CARINA BARTSCH

Cseresznyepiros
nyár
Írta: Carina Bartsch
A mű eredeti címe: Kirschroter Sommer

Fordította: Hajdúné Vörös Eszter

Szerkesztő: Nemcsók Adrienn, Vajna Gyöngyi

Nyelvi korrektor: Luca Anna
Műszaki szerkesztő: Szuperák Attila

© Carina Bartsch 2011; Rowohlt Verlag, Reinbek bei Hamburg 2013

© Hajdúné Vörös Eszter 2014
© Maxim Könyvkiadó Kft. 2014

A kiadvány a Rowohlt Verlag engedélyével készült.

Borítóterv: any.way, Barbara Hanke

ISSN: 2063-6989
ISBN: 978 963 261 523 3 (puhatáblás), kiadói kód: MX-885

Kiadja: Maxim Könyvkiadó Kft.

Cím: 6728 Szeged, Kollégiumi út 11/H
Tel.: (62) 548-444, fax: (62) 548-443, e-mail: info@maxim.co.hu
Felelős kiadó: Puskás Norbert

Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítást, a mű bővített, illetve

rövidített változata kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül
sem a teljes mű, sem annak része semmilyen formában – akár
elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást és bármilyen
adattárolást – nem sokszorosítható.
Köszönet mindenkinek, aki hitt bennem akkor,
amikor én magam nem tudtam.
 1. FEJEZET

Emely?

M indig ugyanaz történt: vagy az idő bizonyult kezdettől fogva az

ellenségemnek, vagy pedig valamelyik embertársam húzta
keresztül a szánalmas próbálkozásomat, hogy legalább egyszer az
életben pontos legyek. Aznap viszont kivételesen szerencsém volt.
Már éppen loholtam kifelé az egyetemi kampuszról, amikor láttam,
hogy a busz a megállóba ér, gyorsítottam hát az iramon, és az utolsó
pillanatban sikerült is az ajtón beugranom. Nem fordult elő gyakran,
hogy a berlini tömegközlekedés és én ennyire egymásra lettünk volna
hangolva. Mindketten igencsak hajlamosak voltunk a pontatlanságra,
csak sajnos eltérő ütemben. Elhatároztam, hogy ezt be is írom a
naptárba, majd elhaladtam egy idős nő mellett, aki erősen
kapaszkodott a táskájába, és megkönnyebbülten a mögötte lévő
ülésre rogytam. A busz elindult, és néhány perc múlva a jókedvem is
visszatért. Ennek az oka Alexandra, aki óvodáskorom óta a legjobb
barátnőm volt. Már egy egész örökkévalóságnak tűnő ideje, három
hosszú hónapja nem láttuk egymást. Ha valaki gyerekkoromban azt
mondja nekem, hogy egy napon az útjaink – legalábbis a térben –
elválnak majd egymástól, nem hittem volna el. Pedig az iskola
befejezése után pontosan ez történt. Alex úgy döntött, művészetet
tanul Münchenben, ezzel szemben én majdnem hatszáz kilométerre
tőle, Berlinben kezdtem meg a tanulmányaimat.
Három év telt el azóta, és az elválás minden volt, csak könnyű
nem. A hatalmas távolság a rögtönzött találkozásokat kizárta, és
személyesen csupán a szemeszterek közötti szünetekben és
ünnepnapokon találkoztunk, amelyeket a kis szülőfalunkban,
Neustadtban töltöttünk. Ezt leszámítva maradt a telefon meg az e-
mail. Nem volt olyan nap, hogy Alex ne hiányzott volna. Egyszerűen
más volt csak időnként hallani a hangját ahelyett, hogy testi
valójában itt lett volna velem. Korábban állandóan körülöttem
nyüzsgött, reggel kinyitotta a száját, és estig be sem csukta többé.
Mosolyoghatnékom támadt, ha arra gondoltam, a fáradhatatlan
bőbeszédűsége milyen gyakran sodort az őrület szélére. Most meg,
akármilyen ostobán hangzik, épp ez hiányzott.
Pontosan ezért a hír, amelyet két hete közölt velem, a legszebb
ajándék volt: Alex ideköltözik hozzám, Berlinbe.
Már régóta elégedetlen volt a művészeti tanulmányaival, mert
nem feltétlenül egyezett meg az elképzeléseivel. Aztán amikor egyik
este hazament, és az azóta exbarátját a szobatársával együtt az
ágyban találta, már nem esett nehezére a döntés, hogy a tanulmányait
félbehagyja.
A legtöbb ember azonnal a gödör aljára zuhant volna, ám Alex
nem volna Alex, ha huzamosabb ideig hagyta volna, hogy a megélt
dolgok maguk alá gyűrjék. Már két héttel később újra szilárd talajon
állt, és kitalált egy B tervet. A szobatársával történt ronda esetet a
sors intéseként értelmezte, és én csak ámultam, hogy képes a
valóságot a saját mércéje szerint mérni. De éppen ezért szerettem. A
legújabb vesszőparipája a divattervezés volt. Ez a megvilágosodás
akkor érte, amikor lehunyta a szemét, és mélyen magába tekintett,
ahogyan mesélte. Alex híres volt a gyorsan változó
agyszüleményeiről, ám ezúttal én sem tudtam neki ellentmondani. Ez
az új tanulmányi irány tényleg testre szabottnak tűnt.
Kizárólag berlini és környékbeli főiskolákra jelentkezett, és
kettőre fel is vették. Az egyik közvetlenül a központban állt, a másik
pedig nem volt más, mint éppen az enyém. Nem kellett sokáig
gondolkodnia, melyiket válassza.
Azt lehetett volna mondani, majdnem minden tökéletes volt – ám
a hangsúly a „majdnem”-re esett. A dolognak volt egy óriási
bökkenője: Alex nem külön lakásba, hanem a nála szűk két évvel
idősebb bátyjához, Elyashoz költözött. A bátyja lakótársa nem sokkal
korábban elment, így hát Alex azonnal lecsapott a szabadon maradt
szobára.
Évek teltek el, hogy utoljára láttam Elyast, és fogalmazzunk úgy,
nem bánkódtam miatta. Csak úgy mellékesen szereztem róla
tudomást, hogy ő is Berlinben él. De mert másik egyetemen tanult,
mint én, nem fecséreltem rá több gondolatot. Végül is a város elég
nagy – legalábbis én úgy gondoltam. Most viszont kiderült, hogy a
lakása busszal körülbelül tíz percre van az enyémtől. Különös érzés
fogott el, ha elképzeltem, hogy ilyen hosszú idő után újra találkozom
vele. Szívesen lemondtam volna róla, és görcsösen próbáltam ezt a
rossz érzést leküzdeni. Az a fő, hogy Alexet visszakapom.
A busz nem éppen lágy döccenéssel megállt, és az ajtók sípolása
jelezte, hogy szálljak le. Alig léptem a járdára, már meg is
pillantottam Alexet, Ingót és Alenát, akik néhány méterre tőlem
dobozokat rakodtak ki egy fehér Sprinterből. Alena és Ingo Alex
szülei voltak, és ők hárman alkották a Schwarz családnak azt a
részét, amelyet mindenek felett szerettem. Fél gyermekkoromat
náluk töltöttem, és majdhogynem második szüleimnek tekintettem
őket.
– Ááá! – visított fel Alex, amikor észrevett, és a doboz, amelyet
éppen a kezében tartott, hangos csörömpöléssel a földre esett. A lába
mozgásba lendült, és mindazzal az energiával, amely az egy méter
ötven centijében összesűrűsödött, hozzám rohant. Említettem már a
hiperaktivitásra való hajlamát?
Átsuhant a fejemen, hogy az utolsó pillanatban nem kellene-e
félrehúzódnom, hogy a semmibe ugorjon. Bár a tervet felettébb
szórakoztatónak találtam, azért egy kicsit közönséges lett volna. De
tényleg csak egy kicsit.
Végül nevetve széttártam a karomat, és éreztem, ahogyan
aprócska barátnőm beleveti magát, miközben majdnem felborít. –
Emely, baby! – kiáltotta, és már-már szétlapított. Lapítani én is tudok
– gondoltam magamban, és viszonoztam a szorítást. Még nem
tudtam elhinni, hogy nem kell hamarosan újra elköszönnöm tőle. Itt
marad, és nap mint nap az agyamra megy majd, ahogyan azt
korábban már megszoktam. Elégedetten felsóhajtottam, mígnem
Alex egyszer csak kibontakozott az ölelésből.
 – Tizenöt percet késtél – mondta összehúzott szemmel.
Ismét felsóhajtottam, ezúttal azonban elégedetlenül. Alex
határozottan egy szörnyszülött volt, ám az ártatlan külseje miatt ezt
senki sem sejtette. Pontosan, mint az anyjának, neki is világosbarna,
hullámos haja volt, amelyet többnyire kibontva hordott. A szemében
pedig ugyanaz a hegyi patak tisztaságú kékség csillogott, mint az
apjáéban.
Egyetlen további szót sem vesztegetve karon fogott, és a szüleihez
cipelt. Alena ragyogva fogadott, az utolsó két lépést ő tette meg
felém, és a nyakamba borult.
– Te is jól vagy? – érdeklődött, és az arcomat a két kezébe fogta.
Bólintottam. – A lehető legjobban.
Alena lengyel születésű volt, zöld szeme, kifejezetten finom és
lágy arcvonásai voltak. Apró ráncok formájában az öregedés
lassacskán nyomokat hagyott rajta, de a kisugárzásában még mindig
volt valami fiatalos.
Minél tovább néztem, annál világosabb lett számomra, hogy már
túl régóta nem láttam.
Ingo szokása szerint egy kicsit félrehúzódott, és a távolból küldött
mosollyal követte az üdvözlési szertartást, mígnem lassan ő is
közelebb lépett, és tartózkodón megölelt.
Ingo a tipikus esete volt annak, amikor egy férfi nem öregszik,
hanem érdekesebb lesz. Az arca markáns volt, és a halántékán a
fekete haja már szürkébe hajlott. Ingo nem az a típus volt, aki sokat
beszél, de ha mégis megtette, az ember odafigyelt rá. A neustadti
kórházban volt orvos, ahol néhány éve Alena is ápolónőként
dolgozott.
– Te egyre csinosabb leszel, Emely – mondta.
Ó. Szuper.
Egy bók. A világ egyetlen sértésének sem lehetett volna rám olyan
félelmetes hatása, mint egy bóknak. Legalábbis én így gondoltam,
mert a sértéseket legalább tudtam kezelni.
Bármit is értett Ingo ezalatt, a legjobb szándékom ellenére sem
tudtam egyetérteni. A sötét hajamat, amely a lapockám aljáig ért, a
…na, jó, mondjuk úgy, félig-meddig tűrhető alakomat és a barna
szememet tekintve éppenséggel rosszabbul is járhattam volna, de
emiatt azért korántsem voltam szembeötlő jelenség. Nem
mondhatnám, hogy csúnyának találtam volna magam, az arcom
például tetszett – hogy pontosan miért, azt nem tudtam, de tetszett.
De azért egyáltalán nem olyan volt, ami miatt az utcán egy modell-
ügynök leszólítana.
Miután egy ideig egymással szemben álltunk, észrevettem, hogy
Alex becsmérlő tekintettel tetőtől talpig végigmér.
– Mi az? – érdeklődtem.
– Istenem, Emely, te teljesen elhagytad magad… – Megrázta a
fejét. – Legfőbb ideje, hogy újra kézbe vegyelek.
Értetlenül néztem végig a ruháimon. Fehér sportcipő, sötétkék
farmer, fekete póló és hamuszürke melegítőfelső.
Mi a fene baja van ezzel?
– Vigyétek inkább vissza ezt a csípős nyelvű kis törpét! –
mondtam Alenának és Ingónak címezve, akik erre felnevettek, de
közben sajnos a fejüket ingatták.
Felsóhajtottam. Miért is örültem én neki, hogy ez a szörnyeteg
újra a közelemben lesz?
Alex oldalba bökött. – A csípős nyelvű törpe marad, ahol van! –
mondta és előrenyújtotta az állát. – És most gyere, feltétlenül meg
kell neked mutatnom ezt a zseniális lakást! – Alig fejezte be, már
karon is fogott, és húzott maga után.
– Nem viszünk fel magunkkal akkor már néhány dobozt is? –
javasoltam gyakorlati megfontolásból, amikor a Sprinter mellett
elhaladtunk, mire ő leintett. – Arra később is ráérünk – felelte, és már
be is ráncigált a régi építésű ház kapuján.
Öt átkozott emeleten cipelt fel maga után gyalog! Öt! A lakásnak
természetesen muszáj volt éppen a tetőtérben lennie, ráadásul mindez
egy lift nélküli házban. Nekem tényleg morbid humorom van, de ez
már nem volt vicces!
Miközben levegő után kapkodtam, Alex a fölfelé vezető úton
levegővétel nélkül elmesélte, hogyan akarja a szobáját berendezni.
Nem egyszer tettem fel közben magamnak a kérdést, honnan van
benne ennyi szusz, és arra gondoltam, talán levegőraktárt rejteget a
tüdejében.
 Levegő után kapkodtam, amikor végre a legfelső emeletre értünk,
és háromszor keresztet vetettem, amiért nem botlottam meg, holott
erre sok lehetséges alkalom adódott volna – hogy pontos legyek,
érzésem szerint vagy háromezer lépcsőfok. Rendes esetben már egy
egyszerű szegélykő is elegendőnek bizonyult, hogy a függőleges
testhelyzetemet veszélybe sodorja. Az emberiség többi részével
szöges ellentétben én ezt legtöbbször nem találtam viccesnek, hanem
inkább rendkívül kínosnak. Az ügyetlenségem volt tényleg az
egyetlen dolog, amely hűségesen kitartott mellettem – vagy ahogyan
személy szerint mondani szoktam: egyszerűen túl esetlen voltam a
járáshoz.
Alex, ez a szadista a legcsekélyebb szünetet sem kegyeskedett
engedélyezni, hogy kifújjam magam, hanem azonnal húzott is befelé
a lakásba. Alig léptem be, megtorpantam és elcsodálkoztam.
Rögtön a bejárati ajtó mögött óriási tér nyílt, amely padlástérre
emlékeztetett, csak természetesen kisebb méretben. A padlót sötét
laminált burkolat fedte, a falakat hol világosra festették, hol pedig
apró tégla borította. A tető hajlásszögében sok ablak bújt meg, a
mennyezetből vastag, négyszögletes betonoszlopok indultak,
amelyek a padlóban tűntek el, és optikailag tagolták a teret.
Tőlem balra nyitott, tűzhellyel és mindenféle eszközzel felszerelt
konyhasarok állt, benne szürke szekrények. Mögötte étkezőasztal állt
hat különböző székkel.
Tőlem jobbra egy kis nappalisarkot rendeztek be. Ennek a közepét
egy nagy fekete kanapé foglalta el, amelyet éppen a falra felszerelt
tévé elé állítottak. A nyílt polcokon rengeteg CD sorakozott.
Amikor a tekintetem továbbsiklott, felfedeztem egy nagy, matt,
fekete zongorát, amely bár nem illett a berendezés többi részéhez,
valahogy mégis harmonikusan egészítette ki azt.
A lakás egészében kaotikusnak, ám egyúttal stílusosnak hatott,
Alex tényleg nem túlzott, a „zseniális” jelző telitalálat volt rá. Ha a
saját lakhelyemre gondoltam, ezt itt nyugodtan nevezhettem
luxuslakásnak.
– Hú! – sóhajtottam, miután hagytam, hogy az első benyomás úrrá
legyen rajtam.
 – Ó, Emely, el sem hiszed, mennyire örülök – mondta Alex fénylő
szemmel. – Azt hiszem, az egyetlen helyes döntés az volt, hogy
Münchent magam mögött hagyjam. Úgysem éreztem ott soha jól
magam, túlságosan hiányoztatok nekem. – Átölelte a nyakamat. – És
a fehér kolbászt sem szerettem soha.
– Ezt megértem. Ki szereti? – kérdeztem mosolyogva, amikor
elengedtük egymást.
Jobban ki kellett volna használnom ezt a kis nyugalmat, mert Alex
egyetlen lélegzetvételnyi időt sem engedélyezett, hanem újra
megragadta a csuklómat.
– Feltétlenül meg kell nézned a szobámat is – mondta, miközben
megadóan utánabotorkáltam.
Egyenesen haladtunk, és egy kis folyosóra értünk, amelyről jobbra
egy, balra pedig két ajtó nyílt. Alex becipelt az elsőn – és rögtön
eszembe jutott, mi volt az egész dolog bökkenője.
Elyas Schwarz, ennek a családnak az utolsó és igazából
szükségtelen tagja. A földön térdelt, és Alex ágyát próbálta
összecsavarozni.
Olyan volt, mintha egy sűrű ködfalon léptem volna át. Az
emlékeimet takaró vastag fátyol abban a szempillantásban felszállt.
Elyas felemelte a fejét, és egy-két másodpercig ugyanolyan ostobán
és meglepetten meredt rám, mint én őrá. Nem volt jó érzés újra látni.
Egy pillanat erejéig szabályos csapásként ért ez a találkozás.
Az évek során az arca alig változott. A vonásai lágyak voltak,
ugyanakkor markánsak is, mintha egymásba mosódva válnának
ilyenné vagy olyanná. Nem szívesen vallottam be, de férfiként
tekintve rá, Elyas tényleg nagyon jól nézett ki.
A szeme sem veszítette el azt a különös türkizzöld árnyalatot.
Titkos ragyogást rejtett, amelyhez még csak hasonlót sem láttam
soha egyetlen másik ember szemében sem.
Türkizzöld szem… A természet csodaszép szeszélye, mondhatná
az ember, a szülei különböző színű szemének a keveréke.
Elyas világosbarna, fahéjszínű haja kicsit kócos volt, és arra
engedett következtetni, hogy a fekhely makacsul ellenszegült az
összecsavarozásnak. A tekintetem lefelé vándorolt a testén, megakadt
az erős alkarján, aztán röviddel rá a pólóján, amely alatt lapos has
rajzolódott ki. Elyas sokkal férfiasabbnak hatott, és korántsem olyan
hórihorgasnak, mint korábban.
Lassan siklott a tekintetem újra az arcára, és csak amikor hirtelen
rámenős vigyor ült ki az ajkára, riadtam fel a dermedtségemből. A
vigyorgása abban a pillanatban elővigyázatossá tett. Bosszúságomra
a mosoly akkor is az ajkán játszadozott, amikor könnyedén felállt és
elénk jött. Legalább egy fejjel magasabb volt, mint én, ezért
kénytelen voltam felnézni rá, bár minden porcikám tiltakozott ez
ellen.
– Alex – mormolta kicsit mély, de kellemes hangon, anélkül, hogy
akár csak egy pillanatra is elfordította volna rólam a tekintetét. – Be
sem mutatod nekem a kis barátnődet?
Tessék?
Nem is tudtam, min kellene jobban felháborodnom: a tényen,
hogy látszólag nem ismer meg, vagy ezen az ostoba kérdésen. Végül
úgy döntöttem, mindkettőn ugyanúgy felháborodom.
– Ő Emely, te bolond – válaszolta Alex összeráncolt
szemöldökkel.
– Emely? – ismételte, és a homlokát ráncolta, mintha csak
homályosan emlékezne rá, hogy már valahol hallotta ezt a nevet.
Hú, micsoda tenyérbe mászó szemétláda!
Összeszorított állkapoccsal lenyeltem a mérgemet. Nyugodtnak
kell maradnom!
– Pontosan, Emely – fűztem hozzá színleg barátságosan, de nem
vettem rá a fáradságot, hogy őszintének is hasson. – A kis mellű –
segítettem ki a bajból.
A meglepett, ám ugyanakkor vidor arckifejezése arról árulkodott,
hogy a vaskos célzásom nyilvánvalóan nem tévesztett célt.
– Á, az az Emely – mosolygott, a tekintete a felsőtestemre siklott,
és az említett helyen elidőzött. – Most, hogy mondod…
Seggfej! De nem, azért sem fogom felizgatni magam! Jelzésként
összefontam a karomat a mellem előtt. – Alex egyértelműen nem
ígért nekem túl sokat – mosolyogtam rá egyenesen.
Tovább néztük egymást, és megesküdtem volna rá, hogy a
szobahőmérséklet minden további másodperccel legalább öt fokot
zuhant. Ám ez az illúzió egy csapásra eloszlott, amikor a hátam
mögött hangos lármára lettem figyelmes.
A költözés. Teljesen elfeledkeztem róla.
Ingo zihálva, izzadva két dobozzal bajlódott, és ezzel kiváló
alkalmat teremtett, hogy az adott helyzetnek hátat fordítsak. Végül is
nem szándékoztam emiatt a bolond Elyas miatt felhúzni magam.
Amikor elmentem Ingo mellett, hogy segítsek az autóból a többi
dobozt felpakolni, valami olyasmit mormolt, hogy „nincs lift”, meg
hogy „túl öreg vagyok én már ehhez”.

Négy órával később és körülbelül háromezer kalóriával könnyebben

hanyatt dőltem a nappali nagy, fekete kanapéján. Teljesen
kikészültem.
A tüdőmön kívül, amely nem volt ilyenfajta öngyilkos
tevékenységekhez szokva, a térdem is okozott némi gondot, mert én
hülye egy nehéz dobozzal megrakodva elestem a lépcsőn.
Megfogadtam, hogy az életben többet nem segítek Alexnek
költözni. Innen akkor fog csak elköltözni, ha a lábánál fogva
ráncigálják ki.
– Ilyen sok holmija nem is lehet egy embernek – mondta Elyas,
aki izzadva és levegő után kapkodva az utolsó dobozt is behozta az
ajtón. A többihez vitte, amelyek a nappaliban álltak, mert Alex
szobájában már nem volt több hely.
Amennyiben ez most egy olcsó próbálkozás akart lenni, hogy
velem csevegjen, akkor csalódnia kellett. Azt hiszi, nem vettem észre
az utálatos vigyorát, amikor a szeme előtt elestem? – Na, hopp –
mondta. De ez nem holmi rendes „Na, hopp” volt, sokkal inkább:
„Na – ez a kis hülye túl béna a lépcsőzéshez? Ilyen kövér seggel nem
csoda – hopp”.
Jó – ami a kövér segget illeti, lehet, hogy csak én reagáltam túl.
De képes lett volna rá! Mindenesetre már az önhitt hanglejtése is elég
volt nekem, hogy színtiszta indulatot váltson ki belőlem.
Kedvetlenül pillantottam Elyasra, és figyeltem, hogyan dől neki a
falnak, és törli meg a homlokát. Egy hajtincse az arcába hullt.
 Mindazok után, ami közöttünk történt, nem bírtam felfogni, hogy
nem ismert meg. Nem mintha valaha is jóvá tudná tenni, amit akkor
tett, vagy pedig a legcsekélyebb esélye lett volna rá, hogy egy nap
megbocsássak neki – soha az életben! –, de hogy emlékezzen rám, az
lett volna a legkevesebb.
Minél tovább néztem Elyast, annál inkább elsötétült a tekintetem.
Csak amikor felemelte a fejét, és rám pillantott – mintha megérezte
volna, hogy őt bámulom –, fordítottam el róla a tekintetemet még egy
rövid, dühös pillantás után.
Magamban bölcsen úgy döntöttem és úgy éreztem, nem érdemli
meg, hogy bosszankodjam miatta, ezért erőnek erejével igyekeztem
minden ráirányuló gyűlöletemet félretenni. Az ajkamat
összeszorítottam, a fejemet újra a kanapéra ejtettem, a kezemet a
hasamra tettem, és újra annak az elfoglaltságnak szenteltem magam,
hogy az utolsó kör lépcsőmászást is kipihenjem.
A nyugalom egyértelműen nem adatott meg nekem. Néhány
perccel később ismét megzavartak a fásultságomban, ugyanis
váratlanul csengettek. Teljesen magától értetődőn, és úgy, mintha
már egy örökkévalóság óta itt lakna, Alex az ajtóhoz táncolt, hogy
kinyissa.
– Pizzafutár – hallottam egy férfihangot.
Itt valaki gondolatolvasó?
– Pizza… – sóhajtottunk fel Elyasszal egyszerre. A másodperc
töredékéig kétkedve egymásra néztünk, aztán mindketten azt a néma
határozatot hoztuk, hogy a fenti esetet meg nem történtnek
nyilvánítjuk.
Az ember el sem hinné, de úgy látszott, az éhség még két olyan
embert is, mint Elyas és én, képes összekapcsolni. De mert ez
„kivételes helyzetnek” minősült, nem méltattam figyelemre.
Amikor Alex becsukta az ajtót, és egy rakás pizzásdobozzal a
karján egyensúlyozott, ezt annak a jelének vettem, hogy fel kell
kínlódjam magam.
Valósággal megrohamoztuk a dobozokat, és szerencsémre sikerült
egy Margaréta pizzát elcsípnem. A négyszögletes étkezőasztalhoz
vittem, és a többiekhez ültem vele.
 – Bárkinek is jutott eszébe a pizza, örökké hálás leszek neki –
mondtam teli szájjal, miután az első falatot a számba tömtem.
Elyas, aki átellenben velem szemben ült, vigyorgott. – Én voltam.
– Na, ha így áll a dolog – feleltem –, akkor visszavonom.
Az egyetértés rövid pillanata megszakadt.
Az étkezés további részében hallgattunk, miközben az olasz
ünnepi lakomával csillapítottuk az éhségünket, és lassacskán
kipihentük a korábbi gyötrelmeket.
Teljesen tele hassal lecsuktam a pizzásdoboz tetejét, és sorsára
hagytam az utolsó három szeletet, amelyet már egyszerűen nem
bírtam legyűrni. Alena felállt, borospoharakat hozott, és az asztalra
állította őket. Lassacskán igazán otthonossá vált minden. Halk zene
szólt, az asztalon két gyertya égett, és a földön sorakozó dobozok
bizonyították, hogy a munkát befejeztük. A többi jelenlévő arcáról
ítélve ők is így érezhették. Ellazulva dőltem hátra a székemen.
– No és, Emely, hogy megy az egyetem? – kérdezte Ingo,
miközben egy pohár bort nyújtott nekem.
– Azt hiszem, elég jól.
– Jó hallani – mondta Alena. – Melyik szemesztert is kezded
most? Ez már a hatodik?
– Igen, holnap kezdődik a hatodik. Kicsit aggaszt is.
Alena felsóhajtott. – Hihetetlen, hogy telik az idő. Tényleg olyan
régen volt már, amikor ti hárman meztelenül rohangáltatok a
kertünkben?
A három említett személy abban a pillanatban egyszerre égnek
emelte a szemét. Hihetetlen, mennyire kihasználják az apró kis
lényeket, amíg a teljes szellemi öntudat állapotát el nem érik.
Ráadásul most, hogy Alena ezt megemlítette, újra emlékek törtek
utat a fejemben. Az első az akkori rácsodálkozásom volt, hogy
milyen furcsaság himbálózik Elyas két lába között. A második pedig,
amely ezzel összefüggött, olyan vicces volt, hogy nem bírtam
magammal, és felnevettem.
– Mi az? – tudakolta Alex.
– Emlékszel még arra, amikor egyszer a pancsolómedencében
ültünk, és a te undok bátyád is be akart jönni, de mi nem engedtük?
 Alex feszülten gondolkodott, mígnem hirtelen derengeni kezdett
neki. – Azt mondtad neki, gilisztával nem jöhet be! – prüszkölt, én
meg utána.
– De a legjobb az volt – egészítettem ki –, hogy te aztán halál
komolyan a fülembe súgtad, hogy már többször rajtakaptad Elyast,
miközben a gilisztájával játszott.
Elyas félrenyelt egy korty bort, és köhögnie kellett, miközben a
többiek hangos nevetésben törtek ki. Az az irtó dühös pillantás,
amelyet Elyastól kaptam cserébe, balzsam volt a lelkemnek.
Alena a szája elé tartotta a szalvétáját, és a torkát köszörülte. – Na
szép, most már legalább tudjuk, hogy Elyas szívesen játszik a
gilisztájával. Ezen információ nélkül is a lehető legjobban tudtam
volna élni, de hát jól van.
Mosolyogtam, és élveztem a pillanatot, amelyben Elyas a látszat
szerint tényleg egy kicsit szégyenkezett. Ingo felsóhajtott. – Bárcsak
mindennel úgy törődne, mint a gilisztájával!
Elyas a szemét forgatta, de tartózkodott a választól.
– De komolyan – mondta Ingo, és a fiára nézett. – Már megint
meghúztak a vizsgán. Ha így folytatod, repülni fogsz.
– Á, túlzásba esel. Enyém a világ minden ideje, minek ez a
rohanás? – Elyas vállat vont, és Ingo arckifejezéséből ítélve sejteni
lehetett, hogy ez a téma nem akkor merült fel először. Alextől
tudtam, hogy Elyas az apja nyomdokaiba lépett és orvostanhallgató
lett. De igazán nem voltam képben a dologgal kapcsolatban.
Alena óvatosan a férje karjára tette a kezét, és rákacsintott. Hagyd
ezt ma este – ezt lehetett a szeméből kiolvasni, és miután Ingo mély
levegőt vett, elfogadta a felesége kimondatlan tanácsát.
Számomra ők ketten voltak az egyetlen élő bizonyítéka annak,
hogy létezik valami olyasmi, mint az igaz szerelem. Minden egyes
alkalommal újra lenyűgözött a bizalmas és az évek múltán még
mindig érzelemmel teli kapcsolatuk. Ezer könyvet lehetne az igaz
szerelemről írni, vagy egyszerűen csak kettejüket egyetlen pillanatig
figyelni, és az ember máris tudja, mit jelent. Különös módon
boldoggá tett, ha őket figyeltem.
– És mesélj csak, Emely, hogy jössz ki a lakótársaddal? – fordult
felém újra Ingo.
 – Evával egész jól. Bár kicsit furcsa, és nagyon fárasztó, de azért
jól kijövünk.
– Amíg nem gyakorol újra elfajzott szexuális praktikákat a
barátjával – szólt közbe Alex.
Elfintorodtam. – Köszönöm szépen, most újra magam előtt látom
a képeket.
Három szempár fordult felém meglepetten.
– Végül is nem volt olyan vészes – mondtam gyorsan. – Csak
néhányszor szerencsétlenül rontottam be a közös szobánkba. De
azóta már táblázatot vezetünk, amelybe mindig beírja, mikor
szeretné, ha nem lennék otthon. És ha szerencsém van – fűztem
hozzá –, tartja is magát hozzá.
– Akkor hát megoldottátok a dolgot – mondta Alena.
– Valahogy úgy.
– Apropó, Emely, ha már itt tartunk – szólt közbe Ingo. – Mi a
helyzet a szerelemmel? Hány házassági ajánlatot kaptál múlt héten?
Ó, istenem. Rossz kérdés. Határozottan rossz kérdés!
Megpróbáltam bebeszélni magamnak, hogy az azért jó jel, ha az
emberek még legalább megkérdezik, nem pedig automatikusan azt
feltételezik, hogy szingli vagyok.
De minden bizonnyal nem kell már hozzá sok idő, hogy ez is
bekövetkezzen…
– Múlt héten éppen egy fiatal, jóképű dollár-multimilliomos
örökösnek kötöttem útilaput a talpára. Egyszerűen túl kevés időnk
volt egymásra. – Felsóhajtottam. – No persze a jacht hiányozni fog,
de valahogy majd csak túl leszek rajta. – Amikor az ironikus
válaszomat befejeztem, kortyoltam egyet a vörösboromból, mire
mindenki halkan nevetett. Még Elyas arcán is felfedeztem egy apró
mosolyt, valószínűleg egyszerűen csak jól szórakozott rajtam. De mit
érdekel engem – gondoltam.
– Ennyire rossz a helyzet? – Alena együtt érzően mosolygott rám.
Megvontam a vállam. – Nem, ne aggódj. Igazából elég jól
vagyok. – Még csak nem is hazudtam. Természetesen vágytam rá,
hogy legyen mellettem egy férfi, de nem voltam az a fajta nő, aki
enélkül bedilizne. A szinglilétnek is megvannak az előnyei.
Istenem, tényleg komolyan gondoltam ezt az utolsó mondatot?
 Lenyűgöző, hogy át tudja ejteni az ember még saját magát is.
– Emely, kincsem, most már itt vagyok neked én! Találunk neked
egy férfit – robbant közbe Alex lelkesen, amivel egyből rettenetesen
rám ijesztett.
– Alex, figyelmeztetlek! Semmi olcsó kerítési kísérlet! Esküszöm
neked, minden egyes dobozt saját kezűleg viszek vissza az autóba!
– Rendben, rendben – kuncogott. – Semmi olcsó kerítési kísérlet,
megígérem!
Csak remélni és imádkozni tudtam, hogy tényleg hagyatkozhatom
az ígéretére, mert még mindig bosszantó emlékeim voltak a korábbi
próbálkozásait illetően.
– Igyunk arra, hogy Alex még mindig a régi, és hogy végre újra itt
van. – Ingo kacsintott, felemelte a poharát, és koccintottunk. Alex
ragyogott, és a bátyja puszit nyomott az arcára.
Fúj, már a puszta gondolattól is pattanások jöttek ki rajtam.
Még egész hosszasan beszélgettünk, kellemes volt a hangulat, és
igazán jót tett, hogy a második családom újra mellettem volt.
Elmesélték, miről maradtunk le Neustadtban, és hogy mennyi
újdonság történt. Alexen pedig újra meg újra jót mulattunk, olyan
nagy lendületet adott neki a költözés, és egyetlen alkalmat sem
szalasztott el, hogy a terveit vázolja. Egy hivatásos programszervező
semmi volt ehhez a lányhoz képest. Ennek ellenére óriási élmény
volt hallgatni őt. Elyas főleg ez utóbbira szorítkozott, kimaradt a
beszélgetésből, és az idő nagy részében tudomást sem vett rólam,
ami jól jött nekem, mert én is hasonlóképpen tettem.
Ezzel az idiótával való találkozástól és a dobozcipeléstől
eltekintve tényleg szép nap volt, de egyre inkább a végéhez
közeledett.
Elég későre járt, és mert tíz perc múlva az utolsó buszom is
elment volna, nem maradt más választásom, mint hogy
felkerekedjem.
Alena és Ingo maradtak éjszakára, és csak másnap indultak vissza
a százötven kilométerre fekvő Neustadtba. Mert tőlük már kiadósan
elbúcsúztam, Alexszel egyedül álltam a nyitott lakásajtóban.
– Hogy legyen holnap? – kérdezte.
 – Gyere nyolcra az egyetem kapujához. Ott találkozunk, és
megmutatok neked mindent. Az előadásom csak tízkor kezdődik,
bőven lesz időnk.
– Köszönöm. Egyedül biztosan soha nem ismerném ki magam.
Olyan izgatott vagyok! – szabályosan lázban égett.
– Dehogynem, majd meglátod – mondtam, és még egyszer
megöleltem. – Légy jó, kis Alex-egér. Örülök, hogy visszakaptalak.
Megsimogatta a hátamat. – El sem hiszed, milyen boldog vagyok.
Nehéz szívvel kibontakoztam az ölelésből, de különben tényleg
lekéstem volna a buszomat. Alex megértőn bólintott, és boldogan
nézett rám.
Amikor már menni akartam, Elyas hangját hallottam a háttérből,
mire megálltam. – Szia, Emely! – kiáltotta.
– Szia – dünnyögtem, mire csábító mosolyt küldött felém.
Idióta!
Hátat fordítottam neki, eltűntem az ajtóban, és a buszhoz
indultam. Amikor leértem, langyos, kora nyári éjszakai szellő
fogadott, amelynek édes, lágy illatát mélyen beszívtam.
A hátamat a buszmegállónak támasztottam, és a pillantásom még
egyszer felkúszott Alex új lakásának kivilágított ablakaira.
A hét év, amely alatt nem láttam Elyast, tőlem akár csodálatos
hetven is lehetett volna. Ám ez a kívánságom, sajnos, nem teljesült.
 2. FEJEZET

Magasröptű
eszmefuttatások

M inden alkalommal, amikor a szünet a vége felé közeledett,

feltettem magamnak a kérdést, hogy a csudába fogok újból
beleszokni az egyetemi élet mindennapjaiba. Egy új szemeszter
kezdete újra meg újra felért egy ugrással a hideg vízbe. De amint ezt
kiálltam, a legrosszabbat már magam mögött is tudtam. És még
mielőtt felocsúdtam volna, már újra bele is jöttem az egyetemista lét
régi és megszokott kerékvágásába.
Az időt reggeltől délutánig szokás szerint az előadótermekben
töltöttem, és az előadásaimat látogattam. Ezt követően többnyire a
könyvtárba mentem, mert a napnak ezen szakában ott lehetett a
legnyugodtabban tanulni. Néha megpróbáltam a diákotthonban is, ám
ott a nyugalom ismeretlen szó volt, ezért a könyvtárat részesítettem
előnyben.
Hetente háromszor-négyszer felszolgálóként dolgoztam egy kis
koktélbárban, név szerint a Purple Haze-ben. A szüleim nem
feltétlenül számítottak a túl nagy jövedelműek közé, és bár ennek
ellenére szívesen támogattak volna anyagilag, nem fogadtam el
többet, mint amennyi feltétlenül szükséges volt.
A kocsmában nem fizettek különösebben jól, de ha valaki – mint
én – nem élt kicsapongó életet, jól kijöhetett a néhány száz eurós
mellékkeresetből. Ráadásul ott volt még az ösztöndíj is.
 Bevallom, az ügyetlenségemmel nem voltam éppen született
pincérnő, de kétévnyi gyakorlás után már egészen jól ment – és ha
nem, a biztosító szerencsére mindig fizetett.
A fennmaradó kis szabadidőmet nagy részben most már Alexszel
töltöttem. Ha esetleg volt pár olyan nap, amikor délután nem
találkoztunk, legalább az egyetemen láttuk egymást. Csupán egy hete
ünnepeltem vele a születésnapomat, és nem is tudtam volna
megmondani, mikor éreztem magam utoljára ilyen jól. Az egész
éjszakát különféle kocsmákban és koktélbárokban töltöttük: ez a
változatosság épp a legjobbkor jött. Bár volt egy-két olyan pillanat,
amikor kételkedni kezdtem benne, de végső soron annyira boldog
voltam, hogy újra együtt lehetünk.
A költözése óta eltelt két hétben a lehető legjobban
berendezkedett. Időközben már olyan volt, mintha soha el sem
váltunk volna egymástól.
Az új tanulmányaiban egészen önmagára talált. Szabályosan
ragyogott, amikor erről mesélt, és szinte minden második percben
megemlítette, hogy pontosan ez a neki megfelelő szak. Berlinnel is
épp ilyen jól összebarátkozott, és kiválóan érezte magát az új
környezetben. Olyannyira, hogy úgy láttam, már-már jobban kiismeri
magát a városban, mint én.
Alex hangulata a tetőfokára hágott – hogy pontos legyek, majd’
kicsattant az örömtől. És én nagyon örültem neki.
Abban a pillanatban is, amikor olyan természetességgel, mintha a
saját nappali szobája volna, az egyetem emberekkel teli, hatalmas
auláján keresztül peckesen lépkedett felém, az egész arca ragyogott.
– Emely – mondta. – Csütörtök délután van, gyönyörű az idő, és
azt hallottam, hogy a legjobb barátnőm – akinek biztosan van még
egy ősrégi fürdőruhája gyerekkorából – eljön velem strandra. – A
sarkáról a lábujjhegyére billent aztán meg vissza.
Felsóhajtottam. – A csicsergő madárkák nyilvánvalóan tévedtek.
Először is a fürdőruhám korántsem olyan régi, másodszor pedig
holnapra kétszáz oldalt el kell olvasnom. Ezért, bármennyire is
sajnálom, le kell mondanod a kíséretemről.
Alex abbahagyta a billegést, és duzzogva elhúzta a száját. – Ó,
ne… Annyira reméltem, hogy eljössz.
 – Sajnálom, Alex – mondtam. – De egyszerűen nem fér bele.
Most legyen rossz a lelkiismeretem, mert elrontottam a délutánodat,
vagy még meg tudsz kérdezni valakit?
– Nos – kezdte –, Elyas is jön, úgyhogy a délutánomat nem
rontottad el. Ennek ellenére sajnálom, hármasban biztosan sokkal
vidámabb lett volna.
Hármasban? A szemem nagyra nyílt. Ha tudtam volna, hogy az az
ostoba bátyja is jön, a válaszom minden további nélkül határozott
nem lett volna.
Alex szemmel láthatóan, de legalábbis a látszat szerint elég jól
kijött vele, amit én egyáltalán nem tudtam megérteni. De kiskoruktól
fogva jó volt a kapcsolatuk. Na, igen, az ember nem érthet meg
mindent az életben.
– Alex, majd máskor, jó? – Furcsamód egy szemernyit sem
búslakodtam, hogy ebben a szép időben a könyvtárban kell
vesztegelnem.
– Felőlem. – Felsóhajtott. – Legalább este lesz rám egy kis időd?
– Ha időben végzek a könyvvel, még egy kicsit felugrok. De
ígérni nem ígérek semmit.
– Késő, már megtetted! – Vigyorgott. – Akkor ma este, most
mennem kell. Légy jó! – Még mielőtt ellenkezni tudtam volna, már
tovább is szökdécselt. Összeráncolt homlokkal néztem utána, és azon
tűnődtem, honnan ez az ellenszenves lendület. A fejemet csóváltam,
megfordultam, és bevettem magam az egyetem régi és tágas
könyvtárába. Amikor odaértem, a törzshelyemre ültem, és először is
beszívtam az ismerős és megnyugtató illatot. A régi fa, a könyvek,
amelyeket sok évvel a születésem előtt írtak, és a régmúlt idő illatát.
Oldalt hatalmas falak emelkedtek, amelyek keretbe foglalták a
magas, boltozatos mennyezetet, és titokzatos hangulatot
kölcsönöztek a helynek.
Jól éreztem itt magam, és mint olyan gyakran, az enyémen kívül
csak néhány hely volt foglalt. Miután egy kicsit körülnéztem, az
asztalra tettem az említett könyvet, és elkezdtem a sorokat magamba
szívni. Bár igen bonyolultnak bizonyultak, eleinte elég jól haladtam.
Két óra elteltével viszont szemmel láthatóan kezdett megtelni a
könyvtár, a zaj szint pedig érezhetően emelkedett. És amikor végül
két fiatal nő a szomszéd asztalhoz telepedett, és azon lelkendezett,
milyen jó lehet az ágyban Chris, idegesen összepakoltam a holmimat,
és a tanulás helyszínét a lakásomba helyeztem át.
A „lakás” fogalom azért ebben az esetben a túlzás határát súrolta.
A „cipősdoboz” jobban ráillett volna. Egyfajta diákotthonban laktam,
amely közvetlenül a kampusz határán állt, és a „vécé-tusoló-ágy”-
leírás volt rá a legtalálóbb. Minden mást, mint például a konyhát,
közös helyiségekben rendeztek be, amelyeken az emelet többi
lakójával osztoztunk.
Hogy itt éltem, annak ezer hátránya volt, ám egy döntő előnye:
olcsó volt.
Eleinte kellett némi idő hozzá, de amióta a szobát viszonylag
otthonosan berendeztem, és – legalábbis félig-meddig, és
amennyiben ez egyáltalán lehetséges volt – Evát megszoktam,
tényleg jól éreztem magam, és szívesen neveztem otthonomnak is.
Ennek ellenére ez marad az első és utolsó közös albérlet az
életemben. Annyi biztos!
Miután három biztonsági kopogtatás után sem hallatszott
semmiféle nyögés vagy egyéb állati hang, óvatosan belopóztam.
Szerencsém volt. A lakás üresen állt – a lehető legjobb körülmény.
Fogtam a könyvemet, az ágyamra vetettem magam, és tovább
olvastam.
Három egész órán át kínoztam magam a tizenkilencedik századi
filozófiával, mígnem végül már füstölt a fejem, és többször is arra az
elhatározásra jutottam, hogy ez a műfaj egész egyszerűen túl
bonyolult nekem. És bár még mindig hátra volt belőle ötven oldal,
félre kellett tennem. A szavak már úgy suhogtak a fejemben, mint a
széllökés egy üres épületben, és semmiféle értelmet nem tudtam
belőlük kihámozni. Elkínzott sóhajjal a hátamra fordultam,
megerőltetett szememet lehunytam, és a sötétben pihenést kerestem.
Ám ezt a nyugalmat, hogy is lehetett volna másképp, sajnos nem
élvezhettem sokáig. Három perccel később Eva a szobába rontott. –
Hú, már alszol?
Válaszolt már valaha valaki igennel erre a kérdésre? Ha minden
alkalommal díjazták volna az ostoba kérdéseket, Evának egy külön
termet kellett volna bérelnie, hogy a sok serleget tárolni tudja
valahol. De még ha aludtam volna is, miután az ajtót nem éppen
halkan csukta be maga mögött, már biztosan nem tenném.
– Nem – dünnyögtem. – Ez az ostoba könyv kikészít. Miről lehet
észrevenni, ha valaki agyhalott?
– Fogalmam sincs, még soha nem voltam az.
Na, ez aztán a hír…
Hallottam, hogy a léptei közelednek, és mert röviddel ezután az
ágyam megereszkedett, pislogni kezdtem. Mellém ült, és kíváncsian
szemügyre vette az agyhalottá tévő könyvet. Fekete haját a feje
tetején kontyba tűzte.
– Hú, nekem már a címe is sok.
– Higgy nekem – mondtam –, a címe még ártalmatlan a
tartalmához képest.
Vállat vont. – Soha nem fogom megérteni, miért teszed ezt
önként.
Már rég feladtam a próbálkozást, hogy megértessem vele. Eva
biológiát tanult, a negyedik szemesztert végezte, és soha nem tudott
az irodalomtudományi tanulmányaimmal mit kezdeni. Pedig éppen a
könyvek voltak a Föld a legnagyobb ajándékai. Művészien egymás
mellé sorakoztatott szavak, amelyek dallammá válnak, és képekké
alakulnak. Fehér, üres papírlapok, amelyeken nagyobb világok
kelnek életre, mint maga az univerzum. Világok, amelyek megigézik
az embert, és mindent elfeledtetnek vele, ami körülötte van.
Az irodalom varázslat, és engem minden erejével fogva tart.
Eva mosolygott, és a tekintetét egy darabig túlságosan ártatlanul
siklatta végig a szobán. Aztán amikor azzal kezdte, hogy „Teee”,
pontosan tudtam, hogy ütött az óra.
– Kell a szoba…
Reménykedve és álszentül rám vigyorgott.
– Mennyi időre?
– Pár órára?
Mit tegyek? – sóhajtottam fel magamban. Alex már biztosan vár
rám, és abban a pillanatban úgy látszott, a tanulásból sem lesz már
semmi.
– Felőlem – mondtam, és nehézkesen feltápászkodtam az ágyból.
– De ne túl sokáig. Később még végig kell olvasnom a könyvet.
 – Te vagy a legjobb!
– Igen, igen. – A szememet forgattam. Eva és Nicolas másfél éve
voltak egy pár, és már-már ijesztő, milyen intenzív szexuális életet
éltek még mindig. Ez rendes esetben nem hagy alább valamikor?
Jó kérdés, honnan tudtam volna rá a választ? A leghosszabb
kapcsolatom – amelyből mindössze három volt – nyolc hónapig
tartott, és…
Mindegy, ne is beszéljünk róla!
Rövid időre eltűntem a fürdőszobában, hogy kicsit felfrissüljek,
aztán fogtam a válltáskámat és elköszöntem: hogy: – Üdvözöld a
nevemben Nicolast! –, majd elhagytam a lakást. Bekapcsolt MP3-
lejátszóval a buszmegállóba mentem, és az alkonyatban vártam a
buszt, amely szokásához híven néhány perc késéssel érkezett.
Felszálltam, és az út tíz perccel később Alex házának közelében
véget is ért.
Az utolsó hátralévő métereket gyalog tettem meg, majd éppen
amikor csengetni akartam, kijött egy lakó a házból, és barátságosan
tartotta nekem az ajtót. Megköszöntem, beléptem, és csüggedten
néztem felfelé a lépcsőn, amelynek a megmászása ismét előttem állt.
Öt átkozott emelet. Hányingert keltő. Lassan és állandóan magam
elé dohogva kínlódtam fel magamat a sok, számomra egyenesen
végtelennek tűnő lépcsőfokon. Hogy is hívják azokat a praktikus
dolgokat, amelyek a nyugdíjasokat fel szokták vontatni? Lift!
Pontosan egy ilyen dolgot kellene ide építeni. Ziháltam, és mint oly
gyakran, szilárdan elhatároztam, hogy a közeljövőben most már
tényleg tennem kell valamit az erőnlétem érdekében. De mert én
ismertem magam a legjobban, tudtam, hogy a „közeljövőben”
igencsak tágra nyújtható fogalom.
Amikor végre a legfelső emeletre értem, engedélyeztem
magamnak pár percnyi időt, hogy kifújjam magam, mielőtt a csengőt
megnyomtam volna. Nem tartott sokáig, Elyas már ki is nyitotta. Bár
a legutóbbi látogatásaim alkalmával úgy-ahogy „normálisan”
viselkedett, és többnyire nem volt láb alatt, mégsem éreztem
semmiféle lelkesedést, hogy újra látom.
– Szia – mondtam kényszeredetten.
 – Szia! Emely a neved, igaz? – vigyorgott, és nyilván azt
gondolta, vicces. Rosszul gondolta.
– Humor Herold – dünnyögtem. – Beengedsz? Vagy készültél
még néhány poénnal?
Enyhén félrebillentette a fejét, és úgy tűnt, komolyan mérlegeli,
hogy beengedjen-e vagy sem.
Ostoba, arrogáns hólyag!
– Rendben, ha feltétlenül ragaszkodsz hozzá… – Vállat vont, és
szabadon hagyta a bejáratot.
Na, csak azért.
Bezárta mögöttem az ajtót, és a kanapéhoz ment, ahonnan a
csengetésemmel a látszat szerint felkeltettem. Anélkül, hogy egyetlen
további pillantásra méltattam volna, egyenesen a folyosó irányába
indultam, ahol Alex szobája volt. Amikor a kezemet a kilincsre
tettem volna, hirtelen meghallottam Elyas hangját a nappaliból.
– Hová mégy?
A homlokomat ráncolva visszafordultam. Háttal ült nekem a
kanapén. – Alexhez?!
– Vagy úgy… Nos… Alex nincs itthon.
A hátára meredtem, és éreztem, ahogyan az arcizmaim görcsbe
rándulnak. Most ugrat?
Hogy utánajárjak a dolognak, lenyomtam Alex szobájának a
kilincsét, és valóban csak sötétséget találtam odabenn. Felkapcsoltam
a villanyt, és a legrosszabb sejtésem beigazolódott.
Ez nem lehet igaz. Ez a kis szemét…
A szemem résnyire szűkült, miközben a torkomból halk morgás
tört elő. Visszavonszoltam magam a nappaliba, a nagy, fekete kanapé
elé álltam, és a karomat összefontam a mellkasom előtt. A mosoly,
amely Elyas arcára rajzolódott, köteteket töltött volna meg, és minél
inkább tudatára ébredtem, hogy teljesen felültetett, annál
ostobábbnak éreztem magam.
– Nagyon vicces! Az ajtóban is megmondhattad volna!
Biztosan küzdenie kellett magával, hogy a nevetését visszanyelje.
– Te akartál mindenáron bejönni – mondta álszentül.
Morogtam. – Te tényleg őrülten viccesnek tartod magad, igaz?
 Nyilvánvalóan felderítette az arckifejezésem, ami engem viszont
még jobban felhergelt.
– Na, ugyan már – engedett végül. – Először is, tényleg vicces
volt. Másodszor pedig, Alex biztosan mindjárt hazajön, harmadszor
pedig, nyugodtan leülhetsz mellém a kanapéra, mielőtt még egy órát
ostobán álldogálsz itt.
A tekintete várakozón nyugodott rajtam, miközben én több mint
kétkedve fogadtam a javaslatát. Egyáltalán nem tetszett a gondolat,
hogy mellé üljek a kanapéra. Azon gondolkodtam, hogy inkább Alex
szobájába kellene mennem, és ott megvárnom. De akkor meg olyan
lettem volna, mint egy sértődött kislány.
– Nem fogok harapni – bizonygatta.
Ebben én nem voltam olyan biztos, de ugyan mi történhetne?
Legfeljebb az idegeimre megy, ám ebben a távolság tényleg
semmiféle szerepet nem játszott. Te jó ég, nemrég lettem
huszonhárom éves, ennyi idős korában már csak kibír az ember öt
percet olyan valaki mellett, akit egyáltalán nem kedvel. A múltbéli
eseményeknek azért még mindig volt némi keserű mellékíze, de
végül is már olyan régen történt. Meg amúgy is megy a tévé, nem
kell vele feltétlenül társalognom.
Bár nem jó szívvel, de legyőztem magam, és összefont karral
Elyas mellé ültem a kanapéra. De azért az ember ne essen rögtön
túlzásba: némi távolságot hagytam magunk között.
– Így már jó – mondta. – És akkor is vicces volt.
Felsóhajtottam. Igen, valamelyest átkozottul vicces volt. Csak az
bosszantott, hogy olyan ostoba voltam, és lépre mentem.
– Talán egy icipicit – mondtam. Az arcvonásaiba a győzelem
nyoma vegyült. Egy kicsit oldalra fordult, és rám nézett.
Ó, ne! Ha valamit utáltam, az a kényszeredett társalgás volt. Főleg
vele. A szemem sarkából észrevettem, hogy figyel, és számomra
megfejthetetlen okokból ezt felettébb kellemetlennek éreztem.
– Miről szól a film? – kérdeztem gyorsan a tévére pillantva,
mielőtt az a képtelen ötlete támadna, hogy én esetleg beszélgetni
akarok vele. – Fogalmam sincs – mondta. – Amikor elkezdtem nézni,
csengettek.
 – Ja, hülye helyzet, mondhatni – állapítottam meg, és továbbra is
makacsul előremeredtem.
Néhány percig a taktikám csodálatosan bevált, ám ez hirtelen
megváltozott, amikor éreztem, hogy a kanapé háttámláján a hátam
mögé nyújtja a karját. Nem érintett meg, mégis megkavart a
viselkedése. Elyas talán be akar cserkészni?
Minél tovább elmélkedtem ezen a sejtésen, annál arcátlanabbnak
találtam. Megjátszottan hanyagul azonnal hátradőltem, hogy
ellenőrizzem, tényleg próbálkozik-e. És valóban, alig eresztettem le
az összefont karjaimat, teljesen „észrevétlenül” egy kicsit közelebb
csúszott hozzám.
Kibaszottul hihetetlen! Tényleg be akart cserkészni!
– Tudod, hogy csodálatosan szép vagy, Emely? – susogta.
Ó, ne, ezt nem gondolhatja komolyan! Tényleg össze kellett
szednem magam, hogy ne törjek ki azon nyomban hangos
nevetésben. Egy kicsit többet néztem volna ki Elyasból. De rendben
– gondoltam, játszadozzunk csak.
– Úgy gondolod? – kérdeztem, és felé fordítottam a fejemet.
Leeresztett szempillával néztem a szemébe.
– Nagyon is – súgta és a kezét a combomra tette.
A tekintetem a lábamra siklott. Ezzel azért egy kicsit túllőtt a
célon! Elyas előrehajolt, az arcát az enyémhez közelítette, és
benedvesítette az ajkát. Most meg akar csókolni? Ez már annyira
durva volt, hogy fájt. Lassan én is közelítettem felé, kitértem a szája
elől, és halkan a fülébe súgtam: – Elyas.
– Hm… – búgta.
– Te zongorázol, és orvostanhallgató vagy, igaz? – leheltem, és
azon fáradoztam, hogy a hangom füstös, erotikus árnyalatot nyerjen.
– Hm… – mondta ismét, és tovább simogatta a combomat.
– Ez azt jelenti, hogy az ujjaid nagyon fontosak, igaz?
– Hm? – A hangjába némi bosszankodás vegyült.
– Akkor a helyedben én azonnal elvenném innen a kezemet,
amennyiben nem akarod, hogy minden egyes ujjadat eltörjem!
Elyas hátrahúzódott, és egy pillanatig nagy szemmel nézett rám,
mígnem végül csalódottan kifújta a levegőt. – Ez túl egyszerű lett
volna. – Egy cseppet sem volt zavarban.
 Éreztem, hogy az arcizmaim világ vége hangulatba rendeződnek.
Rá se rántott, csábítóan mosolygott tovább, az egyik szemöldökét
felhúzta, és megvonta a vállát. – Ugyan már, egy próbálkozást
megért.
– Elyas! – sziszegtem.
– Igen?
– A kezed még mindig a combomon van!
– Hú! – Megjátszott ártatlansággal felemelte a kezét, amelyről
természetesen pontosan tudta, hol van. Azt kívántam, bárcsak a
torkán akadna az az öntelt mosolya. – Milyen ellenállhatatlannak
tartod te tulajdonképpen magad? Azt búgod, hogy csinos vagyok, és
komolyan azt gondolod, hogy én ezért a fejemet vesztve beléd
szeretek? – Rámeredtem. – Ez olyan szánalmas, Elyas! Még a te
helyzetedben is!
– Ki beszél itt rögtön szerelemről? – kérdezte. – Egy kis móka is
elég volna.
Felhorkantam, mielőtt megvetően vázoltam volna neki, amit a
közvetlen ajánlatáról tartok: – Elyas, még ha te volnál az egyetlen
férfi a világon, akkor is elfelejthetnéd!
– Á, igen? – Az egyik szemöldökét felhúzta. – Emlékeztethetem
rá a kisasszonyt, hogy mi egyszer már csókolóztunk?
– Na, nézzenek oda, erre tehát még emlékszel. – Meglepő, ha az
ember belegondol, hogy a viszontlátáskor meg sem ismert.
– Ez nem válasz a kérdésemre – mondta, és egyáltalán nem
lehetett a nyugalmából kizökkenteni, ráadásul figyelmen kívül
hagyta a megjegyzésemet.
– Ha feltétlenül választ szeretnél, tessék! – feleltem. – Először is,
fiatal voltam és ostoba. Másodszor, szívem mélyéből megbántam,
harmadszor pedig, ez időközben már elévült, és nem számít. –
Elszántan befejeztem a mondandómat, és észrevettem, hogy bár
továbbra is mosolyog rám, a szemébe egy rövid időre jeges ridegség
költözött, amelytől – amíg tartott – egy kicsit megborzongtam.
– Azt hiszed, ezt elfogadom? – fújtatott. – Csak úgy teszel. Higgy
nekem, ismerem az olyan nőket, mint te.
– Vagy úgy? – mondtam. – Ismered az olyan nőket, mint én? Most
kíváncsivá tettél. Beavatsz az emberismeretedbe, illetve az ezzel
összefüggő és biztosan magasröptű eszmefuttatásaidba? –
Rosszkedvűen néztem rá, és a válaszára vártam.
– Nagyon szívesen – mondta, és kicsit összeszedte magát, mielőtt
bepillantást nyújtott volna az ostoba agyába.
– Te nem vagy sem olyan ártatlan, sem pedig olyan öntudatos,
mint ahogy megjátszod. Lehet, hogy elég talpraesett vagy, de végső
soron legbelül egy kicsi, segítségre szoruló kislány vagy. Olyan
vagy, mint azok a nők, akik műveltnek és olvasottnak adják ki
magukat, de igazából csak azt akarják hallani, hogy szépek. Bár –
tette hozzá – az „olvasott” többnyire – ahogyan nyilvánvalóan a te
esetedben is – csupán a Harry Potter 27 kötetére korlátozódik. De ez
egy másik téma. – Leereszkedően nevetett, majd folytatta: – A szíved
mélyén olyan valakire vágysz, aki egész nap mézzel kenegeti azt a
pimasz szádat. Olyan valakire, aki a nem létező öntudatodat felépíti,
és akivel a kis barátnőid előtt felvághatsz.
Bevallom, szóhoz sem jutottam. Valóban a legnagyobb
ostobaságra számítottam, de ez minden várakozásomat messze
túlszárnyalta.
– Hú, Elyas – mondtam, és még jobban gyűlöltem, mint már addig
is. – Szívből köszönöm a pszichém tanulságos elemzését. Nagy
hatással volt rám! Szeretnéd most az én véleményemet hallani rólad?
– Kérlek.
– Nos… – mondtam ugyanabban az arrogáns hangnemben,
amelyet ő is alkalmazott. – Egy átkozottul rossz emberismerettel
rendelkező seggfej vagy.
Anélkül, hogy akár csak egy pillanatra is abbahagyta volna a
felfuvalkodott mosolygást, felvont szemöldökkel nézett rám. Nem
vártam, hogy a nadrágjában zajlón kívül egyéb gondolkodási
folyamatra is képes, ezért egyáltalán nem reméltem, hogy akárcsak
egyetlen szótag is eljut hozzá abból, amit a fejéhez vágtam. Egy
darabig mégis hallgatott, nyilvánvalóan nem tudta, mit feleljen.
Még soha életemben nem éreztem olyan megkönnyebbülést egy
nyíló ajtó hangjára, mint abban a pillanatban. Alex
bevásárlótáskákkal megrakodva a nappaliba lépett, és teljesen
elképedt, amikor Elyas mellett megpillantott engem a kanapén. –
Már itt vagy? – hebegte.
 – Igen – feleltem. – És ha nem akarsz egyke lenni, akkor lehetőleg
gyorsan menjünk a szobádba. – Elyast egyetlen pillantásra sem
méltattam tovább, és felálltam.
 3. FEJEZET

Ki a fene az a Luca?

A zösszegyűrt
íróasztalomon káosz uralkodott. Könyvek, jegyzetlapok,
papírok és CD-k hevertek egymás hegyén-hátán, és
lassan, de biztosan kis tornyokká nőttek. Csak a közepén volt még
egy kis szűk sáv, amelyet a „túrjunk mindent az asztal szélére”
taktikával a laptopomnak szabadítottam fel. Pontosan ez előtt a hely
előtt, a régi íróasztali székemen ültem, ujjaimmal a billentyűzeten.
A „munkahelyemen” uralkodó káosz azonban semmi volt ahhoz
képest, ami az ágyamon hevert: egy méter ötven centi magas, a
matracomon hasalt, a lábát lóbálta, és az állandó szövegelésével
sikeresen eltérített a szövegértelmezéstől, amelyet másnapra le kellett
adnom.
– Tudod, Emely – mondta Alex –, én tényleg mindennél jobban
szeretem a bátyámat, de be kell vallanom: néha igazi seggfej tud
lenni.
Felsóhajtottam. Nem volt éppen könnyű egyszerre két dologra
figyelni. Ezért a legjobb barátnőmet – a legnagyobb sajnálatára –
csak fél füllel hallgattam.
– Nemcsak az tud lenni, hanem az is – javítottam ki a
számítógépre szegezett tekintettel.
– Nem tudom megmagyarázni, miért viselkedik így.
Tulajdonképpen egyáltalán nem ilyen – legalábbis nem mindig.
Velem például egészen más. Ha hiszed, ha nem, egészen szeretetre
méltó is tud lenni.
 Úgy döntöttem, nem hiszem el, mert ez egész egyszerűen jobban
megfelelni látszott a valóságnak. És hát ki tudja, miről is beszél
Alex?
– Valószínűleg a családjában jó benyomást akar kelteni –
feleltem, és csak mellékesen jegyeztem meg, hogy tulajdonképpen
igen kevéssé érdekel a téma. Tehát, hol is jártam? Pontosan: mit akar
a hülye szerző a szavaival kifejezni… A ceruzámat rágcsáltam, és
arra a következtetésre jutottam, hogy ez utóbbi nyugodtan
kifejezhette volna magát hülyék számára is érthetőbb módon.
– Talán egyszerűen csak egy kicsit jobban meg kellene egymást
ismernetek – javasolta olyan őrült módon, amilyen ő maga is volt.
– Hát persze! – mondtam. – És rögtön utána csatlakozom is a
Sarah Connor és a Söhne Mannheims-duett rajongótáborához! – Az
egyik szemöldökömet felvontam, mire Alex undorodó grimaszt
vágott. Ha valamit nem bírtam elviselni, akkor az a fent említett
banda ordító énekese volt. És a legrosszabb, amit művelni lehetett
volna velem, az egy duett lett volna tőle és Sarah Connortól. Már a
puszta gondolattól is… Megráztam magam. De ez az ellenvetésem
azzal az egyértelmű előnnyel járt, hogy Alex gondolatait egy darabig
a duett hátborzongató akusztikája foglalkoztatta, és én ismét a
lényegre tudtam összpontosítani. Éppen akkor, amikor egy zseniális
megfogalmazás villant át a fejemen, amely legalábbis azt a
benyomást keltette, mintha okos lennék, a szövegértelmezés
szerzőjeként pedig gondolkodó lény, ismét meghallottam, amint a
háttérben szövegel.
– Bla bla bla bla bla – mondta, legalábbis ennyi volt, ami eljutott
hozzám. Túlságosan azzal voltam elfoglalva, hogy a zseniális isteni
szikrát lejegyzeteljem. – Ühüm – dünnyögtem, hogy úgy tegyek,
mintha odafigyelnék.
– Blabla, blabla, blabla.
– Ühüm.
– Blabla, blabla.
– Ühüm.
– Blabla? –- hirtelen hevesebbé vált, ami hihetetlenül
megnehezítette, hogy kikapcsoljam. – Figyelsz te rám egyáltalán?
 – Persze – feleltem, és minden figyelmemet a laptopomra
összpontosítottam.
– Egyáltalán nem figyelsz!
Kétségbeesetten lehunytam a szememet. Még egy légkalapáccsal
a szobámban is jobban haladtam volna, mint Alexszel.
– Emlékszel még az egyezségünkre? – kérdeztem tőle. – A
látogatásod feltétele az volt, hogy az ágyra ülsz, és tartod a szádat!
– Igen, bocsi – dünnyögte Alex.
– Köszönöm! – feleltem, és újra megpróbálkoztam vele, hogy a
munkámnak szenteljem magam. Hiába, ahogy hamarosan kiderült,
mert Alex pontosan három percig bírta a száját tartani. Magamban
felmordultam, és a fejemet gondolatban az asztal lapjába vertem.
– De igazából ez egész jó, tudod? Egyáltalán nem árt neki, ha
nálad ellenállásba ütközik.
– Ühüm – feleltem, anélkül, hogy a szavai valóban eljutottak
volna hozzám. Mindenesetre a következő mondatánál változott a
helyzet, és váratlanul arra ösztökélt, hogy a lehető legjobban
odafigyeljek.
– Nálad ellenállásba ütközik igaz?
– Miféle hülye kérdés ez, Alex? – fújtattam.
– Jól van, na, csak biztosra akartam menni – mondta ő a heves
reakciómtól meglepetten. Ezzel egy időben viszont mintha örült
volna neki, hogy végre ráfigyelek, és ezt a tényt azonnal ki is
használta, hogy megmagyarázza a dolgot. – Csak úgy kérdeztem.
Mármint megérteném én azt is. Ha nem a bátyám volna, már rég
lecsaptam volna rá – vigyorgott.
– Akkor hajrá – mondtam. – Biztosan szép – bár kissé fogyatékos
– gyerekeitek lennének. De higgy nekem, miattam nem kell
aggódnod! – Már-már a kiégési szindróma tüneteit produkálva mély
levegőt vettem, hogy aztán ismét a szövegemre összpontosítsak.
Ez, persze, nem tartott sokáig, a rövid szünetet ismét megtörte a
következő „blablabla”. Ez a nő lassacskán iszonyatosan feldühített,
és egy dörmögő „hm” hagyta el a számat. Csak amikor kuncogni
kezdett, néztem rá.
– Mi az?
Valamiről lemaradtam?
 – Semmi, semmi – mondta, ami egyértelműen azt jelentette, hogy
nagyon is lemaradtam valamiről. De bármennyire is megerőltettem
magam, utólag sem tudtam a szavait összefércelni. Volt benne
valami „pusztán elméletileg”, és az a különös érzés fogott el, hogy
talán jobb is, hogy nem hallottam. Megdörzsöltem a halántékomat, és
próbáltam újra megnyugodni, mielőtt nyomatékosan
rendreutasítottam volna.
– Mivel nyilvánvalóan nem bírod tartani a szádat, túl nagy kérés
volna, hogy legalább témát váltsunk? Épp elég nekem a bátyádat
időről időre látni, nem akarok még „szabadidőmben” is róla
beszélgetni.
Miért kellett Alexnek éppen hozzá költöznie? Több ezer lakás van
Berlinben. És ha nem talált volna másikat, akkor meg akad elég híd
is.
Szerencséje, hogy olyan jószívű vagyok. Az az arcátlanság, hogy
a bátyját rám kényszeríti, már éppen elegendő ok lett volna, hogy a
barátságunkat megszakítsam.
– Na, jó – enyhült meg akarata ellenére. De egy lélegzetvételnél
tovább nem jutottam, mert már a következő pillanatban felcsillant a
szemében az a nagyon is jól ismert tűz, amely minden alkalommal a
legrosszabbat ígérte.
– Elyas cimborája tegnap megint nálunk járt… – Az alsó ajkába
harapott, és a fejemben a leggonoszabb sejtések álltak össze egy
képpé.
– Alex – nyögtem fel –, ne mondd, hogy belezúgtál!
Alex kapcsolatai mindig színtiszta katasztrófába torkolltak, és
félelmetes drámával értek véget. Mindig túl gyorsan lett szerelmes,
ráadásul mindig valamiféle átlátszó alakba, akitől bárki más azonnal
elmenekült volna. Alex hihetetlenül naiv volt, amikor férfiakról volt
szó.
– Nem, egyáltalán nem is ismerem – vágta rá gyorsan. – Csak
olyan édes.
– Mind édes volt, de talán a választásodnál egy kicsit a jellemre is
figyelned kellene, nem? – Ez nem kérdés akart lenni, hanem jó
szándékú tanács.
 – Ezt teszem, és az is édes nála. Higgy nekem, Emely, tanultam a
hibáimból. Ő tényleg másmilyennek látszik.
Újra felsóhajtottam, és a hajamba túrtam. Ezt a mondatot már nem
egyszer hallottam, hogy egészen pontos legyek, minden egyes
pasinál.
– Mindig ezt mondod – sopánkodtam, és lélekben már kezdtem
felkészülni a következő drámára. Ez olyan jellemző volt Alexra: alig
volt itt három hete, de a szingliantennája máris rácsatlakozott egy
lehetséges áldozatra.
– Igen, tudom – mondta lesütött szemmel. – De ez most tényleg
rendben van. Ezenkívül itt nincs szobatársam, akivel ágyba bújhatna.
Ha meg Elyasra rárepül, legalább nem magamban kell a hibát
keresnem.
– Na, ez aztán az érvelés – mondtam gúnyosan. – És arra
gondoltál már, hogy mégiscsak Elyas cimborája? Madarat tolláról,
embert barátjáról.
Égnek emelte a szemét.
– Alex, nem gonoszságból mondtam – tettem hozzá. – Csak tedd
meg azt a szívességet, hogy nem hamarkodsz el újra mindent, hanem
egy kicsit óvatosabb leszel, rendben? – Nyomatékosan ránéztem, és
csak remélni tudtam, hogy megszívleli a tanácsomat.
– Igen – sóhajtott idegesen. – De egyáltalán semmi sincs eldöntve,
most teljesen túlzásba esel. Csak azt mondtam, édesnek találom,
ennyi. És hogy ő más, az tényleg igaz. Ha egyszer összefutsz vele –
amit feltétlenül úgy kell intéznünk –, majd meglátod.
Igen? Mindenesetre Alex mintha sziklaszilárdan meg lett volna
róla győződve. Ennek ellenére az egész idevágó előtörténete után
volt némi kételyem. Csak az volt a bökkenő, hogy Alexet nem
lehetett egykönnyen lebeszélni a tervéről, ha egyszer valamit abba a
konok fejébe vett. Ezért ezen a ponton egy kicsit megadtam magam.
Csak a laptopomból felhangzó halk pittyenés rángatott vissza a
gondolataimból. Új e-mailt kaptam, és amint kiderült, egy számomra
ismeretlen feladótól.

Szia Emely!
 Már egy ideje, hogy felfigyeltem rád, de sajnos soha nem volt
hozzá elég bátorságom, hogy megszólítsalak. Ezért jutottam
arra a – bevallom, szánalmas – ötletre, hogy e-mailt írjak
neked. Csak azt szeretném neked mondani, hogy szívesen
megismernélek. Valószínűleg naponta több száz ilyen e-mailt
kapsz, vagy ami még rosszabb, őrültnek tartasz. De én azért itt
ülök, és remélem, hogy kapok tőled választ.
Üdv:
Luca

A homlokom minden egyes sornál ráncosabb lett, és a levél

végére az arcom egy kilencvenéves asszonyéval versenghetett volna.
Mi a fene ez? És ki az ördög az a Luca?
Felgörgettem, és láttam, hogy az üzenet az egyetemi e-mail
címemre jött. A tanulmányok megkezdésekor minden újonnan
érkezett automatikusan kap egyet, és mert jegyzéket is vezettek róla,
kinek mi a címe, gyerekjáték volt kikeresni. A gyanúsítottak körét
tehát ily módon sajnos nem tudtam korlátozni. Sőt, ellenkezőleg,
bárki lehetett. A feladó címe maga sem állt másból, mint a „Luca”
keresztnévből, és egy igen elterjedt e-mail szolgáltató függelékéből.
Ez az egész több volt, mint titokzatos.
– Kérdeztem valamit – akadékoskodott Alex, és ezzel elérte, hogy
magamhoz térjek.
– Elnézést – mondtam és hunyorogtam. – Csak éppen egy furcsa
e-mailt kaptam, és nem figyeltem. Mit akartál tudni?
– Furcsa e-mailt?
– Igen, egy bizonyos Lucától, aki állítólag meg szeretne ismerni. –
Vállat vontam. – De azt hiszem, csak valaki fel akar ültetni.
Ezen a ponton az érdeklődése a tetőfokára hágott. Buzgón kiugrott
az ágyból és mögém állt, hogy ő maga is elolvashassa az e-mailemet.
Kihasználtam az alkalmat, hogy én is még egyszer átfussam az
üzenetet, de továbbra sem tudtam, mit gondoljak róla.
– Ó, istenem, ez olyan édes! – visított Alex, és nekem nem maradt
más hátra, mint hogy a reakcióján a homlokomat ráncoljam.
– Nehogy elkezdj nekem hisztériázni! – figyelmeztettem.
– Mit fogsz neki válaszolni? – kérdezte, miközben tapsikolt.
 – Úgy gondolod, válaszolnom kell rá?
– Istenem, Emely. Természetesen válaszolni fogsz rá!
– Hahó! – Dermedten néztem Alexre. – Ki tudja, miféle alak ez?
Senkit nem ismerek, akit Lucának hívnak. Biztosan valami vézna
számítógépfüggő csontkeretes szemüveggel és zsíros hajjal… vagy
akár egy pszichopata! – Egyre jobban belelovaltam magam. –
Gondolkodj már, Alex, kinek támad olyan ötlete, hogy egy
ismeretlennek e-mailt írjon? Végül is nem vagyunk már tizenhárom
évesek, hogy cetliket írogassunk egymásnak. Ó, istenem! – nyögtem
fel. – Talán még csak tizenhárom éves! Sehol nem említette az
életkorát!
Alex kuncogott. De még mielőtt felháborodhattam volna rajta, egy
újabb elmélet nyilallt az agyamba. – És egyáltalán, mit jelent az,
hogy: „már egy ideje, hogy felfigyeltem rád?” Kémkedik utánam?
Az ég szerelmére, talán még távcsöve is van!
És mert akut üldözési mánia kerített hatalmába, heves, vizslató
pillantást vetettem kifelé az ablakból, hogy a lencsék esetleges
fényvisszaverődését szemügyre vegyem.
– Meg ne bolondulj már! – nevetett Alex és vállon veregetett. –
Hogy neked mindig a legrosszabból kell kiindulnod! Ez az e-mail
nem úgy néz ki, mintha egy pszichopata írta volna.
– Hah! – mondtam én. – A legelvetemültebb pszichopaták mindig
azok, akiken nem lehet észrevenni!
– Igen, te pedig hihetetlenül feketében látod a világot! És mi van
akkor, ha ő az abszolút ideális férfi a számodra? A Luca név
egyértelműen nem egy számítógépfüggő nevének hangzik, sokkal
inkább egy szexi tesiszakos diákénak, vagy ilyesminek.
– Szexi tesiszakos – ismételtem és kétkedve néztem rá. – És vajon
miért nem bízik magában egy szexi tesi szakos annyira, hogy
megszólítson? – Várakozón összefontam a karomat a mellkasom
előtt.
Gondolkodott. – Mert félénk…? – Az utolsó szónál a hangja egyre
feljebb kúszott.
– Erről ennyit – szakítottam félbe az elméletét.
– De ezt például megkérdezheted tőle, ha válaszolsz neki!
 Felsóhajtottam. Már a puszta gondolattól, hogy erre az üzenetre
reagálni fogok, kellemetlen érzés keletkezett a hasamban.
– Meglátjuk – mondtam végül, hogy ejtsük a témát. Először is a
legnagyobb nyugalomban át kellett gondolnom a dolgot, és ezt
biztosan nem tudtam volna megtenni, amíg Alex elérhető távolságon
belül van. Közben már megéheztem, és mert éreztem, hogy a
szövegértelmezésemből akkor és ott így se, úgy se lesz semmi,
tettem egy javaslatot Alexnek.
– Mondd csak, te is éhes vagy? Elmegyünk a menzára?
Bólintott. – Kifejezetten jó ötlet. – Összecsuktam a laptopomat, és
vele együtt elindultam a menzára.
Amikor megérkeztünk, Alex salátát hozott magának, és mert,
ahogyan mondta, nem ízlett neki, inkább elette előlem a
paradicsomszószos-sajtos tésztámat.
Bár egykeként nőttem fel, Alexen keresztül nagyon hamar
megtapasztaltam, hogy az embernek osztozkodnia kell – és sajnos
kettőnk közül többnyire én voltam az, aki a rövidebbet húzta. Jó, egy
kicsit talán túloztam, amikor a villát a kezébe szúrtam… De hát az
embernek tudnia kell, hol a helye.
Az evés alatt nem talált más témát, mint az én vészjósló e-mail-
írómat, én pedig nem álltam meg, hogy néhányszor – természetesen
csak a biztonság kedvéért – hátra-hátra ne pillantsak. Alex olyan
optimista hangulatban volt, amelyen én egyáltalán nem tudtam
osztozni. Folyton győzködni próbált, hogy válaszoljak ennek a
Lucának.
– Mi veszítenivalód van? – kérdezte. És bármilyen szívesen tettem
volna, sajnos ez ellen nem tudtam tiltakozni. Veszítenivalóm csupán
az utolsó kis darab büszkeségem volt, amely még megmaradt, de ezt
a megjegyzést megtartottam magamnak.
Csak amikor evés után Alexet a buszmegállóba kísértem, sikerült
végre témát váltani.
– Csinálunk ma este valamit? – A buszmegállóba értünk.
– Sajnos dolgoznom kell.
– Francba – dünnyögte. – De azért írhatsz egy SMS-t, ha nincs
nagy nyüzsgés, akkor beugrok, és társaságot nyújtok neked.
 – Jó ötlet. Akkor végre megismerhetnéd Nicolast. Ma este egy
műszakban dolgozunk.
– A „Betolom-Eva-nyelvcsapja-mögé-Nicolast”? – vigyorgott.
– Pontosan őt – nevettem, de a vidámságom nagyon gyorsan
elmúlt, amikor a jelenet újra az emlékezetembe ötlött. Bah!
De az undorom nem tartott sokáig, mert egy hirtelen zajtól
mindenféle kép úgy elillant a fejemből, akár a szellemek. Egy
közeledő autómotor. Mély. Hangos. Felbőgő. Piszkos.
Eltéveszthetetlen. Libabőrös lettem. Mintha kővé dermedtem volna,
csak lassan fordítottam el a fejemet. És valóban, a fülem nem
tévedett: egy Mustang. De nem akármilyen Mustang, nem, hanem
egy régi Shelby GT. Fekete, mint az éjszaka, rajta két fehér csík,
amely a hosszú motorháztetőről a tetőn át egészen a hátsó részéig
húzódott. Csodával volt határos a német utakon egy ilyen járművet
látni. Fel sem bírtam fogni. Ez az én autóm.
Jó, pontosabban szólva álmaim autója, de ne legyünk kicsinyesek.
Majd’ elepedtem.
Különben nem sokat törődtem a járművekkel, de ennél egészen
más volt a helyzet. Ez nem pusztán egy autó volt, ez volt a
legzseniálisabb és leglélegzetelállítóbb közlekedési eszköz, amely
létezett. Semmi nem ért fel vele. És egyszer, ebben biztos voltam, én
is egy Mustang büszke tulajdonosa leszek. Talán nem holnap, talán
nem is egy év múlva – de egy nap így lesz.
Minden egyes részletet az eszembe véstem, hogy lehetőleg sokáig
táplálkozhassam majd ebből az egyedülálló pillanatból. És akkor
felfoghatatlan dolog történt: az autó lassított, úgy tűnt, mintha
hozzánk gördülne, és végül néhány méterre tőlünk állt meg. Mint
akit megbabonáztak, úgy siklott végig a tekintetem a karosszérián.
Nyeltem egyet. Olyan közel volt, hogy csak néhány lépést kellett
volna tennem, hogy megérintsem.
A motor könnyedén brummogott, majdhogynem búgott, és én úgy
éreztem magam, mintha szerelmes volnék. A következő
szempillantásban elnémult, és amikor az ajtaja kinyílt, imát mondtam
az égnek, hogy egy fiatal, jóképű férfi szálljon ki rajta, kezében
táblával: „Hi, my name is Luca”.
 Ám ehelyett a legbrutálisabb módon, amit csak el lehet képzelni,
tőrt döftek a hátamba. A sofőrre meredtem, és a fejemet ráztam.
Ilyen kegyetlen nem lehet a világ.
A fiatal és jóképű bejött, de „seggfejről” határozottan nem
szóltam az imámban.
Elyas Schwarz. Hányni tudnék.
Ez az idióta álmaim autóját vezette. Szóhoz sem jutottam.
Hülyén vigyorogva odajött hozzánk, miközben én a fejemben
különféle halálmódokat játszottam végig. A leggyötrőbb mellett
döntöttem, de ostoba módon be kellett vallanom, hogy fizikailag nem
tudnám véghezvinni.
Istenem, tényleg szavakba sem tudom önteni, mennyire
megsemmisültem!
Talán elég volna eszméletlenre verni? Kellő idő, hogy a
slusszkulcsot megkaparintsam, és az autójával eltűnjek.
Egy pillanat – egyenesen irigy voltam Elyasra? Nem! Ilyen
mélyre nem süllyedhettem! Legyen csak az övé ez a szaros, szemét
autó.
Ez a szaros… lélegzetelállító… csodaszép… szemét autó.
Morogtam, és az ajkamba haraptam.
És egyáltalán, mit keres ez itt?
– Elyas! – kiáltotta Alex boldogan.
Ostoba áruló. Az ember a legjobb barátnőjében sem bízhat.
– Szia, hugicám – mondta, és kicsit megszorongatta.
Ha most lendületet vennék, és az aktatáskámat teljes erőből
hozzávágnám…
De még rosszabb jött.
– Szia, kincsem – üdvözölt, majd egy kicsit oldalra billentette a
fejét, és lehajolt hozzám, egészen úgy, mintha meg akarna csókolni.
– Öcsém! – kitértem és egy lépést hátráltam. A sötét pillantásom
viszont mintha a legkevésbé sem érdekelte volna, ehelyett csak
halkan nevetett, és újra felegyenesedett.
Elyas kétségkívül új tervet eszelt ki, hogy pokollá tegye az életem.
A múlt heti szóváltásunk óta nagy reményeket fűztem hozzá, hogy
a jövőben tudomást sem fogunk venni egymásról. Tévedtem! Én
persze a magam részéről tartottam magam hozzá, hogy tudomást se
vegyek róla, Elyas ezzel szemben úgy látszott, teljesen ellentétes célt
tűzött ki maga elé: az őrületbe akart kergetni! És ennek az
átkozottnak sikerült is.
Alex szemmel láthatóan viccesnek találta az üdvözlési számot, és
vigyorgott, mire én ferde pillantást vetettem rá, amitől azonnal
elnémult. A torkát köszörülte. – Mit keresel itt tulajdonképpen? –
kérdezte a bátyjától.
Jó kérdés! Átkozottul jó, hogy pontos legyek. És nem csak a
kampuszra lehetne ezt vonatkoztatni, de az egész bolygóra
kiterjeszteni.
– Arra gondoltam, meghívlak benneteket egy koktélra – mondta a
maga csábos módján, amit én épp annyira nem szenvedhettem, mint
bármi mást benne. Elmenni vele inni valamit? Megvetőn fújtattam.
Ez illett ehhez az idiótához.
Amikor már éppen kinyitottam volna a számat, hogy felettébb
utálatos válasszal rukkoljak elő, Alex közbelépett, és egy kicsit
emberibb módon fogalmazta meg, mint ahogyan én tettem volna.
– Emely sajnos nem tud. Még be kell fejeznie a
szövegértelmezését, aztán meg dolgozik. De én szívesen jövök.
Elégedetten pillantottam Alexra. Bár az én ízlésem szerint még
beleszőhetett volna egy-két sértést, de azért elég jól csinálta.
– Szövegértelmezés? – Elyas egy kicsit összeráncolta a homlokát,
miközben rám nézett. – Tulajdonképpen mit tanulsz, kis hölgy, ha
szabad kérdeznem?
Ebben a pillanatban éreztem, hogy a hasamban csodálatos, meleg
érzés ömlik szét. Kárpótlás. És az érzés maga még jobb volt, mint
ahogyan hangzott. Minden egyes szótagot teljes valójában
megízleltem, és lassított tempóban hagytam az ajkaim közül
kicsusszanni.
– Irodalomtudományt – mosolyogtam.
És mintha a szeme még nem lett volna elég nagy, még nagyobb
mosollyal hozzáfűztem: – Főszakként.
Biztos voltam benne, hogy Elyasnak nem gyakran forr torkára a
szó, ezért ezt a pillanatot teljes egészében magamba szívtam.
Sajnálatomra azonban gyorsabban elmúlt, mint ahogy reméltem.
Rövid idő elteltével az egyik szájszeglete ismét felfelé ívelt.
 – Irodalomtudományt… – ismételte megfontoltan. – Ki hitte
volna. – A pillantása a szememet égette, és mintha minden egyes
másodperccel jobban átfúrta volna. És mert lassacskán úgy éreztem
magam, mintha húskiállításon volnék, elfordítottam a tekintetemet,
és úgy döntöttem, ideje menni. Különben még merényletet követnék
el ellene, ami valószínűleg felettébb kínosan sülne el.
– Remélem, megértitek, de nekem lassan mennem kell –
mondtam. – Még vár rám a Harry Potter 27 kötete, meg a róla
alkotott szövegértelmezés. – Elyasra néztem, aki az egyik
szemöldökét felhúzta.
– A Harry Potter 27 kötete? – kérdezte Alex.
– A szeretnivaló bátyád majd elmagyarázza – feleltem, és
átöleltem, hogy elbúcsúzzam tőle. Bár meséltem neki a bátyja
szégyentelen közeledési kísérletéről, azért néhány részletet
kihagytam.
Kibontakoztunk az ölelésből. – Rendben, akkor légy jó! És
később még talán találkozunk.
A lehető legkevésbé feltűnően még egy pillantást vetettem a
Mustangra. Melyik évben gyárthatták? 1967-re tippeltem, és annyira
szerettem volna tudni, jól saccoltam-e. Az ördögbe is, akkor sem
fogom Elyastól megkérdezni.
Nehéz szívvel levettem a szememet az autóról, megfordultam, és
visszaindultam a kampuszra.
Amikor a lakásomba értem, rögtön nekifogtam a
szövegértelmezésnek, hogy még a műszak kezdete előtt befejezzem.
Elég jól ismertem magam, hogy tudjam, munka után már nem leszek
rá képes. És nézzenek oda, amint nem volt egyfolytában szövegelő
zavaró tényező a szobámban, meglepően gyorsan haladtam vele.
Úgy egy óra elteltével be is fejeztem, és már éppen be akartam
csukni a laptopomat, amikor újra eszembe jutott az a furcsa e-mail.
Bár valószínűleg jobb lett volna hagyni, nem bírtam ki, hogy el ne
olvassam még egyszer.
Luca… Luca… gondolkodtam végül. De nem, egészen biztosan
nem ismertem senkit, akit így hívtak, ugyanakkor túl gyakorinak sem
tűnt ez a név.
 „Mi veszítenivalód van?” – visszhangoztak a fülemben Alex
szavai.
Felsóhajtottam, mert tulajdonképpen tényleg semmi
veszítenivalóm nem volt. Ennek ellenére még mindig nem tudtam
azzal az elképzeléssel megbarátkozni, hogy ez a Luca tényleg
komolyan gondolta ezt az egészet. De mi van akkor, ha mégis? Ha
tényleg otthon ül a számítógépe előtt, és válaszra vár?
A könyökömet az asztalra, az államat pedig a kezembe
támasztottam. Mi lenne? Ez csak egy e-mail. Ugyan mi történhetne?
Ha a viszontválasza kivetnivalót hagy maga után, senki nem
kényszerítene, hogy még egyszer írjak neki. Akkor, mi legyen?
Bátorságot gyűjtöttem, bár rendkívül ostobának éreztem magam,
mégis kitartottam a hirtelen jött elhatározásom mellett, és egyszerűen
leírtam azt, ami a fejemben járt.

Szia Luca!
Őszintén szólva nem terveztem, hogy válaszolok neked, és a
legjobb szándékom ellenére sem tudom megmagyarázni, miért
teszem mégis. Írd holmi múló beszámíthatatlanság kontójára.
Amennyiben valamiféle pszichopata rohamaid vannak, vagy
egyéb hajlamokkal rendelkezel, amelyekről jobb, ha tudomást
szerzek, akkor itt az ideje, hogy elmondd nekem!
Megkérdezhetem, honnan ismersz? Esetleg te is jársz
valamelyik kurzusomra? Ismerlek látásból?
Üdv:
Emely

Ui: Egy erkölcsi bizonyítvány hihetetlenül megerősítené a

beléd vetett bizalmamat!

Egy darabig haboztam, de aztán tényleg rákattintottam a „küldés”

gombra, és elküldtem az e-mailt. Rögtön ezután a kezemmel
eltakartam az arcomat, és megállapítottam, hogy határozottan
totálkáros és még szánalmasabb vagyok, mint ahogyan azt
gondoltam. De késő, már nem csinálhattam vissza.
 Felnyögtem, lecsuktam a laptopot, és vegyes érzésekkel felkeltem
a székemről, hogy összekészülődjek a munkához.
Hogy mit, és egyáltalán fog-e válaszolni, csak akkor fogom
megtudni, amikor éjszaka hazajövök.
 4. FEJEZET

Séta a parkban

A lex a tűzhely előtt állt a nagy amerikai konyhában, és zöldséget

aprított, amelyet aztán egy serpenyőbe tett. A válla felett rám
pillantott: – Van valami újdonság, ami Lucát illeti? Írt újra?
Közvetlenül mellette ültem a szabad konyhapulton, a lábamat
lóbáltam, és egyik répát csentem el a másik után a serpenyőből. Alex
volt a legcsapnivalóbb szakácsnő, akit a hátán hordott a föld. De ez
sajnos nem tántorította el a főzéstől.
– Hé! – kiáltott és az ujjamba akart szúrni, de még épp időben
biztonságba helyeztem.
– Amint a sóval a répa közelébe érsz, abban a pillanatban
élvezhetetlenné válik. Csak megmentem. – Felemelte az állát, és
nagyon dühös pillantást vetett rám.
– Rendben. – Az égnek emeltem a szemem, és az ölembe ejtettem
a kezem. Elismerően bólintott, és ismét a zöldségnek szentelte
magát.
– Egyfolytában írogatunk egymásnak – tértem vissza a korábbi
kérdésére.
– És van már ötleted, ki lehet az?
– Nincs – feleltem. – Halványlila gőzöm sincs.
– És azt legalább tudod, honnan ismer téged?
– Csak annyit tudok, hogy huszonnégy éves, és egy másik
egyetemre jár. De néha meglátogatja az egyik barátját a mienken, és
így néhányszor összefutottunk. A barátja látásból ismer, és kikereste
a nevemet. – Vállat vontam.
 – Istenem, most nehogy harapófogóval kelljen mindent kiszednem
belőled! – A kést élére állítva a vágódeszkára tette. A türelem szép
erény, de biztosan nem Alex sajátja. Információt elhallgatni előle –
ez nála bűnténnyel volt határos.
– Nincs sok mesélnivalóm róla – sóhajtottam. – Alig ismerem.
– De jónak találod? – Az arcára egy összeesküvő vigyora ült ki.
Egy darabig haboztam, mígnem a szájszegletem önállósodott, és
mosolyra húzódott, amit én szívem szerint elnyomtam volna. –
Mondjuk úgy, egész kedvesnek tűnik.
– Ez jól hangzik – mondta. – És miről beszélgettek?
– Minden lehetséges dologról. – Kifújtam a levegőt a számból. –
Eléggé általánosságok szintjén maradva az érdeklődési körünkről, a
hobbinkról, zenéről… a szokásos dolgokról.
– Küldött már képet magáról?
– Nos – kezdtem bele, és kicsit zavartan kitértem a pillantása elől.
– Közvetlenül nem.
– Mégis mit jelent az, hogy „közvetlenül nem”?
– Azt, hogy… nem? – A hangom a magasban maradt, mert
sejtettem, hogy Alex semmiféle megértést nem fog tanúsítani. Ő
vélhetően már az első e-mail után fényképet követelt volna.
Méghozzá szükség szerint erőszakkal vagy rendőri segítséggel – amit
éppen könnyebb lett volna véghezvinni.
– Miért? – kérdezte Alex a legcsekélyebb megértést sem tanúsító
hangnemben.
– Nem tudom – feleltem padlóra sütött szemmel. – Nem küldött.
És valahogy nem tudom rászánni magam, hogy kérjek tőle.
Alex hangosan és jelzésértékkel félrerakta a kést, mielőtt csípőre
tett kézzel rám nézett volna.
Istenem, már most sajnáltam a gyerekeit.
– Emely! – kezdett rá. – Ő ismer téged, te viszont őt nem! Ez csak
akkor lenne becsületes, ha küldene neked egy fényképet. Úgyhogy
szorítsd össze a segged, és kérj szépen tőle egyet!
Bizonyos értelemben igaza volt, de…
Észrevette a kételyemet, nagy levegőt vett, és megpróbált
nagyobb kímélettel közeledni a reménytelen barátnőjéhez.
 – Képzeld csak el, találkozol vele, és meg kell állapítanod, hogy
úgy néz ki, mint Yves Glockenburg. – Vigyorgott, és mert én
egyáltalán nem találtam viccesnek, kicsit belérúgtam.
– Először is – mondtam –, Sören Nordmann-nak hívták, nem
pedig Yves Glockenburgnak. És másodszor is, nem volt olyan rossz,
mint ahogy most beállítod.
– Viccelsz? Az az alak minden hétvégén másik Star-Treck-
találkozóra rángatott el, és szaros vulkáni esküvőről álmodott veled!
Rendben, ha jól meggondolom, talán nem téved teljes mértékben.
– Jó, akkor rossz volt – dünnyögtem.
– Mondom én. De komolyan, Emely, én mindenképpen küldetnék
magamnak egy képet, mielőtt találkozom vele.
– Találkozom vele? – A szemem tágra nyílt.
– Mert mégis mit akarsz? Elég körülményes lenne Google-ön
keresztül kimondani az igent.
– Na, lassan a testtel – tiltakoztam, és ezzel inkább magamat,
semmint őt akartam megnyugtatni. – Mindössze egy hete írogatunk
egymásnak. Arra még nem is gondoltam, hogy találkozzunk! – És
őszintén bevallom, már a puszta gondolattól is iszonyúan
begyulladtam.
– Akkor kezdj el villámgyorsan hozzászokni a gondolathoz! – A
kés hegyével rám mutatott.
– Ühüm – dünnyögtem, és nagyon reméltem, hogy végre ejti a
témát. Találkozni… Hú, öt év múlva talán lehet róla szó, de most
semmiképp!
– Emely. – Az egyik szemét behunyta, miközben engem mustrált.
– Most, ugye, nem kezded el megint bebeszélni magadnak a
komplexusaidat?
Gyűlöltem, amikor „komplexusokról” beszélt, és ezt nagyon jól
tudta. Ettől eltekintve nem is volt nekem egy se. Inkább időnként
fellépő, enyhe bizonytalanságnak neveztem volna őket.
Rendben, a francba is, akkor komplexusaim vannak.
– Először is, nincsenek komplexusaim – mondtam. – Másodszor
pedig…
– Másodszor? – kérdezett közbe Alex.
 – Nos, csak… – Az alsó ajkamba haraptam. – Tényleg
intelligensnek tűnik. Az egész írásmódja, valahogy olyan sajátosan
fejezi ki magát. Stílusosan. Ezenkívül remek humora van.
– És akkor mi a bajod? – Kérdőn nézett rám. – Igencsak esedékes
már, hogy azt a sok idiótát, akikkel egyébként mindig előrukkolsz,
olyasvalakire cseréld, akinek agya is van.
Alex mérhetetlenül túlzásba esett. Ilyen rossz azért nem volt a
helyzet. Ettől teljesen eltekintve ő volt az utolsó, aki ebben a
tekintetben kinyithatta volna a száját, amivel kapcsolatban
természetesen azonnal rendre is utasítottam. – Még jó, hogy neked
mindig olyan remek pasijaid voltak.
Szemmel láthatóan energikusabban aprította a zöldséget. – Az
más – mondta.
Amikor éppen el akartam neki magyarázni, hogy hol sántít a
dolog, a figyelmünket a hátsó folyosóról jövő zaj keltette fel. Egy
ajtó kinyílt, majd ismét becsukódott.
Fújtattam. A mai szerencsesorozatom, hogy Elyas nem vette észre
a jelenlétemet, úgy látszott, véget ért. Ám a félelmem elég gyorsan el
is illant, mert a közeledő léptekből hallatszott, hogy a viselőjén
magas sarkú cipő van.
Lehet, hogy Elyas újfajta hajlamot fedezett fel magában? A nők
világa biztosan köszönetet mondana érte – és én volnék az első.
De mert ez vélhetően pusztán álombéli kívánság volt, Alex és én a
nyakunkat nyújtogattuk, hogy lássuk, ki jelenik meg. És nem kissé
elámultam, amikor az említett nőszemély a helyiségbe lépett, és
célzottan a lakás ajtaja felé indult.
Úgy nézett ki, mintha valamelyik luxusmagazinból lépett volna ki.
Az öltözéke erősen teniszruhára emlékeztetett, és a szűk szabásnak
hála, isteni testének minden centiméterét sejteni lehetett. Magas
növésű volt, legalább egy fejjel magasabb nálam, és a selyemsima
lábától, amelynek a rövid szoknya csupán csekély részét takarta,
leesett az állam.
Ezt a nőt olyan tökéletesnek láttam, hogy egyenesen rondának
éreztem magam mellette. Ki teremtette ezt a lényt? Egy pornóisten?
Bárki is volt az, biztosan hímnemű volt.
 Tovább bámultam, és lassacskán apró részletek is a szemembe
ötlöttek. A frizurája kócos hatást keltett, néhány szőke tincs
kioldódott a kontyából és a lépteitől libegett. A bőre napbarnított
színe az arcán rózsaszínbe hajlott, az arca szabályosan izzani látszott.
Nem kellett hozzá sok képzelőerő, hogy az ember kitalálja, mit is
csinált ez a nő Elyas szobájában.
– Sziasztok – mosolygott kényszeredetten, amikor mellettünk,
köznép mellett elhaladt. Még amikor a lakás ajtaját becsukta maga
mögött, sem tudtam a pillantásomat arról a helyről elfordítani, ahol
utoljára láttam. Amikor a fejemet újra Alex felé fordítottam, ő is épp
olyan tágra nyílt szemmel bámult rám, mint ahogyan én tehettem.
Egyszerre nyeltünk.
– Ennyit a komplexus témakörről – dünnyögtem.
– Mi volt ez? Egy életre kelt retusált fotó? – kérdezte Alex.
– Remélem. Bármi más arcátlanság volna.
Mindkettőnknek szüksége volt egy pillanatra, hogy a földöntúli
jelenséget kiheverjük. Alex volt az első, aki az élményt kirázta a
fejéből, és ismét a zöldségei felé fordult. Én viszont továbbra is
furcsán éreztem magam. Egészen addig abból indultam ki, hogy
Elyas a nőket illetően nem túl válogatós. Most azonban felmerült a
kérdés, hogy a csudába kerültem én a vadászmezejére? Ezzel a nővel
itt semmi közös pontot nem tudtam felfedezni. Abban is kételkedtem,
hogy egyáltalán ugyanahhoz a fajhoz tartozunk-e.
Persze, az az idióta, aki erre választ tudott volna adni, szintén
rászánta magát, hogy a szobáját elhagyja, ami a hangulatomat
szemmel láthatóan még tovább rontotta.
A léptei közeledtek, hangosabbá váltak, míg végül ugyanolyan
összeborzolt hajjal a nappaliba nem lépett. Amikor engem
megpillantott, a másodperc töredékéig megtorpant. Ám röviddel
utána már újra vakmerő mosoly rajzolódott az arcára, és folytatta az
útját.
Tulajdonképpen szerencsének mondható – amennyiben ezt a szót
vele összefüggésben egyáltalán használni lehetett –, hogy fel volt
öltözve. Csak az öve állt nyitva, amely a laza csípőfarmerjába volt
fűzve. Fekete pólót viselt, amelyen a mellkas magasságában nagy,
piros számokkal a 69-es díszelgett.
 Mezítláb bandukolt a laminált padlón, majd velem szemben a
konyhapultnak támaszkodott. – Nos, Emely? – kérdezte. –
Milyennek találtad a kuzinomat?
– A kuzinodat? – nevettem vidámság nélkül. – És hol ünnepled a
családi eseményeket? Swingerklubban?
– Sajnálom, kincsem – mondta bánkódva. – Én is jobb szerettem
volna, ha előbb időpontot kérsz. Akkor kezelni tudtuk volna ezt a
szerencsétlen találkozást a kuzinommal. – Egy pillantást vetett a
konyhai órára. – De szerencséd van, most éppen van egy
lélegzetvételnyi időm. Úgyhogy, ha akarod, gyorsan
becsúsztathatlak.
Fújtattam és mérges pillantással összefontam a karomat a
mellkasom előtt. – Inkább arra vigyázz, nehogy én csúsztassam be a
térdemet.
– Ez ajánlat volt? – kérdezte kuncogva. – Édes, minden új
technikára nyitott vagyok.
– Bármikor. Amikor és ahol csak akarod – válaszoltam komoran.
Ellépett a pulttól, a konyhaszekrényből elővett egy vizesüveget,
aztán visszament a korábbi helyére. Figyeltem ivás közben, mígnem
a pólója újra felkeltette az érdeklődésemet.
– Tulajdonképpen mit jelent a 69? – kérdeztem. – A nők számát,
akik megvoltak? A helyezést? Vagy esetleg az IQ-dat? Én ez
utóbbira tippelek.
– Mit szólnál a centiméterhez? – kérdezett vissza.
– Mit szólnál ehhez: fogd a bébiuborkádat és eredj tusolni!
Halkan felnevetett, és Alex is kuncogni kezdett.
– Istenem, Elyas – mondta –, te meg a bárgyú poénjaid. Muszáj
ezt?
Az ujjammal rámutattam, és bólintottam. Hallottad! De nem
reagált a testvére szavaira, ehelyett ivott még a vizéből, és némán
sokatmondó pillantást vetett rám.
Néha komolyan azon tűnődtem, mi járhat abban az ostoba
koponyájában, amikor így néz rám. De valószínűleg, legalábbis
feltételeztem, jobb, ha nem tudom.
Egy kicsit lóbáltam a lábamat, próbáltam Elyast kiiktatni, és a
tekintetem végigsiklott a szobán. Egyszer csak a látókörömbe került
az óra, és rémülten állapítottam meg, hogy sokkal később van, mint
gondoltam. Már egy hete halogattam a régóta esedékes telefonhívást
az anyámnak, és ma délután végre túl akartam esni rajta.
– Sajnálom, édesem – mentegetőztem Alexnél. – Most mennem
kell. Az anyám vár. És mert az átlagos IQ-érték ebben a szobában az
elmúlt öt percben kétségkívül mélyre zuhant, inkább telefonálok
neki, mint hogy egyetlen perccel is tovább maradjak.
– És akkor én kinek főzök, ha szabad tudnom? – kérdezte.
– Ezen már én is tűnődtem – vigyorogtam és lazán leugrottam a
konyhapultról, ám a közismert ügyetlenségem miatt megbotlottam,
és majdnem a hűtőgépbe fejeltem. És ha ez nem lett volna még épp
elég kínos, ennek az idiótának muszáj volt kárörvendőn nevetnie.
– Az ajtó ott van elöl – mutatta. – Vagy van egy rejtett liftünk a
hűtőszekrényben, amelyről én nem tudtam?
– Nagyon vicces – morogtam és éreztem, hogy az arcom
elvörösödik. Bárcsak a sütőbe dugná azt a hülye fejét, hogy
megnézze, ott van-e lift!
Összeszedtem a holmimat, és úgy döntöttem, határozottan ideje
indulni.
Zavarodottan köszöntem el Alextól, tudomást sem vettem a még
mindig remekül szórakozó, ostoba fajankóról, és a bejárati ajtó felé
indultam – ezúttal az igazi felé.
– Elyas, te legalább eszel velem, ugye? – hallottam Alex kérdését,
mire még egyszer visszafordultam hozzájuk.
– Ó – a fejét vakarta. – Tudod… Tulajdonképpen nem vagyok
éhes, és különben is… éppen tusolni akartam. – Sietős léptekkel
eltűnt a konyhából.
Egészen nyilvánvalóan nem én voltam az egyetlen, aki Alex
konyhaművészetét visszautasította. Gondolatban jó étvágyat
kívántam neki, majd elhagytam a lakást, hogy az öt emeletnyi
ereszkedőt magam mögött hagyjam. Ebben a hőségben nem nagy
élmény, de azért lefelé könnyebb volt, mint felfelé, annyi biztos.
Amikor nem sokkal később a diákotthonba értem, addig-addig
viaskodtam magammal, amíg végül felhívtam az anyámat. Az örökös
halogatással úgyis csak egyre rosszabb lett. Így hát arra jutottam,
hogy jobb lesz végre magam mögött tudni.
 Az anyám… Na, igen, az anyám. Sajátos eset volt. Mindenesetre
bátran állíthatjuk, hogy éppenséggel nem volt vele könnyű dolgom,
ráadásul igen gyakran húzott hasznot a jólelkűségemből.
Amíg telefonáltunk, az idő nagy részében oda sem figyeltem, és
megszakítás nélkül hagytam, hogy minden, jaj, de fontos apróságról
beszámoljon. A „fontos” persze a szemlélő nézőpontjától függ, és az
anyám meg én mindig is más szemszögből néztük a világot. De azért
derekasan álltam a próbát, és megtévesztő módon, jól elhelyezett
„ühüm”-ökkel jeleztem, hogy a legújabb falubéli pletyka teljesen
magával ragadott, és hogy csupa fül vagyok.
Nem ok nélkül halogattam a telefonbeszélgetéseinket ameddig
csak lehetett, és hívtam akkor, amikor úgy gondoltam, apám egyedül
van otthon. Vele beszélni egyszerűen felemelő volt, és gyakran már
elég volt a hangját hallanom, hogy a legnagyobb egyetemi stressz
közepette is megnyugodjak.
Nem, nem utáltam az anyámat. Ellenkezőleg, a szívem mélyén
szerettem. De tény, hogy kivételesen fárasztó ember volt, és az
idegeimet néha pattanásig feszítette.
Feltartóztathatatlanul zakatolta az újdonságokat, mígnem egy óra
elteltével végül rám terelődött a szó. Behúztam a nyakamat, a két
szemem között a hüvelyk- és a mutatóujjammal megtámasztottam a
fejemet, és hagytam, hogy a kérdésáradatával lebombázzon.
– Igen, jól vagyok.
– Igen, ma itt is nagyon meleg van.
– Ühüm.
– Nem, anya.
– Tényleg nem, anya.
– Nem.
– Igen.
– Nem!
– Megőrültél, anya? A tanárok mind ötven felettiek!
– Nem, tényleg nincs itt senki nekem való.
– Nem, egészen biztosan nincs!
– Anya! – vágtam a szavába. – Hagyd már végre abba, légy
szíves, hogy rám beszélj egy pasit!
– Nem, neked van ezzel bajod, nem nekem!
 – Nem, Alexnek sincs barátja.
– Igen, még él.
– Anya! Hagyd már abba, sírba kergetsz!
– De nekem teljesen mindegy, kinek az anyjával találkoztál a
„Süss Afrikának” rendezvényen!
– Igen, tudom…
– Az egyetemen minden rendben.
– Nem, nem kell pénzt utalnotok. Hogy van apa?
– Értem – mondtam. – Üdvözöld a nevemben.
– Ne légy rám dühös, anya, de még el akartam menni kocogni.
– Igen, én kocogni akarok.
– Olyan meleg azért nincs.
– Nem, nem fogok megbotlani!
– Rendben, akkor légy jó, majd hívlak.
– Igen, szia.
– Nem, biztosan senkivel nem fogok közben megismerkedni!
– Igen, tudom… Szia.
Hangos sóhajjal letettem. Carla, az anyám – vagy ez a nő, ahogy
gyakran neveztem – egy napon még a sírba visz, az biztos.
A telefonálás után egy darabig még az ágyamban maradtam.
Először muszáj volt kipihenni magam. Amikor ezt az állapotot
elértem, ezer ürügy jutott az eszembe, miért is halasszam a kocogást
másnapra. De nem, gondoltam, és kényszerítettem magam, hogy
felüljek. Most már végre tennem kell valamit a katasztrofális
kondícióm ellen. Ma reggel azzal a szilárd elhatározással keltem fel,
hogy elmegyek kocogni, és a francba is, véghez fogom vinni!
Elszánt arckifejezéssel kikászálódtam az ágyból, és a
szekrényemhez mentem, hogy a szükséges holmikat összeszedjem.
Miután átöltöztem, összekötöttem a hajamat, hogy kocogás közben
ne zavarjon, és fogtam az MP3-lejátszómat. A nadrágom zsebébe
dugtam, még egyszer végignéztem magamon, és a lehető
leggyorsabban elhagytam a szobát, mielőtt még meggondolnám
magam.
Amikor odakint a tikkasztó meleg mellbe vágott, kicsit újra
elbizonytalanodtam. Tulajdonképpen tényleg túl meleg volt fizikai
tevékenység folytatásához, de hát ki tudja, mikor veszem rá magam
még egyszer. Ezért mindenképpen véghez akartam vinni.
A célom egy közel fekvő park volt, és már akkor izzadtam,
amikor odaértem, pedig még el sem kezdtem kocogni. Vasakarattal
hessegettem el a lomhaság minden nyomát, bekapcsoltam az MP3-
lejátszót, és a fülembe dugtam a kis fülhallgatókat. A választásom
Bob Marley-ra esett, mert a reggae üteme tökéletesen megegyezett a
kocogási ritmusommal. Tudvalevőleg lassan kell az iramot növelni,
és én a legelején kezdtem. „Emancipate yourselves from mental
slavery, none but ourselves can free our minds” – énekeltem halkan a
Redemption Songot, mély levegőt vettem, és egy lassított felvétel
tempójában elindultam.
Keskeny, kavicsos út vezetett a parkon át, és bár az én ízlésemhez
képest túlságosan sok nézőm akadt, örültem, hogy a szép idő nem
vonzott ide még több embert. Megpróbáltam magam körül mindent
kikapcsolni, és egyedül a lábamra összpontosítottam. Tégy
egyszerűen úgy, mintha minden nap ezt csinálnád – mondtam
magamnak, és tovább küzdöttem magam.
De könnyebb volt mondani, mint csinálni. Már nagyon rövid idő
múltán úgy éreztem a lábamban, mintha egy fél maratont lefutottam
volna. Az óra azonban elárulta, hogy az érzékelésemnek nem sok
köze van a valósághoz, mert éppen hét perce indultam el.
Bal, jobb, bal, jobb – kényszerítettem a lábaimat kitartásra, és
összeszorítottam a fogamat. Nem lehetséges, hogy ilyen rövid időn
belül kifogyjak a szuszból. Nem, nem lehetséges! Konokul a földre
szegeztem a tekintetemet, és egyáltalán nem engedtem, hogy a
bennem élő lusta disznó legyőzzön! Legalább egyszer meg kellett
neki mutatnom, méghozzá aznap!
A lusta disznónak viszont hülye módon volt a tarsolyában egy
ütőkártyája, amelyet kegyetlenül ki is használt, és amely már rövid
idő elteltével combfájás formájában jelentkezett. Magamban
szitkozódtam. Amikor felnéztem, hogy ellenőrizzem, milyen
messzire vagyok még a céltól, amelyet kitűztem magamnak,
majdnem gutaütést kaptam. Közvetlenül egy türkizzöld szempárba
pillantottam, amelynek a tulajdonosa hanyagul és hátrafelé kocogott
előttem.
 Nem tudtam elhinni!
Az ajka mozgott, de a zene megkímélt tőle, hogy akárcsak
egyetlen, minden bizonnyal magasztos szavát is meg kelljen
hallanom. A néma üzemmódra kapcsolt Elyas jelentősen
elviselhetőbb, állapítottam meg.
Makacsul futottam tovább, és tudomást sem vettem az állandó
jelbeszédéről, amellyel azt akarta velem megértetni, hogy vegyem ki
a fülhallgatót a fülemből. Amikor aztán ő maga nyúlt a kábel után, és
a hülye ujjaival veszélyesen közel járt már hozzám, megadtam
magam, és megtettem, amit kért.
– Milyen kicsi a világ – mondta vigyorogva.
– Igen, ijesztően – ziháltam. – De akármilyen is… További jó
szórakozást! – Ezekkel a szavakkal egy másik útra tértem.
– Hé, várj már meg! – felelte Elyas, és újra a nyomomba eredt.
– Mit akarsz? – förmedtem rá, és éreztem, hogy a levegőm
komolyan fogyni kezd. Talán inkább abba kellene hagynom?
– Nem szívesen kocogok egyedül – mosolygott és tovább futott
mellettem. Olyan hanyagul, mintha ez volna az istenverte rendes
járási üteme! El sem tudom mondani, mennyire frusztrált ez a tény.
Levegő után kapkodtam. – Te nem szívesen kocogsz egyedül,
nem szívesen alszol egyedül – a francba! Mi az ördög köze van
mindennek hozzám, a fenébe is! – morogtam, és minden erőmet
megfeszítve próbáltam tovább futni, miközben Elyas nyilvánvalóan
viccesnek találta, amit mondtam.
– Milyen kicsi, és milyen csípős a nyelve – mondta öntelten.
Miért is álltam vele még mindig szóba? Tudomásul sem venni!
Egyszerűen tudomásul sem szabad vennem! Az lesz a legokosabb,
teljesen kikapcsolni, és kizárólag a lábamnak szentelni magam,
amely időközben szabályosan kegyelemért esedezett. De kegyelmet
csak akkor kap, ha elértem a célomat. Ezért hát: bal, jobb, bal,
jobb…
Ám néhány perc múlva már a legjobb mantra sem látszott
segíteni. Egész egyszerűen elfogyott belőlem a szusz. Nem bírtam
tovább. Az ütem, amelyet Elyas diktált, egyszerűen túl gyors volt
nekem. A fülem egyre jobban zúgott, és furcsa bizsergést éreztem a
szám körül. De a fenébe is! Nem akartam előtte felsülni – bárki előtt,
de előtte biztosan nem!
Tovább futni, tovább futni, tovább futni – ez volt az egyetlen, ami
a fejemben járt, de minden lépésnél nehezebb lett.
– Mondd csak, nem vagy jól? – kérdezte tőlem hirtelen.
– A lehető legjobban – dünnyögtem. Tovább futni… tovább
futni…
– Elég vörös az arcod. Inkább tartsunk egy kis szünetet.
Arrogáns hólyag, ezt a szívességet biztosan nem teszem meg
neked.
– Felesleges – nyögtem ki zihálva, bár már alig bírtam beszélni.
– Biztos?
– Igen… és most… ne bosszants!
Majd én megmutatom neked, határoztam el magamban eltökélten.
Tovább futni… tovább futni… tovább futni…

– Emely?
Valaki a nevemen szólított.
– Emely!
Lassan kinyitottam a szemem, ám a fejembe azonnal
elviselhetetlenül lüktető fájdalom nyilallt. A homlokomhoz kaptam.
Hol vagyok?
Mert a fájdalom nem állt meg a szememnél, hunyorogtam, és
eleinte semmit nem ismertem fel magam körül. Csak lassan kezdett a
szememre ereszkedő zavaros ködfátyol kitisztulni, és a környezetem
árnyai apránként összeálltak. Láttam valami óriási és végtelenül
messzi világoskéket, amit rövid habozás után égként azonosítottam.
Néhány további másodperc után, amely alatt újra meg újra
lehunytam, majd ismét kinyitottam a szemem, néhány fa csúcsát
vettem ki.
Mi történt? És miért fáj mindenem? A homlokomat ráncoltam, és
görcsösen próbáltam emlékezni, amíg a megvilágosodás egy szikrája
utat nem tört magának az agyamban.
Jaj, ne…
Csak nem…?
 – Jobban vagy? – kérdezte egy hang.
Nehézkesen megfordítottam a fejemet, hogy a hang tulajdonosát
megkeressem, és amikor megtaláltam, a legrémesebb félelmeim
igazolódtak be. Elyas a magasba emelt lábamnál állt, és aggódva
figyelt.
Nem. Ez nem lehet igaz. Hol van az az átkozott gomb, amellyel
mindent vissza lehet csinálni?
Földbe. Süllyedni. Most.
Elájultam. A szánalmas próbálkozásom során, hogy csak azért is
kitartsak, tényleg elájultam. Lehetne kínosabb? Igen, mindez Elyas
Schwarz jelenlétében történt!
Nyögésszerű hangok hagyták el a számat, amikor az arcomat a
kezembe temettem. Azt a féktelen vágyat dédelgettem, hogy ezáltal
láthatatlanná váljak, de az a gonosz megérzésem támadt, hogy ez
sajnos nem fog működni.
Meghalni… Igen, nem is lett volna rossz abban a pillanatban
meghalni.
De mert a kívánságok amúgy sem teljesülnek soha, természetesen
akkor is így volt. Ehelyett észrevettem, hogy Elyas a lábamat egy
fatörzsnek támasztja.
Talán most el fog tűnni? Éppen amikor ebbe a halvány
reménysugárba kezdtem kapaszkodni, letérdelt mellém a fűbe, és
megfogta a csuklómat, hogy a pulzusomat megmérje.
– Ne aggódj, Emely! – mondta és rám kacsintott. – Nem olyan
vészes. – Az ő helyében én is könnyen beszélnék. Végül is nem ő
fekszik itt ostoba módon a fűben.
– Úgy néz ki, egy kis hőgutát kaptál. Ha az ember nincs
hozzászokva, hogy ebben a melegben sportoljon, gyorsan
bekövetkezik. Sürgősen sok folyadékra és cukorra van szükséged.
Hozok neked egy kólát, attól egy szempillantás alatt felfrissülsz.
Oldalra fordítottam a fejemet, és kitértem a pillantása elől.
Az egyetlen, amit válaszként kapott, az egy alig hallható „ühüm”
volt.
– Bízhatok benne, hogy fekve maradsz?
Most viccel? Azt gondolja, időközben elmegyek egyet
shoppingolni? Bár semmit nem akartam volna jobban, mint ott
helyben felkelni, és örökre elhúzni onnan a csíkot, ehhez sajnos a
legkevésbé sem voltam megfelelő állapotban. Így hát némán
bólintottam, és tovább reméltem, hogy a halállal kapcsolatos
kívánságom talán mégiscsak teljesül.
– Jó – mondta. – Akkor ebben bízom, és mindjárt itt vagyok. –
Ezekkel a szavakkal eltávolodott tőlem.
Istenem! Miért nem történik meg ez valaki mással? Miért éppen
mindig velem? Ráadásul éppen akkor, amikor ő is ott van. Egész
hátralévő életemben húzni fog vele, annyi biztos.
Még egy darabig sajnáltam magam, és átkoztam a sorsom,
mígnem Elyas néhány perc múlva egy üveg kólával a kezében
visszatért. Legnagyobb sajnálatomra leült mellém a földre. –
Gondolod, fel tudsz ülni?
Könnyen beszélsz, ostoba fajankó.
A kezemmel megtámaszkodtam, és kedvetlenül beletörődtem,
hogy Elyas segít felegyenesedni. Minden forgott velem, amikor
végre már ültem, és úgy éreztem, a fejem bármelyik pillanatban
szétrobbanhat. Elyas felém nyújtotta a nyitott üveget, és miután
elvettem tőle, kortyonként inni kezdtem.
– Meglátod, azonnal jobban leszel – mondta.
Bár nem adtam rá sokat, ami a szájából elhangzott, de ez esetben
kivételesen igaza lett. Éppen a felét ittam meg a kólának, amikor már
éreztem is, hogy a vérkeringésem egy kicsit helyreállt. Jól azért még
nem voltam, de körülbelül tizenöt perc elteltével meggyőztem
magam, hogy most már legalább fel tudok kelni.
– Hé, mégis, mit akarsz? – nézett rám Elyas, amikor az első
próbálkozásokat tettem, hogy felálljak. Nyilvánvalóan nem tartotta jó
ötletnek.
– Jobban vagyok. Hazamegyek – ellenkeztem, nehézkesen
kihúztam magam, és megpróbáltam a testsúlyommal a térdemen
egyensúlyozni. Az azonban gyengébbnek bizonyult, mint ahogyan
számítottam.
– Hadd segítsek – szólt Elyas és a következő pillanatban már
mellettem is állt.
– Menni fog – dünnyögtem, elutasító kézmozdulatot tettem, ám
azonnal meginogtam.
 Az egyik szemöldökét felhúzta. – Látom.
Anélkül, hogy engedélyt kért volna rá, megtámasztott, és mert
tudtam, hogy a nevetséges ellenállásommal csak még jobban
lejáratnám magam, összeszorítottam a fogamat, és ráhagytam. Olyan
dühös voltam magamra. Miért is jutott eszembe ez a nyavalyás ötlet,
hogy kocogni menjek?
– Az autóm ott áll elöl – mondta és a parkoló irányába mutatott,
miután néhány métert megtettünk már. – Az lesz a legjobb, ha
hazaviszlek.
Azt mondta, hazavisz az ő autójával?
Tényleg kezdtem fontolóra venni a dolgot…
Milyen fontos volt nekem egy út álmaim autójával? Még abba is
belemennék, hogy ilyen szűk térben üljek Elyas mellett?
Szótlanul beleegyezésemet adtam, és nagyon ügyeltem rá, hogy a
lehető legkevésbé támaszkodjam rá. Természetesen a konokságom
miatt nagyon keservesen haladtunk előre, de a még több testi érintés
egyértelműen a rosszabbik választási lehetőség lett volna.
– Áll még az ajánlatom, hogy viszlek – ajánlotta fel újra kis idő
múltán.
– Álmodban – dünnyögtem. – Már így is épp elég szégyentelenül
kihasználod a helyzetet.
– Higgy nekem – felelte –, ha komolyan ki akartam volna
használni a helyzetet, legelső dolgom lett volna, hogy rongyot tömjek
a szádba.
– Senki nem kényszerít rá, hogy társalogj velem – adtam vissza,
és meg sem szólaltam többet, amíg a gyönyörű szép, fekete
Mustanghoz nem értünk. Megbabonázva álltam, hogy egy pillanatig
élvezzem a látványt.
– Tetszik az autóm? – kérdezte Elyas.
– Hogy pontos legyek, szerelmes vagyok belé – mondtam. –
Egyedül az a tény zavar, hogy a tied.
Ismét halkan nevetett, ami lassan frusztrálni kezdett. Mindegy,
milyen undok voltam vele, nevetett. Nem tudott volna legalább
egyszer valamit magára venni?
A nadrágzsebébe nyúlt, előhúzta a slusszkulcsot, és a levegőben
meglóbálta. – Szeretnél vezetni?
 Rámeredtem. Most éppen teljesen komolyan felajánlotta, hogy
vezethetem az autóját?
– Tényleg? – kérdeztem, és az örömtől már majdnem a levegőbe
ugrottam, bár az adott állapotomban feltételezhetően nem lett volna
jó ötlet. Már majdnem, hangsúlyozom, mert amikor Elyas a
következő lélegzetvételnél teli torokból nevetni kezdett, úgy
elröppent a rövid időre fellobbant örömöm, akár a homokszem a
szélben.
– Felejtsd el! – mondta. – Ezt az autót senki nem vezeti rajtam
kívül. Bocsi, kincsem.
Leesett az állam. Valamikor meg fogom ölni, esküszöm! Egy nap
végleg túllő a célon, és akkor vége a mókának! Továbbra is
vigyorogva kinyitotta az anyósülés ajtaját, én pedig továbbra is
bosszúsan beültem.
Ám a haragom elpárolgott, amikor az új környezetemet
szemügyre vettem. Rendkívül tetszett. Az érzés, hogy életemben
először ültem álmaim autójában, még sokkal jobb volt, mint ahogyan
elképzeltem. Már maga az illat is… Mély levegőt vettem, és
mosolyogtam. Még az sem tudta az örömömet elrontani, amikor
maga Elyas is beült. És ez már valami.
– Tessék – mondta és nekem adta a kólásüveget. – Most tényleg
sokat kellene innod.
Bólintottam, kis időre még a kínos hőgutámat is elfelejtettem, és
izgatottan vártam a pillanatot, amikor az autót elindítja. Amikor a
kulcsot elfordította, és a motor hangos, általam mindennél jobban
szeretett zúgása felhangzott, egy pillanatra elkábultam. A hangos
bőgéstől még a hátsóm is vibrált, és a fenébe is, tetszett!
Ami a lelkesedésemet egy kicsit aztán lelohasztotta, az a tény volt,
hogy Elyas úgy vezetett, mint egy őrült. A sebességkorlátozásokról
nyilvánvalóan soha nem hallott, a kanyarban pedig ugyan minek
tartani az ívet, ha le is lehet vágni? És bár félnem kellett volna,
furcsamód nem tettem. Elyasból az enyhén őrült vezetési stílusa
ellenére bizalomgerjesztő magabiztosság sugárzott, és úgy látszott,
pontosan tudja, mit tesz. Bár nem tudtam magamnak
megmagyarázni, miért, az utasaként jó kezekben éreztem magam.
 Mindenesetre a nagy sebességnek megvolt az a hátránya, hogy a
kiruccanás néhány perc elteltével véget is ért.
Amikor kiszálltunk, Elyas ragaszkodott hozzá, hogy felkísér, amit
én nem akartam. Hiszen ez azt jelentené, hogy további időt kellene
vele feleslegesen eltöltenem. De mindegy, mit mondtam, nem hagyta
magát a szándékától eltántorítani, és a sarkamba szegődött.
Közben már sokkal jobban lettem – amit, persze, alapvetően a
mustangos élményre lehetett visszavezetni –, de azért még mindig
eléggé rogyadozott a lábam. Ez azonban nem tartott vissza tőle, hogy
egyedül menjek, és Elyast minden alkalommal eltoljam magamtól,
amikor segíteni akart.
Hosszas harc után a szobámba értünk, és Eva szemmel láthatóan
elképedt a kíséretemen. Olyannyira lázba jött, hogy eleinte fel sem
tűnt neki, milyen leharcolt állapotban vagyok.
– Szia – lehelte Elyasnak, és az egyik hosszú, fekete hajtincsét a
mutatóujjára tekerte. – Eva vagyok. És téged hogy hívnak?
A szememet az égre emeltem, hátat fordítottam nekik, és a
maradék erőmmel úgy dőltem el az ágyamon, akár egy zsák. – Elyas
vagyok – mondta és kezet nyújtott neki. – Örülök, hogy
megismertelek, Eva.
– Én is – felelte.
Elyas a maga sármos módján rámosolygott, és a szemében újra
annak az ellenszenves önelégültségnek a fénye csillogott. Aztán
sajnálatos módon ismét nekem szentelte magát, és az ágyamhoz
lépett.
– Szükséged van még valamire, Emely?
– Igen, nyugalomra – morogtam.
Meglepetten nézett rám. – Mi lenne, ha azt mondanád:
„Köszönöm, Elyas, megmentetted az életemet! Hogyan is
hálálhatnám meg?”
Minden porcikám lázadt ellene, hogy tényleg köszönetet mondjak
neki. De sajnos igaza volt. Tényleg hálátlan voltam, ami egyáltalán
nem volt rám jellemző.
– Köszönöm, Elyas – préseltem ki magamból, és közben azon
igyekeztem, nehogy észrevegye, milyen nehezemre esett ez a két
ostoba szó.
 Válaszként büszke mosolyt kaptam, ami arra ösztönzött, hogy a
köszönetemet gondolatban kiegészítsem ezzel: „Most pedig fogd a
piros mentőbójádat, és kopj le, Hasselhoff!”
– Szívesen – mondta. – Holnap, ugyanebben az időben?
– Nagyon vicces – motyogtam, és most is, mint korábban, teljesen
lebőgve éreztem magam.
– Tulajdonképpen mi történt veled, Emely? – szólt közbe ekkor
Eva. Még mindig az arcára volt írva a sokk, hogy pont én férfi
látogatót hoztam haza.
– Egy kicsit túlzásba vitte a kocogást – felelte Elyas.
Eva azt hitte, rosszul hallott. – Kocogást? – kérdezte.
– Igen – felelte Elyas. – Jó benyomást akart tenni rám.
Ezért az arcátlanságért iszonyú dühös pillantást vetettem rá, és
legszívesebben hozzávágtam volna mindent, ami csak a kezem
ügyébe kerül.
Ezt az ostoba kis játékot a szavakkal még tíz percig űzte tovább,
mígnem végleg elbúcsúzott. Eva alig bírta kivárni, amíg az ajtó
becsukódik mögötte, és a következő másodpercben úgy ugrott az
ágyamra, mint aki megbolondult.
– Ez volt Elyas? – meregette a szemét.
– Igen. – Vállat vontam, és nem értettem, mire akar kilyukadni.
– Az az Elyas, aki nyomul rád?
– Igen, sajnos… – Fintort vágtam, és a takaróm alá bújtam.
– Talán említhetted volna, milyen átkozottul jól néz ki!
– Mégis, mit számít ez? – kérdeztem és reméltem, hogy Eva hagy
végre aludni. A testem pihenést követelt, és alig bírtam neki
ellenállni.
– Amióta tudom, hogy néz ki, átkozottul sokat!
– Eva, már igazán rájöhettél volna, hogy nekem a jellem sokkal
fontosabb, mint a külső. – Ásítottam és éreztem, hogy a szemeim
leragadnak.
– De egyáltalán nem olyan benyomást keltett, mint egy seggfej…
– gondolkodott hangosan. Mint a legtöbben, természetesen ő is
teljesen elolvadt tőle.
– Ismered a mondást: aki dugni akar, annak muszáj kedvesnek
lennie?
 Először álmélkodva bólintott, aztán mintha meg is értette volna,
miközben én már teljesen kikészülve az álmok birodalmába
sodródtam. Micsoda ocsmány nap – ez volt az utolsó gondolatom,
mielőtt végre elaludtam.
 5. FEJEZET

Szeplőtelen fogantatás

Kedves Emely!
Tudod te egyáltalán, hogy ötpercenként útba ejtem a
számítógépet, csak hogy megnézzem, esetleg válaszoltál-e?
Szánalmas, ugye?
Sajnos csalódást kell okoznom, mert a kérdéseimnek még
korántsem értem a végére. Érdekelne például, mik a kedvenc
könyveid, vagy kik a kedvenc szerzőid. Elárulod nekem?
Egyszerűen csak szeretném tudni, mit olvas szabadidejében egy
irodalomtudomány-hallgató. Biztos vagyok benne, hogy meg
fogsz lepni.
És miért írtad azt legutóbb, hogy emlékeztesselek rá, hogy
többé ne menj kocogni? Kíváncsivá tettél.
Remélem, hamarosan írsz! (Legjobb volna öt percen belül,
akkor a következő út a számítógéphez nem volna hiábavaló.)

Szeretettel üdvözöl:
Luca

Ültem a szobámban a laptopom előtt, és szerencsémre egyedül

voltam, senki nem látott. Ez az egész kezdett kínos vonásokat ölteni.
És ezzel nem csak a megalázó tényre gondoltam, hogy huszonhárom
évesen internetbarátom van, nem, ráadásul még bárgyún
vigyorogtam is hozzá, amikor üzenetet kaptam tőle.
És mert amúgy semmi dolgom nem volt, rögtön válaszoltam is.

Szia Luca!

A kérdés inkább az, mi a szánalmasabb: ötpercenként útba

ejteni a számítógépet, vagy bárgyún vigyorogva olvasni az e-
maileket. Ami tehát a szánalmasságot illeti, kezet foghatunk –
ami nem feltétlenül szól mellettünk.
Már előre féltem, hogy újabb kérdéseid lesznek. Hogy is
juthattam arra a képtelen gondolatra, hogy kifogytál belőlük?
Ám a többi kérdéseddel ellentétben ezt kivételesen nagyon
könnyű megválaszolni. A kedvenc szerzőim Edgar Allan Poe,
Chuck Palahniuk és Franz Kafka. A kedvenc könyveimet pedig
értelemszerűen ők írták. Mondanak neked valamit ezek a
nevek? És te is elárulod nekem, mit olvasol szívesen?
A kocogás témához csak annyit, bárcsak ne kérdeztél volna
rá… Mondjuk úgy, hogy amikor az „esetlenséget” osztogatták,
rekedtre ordítottam magam. Valahogy hangzásra
összetévesztettem a „nőiességgel”. Így most az előbbi
helyettesíti az utóbbit, de hát mit lehet tenni. Talán jó is, hogy
rákérdeztél, legalább előre figyelmeztethetlek: ha egyszer majd
találkozunk, akkor ne csodálkozz, ha hirtelen elvágódom, és a
lábamat vagy egyéb fontos végtagomat eltöröm. Ez nálam
teljesen normális. Nem túlzok egy cseppet sem, ha azt mondom,
hogy a (nagy szerencsémre) közeli sürgősségi osztályon már
mindenkit a keresztnevén szólítok. Nos, most már nem
mondhatod, hogy nem figyelmeztettelek.
Egyébként hogy töltöd a mai szombat estét?

Szeretettel üdvözöl:
Emely
 U.i: Bocs, hogy háromszor kellett a számítógépet potyára útba
ejtened!

Kedvelhet az ember valakit, akit csupán két hete ismer, és soha

nem látott életnagyságban, legalábbis nem úgy, hogy tudatában lett
volna?
Bár nehezen tudtam ezzel a gondolattal megbarátkozni, de a jelek
szerint lehetséges volt, mert valahogy megkedveltem Lucát.
Belezúgva természetesen nem voltam, de ezt a napi többszöri e-
mail váltást jobban élveztem, mint ahogy valaha el tudtam volna
képzelni.
Miközben azon járt az agyam, hogy ez vajon jó, vagy inkább rossz
fordulat-e, a mobilom csöngése kirángatott a gondolatmenetemből.
Felálltam, az ágyamhoz mentem, megfogtam a mobilomat, amelyet
ott hagytam, és a kijelzőn Alex nevét láttam.
– Igen – szóltam bele.
– Szia, édes, van egy jó hírem a számodra!
– Elyas az a sebesült, aki a délutáni hírekbe bekerült?
– Nem – kuncogott. – Valami sokkal jobb!
Most már tényleg kíváncsivá tett, a bátyja elhunytát ugyanis
aligha lehetett volna túlszárnyalni.
– Ma végre elérkezett az alkalom, amikor a topomat felveheted! –
dúdolta.
Alex nemrég megtervezte az első felsőrészét, bár még csak öt hete
tanult divattervezést. Amilyen aranyos tudott lenni időnként, az első
művét nekem szánta, és be kellett vallanom, hogy pozitívan
csalódtam benne. Bár a szóban forgó top az én ízlésemnek egy kicsit
merész volt, de még éppen a határon mozgott.
– Mégpedig? – kérdeztem a homlokomat ráncolva. Mindent
egybevetve Alex túl jókedvűnek hatott.
– Most légy szíves, ne mondj azonnal nemet, hanem előbb
hallgass meg! – duruzsolta.
Utáltam, amikor a mondatai úgy kezdődtek, hogy: „Most légy
szíves, ne mondj azonnal nemet”, mert ilyenkor rendszerint olyan
dolgokról volt szó, amit én nem akartam, de addig-addig nyomta a
sódert, hogy a végén mégis beadtam a derekam.
 – Nyögd már ki! – dünnyögtem, és felsóhajtottam.
– Akkor idehallgass, meséltem már neked Sebastianról.
– Sebastianról?
– Elyas cimborájáról – vezetett rá türelmetlenül.
Á, igen, igaz, Elyas helyes barátja, aki mély benyomást tett rá.
Alex legújabb áldozata, hogy úgy mondjam, akivel bár még nem
beszélt többet, mint hogy „szia”, azért a jellemét hihetetlenül
nagyszerűnek találta…
– Emlékszem. Mi van vele? – kérdeztem.
– Nooos – kezdett rá, és feleslegesen hosszúra húzta a szót. – Az
előbb véletlenül meghallottam, hogy ő és Elyas ma este az egyik
klubba készülnek. És akkor óvatosan megkérdeztem, hogy én is
jöhetek-e. És az jutott az eszembe… Nemakarszvéletlenülteisjönni?
Jót nevettem a szórakoztató viccén, amelyet ő valószínűleg
tényleg komolyan gondolt, és határozott hangon kijelentettem: –
Nem!
– Emelyyyyy – nyavalygott a telefonba. – Légyszi, légyszi,
légyszi! Nem kérnélek rá, ha nem volna feltétlenül szükséges!
Tudom, hogy nincs hozzá kedved, hogy a bátyámmal tölts egy estét,
de kérlek, én nem ismerek ott senkit, és sürgősen szükségem van a
véleményedre Sebastianról. Légyszi, légyszi, légyszi! Ez megfelelő
alkalom volna, hogy végre beszélgessek vele.
A hangjából ítélve már a padlón térdepelt, és én gyűlöltem,
amikor ezzel a nagyágyúval hozakodott elő.
– Istenem, Alex…
– Légyszi, légyszi! Mit csináljak nélküled?
Felnyögtem. – Olyan alattomos dolog, amikor a lelkiismeretemre
játszol. Egyébként meg olyan nagy a szád, nélkülem is boldogulsz.
Amúgy sem tudnék neked segíteni, végső soron neked kell vele
beszélgetned.
– De igen! Ott lennél velem, és már az nagy segítség volna!
Az orrnyergemet masszíroztam.
– Emely – kezdett rá újra –, egyszerűen nincs merszem egyedül
elmenni, és biztosan teljesen hülyén venné ki magát. És te is azt
akarod, hogy végre olyan férfit találjak, akivel boldog leszek, nem?
Kérlek! Megvédelek a bátyámtól.
 Morgó hang csúszott ki a számon, miközben ajkam borzasztó
rosszkedvűen lebiggyedt.
– Ez igen volt? – visított.
Hol az ördögbe hagyta a nyavalygó hanglejtését?
– Nem, ez nem volt igen. Még át kell gondol…
– Igazi kincs vagy, Emely! Egy óra múlva felveszünk az egyetem
előtt, rendben?
– Alex, én egyáltalán… – tiltakoztam, de újra a szavamba vágott.
– Tudtam, hogy rád lehet számítani. Te tényleg olyan jó vagy
hozzám. Te vagy a legjobb barátnő, akit kívánhat magának az ember,
tudod? El sem tudod képzelni, milyen hálás vagyok, és hogy
mennyire mellettem állsz ezzel! – Lélegzetvétel nélkül nyomta a
szöveget, miközben nekem, bár tátott szájjal álltam, esélyem sem
volt bármit is mondani.
Alex tényleg egy alattomos szörnyeteg volt… A lelkiismeretemre
játszott, és pontosan tudta, hogy ezzel a műsorszámmal szokás
szerint sikere lesz. Utáltam érte. – Alex, esküszöm neked, ezért még
megfizetsz!
– Bármivel, amit csak akarsz, Emely! Köszönöm, köszönöm,
köszönöm! Kincs vagy!
A szememet forgattam.
– Akkor egy óra múlva – emlékeztetett. – És vedd fel a felsőt!
– Meglátjuk.
– Semmi „meglátjuk”, hanem feltétlenül! Köszönöm, és akkor
nemsokára találkozunk!
– Szia – morogtam a telefonba, és letettem.
Miért kellett neki folyton olyasvalamire kényszerítenie, amit én
egyáltalán nem is akartam? És én miért hagytam magam minden
átkozott alkalommal kényszeríteni? Ezt a kérdést mindig újra
feltettem magamnak, de szokás szerint nem találtam rá választ.
Egy este Elyasszal… A fenébe is, azonnal öljem meg magam,
vagy csak utána? Tényleg nehéz döntés, mérlegeltem.
A múlt heti kínos közjáték után már kétszer összefutottam vele.
Furcsa módon a megjegyzéseit megtartotta magának, ami azért nem
jelentette azt, hogy a szokásos nyomulásától megkímélt volna. Épp
ellenkezőleg, szinte még rámenősebb lett.
 És miért kellett éppen egy klubba menni? Mégis, mi szólt egy
kocsma ellen?
Ahogy lassacskán felfogtam, mi vár rám, elgyötörten
felsóhajtottam. Aztán amikor az is leesett, hogy akkor még a lábamat
is le kell borotválnom, a nap már el is telt.
De mert már amúgy is késő volt, és a nyavalygás semmit sem ért,
végül meghajoltam a végzetem előtt, és morcosan tusolni mentem.
Csak negyvenöt perc elteltével – nagyon ráérősen tusoló ember
vagyok – hagytam el a fürdőszobát, és kezdtem ruhák után
kotorászni a szekrényemben. Megtaláltam Alex felsőrészét,
elővettem, és azonnal szemrevételeztem, hogy biztos legyek benne,
tényleg fel fogom-e venni.
Azért találtam merésznek, mert nem volt pántja. Fekete, vékony
anyagból készült, a mellrész fölött széles szalag futott körbe. Ebben
volt egy madzag, amellyel össze lehetett húzni, hogy pánt nélkül is
megálljon. Az alján is szalaggal záródott, amelyet Alex pontosan a
csípőméretemhez igazított. A hasán szürke, visszafogott, virágos
minta volt, ami nagyon tetszett.
Bár üzletben ilyesmit soha nem vettem volna meg magamnak,
alapvetően tetszett a top. De azért eltűnődtem rajta, hogy akkor is
ezen a véleményen maradok-e, ha már rajtam lesz. És mert csak
egyetlen lehetőség kínálkozott, hogy ez kiderüljön, felvettem, és egy
darabig a tükörben nézegettem magam.
Tetszett, hogy – azokkal a ruhákkal ellentétben, amelyeket Alex
egyébként mindig rám akart sózni – nem volt testhez simuló. Eleinte
még féltem tőle, hogy lecsúszhat, de miután a szalagot behúztam a
mellem fölött, bombabiztosan állt. Határozottan megvolt a maga
előnye, hogy nem rendelkeztem óriási mellmérettel. D kosármérettel
biztosan nem állt volna meg ez a top.
Ami viszont a tükörképemben zavart, az a sápadt bőröm volt. Az
egész dekoltázsom, a vállam és a karom – minden egy árnyalatnyit
túl világosnak tűnt. Nem volt rajta mit csodálkozni, hogy ilyen
penészvirág voltam, végül is többnyire jó időben is a könyvtárban
gubbasztottam. Meg amúgy sem voltam az a típus, aki kétórányi
napozás után úgy néz ki, mint egy karib-tengeri kirándulást
követően. Ettől eltekintve egy kissé meztelennek is éreztem magam,
mert nem voltam hozzászokva, hogy a csupasz bőrömet mutogassam.
Úgy határoztam, hogy legalább egy kiskabátot ráhúzok.
Megszokásból már nyúltam is volna ezen ruhadarab melegítőfelsős
változatához, de aztán meggondoltam magam. Semmi kedvem nem
volt az ajtónállókkal küszködni, amiért ilyen ruhában akarok a
klubba bemenni, ezért inkább egy rövid, fekete kardigán mellett
döntöttem, amelyet mellmagasságában egy gombbal össze lehetett
fogni.
Amint rajtam volt, egyből jobban tetszett magamnak a
tükörképem. Legalábbis attól a ténytől eltekintve, hogy egy nadrág
nem ártott volna még. Fogtam egy sötétkék farmert, amely illett a
felsőrészhez, és belebújtam.
A hajamat kibontva hagytam, és mert soha nem sminkeltem
magam, ez aznap is elmaradt. Amikor már az edzőcipőmet is
felvettem – ha akartam, sem tudtam volna másikat húzni, mert nem
volt –, nem tudtam megállni, hogy még egyszer meg ne nézzem,
időközben esetleg válaszolt-e Luca. De mert sajnos nem várt e-mail,
a megbeszélt időpontig pedig már nem sok volt hátra, gyorsan
eltettem még a pénztárcámat meg a mobilomat, és elhagytam a
lakást.
Pontosan két perc kellett, amíg a hőn szeretett autó megállt
előttem. Istenem, az alkonyatban még sokkal jobban nézett ki…
Alex kinyitotta az anyósülés ajtaját és üdvözölt: – Olyan jó, hogy
velünk jössz – visította, mire én dühösen néztem rá. Végül is nem
önszántamból voltam itt. De ő csak vigyorgott.
Alex, mint mindig, most is remekül nézett ki, bár az öltözékét én
már majdhogynem túlzásnak találtam. Átkozottul szűk farmer volt
rajta meg nyakba akasztós pántú, sötétkék felsőrész, amelyre
ráomlottak hosszú, kibontott tincsei. Ránézésre olyan volt, mint egy
angyal, aki éppen be akar cserkészni egy pasit.
Minden másodpercben azt vártam, hogy a kardigánom miatt majd
kritizál, de furcsa módon semmi nem történt.
– Hú, igazán jól nézel ki – mondta helyette, és végigmért. – Ez a
kardigán igazán remekül illik hozzá.
Most már gyanakodni kezdtem.
 – Csatlakozom a húgomhoz – hallottam Elyas hangját a háttérből.
Alex mögé pillantottam, és megláttam, amint a nyitott
sofőrajtóban áll, és a könyökével a tetőre támaszkodik. A fahéjszínű
haja szokás szerint egy kicsit most is kócos volt, miközben a –
bevallom, szép – szeme még a beálló sötétségben is fényleni látszott.
Fekete, enyhén karcsúsított ing volt rajta, amelynek a gallérját
kigombolta és felhajtotta. Hogy őszinte legyek, átkozottul jól nézett
ki…
Milyen kár, hogy ekkora seggfej!
– Miben csatlakozol hozzá? Hogy illik hozzá a kardigán? –
kérdeztem.
– Nem. Természetesen abban, hogy remekül nézel ki.
A szememet forgattam, és észrevettem, hogy alaposan végigmér.
Aztán hirtelen újra az az alattomos mosoly rajzolódott az ajkára.
– Valahogy nagyobbnak látszik benne a melled – állapította meg.
Seggfej!
Elyast méricskélve némán szitkozódtam tovább, miközben Alex
az első üléshez lépett. Mert a Mustang háromajtós volt, az ülést előre
kellett billenteni, hogy hátulra be lehessen szállni. Csak nem azt
tervezi, hogy engem elöl hagy Elyasszal?
– Alex, te ülsz elöl, én megyek hátra! – mondtam ellenvetést nem
tűrő hangon.
– De hátul elég szűkös, és én egy fejjel kisebb vagyok nálad –
felelte. Szemmel láthatóan azon a véleményen volt, hogy igenis van
helye az ellenvetésnek.
– Amikor a lábos fedele múltkor beesett a szekrény mögé, és
megkértél, hogy kotorjam elő, ez igen kevéssé érdekelt téged.
Vigyorgott. – Egyszerűen csak azt gondoltam, neked eggyel több
vagy kevesebb kék folt mit sem számít.
– Igazán boldog vagyok, hogy a barátnőm vagy – mondtam
harapósan, elosontam mellette, és szó nélkül beültem hátra. És
valóban átkozottul szűkös volt. De hogy is van ez? Még mindig jobb
szűk helyen, mint Elyas mellett ülni.
Alex hátrahajtotta az ülést, és elegánsan az első ülésre csusszant.
– Nos, jó helyed van? – tudakolta Elyas, aki szintén beszállt.
– A lehető legjobb – feleltem szűkszavúan.
 Elfogadta, Alexhez hajolt, és a kesztyűtartóban kotorászott.
Nyilvánvalóan CD-t keresgélt, amit egy idő után meg is talált, és a
lejátszóba dugott, mielőtt a motort elindította volna.
Nem kis meglepetést okozott, amikor a zene első taktusait
meghallottam. Damien Marley-tól az It was written, az egyik
kedvenc dalom.
Néhány nappal korábban, amikor Alexet meglátogattam, és Elyas
nem volt otthon, egy kicsit szemügyre vettem a nappaliban a CD-
gyűjteményét. Már akkor felfedeztem ezt-azt, amiről soha nem
gondoltam volna, hogy megtalálom nála.
Én személy szerint igen szokatlan zenei ízléssel rendelkezem,
amely a reggae-től a black metálig terjed. Amikor Elyasnál – bár
nem azonos, de hasonló – egyveleget fedeztem fel, eléggé
megütköztem.
Most meg ez…
Azért azt mégsem hagyhattam, hogy a szerencsés dalválasztás
felett érzett örömömet észrevegyék, ezért inkább megjegyzés nélkül
hátradőltem az ülésemen. Mivel Elyas hangosra állította a zenét, az
út alatt hallgattunk, én pedig élveztem, ahogyan a Mustanggal az
alkonyatba merült városon átsuhanunk. Magamban megállapítottam,
hogy ez a helyzet, nem utolsósorban a zene meg az őrületes autó
miatt, átkozottul stílusos volt.
Ám fél óra elteltével az estének ezen stílusos része véget is ért,
amikor is Elyas egy mellékutcában leparkolta az autót. Határozottan
úgy döntöttem, hogy az autóban várok ahelyett, hogy én is
bemennék, ám amikor Alex kiszállt, és előrebillentette nekem az
ülést, akaratom ellenére felszedelőzködtem.
– Tulajdonképpen honnan van ez a kardigánod? – kérdezte, amint
mellé értem.
– Még régebben vettem egy kis üzletben. Miért?
– Mert már régóta keresek egy ilyet. Feltétlenül meg kell
mutatnod az üzletet.
Bólintottam és egy kicsit csodálkoztam.
– Szerinted egyáltalán jól állna nekem? – Egy lépést hátrált, és
engem nézegetett.
– Persze, miért ne?
 – Nem vagyok benne biztos… Mit szólsz hozzá, fölpróbálhatom
gyorsan?
Legkésőbb ekkor már gyanakodnom kellett volna. De amilyen
jóhiszemű voltam, vállat vonva levettem a kardigánt, és felé
nyújtottam.
Minden olyan gyorsan történt.
A kardigánt összegöngyölte, azt kiáltotta, hogy „Elyas”, aki az
autó másik oldalán állt, és odadobta neki. Mintha be lett volna
avatva, a levegőben elkapta a kardigánt, villámgyorsan a hátsó ülésre
hajította, és azonnal bezárta az autót.
Ez az egész olyan rövid idő alatt játszódott le, hogy sóbálvánnyá
dermedtem, és csak bámultam, mint borjú az újkapura. Teljes
egészében csak akkor fogtam fel, hogy mi történt, amikor ezek ketten
pacsit adtak egymásnak, és majdhogynem halálra nevették magukat.
– Ocsmány alakok vagytok – mondtam, és összefontam a karomat
a mellkasom előtt.
– Higgy nekem, Emely – vigyorgott Alex, aki még mindig nem
nyugodott meg. – Az a kardigán egyszerűen elfajzottan ronda volt.
Sokkal jobban nézel ki nélküle.
– De nekem tetszik! És utálom, hogy mindig rám akarod
kényszeríteni a saját stílusodat!
– Ennek semmi köze a stílusom rád kényszerítéséhez. Mint jó
barátnőd szinte kötelességem volt, hogy ne engedjelek egy ilyen
ronda darabban mászkálni. És mert önszántadból soha le nem vetted
volna azt a kardigánt, nem maradt más választásom.
– Értem, tehát kénytelen voltál – fújtattam. – Mindez szép és jó,
most már megkaphatom a slusszkulcsot? – Azok ketten nevettek, és a
fejüket rázták.
– Na, gyere már! – szólított fel Alex és elindult.
– Egyébként én is úgy gondolom, hogy sokkal jobban nézel ki
nélküle – vetette be Elyas.
– Még egy dolog, ami a kardigán mellett szól – morogtam, majd
otthagytam, és utolértem Alexet, akit a hülye akciójáért egy kicsit
meglökdöstem, és ezzel újra nevetésre bírtam.
Néhány méter múlva a klubhoz is értünk, amely óriási,
négyszögletes épületegyüttesként bontakozott ki előttünk. A bejárat
előtt már elég hosszú sor kígyózott, és nem volt más választásunk,
mint hogy mi is sorban álljunk. Amíg vártunk, Elyas egyfolytában
olyan pillantásokat vetett rám, amelyek egyes-egyedül azt a célt
szolgálták, hogy provokáljon. Ezt természetesen el is érte. De mert ő
volt az utolsó, akinek ezt az orrára kötöttem volna, minden
alkalommal makacsul a másik irányba néztem.
Amikor végre a sor elejére értünk, és a bikaszerű ajtónállók
mellett elhaladtunk, Elyas oldalra lépett, hogy előreengedjen.
– Winter kisasszony – mosolygott, és tartotta az ajtót, amit én
azzal nyugtáztam: – Mi ez a formalitás, seggfej? – és elhaladtam
mellette.
Amikor az első lépést megtettük a tulajdonképpeni
tánctemplomban, hirtelen újra rájöttem, miért próbáltam, amikor
csak lehetett, ezeket a helyeket messziről elkerülni. Nem volt
problémám sem a hangosan bömbölő zenével, sem pedig a sok
emberrel, akik majdhogynem szétlapították egymást – legalábbis
amíg nem nálam próbálkoztak. Még a gyorsan változó diszkófényt
sem éreztem kellemetlennek. Ami ezzel szemben idegesített, az a
klublátogatók jó-a-hangulatom-színjátéka volt. Csak úgy hemzsegtek
a felületes „Á, milyen jó, hogy találkoztunk!'', puszi jobbról, puszi
balról-emberek. Másrészről ezeknek a helyeknek mindig megvolt a
rossz mellékíze, mégpedig a szabad prédavadászat miatt. Bár a
legtöbb lánynak ez – velem szöges ellentétben – furcsa módon
mintha tetszett volna.
A klub kétszintes volt, az alsó egy óriási táncparkettből, illetve
kétoldalt egy-egy méter hosszú bárpultból állt. Középre egy nagy
emelvényt helyeztek, amelyen a DJ a lemezeket keverte, és közben
hanyagul az arca és a válla közé szorította a fejhallgatót. Igen, igen –
kezdtem képzeletbeli beszélgetésbe a DJ-vel –, húzd csak a fejedre a
fejhallgatót, miközben nekem ezt a szart kell hallgatnom.
A második emelet olyasvalami volt, mint egy galéria, ahonnan
annak a sok embernek, aki ott fent ácsorgott, és a fémkorlátnak
támaszkodott, jó rálátása nyílt az alatta táncoló embertömegre.
Elyas, aki elöl ment, felénk fordult, és az ujjával a bár felé
mutatott. Mindketten bólintottunk, és éreztem, hogy Alex kis keze az
enyémre fonódik, nehogy útközben elveszítsen. Együtt küzdöttük át
magunkat a mozgó testek kavalkádján, mígnem a bárhoz értünk.
Miután Elyas egy kicsit körülnézett, céltudatosan egy kis csoport felé
indult, akik a pult másik végében ácsorogtak. Alex izgatottan
megszorította a kezemet. Követtem a pillantását, és azon tűnődtem, a
három férfi közül, akik három nővel ácsorogtak ott, melyik lehet a
választottja. Aztán a szemembe ötlött az egyikük arca, aki a szőke,
göndör hajával egy fiúbandában is megállta volna a helyét, és már
nem is volt több kétségem.
Egyébként inkább csodálkoztam Elyas barátainak a látványán. Bár
nem tudtam volna pontosan megmondani, mit vártam, de meglepően
normálisnak néztek ki. Egyiknek-másiknak éppenséggel helyes arca
volt, de így együtt nem hatottak olyan arrogánsnak és felületesnek,
mint amilyennek Elyast tartottam.
Amikor a csoporthoz értünk, egyenként üdvözölte őket. Én egy
kicsit félrehúzódtam, és egy-egy pillantást vetettem a hátam mögé,
mert nem tudtam, mit is tehetnék. Alex viszont mosolygott, amíg a
bátyja az üdvözlési ceremóniával végzett – amely, meglepő módon,
nem abból állt, hogy puszi jobbról, puszi balról, hanem a férfiakkal
kezet fogott, a nőket pedig röviden megölelte. Ezek az emberek
tényleg azt a benyomást keltették, mintha szeretnék Elyast.
Elképzelhetetlen, szerény véleményem szerint.
– Bemutathatom nektek az elbűvölő húgomat? – kérdezte Elyas,
és a karját Alex felé nyújtotta. És mert a zene itt, bár csak
minimálisan, de halkabb volt, félig érteni is lehetett.
– Sziasztok! – kiáltotta Alex.
– Mellette pedig – folytatta, és egy lépést tett felém – ő a
csodaszép Emely. Bár egy kicsit morgós, de azért elmegy. –
Kuncogva átkarolta a meztelen vállamat. Elnyomtam a feltörő
fojtogatási vágyamat, és két ujjal a keze felé nyúltam, hogy finoman
eltávolítsam a vállamról.
– Sziasztok! – kiáltottam a számomra ismeretlen arcok felé.
– Szia, én Domenic vagyok – mondta az egyikük, és kezet nyújtott
először Alexnek, majd nekem. Az első dolog, ami feltűnt rajta, a
nagy barna szeme volt. Inkább cingár volt, de azért korántsem
taszítóan, és egy kicsit fiatalabbnak látszott, mint a többiek.
 – Jan – bólintott felénk a mellette álló fiú némileg tartózkodón,
akinek ez a bemutatkozási procedúra szemmel láthatóan nem volt
kevésbé kellemetlen, mint nekem.
Óvatosan nyújtottam a kezemet a soron következőnek. – Andy –
mosolygott az egy méter kilencven centi magas, szép,
csokoládébarna bőrű férfi, akinek csak úgy duzzadtak az izmai. A
dereka legalább kétszer olyan széles volt, mint az enyém, és bár ez a
testtömeg rendes esetben az első pillanatban inkább fenyegetően
hatott volna rám, a szemében jóindulatú kifejezés ült, ami minden
mást átértékelt.
– Ő pedig itt a barátnőm, Sophie – mondta Andy, és bemutatta a
szőke lányt, akit a karjával átölelt. Nagyon markáns arcvonásai
voltak, és telt, tűzpiros ajka.
Az első benyomás alapján kedvesnek látszott, de ezt aztán felül
kellett írnom, amikor Alexet őszinte örömmel üdvözölte, míg
számomra csupán egy futó, igencsak kényszeredett mosolyt
tartogatott.
Rendben. A kisasszony, számomra nem világos okokból, szemmel
láthatóan nem szenvedhet. Egyébként teljesen mindegy volt. Tudtam,
hogy a mai este után valószínűleg soha többé nem kell vele
találkoznom.
A másik két nő üdvözlése sem zajlott sokkal szívélyesebben, mint
Sophie-é. – Yvonne – és: – Jessica – mutatkoztak be rövid
fejbólintással, amit én hasonlóan érzelemmentesen viszonoztam.
Jessicának félhosszú, fekete haja volt, és egy kis pukli ült az orrán,
míg Yvonne szőke volt, a csípője pedig egy kicsit párnás.
Na, igen – gondoltam, ezután a nem túl örvendetes üdvözlés után
– mit is várhat az ember Elyas barátaitól? Láttam, hogy Alex
egyfolytában egyik lábáról a másikra áll, amikor Sebastian, a kék
szemű, szőke hajú fürtöskéhez fordultunk.
– Szia – köszönt neki ragyogó szemmel.
– Szia – viszonozta Alex, aki zavarban volt.
Alex zavarban van? Soha nem gondoltam volna, hogy ezt a szót
egy napon majd összefüggésbe hozhatom vele, és boldog voltam,
hogy körülbelül tizennyolc év barátság után akkor először
megélhettem. Alex újra meg újra meg tudott lepni.
 – Te pedig biztosan Sebastian vagy – mondtam, és éreztem, hogy
Alex az oldalamba bök.
– Igen, én vagyok. Örülök, hogy megismerhetlek, Emely. –
Mosolyogva kezet nyújtott. A fiúk, a lányokkal szöges ellentétben,
mind igazán aranyosnak tűntek.
– Mit szeretnél inni? – kérdezte tőlem Elyas, és lehajolt hozzám,
hogy jobban halljam.
Felnyögtem. Miért nem képes egyszerűen békén hagyni?
– Én is tudok hozni magamnak valamit – feleltem.
– Ebben biztos vagyok. Nem a képességeidet akartam kétségbe
vonni, csak érdeklődtem, mit szeretnél inni.
A szememet az égnek emeltem, és megadón felsóhajtottam. –
Kólát – feleltem szűkszavúan. Semmi értelme nem volt vele
vitatkozni. Bólintott és a bárhoz ment. Amikor kimerülten
utánanéztem, a szemem ismét a barna szemű fiúra esett, és amikor a
tekintetünk találkozott, intett nekem.
– Domenic a neved, igaz? – kérdeztem.
Mondott rá valamit, de a hangos zene miatt egy szavát sem
értettem. – Hogy mondod?
Hozzám hajolt. – Szólíts csak Nicknek.
– Rendben, Nick – mosolyogtam rá.
– Ne aggódj a nővérem miatt – folytatta.
– Nővéred?
– Sophie. Nem csípi Elyas barátnőit. Ne vedd magadra.
Sophie a nővére?
– Akkor megnyugtathatod, hogy még véletlenül sem vagyok
Elyas barátnője! Én a húgával jöttem.
Éppen amikor válaszolni akart nekem, éreztem, hogy valaki
húzgálni kezdte a karomat. Megfordultam, és egyenesen Alex
izgatott szemébe pillantottam. – Gyere táncolni! – kért esengve.
Felsóhajtottam. Vannak emberek, akik tudnak táncolni, és vannak
olyanok, mint én, akiknek a mozdulatai inkább epileptikus rohamra,
vagy korcsolyázó pingvinekre emlékeztetnek. És mert a
lelkesedésem a javaslatát illetően nyilvánvalóan az arcomra volt írva,
azonnal keményebb fegyverhez folyamodott.
– Kérlek – mondta cukorédes mosollyal.
 Nyomorult, konok kis alak… De mert észrevettem, hogy Elyas
már jön visszafelé az italokkal, a tánc hirtelen még mindig a jobbik
választásnak tűnt. Az egyik ujjamat felemeltem, hogy jelezzem
Alexnek, még egy pillanatot várjon, majd újra Nick felé fordultam,
aki azonnal lehajolt hozzám.
– Elmegyek Alexszel táncolni. Ha Elyas visszajön, mondd meg
neki, hogy hagyja itt a kólát.
– Átadom – ígérte.
– És ha a távollétemben partidrogot csepegtetne bele, légy szíves,
figyelmeztess!
Halkan nevetett, és bólintott. Alex türelmetlenül a kezem után
kapott, és velem együtt az emberek forgatagába vetette magát. Alig
értünk egy kicsit távolabb Elyas barátaitól, megállt, és várakozón
rám tekintett. – Na, mondd már, milyennek találod Sebastiant?
– Bevallom, elég aranyosnak látszik – kiáltottam neki. Az arca
felragyogott. A válaszommal elégedetten továbbvonszolt, mígnem
kettőnknek épp elegendő szabad helyet találtunk. Alex azonnal a
zene ütemére kezdett mozogni, és addig rángatott, míg végül a
gátlásaimat sutba dobtam, és én is majmot csináltam magamból.
Alex az emberek azon csoportjához tartozott, akik nagyon tudnak
táncolni. Sőt, sajnos olyannyira, hogy rendszerint idétlennek éreztem
magamat mellette. Körülöttünk legalább ötszáz ember tolongott,
akiknek a legnagyobb része saját magával volt elfoglalva, de
szerettem volna, ha több tehetség szorul belém. Azt azért nem
lehetett mondani, hogy merev lennék, vagy ne volna ritmusérzékem,
de nem tudtam megszabadulni attól a benyomástól, hogy nálam ez
nem néz ki túl jól.
Amikor egy idő után Sean Paul Get Busy című számának első
ütemei felcsendültek, és így kivételesen egy olyan dalt játszottak,
amely nem volt teljesen ellenemre, Alex az ölével a fenekemhez
simult, a térdét a térdhajlatomba nyomta, és szabályosan
kényszerített rá, hogy apró, köröző csípőmozdulatokkal lefelé
haladjak. Általában nem az én stílusom volt, hogy úgy táncoljak,
mint a párzó állatok, de mert Alexnak ez úgy tetszett, néhányszor le-
és felköröztem vele. Legalábbis addig, amíg a combom bele nem
sajdult, és a végén mindkettőnknek nevethetnékje nem támadt.
 – Szomjas vagy? – kiabálta nekem.
És mert időközben a torkom teljesen kiszáradt, bólintottam.
– Jó. Akkor ne mozdulj innen! Mindjárt itt vagyok.
– Rendben – mondtam, és a tekintetemmel követtem, amíg el nem
tűnt az embertömegben. Most már csak remélhettem, hogy senki nem
tapos rá erre az önjáró másfél méteres lényre, és épségben visszatér.
Az egyezségünk értelmében ott maradtam, ám minél többször
néztem szét, annál kényelmetlenebbül éreztem magam egyedül a
táncparketten. Ezért úgy döntöttem, keresek egy helyet a közeli fal
mentén, ahonnan láthatom Alexet, ha visszajön.
Amikor a mondott irányba elindultam, majdnem gutaütést
kaptam. Ugyanis ott ácsorgott az az ember, akit a legkevésbé
akartam látni. Elyas hanyagul a falnak támaszkodott, és
nyilvánvalóan egész idő alatt bennünket figyelt. Egyszerre még
kínosabbnak éreztem a táncbetétemet, mint már egyébként is. De
nem engedtem, hogy ezt észrevegye, amikor néhány méterrel arrébb
én is ugyanannak a falnak támaszkodtam. És bár a távolság ismét
egyértelművé tette az ellenérzésemet, ez korántsem tartotta vissza
attól, hogy közeledjen hozzám.
A karomat összefontam a mellkasom előtt. – Te itt? Micsoda
véletlen… – dünnyögtem.
– Igen, te is úgy gondolod? – mosolygott, és nem maradt más
választásom, mint hogy a szememet forgassam. Rövid csend állt be,
de ez nem adott okot a fellélegzésre, mert észrevettem, hogy figyel.
Úgy látszott, különösen nagy hatással volt rá a meztelen
dekoltázsom, a tekintete szó szerint a kulcscsontomra tapadt.
– És, tetszett? – kérdeztem hetykén a táncunkra gondolva, és a
szemem sarkából figyeltem. Mit dülleszti a szemét ilyen bárgyún ez
az alak?
– Mondjuk úgy: ha néhány ruhadarabbal kevesebb lett volna
rajtad, akkor tökéletes lett volna.
Halkan morogtam magam elé, és már megbántam a kérdésemet.
Nem utolsósorban azért, mert Elyas számomra érthetetlen okokból
már megint remekül szórakozott rajtam.
– Velem is táncolnál így? – kérdezte csábító hanglejtéssel.
– Aligha – feleltem cukorédesen.
 – És mi volna, ha… – kezdett rá, egy lépést tett felém, merészen a
csípőmre tette a kezét, és a szükségesnél jobban lehajolt hozzám. –
Ha megkérdezném, hogy ezt a táncot most azonnal áthelyezzük-e az
autómba? – A közeli suttogásától a bőrömön éreztem a leheletét.
Felállt a hátamon a szőr, és az arcom tüzelni kezdett.
– Most zavarba hoztalak? – súgta.
A torkomat köszörültem. – Te aztán nem. – Nem túl gyengéden
leszedtem a kezét a csípőmről. – Ami pedig a táncot illeti az
autódban – tértem vissza az ajánlatára –, úgy néz ki, szólót kell
bemutatnod. – A kezemet fel-le mozgattam, hogy a szavaimnak
nagyobb hangsúlyt adjak, komoran néztem rá, végül hátat
fordítottam neki.
Bár már nem láthattam, mégis a nyakamban éreztem a mocskos
vigyorát, és ez megőrjített.
Néha olyan érzésem támadt, hogy a célja csupán az, hogy
cukkoljon. Hogy miért volt ez így, és hogy a megérzésem egyáltalán
helyes volt-e, nem tudtam. Tulajdonképpen én voltam az, akinek
kellő oka lett volna rá, hogy az egykori dolgokért bosszút álljon.
Elyasnak talán csak a büszkesége miatt volt szüksége erre, hogy
bebizonyítsa nekem, másodszor is sikerül neki. De ha ez így volt,
akkor óriásit tévedett.
Ez az ostoba idióta. Nem ártott már épp eleget? Nem tudtam, nem
is, nem akartam az egykori gyűlöletes emlékekkel szembenézni. De
mert pontosan ezek sejlettek fel egyre élesebben a fejemben, a
hangulatom szemmel láthatón romlott. Eredj a pokolba! – szidtam
gondolatban Elyast, majd ellöktem magam a faltól, hogy Alexet
megkeressem. Azért sem hagyom, hogy Elyas elrontsa az estémet!
A keresésem eltartott egy darabig, de végül megláttam Alexet, és
elé mentem. – Á, itt vagy – mondta, és egy poharat nyújtott felém.
Együtt mentünk vissza a bárhoz, jó ideig beszélgettünk
jelentéktelen dolgokról, és a tekintetünk időről időre végigsiklott a
klubon. Valamikor a tiszta kóla helyett áttértem a rumos kólára, és
arra a megállapításra jutottam, hogy az estét enyhén spiccesen
egyértelműen könnyebb elviselni.
 Amikor később Domenic is visszajött a bárhoz, csatlakozott
hozzánk, és idővel beszélgetésbe elegyedtünk. Alex mellettem
maradt, de többnyire kívül maradt a beszélgetésen.
Sophie-val ellentétben, aki egyáltalán tudomást sem vett rólam, az
öccse nagyon közvetlen volt velem. Többek között megtudtam, hogy
húszéves, a régiós ligában focizik, és hogy az apjánál dolgozik a
családi vállalkozásban. A részletes beszámoló közepette újra meg
újra flörtölni próbált velem. Ám mert ezt korántsem olyan rámenősen
tette, mint Elyas, nem zavart. Minél tovább beszélgettem vele, a
látszólag ártatlan ábrázat mögött annál inkább nyilvánvalóbbá vált az
egyértelmű szándéka. Ezzel egyidejűleg viszont azt a benyomást
keltette, hogy teljes mértékben elfogadja a nemet is – amit teljes
bizonyossággal kapni fog tőlem. Nem áradt belőle veszély,
egyszerűen csak egy srác volt, aki dugni akart.
Ami a Nickkel folytatott beszélgetésünkben legjobban tetszett, az
a tény volt, hogy Elyasnak hihetetlenül nem volt ínyére. Ő is
csatlakozott a csapathoz a bárnál, és a ránk vetett pillantások alapján
már-már azt lehetett volna hinni, hogy féltékeny. De a valóságban
vélhetően csak piszkálta a büszkeségét, hogy valakinek több esélye
van nálam, mint neki. És ebben teljesen igaza volt.
Ezenkívül az a furcsa érzésem támadt, hogy Elyas és Domenic
nem különösebben szívelik egymást. A tekintetükben egyértelműen
érezhető volt a feszültség. De azért nem voltam benne biztos, hogy
kettejük között tényleg van-e nézeteltérés, vagy csak a szokásos
bikaviadal dúl. Más szavakkal versengtek, kié a nagyobb.
Elyas viszont egyszer csak megelégelhette a dolgot, mert egyik
pillanatról a másikra eltűnt, és nem is bukkant fel újra, legalábbis a
következő egy órában. Ezért lassan tűnődni kezdtem, hol a csudában
marad. Amikor éppen rövid szünet állt be a beszélgetésben Domenic
és közöttem, a tekintetem végigsiklott az embertömegen. Egész
sokáig eredménytelenül, de aztán egyszer csak felfedeztem. Nem is
állt messzire tőlünk, és izgatottan – vagy mondjuk inkább úgy,
felizgultan – beszélgetett egy barna szépséggel, aki semmiben nem
maradt le a múltkori kiglancolt cicamica mögött.
Istenem – fújtattam halkan. Ennek a fickónak semmi más nem jár
a fejében, mint hogy mindenhová bedugja a farkát?
 A fejemet ráztam, ismét elfordítottam tőle a tekintetemet, és
helyette Alexre irányítottam, aki mellettem állt, és – alig hittem a
szememnek – Sebastiannal beszélgetett. Korábban sikerült Sebastiant
a Domenickel folytatott beszélgetésünkbe bevonnom. A tervem a
lehető legjobban sikerült, mert Alex ki tudta használni a lehetőséget,
hogy észrevétlenül csatlakozzon. És nézzenek oda, már vagy húsz
perce kettesben beszélgetnek! És ha a látszat nem csalt, jól alakultak
a dolgok.
A szívószálammal megkevertem az italomat, és a kezemen
éreztem, ahogy a jégkockák az üvegnek ütköztek. Miközben a
folyadék mozgó felületére összpontosítottam, támadt egy ötletem,
amely mosolygásra késztetett. Egy kicsit haboztam, kicsit
mérlegeltem az ötletet, és végül úgy döntöttem, a tettek mezejére
lépek.
– Megbocsátasz egy kicsit, Domenic?
– Persze, ha megígéred, hogy visszajössz.
Megígértem, hátat fordítottam neki, és céltudatosan Elyas felé
indultam. Bevallom, józanul valószínűleg soha nem mertem volna,
de végül is csak jó az alkohol valamire.
Az arcomon széles vigyorral a célomhoz értem, és Elyas mellé
álltam. De mert egy kicsit túlságosan el volt merülve a
beszélgetőtársa ruhakivágásában, először észre sem vett. Jó alkalom
volt arra, hogy még egyszer magamba szálljak, és a szükséges
bátorságot mozgósítsam.
– Kincsem! Hát itt vagy! – kiáltottam torkom szakadtából.
Amikor rémülten felém fordult, szorosan átfogtam a derekát. Az
érzés, ahogy megérintettem… nincsenek rá szavak. Legjobb
szándékom ellenére sem tudtam magamnak megmagyarázni, miért
tettem ezt önszántamból. De nem segített: vagy mindent, vagy
semmit! Lábujjhegyre álltam, és nagy, cuppanós csókot nyomtam
Elyas arcára.
Jegyzet magamnak: Otthon egy liternyi szájvízzel öblíteni.
Elyas a homlokát ráncolta, és úgy nézett rám, mintha nem őt,
hanem a szeme láttára egy döglött halat csókoltam volna meg.
Szemmel láthatóan kételkedett az értelmi képességeimben – vagy a
sajátjában, nézőpont kérdése. Minden vakmerőségemet latba vetve
rávigyorogtam, és figyeltem, a másodperc tört része alatt hogyan
váltakoznak az arcán a legkülönbözőbb rezdülések. Lassacskán
megértette, mi a célom, ugyanakkor nem volt képes reagálni rá.
A barna, kiglancolt cicamica ezzel szemben megdermedt, és a
tekintete Elyasra siklott rólam. De igazán még mindig nem kattant
neki.
Na, remek, ráadásul még ez a kis tyúk is nehéz felfogású! Minden
kártyámat ki kell hát játszanom? Igen, még keményebb
módszerekhez kell folyamodnom. Felsóhajtottam, mélyen magamba
szálltam, és minden ellenérzésemet legyűrtem. Akkor Elyas keze
után kaptam, a hasamra simítottam, és ragyogást erőltettem
magamra. – Érzed? – visítottam. – A kis Elyas most először rúgott
egyet!
A kis barna néhány másodpercig nagy szemeket meresztett rám,
míg végül a – megjegyzem, igen magas – sarkain hátat fordított.
Elyasnak leesett az álla, és csak nézett utána, amíg el nem tűnt a
tömegben.
Lassan felém fordult. – Igazi szemétláda vagy!
Csípőre tettem a kezemet. – Ez meg mit jelent? Egyedül kell a
gyereket felnevelnem?
Elyas végképp ponttyá változott. A szája kinyílt és becsukódott,
de egyetlen hang sem hagyta el az ajkát.
Vigyorogtam. Ez a pillanat megfizethetetlen volt, és ismét a
hasamban éreztem a kárpótlás csodálatos érzését. – Akkor hát –
mondtam –, később még találkozunk, kincsem! – Álszentül intettem
neki, egyszerűen faképnél hagytam, és visszamentem a bárba.
Ez az akció egész biztosan életem egyik legjobbja volt, és utána
még sokáig megmaradt a jó kedvem. Viszont sajnos nem tudtam
teljes egészében kiélvezni. Ennek oka a lüktető halántékom volt, ami
egy idő után kezdte megnehezíteni az estémet. A rumnak megvolt az
a rossz tulajdonsága, hogy viszonylag gyorsan a fejembe szállt,
kalapáló fájdalmat hagyva maga után. A hangfalak között, ahol csak
úgy dübörgött a basszus, az ember pedig alig értett egyetlen szót is, a
fejfájás elviselhetetlen kínszenvedéssé vált. De azért tartottam
magam, és jó képet vágtam ehhez a gonosz játékhoz. Nem akartam
Alex estéjét elrontani most, hogy végre esélye nyílt rá, hogy
Sebastiant jobban megismerje.

– Hogy van a fejed? – kérdezte Alex, amikor két órával később a női
mosdó csapjánál álltunk.
– Valaki légkalapáccsal munkálkodik odabent. Lefogadom, a
bátyád ismeri, és lefizette.
Megsimogatta a karomat. – Ilyen rossz? Ha már nem bírod
tovább, csak szólj! Megkérem Elyast, hogy vigyen haza bennünket.
– Nem, azt nem akarom. Még csak két óra van, és nem tudnám a
siránkozásodat elviselni, amiért máris elrángatlak Sebastian mellől.
– Sebastian – epekedett. – Ő olyan nagyszerű! Tudod, mit…
– Állj! – szakítottam félbe a locsogását. – Majd holnap elmeséled,
jó? Ma már nem vagyok befogadóképes.
– Ó, természetesen, ne haragudj – mondta. – Te, én nemsokára
úgyis újra találkozom majd Sebastiannal. Ahogy te kinézel, Emely,
jobb lesz, ha most hazaviszünk.
– Szó sem lehet róla – mondtam. – Nick az előbb felajánlotta,
hogy elvisz. Holnap korán kell kelnie, és amúgy is indult volna
nemsokára.
Nem mondhatni, hogy Alex ezt kitörő lelkesedéssel fogadta. –
Tetszik neked ez az alak? Én nem is tudom, furcsának találom.
– Miért lenne furcsa?
– Nehéz megmagyarázni. – A tükör felé fordult, és szájfénnyel
áthúzta az ajkát. – Valahogy nem rokonszenves.
– Igazán? Szerintem kedves.
– Mind kedvesek – állapította meg Alex, és a szájfényt a táskájába
tette. Ezzel nem tudtam ellenkezni.
Rám nézett, és felsóhajtott. – Tényleg sajnálom, hogy fáj a fejed.
– Az én hibám, minek iszom rumot?
– Nem tudom, nem igazán tetszik nekem, hogy ezzel az alakkal
mégy haza.
– Mit akarsz most ezzel? Ő nem az a fajta, és amúgy is ez a
legkézenfekvőbb megoldás.
 – Ha gondolod – sóhajtott. – De feltétlenül írj egy SMS-t, ha
hazaértél, rendben?
– Világos, írok – mondtam, és búcsú gyanánt átöleltem.
– Nektek meg még jó szórakozást! – kívántam neki, amikor
elváltunk egymástól.
– Neked pedig jobbulást! – mondta ő.
Bólintottam, és visszamentem a klubba, hogy Domenicet
megkeressem.
Amikor a bár közelében megtaláltam, és megkérdeztem, hogy áll-
e még az ajánlata, magától értetődően annyit felelt: – Persze. –
Egyenesen azt a benyomást keltette, mintha örülne a kérdésemnek.
Mert még röviden el akart búcsúzni néhány embertől, a ruhatárnál
vártam rá.
Valaki hirtelen megkopogtatta a bal vállamat. Hátrafordultam, és
persze közvetlenül a semmibe meredtem. Nem, nem lehet, hogy már
megint bedőltem a világ legrégebbi trükkjének…
És valóban, egy pillantás jobbra, és Elyas Schwarz piszkos
vigyorába bámultam.
– Komolyan azt tervezted, hogy eltűnsz anélkül, hogy tőlem
elbúcsúztál volna?
Felnyögtem. – Hogy őszinte legyek, igen. És már-már
reménykedtem is benne, hogy tényleg sikerül.
Egy darabig nézett azzal a tipikus, nehezen megfejthető
pillantásával, mielőtt a kezét a nadrágzsebébe dugta, és a vállát
felhúzta. – Szóval Sunnyboyjal mész haza, hm?
Összefontam a karomat a mellkasom előtt. – Valami problémád
van vele?
– Hogy is lenne? – Vállat vont. – Csak kötelességemnek érzem,
hogy figyelmeztesselek.
– Figyelmeztess? – ismételtem. Miféle szeméttel hozakodik elő
megint?
– Talán túl naiv vagy, hogy észrevedd, Emely, de ez az alak csak
ágyba akar vinni téged.
Néhány másodpercig kővé válva meredtem rá, mígnem az
orcáimat felfújtam, és harsány nevetésben törtem ki. Elyas akar
engem megóvni valakitől, aki csak ágyba akar vinni? A fenébe is, de
vicces!
Amikor Elyas maga is szemmel láthatóan tudatára ébredt a szavai
iróniájának, sóhajtva fonta össze a karját a felsőteste előtt. Nekem
közben a nevetéstől megfájdult a hasam, és a jól sikerült poénért
megpaskoltam a felkarját.
– Elyas – gágogtam, miközben az arcomról letöröltem egy
könnycseppet. – Néha tényleg olyan vicces vagy! – Amint ezeket a
szavakat kipréseltem magamból, máris rám jött a következő
röhögőgörcs. Egyszerűen nem tudtam abbahagyni, és minél több idő
telt el, Elyast mintha annál inkább bántotta volna.
– Mi ilyen vicces? – hallottam egyszerre csak Domenic hangját,
aki észrevétlenül közeledett.
– Elyas! – magyaráztam neki nevetve. – Ha a közeljövőben partit
szervezel, ne bohócot szerződtess, szerződtesd Elyast! – Csuklottam,
és végtelenül komikusnak találtam a helyzetet. Még a fejemben
dübörgő kalapácsolás sem tudta eltompítani.
Nick természetesen egy kukkot sem értett, miközben Elyasnak
nyilvánvalóan végleg elege lett. Szó nélkül megfordult, és elvegyült
az embertömegben. Nem tudtam magamat visszafogni, és
vigyorogva utána kiabáltam: – Még egyszer köszönöm a tippet! – de
sajnos nem kaptam választ.
– Én is megtudhatom, mi ilyen vicces? – kérdezte Domenic.
Néhányszor mély levegőt vettem, és próbáltam megnyugodni.
– Nem, sajnos nem – mondtam. Bár bizonyos szinten csábító lett
volna, nem állt szándékomban Domenicnek Elyas szavait elmesélni.
Semmi nem állt tőlem távolabb, mint hogy az olyan bődületes
ostobaságot, mint a férfias kakaskodás még tovább szítsam.
– Csak egyfajta bennfentes szóváltás volt – magyarázkodtam
inkább.
Úgy tett, mintha felkeltette volna a kíváncsiságát, de nyíltan nem
mert rákérdezni.
– Hát, ha így áll a dolog, mehetünk? – kérdezte. Bólintottam, és
együtt elindultunk.
Még később is felettébb vidítónak találtam Elyas esetét. A
fejfájásomnak viszont nem mondhatni, hogy jót tett volna. Hogy
pontosabb legyek, erőteljesen rosszabbodott. De az életben
mindennek ára van, és ez határozottan megérte.
A félórás visszaút legnagyobb részében hallgattam, és Nick is
megértőnek bizonyult az állapotomat illetően.
Amikor kitett, egy cetlit nyújtott felém a mobilszámával. Az írás
kék volt és bizonytalan, de még felismerhető. – Ha van kedved, hívj
fel! Találkozhatnánk egy kávéra, vagy amit szeretnél. – Mosolygott,
én pedig a nadrágom zsebébe dugtam a cetlit.
– Az időbeosztásom elég feszes, de majd megpróbálom.
– Ez több, mint amit reméltem – kacsintott rám. – Alig várom.
– Addig is – mondtam –, köszönöm, hogy hazahoztál.
– Nincs mit – felelte, miközben én már az ajtót nyitottam, és
kiszálltam. Átmentem a nagy udvaron, és miközben a lakásomhoz
vezető lépcsőkön küzdöttem magam felfelé, ismét azon töprengtem,
miért voltam olyan ostoba, és ittam éppen rumot. Az egyetlen jó
oldala az volt, hogy a rumtémát lerázhattam magamról azzal, hogy:
„még mindig nem bírom, leghamarabb tíz év múlva próbálom ki
újra”.
Kinyitottam az ajtót, és halkan a szobába osontam. Ahogy várható
volt, Eva már aludt, és mert igen jól ismertem, tudtam, hogy jobb
ebből az állapotból nem kizökkenteni. A fürdőszobába mentem, a
tükör előtt megmasszíroztam a halántékomat, és semmit nem
kívántam jobban, mint hogy végre ágyba kerüljek. Úgy-ahogy fogat
mostam, leráztam a lábamról a nadrágomat, és az esti tisztálkodást
illetően a legszükségesebbre szorítkoztam. Egy szál pólóban
elhagytam a fürdőszobát, leoltottam a villanyt, és a takaróm alá
csusszantam. Ahogy megegyeztünk, Alexnek írtam még egy SMS-t,
mielőtt a mobilomat az éjjeliszekrényre tettem, és végre lehunytam a
szemem.

Valami csörgött. Kimerülten megfordultam, és morogtam. Olyan

volt, mintha csak öt percet aludtam volna, de egy pillantás az órámra
ennek az ellenkezőjéről árulkodott. 5:43. A mobilom az
éjjeliszekrényen a hívás ütemére villogott, és könyörtelenül rezgett a
fafelületen. Ki az ördög hív engem az éjszaka kellős közepén?
 A szememet dörzsöltem, és felültem. Mint akit távirányítóval
irányítanak, a telefonom után tapogatóztam, és fogadtam a hívást.
– Igen? – szóltam bele álmosan.
– Szia – susogott a vonal másik végén a hang, amelyet a
gondolataim rövid szortírozása után sikerült beazonosítanom. Ó,
istenem, tán rémálmot látok?
Visszahanyatlottam az ágyra, és a párnába temettem a fejem. –
Honnan tudod a számomat? – dünnyögtem.
– Hivatali titok.
Kitől is tudhatja? Végül is csak egy személy van, aki szóba jöhet,
és akiről ilyen arcátlanságot feltételezni is lehet. Alex halott – de
még mennyire.
– Istenem, Elyas – nyögtem. – Mit akarsz?
– Csak jó éjszakát akartam kívánni, kincsem! – mondta látszólag
ártatlanul, de szabályosan magam előtt láttam az álnok vigyorát.
– Jóccakát! – morogtam dühösen, és kinyomtam.
Micsoda seggfej!
Mélyen az arcomra húztam a takarót, és próbáltam újra elaludni,
ami – miután még egy kicsit dühöngtem a híváson – szerencsére
hamarosan sikerült is.
 6. FEJEZET

Szerelmes levelek

Szia Emely!
Ne haragudj, hogy csak most jelentkezem. Tegnap sokáig
kimaradtam a barátaimmal, és csak a kora reggeli órákban
kerültem ágyba. Neked is szép estéd volt? De azért, remélem,
hű maradtál hozzám.
Tényleg nagyon szégyellem magam, de sajnos be kell vallanom,
hogy alig tudok valamit a kedvenc szerzőidről. Edgar Allan
Poe verseket írt, nem? És ami Chuck Palahniukot illeti, nagyon
remélem, hogy nem valami fertőző betegségről van szó. Franz
Kafkáról viszont inkább rossz emlékeim vannak… Régen, még
az iskolában muszáj volt néhány rövid elbeszélést olvasnom
tőle. Ezután a mélyre ható tapasztalat után számomra elég
ködös, hogy valaki miért tesz ilyesmit önszántából. Az egyes
mondatok végén már azt sem tudtam, hogyan is kezdődtek.
Most kinevetsz engem? Mindenesetre jogosan. Nem elég neked
annyi, hogy szép vagy, és jó a zenei ízlésed?
Nem, most még a magasabb intelligenciáddal is térdre
kényszerítesz. Elhallgatsz még valamit előlem? Véletlenül még
a kvantumfizikát is értetted? Vagy tüsszentés közben – egyetlen
emberként a világon – nyitva tudod tartani a szemedet? Ha
igen, egy kis ideig még tartsd meg magadnak, és közben, ha
van kedved, mesélj nekem még egy kicsit a kedvenc szerzőidről!
 A te ún. „figyelmeztetésedhez”: most éppen más szavakkal azt
akartad tudomásomra hozni, hogy egy kis kétbalkezes vagy?
Őrültnek tartasz, ha azt mondom neked, hogy szerintem ez
aranyos? Már előre örülök annak a napnak, amikor bemutatod
majd nekem a sürgősségi osztály egész személyzetét!
(Remélem, ezt most nem érted félre!)
Ezenkívül röviden idézlek:
„Mondjuk úgy, hogy amikor a „esetlenséget” osztogatták,
rekedtre ordítottam magam. Valahogy hangzásra
összekevertem a „nőiességgel”. Most az előbbi helyettesíti az
utóbbit, de hát mit lehet tenni.”
Időközben már megismertem a szarkazmusra való hajlamodat,
és nagyra értékelem. De a szarkazmusban mindig van egy
szikrányi igazság. Tehát ha komolyan ilyen véleménnyel vagy
magadról, kedves Emely, akkor tévedsz! Bevallom, lehet, hogy
nem vagy „tipikus” nő. De hát mit is jelent ez? Természetesen
csak néhányszor láttalak, akkor is rövid időre, és hogy igazán
megismerjük egymást, ahhoz ez a néhány e-mail korántsem
elég.
De arról biztosíthatlak, hogy van benned valami teljesen
gyengéd, valami teljesen nőies.
Mert nem akarok csalódást okozni neked, ismét van egy
kérdésem számodra. Magától értetődően ne érezd úgy, hogy
kénytelen vagy válaszolni rá, de nagyon örülnék neki, ha
megtennéd! Kedves Emely, hányszor voltál életedben igazán
szerelmes?
Remélem, hamarosan hallok felőled.

Szeretettel üdvözöl:
Luca

Istenem, ez az alak méhész? Úgy tippeltem, igen, mert minden

egyes szava olyan volt, mint a méz. Mértéktelenül túlzott, nem
kérdés, ráadásul volt neki egy halvány nyálas vénája – de hát
mégiscsak nőből vagyok!
 Minden egyes üzenettel jobban tetszett. Ami tulajdonképpen
groteszk volt, ha az ember belegondol, hogy azt sem tudtam, hogy
néz ki. De bizonyos értelemben ezt egyáltalán nem találtam rossznak.
Sőt, nem az az egyetlen lehetőség, hogy valakit elfogulatlanul és
igazán megismerjünk, ha a külsőt figyelmen kívül hagyjuk?
Felsóhajtottam. Talán erről volt szó. De talán csak el akartam
odázni annak a megállapítását, hogy bár aranyos, de minden
valószínűség szerint darálthús-képű.

Szia Luca!

Ó, istenem, most már nem csupán ostobán vigyorgok, amikor

az e-mailjeidet olvasom, de el is pirulok. Amennyiben zavarba
akartál hozni: szívből gratulálok, sikerült!
Szép estéd volt? Örülök neki. Az enyém is rendben volt, sőt,
sokkal jobban alakult, mint ahogy vártam. Csak a halántékom
lüktetéséről mondtam volna le szívesen. De nem olyan vészes,
most már újra jól vagyok. A hűségem miatt egyébként nem kell
aggódnod. Csak egy telefonszámot kaptam. Egyébként nincs
semmi, amit be kellene neked vallanom.
A kedvenc szerzőimhez írt megjegyzéseiden mosolyognom
kellett. Nem azért, mert lejárattad magad, hanem mert
egyszerűen viccesen fogalmaztál. Úgyhogy ne félj! Szeretnél
többet tudni? A te bajod, te akartad…
Kezdjük Edgar Allan Poe-val, akit én személy szerint az írás
istenének tartok, hogy úgy mondjam. És igazad van, Poe
többek között verseket is írt. Szeretem a verseket, de a
„szeretni”-t a „megérteni”-től világok választják el. Én vagyok
erre a legjobb példa. Egy vers értelmezésekor egy osztályban
harminc tanuló közül huszonkilencen egybehangzóan
ugyanarra az eredményre jutottak – egyetlenegy viszont
elpirult, és lassan egyre lejjebb csúszott a székén. Eláruljam, ki
volt az? A szenvedélyem ezért inkább az elbeszéléseinek szól.
A romantikus és sötét történeteit nem lehet szavakkal leírni, el
kell őket olvasni. Úgy el lehet merülni bennük, mintha mi
magunk is jelen volnánk.
Chuck Palahniukkal mellélőttél. Nem fertőző betegségről van
szó, hanem egy modern íróról. Azt hiszem, a „gaga” szó
jellemzi leginkább a műveit. Talán ismered a Harcosok klubja
című filmet. Egy Chuck Palahniuk-könyvből készült, és nekem
tetszik.
Ami Kafka mondatainak a hosszát illeti, nem ellenkezem, da
akár hiszed, akár nem, én önszántamból is szívesen olvasom.
Szeretem a józanságát, szeretem, ahogy nevén nevezi a
dolgokat, és szeretem az iróniáját.
Hányszor voltam igazán szerelmes?
Őszintén szólva nem könnyű ezt a kérdést megválaszolni, de
veszem rá a fáradságot. Először is megjegyezném, hogy nem
esem sem túl gyorsan, sem túl gyakran szerelembe. (Szöges
ellentétben a legjobb barátnőmmel… De ez egy másik téma.)
Megtanultam, hogy szerelem és szerelem között különbség
lehet. Ha csak azt kérdeznéd tőlem, hányszor voltam szerelmes,
immár huszonhárom évvel a hátam mögött azt a választ adnám
neked, hogy háromszor. De te azt akartad tudni, hányszor
voltam igazán szerelmes… Bármilyen szomorú, de minél
tovább gondolkodom rajta, annál világosabbá válik számomra,
hogy életemben egyetlenegyszer. Azt az érzést, amikor
rogyadozni kezd a térded, csak mert a másik színre lép, vagy
elveszíted az eszed, és egyszerűen nem kapsz levegőt, amikor
elkapja a pillantásod – mindezt csupán egyszer éltem meg. És
hát úgy alakult, hogy az illető természetesen nem viszonozta az
érzéseimet. De hogy is mondják? Ilyen az élet. Ennek már jó
ideje, és bár akkoriban nem tartottam lehetségesnek, de már
rég túl vagyok rajta.
Mit gondolsz, ilyesmi csak életében egyszer történik az
emberrel? Talán magamban hordom még a remény aprócska,
leheletnyi szikráját, de eléggé realista vagyok, ezért igyekszem
kiverni a fejemből, és nem várni a csodára. Te is elárulod
nekem, hányszor voltál igazán szerelmes?

Szeretettel üdvözöl:
Emely
 Elküldtem az e-mailt, aztán még jó darabig a képernyőre
meredtem. Az emberben néha csak akkor tudatosulnak bizonyos
dolgok, ha mesél róluk. Ha megtartja magának, akkor megszépítheti,
eltorzíthatja vagy éppen elnyomhatja. De ha kimondja, akkor az
igazság visszafordíthatatlanul ott áll a térben. Az ember arcába nevet,
és rákiált, amiről tudomást sem akart venni. Mintha a tekintetem
beleolvadt volna a képernyőbe, mígnem a fekete betűk szétfolytak,
elvegyültek a fehér képernyővel, én pedig már a semmibe meredtem.
Csak egy hangos dörömbölés rángatott vissza ebből a másik
világból, és hirtelen összerándultam. Eva. Hunyorogtam, és hatalmas
lélekjelenléttel eltüntettem az e-mailt.
– Már itt vagy? – fordultam felé. Becsukta maga mögött az ajtót,
épp olyan hangosan, ahogy kinyitotta, levette a cipőjét, és a sarokba
hajította. – Ó, anyám – nyögött fel –, ezek a sarkak egyszer még
megölnek. – Anélkül, hogy a kérdésemre rátért volna, az ágyához
indult, és egy sóhajtással rárogyott.
– Azt gondolom, hogy aki kitalálta a magas sarkú cipőt, annak fel
kellene húznia egyet, és puszta kedvtelésből egész nap abban
mászkálnia.
– Miért veszel fel ilyen cipőt, ha kikészülsz tőle? Hallottál már az
edzőcipőről?
– De… de a körömcipőtől olyan szép vékonynak látszik a láb.
A szememet forgattam, és visszanyeltem a megjegyzésemet.
– És te? – kérdezte rövid szünet után. – Már megint annak a furcsa
alaknak írtál?
A fenébe. Mégiscsak látta. Utáltam, amikor rajtakapott.
– Lehet – dünnyögtem.
– Ó, Emely – mondta. – Valahogy olyan ostobának találom ezt.
Nem tudod, hogy néz ki, nem tudod, milyen az ágyban – milyen
jövője lehet ennek?
Az volt benne a rossz, hogy tényleg minden szót komolyan
gondolt.
– Eva, kincsem – mosolyogtam, felálltam, és vele szemben az
ágyamra feküdtem. – Ezt te nem értheted.
– Nem, tényleg nem értem – felelte, és pár perc csend állt be.
 – Mondd csak – jutott egyszer csak az eszébe –, lehetséges, hogy
múlt éjszaka csengett a mobilod?
Utánagondoltam, és már éppen megráztam volna a fejemet,
amikor hirtelen egy rossz emlék villant az eszembe. Elyas, ez az
idióta tényleg kiugrasztott az ágyból az éjszaka közepén. Félálomban
voltam, ezért majdnem el is felejtettem – legalábbis eddig a
pillanatig.
– Lehet – dünnyögtem, és megkerestem a mobilomat, amely előző
este óta érintetlenül hevert az éjjeliszekrényen. Kiválasztottam a
menü gombot, ott a fogadott hívásokat, ahol meg is találtam ennek az
idiótának a telefonszámát. Bosszús pillantással elmentettem „Nem
felvenni” néven, nehogy még egyszer olyan ostoba hibát kövessek el,
mint múlt éjjel.
Rögtön ezután eszembe jutott, mit kell még elintéznem, ezért azon
nyomban megragadtam a vezetékes telefont.
Egy ideig csengett, mielőtt az a kis szemétláda felvette.
– Igen?
– Alexandra Schwarz, hogy döfhettél ilyen csúnyán kést a
hátamba?
– Mire gondolsz? – kérdezte érezhetően meglepetten.
– Megadtad Elyasnak a mobilszámomat! Ez felér a bizalmam
elvesztésével! – zúgolódtam, miközben a vonal másik végén halk
kuncogás hallatszott.
– Ja, erre gondolsz. Sajnálom, megzsarolt.
– Nagyon vicces.
– Nem, tényleg – bizonygatta. – Megfenyegetett, hogy különben
mesél Sebastiannak a hupikék törpikés alsóneműmről. Nem volt más
választásom.
Egy pillanatig csend honolt a vonalban. – Neked van hupikék
törpikés alsóneműd? – ismételtem egy idő után, és fintort vágtam.
– Ó – mondta. – Hm… talán?
Azonnal magam előtt láttam Alexet hupikék törpikés
fehérneműben. Ki lehet rajta?
Dulifuli?
– Mit kellett volna tennem? – folytatta.
– Bármit! A mobilszámom megadásán kívül!
 – Emely! – könyörgött. – Komolyan sajnálom. Egy kicsit be
voltam csípve, és nem sokat gondolkodtam rajta. Rosszul tettem,
bocsáss meg!
Morogtam.
– Tényleg – mondta nyomatékkal, és ezzel egy kicsit ellágyított.
Bár nem terveztem, hogy ilyen gyorsan megbocsátom neki a
mobilszámos dolgot, mégis sóhajtva témát váltottam. – Áruló vagy,
és az is maradsz. De ettől eltekintve, mesélj már: mi volt
Sebastiannal?
A hangulata gyorsabban váltott, mint a metronóm mutatója
háromnegyedes ütemben. – Hihetetlen volt! – mondta. – Az este
hátralévő részét végigbeszélgettük. Emely, Sebastian tényleg olyan
édes, mint amilyennek kinéz! Nyugodt, de nem unalmas. Tényleg
felnőttnek hat – szöges ellentétben a sok posztpubertásos szeméttel,
akikkel korábban vesződtem. – Mély levegőt vett. – Férfias
kisugárzása van, de érzéssel, érted? És humoros. Nem ostobán
vicces, hanem intelligensen vicces. Folyton mosolyognom kellett
rajta. És tudod, mit tanul?
Nem tudtam.
– Pszichológiát!
– Pszichológiát? – ismételtem.
– Igen, nem remek?
Nézőpont kérdése.
– Elmegy – feleltem. – Akkor legalább kiismeri magát
zaklatásügyben. Úgyhogy a megfelelő emberbe botlottál. –
Kuncogtam.
– Halálra nevetem magam – mondta.
– Ezt már többször megígérted.
– Hihetetlen, milyen vicces vagy ma megint. Mindenesetre ő is
huszonnégy éves, mint Elyas, és – ami a legfontosabb – szingli.
– Ez már jól hangzik.
– Ez nagyon jól hangzik – javította ki lelkesen.
– És? Megbeszéltétek már, mikor találkoztok újra?
A hangulata egyszerre újra nyomottá vált. – Erről ostoba módon
nem beszéltünk. Én nem mertem megkérdezni, ő pedig egy kicsit
félénknek látszik… Vagy nem tetszem neki.
 – Most ne lógasd itt nekem rögtön az orrod, Alex! Még a vak is
látta, hogy tetszel neki. Higgy nekem. Valószínűleg ugyanúgy nem
merte, mint te. Majd ha legközelebb találkoztok, elkéri a számodat.
Erről meg vagyok győződve.
– Mióta vagy ilyen optimista? – kérdezte rosszkedvűen.
– Amíg nem rólam van szó, többnyire az vagyok.
– Te meg az optimizmus? – Nevetett. – Te minden tekintetben
pesszimista vagy – és nemcsak akkor, ha rólad van szó.
– Nem vagyok pesszimista – helyesbítettem. – Egyszerűen csak
realista vagyok.
– Az nem ugyanaz? – kérdezett vissza, amin komolyan el kellett
gondolkodnom, és nem igazán találtam rá választ.
Aki azt hiszi, hogy Alex már mindent elmesélt a Sebastiannal
töltött estéről, az nagyot téved. Eddig még csak a felszínt karcolta.
Hogy mit jelentett nála a mélybe vájás, azt a következő, gyötrelmes
félórában a saját testemen tapasztaltam meg. A beszélgetésük minden
egyes apró részlete az agyába vésődött, és a fiú szája szegletének
minden kis rezdülését megpróbálta elemezni. És bár a rajongását
egyrészről aranyosnak találtam, idővel igencsak fárasztóvá vált.
Amúgy meg igazán kigondolhatott volna néhány szinonimát a
„remek” szóra – amelyet többnyire Sebastianra vonatkoztatva
használt.
A számítógépem halk pittyenése úgy hatott rám, akár a fény az
alagút végén. Úgy ugrottam ki az ágyból, mint akit kígyó mart meg.
Ám rögtön meg is álltam, és a homlokomat ráncoltam a saját
reakcióm láttán. Óvatosan Evára sandítottam, aki szerencsémre
időközben elaludt, és semmit nem látott a hirtelen örömkitörésemből.
Kifújtam a levegőt. Jobb bele sem gondolni, mi lett volna, ha figyel.
De ha őszinte akartam lenni, saját magam előtt is szégyenkeztem.
Ezért úgy tettem, mintha én sem láttam volna, és folytattam az
utamat az íróasztalomhoz. Elfordítottam a székemet, leültem rá, és
megállapítottam, hogy tényleg Luca válaszolt. Hála az égnek,
mondtam, mert egy „Hogyan növeld a péniszméreted” tárgyú e-mail
esetén még ostobábbnak éreztem volna magam.
 – Alex, beszéljünk majd még később, kaptam egy e-mailt –
mondtam. De a kísérlet, hogy lerázzam, olyan szánalmas volt, hogy
magától értetődőn kudarcba fulladt.
– Lucától? – kérdezte. – Olvasd fel, olvasd fel! Felsóhajtottam, és
megadtam magam.

Kedves Emely!

Sajnálom, amiért zavarba hoztalak, nem állt szándékomban.

Bár be kell vallanom, szívesen megnéztem volna.
Azt hiszem, meg kellene fogadnom a tanácsodat, és olvasnom
valamit Edgar Allan Poe-tól, a lelkesedésed kíváncsivá tett. Ne
vedd tőlem rossz néven, de egy kicsit kuncognom kellett a
versértelmezéses történeten. El sem hiszed, mennyire illik
hozzád, hogy te egyedül máshogy értetted a verset. De ki
mondja meg, hogy tényleg te mentél-e tévútra? Talán mindenki
más tévedett, és te voltál az egyetlen, aki helyesen értelmezte.
Bár ezzel a véleményemmel nem fogsz egyetérteni, de nem
csodálkoznék rajta, ha valóban így lett volna.
Én ezeket az elemzéseket és értelmezéseket amúgy is mindig
olyan képlékenynek éreztem. A legtöbb ismert költő már rég
halott. Honnan tudhatnánk hát, mit akartak közölni, ha már
nem lehet tőlük megkérdezni? Mitől mások azok az emberek,
akik ilyen értelmezésekkel állnak elő? Személyesen ismerték a
költőket? A legtöbb esetben biztos nem, pedig a legjobb út,
hogy egy művet igazán értelmezzünk vagy megértsünk, még
mindig az, ha a szerzőt megismerjük.
A Harcosok klubja természetesen fogalom, ráadásul az egyik
kedvenc filmem. Őszintén szólva egyáltalán nem is tudtam,
hogy könyv is készült belőle. Úgy látszik, van még mit tanulnom
tőled.
Igazán szerelmesnek lenni… Előrebocsátom: annak a fiúnak,
akit említettél, óriási idiótának kellett lennie, ha nem tudta az
érzéseidet viszonozni.
 Ami engem illet. Én személyesen nem tapasztaltam, hogy
szerelem és szerelem között különbség volna. Mindössze kétszer
voltam igazán szerelmes.
És hasonlóan teátrális volt, mint nálad. Az első szintúgy nem
viszonozta az érzéseimet, a másodikról pedig nyolc hónapnyi
kapcsolat után kiderült, hogy viszonya volt az akkori – és főleg
egykori – legjobb barátommal. Mindkettő évekkel ezelőtt
történt, azóta nem lettem újra szerelmes.
Hogy az ember többször is megélhet-e ilyesmit? Ahogy látod,
én kétszer éltem meg, ami talán nagy szerencsének is
mondható. Legalábbis ha egy kicsit jobban alakultak volna a
dolgok. Így viszont olyan tapasztalatokká váltak, amelyekről
szívesen lemondtam volna. Bár ugyanakkor boldog vagyok,
hogy általuk tudom, mit jelenthet a szerelem. De vajon mennyi
az esélye annak, hogy harmadszor is megéljek ilyesmit?
Tulajdonképpen már rég feladtam a reményt, téged pedig
sajnos kevéssé ismerlek ahhoz, hogy fel tudjam mérni… De
mondjuk úgy, hosszú ideje te vagy az első nő, akivel legalább el
tudom képzelni. Oké, most már valószínűleg végérvényesen
pszichopatának tartasz. Sokkoltalak? Csak tényleg félek, hogy
többé nem hallok felőled.

Szeretettel üdvözöllek:
Luca

Csend. Ettől még Alexnek is a torkárra forrt a szó.

– Ó, istenem! – visította végül némi fáziskéséssel. – Találkozol
vele. Azonnal! Ha nem teszed, én fogok!
Nem tudtam válaszolni, mert még túlságosan Luca szavainak
bűvöletében voltam, és csak mosolyogtam magam elé.
– Hallottad?
– Igen, igen…
– Az „igen, igen” azt jelenti, hogy tíz év múlva találkozol vele –
jegyezte meg.
 – Egyáltalán nem így van – ellenkeztem, és hazudnom sem kellett,
mert az én „igen, igen”-em azt jelentette, hogy öt év múlva
találkozom vele.
– És milyen fiúról beszélt, aki nem viszonozta az érzéseidet? Csak
nem arról a béna mentorodról, még az első szemeszterből?
A szememet forgattam. Nem, biztosan nem arra a béna
mentoromra gondoltam az első szemeszterből. Párszor szépen nézett
rám, és egy kicsit összekavart – ez minden. Ha egyáltalán valamiről,
akkor némi jóindulattal legfeljebb egy picike kis rajongásról lehetett
volna beszélni. Bosszantott, hogy Alex egyáltalán számításba vette,
és hát ezzel egyidejűleg újra kiderült, hogy halvány sejtése sincs a
dolgokról.
De még mielőtt kigondoltam volna, mit feleljek, a téma váratlanul
magától lezárult.
– Leviszed a szemetet? – kiáltotta hirtelen Alex. Hogy ezzel
nyilvánvalóan nem rám gondolt, Elyas megerősítette a háttérből.
– Igen, igen – nyekegte.
– A fenébe is – sóhajtotta Alex újra felém fordulva. – Micsoda
harc!
– Hová készül már megint? – kérdeztem csak úgy, mellékesen,
mire a következő pillanatban hasító fájdalom késztetett rá, hogy a
kagylót tíz centiméterre tartsam a fülemtől.
– Elyyyaaas! Emely kérdezi, hová mégy! – kiáltotta, ráadásul úgy,
hogy az egész épületben, de még a szomszéd házban is mindenki
hallhatta.
– Alex! – fújtattam tágra meredt szemmel. – Meggárgyultál?
– Most mi van? – kérdezte, mintha ez a világ legtermészetesebb
dolga lett volna. – Te kérdezted.
A fejem lebukott, a kezemmel támasztottam meg. Istenem, ez a
nő! Tovább nem jutottam, mert ekkor bekövetkezett az, aminek be
kellett következnie. – Emely szeretné tudni, hová megyek? –
hallottam Elyast a telefon közelében.
A hallgatóval ütögettem a fejemet, és amikor a vonalban hirtelen
recsegést hallottam, szabályszerűen pánikba estem. – Alex, oda ne
add neki a telefont! Soha, hallasz? Ne tedd! Kérlek!
– Késő, kincsem! – mondta Elyas.
 Jajgatva húztam be a nyakamat.
– Tehát tudni szeretted volna, hová megyek? – kérdezett rá.
– Nem. Őszintén szólva egyáltalán nem érdekel, és most add
vissza a telefont!
– Hogy a végtelen kíváncsiságodat kielégítsem, nyuszikám, csak
tejet akartam venni. Szabad?
Arrogáns, ostoba, öntelt, hülye…
– Felőlem aztán tehenet is vehetsz – sziszegtem.
– Már gondoltam rá, de sajnos nem túl praktikus – szabályosan
hallottam a telefonban, ahogyan vigyorog. – És hogy van a fejed,
kincsem?
– Hamarosan megint rosszabbul lesz…
Nevetett. Halkan és édesen. És ez a nevetés valahogy jobban
hangzott, mint ahogyan kellett volna.
– Tudod egyáltalán, mennyire szeretem a mi kis játékunkat? –
kérdezte.
A homlokomat ráncoltam. – Miféle kis játékunkat?
– Ugyan már, tudod – unszolt, és a következő szavait szabályosan
beleénekelte a telefonba. – Úgy teszel, mintha nehezen megkapható
lennél… Én meg úgy teszek, mintha nem csak azt az egyet
akarnám…
Tátva maradt a szám. – Távol állsz mindenféle valóságtól, igaz?
És ha komolyan azt hiszed, hogy úgy teszel, mintha nem csak azt az
egyet akarnád, a színészi képesség még távolabb áll tőled.
– De működik – mondta öntudatosan. – Rám vagy izgulva.
A tekintetem elkomorult. – Olyannyira rád vagyok izgulva, mint
egy élettelen tárgy.
– Látod, éppen erre a kis játékra gondoltam – mondta. – Mi volt
tegnap este Nickkel? Jól szórakoztatok?
– Féltékeny vagy? – leheltem édesen.
– Nem, tudom, hogy semmi sem történt.
– És mégis honnan tudod?
– Először is, mert nem csalnál meg engem, egérkém, másodszor
pedig mert már aludtál, amikor felhívtalak.
– Ezért hívtál fel? – kérdeztem, és elborzadtam ettől az
alattomosságtól.
 – Talán… – lehelte a telefonba.
– Tudod, mit? Ha az értelmező szótárban volnának képek, a
„seggfej” szó mellett a te fotód szerepelne.
– Hú – nevetett. – Már-már azt hinné az ember, nem bírsz engem.
– Bízz a megérzésedben, csak annyit mondhatok – feleltem, és
éreztem, hogy a jobb szemhéjam rángani kezd.
– Majd meglátjuk – jelentette ki arrogáns nevetéssel. – Á,
egyébként ha legközelebb felhívsz, nem kell Alexet ürügyként
használnod. Bármikor szívesen beszélek veled telefonon. – Bár
éppen készültem a szitkok orgiáját a fejére olvasni, akaratom ellenére
vissza kellett nyelnem. A vonal vége recsegett, és újra Alex szólalt
meg. – Én vagyok.
– Ezt is köszönöm szépen – mondtam, amiért átadta Elyasnak a
kagylót.
– Elvette tőlem, ártatlan vagyok!
– Természetesen – mondtam. – Te mindig ártatlan vagy.
– Ó, istenem – sóhajtott fel hirtelen. – Persze, a szemetet mégsem
vitte le.
Na ja, hogy a szemetet nem vitte le, az az egyik legártalmatlanabb
dolog volna, ami zavarna Elyasban, ha egy lakásban élnék vele.
Alex és én még egy ideig tovább beszélgettünk, és újra meg újra a
tegnapi esténél kötöttünk ki, meg a benyomásoknál, amelyeket ránk
gyakorolt. Többek között Andyre terelődött a szó, akit Alex,
akárcsak én, nagyon rokonszenvesnek talált – bár legalább
háromszor akkora volt, mint ő. Igaz ugyan, hogy minden
elképzelhető rosszat képes lettem volna Elyasnak tulajdonítani, de a
rasszizmus, merthogy Andy fekete bőrű volt, sajnos már nem
számított közéjük… Talán egyszer meg kellene tőle kérdeznem, mit
szól a kisgyerekekhez? Nem, ugyan, ez már tényleg nem passzolna
Elyashoz.
Csak egy újabb félóra elteltével fejeztük be a telefonbeszélgetést,
és szedelőzködtem fel az ágyból. A gyomrom már korgott, és mert
Eva közben mélyen és rezdületlenül aludt, egyedül indultam el a két
közös helyiség egyikébe.
Az első konyhaként működött, elég hideg volt, és a régi
berendezése miatt igencsak ráfért volna egy kis felújítás. Egy
kávéautomatán és a lepusztult konyhai szekrénysoron kívül még öt
étkezőasztal állt itt.
A második közösségi helyiség óriási nappaliként működött.
Átlósan elhelyezve több különböző színű és alakú kanapé állt benne,
amelynek a többsége bolhapiaci szerzeménynek is beillett volna. Egy
csípőmagasságú szekrényen egy tévé és egy DVD-lejátszó díszelgett,
amelyet a Playstationnel ellentétben még nem loptak el.
Valódi közösségi tevékenység alig volt a lakók között. Itt
mindenki a maga életét élte. Természetesen hébe-hóba köttettek
barátságok vagy akár kapcsolatok is, ahogyan hallottam, de ez nem
csoportosan, hanem egyénileg alakult így. Általában kedvesen
üdvözöltük egymást a folyosón, időnként megittunk együtt egy-egy
kávét, aztán ismét mindenki ment a maga útjára. Csak futó ismerősök
voltunk.
Befordultam a konyhába, rámosolyogtam a kávéautomatánál álló
szőke lányra, majd az Evával közös konyhai fiókomban kotorászni
kezdtem, hátha találok benne valami ehetőt. A szomorú eredmény
egy nyolc nappal korábban lejárt készétel volt. Felsóhajtottam, majd
kinyitottam a csomagolást, hogy a száraztésztából álló tartalmát
jobban szemügyre vegyem. A látszat szerint még rendben volt. Egy
lábosba öntöttem, vizet adtam hozzá, és érzésem szerint egy
örökkévalóságig kevergettem.
Amikor az enyhén biohulladék szagú, ízfokozóktól és
tartósítószertől csak úgy hemzsegő pép végre elkészült, egy tányérba
öntöttem. A lábost a mosogatógépbe tettem, kerestem egy kanalat, és
az étellel együtt visszatértem a szobámba. No, igen… „finom” alatt
valami egészen mást értettem, de legalább laktató volt.
Amikor a tányért félretettem, a mappáim és jegyzeteim közé
dugtam a fejemet, és csak akkor emeltem fel, amikor két óra
elteltével csengett a telefon. Alena várt a vonal másik végén, és mert
az ő hangja volt az utolsó, amelyre abban a pillanatban számítottam,
kétszeresen megörültem neki. Minden alkalommal hihetetlenül
kellemes volt vele beszélgetni, és az anyámmal ellentétben neki ki is
önthettem a szívemet. Igazán tudtam értékelni ezt a luxust.
Mint mindig, most is elfecsegtük az időt, amely csak úgy repült.
Ötszöri nekifutásra sikerült csak a beszélgetést végre tényleg
befejezni, és a telefont letenni. És mert már késő volt, másnap reggel
pedig korán kellett kelnem, rögtön a fürdőszobába mentem, és a
lefekvéshez készülődtem.
Ám amikor végre a takaróm alatt feküdtem, alvásról sajnos szó
sem lehetett. Még mindig Luca legutóbbi levele kísértett a fejemben:

Tulajdonképpen már rég feladtam a reményt, téged pedig

sajnos kevéssé ismerlek ahhoz, hogy fel tudjam mérni… De
mondjuk úgy, hosszú ideje te vagy az első nő, akivel legalább el
tudom képzelni.

Miért ír ilyesmit? Mivel a női nemhez tartozom, számítania kellett

rá, hogy meglehetősen éberen reagálok majd erre.
Tényleg teljesen komolyan gondolta? Vagy csak úgy mellékesen
írta, és én tulajdonítok túl nagy jelentőséget a szavainak?
Egy dologban mindenképpen igaza volt: alig ismertük egymást.
Furcsa módon ez nem tartott vissza engem attól, hogy mégis
kedveljem. Eleinte csak levelek voltak, amelyeket egy ismeretlen írt
nekem, és amelyeket én nem igazán tudtam komolyan venni. Luca
inkább úgy hatott rám, mint egy nagy, fekete lyuk, semmint egy élő
ember. Ám időközben újra meg újra azon kaptam magam, hogy
elképzelem az e-mailek mögött rejlő embert, és akként is tartom
számon.
Luca valóságossá vált számomra. De hogy mennyire vehetem
tényleg komolyan őt és a levelezésünket, még nem tudtam pontosan.
Tulajdonképpen teljesen idegen valaki volt. Végül is a képernyő
mindent elbír, az e-mailekben bármit elhitethetett velem – attól még
korántsem biztos, hogy az a valóságnak is megfelelt.
Ugyanakkor, ha azt feltételezzük, hogy ez a valóság, akkor mi
van? Milyen helyet foglalhatna el Luca az életemben? Lehetséges
partner volna a számomra? Vagy, ha egyáltalán valami, akkor
barátság lenne belőle?
Máshogy megfogalmazva: egyáltalán készen álltam én egy
szerelmi viszonyra? Az adott pillanatban mégiscsak jól éreztem
magam, s ez olyan állapot, amit nem tesz kockára az ember
könnyelműen.
 Én személyesen nem tapasztaltam, hogy szerelem és szerelem
között különbség volna. Mindössze kétszer voltam igazán
szerelmes.

Honnan tudja? Ki mondta neki, hogy a szerelem, amelyet

megtapasztalt, igazi szerelemnek nevezhető, ha nincs
összehasonlítási alapja? Lehet, hogy életében egyetlenegyszer sem
volt igazán szerelmes, csak nem tudja, mert abból indul ki, hogy
nincs feljebb?
De ez az elmélet igen gyorsan megingott, mert rájöttem, hogy
nekem nem volt szükségem a többi kapcsolatomra, hogy tudjam,
akkor nálam igazi szerelemről volt szó. Egyszerűen csak éreztem.
Függetlenül attól, hogy volt-e összehasonlítási alapom, vagy nem –
tudtam.
Ha viszont tévednék, és létezik az akkori érzéseimnek további
fokozása, akkor csak imádkozhattam, hogy soha ne kelljen
megélnem. Egy séta a pokolban elég volt, hogy biztosan tudjam,
soha többé nem akarom arra a helyre még egyszer betenni a lábamat.
Az, hogy a saját testemen tapasztaltam meg a szerelem kínzó
árnyoldalait, még azt is kérdésessé tette számomra, hogy a – sajnos
csak ritkán jelentkező – magasztos érzések egyáltalán megérték-e,
hogy kitettem magam a veszélynek.
Bármi is legyen majd köztem és Luca között, én biztosan semmit
nem fogok elhamarkodni. Amúgy is túl korai lett volna még ezen
törni a fejemet. Csakhogy a fejem önálló életet élt.
A hátamra fordultam, kinyújtva magam mellé tettem a két
karomat, és felsóhajtottam. Mi a csudát válaszoljak neki?
Természetesen megírom neki, hogy a vallomása ellenére nem tartom
pszichopatának – de a megérzésem azt súgta, hogy jobb, ha még nem
árulok el túl sok mindent a gondolataimból. Talán a válaszomban
eltúlzottan nevetségesre kellene venni a figurát, úgy mint: „Mucuska,
jelentsd be a házasságkötési szándékod, jövök!”
Nem, ezzel nem voltam megelégedve. A kezemet a hasamra
tettem, és tovább gondolkodtam, mígnem hosszú idő után olyan
eredményre jutottam, amivel már tudtam mit kezdeni:
Ne aggódj, Luca, nem tartalak pszichopatának. És ha akkor is
ezen a véleményen maradsz, amikor majd igazán megismersz,
akkor én is meggondolom a dolgot.

Bólintottam, az oldalamra fordultam, és behunytam a szemem.

 7. FEJEZET

Harmadik láb

A lex kelletlenül nyomott egy falat kenyeret a szájába, és úgy

rágta, mintha kemény cipőtalp lett volna. – Istenem, egy hete
nem láttam.
– Pontosan öt napja, Alex – mondtam. – A hétvégén biztos
felugrik majd Elyashoz. – A csészém pereme fölött ránéztem,
miközben kortyoltam egyet a kávémból. Említettem már, hogy
szeretem a kávét? Nem, a „szeretem” rossz szó – valósággal függök
tőle!
Éppen Alexnél ücsörögtünk, és ráérősen reggeliztünk a kis
étkezőasztalnál. És mert Alex aznap lógott, nekem pedig tizenhárom
órakor volt az első előadásom, teljes lelki nyugalommal tehettük is.
– Miért nem kérdezed meg egész egyszerűen Elyast, mikor jön föl
legközelebb Sebastian?
– Megőrültél? – Rám pillantott. – A végén még azt gondolná,
bukok rá!
– Ami természetesen teljesen helytelen következtetés volna –
mondtam, és az egyik szemöldökömet felhúztam.
– Akkor is – dünnyögte. – Mi van, ha Sebastian ki nem állhat
engem? Akkor úgy jönnék ki az egészből, mint a legjobb barátjának
a hülye húga, aki belezúgott a bátyja cimborájába.
Nézzenek oda, csak kibökte.
– Tudtam én, hogy bele vagy zúgva – állapítottam meg szárazon.
Mentséget keresgélve rám nézett, de nyilván rájött, hogy már túl
késő.
 Végül fintort vágott. – És akkor? Talán egy kicsit.
– Akkor mégiscsak megkérdezhetnéd a bátyádat. Biztosan nem
fog azonnal Sebastianhoz rohanni, és melegében az orrára kötni.
– Lehet. – Felsóhajtott, és egy ideig a narancslét méricskélte. – De
ettől függetlenül – bökte ki végül –, nem tudom megítélni, hogyan
vélekedne Elyas a Sebastian iránti érdeklődésemről.
– Nem is úgy kell azt intézni – feleltem, miközben a zsemlémet
megkentem meggylekvárral. – Amúgy meg – tettem hozzá, és a
késemmel rámutattam – ő biztosan nem kért tőled engedélyt, amikor
eldöntötte, hogy pokollá teszi az életemet.
– Igaz – felelte és mérlegelte a mondottakat. – De azért te
könnyen beszélsz – folytatta irigy pillantással. – Végül is te minden
nap megkapod az e-mailjeidet Mr. Lover Lover-től.
Vigyorogni kezdtem, mert Alex ezzel telibe talált, és azonnal
Luca legutóbbi levelére kellett gondolnom.
De a boldogság sajnos olyasvalami, amiben az ember többnyire
nem részesülhet sokáig.
– Kértél tőle végre fényképet?
– Nos… – erőltettem mosolyt az arcomra. – Nem.
– Emely – nyögött fel, és leengedte a kését. – Miért bénázol?
– Fogalmam sincs. – Anélkül, hogy haraptam volna a
zsemlémből, újra a tányéromra tettem. – Azért ez nem olyan könnyű.
És hogy őszinte legyek, nekem mindegy is, hogy néz ki – legalábbis,
ha nem teljesen szörnyűséges.
– Ezt azért te magad sem hiszed el?
– De igen! Átkozottul távol állna a valóságtól, ha nem csupán úgy
írna, mint álmaim férfija, hanem ráadásul úgy is nézne ki. Ezért
nincsenek különösebben magas elvárásaim, sokkal inkább a belső
értékekre összpontosítok. És mert ezeket már ismerem, nincs is
szükségem fényképre, nem igaz?
Pontosan, és lassan majd én magam is elhiszem…
– Emely, te már megint lejjebb adod az igényeidet! – Résnyire
hunyta a szemét.
– Alex, legyünk realisták – mondtam én. – Ha egyszer a tükörből
nem Angelina Jolie pillant vissza rám, akkor semmi szükség rá, hogy
Brad Pittre várjak.
 Alex rám meredt, miközben az arca egyre inkább grimaszba
rándult. – Megbolondultál, te lány? – mondta a fejét rázva. – Hogyan
juthatsz mindig erre a hülyeségre? – Hátradőlt a székén, és mély
levegőt vett.
– Először is – kezdett rá újra –, ha Angelina Jolie-t látnád a
tükörben, akkor rögtön idegesítő, tíznyelvű gyerekricsaj lenne a
háttérben – ennyit erről. Másodszor pedig – vigyorgott –, felejtsd el
Brad Pittet, Johnny Depp sokkal jobb pasi.
– Igazán értékelem a megfontolt tanácsodat. – A mellkasom előtt
összefontam a karomat. És igen, a fenébe is, Johnny Depp tényleg
sokkal jobb pasi.
– Nincs mit – mondta.
– De komolyan, Alex. Mi történik mostanában? Megváltoztam,
vagy miért érdeklődik most irántam egyszerre több férfi, mint az
elmúlt években összesen?
– Egészen egyszerű: mert ez már rég esedékes volt – felelte Alex,
amin hamar túltettem magam, és tovább folytattam az
elmélkedésemet.
– Úgy értem, jó, Luca tulajdonképpen alig ismer. A bátyád csak
szexelni akar – azt viszont kitartóan. És Domenic is igencsak
érdeklődött irántam. Mi történt? Valamiről lemaradtam? –
Felemeltem a kezemet. – Ha ez így megy tovább, még elkezdem
magamat szerethetőnek érezni.
Alex nevetett. – Isten mentsen! Azzal eléggé egyedül állnál a mai
világban.
Erre nem tudtam mit felelni. De mert ez úgysem következik be,
efelől nem kellett aggódnom.
– Jelentkeztél azóta Domenicnél? – kérdezte.
– Nem, állandóan halogatom.
– Ki mondta, hogy egyáltalán jelentkezned kell?
– Tudom, te nem kedveled őt különösebben. De az udvariasság
jegyében legalább egy SMS-t írnom kellene neki.
Alex a szájába nyomta az utolsó falat zsemléjét. – Az udvariasság
jegyében? A „kedves” a képmutatás kishúga, ahogy olyan szépen
szokták mondani, úgyhogy ezt egész nyugodtan megspórolhatod
magadnak.
 – Nem értem, hogy lehetsz mindig ilyen lekezelő.
Lesöpörte a morzsákat a kezéről. – Mi a gond? Ez egy egész
egyszerű egyenlet: te nem akarsz tőle semmit, ezért nem is
jelentkezel. – Vállat vont, miközben én a szememet forgattam és
hátradőltem. – Ez nem ilyen könnyű. Akkor is hazavitt, és talán hiba
volna nem jelentkezni nála.
– Lányom – mondta –, ő pusztán azért volt barátságos, mert dugni
akart.
– Ezt nem tudod megítélni.
– Tessék? – nevetett. – Ha valamit meg tudok ítélni, akkor az
éppen az, ha valaki csak egyet akar. És ha egy ilyen valaki éppen a
legjobb barátnőmre vet szemet, akinek ráadásul a homlokára van
írva, hogy „sürgősen meg kell engem dugni”, valójában nincs
szükségem több képzelőerőre.
Leesett az állam. – Alex!
– Mi az? Ez így van! Neked időközben már sürgető szükségleteid
támadtak. És higgy nekem, az ilyesmit a fiúk széliránnyal szemben is
tíz kilométerről kiszagolják.
Felfújtam az arcomat, és egyszerűen nem tudtam felfogni. Nem
azért vannak a barátok, hogy az ember jobban érezze magát? Mi a
csudát nem ért ezen Alex?
– Tájékoztatásul közlöm – mondtam –, hogy egyáltalán nem
támadtak sürgető szükségleteim! Sőt! Ragyogóan érzem magam!
Alex rám nézett. – És ezt te magad is elhiszed?
– Igen! – Nem is tudtam, hová nézzek, ezért kelletlenül a hátam
mögé tekintettem, és abban a pillanatban halálra rémültem. – Miért
nem szólsz, hogy már ilyen késő van?
Alex követte a tekintetemet az óra irányába. – Mi bajod? Nem
sokkal múlt fél egy, még kényelmesen odaérsz.
– Persze – feleltem –, ha a buszom nem ment volna el öt perccel
ezelőtt.
– Ó, ez igazán ostoba helyzet.
Ezzel fején találta a szöget. Ha futok, talán még sikerülne… Ám
ekkor eszembe jutott az a feltett szándékom, hogy soha többé nem
futok! Amúgy meg igencsak izzadtan értem volna az egyetemre, és
már nem lett volna időm átöltözni. Feltéve, persze, ha élve értem
volna oda…
Az sem volt alternatíva, hogy kihagyjam, mert persze éppen egy
fontos előadásról volt szó, és semmi kedvem nem volt hozzá, hogy
vagy húsz ember után rohangáljak, míg végül valaki kölcsönadja a
jegyzeteit.
– Elyas biztosan elvisz – javasolta Alex.
Fújtattam: – Hú, remek ötlet!
– Mert mit akarsz csinálni? Gyalog már nem érsz oda.
Akkor is… És különben is… És… Ó, istenem!
– Egyáltalán itthon van? Akkor miért nem zavarog itt már régóta?
– Nem meséltem neki a reggelinkről, és nyilvánvalóan nem vette
észre.
Az asztalra néztem, és magam elé dünnyögtem. Bár minden
porcikám tiltakozott ellene, tudatára ébredtem, hogy nincs más
lehetőségem. Egyszerűen szavakba sem tudtam volna önteni,
mennyire frusztrált ez az egész! Valaki a világegyetemben pikkel
rám, az biztos.
Halkan szitkozódva hátratoltam a széket, és felálltam.
– Akkor megyek, és megalázkodom… – jelentettem be. Hogyan
juthattam odáig, hogy kénytelen voltam tőle – éppen tőle! –
szívességet kérni? És nem csak ennyi, nem – kénytelen voltam időt
tölteni vele.
Egyetlen lépést sem elsietve csoszogtam végig a folyosón, és
minden méterrel, amit magam mögött hagytam, az önbecsülésem egy
darabját veszítettem el. Kopogtattam az ajtaján, és nem sokkal
később már fel is hangzott egy: – Igen?
Mély levegőt vettem, és lenyomtam a kilincset.
Elyas egy fekete fotelben ült, és a kezében könyvet tartott,
amelyet hirtelen összecsukott, és a karfa meg a lába közötti résbe
csúsztatott, amint meglátott. Póló nem volt rajta, a nadrágja nyitva
állt, mintha nemrég kelt volna fel, és csak gyorsan belebújt volna. A
felsőteste… atletikus volt, és majdhogynem a szexuális zaklatás
határán mozgott. Ezért gyorsan elkaptam róla a tekintetemet.
– Emely – állapította meg némi fáziskéséssel.
 – Mit rejtegetsz? – tudakoltam, mert kissé különösnek találtam a
reakcióját.
– Á, semmi fontosat.
– Mit olvasol? Harry Pottert? – kérdeztem önelégülten.
– Valami olyasmit – mondta és a torkát köszörülte. – Ne érts félre
– folytatta –, természetesen örülök a látogatásodnak, de őszintén
szólva egy kicsit csodálkozom rajta. Megkérdezhetem, mit szeretnél?
– Csábítóan rám mosolygott, és a válaszomra várt.
– Élvezd ki ezt a pillanatot, mert soha többé nem fog újra
előfordulni – dünnyögtem, és lesütött szemmel az ajtófélfának
dőltem. – Szeretnék kérni tőled valamit.
Megnyugodva dőlt hátra a fotelben. – Á, tényleg? Bármit, amit
csak szeretnél, kincsem.
Bár legszívesebben újra megöltem volna, most erre nem volt idő.
Sikerülni fog, buzdítottam magam, és kipréseltem a rettenetes
szavakat: – Elvinnélazegyetemrelekéstemabuszt.
– Egy szót sem értek – szakított félbe.
Felnyögtem. – Elvinnél az egyetemre? Egykor van előadásom, és
ostoba módon lekéstem a buszt.
– Kérlek – tettem hozzá nehéz szívvel.
A szája szeglete mosolyra húzódott, mielőtt elegánsan felállt, és
lassan felém indult. Csak néhány centiméterrel előttem állt meg, úgy,
hogy fel kellett rá néznem. Mintegy ösztönösen egymásba fonódtak a
karjaim.
– Nagyon szívesen – súgta, és mélyen a szemembe nézett. – Adj
öt percet, hogy letusoljak. Aztán elviszlek az egyetemre.
Az ajkamba haraptam. – Nem tudsz utána tusolni?
– Azt mondtad, az előadásod 13 órakor kezdődik, igaz?
Bólintottam, miközben ő egy pillantást vetett a háta mögé az
órára.
– Most 12:44 van – mondta. – Öt perc múlva kész vagyok, és
további öt perc múlva az egyetem előtt állsz. Vagyis mindenképpen
időben odaérsz.
– Rendben, köszönöm – dünnyögtem, és lassan nem tudtam már
állni a tekintetét, amely egyre mélyrehatóbbá vált. Minél több idő telt
el, annál kellemetlenebbül, és már-már védtelennek éreztem magam.
Ennek ellenére egyetlen pillanatra sem fordítottam el róla a
tekintetemet, mert végzetes lett volna, ha akár csak a legapróbb
bizonytalanságnak is jelét adom.
– Van még valami? – kérdezte.
Pislogtam. – Hm, nem… Miért?
– Nos, akkor elengedsz? – Az egyik szemöldökét felhúzta, és egy
grimasszal egyértelművé tette, hogy elállom az útját. – Vagy te is
jönni szeretnél velem a tus alá? – A szája szeglete felfelé húzódott. –
De akkor az előadásodra már nemigen érnél oda.
A szemem nagyra nyílt, amikor én idióta rájöttem, hogy valóban
elállom az útját, és eddig semmit nem tettem, hogy ezen változtassak.
Ijedten hátráltam egy lépést. És mert az a bárgyú vigyora egyre
szélesebb lett, valahogy lepleznem kellett a zavaromat.
– Köszönöm, az előbb tusoltam – mondtam csípősen, hátat
fordítottam neki, és visszavonszolódtam a nappaliba, ahol Alex már
várt rám.
– Na? Elvisz?
– Igen – morogtam, és lerogytam a székre.
– Ez jó, nem?
– Nézőpont kérdése.
Nevetett. – Azért olyan nagyon rossz nem lehet.
– A biztonság kedvéért adhatnál egy borsspray-t – feleltem, és
már el is képzeltem, ahogyan azt a cuccot a hülye türkizzöld szemébe
spriccelem.
– Ugyan már, tulajdonképpen kedves tőle, hogy elvisz.
Érthetetlenül motyogtam valamit magam elé.
– Legutóbb is egyszerűen otthagyhatott volna a parkban.
Rámeredtem. – Mesélt neked róla?
– Igen, tegnap. Kocogni akartam volna veled menni, mire azt
mondta, nem tartja jó ötletnek. És mert erre természetesen kíváncsi
lettem, addig rimánkodtam, amíg elő nem rukkolt a történettel.
– Igazán remek – mondtam, és éreztem, hogy az arcom forró lesz.
– Most már a hátam mögött vele együtt szórakozol rajtam. Hallottál
már valaha olyasmiről, mint szolidaritás?
– Mi nem szórakoztunk rajtad. Legfeljebb egy kicsit kuncogtunk.
De valld be, hogy ez azért vicces történet. És igazán nem
szórakoztunk rajtad, esküszöm – bizonygatta, amit én egy dühös
„igen, igen”-nel nyugtáztam. A lehető legjobban el tudtam képzelni,
ahogyan mégis ezt tették.
De minek izgatom fel magam? Végül is az a kis összeesés az én
hibám volt, és Elyas helyében én nem vártam volna ki, amíg a téma
véletlenül szóba kerül.
Na, szuper, még valamit értékelek ebben az ostoba alakban? Ez
egyre rosszabb!
Alex éppen kávét töltött még nekem, amikor Elyas frissen tusolva
és szerencsére teljesen felöltözve már fel is bukkant mögöttem.
– Indulhatunk? – kérdezte, mire én felálltam, és a bejárati ajtó felé
indultam. Elyas nedves, fahéjszínű haja csillogott a besütő
napfényben, és a pólója feszesebben simult a felsőtestére, mint
szokott.
A pólója feszesebben simult a felsőtestére? Te jó ég! A szememet
forgattam saját magamon, és azon tűnődtem, hogy talán mégiscsak
sürgetőbb szükségleteim támadtak, mint ahogyan gondoltam.
Tartotta nekem az ajtót, és mert ez minden volt, csak éppen
szükséges nem, ráadásul tipikusan rámenős, meg sem köszöntem,
csak konokul kimentem.
– Szívesen – hallottam a hátam mögött, amikor már az első
lépcsőfokokon lementem. A kis előnyöm nem tartott sokáig, rövid
idő elteltével behozta, és szemmel láthatóan feltétlenül szükségesnek
tartotta, hogy velem azonos magasságban legyen.
Néhányszor már a saját testemen tapasztaltam, hogy ez az öt
emelet végtelennek tud hatni, de aznap különösen úgy éreztem, hogy
soha nem érek le a földszintre. Végül csak sikerült.
Még mielőtt Elyasnak az az ötlete támadhatott volna, hogy tartja
nekem a kaput, gyorsan kinyitottam, és kirohantam rajta. De mert
természetesen halvány sejtésem sem volt, hol áll az autója, rögtön
kétszeresen lejárattam magamat. Mert nem csak hogy rossz irányba
indultam el, hanem még meg is botlottam, és ezzel a kis közjátékkal
végtelenül felvidítottam.
Rózsaszín orcával megfordultam hát, és követtem őt a másik
irányba az autójához. A karosszéria megcsodálására aznap sajnos
nem maradt időm. Amint becsatoltam magam, Elyas már indította is
a motort, és a fenébe is, egyre jobban beleszerettem ebbe az autóba.
Ahogy Elyastól vártam, rendesen gázt adott, mire az ellenszél
szabályosan elfújta minden aggodalmamat, hogy nem érek oda
időben.
Legalábbis addig, amíg a híres háromszínű fényjelző berendezés,
ismertebb nevén közlekedési lámpa keresztül nem húzta a
számításunkat, és minden száz méternél megállásra nem késztetett.
– Bocsi – mondta Elyas, majd a két kezét az ölébe ejtette,
miközben én a piros lámpára összpontosítottam, és hiába vártam,
hogy végre zöldre váltson.
– Azt hiszem, erről kivételesen te sem tehetsz.
– Milyen kegyes – mondta ironikusan.
Lassacskán feladtam az utópisztikus reményt, hogy még időben a
karra érhetek, hátradőltem, és kinéztem az ablakon. Akkor eszembe
jutott, hogy a pillanat tulajdonképpen megfelelő, hogy egy kis
kutatómunkát végezzek.
– Mondd csak – kezdtem bele, mintha csak a másnapi időjárás
felől érdeklődnék –, tulajdonképpen milyen srác ez a Sebastian?
Egy pillanat erejéig végigmért. – Miért kérded?
– Csak úgy. – Vállat vontam. – Egész rendesnek látszott, ezért
most természetesen azon tűnődöm, hogy ez egyáltalán lehetséges-e,
ha egyszer a te barátod.
Eltúlozva viszonozta a provokáló mosolyomat, mielőtt az arcára
újra visszatért a kétely. – Igen, rendes – mondta.
– Lehetne egy kicsit pontosabban?
– Mit akarsz tudni? – A homlokát ráncolta, és jobban megnézett
magának.
– Mindent – mondtam. – Például szeretném tudni, hogy őt is –
akárcsak téged – egyedül az érdekli-e, hogy a spermáját szétszórja a
világban. Vagy esetleg, bár ilyesmiről neked valószínűleg sejtésed
sincs, olyasvalamivel is bír a nők irányában, mint komoly szándék. –
A tekintete kifürkészhetetlen volt, amikor egy kicsit még rajtam
pihentette, mielőtt a lámpa zöldre váltott, ő pedig továbbhajtott.
– Tetszik neked?
Vigyorogtam. – Probléma volna?
 – Nekem nem – mosolygott –, de azt el tudom képzelni, hogy
Alex ezért kést mártana a hátadba.
A fenébe, nem állt szándékomban, hogy bevonjam a nevét a
beszélgetésbe, de egyáltalán honnan tud róla? Hogy biztosra menjek,
hogy nem csak valami hülye teszt volt a részéről, úgy tettem, mint
aki semmiről sem tud.
– Miért tenne ilyesmit?
– Nos – mondta –, talán mert minden egyes alkalommal
majdhogynem Sebastian nyakába ugrik, amikor az köszön neki?
Ja, ez egy lehetséges ok…
De ha Elyas már tud Alex rajongásáról, akkor a látszat szerint
nem igazán van ellenére a dolog. – Hm – dünnyögtem. – Ez
hihetetlenül megnehezíti a dolgot.
– Ugyan már, mintha nem mesélt volna neked róla már rég. A
nők, és főleg Alex, állandóan ilyesmiről pletykálnak.
– Ó – mondtam cinikusan. – A szakember.
Vigyorgott, és szemmel láthatóan tényleg annak érezte magát. A
szememet forgattam.
– Csak azért kérdezted, mert Alex kényszerített, hogy kifaggass
engem, így van?
– Nem – feleltem. – Őszintén szólva aggódom a húgodért. Ha
férfiakról van szó, ő mindig hihetetlenül naiv. És bár Sebastian jó
benyomást keltett, egyszerűen zavar a dolognak az a vonatkozása,
hogy a te barátod.
Fújtatott, és rám pillantott. Nyilvánvalóan azt akarta ellenőrizni,
mennyire gondoltam ezt komolyan, mert ő egyértelműen tréfának
tartotta. A szememben viszont a kimondatlan válasz így szólt:
átkozottul komolyan!
– Ez a problémád?
Bólintottam.
– De azért az a gonosz-gonosz Elyas most éppen veled is kedves,
nem?
– Csak mert a legutóbbi személyeskedő megjegyzésed óta öt perc
eltelt, attól még nem vagy kedves.
A maga szokásos beképzelt módján jót vigyorgott, miközben
előrenézett. Bár mindenféle ostoba ellenvetésre felkészültem, ez
furcsamód nem következett be. Ehelyett figyelmen kívül hagyta a
megjegyzésemet, és rövid hallgatás után visszatért a tulajdonképpeni
témánkhoz.
– Ami Sebastiant illeti, nyugodt lehetsz. Rendes srác, és nem, nem
azon van, hogy a világtörténelemben széthintse a spermáját.
Elégedett vagy?
Tartózkodtam a válaszadástól, és azon elmélkedtem, hogy
hihetek-e Elyasnak, vagy sem. De mert végül is a húgáról volt szó,
akiért valószínűleg épp úgy aggódott, mint én, némi fenntartással
elfogadtam.
Az út további részét csendben töltöttük, és amikor nem sokkal
később, tízperces késéssel az egyetem előtti térre értünk, az ajtó
kilincsére tettem a kezemet.
– Istenem, várj már egy kicsit! – tartott vissza. – Miért mindig
olyan sietős neked, hogy megszabadulj tőlem?
– Azt hiszem, a választ magad is tudod. Ezenkívül az előadásom
tíz perce elkezdődött, és gyűlölöm a feltűnő belépőket.
– A feltűnő belépőd már így is, úgy is meglesz, ezen az egy
percen semmi nem múlik.
Felsóhajtottam, kimerülten hátradőltem, és azon tűnődtem, mi az
ördögért teszem ezt. – Bármit is akarsz, fogd rövidre!
Egy pillanatig habozott, mintha előbb komolyan meg kellene
fontolnia a szavait. – Mit csinálsz ma este? – kérdezte végül.
– Tessék?
– Mit csinálsz ma este? – ismételte.
Csak beképzeltem magamnak, vagy Elyas éppen randevút kért
tőlem?
– Dolgozom – ellenkeztem röviden.
– És holnap?
– Mondd csak, mi akar ez most lenni?
– Egyszerűen csak szívesen találkoznék veled. Semmi több –
magyarázta, és ha nem Elyas Schwarz szájából származott volna, a
hitelessége valószínűleg meg is győz.
– Úgy érzem, épp elég gyakran találkozunk – mondtam, és
kinyitottam az ajtót. Miután kiszálltam, még egyszer visszafordultam
hozzá. – Sajnálom, bármilyen jó is veled mindig, most már tényleg
mennem kell. Köszönöm, hogy elhoztál. – Ezen szavakkal
becsuktam az ajtót, és az épülethez siettem, amelyben az előadásom
volt.
„Egyszerűen csak szívesen találkoznék veled. Semmi több.”
Fújtattam. Micsoda alak!
A fejemet rázva rohantam tovább, és pár perc múlva levegő után
kapkodva az előadóterembe értem. Természetesen nem mehettem be
feltűnés nélkül. Közvetlenül azután, hogy kinyitottam az ajtót,
minden jelenlévő megkapta a kimondatlan jelszót, és hirtelen felém
fordította a fejét. Lesütött szemmel és a többiek tekintetének
kereszttüzében gyorsan kerestem magamnak egy helyet. Amikor
odaértem, amennyire csak lehetséges volt, összehúztam magam a
székemen, és csak akkor mertem egy kicsit feljebb csúszni, amikor
az általános érdeklődés újra a professzorra irányult, aki a terem
aljában állt, és előadást tartott. A poszt-strukturalista nézőpontról
beszélt, a szövegértelmezésnek a hatvanas évekből származó egyik
módszeréről, amely ugyanolyan bonyolultnak bizonyult, mint
amilyennek hangzott.

Ezt az előadást még két másik követte, és amikor több-kevesebb

sikerrel mindegyiket magam mögött tudtam, még egy félórára
beültem a könyvtárba tanulni.
Végül igencsak kilúgozott aggyal értem a szobámba. Az aprócska
reményem, hogy levelet kaptam Lucától, füstbe ment, ezért a csekély
hátralévő időt kihasználtam, hogy letusoljak. Élveztem, ahogyan a
meleg víz arra a rövid időre ellazított, végül belebújtam a ruháimba.
Bár már rég úton kellett volna lennem, nem tudtam magamban
elnyomni a késztetést, hogy még egyszer megnézzem a
postafiókomat. De újra csalódnom kellett, és munkába menet egész
úton győzködtem magam, hogy nincs rá okom. Lucának biztos más
dolga is van, mint hogy a számítógépe előtt üljön, és a leveleimre
válaszoljon. Ennek ellenére bántott, hogy már előző este óta nem
hallatott magáról, ami tőle szokatlanul hosszú időnek számított. És a
tény, hogy ez engem zavart, legalább ugyanannyira bosszantott is.
Úgy viselkedtem, mint egy kamasz. Hogy pontos legyek, még
rosszabbul! Ezért erőnek erejével kiűztem ezt a témát a fejemből,
míg végül a Purple Haze-be értem. A kis koktélkocsma a belváros
peremén állt, egy sarki épület földszintjén helyezkedett el, és
időközben már-már a második otthonommá vált. A plafonról több
nagy ventilátor lógott, a székek és az asztalok egyszerű, sötét fából
készültek. A pult, az egyik munkaterületem, ugyanolyan sötét
árnyalatú és igencsak hosszú volt. A mögötte lévő fali polcokon
mindenféle elképzelhető szeszes ital sorakozott. Egy másik sarokban
magányos biliárdasztal állt, amelyen éppen senki nem játszott.
Hétköznap lévén a kocsmát alig látogatták. Csupán néhány asztalnál
ültek fiatalok, akik egyszerűen a barátaikkal akartak eltölteni egy
estét.
Nem öltöztem át, csupán egy hosszú, fekete kötényt kötöttem a
derekamra, mielőtt Nicolast, a nimfomániás lakótársam barátját
üdvözöltem, és munkához láttam. Neki köszönhettem ezt a munkát,
ugyanis annak idején szólt néhány jó szót az érdekemben a főnöknél.
Nicolas magas termetű volt, nagyon vékony, és sötét hajú. Amilyen
gyakran Evánál szolgálatba kellett állnia, a cingárságán már nem
csodálkoztam.
Miközben a vendégeket kiszolgáltam, Nicolas az idő nagy
részében a konyhában tett-vett. Bár az étlapunkon csak
ropogtatnivaló, saláta és baguette állt, azért azokat is el kellett
készíteni. Mert kis üzem volt, nem került nagy fáradságba egyedül
vinni a boltot, de még így is végeérhetetlennek tűntek az órák. A
szokásos munkákat, amelyek a felszolgáláson túl egy bárban
akadnak, gyorsan el lehetett végezni, ezért többnyire tétlenül
álldogáltam, vagy éppen Nicolasszal beszélgettem, aki időnként
meg-meglátogatott. Már-már eljátszottam a gondolattal, hogy
felhívom Alexet, és megkérdezem, lenne-e kedve egy kis táraságot
nyújtani nekem. De aztán mégsem tettem, Alexből egy nap egyszer
határozottan elég volt.

22 óra körül már sajogtak a lábaim. A pult mögött álltam, és a

poharakat mosogattam. Nicolas újra eltűnt a konyhában, a
hangszórókból pedig az Orishas együttes latin-amerikai ritmusai
szóltak. Egész este félresöpörtem a témát, de most azon kaptam
magam, hogy a gondolataim újra Luca és a kérdés körül zsongtak,
hogy vajon időközben válaszolt-e. Istenem, rettenetes voltam!
– Szia, kincsem! – hallottam ekkor egy nagyon is ismerős hangot,
és felettébb megrémültem. Amikor valóban megpillantottam az arcát,
felnyögtem.
– Tisztában vagy vele, hogy a zaklatással kapcsolatos törvényeket
megszigorították?
– Hogyan? Nem kapok üdvözlőcsókot? – Elyas megjátszott
felháborodással leült velem szemben egy bárszékre.
– Mit akarsz itt?
– Véletlenül erre jártam, és a hetedik érzékem hirtelen azt súgta,
térjek be ide. – Velem szöges ellentétben, ennek a pusztán véletlen
találkozásnak felettébb örülni látszott.
– A hetedik érzéked? – fújtattam. – Inkább a harmadik lábad.
Halkan nevetett, én pedig azon tűnődtem, honnan az ördögből
tudja, hol dolgozom. De hát mégis honnan tudhatná? Alex… Ez a
szörnyeteg, jobban mondva: a legjobb és a közeljövőben halott
barátnőm.
– Elyas, mit akarsz? – kérdeztem arra az esetre, ha az imént nem
hallotta volna.
– Hm – dúdolta, és egy pillantást vetett az itallapra. – Mit szólsz
egy kólához? Még vezetnem kell.
Legszívesebben kitekertem volna a nyakát. Létezik rá egyáltalán
mód, hogy megszabaduljon tőle az ember?
– Ha adok egy kólát, utána eltűnsz?
– Talán?
– Mit jelent az, hogy talán?
– A talán azt jelenti, addig maradok, amíg megiszom. Egyébként,
ha nem mérsz ki nekem semmit, akkor a műszakod végéig maradok.
– Van harmadik lehetőség? – A szájam szeglete lefelé biggyedt. Ő
viszont vigyorgott, mint a fakutya, és a fejét rázta. Egy ideig
elégedetlenül dünnyögtem magam elé, aztán kimértem neki a kólát,
és hangosan a pultra csaptam.
 – Köszönöm, szívem – mondta, amiről én szándékosan tudomást
sem vettem. Aztán újra a mosogatásnak szenteltem magam. Ezzel az
új társasággal kétszer akkora örömet jelentett. Morogtam.
– Van valami ebben a kocsmában – dobta be, és a tekintete
végigsiklott a termen. – És a zene is tetszik.
– Jó neked.
– Csak a munka nem a legjobb. Nem túl nagy kár az ujjaidért,
hogy a koszos mosogatóvízben pancsolnak?
– Ellentétben veled – mondtam –, engem nem szponzorál az
apám, magamnak kell a pénzt megkeresnem.
– Engem nem szponzorál Ingo.
– Akkor mégis ki? Te mindig oda vagy valahol, vagy, ha éppen
kedved tartja, az egyetemre mész. Még soha nem hallottam, hogy
dolgozni kellene menned.
– Én nem is megyek dolgozni – mondta –, én otthon dolgozom.
– Otthon? – ismételtem. – Egy homokos szextelefon munkatársa
vagy?
Bár ezzel tulajdonképpen provokálni akartam, legnagyobb
sajnálatomra még viccesnek is találta. Na, szuper, a melegekkel
szembeni gyűlöletet sem róhatom fel neki. A legtöbb férfi
valószínűleg fele ilyen fölényesen reagált volna a csipkelődésemre.
Vagy talán ő maga is meleg?
Hm, érdekes elmélet, de sajnos nem volt alkalmam jobban
átgondolni, mert a válaszával megakasztott.
– Először igen – másodszor nem. Bár biztosan kivételesen jól
jövedelmező állás lehet – vigyorgott.
– És mit csinálsz helyette?
A két karját a pultra támasztotta. – Azt tudod, hogy zongorázom.
Hogy pontosabb legyek, egész jó vagyok benne. Sokat komponálok,
és reklámokhoz vagy rádióadóknak írok zenét. Néha hosszabb
darabokat is, amiket film- vagy tévéprodukcióknak adok el. De
jelenleg most még főként a rövidebb művekből élek.
Az egyik szemöldökömet felhúztam és végigmértem. Ám
behatóbb kutatás után sem találtam az arcán a legcsekélyebb jelét
sem annak, hogy fel akarna ültetni.
– Tényleg? – kérdeztem.
 Bólintott. – Nyugodtan elhiheted. Nem vagyok nagy, tehetséges
zongorista, de a tudásom elég ahhoz, hogy egy éve magam fedezzem
a megélhetésemet.
Némán emésztettem meg ezt az új, váratlan információt. Hogy
hogyan vélekedjem róla még nem tudtam.
– Ismerhetek tőled valamit? Mint például a Telekom-dallam, vagy
ilyesmi.
Hátradőlt. – Ismered A Karib-tenger kalózainak a zenéjét?
A szemem tágra nyílt, és rámeredtem. Ki nem ismerte a híres,
zseniális filmdalokat? Csak nem a végén szóló leghíresebbet írta ő?
A dallam visszhangzott a fejemben, és mintha kővé dermedtem
volna.
Ám hirtelen felnevetett. – Á, ostobaság, ez csak tréfa volt. Te
mindent elhiszel.
Az arcom megnyúlt, míg végül a szememet az égre emeltem, és
bosszankodtam saját magamon. Hogyan lehetséges, hogy mindig
lépre megyek?
– Inkább ismeretlen dolgok ezek – folytatta. – Lehet, hogy
véletlenül hallottál már valamit, de valószínűleg nem maradt meg az
emlékezetedben. Ha szeretnéd, szívesen eljátszok egyszer neked
néhányat.
– Meglátjuk – dünnyögtem, és ismét a mosogatóra néztem.
Őszintén szólva nem állt szándékomban az ajánlatára visszatérni.
Egy idő után az egyik vendég felemelte a karját, és fizetni akart.
Fogtam a pénztárcát, és odamentem. Utána újra a munkámnak
szenteltem magam.
Ami Elyast illeti, egyszerűen úgy tettem, mintha ott sem lett
volna. Legalábbis próbáltam megjátszani, mert egyébként állandóan
magamon éreztem a pillantását. Egyszerűen nem értettem, mit akar
az ostoba bámészkodásával. Mindenesetre tény, hogy ahányszor csak
találkoztunk, egyre rosszabb lett. Vajon számításba vette valaha,
hogy ez nekem kellemetlen lehet? De valószínűleg pontosan ezért
tette, és – mint oly sok más dolog is – ugyanúgy az aprólékosan
kidolgozott tervéhez tartozott, hogy kiborítson.
– Egész idő alatt tudomást sem akarsz rólam venni? – tudakolta,
miután már tényleg régóta némaság honolt közöttünk.
– És te nem akarsz a kóládból inni? – Már egy ideje evett a méreg,
hogy alig nyúlt hozzá.
– Á – mondta és vigyorgott. – Tulajdonképpen egyáltalán nem
vagyok szomjas.
Ettől a pimaszságtól kinyílt a szám, és komor pillantást vetettem
rá, de már késő volt. Amikor az enyhe bazsalygását észrevettem,
amely az ajkán játszadozott, frusztráltan újra a mosogatóvízre
fordítottam a tekintetemet.
– Most újra nem veszel rólam tudomást?
– Igen, úgy terveztem!
Nyugalom állt be, mígnem végül sóhajtani hallottam. – Én ezt
nem értem. Miért utálsz engem ennyire?
Mintha valaki egy vödör hideg vizet öntött volna a hátamra,
felkaptam a fejemet. – Tessék? – Jól hallottam, vagy érzékelési
zavarban szenvedek?
– Miért utálsz engem ennyire? – Várakozón nézett rám, miközben
hiába próbáltam az arcáról leolvasni valamit.
Mi az ördög akar lenni ez már megint? Először azt kérdezi tőlem,
hogy találkozunk-e, most meg előhozakodik nekem ezzel?
– Elyas – kezdtem. – Bármiféle új módszer ez most, amit
kiötlöttél, ez sem fog azon változtatni, hogy biztosan nem bújok
veled ágyba.
Félrebillentette a fejét, és mosolygott. – Nem?
– Nem!
Felsóhajtott. – Kár … de mindegy, akkor is tudni akarom.
Istenem, ez az alak nem hagy nekem nyugtot, amíg a
pszichiátriára nem kerget?
– Már csak két órám van a műszak végéig. Attól tartok, ez nem
elegendő idő ahhoz, hogy a lista végére érjek.
– Akkor próbáld meg összefoglalni – mondta.
Felnyögtem. – Mi hasznod belőle?
– Csak tudni szeretném, mert én nem találok rá okot.
– Nem találsz rá okot? – kérdeztem vissza, de az arcvonásai
komolyak maradtak és bólintott.
 – Rendben – mondtam. – Tessék, íme az okok. Én téged egy
érzéketlen, arrogáns és igen felületes seggfejnek tartalak. – És
természetesen ne felejtsük el, hogy már csak az egykori dolgokért is
gyűlöltem. Csak azért nem említettem, mert különben még a
fejemhez vágta és jót szórakozott volna rajta, hogy milyen haragtartó
vagyok, ami ez esetben hihetetlenül igaz is volt.
– Hú – mondta. – Nyilvánvalóan nem én vagyok itt az egyetlen
rossz emberismerő.
– Felettébb kíváncsi vagyok az ellenérvekre. – Összefontam a
karomat, és tudtam, hogy semmivel sem győzhet meg.
– Rendben, kezdjük az „arrogánssal”. Igen, egy kicsit talán
arrogáns vagyok, vagy mondjuk úgy, legalábbis veled szemben.
Tapasztaltad már például azt, hogy másokkal szemben arrogánsan
lépek fel?
Feszülten gondolkodtam rajta, de tényleg egyetlen olyan helyzet
sem ugrott be, amikor másokkal szemben így viselkedett volna.
– Rendben – feleltem, és komolyan érdekelt a válasza. – És akkor
velem szemben miért?
– No, igen – mondta. – Először is, szívesen húzlak. Nem tudom,
miért, de bukok rá, amikor csípőssé válsz.
Egy pillanatnyi szünetet tartott, tudomásul vette a gonosz
pillantásomat, röviden vigyorgott, mielőtt a másodikkal folytatta
volna. – Felfigyeltél már rá valaha, hogyan kezelsz te engem?
Legalább ugyanolyan arrogánsan, ha nem sokkal rosszabbul.
Fújtattam, és szívesen megmondtam volna neki, hogy végül is ő
kezdte ezt az egészet. De aztán inkább hagytam, mert ez egy kicsit
gyerekes lett volna. – És harmadszor? – kérdeztem ehelyett
dölyfösen.
Elgondolkodva szemlélt egy pillanatig. – Valóban van egy
harmadszor, de ezt nem árulom el.
– Miért nem?
– Megvan rá az okom. De mindegy, meddig faggatsz, nem árulom
el. – Fürkésztem egy darabig, és nagyon szerettem volna tudni, mi áll
mögötte. De mert valószínűleg sejtette, hogy ezt a témát nem fogom
ellenvetés nélkül ejteni, így folytatta: – Rendben, második
szemrehányás: miért gondolod, hogy érzéketlen vagyok?
 – Elyas – mosolyogtam. – Először is: egykor saját magamon
tapasztaltam meg, másodszor pedig úgy gondolom, hogy számodra
olyan, mint szerelem nem is létezik.
– Jó – mondta fölényesen, és úgy látszott, pontokba szedi, miként
reagáljon rá. – Talán nem dicsekedhetek évekig tartó kapcsolatokkal,
de pusztán ezért miért volnék érzéketlen? Bevallom, az elmúlt
években igen sok nővel volt dolgom, de ez nem jelenti azt, hogy az
egész életemet így tervezem leélni. Egyszerűen csak régóta nem
estem szerelembe. Akkor meg miért kellene itt ücsörögnöm,
malmoznom, és elszalasztanom a szórakozást? Szeretem a szexet –
mi szól ellene, hogy ezt a vágyamat kiéljem? Végül is senkinek nem
okozok vele fájdalmat, és bár biztosan valami mást feltételezel
rólam, senkiben nem táplálok hamis reményeket. A nők tudják, mibe
mennek bele, ezt előre tisztázom.
Hogy őszinte legyek, egyetlen igazi ellenérv sem jutott eszembe,
bár már csak elvből is szerettem volna egyet találni. Bizonyos módon
logikus volt, amit mondott, és bár ennek ellenére egyáltalán nem
találtam őt rokonszenvesebbnek, már nem tudtam a szexuális
kalandjait olyan könnyen elítélni, mint korábban. Feltéve, ha tényleg
igaz, hogy mindkét fél számára előre világos az egész.
– Ezenkívül, amit úgy látszik, elfelejtesz, kedves Emely – beszélt
tovább –, én szeretem a családomat. Ez is a szerelem egyik fajtája,
akkor is, ha erre nem utaltál. Az én szememben a „szerelem”
kifejezés túlságosan korlátozó pusztán két emberre vonatkoztatva,
akik között szexuális vonzerő áll fent. Az érzések, amelyeket az
ember a barátai és a családja iránt táplál, semmiben sem mások.
Csupán annyi a különbség, hogy az ember nem akar velük lefeküdni
– legalábbis normális esetben. – Vigyorgott.
Elyasnak olyan átkozottul igaza volt, hogy szinte fájt. Csak azon
bosszankodtam, hogy mindezt az ő szájából hallottam.
– És ha neked ez még mindig nem volna elég – mondta az
elgondolkodó arckifejezésem láttán –, akkor hadd kérdezzek tőled
még valamit: tudna egy érzelmileg közömbös ember Alexszel együtt
élni anélkül, hogy még ne ölte volna meg?
Hú, ez volt a leggonoszabb bizonyítási eljárás az összes közül, és
ezzel tényleg telibe talált.
 – Látod? – mosolygott. – A másik szemrehányásodra pedig csak
annyit mondanék, hogy nem vagyok felületes. Én nem a kinézetük
vagy a ruháik után ítélem meg az embereket, sokkal inkább az
alapján, hogy lefeküdnék-e velük, vagy nem.
Befejezte, én pedig egy ideig feszülten bámultam a mosogatóba.
– Nos? Mit gondolsz? – törte meg a csendet.
Mély levegőt vettem. – Hogy őszinte legyek, az érvelésedet – az
elsőtől eltekintve – igencsak elfogadhatónak tartom. Ami nem jelenti
azt, hogy minden további nélkül elfogadom. Még ha komolyan is
gondolod, amit mondasz… Nem tudom. – Vállat vontam. –
Valahogy akkor sem bírlak.
Egy pillanatig nézett, végül felsóhajtott. – Istenem, kincsem, veled
még jó sok munkám lesz.
Elsötétült a tekintetem, és érthetetlenül motyogtam valamit
magam elé, mielőtt újra a poharaknak szenteltem magam. Nem
siklottam el felette, hogy az egykori érzéketlenségéről tett finom
utalásomról egyáltalán tudomást sem vett. Talán ő maga sem talált rá
megfelelő választ. Bár ez most a tökéletes pillanat lett volna, hogy
nyáltól csucsogva bocsánatért esedezzen. Ha nem is szíveltem,
mégsem kételkedtem benne, hogy Elyas igencsak fifikás fickó. És
hogy ezeket a régi dolgokat – még ha színlelve is – feloldja végre,
jellemző és ügyes sakkhúzás lett volna tőle. Csodálkoztam rajta,
hogy elszalasztotta az alkalmat.
Elyas makacsul ült tovább, és csak gyéren kortyolgatott a
kólájából. Én viszont szívesen kerestem mindenféle munkát, amit
lehetőleg a pulttól távol kellett végezni. Néhány értelmetlen
beszélgetést sajnos mégsem úsztam meg. A „beszélgetés” persze
túlzással volt határos, sokkal inkább éles szóváltások voltak ezek.
Folyton olyan kérdéseket tett fel, amelyekben az intelligencia nem
játszott nagy szerepet. Az egyik például az volt, hogy mit viselek a
kötény alatt. A válaszom, hogy nem kötényről, hanem a nemi
átalakulásom eltakarásáról van szó, a legkevésbé sem érte el a kívánt
hatást. Ellenkezőleg, kiválóan szórakozott rajta, és felbuzdult, hogy a
kis játékát folytassa.
Nem egyszer igen közel álltam már hozzá, hogy ámokfutóvá
váljak, egyedül az önuralmamnak köszönhette, hogy még mindig az
élők között leledzett. Egyszer azonban puszta kétségbeesésből, és
mert nem tudtam másként segíteni magamon, hozzávágtam egy
citromot. Szerencsémre eltaláltam – pechemre semmiféle hatást nem
gyakorolt rá.
Még mindig hátra volt fél óra a műszakom végéig, és bár a
kocsma majdnem üres volt, két vendég állhatatosan üldögélt, így
Nicolas és én nem tudtuk korábban bezárni a boltot. Elyas volt a
harmadik és legrámenősebb vendég.
Már éppen azon voltam, hogy a pult mögött feltakarítsak, amikor
Elyas a tekintetével újra a kocsmát vizslatta. Öt csodás percre
valóban tartotta a száját, és én le sem tudom írni, milyen hihetetlen
jótéteménynek éreztem ezt a nyugalmat. De mint minden az életben,
ez is gyorsan véget ért.
– Van kedved biliárdozni?
– Ha elfelejtetted volna, nekem dolgoznom kell.
Az órára nézett. – De már nem sokáig. És amúgy sincs semmi
dolgod. Éppen harmadszor takarítod le a pultot negyvenöt percen
belül. – A mozdulat közepén megálltam. – Listát vezetsz a
tevékenységeimről?
– Igen. Például az elmúlt két órában háromszor voltál vécén.
Nyilvánvalóan idegesítelek.
Fújtattam, és erősebben sikáltam a fapultot a ronggyal. –
Gondoltál már arra, hogy esetleg hányni voltam?
Nevetett. – Nem, nem gondoltam. De igaz, már majdnem
elfelejtettem, hogy nemsokára apává teszel.
Vigyorognom kellett.
– Nos? – kérdezte. – Játszunk egy kört?
– Nem tudom. Még mindig van itt két vendég, akiket ki kell
szolgálni.
– Ha szükségük lesz rád, szünetet tartunk. Mi a gond?
Hogy őszinte legyek, nem volt gond – legalábbis rajta kívül. Ezért
komolyan fontolóra vettem a dolgot. Mindenesetre megvolna az a
döntő előnye, hogy nem beszélne annyit, ha a játékkal lenne
elfoglalva. A gyerekeknél ezt úgy hívják, hogy tevékenységi terápia,
és Elyas esetében sem jutott eszembe találóbb kifejezés. A reményt,
hogy a közeljövőben eltűnik, már úgyis rég feladtam. Akkor miért ne
hozzam ki a legjobbat a nyomorúságos helyzetemből?
– Rendben, felőlem – mondtam végül. Miközben a kezemet a
kötényembe töröltem, lazán leugrott – jegyezzük meg, sokkal
lazábban, mint amennyire én valaha is képes lettem volna – a
bárszékről, és a biliárdasztalhoz ment.
A közeli szekrényből elővettem a golyókat, és a zöld filccel
bevont asztalon a háromszögbe rendeztem őket. Közben nem kerülte
el a figyelmemet, hogy ez az idióta minden egyes mozdulatomat
pontosan követi. És attól féltem, ennek semmi köze ahhoz, hogy a
golyókat jól rakom-e vagy sem.
– Tétben játszunk? – javasolta.
Felegyenesedtem. – Felejtsd el, Elyas, garantáltan nem játszom
szexben!
Mosolygott. – Könyörgöm, ilyesmire nem kötnék fogadást.
– Akkor mire gondoltál?
Egy ideig csak nézett, miközben én is gondolkodni kezdtem, hogy
esetleg hasznot húzhatok-e egy lehetséges tétből. Nicolasnak
köszönhetően nem voltam rossz biliárdjátékos. Ő egyfajta amatőr
szintű mester volt ezen a téren, és az elmúlt két évben nyugalmas
napokon sokszor korrepetált. Bár nem tudtam, milyen jól játszik
Elyas, de azért az esélyem, hogy nyerjek ellene, nem volt olyan
rossz.
Még mindig egymás tekintetét fürkésztük, és gondolkodtunk,
amikor szemmel láthatóan ugyanabban a pillanatban isteni szikra
gyúlt a fejünkben, és teljesen egyszerre böktük ki:
– Egy csók!
– Vezethetem a Mustangot! – Gyanakodva néztünk egymásra, és
egyértelműen ugyanarra az eredményre jutottunk.
– Felejtsd el! – mondtuk egyszerre. De azért neki is az arcára volt
írva az elgondolható nyeremény utáni vágy.
Egy csók… Fúj! Felejtsük el! Másrészről karnyújtásnyira lenni
attól, hogy a Mustangot vezessem… Hacsak nem veszítek, amit azért
bele kellett kalkulálni. Mérlegeltem, mekkora lenne az áldozat egy
lehetséges veszteség esetén, és arra az elhatározásra jutottam, hogy
nagyon nagy, hogy azt ne mondjam, átkozottul nagy.
 De mi van, ha nyerek?
Vezetni a Mustangot…
Egy csók…
Vezetni a Mustangot…
Esetleg egy rövid csók…
Vezetni a Mustangot…
A nyelvről nem volt szó, igaz?
Életemben először az én hőn szeretett Mustangomat vezetni…
Mert eszméletlenül nehezemre esett dűlőre jutni, próbáltam
taktikusan közeledni a dologhoz. Megvolt az az előnyöm, hogy Elyas
– mint oly sok más dolog esetében is – biztosan mérhetetlenül
túlértékeli magát. Ha jó játékos, akkor biztosan nagyon jónak tartja
magát. Neki pedig ráadásul megvan az a hátránya, hogy sejtelme
sincs az én játékosi kvalitásaimról, és valószínűleg inkább
rosszabbnak, mint jónak ítél meg.
Elyas a látszat szerint hasonló gondolatmenetet járt végig, és
amikor az arcán egyszer csak mosoly suhant végig, készen volt a
válasza. – Mi a helyzet, Emely, kincsem, bízol magadban?
Tényleg nem állt szándékomban, hogy hagyjam magam
provokálni, de a közönséges vigyora nem hagyott más választást,
minthogy belevágjak.
– Készülj életed csókjára! – mondta, és megszorította a kezemet.
– Meglátjuk – feleltem, és viszonoztam a szorítást. A kérdést,
hogy vajon minden adumat kijátszottam-e már, megtartottam
magamnak.
 8. FEJEZET

A vesztes!

Ó,Egész
istenem!
testemben remegtem.
Tulajdonképpen nem volt okom félni, a hátamon mégis
feltartóztathatatlanul utat tört magának a jéghideg verejték. Mindjárt
megtörténik.
És igen, akartam.
Elyas lehunyta a szemét. Úgy látszott, épp annyira fél, mint én.
Egészen lassan tapogatóztam előre. Centiméterről centiméterre
közelebb értem.
És minél közelebb értem, annál szaporábban szedtem a levegőt.
Hallottam, hogy Elyas felsóhajt, de igyekeztem kikapcsolni, ezért a
hangja el is némult a háttérben. Ezt a pillanatot egyedül akartam
kiélvezni. Az enyém volt.
Még egy utolsó, mély levegővétel, aztán gyerünk.
Sikerülni fog, Emely – biztattam magam.
A slusszkulcs karcos hangot adott, amikor a gyújtáskapcsolóba
bedugtam és elfordítottam. Amikor a motor hangosan felbőgött, a
rezgése az egész testemet átjárta, és majd’ megőrültem a
boldogságtól.
– Az istenit! – visítottam. Aztán összezárt ajkakkal behúztam a
nyakamat. Nyertem! A fenébe is, én, Emely Winter, megnyertem a
biliárdjátszmát Elyas Schwarz ellen! Még abban a pillanatban is alig
tudtam elhinni, amikor egész testi mivoltomban a szeretett
Mustangom sofőrülésében ültem, és a motor berregését magam alatt
éreztem.
– Tényleg nyertem! – tört ki belőlem, ami Elyast, aki nem éppen
hősiesen viselte a vereségét, állatian idegesítette.
– Igen, tudom, ott voltam. Egyáltalán nem szükséges minden
harminc másodpercben megemlítened.
Mosolyogtam. Távolról sem sikerült az emelkedett hangulatomat
elrontania. Hogyan is tehette volna? A következő pillanatban ezt az
őrületes autót fogom vezetni, és nem kell Elyast megcsókolnom! Már
régóta messze ez volt a legjobb napom, és ezt még ő sem tehette
tönkre.
Az egész játék alatt páni félelem gyötört, és a lehető
legmélyebben megbántam, hogy ebbe a vakmerő húzásba
belementem. Mert Elyas – meglepő módon, avagy nem – átkozottul
jól játszott. Így hát ez az egész mindkét fél számára egyre inkább
idegőrlő és feszültséggel teli türelemjátékká vált.
A vége felé úgy álltunk, hogy mindkettőnknek már csak egy
rendes színű golyója volt az asztalon. A nyomás tehát igen nagy volt,
amikor a dákómmal megcéloztam. És ahogy várható volt, egyszerre
elhagyott a szerencsém: a golyó éppen csak, de elvétette a lyukat.
Mert a feltételek Elyas utolsó lökéséhez több mint kedvezőek
voltak, lelkileg már kezdtem felkészülni a megsemmisülésemre. Már
csak az ő utolsó színes golyója és a fekete golyó választott el a
csóktól. Tulajdonképpen már csak a csoda menthetett meg.
Egy olyan csoda, amely valóban megtörtént.
Valami megmagyarázhatatlan okból Elyas hirtelen ideges lett, és
egyáltalán nem látszott olyan fölényesnek, mint előtte.
Természetesen már korábban észrevettem, hogy az álarca alatt
korántsem olyan laza, mint ahogyan tettette, ám addig a pillanatig
úgy-ahogy sikerült magát megjátszania. Ám az utolsó lökésénél
ebből már semmit sem lehetett érezni.
Akár egy lassított felvételt, néztem, ahogyan Elyas meglöki a
fehér golyót, amely erre átgurult az asztalon, és éppen hogy elhibázta
a pirosat, amelyet tulajdonképpen megcélzott, figyeltem, ahogy a
golyó az asztal pereméről visszapattan, és egyenesen a fekete felé
indul, amely végül teljes lendülettel a lyukban végezte.
 Ezzel Elyas kiesett. A fekete golyó az utolsó, amelyet be kell
lökni a lyukba. Ha ez előbb történik meg, akkor az ember azonnal és
visszavonhatatlanul veszít.
Miután a győzelmemet lassacskán felfogtam, szabályos
örömmámorban kezdtem úszni, amely a motor indítása óta tovább
erősödött. Egészen más érzés volt, mint az anyósülésen ülni, és
messze jobb, mint pusztán utasnak lenni. A lábaim alatt éreztem a
pedálokat, a kezemmel pedig óvatosan a kormányt simogattam.
Határozottan hátradőltem az ülésben, és mély levegőt vettem.
Miközben az emelkedett érzéseimtől azt sem tudtam, hová legyek,
Elyas mellettem majdnem ideg-összeroppanást kapott. A keze
szilárdan markolta az ajtó kilincsét, csak ült ott, és valószínűleg
semmit nem kívánt jobban, mint hogy mindent vissza lehessen
csinálni. Annál meglepőbb volt, hogy egyáltalán belement ebbe a
tétbe. Valószínűleg csak azért, mert egyáltalán nem számolt vele,
hogy én győzhetek, ő pedig veszíthet. Na, ja.
Lassan kihúztam magam, még egyszer mély levegőt vettem, és
már éppen a kuplungra léptem volna, amikor Elyas kétségbeesetten
felkiáltott.
– Mit csinálsz?
– Elindulok? – kérdeztem összeráncolt szemöldökkel.
– Egyáltalán nem is tudod, hogyan működik! – Dadogott, és egyre
jobban elsápadt.
Felsóhajtottam. – Sebességbe kapcsolok, gázt adok, elindulok?
– Világos… De… De te egyáltalán nem tudod, hogyan reagál az
autó! A Mustang háromszáz lóerős, és ez kétszázkilencvenkilencszer
több, mint azok a tragacsok, amelyeket eddig vezettél! – A
hangjában bujkáló ideges remegés hihetetlenül felvidított. Ilyen
felindultnak még soha nem láttam, ami egyértelműen nagy mulasztás
volt.
– Nyugodj meg, Elyas, óvatos leszek, rendben?
Nem felelt, ezért lenyomtam a kuplungot, és egyesbe kapcsoltam.
Elyas abban a pillanatban a kezébe temette az arcát. – Kérlek, add,
hogy jobban vezessen, mint ahogy jár… – imádkozott maga elé,
amitől még szélesebbre húzódott a somolygás a számon.
 Tudomást sem vettem róla, és próbáltam a felindultságomat egy
kicsit fékezni, mielőtt egész lassan felengedtem a kuplungot, és
óvatosan lenyomtam a gázpedált. Az autó mozgásba lendült, és ez
egyszerűen… Hú, hihetetlen volt, és még sokkal jobb, mint ahogyan
korábban álmodtam.
Az első métereket kényelmesen tettem meg, lassacskán akartam
az autót és főleg a kezelését kitapasztalni. Elyasnak teljesen igaza
volt, a gázpedállal nagyon óvatosan kellett bánni. Ha túl határozottan
lépett rá az ember, igen gyorsan észrevette, mennyi lóerő lapul a
motorháztető alatt. Egy ideig játszottam vele, pontosan leteszteltem,
és néhány száz méter után körülbelül fel tudtam becsülni, hogyan
kell hozzá viszonyulnom.
– Jó, megvolt az örömöd. Most már engedj újra engem vezetni –
határozott Elyas.
– Felejtsd el, még csak most indultunk el – nevettem.
– Hahó! Szerinted mennyi ideig tartott volna a csók?
Rendben, ez is egy érv, de azért a két dolgot nem lehet
összehasonlítani. És alapvetően nem kellene Elyasnak így
viselkednie.
– Te ellenállhatatlannak tartod magadat, igaz? Akkor a csók
legalább jó három óráig tartott volna.
– Az utat nézd! – sziszegte. Bár széles vigyorral, de megtettem
neki ezt a szívességet.
Minél tovább vezettem, annál nagyobb biztonsággal
kormányoztam, és egyre jobban ráéreztem a Mustangban lapuló
erőre. A kezdeti felindultságomat nem tudtam teljesen levetkőzni, de
szép lassan tiszta csodálattá alakult. Ez az autó nem egyszerű
közlekedési eszköz volt, mint ahogy bármi mást józanul annak
tekintettem. Ez szex volt négy keréken, és színtiszta vezetési élvezet.
Keresztülsuhantunk Berlinen, végigszáguldottunk az éjszakában,
és próbáltam mindent olyan mélyen magamba szívni, amennyire csak
lehetett. Végül is nem tudtam, hogy valaha részem lesz-e még
egyszer ebben az élvezetben.
Amikor éppen egy lámpánál álltunk, nem tudtam magamat
visszafogni, hogy a motort közönségesen fel ne bőgessem. Ez
természetesen azonnal felkeltette a többi sofőr figyelmét, akik eléggé
meglepődtek, amikor egy nőt pillantottak meg a kormány mögött.
Időnként még flörtöltem is velük, bár utólag sejtelmem sem volt, mi
a csuda történt velem. Feltételeztem, hogy a háromszáz lóerőre
vezethető vissza, amely a motorháztető alatt lapult.
A vezetés okozta gyönyörrel kart karba öltve járt még az az öröm
is, hogy végre megéltem, amint Elyas szíve minden alkalommal a
torkában dobogott, amikor a gumikat megcsikorgattam a kanyarban.
Bármilyen kelletlenül vallottam is be magamnak, ez alatt az autóút
alatt rokonszenvesebb volt nekem, mint előtte valaha is. Alig szólt
egy szót, majd’ szétvetette az aggodalom, és teljesen
elbizonytalanodott.
Bár minden pillanatban tudatában voltam, hogy micsoda seggfej,
ennek ellenére és valami megfoghatatlan okból a jelenlétében néha
kicsinek éreztem magamat. Ám abban a pillanatban minden más volt,
levetette a tökéletes, átláthatatlan álarcát, és – alig mertem elhinni –
majdnem emberinek hatott.
Azért nagy elismerés járt neki, amiért nem csinált hátraarcot, és
tényleg átengedte nekem a Mustangot. Tartotta a szavát, mindegy,
milyen nehezére esett, és én azon tűnődtem, vajon fordított esetben is
így lett volna? Rendes esetben lehetett adni a szavamra, de vajon
tényleg képes lettem volna őt megcsókolni? Megkockáztatom:
kétlem. Magától értetődőn tartottam volna magamat az egyezséghez,
és legalább megpróbáltam volna, de valószínűleg reflexből olyan
szorosra zártam volna az ajkaimat, hogy két hétig tartott volna, amíg
újra vér járja át.

Az örökkévalóságig tudtam volna így vezetni. És bár Elyas a vége

felé már három másodpercre elengedte az ülését – habár csak azért,
hogy az orrát megvakarja, de akkor is –, már éppen eléggé
elgyötörtem az idegeit. Állta a fogadás tétjét, és mert ezzel kvittek
voltunk, nem akartam túlzásba esni. A negyvenperces kocsikázás
után nehéz szívvel leparkoltam a Mustangot az egyetem előtt, és
abban a pillanatban hallottam, ahogy Elyas megkönnyebbülten
kiengedi a levegőt.
 – Egek, ez hihetetlen volt – mondtam, és még mindig mámorban
úsztam.
– Könnyen beszélsz – felelte akadékoskodó hanglejtéssel.
Valahogy az az érzésem támadt, hogy teljesen másképp gondolja,
mint én.
Megemlíthettem volna, hogy a vezetés még jobb, mint a szex, de
okosabbnak találtam a „szex” szót Elyas jelenlétében nem használni.
Ezért inkább hátradőltem, és mély levegőt vettem. Újra megcsapta az
orromat az a bizonyos illat. Semmi nem emlékeztetett belőle egy
autó szagára, de pontosan ez volt az a hely, ahol először éreztem.
Fanyar volt, édeskés, friss… más árnyalatokkal keveredett, amelyek
tökéletesen illettek egymáshoz. Az illat olyan kifinomult volt, hogy
egész nap az orromban érezhettem volna anélkül, hogy zavart volna,
vagy hogy elegem lett volna belőle. Nem is mindennapi szag volt,
nem, egyáltalán nem, mégis olyan ismerősnek tűnt, olyan
megnyugtatónak… És egy érzésre emlékeztetett, amit nem tudtam
megfejteni.
A származás forrása mégsem az autóban volt, azt már tudtam. Az
illat közvetlenül Elyastól jött. És ha nem lett volna túl ostoba dolog
tőlem, már rég megkérdeztem volna tőle, milyen parfüm vagy
aftershave ez. A jövendőbeli barátom mindenféle kertelés nélkül ezt
kapná a következő születésnapjára – akár akarja, akár nem.
Az adrenalinbódulatom egyre jobban elapadt, és a végtagjaimat az
ellazulás lágy hullámai járták át. Elyas is mintha kezdte volna
kiheverni a történteket.
– Tudod, mit tenne most egy jó nyertes? – kérdezte csendben.
– Hadd találjam ki, megcsókolna téged?
Válaszként mosolygást kaptam. Igen, egyértelműen újra a régi
volt.
– Túl ostoba dolog – mondtam. – Sajnos rossz nyertes vagyok.
Ezenkívül erősen félek tőle, hogy ebben a kimerült állapotban nem
élnél túl egy csókot.
– Mióta érdekel az életben maradásom?
– Mivel az adott körülmények között a nyakamon maradna a
hullád, kivételesen mégis érdekel.
 A szemét forgatta. – Már megint érzem a szerelmet a levegőben.
Ettől eltekintve – folytatta –, kész volnék a kockázatot vállalni.
– Semmi esély rá, Elyas, túlságosan a szívemen viselem az
egészségedet.
Mély levegőt vett, majd kinyitotta az ajtaját, hogy kiszálljon.
A kulcs még mindig a gyújtáskapcsolóban van… Csak el kellene
fordítanom, és elindulnom…
De az időről időre fellépő bűnöző hajlamomnak megvolt az a
hátránya, hogy nem volt elég kifejlett. Még miközben ezen
gondolkodtam, Elyas az én ajtómat is kinyitotta, és felém nyújtotta a
kezét.
Hány éves vagyok én, a fenébe is? Nyolcvan?
Halkan morogva kikapcsoltam a biztonsági övet, némán
elbúcsúztam az autótól, aztán kiszálltam, természetesen anélkül,
hogy a kezét megfogtam volna. Bár sóhajtott, de nem igazán látszott
rajta csodálkozás.
Inkább gondoskodna egyszer liftről abban a hülye házában!
Szótlanul álltunk egy ideig egymással szemben.
– Bevallom – mondta végül –, ahhoz képest, hogy nő vagy, igazán
jól vezettél.
Bár valószínűleg ez volt a legnagyobb bók, amit ezen a téren
valaha is kapni fogok még tőle, muszáj volt visszavágnom. – Ahhoz
képest, hogy férfi vagy – kezdtem bele, és az egyik szemöldökömet
felhúztam –, egész szánalmasan ültél mellettem.
– Hé, a Mustang mégiscsak álmaim autója, és sokáig kellett
spórolnom, amíg megengedhettem magamnak. Ma volt az első
alkalom, hogy valakit a kormány mögé eresztettem – igazán
megérthetnéd.
Akár elhitte, akár nem, természetesen megértettem. Az ő helyében
én sem éreztem volna másként.
– Nem vagyok olyan érzéketlen, mint ahogyan gondolod –
mondta.
Na igen, legalábbis ami a fémtárgyakat illeti.
– Talán – motyogtam.
– Kapok egy csókot? – kérdezte.
– Nem.
 – Legalább az arcomra?
– Nem.
– És ha én adok egyet a te arcodra?
– Nem.
Elégedetlenül morgott. – Akkor legalább érezhetem még egyszer,
ahogy a kis Elyas rugdalózik?
– Idióta. – Nevetnem kellett. – És nem.
– Egyébként ez végtelenül közönséges húzás volt, kisasszony –
vetette oda.
– Biztos vagyok benne, hogy találtál aztán megfelelő pótlékot. –
Végül is a klubban csak úgy hemzsegtek a kiglancolt cicamicák.
– Nem – felelte. – Hogy őszinte legyek, utána már elment tőle a
kedvem, hogy még egyszer elölről kezdjek mindent.
Na, ja, ilyen pechet…
– Ahogy látom, azért csak túlélted valahogy.
Mosolygott. – Úgy-ahogy – mondta, és méricskélni kezdett azzal
a türkizzöld szemével.
Lesütöttem a tekintetemet. – Most már lassan mennem kell. Késő
van – dünnyögtem.
– Féltem, hogy ezt fogod mondani. – A kezét a kocsi tetejére tette.
– Köszönöm, hogy vezethettem a Mustangot.
– Az, hogy szívesen, túlzás volna – mondta, mire csend
ereszkedett közénk.
– Akkor hát – mondtam végül –, jó éjszakát.
– Jó éjszakát, szépségem…
Hunyorítottam. Most éppen „szépségemnek” szólított? A fenébe
is, milyen pirulát szedett be ez az alak? Határozottan olyasvalamit,
aminek hallucinogén hatása van, és vagy tiltott, vagy legalábbis
vényköteles!
A fejemet rázva hátat fordítottam neki, és a kampusz felé
indultam. Csak amikor már az udvar felénél jártam, hallottam meg a
motor csodálatos bőgését a hátam mögött. Megfordultam. Miért csak
most indult el?
Egy-két másodperc után vállat vontam, és folytattam az utamat.
Ez a disznó valószínűleg a sövénybe pisált.
 Az órám l:30-at matatott, amikor a szobámba értem. Sötét volt,
Eva már aludt. Levettem a cipőmet, és mert még túlságosan fel
voltam dobva ahhoz, hogy elaludjak, fogtam a laptopomat, és az
ágyamra ültem vele. Ezúttal végre megérkezett a megváltás.

Kedves Emely!

Ne haragudj, hogy egész nap nem jelentkeztem. Nem fogod

elhinni, de tegnap egy könyvkereskedésben jártam, hogy Edgar
Allan Poe-t felkutassam. Mivel nem tudtam, melyik könyvét is
válasszam, haladéktalanul megvettem egy ötkötetes
gyűjteményt. És mit mondjak? Már ma reggel elkezdtem az
elsőt, és estig nem tudtam az olvasást abbahagyni.
Éppen olyan, ahogy mondtad – az ember nem is olvassa,
hanem elmerül egy másik világban.
Hogyan lehet érzéseket, embereket és környezetet ilyen
csodaszépen és képszerűen leírni? Már maga a nyelv is
hihetetlen, de a tartalom túlszárnyal mindent.
Itt-ott olyannyira lenyűgözött egy-egy elbeszélés, hogy jó ideig
el kellett rajta gondolkodnom, mielőtt tovább tudtam volna
olvasni.
Tényleg felettébb hálás vagyok ezért a javaslatért, és most már
teljes mértékben meg tudlak érteni. Ezek után sürgősen
érdekelne, melyek a kedvenc elbeszéléseid tőle?! Nekem
alapvetően mindegyik tetszett, amit eddig olvastam, de volt
közöttük egy, amely különösen nagy hatást gyakorolt rám: lady
Ligeia története.
Akkor is, ha most valószínűleg ostobának tartasz: az olvasás
alatt egyre rád kellett gondolnom. Azon tűnődtem, milyen
ember is vagy te, ha ezeket a gyönyörű, ám ugyanakkor komor
történeteket szereted.
Arra a következtetésre jutottam, hogy biztosan még vonzóbb
vagy, mint ahogyan én elképzeltem.
Megígérem, hogy holnap újra írok, részletesebben. Most
viszont sajnos mennem kell, mert még meg akarom látogatni az
egyik barátomat.
 Szép estét kívánok neked!

Szeretettel üdvözöllek, és remélem, nemsokára hallok felőled:

Luca

A sorai valósággal megigéztek. Olyan gyakran magyarázunk

valakinek valamit, próbálunk hosszasan és alaposan dolgokat leírni,
aztán a végén mégis olyan érzésünk támad, hogy a velünk szemben
álló nem értette meg. Ez a pillanat más volt. Ez azoknak a ritkán mért
pillanatoknak egyike volt, amelyekben egy lélegzetvételnyi időre
olyan könnyűvé váltam, akár egy tollpehely, és úgy éreztem, valaki a
lelkem legmélyén is megért.

Kedves Luca!

El sem tudom mondani, mennyire felkavart, hogy tényleg

elmentél egy könyvesboltba, és minden kötetet megvásároltál.
Valami megmagyarázhatatlan oknál fogva, úgy látszik, téged
komolyan érdekel a lelkivilágom, ami egy férfitól felettébb
szokatlan. Kicsit el is akadt a szavam. (Még az is felmerült
bennem, hogy te valójában nő vagy, és csak a bolondját
járatod velem… De ezt csak úgy mellékesen.)
Mégis, mintha a hetedik égből pottyantam volna le, amikor
éppen lady Ligeia történetét említetted. Mert – és el sem fogod
hinni – ez az én abszolút kedvenc történetem. Hogy téged
lenyűgöz, azt én jobban meg tudom érteni, mint bárki más.
Ugyanígy vagyok vele akkor is, ha huszadszorra olvasom.
Még mindig nem találok szavakat, és barátocskám, lassan
tényleg kísértetiessé válsz számomra.
Ezért hát nem is fogom előre elárulni neked, hogy melyek még
a kedvenc elbeszéléseim Poe-tól. Inkább izgatottan várom,
melyiket szúrod ki legközelebb. Meglátjuk, mennyi közös van
még bennünk. Ami a kívánságodat illeti, tényleg szép estém
volt. Bár a „szép” nem is teljesen találó, a „hihetetlen” már
inkább. Lehetőségem nyílt rá, hogy egy régóta vágyott álmom
 teljesüljön. Még mindig nem tudom elhinni, de egy 1967-es
Mustang Shelby GT-t vezettem! Neked nincs véletlenül egy? –
Jó, jó, ne essünk túlzásokba. Az a sok közös dolog, amelyeket
eddig már találtunk, végül is éppen elég. Felőlem lehet BMW-d
vagy bármilyen ócskavasad. (De légy szíves ne mondd, hogy
tényleg BMW-d van!)
Kedves Luca, jó éjszakát és szép álmokat kívánok neked! Főleg
ez utóbbit!
Én is lefekszem most már, és szívből remélem, el is tudok
aludni. Bár olyan boldog vagyok, hogy kétlem…

Hamarosan újra jelentkezem:

Emely

Ostobán vigyorogva csuktam le a laptopomat, és elindultam a

fürdőszobába. Megmostam a fogamat, levettem a melltartómat, és
végül belebújtam egy hosszú pólóba. Zokniban, papucs nélkül az
ágyamhoz mentem, és kényelmesen elhelyezkedtem a takaró alatt.
Éppen azon voltam, hogy gondolatban még egyszer átéljem a
mustangos élményemet meg Luca e-mailjét, amikor csengett a
telefonom. Ezzel egy időben Eva felől is morgó hangok jöttek, és
még mielőtt teljesen felébredt volna, felugrottam, és a mobilom után
kaptam. „Nem felvenni” világított nagy betűkkel a kijelzőn, amitől
kedvetlenül grimaszba rándult az arcom. Ennek ellenére – és hogy
miért, magamnak sem tudtam megmagyarázni – felvettem.
Belesóhajtottam. – Igen?
– Hogyhogy még ébren vagy? – csendült fel a kellemes hangja.
– Szeretnéd tudni, mi?
– Elárulod?
– Semmi esély rá – feleltem, visszafeküdtem, és újra a takaró alá
csúsztam. – Mit akarsz, Elyas? Már háromnegyed órát sem bírsz ki
nélkülem?
– Á, semmi különös. Csak éppen meztelenül fekszem az ágyban,
és valami megmagyarázhatatlan okból rád kellett gondolnom.
Ismét nem egyezett a humorérzékünk.
 – Ne! Légy szíves, ne tedd le! – nevetett, amikor az ujjam már
célba vette a gombot. – Csak tréfa volt.
Mély levegőt vettem. – Pontosan öt másodperced van elmondani,
mit akarsz.
– Nem tudom, miért hívtalak fel…
– Öt – négy – három – kettő – számoltam vissza.
– Jó, rendben! – szakított félbe. – Csak hallani akartam a
hangodat, és szép álmokat kívánni.
Ha hinni lehetett volna neki, akkor ez tényleg édes lett volna – de
sajnos nem lehetett.
– Bevallom, ez az új módszered határozottan jobban tetszik, mint
a régi – mondtam. – De csak ismételni tudom, Elyas, éppoly kevéssé
fog működni.
– Talán egyáltalán nincs is semmiféle módszerem…
– Talán éppen ez tartozik a módszeredhez – feleltem.
Halkan nevetett, ami majdhogynem búgásba torkolt. – Pedig talán
még sincs… – mondta és szünetet tartott, amitől kis ideig úgy tűnt,
mintha a mondat a levegőben lógna.
– Jó éjszakát kívánok neked, Emely, kincsem. Álmodj valami
édeset! – suttogta.
– Jóccakát – mondtam magamhoz képest legalább félig-meddig
barátságosan, és letettem.
Gyanús, felettébb gyanús, Elyas Schwarz.
Még egy ideig összeráncolt homlokkal töprengtem rajta, mielőtt
végleg kiűztem a fejemből. Behajlítottam a lábamat, és a fejemre
húztam a takarót.
Úgy döntöttem, arra az egy dologra gondolok, ami biztosan nem
okoz fejtörést, pusztán csak boldogságot.
…Mustang…
 9. FEJEZET

Epres Margarita

Ö sszefont karral hanyagul a Mustangjának támaszkodott, és

ördögien mosolygott rám. Három méterre álltam tőle, idegesen
remegtem és csodálkoztam, miért nem kaptam már rég a nyakamba a
lábamat, és menekültem el.
– Gyere ide! – szólított fel ugyanazzal a mosollyal, mire én a
fejemet ráztam.
Felsóhajtott, hajlékonyan ellökte magát a Mustangtól, majd
lassan és rendkívül fenyegetőn felém indult. Minél közelebb ért
hozzám, én annál jobban hátráltam. Ám a távolságot minden újabb
lépésével kiegyenlítette.
– Nem bírsz veszíteni, Emely? – A szeme felcsillant, miközben én
egyre hátrébb támolyogtam, és kétségbeesetten ráztam a fejemet. –
Én nem veszítettem!
– Természetesen veszítettél. Épp olyan jól tudod, mint én, szívem.
Ismét a fejemet ráztam, és tényleg biztos voltam benne, hogy nem
veszítettem, de Elyas egész egyszerűen ennek az ellenkezőjét állította.
Riadt tekintettel figyeltem, ahogyan egy újabb, gyors lépéssel elém
ért, és a kezét a csípőmre tette. A szívem a torkomban dobogott, a
lábam viszont mintha megbénult volna, és tehetetlenül kellett
néznem, ahogy a testünk közötti néhány centiméteres távolságot
egyre csökkenti.
– Ne félj, nem fog fájni – súgta. – Legalábbis nem fizikálisan –
tette hozzá olyan gonosz mosollyal, hogy az egész testem libabőrös
lett. Lassan az enyémhez közelítette az arcát, a keze pedig erősebben
fogta a csípőmet. Összeszorítottam a remegő ajkaimat, és a
következő pillanatban éreztem, ahogyan az ajkát az enyémre nyomja,
és csókolni kezd…

Egy hirtelen és hangos csattanástól összerázkódtam és felültem.

– Bocsi, nem tudtam, hogy alszol – mondta Eva. Úgy ültem ott,
mint aki sóbálvánnyá dermedt, és zavarodottan néztem szét. Jobbra
az íróasztalt pillantottam meg, Eva pedig a szoba közepén állt. Én az
ágyamban voltam – és a látszat szerint csak álmodtam.
Nem lehet szavakkal leírni, micsoda megkönnyebbülést éreztem,
bár a rettenetes rémálom miatt még teljesen össze voltam kavarodva.
A könyv, amely fölött nyilvánvalóan elaludtam, a felriadásommal
egyidőben a földre esett, és csak vonakodva emeltem fel újra. Minél
inkább tudatosult bennem, hogy az imént átéltek nem a valóságban
történtek meg, annál könnyebbé vált a légzésem. Kimerülten
simítottam végig az arcomon.
Ez az idióta már az álmaimban is követ? Istenem, a tudatalatti
valóban kellemetlen és főleg mélyreható alkalmat kínál rá.
– Rosszat álmodtál?
– Úgy is mondhatjuk – feleltem, miközben Eva a számítógépéhez
ment, és bekapcsolta. Mivel nem tudtam megbecsülni, mennyi az
idő, az órára pillantottam. 17:50. Felsóhajtottam. Tulajdonképpen ma
délután be akartam menni a városba könyvet venni. Tudatosan
választottam ezt a napot, mert Alexnek szerdánként több előadása
volt, mint nekem, ezért könnyebb volt a kis kiruccanásomat titokban
tartani előtte. Mert amíg a vásárolgatás nekem szabályosan egy
fertőző betegséggel ért fel, Alex teljesen elemében érezte magát.
Szeretett órák hosszat boltról boltra kószálni, miközben engem maga
után vonszolt, és állandóan a nyakamba varrt valami szemetet.
Nem szenvedhettem ezeket a megpróbáltatásokat. A legutóbbi
alkalommal, amikor rákényszerített, nekem meg egyszer csak elegem
lett, egy nagy üzletben az információs pulthoz mentem, és
bemondattam: „A kis Alex Schwarz legyen szíves azonnal a
bejárathoz jönni, különben az anyukája nélküle megy haza.” Amikor
pontosan öt perccel később rákvörös fejjel megérkezett, akkor –
velem ellentétben – egyáltalán nem tudott ezen az akción nevetni.
Ám az eladó bárgyú tekintete és Alex felettébb szórakoztató
szégyenkezése határozottan megérte a tréfát.
Bennem egyszerűen nem volt meg az a hírhedt shoppinggén. A
bevásárlás nálam így zajlik: mire is van szükségem? Nadrágra!
Akkor elmegyek egy üzletbe, keresek egy nadrágot, minden eladót
elküldök a pokolba, megveszem azt, amelyik megfelelőnek látszik,
és hazamegyek. Hacsak nem könyvről vagy CD-ről van szó, mert
azokban a boltokban órákig tudok nézelődni. Lerúgtam a takarót, és
kicsoszogtam a fürdőszobába. Talán még nincs túl késő.
A hideg víz csodákra képes, egyre élénkebb lettem tőle, és
magamhoz tértem az időközben teljesen jelentéktelennek és
semmitmondónak ítélt rémálmomból. Visszamentem a szobába, a
vállamra akasztottam a táskámat, elbúcsúztam Evától, és elhagytam a
házat.
Egy eléggé önkényesen közlekedő busszal, amely szokás szerint
tíz percet késett, Berlin közepére vitettem magam, és közvetlenül a
központban kiszálltam. Egy kicsit kószáltam, mígnem a kis
könyvkereskedésbe értem, ahol nem sokkal később már a kezemben
is tartottam a keresett regényt. Még egy darabig nézelődtem az
újdonságok között, és iszonyú dühös pillantást vetettem a Harry
Potterre, mert Elyasra emlékeztetett.
A második célom egy kis lemezbolt volt, amely egy félreeső
utcában, a nyüzsgéstől eléggé távol állt. De mert ez volt a kedvenc
üzletem, és mert itt valódi kincseket lehetett kiásni, minden
alkalommal szívesen vállaltam az odafelé vezető utat.
Útközben a tekintetem végigsiklott a különböző kirakatokon, de
egyik sem volt képes a figyelmemet egy percnél tovább lekötni. Csak
amikor egy fehérneműbolt mellett haladtam el, kezdtem tépelődni. A
nagy üveg elé álltam, és megcsodáltam a fekete csipke alsóneműt,
amelyet egy ostoba kirakati baba viselt még ostobábban tökéletes
méretekkel. Az alsónemű nem csillogó-villogó volt, hanem finom
díszítésű, és a nemes, enyhén átlátszó anyag ellenére egyszerű
maradt. Tetszett, és amikor a hagyományos alsóneműmre gondoltam,
amely ugyan nem feltétlenül emlékeztetett a nagyanyáméra, de a
vásárlásnál a fő szempont a kényelem volt, vágyakozás fogott el
utána. Ám amikor a mellette lévő ártáblára sandítottam, egy
pillanatra jéggé fagytak az arcizmaim. Pontosan százhúsz eurót
kellett volna kiadnom érte. És valószínűleg csak azért, hogy otthon
megállapítsam, hogy a próbababával ellentétben ez az alsónemű
rajtam pocsékul néz ki.
De hát olyan szép volt a melltartón az a beleszőtt minta… És a
finom anyag is biztosan olyan puha a bőrön, mint ahogyan a látszat
sejteni engedi.
Lassacskán úgy éreztem magam, mint egy kisgyerek, aki az
édességbolt kirakatához lapítja az orrát. A meghasonlásomba egy
döntő kérdés is belejátszott: mire kell nekem ez a szép alsónemű?
Rajtam kívül valószínűleg senki nem fogja látni, ami egyrészről nem
is olyan rossz, másrészről azonban igencsak feleslegessé teszi a
vásárlást.
Igazából ezt a nevet egyáltalán nem akartam a döntésembe
bevonni, de akaratomon kívül is Luca jutott az eszembe. Hogy vajon
lesz-e közöttünk valami, azt még mindig csak az ég tudja. De mi van,
ha? Ez a pont egyértelműen a fehérnemű mellett szólt, bár valahogy
ostobának hatott, hogy egy e-mailes ismerőst lehetséges jövendőbeli
barátként számításba vegyek.
Jó, a fehérneműt legkorábban egy év kapcsolat után láthatná.
Ennyi időre ugyanis szükségem volna, hogy biztos legyek benne, a
leveleivel tényleg nem akart felültetni. De hát ez van. Végül is az
anyag nem romlik meg.
Vajon Lucának huszonnégy évesen éppen olyan kínos, mint
nekem, hogy internetes barátnője van? Nem feltétlenül keltett ilyen
benyomást, de eltökéltem, hogy legközelebb megkérdezem. Hol is
tartottam? Ja, igen, az alsónemű… Megvegyem vagy ne vegyem
meg? Százhúsz euró tényleg sok pénz. Másrészről soha semmit nem
vettem magamnak…
Hirtelen olyan érzésem támadt, mintha egy törpe Alex ülne a
vállamon, aki mintha átvette volna az ördög munkáját, és a
lelkiismeretemre próbált volna hatni: „Min gondolkodsz még? Vedd
csak meg szépen ezt a buja fehérneműt! A könyveket meg a CD-ket
mégsem lehet felvenni! És különben is, mire vársz még? Hogy Sören
Nordmann visszajöjjön?”
 Tágra nyitottam a szemem, majd az utolsó, gonosz és
majdhogynem közveszélyes érv után egyenesen az ajtóhoz léptem, és
anélkül, hogy egyetlen további pillanatig is gondolkodtam volna
rajta, beléptem. A tervem az volt, hogy megkeresem az alsóneműt,
kikeresem a megfelelő méretet, és kifizetem, ami sikerült is, bár az
eladó igyekezett rábeszélni, hogy próbáljam fel.
Életemben egyszer hagytam, hogy egy hasonló üzletben az eladó
meggyőzzön a próbáról – és mi lett a dal vége? Álltam felül
semmiben a próbafülkében, és éppen húztam le a bugyimat, amikor a
függöny mögött hirtelen megjelent a feje, és megkérdezte: – Nos, jó
az alsónemű?
Ez. Nem. Volt. Vicces!
Azóta a próbafülkék minden formáját kerülöm. Határozottan volt
egy bizonyos szeméremhatárom, és az, hogy egy eladó
körülugrándozzon, amikor meztelen vagyok, teljes mértékben
túllépett rajta.
Egy fehér táskával, amelyben a könyv mellett most már a
felettébb drága alsónemű is meglapult, visszaléptem az utcára, és
folytattam az utamat.
Amikor tíz perccel később a lemezboltba értem, teljes lelki
nyugalommal andalogtam a polcok között, és úgy éreztem, órákat
töltöttem ott. Egy idő után végül a szemembe ötlött egy CD, amely a
megadott stílusirányzat miatt rögtön kíváncsivá tett. Az együttes
neve Skindred volt, a zene pedig a reggae és a metál keveréke. Mert
korábban soha nem hallottam ilyesmit, de kinéztem belőle valamit,
habozás nélkül a pultra tettem, és kifizettem.
Amikor újra az utcára tettem a lábamat, alkonyodott, a lámpák
pedig már égtek. Újra a buszmegálló irányába indultam, amikor
hirtelen meghallottam, hogy a hátam mögött valaki a nevemet kiáltja.
A hang valahogy ismerős volt, és amikor riadtan megfordultam, már
tudtam is, kihez tartozik.
– Domenic – állapítottam meg, és azt gondoltam: A fenébe is,
bárcsak jelentkeztem volna, mint ahogyan megegyeztünk.
Megtette felém az utolsó lépéseket, és szabályosan ragyogott. –
Örülök, hogy találkozunk – mondta, amit egy bólintással
viszonoztam. Ezzel egyidejűleg imát küldtem az égbe, hogy meg ne
kérdezze, miért nem jelentkeztem. „Nem volt időm” – ez másfél hét
leforgása alatt igencsak átlátszó ürügy lett volna.
– Hogy vagy? – kérdezte.
– Jól, köszönöm. És te?
– Most már a lehető legjobban – felelte, és nekem halkan átvillant
a fejemen, hogy „nyálas”.
– Vásárolni voltál? – tudakolta tovább.
A táskára pillantottam. – Igen, de semmi különös. És te?
– Tulajdonképpen Jannal lett volna találkozóm, de éppen most
hívott, és lemondta.
Jan, ha jól emlékszem, a kicsit félénk srác volt a klubból.
– Sajnálom – mondtam.
– Nem nagy dráma – felelte és a következő pillanatban
rajtaütésszerűen megkérdezte: – És most mit csinálsz, ha szabad
kérdeznem?
– Hát… semmi különöset – hebegtem.
– Ha ez így van, akkor esetleg van kedved meginni velem
valamit? – Barna szeme reménykedve pihent meg rajtam, miközben
az agyam kegyetlenül pácban hagyott, és nem találtam egyetlen jó
kifogást sem.
– Rendben. Miért ne? – mondtam végül megjátszott
határozottsággal, de igazából azt gondoltam: a fenébe is!
Egy koktélbárt javasolt, név szerint a Duskot, amely a közelben
állt, és az elmondása szerint igazán barátságos hely volt. Amikor öt
perccel később odaértünk, saját magam is képet alkothattam róla, és
igazat kellett adnom Domenicnek. A bár nyugodt volt, mexikói
stílusú, és minden tábláról az ember szemébe ötlött a felirat: „Napi
tacoajánlat”. Egy kis, kerek, négyszemélyes asztal mellett döntöttünk
a sarokban. Miután a felszolgáló meggyújtott egy olajlámpát, amely
egy Jack Daniel’s-es üveg kicsinyített mása volt, és az asztal közepén
állt, az itallapnak szenteltük magunkat. A telefonom rezgése
félbeszakította a keresgélésemet.
– Ne haragudj! – fordultam Nickhez, amikor a kijelzőn
felismertem Alex nevét. Domenic bólintott, ezért egy kicsit
félrehúzódtam, és felvettem.
– Igen?
 – Emely, feltétlenül segítened kell – suttogta a telefonba.
– Miben? – kérdeztem, és csodálkoztam rajta, hogy suttog.
– Sebastian és Elyas el akarnak menni szórakozni, és
megkérdeztem, hogy én is mehetek-e.
– De hát ez jó, nem? – értetlenkedtem. Hiszen már egy
örökkévalóság óta azzal idegesített, hogy újra akarja látni.
– Örülök, hogy ugyanígy látod. Akkor tíz perc múlva nálad
leszünk!
– Mi?
– Na hát, természetesen te is velünk jössz!
Hú, de boldog is lettem hirtelen, hogy találkoztam Nickkel.
– Szívesen mennék – hazudtam álszenten, és nagy örömmel
rukkoltam elő a lelkesítő kifogásommal. – De éppen Nickkel ülök
egy kocsmában, és sajnos nem tudok.
– Kivel ülsz egy kocsmában?
– Nickkel – ismételtem, és a szememet forgattam. Hogy ez utóbbi
ne kezdjen gyanakodni, hozzátettem: – Tudod, Elyas barátja a
klubból.
– Nagyon jól tudom, ki az a Nick. De mi az ördögnek kószálsz
vele?
– Véletlenül találkoztunk – motyogtam, és lassacskán ostobának
kezdtem magamat érezni Nick előtt.
– És hol vagytok?
– Egy Dusk nevű kocsmában, teljesen rendben van.
– Várj csak, gyorsan megkérdezem.
– Hogyan, gyorsan megkérdezed? Mit kérdezel meg? Alex?
De már nem hallotta, és a mobilját nyilvánvalóan a mellkasához
szorította, mert miután egy darabig recsegett a vonal, csak tompa
hangokat tudtam a háttérben kivenni. Ha Alex azt tervezi, hogy azzal
a kettővel ideállít, sürgősen elfelejtheti!
Egy-két másodperc múlva újra recsegett a vonal, és Alex
örömmámorban úszva jelentkezett újra. – Rendben, akkor további jó
szórakozást!
– Köszönöm… Neked is – hebegtem, és éreztem, hogy a
homlokomon ráncok gyülekeznek.
 – Meglesz, akkor holnap találkozunk. Pá – énekelte, és a
következő pillanatban már hallatszott is a klikk a vonalban. Letette.
Még mindig össze voltam zavarodva, és újra zsebre dugtam a
mobilomat. Néha a dolgok egyszerűbbek, mint ahogy először
gondoljuk. Bárcsak igazam lenne.
– Ne haragudj, csak Alex volt az – magyaráztam Nicknek.
– Semmi probléma – mondta. – Remélem, nem kellett miattam
olyasvalamit lemondanod, ami fontos lett volna neked.
– Efelől aztán ne aggódj. Miattad megúszok most egy estét
Elyasszal. Tulajdonképpen meg kellene neked köszönnöm.
– Hát, ha így áll a dolog – mosolygott –, szívesen. Bármikor
számíthatsz rám, ha segítségre van szükséged e téren.
– Észben fogom tartani. De ne félj, elintézem egyedül is.
– Erről meg vagyok győződve – mondta, és ezzel újra mindketten
az itallapba bújtunk. Én egy epres Margarita mellett döntöttem, és
miután az italokat kihozták, folytattuk a beszélgetést.
Ez inkább a felületen mozgott, hiszen alig ismertük egymást, de
ahhoz képest, hogy csak a második találkozásunk volt, viszonylag jól
alakult.
Domenic ugyanolyan nyitott volt velem szemben, mint már a
klubban is, és könnyedén irányította a beszélgetést. Meséltem neki a
tanulmányaimról, és bár ő, mint mondta, nem tudott sokat kezdeni az
irodalommal, mégis érdeklődést mutatott. Hogy ez aztán valódi volt
vagy színlelt, azt nehéz lett volna megítélni. Domenic kifelé kedves
volt és barátságos, de valami megmagyarázhatatlan dolog távol
tartott attól, hogy bízzam benne. Olyan volt, mint amikor egy
festményt szemlél az ember, amelyen van valami zavaró. Egy
apróság, ami olyan nagyra tud nőni, hogy az egész kép nem hat már
teljesnek. Egy hamis ecsetvonás, egy nem odaillő szín, egy rosszul
megrajzolt árnyék – valami nem stimmel. De hogy mi volt ez, és
hogy a megérzésem egyáltalán helyes volt-e, még nem tudtam.
Miután ezt a témát befejeztük, Domenic kimerítően mesélt nekem
az apja vállalkozásáról. Mint az üzlettulajdonos fia dolgozott ott, és
az volt a célja, hogy egy napon átvegye az üzletet.
– Milyen vállalkozás ez?
 – Elektromos gépeket állítunk elő. De nem háztartásokba, hanem
ipari célokra.
– És te az irodában dolgozol, nem a termelésben, igaz? –
Kortyoltam egyet a finom epres Margaritámból, és a pohár széle
fölött ránéztem.
– Pontosan – mondta.
Mert természetesen tudni akartam, mi a feladatköre, rákérdeztem,
és nagyon részletes választ kaptam. Időről időre nagyon adta az
üzletembert, pénzügyi dolgokról beszélt, és hencegett az okos
taktikáival. Mindent egybevetve kicsit magamutogató mellékíze volt.
Talán szükségszerűen ez a fajta magatartás az eredménye annak, ha
az ember olyan családban nő fel, amelynek saját cége van. Mégis
volt benne valami émelygést keltő, nekem legalábbis mindig
problémám volt ezzel.
A pénzsóvárságot még soha nem tudtam átérezni. Végül is a
legszebb dolgok az életben ingyen vannak. De hogy Domenicnél
mennyire volt kifejlett a kapitalista gondolkodásmód, még nem
tudtam igazán felbecsülni. Mindenesetre egyértelmű volt a saját
vállalkozása felett érzett büszkeség, így továbbra is derekasan
hallgattam, bár egy idő után már untatott a téma.
Csak amikor a zenéről kezdtünk beszélni, kezdtem magamat
jobban érezni. De sajnos nem volt esélyünk ezt a sokkal érdekesebb
témát kitárgyalni. Ugyanis Domenic egyszerre csak rámeredt
valamire a hátam mögött, és egy kis ideig nem figyelt rám.
– Mi az? – kérdeztem.
– Megmondtad nekik, melyik kocsmában vagyunk, igaz?
Mert nem értettem rögtön, követtem a tekintetét, és majdnem
gutaütést kaptam.
– Sziasztok, édeseim! Hogysmint? – kiáltotta Alex, és
szabályosan az asztalhoz ugrott. És ahogy várható volt, nem volt
egyedül.
Tátva maradt a szám. Alex kérés nélkül fogott egy széket, és ráült.
„Ülj csak le!” – gondoltam mérgesen.
– Sziasztok! – mondta Sebastian. Az arckifejezéséből ítélve ő volt
az egyetlen, aki megértette, milyen kevéssé lelkesedtem hármójuk
bejelentés nélküli felbukkanása miatt. Ennek ellenére leült Alex
mellé a szabad székre.
Na ja, micsoda pech – öt ember, négy szék… Kinek is nem jut…
De alulbecsültem Elyast, és kedvetlenül összefontam a karomat a
mellkasom előtt, amikor a szomszéd asztaltól udvariasan kölcsönkért
egy széket. Rám mosolygott, szorosan a szabad oldalamra helyezte,
és leült.
– Nos, kincsem? – üdvözölt engem, és veszélyesen közel hajolt
hozzám. Amikor az ajka már nem sokra volt tőle, hogy az arcomat
megérintse, a székemet hangosan arrébb toltam. Olyan pillantást
vetettem rá, amely azt sugallta, hogy további próbálkozás esetén
azonnal átérezheti egy eunuch szenvedéseit. De akár a falra hányt
borsó, ugyanis azon nyomban arrébb csúszott, és szabályosan
Domenic meg maga közé szorított.
Magamban morogtam, és tulajdonképpen már csak azt vártam,
hogy mikor teszi az asztalra a farkát, hogy Domenicével
összehasonlítsa. Amikor a következő alkalommal sandán rám
mosolygott, ráadásul még a karját is a székem karfájára tette, végleg
besokalltam. – Most esetleg még le is pisálsz, hogy a területedet
kijelöld? – A szemem résnyire szűkült, miközben a karját
letuszkoltam a karfáról.
Elyas halkan nevetett. – Nem, ezt igazából nem terveztem.
Bár a karját maga mellett tartotta, azért továbbra is dühösen
néztem rá. Aztán egy ideges sóhajtással úgy határoztam, hogy egész
egyszerűen tudomást sem veszek a szaporulatról.
– Tehát, Domenic – mondtam, és egyszerűen hátat fordítottam
Elyasnak –, hol is tartottunk?
Ahogy kiderült, a zene témánál, és pontosan ott folytattuk, ahol
kénytelenek voltunk megszakítani. Kifelé fölényesnek mutattam
magam, élénken beszélgettem tovább Domenickel, de belül éppen
ennek az ellenkezője voltam. Ez az egész helyzet túl szoros volt
nekem. Szabályosan görcsbe rándultam a székemen, és utáltam, hogy
Elyas a lábát újra meg újra az enyémhez dörzsölte. De mert ez
teljesen szokásos, apró mozdulatokból állt, és ezért inkább
önkéntelennek hatott, sajnos nem vethettem a szemére, és magamban
tartottam a megjegyzésemet.
 Alex és Sebastian elmélyülten beszélgettek, és bár kezdetben egy
kicsit még gátlásosnak hatottak, idővel úgy látszott, egyre inkább
ellazulnak. Elyas többnyire a Domenickel folytatott beszélgetésemet
figyelte, de ő maga szerencsére kimaradt belőle.
– Együttesben játszol? – ismételtem csodálkozva Nick szavait.
– Igen. Dobos vagyok.
– És mi a stílusirányzatotok?
– Alapvetően rockként jellemezném, de belejátszik egy kis
grunge, punk és electric is – felelte és mintha behatóan figyelte volna
a reakciómat. – De nem nagy dolog – folytatta. – Még csak két kis
koncertünk volt, a fellépéseinket egyébként a próbateremben tartjuk.
– Két koncert még mindig több, mint amit a legtöbb
garázsegyüttes fel tud mutatni – mondtam.
– Nemsokára három lesz. De a pontos dátum még nincs meg.
– Ó, ha tudod már, akkor szólj! Szívesen elmennék.
Jó, bár tényleg érdekelt volna, mert a rockzenére mindig nyitott
voltam, ez alapvetően Elyasnak szólt.
– Rendben, majd szólok, de még nem most lesz – felelte.
– De akkor a dobverőket nekem kell dobnod, ugye tudod?
Nevetett és bólintott. – Azt hiszem, te leszel az egyetlen, aki
tényleg akarja majd őket.
– Erre még visszatérünk a koncert után, ha az arcom tíz
macskaköröm nyomát viseli majd – tréfáltam, és utána azon
töprengtem, mi a fene ütött belém. Még egy-két ilyenfajta
megjegyzés, és biztosan azt gondolja, rá vagyok kattanva, ami
egyáltalán nem így volt.
– Azt hiszem, ezen nem kell aggódnod. – Újra kortyolt az italából,
és végül felállt. – Mindjárt jövök – mondta, és a mosdó felé indult.
Alex, aki felé folyamatosan megsemmisítő pillantásokat vetettem,
épp annyira elmélyülten beszélgetett Sebastiannal, mint előtte, ami
miatt az asztal felőlünk lévő részén hirtelen kellemetlen csend állt be.
– Hatással van rád az ilyesmi? – kérdezte Elyas némi csend után.
Reflexből összefontam a karomat a mellkasom előtt. – Mi van rám
hatással?
– Hogy van egy együttese – majmolta Nicket.
 – Hiszen tudod, hogy csak egy olyan barátot keresek, akivel
felvághatok a kis barátnőim előtt – majmoltam őt azzal, amit néhány
hete a fejemhez vágott.
Mosolygott. – Bevallom, ezt illetően egy kicsit megváltozott a
véleményem.
– Gratulálok – dünnyögtem hetykén.
Amikor Domenic nem sokkal később visszajött, a két csoport
beszélgetése szép lassan egybeolvadt. Sebastian tényleg aranyos volt.
Olyan higgadt és megfontolt volt, hogy hihetetlenül jót lehetett vele
beszélgetni. A szavaiból, a gesztusaiból, és egyáltalán abból,
ahogyan beszélt, valami megnyugtató sugárzott, amit a másik fél is
önkéntelenül átvett. Sebastian ahhoz az emberfajtához tartozott,
amely olyan ritka: kellemes, okos és magától nem eltelt kortárs.
Ha megfelelő alkalom adódott, titokban figyeltem, ami közte és
Alex között zajlott. Nem egyszer azon kaptam őket, hogy lopott
pillantást vetnek a másikra anélkül, hogy az észrevenné. Ezt a
magatartást olyan édesnek találtam, hogy néha magamat is
rajtakaptam, amint ostobán vigyorgok.
Elyas és Domenic, amennyire csak lehetett, tudomást sem vett
egymásról, ami határozottan mindkét fél hibája volt. Még a klubból
származó egykori gyanúm beigazolódni látszott: ezek ketten nem
igazán jöttek ki jól egymással. Nem tudtam, mi az oka, de hozzám
nyilvánvalóan semmi köze nem volt. Úgy látszott, mintha kettejük
között még régebben történt volna valami. Bár a kíváncsiságom
felébredt, egyiküknél sem mertem rákérdezni.
Elyasnak – aki Domenicről ugyan nem vett tudomást, rólam
bezzeg annál inkább – idővel tényleg sikerült elérnie, hogy elrontsa a
finom epres Margaritám élvezetét. Minden alkalommal, amikor a
sűrű – nagy részben friss, pürésített eperből álló – italomból
kortyoltam, valósággal a számra tapadt a tekintete. Szabályosan az
arcára volt írva, hogy gondolatban az ajkamat nyalja, amitől újra meg
újra elpirultam, és a végén már szinte hozzá sem értem az italomhoz.
Az, amit a szemével tett, rég túllépte a normális nézés határát. Elyas
nem csak egyszerűen nézett engem – Elyas megdugott a szemével! A
fenébe is, feljelentést kellett volna tennem!
 Amikor Sebastian a pszichológia tanulmányairól kezdett beszélni,
én pedig érdeklődéssel figyeltem a szavait, egyszer csak zörgést
hallottam, amitől azon nyomban megkondult a vészharang a
fejemben.
– Vásárolgattál? – hallottam Elyas hangját, miközben már emelte
is fel a kis, fehér nejlonzacskót, amelyet figyelmetlenül a székem
mellé tettem. A kezem valamiféle belső impulzustól vezérelve abban
a pillanatban előrenyúlt, ám a semmibe kapott. Elyas gyorsabb volt.
De ez még nem volt elég, mert amikor észrevette, hogy kifogásom
van ellene, hogy a táskába pillantson, a szemében kíváncsiság gyúlt,
és az ajkán tolakodó vigyor játszadozott. A lábába támaszkodtam, és
még egy kétségbeesett próbálkozást tettem, hogy azt az átkozott
zacskót megkaparintsam. De Elyas teljes mértékben kihasználta a
karhosszát, és még távolabb tartotta tőlem, így semmi esélyem nem
maradt rá, hogy elérjem. Ráadásul míg nekem ez a testi közelség
felettébb kellemetlen volt, úgy látszott, neki egyenesen örömet
okozok vele.
Felegyenesedtem, és a kezemet az ölembe ejtettem. – Kérlek,
Elyas, add vissza a táskát!
Egy pillanatig úgy tett, mintha gondolkodna rajta, végül viszont
így szólt: – Neeem. – Aztán hátat fordított nekem, hogy a fehér
nejlontáskába belekukkantson. Mert nyilvánvalóan nem tudta
pontosan kinézni, mi is van benne, beledugta a kezét, és matatni
kezdett benne.
Elvesztem. Végleg elvesztem. Mély levegőt vettem, és vártam a
megalázó pillanatot, amikor is az újonnan vásárolt alsóneműt az
egész asztalnak bemutatja. Ez a jelenet biztosan bevonulna életem
legkínosabb pillanatainak tízes toplistájába. És nem az a történet
lenne, amelyen tíz év múlva nevetni tudnék. Amit Elyas tett, az
egyszerűen közönséges volt.
Amikor az alsóneműt szemmel láthatóan akként azonosította, a
válla fölött rám pillantott, és pimaszul felvonta az egyik
szemöldökét. Essünk túl rajta, seggfej – feleltem neki gondolatban,
és megesküdtem, hogy soha többé egyetlen szót sem beszélek vele.
Már-már lassításszerűen követtem a tekintetemmel, ahogy Elyas
keze a zacskó belsejében megfog egy tárgyat, és lassan kihúzza a
napvilágra. Mert a saját társaságbeli megsemmisülésemnek nem
akartam szemtanúja lenni, becsuktam a szememet, és azt kívántam,
bárcsak elnyelne a föld. A remegés pillanatai múltak. És akkor
egyszer csak valami egészen más történt.
– Egy könyv és egy CD miatt csinálsz ilyen cirkuszt?
Hirtelen kinyitottam a szememet, és a fejemet felé fordítottam.
Rövid, csábító mosolyt küldött felém, mielőtt fürkésző pillantást
vetett volna a kezében tartott CD-re. – Ismerem ezt az együttest,
nemrég én is megvettem ezt a CD-t – mondta, mielőtt újra
visszaejtette a könyv és a fehérnemű mellé. – Emely, kincsem, nem
is tudtam, hogy ilyen jó zenei ízlésed van.
Kitértem a pillantása elől, nem feleltem, ehelyett a táska után
kaptam. Újra egy kicsit elhúzta, mielőtt végül odaadta. Közben ez az
idióta megsimogatta az ujjaimat – méghozzá szándékosan!
Morogtam, elhúztam a kezemet, majd hevesen összegyűrtem a
zacskót, és végül eltüntettem az asztal alatt. Mielőtt egy másik
idiótának is ugyanilyen bárgyú ötlete támadhatott volna, mint
Elyasnak, szorosan a két bokám közé szorítottam, és az este további
részében egy pillanatra sem engedtem a szorításból.
Bár Elyas a legrosszabbtól megkímélt, már az is felettébb
kellemetlen volt, hogy éppen ő látta a vásárolt dolgot. És a tény,
hogy a pillantásai az eset után még intenzívebben nyugodtak rajtam,
mint már egyébként is, nem javított éppen a hangulatomon.
Próbáltam tudomást sem venni róla, és a föld színéről egy
képzeletbeli, nagy radírral kitörölni. Ha előtte hátat fordítottam neki,
akkor most úgy tettem, mintha a világon sem volna. Ennek ellenére,
és ettől megbolondultam, hirtelen észrevettem, hogy hozzám hajolt.
A helyszűke miatt nem volt lehetséges kitérni előle, ezért a két
karomat görcsösen összeszorítottam a hasam előtt, amikor a meleg
leheletét a bőrömön éreztem. Halkan a fülembe suttogta: – Remélem,
tisztában vagy vele, hogy már csak a puszta gondolattól, hogy ezt az
alsóneműt fogod viselni, soha többé le sem tudom hunyni a szemem.
A hangjától és a szavaitól akaratom ellenére borzongás futott
végig a hátamon, és éreztem, hogy a fülem égni kezd. Bosszantott,
hogy így reagálok rá, és még jobban bosszantott, hogy ez Elyas
figyelmét sem kerülte el.
 – Én pedig azt remélem – fújtattam halkan –, te meg azzal vagy
tisztában, hogy soha többé nem nyitod ki a szemed, ha még egyszer
ilyet teszel!
Rám mosolygott, és a türkizzöld szemében megvillant valami,
amikor lassan hátradőlt.
Hogy gyűlöltem én ezt az alakot!
A próbálkozásom, hogy kiradírozzam, a legkevésbé sem sikerült.
Elyas nem egy vékonyka ceruzavonás volt, amit csak úgy ki lehetett
volna törölni, nem. Elyas fekete tinta volt, amely úgy beleszívódott
az életembe, akár a száraz papírba. És mert egy félóra múlva még
mindig nem éreztem magam jobban, úgy határoztam, részemről
véget vetek az estének, és hazamegyek. Alex egy kicsit bánatosnak
látszott, de mert nem hagytam magam az elhatározásomtól
eltántorítani, jó haza utat kívánt. Elyas természetesen megpróbált
rám akaszkodni, mondván, hogy hazavisz, de ezt elfelejthette. A
világ minden kincséért sem maradtam volna vele egyedül aznap.
Domenic is ajánlkozott, de mert értelmetlen lett volna az ajánlatát
csak azért elfogadni, hogy Elyasnak betegyek, őt is visszautasítottam.
Miután Elyast kivéve minden jelenlevőnek további szép estét
kívántam, a buszmegállóba mentem.
Amikor tízperces buszút után a lakásomba értem, a legelső
dolgom az volt, hogy az alsóneműt a ruhásszekrényem leghátsó
zugába rejtettem. Utána jó sokáig álltam a tus alatt. Csak Eva
rámenős kopogásának sikerült onnan kiűznie, ugyanis ő is szeretett
volna a fürdőszobába bejutni. Már hálóingben kinyitottam az ajtót,
mire egy türelmetlen „Na, végre!” fogadott. Beengedtem, és rögtön
ágyba bújtam.
A bárban történt kínos eset még mindig éreztette az utóhatásait.
Hogyan lehettem olyan naiv, hogy nem figyeltem a táskára?
Egyszerűen nem értettem. Pontosan azzal kellett volna számolnom,
ami bekövetkezett. Ez újfent a saját hülyeségem számlájára írható.
„Remélem, tisztában vagy vele, hogy már csak a puszta gondolattól,
hogy ezt az alsóneműt fogod viselni, soha többé le sem tudom
hunyni a szemem.”
Ostoba, rámenős, arcátlan, erőszakos… Ahhh!
 Mégis, mit vár ettől az egész szeméttől? Avagy másként
fogalmazva: mit akar tőlem? Korántsem voltam az a szépség,
amilyennek álságosan nevezett, és más tekintetben sem illettem a
vadászsémájába.
Akkor mi van? Utál engem? Vagy egyszerűen csak az piszkálja,
hogy nincs nálam esélye?
Mert erre a kérdésre egyáltalán nem találtam választ, és már azon
is felizgattam magam, hogy egyáltalán rá gondolok, fogtam az
újonnan vásárolt CD-t, betettem a lejátszóba, és felraktam a
fejhallgatót. És láss csodát, ez a zene nemhogy jó volt, hanem csúcs!
Ezenkívül elérte azt is, amit remélni sem mertem: Elyas háttérbe
szorult, a fejem pedig teljesen kiürült. Mire a CD-t másodszor is
meghallgattam, határozottan ellazultam. Ezért levettem a fejhallgatót,
és lefeküdtem aludni.
Ám még mielőtt az álmok országa teljesen körülölelt volna, a
mobilom csipogása újra felkeltette a figyelmemet. Fáradtan
tapogatóztam a sötétben a telefonom után, míg végül az éjjeli
szekrényemen megtaláltam. SMS.

Nem felvenni:
Mondtam már neked, mennyire hiányzol minden éjszaka?

Emely:
Menj tusolni, Elyas!

Nem felvenni:
Álmodj édeset, angyalom!

Sóhajtva visszatettem a mobilomat, és aznap utoljára égnek

emeltem a szememet, mielőtt lassacskán elszundítottam.
„Angyalom.”
Idióta.
 10. FEJEZET

Micsoda pech!

A tekintetem végigsiklott az előadótermen, miközben a professzor,

akinek az előadásán sok más diákkal együtt ültem, a francia
irodalom történetéről beszélt. Az előadóterem közepes nagyságú
volt, és teljesen átlagos – minél hátrébb ment az ember, annál
magasabban ült. Én valahol középtájon telepedtem le, és próbáltam
az előadásra összpontosítani. Sajnos hiába. A gondolataim folyton
elkalandoztak, és időről időre azon kaptam magam, hogy álmodozva
firkálok a jegyzetem szélére. Luca legutóbbi levele volt a hibás.
Egész idő alatt azon töprengtem, mit is válaszoljak neki.

Kedves Emely!

Nem, sajnos én sem láttam még sokat a világból. Néhány éve

egy ideig külföldön voltam, de ott is inkább tanulni, semmint
szórakozni. Teljes mértékben osztom a kívánságod, hogy az
egész Földet beutazzam. De veled ellentétben ez nálam nem
csupán a pénzhiányon múlik. Sokkal inkább a megfelelő kíséret
hiányzik hozzá.
Korábban gyakran túráztam barátokkal Németországban vagy
a szomszédos országokban. Ezek között viszont csak két igazi
nyaralás volt, a többit inkább kirándulásnak vagy talán éppen
rövid kis utazásoknak lehetne nevezni.
 Éppenséggel jó emlékeim vannak róla, de hogy is mondjam… A
barátokkal az ember jól szórakozik és ökörködik, a hely, ahol
van, teljesen mindegy.
Az időtől és a tájtól eltekintve nem nagy különbség, hogy az
ember egy bányatónál vagy az Adrián van-e.
Korábban pontosan ezt akartam… Ám az utolsó két utazásom
során valahogy úgy éreztem, ez már nem elég. Arra vágytam,
bárcsak mellettem volna egy ember, akit szeretek. Valaki,
akivel ezt a sok új benyomást megoszthatom. Én nem egyedül
akarom a világot látni, én egy olyan nőnek szeretném
megmutatni, aki sokat jelent nekem, és akivel együtt élhetnék
meg mindent.
Ez most valószínűleg teljesen ósdinak hangzik. De én tényleg
így érzem, és legalábbis remélem, hogy talán nagyjából
megérted, mit akarok ezzel mondani. De ezek a gondolatok
valószínűleg teljesen idegenek tőled…
És légy őszinte: most szánakozol rajtam vagy elijesztettelek?
(Miért feltételezem, hogy ez utóbbi nálad lehetetlen?)
Remélem, csodaszép napod lesz!

Nemsokára újra jelentkezem:

Luca

Luca olyan volt, mint a cukor. Nem ragacsos, egyszerűen csak

édes.
A félelme, hogy talán nem értem meg őt, teljesen megalapozatlan
volt. Épp ellenkezőleg.
Én is egy kezemen meg tudtam volna számolni a nyaralásaim
számát, és a német határt is csupán egyszer léptem át. De igazi
nyaralásnak ez a hollandiai tartózkodás sem volt nevezhető. Ez volt
az iskolai záró kirándulásom, és bár vidám pillanatokat őrzök róla az
emlékezetemben, ezek furcsa módon mégis elmosódottak…
De milyen volna tényleg egy olyan emberrel körbeutazni a Földet,
akit szeretek? Akivel, ha szerencsém van, talán még az érdeklődési
köröm is azonos?
 Felsóhajtottam, és további karikákat rajzoltam a jegyzetfüzetem
szélére. Hogyan is ijeszthetne el egy ilyen elképzelés? Azért az a
tény, hogy ezeket a sorokat tényleg egy férfi írta nekem, valóban
elijesztett.
Talán Alexnek igaza van, és komolyan meg kellene barátkoznom
egy lehetséges találkozás gondolatával. Végül is Luca és én már több
mint hat hete írogattunk egymásnak. És minél tovább halogatom,
annál nagyobb lehet az elképzelhető csalódás. Mert még ha Luca
nem is zsíros hajú számítógép-megszállott, ki mondta, hogy
ugyanolyan jól meg fogjuk egymást érteni, ha szemtől szemben
ülünk majd?
Erre nem volt biztosíték.
Amilyen megfoghatatlan egy légvár, olyan szép tud lenni. Egy
találkozás mindent megváltoztatna. Elillanna a „tisztán elméleti” idő,
és már csak a gyakorlati maradna. A légvár kipukkanhat, vagy az
átlátszó kövek valódivá válhatnak, és szép lassan egymásra
rakódhatnak.
A vállam leereszkedett, miközben a golyóstollbetét tovább siklott
a papíron. Vajon Luca is hasonlóan érzi magát? Végül is az ő
részéről sem érkezett még soha kérdés a találkozást illetően. De erre
ezer oka lehet, és egy párat magától értetődően már ki is
okoskodtam. Luca nem mert engem megszólítani, helyette e-mailt írt.
Más szavakkal, Luca szégyellős volt. De mi miatt nem volt
önbecsülése? Szépen beszélt, okos volt, jó humorú, vonzó, és
megvolt a saját véleménye. Ami maradt, és amit nem tudtam
megítélni, az a külseje. Attól félt, hogy nem tetszene nekem?
Egy másik – és ahogy találtam, komolyan számba vehető –
elméletem az volt, hogy Luca, a fene egy meg, de buzi! Mert
őszintén szólva igazán minden, amit mondott – ha tényleg úgy is
gondolta, mint ahogy írta –, egyáltalán nem volt jellemző egy
heteroszexuális férfira. Vagyis a lehető legjobban illene a szánalmas,
és főleg kudarcot vallott kapcsolataim sorába. Egy olyan valaki, aki
rajtam keresztül megállapítja, hogy ő tulajdonképpen nem is tartja
olyan nagyszerűnek a nőket, még hiányzott a listámról.
A háttérből hallottam, hogy az előadó ajtaja kinyílik, és hogy
valaki a középső folyosón felfelé halad. Egyedül én rendelkeztem a
szükséges tapintattal, és nem fordítottam a fejemet abba az irányba.
Végül is nem sok kellemetlenebb dolog van, mint amikor egyszerre
mindenki tekintetét magán érzi az ember. Még amikor a mögöttem
lévő széksorban hallottam a lábdobogást, sem engedtem a
kísértésnek, hogy hátrapillantsak, hanem a gondolataim továbbra is
Luca körül jártak. Említettem már, hogy a puszta gondolattól, hogy
szemtől szembe álljak vele, a szívem a torkomban, hogy azt ne
mondjam, a számban dobogott?
Az álmodozásomnak gyorsabban vége lett, mint ahogy szerettem
volna. Hirtelen valami fuvallatot éreztem a hajamban. Még mielőtt
rájöttem volna, mi történt velem, egy halk „bú”-t hallottam a hátam
mögött.
Összerezdültem, majd hirtelen hátrafordultam, és mintha fejbe
kólintottak volna: tőlem kicsit jobbra Elyas ült mögöttem, és csillogó
szemmel rám mosolygott.
Rámeredtem. Mit vétettem én ebben az átkozott életemben?
Elyas az asztalon keresztbe tette a két karját, és rájuk támasztotta
az enyhén oldalra billentett fejét, hogy azzal a biofegyver szemével a
lehető legjobban szemmel tartson.
– Mit keresel itt? – sziszegtem halkan, és újra előrefordultam.
– Gondoltam, meglátogatlak az egyik előadásodon.
– Mi lenne, ha inkább a saját előadásaidat látogatnád?
– Tulajdonképpen azt terveztem – mondta –, de aztán olyan
rettenetesen hiányoztál.
A vállam fölött dühös pillantást vetettem rá, ám csábító mosolyt
kaptam cserébe. Micsoda idióta!
Újra előre fordultam. – Olyan vagy, mint a cukor, Elyas –
dünnyögtem.
– Édes? – A hangjában örömteli csodálkozás csengett.
– Nem, ragacsos! – feleltem, és befejeztem a beszélgetést.
Most már az előadásaimon sem vagyok tőle biztonságban?
Mennyire lehet arcátlan egy ember?
Ahogy lassan megpróbáltam újra a professzorra összpontosítani,
egyszer csak Elyas ujját éreztem a vállamon. Mint akibe villám
csapott, fordultam hátra.
– Egy hajszál volt ott – magyarázta.
 – Még ha egy átkozott csörgőkígyó lett volna, az sem jogosít fel
arra, hogy hozzám érj! – fújtattam, majd újra elfordultam tőle, de a
szemem sarkából még éppen láttam, ahogyan a kezével csitító
mozdulatot tesz.
A nagy óra a pulpitus felett azt mutatta, hogy még húsz percen
keresztül ki kell tartanom. Húsz percen, jobban mondva ezerkétszáz
rettenetes másodpercen keresztül, amelyben szakadatlanul a
nyakamon fogom érezni a pillantását.
Ez aztán vidám dolog.
Miért nem hagy egyszerűen békén? Az összes jelzésem, amit felé
küldtem, egyértelmű elutasításon alapult, amit még egy olyan
érzéketlen embernek is fel kellett volna fognia, mint Elyas.
Valószínűleg nagyon is felfogta ő, csak egész egyszerűen nem
érdekelte.
Ezeregyszáztizenkettő, ezeregyszáztizenegy, ezeregyszáztíz,
ezeregyszázkilenc, ezeregyszáznyolc, ezeregyszázhét,
ezeregyszázhat…

Bár Elyasnak csodálatos módon sikerült a száját tartania, a jelenléte

mégis olyannyira elterelte a figyelmemet, hogy az előadásból már
semmit sem sikerült felfognom a jobb lábamat megszakítás nélkül le-
föl hintáztattam, és a fogamat csikorgattam, míg a hátralévő időt túl
nem éltem.
Alig fejezte be a professzor a zárszavát, sietősen összepakoltam a
jegyzeteimet, és az aktatáskámba tömködtem.
A táskát a vállamra akasztottam, felálltam, és utat törtem
magamnak. A szemem sarkából, persze, láttam, hogy mögöttem
Elyas ugyanezt teszi. Már a középső folyosón egymásba botlottunk,
és ő jókedvűen a nyomomba szegődött. A szememet forgattam.
Mert minden diák egyszerre akart kimenni lassan haladtunk előre.
Csak amikor a folyosóra vezető nagy ajtón kiléptünk, oszlott szét
lassacskán az embertömeg különféle irányokba.
– És most mit csinálunk? – kérdezte Elyas vidáman.
 Szorosan a nyomomban volt, én pedig gyors léptekkel a majdnem
kihalt keleti szárnyba kanyarodtam. – Én a szobámba megyek –
feleltem. – Hogy te mit csinálsz, nekem aztán édes mindegy.
– Ezzel tehát eldőlt a kérdés, hogy hozzád vagy hozzám megyünk.
Abban a pillanatban túlcsordult a pohár. Majd’ felrobbantam
mérgemben. Az öklömet ráztam Elyas előtt állva, akinek mindössze
a mellkasáig értem, és ráförmedtem: – Mi akar ez lenni?
Egy lépést hátrált és hunyorgott. – Mire gondolsz?
– Egyszerűen nem értem! – mondtam, miközben hevesen
gesztikuláltam. – Miért tepersz olyan átkozottul, hogy az ágyadba
rángass?
Védekezőn felemelte a kezet. – A szobával az csak tréfa volt…
– Igen, az talán tényleg csak tréfa volt – de én minden másra
gondoltam! Már a puszta tény, hogy az előadásomon felbukkantál!
Mi az ördög akar ez lenni?
Nagy szemmel nézett rám, és háromszor egymás után felfújta az
arcát.
– Már réges-rég észre kellett volna venned, hogy nem bukom erre
– folytattam. – Miért nem adod fel? Csak egyszer kellene az
egyetemen végigsétálnod, és rögtön tíz telefonszámot kapnál! Akkor
meg miért? Miért nem hagysz egyszerűen békén?
A haragom lassacskán színtiszta értetlenségbe csapott át.
– Még csak az eseted sem vagyok! – mondtam, amit úgy-ahogy
mérlegelni látszott, mintha ezt nem lehetne feltétlenül állítani,
mégsem adott rá választ.
– Mi ez? Pantomim? – Csípőre tettem a kezem. – Kérdeztem tőled
valamit! A fenébe is, miért nem adod fel?
A kezével a hajába túrt, és a szájával továbbra is halként tátogott.
– Nem tudom – hebegte és körülnézett. – Talán a makacs esetek
vonzanak?
Leesett az állam, úgy meredtem rá, és a fejemet ráztam, mert nem
tudtam elhinni, amit éppen hallottam. De már egy pillanattal később
azon tűnődtem, egyáltalán miért csodálkozom rajta. Tulajdonképpen
éppen egy ilyen ostoba válasz volt tőle várható.
– Miért is kérdeztem – fújtattam, és egyszerűen faképnél hagytam.
 Először csend volt mögöttem, ezért már-már reménykedni
kezdtem, hogy nem fogja éppen ezt tenni, ám egy-két másodperc
után sajnos úgy döntött, utánam fut. Amikor az utcára vezető nagy
kaput kinyitottam, már utol is ért.
Szótlanul követett, én pedig ideges léptekkel és földre szegezett
tekintettel átszeltem az udvart. Szívből kívántam, bárcsak köddé
válna. De mert a problémák általában nem válnak köddé, ez ebben az
esetben sem következett be. Már csak abban reménykedtem, hogy a
lehető leggyorsabban a lakásomba érek, hogy ott aztán az orra előtt
becsaphassam az ajtót. És mert minden erőmmel erre a mentő ötletre
összpontosítottam, sajnos túl kevéssé figyeltem a környezetemre.
– Vigyázz! – hallottam még, ahogyan Elyas kiált.
Felkaptam a fejemet, de már csak azt éreztem, ahogyan hangos
csörömpöléssel és teljes lendülettel az oldalamnak ütközik valami.
Amikor legközelebb kinyitottam a szememet, a földön feküdtem,
és éreztem, hogy valami éles dolog a tenyerembe szúródott. A
térdem is sajgott, de a kezemben erősebb volt az égés.
Elyas mellém térdelt, és a vállamat fogta. – Megsérültél?
Láttam a nagyra nyitott szemét, mielőtt elfordítottam róla a
tekintetemet, és kicsit felemeltem a fejemet. Mi történt?
– Fáj valamid?
– Elmegy – morogtam, és tovább vizsgáltam a közvetlen
környezetemet, míg végül egy férfin akadt meg a tekintetem, akinek
egy behorpadt kerekű bicikli volt a lábai között, és rémülten meredt
rám.
Ez megmagyarázta, miért kiáltotta Elyas azt, hogy „Vigyázz!”…
Behúztam a nyakamat és felnyögtem. A fenébe is, hogyan
lehetséges, hogy mindig velem történik ilyesmi?
Hallottam, hogy a férfi leállítja a biciklijét. – Ó, Istenem – mondta
teljesen magán kívül. – Bocsásson meg, kérem! Nem szándékos volt!
Hirtelen a biciklim elé lépett. Úgy sajnálom!
Elyas ferdén pillantott a férfira. – Ez most nem segít rajta!
– De… – hebegte a biciklis. – Már nem tudtam fékezni. Nem
szándékosan tettem.
– Hé, minden rendben – szóltam közbe. – Az én hibám.
 Mert egyre több ember lett rám figyelmes, és a fekvő
testhelyzetem pillanatról pillanatra kínosabbá vált számomra,
megpróbáltam felkelni. Kellemetlen módon Elyas a hátam alá nyúlt,
és támogatott a tervem megvalósításában, mígnem ültem.
Hátrafeszítettem a vállamat, hogy a karját lefejtsem magamról, és
óvatos pillantást vetettem a kezemre. A napfényben sok apró
üvegszilánk csillogott vissza rám. Nem volt elég a nem éppen lágy
földdel való ismeretség? Nem, tehetségemhez híven a kezemnek,
persze, szilánkok között kellett landolnia.
– Mutasd! – mondta Elyas, és a kezemet az övébe vette. Gyorsan
megvizsgálta. – Nem néz ki mélynek, de mindenképpen ki kell
tisztítani. – Bólintottam, és én is a sebre sandítottam.
– Tehetek valamit? – kérdezte a férfi.
– Igen, tűnj el! És lehetőleg ne üsd el többet! – sziszegte Elyas,
mire mérges pillantást kapott tőlem.
– Fejezd már be, ne légy ilyen barátságtalan. Az én hibám –
vagyis jobban mondva: a tied!
– Az enyém? – kérdezte, mintha rosszul hallott volna.
– Igen, ha nem bukkantál volna fel az előadásomon, ez az egész
nem történik meg.
– Senki nem mondta neked, hogy el kell rohannod előlem. És
egyébként is ez még nem ok arra, hogy egy bicikli elé vesd magad.
Mert Elyas kezdett őrülten idegesíteni, és végre szabadulni
akartam abból a kellemetlen helyzetből, a fájó térdemre helyeztem a
testsúlyomat, és megpróbáltam felállni. Amikor Elyas megpróbált
segíteni, rámordultam: – Egyedül is megy – és eltoltam.
Ha egy kicsit bizonytalanul is, de végre a lábamon álltam, és mély
levegőt vettem.
– Nem is képzeli, mennyire sajnálom – kezdte rá újra a férfi. –
Tényleg boldog volnék, ha tehetnék önért valamit.
– Már azzal is sokat tehetnél, ha végre nem magáznál – feleltem.
Végül is alig volt idősebb nálam, és ha valaki magázott, úgy éreztem,
mintha nem is én volnék. Winterné az anyám, nem pedig én. – Ezen
kívül tényleg nem vészes – beszéltem tovább. – Ne aggódj! Te a
legkevésbé sem vagy hibás. Ellenkezőleg, nekem kellene tőled
bocsánatot kérnem, és megköszönnöm, hogy nem motorral voltál.
 – De… – ellenkezett volna, ám a szavába vágtam. – Tényleg –
biztosítottam, mire mély levegőt vett, és elhallgatott.
– Hallottad! Most pedig fogd a biciklid, és told tovább! Láttam
arra még egy-két fiatal nőt, akiket ugyanígy elüthetsz. Ha sietsz, még
elkapod őket.
– Elyas – fújtattam, és lassan tényleg elegem lett, amit az
arckifejezésemmel egyértelműen jeleztem is. Ahogy kiderült,
kivételesen meg is értette, mert amikor a férfi erre még vagy hússzor
bocsánatot kért, mielőtt fogta végre a biciklijét, és továbbtolta, Elyas
tartotta a száját.
– Neked pedig jó utat hazáig! – fordultam szárazon ez utóbbihoz,
és reméltem, tényleg menni is fog.
– Most pontosan két lehetőséged van, Emely – mondta. – Az
egyik, hogy felmegyek veled, és jobban megnézem a sérülésedet. A
másik, hogy orvoshoz viszlek, és ott kezelteted a sebeidet. Rajtad áll,
válassz!

Teljesen kimerülve értem a lakásomba, a sarkamban Elyasszal. Azt

legalább üresen találtam: Evának nyoma sem volt.
Tény, hogy legszívesebben magam szedtem volna ki a kezemből
az üvegszilánkokat, de sajnos be kellett látnom, hogy ez – ahogyan
Elyas mondta – teljes őrültség lett volna. És mert nem volt kedvem
orvoshoz menni, és az egész délutánt a váróteremben tölteni, nem
maradt más választásom, mint hogy az ajánlatát elfogadjam.
– Ülj le! – mondta Elyas, és az ágyamra mutatott.
Mert még mindig nem igazán voltam jól – ennek ellenére a felfelé
vezető úton ragaszkodtam hozzá, hogy egyedül menjek –,
kivételesen engedelmeskedtem neki.
Istenem, úgy éreztem magam, mint egy hároméves kisgyerek, akit
nem lehet egyedül kiküldeni a ház ajtaján. Legalábbis anélkül, hogy
nagyobb katasztrófa ne történne. Félelmetesen megalázó volt, hogy
folyton a jelenlétében történt velem ilyesmi.
Felsóhajtottam, és a nyitott tenyeremet felfelé fordítottam. Minél
tovább néztem a sebemet, annál inkább úgy éreztem, hogy fáj. Ezért
újra elfordítottam róla a tekintetemet.
 – Van valamiféle kötszered meg alkoholod?
– A fürdőszobában – dünnyögtem, és a kis szekrényre mutattam,
amelyet a nyitott fürdőszobaajtóból is látni lehetett. Miután pár
másodpercig kotorászott a szekrényben, megtalálta, és az eszközeit
mellém rakta az ágyra.
– Ahhoz képest, hogy nem orvostanhallgató vagy, meglepően jól
fel vagy szerelkezve – mondta.
– Először is, folyton elnyalok, másodszor pedig az apádtól kaptam
ezeket a holmikat. Minden alkalommal tömegével ad belőle, ha
találkozunk.
– Komolyan? – Elyas szemmel láthatóan felvidult.
Bólintottam.
– Lehet, hogy tényleg nagyon ügyetlen vagy, Emely?
Mert a kérdést teljesen ostobának találtam, nem feleltem, és a
lábamra pillantottam. Erre halkan felnevetett, majd gyorsan még
egyszer eltűnt a fürdőszobában, hogy egy kis, vízzel teli tálkát
hozzon. Miután mindent összeszedett, amire szüksége volt, letérdelt
elém a földre, és óvatosan megfogta a kezemet.
– Tartsd nyugton… – szólított fel, mert egy kicsit visszahúztam.
Először nedves gézzel nagyjából letisztította a sebet, hogy jobban
szemügyre tudja venni. Végül megfogta a csipeszt, összpontosítva a
kezem fölé hajolt, és szép lassan elkezdte egymás után kihúzogatni a
szilánkokat. És bár ez minden volt, csak éppen szép látvány nem,
mégsem tudtam másfelé nézni.
– Bírod? – tudakolta egy idő után, amit én egy morgó „igennel”
megerősítettem, miközben tovább figyeltem a munkája közben.
Bármilyen kelletlenül ismertem is be, tényleg nagyon óvatosan
kezelt, és úgy látszott, nagyon figyel rá, hogy ne okozzon
feleslegesen fájdalmat. Ami mégis zavart, az a nagyon nagy testi
közelség volt. Ha húsz centiméterrel lejjebb hajoltam volna, a haja az
orromat csiklandozza. Amennyire csak tudtam, a kezemet távol
tartottam a testemtől, de hát a karom hossza is korlátozott volt. És
egyértelműen nem elegendő.
– Úgy – mondta végül Elyas, és letette a csipeszt –, a
legrosszabbon már túl vagy.
 Ismét gézt mártott a vízbe, és letörölte vele a vágási sebeket.
Végül még egyszer gondosan ellenőrizte, hogy tényleg minden
szilánkot eltávolított-e. – Jól néz ki – mondta, és nyilvánvalóan
elégedett volt a munkájával. Bármennyire sajnáltam, de osztottam a
véleményét.
– Próbáld meg mozgatni – szólított fel. Követtem az utasítását, és
gyengén ökölbe zártam. Fájt, szó se róla, de szerencsére a lehető
legjobban működött.
– Nagyon jó – mondta, újabb adag géz után nyúlt, és alkoholba
mártotta. – Ez most megint egy kicsit égetni fog – figyelmeztetett.
Bólintottam, és amikor elkezdte a sebet törölgetni vele, egy pillanatra
össze kellett szorítanom a fogamat. Az „egy kicsit” enyhe kifejezés
volt.
Amikor ezzel is végzett, sűrű kenőcsöt kent az egész seb
felületére. Azután két gézlapot tett rá, és könnyű kötést tekert a
kezemre.
– Éjszakára hagyd rajta, holnap reggel pedig, ha felkelsz, cseréld
ki! Ha a vágás elfertőződne, akkor viszont feltétlenül el kell menned
orvoshoz, megértetted?
Némán bólintottam, és a bekötözött kezemet néztem, amely a
kellemesen hűvös kenőcstől egyértelműen kevésbé égett.
– Most pedig legjobb lesz, ha leveszed a nadrágodat – mondta.
Abban a pillanatban összeráncoltam a szemöldökömet.
– Tessék?
Mert Elyasnak feltűnt a tekintetem, újra rákezdte: – A térded
miatt. Néha igencsak sántikáltál, amikor felfelé jöttünk.
– A válaszom két szó, Elyas: felejtsd el!
– Lehetséges, hogy az én kincsem egy kicsit szégyenlős? –
évődött, és lassacskán újra az a jellemző mosoly játszadozott az
arcán, amelyet pedig a kis balesetem óta levetett.
– Az ördög fog előtted fehérneműben ücsörögni!
– Rendben, tehát szégyenlős vagy – mondta. – Bár én ezt,
bevallom, nagyon édesnek találom, de ami a lábadat illeti, ez most
nem visz bennünket előre. Legalább azt engedd, hogy a nadrágodat
feltűrjem – javasolta.
 Morogva beleegyezésemet adtam, és a jó szerencsémnek tudtam
be, hogy ma reggel gyorsan leborotváltam a lábam.
Óvatosan levette a cipőmet, és a lábamat az ölébe tette. Résnyire
húzott szemmel figyeltem, ahogyan az ujjaival a nadrágom
szegélyéhez nyúlt, és lassan – megjegyzés: túlságosan lassan –
feltűrte. Furcsa érzésem támadt közben, és ami szintúgy nem tetszett,
az a mód volt, ahogyan Elyas a lábamat – legalábbis amit már
lemeztelenített belőle – nézte. Az orvosi tanulmányai során még nem
vették az emberi lábat, vagy ki van éhezve?
Illegális végtag-kereskedelem – suhant át a fejemen. Vagy
összekevertem a szervkereskedelemmel? Mindegy, valami
olyasmi… Mindenesetre jobbnak látszott szemmel tartani.
Felsóhajtottam. Istenem, miért viselkedem ilyen rettenetesen?
Csak a hülye farmeromat tűrte fel, nem pedig a bugyimat húzta le!
Elyas a térdem fölé gyűrte a nadrágot, a két kezével a sebemtől
jobbra és balra megfogta a lábamat, és jobban megnézte. De hogy
őszinte legyek, a sebem igazán kevéssé érdekelt, ugyanis túlságosan
azzal a kellemetlen érzéssel voltam elfoglalva, amelyet a keze a
bőrömön kiváltott. A szívverésem felgyorsult. Ez persze nyilván a
balesetem miatti sokkra volt visszavezethető. Nem, nem „persze”,
hanem száz százalék! Á, ostobaság, ezer százalék!
A fenébe is, gyűlöltem magam ezért az ostoba érzésért…
Ez egy seggfej, ez egy seggfej, ez egy seggfej – emlékeztettem
magam.
– Ez csak horzsolódás, bár elég nagy – állapította meg a
diagnózist, és rám nézett. – Miért nézel ilyen mérgesen? – A
homlokát ráncolta.
Mérgesen néztem? A feszült arcizmaimból ítélve, nyilvánvalóan
igen.
– Ez egyfajta reflex, ha a közelemben vagy – dünnyögtem.
A szája szeglete felfelé rándult. – Én szívesen vagyok a
közeledben.
– Igen, sajnos – mondtam, amire újabb mosolygás volt a válasz.
– Akárhogy is van – kezdte –, úgy látszik, rendesen megütötted
magad. Biztosan fáj.
– Elmegy.
 – Nem vagy különösebben kényes, mi?
– Nem, és akkor sem bömbölök, ha a körmöm beszakad. Erről
ennyit, most már lehúzhatom a nadrágomat?
Az egyik szemöldökét felvonta. – Tényleg nagyon rettenetes lehet
félig meztelenül ülni előttem.
– Még ha csupán ötödrészben vagyok is meztelen – igen,
rettenetes! Most már kész vagy, vagy nem?
– Nem, nem vagyok. Még ki kell tisztítani a sebet – felelte nem
kis bosszúságomra, mielőtt a másik témára visszatért volna. – És mi
olyan rettenetes abban, hogy orvosollak?
Ez már lassan túl sok volt nekem az ostoba kérdésekből!
– Egyszerűen nem jön össze! Először a bicikli elé löksz, aztán
meg rohansz nekem itt a sebtapasszal.
Nevetett. – Most már egyenesen a bicikli elé löktelek?
– Közvetve – bólintottam meggyőződve, mire ő a fejét rázta, és
újra a lábamnak szentelte magát. Nyeltem, amikor ezt a nyílt sebet is
lefertőtlenítette alkohollal, majd ugyanazzal a hűsítő kenőccsel
bekente.
Amikor már-már reménykedni kezdtem, hogy végre túl vagyok
rajta, hirtelen éreztem, hogy az ujjbegyei végigcsúsznak a meztelen
sípcsontomon. Röviden: az ujjai ott voltak, ahol egyáltalán semmi
keresnivalójuk nem volt, és újra kiváltották azt a furcsa érzést.
– Kész? – nyaggattam.
– Igen – sóhajtotta, majd lágyan hozzáfűzte: – Sajnos.
Méghogy sajnos. Szerencsére, csak azt tudtam mondani.
– De alkalomadtán feltétlenül meg kell mutatnod a lábad másik
felét is. Az első fele tetszett.
– Álmodozz csak tovább! – vágtam rá. Abban a pillanatban
kitárult az ajtó, és Eva a szobába robbant. Amikor megpillantott
engem meg Elyast, aki még mindig előttem térdelt, és a lábamat a
kezében tartotta, egy másodperc leforgása alatt sóbálvánnyá vált.
Úgy látszott, ez a helyzet valahogy téves benyomást keltett benne.
Miután hevesen felkiáltott: – Nem láttam semmit! – Mintha villám
csapott volna belé, sarkon fordult, és kiviharzott a szobából.
Mindketten ugyanolyan kritikus tekintettel néztünk utána, majd
egymást is jó ideig ugyanezzel a pillantással illettük.
 – Visszahívod? – kérdeztem tőle.
Felsóhajtott, és kedvetlenül bólintott, mielőtt nehézkesen felállt
volna. Amikor a kezét már a kilincsre tette, megállt, és még egyszer
visszafordult hozzám.
– Egyébként, hogy még egyszer röviden visszatérjek a korábbi
témánkra… – kezdett bele, miközben az ujjai a kilincs fémére
kulcsolódtak. – Te teljes mértékben az esetem vagy. – Pimasz
mosollyal az ajkán minden további szó nélkül elhagyta a szobát. Úgy
bámultam utána, mintha valaki éppen egy golflabdát tömött volna a
számba.
 11. FEJEZET

Lidércnyomás

S zia, apa! – kiáltottam boldogan a telefonba.

– Emely, édesem, hogy vagy?
– Jól, köszönöm. És ti?
– Mindennap hiányzol, de egyébként minden rendben – mondta.
Mosolygás futott végig az arcomon. Olyan jó volt a hangját
hallani. – Te is hiányzol nekem, apa.
– Egyetemre jársz, és életed legszebb éveit töltöd. Tényleg nem
kellene, hogy az öreg apádat hiányold.
– Mégis így van, és ez ellen semmit nem tehetsz.
– Ugyanaz a régi makacs kis hölgy – mondta. – Van valami
különös oka, hogy hívtál? Nyomja valami a szívedet?
– Nem, csak hallani akartam, hogy vagytok. Miért kérdezed,
zavarok?
– Te soha nem zavarsz, Emely. Csak az a helyzet, hogy az anyád
szokás szerint a tudtom nélkül szőtt terveket, és tönkretette a
kellemes tévénézős estémet, ugyanis magával akar cipelni egy
ünnepségre.
– Te szegény – mondtam. – Miféle ünnepség ez most?
– Nem is tudom pontosan. Ismered az anyádat, mindenütt vannak
ismerősei…
Ó, igen, ismertem az anyámat. És minden csodálatom az apámé
volt, amiért mindig mindent olyan türelmesen eltűrt.
– Őszinte részvétem. Mikor kell indulnotok?
 – Tulajdonképpen már húsz perccel ezelőtt el akartunk indulni, de
Carla fél órája eltűnt a fürdőszobában azokkal a szavakkal, hogy „tíz
perc múlva készen vagyok”, és azóta nem mutatkozott.
– Á, de éppen hallom, hogy jön – egészítette ki.
– Jó, akkor nem akarlak benneteket feltartani – mondtam. – Ha
csak röviden is, de jó volt veled beszélni, apa. Anyát is szívből
üdvözlöm.
– Emely szívből üdvözöl – hallottam a hangját.
– Én is szívből üdvözlöm őt! – kiáltotta az anyám a háttérből.
– Hallottad? – kérdezte tőlem az apám.
– Nem lehetett nem hallani! Jó szórakozást!
– Köszönöm, remélem, úgy lesz. Te is tervezel valamit ma estére?
– Nem. Eva nincs itthon, és egész éjszakára ki is marad. Azt
hiszem, kihasználom a kedvező alkalmat a tanulásra.
– Egyszer csak könyvjelzők nőnek majd a füledből.
Kuncogtam. – Azt hiszem, efelől nem kell aggódnod.
– Ebben néha nem is vagyok olyan biztos – sóhajtott fel. –
Komolyan, Emely. A tanulás fontos, és a jövőben biztosan profitálni
fogsz a jó tanulmányi eredményedből. De van még egy dolog, ami
sokkal fontosabb: életnek hívják. Megteszed azt a szívességet, hogy
ezt nem felejted el?
– Apa, mértéktelenül túlzol. Nem ülök folyton a könyveim fölött,
tényleg.
– Remélem. Ugyanis olyan sok szép dolog van, amit különben
elszalasztasz.
– Karsten! – hallottam az anyámat szitkozódni.
– Jól van már, jövök – felelte, aztán még egyszer röviden hozzám
fordult. – Gondold át, amit mondtam, rendben? Legyen szép estéd!
– Igen, átgondolom, és köszönöm. Jó utat nektek, és legyetek jók!
– Légy jó, kincsem.
Kinyomtam, és a telefont visszatettem a töltőre. Az apám úgy
tesz, mintha egy pillanatnyi szabadidőt sem engedélyeznék
magamnak. De ez egyáltalán nem volt igaz. Ha arra gondoltam,
milyen gyakran ment Elyas az idegeimre, akkor nyilvánvalóan túl
sok is volt belőle.
 Gyorsan elhessegettem a nevét, és fogtam a könyvet, amelyet
korábban elkezdtem. De még a huszadik oldalt sem sikerült
befejeznem, amikor kopogtattak az ajtómon. Anélkül, hogy
kimentem volna, rögtön tudtam, miféle látogatóról van szó. A
kopogtatás rámenőssége egyetlen emberre engedett következtetni.
Így hát ezen szavakkal ajtót nyitottam: – Alex, mi olyan fontos, hogy
nem tudtad telefonon elmesélni?
Amikor két órája telefonon beszéltem vele, valami egetverő
újdonságról beszélt. Hogy miről is van szó, azt akkor nem akarta
elárulni.
– Sebastian! – énekelte Alex, és bevásárlótáskákkal megrakodva
besuhant mellettem a lakásba.
– Találkoztál vele? – Utánanéztem, ahogyan az ágyamra puffant,
és a sok táskájával azonnal óriási rendetlenséget csinált a szobában.
– Igeeen! – Le-föl billegett. – Tegnap nálunk volt!
– Na, most már mesélj! – unszoltam, és törökülésben mellé
telepedtem a matracra.
– Ő és Elyas a tetőteraszon ültek és söröztek. És hát, miután
félórán keresztül majd megbolondultam, egyszerűen kiültem
hozzájuk. – Vigyorgott, és olyan benyomást keltett, mint akinek
megtérült a bátorsága.
– És akkor?
– Sebastian mosolygott, amikor meglátott.
– Látod, mondtam én neked, hogy tetszel neki. És mi volt aztán?
– Először végig tipikus és teljesen ostoba férfidolgokról
trécseltek… – A szemét forgatta. – Teljesen bénának éreztem
magam, és már azon gondolkodtam, hogy nem kellene-e inkább
mégis bemennem.
Szünetet tartott.
– De aztán – folytatta csillogó szemmel –, Elyas hirtelen
elbúcsúzott, és lefeküdt.
– Ó, istenem, remélem, védekeztetek… – nyögtem fel. Nem
kellett hozzá sok képzelőerő, hogy kitaláljam, hogyan telt az este
további része.
– Á, ostobaság! – robbant Alex. – Csak beszélgettünk.
A homlokomat ráncoltam. – Beszélgettetek?
 – Igen, két egész órán át – mondta és majd’ elolvadt. – Ő olyan
nagyszerű. – Felsóhajtott. – Van benne valami megnyugtató. Emely,
én azt hiszem, beleszerettem.
Jó, ez egyáltalán nem volt újdonság, de egyszerűen úgy tettem,
mintha meglepődtem volna.
– Tényleg?
Ragyogó arccal bólintott, és olyan édes volt közben, hogy nem
volt más út, mint örülni ennek az alakulófélben lévő valaminek.
Talán Sebastian tényleg a végét jelentheti a seggfejek hosszú
sorának, akiket Alex élete során felhalmozott. Rendes srác, ebben
már biztos voltam.
– És mi a helyzet vele? – tudakoltam.
A szoknyáját húzkodta. – Azt hiszem, én is tetszem neki.
Legalábbis megkérdezte, hogy ma este elmegyünk-e moziba.
Á, tehát itt a magyarázat a bevásárlótáskákra… Alex olyan
átlátszó volt, mint az üveg. De legalább most végre megkapja az oly
régóta vágyott randevúját Sebastiannal. És ennek szívből örültem.
– Milyen filmet néztek?
– Az teljesen mindegy. Mégis, kit érdekel az a hülye film?
– Feltételezem, téged nem. És most természetesen egész nap
odavoltál, hogy megfelelő szerelést vásárolj magadnak – mondtam a
bevásárlótáskákra pillantva, és felettébb megkönnyebbültem, hogy
nem támadt az a bárgyú ötlete, hogy magával cipeljen.
– Pontosan, és most mindenképpen szükségem van a segítségedre!
Egyszerűen nem tudom, melyiket vegyem fel. – Alig fejezte be a
mondatát, már készen is állt, hogy a táskák tartalmát az ágyamra
borítsa. Töredelmesen pillantottam a könyvemre. A közeljövőben
biztosan nem fogom viszontlátni.
Alex a fején keresztül lehúzta a felsőjét, és alig győzte a soron
következőt felhúzni.
Sóhajtva hátradőltem, és megpróbáltam a divat iránti nem létező
érzékemmel legalább egy kis segítséget nyújtani neki…

Írd és mondd két óra elteltével – amit én tíznek éreztem – Alex több
tucat átöltözés után végre talált egy olyan kombinációt, amellyel
kibékült. Olyan izgatott volt, mint egy kisgyerek. Én viszont az
idegösszeomlás határán álltam, és nem háromszor, de hússzor is
keresztet vetettem, amikor a procedúra véget ért.
– Mondd csak, tulajdonképpen mikor kezdődik a késő esti
előadás? – kérdeztem.
– Csak fél tizenegykor – felelte lazán, mintha még a világ összes
ideje a rendelkezésére állna.
Az órára néztem. – Már 21 óra 30 van, tisztában vagy vele, ugye?
– Őszintén szólva egy kicsit csodálkoztam a laza viselkedésén,
hiszen tudtam, hogy Alex fontos alkalmak előtt legalább két óra
hosszára magára zárja a fürdőszobát, és szabályos szertartást hajt
végre.
– Mi? – kiáltott fel, és felugrott az ágyról. – Ó, istenem, nekem
még el kell készülnöm! – Épp olyan gyorsan, mint ahogyan beszélt, a
nejlontáskái után kapott, és beletömködte a holmiját. Segítettem neki.
– Ha sietsz, még eléred a buszt, amelyik öt perc múlva jön.
– Elérem! El kell érnem! – Sietősen puszit nyomott az arcomra, és
a karja alá csapta a táskáit. – Köszönöm a támogatásodat!
Legközelebb meghálálom – mondta, és kiviharzott az ajtón.
A csend, amely egyszerre eluralkodott a szobán, úgy ölelt körül,
akár egy jótékony, meleg fürdő.
Kimerülten rogytam az ágyamra. Bizonyos tekintetben soha nem
fogom Alexet megérteni. Feltehetően én voltam a legrosszabb
partner, akit divat kérdésében választhatott volna.
E téren egész egyszerűen mindenféle megértés hiányzott belőlem.
A ruha azért van, hogy az ember ne meztelenül szaladgáljon – miért
kell belőle ilyen óriási cirkuszt csapni? Nyilván én is olyan
ruhadarabokat választottam, amelyek tetszettek – de ennyi. Olyan
problémáim, mint „Jól kifejezésre jut a mellem ebben a
felsőrészben?” vagy „Illik a cipő a rúzsomhoz?”, soha nem voltak, és
soha nem is lesznek.
Egyszerűen azon a véleményen voltam, hogy az életben ennél
sokkal fontosabb dolgok is vannak. És aki azt állítja, hogy nem
mások, hanem saját maga miatt csinálja, az az én szememben a
legnagyobb szélhámos. Ha az ember egymaga volna a világon,
valószínűleg igen keveset adna rá, hogy az az átkozott cipő illik-e az
átkozott rúzshoz, vagy nem! Ráadásul ha egy nő azért teszi mindezt,
hogy a férfiaknak tetsszen, azt már-már szánalmasnak találtam.
Habár, őszintén bevallom, Alex ellenérve sem volt teljesen
elvetendő: „A férfiak nem tudják, mit akarnak, ezért el kell nekik
magyaráznod, hogy téged akarjanak. És mert a hím lények
önmagukban, no meg pusztán az evolúció miatt is, igencsak
ösztönöktől vezéreltek, a legjobb, ha a felkínált bájainkon keresztül
magyarázzuk el nekik.”
Bennem viszont óhatatlanul felmerült erre a kérdés: „Miféle
bájaink?”
Ám ettől eltekintve úgy gondoltam, mindenki ki tudja csípni
magát. Ezzel szemben a valódi művészet abban áll, hogy az ember
olyasvalakit találjon, aki úgy fogad el bennünket, ahogy vagyunk. Ha
meg ilyet nem lehet találni, akkor inkább levonom a következtetést,
és egyedül maradok.
Lucának, úgy tűnt, semmiféle problémája nincs a feltűnésmentes
öltözködési stílusommal, és… Elyasnak sem.
Olyan gyorsan, ahogyan a fejemen keresztülcikázott, próbáltam el
is hessegetni. A gondolataim az utóbbi időben túl gyakran köröztek
ezen idióta körül. Valamit most már muszáj tennem ellene. És a
könyvem biztosan segít az elfojtásban. Megfogtam hát, hasra
feküdtem az ágyamon, és munkához láttam. Theodor Storm egyik
novellája volt, A szellemlovas, és egyetlen aprócska szünetet sem
engedélyeztem magamnak, amíg a könyv feléig nem értem. Büszke
voltam a kitartásomra. Egy pillanatra lehunytam a megerőltetett
szememet, és amikor újra kinyitottam, a pillantásom az időközben
szépen meggyógyult kezemre siklott.
Az eset óta minden alkalommal, amikor csak Elyas az utamba
akadt, meg akarta nézni a sérülést. Nem állíthatom, hogy ez
lelkesített volna. Pontosabban szólva, felettébb kellemetlen volt
nekem. De sajnos nem tagadhatom, hogy szemmel láthatóan
komolyan érdeklődött a sebgyógyulás menete iránt.
De nem kellett volna neki mindegynek lennie?
És miért nem volt neki mindegy?
Nehezen fújtam ki a levegőt.
„Á, egyébként teljes mértékben az esetem vagy.”
 Nem! Nem vagyok az! Vagy úgy nézek ki, mint egy kiglancolt
cicamica? Egyértelműen nem! Ugyanakkor, ahogy mindig rám néz…
Isten az égben! A fejemet a párnámba temettem. Már megint csak
Elyas, Elyas, Elyas… Ez egyértelműen nem jó jel.
Az eszem azt diktálta, már az is végzetes, ha csak egy pillanatig
rágondolok, ennek ellenére nem tudtam kikapcsolni. Teljesen
megtörtem.
Elyas veszélyes játékot űzött velem. De, ugye, nem lehetek olyan
ostoba, hogy másodszor is bedőlök neki? Akkoriban naiv voltam, és
nem tudtam mást tenni. Ez alkalommal nem lenne bocsánat,
színtiszta hülyeség volna.
Csengett a telefon. Az órára pillantottam. Már éjfél is elmúlt.
A homlokom ráncba szaladt, felkeltem, és leemeltem a telefont a
töltőről. A kijelzőn ismeretlen szám világított. A körzetszámból
láttam, hogy neustadti hívás. A hasamban rossz érzés kavarodott fel.
– Igen? – szóltam bele.
– Emely Winter? – Egy ismeretlen női hang, akinek a hanglejtése
túlságosan komolyan csengett egy ilyen jelentéktelen kérdéshez.
Kapart a torkom. – Igen – erősítettem meg.
– Jó estét, Winter kisasszony, a Neustadti Városi Kórházból
telefonálok.
Kórház.
Anya. Apa.
Olyan volt, mintha hirtelen befagyott volna az idő. A gondolataim
szertefoszlottak, és teljes ürességet hagytak hátra a fejemben. A
semmibe meredtem, és a kezem görcsösebben szorította a telefont.
– Winter kisasszony, a szülei autóbalesetet szenvedtek…
Éreztem, hogy összeszorul a torkom.
– M… mi történt a szüleimmel? – dadogta egy hang, amelyről
nem tudtam, honnan jön, de felismertem, hogy az enyém volt.
– Az apja viszonylag jól van – felelte a nő. – Combnyaktörést
szenvedett, és három bordája eltörött.
Apa jól van. Ennek a megállapításnak meg kellett volna
nyugtatnia, de nem tette. Ebben a mondatban volt egy kimondatlan
„de”, és amikor ez eljutott a tudatomig, remegni kezdtem.
– És… anya…? – kérdeztem.
 A nő mély levegőt vett. – Nos, az anyját jelenleg operálják. Több
belső sérüléssel szállították be hozzánk. Jelen pillanatban a pontos
állapotáról sajnos nem tudok többet mondani. De azonnal jelentkezni
fogok, amint valami hírem lesz.
Mintha egy nehéz fémláncot tekertek volna a felsőtestem köré,
már-már levegőt sem kaptam.
– Beszélhetek… az apámmal?
– Sokk alatt áll, és most nyugalomra van szüksége, Winter
kisasszony. Mielőtt elaludt volna, megkért, hogy hívjam fel önt.
A szavai úgy hangzottak, mintha nem lenne számomra több
mondanivalója.
– Nagyon… rossz a helyzet? – kérdeztem.
– Ezt nehezen tudnám megítélni, és végzetes volna, ha téves
információt adnék önnek. Az anyjának súlyos sérülései vannak,
többet sajnos nem tudok. De biztosítom önt, hogy a műtőben az
orvosok minden elképzelhetőt megtesznek érte.
Nyeltem egyet, de a torkomból a szárazság nem akart elmúlni.
Ezer kérdés zsongott a fejemben, miközben bénult tehetetlenség ölelt
körül. Zsibbadtnak éreztem magam, mintha tompa ütés ért volna,
amely a fülemben visszhangzott. Lassan visszaültem az íróasztalom
székére.
– Köszönöm – mondtam, és letettem.
Az emlékezetemben az anyám hangja csengett, ahogyan kora este
üdvözölt engem. Az volt az utolsó, amit hallottam tőle.
Olyan volt, mintha el lettem volna kábulva, mintha ez a korábbi
hívás meg sem történt volna. Nem bírtam felfogni, mit akart velem
közölni ez a nő a telefonban.
A szavai a fejemben kavarogtak, de nem volt értelmük. A szüleim
nem szenvedhettek balesetet, hiszen nemrég beszéltem velük
telefonon.
Anya.
Olyan gyakran fojtottam belé a szót az utóbbi időben, nem
mutattam ki, igazából mennyire szeretem, ehelyett idegesítőnek
találtam a hívásait.
 Autóbaleset… Belső sérülések… – visszhangzott újra meg újra a
fejemben, a kifejezések mégsem értek el hozzám. A gondolataimat
mintha sűrű köd burkolta volna be, amely mindent maga alá temetett.
Egy dolognak azonban hirtelen tudatára ébredtem: Neustadtba kell
mennem. Méghozzá azonnal.
Egyszerre csak átvette bennem valami az irányítást, mintha
bekapcsolódott volna az önfenntartó ösztönöm, amely a rendkívüli
helyzetekben átveszi felettem az irányítást. Mintegy önkívületben a
laptopomhoz fordultam, és megnyitottam az internetet, hogy a
vonatcsatlakozásokat megnézzem. A remegő ujjaim néhányszor
melléütöttek, én pedig elveszítettem a türelmemet.
Az ördögbe is, miért nincsen autóm?
Úgy éreztem, egy végtelenségig tart, amíg az oldal feldolgozza a
kérésemet, és valóságos arculcsapásként ért, amikor az eredményt
kiadta. Az első vonat csak 05:38-kor indul.
Bár abban a pillanatban semmit nem tudtam, mégis úgy éreztem,
mint korábban soha semmit az életemben, hogy nem tudok öt órát
várni. Az anyámhoz akarok menni. A gondolattól, hogy rosszul van,
és én nem vagyok vele, összerándult a gyomrom. Hozzá kell
mennem. Nem volt más választás.
Nicolas! – ugrott be hirtelen. Neki van autója. Rendes esetben
soha nem kérnék meg senkit, hogy éjszaka százötven kilométert
vezessen le a kedvemért, de ez nem is rendes eset volt. Már-már a
számát kezdtem keresni, amikor derengeni kezdett, hogy pár hete
elvesztette a mobilját. A vonalas számát pedig, ha egyáltalán volt
neki, nem tudtam.
De Eva nála van!
Habozás nélkül felugrottam, és megkerestem a mobilomat,
amelyet az ágyon találtam meg. Remegve böngésztem a
telefonkönyvben. Vártam, hogy végre szabad jelzést kapjak, ám
ehelyett a postafiók jelentkezett.
– Eva, itt Emely… A… szüleim… Balesetet szenvedtek. Vissza
tudsz hívni, amilyen gyorsan csak tudsz, kérlek?
Letettem.
 Most mit tegyek? A kezemmel a hajamba túrtam. Olyan
hihetetlenül tehetetlen voltam, ugyanakkor eluralkodott rajtam az
érzés, hogy valamit mégis tennem kell.
Alex! Pontosan, fel kell hívnom Alexet. Bár neki nem volt autója,
de talán átjöhetne, és… Nem tudtam, „mi és”. Egyszerűen csak azt
akartam, hogy itt legyen velem.
Míg a kapcsolás létrejött, végeérhetetlenül róttam a szobát fel-alá.
Ám az övé helyett is csak a gépi hangot hallottam: – A hívott szám
jelenleg nem… – Nem vártam ki a végét, letettem.
– A fenébe is, miért éppen ma kapcsolja ki mindenki a mobilját? –
szitkozódtam, és visszahajítottam a telefonomat az ágyra. Akkor
beugrott, hogy Alex moziban van! Lehetséges, hogy közben már
hazaért, csak elfelejtette a mobilját bekapcsolni? Izgatottan
tárcsáztam a vonalas számát. Ám amikor a következő pillanatban
meghallottam azt az ostoba üzenetrögzítőt, a lelkem mélyén még
jobban magamba zuhantam.
– Alex, én vagyok az… Feltétlenül vissza kell hívnod… A
szüleim balesetet szenvedtek… Kérlek, jelentkezz, amint ezt
meghallgatod… – hebegtem, és újra leejtettem a mobilomat.
Biztosan hamarosan hazaér, beszéltem be magamnak. De nem
voltam meggyőző.
Istenem… Anya…
Mindez nem lehet igaz.
Mihez kezdenék nélküle?
Nem, erre egyáltalán nem is szabad gondolnom, ilyen ostobaságot
egyetlen pillanatra sem engedhetek be a fejembe. De a gondolatok
sajnos nem kérnek engedélyt.
A falnak támaszkodtam, és éreztem, ahogyan a hátam lassacskán
lecsúszik. Amikor földet éreztem magam alatt, szorosan átkulcsoltam
a térdemet, és ráejtettem a fejemet.
Ahogy ott ültem, egyre mélyebbre zuhantam egy lyukba.
Állandóan olyan képek villantak át a fejemen, amelyeken egy
autóroncs meg a sérült szüleim voltak. Ahogy ott feküdtek, majdnem
elvéreztek, és én nem lehettem velük.
Egyszerűen nem értettem, hogyan történhetett, hiszen én ma este
még telefonon beszéltem velük! Az apám a legóvatosabb sofőr volt,
akit ismertem. Soha nem hajtott túl gyorsan, soha! Hogy balesetet
szenvedtek, az egyáltalán nem lehetséges.
Folyton azt a hibát követtem el, hogy elképzeltem, ahogyan az
anyámat éppen operálják, ahogyan egy steril teremben fekszik, és
egy tucatnyi orvos zöld ruhában körülötte áll, és az életéért harcol.
Minél tovább ültem mozdulatlanul, és a gondolataim ebben az
irányban köröztek, annál jobban felfalt a bizonytalanság. Próbáltam
felfogni a lehetetlent. Úgy éreztem, foglyul ejt ez a kis tér, mintha a
falak minden egyes lélegzetvétellel közelebb jönnének, és egyszer
csak agyonnyomnának. Minden pillanatban attól féltem, hogy a
telefon újra megszólal, hogy a nővér felhív, és azt mondja, nincs már
mit tenni. Hogy örökre elveszítettem az anyámat.
Egyszer csak kopogást hallottam. Először azt gondoltam, csak
beképzelem magamnak, de amikor felemeltem a fejemet,
ráébredtem, hogy a zaj valós.
Alex – gondoltam rögtön. Persze, időközben biztosan lehallgatta
az üzenetrögzítőt, és rögtön ide indult. A két kezemmel egyszerre
ellöktem magamat a földtől meg a faltól, és feltápászkodtam. A
térdem jobban rogyadozott, mint előtte, mégis az ajtóhoz rohantam.
Gondolatban már láttam is magam előtt a kis Alexet, és éreztem,
ahogyan átölel és megtart. Ám amikor az ajtót kinyitottam, egy
szempillantás alatt minden illúzióm köddé vált. Nem Alex volt az,
aki előttem állt, hanem valaki, akire soha nem számítottam volna.
– Kérlek, Elyas… Most tényleg nincs hozzád idegzetem… –
hebegtem, és már éppen be is csuktam volna az ajtót. De Elyas nem
engedte, és mert a testem a szükséges erő árnyékával sem bírt,
tehetetlenül kellett néznem, ahogyan a szobába csusszan.
– Emely – mondta, miközben a szemembe nézett –, nem azért
vagyok itt, hogy idegesítselek. Éppen ellenkezőleg. Hallottam az
üzenetrögzítőn az üzenetedet, és mert Alex még nem volt otthon, én
jöttem. Meséld el, mi történt!
– Nem tudom… – mondtam, és a fejemet ingattam, egyszerűen
nem voltam képes elküldeni.
– Remegsz, és… egészen sápadt vagy.
– Én… Talán… Mit…
– Először is ülj le! – mondta Elyas, és az ujjait a csuklómra fonta.
 Az ágyhoz húzott, gondoskodott róla, hogy a szélére üljek, ő
pedig elém guggolt. – Szóval mi történt, Emely? A szüleid balesetet
szenvedtek?
A fejem önkéntelenül bólintott.
– A kórházból hívtak, vagy honnan tudod?
Újra, és mintha távirányítással működnék, bólintottam.
– És mit mondtak?
– Hogy… hogy balesetük volt… – feleltem. – De nem tudom,
hogyan történhetett. Az apám soha nem vezet túl gyorsan, soha.
Egy ideig nézett rám, aztán mosolyogni próbált. – Szóval nem
olyan, mint én, mi?
Nem, az apám éppen az ő ellentéte volt.
– Rendben, meséld el nekem, mit mondtak neked a telefonban.
– Az apám… Eltörte a lábát, de az anyám… – Elakadtam, és a
fejemet ráztam.
– Mi van az anyáddal? – kérdezte.
– Nem tudom – vontam meg a vállam, és éreztem, hogy a szemem
nedves lesz. – Éppen műtik… mert… mert belső sérülései vannak…
Semmi pontosat nem tudtak nekem mondani. – Megpróbáltam a
feltörő zokogást elnyomni. – A belső sérülés nagyon rossz, igaz,
Elyas?
Egy pillanatra a földre sütötte a szemét, mielőtt újra a szemembe
nézett volna. – Attól függ.
– Nem fogja túlélni, igaz? – A remegésem erősödött, ekkor Elyas
megfogta a kezemet, és a sajátjába tette.
– Ne fesd az ördögöt a falra, Emely – mondta. – Csak mert belső
sérülései vannak, még korántsem kell meghalnia.
Meghalni. Kimondta a „meghalni” szót. A környezetem egyre
jobban elmosódott a könnyes tekintetemen át.
– Egyáltalán nem tudhatod, milyen súlyosak a sérülései –
magyarázta halkan, és a kezemet simogatta. – És ha Carla csak
feleannyira konok, mint te vagy, akkor túl fogja élni.
Nem tudtam, miért, de abban a pillanatban minden összetört
bennem. Egyetlen könnycseppből egy egész folyam lett, és amikor
tudatára ébredtem, kihúztam a kezemet az övéből, és kétségbeesetten
elrejtettem vele az arcomat.
 – Édes… – lehelte Elyas.
Anya. Eszembe jutott, ahogyan a legutóbbi látogatásomkor átölelt,
és rettenetesen félni kezdtem.
Elyas a fejemre tette a kezét, és a hajamat simogatta. Amikor a
másik kezét is odatette, és óvatosan magához akart ölelni, hátra
húzódtam.
– Hagyj… – zokogtam a kezembe.
– Emely – mondta, és sokkal közelebbről hallatszott, mint
korábban –, egyszerűen felejtsd el, hogy rendes esetben egy ostoba
idióta vagyok, rendben?
Újra a fejemet ráztam, nem akartam, hogy hozzám érjen, és azt
sem akartam, hogy vigasztaljon.
Újra megpróbálta, és akkor sem állt el a tervétől, amikor ez
alkalommal is hátrahúzódtam. Én pedig nem voltam képes
ellenkezni. Éreztem, ahogyan a kezét óvatosan a hátamra teszi, és
lassan magához húz. Olyan igaztalannak, olyan hamisnak éreztem,
mégsem tudtam mást tenni, mint hogy hagyjam megtörténni. A
kezembe temetett arcomat a vállára fektettem. – Minden rendbe fog
jönni – súgta a hajamba. Halkan felzokogtam, ő pedig szorosabban
magához vont.
Kínosnak éreztem a bőgésemet, ezért görcsösen próbáltam
abbahagyni. De nem sikerült, az idegeim a végét járták. Ezért
egyszer csak feladtam a kilátástalan harcot, és egyszerűen a karjába
hullottam. Talán azért, mert elfelejtettem, ki tart a karjában. Talán
viszont éppen az ellenkezője miatt.
Lassan, azonos ütemben simogatta a hátamat le-föl, és egy idő
után kezdtem átvenni azt a megnyugtató érzést, amely belőle
sugárzott.
Amikor a zokogásom hosszú idő után végre csitult, óvatosan
felegyenesített egy kicsit. Elhúzta az arcom elöl a kezemet, és a
hüvelykujjával törülni kezdte a könnyeket.
– A neustadti kórházban vannak? – kérdezte.
Bólintottam.
– Tudsz egy kicsit várni? – kért lágyan. Eltoltam a kezét, és én
magam törültem le a többi könnyet az arcomról. Elyas felállt, a
nadrágzsebéből elővette a mobilját, aztán kinyitotta, és tárcsázott.
Miközben a kapcsolás létrejött, és várt, hogy valaki felvegye, folyton
szemmel tartott.
– Ingo? – hallottam végül a hangját.
Ingo! Miért is nem jutott eszembe? Végül is Elyas apja a neustadti
kórházban dolgozik, és talán többet tud.
– Én vagyok az, Elyas. Ne haragudj, hogy felébresztettelek, de
tényleg fontos. – Lehajtotta a fejét, és vázolni kezdte, mi történt.
Minden szó újabb szúrás volt a szívembe. Karsten, Carla,
autóbaleset, a nevezett fogalmak feltartóztathatatlanul zúgtak a
fejemben. Úgy éreztem magam, mintha egy lidérces álom venne
körül, amelyből egyszerűen nem ébredek fel. Talán soha nem is
fogok, vált ekkor világossá. Mert ez nem lidérces álom, ez a valóság.
Összerezdültem, amikor Elyas pár perc múlva újra elém guggolt.
Pontosan úgy, mint előtte, a kezem után nyúlt. – Az apám azonnal
bemegy a kórházba, és amint többet tud, jelentkezik.
Bólintottam, mert sejtelmem sem volt, mit mondhatnék erre, de
Ingóban volt minden reménységem. Rá mindig lehetett számítani.
Tudhattam, hogy csapot-papot otthagy, és segíteni fog az anyámon.
Azáltal, hogy korábban Alex és én sülve-főve együtt voltunk, a
szüleink is megismerték egymást, és időközben már többéves
barátság fűzte össze őket.
– Te pedig – mondta Elyas –, legjobb lesz, ha összepakolsz
néhány holmit magadnak.
Zavarodottan néztem rá, és nem értettem, mire gondol.
– Elviszlek Neustadtba – mondta.
 12. FEJEZET

Út a bizonytalanba

E lyas tartotta a szavát. És bár azt éreztem, hogy nem fogadhatom

el az ajánlatát, súlyosabban esett latba a kényszer, hogy amilyen
gyorsan csak lehet, hazajussak. Csak mentünk és mentünk és
mentünk, de mintha az út soha nem akart volna véget érni.
Valószínűleg morbid volt iszonyú sebességgel egy olyan kórházba
száguldani, ahol autóbalesetet szenvedett emberek feküdtek.
Ugyanakkor ott volt az Elyasba vetett furcsa bizalmam, ráadásul még
az a tény is, hogy semmilyen sebesség nem volt elég gyors nekem.
A kezemet az ölembe ejtettem, a tekintetem pedig élettelenül a
sötét éjszakába meredt. Már egy örökkévalóság óta ebben a
testhelyzetben ültem. A sötétség az ablaküveg túloldalán épp olyan
üresnek hatott, mint a tompa érzés a fejemben.
Egy idő után megkértem Elyast, hogy tegyen be zenét, mert nem
bírtam már elviselni azt a mindent megsemmisítő csendet.
Beszélgetni nem voltam képes, de szükségem volt valamiféle zajra,
amire összpontosíthatok.
Még mindig Ingo telefonhívására vártam. Elyas próbált
megnyugtatni, azt mondta, hogy az apja még biztosan nem tudott
meg semmi pontosabbat. És bár megjátszottam, de igazából a
szavainak semmiféle hatása nem volt rám. Elyas nagyon erőlködött
elrejteni, mégis észrevettem, hogy már ő sem olyan bizakodó, mint
ahogyan színlelte. Olyasvalakivel egy autóban ülni, akinek a
közeljövőben talán rossz hírt kell átadni, valószínűleg nem éppen
könnyű sors.
 Az éjszaka mindig ilyen sötét? A feketeség elsuhant mellettünk,
és mintha minden méterrel jobban belevesztünk volna.
Elyas mobiljával ellentétben az enyém háromszor is csöngött.
Alena volt az első, akit Elyas éjszakai hívása szintén felébresztett.
Majd’ eszét vesztette aggodalmában, és anélkül, hogy láttam volna,
tudtam, hogy egy kávéscsészével ücsörög a nappaliban, és a telefon
mellett őrködik. Alena áldott jó lélek volt. Mindent beleadott, hogy a
lelkemre beszéljen.
Sajnos nem tudtam neki kimutatni, milyen hálás voltam a
hívásáért, de egyszer biztosan bepótolom.
Alex volt a második. Meghallgatta az üzenetrögzítőn hagyott
üzenetemet, és azonnal felhívott. Azon ritka pillanatok egyike volt
ez, amikor Alexnek torkán akadt a szó. Még soha nem vágyakoztam
annyira az állandó fecsegése után, mint aznap.
Nem sokkal, csupán néhány perccel később Eva volt a vonalban.
Szemrehányásokkal illette magát, hogy éppen akkor este kapcsolta ki
a mobilját, és minden elképzelhető jót kívánt az anyámnak meg
nekem.
Mindhármuk számára nagyon rossz beszélgetőpartnernek
bizonyultam. A szám, akár egy magnószalag, lezakatolta a kevéske
információt a balesetről, a hívó fél szavai pedig akár egy szitán, úgy
peregtek át a fejemen.
Az ablak előtt lassacskán feltünedeztek az első táblák, amelyek
Neustadt felé mutattak. A kezeim görcsösen egymásba fonódtak. A
másodpercek kínzó lassúsággal vánszorogtak, mégis úgy éreztem, az
idő feltartóztathatatlanul morzsolódik szét az ujjaim között. A
megmentő vagy mindent megsemmisítő hívás Ingótól egyszerűen
nem jött.
Éreztem, hogy Elyas tekintete rajtam nyugszik. Valószínűleg azt
kívánta, hogy beszéljek hozzá, hogy a csendet megtörjem. De nem
tudtam.
És akkor megtörtént. A zaj, amelyre oly régóta vártam, mintha a
semmiből jött volna. Elyas mobilja csengett. A szívem kihagyott,
mielőtt dupla sebességre kapcsolt, és őrülten verni kezdett volna.
Most, hogy idáig jutottunk, már nem is tudtam, nem jobb-e a
bizonytalanság, mint egy olyan hír, amelyet nem akarok hallani.
 A tekintetemet Elyasra irányítottam, akinek a csengés hallatán egy
időre megnyúlt az arca. Ám velem ellentétben újra összeszedte
magát. Megköszörülte a torkát, és felvette.
– Igen?
Csend.
– Aha…
– Ühüm.
– Jó.
Az ajkán csüngtem, szó szerint rátapadtam, és azt kívántam,
bárcsak valami halvány utalást tenne nekem. Talán egy könnyű
rángás, amely jó hírekre utal – valami. De nem így történt.
– Nem, pár perc múlva ott vagyunk.
– Rendben, köszönöm.
– Szia.
Elyas letette, és úgy éreztem, végtelen hosszú másodpercek teltek
el, mielőtt rám nézett volna. Anya nem halhatott meg – ismételtem
egyre gondolatban, míg végül Elyas belekezdett. – Az anyád jól bírta
a műtétet, és Ingo nagyon bizakodónak tűnt.
Rámeredtem, és nem tudtam, hogy tényleg jól hallottam-e, vagy
csak a vágyam űzött velem gonosz játékot.
– Ő… ő… ezt… túléli? – kérdeztem, mintegy örömmámorban
úszva.
– Nagyon úgy néz ki. Túléli – mondta lágyan Elyas, én pedig már
teljesen magamon kívül voltam, és egyúttal a világ legboldogabb
embere lettem. A fejemet ráztam, és mosolygás lett rajtam úrrá. Újra
meg újra mély levegőt vettem, és az arcomat megkönnyebbülten a
kezembe temettem. Viszont fogom látni az anyámat. Nem
veszítettem el.
Elyas a hátamra tette a kezét, és végleg bizonyítékát adta, hogy
tényleg nem hallottam rosszul.
– Ingo lent fog várni téged – mondta egy idő után. És amikor
felpillantottam, észrevettem, hogy már éppen a kórház nagy
parkolójában járunk. Pontosan úgy, ahogy ígérte, már messziről
láttam Ingót, amint a főbejáratnál áll. Mivel érdemeltem ki, hogy
mindenki ilyen megindítóan bánik velem? Nem találtam rá
magyarázatot, de az örökkévalóságig hálás leszek érte.
 Az autó lassított, mígnem a bejárat előtt megállt. Ingo elénk jött,
és kinyitotta nekem az ajtót. A kezem után kapott, kihúzott és átölelt.
– Biztosan teljesen sokkot kaptál – mondta, és megtartotta a fejemet.
– Ne haragudj, biztosan rögtön az édesanyádhoz szeretnél menni –
vált el tőlem hirtelen, és végigmért. Beleegyezően bólintottam, mert
más reakcióra még mindig nem voltam képes.
Ingo behajolt a nyitott ajtón, hogy Elyasszal beszéljen, miközben
én felnéztem a klinikaépület nagy falaira. Mi vár mögöttük? Milyen
állapotban lesz az anyám? Milyen súlyosak a sérülései? Láthatóak
lesznek?
– Köszönöm szépen, hogy elhoztad – hallottam Ingo hangját. –
Alena már vár, éppen most beszéltem vele, és elmeséltem neki a jó
híreket. Felhúzta a régi ágyadat. Jobb lesz, ha kialszod magad,
mielőtt visszavezetsz.
– Szia – mondta végül Ingo, és az autó tetejére csapott. Akkor a
hátamra tette a kezét, és a kórházba vezetett. Csak amikor a motor
zúgása felhangzott mögöttem, fordultam meg. De az autó már
elindult. – Elyas… – kaptam a kezemet a szám elé. – Egyáltalán meg
sem köszöntem neki.
Ingo átfogta a vállamat, és tovább vezetett. – Emiatt ne fájjon a
fejed, biztosan meg fogja érteni. Találsz még rá alkalmat, hogy
megköszönd neki.
Nem, ez nem volt helyes, egyszerűen csak kiszállni, egy aprócska
kis „köszönöm” nélkül – még ha ez amúgy is túl kevés lett volna.
Ám amikor a lifthez értünk, és az ajtók kinyíltak, olyan volt, mintha
egy kapcsoló fordult volna a fejemben. Már csak a szüleimre tudtam
gondolni.
Zöld köpenyt viseltem, amikor az intenzív osztály folyosóján
végighaladtunk. A csupasz falak, a steril padló, a fertőtlenítőszer
szaga – mindettől nyomasztó érzésem támadt. Ez egy olyan hely,
ahová senki nem lép be önszántából szívesen.
Amikor már körülbelül a folyosó felénél jártunk, Ingo kinyitotta
az egyik szoba ajtaját. Ahogyan abban a pillanatban rám nézett,
semmi kétségem nem maradt, hogy az anyukám fekszik mögötte.
Mély levegőt vettem, és követtem a szobába. És akkor megláttam.
Az anyám.
 Sokáig csak álltam és meredtem rá, miközben az EKG átható és
ütemes csipogása visszhangzott a szobában. Szinte megbabonázott.
A teste tele volt csövekkel. Néhány műszerekben végződött, néhány
kis tartályokban, megint mások infúzióban. A két karja szorosan a
teste mellett pihent, a szeme csukva, és az arca olyan fehér volt, mint
a tej.
Lassan az ágya felé léptem, és a keze után nyúltam. Egészen
óvatosan, mintha szétlapíthatnám, ha túl erősen szorítom.
Anya félelmetesen törékenynek látszott. Soha életemben nem
láttam még ilyennek. A kinézete maró savként égett bele az
íriszembe.
– Carlának óriási szerencséje volt – kezdett bele Ingo, aki az ágy
végébe állt. Anélkül, hogy az anyámról elfordítottam volna a
tekintetemet, hallgattam.
– Egy másik sofőr kisodródott a sávjából, és a szüleid autójának a
jobb felébe ütközött. Az anyád beszorult, és a mentőápolók csak
részben tudták ellátni, amíg a tűzoltók meg nem érkeztek. Carlát
szabályosan ki kellett vágni a járműből.
Egyáltalán nem tudtam elképzelni, amit mondott, és egy
könnycseppet letöröltem a szemem sarkából.
– Egy fémrúd elgörbült, és átfúrta a felsőtestét, ám csodával
határos módon minden létfontosságú szervet elkerült. Ennek ellenére
nagyon sok vért veszített, és a szervezet sokkos állapotát sem szabad
alulbecsülni egy baleset után.
Az anyám enyhén sérült, horzsolásokkal barázdált arcára
meredtem.
– Egy ideig nagyon kritikus volt a helyzet – folytatta Ingo. –
Főleg azért, mert nem kaphatott elég gyorsan segítséget. De miután
kiszabadították, nagyon gyorsan reagált. A műtét jól sikerült, és
semmiféle komplikáció nem lépett fel. Biztosan el fog tartani egy
darabig, amíg talpra áll, de újra egészen a régi lesz.
A hangjában mosolyt bujkált, én pedig ránéztem. A világ egyetlen
szava sem tudná kifejezni, milyen hálás voltam. Milyen hálás voltam
minden embernek, aki azon az éjszakán az anyám életéért küzdött.
– Én… én… nem is tudom, mit mondjak – dadogtam, de Ingo rám
kacsintott. – Egyáltalán semmit nem kell mondanod, Emely.
 Nem, ez nem ilyen egyszerű. Az erős igény gombóccá vált a
torkomban, a megfelelő szavak mégsem akartak eszembe jutni.
Ehelyett az apám képe villant az agyamba. – Mi a helyzet apával? Ő
hogy van?
– A sofőr oldala szerencsére csak keveset kapott. Ennek ellenére
az erős ütközés közben a jobb lába két helyen törött, és több bordája
is eltört. Nála egyáltalán nem állt fenn életveszély, de a sokk miatt
ma éjszaka megfigyelőszobában tartják. Holnap, illetve ma reggel
áthelyezik a rendes osztályra.
– Átmehetek hozzá?
– Jobb, ha hagyod aludni, kedves. Ő jól van. Azt gondolom, az
anyádnak égetőbb szüksége van most rád. De ha szeretnéd,
ránézhetek még egyszer.
– Igen, kérlek.
– Nem gond – mondta. – Le szeretnél ülni?
– Én… én nem tudom.
Ő viszont úgy tűnt, tudta, mert a szoba másik felébe ment, és
hozott egy széket, amelyet az ágy mellé állított. – Ülj le! Beszélek a
nővérkével, és szólok az érdekedben, hogy ma éjszaka itt maradhass.
– Mert abban a pillanatban egészen elöntöttek az érzelmek,
elengedtem az anyám kezét, és Ingo nyakába borultam. Zokogtam. –
Mivel érdemeltelek ki benneteket? – És ezzel kivétel nélkül az egész
Schwarz családra gondoltam. Azt a tagját is beleértve, akiről mindig
azt kívántam, bárcsak ne is létezne.
Ingo a székhez vezetett, és egy mosollyal lehajolt hozzám. –
Emely, te majdhogynem a családunkhoz tartozol, és ez mindig is így
marad – mondta azon az érdes hangján, és könnyű puszit nyomott a
homlokomra. – Most pedig biztosan egyedül szeretnél maradni az
anyáddal – folytatta. – Ha szükséged van valamire, akkor a
szemközti szobában találsz, rendben?
Bólintottam.
– Óránként egyszer benézek, és megnézem az anyádat – ígérte, és
röviden a vállamra tette a kezét, mielőtt az ajtó felé indult volna.
– Köszönöm szépen, Ingo – mondtam még.
Alig maradtunk magunkra, a széket egészen közel toltam az
anyám ágyához. – Anya – suttogtam, és átfogtam a kezét. Olyan
megrendültnek, megviseltnek látszott, ám mégis olyan békésnek,
mintha csak szundikálna.
Egyszerűen csak ültem ott, és néztem. Az idegeim a végét járták.
Először a rémisztő hír, aztán a bizonytalanság hosszú órái, a remény
és az aggodalom, hogy aztán végül itt üljek mellette, és tudjam,
megint minden jóra fog fordulni. Ugyanakkor még a szívemben
bujkált a félelem, hogy valami esetleg mégis rosszul sülhet el.
A fejemet mintha vastag vattaréteg vette volna körül, már minden
csak tompán jutott el hozzám. Mégsem akart a bennem uralkodó
érzelmi zűrzavar nyugvópontra jutni.
Az ujjbegyeimmel az arcát simogattam, és próbáltam felfogni, mi
történt.

Fájt a hátam, és a szemhéjamon világosság hatolt át. Valaki egészen

gyengéden, alig érezhetően a hajamat simogatta. Pislogtam, és
először csak fehérséget láttam magam előtt. Az anyám takarója…
Nyilvánvalóan az ágyára borultam, és elaludtam. A kezemmel
végigszántottam az arcomat, és megdörzsöltem a szememet, mígnem
hirtelen tudatosult bennem, hogy valaki a fejemet simogatja.
Felriadtam, és egyenesen az anyám barna szemébe pillantottam.
Ébren volt. Tényleg ébren volt.
– Anya – tört ki belőlem. A keze után kaptam, és éreztem, hogy a
szemem nedves lesz. – Hogy vagy? – kérdeztem. Még mindig olyan
ijesztően nézett ki, mint előző este.
– Azt hiszem, elég jól… – suttogta nagyon erőlködve. – A
fájdalomcsillapító, amit adnak, nem éppen a legrosszabb fajta…
Ragyogtam, miközben egy könnycsepp utat tört magának az
arcomon. Fújtattam, és letöröltem. – Apa jól van, miatta nem kell
aggódnod – mondtam.
– Tudom – felelte. – Ingo tíz perce járt itt.
Nem tudtam mást tenni, csak néztem és mosolyogtam. Élt. Velem
fog maradni. És – ahogyan Ingo mondta – ha el is tart majd egy
darabig, amíg teljesen felépül, azért újra egészséges lesz. Ez volt a
fő. Semmi más nem számított. Az anyám harcos típus, sikerülni fog
neki.
 Megszorítottam a kezét. – Annyira aggódtam érted.
– Csak nem hiszed… – suttogta –, hogy az esküvőd előtt beadom
a kulcsot.
Abban a pillanatban egy újabb könnycsepp gördült végig az
arcomon, és az ajkamra hullott. – Lehetetlen vagy, anya. –
Feltápászkodtam, mert egyszerűen át kellett ölelnem. A gyenge kezét
a hátamra tette, miközben egy halk „Á” szaladt ki a száján. – Ó,
istenem, ne haragudj! – mondtam, és felegyenesedtem, de ő leintett:
– Nem olyan vészes.
Ennek ellenére egy újabb ölelést nem tartottam jó ötletnek, inkább
visszaültem a székre. Alighogy leültem, az ajtó kinyílt, és Ingo lépett
be. Milyen régóta van már talpon szegény? Túl régóta, szólt a
kimondatlan válasz, amelyet a szeme alatti karikákból olvastam ki.
Az ágyhoz lépett. – Csak el akartam búcsúzni. Amint aludtam egy
kicsit, visszajövök.
– Ne egy kicsit aludj, aludd ki magad rendesen! – feleltem.
Mosolygott. – Felsőbb parancs?
– Legfelsőbb – erősítettem meg.
– Akkor hát meg kell hajolnom előtte.
– Különben jaj neked! – mondtam, és közben a lábammal
belerúgtam valamibe. Lenéztem a földre, és megpillantottam az
útitáskámat. Összeráncolt homlokkal próbáltam visszaemlékezni,
hogy a kiszállásnál gondoltam-e rá, hogy a csomagtartóból
kivegyem. De nem, Ingo és én rögtön a kórházba jöttünk. Ezek
szerint a táskának tulajdonképpen még mindig Elyas autójában
kellene lennie. De hogy került ide, ha Ingo még nem volt otthon?
Nem találtam magyarázatot, és amikor tovább pásztáztam a
szobát, egyszer csak a szemembe ötlött egy csokor színes virág,
amely egy vázában állt az éjjeliszekrényen. – Már hódolód is akadt?
– kérdeztem az anyámra kacsintva. De Ingo megelőzte. – Elyastól
van. Nemrég itt járt, mielőtt visszaindult volna Berlinbe.
Elyas itt volt?
Talán a tegnap éjszaka után nem kellene rajta csodálkoznom,
mégis azt tettem. Még virágra is volt gondja, és a csokor távolról sem
olyannak látszott, mint amilyet öt euróért a benzinkúton lehet venni.
 Ha valamit el kell ismerni Elyast illetően, az az, hogy mindig
képes meglepetést okozni. Nagyon szívesen kihasználtam volna az
alkalmat, hogy utólag köszönetet mondjak neki, de még akkor járt itt,
amikor én aludtam.
Ingo figyelt engem, és lassan kuncogni kezdett. Nyilvánvalóan az
arcomra volt írva a zavarodottságom. – Igen, nehéz elhinni, de azért
a fiamnak is megvan a rendes oldala.
– Látszólag – mondtam. Egy napja még senkinek nem hittem
volna el.
– Most egyébként átmehetsz Karstenhez, ha szeretnél – folytatta
Ingo. – Már áthelyezték, és sóvárogva várja a lányát.
Az anyukámra pillantottam. Egyrészről egyetlen pillanatra sem
akartam magára hagyni, másrészről épp ennyire kívántam az apámat
is látni.
– Menj csak! – mosolygott.
– Biztos vagy benne?
– Na, eredj! – mondta, mire én felálltam, és egy puszit nyomtam
az arcára. – Nemsokára visszajövök – ígértem. Bólintott, én pedig az
ajtó felé indultam, amíg Ingo meg nem állított.
– Nem akarod tudni, hol fekszik? – kérdezte.
– Ó – mondtam és elvörösödtem. – Az előnyös volna.
– Egy emelettel lejjebb, 156-os szoba.
– Köszönöm! És szívből üdvözlöm Alenát! – mondtam, intettem
kettejüknek, és kikanyarodtam a nagy folyosóra, amelyen éjszaka
egyszer már végigmentem Ingóval.
Rövid keresgélés után megtaláltam a liftet, és egy emelettel
lejjebb mentem vele, ahol megkerestem a megfelelő szobaszámot.
Amikor megtaláltam, megálltam, és kopogtam.
– Szabad – hallottam az apám hangját.
– Apa! – Szabályosan az ágyához viharzottam, és a nyakába
borultam.
Viszonozta a kitörésemet, és bár tényleg erőlködtem, hogy óvatos
legyek, hallottam, amint egy-két panaszos hang hagyja el a száját.
– Hogy vagy? – kérdeztem és felegyenesedtem.
 – Á – nyögött fel és intett. – Meghalok az unalomtól, ráadásul
még az ágyhoz is kötöttek. – Nem túl lelkesen a kövéren begipszelt
lábára mutatott.
– Ha már akadékoskodni tudsz, akkor nyilvánvalóan jobban vagy,
mint vártam.
– Nem olyan vészes – mondta. – Hogy van anyád? Ingo az előbb
itt járt, és beszámolt a sérüléseiről. Hallom, egész éjszaka nála voltál.
– Még igen gyenge, és úgy látszik, nagyobbak a fájdalmai, mint
amennyit beismerne. Nagyon sokáig fog tartani, amíg újra
egészséges lesz. De legalább ahhoz elég jól van, hogy az esküvőmről
beszéljen.
Az apám szeme körül nevetőráncok képződtek. Aztán
hitetlenkedve a fejét rázta. – Ez nem igaz, ugye?
Felsóhajtottam. – De, minden egyes szó.
– Azt hiszem, akkor tényleg nem olyan rosszak a gyógyulás
esélyei.
Csak helyeselni tudtam. Megfogtam a kezét, és az ágya szélére
ültem.
– Teljesen kimerültnek látszol, Emely – mondta. – Talán először
haza kellene menned, és kialudnod magad.
– Apa, nálatok most semmi sem fontosabb. – Álmomban sem
gondoltam rá, hogy hazamenjek.
– Te mindig is javíthatatlanul konok maradsz, Emely.
– Igen, ez a ti rossz génetek.
– Úgy látszik – felelte. – Tudod, ki járt itt az előbb?
Megvontam a vállam.
– Ingo fia, Elyas.
– Tényleg? Nálad is volt?
– Igen, én is egészen meglepődtem. Kétszer is meg kellett
néznem. Biztosan van már négy-öt éve is annak, hogy utoljára
láttam. – Próbált visszaemlékezni. – Mindenesetre most
meglátogatott, és elmesélte, hogy teljesen sokk alatt álltál.
– Á… túloz.
– Nem olyan benyomást keltett. Annyira sajnálom, hogy ilyesmit
kellett kiállnod.
 – Nekem? – kérdeztem. – Nektek volt balesetetek, ha szabad
emlékeztetnem téged. Most nem rólam van szó.
– Tudod, mire gondolok…
Még egyszer a karjába vetettem magam. Tetőtől talpig melegség
járt át, és egyszerűen csak boldog voltam, hogy a szüleimet élve
visszakaptam. Ez a pillanat megfizethetetlen volt.
 13. FEJEZET

Neustadt

A z ágyamon feküdtem, és a tekintetem végigsiklott a régi kis

szobámon. Egyáltalán semmi sem változott benne. Még mindig
ugyanaz az íróasztal, ugyanaz a kétajtós ruhásszekrény, és ugyanaz a
sötétpiros heverő. Fél gyerekkoromat és kamaszkoromat e között a
négy fal között töltöttem, és épp úgy maradtak róla jó, mint rossz
emlékeim. Ám furcsa módon időközben már mindez olyan távolinak
tűnt. Akkor először éreztem át, hogyan éli meg az ember a múltat.
Már három hete voltam otthon. Neustadt – egy porfészek ötezer
lakossal, és egy szupermarkettel, ahol olyan dolgokat lehetett
vásárolni, amelyeknek a szavatossági ideje már egy éve lejárt.
Ráadásul ez volt az egyetlen turisztikai attrakció, amit ez a falu
kínálni tudott.
Nem volt könnyű ebbe a környezetbe újra beleszokni, és azt sem
tudtam, hogy egyáltalán akarok-e. Korábban, amikor még itt éltem,
mindig az az érzés kísért, hogy egy helyben toporgok, hogy a világon
mindenütt zajlik az élet, csak itt nem. Ezért már gyerekként világossá
vált számomra, hogy amilyen korán csak lehet, el fogok innen
költözni. És tizenkilenc évesen meg is tettem.
Időközben már nagyon hiányzott a berlini életem. Mégis boldog
voltam, hogy itt vagyok, és a szüleimet támogathatom. Bár az
ápolónőszerep nem volt éppen testreszabott – végül is többnyire én
voltam az, akinek szüksége lett volna egyre –, de a lehető legjobb
formámat hoztam.
 Apát már öt nappal a baleset után kiengedték a kórházból.
Valószínűleg el lett volna árvulva, ha nem gondoskodom róla. Az
apám nem volt hozzászokva, hogy saját magát lássa el, begipszelt
lábbal meg főleg nem. Nagyon nehéz, ám annál szeretetre méltóbb
páciens volt, így az ápolása még örömöt is okozott.
Az anyámat viszont csak egy hete engedték ki. Addig minden nap
meglátogattam a kórházban. Szükség is volt rá, mert már három
nappal a baleset után alig lehetett bent tartani. Egész kötetnyi
rábeszélésre volt szükség, mire meggyőztük, hogy nem mehet haza a
saját felelősségére.
Amikor végül a börtönét – ahogyan ő maga hívta – elhagyhatta,
úgy szólt Ingo utasítása, hogy kímélnie kell magát. Ám a „kímélni”
szó éppúgy hiányzott az anyám szótárából, mint az, hogy „szingli”.
Már a hazaengedése utáni első napon heves csatát vívtam vele a
porszívóért. Egészen addig lehetetlennek gondoltam, hogy az ember
körömszakadtáig küzdjön egy fémcsőért. Az anyám erre is
megtanított…
Az eset után reggeltől estig azzal voltam elfoglalva, hogy minden
munkát, ami egy háztartásban adódik, még előtte felfedezzek.
Mindegy, mit mondott az ember, egyszerűen képtelen volt nyugton
maradni. Már olyan kényszerzubbonyt is kértem Ingótól,
amilyeneket az önmagukra vagy a személyzetre veszélyes betegeknél
használnak. De ő csak mosolygott, mintha tréfáltam volna – pedig
teljesen komolyan gondoltam!
Minden gyötrelem ellenére jónak találtam, hogy újra több időt
tölthetek a szüleimmel. A baleset egyértelművé tette, milyen keveset
voltuk eddig együtt.
Amikor éppen nem az anyámat tartottam távol a munkától, vagy
nem Karstent kellett meggyőznöm róla, hogy begipszelt lábbal nem
szállhat be egy billegő evezős csónakba, és nem horgászhat,
megpróbáltam tanulni. Az egyetem a távollétemben nem tartott
szünetet, és naponta egyre több anyag halmozódott föl, amit be
kellett pótolnom. Alex elintézte nekem, hogy négy hétig távol
maradhassak, és postán elküldte a jegyzeteimet. Így a lehető
legjobban fel voltam szerelkezve. Ha pedig a szemeszter végén
mégis megbuknék a vizsgákon, akkor hát megismétlem majd őket. A
szüleim most fontosabbak voltak.
A néhány szabad percemben Alenával és Ingóval találkoztam.
Mindenképpen ki akartam használni ezt az oly ritka alkalmat, hogy
csak néhány utcával arrébb kellett látogatóba mennem.
Bár Alexszel nem találkoztam, de naponta legalább kétszer
boldogított a telefonhívásaival. Csodálatra méltó volt, hogy ilyen
rövid időközökben is mennyi mesélnivalója gyűlt össze. A fő témája
– mi is lehetett volna más – természetesen Sebastian volt. Miután a
balesettel járó sokkot valamennyire mindannyian megemésztettük,
Alex hamarosan már egy újabb problémán rágódott: Sebastian nem
csókolta meg – micsoda tragédia!
Bár már három hete találkoztak rendszeresen Elyas jelenléte
nélkül, és ragyogóan megértették egymást, baráti érintkezésen túl
még semmi nem történt közöttük. Más szóval: Alex éppen élete
legrettenetesebb lelki válságát élte. És ez a kívülállók számára sem
volt kellemes állapot, éppen ellenkezőleg, a kínzás határát súrolta.
Ami tehát a legjobb barátnőmet illette, nem panaszkodhattam a
hanyag kapcsolattartásról. Egy másik illető viszont... egyáltalán nem
jelentkezett.
Tulajdonképpen boldog lehettem volna, mégsem voltam az.
Ehelyett egyre csak töprengtem. Utólag felettébb furcsának találtam,
milyen megindítóan bánt velem. Természetesen azt is lehetne
mondani, hogy az ilyen pillanatokban még egy olyan ember is, mint
Elyas Schwarz, képes tisztességesen viselkedni – de ez tényleg
mindent megmagyaráz?
Még ha az alapvető gondolatmenetemtől nem is tértem el teljesen,
apró kis képtelenségeket egyszerűen nem tudtam magamnak
megmagyarázni. Elyas nem véletlenül találkozott velem, és nem volt
kénytelen segíteni – nem. Szabad elhatározásából keresett fel,
mégpedig azonnal, amint az Alexnek szánt üzenetemet az
üzenetrögzítőről lehallgatta. Amilyen gyorsan hozzám ért, azonnal az
autóba kellett ugrania. Miért nem várta meg Alexet, és hagyta rá a
problémát? Minél több nap telt el a baleset után, annál nagyobb
fejtörést okozott nekem ez a kérdés. És bár ez már-már kínosan
hatott, három lehetséges magyarázatot találtam rá. Az első, és
igazából legkevésbé valószínű: tetszettem Elyasnak. Ez persze
magától értetődően teljes képtelenség volt, ennek ellenére volt
néhány jel, ami az adott körülmények között erre utalhatott.
A második, és sokkal inkább valósághű magyarázat: mindez
megfelelő alkalom volt számára, hogy jó fényben tüntesse fel magát.
Talán azt remélte, hogy ezzel közelebb kerül a céljához, vagyis hogy
egy éjszakát velem töltsön.
És a harmadik, valószínűleg helytálló lehetőség: egyszerűen volt
benne ennyi tisztesség, én pedig tipikus nő vagyok, aki mindenbe túl
sok mindent belemagyaráz!
Ha az ember el is tekintett az ő reakciójától, még akkor is ott volt
az enyém, amelyen legalább ugyannyira csodálkoztam. Egy olyan
érzelmi kitörés, mint amilyet Elyas előtt produkáltam, egyáltalán
nem volt rám jellemző. Rendes esetben azon igyekeztem, hogy észre
ne vegyék rajtam, ha nem vagyok jól. Ebben a vonatkozásban nem
tudtam kibújni a bőrömből. Éppen ezért nem igazán találtam
magyarázatot arra, hogy miért éppen neki mutattam ki, mit is érzek
valójában. Még azt is megengedtem neki, hogy átöleljen.
Valószínűleg mindezt a sokkos állapotomra lehet visszavezetni.
Legalábbis reméltem.
Ami viszont ezek mellett a furcsaságok mellett leginkább
magyarázatra szorult, az a visszahúzódása volt. Az elmúlt
hónapokban alig múlt el úgy nap, hogy váratlanul, és főleg
nemkívánatosan fel ne bukkant volna, vagy legalábbis az éjszakai
hívásaival ne hagyott volna aludni. És most egyszerre, amióta
Neustadban voltam – semmi.
Nem mintha hiányzott volna…
De a fenébe is, akármilyen bosszantó is volt, tényleg hiányzott. És
az ok, amiért nem jelentkezett, égetően érdekelt.
Az egyik hajtincsem után kaptam, és az ujjam köré csavartam.
Vajon miféle ok bujkálhat mögötte? Valószínűleg csak
értelmetlennek látta a zaklatást, ha egyszer a távolság miatt amúgy
sem juthatott volna semmire.
Az egyetlen üzenetváltásra négy nappal az autóbaleset után került
sor, amikor végre összeszedtem magam, és írtam neki egy SMS-t.
Már felettébb esedékes volt, hogy köszönetet mondjak neki.
 Szia Elyas!
Tényleg sokáig gondolkodtam rajta, mit írjak neked. A
„köszönöm” az a szó, amely leginkább illik a helyzethez, bár
nem éppen eredeti. Remélem, ennek ellenére megérted, mire
gondolok.
Nagyon szépen köszönöm, Elyas.
Üdv:
Emely

Tíz perccel később kaptam meg a válaszát:

Nincs mit. Szorítok, hogy az anyád minél hamarabb jobban

legyen. De kincsem, ha esetleg azt gondolnád, hogy az adósom
vagy, természetesen bármikor kárpótolhatsz.
Mondjuk, egy csókkal? Azt hiszem, az megfelelő volna.
Akárhogy is van, lásd be, nemsokára újra haza kell jönnöd.
Alex reggeltől estig rágja a fülemet Sebastian miatt, és egy
nappal sem bírom már tovább. (Igen, ez segélyhívás volt!)
Remélem, jól vagy.
Üdv:
E.

Szabályosan magam előtt láttam a vakmerő vigyorát, amint a

középső részt írta. És bár csak egy SMS-ről volt szó, már
bosszankodtam is miatta, és a fejéhez vágtam egy újabb „idiótát”.
Azóta viszont egyetlen hangot sem hallatott magáról, és ez –
akárhogy is csűrjük-csavarjuk – rejtélyes maradt.
Valaki más viszont annál inkább törte magát, hogy jelentkezzen
nálam. Valaki, akire jelentősen több értelme volt összpontosítani.
Luca.
Amikor a neve felvillant a fejemben, menthetetlenül
mosolyognom kellett, és a következő pillanatban már lendítettem is
ki a lábamat az ágyból, és szaladtam a régi számítógépemhez.
Időközben mindent elmeséltem Lucának a balesetről, és boldog
voltam, hogy valakivel beszélhetek róla. Alexet olyannyira
elfoglalták a saját problémái, hogy erre vonatkozólag nem nagyon
lehetett mit kezdeni vele. Ezenkívül meg kellett állapítanom, hogy e-
mailben sokkal könnyebb érzelmekről beszélni. Egy képernyő előtt
ülve, és a beszélgetőtársnak nem a szemébe nézve könnyebben jöttek
azok a szavak és mondatok, amelyeket a normális életben nagy
valószínűséggel megtartottam volna magamnak.
Jó harminc perce annak, hogy utoljára megnéztem a
postafiókomat. Az elvárásaim tehát igen nagyok voltak. Ami
egyébként idegesített, az a hosszú várakozási idő volt, amíg a
számítógép végre rákapcsolódott az internetre. Biztos voltam benne,
hogy Neustadtban a DSL-t valami új designer drognak tartják.
Amikor már-már azon gondolkodtam, hogy időközben
megpucolom az ablakot, végre megérkezett a megváltás. És kiderült,
a várakozás minden másodperce megérte.

Kedves Emely!

Hogy vagy? Bírod még Neustadtban? Csak azt tudom mondani,

hogy Berlin jelentősen veszített a fényéből, amióta nem vagy
itt.
Hogy meg tudlak-e érteni? Valószínűleg jobban, mint ahogy el
tudnád képzelni, kedves Emely. Már amikor azt írtad, a
nézőpontod megváltozott, tulajdonképpen nem is lett volna
szükség több szóra a magyarázathoz. Egyetlen pillanat alatt
elmúlhat az élet. Előjel nélkül, az esély nélkül, hogy valamit
még el tudjunk intézni, ami fontos volna – egyszerűen elmúlik.
De ezt egészen addig elfojtjuk magunkban, amíg olyasvalakivel
nem történik, akit az ember szeret. Csak akkor tanuljuk meg az
apróságokat megbecsülni. Az ember megérti, mi az, ami igazán
fontos az életben, és főleg, ki az, aki igazán fontos.
Az idegesítő jellemvonások néha őrületbe kergetik az embert,
de amint az a személy egyszer csak nincs már ott, éppen ezek a
dolgok lesznek azok, amelyek rettenetesen tudnak hiányozni.
Túl gyakran izgatja fel magát az ember jelentéktelen dolgokon,
és közben szem elöl téveszti, amire viszont figyelni kellene.
 Emely, nagyon boldog lehetsz, hogy így megváltozott a
nézőpontod, és mégis minden jóra fordult. Mert legtöbbször
csak akkor értjük meg, amikor már túl késő.
A másik kérdésedre: tudni szeretnéd, miért nem kérdeztem még
meg, hogy akarsz-e velem találkozni?
Nem tudom – te miért nem kérdezted meg tőlem soha, hogy
akarok-e veled találkozni. Rendben, ez egy viszontkérdés volt…
Hadd fejezzem ki úgy… Egy kicsit félek tőle, hogy nem felelek
meg az elképzelésednek.
Csodaszép estét kívánok neked, és remélem, hamarosan újra
hallok felőled!

Szeretettel üdvözöl:
Luca

Szinte elmerültem a szavaiban. Ez a levele is épp olyan csodaszép

volt, mint az összes többi. Ám a vége felé egy mondata éberré tett.
„Egy kicsit félek tőle, hogy nem felelek meg az elképzelésednek.”
Tehát helyes volt a feltételezésem. De mitől félt? Stimmelt volna a
gyanúm, és tényleg számítógépbuzi?
De még ha az is… Felsóhajtottam. Legalább a legédesebb
számítógépbuzi volna, aki létezik. Nem tudta, hogy tulajdonképpen
már rég nyert nálam? Hiszen ő az egyetlen férfi, akivel a dagályos
bókjai ellenére még mindig szóba állok. És ez már jelent valamit!
Talán egyszerűen csak meg kellene írnom Lucának, hogy már
régóta helye van a szívemben, mindegy, ki és mi ő?
Igen, pontosan ezt fogom tenni. Kihúztam magam, és éppen neki
akartam állni a válasznak, amikor egyszerre csak Karsten hangja
visszhangzott a házban. – Emely?
– Jövök már! – feleltem és felálltam, mielőtt újra az az ötlete
támadna, hogy a gipszcsizmájában felcsoszog az emeletre. Egy lyuk
a lépcsőn határozottan elég volt.
Lassan mentem lefelé a lépcsőn. – Mi az, apa?
– Bejössz kicsit a nappaliba? Carla és én meg szeretnénk beszélni
veled valamit.
 Nem úgy hangzott, mintha valami rossz dologról volna szó, mégis
egy kicsit elbizonytalanodtam. – Rendben – mondtam, és bementem
hozzájuk. Az anyám a régi, tulajdonképpen már rég kiszolgált
kétszemélyes kanapén ült, az apám pedig mellé telepedett. A
kezemet a nadrágzsebembe dugtam, és a szüleim tekintetének
kereszttüzében úgy éreztem magam, mintha dorgálás előtt állnék.
– Nem én voltam – mondtam önkéntelenül.
– Ne félj, Emely, semmit nem akarunk a szemedre hányni. Éppen
ellenkezőleg. De először ülj le!
Még mindig egy kicsit kétkedve engedelmeskedtem, és
letelepedtem a szemközti fotelbe.
– Tehát – kezdett bele az anyám. – Azért hívtunk ide, mert el
szeretnénk neked mondani, milyen hálásak vagyunk neked. Már
olyan régóta gondoskodsz rólunk.
Felnyögtem. – Anya, ez teljesen természetes.
– Nem, egyáltalán nem az. Te csapot-papot hátrahagytál, hogy itt
legyél velünk. És mi ezt igazán nagyon értékeljük.
– De úgy gondoljuk – kapcsolódott be Karsten –, hogy most már
vissza kellene menned Berlinbe.
Tehát ez volt az.
– Már megint ezzel jöttök? – kérdeztem. – Megegyeztünk, hogy
maradok, amíg szükségetek van rám.
Ezt a beszélgetést már lejátszottuk, még mielőtt az anyámat
egyáltalán hazaengedték volna a kórházból. Csak hogy vissza tudjak
térni, még azt is fontolóra vették, hogy felvesznek egy háztartási
alkalmazottat, bár egyáltalán nem volt rá pénzük.
– De, éppen erről van szó – mondta az anyám. – Most már
boldogulunk a segítséged nélkül. Nem akarjuk, hogy miattunk
halasztanod kelljen a tanulmányaidat. Már így is három hetet
hiányoztál, éppen elég nehéz lesz az elszalasztottakat bepótolni.
– Nem kell aggódnotok, menni fog. Az egyetem most tényleg a
legkisebb gond. Ti sokkal fontosabbak vagytok. – Állhatatos
maradtam, de aznap a szüleim sokkal makacsabbak voltak, mint
egyébként.
– Emely – mondta az apám nyugodt hangon. – Te mérhetetlenül
nagy segítség voltál nekünk, és nélküled nem tudtunk volna
boldogulni. De most már nagyjából el tudjuk látni magunkat. –
Amikor éppen meg akartam volna rázni a fejemet, komolyan rám
nézett, és tovább beszélt. – Nem mondanánk, ha nem így volna.
Felsóhajtottam. Bármennyire is meg voltak erről győződve, én
nem így éreztem.
– Nézd, Emely – folytatta az apám –, holnap végleg leveszik a
gipszet a lábamról, és azzal újra teljesen helyreállok. Ezenkívül ma
reggel beszéltünk Alenával. Biztosított bennünket, hogy azonnal
számíthatunk rá, ha bármiben segítségre lenne szükségünk. Higgy
nekem, tényleg nyugodt lelkiismerettel mehetsz vissza Berlinbe.
A tény, hogy a Schwarz család felajánlotta segítségét, tényleg
megnyugtatott egy kicsit. Hiszen tudhattam, hogy a szüleim jó
kezekben lesznek, és nem lesznek teljesen magukra utalva.
Hátrahajtottam a fejemet, és megpróbáltam elképzelni, hogy a
szüleim komolyan képesek-e rá. Bár az apám gipsz nélkül tényleg
mozgékonyabb lesz, de vajon meg tudna birkózni az egész
háztartással? Ebben kételkedtem. A vége mégiscsak az lenne, hogy
az anyám túlságosan sokat vállalna.
– Tényleg egészen biztosak vagytok benne? – kérdeztem.
A szüleim bólintottak. Még jó ideig beszélgettünk, de nem tudtam
levetkőzni a félelmemet, hogy csak a tanulmányaim miatt teszik, és
valójában még sokáig nem tudnak a saját lábukra állni. Mégis
makacsul bizonygatták, hogy nem erről van szó, és végül hosszas
rábeszélés után megadtam magam.
– De amint valamire szükségetek van – mondtam –, legyen az
akármilyen apróság – azonnal szóljatok nekem! Rögtön felszállok a
következő vonatra!
– Erre nem lesz szükség – felelte az anyám. – De igen,
megígérjük.
– Jó, akkor ebben bízom – mondtam, és felálltam. – Akkor most
utoljára elkészítem nektek a vacsorát. Holnaptól vége a
kiszolgálásnak, ti akartátok. – A konyhába mentem, hogy
megterítsem az asztalt.
Evés után felmentem a szobámba, hogy interneten keresztül
megvegyem a vonatjegyemet Berlinbe. Egyébként csak késő
délutánra, hogy legyen még időm Alenától és Ingótól is elbúcsúzni.
 Aztán azon gondolkodtam, hogy rögtön felhívjam-e Alexet, és
beszámoljak-e neki a legújabb hírről. Végül is naponta panaszkodott,
mennyire hiányzom neki. De mert ez a telefonbeszélgetés biztosan
sokáig elhúzódott volna, értelmesebb volt először összepakolni.
Miközben ezt tettem, folyton Elyasra kellett gondolnom. Neki
köszönhettem, hogy egyáltalán hoztam magammal ruhákat. A baleset
éjszakáján annyira össze voltam zavarodva, hogy ilyen alapvető
dolgokra nem is gondoltam. Belegondolni is rossz volt, mihez
kezdtem volna három hétig tiszta alsónemű nélkül.
Egészen úgy nézett ki, hogy Ingónak igaza volt, és tényleg
akadtak olyan pillanatok, amikor Mr. Idióta csak egy kisebb Mr.
Idióta volt…
A még be nem zárt utazótáskát az ajtó mellé tettem, és egy kicsit
még lementem a szüleimhez. A kérdésre, hogy szükségük van-e
valamire, nemmel feleltek, így újra felcsoszogtam, és telefonostul az
ágyra feküdtem. Csak hogy biztosra menjek, a kagylót egy kicsit
távolabb tartottam a fülemtől.
Ám a mindig jókedvű Alex helyett egy szomorú és igen vékonyka
hangú Alex szólt bele: – Igen?
– Te vagy az, Alex? – kérdeztem, és a fejemen már vagy húsz
rettenetes betegség szaladt végig, amely erre az egyáltalán nem
jellemző állapotára magyarázatot adhatott volna.
– Igen, én vagyok.
– Mi történt?
– Ó, Emely – mondta szomorúan. – Már megint nem csókolt meg.
Felsóhajtottam.
– Hogyhogy egyszerűen nem csókol meg? – kérdezte.
Ezen lassan már én is csodálkoztam. Minden, amit Alex Sebastian
szavairól és gesztusairól mesélt, egyértelműen amellett szólt, hogy
neki is tetszik Alex. És ha a saját megfigyeléseimre visszagondoltam,
akkor is csak megerősíteni tudtam ezt a benyomást.
Időközben már ötször találkoztak, de Sebastian semmiféle jelét
nem adta, hogy akárcsak egy lépéssel is tovább szándékozna menni,
és Alexet ez annyira megijesztette, hogy ő sem merte az első lépést
megtenni. Valamilyen okának lennie kellett, hogy Sebastian ennyire
visszahúzódó volt, és ez lassacskán már engem is majdnem annyira
érdekelt, mint Alexet.
– Hm – gondolkodtam –, lehetséges, hogy nincs is lehetősége
megcsókolni téged.
– Hogy érted ezt?
– Talán egyszerűen túl sokat beszélsz? – vigyorogtam.
– Nagyon vicces – dünnyögte.
– Említetted már Elyasnak? Mégiscsak a legjobb barátja.
– Igen, többször. De nem akar beleavatkozni. Úgy gondolja, elég
nagyok vagyunk, hogy megbirkózzunk a helyzettel. – Alex nem
hangzott túl lelkesnek, én ennek ellenére csak egyetérteni tudtam
Elyasszal. Már nem kamaszok. Ha az érzéseik tényleg valódiak,
akkor előbb-utóbb megtalálják a módját. Ehhez nincs szükség kínos
összeboronálási kísérletekre, amiket én amúgy is halálosan
gyűlöltem. Ha Alex osztozna velem ezen a nézeten, akkor néhány
dolgot megspórolhattam volna az életemben.
– De legalább annyit mondott neked, hogy ő hogy látja a
helyzetet? – kérdeztem.
– Igen, közvetve. Adott egy aprócska segítséget.
– Mégpedig?
– Azt mondta, hogy tetszem Sebastiannak.
– Hát akkor! Egyáltalán semmi okod az orrodat lógatni.
– Ezt csak úgy mondod…
– Így is gondolom – feleltem. – De már látom, sürgősen
szükséged van a segítségemre. – Bár sejtelmem sem volt, hogyan
segíthetnék neki, de néha az is elég volt, ha Alex úgy gondolta, van
segítsége.
Sápítozott. – De olyan messze vagy…
– Holnapig csak kibírod valahogy, nem? – Kuncogtam, és úgy
szerettem volna abban a pillanatban az arcát látni.
– Hogy? – kérdezte vidám hangon. – Visszajössz?
– Jól hallottad.
– Tényleg?
– Igen!
– Ó, istenem! – sivalkodott. – Miért nem ezzel kezdted? Csak
hagyod, hogy először öt órán át beszéljek!
 – Nem tudtam, mi történt veled.
– De nem ültetsz fel? Tényleg jössz?
– Igen – erősítettem meg harmadszorra is, mire a vonal másik
végén visítást hallottam.
– Mondtam már neked, hogy szeretlek?
– Igen, de csókot tőlem sem kapsz.
– Ha-ha-ha – nevetgélt.
– Rendben, akkor feltétlenül szükségünk van egy tervre, ami
Sebastiant illeti – kezdett bele, és egyszerre csak újra a régi lett.
Kifújtam a levegőt, hátradőltem, és vártam, hogy vajon mit süt ki
már megint azzal a zavaros fejével…
 14. FEJEZET

Édes füst

Ö t átkozott emelet.
Lépcsőfokról lépcsőfokra vonszolódtam felfelé. Csak előző nap
óta voltam Berlinben, és a háromheti mulasztásom után
tulajdonképpen alig láttam ki a sok bepótolnivalóból. Ám Alex
„problémája” Sebastiannal természetesen sokkal fontosabb volt –
legalábbis szerinte. Alex kedvéért tehát feláldoztam a szombat
estémet, és éppen hozzá tartottam a tervbe vett DVD-estére.
Feltéve, ha valaha felérek, dohogtam magamban. Sebastiant, a
sztárvendéget hívták meg először. De hogy a szituáció ne hasson
olyan kényszeredettnek, Elyasnak és nekem mintegy alibiként
társaságot kellett nekik nyújtanunk.
Miért mentem bele még ebbe is? Ó, igen, persze, időközben
majdnem mindent megtettem volna, csak hogy Alex végre megkapja
a csókját, az isten szerelmére!
Zihálva és fájó combizmokkal slattyogtam tovább felfelé. Minél
magasabbra értem, annál rosszabb érzés kavargott a gyomromban.
Nagyon szívesen bebeszéltem volna magamnak, hogy más okból
érzek így, de tulajdonképpen tudtam, hogy ez egyetlen személyre
vezethető vissza. Már a puszta gondolattól, hogy három hét elteltével
viszontlátom, ideges lettem. És jogosan állapíthattam meg, hogy
gyűlöltem magam érte.
Amikor végre az ötödik emeletre értem, szokás szerint még egy
ideig a lakás ajtaja előtt ácsorogtam. Semmi kedvem nem volt
néhány ostoba megjegyzést végighallgatni a csapnivaló fizikai
állapotom miatt. Ahogy Elyast ismertem, biztosan nem tudná
visszanyelni. Ezenkívül meg akartam akadályozni, hogy a zihálásom
valami másra emlékeztesse, mint például a megalázó élményre a
parkban úgy két és fél hónappal azelőtt!
Amikor úgy-ahogy kipihentem magamat, háromszor kellett
nekifutnom, míg végül tényleg megnyomtam a csengőt. Alig tudtam
magam legyőzni, a gyomromban kétszeresére nőtt az a rossz érzés.
Hogyan fog velem viselkedni? A legutóbbi találkozásunk óta vajon
változott közöttünk valami? És miért nem jelentkezett?
Legszívesebben sarkon fordultam, és hazamentem volna, de az
ajtó gyorsabban kinyílt, mint ahogyan a lábam mozdulni bírt.
Ragyogó, türkizzöld szempár fogadott, amely a legkevésbé sem
látszott meglepettnek, hogy viszontlát. Álmodozó mosollyal az ajkán
felsóhajtott, a nyitott ajtónak támasztotta a fejét, és engem nézett: –
Csodaszép vagy, mint mindig… – lehelte.
Semmi, az égvilágon semmi nem változott.
Amikor ennek tudatára ébredtem, a szememet az égre emeltem. –
És én idióta, már azt reméltem, feladtad.
– Feladtam? Éppen ellenkezőleg, nyuszikám. – Sokat ígérőn
felhúzta a jobb szájszegletét. – Csak tudom, mikor jobb nem
idegesíteni.
Felvontam a szemöldökömet. Ez hát ez az állítólagos oka annak,
hogy a távollétemben teljesen leállította a zaklatási törekvéseit?
– Tudod, mikor jobb nem idegesíteni? – ismételtem. – Ez nekem
új.
– Jó néhány dolgot nem tudsz még rólam. – A szemében olyan
sokat ígérő fény csillogott, hogy tényleg elhittem a szavait. Hogy
ezeket a dolgokat egyáltalán meg akarom-e ismerni, az már megint
más kérdés.
Néztük egymást, és egy pillanatra csend állt be, amelyet csak Alex
visítása tört meg a háttérből: – Elyas, hagyd abba Emely fűzését, és
ereszd be végre!
– Nos, hallottad – mondtam felettébb hálásan a közbeszólásért,
amit azonnal ki is használtam, és oldalazva a lakásba osontam. A
sóhaját a hátam mögött tudomásul sem vettem. Amikor a nappaliba
értem, az este főszereplői már vártak rám. – Sziasztok – mondtam, és
a kezemet a farzsebembe dugtam.
Alex törökülésben ült a kanapén, és ropit evett. Közvetlenül
mellette, de azért némi biztonsági távolságban Sebastian ücsörgött,
és intett nekem.
Alex megkért, hogy tartsam szemmel Sebastiant, és próbáljak
rájönni, hogy esetleg csak hamis reményeket táplál-e. Ezért azonnal
emlékezetembe véstem a biztonsági távolságot. De alaposabb
megfontolás után arra a következtetésre jutottam, hogy nem
feltétlenül kell, hogy jelentése legyen. Talán egyszerűen csak
ropimorzsa-fóbiában szenved.
– Hallottam, ami a szüleiddel történt – mondta Sebastian. –
Nagyon sajnálom. Remélem, most már jobban vannak.
– Köszönöm – feleltem. – És igen, jobban vannak. Azt
mondhatnám, gyorsabban lettek újra a régiek, mint ahogy szerettem
volna.
Mosolygott. – Ez jó kilátásokra utal.
Jobbra pillantottam, ahol Elyas felbukkant. – Mit szeretnél inni,
kincsem?
Kincsem, nyuszikám… Ezek az átkozott becenevek! Mindig azt
reméltem, hogy egy napon majd magától felhagy velük, ha elég
hosszú ideig leperegnek rólam. Ám eddig viszonylag kevés sikert
értem el ezzel a taktikával.
Vállat vontam. – Mindegy.
– Bort? – ajánlotta.
Miután kicsit gondolkodtam rajta, bólintottam. – De csak ha édes
borod van. – Minden más csak összehúzta a számat.
– Édes? – kérdezte. – Meg kell néznem, sajnos nem ígérhetek
semmit.
Ezekkel a szavakkal a hűtőgéphez ment. A pillantásom
visszasiklott a nagy, fekete kanapéra. Akkor hirtelen szemembe ötlött
egy meghatározó részlet: Alex a bal szélén ült, mellette pedig
Sebastian. Ez tehát azt jelentette, hogy elkerülhetetlen volt, hogy
Elyas mellé üljek. Felnyögtem. Még nagyon is élénken élt az
emlékezetemben, mi történt legutóbb, amikor ugyanerre a kanapéra
ültem Elyas mellé.
 Átgondoltam, hogy esetleg megkérem Alexet, csússzon egy kicsit
arrébb, de aztán hagytam. Kettejük közeledését valószínűleg nem
segítené elő, ha Elyas és én körbezárnánk őket.
Na, remek. És kit érdekel, hogy nekem mi volna előnyös?
Morgó hangot hallattam, akaratom ellenére meghajoltam a
végzetem előtt, és Sebastian szabad oldalára ültem. – Ha Elyas túl
közel jön hozzám, akkor egyszerűen engeded, hogy az öledbe üljek,
megértetted?
Sebastian nevetett. – Megértettem.
Bár ez tisztán baráti alapon nyújtott segítség lett volna, Alex
fenyegető pillantást vetett rám. Már éppen a nyelvemen volt, hogy:
„Természetesen csak akkor, ha ezzel nem ütközöm a mérges kis
törpe tulajdonigényébe.” De nehéz szívvel visszanyeltem.
Nem sokkal később Elyas visszatért, és átnyújtott nekem egy
aranysárga folyadékkal teli borospoharat. – Jégbor – mondta. –
Megkóstoltam, nagyon jó.
– Ó, köszönöm. – Elvettem tőle a poharat, és kortyoltam belőle.
– Látod, tudtam, hogy ízleni fog – olvasta le az arcomról.
– Hogy te mi mindent nem tudsz… – A szememet forgattam. – De
a változatosság kedvéért tedd magad hasznossá, és áruld el, mit
fogunk nézni.
– A Harcosok klubját. Rendben?
A Harcosok klubját? Na jó, vigasztaltam magam, a körülmények
ugyan nem a legjobbak, de legalább a film jó választás volt.
Bólintottam Elyasnak, mire már ugrott is, és a DVD-lejátszóhoz
ment. Amikor a lapos képernyőn felfénylett a főcím, Elyas
lekapcsolta a nappaliban a lámpát, és a kanapéhoz indult.
Vigyorogva, ami rossz előérzetet keltett bennem, szorosan mellém
ült, és a karját a kanapé háttámlájára tette, a fejem mögé. Morogtam,
egy kicsit arrébb csúsztam, és összefontam a két karomat. A lassú
tempó nyilvánvalóan idegen szó volt Elyas számára – minden
vonatkozásban.
A fejét felém hajtotta, és a fülembe súgta: – Hiányoztam?
Igen.
– Elyas, a világ nem csak körülötted forog – feleltem ehelyett, és a
tévére néztem.
 – Ezt igennek veszem – mondta. – Nekem is hiányoztál, kincsem.
Tulajdonképpen elleneztem a fizikai erőszakot, de Elyas
megingatta a nézeteimet. Háromszor is mély levegőt kellett vennem,
hogy uralkodni tudjak magamon. Végül úgy határoztam, tudomást
sem veszek róla. Vagy fél óra erejéig működött is. De minél tovább
ment a film, annál nehezebb volt.
A tévé zaját folyton aláfestette Alex halk ropogtatása. Ha Alex
ideges volt, mindig ennie kellett valamit. És abban a pillanatban
szemmel láthatóan nagyon ideges volt. Ő és Sebastian egy
centiméterrel sem kerültek közelebb egymáshoz, amit Elyasról és
magamról sajnos nem tudtam volna elmondani. Minden
másodpercet, amely eltelt, arra használt fel, hogy egy újabb
milliméterrel közelebb csússzon hozzám. Feltűnés nélkül, magától
értődően.
Ha a fejemet balra, felé fordítottam volna, az orrom majdnem az
arcához ér – de természetesen csak ha a tekintetét kivételesen a
tévére, nem pedig rám irányítja.
Én viszont a film kezdete óta semmit nem változtattam a
testhelyzetemen, leszámítva, hogy egyre jobban görcsbe rándultam.
De mert a testbeszéd értelmezése egyértelműen nem tartozott a
képességei közé, természetesen mindez a legkevésbé sem érdekelte
őt.
Időközben nekem alig maradt már menekülési lehetőségem.
Tényleg majdnem Sebastian ölében ültem. Mondhatnám, enyhén
rosszul éreztem magam. Szöges ellentétben Elyasszal, aki
szokásához híven öntudatosan tért a tárgyra – adott esetben rám.
Még a teste melegét is éreztem. Először csak az oldalamon, de
mintha egyre tovább terjedt volna. Akárcsak az illata. Eleinte csak
egy halvány árnyalat volt, de aztán már semmi mást nem éreztem.
Amikor Elyas rátett még egy lapáttal, és annyira oldalra hajtotta a
fejét, hogy a homlokát a hajamon éreztem, végleg besokalltam. – Ha
szeretnél közelebb ülni Sebastianhoz, akkor cseréljünk helyet!
– Őszintén szólva én nagyon kellemesnek találom úgy, ahogy
most van… – magyarázta.
– Igen, azt látom!
 Mert a látszat szerint álmában sem gondolt rá, hogy a
testhelyzetén változtasson, röviddel ezután kézbe vettem az
irányítást, és felálltam. Elyas szeme kétkedve követett, amikor
átléptem a lábán, és a másik oldalára ültem le, ahol időközben igen
sok lett a hely. Ugyan az én ízlésemhez képest a tőle való távolság
még így sem volt elegendő, de most már legalább vagy húsz
centiméter választott el bennünket egymástól.
Elyas homloka még mindig csupa ránc volt a költözésem láttán,
amíg végül fel nem sóhajtott: – Na ja, Sebastian – mondta. – Úgy néz
ki, nekünk kell egymáshoz simulnunk.
– Öregem, ha csak egy milliméterrel közelebb jössz hozzám! –
fenyegette meg ez utóbbi. Megkönnyebbülten hátradőltem, és végre
teljes nyugalomban élvezhettem a filmet. Meglepetésemre Elyas
semmiféle jelét nem adta, hogy a köztünk támadt távolságot
szándékában állna újra csökkenteni. Úgy látszott, a film továbbra is
épp oly kevéssé érdekelte, mint annak előtte. A tekintetét rám
szegezte, és nem lehetett volna mondani, hogy nagyon erőlködött,
hogy mindezt titokban tegye.
Mégis hogyan rendelkezett ilyen mérvű öntudattal? Nekem soha
nem lett volna bátorságom valakit ilyen nyilvánvalóan megbámulni.
Ő ezzel ellentétben egyszerűen megtette, és a legkevésbé sem
szégyenkezett miatta.
Valószínűleg ez teljesen normális viselkedés egy olyan embertől,
aki úgy néz ki, mint ő. A megerősítés – az ő esetében a kiglancolt
cicamicáktól – naponta érkezett. A férfiak pedig három dolgon
keresztül határozzák meg magukat: farokhossz, nők és
státuszszimbólumok. Pontosan ebben a sorrendben.
Ennek ellenére az új ülőhelyem messze jobban tetszett, mint a
régi. Így viszont némi nehézséget okozott a feladat, hogy Sebastiant
szemmel tartsam. Folyton el kellett néznem Elyas mellett, amit ez
utóbbi nyilvánvalóan félreértelmezett, mert minden alkalommal rám
mosolygott. Amikor éppen újra kikémleltem az Elyas-vigyor mellett,
tanúja lettem az egyik legédesebb jelenetnek, amit valaha láttam.
Sebastian újra meg újra egy kicsit felemelte a combján pihenő kezét,
aztán újra meg újra le is eresztette. Egy ideig így ment ez, és én
magamban bátorítottam. Bízz magadban! Kérlek, tedd meg értem!
 És egyszer csak valóban összeszedte magát. Egészen
bizonytalanul közeledett Alex kicsi kezéhez, amelyet a barátnőm az
ölében pihentetett. Nekem már a puszta látványtól mindenem
bizsergett, ilyen édes magatartást egyszerűen nem vártam volna egy
huszonnégy éves férfitól.
Miért nem tud Elyas is ilyen lenni?
Nos… eltekintve attól a ténytől, hogy még ha ilyen is lenne, soha
nem lenne nálam esélye.
Teljes mértékben kizárva.
Pontosan.
Pont.
Nem. Felkiáltójel!
Hol is tartottam? Á, igen, Alexnél.
Magamban Sebastianhoz fordultam, most már nehogy
visszakozzon, és szorítottam neki. Vele együtt centiméterről
centiméterre lázban égtem. És akkor megtörtént: elérte Alex kezét, és
megfogta. Minden erőmmel azon voltam, nehogy torkom
szakadtából felvisítsak. Ez olyan édes volt! Amikor Alex szétnyitotta
az ujjait, hogy a kezét szégyenlősen megfogja, boldogan hátradőltem.
Az utolsó kételyek Sebastian érzéseit illetően végleg eloszlottak.
Elyas, aki szemmel láthatóan csodálkozott a magatartásomon,
követte a pillantásomat. Amikor az okát felfedezte, egy pillanatra épp
olyan boldognak látszott, mint én.
A világgal teljesen megbékélve fogtam a borospoharamat,
élvezettel kortyoltam belőle, és kényelmesen elhelyezkedtem. Egy
szempillantás erejéig teljesen jól éreztem magam. Legalábbis addig,
amíg Elyas karját újra meg nem éreztem a hátam mögött a háttámlán,
és újra csábító mosoly nem játszadozott a szája szegletében.
Ó, istenem! Túl szép lett volna.
Ám ez alkalommal legalább hagyott némi távolságot kettőnk
között. Gondolkodjunk pozitívan: fejlődőképes volt.
És ezzel nem ő volt az egyetlen. Alexnek is új erőt adott Sebastian
közeledése. Mert amikor egy idő után előrehajolt, hogy a poharát
megfogja, hátradőlés közben egy kicsit közelebb csusszant
Sebastianhoz.
 Tulajdonképpen ez lett volna az optimális időpont, hogy magukra
hagyjuk őket, ám az óra sajnos még csak nem sokkal tíz után járt.
Ostoba módon megígértem Evának, hogy éjfélnél előbb nem esem
haza, és mert semmi kedvem nem volt egy újabb megrázkódtatáshoz,
feltétlenül tartanom kellett magamat az egyezségünkhöz.
Hová mehetnék hát?
Mintha nem lettem volna már éppen eléggé elfoglalva a
gondolataimmal, Elyas ráadásul még meg is kopogtatta a vállamat.
Idegesen felé fordultam, és azon tűnődtem, vajon mit akar már
megint. Amint a figyelmem rá irányult, a fejével újra meg újra a
folyosó irányába bökött, ahol többek között az ő szobája is volt.
Nevetve fújtattam, és fityiszt mutattam neki. Álmodj tovább, fiú!
Elyas a szemét forgatta, amivel azt akarta közölni: „nem azért,
amiért gondolod”. És hogy még inkább egyértelművé tegye
számomra, Alex és Sebastian felé pillantott, akiket szemmel
láthatóan az ő véleménye szerint is magukra kellett volna hagynunk.
Ebben tehát egyetértettünk. De hogy én emiatt Elyasszal a
szobájába menjek? Nem, eszem ágában sem volt. Várakozón nézett
rám, ám semmiféle lelkesedést nem tudtam kisajtolni magamból a
javaslata iránt.
– Á, Emely! – mondta hirtelen hangosan. – Most jut eszembe,
valamit mutatni akartam neked!
Leesett az állam. Micsoda arcátlan húzás!
– Higgy nekem, Elyas, én „azt” nem akarom látni – feleltem, mire
Sebastian igencsak felvidult. Elyas ezzel szemben váratlanul
megfogta a csuklómat, maga után húzott a konyhába, és kinyitotta a
hűtő ajtaját, hogy eltakarjon bennünket Alex és Sebastian elöl. A
bosszús pillantásomról, amelyet ezért az akcióért learatott,
egyszerűen tudomást sem vett, ehelyett magyarázkodni kezdett: –
Miattad – suttogta – három héten át telebőgte a fülemet, és idegtépő
szerelmes filmeket nézetett velem, miközben a lábkörmét lakkozta!
Egyszerűen úgy kezelt, mintha nő volnék! A fenébe is, még dauert is
akart a hajamba tenni!
– Dauert? – ismételtem.
– Igen – morgott. – És állandóan vigasztalnom kellett! Írd és
mondd három pólómat zokogta tele!
 Megfogtam a vállát. Senki nem tudta volna jobban megérteni,
mint én.
– Istenem, Elyas… – A fejemet ráztam. – Együtt érzek veled,
tudom, mit kellett kiállnod. – Hányszor voltam már én az, akinek a
soron következő érzelmi válság heteiben Alex kezét kellett fognia?
Boldognak mondhattam magam, hogy most megkímélt tőle a sors.
És tulajdonképpen már-már édes volt tőle, amilyen megindítóan
törődött a húgával.
– Látod? – suttogta tovább. – És mert most újra Berlinben vagy, te
is tudod, kinek kell következő alkalommal megszenvednie, ha most
megint nem csókolja meg!
A szám elkerekedett: – Ó!
– Látom, megértjük egymást – mondta. – Most tehát pontosan két
lehetőségünk van. Az egyik, hogy pénzt adok Sebastiannak, hogy
végre megcsókolja. A másik az volna, hogy rájuk hagyjuk a
romantikát, és eltűnünk!
A nyakamat dörzsöltem. Igaza volt. Minden bizonnyal óriási
dráma várna rám, és mert abban a pillanatban épp elég dolgom akadt
a tanulmányaimmal, erre egyáltalán nem volt szükségem. De akkor
is: Elyasszal a szobájába? Nem tudom… Másrészről viszont: ugyan
mi történhetne?
– Ha bármilyen módon hozzám érsz, Elyas, a legapróbb, tolakodó
porcikáidra szedlek szét!
Álszentül felemelte a két kezét: – Jó fiú leszek!
Hiszi a piszi – gondoltam. De abban a pillanatban nem tudtam
mást tenni, mint hogy erre hagyatkoztam.
Elyas a hűtő fölött Alexre és Sebastianra pillantott. – Emely, nem
emlékszel már a CD-re, amiről meséltem? – kérdezte hangosan.
– Ja, az a CD – mentem bele a színjátékba, és a homlokomra
csaptam.
– Pontosan! Legjobb lesz, ha velem jössz, és rögtön megmutatom.
– Becsukta a hűtőt, hozta a poharainkat, álbocsánatkérő pillantással
Sebastianra és Alexre nézett, aztán előrement.
A feltűnésmentes lelépésünk természetesen minden volt, csak
éppen feltűnésmentes nem. Nem pusztán a rossz színjáték miatt,
hanem mert önszántamból követtem Elyast a szobájába. Én sem
tudtam túljutni a kérdésen, mit is teszek tulajdonképpen. Alex, az
adósom vagy!
Elyas befordult a folyosóra, olyan rugalmasan, hogy valóságos
tramplinak éreztem magam mögötte. Minden egyes mozdulatában
volt valami elegáns, mintha a lét könnyűségének lett volna a
megtestesülése.
Túlságosan mély benyomást tett rám, és már későn vettem észre,
hogy megállt, én pedig egyenesen beleszaladtam. Felém fordult. –
Istenem, Emely, nem tudsz legalább addig várni, amíg a szobába
érünk?
Éreztem, hogy elvörösödik a fülem, miközben Elyas kuncogva
kinyitotta az ajtót, és maga elé engedett.
Bár egyszer már álltam az ajtajában, de belülről még sohasem
láttam. A szoba nagy volt és tágas, és pontosan úgy, ahogy a lakás
többi részében, tetőgerendák álltak ki a falból. Az egyik nagy
tetőablak alatt állt a vetetlen ágya. Remekül el tudtam képzelni, hogy
minden éjszaka ott fekszem, és szabad rálátásom nyílik a csillagos
égre. Vajon Elyas tudta, milyen boldognak érezheti magát ezzel?
Kételkedtem benne.
Az ággyal szemben egy közepes méretű kanapé állt, és mellette a
fotel, amelyben a múltkoriban ült. Közvetlenül mögötte a falon egy
fekete-fehér műnyomat függött a Harcosok klubjából.
Elyas a magával hozott italokat a kisasztalra tette, miközben a
pillantásom tovább siklott. A szoba másik sarkában, egy másik
tetőablak alatt fa sarokíróasztal állt. A bal oldalán volt a számítógép,
a jobb oldalán pedig könyvek, iratrendezők és jegyzetcédulák
halmozódtak. A faliszekrényekben CD-k gyülekeztek, szinte még
több, mint a nappaliban.
A szobában rend volt, de mindenféle túlzás nélkül. Egyszerűen
látszott, hogy valaki él ott.
Úgy látszott, Elyast nem zavarja, hogy körülnézek, és közben a
sztereóberendezésnél ügyködött. Majdhogynem varázslatszerűen
vonzott az íróasztalán uralkodó káosz. A legtöbb könyvet nem
ismertem, és a legtöbb papírról kiderült, hogy kottalap. Amikor a
háttérből felhangzott egy dal az Orishas együttestől, mosolyognom
kellett. Amikor a kocsmámban meglátogatott, pontosan ez a CD
szólt, és nyilván azt gondolta, hogy ezzel majd imponál nekem.
Annak az estének az emlékeiről viszont igen hamar elterelődtek a
gondolataim: valami teljes mértékben magára vonta a figyelmemet.
A különböző papírlapok közül kikémlelt egy könyv, amelyet
óvatosan előhúztam.
– Elyas? – kérdeztem, és a borítóra meredtem, mintha optikai
csalódás áldozata lettem volna.
– Hm? – kérdezte és odajött hozzám.
Még mindig a szerző nevén pihent a tekintetem. Nem tudtam
elhinni. Óvatosan felcsaptam a könyvet, hogy biztos legyek benne,
nem a kötés van-e rosszul nyomtatva. Nem csupán bizonyosságot
leltem, hogy valóban Edgar Allan Poe egyik művét tartom a
kezemben, hanem ráadásul egy csomó jegyzetet is, amelyeket Elyas
csinált, és mindenhová az oldalak közé ragasztott.
– Te Poe-t olvasol? – suttogtam.
Kétségkívül intelligensnek tartottam Elyast, de hogy valaki Poe-t
olvasson, annak semmi köze az intelligenciához. Ezekhez a
történetekhez sokkal inkább kifinomult érzék kell – olyan kifinomult
érzék, amelyet soha nem feltételeztem volna róla.
– Hm… igen – felelte. – Néha. – Mosolyogni próbált, és kivette a
kezemből a könyvet. Aztán egy polcra tette, miközben igen sokáig
hátat fordított nekem.
– Ez kínos neked? – tapogatóztam.
– Nem – felelte és megfordult. – Miért lenne az?
A homlokom egyre inkább ráncba szaladt.
– Tetszik a zene? – kérdezte.
Csak habozva mentem bele. – Igen. – Nem tudtam, miért, de a
látszat szerint tényleg kínos volt neki. Eszembe is jutott a korábbi
kijelentése: „Jó néhány dolgot nem tudsz még rólam”. Soha nem
gondoltam volna, hogy a szavai ilyen gyorsan beigazolódnak.
Bármire számítottam volna, de erre biztosan nem. A véletlen
felfedezésem egyáltalán nem illett abba a képbe, amelyet Elyasról
alkottam. Először is ott volt a váratlan gondoskodása a baleset után,
aztán meg olyan filmeket néz, olyan zenét hallgat, és olyan
könyveket olvas, amiket én is szeretek.
 Furcsa volt, de ahogy most Elyasra néztem, már nem ugyanazt az
embert láttam, mint három héttel korábban. Valami megváltozott.
Sajnos nem tagadhattam, hogy Elyas mindig is egyfajta hatást
gyakorolt rám. De ezidáig ezt egyedül a szégyentelenül jó
kinézetének tulajdonítottam. Nem volt könnyű a türkizzöld szemének
és a helyes arcának ellenállni – hogy a megjelenése többi részéről ne
is beszéljünk.
De amíg a belőle áradó vonzerő a külsejére korlátozódott, nem
okozott gondot, hogy állhatatos maradjak. A szemem lehet, hogy
engedi magát elvakítani, de az eszemet nem volt ilyen könnyű
kijátszani. Ám ha most még a jelleme iránt is elkezdek rokonszenvet
érezni, az határozottan komoly problémát fog még okozni…

Elyas a kanapéra ült, és egyszerűen úgy tett, mintha ez a kis eset meg
sem történt volna. Ehelyett a legutóbbi koncertélményéről mesélt. Én
is leültem mellé a kanapéra, a lábaimat átvetettem egymáson, és
enyhén felé fordítottam a felsőtestemet. A karja a háttámlán pihent, a
lába pedig behajlítva a párnán. A távolság megfelelő volt közöttünk.
Csak remélni tudtam, Elyasnak nem jut eszébe, hogy csökkentse.
Figyelmesen hallgattam, és lassacskán beszélgetni kezdtünk.
Magunkhoz képest meglepően normálisan. Korántsem volt olyan
kellemetlen vele beszélgetni, mint ahogyan elképzeltem. Nem
utolsósorban azért, mert több mint húsz percig egyetlenegyszer sem
próbált befűzni. Ez határozottan új rekord volt.
Elyas értett a zenéhez, ezt észre lehetett venni. És sok együttes
esetében egyezett az ízlésünk – amit én a korábbi kutakodásom során
már megállapítottam.
Amikor rövid szünet állt be, kortyoltam az édes boromból, Elyas
pedig felállt, és az íróasztalához ment. A fiókból elővett egy kis
tárgyat, és végül ugyanolyan testhelyzetben visszaült hozzám a
kanapéra. Hogy mit hozott, azt rögtön meg is tudtam, mert egy kis,
saját maga sodorta cigarettát dugott a szájába, és meggyújtotta a
magával hozott öngyújtóval. A gyanúmat, hogy nem hagyományos
cigarettáról van szó, már az édeskés szag megerősítette, amely a kis
füstfelhőkkel felszállt, és szétáradt a szobában.
 Már néhány éve volt annak, hogy utoljára jointot szívtam.
Tizenhét, talán tizennyolc éves lehettem, amikor Alex akkori barátja
úgy határozott, hogy a „hobbikertész” kifejezést újraértelmezi. És bár
igencsak vidám emlékeim voltak abból az időből, utána többet nem
került rá sor.
A jointra pillantottam, amit Elyas felém nyújtott. Nagy volt a
csábítás, de hogy Elyas jelenlétében tényleg okos volna-e,
tisztázatlan maradt. Végül a csábítás győzött, és érte nyúltam. A
forró füst a torkomon át utat talált magának lefelé, és úgy égette a
tüdőmet, hogy egy kicsit köhögnöm kellett.
Elyas mosolygott rajta. – Hogy tetszett a CD?
– Milyen CD? – kérdeztem krákogó hangon, és visszaadtam neki
a cigit.
– A Skindred – mondta.
Á, az a CD.
Milyen jó, hogy ezzel megint emlékeztet a kínos alsónemű-
történetre, amit én igazából teljesen a tudatom mélyére száműztem.
És amilyen pimaszul vigyorgott, neki is ugyanúgy eszébe jutott.
– Remek – feleltem ezért gyorsan. – Már vagy harmincszor
végighallgattam.
Újra odaadta a jointot. – És melyik dal tetszett a legjobban?
Mélyen beszívtam a füstöt, és végül a levegőbe fújtam, nehogy
még egyszer köhögnöm kelljen. – Nehéz volna megmondani –
gondolkodtam rajta. – Azt hiszem, az első.
Felvonta a szemöldökét. – Az első?
– Igen, miért?
– Á, csak úgy… – dünnyögte.
Miután még háromszor szívtam a jointból, lassan hatni kezdett. És
mire végigszívtuk, már újra tudtam, miért hagytam abba ilyen hosszú
időre a füvezést: úgy áradt belőlem a szó, akár a vízesés – pont és
vessző nélkül! Tényleg, pokoli volt, egyszerűen be sem csuktam
többé a számat. Ami csak a fejemen átsuhant, abban a pillanatban ki
is kellett mondanom. Elyas pedig figyelmesen és jókedvűen hallgatta
a szóáradatomat.
A legjobb hangulatban, törökülésbe ültem, Elyas a kinyújtott
karjára hajtotta a fejét, és mélyen a szemembe nézett. De abban a
pillanatban ez a legkevésbé sem érdekelt. Egyetlen percre sem tudott
kizökkenteni, ahhoz túlságosan a beszédre összpontosítottam.
– Elyas, figyelsz rám?
– Igen, természetesen.
– Jó. Ugyanis az a helyzet, hogy az AIDS a buzik között nem
azért terjed, mert buzik, hanem egyszerűen mert férfiak. Érted?
Elyas jókedvűen rázta a fejét. – Emely, sejtelmem sincs, miről
beszélsz. Azt sem tudom, hogy jutott ez most eszedbe.
Megvakartam a fejemet. – Nem te kezdted?
– Én egy szót sem szóltam.
– Hm – mondtam. – Akkor magamtól jutott eszembe. De érted,
mit akarok ezzel mondani?
– Nem, de biztos vagyok benne, hogy máris elmagyarázod.
Hát, ami igaz, az igaz.
– Akkor figyelj: ha egy homoszexuális férfi ráakad egy másik
férfira, akkor ott a szex áll az előtérben. Értem?
Gyanútlanul vállat vont, de továbbra is jókedvűen hallgatott.
– A legtöbb férfi nem feltétlenül ismerkedik először, vagy
tapogatózik óvatosan – a férfiak ágyba bújnak egymással, aztán
meglátják, hogy mi lesz, vagy egyáltalán lehet-e belőle valami.
Ránéztem, és a bólintására vártam. Amikor ezt megkaptam,
folytattam. – Na, és ez ugyanígy van a heteroszexuális férfiak
esetében is. Egy férfi az férfi – mindegy, hogy buzi vagy hetero. A
különbség csak annyi, hogy a legtöbb nő kevésbé gyorsan megy el
egy idegennel. És ha mégis, akkor jobban ügyel a védekezésre.
Értem? – Úgy néztem rá, mintha éppen most találtam volna ki a pi
utolsó számjegyét.
– Igen, értem… De ezzel most mit akarsz mondani?
Hogy lehet valaki ilyen nehéz felfogású? – Nos, hogy az AIDS
nem azért terjed jobban a buzik között, mert buzik, hanem mert
férfiak!
Elyas a mutató- és a hüvelykujját az orrnyergére tette, és maga elé
nevetett. – Bárhogy is legyen – mondta –, megértettem.
Nem tudtam szabadulni az érzéstől, hogy nem feltétlenül vesz
komolyan. De valahogy mindegy is volt. A poharam után nyúltam, és
ittam belőle, ám a szénsavas borom mintha cseppet sem csillapította
volna a megmagyarázhatatlan szomjúságot. Minden egyes korttyal
még szárazabbnak éreztem a torkomat. Mintegy magától vándorolt a
pillantásom Elyas poharára, amely a pereméig frissítő kólával volt
teletöltve. Mit meg nem adtam volna érte, ha cserélhettem volna
vele! Még soha nem éreztem ilyen csábítónak azt a fekete
folyadékot. Szabályosan a nyelvemen éreztem az ízét. Olyan hűs,
olyan friss, olyan élénkítő… Mély levegőt vettem.
Hogy Elyast megkérjem, az szóba sem jöhetett. Tulajdonképpen
nem volt vele bajom, hogy más poharából igyak, de Elyas más eset
volt. Ostobán hangzik, de ez nekem valahogy túl… intim lett volna.
– Emely?
Ránéztem. – Igen?
– Szeretnél inni a kólámból?
– Én? – dadogtam. – Ööö, neeem, miért?
– Mert már vagy öt perce meredsz rá.
A fenébe!
– Hm… vonzónak találom a szénsavat? – kérdeztem fennhangon.
Előrehajolt, fogta a poharát, és nekem nyújtotta, így kénytelen
voltam elfogadni. – Tényleg nem fertőzök – biztosított.
– Hah, én is ezt mondanám a helyedben – dünnyögtem, és
kétkedve az ajkamhoz emeltem a poharat. Ám amint a folyadék
elárasztotta a számat, minden aggályomat elfelejtettem, és
belevesztem a felfrissülésbe.
– Nem vagy szomjas – mondta Elyas, amikor a poharat
visszatettem az asztalra.
– Csak nem akartam udvariatlan lenni – feleltem, és vállat
vontam. Egy ideig figyelt, mígnem az arckifejezése egy kicsit
megváltozott. Még mindig mosolygott, de egyszerre komolyabb lett.
– Tudod te egyáltalán, milyen édes vagy? – kérdezte bársonyos
hangon.
Ebben a pillanatban pontosan két dolgot tudtam: először is, hogy
biztosan nem voltam édes, másodszor pedig, hogy a füvezés ellenére
is el tudok pirulni, mert szabályosan éreztem, ahogyan a vér az
arcomba szökött.
Röviden: legfőbb ideje volt témát váltani!
– Apropó, édes… Hogy is volt az a daueroddal? – vigyorogtam.
 Bár nevetett, mégsem ment bele, de nem számított. Mert egy
szempillantás alatt vagy húsz újabb magasröptű eszmefuttatással
boldogítottam. De az elsőtől az utolsóig érdeklődve tapadt az
ajkamra.

Amikor a végletes élénkségem alábbhagyott, és legalább időnként

egy-egy vesszőt iktattam a mondataimba, bevallottam Elyasnak,
mennyire irigykedem az ágya fölötti tetőablakra.
Meglepetésemre azt felelte, hogy pontosan ez volt a döntő érv,
amiért annak idején feltétlenül ezt a lakást akarta. A szempontok,
amelyek alapján tévesen ítéltem meg, kissé túl gyorsan szaporodtak.
Elmesélte, milyen remek a kilátás az éjszakai égre, és mert nem
kerülte el a figyelmét a lelkesedésem, végül az az ötlete támadt, hogy
megmutatja nekem.
Amikor beleegyeztem, természetesen feltettem magamnak a
kérdést, hogy hülye vagyok-e. De valamiféle megmagyarázhatatlan
okból felettébb elhatalmasodott rajtam a közömbösség, úgyhogy
valószínűleg akár Quasimodo mellé is lefekhettem, és ezen szavakkal
üdvözölhettem volna: – Nos, üde és fitt?
Elyas elsötétítette a szobát, hogy szabad kilátásunk legyen. Csak
hogy biztos legyek benne, hogy nem mer majd közeledni, az
óvatosság kedvéért megfenyegettem: – Tudom, hol fáj!
Szerencsémre ehhez tartotta is magát, lefeküdt mellém, a karját a
feje alatt keresztbe tette, és némán nézett fel velem a csillagos
éjszakába.
A bódulatunk, amely rajtam sajnos sokkal jobban észrevehető
volt, mint rajta, idővel egyre inkább lecsengett, ennek ellenére a
hangulatunk fesztelen maradt.
– Mire gondolsz? – törte meg a csendet egy örökkévalóság
elteltével.
– Fogalmam sincs – mondtam.
– Azért csak tudod, mire gondolsz – felelte nyugodtan.
– Mintha komolyan érdekelne…
– Nem kérdeztem volna, ha nem érdekelne, te csökönyös.
Anélkül, hogy odapillantottam volna, tudtam, hogy vigyorog.
 Tényleg elmeséljem neki, mi körül forognak a gondolataim?
Valószínűleg csak szórakozna rajtam. – Nem értenéd – mondtam.
– Mitől vagy benne olyan biztos? Adj egy esélyt, hogy
megpróbáljam.
Felsóhajtottam.
– Az univerzumon gondolkodom. A „végtelenség” fogalmán, és
hogy mit jelent.
Eltelt egy-két másodperc, mielőtt reagált volna. – Érdekes –
mondta. – Mesélj tovább!
– Nincs túl sok mesélnivalóm, mindössze egy-két kérdés, amely
minden alkalommal eszembe jut, amikor az eget nézem.
– Miféle kérdések?
Mély levegőt vettem, mert nem volt könnyű szavakba foglalni.
Ezenkívül nem tudtam magamnak megmagyarázni, egyáltalán miért
próbáltam meg ahelyett, hogy tartottam volna a számat.
– Nos, azon tűnődöm, mit jelent a végtelenség. Valahogy nem
megy a fejembe ez a fogalom… Végtelen… Az ember így mondja,
de hogy valójában mit jelent, azt nem lehet elképzelni. És amikor
felnézek az égre, világossá válik számomra, milyen jelentéktelen kis
darab a Föld, milyen apró az univerzumhoz képest. És hogy milyen
kevéssé fontos az egyszeri élet ezen a bolygón. Az ember szövögeti a
vágyait és az álmait, de végül is nem jelentenek semmit… Teljesen
jelentéktelenek, épp úgy, mint az ember maga. Az egészhez
viszonyítva egy egyedi lét említésre sem méltó.
A tekintetem egyik világító ponttól a másik világító pontig
kalandozott az égbolton, míg végül elveszett a végtelenség
sötétjében. – Ez valahogy elviselhetetlenül frusztráló, másrészről
viszont minden alkalommal újra lenyűgöz. – Rövid szünetet
tartottam, mielőtt újra beszélni kezdtem. – Te is tűnődtél már rajta,
hol található az univerzum? Végül is valahol lennie kell… Vagyis mi
van mögötte? – Felvontam a vállamat. – Ha az ember nem hisz
istenben, akkor egyszerre olyan sok nyitott kérdés marad. Az ember
egyiktől a másikig halad, vég és főleg válasz nélkül.
Ezzel befejeztem, és bár ez igencsak rövid összefoglalás volt,
mégis részletesebbre sikeredett, mint ahogy eleinte akartam.
Szerettem ezt a témát, és még órákig tudtam volna tovább
elmélkedni, de így is a kelleténél többet tártam fel Elyas előtt a
gondolatvilágomból.
Óvatosan rápillantottam, mert semmiféle reakció nem érkezett
tőle. Kibámult az ablakon, és úgy látszott, teljesen a gondolataiba
merült. Amikor néhány újabb másodperc elteltével sem rezdült,
lassan aggódni kezdtem.
– Elaludtál? – kérdeztem.
Nem csodálkoztam volna rajta, ha halálra untattam.
Egy kicsit összerezdült. – Hogy? Nem, nem… Csak azon
gondolkodom, amit mondtál.
– És nem találtál véletlenül néhány választ, amelyek nagyban
megkönnyítenék az éjszakáimat? – kérdeztem mindenféle remény
nélkül.
– Nem, sajnos nem – mondta lágyan. – De neked sikerült az
enyémeket megnehezítened…
Valóban megfertőztem volna Elyast ezzel az ostobasággal? Bár ez
teljesen elképzelhetetlen volt, tényleg úgy látszott.
Tovább hallgatott, és amikor jó sok idő elteltével az órára
pillantottam, 0:45-öt mutatott. Az utolsó buszom pontosan tíz perc
múlva indul. Tulajdonképpen hevesen fel kellett volna ugranom, és
kirohannom, de egy tapodtat sem mozdultam.
Bemesélhettem volna magamnak, hogy a füvezéstől túlságosan
elnehezült a lábam, én pedig egyszerűen túl lusta voltam felkelni.
Vagy hogy féltem, hogy megzavarom Alexet és Sebastiant, ha most
hirtelen átviharzok a nappalin. De ahogy mélyen magamba néztem,
be kellett vallanom, hogy ez csupán az igazság egyik fele volt.
Furcsa módon tetszett, hogy Elyasszal egy ágyban fekszem,
kivételesen komolyan beszélgetünk, vagy egyszerűen csak együtt
hallgatunk.
Hogy mit is tartsak erről, még magam sem tudtam. És talán nem is
akartam tudni.
A Give into me című dal szólt halkan Takidától, és mintha
magával vitte volna a gondolataimat. A valóság egyre jobban
elmosódott körülöttem, a közös múltunk képei viszont világosabbá
váltak, szabályosan elsuhantak a lelki szemeim előtt. Ám
szokásommal ellentétben most nem próbáltam meg elfojtani őket,
hanem hagytam, hogy magukkal ragadjanak…
 15. FEJEZET

Akkor és most

Bármennyire csodálkoztam rajta, még mindig jól emlékeztem a

legelső találkozásunkra. Négy- vagy ötéves lehettem, amikor
először jártam a Schwarz család otthonában…

Alena barátságosan köszöntött az ajtóban, és felvitt a lánya

szobájába. Alex a földön ülve Barbie-zott, mellette térdelt a
valamivel idősebb Elyas – a haja kócos volt, és ő is Barbie-t
tartott a kezében. Amikor beléptem, rám meredt azzal a nagy,
türkizzöld szemével.
– Hihi – kuncogtam, és az ujjammal rámutattam. – Fiú vagy,
mégis Barbie-kkal játszol!
Elyas összeszorította az ajkát, és a szeme haragosan szikrát
szórt. Először csak fújtatott, aztán felállt, és a Barbie-val a
fejemre csapott.
A dráma tökéletes volt: én ordítottam, mert megütött a
Barbie-val, Alex ordított, mert a Barbie-jának leesett a feje, és
Elyas is ordított, mert Alena megszidta, és a szobájába küldte.

Az ajkaimon mosolygás suhant át. Mindez már olyan rég volt, ám

még mindig képszerűen láttam magam előtt.
Csak sokkal később tudtam meg, hogy Alex kényszerítette, hogy
Barbie-zzanak, ezért reagált olyan dühödten a kis megjegyzésemre.
 Az eset után Elyas és én jó ideig igen ostobának tartottuk
egymást. De aztán egyszer csak sikerült a kezdeti nehézségeket
legyőzni, és összebarátkoztunk. Sok mindent csináltunk hármasban,
naponta jártuk a Neustadt körüli erdőket, és egy faház büszke
tulajdonosainak mondhattuk magunkat.
Egy bizonyos életkortól kezdve viszont Alex egyszer csak hülye
dolognak találta, hogy a ruháit összekoszolja, és bár ezt sem Elyas,
sem én nem tudtuk követni, a mi kis hármas csapatunk lassan, de
biztosan feloszlott. Bár továbbra is jól megértettük egymást, már nem
lógtunk együtt.
Még évekig tartott, amíg az érzéseim megváltoztak az irányában.
Ehhez meg kell említeni, hogy a mostani Elyasban nem sok
maradt az egykoriból. Korábban Elyas magányos farkas volt,
szégyenlős és visszahúzódó, nem voltak barátai, a szabadidejében
szinte csak olvasott, sokat tanult, és jóformán egész nap zongorázott.
Pontosan olyan derék fiú volt, amilyet minden anya kívánna
magának. Mégsem éreztem őt soha anyuci pici fiacskájának.
Ellenkezőleg, soha nem értettem, miért nem barátkozik vele az egész
iskola.
Nem volt különösebb átmenet, legalábbis olyan, amire emlékezni
tudnék, de egyszer csak észrevettem, hogy több lett számomra, mint
pusztán Alex bátyja. Én tizennégy, ő tizenöt éves volt, amikor
elkezdtem állandóan azt remélni, hogy összefutok vele, amikor
látogatást teszek a Schwarz család nagy házában. Ha ez
bekövetkezett – általában a folyosón vagy vacsoránál –, csak a
legnagyobb ostobaságokat hebegtem. Biztosan korlátoltnak tart,
gondoltam én. Ám furcsa módon mégsem így volt. Legalábbis ha
hihettem a varázslatos mosolyának, amellyel minden találkozásunk
alkalmával illetett.
Ennek ellenére nem voltam olyan ostoba, hogy akárcsak
leheletnyi esélyre számítottam volna nála. Már akkor is ezerből
kiugrott az arca, és ő volt a legkedvesebb és legintelligensebb fiú,
akit ismertem. Miért keltettem volna fel éppen én, a nem feltűnő,
tipikus kisvárosi lány az érdeklődését?
 Ezért soha nem vallottam be neki, mit érzek iránta. Még Alexet
sem avattam be a titkomba. Minden bánatomat magamban tartottam,
és reméltem, hogy az érzéseim egy nap szétoszlanak a levegőben.
Az egykori naivitásomat ma már csak egy fáradt mosollyal
nyugtázom. Mert az érzéseim természetesen nem váltak köddé.
Napról napra erősebbek lettek.
Így hát tizennégy évesen először megtapasztaltam, hogy a
szerelem tényleg szörnyű tud lenni.
És erre a tapasztalatra sokáig emlékeznem kellett, mert két évvel
később még mindig az ő arcát láttam, ha behunytam a szemem.
Amint viszont előttem állt, a térdem mintha nem bírt volna el, és a
külvilág megszűnt létezni számomra. Ha megszólított, elakadt a
szavam, és ha véletlenül hozzám ért, a bőröm perzselni kezdett. Bár
csak nagyon kevésszer érintettük meg egymást, mégsem felejtettem
el azt az érzést.
Akkoriban a véletlen találkozásaink egyre ritkultak, bár továbbra
is szívesen beszélgettünk egymással, ha mégis találkoztunk. Elyas
barátokra lelt és megváltozott.
Addig soha nem láttam más lánnyal. Titokban boldog voltam
miatta – de érteni nem értettem. Úgy gondoltam, minden lánynak a
lába előtt kellene hevernie.
A barátai viszont egyértelműen kevésbé voltak tartózkodóak, és
egyetlen alkalmat sem hagytak ki a csajozásra. Nem szerettem a
barátait. Legkevésbé azt a Kevint. Rejtély volt számomra, mit talált
benne Elyas, hiszen a szöges ellentéte volt. Kevin tipikus bunkó volt,
ész és értelem nélkül, aki az akkori tizenhét évével csak dugni,
vedelni akart, és csak a csínytevés járt a fejében.
Nemcsak nekem volt vele problémám, hanem nyilvánvalóan neki
is velem. Legalábbis erről árulkodtak a megvető pillantásai a
távolból, miközben én Elyasszal beszélgettem. És amikor egyik nap,
szünetben éppen az udvaron mentem keresztül, akaratomon kívül
meghallottam, ahogyan Kevin kifejti rólam a véleményét Elyasnak.

– Mit trécselsz mindig azzal a kis hülyével? Nem kínos

neked?
 Kevinnek említenie sem kellett a nevemet, nyilvánvaló volt,
hogy kiről beszél. Nemcsak az volt bántó, amit mondott,
hanem ahogyan mondta.
Bár szokva voltam Kevin sértéseihez, és tulajdonképpen
soha nem adtam rá különösebben, abban a pillanatban sikerült
megsebeznie. Talán azért, mert igaza volt. Durván
egyértelművé tette számomra, hogy egészen más ligában
játszom, mint Elyas, és hogy soha a legcsekélyebb esélyem
sem lesz nála. A fejem mindig is tudta ezt, csak a szívem volt
olyan ostoba, hogy egy aprócska szalmaszálba kapaszkodott.
Abban a pillanatban eleresztette.
Amikor Elyas éppen válaszolni akart volna, a pillantása
hirtelen rám esett. A szeme nagyra nyílt, mert rájött, hogy
hallótávolságon belül vagyok. Habozott, és egy ideig
egyszerűen csak nézett engem, mielőtt végül felém indult
volna. Azonnal a földre pillantottam, és tovább botladoztam.
Még ha akartam, sem lettem volna képes beszélni vele. Ha más
nem is, a feltörő könnyeim elárultak volna.
Egyébként is folyton azon töprengtem, hogyhogy semmit
nem érzékelt még az ostoba érzéseimből. Amilyen
nevetségesen viselkedtem néha a jelenlétében, még egy vak is
észrevette volna.
Csak mentem tovább, és egyszer sem fordultam vissza. Elég
jól ismertem ahhoz, hogy tudjam, a menekülésem ellenére az
egész udvaron keresztül követni fog. És még soha életemben
nem voltam olyan boldog, mint amikor hirtelen Sören
Nordmann arcát megpillantottam. A semmiből bukkant fel
mellettem – a megmentőm.
– Szia, Emely. – Rám mosolygott, én pedig megálltam.
– Szia.
Óvatosan hátrasandítottam. Elyas megtorpant, néhány
másodpercig dermedten állt, és a válla észrevehetően
megereszkedett. Aztán elfordult tőlem, és az ellenkező irányba
indult.
Még jó ideig néztem utána, amíg Sören, akiről teljesen
elfeledkeztem, vissza nem rángatott a valóságba.
 – Hazakísérhetlek?
Bár szívesebben maradtam volna egyedül, beleegyezőn
bólintottam.

Akkoriban Sören folyamatos rámenősséggel már több mint egy

éve járt a sarkamban. Az iskolában néha egész nap körülöttem
nyüzsgött, már-már azt a benyomást keltette, mintha meg akarna
fogni magának.
Nem az volt a helyzet, hogy én nem kedveltem őt, csak nem úgy
kedveltem, ahogy ő azt szerette volna.
Már akkoriban is csak a nem megfelelő férfiak érdeklődtek
irántam, és ahogy időközben kiderült, ez csupán egy hosszú és
csapnivaló korszak kezdete volt.
Sören Nordmann kis megszakításokkal három egész éven át
harcolt értem. Tizennyolc évesen végül beadtam neki a derekamat.
Sören jó volt hozzám, és biztosan rendes srác volt, de a kilenc
hónapig tartó kapcsolatunkból mindig is hiányzott az a döntő
mozzanat. Ezen idő alatt többek között meg kellett állapítanom, hogy
a szexet teljesen túlértékelik. És bár még két másik kísérleti alany
követte, a véleményem erre vonatkozóan nem változott.
De mindebből természetesen még mit sem tudtam, amikor
hazakísért.

Szinte egész úton hallgattunk, ami az én hibám volt. Még

mindig azzal voltam elfoglalva, hogy Kevin kemény szavait
megemésszem.
Amikor egyszer csak a házunk ajtajában álltunk, és én el
akartam búcsúzni, Sören megkért, hogy egy kicsit várjak még.
– Emely, meg akartalak kérdezni, hogy holnap délután…
esetleg szeretnél velem moziba jönni?
Nem, őszintén szólva nem akartam vele moziba menni, de
amikor a reményteli szemébe pillantottam, úgy éreztem, nem
okozhatok neki csalódást. Egy kis kikapcsolódás talán nekem
is jót fog tenni, próbáltam magamnak bebeszélni. Ezenkívül azt
gondoltam, hogy egy délutáni mozizásból még Sören
Nordmann sem fog téves következtetést levonni.
 – Rendben – mondtam, amit ő nagy, meglepett szemmel
fogadott.
– Hát… remek… Akkor eljövök érted, és együtt mehetnénk
busszal – fecsegett, miközben én csupán bólintottam, és végre
be akartam menni.
Az ezt követő órákat az ágyamban töltöttem. Amikor már az
utolsó könnycseppemet is elsírtam, unottan bámultam magam
elé, és mint oly gyakran, Elyas arcát láttam magam előtt.
A szerelem csodaszép, állították a legtöbben, én viszont
azon tűnődtem, hogy akkor miért fáj olyan rettenetesen. Eleinte
még csak egy kis belebolondulás volt, de közben már olyan
mélyen benne voltam, hogy valahogy meg kellett tőle
szabadulnom, ha nem akartam, hogy belülről felemésszen.
Valószínűleg a nap egész hátralévő részében az ágyamban
feküdtem és csak vegetáltam volna, ha a bejárati ajtó csengője
nem rángat ki a búskomorságomból. Fújtatva töröltem le a
könnyek utolsó nyomait az arcomról és összeszedtem magam.
A szüleim nyilván megint itthon felejtették a kulcsukat.
De amikor leértem, és már másodszor csengettek,
kinyitottam az ajtót, és a félelemtől összeszorult a torkom.
Elyas állt előttem.
A keze a nadrágzsebében, és csak nézett engem azzal a
csodaszép szemével.
Addig a napig soha nem látogatott meg otthon. Mindig csak
az iskolában vagy Schwarzéknál láttuk egymást. Soha azelőtt
nem állt még az ajtónk előtt.
– Szia… – lehelte zavart mosollyal.
A mellkasomban már nem egyes szívdobbanások
uralkodtak, hanem valami őrült zakatolás. – Szia… – feleltem
habozva.
– Bejöhetek?
Hunyorogtam és tartottam neki az ajtót. – Hm, persze –
mondtam.
Követett a lépcsőn felfelé, és minden lépésnél az az érzésem
támadt, hogy nem kapok levegőt. Ő, itt nálam, szorosan
mögöttem – nem tudtam elhinni. Mit jelentsen ez?
 Szótlanul mentünk fel a szobámba, feszültek voltunk, és én
nem tudtam, hogy ez belőlem, belőle, vagy mindkettőnkből
ered. A szoba közepén megálltam, és minden bátorságomat
össze kellett szednem, hogy felé forduljak.
Olyan gyakran kívántam, hogy ott legyen, és egyszerre csak
minden előrejelzés nélkül tényleg ott volt. Ott állt a kék
farmerjában, az egyszerű, fehér pólójában, és teljesen
gyámoltalannak hatott, amikor a tekintete végigsiklott a
szobámon.
Abban a két évben, amelyben én már szerelmes voltam belé,
Elyas külsőre egyre jobban megváltozott. Megnőtt, időközben
legalább egy fejjel túlnőtt, és az egykori gyerekből fiatal férfi
lett.
– Mi… a helyzet? – próbáltam lazának látszani, de a lazaság
soha nem tartozott az erényeim közé.
Egy pillanatig a földet pásztázta, mielőtt a szemembe nézett
volna. – Sajnálom – mondta. – Ez… ez ostobaság volt, amit
Kevin mondott. Felejtsd el!
Rámeredtem. Ezért jött ide?
A torkomat köszörültem. – Nem vészes… Túlreagáltam.
Rendben van – hazudtam. De a tekintetéből ítélve legalább
olyan pocséknak találta a színészi képességeimet, mint én. A
keze ismét utat talált a nadrágja zsebébe, mielőtt lassan, és
szégyenlősen felém lépett.
Azt hittem, meg fogok halni, amikor csupán néhány
centiméterre tőlem megállt. A tekintete intenzitásával egy
teljesen másik világba vitt el, lebegtem, messze minden
realitástól. Ezért hát azt gondoltam, pusztán csak képzelődöm,
amikor Elyas lassan és nagyon habozva felemelte a kezét.
Egészen óvatosan, mintha kialudt lángként füstté válhatnék, a
kezét az arcomra tette, miközben a szeme egyre mélyebben
elmerült az enyémben.
Már nem voltam képes tisztán gondolkodni, minden, amit
éreztem, a keze volt, és az a csodálatos érzés, amit ez a
gyengéd érintés kiváltott.
 – Sírtál – mondta lágy hangon, és az ujjával a bőrömet
simogatta.
Bár a szavai olyan végtelenül varázslatosan hangzottak, a
szégyentől legszívesebben a föld alá süllyedtem volna. Némán
ráztam a fejemet.
A szeme kábulatba ejtett, észrevettem, hogy Elyas lassan
lehajol hozzám. Anélkül, hogy értettem volna, mi történik,
éreztem, mennyire szabálytalanná válik a légzésem, és a
szemhéjam mintegy magától lecsukódott.
A következő pillanatban megkaptam az első csókot attól az
embertől, akitől mindig is vágytam. Olyan gyakran festettem le
magamnak nappali álmodozásaim során ezt a pillanatot a
legapróbb részletekig – azzal a szomorú tudattal, hogy soha
nem fog bekövetkezni. Csodaszép volt a képzeletemben, de a
valóság messze túlszárnyalta. Elyas nem csak egyszerűen a
számba tolta a nyelvét, ahogyan én addig a filmekben láttam,
nem, egészen más volt, és sokkal szebb, mint ahogyan
legmerészebb leányálmaimban el mertem képzelni.
Éreztem, ahogyan az ajka nagyon lágyan az enyémhez ér,
ahogyan egészen lassan apró csókokkal kezdi borítani,
miközben az arcomon már csak az ujjbegyei pihentek. Kicsit
kinyitotta a száját, miközben tovább csókolt, én pedig éreztem,
amint a meleg lehelete az érzékeny pontokat éri. Csak a teljes
dermedtség néhány másodperce múltán, mialatt majdnem az
egész testem libabőrös lett, kezdtem a csókját viszonozni.
Gyengéden súrlódtak az ajkaink, és kezdtek szinkronban együtt
mozogni, és az ajkaink ezen simogatása a lábujjam hegyéig
felmelegített. Olyan volt, mintha lebegnék.
Egyre jobban, és mintegy önkéntelenül nyílt szét az ajkunk,
majd egymásba olvadt, mintha egymásnak lett volna rendelve.
Csak egy örökkévalóság elteltével találkozott a nyelvünk,
óvatosan érintették, simogatták egymást, többet mondtak, mint
amire a szavak valaha is képesek volnának.
Szerettem volna befagyasztani az időt, és életem végéig így
tölteni. Örökre meg akartam tartani ezt a pillanatot, soha
 semmi mást nem akartam csinálni, mint vele lenni, és őt
csókolni…

A mai napig ez volt a legjobb csók, amit valaha kaptam. Egész

életemben semmi nem volt olyan szép, mint az a néhány perc. Sem a
második csókom, sem az első éjszakám, sem pedig a rákövetkező
szeretkezések nem értek fel vele. Magamban hordom az emlékét, egy
kis, zárt dobozban őrzöm a lelkem legmélyén, és egyszer el nem
feledve viszem magammal a sírba.

A csókunk sokáig tartott, sokkal tovább, mint a legtöbb,

amit később megéltem, mégis túl korainak éreztem, amikor az
ajka lassan eltávolodott az enyémtől. Ez a mély, és korábban
soha át nem élt érzelem visszhangzott a testemben, és még
utólag is elbódított a csukott szemhéjam alatt. Nem mertem
kinyitni a szememet, túlságosan féltem, hogy mindezt csak
álmodtam. Ám amikor éreztem, amint Elyas meleg ajka lágyan
a halántékomat csókolja, minden aggodalmamat fenntartás
nélkül félretehettem.
Óvatosan pislogtam, és egyenesen a leglélegzetelállítóbb
mosolyba tekintettem, amilyenre egy ember csak képes. Olyan
meleg, olyan szeretetteli volt a pillantása, hogy ismét újra
elvesztem benne.
Ezer kérdés zsongott a ködös leányfejemben, és mind a
körül forgott, hogyan kerülhetett sor az éppen megtörténtekre.
Egyiket-másikat talán fel is tettem volna Elyasnak, de mert a
meghitt együttlétünket a következő pillanatban az anyám
hangos kopogással megzavarta, még odáig sem jutottam, hogy
egyáltalán fontolóra vegyem a dolgot. Még mindig szorosan
egymás előtt álltunk, és mélyen egymás szemébe néztünk,
amikor az ajtó hirtelen kinyílt.
– Emely, gyere le, és segíts kipakolni, mi… – Észrevett
bennünket, és félbehagyta a mondatot.
Bár Elyas és én nem érintettük egymást, de biztosan nagy
meghittség sugárzott belőlünk, mert az anyám azonnal sejteni
kezdte, hogy itt valamibe belerondított. Természetesen nem
utolsósorban azért, mert mindketten nagy, ijedt szemmel
bámultunk rá.
– Szia… Elyas – mondta. Bár a Schwarzékkal ápolt szoros
barátságon keresztül ismerte Alena fiát, de a szobámban
mégsem számított rá.
– Jó napot, Winterné asszony – felelte Elyas, miközben a
keze ismét a nadrágja zsebét kereste.
Az anyám kétkedve méricskélt bennünket, és észrevettem,
ahogyan a tekintete a rendesnél tovább időzött a felhevült
orcáimon. Magamban szidtam az anyámat azért, amiért éppen
abban a pillanatban jött be, nem pedig tíz évvel később,
ahogyan szerettem volna.
– Emely – kezdett bele, miután a váratlan meglepetésből
egy kicsit magához tért. – Lejönnél velem? Elhoztuk az új
nappali bútort, és az apád éppen tönkretenni készül, mielőtt
még egyáltalán felállítanánk.
Bólintottam abban a reményben, hogy akkor majd gyorsan
eltűnik, ám Elyas keresztülhúzta a számításaimat.
– Én is szívesen segítek, Winterné asszony – ajánlkozott.
– Komolyan mondod? – kérdezte. – Ez tényleg nagyon
kedves volna tőled.
– Persze – felelte Elyas.
– Á, mondtam már neked, hogy szólíts Carlának? Ha
Winterné asszonynak szólítasz, ősöregnek érzem magam.
Az is vagy, morogtam magamban.
Elyas viszont bólintott, és még egy szégyenlős pillantást
vetett rám, mielőtt követte volna az anyámat lefelé. Nagyon
szépen köszönöm, anya, zúgolódtam magamban még legalább
két percig, mielőtt rosszkedvűen, a nyakamat behúzva – és még
mindig rogyadozó térdekkel – én is lementem.
Több mint félórán át tartott, mire minden bútort behordtunk
a házba. Írd és mondd háromszor botlottam meg, de
szerencsére az utolsó pillanatban minden alkalommal
megtartottam, és így megkíméltem magam az elesés kínos
érzésétől. Elyas az utolsó csomagot is bevitte a nappaliba, ahol
én a szüleimmel álltam, és kimerülten kifújtam magam.
 – Nagyon köszönjük, Elyas, tényleg nagy segítség voltál –
mondta az anyám, és sokatmondó oldalpillantást vetett az
apámra, aki csak idegesen forgatta a szemét.
– Nem gond, Wint… hm, Carla, szívesen tettem – felelte
Elyas, és egy-két tincset félresepert a homlokáról.
– Itt maradsz vacsorára, hogy legalább egy kicsit
kimutassuk a hálánkat? – kérdezte az anyám, mire a tekintetem
reménykedve Elyasra siklott, aki nekem félig-meddig háttal
állt.
Szép hát, jegyezzük meg, még a pólón keresztül is…

Gondoltam én természetesen akkor!

Mindent megtettem volna érte, hogy még több időt

tölthessek vele, még ha ez azt is jelentette volna, hogy a
szüleim is jelen vannak. Már a puszta jelenléte is elég lett volna
nekem.
– Sajnos nem tehetem. A nagyszüleim látogatóban vannak
ma nálunk. És minél tovább lógok meg előlük, annál kiadósabb
lesz a fejmosás, amit cserébe kapok. – Bocsánatkérőn
mosolygott.
– Kár. De talán majd máskor?
– Nagyon szívesen.
– Örülök – felelte az anyám erre elégedetten. – Mégsem
akarom, hogy miattam legyenek rád mérgesek. Szeretettel
üdvözöljük a szüleidet.
– Átadom.
– Kikíséred Elyast? – kérdezte az anyám felém fordulva. –
Akkor én közben elkezdem kipakolni ezt a holmit.
Említettem már, hogy az anyám igazi kincs is tudott lenni?
Jó, már akkoriban is csak azon járt az esze, hogy bekössék a
fejemet, de ez esetben a megfelelő embernél volt rá gondja.
Láttam, ahogy Elyas felém fordul, és várakozón figyel.
– Nos… persze – mondtam, és az alsó ajkamba haraptam.
A tekintetem a padlóra tapadt, amikor kimentünk a
nappaliból, majd a bejárati ajtó felé indultunk. Az út nem volt
hosszú, tulajdonképpen csak néhány lépés, mégis kilométer
hosszú szakasznak éreztem.
Kinyitotta az ajtót, és elsőként ment ki. Követtem, résnyire
nyitva hagytam magam mögött az ajtót, és gyámoltalanul
álltam az ajtófélfánál. Elyas felém fordult, az ajkán gátlásos,
ám szeretetteljes mosoly játszadozott, amely őt ugyanolyan
bizonytalannak engedte látni, mint amilyen én is voltam.
Próbáltam viszonozni, bár az eredmény biztosan inkább
görcsösre sikeredett, mert a feszültségem másodpercről
másodpercre nőtt.
Miután egy ideig egymással szemközt álltunk, és egyikünk
sem tudta, hová is nézzen, Elyas végül egy lépést tett felém. A
testem azonnal eszeveszett játékba kezdett. Felnéztem rá, és
elvesztem a szeme végtelen mélységében, amitől elfelejtettem,
ki és hol vagyok.
Nem tudtam volna megmondani, mi játszódott le bennem,
amikor lassan és önkéntelenül felemeltem a kezemet, és felé
nyújtottam. Mindig is vágytam rá, hogy megérintsem, és még
soha nem álltam hozzá olyan közel, hogy ezt a vágyamat
kielégítsem. Ám az utolsó pillanatban elhagyott a bátorságom.
Az arcától csupán néhány centiméterre a kezem ismét
leereszkedett. Elyas ujjai viszont egy másodpercen belül a
csuklómra fonódtak. Egészen lassan az arcához emelte a
kezemet. Éreztem, ahogyan az arcát a tenyerembe illeszti, és
láttam, ahogyan lehunyja a szemét. Elyas bőre még sokkal
puhább volt, mint ahogyan elképzeltem. Végtelenül simának és
finomnak éreztem az ujjaim alatt.
Ennek ellenére, és mert féltem, nem sokkal később újra a
testem mellé ejtettem a kezemet. Elyas kinyitotta csillogó
szemét. Lehajolt hozzám, és ártatlanul az enyémhez nyomta az
ajkát.
– Akkor holnap – lehelte.
Csak bólintottam, nem voltam képes más reakcióra. Olyan
könnyűnek éreztem magam, mint egy tollpihe, magával
ragadott a boldogság, és úgy éreztem, mintha kábítószer hatása
alatt állnék. A szája szeglete még egy utolsó, varázslatos
mosolyt formált, mielőtt habozva megfordult, és elindult.
Nem tudtam, milyen sokáig álltam ott, de egy
örökkévalóságig néztem utána, bár már rég kívül ért a
látótávolságomon.
Amikor aznap este az ágyamban feküdtem, még mindig én
voltam a legboldogabb lány, akit a hátán hordott a föld. Újra
meg újra végigsimítottam az ajkamat ott, ahol az övé érintette,
és véget nem érőn hagytam, hogy ezek az élmények újra meg
újra elvonuljanak a lelki szemeim előtt.
Fél éjszaka ébren feküdtem, és le sem tudtam hunyni a
szememet, egyszerűen túl boldog voltam ahhoz, hogy
elaludjak. Már majdnem reggel volt, amikor végre mosollyal a
szám szegletében elszundikáltam…
A következő nap ijedséggel indult: elaludtam! A szüleim
dolgoztak, és korán elmentek otthonról, a reggeli kelés mindig
is a saját felelősségem volt.
Szabályosan kiugrottam az ágyból, a fürdőszobába
rohantam, és fogat mostam. Az óra szerint az első tanóra már
elkezdődött. Tovább gyorsítottam az iramot, belebújtam a
ruháimba, és közben próbáltam fésülködni is. Hogyan is
alhattam el éppen aznap? Magamban szitkozódtam.
Amikor felöltöztem, gyors pillantást vetettem a tükörbe,
hogy ellenőrizzem, elég jól nézek-e ki hozzá, hogy Elyasszal
találkozzam. De a kérdés elintéződött, még mielőtt egyáltalán
feltettem volna magamnak: nem, természetesen nem.
Ezen már semmit nem változtathattam. Csak fogtam
gyorsan a hátizsákomat, és viharzottam is ki a házból. Egészen
az iskoláig rohantam, miközben valószínűleg a világ
legbárgyúbb mosolya ült az arcomon. Nem tehettem róla.
Amint az előző napi csókra gondoltam, az arcizmaim önálló
életre keltek.
Rövid bocsánatkérés után a tanárom sóhajtva tudomásul
vette a késésemet, én pedig levegő után kapkodva a székemre
ültem.
 A rákövetkező órából egyetlen szót sem fogtam fel.
Túlságosan elfoglalt, hogy a szünetig hátralévő másodperceket
számoljam, amíg újra látom Elyast.
Ám ha az ember vár valamire, az idő borzasztó tud lenni.
Fél évszázadnak éreztem, míg végül megszólalt a csengő. Még
el sem hallgatott, már el is hagytam az osztálytermet. Mentem
végig a folyosón, és úgy döntöttem, először a
pingpongasztalokhoz megyek, ahol Elyas gyakran üldögélt a
barátaival. De nem volt ott.
Újra meg újra végigkutattam utána az egész iskolaépületet,
ám Elyasnak nyoma sem volt. Az orromat lógattam. Elkerültük
volna egymást? Vagy talán beteg lett, és egyáltalán nem is jött
aznap iskolába?
Alexnek, aki választ adhatott volna, aznap sajnos csak
később volt órája.
Amikor a szünet már majdnem véget ért, feladtam a
keresést, és az osztálytermem előtt a falnak támaszkodtam.
Nem tartott sokáig, és Sören csatlakozott hozzám.
– Szia, Emely!
– Szia – dünnyögtem, miközben a tekintetem továbbra is a
folyosót pásztázta abban a reményben, hogy talán mégiscsak
felfedezem valahol Elyast.
– Emely?
– Igen?
– Csak tudni szerettem volna, hogy vagy? – ismételte meg a
kérdését, amelyet én nyilvánvalóan nem hallottam.
– Hm, vagy úgy, igen… jól, és te?
– Köszönöm, én… – kezdett bele, de tovább nem hallgattam
rá. Mert amikor a következő pillanatban megszólalt a csengő,
hirtelen megláttam.
Elyas éppen bekanyarodott Kevinnel a tanulóktól csak úgy
hemzsegő folyosóra, és megállt vele az egyik terem előtt,
amely néhány méterre volt az enyémtől. Már a puszta
felbukkanásától azt sem tudtam, hol áll a fejem, úgy meredtem
rá, mint akinek földbe gyökerezett a lába.
 Olyan szilárdan elhatároztam korábban, hogy odamegyek
hozzá, de most, hogy elérkezett az idő, a lábam egyetlen
tapodtat sem mozdult. Elyas mintha ott sem lett volna, kicsit
félrefordította a fejét, és a tekintete közömbösen siklott végig a
tanulókon, míg végül megpillantott engem, és egy-két
másodpercre megdermedt.
Semmi mosoly.
Semmi melegség.
A tekintete jeges volt.
Éppen, amikor elbizonytalanodva fel akartam emelni a
karomat, hogy intsek neki, ismét másfelé nézett.
Mintha fejbe kólintottak volna, nem tudtam, mi történik.
Ám még mielőtt elkezdhettem volna a lehetséges okokon
töprengeni, felbukkant az osztályfőnököm, és kinyitotta az
ajtót. Megpróbáltam még egy utolsó pillantást elcsípni tőle az
osztályba nyomuló tanulótömegen át, de a sok arc között már
nem találtam.
Ha az első szünetet rossz volt kivárni, akkor a másodikat
még sokkal rosszabb volt.
Sem Sörenből, aki egész idő alatt locsogott nekem, sem
pedig az órából nem ért el hozzám egyetlen szótag sem.
Egyszerűen csak ültem ott, néztem magam elé, és nem tudtam
rájönni, vajon mi rejlik Elyas rideg tekintete mögött. Folyton
próbáltam magamnak bebeszélni, hogy talán nem is látott
engem, összetévesztett valakivel, vagy valami más logikus oka
van a magatartásának. Ám a lelkem mélyén már semmi jót nem
sejtettem.
Miután a gyötrelmes két óra végre véget ért, azzal a szilárd
elhatározással hagytam el az osztálytermet, hogy megkeresem
Elyast. Valahogy sikerült is Sörent leépítenem, és egyedül
maradtam, amikor a diákoktól nyüzsgő udvarra léptem. És
ezúttal tényleg megtaláltam.
Elyas nekem háttal, Kevinnel szemközt állt, aki pedig a
pingpongasztalon ült.
Jó időbe telt, mire minden bátorságomat összeszedtem, és
lassan kettejük felé indultam. Nem sokkal azelőtt, hogy
hozzájuk értem volna, Kevin bólintott felém, így jelezte neki,
hogy látogatója érkezik.
Közvetlenül Elyas mögött álltam, amikor felém fordult.
Először meglepettnek tűnt, hogy lát, és a szeme a másodperc
töredékéig épp olyan meleg volt, mint előző nap. De aztán
hirtelen elsötétült. Én pedig görcsbe rándultam a gyűlölettel teli
tekintetétől.
A hangom remegett. – Szia… Elyas.
– Igen? – kérdezte olyan ridegen, hogy beleborzongtam.
– Ööö… én… – suttogtam, és nem tudtam más hangot
kipréselni magamból.
– Ööö… te… nem tudsz beszélni? – gúnyolódott támadó
hangnemben.
Elyasra meredtem. Soha nem beszélt így velem.
Egy egész világ dőlt össze bennem.
– Én csak… tegnap… – suttogtam és félbehagytam. A
szeme jeges kifejezésétől megfagyott a vér az ereimben.
Amikor hirtelen és váratlanul mosoly suhant át az ajkán, egy
ezred másodpercig új remény kelt bennem. Ám már a
következő szempillantásban megértettem, hogy ez nem
szeretetteljes, hanem becsmérlő, gúnyolódó és elborzasztó
mosoly volt.
– Tegnap? – ismételte, mielőtt megvető fújtatás hagyta el a
száját. – Ide hallgass, kis Emely – mondta. – Lehet, hogy
nagyon aranyos vagy… De, hé, a melled egyszerűen túl kicsi
nekem.
A szeme türkizzöld tengerébe néztem, amely mintha a
fenekéig befagyott volna. Megdermedtem, és moccanni sem
bírtam. Minden elcsendesedett körülöttem, mintha a világ
megszűnt volna forogni. Az egyetlen, amit éreztem, az a szúró,
elviselhetetlen fájdalom volt, amely lassacskán szétterjedt a
mellkasomban.
Mindig is közhelynek tartottam, amikor az emberek
összetört szívről beszéltek, de abban a pillanatban éreztem,
hogy tényleg megtörténik. Mintha üvegből lett volna, lassított
tempóban a földre esett, és ezer darabra tört szét.
 Mindent tompán hallottam, olyan voltam, mintha
megsüketültem volna, nem lettem volna jelen, és nem tudtam
felfogni, amit Elyas kibökött. Csak a tátongó seb, amely azzal
fenyegetett, hogy belülről felemészt, erősítette meg, hogy nem
csak a képzeletem űz velem hátborzongató tréfát. Kábultan
dülöngéltem visszafelé, és már semmit nem érzékeltem. Még
Kevin kárörvendő nevetése sem hatolt el hozzám igazán, amely
abban a pillanatban az egész udvart betöltötte…

A rákövetkező hónapokból alig emlékszem valamire. Csak

tengődtem, és az embertársaim számára látszatvilágot építettem
magam köré. Senki nem vehette észre, valójában hogy vagyok.
Az egyetlen menekvésem az volt, hogy az Elyas iránt érzett
szerelmem egyszer csak gyűlöletbe csapott át. Ennek ellenére
hónapokon át harcoltam a sebeimmel, és soha nem fogom azt a
rettenetes időszakot elfelejteni. Attól a naptól kezdve egyetlen
szót sem váltottunk többé. De már pusztán az, hogy minden
nap látnom kellett az iskolában, maga volt a földi pokol.
Csak akkor kezdett jobb lenni, amikor fél évvel később
Elyas Kevinnel együtt két évre Angliába ment. Alextől tudtam,
hogy valamilyen elit iskolába akartak menni, hogy ott fejezzék
be a tanulmányaikat.
Csak onnantól kezdve mozogtam újra félelem nélkül
Neustadtban. Még nagyon sokáig tartott, amíg tényleg
túltettem magam rajta, és bár tulajdonképpen már rég fel is
adtam a reményt, egyszer csak valóban bekövetkezett.
Azután már csak egyetlen egyszer láttam. Jó két és fél évvel
később lehetett, amikor Alexet meglátogattam, és Elyas éppen
jött ki az ajtón, amikor én be akartam menni. Egy félelmetes
másodperc, amelyben minden újra feltört bennem, de aztán
egyszerűen elmentem mellette, és úgy tettem, mintha levegő
lett volna.

És aztán hét évvel később mellette feküdtem az ágyban. Azzal az

emberrel feküdtem egy ágyban, aki – mondhatni – feltalálta a lelki
kegyetlenséget! Dühödten rápillantottam. Még mindig a feje alatt
összekulcsolva tartotta a kezét, és elgondolkodva nézte az éjszakát.
Hogy lehettem ilyen ostoba? Hogyan is vehettem akárcsak
feltételesen fontolóra, hogy vajon – mindazok után, amit akkor velem
tett – kedvelem-e? Pofon kellett volna vágnom magam az
ostobaságom miatt.
Éreztem, ahogyan a zabolátlan düh feltör bennem, és akkor
olyasmit tettem, ami már régóta esedékes volt: a könyökömmel
lendületet vettem, azt sziszegtem: „Seggfej!”, és teljes erőmmel a
bordájába bokszoltam.
A törés hangja, amit reméltem, sajnos elmaradt, de Elyas
reakcióján felismertem, hogy az ütésem ennek ellenére nem
tévesztette célját.
– Auuuuuu! – kiáltott fel és az oldalát fogta. – Egyáltalán semmit
nem csináltam! Megbolondultál? – Szemmel láthatóan komolyan fájt
neki. Nagyon jó!
– Te seggfej, pokollá tetted a kamaszkoromat! – helyesbítettem a
kijelentését, és sötéten néztem rá, akkor, amikor mindez már késő
volt.
Az arca zavarodott és enyhén rosszalló kifejezést öltött.
– Elmagyaráznád, kérlek, miféle történettel hozakodsz most elő? –
kérdezte hisztérikusan.
– Igen, nagyon szívesen! – mondtam én, és ugyanazzal a
hanglejtéssel idéztem a szavait, amellyel ő akkor beszélt: – „Ide
hallgass, kis Emely. Lehet, hogy nagyon aranyos vagy… De, hé, a
melled egyszerűen túl kicsi nekem.”
– Á – nyögött fel és a bordáját dörzsölte. – Most mégis hogy jön
ez ide?
– Mi lenne, ha azt mondanád: ne haragudj, amiért ilyen átkozottul
óriási seggfej vagyok?
A fájdalomtól morogva sokáig váratott a válaszra, és úgy látszott,
nem igazán tudja, mit felelhetne nekem.
– Fogalmam sincs, istenem – dünnyögte végül maga elé. – Éppen
megsebeztek…
– Téged sebeztek meg? – ismételtem. Ez volt az egyik legnagyobb
arcátlanság, amit valaha hallottam. – Hah! Mindjárt nevetek!
 – Tényleg! – ragaszkodott hozzá. – Bevallom, nem volt rendben,
amit mondtam. De semmi szükség rá, hogy most így játssz velem!
Amit te tettél, az sokkal rosszabb volt!
Tessék?
Most ugrat?
– Én? Mit tettem veled én? – Rámeredtem és cinikusan folytattam.
– Ne haragudj, az volt az első csókom! Ha tudtam volna, hogy
szakszerűbbet képzeltél el, akkor természetesen átvettem volna előtte
egy átkozott útmutatást!
– Ne beszélj bolondságokat! – vágott a szavamba. – Nekem is az
volt az első csókom. Légy szíves, hagyd abba a tények kiforgatását!
A melledről tett megjegyzésem arra volt reakció, hogy gúnyt űztél
belőlem. – Rövid szünetet tartott. – Istenem, egyszerűen vörös posztó
volt a szememben, amikor hallottam, hogy te együtt vagy azzal a
köcsöggel.
Ütésszerűen megnyúlt az arcom. – Hogy? – szaladt ki a számon.
– Azt hitted, nem tudom meg? Az a jómadár az egész iskolának
elmesélte!
– Mi a fenéről beszélsz? – kérdeztem dermedten.
– Na, hát arról a köcsögről… Már nem tudom, hogy hívták.
Simon? – Elyas hangja becsmérlőn hangzott.
– Talán Sörenre gondolsz? – kérdeztem a homlokomat ráncolva.
– Igen, az az, Sören – dünnyögte. A név nyilvánvalóan nem
játszott nagy szerepet nála.
Először szükségem volt néhány másodpercre, hogy összeszedjem
magam. Ez egyszerre túl sok kusza információ volt. Miután mély
levegőt vettem, megpróbáltam józanul megközelíteni a dolgot.
– Sören azt mesélte az iskolában, hogy együtt van velem?
– Igen. De egyébként holt mindegy, honnan tudtam meg – felelte.
– És te… elhitted neki?
– Természetesen elhittem neki – mondta Elyas, aki most már
kicsit zavartnak látszott. – Hiszen folyton vele lógtál.
– Istenem, Elyas – nyögtem fel, és a fejemet erősen a párnába
nyomtam. – Az egyetlenegyszer sem suhant át azon ostoba fejeden,
hogy engem is megkérdezz? Vagy Alexet?
– Min változtatott volna – fújtatott.
 – Talán mert ő vagy én megmondhattuk volna neked, hogy Sören
hülyeségeket beszélt? – A következő pillanatban szabályosan látni
lehetett, ahogyan Elyas fejében a fogaskerekek forogni kezdenek.
– Te… te… egyáltalán nem is voltál vele együtt?
– Nem, te idióta! Istenem, két éve bolondultam érted! Két.
Átkozott. Éve! Összetörted azt az átkozott szívemet, te seggfej!
– Ezt most nem mondod komolyan, igaz? – Rám meredt.
Ennyi ostobaság egyszerűen túl sok volt nekem! Szinte
reflexszerűen vettem újra lendületet a könyökömmel, és ugyanazon a
helyen újra Elyasba bokszoltam.
– Auuu! – kiáltott fel ismét, és az oldalát fogta. – Most már hagyd
ezt abba, légy szíves!
– Ne légy már ilyen nyámnyila!
– Azt hiszed, te vagy az egyetlen, aki szenvedett? – kérdezte.
Fújtattam. – Mert ki még, ha szabad kérdeznem? Ráléptél egy
hangyára, amikor a szívemet kitépted?
– Mondjuk én, te buta tyúk? Eszedbe jutott valaha, hogy én is
több mint másfél éve szerelmes voltam beléd?
– Pah… ki hiszi el – feleltem becsmérlőn.
– Ha hiszed, ha nem – így volt.
Most komolyan azt akarja nekem beadni, hogy akkoriban épp
annyira bolondult értem, mint én ő érte?
– Ha ez tényleg így van, Elyas… akkor… akkor…
– Akkor?
– Akkor még ostobább vagy, mint ahogy gondoltam!
– Ez meg mit jelent már megint?
– Mert egyedül te vagy hibás ezért az egészért!
– Mert te mit tettél volna? – Nem várt válaszra. – Az a hülye
jómadár Simon…
– Sören – javítottam ki.
– Tökmindegy, hogy hívták – izgatta fel magát. – Az a hülye
jómadár Sören már évek óta loholt utánad! Mindegy, mikor láttalak
az iskolában, mindig ott volt melletted az a tacskó! Volt róla
egyáltalán fogalmad, milyen féltékeny voltam?
Semmit se mondtam erre, ami nem tartotta vissza attól, hogy
tovább beszéljen.
 – De – egészítette ki egy kicsit nyugodtabb hangon – amikor
megcsókoltattad magad velem… Akkor reménykedni kezdtem.
Tényleg azt gondoltam, hogy most már együtt vagyunk. – És akkor a
következő reggel még az iskola előtt személyesen ettől a köcsögtől
megtudom, hogy ő hivatalosan a barátod, és hogy romantikus
délutáni mozizás vár rátok. – Vállat vont. – Persze, hogy elhittem
neki, a fenébe is! És akkor bennem kiégett a biztosíték.
Lassan hatolt el hozzám, amit közölni akart velem. Minél tovább
gondolkodtam rajta, annál hihetetlenebbnek találtam.
A történet már évekkel azelőtt játszódott le, de én akkoriban
tényleg a poklok poklát éltem meg. Különös érzés volt hét évvel
később megtudni, hogy mindez teljesen felesleges volt. Egy ostoba
félreértés, ami szükségtelenül megnehezítette mindkettőnk életét.
– Már nem is beszélsz velem? – kérdezte Elyas óvatosan egy idő
után.
– Komolyan át kellett gondolnom a dolgokat – sóhajtottam fel, és
magam is meglepődtem, hogy a haragom időközben mennyire
lecsillapodott. De mit számít? Most, utólag amúgy sem lehet semmin
változtatni. – Spongyát rá, Elyas, rég volt, elmúlt.
Nem felelt semmit, amit én néma beleegyezésnek fogtam fel.
Olyan könnyen, mint ahogyan előadtam, azért nem tudtam kiűzni a
témát a fejemből. Továbbra is ott zsongott, és elméláztam.
Az a csodaszép csók mégis igaz volt. A benyomásom, hogy Elyas
épp úgy élvezte, mint én, így utólag mégis lehetségesnek látszott…
Mi történt volna, ha Sören nem mesélte volna azt az őrültséget, vagy
ha Elyas nem lett volna olyan ostoba, hogy tényleg higgyen neki?
Talán boldog kapcsolatunk is lehetett volna?
Ez a gondolat rossz érzést keltett a gyomromban.
– Emely?
– Hm?
– Ami a megjegyzésemet illeti – mondta. – Tényleg sajnálom. Én
egyáltalán nem találom túl kicsinek a melledet, hanem
tulajdonképpen… teljesen rendben van.
Vissza akartam nyelni, de mert ez tényleg édes volt tőle, kicsalt
belőlem egy mosolyt. – Bár egy kicsit későn jött – de köszönöm,
átadom neki.
 – Tulajdonképpen mekkora? Mínusz A kosár? – tréfált.
– Nem, Elyas, B – B mint bolond! – Hogy a valóságban a B
igencsak A-ba hajlott, nem tartozott rá.
Ezenkívül volt még egy másik problémám: lassacskán majdnem
éhen haltam – a füvezés ostoba mellékhatása. Feltétlenül szükségem
volt valami édesre. Valahol csak akad itt valami?
A pillantásom Elyas éjjeliszekrényére esett, és az oldalamra
fordultam, hogy a felső fiókot kihúzzam. Sajnos túl sötét volt, hogy
bármit is lássak, ezért a kezemmel vakon tapogatózni kezdtem benne.
– Kondomot keresel? – kérdezte Elyas. – Az egy fiókkal lejjebb
van.
Micsoda idióta!
Morogtam, és a kezemmel a hátam mögé nyúltam, hogy az
ujjammal a bordájába bökjek. De sajnos ezúttal gyorsabb volt: még
időben és nevetve el tudott csusszanni előlem.
– Azt a gumit, ami engem tőled megvéd, még fel kell találni –
mondtam. – És most légy szíves, kímélj meg a szánalmas
kijelentéstől, hogy extra méret már létezik.
– Én nem mondtam volna ilyet – felelte fölényesen. – Ezt csak
azok a férfiak mondják, akiknek kicsi a farkuk.
Istenem! Hogy utáltam én ezt a nagyotmondót!
– Ezenkívül – folytatta –, a nők egyáltalán nem szeretik, ha túl
nagy.
Okostojás!
– És te mindent elhiszel, amit a férfimagazinokban írnak –
mondtam ehelyett, és tovább keresgéltem valami édesség után, ám
csalódnom kellett, mert semmit nem találtam, amit annak ítéltem
volna.
– Nincs itt csokoládéd?
– Mégis, ki tart csokoládét az éjjeliszekrényében?
Ööö, én? – Fogalmam sincs. Csak egy ötlet volt.
– Itt nem fogsz találni, de kint, a hűtőszekrényben van még. Mit
gondolsz, azok ketten időközben elvonultak már?
Az óra szerint éjszaka közepe volt. – Attól függ, hogy viselkedik
Sebastian.
– Vagy mennyit beszél Alex – egészítette ki.
 Hát, ami igaz, az igaz.
– Megnézem – mondta, és kikászálódott az ágyból. A folyosó,
amennyit én láttam belőle, koromsötét volt, és hogy
megbizonyosodjon róla, mi a helyzet a nappaliban, Elyas még
néhány lépést surrant kifelé.
– Jónak néz ki – mondta, amikor visszajött, és intett, hogy keljek
fel.
Követtem a sötét folyosón át a nappaliig, ahol végül felkapcsolta a
lámpát. Mert a szemünk nagyon hozzászokott a sötéthez, mindketten
hunyorogtunk.
Elyas nagyon édes volt így.
De csak addig gondoltam így, amíg meg nem kérdeztem
magamtól, miféle ostobaságon töprengek. Leráztam magamról a
gondolatot, és Elyas után indultam, aki a hűtőgép felé indult. Amikor
kinyitotta, én is a konyhába lendültem, és átkukucskáltam a válla
fölött.
– Hm… – mondta, miközben különböző fiókokat nyitogatott,
amelyek üresnek bizonyultak.
– Ne mondd, hogy nincs több csokoládé! – Kétségbeestem.
– Nem, sajnos nincs – úgy látszik, Alex mindet elpusztította.
Ismét eszembe jutott a színpadiassága, amit Sebastian hozott ki
belőle. Az elmúlt időszakban az egyébként is magas
csokoládéfogyasztása valószínűleg háromszorosára nőtt. Szuper.
– De várj csak! – Támadt egy ötlete, és kinyitotta a kis mélyhűtőt.
– Ááááááá! – kiáltottam fel, amikor felismertem két csomag
Häagen Dasz jégkrémet. Legyen Baileyses, legyen Baileyses…
Elyas kivett egy dobozt, és a tetejére pillantott. – Szereted a
Baileyst?
A lelkesedéstől legszívesebben a nyakába ugrottam volna, amit
igyekeztem elnyomni. Ehelyett visítva kinyújtottam a karomat, és
úgy hadonásztam a kezemmel, mint egy kisgyerek. Vidáman a
kezembe nyomta a jégkrémet.
Gyorsan levettem a doboz tetejét, miközben Elyas kinyitott egy
fiókot, és kihalászott egy kiskanalat, amelyet végül felém nyújtott.
 Felvontam az egyik szemöldökömet. Ez most tréfa? – Madárnak
nézel? – kérdeztem ferde pillantást vetve a kiskanálra. – Adj egy
rendeset!
Elyas nevetett, és a fejét csóválva keresett egy evőkanalat. Amikor
talált egyet, és odaadta, egy „ez már jobb”-tekintettel nyugtáztam, és
bólintottam. Rögtön ezután telemertem a kanalamat jégkrémmel, és
lenyaltam. Épp ahogy a jégkrém a nyelvemen, én is elolvadtam tőle,
és lehunytam a szemem.
Az ízorgiában teljesen elmerülve csak néhány kanál után vettem
észre, hogy Elyas gyanakodva figyel az élvezkedésem közepette. –
Nekem is adsz belőle esetleg valamit? – kérdezte.
Bevallom, a kanalával a kezében igencsak bárgyún nézett ki. De
emiatt adjak neki valamit?
– Hm, hadd gondolkodjam rajta – neeem! – vigyorogtam, és a
következő kanál jégkrémet is a számba toltam. Elyas tekintete
másodpercről másodpercre haragosabbá vált.
– Vegyél elő magadnak is – mondtam.
– Emely, ez az enyém!
– Enyém, tied… – fújtattam. – Hallottál már valaha az
osztozkodásról?
– És te? – mondta.
– Két doboz volt a mélyhűtőben, vedd elő a másikat! – Eszem
ágában sem volt akárcsak egyetlen kanállal is adni neki.
– A másik vaníliafagyi, és én nem szeretem a vaníliafagyit.
– Hm… – mondtam. – Akkor úgy néz ki, van egy kis problémád.
– Vállat vontam, és továbbra is egyedül élveztem a jégkrémet.
Viszont egyből megváltozott a helyzet, amikor Elyas ajkán
túlságosan jól ismert mosoly gyúlt. Abban a pillanatban
megdermedtem. Egy lépést tett felém, és gyorsan kinyújtotta a kezét.
De mert átláttam a tervét, a semmibe kapott.
Pimaszul rávigyorogtam, és a következő falatot is a számba
tettem. Viszont Elyasnak sajnos nem állt szándékában feladni, és már
próbálta is újra, ám most is épp úgy kudarcot vallott, mint az előbb.
– Ha szeretnéd ezt a jégkrémet – mondtam –, akkor a hideg, halott
ujjaim közül kell kicsavarnod. – Készen álltam a harcra.
 Mosolygott, ami pusztán elterelő hadműveletnek bizonyult, mert
nem sokkal utána újra a doboz után kapott. Hiába.
Még éppen sikerült a következő falat jégkrémet a számba tenni,
amikor Elyas újabb lépést tett felém. Gyorsan a hátam mögé dugtam
a kezemet, hogy ne érje el a dobozt.
– Hm – mondta egy összeesküvő hangján, amikor a kanállal a
számban rápillantottam. Valamit forgatott a fejében.
Elyas a kezével megtámaszkodott a lábam mellett jobbról és
balról, és szikrázó szemmel lehajolt hozzám.
– Mi volna – súgta a fülembe –, ha fognánk a jégkrémet… És
visszamennénk az ágyba?
Nyeltem egyet, miközben az egész gerincemen libabőr futott
végig. Szánalmas szám, tényleg szánalmas szám!
Beletörődve nyomtam a dobozt a mellének.
– Valahogy már nem ízlik – dünnyögtem.
Elyas arckifejezése nem is lehetett volna utálatosabb és
elégedettebb. Fogta a poharat, néhány lépést tett hátrafelé, és a
csukott hűtőgépnek támaszkodott. Anélkül, hogy egy pillanatra is
levette volna rólam a szemét, hagyta, hogy a jégkrém szétolvadjon a
nyelvén.
– Biztos vagy benne, hogy már nem akarod? – kérdezte.
Egyáltalán nem állt szándékomban erre válaszolni, csak
összefontam a karomat a mellkasom előtt.
Szabályos időközönként halk „mhhmm”-hangokat hallatott, és
ezzel egyre jobban frusztrált. Ugyanakkor nem feltétlenül volt
könnyű mérgesen nézni valakire, miközben az ember szájában
összefutott a nyál.
Nyamm…
Istenem, akartam azt az átkozott jégkrémet!
Önkéntelenül a késekre siklott a pillantásom, amelyek igencsak
csábító hatást gyakoroltak rám. Elyas nagyon jól szórakozott a
szemem kis kirándulásán. Egyetlen dolgot akart, engem bosszantani.
És sajnos nyilvánvaló volt, hogy ismét elérte a célját.
– Hogy lehet valaki ilyen csökönyös? – kérdezte. Halkan magam
elé dünnyögtem. Csupán idő kérdése volt, hogy engedjek neki.
 – Na, gyerünk! – mondta, és a kanapé felé indult. – Fogd a
kanaladat, és gyere!
Megegyeztünk, hogy végignézzük a Harcosok klubját, és közösen
kanalaztuk a jégkrémet. Elyas derekasan kettőnk között tartotta a
dobozt, úgyhogy viszonylag békésen üldögéltünk a kanapé közepén
egymás mellett.
Egy idő után kezdtem már fáradni, ám amíg a jégkrém el nem
fogyott, semmiképpen nem engedhettem a késztetésnek. Ehelyett a
film cselekményére összpontosítottam. Éppen ahhoz a jelenethez
értünk, ahol kiderül, hogy Edward Norton és Brad Pitt valójában
ugyanaz a személy. Az utóbbi idők rejtélyes eseményei után bennem
is óhatatlanul felmerült a kérdés, hogy netán Elyasnak is van-e
valamiféle második énje. Elsősorban természetesen a seggfej Elyas
volt, akiről feltételeztem, bármire képes, csak hogy ágyba vihessen.
Ha az ember egy csipetnyi iróniával szemléli a dolgokat, akkor aznap
éjjel tényleg sikerült is neki. De vajon mennyi egykori Elyas rejlik
még a mostaniban?
Pár héttel korábban még teljes meggyőződéssel azt válaszoltam
volna, hogy egészen más ember lett belőle. Időközben viszont egyre
gyakrabban emlékeztetett arra az Elyasra, akibe sok évvel korábban
szerelmes voltam.
Ennek ellenére nem lehettem olyan naiv, hogy higgyek ebben a
„kemény héj, lágy mag” műsorszámban. Ez ugyanis nem más, mint
egy tipikus női elképzelés, amelynek a valósághoz többnyire semmi
köze nincs.
Most, hogy már tudtam: Elyas akkoriban egyszerűen csak ostoba
volt, nem feltétlenül seggfej, azon tűnődtem, egyáltalán hogyan
változhatott meg ennyire. Talán a rossz társaságon múlt?
– Egyébként mi lett Kevinnel? – kérdeztem. A látszat szerint az
egykor szoros barátságuk nem tartott sokáig.
Elyas kanala megállt a szájában, és a tévére meredt. – Mondjuk
úgy, hogy az útjaink különváltak – felelte szűkszavúan.
– De hiszen olyan szoros barátságban álltatok egymással.
– Úgy is mondhatjuk. Egészen addig a napig, amíg el nem
határozta, hogy az akkori barátnőmet lefekteti.
Hú… Oké… Ez nem szép.
 Ettől eltekintve a mondat tartalmazott még egy egészen más
információt is, amely legalább ennyire megdöbbentő volt.
– Neked volt valaha barátnőd? – kérdeztem.
– Ja, ha hiszed, ha nem…
– Elyas Schwarz, én sokkot kaptam! – A szívemhez kaptam.
Kuncogott. – Azért hadd hozzam fel mentségemre, hogy ez volt
az egyetlen komoly kapcsolatom – csak hogy ne alkoss rólam hamis
képet.
– Természetesen – bólintottam hivatalos arckifejezéssel.
Lassan felocsúdtam a „kapcsolatsokkból”, és csak ekkor éreztem
át igazán Elyas múltbéli élményének horderejét. Csapnivaló
hollywoodi produkciókból jól ismeri az ember ezt a jelenetet – de mi
van akkor, ha valaki tényleg kénytelen megélni? Milyen félelmetes
érzés lehet, hogy két ember, akiben ő megbízott, így a hátába döf?
Ha elképzeltem, hogy Alex ilyet tenne… A fejemet ráztam. Teljes
mértékben horrorisztikus gondolat.
Jó – a rossz nyelvek most azt állítanák, ehhez a jelenethez először
is elengedhetetlen volna, hogy barátom legyen, márpedig az eddigi
életem körülbelül kilencvenöt százalékában nem ez volt a helyzet –
de akkor is.
És Alex nem Kevin. Bármilyen szomorúan hangzott,
tulajdonképpen nem is csodálkoztam rajta, hogy ilyesmi történt. Mert
éppen ennyire tartottam Kevint.
– Én mindig is mondtam neked, hogy Kevin seggfej – sóhajtottam
fel.
– Igaz, mondtad – felelte, és egy ideig a jégkrémes dobozt nézte.
– Túlélte?
– Ki, Kevin?
Bólintottam és halkan ásítottam.
– Csak egy-két csontja törött el. Semmi olyasmi, ami ne gyógyult
volna meg – mondta, és nem úgy hangzott, mintha tréfálna.
Tulajdonképpen gyűlöltem az erőszakot, tiszta szívből megvetettem,
de ha Elyas helyzetébe képzeltem magam, bizonyos mértékben
megértettem a reakcióját, amit nyilván indulatból követett el.
– Már régebben történt?
– Még akkor, Angliában. Öt vagy hat évvel ezelőtt.
 Ismét eszembe jutott a kérdés, amelyen korábban is tűnődtem a
jelleme alakulása kapcsán. És miután egy kicsit jobban
belegondoltam Elyas élményeibe, levontam a következtetést.
– Közhely, oké – tudattam.
– Mire gondolsz?
– Hát a tipikus eset: egy férfi szerelmes lesz, ez esetben te, átejtik,
és ezért nőfaló, érzéketlen idióta lesz belőle. – Tulajdonképpen ez
olyan egyszerű volt, hogy csodálkoztam, hogyhogy eddig nem jöttem
rá.
– Anélkül, hogy a pszichoanalitikus képességeidet
megkérdőjelezném – mondta –, azért ez nem ilyen egyszerű.
– Á, nem?
– Nem. Először is mondtam már, hogy nem vagyok érzéketlen.
Másodszor, ahogy szintén említettem már, nem állok bosszút a
nőkön, vagy ilyesmi. Éppen ellenkezőleg, én nagyon is szeretem a
nőket. Harmadszor pedig… – Rövid szünetet tartott. – Gondoltál már
arra, hogy mindezeket a nőket szélnek ereszteném, amint a megfelelő
az utamba kerülne?
Gyanakodva méricskéltem oldalról. – Feltéve, hogy most nem
teszel lóvá – amit, őszintén szólva, inkább valószínűnek tartok –, és
valóban igaz, amit mondasz, akkor fogadd el egy bölcs nő tanácsát.
Rám nézett, és várt a bejelentett tanácsomra.
– Olyan, hogy igazi, nincs. Pusztán annyit tehetsz, hogy
mérlegeled, ki a legkevésbé rossz. Tehát ne várj olyasmire, ami nem
jön.
– Ezt komolyan gondolod?
– Nem, nem gondolom, hanem tudom – javítottam ki ásítva.
Aztán összekuporodtam, és Elyas felé nyújtott lábbal a kanapéra
feküdtem.
– És mi van, ha tévedsz?
– Szívesen hagyom, hogy az ellenkezőjéről meggyőzzenek –
feleltem, és kényelmesen elhelyezkedtem a kanapén. –
Elgondolkodtál már valaha tulajdonképpen a „szerelem” fogalmán,
Elyas?
– Úgy érted, mi az én meghatározásom?
– Nem, úgy értem, általánosságban mi a szerelem.
 – Mi általánosságban a szerelem?
– A természet szeszélye, genetikai mellékhatás – nevezd, ahogy
akarod. Tény, hogy a szerelem csak azért létezik, hogy a szaporodás
után két ember együtt maradjon annyi ideig, amíg a kölyök
tizennyolc nem lesz.
Egy pillanatig eltartott, amíg válaszolt. – Elég frusztráló,
mondhatom. És természetesen van benne valami. De én nem tudom
elképzelni, hogy te ezt tényleg ilyen józanul látod. – A
megállapításával telibe talált.
– De megpróbálom – ásítottam. – Ez ugyanis nagyon megkönnyíti
a szerelmi bánatot.
– Mert gyakran van szerelmi bánatod?
– Szerelmi bánatom időről időre, de összetört szív is hozzá
szerencsére csak ritkán. – Pontosabban szólva csak egyszer volt.
Mivel erre nem szólt semmit, lehunytam a szememet, és
próbáltam elaludni.
– Szabad… valamit kérdeznem? – törte meg egy idő után a
csendet.
– Attól függ – dünnyögtem fáradtan.
– Akkoriban – kezdett bele –, szóval, mennyire voltál belém
szerelmes?
– Szerelmes voltam, mit számít, mennyire?
– Csak úgy. Érdekelne, hogy pusztán lányos rajongás volt, vagy
komoly érzelmeket tápláltál irántam.
Nem értettem, miért akarja ezt tudni Elyas, de úgy döntöttem,
jobb lesz nem az orrára kötni, hogy ő volt az egyetlen ember, akit
valaha is igazán szerettem.
– Mondjuk úgy – feleltem álomittasan –, már megtaláltam a
tökéletes helyet, hogy a feldarabolt holttestedet elrejtsem.
Alig ejtettem ki ezeket a szavakat az utolsó éber
levegővételemmel, az álmok országába sodródtam.
 16. FEJEZET

Gondos Bocsok, jégkrém

és SMS

V alami kellemes érzés a halántékomon lassan visszahozott a

mély alvásból. Úgy éreztem, mintha valaki gyengéden
simogatna. Felsóhajtottam, és magamhoz szorítottam a párnát, ebből
az álomból még sokáig nem akartam felébredni. Kellemesen fanyar
kávéillat csapta meg az orromat, és mélyen beszívtam. Mmm…
Kávé…
De hogy kerül ez az illat a szobámba? Evának és nekem még
kávéfőzőnk sincs…
Bár minden porcikám tiltakozott ellene, óvatosan hunyorogni
kezdtem. A szemembe éles fény hasított, és a környezetem
körvonalai csak lassan álltak össze képpé. Amint egyre élesebbek
lettek, felismertem egy arcot. És röviddel ezután egy ragyogó,
türkizzöld szempárt.
Zavarodottan emeltem fel a fejemet, és körülnéztem.
DVD-este, Elyas, füvezés, jégkrémevés, kanapén alvás – jutott újra
eszembe. Morogtam, visszahanyatlottam a kanapéra, és a fejemre
húztam a takarót. Tulajdonképpen azt reméltem, hogy ezáltal vagy
Elyas, vagy én köddé válok, de hogy a kívánságom nem teljesült,
már a következő pillanatban érzékeltem, amikor is a takarót lehúzták
a fejemről.
Egyáltalán, honnan került elő ez a takaró?
 Kénytelen voltam újra kinyitni a szememet – és láttam, hogy
Elyas a nappali asztalán ül.
Mosolygott. – Jól aludtál, angyalom?
– Hány óra?
– Tíz múlt.
– Csak?
– Említetted, hogy a mai napot tanulással akarod tölteni. Ezért úgy
gondoltam, inkább korán felébresztelek.
– Mióta vagy ilyen figyelmes? – kérdeztem csodálkozva.
– Mindig is az voltam. – A szája szeglete felfelé ívelt.
Na, persze – gondoltam magamban, és a kezemet álmosan
végighúztam az arcomon. Megerőltettem magam, hogy felüljek, mert
különben minden újabb percben fennállt volna a veszély, hogy
visszaalszom. Felhúztam a lábamat, a takaróba burkolóztam, és
próbáltam magamhoz térni.
– Mondta már neked valaki, milyen édes vagy, amikor alszol?
Ó, istenem. Még túl korán volt ahhoz, hogy Elyas bókjait el
tudjam viselni. – Mesélt már neked valaki a magánszféráról? –
vágtam vissza. Egyáltalán el sem akartam képzelni, milyen régóta
ülhetett már az asztalon, és figyelhetett engem.
– Igen, persze. De egyszerűen túl csábító volt kiélvezni a
pillanatot, amelyben kivételesen nem vagy elutasító.
– Rád vall, hogy a védekezésre képtelen állapotomat ilyen
hidegvérrel kihasználod. – Pislogtam egyet. – Mióta ülsz már itt?
Vállat vont. – Egy ideje.
Felsóhajtottam, egyszerűen túl fáradt voltam a szokásos
szóváltásainkhoz. – Akkor most vagy bepótolom, amitől megkímélt a
sors, amíg aludtam, vagy egyszer az életedben leszel olyan drága,
hogy hozol nekem egy kávét.
A háta mögé nyúlt, előhúzott egy gőzölgő csészét, és felém
tartotta. A kezem a meleg porcelánra kulcsolódott, és nagy szemmel
néztem Elyasra. – Hú… Köszönöm.
– Hát, mit is mondjak, ezt minden reggel megkaphatod, kincsem.
A szememet forgattam, mielőtt a kávét megkóstoltam volna.
Meglepetésemre kifejezetten jó volt. Egy idő után mégis
észrevettem, hogy Elyas türkizzöld röntgensugarai ivás közben is
figyelnek, és ezért újra meg újra rápillantottam a csésze fölött. Már
nem is ihatok nyugodtan?
Mert a szomjúságom elmúlt, letettem a poharat, és mérgesen
néztem Elyasra. Csak ekkor ötlött a szemembe a nedves haja, és
éreztem meg a tusfürdő enyhe illatát, ami a levegőben szállt.
Mondhat mindenki, amit akar, de a frissen tusolt férfiakban van
valami – még ha az adott férfit Elyasnak is hívják.
Vagy éppen azért…
Ráförmedtem saját magamra, és próbáltam a gondolataimat
gyorsan elhessegetni. Amint új téma után kutattam, amire
rászabadíthattam volna őket, feltűnt egy döntő részlet. – Mondd csak,
hogyhogy Alex nem ugrál itt körülöttünk, mint egy gumilabda?
– Éppen én is ezen a kérdésen tűnődtem.
– És?
– Fogalmam sincs, hol van. A szobája üres, és az ágya érintetlen.
– Hogy?
– Ne félj, Sebastiannál jó kezekben van – mondta. – Csak nem
gondolod, hogy olyasvalakire hagynám a húgomat, akiben nem
bízom meg száz százalékban?
Nem, ilyesmit biztosan nem tenne. És ettől eltekintve sem
feltételeznék Sebastianról semmi rosszat, már amennyire sikerült
megismernem.
– Akkor is furcsa – mondtam.
Ám a kérdésünkre nagyon hamar választ kaptunk. Amint csend
ereszkedett közénk, kinyílt a bejárati ajtó.
Álmodozó szemmel és boldog mosollyal az ajkán megjelent Alex,
jegyezzük meg, az előző napi ruhájában. Becsukta maga mögött az
ajtót, és átsétált a nappalin. Bár a „lebegni” kifejezés jobban
idevágott volna, mert a látszat szerint egyfajta Gondos Bocsok
párhuzamos univerzumban tartózkodott, és egyáltalán észre sem vett
bennünket.
– Alex? – kérdeztem, amikor bódultan el akart mellettünk
andalogni.
– Ó… Sziasztok! – mondta nyugodt és csengő hangon, mire egy
kicsit meg is ijedtem. Az isten szerelmére, mi történt vele?
 Anélkül, hogy akárcsak egy lélegzetvételnyi időre is levette volna
a – már-már ellenszenvesen – boldog arckifejezést, koboldszerűen
felénk indult, és elégedett mosollyal a kanapéra ült. Elyas és én
egymásra néztünk.
– Kábítószert adott neked? – tudakoltam, ám felelet helyett csak
még szélesebb mosolyt kaptam.
– Morfiumra tippelek, váliumra, vagy erős antidepresszánsokra. –
Elyas felé fordultam, aki nyilvánvalóan ugyanerre a feltételezésre
jutott. – Ellenőriznéd a pupilláját?
– Semmi kábítószer – lehelte Alex. – Egyszerűen csak boldog
vagyok…
– Ismerem, milyen az, amikor Alex boldog – mondtam. – Az
utolsó dolog, amit tenne, hogy teljes lelki nyugalommal ücsörög, és
ráadásul bárgyún vigyorog hozzá! Tehát, akárki is légy: ha felfaltad
Alexet, akkor azonnal köpd ki újra!
– Tényleg én vagyok az – kuncogott. – Ebben teljesen biztos
lehetsz.
– Akkor talán volnál olyan jó, és felvilágosítanál bennünket
végre?
– Á, Emely… – sóhajtott fel. – Szerelmes vagyok.
A szememet forgattam. – Ezen már túl vagyunk! Mi volt tegnap
este, miután magatokra hagytunk benneteket?
Ragyogva kéjelgett az emlékeiben egy ideig, mígnem egy
örökkévalóság után végre elkezdett mesélni.
– Miután eltűntetek, még vagy fél órán át kézen fogva a
nappaliban ücsörögtünk. Aztán Sebastian egyszer csak megkérdezte,
hogy volna-e kedvem kirándulni egyet.
– Hová mentetek? – kérdeztem. Alex túlságosan hosszú
szüneteket tartott az elbeszélése közben.
– Olyan romantikus volt, Emely. – Kifújta a levegőt. – Egy erdőn
keresztül mentünk – és én már azon tűnődtem, hova az ördögbe visz
engem. De aztán egy kis, kiugró sziklához érkeztünk, rálátással
Berlinre. Egyfajta kilátó, de rajtunk kívül nem volt ott senki.
– Fent a víztoronynál? – kérdezte Elyas.
Alex meglepettnek látszott. – Te ismered?
 – Igen, Sebastian és én már többször voltunk ott. Tényleg szép
hely – mondta.
– Nagyon szép… – merengett Alex.
– És aztán? – nyaggattam, mert már nagyon is megértettem, hogy
szép volt ott fent.
– Aztán – álmodozott tovább –, kiszálltunk, és a motorháztetőre
ültünk, hogy a kilátást élvezzük. – Amikor ezt követően Elyasra
pillantott, egy pillanatra tényleg fel lehetett ismerni a régi Alexet. –
Ugyanis Sebastian, ami az autóját illeti, nem olyan kényes, mint te!
Elyas grimaszt vágott. – Ha BMW-m volna, én sem lennék
kényes!
– Hahó? Esetleg tovább mesélnél? – szólítottam fel Alexet. Ez a
párbeszéd abban a pillanatban egysíkú, és felettébb szükségtelen
volt. A felismerést, hogy Elyas sem szereti a BMW-ket,
elraktároztam későbbre.
Néhány másodperc alatt Alex újra ugyanazzá a szellemszerű
lánnyá változott, mint előtte volt. – Egy ideig ültünk egymás mellett,
aztán végül újra megfogta a kezemet.
Mert ez a helyzet a képzeletemben olyan hihetetlenül édesnek
tűnt, én is beszálltam Alex epekedésébe.
– És aztán – mondta – mélyen egymás szemébe néztünk, és
aztán… aztán megcsókolt.
Elyas és én egyszerre sóhajtottunk fel megkönnyebbülten. Ha nem
lett volna túlságosan ide nem illő, biztosan pacsit is adtunk volna
egymásnak.
– Olyan észveszejtően jól csókol, Emely – folytatta Alex.
Az államat a kezemre támasztottam, és mosolyogtam.
– De még sokkal jobb jön – mondta Alex.
– Még jobb? – kérdeztem én.
– Igen… – felsóhajtott. – Utána sokáig beszélgettünk, és
bevallotta, hogy teljesen belém szeretett, és semmit nem szeretne
elsietni, mert nagyon komolyan gondolja velem a dolgokat.
Szabályosan Alex ajkán csüngtem, és közben valószínűleg
ugyanolyan bárgyún vigyorogtam, mint ő.
– Egyszer csak túl hideg lett, és akkor elmentünk hozzá – mondta.
 Hintáztattam magam. – Jaj neked, ha egyetlen részletet is
kihagysz!
– Bah! – robbant közbe Elyas. – A nők aztán tényleg indiszkrétek
tudnak lenni!
– Mintha a férfiak között másként menne a dolog! – feleltem
idegesen.
– Biztosan! Ti sokkal jobban belementek a részletekbe, mint mi.
Ezenkívül egyáltalán semmi kedvem meghallgatni, milyen volt a
szex a húgom és a legjobb barátom között – mondta, majd feldúltan
folytatta, miután szemmel láthatóan pontosabban elképzelte a
dolgokat. – Ez olyan, mint a vérfertőzés!
– Senki nem kényszerít, hogy itt maradj! – feleltem tömören.
– Hahó? Mondhatok netalán én is valamit? – szakított félbe
bennünket Alex. – Egyáltalán nem volt szex!
– Nem? – kérdeztük Elyasszal egyszerre, mire rövid, gyanakvó
pillantást vetettünk egymásra.
– Nem – erősítette meg, és a homlokát ráncolta. Ahhoz képest,
hogy semmi nem történt kettejük között, Alex nekem túl boldognak
látszott.
– Együtt feküdtünk az ágyában, de egész éjszaka csak egymáshoz
simultunk, és beszélgettünk.
– Csak egymáshoz simultatok, és beszélgettetek? – ismételtem.
Ha ez tényleg igaz, akkor Alex – és ebben a világon minden egyes nő
egyetértene velem! – kihúzta a főnyereményt Sebastiannal. Bólintott.
– Milyen édes – suttogtam, és félrebillentettem a fejemet, mintha
egy golden retrieverrel beszélnék.
Némán bólintott és mosolygott.
– Most már csak neked kell valakit találnunk – mondta.
Grimaszt vágtam. – Hogy a friss szerelmeseknek muszáj mindig
azt a gyomorforgató tulajdonságot magukra ölteniük, hogy másokat
is feltétlenül meg akarnak vele fertőzni!
– Apropó – mondta hirtelen Alex –, tulajdonképpen mit keresel te
még itt? – A szeme először rám szegeződött, mielőtt tovább siklott
volna Elyasra.
 – Én – irányítottam újra magamra a figyelmét – azért vagyok még
itt, mert attól való félelmünkben, hogy megzavarunk benneteket,
éjjeli három óráig elsáncoltuk magunkat a szobában!
– Ó… – mondta erre.
– Igen, pontosan! Nyugodtan tájékoztathattál volna bennünket, és
akkor megkímélhettél volna egy éjszakától az idegesítő bátyáddal.
– Most megint úgy tesz, mintha nem tetszett volna neki – intett le
Elyas.
– Most megint úgy tesz, mintha mi nem tetszett volna neki? –
Alex tekintete ismét rám siklott.
– Nem az, amire gondolsz – mondtam. – Csak beszélgettünk.
– Beszélgettetek? – ismételte. Egészen úgy látszott, hogy ezen a
válaszon még jobban csodálkozik, mint bármi máson.
– Igen – sóhajtott Elyas. – Az összesimulást még gyakorolnunk
kell. Emely még egy kicsit kelleti magát, tudod.
Végigmértem. – Én a helyedben óvatosabb lennék, hogy mit
mondok. Gondolj a bordádra.
Ezzel nyilvánvalóan lovat adtam alá. – Meg akarod nézni, mit
műveltél? – Nem várt válaszra, ehelyett felhúzta a pólóját, csakhogy
felfedje közben a szégyentelenül vonzó hasát. Minden egyes izmán
centiméterről centiméterre húzta fel a felsőrészét, míg a bordája
magasságában megállt.
Csak amikor Elyas az ujjával egy nagy, kék foltra mutatott,
sikerült a figyelmemet a hasáról elterelnie.
– Hú… – csodálkoztam, és igazán büszke voltam magamra.
Pimaszul vigyorgott. – Én a kék foltra gondoltam.
– Én is, te idióta!
Alex most már nagyon ráncolta a homlokát. – Hm, pontosan mit
is csináltatok ti ketten?
– Ez egy hosszú történet. De hidd el, megérdemelte.
Alex ásított. – Alkalomadtán el kell majd mesélned. De most
először is megyek az ágyamba. Egész éjszaka nem aludtam, és
holtfáradt vagyok. – Felállt, és nyújtózkodott. – Jó éjszakát nektek,
és további jó szórakozást… akármihez is. – Szerelmes arckifejezéssel
a szobájába ballagott.
 Egy ideig néztem utána, még akkor is, amikor már rég a
látóhatáromon kívül ért. – Azt hiszem, mégiscsak meg kellene
vizsgálnod, nem kábítószerezett-e – dünnyögtem.
– Ja – mondta Elyas – a látszat szerint talán mégis van
olyasvalami, hogy az igazi…
– Legalábbis némelyeknek – mondtam halkan, és a gondolataimba
merülve kortyoltam a kávémból. Elyas ismét elkezdett figyelni, és
mert ebből hamarosan elegem lett, egyetlen húzásra megittam a
maradékot. Végül az asztalra tettem a csészét, ott hagytam Elyast, és
kicsoszogtam a fürdőszobába, hogy felfrissüljek.
Néhány perccel később nem feltétlenül sokkal, de azért egy kicsit
jobb kinézettel tértem vissza a nappaliba, hogy Elyastól
elbúcsúzzam. Végül is a halom munka, amely otthon várt rám, nem
fogy el magától.
Duzzogó arckifejezést öltött. – Ne mondd, hogy most elmész.
– De, egészen úgy néz ki. Úgyhogy szevasz, Elyas! – Intettem
neki, és a bejárati ajtó felé indultam.
– Várj! – mondta, és felállt. – Elviszlek.
– Nincs rá szükség, a következő busz tíz perc múlva jön.
– Előnyben részesítesz egy buszutat, a Mustanggal szemben?
– Ezt nem állítanám. De lassan már borravalóval tartozom neked.
– Soha nem fogadnék el tőled pénzt – mondta, és próbált
szemkontaktust felvenni velem. Egy-két másodpercre ostoba módon
sikerült is neki.
– Hadd találjam ki, a fizetés másfajta módját bezzeg
szemrebbenés nélkül elfogadnád.
Csábítóan felvonta az egyik szemöldökét. – Ez ajánlat volt?
– Nem, ténymegállapítás.
– Hm… Kár – mondta, és lassan egy lépéssel közelebb jött. Én
hátráltam, és a mellkasom előtt összefontam a karomat. – Az ember
már-már azt hinné, félsz tőlem – mondta.
– Egészen biztosan nem!
– Biztosan? – Ismét egy kicsit közelített.
Visszatartottam a lélegzetemet. – Nagyon is biztos vagyok benne
– préseltem ki magamból.
– Akkor miért térsz ki mindig előlem?
 – Én nem térek ki.
– De, azt teszed.
A fejemet ráztam, ő pedig bólintott. Aztán egy újabb centiméterrel
közelebb jött, amit én azonnal egy lépéssel hátrafelé egyenlítettem ki.
– Látod? – kérdezte.
– Ez semmit nem bizonyít!
Halkan nevetett. – De, bizonyít. Félsz.
– Nem.
– Akkor semmi nem szól ellene, hogy egyszerűen ne mozdulj,
igaz? – Mélyen a szemembe nézett, és mert én okvetlenül be akartam
neki bizonyítani, hogy nincs igaza, az egész testemet megfeszítettem,
és meg sem mozdultam, amikor újra csökkentette a távolságot. –
Látod? – mondtam.
– Hm, talán tévedtem – suttogta és a szemembe nézett. Aztán
egyszer csak egészen lassan lehajolt hozzám. A szívem sokkal
gyorsabban reagált, mint bármi más bennem, és másodpercről
másodpercre gyorsabban vert. Csak amikor az ajka nem messze volt
tőle, hogy az arcomat megérintse, nyertem vissza az uralmat a
végtagjaim fölött. Eltávolodtam tőle, és fenyegető pillantást vetettem
rá.
Nehezen vett levegőt, ismét felegyenesedett, és egy ideig nézett
engem. – Lassacskán egy kicsit igazán lehetnél szelídebb –
vigyorgott, aztán megfogta a kocsikulcsot, és kinyitotta nekem az
ajtót. – Hölgyem?
Elnyomtam a késztetést, hogy ott helyben lefejezzem, és
egyszerűen csak ellépdeltem mellette. Bár számítottam még további
megjegyzésekre, megkímélt tőlük. És az autóút alatt is viszonylag
emberien viselkedett. Sőt, az idő nagy részében hallgatott.
Amikor már majdnem a lakásomhoz értünk, Elyas betett egy CD-
t, és hosszasan nyomogatta a lejátszó gombját. Egyszer csak
felhangzott egy dal, és Elyas elégedetten visszatette a kezét a
kormányra.
Figyeltem a zene első ütemeit, amely egyáltalán nem felelt meg
Elyas saját stílusának. Viszont nekem ismerősnek tűnt a dal, bár
először nem tudtam volna megmondani, honnan. Csak amikor az
összetéveszthetetlen refrén felcsendült, kattant be: „Cold as ice, you
know that you are as cold as ice to me…”
Cold As Ice a Foreignertől. Ez a dal, amilyen pimaszul Elyas rám
pillantott, senki másra nem vonatkozhatott, mint rám. Vidáman
csóváltam a fejemet. Ez egyszerűen túl jellemző volt erre az idiótára.
Nem sokkal később a diákotthon utcájába értünk. Elyas leparkolt,
és mert várakozásommal ellentétben ezúttal nem akarta a társaságát a
szükségesnél tovább rám kényszeríteni, már csak megköszöntem
neki, hogy elhozott, és kiszálltam.
Amikor a lakásomba értem, a délelőtt hátralévő részében, délután
és még egész este is a könyveim fölött ültem. A gondolataim
természetesen időről időre el akartak kalandozni, de amennyire
lehetett, félresöpörtem őket, és helyettük a lényegre
összpontosítottam. Ahogy telt az idő, ez egyre nagyobb gyötrelemmé
vált. Ennek ellenére átküzdöttem magam számos jegyzeten, és
sikerült az elmulasztott anyag jelentős részét bepótolnom. Hogy
másnap még tudni fogom-e, amit megfeszített munkával magamba
kényszerítettem, az már más kérdés volt – de egyszerűen derűlátó
maradtam.
Délelőtt és délután egyedül voltam, csak estefelé ért haza Eva,
hogy a puszta jelenlétével zaklasson. Bár időközben elaludt, de a –
sajnos ezzel mindig együtt járó – hortyogása igencsak
megnehezítette a tanulásomat. Ez az enyhén zavaró tényező volt
végül a kiváltó oka, hogy a fejem végleg füstölni kezdett. Be kellett
magamnak vallanom, hogy nincs már értelme, és becsuktam a
mappáimat meg a könyveimet.
Kimerülten a fürdőszobába csoszogtam, ahol a tus alá álltam, és a
meleg vízsugár alatt kilazítottam a merev nyakizmaimat.
Amikor visszamentem a szobámba, már nagyon késő volt, és
igencsak szükségem lett volna némi alvásra. Ennek ellenére egy
kicsit még a laptopom elé ültem, és lehívtam a leveleimet. Ahogy
kiderült, szerencsém volt.

Kedves Emely!
Nos? Hogy tölti egy olyan varázslatos nő, mint te a vasárnap
estéjét? Ahogy ismerlek, biztosan nyakig ülsz a könyveidben, és
egy csöppnyi szünetet sem engedélyezel magadnak. Legalább
jól haladtál?
Tényleg mosolyognom kellett a feltételezéseiden, amelyeket
azzal a mondatommal váltottam ki, hogy nem fogok megfelelni
az elvárásaidnak. Minden egyes ponton tévedsz – a gyanút is
beleértve, hogy két fejem van! És mielőtt megkérdeznéd, nem
mondanám magam csúnyának – és most nem akarok önteltnek
hatni. Arra akartam kilyukadni, hogy te biztosan kiagyaltál
magadnak egy bizonyos képet. Ez önkéntelenül történik. És én
csak attól félek, hogy lehet, nem fogok tudni megfelelni a te
„Luca-illúziódnak”. Tudom, hogy tetszenek az e-mailjeim,
mégis azon tűnődöm, vajon én is ugyanígy tetszenék-e neked,
ha veled szemben állnék. Tudod ezt követni, Emely?
Ne gondold azt, hogy nem szeretnék veled találkozni.
Tulajdonképpen épp az ellenkezője a helyzet. Egyszerűen csak
szívesebben várnék még egy kicsit vele. Vagy neked sürgős?
Csodaszép éjszakát kívánok neked! Pazarlás, hogy egyedül kell
töltened.
(És nem, ez nem célzatos megjegyzés volt, hanem inkább
megállapítás. Remélem, nem értesz félre.)

Szeretettel üdvözöl:
Luca.

Nem sokáig haboztam, azonnal válaszoltam.

Szia Luca!

Sajnos igazad van, már füstöl a fejem. De legalább sikerült is

valamit behoznom, bár a tegnapi nap nagyon hiányzott a
tanuláshoz. Már említettem, hogy a legjobb barátnőm nagyon
rámenős tud lenni, ha valamit szeretne… Nos, a többit el tudod
képzelni.
 El sem hiszed, mennyire megkönnyebbültem. (Nem mert rossz
lett volna, ha két fejed van – annak is meglenne a maga előnye,
erről meg vagyok győződve!) De amikor az indokaidat
olvastam az előbb, egy kisebb kő esett le a szívemről. Hogy
őszinte legyek, én is ugyanúgy vagyok vele, mint te. Ezért a
lehető legjobban meg tudlak érteni. És nem, semmi kifogásom
ellene, hogy a találkozásunkra ne holnap kerüljön sor.
Ellenkezőleg – mi volna tíz év múlva?
De attól függetlenül, hogy végül mikor érkezik el az idő, már
most megmondhatom, hogy a félelmeid megalapozatlanok.
Akárki és akármilyen is vagy, Luca, már a szívembe zártalak.
Olyan sok közös van bennünk, hogy az már-már ijesztő, és bár
alig ismerlek, kedvellek.
Úgyhogy ne törd rajta – ahogy te magad öntelten mondtad – a
csinos fejedet. Nincs rá okod.
Úgy, és most, kedves, egyfejű Lucám, ahogyan már
megállapítottad, „egyedül” megyek az ágyamba. De azt
hiszem, túl fogom élni.
Én is jó éjszakát kívánok neked. Aludj jól!

Nemsokára újra jelentkezem:

Emely

Kis idő múlva már az ágyamban feküdtem, és bár holtfáradt

voltam, nem tudtam lehunyni a szememet. Túl sok gondolat
kavargott a fejemben, és sehogyan sem tudtam elkergetni őket.
Először is ott volt a szüleim balesete, amit még mindig nem
dolgoztam fel teljesen. Aztán ott volt az egyetem, amely abban a
pillanatban teljes erőbedobást követelt tőlem. És hát ne felejtsük el,
hogy Alex végre megkapta a csókját, és tulajdonképpen sokkal
többet is: boldog szerelemes volt, és egy sokat ígérő kapcsolat elején
állt. Az egész csődsorozat után, amit az utóbbi években átélt, teljes
szívemből örültem neki, hogy olyasvalakit talált, mint Sebastian.
Luca levelei és az a kérdés sem hagyott nyugtot, hogy – ha
egyáltalán lesz – milyen lesz a folytatás. És végül természetesen ott
volt az elmúlt éjszaka, amely igencsak kísértett: a beszélgetésünk, a
harc a jégkrémért, és nem utolsósorban a hihetetlen felismerés, hogy
Elyas akkoriban szerelmes volt belém. A gondolat, hogy minden
alakulhatott volna másként, furcsa érzést keltett a gyomromban.
De vajon – az összetört szívemtől eltekintve – tényleg sokat
változtatott volna a dolgokon? Valószínűleg alig, hiszen egy-két
hónappal később Angliába ment. Legkésőbb akkor szakításra került
volna sor. De még ha ez a külföldi tartózkodás nem is lett volna, ki
tudja, hogy előbb-utóbb nem hagyott volna-e ott valaki másért. Hogy
valamit ő is érzett irántam, még korántsem jelenti azt, hogy az
érzései ugyanolyan erősek voltak, mint az enyémek. Bár… Azt
mondta, akkor már másfél éve így érzett irántam…
Ennek ellenére nem tudtam elképzelni.
És most hogyan tovább? Valami változni fog közöttünk? Most,
hogy már tudjuk, valójában mi történt akkor?
Felsóhajtottam. A válasz valószínűleg nem. Igaz, hogy Elyas
szándéka néha átláthatatlan, de azért javarészben egyértelmű. Bármit
is érzett irántam korábban, annak már semmi köze a mához. Ő maga
mondta, hogy bukik a makacs esetekre, és ostoba dolog volna tőlem
azt feltételezni, hogy a fáradozása mögött több is van.
És részemről vajon változott valami? Bizonyos értelemben igen.
Be kellett magamnak vallanom, hogy Elyast tévedésből gyűlöltem
éveken át. Miért nem kérdezett meg egyszerűen engem? A férfiak
annyira beszámíthatatlanok, ha az ember azt az átkozott
büszkeségüket megsérti!
Valami mindenesetre megváltozott. De ez inkább egy érzés volt,
semmint megfogható dolog.
Amikor fél órával később még mindig az ágyamban forgolódtam,
lerúgtam a takarót, és az MP3-lejátszóm után nyúltam. A kis
fülhallgatóból a Just for tonight szólt a Ville Valo & Mannától. Mély
lélegzetet vettem, lehunytam a szemem, és próbáltam a
gondolataimat elcsendesíteni. De nem sokkal később a mobilom
rezgése mindent tönkretett. Még mielőtt egyáltalán ránéztem volna,
tudtam, ki írta az SMS-t.
Ez az alak gondolatolvasó? Felsóhajtottam, és a mobilom után
nyúltam.
Nem felvenni
Miattad le sem tudom hunyni a szememet. Az egész ágyamnak
Emely illata van, hogy aludjak így?

Emely
Természetesen állom a tisztítás költségeit.

Nem felvenni
Jaj! De akkor még egyszer bele kell feküdnöd, hogy az illatot
felfrissítsd.

Emely
Álmaidban! Ez egy egyszeri botlás volt, amely kizárólag holmi
múló közömbösségérzésre vezethető vissza.

Nem felvenni
Ne légy már ilyen! És hogyhogy még ébren vagy, nem kellene
már rég aludnod?

Emely
Fogalmam sincs, bár fáradt vagyok, egyszerűen nem tudok…

Nem felvenni
Csak egy szó, és tíz perc múlva az ajtódban állok…

Emely
Két szavam is van: Köszönöm, nem.

Nem felvenni
Hogy lehetsz mindig ilyen rideg? Tényleg hiányzol. De ezt
úgysem hiszed el nekem. Mikor látjuk újra egymást?

Emely
 Helyes felismerés. Ami pedig a viszontlátást illeti, attól tartok,
igen hamar be fog következni.

Nem felvenni
Minden reményem ebben van! Egyáltalán nem könnyű mindig
úgy terveznem a napomat, hogy otthon legyek, amikor a
húgomat meglátogatod… Mi van rajtad most éppen?

Emely
Jóccakát, Elyas!

Nem felvenni
Mondtam már neked, hogy tényleg mókásnak tartalak?
Szeretem a humorodat.

Emely
Éppen ez a problémánk. Amit te humornak tartasz, azt én
halálosan komolyan gondolom!

Nem felvenni
Látod? Már megint rajtad nevetek. Olyan vicces vagy!

Nem felvenni
Miért nem válaszolsz? A szemedet forgatod?

Emely
Igen.

Nem felvenni
Küldesz nekem egy MMS-t, hogy lássam?

Emely
Nem.
Nem felvenni
Küldjek neked én egy MMS-t?

Emely
Jaj, ne!

Nem felvenni
Haha, attól félsz, hogy küldök neked egy képet a kukacomról?

Emely
Például.

Nem felvenni
Na ja, akkor biztosan jól meglepődnél. Szerencsére tudom,
hogy elég kíváncsi vagy, és mindenképpen megnyitod a képet.
A legédesebb álmokat kívánom neked!
Aludj jól, angyalom!

Egy perc sem telt el, már jelzett is a mobilom, és a beígért MMS
megérkezett. A hüvelykujjam egy-két másodpercig habozott a gomb
fölött, míg végül csak lenyomtam, és megnyitottam a képet. Elég
sötét volt, de az árnyékok is elegendőek voltak, hogy felismerjem
Elyas arcát és a kezét, amellyel csókot dobott nekem.
 17. FEJEZET

Előjáték

A lexszel az egyetem hatalmas aulájában ültem, és a tekintetem a

nyüzsgést pásztázta. Alex lehajtotta a fejét. – Olyan rossz a
lelkiismeretem, az utóbbi időben alig találkozunk.
– Alex, miféle barátnő volnék, ha ezt rossz néven venném tőled?
– Igen… De akkor is.
– Semmi akkor is. Újdonsült szerelmes vagy! Teljesen normális
dolog, hogy egész nap egymáshoz tapadtok, és hogy legszívesebben
magatokban vagytok.
– De olyan ócskának érzem magam.
– Ez ostobaság. Teljesen megértelek. Az idő nagy részében amúgy
is tanulok.
– Akkor miért érzem úgy, hogy elhanyagollak?
– Nem tudom – mert hülye vagy?
– Na, köszönöm szépen.
Kuncogtam. – Alex, én teljesen édesnek találom, hogy ezen töröd
a fejed. De nincs rá szükség. Most úgy csinálsz, mintha egyáltalán
nem is találkoznánk már. Ez pedig nem igaz.
– De amióta Berlinbe költöztem, majdnem minden nap csináltunk
közös programot. És most, hogy itt van Sebastian, máris törést okoz.
– Alex, ez nem törés! Ha túlzol, akkor azt nagyban teszed, igaz?
– Egyszerűen csak félek, hogy elhanyagoltnak érzed magad.
Megsimogattam a felsőkarját. – Itt és most szentül megfogadom,
hogy azonnal tájékoztatlak, ha az elhanyagoltság legapróbb jelét
érzékelem magamon – rendben?
 – Akkor ebben bízom – mondta.
– Bízhatsz is. De most még minden rendben. Tényleg.
– Jól van, ez megnyugtat. Esetleg a következő hétvégén
csinálhatunk együtt valamit.
– Persze, szívesen. De kérlek, ne csak azért, mert rossz a
lelkiismereted.
– Á, ostobaság, egyszerűen csak hiányzol. Egyébként Elyasnak
is… – Áruló csillanás villant a szemében, ami egyáltalán nem
tetszett. – Minden nap kérdezget, hogy felugrasz-e.
A vállam megereszkedett. A DVD-s este óta, amelynek már
másfél hete, szerencsére nem találkoztam Elyasszal. Bár a
„szerencsére” részében néha nem is voltam olyan biztos. Az eszem
próbálta erőteljesen a fejembe kalapálni, de ha Elyasról volt szó, a
szívemnek és a fejemnek mindig is jelentősebb kommunikációs
problémái akadtak. Mindazonáltal arra a következtetésre jutottam,
hogy a távolság nem árthat. Legalábbis nekem nem.
– Tudom – feleltem. – Naponta több üzenetet küld.
– Tényleg? – kérdezte. – Ez olyan cuki.
Fújtattam. – Akkor olvasd el azokat az üzeneteket.
– Á, Emely, ne csináld ezt. Tudod, mit gondolok?
– Nem.
– Azt gondolom, hogy tényleg kedvel téged, csak túl büszke
ahhoz, hogy bevallja.
Igencsak átlátszó elmélet, gondoltam magamban. Elyas kedvelne
engem? Nem fizikális módon is? Lehetetlen! Alex soha nem volt jó
benne, hogy a férfiak szándékait felbecsülje. És hát legszívesebben
olyan világban élt volna, ahol csak és kizárólag ugyanolyan boldog
kapcsolatok léteznek, mint az övé, úgyhogy ezt az enyhén hiperaktív
lényt nem igen lehetett komolyan venni.
– Apropó „kedvel” – jutott Alex eszébe. – Mi a helyzet Lucával?
– Nagyon jó – mondtam.
– És mikor találkoztok?
A fenébe, ez teljesen rossz kérdés. Miért nem hagyja egyszerűen
békén ezt a témát?
– Á, szóval… találkozni – hebegtem, és a fejemet vakartam.
 – Igen. Találkozni – mondta. – Tudod, amikor valós személyként
odaállsz valaki elé, és nem bújsz gyáván a számítógéped mögé.
– Hogy mit nem mondasz, te okostojás – feleltem. – Nagy
vonalakban néhány hét múlva beszéltünk meg találkozót.
– Már meg ne haragudj, de mi az, hogy „néhány hét múlva”?
– Hát néhány hét múlva. Egyikünknek sem olyan sürgős.
Csípőre tette a kezét, és felöltötte azt az arckifejezést, amit én
egyáltalán nem bírtam elviselni.
– Tudod, mit gondolok erről!
A szememet forgattam. – Igen, nem egyszer tájékoztattál már róla.
– Mégis ki ő nekem? Az anyám?
– Mondd csak, mennyi is az idő? – kérdezte. Kihúztam a
mobilomat a zsebemből, és egy pillantást vetettem rá. – Négy óra
múlt tíz perccel – mondtam.
A szája elé kapta a kezét. – Tíz perccel ezelőttre beszéltem meg
találkozót Sebastiannal a parkolóban.
– Akkor gyerünk! – mondtam és meglöktem a búcsúzáshoz.
– Légy jó, rendben?
– Az leszek, nektek meg jó szórakozást!
– Köszönöm! – kiáltotta még, aztán szerelmes vigyorral az arcán
már rohant is keresztül az aulán. Még jó ideig néztem utána, és végül
felsóhajtottam. Nekem is kell egy Sebastian…
Vegyes érzésekkel sarkon fordultam, és a diákotthonba mentem.
Mert már jól ismertem Evát, hazaérkezéskor lelkileg mindig
felkészültem a kényes helyzetekre. Ám amit aznap a szobámban
találtam, minden várakozásomat túlszárnyalta – rossz értelemben.
Eva elragadtatottan ücsörgött az ágyán – vele szemben pedig, az
én ágyamon, csábító mosollyal Elyas Schwarz ült, és szívélyesen
beszélgettek.
Mi az ördög?
Elyas felemelte a fejét. – Végre itt vagy, kincsem. Eva és én éppen
rólad beszélgettünk. – Csak beképzeltem magamnak, vagy valami
nem stimmelt?
A tekintetem Evára siklott abban a szilaj reményben, hogy ezzel
telepatikus úton fájdalmat okozok neki. Ám ő zavartalanul epekedett
tovább Elyas felé.
 A könyveimet az ágyamra dobtam. – Vajon miért nem akarom
tudni, hogy miről beszélgettetek?
– Semmi komoly – mondta Eva. – Csak elmeséltem neki, hogyan
botlottál meg múltkor az aulában, és repültél majdnem a dékán
karjába. – Eva Elyasra nézett, és mindketten kuncogni kezdtek.
A hangsúly ezen volt: „csak azt meséltem neki!” Miért kellenének
az embernek ellenségek, ha egyszer vannak barátai? – Köszönöm
szépen, Eva. Amennyiben valaha még el akartál tölteni itt egy
éjszakát Nicolasszal, azt most eljátszottad!
– Ó, ne légy ilyen dühös, kincsem – mondta Elyas. – Mi valójában
nagyon édesnek tartjuk az ügyetlenségedet.
Idegesen összefontam a karomat a mellkasom előtt, hogy a
mindent eldöntő kérdéssel előhozakodjak: – Te egyáltalán mit
keresel itt?
– Hiányoztál – felelte. – Eva volt olyan kedves, és beengedett, bár
éppen indulni készült.
Eva az órájára pillantott. – Ó, az előadásom! Ha nem akarok
elkésni, most már tényleg mennem kell.
– Ne haragudj, hogy feltartottalak – mondta Elyas.
– Nem gond – hárította el és felállt. Amikor mellettem belebújt a
cipőjébe, kétségbeesetten próbáltam visszatartani, nehogy egyedül
hagyjon itt engem ezzel az idiótával. De a könyörgő tekintetemre egy
vállrántás volt a válasz, mielőtt egy „csáó”-val eltűnt volna az
ajtóban.
Na, szuper! Jegyzet magamnak: új és jobb barátokat keresni.
– Sajnálom – susogta Elyas, amikor elegánsan felállt, és hozzám
lépett. – De egy hét nélküled túl hosszú. Egyszerűen el kellett
jönnöm, hogy meglátogassalak. – Ismét próbálta a szemével azt a
dolgot csinálni. Hogy is mondják? Pontosan, hipnotizálni. De ezúttal
megfeszítettem a testemet, és nem hagytam magamat elringatni.
– Nincs a telefonkönyvedben olyan nő, aki csak arra vár, hogy
boldoggá tedd?
Vakmerőn felhúzta a szája egyik szegletét. – Éppen nála vagyok.
– Önteltebb volt, mint valaha. Fújtattam. Mégis, mit gondol magáról?
És én miért izgattam fel magam rajta még mindig?
– Most éppen rajtam bosszankodsz, igaz?
 – Nem, már rég feladtam!
– Olyan édes vagy, amikor hazudni próbálsz.
Felnyögtem.
– Akkor, most mit csinálunk? – kérdezte.
– Bármi is a terved, jó szórakozást hozzá – nekem most
mindenképpen tanulnom kell.
– Mit jelent az, hogy tanulni? – érdeklődött.
– El kell olvasnom ezt a könyvet. – Az egyik példányra mutattam
azok közül, amelyeket az előbb az ágyra dobtam.
A homlokát ráncolta. – Az olvasást tanulásnak nevezed?
– Ha holnapra le akarok adni egy expozét meg egy értelmezést
hozzá, akkor érdemes előbb elolvasni.
– Értem – dünnyögte, és végül a gondolkodási folyamatát egy
„oké”-val zárta.
Mi az; hogy oké? Ilyen könnyen hagyja magát lerázni?
– Oké, elmész? – kérdeztem.
– Nem – nevetett. – Oké, én pedig társaságot nyújtok neked a
tanulásban.
Hogyhogy én?
– Elyas, miért gondolom úgy, hogy ez nem jó ötlet?
– Ugyan már! Adj egy könyvet, és befogom a számat.
– Hiszi a piszi – morogtam, és félig-meddig mérgesen néztem rá.
– Hé, adj egy esélyt! Ha nem tartom magam hozzá, kihajíthatsz.
– Ezt csak azért mondod, mert pontosan tudod, hogy fizikailag
képtelen volnék rá. Egyáltalán nem tudnálak kipenderíteni, még ha
akarnálak sem.
– Lehet – mondta. – Habár igen bizsergető érzés elképzelni, hogy
mégis megpróbálod.
A következő lélegzetvételem nagyon-nagyon-nagyon mély volt…
– Ugyan már, kincsem! – mondta, és cukorédesen nézett rám. –
Megígérem, hogy elmegyek, ha zavarlak.
– Jó, zavarsz. Jó volt veled, majd még találkozunk. – Elszántan az
ajtóhoz léptem, hogy kinyissam neki, de ő egyszerűen az ágyamra
ült.
Rámeredtem. Végül is majdnem mindennek van ellenszere, neki
miért nincs?
 A hátára feküdt, a két lábát keresztbe rakta, megfogott egy
könyvet, és kérdőn rám nézett. – Miért álldogálsz még mindig ott?
Azt hittem, tanulni akarunk.
Grrrrr…

A világ egyetlen szaros legye sem volt olyan erőszakos, mint Elyas.
Mindenféle ellenállás céltalan volt. Ötpercnyi morgás után
megadtam magam a sorsomnak, és törökülésben leültem mellé a
matracra. Felkötöttem a hajamat, hogy olvasás közben ne zavarjon,
és a tekintetemet makacsul a kezemben tartott könyvre szegeztem.
Az olyan megjegyzésekről, mint: „A fenébe is, szeretem, amikor ezt
a könyvtáros műsorszámot nyomod”, szándékosan tudomást sem
vettem, és ezzel tényleg elértem, hogy tartsa a száját.
Ennek ellenére nem haladtam. Húsz oldal volt a rekordgyanús
eredmény pontosan negyvenöt perc elteltével. Tényleg
megerőltettem magam, de egyszerűen nem ment. Nem tudtam
összpontosítani, ha Elyas mellettem feküdt.
A nyakam is erőteljesen kezdett jelezni. Az utóbbi napokban
túlságosan sokat görnyedtem a könyvek fölött. Tulajdonképpen csak
idő kérdése volt, hogy a nyakszirtem tiltakozni kezdjen ez ellen az
egészségtelen tartás ellen.
De akármilyen kellemetlen is volt ez a merevség, fel nem érhetett
a „fő zavaró tényezővel”. Ez, más nevén Elyas Schwarz valóban
egészen sokáig lapozgatott egy könyvet, és legalábbis úgy tett,
mintha olvasná. Tíz perce azonban letette, és azóta nyilvánvalóan az
volt a célja, hogy megőrjítsen. Minden alkalommal, amikor
magamon éreztem a tekintetét, a könyv pereme fölött kikémleltem,
és kivétel nélkül mindannyiszor egyenesen a szemébe pillantottam.
És ha ez még nem lett volna elég, ráadásul minden alkalommal rám
mosolygott. Majdnem a hajamat téptem tőle!
– Mondd csak – kérdezte. – Nem kellene néha lapoznod is?
Elkerekedett a szemem, és az oldalszámra pillantottam, amely már
jó ideje nem változott. Egészen pontosan attól a pillanattól kezdve,
amikor a könyvét letette, és elkezdett figyelni. Éreztem, hogy az
arcom gyanúsan felhevül. Elyas pimasz vigyora pedig annál
szélesebb lett.
– Meg is tenném – sziszegtem –, ha abbahagynád, hogy az
őrületbe kergetsz!
– Bosszant, ha nézlek?
– Nem. Azt mondtam, az őrületbe kerget! – Ez az állapot nagyon
közel áll ahhoz, amikor az ember ámokfutóvá válik, és valakit
gyötrelmesen meggyilkol.
Kuncogott. De nem sokkal később lebiggyesztette a száját. Sokáig
figyelt, és közben a fény a szemében mintha egyre zavarosabbá vált
volna. Végül a kinyújtott karját maga mellé tette a párnára. – Ide
fekszel mellém? – kérdezte.
Éreztem, hogy kiráz a hideg.
Soha nem mennék bele, de már a puszta gondolat is ideges
bizsergést váltott ki a hasamban. Milyen jó lehet Elyas karjában
feküdni? Miközben az ujjával a hátamat simogatná…
A fenébe is, mit képzelődöm?
– Elyas, miért nem mész ki egyszerűen a fürdőszobába, és vered
ki magadnak?
Sóhajtva nézett rám.
Megbántottam volna?
Egek, mi van ma a fejemmel? Én, Elyast, megbántottam –
nevetséges. Mély levegőt vettem, és ismét a könyvemnek szenteltem
magam. De az olvasottakból épp annyit fogtam fel, mint korábban,
csak most már legalább nem felejtettem el lapozni.
– Múlt hét óta egyfolytában a múlton gondolkodom – szólalt meg
egy idő után.
A könyv fölött rápillantottam, és megállapítottam, hogy a szemét
nem rám, hanem a plafonra szegezi.
– Úgy értem, az ember hét év után egyszer csak megtudja, hogy
az egész csupán egy ostoba félreértés volt – mondta. – Olyan keserű
mellékízt hagyott maga után, amit nem tudok elűzni.
Hallgattam, és egyszer csak újra rám nézett. – Követsz engem?
Hogy követem-e? Nos, mert ez a téma több mint egy hete
főszerepet játszott a gondolataimban, nyugodtan állíthatjuk.
– Körülbelül – dünnyögtem.
 – Ostobán hangzik – beszélt tovább, és újra a plafont nézte. – De
folyton azon tűnődöm, mi lett volna velünk, ha nem lettem volna
olyan ostoba, hogy vakon higgyek Sörennek.
Valószínűleg megkímélt volna, hogy Sören Nordmann legyen az
első férfi az életemben. Ezt a felismerést azonban inkább
megtartottam magamnak.
Az ujjam lassan végigcsúszott a könyv sima gerincén. – Fél évnél
tovább úgysem tartott volna – mondtam.
– Miért gondolod?
– Mert aztán Angliába mentél.
– Emely – mosolygott fájdalmasan. – Te voltál a fő oka annak,
hogy külföldre mentem.
Rámeredtem.
– Ez nem tréfa – mondta. – Nem bírtam tovább, hogy minden nap
látlak, ráadásul azzal a Simonnal a nyomodban.
Egy röpke pillanat erejéig azon gondolkodtam, hogy kijavítsam-e
a Simont Sörenre, de aztán hagytam. Elyas szavai teljesen
kizökkentettek a kerékvágásból.
– Azt hiszem, túlzol – feleltem. Minden más túlságosan
irreálisnak tűnt.
– Esküszöm, hogy így volt. Miért hazudnék?
Mert a nőknél jól veszi ki magát, ha ilyesmit mond valaki?
Visszanyeltem ezt a megjegyzést, és vállat vontam.
– Emely, te akkor összetörted a szívemet. Miért nem hiszel
nekem? – Elyas úgy nézett rám, mintha nem találna rá magyarázatot.
Én viszont természetesen vagy ezret találtam, és egyszerűen
hiányzott hozzá a képzelőerőm, hogy éppen ő szeretett engem
ennyire. Mi jót talált volna bennem? Hogy soha nem sikerült kinyitni
a számat, hogy egy szégyenlős kislány voltam? Aligha.
– Elyas, te komolyan azt akarod nekem bemesélni, hogy én
voltam a kiváltó oka annak, hogy Angliába mentél? – A homlokomra
egyre több ránc ült. Ám szemrebbenés nélkül egy bólintással
megerősítette.
– Te voltál az első nagy szerelmem – mondta.
A torkom kiszáradt, és mintha egyre jobban összehúzódott volna.
Elyas olyan egyenesnek, olyan őszintének látszott. Ennek ellenére
nem felejthettem el, hogy valószínűleg bármit képes volna mondani,
csak hogy végre megkapjon. És ha a négy hónappal korábbi
viszontlátásunkra gondoltam, kétségkívül minden amellett szólt,
hogy fel akar ültetni.
– Olyan nagy azért nem lehetett az a szerelem – fújtattam hát.
– Miért?
– Mert aztán már meg sem ismertél.
A szája szeglete vigyorgásra húzódott. És ugyanaz az
alattomosság bujkált benne, mint négy hónappal korábban Alex
szobájában. – Piszkosul bosszantott, mi? – kérdezte.
Igen, a fenébe is, nagyon, piszkosul bosszantott!
– Talán egy-két másodpercig mérgelődtem rajta – feleltem és
fintorogtam.
Elyas halkan nevetett. – Láttad volna az arcodat.
Na jó, talán tényleg ostobán néztem, de sokként hatott. Hosszú idő
után találkoztam vele újra, ráadásul ez az idióta még csak nem is
emlékezett rám. Tán csak nézhettem ostobán!
– Emely – mondta Elyas lágyan. – Nem gondolod komolyan,
hogy tényleg nem ismertelek meg?
Az arckifejezésem jeges álarccá vált.
– Angyalom – mosolygott Elyas. – Az első pillanatban tudtam, ki
vagy… Természetesen egy kicsit megváltoztál, de az arcvonásaidról
rögtön felismertelek. – Vállat vont. – Hogy is felejthettelek volna el
téged?
Leesett az állam. – Felültettél?
A vidám arckifejezése kellő választ nyújtott.
Képtelen voltam felfogni. És mert nem tudtam, mi mást tehetnék,
puszta kétségbeesésből a hasához vágtam a könyvet.
– Auuu! – Az érintett helyhez kapott, és nem bírta abbahagyni a
nevetést.
Erős késztetést éreztem, hogy még aznap megöljem.
– Mi… mi… miért? – tört ki belőlem.
– Fogalmam sincs, csak úgy jött.
– De csak volt rá valami okod?
Elyas egy pillanatig figyelt engem, és abbahagyta a mosolygást. –
Az életben nem mindennek van oka.
 Hazudott. Volt oka, láttam rajta. De azt is ugyanúgy láttam, hogy
nem fogja elárulni. A közös múltunkhoz van valami köze? De azóta
annyi év telt el, hogy ezt nem tudtam elképzelni. Ám ha mégis…
Lehet, hogy minden sürgés-forgása mögött csupán az a kívánság
rejlik, hogy bosszút álljon rajtam? De nem. Ilyen alattomosnak nem
tudtam Elyast elképzelni. Az egyértelmű szándékaiból soha nem
csinált titkot.
– Guillotine, megkövezés, kivégzés vagy kínzópad?
– Hm? – kérdeztem.
– Amilyen mérgesen nézel rám, biztosan mindjárt meg fogsz ölni.
És azt kérdezem, milyen módon.
– Jelen pillanatban legszívesebben kézigránátot dobnék rád. Az
volna a leggyorsabb.
– Mi volna, ha az agressziódat gyengédségbe fojtanád?
– Mi volna, ha a rámenősségedet megadásba fojtanád? – Az egyik
szemöldökömet felvontam.
– Most, hogy már majdnem megvagy? – kérdezte. – Akkor
igencsak ostoba volnék.
– Felejtsd el a kézigránátot! – morogtam. – Képzelj el helyette egy
atombombát! – komoran néztem rá, de ő csak halkan nevetett maga
elé.
– Tanulhatok végre tovább? – kérdeztem bosszankodva.
Mintha magától értetődő volna, vállat vont, mintha nem rajta
múlna. A fejemet csóválva ezen a pimaszságon harmadszor is
megpróbáltam a könyvemmel haladni.

Az eredmény csekély volt. Harmincöt oldalt számoltam, amit később

mindenképpen el kell majd olvasnom még egyszer, mert már rég el is
felejtettem. A javaslatomat, hogy menjen haza, Elyas sajnos
korántsem találta olyan remeknek, mint én, ezért csak feküdt tovább.
Frusztráló volt, ahogyan Elyasnak sikerült a puszta jelenlétével
összezavarnia. Egy-két tudatosan csábos pillantás az irányomba, és a
betűk összemosódtak a szemem előtt.
Bármit is váltott ki belőlem, csak annyit tudtam, hogy nem helyes.
Nem szabad hagynom, hogy még jobban az ujja köré csavarjon, és
semmiképpen nem szabad az önuralmamat elveszítenem. Különben
egy nap keservesen megfizetek érte.
Távolságra volt szükségem. Minél nagyobb, annál jobb. Ám
könnyebb volt mondani, mint tenni. Amíg állandóan keresztezték
egymást az útjaink, és az életemet pokollá tette, kilátástalan
vállalkozásnak bizonyult.
Istenem, mindeközben pedig nem éppen úgy néz ki, mint maga az
ördög…
Vajon a haja olyan puha, mint amilyennek látszik?
Ó, istenem! Már megint őt bámulom. Könyvet. Olvasni. Most!
Egy kicsit elfordultam Elyastól, nehogy a tekintetem újra
elsodródjon. De mindegy, hogyan ültem, a betűk megfejthetetlen
hieroglifák maradtak. Egy kicsit kinyújtóztattam a nyakamat, és a
kezemmel a fájó helyet dörzsöltem.
– Fáj a nyakad?
– Elmegy…
– Megmasszírozzam?
– Köszönöm, Elyas, nagyon jól el tudom képzelni, hogyan zajlana
az a masszázs.
A szemét forgatta. – Miért feltételezel rólam mindig rögtön
valami rosszat? – Felült. – Egyszerűen csak hagyd, hogy
megpróbáljam. – Alig mondta ki ezeket a szavakat, máris a hátam
mögé mászott.
– Én… nem, Elyas… – tiltakoztam, és arrébb akartam csúszni, de
erősen megfogta a felső karomat.
Ennyit a távolságtémáról!
Megpróbálta a vállamról lehúzni a melegítőfelsőt, amelyet én
semmiképp nem akartam levenni. – Mi akar ez lenni? – kérdeztem.
– Hogyan masszírozzalak meg a kapucnin keresztül? Van alatta
póló, nem?
– Te egyáltalán ne masszírozz meg engem! – helyesbítettem, és
másodszorra is megpróbáltam elcsusszanni előle.
Ám másodszor is visszatartott. Halk panaszhangok hagyták el a
számat.
– Tartsd a szád! – parancsolt rám kuncogva.
 Lassan – nagyon, nagyon, nagyon lassan – lehúzta a vállamról a
melegítőt, mire az egész testem lúdbőrös lett. Miért éreztem úgy,
mintha meztelen volnék alatta?
– Ne görcsölj már, engedd el magad! – mondta. Ám ez elméletben
könnyebbnek hangzott, mint amennyire a valóságban keresztül
lehetett vinni.
Összerezdültem, amikor a kezét a vállamra tette, és masszírozni
kezdett. Olyan szokatlan, olyan megfélemlítő volt, hogy engedtem,
hogy megérintsen. Éreztem, ahogyan a két hüvelykujja a
nyakcsigolyáimtól jobbra és balra lágy nyomással lassú, körkörös
mozdulatokat végez. Bár ruhában voltam, azokon a helyeken, ahol
hozzám ért, a bőröm nagyon érzékenyen reagált.
Olyan jótékony hatású volt, amit tett, és már rövid idő után
enyhülést hozott. Mintegy magától előrebukott a fejem, miközben
Elyas továbbra is ezt a kellemes dolgot csinálta a kezével.
Amikor arra a helyre tapintott, ahol fájt, vissza kellett nyelnem
egy nyögést. Olyan voltam a kezében, mint a viasz, az ujjai alatt
egyre jobban ellazultam. Lehunytam a szememet, és átadtam
magamat a masszázsnak.
– Jó így? – suttogta.
Jó? Ez a megnevezés az évszázad meghamisítása lett volna.
Hihetetlen volt, lélegzetelállító, nagyszerű… Ez volt a legjobb
masszázs, amit életemben kaptam.
– Elmegy – mondtam hangosan, és hallottam, amint halkan
felnevet mögöttem.
Arrogáns hólyag. Pontosan tudta, mit tesz. És ami még rosszabb,
észrevette, hogyan reagálok a masszírozásra. Szerencsémre viszont
arról sejtése sem volt, hogy abban a pillanatban a szívem nem
feltétlenül a legellazultabb izom volt a testemben.
Amikor az ujjbegyei felfelé vándoroltak a nyakamon, a szemem
majdnem fennakadt. Az ujjaitól borzongás szaladt végig a bőrömön.
Gyengéden dolgozott tovább, és megsimította a hajam tövét.
Micsoda érzés… Magamban felnyögtem.
A fenébe is, ez már nem masszázs – ez előjáték!
Sóhaj csúszott ki a számon, mire azonnal az ajkamba haraptam.
Ha elképzeltem, Elyas mire lehet még képes az ujjaival…
 Nem! Ezt aztán nem fogom elképzelni!
Ezernyi apró villám rezdült végig az izmaimon, mintha Elyas
közvetlenül egy erősáramú vezetékre lett volna kötve. Csupán
másodpercek kérdése lett volna, hogy mindent elfelejtsek magam
körül, amikor Elyas meleg lehelete egyszer csak a nyakamat érte.
Egy szempillantás alatt bekapcsolt a vészjelzőm, és a csengése
brutálisan kiragadott ebből a transzközeli állapotból. Bármit is tett
Elyas – ideje volt véget vetni neki!
Megköszörültem a torkomat. – Úgy, köszönöm, ez igazán rendes
volt tőled… de most már tovább kell tanulnom… – Kicsusszantam a
kezei közül, és idegesen az ágy másik végébe húzódtam.
Mi az ördög volt ez? És főleg: hogyan engedhettem?
Alibiként lapoztam egyet a könyvemben, és a pereme fölött úgy
lestem ki, mintha Hasfelmetsző Jacket sejteném az ágyamon. Elyas
még mindig ugyanott térdelt, és megmagyarázhatatlan arckifejezéssel
nézett a szemembe.
– Mihez kezdjek veled? – kérdezte végül, és leeresztette a vállát.
Úgy hangzott, mint egy reménytelen kutya kétségbeesett, ám jólelkű
gazdája, akinek a háziállata három éve javíthatatlanul a szőnyegre
kakál.
De a fenébe is, én egyetlen egyszer sem kakáltam a szőnyegére!
– Egyáltalán semmit nem kell velem kezdened! – feleltem
hevesen. Hónapok óta próbálom erre rávezetni!
Lassacskán a jellemző vigyor kúszott az ajkára. – Tudom én, hogy
szégyenlős vagy, de ennyire? – Felsóhajtott. – Segítene, ha először
csak kézen fognánk egymást, és lassacskán tapogatóznék?
Ez. Túl. Sok. Volt.
– Kifelé!
– Nem, nem – nevetett, és közben vadul hadonászott a kezével. –
Csak vicceltem, kincsem. Kérlek, ne dobj ki!
– Túl késő. Megígérted, hogy viselkedni fogsz, erre mit teszel?
Nem hagysz tanulni. Pontosan, ahogyan előre megmondtam.
– Kérlek, összekapom magam, rendben? – Könyörögve nézett
rám. – Egész héten hiányoztál. És most másfél óra elteltével ki
akarsz penderíteni az ajtón?
Röviden elgondolkodtam, majd így szóltam: – Igen!
 – Ugyan már! – duzzogott. – Olyan szívesen vagyok a
közeledben, és végtelenül szomorú volnék, ha most kidobnál.
– Menten könnyekre fakadok…
– Tényleg – fogadkozott. – Esküszöm neked, hogy most azonnal
nyugton maradok, és csendben olvasok, rendben?
Az arcomat végigdörzsöltem a kezemmel. – Ha akarom, ha nem,
nekem tényleg tanulnom kell, és ez a jelenlétedben egyszerűen nem
megy.
– Egy hete mást sem teszel, csak tanulsz.
– Igen, a fenébe is, mert muszáj! Talán elkerülte a figyelmedet, de
három hétig nem voltam itt, mert a szüleimről gondoskodtam.
– Pontosan tudod, hogy nem kerülte el a figyelmemet. –
Bosszúsan nézett rám. – Ennek ellenére úgy gondolom, túlzol. Mi
szól ellene, hogy néhány órára kimenőt adj magadnak?
– Az értelmezés és az expozé, amelyet holnap le kell adnom!
Mély levegőt vett, és egy ideig engem nézett. – Ha most hagylak
tovább tanulni, megígéred nekem, hogy utána több időt szánsz rám?
– Nem.
– Miért? – Inkább panasznak, semmint kérdésnek hangzott.
– Uramisten, Elyas – tört ki belőlem. – Már nem sok hiányzik
hozzá, hogy puszta kétségbeesésből lefeküdjek veled, csak hogy
végre békén hagyj!
– Ki mondta, hogy utána békén hagynálak? – vigyorgott,
miközben én már az ideg-összeroppanás határán álltam.
– Természetesen azt tennéd! Most ne játszd meg magad!
– Talán igen, talán nem. Mi volna, ha kipróbálnád?
Nyugalom, Emely, nyugalom! Lélegezz mélyen…
– Rendben, rendben, kincsem – mondta gyorsan. – Tényleg azt
akarod, hogy most elmenjek, igaz? Nem csak úgy mondod…
– Bingó!
Felsóhajtott. – Oké, megyek. Azt a dolgot a kimenővel viszont
komolyan gondoltam. Ha nem velem akarod tölteni, akkor valahogy
másként. Teljesen elgyötört vagy, és karikás a szemed. Én csak jót
akarok.
Idegesen beleegyezésemet adtam.
 – Nos, akkor… – Felkelt, megkerülte az ágyat, és felém indult. –
Búcsúcsók?
Közel voltam hozzá, hogy könnyekben törjek ki. – Nem –
nyögtem fel.
– Hát jó – mondta és részvéttel nézett rám. – Sajnálom, hogy
zavartalak, Emely.
Morogva bólintottam, ő pedig az ajtóhoz kullogott. Amikor
odaért, visszafordult felém. – De nem fogom az ígéretedet elfelejteni
– mondta.
– Miféle ígéretemet?
– Hogy nemsokára megint több időd lesz rám. Légy jó,
szépségem, már most hiányzol. – Ezekkel a szavakkal eltűnt a
szobámból.
Csak bámultam utána, mígnem újra a könyvem után nyúltam. De
már egyetlen sor után visszalöktem az ágyra. A hasamra fordultam,
és az arcomat a párnába temettem. Lassan, de biztosan megpuhít, és
én nem akartam megpuhulni! Én gyűlölni akartam, ahelyett, hogy
egyfolytában rá gondolnék! Miért kellett éppen őrá így reagálnom?
Miért nem lehetett egyszerűen közömbös a számomra?
Ez olyan ostoba, olyan elmondhatatlanul ostoba dolog volt tőlem.
És gyűlöltem magamat érte…
 18. FEJEZET

Miért csinálja ezt?

A zuhany alatt álltam, és meleg vizet folyattam a testemre. Milyen

jótékony hatású és ellazító tud lenni egy zuhanyfürdő, még ha az
előttem álló estére való kilátásom hagyott is némi kivetnivalót maga
után. Alex aznap összehívott egy kocsmázós estét, a pakliban benne
volt Sebastian – és ahogyan erősen sejtettem, bár nem említette –
Elyas is.
A közös tanulós délutánunk óta másfél hét telt el. Eleinte tartotta
magát a megállapodásunkhoz, és tényleg békén hagyott. De aztán
már néhány nap elteltével minden újra a régi lett. A szokott
rendszerességgel felbukkant nálam, és „segített” a tanulásban.
Legalábbis ő így nevezte, én viszont inkább azt mondtam volna,
hogy teljesen eltérített tőle. És még csak nem is tehettem neki
szemrehányást, hogy nem tett erőfeszítéseket – mert tett. Fogta a
mappáimat, átolvasta a jegyzeteimet, és szakszerű kérdéseket tett fel,
amelyekre választ is akart hallani. Hogy Elyas érdeklődése valódi
volt-e vagy színlelt, nem tudtam. Mindenesetre a látogatásai mögött
nem kizárólag az a terv bújt meg, hogy a lehető leggyorsabban a
pszichiátriára kerüljek.
Ennek ellenére minden alkalommal megkönnyebbültem, amikor
végre becsukhattam mögötte az ajtót. Sajnos ez az érzés általában
nem tartott sokáig. Legkésőbb, amikor már az ágyban feküdtem, újra
teljes valójában megjelent. Bár Elyas elment, az illata ott maradt.
Rendszerint az ágyamon feküdt, és olyan kellemes illata volt, hogy
éjszaka nem tudtam tőle aludni. Vagy pedig, ami még rosszabb volt,
furcsákat álmodtam a viselőjéről, és annak varázslatos kezéről…
Gonosz álmok!
Félelmetes álmok!
Rémálmok!
Átkozottulkellemesrémálmok – dünnyögtem magamban.
De azért némi pozitív változás is beállt. Az elmulasztott anyagot
Elyas ellenére is messzemenően sikerült behoznom, és a szüleim,
akikkel hetente többször beszéltem telefonon, napról napra jobban
helyrejöttek, és már majdnem teljesen felépültek.
Amikor a tus alól kikászálódtam, és magamra csavartam a
törülközőt, kopogtattak a lakás ajtaján. Felnyögtem. A túlzott
pontosság az egyik legellenszenvesebb tulajdonság volt, amellyel
valaki rendelkezhet. Főleg, ha az embernek, mint például nekem, a
megbeszéltnél mindig legalább öt perccel több időre van szüksége.
– Nyitva van! – kiáltottam ki Alexnek.
Hallottam, hogy az ajtó kinyílik, majd újra becsukódik. – Adj tíz
percet! – tettem még hozzá, és szélsebesen megtörölköztem. Bár
csodálkoztam rajta, hogy nem kaptam választ, de valószínűleg egész
egyszerűen megint a szájában volt Sebastian nyelve, és ezért nem
tudott beszélni. Nagyon pozitív mellékhatás, gondoltam.
Belebújtam az alsóneműmbe, ráhúztam egy kék farmert meg egy
fekete pólót „Marshall” felirattal. Aztán még egy kicsit a tükör elé
álltam, és megcsináltam a hajamat. Mivel a bozót igencsak
engedetlennek bizonyult, egyszerűen összekötöttem.
Amikor elkészültem, és már csak a zokni hiányzott, kinyitottam a
fürdőszoba ajtaját. Az első pillantásom az ágyra esett, de üres volt.
És amikor tovább fürkésztem a szobát, Alexnek és Sebastiannak
nyomát sem láttam. Megálltam az ajtóban, és a homlokomat
ráncoltam. Csak beképzeltem magamnak a kopogtatást?
– Bú – hallottam hirtelen magam mellett. Felkiáltottam, oldalra
ugrottam, és a szívemhez kaptam. – Ez nem vicces, Elyas!
A fürdőszobával közös falnak támaszkodott, és az ajka féloldalas
mosolyra húzódott. – Sajnálom – mondta. – Csak egyszer végre meg
akartam élni, hogy a szíved hevesebben ver, ha meglátsz.
 A mellkasomban melegség ömlött szét. Most meg még édes is
kezd lenni? Tévedés – nem kezd, máris az.
Ezt a felismerést viszont gyorsan kivertem a fejemből.
– És ezt mégis hogyan képzeled? – kérdeztem. – Legközelebb
elektromos sokkolóval akarsz üdvözölni?
Mosolygott, de nem válaszolt.
Felsóhajtottam. – Tudom, minden nap ezt kérdezem – de pontosan
miért is vagy most itt?
– Alex és Sebastian nem készülnek el időben, ezért én viszlek el.
– Mindig ezek a véletlenek – mondtam.
– Igen, te is úgy látod?
A szememet forgattam, és a szekrényhez mentem, hogy egy pár
zoknit elővegyek. Valószínűleg szerencsésnek mondhattam magam,
amiért csak megijesztett. Épp így el tudtam volna róla képzelni, hogy
egyszerűen beront a fürdőszobába. Csodálkoztam is rajta, hogy nem
tette meg.
– Mondd csak, mennyi önuralom kellett hozzá, hogy megállj az
ajtó előtt? – Az ágyra ültem.
– Még csak megközelítőleg sem tudod elképzelni – felelte tetten
érve.
– Nagyon bölcs döntés, Schwarz úr – mondtam, és felhúztam a
zoknimat.
– Nem éltem volna túl, igaz?
– Nem, határozottan nem!
Elyas mély levegőt vett, miközben én felálltam, és a cipőmhöz
mentem. Abban a szempillantásban észrevettem, hogy ellökte magát
a faltól, és elindult valami felé, ami az érdeklődését felkeltette. A
szoba közepén megállt, és lehajolt, hogy valamit felemeljen. Amikor
Elyas ismét felegyenesedett, behatóan tanulmányozott egy fekete
bugyit a kezében.
Na ja, nem csak a férfiak tudnak rendetlenek lenni…
Anélkül, hogy egyetlen pillanatra is elfordítottam volna róla a
tekintetemet, felvettem a cipőmet. Az ujjai álmodozva játszottak a
nemes anyag szegélyével, és az arca felragyogott. Szerencsére nem
vette észre, amikor a kuncogásomat már nem tudtam tovább
elnyomni.
 – Elyas? – kérdeztem egy idő múlva kétkedőn.
– Hm?
– Pontosan mit is csinálsz… Eva bugyijával?
Elyas ujjai egyetlen másodperc alatt szétnyíltak, a bugyi a földre
esett, a tekintete pedig egyenesen előremeredt.
– Eva… bugyija? – ismételte rekedten.
Vigyorogtam, mert a bárgyú arckifejezéséről könyveket lehetett
volna írni, és ez bizony jogos büntetése volt olyasvalakinek, aki más
alsóneműjében turkál.
– Mehetünk? Vagy szeretnél még egy pillantást vetni Eva
szennyeskosarába?
– Ez viselt volt… igaz? – kérdezte magas hangon. A válasz egy
bólintás formájában azon nyomban érkezett.
A nadrágjába törülte a kezét. – Oké – mondta. – Akkor talán egy
kicsit még kimegyek… kezet mosni. – Gyors léptekkel eltűnt a
fürdőszobában.
Utána néztem, a fejemet ráztam, és nem tudtam abbahagyni a
nevetést. Hogy éppen vele történik ilyesmi, megmentette a napomat.
Két perccel később frissen mosott kézzel újra a szobában állt. – Ez
nem vicc volt, ugye? – kérdezte.
Vigyorogva ráztam a fejemet. – És egyébként boldog lehetsz,
hogy Eva bugyija volt. Mert ha az enyém lett volna, többé nem
hagytad volna el élve a lakásomat!
– Valószínűleg igazad van – mondta. – Akkor talán hagyjuk el a
tett színhelyét, mielőtt még újabb ostoba ötletem támad, és mégis
hullává változom.
Csábosan kinyitotta nekem az ajtót, miközben sirattam azt a
sajnos rövid pillanatot, amikor kivételesen vele történik valami
kínos. Hogyan tudta magát ilyen hamar összeszedni? Én valószínűleg
a következő három évre a föld alá süllyedtem volna szégyenemben.
Ő meg mit tesz? Hanyagul becsukja mögöttünk az ajtót, rám
mosolyog, és jön velem lefelé, ahol a Mustangja vár ránk.
Rámenősen és feleslegesen kinyitotta nekem az anyósülés ajtaját.
– Mondtam már neked, hogy csodaszép vagy?
 – Nem, ma még nem. – Felnyögtem és becsusszantam álmaim
autójának ülésére. Elyas becsukta az ajtót, megkerülte az autót, és ő
is beszállt.
– Jó, akkor most megteszem: csodaszép vagy – mondta, és a
gyújtásindítóba dugta a kulcsot.
Mit akart az ostoba bókjaival elérni?
– Te nem különösebben szereted a bókokat, lehetséges ez? –
kérdezte.
Hú, Elyas határozottan fejlődik. Több mint négy hónapja most
először tűnt fel neki! Elismerésem! Gúnyos vagyok? Nem…
– Ezt én nem így mondanám – feleltem a motor lélegzetelállító
hangja kíséretében.
– Akkor hogyan mondanád? – Feltett egy CD-t, és nem sokkal
ezután Damian Marley Road to Zion című dalának hipnotikus
ritmusai biztosítottak zenei aláfestést az utunkhoz.
– Általában semmi kifogásom a bókok ellen – lódítottam.
– Hanem?
– Akkor nem szeretem, ha hazugság. – A tekintetem kifelé siklott,
ahol a sötétség ellenére felismertem az elsuhanó utcákat. Esztelen
dolog volt tőlem, de a fenébe is, szerettem, ahogyan Elyas vezetett.
Gyakorlottnak látszott, mintha pontosan tudná, mit tesz.
Egyetlenegyszer sem kaptam rajta a leghalványabb
figyelmetlenségen sem. Az autó engedelmeskedett neki, mintha a
teste meghosszabbítása volna.
– Szerinted én nem gondolom komolyan a bókjaimat? – kérdezte.
Az ajkaimon mosolygás futott végig. – Nem… A te bókjaid
magától értetődően a szíved mélyéből jönnek…
– Te nem hiszel nekem?
– Egyetlen szavadat sem.
Grimaszt vágott és habozva felelte. – Van valami köze ennek Brad
Pitthez?
– Brad Pitthez?
– Hogy is volt? „Ha egyszer a tükörből nem Angelina Jolie pillant
vissza rám, akkor semmi szükség rá, hogy Brad Pittre várjak”?
Hú… reméltem, hogy Alex élvezi az utolsó pillanatokat, amelyek
hátra vannak az életéből.
 – Ezt nem mesélhette el neked.
Elyas hallgatásáról könyvet lehetett volna írni.
– És most Brad Pittnek érzed magad, vagy mi? – Összefontam a
karomat.
Nevetett. – Nem – mondta lágyan. – Csak azon tűnődöm, hogy az
ok, amiért nem hiszel nekem, a teljesen téves önbecsülésedre
vezethető vissza.
– Téves önbecsülés?
– Ami a külsődet illeti – mondta.
– Először is, nagyon jó az önbecsülésem – feleltem. – És
másodszor, gondoltál már valaha arra, hogy ez miattad van?
– Miattam?
– Sajnálom, hogy csalódást kell neked okoznom, Elyas, de nem
éppen a legszavahihetőbb ember vagy, akit ismerek.
– Már több mint négy hónapja futok utánad, és te még mindig
nem tartasz szavahihetőnek?
– Talán azért, mert a szoknyám után futsz, nem pedig utánam?
A fejét rázta. – Ez nem logikus – mondta. – Azt gondolod, én csak
szexet akarok, emberileg pedig egyáltalán nem érdekelsz. Így van?
Bólintottam. – Helyes.
– Akkor nem az volna a logikus következtetés, hogy igencsak
vonzónak kellene téged találnom, amiért ilyen sokáig kitartok?
Miért keltette azt a benyomást, hogy ellenem fordítja a saját
szavaimat?
Gonosz érv, tényleg gonosz érv. És akkor ott van a kérdés,
amelyet már hónapok óta feszegetek magamban: Mégis mi az
ördögöt lát bennem?
– Oké, Elyas – végre célratörő akartam lenni. – Mi az?
– Mi micsoda?
– Mi tetszik neked annyira bennem? És milyen sebészhez
forduljak, hogy végre nyugtom legyen tőled?
Az egyik szájszeglete felfelé rándult. – Külsőleg? – kérdezte.
– Mert mi más?
– Természetesen, elfelejtettem, hogy a jellemed egyáltalán nem
érdekel. – Türelmetlen pillantással válaszoltam.
 – Jól van – mondta, és összeszedte a gondolatait. – Szeretem a
mandula alakú, mogyoróbarna szemedet. Félelmetesen mély. Az
embernek olyan érzése támad, hogy elsüllyed benne, hogy lassan, de
biztosan elnyeli. Ám ugyanakkor van ott egy gát, amely az utolsó
pillanatban megakadályozza, hogy az ember teljesen elmerülhessen
benne. Ez valahogy lenyűgöz. Azt a látszatot kelti, mintha félnél,
hogy valaki túl sok mindent megláthat a szemedben, túl sokat
kiolvashat belőle: a lelkedet, a gondolataidat, vagy éppen mit. Éppen
ezért gyakran tűnődöm rajta, mit gondolsz, és mi játszódik le a
fejedben. Tudod? – Álmodozva nézett rám, majd nem sokkal később
tovább beszélt. – Amikor nevetsz, akkor ragyog a szemed, mintha
befogta volna a napsugarat, és ha mérges vagy, olyan sötét lesz, mint
az éjszaka. Olyankor viccesen összehúzod, és az egyik
szemöldöködet felvonod, mintha azon nyomban fel akarnál falni. De
egyszerűen túl édes ahhoz, hogy komolyan tudjam venni. Egyébként
épp olyan édes, mint ahogyan most is nézel.
A szemem elkerekedett, és végigsimítottam az arcomon.
– Aztán szeretem az ajkadat… – folytatta. – Nem az az átlagos
piros, mint mindenkié. A tiednek sajátos, és teljesen egyedi színe
van, csodaszép keveréke a cseresznyepirosnak és a bordónak.
Ezenkívül… – rám nézett, mintha bizonyosságot akarna szerezni. –
Végtelenül puhának látszik… Az arcod olyan lágynak hat, mintha
porcelánból volna. A bőröd olyan sima és világos. És amikor
mosolyogsz, két kis gödröcske jelenik meg kétoldalt. – Mert
nyilvánvalóvá akarta tenni számomra, hol is találhatóak, segítségül
hívta az ujját, és a sajátján megmutatta. – De mindenekelőtt –
folytatta –, legkésőbb, amikor elpirulsz, Berlinben minden férfi
elolvadna tőled. – Befejezte, én pedig összezavarodtam.
Teljesen összezavarodtam!
Mit is mesél most nekem? Vagy tényleg jó színész… vagy az
embernek igazán az a benyomása támad, hogy bolondul értem. Talán
valamelyik könyvben olvasta?
Egy rossz könyvben, ha már…
Mindenesetre sejtelmem sem volt, milyen arcról beszélt, mert az
enyémről biztosan nem.
– Oké… ez… sajátságos volt – dünnyögtem.
 – Sajátságos?
– Igen, pontosan úgy. Mondhattam volna „félelmeteset” is, ha
ezzel többet tudsz kezdeni.
– Miért?
– Nehéz elmagyarázni – kezdtem –, de ez volt a legnagyobb
ostobaság, amit valaha hallottam.
Jó, ez hazugság volt. Sokkal inkább ez volt a legszebb bók, amit
életemben kaptam. De egyszerűen nem tudtam neki elhinni. Gát a
szememben? Van egyáltalán ilyesmi? A lelki életembe tényleg
senkinek nem engedtem szívesen betekintést, de hogy éppen ő képes
ezt megfejteni, az felülmúlta a képzelőerőmet.
Elyas nevetett, és a fejét rázta. – Az előbb jó érvet találtunk,
amiért hihetsz nekem – emlékeztetett.
Az érv az volt, hogy mindent megtesz érte, csak hogy egy éjszakát
velem tölthessen. Most mondhatnánk, hogy csak azért mondta ezt az
arcomról, hogy a kívánsága végre teljesüljön. Ez viszont újfent nem
magyarázza meg, miért is táplál ilyen kívánságot…
– Akkor feltételezzük, hogy a valóságot mondod – mondtam.
– Ezt nem kell feltételeznünk, mert így van!
– Tehát, feltéve, hogy nem hazudtál nekem – kezdtem bele újra,
ám újra félbeszakított.
– Miért nem vagy képes egyszerűen elhinni, hogy csinosnak
talállak?
– Éppen erre akartam kilyukadni, de valahogy nem sikerül!
Felsóhajtott. – Oké, akkor halljuk…
– Tehát, ha stimmel, amit éppen mondtál – kezdtem bele, és nem
vettem tudomást a halk morgásról, amit ezért kaptam –, akkor ez
csak az arcomra vonatkozik. De egy arccal nem lehet lefeküdni.
Jó, ez az érv ingatag, amióta Evát és Nicolast in flagranti
rajtakaptam – de erről Elyas mit sem tud.
Gyorsabban megbántam, amit mondtam, mint ahogy szerettem
volna, mert Elyas tekintete már a következő lélegzetvételnél az egész
testemen célzatosan végigsiklott. Azonnal elpirultam.
– Nos – mondta, miután a szemét beható méricskélés után újra az
útra fordította –, a tested épp annyira tetszik, mint az arcod. De ha
most felsorolnám neked, miért, akkor ezúttal biztosan eltörne a
bordám.
Összehúztam a szememet, és semmire sem vágytam úgy, mint egy
kilenc milliméteres hangtompítós pisztolyra. Amikor Elyas rögtön
ezután leparkolta a Mustangot, az nagyon jól jött nekem. Úgysem
tudtam volna az ostoba megjegyzésére felelni.
Mielőtt újra eszébe jutott volna az ajtót tartani, magam nyitottam
ki, és szálltam ki. Várt, amíg megkerültem az autót, hogy együtt
indulhassunk. Sajnálatomra nem sokat adott a távolságra.
– A járda két méter széles, nem kell helytakarékosan mennünk –
mondtam, amin nagyon jól szórakozott. De sajnos álmában sem
gondolt arra, hogy a közelségen bármit is változtasson – épp
ellenkezőleg.
Két méterrel arrébb éreztem, ahogyan a kezét a derekamra teszi,
és az ajkával veszélyesen közelít a halántékomhoz. Morogtam,
kiszabadítottam magam a fogásából, és előtte léptem be a kocsmába.

Bár Alex és Sebastian testi mivoltukban jelen voltak, lélekben

viszont mintha valami távoli helyen lettek volna. Sejtelmem sem
volt, hol van ez a hely, csak annyit tudtam, hogy ott együtt vannak.
Folyton vigyorogtak, szerelmes pillantásokat váltottak, és sajátos
nyelven beszéltek, amelyet ők ugyan értettek, a „többiek” viszont
összeráncolt homlokkal ültek körülöttük. A többiek ebben az esetben
senki másból nem állt, mint Elyasból és belőlem.
Akaratlanul is újabb közös pontot találtunk: rossz időben voltunk
rossz helyen.
Eleinte még édesnek találtam Alex és Sebastian egymáshoz való
viszonyát, de kétórányi szerelmi évődés után már kalapácsütést
éreztem a halántékomban. Sokáig biztosan nem bírtam volna.
Elyas, aki mellettem ült, összekulcsolt karjára fektette a fejét. A
pillantását rám szegezte.
Tulajdonképpen már rég hozzá kellett volna szoknom az állandó
megfigyeléséhez, de még mindig ugyanazt a kellemetlen érzést
váltotta ki belőlem, mint az első napon.
 Luca. Lucára kell összpontosítanom. Rá gondolni, nem pedig erre
az idiótára itt mellettem. Luca volt az egyetlen reményem. Ha a
valóságban csak feleannyira nagyszerű, mint a leveleiben, akkor…
– Egyébként beszéltem a többiekkel, mindenki benne van –
mondta ekkor hirtelen Sebastian, és meglepetésemre ez kivételesen
nem csak a barátnőjének szólt.
– Á, teljesen el is felejtettem – szólt közbe Alex. – Mit csinálsz
következő szombaton, Emely?
– Én? Hogyhogy?
– Sátorozni megyünk – és te is jössz.
– Sátorozni? – kérdeztem én. – Ki az a mi?
– Alex, Elyas, Sophie, Andy, Domenic, Jan, Yvonne, Jessica, és
remélhetőleg te – felelte Sebastian helyette. Láttam Elyas
várakozással teli mosolyát, és tudtam, hogy jobb volna otthon
maradni.
– Milyen kár, de nincs sátram – mondtam.
– Nekem van – szólt közbe Elyas.
Részvéttel teli pillantást küldtem felé. – Sok szerencsét, remélem,
jól szórakozol majd benne.
– Te természetesen nálam alszol. Már megbeszéltem Sebastiannal
– mondta Alex.
Mit jelent az, hogy „már megbeszéltem”? Talán engem is
megkérdeztek?
– Nem tudom – dünnyögtem nem éppen lelkesen. – Egyáltalán
hová?
– Sophie szüleinek van egy birtoka a puszta közepén –
magyarázta Elyas. – Minden évben elmegyünk oda, és egy kicsit
bulizunk. Semmi különös, de mindig vicces. Nem maradunk tovább,
csak egy éjszakára. – Várakozón nézett rám.
Sophie. Még egy ok, hogy ne menjek. Még nagyon is élt az
emlékezetemben, milyen kevéssé örült, hogy ismeretséget köthet
velem. A másik két gráciával, Jessicával és Yvonne-nal való
találkozás sem zajlott sokkal szívélyesebben.
– Biztosak vagytok benne, hogy a többiek egyáltalán akarják,
hogy menjek? – kérdeztem óvatosan.
– Miért ne? – kérdezett vissza Sebastian.
 Istenem, most megint belegyalogoltam valamibe…
– Ti fiúk mind nagyon kedvesek voltatok – nos, legalábbis
majdnem mind – mondtam, és egy oldalpillantást vetettem Elyasra. –
De a lányok… – félbeszakítottam.
– Valamiről lemaradtam? – kérdezte Elyas.
– Nem, igazából nem – feleltem gyorsan, és nem tudtam, hogyan
is fejezzem ki magam. – Mondjuk úgy, nem feltétlenül lelkesedtek
érte, hogy megismerkedhetnek velem. De talán csak beképzeltem
magamnak.
– Á, biztosan Sophie-ra utalsz – legyintett Sebastian. – Ne gondolj
semmi rosszra! Megvan a sajátos bánásmódja Elyas ismerőseivel. –
Nem kerülte el a figyelmemet, hogy Elyas figyelmeztető pillantást
vet Sebastianra.
Megint eszembe jutottak Nick szavai, aki még akkor a klubban
valami hasonlót mondott. – Hogy érted ezt? – kérdeztem.
– Nos, mondjuk úgy: nem akar olyan emberekkel összebarátkozni,
akiket úgysem lát többet viszont. – Alig fejezte be Sebastian a
mondatot, összerezdült, mintha erős rúgás érte volna a sípcsontját.
Fújtattam, és hátradőltem. – Hadd találjam ki: ezek általában
mogyorószín szemű emberek?
– Hm? – kérdezte Sebastian, és szemmel láthatóan nem tudott
követni. Hogyan is tudott volna? Elyas nyilván nem avatta be a
behálózási szakszavaiba.
– Á, semmi – mondtam, és a kóláspoharamat nézegettem.
Mit is vártam? Végül is tudtam, hogy Elyas bejön a nőknek, és
hogy ezt tudatosan ki is használja. Én csak egy ismeretség voltam a
sok közül, és az előbb az autóban azt pedig csak úgy mondta.
– Akárhogy is van – folytatta Sebastian. – Sophie azóta már tudja,
hogy Alex barátnője vagy, és hogy a dolgok Elyas meg közted
máshogy állnak. Tehát biztosan semmi kivetnivalója nem lesz, ha te
is velünk jössz.
– Sebastiannak igaza van, Emely. Sophie tényleg nem bogaras –
bizonygatta Alex. Egy pillanatig hallgattam, és magamon éreztem a
többiek várakozó pillantását.
 – Meglátjuk, még gondolkodom rajta – feleltem. Egy azonnali
„nem” csak azt jelentette volna, hogy Alex addig idegesít, amíg
„igen” nem lesz belőle.
– Feltétlenül velünk kell jönnöd! – mondta, mire én csak némán
bólintottam, és reméltem, hogy nyugton hagy.
Szerencsémre így is lett. A figyelme már a következő pillanatban
újra egyedül és kizárólag Sebastian felé fordult, akit nem kellett
kétszer kérni, hogy a pillantását viszonozza.
Ennyi boldogság egyszerűen túl sok volt nekem. Frusztráltan
ittam egy kortyot a poharamból.

Csak miután egy újabb órát és az évődéstan számos fejezetét kiálltam

azon az estén, indultam erőtlenül Elyasszal az autójához. Mert
Alexék Sebastian lakásába mentek, nem maradt más hátra, mint hogy
újra beszálljak a bátyja mellé.
Elyas egész este igen csendes volt. Újra meg újra elcsíptem egy
futó pillantását, és nem tudtam szabadulni attól a benyomástól, hogy
valami aggasztja. Vajon mi játszódott le benne? Ezt a kérdést
megtartottam magamnak, mert Elyast nem olyan embernek véltem,
aki szívesen árul el bármit is az érzelmi életéről. Nekem pedig
valószínűleg még kevésbé mesélne róla.
Amikor némán a Mustanghoz értünk, az anyósülés ajtaja elé
álltam, és vártam, hogy Elyas kinyissa a kocsit. Ám ahelyett, hogy a
kulcsot a zárba dugta volna, felemelte a fejét, és az autó tetején
keresztül megfejthetetlen pillantással rám nézett.
– Szeretnél vezetni?
Tessék?
Rámeredtem, mintha éppen azt jelentette volna be, hogy titokban
női fehérneműt hord. De gyorsan rájöttem, hogy itt csak valami
tréfáról lehet szó.
– Nagyon vicces, Elyas – mondtam, és a kezemet a kilincsre a
tettem. Ám a következő pillanatban összerezdültem – Elyas már
dobta is a kulcsot.
Az ezüstös fémet vizsgáltam, amelyet a kezem reflexszerűen
elkapott a levegőben. Csak lassan néztem fel újra Elyasra.
 – Most felültetsz?
– Ha nem szeretnéd, akkor természetesen én is vezethetek. –
Vállat vont. A megérzésem azt súgta, hogy itt valami nincs rendjén.
Elyas senkinek nem engedte meg szabad akaratából, hogy az autóját
vezesse.
– Jól van, Elyas, hol itt a buktató?
– Nincs buktató.
– Semmi buktató? Semmi intim dolog, amivel utána tartoznék
neked?
– Nem. Semmi buktató, semmi intim dolog. De ha még sokáig
habozol, lehet, hogy meggondolom magam.
A pillantásom néhány másodpercig le-föl cikázott Elyas és a
Mustang között, amíg az öröm át nem kezdett járni. Bármiféle drogot
is vett be – komolyan gondolta.
Anélkül, hogy tovább gondolkodtam volna rajta, az autó másik
oldalára iszkoltam. A félelmem, hogy legkésőbb ekkor újra kiveszi a
kulcsot a kezemből, nem igazolódott be. Egyszerűen az anyósülés
oldalára ment, és várta, hogy kinyissam. Halványlila gőzöm nem
volt, mi történik, de így volt jó!
Kinyitottam az ajtót, és az ülésre rogytam. Hát megint itt vagyok.
Beszívtam az ismerős illatot, és megsimogattam a kormányt.
Csak a szemem sarkából láttam, ahogy Elyas becsatolta magát
mellettem. Ragyogtam, és a hasamban jófajta bizsergést éreztem.
Amikor a karomat kinyújtottam, hogy a kulcsot a gyújtásindítóba
dugjam, lelkesen Elyasra pillantottam. Akkor a mozdulat közepén
szemmel láthatóan megdermedtem. Az arca krétafehér volt, és a
kezével az ülést szorongatta. Egy ideig néztem, aztán újra
leengedtem a kulcsot, és hátradőltem.
A pillantásomat a kezemre szegeztem. – Miért csinálod ezt,
Elyas?
– Elnézést, csak a feszültség miatt van. – Mosolyogni próbált.
– Nem, miért hagyod, hogy vezessem a Mustangodat? – Habozva
ráemeltem a tekintetemet.
– Csak örömet akartam neked szerezni. Semmi több.
– Örömet. Egyszerűen ennyi?
 – Egyszerűen ennyi – erősítette meg Elyas. Ezt az egész
gyötrelmet magára vállalta, csak hogy örömet szerezzen nekem?
– Ha esetleg meg szeretnéd köszönni, természetesen semmi
ellenvetésem – tette hozzá.
– Tehát mégis van buktató. – Tulajdonképpen tudnom kellett
volna.
– Nem – vágta rá gyorsan –, semmi buktató. Azt mondtam, ha
„szeretnéd”.
– És nézeted szerint hogyan kellene a megfelelő
köszönetnyilvánításnak kinéznie? – A hasam előtt összefontam a
karomat.
– Egy puszi az arcomra?
– Egy egyszerű pusziért engednéd, hogy a Mustangodat
vezessem?
– A puszi nélkül is engednélek vezetni – mondta.
– De?
– Semmi de. Nem várok ellenszolgáltatást. Csak ha ezzel örömet
tudok neked szerezni, és te is akarsz nekem – akkor tudd, hogyan.
Ez igazán édes volt… Ám ugyanakkor végtelenül közönséges!
– Én neked vagy te nekem? – kérdeztem az illem kedvéért.
Gyorsan átgondolta. – Én neked… Ez akkor „igen”?
Felsóhajtottam. – Nem, ez egy „meggondolom”.
Miért olyan értékes neki egy ostoba puszi? Egyszerűen nem
értettem. De mert ma este már így is többet fogok rá gondolni, mint
szabad lenne, ezt pillanatnyilag félresöpörtem, és a Mustangra
összpontosítottam. Elindítottam a motort, amely azonnal hangos
bőgéssel mondott nekem köszönetet. Aztán egyes fokozatba
kapcsoltam, és óvatosan a gázpedálra léptem. Végül is Elyas
szívének egész úton ki kell tartania.
Már néhány méter után újra teljesen elememben voltam. A vér
úgy száguldozott az ereimben, akár a Mustang az éjszakában. A
kezem szilárdan fogta a kormányt, és az izmaim mintha már a
legcsekélyebb gyorsulásra rezdültek volna. Olyan volt, mintha Berlin
utcái egyedül az enyémek volnának.
Elyas eleinte ugyanúgy viselkedett, mint az első kirándulásunkon.
Csak remélhettem, hogy a körme lenyomata nem fogja örökké a
drága bőrt díszíteni. De erre nem volt sok esély. Amikor viszont már
félúton voltunk, fordult a kocka. Elyas elengedte az ülést, és az ölébe
ejtette a kezét. Csak az éles kanyaroknál kapaszkodott vele újra a
combjába, és a felőle érkező hápogó hangok gyakorisága is
észrevehetően csökkent.
– Próbálj már meg egy kicsit érzéssel váltani!
Elyasra pillantottam, már régóta ez volt az első mondata. –
Tessék?
– Túl keményen váltasz – mondta. – Nézz az útra, és hallgasd a
motor hangját!
Követtem az utasítását, és figyeltem.
– Most egy milliméterrel nyomd lejjebb a gázpedált! De tényleg
csak nagyon lassan!
A lábammal a pedálra léptem, pontosan, ahogy mondta. Elyas
hátradőlt, és behunyta a szemét. – Hallod? – kérdezte. – Az ember
érzi, amikor a motor túlpörög, neked pedig váltanod kell. Mégpedig
pontosan… most.
A kuplungra léptem, és eggyel nagyobb sebességre kapcsoltam.
– Látod? És most figyelj rá te!
Egyedül a hangra összpontosítottam. – Most?
– Várj még… most.
És tényleg, a motor sokkal lágyabban berregett, és már nem
ugrált.
– Ott elöl jön egy hosszú kanyar. Válts harmadik sebességbe!
Követtem a szavait, és a mondott sebességbe kapcsoltam.
– Á! – kiáltott, és grimaszt vágott. – El tudnád nekem magyarázni,
mit vétett a sebességváltó a női nemnek?
– Te mondtad, hogy váltsak.
– Igen, de érzéssel.
– Úgy csináltam.
– Nem, nem úgy csináltad. Érjünk a kanyar végére, és
megmutatom, mire gondolok.
Amint az út újra egyenes lett, Elyas a sebességváltón a kezemre
tette a kezét. – Úgy, most adj megint több gázt! – A kilométeróra
többet mutatott, és amikor a motor nem sokkal a túlpörgés előtt állt,
Elyas lágy nyomást gyakorolt a kezemre, és negyedik sebességre
váltott, miután a kuplungra léptem. Sokkal gördülékenyebben, mint
ahogyan én tettem volna, ezt egyértelműen éreztem. Mosolyogva
pillantottam Elyasra.
– Érezted a különbséget? – kérdezte. Bólintottam, és csak ekkor
éreztem meg a melegséget a kezemen. Egy pillanatra különös csend
támadt közöttünk. Végül pislogtam, és újra az utat néztem. Elyas a
torkát köszörülte, elvette a kezemről a kezét, és a melegség eltűnt.
Az út további részében egyetlen szót sem beszéltünk egymással,
és dupla annyi fáradságomba került a forgalomra összpontosítani.
Még amikor nem sokkal később az egyetem előtt leparkoltam az
autót, akkor sem akart szűnni a csend. A bőr nyikorgott, amikor
Elyas hátradőlt az ülésen. Az ujjammal végigsimítottam a
műszerfalat, és kinéztem.
– És én mindig csodálkoztam rajta, miért nem panaszkodsz a
vezetési stílusom miatt – mondta.
– Miért kellene panaszkodnom?
– Mert mindenki azt teszi. Látnád Alexet! – A szemét forgatta. –
Már akkor pánikba esik, ha hatvannál többel megyek. Te meg –
holott egyébként mindenben kritizálsz – soha egy árva szót sem
szóltál ellene. De most már tudom, miért: te még rosszabb vagy.
Nevettem. – Ez egyáltalán nem igaz.
– Dehogynem igaz.
– Én meg sem közelítem azt, ahogyan te vezetsz, kedvesem. Csak
azért érzed úgy, mert utasként egy pipogya fráter vagy.
Leesett az álla. – Te olyan arcátlan vagy, hogy arra nincs is szó!
– Na ja, hol is volnánk, ha az ember némán eltűrné, hogy egy
seggfej beléfojtsa a szót?
– Kisasszony, most vagy nagyon gyorsan kiszállsz, vagy a saját
kezemmel rángatlak ki!
Morogtam, kelletlenül kicsatoltam az övemet, és kinyitottam az
ajtót. Kint a kezem végigsiklott a meleg motorháztetőn és a fekete
tetőn. Olyan csodaszép volt… Felsóhajtottam, és túl későn vettem
észre, hogy Elyas figyel. A hátával az autónak támaszkodott.
Csak beképzeltem magamnak, vagy a Mustang vele együtt még
jobban nézett ki?
 – És te átgondoltad a dolgot? – kérdezte. Libabőrös lettem. A
pusziról beszélt.
– Egyetlen feltétellel – mondtam.
– Bármit, amit szeretnél.
– A kezedet a hátad mögött hagyod!
Kuncogott. – Rendben – ígérte, de azért voltak kétségeim. Egy
lépést tett felém, és ezzel hidegvérrel behatolt az egyébként
állhatatosan meghúzott biztonsági zónámba. Miért éreztem magam
mindig olyan rettenetesen gyámoltalannak, amikor ezt tette?
– Ez azt jelenti… – lehelte bársonyosan puha hangon. – Hogy
most meg szabad puszilnom téged?
A gyomrom mintha körbefordult volna, és a kezem nedves lett.
Habozva bólintottam. A szemében csillogás gyúlt, amely minden
ragyogásával foglyul ejtett. Nyeltem egyet, amikor az arca nagyon
lassan az enyémhez közeledett. A szívem másodpercenként emelte a
taktust. Ne csukd be a szemedet! Csak be ne csukd a szemedet!
A lélegzetem elakadt, amikor az arca gyengéden az enyémhez
simult. Az ajka a felhevült bőrömhöz ért, és a hátamon jeges
borzongás futott végig. Az enyémhez simította az arcát, és egy
hosszú pillanatig úgy maradt. Nem mertem mozdulni, a bizsergető
érzéstől teljesen megdermedtem.
Ha addig azt gondoltam, hogy a puszinak semmi köze az
erotikához, akkor ez a véleményem gyorsan megváltozott. Melegem
lett… olyan melegem, mintha égett volna körülöttünk a levegő.
Bár a sima ajka már eltávolodott a bőrömtől, az érzés továbbra is
megmaradt. Hunyorogtam. A tájékozódási képességem megadta
magát. A világ állt a feje tetejére, vagy én?
A torkomat köszörültem, és próbáltam a gondolataimat rendezni.
De Elyas tekintetétől csak még jobban szédültem.
– És, rossz volt? – suttogta.
Rossz? Rossz csak az volt, hogy tetszett…
– Elment – feleltem érdes hangon.
– Elment? A szívem kihagyott, és te azt mondod, „elment”?
– Ne túlozz.
– Én egy cseppet sem túlzok – suttogta.
 A szeme… Olyan volt, mint egy ugrás a mély tengerbe, a remény
nélkül, hogy a tenger fenekét valaha is elérem.
Csak amikor a belső hangom ismét rám ordított, hogy már megint
őt bámulom, tértem lassacskán magamhoz.
– Akkor hát… jó éjszakát – hebegtem.
Elyas a nadrágja zsebébe dugta a kezét, és gyorsan a földre nézett.
– Aludj jól, angyalom – mosolygott.
A kezemet a farmeromhoz dörzsöltem, és bólintottam. Rövid
csend után rogyadozó lábakon a kampusz felé indultam.
 19. FEJEZET

Ki kivel?

Kedves Luca!
Hogy van álmaim virtuális férfija? Remélem, jól.
Rejtély számomra, hogyan csinálod, de megint számos kérdés
jutott eszedbe. Szerencsémre viszont ezekre most könnyű
felelni. Függöny fel, következik a kitöltött kérdőív:

Kedvenc szín: türkiz és fekete.

Kedvenc virág: napraforgó.
Kedvenc állat: főleg kutyák, de tulajdonképpen minden állatot
szeretek. (Kivéve a pókokat. Azok hátborzongató lények!)
Kedvenc étel: tészta, csokoládé és minden, ami édes.
Kedvenc ital: kávé!
Kedvenc szeszesital: epres Margarita és Tequila Sunrise.
Vallás: ateista.
Kedvenc sport: erről a kérdésről tudomást sem veszek…
Napfelkelte vagy naplemente: naplemente.
Hol szeretnéd a nászutadat tölteni: fogalmam sincs. Nem
tervezem, hogy férjhez megyek.
Hol szeretnéd, hogy egyszer megcsókoljanak: Csak én érzem
úgy, vagy ez a kérdés tényleg rámenős? Bárhogy is legyen,
 minden hely szép, amennyiben a megfelelő embertől kapunk
csókot.
Megcsaltál már valakit: nem.
Személyes célok: a kormányt megdönteni és világbékét
teremteni!
Hogy fekszel, amikor elalszol: Ezt még soha senki nem kérdezte
tőlem. Többnyire az oldalamon fekszem enyhén felhúzott
lábakkal, vagy pedig hason.

Remélem, elégedett vagy a válaszaimmal. Én is megkapom

tőled a kérdőívet? Hagyhatsz magadnak időt a kitöltésre, mert
vasárnapnál előbb nem jövök vissza. Sátrazni megyek, bár
nincs is sátram. Furcsán hangzik, és az is! Emlékeztess rá,
hogy szerezzek be új mobilszámot, és keressek olyan barátokat,
akik képesek elfogadni azt, hogy „nem”. Még mindig nem
tudom, mibe mentem bele. A legtöbb embert, aki velünk jön,
nem is ismerem. Akit meg ismerek… Na ja, ne is beszéljünk
róla. Úgy szeretném, és ezt most teljesen komolyan gondolom,
ha te is ott volnál!

Legyen szép hétvégéd, kedves Luca, és ne csinálj ostobaságot,

amíg távol vagyok!

Szeretettel üdvözöl:
Emely

Az államat az íróasztalomra támasztottam, és a képernyőre

pillantottam. Nem volt hazugság, tényleg azt kívántam, bárcsak ő is
jönne. Alex az idő nagy részében biztosan Sebastianra fog tapadni,
nekem meg marad Elyas…
Talán elérkezett az idő, hogy átlépjek végre az árnyékomon, és
találkozzam Lucával. Hogy ezt a kempinges kirándulással
összekössem, már túl késő volt, de amint újra itthon leszek, nem lesz
több kibúvó. Túl kell lépnem a félelmemen. Méghozzá hamar.
Minden egyes elhalasztott nap csak feleslegesen megnehezítené.
 A tekintetem sóhajtva vándorolt az órára, és összerezzentem.
Pontosan harminc perc múlva indulás, és én még mindig nem
pakoltam össze. Felugrottam, és végigrohantam a szobán. Ez olyan
jellemző volt rám! Végül is nem csupán öt perce tudtam, hogy
sátrazni megyek, megkímélhettem volna magam a stressztől.
A hátizsákom után kaptam, és szélsebesen összerámoltam
mindent, amire szükségem volt. Ruhákat, fogkrémet, hajkefét, mobilt
– minden egy helyen landolt.
Végül írtam pár sort Evának egy cetlire, mert nem sikerült
személyesen elbúcsúznunk egymástól. A cetlit a számítógépére
ragasztottam, felvettem a hátizsákomat, és kiviharzottam. A küszöb
sajnos kisebb akadálynak bizonyult, de néhány bukdácsoló lépés után
sikerült egyenesbe jönnöm.
Amint leértem, már be is állt a buszom. Gyorsítottam a tempón,
integetve rohantam felé, és az utolsó pillanatban elcsíptem. Csak
akkor fújtam ki magam, amikor az ajtó becsukódott mögöttem.
Tíz perccel később az utam véget is ért. Kiszálltam, néhány lépést
megtettem, majd rögtön lassítottam is. Alex háza előtt három fekete
motor és egy nagy, kék jeep állt.
Motor?
Rossz érzéssel a gyomromban folytattam az utamat. Alexnek,
Sebastiannak, Elyasnak és a többieknek nyoma sem volt. Csupán
Andyt és Sophie-t vettem észre, amint éppen formátlan csomagokat
tuszkoltak a jeepbe. Jobban mondva csak Andy tömködte a kocsit,
Sophie összefont karral állt mellette, és minden egyes mozdulatát
vizslató szemmel figyelte.
Amikor az első motorhoz értem, egyszerre megpillantottam
mögötte Domenicet. A földön térdelt, és az egyik kereket csavarozta.
– Szia – köszöntem rá és megálltam.
Felpillantott. – Emely – mondta örömteli meglepetéssel. Az olajos
ujjait egy mellette fekvő zsebkendőbe törölte, és felállt. – Hallottam,
hogy te is velünk jössz. Hogy vagy?
– Nem sokkal ezelőtt még jól voltam – mondtam. – De aztán
észrevettem ezeket a nagy fekete akármiket, és azon töprengek, vajon
mit akartok velük kezdeni.
– Utazni?
 – Miért is féltem éppen ettől?
Kuncogott. – Higgy nekem, amint egyszer felülsz, többé le sem
akarsz majd szállni.
A tekintetem végigsiklott a motorokon. – Ezt kétlem… –
dünnyögtem. – Kié egyáltalán? A tietek?
– Ez az enyém – felelte. Otromba volt, két kipufogóval, és
hivalkodónak hatott. A fekete burkolaton az állt, hogy
„Streetfighter”, és úgy is nézett ki. Nyeltem egyet.
– Az ott elöl Sebastiané, ő viszi Alexet – mutatta –, és mögötte az
Enduro Andyé.
Követtem a pillantását. – És engem hová terveztetek? –
kérdeztem.
– Andy a jeeppel megy, mert Sophie nem akar motorozni. Félti a
frizuráját. – A megértése ezzel kapcsolatban szemmel láthatóan a
határokat feszegette. – De legalább megvan az az előnye, hogy a
sátrakat gond nélkül be tudjuk pakolni.
Igazából a jeep volt az első választásom, de mert még mindig nem
tudtam, mit is tartsak Sophie-ról, már nem voltam annyira boldog
ettől a megoldástól.
– És veled ki megy? – kérdeztem.
– Esetleg te?
– Én? – Ezt komolyan gondolja? – Én… én tényleg nem tudom,
hogy fel akarok-e szállni egy ilyen valamire.
– Tizenhat éves korom óta motorozok. Nem kell félned.
Az ajkamba haraptam, és mosolyogni próbáltam. –
Átgondolhatom még előbb?
– Persze, úgyis meg kell várnunk a többieket. – Rám kacsintott. –
Legjobb lesz, ha először a jeephez viszed a csomagodat. Utána
nyugodt körülmények között bemutatlak az asszonynak.
– Az asszonynak?
A motorjára mutatott.
A szememet forgattam. Az elméletem, miszerint a férfiak
agykárosodással jönnek világra, minden nappal egy kicsit
megerősödött.
Határozatlanul a jeepre siklott a tekintetem. Miért is tanul az
ember az iskolában mindenféle vacakot, de semmi olyasmit, ami az
életben tényleg fontos, mint például az idegen emberekkel való
ismerkedés?
Felsóhajtottam. Alex soha nem volt ott, amikor szükség lett volna
rá.
A kezemet a kapucnis pulcsim kenguruzsebébe dugtam, és végül
kettejük felé vettem az irányt. Semmiféle jelét nem adták, hogy
észrevették volna, amikor hozzájuk értem.
– Ezt nevezed elrendezésnek? – sápítozott Sophie.
– Igen, ezt. Rendszer van mögötte, csak nem ismered fel.
– És honnan szedted ezt a rendszert? Egy háromévestől? – Sophie
csípőre tette a kezét.
– Sziasztok – szóltam közbe óvatosan. – Nem akarok zavarni.
Csak Nick azt gondolta, hogy én…
– Á, szia, Emely – szakított félbe Andy, és kihúzta a fejét a
csomagtartóból. – Ide a csomagoddal. – Mielőtt bármit is felelni
tudtam volna, elvette a hátizsákomat meg a hálózsákomat is a
kezemből.
– Jobb lesz, ha elbúcsúzol a holmidtól – fordult hozzám Sophie. –
Még nem tisztázott a kérdés, hogy a rendszer mellett valaha
visszakapjuk-e még a csomagtartóból.
– És tudod, mi lesz a legjobb? – szólt közbe Andy. – Ha
egyszerűen kikapcsolod Sophie-t. Négy éve vagyok vele együtt –
higgy nekem, tudom, miről beszélek.
Mosolyogtam. Valahogy viccesnek találtam kettejüket.
– Kérdezz csak engem – fújtatott Sophie. – Nekem mindennap el
kell viselnem ezt a rendszerező világbajnokot.
Andy pontosan azt tette, amit nekem tanácsolt, tudomást sem vett
a barátnőjéről. Hű maradt a rendszeréhez, és egymás után tömködte
be a csomagokat a jeepbe.
– Tulajdonképpen milyen messzire van a birtok? – kérdeztem.
– Körülbelül egy óra – felelte Sophie, amikor hirtelen egy női
hang mögöttem a nevemet visította: – Emely! Már itt vagy!
Megfordultam, és a következő pillanatban Alex a nyakamba
ugrott. Nem, nem a nyakamba ugrott, majdnem feldöntött!
Megbotlottam. – Nem vetted be a gyógyszereidet? – kérdeztem.
 – Á, minden a régi – rázta le magáról a megjegyzésemet. –
Egyszerűen csak örülök, hogy itt vagy.
– Volt valaha is esélyem?
Vigyorgott. – Nem. – Röviddel ezután megérkezett mögötte
Sebastian.
– Szia, Emely – mondta.
– Na, meggondoltad már, hogy Alexet visszacseréled?
Csókot adott a barátnőjének. – A világ minden kincséért sem –
mondta szerelmesen. – És mi a helyzet nálad, Andy? Boldogulsz?
– Minden optimálisan lesz fuvarozva – mondta.
– Akkor igazából indulhatunk, nem?
– Nos, mi készen volnánk – Andy először a barátnőjére, aztán rám
nézett, amit mi egy bólintással nyugtáztunk. – Már csak a többiek
hiányoznak. Hol maradnak? – tudakolta.
– Mindjárt jönnek.
Kár, hogy Elyas nem törte el a lábát. Akkor ugyanis a hétvégém
meg lett volna mentve.
– Nos, akkor – mondta Andy. – Velünk jössz, Emely, vagy inkább
Elyasszal?
Rámeredtem. Elyasszal? Megbolondult? Soha. Túl sok fizikai
kontaktus! Túlságosan is sok fizikai kontaktus!
– Nickkel utazom – hebegtem gyorsan.
Alig ejtettem ki a számon, minden jelenlévő behúzta a nyakát.
– Mi az? Nem jól vezet? – kérdeztem.
– De, de, nagyon is jól vezet – felelte Sebastian. Amikor a
tekintetem végigsiklott a körön, Andy ajkán kárörvendő mosolyt
láttam átsuhanni.
– Tudnom kellene valamit?
– Nem, ne aggódj! Valószínűleg mindannyian elképzeltük,
hogyan fog erre Elyas reagálni.
Összefontam a karomat. Tulajdonképpen tudnom kellett volna.
Mr. Idióta már rég betervezett magához, anélkül, hogy esetleg
megfordult volna a fejében, hogy engem megkérdezzen. Ezzel a
döntésem végeleges lett: Domenickel megyek!
Ahogy megígérte, közelebbről is bemutatta nekem az „asszonyt”,
és töviről hegyire elmagyarázta, mit kell tennem. Azon kívül, hogy
kapaszkodjam erősen, és dőljek be a kanyarban, nem volt valami
nagy feladatom. Arra a következtetésre jutottam, hogy én személy
szerint nem nagyon csinálhatok semmit rosszul, és a beavatás után
már egy kicsit nyugodtabbnak éreztem magam.
– Tessék – mondta Nick, és egy fekete bukósisakot nyújtott felém.
A szíjakat oldalra hajtottam, és a fejemre húztam. Nehéz volt, és
igencsak hozzá kellett szokni. A dolog egyetlen előnye az volt, hogy
az ember biztosan prímán tud vele barackot adni a másik fejére. Meg
talán az az aprócska vonatkozása, hogy baleset esetén nem zúzódik
össze olyan könnyen az ember feje…
Erről a két pontról jócskán meg voltam győződve, így hát
magamon tartottam a bukósisakot.
– Jó rád? – kérdezte Domenic, amikor a szíjakat az állam alatt
bekapcsoltam. Próbáltam minden irányba mozgatni a fejemet. – Igen,
azt hiszem.
– Nagyon jó – mondta, és felült a motorra. Miközben azon
elmélkedtem, hogyan is kezdjek neki a felszállásnak, a ház kapuja a
látószögembe került. Elyas, Jessica, Yvonne és Jan éppen akkor
lépett ki rajta, és az utca felé indultak.
A gyomrom idegesen összerándult.
A múlt heti szex, akarom mondani puszi megadta a végső lökést.
Már nem kellett elképzelnem, milyen volna közel lenni hozzá, mert
már tudtam.
– Mindenki itt van? Indulhatunk? – kérdezte Andy.
Elyas megállt az Enduro előtt, és körülnézett. – Emely még
hiányzik.
Engem keresett?
Uramisten, természetesen engem keresett, elvégre mindig ezt
teszi! Miért lepett meg? Á, igen… mert az agyamat minden
alkalommal sűrű köd borította be, amint vele találkoztam. A
szememet forgattam saját magamon.
Andy rám mutatott. – Emely Nickkel megy.
Elyas lassan elfordította a fejét, mígnem a tekintete megakadt egy
felismerhetetlen, hatalmas fejű lányon. Egész pontosan rajtam.
Nem tudtam volna megmondani, milyennek képzeltem a
reakcióját. Talán dühöngőnek, arrogánsnak vagy akár közömbösnek.
De soha életemben nem számítottam volna ilyen bágyadt kifejezésre
a szemében. A tekintete egyre jobban belém hatolt. Aztán felemelte a
kezét, és nemtörődöm mosollyal intett nekem.
Mintegy önkéntelenül viszonoztam a gesztust, és visszaintettem.
Csak amikor tudatára ébredtem, mit teszek, eresztettem le gyorsan a
karomat.
– Jössz? – kérdezte Nick.
Hunyorogtam és ránéztem. – Igen.
A problémát, hogyan is álljak hozzá a felszállás kérdéséhez, még
mindig nem oldottam meg. Nick egy kicsit előrébb csúszott, én
megkapaszkodtam a vállában, és valahogy felkászálódtam mögé.
Alig éreztem a nyerget a lábaim között, meg kellett állapítanom,
hogy még sokkal szorosabban kell ülni, mint ahogyan tartottam tőle.
És pontosan hová is kell itt kapaszkodni? A szemem hiába
keresett valamiféle kapaszkodót, végül kétkedve Domenic hátára
tapadt.
Itt van hát a kapaszkodó, na szuper.
Mert Nick már csak rám várt, legyőztem magam, és a hasa előtt
összekulcsoltam a kezeimet. Elindította a motort, én pedig néhány
pillanatra elsápadtam. Olyan hangos volt, hogy legszívesebben
befogtam volna a fülemet – ami bukósisakban természetesen
felettébb idétlenül hatott volna.
Mégis inkább autóval kellett volna mennem?
De nem kaptam esélyt, hogy meggondoljam magam, mert a
következő pillanatban a kétkerekű szörnyeteg minden előzetes
figyelmeztetés nélkül mozgásba lendült. Segítség! – kiáltottam
magamban, és erősebben fogtam át Domenic hasát.

A hangerő, a hiányzó karosszéria, az állandó vibrálás a hátsóm alatt,

az ellenszél – mindez újdonság volt nekem. Kellett néhány kilométer,
mire lassacskán ráéreztem. De amikor a kezdeti nehézségeket
leküzdöttem, lassan kezdtem felismerni benne a jót. Teljesen más
érzés volt, mint autóval utazni, egyáltalán össze sem lehetett vele
hasonlítani. Egyrészről hiányzott a fém védőpáncél, másrészről épp
ez a hiány adta a varázsát. Majdnem olyan volt, mint repülni.
 Szélsebesen száguldottunk végig az országúton, a táj pedig
elsuhant mellettünk. Egy pillanatra lehunytam a szememet, és
Karstenre, szeretett apukámra gondoltam. A plafonra ugrana, ha így
látna. Gyűlölte a motorozást. Önkéntes tűzoltóként már túl sok
balesetet látott.
Életemben először értettem meg, miért tudja motorozás közben a
sebesség magával ragadni az embert: olyan volt, mint a mámor.
Az egyetlen dolog, ami a talajon tartott, Domenic furcsa szaga
volt. Épp olyan erős volt, mint Elyasé, csak korántsem olyan
kellemes. Gyengített formában az aprított fakéreg savanykás
aromájára emlékeztetett. Nem állíthattam volna, hogy a szívem
gyorsabban vert tőle.
Jó ideig Nick és én vezettük a kis menetoszlopunkat. Félúton
viszont az egyik motor megelőzött bennünket, és kis idő múlva már
nem is látszott. Amikor nem sokkal később azonos magasságba
értünk, felismertem rajta Elyast. Mögötte egy lány ült.
Feltételezhetően Jessica vagy Yvonne.
Onnantól kezdve a lelkesedésem jelentősen lelohadt. A repülés
érzete eltűnt, és nyomasztó érzés lépett a helyébe. A legjobb úton
voltam a szakadékba… És ezen nem a motorozást értettem.
Vagy húsz perccel később egy kátrányozott útra kanyarodtunk,
amelyet néhány kilométeren át követtünk. A szó legigazabb
értelmében a pusztán keresztül haladtunk. Egyszer csak felbukkant
előttünk egy tó, amelynek egyik felét őszi levéltenger ölelte körül.
Ahol az erdő véget ért, nagy, zöld mező kezdődött. A kettő
találkozásánál pillantottam meg a távolból Elyast, amint az Endurót
leállította.
Egymás után megérkeztünk mi, többiek is, és ugyanoda
parkoltunk. Leszálltam a szörnyetegről, és először bizony újra hozzá
kellett szoktatni a lábamat a szilárd talajhoz. Megtettem néhány
lépést, majd megálltam, és a tájat néztem. Egy kis idill eldugva a
semmi közepén.
Alex, akinek ez a hely szintén új volt, hasonlóan tett, és úgy
látszott, épp annyira tetszik neki a díszlet, mint nekem. Sebastian
csatlakozott hozzá, a derekára fonta a kezét, és magához húzta.
 Megjegyzés magamnak: Alexet eszméletlenre verni, Sebastiant a
vállamon áthajítani, és elrohanni.
Miután mindenki megérkezett, a festői nyugalomnak vége
szakadt, és a háttérben hangos lárma lépett a helyébe.
– Na, motoros cica? Hogy tetszett? – kérdezte egy férfihang. Egy
hang, amelyet ezerből is felismertem volna.
– Azt hiszem, jövő héten csatlakozom a „Hells Angels”-hez –
feleltem, és felé fordultam. Elyas a szája egyik szegletét felhúzta, és
rám nézett.
– Elyas! – kiáltotta Andy a távolból.
– Mi az?
– Később tovább fűzheted, most először segíts kipakolni!
Elyas felsóhajtott. – Nagyszerű dolog a barátság… – dünnyögte.
Bocsánatkérőn vállat vont, és a cimborájához indult.
Mert mindenki segített kirakodni, az autó egy szempillantás alatt
kiürült. Tíz perc múltán mindössze a sörösrekeszek voltak hátra,
amelyek közül Andy éppen a harmadikat cipelte a placcra. Miután
Alex és az én segítségemre már nem volt szükség, kerestünk
magunknak egy szép kis területet, és nekiláttunk, hogy a sátrunkat
felállítsuk. A többiek is sátrat vertek itt-ott a mezőn. Ahogy láttam,
Elyas és Sebastian egy hálóhelyen osztozott. Sophie Andynél aludt,
Jessica Yvonne-nál, Jan pedig Domenicnél.
Félórával később négy és fél sátor állt a birtokon, amelyek közül
sajnos a mienk volt a fél.
Összeráncolt homlokkal néztem a póznák összevisszaságát,
amelyek elszórva hevertek előttem a fűben. Uramisten, én nem az
átkozott Eiffel-tornyot akartam felépíteni, csak egy ostoba sátrat! Ez
csak nem lehet olyan nehéz.
Jan elhaladt az építkezési helyünk mellett egy Ghetto Blasterrel,
és a mező közepére vitte. Zene, enni- és innivaló – tényleg mindenre
gondoltak.
– Azt hiszem, ez ide való – mondta Alex, és magasba emelt egy
darab ponyvát.
Mert az elméletével igaza lehetett, három póznát összedugtam, és
áthúztam a karikán, amelyet Alex talált. Ugyanezt tettük az ellenkező
oldalon is, és nézzenek oda, a sátrunk végre alakot öltött.
 Amikor tíz perccel később ténylegesen állt, néhány lépést
hátráltam, hogy az egyszobás villánkat büszkén szemügyre vegyem.
Közben már csak azt éreztem, ahogyan a lábam beleakad valamibe.
Vadul csapkodtam a karjaimmal, de esélytelen volt, elveszítettem az
egyensúlyomat, és hátrabuktam. A pillanat, amelyben az ember
elesik, végtelenül hosszúra tud nyúlni. Ám a nem éppen lágy
landolás helyett a földön, egyszer csak két kar kulcsolódott a
felsőtestem köré, és megfékezett. Megdermedtem ebben a hídszerű
testhelyzetben, nem értettem, mi történt.
– Jobban kellene figyelned, kincsem – suttogta Elyas a fülembe.
Kővé váltam. Amikor hevesen, ám annál szánalmasabban
megpróbáltam összeszedni magam, Elyas még szorosabban fogott, és
segített lábra állni. Amint felegyenesedtem, lerántottam magamról az
erős karját.
Erős karját? Mit keres itt ez a melléknév? Karját, teljesen normális
karját!
És egyáltalán, honnan bukkant elő Elyas ilyen hirtelen? Éreztem,
hogy az arcomat meleg járja át, és megigazítottam a ruhámat.
– Igen… azt kellene tennem – dünnyögtem.
A szemem a zuhanás oka után kutatva a hálózsákomra esett,
amelyet én magam tettem óvatlanul arra a helyre. Ennyi hülyeséget
már tényleg büntetni kellene – és a büntetésemet már meg is kaptam.
– Lefogadom, soha többé nem merészeli – mondta Elyas.
– Ki? – kérdeztem.
– A hálózsák. Amilyen mérgesen nézel rá, biztosan nem kerül
többé az utadba.
– Ha nálad nem működik, miért kellene a hálózsáknál működnie?
– Ne haragudj, kérlek! Legközelebb magától értetődően hagyom,
hogy a csinos hátsódra ess. – Az egyik szemöldökét felvonta.
– Megkérlek rá! – Belerúgtam a hálózsákba, mielőtt felemeltem és
a sátorba dugtam volna. Csinos hátsód… Ah, idióta!
Mert Elyasról és a rákövetkező ostoba megjegyzéseiről tudomást
sem vettem, egy idő után újra eltűnt, és csatlakozott a többiekhez,
akik a mező közepén telepedtek le. Alex és én tizenöt perccel később
szintén csatlakoztunk, és amikor a tábortűz kérdése felmerült, önként
ajánlkoztam tűzifagyűjtésre. Alex rögtön lelkesedett az ötletemért, és
feltétlenül segíteni akart a keresésben. Azonnal sejtettem, hogy
valami stikli van a dologban. Egy olyan hely, ahol nem lehet magas
sarkúban mászkálni, határozottan nem az ő terepe volt.
És igazam lett. Mert miután egy ideig bukdácsoltunk az erdőben,
és már egy kisebb kupac tűzifát összegyűjtöttünk, előrukkolt a
mondandójával.
– Mi van köztetek? – kérdezte.
Lehajoltam egy ágért. – Mire gondolsz?
– Elyas és közted.
– Minek kellene lennie?
– Nos, van valami?
– Igen, állatira az idegeimre megy – mondtam, és az ágat a
többihez dobtam.
– Nem… Úgy értem, van köztetek valami több?
– Butaság, hogy gondolod? – kitértem a pillantása elől. Miért
feszegeti most ezt a témát?
– Van szemem.
– Nyilvánvalóan szemüvegre van szükséged – feleltem, és
próbáltam egy korhadt ágat letörni, amely viszont ellenállást
tanúsított, és egy karcolást ejtett a kézfejemen.
– Au! – szitkozódtam. A harcot ennek ellenére nem akartam
feladni, és tovább húztam. Miután még egyszer, utoljára
felágaskodott, végül győzedelmesen a kezemben tartottam.
– Mindenesetre nem tartom normálisnak, amennyi időt együtt
töltötök.
– Valóban nem is normális. De határozottan nem rajtam múlik –
feleltem. Semmi szükségem nem volt a gyanújára. Ennyire a
homlokomra volt írva, mennyire összezavart a hülye bátyja?
Hasfájást kaptam. Soha senki nem tudhat meg semmit az érzelmi
zűrzavaromról. Főleg nem Alex. Bármennyire is erőlködik,
egyszerűen nem tudja tartani a száját.
– Már őt is kérdeztem rólad – mondta, és lehajolt egy darab fáért.
– Rólam?
– Igen, de nem ad igazi választ arra a kérdésre, hogy pontosan mi
is a célja ezzel a rámenősséggel. Egyébként már Sebastiannál is
tapogatóztam – egészítette ki.
 – Te nyomozol utánam? – kérdeztem rémülten.
Vállat vont. – Csak óvatosan rákérdeztem… De nem ment bele
igazán. Ám közben pontosan tudom – folytatta egy összeesküvő
hangján – hogy Elyas nagyon szívesen beszél vele ilyesmiről!
– Alex, te kísérteteket látsz! – mondtam. – Gondolj csak bele, te
vagy a legjobb barátnőm. Miért mesélnék el éppen neked, hogy
Elyasnak csak egyvalami jár a fejében, hiszen te vagy a
legpletykásabb ember, akit a hátán hord a föld.
Hunyorított, és komoran nézett rám.
– Különben meg egyáltalán nincs is mit mondani. Ahol nincs
semmi, arról nem is lehet beszélni. Világos?
Morgott valamit, ismét a tulajdonképpeni feladatunknak szentelte
magát, és szerencsére elnapolta a témát.
Amikor tíz perccel később elég tűzifát gyűjtöttünk össze,
visszamentünk a tisztásra. A közepén nagy, kerek kőrakás állt a
tűznek. Körülötte, szétterített pokrócokon Elyas, Andy, Sebastian,
Domenic és Jan terpeszkedett. Az első kör sört már beharangozták,
és a Ghetto Blasterből francia reggae bömbölt.
– Na, lányok? – köszöntöttem a fiúkat, és a kőkör mellé hajítottam
a fát. Válaszul méltatlankodó, férfias morgást kaptam, amin nagyon
jól szórakoztam.
Mi is leültünk Alexszel, és békés, vidám hangulat kezdett
eluralkodni. Még túl világos volt, hogy a tábortüzet meggyújtsuk,
ezért kellemesen körben ültünk, és finom szendvicseket ettünk,
amelyeket Sophie előre elkészített nekünk.
Tőlem jobbra Alex és Sebastian ült, akik még evés közben sem
bírták egymás kezét elengedni. A másik oldalamon Nick ült, aki
szünet nélkül nyomta nekem a szöveget. Valamiféle technikai
holmiról mesélt, amiről sejtelmem sem volt, és tulajdonképpen nem
is akartam, hogy bármiféle sejtésem legyen. De amilyen udvarias
voltam, a megfelelő helyen mindig bólintottam.
Sophie továbbra is semlegesen viselkedett velem szemben – amit
Yvonne-ról és Jessicáról nem állíthattam volna. Újra meg újra láttam,
hogy sugdolóznak, és rám-rám pillantanak. Különösen Jessica
keltette azt a benyomást, mintha bombát helyezett volna el a
sátramban, és már csak arra várna, hogy végre bemenjek.
 Lehetőleg nagy távolságot tartottam tőlük. A látómezőmbe került
Andy keze, aki már az ötödik szendvics után nyúlt. És ez még
korántsem látszott az utolsónak. Ha éppen nem rágott, akkor a
söréből kortyolt, és ha egyiket sem tette, akkor olyan hangosan
nevetett, hogy belerezgett a föld.
Magam mellé állítottam a vizemet, és levettem a műanyag fóliát a
szendvicsemről. Amikor egy falatot ettem belőle, ismét magamon
éreztem Elyas tekintetét. Két hellyel arrébb ült, és szemmel láthatóan
nem volt jobb dolga, mint hogy egyfolytában engem bámuljon.
Amint a tekintetünk találkozott, gyorsan másfelé néztem.
– Hozok magamnak még egy sört – mondta Nick, és felállt. A fiúk
a sörösrekeszt a tó vízbe tették hűlni.
Alig távolodott el egy-két lépést, Elyas kihasználta az alkalmat,
hogy arrébb csússzon.
Célzatosan végigmért. – Tudod, mit meg nem adnék érte, ha
cserélhetnék a szendvicseddel?
Rosszul lettem, és elment az étvágyam. – Kéri valaki a
szendvicsemet? – kérdeztem idegességemben hangosan.
Andy először nevetett, de amikor rájött, hogy az ajánlatom
komoly, kapott rajta, és elvette tőlem a kenyérszeleteket.
– Te egy igazi zabagép vagy – mondta Sophie.
– Most mi van? – kérdezte Andy rágás közben, mire Sophie csak a
szemét forgatta.
– Nem akartam az étvágyadat elrontani – mondta Elyas kuncogva.
– Akkor miért teszed?
– Sajnálom – mondta. – Csak az ajkad… Teljesen beleestem.
Felnyögtem. Ha Sophie azt gondolta, nincs könnyű dolga egy
zabagéppel, akkor bújna csak az én bőrömbe, és meglátná, milyen
nehéz egy zaklatóval.
– Bocs, Elyas, de a helyemen ülsz. – Elyas és én felemeltük a
fejünket, és láttuk, hogy Nick áll mögöttünk.
– Azt hiszem, elég szabad hely van itt – mondta Elyas.
– Csodálatos, akkor keress magadnak egyet!
– Én inkább rád gondoltam.
– Ne cirkuszolj, Schwarz, egyszerűen állj fel!
 – Tudjátok, mit? – szakítottam félbe őket, a kezemmel a földre
támaszkodtam, és feltápászkodtam. – Nick ülhet az én helyemre. –
Szó nélkül két hellyel arrébb mentem, és Jan mellé telepedtem.
Ehhez a gyerekeskedéshez tényleg nem volt kedvem.

Amikor a napot elnyelte a horizont, meggyújtottuk a tábortüzet.

Nagy, narancssárga lángok csaptak fel, és izzó szikrák pattogtak fel
az éjszakai égboltra. Minden sercegett, ropogott, és a meleg kellemes
hulláma úgy ölelt át, akár egy köpeny. A tűz megvilágította a
jókedvű arcokat, és szinte mindenhonnan nevetés hallatszott. A késő
délután óta tartó erős sörfogyasztás nyomokat hagyott. Én voltam
azon kevesek egyike, aki még józan volt. Nem azért, mert nem
szerettem a sört, hanem mert folyton pisilnem kellett tőle. És a nagy,
sötét erdő tényleg nem az a vécé volt, amelyet a feltétlenül
szükségesnél többször fel akartam volna keresni.
Alex és Sebastian már jó ideje eltűntek. Hogy pontosan hová, azt
senki nem tudta, de talán jobb is volt így.
Andy és Sophie szorosan összeölelkezve táncolt a tábortűz
közelében. A fiú keze a lány fenekén volt, míg Sophie a fiú nyakát
ölelte át. Korábban egy beszélgetésből elcsíptem, hogy már
eljegyezték egymást, és következő évben össze akarnak házasodni.
Személyes ízlésemhez képest egy kicsit korainak tartottam, de hát
mindenki másként ítéli helyesnek.
A pillantásom Elyasra siklott. Velem átellenben ült, és próbált
keresztülfúrni a türkizzöld szemével.
Nem értettem. Miért nem un rá soha? Nekem némely napon elég
volt egyetlen pillantást vetni a tükörbe, hogy tudjam, minden további
másodperc mazochizmus volna.
Amikor Elyas észrevette, hogy rá figyelek, már-már felállt. Ám
amikor Nick elment előttünk, Jessicához lépett, majd leült hozzá,
elállt a szándékától. Mintha soha nem is léteztem volna, a tekintete
kizárólag kettőjükön pihent. Az arcvonásai szemmel láthatóan
megfeszültek.
 Követtem Elyas tekintetét, de semmit sem láttam, ami
megmagyarázta volna a reakcióját. Nick és Jessica beszélgettek –
semmi több.
Elyas féltékeny lett volna? Tetszett neki Jessica? Úgy értem,
jobban… mint én? Aznap már többször is feltűnt nekem kettejük
között a bizalmas viszony. De idáig szoros barátságra vezettem
vissza.
Most Yvonne is elkezdte Nicket és Jessicát figyelni. Aztán Elyas
pillantását kereste.
Újra Nickre néztem, és figyeltem, ahogy a karjával átöleli
Jessicát. A lány lehajtotta az állát, zavartan mosolygott, és nekidőlt a
fiúnak.
Elyas tekintete elkomorult, olyan sötét lett, mint ahogyan csak
egyszer láttam életemben. Ugyanaz a tekintet volt, mint hét évvel
ezelőtt. Akkor nekem szólt.
Nick Jessicához hajolt, és valamit a fülébe súgott, mire a lány
kuncogni kezdett. Egy-két percig így beszélgettek, mígnem Domenic
felállt, és az igencsak részeg Jessicát is felhúzta. Megfogta a kezét, és
maga után vonta. Amikor szabad helyre értek, megállt, átkarolta a
csípőjét, és táncolni kezdett vele.
Ha Elyas szeme ölni tudott volna, Domenic már öt perce nem
élne.
Alex és Sebastian újra előkerültek, és kézen fogva ők is leültek a
körbe. Ám amikor Sebastian észrevette a táncoló párt, eltűnt a
mosoly az arcáról. Ő is beszállt Yvonne és Elyas szemkontaktusába.
Mindenki feszültnek látszott, csak Andy és Sophie nem érzékelt
semmit. Túlságosan egymás testére összpontosítottak.
Amikor Nick keze Jessica csípőjéről a fenekére csúszott, betelt a
pohár. Elyas egyetlen pillanat alatt talpra ugrott, és kettejük felé
indult. Sebastian elvált Alextől, felpattant, és követte a legjobb
barátját.
– Elég volt! – kiáltotta Elyas. Jessica keze után kapott, és elhúzta
Nicktől.
– Mi a szar ez, Schwarz? – húzta ki magát Domenic.
Elyas nem reagált, csak visszahúzta Jessicát a tábortűz felé.
 – Azt kérdeztem, mi a szar ez, Schwarz! – ismételte Nick
hangosan. Elyas után indult, és hátulról meglökte.
A szám elé kaptam a kezemet.
Mintha villámcsapás érte volna, Elyas visszafordult, és durván
hátralökte. – Azt mondtam, vedd le róla a mocskos kezed, te átkozott
gazember! – Kihúzott felsőtesttel lépett Nick felé.
– Ne avatkozz bele olyan dolgokba, amelyek nem tartoznak rád, te
köcsög!
Megdermedtem. Mit tegyek? Felugrani, kiáltani, közbeavatkozni
– minden átsuhant a fejemen, miközben a testem betonoszloppá
merevedett. Egyedül Sebastian őrizte meg a hidegvérét, és lépett
közbe. – Hé, ti ketten, lassan a testtel, oké?
Ekkor felbukkant Jan, a karjával átfogta Domenicet, és próbálta
elhúzni onnan, amit az eleinte egyáltalán nem akart hagyni. Sebastian
Elyas mellkasára fektette a kezét, és visszafelé tolta. – Gyere, ember!
– beszélt hozzá. Ám Elyas csak fújtatott, mintha az egész teste
remegett volna.
Lehet, hogy Elyas seggfej volt, de az erőszakosság
tulajdonképpen nem tartozott a jellemvonásai közé. Nagyon szeretnie
kellett Jessicát, ha ennyire dühbe gurult miatta.
Felhúztam a lábamat, és követtem az eseményeket. Jannak
hosszas huzavona után sikerült Domenicet elráncigálnia, és a tópart
felé indult vele. Alig ért látótávolságon kívül, Elyas is újra
megnyugodott. Yvonne-nal együtt Jessicának szentelte magát. A lány
arca közben már könnyben úszott, és a keze remegett. Elyas átölelte,
magához szorította, és a haját simogatta.
A gyomromban egyre rosszabb érzés kavargott.
Alex viszont egészen kijött a sodrából. Sebastian a keze után
kapott, és pár méterre tőlem próbálta csitítani. Hogy pontosan mit
mondott, sajnos nem értettem.
Körülnéztem. Én voltam az egyetlen, aki még a tábortűznél
maradt. De mindegy volt, hová néztem, mindenütt csak zavartam
volna.
– Ne sírj, Jessica! – hallottam Elyas hangját. – Az az idióta
egyetlen könnycseppet sem érdemel. – Még szorosabban ölelte
magához.
 A mellkasom összeszorult.
– Bemenjünk a sátorba? – kérdezte Elyas. Jessica válasza egy alig
érzékelhető bólintás volt. – Jó, akkor menjünk! – mondta, és
támogatón a derekára fonta a karját. Yvonne nem sokáig habozott, és
követte őket.
Én meg csak ültem, és elárvultan néztem az idióta után, amint egy
másik lánnyal eltűnik a sátorban. Egyáltalán nem akartam elképzelni,
ahogyan a karjában tartja, vigasztalja… Lehunytam a szememet, és
lassan ingattam a fejemet. Akkor először lett számomra világos,
mennyire benne vagyok már. Pontosan az, amit meg akartam
akadályozni, a közreműködésem nélkül már rég bekövetkezett.
Túlságosan tág teret hagytam Elyasnak, hogy megsebezzen.
Lehajtottam a fejemet, és figyeltem a kezemet, amely szép lassan a
füvet simogatta.
– Nem úgy van, ahogy gondolod – szólalt meg egy halk hang,
amitől összerezzentem. Sebastian.
Leült mellém, és a sátor felé nézett. Pontosan abba az irányba,
ahová egész idő alatt bámultam. Alex ostoba, figyelmes barátja…
Elfordítottam tőle a tekintetemet. – És akkor pontosan mi történt
itt, ha nem úgy van, ahogy gondolom?
– Ez sajnos elég bonyolult.
– Nem kell elmesélned, ha nem akarod.
– De, de – szakított félbe. – Csak azon gondolkodom, hogyan
álljak neki, hogy Nicket ne állítsam teljesen rossz megvilágításba. De
megpróbálom.
Habozva bólintottam.
Egy pillanat erejéig összeszedte a gondolatait. – Ahogyan biztosan
rájöttél, Jessica nem igazán van jó véleménnyel rólad. Azzal volt
gondja, hogy Nickkel jöttél, aztán meg a tábortűznél is mellette ültél.
Domenic miatt kaptam azokat a gonosz pillantásokat? A
homlokomat ráncoltam. Sokkal inkább Elyast sejtettem a dolog
mögött.
– Igen, észrevettem a pillantásaikat – mondtam.
– Na igen, Nick… hogy is mondjam. – Sebastian szétnyitotta,
majd újra összezárta a két kezét. – Semmit nem akar kihagyni. És
közben megeshet, hogy akkor sem mond nemet, ha a másik
embernek az érzései is benne vannak a pakliban.
Lassacskán sejteni kezdtem, mire akar kilyukadni, de hogy
mindehhez mi köze van Elyasnak, még mindig nem értettem.
– Jessica már régebb óta szerelmes Nickbe. Ahogyan mi, úgy
tudta ezt Nick is. De az érzéseit nem tudta viszonozni. Ezért nem
lehet neki szemrehányást tenni – ilyen az élet. Amit viszont igencsak
a szemére lehet vetni, az a Jessicával szembeni viselkedése.
Elkezdett vele játszani, reményt táplált benne, csak hogy a végén
eldobja, mint a forró krumplit.
Hogy ez a „reménytáplálás” hogyan nézett ki, azt nagyon is jól el
tudtam képzelni. És amikor Sebastian észrevette, hogy követem,
folytatta. – Mi mindannyian kicsit két szék között találtuk magunkat,
hiszen mégiscsak Sophie testvére, nekünk meg jó barátunk. De aztán
túl messzire ment. Úgy bánt Jessicával, mint az utolsó szeméttel. Ő
tulajdonképpen átlátta ezt. Ennek ellenére, és ez benne a szomorú,
minden alkalommal ugrott, amikor Nick hívta őt.
A keze egy kis faforgáccsal játszott, amit egy idő után a tűzbe
dobott.
– Olyan sokszor beszéltünk Jessicával, próbáltuk megértetni vele,
mennyire lealacsonyítja magát, és hogy milyen önpusztító a
magatartása – de értelmetlen volt. Minden alkalommal engedett neki.
Átkaroltam a felhúzott lábaimat. – És mi a helyzet Nickkel? Vele
is beszéltetek?
– Nem egyszer. – Sebastian kifújta a levegőt. – De egyszerűen
nem lehetett rá hatni. A bánásmódját teljesen rendjén valónak találta.
„Az ő baja, ha ez a cafka olyan ostoba, hogy belemegy” – pontosan
ezt mondta.
Nagy szemet meresztettem. – Elmondtátok Jessicának?
– Nem – felelte, és megfogta a nyakát. – Nem volt rá szükség.
Jessica maga is hallotta.
Az ajkam egy „Ó”-t formált, és Sebastian bólintott. A tekintete
egy ideig a lángokon nyugodott, mielőtt tovább beszélt volna. –
Elmondhatatlanul megsebezte, teljesen magába zárkózott, és végül
elrohant. Próbáltuk felhívni, de nem vette fel. Egyre jobban
aggódtunk. Két óra elteltével Elyas és én autóba ültünk, és
elmentünk hozzá. – Amilyen vékonyra szűkült a szája, nem lehetett
jó emlék. – Amikor megérkeztünk, éppen egy különböző
gyógyszerekből álló koktélt akart bedobni.
Nyelnem kellett.
– A legtöbb fájdalomcsillapító volt – beszélt tovább. –
Valószínűleg az érkezésünk nélkül is túlélte volna. Nem igazi
öngyilkossági kísérlet volt, inkább csak heves kétségbeesés. De
természetesen ezt is épp olyan komolyan kell venni. Mindannyian
erős szemrehányást tettünk magunknak. Senki nem vette észre,
valójában mennyire rosszul érzi magát.
A nadrágom szegélyével játszottam. Lassan minden értelmet
nyert.
– Attól kezdve Nick távol tartotta magát Jessicától. Végre
megértette, hogy túl messzire ment, és nyugton hagyta – egészen
máig.
Sebastian nehezen vett levegőt.
– Ez olyan kudarcélmény, tudod? Mindannyian azt gondoltuk,
hogy ez a téma már végleg lezárult. A tablettás eset hat hónappal
ezelőtt történt. Jessica azóta folyton azt bizonygatta, hogy már túl
van rajta. – Vállat vont.
– Hazudott – mondtam.
– Igen… De ami még rosszabb, hogy Domenic semmit nem tanult
az egészből.
– Elyasnak meg eldurrant az agya… – dünnyögtem, és
összeraktam a fejemben a kirakó darabjait.
– Igen, így van. És nem vehető tőle rossz néven.
– De nem értem – mondtam. – Miért viselkedik így Nick? Nem
ismerem különösebben, de soha nem feltételeztem volna róla.
Sebastian fájdalmasan mosolygott. – Sejtelmünk sincs, miért.
Tulajdonképpen rendes srác, és nagyon jó barát. De ami a nőket
illeti… – A fejét rázta. – Nicknek soha nem volt még barátnője, soha
nem volt szerelmes. Van benne valami furcsa. De még nem jöttem
rá, micsoda.
Egy ideig hallgattam. – Talán egyszerűen csak két arca van.
Vannak ilyen emberek – mondtam. Mert magamon éreztem
Sebastian pillantását, felé fordítottam a fejemet. Behatóan
tanulmányozott.
– És olyan emberek is vannak – mondta –, akik álarc mögé
bújnak, mert félnek, hogy megsebzik őket.
A homlokom ráncba szaladt. Mit, jobban mondva kit értett ez
alatt? Jessicát? Nicket? Engem? Elyast? Valamelyik velencei kurvát?
Bár nem tudtam kitalálni, hogy ezen emberek közül kire utalt, egy
csapásra rosszul éreztem magam.
– Baaaaastiiiiiii – visszahangzott ekkor egy magas hang a mező
felett. Összerezdültünk.
Alex, összetéveszthetetlenül Alex.
– Segítened kell! A piros vagy a kék pulóvert vegyem fel? –
kiáltotta tovább.
Felnyögtem, miközben Sebastian egy mosollyal nyugtázta.
– Mondtam már, milyen hálás vagyok neked, amiért engem most
megkímél ettől? – kérdeztem.
– Nem, de el tudom képzelni. – Nevetett.
– Na ja, én figyelmeztettelek.
– Igen, és átkozottul igazad volt – mondta, mielőtt vállat vont, és
mosoly csúszott az ajkára. – De ennek ellenére szeretem, nagyon.
– Tudom, mire gondolsz – sóhajtottam fel. – Ezt a szörnyet
egyszerűen szeretni kell.
Bólintott. – Megbocsátasz? Sürgősen szüksége van rám.
– Persze. Menj csak!
Rám kacsintott, barátságosan átfogta a vállamat, és felállt. Még
néhány percig néztem utána, aztán a tekintetemet visszafordítottam a
tűzre. Mintha magnószalagról szólna, a fejemben még egyszer
lejátszódtak a szavai.
 20. FEJEZET

Még mindig
kempingezés

A gondolataimba merülve ültem a tábortűznél. Sophie és Andy

nyújtott nekem társaságot, a többieknek még mindig nyoma sem
volt. Milyen sokáig tart egy pulóvert kiválasztani? Sebastian és Alex
már fél órája eltűntek. Valószínűleg rég nem a ruha kiválasztásánál
tartottak, hanem valami egészen más elfoglaltságot találtak helyette.
Két szerelmes zavartalanul egy szűk helyen – nem sok mindent
kellett a képzelőerőre bízni.
Jan és Domenic nem sokkal ezelőtt röviden felbukkantak.
Szótlanul fogtak néhány doboz sört, aztán újra elmentek. Még
mindig foglalkoztatott a történet, amelyet Sebastian mesélt. Bár a
magam részéről soha nem vettem számításba Nicket mint „férfit”,
nem volt számomra ellenszenves. Azon tűnődtem, mekkorát
tévedtem vele kapcsolatban. Hogy ezzel nem én voltam az egyetlen,
attól nekem nem lett jobb.
Elyasszal kapcsolatban pedig már tulajdonképpen semmin sem
kellett volna csodálkoznom – ám ismét ez volt a helyzet. Lassan az a
gyanúm támadt, hogy túlfejlett védelmező ösztönnel rendelkezik. Ez
azt is megmagyarázná, hogy miért bánt velem olyan meghatóan a
szüleim balesete után.
Letéptem egy fűcsomót, és az ujjaimmal végigsimítottam a sima
felületet. Elyas a maga módján olyan ellentmondásos volt.
Egyszerűen nem tudtam összerakni az egyes elemeket. Olyan volt,
mint egy könyv, amely több rejtélyt vet fel, mint amennyire választ
ad.
Amikor a következő fűcsomó után akartam nyúlni, a szemem
sarkából mozgásra lettem figyelmes, és elfordítottam a fejemet. A
sötétben egy magas, vékony alakot vettem ki, aki a tábortűzhöz
közeledett. A mozgása annyira rugalmas, annyira hajlékony volt,
hogy csak egyetlen ember lehetett az. Elfordítottam tőle a
tekintetemet.
– Nos? – kérdezte Sophie, amikor Elyas hozzánk ért.
– Elaludt. Yvonne mellette marad. – A hangja tompa volt, de
mégis olyan bizalmas, mint mindig.
Sophie lassan ingatta a fejét. – Istenem, és én azt hittem, hogy
ezen már rég túl vagyunk.
– Igen, mind azt gondoltuk – mondta Elyas. – Nyilvánvalóan
nagyon jó színésznő.
Csend állt be, és a tekintetem a mellettem lévő fűcsomón
nyugodott. Elyas teste hosszúkás árnyékot vetett a mezőre, és láttam,
hogy felém indul. Csak amikor szorosan mellém ért, állt meg, és lett
kisebb. Elyas leguggolt.
– Szia… – suttogta egészen közelről.
Pusztán attól, hogy felé fordítottam az arcomat, gyorsabban vert a
szívem. A tűz fénye megtört a szemében, és a türkizzöld tenger
mintha cseppfolyóssá vált volna.
– Sétálnál velem egy kicsit, Emely?
Elyasszal sétálni? Más szavakkal: védtelenül kiszolgáltatni neki
magamat a sötétben? Megráztam a fejemet.
Felsóhajtott.
– Semmit sem teszek – mondta. – Csak az előbbi esetről szeretnék
veled beszélni.
– Erre nincs szükség, Elyas.
– Tudom. Ennek ellenére mégis szeretném megmagyarázni, hogy
én miért… hogy miért történt ez az egész.
Megértettem. Elyasnak halvány sejtelme sem volt, hogy Sebastian
már mindent elmesélt nekem. És ahogy rám nézett, úgy látszott, attól
fél, hogy elhamarkodott következtetéseket vontam le belőle.
 Amikor éppen levegőt akartam venni, hogy a félreértést
tisztázzuk, a fejemben morajlani kezdett egy egészen közönséges
ötlet.
Nem.
Ezt nem tudnám végigjátszani…
Vagy mégis?
Gonosz Emely…
Tényleg gonosz Emely!
– Kérlek – mondta.
– Na, jó – dünnyögtem, és feltápászkodtam.
– Köszönöm – mondta.
– Mindjárt visszajövünk – kiáltotta Andynek és Sophie-nak,
mielőtt elindultunk volna.
Némán lépdelt mellettem, és szemmel láthatóan nem tudta, hol is
kezdje. Egy idő után a tó partjára értünk, a vizén a telihold
tükröződött. Közvetlenül egy stég mellett megálltam, és úgy
határoztam, belekezdek.
– Nyugodtan megmondhattad volna, hogy többet érzel Jessica
iránt.
– Hogy? – nyitotta tágra a szemét. – Nem, nem! Ezt teljesen
tévesen értelmezted!
– Elyas… – a földre pillantottam. – Nem kell ostobán
magyarázkodnod…
– Nem, nem úgy van, ahogy gondolod! Tényleg!
– Ó, kérlek, Elyas, ezt a mondatot túlságosan jól ismerem.
Egy pillanatig rám meredt, aztán a hüvelyk- és a mutatóujjával az
orrnyergét dörzsölte. – Pedig ebben az esetben igaz! – mondta. –
Jessica nagyon nehéz időszakot él meg. Megpróbálok mellette lenni,
és segíteni neki – barátilag.
– Nehéz időszak, és segítesz neki? – ismételtem. – Hadd találjam
ki, Jessica nimfomániás korszakát éli, és sürgősen szüksége van a
segítségedre?
Istenem, de közönséges voltam…
– Nem, Istenem, Emely! – hebegte. – Semmi közöm Jessicához.
Nick miatt van. Jessica igencsak boldogtalanul bele van bolondulva,
és…
 – Nickre hárítod? – szakítottam félbe. – Hiszen te vagy az, aki
féltékenyen közbeléptél!
– Nem – a fejét rázta.
– Nem léptél közbe?
– De, de… De nem féltékenységből, hanem mert Nick csak
kihasználja őt.
Miért volt olyan átkozottul édes, ahogyan próbálta magát
mentegetni? Ennek ellenére természetesen egy szavát sem hittem el!
Bár… A fenébe is, az igazat mondta…
Mindegy, tovább.
– Tényleg komolyan be akarod nekem mesélni, hogy azért kezdtél
majdnem verekedni, mert Nick kihasználja Jessicát? – Fújtattam. –
Be kell vallanod, ez nem feltétlenül hangzik hihetőnek.
– Tényleg így volt! – mondta. – Hadd meséljem el az egész
történetet!
– Nem, azt hiszem, eleget hallottam! – El akartam fordulni, de
megfogta a vállamat, és nem engedett el. – Ne! Várj! Kérlek, hadd
magyarázzam el!
A pillantásom a kezére esett, amelyet azon nyomban levett a
vállamról.
– Egyszerűen csak hallgass meg! – mondta.
Nem tudtam, hogy kinevessem-e, vagy résztvevően átöleljem. –
Nem! Nem akarok többet hallani! – Sebzett grimaszt vágtam.
– Kérlek, könyörgök, Emely!
A lábamra pillantottam. – Tudod, már éppen kezdtem volna bízni
benned… És akkor megtudom, hogy hülyét csinálsz belőlem. De
ahelyett, hogy legalább most őszinte lennél, arcátlanul az arcomba
hazudsz.
Elyas hatalmas szemekkel ingatta a fejét.
– Nem, megbízhatsz bennem, Emely. Tényleg!
– Hogy vezethettem a Mustangot, a bókjaid, az SMS-eid – minden
hazugság volt!
– Nem volt hazugság, esküszöm neked! Mindez csak egy óriási
félreértés! Hadd magyarázzam el!
Nem bírtam tovább. A szájam szeglete önálló életre kelt, vigyorba
rándult, egyszerűen nem tudtam tovább tartani magam, és
felnevettem. Az arca! Semmi, de semmi a világon nem szárnyalja túl
azt az elképedt arckifejezést, amellyel akkor rám nézett. Egy
könnycseppet kitöröltem a szememből.
– H… h… hogyhogy most nevetsz?
Utánoztam. – Kérlek, kérlek, Emely, hadd magyarázzam el! – A
végén a nevetéstől már egyetlen hang sem jött ki a torkomon.
Leesett az álla. – Mi ebben olyan vicces?
– Minden! – hápogtam.
– Te… te egyáltalán nem is vagy dühös? – Még mindig nem
értette.
– Nem. – Fújtattam. – Sebastian már elmesélte az egész sztorit.
Elyas arca egyszerre megnyúlt. Néhány másodpercig mintha kővé
dermedt volna.
– Egész idő alatt tudtad?
Nevetve bólintottam, és a combomat csapkodtam.
– Te felültettél?
Ismét bólintottam, és a combomra csaptam.
– Térden kúszok itt előtted, te meg egyszerűen felültettél?
– Látnod kellett volna az arcodat – mondtam, és próbáltam a
mimikáját utánozni.
– Hú! – tört ki belőle. – Te… te… kis szemétláda!
– Megérdemelted!
– Megérdemeltem?
– Igen, nagyon is! Ez volt a bosszú, amiért akkor úgy tettél,
mintha nem ismernél meg!
– Na, várj csak… – dünnyögte sötét, összeesküvő hangon, és egy
lépést tett felém.
– Ne gyere hozzám túl közel! – mondtam, egyszerre ismét
halálosan komoly lettem, és hátrafelé támolyogtam.
A szeme villámlott, és álmában sem gondolt rá, hogy megálljon.
Amikor el akartam fordulni, hogy menekülőre fogjam, éreztem, hogy
a karja hátulról átfogja a hasamat. – Ne! – tiltakoztam. Ám a
következő pillanatban a térdem alá nyúlt, és felemelt. – Tegyél le! –
kiáltottam, és rúgkapáltam.
– Azt az esélyt eljátszottad – mondta, a stéghez vitt, és a víz fölé
tartott.
 – Ezt nem mered!
– Biztos vagy benne? – Lazított a fogáson.
– Ne! – Erősen belé kapaszkodtam. – Ne csinálj ilyen
szemétséget, kérlek! Nem hoztam váltóruhát!
– Ez nem feltétlenül szól az ellen, hogy beledobjalak…
– Kérlek, Elyas! Ne tedd ezt!
– Mondj egy okot, hogy miért ne dobjalak be azonnal, te kis
szemétláda?
– Mert… mert…
A fenébe is, érvek, hol vagytok?
– Mert? – Ismét lazított a fogáson.
Felkiáltottam, és próbáltam belékapaszkodni. – Mert különben
egy életre elcsesznéd! – jutott eszembe.
Behúzta a nyakát, és felnyögött. – Okosabb lett volna egyszerűen
behajítani téged, ahelyett, hogy előtte még beszélek veled.
– Akkor most elengedsz végre, ha szépen megkérlek? –
sanyargattam, és egyre hevesebben vert a szívem. Kételkedtem
benne, hogy a víz miatt.
– Nem.
– Hogyhogy nem? Azt hittem, nem dobsz be.
A hajamon éreztem a leheletét. – Nem is doblak. De most, hogy
végre a karomban tartalak…
A hasamat melegség járta át. Ha nem lettem volna egyidejűleg
annyira feszült, legszívesebben a vállára hajtottam volna a fejemet,
és hagytam volna, hogy tovább vigyen, és hogy a keze átfogja a
testemet…
Megráztam a fejemet. Csak semmi mocskos gondolat Elyasszal
kapcsolatban!
– Sajnos enyhén kellemetlenül érzem magam, Elyas. Tehát volnál
olyan jó, és letennél végre?
Mosolygott. – Ha most leteszlek, akkor megint azonnal két
méterre ugrasz tőlem.
– Erre határozottan meg is van az okom!
– Miféle okod?
– Elyas – fújtattam. – Higgy nekem, van épp elég! Ezenkívül
nekem ez igen kínos testhelyzet, hogy erről diskuráljunk!
 Az elégedetlenkedő hangok egész palettáját felvonultatta, míg
végül megfordult, elengedte a térdem hajlatát, és a földre eresztett.
Először megkönnyebbültem, hogy újra a saját lábamon állok. De az
érzés elillant, amikor észrevettem, hogy Elyas elfelejtette a karját a
derekamról levenni, és az állát a vállamra támasztja.
– Hagyj már! – mondtam, és próbáltam magamat kiszabadítani, de
csak a fejét rázta, és szorosabban ölelt. – Elyas? – Hideget és meleget
éreztem egyszerre. Vagdalkoztam, mint aki megveszett, de csak
néhány újabb próbálkozás után sikerült kiszabadítani magamat. Öles
léptekkel eltávolodtam tőle, és csak akkor tudtam újra igazán mély
levegőt venni, amikor a biztonsági távolságot helyreállítottam.
Hunyorítottam, és felé fordultam.
– Gyűlöllek – dünnyögte.
– Dettó – adtam vissza, és összefontam a karomat.
Még egy ideig telepatikus úton villámokat szórtam rá, és az ő
tekintete is inkább viharra emlékeztetett, mint bármi másra. Aztán
egyszerűen ellépdeltem mellette, és visszaindultam a tábortűzhöz.
Sajnálatomra egy lépés távolságot tartva a nyomomba eredt, és
némán követett.
Amikor a mező közepére értünk, már a párocskáké volt a terep.
Alex és Sebastian visszajöttek, és egymást szorosan átkarolva ültek
egymás mögött. Sophie a fejét Andy vállára hajtotta, és lehunyta a
szemét.
Tartózkodtam a köszönéstől, és egyszerűen az egyik plédre ültem.
– Sebastian, ha még egyszer eszedbe jut, hogy valamit elmesélsz
Emelynek, akkor tedd meg nekem azt a szívességet, hogy tudatod
velem! – mondta Elyas.
Mosolyogtam, de csak addig, amíg túlságosan szorosan mellém
nem ült. Morogva csúsztam arrébb, és sötét pillantást vetettem rá.
Sebastian a homlokát ráncolta. – Miért?
– Ne is kérdezd! – dünnyögte Elyas, és egy vizes flakon után
nyúlt.
– Mit csináltatok ti ketten? – tudakolta Alex, és a fejét Sebastian
mellkasának támasztotta.
– Ismered Emelyt – felelte Elyas, és lecsavarta a flakon kupakját.
– Már megint arcátlanul rám szállt, mint mindig. Mikor érti már meg
végre, hogy nincs nálam esélye? – Kihívó tekintettel rám nézett,
majd ivott a vizéből.
– Jó is volna – mondtam az esélyre utalva. Az egyik szájszeglete
felfelé rándult, és a szemembe nézett. Olyan áthatón, hogy már
megint elfelejtettem, ki vagyok.
Emely Schwarz?
Nem! Winter! Winter!
– Van rajtam valami folt? – dünnyögtem, és lesütöttem a szemem.
– Nem – mondta. – Csak egy pók a hajadban.
Nagyra nyitottam a szememet, felugrottam, mintha – vigyázat,
szóvicc – pók csípett volna meg, és a hajamat ráztam. – Nincs már
ott? – nyikorogtam.
Válasz helyett halk nevetését hallottam. A hajamon át ránéztem,
és megint azt az arcátlan csínytevést láttam a szemében felcsillanni.
– Egyáltalán nem is volt ott pók… igaz? – Öt ember nézett rám
szemmel láthatóan jól szórakozva, és a fejüket rázva adtak választ.
Éreztem, hogy elvörösödök, és újra leültem. Ilyen idiótát!
– Sajnálom – mondta. A mosolya olyan édes volt, mint a méz,
hogy szinte nem is lehetett rá haragudni. De csak szinte.
Rosszkedvűen oldalba böktem, és a következő tíz percben pillantásra
sem méltattam.
De minél inkább tudomást sem vettem róla, mintha annál jobban
vonzotta volna. Folyton ostoba dolgokkal bombázott, és Andy
minden alkalommal halálra nevette magát, amint rákontráztam.
Amikor ötödszörre csúszott mellém, én pedig ötödszörre csúsztam
arrébb, újra rákezdte. – Emely, sürgősen segítened kell valamiben.
Anélkül, hogy tudtam volna, mit is akar egyáltalán, megadtam
neki a magáét. – A kezeddel föl meg le, nélkülem is menni fog.
Andy és Sebastian prüszköltek, de Elyas csak mosolygott. –
Először is nem tenném, és nem is akarom nélküled tenni, másodszor
pedig valami másra akartam kilyukadni.
– Miért tartok tőle, hogy attól függetlenül, hogy hallani akarom-e
vagy sem, úgyis el fogod mondani?
– Akkor figyelj! – kezdett bele. – Ismerek egy lányt. Tudom, hogy
teljesen rám van kattanva. De semmiképpen nem akarja bevallani.
Behúztam a nyakamat és felnyögtem.
 – Úgy, és most a kérdés: mit tehetnék, hogy végre bevallja, és
átadja magát élete éjszakájának?
Az ujjaim megrándultak, és semmit nem kívántak jobban, mint
hogy a nyaka köré kulcsolódjanak, és megszorítsák.
– De vajon kinek lenne ez az élete éjszakája? – szólt közbe
Sebastian, és felvonta a szemöldökét. Egy bólintással köszönetet
mondtam neki, mielőtt Elyashoz fordultam volna, hogy a kérdésére
feleljek. – Megmondhatom, mit tégy.
– Igen? – Közelebb csúszott hozzám.
– Bérelj ki magadnak egy szobát a Guantanamo Bay-en, és csak
akkor gyere vissza, ha megváltoztattam a nevemet, és befejeztem a
tanulmányaimat!
Elyas vigyorgott. – Ezt nem gondolod komolyan, kincsem.
– Igaz – mondtam. – Számomra az volna a legjobb, ha egyáltalán
vissza sem jönnél. – Újra növeltem a távolságot, és hátat fordítottam
neki.
– Elyas – hallottam Andyt sóhajtani. – Miért nem mondod meg
neki egyszerűen, hogy kedveled?
Na, nagyszerű, most még a barátai is összeesküvést szőnek
ellenem.
– Emely – mondta Elyas, de nem reagáltam.
– Nézz rám, kérlek, Emely!
– Miért?
– Kérlek!
Volt valami a hangjában, amitől akaratomon kívül cselekedtem.
Megfordultam, és a szemébe néztem. Az írisze kékeszöld fazettáiból
olyan igézet áradt, amely foglyul ejtett.
– Emely… én kedvellek – mondta.
A lélegzetem elakadt, és tetőtől talpig melegség járt át.
Miért nem lehettek a szavai egyszerűen igazak?
Újra a tűzbe néztem. – Ki hiszi el, Elyas?
Hangosan kifújta a levegőt, és röviden újra Andy felé fordult. –
Ezért – mondta.
A következő negyedórában Elyas és én egyetlen szót sem szóltunk
egymáshoz. A hangulat továbbra is laza maradt, Jessica esete egyre
inkább háttérbe szorult, de kettőnk között mintha láthatatlan korlátot
húztak volna fel. Furcsa volt, mert rendes esetben én voltam az, aki
falat épített, Elyas pedig az, aki áttörte.
Annál inkább meglepődtem, amikor a hosszú szünet után először
meghallottam a nevemet a szájából. – Mondd csak, Alex – kérdezte a
húgát –, Emely tényleg mindig ilyen… nos… gátlásos?
Tátott szájjal bámultam rá. Aztán a vállába bokszoltam. –
Megőrültél!
Nevetett. – Jó, mondjuk úgy, elutasító. Csak velem ilyen, vagy
más férfiakkal is?
– Hmm – gondolkodott Alex, és az ujjaival megsimogatta
Sebastian kezét, amelyet a fiú a hasa előtt összekulcsolt. Elyas
kihasználta az időt, hogy kortyoljon egyet a vizéből.
– Na, igen – fejezte be Alex a töprengését. – Valószínűleg
egyszerűen csak azért van, mert szűz.
Elyas sugárban a tűzbe köpte a vizet, ami még a szájában volt.
Sokáig köhögött, és lehajtotta a fejét, miközben én nem tudtam
elhinni, amit éppen hallottam. Miket hord itt össze Alex?
– Szű… szű… szűz? – hebegte Elyas nagyra meredt és a
köhögéstől könnyes szemmel.
Felnyögtem. – Természetesen. Idióta. Csak neked tartogattam
magam, mégis mit gondolsz? – Nagyon is jól el tudtam képzelni, mit
okozhat egy bárgyú férfifejben a „szűz” szó.
– Miféle szart hordasz itt össze? – kérdeztem Alexet. De ő csak
kuncogott. A többiek viszont úgy néztek ki, mintha nem tudnák,
hogy nevessenek, vagy szánakozzanak.
– Istenem, Emely… Szű-szű-szűz… – dadogta Elyas remegő
állkapoccsal. – Kérlek, gyere velem a sátorba… Kérlek... Nagyon
gyengéd leszek, kérlek – könyörgött nekem.
A homlokomat fogtam. – Ilyen gyengeelméjűséget, Elyas!
Huszonhárom éves vagyok! Itt ülök és puskát tartok a fejemhez? –
Nem! Ennyit a szüzesség témakörhöz, a fenébe is! – Alexre siklott a
pillantásom. – Most pedig tedd meg azt a szívességet, és helyesbíts!
A szemét forgatta. – Jó, talán nem a szó hagyományos értelmében
szűz.
 – Mit jelent az, hogy nem a szó hagyományos értelmében? Alex,
azonnal magyarázd meg! Különben a zaklatással elkötelezett bátyád
többé egyetlen nyugodt percet sem fog nekem hagyni!
– Csak azt értem ezalatt, hogy időközben már újra annak
minősülnél.
– Mi az ördögöt jelentsen ez? És egyáltalán, miért beszélgetünk
más emberek előtt a szexuális életemről? – A hangom egyre feljebb
csúszott.
– Legyünk őszinték, Emely! – folytatta zavartalanul. – Mióta nem
szexeltél már?
Felfújtam az arcomat. Ám ahelyett, hogy bármit is feleltem volna,
csak levegő hagyta el a számat. Mikor adta ki a Beatles az első
albumát?
Éreztem, hogy minden tekintet rajtam nyugszik, és közben a
fülem egyre vörösebb lesz.
– Látod – mondta Alex –, már nem is tudod.
Összeszorítottam a számat. – Természetesen tudom! Csak senkire
nem tartozik!
– Nem tudja – mondta Alex.
Hú, micsoda kis szemétláda volt! És miért nem tekertem ki már
rég a nyakát?
– Ez nem kell, hogy kínosan érintsen, Emely – mondta Elyas, és
egy kicsit közelebb csúszott hozzám. – Én sem szexeltem már három
hónapja.
Három hónapja? Fel akar ültetni? Miért nem mondja azt rögtön,
hogy tegnapelőtt óta?
– Ez Elyasnál sok – magyarázta Andy.
– Alex, én gyűlöllek! Gyűlöllek! Gyűlöllek!
– Ugyan már, nem akartam gonoszkodni. Ez pusztán tény. –
Vállat vont.
A szemem résnyire szűkült. – Most azt hiszed, hogy nagy lehet a
szád, csak mert melletted van
Misztermindengondolatodatkiolvasomaszemedbőlszívesensimulokho
zzád-tudokvárniaszexszel-ráadásuljólisnézekki! – Rögtön ezután
bocsánatkérőn Sebastianra néztem, aki csak felemelte a kezét, mintha
jól együtt tudna élni ezzel a jelzővel.
 – Hé, a tudokvárniaszexszel-résztől eltekintve ezt tőlem is
megkaphatod – szólt közbe Elyas, aki azonnal sötét pillantást kapott
tőlem.
– Én csak azt akarom mondani, hogy nem kellene minden és
mindenki ellen hadakoznod – mondta Alex.
– Én nem hadakozom minden és mindenki, csak az ostoba bátyád
ellen! És most hagyjuk ezt a témát!
– Ostoba? – ismételte Elyas.
– Igen, ostoba! És most már ne őrjíts meg! – De éppen ez volt a
szándéka. A fogamat csikorgattam.
– És akkor mi a helyzet Lucával? Miért nem találkozol vele?
Ezt tényleg nem mondhatta komolyan! Vagy mégis? Alexre
meredtem. De, amilyen kíméletlen volt, tényleg megtette.
Le fogom fejezni.
– Luca? – kérdezte Elyas.
Azt mondtam, lefejezem? Nem, az túl ártalmatlan lenne.
Uborkahámozóval fogom megnyúzni!
– Mondd csak, Alex! – sziszegtem résnyire szűkült szemmel. –
Megmutattad már Sebastiannak a hupikék törpikés alsóneműdet?
Ez egyértelmű hadüzenet volt, olyan háborúé, amelyet Alex csak
elveszíthetett. Egyik pillanatról a másikra elsápadt.
– Hupikék törpikés alsónemű? – kérdezte Sebastian felvont
szemöldökkel, mire Alex arca égni kezdett.
Telitalálat, szemétláda!
Még hogy telitalálat! Sebastian még ezt is aranyosnak találta.
Uramisten, ez az alak meleg?

Úgy döntöttem, a következő órában végig szégyellem magam, és

duzzogok. Minden elcsendesedett, a beszélgetés egyre jobban
lecsengett, és a párocskák közelebb húzódtak egymáshoz. Sophie és
Andy csókolózott, és tudomást sem vett már rólunk. Alex és
Sebastian között sem volt ez másként, csak ők közben egymás fülébe
sutyorogtak, és folyton mosolyogtak.
Törökülésben ültem, a Vast együttes csodaszép dalát hallgattam, a
Flamest, és a gondolataimba merülve egy fűcsomóval játszottam.
Elyas mellettem feküdt, a kinyújtott lábát keresztbe tette egymáson,
és a felsőtestét megtámasztotta a könyökével. A hátamon éreztem a
pillantását, de legalább nem láttam folyton a szemem sarkából.
„Emely, kedvellek…”
Ez a mondat egyszerűen nem ment ki a fejemből, soha véget nem
érő visszhangként zúgott a fülemben. Tudtam, hogy nem hihetek
ezeknek a szavaknak. De mi van, ha mégis szabadna? Mi volna, ha…
Egyáltalán akarnám őt?
Nem tudtam. De a hasamban egy érzés azt súgta, hogy Elyas nem
olyan ember, akinek a lába elé helyezhetném a szívemet. Még ha a
lehetetlen be is következik, és valóban érez irántam valamit, hogy a
csudába is hihetnék egy olyan embernek, mint ő? Könnyebb volna a
szelet az ujjaim közé fogni…
Az egykori érzések elöntöttek, és valamiféle nehéz, sűrű folyású
anyagként áradtak szét a mellkasomban. Olyan érzésem támadt,
mintha nem tudnék rendesen lélegezni.
Soha, de soha többé nem akartam olyasvalamit átélni. Még
egyszer nem bírnám ki.
„És olyan emberek is vannak, akik álarc mögé bújnak, mert
félnek, hogy megsebzik őket.”
Sebastian. Túlságosan kevéssé ismertük egymást, semhogy ilyen
kijelentést tegyen rólam. És időközben már biztos is voltam benne,
hogy nem rám utalt vele, ennek ellenére úgy kísértek a szavai, akár
egy állandó zümmögés a háttérben.
Hogy akkoriban Elyas összetörte a szívemet, úgy gondoltam,
csupán a történet egyik része. Az átéltek utóhatásai legalább épp
olyan sokat nyomtak a latban. Ha az ember úgy akarja, akkor
egyenesen szembenézhet a dolgokkal, mégsem fogja fel, mi történik.
Ám előbb-utóbb eljön a pillanat, amikor az elfojtott dolgok olyan
hangosan kiabálnak, hogy már nem lehet tudomást sem venni róluk.
Megvolt az oka, amiért a rákövetkező kapcsolataim felületes
természetűek voltak. A tudatalattimat ezekbe az átlátszó,
veszélytelen kapcsolatokba fojtottam. Csak addig éreztem jól
magam, amíg a szerelmem gyenge lábakon állt, és az érzelmeim
irányítása nem csúszott ki a kezemből.
 A szerelem ajándék, a szerelem teszi az életet leélésre érdemessé,
és sokkal szebbé, mint amilyen nélküle valaha is lenni tudna.
Ugyanakkor a szerelem olyan nagy hatalommal bír, olyan sok
sötétség rejlik benne, hogy az árnyéka képes maga alá temetni az
embert. A szerelem mindent le tud rombolni, amit az ember
felépített. A szerelem ráveheti az embert arra, hogy gyűlölje saját
magát…
Lehajtottam a fejemet. A dal búskomor melódiája tele volt
érzelemmel. Az ember az egyik pillanatban még azt gondolta, hogy
lebeg, a következő pillanatban viszont ólommá dermedtek a
végtagjai, mintha tonnányi súly húzná lefelé, hogy egyszer csak
elnyelje a semmi. A szavak mintha folyékony selyemként úsztak
volna a dallamon, amit mintha csak erre az alkalomra írtak volna.
Minden egyes sor annyira idevágott, hogy libabőrös lettem. A tűz
lángjaiba bámultam, figyeltem, ahogy felcsapnak, majd
visszahúzódnak, és elnyelik a száraz fát. A faágak minden egyes
sercegéssel veszítettek valamicskét az életükből, egyre jobban
összezsugorodtak, és megadták magukat a hőség megsemmisítő
hatalmának. Nemsokára csak egy marék hamu fog emlékeztetni az
élet körforgására.
Nem tudtam, hogy álom vagy valóság volt-e, amikor egy kéz az
enyhén előredőlő hátamra simult. Melegséget éreztem, amely arról a
helyről indult, ám az egész hátamon szétáradt. A kéz felfelé siklott a
gerincoszlopomon, egészen finoman, egészen gyengéden mozgott, és
minden egyes centiméteren bizsergést hagyott maga után. Az érintés
más volt, mint egyébként, olyan volt, mint a vonzalom szeretetteljes
gesztusa. De sajnos… nem az volt.
– Elyas – mondtam rekedt hangon. Anélkül, hogy egyetlen szót is
felelt volna, elvette a kezét, és abban a pillanatban a melegség
helyére kellemetlen hideg telepedett.
– Sajnálom – suttogta és felült. Túlságosan közel került hozzám,
és velem együtt a kezemre pillantott, amely még mindig a
fűcsomóval játszott.
– Minden rendben van? – kérdezte. A hangja, a csodaszép hangja.
Átölelte a szívemet, akár a tintahal fogókarja az áldozatát.
Bólintottam.
 Semmi nem volt rendben, egyáltalán semmi.
Elyas kinyújtotta a karját, és az ujjával végigsimított a karcoláson,
amelyet délután a tűzifa gyűjtése közben ejtettem a kezemen. A
bőröm olyan érzékenyen reagált rá, mintha vékony selyempapír
volna.
– Mit csináltál már megint? – kérdezte lágyan. Az ujjai
végigsimították, és újra meg újra végigrajzolták a sebet.
Megköszörültem a torkomat, és elhúztam a kezemet. – A tűzifa
túlságosan konok volt.
Mosolygott. – Tényleg jobban kellene magadra vigyáznod,
Emely.
Bólintottam, és oldalra néztem. A gondolataim túlságosan
ingataggá tettek. Egy pillantás a szemébe valószínűleg a véget
jelentette volna, megadta volna az utolsó lökést, amelyre abban a
pillanatban szükségem lett volna, hogy a szirtről lezuhanjak.
Feltartóztathatatlanul elsüllyedtem volna benne, és egyetlen
szempillantás alatt olyan akaratnélkülivé váltam volna, hogy bármit
megtehet velem, amit csak akar.
Ami néhány lélegzetvétellel később történt, az megmentette az
életemet. Vízcseppeket éreztem a bőrömön. Először csak elvétve, de
aztán hamarosan erőre kapott az eső. A sorsomnak volt mit jóvá
tennie velem szemben, és a látszat szerint éppen bele is fogott.
– A francba! – hallottam Andyt.
– A Ghetto Blaster! – tört ki Sebastianból. Felállt, levette a
kabátját, és a szerkezetre terítette. Amikor vele együtt már az autó
felé tartott, mi többiek is felszedelőzködtünk.
– A fenébe, az összes takaró vizes lesz! – kiáltotta Sophie, és
rögtön nekiállt egyiket a másik után összeszedni. Miközben Elyas
csak ácsorgott és sóhajtozott, én az egyik kikészített vizesvödör után
nyúltam, és a tartalmát a tűzre öntöttem.
Maró, fehér füst szállt fel. Sophie és Andy megrakodva rohantak a
sátrak felé. Sebastian visszajött, felemelte az utolsó, földön maradt
plédet, és a maga meg a barátnője feje fölé tartotta. Körülnéztem,
hogy vár-e még valami megmentésre, de már az innivalókat és a
sörösdobozokat is biztonságba helyezték. – Akkor hát, Elyas, jó
éjszakát! – kiáltottam felé, a fejemre húztam a kapucnimat, és
elszaladtam.
A sátram előtt Alex és Sebastian ácsorgott, és szemmel láthatóan
legalább tíz évre köszöntek el egymástól. Elosontam mellettük, és a
sátorba másztam. A hajamból csöpögött a víz, és a ruhám is teljesen
nedves volt. Levettem a farmeromat, kinyitottam a hátizsákomat, és
előhúztam a pizsamanadrágomat. Hogy csere felsőruhát hozzak, arra
sajnos nem gondoltam. Belebújtam a nadrágba, és vártam, amíg Alex
egy örökkévalóság elteltével megtalálta a sátorba vezető utat.
– Van valami vékony pulóvered vagy egy pólód a számomra? –
kérdeztem. Velem ellentétben Alex egy telepakolt útitáskával jött.
– Persze – mondta, kinyitotta a cipzárt, és egy ideig a táskájában
kotorászott. – Nézd csak, ennek jónak kell lennie. – Egy fekete pólót
nyújtott felém, amelyet azonnal felhúztam.
– Szuper. Köszönöm szépen.
Felhúzta az orrát. – És te még ma délután a csomagomon
élcelődtél.
– Igen, mert csak egy éjszakára jöttünk, nem pedig két hónapra.
– Én viszont minden eshetőségre felkészültem. És te most éppen
ebből húzol hasznot. – Előrenyújtotta az állát, aztán ő is nekilátott
átöltözködni. Amikor készen lett, és világoskék selyempizsamában
előttem állt, egy szokatlanul hosszú pillanatig hallgatott.
– Mi az?
Nehezen vett levegőt. – Hiányzik Sebastian.
– Tíz perce váltatok el egymástól.
– Igen, ooooolyan régen. – Az állát a kezébe támasztotta.
– Alex, egy-két óra múlva viszontlátod. – Kigurítottam a
hálózsákomat, kinyitottam, és belebújtam.
– De én egyetlen pillanatig sem bírom ki nélküle. Még csak jó
éjszakát sem tudtunk egymásnak kívánni – dünnyögte.
– Legalább tíz percig álltatok ott kint!
– De aztán olyan hirtelen történt. Ostoba eső!
Nem, egyáltalán nem. Jóságos eső!
Alex is követte a példámat, és a hálózsákjába bújt.
Amint a zizegés elnémult, elektromos pityenés világította meg a
sátrat. Már éppen a telefonom után nyúltam volna, amikor Alex egy
sikítással megelőzött. – Sebastiantól jött! – Szabályosan a kijelzőhöz
lapította az orrát. Visszafeküdtem a hátamra.
– Olyan éééédes, Emely. Van róla sejtésed, milyen édes? – A
szívéhez emelte a kis készüléket, és a fejét ingatta. – Várj, ezt
feltétlenül fel kell neked olvasnom! – törökülésbe ült. – „Tudod,
mennyire fázom, mióta elmentél? Hiányzol attól a pillanattól kezdve,
amelyben elengedtelek. Ahelyett, hogy téged tartanálak a karomban,
a bátyád mellett fekszem, és ő sajnos feleannyira sem együttműködő
összesimulás terén, mint te. Szívből üdvözli Emelyt, mondd meg
neki, hogy hiányzik neki. Aludj jól, Alex! Szerelemmel: Sebastian.”
Felsóhajtottam, még külön üdvözletet is küldött nekem. Anélkül,
hogy akartam volna, elképzeltem, ahogyan Sebastian mellett fekszik
a sátorban.
– Na, mit szólsz? Hát nem édes?
– De igen. Átkozottul édes.
– Akkor hát igazat adsz nekem – fecsegte, és felugrott.
– Miben adok neked igazat? – figyeltem, amint vadul keresgélni
kezd az utazótáskájában.
– Hát, hogy azonnal át kell mennem hozzá, hogy az SMS-t
megköszönjem.
– Alex! – fújtattam.
– Volt valahol egy esőkabátom…
– Hallottad? Mi az ördögöt művelsz, itt akarsz engem hagyni
egyedül? – Ha Alex most elmegy, holnap reggelnél korábban nem
látom viszont.
– Csak egész rövid időre, csak még egy csókra! – mondta, és
végre a kezében tartotta a keresett kabátot.
– Alex, kérlek, maradj itt!
– Esküszöm neked, öt perc múlva itt vagyok. Tényleg, Emely! –
Felvette a kabátot, és a sátor cipzárjával babrált.
– Alex!
– Nemsokára visszajövök! – kiáltotta még, mielőtt eltűnt volna. A
kezem egy nehéz tárgy után matatott, amit utána hajíthattam volna.
De a sátorban sajnos semmit nem leltem, ezért morogva
visszafeküdtem a hátamra. – Buta tyúk!
„Mindjárt visszajövök.”
Na persze! Már fél órája odavolt.
A hálózsákomba bugyolálva hallgattam az esőcseppeket, amelyek
a sátor tetején kopogtak. Lassan feladtam a reményt, hogy Alex
visszatér. Valószínűleg már rég Sebastian karjában fekszik, és
békésen szendereg.
A kezemet az arcom alá dugtam. Leszek-e valaha én is olyan
boldog, mint ő Sebastiannal?
Valószínűleg nem.
Nem, eléggé biztos, hogy nem.
Felsóhajtottam, és a hátamra fordultam. El akartam végre aludni,
de mint az utóbbi időben oly gyakran, nem tudtam lehunyni a
szemem.
Ostoba Elyas…
Ostoba, jóképű, édes, szeretnivaló, csábos, intelligens segg…
Azt mondják, az ember az első szexuális élményét soha nem
felejti el. Rám ez nem vonatkozott, mert az első élményemet évek óta
sikeresen elnyomtam magamban. Amire viszont életem végéig
emlékezni fogok, az az első csókom volt.
Amikor visszafordultam az oldalamra, a sátor cipzárja szétnyílt. –
Te jó ég, végre itt vagy. Már azt hittem, egyáltalán nem is jössz –
dünnyögtem.
– Bocs, kincsem, ha tudtam volna, hogy vársz rám, siettem volna.
Ez.
Nem.
Alex.
Volt.
– Elyas! – ültem fel.
– Kérlek, ne üss meg! – A kis résen át bemászott a sátorba.
– Tűnj el!
– Ne reagáld túl, kérlek!
– Én teljesen a helyzethez méltóan reagálok!
– Mégis mit kellene tennem? Te egyszerűen ránk szabadítod ezt a
Sebastiant elnyelő szörnyet, én meg hallgathatom a smacizást.
Tudod, milyen undorító, ha az ember mindössze tíz centiméterre
fekszik tőle?
 Grimaszt vágtam. Ez valóban egy érv. De csak ezért nem akartam
Elyast sokáig a sátramban tudni.
– Füldugó, Elyas, füldugó!
– Nem volt nálam. De fél órán át befogtam a fülemet.
– És miért nem tetted ezt továbbra is?
– Mondjuk úgy, amikor Sebastian keze lassacskán felfelé
vándorolt a combomon, kissé besokalltam.
A fejemben összeállt egy kép, és mosolygásra késztetett.
– Én egyáltalán nem találtam viccesnek – mondta.
– Egy kicsit homofóbok vagyunk, Elyas?
– Homo micsodák?
– Felejtsd el!
– Akkor maradhatok? – kérdezte.
– Istenem, Elyas – nyögtem fel. – Van még pontosan három másik
sátor, amelybe mehetsz.
– Á, igen? Yvonne és Jessica már alszik. Nick szóba sem jön, és
ami Sophie meg Andy sátrából kiszűrődött, az valószínűleg a
keményebb változata annak, amit az imént megéltem.
Na, remek.
– És az, hogy nem akarlak itt látni, az egyszerűen nem érdekel,
igaz?
– Kérlek, Emely! – Összekulcsolta a kezét. – Hozzád sem fogok
érni. Természetesen, ha szeretnéd, igen…
– Rosszabb vagy, mint a pestis – mondtam, és visszazuhantam a
hálózsákomba. Mi mindent kell egy embernek elviselnie? Miért nem
volt rá esélyem sem, hogy kiverjem a fejemből?
Pontosan ez volt a helyzet: egész egyszerűen esélyem sem volt
ellene.
– Ne mondj ilyet! – mondta cukorédesen.
– Ki kellene küldenem téged az esőbe – feleltem.
– Ez azt jelenti, hogy nem ölsz meg? – Gyanakodni kezdett.
– Megérdemelted volna.
– Köszönöm, Emely, igazán jó vagy hozzám.
– Vezethetem a Mustangot? – kérdeztem és felkaptam a fejem.
Elyas nevetett. – Szép kis próbálkozás!
Morogtam, majd visszaejtettem a fejemet.
 Fogta Alex hálózsákját, és arcátlanul megpróbálta közelebb
helyezni az enyémhez, ám a mérges pillantásom hatására lemondóan
visszahúzta. Belebújt, az egyik kezét a feje alá dugta, és velem együtt
némán nézte a sátor tetejét.
„Nem, tényleg, Emely, mindegy, mi lesz, garantálom neked, hogy
mindenképpen egy sátorban alszom veled!” – majmoltam magamban
Alex ígéretét, amelyet néhány napja tett nekem. A barátokra aztán
tényleg mindig lehet számítani.
Tíz perc sem telt el, már egy négyzetmilliméter levegő sem
maradt, amely ne az illatát viselte volna. Lehet, hogy még külön
parfümözött is? – És te teljesen biztos vagy benne, hogy nem vagy
már szűz? – törte meg a csendet.
Bár legszívesebben már másodjára öltem volna meg, nem tudtam
a mosolygásomat elnyomni. Ahelyett, hogy verbális választ adtam
volna neki, enyhén a bordájába bokszoltam.
– Kár…
– De akkor – folytatta jókedvűen –, semmi nem szól ellene.
– Mi ellen nem szól semmi?
– Hogy a görcsölést abbahagyd, és gátlástalanul szexeljünk egyet.
– Beszélgetés befejezve, jó éjszakát! – Hátat fordítottam neki, és
hallottam, hogy nevet.
– Ugyan már, csak tréfáltam – mondta, ami még jobban
bosszantott.
– Elyas, elég volt! – A könyökömre támaszkodtam. – Mondd
csak, mi volna, ha...
– Mi volna, ha micsoda?
– Mi volna, ha azt mondanám: oké, Elyas, feküdj le velem! Akkor
végre békén hagynál?
Behúzta a nyakát, és egy ideig gondolkodott. – Először is –
kezdett bele –, én ezt egy kicsit másként gondoltam. Azt, hogy
„Elyas, feküdj le velem!”, egy kicsit ócskának találom.
Kinyújtottam a könyökömet, és újra a hátamra ereszkedtem.
Hogyan támadhatott az a gyengeelméjű ötletem, hogy ilyesmit
kérdezzek tőle?
– Inkább arra gondoltam – folytatta érzékien –, hogy éjszaka
belopózok a szobádba, Evához megyek, felemelem, és kihajítom az
ablakon. Egészen óvatosan melléd fekszem az ágyba, és még éppen
hallanám, amint álmodban vágyakozón a nevemen szólítanál. És
akkor elkezdeném a nyakadat csókolni, miközben a kezem
lassacskán lefelé vándorolna a testeden…
– Elyas! – A fejem forró lett. – Kérdés – válasz! Ez túl nagy
kérés? – Mert sokáig nem reagált, nyilvánvalóan túl nagy kérés volt.
– Fogalmam sincs, mi lenne azután… – szólalt meg végül. –
Valószínűleg a rákövetkező három hétben nem engednélek az ágyból
felkelni. Az elmúlt öt hónapban eléggé felcsigáztad a képzeletemet,
ha érted, mire gondolok.
Összefontam a karomat. – Nagyszerű válasz, igazán nagyszerű
válasz.
Elyas egy pillanatig hallgatott, miközben még mindig az a kép
kavargott a fejemben, ahogyan a keze lassacskán lefelé vándorol a
testemen…
Gonosz kép!
– Mert mit akarsz hallani? – kérdezte.
Durván a tények talaján landoltam. Jó kérdés, tulajdonképpen mit
vártam?
– Semmit – feleltem, és csalódottabb voltam, mint amennyire
bevallottam magamnak. – Tulajdonképpen csak még egyszer hallani
akartam a megerősítést.
– Minek a megerősítését?
– Annak a megerősítését, hogy seggfej vagy.
Hallhatóan mély levegőt vett, és a hajába túrt. – Uramisten,
Emely, te épp olyan jól tudod, mint én, hogy utána a markodban
lennék, mint ahogyan már egyébként is ott vagyok.
Felé fordítottam a fejemet, és rámeredtem. Már megint az az érzés
a hasamban, az a könnyű, az a kellemesen csiklandozó. Ám egy
csapásra elhalt, amikor egy hangos, öblös bőgés mennydörgött a
sátraink felett. Erősen a hálózsákomba kapaszkodtam. – Vannak erre
medvék?
– Sejtelmem sincs – dünnyögte Elyas, és mindketten
hallgatóztunk.
– Ne olyan hangosan! – sziszegte egy női hang.
Sophie.
 A homlokomat ráncoltam.
– Bocsi, bébi, de egyszerűen megbolondítasz.
Ez Andy lett volna? Egy-két másodpercig halotti csend uralkodott
a sátrunkban.
– Be kell vallanom, hogy most már egy kicsit félek Andytől –
suttogtam.
– Ha arra gondolok, hogy abba a sátorba akartál engem küldeni…
– Félbehagyta és megrázkódott. Aztán egy-két másodpercnyi
késéssel nevetni kezdtünk. Még soha nem került az utamba olyan
pár, mint Andy és Sophie. Egyrészről úgy veszekedtek, mint egy
ősrégi, összeszokott házaspár, másrészről tele voltak szenvedéllyel
egymás iránt. Azon tűnődtem, a házasságkötés után vajon melyikük
kerekedik majd felül.
Amikor Elyas és az én nevetésem elnémult, újra hallgatásba
merültünk.
– Legalább egy kicsit bánod? – kérdezte hirtelen.
Rápillantottam. – Miről beszélsz?
– A kedves betétszámodról a tónál.
– Á, arról – vigyorogtam. – Istenem, de jó volt. Az arcod – isteni.
– Ez nem jó volt, hanem egyszerűen szemét. Teljesen zátonyra
futtattál. – A hálózsák cipzárjával játszott. – Úgy értem, hozzá
vagyok szokva, hogy igencsak durván bánsz velem, de ez még
erősebb volt, mint egyébként. Azt hittem, soha többé egyetlen szót
sem beszélsz majd velem.
– Elyas – mondtam –, nem gondolod, hogy egy kicsit túlzásba
esel? Én nem vagyok hozzád olyan aljas, mint ahogy most beállítasz.
És ha az vagyok, akkor meg is érdemled.
– Nem vagy olyan aljas velem? – ismételte magas hangon. –
Emely, én azt hiszem, neked fogalmad sincs róla, milyen aljas vagy
néha. Rendben, néha-néha biztosan megérdemeltem. De ez a tónál
határozottan nem volt tisztességes.
Tényleg olyan rossz volt, mint ahogy állítja?
– Jó, a tónál talán egy kicsit tényleg szemét voltam – ismertem be.
– Egy kicsit!?
– Felőlem – sóhajtottam –, akkor egy kicsit nagyon. De mit
akarsz, már elnézést kértem.
 – Te egyáltalán nem kértél elnézést!
Ó, tényleg, most, hogy mondja, nekem is feltűnt. Hopp!
– Akkor hivatalosan: bocs. Elégedett vagy?
– Igen, és jaj neked, ha még egyszer ilyesmit csinálsz. – A
mellkasa előtt összefonta a karját, és nekem mosolyoghatnékom
támadt. Egy idő után még valami eszembe jutott.
– Mondd csak – kérdeztem –, tulajdonképpen miért nem
figyelmeztettél már korábban Nickkel kapcsolatban?
– Én figyelmeztettelek. Még akkor, a klubban. Emlékeztesselek
rá, hogyan nevettél ki?
Igaz, ennek már néhány hónapja, és majdnem el is felejtettem.
„Talán túl naiv vagy, hogy észrevedd, de ez az alak csak ágyba akar
vinni téged” – visszhangzott a fülemben az egykori figyelmeztetése.
– De most komolyan, nem veheted tőlem rossz néven, hogy emiatt
kinevettelek.
Nevetett. – Oké, az akkori helyzetet figyelembe véve a reakciód
helytálló volt.
Akkori helyzet? Mit ért ezalatt? Végül is semmi nem változott,
nem igaz?
Nem, természetesen semmi sem változott. És én csak egy tipikus
nő voltam, aki mindenbe túl sok mindent belemagyaráz.
– És mi történt volna, ha mégis bedőlök neki?
– Akkor a temetésén láttuk volna viszont egymást.
Egy tréfához túlságosan komolyan hangzottak a szavai, a szájam
szeglete mégis felfelé ívelt.

Az eső lassan alábbhagyott, és a teliholdnak köszönhetően, amely a

vékony sátorponyván átvilágított, árnyékszerűen felismertem Elyas
arcát. Az arcomat az összekulcsolt karomra támasztva a hasamon
feküdtem. Elyas a hátán pihent, a tekintete a semmibe irányult.
Vajon mi járhat a fejében?
Természetesen soha nem ismertem volna be, de titokban szerettem
mellette feküdni, és a hangját figyelni. Korábban elmesélte, miért
jelent számára olyan sokat a zongorázás, és teljesen lenyűgözött. Ha
játszik, magyarázta, akkor a feje szabad lesz, és mindent elfelejt
maga körül, mindegy, milyen vacakul érezte magát előtte.
Az elképzelés, hogy nem kell gondolkodni, nagyszerűen hangzott,
és irigyeltem érte. Én még nem találtam rá módot, hogy ennyire
kikapcsoljak. Bár az olvasás időnként hozzásegített némi
gondolkodási szünethez, de igazán kikapcsolni csak nagyon kevés
történet alatt tudtam.
Még órákig hallgattam volna Elyas elbeszélését a szenvedélyéről,
ám a szavainak egyszer csak vége szakadt.
– A három hónapnyi szexmentesség egyébként nem stimmel
teljesen – törte meg egyszer csak a csendet.
Felsóhajtottam. Eggyel több bizonyíték, hogy néha jobb volna, ha
nem beszélne. – Vajon miért nem lep meg? – dünnyögtem.
– Csak akkor igaz a három hónap, ha a nemrég megesett puszit
nem számítjuk. Három és fél, hogy pontos legyek.
Ki érti ezt? Most még a gondolataimat is kimondja hangosan. Ha
hallod ezt, menj ki a fejemből, Elyas!
– Nagyon vicces! – mondtam.
– Mit gondolsz, kapok valaha még egy esélyt, hogy másodszorra
is átéljem?
– Rosszak az esélyeid – feleltem és vigyorognom kellett, ami
ostoba módon nem kerülte el a figyelmét.
– Tíz év múlva sem?
– Tíz év múlva valószínűleg emlékezni sem fogsz rám.
– Tíz év múlva éppen világra hozod a második gyerekünket –
javított ki.
– Aligha!
– Látod, megint ezt játszod! – Dühösen nézett rám.
– Mit?
– Aljas vagy, anélkül, hogy észrevennéd.
Mosolyogtam. – Nem, én csak realista vagyok. És most ne tégy
úgy, mintha komolyan gondoltad volna.
– Emely… én egyszer…
– Te egyszer?
– …betömöm a szádat!
– Nem, mert én előbb tömöm be a tiedet! – nevettem.
 Versengtünk, hogy ki érdemelné meg jobban, hogy betömjék a
száját, és bár Elyas nagyon erőlködött, az érveimmel szemben eléggé
leszerepelt. Győzelem K.O.-val, hogy úgy mondjam.
– Kérdezhetek tőled valamit, Emely? – szólalt meg egy idő után.
– Az az érzésem, jobb volna nemet mondani.
– Ki az a Luca?
– Tudtam – nyögtem fel, és az arcomat a tenyerembe temettem.
Alexnek fogalma sem volt róla, mit kavart.
– Nos, ki ő?
– Senki – feleltem.
– Valaki, akit… kedvelsz?
– Elyas, én nem fogok veled ilyesmiről beszélgetni.
– Miért nem?
– Mert nem tartozik rád!
A hálózsákját simogatta. – Én úgy látom, hogy valamennyire rám
is tartozik.
– Á, és hogy jutottál erre a vélekedésre?
– Nos, ha a hátam mögött e-mailezgetsz valakivel, akkor az
nagyon is rám tartozik.
Tátva maradt a szám. Azt mondta, „e-mailezgetsz”?
– Honnan tudsz erről? – robbant ki belőlem. De már a következő
pillanatban magam is tudtam a választ: Alex!
– Megölöm a húgodat! Esküszöm, ezúttal tényleg megölöm! – A
kérdés már csak az volt, hogyan lenne a legfájdalmasabb. Minden
hajszálát egyesével kitépni? A saját bevásárlótáskáival agyonütni?
De letörhetem akár a körmeit is, vagy kivághatom a hangszalagjait.
Vagy a legjobb: mindezeket kombinálom egymással, és végül
kitekerem a nyakát.
Lehajtottam a fejemet, és nehézkesen kifújtam a levegőt. – Na,
gyerünk, Elyas, essünk túl rajta! Szórakozz egy jót rajtam!
– Nem állt szándékomban rajtad szórakozni.
– Á, nem?
– Nem.
– És mi vár rám helyette?
– Csak azt akartam tudni, hogy kedveled-e?
– Miért érdekel ez téged?
 – Csak.
A szememet forgattam. – Utána békén hagysz?
Bólintott, és rám nézett.
– Igen, kedvelem.
– Nagyon?
– Miféle ostoba kérdések ezek, Elyas?
– Ezek nem ostoba kérdések – felelte. – Csak szeretném tudni,
hogy van-e még értelme utánad szaladni.
– Ennek soha nem volt értelme, de ez eddig sem tartott vissza
téged tőle.
– Szóval nagyon kedveled?
Felsóhajtottam.
– Kedvelem. Többet nem tudok róla mondani, mert még soha nem
találkoztam vele. Most elégedett vagy?
– Majdnem.
– Mi az, hogy majdnem?
– Az azt jelenti, hogy nem tudom magamnak megmagyarázni,
hogy miért kedvelsz jobban valakit, akivel még soha nem találkoztál,
mint engem.
– Én igencsak mindenkit jobban kedvelek, mint téged, függetlenül
attól, hogy találkoztam-e már vele vagy sem. – Láttam, hogy az ajka
mosolyra húzódik. Uramisten, miért nem vesz engem soha
komolyan?
– Tehát ő más, mint én – vonta le a végső következtetést.
– Azt mondanám, a teljes ellentéted.
– Talán csak megadtad neki az esélyt, hogy megmutassa, milyen
ember. Amit tőlem megtagadsz.
– Én nem tagadom meg, én már ismerlek.
– Azt gondolod, hogy ismersz engem – mondta, és egy ideig
figyelt engem. Egyszer csak kinyitotta a száját, de aztán újra
becsukta, és elfordította a tekintetét.
Hallgattunk, és minden egyes lélegzetvétellel jobban tudatosult
bennem, milyen szűk helyen fekszünk egymás mellett. Az illata. Úgy
csorgott végig a légutamon, mint a méz, és majdnem eszemet
vesztettem tőle.
 Múlt héten – és ezt soha senkinek sem fogom elmesélni –
elhaladtam egy parfüméria mellett, és még föl sem ocsúdtam, a
lábaim már be is vittek. Akár egy titkos ügynök osontam polctól
polcig, és öt másodpercenként a hátam mögé lestem. Egy óra
elteltével mindent megszagoltam, amin – akár csak utalásszerűen is –
a „for men” felirat állt. Még az igénybe vett, érett férfibőrre való
Q10-es krémeket, és a világoskék babafürdetőt sem hagytam ki. És
mindez miért? A nagy semmiért. Amikor újra elhagytam az üzletet,
nem csupán életem újabb mélypontjára értem, de még csak meg sem
találtam, amit kerestem.
Lehunytam a szememet. Hónapok óta foglalkoztatott ez a kérdés.
És pontosan két lehetőségem maradt, hogy a végére járjak: vagy
eszméletlenre verem Elyast, elvonszolom egy laborba, és
elemeztetem az illatot, vagy még egyszer átkozottul összeszedem
minden bátorságomat, és egyszerűen megkérdezem tőle.
Az első variáció sokkal jobban tetszett, csak éppen a kivitelezése
bizonyult roppant bonyolultnak. Ezért úgy határoztam, hogy húsz
mély lélegzetvétel után végre magam mögött tudom a második
lehetőséget.
– Mondd csak, Elyas… Tulajdonképpen miféle parfümöt
használsz? – Az ujjaimmal játszottam.
– Hm? – kérdezett vissza. – Miért kérded? Semmit sem
használtam.
– Nagyon vicces, Elyas. Folyton érződik.
– Nem, tényleg nem – erősítgette és a homlokát ráncolta. – Én
soha nem használok parfümöt vagy aftershave-et. Tényleg nem
tudom, mire gondolsz.
Most fel akar ültetni?
– Akkor mégis honnan jön ez az illat?
– Miféle illat? Fogalmam sincs, miről beszélsz. Én semmit sem
érzek. – Az orrához húzta a pólóját, és megszaglászta. – Talán a
mosószeremre gondolsz?
Egy pillanat, itt valami tévedés van…
– Vagy a dezodoromra? Néhány napja újat vettem – folytatta.
Egyre mélyebbre süllyedtem a hálózsákomba. Én voltam az
egyetlen, aki ezt a harangot hallotta? Igen, vészharang volt.
 Nem jó… nem túl jó… egyáltalán nem jó.
Istenem, igaz volna? Már nem is a jó parfümöt használó Elyas
mellett feküdtem – nem, hanem a természettől-fogva-jóillatú-idióta
mellett.
– Egyáltalán miért kérded? Úgy gondolod… úgy gondolod, hogy
büdös vagyok? – kérdezte ijedten.
Hah, jó volna! Majd’ megőrültem az illatától, ő meg attól fél,
hogy büdösnek találom? Nagyon furcsa.
– Egy kicsit – mondtam.
– Egy kicsit? – kérdezett vissza rémülten.
Vigyorogtam.
– Bökd ki, komolyan?
– Nem. Nyugodj meg, nem vagy büdös.
Szemmel láthatóan nagy kő esett le a szívéről. – Hát akkor? –
tudakolta.
Szuper, mibe is gyalogoltam bele már megint?
– Semmi akkor. Csak mindig van körülötted… egy bizonyos illat
– feleltem.
– És ha szabad tudnom, mégis milyen illat?
Beharaptam az arcom belső felét. – Nehéz meghatározni,
valahogy fanyar és édeskés egyszerre. – Elyas másodszorra is
megszaglászta a pólóját. – Édeskés… – dünnyögte, és nem azt a
benyomást keltette, mintha meglelte volna.
Különös. Talán a valóságban nem is létezett ez az illat, csak
beképzeltem magamnak? Illatképzelgés, hogy úgy mondjam, ha
egyáltalán van ilyen. De nem, a fenébe is, nem képzeltem be
magamnak, abban a pillanatban is éreztem. De csak nem lehet
természettől fogva ilyen illatúnak lenni?
– Tudod… – mosolygott rám Elyas – én úgy találom, hogy neked
van jó illatod.
A hátamon kellemes borzongás szaladt végig. – Elyas – mondtam
–, hagyd ezt!
– Miért? Mert nem akarod hallani, vagy mert úgysem hiszel
nekem?
Nem feleltem.
 Mély levegőt vett, és az oldalára fordult, felém. – Te soha nem
fogsz nekem hinni, igaz?
A türkizzöld szemébe néztem, amely egyszerre olyan közelinek
hatott, hogy nedves lett tőle a tenyerem. – Én tényleg szívesen
hinnék neked – mondtam, és meglepődtem a saját őszinteségemen.
– És akkor miért nem teszed? – suttogta.
Mert egyszerűen nem megy a fejembe, hogy olyasvalaki, mint te,
komolyan érdeklődik irántam…
Visszanyeltem a karcos hangot. – Nem tudom.
– Nem bízol bennem, igaz? – A hangja vékony volt.
Vállat vontam.
– Emely – suttogta. – Én nem hazudok neked. Amit neked
mondok, azt úgy is gondolom. – Kicsit habozott, aztán folytatta. –
Azt is, amit a tábortűznél mondtam.
– Hogy azon a véleményen vagy, hogy gátlásos vagyok?
– Nem. Arra a pillanatra gondolok, amikor azt mondtam neked,
hogy kedvellek… Hogy pontos legyek, nagyon kedvellek, Emely. –
Éreztem, ahogy minden szőrszál egyszerre feláll a hátamon.
– Elhiszed nekem? – kérdezte.
– Én… én nem is tudom.
– És ha megesküszöm rá, hogy igaz? – A hangja bársonypuha
csengése olyan volt, mintha ködfátyol burkolt volna magába.
– Én… – dünnyögtem, és a hálózsákommal babráltam. – Én azt
gondolom… Most ezzel mit akarsz mondani?
Egy ideig csak nézett engem.
– Adj nekem egy esélyt, Emely… Csak egyet – suttogta.
Barátom, kérem a defibrillátort!
A pulzusom néhány másodpercre kihagyott, és a hasamban az
intenzív érzés tovább erősödött.
– Emely, mi veszítenivalód van, ha megpróbálsz hinni nekem?
Egyszerűen adj nekem egy esélyt, amelyet bárkinek megadsz. Adj
egy esélyt, hogy bebizonyítsam, bízhatsz bennem, és ne tulajdoníts
rosszat mindennek, amit teszek vagy mondok. Add meg nekünk az
esélyt, hogy igazán megismerjük egymást. Többet nem kérek.
Hogy mi veszítenivalóm van?
Nem sok, csak egy teljesen jelentéktelen apróság.
 A szívem.
A kezemre pillantottam. Elyas olyan őszintének, olyan komolynak
látszott. Talán tényleg téves kép alakult ki bennem róla? Az örökös
gyanakvásommal én magam tettem tönkre mindent?
Talán… legalább meg kellene próbálnom hinni neki? Megadni
neki az esélyt, amelyet olyan kedvesen kért tőlem?
Olyan sok minden szólt mellette, a félelmem viszont továbbra is
távol tartott tőle. Ennek ellenére végül úgy határoztam, hogy az csak
nagyon nehezen jött ki a számon.
– Ne puskázd el! – mondtam.
Csak remélni és imádkozni tudtam, hogy legalább megközelítőleg
tudja, mennyi bizalmat szavaztam meg neki ezzel. Mosoly suhant
végig az arcán, és figyeltem, ahogyan lassacskán a szemét is elérte. –
Nem fogom – suttogta lágyan, de elszántan.
A pillantása olyan átható volt, hogy újra éreztem azt a láthatatlan
béklyót, ami ellen tehetetlen voltam, és ami egyre közelebb húzott
hozzá, bár egyetlen centimétert sem mozdultam.
Bólintottam.
– Most már alhatunk? – kérdeztem.
– Természetesen – felelte.
– Akkor hát… Aludj jól, Elyas!
– Álmodj szépeket, kincsem!
Még egy pillanatig néztem, aztán az oldalamra fordultam, és hátat
fordítottam neki.

Aludni…
Miért sejtettem kezdettől fogva, hogy ez soha nem fog működni?
Már egy órája próbáltam a testemet és a szellememet nyugvópontra
kényszeríteni. Hiába.
Már bárányokat is próbáltam számolni. De a bárányoknak vagy
világosbarna haja, vagy türkizzöld szeme, vagy éppen gyengéd keze
volt, amelyek szívesebben masszíroztak engem, mint hogy ostoba
gátakon ugráljanak át.
Velem ellentétben Elyas nyilvánvalóan utat talált az álmok
birodalmába. Már egy örökkévalóság óta nem mozdult. Az eső
közben csendesedett, és az egyetlen zaj, amely a csendet megtörte,
Elyas halk és szabályos légzése volt. Nem tudtam megmagyarázni,
miért, de az egyik legszebb hangnak találtam, amit valaha hallottam.
Csupán egyszerű be- és kilégzés. Valami, amit minden ember nap
mint nap ezerszer végez. Elyasnál viszont sokkal nagyobb jelentéssel
bírt.
„És olyan emberek is vannak, akik álarc mögé bújnak, mert
félnek, hogy megsebzik őket.” Még mindig nem hagytak nekem
nyugtot Sebastian szavai, és azon tűnődtem, hogy vajon Elyasra
vonatkoztak-e. A szégyentelen rámenőssége mögött a végén még
valódi érzések rejtőznek?
Lehetetlen.
Vagy?
Hiába csűrtem-csavartam a gondolataimat, nem jutottam
eredményre. Az egyetlen dolog, amit tudtam, az volt, hogy erős
késztetést éreztem magamban. És ha ennek megadtam volna magam,
egyetlen másodperc alatt a karjában feküdtem volna.
Őrültség volt. Több is annál, de nem tudtam ellene semmit sem
tenni. Szerettem volna hozzásimulni.
Valószínűleg fel sem ébredne, ha megtenném. Mégsem mertem.
Amíg a legcsekélyebb lehetőség fennállt, hogy rajtakaphat, túl nagy
volt a kockázat.
Próbáltam a vágyamat elnyomni, lehunytam a szememet, és újra a
kilátástalan vállalkozásnak szenteltem magamat, hogy elaludjak.
Nem sokáig feküdtem így, amikor egyszer csak halk zizegést
hallottam magam mellett. Még mielőtt be tudtam volna azonosítani,
újra elnémult, mégis tovább hallgatóztam a csendben. És akkor újra
zizegett. Ezúttal viszont nem maradt abba. Közelebb jött, mintha
Elyas mellém csúszott volna. Rezdülés nélkül feküdtem, képtelen
voltam mozdulni.
Amikor a hasa a hátamhoz ért, visszatartottam a lélegzetemet.
Lassan és alig észrevehetően a teste többi részét is az enyémhez
nyomta. Az alsóteste hozzásimult a fenekemhez, a térde pedig utat
talált a behajlított lábamhoz. A szívem a torkomban dobogott, és
minden pillanatban attól féltem, hogy Elyas meghallja a hangos
kalapálást. Ám ehelyett óvatosan átölelt, és megfogta a kezemet,
amely a mellkasom előtt pihent. Azokon a pontokon, ahol
érintkeztünk, olyan melegség keletkezett, mintha nem pusztán
érintett, hanem megdörzsölt volna. Úgy hullott rám, akár egy fátyol,
és a pórusaimon keresztül egészen mélyen a bőrömbe hatolt.
Éreztem, ahogy az arcával a nyakamba simul, éreztem, ahogy az
orrát a nyakamhoz nyomja, és mély levegőt vesz. Az izmaim mintha
megbénultak volna. Feküdtem, úgy tettem, mintha aludnék, és
minden egyes pillanatot kiélveztem, amelyben a karjában feküdtem.
Jó érzés áradt szét bennem, amely a testem minden sejtjébe
elszáguldott, majd a mellkasomba sűrűsödve felduzzadt.
Egyetlen pillanat volt az életemben, amikor ugyanezt az intenzív
melegséget, ezt a zsibongó súlytalanságot éreztem az ereimben.
Annak a pillanatnak immár hét éve, és azt az érzést ugyanez az
ember váltotta ki belőlem. Világossá vált számomra, hogy
valószínűleg soha nem is lesz más, aki mellett akárcsak
megközelítőleg ugyanezt tudnám érezni.
Olyan sokan keresik egész életükön át a párjukat, a hiányzó
felüket, amely egésszé teszi őket. De mert egy tűt könnyebb
megtalálni a szénakazalban, az ember végül megpróbál megelégedni
azzal, amit helyette kap, és idővel elnyomja magában, hogy van még
valami, valami lehetőleg még mélyebb.
Én védekeztem Elyas ellen. Nagyon is. De soha nem volt esélyem.
Nem tudtam olyan valami ellen hadakozni, ami ellen nem volt erőm.
Olyan volt, mint egy elrendelés, amely előtt előbb-utóbb meg kell
hajolnom, mert Elyas pontosan ez az ember volt számomra.
Mélyebb, természetfeletti kötődést éreztem irányába, amely
varázslatnak tűnt. Amint az arcát megpillantottam, egyszerre csak
tudtam, ki vagyok. És ha a szemembe nézett, a pillanat erejéig azzá
az emberré váltam, aki mindig is lenni akartam.
Csak egyetlen dolog kétségbeejtőbb, mint nem megtalálni a
párunkat. A tény, hogy megtaláltuk, ám feltételezhető, hogy soha
nem fogjuk neki ugyanazt jelenteni, mint ő nekünk.
De abban a pillanatban, amikor a karjával átölelt, és olyan volt,
mintha bársonypuha tollakból készült ágyban feküdnék, betekintést
nyertem, milyen szép is lehetne…
 Akkor éjszaka, csak akkor éjszaka érezni akartam, amiben soha
többé nem lesz részem. Csak arra az éjszakára azt akartam, hogy az
álmom valóra váljon, és belevesszek ebbe az együttlétbe.
Lehunytam a szememet, éreztem a teste melegét, és hallgattam a
légzését. Egészen lassan, mintha álmomban mozognék, egy kicsit
hátrébb csúsztam, nekitámaszkodtam, és éreztem, hogy a karja még
szorosabban ölel át.
Abban a pillanatban tudatára ébredtem, hogy tévedtem. Én nem
belebolondulva voltam Elyasba. Én visszavonhatatlanul szerelmes
voltam belé.
 21. FEJEZET

Búcsú

A hátam mintha megmerevedett volna, és egy kicsit kinyújtóztam.

Miért nincs a sátrakban rugós matrac? Rosszkedvűen szidtam
magamban a hangosan cseverésző madarakat, és úgy határoztam,
hogy még túl korán van felkelni. Lehunyt szemhéjjal a másik
oldalamra fordultam.
– Hmmm – sóhajtottam fel halkan.
Itt olyan átkozottul jó illat van…
Olyan édeskés, fanyar és friss illat…
Olyan mint…
Óvatosan kinyitottam a szememet, és a pillantásom egyenesen az
alvó Elyasra esett. Az arca csupán néhány centiméterre volt az
enyémtől. Olyan békésnek, olyan nyugodtnak látszott, majdnem mint
egy… angyal.
Furcsa, csodálkoztam, hogy az angyal volt az első jelző, amely
eszembe jutott, bár egyébként az ördöggel szoktam összehasonlítani.
Ám abban a pillanatban semmi nem illett rá jobban. A lehunyt
szemhéja és az a gondtalan arckifejezése egy kisfiú ártatlanságát
kölcsönözte neki.
Életemben először nem éreztem magamat kicsinek a jelenlétében,
és először figyelhettem meg akadálytalanul. A sima, hihetetlenül
puhának ható bőre, a lágy ívű arccsontja, a szemhéja, az egyenes orra
és… az ajka. Olyan érzéki, olyan szép színű, hogy a nyelvemen
éreztem az akkori csók ízét.
 Kinyújtottam felé a kezemet, meg akartam simogatni a fahéjszínű
haját, érezni akartam a bőrét az ujjaim alatt. Ám még mielőtt az arcát
elértem volna, visszahúztam a kezemet.
A tekintetem végigsiklott azon, amit a kezem nem érinthetett.
Képtelenségnek hangzik, de tudtam, hogy ez az a kép, amit életem
végéig minden reggel látni akarok. Soha nem fáradnék bele nézni.
Az arca minden részletét, a bőre minden aprócska egyenetlenségét
emlékezetembe véstem, és próbáltam lenyomatként a fejemben
elraktározni, hogy bármikor lehívhassam a gondolataim közül.
Mintha az aurája foglyul ejtett volna, és elrabolta volna az
önuralmamat, egy kicsit közelebb csúsztam hozzá. A fejemet
óvatosan az álla alá dugtam, a karomat pedig a mellkasom elé
húztam. Biztonság vett körül, amely mintha a tenyerén hordott volna.
Lehunytam a szememet, és mosolyogva másodszor is elaludtam a
karjában.

Hosszú idő után valami hangos zörgés volt az első zaj, amely elért
hozzám. Ezúttal egyetlen másodpercig sem kellett rajta
gondolkodnom, hol és kinél vagyok. Még alvás közben is éreztem őt.
És a megszokottól eltérően a valóságban is várt az álmom. Ám
amikor kinyitottam a szememet, a gyomromban nyomasztó érzés
támadt.
Elyas nem volt ott.
Egyes-egyedül feküdtem a sátorban. Csupán csak az illata
emlékeztetett az elmúlt éjszakára. Az utolsó bizonyíték, hogy tényleg
megtörtént.
Miért ment el? Zavarta volna, hogy álmomban – legalábbis nekem
ez lett volna a kibúvóm – hozzásimultam?
Megráztam a fejemet. Nem, végül is múlt éjszaka ő tette ugyanezt.
Nem találtam rá magyarázatot, és fázni kezdtem. Nélküle legalább
húsz fokkal kevesebbnek tűnt a sátor hőmérséklete.
Elvesztem az emlékeimben, próbáltam a tagjaimba visszahozni a
melegséget, amikor valaki hirtelen felhúzta a sátor cipzárját.
– Emely, kincsecském – visított Alex, és bemászott a nyíláson.
 – Nézzenek oda, ki van itt! – mondtam. – Hogy is volt ez?
Elmegyek gyorsan Sebastiannak jó éjszakát kívánni? – Hogy utólag
még hálás is voltam neki, amiért eltűnt, azt neki egyáltalán nem kell
tudnia.
A sarkára ült. – Igen, tudom, de Sebastian olyan édes volt. Sokkal
jobb, mint a csokoládé! Mit tehettem volna?
Határozottan sok volt nekem kora reggel ez a túláradó jókedv.
Szabályosan a homlokára volt írva, mennyire ég a vágytól, hogy
minden egyes részletet elmeséljen. A szememet forgattam, a
kezemmel megdörzsöltem az arcomat, és végül felsóhajtottam. –
Rajta, mesélj!
– Emely! – mondta, és a szíve előtt összekulcsolta a kezét. –
Olyan szép volt! Szeretem, szeretem, szeretem, szeretem!
– Tehát történt valami?
– Igen, és olyan nagyszerű volt! Olyan gyengéd volt… A keze,
Emely, mondom neked, a keze! – Elolvadt. – Sebastian egy szexisten
megtestesülése! Alig bírok járni!
– Ó… Alex! – nyögtem fel undorodva, és grimaszt vágtam. Nem
csupán túláradó jókedv, de még mások szexuális élménye is kora
reggel! Felkínlódtam magam, a hátizsákomban megkerestem a
fogkefémet, és kimásztam mellette. – Nem is akarod hallani? –
kérdezte felháborodva, és követett. Amikor a fogkrémet a fogkefére
nyomtam, már újra mellettem állt.
– De, csak kérlek, ne ilyen korán! – A számba dugtam a fogkefét.
– Délután két óra van! – mondta.
– Ó – feleltem. Tulajdonképpen nem csoda, ha belegondolok,
milyen sokáig maradtunk fenn múlt éjszaka. Múlt éjszaka – akartam
éppen a gondolataimban visszasodródni hozzá, amikor Alex
közbevágott.
– Mondd csak! – kezdett bele, és összefonta a karját. –
Lehetséges, hogy az előbb Elyast láttam a sátorból kijönni?
A szívem egy pillanatra kihagyott. Istenem, miért nem kerüli el
semmi ennek a nőnek a figyelmét?
Tudatosan másfelé néztem. – Igen, nektek köszönhetően! –
motyogtam fogkrémmel a számban.
– Hogyhogy mi vagyunk ezért a felelősek?
 – Találd ki! Van némi köze a szexistenhez meg a menni sem
tudáshoz.
– Vagy úgy – mosolygott földre sütött szemmel. – Bocs, ez nem
volt tervbe véve. Egyszer csak elment.
– Érthető – mondtam, és alaposan mostam tovább a fogamat.
Egyszer csak feltűnt, hogy rám mered, mintha várna valamire. Az
agysejtjeim rohamtempóban dolgoztak, amíg valami döntő tényező
eszembe nem jutott: a fenébe is! Teljesen elfelejtettem Elyas
látogatásán felháborodni! Volna értelme bepótolni, vagy akkor csak
még jobban belegabalyodnék?
– És…? – kérdezte végül.
– Mi és?
– Na igen. – Csücsörített a szájával. – Csak azon csodálkozom,
hogy Elyas arcán miért bujkált olyan bárgyú vigyor?
Elyas mosolygott? Talán miattam?
Vagy azon szórakozott, hogy hozzásimultam? A fenébe, jutott
eszembe. Tulajdonképpen semmi rosszat nem akartam neki
tulajdonítani. De könnyű mondani.
– Honnan tudjam, min vigyorgott?
– Emely. – A lábát hintáztatta. – Ha van valami, és nem meséled
el, én megöllek!
– Ugyan, butaság, nincs semmi! – mondtam.
Legalábbis még nincs…
És nem is lesz!
– Apropó, megölni – kaptam a kifogása után, kiköptem a
fogkrémet, és a vizes üvegből kiöblítettem a számat. – Hogy jössz
ahhoz, te buta tyúk, hogy Elyasnak Lucáról mesélj?
Felemelte a kezét, és a fejét rázta. – Én semmit nem meséltem
neki, esküszöm!
– Á, és akkor honnan tudja?
Feszülten gondolkodott, mígnem a mimikája megváltozott, és
szemmel láthatóan derengeni kezdett neki valami. A cipőjével a
fűszálakat simogatta. – Talán… esetleg… bizonyos körülmények
között… Sebastiantól? – A hangja felfelé ívelt.
– Sebastiantól? – Rámeredtem. – Te meséltél erről Sebastiannak?
 Teljesen meghibbant? Nem mesélhette el egy leendő
pszichológusnak, hogy huszonhárom éves létemre e-mail-barátom
van! Valószínűleg már rég ott lapulnak a fiókjában az erős, pszichére
ható gyógyszerek receptjei, amelyek a nevemre vannak kiállítva.
És ha ez még mind nem elég, Sebastian Elyas legjobb barátja.
Ennek a nőnek a legcsekélyebb sejtése sincs a tapintatról?
– Most ne nézz így rám, kérlek! Nem úgy volt, ahogy gondolod –
fecsegte.
– Hanem?
– Egészen máshogy. Sebastian egy-két hete érdeklődött, hogy
nincs-e férfi az életedben. Csak mert soha nem említettél senkit. Nem
állt mögötte rossz szándék, pusztán csak érdeklődött.
Az egyik szemöldökömet felvontam.
– Én csak őszinte voltam, és azt feleltem, hogy jelenleg nincs férfi
az életedben – kivéve egy alakot, akivel levelezel. – Vállat vont.
– Akkor ezentúl egyenesen továbbítsam neki a leveleimet, vagy
inkább kivárja, amíg te elmeséled neki?
– Nem! Én nem mentem bele a részletekbe, tényleg! Csak nagy
vonalakban vázoltam.
Felsóhajtottam.
– Mérges vagy?
– Igen! De ez téged még soha nem érdekelt.
– Jó, akkor végre elmesélheted nekem, mi volt a bátyámmal.
Kíváncsian várta a válaszomat, amellyel azonnal rendre is
utasítottam.
– Nem volt semmi.
– Hogyhogy semmi? Valamit csak csináltatok?
– Egy kicsit beszélgettünk, utána pedig aludtunk.
– Külön – fűztem hozzá.
– Átkozottul sokat beszélgettek az utóbbi időben – állapította
meg.
– Alex, én őszintén szólva egy kicsit nevetségesnek tartom, hogy
kényszeredetten próbálsz valamit belemagyarázni. Botrány nélkül
nem tudsz élni, igaz? – Hátat fordítottam neki, és visszamentem a
sátorba, hogy átöltözzek.
 Még egy ideig kérdésekkel bombázott, de nem sikerült belőlem
egyetlen hangot sem kihúznia. Amikor már nagyon ostoba lett a
helyzet, témát váltott, és felszólítás nélkül mesélt róla, hogyan
kényeztette őt Sebastian. Ha befogtam a fülemet, ostoba módon
egyszerűen hangosabban mondta tovább.

Miután úgy-ahogy felfrissültem, odamentünk a többiekhez. Az

eloltott tábortűz mellett ücsörögtek a plédeken, és reggeliztek.
Már messziről felismertem Elyast, és abban a pillanatban valami
rossz érzés keletkezett a gyomromban. Furcsa volt, és nehéz leírni,
de arra a futó szégyenérzetre hasonlított, mint amikor az első
szeretkezés után először a másik szemébe néz az ember.
A fejem tisztában volt vele, milyen ostobaság ez az érzés, csak
sajnos a hasam nem értette.
– Hát itt vagytok – üdvözölt bennünket Sebastian. – Van sör és
Snickers. Mit hozhatok a hölgyeknek?
Sör és Snickers? Ez úgy hangzott, mintha Alex főzött volna.
– Nehéz kérdés – felelte ez utóbbi. – Én egy csókot kérek! –
Kuncogott, majd az ölébe telepedett, hogy azonnal be is hajtsa.
Nyilvánvalóan nem mindenki ismerte a szégyenérzetet, amikor az
első szeretkezés után először a másik szemébe néz az ember…
A nadrágom hátsó zsebébe dugtam a kezemet, és körülnéztem. Az
egyetlen szabad hely, hacsak nem akartam a puszta földre vagy Nick
mellé ülni, Elyas mellett volt. Miért nem lepődtem meg? A vállam
megereszkedett, és habozva felé fordultam. Amikor a közeledésemet
észrevette, a szája egyik szeglete felfelé húzódott. – Jó reggelt,
álmaim asszonya!
– Jó reggelt, idióta! – mondtam, fogtam egy Snickerst, és némi
távolságot tartva mellé ültem.
– Jól aludtál? – kérdezte.
Ó, ne! Ez volt a bizonyíték. Amikor felébredt, észrevette, hogy
hozzásimultam. Irtózatosan kínos! Elfordítottam róla a tekintetemet,
és a csokoládészelet csomagolásával babráltam. – Hát, elég
kényelmetlen a sátor alja… És te? – Csak óvatosan lestem rá.
 – Igen… kényelmetlen – dünnyögött, és a lábát nézte. Aztán újra
felvette a szemkontaktust. – De mégis hogy alhattam volna rosszul
melletted?
A szememet forgattam.
– Ez nem volt valami nagy poén, mi?
– Nem, túlságosan lapos – mondtam, amit nehéz levegővétellel
vett tudomásul.
– Emely, éppen rólad beszélgettünk – szólalt meg ekkor Andy.
Felnéztem rá, aztán a tekintetem végigsiklott a körön. – Rólam?
– Igen, miután rajtakaptuk Elyast, hogy a te sátradból jön kifelé,
aggódni kezdtünk a szüzességed miatt. – A próbálkozása, hogy a
nevetését visszanyelje, szánalmasan kudarcot vallott.
Na, remek. Semmi nem szárnyalja túl azt az érzést, mint amikor
az ember megtudja, hogy öt perccel korábban rajta szórakoztak a
háta mögött.
Iszonyú dühös pillantással sújtottam Alexet, aki ezt az egész
nyomorúságot rám zúdította, és az egyetlen lehetőség mellett
döntöttem, amely még megmaradt nekem.
– Tudod – kezdtem bele, és egy hajtincset kezdtem az ujjamra
csavarni –, Elyas eleinte tényleg mindent beleadott… De aztán –
folytattam csalódottan – az egész sajnos egy kicsit idő előtt véget ért.
Elyas félrenyelt egy falat csokoládét. – Hogyan?
– Nem kell, hogy a korai ejakuláció kínos legyen neked, kincsem.
Mindenkivel előfordul! – Rákacsintottam, amivel általános
vidámságot váltottam ki. Főleg Andy nem tudta magát tartóztatni. –
Mit nem hallunk rólad, Elyas? Gyorsabban lősz, mint Lucky Luke? –
Andy nevetett legjobbat a saját viccén, a combját csapkodta közben.
Elyas csak az égre emelte a szemét, és magára vállalta a szégyent.
Amikor lassan újra nyugalom lett, célzatos mosollyal az ajkán felém
hajolt. – Emely – suttogta –, itt és most visszamehetünk a sátorba,
hogy meggyőződhess a kitartásomról. És higgy nekem, kincsem,
nagyon meglepődnél…
Képek! Túl sok gonosz kép! Mind egyszerre a fejemben!
Próbáltam elhessegetni őket, és éreztem, hogy az arcom égni
kezd.
 Ez a reakció Elyas arcára önhitt és végtelenül közönséges vigyort
varázsolt. A korábbi, ártatlanul alvó Elyas határozottan kedvesebb
volt nekem, legalábbis sokkal jobban kijöttem vele.
– Talán ugyanazok a képek forognak a fejedben, mint az
enyémben? – suttogta, és ha lehetséges, még jobban elvörösödtem.
Most éppen elképzel engem meztelenül? Ó, nem, legszívesebben a
föld alá süllyedtem volna.
– Ha a fejedet éppen egy guillotine-ban látod, akkor igen! –
zúgolódtam.
Halkan nevetett. – Egyetlen szavadat sem hiszem.
– Pedig jobban tennéd!
– És ha nem? Akkor a sötét pillantásoddal halálra nézel?
– A leghalványabb sejtésed sincs róla, milyen gyakran kívántam
már ezt.
Mosolyogva ivott a vizéből. – De, higgy nekem, van róla
sejtésem.
A számba nyomtam egy falat Snickerst, és rosszkedvűen
rágcsáltam. – Megkímélhettél volna tőle, hogy nevetségessé tegyél –
mondtam. – Ha legközelebb kilépsz a sátramból, légy szíves figyelj
rá, hogy senki ne lásson meg közben.
– Legközelebb? – Elyas felvonta az egyik szemöldökét, mire
nekem köhögnöm kellett.
– Butaság, ostobaság… Ezt csak egy szófordulat volt – hebegtem
nagyra nyitott szemmel.
Ám ő csak vigyorgott. – Bármikor szívesen, kincsem. Én tényleg
szépnek találtam az éjszakát veled.
Nem feleltem, és még egy falatot haraptam a csokoládéból.
Istenem, én tulajdonképpen nem is szeretem a Snickerst.
A „reggeli” után a csapat feloszlott, és mindenki nekilátott a sátrát
lebontani. A legtöbben gyorsan elkészültek, csak nekem és a legjobb
barátnőmnek akadtak ugyanolyan nehézségei a bontásnál, mint már
az építésnél is. Alex nem kis mértékben volt benne hibás, mert
szemmel láthatóan úgy gondolta, hogy egy sátrat le is lehet
szövegelni, ahelyett, hogy tényleg hozzányúlna. Ha továbbra is így
fecseg, lassan már nem is csodálkozom, ha a ponyva önként megadja
magát.
 Elyas, Sebastian, Andy és Sophie tőlünk nem messzire álltak, és a
hazaútról beszélgettek. Hallottam, hogy Elyas másik szakaszon
szeretett volna menni, de a javaslata nem váltott ki lelkesedést.
Volt még valami lényegtelen téma? Ahelyett, hogy szónoklatokat
tartanának, inkább segítenének nekünk ezek az idióták sátrat bontani.
– Remek barátod van – mondtam Alexnek, és az egyik cöveket
kihúztam a földből. Ő viszont még mindig azzal a két póznával
foglalatoskodott, amelyeket öt perce nem sikerült szétválasztania. –
Ja – mondta –, amellett, hogy szexisten, még segítőkész is legyen: az
már mégiscsak túl nagy követelmény volna.
Még egy ideig küzdöttünk a makacs alkatrészekkel, amikor
egyszerre csak megelégeltem.
– Hé, szexisten! – kiáltottam a fiúk felé. Egy csapásra három
férfifej fordult felém, és mindegyik úgy érezte, hogy neki szóltam.
Felsóhajtottam. Ha ez nem egy újabb, tipikus esete volt a férfiak
téves önismeretének…
– A középsőre gondoltam – mondtam, és Sebastianra böktem. –
Ennek az önjáró egy méter ötven centinek, itt ni, nem sikerül a
póznákat szétszedni. Volnál esetleg olyan kedves?
– Istenem, hát miért nem szólsz, Alex? – felelte, és azonnal a
barátnőjéhez sietett.
Amikor Elyas és Andy csalódottan nyugtázták, hogy nem rájuk
gondoltam, újra belemerültek a beszélgetésbe.
Vajon akkor is mind megfordultak volna, ha azt kiabálom, hogy:
„Hé, szarjankók”? Elhatároztam, hogy legközelebb kipróbálom.
Abban a pillanatban viszont még nem rendeztem a számlámat a
sátorral. Sebastian segített, ahol csak tudott, és még mielőtt észbe
kaptam volna, minden alkatrész szépen, takarosan és rendszerezve a
lábaim előtt hevert.
Na remek, mégiscsak segítőkész szexisten…
Együtt összehajtottuk a ponyvát, majd a póznákkal és cövekekkel
együtt a tokjába tömködtük. Amikor minden szakszerűen össze volt
pakolva, csatlakoztunk a többiekhez.
Amikor a beszélgetés közepette Elyas észrevette a jelenlétemet,
rám mosolygott. Nem tudtam, hová nézzek, és végül a föld mellett
döntöttem. Csak Andy nevetésére, amibe szabályosan beleremegett a
környék, tekintettem fel újra. Nyilvánvalóan lemaradtam egy viccről.
Amikor óvatosan Elyasra pillantottam, láttam, hogy ő is ugyanúgy
elszalasztotta. Körülnéztem, de szerencsére senki nem vette észre,
hogy nem nevettünk. Mindenki vidáman fecsegett tovább. Alám
viszont lovat adott Andy öblös hangja.
– Mondjátok csak – szóltam közbe, és a pillantásom egészen
véletlenül Andyn állapodott meg. – Vannak errefelé medvék?
Andy a homlokát ráncolta. – Miért?
Elyas volt az egyetlen, aki megértette, mire akarok kilyukadni, és
a keze mögött vigyorgott.
– Csak mert – mondtam és a fejemet vakartam – Elyas és én múlt
éjszaka mintha hangos bőgést hallottunk volna. Biztosan valami
vadállat volt.
Megvontam a vállamat, mire Andy és Sophie hatalmas szemmel
meredt rám.
Sebastian a nyakát dörzsölte, és Alexre pillantott. – Én nem
hallottam semmit, és te?
Alex a fejét rázta. – Nem, és nem is igazán tudom elképzelni,
hogy volnának errefelé medvék. Le tudnád írni pontosabban a zajt?
– Hangos volt és meghatározhatatlan – mondtam. – Olyan volt,
mint egy medve.
– Furcsa – dünnyögte Sebastian. A leghalványabb sejtése sem volt
róla, hogy éppen az állítólagos medvével áll szemben. Andyre
sandítottam, és láttam, ahogy az első izzadságcseppek megjelennek a
homlokán. Sophie tekintete idegesen siklott egyik arcról a másikra.
– Igen, én is úgy gondolom. Nagyon furcsa – szállt be ekkor Elyas
is a társalgásba. – Sőt, úgy hallottuk, mintha ketten lettek volna. Egy
medvepárocska, hogy úgy mondjam.
Összeszorítottam az ajkamat, és már alig tudtam a nevetést
visszatartani. Andy és Sophie viszont egyre jobban elsápadt.
– Nos… mi… mi sem hallottunk semmit – dadogta végül Andy.
Elyas a tekintetemet kereste, és együtt bazsalyogtunk. Mi. Egy
végtelenül hosszú pillanatig. Amikor már majdnem odáig jutottam,
hogy végleg elsüllyedjek a csillogó, türkizzöld óceánban,
elfordítottam a tekintetemet. Egyébként csak azért, hogy közvetlenül
Alex gyanakvó pupillájába nézzek. Szabályosan átfúrt vele, majd
Elyasra nézett, aztán megint rám.
A fenébe! Honnan jött? A titkosszolgálattól?
Megköszörültem a torkomat, megigazítottam a ruhámat, és hátat
fordítottam neki. Ennek ellenére továbbra is magamon éreztem a
pillantását.
Andynek furcsa módon nagyon sürgős volt témát váltania, és
ismét az előttünk álló hazaútra terelte a szót. Ő és Elyas még egy
darabig beszélgettek, de nem jutottak egyezségre. Végül úgy
döntöttünk, hogy az autóhoz visszük a holminkat. A berakodás épp
olyan gördülékenyen ment, mint az előző napi kirakodás, és bár
mindenki bizonygatta, hogy semmit nem felejtett el, a csomagtartó
csak félig telt meg. Nyilvánvalóan a közben elfogyasztott élelem
foglalta el a hely nagy részét.
Én Andyvel és Sophie-val a jeepbe rakodtam a maradék holmit, és
végül a tekintetem végigsiklott az üres mezőn. Még nagyon sokáig
fogok erre a kirándulásra emlékezni, és reméltem, hogy nem utoljára
láttam ezt a helyet.
Ekkor Jan és Yvonne került a látómezőmbe, akik az autó hátsó
ülésére ültek. Alex és Sebastian a motorjuk előtt álltak, és éppen a
bukósisakot tették fel. Közvetlenül mögöttük Nick térdelt a masinája
előtt, valamit babrált vele, és rajtra kész állapotba hozta.
Néhány méter távolságban állt az utolsó motor, az Enduro, előtte
Elyas és Jessica. Beszélgettek, és a gyomrom egy kicsit összeszűkült.
Hogyhogy meg sem kérdezett, akarok-e vele menni?
Természetesen nemet mondtam volna… De hogy meg sem
kérdezte…
Amikor azok ketten váratlanul felemelték a fejüket, és felém
néztek, gyorsan újra az autó felé pillantottam.
Mert az előző este után nem akartam Nickkel utazni, csak a jeep
maradt. Nem a legrosszabb választás, gondoltam.
– Á, Emely, mielőtt elfelejtem – mondta Sophie. – Mit csinálsz
halloweenkor?
– Miért kérdezed?
– Nagy bulit csapunk nálam, és szívesen látunk téged is.
 Meghívott engem egy buliba? Bár a sátorozás alatt már semmit
nem éreztem a kezdeti ellenszenvéből, ez mégis váratlanul ért.
– Nem tudom – gondolkodtam hangosan. – Ha nem tévedek,
dolgoznom kell.
A szája széle lefelé görbült. – Az rossz volna. Nem tudsz cserélni?
– Megpróbálok. De a többiek nem fogják törni magukat érte, hogy
halloweenkor átvegyék a műszakot.
– Valahogy csak megoldod – mondta Andy. – Sőt, ha arra
gondolok, milyen talpraesett válaszokat adsz Elyasnak, biztos
vagyok benne.
– Ó, igen, ezért tényleg díjat érdemelsz – adott neki igazat Sophie.
– Már igencsak ideje volt, hogy valaki megmossa a fejét.
– Vagy elcsavarja – fűzte hozzá Andy, mire a barátnője
megfontoltan bólintott.
Ez meg már megint mit jelent?
– Én inkább kicsavarnám a fejét – dünnyögtem szárazon.
– Éppen erre a fajta humorra gondoltam – nevetett Andy, és az
utolsó sátrat is a csomagtartóba tömte. Amint hátat fordított nekünk,
Sophie egy lépéssel közelebb jött hozzám. – Én teljesen megértelek –
mondta. – De légy egy kicsit irgalmas Elyasszal, néha egyszerűen
egy kicsit béna. De hát ő is csak egy férfi, mit vársz? – A pillantása
röviden a saját, reménytelen példányára siklott. – Én most már
néhány éve ismerem Elyast – folytatta. – Sok időbe telik, amíg
betekintést enged az álarca mögé. De ha eljut idáig, akkor az ember
rájön, hogy minden nagyképűsködése mögött egy igazán kedves
fickó rejlik.
A homlokom ráncba szaladt. Most éppen kiáll Elyas mellett?
– Ugyanarról az Elyasról beszélünk? – kérdeztem.
Nevetett. – Igen, ugyanarról. Egy nap meglátod. – Mert a
figyelme egyszerre csak a hátam mögé összpontosult, követtem a
tekintetét, és felismertem Jessicát.
– Emely? – kérdezte.
Ez volt az első alkalom, hogy személyesen megszólított. – Igen?
– Uramisten, mit fabrikálsz ott már megint? – jajgatott Sophie, és
a jövendőbelije segítségére sietett. Jessica egy kis lépést tett felém. –
Nem lenne gond, ha én utaznék a jeeppel?
 Először bosszús lettem, és nem értettem, miért kérdezi ezt tőlem,
de aztán gondolatban végigszámoltam az utasokat, és megértettem.
Én foglaltam el a jeepben az utolsó helyet.
– Hmm… – dünnyögtem.
– Csak az a helyzet – mondta, és a kezét nézte. – Biztosan
elmesélték, mi a helyzet Nickkel… Ő az utolsó, akinek a motorjára
felülnék. Talán megérted.
Bólintottam. Természetesen megértettem.
– Nos, Elyas pedig – sóhajtott fel – úgy hajt, mint a meszes. Az
ideút után két óráig rosszul voltam. Ezért most szívesen lemondanék
róla, és inkább a jeepet részesítném előnyben. Lehet róla szó? – A
tekintetem Elyasra siklott, aki a motorja előtt, nekünk háttal állt.
Nagyon körmönfont, Schwarz úr! Tényleg nagyon körmönfont.
Ez semmi más nem volt, mint egy előre leosztott játék, amely
ellenszélben is húsz kilométerről bűzlött. Levegőt vettem, és éppen
meg akartam mondani Jessicának, hogy Elyas igazán kitalálhatott
volna valami jobbat, amikor Andy megelőzött.
– Persze, Jess, szállj be. Úgy hallottam, Emelynek nincs
problémája a gyors vezetési stílussal.
Tátott szájjal bámultam rá.
– Ez kedves, köszönöm szépen, Emely. Tartozom neked! –
mondta Jessica, megfordult, és az autóhoz ment.
A szám becsukódott, és a tekintetem sötétebb lett. Andy behúzta a
nyakát.
– Tedd meg neki ezt a szívességet! – mondta végül. – Annyira töri
magát. Tényleg olyan rossz volna, ha egyszer engednél neki?
Az ajkam mozgott, de egyetlen hang sem jött ki rajta. A
mellkasom előtt összefontam a karomat, és legszívesebben minden
jelenlévőt párbajra hívtam volna.
Még akkor is megtartottam a makacs testtartásomat, amikor a jeep
meg a két másik motor is mozgásba lendült. Elyas még mindig háttal
állt nekem, és egyetlenegyszer sem fordult meg.
Na, várj csak, gondoltam végül, és elindultam felé.
A cipőm kissé belesüppedt a felpuhult földbe, és nem túl szép,
cuppogó hangot hallatott. Ennek ellenére Elyas konokul a másik
irányba nézett. Még akkor sem moccant, hogy megforduljon, amikor
megálltam mögötte.
A két karom erősebben fonódott egymásba. – Igazán nagyon
ügyes, Schwarz úr!
– Hm? – kérdezte és felém fordult.
– Ne csinálj így! Egyetlen pillanatig sem veszem be az ártatlan
ábrázatodat!
– Én tényleg nem tudom, mire gondolsz. – A szemem résnyire
szűkült.
Elyas szája szöglete felfelé ívelt, és pimasz, egyoldalas vigyort
formált. – Emely, kincsem – mondta. – Tudok neked valamiben
segíteni?
– Ne menj túl messzire, barátocskám! – sziszegtem, és a lábamat
hintáztattam.
– Te, Emely – mondta. – Ha most éppen azt szeretnéd tőlem
megkérdezni, hogy elviszlek-e a motoromon, akkor tényleg nem kell
szégyenlősködnöd. Magától értetődően nagyon szívesen elviszlek.
Ezt értse meg valaki!
Milyen messzire is van gyalog?
Körülbelül száz kilométer. Ha szerencsém van, talán éjszakára
hazaérnék…
– Elyas Schwarz, gyűlöllek!
Színpadiasan a szívéhez kapott, mintha a szavaim súlyosan
megsebezték volna.
Miért csak a filmekben léteznek a szemünkből kilövellő
lézersugarak, amelyek kettévágják a velünk szemközt állót?
Elyas jó ideig rajtam felejtette a szemét, mígnem a vigyor szép
lassan eltűnt az arcáról. Szomorúnak látszott, és a hajához nyúlt. –
Tényleg olyan rossz volna velem utazni?
Egyedül az volna benne a rossz, hogy közben valószínűleg az
eszem utolsó kis darabját is elveszíteném, mert olyan közel lennék
hozzád…
Vállat vontam, és a földre pillantottam.
– Ugyan már – mondta lágy hangon. – Minél tovább habozol,
annál rosszabb lesz. – Bizonytalanul nyújtotta felém a bukósisakot.
 A bukósisakról az arcára pillantottam, majd vissza. – Na, jó –
dünnyögtem, és a bukósisak felé nyúltam. – Végül is nem bűzlesz.
Nickkel ellentétben.
– Domenic büdös? – kérdezte.
Grimaszt vágtam és bólintottam.
– És milyen a szaga, ha szabad kérdeznem? – A kezével a
kormányba kapaszkodott, és elegánsan a motorra lendült.
– Aprított fakéreg.
– Aprított fakéreg? – ismételte.
Megerősítettem.
– Az aprított fakéregnek nincs jó szaga – állapította meg, amit én
egy bólintással nyugtáztam.
– Na ja, bébi, a fanyar és édes verzió jobb, igaz? – Felhúzta a
sisakot, és még mielőtt elvörösödtem volna, én is hasonlóan tettem.
Rögtön ezután a kezét nyújtotta felém. Mély levegőt vettem, gyorsan
megkapaszkodtam az alkarjában, és felhúztam magamat a nyeregbe.
És hát, igencsak szűkös volt!
A fenekemmel olyan hátra csúsztam, amennyire csak lehetett, és
az ülőhely utolsó centiméterére tuszkoltam magam. Fogalmam sem
volt, hogyan bírom majd ki egész úton ebben a görcsös testtartásban,
csak azt tudtam, hogy a válasz egy sor combizmot is meg fog
mozgatni.
Körülnéztem, és másodszorra is meg kellett állapítanom, hogy mi
hiányzik ezekről a dolgokról: a kapaszkodó!
Nem létezik lobbi az olyan emberek számára, akik nem akarnak
az előttük ülő emberbe kapaszkodni? Abban a pillanatban
elhatároztam, hogy alapítok egy egyesületet ezeknek az embereknek,
és addig fogok velük együtt harcolni, amíg a motoroknak nem lesz
végre kapaszkodójuk!
Elyas beindította a motort, és a hangerőtől összerezdültem. A
kutató pillantásom kapkodóbbá vált. Ha akartam, ha nem, valahová
kapaszkodnom kellett, ha nem akartam leesni, mint egy
krumpliszsák.
Elyas nem mozdult, és mintha csak rám várt volna. Valószínűleg
teljesen bárgyúnak találta a viselkedésemet, vagy ami még rosszabb,
már rég átlátta a helyzetet, hogy teljesen bele vagyok habarodva.
Mert mit is gondolhatott volna, miután így viselkedtem?
Mélyen magamba szálltam, minden bátorságomat összeszedtem,
és az ujjbegyeimmel félénken megérintettem az oldalát. Istenem,
mennyi idős vagyok? Tizennégy? Legalábbis annyinak éreztem
magam.
– Készen állsz? – kérdezte Elyas, mire bólintottam.
A kis fém lábtartóra helyeztem a lábam, és még mialatt arra
összpontosítottam, hogy Elyast a lehető legkevésbé érintsem, a motor
egyszerre csak megugrott. Már-már az a veszély fenyegetett, hogy
hátrabukok, ezért pánikszerűen a hasára kulcsoltam a kezem. Amikor
röviddel ezután a motor elindult, majd a motorkerékpár hirtelen
megállt, szabályosan a hátának ütköztem.
– Hú! – mondta Elyas, miközben a szívem a torkomban dobogott.
– Sajnálom, egy kicsit gyorsan engedtem fel a kuplungot.
Levegő után kapkodtam. Vajon miért nem hatott a motor
lefulladása olyan véletlenszerűnek, mint amilyen benyomást Elyas
kelteni akart?
De nem sikerült a gyanakvásomnak hangot adni. Ismét elindította
a motort, és nem hagyott rá időt, hogy újra hátracsússzak, hanem
előzetes figyelmeztetés nélkül elindult. Okosabbnak láttam a
kezemet ott hagyni, ahol volt, és a hasa előtt szorosan
összekulcsoltam.

Azt mondtam, motorozni remek?

Ez az évszázad hazugsága lett volna. Maga volt a színtiszta őrület!
Elyas egy másik, sokkal kanyargósabb úton ment, mint idefelé
jövet. A „kanyargós” volt az egyetlen dolog, amit a tájból felfogtam.
Túlságosan azzal az érzéssel voltam elfoglalva, hogy a hátát a
hasamon, a lábát pedig a combom belső felén éreztem. Minél
gyorsabban ment, annál szorosabban fogtam át. Néha az az érzésem
támadt, hogy csak emiatt tapos a gázpedálra.
Hozzásimultam, hiszen tudtam, hogy a kapaszkodásomat nem kell
igazolnom. Épp úgy, mint aznap reggel. Egészen halkan, magamban
azt kívántam, bárcsak ötször olyan hosszú lenne ez a szakasz, mint a
másik. Lehunytam a szemem, beszívtam a kedvenc illatomat, és úgy
éreztem, mintha repülnék Elyasszal.
Amikor kikémleltem, a szeme mindig az oldalsó tükörben pihent.
Amint a tekintetünk találkozott benne, rám mosolygott. Amikor
éppen újra megkockáztattam egy pillantást, a következő
másodpercben éreztem, hogy az ujjai a kezemet simogatják. Csak
egy-két pillanatig, aztán visszatette a kormányra. Még mindig
bizsergett, pedig az érintés már rég elmúlt.
Amikor már úgy fél órája úton voltunk, Elyas egy aszfaltos útra
kanyarodott. Megállította a masinát, és leállította a motort.
– Valami nincs rendben? – kérdeztem.
– Nem, minden a legnagyobb rendben. – Mosolyogva leszállt,
magával vitte minden melegségét, és egyedül hagyott a motoron.
Hogy ne borulhasson fel, tartotta a kormányt.
– És akkor miért álltunk meg?
Vállat vont. – Azt gondoltam, talán te is szívesen vezetnél.
Én? Vezessem? Ezt a dolgot? Hm… Nem!
Gyorsan megráztam a fejemet.
– Könnyebb, mint amilyennek kinéz – mondta.
– Mindig mindenki ezt mondja, aki tud – dünnyögtem. –
Ezenkívül pedig a többiek aggódnának, amiért elmaradunk.
– Á, ők már rég túl vannak hegyen-völgyön – mondta. – Na,
gyerünk, csússz előre!
– Nem, Elyas, tényleg nem…
– Csússz csak előre! Elmagyarázom, mit kell tenned, aztán hogy
utána tényleg vezetsz-e, egyedül rajtad áll.
– Nem tudom… – dünnyögtem, és az alattam álló motorra
pillantottam. Ám Elyas bujkáló mosolya meg a tény, hogy nem
akartam előtte nyámnyilának látszani, végül meggyőzött.
Előrecsúsztam, ám a lábam a levegőben lógott. – Ó, istenem, még
csak le sem ér a lábam!
Elyas sóhajtott, és felült mögém a motorra. A hasa lágyan a
hátamhoz ért, és éreztem, hogy a gerincoszlopomon borzongás fut
végig.
Levette a sisakját. – Nem is állnod kell, hanem vezetned – mondta
lágyan.
 – Ez most aztán óriási segítség volt – feleltem a kormányra
pillantva, amely csak úgy hemzsegett a váltóktól és gomboktól. Ezzel
az akármivel a Holdra is el lehet menni?
– Most ne bizonytalanodj el! – mondta. – Mögötted ülök, és
vészhelyzetben odaér a lábam, persze, csak ha tényleg szükséges
volna.
Elyas közvetlenül mögöttem ült, én meg ne bizonytalanodjak el?
Ccc. – Nem, komolyan, cseréljünk inkább mégis helyet! – fecsegtem.
– Nem olyan vészes. Most először nyugodtan átnézed, aztán még
mindig cserélhetünk, oké?
Magamban jajgattam, és bólintottam. Kinyújtotta a kezét,
kikapcsolta az állam alatt a csatot, és levette a sisakot a fejemről. –
Vezettél már valaha kétkerekű járművet? – kérdezte, és a kezével a
combjára támaszkodott.
– Úgy érted, biciklin kívül? – feleltem magas hangon.
Lassan előrehajtotta a fejét, és a vállam fölött rám nézett.
Megemelkedett pulzusszámmal kettőnk közé eresztettem a hajamat.
– Jó, akkor kezdjük egy alapfokú kurzussal, lépésről lépésre,
rendben? – Nyugodtan beszélt, és olyan érzésem támadt, mintha a
világ minden ideje a mienk volna. Levegőt vettem, és bólintottam.
– Tehát – kezdett bele – a gáz a jobb kezed alatt van, de ezt már
biztosan tudod.
Igennel válaszoltam, de azért örültem, hogy tényleg komolyan
gondolta az alapfokú tanfolyamot.
– Jó, és ha most a bal kezedhez nézel, akkor látsz egy ezüst kart,
amely úgy néz ki, mint egy kicsi kézifék.
– Ez a kuplung, igaz? – kérdeztem. Legalábbis az út alatt így
raktam össze magamban.
– Nem is vagy olyan tudatlan, mint ahogy megjátszod.
– Ó, de, az vagyok! – mondtam. Nehogy már eszébe jusson, hogy
a bevezetést lerövidítse. A kormányra pillantottam, de nem találtam,
amit kerestem. – És hol van a hozzá tartozó váltó? – kérdeztem.
– A bal lábadnál – felelte, és velem együtt lenézett. – Látod azt a
kart? Az a sebességváltó. Tedd rá a lábadat!
A homlokomat ráncoltam. – És ezzel kell váltani?
 – Igen. Egy kicsit meg kell szokni, ha az ember az autóvezetésből
máshogy ismeri, de elég gyorsan bele lehet jönni.
– Ha te mondod – dünnyögtem, és nyeltem egyet.
– Mindig csak egy állást tudsz rajta váltani, le vagy föl. Vagyis
nem úgy van, mint az autónál, ahol például egyesből hármasba tudsz
kapcsolni. Jelenleg alapállásban van – folytatta. – Ha a pedált lefelé
nyomod, első sebességbe kapcsolsz. Ha felfelé tolod, jön a kettes,
hármas és így tovább. Eleinte viszont elég nekünk az első.
Bólintottam. Az elméletet idáig értettem. A gyakorlat viszont
messzemenően nehezebbnek tűnt.
– Nagyon jó – mondta, és az oldalsó tükörben rám kacsintott.
– És ez a fék. – Egy pedálra mutatott, amelyre azonnal ráléptem.
Hogy a lábam a féken van, abból sohasem lehet baj.
– Oké, kezdetnek ez volna a legszükségesebb. Most gyújtsd be a
motort!
– Hogyan? – izzadni kezdtem.
– Csak indítsd be! – mondta.
Rossz érzéssel a hasamban követtem a kábító hang utasítását a
hátam mögött, és elindítottam a motort.
– Most adj egy kis gázt, hogy ráérezz.
– Megőrültél?
– Ne félj, nincs sebességbe kapcsolva, tehát egyáltalán semmi
nem történhet.
Ó, istenem, Elyasnak aztán kötélből vannak az idegei. Mély
levegőt vettem, és óvatosan gázt adtam, mire a motor egy kicsit
felbőgött.
– Ne olyan finoman! – mondta. – Nyugodtan tekerhetsz rajta!
Sóhajtottam, és úgy tettem, ahogy mondta.
– Ennek a masinának aztán jócskán van ereje, érzed?
Tágra nyitott szemmel bólintottam.
– Nem kell félned. Csak ne adj rögtön teljes gázt, ha majd
mindjárt elindulunk – mondta.
Mindjárt elindulunk? Tessék? – Mit szólnál még vagy húsz másik
gyakorló órához, mielőtt egyáltalán arra gondolunk, hogy
elinduljunk?
 Melegen rám mosolygott, és még mindig maga volt a megtestesült
nyugalom. – Én teljesen megbízom benned, menni fog.
– És mi van, ha tönkreteszem Andy motorját?
– Nem fogod. Elfelejtetted? Mögötted ülök, és figyelni fogok.
Hogyan felejthettem volna el, hogy mögöttem ül? Inkább azt
felejtettem el, hogy motoron ülök.
Éreztem a rugózaton, ahogy Elyas oldalra hajolt, hogy a
bukósisakomat felvegye. A kezembe nyomta, majd a sajátja után
nyúlt, és feltette.
– Úgy, és most nyomd le a kuplungot! – mondta. A kezemmel az
ezüst karhoz nyúltam, és lenyomtam, épp úgy, ahogy az előbb
magyarázta.
– Oké, akkor most kapcsolj egyesbe! De utána semmiképp se
engedd el a kuplungot! Csak akkor, ha szólok, megértetted?
Bólintottam, remegni kezdtem, és a lábamat a váltóra tettem. –
Lefelé, igaz?
– Pontosan – mondta. A motor hangja azonnal megváltozott, és
még fenyegetőbben hatott rám. – Ott van? – kérdeztem.
– Igen – erősítette meg. – Nagyon jó! És csak tartsd szépen a
kuplungot!
– Elyas – dünnyögtem. – Tudom, valószínűleg okosabb volna
nem megkérdezni, de… Csak a protokoll kedvéért: mi történne, ha a
kuplungot elengedném?
– Igazából semmi rossz – felelte. – Emlékszel még az indulásunk
előtti kis megugrásra?
Bólintottam. Azt, hogy mindenféle előzetes figyelmeztetés nélkül
a testéhez préselődtem, biztosan nem fogom egyhamar elfelejteni.
– Pontosan az történne – mondta. Már éppen megkönnyebbülten
felsóhajtottam volna, amikor folytatta. – Egy kicsit kritikussá válhat
a helyzet, ha félelmedben gázt adsz. Mert akkor előfordulhat, hogy
egy kicsit a hátsó kerékre állunk – és mi nem akarunk a hátsó kerékre
állni, igaz?
NEM, NEM AKARUNK A HÁTSÓ KERÉKRE ÁLLNI!
A kezem görcsösen szorította a kuplungot, mintha kézigránátot
tartanék.
 – Nem akartam, hogy félj. Egyszerűen csak tartsd a kuplungot,
akkor semmi sem történhet, rendben?
– Te, Elyas – dadogtam. – Én meggondoltam magam. Te vezetsz!
Halkan nevetett, és a fejét rázta.
– Hagyd abba, hogy rajtam szórakozol! – motyogtam, és lefelé
néztem.
– Azt gondolod, szórakozom rajtad? Angyalkám, te tényleg
remekül csinálod, soha nem engedném meg magamnak, hogy rajtad
tréfálkozzam.
– Akkor miért nevetsz olyan ostobán?
– Azért nevetek, mert olyan édes vagy – suttogta.
Morogtam. – Majd meglátjuk, még mindig olyan édesnek találsz-
e, ha félelmemben mindjárt a nadrágomba csinálok.
– Még akkor is – bazsalygott, mire én elpirultam. Szerencsére a
bukósisakom ezt teljesen eltakarta.
– Tehát – kezdett rá újból, és a hasa még közelebb csúszott a
hátamhoz.
Istenem, tényleg mindjárt a nadrágomba csinálok!
Tulajdonképpen már éppen eléggé el voltam foglalva azzal, hogy
Elyast nagyon közel éreztem magam mögött, ám amikor a tenyerét a
hasamra tette, hogy belém kapaszkodjon, újabb feladattal kellett
megküzdenem. Mintha egyszerre több ezer apró hangya csiklandozta
volna a testemet, miközben a szívverésem drámaian felgyorsult.
Kapaszkodó! Ezekre az akármikre kapaszkodó kell!
Hunyorogva pásztáztam a földet.
– Mit keresel? – tudakolta.
– Hangyákat… – dünnyögtem magam elé, és összerezdültem,
amikor rájöttem, hogy hangosan is kimondtam.
– Hangyákat? – ismételte Elyas.
– Ez… ez egy hosszú történet – vágtam rá gyorsan, és bár egy
kicsit csodálkozott rajta, de megelégedett ezzel a válasszal.
– Jó – tért vissza a témára. – Most egész lassan engedd ki a
kuplungot.
A szemem tágra nyílt, és eszembe jutott a hátsó kerékre állás. –
Azt gondoltam, nem szabad kiengednem?
 – Ahhoz, hogy elinduljunk, el kell – mondta. – Épp úgy van,
ahogy az autóknál. Lassan engedd ki, és ha érzed, hogy old a
kuplung, akkor ott tartsd meg!
Nyeltem egyet, mély levegőt vettem, és remegő ujjakkal egy kicsit
kiengedtem a kart, amíg valóban meg nem éreztem, hogy csúszik a
kuplung. Elyasnak igaza volt, tényleg hasonlóan működött, mint az
autóknál, csak a motoron kézzel kellett csinálni, nem pedig lábbal.
– Megvan? – kérdezte, mire én bólintottam.
– Nagyon jó, és most adj egy kis gázt! Amikor érzed, hogy a
motor megindul, akkor jobban kiengedheted a kuplungot.
– De te lent hagyod a lábad! – kiáltottam.
– Minden rendben lesz, Emely, megígérem.
Fújtattam. Bár mindent értettem, a szívem a torkomban dobogott.
Óvatosan csavartam a gázon, és éreztem, hogy a motor döcögve
mozgásba lendül. Ó, istenem, mit csinálok én itt?
– Úgy, és most lassan engedd ki a kuplungot – mondta, miután az
első néhány méteren végigdöcögtem. Hallgattam a tanácsára, és
nagyon boldog voltam, hogy sem a motor nem ment ki alólam, sem
pedig a hátsó kerékre nem álltunk.
– Tudtam, hogy őstehetség vagy – kiáltotta nekem Elyas.
Csigatempóban haladtunk előre, és a testem minden izma
megfeszült. Soha életemben nem vezettem ilyen járművet. Még
rollerezni sem rollereztem gyerekkoromban.
Ötszáz méter után viszont már a motor volt a legkisebb gondom.
Elyas sokkal nagyobbat jelentett. Jobban mondva a hüvelykujja,
amely gyengéden simogatta a hasamat. A bőrömön bizsergés terjedt
szét, akár egy köpeny, és már nem voltam képes tisztán gondolkodni.
– És milyen így? – kérdezte.
– Szép… – mosolyogtam, amire Elyas csak egy zavarodott „Hm”-
öt hallatott.
Ó, a motorozásról beszélt?
– Nos, ha az ember tud vezetni, akkor biztosan szép – hebegtem. –
Jelenleg még nagyon lassú, és hozzá kell szokni.
– Nyugodtan mehetsz gyorsabban, ha szeretnél. De úgy
gondolom, kezdetnek igazán ügyes vagy.
– Gyorsabban? Megőrültél?
 Hallottam a hangján, hogy mosolyog. – Teljesen rendben van,
Emely. Tégy úgy, ahogy gondolod.
Még további öt percig cammogtam a környéken át, mígnem úgy
döntöttem, hogy mára elég lesz. Ezidáig egyetlen egyszer sem
dobtam meg az Endurót, és nem akartam a jó szerencsémet
túlhajszolni. – Már abba is akarod hagyni? – kérdezte Elyas, amikor
jeleztem, hogy megállok. Bólintottam, miközben a lábát a földre
tette, hogy a motort megtartsa.
– Biztos? De hiszen olyan jól megy!
– Jobb lesz, ha abbahagyom, még mielőtt valami rossz történik –
feleltem, és leállítottam a motort. Amint a hangos zaj elnémult, egy
kicsit felnéztem, és megkönnyebbülten fellélegeztem. Te jó ég,
tényleg vezettem ezt a dolgot, és még csak tönkre sem tettem!
Mindig olyan jó érzés, amikor az ember meg tudja lepni saját magát.
– Azt hiszem, alulbecsülöd magad, nem voltál rossz. Sokkal
jobban ment, mint nekem az első órán, elhiheted, Emely.
Ami nyilván arra vezethető vissza, hogy neki nem volt olyan jó és
főleg szexi oktatója, mint nekem.
– Jó, hagyjuk abba! – folytatta. – De csak egyetlen feltétellel.
– Hadd találjam ki, valami köze van a számhoz meg a te
arcodhoz? – Leszálltam, hogy Elyas előre tudjon csúszni.
Vigyorgott. – Nem. Csak azt akartam mondani, hogy az órát
mindenképpen meg kell ismételnünk. – Elgondolkodva simogatta a
torkát. – De most, hogy a puszit említetted…
Bazsalyogtam, és úgy döntöttem, belemegyek a kívánságába, bár
nem úgy, ahogy ő azt elképzelte. Levettem a bukósisakot a fejemről,
lábujjhegyre álltam, hogy az arca magasságában egy puszit nyomjak
a sisakrostélyára.
– Emely – mondta nehézkesen, amikor újra a sarkamon álltam –,
te engem egyszer még sírba viszel.
– Nem, ha te még előtte sírba viszel engem. – Újra felvettem a
bukósisakomat, a vállára támaszkodtam, és felültem mögé az ülésre.
A meleg háta nyomta a hasamat. Egészen gyengéden az oldalát
tapogattam az ujjammal, és a dzsekije alatt éreztem a bordáit.
 Sóhajtott, megfogta a csuklómat, és a hasához húzta. – Emely,
kincsem, nem fogok addig elindulni, amíg nem kapaszkodsz
rendesen. Semmi kedvem hozzá, hogy útközben elveszítselek.
Kitértem az oldalsó tükörbe vetett pillantása elől, és
legszívesebben nyaklevest adtam volna magamnak a
viselkedésemért. Egyszerűen nem tudtam magamon uralkodni, amint
a közelemben volt, önkéntelenül görcsbe rándultam.
– Itt hagyod végre? – kérdezte. – Vagy újra megugrassam a
motort?
Leesett az állam. – Tudtam, hogy szándékos volt!
Mosolygott. – Készen állsz?
– Nem, várj! – mondtam, lendületet vettem, és adtam neki egy
barackot. – Most.
Hallottam, hogy nevet, majd a következő pillanatban felbőgött a
motor.
Harminc perc alatt Alex és az ő lakásához értünk. Gyorsan
felmentünk, hogy lehozzuk a holmimat, amelyet Alex a jeepből
felvitt. Végül Elyas az Enduróval hazavitt.
Amikor a diákotthon elé értünk, csak lassan csúsztam le az
ülésről. Amint a lábam megérintette a talajt, a kirándulás véget ért.
Elyas ülve maradt, levette a bukósisakot a fejéről, és elvette az
enyémet. Egy szélfuvallat gyengéden felborzolta a fahéjszínű haját.
A gondolataimban újra láttam az alvó angyal képét, amelyet aznap
reggel ébredés után ajándékba kaptam.
Amikor észbe kaptam, hogy őt bámulom, lesütöttem a szememet.
– Andy már biztosan kétségbeesetten várja a motorját… – mondtam.
– Ebben igazad van. – Elyas a hajába túrt, és a masinára nézett. –
Jobb lesz, ha visszaviszem neki, mielőtt ötödszörre is felhívna.
– Üdvözöld a nevemben.
– Átadom.
– A medveasszonyt is. – Felnéztem rá, és bazsalygást láttam az
ajkán. Ám az arcvonásai nem sokkal később újra komolyabbá váltak.
Csak a tekintete volt lágy. Lágyabb, mint valaha. A szeme az
enyémben égett, én pedig nyeltem egyet. Azt kívántam, bárcsak
végleg elsüllyednék, és soha többé ne merülnék fel újra, bárcsak
magával rántana az örvény, és örök időkre elfelejthetném a lábam
alatt a talajt. Ám egy kis részem még mindig tiltakozott, és minden
erejével próbált az ugrástól visszatartani. Egy kis rész, amely
rémisztően elgyengült.
– Emely… én... – lehelte, és épp olyan bénultnak látszott, mint
amilyen én is voltam.
– Te? – suttogtam. Mit akar mondani?
– Én… én… – A torkát köszörülte, és elfordította a tekintetét. –
Lassan mennem kell.
– Természetesen – dünnyögtem földre sütött tekintettel.
Csend állt be. Egy idő után hallottam, hogy kifújja a levegőt. –
Köszönöm.
Felnéztem rá. – Mit?
– Azt, hogy eljöttél… Azt, hogy nem hajítottál ki a sátorból. Azt,
hogy, bár nem érdemeltem meg, adsz nekem egy esélyt, és azt, hogy
motoroztál velem, bár annyira rémisztő volt számodra.
Nem csak amit mondott, hanem ahogy mondta. Már pusztán a
szavai hangsúlyától elakadt a lélegzetem.
Mintegy ösztönösen lábujjhegyre álltam, felpipiskedtem hozzá, és
puszit leheltem a puha arcára. Olyan volt, mintha egy szempillantás
erejéig minden megállt volna, a háttérben elnémult volna a világ, és
még mielőtt tudatára ébredtem volna, mit is tettem, már el is múlt.
Zabolátlan kalapácsolással a mellkasomban újra a sarkamra
ereszkedtem.
Elyas lehunyta a szemét. Csak egy lehetetlenül, végtelenül hosszú
pillanat után nyitotta ki.
– Mi… volt… ez? – dadogta.
Az ajkamba haraptam. – Puszi?
– És mivel, vagyis miért… érdemeltem ki?
– Mert motorvezetés közben nem nevettél ki, és mert pontosan
négy összefüggő mondatot hoztál ki magadból, amelyben nem
szerepelt a „szex” szó.
Elyas rám meredt, nyilvánvalóan még mindig nem találta
kielégítőnek a magyarázatot. De mert az arckifejezésem komoly
maradt, kénytelen volt hinni nekem. – Hm… – hebegte. – Én... én…
Nekem egészen gyorsan el kell tűnnöm, mielőtt olyat mondok vagy
csinálok, amivel újra elrontok mindent.
 Az ajkam mosolygásra húzódott, és bólintottam.
– Aludj jól, Emely – suttogta, mielőtt feltette volna a bukósisakját.
– Jó éjszakát, Elyas…
Elindította a motort, még egy pillantást vetett rám, és végül
elindult. Jó ideig álltam az utcán, és néztem utána. Egyszer csak
megfordultam, olyan könnyűnek éreztem magam, mint egy falevél az
őszi szélben, és felmentem.
Amikor az ajtót kinyitottam, Eva már várt rám. Még miközben
kipakoltam, túl kellett esnem a kérdésáradatán, és szépen mindre
megfelelnem. Egy-két jelentős, Elyast és engem illető apróságot
mégis kihagytam.
Csak akkor lett végre egy kis nyugalmam, amikor egy órával
később elbúcsúzott, mert még randevúja volt Nicolasszal, akinél az
éjszakát is töltötte. Az ágyamra feküdtem, és a következő két órában
egyetlen centimétert sem moccantam. Az agyam dolgozott, a
gondolataim köröztek, és a fejem újra meg újra lejátszott minden
egyes részletet, amelyet péntek óta átéltem. Nem, valójában nem újra
láttam magam előtt a részleteket, hanem álmodtam róluk. Hagytam,
hogy a nyelvemen elolvadjanak, és másodszorra is átéltem őket.
Mégis, bármilyen szépek is voltak ezek az élmények, rossz érzés
fogott el. Mintha a belső jó érzésem becsapna, és valójában egy
méteres szakadék szélén állnék.
Az oldalamra fordultam, és az arcom alá dugtam a kezemet.
Vajon mit csinál most Elyas? Még mindig Andynél van, vagy már
hazaért? És ha ez utóbbi… Vajon ő is az ágyában fekszik, és úgy
alszik, mint a ma reggeli angyal?
Felsóhajtottam, amikor a laptopomból egy halk „pling”
hallatszott. Az egyetlen zaj, amely képes volt az ágyból kirángatni.
Amúgy is csodálkoztam rajta, hogy az érkezésemkor nem találtam e-
mailt Lucától, már nagyon esedékes lett volna.
Kinyújtóztam a laptopomért, törökülésbe ültem, és az ölembe
vettem.

Kedves Emely!
Ne haragudj, kérlek, én is elutaztam, és sajnos nem jutottam
hozzá korábban, hogy a megérdemelt választ megírjam neked.
Szóval sátrazni voltál? Mégpedig, ha jól értettelek, sátor
nélkül? Nem, komolyan, hogy is volt ez? Beigazolódtak a
félelmeid? Mesélj nekem egy kicsit a kirándulásodról!
Egyébként el kell neked mondanom, hogy szívinfarktusért vagy
felelős. Úgy, bizony. Mégis, mit gondolsz, amikor azt írod: „Azt
kívánom, bárcsak te is ott volnál…”? Ültem a számítógép előtt,
és majdnem kiesett a kávé a kezemből. Ha még egyszer eszedbe
jutna valami hasonlóan édeset közölni velem, akkor kérlek,
gondolj a szegény szívemre, és figyelmeztess előre! Az egész
hétvégét azzal töltöttem, hogy töprengtem, mi lett volna, ha
nem csak kívánod, hanem tényleg ki is mondod ezt a meghívást.
Hogyan álltunk volna egymással szemben? Talán megbántad
volna a meghívásodat? Vagy pedig a kirándulás – pozitív
értelemben – felejthetetlen élménnyé vált volna? Azt kívánom,
bárcsak ott lehettem volna, és most választ adhatnék
mindezekre a kérdésekre.
Köszönöm szépen a kitöltött kérdőívet. Nagyon tanulságosnak
találtam. Tudni akarod az én válaszaimat is? Ahogy szeretnéd,
itt következnek…
Kedvenc szín: fekete és kék. Újabban a barna is, de ezt nehéz
megmagyarázni.
Kedvenc virág: …úgy látszik, a kérdőív inkább nőknek készült.
Szóval te a napraforgót szereted? Nekem is tetszik, és most már
valószínűleg mindig rád fogok gondolni, amint egyet meglátok.
Kedvenc állat: Mit akarsz a kutyákkal? Én a macskákat
szeretem, a háziállatokat épp úgy, mint a nagyokat. Különösen
a fekete párducok gyakorolnak rám nagy hatást. És a
pingvinek? Te jó ég! Milyen viccesek a pingvinek!
Kedvenc étel: Mindent szeretsz, ami édes? Nagyon érdekes…
Én személy szerint legszívesebben tésztát eszem – ebben tehát
megegyezünk. És a Baileys-fagyi! Imádom ezt a dolgot!
Ismered? Ha nem, feltétlenül meg kell kóstolnod!
Kedvenc ital: Száz százalékban csatlakozom hozzád
kávéügyben! (Egyébként nagyon jó kávét tudok főzni.)
Kedvenc szeszesital: Meg kell mondanom, hogy nagyon ritkán
iszom alkoholt. Ha mégis, akkor leginkább sört – tipikus férfi.
Epres Margaritát, amilyenről írtál, egyszer már láttam… És
igen… tényleg nagyon, nagyon finomnak nézett ki!
Vallás: szintén ateista.
Napfelkelte vagy naplemente: Remélem, sok közös
naplementében lesz részünk.
Hol szeretnéd a nászutadat eltölteni: Sokkoltál, Emely! Te nő
vagy, és nem tervezed, hogy férjhez mész? Meg tudod ezt
nekem magyarázni?
Én még nem gondolkodtam rajta, hol szeretném a nászutamat
tölteni. De biztos vagyok benne, hogy meg tudok majd egyezni
benne a jövendőbeli feleségemmel.
Hol szeretnéd, hogy egyszer megcsókoljanak: Kérlek, mi ebben
a rámenős? Igen, igen, ezt megint csak azért mondtam…
De ugyanúgy látom, mint te: minden hely szép, amennyiben az
ember a megfelelő embert csókolja.
Megcsaltál már valakit: szintén nem.
Személyes célok: A kormányt megdönteni és világbékét
teremteni?
Ez a célod? Tényleg mosolyognom kellett, amikor ezt olvastam.
Ez annyira jellemző rád. Sokkal jobban, mint gondolnád. De
mert ezt egyedül nem fogod tudni véghezvinni, magától
értetődően melletted állok.
És az én egyéb céljaim… Őszintén szólva jelenleg csak egy
van. Biztosan tudni szeretnéd, mi, igaz?
Egy kis tipp: „E”-vel kezdődik, és „mely”-vel végződik.
Ostobán hangzik, ugye? Ennek ellenére ez az igazság. Nem
tudlak kiverni a fejemből, Emely.
Hogyan fekszel, amikor elalszol: Tehát te az oldaladon vagy a
hasadon alszol. Amikor hasat mondasz… az enyémre
gondolsz? Bármikor rendelkezésedre áll. Én magam többnyire
az oldalamon alszom. (Amennyiben a hasamról szóló ajánlatot
el akarnád fogadni, akkor természetesen a hátamon.)
Nos, kedvesem, csodaszép éjszakát kívánok neked! Az enyém
nem lesz jó, már most tudom, mert megint nélküled telik el.
 Álmodj édeset.

Hamarosan újra írok:

Luca

Csak beképzeltem magamnak, vagy ez az e-mail sokkal

személyesebb volt, mint a korábbiak? Érzés lebegett a sorok között.
Egy olyan érzés, amit én is ismertem.
De aztán megráztam a fejemet. Csak mert a hormonháztartásom
hullámvasutat játszik, még korántsem kell a levelet túlértelmeznem.
Mégsem akart a mosolygás az ajkamról elillanni, és azonnal
válaszoltam neki.

Szia Luca!

Természetesen megbocsátok. Ha ezáltal minden alkalommal

olyan cukorédes levelek keletkeznek, mint a mai, akkor máskor
is nyugodtan hagyj magadnak több időt. Megkérdezhetem, mit
csináltál a hétvégén, hogy ennyire elfoglalt voltál? Tetszettek a
válaszaid a kérdőíven. Bár szabályosan nyáladztál, de
megnyugtathatlak: sikered volt!
A barna az új kedvenc színed? A barna az ökoemberek kedvenc
színe! Luca, te ökoember vagy? Ahogy látod, nem fogod
magyarázat nélkül megúszni.
Feszülten várom! Pingvinek! Igen, igen, igen, pingvinek!
Remekek! A nagy ragadozó macskák viszont számomra
rémisztőek. Ha dokumentumfilmet nézek, önkéntelenül
elképzelem, milyen lehet, amikor ezek az erős állatok üldöznek,
miközben esélyem sincs, aztán felfalnak. Hátborzongató!

Hogy ismerem-e a Baileys-fagyit? Egyre ijesztőbbé válsz, ez

lassan tényleg kísérteties vonásokat kezd ölteni. Ha hiszed, ha
nem, ez az abszolút kedvenc fagyim.
Mit találsz abban olyan érdekesnek, hogy mindent szeretek,
ami édes?
 Hogy miért nem akarok házasodni, annak több oka van.
Elsősorban az anyám a hibás benne. Ezzel idegesít, amióta
tízéves vagyok. De azon is töprengek, miért kell feltétlenül
megházasodni. Nem a gyűrű vagy a házasságlevél köt össze két
embert – hanem a szerelem.
Az esküvőnek természetesen megvan az az előnye, hogy a két
adott embert a törvény is partnerként ismeri el. A szememben
ez az egyetlen érv szól mellette. Ha az utolsó lepel is lehull
rólam, akkor a partneremnek joga van eldönteni, mi történjen
velem. Ettől eltekintve van egy további, nyomós ellenérv: ki a
csuda akarna engem elvenni? (Ez költői kérdés volt. Ne
fecséreld azzal az idődet, hogy választ keresel rá.)

Segítesz nekem a kormányt megdönteni, és világbékét

teremteni? Szívélyes üdvözletem a fedélzeten! Nagyon is
szükségem van a segítségre.

Az ajánlatod, hogy a hasadon aludjak… nagyon csábítóan

hangzik. Ha éjszakánként nincs rá szükséged, akkor szívesen
élnék vele.
Kedves Luca, én is hasonlóan szép álmokat kívánok neked.
Egyébként nem te vagy az egyetlen, aki ma éjszaka biztosan
nem tud aludni. Remélem, hogy neked azért mégis sikerülni
fog.

Álmatlan üdvözlet a kampuszról:

Emely

Elolvastam még a többi e-mailemet, a tanulmányi hirdetményeket,

a soha meg nem rendelt hírleveleket, reklámokat stb., és végül
kiganajoztam a spammappámat. Éppen amikor le akartam csukni a
laptopomat, újra pittyent egyet.

Kedves Emely!
 Tudtam, hogy meg fog térülni, ha még egyszer a
számítógépemhez megyek. Most már nagyon késő van, holnap
részletesen válaszolok majd a hosszú e-mailedre. Amit addig
sem tudok visszatartani, az a kérdés, hogy miért nem meséltél
semmit a sátrazásról? Tudatosan hagytad ki? Nem szeretnél
róla beszélni, vagy végső soron nincs is róla mit mesélni? Csak
egy kicsit csodálkoztam rajta, hogy egyáltalán nem mentél bele
ebbe a témába.
És mi lehet az oka, hogy nem tudsz aludni?
Remélem, nem vagyok túl kíváncsi.

Szeretettel üdvözöl:
Luca

És akkor mondja azt valaki, hogy a férfiak nem tudnak

figyelmesek lenni. Legalábbis jobbára akkor lesznek azok, amikor
tulajdonképpen nem kellene.

Kedves Luca!

Igen, kíváncsi vagy. Ez tényleg az egyetlen kifogásom ellened.

De őszinte akarok lenni: azt hiszem, tudatosan hagytam ki. Ez
bonyolult és épp annyira komisz téma. A kirándulás egy
kisebbfajta katasztrófa volt a számomra. Ijesztő, majdhogynem
félelmetes volt. Már bánom, hogy elmentem, inkább itthon
kellett volna maradnom.
Soha nem meséltem neked, de van valaki. Valaki korábbról, aki
az utolsó idegszálamat őrli. Kénytelen voltam egy sátorban
aludni vele, és hazafelé egy motoron jönni vele. El tudod
képzelni, milyen kellemetlen, hogy az előtted ülőbe kell
kapaszkodnod, amikor legszívesebben meg sem érintenéd?

El sem tudod hinni, milyen szívesen kitörölném ezt a

kirándulást az életemből.
 Mi történt volna, ha tényleg meghívtalak volna? Erre sajnos én
sem ismerem a választ, kedves Luca, de erősen feltételezem,
hogy akkor a kirándulás máshogy, és számomra jobban
sikerült volna.
Talán ez most egy kicsit hirtelen jön, és tulajdonképpen magam
sem tudom, mi is hajt… Mit szólnál hozzá, ha kilátásba
helyeznénk egy találkozót? Úgy valahogy… a közeljövőben?
Akkor végre felhagyhatnánk ezzel az örökös „mi lenne, ha”-
kérdésekkel. Kedveljük egymást, akkor hát mire várunk?
Gondold át nyugodtan, aztán értesíts!

Aludj jól!
Emely

Rányomtam a „küldés” gombra, és a képernyőre meredtem. A

szavak csak úgy egyszerűen kispricceltek belőlem, egyáltalán nem
illettek ahhoz a jó érzéshez, amelyet egészen addig a hasamban
éreztem – mégis megfeleltek a valóságnak. Az eszem hangja volt,
amely ezeket a szavakat írta. A hang, amely folyton azt mondta
nekem, hogy ez a kirándulás a személyes pusztulásom kezdete volt.
Soha nem lett volna szabad Elyasba beleszeretnem, soha. Abból,
ami a hétvégén történt, soha semminek nem volna szabad
megtörténnie.
Nem tudtam, egyszerre miért lett rá szükségem, hogy a találkozót
kilátásba helyezzük. Talán abból az önző gondolatból kifolyólag,
hogy magamat megmentsem, bár tulajdonképpen már rég nem volt
semmiféle menekvés. Talán az utolsó szalmaszálba kapaszkodtam,
hogy bár Luca soha nem lesz az számomra, ami Elyas, de legalább
valami hasonló lehetne. De talán egyszerűen csak háromhavi
levelezés után meg akartam neki adni az esélyt, hogy a való életben
is megismerjük egymást.
A semmibe meredtem, és nem találtam választ. Csak azt a sejtést,
hogy minden bizonnyal a három dolog kombinációja lesz az.
Egy idő után felálltam, és a fürdőszobába mentem, hogy
összekészülődjek a lefekvéshez. Pólóban és mezítláb az ágyamhoz
tapicskoltam, és a takaró alá bújtam. A mobilomat a párnámra tettem,
közvetlenül magam mellé, és állandóan figyeltem.
Eltelt fél óra, egy óra, eltelt két óra… De nem villant.
Egyszer csak utánanyúltam, bepötyögtem egy mondatot, majd
kitöröltem, és visszatettem a párnára.
Miért nem jelentkezett Elyas? Éppen ma, az elmúlt éjszaka után, a
puszi után… Nem értettem.
Reggel fél ötig vártam. Ám a mobilom a legcsekélyebb hangot
sem hallatta. Újabb nap virradt fel, majd újabb éjszaka. Elmúlt a
kedd, a szerda, a csütörtök, a péntek… De továbbra is néma maradt.