyan Christian parancsolta neki az indulása
előtt. Lukas ólomsúlyúnak érezte a lábát, amikor elképzelte, mi történhet éppen a
Sötét Erdőben. Christian könnyedén felvette a harcot Hartwig három-négy
emberével is egyszerre, de hússzal már nem. Azonkívül a hátába fúródó nyílvessző
nem volt ugyan lovagias dolog, viszont halálos lehetett.
– Aggódik urunk miatt – fogadta Marthe halkan Lukast. A lány maga is
gondterheltnek tűnt.
– Igen – válaszolta Lukas őszintén, pedig ezt senki másnak nem vallotta volna
be. Az a nyugalom, amellyel Christian előző este utasításokat adott arra az esetre,
ha meghalna, jobban foglalkoztatta Lukast, mint a félelem egy párbajtól, amelynek
kimenetele ugyanolyan bizonytalan lehetett. Ő pedig semmit sem tehetett! Még azt
sem tudta, mi történhet éppen abban a pillanatban.
Lukas fejével a férfiak felé intett, akik velük szemben hangoskodtak.
– Az uram azt mondta, hogy visszatértéig vigyelek a házába. A kislányokat is
magaddal hozhatod, ha akarod.
– Mit jelentsen ez? – avatkozott közbe Wiprecht, aki gyanakvó pillantással
közeledett. – ő az én feleségem, és az én házamban alszik.
– És meg tudod majd védeni, ha a túloldali csürhe lerészegedik, és elhatározza,
hogy megtámadja az asszonyainkat, öreg? – rivallt rá Lukas.
Lukas tudta, hogy szégyellnie kellene magát ezért, de elégtétellel töltötte el, hogy
rendreutasíthatja Wiprechtet. Legalább ez a kis bosszú megadatott neki, ha már az
öregember elvette tőle a lányt.
Wiprecht összerezzent, de Lukas várakozása ellenére nem adta fel.
 – És biztonságban lesz ott… a fiatal legény elől?
– Természetesen. Ez az urunk kifejezett parancsa. És te nem ellenkezel. Világos?
Wiprecht morogva elment.
– A veszély legkisebb jelére megkeresel, megértetted? – kötötte Marthe lelkére
Lukas. A lány fáradt, szomorú mosollyal bólintott, és arrafelé nézett, amerre
Christian reggel felkerekedett a többiekkel.
– A bányamester és Amulf fegyveresei vele vannak. Ez szinte lehetetlenné teszi
Hartwig számára, hogy útközben megrendezzen egy balesetet.
Lukas összerezzent. A lány olvasott a gondolataiban?
Honnan tudhatott volna máskülönben Christian aggodalmáról?
Azonban az, hogy a bányamester elhatározta, hogy Hartwiggal együtt szállítja le
az ezüstöt az őrgrófnak, és az intéző reggel ragaszkodott hozzá, hogy Christian
fegyveresei is kísérjék el a szállítmányt, valószínűtlenné tette a támadást a lovag
ellen.
Vajon mit tervez Randolf és Hartwig? – töprengett el újra Lukas.
Valószínűleg hamarosan megtudják majd.
A falu viszont a fegyveresek védelme nélkül maradt. A néhány gazfickótól a túlsó
partról azért csak képesek lesznek megvédeni magukat.
– Holnapra már biztosan visszajön – folytatta Marthe halkan.
– Csak attól félek, hogy nem hoz majd jó híreket.
– Az a lényeg, hogy visszajöjjön – vélte Lukas, akinek összeszorult a gyomra.
– Christian, megfeledkezik magáról! – kiáltott fel Otto dühösen az egész
udvartartás előtt. – Ha nem lennék ilyen pompás hangulatban a gazdag
szállítmány miatt, amelyet Randolf intézője ma elhozott nekem a kegyelmed
falujából, és mindez nem a kegyelmed érdeme lenne, akkor kizavarnám a
teremből.
– Engedelmével, uram – válaszolta Christian nehezen leplezett dühvel,
miközben szeme sarkából látta az Otto közvetlen közelében álló Randolf
diadalmas pillantását. – Nemcsak vitára kerül sor, hanem éhezésre is, ha a
parasztok nem kapnak kárpótlást azért, hogy a bányászok elveszik a földjeiket, és
azokon bányásznak.
Otto felpattant.
– Hallgasson! Már döntöttem. Az ezüst fontosabb, mint az a kis zab vagy árpa,
amely azokon a földeken megterem. Ha a parasztok a bányászok szolgálatába
állnak, akkor ezüsttel fizethetnek a kenyerükért! Elég legyen ebből, vagy valóban
megbüntetem kegyelmedet az illetlen viselkedéséért! Próbára teszi a türelmemet.
Christian meghajolt, és két lépést hátrált.
 Kilátástalan volt a helyzet. Az történt, amitől a lovag félt – az ezüst látványa
megbabonázta Ottót. Ha most tovább hergeli, azzal csak kárt okoz a falunak.
Még egy kísérletet tettek. A lovag intésére a megbeszéltek szerint előrelépett
Hermann bányamester, és mélyen meghajolt.
– Nemes uram, szólhatok néhány szót?
Otto leült, és hűvösen bólintott.
– De fogja rövidre. Christian lovag már próbára tette a türelmemet.
– Ha a legtöbb nyereséget akarja kihozni Isten föld alatti birodalmából, akkor
tapasztalt bányászokra van szüksége – mondta Hermann megfontoltan, nehogy
tovább dühítse az őrgrófot.
– A kitermelés nem olyan biztos, mint a parasztok aratása, akik minden évben
betakarítják terményeiket. Csak egy tapasztalt bányász képes felismerni, hol
érdemes bányászni és hol találhatók a legjobb fémek. Azonkívül a kohókhoz is
szükség van emberekre, akik kiolvasztják az ércből az ezüstöt. Azok közül, akik
tegnap Christiansdorfba érkeztek, hogy ezüstöt bányásszanak, csak ketten értenek
ehhez. Nem fognak olyan nagy mennyiséget kitermelni, talán még a termények
értékét sem közelítik majd meg.
– A kevesebb ezüst még mindig jobb, mint ha semennyi nem lenne – válaszolta
durván Otto. – A szavai csak azt erősítik meg, hogy még több bányászt kell
toboroznunk. Christian, tudja tehát, mi a dolga. Először azonban elkísér
Bambergbe az udvari fogadónapra.
Christian palástolta ijedelmét.
– Köszönöm a megtiszteltetést, uram. Ha megengedi, előbb a falum ügyeit
rendezném.
– Ostobaság! Azt Randolf intézője is megteheti, alkalmas embernek látszik. Az
udvari fogadónapon kikérem a császár engedélyét a bányászati jogra. Ezt az
alkalmat csak nem akarja elszalasztani? Raimund és a barátai is elkísérnek
minket.
– Lehetőséget kellene adni a derék Christiannak, hogy gyorsan meglátogassa a
faluját, és közölje az ottaniakkal a kegyelmed döntését, és magával hozhassa derék
apródját – szólt közbe Randolf. Bár nagylelkűnek mutatkozott, Christian
észrevette szavai mögött a fenyegetést.
– Legyen így. Most pedig távozzanak – azzal Otto befejezte az audienciát.
Christian kővé vált arccal hagyta el a termet.
Minden fronton vereséget szenvedett. Randolf emberei büntetlenül
bányászhatnak a faluban, Guntram és a többiek, akik nemsokára hasonló
helyzetbe kerülnek, mint ő, még kárpótlást sem kapnak – ő maga pedig hetekig
távol lesz.
 Nem lehetett véletlen, hogy Arnulf közölte vele, hogy Otto parancsára vissza kell
adnia a fegyvereseit, és hogy a barátainak is Bambergbe kellett menniük.
Valaki azt akarta, hogy védelem nélkül hagyja hátra a falu lakóit. Nem volt
nehéz kitalálni, hogy ki állt a dolog mögött.
Randolf mindig is nagy befolyással bírt Ottóra. És amióta bemutatta neki ezt a
jéghideg szépséget, aki annyira megbabonázta az őrgrófot, hogy Hedwigre már
ügyet sem vetett, Randolf kéréseit már a fekete hajú Oda suttogta Otto fülébe.
A helyzet úgy festett, hogy Christian pillanatnyilag semmit sem tehetett a falu
lakóiért.
 Előjelek
Lukas és a telepesek megkönnyebbültek, amikor Christian másnap este
épségben visszatért Meissenből. Amikor azonban a lovag és a bányamester
érkezésük után beszámoltak az őrgróf döntéséről, Hartwig emberei felujjongtak, a
parasztok pedig értetlenül álltak a dolog előtt.
Utána Christian és Hermann Guntram házába mentek, és sokáig beszélgettek a
férfival és Berthával. Mivel a bányamester köteles volt az őrgróf által kihirdetett
jog szerint Guntram földjének jelentős részét kimérni az idegen bányász számára,
Hermann javaslatot tett, amelyet már Meissen városából visszafelé megbeszélt a
lovaggal. Guntram ezentúl bányaácsként fog dolgozni Hermann embereivel. A
gazdag érctelepnek és ügyességének köszönhetően Guntram valószínűleg többet
fog ezzel keresni, mint előtte.
Másnap reggel Christian és a bányamester végrehajtották a terv másik részét,
amelyet együtt ötlöttek ki a visszaúton.
Hermann nyolc embere rögtön a reggeli istentisztelet után bejelentette az
igényét az érctelepekre, a bányamester pedig elfogadta a bejelentéseket, és a falu
lakóinak rémült szemei előtt azonnal ki is mérte azokat – ezúttal nem törődve a
megművelt földekkel.
Utána Christian összehívta a telepeseket.
– Ha mi nem tesszük meg, megteszi a túlparti rablóbanda, akkor pedig mindent
elveszítetek – magyarázta nekik Christian.
– Hermann mesternek emberekre van szüksége az új vájatokhoz. Az embereinél
jobban fogtok keresni, mint Hartwignál, mert tapasztaltak, és megtalálják a
leggazdagabb ércforrásokat. Azonkívül jól bánnak majd veletek.
A lovag várakozóan nézett körbe.
– Aki közületek nem akarja, vagy nem tudja tovább művelni a földjét,
érchordóként, ércmosóként vagy a csörlőnél dolgozhat. A fiaitok és lányaitok a
vágóasztalnál dolgozhatnak. Mivel a részesedésünket pénzben kapjuk meg, miután
elszámoltunk az őrgróf intézőjével, a piacon vetőmagot és borsót vehetünk, és nem
fogunk éhezni.
A falusiak izgatottá váltak.
– Tudom, hogy mindannyian arról álmodtatok, hogy egyszer a saját földjeiteket
fogjátok megművelni – folytatta Christian zavartalanul. – Hildebrand, nem
akartad a bányászok megérkezése után azonnal hozzájuk küldeni a fiadat? Most
elérkezett az idő.
A falu rangidős gazdájának arcán látszott, hogy lassan megérti a dolgot, és
hirtelen lelkesen felkiáltott.
 – Igen, uram, a bánya gazdaggá tesz majd minket!
Christian utasította Lukast, hogy készítsen elő mindent az újabb utazásra
Meissenbe.
Majd körülnézett, és szemével Marthét kereste.
– Nem tudom, mi történik majd, mialatt távol vagyok. Az őrgróf ragaszkodik
hozzá, hogy elkísérjem az udvari fogadónapra – mondta Christian, amikor útban
hazafelé utolérte a lányt. – Ha akarod, magammal viszlek Meissenbe. Elmehetsz
Josefához vagy Elisabethhez.
Marthe érezte, hogy Christian aggódik a biztonságáért. Azonban ezúttal nem
akarta elhagyni a falut.
– Randolf nem fog idejönni, ő is elkíséri Ottót az udvari fogadónapra? – bökte
ki a lány, bár legszívesebben leharapta volna a nyelvét.
– Igen.
– Köszönöm a gondoskodását, uram – mondta Marthe lesütött szemmel. – De
azt hiszem, inkább Johanna és Marie mellett maradok.
– Aggódom érted – szólalt meg Christian, és nehezen tudott ellenállni a
vágynak, hogy megfogja a lány kezét. – Emlékezz vissza a saját szavaidra: áruló
van közöttünk. Ezért nem beszéltem meg a mai tervünket már tegnap este az
embereinkkel. Különben a túloldali csőcselék megelőzött volna minket. Sejted
már, hogy ki lehet az?
A lány megrázta a fejét.
– Mostanában annyi dolgom van, hogy nincs időm gondolkodni. De igaza van,
uram, inkább ezzel kellene foglalkoznom.
Christian nem hagyta annyiban a dolgot.
– Próbáld elkerülni Hartwigot. A többiektől Jonas és Guntram vagy Karl is
megvédhet – de Hartwigtól nem!
Christiannak nehezére esett, hogy ne ölelje magához a lányt.
– Nem tudom, meddig leszek távol. Vigyázz magadra!
A lány a férfi szemébe nézett.
– Isten óvja! Attól félek, kegyelmed nagyobb veszélyben van, mint én.
Christian és Lukas elutazása után egy napig tartott csak a béke a faluban. Akkor
Jonas egy ütéssel leterítette Hartwig egyik emberét, mert az erőszakoskodott
Emmával, aki éppen második gyermekét várta.
Nem sokkal később Marie kiáltott segítségért, mert ketten az idegenek közül
elálltak az útját, és nevetve elvették tőle a vödröt, amelyet cipelt. Karl hatalmas
ugrásokkal a húga mellett termett. Az egyik támadót ártalmatlanná tette, egy
hatalmas ökölcsapással betörte az orrát, a másikat pedig olyan erővel vágta
gyomron, hogy az térdre rogyott. A két év alatt, amióta a kovács segédjeként
dolgozott, Karl vállai megerősödtek, izmai acélossá váltak.
Marthe nem bánt túl gyengéden a férfival, amikor helyreigazította az orrát.
– Hagyd békén a lányokat, vagy még nagyobb fájdalmat okozok neked –
mondta a lány dühösen, miközben a férfi jajgatott a zsámolyon, amelyen a kezelés
alatt ült.
Hartwig azzal fenyegetőzött, hogy bíróság elé állítja Jonást és Karlt. Csak akkor
visszakozott, amikor Bartholomäus páter meglátogatta, és nyomatékosan
figyelmeztette, hogy tartsa jobban kordában az embereit.
Sötétedéskor megjelent Hartwig egyik szolgája, és utasította Marthét, hogy
menjen az intézőhöz. Christian figyelmeztetését észben tartva a lány először a
kovácsműhelybe ment, hogy értesítse Karlt és Jonást. Majd követte a szolgát az
udvarházba.
A patakon nem volt palló. Christian nem látott okot rá, hogy megkönnyítse
Hartwig emberei számára az átjárást a parasztok tanyáira. Hartwig pedig nem
törődött a dologgal – ő legtöbbször átlovagolt a gázlón, ha pedig gyalog ment,
megvédte magas szárú bőrcsizmája.
Miközben Marthe átment a hideg vízen, és elfogadta, hogy a nap hátralevő
részében nedves szoknya fogja csapkodni a lábát, azon gondolkodott, mi várhat rá.
Még soha nem volt az udvarházban, és Hartwig még egyszer sem hívatta őt. A
patkányarcú kövér férfi Randolf bizalmasa volt. Ez elég ok volt rá, hogy Marthe
tartson tőle. De nem mutathatta ki a félelmét.
Hartwig az ágyon ülve várt rá. Marthe legszívesebben már ettől a látványtól
elmenekült volna.
Megállt az ajtóban.
– Hívatott, uram?
Az intéző hanyagul a könyökére támaszkodott, és apró szemével némán figyelte
a lányt. Marthe várakozott.
– Berthold azt állítja, hogy boszorkány vagy – szólalt meg végül Hartwig.
– Engedelmével, uram, ez nem igaz. Egy bölcs asszonytól megtanultam, hogyan
kell kenőcsöket és tinktúrákat készíteni a gyógynövényekből, és hogyan kell
gyerekeket a világra segíteni. Ez minden.
– Azt állítod tehát, hogy a lovag hazudik? – kérdezte Randolf intézője élesen.
– Azt akarom mondani ezzel, hogy a lovag bizonyára téved – válaszolta Marthe
határozottan.
– Nos, majd meglátjuk. Gyerünk, vizsgálj meg.
A férfi felhúzta a ruhaujját, és kinyújtotta az egyik karját.
 Marthe közelebb lépett, és meglátta a hosszú, gennyes sebet.
– Fel kell nyitni és ki kell tisztítani – mondta. – Forró vízre és tiszta kendőkre
lesz szükségem.
A lány meg akart fordulni, hogy a tűzhelyhez menjen, de Hartwig az ép kezével
durván megragadta a karját.
– Nem a sebész feladata lenne, amit tervezel? – kérdezte a férfi fenyegető
hangsúllyal. – Nem olyasmi ez, amihez nem is értesz?
– Hívathat egy sebészt is, ha kívánja – vetette ellen Marthe. – Nem állt
szándékomban belevágni a húsba.
Ha így tennék, nem fájna annyira, gondolta dühösen a lány. De ha csapdát
akarsz állítani, abba nem megyek bele. Szenvedj még két napig, amíg ide nem
hozatsz Meissenből egy sebészt, vagy elégedj meg azzal, amit kés nélkül
megtehetek.
Hartwig elengedte a lányt. Marthe megdörzsölte a karját, amely bepirosodott a
férfi fogásától, odament a tűzhöz, és vizet forralt. Forró kendőket helyezett a sebre,
és várt, amíg felnyílt a seb, és ki tudta nyomkodni belőle a gennyet. Azután
kimosta a sebet, és bekötözte Hartwig karját.
A várakozás ideje alatt Marthénak volt ideje titokban szemügyre venni a férfit.
Nem a nyílt brutalitása miatt volt veszélyes a lányra, mint Randolf. A férfi
durvasága mögött még némi félelmet is felfedezett. De tele volt álnoksággal.
Randolffal már bizonyára terveket szőttek Christiansdorf lakosai ellen.
Az, hogy ma reggel Christian elutazása előtt elfoglalták a bányamezőket,
biztosan újabb csapás volt, amely csak fokozta Hartwig bosszúvágyát.
– Ahogy láthatod, nincs szolgálóm. Küldd el az egyik lányodat – szólalt meg
Hartwig alattomos pillantással.
Marthe nagyon megrémült, de próbálta leplezni a félelmét.
– Ezt a férjemmel kell megbeszélnie, uram.
Egy köszöntés szakította félbe a lány szavait az ajtó felől. Marthe még soha nem
örült ennyire, hogy hallhatja Bartholomäus páter hangját.
– Valami baj van? – kérdezte a páter, de közben nem az intézőre, hanem a
lányra nézett, Marthe pedig megértette, hogy Jonas és Karl kérte meg a pátert,
hogy a segítségére siessen.
– Mi szél hozott erre, páter? – kérdezte Hartwig uralkodva magán, és
ruhaujjával elfedte a friss kötést a karján.
– Elmehetek, uram? – kérdezte Marthe már az ajtóban állva. Inkább lemondott
a fizetségről, mint hogy még tovább maradjon ott, Amilyen gyorsan csak tudott,
átkelt a patakon. Azonnal beszélnie kellett Wiprechttel. Hogyan akadályozhatná
meg, hogy Marie vagy Johanna ennek a szörnyű embernek a házában szolgáljon?
 Marthe rémületére Wiprecht egyáltalán nem aggódott, hanem szinte örült
annak, hogy az egyik lánya Hartwig házában szolgálhat.
– Johanna már nyolcéves, és elég idős hozzá, hogy saját maga keresse meg a
kenyerét. Egy ilyen magas rangú úr biztosan jól megfizeti majd – mondta
Wiprecht, amikor Marthe beszámolt neki a találkozásáról Hartwiggal.
– Nem küldheted őt egyedül azok közé a durva fickók közé! Az intéző is velejéig
romlott ember! – kiáltotta felháborodottan a lány.
– Ne beszélj ostobaságot, asszony. Oda fog menni és kész. Wiprecht egyébként
soha nem volt ilyen határozott, Marthe ezért kérlelőre fogta a dolgot.
– Itt van rá szükségem, hogy segítsen a munkámban. Egyre több dolgom van, és
Johanna valóban tehetséges ebben.
– Akkor majd Marie-t küldjük el az udvarházba. Egyiküknek mennie kell. –
Wiprecht öklével az asztalra csapott. – Most pedig adj ennem!
Marthénak esze ágában sem volt engedelmeskedni. Magánkívül volt.
– Hát tényleg nem érted, milyen veszély fenyegeti?
Wiprecht lassan felállt a padról, és fenyegetően a lányra nézett.
– Hagyd már abba a jajveszékelést, bolond asszony!
– Bolond? Te vagy a bolond, és vak vagy mindennel szemben, amit nem akarsz
észrevenni! – kiabálta Marthe, kezét csípőre téve. – Mint akkor, amikor Wilhelma
figyelmeztetett, hogy az öcséd szemet vetett a lányokra!
– Ez hazugság! – ordította Wiprecht. – Ne rágalmazz meg olyasvalakit, akit nem
is ismersz.
– Ez az igazság! Wilhelma feláldozta az utolsó erejét is, hogy biztonságba
helyezze előle a lányokat. Én pedig a halálos ágyán ígértem meg neki, hogy
megvédem őket.
Wiprecht dühtől tajtékozva előmászott az asztal mögül, megragadott egy keze
ügyébe eső fahasábot, és Marthéra támadt.
– Igen, elvesztettem Wilhelmát! És mit kaptam helyette? Egy boszorkányt,
akitől elfonnyadhat a hímtagom, és aki még a házamat sem látja el rendesen, mert
állandóan a nemesurakkal kódorog, és a szajhájuk lett.
Karl két lépéssel Marthe és az apja közé ugrott, akinél már egy fejjel magasabb
volt, kicsavarta a fahasábot a férfi kezéből, és fenyegetően fölé hajolt.
– Istenemre, a fiúnak nem szabad kezet emelnie az apjára, de esküszöm,
megteszem, ha csak egy ujjal is hozzáérsz Márthéhoz.
Wiprecht visszakozott.
– A szajhát pedig vond vissza azonnal – követelte Karl villogó szemmel.
 – Rendben – mormolta Wiprecht megszeppenve.
– Megérdemled, ha elfonnyad a hímtagod – folytatta Karl könyörtelenül. –
Száradjon le egészen, ha még egyszer így bánsz vele.
Azzal Karl Marthe felé fordult.
– Gyere, menjünk Jonashoz, a lánya belázasodott.
Együtt kimentek a házból. Pár lépéssel arrébb Karl megállt. Marthe is így tett, és
kérdőn nézett a fiúra.
– Jonas lányának semmi baja. Egyszerűen ki kellett jönnöm a házból.
– Oda akarja adni az egyik lányt Hartwignak – mondta Marthe keserűen.
– Attól tartok, meg is teszi. Családfőként joga van rá. Ebben a dologban senki
sem fog támogatni vele szemben. Minden, amit tehetek, hogy szemmel tartom, és
megállapodom Hartwiggal, hogy a lány nálunk aludhasson.
Marthe tudta, hogy Karlnak igaza van. Annyira elfogta az aggodalom nevelt
lányai iránt, hogy olyasmit tett, amit még soha. Karl melléhez simult, és sírni
kezdett. A fiú tanácstalanul, de gyengéden megsimogatta a lány haját. Marthe
érezni kezdte, hogy a fiú teste reagál az érintésére.
Rémülten elhúzódott. Hiszen Karl a nevelt fia volt!
Karl megköszörülte a torkát, és hátrébb lépett. De a tekintete gyengéd volt.
Senki sem vette észre, hogy Johanna követte őket. A kislány szégyenlősen
megrángatta Marthe szoknyáját.
– Majd én elmegyek ahhoz a gonosz emberhez, Marie még túl kicsi – szólalt
meg Johanna komoly hangon.
Karlhoz fordult, és bátor eltökéltséggel ezt mondta:
– Ügyelek majd, hogy mindent jól csináljak. Ha pedig bántani akarnak, gyorsan
elszaladok a kovácsműhelybe Jonashoz és hozzád, rendben?
Másnap reggel Johanna egy kendőt kötött a fejére, és elindult, hogy megkezdje a
szolgálatot az udvarházban.
Karl előzőleg elkísérte apját, amikor az a bérről tárgyalt Hartwiggal, hogy
megbizonyosodjon róla, a húga mindennap hazamehet, egyúttal felszólította az
intézőt arra is, hogy ügyeljen rá, hogy az emberei békén hagyják a lányt.
Marthe egy madárberkenyeágat adott Johannának, hogy megvédje a gonosz
ellen – egyértelmű jelzésként Hartwig számára. Talán legbelül a férfi mégis tart
tőle, hogy egy boszorkánnyal kerülhet összetűzésbe, ha rosszul bánik Marthe
nevelt lányával?
Egyelőre ez volt az egyetlen dolog, amelyet Johanna védelme érdekében
adhatott a lánynak.
 Marthe ettől kezdve a házból vagy a kertből figyelte a lányt. Olykor látta,
ahogyan Johanna tűzifát cipel, vagy éppen vizet hord.
Két nappal később Johanna este bedagadt szemmel jött haza.
– Nem készült el időben az étel – mondta. – Holnap majd jobban igyekszem.
Marthe magánkívül volt, de semmit sem tehetett. A hanyag szolgálókat olykor
megverték. Rajta kívül ezen senki sem botránkozott meg. Megvigasztalta a lányt,
és hideg borogatásokat tett rá.
A feszültség a faluban egyre gyakrabban vezetett kisebb verekedésekhez.
Mindezek Marthe számára csak egy nagyobb összeütközés előfutárai voltak,
amelyet, úgy tűnt, nem lehetett elkerülni.
A falu a feje tetejére állt. Már csak a földek alig felét művelték meg, ellenben sok
új területen kutattak érc után. Sok paraszt a gyermekeivel együtt hozzászokott az
új munkához, akár a csörlőt kezelték, akár a vágópadnál dolgoztak.
Azonban gyakran történtek balesetek, amelyek sérülteit Marthe látta el. A két
bányában, amelyet Hartwig emberei üzemeltettek, szinte csak olyan férfiak
dolgoztak, akik nem értettek ehhez a munkához, és sokszor még a szerszámokkal
sem tudtak rendesen bánni. Ráadásul a gazfickók, akik Guntram régi földjén
dolgoztak, nem hagytak ki egyetlen alkalmat sem, hogy provokálják a falusiakat.
Csak Hermann és Bartholomäus páter tekintélye akadályozta meg a véres
összeütközéseket.
Marthe azonban egyre nyugtalanabb lett. Jobb halántékán újra érezte a doboló
fájdalmat, amely eddig mindig fenyegető veszélyt jelzett, most pedig nem akart
elmúlni, bármilyen szerrel próbálkozott is ellene.
Marthe azt számolgatta, hogy mikor kell Christiannak visszatérnie. Lukas és ő
négy hete mentek el. Tehát még legalább két hétbe telik, amíg visszatérnek.
Lukastól tudta, hogy az őrgróf Christiant az udvari fogadónap után a Harz
hegységbe akarja küldeni, hogy még több bányászt toborozzon. Hermann azonban
a lovag egyetértésével már rég elküldött oda egy aknászt, hogy elintézze a dolgot.
Lehet, hogy Christian hamarosan visszatér, amennyiben az udvari fogadónap nem
húzódik el túlságosan, és persze ha nem esik baja.
Marthe fejfájása egyre kínzóbbá vált, szinte alig tudott tisztán gondolkodni.
Nem sokkal később már éjjel-nappal a közelgő katasztrófa érzése kínozta.
 A vésztörvényszék
Nyomasztóan forró nyári nap volt, amikor Randolf tizenöt nehézfegyverzetű
lovag társaságában újra megjelent a faluban.
Az óriás végigpásztázta tekintetével a Christiansdorfban épült számos új vájatot,
és egyenesen az udvarházhoz lovagolt.
Marthe szíve összeszorult az aggodalomtól Johanna miatt. A lány azonban nem
sokkal később kilépett az udvarházból, és egy kosár szennyessel a patakhoz indult.
A férfiak valószínűleg elküldték, hogy tanúk nélkül beszélhessenek.
Sokáig nem volt mozgás az udvarházban. Azután Randolf jött ki, lóra szállt, és a
patakon át a kovácsműhelyhez lovagolt.
Megvetően nézett a két izmos férfira, akik bőrkötényben és izzadságtól fénylő
meztelen felsőtesttel dolgoztak a műhelyben.
– Melyik közületek Jonas, a kovács? – kérdezte.
Jonas felpillantott a munkából.
– Én vagyok, uram.
Azonnal felismerte, ki áll előtte: a lovag, aki el akarta venni Christian faluját. És
aki megerőszakolta Marthét. Mintha csak tegnap történt volna, úgy emlékezett a
képre, ahogyan ő és Emma megtalálta a szakadt ruhájú, vérző lányt az erdőben.
Senkivel sem beszélt erről, de elfelejteni nem tudta.
– Rakj új patkókat a lovamra – parancsolta Randolf.
Jonas odaintette Karlt, és kezébe nyomta a fogót a vörösen izzó vassal.
– Fejezd be ezt közben.
– Rendben. – Időközben Karl szinte ugyanolyan ügyessé vált, mint Jonas.
Jonas óvatosan közeledett az óriási paripához, és felemelte az egyik lábát, hogy
megbecsülje a szükséges patkó méretét. Azután keresett néhány megfelelő vasat,
és az izzó faszénbe helyezte őket. Nem sokkal később az égő szaru szaga töltötte be
a kovácsműhelyt.
Miközben Jonas dolgozott, a két férfi egy szót sem váltott.
Azonban a kovács érezte Randolf égető pillantását.
Az új patkó kitűnően passzolt.
Amikor Randolf egy szó nélkül el akart lovagolni frissen patkólt lován, Jonas az
útjába állt.
– Engedelmével, uram. Még tartozik a munkám bérével.
 Karl megmerevedett, óvatosan félretette a kalapácsot, az izzó vasat pedig egy
hideg vízzel teli dézsába tette, és le sem vette a pillantását a két férfiról.
– Fizetség? – A lovag megvetően nézett le a kovácsra. – Én vagyok a falu ura,
nem tartozom neked fizetséggel.
Meg akarta sarkantyúzni a lovát, de Jonas megragadta a kantárt, és megállította
az állatot.
– A falunk urát Christiannak hívják. Kegyelmed legutolsó látogatásakor
nyomatékosan elmondta, hogy fizetség ellenében veheti igénybe a szolgálataimat.
Randolf dühtől tajtékozva előhúzta a tőrét, és Jonas feje felé szúrt.
– Itt a fizetséged!
A kovács térdre rogyott, tátongó sebéből vér spriccelt. Karl odaugrott, hogy
megfogja Jonást, közben összeütközött Randolf egyik emberével.
– Fogjátok el mindkettőt! Kezet emeltek az urukra – utasította Randolf a
kísérőit.
A falu lakói rémülten szaladtak össze, amikor látták, hogy Randolf fegyveresei
elvezetik a kovácsot és a segédjét az udvarház felé. Karl egyenesen ment, de Jonas
elvesztette az eszméletét, és csurom vér volt, két ember vonszolta maga után,
miközben lába a földön csúszott.
Randolf szétterpesztett lábbal állt a falu lakói előtt. Jobb és bal oldalán
nehézfegyverzetű harcosai álltak, mögöttük pedig Hartwig fegyveresei.
– Ezek az emberek lázadó módon kezet emeltek urukra – szólalt meg Randolf.
Odaintette a legerősebb embereit.
– Hatvan vesszőcsapás, utána pedig zárjátok őket kalodába!
A tömegen morajlás futott végig. Már önmagában az egyik büntetés is szörnyű
volt, de a kettő együtt még egy erős embert is megölhetett.
Bartholomäus páter lépett a tömeg elé.
– Isten nevében, mutasson könyörületet! Az egyik büntetés is elegendő.
– Ki van zárva – válaszolta Randolf hűvösen. – Ahogyan megtudtam, ezek
ketten egyszer már ellenállást tanúsítottak az embereimmel szemben. Örüljetek,
hogy nem vágatom le a kezüket, amelyet rám emeltek.
Randolf emberei időközben két cölöphöz kötözték a kovácsot és a segédjét,
amelyeket pár nappal azelőtt Hartwig emberei vertek le a földbe, és amelyek
rendeltetése most világossá vált. Karl sápadtan, de egyenesen állt, míg a
máskülönben erőtől duzzadó Jonas térdre rogyott. Fejsérüléséből még mindig
csörgött a vér.
Marthe mély lélegzetet vett, és összeszedte minden bátorságát. Ezúttal szembe
kell szállnia Randolffal. Bár remegett a lába, és alig tudott elindulni, mégis
előrement a tömegen keresztül.
– A kovács meghal a vérveszteségtől, mielőtt a poroszló lesújt rá, ha nem
engedi, hogy bekötözzem a sebét! – kiáltotta a lány, még mielőtt odaért volna.
Randolf meglepetten megfordult.
– Nézzenek csak oda. Emiatt tehát előbújtál a rejtekhelyedről, pedig általában
elkerülsz. Milyen bátor dolog ez tőled!
Gonoszul felnevetett, és odaintette a lányt.
– Tényleg nem szeretném, ha a kovácsotok elszalasztaná a büntetést. Tedd hát a
dolgod, hogy öntudatánál legyen, és élvezhesse az ütéseket!
Marthe gyorsan odaszaladt a két elítélthez. Mivel nem volt ideje rá, hogy
kötszereket hozzon, letépett egy darabot az alsóruhájából, és a pataknál
bemártotta a vízbe. Utána óvatosan letörölte a vért Jonas fejéről, hogy
megnézhesse a sebet.
– Nagyon sajnálom – súgta oda közben Karlnak. – Bárcsak segíthetnék rajtad!
– Semmit sem tehetsz – válaszolta halkan Karl, és próbálta palástolni a
félelmét. – Inkább magadra vigyázz! Ki tudja, mire készülnek még.
– Össze kell varmom a sebet, különben elvérzik – mondta a lány hangosan
Randolfnak.
– Ez nem ispotály! Gondoskodj róla, hogy kibírjon még három napot. Többre
nincs szükség.
A tömeg hangosan felzúdult. Ebben a hőségben három napot senki nem élhet
túl a vesszőzés után a kalodában.
Marthe még egyszer elszaladt a patakhoz, és kimosta a vászonkendőket.
– Sok vért vesztett, és mindenképpen innia kellene! – kiáltotta, miközben
szorosan bekötözte Jonas fejét.
A kovács újra magához tért, azonban kábultnak és zavartnak tűnt.
– Aki inni ad neki, ugyanazt a büntetést kapja – hirdette ki Randolf.
Marthe hallotta, hogy mögötte Emma felzokog.
Az egyetlen dolog, amelyet a lány még megtehetett Jonásért, ennyi ember előtt
nehezen volt kivitelezhető. Miközben úgy tett, mintha a kötéssel foglalkozna,
Marthe néhány pillanatra Jonas sebesült fejére tette a kezét.
– Éjjel eljövök, és hozok nektek vizet – suttogta a lány. – Addig is imádkozni
fogok értetek.
– Akkor imádkozz azért, hogy legyen elég erőm végigcsinálni ezt, anélkül hogy
ordítanék a fájdalomtól – sziszegte Karl a fogai között. – De ne gyere ide. Túl
veszélyes!
 – Elég volt! – Randolf intett az embereinek, akik elrángatták Marthét Jonas
mellől.
Marthe rettegett a két férfi sorsa miatt, de visszament a többiek közé. Odahúzta
magához a jajveszékelő Marie-t, és szorosan átölelte. Johanna némán állt az
udvarház mellett, miközben a szeméből patakzottak a könnyek.
Randolf utasította a legerősebb emberét, hogy először a kovácsot vesszőzze meg.
Jonas pár ütés után újra összeesett. Eszméletét vesztve lógott a köteleken,
amelyekkel a csuklóját összekötözték.
Randolf parancsára fellocsolták egy vödör vízzel. A súlyosan sebesült férfi
magához tért, elhányta magát, majd újra elveszítette az eszméletét.
Marthe elszömyedve látta, hogy Randolf azért rendelte el így a büntetés
sorrendjét, hogy Karl még jobban rettegjen. A fiú már az első ütésre összerezzent,
amely a kovács meztelen hátát érte.
Amikor Karl sorra került, eleinte még sikerült visszafognia magát, hogy ne
ordítson. Nemsokára azonban, amikor a hajlékony fűzfavessző szétmarcangolta a
hátát, kínlódva felnyögött. Végül szívszaggatóan felordított, és összeroskadt.
A legtöbb falusi letérdelt, és elszörnyedve figyelte a kegyetlen ítéletet. Sokan
imádkoztak.
Végül Randolf intett a poroszlónak, hogy hagyja abba.
Néhány férfi időközben hozott két rönköt. Odavonszolták Jonást, a nyakát és a
kezét a félkör alakú vályúba helyezték, és összecsukták a deszkákat, amelyek
között a kovács félig lógott, félig térdelt.
Karl támolygott, amikor eloldozták a cölöpről, utolsó erejével azonban – bár
bizonytalan léptekkel – maga ment oda a másik kalodához: Marthe csodálta a fiú
bátorságát, de a félelemtől és a szánalomtól majdnem megszakadt a szíve.
Randolf büntetőbírósága azonban még nem ért véget. A férfi két lépést
előrelépett a bénultan álló falusiak felé.
– Ezen a helyen zendülés, engedetlenség és árulás ütötte fel a fejét. Ezt nem
tűrhetjük tovább – hirdette ki Randolf hangosan. – Mostantól más szokásokat
vezetünk be. Ki közületek Guntram, az ács?
Guntram meglepetten előrelépett.
– Én vagyok, uram.
Randolf odaintette két emberét.
– Fogjátok el!
Bertha felsikoltott. Guntram védekezni akart, de gyomron vágták, és összeesett.
– Mi a vád ellenem? – nyögte Guntram, amikor újra kapott levegőt.
– Megtudtam, hogy ez az ember lopott az ezüstből, amely az őrgrófot illeti meg
– mondta Randolf szemtelenül.
– Ez hazugság! – kiáltotta Guntram.
– Kutassátok át a házát!
Randolf elküldte két emberét Guntram házához. Bertha és a falu néhány lakója,
akik követték őket, elszörnyedve nézték, ahogyan széttörik a zsámolyokat és
padokat, majd az egyik ládából kivesznek egy kis csomagot. Miután kinyitották,
diadalmasan felmutattak egy maroknyi ezüstöt.
– A bizonyíték! – kiáltotta Randolf.
– Az nem az enyém. Valaki odatette! – ellenkezett Guntram sápadtan.
Randolf mintha meg sem hallotta volna.
– Ez nem csak egy közönséges tolvaj, a fejedelmet lopta meg. Akasszátok fel!
Bertha velőtrázóan felsikoltott.
Hermann bányamester átfurakodott a tömegen.
– Engedelmével, uram, ez az ember bányaácsként dolgozik, és hozzám van
beosztva. Régi szokás szerint a bányamester dönt az emberei vétségeiről, és szabja
ki a büntetésüket. Add tehát át nekem ezt az embert, hogy kivizsgálhassam az
ügyet, és ítéletet, hozzak.
– Szó sem lehet róla, bányamester. Az őrgróf engem bízott meg vele, hogy
beszedjem az ezüstből nekijáró részt. Mindenkit keményen meg fogok büntetni,
aki be akarja csapni az őrgrófot.
A bányászok közelebb jöttek, némelyikük kezében még ott voltak a szerszámok,
és zúgolódni kezdtek.
– Mindig is az volt a szokás, hogy a bányászok maguk döntenek az embereikről!
– kiáltotta a főaknász.
– Lehet, hogy a goslari bányákban így volt. Itt azonban más törvények
uralkodnak. – Randolf intett az embereinek, akik közelebb léptek, és kardot
rántottak.
A bányászok azonnal leengedték a vasakat és lapátokat.
Bartholomäus páter még egyszer közbeavatkozott.
– Igazságtalanul cselekszik – mondta a páter a lovagnak. – Ilyen súlyos vád
esetén bíróságnak kellene döntenie. Ha egyedül és meggyőző bizonyítékok nélkül
akasztást rendel el, akkor kegyelmed gyilkos, és Isten előtt kell felelnie ezért.
– Ez hadd legyen az én gondom – válaszolta hűvösen Randolf, és kutatva
körülnézett.
– Még csak egy vesztőhelyetek sincs itt… Akkor fellógatjuk a falu hársfájára.
Elrettentésül mindenkinek és üdvözletként Christiannak.
 Senki sem fogja visszatartani, gondolta elszörnyedve Marthe. Minden irányban
körülnézett, hátha valahonnan csodás segítség érkezik – de hasztalan. Hirtelen
észrevette Kunót és Bertramot, akik titokban köveket szedtek fel. Marie-t gyorsan
odatolta Gretének, és a fiúk felé igyekezett.
– Nem tudjátok megvédeni őt kövekkel a kardok ellen – sziszegte oda a két
tizenkét éves fiúnak, miközben könnyek szöktek a szemébe. – Randolf csak valami
ürügyre vár, hogy az embereivel még nagyobb vérfürdőt rendezhessen.
Időközben két fegyveres a hársfához kísérte Guntramot, aki végig bizonygatta az
ártatlanságát. Részvét nélkül hurkot kötöttek az ács nyaka köré, a kötél másik
végét pedig átdobták az egyik ágon, majd kivont karddal feltaszigálták Guntramot
a létrán.
– E miatt az aljas gyilkosság miatt örök kárhozatra jut kegyelmed –
mennydörögte Bartholomäus páter.
– Nem hinném – válaszolta hidegen Randolf. – Jámbor keresztény vagyok.
Ezért kegyesen megengedem atyámnak, hogy meggyóntassa az elítéltet.
Bartholomäus megrendülten lépett oda a halálraítélthez.
– Sajnálom, hogy nem tehetek érted többet, fiam – szólalt meg a páter. – Isten
tudja, hogy ártadanul kell meghalnod.
Miután Bartholomäus megadta neki a feloldozást, Guntram Berthára nézett, aki
Randolf előtt térdelt, és könnyek között kegyelemért esdekelt.
– Állj fel, asszony – mondta Guntram. – Ettől az istentelen embertől ne várj
kegyelmet. Ne add meg neki azt az örömöt, hogy a földön csúszva lásson. –
Tekintete fájdalmas volt, hangja pedig ellágyult. – Mondd meg a fiamnak, hogy az
apja nem volt tolvaj!
– Elég legyen! – parancsolta Randolf.
– Mindenható Isten, könyörülj meg szolgádon, Guntramon, és fogadd
magadhoz kegyesen! – kiáltotta Bartholomäus.
Mielőtt azonban Randolf jelt adhatott volna a kivégzésre, Grete lépett előre. Egy
csontot dobott Randolf lába elé, amelyre jelek voltak vésve, és kiköpött elé.
– Légy átkozott örök időkre, ha megöleted ezt az ártatlan embert! Fiaid holtan
jöjjenek a világra, lányaid legyenek torzszülöttek, te magad pedig örök időkre a
pokol tüzében égj!
Randolf előhúzta a kését, és az apró öregasszony felé indult, aki egy tapodtat
sem hátrált. A férfi gyors mozdulattal Grete mellkasába döfte a fegyvert. Az
özvegyasszony tüdejéből sziszegve tört elő a levegő, és a földre zuhant.
Ekkor a poroszló Randolf intésére lelökte Guntramot a létráról.
A körben állók felkiáltottak, az ács pedig a mélybe zuhant. A közelben állók
hallották a reccsenést, ahogy Guntram nyaka kitört. Egy utolsót rándult, azután a
holtteste ide-oda himbálózott.
Randolf közönyösen nézte a halott férfit, majd a megdermedt falusiakra
pillantott.
– Itt marad, amíg a hollók szét nem marcangolják a testét – adta parancsba. –
Ettől majd engedelmességet tanultok.
Bartholomäus hangja törte meg a csendet.
– Ez az ártatlan ember és a meggyilkolt asszony keresztényhez méltó módon
lesz eltemetve. Vegyétek le – utasított két szolgát, és feléjük tartotta a keresztet.
A két férfi ijedten nézett parancsnokára, de nem mertek ellenkezni a pappal.
Miközben levágták Guntram holttestét a hársfáról, Bartholomäus Randolfhoz
fordult, és mennydörgő hangon azt mondta:
– Maga elvetemült! Kérni fogom a püspököt, hogy közösítse ki ezért a
vérengzésért!
– Egy tolvaj és egy boszorkány miatt? – Randolf röviden felnevetett. –Attól
tartok, ezzel kapcsolatban több nehézsége akad majd, mint nekem – mondta a
lovag jéghideg hangon. Aztán odahozatta a lovát, és ellovagolt az embereivel.
Marthe Gretéhez rohant, és az ölébe vette a halott asszony fejét. Az
eseményektől és az elszörnyedéstől kábán jobbra-balra ingatta a felsőtestét.
– Miért tetted ezt? – suttogta Gretének. De tudta a választ. Marthe maga akart
előrelépni és elátkozni Randolfot, de Grete kitalálta a szándékát, visszalökte, és azt
sziszegte:
– Engedd, hogy én tegyem meg. Neked segítened kell a többieken.
Kuno térdelt mellé, és megragadta halott nevelőanyja kezét.
– Ezért megölöm – sziszegte a fogai között gyűlölettel telve.
Ettől Marthe felriadt kábultságából.
– Ezzel magadat és mindnyájunkat a halálba sodornál – szólt rá a fiúra.
Majd halkabban folytatta:
– Ha azt akarod tenni, amit Grete akart volna, akkor segíts nekem megmenteni
Jonást és Karlt, és figyelmeztetni Christiant. Először azonban bevisszük Gretét a
házba, és felravatalozzuk.
A lány odaintette Martint, aki azonban habozni látszott.
– Ő az anyád! – kiáltotta dühösen Marthe. – Azt akarod, hogy itt maradjon
fekve?
Grete legidősebb fia ijedten nézett körül. De senki sem figyelt rájuk. Hartwig
emberei a patak túloldalára mentek. Végül Martin felemelte anyja holttestét, és
bevitte a házba.
 Marthe vállalta a halottmosdatást. Amikor elkészült, és elmondott egy imát a
halottért, halkan ezt mondta:
– Bocsáss meg, Grete. Szívesen virrasztanék melletted. De még sok dolgom van.
Azzal letörölte a könnyeit, és átment Bertha házába.
A bányamester utasítására két erős ember bevitte Guntram holttestét a házba,
és az asztalra fektették. Hermann felsegítette Berthát, és támogatta, miközben
bementek a házba. Bartholomäus páter és Hermann bányamester közösen
imádkoztak Guntram lelki üdvéért.
Griseldis átölelte Berthát, aki könnyezve és némán feküdt a karjaiban.
Marthe erős altatót kevert, és odaadta Berthának a poharat.
– Idd meg ezt. A fiadról majd gondoskodik ma valaki. – Marthe tudta, hogy
másnaptól kezdve a kis Christian lesz az egyetlen, aki még erőt ad Berthának, de
ezen az éjjelen az asszonynak mély alvásra volt szüksége, amelyet csak a gyógyító
itallal érhetnek el.
A bányamester megköszörülte a torkát.
– Hiszek a férjed szavainak. Guntram nem volt tolvaj. Ki fogjuk deríteni, hogy ki
rejtette el nálatok az ezüstöt – mondta.
– A bányászok támogatni fognak majd. Ha akarsz, holnaptól a vágópadnál
dolgozhatsz. Te és a kisfiad nem fogtok éhezni. És ha akarod, nemsokára biztosan
találsz egy férfit, aki feleségül vesz, és gondoskodik rólatok.
Bertha mintha meg sem hallotta volna. Megdörzsölte kisírt arcát, és színtelen
hangon megszólalt:
– Miért? Miért pont ő?
Igen, gondolta Marthe. Miért ő?
Miért ők hárman?
Guntram, Jonas és Karl. Randolf egy csapásra eltávolította a három legbátrabb
férfit, akik a leghűségesebbek voltak Christianhoz. Most, hogy őket ártalmatlanná
tette, senki sem fog többé ellenállást tanúsítani.
A bányamestert és az embereit kötötte a bányajog, vagy amit Randolf annak
tartott. Sem Hildebrand, sem más nem fogja megkockáztatni, hogy dacoljon
Randolffal, még Martin sem, akinek már csak Hermann lánya járt a fejében, és
gyávaságból még halott anyját is majdnem cserbenhagyta.
De mi lehet Christiannal és Lukasszal? Talán Christian már nem is él? Nem,
Marthe azt megérezte volna. Azonkívül Randolf azt mondta, hogy Guntram
hársfán függő holtteste lesz az üdvözlőajándék Christian számára. Bármelyik
pillanatban megérkezhet, hiszen már Randolf is visszaérkezett az udvari
fogadónapról.
 De volt ott még valaki…
Marthe szó nélkül kirohant a Grete háza mögötti kis kertbe. Igen, sötét
ábrázattal ott ült Kuno, Bertram és a többi legény.
– Menjetek a dolgotokra, azonnal – szólt rá Marthe a legényekre, majd Kuno és
a barátja felé fordult. – Ti ketten maradjatok.
A többi fiú mogorva arccal és lógó orral elment.
– Mit jelentsen ez? – csattant fel Kuno. – Fontos dolgokat kell megbeszélnünk!
– Pontosan erről van szó. – Marthe elmagyarázta nekik, hogy mire jött rá. –
Most nem szabad semmi meggondolatlanságot tennetek. Legjobb lenne, ha egy
időre messzebbről figyelnétek Hartwig embereit.
– Azt mondtad, tehetünk valamit – erősködött Kuno, aki alig tudott egy helyben
megülni.
– Igen. Várjatok Christian érkezését! Nemsokára meg kell jönnie.
Figyelmeztetnetek kell, mielőtt a faluba ér. Úgy gondolom, hogy csapda leselkedik
rá. De legyetek óvatosak, nehogy észrevegyen valaki.
A két fiú egymásra nézett, majd bólintottak. Amikor azonban fel akartak
pattanni, Marthe visszatartotta Bertramot.
– Senkinek egy szót se, még apádnak se.
– Ő lenne az utolsó, akinek bármit is mondanék – fakadt ki Bertram dühös és
megvető hangon. – A gyáva! Egy szót sem szólt ma, hogy segítsen a többieken.
Mindnyájunkat cserbenhagyott, az áruló!
Mivel a sötétség beállta előtt semmit sem tehetett Jonas és Karl érdekében,
Marthe először visszament Emmához. Azonban már úton a kovács házához
észrevette, hogy az állapotos asszony a kaloda előtt kuporog összegörnyedve,
amelybe Jonást zárták.
Marthe határozottan odament hozzá. Így feltűnés nélkül megnézhette a
megkínzott férfiakat is. A hátukon szétmarcangolt hús, kínlódásuk a kalodában és
a perzselő nap leírhatatlan fájdalmat okozhattak nekik. Egyikük sem fogja túlélni a
három napot, még ha a lánynak sikerül is éjjel vizet vinni nekik.
Karl bátran viselkedett, még mosolyogni is próbált, amikor Marthe leült Emma
mellé, és átölelte az asszonyt. Karl mosolya azonban olyan fájdalmas grimasszá
vált, hogy Marthe legszívesebben sírva fakadt volna.
Jonas azonban megint vagy még mindig eszméletlen volt, és a perzselő napsütés
ellenére holtsápadt. A kötésen vér szivárgott át.
– Gyere velem, Emma, itt nem tehetsz érte semmit – mondta Marthe
gyengéden. – Gondolj a gyermekedre.
– De nem hagyhatom egyedül őt – szipogott Emma. – Te is láthatod, hogy meg
fog halni. Ha még egyszer magához tér, legalább hadd lásson még utoljára.
Marthe óvatosan felhúzta Emmát, és a férfira pillantott, aki Jonást és Karlt
őrizte.
– Legyen irgalommal! Az asszony férje haldoklik. Kérjen engedélyt, hogy
legalább újra beköthessem a sebet a fején.
– Nem – válaszolta durván az őr. – Tűnjetek el innen, asszonyok! Gondoljatok
rá, mit mondott Randolf: aki segít ezeken, ugyanazt a büntetést kapja.
Az őr szélesen elvigyorodott, közben látszottak fekete fogai.
– A cölöpön még van hely.
– Gyere. – Marthe magával húzta Emmát. – Beszélek Hartwiggal – mondta
halkan. – De le kell feküdnöd egy kicsit, nehogy baj érje a gyermekedet.
Óvatosan bevezette Emmát a házába, és szólt Marie-nak, hogy vigyázzon Emma
kislányára. Azután mély lélegzetet vett, átkelt a patakon, és bebocsátást kért
Hartwig egyik szolgájától.
– Mit akarsz? – morogta az intéző, és apró szemével a lányt vizslatta.
Marthe angyali kedvességgel próbált Hartwig lelkére beszélni, hogy legalább
Jonas fejsérülését engedje ellátni, de hasztalan volt minden próbálkozása. Hartwig
nagy elégtétellel emlékeztette a lányt, hogy milyen büntetés vár azokra, akik
segítenek a kalodában lévő férfiaknak.
– Talán engedékenyebb leszek, ha a kovács felesége ma éjjel irgalomért esedezik
nálam! – kiáltott a férfi Marthe után, amikor a lány már az ajtóban volt.
Marthe undorodva elhagyta a házat.
Miközben átment az udvaron, Johannát kereste a szemével. A kislány egy
fatuskón ült, előtte leölt csirkék voltak, amelyeket meg kellett kopasztania. Marthe
határozottan a lány felé indult, leült mellé, és nekikezdett az egyik csirke
megkopasztásának. A jelenet nem kelthetett gyanút, senki sem tagadhatta meg
tőle, hogy segítsen a lánynak a munkájában.
– Ma éjjel elmegyek, és vizet viszek Karlnak és Jonasnak – mondta Johanna
eltökélten.
Marthe megrémült.
– Nem szabad, túl veszélyes lenne.
A nyolcéves kislány előrenyújtotta az állát.
– Különben meghalnak. Rám úgysem figyel senki, mert még kicsi vagyok.
Marthe gyengéden megsimogatta a kislány fejét.
– Ez nagyon bátor dolog tőled. Mégsem szabad megtenned. Majd én elmegyek!
Miközben Johanna gondolkodott, Marthe halkan tovább beszélt.
 – Segíthetsz nekem. De óvatosnak kell lenned.
– Mit kell tennem?
– Menj el titokban a vörös hajú asszonyhoz. Tartozik nekem egy szívességgel.
Kérdezd meg tőle, hogy el tudja-e terelni az őrök figyelmét ma sötétedés után.
Cserébe ezután mindig ingyen fogom kezelni őt.
A vörös hajú szajha pár nappal azelőtt kereste fel Marthét, mert néhány férfi
annyira durván bánt vele, hogy alig tudott járni a fájdalomtól. Marthe elszörnyedt,
amikor meglátta a sérüléseit.
– Olykor valamivel többet fizetnek ezért, de most már második hete nem tudok
dolgozni.
Hartwig pedig amúgy is fizetség nélkül tart igényt a szolgálataimra – kért
bocsánatot a nő, amiért nem tudja kifizetni Marthét.
Marthe reményének alapja, hogy a szajha segíteni fog neki, és nem árulja el őt,
elsősorban az volt, hogy a nő gyűlölte Hartwigot és az embereit.
– Rendben – válaszolta Johanna határozottan. Azután kicsordultak a könnyei. –
Karl és Jonas nem halhatnak meg. Szörnyű amit az a gonosz lovag művelt ma.
Ezért meg kell lakolnia, Christian majd megbünteti.
Marthe megrendülten hallgatott. Hogyan magyarázza el Johannának, hogy
Christian Otto döntése szerint alig tehet valamit Randolf ellen, és ő maga is nagy
veszélyben forog? Végül Marthe felállt.
– Megteszem, amit lehet. Te pedig vigyázz magadra, kedvesem.
– Ne aggódj – válaszolta a kislány. – Rám ügyet sem vet senki.
Emma kétségbeesett reménykedéssel nézett Marthéra, amikor az visszaérkezett.
Marthe azonban megrázta a fejét, és néhány szóval beszámolt a történtekről.
– Akkor már tudom, hogy mi a dolgom – szólalt meg Emma eltökélten, és a
hőség ellenére a vállkendőjéért nyúlt.
– Várj!
– Nem tudsz visszatartani. Inkább kárhozzak el házasságtörő asszonyként,
mintsem elveszítsem Jonást.
Marthe megragadta a karját, és bánatosan ránézett.
– Ha tényleg eltökélted magad, hogy megteszed, akkor várj sötétedésig.
– Miért? – Emma keserűen felnevetett. – Aggódsz a jó híremért? Gyorsan kell
cselekednem, különben Jonas meghal.
– Ha besötétedik, odamegyek Jonashoz és Karlhoz, viszek nekik egy kis
vizet. Gondoskodtam róla, hogy az őrök figyelmét eltereljék. Ezalatt foglald le
Hartwigot. Isten segítségével Jonas és Karl átvészelheti az éjszakát. El kell érned,
hogy Hartwig legkésőbb holnap kora reggel szabadon engedje őket.
 Emma legszívesebben már akkor visszafordult volna, amikor az egyik őr, aki
beengedte őt az intéző házába, rávigyorgott.
– Utána látogass meg engem is, tőlem mindent megkaphatsz – súgta a férfi
Emma fülébe. Majd hangosan felnevetett. – Ha egyáltalán képes leszel még járni,
miután Hartwig végzett veled.
Emma pillantásra sem méltatta a férfit, és még jobban összehúzta a vállán a
kendőt, majd belépett.
Az ajtóban némán megállt. Hartwig szétterpesztett lábakkal, hanyagul ült egy
padon, és úgy nézett rá, mint egy árura. Már várt rá.
– Tehát azt szeretnéd, hogy súlyos bűne ellenére megkegyelmezzek a férjednek?
– kérdezte Hartwig, bár tudta a választ.
– Teljes szívemből kérem, uram – mondta Emma remegő hangon.
– Hadd lássam a hajadat!
Emma vonakodva levette a kendőjét, és leengedte vörösesszőke haját, amelyet a
Jonasszal kötött házassága óta senki sem látott fedetlenül.
– Bontsd ki a hajfonatokat!
Emma engedelmeskedett.
Hartwig felállt, és körüljárta az asszonyt, majd szorosan mögötte megállt.
Megragadta Emma hajfürtjeit, megszagolta, majd elégedetten maga elé
dörmögött.
– Túl jó vagy egy kormos, izzadt kovács számára.
Hartwig húsos kezével benyúlt Emma ruhakivágásába, megfogta a keblét, és
ágyékát az asszony hátsójához nyomta.
Emma megmerevedett. Minden erejére szüksége volt, hogy ne kiáltson, és ne
szaladjon el.
Hartwig elengedte, az ágyra dobta, és mereven nézte.
– Mire vársz? Vedd le a ruhádat!
Emma arca égett a szégyentől, és a teste hevesen remegett, de úgy tett, ahogy a
férfi parancsolta.
– Micsoda szépség! És milyen engedelmes – mondta Hartwig nevetve. – Nem
akarsz inkább hozzám költözni, és éjjelente a rendelkezésemre állni? Itt jó dolgod
lenne.
Odaintette magához az asszonyt.
– Húzd le a csizmámat!
Azután a férfi türelmetlenül lerángatta a ruháit.
 Emma meztelenül állt az ágy előtt, és a férfi fehér, ormótlan testét nézte. Az
asszony nem tudta, hogy megkönnyebbüljön vagy megrémüljön, mert Hartwig
hímtagja még mindig ráncosan lógott óriási combjai között.
Ha nem elégíti ki a férfit, akkor Jonas meghal.
Hartwig követte Emma pillantását. Hangja ingerült volt.
– Ne álldogálj ott! Ha azt akarod, hogy a férjed életben maradjon, akkor olyan
szolgálatot kell tenned nekem, mint egy szajhának.
A férfi utasításokat adott neki, hogy mit csináljon.
Emma undorodva közelebb lépett, letérdelt Hartwig elé, és megtette, amit a férfi
kért tőle.
Marthe hasztalan próbálta elterelni a gondolatait a sok szörnyűségről, amelyek
aznap történtek és történnek éppen. Azonban ki kellett várnia a pillanatot, amikor
észrevétlenül odamehetett a kalodába zárt emberekhez.
Johanna, amikor hazaért, beszámolt róla, hogy a vörös hajú szajha hajlandó
elterelni az őrök figyelmét. Kuno és Bertram a közelben bújtak el, és
figyelmeztetik, ha valaki közeledik, miközben Marthe Jonást és Karlt ápolja.
Most már csak várnia kellett.
Ott! A vörös hajú ringó csípővel közeledett a férfiak felé, akik lármázva és
nevetve ülték körül a tüzet, és körbeadták a söröskancsókat.
– Itt vagyok, bátor harcosok – szólalt meg a szajha csábító hangon, amellyel
ujjongást és szemtelen kiáltásokat váltott ki.
A nő felkiáltott:
– Ezt meg kell ünnepelnünk! A legerősebb közületek ma ingyen megkaphat.
Ettől az ajánlattól a férfiak hangosan felujjongtak.
– Mi lenne, ha közben mi is néznénk? – kiáltotta az egyik férfi. – Akkor
mindenki jól járna!
A szajha duzzogva elhúzta a száját.
– Azt már nem! Mindenki másnak fizetnie kell. A bámészkodásért és a
szeretkezésért is!
A szajha tudta, hogy nem lehetne megfékezni a csőcseléket, ha ilyen színjátékot
rendezne nekik. Hartwig pedig biztosan nem avatkozna közbe, ha a megvadult
emberei nekiesnének.
Az első jelentkezők már versenyezni is kezdtek, a többiek pedig biztatták őket.
Nem tartott sokáig, míg az az őr is oda nem ment hozzájuk, akinek a foglyokra
kellett ügyelnie.
A szajha odalépett az őrhöz, megsimogatta az állát, és odasúgta neki:
 – Remélem, te fogsz nyerni! Mindig is tetszettél nekem.
A férfiak nemsokára már csak a versengéssel foglalkoztak.
Marthe óvatosan odaosont Karlhoz és Jonashoz. Mindketten eszméletüknél
voltak ugyan, de nyomorúságos állapotban, izmaik megmerevedtek, nyelvük pedig
megdagadt a szomjúságtól.
Marthe először Jonasnak, majd Karlnak adott inni, a vízbe egy kevés
fajdalomcsillapítót is tett.
– Lassan igyatok, egyszerre csak keveset – figyelmeztette őket a lány, és elhúzta
előlük a poharat. Kendőket mártott be a hideg vízzel telt vödörbe, amelyet magával
hozott, és borogatást rakott a két férfi homlokára. Azután megpróbálta
természetellenesen kicsavarodott és megmerevedett tagjaik vérkeringését
dörzsöléssel beindítani. Utána kicserélte a kötést Jonas fején, és újra inni adott
nekik, először csak keveset, majd lassanként egyre többet. Legszívesebben
lehűtötte és kimosta volna az alvadt vértől piszkos sebeket, amelyeket a
vesszőcsapások okoztak, de az nappal feltűnt volna.
Hartwig emberei felől hangos kiabálás hallatszott. Úgy tűnt, megvan a verseny
győztese. A szajha széles mosollyal a férfi felé indult, megsimogatta izmos karját,
és mondott neki valamit, amitől a többiek felkacagtak, majd a sátrához vezette a
férfit.
Marthe számára már csak egy pillanatnyi idő maradt. Először Jonas, majd Karl
fejére tette a kezét, hogy gyógyító erejével legalább enyhítse szenvedésüket. Azután
sietve összeszedte a dolgait.
– Megpróbálok holnap pirkadatkor újra eljönni – suttogta, mielőtt elment. –
Lehetséges, hogy már csak reggelig kell kitartanotok.
– Isten áldjon meg – akarta mondani Karl, de csak hörgés jött ki a száján.
Amikor Hartwig nagyot nyögve az oldalára fordult, Emma fel akart kelni, hogy
összeszedje a ruháit és elmenjen. A férfi azonban meglepő gyorsasággal
megragadta:
– Itt maradsz, szépségem! Majd akkor mehetsz el, ha megengedem. Még nem
végeztünk.
Emma undorodott és dühös volt, legszívesebben egy tőrt döfött volna a férfi
szívébe. De ez Jonas halálát jelentette volna, és még kegyetlenebb büntetést hozott
volna a falu számára.
Hartwig másnap reggelig aludt.
Amikor végre felébredt, látta, hogy Emma mereven fekszik mellette, tágra nyílt
szemében könnyek csillogtak. Ez a látvány felébresztette a férfi vágyát. Mi volt az
ócska szajhák hamis mosolya egy tisztes feleség arcán tükröződő megvetéshez
képest, akinek akarata ellenére ki kellett szolgálnia őt?
 Hartwig élvezettel lehúzta a takarót az asszony meztelen testéről.
Visszaemlékezve mindarra, amire előző éjjel kényszerítette Emmát, a férfinak
ezúttal nem volt problémája férfierejével. Kezével belemarkolt az asszony keblébe,
amely duzzadt volt a még alig felismerhető terhességtől, és úgy belecsípett a
mellbimbóiba, hogy az asszony felsikoltott. Azután a férfi megfordította az
asszonyt, és kövér testével ráfeküdt.
 Fogságban
A falusiak egész éjjel a két halottjuk lelki üdvéért, valamint Jonásért és Karlért
imádkoztak a templomban.
Marthe titkos segítségével a két meggyötört férfi túlélte az éjszakát, de újra
tűzött rájuk a forró nap. Sokáig már nem bírták volna ki.
–Vajon hol lehet Hartwig és Emma? – kérdezte magában Marthe nyugtalanul.
Miért nem engedték még szabadon Jonást és Karlt?
Bartholomäus páter már kora reggel Meissenbe lovagolt, hogy a püspök
támogatását kérje Randolf és Hartwig ellen. A bányamester kölcsönadta neki a
lovát, hogy a páter hamar visszaérjen, ha a püspök azonnal fogadja őt.
Az udvarházban még mindig csönd volt. Johanna csak egy pillantást vetett a
házba, amikor pirkadatkor elkezdte a munkáját, azóta kint dolgozott.
A faluban első pillantásra úgy látszott, hogy minden a szokásos módon zajlik, de
a falusiakat még mindig megbénította a félelem, a kétségbeesés és a rettegés.
Hartwig emberei közül a legtöbben még az éjszakai mulatozás
következményeitől szenvedtek. Néhányan kedvetlenül és fáradtan kódorogtak az
udvaron, miközben a többiek még aludtak.
Bár Marthe egyre nyugtalanabb lett, nem tehetett mást, mint hogy várakozott.
Talán aznap érkezik meg Christian, és belesétál a csapdába? Marthe ettől
rettegett a leginkább.
Már dél felé járt az idő, amikor Hartwig végre elengedte Emmát, és megengedte
neki, hogy felöltözzön.
– Most már szabadon engedi a férjemet és a segédjét? – kérdezte Emma ijedten.
Az ablakon kinézve látta, hogy a nap már órák óta gyilkos erővel süt.
– Most együtt meglátogatjuk a férjedet – mondta Hartwig Emma
elszörnyedésére. – Ha őszinte megbánást mutat, akkor megengedem, hogy kapjon
egy kis vizet.
Emma sírva térdre rogyott.
– De uram, azt gondoltam, hogy szabadon engedi őket. Minden kívánságát
teljesítettem.
Hartwig durván félrelökte.
– Szó sem volt róla, hogy szabadon engedem őket. Ne tedd próbára a
nagylelkűségemet, asszony!
Christian és Lukas nyugtalanul közeledtek a falu felé. Amióta elutaztak az
udvari fogadónapra, azon töprengtek, mit művelhettek időközben Hartwig
emberei.
A fogadónap lefolyása, amelyen Otto megkapta az engedélyt az
ezüstbányászatra, cserébe azért, hogy Otto szavazatával támogatta Henrik
négyéves fiának királlyá választását, nem járult éppen hozzá, hogy csökkenjen az
aggodalmuk. Randolf és Oda szinte állandóan Otto mellett voltak, az őrgróf csak
az ő szavukra és kéréseikre hallgatott. Bármit is tervezett Randolf
Christiansdorffal kapcsolatban, Otto bele fog egyezni, vagy legalábbis
hallgatólagosan eltűri majd.
Christian azt sem tartotta véletlennek, hogy az őrgróf egy megbízással elküldte
Raimundot, Gerót és Richardot. Az ellenségei tudták, hogy Christian most egyedül
az apródjával tér vissza a faluba. A lovag kelepcére számított. De még jobban
aggasztotta, hogy mi történhetett ezalatt a faluban. Bárcsak Marthe is elutazott
volna vele Meissenbe! Josefanál biztonságban lehetett volna.
Minél közelebb értek a faluhoz, annál jobban szemmel tartotta a környéket.
Christian hirtelen úgy érezte, hogy figyelik őket, és intett Lukasnak. Abban a
pillanatban jól ismert füttyszó hallatszott. A férfiak megállították a lovaikat, de
nem nyúltak a fegyverük után. Pár pillanattal később Kuno és Bertram állt előttük,
és egymás szavába vágva beszámoltak mindarról, ami előző nap a faluban történt,
és arról, amivel Marthe megbízta őket.
Christian egyre sötétebb arccal hallgatta őket.
A lovag habozás nélkül döntött. Ha Randolf ilyen nyíltan szembeszegül minden
joggal és törvénnyel, akkor nagyon biztosnak kell lennie a dolgában.
– Itt megvársz – utasította Lukast. – Amikor a faluba értek, felveszel egy
parasztruhát, és észrevétlenül követsz, hogy ne ismerjenek fel.
– De uram! Hagyjam egyedül, majd osonjak kegyelmed után, mint egy tolvaj?
Ez becstelen dolog!
– Nagy különbség van a becstelenség és az elővigyázatosság között. Ahogy a
bátorság és a könnyelműség között is – utasította rendre a lovag. – Isten és az
apád előtt én felelek az életedért. Az apródok nem vonulnak harcba. Megfigyeled,
hogy mi történik, de nem avatkozol közbe. Utána Meissenbe lovagolsz, és
beszámolsz mindenről. Menj el Amulfhoz. És vidd magaddal Marthét!
Christian Szent Györgyre megeskette az apródját, hogy követi a parancsait, amit
Lukas ellenkezve ugyan, de megtett.
A lovag ezután lehajolt Kunóhoz és Bertramhoz, és a vállukra helyezte a kezét.
– Nagy bátorságról és hűségről tettetek tanúbizonyságot – dicsérte meg őket. –
Készek vagytok rá, hogy teljesítsetek két utolsó megbízást?
Azok ketten azonnal bólintottak, de Lukas összerezzent. Két utolsó megbízás?
– Szükségünk van egy parasztruhára Lukas számára, és valakire, aki a lovát és a
málhás lovat elrejti az erdőben – magyarázta Christian a két fiúnak. – Egyedül
lovagolok be a faluba. Ha feltűnik Lukas lova, azonnal keresni fogják őt is.
Kuno elszaladt, és nemsokára egy csupa folt parasztruhával tért vissza.
– Ez egy bányászzubbony. Még jobb is, mert csuklyája is van. Így senki sem
ismeri majd fel Lukas arcát – dicsérte Kuno a szerzeményét.
Christian levette a gondosan bőrbe csomagolt páncélinget és a többi felszerelést
a málhás lóról, és mindezt elrejtette egy bokorban. Utána szétosztotta az
élelmiszerkészletet, amely nála volt. Már nem lesz rá szüksége. Kuno és Bertram
lelkesen csapott le az élelmiszerre, bízva benne, hogy Christian visszaérkezésével
újra igazságosság uralkodik majd a faluban.
Lukas azonban a lovag sötét arcát figyelte, és elgondolkodott.
Miután a legények elmentek, hogy egy közeli, de nehezen megtalálható
szurdokba vigyék a lovakat, Christian Lukashoz lépett, és átölelte.
– Isten és Szent György óvjon – mondta a lovag meleg hangon. – Derék apród
voltál, és még kiválóbb lovag válik majd belőled. Ha történne velem valami, kérd
meg Rainiundot, hogy fogadjon a szolgálatába.
Lukas fejében ezernyi gondolat kavargott, de képtelen volt akár csak egyet is
szavakkal kifejezni. Tanácstalanul ura arcára nézett, és megbizonyosodott a
félelméről. Christian arra számított, hogy nem éri meg a nap végét.
Valóban hagyja cserben a lovagot? Hiszen megesküdött!
– Isten óvja – mondta végül Lukas, és elfordult, hogy elrejtse az arcát.
Nem Marthe volt az egyetlen, aki szemmel tartotta az udvarházat. Amint
Hartwig feltűnt az udvaron, a bányamester határozottan odament hozzá.
– Mit akar? – morogta az intéző.
– Alázatosan arra szeretném kérni kegyelmedet, hogy engedje szabadon a két
bányakovácsot – mondta Hermann, anélkül hogy túlzott alázatot mutatott volna.
– Bármit is tettek, kemény büntetést kaptak. Ha a kovácsműhely továbbra is
üresen áll, akkor a bányászoknak nem lesz szerszámuk a munkához. Az őrgróf
nem lesz elégedett kegyelmeddel, ha emiatt akadozik majd az ércbányászat.
Hartwigot nem hatotta meg túlságosan a dolog.
– Nem valami hiszékeny asszony vagyok, akit rászedhet, bányamester – mondta
durván. – Találjon ki valami mást, hogy az emberek folytatni tudják a munkát.
Azzal egyszerűen otthagyta a dühös Hermannt, és a kalodába zárt két férfi felé
indult.
Mielőtt azonban odaért volna, éles kiáltás hallatszott az erdő széléről. A
következő pillanatban fegyveres szolgák léptek ki az erdőből, akiket Hartwig
küldött ki. Ketten Kunót és Bertramot vonszolták, egy harmadik pedig két lovat
vezetett maga után.
 – Mi történt? – kiáltott oda nekik Hartwig.
– Az erdőben találtuk ezt a két lótolvajt – mondta büszkén az egyik fegyveres.
Hartwig intett nekik, hogy hozzák oda a foglyokat.
Elégedett mosollyal nézett a két legényre.
– Úgy, úgy. Lótolvajok. No, majd kifüstöljük az ellenszegülés és a bűn fészkét.
– Nem loptuk a lovakat, uram – mondta Kuno.
– De nem a ti lovaitok – válaszolta az intéző ravaszul. – Akkor kinek a lovai?
– Gazdátlanul kóboroltak az erdőben. Ezért fogtuk be őket, és éppen el akartuk
hozni őket kegyelmednek – válaszolta Kuno habozás nélkül.
– Ne higgyen nekik – szólalt meg az egyik fegyveres. – Az erdőben lődörögtek,
és el akarták rejteni a lovakat.
Hartwig tekintete a körülöttük álló emberekre siklott.
– Tudjátok, hogy mi a lótolvajok büntetése. Holnap reggel mindkettőt
felakasztjuk. Kötözzétek ki őket a cölöphöz! A hazugságért pedig mindegyikük
harminc botütést kapjon.
Mivel a két serdülő legény Hartwig szerint nem mutatott elég félelmet, még
dühösen hozzáfűzte:
– Sokáig vergődtök majd a kötélen. Túl könnyűek vagytok ahhoz, hogy
lezuhanáskor olyan gyorsan és fájdalommentesen kitörjétek a nyakatokat, mint az
a tolvaj tegnap.
Griseldis zokogva rohant át a patakon, és az intéző lába elé borult.
– Irgalmazz a fiamnak! Jó fiú ő, ez az egész csak tévedés lehet.
Hartwig rezzenéstelen arccal otthagyta az asszonyt.
– Véget kell vetnünk a törvénytelenségnek, amelyet Christian eltűrt itt. Örökre!
Marthe ijedten rohant a patakhoz. Valóban a vesztükbe küldte Kunót és
Bertramot? Felismerte a lovakat. Christian és Lukas már egészen közel lehetnek.
Mi lesz most? Hartwig arca arról árulkodott, hogy ő is tudja, kiknek a lovai ezek.
Hartwig elégedetten önmagával és a véletlennel, amely újra a kezére játszott, a
két férfihoz fordult, akik a parancsa szerint még mindig a kalodában voltak. A
napon leégett és a szomjúságtól kiszáradt Jonas és segédje fájdalmasan kifacsart
helyzetben lógtak előtte. Hartwig azonban hörgő könyörgés helyett csak dühös
pillantásokat látott.
Csalódott volt, hogy még mindig nem sikerült megtörnie a két férfit. De aztán
felfedezett valamit, amitől jókedve támadt. Most majd kifüstölheti a faluban az
ellenállás utolsó fészkeit is, még Christian visszaérkezése előtt! Jobban nem is
alakulhattak volna a dolgok.
 Közelebb lépett Jonashoz, és a fejére mutatott.
– Kicserélték a kötést. Valaki a parancsom ellenére segített ennek a bűnözőnek.
Hartwig diadalmas tekintettel nézett körbe.
– Azt hiszem, azt is tudom, ki volt az.
Odaintett magához két fegyverest.
– Fogjátok el a gyógynövényes boszorkányt!
Marthe legyőzte magában a késztetést, hogy elmeneküljön. Hartwig Johannán
állna bosszút, aki rémült szemekkel állt mellette.
A férfiak rávetették magukat, egyikük hátracsavarta a kezét, és átlökdöste a
patakon. Amikor az intéző előtt állt, Hartwig olyan durván kicsavarta a lány jobb
kezét, hogy Marthe térdre esett, és homloka majdnem a földhöz verődött.
Hartwig a csizmája orrával felemelte a lány fejét, és az arcába nézett.
–Ki segített neked?
– Senki. Egyedül tettem – válaszolta Marthe fojtott hangon.
– Figyelmeztettelek. Botütések és kaloda.
Marthe ereiben megfagyott a vér a félelemtől. Karl felnyögött mögötte.
Hartwig gúnyosan körbenézett.
– Lassan kifogyunk a cölöpökből, ha ilyen sok lesz a zendülés a faluban. Nem
baj, elég fa van itt.
Majd felordított.
– Először azonban hallani akarom, hogy ki segített neked!
– Senki! – sikoltotta Marthe kétségbeesésében és fajdalmában, mert a mögötte
álló férfi még feljebb húzta a karját.
– Egy szavadat sem hiszem, boszorkány – mondta hűvösen Hartwig. –
Hozzátok ide a kovács feleségét. És a kis varangyot, aki a háztartásomat vezeti.
Marthe elszörnyedve látta, hogy az egyik szolga megragadja Emmát, egy másik
pedig a hóna alá csapja Johannát. A következő pillanatban a szolga felkiáltott,
mert a kislány a kezébe harapott. A férfi az intéző elé dobta Johannát, dühösen
arcul csapta, és szorosan lefogta.
Hartwig előhúzta a tőrét, és Johanna arca elé tartotta. Majd jéghidegen
Marthéra mosolygott.
– Vallj be mindent – vagy kiszúrom az egyik szemét.
– Ne! – Marthe kiáltása az egész falut betöltötte.
Amikor Christian meghallotta a kiáltást, megfeledkezett minden óvatosságról.
Ez nem egy szülő nő volt. Marthe bajban volt. Vágtára ösztökélte Dragót, és
belovagolt a faluba.
A patak partján megállította a lovat. Amit a túlparton látott, rosszabb volt, mint
egy rémálom: Jonas és Lukas félholtan a kalodában, Kuno és Bertram egy
cölöphöz kötözve, Emma és a kis Johanna a fegyveresek fogságában, Hartwig
tőrének hegye pedig a félelemtől dermedt kislány szeme előtt. Középen pedig
Marthe, akit az egyik férfi könyörtelen szorítása a földre kényszerített.
– Azonnal engedjék szabadon ezeket az embereket! – követelte Christian.
– Ne avatkozzon bele olyan dolgokba, amelyek nem tartoznak kegyelmedre,
lovag – válaszolta hanyagul Hartwig, és újra Marthéra nézett, aki a lába előtt
vonaglott. – Ezek az emberek ellenszegültek a parancsaimnak, és súlyos bűnöket
követtek el.
– Az én dolgom, hogy ítélkezzek felettük, ha elkövettek valamit. Mi a vád
ellenük?
– Ez a két legény lótolvaj, holnap reggel felakasztjuk őket – kezdte Hartwig a
felsorolást. – A kalodában levő férfiak fellázadtak Randolf ellen, és le kell tölteniük
a büntetésüket. Az asszonyok pedig titokban segítettek nekik. Ezt nem tűrhetem.
– A lovak az én lovaim. Engedjen szabadon mindenkit – követelte újra
Christian.
– Különben mi lesz? – gúnyolódott az intéző.
– Különben a kardommal szabadítom ki őket – válaszolta a lovag, és kivonta a
kardját.
– Bolond! – nevetett fel Hartwig. – Még mielőtt átkel a patakon, elvágom az
asszonyok torkát! És még mielőtt kinyitja a kalodákat, az embereim már régen
legyűrik kegyelmedet.
– Lehet. De előtte legalább ötöt megölök közülük. És kegyelmed lesz az első,
Hartwig.
Christian pillantása a patak másik partján álló férfiakra siklott.
– Mindenki eldöntheti, hogy ő akar-e lenni a következő.
Hartwig emberei ijedten egymásra néztek. Ismerték Christian hírét, tudták,
hogy ő a legjobb bajvívó a grófságban. És ott volt még az a vad, őrült ló is, amelyről
azt beszélték, hogy már tucatnyi embert taposott halálra.
– Üzletet ajánlok – fordult Christian újra az intézőhöz. – Szabadon engedi az
embereimet, és megesküszik rá, hogy a jövőben békén hagyja őket. Én pedig
megadom magam kegyelmednek.
– Ne! – sikoltotta Marthe, amiért egy rúgással a földre nyomták úgy, hogy alig
kapott levegőt. Karl elszörnyedve felnyögött.
– Miért mennék bele? – kérdezte Hartwig, ügyet sem vetve Marthe kiáltására.
 – Mert Randolf engem akar, és nem az embereimet – válaszolta nyugodt
hangon Christian.
Marthe odafordította a fejét, nem törődve vele, hogy a kövek felhorzsolják az
arcát. Még egyszer látnia kellett őt, és belevésni emlékezetébe a képet: a büszke
lovagot kivont karddal a kezében, egyenesen, nyugodtan, készen arra, hogy érte és
a többiekért feláldozza az életét. Mert meg fogják ölni.
Már nem maradt semmi remény.
– Fegyvertelenül és az őrült lova nélkül jön át? – kérdezte Hartwig nyugtalanul
pislogva.
– Gyalog és fegyvertelenül. De előbb esküdjön meg az Istenre és mindenre, ami
szent, hogy kegyelmed és a fegyveresei békén hagyják az embereimet.
Hartwig megesküdött. Azután jelt adott, hogy engedjék el az asszonyokat,
oldozzák el Kunót és Bertramot, és vegyék ki Jonást és Karlt a kalodából.
Emma Jonashoz futott, Marthe megragadta Johannát, és gyorsan a patak másik
oldalára vitte. Úgy intézte, hogy Christian mellett haladjon el.
– Uram, csapdába kerül – figyelmeztette a lovagot, miközben nem tudta
leplezni az érzéseit.
A lovag nyugodtan a lány szemébe nézett.
– Lukas majd segít neked. Most menj, mentsd magad!
Tudja, gondolta Marthe könnyes szemmel.
Christian elfordult, hogy pontosan lássa, mi történik a patak másik partján.
Kuno és Bertram voltak az elsők.
– Gondoskodjatok róla, hogy Lukas megkapja a kardomat – kérte őket halkan
Christian.
Jonas és Karl a földre estek, amikor kihúzták őket a kalodából. Egyikük sem
tudott felállni, főleg nem menni, annyira merevek voltak az izmaik. Két fegyveres
Hartwig parancsára megragadta őket karjuknál és lábuknál fogva, átvitték őket a
patakon, majd a másik parton durván a fűre dobták őket. Karl felnyögött, amikor
véres hátára fordult. Jonas újra elvesztette az eszméletét.
– Ápolnod kell őket – mondta Christian nyugodt hangon Marthénak. Utoljára
még a lány szemébe nézett – néma búcsúzásként. Marthe az ajkába harapott,
nehogy felsikoltson.
A lovag a lovához fordult, és lenyergelte.
A nyerget, a kantárt és a kardját a fűre tette, majd megsimogatta Drago nyakát.
– Menj, barátom.
A csődör talán egyedül is visszatalál az istállójába, vagy Lukas visszaviszi. Egy
nap talán engedi majd, hogy Lukas lovagoljon rajta; a fiúban megvolt rá a
tehetség.
Ha mégsem, akkor az acélszürke ló szabad lehet. Hartwig emberei nem
foghatják be, hogy lemészárolják, ha nem tudják megtörni őt.
Christian átment a patakon, anélkül hogy körbenézett volna. Volt idő, amikor
nem törődött a halállal, de ez már régen volt. Most már élni akart, hogy megvédje
azokat az embereket, akik rá bízták a sorsukat. De ha csak a halálával képes
megvédeni őket, akkor legyen így.
Az intéző összehívta valamennyi emberét, és leplezetlen diadallal várta a
lovagot.
– Christian lovag, azzal vádolom, hogy a falu lakóit lázadásra és lopásra bujtotta
fel. Fogjátok el!
Hartwig jelére fél tucat férfi vetette magát a fegyvertelen lovagra, és ütni
kezdték.
Christian teljes erejével küzdött, három embert letepert a földre, egynek pedig
eltörte az orrcsontját. De a kezét hátracsavarták, és néhány, a gyomrára mért ütés
után összecsuklott.
Megkötözték és Hartwig elé vitték.
Christian nagy nehezen talpra állt.
– Ezeken kívül azzal vádolom, hogy ezüstöt lopott – folytatta Hartwig. –
Kutassátok át a házát!
Öt ember elindult, miközben a többiek kivont karddal körbevették Christiant, és
fenyegetően figyelték a falusiakat.
A parasztok és a bányászok közül senki sem mert megmozdulni.
Nem sokkal később a férfiak egy faládikával tértek vissza.
– Ezt találtuk az istállóban, ahol az a démoni csődör szokott állni –
mennydörögte egyikük, és felnyitotta a ládát. – Ezüst, veretlen ezüst.
A falu lakói felkiáltottak. Még egy nap sem telt el, amióta Guntramot ugyanezzel
a váddal kivégezték. Hartwig most Christiant is felakasztatja?
Marthe térdre rogyott. Szeme égett.
– Kegyelmed egy tolvaj, és elárulta a hűbérurát, az őrgrófot! – kiáltott fel az
intéző, és meg sem próbálta leplezni az örömét.
– Ez hazugság. Kegyelmed rejtette el az ezüstöt az istállóban – válaszolta
Christian nyugodtan.
– A bizonyítékok egyértelműek. Mivel kegyelmed lovag, nem köttethetem fel az
első fara, pedig szívesen megtenném. Holnap Meissenbe viszünk, hogy az őrgróf
előtt feleljen a tettéért.
 Marthe valamilyen kiúton gondolkodott. Talán Lukasszal Meissenbe mehetne,
hogy Hedwig segítségét kérje, és figyelmeztesse Christian barátait?
Hartwig emberei azonban megtartották a lovakat, amelyeket Kuno és Bertram
vezetett. Hol lehet egyáltalán Lukas? Azonkívül, ha nem látja el azonnal Jonas és
Karl sebeit, akkor egyikük sem éli túl a napot. Marthe kétségbeesetten nézett
körül, hátha segítség érkezik valahonnan.
Hartwig eközben széles terpeszben megállt a patak partján, és így szólt.
– Megesküdtem rá, hogy békén hagylak benneteket. De csak addig, amíg
nyugodtan viselkedtek! – kiáltotta a falusiaknak. – Ha csak egy közületek kezet
emel az embereimre, vagy az áruló segítségére siet, akkor a halál fia. De előtte még
szeretett uratok is meghal. Megértettétek?
Majd parancsot adott a fegyvereseknek:
– Gyújtsátok fel az áruló házát!
Néhány férfi lelkesen azonnal munkához látott. A forró nyári napsütésben a
lángok hamar elérték a tetőgerendákat. A falu lakói remegve nézték a terjedő
tüzet. Vajon az ő házaikra is átterjednek a lángok, és a földeket is megsemmisítik?
Christian utolsó erejével feltápászkodott, és könyörgő pillantást vetett a falu
lakóira. Nem szabad elveszteniük az önuralmukat és vérfürdőt rendezniük. De az
aggodalma felesleges volt. Senki sem mert mozdulni.
Erős ütést érzett a nyakán, és a földre rogyott.
Marthe szinte nem is emberi hangon felsikoltott, és ájultan összeesett.
Amikor Marthe a rálocsolt hideg víztől újra magához tért, a bányamester arcát
látta maga előtt.
– El kell látnod a férfiak sebeit, különben meghalnak – mondta Hermann. –
Magas lázuk van.
Marthe zavartan körülnézett, majd hirtelen eszébe jutottak a történtek.
Christian házának elszenesedett romjai közül még mindig maró füst szállt fel.
Hartwig azonban, úgy tűnt, megengedte, hogy a falusiak megállítsák a lángok
továbbteljedését. Máskülönben az egész falu megsemmisült volna.
Marthe egész teste remegni kezdett. Nagy nehezen mégis feltápászkodott.
– Hol van Jonas és Karl?
– Jonas házában. Emma és Johanna mellettük vannak – mondta Hermann.
Marthe felállt.
– Megyek már. – Azután megkérdezte:
– És az úr?
– Erős őrizet alatt láncra verve, holnap kora reggel akarják Meissenbe szállítani
– válaszolta Hermann szomorúan.
Marthe elvonszolta magát a házukig, hogy összeszedje mindazt, amire az
ápolásnál szüksége lesz. A dühöngő Wiprechtre aztán igazán nem számított.
– Neked mindig bajt kell okoznod, átkozott asszony! – támadt rá a férfi. –
Veszélybe sodortad a lányomat, csak hogy segíts ennek a két lázadónak!
Marthe ezektől a szavaktól magához tért.
– Egyikük a te fiad. Elfelejtetted?
– Már nem a fiam többé. Pontosan olyan, mint te, hálátlan és lázadó! Legyetek
átkozottak, mert miattatok majdnem megcsonkították a kislányomat.
– Te magad sodortad veszélybe Johannát, amikor elküldted ahhoz a kegyetlen
emberhez! – kiáltotta Marthe magánkívül a dühtől. – Ha meg akarod védeni,
akkor gondoskodj róla, hogy ne kelljen visszamennie oda. Hát nem érted, hogy ez
az egész egy alattomos terv volt Christian elfogására? Most pedig megölik majd!
Útközben Marthe összeszedte a maradék erejét, hogy arca ne mutasson
szomorúságot. Jonas házában elég baj várt rá, nem volt szabad zokogva
odamennie, bár teljesen kétségbe volt esve. Gondolatai még mindig Christian
megmentése körül forogtak.
A bányamester és Griseldis Emma házában voltak, és aggódva nézték a két
sebesültet, akiknek a földön készítettek fekhelyet. Kuno és Bertram egy sarokban
kuporogtak, és várakozóan néztek Marthéra. Emma és Johanna éppen a véres
sebeket próbálták lehűteni és kimosni, amelyeket a vesszőcsapások okoztak.
– Mindkettőjüknek magas láza van – szólalt meg Johanna szomorúan. – Már
készítettem hideg borogatásokat, és inni is adtam nekik, de mindketten kihányták.
Biztosan túl sokat ittak egyszerre, gondolta Marthe. Most gyorsan kellett
cselekednie. Hideg borogatást rakott az alkarjukra és a homlokukra, véres hátukra
pedig cickafarkfüvet tett, megpróbálta beindítani a vérkeringést a merev
testrészeikben, és a két halálos betegnek cseppenként vizet és lázcsillapító
tinktúrát adott. Azután Jonas fejsérülését kezdte ellátni, amely begyulladt és
gennyedzni kezdett.
Johanna és Emma segítettek Marthénak. Marthe azonban észrevette, hogy
Emma összegörnyedt, amikor nem figyeltek rá, és vonakodott megérinteni Jonást.
Vélhetően még rosszabb volt neki Hartwignál, mint ahogy gondolták, vélte
Marthe. A barátnője lelki fajdalmával azonban csak később lesz ideje foglalkozni.
Marthe udvariasan megkérte a bányamestert és a rangidős gazda feleségét, hogy
menjenek haza.
– Mindjárt megvirrad. Már nem tudtok többet segíteni. Használjátok ki a
reggelig hátralévő időt, és aludjatok. Ki tudja, mi vár ránk holnap.
Hermann és Griseldis részben megkönnyebbülve, részben aggódva felálltak.
 – Azonnal értesíts minket, ha történik valami – kérte a bányamester. – Mit
gondolsz, mikor folytathatjuk a munkát?
– Három napig fel sem tudnak majd kelni, még ha csökken is a lázuk. És ott van
még a fejsérülés is…
Miután Hermann és Hildebrand felesége elmentek, Marthe sietve Kuno és
Bertram felé fordult.
– Hol van Lukas?
Abban a pillanatban Marthe rémületére egy idegen lépett a helyiségbe, aki
vélhetően egész idő alatt az istállóban rejtőzött, és kihallgatta őket.
Marthe egy pillanat múlva megkönnyebbülten fellélegzett. A
bányászzubbonyban, összekötött hajjal és porlepte arccal első pillantásra alig
lehetett felismerni Lukast.
– Itt vagyok. Christian ötlete volt az álruha – szólalt meg Lukas elkínzott
mosollyal. – Magukra hagyhatod egy pillanatra a betegeket?
Marthe elmagyarázta Emmának és Johannának a teendőket. Azután felállt,
kiegyenesítette fáradt hátát, és követte Lukast a ház hátsó részébe, amely ólként
szolgált a tyúkok és a két kecske számára.
Amikor az apród és a fiatal bába megálltak egymással szemben, egymásra
néztek, és tudták, hogy mindketten ugyanazt a fájdalmat érzik.
– Tudja, hogy Christian életben van-e még? – kérdezte végül Marthe. – Mit
tehetünk, hogy megmentsük?
– Régóta várhatott már ez a csőcselék erre a napra – válaszolta Lukas dühösen.
– Alaposan összeverték, majd láncra verve egy verembe vetették, amelyet
gerendákkal fedtek be. Húsz gazfickó ül most ott, és a győzelmüket ünneplik. Ez
azt jelenti, hogy ma éjjel már semmit sem tehetünk, ha nem akarjuk
megkockáztatni, hogy Christiant agyonverjék.
Lukas egyre nyomottabb hangulatba került.
– Mielőtt elment, Christian hátrahagyta nekem a kardját. Tudta, hogy mi vár rá.
– Valamit tennünk kell! – kiáltotta Marthe, aki megint közel állt ahhoz, hogy
elsírja magát. – Menjünk Meissenbe segítségért!
Lukas a fejét csóválta, és lemondóan széttárta a karját.
– Hedwignek már semmi befolyása sincs, Christian barátait pedig elküldték,
senki sem tudja, hova. Ezt az egészet részletesen előkészítették. Még csak lovam
sincs, mert a barna ló Hartwignál van. A bányamester egyetlen lovával pedig
Bartholomäus ment el. Gyalog nem érek időben Meissenbe, hogy csinálhassak
valamit, mielőtt megölik Christiant.
Mindketten némán és csüggedten álltak ott.
 – Az uram megtiltotta, hogy bármit is tegyek – bökte ki Lukas. – Csak figyelnem
kell, és beszámolni mindenről, ha találok valakit, aki meghallgat. De nem érdekel.
Nem fogom ölbe tett kézzel nézni, ahogy megölik Christiant.
– Mit fog tenni? És én mit tehetek? – kérdezte Marthe zihálva.
Lukas kényszeredetten elmosolyodott.
– Még soha nem találkoztam olyan bátor lánnyal, mint amilyen te vagy –
mondta. – Olyan fiatalasszonnyal – javította ki magát azonnal, miközben arca
elsötétült.
– Nem vagyok bátor. Szörnyen félek… – ellenkezett Marthe.
– Christian azt mondta, hogy a bátorság nem azt jelenti, hogy nem félünk,
hanem hogy legyőzzük a félelmünket – válaszolta Lukas, és gyengéden letörölte a
lány könnyeit. Azután komolyan Marthe szemébe nézett. – Az uram
megparancsolta, hogy helyezzelek biztonságba. Ha azonban itt mersz maradni
még két napig, akkor adódhat egy másik lehetőség is.
– Mit kell tennem? – kérdezte Marthe habozás nélkül.
– Ki kell derítened, ki rejtette el az ezüstöt Drago istállójában. Holnap Hartwig
emberei után lopódzok, amikor Christiant elviszik. Biztos vagyok benne, hogy nem
Meissenbe viszik. Kiderítem, hogy hova szállítják.
– De nem követheti őket gyalog!
– De, azt hiszem, mégis. Nem fogják megengedni, hogy Christian lóra üljön,
még bilincsben sem. Ki tudja – Lukas arca újra komorrá vált –, egyáltalán olyan
állapotban van-e, hogy lóra tud ülni. Szekéren fogják magukkal vinni, és
gyalogosok is követik majd őket.
– Magaddal viszed Kunót és Bertramot, hogy hírt hozhassanak nekünk?
Lukas a fejét rázta.
– Túl veszélyes lenne. Egyszer már elkapták őket. Ezúttal pedig senki sincs, aki
kihúzná őket a csávából.
Lukas arcán fájdalmas mosoly jelent meg.
– Emlékszel még az idevezető utunkra, a rablók támadására?
– Akkor azt mondta: Isten óvjon minket attól, hogy tizenéveseket kelljen
csatába küldenünk… Most már szinte itt tartunk.
Lukas váratlanul elmosolyodott.
– Emlékszel még rá?
Megfogta a lány kezét, és a szemébe nézett.
– Marthe… Visszajövök, amilyen hamar csak lehet. Itt várj rám. És ígérd meg,
hogy vigyázol magadra! Kiszemeltek maguknak. Ha veszélyt sejtesz, fuss, és bújj el
az erdei barlangban a méhkaptáraknál. A páter vagy a bányamester majd a
házukba fogadják a lányaidat szolgálónak, ott biztonságban lesznek.
Marthe némán bólintott.
– Christian még az égből is leterítene engem egy villámcsapással, ha valami
bajod esne, mert nem védtelek meg. Vigyázz magadra. Érte és magadért!
Lukas magához húzta a lányt, és óvatosan átölelte. A lány nem húzódott el. A
szomorúság összekötötte őket.
– Isten óvjon! – mormolta Lukas, és csókot lehelt a lány homlokára.
– Isten óvja kegyelmedet és Christiant – mondta halkan Marthe.
Lukas azonban már eltűnt a sötétben.
 Halálos üzenetek
A falu lakói másnap reggel egymás után tették félre szerszámaikat, és némán
közeledtek a patak partjához, amikor Hartwig emberei kihúzták Christiant a
gödörből. Miközben a fogoly kezeit és lábait egy szekérhez láncolták, szinte az
egész falu összegyűlt.
Így van rendjén, gondolta Hartwig elégedetten. Jó lecke lesz számukra, ha
látják, hogy a vezetőjüket is úgy viszem az akasztására, mint egy közönséges
bűnözőt.
Megparancsolta, hogy kössék be Christian szemét. Szó sem lehet róla, hogy
élvezze a csőcselék együttérzését!
Christian felállt, bár egész teste sajgott, és izmai a megkötözve töltött éjszaka
után kemények és görcsösek voltak. Szétterpesztett lábbal állt a szekér közepén,
egyik kezét a szekér bal, másik kezét a jobb oldalához láncolták, arcát pedig abba
az irányba fordította, amerre a falu lakóit sejtette.
– Isten óvja, Christian lovag – hallatszott egy asszony remegő hangja.
Ez Hiltrud, ismerte fel a lovag. Őt sikerült megóvnia Kaspar verésétől – a mai
napig.
– Isten óvja! – ismerte fel Emma könnyekbe fuló hangját.
Vajon Jonas él még?
– Isten vele! – Ez biztosan a kis Johanna.
Bár nem hallotta Marthe hangját, biztos volt benne, hogy ő is ott áll a két lány
mellett, és őt figyeli. Arra fordította az arcát, ahonnan az utolsó kiáltást hallotta.
Még bekötött szemmel is pontosan látta: Marthe ott áll két nevelt lányával a
többiek között, akik őt nézik.
Mennyire szerette volna még egyszer látni a lányt, és utoljára végigtekinteni a
falun, ahol egy új és jobb világot akartak felépíteni.
Hartwig durván jelt adott, az élen haladó lovasok pedig elindultak. Amikor a
foglyot szállító szekér mozgásba lendült, Christian ide-oda rázkódott, de a szorosra
húzott láncok a kezén és a lábán a szekér közepén tartották őt. Minden erejével
azon volt, hogy egyenesen álljon.
– Isten óvja, uram! – kiáltották utána a falu lakói kórusban, míg a menet el nem
tűnt az erdőben.
Az udvarházban maradt néhány fegyveres fenyegető pillantásaitól kísérve a
tömeg szétoszlott.
Csak Marthe maradt rezzenéstelenül állva a pataknál, és a semmibe bámult.
 Végül Kuno és Bertram felé fordult, akik könnyáztatta arccal álltak a közelben.
Az imént valami felfoghatatlant éltek át: Christian, akit hősként csodáltak, aki
eddig még a legrosszabb helyzetből is mindig győztesként került ki, védtelenül ki
lett szolgáltatva az ellenségeinek…
– Gyertek – mondta nekik Marthe, bár a kétségbeeséstől elszorult a torka. – Ő
sem akarná, hogy minden reményt feladjatok.
Egész nap nem ment ki Marthe fejéből az a kép, ahogyan Christian ott áll a
szekéren, megbilincselve, összeverve, bekötött szemmel, de egyenesen, arcát a
lány felé fordítva – mintha még mondani akart volna valamit.
Hol lehet most Lukas? Vajon sikerült észrevétlenül követnie a menetet, vagy
elvesztette a nyomát? Vagy talán őt is foglyul ejtették?
Marthe bánatában még arra is képtelen volt, hogy Emma lelki gyötrelmeivel
foglalkozzon. Mit is mondhatott volna neki? Átölelte a barátnőjét, de érezte, hogy
Emma nem akar beszélni arról, ami Hartwig házában történt. Képes lesz Emma
valaha beszélni erről a férjével?
Jonas és Karl még mindig közelebb álltak a halálhoz, mint az élethez, bár
Marthe gondoskodásának hála, volt reményük a túlélésre. Napközben csökkent a
lázuk, és Jonas fejsérülésének gyulladása is kezdett elmúlni.
– Megölöm ezt a kövér disznót – lihegte Karl, miután Marthe beszámolt neki a
történtekről. – Pontosan tudom, hogy tervezel valamit Christian megmentésére.
Vigyél magaddal. Ott akarok lenni. Egyedül különben sem boldogulsz.
– Karl! – Marthe szomorúan és meghatódva nézett rá. Már régen nem az a
félénk fiú volt, mint amikor megismerte. Az elmúlt két évben Karl férfivá érett. De
most nem tud segíteni neki.
– Még csak fel sem tudsz kelni!
Karl nem válaszolt, csak dühösen bámult maga elé.
– Nem tudom, mi fog történni, és mit tehetek – mondta Marthe halkan. – Ha
elmegyek, azt sem tudom, hogy valaha visszajövök-e. Itt kell maradnod, és meg
kell védened a húgaidat. Ígérd ezt meg nekem.
Másnap, röviddel sötétedés előtt Hartwig visszaérkezett lármás csapatával a
faluba.
– Mindenki jöjjön ide és figyeljen – hívta össze az intéző a falu lakóit, akik
bizalmatlan és ijedt arccal jöttek közelebb.
– A falu mostantól az enyém. Szeretett Christian lovagotok, a tolvaj és hűbérura
elárulója, halott.
Hartwig elégedetten nyugtázta a szörnyülködő kiáltásokat és jajongást, mielőtt
folytatta volna.
– Ez a bűnöző meg akart szökni jogos büntetése elől. Szökés közben az
embereim megölték.
– Hazudik! Christian él!
A tömeg meglepetten Marthéra nézett, aki előrelépett, és nyugodt,
rendíthetetlen bizonyosságot sugárzott.
– Maradj csöndben, ne hozz még több bajt ránk! – rivallt rá Hildebrand, amikor
végre szóhoz jutott. – Felejtsd el a vad álmodozást, és fogadd el a történteket.
Hartwig az új urunk.
A falu rangidős gazdája sietve meghajolt a ravaszul figyelő intéző felé, és
felkiáltott:
– Bocsásson meg neki, uram, nincs eszénél! Engedelmeskedni fogunk
kegyelmednek.
Valaki galád módon elárul majd minket, gondolta Marthe.
Hildebrand lenne az, aki egyetlenegyszer sem szólalt meg, hogy megvédje a falu
lakóit Randolftól vagy Hartwigtól, most azonban azonnal biztosította a kegyetlen
intézőt az engedelmességéről?
– Christian ártatlan. És életben van – ismételte meg Marthe hangosan.
– Fogd be a szád! – tajtékzott mindenki meglepetésére Kaspar, aki egyébként
mindig a háttérbe húzódott. Dühös tekintete egyikükről a másikukra vándorolt.
– Honnan tudhatná? Őrült.
Marthe minden erejével Kaspar szemébe nézett, és végre felismerte, amit már
régen tudnia kellett volna.
– Te voltál az. Te rejtetted el az ezüstöt Christian és Guntram házában.
Elárultad és kiszolgáltattad őket Randolfnak.
Kaspar összerezzent. Azonban ujjával Marthéra mutatott.
– Hazudik a boszorkány.
– Igen, Marthe boszorkány! – kiáltotta Gertrud. – Megbabonázta az újszülött
gyermekemet, ezért meg is halt.
– Szabadítsatok meg minket ettől a démoni asszonytól! Üssétek agyon a
boszorkányt! – üvöltötte Kaspar Hartwig embereinek, majd egy fejsze után nyúlt,
és Marthe felé indult.
– Nem hallottátok? Üssétek agyon – parancsolta Hartwig az embereinek, akik
azonnal nekilódultak.
A Marthe körül álló emberek visszahőköltek. Csak Wiprecht nézett a lányra,
elindult, és Marthe felé futott.
Hát ő is meg akarja ölni? Marthe habozás nélkül nekiiramodott. A falu lakói utat
nyitottak neki, majd újra összezárták soraikat, hogy egy kis előnyt biztosítsanak a
lánynak az üldözőivel szemben.
Az utolsó, amit Marthe meglepetésére látott, az volt, hogy Wiprecht közé és
üldözői közé áll.
– Fuss! – kiáltott Wiprecht a lánynak, mielőtt egy kardcsapás ledöntötte a
lábáról.
Marthe úgy rohant, mint még soha életében. Az erdő felé szaladt, és a fák
védelmében ide-oda cikázott, hogy megtévessze üldözőit. Amikor a férfiak
visszafordultak, hogy hozzák a kutyákat, a lány átkelt egy patakon, hogy a falka
elveszítse a nyomát.
Amikor már megtett egy hosszabb szakaszt, végül megfordult, és nagy ívben a
rejtekhely felé indult, amelyet Lukas mondott neki.
Már annyira besötétedett, hogy Marthe a saját kezét is alig látta. Fáklyák nélkül
Hartwig emberei nem kereshetik őt tovább aznap éjjel, ha valóban sikerült
félrevezetnie a kutyákat. Marthe jobban kiismerte magát az erdőben, mint bárki
más. Elég gyakran kutatott itt növények és gyökerek után.
Újra és újra hallgatózni kezdett, de a sötétben nem észlelt emberek keltette
zajokat, és nem is érzett semmi más fenyegetőt.
A vékony hold fényénél lassan odaért a barlanghoz, és bemászott. Keze valami
tüskésbe ütközött – egy sün, amely elbújt a lombok között, ahelyett hogy éjszakai
vadászatra indult volna. Marthe óvatosan kitessékelte a barlangból, azután
összekuporodott, és gondolkodni kezdett, miközben várakozott.
Kaspar volt az áruló. Ebben Marthe már biztos volt. Kaspar viselkedése volt a
végső bizonyíték, miután megvádolta őt. Senki sem becsülte Kaspart sokra, de
amióta Christian megtiltotta neki, hogy megüsse a feleségét, titokban bizonyára
forrt benne a düh. Most végre alkalma nyílt a bosszúra.
Vajon Wiprecht él még? Marthe soha nem gondolta volna, hogy a férfi
feláldozza az életét, hogy megmentse őt. A házasságuk nem volt éppen tökéletes. A
nászéjszaka óta Wiprecht bizalmatlanul, félve, gyakran gyűlölettel kezelte őt. De
ezen a reggelen nem küldte el Johannát az udvarházba, hanem megbeszélte a
bányamesterrel, hogy fogadja szolgálatába a lányt.
Amikor Wiprecht azt kiáltotta neki, hogy fusson, akkor a férfi utolsó
pillantásával mintha bocsánatot kért volna tőle.
És Christian?
Marthe nem tudta megmagyarázni, honnan tudta, hogy a férfi még él.
Még volt remény.
Christian a szemét borító kötés ellenére tudta, hogy nem Meissen városa felé
tartanak. Tájékozódási képessége azt súgta neki, hogy félúton északnyugat felé
lekanyarodtak az útról.
 Csodálkozott rajta, hogy Hartwig emberei nem verték agyon mindjárt az első
kanyar után. Talán biztosra akartak menni, és olyan messzire vinni őt, hogy ne
találják meg a nyomukat?
Egy dologban biztos volt: Randolf és Hartwig nem merik Meissenbe vinni, hogy
nyilvánosan vádat emeljenek ellene. Ehhez túl kétesek voltak a bizonyítékok, és túl
szörnyűek voltak a saját tetteik. Vagy talán Otto időközben annyira Randolf
befolyása alá került már, hogy ebbe is belemenne?
Amikor a menet Hartwig parancsára megállt, Christian felkészült a halálra.
Mielőtt visszatért a faluba, meggyónt, azóta pedig nem nagyon volt alkalma bűnt
elkövetni.
Csak egy dolgot bánok, gondolkodott el már századszor…
Közeledő lépések szakították félbe a gondolatait.
Christian kiegyenesedett, és elátkozta a kötést a szemén. Szeretett volna
szembenézni azzal, aki megöli. Két, nem, három férfi ugrott fel a szekérre.
– Gondoskodjunk róla, hogy a derék Christian lovag kényelmesebben utazzon?
– ordította az egyikük, amin a cimborái jót nevettek.
Christian megpróbált megfordulni, de a láncok miatt alig tudott mozogni.
Azután a fejére mért ütéstől összecsuklott. Az utolsó, amit hallott, egy szajkó
kiáltása volt, mielőtt minden sötétségbe borult körülötte.
Amikor Christian magához tért, minden olyan fekete volt körülötte, hogy az első
pillanatban attól félt, megvakult.
De legalább még élt. Fogalma sem volt róla, hol lehet, és meddig volt
eszméletlen.
Megpróbált megmozdulni, de azonnal meg is bánta. Zúgott a feje, minden
porcikája sajgott, rettenetes szomjúság kínozta, és olyan érzése volt, hogy mindjárt
elhányja magát – mindez valószínűleg a fejét ért ütés következménye volt.
A következő mozdulatai óvatosak és rövidek voltak. Nemsokára legalább annyi
kiderült: csupasz agyagpadlón fekszik, kezét pedig hátrakötötték. A lábán
megcsörrentek a láncok, amelyekkel kikötötték a falhoz.
Amennyire lehetett, megpróbált kinyújtózkodni, és erőt gyűjteni ahhoz, ami
előtte állt.
Randolf nem fog elfeledkezni róla, és gyors halálra sem számíthat tőle. Az
erőfeszítéstől azonban hamarosan újra elkábult.
Nem tudta, mennyi idő telt el, amikor egy fájdalmasan a fejébe hasító zajra
felébredt. Egy ajtó nyikordult, és súrolta a padlót, azután a lovagot két fáklya
vakította el.
Christian hunyorgott a vakító fényben, de nem ismerte fel a férfiakat.
 – Istenemre, ennek alaposan ellátták a baját – szólalt meg az egyikük rekedt
hangon, és a tartóra helyezte a fáklyát.
– Biztosan sok mindenkinek volt elszámolnivalója vele – mondta a másik. – De
úgy tűnik, még él. Jobb is így, különben bajba kerülünk. Az urunknak még tervei
vannak vele.
Christian szeme lassan hozzászokott a fényhez. Már ki tudta venni a tömlöc
kontúrjait és a két férfi alakját, akik óvatosan közeledtek felé.
Nagy nehezen feltápászkodott, és megköszörülte a torkát.
– Vizelnem kell. Levennéd rólam egy percre a köteleket? –kérdezte a rekedt
hangú férfitól.
Az elvigyorodott.
– Felőlem oda vizelhetsz, ahova akarsz. Úgyis elő kell készítenünk. Nemsokára
magas rangú látogatód érkezik.
Levette Christian kezéről a köteleket, miközben a másik férfi egy hosszú tőrt
nyomott a lovag torkához.
– Egyetlen rossz mozdulat, és meghalsz.
Christian nem sokáig gondolkodott. A jelen pillanatban lehetetlen megszöknie.
Alig tudott talpon maradni, forgott körülötte a világ, és folyton elhomályosult a
szeme előtt, lábán pedig láncok voltak. Talán jobb, ha elfogadja a gyors halál
lehetőségét? Vagy reménykedjen, hogy lesz alkalma megszökni?
Előbb azonban tényleg el kellett végeznie a dolgát. Amennyire lehetett, a
sarokba célzott.
Amikor befejezte, az őrök megragadták a karját, kinyitották a lábbilincseit, és a
tömlöc közepére lökdösték. Christian akkor vette észre, hogy a mennyezetbe
rozsdás gyűrűt vertek, amelyen egy lánc lógott két bilinccsel. A két férfi a lovag
csuklójára zárta a bilincseket, majd felhúzták a magasba, hogy Christian lábai már
nem érték el a padlót.
A rekedt hangú férfi a láncot egy kampóra erősítette a falon. Azután újra
bezárták a cellát, és ott hagyták a foglyot a sötétben.
Christian nemsokára úgy érezte, hogy a teste súlya kiszakítja a karjait.
Laposabban lélegzett, alig kapott már levegőt. Arra gondolt, hogy a kínzás során
gyakran még nehéz köveket is raknak az áldozatok lábára. Meddig lehet mindezt
kibírni?
Szent Lénártra gondolt, a foglyok védőszentjére, és erőt kért tőle mindahhoz,
ami rá várt.
A következő látogatóját Christian már a hangjáról felismerte, még mielőtt szeme
újra hozzászokhatott volna a fáklyákhoz.
 – Nézzenek oda – gúnyolódott Randolf –, a bátor Christian lovag. A parasztok
és bányászok büszkesége. Ha jobban megnézlek, sem tudom, miért kedvel annyira
ez a csőcselék.
A kíséretében levő három férfi elnevette magát.
Christian hallgatott.
– Még mindig olyan büszke vagy? Vagy a félelemtől nem tudsz beszélni?
Christian alig tudott levegőt venni. Nagy nehezen mégis megszólalt:
– Te viszont végre összeszedted a bátorságodat… Most, hogy láncra verve látsz…
így sokkal könnyebb… mint karddal a kezemben.
Erre a válaszra Christiant úgy gyomorba vágták, hogy csillagokat látott.
Randolf szenvtelenül várt, amíg a fogoly valamennyire magához tért.
– Az a csodálatos bennetek, erényes lovagokban, hogy annyira kiszámíthatóak
vagytok – folytatta az óriás cinikus vigyorral az arcán. – Tudtam, hogy feladod
magad, ha Hartwig kicsit keményebben bánik a parasztjaiddal. Micsoda
nemeslelkűség! És mire mentél vele? A barátaid úgy tudják, már régen meghaltál,
mindenki tolvajnak tart, egykori jó hírednek annyi, még mielőtt a csontjaid
elrohadnának ebben a börtönben.
– Viszont tisztességes emberként halok meg, ellentétben veled – nyögte
Christian, és megkapta a következő ütést.
– Az ilyen alávaló csürhének nincs keresnivalója a lovagok között! – sziszegte
gyűlölködve Randolf. – Most eltüntetlek a föld színéről, a parasztjaid pedig
engedelmességet tanulnak.
Christian már csak hörögni tudott.
– Te és az embereid hoztok szégyent a lovagságra, mert azokat kínozzátok és
ölitek meg, akiket meg kellene védenetek.
Randolf közelebb lépett, a hajánál fogva hátrahúzta Christian fejét, és a szemébe
nézett.
– Ha még mindig ilyen szemtelen válaszokat merészelsz adni, akkor kicsit
keményebben kell bánnom veled – jelentette ki. – De mielőtt az embereim
munkához látnak, és nemsokára már a nevedre sem fogsz emlékezni. Valamit még
el kell mondanom neked.
Elengedte Christiant, és hideg mosollyal nézett rá.
– Az imádott Luitgardoddal nem sok örömöm volt az ágyban. Nem volt
szenvedélyes asszony. Gyenge volt és ijedős. De tudod, ki az, akivel remekül
elszórakoztam? A kis szajháddal, a gyógynövényes lánnyal.
Randolf gonoszul felnevetett, amikor Christian egy pillanattal később
elkínzottan felordított.
 – Nem mondta el neked, igaz? Akkor tőlem tudod meg: én vettem el a
szüzességét! Hogy sikoltozott és könyörgött! Amikor csak alkalmam volt rá,
magamhoz hívattam. Egy fél napig el tudnék vele szórakozni, ha csak elképzelem,
hogy közben nézel minket.
Randolf rövid szünetet tartott.
– Eszembe jutott még valami. Idehozatom, és a szemed előtt hágom meg. Utána
pedig odaadom az őröknek, hadd szórakozzanak vele ők is.
A hirtelen felébredő harag soha nem sejtett erőt adott Christiannak. Szinte
állatias üvöltéssel felhúzta a lábát, és megrúgta Randolfot, aki megtántorodott, és
csak nehezen tudott talpon maradni.
A heves mozdulattól kiszakadt a gyűrű, amelyre a láncokat erősítették. Christian
a padlóra zuhant. Randolf és az őrök azonnal rávetették magukat, és dühösen
rugdosni kezdték, amíg a lovag ájultan nem feküdt a saját vérében.
Randolf nagy nehezen megfékezte a dühkitörését.
– Elég – utasította az őröket. – Nem akarom mindjárt az első nap agyonverni,
még egy ideig pokollá teszem az életét.
Azzal rosszkedvűen kiment. Miért nem hozatta ide az a fajankó Hartwig
mindjárt a gyógynövényes lányt is? El kell küldenie egy futárt a faluba az újabb
parancsaival.
Hol lehet Lukas?
Marthe összekuporodva, vacogva és az erdő zörejeit hallgatva végül elaludt.
A lány saját rettegő kiáltására ébredt fel a rémálomból.
Christian!
Bár még késő éjszaka volt, Marthe nem tudott újra elaludni. Szörnyű volt az
álma, a véráztatta Christiant látta egy tömlöcben. A lány egész testében remegve
kuporgott a barlangban, és mozdulni sem tudott. Jobb halántékában a szúró
fajdalom szinte szétszakította a fejét.
Pirkadatkor meghallotta egy ló horkantását. Marthe a kis kése után nyúlt, és
mélyebbre húzódott rejtekhelyén. De azonnal megkönnyebbült, amikor rögtön
ezután a szajkó kiáltása hangzott fel.
A következő pillanatban Lukas jelent meg a barlangban. Egy pillantással
felmérte Marthe állapotát. A lány vállára terítette a köpenyét, és csak annyit
mondott:
– Tudom, hova vitték Christiant.
Miközben kenyeret és egy korsó sört adott a lánynak, beszámolt róla, hogyan
követte Hartwig embereit anélkül, hogy észrevették volna.
– Randolf várába vitték őt. Nem tudtam bemenni, ezért visszajöttem a faluba, és
visszaszereztem a lovamat.
– Ma éjjel valami szörnyű dolog történt Christiannal, tudom – szólalt meg
Marthe, aki még mindig remegett. – Álmomban láttam őt. Mozdulatlanul feküdt a
padlón egy vértócsában.
Lukas fájdalmasan bólintott.
– Ez Randolf bosszúja. Sietnünk kell.
Felhúzta a lányt, és kivezette a barlangból. Marthe csak most döbbent rá, hogy
Lukas nem csak a bányászzubbonyt vette le, de Christian kardját is felcsatolta.
– Mi a terve? – kérdezte Marthe, miközben Lukas bakot tartott neki, hogy
felsegítse a lóra.
– Meissenbe lovagolunk – válaszolta röviden Lukas, felült Marthe mögé a lóra,
és megsarkantyúzta az állatot.
Mindketten gondolataikba merülve hallgattak.
Marthe annyira fáradt és kimerült volt, hogy nemsokára Lukas mellének dőlt.
Ezt ébren soha nem tenné, amilyen félénk, gondolta Lukas.
Még soha nem érezte magához ilyen közel a lányt. Élvezte a lány testének
puhaságát, köpenyét pedig úgy igazította, hogy védje Marthét a reggeli hidegtől.
Christian derék tanítványaként Lukas jól bánt a lovakkal, így egyszerre tudta
irányítani barna lovát és óvatosan tartani a lányt. A lány nem sokat aludhatott az
elmúlt három éjjel, számolt vissza Lukas. Először titokban segített Jonasnak és
Karlnak, azután ápolta a két félholt férfit, most pedig fél éjszakán át virrasztott
rettegve és aggódva Christianért.
Hatalmas mennydörgés és felhőszakadás ébresztette fel Marthét. A lány
rémülten eltolta magát Lukastól, és kiegyenesedett a lovon.
A következő erdőben Lukas megállította a lovát. Pihenőt kellett tartaniuk; nem
maguk miatt, hanem a ló miatt, amelynek két embert kellett cipelnie, még ha
Marthe nem is jelentett nagy súlyt.
Miután megitatta a lovat, és felkötötte rá az abrakostarisznyát, Lukas keresett
maguknak egy viszonylag száraz helyet a fák alatt. Sokat persze ez sem segített,
mert a ruháik teljesen eláztak. Tüzet pedig nem akart gyújtani. A füstöt már
messziről észre lehet venni, és az esetleges üldözőik a nyomukra bukkannának.
Azonkívül sietniük is kellett.
Lukas fegyelmezte magát, amikor észrevette, hogy újra és újra a lány
domborulatait bámulja, amelyek Marthe átázott ruhája alatt láthatóvá váltak.
Lukas elmesélte, mit tudott meg, amikor visszatérte után titokban beosont a
kovács házába.
– Jonas és Karl túl vannak az életveszélyen – számolt be Lukas az
eseményekről, és ezzel kizökkentette a lányt a kábulatából. – Azonban Bertram
mindenki füle hallatára gyávasággal vádolta meg az apját, Hildebrandot, aki ezért
szörnyen megverte.
– Johanna és Marie biztonságban vannak? – tudakolta Marthe.
– Hermann bányamester magához vette őket.
– Hermann! – kiáltott fel rémülten Marthe. – Akkor Gertrud őket is
boszorkánysággal fogja vádolni!
– Nem, nyugodj meg – válaszolta Lukas. – A bányamester házában nagy
veszekedés volt. Hermann nagyon dühös volt, hogy a lánya boszorkánynak
nevezett téged. Kényszerítette, hogy hamut hintve a fejére egész éjjel a ház előtt
térdepeljen. Egy szót sem beszél többet vele. Kaspar pedig még aznap este
látogatókat kapott néhány bányász és-Karl személyében.
Marthe arca újra elborult.
– Karl? Hiszen alig tud lábra állni.
– Hát inkább sántikált, mint ment, a félig begyógyult sebek a hátán
felszakadtak, és újra vérezni kezdtek. De azt mondta, ennyit megér neki a dolog.
Olyan dühös volt erre a patkányra, aki Christiant és Guntramot a bitófára küldte,
téged pedig agyon akart veretni. Azonban nem csak ő. A férfiak elmentek Kaspar
házába, és nyomatékosan tudtára adták, hogy Bartholomäus páternél keressen
menedéket a templomban.
– Azt hittem, meg fogják verni – csodálkozott Marthe.
– Meg is tették, az első dolguk volt. De szükség lesz a vallomására Christian
ártatlanságának bebizonyításához. Elmondták tehát neki, hogy ha nem a kovács
vagy a bányaácsok fogják egyik éjjel agyonverni, akkor majd megteszik Hartwig
emberei, mert nincs szükségük tanúra.
– És? Kaspar elment a templomba?
– Az, hogy elment, nem egészen fedi a valóságot – mondta Lukas vigyorogva. –
Az ácsok alaposan helybenhagyták. Bartholomäus páter azonban negyven napig
menedéket nyújt számára a templomban, és megeskette őt a Bibliára, hogy
nyilvánosan bevallja, Hartwig megbízásából rejtette el az ezüstöt.
– El tudta érni a páter, hogy Randolfot kiközösítsék?
– Nem – válaszolta Lukas szomorúan. – Gerung püspöktől nem várhatunk
segítséget. Randolf már beszámolt neki a történtekről. A püspök azt mondta, hogy
nem hajlandó egy tolvaj és egy boszorkány érdekében közbelépni. Még meg is
fenyegette Bartholomäust, hogy elveszi tőle a templomot. Ennek ellenére
utasította a pátert, hogy ne a falakon kívül, hanem a temetőben temesse el
Guntramot és Gretét, hogy megszentelt földben nyugodhassanak.
Lukas habozott, mert nem tudta, hogyan mondja el a lánynak a következő hírt.
De nem halogathatta örökre a dolgot.
 – A férjed is meghalt. Hartwig emberei agyonverték.
– Tudom – válaszolta Marthe halkan, és lehajtotta a fejét. – Elállta az útjukat,
hogy elmenekülhessek.
Lukas figyelmesen nézte a lányt. Valóban gyászolná az öregembert? Soha nem
volt jó férje. Lukas jól emlékezett még a véraláfutásokra és Marthe bedagadt
szemére az esküvő után, és a lány szomorúságára a házassága óta.
Anélkül, hogy levette volna a szemét Marthéról, óvatosan ezt mondta:
– Soha nem bánt veled túl jól.
– Nem. De feláldozta magát, hogy megmentsen… Ahogyan előbb Grete, majd
Christian lovag is… Csak bajt hozok a körülöttem élő emberekre. Legjobb lenne,
ha meghalnék.
– Nem! – Lukas megfogta a lány állát, és kényszerítette, hogy a szemébe nézzen.
– Erre még gondolnod sem szabad. Wiprecht jóvá akart tenni valamit. Grete pedig
feláldozta az életét, mert nem akarta, hogy ez a sok szörnyűség szó nélkül
maradjon. Christian pedig a lovaggá ütésekor megfogadta, hogy megvédi a
gyengéket, ha az életébe kerül is. Bármikor újra megtenné. Te magad is többször
kockára tetted már az életedet másokért. Ne sírj hát.
Lukas gyengéden megsimogatta a lány arcát. Legszívesebben átölelte volna, és
lecsókolta volna arcáról a könnyeket és testéről az esőcseppeket. Annyira vágyott
rá! De ez nem volt alkalmas idő a gyengéd órákra.
– Gyere! – Lukas újra bakot tartott Marthénak, hogy felsegítse a lóra. – Tovább
kell mennünk.
– Mi a terve?
– Majd útközben elmondom.
 A keresés
Amikor Lukas és Marthe a délutáni hőségben Meissenbe értek, a fiatal lovas
nem a vár felé irányította a lovát, hanem a kanyargó utcákon hömpölygő tömegen
át az Elba partjára egy fogadóhoz. Marthe emlékezett rá: Lukas már Marthe első
meisseni útja idején és hirtelen menekülésekor a várból ide állította be a lovakat,
mielőtt visszavitte a lányt Christiansdorfba.
– Így először tájékozódhatunk, mielőtt feltűnünk a várban – magyarázta
Marthénak. – Rá kell jönnünk, hogy Randolf beszámolt-e már az őrgrófnak az
állítólagos ezüstlopásról és szökési kísérletről. Ez esetben az uramat halottnak
hiszik, és jobb, ha a rejtekhelyünkön maradunk.
Lukas mindenesetre úgy vélte, hogy Randolf csak akkor vádolja majd be
Christiant Otto előtt, amikor a lovag már valóban meghalt. De ezt inkább nem
mondta el a lánynak. Marthe valószínűleg úgyis tudja.
– Azonkívül nem mutatkozhatok a várban apródként az uram kardjával az
oldalamon.
–Valaki megvádolhatná kegyelmedet, hogy lopta a lovat? – kérdezte Marthe
aggódva.
– Nehezen – válaszolta Lukas. – A várban minden istállószolga felismemé, hogy
az enyém a ló.
Lukas terve egyszerű volt, bár nehezen végrehajtható: meg kell keresniük
Raimundot, Richardot és Gerót, azután a lehető leggyorsabban ki kell
szabadítaniuk Christiant.
Az biztosnak tűnt, hogy Randolf hosszan akarta kínozni riválisát. Ismerve az
óriás termetű lovag kegyetlenségét, senki sem tudhatta, meddig képes Christian
túlélni a kínzásokat. Ha egyáltalán él még.
Értelmetlennek tűnt, hogy Ottóhoz forduljanak. Nem csak azért, mert egy apród
nem emelhet vádat egy lovag ellen, aki az őrgróf közeli bizalmasa. Randolf azonnal
megöletné Christiant, ha kiderülne a dolog. Soha nem engedné ki élve halálos
ellenségét a tömlőéből – még Otto parancsára sem. Hivatalosan Christian már
úgyis halott.
Miután Lukas utasította az egyik szolgát, hogy lássa el a lovat, belépett
Marthéval a fogadóba. Christian kardja még ott lógott az oldalán.
A kövér fogadós szép szavakkal, de lenéző pillantással üdvözölte az újonnan
érkezett vendégeket. Kérés nélkül sört hozott, és egy tál gőzölgő levest egy darab
kenyérrel.
– Mik a hírek Meissenben? – tudakolta Lukas az utazó hangnemében, akit csak
a beszélgetés érdekel.
 Ahogyan Marthénak elmondta, ez a férfi volt a legpletykásabb és egyben a
legjobban informált fogadós az egész városban. Csak sört árult és a közismerten jó
levesét, mindezt olcsón, ezért sokan jártak hozzá. Ezúttal azonban szinte üres volt
a füstös fogadó – a bőbeszédű fogadós legnagyobb sajnálatára és Lukas
megkönnyebbülésére, mert a kevés vendég közül senki sem ismerhette fel őket.
– Mintha kihalt volna a város, amióta az őrgróf a teljes kíséretével úton van –
mesélte a fogadós, miközben lendületesen az asztalra tette a következő korsó sört
Lukas számára úgy, hogy az ki is loccsant. – Már csak a várgróf és az emberei
vannak a várban.
Marthe hátán végigfutott hideg, amikor visszaemlékezett a várgróffal való
találkozására, aki már az első napon az ágyába cibálta volna, ha Christian nem
avatkozik közbe.
– A várgróf előtt inkább ne mutatkozzunk – súgta a lány Lukasnak.
Lukas meglepetten nézett rá.
– Ez most hogy jutott eszedbe?
A lány vonakodva elmesélte neki az esetet.
– Megfenyegette Christiant, hogy ezért még bosszút áll rajta.
– A vén kecske! – tajtékzott Lukas. – Aki egyszer összetűzésbe kerül vele, annak
élete végéig ügyelnie kell rá.
A fogadós eközben a tűzhelynél foglalatoskodott, és kivörösödött arccal jött
vissza az asztalukhoz, majd leült a padra. Nyilvánvalóan beszédes kedvében volt,
ami kapóra jött Lukas számára.
– Azt is tudja, hogy hova utazott az őrgróf és Hedwig úrhölgy? – kérdezte Lukas.
– Ó, nem együtt utaztak el – válaszolta a fogadós, és az egyik kezével lesöpört
néhány kenyérmorzsát az asztalról. – Otto őrgróf egy héttel ezélőtt utazott el a
lovagjaival, hogy szétnézzen a birtokain. De azt beszélik, hogy a feleségét elküldte
messzire.
A kövér férfi előrehajolt, és halkabban folytatta:
– Azt suttogják, hogy nagy veszekedés volt közöttük Otto szép szeretője és a falu
miatt, ahol ezüstöt találtak. Valaki meglopta az őrgrófot.
Lukas és Marthe aggodalmasan egymásra néztek, miközben a fogadós folytatta.
– A kislányával együtt az egyik öccséhez vitette, és szigorú felügyelet alatt tartja.
A kövér ember keresztet vetett.
– Nem vezet semmi jóra, ha az asszonyok beleavatkoznak az uralkodásba.
– Otto melyik testvérénél van a grófné? – kérdezte Lukas csak úgy mellékesen.
– Fogalmam sincs. Miért akarja tudni? – kérdezte a fogadós bizalmatlanul.
 – Hogy megtudjam a történet végét. Mindenki tudja, hogy ki itt a legnagyobb
mesélő a környéken – hízelgett az apród, mire a fogadós készségesen folytatta.
– Volt itt mostanában két kivégzés is. Felakasztottak egy tolvajt, aki sokáig
rángatózott a kötélen, amíg ki nem fogyott belőle a szusz. Még mindig ott lóg.
Megbüntettek egy szodomitát is, a lábánál fogva akasztották fel, és hosszában
kettévágták. Nagy tömeg volt ott, mondhatom, az emberek még mindig erről
beszélnek. Ma is lesz egy nagy esemény: egy dalnok érkezett a városba; érdekes
neve van, de állítólag nagyon tehetséges, azt mondják az emberek.
A fogadós sajnálkozva felemelte húsos kezét:
– Én persze nem mehetek el.
– Ludmillus? – kérdezte Marthe feszülten.
– Lehetséges. Igen, azt hiszem ezt a nevet mondták a vendégeim. Ha
szerencséjük van, akkor még odaérnek. Amióta Otto elment, gyakran énekel a
piactéren.
– Ó, kérem, úgy szeretném megnézni! – kiáltott fel Marthe, és Lukasra nézett,
aki azonnal megértette. Talán Ludmillus többet tud.
– Tegye meg ezt a szívességet a szép hölgynek, fiatalúr – kacsintott a fogadós
Lukasra, mivel egy párnak hitte őket. – Előkészítsek kegyelmedéknek addig egy
szobát?
Marthe elvörösödött, miközben Lukas próbálta megőrizni a nyugalmát, és csak
ennyit mondott:
– Még nem tudjuk, hogy maradunk-e éjszakára. De mindenképpen
visszajövünk.
– Édes kis teremtés! Nem kell éjjelig várniuk – súgta a fogadós cinkos
pillantással, miközben koszos kötényébe ejtette a pénzérmét, amelyet Lukas
odadobott neki.
Lukas gyorsan megfogta Marthe kezét, és kivitte a fogadóból. Remélte, hogy
Marthe nem hallotta meg a fogadós utolsó megjegyzését. Azonban a lány még
mindig vörös arca az ellenkezőjére utalt.
A piactér felé siettek, azonban Ludmillust már nem találták ott. A téren éppen
szétszéledt a nevetgélő és elégedetten fecsegő tömeg. Lukas megszólított egy
idősebb asszonyt, aki egy kosár tojást cipelt.
– Mondd csak, jóasszony, nem lépett fel itt egy énekes? Tudod, hogy hova
ment?
– De igen, fiatalúr. Kár, hogy lekéstek róla. Az előbb még itt volt – Az
öregasszony huncut pillantást vetett Marthéra. – Ha szerelmi dalt akarnak kérni
tőle, a Görbe Kutya fogadóban lakik. Arra menjenek. – Azzal egy szűk utcára
mutatott.
 Lukas már rohant is tovább, magával húzva Marthét. Kifulladva érkeztek meg az
utcába, de a kevés ember között senki sem volt, aki csak távolról is hasonlított
volna Ludmillusra. Az emberek csodálkozva néztek Lukasra, amikor a Görbe
Kutya után érdeklődött.
– Ez nem az ilyen fiataluraknak való környék, mint amilyen kegyelmed –
mondta egy bozontos szakállú férfi, de azért útba igazította őket.
Az utcák egyre keskenyebbé és kanyargósabbá váltak, a házak pedig egyre
kisebbek és omladozóbbak lettek. Egy púpos ember suhant el mellettük, és
hajlongva kínálgatta a portékáját megvételre, amely bizonyára lopott volt. Néhány
lerongyolódott férfi, akik a ferde házaknak támaszkodva ültek, bizalmatlanul
méregették őket, mások pedig észrevétlenül elosontak, amikor meglátták őket.
Marthe háta borsódzott, Lukas pedig szorosan kardja markolatán tartotta a kezét.
A sarkon éppen meglátták befordulni a sovány énekest, amikor az egyik utcából
három férfi bukkant fel, és a dalnok nyomába eredtek.
– Kelepce! – kiáltott fel Marthe, Lukas pedig kivont karddal szaladni kezdett. A
kanyar után ott állt Ludmillus hátát a falnak vetve, vele szemben pedig három férfi
késsel a kezében. Lukas hangos kiáltással a támadókra vetette magát, egyiküknek
hatalmas csapással levágta a kezét, amellyel a kést tartotta. A férfi felkiáltott, és a
kézcsonkjára meredt, amelyből patakzott a vér.
A másik kettő az újabb ellenfél felé fordult, egyikük elhajította a kését az apród
felé, Lukas azonban gyors mozdulattal kitért, és kardjával lecsapott a férfira.
Marthe is felismerte, hogy ezek nem egyszerű tolvajok, hanem férfiak, akik
gyilkolni akarnak. Amikor Lukas a kardjával egyre inkább sarokba szorította a
támadókat, a legidősebb felkiáltott:
– Gyerünk, meneküljünk!
Majd gyors mozdulattal elvágta a földön heverő sebesült torkát, aki éppen a
vérzést próbálta elállítani a csuklóján, majd a cimborájával együtt elrohant.
Lukas lemondott az üldözésükről, mert ahhoz egyedül kellett volna hagynia
Marthét ezen a rossz környéken.
Az apród az énekeshez fordult.
– Megsérültél?
– Dicsőség az Úrnak! Hála kegyelmednek, megúsztam az ijedséggel – válaszolta
Ludmillus még mindig falfehéren. – A gazfickók már jó darabon követtek, és végül
beszorítottak ebbe az utcába, ahonnan már nem tudtam menekülni.
– Mit akartak tőled? – kérdezte Marthe, aki egyszerre volt rémült és
megkönnyebbült, nem csak Ludmillus megmentése miatt. Hiszen még karddal a
kezében sem lehetett biztos a küzdelem kimenetele egy apród számára három
vérszomjas, tőrrel felfegyverkezett támadó ellen. De abban, ahogy Lukas a fegyvert
fogta, Marthe felismerte Christiant, a tanítómestert.
 Ludmillus nyugtalanul körülnézett.
– Attól tartok, ezek bérgyilkosok voltak. Ha elkísérnek a szállásomig, akkor
többet is elmondok majd kegyelmedéknek.
– Talán újra kigúnyoltál egy nemesurat? – kérdezte Lukas, miközben a halott
férfi köpenyébe törölte a kardját, és visszadugta a hüvelyébe.
– Először tűnjünk el innen – erősködött Ludmillus sápadtan.
A Görbe Kutya fogadóban Ludmillus nem hagyta Marthénak és Lukasnak, hogy
köszöntsék Hilariust és a vörös hajú fiatal nőt.
– Pakoljatok össze, azonnal el kell hagynunk a várost – mondta halkan az
útitársainak, akik kérdezősködés nélkül munkához láttak. Nyilvánvalóan
hozzászoktak már a sietős induláshoz.
Ludmillus ezután Lukast és Marthét a fogadó szinte teljesen üres istállójának
egyik sarkába tuszkolta.
– Mit akartak tőled? – kérdezte még egyszer Lukas. – És ki fogadhatta fel őket?
– Az őrgróf elutazása előtt a palotában énekeltem – kezdett bele Ludmillus
halkan és sietősen. – Közben megláttam valakit, akinek nem lett volna szabad ott
lennie. Ő is felismert engem, és biztos vagyok benne, hogy tudja, emlékszem rá.
Ezért fogadta fel a bérgyilkosokat. Ők pedig ezért szúrták le a cimborájukat, hogy
ne tudja elmondani, ki bérelte fel őket arra, hogy eltávolítsanak engem az útból.
– Ki volt az? Mondd már! – sürgette Lukas a dalnokot.
– Oda! Otto szeretője! Először a würzburgi birodalmi gyűlésen láttam, amikor
Szászország hercege előtt énekeltem. Oda Oroszlán Henrik bizalmasa! Azért
küldte rám a gyilkosokat, hogy erről itt senki ne szerezzen tudomást.
Lukas azonnal rádöbbent a hír fontosságára.
– Ha Oda Henrik kéme, akkor végre van bizonyítékunk Randolf ellen. Azt
beszélik, hogy Oda Randolf távoli rokona, és ő mutatta be a nőt Ottónak.
– Bizonyítékokra van szükségünk – vetette közbe Marthe.
– Az én vallomásom semmit sem ér – mondta Ludmillus, és sajnálkozva
széttárta a karját. – A dalnokok nem nemesi származásúak. Most már csak egyet
akarok: elmenekülni a városból, mielőtt ezek a fickók újra megtámadnak. Ha
sietünk, még kiérünk, mielőtt bezárnák a kapukat.
– Hol találunk majd meg benneteket? – tudakolta Marthe.
– Még nem tudom… Mindenesetre jó messze Meissen tartományától. Meg kell
védenem a feleségemet és a lányomat. De higgyétek el: Henrik közvetlen
közelében láttam Odát a csillagjóssal beszélgetni, aki után kémkednem kellett.
Hilarius feje jelent meg az istálló ajtajában.
– Minden készen áll az induláshoz!
 – Rendben. – A dalnok sietve elbúcsúzott Marthétől és Lukastól.
– Kegyelmed megmentette az életemet. Ha mégis hasznotokra lehet a
vallomásom, Wartburgban keressétek Reinhardtot, a dalnokot. Megpróbálok ezen
a néven boldogulni Türingia tartománygrófjánál. Azt beszélik, hogy jó énekeseket
keres. Isten veletek, és vigyázzatok magatokra! Ez a nő nagyon veszélyes!
– Mégis el kell mennünk Hedwighez – szólalt meg Lukas, miután az énekes
útnak indult, ők pedig visszamentek a kövér fogadóshoz. – Ha leleplezzük Odát,
akkor Hedwig újra elfoglalhatja helyét Otto oldalán, és segíthet nekünk. De
hogyan tudjuk meg, merre lehet Hedwig? Nincs időnk megkeresni őt. Először
Raimundot és a többieket kell megtalálnunk.
Lukas öklével dühösen az egyik falra csapott, néhány ember körülöttük
gyanakodva megfordult utánuk, egy sovány kutya pedig ugatni kezdett.
– Tudom, ki segíthetne nekünk – mondta Marthe elgondolkodva, és a szűk
utcákon át Josefa házához vezette a meglepett apródot.
Az öregasszony gyorsan behúzta a házba a látogatóit, és némán szemügyre vette
őket.
– Christian apródja, igaz? Christian pedig nagy veszélyben van, ugye? A múlt
éjjel óta szörnyű érzésem van vele kapcsolatban.
– Bízhat benne – nyugtatta meg Marthe az elképedt és nyugtalan Lukast. Nem
akarta elmesélni neki, milyen kapcsolatban áll a lovag és a bölcs öregasszony, mert
meg akarta őrizni Christian származásának titkát. De biztos volt benne, hogy
számíthatnak Josefa tanácsaira.
Josefa a rozoga asztalhoz invitálta őket. Miközben mindent elmondtak neki,
Josefa arcán elmélyültek a ráncok.
– Raimund és a többiek elkísérték Ottót, könnyen a nyomukra akadhatunk –
mondta végül Lukasnak. – De gyorsan kell cselekednetek.
– Tudod, hogy hol van Hedwig? – kérdezte Marthe.
– Igen. Otto az öccséhez, Dietrichhez vitette, Ostmark őrgrófjához. Úgy hírlik,
hogy nem fogadhat sem látogatókat, sem leveleket, és persze nem is hagyhatja el a
várat.
– Hol tartják fogva?
– Dietrich landsbergi várában. Kétnapi lovaglásra északnyugat felé.
Josefa lendületesebben, mint azt egy idős és törékeny asszonytól várni lehetett
volna, felpattant, és gyorsan összepakolt néhány tucat tégelyt és zacskót egy
kosárba.
– Ne mutatkozzatok a várban. Elmegyek, és megpróbálok többet megtudni. Itt
várjatok. Nemsokára visszajövök.
 Azzal már ki is ment az ajtón.
– Ő is javasasszony, igaz? – kérdezte Lukas. – Tehát Christian itt bújtatott el
téged a Hedwig elleni mérgezési kísérlet után.
Marthe bólintott. Egy ideig némán ültek egymással szemben, mindketten komor
gondolataikba merülve.
Végül Marthe Lukasra nézett.
– El kell válnunk. Mialatt kegyelmed megkeresi Raimundot és a barátait, én
megpróbálok bejutni Hedwighez – mondta a lány határozottan.
Lukas felugrott, és az asztalon átnyúlva megragadta Marthe kezét.
– Szó sem lehet róla. Itt maradsz! Christian utolsó parancsa az volt, hogy
helyezzelek biztonságba. Raimunddal megyek majd Hedwighez, miután
kiszabadítottuk Christiant.
Marthe most először minden erejével Lukas szemébe nézett.
Lukas visszanézett rá, majd lassan elengedte a lány kezét. Talán a lány
pillantásának erejétől, vagy a különös környezet miatt, amelyet áthatott az
öregasszony személyisége, Lukas hátán végigfutott a hideg. Némán visszaült a
padra, miközben Marthe felállt, és a tűzhelyhez ment, majd visszafordult hozzá.
– Választhatunk – mondta a lány nyugodt hangon. – Vagy Christian parancsát
követjük, de akkor végül nem marad más dolgunk, mint meggyászolni a halálát,
még ha sikerül is valamikor visszaállítanunk a becsületét. Vagy pedig mindent
kockára teszünk, ahogyan ő is mindig kockára tette értünk az életét.
Marthe keresztbe fonta a karját.
– Kegyelmed nem tudja három lovaggal bevenni Randolf várát. Ha pedig
nagyobb létszámú csapattal támadnak, Christiant még az előtt megölik, mielőtt az
első ember elér a várkapuhoz. Okosnak kell lennünk. És szükségünk van
Hedwigre. Meg kell tudnia, mit tett Randolf, és hogy mit tervez most. Talán ez
segít majd neki, hogy visszaszorítsa Randolf és Oda Ottóra gyakorolt befolyását.
– Egy asszony nem utazhat egyedül. Még ha a császár szeretné is ezt hinni. Nem
biztonságosak az utak! – Lukas lassan visszanyerte az önuralmát, de csak amíg
Marthe újra meg nem szólalt.
– Akkor férfinak kell öltöznöm.
Lukas elszörnyedve nézett a lányra.
– Ha valaki felismer, halállal lakolsz.
– Nem számít. – Marthe már nem tudott uralkodni magán.
– Amúgy is a halál árnyékában járok, bárhová is megyek. A falumból el kellett
menekülnöm, mert a várúr le akarta vágatni a kezemet és a lábamat. Most pedig
újra menekülnöm kell, mert Hartwig boszorkánysággal vádol, és meg akar ölni.
Hova menekülhetnék?
Mielőtt Lukas válaszolhatott volna, Marthe halkan folytatta:
– És mi lesz az emberekkel a faluban? Hagyjuk, hogy újra és újra elűzzenek,
mert sehol sincs egy hely a földön, ahol békében élhetnénk? Engedjük, hogy
Randolf és Hartwig szabadon garázdálkodhasson, anélkül hogy valaki megállítaná
őket?
– A faluban élő emberek agyon akartak verni téged – szólalt meg Lukas.
– Hartwig emberei. A többiek segítettek megszöknöm.
A vita közepén visszaérkezett Josefa, és egy erszényt dobott az asztalra,
amelyben pénzérmék zörögtek.
– Elisabeth küldi.
– Ő még a várban van? – kérdezte Marthe meglepetten.
– Igen. Holnap indul útnak, mert közeleg a szülése ideje, és Raimund birtokán
akarja világra hozni a gyermekét. Zálogba adta az egyik gyűrűjét, hogy legyen
pénzetek az útra. Itt-ott talán meg kell majd vesztegetnetek az őröket, és szamarat
is kell vennetek Marthe számára.
– Nincs szükségünk szamárra. Nekem van lovam, Marthe pedig itt marad, amíg
elmúlik a veszély – morogta Lukas.
– Nem. Megpróbálok bejutni Hedwighez – mondta Marthe határozottan. –
Josefa, álruhába kell bújnom. Kölcsönadod nekem a ruhákat, amelyeket mutattál
egyszer? Tudod…
Az öregasszony megfontoltan bólintott, azután egy kosárban kezdett kutatni,
amelynek aljáról egy jól összekötözött csomagot szedett elő. Kicsomagolta, és
átnyújtotta Marthénak: dalnokruha volt, egy tarka sapkával és egy furulyával. Ez
volt minden, amit Josefa emlékül megőrzött Christian apjától. Azért hagyta ezeket
Josefanál, mert utolsó, halálos megbízatására díszesebb ruhákat és a lantját vitte
magával.
– Így van a legtöbb esélyem, hogy bejussak Hedwighez – magyarázta Marthe. –
Hedwig talán meg tudja majd győzni Dietrich őrgrófot is, hogy segítsen nekünk. Ő
is gyűlöli Oroszlán Henriket.
Lukas mesélte neki, hogy Dietrich és Henrik herceg között ősi a viszály,
nemcsak a határvillongások miatt, hanem mert Henrik felbujtotta a szlávokat,
hogy törjenek be Dietrich keleti birtokaira.
– Szó sem lehet róla! – dacoskodott Lukas.
Josefa kifürkészhetetlen pillantással nézett az apródra. – Jobban teszi, ha
hallgat a lányra, ha egyszer valamit a fejébe vett… – mormogta az öregasszony.
– Semmi esetre sem!
 – Akkor hallgasson arra, amit egy öregasszony tanácsol kegyelmednek, fiam.
Christiannak egyre fogy az ideje. Vegye hát magához Elisabeth pénzét, és
szerezzen egy szamarat Marthénak.
Lukas lassan felállt, miközben arcán vegyes érzések jelentek meg.
Josefa kikísérte az ajtóig, a vállára tette a kezét, és komolyan ránézett.
– Pontosan tudom, hogy mit érez. De bíznia kell bennem és Marthéban. Ha
most nem tesznek kockára mindent, akkor Christian elveszett.
Lukas bólintott, és útnak indult.
Amikor Lukas visszatért, Marthe már felvette az énekesi öltözéket. A ruha túl
nagy volt rá, és lötyögött rajta, a sapka még az asztalon feküdt.
Miközben Josefa a házon keresztül kivezette a szamarat a kertbe, hogy enni
adjon neki, Marthe habozva levette a fejkendőjét, és kibontotta a copfját.
Lukas lenyűgözve nézte a lány derékig érő gesztenyebarna haját, amíg rá nem
jött, hogy mit tervez a lány.
– Le kell vágnia a hajamat – szólalt meg halkan Marthe, és átnyújtott Lukasnak
egy vékony kést.
– Nem tudom megtenni. – Lukas elszömyedve felnyögött.
– Nem megy másképpen. Majd újra megnő a hajam.
Lukas gyengéden megfogta a lágy hajfürtöket. Hányszor álmodott már erről!
Most pedig tönkre kell tennie ezt az ékességet! Másképpen azonban nem lenne
hiteles az álruhája. Vajon megmenti őt Lukas, vagy megöli, ha segít neki, hogy
fiúnak nézzen ki?
Lukas megemberelte magát, és elővette a saját kését. Amennyire egyenletesen
csak tudta, lenyírta a lány haját. Utána felvette a levágott tincseket, összekötözte,
és a táskájába tette őket.
Marthe felvette a bohócsipkát.
– Elég meggyőző? – kérdezte Josefatól.
– Lefekvésig mutatok még neked néhány trükköt – mondta az öregasszony
Marthe megkönnyebbülésére. A lánynak valóban nem volt tehetsége az énekléshez
és a vaskos tréfákhoz. De alig volt néhány énekes, akik olyan tehetségesek voltak,
mint Ludmillus.
Azután Josefa magához intette Lukast.
– Elisabeth elmondta az őrgróf tervezett útvonalát. Könnyen a nyomukra
bukkanhatsz. Raimund megpróbál a felesége szülése miatt pár nap szabadságot
kérni. A birtokai határosak Randolf birtokaival. Onnan útnak indulhattok, addig
Marthe kideríti, hogy Hedwig tud-e segíteni, vagy sem. Ez döntheti el, hogy
sikerrel jártok-e.
 Még sokáig beszélgettek a terv részleteiről. Azután Lukas nehéz szívvel
elbúcsúzott, és elindult a fogadóshoz a szállására. Nem nagyon reménykedett
benne, hogy nem lesznek ott poloskák, és elkerülheti a kövér fogadós kellemetlen
megjegyzéseit, amiért Marthe nélkül tért vissza.
Másnap reggel pedig külön kelnek majd útra.
Mielőtt hazament volna, Lukas egy templom felé irányította a lépteit, és
felajánlotta a legdrágább gyertyát, amelyet megengedhetett magának. Fél éjszaka
ott térdelt és imádkozott, hogy Christian még életben legyen, és Marthe sértetlenül
túlélje vakmerő vállalkozását.
Marthe sem tudott aludni azon az éjszakán. Nem tudta elfeledni, hogy nézett rá
Lukas, amikor elbúcsúztak. Tudta, hogy a fiú attól fél, nem látja viszont őt. A lány
maga is félt, ha elképzelte, mi várhat rá az úton Landesberg felé.
Legjobban azonban Christian miatt aggódott. Elég sokáig életben marad vajon
Randolf börtönében? Egyáltalán él-e még? Semmit sem érzett, ha érzékeivel és
érzéseivel a férfira összpontosított. Csak sötétséget látott.
– Térj végre magadhoz, te fattyú! – Christian a testét érő erős rúgásokra eszmélt
ájultságából. Elgyötörtén hunyorgott a fáklyák éles fényénél.
– Na végre, már éppen ideje volt – mormolta a rekedt hangú férfi. – Két álló
napig feküdtél itt.
Durván felültette a foglyot, ami mérhetetlen fájdalmat okozott Christiannak.
– Gyerünk, egyél, és idd meg ezt! – Az őr egy darab kemény kenyeret és egy
korsó bűzlő vizet nyomott a lovag még mindig megbilincselt kezébe.
– Edd meg most, mielőtt a patkányok megeszik előled – tette még hozzá,
mielőtt kiment, és bereteszelte az ajtót.
Christian csak akkor kezdett lassanként emlékezni, amikor egyedül maradt a
teljes sötétségben.
Marthe!
Nem kételkedett abban, amit Randolf gonosz elégtétellel elmondott neki. Vajon
miért nem sejtette? És Marthe miért nem mondta el neki? Csak most értette meg,
hogy a lány miért ment hozzá az öreg özvegyemberhez, és miért rázkódott össze,
amikor Christian megérintette a vállát.
Szánalmat, felháborodást és kétségbeesést érzett. Bűntudata volt, hogy nem
tudta megvédeni a lányt. De nemsokára mindebből csak egy mindent legyőző
érzés maradt. Bosszút akart állni.
Christian bízott benne, hogy Lukas követte a parancsát, és biztonságba helyezte
Marthét, mielőtt még Randolf megtalálná.
Most minden erejével azon kell lennie, hogy kiszabaduljon a tömlöcből.
 Bár minden mozdulat pokoli fájdalmat okozott neki, utolsó akaraterejét
összeszedve feltápászkodott. Homloka izzadságtól gyöngyözött, alig kapott
levegőt, szédült, és rosszullét környékezte.
Lassan, óvatosan lélegzett, amíg fokozatosan elmúlt a kábultsága. Bár
szomjúság gyötörte, apró kortyokban ivott csak a vízből. Azután legyűrte a
kenyeret is, bár alig tudott rágni és nyelni. Ha életben akart maradni, és ki akart
jutni innen, akkor ennie kellett.
Az erőlködéstől annyira kifáradt, hogy izzadságban fürödve a tömlöc hideg és
nedves falának dőlt, és újra kábulatba esett.
Később minden erejét össze kellett szednie, hogy fel tudjon tápászkodni.
Nehézkesen tett pár lépést, amennyire a bilincs engedte, és megpróbálta
visszanyerni uralmát a teste fölött, míg erőtlenül a padlóra nem zuhant.
Christian csak akkor vette észre, hogy kétségbeesett próbálkozásaival elment
egy egész nap, amikor az őr újra kenyeret és vizet hozott neki.
Ha Randolf nem jön vissza hamarosan, akkor sikerülhet, gondolta Christian.
Randolf azonban nem hagyta ki a lehetőséget. Röviddel a rekedt hangú őr után
két férfi érkezett, akik a kezeit is a falhoz bilincselték, így Christian már teljesen
mozgásképtelenné vált.
Nem sokkal később feltűnt Randolf is, kíséretében néhány őrrel és egy férfival,
aki egy tálban izzó parazsat és több vasat is hozott magával.
A nyitott tömlöcajtón keresztül Christian átható női sikolyt hallott.
Randolf gonoszan ragyogó szemmel nézett a lovagra.
– Felismered a hangot? Amióta a kis kedvenced az őreim erős kezében van, már
csúnyának találom őt. Meghagytam az őröknek, hadd szórakozzanak.
Christiant mintha szétszakították volna. Ez nem lehet Marthe, próbálta
nyugtatgatni magát. Randolf nem mondott volna le az élvezetről, hogy a lába elé
vesse a lányt, vagy ami maradt belőle, ha valóban megtalálta volna. És ha mégis a
kezei közé került?
Amikor Randolf látta, hogy Christian semmit sem reagál, odaintette a férfit a
parázzsal.
– Megtanítalak a rettegésre, amíg jajgatva nem könyörögsz majd az életedért –
fenyegetőzött. – Valamennyi csontodat összetöretem, és minden tagodat
levágatom. De csak szépen lassan.
Megfogta az egyik izzó vasat.
– Mit gondolsz? Melyik testrészeddel kezdjük?
Olyan közel lépett a vörösen izzó vassal Christian arcához, hogy a lovag nemcsak
a forróságot érezte, hanem saját megperzselt hajának szagát is.
 Isten az égben, adj erőt, hogy kibújam! Vagy inkább tégy valamit, hogy meg se
történjen, imádkozott magában a lovag.
De imádsága nem talált meghallgatásra. Randolf letépte az ingét, és az izzó
vasat a mellének nyomta, pont a szíve fölé.
Két nappal később Christiannak be kellett látnia, hogy hiába is gondol a
szökésre. Rövid láncokkal bilincselték a falhoz, amelyek véres, gennyes sebeket
okoztak a kezén és a lábán. A többit elintézték Randolf esti szórakozásai, amikor
kegyetlenül megkínozta a foglyát.
Csak idő kérdése volt. Bármelyik reggel kinyílhatott az ajtó, és beléphetett rajta
a gyilkosa.
Senki sem tudta, hogy itt van. Senki sem fogja keresni. Valószínűleg már
mindenki halottnak hiszi.
Christian a halálát várta.
Megtette, amit tudott, hogy istenfélő életet éljen, teljesítse lovagi esküjét, és
megvédje a rábízott embereket.
Csak egy dolgot bánt, hogy azt gondolta, képes Marthe és a lány szerelme nélkül
élni. Mindegy, milyen származású a lány, ő volt az a nő, akivel le akarta élni az
életét. A halál küszöbén az fajt neki a legjobban, hogy ezt már soha nem
mondhatja el Marthénak.
 Landsberg vára Lipcse mellett
– Hé, te ott! Mit keresel itt?
Marthe összerezzent, és gondolatban elátkozta elővigyázatlanságát és Dietrich
őrgróf őreit, akik ilyen közel Hedwig lakosztályához észrevették őt.
Az egész eddigi utat megtette épségben, eltekintve attól, hogy minden porcikája
sajgott a csökönyös szamáron való utazástól, és hogy röviddel a cél előtt meg
kellett szöknie néhány tolvaj elől, akik maguknak akarták a szamarát.
Könnyen bejutott a várba is, apró mutatványokkal szórakoztatta a szolgálókat,
amelyeket Josefa tanított neki, mielőtt útnak indult, és azt is kiderítette, hogy hol
van Hedwig szállása. Most pedig, alig néhány lépésnyire a céljától, ez a két fickó
keresztbe húzza a számításait!
A lány lassan megfordult, megpróbált ártatlanul nézni rájuk, és mélyebb hangon
azt mondta:
– Bizonyára eltévedtem. Az illemhelyet kerestem. Egy ilyen előkelő várban csak
nem pisilhetek a palánk mellé…
Az idősebbik őr, egy himlőhelyes, bozontos, vörös szakállú fickó, bizalmatlanul
méregette a lányt. Szinte érezni, ahogyan forog az agya, gondolta Marthe ijedten.
Vajon elhiszi a szavait?
– És pont itt keresed, Hedwig úrhölgy szobája előtt? Micsoda egy hazug népség
vagytok ti mutatványosok! – A ragyás arcú Marthe felé lépett, és intett a társának.
– Gyerünk, kötözd meg a kezét, azután vidd a fickót a parancsnokhoz.
Csodálkozni fog, hogy kit találtunk itt. Urunk bátyjának igaza volt, hogy idehozatta
a feleségét.
A másik őr összekötötte Marthe csuklóit a háta mögött.
– Óriási bajba kerültél. És a szép Hedwig is – morogta a férfi.
– Várjatok! – kiáltotta a lány, amikor előrelökdösték. – Hiszen csak az egyik
szolgálójához akartam bemenni! Susanne a neve…
A himlőhelyes arcú őr megállította a másikat, és a folyosó végén lévő ajtóhoz
ment. De nemsokára dühösen visszajött.
– Ez a fickó bolondnak néz minket! Vidd a tömlöcbe! Ez a Susanne még rám is
ripakodott, hogy ő erényes asszony, és nem találkozik titokban ilyen
szélhámosokkal…
– Félreértésről van szó. Mondd meg neki, hogy Marthétól hozok neki üzenetet!
– kiáltotta hangosan Marthe, abban a reményben, hogy Susanne is meghallja. De
az ajtó zárva maradt.
 Az őrök előrelökdösték a lányt, le a lépcsőn, át az udvaron a kőből készült
őrtoronyig. Félúton a parancsnokuk jött szembe velük. Az őrök büszkén mutatták
meg neki a foglyukat.
– Hedwig grófné szobái körül szaglászott. Szerencsére elkaptuk, mielőtt
besurranhatott volna, és szégyent hozhatott volna a hölgyre.
– Még ne vigyétek le, hanem inkább az őrszobába – utasította őket a
parancsnokuk, aki olyan átható pillantást vetett Marthéra, hogy a lány hátán
végigfutott a hideg.
– Később magam hallgatom ki. De jól vigyázzatok rá. Senki sem nyúlhat hozzá.
A ruháira majd később sorsot vethettek.
A parancsnok utolsó szavaira Marthe összerezzent. Ennyire nem gondolkodott
előre! Remegni kezdett a lába a gondolatra, hogy mi történik majd, ha az őrök
rájönnek, hogy valójában egy nővel van dolguk.
Az egyik őr durván meglökte a lányt.
– Gyerünk. Nem jut eszedbe egy ideillő dal? – gúnyolódott.
Egy szűk helyiségbe vezették az őrtorony első emeletén.
Csak egy apró ablakon szűrődött be a fény. A bejárat előtt a ragyás arcú őr állt,
aki nem tévesztette szem elől Marthét.
Marthe leült, és erőtlenül nekidőlt a falnak. Komor gondolatokjártak a fejében,
míg végül átadta magát a reménytelenségnek.
Mindennek vége.
Miután az őrök kitöltötték rajta a kedvüket, az egyik tömlöcben fog elpusztulni,
anélkül hogy Hedwig sejtené, hogy egyáltalán itt van.
Raimund és Lukas hiába várnak majd rá. Bármit is terveznek Christian barátai a
lovag kiszabadítására – el fognak késni.
Marthe már nem hitte, hogy a lovag még él. Christian halott, és a falu fölött
Randolf fog uralkodni.
Mi értelme van, hogy tovább éljen.
Fáradtan lehunyta a szemét. Esetleg még megkockáztathat egy támadást a
parancsnok ellen, vagy egy szökést, hogy legalább gyors halála legyen.
Sokáig tartott, mire visszaért az őrség parancsnoka.
Elküldte az őrt, bezárta maga mögött az ajtót, és Marthe felé indult. A lány
lassan felállt. Egyenesen állva akarta átélni azt, ami most következett – ameddig
még egyáltalán állni tud.
– Nem akarod elmondani, hogy ki és mi vagy valójában? – kérdezte a férfi
parancsoláshoz szokott hangon.
 – Hilarius vagyok, utazó énekes – válaszolta Marthe.
A parancsnok ferdén rávigyorgott.
– Csak egyvalamit tudok: utazó az nem vagy.
Még mielőtt Marthe válaszolhatott volna, a férfi felhajtotta a lány tarka
köpenyét, és a vászonkendőkkel szorosan körbetekert keblére mutatott.
– Talán inkább egy utazó felesége, nem igaz?
A férfi a fejét csóválva leült egy zsámolyra, és onnan nézte megrémült foglyát.
– Lányom, mi volt a terved? – kérdezte a férfi szinte atyáskodó hangon. – Azért
szöktél meg, hogy a kedveseddel találkozz?
A férfi tekintete szigorúvá vált.
– Tudod, mi a büntetése ennek. Mit gondolsz, mi lesz, ha az őrök rájönnek, kivel
állnak szemben? Senki sem törődik azzal, hogy mi történik odalent a tömlöcökben.
Szóval jobb, ha elmondod az igazságot. Majd utána döntök a sorsodról.
Marthe elvetette a gondolatot, hogy a parancsnokra támadjon, hogy az megölje
őt. Ehelyett lázasan gondolkodni kezdett, hogy mit válaszoljon. Sürgősen be kell
jutnia Hedwighez. A parancsnok pedig nem elégszik majd meg tessék-lássék
magyarázatokkal. Mély lélegzetet vett, és belekezdett.
– Fontos hírt hoztam az ura és Hedwig grófné részére. Otto őrgróf és egy derék
lovag élete függ ettől.
A parancsnok meglepetten nézett rá.
– Futár lennél? Az isten szerelmére, ki hiszi ezt el neked? Mióta végeznek
asszonyok ilyen feladatokat?
– Igazat mondok – könyörgött Marthe.
Felpattant az ajtó. Belépett az őr, aki foglyul ejtette Marthét, és valamit súgott a
parancsnok fülébe. Az röviden felpillantott, azután kiment.
– A fogoly itt marad, senki sem mehet be hozzá – utasította az őrt kifelé menet.
Marthe kétségek és remény között maradt ott.
Nem sokkal később Marthe mutatványosruhájában és megkötözött kezekkel
térdelt Dietrich von Landsberg, Ostmark őrgrófja előtt. A parancsnok
visszaérkezve szó nélkül a palotába kísérte a lányt. Az őrgróf az őrség
parancsnokának kivételével mindenkit kiküldött, és szigorúan a lányra nézett.
Marthe szíve hevesen dobogott, lopva a grófra pillantott, akinek kezében volt az
ő és talán Christian sorsa is.
A würzburgi udvari fogadónapon már látta egyszer Otto öccsét, amikor
Szászország hercegének többi ellenségével együtt a császár színe elé lépett. Tíz
évvel lehetett fiatalabb Ottónál, vékonyabb és kecsesebb mozgású volt. Mindez,
valamint a férfi arányos vonásai és sötét, vállig érő haja Marthét távolról
Christianra emlékeztették. Susanne mesélte neki, hogy Dietrich sok időt töltött a
császár udvarában, és több itáliai hadjáratra is elkísérte. Teljes eleganciával
ismerte az udvari viselkedést, de kifürkészhetetlen arcvonása mögött a lány
megérezte a Christianra is jellemző szenvedélyességet. A lány csak remélni merte,
hogy nem rá irányul a haragja.
– Azt állítod, hogy fontos híreket hoztál nekem – szólalt meg a férfi szigorúan. –
Azonban fontos hírekkel általában nem férfiruhába öltözött fiatalasszonyokat
küldenek. Te is tudod, hogy milyen büntetést ír elő a törvény az ilyen esetekre.
Marthe még jobban összeomlott.
– Igen, uram. Kérem, bocsásson meg!
Azután egyenesen a gróf szemébe nézett.
– Ez az üzenet fontosabb, mint az életem. Nem láttam más lehetőséget rá, hogy
átadjam kegyelmednek és Hedwig úrnőnek. Ha női ruhában utaztam volna idáig
Meissenből, akkor valószínűleg nem értem volna el a váradba.
– Egyedül jöttél idáig Meissenből? – kérdezte meglepődve az őrgróf. – Nem volt
egyetlen férfi sem, aki átadhatta volna az üzenetet, ha már ennyire fontos?
– Fontos és bizalmas – egészítette ki Marthe. Mindent újra kockára kellett
tennie azzal, hogy elmeséli az egész történetet a grófnak. Abban reménykedett,
hogy bízhat a megérzéseiben.
– Marthe a nevem, a christiansdorfi bába vagyok – kezdett bele a lány, de nem
tudta folytatni.
– Marthe? – szólt közbe Dietrich, és előrehajolt, hogy alaposabban szemügyre
vegye a lányt. – Az a Marthe, aki megmentette a sógornőmet a mérgezéstől és a
keresztfiamat a láztól?
Marthe csodálkozott, hogy Dietrich tud minderről, de egyben meg is
könnyebbült, és fellélegzett.
– Igen, uram.
– Akinek látomásai vannak?
Marthe habozott a válasszal. Három nappal azelőtt mint boszorkányt még agyon
akarták verni emiatt.
Dietrich azonban nem várta meg a válaszát.
– Ez komolyabbá teszi az ügyet.
A gróf a parancsnokhoz fordult.
– Kérjétek meg Hedwig úrnőt, hogy sürgősen jöjjön ide. Egyedül. Előtte
azonban vegyétek le a köteleket erről a fiatal lányról. Jól döntöttél, hogy elém
hoztad őt.
 A férfi röviden meghajolt, és engedelmeskedett a parancsnak.
Miközben Marthe lopva megdörzsölte a csuklóját, hogy felfrissítse a
vérkeringését, Dietrich némán figyelte őt. Marthe lesütötte a szemét, de tudta,
hogy alapos vizsgálatnak vetették alá.
Hedwig gyorsan megérkezett, udvariasan köszöntötte a sógorát, és meglepetten
pillantott a mutatványosruhába öltözött alakra, aki a gróf előtt térdelt. Azután
felismerte Marthét.
– Jóságos ég – szaladt ki a száján, de azonnal el is hallgatott.
– Ismeri ezt a lányt, nővérem? – kérdezte Dietrich.
Hedwig ebből már sejtette, hogy Marthe bajban van.
– Igen, és bármit követett is el, kérem, kegyelmezzen meg neki: Az adósa
vagyok. Többször is megmentette az életemet és a kegyelmed keresztfia, Dietrich
életét is.
Az őrgróf elégedetten bólintott.
– Foglaljon helyet mellettem, és hallgassuk meg együtt a híreket, amelyeket
hozott.
Az őrgróf parancsára Marthe beszámolt a Christiansdorfban történt véres
eseményekről.
– Bizonyítékunk van rá, hogy Christian ártatlan, és nem próbált meg elszökni,
hanem Randolf várában tartják fogva – mondta a lány. A kétségeit arra
vonatkozóan, hogy Christian egyáltalán él-e még, megtartotta magának.
A lány szavai hallatán Hedwig és Dietrich tekintete elkomorult. Amikor azonban
Marthe Odáról kezdett beszélni, nem kellett sok hozzá, hogy Dietrich felpattanjon
a meglepetéstől.
– Van rá bizonyíték, hogy Oda Oroszlán Henrik kémje? – faggatózott az őrgróf.
– Egyelőre csak az énekes vallomása. De bizonyára találunk más bizonyítékokat
is. Különben miért küldtek volna rá bérgyilkosokat? – válaszolta óvatosan Marthe.
Dietrich intett neki, hogy álljon fel.
– Ez a Christian az a fiatal lovag a vad, almásderes lóval, aki a keresztfiamból és
a fiamból olyan kitűnő lovagokat faragott? Kegyed megbízik benne? – fordult
Dietrich Hedwighez.
– Teljesen. Hűséges hozzánk, és makulátlan erényű lovag. Soha nem lopná meg
a hűbérurát. Megvédett, amikor Henrik csapatai ránk támadtak. A férjem pedig a
lovag bölcs és megfontolt cselekedeteinek köszönheti, hogy most élvezheti az
ezüstbányászat bevételeit.
Hedwig habozott egy pillanatig.
– Randolf és Christian évek óta halálos ellenségek. Végül is ez volt az oka annak
is, hogy a férjem kegyelmedhez küldött.
Hedwig tudatosan kerülte a „száműzött” szót, hogy ne sértse meg a sógorát.
Azonban hangjában érződött a keserűség, amikor folytatta:
– Többször is megjósoltam a bátyjának, hogy vérontásra kerül majd sor, ha
Randolf kezére adja a riválisát, és megmondtam neki, hogy gyalázatos dolog ezzel
hálálni meg Christian szolgálatait, amelyeket hűbéreseként tett Ottónak. Most
bekövetkezett a baj.
Hedwig újra megakadt, majd szinte könyörögve pillantott Dietrichre, akinek
arcvonásai semmit sem árultak el.
– Otto már nem hallgat rám. Tökéletesen Randolf és Oda befolyása alatt áll,
akik, most már ettől kell tartanunk, Otto minden lépését és gondolatát Oroszlán
Henrik parancsai szerint irányítják. Ezt nem engedheti meg!
A két asszony kétségbeesetten és némán várta, hogy dönt Ostmark őrgrófja.
A külső szemlélő nem is sejthette, mi játszódik le Dietrichben. Még ha legalább
olyan temperamentumos volt is, mint a bátyja, a császár udvarában töltött évek
alatt megtanulta, hogy elrejtse a gondolatait.
Otto bolond! Azóta ez járt a fejében, amióta a bátyja elküldte hozzá Hedwiget a
kislányával. Mindig is irigyelte testvérét a felesége miatt, aki nemcsak szép, hanem
okos is volt, és hűséges a férjéhez, pedig Otto ezt egyre kevésbé érdemelte meg.
A saját felesége, a lengyel király lánya, Dobronega a töredékét sem mutatta felé
annak a ragaszkodásnak és odaadásnak, amelyet Otto Hedwigtől megkapott az
elmúlt években. Dobronega böjtöléssel és imádsággal töltötte a napokat, miután
kötelességtudóan egy fiút és egy lányt szült Dietrichnek. A házasságuk politikai
kényszerből köttetett, hogy megvédjék a tartomány keleti határait. Dietrich már
régóta nem tudta elviselni a különben szenvedélymentes Dobronega örökösen
szemrehányó arcát és szenteskedését.
Dietrichnek is voltak kalandjai és egy törvénytelen fia, akit elismert, és egyházi
pályára terelt. De Hedwiggel az oldalán soha nem engedte volna meg magának,
hogy olyan szerelmes bolondot csináljon belőle valaki, mint Oda a bátyjából.
Dietrich nem kételkedett Marthe szavaiban. Dietrich többször találkozott már
Christiannal, és becsületes embernek tartotta. Ismerte a hírét, hogy derék lovag és
tehetséges kardvívó, és örült, hogy már az Otto udvarában eltöltött apródkodása
alatt sok mindenre megtanította a fiát, Konradot. Mindez egyszer majd harc
közben megmentheti a fiú életét. Dietrich azt is tudta, hogy Christian egyszer
közvetlenül az ellenség táboráig is elmerészkedett, hogy leleplezze a bátyja jósát
mint kémet, akit azután Otto ostoba őrei futni hagytak. Elkerülhetetlen volt, hogy
egy ilyen ember ellenségeket szerezzen magának.
Értékes ember lehetett azonban a lovag, ha ez a fiatal nő, aki most előtte állt, és
olyan kétségbeesetten könyörgött ura megmentéséért, magára vállalta ezt a sok
veszélyt.
 Amikor Dietrich meglátta a ragyogást a lány szemében, azt kívánta, hogy
egyszer őt is úgy szeresse valaki, ahogyan Marthe szereti Christiant.
A palota csendjét mintha mennydörgés verte volna fel, amikor Dietrich tudtukra
adta a döntését.
– Nem avatkozhatom bele a bátyám döntéseibe, amelyek Christiant és a falu
sorsát illetik. De ha fennáll annak veszélye, hogy Oda Oroszlán Henrik kémje,
akkor le kell lepleznünk őt. Braunschweigban megbízom az egyik kémemet ezzel a
feladattal. Talán – könnyed mosollyal Hedwig felé fordult – néhány hű lovagjuk
nyitva tarthatná a szemét Otto közelében.
Hedwig bólintott, miközben Marthe nem tudta, hogy megkönnyebbülhet-e, vagy
aggódnia kellene. Az őrgróf hitt neki, de arról nem beszélt, hogy visszaküldi-e a
tömlöcbe.
Mindenekelőtt pedig semmit sem akart tenni Christian megmentéséért!
Mielőtt a grófné megszólalhatott volna, Dietrich hívatta az udvarmestert, aki
olyan gyorsan ott termett, mintha már az ajtó mögött várakozott volna.
– Holnap korán reggel vadászatot rendezek, de csak kis társaságnak. Készíts elő
mindent!
Az udvarmester meghajolt, és ugyanolyan gyorsan távozott, ahogyan érkezett.
Hedwig felhúzta a szemöldökét.
– Most akar kegyelmed vadászatra menni?
Dietrich tökéletesen uralta az arcvonásait, de Marthe és Hedwig is észrevettek
rajta egy apró mosolyt.
– Igen, dél félé. Előfordulhat az is, hogy ennek a Randolfnak a birtokain
meglátok egy nagy szarvast, és megkérem a várurat és kíséretét, hogy kövessenek.
Dietrich ezután Marthéra nézett.
– Így Christian barátai majdnem egy egész napot nyernének arra, hogy egy
rajtaütéssel kiszabadítsák a lovagot a börtönből.
Marthe térdre rogyott, és köszönetet akart mondani. Az őrgróf azonban egy
intéssel megállította.
Odalépett a lányhoz, elvette tőle a furulyát és a csörgősipkát, és a tűzre dobta
őket.
– Először is meg kell szüntetnünk ezeket az erkölcstelen állapotokat – szólalt
meg Dietrich szigorúan. – Öltözz fel illendően, és csak akkor kerülj újra a szemem
elé. A többi maskarát is dobd a tűzbe. Semmi nyoma sem maradhat a várban a
foglyul ejtett mutatványosnak.
Marthe rossz lelkiismerettel nézte, ahogyan a ruhák a lángok martalékává
válnak. Christian vajon dühös lesz, hogy utolsó emlékei az apjáról miatta
semmisültek meg? Azután rádöbbent, hogy új remény támadt rá, hogy
viszontlássa a lovagot. Zavartan követte Hedwiget, aki utasította, hogy egy
szobában várjon rá.
Nem sokkal később nyílt az ajtó. Susanne értetlenül bámulta Marthe ruháját és
állig érő haját.
– Te vagy a mutatványos?!
Azután a földre dobta a ruhákat, amelyek a karján lógtak, és hevesen megölelte
Marthét.
– Istenem, ha tudtam volna! Bajba sodortalak, ugye? Annyira sajnálom!
Marthe boldogan viszonozta az ölelést.
– Minden jól alakult, ne aggódj.
Azután a lány levette a mutatványosmaskaráját, és belebújt a ruhába, amelyet
Susanne hozott neki. A barátnője segített neki a haját egy kendő alá bújtatni úgy,
hogy senki se vegye észre, milyen rövidre van vágva. Azután visszavezette a
palotába, ahol Dietrich és Hedwig már vártak rá.
Másnap rögtön a mise után, még reggeli előtt útnak indultak. Sürgette őket az
idő. Dietrich négy hűséges és titoktartó lovagját választotta kíséretül, a
leggyorsabb és legerősebb lovakkal. A kísérethez tartozott még két apród is, akik
elég könnyűek voltak ahhoz, hogy felváltva vigyék lovaikon Marthét anélkül, hogy
az állatok túl hamar kifáradnának, és feltartanák a csapatot.
Az őrgróf azt tervezte, hogy két nap alatt elérik Randolf birtokait. Marthe
elmondása alapján tudta, hogy Lukas és Raimund ott akartak találkozni, hogy
egyedül induljanak el Randolf várához, ha Marthe egy fél nap elteltével nem
csatlakozik hozzájuk.
Dietrich az indulás előtt udvariasan elnézést kért Hedwigtől, hogy egyedül kell
hagynia a landsbergi várban. Bár az asszony sokkal szabadabban mozgott, mint
ahogy Otto meghagyta, egy dologban Otto parancsai egyértelműek voltak: Hedwig
nem hagyhatja el a várat.
– Ha Isten is úgy akarja, akkor nemsokára elhozzuk kegyednek a szabadságot –
mondta Dietrich meleg mosollyal, miután Hedwig áldását adta a tervükre. Hedwig
csendes beleegyezéssel mosolygott vissza a férfira. Susanne két fegyveres
kíséretében Meissenbe lovagol majd – hivatalosan, mert Hedwig elbocsátotta a
szolgálatából. Valójában azonban Susanne feladata az volt, hogy hallgatózzon a
várban, és tartsa szemmel Odát, ha a nő visszatér Ottóval. A kovácssegéd
feleségeként könnyen talál majd új munkát a várban – talán éppen Oda közelében.
A lovasok sebesen haladtak dél felé. Csak az apródnak, aki Marthét vitte a
nyergében, akadtak problémái a nehéz paripa irányításával. Marthe szomorúan
gondolt vissza Lukasra és a fiú ügyességére a lovak kezelésében, melyet az apród
részben Christiannak köszönhetett.
 Vajon hol lehet most Lukas? Vajon nyomára akadt Otto kíséretének? És vajon
engedélyt kapott-e Raimundtól, hogy Gero és Richard társaságában
hazalovagoljon?
Marthe buzgón imádkozott Christian életéért és azért, hogy senki se sérüljön
meg a barátaik közül a lovag kiszabadításakor.
Azon az éjjelen Marthe újra rémálomra riadt fel, amelyben a lovagot látta egy
börtöncellában összekuporodva. A lány azóta újra érezte a jobb halántékában
lüktető fájdalmat.
Az őrgróf Christianhoz hasonlóan született lovas volt. Nyoma sem látszott rajta
a fáradtságnak, szemében kalandvágy ragyogott. Ám ezek mögött Marthe
felismerte a sürgető vágyat is a gonosz intrika leleplezésére. Ha Dietrich őrgróf
valóban annyira tiszteli a lovagi erényeket, ahogy beszélik róla, akkor bizonyára
visszataszítónak tartja Randolf tetteit. A család becsületének megóvásához pedig
bizonyítékokra volt szüksége Oda braunschweigi kapcsolatairól, hogy
megszüntethesse Oroszlán Henrik befolyását a bátyjára.
Röviddel alkonyat után érték el Raimund majorságát. A terhessége vége felé járó
Elisabeth csodálkozva és boldogan köszöntötte a váratlan vendégeket. Üdvözlőitalt
hozatott, amelyet személyesen nyújtott át Dietrichnek, és utasította az
istállószolgákat, hogy gondoskodjanak a vendégek lovairól, a szolgálóknak pedig
hamar vacsorát kellett készíteniük.
– A férjem sajnos még nem érkezett vissza. Úgy számolom, legkésőbb holnap
reggelre itt kell lennie, ha a kegyelmed bátyja engedélyez neki pár nap szabadságot
– mondta Elisabeth az őrgrófnak.
Dietrich továbbadta az üdvözlőitalt a kísérőinek, miután nagyot húzott belőle.
– Köszönjük a meleg fogadtatást, szép hölgy – válaszolta Dietrich. – Ha
megengedi, itt várjuk meg a lovagját és a barátait. Egy kis segítséget akarunk
nyújtani neki a következő vállalkozásához – magyarázta az őrgróf, miközben
belépett a házba a fiatalasszonnyal.
Elisabeth meglepetten felnézett, észrevette magas rangú vendége huncut
pillantását, és várta a férfi további magyarázatát.
Dietrich azonban kényelmesen elhelyezkedett az asztalnál, és kinyújtotta hosszú
lábát, Elisabeth pedig utasított egy szolgálót, hogy azonnal szolgálja fel a
vendégeknek a legjobb borukat.
Azzal a kifogással, hogy beszélnie kell a szakácsnővel, Elisabeth kisietett
Marthéhoz.
– Hasznosak voltak a tanácsaid – mondta boldogan a fiatalasszony, és
gömbölyödő hasára tette a kezét. – Mesélj, mi történt? Miért jött ide Dietrich
őrgróf?
Marthe röviden beszámolt a történtekről. Közben szörnyű gondolat kínozta: mi
lesz, ha Raimund megsérül a tervezett mentőakció során? Marthe még jól
emlékezett Raimund kívánságára, hogy inkább meghal, mint hogy nyomorékként
a felesége terhére legyen. Akkor Elisabeth özvegyen marad a gyermekével?
Elhessegette magától ezeket a gondolatokat. Raimund tapasztalt harcos volt, és
már sokszor kockára tette az életét Otto szolgálatában.
Marthe sétára indult a birtok körül, hogy megnyugodjon kicsit, és megmozgassa
görcsös tagjait.
Raimund Christiannal ellentétben gazdagnak tűnt. A nagy, kőből épült házhoz
több melléképület is tartozott. A lány gyorsan rájött Raimund gazdagságának a
forrására. A ház mögött istállók és legelők voltak, amelyeken jó felépítésű lovak és
számos csikó legelészett.
– Te, ott! – Egy fiú harsány kiáltása zökkentette ki a lányt a gondolataiból.
Marthe megfordult, és egy körülbelül tízéves szeplős fiúcskát pillantott meg
maga előtt, aki azt kiáltotta:
– Igen, te. Az urak hívatnak. Siess!
Marthe kisimította kék ruháját, amelyet Hedwig hozatott neki – már másodszor
–, és a kendője alá dugta az egyik kikandikáló hajfürtjét. Azután a házhoz sietett,
és megállt a terem bejáratánál, ahol a vendégek kényelmesen elhelyezkedtek egy
hosszú asztal mellett.
– Hívattak?
– Ülj le közénk. Biztosan éhes és szomjas vagy. És talán tudsz még mondani
valamit, ami segíthet nekünk – invitálta Dietrich a lányt.
Marthe szorongva közelebb lépett. Minden szokást megsértene azzal, ha olyan
asztalhoz ül, amely mellett egy hölgy és egy fejedelem foglal helyet a lovagjaival.
Az őrgróf a vele szemközti székre mutatott. A lovagok arrébb húzódtak, hogy a
lány leülhessen. Marthe érezte, hogy Dietrich őt figyeli, és lesütötte a szemét.
Dietrich ezúttal nem kíváncsian nézett rá, ezt világosan érezte. Vajon ma éjjel
meg kell fizetnie az árát, hogy szabadon engedte őt, és segít kiszabadítani
Christiant?
Dietrich őrgróf valóban eljátszott a gondolattal, hogy éjszakára magához hívatja
a lányt. Csinos lány, a szerelemre termett, gondolta az őrgróf; fiatal
özvegyasszony, aki láthatóan nem gyászolja túlzottan a férjét, hanem elsősorban a
faluja uráért aggódik. Amit a lovagért tett, az bátorságról és titkolt szenvedélyről
árulkodott. Dietrich elképzelte, ahogyan Marthe alatta fekszik, és élvezettel
nyögdécsel, miközben ő kényezteti a testét.
Azután az őrgróf észrevette, hogy a lány milyen zavartan süti le a szemét,
fészkelődik a székén, és tisztességtelen bolondnak tartotta saját magát. A lány
tisztánlátó. Talán képes a gondolataiban is olvasni?
 Ez a fiatal nő az elmúlt napokban megjárta a poklot, és a legnagyobb kínokat
vállalta magára, hogy segítsen Christiannak és a grófnénak. Láthatóan teljesen
kimerült, és semmi másra nem tud gondolni, mint hogy ágyba kerülhessen!
Dietrich sajnálkozva elhessegette a gondolatot az éjszakára vonatkozóan, és
barátságos mosollyal a lány felé tolta a sült húsokkal megrakott tálat.
– Egyél – mondta. – Nehéz napok vannak mögötted.
– Köszönöm a jóságát, uram – mondott köszönetet halkan Marthe, anélkül hogy
a férfira nézett volna.
De mielőtt a tálhoz nyúlhatott volna, szörnyű fájdalmat érzett, felkiáltott, és
összerogyott. Csak a balján ülő lovag gyorsasága akadályozta meg, hogy a lány a
padlóra zuhanjon.
Amikor Marthe magához tért, mintha valami ködön át látta volna meg Elisabeth
aggodalmas arcát.
– Mi történt? – hallatszott oldalról egy parancsoláshoz szokott férfi hangja.
Marthe óvatosan arra fordította a fejét, és megpillantotta Dietrich őrgrófot, aki
aggódva és enyhe bűntudattal nézett rá.
Marthe visszatért a valóságba, újra érezte, ahogy a rémület végigfut a testén, és
megpróbált felkelni.
– Christian – suttogta tágra nyílt szemmel, és visszahanyatlott a párnára,
amelyre fektették.
Elisabeth óvatosan felsegítette a lányt, és egy poharat emelt a szájához.
– Idd meg ezt, ettől erőre kapsz!
Marthe megízlelte a hűvös, erős bort, amilyet még soha nem kóstolt. Az
egyszerű emberek általában csak híg sört ittak. A lány ivott pár kortyot,
megdörzsölte lüktető homlokát, és felváltva Elisabethre és Dietrich őrgrófra
nézett.
– Az uram, Christian… szörnyű kínokat szenved… és már nem is érzem őt…
– A pokolba! – szaladt ki Dietrich száján, aki azonnal elnézést kért a ház
úrnőjétől.
Az őrgróf emberismeretére hagyatkozott, amikor Elisabethhez fordult:
– Feltételezem, tisztában van Christian lovag helyzetével és a férje tervével.
A fiatalasszony bólintott.
– Christian a házunk barátja, becsülete minden kétségen felül áll. Ki kell
szabadítanunk őt Randolf kezei közül.
– Rendben – válaszolta Dietrich. – De nem lovagolhatok be csak úgy a bátyám
leghatalmasabb vazallusának várába, és nem követelhetem tőle egy számkivetett
szabadon bocsátását, akit ráadásul már halottnak hisznek. Már csak azért sem,
mert ahogyan Hedwig úrhölgy és a fiatal gyógyító lány mondta, Randolf bizonyára
parancsot adott rá, hogy ilyen esetben azonnal öljék meg a barátjukat, még mielőtt
valaki rátalálhatna. A bátyámmal pedig az ismert okokból jelenleg nem
beszélhetünk erről az ügyről.
Az őrgróf egy pillanatra elhúzta a száját.
Azután Marthe felé fordult.
– Az álmaid a jövőt vagy a jelent mutatják?
– Olyan érzés, mintha átélném a fájdalmait…
– Akkor Christian vagy halott, vagy pedig eszméletlen – vonta le a
következtetést Dietrich, nem törődve a két fiatal nő reakcióival. – Randolf
valószínűleg a lovag kínzásával tölti az estéit. Ha a barátjuk még életben van,
akkor éjjel bizonyára békén hagyja, hogy magához térjen.
Az őrgróf döntést hozott.
– Ha a férje és a barátai holnap délelőtt nem érkeznek meg, akkor útnak
indulunk – mondta Dietrich Elisabethnek. – Valami majdcsak eszembe jut, hogy a
körmére nézzek ennek a Randolfnak, még ha össze is veszek emiatt a bátyámmal.
Most azonban foglalkozzon, kérem, ezzel a szárnyaszegett angyallal. Szüksége lesz
az erejére!
Mindenki megkönnyebbülésére másnap már kora reggel megérkezett Raimund,
Gero és Richard Lukasszal. Lovaik izzadtak, ők maguk pedig kialvatlanok voltak,
és tetőtől talpig por lepte őket.
Raimund már messziről látta, hogy látogatói vannak. Amikor azonban Dietrich
őrgróf lépett ki a házból, Raimund meglepetten térdre ereszkedett előtte.
– Üdvözlöm a házamban, nemes uram – köszöntötte Raimund a vendégét.
Dietrich intett neki, hogy álljon fel.
– Ne pazaroljuk az időt udvariaskodásra! Az alapján, amit tudunk, Christiannak
nem sok ideje van hátra. Sietnünk kell tehát.
Raimund meglepődve nézett a barátaira. Marthe valami csodát vihetett végbe,
ha ilyen hatalmas szövetségesre lelt. Micsoda szerencse!
Az őrgróf elmagyarázta a tervét.
– Felkérem Randolfot, hogy a kíséretével jöjjön velem a vadászatra. Közben
kegyelmedéknek feltűnés nélkül be kell jutniuk a várba, és ki kell szabadítaniuk
Christiant. Meg fogok állapodni a bátyámmal, hogy vadászhassunk az erdeiben.
Raimund és a barátai beleegyeztek, örülve a nem várt segítségnek.
– Cserébe azonban várok valamit kegyelmetektől – adta tudtukra az őrgróf.
– Amit csak kíván, uram – biztosította Raimund, és meghajolt.
 – Miután kiszabadították a barátjukat, visszamennek a bátyám udvarába, és
mindent megtesznek, hogy leleplezzék Oroszlán Henrik kémnőjét!
– Amúgy is ez volt a tervünk. Már csak Otto őrgróf iránti hűségünk miatt is.
– Helyes – válaszolta Dietrich. – Ezért is gondoskodom az elterelő
hadműveletről. Nem szabad, hogy Randolf vagy az emberei meglássák vagy
felismerjék kegyelmeteket. Abból kell kiindulniuk, hogy azonnal kegyelmeteket
fogja vádolni, ha sikerül Christian kiszabadítása. Persze nem csinálhat belőle nagy
ügyet, hiszen Christian hivatalosan már nem él. De először kegyelmeteknél fogja
majd keresni őt.
– Ne aggódjon. Biztos rejtekhelyre visszük.
– Akkor ne vesztegessük tovább az időt.
Amikor azonban a férfiak rövid pihenés és gyors reggeli után útnak akartak
indulni, heves vita támadt közöttük. Lukas makacsul ragaszkodott hozzá, hogy
részt vehessen a mentőakcióban.
– Megtetted a kötelességedet, és nagy dolgokat vittél végbe. De még ha titokban
osonunk is be a várba, számolnunk kell azzal, hogy vérontásra kerülhet sor.
Apródoknak nincs keresnivalójuk ott – mondta Raimund határozottan.
Lukast azonban mindez nem győzte meg.
– Christiantól tanultam meg a fegyverforgatást, ő a tartomány legkiválóbb
bajvívója. És rám bízta a kardját. Tehát használni is fogom, hogy kiszabadítsam őt.
Dühösen nézett a három lovagra, és azon gondolkodott, büntetést kap-e a
pimaszságáért.
Közben Dietrich őrgróf lépett oda hozzájuk.
– Ha olyan sokat kockáztatott és ért el a lovagja érdekében, mint ez a Marthe,
akkor talán magukkal kellene vinniük – avatkozott be az őrgróf a vitába. – Mikor
lesz a lovaggá ütésed?
– Jövő pünkösdkor, uram.
Az őrgróf kihúzta a kardját.
– Gyere, mutasd meg, mit tanultál!
A körülöttük állók izgatottan felmorajlottak.
Lukas nyelt egyet, és egy pillanatra elátkozta a szemtelenségét. Egy ilyen előkelő
úr ellen álljon ki?
Dietrich kiváló bajvívó hírében állt, aki nem félt egy erősebb harcos ellen sem
kardot rántani.
Lukas összeszedte minden bátorságát. Végül is meg kell védenie az ura jó hírét –
és az életét is, ha a többiekkel mehet.
 – Ahogy kívánja, uram. Megtiszteltetés számomra. – Mélyen meghajolt, és
kivonta Christian kardját.
Mindjárt összesereglett egy csapat bámészkodó körülöttük. Ezúttal senki sem
szólt egy szót sem, hogy a szolgák abbahagyták a munkát. Egy apród egy őrgróf
ellen – ki látott már ilyet?
Lukas egy utolsó pillantást vetett Marthéra, aki bátorítóan rámosolygott a fiúra.
Lukas elhessegetett minden más gondolatot, és a kardjára és az ellenfele
kardjára összpontosított, ahogyan Christian tanította neki.
Az őrgróf hagyta a fiút támadni, és lendületesen védekezett. Lukas hamar
ráébredt, hogy Dietrich gyors és erős harcos. De minden vágást ki tudott védeni,
vagy időben kitért előle.
Lukas nemsokára izzadni és nyögni kezdett. Ellenfele többéves harci
tapasztalattal rendelkezett, és erősebb is volt nála. Lukas bátran védekezett, szúrt
és kitért, fordult, de hirtelen kilátástalan helyzetbe került, és az utolsó pillanatban
átcsúszott ellenfele kardot tartó keze alatt.
Dietrich elégedetten mosolyogva véget vetett a küzdelemnek.
– Jól csináltad, apród! – kiáltotta, és a hüvelyébe dugta a kardját. – Sok lovagot
ismerek, akik eddig sem bírták volna.
A körülöttük állók lelkesen tapsoltak, miközben a még mindig levegőért
kapkodó Lukasnak nagy kő esett le a szívéről.
– Vigyék magukkal – szólt oda Dietrich Raimundnak. – Már készen áll a
feladatra.
– Rendben – válaszolta Raimund, és szigorúan az apródra nézett. – De ne
próbálj meg hősködni, megértetted? Pontosan követed majd a parancsaimat.
– Természetesen – válaszolta Lukas, akit dühös öröm töltött el, hogy
megfizethet Randolf kegyetlenkedéseiért.
A férfiak külön indultak útnak. Miközben Dietrich őrgróf és a kísérői elviszik
Randolfot a vadászatra, Raimund és a barátai titokban egy csónakon megközelítik
majd a várat. Marthe szörnyű látomásai miatt attól féltek, hogy Christian – ha még
életben van egyáltalán – nem lesz képes menni, főleg nem lovagolni. Emellett, ha a
vízen menekülnek, nem hagynak hátra nyomokat.
– Isten óvja kegyelmeteket és Christiant – búcsúzott el tőlük Elisabeth.
Az őrgróf Marthét kereste a szemével, és látta, hogy a lány hófehér arccal arra a
helyre mered, ahol Dietrich az imént megvívott Lukasszal. Az őrgróf
elgondolkodva egy istállószolga kezébe nyomta a lova kantárját, pedig már éppen
fel akart rá ülni, és a lány felé indult.
– Van még valami, amit el akarsz mondani? – kérdezte Dietrich halkan.
 Marthe rápillantott, és mintha áthatolt volna rajta a tekintete, mintha még egy
álomvilágban időztek volna a gondolatai. A küzdelem ideje alatt egy képet látott
maga előtt: egy fiatal férfit az őrgróf arcvonásaival, aki mozdulatlanul, vérbe
fagyva feküdt a bajvívótéren.
Vajon mit jelenthetett ez? Dietrich fia, aki egy ideje Otto udvarában kap
kiképzést apródként, még nem érte el azt az életkort, hogy lovagi tornákon
vehessen részt.
– Először még át kell gondolnom – szólalt meg végül a lány. – Isten óvja
kegyelmedet és a többieket!
 A szabadulás
– Sajnálom, hogy a lovagok között az első próbád nem annyira lovagias –
mondta Raimund vizsgálódó pillantással Lukasnak, úton Randolf vára felé. – Nem
lovakkal megyünk, hanem csónakkal, nem nyílt küzdelembe bocsátkozunk, hanem
titokban osonunk be az ellenfél várába.
– Ebben az esetben mindez nem érdekel – válaszolta Lukas, miután röviden
Marthéra nézett.
A lány tudta, hogy Lukas kész bármelyik szabályt megszegni, hogy
kiszabadíthassa Christiant a tömlöcből, pedig legszívesebben lovon indult volna
útnak, hogy csatakiáltással terítse le az ellenséget.
Mit ért el Christian a lovagi szabályok betartásával? Fegyvertelenül ki kellett
szolgáltatnia magát leggonoszabb ellenségének, és most halottnak és
számkivetettnek tartják. Talán már valóban meg is halt. Randolf nem érdemelte
meg, hogy a lovagi szabályok szerint bánjanak vele.
A nyári nap magasan állt, fénye megcsillant a folyón, melynek partján legelők
terültek el. Marthe azonban nem tudta élvezni a vidék nyugalmát és szépségét.
Majdnem elpusztult a fajdalomtól, miközben Lukas és Raimund felfelé eveztek a
Mulde folyón rejtekhely felé, mely Randolf vára közelében feküdt.
A férfiak végül a part felé irányították a csónakot, és elrejtették egy bokorban.
Gero és Richard, akik előrelovagoltak, hogy a várat figyeljék, a megbeszélt
találkozóhelyen vártak rájuk. Beszámoltak róla, hogy Randolf néhány emberével
éppen most hagyta el a várat Dietrich őrgróf társaságában.
– Bemenjek a várba körülnézni? – ajánlotta fel Marthe, bár már a gondolattól is
rettegni kezdett. – Azt mondhatnám, hogy szolgálónak akarok jelentkezni. Talán
sikerül kiderítenem, hol tartják fogva Christiant.
– Szó sem lehet róla – válaszolta Raimund határozottan. – Valaki felismerhet,
akivel találkoztál az udvari fogadónapon…
Fogalmatok sincs, milyen jól ismernek engem, gondolta Marthe keserűen. De
meg kellett kockáztatnia.
– Hogyan akarnak észrevétlenül bejutni? Egy asszonyra ügyet sem vet senki.
A régi legendák hősei, akikről a lány hallott, az ilyen mentőakciók alkalmával
legtöbbször kereskedőknek vagy szerzeteseknek adták ki magukat, hogy
bejussanak az ellenség táborába. De Raimund és a barátai csak a kardjukat hozták
magukkal és egy sűrű szövésű hordágyat.
Raimund mindkét kezét a lány vállára tette, maga felé fordította, és komolyan
ránézett.
 – Te itt maradsz. Ez az utolsó szavam. Túl veszélyes lenne. Inkább gyűjtsd össze
az erődet, ha később segíteni akarsz az uradon.
Marthe lehajtotta a fejét, és egy apró lépést hátrált. Úgy érezte, hogy kudarcot
vallott. Ha nehezére esett is, be kellett látnia, hogy Raimundnak igaza van.
Jelenlegi állapotában inkább hátráltatná őket, mintsem segítségükre lenne. A
Randolf Christiansdorfban tartott vérbírósága óta eltelt napok és éjjelek
felemésztették a lány minden erejét. Ezért kapták el Landsberg várában az őrök.
Múlt éjjel sem tudott aludni a feszültség és az aggodalom miatt.
Raimund gyengéden felemelte a lány állát.
– Olyan bátorságról tettél tanúbizonyságot, amilyenre sok férfi nem lett volna
képes. Ha Christian megmenekül, azt elsősorban neked és Lukasnak köszönheti.
A férfi rámosolygott, azután újra szigorúvá vált a hangja.
– Most azonban kard kard ellen küzd majd. Ez a férfiak dolga.
– Hogyan jutnak el a tömlöcökig, még ha sok fegyveres elhagyta is a várat? –
kérdezte Marthe aggódva.
Raimund elmosolyodott.
– Van egy titkos bejárat, amelyről senki sem tud, talán még Randolf sem.
Amikor látta Marthe és Lukas meglepett arcát, úgy döntött, hogy magyarázatot
érdemelnek.
– Apám mesélt nekem erről még a halála előtt. Ő és Randolf apja jó barátok
voltak. De Randolf apja korán meghalt, azt sem tudom, hogy egyáltalán elmondta-
e mindezt a fiának. Randolf apjának halálával megszűnt a barátság is a családjaink
között. Randolf már gyerekkorában ravasz kis varangy volt, akit anyja
elkényeztetett, és erényes férfi példamutatása nélkül nőtt fel.
Raimund egy búvóhelyre mutatott a fűzfák között.
– Itt várj, és csak a jelzésünkre gyere elő.
Azzal a férfiak felkerekedtek, és egyedül hagyták Marthét.
A várakozás elviselhetetlen volt. Marthe újra és újra átnézte a gyógynövény-,
kenőcs-és kötszerkészleteit, amelyeket Elisabeth segítségével gyűjtött össze a
fiatalasszony és egy falusi javasasszony készleteiből.
Azután felállt, és céltalanul tett néhány lépést jobbra és balra.
Nem mert leülni. A folyó morajlása és a levelek zizegése a feje fölött
elálmosították a lány fáradt testét. Pedig ébernek kellett maradnia.
Azt az irányt kémlelte, amerre a férfiak elindultak. De nem látott semmi
mozgást. Túl fáradt volt ahhoz, hogy a távolból megérezzen bármit is. Időközben
megtanulta, hogy a kimerültség korlátozza a megérzéseit, viszont érzékenyebbé
teszi az álomképekre.
 Nyugtalanságában elképzelte, hogy mi minden sülhetett el balul. Talán
Raimund nem találta meg a rejtekajtót. Talán a járat beomlott, és nem tudtak
bemenni rajta. Talán Christian nem volt a tömlöcben, hanem másik helyen tartják
fogva, vagy már meg is halt. Lehet, hogy a férfiak soha nem jönnek vissza, mert
megölték őket a szabadítási kísérlet közben…
A lány ezen a ponton megálljt parancsolt magának.
Raimund és a többiek tapasztalt harcosok, bátorította magát. Le tudják gyűrni
az őröket. Mivel Randolf a vadászaton van, az őrség maradéka biztosan sörözéssel
és kockázással üti el az időt, és figyelmetlenebb, mint máskülönben.
Marthe újra körülnézett, hogy van-e a közelben valaki, azután pár lépést tett a
folyó felé, vizet merített, és ivott. Evett egy kicsit a kenyérből is, melyet Elisabeth
adott nekik az útra, bár a gyomra teljesen összeszűkült. Ha a férfiaknak valóban
sikerül kiszabadítaniuk Christiant, és a lány szörnyű álomképei igaznak
bizonyulnak, akkor nemsokára rengeteg dolga lesz.
Marthe újra emlékezetébe idézte Christian alakját, éles arcvonásait, fekete
szemét, és némán imádkozni kezdett.
Egy szajkó kiáltása térítette magához a gondolataiból.
A lány kikémlelt a bokor mögül, és a férfiakat látta közeledni. Két ló közé egy
hordágyat erősítettek. Christian! Ezek szerint él? A holttestét bizonyára
egyszerűen csak a ló hátára fektették volna.
Marthe megkönnyebbülten kilépett a búvóhelyéről, és intett, hogy minden
rendben van.
A férfiak ruháján vérnyomok voltak, de senki sem sérült meg komolyabban.
Amikor azonban a lány megpillantotta Christiant, összeszorult a szíve, és
könnyek szöktek a szemébe. A lovag mély öntudatlanságban feküdt, és magas láza
volt. Arca beesett, véres és borostás volt, jobb szemöldöke fölött pedig hatalmas
seb tátongott. A lovag széttépett ruhái alatt kegyetlen kínzás nyomai látszottak:
véraláfutások mindenféle színben, korbácsnyomok, égési sérülések. Amikor a lány
pillantása a lovag láncoktól sebesre dörzsölt, gennyes csuklóira tévedt, észrevette,
hogy több körmét is letépték.
A férfiak óvatosan az imbolygó csónakba emelték az élettelen testet. Gero és
Richard elvágtattak a lovakon, miközben Raimund és Lukas eltolták a csónakot a
parttól. Az áramlás gyorsan sodorta őket lefelé.
Marthe, aki Christian feje mögött térdelt, mindent elfelejtett maga körül, és
csupán a munkájára koncentrált. Csak akkor tudja majd pontosan felmérni
Christian sérüléseit, ha elérték a biztonságos menedéket. Egyet azonban már most
is megtehetett.
Néma imádság után óvatosan Christian halántékára tette a kezét. A lány újra
érezte ujjaiban a vibrálást, amely a testéből a férfi testébe áramló életerőt jelezte.
Azután egyre erősebben érezte átfolyni a férfi fájdalmát a kezén. Olyan érzése volt,
mintha egy fekete lyuk szívná magába, anélkül hogy bármit is tehetett volna
ellene.
Raimund hangja térítette újra magához. A lovag félretette az evezőt, és elvette
Marthe kezét Christian fejéről.
A lány kábultan hunyorgott.
– Holtsápadttá váltál, és majdnem elájultál – mondta Raimund aggódva.
Raimund ismerte Marthe kezének gyógyító erejét, bár a lány akkor még nem
volt ilyen erős, és tudta, hogy mi történt.
– Egyelőre elég lesz. Senkinek sem segít, ha te is elveszted az eszméletedet.
Marthe a vízbe mártotta a kezét. Amikor azonban egy nedves kendővel lehűtötte
Christian homlokát, valami csodával határos dolgot vett észre: talán Marthe
fáradozásainak eredményeképpen, vagy talán mert Raimund mozdulatai miatt a
csónak hevesebben imbolygott, de Christian szemhéja remegni kezdett.
– Istennek legyen hála – szólalt meg a lány.
Christian testét gyenge, száraz köhögés rázta meg, azután kinyitotta a szemét, és
lázas, zavart tekintettel nézett az égre.
– Ne félj, barátom, nem haltál meg – nyugtatta meg Raimund gyorsan. –
Kimentettünk a tömlőéből, és biztonságos helyre viszünk.
Raimund gyorsan beszélt, attól félve, hogy Christian újra elveszíti az eszméletét.
Miközben Marthe óvatosan lemosta az alvadt vért a sebesült lovag arcáról,
Raimund beszámolt Christiannak a mentőakcióról: arról, hogy hogyan találták
meg az öregtoronyhoz vezető titkos ajtót, hogyan fegyverezték le az őröket, és
kutatták át a tömlöcöket.
– Az a megtiszteltetés jutott neked, hogy az egyedüli fogoly voltál – mesélte
Raimund fecsegve, nehogy a barátja észrevegye az aggodalmát, bár nem volt biztos
benne, hogy Christian hallja és érti, amit mond.
– Úgy tűnik, Randolf nem nagyon ejt foglyokat. Viszont talán megvigasztal,
hogy a kínzóid közül Randolfon kívül már senki sincs életben. A tömlöcben és az
őrszobában csak holttestek hevernek, akik semmit sem fognak elárulni, és többé
senkit sem kínoznak már meg. Randolf csodálkozni fog, amikor visszaérkezik. Es
Dietrich őrgróf társaságában még csak a haragját sem engedheti majd szabadjára.
Talán ez felvidít téged is egy kicsit.
Christian nagy fáradsággal elmosolyodott.
– Lukas kitűnően megállta a helyét az első csatában – folytatta Raimund. – Két
támadót egy csapásra leteríteni! Ezt csinálja utána valaki! Nemsokára aztán majd
újabb legenda is szárnyra kaphat. Az apródod megállta a helyét a párbajban
Dietrich őrgróf ellen is!
 A férfiak végre kieveztek a partra, és óvatosan kiemelték a sebesültet a
csónakból.
– Egy rejtekhelyre viszünk – szólalt meg Raimund. – Marthe majd meggyógyít,
Lukas pedig őrködik mellettetek. Itt senki sem fog keresni. Elátkozott helynek
tartják, és mindenki nagy ívben elkerüli. Még tüzet is gyújthattok. Csak annyit
fognak mondani az emberek, hogy a Vadember járkál a környéken…
– Várj – nyögte Christian, és meg akarta fogni Raimund kezét, de hosszas
köhögés rázta meg megkínzott testét, ami láthatóan fájdalmat okozott neki.
– Mi az? – kérdezte aggódva a barátja.
– Engedjetek először a folyóhoz… Le kell mosnom magamról a tömlöc
szennyét…
– Ilyen köhögés és láz mellett? – kérdezte Raimund elszörnyedve.
Azután kétségbeesetten Marthéra nézett, aki beleegyezően bólintott.
– Ha ezt akarja, hát legyen. Ettől majd felébred az életereje, és csökken a láza. A
köhögésével majd később foglalkozunk – mondta a lány, amilyen nyugodt hangon
csak tudta.
Raimund és Lukas, nem törődve azzal, hogy elázik a ruhájuk, óvatosan a tiszta
habokba mártották a beteg forró testét.
Christian felnyögött, teste pedig remegni kezdett. Lukas rémülten figyelte, majd
Marthéra pillantott, a lány azonban nem tűnt gondterheltebbnek, mint azelőtt.
Végül a férfiak egy magában álló, mohával benőtt kunyhóhoz vitték Christiant.
– Emberemlékezet óta nem merészkedik senki ide – biztosította róla a lovagot
Raimund, és megpróbálkozott egy tréfával. – Téged ismerve, Marthe, te még a
Vademberrel is harcba szállnál.
A lány kérdőn felpillantott, de Raimund gyorsan megnyugtatta.
– Én magam terjesztettem el évekkel ezelőtt ezt a szóbeszédet. Olykor szükség
van egy rejtekhelyre, mint például most is.
Christian még egyszer a barátja karja után nyúlt, és kétségbeesetten
megragadta.
– Ne vigyetek be… Hadd lássam a napot, ha már meg kell halnom…!
Ezúttal Marthe ellenkezett a lovaggal, nem törődve vele, hogy illik-e vagy sem.
– Még sokszor láthatja a napot, uram. De Lukas és én egyedül nem tudjuk
bevinni a kunyhóba.
Christian mintha csak most vette volna észre a lányt. Marthe felé fordította a
fejét, és lázas szemmel bámult rá, mintha szellemet látna.
A lány mélyen meghatódott, amikor a lovag kimondta a nevét.
 – Marthe! Te itt vagy…?
Marthe minden erejét összeszedte, hogy a lovag elkínzott szemébe tudjon nézni
anélkül, hogy sírva fakadna.
– Természetesen, uram. Talán azt gondolta, hogy cserbenhagyom? – válaszolta
halkan.
– Itt vagy… akkor nem találtak rád…
Azután Christian újra elvesztette az eszméletét.
– Nemsokára visszajövök – szólalt meg Raimund. – Először azonban haza kell
mennem, és úgy kell tennem, mint aki semmit sem tud, amikor Randolf dühtől
tajtékozva meglátogat majd. – Felnevetett, majd a csónakhoz ment.
Az eszméletlen beteget a kunyhóban egy széles fapadra fektették, amelyet
Marthe úgy állított be, hogy Christian, amikor felébred, rálásson az egyik ablakra.
Ha már nem látja a napot, legalább láthasson némi fényt és az erdő zöldjét.
Lukas kicsomagolt egy batyut, melyet az előrelátó Elisabeth adott nekik:
ruhákat Christiannak, bort, hogy a lovag erőre kapjon, és egy megkopasztott
tyúkot, amelyből Marthe erőlevest főzhetett.
– Segít levenni róla a nedves ruhát? – kérdezte Marthe az apródot.
Lukas szörnyülködve nézett a lányra.
– Vetkőztessem le? Előtted?
Marthe türelmetlenül nézett rá.
– Vagy az illemre és a szokásokra ügyelünk, és hagyjuk meghalni, vagy nem
foglalkozunk ezzel, és megpróbáljuk meggyógyítani őt. Kegyelmed talán nem
szegett meg ma néhány szabályt?
Mivel Lukas nem válaszolt, Marthe folytatta:
– Nézzen csak rá! Le kell vennünk róla a nedves ruhákat. Látnom kell, hogy
milyen sérüléseket okoztak neki, és hogy esetleg eltörték-e valamelyik csontját.
– Rendben. De fordulj el, amíg nem szólok – válaszolta Lukas.
Marthe megfogott egy korsót, amely a kunyhó padlóján hevert, és lement a
patakra vízért. Menet közben még hallotta Lukas mormogását:
– Még soha nem ismertem hasonló lányt.
Amikor a lány visszaérkezett a vízzel, kintről a biztonság kedvéért még
megkérdezte:
– Bejöhetek?
Belülről csak ennyi hallatszott:
– Hm.
 A lány belépett, és levegőért kapkodott, amikor rájött, hogy mitől vált Lukas
olyan szófukarrá. Christian teste még a kunyhó félhomályában is szörnyen festett.
Megvolt ugyan minden végtagja, amiért hálásak lehettek, azonban az egész testét
égésnyomok borították, a legtöbb közülük még nedvedzett. Számos sebe gennyes
volt. A sötét véraláfutások a lovag mellkasán arra utaltak, hogy Christian néhány
bordáját eltörték, jobb térde pedig szinte a kétszeresére dagadt meg.
– Micsoda szörnyeteg – suttogta Marthe könnyekkel a szemében.
– Ezért Randolf a pokol tüzében fog égni – szólalt meg dühösen Lukas.
Marthe összeszedte magát. A szánalom nem segít Christianon. Óvatosan
elkezdte kimosni a sebeket.
Lukas körülnézett a kunyhóban. Nem volt tűzhely, de középen a padlón egy
kövekből kirakott kört látott. Lukas összeszedett néhány száraz ágat, amelyeket a
kunyhó sarkaiban talált, egymásra rakta, és meggyújtotta őket.
A harmadik este Marthe így szólt:
– Ha ma éjjel lemegy a láza, akkor túléli.
A lány megpróbált száműzni minden kétséget a hangjából. De Lukast nem tudta
becsapni.
Christian két törött ujját Marthe helyreigazította, és összevarrta a sebet a
homlokán. A lovag térde lelohadt, és az égési sérülései is szépen gyógyulni
kezdtek, ahelyett hogy tovább gennyesedtek volna. Mivel Marthe nem tudott a
férfi mellkasára köhögéscsillapító kenőcsöt felkenni, egy kakukkfűfőzettel átitatott
kendőt kötött fel a betegágy fölé. Az erős illat betöltötte az egész kunyhót.
Azonban Christian láza tovább emelkedett. Az elmúlt napokban a lovag
időnként visszanyerte az eszméletét – elég időre ahhoz, hogy vizet adjanak neki,
amelybe Marthe lázcsillapító tinktúrákat kevert.
Marthe bízott az alvás gyógyító erejében. Reggel Christian először tért magához
hosszabb időre, a lány adott neki egy kis erőlevest, amelyet a férfi ezúttal nem
hányt ki. Azonban délutánra újra szörnyen felszökött a láza.
– Talán gyógyulás előtti krízis – próbálta a lány megnyugtatni Lukast, miközben
kicsavart egy kendőt, hogy kicserélje a borogatásokat. – A betegség utolsó
próbálkozása, mielőtt visszavonulna.
– Talán – válaszolta Lukas komor arccal.
Lukas felállt, elhúzta a lányt a betegágytól, és a saját fekhelye felé tuszkolta.
– Teljesen kimerültél. Ha olyan szörnyű lesz az éjszaka, mint gondolod, akkor ki
kell pihenned magad. Szóval most aludj egy kicsit. Majd én figyelek Christianra.
Marthe nem ellenkezett.
– Ébresszen fel, ha történne valami – motyogta. Azután összekuporodott az
egyik sarokban, és azonnal mély álomba merült.
Marthe úgy érezte, hogy csak pár pillanatig aludt, amikor Lukas megrázta a
vállát. A lány rémülten riadt fel.
– Álmában folyton téged hív – súgta Lukas aggódva.
Marthe gyorsan felkelt. Egy pillanatra meg kellett támaszkodnia egy
gerendában, mert megszédült.
Egyik kezét Christian lázas homlokára tette, és leengedte a vállát. Lassan
kifogyott a tudományából.
Christian erős volt, eddig még soha nem adta fel. Bármilyen szörnyűek is voltak
a kínzások nyomai – a lovag erős szervezetének meg kellett birkóznia velük. Vajon
mi tartotta vissza őt, hogy visszatérjen az életbe? Mert nem a látható sérülései,
ebben a lány biztos volt.
– Küzdjön – kérlelte halkan a lány. – Mindig is harcolt, most miért nem küzd az
életéért? Szükségünk van kegyelmedre!
A lány elfordult, hogy hideg vizet hozzon az újabb borogatásokhoz. De még
mielőtt egy lépést tehetett volna, egy lázas kéz ragadta meg a karját.
– Maradj – hallatszott Christian rekedt hangja. Marthe megfordult, és úgy
érezte, hogy a férfi ugyanúgy néz rá, mint első találkozásuk alkalmával.
– Kérlek, maradj – ismételte meg halkan a lovag. Marthe bólintott, és ott
maradt.
– Ülj le mellém – kérte Christian, anélkül hogy elengedte volna Marthe kezét.
A lány óvatosan leült az ágy szélére.
Christian szorítása enyhült, és kezébe vette a lány kezét.
– Ne menj el!
Marthe némán és elgondolkodva ülve maradt, miközben Christian
megkönnyebbült arccal újra elaludt.
Marthe az egész éjszakát Christian ágya mellett töltötte. Néha a kényelmetlen
helyzet ellenére elaludt pár pillanatra, majd újra felriadt. A tűz már régen kialudt,
miközben Lukas mélyen hortyogott. A kunyhóban teljesen sötét volt, de Marthe
érezte, hogy Christian lélegzetvétele és pulzusa nyugodtabbá vált. Amikor a
keskeny ablaknyíláson beszűrődtek a pirkadat fényei, lassan a környezet is
körvonalazódni kezdett. Marthe azt gondolta, hogy senki sem figyeli, ezért
Christian arcát nézte, amely a fájdalom és a láz kínjai után megnyugodni látszott.
Nem a közelgő halál nyugalma volt ez, hanem a gyógyulás előjele.
Christian hirtelen kinyitotta a szemét, és a lányra nézett.
– Hogy érzi magát, uram? – kérdezte halkan Marthe.
 – Hála neked, jól – válaszolta a lovag halvány mosollyal. – Eltekintve attól, hogy
éhes és szomjas vagyok.
– Ez jó hír – mondta a lány, és boldogan Lukas felé fordult.
– Fiatalúr! Jöjjön gyorsan!
Az apród azonnal felriadt, és előhúzta a tőrét.
Amikor azonban meglátta Marthe boldog arcát, majd a lovagot, aki saját
erejéből próbált felkelni, megkönnyebbülve fellélegzett.
– Már éppen ideje volt!
Marthe hígított borral teli poharat nyújtott át Christiannak.
– Lassan igyon – figyelmeztette. Azután felállt, és letört egy darabot a fehér
kenyérből, amelyet Elisabeth adott nekik.
– Próbáljon meg enni. Jobb lenne egy húsleves, hogy megerősödjön. A
szervezetének még hozzá kell szoknia a szilárd élelemhez.
– Azonnal elindulok, és fogok néhány fürjet! – kiáltott fel Lukas, azzal már el is
tűnt.
Christian elgondolkodva ivott néhány kortyot, és evett pár falatot. Közben nem
vette le a szemét Marthéról, aki egyre inkább zavarba jött, végül felállt, hogy
felszítsa a tüzet.
A lány a tűzre helyezte a vasüstöt, amelyet Elisabeth adott nekik, és
felmelegítette a maradék tyúkhúslevest.
Egy kis levest töltött egy fából készült tányérba, és odavitte Christianhoz.
A lovag kezébe vette a lány kezét, és félretette a tányért, anélkül hogy elengedte
volna Marthe kezét.
– Beszélnem kell veled – szólalt meg a lovag.
– Először ennie kell a levesből – mondta a lány zavarodottan.
– Az ráér később is.
Christian elhúzta a lány kezét a tálról, megfogta, és a szemébe nézett.
– A tömlöcben volt időm gondolkodni. Volt időm a megbánásra, hogy
kibéküljek Istennel és a világgal. Tettem sok rosszat, amiért a Teremtő bocsánatát
kérem, de talán jót is tettem.
A lovag szünetet tartott.
– Egy dolgot azonban jobban bánok, mint bármi mást: azt, hogy nem ismertem
fel már sokkal korábban, hogy te vagy az, akinek az oldalán le szeretném élni az
életem hátralevő részét. Szeretlek!
Marthe összerezzent.
 – Uram, a láz beszél kegyelmedből!
– A lázamat csillapítottad. És nem vagyok az urad többé. Törvényenkívüli
vagyok. Nincs másom, csak a ruha, amelyet hordok, és nem mutatkozhatom többé
a falumban és a hűbéruram előtt. – Keserűen felnevetett. – Téged nem zavar
mindez?
Azután a lovag újra elkomolyodott.
– Ha te is így érzel… amit hiszek és remélek… akkor mondd meg!
Marthe némán lehajtotta a fejét, miközben vadul dobogott a szíve.
Christian gyengéden kezei közé fogta a lány fejét, és felemelte, hogy a szemébe
nézhessen. Amit a lány szemében látott, az felért számára egy válasszal.
A lovag gyengéden megcsókolta a lány ajkát. Érezte, hogy Marthe viszonozza a
csókot, és szenvedélyesebbé válik. Amikor végül élengedte a lányt, újra a keze után
nyúlt.
– Marthe… Te vagy a szerelmem, az életem! Ha akarod, beszélek a férjeddel.
Talán elenged, mert nem szültél neki gyermeket.
Ha Marthe eddig azt gondolta volna, hogy álmodik, ezek a szavak
visszazökkentették a valóságba.
– Wiprecht halott. Akkor halt meg, amikor segített nekem megszökni a faluból.
– Isten irgalmazzon a lelkének – mondta Christian, és keresztet vetett. Josefa
vajon erre gondolt, amikor azt mondta, hogy Marthe Wiprechttel kötött házassága
egyszer majd megmenti az életét?
Christian elhessegette a kérdést, hogy még mi minden történhetett a faluban, és
csak egy dolog járt az eszében: Marthe özvegy. És szabad!
A lovag szinte szégyenkezett az öröme miatt.
– Akkor… hozzám jössz feleségül?
Marthe kétségbeesetten a kezei mögé rejtette az arcát.
– Nem lehetek a felesége. Nem vagyok nemesi származású. A szüleim juhászok
voltak.
– Az én apám pedig mutatványos volt; azonkívül megvetett ember vagyok.
Tehát te vagy a szerencsésebb kettőnk közül – próbálta meg a lovag mosolyogva
eloszlatni a lány kétségeit. – Hozzám jössz feleségül? Kérlek!
Marthe lehajtotta a fejét, és olyan halkan beszélt, hogy Christian inkább sejtette,
mint hallotta a szavait.
– Már nem vagyok szűz… Megerőszakoltak…
A lovag arckifejezése megkeményedett.
– Tudom.
 Marthe rémülten felnézett.
– Elmondta nekem. A tömlöcben. Ezzel dicsekedett, amikor láncra voltam
verve… és nem tudtam megbosszulni. A sok szörnyű pillanat közül ez volt a
legrosszabb.
A lovag újra megfogta a lány kezét, és megcsókolta a tenyerét, amely koszos volt
a tűztől.
– Engedd, hogy elfeledtessem, amit tettek veled. – Gyengéden letörölte a lány
könnyeit. – Esküszöm, hogy soha nem foglak bántani!
– Tudom – válaszolta Marthe halkan.
Christian félrehúzta Marthe kendőjét, és meg akarta simogatni a haját. A lovag
keze megakadt a mozdulat közben, amikor meglátta a rövid hajtincseket.
– Mi történt? – kérdezte Christian rémülten.
– Így kellett lennie… – kezdett bele a lány, de abban a pillanatban kintről
felhangzott a szajkó kiáltása. Marthe összerezzent, felpattant, és sietve próbálta
újra a kendő alá rejteni a haját.
Kezében két halott fürjjel Lukas jelent meg az ajtóban.
– Gondoltam, előre jelzek, még mielőtt valami betolakodót sejt, és karddal
fogad, most, hogy visszatért az élők közé – próbált meg tréfálkozni az apród.
Azután észrevette Marthe különös arckifejezését, és egy újra felszakadt sebet
Christian mellkasán, amelyből vékonyan csordogált a vér.
– Jobb lett volna, ha fekve marad – szólalt meg Lukas aggodalmasan.
Miközben a fiú egy imbolygó zsámolyra tette a vadászzsákmányt, Marthe elővett
néhány gyógynövényt és vászoncsíkot, amellyel bekötözte a sebet.
– Lukasnak igaza van. Még nem lenne szabad ilyen heves mozdulatokat tennie,
és sok alvásra van szüksége – mondta a lány elvörösödve, és szégyenlősen
lehajtotta a fejét.
– Kössünk egyezséget – mondta Christian. – Mindent megteszek, amit csak
mondasz, hogy visszanyeljem az erőmet. De ha már fel tudok kelni, akkor segítesz
nekem, hogy újra visszanyerjem a régi formámat, Lukas!
Az apród bólintott. Tudta, hogy mi lesz a következő dolog, amit Christian
mondani fog.
– Vissza kell szereznem a becsületemet, a rangomat és a falumat.
Marthe elsápadt és kirohant.
Christian meglepetten nézett utána.
Azután odaintette Lukast.
– Tedd meg nekem, hogy megborotválsz. Azt gondolom, itt az ideje annak is,
hogy elmesélj mindent, ami a fogságom alatt történt. Mindent!
Christian mélyen megdöbbent Lukas beszámolóján mindarról, amit Marthe
véghezvitt. De leplezte a meglepetését, mert érezte, hogy az apród jelenlétében
nem beszélhet erről, ahogyan a szerelmi vallomásáról sem.
Mi zavarta meg ennyire? – töprengett a lovag, miközben semmire sem vágyott
jobban, mint hogy újra megérinthesse és megcsókolhassa a lányt. Ellenkezés
nélkül megitta a gyógyfőzeteket, amelyeket Marthe készített számára,
elfogyasztotta a vadgyökerekkel fűszerezett leveseket, és annyit aludt, amennyit
csak tudott. Két nap elteltével már olyan erősnek érezte magát, hogy megpróbált
óvatosan felkelni, és megtenni néhány lépést. A jobb lábára még nem igazán
tudott ráállni. De már annak is örült, hogy saját erejéből le tudott bicegni a
folyóhoz, hogy érezhesse a bőrén a vizet és a napsütést.
Amikor Christian visszaért a kunyhóba, megkérte Lukast, hogy menjen el
Raimundért.
– Itt az ideje, hogy megtervezzük a dolgokat – vélte a lovag.
Az apród elégedetten elment.
Christian fáradtan végigsimított az arcán. Kimerítette a rövid séta a folyóhoz.
Azonban egy pillanatig sem akarta halogatni azt, amire készült. A fájdalmai
ellenére az ajtóhoz ment, hogy Marthe után nézzen. A lány egy közeli tisztáson ült,
látszólag a gondolataiba merülve, karját felhúzott térdei köré fonta, arcát a nap
felé tartotta, amely átragyogott a lombokon.
A lány meg sem mozdult, amikor a férfi odament hozzá, bár megérezte Christian
jelenlétét. Az erdő elég veszélyes volt ahhoz, hogy figyelmen kívül hagyja az
ismeretlenek lépteit.
A lovag lassan körbejárta a lányt, és várt, amíg Marthe egy pillanatra kinyitotta
a szemét.
– Még nem válaszoltál a kérdésemre – szólalt meg Christian.
Marthe felállt, ahogyan az udvariasság megkívánta, és lesütött szemmel
hallgatott.
– Marthe. Leszel a feleségem? – ismételte meg a lovag a kérdést, s nem is
látszott, milyen izgatott valójában.
– Egy lovag nem vehet feleségül alacsonyabb származású nőt. Ez ellentétes Isten
törvényével – szólalt meg végül Marthe.
– Engem ez nem érdekel – válaszolta Christian hevesebben, mint akarta.
Megfogta a lány vállát, és kényszerítette, hogy a szemébe nézzen.
– Marthe, az első csókunk egy évvel ezelőtt és a mostani… Ugye nem
engedelmességből tetted? Remélem, nem gondoltad, hogy olyasmit kérek tőled,
amit nem akarsz önként odaadni.
 – Nem – válaszolta Marthe rövid habozás után.
Christian egy lépést hátrált, nekidőlt egy sziklának, és megfogta a lány kezét.
– Ha akarod, lemondok a rangomról és a birtokomról, és elköltözöm veled oda,
ahol senki sem ismer minket. Bajvívóként a lovagi tornákon megkereshetném a
kenyerünket.
Marthe még mindig hallgatott, ezért Christian folytatta.
– De akkor örökre kiszolgáltatnánk a falu lakóit Randolf önkényének. Jonást és
Emmát, a nevelt lányaidat és a többieket. Ezt nem akarhatod azok után, amiket
megtettél értük és értem!
Marthe továbbra is hallgatott, és meztelen lábát bámulta.
– Neked köszönhetem a szabadságomat és az életemet. De nem a hála miatt
mondom, hogy nekem nem számít, hogy az esküvőnk a rangomhoz illő-e, vagy
sem, ha visszakaptam a becsületemet. Nem akarok többé szerelem nélkül élni!
Nem akarok többé nélküled élni!
Marthe csökönyös hallgatása elbizonytalanította Christiant.
– Hát ennyire gyűlölsz? El sem tudod képzelni, hogy szeress egy kicsit?
Marthe végre ránézett.
– Egyáltalán nem gyűlölöm… Kegyelmedé minden szerelmem… már régóta, bár
magamnak sem mertem bevallani – suttogta a lány félénken. – Mindent
megtennék kegyelmedért, esküvő nélkül is. De nem vehet feleségül, ha vissza
akarja kapni a falut.
Christian örömében és megkönnyebbülésében felnevetett.
– Ez legyen a legnagyobb baj!
Magához húzta a lányt, és gyengéden megsimogatta a nyakát. Marthe testén
gyönyörteli remegés futott át, amilyent még soha nem érzett azelőtt. Christian
gyengéden megcsókolta a lány arcát.
– Nem a szeretőmnek akarlak, hanem a feleségemnek Isten és az emberek előtt
– súgta a lovag a lány fülébe.
Christian ajkai a lány nyakáról a vállára siklottak. Óvatosan félrehúzta a ruhája
kivágását, és megcsókolta a lány bőrét. Amikor érezte, hogy Marthe egy pillanatra
megdermed, megigazította a lány kék vászonruháját.
Volt elég idejük.
A lovagnak először erőre kellett kapnia, a lánynak pedig meg kellett birkóznia az
emlékekkel, amelyeket azok a férfiak okoztak neki. A lovagnak gyengéden kell
meghódítania őt. De harcolni fog érte, ahogy a lány küzdött őérte.
– Ne félj! Azt akarom, hogy boldog légy.
 – Boldog vagyok – válaszolta halkan a lány, és azt kívánta, hogy a férfi újra
olyan szenvedélyesen csókolja meg, mint két nappal azelőtt. Christian mintha
kitalálta volna a gondolatait, és ezúttal a lány is viszonozta a csókot.
Miközben a lovag keze Marthe sötét hajába túrt, a lány megérezte azt az édes
érzést, amelytől sejteni kezdte a szerelem gyönyöreit, melyekről Emma olyan
szenvedélyesen mesélt neki.
 Az éjszaka
– Újra talpra álltál! Istennek legyen hála!
Raimund, aki Lukas társaságában érkezett meg a Vadember kunyhójához,
megkönnyebbülten ugrott le a lováról.
– Nem szívesen mondom, de komolyan aggódtunk miattad. Azzal odanyújtott
Marthénak néhány csomagot.
– Ezt Elisabeth küldi neked!
– Ő hogy van? – tudakolta Marthe.
– A szomszéd faluból való öreg bába szerint bármelyik nap elérkezhet a szülés
ideje. Őszintén szólva nyugodtabb lennék, ha ott lennél a szülésnél, ha Christian
már tud nélkülözni. Ez az első gyermekünk, és aggódom Elisabeth miatt.
Marthe Christianra pillantott.
– Foglalkozz csak Elisabethtel. Most inkább Lukas segítségére van szükségem.
Leültek a kunyhó előtt, és kicsomagolták a finomságokat, amelyeket Elisabeth
küldött nekik.
– Randolf járt nálad? – kérdezte Christian.
– Természetesen. És dühösen el is ment, miután kidobtam. Ez a jutalma annak,
ha valaki kivont karddal jön a házamba, és megfenyegeti az intézőmet.
Raimund arca hirtelen elkomorodott.
– El kellett küldenem Richardot és Gerót Meissenbe. Dietrich őrgróf és Hedwig
támogatnak majd, ha igazságszolgáltatást kérsz Ottótól, de meg kellett ígérnünk
nekik, hogy találunk rá bizonyítékot, hogy Oda Oroszlán Henrik kémnője. Otto a
gyermekem születése után visszavár engem is. Nem lehetek tehát melletted,
amikor visszaszerzed a faludat.
Raimund tőle szokatlan hevességgel kifakadt:
– Gyűlölöm magam azért, mert pont most hagylak cserben. De rendelkezésedre
bocsátok néhány megbízható embert, a legjobb embereimet.
– Nem – utasította vissza Christian. – Ha a viszálykodás bejelentése nélkül
harcba vonulsz Randolf ellen, akkor fennáll a veszélye, hogy kiközösítenek. Ezt
nem engedhetem meg.
– De akkor mit akarsz tenni? Eltekintve attól, hogy nem vagy abban az
állapotban, hogy megküzdj egytucatnyi fegyveressel, és túléld a harcot. Még ha
találsz is bizonyítékot Hartwig csalására, nem sétálhatsz be egyszerűen Otto
palotájába! Az őrök már a kapuban agyonvernének. Törvényenkívüli vagy!
 Christian nem tűnt gondterheltnek.
– Halottnak számítok. Ez biztosítja a meglepetés erejét. Szakállat is növesztek,
legalábbis az elkövetkező időkre. Mikor is lesz a következő tartományi bíráskodás
a Collmbergnél1?
Raimund meglepetten nézett fel.
– Végül is ez jó lehetőség lenne…
A bíráskodásra minden negyedévben összegyűltek az őrgrófság nemesei, hogy
Otto a szabad ég alatt döntsön a vitás ügyeikben.
– Két hét múlva. – Raimund folytatta. – Kölcsönadom neked a normann
sisakomat. Az orrvédővel, sisakban és szakállasan első pillantásra senki sem fog
megismerni, hiszen nem számítanak az érkezésedre. Kivéve Randolfot. Csak arról
kell gondoskodnunk, hogy Otto engedélyezze, hogy egy ismeretlen a színe elé
járuljon. Ebben segítségünkre lehet Dietrich őrgróf.
– Van valami hír a faluból?
Raimund bólintott.
– Tegnap elküldtem az egyik emberemet, nézzen körül. Azzal az ürüggyel ment
el a kovácsműhelybe, hogy útközben meglazult a lova egyik patkója. Randolf
természetesen számít a felbukkanásodra. Küldött még Hartwignak, aki amúgy is
retteg, néhány jól felfegyverzett embert. Minden elmúló nappal nő a reménye,
hogy meghaltál a sérüléseid vagy a lázad miatt.
– Hogy megy a falusiak sora? – tudakolta Christian.
– Félnek. A kovács természetesen alig mondott valamit. Senki sem vetheti a
szemére, az egész háta tele van hegekkel. Az emberek azonban titokban a tetteidről
beszélnek. Aztán ott van még a kísértetló históriája…
– Drago? – kérdezte Christian nevetve.
– Igen. Szabadon engedted, nem igaz? Most időnként feltűnik a faluban vagy az
erdőszélen, de soha nem megy olyan közel, hogy befoghassák. Felágaskodik,
azután újra eltűnik. Valaki mindig kitesz neki egy kis zabot, mindig más helyre.
– Kuno és Bertram – szólalt meg Marthe.
– A falusiak azt beszélik, hogy a ló el van átkozva, és mindaddig fel fog
bukkanni, amíg meg nem bosszulták a halálodat – folytatta Raimund. –
Mindenesetre vannak híveid a faluban, akik hűségesek hozzád, még ha halottnak
hisznek is.
– Először a faluba kell mennem, hogy bizonyítékokat szerezzek, amelyekkel
Otto elé járulhatok – mondta Christian. – Vidd magaddal Lukast, ha elmész.
– Uram, természetesen elkísérem! – kiáltott közbe Lukas.
– Semmi esetre sem. Ne felejtsd el, törvényenkívüli vagyok. Azt akarod, hogy
veled is ez történjen? Raimund felvesz a kíséretébe, és gondoskodik a
kiképzésedről, amíg vissza nem térek.
– Igaztalanul vádolták meg, és soha nem kapott lehetőséget, hogy bíróság előtt
védekezhessen. Otto kénytelen lesz meghallgatni és felmenteni kegyelmedet a
vádak alól, Randolfot és Hartwigot pedig megbünteti majd – ellenkezett Lukas
hevesen.
– Ő az őrgróf, neki semmit sem kell megtennie – válaszolta Christian élesen. –
És nem fogadnék rá, hogy Otto szigorúan megbüntetné leghatalmasabb vazallusát.
– Randolf égbekiáltó gazságokat követett el kegyelmeddel – dühödött fel Lukas.
– Azonkívül személyes ügyem is van vele. Kegyelmed megtanított a lovagi
szabályokra. Végig kellett néznem, ahogyan Randolf lábbal tiporja ezeket. Most
szeretném látni, hogy győzedelmeskedik az igazságosság. És szüksége is van
valakire, akivel gyakorolhatja a kardvívást.
Christian meglepetésére Raimund Lukas oldalára állt.
– Gondold át a döntésedet. Őt még senki sem kereste. Az utóbbi napok pedig
megmutatták, hogy Lukas jobb néhány lovagnál.
– Az elutazásomig átgondolom – egyezett bele Christian. – Addig is maradj, te
leszel a gyakorlópartnerem a kardvívásban.
Miközben Lukas elégedetten fellélegzett, Marthe azon gondolkodott, hogy mi a
terve vele Christiannak. Talán Elisabethnél hagy majd, ahol teljes
bizonytalanságban várhatom a híreket, hogy újra foglyul ejtették-e, és talán ezúttal
meg is ölték-e? Azt nem bírnám ki. Vajon mit tehetnek Lukasszal ketten?
Azonban úgy tűnt, Christian már mindent kitervelt.
– Tudsz nekünk adni két jó lovat? – kérdezte Raimundot. –Drago biztosan
feltűnne, még ha sikerül is újra befognom.
– Én magam választom ki számotokra a lovakat – ígérte Raimund. – De
sikerülni fog? Ha előbb a faluba akarsz menni, és csak utána a gyűlésre, egy héten
belül készen kell állnod a harcra.
Raimund szavaiból érezni lehetett a kétséget.
Raimund magával vitte Marthét a falujába. Éppen időben érkeztek. Már
megkezdődtek Elisabeth fájásai, és az öreg bába örült, hogy Marthe vezeti le a
szülést. Felemelte bütykös, megdagadt kezét.
– Fáj és remeg a kezem. Már meg vannak számlálva a napjaim – mondta az
öregasszony. – Segítek neked, ha szükséged van rám, de az úrnő azt mondta, hogy
értesz a dologhoz. Szívesen átengedem neked az elsőbbséget.
Marthe bólintott, és hazaküldte az asszonyt, de előtte még bekente a kezét egy
fájdalomcsillapító kenőccsel.
Elisabeth a teremben állt, és elkínzott mosollyal nézett a lányra. Kezével
megtámasztotta a hátát, és fel-alá járkált, de a következő fájásnál újra meg kellett
állnia.
– Már fél napja ez megy. De nem mutattam – szólal meg Elisabeth. – Raimund
különben nem mert volna elmenni. Az asszonyok úgyis azt mondják, hogy az első
gyereknél legalább egy napig tart.
Elisabeth próbált vidámnak látszani, de már jött is a következő fájás.
Marthe felkísérte a szobába, és az egymást követő fájások között megtapogatta a
szülő asszony testét.
– Már nem tart sokáig – mondta Marthe, és szinte abban a pillanatban el is folyt
Elisabeth magzatvize.
– Ó! – Elisabeth láthatóan megijedt, de Marthe igyekezett megnyugtatni.
Raimund közben a teremben ült, és a nyugtalanságtól nem tudott mit kezdeni
magával.
Elisabeth törékeny alkata ellenére nem volt hajlamos a jajgatásra. A férfi
majdnem megőrült, amikor az asszony fájdalmas kiáltásait meghallotta. Kétszer is
felpattant, és be akart menni a szobába, de néhány asszony erélyesen
visszatartotta. A szülőszoba nem férfiaknak való hely, mondták neki határozottan.
Így aztán Raimund fel-alá járkált, mint egy vadállat a ketrecben.
Hát soha nem lesz vége? Elisabeth olyan törékeny, túléli egyáltalán a szülést? A
férfi lassan már átkozni kezdte magát, hogy féktelenségével veszélybe sodorta a
feleségét. Ha meghal, sohasem fogja megbocsátani magának.
Végül a templomba ment imádkozni.
Marthe segítségével Elisabeth már éjfél előtt egy csodálatos, sűrű fekete hajú
fiút szült. A legtöbb újszülöttel ellentétben a kisfiú bőre nem vörös és ráncos,
hanem rózsaszínű és sima volt.
Miután a szolgálók megmosdatták és megfésülték Elisabethet, Marthe az
asszony karjára fektette az újszülöttet. A fiatalasszony boldogan nézett az apró kis
lényre, és megcsókolta puha arcocskáját. Meg sem kellett szólalnia; Marthe már
indult is, hogy megkeresse az újdonsült apát.
Az apák ilyenkor általában egy pohár sör vagy bor mellett várakoztak. Marthe
azonban sem a teremben, sem pedig az istállóban nem találta Raimundot. Végül
egy istállószolga elmondta neki, hogy a férfit látták bemenni a kápolnába.
Marthe az oltár előtt térdelve talált rá Raimundra.
A férfi lassan megfordult. Az arca elárulta, hogy rossz hírre számít. Marthe
azonban rámosolygott.
– Fiad született! A boldog anya pedig szeretné bemutatni neked a gyermeket!
Eltartott egy darabig, amíg Raimund felfogta a hírt. Akkor felpattant, és öles
léptekkel felrohant a lépcsőn a felesége szobájába.
Raimundot annyira lenyűgözte a kisfia látványa, hogy alig tudta levenni róla a
szemét. De még inkább megkönnyebbült, amikor látta, hogy Elisabeth
szerencsésen átvészelte a szülést.
Két nappal később, miután áhítatosan imádkozott a fia és a felesége
egészségéért, valamint azért, hogy Christian terve sikerrel végződjön, Raimund
nehéz szívvel elindult Meissenbe.
Először azonban tett egy kitérőt a Vadember kunyhójához, hogy beszámoljon a
hírekről, és meggyőződjön róla, hogy Christian jól halad a gyakorlással, és pár nap
múlva felkerekedhet, hogy megvívja az élet-halál harcot.
Marthe Elisabeth és a kisfia mellett maradt, aki szépen fejlődött. A lány
kérlelésére Raimund megígérte, meggyőzi Christiant, hogy vigye magával Marthét,
amikor elindul a falujuk felé.
Addig is Marthe segített Elisabethnek, hogy kipihenje a szülés fáradalmait,
miközben ő maga is kihasználta az időt, hogy újra erőre kapjon, és tisztázza a
gondolatait. Az elmúlt hetek szörnyűségei után jót tett a lánynak, hogy végre
boldog arcokat láthat.
Gyakran elképzelte, ahogyan Christian és Lukas izzadságban fürödve kemény
kardpárbajokat vív, és terveket sző.
Álmodozva idézte fel Christian csókjait, gyengéd érintését és kitartó udvarlását.
Annyira szerette és vágyott rá. De lehet-e közös jövőjük? Túlélik-e egyáltalán a
következő napokat? Nem tűnt valószínűnek, ha a rájuk váró túlerőre gondolt.
Öt nappal Elisabeth szülése után Lukas érkezett meg a sötétség beálltával az
udvarházba.
– Holnap kora reggel indulunk – mondta Marthénak. – Meg kell kérdeznem
tőled, hogy valóban készen állsz-e az útra?
Lukas gyorsan körbenézett.
– Itt nagyobb biztonságban lennél. Ne felejtsd el, veszély leselkedik ránk.
Ráadásul még biztosan boszorkánynak is tartanak, és kerestetnek.
Marthe hangjában nem érződött kétség vagy habozás.
– Kegyelmedékkel megyek. Ha Christian győz, senki sem fog többé ezzel
vádolni.
Azután félénken megkérdezte:
– Hogy van az urunk?
– Ó, jobban, mint én – vigyorgott az apód. – A sebei szépen gyógyulnak, már
alig biceg, és úgy forgatja a kardot, mint régen, ma az ájulásig kergetett vele.
Annyira kimerültem, hogy alig tudok lóra ülni.
 Az istállómester két jó felépítésű, felnyergelt lovat hozott. Miközben Lukas
segített Marthénak lóra ülni, Elisabeth egy gazdagon megpakolt kosarat hozott
neki, és Isten áldását kérte a tervükre.
Azután útnak indultak az ismeretlenbe, mindketten gondolataikba merültek, és
azt találgatták, vajon mit hoz számukra a következő nap.
Amikor Marthe újra Christian előtt állt, kavarogtak a gondolatai. Úgy tűnt, a
férfi jó erőben van, bár az egyik lábát még húzta. A szakáll ugyan megváltoztatta a
külsejét, de amikor Marthe a szemébe nézett, tudta, hogy a férfi érzései nem
változtak iránta, és hogy az arcán a választ fürkészi.
Marthe felajánlotta, hogy szorosan beköti a férfi térdét, a kötés alá pedig
ibolyakenőcsöt kent.
Amikor Christian megnézte Elisabeth kosarának tartalmát, nem tudott
elnyomni egy mosolyt.
– Az előrelátó háziasszony – szólalt meg, és elővett három élesre köszörült tőrt
és néhány köteg kötelet, amelyekkel egy tucat embert is meg lehetett volna
kötözni.
A lovag odaadott Marthénak és Lukasnak egy-egy tőrt.
– Továbbra is készen állok rá, hogy egyedül vívjam meg a harcot – szólalt meg
azután komoly pillantással. – Nem szeretném, hogy miattam veszélybe kerüljetek.
– Nem csak kegyelmed miatt – válaszolta Marthe halkan. – Mindnyájunkért, a
falunkért. Nem kell egyedül harcolnia. Lesznek majd, akik kegyelmed mellé
állnak.
– Meglátjuk – mondta Christian, leplezve meghatottságát. – Időben nyugovóra
kell térnünk, hogy holnap kipihentek legyünk.
Kioltották a tüzet. Amennyire lehetett, kényelmesen elhelyezkedtek a
fekhelyükön.
Marthe nem tudott elaludni a fejében kavargó gondolatoktól. De mindig
ugyanarra az eredményre jutott.
Amikor már biztos volt benne, hogy Lukas elaludt, felkelt, és csendben Christian
fekhelyéhez ment. Még mielőtt leülhetett volna mellé, a lovag előhúzta a tőrét, és a
lány nyakához szegezte.
– Csak én vagyok – suttogta Marthe rémülten.
Christian azonnal elengedte, és eltette a tőrt.
– Bocsáss meg – súgta. – Azt hittem, ellenség.
Egy pillanatra zavart csend támadt közöttük.
– Senki sem tudhatja, hogy megérjük-e a holnapi napot – szólalt meg végül
halkan Marthe. A következő szavakat már nem tudta kimondani, ezért a férfi fölé
hajolt, és megcsókolta.
Pillanatnyi meglepődés után Christian gyengéden viszonozta a lány csókját.
Azután a férfi felállt, a köpenyéért nyúlt, és kivezette a lányt a kunyhóból.
A szabadba érve a férfi átkarolta a lány vékony derekát, és a kis tisztáshoz
vezette, ahol pár nappal azelőtt megkérte Marthe kezét. Christian a fűre terítette a
köpenyét, és a lányra nézett.
A holdfényben Marthe a férfi boldog arcára pillantott. Azután lehunyta a
szemét, és átadta magát a férfi egyre hevesebb csókjainak. Hozzásimult, és
kinyitotta a száját, amikor Christian nyelve a fogaihoz ért.
A férfi vágyakozva simogatta a lány testét, de nem feledkezett meg Marthe
félelmeiről.
– Biztos vagy benne, hogy akarod? – kérdezte Christian zihálva.
– Igen.
Istenem, mindig meglep ez a lány, gondolta a lovag, bár nem tudta, hogyan
fékezte volna meg feltörő vágyát, ha Marthe nemet mond. Túl régóta élt már
magányosan, és túl régóta vágyott már a lányra.
Szent Györgyre, hogyan legyen most fegyelmezett, amikor egész teste arra
vágyott, hogy teljesen birtokolja, és szinte szétszakítja a szenvedély?!
Utolsó tiszta gondolataival megértette, hogy ez volt a legbátrabb dolog, melyet a
lány valaha tett. Azok után, amit Christian tudott és sejtett, Marthe eddigi
tapasztalatai a férfiakkal szörnyűek lehettek.
Megcsókolta a lány nyakát, vállát, kezével a mellét simogatta, először
gyengéden, majd határozottabban.
Marthe készségesen felemelte a kezét, hogy a férfi levehesse róla felsőruháját.
Christian óvatosan félretolta a lány vékony alsóruháját, és nyelvével Marthe
mellbimbói körül kezdett körözni. Érezte, ahogy megmerevednek, és a lány halkan
felnyög.
Azután térdre ereszkedett Marthe előtt, felhúzta az alsóruháját, és ajkával
megérintette a lány puha hasát, miközben szorosan átkarolta, mintha többé el sem
akarná ereszteni.
Marthe le sem tudta volna írni az érzéseket, amelyek átjárták a testét. Ilyet még
soha nem élt át. Még többet akart belőle! Kezével beletúrt Christian hajába,
átkarolta a nyakát, és a férfi fejét a hasához szorította. Azután kibújt az
alsóruhájából, félredobta, és ő is térdre ereszkedett.
A holdfényben ezüstösen csillogott a lány teste. Christian némán nézte, végül
megszólalt:
– Csodaszép vagy.
 A férfi a köpenyére fektette Marthét, aki segített neki levenni a ruháit.
Miközben a lány mellét, majd újra a száját csókolta, Christian keze Marthe
finom vonalú csípőjére tévedt, majd a combját simogatta, s érezte, hogy a lány
készen áll, hogy magába fogadja őt.
Most már Marthe is remegett a vágytól. Félénken magára húzta a férfit.
Christian merev hímvesszője óriásinak tűnt számára.
Azután átélte azt, amit előtte elképzelni sem tudott. A férfi úgy hatolt a lányba,
hogy az nem érzett fájdalmat. Marthe ezúttal nem volt rémült és száraz, hanem
nedves és vágyakozó. Akarta a férfit.
A lány újra felnyögött. A férfi pedig újra, még mélyebben belehatolt. Utána már
nem tudta visszafogni magát – de a lány élveteg nyögdécselése elárulta neki, hogy
erre nincs is szükség többé. Lökései egyre gyorsabbak lettek, és egyre mélyebbre
hatoltak, végül elélvezett, és egy sóhajtással a lányra borult.
Sokáig némán feküdtek egymás mellett, egymás kezét fogva, az élmény hatása
alatt.
Amikor Christian meg akarta simogatni a lány lágy vonásait, rémülten vette
észre, hogy Marthe arcát könnyek borítják.
– Fájdalmat okoztam? Bocsáss meg, kedvesem – súgta ijedten a férfi.
– Nem. Csak… annyira boldog vagyok!
A férfi lecsókolta a lány könnyeit, érezte a sós ízt ajkán, majd megcsókolta a
nyakát és a vállát, miközben a testét kényeztette.
Azután újra szeretkeztek, ezúttal lassabban és gyengédebben. A férfi körkörösen
mozgott a lányban, felemelte a csípőjét, és boldogan érezte, hogy a lány teste
befogadja, mintha nem tudna betelni vele. Marthe átkarolta Christian vállát,
azután a testét simogatta, egyre gyorsabb ritmusban együtt mozgott a férfival, és
végül a tisztást betöltötték a lány kéjes kiáltásai.
Utána izzadtan feküdtek egymás karjaiban, kimerülten, de boldogan. Christian
még Marthéra terítette a köpenyét, hogy a lány ne fázzon.
– Most már hozzám jössz feleségül? – suttogta a férfi.
Marthe halkan felnevetett.
– Ha ragaszkodik hozzá!
Azután a lány hirtelen elkomolyodott.
– Majd beszélünk róla, ha túl vagyunk mindenen.
Christian megsimogatta a lány arcát.
– Miért térsz ki előlem? Komolyan gondoltam. Vagy talán attól félsz, hogy
együtt kell élned egy kitaszítottal? Megvédelek majd. Az utolsó csepp véremig.
 – Tudom. De vajon nem nehezíti meg a tervét, ha egy alacsony származású
feleséggel lép Otto színe elé?
– Mondtam már, hogy nekem ez semmit sem számít! Nem akarok többé
nélküled élni. Ameddig törvényenkívüli vagyok, és nincs semmilyen hivatalom,
nem kell engedélyt kérnem az őrgróftól, hogy megházasodjam.
Gyengéden megsimogatta a lány haját.
– Kérlek, hívj a nevemen.
– Azt nem lehet.
– Próbáld meg!
– Christian… azt gondolja… – Marthe megakadt, amikor a lovag tréfásan
felemelte a mutatóujját. – Azt gondolod, hogy az őrgróf visszaadja neked a falut?
– Az igazat akarod hallani? Nem tudom elképzelni, hogy eltávolítaná Randolfot.
– Mégis harcba szállsz Hartwiggal, igaz?
Nem is kérdés volt ez, hanem kijelentés.
– Meg kell próbálnom. Tartozom ezzel Guntramnak, Gretének, Berthának és
Jonasnak és mindenkinek, akit baj ért. – A férfi rövid szünetet tartott. –
Megijedtél? Azt szeretnéd, hogy Raimundra és Dietrich őrgrófra hagyjuk ezt az
ügyet, és elmenjünk messzire?
Marthe egyik ujját a férfi ajkára helyezte, mintha nem akarná, hogy tovább
beszéljen.
– Csak egy dologtól félek. Attól, hogy elveszítelek! De nem tudnál együtt élni
azzal, hogy cserbenhagytad a többieket. Akkor már nem az a férfi lennél, akit
szeretek. És engem is megutálnál, mert ilyesmire vettelek rá.
Christian olyan hosszan hallgatott, hogy Marthe már azt gondolta, talán elaludt.
Azonban a férfi kinyitotta a szemét, és ránézett.
– Elárulod, hogy miért jöttél oda hozzám?
A lány semmit sem bánt meg, de nem tudta elmondani a férfinak, mennyi
félelmet kellett leküzdenie ezért. Inkább tréfás hangon válaszolt.
– Azt reméltem, így holnap legalább lesz okod rá, hogy ne kockáztasd
könnyelműen az életedet!
Christian sejtette, mi játszódik le a lányban. Újra megcsókolta, és könnyedén azt
válaszolta:
– Ne aggódj, vigyázok magamra. És rád is.
Hajnalban Christian óvatosan felkelt, nehogy felébressze Marthét. Meghatódva
nézte a lány törékeny alakját, és vállára húzta a köpenyét.
Azután elképzelte, ahogyan Randolf ráveti magát, és megerőszakolja. Újra harag
gyúlt a férfi szívében. Uram, tied a bosszú joga, gondolta, de bocsásd meg nekem,
hogy nem tudok megbocsátani Randolfnak. Meg kell ölnöm őt.
A tisztás szélére ment, és a földbe szúrta a kardját, hogy az keresztként állt
előtte. A lovag letérdelt, gondolatban felkészült az előtte álló harcra, és imádkozni
kezdett.
Mindenható Uram, ha úgy döntesz, hogy magadhoz szólítasz, akkor arra kérlek,
nyújtsd ki védelmező kezedet a társaim, a falu és különösen leányod, Marthe fölé.
Hosszú ideig imádkozott így.
Azután visszament a lányhoz. Marthe még Christian köpenyébe burkolózva
aludt, látszottak teste lágy vonalai. Tele van titkokkal ez a lány, gondolta Christian.
A legnagyobb titok azonban az, hogy honnan meríti a bátorságot és az erőt, hogy
többre legyen képes, mint bárki más az ő helyzetében.
Amikor Lukas felébredt, üresen találta a kunyhót. Rémülten felpattant. Elaludt
volna? Abból baj lesz! Vagy talán Christian a legnagyobb csendben nélküle indult
útnak?
Gyorsan felvette a ruháit, és kirohant. Megkönnyebbülten fellélegzett, amikor
Christiant és Marthét a lovak mellett találta.
De aztán kissé gyanakvóvá tette, ahogyan azok ketten egymásra néztek, a köztük
uralkodó közelség és bizalmas viszony. Lukas fájdalmas szúrást érzett a szívében.
Ezért várt annyit, hogy újra elvegye tőle valaki a lányt? Az öreg Wiprechtet
gyűlölhette emiatt, miközben nem adta fel a reményt, hogy egy nap az övé lehet
Marthe. De hogyan gyűlölhetné Christiant, az urát és lovagját?
A lovag közben észrevette őt.
– Indulhatunk?
Lukas képtelen volt megszólalni, ezért csak bólintott.
Christian és Marthe természetesen nem mutattak előtte semmit. De Marthe
szemének csillogása és a titkos gyengédség, amellyel Christian ránézett, mindent
elárult. Mindketten ragyogtak a boldogságtól.
Hova vezet ez? Éppen most, amikor tiszta fejre volt szükségük, hiszen
egyenlőtlen küzdelembe bocsátkoznak!
Lukas nyersen visszautasította a kenyeret, amellyel Marthe megkínálta, és csak
egy korty sört ivott, majd összeszedte a holmiját, és lóra ült.
Kínzó gondolatokkal követte a többieket Christiansdorf felé. Szerencsére a fiatal
csődör, amelyet Raimund kiválasztott neki, lekötötte minden figyelmét.
Marthe újra Christian előtt ült a nyeregben, és csaknem egynapi lovaglás állt
előttük, hogy elérjék a falut. Ezúttal azonban minden más volt. Még ha nem is éri
meg a nap végét, a lány most élvezte, hogy a lovaghoz simulhat, és érezheti erős
karjait.
Marthe teste összerezzent, ha az elmúlt éjszaka részleteire gondolt.
Legszívesebben megcsókolta volna a férfit, szerelmes szavakat suttogott volna
neki, és szerette volna újra és újra magába fogadni. Szinte fájt neki, hogy ilyen
bizalmasan hozzásimulhatott, és mégsem ölelhette meg.
A lány tudta, hogy Christian is így érez. Az ébredéskor a férfi szeméből sugárzó
szerelem, az erős és mégis gyengéd szenvedély, amellyel reggel szeretkeztek a
tisztáson, Christian lágy érintései…
Most azonban csatába indultak. Ha túl akarták élni, nem volt szabad másra
figyelniük.
Marthe biztos volt benne, hogy Christian pontos tervvel rendelkezik. Most
azonban nem akarta erről faggatni. Majd elmondja, ha eljön az ideje. Addig is
élvezni akarta a néma harmóniát kettejük között, és elmerült a múlt éjszaka és a
reggel emlékeiben.
 A leszámolás
Minél közelebb ért Christian, Marthe és Lukas a faluhoz, annál óvatosabbá
váltak. Az alkonyat beállta előtt a lovag a barlang felé vette az irányt, ahol Marthe
várt Lukasra, miután elmenekült a faluból.
Remélték, hogy rajtuk, Kunón és Bertramon kívül továbbra sem tud senki a
titkos helyről. Lukas a fiúk lelkére kötötte, hogy senkinek se beszéljenek a
barlangról.
Éberen figyelték a környéket. Azonban nem voltak arra utaló jelek, hogy bárki
járt volna ott mostanában. A barlang közelében érintetlenül találták a rejtekhelyet
is, ahová Christian elrejtette a páncélingét, sisakját és gambesonját2, mielőtt
foglyul ejtették. Mivel mindent gondosan bőrbe tekert, a páncélt csak pár helyen
kellett megtisztítani a rozsdától.
Christian utasította Lukast és Marthét, hogy rejtőzzenek el, és semmi esetre se
menjenek a faluba, mielőtt értük küld valakit. Először egyedül akart álruhában a
faluba menni, hogy felmérje, hány ellenséggel kell számolnia, és hogy kire
számíthat a falusiak közül.
Elővette a rongyos zubbonyt, amelyben utoljára Lukas lopakodott be a faluba, és
felvette. A zubbony alá rejtette a tőrét, magára vette még a lábszárvédőket,
amelyeket Raimund kölcsönzött számára az egyik parasztjától, és bekoszolta
szakállas arcát.
Utána felvette a bányászzubbony csuklyáját, kezébe vette a csákányt, és hajlott
háttal lépett párat, így leplezve valódi magasságát. Tökéletes volt az álruhája.
– Senki sem fogja felismerni, aki nem áll egy lépésnél közelebb – mondta Lukas
döbbenten.
– Helyes. És ne feledjétek, nem mozdultok innen, amíg hírt nem kaptok tőlem!
Christian szigorú pillantást vetett Lukasra, aki némán meghajolt, majd
Marthéra nézett. A lány szemében szerelmet és a búcsúzás miatti fájdalmat
fedezett fel.
– Sikerülni fog – mondta Marthe szilárd hangon.
A lovag gyorsan elfordult, hogy ellent tudjon állni a kísértésnek, és ne ölelje
magához a lányt, majd útnak indult.
Christian olyan helyre lopódzott, ahonnan észrevétlenül rálátott a
kovácsműhelyre. Amikor meggyőződött róla, hogy Jonason és Karlon kívül senki
sincs ott, öreg, fáradt, a kemény munka után hazafelé igyekvő bányászt utánozva a
műhelyhez ment, és belépett.
Jonas éppen két kézzel markolt egy óriási kalapácsot, és a vörösen izzó vasat
kalapálta, amelyet Karl egyenletes ritmusban forgatott. Futólag felpillantott, és
megszólalt:
– Tedd le a szerszámot a padra, majd később foglalkozom vele.
– Inkább megvárom, amíg lesz rám időd – válaszolta Christian könnyedén, és
levette a csuklyát a fejéről.
Jonas leeresztette a kalapácsot, Karl pedig megállt a mozdulat közben, és úgy
nézett a lovagra, mintha szellemet látna. De még mielőtt örömkiáltásban törhettek
volna ki, Christian a szájára tett az ujját, és intett nekik, hogy hallgassanak.
– Hát él, uram! Istennek legyen hála! – szólalt meg Jonas megkönnyebbülten.
Christian meglepődve vette észre, hogy a bivalyerős kovács mélyen meghatódott.
– Marthénak igaza volt! – suttogta boldogan Karl. – Azt mondta, hogy nem halt
meg. – Azután elkomorodott az arca.
– Elűzték őt. Kerestük, de többé nem hallottunk felőle semmit. Sajnálom, uram.
– A fiatal kovács a bánattól mintha éveket öregedett volna.
– Marthe jól van, és a közelben várakozik – válaszolta Christian.
– Isten áldja meg – mondta Karl boldogan.
Christian tudta, mit szenvedett el a két férfi, és hogy csak Marthe bátorságának
köszönhetik, hogy még élnek. Azt is tudta, hogy Karl szereti Marthét. De ez nem
bántotta. Marthe most már örökre az övé.
– Dolgozzatok tovább, különben feltűnő lesz a csend – figyelmeztette őket.
Jonas egy vízzel telt hordóba tette az izzó fémdarabot, ahol az hatalmas sistergés
és fust közepette elmerült. Azután Karlra vigyorgott, és odadobott neki egy kisebb
kalapácsot.
– Gyerünk, csapjunk egy kis lármát.
Miközben a kovácsok az üllőn dolgoztak, Christian meghallgatta a híreiket.
– Hány embere van itt Hartwignak?
– Egy tucat. Néhányan minden este eljönnek, és átkutatják kegyelmetek után a
házakat. Egy hete Randolf még egy parancsnokot küldött a fegyveresekhez, egy
óriási termetű fickót, Bodo a neve.
Az izmos kovács egyszerre tűnt zavartnak és nyugtalannak.
– Kegyelmed mellett állunk, és folyton imádkoztunk, hogy életben maradjon, és
visszatérjen hozzánk igazságot tenni. De nem maradhat itt, uram! Nem találhatják
meg!
– Mindig ketten jönnek, mindent felforgatnak, és ellopják, ami tetszik nekik –
tette hozzá Karl leplezetlen dühvel.
– Nem tehetünk ellenük semmit. Túl sokan vannak, és jól fel vannak
fegyverkezve.
– Ezúttal méltó fogadtatásban lesz részük – mondta Christian elszántan. – Kire
számíthatok?
– Ránk, kettőnkre mindenképpen, Emma és Bertha sem fognak elárulni.
Azonkívül? Az első telepesek közül már nem sokan vannak itt – válaszolta Jonas
szinte szégyenkezve. – Guntram, Grete és Wiprecht meghaltak. Egyébként az
áruló Kaspar is.
– Nem Bartholomäus páternél kapott menedéket? – kérdezte Christian.
– Megszökött, nem sokkal később pedig megtaláltuk a holttestét. Nem közülünk
való volt, aki leszúrta.
– Így már nincs bizonyítékunk a csalásra. A bányamesterre számíthatok?
– Azt hiszem, igen. Egyébként a házába fogadta Berthát. Biztosan nem tette
volna meg, ha bűnösnek tartotta volna Guntramot. – Jonas gyorsan keresztet
vetett a meghalt lelki üdvéért. – Martin elköltözött Hermann lányával. Azt
beszélik, hogy Bertholdsdorfban élnek. De Hildebrandtól tartania kell. Nyíltan
Hartwig oldalára állt. Úgy véli, szembe kell nézni a tényekkel.
– Gyáva áruló – szólalt meg Karl, miközben elkeseredetten az üllőre csapott. –
Hartwig égbekiáltó igazságtalanságot követett el. Most már nemcsak a
bányászoktól, hanem mindenki mástól is követeli a jövedelem harmadát. Ezt nem
tudjuk teljesíteni. Felőle éhen is halhatunk.
– Aki nem tud fizetni, azt megkorbácsoltatják vagy megbotoztatják – folytatta
Jonas dühösen. – A gyerekek éheznek, miközben Hartwig teletömi a zsebeit
arannyal. Bartholomäus páter megteszi, amit tud. Hartwig emberei azonban csak
nevetnek, ha a páter a kárhozattal fenyegeti őket, és azt mondják, hogy
Meissenben bármikor nagylelkűen feloldozzák őket.
– És Kuno és Bertram? Szükségem lenne a segítségükre.
Jonas elmosolyodott.
– Nagyon boldogok lesznek, hogy újra itt van, és segíthetnek kegyelmednek.
Szóljak nekik?
– Küldd érte Emmát. De nehogy észrevegyék őket. – Jonas kiment, hogy szóljon
a feleségének, azután sebesen visszatért.
– Milyen sorrendben kutatják át Hartwig emberei a házakat? – tudakolta
Christian.
– Mindig a kovácsműhelybe jönnek először.
– Ma háborgatnak majd titeket utoljára – ígérte meg Christian. – Vannak a
bányászok között megbízható és bátor férfiak? Az egyik fiú avassa be őket a
tervembe. De Hartwig emberei nem ismerhetik fel a támadóikat. Ha valami balul
sül el, hárítsatok mindent rám. Vállalom a felelősséget, esküszöm.
 A férfiakra nézett.
– Készen álltok rá, hogy segítsetek? Ha nem, akkor más tervet kell kieszelnem,
de számítok a hallgatásotokra.
Jonas arcán gyűlölet lobbant fel.
– Mindent megteszünk, hogy megszabaduljunk ettől a rablóbandától –
biztosította a lovagot dühösen. – A kövér Hartwiggal még van egy kis elszámolni
valóm. Vessünk véget ennek a rémálomnak!
Nem sokkal később Kuno és Bertram érkeztek meg a kovácsműhelybe.
Kifulladva, de lelkesen néztek a lovagra.
– Most végre mindenért megfizet ezeknek a gazfickóknak, igaz? – ujjongott
Kuno csillogó szemmel.
– Igen. De ehhez szükségem van a segítségetekre. Kuno, szaladj el a barlanghoz,
Lukas és Marthe ott várnak rád. Ügyelj rá, hogy senki se kövessen. Lukas azonnal
jöjjön ide. Add oda neki a köpenyedet.
– Rendben, uram – válaszolta a vörös hajú legény boldogan, és már el is tűnt.
A lovag Bertramot azokhoz a bányászokhoz küldte, akik Jonas szerint
megbízhatóak voltak.
– Jönnek – suttogta Karl, aki az ablakon keresztül figyelte a patak túlsó partján
zajló eseményeket.
Christian a bejárat mellett foglalta el a helyét.
Két fegyveres durván belökte a kovácsműhely ajtaját, és belépett a helyiségbe.
– No, ti csürhe – szólt oda az egyikük Jonasnak és Karlnak.
A másik szándékosan felborított egy kosár faszenet a bejáratnál.
Abban a pillanatban Christian észrevétlenül a háta mögé lépett, kihúzta a férfi
kardját a hüvelyéből, és a hátához nyomta.
– Szedd fel azonnal, vagy a saját kardoddal szúrlak át – mondta nyugodt
hangon.
A lefegyverzett férfi megdermedt a döbbenettől, a másik pedig hirtelen
megfordult.
– Mit merészelsz, te fajankó? Ezért lógni fogsz!
– Nem hinném – válaszolta Christian, és levette a csuklyáját.
Miközben a másik férfi is lassan megfordult, felismerte az ellenfelét, és úgy
bámult rá, mintha szellemet látna, addig Jonas egy vörösen izzó vasrúddal
sakkban tartotta a másik fegyverest.
– Vetkőzzetek le – utasította Christian a két férfit. Azok zavarodottan néztek rá.
 – Gyerünk!
A két férfi habozva levette és a földre dobta a bőrzekéjét és a csizmáját.
– A ronda nadrágodat megtarthatod, köszönöm! – gúnyolódott Christian, majd
odadobott néhány kötelet Karlnak, aki megkötözte az egyik férfi kezét. – Elisabeth
előrelátó ajándéka.
Utána a másik férfit is megkötözték. Jonas nem habozott, és mindkettejükre
jókorát húzott egy husánggal.
– A szívélyes gondoskodásotokért, amikor a kalodában voltam – morogta.
– Nem is rossz egy kezdő törvényenkívülitől, nem igaz? – kérdezte a fiú
vigyorogva Christiantól.
– Odáig nem fajulnak a dolgok. Hartwignak és az embereinek felelniük kell a
tetteikért.
Nem sokkal később megérkezett Kuno a parasztnak öltözött Lukas
társaságában. A szeplős, vörös hajú fiú lelkesen a lovagra nézett, amikor meglátta
a két megkötözött férfit a padlón fekve.
– Mindig is tudtam, hogy nem hagy cserben minket, és rendet tesz itt – szólalt
meg Kuno.
Christian csak mosolygott a fiú lelkesedésén.
– Segíthetnél nekem. Nézzétek meg Bertrammal, hogy melyik házakban vannak
éppen a többiek.
Odadobta az egyik fegyveres ruháit Lukasnak. Mindketten felvették a
zsákmányolt holmikat, így messziről Hartwig embereinek tűntek. Christian
elégedetten markolta meg a saját kardját, amelyet Lukas hozott el egy zsákban.
Bertram és Kuno futva érkeztek vissza a kovácsműhelybe, és beszámoltak róla,
hogy hol garázdálkodik éppen a többi fegyveres. Christian és Lukas álruhájukban
először Bertha, majd Karl házába mentek, és lefegyvereztek további négy
fegyverest.
Azonban tudták, hogy nemsokára nehezebb dolguk lesz.
A többiek hiányolni fogják társaikat.
Nem szabad lehetőséget adniuk rá, hogy túszul ejtsék a falu lakóit, vagy rajtuk
álljanak bosszút. És senki sem menekülhet el, hogy hírt vigyen Randolfnak.
Ezért elhatározták, hogy Hartwig lesz a következő.
Abban a reményben, hogy senki sem nézi meg majd tüzetesen az arcukat, lassan
az uradalmi ház felé indultak.
Az unott őr lustán felpillantott.
– Mi az?
 Még mielőtt felismerhette volna, hogy ki áll előtte, egy erős, a gyomrára mért
ütéstől összeroskadt. Pár pillanattal később megkötözve és kipeckelt szájjal feküdt
egy sarokban.
A tizenkettőből heten megvannak, számolt utána Christian. Maradt még öt,
valamint Hartwig és ez a Bodo.
Az uradalmi ház előterében egy szolga fordult feléjük felháborodva. Kisvártatva
felismerte ellenfeleit, és figyelmeztető kiáltást akart hallatni, de Lukas a tarkójára
mért egy ütést, amelytől a férfi a földre rogyott.
Christian elismerően bólintott az apródjának.
– Készen állsz?
– Igen.
Berontottak a terembe, ahol Hartwig ült az asztalnál három emberével.
Christian a megbeszéltek szerint azonnal heves küzdelembe kezdett az őrökkel,
miközben Lukas a kardjával egy sarokba szorította Hartwigot. A kövér férfi nem
tanúsított ellenállást, hanem remegő szájjal felváltva Lukas kardját és az előtte
kibontakozó véres harcot nézte. Christian időközben leterítette az első ellenfelét,
majd egy vágással halálos sebet ejtett a másikon.
A harmadik ügyesebben bánt a karddal. Christian kardot tartó kezét csak egy
gyors fordulat mentette meg, ellenfele fegyvere így is megsebezte az alkarját.
Amikor a férfi el akart menekülni, hogy figyelmeztesse a társait, Christian
összeszedte minden erejét, és leterítette.
Christian a falfehér intézőhöz fordult, aki majdnem elhányta magát a félelemtől.
Hartwig már régen felismerte az előtte álló férfit.
Christian intett Lukasnak, hogy eressze le a kardját, és a saját, vértől csöpögő
kardjával indult el Hartwig felé.
Hartwig térdre rogyott.
– A Mindenható Istenre kérem, kegyelmezzen!
Christian megvetően nézett le rá. Micsoda egy undorító, hájas féreg.
– Mikorra várod Randolf érkezését?
A lovag észrevette a Hartwig arcán átfutó ravasz pillantást, és a torkának
szegezte a kardját.
– Az igazat!
Az intéző összeroskadt.
– Nem mostanában, az őrgrófnak van szüksége rá – válaszolta Hartwig
siránkozó hangon. – De azonnal értesítenem kell, ha feltűnik itt kegyelmed.
– Értesülni fog róla – mondta Christian dühösen. – Most pedig állj fel, mielőtt a
nadrágodba csinálsz!
Hartwig remegve eleget tett a lovag utasításának, az elsőnek legalábbis.
– Élve akarod elhagyni a falumat? – kérdezte Christian kemény hangon.
A kövér ember sietve bólintott.
– Hívasd ide a maradék embereidet. Az apródom elkísér, nehogy valami
butaságot csinálj. Ne okozz neki csalódást, legalább olyan gyors a karddal, mint
én!
A lovag Lukas felé fordult.
– A legkisebb gyanú esetén szúrd le. Megérdemli.
– A legnagyobb örömmel!
Hartwig kiment, szorosan utána Lukas, aki a hátához nyomta a kését.
Hartwig össze akarta hívni az embereit, de megcsuklott a hangja, és remegett a
térde. Vajon izzadság vagy vér folyik a hátamon? – gondolta magában rémülten.
Megköszörülte a torkát, és még egyszer megpróbálta:
– Őrség, hozzám!
Egy ideig senki sem mozdult.
Lukas még erősebben a hájpacni hátába nyomta a kését.
– Gyertek elő, fattyúk, ha hívlak benneteket! – kiáltotta Hartwig dühösen.
Végül előlépett egy megtermett férfi Emma házából, és szétterpesztett lábbal
megállt Hartwig előtt, vélhetően a fegyveresek új parancsnoka volt.
– Christian, te tolvaj, te bűnöző, merre bujkálsz? – kiáltotta a férfi. – Azt
gondolod, nem veszem észre, mi folyik itt?
Christian az udvarház elé lépett.
– Itt vagyok. Ha azt akarod, hogy Hartwig barátod és az embereid életben
maradjanak, akkor gyere ide!
– Bátor szavak. Mit akarsz tenni ennyi fegyveressel szemben? És ez ellen? –
Bodo kajánul elvigyorodott, és megfordult. Intésére két férfi lépett ki a házból,
mindegyikük egy-egy gyermeket emelt fel a lábánál fogva. Emma leányát és a kis
Christiant, Guntram fiát. Miközben a gyerekek sírtak és kapálóztak, a fegyveresek
kihúzták a kardjukat, készen rá, hogy levágják a kicsik fejét.
– Végig tudod ezt nézni, Christian? Végignézed, ahogy leszúrjuk a parasztjaid
ivadékait, csak mert gyáva vagy, hogy megadd magad? Te választhatod ki, melyik
édes kis csöppség legyen az első!
– A szellemló! – kiáltott fel hirtelen valaki, és az erdő szélére mutatott, ahol
Drago jelent meg hangos nyerítéssel.
 Ez a pillanat a fegyveresek életébe került.
Jonas, aki észrevétlenül a közelükbe lopózott, gyűlölettel telve egy hosszú kést
döfött a férfi hátába, aki a leányát tartotta a kezében. Mialatt a fegyveres a földre
roskadt, a kovács elkapta a gyermeket, és a karjába vette.
Szinte ezzel egy időben Marthe kirántotta a kis Christiant a másik fegyveres
kezéből, Bertha pedig dühösen egy csákányt döfött a férfiba.
A vezetőjüknek egy pillanatra tátva maradt a szája. De gyorsan összeszedte
magát, és felemelte a kardját.
Christian nem kezdett el töprengeni azon, hogy Marthe hogy kerül oda, hanem
átrohant a patakon, és a következő pillanatban már ott állt Bodóval szemben.
– Add meg magad, és tisztázd magadat a bíróság előtt a gaztetteidért, vagy pedig
vívj meg velem életre-halálra – szólította fel ellenfelét.
– Egyedül akar megküzdeni velem és tíz emberemmel?
– Már csak te maradtál – szólalt meg Karl melléjük lépve.
– A társaid, ha még élnek, megkötözve fekszenek. Christian lovag pedig
elboldogul veled.
– Ezért meglakolnak – lihegte Bodo. – Kegyelmed és ez a csőcselék, amely kezet
mert emelni egy nemesúr embereire.
– Nincs rosszabb a csőcseléknél, amely kezet emel a gyermekekre és az
asszonyokra – válaszolta dühösen Christian.
Időközben szinte az egész falu összegyűlt körülöttük, és Christian hallotta a
kiáltozásukat.
– Hát mégis él!
– Az urunk visszatért!
– Végre igazságot szolgáltat nekünk!
Christian mozdulatlanul állt, és várta Bodo támadását.
Bodo hatalmas erővel sújtott le. Christian gyorsan észrevette, hogy erős
ellenféllel áll szemben. Randolf nem véletlenül választotta ki a férfit erre a
feladatra. Olyan harcosra volt szüksége, aki veszélyt jelenthetett Christianra.
Christiant jobban zavarta a kardot tartó kezének sérülése, mint gondolta.
Gyorsan be kell fejeznie a küzdelmet. Arra összpontosított, hogy kitalálja ellenfele
mozdulatait, és reagáljon rájuk, mielőtt Bodo kardja lesújt.
Ezúttal Marthe is felismerte, hogy bizonytalan a harc kimenetele. Christian már
gyakran győzött le olyan ellenfeleket, akik nagyobbak voltak nála, de most sebesült
volt, és a tömlöcben töltött idő megviselte.
Uram, segítsd meg a férfit, akit szeretek! Különben mindannyian elvesztünk,
imádkozott halkan a lány.
A tömeg felkiáltott, amikor Bodo hajszál híján eltalálta Christian fejét. A férfi két
kézzel markolta meg a kardját, és nagy lendületet vett, hogy széthasítsa ellenfele
testét.
Abban a pillanatban Christian döfése eltalálta Bodo nyakát. A halálos sebet
kapott óriás megtántorodott. Még mindig volt annyi lendület benne, hogy
hatalmas erővel lesújtson, de Christian még időben kitért előle.
Bodo a földre rogyott, és nem mozdult többé, miközben a sebéből ömlött a vér.
A tömeg felujjongott. Néhány falusi letérdelt Christian előtt, mások könnyekkel
a szemükben léptek elé, szótlan örömmel és végtelenül megkönnyebbülve.
A lovag azonban csak Marthe ragyogó szemét látta.
Azután Lukas felé fordult.
– Hozd ide a csalárd intézőt.
Az apród ádáz örömmel áttuszkolta a kövér Hartwigot a patakon.
– Csalás, garázdaság és a hatalommal való visszaélés miatt őrizetbe veszlek –
szólalt meg Christian, és saját maga kötözte meg Hartwigot.
Kutatva körülnézett.
– Van itt tömlöc?
– Igen, az uradalmi házban – mondta Johanna, aki boldogan simult Marthéhoz.
– Holnap törvénykezést tartunk – mondta Christian. – Minden gaztettet hallani
akarok, amelyet Randolf, Hartwig vagy az embereik elkövettek ellenetek.
A lovag azután Hermann felé fordult, aki időközben odalépett hozzá, és nagyon
megkönnyebbültnek látszott.
– Bányamester, rendelkezésemre tud bocsátani néhány megbízható embert,
akik gondoskodnak róla, hogy senki se szökhessen meg? Bíróság elé kell állniuk.
Először azonban az őrgrófnál kell vádat emelnem.
Hermann bólintott.
– Megbízhat az embereimben. Ezek a fickók olyan sokszor megsértették a
bányajogot, és olyan sokszor kényszerítették ki tőlünk a munkánk jövedelmét,
hogy mindnyájunknak van elszámolnivalónk velük. Számíthat a támogatásomra az
őrgróf előtt.
– Holnap a törvénykezéskor beszélünk majd erről – válaszolta Christian. –
Keressenek Bartholomäus páterrel bizonyítékokat az összeírásokban, amelyek arra
utalnak, hogy nemcsak kegyelmedéket, hanem az őrgrófot is becsapták.
Amikor körbenézett a falusiak között, elkínzott, de megkönnyebbült arcokat
látott.
 – Van valami, amit most rögtön el kell intéznünk?
Marthe mosolyogva kilépett a tömegből.
– Van egy seb, amelyet be kellene kötözni.
Christian a lány szerelmesen ragyogó arcát nézte, miközben Marthe odalépett
hozzá, és hirtelen úgy érezte, legszívesebben azonnal magáévá tenné.
– Nos, akkor nekem van itt egy halaszthatatlan dolgom. Páter, kérlek, adj össze
ezzel az asszonnyal! Amennyiben ő is akarja!
Christian a meglepődött falusiak előtt magához ölelte Marthét, és
szenvedélyesen megcsókolta.
A körülöttük állók ujjongani kezdtek. Egy esküvő koronázza meg ezt a napot,
méghozzá milyen esküvő! Ki hallott már olyat, hogy egy lovag feleségül vett egy
egyszerű leányt? Még ha az a lány fiatal özvegy volt is.
Miközben a lármás tömeg a templom felé vonult, Marthe Christian fülébe súgta:
– Jól meggondoltad? Még ha minden más alól tisztázod is magad az őrgróf előtt,
az esküvő miatt biztosan bajba kerülsz. A gyermekeink pedig nem a te, hanem az
én rangomat fogják kapni.
– Az idő a legjobb tanácsadó. – A lovag örömtől sugárzó arccal nézett Marthéra.
– Nos, Marthe úrhölgy, ha mindezek ellenére nekem mered adni a szívedet és a
kezedet, akkor a földkerekség legboldogabb emberévé teszel.
A lány boldogan felnevetett.
– A szívem már régóta a tied. A kezemet pedig megkapod ráadásnak!
Bartholomäus páter azt gondolta, hogy már semmi sem lepheti meg ezen a
földön, de ez a nap meggyőzte az ellenkezőjéről. Először visszatért a halottnak hitt
lovag, és bátor rajtaütéssel megszabadította a falut ettől a csőcseléktől, amely
átvette helyette az uralmat. Azután azonnal esküvőt is akar rendezni, nem a
rangjához illően, hanem Marthéval!
De ki volt ő, hogy ítélkezzen felettük? Amikor a páter örömtől sugárzó szemükbe
nézett, senki sem győzhette volna meg róla, hogy nem Isten rendelése, hogy a
templom ajtaja előtt letegyék a házassági fogadalmat. Bár a páter még nem látott
olyan esküvőt, amelyet ilyen rövid idő alatt tűztek ki.
Egymás kezébe tette a kezüket, és elmondatta velük a házassági eskü szövegét.
A falusiak üdvrivalgása közepette Christian újra megcsókolta fiatal feleségét, és
körbeforgatta.
Azután körbenézett.
– Szegény ember vagyok. A házam leégett, és vele együtt az utolsó sörkészleteim
is megsemmisültek, amelyeket még Grete főzött. – Egy pillanatra komorrá vált az
arca. – Isten nyugosztalja! – A lovag újra körbepillantott. – Ki segít nekem
megrendezni az ünnepséget? Megígérem, hogy mindent visszafizetek, ha az őrgróf
nem akasztat fel.
Az emberek felnevettek, csak Marthe érzett valami jeges hideget a szíve körül.
Christianon kívül ő és Lukas tudták egyedül, hogy aznap csak a küzdelem első
ütközetét nyerték meg. Ha Otto nem hallgatja meg Christiant, vagy előre sem
engedik hozzá a törvénykezési napon, akkor a lovag biztosan elveszett. És Marthe
is.
Hermann bányamester lépett elő.
– Kérem, Christian, legyen a vendégem! Az éléskamrám a rendelkezésére áll.
Éjszakára pedig átengedem kegyelmedéknek az egyik szobámat. Visszaadták a
jobb életbe vetett hitünket.
Christian megköszönte a nagylelkű ajánlatot. Azonban a Marthe arcára vetett
rövid pillantás elárulta neki, hogy a lánynak komor gondolatai támadtak. Végül is
Gertrud feljelentette a lányt mint boszorkányt és gyermekgyilkost.
– Egyezz bele, kérlek. Gertrud már nem lakik ebben a házban. Martinnal együtt
Berthold falujába költöztek – súgta oda Christian a lánynak.
Marthe azon az estén nem akart azon töprengeni, hogy még milyen
szerencsétlenség történhet. A bányamester talán éppen ezzel az ajánlattal akart
bocsánatot kérni a lánytól.
A lármás tömeg vidáman a rétre vonult, ahol az asszonyok vacsorát készítettek,
miközben Christian Dragóhoz lépett. Az állat boldogan üdvözölte elveszettnek hitt
gazdáját.
– Bocsássatok meg, de most már tényleg el kell látnom a sebet – szólalt meg
Marthe, és Christian véres karjára mutatott.
A többiek kétértelmű megjegyzései közepette a lány behúzta Christiant a régi
kunyhójába, és kötszer után kezdett kutatni.
Christian lehajolt Johannához és Marie-hoz, akik követték őket.
– Mit gondoltok, nem szeretnétek virágot szedni és menyasszonyi koszorút
fonni belőle a nevelőanyátoknak?
A lányok félénken bólintottak, és kimentek.
Christian bezárta az ajtót, és magához ölelte Marthét.
– Most már a feleségem vagy, örökre. Szeretlek – suttogta, miközben Marthe
elhalmozta csókokkal, így hallgattatva el a lovagot.
A férfi keze Marthe szoknyája alá siklott, és érezte, hogy a lány készen áll rá,
hogy befogadja. Az asztal szélére ültette Marthét, felhajtotta a szoknyáját, és
féktelen hévvel magáévá tette, miközben a lány átkarolta a lovag nyakát. Marthe
testén végigfutottak a vágy hullámai, azután elfelejtette minden gondolatát, és
eggyé vált a férfival.
Végül Christian zihálva elengedte a lányt.
– Ez még nem a nászéjszaka volt! – szólalt meg a férfi.
– Hanem? – kérdezte a szintén ziháló Marthe.
– Csak egy kis ízelítő.
Marthe azonban tudta, hogy több volt ez annál. A férfi az imént a visszatérését
ünnepelte az életbe egy élet-halál harc és a hosszú évek után, amelyekben csak a
kötelesség és a lemondás számított.
Marthe bekötötte a lovag sebét. Azután visszamentek az ünneplő társaság közé,
amely már tolakodó tréfákkal várta őket.
Az esküvői ünnepség nem volt olyan fényes, és az étel sem volt túl bőséges.
Mégis vidáman zajlott minden.
Karl és Lukas hiányzott a társaságból. Önként jelentkeztek a foglyok őrzésére,
hogy ne kelljen részt venniük az ünnepen, inkább együtt nyalogatták a sebeiket.
Marthe ragaszkodott hozzá, hogy legalább néhány falatot és valami italt
vigyenek nekik az asztalról.
– Gratulálok nektek – szólalt meg Lukas, amilyen kedvesen csak tudott. A
boldogságtól sugárzó Marthe köszönetet mondott neki.
– Már régóta szereted, igaz? – kérdezte Lukas Karltól, miután a házaspár
elment.
Karl mélységes szomorúsággal ránézett, és bólintott.
– És most már másodszor megy hozzá valaki máshoz.
– Ezúttal legalább jó emberhez… – Lukas megakadt, mert a lelkébe mart ez a
beismerés. – A legjobbhoz.
Marthe és Christian csak addig maradtak az ünnepen, ameddig szükséges volt,
hogy ne sértsék meg az illemet. Utána megkérték Bartholomäus pátert, hogy áldja
meg a nászágyat.
Végül Christian elreteszelte az ajtót, és meggyújtott egy mécsest.
Marthe hátulról a férfihoz lépett, és átkarolta. A férfi megfordult, és hosszan,
nagyon hosszan megcsókolta a lányt.
Azután levetkőztették egymást, ezúttal időt hagyva rá, hogy nyugodtan
megnézhessék egymást. Christian végigsimította a lány karcsú testének vonalait,
Marthe pedig a férfi izmos vállát és karját simogatta, lágyan megérintve a Randolf
kínzásai okozta sebhelyeket, mintha el tudná tüntetni azokat. Hosszú ideig tartott,
míg felfedezték egymás testét.
Christian rájött, mit élvez Marthe leginkább, aztán a lány kezét testének ama
részeire vezette, ahol a legjobban felizgatta az érintése.
Végül már mindkettejük vágya olyan erős volt, hogy nem tudtak tovább várni.
– Kedvesem! – szólalt meg Christian, amikor a lányba hatolt.
– Életem! – Majd a mozdulatai ritmusában: – Szerelmem, feleségem, társam!
Marthe lehunyt szemmel hagyta, hogy újra eluralkodjon rajta az eksztázis.
Másnap Christian törvénykezést tartott a falu hársfájánál. Senki sem felejtette
még el, hogy itt zajlott Randolf önkényes ítélkezése is – és Guntram kivégzése. Pár
lépésnyire Marthe még felfedezni vélte Grete vérét a földön.
Mennyire hiányzik, gondolta a lány bánatosan.
Hosszú volt a lista, amely a Hartwig és emberei által azóta elkövetett gaztetteket
tartalmazta. Szinte a falu valamennyi lakója áldozatul esett az önkényüknek.
Christian megkérte Bartholomäus pátert, hogy gondosan jegyezzen fel mindent,
amit felhozhat majd Randolf és Hartwig ellen Otto előtt. A parasztok és bányászok
sérelmére elkövetett kisebb túlkapások nem érdeklik majd az őrgrófot. Otto
azonban nem fogja elnézni, hogy Hartwig csalárd módon felsőbb parancsra
hivatkozott, amikor elvette a falusiak jövedelmének egyharmadát, és a pénzt saját
zsebébe tömte. Hiszen a telepeseknek tíz évre adómentességet ígért.
A listák alapján Hermann bányamester és Bartholomäus páter bizonyítani
tudták, hogy Hartwig a bányászok adójával kapcsolatban is önkényes
ezüstmennyiséget állapított meg, és annak egy részét megtartotta.
Kétséges volt azonban, hogy Otto vajon Randolfot is megbünteti-e. Christian
nem ringatta magát hiú ábrándokba. Kockázatos és kétes kimenetelű lesz, ha
vádat emel ellene a tartományi bíráskodáson.
Ezért a falusiaknak is határozottan megmondta, hogy ne a foglyokon töltsék ki
jogos haragjukat. Randolf foglyul ejtett emberei sorsáról Otto hivatott dönteni.
Először is, egyikük sem szökhet meg, ha nem akarják, hogy keresztülhúzzák a
számításaikat, próbálta a falusiak eszébe vésni.
Hartwigot pedig bilincsben viszi magával a tartományi bíráskodásra.
Christian és Marthe elutazásuk előtt még kilovagoltak Dragóval. A bíráskodásra
Christian Raimund egyik lován megy majd, nehogy felismerjék Dragót.
Az almásderes paripa már hiányolta gazdáját, és csak úgy ficánkolt alatta. Egy
tisztáson megálltak, és kicsapták a lovat legelni.
– Ugye magaddal viszel holnap? – kérdezte Marthe.
Christian meglepetten nézett fel.
– Semmiképpen. Túl veszélyes lenne.
– Azt akarod, hogy itt várjak, amíg hír érkezik róla, hogy agyonvertek vagy
felakasztottak? – ellenkezett Marthe szenvedélyesen. – Szó sem lehet róla!
 – Még egy napja sem vagyunk házasok, és máris ellenkezel – válaszolta
Christian félig tréfásan.
– Ha engedelmes feleségre vágysz, talán az udvarmester lányát kellett volna
feleségül venned, amikor Otto felkínálta neked – válaszolta Marthe hetykén.
Elisabeth pár nappal azelőtt elmesélte neki a történteket.
Nocsak, gondolta Christian, de nem volt meglepődve. Az első naptól kezdve
tudta, hogy Marthe nem olyan, mint a többi nő. Ezért is szerette a lányt. Most
azonban életről és halálról volt szó.
A lovag szigorúan Marthéra nézett.
– Még nem beszéltünk róla, hogy miért jöttél tegnap a faluba, amikor azt az
utasítást adtam, hogy maradj a barlangban.
– Jó, hogy így döntöttem. Így nem esett baja a kis Christiannak – válaszolta
Marthe.
Amikor a lány látta, hogy Christian vonásai továbbra is szigorúak maradnak,
halkan még hozzátette:
– Drago vezetett el a faluba. Azonkívül olyan érzésem volt, hogy szükség van
rám. Te is tudod, hogy ez az én esetemben mindig jelent valamit.
Christian felsóhajtott, elmosolyodott, és legszívesebben megszidta volna a lányt.
Azután mindkét karjával átölelte, és komolyan a szemébe nézett.
– A saját szavaimmal akarsz legyőzni. Megesküdtem rá, hogy megvédelek, akár
az életem árán is. Ne nehezítsd meg ezt számomra azzal, hogy meggondolatlanul
veszélynek teszed ki magad. Ha harcba vonulok, akkor tudnom kell, hogy
biztonságban vagy, és nem tűnsz fel hirtelen az ellenfelem kardja előtt.
– Én pedig megesküdtem rá, hogy melletted állok. Engedd, hogy veled menjek.
Elmegyek Raimundhoz vagy Hedwighez. Talán el tudok ott érni valamit.
Christian röviden elgondolkodott, azután azt mondta:
– Rendben.
 A döntés
Dietrich őrgróf és kísérete váratlan látogatása nagy feltűnést keltett a meisseni
várhegyen.
Raimund a nyüzsgésben igyekezett odaférkőzni Dietrich lovához, és megragadta
a gyeplőjét.
– Engedje meg, hogy magam gondoskodjam értékes csődöréről – mondta. –
Úgy látom, a bal hátsó lábára sántít.
Raimund gyakorlott mozdulattal felemelte a fekete ló patkóját.
– Nincs a helyén a vas. Ha meg akarja tartani a lovat, sürgősen újra kell
patkoltatni – mondta Raimund, miközben alig észrevehetően bólintott az
őrgrófnak.
– Hallottam, hogy kegyelmed lovakat tenyészt, és ezért különösen jól ért a
dologhoz – válaszolta az őrgróf. – Megtenné, hogy személyesen foglalkozik vele, és
majd értesít?
– Természetesen – válaszolta Raimund, és meghajolt.
Otto bosszúsan állapította meg az ablakból, hogy az öccse Hedwig társaságában
érkezett.
Vajon mit jelenthet ez? Hát nem úgy rendelkezett, hogy a felesége nem
hagyhatja el Landsberg erődjét az ő engedélye nélkül?
Azért még volt annyira udvarias, hogy ügyelt a látszatra, amikor a
fogadóteremben találkozott Dietrichhel és Hedwiggel.
– Üdvözlöm, hitvesem – köszöntötte hidegen Hedwiget. – Remélem, kegyed és
a lányom jól vannak. Bizonyára vissza akar vonulni a szobáiba, hogy kipihenje az
út fáradalmait.
Dietrich bátorítóan a sógornőjére pillantott, aki méltóságteljesen Ottóra
mosolygott, majd kiment.
– Magyarázatot kérek – morgott Otto az öccsére. – Remélem, nyomós okaid
vannak.
– Természetesen – válaszolta Dietrich komolyan. – Bátyám, beszélnem kell
veled. Négyszemközt.
Oda meglepetten pillantott fel, amikor Randolf kopogás nélkül a szobájába
lépett.
– Te vagy az? – kérdezte hűvösen, amikor meglátta a férfit.
– Nincs jobb dolgod most, hogy hagytad megszökni Christiant, miután
nyilvánosan bejelentetted a halálát?
 – Megtettem a szükséges intézkedéseket, hogy a halálhíre valósággá váljon –
válaszolta Randolf anélkül, hogy felvette volna a sértést.
Azután Odának szegezte a kérdést:
– Mi van veled? Úgy hallom, Otto egyre ritkábban látogat meg. Talán lankad a
férfiereje? Már ő sem fiatal. Vagy talán leáldozóban van a csillagod?
Oda az ajkába harapott.
– Ha az én csillagom leáldozik, vele együtt a tied is, ezt soha ne felejtsd el –
válaszolta keményen.
Randolf hangja csábítóvá vált.
– Otto éppen nagyon elfoglalt. Nincs kedved újra egy erős férfihoz?
Válasz helyett Oda halványan elmosolyodott, és kinyújtózott az ágyán.
Randolf ezt beleegyezésnek vette. Gyorsan megoldotta a ruhája zsinórjait,
belegabalyodott, de nagy nehezen visszafogta magát, hogy ne káromkodjon.
Azután levette felső-és alsóruháját, és Oda mellé feküdt.
Keze a nő mellét markolta, miközben mohón csókolta. Oda széttárta a lábát.
Randolf sietségében észre sem vette a nő unott arckifejezését.
– Valld be, hogy az öregember karjaiban is utánam vágyakoztál – lihegte
Randolf önelégülten, miközben a lökései egyre gyorsabbak és erősebbek lettek.
Oda hűvös szavai a tetőpont elérése előtt hidegzuhanyként érték Randolfot.
– Mit tudsz Dietrich őrgrófról?
A férfinak még sikerült elélveznie benne, mielőtt hímtagja elernyedt.
Tanácstalanul Odára nézett.
– Azért engedtél az ágyadba, hogy kikérdezz?!
A férfi gondolkodás nélkül ütésre emelte a kezét. Oda azonban megállította a
mozdulatát.
– Akkor talán elsősorban erről kellene gondolkodnod, ahelyett hogy csak futnál
a farkad után – vetette a szemére Oda hidegen. – Valóban azt hiszed, hogy
Dietrich véletlenül látogatott meg éppen azon a napon, amikor Christian
megszökött? Most pedig Hedwig társaságában idejött, amiről Otto bizonyára nem
tudott. Neked nem gyanús mindez?
– Ez esetben először magad miatt kellene aggódnod – mérgelődött Randolf,
miközben összeszedte a ruháit.
Oda el sem fedte a testét.
– Én már megtettem a szükséges intézkedéseket.
Otto arcvonásai elkomorodtak. Olyan erősen markolta a szék karfáját, hogy az
ujjai elfehéredtek.
– Biztos vagy ebben? – recsegte.
– Igen – válaszolta Dietrich nyugodt hangon. – A kémem Oroszlán Henrik
udvarában megerősítette, hogy Henriknek egy minden hájjal megkent, fekete hajú
szépség a bizalmasa, akit az év eleje óta nem láttak a környezetében. Állítólag
férjhez ment Flandriában. Sok pénzembe került, hogy megtudjam, ki az, akin
keresztül ez a nő híreket küld Braunschweigba. A lovagod, Raimund és a barátai
időközben kiderítették, hol tartózkodik a nő követe, és hatásosan meggyőzték,
hogy álljon át a másik oldalra. Holnap, amikor mindenki a törvénykezésre megy
majd, a követ találkozni fog Odával. Ez lesz a legjobb alkalom arra, hogy leleplezd
őket.
– Az isten szerelmére, ennek nem szabad a nyilvánosság előtt megtörténnie! –
kiáltott fel Otto, akinek egyszerre rengeteg, rosszabbnál rosszabb gondolat
kavargott a fejében. Mit mondhatott el Odának, amit Oroszlán Henrik
felhasználhatott?
Micsoda végzetes helyzet. Hagyta magát megtéveszteni.
– Ezért vagyok itt – próbálta megnyugtatni az öccse. – A család becsületén nem
eshet csorba. Fontos, hogy Oda semmit se vegyen észre.
Otto még mindig lázasan gondolkodott. Henrik lázadó ellenfelei kevés kivétellel
eddig betartották a fegyverszünetet; Medve Albert súlyos beteg volt, és halálával
vélhetően a lázadást is leverik. Talán még fel is használhatja Odát arra, hogy
számára előnyös információkat juttasson el Oroszlán Henrikhez.
A következő pillanatban azonban Otto elért gondolatainak legsötétebb pontjára.
– Istenemre, hogyan rendezhetném újra a kapcsolatomat a feleségemmel?
Pokollá teszi az életemet, ha megtudja, hogy azért bántam vele így, mert lépre csalt
halálos ellenségem kémnője!
– Már tudja – válaszolta Dietrich hűvösen.
Majd komor arccal még annyit tett hozzá:
– Te is tudod, bátyám, hogy mindig irigyeltelek Hedwig miatt. De most nem
lennék a bőrödben.
– Álljatok meg! – kiáltott fel hirtelen Marthe a többiek meglepetésére, miközben
a kis úti társaság Collmberg felé tartott. A lány ezúttal Hartwig egyik emberének
hátaslován lovagolt, még kissé ügyetlenül. Christian a lovat vezette, amelyen
Hartwig ült megkötözve, és szemmel tartotta a foglyot. A lovag induláskor azt
mondta, hogy itt az ideje, hogy a felesége megtanuljon lovagolni.
Christian a legnyugodtabb lovat választotta ki a lánynak, és megmutatta neki,
hogyan bánjon az állattal. Lukas mellette lovagolt, és segített neki, hogy uralma
alatt tartsa a hátaslovat. A társaságot Hermann bányamester és Bartholomäus
páter tette teljessé.
 Christian megállt, és várt, amíg Marthe beérte.
– Pihenőre van szükséged? – kérdezte aggódva, de türelmetlenül.
– Nem – válaszolta Marthe, bár örült volna, ha megpihennek kicsit. Más volt
egyedül lovagolni, mint egy tapasztalt lovas előtt ülni a nyeregben.
– A várhegyre kell mennem – szólalt meg a lány. Miközben beszélt, kitisztultak
a gondolatai, és megértette az álomképet, amelyet Dietrich és Lukas párbaja után
látott. – Dietrich őrgróf fia… veszélyben van. Figyelmeztetnem kell az apját!
Christian egy pillanatra elgondolkodott. Túl komolynak tűnt ahhoz a dolog,
hogy figyelmen kívül hagyja. Meissenben Marthe talán nem lenne olyan nagy
veszélyben, mint a törvénykezésen, ahol megtörténhetett, hogy egy számkivetett
feleségeként, ha fény derül a házasságukra, őt is törvényenkívülinek nyilvánítják.
– Rendben. Akkor most elválnak útjaink – szólalt meg a lovag nehéz szívvel.
A férfi Lukas felé fordult.
– Elkíséred? Mondjátok azt, hogy a halálom miatt új földesúrra van
szükségetek, és gondoskodjatok róla, hogy a hír eljusson Randolfhoz. Marthe talán
menedéket találhat Hedwignél.
Lukas beleegyezően bólintott.
Mielőtt elváltak, Christian visszatartotta Lukast.
– Vigyázol rá, és megvéded, megértetted? – mondta neki Christian halkan, de
nyomatékosan.
– Hát nem tettem meg mindig? – válaszolta Lukas.
Dietrich őrgróf vállalta, hogy megkéri Hedwiget, ne vegyen részt a vacsorán.
Odának nem szabad gyanút fognia. Nyugtalaníthatná, ha Hedwig újra Otto
oldalán foglalna helyet, ahol oly régóta Oda ült már.
– Mennyire bánta meg a dolgokat? – kérdezte Hedwig dühösen a sógorát.
– Eléggé ahhoz, hogy mezítláb és fedetlen fővel vezekeljen a vár körül, és
bűnbánóan térdre boruljon kegyed előtt – válaszolta Dietrich bánatos mosollyal. –
Tudom, hogy kegyed büszke asszony, és a bátyám gyalázatosan bánt kegyeddel.
Most mindennél jobban foglalkoztatja az, hogy hogyan békülhetne ki kegyeddel.
Kérem, ne könnyítse meg a dolgát, de ne is tegye túl nehézzé!
Hedwig okos szemével azon a leírhatatlan módon nézett Dietrichre, amely a
férfiban mindig felébresztette a vágyat, hogy magához ölelje őt.
– Magam se tudom még, hogy mit tegyek – ismerte be Hedwig sóhajtva. – Otto
szörnyen megbántott és megalázott. Ezt nem tudom elfelejteni. De ő a férjem, aki
elvakultságában rossz helyzetbe került, és igazságtalanul bánt másokkal. Azonban
nemsokára már csak azért is el kell foglalnom a helyemet az oldalán, hogy
elfeledtessem ezt a gyalázatot, és igazságot szolgáltassak az olyan embereknek,
mint Christian.
Dietrich mélyen meghajolt, és megcsókolta a hölgy kezét.
– Hölgyem, szépsége mellett mindig is csodáltam bölcsességét!
– Ülj mellém, ahogyan szoktál, a feleségem az utasításomra a szobájában marad
– súgta Otto mosolyogva Odának, és odaintett egy apródot, hogy bort töltsön neki.
Oda ragyogó mosollyal eleget tett Otto meghívásának, majd, ahogyan mindenki
a teremben, lehajtotta a fejét, miközben a káplán elmondta az étkezés előtti
imádságot.
Az ösztöne azonban azt súgta neki, hogy résen kell lennie.
Ez lesz az utolsó estéje Meissen városában.
Dietrich őrgróf felbukkanása volt az első intő jel. Oda mindig is veszélyesnek
tartotta a férfit, érkezése időpontja pedig nem lehetett véletlen. Oda rengeteg
pénzt ígért egy utcakölyöknek, hogy tartsa szemmel a fogadót, ahol Henrik herceg
követe száll meg, mielőtt találkozna vele. Megtudta azt is, hogy három lovag jelent
meg a követnél. Oda már össze is csomagolta a holmiját. Másnap reggel, amikor
mindenki elindult a törvénykezésre, nem fut majd bele a kelepcébe, és nem
találkozik a követtel, hanem útra kel Braunschweig felé.
Látszólag nyugodtan és mosolyogva részt vett az étkezésen, de közben csak azt
várta, hogy véget érjen az este. Otto azonban még nem szándékozott feloszlatni a
társaságot.
Végül az őrgróf felállt, és a kezét nyújtotta Oda felé.
– Megteszi nekem azt a szívességet, hogy iszik velem még egy kupa bort a
társaság tiszteletére? – kérdezte Otto mosolyogva. Oda azonban látta, hogy a férfi
szemében ezúttal nincs vágyakozás. Az őrgróf mindent tudott.
Oda a gyorsan ürülő teremben két lovagot pillantott meg, akik felé
közeledtek. Villámgyorsan úgy döntött, hogy nem vár reggelig az indulással.
Kitépte magát Otto kezéből, és a háta mögött álló apród felé fordult, átfogta a
nyakát, és egy vastűt szorított a fiú halántékához.
Oda tudta, hogy a túszul ejtett apród Dietrich őrgróf fia. Egész este ezt a
támadást fontolgatta, arra az esetre, ha nem marad más választása.
– Mindenki lépjen vissza, vagy a fiú meghal! – kiáltotta Oda.
A fiatal Konrad nem mozdult, szeme elkerekedett a rémülettől.
– Engedjetek szabadon elmenni, akkor a városkaputól néhány mérföldre
sértetlenül elengedem a fiút – szólalt meg Oda hangosan. – Ha valaki megmozdul,
leszúrom a gyereket. A tű hegye mérgezett, a fiú nem éli túl az éjszakát.
Oda tudta, hogy nem túl jók a kilátásai, ha foglyával ennyi kipróbált harcos
ellenében ki akart jutni a várból. De ha el kell vesznie, legalább ellensége fiát is
magával rántja a halálba.
Diadalmas pillantást vetett Dietrichre, aki semmit sem tehetett ellene, ha
egyedüli törvényes örököse a szeme előtt hal meg.
Azonban pont ez a pillantás vált Oda végzetévé. Hátulról valaki vasmarokkal
megragadta a tűt tartó kezét, a térdhajlatát ért rúgástól Oda elveszítette az
egyensúlyát, abban a pillanatban pedig villámgyorsan elhúzták mellőle a fiút.
Marthe megkönnyebbülten pillantott Lukasra. Sikerült!
Végig ott álltak a fiatal Konrad közvetlen közelében, észrevétlenül, Oda háta
mögött, hogy időben közbeavatkozhassanak.
Miközben néhány őr a merénylő felé indult, hogy elfogják, egy tőr repült át a
termen, és mélyen Oda mellébe fúródott.
Randolf elégedetten odament a holttesthez, és kihúzta a tőrét. A fekete hajú
szajha mégiscsak tévedett. Őt nem rántja magával.
Dietrich őrgróf sietve a fiához futott, és átölelte. Azután Marthéra és Lukasra
pillantott.
– Ezt nem fogom elfelejteni!
Otto felváltva a pár lépésnyire heverő holttestre, majd Lukasra és Marthéra,
azután Randolfra pillantott, aki kezét a szívére tette, és mélyen meghajolt, hogy
elrejtse az arcát.
– Uram! Ez a nő senkire sem jelent többé fenyegetést. Remélem, elégedett
velem.
Miközben a vár népe késő éjjelig a véres közjátékról beszélt, Otto, Dietrich és
Hedwig tanácskoztak.
Dietrich újra megcsodálta Hedwig bölcsességét, aki egyelőre lemondott arról,
hogy szemrehányásokat tegyen Ottónak, hogy ilyen könnyen bedőlt egy
kémnőnek. Otto elég szemrehányást tett magának emiatt, és Hedwig ezt
kihasználta a saját tervei érdekében.
– Csak néhány embernek köszönheted, hogy mindez baj nélkül zajlott le –
mondta Hedwig az őrgrófnak. – Marthénak és Lukasnak, akik figyelmeztettek
minket, és megmentették az unokaöcséd életét. Azonkívül Raimund, Gero és
Richard lovagjaidnak, akik bizonyítékot találtak Oda Oroszlán Henrikhez fűződő
kapcsolatára. Természetesen az öcséd segítségével. – Hedwig bólintott Dietrich
felé, és rámosolygott a sógorára.
Azután könyörtelenül folytatta:
– Nem tűnik fel valami? Mindannyian Christian barátai, aki állítólag tolvaj és
áruló. Ezt nehéz elhinni. Már csak azért is, mert egyedül Randolf, Christian
ellensége emelt vádat ellene.
 – Bizonyítékok voltak Christian bűnösségére. Randolf pedig ma is
bebizonyította hűségét a Wettin-ház felé – ellenkezett Otto.
– Valóban? Ezt tette volna? – Hedwig felhúzta a szemöldökét. – Én úgy tudom,
hogy Konrad már nem volt veszélyben, amikor Randolf elhajította a tőrét. Nem
lehetséges, hogy meg akarta ölni Odát, mielőtt az kifecseghetett volna valamit, ami
veszélybe sodorta volna Randolfot? Talán nem éppen Randolf mutatta be neked
Odát?
Otto megbánása azonban nem volt olyan mély, hogy erről vitát nyitott volna.
– Randolf személye minden kétségen felül áll. A családja házunk legrégebbi és
leghűségesebb híve.
Dietrich Hedwigre pillantott. Úgy tűnt, aznap este semmit sem tehetnek
Christian érdekében. A lovagnak a törvénykezésen kell visszanyernie a becsületét.
Otto ennyi ember előtt nem hagyhatta figyelmen kívül az őt ért sérelmet.
– Úgy tűnik, bátyám – szólalt meg Dietrich rezignáltan –, hogy régi barátaid
miatt elfelejted az újakat.
Nemsokára eleredt az eső.
Otto őrgróf fáradtan és alattvalói vitáitól egyre rosszkedvűbben pillantott végig
a várgrófok, szabad nemesek és miniszteriálisok sokaságán, akiknek ügyeit reggel
óta tárgyalta. Miért kell mindig pereskedniük egymással? Az őrgrófnak arra lett
volna szüksége, hogy az emberei egymás oldalán és ne egymás ellen harcoljanak.
Amúgy is sok gondja volt most a saját háza táján is.
Otto félig lehunyt szemmel a napot kereste a felhők között. Már jócskán
eltelhetett a nap fele. Éppen ideje, hogy véget vessen a törvénykezésnek.
– Van még valakinek valami panasza? – kérdezte olyan hangon, amely
egyértelműen arra utalt, hogy befejezettnek tekinti a gyűlést.
– Nekem, uram! – hallatszott az utolsó sorból. Marthe aggódva Lukasra nézett,
akivel észrevétlenül elvegyült Raimund kíséretében. A következő pillanatok
döntenek majd Christian és a lány, valamint a falu sorsáról.
A jelenlévők meglepetten néztek a teljes fegyverzetben a sorok között áthaladó
férfira. Az orrvédővel ellátott sisak, a mélyen a szemébe húzott rostély, a szakáll és
a néhány régi sérülés miatt nem lehetett felismerni a lovag arcvonásait.
Az ismeretlen férfi a tömeg morajlása közepette letérdelt az őrgróf előtt, és a
lábához tette a kardját.
– Uram és parancsolóm, hallgasson meg! Bizonyítékom van rá, hogy meglopták
kegyelmedet, és a nevében hamis parancsokat adtak, amelyek ellentétesek a valódi
parancsaival. Bizonyítékaim vannak arra, hogy a falum lakóit súlyos
igazságtalanságok érték, és arra, hogy hamis vádakkal illettek. Igazságszolgáltatást
kérek kegyelmedtől, és a bűnösök megbüntetését.
 Otto mogorván fordult felé.
– Igazságot szeretnél, anélkül hogy megmutatnád az arcodat? Fedd fel az
arcodat! Azután tárd elém a bizonyítékaidat.
Christian levette a sisakját.
Mindenfelől meglepett kiáltások hallatszottak.
– Christian! Azt hittük, halott!
Valaki hangosan felkiáltott:
– Öljétek meg a tolvajt!
Marthe szíve összeszorult, amikor látta, hogy néhány őr Christian felé indul.
Azonban Otto őrgróf egy intéssel megállította őket.
– Én vagyok az – szólalt meg Christian hangosan. – Az, hogy itt térdelek
kegyelmed előtt, az egyik bizonyíték. Nem a bűnösségem beismeréseképp szöktem
meg, ahogyan azt hamisan mondták kegyelmednek. Randolf várában tartottak
fogságban. Engedje meg, hogy kihívjam párbajra a lovagot, és fogadja el a
küzdelem kimenetelét Isten ítéleteként.
Randolf dühösen felpattant.
– Nemesi származású ember vagyok, és nem vívok meg egy egyszerű
miniszteriálissal, főleg nem egy tolvajjal, aki meglopta kegyelmedet, uram! –
Randolf hódolattal meghajolt Otto előtt.
– Hogyan lehetséges, hogy ez az ember itt áll előttem, amikor a haláláról
számolt be nekem, Randolf? – kérdezte Otto.
A lenszőke óriás egy pillanatra elbizonytalanodott.
– Úgy látszik, tévesen informáltak a haláláról. De az intézőm egyértelmű
bizonyítékokat talált rá, hogy Christian nagy mennyiségben ezüstöt lopott
kegyelmedtől – mondta Randolf újra szilárd hangon.
– Egy ember bevallotta, hogy az intéző rejtette el nálam az ezüstöt – vetette
ellen Christian. – Fejedelmem, ez az ember hamis vádakkal felakasztatott egy
embert, és leszúrt egy asszonyt. Az intézője bizonyítékokat hamisított ellenem, és
kegyelmed nevében jogtalan adókat követelt a falu lakóitól, amelyet aztán
megtartott magának!
Christian intésére Richard és Gero tört utat a tömegen át, és Otto lába elé
dobták a megkötözött Hartwigot.
Az intéző rémülten kapálózott.
– Kegyelmezzen, uram! Meg kellett tennem! Csak parancsot teljesítettem!
Otto dühösen Randolf felé fordult.
– Ezt is meg tudja magyarázni?!
 – Ez a fickó a hátam mögött cselekedett – válaszolta az óriás.
– Felháborít a dolog, és belátom, hogy alkalmatlan embert választottam erre a
fontos feladatra. Bocsásson meg, uram!
Alázatosan meghajolt Otto előtt, azután a jajveszékelő Hartwighoz ment, aki
tiltakozni akart.
– Hallgass, gazember!
Randolf akkorát rúgott Hartwigba, hogy az a földre esett.
Otto undorodva figyelte a jelenetet.
– Christian, van hát tanúja, akik megesküsznek rá, hogy igazat mond?
Otto odaintett egy magas rangú papot, aki drágakövekkel díszített keresztet
tartott a kezében.
Raimund, Gero és Richard léptek elő, és két ujjukat a keresztre helyezték.
– Kezeskedünk Christian lovag becsületességéért, és megerősítjük, hogy csalárd
és gyalázatos módon fogva tartották Randolf várában – szólalt meg Raimund
hangosan.
Bartholomäus páter a három lovag mellé lépett, és követte a példájukat.
– Isten engem úgy segéljen: a templomomban egy ember megesküdött a
Szentírásra, hogy Hartwig megbízásából rejtette el az ezüstöt Christian
istállójában és az ács házában, hogy rájuk terelje a gyanút.
Hermann bányamester is melléjük lépett.
– Esküszöm, hogy Christian lovag mindig a kegyelmed érdekében cselekedett,
őrgróf. Ezenkívül a listák alapján be tudom bizonyítani kegyelmednek és a
kamarásának, hogy Hartwig több ezüstöt követelt tőlünk, mint amennyit
leszállított. A különbözetet megtaláltuk a ládáiban.
A körülöttük állók lázongani kezdtek. Nyilvánvalóvá vált az Otto háta mögötti
hatalmas összeesküvés. Azonban még hiányzott a hatodik tanú, akinek szintén
esküt kellett volna tennie.
Marthe észrevette, hogy az öreg Arnulf felemelkedik a székéről. De mielőtt még
Christian felé indulhatott volna, mindenki meglepetésére felállt Dietrich őrgróf, és
Christian mellé állt.
– Kezeskedem ennek az embernek a becsületéért és lovagiasságáért. Ha több
ilyen ember lenne a tartományában, elkerülhető lett volna a faluját és kegyelmedet
ért sérelem, bátyám – szólalt meg Dietrich, miközben a tömeg felmorajlott.
Több volt, mint szokatlan, hogy egy őrgróf kezeskedik egy egyszerű
miniszteriálisért.
Otto összehúzott szemmel nézett az előtte álló férfiakra, és sokáig hallgatott.
 Mondd már! – türelmetlenkedett magában Marthe. Tégy igazságot!
Az őrgróf végre megszólalt.
– Halljátok hát az ítéletemet. A Christianra vonatkozó bizonyítékok
egyértelműek. Felmentem őt minden vád alól.
Lukas megkönnyebbülten Marthéra nézett, és megszorította a kezét.
– Hartwig bűnössége bizonyítást nyert. Kötél általi halálra ítélem. Az ítélet
három nap múlva a meisseni vesztőhelyen kerül végrehajtásra.
Az elítélt siránkozva összeesett. Otto utálkozva intett az őröknek, hogy vigyék el
onnan.
Marthe nem szánta meg a szerencsétlen, vörös hajú alakot.
Testén remegés futott át, amikor visszagondolt arra, hogy Hartwig ki akarta
szúratni Johanna szemét, és felidézte Emma kétségbeesését, Jonas és Karl
szenvedéseit a kalodában, és Christian csalárd foglyul ejtését. Valamint a saját
félelmét, amikor Hartwig parancsot adott rá, hogy őt is korbácsolják meg, és
zárják a kalodába.
Marthe egy pillanatra lehunyta a szemét, és lerázta magáról az emlékeket.
Hartwig elnyerte a büntetését a kegyetlenkedéseiért és alattomos cselszövéseiért.
De vajon hogyan dönt Otto Randolfot illetően?
Az őrgróf kifürkészhetetlen tekintettel pillantott leghatalmasabb vazallusára,
miközben magán érezte Hedwig szigorú pillantását.
Az őrgróf csendet parancsolva felemelte a karját.
– Randolf! Nem teszem teljes mértékben felelőssé az intézője által elkövetett
bűnökért. Biztos vagyok benne, hogy mindez a tudta nélkül történt. Azonban
hanyagul cselekedett, és kegyelmed is bűnös. Büntetésül elmegy a Szentföldre, és
ott negyven napon át oltalmazza a zarándokokat. Azonnal útnak indul a birtokaira,
és nem hagyja el azokat az utazásáig. Négy hetet kap, hogy elintézze az ügyeit.
Randolf arca rezzenéstelen maradt.
– Ahogy parancsolja, uram!
Marthe nem tudta, hogy csalódottságot vagy megkönnyebbülést érez-e.
Randolfnak el kell hagynia Meissen tartományát. Talán meg is hal a Szentföldön.
Sokan voltak, aki soha nem tértek vissza onnan. Bár Marthe tudta, hogy a gyűlölet
halálos bűn – mégis ezt kívánta. Nem tudta elfelejteni és megbocsátani, amit
Randolf ellene és Christian ellen elkövetett.
De az is lehet, hogy visszatér. Két év múlva, három év múlva?
Otto újra Christian felé fordult.
– Hartwig embereit saját belátása szerint megbüntetheti a falujában.
Christian némán felállt, meghajolt, és elindult hátrafelé.
 Otto azonban egy intéssel visszatartotta. Az őrgróf röviden Hedwigre pillantott,
aki szigorú tekintettel ült mellette.
– Még nem fejeztem be. Christian lovag, lépjen közelebb.
Christian engedelmeskedett a parancsnak, és újra térdre ereszkedett.
Mi jöhet még? – kérdezte magában keserűen a lovag.
Elégedett lehetett azzal, hogy helyreállt a becsülete. Azonban dühös volt amiatt,
hogy Randolf ilyen könnyen megúszta a dolgot. Már csak Marthe miatt is az
életével kellett volna a számlát kiegyenlítenie.
– Kárpótlásul a kegyelmedet ért igazságtalanságért, hűsége és odaadása
jutalmául elhatároztam, hogy kiemelem kegyelmedet a miniszteriális rangból.
Ezennel örök időkre megadom kegyelmednek a szabad születés tisztességét, és a
szabad nemesek sorába emelem, az ahhoz kapcsolódó valamennyi joggal,
tisztséggel és szabadsággal.
Christiannak szüksége volt egy pillanatra, mielőtt végül meghajolt, és köszönetet
mondott. Megértette, hogy ez Otto békejobbja, amiért Randolfot sértetlenül
Jeruzsálembe engedi. Christian számára a hosszú évek alatt mindig is hátrányt
jelentett Randolffal szemben, hogy nem volt nemesi származású. Most sokkal
többet tehetett a falujáért. Ezt súgta az esze.
A szíve azonban bosszúért kiáltott azért, amit Randolf Marthe ellen elkövetett.
– Nem tűnik túl boldognak, Christian – morogta Otto. – Talán nem elégedett az
ítéletemmel?
– Hogy merészelném, uram?
Otto újra Hedwigre pillantott, és nagyvonalúan megszólalt:
– Még egy kívánságát teljesítem. De döntsön róla gyorsan!
Christian azonnal Randolfra nézett, aki az őrgróf parancsa szerint
leghűségesebb barátaival felnyergelte a lovakat, hogy azonnal elindulhassanak.
Most már kihívhatja párbajra életre-halálra! Egy szabad nemessel szemben
Randolf nem tagadhatja meg a párbajt.
Azonban észrevette, hogy Marthe, aki követte a lovag tekintetét, elsápadva
ránéz, és alig észrevehetően megrázza a fejét.
Christian nehezen ugyan, de visszafogta a haragját. Megesküdött rá, hogy
megvédi Marthét, és a kard nem mindig a legjobb eszköz erre. Senki sem tudta a
lovagnál jobban, mennyire sebezhetővé teszik Marthét a képességei.
Eljön majd a számonkérés ideje.
Christian lassan felemelte a fejét.
– Valóban szeretnék még kérni kegyelmedtől valamit.
– Beszéljen – mondta nagyvonalúan Otto.
 – Ha valóban teljesíteni akarja a kívánságomat, kegyeskedjen a feleségemet is
nemesi rangra emelni.
Otto meglepetten nézett a lovagra.
– Megházasodott?
– Két nappal ezelőtt. Bár a feleségem alacsony származású, az ő bátorsága és
segítsége nélkül nem sikerült volna felfedni a kegyelmed ellen irányuló
összeesküvést.
– Ki ő? Itt van? – kérdezte Otto türelmetlenül.
Christian Marthéra pillantott, és intett neki, hogy lépjen közelebb.
A lány remegő lábakkal előlépett, és letérdelt.
Otto döbbenete határtalan volt.
– Feleségül vette ezt a lányt?!
– És jó döntést hozott – szólalt meg Dietrich őrgróf – A rendkívüli szolgálat,
amelyet a lány élete kockáztatásával tett a Wettin-háznak, igazán tiszteletreméltó.
Otto tekintete találkozott Hedwig pillantásával, aki sürgetően bólintott felé.
– Legyen hát. Álljon fel, Marthe úrhölgy!
Úrhölgy? Marthe zavarodottan felállt. Mielőtt azonban ő és Christian
fogadhatták volna a barátaik gratulációját, Otto őrgróf hangja dübörgött fel:
– Még nem fejeztem be!
A férfiak elnémultak.
– Lépjen elő Christian apródja.
Lukas meglepetten előrelépett, és letérdelt.
– Nagy bátorságról tett tanúbizonyságot, fiatalember, és lovagként viselkedett a
harcban – szólalt meg Otto. – Ezért elhatároztam, hogy lovaggá ütöm. Az éjszakát
töltse böjtöléssel és imádsággal. Holnap személyesen ütöm lovaggá a várhegyen.
 A hazatérés
– Jönnek! Jönnek!
Újra Kuno és Bertram volt őrségben, és most kiáltásukra felbolydult az egész
falu. Amióta pár nappal azelőtt megérkezett Christian küldönce, és beszámolt
Hartwig küszöbönálló kivégzéséről és a többi eseményről, Christiansdorf lakói
nagy izgalomban éltek.
Óriási volt az örömük, hogy megszabadultak Randolf és Hartwig kegyetlen
zsarnoksága alól, és hogy az őrgróf felmentette Christiant minden vád alól.
Christian majd újra igazságot szolgáltat nekik.
A küldönc további hírei még nagyobb csodálkozást váltottak ki, és véget nem érő
beszélgetéseknek adtak alapot: Christian lovagot és Marthét is nemesi rangra
emelték!
Történte valaha olyasmi, hogy egy egyszerű gyógyfüves asszonyból úrhölgy lett?
Megoszlottak róla a vélemények, hogy higgyenek-e a küldöncnek. Azután: vajon
Marthe megváltozott, ha a küldönc igazat mond? Elsősorban Griseldis volt
szokatlanul csendes, és azon gondolkodott, vajon Marthe most kétszeresen,
háromszorosan fizeti-e majd vissza neki a sok kis gorombaságot.
A falusiak összeszaladtak, hogy saját szemükkel láthassák, és köszönthessék az
érkezőket. Milyen különös úti társaság!
Christian lovagolt elöl acélszürke lován, nemes gyapjúból készült köpennyel a
vállán, mellette Marthe olyan csodás ruhában, amelytől a legtöbbeknek elállt a
lélegzetük: hímzett zöld ruha volt rozsdabarna szegéllyel, amely kitűnően illett a
lány feltűzött, finom fátyollal fedett hajához. Szorosan mögöttük Lukas lovagolt
pompás vértezetben.
Őket követték lovon vagy gyalogosan Hermann bányamester, Bartholomäus
páter, Emma és Jonas, akik elutaztak Hartwig kivégzésére Meissenbe, három
idegen kőművesszerszámokkal, néhány fegyveres, és a menet végén – micsoda
meglepetés! – Hans és Friedrich, a sófuvarosok nehéz szekerükön.
Griseldis és Hiltrud remegő térddel és lesütött szemmel álltak Christian és
Marthe elé az üdvözlőitallal, miközben Hildebrand és a többiek térdre borultak.
Marthe kényelmetlenül érezte magát pompás ruhájában. Hedwig ajándékozta
neki a ruhát, Christian pedig ragaszkodott hozzá, hogy ezt viselje az utazás ideje
alatt.
– Útközben csak poros lesz. Mit gondolnak majd a többiek, ha ilyen pompás
öltözékben érkezem meg?
– Éppen erről van szó – válaszolta Christian. – így hamar megértik, hogy már
nem az a szegény leány vagy, aki Wulfhart elől menekül, akit könyörületből
magukkal vittek, hanem úrhölgy és a falu úrnője lettél. Ezentúl senki sem
merészelhet parancsolgatni neked.
Egy hölgy? – gondolta Marthe újra csak kényelmetlenül. Christian azonban
mosolyogva ránézett, és csak annyit mondott:
– Gondolj Griseldisre!
A tartományi bíráskodás után az őrgróf és Hedwig meghívták Christiant és fiatal
feleségét, hogy kísérjék el őket pár napra Meissenbe. Marthe alig tudta felfogni,
hogy véget ért a rémálom, és fogalma sem volt, milyen lesz az elkövetkezendő
élete. Legszívesebben Christian feleségeként továbbra is egyszerűen
gyógynövényekkel foglalkozott volna a kunyhójában. Ez azonban nem hozzá illő
feladat lenne – vagy mégis?
Christian túl jól ismerte ahhoz a lányt, hogy tudja, min gondolkodik, és próbálta
megnyugtatni:
– Ha akarod, továbbra is embereket gyógyíthatsz. Igazából a faluban szükség is
van a képességeidre. Keress magadnak egy segédet. Mintha azt mondtad volna,
hogy Johannának van tehetsége a dologhoz. Amúgy is törődnünk kell Wilhelma
lányaival. De meg kell tanulnod azt is, hogyan kell egy nagy háztartást vezetni.
Marthe boldogan simult a férjéhez, talán szorosabban is, mint azt a jó erkölcs
megengedte volna.
Este a vacsoránál vidáman ünnepeltek barátaikkal. Csak Lukas hiányzott.
Ahogyan minden avatandó lovag, a lovaggá avatása előtt Lukas is megfürdött,
gyónni ment, majd böjtöléssel és imádsággal töltötte az éjszakát.
Végre eljött a pillanat, amikor Christian és Marthe visszavonulhattak a
szobájukba, amelyet Otto előkészíttettet a fiatal házasoknak.
– Legyen oly kegyes, Marthe úrhölgy – szólalt meg Christian túlzó hódolattal, és
a lány keze fölé hajolt, miután bezárták maguk mögött az ajtót.
– Mire gondol? – kérdezte Marthe huncut villanással a szemében. Azután
gyengéden átölelte a férjét, és megválaszolta a saját kérdését. – Mindent
megteszek!
Azon az éjjelen egyikük sem aludt. Szeretkeztek, beszélgettek, és terveket
szőttek.
Másnap reggel Otto személyesen vezette a ceremóniát, amelynek keretében
lovaggá ütötték Lukast. Az őrgróf a kísérete és több pap előtt átnyújtotta Lukasnak
a sisakot, páncélinget, lándzsát, a sarkantyúkat és a kardot, majd a régi,
nemzedékek óta használatos szavakkal emlékeztette őt a lovagi erények
betartására: a hűségre és megbízhatóságra, a kitartásra és mértékletességre, az
adakozásra a szegényekkel szemben és a segítségre szorulók védelmére.
Lukas sápadtan, meghatottan és komolyan vette át a fegyvereket, és
megesküdött rá, hogy a lovagi szabályok szerint fog élni.
Azután végre fogadta a jókívánságokat, ahogyan előző nap Marthe és Christian
tették.
Christian nagy nehezen utat tört magának a tömegen át egykori apródjához.
– Jól csináltad – mondta, és Lukas vállára tette a kezét. – Ha nincs más terved a
jövőre nézve, örülnék neki, ha beállnál lovagnak a kíséretembe.
Lukas zavarodottan nézett a lovagra, azután boldogan válaszolt:
– Ez a leghőbb vágyam!
– Megegyeztünk – mondta Christian. – Nem akarsz előbb pár nap szabadságot,
hogy apádhoz lovagolhass, és magad vidd meg neki a jó hírt?
Lukas új méltóságához illően elgondolkodott.
– Elküldök egy hírnököt hozzá. Úgy látom, rengeteg dolgunk lesz, ha
visszaértünk a faluba – mondta Lukas megfontoltan.
Azután a fiú arcán a megszokott szemtelen vigyor jelent meg.
– Azonkívül nem szeretném elszalasztani a látványt, ahogyan Hartwig a bitófán
vergődik.
Lukas arca hirtelen elkomolyodott.
– Istenre és minden szent nevére, megérdemli a halált!
Közben Dietrich őrgróf is átverekedte magát a gratulálókon.
– Gratulálok, lovag! – mondta Dietrich, miközben Lukas udvariasan meghajolt
előtte.
– Gondolkodott esetleg azon, hogy belépjen a kíséretembe? Mindig szükség van
egy derék emberre, a bátyámmal pedig majd megbeszélem a dolgot – mondta az
őrgróf.
Lukas zavartan felpillantott.
– Köszönöm a megtisztelő ajánlatot. Azonban Christian éppen az előbb vett fel a
kíséretébe.
Dietrich felnevetett.
– Látom, ismét megelőzött. Derék ember. És nagyobb szüksége van
kegyelmedre, mint nekem.
Dietrich ezután komolyan Christianra és Marthéra pillantott.
– Egy időre megszabadultak Randolftól. Nem merészel majd másvalakit
elküldeni maga helyett a zarándoklatra. De ki tudja, sokan indultak már el a
Szentföldre, és lelték ott halálukat. A barátai azonban minden alkalmat meg
fognak ragadni, hogy megnehezítsék az életüket.
 – Randolf nem fog meghalni – válaszolta Christian. – Ő biztosan nem. És
amikor majd visszatér, zarándokként még támadhatatlanabb lesz.
A landsbergi őrgróf Christian vállára tette a kezét.
– Kegyelmed is az lesz szabad nemesként.
Christian nemcsak Lukas apjához küldött hírnököt, hanem a falujába is. Marthe
ragaszkodott hozzá, hogy Emma és Jonas hírt kapjanak Hartwig kivégzéséről, és
alkalmuk legyen arra, hogy lássák annak az embernek a halálát, aki annyi
szenvedést okozott nekik.
Christian és Marthe kihasználták az ítélet végrehajtásáig hátralévő időt, és
meglátogatták Josefat.
– Nem akarsz velem jönni a falumba? – ajánlotta fel Christian, miután az
öregasszony megölelte őket, és sok boldogságot kívánt nekik. – Öreg napjaidat
végre nyugalomban tölthetnéd.
– Nyugalomban? – válaszolta Josefa ravasz mosollyal az arcán. – Mikor volt ott
nyugalom, ahol te feltűntél, Christian?
Azután hirtelen elkomorodott. Marthénak az volt az érzése, hogy Josefa többet
sejt vagy tud, mint amennyit elmond nekik.
– Talán később, ha Isten még élni enged egy ideig. Úgy érzem, eljön majd az idő,
amikor szükségetek lesz rám a faluban.
Christian a nap hátralevő részében szorgos iparosokat keresett. Elhatározta,
hogy a leégett háza helyén kőházat építtett. Miután beszélt a céhmesterrel,
felfogadott egy kőfaragót a segédjével és egy tanoncot. A faluból származó
bevételeiből ezt már megengedhette magának.
Megegyezett Amulffal, hogy bocsásson a rendelkezésére néhány fegyverest,
ameddig maga is felfogad párat.
Nem sokkal később váratlan találkozásban volt részük Marthéval. A piacon, ahol
be akartak szerezni néhány szükséges dolgot, Hansszal és Friedrichhel találkoztak,
akik már harmadik napja árulták a Csehországból hozott gabonát, miután
leszállítottak egy további rakomány sót.
– Gratulálunk, Christian uram, és kegyednek is, Marthe úrhölgy – köszöntötte
őket Friedrich, és lendületesen meghajolt előttük, de a hátába nyilalló fajdalomtól
megmerevedett.
– Úgy látom, megint szüksége van a segítségemre – válaszolta aggodalmasan
Marthe, Friedrich azonban rémülten hátrálni kezdett.
– Nem lenne illendő, hiszen kegyed már finom úrhölgy. Az egész városban Otto
különös döntéséről beszélnek.
– Kegyelmedékkel együtt örülünk – tette hozzá sietve Hans.
 – Talán mégis üzletet kötünk – szólalt meg Christian a két férfi meglepetésére. –
Akkor a feleségem szakértelmét is rendszeresen élvezhetik. Mit szólnának hozzá,
ha a falumba tennék át a székhelyüket? Ha a falu továbbra is ilyen gyorsan
fejlődik, akkor szükségünk lesz fuvarosokra, akik ércet szállítanak, és beszerzik
mindazt, amit mi magunk nem tudunk megtermelni vagy előállítani. Így nem
kellene többé hosszú utakra indulniuk.
A két testvér meglepődve nézett egymásra.
– Mennyi időnk van a döntésre?
– Holnap bizonyára Halle felé indulnak tovább, igaz? Jöjjenek velünk, és
tegyenek egy kitérőt a falum felé, ahol átvesszük a gabonájuk egy részét,
természetesen fizetség ellenében. Ha feladják az üzletet Halléban, lenne egy sereg
dolog, amelyet el kellene hozniuk nekünk. A szavamat adom kegyelmedéknek.
Hans és Friedrich újra egymásra néztek, és alig észrevehetően bólintottak.
– Megegyeztünk – szólalt meg Friedrich.
Hartwig kivégzésének napján az emberek már napkeltekor összegyűltek, hogy
ne szalasszák el az alkalmat, hogy egy finom urat lógni lássanak. Ilyen látványban
nem volt mindennap részük. Ahogyan Friedrich mesélte, Meissen városában
időközben számtalan legenda keringett a Christiansdorfban történtekről.
A pénzéhes vendéglősök sört mértek, két kövér asszony apró töltött kenyeret és
mézes süteményt árult, és hangosan próbálták elcsábítani egymás vevőit. Néhány
legény a legjobb helyekért versengett, még a legközelebb álló házak tetőin is
bámészkodók telepedtek le.
Christian, Marthe és Lukas valamivel távolabb ültek a lovaikon. Nem akarták,
hogy felismerjék őket. Emma és Jonas szintén eljöttek, és mellettük álltak.
Hangos üdvrivalgás jelezte az elítélt közeledtét. Hartwigot nem szekéren hozták,
hanem arccal lefelé egy deszkán húzták végig az utcákon.
Már tele volt horzsolásokkal, koszos volt, amikor ketten megragadták, és az
akasztófához vonszolták.
Hartwig szájáról nyál csöpögött, nem tudott megállni a lábán, siránkozott és
jajgatott.
Mialatt egy bírósági írnok felolvasta a vádat, néhány legény rohadt zöldségekkel
dobálta meg Hartwigot.
– Táncolj a hóhér lányával, hájpacni! – kiáltotta egy asszony a körülállók
ujjongása közepette.
Christian és Lukas rezzenéstelen arccal figyelték az utálatos színjátékot, amelyet
Hartwig kínált.
Marthe elfordította a tekintetét a férfiról, aki egykor kegyetlenül uralkodott rajta
és a barátain, de most már csak egy rakás jajgató szerencsétlenség volt. A barátaik,
akiket Randolf és Hartwig igazságtalanul megbüntetett, nagyobb bátorsággal és
méltósággal viselték a sorsukat.
Amikor az izgatott tömeg hangos kiáltása jelezte az elítélt felakasztását, Marthe
látta, hogy Emma megragadja Jonas kezét. A férfi magához húzta a feleségét, és
átkarolta a vállát.
Sokáig tartott, amíg Hartwig végre kilehelte a lelkét. Miközben a látványtól
fellelkesült tömeg szétoszlott, Christian jelt adott övéinek az indulásra.
– Kegyelmedékkel együtt örülünk! – biztosította Hildebrand Christiant,
miközben Griseldis ijedten Marthét figyelte.
A lovag hidegen ránézett az öregemberre, azután a falusiak felé fordult:
– Köszönöm a fogadtatást. Álljatok fel. Később a falu hársfája alatt
megbeszéljük, hogy mi tegyünk a károk helyreállítására, amelyeket a falu és egyes
lakói elszenvedtek. Először azonban látni akarom a foglyul ejtett fegyvereseket.
Még őrizetben vannak, igaz?
– Természetesen – lépett elő Karl. – Kicsit lefogytak ugyan, és már nem olyan
nagy a szájuk, mint korábban, de mindnyájukat megtalálod a veremben.
Karl előrement az uradalmi házhoz. Christian átlovagolt a patakon, a falusiak
pedig követték.
– Hozzátok őket! – parancsolta Christian.
A férfiak fegyvertelenül, lábuknál egymáshoz kötözve másztak elő, és
csodálkozva néztek Christianra.
– Otto őrgróf engedélyezte, hogy saját döntésem szerint büntesselek meg titeket
a gaztetteitekért – szólalt meg hangosan Christian.
Miközben a foglyok nyugtalanul és rémülten néztek egymásra, a falu lakói
izgatottan várták Christian ítéletét.
– A fegyvereitek és a lovaitok már nálunk vannak. A pénzeteket odaadjátok
Berthának, fájdalomdíjul a férjéért, akinek meggyilkolásában segédkeztetek –
parancsolta Christian, figyelmen kívül hagyva Bertha elnyomott sikolyát és a háta
mögött felhangzó elégedett morajlást.
– Vegyétek le a csizmátokat és a ruhátokat.
A férfiak habozva, majd egyre gyorsabban teljesítették a parancsot, míg
alsónadrágban nem álltak a hevesen kiáltozó tömeg előtt.
– Most pedig tűnjetek el – folytatta Christian könyörtelenül.
– Ha valakit húsz mérföldnél közelebb meglátok, az a halál fia. Ne felejtsétek: a
falu lakói jól ismerik csúf ábrázatotokat, fel fognak ismerni titeket.
Christiansdorf lakóinak felszabadult nevetésétől kísérve a férfiak mezítláb és
szinte meztelenül elkotródtak.
 Christian elégedetten lovagolt vissza, lenyergelte acélszürke lovát, és bevezette a
régi istállójába. Lukas már ott volt, és éppen lesegítette Marthét a hátaslóról.
Ott álltak hárman egymás mellett, és némán nézték egymást. Egyiküknek sem
kellett megszólalnia.
Abban a pillanatban mindhárman arra gondoltak, hogy milyen körülmények
között voltak itt utoljára, és az azóta történtekre, valamint a még előttük álló
feladatokra.
Végül Christian törte meg a hallgatást.
– Elkezdjük?
Marthe és Lukas némán bólintottak. Mindhárman a falu hársfája felé indultak.
Amikor azonban Christian észrevette, hogy Hiltrud közeledik feléjük ijedten,
megkérte Lukast:
– Összehívod a többieket?
A fiatal lovag továbbment, Christian és Marthe pedig megvárták, amíg Hiltrud
odaér hozzájuk.
Az áruló Kaspar özvegyének arcán félelem és szégyen tükröződött. Remegő
kézzel néhány pénzérmét nyújtott oda Christiannak:
– Ez a kegyelmed része a sütés és a sörfőzés után, amióta Hartwig már nem
veszi el tőlem a pénzt – szólalt meg Hiltrud lesütött szemmel, alig hallhatóan.
Összehúzta magát, mint aki verésre számít.
Christian tudott róla, hogy Grete halála után Hiltrud vette át a sütés és a
sörfőzés feladatát.
– A kenyeredből még nem ettem, de a söröd kiváló – szólalt meg a lovag
barátságosan. – Hajlandó lennél folytatni ezt a munkát és minden mást, amit
eddig Grete végzett?
Hiltrud meglepetten nézett fel. Szeme könnyes volt.
– Megengedi? De hiszen a férjem…
– Kaspar elnyerte a büntetését a tettéért. Miért büntesselek meg olyasmiért,
amiről nem is tudtál? Kaspar téged is elárult.
Hiltrud zokogva térdre borult Christian előtt.
– Köszönöm, uram! Isten áldja meg!
– Állj fel! Most pedig gyere velünk a falu hársfájához. Sok megbeszélnivalónk
van.
Marthénak alig volt rá ideje, hogy üdvözölje nevelt lányait, akik szégyenlősen
nézték őt és pompás ruháját, miközben már el is kezdődött a gyűlés. Sok mindent
kellett megbeszélniük és elrendezniük, de Marthe tudta, hogy mindenki arra a
javaslatra vár, amelyet még senki sem mert kimondani.
 Végül Karl ragadta magához a szót.
– Úgy gondolom, másik rangidős gazdát kell választanunk. Hildebrand
cserbenhagyott minket a bajban, ahelyett hogy kiállt volna mellettünk, és elsőként
állt át a másik oldalra, miután Christian lovagot foglyul ejtették.
Hildebrand magába roskadt.
– Mit kellett volna tennem? – jajveszékelt. – Semmit sem tehettünk a túlerővel
szemben!
– Mások mégis megpróbálták – mondta élesen Karl.
– Még Kuno és a saját fiad is kockára tették az életüket. Csak te hallgattál
gyáván!
Minden szem Christianra szegeződött, akinek arca rezzenéstelen maradt.
– A ti döntésetek, hogy kit választotok meg rangidős gazdának – szólalt meg
hangosan a lovag. – De ezúttal jól válasszatok!
– Legyen Jonas az! – kiáltotta Bertha; mindenki meglepetten nézett rá, de
helyeslő morajlás támadt.
Hildebrand magába fordult, Griseldis pedig zavarodottan lesütötte a szemét, de
a többiek egyöntetűen a kovácsot választották meg az új falubírónak.
Mielőtt szétoszlott volna a tömeg, Christian Marthéra pillantott, és újra
megszólalt.
– Holnaptól mindannyian visszatérünk a munkánkhoz, és újra dolgozunk érte,
hogy a falunk azzá váljon, amiről álmodtunk: a béke és az igazságosság helyévé.
Azonban ne ringassátok magatokat hiú ábrándokba. Keményen kell dolgoznunk
ezért, mindegyikünknek. Nyertünk egy kis időt, hogy felkészüljünk erre a harcra.
Ki kell használnunk ezt az időt, amíg Randolf vagy másvalaki a fajtájából vissza
nem tér ide.
A falu lakói ijedten, de eltökélten pillantottak Christianra.
Mennyire hiányzik Grete, gondolta Marthe. Most bizonyára figyelmeztette volna
a többieket: kockázat nélkül nem lesz jobb életük!
Ezúttal azonban Jonas törte meg a csendet.
– Készen állunk majd, ha eljön az idő. – Szavai úgy hangzottak, mint egy ígéret.
Mialatt az asszonyok ételt főztek a készletekből, amelyeket Christian
engedélyével elhoztak az uradalmi házból, és a sófuvarosok szekerén talált áruból,
Christian félrevonta Marthét, és sétálni indult vele a saját földjén. Azon a helyen,
ahol Hartwig földig felperzselte a lovag házát, a kőfaragó a segédjeivel éppen az új
ház alapjain dolgozott.
– Nos, Marthe úrhölgy… – kezdett bele Christian tréfásan.
– Ehhez soha nem fogok hozzászokni! – szakította félbe Marthe mosolyogva, és
a férfi vállára hajtotta a fejét.
Christian ügyet sem vetve a lány kifogására folytatta:
– Lenne olyan kegyes elkísérni engem Köln városába?
Marthe meglepetten nézett a férfira.
– Kölnbe?
– Igen. – Christian az övén függő táskájából kivett egy kis zsákocskát, kinyitotta,
és megmutatta a tartalmát a lánynak.
Marthe levegőért kapkodott meglepetésében.
– Ezeket a drágaköveket Dietrich őrgróf adta nekem nászajándékul. Azt
szeretné, hogy a híres kölni fegyverkovácsoknál készíttessek magamnak új kardot,
a legjobb minőségből – mondta a lovag. – Úgy gondolta, szükségem lehet rá.
Marthe halkan felsóhajtott.
– Bizonyára így is lesz.
Randolf két vagy három év múlva visszatér. Csak Isten tudhatta, ki és mi
fenyegetheti még addig az életüket.
– Mikor akarsz indulni? Még a tél beállta előtt, vagy csak tavasszal?
– Néhány nap múlva, amint elintéztük a legfontosabbakat.
– Nos, ha így áll a dolog, szívesen elkísérlek.
Volt valami meghökkentő Marthe hangjában. Christian figyelmesen nézett a
lányra. Amikor a tekintete önkéntelenül a lány lapos hasára tévedt, Marthe tudta,
hogy a férfi megértette, tavasszal miért nem kísérhette volna el.
Christian boldogan átölelte a lányt, és súgott valamit a fülébe.
 Utószó
A Saale és az Elba folyókról keletre eső területek benépesítése a középkor egyik
legmozgalmasabb eseménye volt. A történészek becslése szerint a 12. században
kereken kétszázezer ember indult el nyugatról, hogy ezen a vidéken találja meg
személyes szabadságát, és kemény munkával termékennyé tegye a földet.
Különleges szerencse volt, hogy Christiansdorfban ezüstöt találtak, ami azután
figyelemre méltó fejlődés kiindulópontja lett. A kivételesen gazdag ezüstlelőhely
híre hamar elterjedt a birodalomban, és bányászok, mesteremberek és kalandorok
ezreit vonzotta a területre. Az itt kiépülő Freiberg 1300 körül már Meissen
tartomány legnépesebb városának számított. Freiberg lakosai ma is büszkén
mesélik a látogatóknak, hogy a freibergi és az Érchegységben talált ezüstére
alapozta meg a szász fejedelmek gazdagságát.
Otto von Wettin meisseni őrgróf, akinek szobra a freibergi Obermarkton
látható, és akinek a nevét minden gyerek ismeri a városban, valóban „Gazdag
Otto” néven vonult be a történelembe. Az őrgróf által kihirdetett „szabad
bányászati jog”, amely alapján, ahogyan leírtuk, mindenki bányászhatott ércet,
amennyiben a jövedelme egyharmadát – később tizedét – befizette az őrgrófnak,
megalapozta a bányászat gyors fejlődését az Otto von Wettin fennhatósága alatt
álló területeken, és gazdaggá tette a Wettin nemzetséget.
A regényben szerepel Otto törvénytelen fia is, amiért bocsánatot kell kérnem.
Nem ismertek ugyanis az őrgróf házasságon kívüli kapcsolatai.
Otto öccsének, Ostmark, a mai Niederlausitz őrgrófjának, a lengyel király
lányával kötött boldogtalan házassága mellett valóban volt egy törvénytelen fia egy
miniszteriális özvegyétől, akit elismert, és akiről gondoskodott.
Hedwiget azonban a régebbi írások elég rossz színben tüntetik fel, gyakran a
„civakodó asszonyként” emlegetik. Azonban a régebbi korok krónikásai
túlnyomórészt férfiak voltak, akik bizonyára zokon vették, hogy Hedwig
beleavatkozott Otto ügyeibe. Biztos vagyok benne, hogy egy olyan hatalmas ember,
mint Otto, nem hallgatott volna a feleségére, ha nem értett volna egyet a
véleményével. A történelem későbbi eseményei pedig azt igazolták, hogy
Hedwignek sok dologban igaza volt.
Christiansdorf alapítójának csak a nevét ismerjük, és feltételezzük, hogy
ahogyan a legtöbb telepesmenet vezetője, ő is miniszteriális volt. Sorsa a képzelet
szüleménye.
Amúgy is kevés forrás áll rendelkezésre a korból. Azt, hogy hallei sófuvarosok
találták az első ezüstöt Christiansdorfban, már Agricola leírja, ma azonban számos
történész kétségbe vonja ezt az elméletet. Mivel azonban ez a legenda annyira
népszerű, én is felhasználtam, és kitaláltam egy történetet, amely a sófuvarosokat
szokásos útvonaluktól messze, a Sötét Erdőben fekvő Christiansdorfba vezeti.
Christiansdorf és a környező falvak betelepítése az 1150-es évekre tehető. Ezt az
eseményt ma minden évben a „Történelmi telepesmenet” nevű látványossággal
ünnepük meg, amelynek keretében a középkor rajongói és a hazájukhoz kötődő
emberek őseikre emlékezve egy héten keresztül ponyvás szekereken és gyalog
utaznak Közép-Szászországon keresztül.
Én azonban dr. André Thieme, a drezdai Százs Történeti és Néprajzi Intézet
munkatársának tézisét követem, aki azt a nézetet képviseli, hogy az 1168-ra datált
első ezüstleletet már röviddel az első telepesek megérkezése után találták. Ő
képviseli azt a véleményt is, hogy az Otto őrgróf és a császár közötti viszony nem
volt olyan felhőtlen, mint ahogy azt a kevés fennmaradt okirat tükrözi.
Köszönöm dr. Thieme segítségét és a freibergi történészek, dr. Ulrich Thiel, Uwe
Richter, dr. Rainer Sennewald támogatását, valamint dr. Manfred Jäkel és Jens
Kugler bányászati szakértők, illetve Dieter Schräber, az Érchegységi Egyesület
tagja segítségét. Különösen köszönöm Sabine van Dedem bátorítását, valamint
Gabriele Meißner és Angela Kiessling segítségét, akik számos kérdésben
nyújtottak szakszerű felvilágosítást, és türelmesen olvasták a félig elkészült
kéziratváltozatokat, továbbá köszönet illeti Ilse Wagnert az alapos
korrektúraolvasásért és a Knaur Kiadót a Marthéba és Christianba vetett
bizalomért.
A felsorolt nemesség és papság valóban részt vett a regényben szereplő udvari
fogadónapokon és az Oroszlán Henrik elleni szövetségben; annak lefolyása a kevés
rendelkezésre álló forráson és saját képzeletemen alapszik.
Számos bányászati rituálé, mint például a lelőhelyek birtokbavételének
szertartása már Agricola De re metallica című művében leírásra kerültek a
regényben említettek szerint. A Marthe által használt legtöbb gyógyszer Bingeni
Hildegárd orvoslásához igazodik, aki éppen a regény cselekményének idejében élt.
A szász hercegek Oroszlán Henrik elleni lázadása 1170-ben ért véget Medve
Albert halálával. A Henrik és Barbarossa Frigyes császár közötti nyílt viszály
kitörése 1176-ra tehető, miután a császár a legenda szerint valóban térden állva
könyörgött Oroszlán Henriknek, hogy seregével kísérje el az itáliai hadjáratra –
hasztalanul. Mivel Henrik a birodalmi gyűlésre szóló három meghívásnak sem tett
eleget, a fejedelmek kiközösítették, és megfosztották birtokaitól. Előzőleg állítólag
Dietrich őrgróf kihívta párbajra Oroszlán Henriket. Minderről és Christiansdorf
további fejlődéséről fogok legközelebb írni.