2.3.

Napjaink multipoláris világgazdasága

2.3.1. Növekedési gócok – akciótérségek; a Triád uralma
A háborút követő évtizedekben kialakult bipoláris világ alapvető politikai és katonai
szembenállást és egyensúlyt jelenített meg. A kétpólusú világrend mögött már közvetlenül
a háború után elinduló folyamatok eredményeként egy több pólusú világgazdaság
húzódott meg.

Egy olyan világgazdasági térszerkezet alakult ki, amelyben négy (egyesek szerint öt)
pólus, növekedési góc volt lehatárolható. A világ kapitalista berendezkedésű terében az
USA, az egységesülő Európa és Japán, a keleti szocialista részen a Szovjetunió és a köréje
szerveződő KGST jelentették az egyes pólusokat. (Az ötödik pólusnak Kínát tartják.)

Az Amerikai Egyesült Államok gazdasága megőrizte világgazdasági vezető szerepét. Az

amerikai segítséggel újjáépített Európa a gazdasági helyreállítás periódusában az „ezüst”
1950-es és az „arany” 1960-as években kialakított korszerű gazdasági struktúra
következtében hatalmas dinamikával fejlődött. A nyugat-európai pólus erőteljes
növekedését az Európai Gazdasági Közösség jelentős mértékben elősegítette, amelynek
vezető erejét a Párizs–Bonn tengely alkotta.

A szintén amerikai közreműködéssel talpra állított Japán gazdasága mindkét előbbi pólust
túlszárnyaló ütemű gazdasági növekedést és korszerűsödést produkált, és a későbbiekben
kiépülő holdudvarával, amely a több hullámban újonnan iparosodó országokat öleli fel
(Newly Industrializing Counties, NIC) a világgazdaság legdinamikusabb centrumtérségét
alakította ki. Igaz, ez utóbbiban jelentős szerepet játszottak az USA világhatalmi
törekvései és transznacionális vállalatai is, amelyek a Pacifikus-térség és Délkelet-Ázsia
irányába is terjeszkedtek.
Politikai ereje, katonai potenciálja és az általa uralt nemzetközi szervezetek lehetővé tették
az USA számára, hogy érdekeit világméretekben érvényesítse. A későbbi évtizedekben
kialakuló más góctérségek jóval gyorsabb ütemű gazdasági növekedése, offenzív
külkereskedelme és tőkeexportőri tevékenysége stb. következtében azonban az USA
fokozatosan veszített világgazdasági súlyából mind a termelésben, mind a
világkereskedelemben és a tőkeáramlásban egyaránt. Bár napjainkig megtartotta
világgazdasági vezető szerepét és továbbra is erős hatást gyakorol a világgazdasági
folyamatokra (ugyanakkor), ez korántsem elégséges egy új, egypólusú világgazdaság
létrejöttéhez.

A Szovjetunió és az európai érdekszférájához tartozó kelet-közép-európai országok

alkotta szervetlen, fejlesztési típusú integrációs tömörülése, a KGST jelentette a negyedik
növekedési pólust. A későbbiekben csatlakozó ázsiai országok (Mongólia, Vietnám) és
Kuba földrajzi helyzetük, gazdasági fejlettségük és más sajátosságaik miatt lényegében
nem tudtak beépülni az együttműködésbe.

Már az 1950–1960-as években kitapinthatóak voltak az új világgazdasági növekedési

pólusok, akciócentrumok és azok magterületei, valamint az azokat körülvevő erőterek
körvonalai. A növekedési pólusok erőterébe félperiférikus és periférikus országok
tagozódtak be. A növekedési pólusok eltérő ütemű fejlődése az erőviszonyok változását
eredményezte, aminek következtében az akcióterek is átrendeződtek. Ebben az
átrendeződésben természetesen az akciócentrumon kívüli elmaradottabb országok eltérő
ütemű fejlődése is alakító szerepet játszott.

Az említett két évtizedben a világkereskedelem dinamikusan fejlődik. Különösen az 1960-

as években gyorsul fel a növekedése és volumene megduplázódik. A világkereskedelem
mintegy 70%-át a fejlett ipari országok adják, a fejlődő világ veszít súlyából. A
növekedési pólusok a külkereskedelem területén is egyenlőtlen fejlődést produkálnak.
Mindenekelőtt a nyugat-európai országokat tömörítő EGK külkereskedelmi részaránya nő
meg jelentősen és eléri a világkereskedelem több, mint egyharmadát. Japán exportorientált
gazdaságfejlesztési stratégiája és protekcionista kereskedelempolitikája következtében
részesedését az 1950. évi kb. 1,5%ról az 1960as évek végére megnégyszerezi, több, mint
6%-ra növeli. Mind az EGK, mind Japán térnyerése a fejlett világon belül az USA
rovására történik, mivel a másik európai tömörülés, az EFTA részesedése lényegében
változatlan. A KGST világexportból való részesedése az 1955. évi valamivel több, mint
8%-ról 1965ben 10% fölé emelkedik, amely az 1980–85 közötti időszak kivételével a
későbbiekben monoton csökkenő tendenciát mutat.

Az 1970-es években a világkereskedelem volumenében a megelőző időszakhoz képest

mérsékeltebb ütemben növekszik, de az évi növekedése így is meghaladja a világ GDP-
növekedésének dinamikáját. Az 1970-es évek világgazdasági korszakváltása a nemzetközi
kereskedelem relációs megoszlásában változásokat indukál. Jellemzője, hogy bár csak
átmenetileg, de megnő a fejlődő világ részesedése a világexport 20%-áig. Előbb az
olajexportőr országok voltak a dinamika hordozói, a későbbiekben szerepüket a NIC-
országok vették át. Ez utóbbiak részesedésüket az 1980-as évek végére 10%-ra növelték.

Az 1980-as évek közepére lelassult a világkereskedelem évi növekedési üteme, majd

1988-ra meredeken kb. 9%-ra nőtt. Az 1980–90-es évek fordulóján – pontosabban 1989
ősze és 1991 vége között – a szocialista rendszer összeomlott. Ezzel is összefüggően az
1990-es évek elején egy, az egész világra kiható gazdasági növekedési válság bontakozott
ki, a világ összesített bruttó termelése reálértékben csökkent. A nemzetközi kereskedelem
évenkénti dinamikája, akárcsak a gazdasági növekedésé időben és térben eltérő mértékben
csökkent. A recesszió nem volt hosszan tartó, sem mély, hamarosan megélénkült a
világgazdaság és a világkereskedelem. Az 1990–1995 közötti időszakban a világexport és
import volumene átlagban évi 6%kal növekedett jelentős évi ingadozást mutatva. 1995–97
a lendületes növekedés, a megélénkülés időszaka volt a nemzetközi kereskedelemben. Az
1997–98-as pénzügyi válság és recesszió a világkereskedelemben is éreztette hatását.
Mind az áruk, mind a szolgáltatások nemzetközi kereskedelmének dinamikája csökkent. A
vezető kereskedelmi hatalmak lendületvesztését a fejlődő országok egyes régiói és az
európai átalakuló gazdaságok feltörekvő piacai némileg mérsékelték.

A szovjet utódállamok és a kelet-közép-európai volt szocialista országok együttes

részesedése a világexportból a gazdaságok dezintegrációja, a külkereskedelmi kapcsolatok
szétszakadása és reorientációja következtében az 1985-ben is szerénynek számító 8%-ról
1992-ben 2,6%-ra esik vissza. Ez egyben szignifikáns kifejezője annak a ténynek, hogy a
világgazdaság egyik pólusa az ezredforduló tájára megszűnt létezni, hogy a többpólusú
világ egy tripoláris, három növekedési gócot és akciócentrumot magába foglaló Triáddá
alakult át.
A potenciálisan ötödik pólusnak tartott Kína az 1980-as és 1990-es évek teljesítményei és
fejleményei alapján egyre inkább valóságos góckezdeménynek tekinthető; de még nem
sorolható az akciócentrumok közé. A kínai gazdaság éves átlagos növekedése 1979-től
1995-ig 9,86% volt. Ez idő alatt több éven át kétszámjegyű volt a növekedés. Az utóbbi
évek adatai az ütem mérséklődéséről tanúskodnak, de 1999–2000-ben is évi 6–7%-os
dinamika figyelhető meg. A gazdaság új növekedési pályára való átállítását az 1979-től
megkezdődött gazdasági reformfolyamatok és a külgazdasági nyitás segítették elő. A
kínai gazdaság hatalmas potenciálja és gyors növekedése ellenére saját terveik alapján is
csak a XXI. század közepére várják, hogy az ország az egy főre jutó GDP alapján
felzárkózik a közepesen fejlett országok soraiba.

A továbbiakban a három növekedési pólus gazdasági teljesítményét, világkereskedelmi

részesedésének alakulását és a mind meghatározóbbá váló nemzetközi működőtőke
áramlásban játszott szerepét tekintjük át.

Az 1990-es évek végére (1999) a világ összesített GDP-je kb. 29,498 billió USD-t tett ki.
Ennek a teljesítménynek/jövedelemnek mintegy 81%-át a gazdaságilag fejlett országok
szolgáltatták, amelyekben az egy főre jutó GDP éves értéke meghaladta a 9 000 USD
összeget. 1999-ben a világátlag 4 835 USD körül alakult. (Az egy főre jutó GDP/GNP
mint szintetikus mutató a gazdaság fejlettségi szintjét reprezentálja, de egymagában nem
képes annak valósághű kifejezésére.) A jövedelem koncentrációját mutatja a Triád 69%-
os részesedése.

A szakirodalomban az Észak-Amerika–Európa–Japán gazdasági háromszöget nevezik

Triádnak, mely elnevezés Kenichi Ohmae japán közgazdásztól származik és ma már
használata széles körűen elterjedt. A Triád pólusainak csúcsain az Európai Unió, az
Amerikai Egyesült Államok és Japán játssza a hegemón szerepet.

2.3. táblázat - 3. táblázat: A Triád alapvető paraméterei 1999-ben. (Forrás: Der

Fischer Weltalmanach 2001)

  Európai Unió USA Japán

Terület (ezer km2) 3 234,70 9 801,20 377,80
Lakosság (millió fő) 374,60 270,30 126,50
Bruttó hazai termék (GDP) (milliárd USD) 8 337,06 8 230,01 3 782,96
Egy főre jutó GDP (USD) 22 255,00 30 449,00 29 926,00
Részesedés a világ összes GDP-jéből (%) 28,26 27,94 12,87
Inflációs ráta (%) 1,30 1,10 –0,20
Munkanélküliség (%) 9,60 4,10 4,70

Az 1990-es években megállt az Amerikai Egyesült Államok világgazdasági térvesztése,

sőt egyre inkább a globalizációs folyamatok fő hajtóerejévé és elsőszámú
haszonélvezőjévé válik. Az 1990-es évek közepén a makrogazdaság főbb mutatói jóval
kedvezőbbek mint a Triád másik két pólusán. Az 1996-os OECD-elemzés a
munkanélküliségi rátákban meglévő jelentős különbséget tartja a legjellemzőbb vonásnak.
Az amerikai munkanélküliség 5,4%-ot tett ki, szemben az EU három nagy gazdaságában –
Németország, Franciaország, Olaszország – mért 10% feletti munkanélküliségi rátával. Ez
azért is figyelemre méltó, mert a fenti országok Nagy-Britanniával együtt az egész Unió
GDP-jének 72,8%-át adták. Az Amerikai Egyesült Államokban a Clinton adminisztráció
utolsó két évében a költségvetés már szufficittel (54,4, illetve 24,6 milliárd USD
többlettel) zárt, a munkanélküliségi ráta 1993–2000 között átlagosan 5,2% volt. Japán
mutatója ugyan kisebb (4,7%-os munkanélküliség), de a napjainkig csaknem teljes
foglalkoztatottságú Japánban ez „csúcsnak” számít.Az EU tagállamok költségvetéseinek
jelentős deficitjei a szociális és jóléti kiadások jelentős csökkentését kényszerítik ki. A
jóléti állam hagyományos modelljének reformja és a közösségi agrárpolitika (CAP)
gyökeres korrekciója elkerülhetetlen. Ez utóbbit a GATT-tal kötött nemzetközi
megállapodás is szükségessé teszi.

Az USA gazdaságát az elmúlt utolsó tíz évben alacsony és csökkenő infláció és alacsony
kamatláb jellemezte. Jelentős fúziók következtek be az USA nagyvállalatai között,
mindenekelőtt a telekommunikáció, számítógépipar, olajipar és a légiközlekedés–hadiipar
területén (pl.: Time Warner-American Online, Compaq-Digital, Exxon-Mobil, Chevron-
Texaco, Boeing-McDonnell Douglas).

Az Amerikai Egyesült Államoknak a globalizációs folyamtokban és az informatikai

forradalomban erősödő szerepét támasztja alá a Triád csúcsain az 1990-es évek gazdasági
teljesítményének eltérő dinamikája. 1992 és 1996 között egyedül az USA-ban nem
következett be gazdasági visszaesés. A volumen indexben mért reálnövekedése évi 2,7–
3,4% között mozgott, átlagban 3,2% volt. 1993ban Európában gazdasági recesszió volt, a
teljesítmények, ha kismértékben is, de az 1992-es szint alá kerültek, viszont 1998-ban már
2,7%-os reálnövekedést mutatott fel. Japánban stagnálás volt megfigyelhető és csak az
évtized közepén tapasztalható élénkülés, de ez már messze elmarad a régi dinamikától
(1990–98-as évek átlaga 1,5%).

2.6. ábra - 5. ábra: A világ összesített GDP-jének megoszlása a fejlett és a fejlődő

országcsoportok, illetve régiók szerint 1998-ban. (Forrás: Der Fischer Weltalmanach
2001 alapján saját számítás)
Az 1990-es évek második felében is az USA 3–4%-os évi növekedést produkált. A
középtávú prognózisok az évi növekedés ütemében 1,5–2 százalékpontos mérséklődést
jeleznek. 2000 második felében a 2001. év első negyedében a gazdasági növekedés
ütemének csökkenése már érezhető volt. Az Európai Unió gazdasági teljesítményének évi
változása 1996–1999 között 2,7, 2,8 és 2,1% volt. Japán gazdaságát az 1996. évi
megélénkülést követően stagnálás és recesszió jellemezte (1998-ban –2,8%, 1999ben
0,2%) az évtized végéig. Az ország teljesítményét kétségtelen az 1997–98-as délkelet-
ázsiai pénzügyi válság és visszaesés nagymértékben meghatározta.

A gazdasági növekedésre vonatkozó prognózisok szerint tehát az Amerikai Egyesült

Államokban a közeljövőben nem folytatódik az erőteljes növekedés, az európai pólus az
előző évek szerényebb teljesítménye után kismértékben megerősödik (2,4–2,6%-os évi
növekedés várható).

Japán gazdasága nehezen prognosztizálható, nagy erőfeszítések, alapvető kormányzati-

politikai, gazdasági, bank- és pénzügyi, valamint szociális reformok szükségesek az
„elvesztegetett évtized” (1990-es évek) után a korábbi dinamika visszaszerzéséhez.

2.7. ábra - 6. ábra: A világ összes népességének megoszlása a fejlett és a fejlődő

országcsoportok, illetve régiók szerint 1998-ban. (Forrás: Der Fischer Weltalmanach
2001 alapján saját számítás)
A világ összteljesítménye, -jövedelme (GDP) rendkívül egyenetlenül oszlik meg a világ
fejlett és fejletlen pólusai között. 1998-ban a fejlett országok adták a világ összes GDP
értékének mintegy 81%-át. Ugyanakkor a magas jövedelmű országokban a világ
lakosságának csak 15%a élt. Tehát erős polarizáció figyelhető meg, hiszen a Föld
népességének 85%-a az összes jövedelem 19%-ával rendelkezett.

2.3.2. Világkereskedelem az új világgazdasági szerkezetben

Az 1990-es évek első felében a világkereskedelem évi átlagban mintegy 5%os növekedést
mutatott. A világexport 1990–1994 között 21%-kal, az import 19%kal bővült. A
világkereskedelem fejlődése nagyobb dinamikát mutatott, mint a termelés növekedése.
1997ben az IMF adatai szerint a kereskedelem 7,7%-os növekedése 3,5 ponttal
meghaladta a termelését. A WTO 2000-re kb. 6,5%-os növekedéssel számolt.

Mindhárom akciócentrum export-import dinamikája figyelemre méltó. Az export

oldaláról vizsgálva Japán teljesítménye a legjobb a világátlag 1,8-szerese és az USA is
30%-kal növelte kivitelét. Az Európai Unió az integráció határain kívülre irányuló – tehát
extraregionális – szállításai is 34%-kal bővültek.

Az import oldalon összetettebb kép alakult ki. 1990 és 1994 között az Amerikai Egyesült
Államok vásárlásainak növekedése 3 ponttal meghaladta az exportét. Japán 17%-os
importbővülést produkált, ami 2%-kal a világátlag alatt maradt ugyan, de a tradicionális
japán protekcionista kereskedelempolitika tükrében igen magasnak mondható. Az Európai
Unió integráción kívülről származó importja 18%kal nőtt.

2.4. táblázat - 4. táblázat: A Triád külkereskedelmének nagysága és részesedése a

világkereskedelemből. (Forrás: Statistical Yearbook U. N. New York, 1996, a Figyelő
1997. június 5. és a Der Fischer Weltalmanach 2001 alapján végzett saját számítás)
 Világkereskedelem
  Részesedés (%)
(1999) milliárd dollár1
Export Import Export Import Export Import
  Export Import
‘94-ben ‘94-ben ‘96-ban ‘96-ban ‘99-ben ‘99-ben
Világ
5273,355 5767,487 100 100 100 100 100 100
összesen
EU (l5) 2052,922 1971,884 39,72 37,62 20,23 17,83 38,9 34,0
USA 695 1060 12,4 16,3 15,8 20,0 13,1 18,3
Japán 419 311 9,6 6,5 10,4 8,6 7,9 5,0

Megjegyzés: A világexport és -import nagysága az eltérő számbavétel miatt különbözik

(fob, illetve cif paritás); 1 Az Európai Unión belüli kereskedelemmel együtt; 2
Beszámítva Ausztriát, Finnországot és Svédországot is, bár ezek 1995. január 1-jéig nem
voltak az Európai Unió tagjai; 3 Az Európai Unión belüli kereskedelem nélkül számított
világkereskedelemből való részesedése
Az 1990-es évtized második felében a Triád nemzetközi áru- és
szolgáltatáskereskedelmében töréspontot jelentett az 1997–98-as recesszió. A növekedés
üteme meredeken zuhant és 1998-ban Japánban mind az export-, mind az import
volumene abszolut mértékben is csökkent (–2,3%; –7,7%). Az Amerikai Egyesült
Államokban különösen – de az Európai Unióban is – az export évi növekedési üteme
jelentősen visszaesett. Az import növekedési ütemének mérséklődése az Európai Unió
esetében enyhébb volt, mint az USA-nál, de jellemző, hogy mindkét akciócentrum
esetében az import mutatott kisebb mértékű évi ingadozást.

1998-ban a megelőző évhez képest a szolgáltatásexport elsősorban Japánban esett vissza,

az import esetében Japánon kívül az Európai Unió éves mutatója romlott jelentősen.

Az akciócentrumok külkereskedelmének áruszerkezetében is progresszív változások

következtek be. Az USA összes exportjából például 1993-ban a csúcstechnológiai
termékek 23,1%kal, importjából 13,8%-kal részesedtek. A részarány-növekedés 1990-től
főleg az import oldalon volt nagyon számottevő. A másik két pólus áruszerkezetében is a
csúcstechnológiát és technikát megtestesítő termékek részaránya számottevő, pl. Japán
feldolgozóiparában 24,5%. A szolgáltatáskereskedelem is dinamikusan fejlődött és egyre
növekvő részt ér el a világ összforgalmán belül.

Az 1990-es évek második felében folytatódott az áruszerkezet korszerűsödése, növekedett

a humántőke intenzív, magas hozzáadottértéket tartalmazó csúcstechnológiai áruk
részaránya, az információgazdaság – új gazdaság – termékei és szolgáltatásai egyre
jelentősebb hányadot képviselnek a Triád országainak nemzetközi kereskedelmében.

1999-ben a világ három nagy szállítója az Európai Unió 2053 milliárd USD, USA 695
millárd USD és Japán 419 milliárd amerikai dollár teljesítménnyel. A három legnagyobb
importőr az USA (1060 milliárd dollár), az Európai Unió (1972 milliárd dollár) és Japán
(311 milliárd dollár) volt.

2.8. ábra - 8. ábra: A Triád egymás közötti kereskedelme (Világ = 100%, 1992).
(Forrás: Statistical Yearbook U. N. New York, 1996 és a Eurostat Yearbook,
Luxemburg, 1997 alapján saját számítás) (szerk.: Godó N.)

A Triád az összesített világexportból – beszámítva az Európai Unió intraregionális

kereskedelmét is –60%-kal részesedett. Az Unión belüli kereskedelemmel csökkentett
világkereskedelemből 1996-ban 46,4% jutott a három pólusra.

A II. világháború után az Amerikai Egyesült Államok hatalmas és fejlett gazdasága, az

integrálódó Nyugat-Európa és a „japán gazdasági csodát” produkáló szigetország közötti
áru- és szolgáltatásáramlások voltak hosszú ideig a világkereskedelem gyors fejlődésének
motorjai. A későbbiekben a globalizáció és regionalizáció új növekedési motivációkat
hoztak felszínre. De még az 1990-es évek elején is nagyon jelentős volt a három pólus
közötti külkereskedelmi forgalom, amely nemcsak nagyságrendjével, hanem
folyamatosan korszerűsödő szerkezetével tűnik ki.

A világkereskedelemben az 1990-es évek közepére kialakult pozíciókat és erővonalakat

jól tükrözi a Triád tagjai összesített és egymás közötti kereskedelmi mérlegének alakulása.
A legjelentősebb és tartós kereskedelmi aktívummal Japán rendelkezik. A japán
kereskedelmi többlet az 1960-as évek óta válik jelentőssé, volumene különösen az 1980-
as években növekszik gyorsan. 1991–1994 között az összesített külkereskedelmi mérleg
aktívuma évenként 72–122 milliárd dollárt tett ki. Ez az érték 1996-ra felére, 61,7 milliárd
dollárra zsugorodott. A szigetországnak mind az Európai Unióval, mind Észak-
Amerikával – s benne az USA-val – jelentős a kereskedelmi többlete. Az Európai Unióba
(EU 15) irányuló exportja 1985–1994 között minden évben jelentősen meghaladta az
onnan származó importot, 1993-ig növekvő mértékben. 1993–94-ben már jelentősen
csökkent a japán aktívum értéke. Az európai integrációval folytatott kereskedelemben
1985–1994 között a japán export értéke egyes években 2,1–3,9-szerese volt az onnan
származó importnak. Az USA-val folytatott kereskedelemben a japán aktívum éves
értékei tartósan több tíz milliárd dollárra rúgtak. 1991-ben pl. 33 milliárd, 1994-ben közel
60 milliárd dollár volt az amerikai mérleghiány (1996-ban 47,6 milliárd dollár).

A legnagyobb és tartós külkereskedelmi deficitet – az 1980-as évektől gyorsuló ütemben –

Észak-Amerika és elsősorban az Amerikai Egyesült Államok halmozott fel. 1993-ban az
USA összesített külkereskedelmi mérlegének hiánya 132,5 milliárd dollárt tett ki és volt
olyan év (1987), amelyben a deficit még ezt is meghaladta. 1988–92 között a hiány
nagysága kisebb, tendenciája csökkenő volt. 1996-ban az amerikai kereskedelmi
passzívum mintegy fele a Japánnal és Kínával folytatott áruforgalomban keletkezett. A
jelentős és tartós Japán aktívum nemcsak gazdaságának kiváló versenyképességére
vezethető vissza, hanem az alkalmazott protekcionista kereskedelem politikájára is. Ezért
az elmúlt évtizedekben a világot nemegyszer az amerikaijapán gazdasági nagyhatalmak
közötti kereskedelmi háború kirobbanása fenyegette.

Az 1980-as évekig az USA Nyugat-Európával és benne az Európai Közösséggel

lebonyolított kereskedelme rendszeresen aktívummal zárult. A kereskedelmi mérleg az
1980-as évek közepétől változó képet mutat. 1985-től 1988-ig csökkenő mértékű deficit
figyelhető meg, amely az évtizedfordulón amerikai aktívummá alakul és 1993–1994-ben
lényegében kiegyensúlyozottá válik a kölcsönös kereskedelem.

Az Európai Közösség a világ egészével folytatott kereskedelmének összesített mérlege az

1989–1992 közötti években tartósan hiánnyal zárult. Ez idő alatt az EU (15) fő
külkereskedelmi partnereivel szemben 266 milliárd USD passzívum keletkezett, de 1994-
ben már enyhe többlet volt megfigyelhető, ami 1996-ra 110,6 milliárd USD-ral
növekedett.

Az 1990-es évek második felében az évtized közepére kialakult kereskedelmi mérleg

pozíciók és erőviszonyok tekintetében kardinális változások nem következtek be. Az
Európai Unió összesített kereskedelmi mérlege rendszeresen aktívummal zárt (1999-ben
81,038 milliárd dollár), megélénkült forgalom mellett Kelet- és Közép-Európával
folytatott kereskedelme és az USA-val bonyolított forgalma is pozitív egyenleget
mutatott. Az Amerikai Egyesült Államok és Japán összesített és relációs
mérlegegyenlegei csak nagyságukban változtak, előjelükben nem, az amerikai
kereskedelmi mérleg hiánya elérte a 365 milliárd dollárt. Japán aktív külkereskedelmi
mérlege, amely a nemzetgazdaság makromutatói közül az „elvesztegetett évtized”-ben
jóformán az egyetlen „pozitív jelzőszám” a dinamikáját vesztett, reformokra szoruló
gazdaság számtalan problémája következtében további gondok forrását jelentheti.

A Triád világkereskedelmi teljesítményében és az egymás közötti áru- és

szolgáltatásforgalomban is éreztették hatásukat azok a negatív fejlemények, amelyek az
utóbbi egy-két évben lezajlottak a világpiacon. Az árupiacon az energia- és olajár jelentős
emelkedése, a pénzpiacon az ECU/Euro és a dollár árfolyam alakulása, a tőkepiacon a
technológiai részvények tőzsdei mélyrepülése, stb. Összeségében mégis pozitív képet
kapunk, az elmúlt pár év nemzetközi kereskedelméről, ami mögött egy viszonylag stabil,
az 1997–98-as regionális recessziót is leküzdeni tudó világgazdasági teljesítmény áll.
Ugyanakkor figyelmeztető jel, hogy a világgazdaság lokomotívjának szerepét betöltő
Amerikai Egyesült Államok gazdaságában 2000-ben kedvezőtlen jelenségek mutatkoztak.

A világ 1999. évi 5273 milliárd dollárnyi exportjából az ENSZ besorolása szerint az ún.
fejlett gazdaságú országok részesedése 70% körüli. A fejlődő világ országainak exportja
27%-ot, az egyéb országok kivitele 3%-ot tett ki. A fejlődő világban erős differenciáció
figyelhető meg. A fejlődő országok összexportjának nagyrészét a négy hatalmas
népességű ország (Kína, India, Indonézia, Brazília) és az OPEC-országok adják. Földünk
összes többi országa – beleértve a volt szocialista országokat is – osztozik a világ
összexportjának maradék részén.

Megkülönböztetett figyelmet érdemelnek Dél-Kelet-Ázsiában az első hullámban

iparosodott országok: Koreai Köztársaság, Tajvan, Hongkong és Szingapúr teljesítményei.
Ezek az országok alkotják az ún. „Küszöbországok” csoportját, az elnevezéssel is utalva a
fejlett és fejlődő világban elfoglalt sajátos helyükre. Speciális a helyzetük egyéb
vonatkozásban is: Hongkong és Szingapúr városállamnak tekinthető, az előbbit 1997-ben
visszacsatolták Kínához. Tajvan politikai státusa is bizonytalan, a Koreai Köztársaság
pedig a megosztott félsziget déli részét birtokolja csak. Hongkong és Szingapúr nagyon
jelentős tranzitkereskedelmet folytatnak. A fenti országok gazdaságfejlesztési
stratégiájának legfőbb jellegzetessége hosszú távon is az exportorientáció középpontba
állítása volt. 1994-re már a „négy kistigris” összesített exportteljesítménye
(tranzitkereskedelemmel együtt) lényegesen meghaladta a japán gazdaságét. Ugyanakkor
nem szabad megfeledkezni arról, hogy ebben jelentős szerepet játszottak a japán és
amerikai transznacionális vállalatok valamint, hogy Hongkong Kína világkereskedelmi-
pénzügyi kapuja volt és valószínűleg jó ideig az is marad.

Ebben a térségben a második (és harmadik) hullámban iparosodó országok

külkereskedelmi aktivitása ugyancsak figyelemre méltó.

A kínai export és import értéke 1997-ben 325,1 milliárd USD-t tett ki pozitív
kereskedelmi mérleg mellett (40,3 milliárd USD). A külkereskedelem növekedési
dinamikája lenyűgöző. Napjainkban a világkereskedelmi forgalom alapján számítva
bekerült a tízes toplistába. Különösen Japánnal, az USA-val és Délkelet-Ázsiával
folytatott kereskedelme jelentős és fejlődőben van az Európai Unióval kialakított
gazdasági együttműködés indukálta kereskedelem is. A külföldi érdekeltségű vállalatok a
kínai külkereskedelem dinamizmusának motorjai.
Az előző pontban már említett 1997–98-as pénzügyi válság és az azt követő gazdasági
recesszió – amelynek kiindulópontja és epicentruma ebben a makrorégióban volt található
– természetesen jelentősen fékezte, visszavetette a térség országainak külkereskedelmi
teljesítményét. Az ezredfordulón már a stabilizálódás és a megélénkülés biztos jegyei
figyelhetők meg.

2.3.3. A Triád és a nemzetközi tőkeáramlás

A világgazdaság fejlődési folyamatában különösen a II. világháború után kiemelkedő
szerepet játszottak a tőkeáramlások.

A nemzetközi tőkemozgások két alapvető fajtáját lehet megkülönböztetni: a nemzetközi

pénzpiacon pénzügyi tranzakciókban lezajló – hitelek, kölcsönök, értékpapírok,
spekulációs célú „forró pénzek” stb. – tőkemozgások és a külföldi befektetésekben testet
öltő működőtőke áramlások.

A működőtőke-kivitel anyagi, pénzbeni, szellemi erőforrások és szolgáltatások olyan

nemzetközi áramlása és a termelésbe, szolgáltatásba történő külföldi befektetése,
amelynek végső célja az exportáló ország (vállalat) tőkéjének a hazainál hatékonyabb
értékesülése, magasabb jövedelmezősége és versenyképességének erősítése.

A működőtőke-kivitel két formáját különböztethetjük meg. Az egyik a külföldön már

meglévő vállalatokban való tőkerészesedés megszerzése, döntően részvények, esetleg
vállalati kötvények megvásárlásával, illetve a korábbi beruházásokból származó profit
újrabefektetésével. A másik forma a külföldi közvetlen tőkeberuházás, amely új vállalatok
alapítását jelenti (ún. „zöldmezős beruházások”).

A továbbiakban a működőtőke-áramlások és a világgazdaság szerkezetváltozásának

kapcsolatát tekintjük át.

A külföldi működőtőke-kivitel, mint a nemzetközi munkamegosztás egyre meghatározóbb

szerepet játszó formája nem teljesen új jelenség. A klasszikus tőkekivitel korszaka a múlt
század utolsó harmadára tehető. Ettől az időponttól napjainkig a működőtőke-export a
világkereskedelem és a világ össztermelésének bővülési ütemét meghaladó mértékben
növekedett.

A dinamikus növekedést csak a nagy gazdasági válságok, háborúk, korszakos politikai

változások vetették vissza időlegesen. Jelentős változások következtek be e hosszú
időszak alatt a tőkekivitel földrajzi irányultságában, ágazati szerkezetében, egyes
formáinak, típusainak kölcsönös kapcsolatában. Összességében megállapítható, hogy a
működőtőke-kivitel jelentősége napjainkig folyamatosan növekedett.

2.5. táblázat - 5. táblázat: A világ összes működőtőke-kivitelének (flow) alakulása a

világexporttal és össztermeléssel összehasonlítva (milliárd dollár). (Forrás: World
Investment Report, 1993, U. N. New York, International Financial Statistics, IMF,
1990-1992. World Economic Outlook, 1991, 1992. IMF Washington, DC., Der
Fischer Weltalmanach, 2001)
Év Tőkekivitel (flow) Export GDP
1970 12 288,1 3 124
1980 47 1 901,2 11 572
1985 63 1 807,8 13 347
1990 234 3 451,0 23 251
1991 183 3 502,4 23 530
1992 150 3 700,0 24 212
1993 195 3 866,0 24 711
1994 220 4 000,0 25 688
1999 865 5 273,0 29 500

A monopolkapitalizmus időszakának gyarmatbirodalmaiban az anyaországok jelentős

tőkeberuházásokat valósítottak meg gyarmataikon, amelyek eredményeképpen alakultak
ki ezekben az országokban a gazdaság modern szektorai (monokulturális mezőgazdaság,
kitermelő ipar). Ezek a befektetések korszerű technikát-technológiát, műszaki-gazdasági
ismereteket közvetítettek, munkahelyet és jövedelmet teremtettek. Hatásuk korlátozott
maradt, nem indukált általános gazdasági fellendülést. A gyarmatok és a megcélzott
félgyarmati országok társadalmi-gazdasági strukturájának – mint erről már volt szó –
duális jellege, alkalmatlansága a dinamikus fejlődést megakadályozta. A hagyományos
gyarmati tőkekivitelről itt azért kellett kiemelten szólni, mert a fenti negatív
következmények ellenére lényegében a működőtőke-export egyik típusának, az ún.
kereskedelem-teremtő külföldi befektetéseknek előfutára. Az ilyen működőtőke-kivitel
nyomán növekszik a befogadó ország export kapacitása, belső piaca és következményként
a világkereskedelem volumene is.

A II. világháború után, különösen az 1960-as évektől egy más típusú működőtőke-kivitel,
az ún. kereskedelem-helyettesítő tőkemozgás jelenik meg. Ez a fejlett országok,
mindenekelőtt az Amerikai Egyesült Államok és Nyugat-Európa közötti működőtőke
áramlásban válik meghatározóvá. A kezdeti állapotot általában az európai vállalatok
amerikai felvásárlása jellemezte. Ez a kezdetben „egyirányú utca” – csaknem kizárólagos
amerikai befektetések Európában, az USA nettó tőkeexportőr, jelentős többlettel – a
későbbiekben kiegyensúlyozottá válik és napjainkra már az Európai Unió USA-relációban
nettó tőkeexportőrré válik a folyó tőkeáramlásokban.

A kereskedelem-helyettesítő külföldi tőkebefektetések a kereskedelem, a javak és

szolgáltatások szabad áramlását akadályozó tényezők megkerülését célozzák. A
világkereskedelemben megfigyelhető protekcionizmus, integrációs tömörülések létrejötte
– pl. EGK – és más tényezők szükségszerűen előtérbe helyezték az ilyen típusú
tőkeexportot. Az Amerikai Egyesült Államok kereskedelemhelyettesítő európai
befektetései révén, mint a „trójai faló” bekerült az EGK magas vámfalakkal védett belső
piacára, ahol a kereskedelmi exportja nem lett volna versenyképes éppen az említett
magas vámtételek és egyéb akadályok miatt.
A fejlett országok egymás közti tőkeáramlásának előretörése azt is jelentette, hogy a
fejlődő országok súlya és szerepe a tőkeexport célterületei között lényegesen csökkent. Ez
utóbbit a gyarmati rendszer szétesése és a nyomában járó politikai bizonytalanság,
instabilitás, államosítástól való félelem stb. is elősegítette. Az 1960-as évek végére a
fejlett országok felé irányult a világ működőtőke-kivitelének mintegy 3/4 része.

Az 1970-es évek elejétől a fejlett országok közötti kereskedelem-helyettesítő tőkekivitel

mellett újból megjelent az elmaradott térségek felé irányuló, a fejletlen országok
gazdaságának fejlődését és nekilendülését (take-off) is eredményező kereskedelem-
teremtő típusú tőkekivitel.

A japán tőkekivitelben játszott különösen jelentős szerepet a kereskedelem-teremtő

külföldi befektetés, mindenekelőtt a délkelet-ázsiai országok térségében. A hetvenes évek
közepétől azonban a Japán tőkekivitelben is egyre nagyobb helyet kapnak a
kereskedelem-helyettesítő beruházások, amelyek elsősorban a fejlett országokat és főként
az USA-t, illetve az Európai Uniót célozzák meg. Ennek következtében a Japán
tőkeexportban a délkelet-ázsiai országok részesedése, mindenekelőtt az első hullámosoké
lényegesen csökken, de Ázsia, mint fontos célterület (Kína és a második hullámos
országok) jelentősége az 1980-as évek végétől 1995-ig nem csak megmaradt hanem még
növekedett is. (8,1 milliárd dollárról 11,75, milliárd-ra, az összes japán exportban 12%-ról
26%-ra nő részaránya 1989–1995 között.)

Az 1990-es évek második felében a japán tőke az Európai Unióban és az USAban

csökkenő aktivitással van jelen, a délkelet-ázsiai régió élén Kínával, felértékelődése
folytatódik és élénk érdeklődés mutatkozik Latin-Amerika iránt.

Az USA és az Európai Unió is jelentős mértékben eszközölt kereskedelem-teremtő

külföldi beruházásokat is, igyekezvén kihasználni a periféria nyújtotta előnyöket – pl.
olcsó munkaerő, kevésbé szigorú környezetvédelmi előírások stb. –, de összkivitelükben
ez korántsem volt olyan domináns, mint Japán esetében. A külkereskedelem-teremtő
befektetések a világ összes tőkeexportjának mintegy 1/4-ét teszik ki a század utolsó
évtizedében.

Japánnak a nemzetközi tőkeáramlásban játszott sajátos szerepe nagyon hasonló, mint a

nemzetközi kereskedelemben. Amíg a mai Triád másik két tagja a nemzetközi tőkepiacon
egyidejűleg exportőrként és importőrként szerepel, addig Japán egészen napjainkig
lényegében csak mint működőtőke-exportőr lép fel. Az agresszív exportorientáció és a
kemény protekcionista piacvédelem a tőkeáramlások területén még markánsabban
jelentkezik, mint a kereskedelemben.

Az utóbbi 30 év nemzetközi működőtőke piacának változásait vizsgálva a következő főbb

tendenciák rajzolódtak ki.

A működőtőke-kivitel 1970-től napjainkig – az 1980-as és a 90-es évek elején

tapasztalható megtorpanást nem számítva – viszonylag egyenletesen és nagyon gyors
ütemben növekedett. 1970 és 1990 között a növekedés majd kétszer gyorsabb, mint a
világexport és közel két és félszer gyorsabb, mint a világ össztermelésének (GDP)
bővülése. (A működőtőke-kivitel – FDI – 1970–1980 között évi 14,5%-kal, 1980–1990
között évi 17,2%-kal növekedett) 1990 után a világgazdasági válság és az első években
még nagyon bizonytalan kelet-európai helyzet következtében visszaesett a működőtőke-
export (1990-ben 230 milliárd, 1992-ben 150 milliárd dollár). 1993tól újabb dinamikus
bővülésnek lehettünk tanúi és az évtized közepére az éves tőkekivitel (flow) mutatója
elérte a 330–340 milliárd dollárt.

A XX. század utolsó évtizedében a külföldi tőkebefektetési tevékenység a

világkereskedelemnél és az ipari termelésnél sokkal gyorsabban fejlődött. 1990 és 2000
között dollárban kifejezve majdnem ötszörösére nőtt az évi befektetések értéke (FDI);
1998 és 2000 között évente 33%os volt a növekedés. 2000-ben az évi tőkebefektetések
értéke a dinamikus tőkeáramlás, a fúziós felvásárlási láz eredményeként meghaladta az
1100 milliárd dollárt.

A kereskedelem-teremtő tőkekivitel előretörése mellett ezen időszak másik

leglényegesebb fejleménye, hogy az 1970-es évektől USA és az Európai Közösség mellett
a japán tőkekivitel roppant erős növekedési dinamikájával egyre nagyobb szerepet játszik
a világ működőtőke piacán. Az 1970-es szerény, kb. 1 milliárd dollár értékű évi kivitele
1985-re 6,4, 1990-re 48 milliárd dollárra emelkedett. A világválság ez esetben is éreztette
hatását, a Japán kivitel 1992-re 31 milliárd dollárra csökkent, majd újból növekedés volt
tapasztalható. 1995-ben a japán tőkeexport már 50 milliárd dollár körül mozgott. Japán
külföldi tőkebefektetéseinek ciklikus jellegét mutatja, hogy 1996-tól már visszaesés
figyelhető meg (21 milliárd USA dollár), amelyet az 1997–98-as délkelet-ázsiai, orosz és
brazil pénzügyi válság okozta bizonytalanság tovább erősített.

Az Európai Közösségből származó működőtőke beruházások növekedési üteme a 1970–

80-as években felülmúlta az USA-ból kihelyezett működőtőke növekedési ütemét, de
elmaradt a japán külföldi beruházások hihetetlen gyors növekedésétől. Ennek ellenére az
EK összes működőtőke-exportja az 1990-es évek közepén évi átlagban meghaladta
vetélytársaiét. Az USA külföldi befektetése 1993-ban mintegy 50 milliárd dollárt tett ki,
szemben az Európai Unió 96 milliárdjával.

Az Európai Unióba és az USA-ba áramló befektetések dinamikája különösen az 1997-98-

as pénzügyi válság után nőtt meg és azóta sem vesztett lendületéből. A világ összes
befektetéseiből 1999-ben mindkét centrumtérség 33–33 %-kal részesedett. Ezt megelőző
években az Európai Unió részesedése különösen a fejlett országokból származó
befektetések esetében, de összeségében is jelentősen meghaladta az Amerikai Egyesült
Államokét. A részesedések kiegyenlítődése az utóbbi évek eltérő dinamikájának
következménye.

Az utóbbi évtized új fejleménye, hogy a tőkeexportőrök sorában megjelennek és előkelő

helyet foglalnak el a távol-keleti első hullámban iparosodott országok.

Nem új keletű, de nagyon lényeges jellemzője napjaink nemzetközi működőtőke-

beruházásainak, hogy azok közel 80%-a a transznacionális vállalatok keretében valósul
meg.
A működőtőke beruházások értékeit és áramlási irányait az 1990-es évek elején a 9. ábra
mutatja be.

2.9. ábra - 9. ábra: A működőtőke beruházások értékei és áramlási irányai. (Forrás:

Árva L. 1995)

Az 1990-es évek elején bekövetkezett válság okozta megrázkódtatás legerősebben a világ

fejlettebb részét érintette, ezért a gazdasági krízistől nem, vagy csak kismértékben sújtott
fejlődő országok, mint a működőtőke-export célterületei felértékelődtek. A fejlett
világban a válság miatt bekövetkezett hozamcsökkenések következtében a fejlett országok
egymás közti működőtőke-forgalma jelentősen csökkent, a fejlődőkbe irányuló export
pedig jelentősen megnőtt és 1992-re elérte a világ összes működőtőke-kivitelének 1/3-át.

A fejlődő térségek pénzügyi-gazdasági bizonytalanságai, érezhető instabilitásuk és az

1990-es évek második felében bekövetkezett pénzügyi válság következtében a fejlődő
országok részesedése a világ összes befektetéseiből 1999-ben 24%ra esett vissza.

A nemzetközi működőtőke-export más, új célterületei: a volt szocialista kelet-közép-

európai országok, a szovjet utódállamok (1993-ban kb. 20 milliárd dollár) és a világ talán
legdinamikusabb tőkeimportjával rendelkező Kína (1994-ben 40 milliárd dollár). Kelet-
Közép-Európában, Oroszországban a liberalizáció és a privatizáció jelentős vállalati
felvásárlásokat tett lehetővé, de komoly szerepet játszanak a „zöldmezős” beruházások is.
A kelet-közép-európai régióban Lengyelország, Magyarország és a Cseh Köztársaság a fő
célterületei a külföldi tőkebefektetőknek. 1999-ben a három országban 11,7 milliárd
dollárt fektettek be a beruházók. 2000-ben ezen országok fogadták a térségükbe érkező
FDI 55%-át.

Kína különleges gazdasági övezeteiben az új beruházások dominálnak. Reális az a

veszély, hogy Kína és más ázsiai országok jelentős erőforrásokat vonhatnak el Európa
átalakuló társadalmaitól. Az 1990-es évek második felében tartósan a második helyet
foglalja el az USA után Kína a tőkebefogadó országok rangsorában. Dél-, Kelet- és
Délkelet-Ázsia országai vonzák a fejlődő országokba irányuló tőkebefektetések mintegy
50%-át, amiből 1999-ben Kína több mint 40%-kal részesedett.

Latin-Amerikában a külföldi beruházások az ázsiaihoz hasonlóan, vagy még nagyobb

mértékben növekedhetnek. 1999-ben a térség államai a fejlődő országokba irányuló
beruházások kb. egyharmadát fogadták. Afrikáról nem lehet megbízható előrejelzést adni.
A kontinensen a külföldi tőkeberuházások alacsony szinten állnak.

Összességében az prognosztizálható, hogy a fejlődő világba áramló működőtőke-

kihelyezés növekedési üteme középtávon meghaladja a fejlettek egymás közti
tőkeáramlásainak bővülési ütemét.

A működőtőke-export, külföldi befektetések ágazati szerkezetében bekövetkezett

változásokból két lényeges tendenciát emelünk ki. A fejlődő országokba irányuló
működőtőke-beruházások már nem csak a primer szektort célozzák meg, hanem igen
jelentős befektetéseket eszközölnek a feldolgozóiparban is. Már az 1960-as évek második
felében az összes beruházás több, mint 60%-a a feldolgozóiparba áramlott.

A fejlett országok egymás közti tőkeáramlásának egyik legjellegzetesebb vonása, hogy a

tercier szektorban eszközölt befektetések részaránya folyamatosan nő. Az 1990-es évekre
a fejlett országok tercier ágazataiba irányuló tőke a bevitt összes tőkebefektetés több, mint
50%át tette ki. A feldolgozóipar részesedése 43%-ot, a kitermelőiparé mintegy 7%-ot tett
ki.

Az éves tőkeáramlási mutatók (flow) vizsgálata az egyes exportőrök elég jelentősen eltérő
ütemű, dinamikájú külföldi befektetési tevékenységéről tanúskodik. Mint láttuk, a
leggyorsabb növekedést a japán működőtőke-export produkálta, messze meghaladva fő
vetélytársai, az USA, Nagy-Britannia, Németország, Franciaország és Hollandia
növekedési ütemét. Ennek eredményeképp 1993-ban Japán a külföldi működőtőke-
inveszticiók összes állománya értékét (stock) tekintve a világon a második helyre jött fel
264 milliárd dollár összesített értékkel. Ennél nagyobb befektetett tőkeállománnyal csak
az USA rendelkezett, 539 milliárd dollár értékben. Ugyanez a mutató Nagy-Britannia
esetében 247 milliárd, Németországnál 196 milliárd és Franciaországnál 182 milliárd
dollárt tett ki. 1996-ban az összes külföldi működőtőke-beruházások állománya a világon
meghaladta a 3,2 billió dollárt.
A külföldi befektetések területén 1995-ben elkezdődött és kisebb megtorpanás után
napjainkban is tartó fellendülés megerősítette azokat a fő tendenciákat – az évi
tőkeáramlás és az állomány mutatók vonatkozásaiban egyaránt –, amelyek az utóbbi 10–
15 évben kirajzolódtak. A külföldi működőtőke összes állománya értékét (stock) tekintve
az Európai Unió (elsősorban Nagy-Britannia, Németország, Franciaország, Olaszország és
Hollandia); az Amerikai Egyesült Államok és Japán foglalja el a vezető helyeket a
befektetői rangsorban. A beruházott tőke (fogadó országok) rangsorában is az EU és az
USA áll a toplista élén, de Kína is egyre jobban előretör.

A mai multipoláris világ Triádja egymás közt bonyolított tőkeforgalma is kiemelkedő

jelentőségű.

A Triád pólusai közötti tőkeáramlás az elmúlt években a világ összes külföldi

működőtőke-mozgásának több mint egyharmadát adta. Ez az arány jóval nagyobb, mint a
Triád egymás közt lebonyolított kereskedelmének részesedése a világ összes exportjából.
Jó okunk van feltételezni, hogy ez a helyzet a közeljövőben valamelyest változott, a
fejlődő, feltörekvő piacú országokba irányuló tőkebefektetések aránya némileg
növekedett.

Különböző számítások és becslések alapján a világ három centrumtérsége és elsősorban a

Triád országai birtokolják a világ összes működőtőke állományának kb. 80%-át. Ez a
nemzetközi kereskedelemben megfigyelhető Triádhoz kapcsolódó koncentrációt
jelentősen felülmúlja. A legnagyobb külföldi működőtőke állomány az USA mellett a
fejlett európai államok, mindenekelőtt az Európai Unió befektetői tulajdonában van, de
más európai országok is, mint pl. Svájc is jelentős beruházott tőkével rendelkeznek.

Észak-Amerikából érkező és az Európai Unió területén megvalósított befektetések

nagysága csökkenő mértékben, de némileg meghaladja az európaiak amerikai
tőkeállományát. Japán, mint erről már szóltunk, domináns mértékben tőkeexportőr és
befektetései mind az USA-ban, mind az Európai Unióban sokszorosan meghaladják a
másik két centrumtérségből a szigetországba eszközölt befektetéseket.

A Triád egymás közötti működőtőke forgalma jellegét illetően kereskedelemhelyettesítő

típusú befektetés és az esetek túlnyomórészében nem új vállalat alapítása, hanem vállalati
fúziók, átvételek és felvásárlások formájában valósul meg.

A világgazdaság három centrumtérsége közötti befektetések e magasan fejlett pólusok

gazdasági küzdelmének, konkurenciájának fő eszközei, hiszen egymás gazdaságába
történő behatolást testesítik meg.

2.3.4. A centrum-periféria viszony a XX. század végén

A II. világháború utáni fél évszázadban – mint bemutattunk – lényeges változások
következtek be a világgazdaságban, annak strukturájában és intézményrendszerében, a
hatalmi viszonyokban, a fejlődési pályájában és a vele szorosan kapcsolatos tudományos-
technikai haladásban egyaránt. A termelőerők rohamos fejlődése, az értéktermelés és
elosztás folyamatainak további nemzetköziesedése napjainkra a világgazdaság olyan
globalizálódását eredményezte, amelyben nagyon megerősödtek a kölcsönös függőség
szálai.

A centrum-periféria viszony, amellett hogy lényegét megtartja, szerkezetében

átrendeződik, mind tartalmában, mind konkrét megjelenési formájában lényeges új
elemeket nyer. Az átrendeződés és tartalmi megújulás szoros kapcsolatban van a centrum
államokon belüli és egymás közti kapcsolatokban végbement változásokkal, a hatalmi
viszonyok módosulásaival és a periférián végbement történelmi átalakulással.

A centrum-periféria viszony megváltozott tartalma részben a gyarmati rendszer

összeomlására vezethető vissza. Ez utóbbi korszakos történelmi tény több lényeges
következménnyel járt. Először is a volt gyarmati országok önállóvá, politikailag szuverén
államokká váltak. A még gyarmati időszakból eredeztethető egyenlőtlen viszonyok és a
belőlük származó konfliktusok már nem bilaterális alapon a birodalom rendszerén belül
fejlődtek ki és nyertek időleges, részleges megoldást, hanem szuverén államközi
kapcsolatok szintjén, multilaterális viszonyokban jelentek meg. E kapcsolatokban
felszínre törő ellentmondások, problémák és a belőlük származó konfliktusok a fejlett
országok által irányított globális világgazdasági folyamatok függvényei, illetve részben
következményei. Következésképp megoldásuk is csak világméretekben, globálisan
képzelhető el. A másik nagyon lényeges következménye a gyarmati rendszer
összeomlásának, hogy a nemzetközi munkamegosztás által közvetített függőség további
fenntartásának legfőbb, mondhatni kizárólagos eszközévé a nemzetközi gazdasági
kapcsolatok válnak. Természetesen az egyoldalúan kedvező kapcsolatrendszer
megmaradását, ha szükséges a centrum államok hatalmi, politikai és esetenként katonai
nyomással is alátámasztják.

A mai világgazdaságban a centrumot tulajdonképpen a Triád alkotja. Pontosabban

lehatárolva ez jelenti Észak-Amerikát (USA és Kanada), Európa fejlett gazdaságú
országait (Európai Unió és EFTA) és Japánt, annak belső holdudvarával, a küszöb-
országokkal együtt. A világ többi országai a Triádhoz képest kisebb vagy nagyobb
mértékben, de félperifériának, illetve perifériának minősülnek.

A centrum országok gazdaságának legfőbb jellemzője, hogy – mind ágazati, mind

tevékenységi – struktúrájukban a világgazdasági folyamatokat meghatározó, további
fejlődést generáló progresszív szerkezeti elemek a dominánsak. A gazdasági fejlődés
szempontjából oly fontos innovációs központok a centrum terekben helyezkednek el, a
történelmileg kialakult agglomerációkban (metropoliszok, megapoliszok) vagy a
tudatosan kiépített hálózatokban (pl. technopoliszok Japánban).

A centrum országokban az információgazdaság megerősödése már a posztmodern,

információs társadalom alapját jelenti. A további fejlődés kulcskérdésévé vált magas
színvonalú humántőke állománynak jelentős koncentrációja figyelhető meg, amelyet
külső forrás, az „agy-elszívás” is táplál. A gazdasági-műszaki tevékenységek közül a
centrum országok keretein belül marad és azok nagyvárosaiban (transznacionális
vállalatok és pénzügyi intézmények székhelyein) összpontosul a kutató-fejlesztő
tevékenység progresszív magja, a globális üzletpolitikát meghatározó tevékenységek köre
(fejlesztési stratégia kidolgozása, pénzügyek, nemzetközi marketing stb.) információs,
kutatási, felsőoktatási tevékenység stb.

Az ágazati szerkezetben egyre jelentősebb helyet foglalnak el a tercier szektor korszerű

ágazatai (bank-, pénzügyi, biztosítási stb. szolgáltatások) és a kvaterner szektor –
információgazdaság –, amelyek együttesen egyre nagyobb részét adják a GNP-nek. Az
ipar olyan ágazatai maradnak fenn, amelyek input oldalról növekvő mértékben magasan
kvalifikált szellemi tőkét és fajlagosan csökkenő energiát, nyersanyagot igényelnek
(egyszóval humántőke-intenzívek) és ennek megfelelően kibocsátásukban „high-tech”-t
megtestesítő korszerű technológiák és újdonság erejével ható, magas műszaki színvonalat
képviselő termékek a dominánsak.

A centrum országok gazdasága és vállalatóriásai tehát már rég lemondtak a feldolgozóipar

minden ágazatának és vertikumának privilégiumáról és ha profit érdekeik úgy kívánják,
egyes fázisokat vagy egész ágazatokat kitelepítenek a periféria országaiba. A periféria
országok gazdasági és tevékenységi szerkezete fordított, mintegy tükörképe a
centrumországokénak, komplementer módon illeszkedve ez utóbbiakhoz.

A periféria gazdaságában (elsősorban a félperiférián) megfigyelhető egy indusztrializációs

folyamat. A kiépülő ipar és más ágazatok is magukon viselik azonban a centrumtól való
függőség következményeit. A centrum által átengedett vagy épp általa kitelepített
iparágak elsősorban fizikai-pénzügyi tőke- – és nem humántőke – igényesek (ehhez
párosul a periféria tőkeszűkössége), anyag és energiaigényes ágazatok,
környezetszennyezők stb. Egyszóval dinamikájukat vesztő, fejlődést kevésbé generáló
szektorokról van szó. Komparatív előnyöket számukra a természeti adottságok és az
olcsó, kevésbé képzett hatalmas tömegű munkaerő-állomány jelentenek. Szükségszerűen
műszaki-gazdasági fejlődést követő, licencek, know-how-k, technológiák átvételén
alapuló, gyakran időben jelentős mértékben elmaradó fejlődésről beszélhetünk, a követés
és a világgazdasági folyamatokhoz való állandó alkalmazkodás terheivel együtt.

Az így kiépült modern szektor kapcsolódási problémáiról, a modern és tradicionális

szektor egymás melletti és egyidejű létezéséről, terméketlen szimbiózisukról, mint a
periféria lét belső okairól és a világgazdaságtól való erős függés aszimmetrikus szálairól,
mint külső tényezőkről, illetve ezek egymást kölcsönösen erősítő hatásairól a
monopolkapitalista világgazdaság bemutatásánál már volt szó. Összefoglalóan azt
mondhatjuk, hogy a periféria országok gazdaságát dezintegrált gazdasági struktúra,
gazdasági dualizmus és gyenge fejlődőképesség jellemzi.

A nemzetközi munkamegosztás, amely a II. világháború óta formáiban gazdagodott,

szerkezetében változott, intenzitása és jelentősége minden nemzetgazdaság számára
megnőtt, közvetíti a centrum és periféria közti erőhatásokat. E bonyolult és szerteágazó
kapcsolatrendszeren keresztül a centrum-periféria viszony változó formában, de lényegét
megtartva újratermelődik. Ezt a reprodukciót a világgazdaság egyes fejlődési
szakaszaiban elsősorban a világkereskedelem és napjainkban a nemzetközi működőtőke-
áramlás elemzésével mutattuk be.
A vizsgált időszakok mindegyikében a centrumországokat a szerves, autonóm fejlődés,
önkorszerűsödés jellemezte, amelyben felhasználták a periféria erőforrásainak egy részét
is. A periféria a XIX. századra létrejött gyarmati munkamegosztás és a
monopolkapitalizmus idején kiépült nemzetközi gazdasági kapcsolatok óta az autonóm
belső fejlődésétől jórészt el van vágva, egyetlen fejlődési lehetősége a sikeres
modernizációs folyamatok beindítása. Az eredményes felzárkózás természetesen
meghatározott, a modernizáció számára kedvező belső és külső feltételek jelenlétét és
azok egymást erősítő kölcsönhatását követeli meg.

A világgazdaság fejlődését és szerkezetének változását bemutató fejezetben

mondanivalónkat a centrum-periféria viszony genezisében és fejlődéstörténetének
rendszerében fejtettük ki. Koncepciónk a I. Wallerstein-féle világrendszer-szemlélet
felfogásához áll legközelebb. (A wallersteini nézetrendszerben jut kifejezésre
legteljesebben a centrum-periféria paradigma.) Ez a tudományelméleti felfogás szorosan
kapcsolódik a struktúralista, illetve a dependencia-fejlődéselméleti iskolák áramlatához.

Ugyanakkor a dependenciaelméletek néhány jelentős tételét, azok szélsőséges, erősen

leegyszerűsített és sarkított formáiban nem tudjuk elfogadni. Ezek lényege szerint a
centrum kialakulása és fejlődése szükségszerűen, automatikusan és folyamatosan együtt
jár a periféria azonos, vagy nagyobb ütemű és mértékű elszegényedésével. A centrum
növekedését elindító és tápláló erőforrások túlnyomó része külső eredetű és a világpiacon
kierőszakolt egyenlőtlen cseréből származó (A. Emmanuel kereskedelmi imperializmus
elmélete). A külföldi működőtőke-befektetések gazdasági fejlődést beindító szerepe
elméletileg kizárt (R. Bergeron), sőt hosszabb távon a profit repatriálása révén az
erőforrásokat kivonja a fejletlen gazdaságokból (S. Amin). Egyes nézetek azt állítják,
hogy e kapcsolatrendszerből a centrum csak előnyöket realizál és a periféria állapot, a
fejletlenség (underdevelopment) folyamatosan, szükségszerűen bővített módon
újratermelődik.

Érveink közül itt csak a legfontosabbakat soroljuk fel tézisszerűen. Elismerve a külső és
belső fejlődési feltételek dialektikus kapcsolatát, a centrum fejlődésének belső
önkorszerűsödési, saját motiváltságú energiáját, illetve annak relatív önállóságát nem
lehet abszolút tagadni. A centrum-periféria viszonyban kialakult kapcsolatok a centrum
számára nem csak előnyöket biztosítanak (a perifériára kihelyezett termelés például a
centrumgazdaságban munkanélküliséget növelő faktor lehet, az ott olcsó munkaerővel
előállított alacsony árú termékek importja a fejlett országokban relatíve fékezi a technikai-
technológia fejlődését, a világpiacon megjelenő olcsó tömegáruk konkurenciája miatt a
fejlett országok termékei onnan kiszorulnak, a versenyképesség fenntartását a magas
bérek mellett a szociális jóléti kiadások lefaragásával lehet csak biztosítani stb.). A
centrum és periféria közti függőség aszimmetrikus jellege mellett ki kell emelni, hogy a
függőség is kölcsönös. A globalizáció előrehaladásával mindinkább erősödik a
világméretű interdependencia, amelyet napjainkban és a közeljövőben egyaránt a fejlett
„Észak” és a fejletlen „Dél” kölcsönös kapcsolata; a benne rejlő problémák és
ellentmondások megoldásának lehetősége mutat be legmarkánsabban.

A napjainkra oly meghatározóvá lett nemzetközi működőtőke-áramlás kereskedelem-

teremtő típusa az importőr országba korszerű technikát-technológiát, vállalatvezetési és
szervezési ismereteket, fontos piaci információkat stb. is közvetít, vagyis egy modern
szektort épít ki, amely alapja lehet a take-off szakasz és a modernizáció megindulásának
(W. Rostow).

A modernizáció mintakövetés, adaptációs folyamat. A relatíve elmaradott országok a

beáramló tőkével és azon felül szabadalmak, licencek, korszerű technológia transzferek,
piaci ismeretek és a „korszerű tudás” egyéb formáinak átvételével felgyorsíthatják
gazdaságuk fejlődését. Ennek feltétele az adaptáció szervesülése, beépülése egy más
gazdasági testbe – fontos, hogy a belső immunrendszer ne lökje ki azt, mint idegen testet
– és diffúziós hatásának minden irányú és gyors terjedése. Kedvező belső és külső
feltételek esetén így elindulhat a nemzetgazdasággá integrálódás folyamata,
megkezdődhet és sikeres lehet az országok modernizációja.

Érveinket még sorolhatnánk, de megelégszünk pár történelmi tény megemlítésével,

amelyek bizonyítják, hogy a centrum és a periféria között nincs „kínai fal”, tehát van
átjárhatóság közöttük. A centrum szerepkörből nemcsak átmenetileg és rövid időre,
hanem tartósan és hosszú távra ki lehet esni, mint a fejezet elején tárgyalt ibériai
hatalmakkal megtörtént. Ezzel ellenkezőleg – napjainkból hozva példát – a délkelet-ázsiai
küszöb-országok, a négy „kis tigris” látványos és gyors fejlődése a sikeres modernizáció
példájaként szolgálhat. Nem állíthatjuk persze, hogy esetünkben a lezajlott folyamat
tökéletes és befejezett, de az biztos, hogy a szegénység ördögi körét – circulus viciosusát
– sikerült megtörni és beindult egy önfenntartó fejlődési folyamat. Tehát az eleve
elrendelés, az örök elmaradottságra kárhoztatás tézise nem állja ki a valóság próbáját.

A fenti érvek ellenére is a centrum-periféria viszonyrendszerben vizsgáltuk témánkat,

mert nem ismerünk más, olyan paradigmát, teljes elméleti rendszert, amelynek keretében
a világgazdaság kialakulása, fejlődési folyamata és szerkezetének folytonos változása
konzisztens, a valóságot objektíven tükröző módon leírható.

Végezetül a következő ábrán a világ nagy erőtereink kapcsolatrendszerét mutatjuk be (10.

ábra).

2.10. ábra - 10. ábra: A világgazdaság akciócentrumai és kapcsolatrendszerük az

ezredfordulón