Hámori László - Búcsú egy korszaktól

Feleségem és társam, Magda emlékére.

I. Ideiglenes hontalan útlevél

Modellt állha unk volna a düsseldorfi iskola egyik festőjének - a kép címe
lehete volna "Bevándorlók" vagy "Az új haza küszöbénél". Úgy álltunk o
az útlevélellenőrzésnél a malmöi vasútállomáson az éjszaka közepén, az
anya egyik gyermekével a karján, másik a szoknyájánál és az apa két
batyuval a lábánál. "Sorsverten, de bizakodva a jövőben." Az hogy fújt a
szél és ese a hideg tavaszi eső, csak még ronto a az amúgy is komor
hangulatot.
Három utast ellenőriztek elő ünk, mindegyiknek svéd útlevele volt amit az
ellenőr megjegyzés nélkül pecsételt. Néztem az ellenőrt, sötétkék zakót
viselt arany gombokkal, mint egy hajós kapitány. Erős testalkatú volt, kék
szemű és gyermekes arca jóindulatú türelmet sugárzo . De gyaníto am,
hogy nekünk nem lesz vele olyan könnyű dolgunk mint a többi utasnak.
Nem tévedtem. Ránéze a papírjainkra és meglepe képet vágo . -Voltak
már korábban Svédországban? kérdezte akadozó iskolás németül.
Nemleges válaszom után bekiabált a szobába: Nils! Nils!
Egy hasonlóan hajóskapitány öltönyt viselő, de kevésbé pirospozsgás arcú
féfi jö ki. Elve e a papírjainkat és motyogva olvasta: Ideiglenes hontalan
útlevél, név, születési hely, születési dátum és így tovább, sorról sorra.
Ezután alaposan megnéze minket, hogy lássa, vajon minket ábrázolnak-e
a fényképek.
-Voltak már korábban Svédországban? - Soha nem voltunk Svédországban.
Na, gondoltam, most kezdődik újra, zenötödször. Kihallgatás,
magyarázkodás, ahogyan ekkorra már megszoktam. Utazásunk során
Zürichtől Malmöig zennégyszer ellenőrizték útleveleinket, amit minden
alkalommal kihallgatás követe . Nagyon meglepe volna ha a svéd határőr
egyszerűen csak pecsételt és jó utat kívánt volna.
Az ellenőrzés a baseli vasútállomáson kezdődö , a svájci oldalon, ahol egy
savanyú képű szürke egyenruhás határőr kérdezge e hogy kik vagyunk és
miért akarjuk elhagyni az országot? A vonat ezután gurult 500 métert az
állomás német oldaláig, ahol egy szövetséges ellenőrző bizo ság lépe be
a fülkébe. Egy angol, egy amerikai és egy francia géppisztolyos katonai
rendőr.
1949 Április 27-e volt, Németország még egy megszállo ország ahol a
négy győztes hatalom uralkodo egymástól elhatárolt területeken. Néhány
hónappal azelő , hogy Moszkva a Szovjetúnió hűséges elvtársaivá
változta a Kelet-Német ország, Washington pedig Amerika kedves
barátaivá Nyugat-Németország lakosságát. Ekkor még minden német
nácinak számíto .
A vonat egy úgyneveze "Interzonaler Zug" volt, olyan ami a francia, angol
és amerikai megszállási zónákon át közlekede . A németek nem szállha ak
fel rá, és a nyuga szövetséges országok közös osztagai alaposan vigyáztak
rá hogy senki se vétsen a lalom ellen.
Utastársainknak zökkenőmentesen történt a vizsgálat, egyikük sem
tartozo a legyőzö német néphez. Ezzel szemben a mi papírjainkat
alaposan ellenőrizték, utastársaink gyanakvó és elégedetlen pillantásai
közepe e, ahogyan amerikai filmekben a vádlo ra szoktak bámulni. Úgy
éreztük magunkat ahogy Franz Ka a leírta - mintha bünösök lennénk egy
megmagyarázatlan bűn elkövetésében.
Végül a fehér sisakos vörös sálas amerikai katonai rendőr törte meg a kínos
csendet:
- Svájciak, svédek vagytok, vagy mik? Megmondtam az igazat, hogy egyik
se, hanem magyarok vagyunk, magyarországi menekültek.
- Aha, értem, isten verte menekültek vagytok. Miért nem mondtátok
rögtön? És visszadobta ideiglenes útleveleinket.
Ahogy az "isten verte" kifejezés elárulta, menekültnek lenni alacsonyabb
rendűnek, megalázónak számíto . Az amerikai őrmester nem volt egyedül
nega v hozzáállásával. Egy menekült alacsony státusszal bírt Európában
1949-ben. A lenézést aligha lehete rasszista előítéletnek nevezni,
mivelhogy a leginkább Németországban, Ausztriában és Olaszországban
vegetáló menekültek közö megtalálhatóak voltak mindenféle európaiak
és ázsiaiak is. Az útálat nem alapult világnézetre sem, mert a menekültek
közö mindenféle népség megtalálható volt, a szélsőjobbtól a liberálison és
szociáldomakratán át a szélsőbalig.
Az hogy ennyire nem szere ék a menekülteket annak egyszerűen az volt az
oka hogy olyan nagy nyomorban éltek - nagyobban mint maguk a majdnem
éhező németek, osztrákok és olaszok. Valószínűleg az emberi természet
része lenézni az alacsonyabb szinten levőket. Ugyanakkor utálják az
emberek a náluk egy szin el magasabban állókat. Érdekes lenne látni
hogyan reagálnának az emberek egy osztály nélküli társadalomban?
A legnagyobb ellenszenvet a hátóságok muta ák a menekültek iránt. A
menekültek kellemetlenek és problémásak voltak, a hivatalnokok pedig
világszerte írtóznak a kellemetlen és problémás emberektől.
1947-ben, mikor a probléma kezde túlságosan érezhetővé és kínossá
válni, megalakult a nemzetközi menekült szervezet, az IRO, azzal a
szándékkal hogy gondoskodjon ezekről a vándorló emberi roncsokról.
Katonai barakkokat amik hátramaradtak Hitler és Mussolíni ezredei után,
menekül áborokká alakíto ák, ahol a menekültek kaptak ágyat és napi
egyszeri étkezést. Tulajdonképpen az IRO feladata volt a menekülteket új
hazába irányítani, de ez nem volt könnyű. A világ összes kormánya szentül
esküdözö hogy országaik túl voltak népesedve. Még Kanada és Ausztrália
is "túlnépesede "-nek deklarálta magát. Évekbe telle mire a menekültek
elhagyha ák a tábort, akkor is csak a gazdasági fellendülésnek
köszönhetően. Akkor már Ausztrália és Kanada kormánya a repülőjegyet is
fize e a munkaképes menekülteknek.
De most, 1949 tavaszán, még több százezer menekült várt a barakkokban
egy jobb, de bizonytalan jövőre. Az általános erkölcsök, úgy a gazdasági
mint szexuális, még kétesnek sem volt mondható. Pros túció, csempészés,
lopás, feketepiaci kereskedelem, valutázás és hasonló ugyanolyan gyakori
volt a táborokban mint azokon kívül.
A feleségem és jómagam mindke en nagyon megalázónak éreztük hogy az
amerikai katonai rendőr menekülteknek néze minket. Bár mi is mint a
legtöbb menekült, Kelet-Európából jö ünk, a többi menekül ől eltérően,
az osztrák és svájci hatóságok is elismerték poli kai menekült státuszunkat,
ezért nem kelle táborban laknunk. Kaptunk beutazási engedélyt is
Svédországba mint poli kai menekültek, vagyis az alja népen belül az
elithez tartoztunk. Még a nyomorban is vannak fokozatok!
Korábbi tapasztalataim arra taníto ak, hogy nem ajánlatos jogi
kifejezésekről vitába szállni valakivel aki géppisztolyt hord a hóna ala .
Ezért aztán szó nélkül tűrtem hogy az amerikai őrmester "istenverte
menekültek"-nem nevezzen bennünket.
A későbbiekben több alkalmunk adódo arra, hogy tanulmányozzuk a
különbséget az angol és amerikai "nemze tulajdonságok" közö . Minden
alkalommal mikor megállt a vonat, katonai rendőrök ellenőrizték az
utasokat. A bri katonák távolságtartóak voltak, ezzel szemben az amerikai
fiúknak nyilvánvalóan szükségük volt az emberi kapcsolatra. Egy amerikai
katona sem hagyta megjegyzés nélkül útleveleinket és kétes társadalmi
helyzetünket. Egyikük részletesen faggato származásunkról, a miértről és
hogyanról. Egy másik arra volt kíváncsi hogy náci vagyok-e és hány amerikai
katona élete szárad a lelkemen. Egy másik örömét fejezte ki hogy beutazási
engedélyt kaptunk a "beau ful Sweeden"-be és egy harmadik amerikai
csokoládét ado a lányainknak (ami nem volt olyan finom mint a svájci).Az
utolsó akivel találkoztunk, az viszont mérges volt és átkuta a a
csomagjainkat - arról fogalman sincs, hogy mit kerese az alsóneműink
közö .
Az angol katonák különlegesen sztességesen és személytelenül
viselkedtek. Be se jö ek a fülkébe, az ajtóban ellenőrizték az útleveleket és
soha nem te ek megjegyzéseket, se barátságosat, se barátságtalant.

Az út Németországon át, még ha az ellenőrzéseket nem is vesszük

számításba, akkor sem volt vidám élmény. A kis fapados hat személyes
fülkében kilenc utas szorongo . A helyhiányt azzal a közös megegyezéssel
oldo uk meg, hogy a férfiak felváltva egy-egy órát a folyosón álltak. A
staféta komplikáció nélkül működö , kivéve a svédet a fülkében, aki
művész volt és tanulmányútról jö Olaszországból. Már negyedik napja
utazo és olyan kimerült volt hogy nem lehete bele életet verni.
A folyosón állva néztem az elsuhanó tájat. Amit lá am az egy nagyon
szomorú látvány volt. Az állomásépületek középkori várromokhoz
hasonlíto ak, a legtöbb ház ablakai sérültek. Amik épeknek látszo ak,
azokban karton lapok vagy deszkák voltak üveg helye . Az emberek
soványak és hajlo hátúak. Az utakon csak katonai járművek. Éjjel korom
sötét volt, az a néhány lámpa ami a peronokat világíto a meg, csak a
reménytelenség sugarait szórta.
Vonatunk egyáltalán nem száguldo végig ezen a különös tájon, akkor sem
mikor a leggyorsabban ment, sem érte el a sebesség az óránkén ötven
kilométert. A kalaúz, valószínűleg az egyetlen német a vonaton, mesélte
hogy a sineket felrobbanto ák a háború ala és csak ideiglenesen voltak
megjavítva. Ezért nem mehete a vonat gyorsabban.
- De ember! kiálto svájci ú társuk felháborodo an. A háború négy éve
véget ért. Miért nem építe ék újjá a vasutat?
- Nem tehetjük, a szövetségesek nem engedik, válaszolta a kalaúz olyan
hangsúllyal, ami az orvoséra emlékeztet, mikor közli hogy a beteg elhunyt.
Sajnos...
Türelmetlenül vártuk hogy elhagyjuk a német területet és végre elérjük a
dán határt. 30 óra elég volt Németországban. A svéd művész elfelejte
ételt hozni magával, természetesen utasellátó kocsi nem volt és az
állomásokon sem árultak semmit. Megkínáltuk szendvicseinkkel, de
szégyellős volt és keveset eve . Azonban mikor közeledtünk Flensburghoz,
életre kapo és mindenkit Tuborggal, dán kolbásszal és kávéval kínált. A
dán vonaton mindenkinek lesz ülőhelye, mondta, Dánia már Skandinávia.
Délután jö a lehangolt kalaúz és közölte hogy németországi utunk
hamarosan véget ér és gyalog kell mennünk a dán vona g, mert a dánok
még egy német vonatot sem akarnak dán földön látni.
Első pilantásra valóban vendégszeretőnek tűnt Dánia: vörös téglaházak ép
ablakokkal, zöldellő mezők, a dán vasutasok nyilvánvalóan civil kinézetű
egyenruhát hordtak és egy rohamsisakos őrt sem lehete látni. Aztán jö a
zennegyedik útlevél ellenőrzés, eddig a legkínosabb.
Bevonultunk egy barakkba, megálltunk egy asztal elő és én odaadtam
ideiglenes hontalan útleveleinket. A dán az asztal mögö alaposan
megnézte a papírokat, különösen a hátuljukat, ahol a vízumok voltak. Apró,
de éles szemei hamar kiszúrták hogy dán vízumink nem volt teljesen
rendben. - Aha, kiálto diadalmasan. Be akarnak csempészni két gyereket
Dániába! Ez nem fog sikerülni, erről gondoskodom... Mi nem fogunk i náci
kölyköket eltartani!
Nem érte em semmit, soha nem hallo am gyermekcsempészetről az
éhező Németországból a jóllétben élő Dániába. Azt sem érte em hogy
miért gyanúsíto minket egy olyan erkölcstelen cselekede el, mint éhező
gyerekek csempészése. Az kiderült viszont, hogy a dán konzul Zürichben
elfelejte e lányainkat beleírni a vízumba. Érvelésem hogy a lányok neve és
születési adatai benne voltak az útlevélben, nem számíto . A lányok nem
szerepeltek a vízumban, ezért nem léphe ek be Dániába és kész.
Feleségemet és engem pedig őrizetbe vesznek német gyerekek engedély
nélküli beviteléért. Ó, szent Franz Ka a a mennyekben!
Svéd ú társunk egész idő ala mögö em állt, türelmetlenül várva a sorára.
Hiszen ő meg akart minket hívni egy Tuborgra és erede dán kenyérre. Egy
darabig nyugodtan hallga a a köztem és a sztviselő közö folyt vitát, de
hirtelen felforrt benne a viking vér és öklével az asztalra csapo . Elkezde
üvölteni a dánnal, és amit ordíto az szörnyűnek hangzo , legalábbis
nekem aki egy szót sem érte . A két skandináv üvöltözö egymással,
egyikük svédül a másik dánul, míg egy civil ruhás úr elő nem került,
valószínűleg egy útlevél ellenőr. Odament Zsuzsához, idősebb lányunkhoz
aki akkor hat és fél éves volt. A kihallgatás ala Zsuzsa határozo an tagadta
hogy ő és a kis húga német lányok le ek volna, tudta anyukája és apukája
nevét és elmagyarázta hogy Svájcban tanult meg németül.
A gyerek kihallgatása után folytatha uk utunkat, de a Tuborg és kenyér
elmaradt. Svéd megmentőnknek nem volt ideje vásárolni. A vonat szinte
azonnal indult.
Az útlevél ellenőrzésekkel kapcsolatos élményeinkről a malmöi sztviselő
természetesen semmit sem tudo mikor felte e a kérdést: - Jártak
korábban Svédországban? ... Biztosan meglepődö rövid és irritált
válaszomon.
- Honnan ve ék ezeket az útleveleket? És mit akarnak csinálni
Svédországban? kérdezte barátságosan. Fáradt fejemben felmerült a kérdés
hogy vajon mit szólna ez a kíváncsi svéd hozzá, ha leülnék a batyura és
elmesélném neki hogyan juto unk ezekhez az ú okmányokhoz. Hol
kezdeném? 1933-al, mikor Hitler hatalomra juto Németországban? 1938,
mikor al első zsidótörvényt hozták Magyarországon? 1948, mikor a
kommunisták szatellit-országot csináltak Magyarországból? Talán kénytelen
lennék visszamenni 1914 júniusáig amikor két szerb diák lelő e a
trónörökös Ferenc Ferdinándot Szarajevóban?
Késő éjszaka volt és a vonatunk z perc múlva indult Stockholmba, ezért
aligha le volna idő rá hogy életem történetét elmeséljem. Ehelye azt
válaszoltam hogy az útleveleket a svéd konzulátuson kaptuk Bernben és le
kívántunk telepedni Svédországban.
A kalaúz egy elnyújto "jaha"-val reagált egyenes válaszomra, majd
üdvözölt Svédországban és azt tanácsolta hogy siessünk a vonathoz.
Kellemes utat is kívánt, de a papírjainkat nem adta vissza. Erre nem voltam
felkészülve, hogy egy demokra kus országban mint Svédország egy
sztviselő egyszerűen elkobozza az iratainkat, egyetlen és lé ontosságú
iratainkat! Ezt még a leg rosszintulatúbb amerikai katonai rendőr sem te e
volna.
A kalaúz nyugodtan visszautasíto a ltakozásomat: - Nincs többé rájuk
szükségük, magyarázta türelmesen. Stockholmban jelentkeznek a
külföldiekkel foglalkozó hivatalnál és o kapnak tartózkodási engedélyt.
- Hogyan fogjuk igazolni magunkat, vagy ha esetleg razzia lesz? kérdeztem
kétségbeese en.
- Nem lesz több igazoltatás, erről biztosítom Önöket, próbált megnyugtatni
a kalaúz. És nálunk nem szokás a razzia, te e hozzá.
Természetesen nem hi em neki és abban amit mondo , hogy lenne egy
ország Európában ahol nem voltak razziák és az embert nem igazolta ák
naponta többször is. Budapesten poli kai, fél-poli kai és gazdasági
rendőrök követeltek igazolványt az utcákon és nyilvános helyekre való
belépéskor. Bécsben a szovjet, amerikai, angol és francia járőrök
versenyeztek egymással és az osztrák rendőrséggel hogy ki ellenőrizte a
legtöbb "Personausweis"-t. Zürichben a külföldieknek hetente egyszer
jelentkezniük kelle a rendőrségen és bemutatni tartózkodási
engedélyüket. Párizsban azonnal letartózta ák azt aki nem tudo "Carte
d'Iden të"-t vagy külföldi útlevelet felmutatni a kíváncsi rendőröknek.
Az ellenőr Malmöben kétségbeesésemet látva, előve egy darab papírt és
írt rá egy átvételi elismervényt. - Pecsétet is tegyen rá, követeltem, és ő
mosolyogva engedelmeskede . A papírdarab valóban hivatalosabbnak
látszo pecsé el.
1949 április 30-án megérkeztünk Stockholmba és két nappal később
jelentkeztünk a külföldieket nyilvántartó hivatalnál a régi épületben a
Birger Jarl téren. Egy idősebb felügyelő bejegyze minket az "országba
beutazo külföldi állampolgárok" listájára és két hé el később a feleségem
és én megkaptuk a végleges hontalan útlevelet a tartózkodási engedéllyel.
Több mint egy év telt el mire megérte em hogy Svédországban valóban
nem kelle az embernek az útlevelet magával hordani, és mertem az
íróasztal fiókban tartani a zakóm zsebe helye .

Hét évvel később írtam egy rövid életrajzot, amit a svéd állampolgársági
kérelemhez csatoltam. Se az elő se később nem érdeklődö senki az
éle örténetem iránt. Csak néhány alkalommal fordult elő hogy meséltem
egy-egy epizódról kacskaringós múltamból.
Több mint harminc évig dolgoztam mint újságíró és megtanultam a szakma
szabályait, hogy csak arról írunk amit lá unk vagy hallo unk, magunkról
nem. Ezzel a könyvvel sem szándékozom véteni ezellen a szabály ellen.
Szándékom ezzel a könyvvel egyszerűen búcsút venni egy korszaktól, ami
1914 nyarán kezdődö és talán Leonyid Brezsnyev 1973 áprilisi
Washingtoni beszédével zárult, amikor bejelente e hogy a hideg háború
véget ért. Vagy még később, a Helsinki egyezmény aláírásakor. Még ha a
pontos dátuma a korszak végének vitatható is, új időket élünk új
problémákkal - eltúlzo gépesítés, környezetszennyezés, űrpoli ka,
atomhulladék, növekvő erőszak.
Mivelhogy a történészek még nem adtak nevet ennek a majdnem hatvan
év hosszú időszaknak, megpróbálok adni neki egy illő nevet, "Világháborúk
korszaka".
De... valóban vége van a világháborúk korszakának?
Én mindenesetre a magam részéről búcsút veszek a világháborúk
korszakától amit kezdetétől átéltem - és túléltem. Az olvasó tekintse ezt a
könyvet mint egy emberi leírást egy embertelen időszakról.

II. Egy valódi háborús gyerek

Az első világháború kitörésekor kis családunk, papa, mama és gyerek (én),

Budapest egyik külvárosában laktunk {azt hiszem Pestlőrincen}. A család
véletlenül kötö ki o . Apa Erdélybe való volt, ami egy tartomány ami
akkor Magyarországhoz tartozo , anya pedig Szlovákiába, ami akkor
szintén a Magyar Királyság része volt. Hogy ők ke en hogyan találkoztak és
házasodtak össze, soha nem tudtam meg. Gyanítom hogy ahogyan ez akkor
szokásban volt, egy házasság közve tő hozta össze őket, különben kicsi le
volna az esélye hogy találkoznak - 1500 kilométerre laktak egymástól. A
házasságközve tés nagy rokoni és bará körrel rendelkező idős hölgyek
kedvelt szórakozása volt, ami elég jól jövedelmeze .
A házasságot megelőzően apa anyagbeszerző volt egy cégnél ami
vágómarhákkal kereskede . Anya hozományával saját vállalkozásba kezde
a húsiparban. A fiatal pár Budapesten telepede le, ami sok vidéki párnak
jelente e álmai városát.
Apa szorgalmas ember volt és a háború kitörése elő már sikerült stabil
kispolgári körülményeket teremtenie a kis családnak. Az esküvő után két
évvel a külvárosban vásárolt ház tanusíto a a család státuszát és jelente e
a belépőt a polgárság tagjai sorába.
Anya családját előkelőbbnek tarto ák mint apáét. Nagyapám vasú
sztviselő volt és városban lako , nem vidéken mint apa családja. Anya
ezen kívül reáliskolában végze , ami akkoriban ritkaság számba ment a
kispolgár lányok közö .
Én 1911 tavaszán szüle em egy három szobás lakásban egy újonnan építe
bérházban, ahová ritkán sütö be a nap. Egyéves korban az angol kór
nyilvánvaló jelei mutatkoztak rajtam, ezért a házi orvos azt tanácsolta
szüleimnek hogy költözzünk ki a külvárosba ahol van kert és több napfény.
Ha a házasságközve tő jó munkát végze mikor összehozta szüleimet, ez
nem volt elmondható az ingatlan közve tőre akihez apa fordult mikor a
házat ve e. A közve tő nem mondta meg apának hogy a külvárosban
három nagy gépgyár volt, amik füs el és kénnel töltö ék meg a környék
levegőjét. Ez nem éppen olyan környezet volt, mint amilyet az orvos előírt.
Mire apa végre elhatározta magát hogy eladjuk a házat és veszünk egy
másikat egy jobb környéken, kitört a háború, és mi o maradtunk a füstös
külvárosban. A haború forradalom és ellenforradalom éveiben volt időnk rá
hogy megszokjuk a környezetet és o maradtunk még húsz évig.
Szomszédaink többsége munkás családok tagjai voltak, és én bizonyos fokú
hálát érzek amiért közö ük nőhe em fel és megismerhe em a
munkásokat és életkörülményeiket. Ez később megvéde engem a ól a
hamis roman kától amit sok polgári értelmiségi szoko a
munkásosztálynak tulajdonítani. Az emberi tulajdonságok megoszlása
hasonló mind a munkás- mind a középosztály tagjai közö .
A mi kispolgári idillünknek hirtelen véget vete a háború kitörése. 1914
augusztusáben apát behívták, néhány napon belül úton volt az orosz front
felé. Front katonaként szolgált egészen 1918 nyaráig. Ezala a négy év ala
háromszor találkoztam vele.
Mielő bevonult, összes tőkéjét befekte e. Az egyik feléért háborús
kötvényeket ve , ezt tekinte e a legjobb befektetésnek. Mindeki
egyetérte abban, hogy a hatalmas Habsburg birodalom, szövetségben a
még hatalmasabb német császársággal, egészen biztosan megnyeri a
háborút, miután az állam visszavásárolja a kötvényeket kamatos kama al.
Ezen kívül a háborús kötvények vásárlása hazafias kötelességnek számíto .
Mint ismeretes, Ausztria-Magyarország elveszte e a háborút és a háborús
kötvények mint a nagy illúzió emlékei, teljesen elértéktelenedtek. A
tönkrement középosztály útja a nácizmus felé Németországban,
Ausztriában és Magyarországon, első világháborús értéktelen kötvényekkel
volt kikövezve.
Apa pénzének másik fele a bankban volt - anya nevén, míg apa oda volt a
háborúba. Hiszen csak pár hónapról volt szó, maga II. Vilmos császár ígérte
meg a katonáknak hogy hazatérnek "mielő beáll a fagy". A németek
harcias bajszú császára tévede és a pénzünk a bankban elkezde apadni.
Gyakran lá am anyát gondterhelten nézni a takarékkönyvet. 1915 őszén
úgy döntö ki ad ke őt a három szobánkból.
Albérlőt találni nem volt nehéz. A gyárak az első időben átálltak
lőszergyártásra és éjjel-nappal dolgoztak. A külvárosban hemzsegtek a
technikusok és a munkásokat oda vezérelték, civil vagy katonai ruhában.
Albérlőink gyakran cserélődtek; nincs kétségem afelől hogy anya
kellemetlen házi néni volt. Egy félig nyomorék kapitány lako legtovább
nálunk. Fejlövés érte a szerb fronton és farkasvakságot kapo .
Leszereltethe e volna magát de a szolgálatot választo a, mivel hivatásos
szt volt és nem volt alkalmas másra. A kapitány katonai ellenőr vagy
hasonló volt az egyik gyárban.
A farkasvak kapitány nagyon zárkózo életet élt, csak akkor beszélt ha
muszáj volt, és mindig vissza húzódo szobájába. A két év ala amíg nálunk
lako , soha egy szót sem válto am vele és valószínűleg a nevemet se
tudta.
A kapitány a csicskásával osztozo a szobán, aki gondoskodo róla mint
egy ápolónő. A kapitány ugyanis nemcsak farkasvak, hanem alkoholista is
volt. A csicskás minden este érte ment a gyárba, majd siete a sz
kan nba hogy elhozza a kapitány vacsoráját és egy üveg rumot. Az étel
javát Mátyás, a csicskás e e meg, a kapitány alig eve valamit; csak a
rumot i a míg elaludt.
Mátyás a barátom le . Az osztrák-magyar határra valósi volt, és furcsa
tájszólással beszélte a magyart. Sokat mesélt a gazdaságáról, a családjáról a
falujában és a szörnyű élményekről amiket a fronton átélt. Különösen sokat
mesélt a szerb nőkről akik konyhakésekkel támadtak a katonákra. "Hogy
tehet egy keresztény asszony ilyet?" Mátyás gyűlölte a háborút és vágyo
haza a farmjára és a feleségéhez, de leginkább vágyakozo a két tehene
után, amikről gyakran beszélt nekem.
1918 elején Mátyás eltűnt. A kapitány többször is kijö szobájából hogy
érdeklődjön, tudunk-e valamit a csicskás eltűnéséről. Én gyaníto am hogy
hová tűnt, de nem akartam a barátomat elárulni. Nem sokkal eltűnése elő
beavato abba, hogy mi állt az o honról kapo levélben. A felesége
megbetegede és nem volt aki etesse és fejje a teheneket. Haza kelle
mennie. A kapitány nem engedte eltávozásra... Mikor sok évvel később
megtanultam svédül és valahol olvastam a "bondpermission" kifejezést
{nincs magyar megfelelője, szó szerint "paraszt eltávozás"-t jelent.
Engedély nélküli eltávozás a katonaságtól.}, rögtön megérte em hogy miről
van szó.
Miután a csicskás megszökö , a kapitány bezárkózo a szobájába és a
gyárba sem ment. Második nap anya bekopogo hozzá és kérdezte hogy
talán nem beteg-e és szüksége van-e valamire? A válasz rövid, katonás
"nem" volt. Délután megjelent a kapitány egyenruhában, karddal az
oldalán. Először megállt a külső ajtónál mintha eszébe juto volna valami.
Azután hirtelen kinyito a az ajtót és lerohant a lépcsőn. Elese és egy ideig
mozdulatlanul feküdt a földön. A cseléd és én az ablakból lá uk az esetet
és leszaladtunk hogy segítsünk neki. De ő magától felállt, előve e a
revolverét és kiálto : "Előre, előre! Támadás!" Előreronto a kerten át és
újra kiálto : "Támadás!"
A kis cseléd és én halálra réműlve futo unk ki az utcára hogy megkeressük
az öreg rendőrt aki a környékünkön szoko járőrözni. Anya nem volt o hon
és mi nem tudtuk hogy mit tegyünk. Végre megtaláltuk a rendőrt, de ő se
tudta hogy mi a teendő ha egy szt megbolondul. A megoldás az le , hogy
a rendőr velünk mint tanúkkal együ , siete a legközelebbi laktanyába. Egy
félórával később jö egy katonai orvos két katona kíséretében. A kapitány
akkor már éle elenül feküdt, a nagy revolverrel a kezében - úgy feste
mint egy elese katona - és tulajdonképpen az is volt. Mátyás többször is
említe e nekünk, hogy a kapitány nem ivo mielő megsebesült a
fronton.
Az eset a szökö csicskással és a bolond kapitánnyal néhány napig
szóbeszéd tárgya volt az utcánkban. A cseléd és én álltunk az érdeklődés
középpontjában, amit mi nem is bántunk.
Annak hogy anya nem volt o hon mikor albérlőnk támadásba lendült, az
volt az oka hogy adminisztrációs munkát vállalt egy közeli üzemben,
amelyik mint minden üzem, árukat gyárto a hadsereg számára. A
szobákért kapo lakbér nem volt elég, az adagok amiket jegyre adtak,
egyre kisebbek le ek és az árak a feketepiacon naponta emelkedtek. Amire
legjobban emlékszem a háború két utolsó éveiből, az az állandó panasz az
élelmiszer hiányra, a tüzelő hiány és a "drágulás" - az inflácó szót meg akkor
nem találták fel.
Szóval nem ment jól nekünk, de mikor a legrosszabb volt, akkor is volt
cselédünk. Ez általában egy zenéves lány volt valamelyik közeli faluból.
Anyának először meg kelle tanítania neki minden házi munkát, beleértve
a mindennapi mosdást. A higiénia nagyon hiányos lehete a szegény
földműves családoknál.
Mindenesetre, mindig volt valaki aki elvégezte a piszkos munkát. A padló
súrolás vagy mosogatás nagyon illetlen dolognak számíto egy polgár
asszonynál, a cseléd pedig egy elengedhetetlen polgári státuszszimbólum
volt. Anya általában nagyon alaposan vigyázo rá hogy megtartsa polgári
jellegünket és hogy belém nevelje a polgári viselkedést. A polgári
gyerekeket a szta kéz és fül jellemezte, a jól fésült haj, az illendőség
magába foglalta a mindenért köszönetet mondást és az udvarias köszönést
hölgyeknek és uraknak. Hölgyeknek és idősebb uraknak "kisz hand"-dal,
másoknak "jó napot"-tal. Hölgynek számíto az, aki kalapot viselt. Polgári
gyerekeknek szigorúan los volt mezítláb járni, mint ahogy a munkás
gyerekek jártak nyáron. Ugyanúgy los volt az utcán játszani és ruhájukat
összepiszkítani. Igen, az illedelmes étkezés is természetesen része volt a
polgári nevelésnek. Az élet nem volt olyan egyszerű, ha az ember a polgári
osztályhoz tartozo , annak diszkrét bájával.
1917-ben nagyapa is részt ve nevelésemben, a viselkedésemre ejte
kommentárjaival és anyát is pedagógiai jó tanácsokkal lá a el. Nagyapa, aki
akkor nyugdijas volt és özvegy, a kapitány szomorú távozása után költözö
hozzánk, és a nagy szobában rendezkede be. Nagyapa nyugdíja felével
fizete a félpanzióért és időnként úgy viselkede mint bent lakó, máskor
mint családfő. Háklis ember volt, különösen ami az ételt ille . Anya gyakran
sóhajtozo és azt kívánta hogy inkább egy idegennek adta volna ki a nagy
szobát. Részemről nemigen szimpa záltam a szigorú és unalmas
nagyapával - Mátyás a csicskás sokkal szórakoztatóbb volt.
Egy szép napon 1917 decemberében nagyapa váratlanul bejelente e a
vacsoránál, hogy elköltözik, mert meg akar nősülni. A menyasszony egy úri
hölgy, egy gyógyszerész korban hozzá illő özvegye.
Anya először nevetésben tört ki, majd síró görcsöt kapo és veszekedni
kezde nagyapával. A beszélgetés még sokáig tarto miután lefeküdtem.
Néhány nappal később megérkeze Ferenc bácsi, akit anya odarendelt, egy
kisvárosból 150 kilométerre Budapes ől. Most hármasban folyt a
veszekedés, de ez sem riaszto a vissza a szerelmi láztól égő nagyapát. A
lezáratlan ügy után Ferenc bácsi hazautazo , nagyapa szedte a cók-mókját
és elment - az én rosszul tkolt örömömre.
A "botrány" szó gyakran elhangzo mikor veszekedtek, és kérdésemre anya
elmagyarázta, hogy a botrány az, mikor valaki olyan illetlenül viselkedik,
hogy szégyent hoz a családra. Mikor egy vénember mint nagyapa
megnősül, az szégyen a családra, vagyis botrány. A vénember ebben az
esetben hatvan éves volt!
A történethez tartozik hogy nagyapa házassága egy éven belül összeomlo
és ő visszajö , megtörten. Tizenkét évig, élete hátralevő idejében o
lebege ősz feje fele a család elégedetlensége. Később, gimnazista
koromban, összebarátkoztam nagyapával, aki segíte a német házi
feladatommal és néha kipótolta a zsebpénzemet. Elmesélte hogy azért
nősült meg, mert nem bírta anya házsártosságát.
Igen, anya irányítása határozo volt. Amíg o hon volt és nem járt dolgozni,
vigyázo hogy soha ne mehessek el o honról egyedül. Ő döntö e el hogy
melyik játszótársak jöhe ek haza hozzánk és hogy mit játsszunk. Komoly
veszély fenyegete hogy az akkori ideálnak megfelelő anyámasszony
katonáját nevel belőlem. De mikor az irodában dolgozo egész nap,
felvirradt számomra a szabadság napja. Csatlakoztam a bandához, nyolc-
kilenc vagány srác, mind idősebb nálam, mind munkás családból. A
pszichológiai oka annak hogy befogadtak, valószínűleg ugyanaz volt, amikor
polgári és nagypolgári urakat bevesznek a munkásmozgalomba -
imponáltam a munkás fiúknak. És ők nekem.
A banda tevékenysége különböző dolgok gyűjtéséből állt - pénzt,
élelmiszert és tüzelőt is beleértve. Csavargásunkat a gyüjtőszenvedély
irányíto a. Nem játszo unk soha háborúsdit, a háborúsdi unalmas volt. Az
árukról és árakról való állandó panaszkodáson kívül a nagy katonai
veszteségekről beszéltek az emberek, meg arról hogy sose lesz vége az
értelmetlen öldöklésnek. A háború harmadik évében, 1917-ben már az
egész környezetünknek elege volt a háborúból és a katonai sikerekről szóló
jelentéseket hazugságnak ve ék. Ebben a hangulatban természetes volt
hogy mi fiúk sem tarto uk a háborút sem izgalmasnak, sem hősiesnek és
nem lá uk gyűrö , szürke egyenruhájukban a katonákat sem roman kus
hősöknek.
A háborúhoz való reális hozzáállásunk azért nem gátolt minket abban hogy
különféle katonai tárgyak után kutassunk, mint például egyenruha gombok,
rangjelzések, különféle lőszer. Gyűjteményünk legdrágább darabja egy
bronz becsület rend piros-fehér szalagon, amit a bandavezér hordo . Az ő
megkérdőjelezhetetlen tekintélye részben erre a trófeára, részben pedig
arra épült, hogy apja egyik lába helye egy mű lábbal tért haza a frontról.
Mesélte és demonstrálta nekünk hogy hogyan veszi le apja a mű lábat este
lefekvés elő . Figyelmesen hallga uk a csonka láb leírását is. Nekünk nem
csak a mű láb imponált, hanem az is, hogy a vezér apja i hon volt. Az
összes többi apa valahol az orosz vagy olasz fronton volt, néhány közülük
elese .
Igazság szerint nem hiányoltuk az apákat különösen; elég kellemetlenek
voltak mikor néha hazajö ek eltávozásra. Ezzel szemben érdekes volt egy
apa, aki mindig i hon van.
A csavargó kedv gyűjtő mániával párosulva olyan helyekre vi bennünket
ahol zsákmányt reméltünk. Egyik célunk volt a tábori barakk ami
kórházként szolgált vérhastól és maláriátol szenvedő katonák számára.
Mikor nem volt nagyon hideg és az eső sem ese , a katonák közül néhány
az udvaron ült és beszélgete velünk kisfiúkkal a kerítésen keresztül. Néha
megkértek minket hogy vegyünk nekik sört vagy cigare át, postázzunk
levelet, stb. Cserébe kaptunk egy darab katona kenyeret amit "Zwiebac"-
nak {"cibak")} hívtak és mi nagyon szere ünk. Néha sikerült elkunyerálnunk
egy egyenruha gombot vagy egy ezred jelét. A katonák gyakran kérdeztek
minket hogy mi a helyzet o hon, van-e ételünk, pénzünk, de ők maguk
soha nem meséltek arról hogy mit éltek át a fronton. 1917-ben a
hőstörténetek ideje elmúlt.
A város másik felén volt a hadifogoly tábor. A színvonal o ugyanolyan
alacsony volt mint a kórházban, de a hangulat jobb. A legtöbb hadifogoly
orosz volt, néhány szerb és olasz. Az oroszokat szere ük legjobban mert
szoktak nekünk gombokat adni a khaki színű egyenruhájukról. A
hadifoglyok többsége dolgozo valamelyik közeli gyárban. A tábort magas
szögesdrót kerítés ve e körül és a kapunál mindíg két népfelkelő állt őrt,
akik szuronyos puskáikkal veszélyesebbeknek látszo ak mint amilyenek
valójában voltak.
Szigorúan los volt a foglyoknak a tábort elhagyni, fegyveres katonák
kísérték őket a munkába és vissza. A háború harmadik évében lazult a
lalom és az imponáló kerítésen is keletkeze néhány lyuk ahol ki és vissza
lehete bújni. A katonák dísztárgyakat készíte ek gránáthüvelyekből és
fadarabokból, amiket eladtak hogy zsebpénzhez jussanak. Sok házban
lehete látni az oroszok fa madarait vagy gránát hüvelyből készült lámpát,
vagy vázát. Különösen a puskagolyókból összeheggeszte feszületek voltak
népszerűek a vallásos emberek közö .
Senki nem kezelte a hadifoglyokat ellenségként, amik nem is voltak. A
legtöbbje barátságos és szolgálatkész volt, belefáradva a háborúba, telve
honvággyal. A mi külvárosunkban ezekben az években ezerszámra volt
fiatal nő, kinek férje valahol egy messzi lövészárokban feküdt.
Természetesen nagy volt a szexuális éhség ezek közö a fiatal nők közö ,
mint a fiatal hadifoglyok közö is. Hogy keresték egymást az a természet
rendje, és ezzel a közvélemény is nagyjából egyetérte - kivéve a
polgárságot. Mi kisfiúk hallo uk a pletykákat a "háborús házasságok"-ról és
néha szomorú történeteket meséltek arról, mikor a férj hazajö a frontról...
Az élelmiszer, szén és tüzifa ellátás egyre romlo . 1917 végén már
mindenből hiány volt. O hon kenyér helye egy fajta kukoricalisztből
készült lepényt e ünk, de annak egyáltalán nem volt kenyér íze. Már a
feketepiacon sem lehete búzalisztet, cukrot és vajat kapni. A boltok elő
ahol a fejadagokat oszto ák, egyre hosszabbak le ek a sorok, a várakozási
idő gyakran két óra vagy több. Az anyák beállíto ák gyerekeiket a sorba
amíg ők más dolgaikat intézték.
A banda üzle érzékkel megáldo vezére i felismert egy jövedelmező
lehetőséget és mi ajánlkoztunk fizetség fejében sorba állni. Persze unalmas
volt órákig o állni a kotkodácsoló vénasszonyok közö , de a keresetért
vehe ünk kandi cukrot, az egyetlen létező édességet. O hon nagy le a
felhajtás mikor anya rájö tevékenységemre és abba kelle hagyjam.
Egy másik, még erősebb lalom a vasútállomási kirándulásokra
vonatkozo . 1917-18 tele nagyon hideg volt a tüzelőhiány pedig teljes. A
szép akácfák áldozatul estek az emberek szükségleteinek; lefűrészelték őket
és eltűntek az éj sötétjében. Felfedezték hogy a vasútállomásnál nagy
kupacokban állt a szén, ezután azt kezdték lopni. Akkor fegyveres őröket
állíto ak, és figyelmeztő táblákat, hogy a katonák parancsot kaptak a
széntolvajok lelövésére. Nem hallo uk hogy valaha is lelő ek volna valakit,
de a félénkebbek számára volt egy másik lehetőség. Az ember odaállt a sín
mellé mikor jö a vonat. A masiniszták tudták miért állnak o és ledobtak
pár lapát szenet. Az ember gyorsan odaszaladt egy vödörrel vagy zsákkal és
összeszedte a ledobo szenet. Teljesen veszélytelen nem volt a dolog,
különösen kisfiúkra, mert lökdösődés támadt a széndarabok mia .
Én a magam részéről csak egyszer ve em részt a kalandban és túl piszkosan
mentem haza. A fekete foltok elárultak és a tagadás nem mente meg anya
pofonjától. Meg kelle becsület szavamra ígérnem hogy soha többé nem
gyűjtök szenet a sineknél.
A barátaim azért folyta ák a tevékenységet és az öszegyűjtö zsák szén
árából az egész csapat elmehete a vasárnap délutáni moziba.
A szén hiány nem csak a lakásokat sújto a, hanem az iskolákat is.
Sálunkban és kabátunkban fagyoskodva ültünk az osztályteremben. 1918
januárjában olyan hideg le , hogy a tanárnő kénytelen volt hazaküldeni
minket. A három ezt követő télen szén-szünetet kaptunk és az iskolák
hetekig, néha hónapokig zárva voltak. Csoda hogy egyáltalán megtanultunk
írni és olvasni.

III. Poli kai leckék

1916 novemberéig hű ala valója voltam a Habsburg monarchiának és

különösen szteltem I. Ferenc Józsefet, Ausztria császárát és Magyarország
királyát. Az idős uralkodó utódait, Károlyt és Zita királynét már kevésbé;
befolyásoltak a környezetemben hangoztato kri kus megjegyzések. Ezzel
szemben csodáltam a német birodalom császárát, II. Vilmost és az ő
dicsőséges marsallját Hindenburgot, egészen 1918 októberéig. Alacsony
korom ellenére jól ismertem ezeket az urakat, ha nem is személyesen, de
plakátokról és az újságok számtalan képeiről.
Kimondo an királypár beállíto ságom ellenére, részt ve em egy
forradalmi megmozdulásban 1917 novemberében, bár közreműködésem
elég passzív volt. Érzelmileg azért szívvel támoga am a felkelés célját, ami
a királyi hatalom helyi képviselőjének, Pataschek polgármesternek
agyonverése volt.
Minden asszony akinek férjét behívták katonai szolgálatra, jogosult volt
havonta fizetendő állami segélyre, ami már kezdetben is elég csekély volt. A
pénz romlásával ez az összeg egyre kevesebbet ért, mégis sokat jelente a
családoknak kiknek eltartójuk a fronton volt. Hogy megkaphassák a segélyt,
az asszonyoknak minden hónap elején a városházára kelle menniük.
Ez alkalommal anya engem is magával vi , mert a kapo pénzért cipőt
akart nekem venni. Mikor odaértünk, már végtelennek látszo a várakozók
sora és csak tovább nő míg vártunk. Lassan ment a kifizetés és az eső is
elkezde esni - őszi eső ese , ami átázta a ruhánkat és cipőnket.
Néhány elégedetlen asszony zúgolódni kezde . Egyre többen csatlakoztak,
míg végül hirtelen egy rámenős asszony lépe elő, felment a lépcsőre és
így szólt:
-Asszonyok! I állunk meghunyászkodva, mi katona feleségek! Hát nem
disznóság hagyni minket i ázni? Gyerünk be a városházára, o a folyosón
várhatunk. Ezzel határozo an megindult a bejárat felé.
-Igaza van! kiabálták az asszonyok és vagy zen megindultak a forradalmat
vezető asszony után fel a lépcsőn, aki megpróbálta kinyitni az ajtót de nem
tudta, mert a városháza öreg gondnoka nem engedte. A feldühödö
asszonyok jól elverték az öreget, és a lépcső megtelt őrjöngő amazonokkal.
Megrohanták az ajtót, de azt valakinek sikerült belülről bezárnia. Abban a
pillanatban kinyílt egy emele ablak és megjelent benne Pataschek
polgármester kerek képe. Bizonyára egy nyugtató beszédet készült
mondani, ahogyan azt a hatalmon lévők szokták, de csak annyit sikerült
mondania hogy "Kedves asszonyok..." mielő kövek kezdtek az ablak felé
záporozni. A polgármester nem volt egy népszerű ember, nem hívták be
katonának, ezen kívül elég kövér is volt egy városban ahol az asszonyok és
gyerekek soványak voltak. Logikus hogy az a hír járt róla, hogy korrupt.
A tumultus nő , az asszonyok öklükkel és cipőikkel verték az ajtót. A sor
teljesen felbomlo és röpködtek a káromkodások a levegőben mint a
legyek egy nyári napon. Még az én finom anyám is kiabált aki kalapot viselt,
és olyan szavak jö ek ki a száján amilyenek o hon soha nem hangzo ak el.
Két rendőr jö helyreállítani a rendet, de teljes kudarcot vallo ak.
Valószínűleg ez a két idős őre a törvénynek is kikapo volna ha a városi
orvos nem jár éppen arra.
A városi orvos egy testes, középkorú, nagy tekintélyű ember volt. Mindenki
ismerte és szere e, sok városi asszonynak segíte a túlnépesedés elleni
harcban, és még több munkás gyereket gyógyíto , leginkább
ellenszolgáltatás nélkül.
Az orvos felment a lépcsőn és hosszú karjaival hadonászni kezde , mint egy
szélmalom:
-Asszonyok, asszonyok, megőrültek? Térjenek észre. Ha nem hagyják abba,
nem kapnak pénzt a pénztártól, kiálto a.
Az orvos szavai nem maradtak hatás nélkül, az asszonyok abbahagyták a
kiabálást és dörömbölést. Talán a csituló esőtől is függö ? Mindenesetre
újra helyreállt a sor, a gondnok kinyito a a kaput és a városházában
megkezdték a kifizetést, valamivel fürgébb tempóban, mint korábban. A
következő hónaptól postán kapták az asszonyok a pénzt.
Életem első forradalmát (amit még több követe ) vegyes érzésekkel éltem
meg. Egyértelműen a forradalmárokkal szimpa záltam, de ugyanakkor
féltem is. Amikor legnagyobb volt a kalamajka, anya szoknyájához bújtam
és ezzel ösztönösen is a polgárság nyugtalan időkben pikus viselkedését
köve em.
Néhány hónappal az asszonyforradalom után megtanultam mit jelent a
sztrájk. Ismét az asszonyok cselekedtek, ez alkalommal a munkásnők az
egyik lőszergyárban. Ekkor tűzelőről volt szó; helyesebben mondva a tüzelő
teljes hiányáról. A nagy gyárudvaron kupacokban állt a szén, a lőszer
gyártáshoz természetesen minden volt ami szükséges. A Lipták gyárban a
munkásnők azt találták ki, hogy az igazgató ossza szét a szenet a szükséget
szenvedők közö . A női bizo ság azonban rövid nemet kapo az
igazgatótól. Másnap néhány száz munkásnő o hon maradt.
A hír gyorsan szállt és a sztrájk á erjedt más gyárakra is. Délután kiküldték
a városházáról a kisbírót, aki megállt az utcasarkon. Megperge e dobját és
mikor a nép összegyűlt körülö e, felolvasta a kiáltványt. Ez volt a
hagyományos módszer amit sürgős hivatalos információ terjesztésére
használtak; azt hiszem ez a szokás még ma is él vidéken Kelet-Európában.
A kisbíró által felovaso üzenetben a gyárigazgató figyelmezte e a távol
maradó nőket, hogy mindenféle sztrájk los volt és a bűnösökre
hadbíróság várt.
A szomszédságunkban lako két sztrájkoló nő, aki a figyelmeztetés
kidobolása után a nap hőse le . Sokan meglátoga ák őket és vi ek nekik
kevés ennivalót ajándékba. A mi bandánk is meglátoga a egyiküket, akit a
konyhaablakon át csodáltunk. Úgy gondoltuk, hogy hamarosan ki fogják
végezni.
Nem le kivégzés, még hadbíróság sem. Másnap jö egy katonai osztag és
magával vi e sztrájkoló szomszédainkat a gyárba. A nők végig kiabálták az
utat és a leg durvább szitkokat szórták a háborúra, a miniszterelnökre, a
királyra és a gyárigazgatóra, de máskülönben engedelmesen köve ék a
három népfelkelőt akiknek a tekintély kedéért szurony volt a puskáján.
Egész könyvtárnyi könyvet írtak az első világháborúról és sokan a német,
osztrák és magyar tábornokok közül a "hátország árulásával" magyarázzák a
veszteséget. Azt soha nem említe ék, hogy ez a "hátország" javarészt
asszonynépből állt. Asszonyok voltak akik tünte ek Bécs, Berlin és
Budapest utcáin és az asszonyok frontra küldö levelei voltak amik aláásták
a habsburg és német seregek harci kedvét. Nehéz bátor katonának lenni
azzal a tuda al, hogy o hon a család éhezik.
Német militaristák, a nácikat is beleértve, megalko ák a "tőrdöfés a hátba"
legendáját, mi szerint léteze egy szocialistákból, zsidókból és pacifistákból
álló összeesküvés ami felelős a hátország összeomlásáért. Én ezennel
tanúsíthatom, hogy a mi budapes külvárosunkban cselekvő asszonyok
nem voltak se szocialisták, se zsidók, se pacifisták, legalábbis nem jobban
pacifisták mint a nők általában lenni szoktak.
Azt sem elemezték soha, hogy milyen mértékben járult az első világháború
hozzá a viktoriánus korszak végéhez. Én meg vagyok győződve arról, hogy
az asszonyok akik a hosszú háborús évek ala kénytelenek voltak magukra
venni a családfő szerepét és önálló cselekvésre kényszerültek, többet
számíto ak ebben az összefüggésben mint az összes női egyenjogúsági
mozgalom együ esen. Mikor a férfiak hazamentek a frontról, a legtöbb
esetben nem tudták visszaszerezni a család fele teljhatalmukat. A
háborút követő időszak, "a boldog huszas évek" a női emancipáció
szimbóluma le : a rövid haj, a mini szoknya, a make-up és a cigare a
eleinte csak nagypolgár és művész hölgyek közö , de később a kispolgárok
feleségein át munkásnők közö is terjedt, míg végül még a paraszt lányokat
is megfertőzte a "jazz-korszak".
Bőven akadt rá alkalmam hogy a nemek közö harcot közelről is
tanulmányozzam saját o honunkban. 1918 június végén anya jö el velem
az első osztályos évzáróra.
Mikor hazamentünk, o találtuk apát az ágyban alva. A szolgálólány
mesélte hogy teljesen kimerülten jö haza, megmosdo és evés nélkül
lefeküdt. Anya mindig sírt ha valaki nem akart enni. Számára ez a betegség
jele volt. Így is volt, mikor apa felébredt és előjö a hálószobából
borostásan, sápadtan, majdnem sárgán, soványan lankadt bajusszal,
megtudtuk hogy maláriát kapo valahol egy mocsaras területen az albán
határnál, ahol az ezrede állomásozo . Megírta levelezőlapon, de a tábori
posta már régóta akadozo , mint a háborús gépezet, és a lap elkallódo .
Mindenesetre hazaszállíto ák egy csapat beteg katonával és egy budapes
katonakórházban kezelték. A kórház tele volt, ezért az orvosok
megengedték hogy aki tudo járni és volt hova mennie, az éjszakát a
kórházon kívül töltse. Apa azt is mesélte hogy a kórházban nem volt kinin,
az egyetlen gyógyszer a maláriára, ezért az orvosok azt tanácsolták a
betegeknek hogy szerezzenek maguknak kinint ha tudnak.
Az elkövetkezendő napokat anya azzal töltö e, hogy próbált kinint szerezni
és végül sikerült egy gyógyszerésztől vennie húsz grammot, természetesen
az aktuális feketepiaci árfolyamon.
Egy hónapig járt apa minden nap a kórházba és este jö haza. Hamarosan
jobban le , de négy-öt naponta visszatért a hidegrázás és olyankor nem
bírt bemenni a kórházba. O hon maradt az ágyban és borzalmasan
nyögö , izzadt és fázo . Semmi nem segíte rajta, se a dunna takaró, se a
forró mézes tea amit anya főzö neki. Két-három alkalommal lá am őt
ebben az állapotban, és elszörnyűlködve menekültem o honról mikor a
roham kezdődö .
Néhány hét múlva újra sikerült kinint szerezni, biztos akkor is a
feketepiacon, mert hallo am anyától hogy nagyon drága volt. A szörnyű
hidegrázások szerencsére ritkultak és anya gondoskodásának hála apa
egyre egészségesebbnek látszo . Mint kiderült, butaság volt
meggyógyulnia, mert azonnal kite ék a kórházból és visszaküldték az
ezredéhez az albán mocsarakhoz. Két hét elteltével újra o hon volt. Ez
ala az idő ala Szerbiába is eljuto , ahová az ezredet irányíto ák a
katonai parancsnokságról valahol Délmagyarországon, ahol jelentkeznie
kelle . Apa tehát Belgrádba utazo , de o nem tudtak semmit az 55.
tüzérezredről. Állítólag áthelyezték az olasz frontra. Apa azért ú parancsot
kapo Görzbe, Dél-Tirolba. O sem hallo ak az ezredről. A szteknek
fontosabb dolguk volt mint hogy egy katonával foglalkozzanak aki az
egységét keresi; a Balkánon á örte az ellenség a frontot és az olaszok is
nagy támadásra készültek az osztrák-magyar határ ellen a Piave folyónál.
Apa tehát visszautazo Budapestre. O hon nagyapa szörnyűlködve
hallga a Odüsszeijáját;-Te katonaszökevény vagy! Egy katonaszökevény az
én családomban, én aki becsüle el szolgáltam a magyar államot 32 éven
át. Le fognak tartóztatni és agyon fognak lőni. Micsoda szégyen! kiabálta.
Apa elháríto a a kitörést egy rövid katonás kifejezéssel, ami egyáltalán
nem volt szalonképes. De másnap bement Budapestre és jelentkeze a
városi parancsnokságon. O végre megtudta, hogy az 55. ezred már nem
léteze . Bekeríte e és fogságba ejte e az előrenyomuló francia-szerb
hadsereg.
Apát ideiglenesen beoszto ák egy budapes őr ezredbe, ami java részt
olyan front katonákból állt akiknek nem volt saját egysége; az osztrák-
magyar hadsereg sok ezrede nem léteze már.
Apám hazatérte nem kelte feltűnést az utcánkban. Voltak már apák akik
hazajö ek, voltak sebesültek és betegek, de azt beszélték hogy sokan meg
is szöktek.

Külvárosunk melle volt egy kis erdő, sűrűn benőve bokrokkal. I bújtak
meg a szökö katonák és feleségeik tokban ételt hordtak nekik. Így
hallo uk. A bandánk kirándulást terveze a Gazember-erdőbe, így hívták,
de ez elég messze volt és azt beszélték hogy a szökevények lő ek arra aki
közelede , az asszonyokat kivéve.
Sztrájkok, tüntetések, katonaszökevényekről szóló hírek, ezek a jelek mind
arra utaltak hogy a társadalom alapjai meglazultak. Egyre több dolog
jelezte hogy a háborúnak valamilyen módon véget kell érnie, mert az
emberek nem bírtak volna ki még egy háborús telet. A végzetes hangulat a
hatóságok tudtára juto , és 1918 tavaszán megérkeze külvárosunkba egy
század bosnyák katona. Egy iskolaépületben szállásolták el őket. A
bosnyákok magas barna bőrű, nagy bajszú emberek voltak, de a
legkülönösebb számunkra az volt, hogy a megszoko katonasapka helye
fezt viseltek. Ez a fejfedő ugyanabból az anyagból készült mint az
egyenruha és úgy néze ki mint egy fejreállíto virágcserép aminek
tetejéről fekete bojt lógo le az oldalára.
Bosznia és Hercegovina két hegyes, nagyon szegény tartomány volt a
Balkán-félszigeten amit a Habsburg monarchia az 1870-es évek végén
foglalt el, miután kiűzték onnan a törököket. Senki nem tudta Ausztria-
Magyarország miért foglalta el ezeket a kopár területeket. A lakosság szerb
anyanyelvű muzulmán parasztokból állt, akik a legkisebb összetartozást
sem érezték sem az osztrákokkal, sem a magyarokkal. A Szerb Királyság,
amely joggal tarto igényt Bosznia-Hercegovinára, emia halálos ellensége
le a Habsburg monarchiának, és ez az ellenségeskedés vezete a
trónörökös meggyilkolásához 1914-ben Szarajevóban, a bosnyák
fővárosban.
A két tartomány fiai most az osztrák-magyar hadseregben kényszerültek
szolgálni, mint minden más i ú a ke ős monarciában, nemze ségre és
vallásra való tekintet nélkül. A katonai vezetőség bizonyos sztele el
viszonyult a mohamedán bosnyákok iránt, olyannyira hogy számukra
beveze ék katonasapka helye a fez viselését. Talán ennek volt köszönhető
hogy a bosnyák csapatok különösen bátran harcoltak az orosz fronton. Vagy
talán annak, hogy az oroszok akik több évszázadon át háborúztak a
törökökkel, ősellenségnek számíto ak a muzulmán bosnyákok szemében?
Mindenesetre a bosnyák katonák megbízhatóaknak számíto ak a katonai
vezetőség megítélése szerint, ezért helyezték őket Magyarországra
rendfenntartó erőként, mikor a nyugtalanság kezdődö 1917-18 téli
hónapjaiban.
A bosnyákok éjjel-nappal járőröztek szuronyos puskával, különösen a nagy
gyárak és szakszervezetek helyiségei körül. Senki nem tudo beszélni velük
mert csak szerbül érte ek, ezért a barátkozás szóba sem jöhete . Mikor
nem voltak szolgálatban, o maradtak az iskolában ahol laktak, soha nem
mentek a kocsmába. Orosz hadifoglyaink akik elég szabadon jártak a
városban, tudtak beszélni a bosnyákokkal - az oroszok és szerbek megér k
egymás nyelvét. De a hadifoglyok re egtek szláv testvéreiktől akik
brutálisan bántak minden orosszal akit a táboron kívül találtak.
1918 nyarán a bosnyák katonák új feledatot kaptak, katonaszökevényekre
vadászni. A rendőrség segítségével házkutatásokat tarto ak és igazolta ák
a katonákat és civil ruhás férfiakat az utcákon és a kocsmákban. Nem
tudom sikerült-e szökevényeket elfogniuk, de a bosnyákok rövid időn belül
utálat és gyűlölet tárgyaivá váltak. Később októberben mikor a forradalom
kitört, az egész bosnyák század eltűnt az iskolából. Valószínűleg haza
utaztak és ugyanolyan hűséges ala valói le ek a jugoszláv királynak mint
korábban a császárnak.
Nem a bosnyák század volt az egyetlen külvárosunkban amelyik parancs
nélkül elhagyta helyét és hazament; az egész háború ugyanígy végződö a
Habsburg hadsereg számára.
1918 szeptemberében kapituláltak a szövetséges bulgárok és az osztrák-
magyar hadsereg kénytelen volt feladni állásait a Balkán-félsziget nyuga
oldalán. A francia és szerb csapatokból álló ellenséges hadsereg közelede
Belgrádhoz. A bécsi katonai vezetés védeni akarta a várost és o
megállítani a szerb és francia előrenyomulást, de a Délmagyarországon
állomásozó csapatok megtagadták a parancsot hogy átvonuljanak a dunai
hidakon. Hamarosan csetepaté támadt a hűséges és zendülő csapatok
közö és a vezetőség kezéből kicsúszo a gyeplő. Az általános zűrzavarban
a katonák elkezdték elhagyni egységeiket és kisebb-nagyobb csoportokban
megindultak hazafelé. Eleinte próbálták a sztek visszatartani őket, de már
se hatalmuk, se eszközeik nem voltak hozzá, úgyhogy hamarosan ők is
csatlakoztak a hazafelé tartókhoz. Mit tehe ek volna?
1918 október közepén nem volt többé front és semmi ellenállás az
előrenyomuló francia és szerb hadsereg elő ami egyre mélyebbre
nyomult Délmagyarországon. Nyugodtan vonulha ak volna észak felé, de
Szegednél megálltak, ahol a francia balkáni parancsnokság nyugodtan
letáborozo .
Október végén az olasz hadsereg is á örte a frontot Dél-Tirolnál és a
helyzet reménytelenné vált az osztrák hadseregnek. A vezetőség próbált
átcsoportosítani és ezáltal új frontot képezni, de ez nem sikerült, a
katonáknak egyszerűen elegük le a háborúból és hazamentek. A
Habsburg birodalom éke és büszkesége, a császári és királyi hadsereg, soha
nem te e le a fegyvert - feloszla a magát.
Minket, a civil lakosságot, nem értesíte ek arról hogy mi történt a
frontokon. Már a katonai hírszolgátatás sem működö . Mindenesetre azt
észreve ük, hogy napról-napra több katona érkeze , eltávozási engedély
nélkül, de fegyverrel. Mikor október közepén a kormány egyik tagja a
parlamentben bejelente e hogy a háború elvesze , ez már nem volt újság,
már mindenki tudta.
Ezt követően felbomlo a rend külvárosunkban is. A magas sztviselők
eltűntek a városházáról, ugyanúgy a rendőr parancsnokok - féltek a
hazatérő katonáktól. A népfelkelők is akik sokáig a hadifoglyokat őrizték,
hazamentek, és a foglyok még a korábbinál is szabadabban jártak-keltek.
Különös módon, hazatérő katonáink nem muta ak ellenséges érzéseket
orosz kollégáikkal szemben; ellenkezőleg, együ i ak velük a kocsmában. A
lőszergyárak leállíto ák a termelést, nem volt már szükség gránátokra és
puskagolyókra. A hadifoglyok és a gyárakban dolgozó nők munkanélküliek
le ek. Lassanként eltűntek a hadifoglyok; hazamentek Oroszországba.
Néhány orosz maradt, leginkább olyanok akik együ éltek egy hadi
özveggyel. Lassacskán beilleszkedtek és magyarrá váltak a magyarok közö ,
annak ellenére hogy törésük soha nem múlt el. Cserébe több ezer magyar
hadifogoly maradt Oroszországban és vált orosszá az oroszok közö .
Apa előve e civil ruháját. Sokkal jobban feste bennük mint a kopo
egyenruhában. De mint civil sem le kevésbé kellemetlen mint
egyenruhában. A férfiak akik hazajö ek a frontról, mind kellemetlenek
voltak. A külvárosi kocsmák minden nap tele voltak hazatért katonákkal, és
az utcán sem volt ritka látvány az ordítózó, káromkodó katona. A beszédük
ki volt díszitve a magyar nyelv fordulatait magában hordozó, szexuális
árnyalatú káromkodásokkal, amiből a gyakorlatlan hallgató sokszor
nehezen érte e meg, hogy mit is akarnak mondani.
A családi élet minden volt csak idillikus nem. A fiúk a bandában mutoga ák
kék foltjaikat és mesélték apjuk hogyan verte őket, gyakran jelentéktelen
dolgok mia . A szomszédasszonyok is panaszkodtak hazatért férjeik
brutalitására és előfordult hogy mi fiúk is tanúi le ünk családi
botrányoknak a nyílt utcán. Verekedést férfiak közö , különösen a kocsmák
elő , szintén látha unk.
Apám nem ivo és nem is verekede , sem o hon sem az utcán, mivel ő a
polgársághoz tartozo és betarto a a polgári e ke egy morzsáját.
Azért így is volt elég a gyakori hangos jelenetekből. A legapróbb dolog mia
is kiabált és veszekede ; ha nem találta a mandzse agomját, ha kitörö a
ceruzája hegye, ha nem volt elég meleg a leves, ha fociztam az udvaron és
így tovább a végtelenségig. Újra dolgozni kezde és csak vacsorára jö
haza, de azala a rövid idő ala is míg o hon volt, kitört egy-két hangos
jelenet.
Anya eleinte hozzá nem illő szokatlan türelemmel inte engem hogy legyek
tekinte el apa betegségére és a szörnyű élményekre amikben a fronton
része volt, de egy idő után ő is elveszte e a türelmét és nem hagyta apa
veszekedéseit válasz nélkül.
Hosszú időbe telt, talán egy egész évbe, míg a légkör o hon kibírható le .
Anya lépésről-lépésre visszave e vezető szerepét a családban és apa
csendesen beletörődö a helyzetbe. Anya éveken át emlege e hogy
milyen ügyesen gondoskodo a családról a háború ala , és apa kénytelen
volt elismerni hogy ez példátlan teljesítmény volt. Soha nem mesélt arról
hogy mit csinált a fronton és csak ritkán sikerült kipréselnem belőle néhány
szót a háborúról és az o átélt élményeiről. "Jobb mindet elfelejteni",
szokta mondani. Nem hiszem hogy ez sikerült neki.

IV. Őszirózsák és vörös zászlók

A habsburg ke ős monarchia összeomlásának utolsó felvonása számomra

egy októberi reggelen kezdődö 1918-ban. Most mikor visszagondolok
ezekre az őszi napokra, furcsának tűnik hogy milyen egyszerű volt
megdönteni egy intézményt ami majdnem négyszáz éven át irányíto a
ember milliók életét.
Ezen az őszi reggelen szokás szerint ballagtam az iskolába, hátamon az
iskolatáskával. Az úton meglá am egy katonát aki odament egy kis
üzlethez, ahol egy idős néni zöldséget, gyümölcsöt és virágot árult. Ez
néhány nappal halo ak napja elő volt, amikor mindenki kiment a
temetőbe, gyertyát gyújto és virágot vi a hozzátartozók sírjára. Az évszak
virága az őszirózsa volt, és a bolt elő őszirózsa csokrok várták vödrökben a
vásárlókat. A katona odament a csokrokhoz, kiválaszto egy vérvörös
virágot, letörte és gondosan a sapkájába tűzte a kerek jelvény mellé amin a
királyi címer volt. A jelenet különlegesnek tűnt számomra mert azelő soha
nem lá am katonát virággal a sapkájában. Hallo am valahol hogy mikor
kitört a háború, a katonák virágokkal díszítve és dalolva vonultak be, de az
már régen volt.
Ezt az októberi napot megelőző este mesélte apa hogy mit láto
Budapesten: tüntető katonákat és sok helyen poli kai beszédeket,
zavargásokat és hasonlókat. Anya kérdezte hogy mi melle vagy ellen
tünte ek a katonák? Apa válasza rövid volt: "Békét akarnak és azt hogy
mondjon le a király." Mikor a katonát lá am, nem gondoltam arra amit apa
mondo a vacsoránál. Nem tudha am én azt hogy egy királyt meg lehet
őszirózsával dönteni.
Az osztályban minden a megszoko rend szerint folyt ezen a reggelen, de
hirtelen beronto az osztályterembe az öreg pedellus, és anélkül hogy
sapkáját leve e volna, izgato an kiálto : "Kisasszony, kisasszony, kitört a
forradalom! Lövöldöznek a Főutcán..." A tanárnőnek ideje sem volt rá hogy
kérdezzen valamit mert a pedellus már el is tűnt, biztos szaladt az
igazgatóhoz.
A tanárnő kiment az osztályteremből és kis idő múlva kissé sápadtan és
zavarodo an jö vissza. Közölte hogy a tanításnak vége, és hogy siessünk
haza óvatosan és csendben. A diákok közül kevesen fogadták meg ezeket a
jó tanácsokat. A többség egyáltalán nem maradt csendben és nem is haza
siete , hanem egyenesen a Főutcára. Az odaúton már hallatszo ak a
lövések és mi ezért gyorsabban szaladtunk, nehogy lemaradjunk valamiről.
Tulajdonképpen nem történt semmi különös. A Főutca tele volt
emberekkel, leginkább katonákkal, és mindnek volt egy virág a sapkáján. A
civilek is őszirózsával ékesíte ék magukat és néhány piros-fehér-zöld zászló
is lenge . Pont mikor odaértünk, mindenki a Himnuszt énekelte: "Isten
áldd meg a magyart" és mi velük énekeltünk. Az ünnepélyes dal után
néhány katona fogta puskáját és a levegőbe lő . Ezután mindenki kiabált:
"éljen a béke", "le a háborúval", "le a királlyal" és "halál Tisza Istvánra".
Természetesen mi is kiabáltunk. Ezután néhány katona ismét a levegőbe
lő és egy civil ruhás személy felállt egy székre és beszédet mondo . A
nagy hangzavarban nem hallo am többet néhány összefüggéstelen szónál:
"szabadság", "béke", "nép".
Még több ember jö a Főutcára, katonák, civilek és elég sok nő. A katonák
ölelték és csókolták a nőket, boros üvegek jártak kézről-kézre, helyesebben
mondva szájról-szájra. Egy barátságos katona nekem is megengedte hogy
megkóstoljam a bort az egyik üvegből, savanyú volt mint az ecet.
Kezde unalmas lenni kiabálás és lövöldözés, de valaki új szórakozást talált
ki. Új jelmondat hangzo fel: "le a csillagokkal!", ami a rangjelzésekre
vonatkozo a katonák gallérján. Előkerültek a bicskák és a katonák
levagdosták a csillagokat egymás gallérjairól. O voltak a sztesek
egyszerű, fehér rangjelzései, az őrmesterek ezüst- és néhány hadnagy és
zászlós arany csillagjai. Senki sem ltakozo , mind engedelmesen és
vidáman hyújto a előre nyakát a forradalmi műveletre. Mi kisfiúk a
felnő ek lábai közö másztunk és próbáltunk minél több csillagot
összegyűjteni. A csillaghullás eltarto néhány napig: a katonák kivonultak
az utcára és azokat akiken rangjelzést találtak, megszabadíto ák azoktól.
A Főutcán újra kiabált a nép: "Le a királlyal! és "halál Tiszára" míg valaki azt
nem javasolta hogy menjenek a városházára "nagytakarítást csinálni".
Sokan köve ék és én is csatlakozni akartam, de szédült a fejem. Több
katona is megkínált minket borral, és én legalább háromszor i am.
Megrészegülve a forradalomtól és a bortól kaptam egy hirtelen pofont
anyától, mikor kicsit dülöngélve haza mentem.
Anya egész délután ideges volt, és még idegesebb le , mikor apa nem jö
haza vacsorára. A szokásosnál később vacsoráztunk, anya állandóan az
ablakon nézegete ki, de apa nem jö . Már ágyban voltam mire végre
hazajö és mesélte hogy minden közlekedés leállt Budapesten a
forradalom mia . Kénytelen volt gyalog megtenni a majdnem húsz
kilométer hosszú utat a városból.
Az is kiderült apa elbeszéléséből, hogy ismert poli kusok és katonák
tarto ak beszédeket a budapest utcasarkokon - és mind a király
lemondását és a köztársaság kikiáltását követelték. Köztársaság - ezt a szót
korábban nem hallo am, de apa túl fáradt volt ahhoz hogy
megmagyarázza. Körülbelül két hét múlva a tanárnő elmagyarázta az
osztálynak, hogy az a köztársaság, ahol a nép maga választja az
uralkodókat. Nekünk, a népiskola második osztályos fiúinak, ezellen semmi
kifogásunk nem volt.
Másnap újra jártak a villamosok és apa bement Budapestre. Néhány órával
később hazajö ; nem tudo az üzle el foglalkozni az általános
zűrzavarban. Délután nagyapa jö látogatóba és apával ke en elmélyültek
egy elég hosszú és heves vitában a forradalomról. Annyit megérte em
hogy nagyapa a habsburg monarchiát támoga a, a törvényt és rendet, míg
apát nemigen érdekelte a király és nyilvánvalóan a forradalommal
szimpa zált. Leküldtek a trafikba hogy vegyek egy es újságot és az úton
hazafelé olvastam a nagy betűket a címlapon: "A forradalom katonái
lelő ék gróf Tisza Istvánt."
Gróf Tisza, egy újgazdag az arisztokraták közö , egy különösen konzerva v
és irányadó úr, aki kormányfő volt mikor a háború kitört. A háború ala
kemény kezű poli kát folytato , és a magyar nép őt tarto a felelősnek
minden bajért amit a háború magával hozo . Olyannyira gyűlölt személy
volt hogy széltében-hosszában énekelték a róla költö gúnydalt ami arról
szólt hogy hogy kössenek kötelet a nyakára. A dalt be lto ák, de ez nem
segíte , éppen ellenkezőleg. Mi kisfiúk nagy lelkesedéssel énekeltük a
morbid dalt. Most a gyűlölt gróf halo volt, nem felakasztva ugyan, de
agyon lőve. Kezdtem sejteni hogy mit jelent a forradalom...
Apa másnap korán bement a városba és még a szokásosnál is
zaklato abban jö haza. Veszekede anyával, a szolgálólánnyal és velem,
még a szürke csíkos macskánkba is belerúgo . Anya mesélte hogy apa az
üzletét kifosztva találta, az összes árut elvi ék és mikor a rendőrségen
jelente e, azt a választ kapta hogy: "Hát igen, a forradalom..." Akkor csitult
apának a forradalom iránt érze szimpá ája, és én újabb leckét kaptam
arról hogy mit jelent a forradalom.
Egy hé g kószáltak a katonák külvárosunk utcáin, rangjelzés nélkül, de
őszirózsával a sapkájukon. Ebben az évben nem kaptak a halo ak sok
virágot a sírjukra.
A katonák közül sokan tántorogtak, a kocsmák állandóan tele voltak és a
kocsmárosok nem mertek fizetséget kérni a forradalmároktól akik maguktól
nem fize ek. Néha összegyűlt egy csoport katona és civil és hangosan
kántálták hogy: "Befejezni a háborút, le a királlyal!". Igen, a háborúnak már
vége volt és néhány nappal később a királynak is. A szerencsétlen Habsburg
Károly lemondo és Svájcba menekült.
Az osztályteremben észreve ük hogy Károly fényképe eltűnt a falról; az
öreg pedellus vagy talán az igazgató, alkalmazkodo az új időkhöz.

Néhány hé el később új éneket tanultunk az iskolában. A tanárnő felírta a

szöveget a táblára és lassacskán az egész osztály tudta énekelni a
Marseillaiset, természetesen magyar szöveggel aminek semmi köze nem
volt az erede franciához. Első sora így szólt: "A tőke nem fog uralkodni
rajtunk!" Később megtudtam hogy a szociáldemokraták használták ezt a
változatot korábban hogy támogatóikat tűzbe hozzák. Fogalmam sincs
arról, hogy miért pont ez a szocialista harci dal le a forradalom jelképe - a
szociáldemokratákat ugyanis csak két miniszter képviselte a forradalmi
kormányban. A magyarázat talán abban rejlik, hogy a radikális pártnak
amelyik a kormány gerincét képezte, nem volt saját harci dala; a polgári
pártok általában kevésbé muzikálisak mint a szocialista és fasiszta pártok.
A magyar forradalom vezér alakja gróf Károlyi Mihály volt, egy régi
arisztokrata család feje. Részben személyes ellentétek mia , részben
meggyőződésből, már a háború elő alapító tagja le a radikális pártnak
amely demokra kus reformokat követelt, mint például általános szavazó
jogot és Németország külpoli kai vonala helye Franciaország külpoli kai
vonalának követése mellet szállt síkra. A háború ala a radikális párt
pacifista propagandát terjeszte .
A háborús fáradtsággal párhuzamosan nő Károly népszerűsége a tömegek
körében, és amikor kitört a forradalom mindenki úgy lá a természetesnek
hogy ő álljon az élén. 1918 novemberében Károlyit elnökké választo ák,
ezzel ő le az első elnök Magyarország ezeréves történelmében. Szerepe
hasonló volt mint Kerenszkijé Oroszországban - mindke ő képtelen volt
úrrá lenni a káoszon, mindke őt megdöntö ék a kommunisták. 1919
áprilisában, amikor a kommunisták átve ék a hatalmat, Károlyi Párizsba
menekült és mint emigráns élt o 1946-ig.
A Horthy kormány eljárást indíto a gróf ellen, ahol távollétében elítélték
és vagyonát elkobozták. A száműzetésben Károlyi sziszifuszi munkával
kűzdö a Horthy kormány és később a nácizmus ellen. 1946-ban végül
hazatérhete Magyarországra. Ünnepélyes fogadtatást kapo , és a
szociáldemokrata párt meg akarta engedni neki hogy induljon az
elnökválasztáson. Ennek előkészítésére azt a feladatot kaptam a párt
vezetőségétől hogy az öreg szabadságharcos népszerűségét növeljem. Erre
szükség is volt, mert a fiatal generáció amely a Horthy kormány ala nő
fel, semmit sem tudo gróf Károlyiról - nem volt szabad róla és
cselekedeteiről írni, különösen nem pozi v hangnemben.
Írtam egy cikk sorozatot Károlyiról és összeállíto am egy brossúrát az
életrajzával, archív felvételekkel illusztrálva. Ezen ügyből kifolyólag
alkalmam nyílt rá hogy elbeszélgessek a gróffal és feleségével. Akkor már
81 éves volt, de egy életerős és nyilánvalóan éles látású úr, kinézetre nem
nagyon különbözö a svéd királytól, V. Gusztávtól. Mesélt az életéről,
gyakran humoros öníróniával, és egyáltalán nem volt nehéz szimpá ával
írni változatos életéről.
Népszerűsítési munkámat nem koronázta az elvárt siker, a grófot nem
jelölték az elnöki posztra, mert a szovjet ellenőrző bizo ság ami akkor
legfelsőbb hatóságként működö a magyar kormány fele , "nyet"-et
mondo . Moszkva nem akarta hogy az öreg gróf legyen az államfő, túl sok
fontos nyuga személyiséggel állt jó kapcsolatban. Végül Károlyit
kinevezték a Magyar Köztársaság párizsi nagykövetévé és ő elégede nek
tűnt ezzel a beosztással. Két évvel később, mikor a kommunisták elfojto ák
a demokrácia utolsó maradékait is Magyarországon, Károlyi lemondo és
ismét emigráns le . Párizsban halt meg 1955-ben, életének kilencvenedik
évében.
Néhány nappal az 1918-as forradalmi kormány megalakítása után, szorgos
kezek mindenfelé nagy plakátokat ragaszto ak fel, amelyeken nagy vörös
betűkkel az új hadügyminiszter jelmondata állt: "Nem akarok többé
katonákat látni!". A szöveg felszólíto minden katonát hogy fegyverét és
egyenruháját adja le a legközelebbi kaszárnyában, ahol ezután obstjuk is
kifizetésre került.
A tüntetések folytatódtak, de már egyáltalán nem voltak olyan érdekesek
mint októberben. Már nem voltak se virágok, se énekek, se csókok. A
sápadt és borostás férfiak, egy részük civil-, más részük egyenruhában,
komoran vonult az utcákon, "munkát, kenyeret!" kántálva. A zászlók amiket
vi ek, már nem nemze színűek, hanem teljesen vörösek voltak.
A Főtéren a pazar katolikus és a szerény református templom közö szoko
a tűntető menet megállni. O mindig volt valaki aki beszédet mondo és a
hallgatóságot egy új tulussal "elvtársak"-ként szólíto a meg. Néha a
városháza elő is tarto ak ilyen gyűléseket, de a követelés mindíg ugyanaz
volt; a kormány szerezzen mindenkinek munkát és amíg nem volt munka,
fizessen segélyt a veteránoknak.
Mi fiúk is résztve ünk néhány ilyen gyűlésen, de nem szere ük azokat. A
bandában egyetérte ünk abban, hogy jobb le volna ha az apák ahelye
hogy o hon vagy a kocsmában voltak, a gyárban dolgoztak volna.
Az én apám nem volt o hon, bement minden nap a városi üzletébe, de én
szolidaritást éreztem társaimmal kiknek apja szenvede a
munkanélküliségtől.
A vacsoránál apa gondterhelten mesélte hogy Budapesten még nagyobb
tüntetések folytak, ahol a tömegek nem ritkán kifoszto ák az üzleteket.
Apa szerint a kommunisták szervezték a nagygyűléseket - a "kommunisták"
még egy új szó volt számomra, egyelőre jelentés nélkül.
Külvárosunkban az élelmiszerboltok leginkább zárva tarto ak, nem volt áru
amit eladha ak volna. Az emberek közül sokan kezdtek a közeli falvakba
járni, ahol ruhát, cipőt, dísztárgyakat és cigare át cseréltek lisztre, zsírra és
kolbászra. Az o honi cigare agyártás is sokakat foglalkoztato . A
parasztoktól ve ek dohányt, ami sötét volt és erős és leginkább pipához
ille , de most a cigare agyártók finomra metélték és cigare a papírba
töltö ék. Az ehhez szükséges felszerelést a bádogosok készíte ék. A
külváros minden sarkán álltak szükség-cigare a árusok akik jó üzletet
csináltak.
Az utcákon egyre gyakrabban lehete olyan férfiakat látni, akik vörös
anyaggal bevont gombot viseltek zakójuk kihajtóján. Ez a kommunista párt
jele volt. Egyre többet beszéltek egy új forradalomról, ami a proletáriátust
ju atná hatalomra. Ismét új szót tanultunk, amit hamarosan rövidíte
formájában, "proli"-ként használtak.

V. Elvtársunk, Kun Béla

Februárban valamit javult a helyzet, a kormánynak sikerült vidéken

élelmiszert szerezni és Budapestre és külvárosaiba szállí atni. Újra lehete
krumplit, káposztát, margarint és kukoricalisztet kapni, ami ugyan nem az
ételszerető magyarok leghőbb vágya, de szükség esetén megteszi. Néhány
gyár újra megnyito a kapuit és a kaszárnyák pótlékot fize ek a
veteránoknak. És éppen akkor, amikor a légkör enyhülni kezde a
szerencsétlen Károlyi kormány számára, az országot újabb sorsdöntő csapás
érte, a megszállás.
A történelmi Magyarországon a magyarok legfőképpen az ország
termékeny középső részén éltek, az északi, kele és déli részekben ezzel
szemben nagyon zavaros képet mutato az etnográfiai térkép.
Északmagyarországon a lakosság nagy része szlovák, Keletmagyarországon,
Erdélyben román, és Délmagyarországon szerb volt. 1919 tavaszán a román
hadsereg bevonult Erdélybe hogy "felszabadítsa a román parasztokat". A
szerb hadsereg bevonult Délmagyarországra és az újonnan alakult
csehszlovák hadsereg Északmagyarországra. Az új urak a megszállt
területeken nem muta ak különösebb nagylelkűséget a vezetőség
sztviselőivel szemben, akik mind magyarok voltak. Ezek ezrével
menekültek a megszállo területekről, főleg Budapestre. Az én akkoriban a
poli ka iránt mutato korlátozo érdeklődésem ellenére, alapos
ismereteket szerezhe em a megszállásról és annak következményeiről
o hon az étkezőasztalnál.
Anya egyetlen bátyja állomásfőnök volt egy kisvárosban azon a területen
ami Csehszlovákia le , apa bátyjai és egész rokonságuk Erdélyben élt, ami
román megszállás alá ese . Természetesen sok beszéd folyt nálunk o hon
az ország felosztásáról és rokonainkról, akik most külföldiek le ek.
Mindenhol az ország megcsonkításáról beszéltek, amit mindenki, a
kommunistákat is beleértve, égbekiáltó igazságtalanságnak tarto . A
kormány nagy plakátokat ragasz ato ki ezekkel szavakkal: "Nem! Nem!
Soha!"
A ltakozás és az általános felháborodás azonban nem segíte a
menekültek nyomorúságos helyzetén. Az érkező menekült családok először
vagy rokonoknál, vagy az önkormányzatoktól kapo lakásokban laktak az
üres katonai barakkokban. Azoknak akik később érkeztek, nem volt más
választásuk mint maradni a vasú kocsikban amikben érkeztek. A kocsikat
amik tele voltak pakolva bútorokkal és háztartási felszereléssel, egy
oldalvágányra állíto ák és a családok próbáltak berendezkedni ahogy
tudtak.
Egész vasú kocsikból álló falvak keletkeztek az állomásoknál Budapesten
és környékén. A mi külvárosunkba is egész sereg menekült jö , és mi a
bandával te ünk néhány kirándulást az állomásra hogy megnézzük a
"kocsilakókat". Lá uk hogyan onto ák a kis vas tűzhelyek a füstöt és az
ételszagot és a nők hogy mosták a ruhákat kis fém lavórokban a sineken
ahol a gyerekek játszo ak. Hamar ráuntunk a menekültekre, és ugyanezt
te e az egész társadalom, a hatóságokat is beleértve. Kezdetben az újságok
írtak a menekültekről, hazafiaknak nevezve őket, akik nem akartak idegen
uralom ala élni. Ajándékokat gyűjtö ek és a hatóságok kisebb
pénzösszegeket oszto ak. Három-négy évbe telt, mire a kocsilakók
valamennyire be tudtak a társadalomba illeszkedni és a vasú kocsikat újra
erede céljuknak megfelelően lehete használni. Ez ala az idő ala
folytatódtak a tüntetések az utcákon és tereken folyamatosan növekvő
erővel és egyre nagyobb számú résztvevővel. Egy emelvény épült a két
templom közö , ami egész nap foglalt volt. Egyik szónok a másik után
ordibált a munkások nyomorúságáról, a Károlyi kormány tehetetlenségéről,
a megszállt területek felszabadításáról és a proletár forradalomról. Az
utcasarkokon a Vörös Újságot osztoga ák, a kommunista párt újságját, és
vörös plakátok követeltek minden hatalmat a munkás tanácsoknak.
Egy szép márciusi napon hallo uk hogy a kommunisták megrohamozták és
elfoglalták a városházát és o verekedés dúlt. Mi fiúk természetesen
sie ünk oda hogy megszemléljük a rendezvényt, de elkéstünk - a
kommunistákat kidobták a városházáról, mondta valaki és újra nyugalom
volt a nagy épület körül. Azt azonban szerencsénk volt látni ahogyan a
vörös gárda, a kommunisták egyenruhás fegyveres ereje, benyomult a
kultúrházba és elfoglalta azt. Az épület a szakszervezetek tulajdonában állt.
Három nagy zászlót bonto ak ki, természetesen vérvörös színűeket, és
másnap ez állt egy vörös transzparensen: "Munkáso hon, Kommunista
pártház."
Egy másik napon a kommunisták elfoglalták az elektromos központot és
egy napig nem volt áram a külvárosban. Ezután a Vörös Gárda megállíto a
a villamosokat és megparancsolta a vezetőknek és kalaúzoknak hogy
sztrájkoljanak. A mi iskolánkba három férfi jö a Vörös Gárdától és iskola
sztrájkot hírdete . Haza kelle mennünk, de már másnap sztrájktörők
le ünk és újra mentünk iskolába.
Ezekben a hetekben apa ritkán ment be a városba, részben azért mert nem
volt áruja amivel kereskedjen, részben azért mert a nagyvárosban egyre
bizonytalanabb le az élet.
Erőszakos tüntetések, verekedés, villamos sztrájkok és fosztogatás naponta
előfordult a város utcáin, és az a kevés rendőr aki szolgálatban maradt,
nem tudta fenntartani a rendet. Kun Béla, a kommunista párt vezére, egy
addig ismeretlen személy le a tüntető kommunisták és munkanélküliek
nagy bálványa, a "magyar Lenin", ahogyan a Vörös Újság nevezte.
Február végén apa a vacsoránál hangosan olvasta az újságból, hogy a
kormány letartózta a Kun Bélát és legközelebbi munkatársait. "Na végre" -
te e hozzá, de véleményében nem osztoztak a félig éhező tömegek.
Illegális tüntetések és sztrájkok törtek ki amiket a kommunista párt
agitátorai szerveztek, és még nagyobb káosz le mint korábban. A magam
részéről én egyáltalán nem érte em a Kun Béla körüli nagy felhajtást.
Letartóztatását néhány nappal megelőzően nagygyűlést tarto
külvárosunkban, és mivel rengeteg ember özönlö oda, a mi bandánk is
odament, a poli kai gyűlésekkel kapcsolatos korábbi rossz tapasztalataink
ellenére.
Ez most is megismétlődö . A tömeg megtöltö e a teret és egy zenekar
játszo . Mindenki üvöltö mint egy őrült amikor hurrázás és éljenzés
kíséretében egy alacsony kopasz öreg felment az emelvényre. A rosszul
öltözö kopasz tulakdonképpen nem volt öreg ha jobban megnéztük, csak
ronda, ez a híres Kun Béla. Az sem volt különleges amit mondo , csak azt
ismételge e amit már korábban is hallo unk más kommunista vezetők
szájából.
Kun Béla raboskodása nem tarto egy hónapnál tovább. Ez ala a hónap
ala egyre inkább elveszte e a Károlyi kormány uralmát a helyzet fölö és
március végén először a kormány mondo le, majd maga az elnök, Károlyi.
A hatalmat átadta a kommunistákból és a szociáldemokraták baloldali
szárnyából alakíto koalíciónak.
1919 április elején kikiálto ák a proletár diktatúrát a magyar szovjet
Köztársaságban, ami az első szovjet köztársaság volt Oroszország határain
kívül. Kun Béla a vörös kormány törzsfőnöke és hajtó motorja volt, és az
iskolában az Internacionálé melle új dalt tanultunk: "Kun Béla a mi
elvtársunk!"

De Kun Béla története rövid le . Miután kormánya megdőlt, több száz

társával együ elmenekült Magyarországról vissza a Szovjetúnióba.
Moszkvában hősként fogadták, mint a világforradalom ú örőjét, és maga
Lenin is keblére ölelte. Kun Béla már korábban is együ működö a
moszkvai pártvezetőséggel, mint hadifogoly a szibériai Tomszkban
csatlakozo a bolsevikokhoz mikor a polgárháború kitört Oroszországban.
Moszkvába hívták, ahol Lenintől és Radektől azt a feladatot kapta, hogy
katonákat toborozzon a magyar hadifoglyok közül. Kun Bélának rövid időn
belül sikerült 5000 magyart toborozni, akik azután harcoltak a fehérek
ellen. 1918 novemberében a moszkvai vezetőség Kun Bélát egy csapat
társával visszaküldte Magyarországra, hogy o megalapítsa a kommunista
pártot. 1920-ban Kun Béla tagja le a kommunista internacionálé, a
Komintern vezetőségének, és ebből kifolyólag a szovjet felső réteghez
tartozo . Hogy ezután mi le a "magyar Lenin" sorsa, Magyarországon
senki nem tudta. A Horthy korszak idején neve olyan volt mint az ördögé és
feleslegesen nem ejte ék ki. Ez 1945 után is érvényes volt, ezért nagy
tapintatlanság volt Béla sorsa után érdeklődni mikor valaki hazajö a
Szovjetúnióból. A kommunisták körében egyáltalán nem emlege ék az első
magyar szovjet köztársaság történetét. A moszkvai emigránsok egyike, egy
alkoholista író véletlenül elszólta magát Kun Béla haláláról. Az eset 1946-
ban történt egy bará társaságban, amikor is megtudtuk hogy Kun Bélát és
az egész magyar kommunista vezetőséget letartózta ák a nagy
sztogatások idején a Szovjetúnióban 1936-ban. Az első magyar szovjet
köztársaság vezetőjét ötvenedik születésnapján kivégezték. Az 1960-as
évek elején a magyar pártvezetőség rehabilitálta Kun Bélát és az ő első
szovjet köztársaságát. Néhány könyvet írtak 1919-ről és Budapesten utcát
neveztek el Kun Béláról, de nemze hős nem le belőle, és általában
nagyon ritkán beszélnek róla.
Kun Béla szovjet köztársasága jól indult de csúnyán végződö . A volt
katonáknak ismét obsitot fize ek, de új, kommunista pénzben, ami különös
módon megtarto a a régi pénz nevét, a "koronát". Az államkasszában nem
voltak már régi, kék korona bankjegyek, ezért a kormány újakat nyomato ,
amik egyáltalán nem hasonlíto ak a régiekhez. Mivel sürgős volt a dolog,
csak a bankjegyek egyik oldalán volt nyomás, a hátoldaluk üres volt. A nép
"fehér pénz"-nek hívta, amit egyáltalán nem szántak becenévnek. Igazából
az emberek erősen kételkedtek a pénz értékében, ezért senki nem akarta
elfogadni mint fizetőeszközt.
Mi fiúk olvastuk a plakátokat, ahol a szovjet kormány azzal fenyegetőzö ,
hogy népbíróság elé állítja azokat akik nem fogadják el az új pénzt.
Hallo uk a felnő eket panszkodni hogy nem volt pénz és most mikor volt,
a népnek nem kelle ! A gazdasági élet örökös törvényei irán érzékünk,
még nyilvánvalóan fejletlen volt.
(különös hogy az embereknek, különösen a parasztoknak, milyen
képessége van rá hogy megítéljék a pénz váltakozó értékét. A második
világháború ideje ala volt rá alkalmam Ukrajnában, hogy ezt a jelenséget
közelebbről is tanulmányozzam. O a német vezetőség új valutát vezete
be, az úgyneveze Soldatenmarkot {"katonamárka"} és a szovjet rubel
bankjegyeket leértékelték úgy hogy z rubel ért egy Soldatenmarkot.
Egészen a sztálingrádi csatáig érvényben volt ez a hivatalos árfolyam, de a
német vereség után felére csökkent értéke a feketepiacon, ami az egyetlen
piac volt. Az árfolyam csökkenés még nem volt minden, az emberek
gyűjteni kezdték a régi rubel bankjegyeket, és a vörös z rubeles
bankjegyek Lenin portréjával, eltűntek valahol az ukrán parasztok ládáiban.
1943 végén a két valuta már ugyanannyit ért, de akkor már a piszkos és
szakadt egy rubeles bankjegyeket sem lehete látni. Honnan tudhato a
nép az isten háta mögö , külvilágtól elzárt erdei falvakban az
árfolyamváltozásról?)
A Kun Béla kormánynak, mint minden más szocialista kormánynak ezután,
nagy ambíciói voltak az emberek életének szabályozására. A falvakba
irányuló gyűjtőutazásokat be lto ák, és Vörös gárdisták ügyeltek a lalom
betartására. Állami felvásárlókat küldtek a falvakba fehér pénzzel, de a
parasztok nem fogadták el az új pénzt amin még nem száradt meg a
nyomdafesték. Ez ellen a passziv, de hatékony ellenállás ellen egy
különleges mobil rendőrséget szerveztek, aminek tagjait bőrkabá al és
csizmával, valamint nagy revolverrel szereltek fel. A "Leninfiúk", ahogyan
nevezték őket, gyors és meglepetésszerű rajtaütéseket te ek a
parasztoknál, akiknél rejte raktárak után kuta ak, és ahol találtak néhány
zsák búzát, egy füstölt sonkát vagy hasonlót, azt elkobozták. Néhány
parasztot felakaszto ak a falu közepén, nem ritkán a falu papjával vagy a
boltossal együ .
A Leninfiúk nem korlátozták tevékenységüket a parasztokra. Letartózta ák
a városokban az "ellenforradalmárokat" és "osztályellenségeket", és a szép
parlament épületének pincéi, amiket börtönként használtak, hamarosan
megteltek grófokkal, papokkal, bankigazgatókkal, kereskedőkkel és ezekhez
hasonlóakkal. Szóbeszéd tárgya volt a sok kegyetlenség amit a
terrorrendőrség elkövete a letartóztato akkal szemben. 1945-ben
megérte ük, hogy ezek a módszerek nem csak a Kun Béla kormány
ismertetőjelei, hanem az összes kommunista rendszeré.
Az elkobzások és kivégzések a falvakban nem járultak hozzá a kommunista
eszmék vagy a kormány népszerűségéhez, sem a városlakók élelmiszer
ellátásához. Kun Bélának és munkatársainak nyilvánvalóan különös
tehetségük volt hozzá, hogy a lehető legtöbb ellenséget szerezzék
maguknak. A parasztok, papok és arisztokraták után az üzle ulajdonosok
és kézművesek kerültek sorra. A vörösgárdisták széles papírszalagokat
ragaszto ak az üzletek kirakataira és az üzemek bejáratára: "Állami
tulajdon."A tulajdonosok kénytelenek voltak a kulcsokat átadni egy a helyi
szovjetek által kineveze vezetőnek, aki ezután a szovjet köztársaság
nevében veze e az üzletet. Az volt a szándék, hogy az állami elosztó
központ küldené az anyagot és az árukat az államosíto cégekhez, de ezt
nem te ék, legfőképpen azért, mert nem voltak áruk.
Apám üzletét is államosíto ák, ezért o hon ült a Vörös újságot olvasva, az
egyetlen újságot amit kiadtak, és pipadohányból készült cigare át szívo .
Szomszédaink sztességesek voltak és nem jelente ék fel mint
ellenforradalmárt, annak ellénére, hogy többen is tagjai voltak a
kommunista pártnak.
Pár hét múlva már semmit sem lehete kapni az államosíto üzletekben. A
rezsim bezára a a kocsmákat is. Pénz, fehér pénz volt bőven, de senki nem
tudta mire használhatná. Néhány baloldali értelmiségit (akik állami
pozíciókat kaptak), a Leninfiúkat és néhány ezer fana kus gyári munkást
kivéve, melegebb éghajlatra kívánta a magyar nép a szovjet köztársaságot
és Kun Bélát különösen.

1974-ben egy sajtóvita alkalmával egy fiatal baloldali radikális "kommunista

evőnek"(?) bélyegze . Nyolc éves koromban viszont a kannibalizmusnak
még semmiféle jelei sem mutatkoztak rajtam, inkább ellenkezőleg, és
szüleim szorgalmas agymosási kísérletei ellenére is nyilvánvaló szimpá át
éreztem a kommunisták iránt. Nekünk fiúknak a kommunista időszak egy
nagy ünnepség volt ami rögtön Kun Béla hatalomra jutása után kezdődö .
Két kommunista pártjelvényes fiatalember jö egy kocsival az utcánkba,
házról-házra járva vörös zászlókat osztoga ak azzal a paranccsal, hogy
azokat azonnal ki kell tűzni a házakra. Senki sem mert ltakozni, és
másnaptól a vörös zászló dominált a külvárosban. A zászlók papírból
készültek és az első eső után cafatokban lógtak. Május elsejére a két
pár ag visszajö a kocsival és a hatás helyreállt. Unalmas utcáink valóban
jobban néztek ki ezekkel a vörös színfoltokkal.
Az iskola is vidámabb le miután egy fiatal pártjelvényes hölgy gyűlést
tarto az iskolaudvaron. Kihírde e hogy a rabszolgaságnak vége a tanulók
számára is, és hogy nekünk is voltak jogaink. Egyike újonnan nyert
jogainknak abból állt, hogy a tanárnőt hívha uk magiszternek és
elvtársnak, ezen kívül minden osztályban le egy bizalmi aki tagja volt az
iskolai szovjetnek. Meg kelle tanulnunk a munkásosztály történetét és
ideológiáját és minden osztályteremben ki kelle tenni a falra a hősöknek
(Marx, Engels és Lenin) a portréját.
Sokat szórakoztunk a bizalmi választáson és a bátrabbak közül néhányan
elvtársnak is szólító ák a tanárnőt. A portrékat azonban nem te ék ki,
mert azokat nem szállí a a ki az oktatásügyi népbiztos. Ezzel szemben pár
nap múlva megjö az Internacionálé és az "elvtársunk Kun Béla" ko ája és
a tanár elvtársnő segítségével megtanultuk azokat. Az iskolai szovjet egyik
délután gyűlést tarto a tornateremben és az egyik tanárnő felolvaso egy
kiáltványt ami felszólíto hogy mi mindannyian, tanuló-elvtársak és
pedagógus-elvtársak viselkedjünk a munkás-paraszt szovjet köztársaság
felelősségteljes állampolgáraihoz illő képpen.
Ezután a magas pártvezetőség utasításai szerint, megkezdődtek az
előkészületek a Május elsejei ünnepségre. A pedellus vezetésével aki
egykor katona volt, menetelni gyakoroltunk az iskolaudvaron, miközben
felváltva énekeltük az Internacionálét és a Kun Béla dalt. Ez mindenesetre
érdekesebb volt mint a szorzótábla és a helyesírás.
Április utolsó hetében vörösbe öltözte ék a templomtornyokat. A külváros
három szobrát, egyik a szabadságharcos Kossuth, a másik az államalapító
király szent István és a harmadik Mária a kis Jézussal, bekeríte ék piros
karton papírral. Kossuthból egy nagy gömb le , szent István egy piramis a
Mária szobor pedig egy obeliszk - természetesen mind vörös. A
geometrikus mesterműveken jelmondatok álltak: "Világ proletárjai
egyesüljetek!", "Éljen a világforradalom!" és hasonlók. Az utcák fele vörös
transzparensek lógtak jelszavakkal, az üzletek kirakataiban portrék a
szakállas szocialista prófétákkal. Úgy látszo hogy a kommunisták munkába
állíto ák az ország minden kirakatrendezőjét, kulisszafestőjét és
tapétázóját.
Végre eljö a különös Május elseje és mi sorokban álltunk az
iskolaudvaron, ahol pedagógus-elvtársak kis papír vörös zászlókat és vörös
kokárdákat oszto ak ki nekünk, tanulóknak. Kivonultunk a Főtérre, ami
már tele volt néppel, a vörösgárdisták ugyanis reggel végigjárták a házakat
és felszólíto ák az embereket hogy önként vegyenek részt a gyűlésen.
Azokat akik nem csatlakoztak ehhez az önkéntes felvonuláshoz, a
kapitalizmus lakájainak bélyegezték. A kapitalizmus lakájának lenni egy elég
kellemetlen elfoglaltság volt Magyarországon 1919 tavaszán.
A Főtéren több száz vörös papírzászló lebege , több ezer tanuló integete
kis vörös zászlóival, egy ideiglenes színpad be volt borítva vörös
papírszalagokkal és a há érben díszle ek a templomtornyok új, vörös
pompájukban - az egész világ vörös volt. Egy zenekar játszo , egy
munkáskórus énekelt fehér ingben vörös nyakkendővel, azután jö egymás
után három szónok és a világforradalomról és hasonlóról beszélt. A
beszédek unalmasak voltak, de az éljenzés és taps jól meg volt szervezve;
jól kite ek magukért a vörösgárdisták és a pár agok.
Delután tarto ák a nagy népünnepélyt. Minden felnő kapo egy pohár
sört, minden gyerek egy friss, cukorrépával megszórt süteményt, a zenekar
csárdást és keringőt játszo , a párok táncoltak és a szünetekben színészek
léptek fel a színpadon. A nyolc évem ellenére ilyen ünnepséget soha
korábban még nem lá am.
Most ünnepség volt, zene és tánc a Főtéren, minket háborús gyerekeket
teljesen megnyert magának a kommunista rezsim kultúrpoli kája. A
folytatás se volt rossz. Hetente két-három alkalommal is jö ek színészek és
zenészek az iskolába. Az oktatás félbeszakadt, a tanulók és a tanárok az
udvaron gyülekeztek, a vendégművész felmászo egy asztalra, nehezen
érthető verseket szavalt, ismeretlen dalokat énekelt vagy zenedarabokat
játszo . Ezen kívül minden szombaton és vasárnap ingyenes ma né volt a
külváros minden mozijában. Sajnos filmeket ritkán játszo ak, az előadás
legtöbbször versekből, énekből és beszédből állt, de a szalonok mégis
tömve voltak, főképpen fiatal közönséggel.
Nálunk, az eljövendő szocializmus építőinél a vörös gárda zenekara volt a
legnépszerűbb. Valaki a helyi kultúrtanácsnál beszerveze húsz zenészt
akiket a vörös gárda egyenruhájába öltözte ek, és ez a zenekar minden
este koncertet ado a Főtéren. A repertoár az Internacionáléra, a Kun Béla
dalra és néhány vidám népdalra korlátozódo . A felnő ek ráuntak a nem
különösen érdekes előadásokra, de mi fiatalok, nem. Tetsze nekünk ahogy
az izzadság folyt a zenészek arcán mikor csillogó hangszereiket fújták a
meleg nyári estéken.
Az egyik tagja a zenekarnak, a klarinétos, a banda egyik tagjának
legidősebb bátyja volt, és az utcánkban lako . Természetesen ő volt a
banda kedvenc zenésze és nagyon sajnáltuk mikor a fehérek letartózta ák
a szovjet köztársaság bukása után. Néhány hónapig börtönben volt, de
azután ismét megjelent az utcánkban, most fehér egyenruhában, mint a
nemze hadsereg katonazenekarának tagja. Mikor kérdeztük hogy mi
történt, lakonikusan válaszolta: "Minden rezsimnek szüksége van
klarinétosra."
Mi fiúk tehát megszere ük a kommunizmust ami ünneppé és szórakozássá
változta a életünket. Egyáltalán nem tudtam apa véleményében osztozni,
hogy a kommunisták gazemberek, rablók és gyilkosok voltak. Nagyapa
véleménye megegyeze apáéval és anya sem volt jó véleménnyel Kun
Béláról és a szovjet rezsimről, úgyhogy a családon belül kisebbségbe
kerültem vörös szimpá ámmal, egy csöndes kisebbségbe.
A kommunizmus irán lelkesedésemet azonban bizonyos fokig zavarta az
elég egyhangú étrend amit anyáink készíte ek. Ez rendszerint tökből,
kásadarából és zöldségekből állt, leginkább saját kertünkből, főve vagy
néha egy csipet margarinban sütve. A kenyér gyakran hiányzo , húst
nagyon ritkán lá unk. 1919 nyarán viszont bőségesen terme gyümölcs.
Mi fiúk rengeteg ribizlit, egrest, sárgabarackot és szilvát e ünk, ami azt
eredményezte, hogy állandóan ment a hasunk. De mit számíto az, mikor
lengtek a vörös zászlók, a zenekar játszo és ingyen mehe ünk moziba?

VI. Váltás vörösről fehérre

1919 Májusában Románia és az újonnan alapíto Csehszlovákia engedélyt
kapo a nagyhatalmaktól (Franciaország és Anglia) hogy hadseregeikkel
bevonuljanak Magyarországra és megdöntsék a kommunista rezsimet, de
Kun Béla és társai nem akarták hagyni hogy a hatalom kicsússzon kezükből.
A nemzetközi poli ka eseményeiről minket második osztályos tanulókat
nem tájékozta ak, csak azt lá uk hogy a város hirtelen megtelt
plakátokkal; egy órási katona fegyverrel kezében ezzel a szöveggel: "Lépj be
a vörös hadseregbe!". Egy másik plakáton azt olvasha uk hogy:
"Veszélyben a proletár hatalom. Jelentkezz a vörös hadseregbe!" A
szónokok akik az iskolába jö ek, a mozikban és a főtéren másról sem
beszéltek mint a vörös hadseregről és az abba való belépés kötelességéről.
Különös módon nem volt hiány azokban akik hallga ak a felszólításra és
néhány hét múlva már masíroztak külvárosunkban a vörös hadsereg
katonái a vörös zenekar zenéjére. A katonák közö felismertünk három
fiatal munkást az utcánkból.
Nem csak fiatal gyári munkások jelentkeztek a vörös hadseregbe. A
szociáldemokrata vezetőség egyik tagja, Böhm Vilmos, aki
szervezőképességéről volt ismert, elfogadta a háborús miniszter posztot, a
feloszlato habsburg hadsereg egyik ezredese pedig magára ve e a
vezérkari főnök szerepét.
(Böhm Vilmos 1919 augusztusában száműzetésbe vonult és a családjával
Bécsben élt 1938-ig. Mikor Hitler csapatai bevonultak a volt
császárvárosba, Böhm Prágába menekült, és onnan másfél évvel később
Oszlóba, majd végül áprilisban Stockholmba. 1946-ban az öreg emigránst
kinevezték a Magyar Köztársaság svéd nagykövetévé, ezért az én
életemben is szerepet játszo . 1950-ban meghalt, de két fia i lakik
Stockholmban és egyik unokája egy ismert radikális baloldali színész.)
A rögtönzö magyar vörös hadsereg kűzdö ahogy tudo és hamarosan
legyőzte a csehszlovák csapatokat. Mi fiúk újra átélhe ünk egy vörös
népünnepélyt a Főtéren, kis vörös papírzászlókkal integetve ünnepeltük a
győzelmet, de süteményt nem kaptunk.
A román hadsereggel szemben viszont nem mentek ilyen jól a dolgok és a
vörös hadsereg július végén döntő vereséget szenvede . A vörös katonák
fejvesztve menekültek és a hadsereg szétszéledt. A román csapatok elő
szabad volt az út Budapestre és Kun Béla a kommunista vezetők
többségével együ , elmenekült az országból. (Azok közö akik köve ék
Kun Bélát a száműzetésbe, megtalálható volt Lukács György, aki később a
marxista irodalomtörténet nagy öregje le , és Varga Jenő, aki a '40-es
években Sztálin gazdasági tanácsadója le . Egy fiatal kopasz funkcionárius,
aki szintén a menekültek közö volt, Rákosi Mátyás, akkor még nem
sejte e hogy harminc évvel később Magyarország diktátora lesz.)
Egy esős augusztusi napon több ezer emberrel együ , a külvárosunkat
átszelő út szélén álltam, és néztem hogyan vonul be a román hadsereg
Budapestre. A legtöbb néző csendben, kíváncsian visszafogo an állt. De
olyanok is voltak akik örömüket fejezték ki, tapsoltak és hurráztak és
egyikük, a külváros kövér és dús gazdag gyógyszerésze, a menetoszlop
melle szaladt és egy nagy gyógyszeres üvegből borral kínálta a katonákat.
Egy hónappal korábban üzletének kirakatait papírszalagok díszíte ék,
amiken ez állt: "Állami tulajdon".
A magyarok, mint minden nép abban az időben (és ma is), rangsorolták a
népeket. Ahogy az akkori svéd iskolai könyvekben az állt hogy a négerek
lusták és könnyűvérűek, tudtuk hogy a németek ügyesek és hatékonyak, az
angolok a világ legjobb hajósai, a franciák rafináltak, a szerbek vadak de
bátrak, az olaszok viszont sunyik, és így tovább. Ezen a listán a románok
legalul voltak, az utolsók közö . Nem csak azért mert olyan szegények és
elmarado ak voltak hogy még cipőt sem hordtak, ezen kívül még át is
álltak az ellenség oldalára a háborúban. És most, mikor ezek a civilizálatlan
ellenségek bevonultak az országba, voltak magyarok akik az országút szélén
tapsoltak... Alaposan megbeszéltük a dolgot a bandában, és arra a
következtetésre juto unk, hogy azok akik örvendeztek a románok
bevonulásának, egészen egyszerűen hazaárulók voltak; másképpen nem
tudtuk viselkedésüket megmagyarázni. Azt hogy anyagi érdekek gyakran a
nemze érzések fölé kerekedhetnek, még nem tanultuk meg.
A vacsoránál elmeséltem gondolataimat apának, és ő elmagyarázta hogy
nem a román hadsereg az ellenség, hanem a kommunisták. Mivel a
románok azért jö ek hogy Kun Bélát megdöntsék és utána elhagyják az
országot, érkezésüket megtapsolni nem számíto hazaárulásnak. De a
kommunisták magyarok voltak, próbáltam érvelni, de apa elhessege e
érveimet: "A kommunisták gazemberek!"
Az elkövetkezendő három hónap ala román katonák álltak őrt az
utcasarkon, és a városházán ahol a román parancsnok irodája volt, vörös-
sárga-kék román zászló lenge . Szombat esténként egy román zenekar
játszo a főtéren. Mi fiúk egyetlen egyszer mentünk oda, azután
elhatároztuk hogy szabotáljuk az ellenséges zenét.
Szegény román fiúk biztosan unatkoztak kisvárosunkban, mert az emberek
nem beszéltek velük. Apámmal és a többi polgárral ellentétben, a
legtöbben a mi munkás külvárosunkban, ellenségnek tarto a a románokat.
A román sztek azért jól szórakoztak. A polgároknál voltak elszállásolva,
ahol szívesen láto vendégek voltak az étkezőasztalnál, és a hölgyek sem
muta ak ellenséges érzelmeket a daliás, elegáns hadnagyok és századosok
iránt.
A román megszállók fő elfoglaltsága abból állt, hogy biztosítsák azt hogy a
kommunista rezsim minden hátrahagyo nyoma eltűnik. Még aznap
amikor a románok megérkeztek, eltűntek a vörös zászlók a házakról,
ugyanúgy mint ahogyan eltűntek a vörös gárdisták, a Leninfiúk és a
pártjelvények is. A román parancsnok megparancsolta hogy minden
plakátot szedjenek le a házak faláról. Néhány nappal később román
katonák járőröztek az utcákon, és ahol plakátot lá ak a falon,
megparancsolták a lakóknak hogy azonnal tűntessék el. Hogy a
munkatempót fokozzák, puskatussal ütö ék az embereket.

Egy novemberi reggelen elhagyták a román katonák szállásaikat a

külvárosban és a főtéren gyülekeztek. Délután hosszú meneteket lá unk
Budapest felől jönni és dél felé eltűnni. Még aznap délután bevonult egy
zászlóaljnyi magyar katona Budapestre, főként al sztek és sztek; a
nemze hadsereg, úgy nevezték őket. Főparancsnokuk Horthy Miklós
ellentengernagy fehér lovon lovagolt és egy szt köve e nagy piros-fehér-
zöld zászlóval. Ezt a bevonulást a filmhíradóban lá am néhány hé el
később. A fényképet Horthyval a fehér lovon az élen ahogyan vonul be
Budapestre, sok éven át lehete látni úton-ú élen. Az ember majdnem azt
hihe e volna hogy egy győztes hadjáratot követő diadalmenet volt. A
valóságban Horthy nemze hadserege sehol sem harcolt, a
délmagyarországi városban, Szegeden alapíto ák a francia parancsnok
engedélyével a kommunista rezsim utolsó hónapjában. A Budapestre
bevonulás is a győztes hatalmak engedélyével történt.
Egy hé el később újra megjelentek a polgári napilapok, amelyek be voltak
ltva Kun Béla napjaiban. Azokban lehete olvasni arról, hogy ki volt
Horthy Miklós. Kisnemesi családból származo és az osztrák-magyar flo a
parancsnokaként több kisebb tengeri csatát megnyert az olaszok ellen. A
veszteség után délmagyarországra jö ahol maga köré gyűjtö e a nemze
érzelmű szteket, hogy a kommunizmus ellen harcoljanak. Az újságok az
ország felszabadítója és a jövő biztosítékaként üdvözölték.
A kommunista hatalomátvétel elő egy liberális napilapot jára unk, ami
most reggelente jö , ezen kívül apa hozo hazafelé jövet es újságot. Már
szorgalmas újságolvasó voltam, ez a szenvedélyem azóta is tart, és
megtanultam értékelni Horthy Miklós érdemeit. Ismét apa volt az aki
kijózaníto poli kai illúzióimból. Elmagyarázta, a történet Horthyról és a
nemze hadsereg harcáról a kommunisták ellen, csak mese volt. Igazság
szerint Horthy és tollakkal díszíte sztjei Szegeden vártak míg a románok
megdöntö ék Kun Bélát. Akkor kezde a "nemze hadsereg" lassan
lovagolni Budapest felé, az ország nyuga , szabad részén át. A falvakban
ahol megálltak, rögtön megkezdődö a vadászat a kommunistákra és
állítólagos kommunistákra, az utóbbiakat leginkább a zsidó üzletemberek
közö találták. A nemze hadsereg ideológiájában ugyanis ugyanannyi
kommunista- mint zsidóellenesség volt található. Horthynak és sztjeinek
csapata semmivel sem jobb, mint a kommunisták, te e hozzá apa.
Természetesen anya rögtön figyelmeztete hogy egy szót se szóljak arról
amit apa mondo . Megtanultam hogy volt egy vélemény o hon, és egy
másik a külvilágban, egy tanulság ami lé ontosságú minden embernek aki
nem demokra kus országban él.
Apa Horthyról te megállapításai bizonyosságot nyertek rögtön a
bevonulás után. A nemze hadsereg vezérkara beköltözö az elegáns
Brisztol szállóba a város központjában és onnan indíto ák őrjárataikat
mindenki ellen aki nem számíto nacionalistának. Ipari munkások és
zsidók, nem jobboldali értelmiségiek nem számíto ak faj szta
magyaroknak és eszerint bántak velük. Az újságok a fehér sztek
sztogatásairól írtak, nagyon finoman fogalmazva, de mindenki tudta hogy
ami a Brisztolban folyt, semmivel nem volt külömb mint amivel a Leninfiúk
foglalkoztak a parlament pincéiben. A fehér terror akkor tetőzö , amikor a
szociáldemokrata újság két ismert szerkesztőjét "ismeretlen te esek" a
nyílt utcán meggyilkolták. Mindenki tudta hogy ezek az "ismeretlen
te esek" a Brisztol szállóban voltak keresendők.
Egy éven át terrozizálták a Horthyt körülvevő sztek az országot, és az
ideiglenes kormány ami addig ismeretlen jobboldali poli kusokból állt,
nem tudta megállítani őket, vagy talán nem is akarta. Az igazság kedvéért
hozáteszem, hogy a fehér terroristák közö csak szórványosan akadtak a
korábbi habsburg hadsereg hivatásos sz karának tagjai. Horthy nemze
hadserege főleg tartalékos hadnagyokból és századosokból állt akiket
rögtön az iskola elvégzése után hívtak be és a fronton kapták sz
csillagjaikat.
Az ideiglenes kormány fő célja a rendőrség és csendőrség megszervezése
volt és ezek közreműködésével letartóztatni mindenkit akinek valamilyen
módon köze volt az őszirózsás forradalomhoz vagy a kommunista rezsim
rövid időszakához. Több száz "vöröst" börtönöztek be és kommunista
pár agok ezreit zárták internáló táborokba. Külvárosunkban ezala az idő
ala pánik uralkodo , különösen az ipari munkások körében. Csak a mi
utcánkból elvi a rendőrség több mint z férfit, és senki nem tudta mikor
és kiért jönnek egy éjszaka. A letartóztato akról hozzátartozóik semmi hírt
nem kaptak és az internáló táborokkal is minden kapcsolat los volt. Az
emberek egymás közö a táborokban folyó kínzásokról, gyilkosságokról,
éhezésről és más borzalmakról beszéltek. Különösen egy internáló
tábornak volt rossz híre, amelyik a nyugatmagyarországi városban,
Zalaegerszegen volt.
Az iskolákban is nagy változások történtek - és nem jó irányba. Az igazgató
aki először a Marseillaiset, majd az Internacionálét taní a a velünk, elűnt
a színről, de a tanárnő és az öreg pedellus maradhato . Az új igazgató aki
 sz nadrágot és csizmát hordo civil zakóval, egy energikus és szigorú
úrnak bizonyult aki nyilvánvalóan azt a célt tűzte ki magának, hogy az
iskolában helyreállítsa a rendet. Az igazgató utasítására a pedellus minden
osztályteremben felszögelt egy feszületet a falra, ami az igazgató beszéde
szerint a keresztény erkölcsök újra bevezetését jelképezte. Igyekezetében
hogy emelje az erkölcsi szintet a szünetekben rajtunk tarto a a szemét, és
ha valaki túl hangos volt vagy veszekede , azt felpofozta. Hamarosan
észreve ük, hogy az igazgató azokat a fiúkat bünte e, akik rosszul voltak
öltözve. Nem is próbálta tkolni világnézetét, így szólt rá egyik-másik
problémás tanulóra: "Hé te rongyos..." vagy "Gyere ide te proletár kölyök!"
A fehérterror ellenére kezde az élet visszatérni többé-kevésbé normális
kerékvágásába. A fehér kommunista bankjegyeket bevonták és újra
felbukkantak a régi kék bankjegyek. Kiderült hogy a parasztok valóban
eldugták terményeiket Kun Béla napjaiban. Hirtelen volt élelmiszer a he
vásárokon és valamennyire a boltokban is, bár az árak elég magasak voltak.
A gyárak közül néhányan amik zárva voltak a román megszállás ala , újra
megkezdték a termelést és a munkások kék bankjegyekben kapták a
fizetésüket. A munkanélkülieknek, akik bőven akadtak, az egyházi
szervezetek, mint az "Acto Catholica" és a "Soli Deo" oszto élelmiszer
csomagokat. Továbbra is nagy volt a szükség, de közel sem olyan nagy, mint
a kommunisták ala .
Apa újraindíto a az üzletét és nem sikertelenül, ez meglátszo a
vacsoránál, mikor anya olyan ételeket tálalt amiket én nem is ismertem,
mint például bécsi szeletet. Egy másik új élmény volt számomra a
csokoládé, amit néhány üzletben lehete kapni. A barna csemegének
színét sem lehete látni hat évig. Anya úgy találta hogy sápadt voltam és
sovány, mint egy igazi háborús gyerek. Azt mondta hogy a ól tarto hogy
tüdőbeteg leszek, ami az akkori időkben az emberek nagy félelme volt,
ezért mindig mikor édességre kértem pénzt, kaptam is, minden további
nélkül.
Anya természetesen nem tudta, hogy az édességet szinte testvériesen
megoszto am a barátaimmal a bandában, akik ritkán kaptak pénzt az
anyjuktól és állandóan éheseknek látszo ak. Bőkezűségem nem emelte
népszerűségemet, épp ellenkezőleg, lassanként kiközösíte ek. Korábban
egyenlő társként kezeltek, annak ellenére hogy anya kalapot és nem kendőt
hordo és apa nem gyárban dolgozo . De most, a csokoládéimmal és
cukorkáimmal elárultam hogy gazdag gyerek vagyok. Az is hozzájárult hogy
sosem kaptam pofont az igazgatótól. Az osztályharc áldozata le em, és
ebbe bele kelle törödnöm.
O honi helyzetem is változáson ment keresztül. 1920 nyarán kisöcsém
születe . Soha nem hanyagoltak el az új gyerek mia , de elveszíte em
helyemet mint egyke, a középpontban. Az új modern pszichológiai
elméletek ellenére, soha nem le em kisöcsémre irígy, ellenkezőleg,
védencemnek tekinte em őt. Talán befolyásolt a nagy korkülönbség,
ugyanis kilenc évvel fiatalabb volt nálam. Az is lehet hogy legbelül hálás
voltam neki, mert megszabadíto anya néha kissé kellementlen
gondoskodásától. Mindenesetre hamar átváltoztam az o honi
anyámasszony katonájából és a kin utcakölyökből önálló, gondolkodó
egyénné. Annak köszönhetően hogy a bandából kitaszíto ak, o hon pedig
békén hagytak, felfedeztem a könyveket. Azokban az években mikor a
Horthy rezsim megszilárdíto a a hatalmát és apa üzlete felvirágzo , én
May Károly és Verne Gyula mesevilágában éltem, amit a mai napig nem
felejte em.
1920-ban Horthy tengernagy kibővíte e hadseregét néhány ezer válogato
al sz el a habsburg hadseregből. Külvárosunk rendőrsége már nem csak
négy idősebb felügyelőből állt, hanem legalább ötven erős férfiből akik
párosával járőröztek az utcákon puskával a vállukon. A városházába is
visszatértek a régi hivatalnokok akiket a kommunisták elküldtek. Parlamen
választásokat is tarto ak, de ez nem kelte külvárosunkban különösebb
érdeklődést, mivel az egyik párt amely a választók kegyeiért versenge
Horthyszimpa zánsokból, a másik pedig a Habsburgokhoz hű katolikus
egyházból és a nagybirtokosokból állt. A mi gyári munkásaink egyik
táborhoz sem tartoztak. A kommunista pártot be lto ák és a kommunista
eszmék terjesztése büntetendő cselekedet volt. A szociáldemokrata pért
még léteze , de mivel hogy tagjait fenyege e a rendőrség és a csendőrség
a párt vezetősége úgy határozo , hogy nem indulnak a választáson.
A választás eldöntetlen le a Horthy- és a Habsburgpár ak közö , de az
újonnan választo országgyűlés Horthyt nevezte ki kormányzónak, vagyis
államfőnek arra az időre amíg a királyi poszt betöltetlen volt. A köztársaság
bevezetése szóba sem jö , Magyarország ugyanis ezer éve királyság volt, és
a konzerva v urak a parlamentben nem kívántak ezen változtatni. Ezt
követően huszonöt évig volt hivatalosan a "Magyar Királyság" megnevezés
használatban; egy király nélküli királyság. Az hogy a katolikus egyház és a
nagybirtokosok képviselői a kisnemes Horthy Miklóst választo ák
kormányzónak, annak főleg az volt az oka, hogy Horthy nemze
hadseregének sztjei fegyverrel a kézben várták az országház folyosóin a
szavazás végét.

Vasárnap délutánonként apa kártyapar t tarto o hon az ebédlőben. Mire

eljö a kávé ideje, megérkeze a három kártyapartner, két középkorú
üzletember és egy idős orvos és "alsós"t játszo ak, a polgárság év zedek
óta kedvelt játékát. Kis összegekben játszo ak és mikor valaki kevert és
oszto , vagy mikor anya a kávét szolgálta fel, az urak poli záltak.
Néha mikor rossz idő volt, vagy mikor a ma néelőadásról mentem haza,
leültem apa mellé és csendben néztem ahogy játszik és hallga am az urak
poli káról folyó beszélgetését. Mindannyian egyetérte ek abban hogy
Károlyi gróf gyenge poli kus volt, és ő tehete arról hogy a kommunisták
hatalomra juto ak. Még szigorúbban ítélték Kun Bélát és híveit, akik a
kártyapartnerek véleménye szerint nem voltak mások mint bűnözők.
Viszont azt nagyon felháborítónak tarto ák, hogy a Horthy-rezsim sok
bebörtönzö kommunistát kivégeztete . "Barbár bosszú!" Általában apa
és barátai úgy emlege ék Horthy fehér sztjeit mint banditákat.
Egy alkalommal bátorkodtam megkérdezni hogy ők tulajdonképpen mit
szeretnének, és az idős orvos felsóhajto : "Az osztrák-magyar habsburg
monarchiát." Mivel még nem felejte em el hogy apa hogy örült mikor a
király-császár lemondo , meglepődtem: "A doktor úr Károlyt kívánja vissza
a trónra?" Ezt mind a négy úr tagadta: "Az a szerencsétlen a szörnyű
királynéjával Zitával és hét gyerekével maradjon csak száműzetésben
Svájcban." Ki lenne akkor? "Az öreg Ferenc József", sóhajto újra az orvos
és a többi három rábólinto . "Igen, egy Ferenc Józsefre lenne szükség!"
Ez az érzelmi kavarodás meghaladta felfogóképességemet. Visszakívánni
egy hat éve halo , ősöreg embert, vagy felháborordást érezni a
kommunisták kivégzése mia , ellenkeze logikámmal. Ezektől a
valószerűtlenségektől Némo kapitány és Winnetou valóságába
menekültem.
A kártyaasztálnál hallo beszélgetések felkelte ék érdeklődésemet a
poli ka iránt, de hátrányos helyzetben éreztem magam mikor a felnő ek
olyan személyekről és történésekről beszéltek, amelyeket nem ismertem. A
zedik születésnapomra egy világtörténelemről szóló könyvet kértem, mert
azt hi em hogy abban meglelem a választ kérdéseimre. A nagy napon apa
átado egy szépen becsomagolt könyvet nekem, de ez csak Magyarország
történelméről szólt, nem az egész világéról. A könyv királyok és hősök
cselekedeteinek hazafias-roman kus elbeszélése volt, hasonló
illusztrációkkal.
Apa észreve e csalódásomat, és azzal mentegetőzö hogy a
könyvesboltban nem volt könyv a világ történelméről. Kiábrándulásomban
amia hogy nem volt olyan könyv ami választ adhato volna kérdéseimre
arról hogy miért és hogyan, karácsonyra egy bőr focilabdát kértem, és
kaptam. Vágyakozásom egy könyv után amiben minden kérdésemre van
válasz nem csökkent az idő múlásával sem; még mindíg vágyom rá.
1921 júniusában befejeztem a népiskola negyedik osztályát kitűnő
eredménnyel és szeptemberben mint a nyolc éves gimnázium első
osztályos tanulója, beléptem a magyar királyi tanintézetbe. Alig szoktam
hozzá új helyzetemhez, mikor ismét egy történelmi esemény borzolta fel a
kedélyeket. A külvároson át vezető országúton ismét katonák vonultak,
helyesebben utaztak, Budapest felé. Elöl jö négy-öt teherautó, tele a
nemze hadsereg rohamsisakos fegyveres katonáival majd azok után
nyito személyautók sztekkel a hátsó üléseken. Azután jö két teherautó;
azokon csendőrök ültek szuronyos puskával. Az autók dudáltak hogy az utat
szabaddá tegyék elő ük és az emberek szörnyűlködve álltak a járdán és
találga ák hogy vajon mi történhete . Egy kis idő után messziről géppuska
ropogás és néhány ágyúdörgés hallatszo .
Egy idős néni jajgatni kezde melle em: "Ó, Istenem, kezdődik megint", és
senki sem próbálta megnyugtatni. Egy rendőr jö oda puskával a vállán a
csoporthoz, ahol én is álltam, és megparancsolta hogy oszoljunk, los volt a
csoportosulás, mondta. Egy idős úr kérdésére a rendőr elég idegesen
válaszolta, hogy ő sem tudta hogy mi történt, csak azt hogy a rendőrség
riadókészültségben volt. Akkor még nem volt rádió, ezért csak másnap
reggel tudtuk meg hogy csata dúlt a nemze hadserek és monarchiapár
csapatok közö Budapest közelében, és hogy a nemze csapatok győztek.
Huszonhat évig tartó történelme ala ez volt az egyetlen csata amit Horthy
hadserege megnyert.
Az történt, hogy Habsburg Károly, a lemondato osztrák császár és magyar
király, három nappal korábban elhagyta svájci száműzetését, álruhában
Ausztrián keresztül Nyugatmagyarországra utazo ahol egy csendőr
ezredes várta egy zászlóaljjal. Összeállíto ak egy szerelvényt, az ex-király
felszállt egy páncélozo vagonba, a csendőrök a személyvagonokba, és a
vonat elindult Budapest felé. Mindenhol ahol megállt, éljenző tömegek
várták a királyi vonatot, még néhány zászlóaljnyi katona csatlakozo és
ezért még több vagont kelle a vonathoz kapcsolni. Habsburg Károly úton
volt visszaszerezni a magyar koronát.
Körülbelül z kilométerre Budapest határától azonban horthysta vasutasok
megállíto ák a diadalmenetet, és a sebtében mozgósíto nemze
csapatok puskatűz alá ve ék a vonatot. A királypár ak visszalő ek a
vonatról és lassacskán igazi csata fejlődö ki, sebesültekkel és halo akkal.
Néhány órás lövöldözés után az ex-király feladta és elhagyta az országot. A
sikertelen kaland után nem maradhato Svájcban, és a francia és angol
kormányok kényszeríte ék rá hogy ex-királynéjával és hét gyerekükkel
Madeirára költözzön. Egy évre rá tuberkulózisban meghalt és az utolsó a
habsburg uralkodók hosszú sorában egy jelentéktelen sírkő ala nyugszik.
Sic transit gloria mundi... {"Így múlik el a világ dicsősége"}
A magyar királyságpár ak azért nem adták fel a reményt a szerencsétlen
Károly halála után; Károly legidősebb fiát, a z éves ex-trónörökös O ót
tekinte ék királynak és éveken keresztül sok helyen látni lehete a fiú
fényképét, nem utolsó sorban az o honokban.
Az O ó-kultusz lassacskán elapadt. A nemesség és a katolikus egyház ami
kezdetben nem akarta Horthyt elfogadni államfőnek, békés egymás melle
élési egyezséget kötö újonnan kineveze kormányfőjével, gróf Bethlen
Istvánnal. Ez a dörzsölt poli kus viszonzásul ígéretet te arra, hogy a
kormány megőrzi és megvédi a nagybirtokosok uradalmait, a katolikus
egyház hatalmas tulajdonait beleértve. Ezt az ígéretet az ország vezetője
huszonöt évig hűségesen betarto a - a "földreform" kifejezés egész idő
ala tabu volt. Elegendő volt egy rövid cikket írni a nagybirtokoknak a föld
nélküli parasztok közö felosztásának szükségességéről ahhoz, hogy a
vakmerő író kapjon néhány hónapos börtönbüntetést "a társadalmi rend
felforgatására uszításért", ahogyan a törvény szólt.

VII. A boldog z év

Minden alkalommal, amikor megpróbálom összefoglalni a meglehetősen

hosszú életem, arra a következtetésre jutok, hogy az 1921 és 1931 közö
év zed volt életem legboldogabb időszaka. Ez a z év volt egy
lélegzetvételnyi szünet a nagy világesemények közö ; egy periódus amikor
én és a körülö em lévő emberek többé-kevésbé normális életet élhe ünk.
1921-ben gróf Bethlen Istvánt kinevezték miniszterelnöknek és a grófnak
sikerült gyorsan helyreállítania a törvényt és a rendet a békeszerződés által
könyörtelenül sújto és megcsonkíto országban. Az, hogy a demokrácia
utolsó maradványai is eltűntek gróf Bethlen rendcsinálása ala , már egy
másik dolog. Tény, hogy a Bethlen kormány véget vete a fehér terroristák
pusz tásának, az adminisztráció újra működni kezde , és minden
erőfeszítést megte ek azért, hogy a gazdaság lábára álljon. Az első három
évben ennek ellenére virágzo az infláció és
a zsebpénzem is rohamosan növekede zről száz, majd ezer koronára.
Az infláció jó időket hozo minden üzletember, így apám számára is, mint a
gazdasági fellendülés csúcsán. Rendkívül jól és szorgalmasan dolgozo ,
gyakran volt üzle úton, néha egy egész hé g. Ő is mint oly sok más
üzletember, szere e volna a lehető leggyorsabban behozni a hat elveszíte
évet, és ez sikerült is neki.
A család életszínvonala meglehetősen gyors ütemben növekede .
Kisöcsém születése után zsúfol á vált a házunk, ezért apa 1922-ben
hozzáépí ete még egy szobát és egy fürdőszobát. Következő évben
szüleim új bútorokat vásároltak a hálószobába és az étkezőbe és egy idő
után hozzájuk illő szőnyegeket és csipkefüggönyöket. Kopo o honunkat
csinos polgári lakássá alakíto ák, ahová oda illő vendégeket is lehete
hívni.
1923-ban karácsonyra anya egy elegáns szőrmét kapo és én egy valódi
bőrből készült focilabdát. A zenéves vidéki lányok helye akiket anyám
szobalányként szoko alkalmazni, most egy szakácsnőnk volt, aki még
vacsorát is szolgált fel és a szüleim hétköznapokon is i ak bort az ételhez.
Igen, a dolgok kezdtek jól alakulni számunkra...
A háborús szenvedések után szüleim élvezték a státusz szimbólumokat, és
nekem sem volt kifogásom ellenük - egyáltalán nem volt kellemetlen érzés
gazdag fiúnak lenni. Azt azonban hogy ficsúr tulajdonságok fejlődjenek ki
bennem, megakadályozta a polgári, vagy inkább kispolgári fegyelem,
aminek betartására anya különösen ügyelt.
Van egy jiddis közmondás, amely így hangzik: „Geld macht skajach”, a pénz
jólétet teremt. A mi esetünk megerősíte e ennek igazságát. Az anya és apa
közö veszekedések és hangos jelenetek ugyanolyan ütemben csökkentek,
mint amilyenben nő a család jóléte. Anya is sokat változo előnyére, mind
külső, mind belső szempontból. Arca nyugodtabbá vált és a szája körül
kialakult keserű ráncok is kisimúltak. A háború évei ala mindig ideges és
zaklato volt, de most megnyugodo , nevete és viccelődö , és újra
feltámadt érdeklődése a ruhák cipők és kalapok iránt. Hetente legalább
egyszer bement a városba vásárló körútra (a szót akkor még nem találták
fel) és
új szerzeményeivel elégede en jö haza. Anya szép volt és elegáns, amit
én nagyra értékeltem, és biztosan apa is.
Újra pezsge a budapes szórakoztató ipar és ebből szüleim is kive ék a
részüket. Mindke en szere ek színházba járni és havonta kétszer ve ek
jegyet. Megnézték az összes Kálmán, Lehár és Benatzki opere et és anya
megtanulta az összes opere betét dalt, én pedig megtanultam tőle. Néha-
néha é eremben vacsoráztak Budapesten és közben cigányzenét
hallga ak, amit apa nagyon szerete . Nem csak szüleim, hanem én is
sikeres voltam és aránylag elégede az éle el, legalábbis addig, amíg el
nem értem a nagy-kamasz kort. 1921-ben kezdődö karrierem az oktatási
rendszerben miután a felvételi vizsga akadályát legyőztem. A sikert egy
magántanárnak köszönhe em, egy orvostan hallgatónak, aki a nyári
hónapokban korrepetált helyesírásból és matema kából. Unalmas és
kötelességtudó volt, de rövid idő ala kis csavargóból strébert farago
belőlem. A stratégiája az volt, hogy azzal ijesztgete engem hogy milyen
nehéz a felvételi vizsga és milyen magasak a követelmények az iskolában.
Annyira rám ijeszte , hogy az első félévben gyakorla lag minden délután
tanultam és elhanyagoltam szép új bőrlabdámat. Mikor februárban
kioszto ák a félévi bizonyítványt, megszédültem az örömtől mikor a
sajátomba belenéztem - nagy és kis "A"-ból állt, csak rajzból kaptam "Ba"-t,
ugyanis a rajzot nem lehete bemagolni. Még la nból, az iskola nagy
mumusából, is kaptam egy kis "a"-t.
Jó bizonyítványommal felhívtam magamra szüleim figyelmét, és nem volt
kifogásom dícséreteik és jutalmaik ellen. A következő három év ala
szorgalmasan tanultam, hogy pozíciómat megőrizzem o hon és az
iskolában, de negyedik évben rájö em arra, hogy korábbi édemeim
elegendőek voltak ahhoz hogy jó tanulónak tartsanak és nem kelle
nagyon megerőltetnem magam. Ezen kívül arra is rájö em, hogy az élet
legfőbb célja nem egy nagy "A".
Az igaz hogy kezdetben stréber voltam, de nem voltam teljesen immunis a
korszak szelleme iránt. És a korszak szelleme ezekben a vidám huszas
években a könnyed szórakozást diktálta aminek terjedését elősegíte e a
hirtelen felvirágzó film- és gramofonipar, újonnan nyito opere színházak,
he lapok, szeszélyes diva ervezők és tánctermek. A sok szenvedés után
Budapest boldogan vete e magát ezekre az új módikra, a magyar főváros
különben is híres és hirhedt volt élénk szórakoztató központjáról a háború
elő . Az új generációk talán már nem is ismerik a "módi" szót, ami akkor
divatban volt. Módi rövid és szexis ruhákat és rövid frizurát jelente a
hölgyek-, trapéz nadrágokat és válltömést az uraknak, jazzt és új táncokat,
strandfürdőzést és futball meccseket, hosszú szipkás cigare ákat, merész
regényeket, flörtölést.
Apa, mint a legtöbb középkorú úr, ellenezte a módit, de anya, legalábbis
elméle leg, az új s lus hívője le . Levága a a haját, amiért apa napokig
nem beszélt vele. Ezen kívül cigare ázni kezde . Minden héten megve e a
legmódisabb he lapokat és szorgalmasan olvasta a módis írók ero kus
regényeit. Megtanulta az összes új slágert, amit akkoriban "jazz"-nek
hívtak, és szívesen énekelt főzés közben, de apa közelében soha. Apa nem
szere e ezeket a "hülyeségeket".
Apa különben általában konzerva v volt, ami alól csak a mozi és a rádió
volt kivétel. Szüleim mint külvárosunkban a legtöbben, legalább he két
alkalommal mentek moziba. Néha én is velük mehe em, annak ellenére
hogy a roman kus filmek unta ak. Amikor a film láz kezdődö nem
kevesebb mint három új nagy mozi nyílt, amelyek mindig telve voltak. A
legmelegebb nyári napokban többségük zárva tarto , de az emberek akkor
sem maradtak kedvenc szórakozásuk nélkül, mert akkor nyito ak egy
kertmozit.

A huszas évek a valódi kultúrális forradalom ideje volt, ami nemcsak a

nagyvárosokat, hanem a falvakat is legyőzte. Ennek a harcnak legfontosabb
fegyvere a rádió volt. Miután megkezdődtek a rádióadások, még a
legtávolabbi falvak sem voltak rádíó készülék nélkül, ha máshol nem is a
falu kocsmájában volt. A konzerva vok panaszolták, hogy a lányok és fiúk
az új kihívó, módis táncokat tanulták csárdás helye .
A gimnázium, ugyanúgy mint a különböző egyházak, elutasítóan
viszonyultak az új divatokhoz, csak nehezen adták meg magukat a huszas
évek közepén. Addig los volt a tanulóknak a futball és az évzárót követő
bálon csak csárdást és keringőt volt szabad táncolni. Mindegyik poli kai
ágazat megpróbálta kihasználni a kultúrális forradalmat. A szélső jobboldal
szerint zsidó-bolsevik mérgezés, a marxisták szerint a polgári dekadencia
terméke, a liberálisok szerint pedig an kulturális közönségesség volt. A
rádió viszont nem volt az iskolában los, ellenkezőleg. Egy fiatal fizikatanár
rádiós klubbot indíto , ahol megtanulha unk saját rádiót építeni. O
voltam mikor detektoros rádiót, kicsit később pedig két csöves készüléket
építe ünk, de mikor a fejlődés a heterodin és szuper heterodin
készülékekhez ért, technikai tehetségem már nem volt elegendő. Apa ve
egy nagy rádiót külön hangszóróval, ami egy tátogó fekete kígyóra
emlékeztete . Lelkes rádióhallgatóvá vált és minden adást meghallgato ,
de ha egy szaxofon hangja felhangzo , kikapcsolta a rádiót. Szerencsére a
jazz koncerteket mindig este z után adták amikor anya és apa már
lefeküdtek, így fülhallgatóval hallgatha am tokban a jazzt. Reggel
fáradtan keltem és nagyokat ásíto am a reggelinél. Apa orvoshoz akart
vinni, de anya, aki gyaníto a fáradtságom okát, nem törődö vele, inkább
pofonokat ígért ha nem hagyom abba a rádió hallgatást. Ezek a
fenyegetések természetesen apa távollétében hangzo ak el.
Igen, kive em részem a kultúrális forradalomból és táncoltam charlstont,
tangót és skymmyt(?) a lányismerőseim születésnapi par jain amiket úgy
hívtak hogy "zsúr", és más alkalmakkor. Mikor a zenhatot betöltö em,
beléptem a polgári i úsági szövetségbe, ahol kultúrális esteket tarto ak
minden kedden zenével és tánccal. A gimnázium utolsó évében párszor
teatáncon is voltam az egyik nagy budepes szállodában néhány
osztálytársammal. Mi a 17-18 évünkkel mindig a legfiatalabbak voltunk o
és természetesen a legszégyellősebbek. Alig mertük az idősebb hölgyeket
felkérni, akik valamivel 20 év ala vagy fele voltak. Mégis nagy élvezet
volt nekünk srácoknak hogy részesei lehe ünk ilyen módis
rendezvényeknek, leginkább mivel az iskola vezetősége nem tudo róla.
Hamarosan megnyito ak egy mesterséges strandot is külvárosunkban,
ahol különben nem volt se tó, se folyó, és én annak egyik legszorgalmasabb
látogatója le em. Egy zenéves fiúkból és lányokból álló vegyes csapat
alakult o . Sokat flörtöltünk és ügyetlenül pingpongoztunk, fürödtünk a
medence aránylag piszkos vizében és leégtünk a napon. Egyik nap egy
társunk táska gramofont hozo magával a strandra és mi fürdőruhában
táncoltunk. Ez túl sok volt a strand középkorú tulajdonosának, aki azzal
fenyegetőzö hogy feljelent a rendőrségen erkölcstelen viselkedésünk
mia . Mivelhogy visszafeleseltünk, és csak ímmel-ámmal
engedelmeskedtünk, egy hónapra ki lto bennünket.
A tanárok természetesen a strandolásról sem tudtak, vagy legalábbis úgy
te ek mintha nem tudnának róla.
(Emlékszik ma valaki Maurice Decobra nevére?) Ke őt a legizgalmasabb
Decobra-regényeim közül elkoboztak az iskolában és magatartásból
figyelmeztetőt kaptam mert a szünetben a legpikánsabb részekből
tarto am felolvasást. Természetesen öltözködésemmel is megpróbáltam
követni a módit, de ez nem volt könnyű. Szüleim kitarto ak a polgári
hagyománynál, hogy a fiúk évente kétszer új öltönyt kapjanak; ősszel és
tavasszal. Az új öltönyök a szekrényben voltak vasár- és ünnepnapi
használatra, az előző évi öltönyök pedig hétköznapi visele é váltak. Ennek
az le az eredménye hogy hétköznap kinő ruhát hordtunk, a vasárnapi
öltöny pedig egy számmal nagy volt.

Tizennégy éves koromig golf nadrágot és pulóvert hordtam, de akkor

fellázadtam és anya meghallga a ltakozásom, és varrato nekem egy
öltönyt hosszú nadrággal. Akkor a trapéz nadrág volt a divat, ami olyan
széles volt hogy majdnem az egész cipőt eltakarta. Az én elnéző anyám
megengedte ezt a bő nadrágot, de mikor apa először meglá a, kitört a
botrány. Személyesen kísért el a szabóhoz és követelte hogy legalább négy
cen vel varrja be a nadrág szárát. Sem a sírás, sem anya védőbeszéde nem
segíte , apa hajthatatlan volt. Nem nézhe em úgy ki mint egy jazz-fiú.
Vígasztalásul kaptam anyától egy pár lakkcipőt, szürke an lopbőr
felsőrésszel. Ramaro Novarro is ilyet viselt jegújabb filmjében. Sajnos soha
nem sikerült olyan csillogó lapos frizurát csinálnom magamnak mint neki és
Rod Laroqe-nek volt.
Hazugság lenne, ha úgy akarnám beállítani életünket a huszas években
mint egy hosszan tartó idillt. Mi is, mint minden más akkori polgár
Európában, egy nacionalizmus által megmérgeze légkörben éltünk, a
tömegek szociális nyomora közepe e.

A trianoni béke, ami Magyarország számára lezárta az Első Világháborút,

megfoszto a az országot korábbi területének kétharmadától. A szomszédos
országok, Románia, Jugoszlávia és Csehszlovákia megkapták részüket a
hadizsákmányból. Az igaz, hogy a lakosság többsége az elveszte
területeken románokból szlovákokból és különféle délszlávokból állt, de
összesen körülbelül négy millió magyar is élt o . A magyar kisebbségek
élete új uraik ala minden volt csak vidám nem, és a magyar lakosság elleni
diszkrimináció napirenden volt.
Nem volt magyar az ország határain belül és körül aki nem tarto a
égbekiáltó igazságtalanságnak trianoni békét. A jobboldali nacionlista
Horthy-rezsim magától értetődően a trianoni béke revizióját, az elveszíte
területek visszacsatolását az anyaországhoz, helyezte külpoli kája
középpontjába. Az uralkodó urak hamarosan arra is rájö ek, hogy a Trianon
kérdés belpoli ka célokra is felhasználható volt. Minden reformkérdést el
lehete vetni azzal az érvvel, hogy majd sort kerítenek rájuk miután
Magyarország visszakapta elveszíte területeit.
A trianoni béke előírta hogy Magyarországnak nem lehete 35000 főt
meghaladó hadserege. Visszafoglalni az elveszíte tartományokat ilyen
kisszámú hadsereggel a jól felfegyverze szomszédoktól, akik ezen kívül
védelmi szerződést is kötö ek egymással Magyarország ellen,
elképzelhetetlen volt. Tehetetlenségében a Horthy-rezsim hideg háborút
indíto , annak minden kellékével. Számunkra akik az országban éltünk, ez
azt jelente e hogy állandó heves propagandának voltunk kitéve, aminek
rendezői minden rendelkezésükre álló eszközt felhasználtak. A
hirdetőoszlopokat teleragaszto ák Trianon ellenes plakátokkal, Budapest
legszebb terén felállíto ak egy oszlopot az ország címerével fél árbócon,
ami a nemze gyászt jelképezte, és hogy a jelkép még érthetőbb legyen, az
oszlopot négy nyomorúságos alakkal ve ék körül, amik az országtól
elszakíto tartományokat jelképezték. Egy hivatalos szónok aki az
emelvényre fellépe , sem szalaszto a el az alkalmat hogy kifejezze Trianon
irán felháborodását és undorát amit a csehszlovák, román és jugoszláv
gazemberek iránt érze , akik elrabolták az ezer éves magyar birodalom
részeit. A költők, maguktól vagy rendelésre, versek sorozatát írták és még
ennél is több dalt a magyar népet ért igazságtalanságról, még az
opere ekbe is te ek egy-két hazafias szövegű kuplét.
Az egyik Trianon ellenes költemény a katolikus egyház hitvallásán alapult és
úgy is hívták hogy "magyar hiszekegy". "Hiszek egy Istenben, hiszek egy
hazában, Hiszek egy isteni örök igazságban, Hiszek Magyarország
feltámadásában! Ámen." A tanítás minden reggel azzal kezdődö hogy mi
tanulók elmondtuk ezt a nemze imát. Később ez a szokás elterjedt az
iskolák falain kívülre is és minden ünnepélyes alkalommal egy ado jelre
felállt a közönség és elszavalta ezt a "magyar hiszekegy"-et.
Gyakran szerveztek tüntetéseket ahol a résztvevők olyan jelmondatokat
kiabáltak, mint "Le Trianonnal", vagy "Le a román (jugoszláv, csehszlovák)
tolvajokkal".
Az iskolában is a revizionizmusról tanultunk, és nem csak a földrajz- és
történelem órákon. Trianon ellenes dalokat tanultunk, és dalokat amik
arról szóltak hogy a magyar hősök hogy foglalják vissza az elrabolt
területeket. A rajztanár az elcsatolt területeken álló híres épületekről ado
nekünk képeket, amiket le kelle rajzolnunk. A fogalmazási feladatok
témája legtöbbször ezekhez hasonló volt: "Levél egy barátnak aki
csehszlovák (román, jugoszláv) elnyomás ala él", "Hogy tudják a magyarok
megőrizni nemze iden tásukat idegen uralom ala ", Mit tehet a fiatalság
Trianon ellen", stb. Akkor is ha a téma egészen más volt, nem árto
valamilyen módon Trianont belekeverni, és ebben elég ügyesek voltunk. Az
iskolai ünnepségeken, Március 15-én, a téli szünet elő , évzárón és más
alkalmakkor, a tanárok egyike szokás szerint lángoló nemze beszédet
mondo , egy tanuló elszavalt néhány Trianon ellenes verset, egy másik
hasonló dalokat énekelt és az iskolai zenekar hazafias darabokat játszo .
Az urak akik a félhivatalos Revizionista Ligát veze ék, nem voltak
találékonyság hiányában, de igyekezetükben néha túlzásokba estek. Így volt
ez a Trianon-jelvények esetében. A liga kampányba kezde , aminek az volt
a célja, hogy mindenki vegyen egy jelvényt, egy fekete, zománcozo bronz
"T"-betűt és azt hordja a trianoni béke elleni állandó tüntetés képpen.
Egy szép napon egy újságíró felfedezte, hogy a Trianon-jelvényeket egy
Csehszlovákiában levő üzem gyárto a, az ellenséges országban, ami ellen a
tüntetés irányult. A botrányt eltussolták és a jelvények eltűntek a piacról és
a gomblyukakból.
Egy másik, sokkal nagyobb botrányt viszont nem lehete eltussolni, mert
nemzetközi "cause célebrè" {"különös eset"} vált. 1925 végén a belga
rendőrség letartóztato két kiváló magyar urat, mert hamis 1000 Frankos
bankjegyeket próbáltak terjeszteni. Szállodai szobájukban egész köteg
hamis bankjegyet találtak, és a kihallgatás során a két magyar, aki
nyugalmazo magas rangú katona szt volt elmondta, hogy cselekedetük
Franciaország ellen irányult bosszúként a trianoni béke igazságtalanságai
mia . A hamis bankjegyeket az Állami Pénznyomdában nyomták.
A francia kormány fenyegető diplomáciai jegyzékben követelte hogy a
dolgot haladéktalanul vizsgálják ki és az eredményről a budapes francia
nagykövetet tájékoztassák. Hamarosan kiderült hogy a hamis bankjegyeket
gyártó társaság élén Windisgrätz herceg, az ország egyik leggazdagabb
nagybirtokosa, a rendőrfőnök és a Földrajzi Intézet igazgatója állt. Őket és
munkatársaikat bíróság elé állíto ák és több éves börtönbüntetést kaptak.
Az a hír járta, hogy még náluk is magasabb beosztású urak, még a kormány
tagjai közül valók is, részesei voltak az akciónak. Kétség nem fér hozzá hogy
a pénzhamisítókat anyagi érdekek és hazafias ideálok egyaránt veze ék, de
ez a franciák szemében csak ronto az ügyön. Több száz magyar családot
akik év zedek óta Párizsban éltek, kiutasíto ak Franciaországból és éveken
át nem jelente Franciaországban ajánlólevélnek magyarnak lenni.
1927-ben a jobboldali angol sajtókirály Rothermere á ogó kampányba
kezde a "Daily Mail"-ben "Igazságot Magyarországnak" címmel. Egy
cikksorozatban bemuta a az újság a trianoni béke igazságtalanságait és a
magyar kisebbségek ellen irányuló megkülönböztetést Csehszlovákiában,
Romániában és Jugoszláviában. Jobboldali körök Magyarországon, egy
különösen vidékies társaság, a poli kailag könnyűsúlyú újság sorozatát
történelmi esemény számba ve e, mint a trianoni béke reviziója felé te
első lépést. A nemes lordot (ahogy a budapes újságok nevezték)
kinevezték magyar nemze hőssé, utcát neveztek el róla, ünnepélyesen
mellszobrot állíto ak neki. Mikor a lord fia, aki apját képviselte,
megérkeze Budapestre, egy szinte hisztérikus fogadtatás várta. Egy es
újság egészen komolyan azt javasolta, hogy a lordot koronázzák
Magyarország királyává. Ez sok le a Horthy kormányzót körülvevő
uraknak, és lord Rothermere fia csendben elhagyta az országot.
1934 végén két horvát terrorista a hírhedt Ustaša elődei, agyonlő e
Marseilleben a jugoszláv királyt Alexandert, és a francia külügyminisztert
Barthout, mikor a király jachtján hivatalos látogatásra odautazo . A
merénylők kihallgatása során kiderült, hogy Magyarországon kaptak
kiképzést bizonyos magyar sztek tudtával. Jugoszlávia bepanaszolta
Magyarországot a Nemzetek Tanácsánál, de hála a magyar küldö ség
rendkívüli ügyességének, Magyarországot felmente ék és így nem kelle
egy elmarasztalás nehéz terheit viselnie.
Természetesen három szomszédunk hevesen reagált a magyar propaganda
hadjáratra és a magyar kisebbségeken állt bosszút. Egy sűrű határzárat
állíto ak Magyarország körül, majdnem mint egy vasfüggönyt, vízum kelle
az átutazáshoz és a határellenrőzés nagyon alapos és kínos volt. A
kereskedelmi kapcsolatokat alacsony szinten tarto ák, kultúrális
együ működés pedig egyáltalán nem léteze . Mikor Bartók Béla a huszas
évek ala egyszer Bukarestbe utazo hogy o koncertet adjon, a jobboldali
magyar újságok támadták és hazaárulónak bélyegezték.

Családomat nem csak közvete en érinte ék a dolgok ilyen nyilvánvalóan

rossz alakulása. Nagybátyám maradt állomásfőnök mikor a terület
Csehszlovákiához került és sztviselő le a csehszlovák állami vasutaknál.
Apa három fivére, mindhárom kiskereskedő aki alig volt a megyehatáron
kívül, szintén maradt Erdélyben, és ezzel román állampolgár le .
Ferenc bácsit, a "csehszlovák" állomásfőnököt, évekig nem lá uk és a
levelek amiket küldö , csak a családtagok egészségi állapotáról szóltak. Félt
hogy a csehszlovák hatóságok gyanúba keverik, ha szorosabb kapcsolatot
tart az ellenséges országgal, Magyarországgal. Azért 1924 májusában eljö
a konfirmációmra és meghívo magukhoz a nyári szünetre hogy
megismerkedhessek öt unokatestvéremmel.
Egy pokol volt, mire megkaptam a beutazási engedélyt ami csak három
hétre szólt, nem két hónapra, ahogy kértem - szerencsére, mert teljesen
idegennek éreztem magam nagybátyámnál és a kisvárosban ahol a család
lako . Ke en az unokatestvéreim közül, akik korban hozzám illőek voltak,
nem voltak hajlandóak magyarul beszélni velem, és mivel én nem érte em
szlovákul, egyáltalán nem törődtek velem. A nagybátyám magyarul beszélt
feleségével, aki soha nem tanult meg rendesen szlovákul, de óvakodo
hogy ne beszéljen szolgálatban vagy az utcán magyarul. Az emberek
egyáltalán nem beszéltek az utcán és nyilvános helyeken magyarul, annak
ellenére hogy a lakosságnak több mint fele magyar volt. Egyetlen magyar
könyvet sem tudtam szerezni és nagyon unatkoztam, ezért örültem mikor
letelt a három hét.
Az erdélyi családtagokkal még ennél is ritkább volt a kapcsolat - legfeljebb
évente egy levél jö tőlük. 1926-ban viszont apa úgy döntö hogy
odautazik legidősebb bátyja temetésére. Kaptam két hét eltávozást az
iskolából hogy apával mehessek. Egy ügyvéd aki a román konzulátussal
tarto jó összekö etéseiről volt ismert, gyorsan és fájdalommentesen
elintézte a vízumot. Ugyan a jó kapcsolatért természetesen fizetni kelle ,
de mégis. Az hogy a román határon a vizsgálat majdnem két órát ve
igénybe, az akkoriban normálisnak számíto , de hogy egy fülkében le
kelle vetkőzni amíg a ruháinkat átvizsgálta egy román csendőr, az még a
huszas években is túl erős volt.
Az erdélyi kisvárost ahol a család lako és ahol a temetés volt,
Marosvásárhelynek hívták magyarul és Târgu Mureșnek románul.
Csehszlovákiától eltérően o mindenki, vagy legalábbis majdnem mindenki
magyarul beszélt az utcán, a lakosok többsége nem is beszélte az ország
hivatalos nyelvét, a románt. A rokonok kedves barátságos emberek voltak,
és nagy szerete el fogadtak bennünket. A látogatás mégis majdnem rosszul
végződö számomra egy nagy bajúszú és rendkívül élesszemű rendőr
mia . Letartóztato engem a nyílt utcán, és azután a rendőrségen
kihallga ak. A román királyság elleni uszítással vádoltak.
Az indok a következő volt: egyik unokatestvéremmel sétáltam az utcán, aki
bement egy üzletbe és én kint maradtam. Elkezde esni az eső és ezért
felve em az iskolás sapkámat, egy sötétkék, puha fejfedőt, amit az iskola
zománcozo címere díszíte . Akkor 16 éves voltam és szégyelltem iskolás
sapkát hordani mint egy kisfiú, de mivel minden diáknak kötelező volt, a
zsebemben hordtam és csak akkor ve em fel, mikor közeledtem az
iskolához. Csak néhány percig álltam az üzlet elő , mikor megjelent egy
rendőr és egyik kezével a sapkát ve e le a fejemről, a másikkal pedig a
karomat fogta meg és magával vi . A legközelebbi rendőrségre vezete és
átado egy rendőr sztnek, a sapkámat pedig lete e az asztalra.
A szt, egy kedves fiatal hadnagy, ránéze a címerre a sapkán, majd kicsit
tört magyarsággal elkérte az útlevelemet, ami szerencsére nálam volt.
Ezután elkezdte felvenni a jegyzőkönyvet, de még be sem fejezte mikor
nagybátyám megérkeze , kicsit lihegve, de barátságosan mosolyogva. A
szt is barátságosan fogadta és rövid párbeszédbe kezdtek románul. A
rendőr megmuta a a sapkát a jelvénnyel: két arany búzakalász közö egy
égő fáklya. Ez a címertani mestermű vékony piros-fehér-zöld csíkokkal volt
körülvéve, a magyar nemze színekkel. És ezek mia a keskeny vonalak
mia fogo el a rendőr. A dolog egyszerűen és barátságosan
elrendeződö . Nagybátyám előve e pénztárcáját, kive három százlejes
bankjegyet és lete e az asztalra, a rendőr szt elve e és zsebrete e őket.
Úgy látszo , hogy ez az eljárásmód a hatósági és civil személyek közö
általánosan ismert és elfogado volt Romániában. 300 lej különben nem
volt egy nagy összeg, nem több mint egy munkás egy napi keresete.
A hazaúton nagybátyám mesélte hogy unokatestvérem lá a
letartóztatásomat és hazaszaladt apjáért hogy megmentsen. Az is hozzá
tartozik a történethez, hogy sapkámat soha nem kaptam vissza, de apa
alaposan megszido . A legrosszabb az volt, hogy nagybátyám meg lto a
hogy o hon Magyarországon meséljek már rságomról - mert egy
esetleges publikáció rá és családjára nézve komoly következményekkel
járhato volna. Ez a veszély nem fenyeget többé, mert ő és családja 18
évvel később meghalt Auschwitzban.
Egyik hazafias költőnk szerze egy verset, amiben Magyarország
megcsonkíto határait Európa testén lévő véres égő sebekhez hasonlíto a.
Sok ilyen véres seb volt a kon nensen a vidám huszas évek ala : a német-
francia határon Elzász-Lotaringiánál, a lengyel-német határon az
úgyneveze folyosónál, az osztrák-olasz határon Dél-Tirolnál, a jugoszláv-
olasz határon Fiuménél és a román-bulgár határon Dobrudjánál, hogy csak
néhányat említsek. Mindenhol hangosan ordíto ak a nacionalisták az
elveszíte területeket követelve vissza. A határ túlsó oldalán pedig
fogadkoztak a nacionalisták hogy a megszerze területeket vérrel-vassal
megvédik.
Naponta írtak az újságok határincidensekről valahol Európában,
államférfiak fenyegető kijelentéseiről és a kisebbségek szenvedéseiről a
különböző országokban. A légkört csak zavarosabbá te ék a filmhíradók
amik gázálarcos gyakorlatokról, katonai felvonulásokról, új masztodon
méretű csatahajókról, és új katonai repülőgépek próbaútjairól tudósíto ak.
Nem túlzok ha azt mondom, hogy kamasz koromban legalább száz cikket
olvastam az elkövetkezendő gázháborúról és annak szörnyű
következményeiről.
A felnő ek körülö em a "békeidőben" kifejezéssel emlege ék az 1914
elő időszakot. Egyszer mikor nagyapám ismét mesélt valamit a
"békeidőről", közbevágtam: -De nagyapa, hiszen most is béke van!
-Nem, kedves gyermekem, az időszak amiben most élünk, nem békeidő,
csak azt helye esí .
Ezek voltak a vidám huszas évek, életem legboldogabb időszaka.

VIII. A sárga csillag árnyéka

Eddig nem említe em hogy szüleim és rokonaim zsidók voltak. Annak oka
hogy nem írtam róla, nem hatásvadászat volt. A helyzet egészen
egyszerűen az, hogy a zsidó nemzethez tartozásomnak gyerekkoromban
szinte semmi jelentősége nem volt.
Arra hogy zsidó voltam és emia valamennyire különböztem legtöbb
osztálytársamtól, csak iskolás éveim elején ébredtem rá. Néhány nappal az
évnyitó után egy katolikus pap jö az osztályba, és felszólíto mindenkit
aki nem tartozo a katolikus hithez, hogy hagyja el a termet. Csak három-
négy fiú állt fel és indult meg az ajtó felé, mások csak félig álltak fel,
közö ük én is.
A kövér pap gúnyosan nevete : -Micsoda kölykök, még azt sem tudjátok
hogy melyik valláshoz tartoztok. Nézze meg az ember...
Úgy oldo a meg a dolgot, hogy az osztálynaplóból felolvasta a
protestánsok és zsidók neveit. Kimentünk az osztályból és mivel senki sem
törődö velünk, kimentünk az iskolaudvarra focizni. Összesen zenheten
voltunk, de egy hé el később mikor a katolikus pap újra eljö , egy fekete
ruhás vénkisasszony maga köré gyűjtö e a protestánsokat és egy üres
osztályterembe veze e őket, ahol Kálvin és Luther tanairól okta a őket. Mi
hatan, zsidó fiúk, ismét kimentünk az udvarra játszani amíg a
keresztényeknek tarto a vallásoktatás.
Ezek a különös események felkelte ék érdeklődésemet a júdaizmus és
általában a vallás iránt. O hon anyát kérdezge em hogy tulajdonképpen
mit jelent a vallás. Anya elcsodálkozo tájékozatlanságomon, pedig ő volt
az aki elfelejte engem felvilágosítani. Most mindenesetre tarto nekem
egy rövid összefoglalót az égi dolgokról és a keresztények és zsidók közö
különbségekről, olyan hangsúllyal ami arról árulkodo hogy elég
jelentéktelennek tarto a ezeket a dolgokat. -Majd tanulsz róla amikor a
zsidó vallásoktató megy az iskolába, zárta le a beszélgetést, és kiment a
konyhába vacsorát főzni.
Az anya által beígért vallásoktató soha nem jö , és mi zsidó fiúk egész
évben folyta uk a he két órás focizást. Nem tudom hogy a zsidó
gyülekezet miért hanyagolta el vallási nevelésünket, talán az összes zsidó
tanár a fronton harcolt a hazáért.
Kénytelen vagyok anyának megbocsátani hiányos vallásos nevelését. Eléggé
el volt foglalva a háborús évek számtalan hétköznapi gondjával, ezen kívül ő
maga egyáltalán nem volt vallásos érzelmű, mint ahogyan környezetünk
sem. A külváros lakosságának többsége gyári munkás volt és a barátaim is
munkáscsaládból valóak voltak. A legtöbb gyári munkás akkor már elég
nega v érzelmeket táplált az egyházak és papok iránt és csak az
öregasszonyok közö voltak templomba járók.
A bandával gyakran fociztunk a katolikus templom melle füvön, de soha
nem beszéltünk vallásról - az nem tartozo ránk. Persze lá am egy
feszületet vagy egy Mária képet o hon valamelyik játszótársamnál, néha
lá unk katolikus papot az utcán. Igen, a református papot is ismertük aki a
szomszéd utcában lako és tudtuk hogy nagyon szere a bort.
Érdeklődésem a vallás, illetve a vallások iránt, mint ahogyan mondtam, az
iskolában ébredt, és néhányszor kérdezge em osztálytársaimat hogy mit
tanultak az ala az idő ala , amíg mi az iskolaudvaron fociztunk. A válasz
mindig tömör és rövid volt: "Á, csak hülyeségeket."
Az 1918-as októberi forradalom és az azt követő kommunista rezsim
megszünte e az iskolákban a vallásoktatást. Apám, aki egy tanult rabbi fia
volt, nem változtato hazatérte után említésre méltóan o honunk vallásos
jellegén: túlságosan el volt foglalva egészen más jellegű gondjaival. 1920
őszén, apa egy nap o hon maradt, feket öltönyt ve fel és nekem is
mondta hogy tegyek úgy. 1920-ban a zsidó újév, "Rosh Hana" napján
ve em először részt a külváros gyönyörű zsinagógájában egy zsidó
isten szteleten. Viktória királynőt idézve: "We are not amused" {"Nem
vagyunk elragadtatva"}.
Az isten sztelet ala apa észreve e hogy egy szót sem értek héberül, az
imák nyelvén, és általában tudatlanságomat a szent dolgokról. O rögtön a
zsinagógában keríte egy idősebb urat, aki azután magántanárom le és a
júdaizmusról és a héber imakönyvek olvasására oktato . Az öreg egy
mérges és kellemetlen ember volt, kelletlenül töltö em óráimat poros
szagú lakásán. Azért megtanultam a héber ábc-t és a zsidó vallás alapjait és
ez jelentősen meghaladta azt amit zsidó iskolatársaim tanultak később a
tanártól akit a gyülekezet küldö az iskolába.
Az isten sztelet után azt is elérte apa anyánál, hogy o honunk zsidó
jelleget kapjon, helyesebben visszakapja zsidó jellegét - legalábbis bizonyos
fokig.
Anya nem volt hajlandó a zsidó étkezési megszorításokat a konyhájába
bevezetni: a kosher ( szta) szabályoknak amiket a Tóra és a Talmud előír,
betartása sok terhet ró a háziasszonyra. De ezután nem e ünk disznóhúst
és disznóhúst tartalmazó felvágo akat - vagy legalábbis ritkán, amikor apa
üzle úton volt. Ezzel szemben anya kötelezte magát hogy minden péntek
este a sabbat kezdetén gyertyát gyújt, és ezeken az estéken fono
búzakenyeret e ünk, amit a zsidók "challe"-nak hívnak. Az őszi nagy
ünnepnapokon, "Rosh Hoshana" és a békülés napján ("Jom Kippur"),
családostól mentünk a zsinagógába és ezeken a napokon böjtöt is
tarto unk. Anya a zsidó húsvétra ("pesach") keletlen kenyeret ("matza")
ve . Pesach estéjén apa énekelt a szép régi zsoltárok közül amiket apjától a
megboldogult mezőbándi rabbitól tanult Erdélyben.
A gimnázium zsidó tanulóinak kötelező volt résztvenni gyerek
isten szteleten amit szombat délután tarto ak a zsinagógában. Mikor a
vallás tanár azzal fenyegete hogy a távolmaradók nevét jelen az
igazgatónak, elmentünk párszor, de inkább kényszerből mint
meggyőződésből. 13 éves koromig korrepetált a rabbi hogy a "bar mitzva"-
ra, a zsidó konfirmációra felkészítsen, és ezzel zsidó oktatásom és
serdülőkori tapasztalataim be is fejeződtek.
Magyarázatul és szüleim mentségére hozzáteszem, hogy a nagy többsége
Magyarország akkori 700 000 "izraelitájának" (ahogy a zsidókat hivatalosan
nevezték) egyáltalán nem tűnt ki a miénknél nagyobb vallásossággal,
éppen ellenkezőleg. A zsidók többsége például Budapesten, nem is járt
zsinagógába "Rosh Hoshana" vagy a békülés napján és egyáltalán nem
tudo héber imákat olvasni. Különösen hűek sem voltak vallásukhoz a
zsidók Magyarországon. 1938-ban mikor az első zsidó törvényt
magszavazták a parlamentben, kiderült hogy további 200 000 magyar
állampolgárt érinte a törvény - megkeresztelkede zsidókat és fél
zsidókat. 1919-ben és 1920-ban, mikor a terror és zsidó megkülönböztetés
kezdődö , a katolikus- és a református egyház is száz év után először,
csaloga a a zsidókat hogy keresztelkedjenek át. Cserébe a papok védelmet
és feloldozást ígértek a megtérteknek. Körülbelül 100 000 zsidó hallgato a
hívó szóra. Az más lapra tartozik, hogy az átkeresztelkedés nem segíte se
akkor, se később. A 600 000 zsidónak akik Hitler gázkamráiban pusztultak,
legalább egy harmada meg volt keresztelve. Tucatszámra ismerek zsidókat
Stockholmban akik a Bernado e akció keretében kerültek ide 1945 őszén
vagy az 1956-os forradalom után.
Nem csak vallásilag hanem nemze ségileg is rossz zsidó volt a magyar
"izraeliták" többsége. Kisvárosunkban egy fiatal zsidó próbált egy cionista
csoportot szervezni, de eredmény nélkül. Ez a huszas években történt.
1938-ban, az első zsidó törvényt követően, alakult egy cionista egyesület
aminek sikerült 40-50 tagot toboroznia a körülbelül 2500 zsidó közül, aki
akkor külvárosunkban lako . Ezek az arányok általában érvényesek voltak a
magyar zsidókra. Nem, nem akartunk Palesz nába kivándorolni, és hallani
sem akartunk egy zsidó államról - magyaroknak tekinte ük magunkat.
Szóvivőink, a legtöbb rabbit beleértve, azzal érveltek hogy voltak római
katolikus, görög katolikus, kálvinista, és unitáriánus hitű magyarok, voltak
bap sták és metodisták. Miért akadályozná meg az "izraelita" valláshoz
való tartozás azt hogy valaki magyar legyen a magyarok közö ? Mi zsidók
száz százalékig elfogadtuk ezt az érvelést, de csak mi voltunk akik
egyetérte ek. Még 1942-ben kiado a zsidó gyülekezet egy jól illusztrált
könyvet ami bebizonyíto a fehéren feketével hogy zsidók már a római kor
idején is éltek azon a területen ami később Magyarország le és egy királyi
rendelet már az 1100-as években mint Magyarország lakosait emlí a
zsidókat. Azt is bebizonyíto a a könyv hivatalos sta sz kával, hogy az
"izraeliták" 96%-a magyar anyanyelvű volt. Sem a magyar an szemitákat,
sem a német nácistákat nem rendíte e meg ez az ősidők óta fennálló
összetartozás. Egy zsidó életét sem kímélték meg csak azért, mert egy
liberális érzelmű nem zsidó történész írt egy esszét arról hogy több ezer
zsidó ve részt az 1848-49-es magyar szabadságharcban, és hogy annak
végén a császári győztesek a budapes zsidó egyesületet egy millió
guldenes büntetéssel sújto ák, mert segíte e a magyarokat a háborúban.
Arra sem reagált senki, rajtunk kívül, hogy az első világháborúban több
zezer zsidó ese el a fronton. A magyarországi zsidógyűlölőket (ugyanúgy
mint a világon mindenhol) nem érdekelte a zsidók érvelése, viszonzásul mi
magyar zsidók figyelmen kívül hagytuk az an szemita veszélyt, magyarok
akartunk lenni, kerül amibe kerül. A szüleim ugyanolyan magyar hazafiak
voltak mint a legtöbb zsidó Magyarországon és különösen apa szerete
mindent ami "igazi magyar" volt, a fűszeres ételeket, a szomorú népdalokat
és a cigányzenét. Emlékszem rá amikor 1940-ben a rádió egy hosszú
riportot közve te a magyar csapatok bevonulásáról Észak-Erdélybe
Horthy tengernaggyal fehér csődörön az élen. Apa úgy ült a rádió elő
mintha oda le volna szögelve, hallga a a menetelést, a tömegek
éljenzését az ünnepélyes köszöntőket és szemei megteltek könnyel: "Fiam,
hogy én megérhe em ezt a napot, amikor a szülőfalum és a szüleim sírja
újra egyesül országunkkal". Örülök hogy eléggé tapintatos voltam és nem
mondtam ki amit gondoltam - hogy Magyarország Hitlernek köszönhetően
kapta vissza Észak-Erdélyt, hogy ő és Horthy kormányzó és sztjei nagy
an szemiták voltak és a zsidók a visszacsatolt területeken a magyar
zsidótörvények hatálya alá estek és harmadosztályú állampolgárokként
kezelték őket szülőhazájukban.
Chaim Weizmann, a cionista mozgalom nagy alakjainak egyike úgy
jellemezte egy alkalommal a huszas évek végén a magyar zsidókat, mint
egy korhadt ágat a júdaizmus fáján. Igaza volt, de azt soha nem magyarázta
meg hogy miért és hogyan korhadt el az ág. Hagy adjak most egy
magyarázatot ami talán mentségnek is vehető.

1867-ben Magyarország széleskörű autonómiát kapo a habsburg

birodalmon belül és az akkor alakíto kormány arra törekede , hogy az
elmarado agrárországot felemelje Ausztria és Bohémia kultúrális szintjére.
A fejlődéshez egy új, széles polgári középosztályra volt szükség, és ezt az űrt
a zsidóság töltö e ki. Konkurrencia alig akadt, mert a magyar kisnemesség
hasonlóan a spanyolhoz és a lengyelhez, hagyományosan ellenérzéseket
táplált a kereskedelem és az ipar iránt. Ha a birtokból nem tudtak megélni,
állami vagy önkormányza pozíciókat vállaltak, katona sztek, vagy a
legrosszabb esetben papok le ek. A nagy fellendülés ala ami a magyar
társadalmat jellemezte az 1800-as évek második felében, akadt bőven
íróasztal azok számára akik közszolgálatra vágytak.
A magyarországi zsidók betörtek a középosztályba és néhány százan ennél
is magasabbra emelkedtek. Ferenc József a császár-király kegyesen bárói
címet és pajzsot is adományozo z- zenkét gazdag zsidó gyárosnak és
bankárnak. Kevésbé gazdag, de elöljáró zsidó családok nemesi címet
kaptak.
A társadalmi emelkedésnek volt azonban egy kimondatlan feltétele, az
asszimilálódás; a zsidóság hagyományos velejáróitól való megszabadulás és
a lángoló magyar nacionalizmus átvétele. A magyarországi zsidók többsége
készen volt ezt az árat megfizetni: ahogy Heinrich Heine megfogalmazta,
belépőjegyet ve ek a társadalomba. Az elenyésző kisebbséget amely
ragaszkodo a vallás ősi formájához, jiddis nyelvvel és szakállal, kevésbé
gúnyolták a magyarok, mint az asszimilálódo akat.
Az asszimiláció, a teljes alkalmazkodás a magyarokhoz, sokkal gyorsabban
ment végbe a városokban mint vidéken, és leggyorsabban a budapes
zsidók illeszkedtek be. Körülbelül egy negyede a főváros 300 000 zsidójának
egészen addig ment a századforduló idején hogy megkeresztelkede .
Anya családja szinte majdnem teljesen júdaizmustól mentes zsidókból állt.
Anyai nagyapám borkereskedő volt és foglakozásából kifolyólag keresztény
termelőkkel és kocsmárosokkal érintkeze . Anyai nagyapám, aki vasú
sztviselő volt, nem tudta volna betartani a shabbat előírásait még ha
akarta volna sem - de nem is akarta. Anya reáliskolába járt, ahol keresztény
és magyar nemze szellemben folyt az oktatás. Apa családjában már nem
volt ilyen előrehalado az asszimiláció, hiszen apja rabbi volt egy nagyobb
faluban. Apa 14 éves korában elhagyta a rabbio hont és azután egy
nagyobb városban élt keresztények és zsidótlan zsidók közö . Azért egy
keveset megtarto gyerekkora szokásaiból és azt akarta hogy én is tudjak
egy keveset a zsidó életmódról és szokásokról. Valóban nem ő tehete róla
hogy soha nem vonzódtam a zsidó valláshoz, annak ellenére hogy nem
hiányzo belőlem a zsidó öntudat. Sokkal később, ötven éves korom körül
támadt érdeklődés bennem a júdaizmus szentségei iránt. Soha nem vált
belőlem hívő és vallásos zsidó, de a ól kezdve értékelem a zsidó vallást
mint kultúrális örökségünk részét.
Miután a zsidók egy fél évszázadon át bizonyos fokig élvezhe ék
Magyarországon az egyenlőség kiváltságait, az an szemita Horthy-rezsim
hatalomátvétele katasztrófának látszo . Apám korosztályának az volt a
meggyőződése hogy a zsidók megkülönböztetése és üldözése egy
társadalom elmarado ságának a jele volt. Progromok és
megkülönböztetések korosztályuk felserdülése idején csak a cári
Oroszországban és Romániában voltak szokásban. Igaz volt egy Dreyfus-ügy
Franciaországban és egy rituális gyilkossági ügy Magyarországon, de
mindkét ügyben győzö az igazság.
A magyar zsidók a liberializmusból táplálkozó op mizmustól szilárd
támogatást kaptak mikor 1920-ban egy nyilvánvalóan an szemita rezsim
alakult a "felvilágosult" és fejle Magyarországon.
A Horthy sztjei által gyakorolt fehér terror a bolsevikok és Kun Béla ellen
irányult, akinek emberei közö sokan voltak zsidó származásúak. A
terrornak egy év után véget vete ek és megszűnt a zsidó bolsevizmus
emlegetése is; egy normálisan gondolkozó ember sem gondolha a
komolyan hogy zsidó bankárok, gyárosok, nagykereskedők és kereskedők
voltak akik a kommunizmust támoga ák, akiknek célja a kapitalisták
kiírtása volt. Horthy és hívei zsidók irán gyűlölete azonban nem szűnt
meg, és a kormány természetesen talált új indokokat amikkel a zsidók ellen
irányuló diszkriminációt mo válha a.
Az új ideológiát "keresztény irány"-nak nevezték, ahol a keresztény szónak
semmi köze nem volt a valláshoz, csak azt jelente e hogy "nem zsidó". A
keresztény irány atyjai, közö ük egy katolikus püspök és egy radikális író,
reálisan és gyakorla asan érvelt. Miután Magyarország az elveszíte
háború után egy kicsi és szegény ország le , amiket eláraszto ak a
menekültek az elcsatolt területekről, elsősorban a felnövekvő nemzedék
számára kelle munkát biztosítani. A zsidókat tehát vissza kelle szorítani
bizonyos területekről és az így felszabadult állásokat a keresztény i aknak
adni. Más szóval, ez az ideológia teljesen szakíto az ötven éven át
uralkodó szemléle el - ami szerint a zsidók a keresztényekkel egyenlő
értékűek voltak.
1921-ben a főiskolákra vonatkozó "numerus clausus" törvényt hoztak -
mivel a zsidók csak a lakosság hét százalékát alko ák, a hallgatóknak csak
hét százaléka lehete zsidó. Magyarországon a jövőben csak az
akadémikusok hét százaléka lehete zsidó - egy igazán radikális változás,
mivel a magyar akadémikusoknak legalább egyharmada zsidó vagy zsidó
származású volt.
A keresztény irány nem érte be a jövő szabályozásával. Egy éven belül
minden zsidó állami-, megyei- és önkormányza alkalmazo at nyugdíjaztak
vagy elbocsáto ak. A zsidómentesítés a sz karra, az államvasutakra és
minden állami vállalatra is érvényes volt. Ezután az állam visszavont a
zsidóktól minden kedvezményt, alkohol- és dohány árusítására, mozi
üzemeltetésére szóló engedélyt, meg lto ák hogy árut szállítsanak az
államnak és az önkormányzatoknak. A Horthy-rezsim huszonöt éves
uralkodása ala alig alkalmazo az állam zsidókat, és a numerus clausus
törvény végig érvényben volt.
A diszkriminációk természetes következménye volt hogy a magyarországi
zsidók a Horthy-rezsim ellenzékéhez csatlakoztak. Az üzletemberek,
ügyvédek és hasonlók többségének nem okozo a hivatalos
an szemi zmus különösebb veszteségeket, de az asszimiláció nem ölte ki
belőlük teljesen a zsidósággal érze szolidaritást. Ezen kívül mélyen
sérte e őket hogy másodosztályú állampolgárokként kezelték őket és
korlátozták jogaikat, és a hatóságok gyakran megkülönböztetően
viselkedtek velük szemben. Anélkül hogy szocialisták vagy szocialista
szimpa zánsok le ek volna, a zsidókat a poli kai skála bal szélére sorolták,
ugyanoda ahová a szociáldemokrata ipari munkásokat. Együ képeztük a
baloldalt, pedig a jobboldali kereszténynacionalista irány gyűlöletén kívül
semmi közös nem volt bennünk.
Lassan három részre szakadt a magyar társadalom, legalábbis az a része
amelyik megengedhe e magának hogy törődjön a poli kával és
világnéze el. A három millió mezőgazdasági munkás jóval ezala a szint
ala élt.
Mi "baloldaliak" Budapest lakosságának körülbelül a felét te ük ki és a
főváros vezető szerepet töltö be a gazdaság, kultúra és civilizáció terén.
Saját újságaink voltak és nem olvastuk a "nemze " sajtót. Saját
magánszínházaink voltak saját színészekkel és színdarab írókkal, a
"nemze " beérte az állami Nemze Színházzal és az Operával. A
jobboldalnak csak kevés újsága volt, de ezek az újságok hangosak voltak és
szorgalmasan uszíto ak a zsidók és marxisták ellen. Az irodalmat is
domináltuk mert a színvonalas írók közül kevesen álltak a reakciós rezsim
zászlója alá. Még a sportolók is megoszlo ak. Néhány klubb - a
legnagyobbak - nem fogadtak be zsidókat, sem tagokként, sem
versenyzőkként. A két legnagyobb futballcsapat a Hungária és a
Ferencváros volt, egyik "baloldali", másik "jobboldali". A rezsim "hogy
megtörje a zsidó monopolt", különféle "keresztény" együ működési
szervezeteket alapíto amik azután egész sor üzletet nyito ak a
városokban és vidéken. A zsidók nem vásároltak ezekben az üzletekben. A
huszas évek végén egy an szemita tex lkereskedő egy nagy adag zöld
lódenkabátot importált Ausztriából és azokat elég alacsony áron adta. Soha
nem lá am zsidót olyan kabátban.
A felejthetetlen Lenny Bruce mesélte egyik előadásán hogy mindent vagy
mint "jiddist", vagy pedig mint "gojist" kategorizált, de jiddis nem
feltétlenül jelente zsidót.
John F. Kennedy például jiddis volt, míg Richard Nixon gojis, a country zene
gojis, jazz jiddis, psichoanalízis jiddis, sebészet gojis, hamburger jiddis,
bratwurst gojis. Így éltünk a megoszto Magyarországon majdnem harminc
évig.
Én elég későn észleltem a jiddis és gojis közö különbséget. Az iskolában a
tanárok többsége régi vágású volt, akik megtanulták hogy egy pedagógus
nem tehet különbséget a tanulók közö és hogy meg kell próbálni
igazságosnak lenni. Egy nap viszont ve em az iskolában egy
cserkészújságot, és amikor megmuta am anyának, nagyon mérges le . Az
újság tele volt Szűz Máriát ábrázoló képekkel, aki Magyarország különleges
védelmezője volt, képekkel dicső államfőnk Horthy Miklós
ellentengernagyról és arról szóló cikkekkel hogy hogyan kell egy keresztény
magyar fiúnak viselkednie. Anya kidobta az újságot és meg lto a hogy
ilyen szemétre pénzt költsek. Anya számomra érthetetlen reakciója nem
tarto vissza a ól hogy jelentkezzem az iskola cserkész csapatába. Két
nappal a jelentkezésem után közölte a cserkész vezető, egy fiatal
tornatanár, hogy pont akkor nem volt felvétel, jöjjek vissza később...
Meglepődtem, mert minden osztálytársamat felve ek aki jelentkeze . Újra
anya volt az akinek el kelle magyaráznia, hogy a cserkész csapat ami a
magyar szent-királyról, Imréről volt elnevezve, egy keresztény csapat volt,
ahol zsidók nem voltak kívánatosak.
Ennek ellenére két keresztény fiúval barátkoztam az osztályban, nem
zsidókkal. A négy zsidó fiú nem volt különösen szimpa kus, ezzel szemben
a barátaim egyike az osztály legjobb focistája, a másik pedig bélyeg
szakértő volt. A focista, aki melle ünk lako , a legjobb barátom volt a
későbbi évek ala is, és mivel gyenge tanuló volt, átjárt hozzánk és
szorgalmasan másolta a fogalmazásaimat és la n fordításaimat. Anya is
kedvelte a fiút és mindíg mikor átjö ugyanazt az uzsonnát adta neki is,
mint nekem: kakaót és lekváros vajaskenyeret. Uzsonna után fociztunk a
kertben.
Egy nap anya beteg le és nem kívánt vendéget, ezért átmentem a
barátomhoz. Az apja magas állami sztviselő volt, anyja egy kedves,
tekintélyes hölgy és egy szép villában laktak. Volt bőven hely ahol
elmélyedhe ünk a tanulásban és focizásban, és én jól éreztem magam
abban a környezetben. Harmadik vagy negyedik délután kihívta a fiút anyja,
és amikor kiment a konyhába, elfelejte e becsukni az ajtót maga után. "I
fogja ez a zsidókölyök ezután tölteni az idejét nálunk? Nem akarok zsidókat
a házamban", hallo am a kedves hölgy hangját a konyhából.
Lassacskán kihűlt és meghalt a barátság. Megérte em hogy nem lehet a
különbségeket "jiddis" és "gojis" közö figyelmen kívül hagyni - még akkor
sem ha akartam volna. Később egyre inkább megbizonyosodtam arról,
hogy a magyarok nem akartak érintkezni velünk, zsidókkal. A végső választ
egy zenhárom éves lánytól kaptam, akibe szerelmes le em. Az egyik
osztálytársam testvére volt és nagyon ügyesen korcsolyázo . Vele mentem
néhányszor, segíte em neki levenni a korcsolyacipőt és a kapujáig
kísértem. Egy virágzó idill kezdetének látszo , de egy este a jégpálya egy
sötét zugában megpróbáltam megpuszilni. A fiatal hölgy ellökö magától
és azt kérdezte: "Csak nem gondolod hogy hagyom hogy egy zsidó
megcsókoljon?"
Idővel több hasonló tapasztalatra te em szert míg végül megérte em hogy
a szegregáció falait nem lehet á örni: nem volt más választásom mint
zsidóként élni a zsidók közö . A továbbiakban csak a mi oldalunkhoz
tartozó fiúkkal találkoztam, a keresztényeket csak az iskolában és a
sportpályán lá am.
Először évekkel később, mikor a szociáldemokraták közé álltam, kötö em
barátságot nem zsidókkal, akik poli kai nézeteik mia a "mi oldalunkon"
álltak. És fiatalkoromban soha többé nem próbáltam "gojis" lánynak
udvarolni.
A huszas évek közepén a Horthy-rezsim lépésről-lépésre leépíte e
an szemita propagandáját. Nem volt többé időszerű a zsidók elleni uszítás
és a "keresztény irány" kifejezés használata. A jobboldali újságok korábbi
nyelvezete gúnyos utalásokká alakult. "Mit szólnak ehhez Lipótvárosban?"
vagy "A kövér bankigazgatók nem fognak örülni ha...". Lipótváros volt az a
kerülete Budapestnek ahol a legtöbb gazdag zsidó lako , a kövér bankárok
pedig a zsidó kapitalistákra célzo . A zsidó szó helye e a "kozmopolita",
"gyökértelen" vagy "dekadens" kifejezést használták színházi vagy irodalmi
kri kákban. Azt a hírt terjeszte ék hogy magának a kormányzónak is volt
egy zsidó bridzspartnere, egy híres tex lgyáros, és 1929-ben egy zsidó
sebész nagy jutalmat kapo egy, a Horthy ellentegernagyon végrehajto
sikeres prosztata operációért.
Ez semmit nem változtato a valódi diszkriminináción, de csak a diákok
ltakoztak. Évente két-három alkalommal verekedést szerveze a
diákszövetség a különböző szakágak közö ahol a kevés zsidó diákot először
megverték, majd kidobták az utcára. Az egyetem hagyományos
autonómiájának köszönhetően az igazgató soha nem engedte be a
rendőrséget, hogy az áldozatokat megvédjék.
Nem is nagyon erőlte e a rendőrség a dolgot, a rendőrségi sz kart a
megbízható jobboldali keresztény jelöltek közül váloga ák. Nekem
szerencsém volt és az öt év ala csak néhány pofont kaptam. Volt hogy egy
szociáldemokrata kolléga figyelmeztete , másszor véletlenül éppen a
verekedés napján lógtam az iskolából.
Az egyetemi verekedések természetesen rossz vért szültek és a külföldi
sajtó is kínos érdeklődést mutato irántuk. Az oktatásügyi miniszter, egy
máskülönben jóindulatú arisztokrata, újra és újra mentege e a diákokat,
majdnem ugyanazokkal a szavakkal mint Olof Palme {1986-ban meggyilkolt
svéd szociáldemokrata miniszterelnök} mentege e fiatal elvtársait akik
1978 tavaszán Izrael megszüntetését követelték: "Az embernek elnézőnek
kell lennie a fiatalos idealizmussal szemben".
A diák zavargásoktól eltekintve kialakult egy békés egymás melle élés a
Horthy-rezsim és a zsidó-liberális-szociáldemokrata baloldal közö . A mi
részünkről ez egy fajta beletörődés volt, hiszen nem tehe ünk semmit. A
szakszervezetek 1931 szeptemberében megpróbálkoztak egy nagy
sztrájkkal és tüntetéssel Budapesten, de a rendőrség nem habozo és
néhány tucat munkást letaroltak a kardlapos lovasrendőrök. Azokat az
újságírókat akik olyan óvatlanok voltak hogy írtak a hiányos demokráciáról,
a vidéki lakosság nyomorúságos életéről vagy a magas urak korrupciós
ügyeiről, bebörtönözték izgatásért.
Mi visszahúzódtunk és nyugton maradtunk a megengede helyünkön.
Természetesen abban reménykedtünk hogy a helyzet javulni fog, de arról
fogalmunk sem volt hogy hogyan. Ez a lemondás azt eredményezte hogy
pár száz fiatal zsidó, a legtehetségesebbek, évente kivándorolt, leginkább a
német Weimári köztársaságba. Nem kevesen közülük docensek,
professzorok vagy kutatók le ek a német egyetemeken és később Hitler
hatalomrajutása után tovább menekültek Amerikába. Néhányan közülük
később Nobel-díjat kaptak a 60-as és 70-es években. A Horthy-rezsim
valóban hozzájárult a tudományos fejlődésnek Amerikában. Svédországnak
is juto néhány a Horthy-rezsim megkülönböztete jei közül, mint például
Hevessy György, Rietz Marcell professzor, Diczfalusy professzor, Neufeld
Andor hegedűművész, Nemes Endre festőművész.
A legrosszabb az volt ebben a helyzetben, hogy jó képet kelle vágni ehhez
a gonosz játékhoz. Mikor az iskolában a kormányzó háborúban mutato
bátorságáról meséltek, ajánlo volt a zsidó és a szociáldemokrata munkás
fiúknak (ebből nem volt sok az iskolában) a kötelezőnél nagyobb
lelkesedést mutatni. A magyar tanár például hazafias költeményt olvaso
fel egy an szemi zmusáról ismert költőtől. A tanár, egy elég liberális
érzelmű úr, akinek volt érzéke a cinizmus iránt, éppen rám bízta a vers
elemzésének feladatát. Magától értetődően elemzésem nagyon pozi v volt
és a tanár vidáman és gúnyosan mosolygo . Soha nem beszéltünk a
kormányzóról és a miniszterekről nem zsidókkal, óvatosaknak kelle
lennünk és sok olyan tabu téma volt amit csak a legközelebbi barátainkkal
beszéltünk meg. Apa például kénytelen volt minden évben pénzt adni a
háborús veteránoknak, annak ellenére hogy ő aki négy évig volt a fronton
és több kitüntetést is kapo , nem lehete tagja a szövetségnek, ahol
zsidók nem voltak kívánatosak.
Fel tudok sorolni sok hasonló tulajdonképpen jelentéktelen piszkálódást
ellenünk zsidók ellen: mindíg keserű le utánuk a szájízünk. Ennek ellenére
nem akartuk a magyar néphez való tartozásunkat feladni és az országhoz
való hűségünk teljes volt. Svédországban ma több száz zsidó férfi és nő él
aki Magyarországról jö , egyenesen vagy Ausztrián keresztül. Több mint
harminc éve élnek i , a legtöbben sikeresek le ek Svédországban és jól
érzik magukat a svédek közö . Azért még mindíg magyar könyveket
olvasnak, szívesen hallgatnak magyar zenét, büszkék rá ha a magyar
labdarúgó válogato megveri a svédet és évente hazalátogatnak
Magyarországra és a látogatások közö szörnyen vágyakoznak minden után
ami magyar. Azt mesélik hogy mikor az utolsó szállítmány magyar zsidó
Auschwitzban 1944 nyarán kiszállt a vagonokból, leve ék sapkájukat és
elkezdték énekelni a Himnuszt: "Isten, áldd meg a magyart...". Talán éppen
nem gondoltak a magyar csendőrökre akik embertelen szadizmussal
hajto ák őket a tehervagonokba...
Legrosszabban azok a zsidók jártak, akik azt hi ék hogy keresztvízzel
lemoshatják magukról a megkülönböztetést. Amikor a numerus clausus
törvényt meghozták és elkezdték zsidótalanítani az állami és önkormányza
hivatalokat, özönlö ek a zsidók a katolikus és református parókiákra:
amilyen gyorsan csak lehete , keresztények akartak lenni. A papok tárt
karokkal fogadták és futószalagon keresztelték őket. Körülbelül 100 000
zsidó hagyta el szülei vallását és vált kereszténnyé - legalábbis papíron. Az
egyház egyenlőséget ígért az új-keresztényeknek, de a püspökök akiknek
nagy befolyása volt a "keresztény irány" fele , csak nagyon ritkán jártak el
egy átkeresztelkede zsidó érdekében. A zsidók akik maradtak zsidók,
bizonyos mértékű undort éreztek azok iránt akik elhagyták a vallást és a
megkeresztelkede ek is a legtöbb esetben megszakíto ák a kapcsolatot a
zsidó körökkel - ők ugyanis keresztények akartak lenni. A keresztények
szemében azonban ők továbbra is zsidók maradtak. A korábban
megkeresztelkede ekkel együ körülbelül negyed millió ember élt
Magyarországon a senki földjén egy különös ge óban.

IX. A nagy gazdasági válság

1931 nyarán rendkívüli cikket hozo az újság amit jára unk: A Kreditanstalt
- egy bécsi bank - fizetésképtelen le . Az es újságok ezt követően
részletesen beszámoltak a gazdasági válságról ami a szomszédos Ausztriát
sújto a. Bécs csak száz kilométerre van Budapes ől és a magyarok
számára a nagy világra nyíló kaput jelente e, ezért mindannyiunk számára
érdekes volt a hír.
Talán egy hét telt el mire a gazdasági krach hozzánk is elért. Bevezetés
képpen csődbe ment az egyik legnagyobb magyar biztosító társaság -
kiderült hogy a Főnix nevű cég a Kreditanstalten leányvállalata volt. Néhány
nap múlva jö - legalábbis számunkra - derült égből villámcsapásként a hír,
hogy a kormány elveszíte e a bankmoratóriumot, ami azzal a
következménnyel járt, hogy a bankok, legalábbis egyelőre, beszünte ék a
kifizetést. Ezt követően kilenc millió magyarral együ egy valóságos
gazdasági káoszban éltem. Pár napon belül gyakorla lag minden pénz
eltűnt a forgalomból, a nagy cégek nem tudták a fizetéseket kifizetni a
munkásoknak és az alkalmazo aknak, még az állami alkalmazo ak sem
kapták meg a félhavi fizetésüket. Azok akiknek volt készpénze, valószínűleg
elte ék bankjegyeiket, legalábbis csak érmékkel lehete találkozni,
bankjegyekkel nem. Készpénz hiányában feltalálták a hitelt. Lehete
élelmiszert, cigare át, bort és virágot venni és é eremben étkezni fizetés
nélkül, cédulára. Egy papírlapra felírták hogy mekkora összegről szól és
aláírták névvel és lakcímmel. Ez a hitel természetesen csak törzsvásárlók és
jólöltözö hölgyek és urak számára volt elérhető.
Egy hét elteltével a bankok engedélyt kaptak egy bizonyos, korlátozo
összeg kifizetésére, de csak munkáltatók részére. Magánszemélyek nem
kaptak egy fillért sem. Ugyanazon a napon jö egy másik hír is: A Bethlen-
kormány amely éppen z éve irányíto a az országot, beadta lemondási
kérelmét. Egy másik idős gróf kapta a kormányalakítás feladatát, egy ismert
nemze közgazdászt pedig kineveztek pénzügyminiszterré. Az új kormány a
takarékosság jegyében születe . Az államnak csökkentenie kelle
kiadásait, ugyanúgy a megyéknek és önkormányzatoknak is. A nemze
bank erősen csökkente e a bankoknak ado kölcsönöket és ezek ugyanezt
te ék ügyfeleikkel szemben. A cél az állami költségvetés egyensúlyban
tartása és ezáltal a magyar valuta értékének megőrzése volt. "Különben jön
az infláció", fenyegete az új pénzügyminiszter, és mindenki tudta hogy az
infláció csak egy fokkal volt jobb, mint a pes s, ezt megtapasztalha uk a
huszas évek elején.
Az intézkedésekkel sikerült elkerülni az inflációt és bizonyos mértékig
egyensúlyba hozni az állami költségvetést, de az ország gazdasága
összeomlo és ennek következménye tömeges munkanélküliség le . A
poli kusok és közgazdászok nem törődtek vele hogy az emberekkel mi lesz
bevétel nélkül. A munkanélküli pénztárak gyorsan kiürültek, szociális segély
pedig nem léteze .
Az újságokban olvasha uk hogy a válság nem magyar, de nem is osztrák,
hanem világ jelenség volt. Olvasha unk arról a bizonyos keddről a New
York-i tőzsdén, a nemzetközi tőke összeomlásáról és még többet a
"túltermelés"-ről. Ezek a magyarázatok azonban nagyon sovány vígaszt
jelente ek a munkások és sztviselők tömegeinek akik munkanélküliekké
váltak, a kisbirtokosoknak akik nem tudták termékeiket eladni és a
kereskedőknek akik vevők hiányában üzleteik bezárására kényszerültek.
1932-ben az ország silói telve voltak eladhatatlan búzával, rozzsal és
kukoricával, Budapest utcáin minden második üzlet zárva volt és a téli
hónapokban hosszú sorok kígyóztak a tereken, ahol a jótékonysági
intézetek oszto ak levest és egy darab kenyeret az éhezőknek. A falvakban
még ennél is rosszabb volt a helyzet - o nem volt ingyen leves.
A válság erősen sújto a apámat. Nem csak azért mert rosszul ment az
üzlet, gyakran nagy veszteséggel, hanem azért is, mert a bankok
hitelpoli kája fokozatosan gazdasági romlásba döntö minket. Apa
tőkéjének nagy részét két házba fekte e, a villába amelyben laktunk és egy
bérházba amiben három üzlethelyiség és nyolc lakás volt. Az üzleteihez
szükséges pénzt egy banktól kölcsönözte és a házak szolgáltak a
kölcsönökre fedezetként. 1932-ben a bank visszavonta a hitelt és a kölcsönt
három hónapon belül vissza kelle fizetni. Ezután sorban jö ek az egyre
fenyegetőbb tartalmú levelek, a bankárok elutasáto ák a hitelkérelmeket
és nem volt más választás, mint eladni az egyik házat. Én akkor már jogot
tanultam és volt némi fogalmam a gazdaságról, ezen kívül már három éve
kezeltem az üzlet adminisztrációját. Próbáltam érvelni és meggyőzni apát
hogy a nagyon értékes bérházat adja el, de hiába. 1933 elején eladta
szerete házunkat és a bérház két kisebb lakását épí e e át egy nagyobbá
számunkra. A bank visszakapta pénzét és nem jö több fenyegető levél.
Az építész aki új o honunkat intézte, szintén megkapta fizetségét,
ugyanúgy mint az ingatlanközve tő aki segíte a villát eladni, a jutalékát.
Mire mindent kifize ünk, kiderült hogy az üzletre nem maradt pénz.
Ebben a vészhelyzetben apa társult egy emberrel akinek volt némi pénze,
de mivel a társ egy év múlva úgy találta hogy a nyereség egyáltalán nem
felelt meg elvárásainak, kiszállt az üzletből. Az ezt követő évekban apa
rövid lejáratú, nagyon drága hitelekből tarto a fenn az üzletet, ami
egyáltalán nem ment jól - az éves elszámolás nagy veszteséget mutato .
Valószínűleg egyáltalán nem volt akkoriban Magyarországon nyereséges
cég, miért le volna az övé kivétel?
Végül a bérházat is kénytelenek voltunk eladni, nagyon alacsony áron: csak
egy harmadát kaptuk annak amit 1931-ben a válság elő kaptunk volna. A
vevők piaca volt, és azok akinek volt pénzük, mindenhez nagyon olcsón
jutha ak hozzá. Azok viszont nagyon kevesen voltak, kiknek volt a pénz
nevű csodaszerből, legkevésbé a félmillió munkanélküli gyári munkásnak,
sztviselőnek és a két millió földművesnek.
1933-ban egy volt századost, Horthy huszas évekbeli fehér terroristáinak
egyikét, kinevezték kormányfővé.
Gömbös Gyula első rádióbeszédében nagyon op mistán fejezte ki magát:
"Nem lesz munkanélküli segély, de lesz munka!" Még mi zsidók is
megvígasztalódtunk. Az új miniszterelnök aki hírhedt volt korábbi
an szemita te eiről, biztosíto a a rádióhallgatókat hogy átértékelte
korábbi, a "zsidókérdésre" vonatkozó álláspontját.
A beígért munkalehetőségek vára ak magára, egyelőre csak a
kormányzóné szerveze kiterjedt pénzgyűjtést amit "Nyomorenyhítő
akció"-nak hívtak, hogy kicsalják a pénzt azoktól akiknek volt. A szükség
valóban olyan nagy és általános volt hogy egy fél kiló kenyér, egy liter tej és
egy pár cipő áldásnak számíto a több ezer és zezer éhező és fázó
családnak. A Gömbös-kormány segíte e a fiatal munkanélküli
akadémikusokat, a kormányt támogató keresztény, hazafias középosztály
fiait is. Ők valóban kaptak munkát, még ha csak szükségmunkát is.
Fiatalokat friss diplomával a zsebükben alkalmaztak villamosvezetőnek,
villanyóra leolvasónak vagy kifutófiúnak az állami és önkormányza
hivatalokban és a nagyvállalatok is kénytelenek voltak alkalmazni
akadémikusokat mint "szükségmunkásokat". Az egységes havi fizetést 80
pengőben állapíto ák meg, ami ételre sem volt elég. Ezen kívül az állás
csak hat hónapra szólt, ezután új munkát kelle kérni és a munkaügyi
hivatal válaszára gyakran hónapokat kelle várni. Mi lesz a munkanélkülivel
a várakozás ala ? Ez nem érdekelte a hatóságokat, hiszen lehete egy
darab kenyeret és levest kapni a kormányzóné által felállí ato
szükségkonyhákon.
Ennyire rosszul nem ment a családomnak, nem éheztünk és nem hordtunk
szakadt ruhát és a munkanélküli tömegekhez képest még mindíg
jómódúaknak számíto unk. Miután a bérházat eladtuk, kiköltöztünk o ani
lakásunkból és anya hosszú keresgélés után talált egy lakatlan villát, amit
kive ünk bérbe. Így is volt három szobánk és házvezetőnőnk - o honunk
továbbra is polgári o hon volt. A csillogás és a gondtalan légkör, a jólét
illata, viszont már nem volt meg. A mahagóni bútorok különös módon
elveszíte ék fényességüket, a szőnyegek és függönyök kifakultak, a
meisseni porcelánból készült pásztor figurák a vitrinben régieknek
látszo ak ártatlan felületességükben.
A legnagyobb változáson apa ment át, különösen miután kénytelen volt a
bérházat eladni. A magabiztos hangos ember, telve energiával és
vidámsággal, gondterhel é és csendessé vált és szófukarságát csak ideges
dühkitörései szakíto ák meg. Továbbra is sokat dolgozo , de látszo hogy
meggyőződés nélkül teszi, továbbra is eljárt a kávéházba és kártyázo vagy
dominózo barátaival, de már csak aprópénzben. A vagyon elvesztése
olyan hatással volt rá mint egy hivatásos katona sztre a lefokozás. Sovány
vigasz volt számára hogy környékünkön hemzsegtek az ilyen lefokozo
polgárok. Családunk egyik legrégebbi barátja, egy kis vegyi üzem
tulajdonosa, csődbe ment és abból élt amit sikerült neki valahogy
megmenteni. Egy másik bará család, büszke tulajdonosai a város első
illatszerészetének, bezárta a boltot és a férfi eladó ügynök le egy szappan-
és fogkrém gyárnál. Saját elbeszélése szerint, egy hónap ala nem kerese
annyit, mint korábban szombatonként. Egy ügyvéd, hosszú éveken át apa
dominópartnere, agyonlő e magát miután kiderült, hogy elsikkaszto a
ügyfelei pénzét.
A régi életszínvonal, helyesebben annak látszatának fenntartása volt a
középosztály legfőbb törekvése. Szinte páni félelmet éreztek aziránt, hogy
lelepleződjenek mint szegény emberek és elveszítsék polgári nimbuszaikat.
A portás továbbra is köszönjön leve sapkával, a kávéházi pincér továbbra
is alázatosan lesse a kereskedő, orvos vagy igazgató úr kívánságait, és a
bol segéd továbbra is "kegyelmes asszony"-nak szólítsa feleségeiket. Senki
sem tudha a, a családot és a közeli barátokat kivéve, hogy a cég már csak
levélpapíron léteze , a bevétel alacsony és bizonytalan le , és hogy a
gazdagabb rokonok adományaiból, az asszony elado ékszereiből, vagy
egyszerűen kölcsönökből éltek.
Egy tragikomikus színház volt ahogy próbálták a látszatot fenntartani, egy
rafinált és fárasztó színjáték. Ünnepnapokon felvonták a zászlókat, akkor is
ha a zászlók fakók voltak, ünnepeltek akkor is ha az ünneplő ruhákat
mege e a moly. A kávéházak továbbra is tele voltak, és aki benéze az
ablakon, nem tudha a hogy egy olcsó kávé melle ültek o egész délután;
süteményre a vendégek többségének nem telle . Az é ermekben látszólag
gondtalan urak és hölgyek e ek nagy vacsorákat, de a legtöbben régi
tartozásokat e ek le, amiket az é ermes nem tudo megfizetni. A
színházaknak is jól ment, de arról nem beszéltek hogy a színházigazgató
színházjegyekkel fize e ki a szállítóit.
1923 májusában doktoráltam öt másik jogásszal együ , és a
diplomaátadásra kötelező volt a frakk és a fehér kesztyű. Ke en apáik
ünneplő ruháját ve ék fel, ami a kelleténél legalább két számmal nagyobb
volt, egyen egy tartalékos-hadnagyi egyenruha volt, mi többiek béreltük
frakkjainkat - amiről na alin szaguk árulkodo . A fehér kesztyű nem
okozo gondot, azt kölcsönözhe ünk egy pengőért az iskola öreg
pedellusától. Az egyetem hagyományos vacsorájából azonban semmi sem
le - a 350 éves pa nás iskola költségvetéséből arra már nem futo a. A
doktori diploma sem pergamenra volt írva, amit kutyabőrnek neveztek,
hanem közönséges papírra. Azt mondták hogy Magyarországon akkoriban
több doktor jelölt volt, mint kutya.

X. A bástyák leomlanak

1934 február 12-én az estét és az éjszaka egy részét a szociáldemokrata

napilap, Népszava szerkesztőségén töltö em. Nem voltam munkatárs, csak
azok közé a fiatal, leginkább zsidó származású akadémikusok közé
tartoztam akiket az újság főszerkesztője és a párt esze, Mónus Illés maga
köré gyűjtö . Mi "tanulók" ahogy minket a párton belül hívtak, nem
tarto unk összejöveteleket és a "tanárunk" nem oktato minket. Hetente
néhány alkalommal, az es órákban, mikor a csúcsforgalom elcsitult,
meglátoga uk Mónust a dolgozószobájában; valami okot mindig találtunk
rá. Vi ünk magunkkal egy kéziratot egy cikkhez, egy novellát vagy verset az
újság vasárnapi mellékletébe vagy a párt folyóiratába, amit szintén Mónus
szerkeszte . Valaki hozo egy külföldi újságból kivágo cikket vagy egy
újonnan kiado könyvet, mások egy ideológiai problémára vagy egy
poli kai eseményre vonatkozó kérdésekkel jö ek. És Mónus, a mi kopasz és
testes pótapánk, szuper intelligens és meglepően művelt, kri zált és
vitatkozo , irányadóan de vitára készen. 1944 nyarán ismeretlen nyilasok
meggyilkolták... Harmincöt évvel halála után még mindig előfordul mikor
újra átolvasok valamit amit éppen írtam hogy arra gondolok, mit szólna
hozzá Mónus - jóvá hagyná vajon?
Mikor külföldi irodalomról, művészetről, zenéről vagy filozófiáról volt szó,
Mónus odahívta a szerkesztőség másik zsenijét, a fiozófia doktort Braun
Samut. Legalább z nyelvet beszélt és fordíto , agya a világ kultúrájának
kiüríthetetlen tára volt. A vitákat viszont nem szere e, egész egyszerűen
nem volt rájuk ideje, mindíg el volt foglalva, ha mással nem, hát külföldi
könyvek fordításával pocsék honoráriumért. Egy átlagos könyvet három
nap ala legépelt.
Ezen az estén nem folytak szellemi gyakorlatok a főszerkesztő
dolgozószobájában. A szerkesztőség tkára félóránként szaladt a
legfrissebb üzenetekkel az újságok távira irodájától, a rádió a nagy
íróasztalon Bécs hullámhosszára volt állítva ami leginkább Beethoven
legszomorúbb darabját játszo a amit néha egy hang szakíto meg és akkor
Mónus felcsavarta a hangerőt szabályozó gombot. Kilenc órakor bejö a
szerkesztőhelye es és szólt hogy a nyomda nem tudo tovább várni a
vezércikkre, mire Mónus egy mozdula al kiküldö minket és helyünkre a
tkár jö be gyorsíró füzetével. Mi "tanulók" és a szerkesztőség tagjai a
könyvtárban gyülekeztünk, a szerkesztőségi tkár elküldö valakit
szendvicsekért és kávéért. Egy idő után bejö Mónus izzadtan, vörös
szemmel: "Fiúk, ez a vég kezdete. A bástyák leomlanak..." Négy évvel
később a Daily Mail akkori bécsi tudósítója, mr. Gedje, könyvet írt az
osztrák tragédiáról és a címben Mónust idézte: "The bas ons fell".
Ezen az estén kezdődö az osztrák tragédia utolsó felvonása, a
keresztényszocialisták magán hadserege a "Heimwehr" és a szocialista
milícia, a "Schutzbund" közö polgárháború. A katolikus jobboldal és a
szociáldemokraták közö poli kai harc az osztrák köztársaság születése óta
folyt 1934-ig, többé-kevésbé a demokra kus alkotmány keretein belül.
A parlamen választásokat mindíg a katolikusok nyerték kis többséggel, de
a nagyobb városokban, a fővárost is beleszámolva, a szocialisták voltak
hatalmon és a szociálpoli ka amit folyta ak, egyedülálló eredményeket
hozo . 1919 és 1927 közö például nem kevesebb mint 30 000 modern és
olcsó lakást épí e ek a munkások számára a bécsi önkormányzat
körzetében, amik közö volt a Marx-, Engels- és Lassalle-Hof, ahol a
szocialista milícia barrikádozta el magát 1934-ben.
Az 1931-es gazdasági válság után egy új hatalmi erő lépe színre a súlyosan
sújto Ausztriában, a nácik. A reménytelen helyzetben az osztrákok egyre
növekvő része, különösen a diákok és a fiatal értelmiségiek, lá a egyetlen
megoldásnak az Anschlusst, a Németországhoz való csatlakozást. Persze a
régi, hagyományos an szemi zmus is jelentős szerepet játszo abban,
hogy Hitler tanai olyan gyorsan terjedtek az osztrákok közö . A náci
tüntetések és nagygyűlések megszoko akká váltak az osztrák városokban
és sűrűsödtek a horogkeresztes zászlók.
A hatalmas katolikus egyház, a jobboldal ideológiai és anyagi forrása és a
nemes nagypogári réteg nem kívánt Hitler hatalma alá kerülni, ezért 1933-
ban mikor a nácik hatalomra juto ak Németországban, a katolikus kormány
be lto a Ausztriában a náci pártot. A párt azért tovább működö
illegálisan és az erkölcsi és anyagi támogatás bőségesen áradt a szomszédos
országból, Hitler birodalmából.
Természetesen tudatában voltunk a szerkesztőségen annak hogy a
sorsdöntő változás a Hitler által véghez vi "Machtergreifung"
{"hatalomátvétel"} volt egy évvel az ausztriai eseményeket megelőzően.
1934 február 12-e elő szilárd meggyőződésünk, vagy reményünk volt,
hogy a nácik nem lesznek képesek a hatalmat megtartani Németországban.
Sokszor megbeszéltük ezt a kérdést és mindíg arra a következtetésre
juto unk, hogy a nagy német szociáldemokrata és kommunista munkás
tömegek a nácik elkerülhetetlen csődjét követően, felkelnek és elsöprik
Hitlert és támogatóit. Az ugyanis teljesen elképzelhetetlen volt hogy az
ideológiailag olyan jól iskolázo osztályöntudatos és példasan szerveze
német proletárok megadják magukat egy kisebbségi fasiszta csőcseléknek.
A nyilvánvaló polgárháborúra való készülődés Ausztriában alkalmat
adhato volna a német szociáldemokratáknak és kommunistáknak arra
hogy felkeljenek Hitler ellen és osztrák elvtársaik segítségére siessenek.
Egy hé el később ismét a szerkesztőségen töltö em az estét. Akkor már
vége volt a polgárháborúnak Bécsben, a szociáldemokraták megadták
magukat és vezetőik vagy külföldre menekültek, vagy börtönbe kerültek. A
német munkások nem keltek fel Hitler ellen és a nyuga hatalmak sem
avatkoztak be Ausztriában. A győztes katolikus-fasiszta kormány minden
rendelkezésére álló eszközzel elnyomha a a munkásmozgalmat, ami
majdnem a lakosság felét képviselte a polgárháborút megelőzően.
Az ausztriai események ak válták a magyar kormány külpoli káját. A
miniszterelnök látogatást te Mussolininál és Hitlernél. A nyugtalankodó
liberális és szociáldemokrata ellenzéket Gömbös biztosíto a arról, hogy
nem készül Magyarországon sem az olasz, sem a német fajta fasizmust
bevezetni. A Hitler irán udvarlást és a Mussolíni iránt mutato
szolgálatkészséget gazdasági szükségszerűségnek lá a: "Valahogy el kell
adjuk a raktárokban rothadó mezőgazdasági termékeinket".
Az tény volt, hogy Magyarországon hatalmas mennyiségű eladatlan búza,
kása és rozs várt vásárlóra és mikor már nem volt elég hely a raktárakban, a
kormány utasításba adta hogy a gabona nagy részét takarmányként
hasznosítsák. Soha azelő nem voltak a tehenek és a tolvajok
Magyarországon olyan kövérek, vagy a munkanélküliek olyan soványak,
mint a harmincas években.
Először Olaszország, majd 1934-től Németország is importált
Magyarországról búzát, kukoricát és vágómarhát, így az ország gazdasága
elkezde javulni. Ezért viszont nagy árat kelle az országnak fizetnie.
Legális és illegális csatornákon át, elkezde a német márka beáramlani az
országba. Német cégek leányvállalatokat nyito ak Magyarországon nagy
számú német alkalmazo al, német "vándordiákok" tömegesen töltö ék a
nyarat az ország különböző részein és a német követség számtalan fogadást
ado . Hirtelen új párt tűnt fel a poli kai színtéren. "Nemze Akarat Pártjá"-
nak nevezték magukat, és hogy a németektől való függetlenségüket és
erede magyar jellegüket kihangsúlyozzák, jelképül a nyilas keresztet,
egyenruhaként pedig zöld inget választo ák. Eleinte nevetség tárgyát
képezték ezek a jelképek és a vezető {Szálasi Ferenc}, egy zavarodo volt
százados aki összefüggéstelen közhelyeket okádo magából. A Nyilas
Keresztes Párt viszont rendelkeze pénzzel, sok pénzzel és először egy he -
majd később egy napilapot is indíto , párthelyiségeket béreltek és
transzparenseket fes ete . A fiatalok akik felvételre jelentkeztek, a nyilas
keresz el díszíte jelvényen kívül zöld inget, fekete lovaglónadrágot és
fekete csizmát is kaptak. Ezekben az időkben bőven akadt Magyarországon
munkanélküli, aki örömmel elfogadta az inget, nadrágot és a csizmát.
Semmi kétség sem fűződö ahhoz, hogy honnan kapták a nyilaskeresztesek
a pénzt.
A kormány nem nézte jó szemmel a nyilaskeresztes pártot, ami
túlszárnyallta a kormányt soviniszta jelszavaival és an szemi zmusával.
1936-ban Szálasit, a nyilaskeresztes vezért letartózta ák, de a német
nagykövet megjegyzéseit követően szabadlábra helyezték. Ezala az idő
ala Gömbös miniszterelnök szorgalmasan munkálkodo ötletének, a
Hitlerrel és Mussolinivel való barátság megvalósításán. Ő és a
külügyminiszter sűrűn utazo Rómába és Berlinbe és 1936 augusztusában
még Horthy kormányzó is meglátogatha a a "Führer"-t.
Kétlem hogy Mussolininek és Hitlernek valóban szüksége le volna
Gömbös közve tésére, de tény hogy Gömbös temetésén 1936
októberében o állt Göring marsall krétafehér öltönyben számtalan
kitüntetésével a ravatalnál és melle e volt Mussolini veje, az újonnan
kineveze külügyminiszter gróf Ciani tengerészkék köpenyben. A
kormánylapok elragadtatással idézték Göring nyilatkozatát: "Gömbös volt a
Berlin-Róma tengely atyja". És a mi sorsunk elkezde fordulni e körül a
tengely körül...

Ami személy szerint engem illet, én nagyon intenzíven éltem ezekben a

zavaros években. A délelő öket a bíróságon vagy különféle hatóságoknál
töltö em, délutánonként pedig az ügyvédi iroda ügyfeleit fogadtam,
leveleket, szerződéseket vagy más iratokat diktáltam. A pangás éveiben sok
dolguk volt az ügyvédeknek a csődökkel, végrehajtásokkal és az iroda ahol
dolgoztam, nem volt kivétel. Esténként és vasárnaponként ke ős életet
éltem; felváltva szerepeltem mint polgári fiatalember és marxista
értelmiségi.
Én ugyan nem vacsoráztam luxusé ermekben, éjszakai szórakozóhelyekre
sem jártam. Az én nagyon is korlátozo anyagi helyzetem nem te volna
lehetővé ilyen költséges mulatságokat, még akkor sem ha ilyesmire
vágytam volna. A dolog úgy állt, hogy elkezdtem udvarolni egy lánynak, aki
később a feleségem le . Sürgető pénzhiányban szenvedtem és meg kelle
magamat erőltessen hogy ügyfeleket szerezzek, mivel a főnököm a
megállapodásnak megfelelően jóváírta számomra a honoráriumot.
Lassanként sikerült saját ügyfeleket szereznem, de ez időigényes volt mert
időt kelle szánnom a kapcsolatok ápolására. Nem csak az udvarlás emelte
költségeimet, hanem méginkább a ruhák amikre szükségem volt. Az
általános nélkülözés ellenére, jól kelle öltözködnöm - ezt elsősorban a
foglalkozásom követelte meg, de a hiúságom is. Legerősebb erőfeszítéseim
ellenére sem futo a évente egy öltönynél és egy-két pár cipőnél többre. A
hiányt új ingekkel és nyakkendőkkel kompenzáltam.
Igen, ez volt a szerepem mint mr. Hyde, a polgári fiú kis méretben. Hetente
néhány este pedig szocialista dr. Jekyllé változtam. Elmentem a helyi
pártszervezet gyűléseire, résztve em társaim eszmecseréiben, előadásokat
hallga am a marxista ideológiáról vagy a poli kai helyzetről. A helyi
szervezethez való tartozás és annak munkájában való ak v részvétel,
magától értetődő kötelessége volt a pártban mindenkinek, az
értelmiségieket is beleértve. Annak aki elvtárs volt egy munkáspártban,
munkásokkal kelle érinkeznie. És így volt ez esténként is a
szerkesztőségben, a főszerkesztő Mónus közelében és befolyása ala .
Ritkán mulaszto am el hogy a "tanulók" közö legyek és akkor is csak
nagyon ódzkodva.
Ezen kívül o volt a család. Nagyapámra, a rabbira való tekinte el, apa
megkövetelte hogy én és az öcsém péntek esténként mikor a sabbat
kezdődö , o hon legyünk velük együ a vacsoránál. Anya gyertyát
gyújto , apa megáldo a a fono sabbat-kenyeret és bort és a
hagyományos húslevest e ük grízgaluskával. Erről nem maradha am le
anélkül hogy apát megsérte em volna, és ezt egyáltalán nem akartam az ő
akkori rossz lelkiállapotában.
Az üzlet továbbra is rosszul ment, és ő egyre inkább elveszte e korábbi
önbizalmát. Néha az öcsémmel is kelle foglalkoznom, aki időközben
gimnazista le . Kedves, nagyon szelíd fiú volt, gyakorla lag minden
tárgyban gyenge és csak a zene érdekelte. Segíte em a leckeírásban ahogy
tudtam, és törekvéseit néha operajeggyel jutalmaztam. Ezen kívül nagyon
sokat olvastam ezekben az években. A gimnázium utolsó két évében az
irodalom felé fordultam és párhuzamosan az új regényekkel, elmélyültem a
klasszikusokban is, különösen Balzac, Thackeray és a nagy oroszok
műveiben. Irodalmi kiváncsiságom soha nem aludt ki, de a harmincas évek
közepén kevés időm juto regényekre. Mónus főszerkesztő és az őt
körülvevő tanulók túlszárnyallták egymást olvaso ságban a marxista
irodalom, a szociológia és a történelem területén. Ha ehhez a társasághoz
akartam tartozni, be kelle hoznom lemaradásomat. Ügyvédi táskámban az
iratok melle mindíg volt egy írás Kautskytól, Bernsteintől, Guésdétől,
Mehringtől vagy Lebontól. Leninnel és Trotskijjal már nehezebb volt a
helyzet, mert írásaik nem voltak lefordítva magyarra és a német
fordításokhoz is csak tokban lehete hozzájutni.
Mindíg és midenhol olvastam, a villamoson, a bíróságon a szünetekben,
ebéd közben az olcsó é eremben, a mozinál amíg a barátnőmre vártam.
Legfeljebb naponta öt órát aludtam és elég gyakran kínzo fejfájás. Anya
panaszolta sápadtságom és hogy lefogytam, apa pedig néha erkölcsi
prédikációt tarto "kicsapongó életemre" vonatkozóan. Sikerült
felzárkóznom a "tanulók"-hoz és lassacskán mertem ak van résztvenni
társalgásaikban. Mostmár nem tudtak felém kerekedni egy Rosa
Luxemburg vagy Victor Adler idéze el, és vissza tudtam vágni egy O o
Bauer vagy Martov idéze el.
Igyekezetemért nem maradt el a jutalom. A főszerkesztő megjelente e
néhány cikkemet az újságban és egy ideológia elemzésem a tőke válság
idején történő koncentrációrájól, a párt folyóiratában is megjelent.
A rendkívül intelligens és tájékozo főszerkesztő példaképemmé vált és
még akkor is amikor már régen nem volt az élők sorában, szelleme fölö em
lebege . Viszont nem ő volt az aki a marxizmus oldalára toborzo . Artur
Koestler önéletrajzában azt aki őt a szocializmus rejtelmeibe beava a
"guru"-nak nevezi, ami hindi nyelven "lelki tanító"-t jelent. Az én gurum
egy fiatal nyilvánvalóan szegény orvos volt, aki 1928 nyarán a
szomszédunkba költözö . Egy elég ügyetlen felesége volt és a párnak volt
egy kislánya. Az orvos idegen volt külvárosunkban és se rokonai, se barátai
nem voltak o . Tulajdonképpen nem is tudom hogy kerültek pont oda. Az
tény, hogy különösen rosszul ment az orvosnak és praxisa soha nem indult
be igazán annak ellenére hogy kellemes és magas férfi volt és a nők a
környéken értékelték ezeket a tulajdonságokat. De a nők a
munkásosztályhoz tartoztak és a betegpénztárnak voltak tagjai, aminek
saját orvosai voltak. Anya kinevezte az új orvost a család háziorvosának és a
daliás orvos gyakran látogato hozzánk apróbb bajainkat ellátni, amiket
addig kamilla teával és hasonló házi kúrákkal kezeltünk orvosi
közreműködés nélkül. Néhányszor anya meghívta az orvos párt vacsorára
és amikor vasárnapi süteményt sütö , küldö kóstolót az orvos családnak.
A fiatal orvos azzal viszonozta anya diszkrét jótékonyságát, hogy felfogado
engem tanítványának. Mikor egyedül várt páciensre rendelőjében,
legtöbbször hiába, átmehe em hozzá azzal a kifogással hogy segít a
leckeírásban. Tulajdonképpen elég jól boldogultam leckéimmel a doktor
segítsége nélkül is és hosszú délutáni beszélgetéseink sem Ovidiusról vagy
a reguladetri-ről szólt, hanem társadalomtudományról olyan szinten ami az
iskolában elképzelhetetlen le volna. A tanár ugyan egy mély
meggyőződésű marxista volt, de volt annyi esze hogy kívülállók elő nem
hírde e azt. Kihangsúlyozta számomra is a diszkréció fontosságát és én
hűen megőriztem tkunkat. Valóban nem volt tanácsos a huszas évek
Magyarországában egy diáknak hangoztatnia hogy szocialista volt.
Kölcsönözhe em gurumtól könyveket, eleinte Upton Sinclair, Jack London,
Ilja Ehrenburg, H. G. Wells és hasonló írók regényeit, de később
"komolyabb" brossúrákat és könyveket is a szocializmusról. Kezdetben sok
dolgot nem érte em és kis időbe telt mire megtanultam a marxista
teológia kifejezéseit, de tanítómnak különös türelme és tehetsége volt a
szocialista zsargon hétköznapi nyelvre fordítához.
Lenin írt egy hadüzenetet valami ellen amit ő empíriokri cizmusnak,
ideológiai állítások gyakorla tapasztalatokra alapuló kri zálásának és
elemzésének neveze . Tanítómnak a nagy forradalmi lángelme iránt érze
határtalan csodálata ellenére újra és újra beleestem ebbe a csapdába.
Megkérdőjeleztem a szent dogmákat és kételkedtem abban hogy az egész
polgári osztály kiírtani való ellenség, a munkásosztály pedig a kiválaszto
nép le volna. Különösen emlékszem egyik beszélgetésünkre aminek
témája Marx alaptétele volt, amennyiben a lét határozza meg a tudatot és
nem ellenkezőleg. Hogyan volt akkor lehetséges hogy a marxizmus minden,
vagy legalábbis majdnem minden vezető egyénisége Marxtól és Engelstől
Leninig és Trotskijig jómódú polgári és nem munkás családból származo ?
He két-három délutáni találkozásunknak hirtelen szakadt vége. Egy
délután mikor ismét átmentem az orvoshoz, a takarékosan berendeze
lakás szana-széjjel volt. Az orvosi eszközök, könyvek, háztartási
felszerelések és minden más két nagy faládába volt pakolva és a doktor
éppen a bútorok eladásáról alkudozo egy emberrel. Miután nyélbeütö ék
az üzletet és a vevő elment, barátom és tanító mesterem elmesélte hogy
néhány nappal korábban megkapták a beutazási engedélyt Amerikába a
vonat- és hajójegyekkel együ , és hogy másnap indultak New York-ba.
Nagyon meglepődtem, különösen azon, hogy az orvos akinek néha még
cigare ára sem volt pénze, most hirtelen ki tudta fizetni a hosszú utat az
Atlan óceánon át. Unszolásomra elmesélte hogy félévvel korábban beállt
a bap sták közé és esténként a bap sta templomba járt és részt ve
énekes isten szteleteiken. A bap sták intézték az utat Amerikába. Csöppet
sem szégyellte te ét, amit én bár ki nem mondtam, opportunista árulásnak
tekinte em. Próbálta a dolgot megmagyarázni a marxista dialek ka
segétségével, de én közbevágtam a védőbeszédbe: "Miért nem a
Szovjetúnióba?" Akkor kezdték a Szovjetúnióban az első ötéves tervet, és
szerete el várták a külföldi szakemberek segítségét.
Az orvos arca elsötétült vádoló kérdésem hallatán és röviden, marxista
kertelés nélkül válaszolta: "Elegem van abból hogy a családommal
nyomorúságban éljek. Végre emberhez méltó körülmények közö akarok
élni". Bertold Brecht akkor még nem írta meg nagy igazságát: "Erst komt
das Fressen und dann die Morale" {"Első az élet, aztán az erkölcs"} - és én
még különben is csak 17 éves voltam.
XI. A katasztrófa hajnala

Úgy terveztük hogy először megszerzem az ügyvédi diplomát, utána

összeházasodunk. Különösen leendő anyósom fektete nagy súlyt abba
hogy lánya inkább egy ügyvédhez menjen férjhez mint egy egyszerű
jogászhoz. A felsőbb hatalmak sajnos keresztülhúzták számításainkat, mert
az első úgyneveze zsidótörvény (ezt még több köve e) szerint az ügyvédi
társadalom nem vehete fel zsidókat új tagoknak. A menyasszonyommal
úgy határoztunk hogy összeházasodunk annak ellenére, hogy nem
lehe em ügyvéd. A szülők egyik oldalon sem díjazták az ötletet
különösebben és elég sok rábeszélésre volt szükség mire meggyőztük őket
arról hogy nem akartunk addig várni míg Hitlert megdön k és a magyar
zsidótörvényt visszavonják. -Igen, igazad van, törődö bele
menyasszonyom apja - ez eltarthat néhány évig.
Menyasszonyom családja nagypolgári család volt, stabil vagyonnal, és
anyósom megkövetelte hogy az esküvőt ennek megfelelően tartsuk,
frakkban és hosszú ruhában sok vendéggel. Hiába mondtuk hogy
alkalmazkodni kell a körülményekhez és a pénzt amibe az esküvő kerül, mi
a fiatal pár sokkal jobban fel tudnánk használni. Nagy esküvő le , de annyit
azért sikerült elérnem hogy ne menjünk nászútra Olaszországba, ami
minden nagypolgári nászút kötelező célja volt. A fasiszta Olaszország
helye a jugoszláviai tengerpartra, Dalmáciába utaztunk. Jugoszlávia ugyan
nem volt szín szta demokrácia, de legalább nem volt Hitler szövetségese.
Rövid eljegyzésünk, 1938 májusától szeptemberig mégsem le egy idill.
Két hónappal az eljegyzési ünnepséget megelőzően Hitler csapatai
bevonultak Ausztriába és Budapesten hemzsegtek az osztrák menekültek,
zsidók, szocialisták és hasonlók. Amiket meséltek tapasztalataikról a
horogkereszt árnyékában, megijeszte engem és a hozzám hasonló
pesszimistákat. Persze számítani lehete Ausztria elestére, az 1934-es
puccs és Hitler és Mussolini barátkozása után az osztrák földet egyre
jobban aláaknázta a nácizmus. Ennek ellenére mindenkit kirázo a hideg
amikor a mozik filmhíradói Hitlert muta ák a császári erkélyen és az
ünneplő tömegeket Bécsben a számomra ismerős utcákon és tereken.
Különös módon sem zsidó környezetem, sem a szociáldemokraták nem
muta ak különösebb döbbenetet az Anschluss mia . Még Mónus, az én
prófétám is nyugodt és passzív maradt. "Igen, sajnos ez várható volt. A
megcsonkíto Ausztria mint állam, életképtelen volt, és az osztrákok ugye
németek", oktato . Körülbelül ugyanez a vélemény uralkodo Budapesten,
csendes beletörődés a baloldalon és győzelmi hangulat a szélső jobb
oldalon. A liberálisok, szocialisták és a semleges zsidók azzal a
magyaráza al vígasztalták magukat, hogy Hitler beválto a ígéretét amit az
Anschlussra te a "Mein Kamp an". Németország ismét nagyhatalom le
80 millió lakossal, egy erős hadsereggel és most majd ezzel megelégszik.
Talán kényszerí a nyuga hatalmakat a német gyarmatok visszaadására,
de bizonyosan csak diploma kus eszközökkel. "Hitler biztosan nem akar
háborút ha minden követelését teljesí k. Mit nyerhetne ő és Németország
egy második világháborún?" írta az egyik liberális újság.
Hiába volt az érvelés, hogy a német és olasz légierő már gyakorolta a
háborút Spanyolországban, hogy a német nehézipar teljes gőzzel dolgozo
hogy Hitler hadigépezetét bőségesen ellássa fegyverrel. Senki nem
hallgato a figyelmeztetésekre és senki nem akarta elhinni hogy a második
világháború valósággá válhatna. A német nyelvben van egy különleges
kifejezés erre, "Zweckop mismus", amit aligha lehet svédre lefordítani:
"önámítás" egy kicsit durva fordítás. Az ember hisz, mert hinni akar...
Keserű elégtétel le mikor Hitler alig néhány hé el a bécsi diadal után
beindíto a óriási propaganda gépezetét, ezú al Csehszlovákia ellen. Az én
pesszimista hajlamom egy pillanig sem hagyo kételkedni abban hogy csak
két lehetőség volt - második világháború, vagy Hitler elfoglalja Prágát. Egyik
lehetőség sem volt megnyerő, egyik pes s, másik kolera. Ha a náci
csapatok bevonulnak Prágába, következő céljuk Budapest lehete volna, a
harmadik csúcsa a történelmi háromszögnek amit a városok alko ak.
Ugyanolyan szilárd volt az a meggyőződésem is, hogy amennyiben kitörne
a második világháború, abba Magyarország valamilyen módon
belekeveredne.
A jövőre vonatkozó sötét gondolataim tompíto ák korábbi jókedvemet és
ez a változás elég nyilvánvaló lehete . Menyasszonyom, aki nem nagyon
törődö a külpoli kai kérdésekkel, nehezen érte e meg hogy miért ment
el a kedvem a táncestektől, filmektől és a színháztól és a barátaink
viccelődtek velünk, hogy a közelgő esküvő gondolata befolyásolt engem.
Rossz lelkiállapotom nagyon szembetűnő lehete , mert a főszerkesztőnek
is feltűnt. Egy este, mikor befejezte a munkát a szerkesztőségen, meghívo
egy kis vacsorára egy közeli é erembe - egy kitüntetés ami ritkán érte
munkatársait és tanítványait. Tipikus magányos farkas volt aki egyedül
szoko vacsorázni.
Vacsora után kérdésére elsoroltam komoly aggodalmaimat amik nem csak
Hitler terjeszkedésére, hanem a magyar nácisták, a nyilasok nyilvánvaló
sikereire és egyre növekvő agresszivitására is vonatkoztak. Mónus
megértéssel hallga a rossz sejtelmeimet és nem próbálkozo az általános
vígasztalással miszerint a magyarok nem voltak sem osztrákok, sem
szudétanémetek, Hogy Hitlernek nem állt érdekében idegen nemzeteket
beolvasztani, stb. "Most elmondok valamit, amit csak nagyon kevesen
tudnak, és nagyon kevesen tudhatnak", kezdte a főszerkesztő. "Az
aggodalmakban amiket érzel, sok más magyar is osztozik, nem-zsidók és
nem-szociáldemokraták is. Többek közö a Horthy kormányzót körülvevő
urak, vagyis legközelebbi tanácsadói, a családtagokat is beleértve. Maga
Horthy sincs elragadtatva az ötle ől hogy ő mint ellentengernagy, egy
gyalogsági zedes akaratának vesse magát alá. A kormányzó engedélyt
ado bizalmasainak hogy bizonyos intézkedéseket tegyenek amiknek célja
a náci propaganda és befolyás terjedésének meggátolása, a legjobb
náciellenes erők összegyűjtése és a magyar közvélemény ellenállásának
erősítése Hitler esetleges kísérletei ellen, hogy Magyarországot német
gyarma á változtassa.
Mónus lete e a villát és ujjain számolni kezde , "Egy; széles
együ működés, az úgyneveze Igazi magyarok társaságának megalapítása
poli kusok, értelmiségiek és üzletemberek részvételével. Az igazi magyar
azt jelen , hogy német bevándorlók utódai nem lehetnek benne, mert
azok különösen fogékonynak látszanak a náci propaganda iránt."
"Zsidók sem lehetnek benne?", kérdeztem. "Nem, nem lehetnek", válaszolt
Mónus. "Ugye érted, hogy meg kell mutassuk a nyilvánosságnak, hogy nem
a zsidók vannak a nácizmus terjedése ellen, hanem maguk a magyarok
akarják az ország függetlenségét megőrizni." - "Ke ő", folyta a, "néhány
hét múlva egy új napilap jelenik meg, a "Magyar Nemzet" kifejeze en
náciellenes irányza al, hogy ellensúlyozza a nyilas napilapot." -
"Természetesen zsidó munkatársak nélkül?" szakíto am félbe a felsorolást.
- "Igen, zsidók nélkül a szerkesztőségben", válaszolta Mónus nyugodtan. "A
középosztályt akarjuk befolyásolni, ami nem szere különösebben a
zsidókat. Az úgyneveze zsidó újságoknak, amik közé a miénk is tartozik
ugyanúgy mint minden újság amibe zsidók írnak, nincs hitelük ennél a
rétegnél. Számolnunk kell azzal hogy a magyar középosztály teljes
egészében an szemita beállíto ságú.
Mónus még azt is elmondta, hogy egy illegális rádióállomás indul, ami
hazafias-náciellenes programokat fog sugározni.
Egy magas szintű nem hivatalos, náciellenes tanács alakult a különböző
csoportokat képviselő elöljáró személyiségekből. Benne volt a kormánypárt
egyik vezető személyisége, néhány ellenzéki és még két szociáldemokrata
képviselő is. Két katolikus és egy református püspök, néhány tábornok és
üzletember is résztve a megbeszéléseken amiket mindíg valahol vidéken
tarto ak, sohasem kétszer ugyanazon a helyen. A legutóbbi találkozón
elhatározták, hogy a kormánypártot meg sz tják a radikális jobboldali és
németbarát képviselőktől, akiket vidéki, gyakorla lag jelentéktelen
pozíciókba neveznek ki.
"Végül, de nem utolsó sorban - sikerült együ működést kialakítani az
illegális kommunista pár al. Nem csak Moszkva, hanem Horthy barátai is
elfogadták ezt a népfrontot. A két munkáspárt közö létrejö egyezség
megerősítése képpen felve ünk ke őt a te cukrászdai kommunista
vitapartnereid közül. Jövő hónap elsején kezdenek."
Különösen ez az utolsó lepe meg, mivel Mónus ismert volt a
kommunizmus és a kommunisták elleni szigorúan nega v beállíto ságáról.
Ezen kívül a két leendő munkatársat a poli kai rendőrség "veszélyes"-ként
tarto a nyilván. Egyikük féléves börtönbüntetést kapo egy cikk mia ,
amit az egyik kérészéletű baloldali újságban írt.
"Igen barátom, mindannyiunknak engedményeket kell tennünk, most
kénytelenek vagyunk összegyűjteni erőinket a halálos veszedelemmel
szemben ami mindannyiunkat fenyeget", magyarázta Mónus. "Ezen kívül
most a poli kai rendőrség vezetősége is támogat minket a
nyilaskeresztesek ellen."
"Igen, értem és nincs kifogásom sem a népfron al, sem a Horthy
bizalmasaival való együ működés ellen. Amit nem értek, az az, hogy miért
folyik mindez tokban, mintha valami összeesküvés lenne. Horthy ugye
államfő, tanácsadói képviselők, magas sztviselők és kormánytagok. Miért
nem hozza meg a kormány a náciellenes védőintézkedéseket törvényesen
és nyilvánosan? Magában annak is nagy propagandaértéke lenne, hogy
magas rangú poli kusok állást foglalnak a nácizmus ellen."
"Talán", hagyta rám a főszerkesztő. "De az urak Horthy körül nem akarják
feleslegesen provokálni Németországot. Ha Berlin ellenséges érzelmű
országnak számítaná Magyarországot, annak katasztrófális következményei
lennének. Azt mondják hogy nem jó egy vesze kutyát ingerelni, és igazuk
van. Hiszen éppen Hitler kalandjaitól szeretnénk Magyarországot
távoltartani."
"És ha a vesze kutya támad? Akkor mit csinálunk?", kérdeztem.
"Ellenállunk ahogy tudunk. A sz kar legalább érintetlen és hű
főparancsnokához, Horthy kormányzóhoz."
Teljesen nem győzö meg ez az é ermi beszélgetés, de példaképem iránt
érze bizalmam és a tudat hogy megpróbálták fékezni a nácizmus
terjedését Magyarországon, tompíto a kétkedésemet. A pszichológiai
védelmi harcban azonban nem ve em részt, nem kaptam Mónustól
konkrét feladatot, csak emlékeztetést hogy egy szót se szóljak a dologról.
Arra alapozta "indiszkrécióját", hogy engem akart egy pszichológiai
válságon átsegiteni, és ez igaz is volt. De úgy gondolom az is igaz volt, hogy
szükségét érezte annak hogy saját maga számára összefoglalja a helyzetet,
és ehhez hallgatóságra volt szüksége. A tanult embereknek abba a
táborába tartozo , akiknek szükségük volt rá hogy oktassanak, irásban vagy
szóban.
Depresszióm enyhült és 1938 tavaszán és nyarán sok dolgom is volt. El
kelle kísérnem menyasszonyomat és leendő anyósomat és segíteni mikor
bútort és felszerelést vásároltak új o honunkba. Végiglátoga uk
menyasszonyom rokonságát és szorgalmasan tanultunk autót vezetni, mert
az egyik nagybácsi, egy gazdag vidéki ügyvéd, menyasszonyomnak autót
ígért nászajándékba. A legidőígényesebb azonban egy megfelelő, de nem
túl drága lakás felkutatása volt. Ezen kívül az ügyvédi irodában is hirtelen
megsokasodtak a dolgaim. Az éppen életbelépő zsidótörvény a nagy kapuk
melle sok kisajtót hagyo nyitva. Zsidók akik vegyes házasságból szüle ek
és születésükkor megkeresztelte ek, zsidók akik magas kitüntetést kaptak
az első világháborúban, zsidók akik bizonyítani tudták hogy családjuk már
az 1840-es években is Magyarországon élt, a törvény szerint nem
számíto ak zsidóknak, ezzel szemben azok a zsidók akik nem
Magyarországon szüle ek, külföldieknek számíto ak, függetlenül a ól
hogy milyen régóta éltek az országban. A zsidóknak akik ezek alá a
paragrafusok alá estek, bizonyítaniuk kelle "érdemeiket" és nem volt
könnyű dédszülők születési bizonyítványait beszerezni. Az ügyvédi iroda
ügyfelei közül soknak volt ilyen és hasonló problémája és segítenünk kelle
nekik, ami sok munkámba és erőfeszítésembe telle . (Két évvel később
elfogadták az úgyneveze második zsidótörvényt ami eltörölte a
kivételeket és szigorúan igazodo a nácisták nürnbergi törvényeihez.)

Mikor az ember 27 éves mint én voltam, és jegyben jár egy gyönyörű élénk
fiatal lánnyal, nem töl estéit elvtársaival folytato komor beszélgetéssel.
1938 hosszú meleg nyarán nem mentem két-három alkalomnál többször a
szerkesztőségbe. A főszerkesztő minden alkalommal nagyon el volt foglalva
a szerkesztéssel és alig válto unk pár szót. A két kommunista a
szerkesztőségen dolgozo , az új napilap, a "Magyar Nemzet" már
megjelent óvatos, de nyilvánvalóan náciellenes tartalommal és sikert
arato , leginkább zsidó körökben. Az "illegális" rádióállomás elkezdte
esténként hazafias programját sugározni, és nyílt tok volt hogy az
adásokért felelős vezető egy addig eléggé jobboldali beállíto ságú író volt.
A Nemze Színház egyre gyakrabban játszo klasszikus hazafias darabokat,
és az ország egyik legkiválóbb írója aki mérsékelten jobboldali volt,
publikált egy hangsúlyozo an náciellenes hangulatú regényt. Sok más jel is
utalt arra, hogy elkezdődö egy erkölcsi fegyverkezés és arról is beszéltek
hogy ennek az új hazafiasságnak a forrása magas szinten keresendő.
Ugyanakkor néhány an szemita brossúra is felbukkant a könyvesboltokban.
Az is érdekes volt hogy amíg Hitler gyűlölködő és fenyegető beszédeket
tarto a csehszlovák elnök, a "lügender Herr Benes" {"hazug Benes úr"}
ellen, addig a magyar kormányza média, a katolikus kormánypár napilap
és a rádió meglepően visszafogo an nyilatkozo a szudétanémetekről. Az
újonnan alapíto nyilaskeresztes újság és egy másik radikális jobboldali
napilap még hangosabban mennydörgö Csehszlovákia ellen és naponta írt
arról hogy a prágai kormány nem csak a német kisebbségeket nyomta el,
hanem a magyarokat is. A városban mindenfelé lehete látni a nagy, zöld
plakátokat "Szabadságot felvidéki magyar testvéreinknek" felira al és a
szöveg ala egy nagy nyilas keresz el. Minden parlamen ülésen
interpelláltak a nyilaskeresztesek és a jobboldali radikálisok és követelték
hogy a kormány tegyen intézkedéseket Csehszlovákia ellen, de a
külügyminiszter vagy a kormányfő mindíg ugyanazt a választ adta: "A
legnagyobb figyelemmel követjük az eseményeket" és hasonlót.
Az eljegyzést családi kereteken belül ünnepeltük június elején,
természetesen pezsgős vacsorával. Néhány napra elfelejte em Hitlert,
Benest, a szudétanémeteket és az egész nyomorúságot, de később az utcán
találkoztam egy régi barátommal az egyetemről, Pálóczi-Horváth
Györggyel. Ő akkor népszerű publicista és egy angol újság tudósítója volt,
ezen kívül azt is pletykálták róla hogy az Intelligence Service embere volt
Budapesten. Tény, hogy rendkívül jólinformált volt a poli ka kulisszák
mögö eseményeket illetően, többek közö családi kapcsolatainak
köszönhetően. Régi arisztokrata családból származo . (1941 márciusában a
poli kai rendőrség le akarta tartóztatni, de az utolsó pillanatban sikerült
Jugoszláviába szöknie, és onnan tovább a a bri főhadiszállásra, Kairóba. Az
háború égész ideje ala az Intelligence Service egyik közel-kele ágának
dolgozo Pálóczi-Horváth és o századosi rangot ért el. 1947-ben hazatért
Magyarországra, belépe a kommunista pártba és kinevezték a párt
he lapjának főszerkesztőjévé. Két évvel ezután letartózta a a hírhedt ÁVÓ,
a kommunisták poli kai rendőrsége és 1954-ig börtönben volt. Mikor 1956
októberében kitört a forradalom, ak van résztve abban. Novemberben,
amikor az orosz harckocsik leverték a forradalmat, Pálóczi-Horváth ismét
elmenekült az országból és Londonban telepede le. Nemzetközileg
elismert poli kai író le és könyveit svédre is lefordíto ák. 1975-ben
szívinfarktusban meghalt.)
Pálóczi-Horváth meghívo egy presszóba egy kávéra ahol elmesélte a
legfrissebb újságot: a német nagykövet átado egy levelet Ribbentrop
külügyminisztertől magyar kollégájának, amiben arra bízta a a magyar
kormányt, hogy követelje a Csehszlovák kormánytól a magyarlakta
területek visszacsatolását Magyarországhoz. Ribbentrop biztosíto a a
magyar külügyminisztert arról, hogy nem csak a német kormány, hanem
maga Hitler is támogatni fogja a követelést.
"Milyen ravaszak ezek a náci gazemberek!", te e hozzá Pálóczi-Horváth.
"Mostmár kénytelen lesz Horthy és barátai színt vallani. Ha a magyar
kormány nem foglal állást Csehszlovákia ellen, Ribbentrop leközli a levelet a
német újságokban és a magyar nyilvánosság hazaáruló bandának bélyegzi a
Horthy-rezsimet. Akkor egy új kormány csak nyilaskeresztesekből és a
kormánypárt extrém jobboldalából áll majd. Gondolj bele, minden lakóját
az országnak húsz évén át agymosták, hogy legfőbb céluk és legszentebb
feladatuk a Nagy-Magyarországtól elcsatolt területek visszaszerzése volt. És
most mikor legalább egy részét a régi területeinknek visszakaphatnánk, a
magyar kormány nemet mondana. Nem, ez lehetetlen és ezt nagyon jól
tudják az urak Berlinben. Megkapjuk részünket Csehszlovákiából, mikor a
német nácisták leigázták ezt a szerencsétlen országot és az egész világ
Hitler csatlósának fogja tekinteni Magyarországot."
Két nap múlva olvasha am az első cikket a kormány újságában amiben a
kormány hevesen támadta Csehszlovákiát és az azt követő napon az újság
cikket jelentete meg a magyar kisebbségek elnyomásáról és
megkülönböztetéséről Csehszlovákiában.
Egész nyáron hasonló szellemben írt minden magyar újság. Még az én
újságom, a szociáldemokraták szócsöve sem maradhato ki ebből a
kampányból és olykor-olykor egy vezércikk arról beszélt hogy eljö az ideje
az igazságtalan trianoni béke felülvizsgálásának. El tudtam képzelni hogyan
törli az izzadságot homlokáról Mónus, amikor ezeket a vezércikkeket írta.
Egyre nyilvánvalóbb le mi volt Hitler szándéka a Csehszlovákia elleni egyre
gátlástalanabb pszichológiai hadviseléssel: a náci Harmadik Birodalomhoz
csatolni az ország nyuga részén levő széles sávot, az úgyneveze
Szudétavidéket. Az is nyilvánvaló volt hogy a magyar hadsereg a német
oldalán menetelne ha ezt egy fegyveres konfliktus követné. Pontosan
ahogy Pálóczi-Horváth megjósolta, a külföldi újságok Magyarországról mint
Hitler csatlósáról írtak.

Szeptember 18-án rengeteg vendéggel megtarto uk esküvőnket

menyasszonyom szüleinek elegáns villájában; anyósom nem hagyta hogy
holmi világpoli kai válság megzavarja. Jó hangulatú szép rendezvény volt
rengeteg virággal és nászajándékkal, közö ük nem kevesebb mint nyolc
kávéfőzővel. A hideg büfé bőséges volt és a borok jól hűtö ek,
menyasszonyom nagyon édes volt hosszú csipkeruhájában és mindkét anya
az elvárásnak megfelelően hulla a könnyeit amikor a rabbi megáldo a az
i ú párt. Az urak azonban néha el-eltűntek apósom szobájában, ahol be
volt kapcsolva a rádió. A reggeli újságok jelente ék hogy húsz harcrakész
német hadosztályt vontak össze a Csehszlovák határnál amik Hitler
parancsát várták arra, hogy Szudétavidékre bevonuljanak. Most az
esküvőnkön, a nyugtalan vendégek tudni akarták hogy kiadta Hitler a
parancsot, vagy nem.
A nászéjszakát feleségemmel egy előkelő szállodában töltö ük
Budapesten, mivelhogy az egyetlen gyorsvonat járat Jugoszláviába délelő
indult. Az állomáson ve em egy köteg újságot és annak ellenére hogy
feleségem arca egyre inkább elkomorult, mindent elolvastam
Csehszlovákiáról és környékéről. A legtöbb kommentátor nagy adag
op mizrusról te tanúságot, mi szerint a prágai kormány engedni fog, a
béke továbbra is megmarad és Magyarország visszakapja legalább egy
részét korábbi területeinek.
Béke? Egyre inkább kételkedtem, különösen amikor békéről szóló
közhelyeket olvastam a különben aligha békeszerető szélsőjobboldali
lapokban. Béke - ez azt jelen hogy Hitler fenyegetésekkel keresztülviszi
akaratát, hogy Európa közepén leomlik a demokrácia bástyája.
Csehszlovákia demokrácia volt, az egyetlen demokrácia egész Közép- és
Kelet-Európában. Nem le volna jobb ellenállni és hagyni ha Hitler úgy
akarja, hogy a fegyvereké legyen az utolsó szó? Ismét kezde a fejfájás
rámtörni, ami egész tavasszal gyötört. Az ablakon át lá am
Nyugatmagyarország, a volt római tartomány Pannónia dombos táját
gyönyörű őszi díszbe öltözve. I -o látni lehete lovakat ahogy az ekét
húzták a görönygyös, barna földben, a dombtetőkön férfiak és nők
szüretelték a szőlőt és a kukoricatáblák sárgultak a száraz, magas
növényektől. Az idilli táj néhány szép sorra enlékeztete Hora us Ars
poe cájából, amit az utolsó évben olvastunk: "Beatus ille qui procul
nego is..." - boldog az aki az élet zajától távol él... Lerombolja majd ezt a
szépséget a háború? Náci csizmák tapossák majd le a földet és a népet ami
azon él?
Újdonsült feleségem szakíto a félbe gondolataimat azzal, hogy kive e
kezemből az újságot és az órájára mutato . "Csak nem fogod a feleségedet
éheztetni a házasság első napján?" kérdezte nevetve és ekkor elindultunk
az étkezőkocsi felé. Már az asztalnál ültünk, amikor egy különös alak
bukkant fel az ajtóban. Egy elég magas, 40 év körüli férfi minőségi szürke
öltönyben, ami két számmal nagynak látszo rajta. Arca ráncos és
megkínzo volt, mintha hosszú betegség után most jö volna a kórházból.
Az ajtóban állt és gyerekesen kék szemeivel bizonytalanul néze körbe,
mintha félt volna. Végül a mi asztalunkat választo a, odajö hozzánk és
illedelmesen, szinte alázatosan kérdezte németül, hogy leülhet-e mellém.
Mikor a pincér jö , a férfi csak egy szendvicset és egy kávét akart rendelni,
de ezt nem lehete . A pincér szinte durván utasíto a rendre, hogy az
étkezőkocsiban nem szolgáltak fel szendvicset és kávét, különösen nem
vacsoraidőben és felszólíto a a férfit hogy azonnal távozzon. Lá am a
kínos vonaglást az arcán mikor ltakozás nélkül felállt a székről. Nem is
annyira a férfi iránt érze szánalomból, mint a pincér arroganciája iránt
érze haragból anélkül hogy esetleges következményekkel számoltam
volna, mondtam a pincérnek: "ez az úr az én vendégem és ugyanazt a
vacsorát kérem neki mint feleségemnek és magamnak".
"Nagyon köszönöm, nagyon kedves öntől", hajolt meg a szomorú férfi, "de
ha kérhetném, inkább borjúhúst szeretnék marhaszelet helye ". "Érzékeny
a gyomrom", te e hozzá szégyellősen.
Csendben étkeztünk, a férfi mégegyszer megköszönte az ételt és mi
visszatértünk a fülkénkbe. Egy idő után látogatót kaptunk, a férfi az
étkezőkocsiból kopogtato a kupéajtón. Ludvig Lehrner vagy hasonlóként
mutatkozo be, aki Bécsben volt kereskedő de most éppen mint menekült
volt úton Görögországba. "Ha a görög határőrség beenged Platón,
Szókratész és a katonai diktátor Metaxa országába. Mivel ez úgy van",
magyarázta, "hogy csak a régi osztrák útlevelem van meg, de mivel már
nem létezik Osztrák Köztársaság, így az útlevelem sem érvényes. Egy
befolyásos budapes ügyvédnek köszönhetően a jugoszláv és a görög
konzulátus is belepecsételte a tranzit vízumot ebbe az útlevélbe. Minden
pénz amit Bécsből magammal tudtam hozni, ráment az ügyvédi
honoráriumokra. Megtörténhet hogy a jugoszláv vagy görög határőr nem
fogadja el vízumomat és megállít a határnál. Hogy akkor mi lesz velem,
arról fogalmam sincs. Bocsánat a tolakodó kérdésért, de ugye Önök
zsidók?", folyta a aztán. "Igen, gyaníto am, azért ültem az Önök
asztalához az étkezőkocsiban. Ugyanis én félek a keresztényektől. Sosem
lehet tudni hogy melyikük an szemita. Lá ák a pincér hogy bánt velem?
Biztosan azok nagy csoportjához tartozik akik nem állhatnak minket,
zsidókat.
Tiltakoztam: nem lehet minden keresztényt an szemitának tekinteni,
vannak sokan akik zsidóbarátok és a legtöbbjük egyáltalán nem törődik
vele hogy valaki milyen valláshoz tartozik. Lehrner úr udvariasan tudomásul
ve e ellenkezésemet: "Valóban, Doktor Úr, valóban, de sajnos nekem
másmilyen tapasztalataim vannak. Februárban, mikor már nyilvánvaló volt
hogy a németek megszállják Ausztriát, kidobo a feleségem a lakásból és
másnap értesíte az ügyvédje, hogy beadta ellenem a válókeresetet.
Majdnem z évig voltunk házasok és szinte sosem veszekedtünk, de ő
keresztény volt és nem kelle neki egy zsidó férj, aki kompromi álha a őt
a nácik szemében. Az üzletemben lévő kis irodában aludtam, amíg
megengedték. Egy hé el a németek bevonulása után jö az első eladó, egy
ember akit apám alkalmazo mint kifutófiút huszonöt évvel korábban,
kezében egy paranccsal a náci pár ól, hogy adjam át az üzletet neki. Az
üzletet, a mögö e levő műhellyel együ , apám alapíto a 1842-ben és ez
volt a legrégebbi működő bőripari cég egész Ausztriában. Tartalékos
hadnagy voltam a világháború ala , megsebesültem az olasz fronton, és
ezüst becsületrendet kaptam. Mi hasznom le belőle? Első eladóm, az új
tulajdonos, természetesen keresztény volt. Ezután a portásunk fia jö két
másikkal, vadonatúj SS-egyenruhában és magával vi a Rothenturm utcába
ahol laktunk és ahol az üzlet volt, és kényszeríte ek hogy egész nap a wc-t
sz tsam. Sovány vigasznak találtam, hogy egy Hirsch báró és egy
Wertheimer bankigazgató is melle em súrolt. A portás fia természetesen
keresztény volt, ugyanúgy mint azok akik megaláztatásunkat nevetve
nézték. Nem voltak kevesen. Egy rendőr szt Budapesten felszólíto hogy
három napon belül hagyjam el az országot, különben a magyar hatóságok
deportálnak Ausztriába. Nevetséges gondolat, hogy egy magyar rendőr szt
zsidó le volna."
Nagyon nyugodtan és a legkisebb drama zálás nélkül mesélte el történetét
és talán ez volt az elbeszélésben a legszörnyűbb. Úgy látszo beletörődö
sorsába ltakozás és átkozódás nélkül, talán épen úgy mint a zsidók mindíg
kétezer év ala . "Igen, kedves barátaim, ha hívhatom önöket így,
elnézésüket kérem ha történetemmel unta am Önöket", fejezte be
hirtelen. "Látom hogy nászúton vannak és kívánok Önöknek sok szerencsét
az életben. De engedjék meg hogy adjak egy tanácsot: maradjanak távol
e ől az átkozo európai kon nenstől ameddig csak lehetőségük van rá!
Most visszamegyek a harmadosztályú kocsimba, különben kiutasít a kalaúz
éppen olyan szemtelenül mint ahogyan a pincér kiutasíto az
étkezőkocsiból. A kalaúzok nem szokták szeretni a zsidókat."
Lehrner elbeszélése nem kelte különösebb benyomást bennem, hallo am
hasonló történeteket német és osztrák menekültektől az ügyvédi irodában
és a szerkesztőségben is. Feleségemet azonban nagyon megrázta. Az elmúlt
félév ala újra és újra próbáltam elmagyarázni neki hogy milyen veszélyes
helyzetben voltunk, de nagyobb siker nélkül. Felvilágosításaimat a
nácizmusról, Anschlussról, nyilaskeresztesekről és hasonlókról, poli kai
érvelésnek, a poli kát pedig hobbymnak tekinte e, de benne a
legkevesebb érdeklődés sem volt aziránt, amit ő poli kának neveze .
Lehrner története viszont nem volt számára "poli ka", valóság volt, egy
emberi elbeszélés. Egész délután, még a vacsoránál is az étkezőkocsiban
beszélt, kérdeze Hitlerről, Csehszlovákiáról és Magyarország várható
sorsáról. Korán reggel elértük az Adriai-tenger partját és apránként
célunkat Splitet, a régi várost ahol egykor Diocle anus császár épí e e
hatalmas palotáját. A nap sütö , a tenger csillogo , fiatalok voltunk
nászúton - hamar elfeledtük Lehrner urat és tragikus történetét.
Dalmáciában nem volt nehéz elfeledkeznünk a világ gonoszságairól, ahol az
öreg kisvárosok és a szigetvilág apró falvai megőriztek egy keveset a
görögök, rómaiak, törökök és velenceiek emlékéből, de külvilággal való
kapcsolatnak semmi jelét nem muta ák. Az élet folyt megszoko
kerékvágásában mintha Csehszlovákia több zezer kilométerre le volna
onnan. Senki nem beszélt poli káról, helyesebben mondva nem érte ük
ha valaki arról beszélt szerbhorvátul. Sehol nem lehete külföldi újságot
látni és a szálloda portása is csak annyit tudo hogy még nem tört ki a
háború.
Miután Splitben eltöltö ünk egy boldog hetet, tovább utaztunk
Dubrovnikba és csak szeptember 27-én tudtuk meg hogy a francia és angol
kormányfők látogatást terveztek Hitlernél. A szállodában ahol laktunk, a
szalonban volt egy nagy rádiókészülék amin külföldi adókat is lehete
fogni. Esténként két idősebb angol hölgy, egy házaspár Koppenhágából és
egy testes német üzletember ült elő e. A turistaszezon már véget ért és
rajtunk kívül csak ez a kis társaság lako a szállodában. A következő három
estét a rádió elő töltö ük és felváltva hallga uk a BBC és a
Deutschlandsender híreit. A harmadik estén végre megle az eredmény:
Chamberlain és Daladier átengedte a Szudétavidéket Hitlernek és a BBC
riportere közölte hogy "megvan mentve a béke". A német azonnal rendelt
egy üveggel a szálloda legjobb borából és mindannyiunkat meghívo hogy
koccintsunk vele a békére. Meglepetésemre feleségem felállt és elnézést
kért, majd fejfájásra hivatkozva felment a szobánkba. Odafenn megtudtam
hogy csak kifogás volt a fejfájás, igazából nem akart a testes néme el
Csehszlovákia pusztulására koccintani.
Másnap reggel arra ébredtünk hogy kopogtatnak az ajtónkon, a kifutófiú
jö a recepcióról és egy táviratot ado át ami éppen akkor érkeze . "Gyere
azonnal haza, behívtak. Emil." Apósom küldte a rossz hírt. Este már a hajón
ültünk és másnap délelő átszálltunk a vonatra Rijekában. -A nászút egy
hete kárbament.
Késő este értünk a magyar határra és a haza viszontlátása sokkoló élmény
volt. A szokásos két határőr helye nyolc katona állt a peronon szuronyos
puskával, az állomás épülete el volt sötété tve és a közeli határváros felől
sem látszo semmi fény. Ugyanez a sötétség fogado minden állomásnál
ami melle vonatunk elhaladt. Mikor az egyik sötét állomáson megálltunk,
egy másik vonat vesztegelt melle ünk. Ez a vonat tele volt katonákkal.
Beszállt egy utas a fülkénkbe és tőle megtudtuk hogy a csehszlovák
kormány visszautasíto a a magyar követelést és egyáltalán nem volt
hajlandó tárgyalásokba kezdeni a szlovák területek visszacsatolásáról.
"Három évfolyamot mozgósíto unk", mesélte u társunk, "és ha a prágai
rezsim nem enged, fegyverrel foglaljuk vissza területeinket!" biztosíto
minket a hazafi. Már biztosan elmúlt ötven, az ő évfolyamát nem hívták be
hogy "visszahódítsa területeinket".
Három nappal később már egy táborban voltam a csehszlovák határon mint
szakaszvezető a magyar királyi hadsereg 22. gyalogezredében, teljes
készültségben, rosszul passzoló harci egyenruhában és kimondo an
rosszkedvűen.

XII. Egy év a váróteremben

A csehszlovák árnyék kormánynak, ami azután alakult miután a német

csapatok megszállták Szudétavidéket, semmilyen lehetősége nem volt arra
hogy Berlin és Róma nyomásának ellenálljon. November elején a
csehszlovák hadsereg kiüríte e Szlovákia déli részét és Magyarország
visszacsatolta a területet. A magyar hadsereg, az én ezredemet is
beleértve, békésen vonult be és a lakosság aminek 80%-a magyar volt,
lelkesen fogadta. Rengeteg virágot, éljenzést, bort és csókot kaptunk,
mindenhol magyar piros-fehér-zöld zászló lenge .
Két hónappal később én is a felszabadító hálás szerepét játszo am, de
egyre kevésbé elragadtato an. A magyar sz karról, ami Mónus
véleménye szerint Horthy leghűségesebb és legmegbízhatóbb támasza volt,
ezala az idő ala nagyon lehangoló tapasztalatokat szereztem. A
korrupció és az iszákosság, valamint a hiányos szakmai tudás sokkal
kiterjedtebb volt mint korábban képzeltem. A legrosszabb mégis az volt
hogy a legtöbb hivatásos szt akivel találkoztam, és ezek elég sokan voltak,
a náci fertőzés nyilvánvaló jeleit muta ák. A fiatal zászlósok és hadnagyok
közül néhányan, az egyenruha zakója ala a nyilaskeresztesek zöld ingét
hordták, közlegények akik pincérként dolgoztak a sz kan nban mesélték,
hogy az urak Hitler és a nyilaskeresztes vezér Szálasi egészségére szoktak
koccintani. A legáltalánosabb beszédtéma a sztek közö , az úgyneveze
zsidókérdés megoldása volt. Egy alkalommal egy százados mikor egy
mulasztásért megszido , azzal fejezte be, hogy biztosíto arról hogy
hamarosan minden zsidót kirúgnak a hadseregből. "Maga és fajbarátai nem
csak gyáva férgek, hanem árulók is!" üvöltö e a százados. A 22.
gyalogezred budapes ezred volt, és mivel a város lakosságának negyede
zsidókból állt, legalább a negyede az ezred katonáinak szintén zsidó volt.
Más ezredek sztjei színes ezrednek csúfolták 22.-et mert minden második
katonát Grünnek, Blaunak, Weissnek vagy Gelbnek hívtak.
A helye es zászlóaljfőnökömmel is gondom akadt. Egy nap mikor
kivonultunk, parancsot ado a zászlóaljnak hogy egy ismert an szemita
dalt énekeljen. Én ezt a parancsot nem továbbíto am a szakaszomnak,
mire a zászlós bevádolt parancsmegtagadásért. A zászlóaljparancsnoknál
azzal mentege em magam, hogy az én szakaszom aminek fele zsidókból
állt, nem ismerte a dalt, mivel zsidók nem szokták énekelni. Büntetésül egy
hét kimenőmegvonást kaptam, de mivel a faluban ahol állomásoztunk
amúgy sem volt mit csinálni, a büntetés nem volt rám nagy hatással.
Azt hogy náci szellemmel milyen erősen fertőzö volt a hadsereg,
megtapasztalha am egy este Demenden. Azon a napon szolgálatos napos
szt voltam és a zászlóaljirodára mentem jelenteni hogy a zászlóalj
felsorakozo és várta a napi parancsot. Mikor a százados ajtaját kinyito am
nyolc- z zennyolc-húsz év körüli parasz iút lá am, és elő ük egy
őrnagyot akit korábban még nem lá am. Az őrnagy melle egyik
őrmesterünk állt, az egyetlen hivatásos szthelye es a zászlóaljban. Az
őrmester zpengős bankjegyeket oszto szét a fiúk közö . Az egész jelenet
olyan különös volt hogy megálltam az ajtóban, míg az őrnagy rám nem
kiálto parancsolóan, hogy menjek a pokolba.
Sikerült megtalálnom a mi századosunkat és együ mentünk vissza a
zászlóaljhoz. Kérdeztem tőle hogy ki volt a számomra ismeretlen őrnagy és
mi dolga lehete a parasz iúkkal, mire ő azt felelte hogy az őrnagy
"különleges" volt és délután jö az ezredparancsnokságról. "Többet nem
tudok, és nem is akarok tudni", te e hozzá a százados. "Különleges"-nek a
kémelhárítás sztjeit nevezték, akik vizsgálatokat folyta ak a katonai
egységeknél. Inkább rendőri mint katonai tevékenységüknek és
nagyképűségüknek köszönhetően, a "különlegesek" nem voltak népszerűek
a sztek körében.
Este megtudtam hogy mi dolga volt kis falunkban. Éppen vacsoráztam a
parasztcsaládnál ahol el voltam szállásolva, mikor lárma hallatszo a
faluból. Ez különös volt, mert a falu eddig álmos nyugalmával tünte e ki
magát, és mivel a kocsma is zárva volt, ritkán lehete valakit látni az utcán
sötétedés után. Sie em arra amerről a lárma jö és hamarosan a falu
központjába, a templomtérre értem. A díszes barokk templommal szemben
egy aránylag nagy kőház állt, amiben Grünfeld Gyula vegyesboltja volt,
ahogyan a homlokzaton látható tábla is elárulta. Ez volt az egyetlen bolt a
faluban, és benne majnem minden kapható volt, gumicsizmától
kristálycukorig, dohánytól bundás sapkáig. Mint ahogyan a név is elárulta, a
tulajdonos zsidó volt, a faluban az egyetlen.
Mikor a templomtérre értem, o lá am a fiúkat akik délután pénzt kaptak
az őrmestertől a zászlóaljirodán. Csapatban álltak a bolt elő és kiabáltak.
Egyikük fáklyát tarto , egy másik egy magyar zászlót és mindannyian
torkaszakadtukból üvöltö ek: "Zsidó takarodj a faluból!" Páran a fiúk közül
kövekkel dobálták a Grünfeld-ház ablakait. Szabályos tüntetés volt, "ahol a
nyilvánosság érzelmei spontán kifejezést kaptak", ahogyan a
propagandalapokban állni szoko . (E ől az estétől kezdve nem hiszek a
spontán tüntetésekben.)
A tüntetés körülbelül z percig tarto , akkor jö egy zedes egy járőr élén
aminek a nagyobb hatás kedvéért szurony volt a puskáin. A zedes
felszólíto a a "tömeget" hogy oszoljon és a fiúk engedelmeskedtek miután
még néhány követ hajíto ak az ablakokra és párszor elüvöltö ék hogy
"Zsidó takarodj a faluból!"
Másnap este ugyanabban az időpontban megismétlődö a jelenet
Grünfeld Gyula boltja elő a templomtéren és újra betört néhány ablak. Az
azt követő napon ismét megjelent a "különleges" őrnagy. A zászlóaljiroda
őrmesterével együ elment Grünfeld boltoshoz. Az őrmester később
elmesélte, hogy az őrnagy átadta a zsidónak az ezredparancsnok írásos
határozatát, ami arról szólt hogy Grünfeld Gyulának és családjának el kelle
hagynia a falut, mert jelenlétük nyugtalanságot és felháborodást kelte a
falu lakossága körében. A terület amit a magyar királyi hadsereg
visszafoglalt, egyelőre katonai fennhatóság alá tartozo , tehát az
ezredparancsnoknak felhatalmazása volt ilyen esetekben cselekedni.
A Grünfeld család választhato az internálás és aközö hogy "önként"
elhagyja a visszanyert magyar területet és Szlovákiába megy. Mindennek
24 órán belül meg kelle történnie.
A Grünfeldnél te látogatás után az őrnagy a zászlóaljirodára ment és
megparancsolta századosunknak hogy a következő nap felügyelje a család
távozását a faluból. A zászlóalj hat katonája egy al szt vezetésével kísérje a
kiutasíto akat a határig, ami a falutól körülbelül z kilométerre volt.
A százados legkisebb jelét sem muta a lelkesedésnek a parancs iránt, ami
egyáltalán nem volt katonai, de természetesen engedelmeskede . Másnap
délelő a Grünfeld család, apa anya és két kislány, felült egy lovas szekérre
ami roskadásig volt rakva a család ingóságaival. Az egész falu o volt a
templomtéren mikor a menet elindult, de senki nem szólt egy szót se,
parasztok, asszonyok és gyerekek közömbös arccal nézték. Este kérdeztem
a parasztot akinél laktam, hogy milyen ember volt Grünfeld Gyula. A
paraszt várt kicsit a válasszal, aztán óvatosan azt mondta: "Semmi bajunk
nem volt vele."
Két napig zárva volt a vegyesbolt, aztán jö egy fiatalember Budapestről,
átve e a kulcsokat a századostól és egy nappal később kinyito a bolt. A
cégéren már nem Grünfeld Gyula állt, hanem "Hangya", az államilag
támogato "keresztény" szövetkezet neve. Senki nem panaszkodhato arra
hogy a katonai vezetőség lassan dolgozo .
Karácsony elő leszereltünk és néhány hónap múlva kaptam, mint
mindenki más aki résztve a magyar területek visszafoglalásában, egy
emlékérmet kék-vörös szalaggal, a Felvidék színeivel. Egy este elmentem a
szerkesztőségbe hogy beszámoljak a főszerkesztőnek a sz karról szerze
tapasztalataimról. Komor arccal hallga a, és kért hogy írjak le mindent amit
elbeszéltem. Ezt meg is te em, és mikor művemet átadtam, Mónus
biztosíto arról hogy annak tartalma az illetékesek tudomására fog jutni.
Sok haszna így sem le irományomnak. 1940 nyarán, mikor újra behívtak a
katonasághoz, a sz kar még mindíg náci befolyás ala állt.
Az újságok, a rádió és a poli kusok beszédei az ősz folyamán telve voltak
lelkesedéssel a visszanyert területek mia és reménnyel aziránt hogy
további területek térnek vissza az anyaországhoz. A jobboldali újságok nem
mulaszto ák el az alkalmat hogy kihangsúlyozzák, hogy a sikert nagy
barátainknak, Hitlernek és Mussolininek köszönhe ük, amíg a
kormánylapok Horthy kormányzó érdemeit hangsúlyozták. Ez lassan
elcsitult és az újságokat egy új téma kezdte foglalkoztatni - a zsidókérdés. A
zsidótörvénynek amit tavasszal hoztak, túl sok kiskapuja volt és a
szélsőjobb szigorításokat követelt. A nyilaskeresztesek több tüntetést
szervezetek Budapest és más városok utcáin, ahol a zöld inges fekete
lovaglónadrágos résztvevők kántálták hogy: "Le a zsidók hatalmával!"
A liberális sajtó és egy bizonyos mértékig a kormányhű lapok is próbáltak
érvelni a követelések ellen, utalva azok gazdasági következményeire. A
budapes zsidó gyülekezet kiadato egy brossúrát, amiben szöveggel és
képekkel muta ák be, hogy a zsidók legalább olyan régen élnek
Magyarországon mint a magyarok, hogy találtak római kori zsidó sírköveket
és XII. századi zsinagógák romjait. Utaltak a sok pozi v dologra is amivel a
zsidók hozzájárultak az ország fejlődéshez.
Az érvelés nem segíte - semmilyen érv nem használ a zsidógyűlölet ellen -
napról-napra erősebben követelték a zsidók ellen hozo törvények
megszigorítását. Azok akik a tüntetéseket szervezték, nagy összegekkel
rendelkezhe ek. Erre utaltak a s lusos plakátok és a számtalan röpcédula
is. Hiába írtak a liberális és szociáldemokrata lapok a szélsőjobb külföldi
anyagi forrásairól, újra bebizonyosodo Vespasianus császár állításanak
igazsága: a pénznek nincsen szaga.
Az arról szóló vitában hogy van-e szükség egy újabb zsidótörvényre, a
szélsőjobb új tak kát alkalmazo , amit német mestereiktől tanultak. A
tak ka abból állt, hogy mindenkit aki ellenezte a követelést, a zsidók
fizete lakájának, fél- vagy negyed zsidónak vagy zsidók házastársának
bélyegezték. A nyilaskeresztesek napilapjában minden nap lehete olvasni
egy listát politusokkal, magas pozíciójú állami- és önkormányza
alkalmazo akkal, professzorokkal, írókkal, színészekkel akik a szerkesztőség
szerint egyik vagy másik kategóriába tartoztak. Ez sokak számára érdekes
volt és az újság olvaso sága nő . Egy nap például azt lehete olvasni, hogy
az igazságügyminiszter felesége zsidó volt és ezért a törvény szerint három
felnő gyerekük zsidónak számíto . Egy másik nap leleplezték hogy egy
bizonyos megyei vezetőnek szintén zsidó vér csörgedeze ereiben és mivel
a megbélyegze a kormányzó feleségének unokatestvére volt, így ő sem
lehete teljesen faj szta.
A zsidókérdés és az arról folytato vita teljesen megmérgezte a légkört.
Mindenki arról beszélt, mindenki állást foglalt és a zsidók akiket az új
megszorítások fenyege ek, egyre több jelét muta ák az idegességnek,
néha még hisztériának is. El kell ismernem hogy én sem vagyok hisztérikus
tulajdonságoktól mentes, amik néhány évvel később alaptalanoknak
bizonyultak. Mint sok zsidó Magyarországon, én is latolga am a
kivándorlást és én is álmodtam egy új hazáról ahol nem diszkrimináltak
ártatlan állampolgárokat. Gondolataim egyre erősebbek le ek és egy
alkalommal mikor saját és feleségem családja együ vacsorázo ,
felvete em a témát. A reakcíó nyilvánvalóan nega v volt, különösen
apósom részéről. "Kivándorolni? Hová? És mivel foglalkozna egy jogász egy
idegen országban? Zsákokat hordanál egy kikötőben vagy utcát söpörnél?"
kérdezte, és azt tanácsolta hogy verjem ki fejemből az ötletet és várjam ki a
rossz idők végét. "Egy hülyeség se tart örökké. Túléltük az an szemita
terrort 1920-ban, ezt a hullámot is túl fogjuk élni." Sajnos tévede ,
feleségem egész családja meghalt Auschwitzban 1944 nyarán.
Sógorom támogato a család többi tagjával szemben. Három évvel idősebb
volt nálam, közgazdász, tkár a kereskedelmi kamaránál, nyelvtudó és
világláto . Tarto a ól hogy elveszí az állását ha a zdidótörvényeket
megszigorítják, és ugyanolyan pesszimista volt a jövőt illetően, mint én.
Közös védőbeszédünknek köszönhetően apósom bizonyos mértékig
megadta magát és megígérte hogy ha sikerül megfelelő országot találni
kivándorlásunk céljaképp, támogat minket anyagilag. Azt is hozzáte e hogy
sem ő, sem felesége nem kíván kalandos terveinknek részese lenni. Az én
szüleim sem akartak kivándorlásról hallani sem.
A kávé után mikor szüleink a bridzsasztalhoz ültek, mi ke en, sógorom és
én, a nővérekkel együ előve ük a telefonkönyvet és felütö ük a "Külföldi
képviseletek" szakasznál. Ahogyan a pápa egyszer feloszto a az újvilágot
Spanyolország és Portugália közö , úgy oszto uk fel sógorom és én,
magunk közö . Írtunk két listát budapes követségekkel és konzulátusokkal
és elhatároztuk hogy az egyik listát ő járja végig, a másikat én.
Másnap reggel kezdtem a látogatásokat az USA követségén. Egy elég
faragatlan fiatal könzul helye es tájékoztato arról hogy a beutazási
engedélyre a várakozási idő négy év körül volt. Mexikóba ezzel szemben
azonnal lehete a tartózkodási engedélyt az útlevélbe bepecsételtetni és
indulni, ha az ember letétbe helyez fejenként 10 000 USD-t egy mexikói
banknál. Nekünk tehát 40 000 dollárra le volna szükségünk, ami
csillagásza összegnek számíto Magyarországon. A svéd konzul, egy
halkszavú idősebb úr, közölte hogy Svédország nem bevándorlóország,
különösen nem magyar jogászok és közgazdászok számára. "Ha adnánk
engedélyt, azt német zsidóknak adnánk, akik valóban veszélyben vannak."
Bizonyos kétes la namerikai országok konzuljai és követségi munkatársai
értésemre adták, hogy a beutazási- és letelepedési engedély pénzbe került,
csúszópénzbe. "Ne gondolja hogy keresni akarok az ügyön", mentegetőzö
egy kövér délamerikai diplomata, "a pénzt a külügyminisztériumnak kell
küldenem, az állam tkárnak, aki a bevándorlási ügyeket intézi. Mi egy
szegény nép vagyunk és neki is élni kell valamiből." Nem éreztem
különösebb kedvet ahhoz hogy egy olyan országba költözzek, ahol az
állam tkár ilyen módon tarto a el magát. Engem ki fizetne o le - egy
másik bevándorló?
A leg nega vabb választ kérdésemre a török konzulátuson kaptam. A
konzul, egy alacsony és napbarníto középkorú úr aki különösen rosszul
beszélt németül, először nagyon barátságosan fogado . Megkínált török
cigare ával és egy csésze erede török kávéval és mikor meghallo a hogy
milyen ügyben járok szinte belelkesede . Elmondta hogy a törökök szere k
a magyarokat és nem felejte ék a sok közös történelmi emléket. "Biztos
vagyok benne hogy a Doktor Úr és sztelt felesége jól fogja magát érezni
országunkban és sok jó barátra tesz majd szert.", biztosíto . Semmi másra
nem volt szükség ahhoz hogy jóváhagyják a bevándorlási kérelmet, mint
egy kitöltö blanke ára és egy orvosi igazolásra. "Azután indulhat Doktor
Úr, amikor akar." Megköszöntem a barátságos fogadtatást és felálltam hogy
induljak, mikor a konzulnak eszébejuto mégegy kérdés: "Bocsássa meg
tapintatlanságomat, de mégegy dolgot sztáznom kell. Ön ugye nem zsidó,
Doktor Úr?" Rögtön beismertem hogy zsidó vagyok. A konzul arca még a
korábbinál is sötétebb le és hangja nulla fok körülire hűlt. "Ez
megváltoztatja az egész dolgot. Van már elég zsidónk Törökországban,
egyáltalán nincs szükségünk többre. Legyen olyan kedves azonnal elhagyni
a konzulátust."
A bő tucatnyi külképviselet közül amit meglátoga am, csak egyen kaptam
kétségtelen "igen"-t, a bulgár követségen. A török konzulátuson szerze
tapasztalatai mia azzal kezdtem hogy zsidó vagyok és a
megkülönböztetések mia akarok kivándorolni Magyarországról. A
követségi tkár megértéssel mutatkozo irántam és biztosíto arról, hogy
a bulgár hatóságok nem tesznek különbséget zsidók és nem-zsidók közö .
Nyitva állt elő ünk az út Bulgáriába. Ennek ellenére nem vándoroltunk ki
Bulgáriába; Bulgária majdnem annyira része volt Hitler terjeszkedési
terveinek, mint Magyarország.
Csak zárójelben jegyzem meg, hogy Bulgária valóban Náci-Németország
befolyása alá került, szövetséget kötö azzal és résztve a háborúban a
németek oldalán. Ennek ellenére a bulgár kormány soha nem engedélyezte
zsidók deportálását, és ez volt az egyetlen ország egész Kelet-Európában
ahol a zsidók túlélték a Hitler-korszakot.
A sógorom által a kivándorlási lehetőségekről gyűjtö tapasztalatok
ugyanolyan rosszak voltak mint az enyémek, de egy jótanácsot azért kapo
a kereskedelmi a asétól a bri követségen. Ausztráliát javasolta, ami
számunkra álomországnak tűnt, mivel az hogy Hitler megszállja, földrajzi
helyzetének köszönhetően teljesen valószínűtlennek látszo . Sógorom
megtudta, hogy ennek az álomországnak saját képviselete volt Londonban,
az Ausztrál Ház, és ha valaki o adta be a bevándorlási kérvényt, volt rá
esélye hogy pozi v választ kap, sokkal nagyobb mintha a kérvényt a
budapes bri követségen keresztül küldi. A sógorom el tudta intézni hogy
a kereskedelmi kamara Londonba küldje, és o az Ausztrál Házban beadta
kérvényünket. Ez 1939 márciusában volt, de a türelmetlenül várt válasz a
kérvényünkre, a mai napig nem érkeze meg. A háború után hallo am egy
angol újságíró kollégától hogy minden bevándorlási kérelmet a
szemétkosárba dobtak, ha "zsidó szaga" volt. Az ausztrál kormány
feltehetőleg osztozo a török álláspontban: "Már van elég zsidónk..." Mint
enyhítő körülményt hozzáteszem Törökország és Ausztrália javára, hogy a
világ összes államában ez volt a vélemény.
Kivándorlási terveinket jégre te ük és lassan feladtuk. Egy este mikor kicsit
túl sokat i unk és a kivándorlásról beszélge ünk, sógorom kicsit cinikusan
a Szózatot kezdte énekelni "áldjon vagy verjen sors keze: i élned, halnod
kell". Idegeink napról-napra újabb feszültségeknek voltak kitéve; nem
kelle különösebben figyelmeseknek lenni ahhoz hogy meglássuk hogyan
terjednek a názizmus eszméi. Már nem csak az úgyneveze proletáriátus
soraiból toboroztak tagokat a nyilaskeresztesesek és híveik. Különösen a
munkásosztály és a polgárság határán lévő csoportok, villamoskalaúzok,
portások, postások, vasutasok és különféle kis sztviselők, de fiatal
akadémikusok is kitűzték gomblyukaikba a zöld nyilaskeresztes jelvényt, és
a nyilaskeresztesek lapjai egyre növekvő példányszámban jelenhe ek meg.
Néhány író is átpártolt aki addig liberálisnak vagy agrárszocialistának
számíto , néhány szegény arisztokrata is a nemze szociaizmus irán addig
tkolt szimpá ájáról tanúskodo .
A légkör tele volt vészjósló jelekkel, de egyelőre még megvolt a munkám,
apámnak és apósomnak az üzletei, körülményeink és éle ormánk nem
változo . Kétségtelenül vidámabb dolog volt jogásznak lenni egy budapes
ügyvédi irodánál mint gyári munkásnak vagy kifutófiúnak Valparaisoban
vagy Sidneyben.
Amíg mi egyik külképviseletről a másikra szaladgáltunk, egy különös eset
játszódo le a poli kai élet csúcsán - Imrédy tragikomikus története.
Imrédy Béla egy aránylag fiatal nemze közgazdász volt aki egy régi
budapes patricius családból származo . Néhány évig Angliában tanult,
illedelmesen viselkede és gyors karriert futo be a bankszektoron belül; a
harmincas évek közepén a Nemze Bank vezetője le . 1938 tavaszán,
mikor megüresede a kormányfői poszt, kinevezték miniszterelnökké.
Imrédyt a Horthyt körülvevő náciellenes agytrösztök szemelték ki, és
Mónus elmagyarázta hogy arra számíto ak, hogy ez az intelligens ember
ellen tud majd állni a Náci-Németország nyomásának és annak magyar
szurkolóinak. A beszédben amit Imrédy kinevezésekor tarto ,
liberáliskonzerva v szellemű hangot ütö meg a szélsőjobb irán legkisebb
szimpá a nélkül.
Néhány hónappal hivatalba lépését követően Imrédy hivatalos látogatást
te Berlinben és arra hogy o mi történt, soha nem derült fény, még az
1946-ban Imrédy ellen lefolytato háborús bűnügyi eljárás ala sem. Tény
viszont, hogy egy liberális utazo Berlinbe és egy náci tért onnan haza. A
parlamentben tarto beszámolójában felsőfokú jelzőkkel áradozo
Németországról és különösen "nagy barátunkról a németek Führerjéről",
ezenkívül azt is mondta hogy egy új zsidótörvényen dolgozo ami a
korábbinál jóval szigorúbb lesz majd. "Radikálisan vissza fogjuk szorítani az
idegen faj befolyását a magyar gazdasági életben." - mondta. Szigorúbb
törvények a zsidók ellen - pont amit a nyilaskeresztesek és szimpa zánsaik
követeltek egy nagy kampány során.
1938 nyarán és őszén Imrédy kifejeze en németbarát és an szemita
irányelvek szerint veze e az országot és hevesen támadta a "bizonyos régi
reakciós erőket" ami ala nyilvánvalóan a kormányzót és agytrösztjeit
érte e. Imrédy hirtelen rendkívül népszerű le a kormánypárt jobboldali
szárnya és a szélsőjobb köreiben és ezért a kormányzónak nem volt rá
lehetősége hogy leváltsa; Imrédyt semmi sem tudta megakadályozni abban
hogy Magyarországot Náci-Németországhoz kapcsolja.
Derült égből villámcsapásként jö a hír ami egy he lapban jelent meg 1939
februárjában, ami szerint Imrédy nem volt szta faji ária, mivel zsidó vér is
folyt ereiben. Imrédy felháborodo an cáfolta a híresztelést és megígérte
hogy bíróság elé állí atja a hazug rágalmazót. Az újság egy hé el később
megismételte az állítást és Imrédy drámai beszédddel felelt a
parlamentben: "Hazugság, háromszoros, százszoros, ezerszeres hazugság
minden szó a származásomról! Egy sötét erők által kitalált hazugság",
kiabálta.
A "sötét erők" akkor leközöltek egy másolatot Imrédy nagyanyjának
születési bizonyítványáról, amiben az állt hogy szülei zsidók voltak. A
botrány nagy volt és általános, a szélsőjobb támadta korábbi bálványát és
pikusan szemtelen zsidóként emlege ék; a náciellenes front élvezte a
legszebb örömöt - a kárörömöt.
Horthy kormányzó nem szalaszto a el az alkalmat hogy Imrédytől
megszabaduljon. A miniszterelnököt berendelték a palotába és
elbocsáto ák magas posztjáról. Kormányfőnek az idős földrajz professzort,
Teleki Pált nevezték ki, aki 1920-ban miniszterelnök volt, azután pedig távol
tarto a magát a poli kától. Teleki egy őskonzerva v és hívő katolikus úr
volt, a nácizmus irán legkisebb szimpá a nélkül.
(Egy évvel később Imrédy eltűnt a poli kai életből, de 1940-ben saját náci
pártot alapíto és kiado egy a zsidók, liberálisok és marxisták ellen uszító
propaganda he lapot is, amivel megpróbált a nyilaskeresztes sajtón
túltenni. Imrédy pártja soha nem le befolyásos. A háború végén Imrédyt
amerikai csapatok foglyul ejte ék és kiadták Magyarországnak. 1946-ban
mint háborús bűnöst halálra ítélték és kivégezték.)
A Teleki-kormánynak sikerült valamennyire lefékezni a nyilaskeresztesek
előretörését. Néhány szerzőt uszításért bíróság elé állíto ak, néhány
erőszakos tüntetőt letartóztato a rendőrség és a kormánylapok semleges
hangnemben kezdtek tudósítani a külpoli kai eseményekről, ezzel szemben
hangsúlyozták hogy Magyarország nem akar nemzetközi konfliktusokba
keveredni. A nemze szociaizmus mérge ellen ellenszerként magyar
hazafias szlogeneket alkalmaztak nagy mennyiségben. Egy francia mondás
szerint "c'est le ton, qui fait la musique" (a hang teszi a zenét), és ennek
igazsága beigazolódo akkor Magyarországon. Mivel a nyilaskeresztesek
már nyilvánvalóan nem élvezték a kormány kegyeit és hivatalos körök
szerint túlzásba vi ék az an szemi zmust és a Hitler-Németország irán
csodálatukat, sokan kijózanodtak korábbi részegségükből; opportunistákból
soha nem volt a magyar közéletben hiány.
A második, szigoríto zsidótörvény azért életbelépe . A zsidó
alkalmazo ak aránya a vállalatoknál húszról hat százalékra csökkent és a
zsidók ezer-, zezer számra veszíte ék el állásukat. Új intézkedésként a
vállalatok irányítását és vezetőségét is meg sz to ák a zsidóktól. Ez az
intézkedés azzal járt, hogy új szakma születe , a bulván. A vállalatok
elbocsáto ák zsidó igazgatóikat és vezetőségi tagjaikat és áriákat ve ek fel
helye ük, keresztény barátokat és ismerősöket akiket megbízhatóaknak
tarto ak. Az újonnan alkalmazo ak általában hiányában voltak
szaktudásnak és gyakran munkakedvnek is, és megelégedtek azzal hogy
havonta felve ék a fizetést. A korábbi igazgatókat munkásokká fokozták le
(azokra nem vonatkoztak a zsidótörvény korlátozásai), de folyta ák korábbi
munkájukat.
A több zezer jól fizete ária bulván és a sok újonnan alkalmazo
keresztény sztviselő megváltozta a Budapest hagyományosan nyüzsgő
éjszakai életét. Sok zsidó nem engedhe e többé meg magának, mások
távoltarto ák magukat a nyilvános helyektől, és helyüket az elegáns
é ermekben, zenés kávéházakban, színházakban és éjszakai
szórakozóhelyeken átve ék azok akik újonnan csináltak "karriert",
keresztény őseiknek és a zsidótörvénynek köszönhetően. Ezek az új
vendégek kezdetben járatlanok voltak a szórakozás szabályaiban, de
lassacskán megtanultak "Tournedos Rossini"-t rendelni az előkelő
é ermekben és whiskyt szódával az éjszakai klubbokban; a kultúra valóban
fejlődö ezekben az években...
A második zsidótörvény engem személy szerint nem érinte , legalábbis
ami a munkát ille . A főnököm, egy különösen ravasz jogász, "áriásíto a"
az ügyvédi irodát, helyesebben saját magát, már akkor mikor az első
zsidótörvényt hozták. Az ügyvéd félzsidó volt, hogy a nürnbergi törvények
kifejezésével éljek, apja zsidó volt de új-keresztény és őt magát pedig
születésekor római katolikusnak keresztelték. Sikerült találnia egy módját
annak, hogy szta fajú áriának tekintsék, bár az oda vezető út elég taszító
volt. A magyar családjogi törvények szerint a férjnek joga és lehetősége volt
arra, hogy visszautasitsa egy gyerek apaságát még akkor is, ha a gyerek
házasságon belül születe , de ehhez bizonyítania kelle hogy nem lehete
apja a gyereknek egészségügyi okokból, vagy távollétéből kifolyólag. Akkor
viszont ha a nő beismerte hogy nem a férje ejte e teherbe, nem volt
szükség bizonyítékra. A bíróság felmente e a férfit az apaság alól és a
gyermek születési anyakönyvezésében az apa nevét "ismeretlen"-re
változta ák, és szegény gyerek ezzel házasságon kívülivé, vagyis
"törvénytelenné" vált, annak minden következményével együ .
Nem hiszem hogy valaha is használták volna ezt a törvényt ami az 1880-as
évekből származo , de miután a zsidótörvényeket beveze ék, kibúvóvá
vált olyan félzsidók számára kiknek anyjuk keresztény volt. A bírók
természetesen tudták hogy mi az oka annak hogy zsidó apák hirtelen
felfedezték hogy nem ők voltak gyermekeik apjuk, és miért ismertek be
nyilvánosan idősödő sztességes nők gyakran harminc-negyven évvel
korábbi félrelépéseket. A bírók azonban szinte kivétel nélkül a régi
konzerva v csoporthoz tartoztak amely bár nem szere e a zsidókat, a
zsidótörvényeket a jog elleni vétségnek tarto a. Soha nem hallo am bírót
a faji törvények ellen beszélni, de a bíróságok amikor tudták, szabotálták
azok rendelkezéseit.
A főnökömnek sikerült idősödő édesanyját bíróság elé állítania, ahol az idős
hölgy kijelente e hogy a fia nem a férjétől volt, és ezzel a félzsidót ária
fa yúvá, az ügyvédi irodát pedig keresztény vállala á változta a.
Két gépírónőnk volt, egy fiatal és egy idősebb - mindke en bizonyíto an
valódi keresztények, és most felve az ügyvédi iroda segítségemre egy
fiatal jogászt is aki természetesen szintén ária volt, így én le em az
egyetlen zsidó a vállalatnál és ezért a törvény szerint megtartha am
állásomat.
Az újonnan felve jogászra valóban nagy szükség volt az irodában, mivel a
munka terhei jelentősen megnövekedtek a második zsidótörvény után.
Minden igazgatónak, ügyvezetőnek és vezetőségi tagnak a vállalatoknál
amelyek ügyfeleink voltak, a törvény szerint bizonyítania kelle hogy szta
fajú vér folyik ereikben; szülők és nagyszülők születési bizonyítványait
kelle felmutatniuk. Ez még nem volt elég, ugyanez vonatkozo az
igazgatók és vezetőségi tagok feleségeire is. Ezeknek az iratoknak a
beszerzése egy időt és türelmet követelő munka volt, mert azokat gyakran
vidékről, vagy olyan területekről kelle beszerezni amik 1918-ig
Magyarországhoz tartoztak, de később külföldiek le ek. Az iroda egy másik
tevékenysége bulvánok elhelyezése volt vállalatoknál, a korábbi zsidó
tulajdonosok és igazgatók helyébe. Sok formaságra, iratra és szerződésre
volt szükség, mire a keresztény portás igazgatóvá, a zsidó igazgató pedig
portássá alakult át.
Apám üzlete tőke hiányában szűk keretek közö működö ; most csak egy
alkalmazo ja volt, egy ária, ezért nem volt szükség intézkedésekre. Öcsém
1939-ben ére ségize és szerete volna tovább tanulni, de az egyetemek
és főiskolák kapui zárva voltak a zsidók elő a törvény mia . Elhatározta
ezért hogy villanyszerelőnek tanul és egy vállalat felve e tanoncnak.
Kezdetben panaszkodo hogy a munka fárasztó volt, de néhány hónap
ala hozzászoko és megszere e, különösen amikor egy év tanulóidő után
levizsgázo és szakmunkás le , és ezért elég jól kerese .
Különben virágzo a gazdaság és a bérek emelkedtek, különösen az
iparban. A németek akik eddig szinte kizárólag csak mezőgazdasági
termékeket vásároltak Magyarországról, gépalkatrészeket, műszereket és
hasonló dolgokat rendeltek a gyáraktól és üzemektől. A német
megrendelők nem is igen törődtek azzal, ha magyar üzle partnereik
gyakran nem tartoztak a szta fajhoz. Ugyanakkor a magyarországi zsidó
gyárosok se törődtek azzal, hogy áruikkal Németországban a nácirezsimet,
még Hitler hadi gépezetét is támoga ák. A háború után hallo am a
mauthauseni Weiss báró történetét. A Weiss családnak, akik hű zsidók
voltak, volt egy nagy acél- és gépgyára Magyarországon, és a gyár jelentős
német megrendeléseket kapo a harmincas évek végén és a negyvenes
évek elején. 1944-ben, mikor a német csapatok megszállták
Magyarországot, a Gestapo letartózta a Weiss bárót, és sok kiemelkedő
zsidóval együ deportálta Mauthausenbe. A táborban később odament a
gyáros-báró a szögesdrótkerítéshez, alaposan megvizsgálta és utána nem
kis büszkeséggel mondta egyik fogolytársának: "A szögesdrót a mi
gyárunkban készült. 1939-ben szállíto uk és öt évig kitarto ; ez aztán a
minőség."
Talán nem igaz ez a gonosz történet, ki tudja, de az tény, hogy a zsidó
üzletemberek profitáltak a keresletből amit a németek megrendelései
okoztak; tulajdonképpen nem csak az üzletemberek, hanem mindenki más
is. Sok zsidó hivatalnok és akadémikus aki elveszíte e munkáját a
zsidótörvények mia , á skolázta magát op kus, mechanikus, órás,
tex lkészítő és más kézműves szakmákra, saját üzemet nyito és a javuló
ciklusban jobban kerese mint korábban alkalmazo ként. Mások tyúk-
vagy angóranyúl tenyésztéssel foglakoztak, kertészkedtek és új növényeket
termeszte ek mint a padlizsán és a broccoli. Aránylag kevesen voltak azok
akik nem tudtak maguknak semmilyen bevételt szerezni és ezért a zsidó
szövetség eléggé alacsony segélyéből éltek.
Ez a két tényező, a jó gazdasági ciklus és a zsidóknak a körülményekhez való
hagyományos alkalmazkodóképessége volt az oka annak, hogy szinte
minden zsidó Magyarországon maradt, ahol későbbi tragikus sorsuk
utolérte őket. Igaz hogy a kivándorlás is nehéz volt, de az aki szilárdan
elhatározta, találhato megoldást. A magyar hatóságok nem akadályozták
a kivándorlást, éppen ellenkezőleg, és turista vízumot még az USA-ba is
lehete kapni. Azok viszont nagyon kevesen voltak akik turistaként egy
idegen országba utaztak és azután illegálisan o maradtak. 1939-ig, amikor
bri hatóságok leállíto ák az úgyneveze "White Paper"-es bevándorlást,
ki lehete vándorolni Palesz nába, de nem több mint néhány száz magyar
zsidó élt ezzel a lehetőséggel. A cionizmus nem vert gyökeret a magyar
zsidók közö , akik inkább magyaroknak tarto ák magukat mint zsidóknak.
Mikor sógorom és én kivándorlásunkat terveztük, Palesz na még csak
szóba sem jö - egész egyszerűen elfeledkeztünk arról hogy voltak zsidók
akik valahol a sivatagban "nemze o honukat" építe ék. Nem ok nélkül
szokták a cionisták "a magyar mózesi hitvallásúakat" a zsidó fa korhadt
ágainak bélyegezni. Valószínűleg ez a nem teljesen igazságtalan előítélet az
oka annak hogy egy magyar származású zsidó sem játszo szerepet Izrael
nyilvános életében - Theodor Herzl kivételével, aki Budapesten születe és
nevelkede .
A családban apósomat erősen sújto a a zsidótörvény, helyesebben
mondva a hivatalos an szemi zmus. A külvárosban ahol fatelepe és
építőipari vállalata volt, ő volt a leggazdagabb és legismertebb zsidó.
Korábban kimondo an jó kapcsolatot tarto fenn a városházával és
általában a hatóságokkal, bőkezű támogatója volt a külváros
sportegyletének, veterán szövetségének és hasonló szervezeteknek. A
zsidótörvények következményeként hirtelen megváltozo az
önkormányza sztviselők és adóhivatalnokok iránta mutato viselkedése
és mindennaposak voltak az ellene irányuló a rocitások. Mikor az
adóhivatal revizorai harmadszor jelentek meg nála egy féléven belül hogy a
vállalat könyveléseit ellenőrizzék, elveszte e apósom a türelmét és
elhatározta hogy felszámolja a vállalatot. Eladta árukészletét és a vállalat
minden tulajdonát és bezárta a fatelep kapuját. Ezután összegyűjtö e
minden vagyonát és két nagyobb épület építésébe kezde , egy bérházba
négy üzlethelyiséggel és z kisebb lakással a főutcán és egy villába négy
elegáns lakással; egyet maguknak tarto fenn. Úgy spekulált hogy amíg "a
vihar tombolt", a család megélhete a lakbérekből, hiszen véleménye
szerint csak néhány évről volt szó. "Addig amíg Hitler uralkodik
Németország fele , a magyar an szemiták is virágozni fognak és tovább
fogják pusz tani a zsidók vagyonait. A vállalatom halálra volt ítélve, csak
idő kérdése volt mikor konfiskálják el és zárnak minden ok nékül börtönbe.
Természetesen elvehe k a két házat is amit most építek, de amikor a
helyzet normalizálódik, a házak még mindíg állni fognak és akkor
visszakapom őket", magyarázta számítását nekünk.
Apósomnak igaza le - a két ház még mindíg áll, de soha nem kapta vissza
őket - meghalt feleségével, legidősebb lányával és annak öt éves fiával
Auschwitzban 1944 nyarán. Feleségem, mint a család egyetlen életben
maradt tagja örökölte a két házat, de 1948-ban azt követően hogy velem
együ elmenekült Magyarországról, a kommunisták elkonfiskálták a házat.
Apósom számítása, hogy a helyzet normalizálódni fog, szintén tévesnek
bizonyult - a normalizálódás azóta sem történt meg Magyarországon.

XIII. Elszabadul a pokol

1939 augusztus 23-án délután sok dolgom volt az ügyvédi irodán. Az

uborkaszezon már véget ért, az ügyfelek jö ek az irodába tárgyalni, vagy
ügyeik iránt tudakozódni és már este 7 óra volt mikor a nap utolsó
látogatója bejö a szobámba. Egy idősebb orvos volt, aki többek közö két
bérház tulajdonosa volt, amiket mi kezeltünk. Az ügyfél hozo magával az
egyik népszerű es újságnak egy példányát amit odaado nekem: "Nos
barátom, ehhez mit szól?" Az újság címlapján a nyomda legnagyobb
betű pusával nyomtatva az állt, hogy Hitler és Sztálin egyezséget kötö
egymással. Annyira meglepődtem hogy néhány percig elállt a lélegzetem és
alig tudtam a cím ala szöveget elolvasni.
"Ez háborút jelent!" válaszoltam az orvos sürgető költői kérdésére.
"Háborút?" kérdezte az ügyfél meglepe en, "inkább békét. A nagy veszély,
egy összecsapás a két ősellenség közö elhárult; mostmár mikor a német
expor par szállíthatja termékeit a Szovjetúnióba, nem kell Hitlernek
háborúznia."
Nem mentem bele poli kai vitába mert amilyen gyorsan csak lehete ,
indulni akartam a szerkesztőségbe hogy Mónus véleményét megtudjam. Az
orvos háziúr kapo egy rövid beszámolót a lakbérekről és a kiadásokról és
azután elrohantam az irodából. Úgy meg voltam zavarodva hogy
eltéveszte em a megállót ahol a buszról le kelle szállnom és egy darabon
gyalog kelle mennem a szerkesztőségbe. Meggyőződésem, hogy a nácista
és kommunista nagyhatalmak közö paktum Hitler Lengyelország elleni
közelgő támadását jelente e, csak erősödö az úton. Hozzá kell tennem,
hogy az ötlet hogy a paktum Sztálin és Hitler közö háborút jelente nem
az enyém volt, a téma egyik szakértőjétől, a magyar vezérkar egyik
ezredesétől kölcsönöztem. Néhány hé el korábban előadást tarto egy
újonnan alakíto klubban, amely a fiatalabb náciellenes értelmiségieket
szándékozo összegyűjteni, és aminek magam is tagja le em. Az ezredes,
egy különösen intelligens és jólértesült úr, elmondta nekünk hogy a német
hadsereg és légierő hatalmas erőkkel állt harckészültségben. Az első
világháború emléke viszont még elevenen élt a német tábornokokban,
ezért amíg a ké rontos háború veszélyével kelle számolniuk, Németország
nem indíthato támadást.
Úgy gondoltam, hogy a Német tábornokoknak már nem kelle a ké rontos
háborútól tartaniuk, a Szovjetúnióval kötö paktum biztosíto a számukra a
cselekvési szabadságot. Afelől hogy a német támadás áldozata
Lengyelország lesz, semmi kétségem sem volt; a német
tömegkommunikáció hónapok óta alkalmazta ugyanazt a pszichológiai
hadviselést Lengyelország, mint másfél évvel korábban Csehszlovákia ellen.
A szerkesztőségben nem tudtam tanítómesteremmel beszélni. A tkára
mesélte, hogy telefonon berendelték egy rendkívüli ülésre a parlament
külügyi osztályára. A külügyi szerkesztő, egy idősebb úr, megmuta a a
távira irodától kapo anyagot, de abban nem volt sok a paktumról és
annak következményeiről. A külföldi újságoknak és poli kusoknak még
nem volt idejük kommentálni a hírt. A szerkesztő teljesen tanácstalan és
kétségbeese volt, de nem tudtam mivel vigasztalni.
A két kommunistával is próbáltam beszélni, akik pár hónapja a
szerkesztőségen dolgoztak, de egyikük egy házonkívül volt egy riportot
készíteni, a másik pedig úgy te mintha sok dolga le volna és nem érne rá
beszélgetni.
Muszáj volt valakivel beszélnem, ezért elmentem a cukrászdába ahol a
kommunista társaság szoko összegyűlni. Szokás szerint o ültek a hosszú
asztalnál és literszámra i ák az eszpresszót, de most nem vitáztak mint
máskor szoktak. A hangulat olyan volt, mint egy halo toron. Páran
összébb húzodtak, hogy odaférjek közéjük. Egyikük beszélni kezde , egy
könyvkereskedő aki fejből tudo több ezer idézetet Marx, Engels és Lenin
összes műveiből. Most is Lenint idézte: "A dialek ka megköveteli a pár ól
hogy néha lépjen egyet hátra azért, hogy ke őt léphessen előre." Alig
fejezte be a mondatot, amikor egy fiatal költő aki számtalan versének
egyike mia két hónapig börtönben volt, rákiálto : "Idióta, Lenin ezt a
gazdasági poli káról mondta, nem a nácikkal kötö barátsági
szerződésről!" Néhányan próbálták a költőt megnyugtatni, de ő csak
ordíto , még az asztalt is verte öklével: "Ha más mondanivalótok nincs erre
a disznóságra, akkor én nem tartozom többé a párthoz." Felállt, kimászo a
helyéről és rohant a kijárat felé. De nem tűnhete csak úgy el, először
fizetnie kelle a kasszánál. Egyike azoknak akik legközelebb ültek hozzám,
egy krónikusan munkanélküli színész, felállt és a költő után indult,
nyilvánvalóan azért hogy visszahozza, de egy hang az asztal végéről
megállíto a: "Hagy menjen! Nincs szükségünk olyanokra akik ideológiai
hascsikarást kapnak. Jusson eszetekbe, hogy a pártnak mindíg igaza van!" A
hang nyugodt volt és parancsoló, a színész szinte automa kusan
engedelmeskede és visszaült az asztalhoz. A jelenet elég drámai volt és
ijesztőnek tűnt az egyetlen női résztvevő számára, aki egy nem túl ápolt és
nem is túl vonzó, de nagyon tehetséges grafikus lány volt. Együ élt egy
elegáns fiatal munkással akit Kádár Jánosnak hívtak. A grafikus lány
hisztérikus hanggal ismételte el a szlogent: "A pártnak mindíg igaza van!
Mindíg igaza!" Azután lehajto a a fejét az asztalra és sírni kezde .
Az asztal vége felé néztem ahonnan a parancsoló hang szólt, és egy magas
sovány, sötét hajú, hozzám hasonló korú férfit lá am. Mélyen ülő szeme és
feltűnően kiugró arccsontja volt. A férfi egyik karja fel volt kötve.
Ráismertem hogy ki volt - neve és "pályafutása" jólismert volt baloldali
körökben is és a poli kai rendőrségen is. Rajk Lászlónak hívták,
sztviselőcsaládból származo és az Eötvös Kollégium tagja volt, ami a
Horthy-rezsim néhány tucat elit diák számára fenntarto kollégiuma volt.
Az Eötvös Kollégium ösztöndíjasai számára biztos volt a karrier az
államapparátus különböző ágain vagy a diplomáciai testületen belül. A
harmincas évek elején a poli kai rendőrség lelepleze a kollégiumban egy
kommunista sejtet és egy tucat diákot letartózta ak. Az eset kínos volt a
rezsimnek, ezért a sajtó nem írhato róla és a bűnösöket sem állíto ák
bíróság elé, de azért néhány hónapig rendőri letartóztatásban voltak, ahol
a kihallgatások ala nem csak kérdéseket te ek fel. Logikus
következményként a bűnösöket kicsapták az Eötvös Kollégiumból.
Köztudo volt hogy a kezdeményezőt és vezetőt Rajk Lászlónak hívták aki
franca nyelvet és irodalmat tanult. Az is köztudo volt hogy a letartóztatás
ala nagyon durván bántak vele. 1936-ban mikor Spanyolországban kitört a
polgárháború, Rajk eltűnt Budapestről és néhány hónappal később
hallo uk hogy a Nemzetközi Brigádban harcolt. 1938 decemberében
súlyosan megsebesült, ezért átküldték a határon egy francia kórházba.
1939 márciusában mikor a polgárháború végetért, spanyol menekültek
áraszto ák el Dél-Franciaországot. A menekültek többségét letartózta a és
internáló táborokba zárta a francia rendőrség.
Rajkot a kórházi ágyból vi e el a francia rendőrség és a táborban annyira
leromlo az állapota, hogy a tábori orvos amputálni akarta a karját. A
nemzetközi "Rote Hilfe" {"Vörös Segély"} nevű kommunista
segélyszervezetnek sikerült megszöktetnie az internáló táborból Rajkot, aki
egy svájci szanatóriumban eltöltö néhány hónap után hazajö
Budapestre. Baloldali körökben hősnek tekinte ék és nem is ok nélkül,
ezért szinte magától értetődően le vezetője a kis illegális magyar
kommunista pártnak. A poli kai rendőrség természetesen mindent tudo
Rajkról és a felkötö kar egy egyértelmű ismertető jel volt, de mivel a
magyar kommunista párt tevékenysége nem terjedt ki többre mint hosszú
cukrászdai beszélgetésekre, eltűrték létezését és tagjai szabadságát. Azért a
rendőrség állandóan a csoporton tarto a a szemét.
Ez a kommunista hős most o ült az asztal végén és én úgy éreztem hogy
illő volna bemutatkoznom neki. Igazság szerint nem csak illendőségből
mentem oda Rajk Lászlóhoz, imponáltak nekem cselekedetei és szere em
volna megismerkedni, talán még barátságot is kötni vele. Rajknak
nyilvánvalóan más elképzelései voltak. Mikor bemutatkoztam, nem
nyújto a felém kézfogásra a kezét, hanem végigmért és hűvösen azt
kérdezte: "Szóval Ön az aki szaglászni jár ide?"
Ritkán aláztak meg ilyen durván és a vér a fejembe szállt: "Nem szaglászom,
néha-néha eljövök ide mint barát barátokhoz, hiszen egy cipőben jártunk
mióta léteze a népfront. De látom hogy már nem létezik; a Hitler és
Sztálin közö egyezség után megértem ha nem akarnak
szociáldemokratákkal barátkozni. Valószínűleg a nyilaskeresztesekkel
barátkoznak ezután. Sok szerencsét Rajk Úr!"
Mikor kiléptem az utcára, tudtam hogy egy életreszóló ellenséget
szereztem magamnak és ez a tudat egyáltalán nem volt kellemes. Így is le ,
Rajk László ellenségemmé vált és emia kelle nekem és családomnak
illegálisan elhagyni Magyarországot 1948-ban.
A háború után sokszor találkoztam Rajkkal, hiszen akkor egy jelentős
napilap poli kai szerkesztője voltam, ő pedig belügyminiszter. Ezen kívül
tagja voltam az állami kultúrális tanácsnak is, aminek Rajk volt az elnöke.
Soha nem beszéltünk 1939-es cukrászdai szópárbajunkról, és civilizáltan, de
nyilvánvalóan hűvösen viselkedtünk egymás iránt. 1948 májusában
megtapasztalha am hogy mit gondolt rólam Rajk. Elbocsáto ak az újságtól
és kizártak a szociáldemokrata pártból, ami éppen akkor készíte e elő a
kommunista pár al való egyesülést. Egyáltalán nem volt nehéz kitalálni
hogy a leendő népi demokráciában nem volt jövőm, ezért úgy döntö em
hogy kivándorlok. Rajk belügyminiszter tkára és tanácsadója régi barátom
és diáktársam volt akivel azután is ápoltam barátságom miután
kommunista és Rajk bizalmasa le . Hozzá fordultam kéréssel hogy
szerezzen nekem és családomnak útlevelet és kiutazási engedélyt. Tudtam
hogy a belügyminiszternek személyesen kell döntenie minden ilyen
kérvényről. Barátom megígérte hogy felírja nevem a kérelmezők listájára.
"Ki tudja, talán szerencséd lesz és Rajk nem szúrja ki a neved, vagy hagy
elmenni. Volt már néhány elbocsáto szociáldemokrata aki megkapta az
útlevelet és a kiutazási engedélyt." Egy hét múlva szomorú arccal jö
barátom és mesélte Hogy Rajk felfedezte nevem és egy vastag vonalat
húzo fölé: "Ez a gazember nem kap útlevelet, kötelet kap a nyakára."
Jól tudtam, hogy ez nem csak üres beszéd volt. Rajk nagyon mélyen tudo
gyűlölni, mint ahogyan minden fana kus ember, és ő fana kus volt. Rajk
szavai teljesen meggyőztek arról hogy el kell hagynom Magyarországot és
elkezdtem keresni a lehetőségét annak hogy útlevél és kiutazási engedély
nélkül, illegálisan elhagyjuk az országot. Azon a júniusi éjszakán amikor
feleségem kislányunkkal a karjaiban és én átvágtunk a mezőn a kis magyar
határfalu melle az osztrák határ felé, Rajk Lászlóra gondolva semmi jót
nem kívántam neki. Mégsem örültem egyáltalán, mikor 1949
decemberében a rádióban hallo am a hírt hogy Rajk Lászlót kommunista
barátai kivégezte ék; soha nem gyűlöltem őt. A sors iróniája volt hogy
1957 tavaszán megmente em, helyesebben mondva megmente e egy
cikk amit írtam, Rajk Lászlónét a börtöntől és kisfiukat a gyermeko hontól.
Rajkné ezt elfelejte e megköszönni...
Másnap este a főszerkesztő nagy íróasztala körül gyülekeztünk mi,
"tanulók". A szokásos és elég viharos vita után az az általános vélemény
alakult ki, hogy a Náci-Németország és a Szovjetúnió közö kötö paktum
szabad kezet ado a német hadseregnek Lengyelország megtámadására. A
távira irodák beszámoltak az angol kormány Lengyelországnak ado
garanciáiról, ami azt jelente e hogy nem egy új München lesz - hanem egy
új világháború. Mónus főszerkesztő nem ve részt a vitában, csak
hallgato . A vitát követő szavaival nem mondo ellent a mi
felfogásunknak, de biztosíto minket arról hogy a Horthyt körülvevő
agytrösztök szilárd elhatározása volt hogy Magyarországot az
elkövetkezendő konfliktuson kívül tartsák. Közülünk néhányan, közö ük én
is, kételkedtem abban hogy ez a szteletreméltó elhatározás kivitelezhető
le volna - az egyre erősödő náci propagandával egyidőben nő a náci
szimpa zánsok száma a hadseregben, a sztviselők közö és a
kormánypártban is. "Legalább meg kell próbálnunk megóvni az országot
a ól, hogy német gyarma á váljon", fejezte be a főszerkesztő.
Nyolc nappal később, 1939 szeptember 1-én délelő 9 órakor még az
ágyban feküdtem. Vasárnap volt és késő éjjel jö ünk haza vendégségből.
Fiatal felségem ágyba hozta a kávét és bekapcsolta a rádiót hogy a híreket
meghalgassuk. Akkor hallo uk hogy a korai órákban német csapatok
átlépték a lengyel határt és harcban álltak a határőrökkel. Megkezdődö a
második világháború...
A magyar kormány egy hivatalos közleményben sajnálatát fejezte ki az
események mia , de hangsúlyozta hogy Magyarország semleges. A
magyarok a szomszéd népek közül csak a lengyelekkel álltak bará
kapcsolatban. Ezer év ala soha nem harcoltak a magyarok és lengyelek
egymás ellen, viszont gyakran voltak szövetségesek. Lengyelország két
Jagelló királyt ado Magyarországnak és egy magyar nemest, Báthory
Istvánt, 1575-ben lengyel királlyá választo ak. Minden alkalommal amikor
a magyarok felkeltek a Habsburgok ellen, nagy csapat lengyel jö a
szabadságharcosok segítségére és ugyanez történt amikor Lengyelország
harcolt a függetlenségért. 1863-ban az orosz uralom elleni sikertelen
felkelés után sok ezer lengyel menekült Magyarországra és Magyarországon
sok család, úgy a felső rétegben mint a középosztály tagjai közö , büszkén
viselte lengyel nevét. A szlogent miszerint "a magyarok és a lengyelek
testvérek", már a népiskolákban megtanulták a gyerekek. Nehéz le volna
a magyarok közö lelkesedést szítani a testvér lengyel nép elleni háborúra,
de szerencsére ezt nem is követelte a Náci-Németország a rövid hadjárat
ala .
A rövid idő ala amíg a lengyel hadsereg ellen tudo állni, a magyar
tömegkommunikáció különösen tartózkodó volt, még a nyilaskeresztesek is
tompíto ák máskor hangos propagandájukat. A döntő vereséget követően
egy egész lengyel hadosztály menekült át a Kárpátokon keresztül
Magyarországra teljes felszereléssel. A magyar közvélemény sorsüldözte
testvérekként fogadta a lengyel szteket és katonákat. A nemzetközi
egyezményeknek megfelelően internálták őket, de inkább csak formálisan.
Civil ruhában jártak amit ajándékba kaptak, és gyakran lehete lengyel
szteket és katonákat látni a budapest é ermeiben. Apránként eltűntek a
lengyel katonák Magyarországról. A magyar hatóságok néma
beleegyezésével az internáló táborokból Jugoszláviába szöktek és onnan
tovább Egyiptomba. A budapes német nagykövetség természetesen
tudomást szerze erről, de nem ltakozo ellene a magyar
külügyminisztériumnál; a németek tudták hogy ez felháborodást válto
volna ki a magyar közvéleménynél. 1940 tavaszán már csak a hátrahagyo
kis Fiat autók voltak a lengyel hadosztály egyetlen nyomai Magyarországon.
A hadosztály zöldre és barnára feste autóit a sztek úton Budapest felé
eladták a magyaroknak. Kis bizonytalanság után legalizálták az üzletet a
magyar hatóságok és a vidéki utakon azután "Polski Fiatok" jártak.
A villámháború és a német hadsereg bizonyíto an hatalmas erőfölénye új
önbizalmat ado a nyilaskereszteseknek és náciszimpa zánsoknak. A
németek sem garasoskodtak ha propagandáról volt szó. Egy új he lap, a
"Signal" jelent meg amit feleannyiért árultak mint egy magyar he lapot. A
"Signal" teljes terjedelmét a háborúnak és a német hadseregnek szentelte
magas szinvonalú képekkel és nyomással. Ezen kívül egy újonnan alapíto
részvénytársaság megvásárolta Budapest három legnagyobb moziját és
néhány tucatnyit vidéken is. Ezekben a mozikban alacsony jegyárért
kizárólag német filmeket és híradókat ve te ek, valamint
dokumentumfilmeket a német hadseregről és iparról.
Az egyre agresszívabb náci propaganda ellensúlyozására hazafias és
náciellenes tartalmú brossúrákat és röplapokat terjeszte ek az egész
országban, esténként pedig hasonló programokat lehete hallgatni egy
rejtélyes új rádióadón ami "Kossuth rádió"-nak nevezte magát. Mónus
főszerkesztő megbízására én is készíte em egy kéziratot egy brossúrához,
amiben amelle érveltem hogy Magyarország gazdasági, szociális és
poli kai problémáit a magyar népnek magának kell megoldania, külföldi
minta és befolyás nélkül. Búsásan megfize ek, de szerzői példányt nem
kaptam, és a kézirat másolatát sem tartha am meg.
A tkolózás ellenére elég sokan tudták a beavato akan kívül, ki állt e
mögö a kampány mögö és hogy honnan jö a pénz rá. Azt is tudtuk
hogy honnan sugározta a Kossuth rádió programjait és hogy ki volt a
bemondója. A kompromi áló bizonyítékokkal óvatosan kelle azért
bánnunk, és ez az óvatosság olyan kiterjedt volt hogy még számlát sem
írtunk a brossúra kéziratának honoráriumáról. Ennek az óvatosságnak
köszönhetően öt hosszú évig működö a náciellenes propaganda 1944
márciusáig, amikor a német csapatok megszállták Magyarországot. A
nyilaskeresztes újságok tüzet okádtak, a német nagykövet szinte naponta
ltakozo a külügyminisztériumnál, de a kormány mosta kezeit és sem a
magyar, sem a német nácisták nem tudták bizonyítani hogy a kormánynak
vagy a hatóságoknak valami köze le volna a kampányhoz. Az egy másik
kérdés, hogy mi hasznuk volt ezeknek az erőfeszítéseknek.
Az amit felindultságomban Rajknak mondtam a cukrászdában, hogy a
kommunista csoport a nyilaskeresztesek barátja le volna, soha nem
teljesede be. Az igaz hogy a kommunisták csendben megszakíto ák az
együ működést a nyilvános vagy tkos náciellenes körökkel, közö ük a
szociáldemokrata pár al is, de a két kommunista alkalmazo továbbra is
ellá a a ru n feladatokat a szerkesztőségen. A szerkesztőségi
értekezleteken csak a gyakorla kérdésekre került szó, a poli kai témákat
csak három régi munkatársával beszélte meg a főszerkesztő. A
kommunisták általában nagyon csöndben voltak, még költőik és íróik sem
publikáltak semmi említésre méltót ezekben az években. Alapjában véve
elégede ek voltak a semleges iránnyal amit Horthy és a kormányfő Teleki
próbált követni.
1940 tavaszán egy különös poli kai komédia játszódo le a régi királyi
palota szép udvarán, amit gúnyos nevetéssel köve ünk. Az erősen
kommunistaellenes Horthy-rezsim nem létesíte diplomáciai kapcsolatot a
Szovjetúnióval, de most mikor "nagy barátunk Németország" barátsági
szerződést kötö Sztálinnal, Magyarországnak is változtatnia kelle
álláspontján. Felújíto ák tehát a diplomáciai kapcsolatokat és Moszkvából
egy nagykövet érkeze Budapestre. A nagykövet hozo magával nyolc régi
magyar zászlót, amit az orosz hadsereg zsákmányolt 1849-ben.
A magyar szabadságharcosok akkor közel álltak ahhoz hogy legyőzzék a
habsburg hadsereget, de akkor Ferenc József császár a cár hadseregét hívta
segítségül. Az oroszok bejö ek, legyőzték a magyar hadsereget és győzelmi
trófeákként magukkal vi ék a zászlókat. És most jö a szovjet nagykövet és
ünnepélyes keretek közö vissza akarta őket adni a "magyar népnek",
ahogyan az a közleményben állt. Ki mert volna egy ilyen barátságos
gesztust visszautasítani? A Horthy-rezsim bizonyosan nem.
Miután átve e a szovjet követ megbízólevelét, a kormányzó a kommunista
diplomatával együ levonult az udvarra, ahol már felsorakozo egy
díszszázad. A nagykövet és a kormányzó feszes vigyázzba vágta magát és a
katonazenekar eljátszo a az Internacionálét, ami akkor a Szovjetúnió
himnusza volt. (A mostani himnuszt a második világháború ala veze ék
be, amikor Sztálin a nép hazafias és nem szolidáris érzelmeire appellált.)
Ha egy részeg munkás a kocsmában az Internacionálét énekelte volna,
kapo volna érte legalább hat hónap börtönt, most pedig sztelge a
kormányzó, miala egy magyar katonazenekar ezt a lto dalt játszo a. Az
is hozzátartozo a dologhoz, hogy a rendezők nem voltak elég előrelátóak
ahhoz, hogy a zászlóátadási ünnepségen meg ltsák az újságok
fényképészeinek jelenlétét.
Valaki "hivatalos helyen" később valószínűleg észbekapo , vagy talán maga
a kormányzó kért diszkréciót? Minden újság szerkesztőségébe telefonáltak
a külügyminisztériumtól és kérték hogy ne közöljenek le olyan képet amin a
kormányzó a szovjet nagykövet melle áll. Az ilyen kívánságokat a
szerkesztőségek szteletben szokták tartani; nem akarták kapcsolataikat
rontani a minisztérium hatalmasaival. De két es újsághoz későn
telefonáltak és a lapot már nyomták, az aktuális képpel az első oldalon. A
kiadás egy részét már ki is szállíto ák az utcai árusokhoz és a trafikokba.
Hogy engedelmességet mutassanak, leállíto ák a nyomdát és a képet
kicserélték egy szépségkirálynőre vagy hasonlóra - ez a művelet egy órás
késést okozo az es újságoknak.
A külügyminisztériumnak nagyon fontos volt hogy az olvasók ne lássák a
képet a két magas rangú úrral. Rövid időn belül rendőrök kuta ak az egész
belvárosban az es újságok példányai után és ahol találtak, mindet
felvásárolták. A rendőrség különös tevékenysége feltűnést kelte , és rövid
időn belül mindenki tudta hogy miről volt szó. Az emberek sie ek
megvenni az újságot és ahogyan az a szabad piacon lenni szoko , az áhíto
árunak felemelték az árát: az emberek szívesen fize ek akár zszeres árat
is, így néhány rikkancs váratlan bevételhez juto .
Azok akiknek sikerült egy példányhoz hozzájutniuk, büszkén mutoga ák azt
a kávéházakban. Az újság kézről-kézre járt és általános derültséget okozo .
Ennek nem csak az volt az oka hogy különlegességnek számíto a
kommunistaellenes érzelmei mia népszerű államfőt a kommunista ország
képviselője melle állva látni. A kormányzó egy daliás úr volt, különösen
amikor ellentengernagyi egyenruháját viselte számtalan rendjével és
kitüntetésével, amik jól látszo ak a képen ami megörökíte e őt éppen
abban a pillanatban amikor sapkájához emelte kezét és sztelge a szovjet
himnusz ala . Emelle a parádés alak melle egy alacsony, testes és
kopaszodó figura állt rosszul passzoló sötét öltönyben fekete kalapját
melléhez szorítva, mintha azt kérte volna a kormányzótól hogy fizessen ki
egy régi kiegyenlítetlen számlát. Sokáig megőriztem ezt az újságkivágást a
nevetséges fényképpel, de 1944-ben elveszte em, sok más kedves
emlékemmel együ .
Talán különös hogy ilyen sokat írok poli káról és poli kai eseményekről
1939-1940 tájékáról, hiszen nem voltam hivatásos poli kus, még hivatásos
újságíró sem. Akkoriban leginkább munkámmal az ügyvédi irodában és
magánéletemmel voltam elfoglalva, de a légkört a magyar fővárosban
ezekben az években teljesen átjárta a poli ka.
A nyilaskeresztes propaganda harsogo a városban, aminek két célja volt,
az úgyneveze zsidókérdés végleges megoldása és Magyarország
beugrasztása a háborúba. A Horthy-rezsim egyelőre csak az úgyneveze
zsidótörvényekkel engede , de továbbra is hangsúlyozta Magyarország
semlegességét. A kérdés csak az volt hogy meddig lehete ezt a törékeny
poli kát fenntartani és mindenhol ahol emberek összejö ek ez volt a
beszédtéma.
Családom tagjai és régi barátaink akik eddig egy különös hobbynak
tarto ák poli kai elköteleze ségem, most többet beszéltek poli káról mint
korábban valaha. Minden poli kai beszélgetés kiinduló pontja a
zsidótörvények és azok következményei volt, de miután kitört a háború, azt
felválto ák a BBC híradásai.
Valaki egyszer írhatna egy dicshimnuszt a BBC második világháború ala
tevékenységéről. A tucatnyi nyelven sugárzo híradások és elemzések
vitamininjekciókként tarto ák életben a reményt európaiak millióiban akik
a nácizmus árnyékában éltek. A legkülönösebb az volt a BBC-vel, hogy nem
hazudo , nem hallga a el vagy próbálta szépíteni a nehézségeket és
vereségeket. Teljesen meg lehete bízni abban, hogy amit a bemondó
felolvaso , az igaz volt. Az igaz hogy a mi újságjainkat sem cenzúrázták míg
be nem léptünk a háborúba, de a külügyminisztérium minden
főszerkesztőnek határozo an ajánlo a, hogy legyen tartózkodó, és a
szélsőjobboldali újságok kivételével a lapok óvatosan voltak. Kinyomta ák
mind a németek, mind a szövetségesek közleményeit a háború menetéről,
de mindíg a németet először és valamivel nagyobb betűkkel. Néhány
helyen Budapesten lehete francia, angol és svájci újságokat kapni, de azok
elég drágák voltak és mindig három-négy nappal korábbiak, ezért kevesen
vásárolták őket. Elegendő volt a BBC.
Általános szokássá vált zsidó-polgári és más náciellenes körökben o hon
maradni és várni a BBC magyar és német nyelvű adásait, mindíg zárt ajtó és
ablak mögö . Egyelőre nem volt los külföldi rádióadókat hallgatni, de
érdemnek se számíto . Az emberek nem akarták szomszédaikat
provokálni, akik nagy valószínűséggel németbarátok lehe ek. Nem
provokálni, vagy tüntetni a megkülönböztetés ellen - ez volt az oka annak
hogy a zsidók o hon maradtak és távoltarto ák magukat a korábban sűrűn
látogato szórakozóhelyektől. Feleségem és én is köve ük mások példáját.
Egy magán színháztól eltekintve, aminek igazgatója köztudo an liberális
volt és ahol leginkább modern angol és francia színdarabokat játszo ak,
soha nem mentünk színházba.
Távoltarto uk magunkat a koncertektől és zenés kávéházaktól is. A
zsidótörvények szerint zsidó színészek nem léphe ek fel és ez a zenére is
vonatkozo . Zsidó szerzők művei nem voltak ugyan be ltva, de a
színigazgatók nem merték műsorra tűzni őket. Talán szolidárisak akartunk
lenni a munkanélküli zsidó színészekkel, zenészekkel és írókkal amikor
bojko áltuk a zsidómentesíte szórakoztató ipart.
Ezzel szemben megtarto uk régi szokásunkat és hetente egy-két
alkalommal moziba mentünk. Amíg Magyarország távoltarto a magát a
háborútól, a mozik amerikai, angol és francia filmeket játszo ak.
Ráadásként kaptuk a filmhíradót, ami német háborús propagandával vagy
Mussolininek a lelkes olaszok elő tarto beszédeivel volt tele. A mozik
kénytelenek voltak ezeket a híradókat ve teni, de mi megtaláltuk a módját
annak hogy megnézzük őket; megve ük a jegyet az előadás elő , de csak a
híradó után foglaltuk el helyeinket. A mozik alkalmazkodtak ehhez az új
szokáshoz és öt perces szünetet tarto ak a híradó és a film közö .
Ezen kívül olvastunk is sokat, sokkal többet mint korábban. Nem tudom
miért, de nagyon népszerűek le ek történelmi személyiségek többé-
kevésbé roman zált életrajzai. Egy német emigráns író, Emil Ludwig,
futószalagon gyárto hasonlóakat, de Stefan Zweig és néhányan mások is
írtak elétrajzi regényeket. Roger Mar n du Guard terjedelmes műve a
"Thibaud család" éppen akkor jelent meg magyar fordításban és o volt
még Thomas Mann, Galsworthy és Somerset Maugham sok más magyar író
társaságában, akik a mi oldalunkon maradtak. Tulajdonképpen kevés
tekintélyes író állt a nácizmus mellé, még a konzerva v és nacionalista
költők és írók közül is.
Divatba jö barátokat hazahívni egy csésze kávéra vacsora után, néha z-
zenkét vendég is szorongo kis lakásunkban. Az esték mindíg a poli kai
helyzetről és a háborúról szóló társalgással kezdődtek, majd egy filmről
vagy könyvről tarto beszélgetéssel folytatódtak tovább és kártyázással
végződtek. Szenvedélyesen bridzseztünk vagy römiztünk aprópénzben - a
kártyázás volt a háborús évek ala a legkedveltebb szórakozásunk,
fájdalomcsillapítóként használtuk - amíg elmélyültünk a játékban, addig
legalább nem gondoltunk a jövőre.
Az es vendéglátasok kellékei voltak a nagy mennyiségű aprósütemények,
de néhány hónappal a háború kitörését követően egyre nehezebb le
kávéval kínálni a barátokat. A kávé, a tea és bizonyos fűszerek eltűntek
ugyanis a boltokból és csak a feketepiacon voltak kaphatók. Természetesen
az árak szinte naponta emelkedtek, de különös módon a háború egész
ideje ala lehete kávét és teát venni. Akkora mennyiség nem lehete
raktáron, a feketepiacon csillagásza áron árult kávé és tea bizonyosan
csempészáru volt. Egy megoldatlan rejtély hogy kik és hogyan tudtak kávét
és teát csempészni a bri és később az amerikai flo a által blokád ala
tarto Európába.

XIV. Katonai munkaszolgálat

Az első és második világháború közö két év zedben Románia volt

Franciaország leghűségesebb kelet-európai szövetségese. Miután
Franciaország 1940 tavaszán elese , a románok Németországgal akartak
barátságot kötni, de ennek magas ára volt. Románia kénytelen volt a
Szovjetúniónak visszaadni a határtartományt ami 1917-ig a cári
Oroszországhoz tartozo és a román olajmezők német felügyelet alá
kerültek. A német nyomásnak köszönhetően Magyarország is visszakapta
Erdély felét a románoktól.
Augusztus végén a magyar hadsereg három hadosztályát mozgósíto ák
hogy elfoglalja a visszaado erdélyi területeket. Engem is behívtak, de a
zászlóalj amihez tartoztam tartalékban maradt és egy Budapes ől nem
messze északra fekvő kisvárosban állomásoztunk az Erdélybe vezető
vasútvonal melle . Újra találkozha unk régi bajtársainkkal akikkel két évvel
korábban együ szolgáltunk Szlovákiában és kellemes időt töltö ünk
egymással, sok borral és kártyázással. Hétvégente vagy mi kaptunk
eltávozást hogy hazautazhassunk Budapestre, vagy feleségeink látoga ak
meg minket a kisvárosban.
Az idillnek elég csúnya vége le nekünk, zsidóknak. Szeptember közepén
befejeződö a visszaszerze területek elfoglalása és a tartalékosok a
zászlóaljunkban leszereltek. Már leadtuk a felszerelésünket és a
századiroda elő vártunk papírjainkra. Végre jö egy őrmester a kis szürke
könyvecskékkel, kioszto a őket és kezet fogo tulajdonosaikkal. Körülbelül
huszat közülünk, engem is beleértve, nem hívo az őrmester hogy
visszadja könyveinket és elbúcsúzzon tőlünk. Azonnal észreve em hogy
mindannyian zsidók voltunk. Nemsokára kijö a századparancsnok az
irodáról és közölte hogy parancsot kapo a zászlóaljtól hogy a
tartalékosokat, akik a törvény szerint zsidóknak számíto ak, nem
szereltethe e le, hanem egy a várostól körülbelül z kilométerre fekvő
faluba kelle küldje katonai őrize el. Eláraszto uk a hadnagyot
kérdésekkel, de semmit sem tudo mondani, csak azt ami a parancsban
állt.
Néhány perccel később két al szt jö szuronyos puskával; mi
felsorakoztunk, húsz városi ruhába öltözö volt katona és elindultunk a
poros úton a falu felé. Tarto unk néhány cigare aszünetet az út szélén és
találga uk hogy vajon mit jelent ez az egész, de nem sikerült magyarázatot
találnunk.
A falu utcáin már hemzsegtek az emberek és nem volt nehéz észrevenni
hogy legtöbbjük nem odavalósi volt. Zsidók voltak mint mi, különféle
katonai egységektől odairányítva. Egy katona megmuta a kísérőinknek
hogy hol volt a parancsnoki iroda és folyta uk utunkat. A parancsnok, egy
ötven év körüli százados, elbeszélése szerint két nappal korábban kapta a
behívót és 1918 óta most először ve fel egyenruhát. Barátságosan
fogado minket és elmagyarázta hogy egy honvédelmi miniszteri rendelet
szerint minden zsidót töröltek a magyar hadsereg tagjainak listájáról; egy
zsidó, vagy aki annak számít, sem lehete katona. Fegyveres szolgálat
helye katonai munkaszolgálatot kelle teljesíteniük és a százados feladata
volt 200 zsidóból és húsz őrből álló munkásszázadokat szervezni.
"Fiúk, ha agyonütnek sem tudok többet mondani, mert én sem tudok
többet. Már ötször telefonáltam a hadügyminisztériumba Budapestre, de
mindíg ugyanazt a választ kapom: "Várjon százados, amíg további utasítást
nem kap." Próbáljanak szállást és ételt találni és legyenek türelemmel.
Többet nem mondhatok... Még egy valami, a hadügyminiszter rendelete
szerint minden zsidó munkaszolgálatos a katonaságnak van alárendelve,
más szóval, a szolgála hely engedély nélküli elhagyása dezártálásnak
számít. Önök mindannyian voltak katonák, tudják hogy ez mit jelent."
Kiderült hogy lehetetlen volt a faluban szobát bérelni - azok akik korábban
odaértek, már mindet elfoglalták. Meg kelle elégednünk egy szénás
csűrrel, ahol fizetség ellenében egy paraszt megengedte hogy az éjszakát
töltsük. Olyan nagylelkű volt hogy még néhány garasért pár lópokrócot is
kölcsönzö nekünk. Szerencsénkre jó idő volt, ezért nem fáztunk. Vacsorát
is sikerült szereznünk, pedig a faluban már minden elfogyo . Egy parasz iú
pénzért hajlandó volt bebiciklizni a városba és venni kenyeret, kolbászt,
sajtot és pár üveg sört. A postánál már hosszú sor állt, mindenki telefonálni
akart haza, hogy elmesélje hogy mi történt. Már elég késő volt mire rám
került a sor és elmesélhe em a feleségemnek hogy miért nem mentem
leszerelés után haza. Azt hi e hogy egy é eremben ünnepeltem a
társaimmal. Másnap reggel jö ek feleségek, anyák és nővérek megfelelőbb
ruhával és sztálkodószerekkel.
Az elkövetkező három nap ala még több ember érkeze a faluba, zsidók
akiket a különböző alakulatok küldtek. Azután egy tucat katona érkeze
hogy kibővítsék az őrséget.
Végül megérkeze egy komple tábori konyha is, valaki a felsőbb katonai
vezetés körében rájö hogy volt katonákat, jelenlegi munkaszolgálatosokat
is kell élelmezni.
Különben nem történt semmi, csak ültünk ahol volt hely és vártunk anélkül,
hogy tudtuk volna hogy mire. A falunak körülbelül 3000 lakosa volt és mi is
majdnem ezren voltunk. Eleinte barátságosak voltak a lakosok, ami a
megnövekede bevételüknek is köszönhető volt, de már kezdték
elveszíteni a türelmüket, különösen mikor a férfiak észreve ék hogy a a
falu fehérnépe nem utálta a fiatal városlakókat, még akkor sem, ha azok
zsidók voltak.
A százados kiválaszto három zsidót, akiknek az le a feladatuk hogy 48
órás eltávozási engedélyeket állítsanak ki. A vonat Budapestre és vissza
állandóan tele volt utasokkal a "táborból", ahogyan tartózkodási helyünket
neveztük. Néhányan közülünk üzletet nyito ak a "táborban", ahol
élelmiszert, cigare át, édességet és könyveket lehete venni. Számtalan
póker, römi és bridzs csata folyt újra, hogy azokról ne is beszéljünk akik a
sakk rejtelmeiben mélyültek el.
Eltelt három hét. Hallotuk hogy több, a miénkhez hasonló tábor is volt az
országban és azokban ugyanolyan volt az élet mint nálunk. Senki nem
számolta ki hogy mennyibe került az országnak eltartani több ezer embert
és távoltartani őket munkájuktól. Később megtapasztaltuk, hogy ha zsidók
diszkriminációjáról és zaklatásáról volt szó, a költségek nem számíto ak.
Október elején egy katonai küldö ség jö a faluba - egy százados, négy
hadnagy és egy tucat szthelye es. A főtérre rendeltek minket és a
százados elkezde minket századokra osztani. A hadnagyok, mindannyian
tartalékosok, átve ék a parancsnokságot egy-egy század fele és másnap
reggel egyik század a másik után vonult a vasútállomásra, ahol vasú kocsik
vártak rájuk. Az egységet ahová kerültem, egy Budapes ől körülbelül 250
kilométerre, az ország délkele részén fekvő városba küldték. A feladatunk
az volt, magyarázta a hadnagy, hogy a város csatornarendszerét
meg sz tsuk. Délután volt mikor odaértünk, a hadnagy siete a laktanyába
hogy a század megérkezését jelentse. Kicsit zavarodo an tért vissza. A helyi
parancsnok semmit sem tudo , és nem is akart tudni munkásszázadunkról.
Azt javasolta a hadnagynak hogy menjen a pokolba a mocskos zsidóival,
vagyis az egész munkásszázaddal együ . Az elkövetkező hat hét ala amit a
városban töltö ünk, egyáltalán nem ve tudomást rólunk; a hadnagynak
sikerült annyit elérni a városházán, hogy a század kapo két osztálytermet
egy öreg iskolaépületben. Az urak a városházán semmit sem tudtak arról
hogy a város csatornáit kellene sz tanunk, amik különben sem szorultak
sz tásra.
Elkvártélyoztuk magunkat az öreg iskolában, szereztünk szalmát amin
aludtunk és a folyosón felállíto unk egy konyhát. Mivel nem volt elég hely
160 fekvőhely számára, a százados megengedte hogy azok akik
megtehe ék, szobát béreljenek a közeli házakban. Két barátommal együ ,
egyik orvos, másik bútorkereskedő, sikerült találnom egy szobát egy
családnál, elfogadható áron; a házinéni hajlandó volt főzni is ránk. A város
az ország legtermékenyebb területének a közepén feküdt, és még a
munkások is szembetűnően jóltápláltak voltak. Mikor feleségem négy hét
után látogatóba jö , nagy szörnyűlködésemre megállapíto a hogy pocakot
ereszte em és arcom kezde a teliholdhoz hasonlítani. Máskülönben
kártyáztunk, kocsmába jártunk, vagy a városi könyvtár szerény kínálatából
olvastunk.
Hat hét után leszereltünk, visszaadtuk a nemze színű karszalagot ami akkor
a munkaszolgálatosok jele volt és visszakaptuk katonakönyveinket. A
"szolgála ág" résznél "katonai munkaszolgálat" állt, a "rang"-nál pedig egy
vízszintes vonal.
Így végződö katonai pályafutásom...
Igaz hogy a magyar hadsereg nem tartozo a világ legszerveze ebb
hadseregei közé, de olyan kavarodás mint 1940 őszén, soha korábban nem
fordult elő. Ezenkívül a honvédelmi miniszter a legénységnek és a
tartalékos szteknek legalább 15 százalékát törölte az állományból. Hat
évvel később tudtam meg ennek az okát, amikor a magyar háborúsbűnösök
elleni per folyt. Az idős tábornok aki 1940-ben és az azt követő három év
ala honvédelmi miniszter volt, szintén a vádlo ak padján ült. Többek
közö a munkaszolgálat bevezetésével is vádolták, ami a város zsidó
lakosságával szembeni diszkrimináció volt. A kissé szenilis bácsi azzal
védekeze , hogy nem ő tehete róla. A Ribbentroppal Erdélyről szóló
tárgyalások során a magyar külügyminiszter megígérte, hogy a magyar
hadsereg ami bevonul a visszanyert területekre, "zsidómentes" lesz, vagyis
nem lesznek zsidó származáú katonák és sztek a soraiban. A németek nem
akarták újra átélni a magyar hadsereg által okozo botrányt, amikor 1938
őszén nagy számú "színes" - vagyis Swartz, Weiss, Grün, Roth - katonával
vonult be Szlovákiába.
A magyar külügyminiszter nem tarto a szavát, és akkor is amikor 1840
augusztusában a magyar csapatok bevonultak a németektől visszakapo
Észak-Erdélybe, voltak közö ük "színes" katonák, vagyis zsidók. A német
nagykövet akkor nagy lármát csapo a külügyminiszternél, a német katonai
a asé pedig leteremte e a honvédelmi minisztert. A két botrányba
keverede úr még aznap este összeült, és a honvédelmi miniszter tkára
segítségével megírta a zsidók hadseregből való kidobásáról és a "katonai
munkaszolgálat" intézményének bevezetéséről szóló rendeletet. Másnap
kiküldték a parancsot a hadosztályparancsnokoknak és azután a magyar
hadsereg zsidótalanítása expressz sebességgel ment végbe.
A vádlo ak padján ülő tábornok azt elfelejte e elmondani, hogy neki még
a külügyminiszterrel együ sem volt elegendő meghatalmazása arra, hogy
a honvédelem ilyen nagy szabású átalakítására parancsot adjon.
Megkerülte a miniszterelnököt, pedig még a kormány sem taszítha a volna
ki a zsidókat a hadseregből a parlament jóváhagyása nélkül. Mikor a tanúk
rámuta ak a tábornok cselekedetének jogellenességére, ő azzal védekeze
hogy a német katonai a asé fenyegetései mia sokkos állapotban volt. Az
viszont tény hogy ő is és a külügyminiszter is a kormány németbarát
szárnyához tartozo . A kormányon belül heves vita tört ki a katonai
munkaszolgálatról ami hetekig tarto mire meg tudtak egyezni. Ebben
rejlik a magyarázata annak hogy mi, pár ezer zsidó, a történet passzív
alanyai, táborokban és bizonyos városok utcáin lézengtünk.
Az is tény, hogy a katonai munkaszolgálat intézményét megtarto ák,
legalizálták és tovább fejleszte ék. 1941 nyarán sorozásra hívták öcsémet
aki akkor töltö e be a 21-et, és a sorozás után a többi hadköteles zsidóval
együ munkaszolgálatra oszto ák be. Egyenruhát is kaptak, aminek csak a
gombjai különböztek a katonai egyenruhától. A közönséges egyenruhák
gombjait a szent korona díszíte e, ami a magyar állam címere volt. A
katonai vezetőség nem találta a zsidókat méltóaknak a nemes jelkép
viselésére, ezért az ő gombjaik simák voltak. A munkásszázadot amelyhez
öcsém tartozo , később Erdélybe küldték, ahol egy stratégiailag fontos
vasútvonal építésén dolgozo . 1942-ben tovább küldték a századot
Ukrajnába ahol egy magyar zászlóaljnak rendelték alá és aknaszedéssel
foglalkozo . A munkásszázadhoz tartozó 200 zsidó i ú közül egy sem tért
vissza Ukrajnából... Sorsuk egyáltalán nem volt egyedi. Mire a háború véget
ért körülbelül 20 000 zsidó "katonai munkaszolgálatos" volt eltemetve
valahol ukrán vagy lengyel földben. Sokan az első vonalban estek el ahol
aknát szedtek, lövészárkot ástak vagy lőszert hordtak. Sokan meghaltak
fuszban és más betegségekben. A magyar hadsereg gyógyszerraktárából
semmit sem adtak a "katonai munkaszolgálatosoknak". Sokukat
megkínozták és meggyilkolták magyar őreik fele eseik, a magyar tartalékos
sztek bíztatására. Az a híresztelés terjedt, hogy ha a század összes zsidója
meghal, az őröket hazaengedik. A honvágy nyilvánvalóan erős lehete ezek
közö a magyar katonák és sztek közö . Persze voltak kivételek is,
emberek akik mindezek ellenére tudtak emberek maradni, de ők nem
voltak különösen sokan.
A nagyközönség, legalábbis a nyuga világban, tud egyet s mást
Aushwitzről, Bergen-Belsenről, Mauthausenról és a többi náci
haláltáborról; a kommunista országokban illetlenség a zsidók pusz tásáról
beszélni. A fiatal és középkorú generációk azonban se keleten, se nyugaton
nem hallo ak a "katonai munkaszolgálatosok"-ról és azok sorsáról. Talán
nem is csoda; hiszen csak körülbelül 20 000 emberéletről volt szó, ami az
áldozatok számának csak töredéke.
A svéd Külföldieket Ellenőrző Hivatal sem tudta 1951-ben hogy mit
jelente a zsidóknak Magyarországon a "katonai munkaszolgálat". Az év
tavaszán kaptam egy levelet egy kedves barátomtól aki Párizsban élt. Azt
írta hogy néhány amerikai úr egy kommunistaellenes rádióadót készült
indítani, Szabad Európa néven, ami többek közö magyar nyelvű
programokat is sugározna. Már szerződte ek több emigráns újságírót és
barátom úgy találta hogy nekem is be kellene mutatkoznom az amerikai
uraknak.
Úgy döntö em hogy Párizsba utazom, de ehhez szükségem volt
visszautazási vízumra hontalan útlevelembe; anélkül esetleg hazatéréskor
nem engedtek volna vissza Svédországba. Hogy megkapjam útlevelembe a
visszautazási vízumot, az Állami Külföldieket Ellenőrző Hivatalhoz kelle
fordulnom. Ezt meg is te em. Két hét elteltével visszakaptam útlevelemet
ajánlo levélben egy rövid válasszal: "az Állami Külföldieket Ellenőrző
Hivatal elutasíto a kérését", ala a egy bizonyos irodaigazgató aláírásával.
Sie em a Külföldieket Ellenőrző Hivatal irodájába és beszélni akartam az
igazgatóval, de ez nem sikerült. Egy hölgy aki egy üveg ablak mögö ült,
elmesélte hogy Svédországban a hatóságok nem kötelesek határozataikat
megindokolni. A határozat ellen amit kaptam, nem lehete fellebbezni és
az igazgató sem szoko fogadni, kész vége; és becsukta az orrom elő az
ablakot.
"K" úr, Ka a "A kastély" című regényének főhőse érezhe e úgy magát,
mint én. Több stockholmi emigráns kollégám kapo vízumot hogy külföldre
utazhasson - miért le az én kérelmem elutasítva? Le volna valami a
rovásomon amiről fogalmam sem volt?
Kétségbeesésemben felkerestem Yngve Lundgert, aki külügyi szerkesztő
volt az akkori "A on dning"-nél {"Es Újság", volt szakszerveze
szociáldemokrata újság}, egyike azoknak akik segítőkészek és jóindulatúak
voltak irántam. Kivétel nélkül minden cikkemet megve e anélkül hogy
elolvasta volna őket és minden további nélkül kiutalt ötven korona
honoráriumot. Volt amikor kiadták a cikket és volt amikor nem, de nekem
akkor a legfontosabb az ötven korona volt, ez a szó szoros értelmében a
napi kenyeret jelente e.
Lundberg szerkesztő együ érzéssel hallga a elbeszélésemet, felve e a
telefont és röviden beszélt valakivel. "Casparsson főszerkesztő akar veled
beszélni, menj fel hozzá, talán tud segíteni." Ragnar Casparssont már egy
korábbi beszélgetés során megismerhe em. Akkor írtam egy cikket az
A on dningenbe Kéthly Annáról, a magyar szociáldemokrácia "grand old
ladyjéről", akit Budapesten letartóztato a poli kai rendőrség. Casparsson
aki találkozo Kéthly Annával egy nemzetközi szociáldemokrata
konferencián, kikérdeze az ügyről és tudni akarta hogy honnan ve em
tudomást a dologról. Kérdésére megtagadtam a választ, mert indiszkrécióm
ártalmas le volna valakire nézve. Casparsson nem fogadta el érveimet,
dührohamot kapo , lehülyéze és kidobo szerkesztői szobájából.
Most savanyú képpel hallga a a kissé kopaszodó főszerkesztő
elbeszélésemet és végül letolt amiért olyan rosszul beszéltem svédül, pedig
már több mint egy éve az országban tartózkodtam. Azért telefonon
elintéze egy találkozást az irodaigazgatóval. Az nyilvánvalóan jól fel volt
fegyverkezve mire íróasztala elé kerültem - kezében tarto a dossziémat és
anélkül hogy hellyel kínált volna, belekezde beszédébe: "I van a
jegyzőkönyv amit a rendőrség ve fel amikor Svédországba érkeze . Ebben
az áll a második oldalon hogy a háború ala munkaszolgálatosként szolgált,
és a nemzetközi egyezmény szerint amit Svédország is aláírt, azoknak akik a
szövetségesek ellen harcoltak, nincs ú okmányhoz és hasonlóhoz joguk.
Ezért az Állami Külföldieket Ellenőrző Hivatal elutasíto a vízumkérelmét.
Megérte e? Különben még csak azt akarom hozzátenni, hogy a
Külföldieket Ellenőrző Hivatal nem köteles megindokolni döntéseit, de
ebben az esetben kivételt te em."
Éreztem ahogy a vér egész testemből a fejembe száll és a hirtelen nyomás
szinte ordítani és toporzékolni késztete .
Minden erőmet össze kelle szednem hogy uralkodni tudjak magamon és
egy ar kulálatlan dühkitörés helye lassan leültem az íróasztal elő álló
székre, előve em egy cigare át és rágyújto am. Az igazgató tágra nyílt
szemekkel nézte illetlen viselkedésemet.
Néhány mély slukk után visszanyertem önuralmamat és halkan, nyugodtan
beszélni kezdtem. "Tudja az igazgató úr hogy mit jelent az 'úgyneveze
katonai munkaszolgálat' kifejezés? Ez ugyanis benne van a jegyzőkönyvben,
emlékszem rá jól. Nézze meg! O van hogy 'úgy neveze '?"
Az igazgató belenéze a jegyzőkönyvbe és bólinto . "igen, i van, de ez
semmin sem változtat. Katonai munkaszolgálat a német hadsereg Todt
Szervezetének felel meg és a nemzetközi egyezmény értelmében a Todt
Szervezet tagjai a hadsereg vagy Waffen-SS katonáinak számítanak."
Ismét fejembeszállt a vér, de sikerült megfékeznem magam annyira hogy
ahelye hogy felemeltem volna a hangom, su ogóra fogtam. "Hallja,
alaposan elolvasta a jegyzőkönyvet? Önnek, Igazgató Úr, tudnia kell hogy
én zsidó vagyok és egy zsidó sem szolgálhato a náci hadseregben, sem
Németországban, sem az azzal szövetséges országokban. Két eshetőség
van; Ön tudta hogy mit jelent az 'úgy neveze katonai munkaszolgálat' és
ennek ellenére elutasíto a a kérelmemet, vagy nem tudta, és ezért utána
kelle volna járnia, például úgy hogy felhív telefonon és megkérdezi. Így
vagy úgy, Ön súlyos szolgála mulasztást követe el, és abban biztos lehet
Tisztelt Igazgató Úr, hogy én gondoskodni fogok arról hogy ennek az ön
számára következményei legyenek..."
Beszélgetőpartnerem felállt az íróasztaltól, lesütö e a szemét és így szólt:
"Hozza be holnap az útlevelét, postázzuk a vízumot." Így is volt. A dologhoz
tartozik hogy hiába utaztam Párizsba. Egyike a Szabad Európa Rádió
amerikai szervezőjének fogado engem és kikérdeze a múltomról és
világnézetemről. Végül közölte hogy aligha számítha am náluk
alkalmazásra, mert az elvárásaikhoz képest túlzo an baloldali
beállíto ságú voltam.
Ami Ragnar Carsparssont ille , 1952-ben kinevezték megyei kormányzónak
és később szteletbeli filozófia doktornak; mindkét kitüntetést
kiérdemelte; jelentős személyiség volt, egy úriember. A Külföldieket
Ellenőrző Hivatal irodaigazgatójának is utánanéztem és megtudtam hogy
Hitler uralkodás ala sok zsidó menekült tartózkodási engedély irán
kérelmét utasíto a el. Közülük sokat deportáltak a Harmadik Birodalomba
ahol a biztos halál várt rájuk. Ennek ellenére megtarto a posztját a háború
után is és a szokásos sztességgel ment nyugdíjba mikor elérte a nyugdíj
korhatárt.
A úgyneveze katonai munkaszolgálat ami olyan opere be illően indult
1940 őszén, két évvel később a magyar történelemnek egy nagyon sötét
foltjává le . Első és második katonai munkaszolgála időm közö pontosan
másfél év pihenőszünet volt. A pihenőszünet kifejezés tulajdonképpen
félrevezető megnevezés: zsidónak lenni Magyarországon ezekben az
években, mindent jelente csak pihenést nem, az események mia
idegeink pa anásig feszültek és helyzetünk egyre problémásabb le . Sokan
nem bírták tovább, engedtek a kétségbeesésnek és öngyilkosok le ek. Az
ideggyógyásza és elmebeteg kórházak is elég sok új, zsidó pácienssel
gyarapodtak. Akkoriban a legtöbb zsidó Magyarországon, közö ünk én is,
egy fajta neuro kus állapotban lebege , alaptalan op mizmus és
tehetetlen apá a közö . Az op mizmusra valóban semmi valós okunk nem
volt. Dánia és Norvégia megszállását és a francia hadsereg kínos vereségét
követően Hitler uralta az európai kon nens nagy részét. A Szovjetúnió
engedelmesen szállíto a az olajat és búzát a német hadseregnek és a még
független európai államok mindent megte ek amit a németek követeltek
hogy ne vonják magukra a Führer neheztelését. Egyedül Nagybritannia
tarto a magasan a humanizmus rongyos zászlaját, de kétséges volt hogy
meddig lesz képes kitartani.
A magyar kormány, helyesebben mondva azok a kormánytagok akik
továbbra is hűek voltak a független Magyarország eszméjéhez,
megpróbálták folytatni a poli kai kötéltáncot és engedtek a belföldi nácik
és a német követség követeléseinek. Ez a kötéltánc viszont egyre nehezebb
le és ahogy a német hadsereg sikert sikerre halmozo , úgy nő a nyomás
a budapes kormányon. Nyílt tok volt néhányan a miniszterek közül erős
szimpá át éreztek a Náci-Németország iránt, de sem a miniszterelnök, sem
a kormányzó nem merte őket elbocsátani. A kormánypárton belül is nő a
náci szimpa zánsok száma és a parlamentben nem volt ritka hogy
valamelyik kormánypár képviselő erősebb megszorításokat követelt a
zsidók ellen és szorosabb kapcsolatot a Róma-Berlin tengellyel, vagy
nyilaskeresztesek letartóztatása ellen ltakozo . A nyilaskeresztesek
propagandája és toborzó hadjáratai sem voltak hatástalanok, még a
szakszerveze tagok egy részénél sem. Előfordult hogy egész szakszeveze
részlegek álltak át a szociáldemokratáktól a nyilaskeresztesek oldalára. A
szociáldemokrata sajtó előfizetőinek száma is lassan, de biztosan csökkent.
1938-ban naponta 50 000 példányban jelent meg újságunk, 1940 őszére
pedig ez a szám 35 000-re ese .
A nyilaskeresztes párt vérszemet kapo a német katonai sikereknek
köszönhetően és valószínűleg a Berlintől kapo anyagi támogatás is nő .
Két elég rosszul íro és nyomtato újságukon kívül megve ek a nyilasok
egy addig kormánypár jobboldali újságot amit leginkább egyetemi
tanárok, fő sztviselők és hasonlók olvastak. A nyilasok az újsággal együ
megkapták az egész szerkesztőséget a főszerkesztővel együ , aki
tehetséges publicista volt. A párt hangja nem csak erősödö , meg is
változo . Korábban a nyilasok zsidók, liberálisok és marxisták elleni
követeléseket szajkóztak, és az említe plutokraták által véghezvi szörnyű
manipulációkat lepleztek le. Most egyre inkább arról kezdtek írni és
beszélni, hogy reakciós és lefizete személyek védték a zsidókat és
akadályozták a nemze szocialisták törekvéseit és Magyarországnak az "új
Európához" való alkalmazkodását. Ezután a nyilasok újságjai a
miniszterelnököt és bizonyos "reakciós" minisztereket támadtak és
lemondásukat követelték. Bár nevén nem nevezték, de már magát a
kormányzót sem kímélték.
1941 elején Horthy súlyos beteg le . Akkor már 73 éves volt és a
tüdőgyulladás a penicillin felfedezése elő halálos betegségnek számíto .
Szinte pánik hangulat tört ki Budapesten és az emberek azt kérdezge ék
hogy mi lenne, ha Horthy meghalna. Nem halt meg, de betegsége riasztó
jel volt - mi lenne ha... Egy idő után a miniszterelnök a parlament elé
terjeszte egy törvényjavaslatot, ami szerint a kormányzó fiát kineveznék
kormányzó helye esnek aki automa kusan apja helyébe lépne abban az
esetben ha az munkaképtelenné válna, vagy meghalna. Igazság szerint a
fiatalember egy elég jelentéktelen és tapasztalatlan személyiség volt, de
hirtelen nem találtak nála jobbat. Mindenki elfogadta ezt a javaslatot ha
nem is túl lelkesen, a nyilasok kivételével. Újságjaik heves hadjáratot
indíto ak a törvény és egy esetleges Horthy-dinasz a ellen, és amikor a
törvényjavaslat szavazásra került, minden nyilas képviselő ellene szavazo .
A hadjárat során kiadtak egy névtelen brossúrát is amely leleplezte hogy a
kományzó feleségének ősei közö zsidók is voltak és hogy neve valójában
nem Margit, hanem Rebecka. Ezután gyakran lehete olvasni a budapes
házfalakon hogy "Rebecka takarodj a palotából!" Megkezdődö a háború a
nyilasok és Horthy közö ...
A fiatal Horthy, a helye es kormányzó, tartalékos főhadnagy volt a magyar
légierőknél. 1942 nyarán meglátoga a a magyar csapatokat Ukrajnában és
résztve egy légi őrjáraton. A gépe lezuhant és azt beszélték hogy a
németek lő ék le. Ez nem volt igaz, de a fiatalember halála nem taszíto a
kétségbeesésbe a németeket, éppen ellenkezőleg.
Pánik és világvége hangulat uralkodo a budapes lakosokon 1941 nyarán,
amikor a reggeli lapok beszámoltak arról hogy Teleki Pál mineszterelnök
meghalt. Csak 62 éves volt és puritán egészséges életet élt - senki nem hi
abban hogy természetes halál érte volna. Az es újságok arra utaltak hogy
Teleki öngyilkos le , de ebben sem hi ek. Mindenki tudta hogy a
miniszterelnök az ország legrégebbi nemesi családjából származo és
meggyőződéses katolikus volt aki napjait egy közeli templomban tarto
misén kezdte. A katolikus hit szerint az öngyilkosság halálos vétek; hogyan
tudta volna az erősen vallásos Teleki maga ellen fordítani fegyverét,
kérdezték az emberek Budapesten. Nem, ezt nem hi ék és mindenhol azt
beszélték hogy Teleki grófot meggyilkolták a németek, ahogyan Dollfusst az
osztrák kancellárt hét évvel korábban.
Miért akarták volna a nácisták meggyilkolni a magyar kormányfőt?
Indokokban valóban nem volt hiány. 1940 őszén a szomszédos
Jugoszláviával kötö barátsági szerződéssel a Teleki kormány új külpoli kai
irányt ve . Az 1920-as békeszerződés során a délszláv királyság egy nagy és
különösen termékeny területet kapo Délmagyarországból, magyar-szerb-
német lakossággal. A Horthy-rezsim húsz éven át követelte hogy Bácska és
Bánát, ahogyan a területeket hívták, újra Magyarország része legyen, de a
jugoszláv rezsim ennek a puszta gondolatát is visszautasíto a. A kapcsolat a
két ország közö egész idő ala nagyon hűvös, szinte ellenséges volt. Teleki
miniszterelnök változtato ezen és közeledni kezde Jugoszláviához. A
kormánylapok a szerbeknek és magyaroknak a törökök ellen közösen vívo
történelmi harcairól kezdtek írni, a jugoszláv nép előnyös tulajdonságairól
és annak szükségességéről hogy a szomszédos országok békében és
barátságban éljenek egymással.
A szociáldemokrata párt szívvel-lélekkel támoga a a kormány új vonalát,
ezzel szemben a nyilasok hazaárulásról beszéltek és fenyege ek mindenkit
aki késznek látszo feladni a korábbi magyar területek visszakövetelését. A
tkos tárgyalások és a barátságos propaganda eredménye képpen Teleki
gróf 1941 márciusában jelente e a parlamentben hogy a magyar és
jugoszláv kormány barátsági szerződésben egyeze meg amit később
védelmi egyezménnyé kívánt tovább fejleszteni. Felszólalását azzal fejezte
be hogy reményét fejezte ki, hogy a szerződés növeli annak esélyét, hogy a
két ország a függetlenségét megőrizhesse.
Én is eljátszo am a rám oszto szerepet ebben a történetben. 1941-ben
mint turista a jugoszláv fővárosba, Belgrádba utaztam. Arra hogy mit
csinálhatna egy turista télen ebben az akkoriban eléggé elmarado
kisvárosban, nem gondoltam; még akkor sem amikor a jugoszláv
konzulátuson udvarias kiszolgálással késedelem nélkül megkaptam a
vízumot. Valójában Mónustól kaptam a feladatot hogy keressem fel a
jugoszláv szakszerveze mozgalomnak egyik vezetőjét és egy másikat a
szociáldemokrata pártból. Mindkét szervezet félig legálisan, félig illegálisan
működö , és vezetőiket néha letartózta ák törvényellenes tevékenységért,
máskor pedig tárgyalni hívták a kormánnyal.
Az én feladatom az volt, hogy elmagyarázzam hogy a magyar
munkásmozgalom támoga a a Teleki-kormány új irányzatát és Mónus
nevében tanácsoljam a jugoszláv elvtársaknak hogy ők is ugyanazt tegyék.
Ezen kívül információt gyűjtö em a Jugoszláviában uralkodó helyzetről és a
munkásmozgalom erejéről.
Belgrádban találkoztam Anton Rosmeyer szakszerveze vezetővel, egy
nagyon szimpa kus és tehetséges emberrel aki majdnem hibátlanul beszélt
magyarul. Később fontos szerepet játszo a magyar szociáldemokráciában
és az én életemben is. A pártvezér akit meglátoga am, kevésbé volt
megnyerő.
Azért nagyon jó "belső informácó"-t kaptam a "Polij ka" szerkesztőségén
egy Davitso nevű fiatal zsidó újságírótól, aki néhány évvel később
csatlakozo Tito par zánjaihoz és a háború után az újság főszerkesztője
le .
Néhány nap után befejeztem túristautamat a hóval takart Belgrádban és
hazaérkezés után részletes jelentést írtam beszélgetéseimről és
benyomásaimról. Mónus elégede volt munkámmal és megkért hogy írjak
három cikket az újságunkba a belgrádi hangulatról és poli kai helyzetről.
Két hét telt el mire megírha am riportomat, Mónus elolvasta és i -o
javíto benne, azután elküldte a betűszedőbe én pedig átve em a szerény
honoráriumot, de a cikkek soha nem kerültek nyomtatásba - a sors
közbeszólt.
1941 márciusában a belgrádi német nagykövet egy jegyzéket ado át
amiben Németország szabad áthaladást kért csapatai és hadifelszerelései
számára Görögországba, ahol az olasz hadsereg kudarcot vallo
hadjáratával. A jugoszláv kormány tárgyalásokba kezde Németországgal a
lehetőségekről és a jóindulat jeléül az ország belépe a Berlin-Róma-Tokyo
egyezségbe. A jugoszláv katonai főparancsnokság viszont fellázadt a
kormány kapitulációs poli kája ellen. Március 27-én Simovits tábornok
katonai puccsal átve e a hatalmat. Az új kormány Jugoszláviát
semlegesnek deklarálta és visszautasíto a a németek csapatszállításra
vonatkozó követelést.
Németország elveszte e a türelmét és úgy döntö hogy leveri a
kellemetlenkedő balkáni népeket, de ehhez szüksége volt a német
hadseregnek a Magyarországon való szabad átvonulásra. Hitler
személyesen ígérte meg Horthynak hogy ha Magyarország csatlakozik a
jugoszláviai hadjárathoz, visszakapja a korábbi magyar megyéket Bácskát és
Bánátot. Ha viszont a budapes kormány nem teljesí a követelést, a
német hadsereg erőszakkal harcolja ki az áthaladást.
Mónus tájékoztato minket arról, hogy komoly vita tört ki a kormány és a
katonai vezetőség közö . Teleki miniszterelnök vissza akarta utasítani Hitler
ajánlatát és a miniszterek közül néhányan támoga ák ebben. A katonai
főparancsnokság ezzel szemben a magyar hadsereg gyenge felszereltségére
hivatkozo ; még a jugoszláv hadsereg segítségével sem tudtak volna
néhány nappal tovább ellenállni. Ezután a felvilágosítás után a
kormánytagok többsége arra szavazo hogy engedjék a német hadsereget
áthaladni az országon. Horthy szokásához híven habozo és nem tudta
elhatározni magát. A vita Teleki halálával véget ért - Magyarország
csatlakozo a Jugoszlávia elleni háborúhoz.
Teleki Pál gróf, egy nemzetközileg elismert tudós, nem tudta a Jugoszlávia
elleni árulást lelkiismeretével összeegyeztetni, hiszen néhány hé el
korábban személyesen írt alá velük barátsági megállapodást. Ezen kívül
a ól tarto hogy ha Magyarország Hitler oldalán részt venne a háborúban,
az ország a ól kezdve önrendelkezés nélküli csatlós és a világ szemében
becstelen lenne. Ugyanakkor azt is tudta hogy ha a német hadsereg
fegyverrel foglalná el Magyarországot, ez kimondhatatlan szenvedést
jelentene a magyar népnek, ahhoz hasonlót amit a csehek és lengyelek már
megtapasztalha ak. Ebből a dilemmából egyetlen kiútként az
öngyilkosságot lá a, amint az a kormányzónak címze búcsúleveléből
kiderült. A búcsúlevelet nem hozták nyilvánosságra, de annak tartalma
néhány nappal Teleki halála után kiszivárgo . Teleki Pál őskonzerva v
poli kus volt, de igazi hazafi és európai; egy úriember a gyávaság,
becstelenség és barbárság időszakában.
Az addigi külügyminisztert, egy jelentéktelen volt diplomatát hirtelen
kineveztek miniszterelnöknek és néhány napon belül már gurultak is a
vasú kocsik katonákkal, ágyúkkal és harckocsikkal telerakva délre a magyar
pusztán keresztül, és lá uk a vaskeresz el jelölt bombázó repülőgépek
kötelékeit Budapest fölö repülni, úton a jugoszláv főváros felé.
Egy héten belül teljesen elpusztult a jugoszláv honvédség és állam. A
magyar hadsereg nem ve részt a harcokban, még mozgósítva sem le .
Csak a német győzelmet követően vonultak be a magyar csapatok a
"visszafoglalt" területekre.
A hangulat Budapesten e ől nem le jobb és egy nagyon népszerű és
szabadszájú vicclap közölt egy karikatúrát, amin egy cseh, egy lengyel, egy
dán, egy norvég és egy holland ül nyakig a sárban. Kívül egy magyar áll és
büszkén azt mondja: "Én önként ugrom bele!"
A korábbi rossz hangulat Budapesten még tovább romlo amikor az
újságok jelente ék hogy Nagybritannia megszakíto a a diplomáciai
kapcsolatokat Magyarországgal és a BBC magyar nyelvű adása idézte
Churchillnek az alsóházban tarto beszédét: "...és soha nem fogjuk
elfelejteni a taszító, áruló szerepet amit Magyarország Jugoszlávia
tragédiájában játszo !"

XV. Lefelé a lejtőn

Hogyan éljen az ember egy olyan környezetben ahol napról-napra romlik a

légkör és egyre több éles fogú ragadozó fenevad fenyeget? Mi zsidók,
liberálisok és szocialisták, tudatában a halálos veszedelemnek, próbáltunk
amennyire lehetséges volt, normálisan élni. Egy íratlan és kimondatlan
szabály fogalmazódo meg bennünk - ne essünk kétségbe és ne rántsunk
másokat is magunkkal a kétségbeesésbe. Ha valaki környezetünkben
elveszte e önuralmát, többé-kevésbé illedelmesen figyelmezte ük: "Szedd
össze magad! Higgy benne hogy minden rendbejön majd!"
Minden rendbejön majd - ezt a hitvallást szuggeráltuk magunkba és
magunk körül mindenkibe. Mi, közeli barátaink és elvtársaink, mélyen meg
voltunk arról győződve hogy Hitler végül el fogja veszíteni a háborút és a
nácisták "eltűnnek a történelem süllyesztőjében", ahogyan a kommunisták
szokták mondani.
A nácisták el fognak tűnni! Az egyetlen amit nem tudtunk az az volt, hogy
hogyan és ki által lesz Hitler legyőzve és elpusz tva, és ez egy olyan téma
volt amit bará társaságban és a szerkesztőségben újra és újra
átbeszéltünk. Elég rosszul voltunk tájékoztatva a világról és barátaink akik
eddig nem foglalkoztak poli kával, néha egészen fantasz kus
kombinációkkal rukkoltak elő. Emlékszem hogy egy fiatal és intelligens
orvos például egy este beszélt egy tervről amit "megbízható forrás"-ból
tudo . Ez úgy szólt, hogy az angolok egy óriási hadiipar felépítésén
dolgoztak Indiában és bennszülö ekből álló milliós hadsereget szerveztek.
Néhány éven belül ez a hadsereg meg fogja Európát szabadítani a
németektől. Majdnem mindenki a társaságban hi ebben a fantáziában,
míg egy másik este egy mérnök el nem magyarázta, hogy egy ipar
felépítése a legjobb esetben is eltart z évig.
A szociáldemokrata pártban természetesen nem szüle ek ilyen naív
híresztelések. Az éles és anali kus elméjű főszerkesztő elmagyarázta
nekünk, hogy három eshetőséggel számolha unk:
1. hogy Nagybritannia kitart, és nem köt Hitlerrel békét;
2. hogy az USA beleavatkozik a háborúba;
3. hogy a Szovjetúnió és Németország közö barátság felbomlik és
fegyveres konfliktusba csap át. Mikor? Erre a kérdésre bölcs mesterünk
sem tudo választ adni.
Az hogy ne veszítsük el bátorságunkat, annyira fontos le hogy az ember
még a párjával sem osztha a meg kételyeit és szorongásait. Én is
kűzdö em saját magam és mások reménytelensége ellen, de sok hosszú
éjszakát töltö em álmatlanul, amin még a szeretkezés utáni fizikai
fáradtság sem segíte . 1941 tavaszán ismerkedtem meg először az altató
table ák áldásos hatásával. Szinte naponta jö ek a jelek amik
emlékezte ek arra hogy hogyan erősödtek és hogyan lopakodtak egyre
közelebb a sötét erők. A hatóságok és sztviselők egyénileg, akikkel a
munkámból adódóan sok dolgom volt, eleinte nagy megértést muta ak a
zsidótörvényekkel sújto ak iránt, és gyakran adtak hangot az előírt
megszorításokról alkoto nega v véleményüknek. Sokszor lá am az urakat
az íróasztal mögö fejük rázni és közben ezt mondani: "Ez nem normális
dolog, de nem tart örökké, csak átmene ." A keresztény barátok is hasonló
közhelyekkel vígasztaltak. Abban az ütemben ahogyan a német hadsereg
vonult be több és több országba, úgy változo a hozzáállásuk. Szinte
reménytelen eset volt halasztást kérni egy a zsidótörvények által előírt
eljárásra és a hivatalnokok egyre szigorúbban és hajthatatlanabbul köve ék
a törvényeket. Még az olyan ügyeket is amik nem estek a zsidótörvények
hatása alá, sok sztviselő maximális szigorúsággal kezelt, ha a kérelmet
zsidó adta be. Sok esetben mikor lehetetlen volt a kérelmet elutasítani,
inkább hagyták az aktákat hosszú ideig döntés nélkül feküdni egy állami
vagy önkormányza íróasztal fiókjában. Miután 1939 szeptemberében
kitört a második világháború, minden árut állami ellenőrzés alá vontak, és
ha valaki nagyobb mennyiséghez akart jutni, engedélyt kelle szereznie az
újonnan alakult anyagellenőrző hatóságtól. Az első két évben a hatóság
nem te különbséget zsidó és "ária" cégek közö , de 1941 őszétől
lehetetlen le "zsidó" cégeknek engedélyhez jutniuk.
A zsidótörvények á ta ák és lerombolták az állampolgárok törvény elő
egyenlőségét és első- és másodosztályú állampolgárokat csináltak belőlük.
Természetesen már korábban is alkalmazták a zsidók irán
megkülönböztetést a nyilvánvalóan an szemita Horthy-rezsim ala , de
akkor a megkülönböztetés a törvények szelleme és előírásai ellenére
történt. Most törvénybe ikta ák a megkülönböztetést. Mivel nem lehet az
állam egyik fő alapelvét következmények nélkül megszüntetni, ez a
következmény Magyarországon az általános és kiterjedt korrupció le .
Mindenki tudta hogy amikor például egy fiatal irodistát hirtelen kineveztek
igazgatóvá egy zsidó tulajdonban álló vállalatnál, vagy mikor egy
vagyontalan fiatalember váratlanul megvásárolt egy céget zsidó
tulajdonosától, akkor látszat üzletről volt szó aminek célja a zsidótörvények
előírásainak megkerülése volt. Magánszemélyek és hatóságok egyaránt
szemet hunytak és elfogadták a törvények efféle elferdítését. Később szinte
általános le a frontemberek és kizárólag papíron létező cégek használata
erre a célra és ez lehetséges is volt - ha az ember lefize e az ügyet intéző
hivatalnokot.
A leírás, mint minden absztrakció, nem adja vissza hűen a valóságot, ezért
adok egy konkrét példát. Az ügyvédi irodán volt egy ügyfelünk akinek volt
egy kisebb vegyi üzeme. Amikor az első zsidótörvény életbelépe ,
elbocsáto a zsidó alkalmazo ait és szeplőtlen származású mérnököket és
sztviselőket ve fel helye ük. A cég tovább üzemelt, de mivel a
tulaldonos zsidó volt, az üzem is zsidónak számíto . 1941 őszén a gyár nem
tudta beszerezni a szükséges vegyianyagokat, mert az anyagellenőrző
hatóság nem adta meg az engedélyt. Felmentem az osztályvezetőhöz aki a
vegyianyagok elosztásával foglalkozo és megfelelő bizonyítékokkal
felfegyverkezve próbáltam neki megmagyarázni hogy a gyár olyan árukat
gyárto amik létszükségletűek voltak sok vállalat, közö ük néhány állami
üzem számára. Az osztályvezető türelmesen meghallgato , majd azt
mondta: "Kedves barátom, nekem megvannak az utasításaim és nem
szeretném ha azzal vádolnának hogy zsidóbarát vagyok. Van körülö em az
osztályon néhány náciszimpa záns. Ha az ügyfele nyersanyaghoz akar jutni,
nem-zsidó céggé kell átalakítania a vállalatát."
Ügyfelünk makacs ember volt, vagy talán nem ismert olyan megbízható
áriát aki sztességes ellenszolgáltatásért látszólag átve e volna a vállalatot.
A főnököm aki egy igazi jogász róka volt, mégis talált egy megoldást. Két
fiatal ária, egyik ügyfelünk fiai, alapíto egy vegyi anyagokkal kereskedő
céget, aminek első dolga az volt hogy engedélyt kérjen azokra az anyagokra
amikre a gyárnak szüksége volt. A kérvényt főnököm egyik barátja, egy
valódi ária ügyvéd nyújto a be. Kis idő múlva telefonon hívo az
osztályvezető: "Úgy látom Klein gyárosnak sikerült találnia egy megoldást.
Tudom hogy az új cég továbbítani fogja neki a vegyianyagokat, de miért ne
érdemelné meg két becsületes keresztény fiú hogy egy kicsit keressen az
öreg zsidón? De akkor kérdem én, miért ne kereshetnék én is egy keveset
az üzleten?" Az osztályvezető megkapta egy diszkrét borítékban szerény
jutalékát, ami nem is volt olyan kicsi. A két fiatal "ária", tulajdonosai egy
csak papíron létező vállalatnak, tovább adta a vegyianyagokat kis
"borravaló" fejében a zsidó vállalatnak.
Miért ne kereshetnének becsületes keresztény emberek egy kicsit a
zsidókon? Ez a mondás járta az egész országban az elkövetkezendő három
év ala és ez a szlogen korrumpálta az egész magyar középosztályt. Ne
sajnálja senki hogy ezt az osztályt később megszűnte ék. Az más lapra
tartozik, hogy a "pártemberek" akik helye ük jö ek, semmivel sem voltak
külömbek...
Az "új osztály" frontemberekből, zsidó vállalalatok látszólagos
tulajdonosaiból, váratlanul igazgatónak kineveze kis sztviselőkből,
ügyvezetőkből és közve tőkből, állami és önkormányza bürokratákból állt;
vagyis olyanokból akik kerestek "egy kis extrát" a zsidókon és hozzájuk
hasonlókon. Ezek mindenhol fellelhetőek voltak a budapes é ermekben,
kávéházakban és éjszakai szórakozóhelyeken, hölgyeik kicsit kínos
eleganciával öltözködtek és vadonatúj Opel- és Fiat autóik csillogtak a
napfényben. Mindenki tudta hogy százas- és ezres bankjegyeik honnan
származtak, de senki sem emelte fel hangját az erkölcsi romlás ellen. A
szélsőjobb örült hogy a zsidókon legalább anyagilag eret vágtak, a kormány
örült hogy a fiatal akadémikusok közö munkanélküliség és ellenzéki
hangulat alább hagyo , a szociáldemokraták pedig helytelennek tarto ák
volna hogy védjék a kapitalistákat csak azért, mert történetesen zsidók
voltak. Az erkölcsi romlás a nemze felbomlással párhuzamosan ment
végbe.
A Budapestet körülvevő falvakban a lakosság többsége sváb volt, az 1600-
as években betelepíte német parasztok leszármazo ai. A svábok, akik
megőrizték anyanyelvüket és ősi szokásaikat, nem keveredtek a
magyarokkal és elkülönülve éltek a két évszázad ala . Szorgos földművesek
voltak akik tejjel, zöldséggel és gyümölccsel lá ák el a nagyvárost, és ezen
meggazdagodtak. A poli ka iránt nem érdeklődtek. Az 1800-as évek
közepén már nem volt föld amit a svábok megvehe ek volna, ekkor
kezdtek beköltözni Budapestre ahol kézművességgel és kereskedelemmel
foglakoztak. Új foglalkozásuk magyar nyelvtudást és a magyar környezethez
való bizonyos mértékű alkalmazkodást igényelt, de azért nemze
hovatartozásukat soha nem adták fel teljesen.
A sváb kispolgári családok fiai sok esetben nem köve ék atyáik
foglalkozását, hanem gimnáziumban és főiskolán tanultak tovább. A
gimnáziumban ahová jártam, osztálytársaimnak legalább a fele sváb
származású volt, és ők jobban idegenkedtek tőlünk zsidóktól mint a többi
osztálytársaink. Mikor jogi pályafutásomat kezdtem és munkám során
gyakran kerültem különböző hivatalokkal kapcsolatba, azt tapasztaltam
hogy meglepően sok sztviselő volt sváb származású. Német családi
neveiket szép magyarra cserélték; az állam és az önkormányzatok ezt
feltételként szabták hivatalnokaik számára. A magyar családi nevek ellenére
mindenki ismerte származásukat; ügyes hivatalnokok voltak, józanok és
jólöltözö ek, gyakran szőkék és szürke vagy kék szeműek.
Hitlernek a különböző harctereken elért sikerei feléleszte ék a német
iden tást ezekben a hivatalnokokban. Nem léptek be a nyilaskeresztes
pártba és soha nem beszéltek szolgálatban poli káról, de az irodáik ajtaján
levő névtáblák kisebb változtatáson mentek keresztül. Aki például addig
Somogyi István volt, most hirtelen Somogyi-Steinhuber István, Sóskú
Sándor pedig Sóskú -Schneider Sándor le . 1944 márciusában mikor
visszajö em Ukrajnából és folyta am jogász tevékenységemet, addigra
már eltűnt a "Somogyi" és "Sóskú "; egészen egyszerűen Steinhubernek és
Schneidernek hívták őket. A sok Steinhuber, Schneider, Meyer és minden
sváb aki o hon maradt a falujában, szintén felfedezte hűségét Hitler
birodalma iránt, és beléptek tagnak az újonnan alapíto "Volksdeutsche
Verbund"-ba {"Német Népi Egyesület"}, ami egy német birodalmi
kezdeményezésre és német pénzre alapuló szervezet volt. A Német Népi
Egyesület jelképe is a horogkereszt volt, de az erede fekete helye arany
színű. A német nemze ségűek saját jelölteket indíto ak a parlamen
választáson és kaptak is néhány mandátumot, miután a sváb parlamen
képviselők különböző privilégiumokat követeltek a német nemze ségűek
számára. Egyike a legjellemzőbb követeléseknek az volt, hogy a
magyarországi svábok jelentkezhessenek szolgálatra a német
Wehrmachtba vagy a Waffen-SS-be - ez a követelés a német követség
nyomására be is teljesede . Sok ezer német nemze ségű fiatal szolgált
később a hitleri német hadseregben.
A háború után, mikor Magyarországot megszállta a Vörös Hadsereg, az
oroszok követelték hogy a magyar kormány deportálja a svábokat
Németországba. Mi a szociáldemokrata pártban nagy erőfeszítéseket
te ünk arra hogy legalább azokat megmentsük akik soha nem deklarálták
magukat német nemze ségűnek és a szociáldemokrata párt vagy a
szakszervezet tagjai maradtak. Néhány ezren maradha ak és megtartha ák
tulajdonaikat, de a legtöbben kénytelenek voltak elhagyni az országot,
fejenként egy-egy bőrönddel.
A kiutasítást büntetésnek szánták - és minden tulajdonuktól megfosztva az
éhséggel sújto és rombadöntö Németországban letelepedni 1946-ban
valóban szigorú büntetés volt. Később - mikor Magyarország szovjet
ala valóvá, Nyugat-Németország pedig Európa leggazdagabb országává vált
- a "kitelepíte " svábok valószínűleg áldásnak tekinte ék a deportációt.
A zsidótörvények, korrupció és nemze hanyatlás körhintája vidáman
forgo 1942 tavaszáig.
1941 júniusában, mikor a német harci gépezetet elindíto ák a Szovjetúnió
ellen, Berlin követelte hogy Magyarország mint az an komintern paktum
tagja, üzenjen hadat a kommunista nagyhatalomnak. A magyar kormány
hezitált és a külügyminiszter elmagyarázta a német nagykövetnek, hogy a
magyar közvélemény nem láto okot a Szovjetúnió elleni háborúra és ezen
kívül a magyar hadseregnek nem volt modern harci felszerelése.
Ez az állítás megfelelt a valóságnak.
Néhány nappal később a németek megadták az ürügyet. Fényes nappal két
repülőgép jelent meg az északmagyarországi város, Kassa fele , és ledobo
néhány bombát. Két házat bombatalálat ért és egy idős asszony és egy fiú
meghalt. A hivatalos közlemény szerint ezek szovjet repülőgépek voltak, a
támadás ebből következően a sunyi bolsevista banditák műve. Hogy az
ördögi bolsevisták miért támadnának egy várost a semleges
Magyarországon, egy várost ahol nem voltak katonai célpontok? Miért
bombázták pont ezt a magyar várost mikor egyetlen német várost sem
bombáztak? Ezt kérdezték a magyarok, de senki sem tudo válaszolni.
Azért olyan ostobák nem voltak a magyarok hogy elhiggyék a hivatalos
állítást és úgy gondolták hogy egy német provokációról volt szó és a két
"szovjet" repülőgép valójában német volt.
A provokáció azért sikerült és a magyar kormány nem tudta tovább
halogatni a hadüzenetet, ami már öt rövid nappal azután megtörtént, hogy
a német csapatok támadást indíto ak a Szovjetúnió ellen. Az viszont
hónapokba telt mire az első magyar csapatokat a kele frontra küldték. A
német nyomás ellenére sem a budapes kormánynak sem a hadsereg
vezetőségének nem volt sürgős a háborúban ak van résztvenni. A
késedelem okaként magyar oldalról azt hozták fel, hogy a hadseregnek
nem volt felszerelése, különösen ágyúkban és szállítóeszközökben volt
hiány. A németek megígérték hogy minden szükséges felszereléssel ellátják
a magyar hadsereget, de mikor az első magyar hadosztályok 1942 tavaszán
elfoglalták helyüket a Donnál felállíto német frontvonalban, a beígért
erősítés nem érkeze meg. A magyar csapatok elavult kézifegyverekkel,
géppuskákkal és könnyű tábori ágyúkkal voltak felfegyverezve, nehéz
tüzérség nélkül.
A sztálingrádi csata után a szovjet hadsereg a front egész hosszában
ellentámadást indíto , azon a szakaszon is amit a magyarok védtek. A
magyar egységeket néhány nap ala szétverték és a túlélők csapatokban
menekültek nyugat felé a könyörtelen hidegben. A magyar hadsereg egy
harmadának sem sikerült megmenekülni...
Két másik hadosztálynak nagyobb szerencséje volt; azokat megszálló
csapatokként oszto a be a német hadvezetés Ukrajnában és
Fehéroroszországban, távol a fron ól. Azokat csak a szovjet par zánok
támadták, legalábbis 1943/44 teléig. Ezek a támadások sem voltak
elhanyagolhatóak, de legalább sokkal kevésbé veszélyesek mint a front első
vonalában.
A katonák és tartalékos sztek behívásával párhuzamosan, a magyar
katonai vezetőség megkezdte a zsidók behívását munkaszolgálatra. A
mozgósíto katonák száma csak a tartalékosok egy negyedét érte el; ezzel
szemben gyakorla lag minden 20 és 40 év közö zsidó férfit behívtak,
közö ük azokat is akik korábban a hadseregben szolgáltak.
1942 végén alig akadt Magyarországon olyan fiatal zsidó aki szabadlábon
volt.
1942 júniusában énrám is sor került - behívtak egy kisvárosba, Budapes ől
negyven kilométerre északra. A megado napon körülbelül ezer behívo
szorongo egy futballpályán, fegyveres őrök felügyelete ala . Kis idő múlva
jö egy százados és egy hadnagy két idősebb katonaorvossal és
megkezdődö a sorozás. Át kelle adni a behívó parancsot, egy zedes
felírta a nevet, az egyik szt megkérdezte hogy van-e valami fizikai
probléma és azt aki "igen"-nel válaszolt, az egyik katonaorvoshoz
irányíto a. Az orvosi vizsgálat nagyon felületes volt, csak a teljesen
nyomorékokat küldték haza.
Délután felé befejeződö a procedúra és elvonultunk a zsidó iskola
épületébe, aminek tanulói a korábbi tanévben befejezték az iskolát.
Másnap megérkeze a tábori konyha, hat behívo tartalékos szt és egy
csapat katona. Az igazgatói irodát elfoglalta a százados és egy féltucat
írnok. Néhány napon belül három századra oszto ak minket, és mindegyik
századhoz beoszto ak egy tartalékos hadnagyot parancsnoknak, egy
tartalékos zászlóst parancsnok helye esnek, két őrmestert és húsz katonát.
A 24 egyenruhás urat hivatalosan "törzs"-nek hívták és mi civilruhás zsidók
voltunk a legénység. A katonai vezetőség gondoskodo felszerelésünkről.
Minden munkaszolgálatos kapo egy pár régi használt bakancsot, egy
jelvény nélküli katonai sapkát és egy sárga karszalagot amit a jobb
karunkon kelle viselnünk. A keresztény egyházak kihasználták
befolyásukat a katonai vezetőségnél. Azok a munkaszolgálatosok akik
jelente ék hogy meg vannak keresztelve, a zsidók sárga karszalagja helye
fehéret kaptak. Ezen kívül minden munkaszolgálatos zsidó, akár meg volt
keresztelve akár nem, két biztosító tűt amivel a sárga vagy fehér
karszalagot feltűzhe e.
Az első két hét ala , amíg a kisváros zsidó iskolájában voltunk, mindhárom
század gyakorlatozni vonult a város határán kívülre. O volt egy köves
földdarab ahol mély gödröket és árkokat ástunk, amiket azután a kiáso
földdel délután beteme ünk. A törzs katonái felügyelték hogy a munkát
szorgalommal és odaadással végezzük. Az út a munkahelyre a kisváros
főutcáján vezete és a menetelő munkásszázadok különös látványt
nyújtha ak, de a lakosság közömbösen néze bennünket és néhány nap
után már egyáltalán nem törődtek velünk. A hétköznapok részévé váltunk.
Egy délután mikor a munkából visszatértünk, maga a százados várt ránk. A
törzs felsorakoztato bennünket, a századparancsnokok vigyázzt
vezényeltek és a százados felolvasta a munkaszolgálatosokra vonatkozó
szabályokat. A rendelkezés értelmében a magyar honvédség tagjainak
számíto unk, ami azt jelente e hogy komolyabb mulasztásért hadbíróság
elé állítha ak, szabotázsért és dezertálásért pedig golyó járt. A katonák alá
voltunk rendelve, vagyis egy közlegény is fele esünknek számíto és mi
kénytelenek voltunk engedelmeskedni neki. Ugyanarra az ellátásra voltunk
jogosultak mint a katonák, az "élveze cikkek" kivételével, mint például a
cigare a és a bor. Ezen kívül nem hagyha uk el a tábort, még
szabadidőben sem és nem érintkezhe ünk a civil lakossággal. Különleges
eseteket kivéve, eltávozást sem kapha unk. Más szóval, meghatározatlan
időre kényszermunkára voltunk ítélve, jogok nélküli rabok voltunk...
A rendelkezés felolvasása után a kapitány közölte hogy a felső katonai
vezetés döntésének értelmében a három századot hamarosan Ukrajnába
küldik. "Sztálin sírjánál söprik majd a járdát, uraim!", te e hozzá nevetve.
Három hét telt el mire eljö Ukrajnai utazásunk napja, és ezala az idő
ala megtapasztalha am hogy az egyenruhás ária urak is tudtak "keresni
egy kis extrát a zsidókon". Úgy kezdődö hogy elterjedt a hír, hogy a
százados csicskásánál, egy idősebb őrmesternél, lehete száz pengőért
huszonnégyórás eltávozást venni. Mivel az eltávozást a századosnak kelle
jóváhagyni, nyilvánvaló volt hogy ő is benne volt a dologban.
Az üzlet az eltávozásokkal jól ment, mert például egy üzletembernek
megért annyit hogy Budapestre utazhasson valami fontos dolgot elintézni,
de mások is szívesen fize ek azért hogy menyasszonyukkal vagy
feleségükkel eltölthessenek egy éjszakát. Ez mindenesetre nem volt egy
olcsó mulatság, száz pengő körülbelül egy munkás vagy üzle segéd kéthe
fizetésének felelt meg. Száz pengő számomra is jelentős összeg volt, de
annak ellenére ve em én is egy eltávozást. Feleségem akkor a hetedik
hónapban járt és kellemetlen volt számára a nyári melegben utazni
vasárnap délelő , amikor a látogatás engedélyezve volt, ezen kívül
kimondo an vágytam arra hogy fürdőkádban fürödhessek.
Az eltávozási cédula vásár azonban csak pi áner üzlet volt a századosnak és
segédjének amikor zsidókból való haszonhúzásról volt szó. Az igazi üzlet az
volt, hogy haza küldhe ék azokat akiket feleslegesnek nyilváníto ak. A
három munkásszázadhoz az előírás szerint hatszáz munkaszolgálatosra volt
szükség, de mi legalább százzal többen voltunk a zsidó iskolában. Először
kiselejtezték a azokat akik negyven évnél idősebbek voltak, azután a
katonaorvos kiválogato néhány tucatot akik betegesnek látszo ak.
Miután a szerencsés öregeket és nyápicokat szabadlábra helyezték, még
mindig maradt körülbelül ötven "felesleges".
Egy este híva ak a századirodára ahol az őrmester fogado . Cigare ával és
kávéval kínált és "doktor"-nak szólíto . Röviden mondva, kaptam egy
ajánlatot arra hogy zezer pengő fejében mint "felesleges"-t hazaküldenek.
"Mi a biztosíték arra hogy rövid időn belül nem hívnak be újra?",
kérdeztem. "Kedves doktor, ilyen garanciát senki sem adhat, de bizonyára
hosszú időbe telik mire újra behívnak olyanokat akiket már korábban
behívtak, ha ez egyáltalán megtörténik. Ezen kívül, ha a doktor úrnak
szerencséje van, akkor egy olyan századhoz kerül amelyiket nem küldenek a
frontra, hanem az országon belül marad", magyarázta az őrmester.
Megköszöntem az ajánlatot, de zezer pengő hiányában, amiért egy kisebb
házat lehete venni, elálltam az üzle ől. "Kedves doktor, természetesen
tudjuk hogy önnek nincs ennyi pénze, de az apósának van. Beszéljen vele.
Hiszen az aranyos felesége gyermeket vár...", mondta az őrmester.
Megígértem, de egy pillana g sem terveztem apósomat arra kérni hogy
egy csomó pénzt fizessen ideiglenes szabadságomért.
Kétely sem fért hozzá hogy a százados társtulajdonosa, vagy akár a feje is
volt az üzletnek, és ez meglepő volt. Vesztegetések és más zavaros üzletek
előfordultak korábban a civil társadalomban, de a katonai akadémián
kiképze hivatásos sztek, szigorú katonai becsületükkel, minden gyanú
fölö álltak.
Többen közülünk belementek az üzletbe. Utazásunk elő napon
felolvasták a napiparancsot, többek közö azok névsorát akiket mint
"feleslegeseket" hazaengednek vissza a civil életbe. Ke őt közülük jól
ismertem - az egyik egy népszerű budapes éjszakai szórakozóhely
tulajdonosa volt, a másik pedig egy dúsgazdag tex l nagykereskedő fia.
Az utazás a kisváros vasútállomásán kezdődö és Szlovákián és
Lengyelországon keresztül az ukrán fővárosban, Kijevben ért véget.
Vonatunknak nem kevesebbre mint nyolc napra volt szüksége ahhoz, hogy
a 2 500 kilométeres távolságot megtegye. Ritkán mentünk egyszerre két-
három óránál többet, azután megállt a vonat, néha egy állomásnál, máskor
a nyílt pályán. A forgalom nagyon sűrű volt és a mi vonatunknak
elsőbbséget kelle adnia más vonatoknak amik fontosabb rakományt
szállíto ak mint munkaszolgálatosokat Magyarországról. 1942 júliusa volt a
Wehrmacht gyors előretörésének ideje a Kele fronton és sok vonatot
lá unk ami német katonákat, ágyúkat és nagy ládákat szállíto . A másik
irányba szabadságos katonákat szállító személyvonatokat, vöröskeresztes
kocsikat sebesültekkel, de olyan kocsikat is amik különféle rakományt
szállíto ak. Nagy örömünkre elég gyakran lá unk olyan nyito vagonokat
is amik kilő harckocsikat vagy német repülőgépek maradványait
szállíto ák.
Megtanultuk hogy ahogy a vonat megállt a pályán, ugorjunk le
szükségleteinket elvégezni. Előfordult néha hogy az ember leguggolt letolt
nadrággal, mikor elindult a vonat és akkor szaladni kelle utána. Az
állomásoknál minden vagonból sie ek néhányan ivóvizet venni. A konyha is
tálalt ételt és kenyeret mikor tudni lehete hogy hosszabb ideig állunk. Az
éjszakák voltak a legrosszabbak. Minden tehervagonban 40 embernek
kelle helyet szorítani, és ez valahogy sikerült is amikor ültünk, de nagyon
szűk le a hely amikor mindenki lefeküdt a padlóra. Ráadásul meleg volt a
nyár és a levegő fülledt volt a teli kocsikban.
A ól kezdve hogy vonatunk elhagyta Sziléziát és elérte Lengyelország
középső részét, lá uk a pusz tás nyomait; minden állomás ami melle
elhaladtunk romokban hevert, ugyanúgy mint az azokat körülvevő
épületek. Legrosszabbul Lvov járt - o a német légierő és tüzérség
különösen alapos munkát végze . A negyedik napon megérkeztünk Breszt
Litovszk hatalmas rendező pályaudvarára és a vonatot félreállíto ák egy
távoli rámpához. Ez arra utalt hogy veszteglésünk hosszú lesz. Az időt arra
használtuk hogy vizet hozzunk, megmosakodjunk és kimossuk
alsóneműinket. A legtöbben félmeztelenül álltak egy lavórnál amikor két
repülőgép jelent meg alacsonyan a fejünk fölö . A légvédelmi ágyúk szinte
azonnal tüzet nyito ak és látni lehete a lövedékek füs elhőit a szta kék
égen, de egyikük sem talált. A két kis repülőgép cikk-cakkban repült,
állandóan változtatva a magasságot és az irányt, amíg néhány perc múlva
két robbanás hangját hallo uk; a pilóták ledobták bombáikat. Ezután a
szovjet repülőgépek eltűntek kelet felé és csak a pályaudvar másik oldalán
felszálló füstoszlopok tanúskodtak tevékenységükről.
A bombák vonatunktól távol csapódtak be, nem lá uk hogy milyen károkat
okoztak és én az egész jelenetet mint érdekes élményt éltem meg, arra
nem is gondolva hogy ez volt első találkozásom a háborúval. Két nappal
később, mikor az ukrajnai Gomel állomásánál voltunk, közelebb
kapcsolatba kerültem a háborúval. Akkor egyetlen repülőgép jö csak kelet
felől alacsonyan éppen vagonjaink fölö . Valaki teli torokból üvöltve adta ki
a parancsot hogy mindenki keressen fedezéket a kocsik ala és mi
engedelmeskedtünk, szerencsére gyorsan. Amikor a kis szovjet repülő
géppuskájával tüzet nyito , már mindannyian a kocsik közö kúsztunk, és a
sorozat amit a pilóta kocsijaink felé ereszte , nem te kárt senkiben, csak a
kocsik tetejében. Amikor a vörös csillaggal díszíte gép eltűnt, sie ünk a
kocsikba hogy a lövések hatását megvizsgáljuk. Legalább húsz lyukat
lá unk a tetőn és egy há zsák ége a padlón. Gyorsan elolto uk a tüzet és
összeszedtük a padlóról a lövedékeket.
A támadás olyan gyorsan zajlo le hogy még félni sem volt időm, de
néhány társam gyorsabban reagált nálam és alaposan megijedt a
tűzkeresztségtől.
Az aki a parancsot adta hogy vonuljunk fedezékbe a kocsik alá, egy magyar
katona volt, zedesi rangban, aki nem a mi egységünkhöz tartozo , hanem
egy gyalogos századhoz ami Voronyezsnél állomásozo , egészen közel a
fronthoz. Úton volt a századához vissza egy budapes eltávozásról, de
éppen Gomelnél lekéste a csatlakozást és az állomásparancsnok hozzánk
irányíto a hogy így legalább Kijevig eljusson. Egy félévet töltö Ukrajnában
és mivel szerete beszélni, sokat mesélt a háborúról és a magyar csapatok
szerepéről. Gyűlölte a háborút, átkozta a szteket, de elsősorban a
poli kusokat akik beleránga ák Magyarországot ebbe az értelmetlen
háborúba. Később sok hasonló kitörést hallo am magyar katonáktól; a
háború enyhén szólva nem volt közö ük valami népszerű. Néhány szt
kivételével, akik lapos közhelyeket szajkóztak amiket a katonai vezetőség
propagandaosztálya eszelt ki, senki nem hi e hogy a németek megnyerik a
háborút és annál is kevesebben hogy Magyarországnak bármi haszna lenne
belőle. És ez a hangulat általános volt már Sztálingrád elő ...
A zedes mesélte hogy a szovjet repülő ami megtámado , egy Rata volt.
Elmagyarázta, hogy ezek a kis, egymotoros repülők amiknek motorhangja
kávédarálóra emlékeztete , igazi kínszenvedést jelente ek a csapatoknak a
fronton; a semmiből bukkantak fel váratlanul, megereszte ek egy-egy
sorozatot a katonák felé, vagy ledobtak pár kis bombát, azután újra
eltűntek kelet felé. "Ezek az orosz fiúk bolondok lehetnek, hogy semmiért
kockára teszik az életüket", te e hozzá a zedes, nem a Rata-pilóták irán
csodálat nélkül.
Más, hasznos információkat is kaptunk a zedestől, többek közö azt hogy
alaposan dugjuk el minden értéktárgyunkat, pénzt, gyógyszert, konzerveket
és jobb ruhadarabokat, mert a csendőrök akik a Kijevi pályaudvaron várnak
minket, minden olyasmit elkoboznak. "Ezek a csendőrök banditák", mondta
a zedes és igaza volt. De hova dugtuk volna a dolgainkat? Nem kelle
aggódnunk, Szilágyi őrmester, aki felmentést árult 10 000 pengőért,
segítségünkre siete . Bíztato minket hogy akinek volt "veszélyes holmija",
adja oda neki, és ő megígérte hogy visszaadja azokat amikor célhoz érünk.
Egy kis láda hamar megtelt órákkal, gyűrűkkel, gyógyszeres dobozokkal és
bankjegyekkel, a tulajdonosok nevével. Sokan azonban nem bíztak meg az
őrmesterben és megtarto ák dolgaikat és ezért később elveszíte ék
azokat. Ezzel szemben mi akik megbíztunk benne, visszakaptuk dolgainkat
az őrmestertől, úgy ahogyan azt megígérte.
A tábori csendőrök valóban banditák voltak, a legrosszabb fajtából.
Mindent elve ek ami megtetsze nekik. Elveszte em egy pulóvert és a
jegygyűrűmet amit elfelejte em odaadni az őrmesternek. Ez még nem volt
elég, puskatussal lökdöstek bennünket, rugdostak és olyan pofonokat adtak
hogy a fülünk csenge és mocskos zsidódisznónak és hasonlónak neveztek
bennünket. A harcszíntér kapuja nem látszo bíztatónak...

XVI. A foglyok Ukrajnában

1942 júliusától 1944 márciusáig pontosan 21 hónapot töltö em kétszáz

sorstársammal együ Ukrajnában, hivatalosan mint munkaszolgálatos a
magyar királyi hadseregben, a valóságban mint fogoly. A hat hónap ala
amit egy régi laktanyában töltö ünk Kijevben, los volt a környéket
elhagynunk és a szomszédos épületekben elszállásolt magyar katonákkal
érintkeznünk. Még szigorúbban lto ák hogy a laktanyát elhagyjuk és
felügyelet nélkül kimenjünk az utcára. Kéthetente kaptunk egy rózsaszín
tábori levelezőlapot amit hozzátartozóinknak küldhe ünk Magyarországra,
de nem írha unk z szónál többet. Ezeket az előírásokat azonban meg
lehete kerülni, ha az ember meg merte kockáztatni.
A magyar katonák akik szomszédaink voltak, esténként átjártak hozzánk
beszélgetni. Unatkoztak, mert néhány katonamozi kivételével semmilyen
szórakozási lehetőség nem volt Kijevben. Üzletelhe ünk is velük, cigare át
ve ünk azoktól akik nem dohányoztak, és a tábori csendőrök karmaitól
megmente pénzzel fize ünk. Újságot is los volt szereznünk, de a katonák
szívesen kölcsön adták nekünk a német Soldatenzeitung {Katonaújság} vagy
a magyar katonaújság néhány példányát, amit ingyen kaptak. Egyik újság
sem nyújto különösebb élvezetet, de legalább kaptunk híreket a háború
eseményeiről, még ha ezeket ki is színezte a propaganda. Augusztus elején
egyik este olvastam, hogy kitűzték a német zászlót az Elbruszra, ez óriási
betűkkel állt a Soldatenzeitung címlapján. A szövegből kiderült, hogy az 5
464 méter magas Elbruszt, ami a Kaukázus legmagasabb csúcsa, három
német alpesi hegyivadász megmászta.
A vasárnapok kivételével, amik még a mi számunkra is pihenőnapok voltak,
a szabadidőt mosdással és fehérneműink mosásával töltö ük. Különben
kisebb-nagyobb csoportokban egy katona vezetésével munkahelyeinkre
mentünk. A legtöbb csoport takarítóként dolgozo különféle helyeken; a
sz kan nban, az állomáson vagy a katonakórházban. Egy nagyobb, ötven
fős csapat minden reggel búsan vonult a kocsigyárba. Nem csak azért
búslakodtak mert a munka rendkívülien nehéz volt, hanem azért is mert a
műszaki század katonái akik o dolgoztak, a legkisebb hiba mia is
megverték a zsidó munkaszolgálatosokat. Néhány munkanap után páran a
kocsigyári csoportból Szilágyi őrmesterhez fordultak segítségért, aki
megmente e értékeinket a tábori csendőröktől és aki a századunkért
felelős szthelye es volt. Megígérte hogy beszél a kocsigyár valamelyik
parancsnokával és valóban oda is ment egy karton cigare ával felszerelve,
és cigare a nélkül tért vissza. Az egyik műszaki őrmesternek vi ajándék
azonban csak néhány napig segíte , azután újra kezdődö a bántalmazás.
A legnépszerűbb munkahely az állomás volt, ahol a peronok sztántartása,
valamint az utazó magyar katonák és sztek útbaigazítása és csomagjaik
cipelése volt a munkafeladat. A munka tehát elég könnyű volt, de a
legfontosabb az volt hogy esélyt ado arra hogy az ember az utasok közö
bará al vagy ismerőssel találkozzon. Ha valakinek valóban szerencséje volt,
kaphato egy csomag cigare át vagy egy konzervet ajándékba, hallhato
híreket Budapestről vagy küldhete pár sort a családnak. Egy nap
segíte em egy hadnagynak nehéz bőröndjeit vinni a budape vonathoz.
Barátságos volt és kérdezte hova valósi vagyok, és én e ől felbuzdúlva
megkérdeztem hogy mit vi a nehéz bőröndökben. Nevetve felelt:
"szajrét", ami egy szleng kifejezés volt és lopo holmit vagy zsákmányt,
jelente . Arckifejezésem elárulha a meglepődésemet, ezért elmondta
hogy a bőröndökben néhány régi ikon, egy erede kaukázusi szőnyeg és
néhány - "remélem hogy ezüst" - szamovár volt. A segítségért hálából
kaptam a hadnagytól egy kis rongyos, ponyva krimit, ami igazi kincsnek
számíto az olvasásra kiéheze munkaszolgálatosok közö .
A másik két század amelyik velünk jö Budapestről Kijevbe, néhány nap
után elhagyta a kaszárnyát. Egyikük tovább a frontra, a másik egy Kijevtől
körülbelül z kilométerre fekvő nagy katonai kórházba ment. Ezzel a
századdal húsz hónappal később újra találkoztunk, amikor megkezdtük
visszautunkat Magyarországra, de a másik századból amelyik a frontra ment
egy munkaszolgálatos sem tért vissza; részben az aknák, részben saját őreik
pusz to ák el őket.
Néhány hét után kezdtünk hozzászokni a munkához és az élet Kijevben ha
nem is kellemes, de legalább aránylag biztonságos volt. Egyetlen éjszaka
élményei megtaníto ak rá hogy milyen szerencsések voltunk, hogy
Kijevben állomásoztunk hat-hétszáz kilométerre a fron ól. Egy este
gyülekezőre hívtak bennünket és négy teherautó elszállíto minket egy
nagy kórházba a város másik felén. A régi kórház magyar katonakórházként
működö és o megtudtuk hogy egy sebesültszállító vonatot vártak a
voronyezsi frontról Kijevbe, magyar sebesült katonákkal és sztekkel
megrakva. Ágyakat állíto unk fel, kötszert és takarókat hoztunk a raktárból,
és mikor szóltak hogy megérkeze a vonat, a század egyik fele kiment az
állomásra és segíte a sebesülteket kirakodni a vasú kocsikból és a
várakozó mentő- és teherautókhoz vinni.
Én a század azon részéhez tartoztam amelyik a kórházban maradt és várta
hogy a sebesülteket szállító teherautók megérkezzenek. Megjö ek az
elsők, mi leemeltük a hordágyakat és sie ünk a sebesültekkel be az
épületbe, fel a második emeletre, ahol a fürdő és a műtők voltak. Nem sok
időnk volt arra, hogy a hordágyakon fekvő sebesülteket megnézzük, a
fontos az volt hogy minél gyorsabban az orvosokhoz vigyük őket. Annyit
azért megfigyelhe ünk, hogy mindannyian akiket vi ünk, nagyon súlyosan
meg voltak sebesülve és legtöbbjük ideiglenes kötéseit átázta a a vér.
A fürdőben szanitécek gondoskodtak a sebesültekről és a műtőkben négy
katonaorvos dolgozo lázasan. Az orvosok minden erőfeszítésük ellenére
sem tudtak minden sebesültet ellátni akik az állomásról érkeztek az
autókon, ezért parancsot kaptunk hogy várjunk amíg egy betegápoló jelt
nem ad hogy felvihetünk egy-két sebesültet az udvarról. Az autók sűrűn
jö ek és az udvaron egyre több hordágy volt kezelésre váró sebesültekkel.
Azután elfogytak a hordágyak, a nagy kórházban sehol sem találtunk
többet, ezért kénytelenek voltunk a sebesülteket a földre fektetni. Közben
beestelede és elég hideg szél támadt. A sebesültek, különösen azok akik a
földön feküdtek, panaszolták hogy fáznak; legtöbbjükön a kötésen kívül
csak egy ing volt. Az egyetlen amit tehe ünk, hogy rájuk teríte ük a
kabátunkat.
Este z körül járt az idő, amikor a sofőrök jelente ék hogy elfogytak a
sebesültek az állomáson. Akkor már bő kétszáz szenvedő feküdt az
udvaron, legtöbbjük a puszta földön. Egy részük eszméletlen, vagy kába
volt a morfium injekcióktól, de sokan üvöltö ek a fájdalomtól, néhányan
félrebeszéltek. Valaki vizet hozo a kórházból, megita uk őket és
szétoszto uk cigare áinkat azok közö akik egy slukkra vágytak. Most volt
időnk rá hogy közelebbről is szemügyre vegyük pácienseinket. Mindegyikük
vagy meg volt csonkítva, vagy fej- vagy hassérülése volt. A kreppapírból
készült kötés lecsúszo a sebről és kilátszo egy korábbi kar vagy láb véres
helye. Egyikük, egy fiatal gyerekarcú fiú megkért, hogy gyújtsak meg neki
egy cigare át és hozzáte e: "de haver, melle em kell maradnod, mert
nem tudom a számhoz venni, hiszen nincsenek már karjaim."
A nyögdécselő, üvöltő sötét kórházudvar fele a vér és a testek
kipárolgásának fojtó édes szaga terjenge . Meg kelle várnunk a parancsot
hogy valamelyik sebesültet felvihessük az orvosokhoz. Néha majdnem z
perc telt el két parancs közö , a négy katonaorvos bizonyára már elfáradt
és nem tudo olyan gyorsan dolgozni mint kezdetben. Maga a pokol volt
o állni több száz szenvedő ember közö a sötét éjszakában anélkül hogy
valamivel is segíteni tudtunk volna rajtuk.
Ültem a földön a kar nélküli fiú melle és emelge em szájához a cigare át.
Mélyen leszívta és az orrán fújta ki a füstöt és két slukk közö elmesélte
hogy előző nap az oroszok váratlanul támadást indíto ak a folyó mentén
ahol addig nyugodt volt a front. A támadás heves nehéztüzérségi zárótűzzel
indult, amit a magyar csapatok néhéz ágyúk és légi támogatás nélkül nem
tudtak viszonozni. Néhány órás folyamatos ágyúzás után, a magyar állások
teljesen szét voltak lőve és akkor jö ek a szovjet harckocsik és a gyalogság.
Délutánra a front összeomlo és a magyar csapatok pánikszerűen
menekültek. De akkor az oroszok visszatértek korábbi állásaikba - mesélte a
sebesült - mintha csak ízelítőt akartak volna adni abból, hogy mire voltak
képesek. Mire a német erősítés megérkeze , a támadók már eltűntek a
harctérről és az egyetlen amit a németek tehe ek, hogy összegyűjtö ék a
sebesült és halo magyar katonákat.
Körülbelül egy óra telt el, mikor az egyik katonaorvos kijö az épületből és
maga köré parancsolt minket, munkaszolgálatosokat. Az orvos arca
különösen sápadt volt és izzadt, látszo hogy majdnem összeroskadt.
Mindenesetre kihúzta magát és elmondta hogy parancsot ado a
szanitéceknek hogy adjanak nekünk kenyeret és teát. Azután megkérdezte
hogy egészen véletlenül nincsenek-e közö ünk orvosok. Nem kevesebb
mint nyolc képze orvos volt a századunkban, közö ük két sebész. Néhány
percen belül mind a nyolc a műtőkben dolgozo és nekünk nem kelle
olyan sokáig várni arra hogy felvihessük a sebesülteket.
Éjfél elmúlt, amikor egy személyautó állt meg a kapunál és egy ezredes
szállt ki belőle egy százados társaságában. A kapunál az őrség "vigyázz"-t
vezényelt és a szanitécek és mi munkaszolgálatosok haptákban álltunk amíg
a két szt az épület bejárata felé tarto . A két úr a magyar sztek
díszegyenruháját viselte, még a kardot sem felejte ék o hon. Valószínűleg
a sz kan nból jö ek egy kellemes vacsoráról. Éppen a műtőben voltam
amikor az őrmester és segédje bejö ek. Megálltak az ajtóban és az ezredes
elordíto a magát: "Mi az ördögöt csinálnak maguk i ? Miért nem állnak
vigyázzba amikor bejövök? És maguk kik, akik az operációs asztalnál
piszmognak?"
A munka megállt, a katonák és az orvosok vigyázzba merevedtek - csak a
sebesültek nem álltak fel. Az egyik orvosunk aki a zsidótörvényeket
megelőzően tartalékos hadnagy volt, odament az ezredeshez és az
előírásoknak megfelelően jelente : "Ezredes Úr, én, dr. Erdős Ferenc
munkaszolgálatos jelentem, hogy mindannyian akik i a sebesültek
ellátásán dolgozunk, diplomás orvosok vagyunk és a 109/8-as
munkásszázadhoz tartozunk."
Az ezredes arca elvörösödö a méregtől és ezt üvöltö e: "Mi,
munkaszolgálatosok? Zsidók! Átkozo zsidók! Hogy merészelnek magyar
katonákhoz hozzáérni? Ki engedte meg ezt a szemtelenséget?"
Az egyik katonaorvos odajö és jelente e hogy ő ado parancsot a
munkaszolgálatos orvosoknak hogy segítsenek a sebesültek kötözésében.
Az ezredes tetőtől talpig megvetően végigmérte a katonaorvost: "Ezért
még számolunk. Most gondoskodjon róla hogy a zsidók abbahagyják a
kuruzslást a mi hős katonáinkon. Azonnal. Ilyen disznóságot egy pillana g
sem tűrök el egy kórházban ami az én felelősségem alá tartozik,
végrehajtani!"
A zsidó orvosok néhány perc múlva szó nélkül lejö ek az udvarra. Mit
mondha ak volna? Mindenesetre már reggel öt óra volt mire az utolsó
sebesültet is felvi ük a műtőbe és visszavonulha unk a laktanyába. Az
egyik katonaorvos - nem az ezredes - megköszönte munkánkat és küldö a
zedesünknek egy levelet amiben egy szabadnapot kért számunkra. Ezt
meg is kaptuk, de csak délutánig. Akkor parancs jö , hogy a század ásóval
felszerelkezve siessen a katonai temetőbe. Azon a délutánon hatvanhárom
sírt ástunk azoknak a sebesülteknek akik az éjszaka folyamán meghaltak a
kórházban.
Hozzá kell fűznöm, hogy a kórházparancsnok-ezredes kivételt képeze mély
zsidógyűlöletével. Ilyen fajgyűlölő fana kusokkal nem gyakran találkoztunk
Ukrajnában. Még a német katonák sem törődtek azzal hogy zsidók voltunk.
1942 decemberében, két hé g a század azon csoportjához tartoztam
amelyet segítségül küldtek egy német műszaki századhoz amely egy nagy
hidat építe a Dnyeper fele a régi helyére amit az oroszok felrobbanto ak
miután Kijevet feladták. A munka re enetesen nehéz volt, a német katonák
úgy dolgoztak mintha gépek le ek volna és nekünk természetesen
alkalmazkodnunk kelle munkatempójukhoz, és az sem volt veszélytelen
hogy deszkákat és nagy gerendákat kelle felhordanunk a magasan a víz
fölö álló jeges állványokra. Sokat szidtak bennünket a német katonák,
magyar parasz olvajoknak csúfoltak minket, de a "zsidó" szót egyetlen
egyszer sem használták, az nem volt része a szókincsüknek. Ugyanazt az
ellátást kaptuk mi is mint a német katonák, a cigare át is beleértve, és egy
deci rumot munka után.
Egy kivétel volt a zsidógyűlöletre vonatkozóan, egyik őrmesterünk. A
katonakabát ala a magyar nyilaskeresztesek zöld ingét hordta és ezt
gyakran mutoga a. Csak úgy szólíto meg minket hogy "te, zsidó" és volt
hogy lepofozo vagy megrugdoso valakit aki véletlenül túl közel ment
hozzá. Mikor a munkahelyeinken voltunk, átkuta a a fekvőhelyeinket a
táborban és ha cigare át vagy élelmiszert talált a szalmában, elkobozta
azokat. Néha beszédet tarto nekünk, és olyankor biztosíto minket arról
hogy mi, átkozo zsidók, Ukrajnában fogunk megdögleni: "Olyan biztos
mint ahogy Fehér István a nevem, Fehér István őrmester."
Panaszt te ünk Fehér őrmesterre az ügyeletes Szilágyi őrmesternél, és ő
azt ajánlo a hogy legyünk türelemmel és megígérte hogy a nyilas nem fog
sokáig a századnál maradni. Fehér őrmestert egy számunkra szép napon
áthelyezték egy a frontra egy gyalogosszázadhoz. Hogy ezt Szilágyi
őrmester hogyan tudta elintézni, nem tudtuk és ő sem árulta el soha, de
köszönetünket mosolyogva fogadta: "Hiszen megígértem, fiúk!"
Szilágyi őrmester volt a legbecsületesebb gazember akivel valaha
találkoztam.
Sajnos nagyon kevés magyar-zsidó munkásszázad volt Ukrajnában olyan
szerencsés mint mi, egy teljesen közömbös és passzív századparancsnokkal
és a becsületes gazember Szilágyival megáldva. Sok munkásszázadnál egy
vagy két fana kus zsidógyűlölő volt a parancsnok, és azok parancsaikkal
vagy puszta példamutatásukkal kihozták másokból a bennük lappangó
an szemi zmust. Sok századnál előfordult hogy az őrök verték, szadista
kínzásoknak vete ék alá és halálra éhezte ék a zsidókat. Néhány századnál
közvetlen vagy közvete módon, meggyilkolták a legénységet. A
kegyetlenkedések odáig fajultak, hogy már nem lehete azokat tokban
tartani és a BBC és a Moszkva-rádió magyar nyelvű adásai is sokszor
említést te ek róluk. Legelőször a háború után állíto ak egy tucatnyi
katonát és parancsnokaikat bíróság elé.
1942 szeptemberében jö a parancs, hogy századunk hagyja el Kijevet és
vonuljon Fastov felé, ami az ukrán fővárostól körülbelül hetven kilométerre
volt délnyugatra. A fárasztó menetelés az ukrajnai pusztán két napig
tarto . Fastovban egy aránylag új iskolaépületben szállásoltak el minket,
ami egyike volt a kevés számú kőépületnek a városban, és csak egy baja
volt - nem voltak ablakai; nem csak az ablaküvegek, hanem még a keretek
is hiányoztak. Azt hogy ki szerelte le az ablakokat, a lakosság vagy a német
katonák, és hogy mi le az iskolapadokkal és katedrákkal, soha nem tudtuk
kideríteni. Igazság szerint gyakran lá unk német katonavonatokat
Németország felé tartani és azok meg voltak rakva ablakokkal, bútorokkal,
ablakkeretekkel és ajtókkal; a német katonavezetőség nem engedte hogy a
vonatok üresen menjenek vissza. A két munkaszüne napot amit a
megerőltető menetelés után kaptunk, arra használtuk hogy néhány
osztályteremben felszedjük a padlót és a deszkákkal másik termek falain
lévő nagy nyílásokat befedjük. A deszkák közö réseket szalmacsomókkal
tömtük be. Tíz korábbi osztálytermet alakíto unk ilyen módon át
hálótermekké, ahol padlóra szórt szalma helye esíte e az ágyakat. A 200
zsidó munkaszolgálatosból álló század nem alkoto homogén csoportot,
annak ellenére, hogy a többség 30 és 40 év közö volt és budapes . A
különböző csoportosulások gyorsan kikristályozódtak, "hasonlósági"
alapon. A gazdagok és a gazdagok gyerekei, akiknek telle extra élelemre,
cigare ára és arra hogy Szilágyi őrmestertől különféle kiváltságokat
vegyenek, elég hamar egymásra találtak és az elszállásolásnál az
iskolaépület legjobb szobáját foglalták el. A két fennmaradó helyet ebben a
szobában két szegény zsidófiúnak ajánlo ák fel, akik cserébe mint kifutófiú,
takarító és vízhordó szolgálták őket. Egy író, aki kuplészövegek és
kabarédarabok szerzőjeként elég ismert volt Budapesten, szintén ebben a
szobában kapo helyet.
Egy másik szobában a vallásosak rendezkedtek be. Közéjük tartozo két
rabbi, egy kántor, két hi anító és mások akik a zsidó vallás ortodox
irányzatához tartoztak. Ebben a szobában rendszeresen tarto ak
isten szteleteket minden reggel reggeli elő és vacsora után. A tucatnyi
ortodox közö volt egy fiatal ügyvéd aki mindenkin túlte hitbuzgóságával.
Ukrajnába érkezésünk utána a két rabbi, a kántor és a két legidősebb
ortodox zsidó alakíto egy "Beth din"-t, egy fajta vallásos tanácsot, amely
azután hivatalosan megállapíto a hogy lehetetlen volt kóserhez (a
vallásnak megfelelően szta) jutni, ezért megengede volt a "trefel" (az
általában zsidóknak lto ) étel is. A rabbi, aki a Beth din vezető szerepét
töltö e be, a Talmud egyik paragrafusára hivatkozo , ami szerint egy zsidó
legfontosabb feladata az volt hogy életben tartsa magát. Ha veszélyben volt
az élete és halál fenyege e, a vallás minden törvénye és parancsolata
érvényét vesz , ha ez a kivétel életet menthet. (De van két kivétel: egy
zsidó semmilyen körülmények közö sem tagadhatja meg Istent és nem
ölhet embert.) A vallásos szoba minden tagja elfogadta ezt a döntést és
e e az ételt amit a századnak kioszto ak. A fiatal ügyvéd azonban
ellenszegült és tagadta hogy halálos veszély állt volna fenn, amíg volt
kenyér és lehete nyers krumplit szerezni, amit szta vízben meg lehete
főzni. Semmilyen rábeszélés nem használt és a lázadó nem eve krumplin
és kenyéren kívül mást, csak két alkalommal tojást és uborkát. Nem csak
hogy túlélte a nehéz időket Ukrajnában, de ugyanazt a munkát is végezte
mint mindenki más, és ezala az idő ala a közö ünk levő orvosok nagy
meglepetésére, még náthás sem le . 1976-ban az izraeli Bne Brakban
egészen véletlenül találkoztam vele, és akkor is a legjobb egészségnek
örvende .
Egy harmadik szobában gyülekeztek az úgyneveze proletárok, vagyis a
zsidók akik gyári munkások, bol segédek, teherautósofőrök és hasonlóak
voltak. Mivel hogy ők szinte kivétel nélkül a legkevésbé előkelő nyolcadik
kerületből, Józsefvárosból jö ek, szobájuk a "nyolcadik kerület" nevet
kapta. Ebben a Józsefváros-szobában volt két-három kommunista lakó,
pár agok vagy sem, nem derült ki. Ez a kommunista triumvirátus állandóan
- és valószínűleg nem eredménytelenül - agitálta szobatársait.
Abban az osztályteremben ahol az én fekvőhelyem volt, minden lakó
valamilyen akadémikus fokoza al dicsekedhete , ha akart. Természetesen
nem akartunk, de a mi termünkben uralkodó hangnem és hangulat eltért
a ól ami például o uralkodo , ahol a legtöbb lakónak ha kicsi is, de saját
üzlete volt Budapesten, segédként dolgozo egy nagyobban, vagy utazó
árus volt. Közö ünk akadémikusok közö is bizonyára akadtak
kommunisták, de ezt soha nem vállalták magukra. Érveléseik mindennapi
társalgásaink során poli kai iskolázo ságról árulkodtak. Különben az
akadémikus csoport két nagy részre oszlo - baloldali radikálisokra és
liberális konzerva vokra. Én mint szociáldemokrata, a levegőben lebegtem
a ke ő közö . Érdekes hogy a mi szobánkban lakó kommunisták soha nem
érintkeztek a proletár-szobában lakó elvtársaikkal. Ezzel szemben az
akadémikus kommunisták közeli barátságot kötö ek két-három fiatalabb
fiúval a gazdagok szobájából. A kísérlet sikerült is - két fiú, egyikük egy
gyáros, másikuk egy ismert bankár fia, átköltözö a gazdagok szobájából a
miénkbe és rátértek a lenini útra. A gyáros fia a háború után nagy karriert
futo be a pártban és a '70-es években kereskedelmi állam tkár le .
Nem arról volt szó hogy a különböző szobák lakói, a csoportosulások többé-
kevésbé tudatos tagjai, elszigetelték volna magukat egymástól.
Ellenségeskedés sem tört ki az "osztályok" közö . Együ dolgoztunk a
munkahelyeken, átjártunk egymáshoz, és a gazdagokat kivéve senki nem
tarto a magát többre a többieknél. A legjobb barátaim egy fogorvos és egy
halkszavú fiú le , aki az apja kalapboltjában dolgozo Budapesten. Az
"osztálykülönbség" azért szembetűnő volt. A klikkek amik kezdetben
kialakultak, tartósaknak mutatkoztak, és ritkán fordult elő hogy valaki kitört
a csoportjából. Individualisták is voltak azért, akik soha nem csatlakoztak
egyik csoporthoz sem.
Századunk feladata Fastovban abból állt, hogy nyersanyagot, vagyis fát
szállítsunk egy kijevi fűrésztelepre amit a magyar hadsereg üzemeltete .
Hogy mit készite ek az általunk szállíto fából és a kész termékeket mire
használták fel, soha nem tudtuk meg - és nem is nagyon érdekelt
bennünket. Számunkra csak egy dolog volt fontos - hogy betartsuk a
szigorú és nagyon pontos előírásokat amiket a katonai fűrésztelep
megado számunkra. A rendelkezés előírta hogy a farönkök legalább 2,8
méter hosszúak és bizonyos vastagságúak legyenek, gallyaktól meg sz tva.
Ezenkívül a mennyiség is megvolt pontosan adva köbméterben, amit
századunk naponta köteles volt leszállítani. Észreve ük hogy i egyáltalán
nem volt szó a hadseregtől megszoko nagyszabású hanyagságról - az aki a
parancsot kiadta, komolyan gondolta. Minden héten amikor nem sikerült
betartanunk az előírt normát, érkeze a fűrésztelep főnökétől egy
reklamáció, amit azzal a fenyegetéssel fűszereze meg, hogy amennyiben
nem emeltük a szállíto mennyiséget, századunkat a frontra küldik.
Minden katonát, nemze ségre és rangra való tekintet nélkül, aki a második
vagy harmadik vonalban szolgált a front mögö , az ilyen fenyegetésektől
kirázta a hideg.
Minden ilyen fenyegetés után elkapta katonáinkat az idegesség, Szilágyi
őrmesterrel együ , és mégjobban hajto ak minket ugyanazzal az
eszközökkel amiket a rabszolgahajcsárok mindíg is használtak.
Decemberben, mikor a majdnem mindennapos hóvihar mia leese a
termelésünk, megvonták tőlünk a vasárnapi pihenőnapot, és minden
betegnek akinek 38 fok ala volt a láza, ki kelle vonulnia munkára. Az is
előfordult, hogy a katonák akik csak a néző szerepét szokták betölteni,
beálltak dolgozni.
A tölgyerdő amit kivágásra szemeltek ki, egy órányi gyaloglásra volt, ezért
reggel hatkor indultunk munkába és jóval sötétedés után értünk vissza. Az
ebéd ami kenyérből egy kis szalonnával, kolbásszal vagy saj al és levesből
állt, nem volt egész napra elég, és eleinte kínos éhséget éreztünk. Később
sikerült a lakosságtól krumplit vennünk, amit a tábortűz hamujában
megsütö ünk. Négy őr kísért bennünket az erdőbe és puskával a vállukon
őriztek minket. Azért hasznos munkát is végeztek, mert minden reggel
meggyújto ák a tüzet és gondoskodtak arról hogy ne aludjon ki. O ültek a
tűznél egész nap és ügyeltek a hamuban sülő krumplikra. A sültkrumpli
ellenére munka után á agyva és hullafáradtan vonultunk hazafelé. Az
iskolaépületbe érve már alig maradt erőnk többre mint hogy elfogyasszuk
nyomorúságos vacsoránkat és takarónkba burkolózva lefeküdjünk a
szalmára. De először le kelle vennünk a bakancsot és a harisnyát hogy
meg tudjanak éjjel száradni. De a harisnyák gyakrabban fagytak meg mint
megszáradtak.
A favágással kapcsolatos kínjaink három nappal azután kezdődtek hogy
megérkeztünk Fastovba, amikor először kivonultunk az erdőbe. Vállunkon
vi ük a szerszámokat amik a szép vastag tölgyek kivágásához kelle ek;
kétemberes fűrészeket, rövid- és hosszúnyelű fejszéket, különböző
nagyságú vas ékeket, kalapácsokat, reszelőket és fogókat. Az erdőbe érve
kiderült, hogy egyikünk sem tudta hogy kell ezeket a szerszámokat
használni. Még a katonák közö sem akadt senki aki valaha erdőben
dolgozo volna - nem volt olyan sok erdő és favágó Magyarországon.
Ezenkívül az egész században senki sem beszélt ukránul hogy megkérhete
volna egy fastovi lakost hogy tanítson meg minket a favágás művészetére.
Ez különben is a német parancs ellen le volna, amely meg lto a
számunkra hogy a helyi lakossággal érintkezzünk. Az egész napi kínlódás és
erőfeszítés eredménye nem le több mint három kivágo tölgy, ezzel
szemben közülünk egy belevágo a lábába, egy másik levágta a bakancsa
orrát és azzal együ a lábujjait egy baltával, egy pedig a fején sérült meg
egy lehulló ágtól, és mind a 180 munkaszolgálatos feltörte a tenyerét.
Vígaszul a gyenge eredményért kiderült, hogy hiába vágtuk ki és fűrészeltük
a fákat 2,8 méteres darabokra, nem volt szállítóeszközünk amivel a fát az
erdőtől nyolc kilométerre fekvő vasútállomásra szállítha uk volna. Az úr aki
a sorsunkról döntö , a kijevi fűrésztelep parancsnoka erről a részletről
megfeledkeze .
Másnap a hadnagyunk Szilágyi őrmester társaságában Kijevbe utazo , és
közbenjárásuknak köszönhetően századunk öt lóval, hozzájuk illő öt
szekérrel és húsz különös alakkal, valamint egy magyar egyenruhás,
magyarul nem beszélő katonával egészült ki. A húsz újonc kétségtelenül
zsidó volt, sőt ortodox zsidó, erről tanúskodtak a füleiknél lelógó hosszú
haj ncsek. Ez a pajesz, ahogy a ncseket jiddisül hívják, a
legkonzerva vabb és hagyománykövetőbb zsidók ismertetőjele volt -
ilyeneket nagyon ritkán lehete Budapesten látni, még azokon az utcákon
sem, ahol az ortodox zsidók laktak. Hallani is lehete hogy a jövevények
zsidók voltak, mert egymás közö jiddisül beszéltek, egy nyelven amit nem-
zsidók nem beszéltek.
Igen, ezek a szélesvállú férfiak, akiknek kés volt a csizmaszárukba dugva,
zsidók voltak Kárpátukrajnából, ami egy hegyes tartomány sok sűrű
erdővel. Kárpátukrajnának az 1900-as években váltakozó történelme volt.
Izraelben meséltek egy anekdótát egy bevándorlóról aki így mesélte el
életét a bevándorlási hivatal ügyintézőjének: "Magyarországon szüle em
és o jártam népiskolába. Azután Csehszlovákiában éltem és dolgoztam, de
1938 és 1945 közö ismét Magyarországon laktam. 1945 után szovjet
állampolgár le em és a Szovjetúnióban laktam." A hivatalnok
elcsodálkozo : "elég sokat utazo életében", de a bevándorló gyorsan
megcáfolta az állítást: "mostanáig soha nem hagytam el szülővárosomat a
kárpátukrajnai Munkácsot, csak most amikor a kiutazási engedélyt
megkaptam."
Addig amíg a magyar csendőrök Eichmann parancsára el nem kezdték
deportálni Kárpátaljáról is a zsidókat Auschwitzba, a tartomány ukrán,
román és magyar lakossága közö bő 100 000 zsidő is élt, akik a lakosság
zenöt százalékát képezték. A nagy többsége ezeknek a chasszidista
hagyományokat követő mélyen vallásos zsidóknak különösen szegény volt
és közülük sokan mint földművesek és favágók tarto ák fenn magukat. Eli
Wiesel csodálatos könyveiben állíto emléket ennek a különös
népcsoportnak. Igaz hogy hallo unk vad hi ársainkról akik az isten háta
mögö tartományban éltek, de alig volt közö ünk olyan aki valaha is
találkozo volna valamelyikükkel. Kiváncsisággal és együ érzéssel néztünk
rájuk, de ezekre az érzésekre ők egyáltalán nem reagáltak. Elejétől végéig
teljesen figyelmen kívül hagyták az egész századot, úgy a zsidókat, mint a
katonákat. Csak akkor szóltak hozzánk ha nagyon muszáj volt, és akkor is
bizonyos fokú megvetéssel, és ha valamelyik katona parancsot ado
valamelyiküknek, az úgy te mintha nem értene magyarul. A csapatnak
saját vezetője volt, egy magas erős testalkatú harminc év körüli férfi, akit
Halperin Józsefnek hívtak és a magánéletben ahogyan ő mondta "macher"
volt, vagyis valami kereskedő féle, kereskedelmi ügynök. Értelmes volt és
felsőbbrendű szelídséggel viselkede , és a csapat többi tagjától eltérően
jiddisen kívül ukránul, hibátlan magyarul és majdnem hibátlan németül is
beszélt. A szimpa kus és látszólag jóindulatú Halperint fokozatosan Szilágyi
őrmester segédévé lépte ék elő és ezután közve tőként és tolmácsként
működö az őrmester és a helyi lakosság közö . Ezen a szolgálaton kívül
nekünk is segíte üzle ügyleteinkben, amikor egy inget cseréltünk
krumplira, vagy egy karórát vajra. Halperinnek különleges tehetsége volt a
tárgyaláshoz, ennek köszönhetően tudtuk 1943 augusztusában vonaton
elhagyni Fastovot.
Kárpátukrajnai társaink átve ék a lovak gondozását és az általunk kitermelt
fa szállítását az állomásra, a rakodás kivételével. Szilágyi őrmester próbálta
szigorú paranccsal és rábeszéléssel rávenni őket arra a munkára is, de csak
a fejüket rázták. Végül, mint mindíg amikor a csoportról volt szó, Halperin
elmagyarázta hogy honfitársai soha nem hallo ak olyat, hogy egy kocsis és
lovász gerendákat rakodo volna, egy olyan dupla munka véte volna az
erdő ősi íratlan szabályai ellen. Halperin rámutato néhány erős testalkatú
társunkra és azt javasolta az őrmesternek hogy mi rakjuk meg a kocsikat az
erdőben és rakodjuk ki a vasútállomáson. Nem volt mit tenni, az őrmester
elfogadta a javaslatot és két csapatot szerveze a század legerősebb
zsidójai közül.
A kárpátukrajnaiak ezzel szemben hajlandóaknak mutatkoztak arra, hogy a
favágás rejtelmeibe beavassanak minket. Az erdőbe érkezésüket követő
reggelen fogták a szerszámokat és nekilá ak a favágásnak. Mi városlakók
ilyet még nem lá unk, meglepetéssel és imponálva néztük ahogyan ezek a
zsidók bántak a fűrészekkel és baltákkal, milyen ügyesen és keményen
dolgoztak és milyen gyorsan dőltek a tölgyek.
Ezután a bemutató után fogtuk a szerszámokat és megpróbáltuk
tanítóinkat utánozni, de sikertelenül. A kárpátaljaiak melle ünk álltak és
vidáman és megvetéssel nézték igyekezetünket, nevetve mutoga ak a
legügyetlenebbekre, sűrűn köpködtek a földre és "mameländische potz"-
nak (hering sperma) és "schlimazel"-nek (szerencsétlen flótás) neveztek
minket. A munkanap végén kezünk tele volt vérhólyagokkal és azoknak akik
fűrészeltek, úgy fájt a hátuk, hogy nem tudtak felegyenesedni. A
kárpátukrajnaiak gúnyosan neve ek, felültek a kocsikra és hazahajto ak,
de mi a fárasztó munkanap után még gyalogolha unk vissza a táborba.
A továbbiakban nem volt sok dolgunk a lovaszsidókkal, ahogyan mi hívtuk
őket. Az istálló melle laktak, nem étkeztek velünk, mert Halperin kérésére
adagjaikat nyersanyagban kapták és abból főztek maguknak. Mikor eljö ek
a nagy zsidó ünnepek, a Rosh rashana és Jom kippur, egyik rabbink
isten szteletet tarto az erdőben, de oda se jö ek el, saját isten szteletet
rendeztek maguknak. Egyetlen egyszer kértek segítséget tőlünk. Éppen a
borzalmas reggeli kávét i uk (aminek semmi köze sem volt a kávébabhoz),
mikor az egyik kocsis berohant az épületbe és orvosért kiálto . Az egyik
orvos felült a lovaszsidó szekerére és a kocsis vágtára hajszolta a lovakat. Az
orvos később mesélte hogy két kárpátukrajnai összevesze valamin és
előránto a a kést a csizmaszárból. Az egyiknek egy elég mély seb volt a
mellén, a másiknak a karján. Hogy min vesztek össze, azt soha nem tudtuk
meg.
Egy alkalommal mégis közelebbi kapcsolatba kerültem az egyik kocsissal,
egy szakállas, elég magas emberrel akiből alkoholszag áradt. Odajö
hozzám az erdőben, félrevont és kérdezte hogy zsidó vagyok-e, amire én
igent mondtam. Akkor átválto jiddisre, amit én csak nagy nehezen
érte em meg, és kérdezte hogy tudom-e a zsidó nevemet, amit minden
zsidó férfi és nő a rabbitól kap. Azt is tudtam. "Ha aláír egy iratot a zsidó
nevével, megfizetem két csomag cigare ával", mondta a szakállas ember és
előve e azokat a zsebéből. A legnépszerűbb magyar fajta volt, amit nem
lehete beszerezni, még Szilágyi őrmester jól elláto raktárából sem. Mint
majdnem mindíg az Ukrajnában eltöltö idő ala , szükségállapotban
voltam, ami a cigare át ille . A kísértés hogy hozzájuthatnék két csomag
Symphonia cigare ához, re enetesen nagy volt, de a jogász óvatossága
felülkerekede : először el akartam olvasni hogy mit írok alá. Ezt viszont
nem tudtam, mert az írás amit kezembe kaptam dőlt betűs héber nyelven
volt, amit soha nem tanultam meg olvasni. Mint majdnem mindíg amikor
valamilyen bonyodalom adódo , megjelent a lovaszsidók vezetője,
Halperin. Elmagyarázta nekem, hogy az írásban amit alá kelle volna írnom
az állt, hogy minden jó cselekedetet, "mitzvoth"-ot amit életem során
véghezvi em, átengedek egy bizonyos reb Elijah ben Avrochomnak. Reb
Elijah az apja volt annak aki a cigare át ajánlo a nekem, és aki azt a
szomorú hírt kapta hogy az apja halálán volt o hon, Kárpátukrajnában. És a
jó fiú el szere e volna apját látni egy kis extra jóté el a mennyországba
vezető útra. Erre a célra hajlandó volt feláldozni két csomag Symphoniát.
Be kell ismernem hogy ahogyan egyszer Ézsaú eladta az elsőszülö jogát
Jákóbnak egy tál lencséért, úgy adtam én el jóte eimet negyven szál
cigare áért. Azért remélem hogy az azóta eltelt évek ala elegendő
"mitzvoth"-ot gyűjtö em saját magam részére. Ezt a történetet azóta több
tanult zsidónak elmeséltem, de egyikük sem hallo zsidók közö ilyen
szokásról. Valószínűleg egy helyi változata volt a chasszidista hitnek.
A cigare a le az egyik legnagyobb probléma az ukrajnai
kényszertartózkodás ala , egy gond amin osztoztam azokkal a társaimmal
akik ugyanolyan erős dohányosok voltak mint én. Amíg Kijevben voltunk,
tudtunk cigare át venni a magyar katonáktól akik velünk egy laktanyában
voltak. De azután a pénzünk is elfogyo , bár Fastovban a pénz sem segíte
volna; nem volt senki aki cigare át ado volna el nekünk - Szilágyi
őrmestert kivéve. Igaz hogy a mi katonáink is mint minden magyar katona,
kaptak naponta z vékony és erős katonacigare át, de a legtöbben az
őreink közül szintén dohányosok voltak. Csak két kínos választásunk volt -
leszokni a dohányzásról, vagy hozzászokni az ukrajnaiak dohánypótlójához,
a mahorkához. Voltak közö ünk akik leszoktak, de senki nem tudo
hozzászokni a mahorkához, ami valami növény száríto és összetört
leveleiből állt, amit vastag újságpapírba sodortak. Még a legedze ebb
dohányosok sem tudtak köhögő roham nélkül szívni egy slukkot ebből az
otromba cigare ából.
Szilágyi őrmesternél lehete cigare át kapni, ugyanazon az áron mint a
kijevi feketepiacon, vagyis a magyarországi ár ötszöröséért. Az sem volt baj
ha nem volt pénzünk, az őrmester mindenkinek hiteleze aki kérte. Az
ember csak aláírt egy cédulát ami az árnak megfelelő összegre volt kiállítva.
Ilyen adóslevél ellenében lehete venni kolbászt, szalonnát, füstölt húst és
sajtot is az őrmesternél. Az elképzelés az volt, hogy hozzátartozóink
Budapesten készpénzre váltják a cédulákat, amikor az őrmester hazautazik
szabadságra. "Így aztán a családjuk is kap hírt magukról", szokta az
őrmester hozzátenni amikor vásároltunk tőle. Hogy az őrmester honnan
juto olyan nagy mennyiségű cigare ához és eltartható élelmiszerhez, ez
az ő véde tka volt. Mindenesetre szinte naponta utazo Kijevbe
szolgála útra, de valószínűleg üzle ügyben is. Azt is tudtuk hogy Szilágyi
őrmester nem csak velünk üzletelt, hanem a fastovi lakossággal is, és
ezekben az ügyletekben kárpátukrajnai társunk Halperin játszo a a
közve tő, szállító és pénztáros szerepét.
1943 tavaszán, mikor kineveztek a század postásává,néhány alkalommal
elkísértem az őrmestert Kijevbe és összebarátkoztam vele. A barátság nem
csak abban nyilvánult meg hogy megkínált néhány ingyen cigare ával és
megoszto a velem sonkás szendvicsét, hanem abban is hogy őszinte volt
hozzám: "Ön doktor úr, bizonyosan azt gondolja hogy én egy gazember
vagyok, mert kihasználom az ön és társai helyzetét?" kérdezte és enyhe
ltakozásom után így folyta a: "Elmesélem az éle örténetemet, akkor
talán jobban megért engem. Én ötödik, legkisebb fia vagyok egy
földművesnek, akinek volt z hektár földje. Gondolhatja hogy nem
dúskáltunk o hon a jóban. Hat elemi után tovább szere em volna tanulni,
de a faluban nem volt iskola és azt nem engedhe e apám meg magának
hogy a városba küldjön. Földműves le em, egy nagybirtokosnál
napszámos. Húsz éves koromban, az első világháború ala behívtak és
három évig harcoltam az oroszok, románok és olaszok ellen; és vitézül
harcoltam, azt elhihe . Háromszor sebesültem meg! Nem ok nélkül
léptetnek egy parasz iút elő őrmesterré, megnézhe a kitüntetéseimet is."
Két sor csíkos szalag díszíte e az őrmester széles mellkasát, amik bő
féltucat bátorság érmet helye esíte ek.
"A háború után a nagybirtokos, aki tartalékos századosként szintén részt
ve a háborúban, a többi cseléd ellenőre, főnöke és felügyelőjeként
alkalmazo , kaptam egy kis kőházat ahol lakha am, havi fizetést ami ugyan
nem volt túl magas, de egy nagybirtok ellenőrének senki sem néze
alaposan a körmére. Ugye ér doktor? Másszóval, valaki le em a falumban
akinek az emberek köszöntek a főutcán. Feleségül ve em gyermekkori
szerelmemet, egy szegény de gyönyörű lányt és születe két gyermekünk,
egy fiú és egy lány. A jó idők sajnos csak 1935-ig tarto ak. A munkaadóm
csődbe ment, egy bank ve e át a birtokot és engem az összes többi
alkalmazo al együ elbocsáto ak. Hét szűk esztendő jö rám és
családomra. Új munkát nem kaptam hanem apró üzletekből, ideiglenes
munkákból és ügynöki tevékenységből éltünk, nem ritkán az éhezés
határán. Mikor kitört a háború, jelentkeztem a hadseregbe szolgálatra.
Akkor már 46 éves voltam, de a kitüntetéseimnek köszönhetően beve ek.
Ez a szörnyű háború, ez a mi magyarok számára értelmetlen háborúzás az
utolsó esélyem az életben, és ezt nem akarom elszalasztani. A háború
sokaknak jelent nagy üzletet és én is ki akarom venni belőle a jussomat,
össze akarok gyűjteni annyi pénzt hogy tudjak belőle o hon venni egy kis
házat és nyitni egy kis üzletet. Egy saját ház - túl sok ez amit az éle ől
kívánok? Tudja doktor, hányszor lakolta ak ki minket a lakásunkból, mert
nem tudtuk fizetni a lakbért?"
El kelle ismernem hogy Szilágyi őrmesternek az éle el szemben
támaszto elvárásai, egy kis ház a falujában, nem voltak túl nagyok, de
nem lehe em valami meggyőző, mert folyta a a védőbeszédet: "Ön mégis
azt hiszi hogy egy gazember vagyok, aki kihasználja a munkaszolgálatosok
helyzetét. Ne felejtse el, hogy az árat amit maguk fizetnek az áruimért,
megkapnám az ukrán parasztoktól is, és akkor pénz lenne a markomban és
nem egy cédula, amit később be kell hajtanom. És még valami. Ahogy
tudom, védem a századot. Jusson eszébe milyen szörnyűségeket lehet más
munkásszázadokról hallani! Nem akarom magam zsidóbarátnak kiadni, se
nem gyűlölöm, se nem szeretem a fajtáját, de életben akarom magukat
tartani, különben a hozzátartozóik nem fize k meg nekem az adósságukat.
Az ember nem öli meg az üzle partnereit."
Ahogy mondtam, Szilágyi őrmester egy becsületes gazember volt, de a
pénzzel amit rajtunk kerese , nem volt szerencséje. 1945 őszén felkerese
engem a szerkesztőségben, de amíg be nem mutatkozo , nem ismertem
rá. Rongyos ruhában volt, sovány és ráncos, alig maradt valami a kemény
energikus őrmesterből akit Ukrajnában ismertem. Előkotort egy cédulát,
egy száz pengőről szóló adóslevelet tőlem, amit korábban nem hajto be.
Kérte hogy fizessem meg a tartozásomat, és legyek tekinte el az inflációra
is. "Tudom hogy a doktor úr megtagadhatja a fizetést, azt is tudom hogy ha
akarna, átadhatna a poli kai rendőrségnek. Nem jö em volna ide, ha nem
lenne szükségem a pénzre..." Megfize em a tartozást és kértem Szilágyit
hogy mondja el miért volt szüksége egy ilyen aránylag kis összegre, és ő
nem vonakodo mesélni szerencsétlenségéről: "Tudja meg doktor úr, hogy
a pénz amit Ukrajnában összegyűjtö em, elegendő volt egy házvételhez.
Szép ház volt és a rövid idő ala amíg benne laktunk, jól éreztük magunkat.
De egy nap egy német páncélos oszlop érkeze a faluba, a nagy debreceni
csata után voltak visszavonulóban. A németek még egy órája sem voltak a
faluban, amikor orosz repülőgépek bombázni kezdték őket. Az én házamat
is telitalálat érte, még egy inget sem tudtunk előásni a romok alól. Csoda
volt hogy életben maradtunk a pincében. És most újra szegény vagyok,
szegényebb mint valaha...

XVII. Egy fáradságos tél és egy kellemes nyár

Karácsony két napjára szabadságot kapo a század, annak ellenére hogy el
voltunk maradva a termeléssel, ugyanis a katonák szabadságot kaptak és
őrök nélkül Szilágyi nem küldhete ki minket az erdőbe. Karácsony napját
arra használtuk hogy rendbeszedjük ruhánkat, megmosakodjunk és
kicseréljük fekvőhelyeinken a szalmát. A mi szobánkban, az egyik orvos
javaslatára még a padlót is felsúroltuk. Karácsony másnapján olyan
emelkede volt a hangulat, hogy még néhány bridzspar t is lejátszo ak;
egyik kollégánk, egy eléggé ismert koncert zongorista, rögtönzö koncertet
ado , de zongora helye szájharmonikán játszo és a kuplészerző is
előadta legfrissebb szerzeményét a munkaszolgálatosok életéről.
Én a magam részéről távoltarto am magam ezektől a szerény
mulatságoktól; elég rossz fizikai és pszichikai állapotban voltam és a nap
nagyobb részét csuko szemmel a szalmán fekve töltö em, anélkül hogy
aludni tudtam volna. A kínlódás a szakadt ruhákkal, az állandó tápláló étel
és édesség irán vágyakozás, a leado kilók száma mindannyiunkat
egyformán érinte . Nekem viszont voltak ezeken kívül saját egyéni
pszichikai kínjaim is. Október végén megtudtam hogy feleségem
szeptember 20-án egészséges kislánynak ado életet, a korábban küldö
levelezőlapot az örömhírrel nem kaptam meg. Kimondhatatlanul
vágyódtam hogy láthassam elsőszülö gyermekemet és rossz sejtelmeim
azt súgták hogy talán soha nem láthatom meg.
A op mizmus és remény hogy a háború Hitler és a hitlerizmus
pusztulásával fog végződni, majdnem hogy kötelező volt közö ünk
kényszermunkások közö , ugyanúgy mint ahogyan korábban Budapesten a
zsidók és baloldaliak közö . I Ukrajnában a munkahelyen és a táborban
beszéltünk a helyzetről, de senki sem mert pesszimista gondolatoknak
hangot adni és mi akiknek voltak ilyen érzelmeink, próbáltuk azokat
el tkolni. Beszélgetéseink során azonban csak sötétben tapogatóztunk,
mert a háború menetéről meglepően keveset tudtunk. A német és magyar
katonaújságokban, az egyetlen számunkra elérhető hírforrásokban, mindíg
csak a Wehrmacht újabb sikereiről és a Vörös Hadsereg küszöbönálló
összeomlásáról olvasha unk. A német hadsereg előretört a Volgáig és
elfoglalta Sztálingrádot, Moszkvát és Leningrádot "vasmarokban" tarto a,
naponta több száz angol és amerikai repülőgépet lő ek le, ezerszámra
szórták a bombát angol városokra és több százezer tonnányi ellenséges
hajót süllyeszte ek el a hősies tengerala járók. Néha olvasha unk a
szövetséges, vagyis Japán, győzedelmes délázsiai hadjáratáról is. Soha egy
szót sem kudarcokról, német városok bombázásáról vagy az előrenyomulás
megállításáról; el Alamein nevét még csak nem is hallo uk. A lakosság
rádiókészülékeit elkobozták az erre specializálódo SS járőrök és a
rádiókészülék birtoklása halálbüntetést vont maga után. Csak a szteknek
volt megengedve hogy újságot küldessenek maguk után Ukrajnába, de a
hadnagyunk nem olyan ember volt aki nekünk vagy bárki másnak mesélt
volna arról hogy mi állt bennük. Ahhoz képest hogy aránylag közel voltunk
a fronthoz, szinte teljesen el voltunk a hírektől szigetelve. A társaim az
információ hiányát pozi vnak találták a régi igazságra hivatkozva, mi szerint
az is jó hír, ha nincs semmi hír, de énrám a tudatlanság lehangoló hatással
volt.
Azt is nehezen viseltem hogy semmit sem hallo am az öcsémről, ha nem is
tőle személyesen de a családtól Budapestről. Egyszer szeptemberben
kaptam tőle egy lapot egy tábori kórházból, ahol arcsérüléssel feküdt.
"Aknára léptem, de már jobban vagyok" - olvasha am a lapon, és ebből
megtudtam hogy ő és társai aknaszedéssel foglalkoznak, ami életveszélyes
munka.
A legnagyobb csapás anyám halálának híre volt. Mikor utoljára lá am és
búcsúztam tőle, a máskor oly életvidám asszony sápadt volt és összetört.
Ült az asztalnál és egyik cigare át szívta a másik után és alig mondo
valamit, csak bámult maga elé. Amikor indulnom kelle , hagyta hogy
megöleljem és megcsókoljam, passzívan és elmerengve és az utolsó amit
hallo am tőle, ahogy halkan ezt mondta: "Először elve ék a házamat, most
viszik a két fiamat. Nem akarok egy ilyen gonosz világban élni tovább."
Novemberben meghalt rákban, még csak ötven éves volt.
Tisztában vagyok vele hogy elméletemet nem támogatja az
orvostudomány, de nem tudok szabadulni a gondola ól hogy anyám
betegségét a rá nehezedő hatalmas pszichikai nyomás okozta, ugyanúgy
mint ahogyan én fuszt kaptam az állandó stressztől és lehangoltságtól.
Természetesen a rossz hangula ól nem lehet azokat a bacilusokat elkapni
amelyek ezt a betegséget okozzák, de a fizikai erőm annyira elhagyo hogy
a testem nem bírta lekűzdeni őket.
Azt hogy az egész század, a katonákat is beleértve, tetves volt, január
elején fedeztük fel szörnyűlködve. Ruhánk minden ráncában látszo ak a kis
színtelen élősködők, amilyeneket azelő soha nem lá unk. Hadnagyunk
szolgálatkészen jelente e a dolgot a német őrnagynak aki Fastov
parancsnoki szerepét töltö e be. A német hadsereg halálosan félt a
fusztól amit a tetvek terjeszte ek, és ami gyakori betegség volt
Ukrajnában. Mindenhol ahol német csapatok állomásoztak, felállíto ak egy
"Entläusungssta on"-t, és egy ilyen Fastovban is volt. Két nappal a hadnagy
jelentését követően azt válaszolta a német őrnagy, hogy a tetűeltávolító
állomás gőzkazánjait befűtö ék és a hadnagy szigorú parancsot kapo rá
hogy a munkásszázad valamennyi tagja azonnal jelenjen o meg. Másnap
reggel megjelent két német katona hogy ellenőrizze hogy közülünk senki ne
maradjon o hon és hogy mindenki magával vigye teljes ruhatárát.
Egy fél napba telt mire megszabadultunk a tetvektől egy elég egyszerű
módszer segítségével ami abból állt hogy amíg mi zuhanyoztunk, ruháinkat
forró gőzzel teli hatalmas tartályokba te ék.
Kellemes élmény volt hogy alaposan megmosakodha unk meleg vízben
folyékony szappannal, de annál kellemetlenebb volt utána a hidegben
gőzölgő ruhában várni hogy a század minden tagja elkészüljön. Végül azért
vidáman vonultunk vissza a táborba, legalább egy gonddal kevesebbünk
volt - legalábbis azt hi ük. Sajnos nem telt el három hétnél több amikor
egyike az orvosoknak újra felfedezte valamelyikünknél a parazitákat.
Mehe ünk megint a tetűeltávolító állomásra. Január végén egyik társunk
megbetegede fuszban és néhány napon belül hatan feküdtünk lázasan a
szalmán az elkülöníte szobában amit gyengélkedőnek kiálto unk ki, öt
zsidó és az egyik katona. Egyik orvosunk velünk maradt, kinint ado
nekünk amit Szilágyi szerze . Az utolsó amire emlékszem, az volt hogy
Szilágyi mindenese Halperin, aki szabadon érinkeze a lakossággal, mesélte
hogy egy döntő ütközet tört ki Sztálingrádnál. Arról hogy az ukrán ezt
honnan tudta, fogalmunk sem volt.
Két hétbe telt mire én és három társam a gyengélkedőn lázmentesek
le ünk, a maradék ke ő meghalt. Nem ők voltak az elsők közülünk akiket
ukrán földbe teme ek; egyik társunk, egy fiatal tanár vérhasban halt meg,
a másikat az erdőben érte baleset, agyoncsapta egy kidőlt fa. A vérhason,
vagy ahogyan mi neveztük, az ukrán betegségen, majdnem az egész század
átese , de az orvosok találtak ellene egy elég hatásos gyógymódot. Addig
piríto uk a kenyeret amíg majdnem teljesen fekete le , azután porrá
törtük és beve ünk belőle egy nagy adagot napi három-négy alkalommal.
Ez a házi gyógyszer sajnos nem segíte a fiatal tanáron; napról-napra
gyengébb le míg egy éjszaka meghalt anélkül hogy szomszédai a szalmán
észreve ék volna.
Ha az ember akarta volna, ki lehete volna törni a karanténból, kiosonni az
aránylag nagy épület hátsó oldalán, de ahogy azt felgyógyulásom után
hallo am, ezt még a vakmerő Halperin, az egyetlen kárpátukrajnai aki
velünk lako , sem merte megkockáztatni. Az őrnagy írásos parancsot
küldö a századparancsnoknak azzal a megjegyzéssel, hogy a német
katonák lelőnek minden magyar katonát vagy munkaszolgálatost akit az
iskolán és annak udvarán kívül találnak. A parancs magyar fordítását
Szilágyi őrmester olvasta fel a század elő , egy külön figyelmeztetéssel; a
német katonákkal nem lehete tréfálni, ezt az őrmester megtapasztalta az
első világháborúban.
Nem, a német hadsereggel nem lehete tréfálni. 1943 február végén a
Vörös Hadsereg nagy támadást indíto a Donnál a frontszakasz ellen amit a
magyar hadsereg véde és néhány napos harc ala a magyar egységek
felmorzsolódtak. Katonák, sztek és a zsidó munkaszolgálatosok
rendezetlenül menekültek a harminc-negyven fokos hidegben és
hóviharban, és a pánikban minden felszerelésüket hátrahagyták. Az
ötvenezer magyar katonának kevesebb mint fele, az ötezer
munkaszolgálatosnak pedig alig egy zede élte túl a nagy menekülést, a
többit beteme e a hó, közö ük szerete öcsémet is.
Sok túlélőn akinek sikerült Kijevbe eljutnia, a fusz jelei mutatkoztak; őket
egy nagy faépületben gyűjtö ék össze amit gabonaraktárnak használtak,
egy Kijeven kívül nem messze levő faluban, Darniczában.
Március végén tűzvész tört ki a darniczai kórházban és az összes beteg és az
egész ápolószemélyzet bennége , senki sem élte túl a tüzet. Nem lehet
pontosan tudni az áldozatok számát, de bizonyosan több százan voltak.
Azokat akik menekülni próbáltak az égő épületből, az épületet körülvevő
katonák lő ék agyon.
Milyen katonák? És ki gyújto a fel a fusz-kórházat?
Ezeket a kérdéseket te e fel a vizsgálóbizo ság Budapesten a háború után.
Egy tucatnyi magas rangú sz ől várták a választ, akik 1943 márciusában
Kijevben szolgáltak. Annak ellenére hogy a vádlo aknak nem volt alkalmuk
arra hogy összebeszéljenek, mindannyian egyöntetűen azt vallo ák hogy
nem volt közük a darniczai eseményekhez és hogy a gazte et egy SS
alakulat vi e véghez. Több panasz jö német oldalról, hogy a magyar
katonák, az őrszemélyzet és a betegápolók fegyelme nem volt elég erős
Darniczában a karantén idején. Mivel magyar oldalról nem te ek semmit, a
német katonaság ve e kezelésbe a dolgot.
A karantén harmadik és utolsó hetében amikor mi négyen már
lábadoztunk, az időjárás enyhe és napos le - korán jö a tavasz Dél-
Ukrajnában. Az orvosok akik olyan önfeláldozóan ápoltak bennünket,
elintézték hogy takarókba bugyolálva az udvaron ülhessünk. A két német
katona akik a bejáratnál álltak őrt, érdeklődéssel néztek minket; nem sokan
élték túl a szörnyű betegséget. Valószínűleg unatkozo is a két fiú.
Mindenesetre egyikük közelebb jö , megállt három-négy méterre tőlünk
és beszélgetésbe elegyede velünk. Helyesebben velem, mert a többi
lábadozó nem beszélt németül. Az érdekelte leginkább hogy hogyan éltük
túl a fuszt, de később azzal folyta uk amiről idegen országban
o honuktól távol levő katonák mindíg beszélnek egymással. Hová valósi
vagy? Milyen régóta szolgálsz? Van o hon családod? Mit gondolsz mikor
lesz a háborúnak vége?
Szinte barátok le ünk, annak ellenére hogy megmondtam neki hogy zsidók
vagyunk és két nappal később mikor őrséget állt, odanyújto nekem egy
csomag cigare át és néhány darab kekszet, amit később megoszto am
három társammal. Akkor elmesélte hogy egy földműves fia volt
Schleswigből, de a családnak csak egy hektár földje volt, ezért egy gyárban
kelle dolgoznia. Reményét fejezte ki hogy a háború után kap egy birtokot
Ukrajnában. "Lá ad milyen príma termőföldjeik vannak ezeknek a
léhűtőknek?" Óvatosan próbáltam célozni arra hogy esetleg nem a
németek nyerik meg a háborút és akkor talán az ukrán parasz iúk kapnak
földet Schleswigben. Elhessege e ellenkezésemet: "Tudod, az első háborút
elveszíte ük a zsidók és a vörösök mia . Mostmár nincs több zsidó és
vörös Németországban. Győzni fogunk, ezt felírhatod magadnak, és én
nagyparaszt leszek Ukrajnában." Nem akartam hitében megingatni ezért
másról kezdtünk beszélgetni. Mikor a váltás közelede , visszament a
helyére és megköszönte a kellemes beszélgetést és további gyógyulást
kívánt: "Rendes ember vagy, kedvellek." Viszonoztam udvariasságát, de
nem tudtam megállni hogy meg ne kérdezzem: "Azt mondod hogy rendes
ember vagyok, de ha parancsot kapnál rá, agyonlőnél, ugye?" Meglepődve
válaszolta: "Természetesen! Azt mondtad hogy te is katona voltál, akkor
meg kelle tanulnod hogy a parancs az parancs."
A karantén aranykora véget ért a század számára és a csapat rongyos
munkaszolgálatos ismét kivonszolta magát reggelente az erdőbe. A kijevi
fűrésztelepről ismét jö ek a termelés emelésére vonatkozó fenyegető
parancsok és ahogyan a napok hosszabbak le ek, úgy nő a munkaidő is.
Szilágyi őrmester megvonta a vasárnapi pihenőnapot is és az ideges
katonákat nagyobb munkatempóra ösztökélte a félelem, hogy a frontra
küldik őket. Visszatértek a rossz idők...
Mi hárman akik túléltük a fuszt, továbbra sem voltunk olyan állapotban
hogy az erdőben tudtunk volna dolgozni. Egyet közülünk a századirodára
vezényeltek, egy másikat a konyhára krumplit pucolni, én pedig a tábort
takaríto am.
Először április közepén lá am viszont az erdőt és akkor nagyon
meglepődtem. A hó már teljesen eltűnt, az utat szegélyező nyírfák már
kizöldelltek és a nap sugarai úgy felmelegíte ék a gyönyörű erdőt hogy már
csak ingben lehete dolgozni. Ezen kívül számomra meglepetés képpen,
asszonyok jö ek az erdőhöz közeli házakból lábosokkal tele valamilyen
gőzölgő étellel, mások szederlekvárral töltö buktákkal amiket "peruskij"-
nak hívtak. Fize ünk értük német katonamárkával ha volt pénzünk, de
cserélni is lehete ; varrótűt, cérnát, ollót, borotvapengét, pulóvert, zoknit
váltha unk krumplilevesre és peruskijra. Az asszonyok akik a föld
ajándékaival ellá ak minket, mással nem kísérte ek - mindannyian
"babuska" - nagymama korban jártak, nyakig felöltözve, kendővel a
fejükön. A fiatalabb nőket már összegyűjtö ék a németek és
Németországba küldték kényszermunkára. Egy hatvan év ala férfit és
negyven ala nőt sem lehete Fastovban látni.
Áprilisban leválto ák a század parancsnokságát. A hadnagyot a zászlóssal
együ hazahívták és két másik úr jö helyükbe. A hadnagyot aki most
leszerelt, alig lá uk, leginkább lakásán töltö e idejét krimiolvasással, a
század vezetését teljes egészében Szilágyi őrmesterre hagyta. A zászlóssal
sem volt sok dolgunk, egy igazi aktakukac volt aki naphosszat a
századirodán ült és papírmunkáját végezte. Inkább féltünk a változástól
mint örültünk neki és néhányan ortodox társaink közül a régi jiddis
bölcsességet idézték: "Selten kom etwas besseres nach." {"Jó dolgok ritkán
történnek."}

XVIII. A remény fuvallata

Az új hadnagy, Balogh István, a polgári életben bank sztviselő, se rosszabb,

se jobb nem volt elődjénél; ugyanolyan minimális érdeklődést mutato a
század iránt. Az egyetlen különbség az volt, hogy Balogh hadnagy nem
olvaso olyan sok krimit, ahelye sikerült a kijevi parancsnokságtól egy
motorbiciklit és a városban egy barátnőt szereznie. Egy városban ahol
éhség uralkodo , szeretőre szert tenni nem volt különösebb teljesítmény
egy sz ől... Balogh hadnagy hetente egy-két napot Kijevben töltö , és
mindíg mikor szerelmi kalandjára útnak indult, vi magával a csomagtartón
egy táskát, ami a század raktárából származó élelmiszerrel volt megpakolva.
Ezzel szemben az új zászlós lényegesen rosszabb volt a korábbinál. A polgári
életben polgári iskolai tanár volt, és annak ellenére hogy alig volt harminc
éves, a pedagógusok régi pusához tartozo , akik hivatásuknak tarto ák a
tanulók büntetését. Minket is ráncba akart szedni. Szemlét tarto
szobáinkban és mindíg talált kifogásolnivalót. Olyankor a szoba lakói
kénytelenek voltak az estét padlósúrolással tölteni. Másodnaponként
kibiciklize hozzánk munkahelyünkre az erdőben és ha valakit ülve talált,
annak felírta a nevét. Ezeknek az elkövetkező vasárnapot a pincében kelle
tölteniük, amit a zászlós zárkának alakí ato át.
A népiiskolatanító-zászlós nem nevelt minket sokáig. Egyik délután miután
sikerült két "szabotőrt" te en érnie, az erdőben sétálgato és egy házat
fedeze fel mélyen a sűrűben, ahol a háború elő egy erdész vagy vadász
lako . A ház most lakatlanul állt, legalábbis hivatalosan. A leghidegebb téli
napokon néhány katona odajárt melegedni, de ezeknek a kirándulásoknak
hamar végeszakadt. Szilágyi őrmester kereskedelmi ügynöke Halperin
kapo egy figyelmeztetést valamelyik üzle elétől, amit továbbíto az
őrmesternek. A katonák szigorú parancsot kaptak arra hogy kerüljék el a
házat. Nem mondták ki, de mindenki megérte e hogy a veszélyes ház a
par zánok céljait szolgálta és mindenki tudta hogy jobb volt nem
provokálni őket. Viszonzásul nem okoztak nekünk gondot az erdő fegyveres
lakói, akik főleg a vasú sinek felrobbantására voltak szakosodva.
A zászlós szemügyre akarta venni az erdei házat, de az egyik katona mondta
neki hogy Szilágyi őrmester szigorú parancsa ezt meg lto a. "Az az ember
nem teljesen normális", üvöltö e a zászlós sérte en, "mióta lthat egy
őrmester meg bármit egy sztnek?" A katona elnézést kért, és miután más
senki nem szólt bele a beszélgetésbe, a zászlós határozo léptekkel
megindult a ház felé. Körülbelül félúton megállt és visszafordult felénk és
talán egy pillanatra elbizonytalanodo , de a tekintélyéhség győzö és
folyta a útját. Lá uk hogy azért előve e, kibiztosíto a és kezében tarto a
pisztolyát. Nem telt el z percnél hosszabb idő amikor két lövést hallo unk
abból az irányból amerre a zászlós ment. Nem pisztoly, hanem
puskalövések voltak. Kis időbe telt mire a zedes és az egyik katona úgy
döntö hogy utánanéznek hogy mi történt a zászlóssal. A háztól nem
messze találtak rá, agyonlőve. A mellén egy cédulával: "Szmrt nyemeckij
ockupan ". Halál a német megszállókra. A zászlós esete ahhoz vezete
hogy a német őrnagy á ésülte e az erdőt, de a katonák eredmény nélkül
tértek vissza, nyomukat se találták a par zánoknak. A házat mindenesetre
felrobbanto ák. A zászlós iránt érze gyász mérsékelt volt a század
körében...
A század élete nem sokat javult a tavasz eljö ével. Igaz hogy már nem
kelle fagyoskodnunk, de a munka az erdőben nehezebb le mint
korábban, pedig már megtanultuk szerszámainkat kezelni. Azonban sokkal
több erőt igényelt kivágni és fűrészelni a vastag tölgyeket, amikor azok tele
voltak nedvekkel. A fűrész beszorult, a balta lepa ant és kezünket ismét
fájó hólyagok boríto ák.
A fuszt megelőzően a legjobb munkások közö tarto ak számon, de most
nem bírtam sokat, mert még mindíg elég rossz formában voltam. Az étel is
rosszabb le mint korábban, annak ellenére hogy Szilágyi őrmester többet
sikkaszto a raktárból. A front közeledet Kijevhez és a par zánok is
közelebb kerültek a vasútvonalhoz ami az ukrán fővárost Magyarországgal
kötö e össze. A németeknek a par zánok elleni gyakori akciói ellenére
egyre gyakrabban repíte ék a sineket a levegőbe, néha pont a mozdony
ala . Ennek az le a következménye hogy néha egy egész hé g nem
érkeze élelmiszer a magyar hadsereg kijevi raktárába és természetesen a
raktár parancsnoka elsősorban a zsidó munkaszolgálatosok ellátásán
spórolt.
Május elején már két hete nem lá unk húst és be kelle érnünk kenyérrel,
krumplival és száríto zöldségből készült levessel. Társaink, a
kárpátukrajnai kocsisok enyhíte ek a hiányon. Egy nap egyikük Szilágyi
őrmesterhez ment és tört magyarsággal jelente e hogy az egyik ló
megsérült, eltörte a lábát. Az őrmester siete oda, ellenőrizte a hír
valódiságát, majd egy pisztolylövéssel megszabadíto a szegény állatot a
szenvedéstől.
Estére kellemes illatot árasztó lógulyást ehe ünk. A lóhús három vacsorára
le elegendő. A későbbiekben több alkalommal érte hasonló baleset a
lovakat, mindig éppen akkor amikor a kijevi élelmiszerraktár nem szállíto
húst a rohadt zsidóknak, vagyis nekünk.
Egyszer végre a szerencse rám is mosolygo ; kineveztek a század segéd
postásává. Hetente kétszer egy katona Kijevbe utazo a parancsnokságra
parancsért és a katonai postára a század postájáért. A katona
természetesen el volt látva írásos ú paranccsal, de mivel németül nem
beszélt, többször előfordult hogy a német vonatparancsnok nem engedte
hogy a német katonai vonatra felszálljon. Hadnagyunk hiába te panaszt a
német őrnagynál. Az őrkatonák közül egy sem beszélt németül.
Megoldásként az merült fel, hogy egy nyelvtudó zsidó kísérje el a katonát
az úton, és én le em az akit az őrmester erre a meg sztelő feladatra
kiszemelt; nem azért mert a kedvencei közé tartoztam, hanem azért mert
az én távollétem aligha csökkente e a termelést az erdőben. Még mindíg
gyenge voltam a súlyos betegség után.
Kétszer egy héten kaptam kölcsön katonai egyenruhát, mert a rongyos
polgári ruhámban nem szállha am volna fel egy kínosan szta német
katonai vonatra. Egy katona társaságában ezután minden nehézség nélkül
utazha am Kijevbe, a vonat parancsnoka szigorúan katonásan előado
kérelmem után foglalt számunkra két állóhelyet az egyik kocsiban. Német
ú társaink muzsikus cigányoknak, pusztai hősöknek és opere katonáknak
csúfoltak, de soha nem bánto ak és a vonatról sem dobtak le minket. Talán
a német katonák valamivel jobb véleménnyel voltak a magyarokról mint az
olaszokról, de az is lehet hogy nyelvtudásom vált hasznunkra. Ugyanis
előfordult néhány alkalommal hogy veszekedés tört ki a német és olasz
katonák közö ami azzal végződö hogy az olasz katonákat megverték és
lerugdosták a vonatról.
Miután elhoztuk a postát és a parancsot a parancsnokságról, volt néhány
óránk a nagyvárosban, amit városnézéssel, vagy fürdéssel a német katonai
fürdőben töltö ünk, ami tulajdonképpen nem volt megengede magyar
vagy más nem német katonáknak, de egy csomag cigare a általában
feloldo a a lalmat.
Egyszer sikerült a német katonamoziba is beszöknünk és o megnézni egy
filmet Zarah Leanderrel és Gustav Frölichel. A legérdekesebb azonban a
séta volt a város széles főutcáján, ami hemzsege a német, magyar, olasz,
horvát és spanyol katonáktól és sztektől, valamint piszkosan öltözö
civilektől. A főutca egyetlen négy-öt emeletes háza sem volt azonban több
mint korábbi pompájának csontvázszerű árnyéka. A homlokzatok álltak
ugyan, de tátongó ablakokkal, tető nélkül, mögö ük téglából, törö
gerendákból, száraz vakolatból és bútormaradványokból álló óriási
rakásokkal. A romok hosszú sorának látványa olyan volt mint egy rémálom
ami valójában nem is létezhete , de annak ellenére hogy megrémiszte ,
ugyanakkor elégede séggel is töltö el. A németek ugyanis 1941 őszén
nagyobb ellenállás nélkül foglalták el Kijevet, és a visszavonuló Vörös
Hadseregnek csak arra maradt ideje hogy néhány nagyobb gyárat, az
elektromos műveket és a hatalmas vasú hidat a Dnyeper fele
felrobbatsa. A németek gyorsan és kényelmesen berendezkedtek a
városban és a főutca tágas házaiban a különféle parancsnokságok és
katonai vezetőségek irodái kaptak helyet. Természetesen minden házat
német alapossággal átvizsgáltak a műszaki alakulatok; rejte aknákat és
hasonlókat kerestek, mielő tábornokok, ezredesek, őrnagyok és
beoszto aik beültek odaszállíto íróasztalaik mögé. Néhány nappal később
mégis elkezdődtek a meglepetések. Valaki kinyito egy ajtót, valaki más
lehúzta a wc-t, elzárt egy vízcsapot vagy bevert egy szöget a falba és jö a
robbanás. Több száz, talán több ezer magas rangú német szt és irodai
szeméyzet repült a levegőbe tetővel, padlóval és falakkal együ ...
Be kell vallanom hogy különben általánosan humanista érzelmeim ellenére
is örömöt éreztem amikor először hallo am ezt a történetet; a német
katonák nemigen számíto am emberi lényeknek, egy Hitler által építe
ördögi gépezet lelketlen alkatrészeinek tarto am őket.
A másik kiránduló célpontunk Kijevben a Jevribazár volt, a zsidó piac. A
nagy nyito piacteret hívták így, annak ellenére hogy 1943 tavaszán aligha
voltak már zsidók Kijevben. Egy kis részét a város zsidó lakosságának
evakuálták a szovjet hatóságok, de a legtöbben maradtak és azokat később
módszeresen kiírto ák az SS-Sonderkommandók és segítőik, az ukrán
milícia. Csak 1941 szeptemberének utolsó két napján 34 000 zsidó férfit,
nőt és gyereket lő ek agyon és teme ek el a város határánál fekvő Babij
Jar szakadéknál.
A zsidó piac 1943 nyarán találkozóhely- és üzlethelyiségként szolgált
mindenkinek aki eladni, venni vagy cserélni akart valamit, vagyis
gyakorla lag minden belföldi civil és idegen katona számára aki az ukrán
fővárosban élt. Nem lehete feketepiacnak sem nevezni, mert a német
megszálló csapatok megtűrték; "fehér" üzlet vagy piac egyszerűen nem
léteze . Az áruk a Jevribazárban egy terítőre voltak kipakolva a földön és
részben a bolhapiacok hagyományos lim-lomjai közé tartoztak, de a
legfontosabbak különféle konzervek, kenyér, füstölt hús, sajt, margarin és
más élelmiszerek voltak amiket vidékről csempésztek be vagy valamelyik
katonai raktárból szereztek. A legértékesebb áruk, a cigare ák, arany
érmék, gyémántok és külföldi valuták a zsebekben lapultak. Az árusok fele
különböző nemze ségű katona volt. Az olaszok voltak a legak vabbak, a
németek egy kis kisebbséget alko ak, mivelhogy néha egészen váratlanul
felbukkant a német katonai rendőrség és könyörtelenül elkapta a német
katonákat. A német sztek és a depók személyzete kénytelenek voltak
ukrán közve tőket megbízni üzleteik során.
Sok könyvet írtak a háború borzalmairól és értelmetlenségéről, de keveset
azokról a lehetőségekről amiket a háború üzle érzékkel megáldo
emberek számára kínált. Ilyen emberek bőven akadtak a magas és
alacsonyabb rangú sztek, al sztek és katonák közö , nemze ségtől és
világnéze ől függetlenül. 1945-ben naponta lá am a kommuninsta
rendszer ala felnő orosz katonákat és szteket kisebb-nagyobb üzleteket
kötni Budapest utcáin, és 1948 nyarán hasonlóan ak v amerikaiakat
Bécsben. Függetlenül a ól hogy milyen társadalmi rendben élünk,
kapitalistában vagy kommunistában, a kapzsiság fellelhető az egyénekben.
A különbség akkor nyilvánult meg amikor a sztek és katonák hazatértek
hazájukba. Az amerikaiak és franciák (angol katonák nagyon ritkán
üzleteltek) megtartha ák a hasznot, ezzel szemben szegény orosz
kollégáikat a határon alaposan megmotozták a katonai rendőrök és minden
külföldi valutát, arany tárgyat és karórát elkoboztak tőlük. Az orosz szt aki
sót szállíto Erdélyből Budapestre, vagy gyümölcsöt Magyarországról
Bécsbe, a közlegény aki karórákat lopo magyarok csuklójáról, nem
sejthe e hogy a szovjet állam, vagy a katonai rendőrség hasznára
cselekede .
1942 június közepén velünk, a 109/8-as munkásszázad tagjaival egy nagyon
különös eset történt. A délelő közepén egy zedes jö kerékpáron erdei
munkahelyünkre a hadnagy parancsával hogy a század azonnal induljunk
hazafelé. Az erőltete mene ől izzadtan és fáradtan értünk a táborba, ahol
Szilágyi őrmester várt ránk, láthatóan idegesen. Felsorakoztunk és néhány
perccel később feltűnt a hadnagyunk egy idegen százados és egy igazi
tábornok társaságában. Hosszú sorkatonai szolgálatom ellenére soha nem
találkoztam egy tábornokkal sem. Ezt az első példányt ezért jól szemügyre
ve ük és megállapíto uk hogy a nyakát körülvevő sok aranytól és a
nadrágját díszítő széles vörös csíkoktól eltekintve, eléggé átlagosan feste .
Aligha szemlélt egy igazi tábornok korábban egy a mi századunknál
rongyosabb és katonátlanabb katonai alakulatot. A legkülönösebb az volt
hogy egy ilyen magas rangú szt egyáltalán eljö egy zsidó
munkásszázadhoz; eddig néhány tábori csendőrt kivéve senki nem törődö
egy ilyen méltatlan Untermenschen {alsóbbrendű ember} gyülekeze el,
ahogyan azt Nietzse után szabadon Németországban mondták.
A látogatás rövid le , nem tarto z percnél tovább. A tábornok néhány
percig bámult minket, majd hadnagyunkat megkérdezte hogy mikor
kaptunk utoljára csomagot o honról és amikor azt a választ kapta hogy az
előírás szerint nem kapha unk csomagot, csak bólinto . "És már egy éve
i vannak?" kérdezte újra, és a hadnagy igennel felelt a kérdésre. A
tábornok ismét bólinto . Ezután megélénkült a magas rangú látogató és
rikító katonai hangon kiálto a: "Mindenki aki a negyvenedik évét
betöltö e, és minden orvos lépjen ki." Csak öt "öreg" volt közö ünk, de
nem kevesebb mint nyolc orvos. A tábornok új parancsot ado : "A
legfiatalabb orvos lépjen vissza a sorba!" Rövid osztozkodás támadt az
orvosok közö mire eldöntö ék hogy melyikük a legfiatalabb. A tábornok
most a századoshoz fordult: "Írja fel a nevüket!" A tábornok és a százados
megfordultak, a hadnagy három lépéssel mögö ük köve e őket és a
társaság eltűnt az iroda ajtaja mögö . Pár perccel később hallo uk az autót
indulni és a látogatókat elnyelte egy porfelleg.
Természetesen másról sem beszéltünk mint a tábornok villámlátogatásáról
és találga uk hogyan és miért történt. A legjobb magyarázatot a
kuplészerző adta. Szerinte ugyanaz történt mint amikor a boszorka
megparancsolta Jancsinak és Juliskának hogy mutassák meg az ujjaikat,
látni akarta hogy a gyerekek elég kövérek voltak-e már ahhoz hogy
megegye őket. Velünk ezzel éppen ellenkezőleg volt, a tábornok azt akarta
látni hogy elég soványak vagyunk-e.
Nem, nem eve meg minket a tábornok, éppen ellenkezőleg. Két nappal
később írásos parancsot hoztam a kijevi parancsnokságtól, amiben az
öregeket és a hét orvost haza parancsolták Magyarországra. Másnap útnak
is indultak boldogan, de mi akik maradtunk is éreztünk egy kis örömöt,
mert ez volt az első jele annak hogy az út Ukrajnából Magyarországra nem
volt teljesen lezárva elő ünk, zsidó kényszermunkások elő .
A nagyon kellemes meglepetések csak úgy záporoztak ránk az
elkövetkezendő napokban. A parancsnokság írásbeli parancsa szerint
írha unk haza hozzátartozóinknak és kérhe ük hogy küldjenek nekünk z
kilót meg nem haladó csomagot ruhával, szappannal, fogkrémmel és
gyógyszerrel. Ezt rögtön meg is te ük, de további két hónapba telt mire a
várva várt csomagok megérkeztek. A következő meglepetés az volt hogy
amikor Szilágyi őrmester Kijevbe utazo hogy elhozza élelmiszer
adagjainkat a magyar hadsereg raktárából, a szokásos árukon kívül két
hordó borral és egy nagy láda cigare ával tért vissza. A vasárnapi
vacsorához járó bor a magyar katonák hagyományos kiváltsága volt,
ugyanúgy mint napi z szál cigare a. Mivel mi nem számíto unk
katonáknak, ezeket korábban nem kaptuk. Most viszont egyenlőek le ünk,
legalábbis ami a bort és a cigare át ille .
Bizonyos idő elteltével egy teherautó érkeze a táborhoz és mi
bakancsokat és katonasapkát kaptunk; kicsit kopo akat, de így is a
régieknél sokkal jobb állapotúakat. A legnagyobb öröm akkor ért amikor a
hadnagy felolvasta a parancsnokság parancsát. E szerint a honvédelmi
minisztérium utasítást ado arra, hogy minden munkásszázad amelyik egy
évnél hosszabb időt töltö Ukrajnában, térjen visza Magyarországra és
tagjait bocsássák el. Hogy közelgő szabadulásunkat megünnepeljem, aznap
este mege em a gulyáskonzervet amit Kijevben ve em egy magyar
katonától és végszükség esetére tartoga am. Hascsikarást kaptam a
szokatlanul bőséges vacsorától és egész éjjel rémálmaim voltak. Az
elbocsátásra azonban egy félévet kelle várnunk.
Az írásos parancsok amiket társammal a kijevi parancsnokságról elhoztunk,
mindíg barna borítékban voltak, de olyan hanyagul voltak leragasztva hogy
ki lehete őket nyitni és újra lezárni. Ezennel beismerem a katonai törvény
elleni vétkem; ahogy elhagytuk a parancsnokságot, felnyito uk a borítékot
és elolvastuk a parancsot. Sajnos soha nem találtunk arra szóló parancsot
hogy a századunk induljon hazafelé. Teltek a hetek, már vége volt a
nyárnak, de továbbra is hiába vártunk a megváltásra. Később megtudtuk
hogy a honvédelmi minisztérium parancsa már megérkeze , de azt
szabotálta egy őrnagy aki valamennyi zsidó munkásszázad ügyeinek
intézője volt. Miért? Valószínűleg meggyőződéses an szemita volt aki úgy
akarta hogy a zsidó munkaszolgálatosok ne kerülhessenek élve haza
Magyarországra.
Persze a legtöbb hivatásos szt gyűlölte a zsidókat, ezt jól tudtuk, ezért
nem is érte ük a tábornok látogatásának és az azt követő pozi v
változásoknak az okát. Nem is gyaníto uk hogy nem a hadügyminisztérium
vezetősége, hanem maga Horthy Miklós kormányzó döntö az
enyhítésekről és az elbocsátásunkról. Ezt a történetet a magyar
szociáldemokrata párt vezetőjétől hallo am 1945 márciusában.
A történtek előzménye az volt, hogy Horthy és bizalmasai Sztálingrád után
belá ák hogy a németek elveszíte ék a háborút és próbálták
Magyarországot abból ép bőrrel kivonni, ezért te ek néhány ügyetlen és
félresikerült kísérletet arra, hogy tokban felvegyék a kapcsolatot az angol
kormánnyal. Az erre legcélszerűbb lehetőséget, vagyis azt hogy a magyar
nagykövet a semleges Svájcban, Svédországban vagy Spanyolországban
folytasson diszkrét megbeszéléseket a helyi bri nagyköve el, nem merték
a Horthyt körülvevő urak megkockáztatni; túl sok volt a náciszimpa záns a
külügyminisztériumban Budapesten. 1942 tavaszán sikerült egy
megbízható közve tőt találni, az öreg szociáldemokrata harcos Böhm
Vilmos személyében, aki száműzetésben élt Stockholmban.
Böhm Vilmos honvédelmi miniszterként szolgált a rövidéletű Kun Béla
rezsimben és mint a magyar Vörös Hadsereg fő szervezője tünte e ki
magát. Nem volt semmi köze a kommuninsta-rezsim terrorcselekedeteihez
és gazdasági intézkedéseihez, mégis őt tarto ák Horthy ellenforradalmárai
az egyik fő felelősnek minden rosszért ami a Kun Béla rezsim ala történt.
Ebben a megmásíthatatalan ítéletben bizonyosan nagy szerepet játszo
Böhm zsidó származása is. Soha nem kért kegyelmet, soha nem hivatkozo
arra hogy a Vörös Hadseregben csak Magyarországot próbálta védeni a
betolakodó csehszlovák és román hadseregek ellen. Bécsben élt és onnan
harcolt szavakkal és te ekkel a Horthy-rezsim ellen.
Amikor 1934-ben az osztrák szociáldemokratákat fegyverrel leverték, Böhm
családjával Prágába menekült, onnan 1938-ban tovább Oszlóba, majd 1940
áprilisában Stockholmba. Stockholmban az angol nagykövetségen
dolgozo , a magyar rádió adásait hallga a és magyar újságokat olvaso ,
ezekről készíte összefoglalókat.
Böhm Vilmos a huszas és harmincas években részt ve a szociáldemokrata
internacionálé tevékenységében és a vezető európai szociáldemokraták
körében sok barátot szerze , többek közö a bri Labour vezetőjét. 1942
tavaszán a magyar szociáldemokrata párt vezetője, Peyer Károly őt
javasolta közve tőnek Horthy tanácsadói és London közö . A javaslatot
mindkét oldalról elfogadták és Böhm is elvállalta a közve tő szerepét a
kormányzó elleni régi ellenszenve dacára.
Böhm Vilmos és Peyer Károly mesélte nekem a háború után, hogy ez a
kapcsolat 1942 tavaszától 1944 márciusáig tarto , amikor a német
csapatok megszállták Magyarországot. Sem Canaris tábornok nagyon
hatékony berlini kémszolgálatának, sem annak magyar ügynökeinek nem
sikerült ennek a kapcsolatnak nyomára bukkanni. Az eljárás a következő
volt: Peyer Károly írt egy személyes levelet régi barátjának és elvtársának
Stockholmba. A levelet elju a ák Budapesten a svéd követségre, ahonnan
futárpostával továbbíto ák azt a stockholmi külügyminisztériumba. (A svéd
külügyminisztériumnak erről a tevékenységéről soha nem írtak, annak
dacára hogy Böhm Vilmos minden levelet megőrzö nagyon gondosan
vezete ira árában, ami most egyik fiánál, Böhm Pál mérnöknél van
Stockholmban.)
Minden levél Stockholmon keresztül Budapest és London közö arról szólt,
hogy milyen feltételek melle szállhatna ki Magyarország a háborúból. A
bri fél (Böhm Vilmos elbeszélése szerint) Herbert Morrison, a Churchill-
kormány tagja volt. Ő válaszolt (a leveleket úgy írta alá hogy "barátod
Morris") és követelte hogy Magyarország vonja ki csapatait a
Szovjetúnióból, de legalábbis ne küldjön újabb csapatokat oda, mondjon le
azokról a területekről amiket 1938 után visszakapo és állítsa le a zsidók
deportálását Ukrajnába és hívja vissza azokat akik már o voltak. (1949-
ben több hosszú beszélgetésem volt Böhm Vilmossal Stockholmban. Meg
voltam lepődve hogy a bri kormány amelyet egyáltalán nem érdekelt a
zsidók sorsa a Hitler által megszállt országokban, ilyen érdeklődést
mutato a magyar kényszermunkások iránt. Ezt meg is mondtam az öreg
Böhmnek, mert azt gyaníto am hogy ezt a feltételt ő te e hozzá saját
kezűleg. Csak diploma kusan mosolygo , se igent, se nemet nem mondo .
Az tény, hogy soha nem küldte az erede angol példányokat tovább
Budapestre, csak egy összefoglalót azok tartalmáról.)
Vajon Herbert Morrisonnak vagy Böhm Vilmosnak köszönhe ük a tábornok
látogatását 1943-ban Fastovban? Az tény hogy az angol követelésnek
megfelelően Tanító tábornokot nevezték ki a katonai munkaszolgálat
felügyelőjévé, és ő volt az aki az én századomat is felkereste...
Természetesen semmit sem tudtunk a Stockholmon keresztül Budapest és
London közö folyó diplomáciai játszmáról, és még csak találgatni sem
tudtuk hogy miért le ünk mi zsidó kényszermunkások jog nélküli törvényen
kívüli páriákból a magyar királyi honvédség tagjaivá felértékelve. Az
elkövetkezendő hetek ala türelmetlenül, remény és kétségbeesés közt
vergődve vártuk a megváltást - a parancsot ami visszaju at bennünket
Budapestre, a polgári életbe. Ez a parancs nem jö , de azért lassanként
mégis közelebb kerültünk hazánkhoz, parancs nélkül is.
Augusztus elején megszoko társammal a fiatal katonával együ Kijevbe
utaztam, elhozni a napiparancsot és a postát. Nagy volt a meglepetésünk,
amikor az épületet ahol a magyar parancsnokság állomásozo , zárva
találtuk, a magyar nyelvű tábla eltűnt és a magyar zászlónak is csak hűlt
helye volt. Egyetlen őrkatonát sem lá unk. Elmentünk a magyar sz
kan nba, azután a régi kórházba ami a magyar hadsereget szolgálta és
végül a hadtáp raktárába - sehol sem találtuk az életnek legkisebb jelét
sem, csak zárt kapukat. Hogy a rejtélyre magyarázatot kapjunk, elsie ünk
az "Informa onsstelle der Wehrmacht"-hoz {a német hadsereg tájékoztató
irodája}. Hosszú várakozás és hosszan tartó kihallgatás után röviden
tájékozta ak: az egész magyar hadsereg teljes vezetőségével és
adminisztrációjával együ elhagyta Kijevet. "Hová mentek?" kérdeztem
kétségbeesésemben és meglepetésemben a német sz ől. "Ember,
megbolondult maga?" üvöltö e a hadnagy. "Hogy kérdezhet egy katona
ilyet? Nem hallo még katonai tokról? Lelépni!" Már az ajtónál voltunk,
amikor a hadnagy civil hangnemben utánunk szólt: "Fiúk, sajnálom, de
valóban nem tudom hova a pokolba tűntek a fele eseik. Kérdezősködjenek
a zsidó piacon, o biztosan többet tudnak a dologról."
Elmentünk a Jevribazárba és megkérdeztük az öreg ukránt akinek a
megtakaríto veknijeimet szoktam eladni két csomag cigare áért - ő tudta
hogy az egész magyar hadoszlop kivonult Kijevből nyuga irányban.
Fastovba érkezve rögtön futo am a hadnagy lakására, annak ellenére hogy
szigorúan los volt számunkra a főnököt szolgálaton kívül zavarni. A hír
viszont olyan horderejű volt, hogy azt gondoltam hogy kivételt jelente . A
hadnagy türelmesen végighallga a elbeszélésemet, amit társam is
megerősíte . Egy pillana g sem tétovázo , felült motorbiciklijére és eltűnt
Kijev irányában.
Késő este volt mikor visszatért, teljesen zavarodo an és tanácstalanul. Már
szalmazsákjainkon feküdtünk, de mi "a sioni bölcsek", gyorsan
összegyűltünk a hadnagynál.
"Fiúk nagy szarban vagyunk", kezdte a hadnagy. "Az oroszok egyre
közelednek Kijevhez, a német hadsereg tartani szándékozik a várost és
elküldö minden magyart, olaszt és románt a városból. 'Jelenlétükkel csak
akadályoznának, nem segítenének minket', mondta nekem egy ismerős
német szt. Az csak jó ha a magyar csapatok közelebb kerülnek a magyar
határhoz és o átcsoportosítják állásaikat, de mi a fene lesz velünk? A
magas rangú urak a stábnál egész egyszerűen megfeledkeztek rólunk.
Nincsenek parancsaim és fogalmam sincs hogy mit tegyek...
Tanakodás kezdődö ami másnap reggelig tarto és mindenki elmondta
véleményét. A hadnagy felfedezte, hogy mind a z "zsidófiú", vagyis mi "a
sioni bölcsek", a zsidótörvényeket megelőzően tartalékos szt vagy
sztjelölt volt, és a szükség órájában egyenlő társakként kezelt minket,
cigare ával és itallal kínált elég bőséges raktárából. Úgy döntö ünk hogy
akár parancs nélkül is inkább elhagyjuk Fastovot, különben az
előrenyomuló Vörös Hadsereg karmai közé kerülnénk. A kérdés csak az
volt, hogy merre induljunk. A nyári melegben menetelve próbálni behozni a
magyar hadsereg két napi előnyét, nem tűnt különösen csábítónak, már
csak azért sem, mert az őrmester jelente e hogy nem volt három napnál
többre elegendő kenyér és élelmiszer a század raktárában. A megbeszélés
bizonytalanságban oszlo fel.
Még csak egy órája aludtam amikor Szilágyi őrmester felkelte . "Jöjjön
doktorkám, megyünk az állomásfőnökhöz, tolmácsolnia kell nekem",
mentegetőzö . Az állomásfőnök egy középkorú német vasutas volt, aki
erős bajor tájszólással beszélt. Barátságosan fogado bennünket,
különösen miután lefordíto am az őrmester szavait amikből kiderült hogy
egy többé-kevésbé magán jellegű üzletről volt szó. A beszélgetés időbe telt,
de leginkább a részletekről szólt, mert az elméle megállapodáson elég
gyorsan túlestünk. A megállapodás szerint az állomásfőnök, készpénzfizetés
ellenében hat tehervagont a magyar királyi munkásszázad rendelkezésére
bocsát, és ezen kívül megígéri hogy gondoskodik arról hogy
tehervagonjainkat egy nyugatra tartó szerelvényhez kapcsolják.
Az ár amiben a két vállalkozó megállapodo , öt ezer cigare a volt erede
csomagolásban. Természetesen az egész üzlet a legnagyobb mértékben a
katonai törvények és előírások ellen volt, mindkét oldalon. A század nem
kapo parancsot Fastov elhagyására, még kevésbé arra hogy vasú
szállítást rendeljen. Az állomásfőnöknek sem állt jogában hagyni minket
utazni és fizetséget elfogadni, ami a hadbíróság elő súlyosbító körülmény
le volna. De köztudo hogy a háború nem mindíg köve a törvényeket és
előírásokat...
Úton az állomásról gratuláltam az őrmesternek az eredményes
tárgyaláshoz, és megkérdeztem hogy hogy az úristenbe gondolta hogy az
állomásfőnököt meg lehet vesztegetni? Nem félt a ól hogy a német hívja a
katonai rendőrséget és letartózta at bennünket? "Doktor" válaszolta
Szilágyi oktató hangnemben, "nincs olyan állomásfőnönök a világon aki
megtagadna egy kis borravalót. Általában nagy családjuk van és a fizetésük
nem különösen magas. Amikor a birtok kezelője voltam", folyta a az
őrmester, "nem volt ritkaság hogy vágóállatot, kukoricát vagy hasonlót
adtunk el és egy meghatározo napon kelle szállítanunk. Mikor elmentem
az állomásfőnökhöz, mindíg arra panaszkodo hogy éppen akkor nem volt
egyetlen szabad vagonja sem, a körze ől kelle rendelnie és napokig, talán
egy hé g is eltarthato mire a vagonok megérkeztek. Mikor aztán kapo
egy szép kerek összeget, egy napon belül elővarázsolta a vagonokat. A
világon mindenhol ilyenek az állomásfőnökök."
Hadnagyunk közönyösen hallga a az őrmester beszámolóját az üzletről:
"Rendben Szilágyi, köszönöm a jó ötletet. Nekem mindegy, kétszer úgyse
végezhetnek ki szökésért és háború idején legalább agyonlőnek... Apropó,
honnan szerezte azt a rengeteg cigare át?" Szilágyi azzal nyugta a a
hadnagyot, hogy szteket nem végeznek ki olyan könnyen, a cigare a
pedig a lakásáról van. Három hé el azelő kapta a kijevi raktárból, csak
elfelejte e kiosztani a legénységnek. "De miért volt a lakásán és nem a
század raktárában?" "Nem volt a raktárban annyi hely..." Tízezer cigare a
egy vagyon volt akkoriban Ukrajnában, legalább zenöt petrojkát, ahogy az
arany öt rubelest hívták a cári időkben, lehete volna kapni érte {15
"petrojka" mai értéke körülbelül egymillió forint}.
Két nappal később a század a tehervagonokon ült és várta a vonatot amihez
hozzá kapcsolják majd kocsijainkat. Késő este volt amikor a vas kerekek
gurulni kezdtek ala unk. De az állomásfőnök becsapo minket, a hat
kocsiból öt nyito volt, tető nélkül. Szerencsénkre nem ese az ala a
három nap ala amíg az utazás tarto , és mi szárazon és jókedvűen
megérkeztünk a dél-lengyelországi város, Stanislaw vasútállomására. O
megállt a vonat és le kelle szállnunk. A magyar határállomás, Lavocsne
csak ötven kilométerre volt Stanislawtól, ezért egyik lábunkat már hazai
földön éreztük. Ugyanis megvoltunk győződve arról, hogy elbocsátási
parancsunk hamarosan megérkezik, és folytathatjuk utunkat Budapestre.
Nem sejte ük hogy további hat hónapot töltünk még munkaszolgálatban.

XIX. Fél év kétségbeesésben

A magyar királyi honvédség parancsnokságán Stanislawban senki nem

akarta hadnagyunkat felelősségrevonni amiért századunk parancs nélkül
hagyta el állomáshelyét. Sőt ellenkezőleg, szívélyes fogadtatásban
részesíte e ugyanaz az őrnagy aki Kijevben a zsidó munkásszázadok fele
parancsnok szerepét töltö e be. Az őrnagy elmondta a hadnagynak hogy
néhány, a hadosztály különféle felszerelésével megrako vagon már
megérkeze Kijevből és a stanislawi rendező pályaudvaron állt. Századunk
nekiláthato a vagonok kipakolásának. A hadosztály legénysége és a többi
zsidó munkásszázad még nem érkeze meg, valahol Lengyelország délkele
részén bolyongtak az országúton.
Beköltözhe ünk a volt zsidó negyed üresen álló házaiból néhányba. A
háború elő Lengyelországban csak kivételesen tűrtek meg maguk közö
zsidókat a vidéki városok keresztény lakosai, ezért a zsidók általában külön
negyedekben laktak. A stanislawi zsidó negyed nagy területet foglalt el és a
házak többsége kis családi ház volt. Felbecsülhető volt hogy a háborút
megelőzően legalább zezer ember lako o , most pedig egy sem; a házak
lepusztultan álltak berendezés, ajtók és ablakok nélkül. Később
megkérdeztünk a munkahehelyünkön néhány lengyelt, hogy hová tűntek a
zsidók. Nem tudtak pontos választ adni, csak a vállukat vonoga ák és
mesélték hogy a németek már 1940-ben vagy 1941-ben elvi ek minden
zsidót a városból. Hová és miért? Ezt nem tudták és nyilvánvalóan nem is
törődtek vele.
A megérkezésünket követő napon már dolgoztunk az állomáson a
kirakodáson. Tíz nagy teherautó várta hogy megrakjuk őket a ládákkal
amiket a vagonokról pakoltunk le. A munka elég nehéz volt, mert a sofőrök
akik természetesen magyar katonák voltak, gyaláztak minket és mintha a
szitkok és fenyegetések nem le ek volna elegendőek, még ütö ek és
rugdostak is minket.
Két napba telle mire az összes várakozó vagont lepakoltuk, de akkor jö ek
újak. Nem volt elég hogy naponta legalább z órát dolgoztunk, több
alkalommal felkelte ek az éjszaka közepén és olyankor ki kelle rakodnunk
a beérkeze vagonokat amik különféle lőszereket tartalmaztak. A
parancsnokság tarto a ól hogy az orosz repülőgépek megtámadják a
lőszeres vagonokat és a robbanás az egész állomást a levegőbe röpí . Mi
azonban csak kis Rata gépeket lá unk néhány alkalommal, és azok is csak
pár sorozato ereszte ek meg az állomás épülete felé.
A munka kemény volt, de voltak előnyei is. Egy idő után észreve ük hogy a
teherautósofőrök alaposan megnézték a ládákat és tanácskoztak egymás
közö . Néha mikor nem tudták eldönteni hogy mi lehet a ládában, úgy
döntö ék el a kérdést, hogy szétverték a ládát. Azt is észreve ük, hogy ha
a ládák közül valamelyik konzerveket, ruhát vagy gyógyszert tartalmazo ,
azokat a sofőrök "megvámolták". Egyik társunk ismerte az egyik
katonasofőrt a civil életből és közve tésével kötö ünk egy megállapodást a
sofőrökkel. A ládák "ellenőrzése" ezután a vagonokban történt, sokkal
diszkrétebben mint korábban. Viszonzásul mi is kaptunk részt a
zsákmányból. Az üzle tevékenység már javában folyt amikor a
Magyarországról jövő vonatok kezdtek jönni és legtöbbjük különféle
élelmiszert és cigare át szállíto .
Szilágyi őrmester egy idő után tudomást szerze a sofőrökkel való
együ működésünkről, pedig nem sűrűn járt ki az állomásra. Egy este
magához rendelte a "sioni bölcseket", vagyis a szobaparancsnokokat akik
Fastovban tanácskoztak vele és a hadnaggyal. "Fiúk, azt hogy a sofőrök
csórnak és üzletelnek a szajréval, mindenki tudja és mivel nem tehetnek
ellene semmit, eltűrik. De maguknak zsidóknak nagyon óvatosaknak kell
lenniük. Az őrnagy aki a főnökünk, egy vérbeli an szemita aki egy pillana g
sem habozna egy zsidót hadbíróság elé állítani hadianyag fosztogatásáért.
Ígérjék meg hogy saját szükségleteiknél többet nem vesznek el és nem
próbálnak a lengyeleknek semmit eladni. Megígértük és továbbadtuk
társainknak az őrmester figyelmeztetését, de nem száz százalékos sikerrel.
A húsz zsidó aki kárpátaljai volt és kocsisként dolgozo Fastovban, most
lovak és kocsik híján, velünk dolgozo . Mivelhogy szülőföldjük csak bő száz
kilométerre volt Stanislawtól a Kárpátok másik oldalán, és a városlakók
ukrán-lengyel nyelve anyanyelvük volt, o hon érezték magukat
Stanislawban. Nem tartózkodtak az üzle tevékenységtől és általában a
sofőrök közve tőiként, de saját szakállukra is dolgoztak.
Két hé g a mi századunk, a parancsnokság és egy kisebb őrség képviselte a
magyar hadsereget. Ezala az idő ala senki nem törődö a zsidók kijárási
lalmával a városban. Később lassan megérkeztek Stanislawba a Kijevet
kiürítő magyar csapatok, a hosszú meneteléstől fáradtan és koszosan.
Hamarosan hemzsege a város magyar katonáktól és sztektől, de senki
nem törődö velünk és a többi zsidó munkásszázaddal akik szintén
megérkeztek. Stanislaw nem volt különösebben szép és szórakozási
lehetőségeket sem kínált, kivéve azt hogy több mint egy év után nagyon
kellemes volt szabadon sétálni a járdán és civil emberekkel beszélni.
Stanislaw és Galícia ahol a város feküdt, 1918 elő a Habsburg monarchia
része volt, és két évszázadig a német volt a hivatalos nyelv. Még mindíg sok
stanislawi lakos beszélt németül, különösen azok akik az idősebb
generációkhoz tartoztak. Különben csak öregek és nők maradtak a
városban. Majdnem mindenből egyformán hiány volt mindenhol a háború
sújto a Lengyelországban és Ukrajnában, de leginkább élelmiszerből és
cigare ából. A nők, és még csak nem is a legrosszabb fajtából, bizonyos
mennyiségű cigare áért vagy egy vekni kenyérért árulták kegyeiket. Lehet
hogy ez nem is igazán számít pros túciónak, hiszen férjeik távol voltak, mi
pedig fiatal egészséges férfiak voltunk akik nők nélkül éltünk már több mint
egy éve... Rosh Hashana idején, a zsidó újév napján, a zsidók egyik
legnagyobb ünnepén a század egyik rabbija este isten szteletet tarto . A
rabbi prédikációja tárgyául éppen a stanislawi nőkkel folytato
viszonyunkat választo a és figyelmeztete bennünket... "Törvényeink
továbbra is érvényben vannak i is, kizárólag életveszély helyezi őket
hatályon kívül. De az önmegtartóztató életmód nem jelent életveszélyt! A
paráznaság elleni lalom továbbra is kötelez minden zsidót." A
figyelmeztetés és a Tórából ve idézet az ortodoxok kis csoportját kivéve
nemigen volt ránk hatással.
A német század amelyik addig Stanislawban állomásozo , most elhagyta a
várost és a magyar hadosztály ve e át az egész terület felügyeletét. Magyar
utász egységek, zsidó munkaszolgálatos századokkal megerősítve
erődítéseket és harckocsiakadályokat kezdtek építeni a városon kívül.
Hallo uk hogy Kijev az oroszok kezébe került és a német hadsereg
folyamatosan hátrált a nagy ukrán sztyeppén. A háború közelede a
magyar határhoz és mi hiába vártuk az elbocsátó parancsot. A hadnagy
jelentkeze két-három alkalommal az őrnagynál hogy a parancs után
érdeklődjön, hiszen már zenöt hónapja voltunk szolgálatban. A válasz
mindíg ugyanaz volt: nem jö parancs, a hadosztálytól egy munkásszázadot
sem küldtek haza, pedig volt néhány olyan század amelyik már zennyolc
hónapja volt a fronton.
Elbocsátás helye századunkat éppen ellenkező irányba küldték Pinszkhez,
a Rokitno-mocsarak közepébe. Nehéz elmondani hogy milyen szörnyű
hangulatban voltunk a négyszáz kilométeres út ala . Nem csak azért
voltunk lesújtva mert elbocsátásunk szertefoszlo mint egy délibáb, hanem
azért is, mert a terület ahová küldtek szovjet par zánokkal teli környék
hírében állt, ahol sok magyar katona ese áldozatul.
Csak egy éjszakát töltö ünk a nyomorúságos putri-városban Pinszkben;
éjszakai menedékként a zsinagóga szolgált, ami egy vastag magas falakkal
körülve nagy kőépület volt. Minden bizonnyal gondoltak arra is hogy az
Isten háza menedékként is szolgálhato a zsidók számára mikor kitört egy-
egy progrom, az pedig többször előfordult a cári időkben amikor Pinszk a
cári birodalomhoz tartozo . Sajnos a kétszáz éves zsinagóga-erőd nem
nyújto oltalmat Hitler SS-legényei ellen; több mint zezer pinszki zsidót
öltek meg és teme ek tömegsírokba a város határán kívül. 1943
októberében amikor mi odaérkeztünk, már egyetlen zsidó sem volt a
városban. A zsinagógából is csak négy csupasz fal és a tető maradt.
Másnap századunk mocsaras ingovánnyal szegélyeze országúton vonult
tovább. Rilovicse, a falu amely menetelésünk célja volt, két-három tucat
alacsony fakunyhóból és egy fatemplomból állt. Az ukrán falvak amelyek
számunkra szegényeknek és elmarado aknak látszo ak, luxus helyek
voltak ehhez a faluhoz képest.
A faluban csak vagy húsz öreg lako , még asszonyok és gyerekek se
maradtak, és a legtöbb ház üresen állt. Választha unk hogy melyik
kunyhóban akartunk lakni; egyik nyomorúságosabb volt mint a másik. A
falu melle húzódo a vasútvonal amely Breszt Litovszkot kötö e össze a
féhérorosz metropolisszal, Minszkkel. Az állomáson és környékén egy fél
századnyi magyar gyalogság telepede meg, ugyanúgy mint minden
állomásnál az egész vonal mentén. A német hadvezetőség azt a feladatot
bízta egy magyar ezredre, hogy a vasú összekö etést a par zánok állandó
támadásai ellen biztosítsa. A feladat nem csak rendkívülien nehéznek,
hanem reménytelenül kivitelezhetetlennek is bizonyult. A rövid őszi
napokon járőröztek ugyan a magyar katonák a számukra kijelölt
szakaszokon, de miután leszállt az este, a par zánok akadálytalanul
folytatha ák tevékenységüket. Majdnem minden éjjel az állomás irányából
hallatszó robbanás zajára ébredtünk, és minden nap jö ek a német
műszaki alakulatok páncélvonaton a felrobbanto sineket megjavítani.
Ezen kívül a par zánok hetente legalább egy alkalommal magát az állomás
épületét is megtámadták, kézigránátokat hajíto ak vagy sorozatokat
küldtek az ablakok felé.
Rögtön Rilovicsébe érkezésünk után meglátogato minket egy szakállas
magyar hadnagy akit két fegyveres katona kísért. A fiatal hadnagy rendkívül
idegesnek látszo és a katonák is akik géppisztolyaikat lövésre készen
tarto ák, állandóan körül tekinge ek. Megtudtuk hogy miért küldtek
minket erre az isten háta mögö helyre. Az állomásépületeket a
vasútvonal mentén palánkkal akarták megerősíteni, mint az amerikai
erődöket az indiánok támadásai ellen. A mi századunknak az volt a dolga
hogy az építkezéhez fát vágjon ki a közeli erdőkben. A munka sürgős volt
ezért rögtön hozzá is kelle fognunk.
Kivágni a vékony, a mocsárban eléggé összezsugorodo fenyőket, könnyű
volt számunkra akik Fastovban megtanultunk vastag tölgyeket kidönteni. Az
inkább gondot okozo hogy a földet a talpunk ala átázta a az eső amely
majdnem minden nap ese . A legrosszabb az volt hogy a kitermelt fát az
állomásra kelle hordanunk, ami három-négy kilométerre volt onnan. Egy
óra munka után vállig átnedvesedtünk. Az estéket bakancsunk és ruháink
szárításával töltö ük, az alsónadrágot is beleszámítva. Különös látványt
nyújtha unk ahogy meztelenül vagy félmeztelenül ültünk a tűzhelynél a kis
kunyhókban.
Két nappal később visszajö a hadnagy testőreivel, kiábált és
fenyegetőzö , nem volt megelégedve a teljesítményünkkel. A mi
hadnagyunkkal tarto tárgyalás után a szakállas kitalált egy megoldást a
problémára. Minden reggel kiküldö négy katonát egy szthelye es
vezetésével hogy a munkát felügyeljék. Ezek a katonák a par zánok
támadásai mia hónapok óta idegfeszültségben éltek; ők le ek legújabb
kínzóink, úgy viselkedtek mint a rabszolgahajcsárok és nem
takarékoskodtak sem a durva szavakkal sem az ütésekkel.
Egyik éjszaka robbanásokra és géppuskaropogásra ébredtünk és másnap
megtudtuk hogy a par zánok az éjszaka leple ala megtámadták állomás
épületét és kézigránátokat hajigáltak át a félkész palánk fele , mire válaszul
a magyar katonák tüzet nyito ak. Ugyanazon a napon levegőbe röpíte ek
egy német vonatot, néhány német katona életét veszte e és a zűrzavarban
a par zánoknak sikerült egy foglyot ejteniük. Az azt követő napon a vasú
gá ól körülbelül kétszáz méterre egy cölöpöt lehete látni amin a német
katona hol este lógo . A mellére a par zánok egy nagy betűs táblát
akaszto ak: "Szmrt nyemeckij ockupan " - halál a német megszállókra. Egy
német SS-járőr megpróbált eljutni a cölöpig hogy a provokáló hol estet
eltávolítsa, de minden kísérlet kudarcba fulladt; a járőrt puskatűzzel
áraszto ák el a sűrű nádasból. Még az sem segíte hogy az SS-parancsnok
aknavetőkkel löve e a cölöp körüli területet. A hol est egy hé g lógo a
cölöpön, amikor egy ügyes lövésznek sikerült az oszlopot szétlőnie.
A faluból Pinszkbe vezető utat is gyakran tűz alá ve ék a mocsárból és
közülünk ke őt és egy kísérő katonát megöltek, amikor a századnak
lovaskocsin élelmet hoztak a városból.
December elejére végre elkészült az állomást körülvevő palánk ami
majdnem három méter magas volt, szögesdrót hálóval a tetején. Mi azért
fojta uk az erdőben a munkát, most a következő állomáshoz szállíto unk
fát, ami körülbelül húsz kilométerre volt északra. A gyalogosszázad katonáit
visszarendelték, így az életünk valamivel könnyebb le . A hideg is
segítségükre volt egy kicsit, mert a talaj megfagyo és már nem
süllyedtünk bele a sárba az erdőben. Leszerelésünkről egy szót se
hallo unk és az egyik társunk aki matema kus volt, kiszámolta hogy ha
Pinszk és Breszt Litovszk közö minden állomáshoz kell szállítsunk fát, még
legalább két évig kellene o maradnunk fát kitermelnünk - ha sikerülne
addig életben maradnunk a par zánokkal teli mocsárban.
December közepén felsőbb helyről parancs érkeze , ami szerint a
hadnagyunk kapo két hét karácsonyi szabadságot. Egy este csicskásával
meghívót küldö "a sioni bölcseknek", vagyis a z fastovi
szobaparancsnoknak. A hadnagy teával kínált minket és elmondta hogy
egyik rokona ezredesi rangban szolgált a hadügyminisztériumban. Azt
tervezte hogy felkeresi ezt a magas rangú urat és elbocsátásunk késedemét
megreklamálja. A tábornok aki nyáron meglátogato minket Fastovban
ugyanis azt állíto a, hogy minden munkásszázad amelyik egy évet szolgált
Ukrajnában, hazamehet és leszerelhet. Mi pedig már több mint egy éve és
hat hónapja szolgáltunk. Talán az ezredes hazasegítene bennünket. "De
fiúk, maguk biztosan ismerik az ősi mondást, hogy Krisztus koporsóját sem
őrizték ingyen", mondta a hadnagy.
Igen, nagyon jól ismertük ezt a mondást, és azt is tudtuk pontosan hogy
mire céloz a hadnagy. Egyikünk, egy ismert gyáros fia válaszolt a hadnagy
kérdésére: "Lenne hadnagy úr olyan kedves elvinni egy levelet apámnak? Ő
kifizet Önnek zezer pengőt készpénzben és még zezret miután a század
hazatért és leszerelt. Hadnagy úr kívánsága szerint használhatja ezt az
összeget, senki nem fog számlát vagy elszámolást követelni." A hadnagy
elfogadta az ajánlatot és a gyáros fia rögtön asztalhoz ült levelet írni.
A hadnagytól hazafelé megállapodtunk abban, hogy a z vagy esetleg húsz
ezer pengőre rúgó összeget, amiért egy szép villát lehete Budapesten
venni, arányosan elosztjuk a század vagyonosabb tagjai közö . Az ezt
követő estéken találkoztunk mi zen, összeállíto unk egy listát és én írtam
egy kötelezvényt amit azután mindannyian aláírtunk a kiválaszto akkal
együ , senki sem utasíto a el a részvételt.
A hadnagy újév után tért vissza a szabadságról egy nyílt paranccsal amit a
hadügyminisztérium állíto ki. A parancsban az állt hogy a magyar királyi
hadsereg 109/8-as munkásszázadát minden késedelem nélkül fel kell oldani
mindennemű szolgálat alól, azt Magyarországra haza kell szállítani és o
feloszlatni, a szteket, szthelye eseket, katonákat és
munkaszolgálatosokat ezután a szolgálatból el kell bocsátani.
Sajnos Szilágyi őrmesternek már nem volt cigare ája raktáron és ezért még
két hetet kelle várnunk mire a német állomásfőnöknek Rilovicsén sikerült
öt teher- és egy személyvagont rendelkezésünkre bocsátania. A vonat vi
minket mint utasokat keresztül a fehérorosz mocsarakon és utána a lengyel
sztyeppén dél felé, de mi nem mertünk örülni. "Addig amíg nem vagyunk
magyar földön, nem hiszek benne hogy sikerült élve kijutnunk a pokolból",
ahogyan egyikünk megfogamazta.
Ismét lekapcsoltak bennünket a Stanislawi vasútállomáson, megint
vonulha unk a jólismert utcákon a volt zsidó negyedbe és másnap újra az
állomáson rakodtuk ki a Magyarországról érkező vagonokat. Azonban nagy
különbség volt a szeptemberi és a mostani kirakodás közö . A vagonok
többsége ami Stanislawba érkeze , nem hozo mást mint üres lőszeres
ládákat, ezzel szemben éjjelenként nehéz, teli lőszeres ládákkal pakoltuk
meg a vagonokat amik reggel visszatértek Magyarországra. Különféle jól
becsomagolt fegyvereket is pakoltunk, még szétszerelt ágyúkat is.
Közülünk senki sem tudo magyarázatot adni ezekre a különleges
hazaszállításokra, de a hadseregben nem szokás magyarázkodni. A
legkisebb jel sem utalt arra hogy hogy a magyar csapatok feladni készültek
volna Stanislawot és környékét, sőt ellenkezőleg - gyakran érkeztek új
zászlóaljak, legtöbbjük gépesíte . De akkor miért küldtek haza fegyvereket
és lőszert? Találga unk, de nem találtunk hihető választ a kérdésre.
Tíz napos nappali könnyű és éjszakai nehéz munka után a város szélén levő
nagy katonai raktárhoz vezényeltek bennünket. Hihetetlen
meglepetésünkre o egyenruhával és teljes gyalogsági felszereléssel lá ak
el minket, a szuronyt és a puskát is beleértve. Ez még nem volt minden,
mindegyikünk, a kísérő katonákat is beleértve, kapo hatvan darab éles
lőszert, "huszat a tölténytáskába, negyvenet a há zsákba", ahogyan azt a
szabályzat a fronton szolgáló gyalogsági katonák számára előírta. Minden
szakaszparancsnok kapo géppisztolyt és minden szakasz egy golyószórót.
A rongyos civilekből álló munkásszázad egy félórán belül harcra kész
gyalogos századdá alakult át. A hadnagy vezetésével büszkén vonultunk
végig a városon a vasútállomásra, mögö ünk a négy lovaskocsiból álló
hadtáp jö régi rongyos holmijainkkal megrakva.
Hogy büszkén meneteltünk, az nem volt teljesen igaz. Az igaz hogy
másképpen éreztük magunkat a vadonatúj egyenruhában puskával a
vállunkon mint rongyos civil ruháinkban. De különösebben büszkék és
vidámak aligha voltunk - még csak nem is sejte ük ennek a hirtelen
változásnak az okát. Olyan emberek voltunk akik sok rossz dolgon mentek
keresztül és op mizmusnak már a szikrája sem maradt bennünk.
Menetoszlopbeli szomszédom, egy szőrmekereskedő félhangosan ezt
mondta: "Ha a frontra küldenek a lövészárkokba, agyonlövöm magam.
Megmutatod nekem hogy kell a puskát használni, mert fogalmam sincs,
soha nem voltam katona." Egyik társunk a mögö ünk levő sorban
meghallo a ezt és nyersen ezt mondta: "Ne foglalkozz a puskával, ne
fáraszd magad az öngyilkossággal, az oroszok úgyis megteszik neked ezt a
szívességet."
Nem, nem küldtek bennünket a frontra, tehervagonokra szálltunk fel, a
hadnagy, az al sztek és a kísérő katonák a személykocsiba és egy órán belül
megindult a vonat velünk déli irányban, a magyar határ felé.
Vonatunk a határnál való rövid várakozás után Munkácsnál állt meg, ami
Kárpátukrajna legnagyobb városa volt és akkor Magyarországhoz tartozo
(1945 után a Szovjetúnióhoz). Parancsot kaptunk a leszállásra és akkor jö
egy nagy teherautó, mi pedig leadtunk minden fegyvert és lőszert. A vonat
ezután tovább gurult és mi nem érte ük hogy miért kaptunk fegyvert
Stanislawban és miért ve ék el azokat tőlünk Munkácson.
Másnap reggel Budapestre érkeztünk de egy rövid veszteglés után egy
rendező pályaudvaron tovább utaztunk egy délmagyarországi kisvárosba. A
századot egy iskolaépületben szállásolták el, és három hé g o maradtunk
zárt kapuk mögö szigorú őrizet ala . Vagyis karanténban voltunk,
ugyanúgy mint minden más katonai alakulat amelyik Ukrajnából tért haza;
három hét volt a fusz lappangási ideje. Senki nem betegede meg
közülünk, viszont meghíztunk a katonai ellátáson ami a húsz havi ukrajnai
koplalás után ünnepi lakoma volt számunkra. Az időt véget nem érő bridzs-,
és sakkpar kkal, egészen friss újságok mohó olvasásával és a poli kai
helyzetről szóló hosszúra nyúló vitákkal töltö ük. Eleinte nem érte ünk
semmit, az újságok mesterkélt s lusban írtak amihez hozzá kelle
szoknunk. Az első különös dolog az volt, hogy az összes liberális újság, de a
szociáldemokrata is megváltozo hangnemben írt a kormányról és a
kormányzóról. Korábban ezek az újságok mindíg bírálták a hivatalos
poli kai álláspontokat és bizonyos intézkedéseket, amennyire ez egyáltalán
lehetséges volt. A kormányzót egy újságíró sem kri zálha a, ezért nem
írtak semmit és ez a hallgatás mindent elárult. Most csöpögtek a
kommentárok a kormány felé irányuló jóindula ól és megértéstől.
Dicshimnuszokat zengtek a "mi szteletreméltó államfőnk"-ről vagy "a
bölcs öregről a palotában". Ezzel szemben a korábban kormányhű lapok, a
konzerva vok és a keresztények, bizonyos fokú keserűséggel és a kormány,
de néha még a kormányzó ellen is alig tkolt kri kával írtak.
Azokat az újságokat is megve ük amiket a nyilaskeresztes párt és
támogatói adtak ki. Ezekben is új volt a hangnem számunkra és a
szövegekben gyakran olvasha unk olyan kifejezéseket mint "mindennek
ellenére", "akkor is ha", valamint vezércikkeket amik a kishitűeket
támadták.
A legkülönösebbek azonban a háborús eseményekről szóló hivatalos
tájékoztatásokhoz fűzö kommentárok voltak. Különösen a
szociáldemokrata napilap katonai munkatársa dícsérte a nemet
hadvezetést, minden alkalommal amikor "Rückwertzkonzentra on"-ról
adtak hírt, vagyis arról amikor egy-egy frontszakaszon visszavonultak a
csapatok. "A vezérkar ezzel a manőverrel lerövidíte e a frontvonalat és
ezzel megnehezíte e a támadó szovjet csapatok helyzetét. A távolság egyre
nő a Vörös Hadsereg depói és bázisai közö ..." Eltelt egy kis idő mire
megtanultunk a sorok közö olvasni, de azután már iróniaként
tolmácsoltuk ezeknek a kommentároknak a tartalmát.
Teljesen megvilágosodtunk egy vezércikk olvasása után, ami egy félig
liberális, félig konzerva v újságban jelent meg, ami most teljes szívvel
támoga a a kormányt. A cikk szerzője az egész országban ismert volt nem
csak s lusáról és intelligenciájáról, de arról is hogy közel állt a
kormányfőhöz. Ebben a cikkben hevesen támadta a BBC-t, a bri
rádióállomást, amely magyar nyelvű adásaiban állandóan felszólíto a a
magyarokat hogy szakítsanak a Náci-Németországgal és adják meg
magukat a szövetségeseknek. A cikk címe ez volt, "Ki elő tegyük le a
fegyvert?", és tulajdonképpen ez volt a lényeg. A cikk szerzője az írta, hogy
az angol és amerikai csapatok Olaszországban megrekedtek az Alpok
mögö , legalább 800 kilométerre a legközelebbi magyar határtól. Tito
par zánjai Montenegro magas hegyei közö harcoltak, messze délre
Magyarországtól. Igaz hogy a szovjet csapatok egyre jobban közeledtek a
Kárpátokhoz, amik Magyarország északi határát képezték, de az oroszok és
a határ közö erős német csapatok álltak harckészültségben. "Ki elő tegye
le a magyar hadsereg a fegyvert?", kérdezte a cikk. "Amíg a BBC nem tud
erre a kérdésre választ adni, addig a rádióállomásnak szüneteltetnie kellene
üres és értelmetlen propagandáját!", fejezte be a cikk írója.
Mikor ezt a szabadszájú felszólítást olvastuk, húsz hónapos hosszú
távollétünk és tájékozatlanságunk ellenére is azonnal megérte ük, hogy a
Horthy-kormány által folytato poli ka célja az volt hogy Magyarország az
első adandó alkalommal kiszálljon a háborúból. Megérte ük hogy miért
pakoltunk vasú vagonokat tele fegyverrel és lőszerrel éjszakánként
Stanislawban, a vagonokat amik azután visszagurultak Magyarországra.
Megérte ük hogy miért öltözhe ünk egyenruhába és miért bíztak ránk
fegyvereket, amiket elve ek tőlünk amikor magyar területre értünk.
Ugyanis mi voltunk azok, akik a németek tudomása nélkül hazaszállíto uk a
katonai felszerelést Magyarországra és ezzel valamennyire hozzájárultunk a
magyar kiugráshoz.
Mindent megérte ünk, de egy dolog továbbra is homályos volt: hogy
merte a magyar rezsim ezt a veszélyes játékot ilyen könnyelműen, nyito
kártyával játszani? Nem számoltak a magyar vezetők német
ellenintézkedésekkel? A magyaroknak soha nem volt tehetségük tkos
tervek véghezviteléhez és a toktartáshoz. A magyar történelem tele van
összeesküvésekkel amiket néha árulók, néha a résztvevők fecsegése, de
leggyakrabban egész egyszerűen az összeesküvők dile an zmusa mia
lelepleztek le. A Horthy-rezsim nem volt hiányában sem árulóknak és
fecsegőknek, még kevésbé javíthatatlan dile ánsoknak.

XX. A sárga csillag

Bő húsz hónapos távollét után, 1944 március 3-án tértem vissza

szülővárosomba, Budapestre. Az azt követő napokat továbbra is életem
legboldogabb napjai közö tartom számon. Az hogy átölelhe em imádo
fiatal feleségemet, karomban tartha am gyermekünket egy csodálatos
zennyolc hónapos kislányt, vehe em egy meleg fürdőt, szta ruhát
viselhe em, teríte asztalnál jól elkészíte ízletes ételt ehe em, mind
csodálatos élményt nyújto számomra. Kevésbé vidám volt találkozásom
apámmal. Anyám halála, öcsém bizonytalan sorsa és ráadásul apám rossz
anyagi helyzete megtörte az embert akit azelő erősnek és energikusnak
ismertem. A sírásra kész sovány öreg aki átölelt, legkevésbé sem
emlékeztete az izmos és öntudatos férfire akitől 1942 nyarán búcsút
ve em.
Korán jö abban az évben a tavasz, az utcasarkokon már árulták a kis
ibolyacsokrokat, a fák kizöldelltek és a nők új kacér szalmakalapokat
hordtak. A szép város szebb volt mint valaha, a kávéházak minden délután
tele voltak, a színházak angol, amerikai és francia szerzők darabjait
játszo ák és egy este amikor néhány bará al ellátoga unk egy zenés
kávéházba, az énekesnő egy sor új, számomra ismeretlen angol dalt énekelt
és programját az "It's a long way to Tipperary"-vel {egy népszerű angol első
világháborús katonanóta: "Messze van Tipperary"} zárta amit az egész
közönség vele együ énekelt. A nagyváros utcáiról eltűntek a zöld ingek, a
nyilasok egyenruhái...
Ha az esténkén elsöté téstől eltekintünk, az ember azt hihe e volna hogy
a harmincas évek közepe jö vissza, semmi sem utalt a háborúra és a sok
nyomorúságra a világban.
Mikor valakivel poli káról beszélt az ember, ehhez hasonló op mista
véleményeket hallhato : "Mostmár nem tart sokáig, lassan vége lesz. A
németek nem bírják már sokáig és a partraszállás után kapitulálnak."
Egy este felmentem a szerkesztőségbe és o sikerült találkoznom a
főszerkesztővel, aki a zsidótörvények mia kénytelen volt átadni a helyét
egy nem-zsidónak, de a valóságban továbbra is szerkeszte e az újságot és
legalábbis szellemileg, a pártot is dominálta. Nagyon siete azon az estén,
ezért beszélgetésünk elég rövid le . Mikor a poli kai helyzetről kérdeztem,
elmondta hogy az újság előfizetőinek száma az elmúlt év ala
megduplázódo . "Nem azért mert az újság jobb le , hanem azért mert az
emberek azt hiszik hogy a háború után az előfizetési cédulákkal
bizonyíthatják demokra kus múltjukat. A nagy liberális napilap nem
kevesebb mint ötvenezer új előfizetőre te szert, ugyanezen az
opportunista alapon. Ez elég sokat elárul az általános hangulatról."
Nagyon meglepődtem és kérdeztem hogy valóban hi -e ezekben a
túlzo an op mista ábrándokban. "Nem, nem igazán", válaszolta komolyan.
"Nem hiszek egy azonnali német kapitulációban amikor a szövetségesek
francia földre lépnek. De előfordulhat hogy Magyarország előbb fejezi be a
háborút mint Németország. Most a fogorvosi várószobában ülünk és
reménykedünk hogy a foghúzás nem fog nagyon fájni."
Mikor elbúcsúztam tőle, még ezt mondta: "A háború után saját szobát
kapsz a szerkesztőségen, ugye tudod hogy ez mit jelent?" Igen, tudtam.
Csak az osztályvezetőknek volt saját szobájuk a szűk szerkesztőségi irodán.
(Ekkor lá am utoljára Mónus Illést. Nyáron meggyilkolták a nyilasok és
hol estét a Dunába dobták.)
A családdal töltö boldog napokat és a budapes könnyed op mista
hangula al való izgalmas ismerkedésemet a hétköznapok unalmas gondjai
köve ék. Amíg távol voltam, feleségem a szüleinél lako és ők is tarto ák
el, ugyanúgy mint a nővérét és annak kisfiát, mert a sógoromat is behívták
munkaszolgálatra.
A törvény szerint a katonák feleségeinek és gyermekeinek járt állami segély,
de a honvédelmi minisztérium rendelete szerint a zsidó
munkaszolgálatosok ebben az értelemben nem számíto ak katonáknak,
más szóval a zsidó asszonyok és gyerekek semmit sem kaptak.
Apósom soha nem panaszkodo amia hogy kénytelen volt két felnő
lányát és unokáit eltartani, de úgy tapasztaltam hogy anyagi helyzete
feszült volt. Azután hogy többször zakla ák adóügyekben, beszüntete
minden üzle tevékenységet és egyetlen bevétele az ingatlanjai után
kapo lakbér volt. Normális körülmények közö ez elegendő le volna egy
polgári család számára, de ezekben a háborús években nem lehete az
állapotokat normálisaknak tekinteni. A lakbéreket nem lehete emelni, az
áruk ára viszont növekvő ütemben emelkede és az infláció csökkente e
apósom bevételét. Nem szólt egy szót sem, de megérte em hogy amilyen
gyorsan csak lehete , munka után kelle néznem. Egyáltalán nem volt
könnyű állást kapni egy ügyvédi irodánál vagy egy vállalat jogi osztályán. A
gazdaság virágzo és elég sok jogász távol volt a munkából és
katonaszolgálatot teljesíte , de a zsidótörvények lto ák zsidók
alkalmazását és a hatóságok továbbra is őrködtek a törvény betartása
fölö . Néhány napos keresés után azért sikerült munkahelyet találnom, egy
olyat amit korábban nem tarto am volna elfogadhatónak. Az aki
alkalmazo , egy jogász körökben rossz hírű ügyvéd volt. Viszont
kétségtelenül bátor ember volt, mert amikor jelentkeztem nála, kerek
perec megmondta hogy tojik a zsidótörvények előírásaira és felve ,
méghozzá elég magas fizetéssel. Másnap már az íróasztalnál ültem az
elegáns ügyvédi irodában és szorgalmasan dolgoztam mint kisegítő jogász.
Munkaviszonyom nem le hosszúéletű...
Március 19-én, egy vasárnap, színházjegyünk volt Thornton Wilder
színdarabjának, a "Kisváros"-nak ma né előadására. Az előkelő
magánszínház gyönyörű nézőtere tele volt, a színdarab nagy sikert arato
és már harmadik hónapja volt műsoron. Az első két felvonást nagy
élveze el néztük, de a harmadikat már nem látha uk. A darab főszereplője
kijö a függöny elé és közölte hogy a hatóságok kérésére az előadást
kénytelenek megszakítani. Kérte a közönséget hogy rendeze en hagyják el
a színházat: "Semmi ok a pánikra", biztosíto bennünket.
Nem tört ki pánik, de az emberek találgatni kezdték hogy miért kelle az
előadást megszakítani. Az általános elképzelés az volt hogy valószínűleg a
légelhárítás Magyarország légterébe berepülő idegen repülőgépeket
jelente ; hasonló hamis vagy elhamarkodo figyelmeztetések többször
előfordultak korábban.
Feleségem és én felültünk a villamosra, kivillamosoztunk a szüleihez a
kötelező vasárnapi ebédre. A hatos villamossal mentünk a széles Körúton
keresztül a belvároson, majd egy másik villamossal ki a külvárosba. Az út
egy óráig tarto és ezala semmi különöset nem lá unk az ablakon
kinézve; minden békés volt és nyugodt ahogy az egy tavaszi vasárnapon
Budapesten megszoko volt. O hon apósoméknál szintén békés vasárnapi
hangulat uralkodo és éppen asztalhoz ültünk amikor feleségem
nagybátyja jö be, sápadtan és izgato an. Kalapban és kabátban beronto
az ebédlőbe és kiabálva mondta:
"I ültök és esztek? nem tudjátok hogy a németek megszállták
Magyarországot?" Ez a vasárnapi ebéd másmilyen le mint a többi... Abból
hogy mit jelente a német megszállás, már aznap este kaptunk egy kis
ízelítőt, amikor hazafelé villamosoztunk. Az egyik megállónál felszállt egy
rendőr és minden utast igazoltato . Mikor hozzánk ért, sztelge és
tovább ment anélkül hogy a papírjainkat megnézte volna. A rendőr évekig a
főutcán teljesíte szolgálatot apósom fatelepéhez közel és a hideg teli
napokon néha bement az irodába megmelegedni és egy kupica pálinkát
felhajtani. Ezen kívül kedvezményt is kapo amikor kis házát építe e és
ahhoz építőanyagot vásárolt. Természetesen jól ismerte a feleségemet aki
tkárnőként dolgozo a fatelep irodáján.
Amikor a rendőr befejezte az ellenőrzést és leszálláshoz készülődö , a
feleségem megkérdezte mi volt az igazoltatások oka. "Parancsot kaptam rá
hogy a villamoson minden utast igazoljak és tartóztassam le azokat akik
zsidóknak számítanak. Fogalmam sincs arról hogy miért kell békés
sztességes embereket letartóztanom. Mindenesetre egy pillanig sem
juto eszembe hogy a fiatalasszonyt az aranyos kislánnyal és annak
apukájával letartóztassam", felelte a rendőr. Ez a hozzáállás általános volt a
rendőrségen belül az elkövetkezendő hónapok ala . A rendőrök nem
muta ak különösebb lelkesedést amikor zsidók vagy a rezsim poli kai
ellenfeleinek üldözéséről volt szó. Emia a megbízhatatlanság mia
minden rendőr és rendőr parancsnok mellé egy egyenruhás nyilast adtak
társul.
Másnap hiába mentem a postaládához az újságért. Az újságosnál is csak
négyet lehete a nyolc budapes napilapból kapni, két "keresztény"
kormánylapot és két másikat amelyek a nyilaskeresztes pártot támoga ák.
Az újságokból megtudtam hogy a kormány lemondo és egy új kormány
ve e át a hatalmat a berlini magyar nagykövet vezetésével. A nagykövet
két nappal korábban tért vissza Berlinből, valószínűleg nem véletlenül. Az
új kormány első intézkedése az volt hogy meg lto a a zsidóknak hogy
elhagyják a várost vagy falut ahol laktak. Ezeket a híreket már előző este
hallo am a rádióban, ezért nem jelente ek meglepetést számomra.
A meglepetés az ügyvédi irodán várt rám. A nagy mahagóni íróasztal
mögö a testes ügyvéd helye sovány felesége ült könnyes szemekkel.
Elmesélte hogy férjét éjszaka letartózta a a német Gestapo. Az asszony
könnyes szemekkel ismételte el az ügyvéd búcsúszavait: "A jogász
változatlan szellemben vezesse az irodát míg haza nem jövök." A jogász, az
én voltam.
Az hogy az ügyvédet Hitler rendőrsége letartózta a, derült égből jövő
villámcsapásként ért, mivel mélyen vallásos katolikus és még annál is
mélyebben reakciós volt tetőtől talpig. Később hallo am hogy tagja volt
egy klubbnak ami mint náciellenes központ szerepelt a Gestapo listáján. Én
soha nem hallo am erről a klubbról, nem lehete valami jelentős poli kai
tényező, az ügyvéd mindenesetre bő egy évet töltö el Dachauban.
Az ügyvéd távolról sem volt az egyetlen akit a Gestapo 1944 március 20-
ának éjjelén letartóztato . Egy egész sor liberális és szociáldemokrata
poli kust és publicistát vi el és küldö hamarosan tovább Dachauba a
Gestapo. A letartóztato ak közö voltak néhányan a megdöntö kormány
miniszterei és többen Horthy kormányzó legközelebbi tanácsadói közül is. A
náciellenes újságok szerkesztőségeit bezára a a Gestapo, ugyanúgy mint a
színházakat a Nemze Színáz és az Opera kivételével. Néhány napon belül
az összes zsidó tulajdonban levő vállalatot és üzletet is bezárták.
A ól eltekintve hogy legalább az üzletek fele zárva volt, nem változo meg
említésre méltóan Budapest utcai élete. A német megszálló csapatok
diszkréten a há érbe húzódtak, csak a stratégiailag fontos helyeken mint a
vasútállomásokon, a laktanyáknál, a rádiónál és hasonló helyeken őrködtek
német katonák és az egyik belvárosi szállodát alakíto ák át a német
parancsnok főhadiszállásává.
A Gestapo a város szélén egy szép budai dombon levő elegáns üdülőben
rendezte be főhadiszállását. Elég sok jólöltözö német sztet lehete az
é ermekben és kávéházakban látni, kitűnően érezték magukat az elfoglalt
városban, mert a munka piszkos részét, a deportálásokat és elkobzásokat
engedelmesen elvégezték helye ük a magyar hatóságok. Az igazság
kedvéért azt is hozzá kell tennem hogy néhány, ó de kevés, sztviselő
igazolatlanul távol maradt munkahelyéről, mások beteget jelente ek.
Voltak olyan sztviselők is az állami és önkormányza hivatalokban, akik
kihasználták az adódó lehetőségeket arra hogy szabotálják az
intézkedéseket vagy legalábbis enyhítsék azok hatását, de ezek csak egy
nagyon kis kisebbséget alko ak azokkal szemben akik engedelmeskedtek a
parancsoknak egészen addig amikor az orosz ágyúk már a szomszédos
utcában dörögtek. Nem akarom az akkori magyar állami és önkormányza
hivatalnokokat okolni - hasonlóan viselkedtek a bürokraták
Franciaországban, Belgiumban és majdnem minden megszállo országban,
amíg a németek ezt engedték.
Kezdetben egyáltalán nem volt ellenállás, még a szerveze szocialista ipari
munkások részéről sem - a re ege sztrájk fegyverét aligha használha ák a
külföldi megszállók ellen. Különben sem volt egy párt- vagy szakzerveze
vezető sem szabadlábon; azok akiket nem tartózta ak le, jóbarátoknál
bújkáltak valahol. A spontán tömegmegmozdulás pedig nagyon ritka
jelenség. Ugyanilyen passzivan viselkede a parasztság. Néhány hónappal
később amikor kisebb csoportok szerényebb akciókat vi ek véghez a
németek és a nyilasok ellen, a munkásság és parasztság alig képviselte e
magát bennük. Igaz, hogy ezek közül az ellenálló csoportok közül elég sok
kommunistákból állt, de azok polgári és bizonyos esetekben még
arisztokrata családokból is származtak.
Azt is hozzá kell még tennem, hogy a nyilasok kivételével senki nem
muta a az öröm legkisebb jelét sem amikor Hitler csapatai bevonultak.
Budapest lakossága akkor sem tapsolt, amikor a nyilas járőrök később
géppisztollyal a kezükben hajto ak zsidó nőket, gyerekeket és öregeket az
utcákon a börtönbe vagy a kivégzőhelyekre. Az emberek az utcán
elfordíto ák a fejüket vagy közömbös arccal nézték a jelenetet, mindha az
egész nem tartozo volna a kívülállókra. Persze akadt néhány száz vagy
talán ezer keresztény család a városban amelyik bújtato néhányat zsidó
barátai közül, de még többen voltak az "áriák" akik feljelente ék a bújkáló
zsidókat a hatóságoknál, a legtöbb esetben névtelen levélben.
A szovjet csapatok a magyar határ közelében nyomultak előre, a
szövetséges haderők már Olaszország közepén harcoltak, Tito par zánjai
egyre nagyobb területet foglaltak el Jugoszláviában és számolni lehete a
rövidesen bekövetkező partraszállással valahol a francia partoknál. Ezek
közö az egyre súlyosbodó körülmények közö a magyar nyilasok erejüket
a zsidók üldözésére öszpontosíto ák. Ugyanez volt érvényes a német
nácistákra. Akkor amikor minden emberre szükség volt hogy a frontot
megerősítsék a szövetségesek előrenyomuló csapataival szemben,
íróasztalaik mögö ültek, zsidók után nyomoztak, vagy internáló táborokat
őriztek; több ezer fegyveres szolgálatra jól kiképze Gestapo- és SS-legény
Magyarországon ugyanúgy mint más megszállo országokban. Egyedül
Adolf Eichmann Budapest határánál levő főhadiszállásánál szolgált 300 jól
megterme és jóltáplált SS- szt és szthelye es. A berlini főparancsnokság
több elit hadosztályt állíthato volna össze az oroszok vagy az angolszászok
ellen a Gestapo- és SS-legényekből akik a zsidóüldözéssel foglalkoztak. De
Hitlernek a "die Endlösung der Judenfrage"-t {"a zsidókérdés végleges
megoldása"} fontosabb volt, és a kormány amit a német csapatok
bevonulása után alakíto ak Magyarországon, engedelmesen köve e a
Berlintől kapo utasításokat.
A belügyminisztériumban sietve szerveztek egy új osztályt a zsidókérdés
számára két újonnan kineveze állam tkárral az élén. Az egyik egy csendőr
ezredes, a másik pedig egy alkoholista végrehajtó volt, mindke en
hírhedtek korábbi an szemita cselekedeteikről.
Néhány napon belül az ország minden hirdetőoszlopára kiragaszto ák a
hirdetményt ami előirta a zsidók számára, a megkeresztelkede eket is
beleértve, a sárga csillag viselését. A rendelet a hét évnél idősebb
gyerekekre is vonatkozo .
Másnap az egész országban bezártak minden üzletet, üzemet és vállalatot
ami zsidó tulajdonban volt. A belügyminisztérium utasítására minden
városban zsidótanács alakult, ami a gyülekezetek vezetőiből és néhány
tekintélyes zsidóból állt. Ezek tanácsok és azok tagjai személyesen feleltek
azért hogy a zsidókkal szemben hozo előírásokat ellenállás és súrlódások
nélkül végrehajtsák. Ezzel egyidőben a Gestapo több száz előkelő zsidót,
bankigazgatókat, ügyvédeket, orvosokat, publicistákat és ugyanannyi fiatal
zsidó fiút túszul ejte . Adolf Eichmann, az SS legmagasabb főnöke
Budapesten, beígérte a zsidótanácsnak, hogy minden német katonák és
német tulajdon ellen elkövete támadásért, minden szabotázs-akcióért,
zsidó túszokat fog kivégeztetni.
Április közepén olvasha uk az újságokban hogy az ország északi részén
ge ókat alakíto ak ki a zsidó lakosság számára. Csendőrök és a helyi
hatáságok felügyelete ala kényszerültek a zsidók lakásaikat elhagyni és a
legszükségesebb holmijaikkal zsinagógákba, zsidó iskolaépületekbe, bezárt
gyárakba és hasonló helyekre beköltözni, amiket zsidó-háztömböknek
jelöltek ki. A ge ókat szögesdró al ve ék körül és csendőrökkel őrizte ék.
Egy hé el később "ge ósíto ák" a zsidókat az ország többi részén is,
Budapest elővárosaiban is. Feleségem egész családja kénytelen volt
ge óba költözni. Néhány nappal ezután apósom meglátogato minket.
Engedélyt kapo rá hogy egy fél napra elhagyhassa a ge ót azért, hogy
mint a helyi zsidótanács tagja, fertőtlenítőszert vásárolhasson. Kihasználta
az alkalmat és hozzánk is eljö . Továbbra is op mista volt és arról beszélt
hogy az egész ge ó dolog csak egy rövid epizód lesz, és a háború is véget ér
majd néhány héten belül. Ha a Vörös Hadsereg á öri a Kárpátokat, a
német hadsereg nem tudja majd a magyar pusztán megállítani.
Ekkor lá uk utoljára. Május közepén feleségem egész családját deportálták,
szüleit, nővérét, nővérének négyéves fiát, 400 000 magyar zsidóval együ .
A családból senki sem jö vissza Auschwitzból. Feleségem egyik
unokahúga, egy zenéves lány aki ugyanabban az emberekkel túlzsúfolt
vagonban utazo a koncentrációs táborba, túlélte és később mesélte hogy
feleségem családtagjait az érkezés után azonnal a gázkamrákba küldték.
Budapesten kése a ge ó kialakítása. Nem tudtak helyet találni ahol száz-
vagy százötvenezer zsidó férfit és nőt össze tudtak volna gyűjteni, ahhoz
pedig hogy több ge ót hozzanak létre, nem volt elegendő rendőr és őr. Az
intézkedéseket késlelte ék az állandó bombázások is. A német hadsereg
bevonulása után Magyarországot és különösen a fővárost a szövetséges
légierők fontos célpontnak tekinte ék. Már március végén megtapasztalták
a budapes ek az első légiriadót és bombázást, és ez az éjszaka közepén
történt. A nagy bérházban ahol laktunk, kitört a pánik, a lépcsőket
hisztérikusan zokogó nők és idegesen kiabáló férfiak torlaszolták el és időbe
telt mire a ház összes lakója összegyűlt a pincében. Kiderült hogy a szigorú
előírások ellenére elfelejte ek ivóvizet venni. Álmos és szomjas gyerekek
sírtak és az emberek úgy ültek a fapadokon ahogyan a halálra ítéltek
szoktak.
A riadót egy óra múlva lefújták és mi visszatérhe ünk lakásunkba. Másnap
megismétlődö a vonulás le a pincébe és vissza a lakásokba, de akkor már
kisebb volt a pánik, harmadik éjszakára pedig már szinte nyoma sem
maradt. Ezt követően minden második éjszaka megszólaltak a szirénák,
néha két három alkalommal is, és a ház legtöbb lakója készíte magának
fekvőhelyet a pincében. Budapest a fáradt és álmos emberek városa le ;
mindenfelé a kialvatlanságtól vörös szemű férfiakat és nőket lehete látni.
Gyorsan hozzászoktunk hogy felkeltenek az éjszaka közepén és akkor
sietnünk kell le a pincébe és addig o várni amíg a rádió be nem mondja
hogy a légiriadó véget ért.
A bombázások következményeit nem látha uk, mert az amerikai és angol
bombák leginkább gyárépületekre és rendezőpályaudvarokra hullo ak a
város szélén. Reggelente lá unk a távolban egy-két füstoszlopot, de ez volt
minden. Az emberek nem ve ék a légiriadóra vonatkozó szigorú
előírásokat komolyan. Néhány cigare ára éhes kinyito a a pinceajtót és
kiment elszívni egy cigare át, mások a lakásukban maradtak és nyugodtan
aludtak ágyaikban és olyan kíváncsiak is akadtak akik a ház udvaráról
csodálták a "fény- és hangjátékot" amit a légvédelem nagy reflektorai és
Bofors-ágyúi {A Bofors egy svéd fegyvergyár.}, a magasan repülő ellenséges
repülőgépek és a csillagos ég nyújto . A mulatság azonban véget ért
amikor egy tőlünk nem messze levő bérházra hullo egy bomba. A
robbanás még a mi mély pincénkben is hallatszo , és úgy látszo mintha a
falak is meginogtak volna egy másodpercre. Egy nagy bomba lehete ami a
másik házat eltalálta, mert az egész homlokzat leomlo és az utcáról
egyenesen be lehete látni a lakásokba. Különös módon a bútorok
helyükön maradtak a ke évágo szobákban. A ház lakóit előásták és csak
két ember halt meg; egyik őrt állt a kapu elő , a másik pedig fent maradt a
lakásban. Az eset intő példaként szolgált a könnyelműek számára, és a
továbbiakban senki nem ve e könnyelműen a légiriadót.
Az első négy-öt hét éjszakai bombázásai azonban csak a kezdet volt. Május
elején amikor a szirénák fényes nappal szólaltak meg, én voltam a soros
hogy a légvédelmi előírásoknak megfelelően őrt álljak a ház kapujában. Az
utcák néhány perc ala kiürültek, a villamosok és minden jármű megállt és
az egész utcán vészjósló csend uralkodo . A kapu bol ve alól rövid idő
múlva három, nagy csillogó négymotoros bombázó gépekből álló köteléket
lá am méltóságteljesen repülni a város fele . Nem repültek olyan
magasan, hogy ne lehete volna rajtuk felismerni az amerikai légierő
jelzését, a fehér ötágú csillagot. A légvédelmi ágyúk lövedékei fehér
füs elhőkkel robbantak körülö ük, de ez nem zavarta az amerikai
pilótákat. Éppen akkor amikor úgy éreztem hogy az első kötelék elhaladt a
fejem fele , elkezdtek a bombák hullani a kék égből. Leszaladtam a pince
bejáratához, de nem értem még el az ajtót amikor a robbanások robaja
törte meg a csendet. Szerencsénk volt, egy bomba sem hullo a házunkra
és az utcánkra. A bombázógépek célja a Duna fele öt nagy, szép híd volt,
amik a főváros két részét, Budát és Pestet kötö ék össze. A hidak közül
egyik sem sérült meg, de a rakparthoz közel egy egész sor bérház és
hivatalos épület vált füstölgő romokká. A bombázo terület körülbelül két
kilométerre volt tőlünk.
Ezt követően nappal az amerikai bombázógépek jö ek, éjjel az angolok.
Budapestre és környékére szórták gyilkos rakományukat. A repülőgépek
váratlanul és különböző időben jö ek, de egy napnál tovább soha nem
maradtak távol. Néha csak három-négy repülőgép jö , máskor húsz-
harminc. Valahol olvastam egy sta sz kát, vagy becslést, ami szerint egy
félmillió bomba hullo 1944 április eleje és 1945 május vége közö
Magyarországra. Budapest épületeinek egyharmada pusztult el ezala az
egy év ala , egyik fele az angolszász bombák-, másik fele az ostrom és az
utcai harcok ala az orosz tüzérség által.
A légitámadástól való félelem és az éjszakai riadók utáni fáradtság hatása
észrevehető volt a sorokon a vasútállomásokon; mindenki akinek voltak
vidéken rokonai vagy jóbarátai, úgy döntö hogy legalábbis ideiglenesen,
hozzájuk költözik. Elsősorban nők és gyerekek akarták elhagyni az
állandóan fenyegete fővárost. A vasútállomások bejáratánál mindenkinek
igazolnia kelle magát; a zsidó nőket és férfiakat könyörtelenül
letartózta ák és internáló táborokba vi ék.
Az állandóan ismétlődő bombázások nem akadályozták meg a két
állam tkárt a belügyminisztériumban a ól hogy erőltesse a zsidókérdés
megoldását és az állami és önkormányza hatóságok személyzete
engedelmesen és szószerint végrehajto a az utasításokat "von oben"
{"felülről"}. Május 1-től az elkövetkezendő hat hónapra új
élelmiszerjegyeket oszto ak, de mindenki aki a törvény szerint zsidónak
számíto , csak három hónapra kapo kuponokat, amik ráadásul csak fél
adagra szóltak. Két hé el később néhány száz bérházat a város zenkét
kerületéből háromban kijelöltek "zsidóház"-nak és a házmestereket
utasíto ák hogy ezeknek a házaknak a kapujára fessenek egy legalább
félméterszer félméteres sárga zsidócsillagot. A kiválaszto házakban lakó
áriáknak két héten belül ki kelle költözniük és a hatóságok új lakásokat
utaltak ki számukra "keresztény" házakban. A zsidókat akik nem
"zsidóházban" laktak, kötelezték rá hogy költözzenek valamelyik
zsidóházba. Hatalmas zsúfoltság le a sárga csillaggal jelölt házakban,
minden lakáson három-négy család osztozo . Az egyenruhás nyilasok akik
a költözést felügyelték, így vígasztalták a kétségbeese zsidókat: "Nem kell
sokáig i laknotok, hamarosan deportálnak benneteket".
Két hé g úgy néztek ki Budapest utcái mintha egy új népvándorlás söpört
volna végig a városon. A több mint százezer ember átköltöztetése még be
sem fejeződö amikor a belügyminisztérium további intézkedéseket
hozo . Azok akik a zsidóházakban laktak, csak 11 és 16 óra közö mehe ek
ki az utcára, és azokat akik az előírást megszegték, internálták.
Ami engem illet, én nem vártam meg a kényszerköltöztetést, önként
költöztem feleségemmel és kislányunkkal egy "keresztény" házba. Ezt nem
volt olyan egyszerű véghezvinni mint ahogyan hangzik, alapos
előkészületekre volt szükségem. Miután főnökömet az ügyvédet
letartózta a a Gestapo, az ügyvéd feleségének kérésére próbáltam
folytatni a munkát az irodában. Három hét után azonban belá uk hogy
erőfeszítéseink hiábavalóak voltak, mert ügyfeleink közül kevesen mertek
egy letartóztato ügyvéd irodájával kapcsolatot tartani. A ól tarto ak
hogy még egy üzle kapcsolat is kompromi álha a őket. Az ügyvéd
felesége kifizete az alkalmazo aknak egyhavi fizetést és bezárta az irodát.
Az utolsó napon egyedül voltam az irodában és ezt a napot arra használtam
ki hogy az ira árat átvizsgáljam. Megfelelő születési és házassági
anyakönyvi kivonatokat és más személyes iratokat kerestem saját magam
számára.
Miután az első zsidótörvényt hozták 1938-ban, minden hatósághoz
benyújto kérvény mellé csatolni kelle iratokat amik bizonyíto ák hogy a
kérelmező nem számít zsidónak. Azok akik figyelmen kívül hagyták ezt a
fontos feltételt, számítha ak arra hogy a hatóságok úgy kezelték őket
mintha zsidók le ek volna, és a kérelmet is aligha bírálták el kedvezően.
Tudtam hogy az ügyvédnek sok olyan ügyfele volt akinek valamihez
engedélyre volt szüksége, és az a hír járta róla hogy jó kapcsolatai voltak
magas pozíciójú sztviselőkkel.
Az ügyvéd rendszerető ember volt és az aktákon nem csak az ügyfél neve,
hanem az ügy természete is fel volt tüntetve, ezért csak azokat kelle
megnéznem amiken az állt hogy "Kérvény". Néhány órás munka után
megtaláltam amit kerestem: egy aktát komple személyi iratokkal, négy ős,
két szülő és a kérelmező saját születési és házassági anyakönyvi
kivonataival. Ugyanilyen rendeze ek voltak a feleség iratai is. Az ügyfél egy
kisebb mozit szerete volna nyitni az egyik külvárosban és ehhez kérte az
engedélyt. A kérelmet azonban a városháza vizsgálat nélkül elutasíto a:
"Mivel a kérelmező az anyakönyvi hivatal tájékoztatása szerint elhunyt",
ahogyan az az akta végén olvasható volt. A "kérelmező" 1910-ben születe ,
vagyis egy évvel volt idősebb nálam. Hogy mi volt a korai halál oka, az nem
derült ki az iratokból. Az elhunyt ügyfelet Hámori Lászlónak hívták, engem
pedig születésemtől 1944 április 10-ig Salamon Dezsőnek, a ól kezdve
pedig Hámori Lászlónak.
XXI. Új iden tás

Ukrajnai és lengyelországi tapasztalataim után nem tudtam osztozni az

op mizmusban ami a legtöbb zsidót Magyarországon még a német
csapatok bevonulása után is eltöltö e. Mielő vidékről a deportálások
megkezdődtek azzal vígasztalták magukat, hogy a háború vége olyan közel
volt, hogy nem maradt idő zsidóellenes gonosz intézkedésekre. Még a
deportálások kezdete után is azt hi ék a zsidók Budapesten hogy
kényszermunkáról volt szó valahol Lengyelországban. A nácisták
haláltáborairól nagyon kevesen hallo ak és még náluk is kevesebben hi ek
a szórványos híresztelésekben. Amikor meséltem Babij Jarról, a stanislawi
és pinszki üres zsidó negyedekről, még rokonaim és barátaim is
elhessege ek és más, kevésbé kínos témákra terelték a szót. Valószínűleg
meg voltak arról győződve hogy ha nem is hazudtam, alaposan túloztam,
ahogyan a háborúból hazatérő katonák szoktak.
Miután az ügyvédi iroda ira árából magamhozve em Hámori László
személyes iratait, nagyon alaposan előkészíte em saját magam, feleségem
és lányom ária magyarrá való átalakulását.
A valódi Hámori László családi há eréről semmit sem tudtam, még azt sem
hogy mivel foglalkozo , olyan részletek nem derültek ki az iratokból, amik
azért tartalmaztak egy kereskedelmi gimnáziumi bizonyítvánt. Egy kisebb
magán cégnél dolgozó szerény fizetésű irodistának képzeltem őt el, aki
egyszerű körülmények közö élt, nem poli zált és csak mérsékelten volt
vallásos; vagyis egy elég jelentéktelen és érdektelen embernek. Ennek a
spekulációnak az volt a célja hogy magamat és kis családomat á ormáljam
úgy, hogy az új környezetben ne keltsünk feltűnést.
Feleséggemmel körültekintően kiváloga unk ruhatárunkból minden ruhát
ami nem ille egy jelentéktelen hivatalnokhoz és feleségéhez. Ezeket a
ruhákat, könyveink többségét, műtárgyainkat, csecsebecséinket családi
fényképeinkkel és személyazonossági iratainkkal együ bepakoltuk egy
nagy ládába és levi ük a pincébe. (Soha többé nem lá uk őket.)
Egészen odáig mentem, hogy lecsiszolta am a monogrammomat
pecsétgyűrűmről és a gravírozást jegygyűrűinkről. Feleségem szorgos
ujjainak és egy ollónak köszönhetően eltűnt névjegyem ingeimről és
zsebkendőjeimről.
A napilap amiben lakásokat hirde ek, egy máskülönben érdektelen újság,
nem volt be ltva, és abban találtam egy lakást a város szélén, egy
környéken ahol alig jártam korábban {Zugló, pitvar utca.}. Elmentem a
megado címre zsidócsillaggal a zakómon, de mikor közeledtem a házhoz,
felve em az esőköpenyt amit addig a karomon vi em, és ami nem volt
ellátva a sárga ismertetőjellel.
A kétszobás lakás egy újonnan építe háromemeletes bérházban
méregdrága volt, de én elfogadtam és kifize em a három havi lakbérre
szóló előleget. Három nappal korábban az amerikai légierő
szőnyegbombázo egy Budapes ől hatvan kilométerre délre fekvő
gyárvárost {Valószínűleg Dunapenteléről, a mai Dunaújvárosról van szó.}. Ez
volt az első alkalom amikor az amerikaiak "bombaszőnyeget" alkalmaztak
Magyarországon; a módszer abból állt, hogy az összes repülőgép egyszerre
dobta le bombáit egy meghatározo területre. A pusz tás óriási volt és az
újságok felháborodo ltakozó cikekket közöltek a barbár légiterror ellen.
(Természetesen egyik újság sem említe e Guernicát vagy Coventryt.)
Amikor a háztulajdonos jelenlegi lakhelyem iránt érdeklődö , azt
mondtam hogy lebombázták az erősen sújto gyárvárosban. Ez egy hihető
magyarázat volt és el is fogadta, az amerikai néger pilóták fejére szórt
válogato átkok kíséretében.
A költözködést feleségemnek sikerült megoldania. Egy fuvaroshoz fordult,
aki korábban apja fatelepével állt üzle kapcsolatban és a család régi
barátjának számíto . A fuvarost beava uk terveinkbe és ő megígérte hogy
segítségünkre lesz. A megbeszélt napon ő maga jö fiával egy nagy
lovaskocsin, ami elé két erős ló volt fogva; a két erős férfi lehordta
bútorainkat és ládáinkat és felrakták azokat a szekérre. A zsidók
kényszerköltöztetése "keresztény" házakból "zsidó" házakba már javában
folyt, ezért nem kelte ünk feltűnést mert az utcákon rajzo ak a hasonlóan
bútorokkal megrako lovaskocsik és teherautók.
Úgy indultunk el mint jogász dr. Salamon Dezső, Salamon Dezsőné Magda,
és lányuk Zsuzsanna, sárga csillaggal megjelölve, de az új lakáshoz mint
Hámori László magán sztviselő, Hámori Lászlóné Julianna és kiskorú
Hámori Zsuzsanna, dokumentáltan keresztény szülőktől és nagyszülőktől
származó születéstől fogva keresztények érkeztünk meg. A zsidócsillagokat
leve ük ruháinkról amikor a kocsi egy mellékutcába kanyarodo be.
Amikor a bútorok és ládák már az új lakásban álltak, első intézkedésként
felszereltem a korábban megrendelt névtáblát új nevemmel. Még arra is
gondoltam hogy ne tűnjön újnak, ezért kicsit összekarcoltam és
megmostam szájvízzel. A fuvaros és fia sok szerencsét kívánt és biztosíto
minket arról hogy a továbbiakban is számítha unk a segítségükre. Amikor
előve em a pénztárcámat és fizetni akartam, határozo an visszautasíto a
hogy pénzt fogadjon el. Ilyen magyarok is akadtak, de nem különösen
sokan. Átváltozásunkkor nem feledkeztem meg más apró, de nem
jelentéktelen részletekről sem, mint például arról hogy vegyek
feleségemnek egy ezüst nyakláncot keresz el és egy ugyanolyat csak
kisebbet lányunknak. Papírjaink szerint római katolikusok voltunk, és
Magyarországon a katolikus nők és lányok ezüst, vagy ha tehetősebbek
voltak, arany keresztet szoktak hordani. Arról sem feledkeztem meg hogy
vegyek egy elég nagy nyomtato másolatot Rafael Madonnájáról,
aranyozo keretben. Ez kötelező volt a katolikus alsó középosztály
o honaiban.
Amikor elkészültünk a lakás berendezésével és leültünk a konyhaasztalhoz
hogy első ételünket elfogyasszuk, semmi sem árulkodo valódi
iden tásunkról. A bútorok talán kissé túl modernek és drágák voltak, de
feleségemnek sikerült ezt álcáznia néhány olcsó terítővel és nippel amit
még az átváltozás elő ve .
A lakás és a nyakláncok nem voltak elegendőek, nekünk magunknak is
alkalmazkodnunk kelle új iden tásunkhoz. Feleségem megváltozta a
modern, dauerolt frizuráját és sóhajok közepe e hátrafésülte haját és e ől
kezdve nem feste e ki magát. Én magam is új frizurát viseltem ezen kívül
azt is elhatároztuk, hogy mire az új lakásba beköltözünk, bajuszt növesztek.
Az első vasárnap délelő új környezetünkben mindhárman résztve ünk a
misén egy közeli katolikus templomban. Még az imakönyv sem hiányzo
feleségem kezéből.
Minden erőfeszítésünk és előrelátásunk ellenére több megoldatlan
problémánk volt hátra. A valódi Hámori László aktájában a házassági
anyakönyvi kivonatot kivéve, semmilyen irat sem volt a feleségéről. Azon
rajta volt a neve, születési helye és ideje, valamint szülei neve - és mint
minden személyes iraton Magyarországon a vőlegény és menyasszony
vallása. Hámori Lászlóné születe Szabó Julianna, szüleivel együ római
katolikus volt. Ez volt az egyetlen irat ami alátámaszto a hogy feleségem
nem zsidó, és ez egyáltalán nem volt elegendő, legalább egy születési
anyakönyvi kivonatra szüksége volt. Írtam egy ajánlo levelet az anyakönyvi
hivatalnak a vidéki városba ahol a valódi Hámoriné születe és a
költségekre mellékeltem z pengőt, de az irodisták nem sie ék el a dolgot,
vagy talán nagyon el voltak foglalva.
Még ennél is rosszabbult állt lányunk Zsuzsanna dolga, mert nem volt
születési anyakönyvi kivonata. Az ember azt hihetné hogy egy alig kétéves
kislánytól senki nem kér személyazonossági iratokat, és én is ezt gondoltam
amíg nem olvastam egy cikket az egyik újságban ami túlélte a németek
bevonulását. A cikkben az állt, hogy a hatóságok a nyilasok nyomozása
eredményeképpen tudomást szereztek arról, hogy zsidók odaadták
gyermekeiket keresztény családoknak, akik később azt állíto ák hogy azok
erede keresztény vidéki rokonok gyermekei. A cikk írója elmagyarázta az
olvasóknak hogy az ilyen eljárás súlyos bűncselekménynek számíto és
szigorú büntetést vont maga után. Kénytelen voltam tehát Zsuzsa lányunk
számára születési anyakönyvi kivonatot szerezni - de fogalmam sem volt
arról, hogy hogyan.
A másik problémát az élelmiszerjegyek jelente ék, amiket a hatóságok
küldtek minden negyedévben. A következő kiosztás június elsején volt
esedékes, de mivel Hámori László halo ként volt nyilvántartva és a
hatóságok szerint Hámori Zsuzsanna nem is léteze , mi egyáltalán nem
számítha unk kuponokra.
Ezek a problémák egyszerre megoldódtak egy vasárnap délután, amikor
váratlanul átjö hozzánk egyik szomszédunk, Wéber József. Amikor
beköltöztünk, az illemnek megfelelően becsönge em minden szomszédhoz
és bemutatkoztam. Négy helyen kínáltak meg egy pohár borral miala
kikérdeztek hogy honnan jövök és mivel foglalkozom. Wéber József volt az
egyetlen kivétel - kitárta az ajtót, röviden üdvözölt, majd becsukta.
Kérdeztem a portást hogy ki volt ez a furcsa úr és megtudtam hogy egy
tex lgyárban volt művezető és egy Buda körüli faluból származo , aminek
a lakossága "sváb" volt, vagyis azoknak a németeknek a leszármazo ai akik
az 1700-as években költöztek Magyarországra. A svábok szorgalmukkal,
takarékosságukkal és józanságukkal tűntek ki, nem pedig a nem-svábok
iránt mutato barátságosságukkal. Egy éjszaka amikor körülbelül két órát
töltö ünk a pincében egy légitámadás mia , meggyőződhe ünk nem csak
Wéber úr, hanem felesége és zenkét éves fia elérhetetlenségéről is.
Mindenki a légitámadásról beszélt ami éppen a legrosszabbkor jön amikor
az ember legédesebb álmát alussza, a drágaságról és ezekhez hasonló
dolgokról. Csak a Wéber család ült a padon egy sarokban csendben és
látszólag közömbösen.
Ez a legkevésbé sem szimpa kus sváb most o állt az ajtónkban és
kérdezte hogy bejöhet-e. Leült a kanapéra és elkezdte elmesélni az életét:
- Valóban Wéber Józsefnek hívnak és valóban tex l technikus vagyok egy
gyárban, de nem vagyok sváb ahogyan mindenki hiszi, hanem szlovákiai
zsidó. 1938 őszén, amikor a Csehszlovák köztársaságot feloszla ák és a
nácisták átve ék a hatalmat, feleségemmel és fiammal átszöktünk a
határon Magyarországra. Tudtam hogy a magyar hatóságok soha nem
adnának nekünk tartózkodási és munkavállalási engedélyt, ők sem szere k
a zsidókat. Ezért egy ideig bújkáltunk, amíg tarto a pénz amit magammal
hoztam. Szerencsére találkoztam egy másik zsidóval aki Szlovákiából ide
menekült és ő elmesélte hogy volt egy hely ahol meg lehete venni
minden papírt amire egy magyar kereszténynek szüksége volt.
Látja Hámori úr, mi már három éve játsszuk a szerepet amit önök most
próbálnak, vannak tapasztalataink. Mi is o voltunk délelő a templomban
és lá uk hogyan viselkedtek a mise ala ; az igazat megvallva úgy
viselkedtek mint zsidók akik először vesznek részt misén. Hámoriné rossz
oldalról vete e a keresztet, mindíg túl későn térdeltek le, nem énekeltek
együ a gyülekeze el és Hámoriné úgy lapozga a az imakönyvet mint aki
most látja azt először. Ön pedig Hámori úr láthatóan ideges volt és alig ért
ki a templom kapuján amikor cigare ára gyújto . Nem, Hámori úr, ez így
nem megy. Nehéz egy zsidónak kereszténynek lenni, az embernek nagyon,
nagyon óvatosnak kell lennie.
A sváb-zsidó Wéber ránk néze és örömmel lá a a meglepetést és
zavarodo ságot az arcunkon. Nem tudta visszatartani a nevetést:
- Nyugalom, menni fog ez, nekem elhihe k. És természetesen szívesen
segítek önöknek. Először is mutassák a papírjaikat...
Mikor Wéber egy félórával később elment, megígérte hogy segít megoldani
a hiányzó iratokkal kapcsolatos problémáinkat. Három nappal később jö is
minden ira al Hámori Lászlóné Szabó Julianna és Hámori Zsuzsanna
számára. Elkezdtem az iratokat vizsgálgatni, de Wéber biztosíto róla hogy
első osztályúak. A blanke ák erede ek voltak és az anyakönyvi hivatalról
származtak, ugyanúgy a pecsét is rajtuk és aki kitöltö e őket alaposan
járatos volt az ilyen munkában. "Hiszen akkor anyakönyvi hivatali
sztviselőnek kelle lennie", kiálto am fel, de Wéber csak legyinte és
jiddisül ezt mondta "Wos wass jach?" - mit tudom én.
Wéber segítőkészségének köszönhetően minden iratokkal kapcsolatos
nehézségünk megoldódo , de a megoldással újak szüle ek - anyagi
gondok. Az iratok pénzbe kerültek, és sem az aki készíte e, sem az aki
árulta őket, nem dolgozo jótékonysági alapon. Már korábban is sovány
pénztárcám az üzlet után majdnem teljesen üres le . Ezüst
cigare atárcámat amit szüleinktől kaptam ére ségi ajándékként, zálogba
adtam. (Egy csodának köszönhetően ezt a zálogházat nem érte
bombatalálat és az orosz katonák sem foszto ák ki, ezért a háború után
kiváltha am cigare atárcámat.)
Nem csak a pénzhiány szorongato , Wéber szomszéd is javasolta hogy
szerezzek magamnak munkát. Már két hete o hon voltam és egy
fiatalember akinek nem volt munkája, kellemetlen feltűnést kelthete a
szomszédok körében. Munkában nem volt hiány, az újságban több oldalnyi
álláshirdetés volt. Egyre több férfit hívtak be katonai szolgálatra és egyre
több munka szabadult fel. De először igazolást kelle szereznem korábbi
munkaviszonyaimról. Apám egyik régi barátjának, aki engem gyerekkorom
óta ismert, volt egy mechanikai üzeme amit a németek bevonulása után
bezártak, ugyanúgy mint a többi zsidó tulajdonban lévő vállalatot. Amikor
meglátoga am, nagyon barátságosan fogado , de amikor elmondtam hogy
szükségem le volna egy céges papírra, megmerevede . "Azt akarod írni az
én vállala papíromra hogy nálam dolgoztál? Mint jogász, nem szégyelled
magad? Hiszen tudnod kell hogy ez okirat hamisítás amiért
megbüntethetnek engem. Engem aki harminc évig voltam önálló vállalkozó
és még tanúnak sem hívtak soha bíróságra."
Hiába próbáltam vele megértetni hogy rendkívüli időkben élünk, amikor
nem csak a törvények hanem az erkölcsök is hatályukat veszte ék,
hajthatatlan maradt és kidobo a lakásából. Három nappal később kaptam
Wéber szomszédtól megfelelő igazolást céges papíron pecsé el.
Egy egész köteg ira al felszerelve jelentkeztem egy cégnél amely a hirdetés
szerint irodai személyzetet és eladót kerese . A cég valójában egy közepes
nagyságú elektrotechnikai gyár volt, főként mérőműszereket és
ve tőgépeket gyárto . A gyárnak volt egy boltja és kiállítóterme
Budapesten amit egy éjjel egy bomba telibe talált. Kárpótlásul kioszto ak a
cégnek öt elektromos üzletet áruraktárral együ , ami korábban zsidó
tulajdonban volt; az új hivatal amelyik a zsidó vállalatokat kezelte igazán
bőkezű volt...
A hirdetésben megjelölt időben 40-50 személy várakozo az igazgató
szobájában, főleg fiatal nők és néhány órával később fel voltunk véve - én
mint a személyze osztály vezetője az Elektromos Műveknél, ahogy az
újonnan alapíto vállalatot hívták. Az én legfelsőbb főnököm az az
energikus fiatalember le cserkészjelvénnyel a zakóján, aki felve . A
legközelebbi főnököm viszont egy nyugalmazo majd viszahívo őrnagy
volt, akit a vállalat katonai ellenőrének neveztek ki. Ilyen ellenőre minden
vállalatnak volt amelyik gyárto vagy szállíto a hadsereg részére árukat és
ezért "katonai vállalat" rangra emeltek, ami többek közö azzal járt, hogy
az alkalmazo akat nem hívha ák be katonai szolgálatra, mert szolgálatot
teljesítő katonáknak számíto ak. A katonai vállalatok minden
alkalmazo ját a vállalat pecsétjével és a katonai ellenőr aláírásával elláto
fényképes igazolvánnyal kelle felszerelni. Természetesen egy ilyen
igazolvány nagyon áhíto tulajdon volt abban az időben amikor egyre több
férfit hívtak be és a razziák is sűrűsödtek.
Az én feladatom többek közö abból állt hogy a vállalat alkalmazo ai
részére kiállítsam az igazolványt és az őrnagy rendelt a hadügyi
hatóságoktól 200 blanke át. A vállalatnak fele annyi alkalmazo ja sem
volt, de sikerült meggyőznöm az őrnagyot hogy szükség volt tartalék
blanke ákra mivel létszámfejlesztést terveztek. Kezdetben minden
igazolvánnyal az őrnagyhoz kelle mennem és ő alaposan átvizsgálta
mielő aláírta őket, de hamar belefáradt és egy egész köteg blanke át
aláírt előre. A pecsé el én magam rendelkeztem.
Egészen véletlenül összefuto am egy nap az utcán egy régi ismerőssel a
szociáldemokrata újság szerkesztőségéről.
Mivel az újságot a németek bevonulása után be lto ák, munkanélküli volt
és számomra nem okozo nehézséget felvenni őt a vállalathoz; sztafajú
ária volt, még az ősei közö sem volt zsidó. A vállalatnál a reklámok
intézése le a feladata; reklámtáblák felszerelése, nyomtatványok
rendelése, vagyis olyan feladatok amik lehetőséget adtak számára arra,
hogy a városban szabadon mozogjon. A volt újságíró és újonnan kineveze
reklámfőnök szabad mozgáslehetőségét arra használta ki hogy tartsa a
kapcsolatot a párt vezető személyiségeinek egész sorával akik illegalitásban
éltek, megbízható családoknál megbújva.
Március 18-án, azon a napon amikor a német csapatok megszállták
Magyarországot, a szociáldemokrata párt országszerte megyei gyűléseket
tarto és a párt vezetőségének a tagjai és az országgyűlési képviselők
leutaztak Budapetről ezekre a rendezvényekre hogy azokon a főelőadást
megtartsák. Ez volt az oka annak hogy a Gestaponak csak két képviselőt és
a párt vezetőjét sikerült letartóztatnia, akik Budapesten maradtak. A
többiek továbbra is rajta maradtak a Gestapo listáján és ezért nem
mehe ek haza lakásaikra. Legtöbben vidéken maradtak és o bújta ák
őket, de néhányat közülük felcsempésztek Budapestre és ők a
nagyvárosban rejtőztek.
Az újságíró, a katonai vállalat igazolványával felszerelve egy fajta
összekötőként működö a Budapesten bújkáló szociáldemokrata
poli kusok közö , megszerezte számukra az élethez szükséges dolgokat és
őket is ellá a katonai vállalatunk igazolványával, amin a katonai ellenőr
őrnagy aláírása és a személyze főnök pecsétje volt, vagyis az enyém.
Szolgálataimért cserébe, az újságíró tájékoztato engem nagy vonalakban a
legfelsőbb szinten tokban folyó poli kai tevékenységről. Megtudtam hogy
a kormányzó legközelebbi munkatársai közül bizonyos urak tárgyaltak a
kisgazda párt vezetőjével és néhány illegalitásban élő képviselőnkkel, és a
kommunista vezetővel Rajk Lászlóval is felve ék a kapcsolatot. A célja
ezeknek a tárgyalásoknak az volt, hogy előkészítsék Magyarországnak
háborúból alkalmas időpontban történő kilépését. Azt is megtudtam hogy
a szociáldemokraták képviselője, Szakasits parlamen képviselő és
szociáldemokrata vezetőségi tag követelte hogy tokban alakítsanak egy
munkás milíciát aminek tagjait fegyverrel látnák el, de a kormányzó
bizalmasa visszautasíto a ezt a követelést; még a halálos veszedelemben
sem bíztak a munkásokban.
A kiugrásra megfelelő időpont kése . A franciaországi júniusi partraszállás
természetesen örömmel és reménnyel töltö el bennünket, de
Magyarországon a hatás elmaradt - egyetlen német zászlóaljat sem vontak
ki és a Gestapo, a nyilasok és a magyar bábkormány változatlanul folyta a
tevékenységét.
A Vörös Hadsereg nyomult előre a Kárpátok, Magyarország akkori északi
határa felé, de o megtorpant az offenzíva, csak néhány kisebb egységnek
sikerült a hegyi szorosokon keresztül benyomulni és magyar területen egy
hídfőt létrehozni, de még hetven-nyolcvan kilométerre voltak Budapes ől.
Az angol-amerikai hadsereg megrekedt Észak-Olaszországban és semmi
sem utalt arra hogy Magyarország felé fordulna és Tito par zánjai sem
közeledtek Jugoszlávia felől a magyar határhoz. A Budapest és más magyar
városok elleni légitámadások viszont sűrűbbek és erősebbek le ek. Most
délfelől, az olasz repülőterekről is jö ek fényes nappal a nyári napsütésben
csillogó amerikai repülőgépek, néha 20-30 bombázó egyszerre. A pusz tás
nő a nagyvárosban és már senki nem állt meg megcsodálni a romokat,
mint a bombázás első napjaiban, mert már majdnem minden háztömbben
voltak olyan házak amelyeket bombatalálat ért.
Az állandóan ismétlődő légitámadások és annak ellenére hogy a szovjet
Vörös Hadsereg közelede Budapesthez, virágzo a nagyvárosi élet. Mivel
senki sem tudta hogy mikor szólalnak meg a szirénák és mikor kell az
óvóhelyekre sietnünk, mindenkinek sürgős volt ügyeit intézni,
elintéznivalója pedig mindenkinek volt. Az árukínálat gyors ütemben
csökkent és ezzel párhuzamosan nő a feketepiac. Pénzből nem volt hiány.
Azok akiknek lebombázták a lakását nem csak új lakást kaptak a
hatóságoktól (volt zsidólakást), hanem tekintélyes összegű kártérítést is. A
kormány felemelte a behívo ak családtagjainak kiutalt segélyt is, és azok
akik Budapesten maradtak, jól fizető munkák közö válogatha ak.
Mivel az árak napról-napra emelkedtek, mindenki siete vásárolni valamit
a pénzéért. Az hogy mit ve ek, tulajdonképpen nem volt fontos; az
emberek sztában voltak azzal hogy az az őrült kavargás ami azokban a
napokban az életet jelképezte, hamarosan hét szűk esztendővé változik
majd át. Én is kive em részem a vásárlási lázból, nem is csak mint szerény
vásárló, hanem mint eladó is. Augusztusban a vállalatomhoz kineveztek egy
katonai parancsnokot, egy idősebb tartalékos századost aki a polgári
életben bizonyosan valami bürokrata volt. Mindent átvizsgált az
adminisztráció területén, az én osztályomon is. A rend, meg kell hagynom,
nem volt példás; sok más nagyobb gondom is volt. A százados
elbocsátásomat követelte, de vigasztalásul kineveztek vezetőnek a vállalat
egyik üzletébe. Az hogy nem rendelkeztem az elektromos területen belül
eladói gyakorla al, egyáltalán nem számíto : "Majd belejössz, különben is
van o még rajtad kívül két régi alkalmazo is", mondta nekem a
legfelsőbb főnököm.
Az üzlet, amíg a régi tulajdonosa veze e, az ágazaton belül az egyik
legnagyobb volt és még mindíg rengeteg áru volt a raktárban, ami az üzlet
ala pincében volt. Az áruk nagy részét azonban lefoglalták a katonaság
számára és szinte naponta jö ek magyar és német katonák írásos
paranccsal vételezni egy bizonyos mennyiségű árut. Voltak o
rádiókészülékek, ha hiányzo is belőlük egy-egy cső, gramofonok és
lemezek, villanyrezsók, villanykörték, kenyérpirítók és hasonló háztartási
felszerelések. Anélkül hogy megerőlte ük volna magunkat, imponáló volt a
forgalmunk. Nem csak szakemberek és hétköznapi szükségleteiket
kielégíteni kívánó vásárlók jö ek, hanem parasztok is akiknek terményeik
értékesítése után tele volt a pénztárcájuk. Felhalmoztak mindent amit az
üzletekben lehete kapni. Száz villanykörte, három rádió, egy tucat
különböző erősségű biztosíték és hasonló nagy bevásárlás nem volt
ritkaság. A legnépszerűbb és legkerese ebb áruk azonban a nehezen
beszerezhető elemek voltak a zseblámpákhoz amiket az óvóhelyre menet
közben használtak. Második helyen egy egészen új gramofon lemez állt egy
dallal amit egy ismert énekesnő énekelt. A zene hasonló volt a negyvenes
években szokásoshoz, de a szövege kitűnően ille az általános
hangulathoz: "Csak egy nap a világ, Csak egyetlenegy csók az életünk. Ki
tudja, mi vár ránk, Ki tudja, holnap mire ébredünk? Ma nevet rám az ég,
Ma csókra hív a szád, a két karod, Ma szívem a éd, Mit bánom én a fájó
holnapot!" {Rácz Vali - Csak egy nap a világ} Minden nap legalább százat
adtunk el ebből a szomorú dalból és minden alkalommal megfájdult a
fejem amikor egy vásárló bele akart hallgatni a lemezbe.
Az utcakép nappal a szikrázó nyári napsütésben olyan kavargó volt mint
soha korábban. Magyar és német katonák, a nyilaskeresztes párt
polgárőrségének tagjai keveredtek a polgári lakossággal amit
felduzzaszto ak közeli falvakból érkező vásárló parasztok és menekültek.
Délelő zenegy és délután három óra közö kaptak a zsidóházak lakói
engedélyt arra hogy az utcákon tartózkodjanak és vásároljanak. Ezekben az
órákban lehete a sárga csillagot viselő öregeket, nőket és gyerekeket az
utcákon látni ahogyan a közeli élelmiszerboltokba sie ek. Nem is kelle a
sárga csillagot nézni, lehajto fejük és szorongó pillantásaik elárulta őket.
Senki nem törődö ezekkel a zsidó férfiakkal és nőkkel, az emberek nem
muta ak irántuk se szánalmat se haragot, csak közönyt. Mindenkinek
megvolt a maga baja...
Három óra után a nyilasok megkezdték a vadászatot. A zöld ingbe, fekete
lovaglónadrágba és csizmába öltözö puskával vagy pisztollyal
felfegyverze férfiak, alaposan megnéztek minden járókelőt és ha
felfedeztek egyet sárga csillaggal, elkapták a szerencsétlent. A nyilasok által
letartóztato akat a sok párthelyiség egyikébe hurcolták ahonnan nem volt
különösen nagy az esélye annak hogy élve kikerülnek.
A polgárőrök másik elfoglaltsága az volt, hogy mindenkit igazolta ak aki
megítélésük szerint zsidónak látszo . A házak falán és a hirdetőoszlopokon
hivatalos közlemények inte ék a lakosságot az ellen hogy bújkáló zsidókat
segítsen. "Állampolgári kötelességed bújtato zsidókat a hatóságoknak
jelenteni!"; állt a figyelmeztetés végén, ami az engedetleneket súlyos
büntetéssel fenyege e.
Sem a magyar vagy német katonák, sem a rendőrök nem avatkoztak a
nyilasok tevékenységébe. Mint mondtam, mindenkinek megvolt a maga
baja... A német katonák nem avatkoztak a lakosság dolgaiba és nem
érintkeztek a magyarokkal. Az előkelő é ermek ablakán át gyakran lehete
német szteket hölgyek társaságában látni. Majdnem minden nap jö ek
üzletünkbe német katonák és sztek, leggyakrabban hivatalból, kezükben
írásos megrendeléssel, de előfordult hogy magánemberként is. Mindíg
sztességesen és hűvösen viselkedtek és ez érvényes volt úgy a
Wehrmacht mint a hirhedt SS tagjaira. Egy az üzlethez közeli házban egy SS
részleg rendezkede be és a német hadigépezet elit-legényei gyakran
vásároltak nálunk, leginkább klasszikus zenei hanglemezeket. A német
ugyanis egy zenekedvelő nép...
Ezekben a neuro kus időkben próbáltunk feleségem és én olyan
normálisan és feltűnés nélkül élni, amennyire ez lehetséges volt. Résen
voltunk, de nem voltunk barátságtalanok és kerültünk mindent ami
feltűnést kelthete . Az óvóhely ahová légiriadó idején jártunk, közös volt az
utca három másik házával, amelyeknek nem volt saját pincéjük. O ültünk
sok éjszakán, néha órákon át egy tucatnyi szomszéddal együ . Egyikük egy
középkorú postai sztviselő volt, aki a németeknek drukkolt és vakon bízo
a végső győzelemben. Nem volt kifejeze en nácista, de sokszor elmesélte
hogy az első világháborúban egy olyan zászlóaljban szolgált amit egy német
egységhez csatoltak. "A németek a világon a legjobb katonák", biztosíto
minket, hallgatóit mély meggyőződéssel a pincében. Később amikor az
újságok a német V1 és V2 rakétékról írtak, a postai sztviselő megjósolta
hogy csak idő kérdése hogy ezeket a "csodafegyvereket" az oroszok ellen is
bevessék. "És akkor majd menekülnek a vörös banditák vissza Ázsiába",
vigasztalt minket és saját magát. A hoszú heves viták során akadt egy
ellenfele, Kovács úr, aki műszerész volt a közeli L M Ericsson gyárban {A Lars
Magnus Ericsson által alapíto svéd "Ericsson ///" konszern.}. Bátor ember
volt aki nem félt színt vallani, és ez a szín a vörös volt. "Kedves szomszéd,
hamarosan látni fogja a vörös banditákat Budapestre bevonulni és ez nem
lesz vidám dolog az olyan németszeretőknek mint ön." Sem a pincében,
sem máshol nem hagytam magam ilyen, vagy más poli kai témájú
beszélgetésekbe belevonni. Válaszom amivel minden kísérletet
elháríto am az volt, hogy sohasem érdekelt a poli ka és nem érte em az
egészből semmit. Állandóan visszatérő téma volt a háború kimenetele.
"Mit gondol, elfoglalják az oroszok Budapestet, vagy gondolja hogy a
németek megállítják őket?" Ezt és ehhez hasonló kérdéseket te ek fel
mindenhol ahol az emberek találkoztak. Én kieszeltem erre egy elég hülye
választ; reméljük a legjobbakat, talán Isten megsegít bennünket. Ezután a
közhely után senkinek nem volt kedve velem beszélgetni, és éppen ez volt
a célom. Tudtam hogy ha meggyőződésem ellen beszélnék, az nagyon
hamisan csengene.
Lassacskán kiderült hogy az óvatosság és az elszigetelődés nem járt
sikerrel. Kislányunk Zsuzsi aki alig volt két éves, nagyon eleven és cserfes
kislány volt, aki amikor ráunt arra hogy a kertünkben játsszon, a
szomszédokhoz járt látogatóba. A nénik a szomszédos házakban szívesen
fogadták a kislányt, süteménnyel kínálták, és mint később megtudtuk,
életünkről is kifagga ák. Feleségemnek gyakran a kelle a kicsit egyik vagy
másik szomszédasszonytól hazahoznia, így legtöbbjükkel meg is
ismerkede . Szomszédasszonyaink nem voltak annyira szégyellősek, hogy
ne te ek volna fel tolakodó kérdéseket. Gyakran kérdezősködtek Zsuzsi
nagyszülei felől; hogy hol laknak és hogy miért nem látogatnak soha meg
minket.
Belá uk hogy kénytelenek voltunk megszervezni a családtagok látogatását,
de ez nem volt olyan egyszerű. Feleségem szüleit és nővérét a kisfiával már
két hónappal korábban deportálták Auschwitzba és apám éle ársával egy
zsidóházban lako és a zakóján Dávidcsillagot hordo . Felajánlo am neki
hogy szerzek számukra ária, vagyis keresztény iratokat hogy
elrejtőzhessenek valahol ugyanúgy ahogyan mi, de visszautasíto a
ajánlatomat. "Én már túl öreg vagyok ahhoz hogy színházat játsszak,
különben is ki akarna bántani egy ilyen öreg embert mint én?"
Mint a vállalat személyze osztályának vezetője, kiállíto am apám részére
egy igazolványt ami bizonyíto a hogy kifutóként dolgozo a cégnél és egy
katonai vállalat alkalmazo jaként jogában állt egész nap a zsidóházon kívül
tartózkodni. Több alkalommal megállíto a a rendőrség és a nyilasok, de
mindíg megúszta az igazolványnak köszönhetően, ami egy ismert vállalat
pecsétjével és az én aláírásommal volt ellátva.
Később mikor lefokoztak üzletvezetővé, apám he egy-két alkalommal
bejö az üzletbe, leginkább azért hogy sovány pénztárcáját kicsit
megerősítse. Könnyű volt rábeszélni hogy látogasson meg minket egy
vasárnap. Vágyo is rá hogy unokáját láthassa. A sárga csillagot úgy
rejte ék el, hogy amikor a villamosról leszálltak, felve ek egy esőköpenyt.
Szerencsére éppen ese azon a délutánon, ezért az esőköpeny nem kelte
feltűnést.
A látogatás jól sikerült és ezt követően úgy intéztük hogy minden harmadik
vagy negyedik vasárnap ünneplőbe öltöztünk és elő e azt mondtuk
Zsuzsinak hogy vendégségbe megyünk. Ő azután gondoskodo arról hogy a
szomszédasszonyok értesüljenek a terveze kirándulásról. Nem mentünk
azonban vendégségbe hanem a szép Városligetbe, ahol kávéztunk és Zsuzsi
is kapo egy nagy adag fagyit.
Vészjósló jel volt, amikor Zsuzsi egy este azt mesélte hogy az egyik
szomszéd néni arról kérdezge e hogy mit szoktunk enni, és különösen az
érdekelte hogy eszünk-e sonkát és disznóhúst. Egy éjszaka újabb
bizonyítékát kaptunk annak, hogy gyanakszanak ránk. Zúgtak a szirénák,
légiriadó volt ugyanúgy mint majdnem minden éjjel és mindenki siete
magára venni ruháit és iparkodni az óvóhelyre. Valami mia kicsit
elkéstünk és mikor a ház kapujához értünk, meghallo uk hogy valaki teli
torokból ezt kiabálja: "Ezek az átkozo bújkáló zsidók nem tudnak sietni.
Mit csinálnak o fent? Jeleket adnak az amerikai négerpilótáknak?" Amikor
már az utcán voltunk, úton a közös óvóhely felé, akkor lá uk meg hogy ki
volt az aki kiabált; a háztömb választo védelmi megbízo ja, egy
középkorú férfi, akinek a közeli térnél volt egy kis szövetboltja. A pinceajtó
még nyitva volt, ezért behallatszo a megbízo ideges kitörése, de senki
sem szólt egy szót se amikor végre elfoglaltuk helyeinket az alacsony
padon.
Egy órával később lefújták a légiriadót és visszamehe ünk a lakásba.
Feleségem akkor sírógörcsöt kapo . Úgy döntö ünk hogy új lakást
keresünk és elmegyünk a pitvar utcából. Az ezt követő három nap ala
ismét az újsághirdetéseket böngészge em, de a helyzet reménytelenné
vált, a Vörös Hadsereg már elfoglalta Északmagyarország nagy részét és egy
nagy darabot Erdélyből és mindkét irányból özönlö ek a menekültek
Budapestre. A hatóságok kezeltek minden lakatlan lakást a városban és
ezen kívül a nagyobb lakásokban a bérlőknek helyet kelle adniuk a
menekültek számára. Lehetetlen volt új lakást találni, ezért maradtunk a
pitvar utcában, fáradtan és fásultan - nem volt könnyű az erede
keresztény kis sztviselőcsalád szerepét eljátszani.

XXII. Az utolsó felvonás

Az átváltozás jogász dr. Salamon Dezső zsidó ügyvédsegédből Hámori László

ária kis sztviselővé, az új munka, a lakáscsere és az alkalmazkodás
megviselt fizikailag is és pszichikailag is. Feleségem is és én is elég sokat
fogytunk, én kínzó gyomorfekélyt kaptam, rosszul aludtam a néhány óra
ala a légiriadók elő és után és rengeteg cigare át szívtam. feleségemnek
nagyobb tehetsége volt a szerepcseréhez és nyugodtabban viselkede
nálam, néhány sírögörcstől eltekintve. Ezek ala a szörnyű év és az
elkövetkezendő évek ala megtanultam becsülni a nők bátorságát és
életrevalóságát. A veszély órájában, amikor a férfiak elveszte ék a fejüket,
a nők ösztönösen tudták hogy mit kell tenni és amikor a férfiak a
körülmények súlya ala letargiába és közönybe süppedtek, a nők átve ék
az irányítást és gondoskodtak arról hogy az élet menjen tovább.
A budapes ek többségéhez hasonlóan én is hallga am minden este a BBC
magyar nyelvű adását és ha nem volt elég szta az adás, megvártam a
német nyelvűt. Az angol rádiónak nagyon ügyes ügynökei lehe ek
Magyarországon, mert a magyar nyelvű adásokban az országunkban
történt események sok fontos részletéről hallha unk. Egy este arról
tudósíto a BBC magyar nyelvű hírolvasója, hogy késő délután levegőbe
repült Budapest egyik szép hídja. Több mint 200 ember vízbe fulladt és
néhány busz és német katonai jármű is eltűnt a hullámok közö . A magyar
újságok két nappal később jelente ék a szerencsétlenséget amiért
Magyarország belső ellenségeit, a zsidókat és a kommunistákat okolták.
Valójában, ahogyan az a városban is köztudo volt, az összes Duna-hidat
aláaknázták a német utászok rögtön azután hogy Hitler hadserege bevonult
Magyarországra; ez biztonsági intézkedés volt arra az esetre ha a Vörös
Hadsereg közeledne Budapesthez. A Margit-híd ala az egyik aknát rosszul
helyezték el és az a híd rázkódásától felrobbant. Abban a néhány újságban
ami megjelenhete , mást sem lehete olvasni mint hivatalos
közleményeket és a német hadsereg kiáltványait, továbbá egy sor durva
támadást a zsidók, szocialisták, liberálisok, kommunisták, de még a régi
arisztokrácia és a reakciós konzerva vok és a kormányzó és tanácsadói
ellen is, anélkül hogy nevükön nevezték volna őket. Amikor a szovjet
csapatok betörtek magyar területre, az újságok a "lelketlen vörös ördögök"
civil lakosság elleni kegyetlenkedéseiről szóló riportokkal traktálták az
olvasókat. Arról is olvasha unk, hogy az amerikai és angol repülőgépeket
zsidó és szinesbőrű pilóták veze ék, akik előszerete el bombáztak
kórházakat, gyermeko honokat és öregek o honait. Néha-néha arról is
érkeze jelentés hogy hazaárulókból álló bandákat te ek ártalmatlanná,
amelyek szabotázsokat terveztek vagy vi ek véghez. A valóságban nagyon
ritkák voltak a német hadsereg és magyar barátai ellen elkövete
cselekedetek. A németek bevonulása elő nem voltak ellenállásra
szerveze harcképze fegyveres csoportok, mivel senki nem számolt azzal
az eshetőséggel hogy a szövetséges Németország megszállhatja az
országot. A megszállás után pedig már túl késő volt; a polgári és
szociáldemokrata ellenzék vezetőit vagy Dachauba deportálták, vagy
névtelenül barátoknál bújkáltak, a kommunisták pedig túl kevesen voltak és
nem volt kapcsolatuk a szélesebb rétegekkel.
A háború után az ideiglenes kormány információs osztályától azt a
feledatot kaptam hogy állítsak össze egy könyvet a magyarországi
ellenállási mozgalomról. Szorgalmas kutatásaim és egy kissé szabadjára
engede fantáziám ellenére sem le az eredmény több mint egy sovány
brossúra. Egy kisebb bomba robbant egy színházban ahol éppen a
nyilaskeresztes párt tarto gyűlést és néhány résztvevő könnyebben
megsérült. Gömbös Gyula miniszterelnöknek - aki az első megállapodást
kötö e Hitler-Németországgal - a szobrát felrobbanto ák. Egy kisebb
csapat fiatal szociáldemokrata náciellenes röplapokat nyomo egy
nyomdában, de lelepleződtek és amikor a nyilasok le akarták őket
tartóztatni, eldördült néhány lövés és közülük az egyik megölte a csapat
vezetőjét. Egy fiatal kommunista akadémikus maga köré gyűjtö egy tucat
fiatal munkást és megpróbált fegyvereket szerezni. A nyilasok letartózta ák
és agyonlő ék.
A legfontosabb az egész ellenállásban az volt, hogy néhány nagyobb
gyárban a munkások megakadályozták hogy a gépeket leszereljék és
uszályon Ausztriába küldjék. Sajnos sok közepes és kis vállalat
engedelmeskede a németek parancsának és azok gépeit elszállíto ák.
Nekem is volt egy kevés közöm ahhoz hogy a munkások szabotálták a
németeknek a gépek elszállítására vonatkozó parancsát. Egy nap bejö az
üzletbe a volt szociáldemokrata újságíró, a vállalat akkori reklámfőnöke
Száva István szerkesztő, és meghívo a Városligetbe a nagy szökőkút mögé
hogy találkozzak néhány barátjával. A megbeszélt időpontban találkoztunk
hatan, és leültünk egy padra amit bokrok takartak el és ezért ideális hely
volt szerelmes párok számára. Egyik társamat, egy nagy termetű
magabiztos férfit már ismertem, Rosemeyer Antalnak hívták és korábban
találkoztam vele Jugoszláviában 1941 elején, amikor a párt megbízásából
o jártam. Akkor szakszerveze vezető volt Jugoszlávia északi részén.
Jugoszlávia eleste után Budapestre jö , jelentkeze a pártnál és mint
külpoli kai tanácsadó kapo helyet a párt vezetőségében. Német családi
nevét Bánra változta a és rövid néhány éven belül a párt csúcsán fontos
pozícióba emelkede .
Bán Antal és Száva barátom bemutato minket egymásnak, mindannyian
régi megbízható szociáldemokratáknak számíto unk. Bán elmondta
nekünk hogy a párt vezetőségétől senki nem tudo eljönni erre a
megbeszélésre, a párt vezetőjét Peyer Károlyt és az országgyűlési képviselő
Buchinger Manót a Gestapo deportálta Dachauba, Kéhly Anna valahol
vidéken talált rejtekhelyet, Mónus Illés, a főszerkesztő álnéven élt egy
munkáscsaládnál Budapesten, Szakasits Árpád pedig egy arisztokratánál
talált menedékre. Szakasitssal és Mónussal Bán Antal aránylag szórványos
kapcsolatban állt, és amit nekünk a megbeszélésen elmondo azt
nagyjából ke őjük jóváhagyásával te e. Bán elsősorban figyelmeztete
minket és rajtunk keresztül más pár agokat, hogy ne vegyünk részt
roman kus hősies kalandokban. "A németek már elveszte ék a háborút és
az néhány hónapon belül véget érhet. A károk amiket a már lerombolt
német háborús gépezetben okozhatnánk, jelentéktelenek lennének és egy
ilyen apróság mia nem szabad az életünket kockáztatni. Nem már rokra
van szükségünk hanem poli kailag iskolázo ak v elvtársakra akik a háború
után meg tudják szervezni az ország újjáépítését. A régi magyar
szociáldemokráciának most illegálisan is össze kell tartania hogy a háború
után azonnal működésbe léphessen."
Egyikünk sem ellenkeze az ideiglenes, önjelölt pártvezér szavaival és ő
felsorolta a pártnak az akkori helyzetnek megfelelő céljait:
1. Felvenni a kapcsolatot megbízható elvtársakkal és biztosítani őket arról
hogy a párt továbbra is létezik. A megkerese ek azután továbbítják ezt az
üzenetet.
2. Tájékoztatni az elvtársakat, különösen azokat akik ak vak voltak a
szakszervezetekben, hagy az ő feladatuk a gépek leszerésének és
elszállításának a megakadályozása. "Mondják meg a munkásoknak, hogy ha
a németek elviszik a gépeket a gyárakból, a háború után nem lesz
munkájuk", te e hozzá Bán.
A Városligetben mindannyian kaptunk két nevet és címet Bántól aki
különleges emlékezőtehetségről te tanúbizonyságot. Fejből elsorolta
mind a húsz nevet és címet, de nekünk megengedte hogy jegyzeteljünk.
"Ezt a tak kát Jugoszláviában tanultam amikor o be voltak ltva a
szakszervezetek." Befejezésül figyelmeztete bennünket az illegalitás
alapszabályaira. "Ne beszélj túl sokat, tartsd magad távol a kétes
személyektől, ne kockáztass feleslegesen."
Az ezt követő héten elmentem a kapo két címre és beszéltem a megado
két személlyel a Bántól kapo feladatokról. Az egyik egy ipari munkás volt,
hosszú évek óta szakszerveze bizalmi a Láng Gépgyárgan, a másik pedig
egy fiatal, nagyon intelligens mérnök az Elektromos Műveknél.
Gondosan tarto am magam az utasításokhoz amiket Bán Antaltól kaptam
a Városligetben és semmiképpen sem ösztönöztem senkit felkelésre vagy
bármiféle ak v ellenállásra, aminek a sikerre semmi esélye sem le volna.
Inkább csak arról gondoskodjanak elvtársaink a gyárakban, hogy a gépek
leszerelése a lehető leglassabb iramban történjék. Azokban a gyárakban
ahol az igazgatók és főmérnökök nem tartoztak a náciszimpa zánsokhoz (a
legtöbben nem tartoztak oda), bizalmi embereink beszéljenek velük hogy a
passzív ellenálláshoz segítségüket és közreműködésüket kérjék.
Két hé el később ismét találkoztunk a városlige padnál és beszámoltunk
Bánnak munkánk eredményéről, ami néhány kivételtől eltekintve
eredményes volt. Ismét kaptunk két nevet és ez így ment október 15-ig.
Semmi hősiesség nem volt ebben a tevékenységben, de a
szociáldemokrácia nem volt és ma sem a hősök gyülekezőhelye - a
hőste ek fana zmust és kevesebb ésszerűséget követelnek.
Ezekben a meleg napos nyári napokban sokminden történt
Magyarországon és körülö e, aminek sokkal nagyobb jelentősége volt a
jövőre nézve mint a szociáldemokrata összeesküvés. Horthy kormányzónak
és ultrakonzerva v, de náciellenes környezetének sikerült elbocsátani a
Sztolyai-kormányt amit a németek kényszeríte ek rájuk rögtön azután hogy
bevonultak Magyarországra. Egy tábornokot neveztek ki kormányfővé, a
hivatalos közlemény szerint a hadiállapotra való tekinte el, ami általános
mozgósítást követelt. A poli kai életben addig ismeretlen tábornokról úgy
tudták Budapesten, hogy a kormányzónak hű és bizalmas támogatója.
Néhányan a leginkább nácibarát miniszterek közül maradtak az új
kormányban, amely úgysem tudo semmi lényegeset tenni, a ól
eltekintve hogy bizonyos mértékben fékezte az SS-főnök Adolf Eichmann
tevékenységét. A legfontosabb az volt hogy a német nagykövetség és a
legfelsőbb zsidó szakértő Adolf Eichmann állandó reklamációi ellenére
sikerült megakadályozni a zsidók deportálását Budapestről. Manapság nem
sokan tudnak Svédországban arról, hogy a budapes zsidókat nem
deportálták Auschwitzba. Az öreg király, V. Gusztáv, természetesen a
kormány tudtával, személyes levelet küldö Horthy kormányzónak, és
ebben sürge e hogy most, a háború vége felé, állítsák le a barbár
deportálásokat. V. Gusztáv levelében arra is utalt, hogy a háború után a
zsidóüldözésekben résztvevőket felelősségre fogják vonni. Horthy a kabinet
ülésén felolvasta a király levelét ami mély benyonmást te , különösen a
nácibarát miniszterekre.
A nappali és éjszakai légitámadások, a német katonák és sztek jelenléte, a
bezárt "zsidó" üzletek és a nyilas utcai őrjáratok ellenére az élet majdnem
normális volt Budapesten a nyári hónapokban. Az emberek hozzászoktak
hogy régi ismerősöket sárga csillaggal a zakójukon lássanak és ha valaki a
megbélyegze ek közül panaszkodo a megkülönböztetésre, lakásának és
megélhetésének elveszítésére, csak a vállukat vonoga ák és így
válaszoltak: "Hát igen háború van, nekünk is nehéz..."
Augusztusban amikor először a BBC-től, majd az újságokból is értesülni
lehete arról hogy Románia kiszállt a háborúból, helyesebben mondva a
németek oldaláról átállt a szovjetekéra, megváltozo a hangulat. A
budepes ek akik bebeszélték maguknak hogy a háború valahol a távoli
messzeségben zajlo , hirtelen ráébredtek a valóságra. A Vörös Hadsereg
csapatai fokozatosan behatoltak magyar területre keletről is és délről is, és
a német és magyar csapatok visszavonultak Erdélyből. Szeptember közepén
már a magyar pusztán folytak a harcok, alig 300 kilométerre Budapes ől. A
főváros három nagy pályaudvaráról minden nap ezerszámra áramlo ak a
civil menekültek akik elhagyták o honaikat amikor a front közelede
hozzájuk. A sebtében nyito menekül rodák elő , ahol pénzt,
élelmiszerjegyet és éjszakai menedéket oszto ak ki az o hontalanoknak,
hosszú sorok álltak és a város összes iskoláját menekül áborrá alakíto ák
át.
A német katonákat akik addig elég kellemes életet éltek Budapesten,
harckészültségbe helyezték és a sztek sem ültek már díszegyenruhában az
é ermekben. Komolyra fordult a helyzet és a budapes ek rendkívül
idegesen, szinte pánikszerűen reagáltak és annyi tartalék élelmiszert
próbáltak szerezni amennyit csak tudtak. Szeptemberre elfogyo a hús, a
konzerv, a cigare a és a bor, az emberek zöldségen, krumplin és
gyümölcsön éltek amit a közeli falvak parasztjai árultak dupla áron a
piacokon.
Ebben a zavaros világban még apámmal is gondom akadt, aki addig elég
nyugodtan viselkede . Egy nap bejö hozzám az üzletbe, sápadtan és
idegesen, és elmesélte hogy éjszaka öt fegyveres nyilas nyomult be a
házba, az udvarra parancsolták a ház minden lakóját ahol találomra
kiválaszto ak z zsidó férfit és nőt és magukkal vé ék őket.
Ezek a "kiválaszto ak" azóta sem tértek haza, és a portás aki nem volt zsidó
elmesélte, hogy a nyilasok kivégezték őket a közeli rakparton. Az öreg
reszkete a félelemtől amikor a véres történetet mesélte.
Már korábban is hallo am a híreszteléseket a nyilasok éjszakai
rajtaütéseiről, de nem hi em, vagy nem akartam hinni bennük. Most,
apám elbeszélése után már nem tudtam tovább kételkedni a nyilasok
te eiben és kaptam ízelítőt is a re egésből amiben Budapest körülbelül
százezer zsidó lakosa élt ezen a meleg nyáron. Újra felajánlo am apámnak
hogy őt és barátnőjét hamis papírokkal valódi áriává alakítom. Most sokkal
könnyebb dolgom volt mint korábban, az embernek csak jelentkeznie
kelle erdélyi menekültként egy menekülteket segítő állomáson és o
kapo igazolványt arra a névre kiállítva amit megado . Egyikük sem néze
ki zsidónak és apám annak ellenére hogy majdnem negyven évig élt a
fővárosban, megőrizte pikusan erdélyi tájszólását.
Apám makacs ember volt és még ilyen sokkos állapotban sem fogadta el az
ajánlatomat: "Fiam, nem tudok színészkedni, nem tagadhatom meg azt aki
vagyok." A rábeszélés sem segíte , viszont említe egy másik megoldást és
én akkor hallo am először Raul Wallenbergről és a svéd védelmi
útlevekről. Tudatlanságom magyarázata az volt, hogy nem érintkeztem
zsidókkal mert az számomra veszélyes lehete volna. Apám látogatásai az
üzletben már úgyis felébreszte e az alkalmazo ak kíváncsiságát.
Abban legalább megállapodtunk hogy apám másnap elmegy a svéd
követségre védelmi útlevelet kérni. Másnap újra eljö az üzlethez, kihívo
az utcára és egy kapualjban elmesélte hogy volt a svéd konzulátuson, Raul
Wallenberg irodáján, ahogyan ő mondta, de a helyzet reménytelennek
látszo . Legalább százméteres sor állt a konzulátus elő , zsidó férfiak és
nők akik "életbiztosítást", svéd védelmi útlevelet akartak maguknak
szerezni. Ő is beállt a sorba, de órák múlva sem került a bejárat közelébe.
Valakitől hallo a, hogy a zsidókra vonatkozó délután három órai kijárási
lalom ellenére sokan a konzulátus elő éjszakáztak, hogy másnap a sor
elején állhassanak.
Eltanácsoltam apámat a ól hogy egész éjszaka a Wallenberg-iroda elő
üljön a járda szélén, mert ezt életveszélyesnek tarto am. Könnyen
megtörténhete hogy egy nyilas járőr úgy dönt hogy letartóztat minden
várakozót és a hírhedt Dunapartra viszi őket. (Később hallo am hogy ilyen
eset valóban többször előfordult de Raul Wallenberg minden alkalommal
személyesen kiszabadíto a a letartóztato akat.)
Sikerült szorongó apámat megnyugtatnom, saját félelmem ellenére ami a
németek bevonulása óta gyötört, mint egy kínzó fejfájás. A délután
folyamán próbáltam valami megoldást kitalálni. "Protekció",
összekö etések - ez volt a varázsszó ami több évszázadon át meghatározta
az életet Kelet-Európában és ma is azt teszi. Ha az embernek voltak
összekö etései, rokonok vagy jóbarátok bizonyos pozíciókban, könnyen
elintézhe e a legbonyolultabb problémákat is. Azt szokták mondani hogy
csak az impotencián nem segít a protekció.
Alapos gondolkodás után eszembejuto hogy van ismerősöm a svéd
konzulátuson, Szatmári Jenő szerkesztő. Nem voltunk rokonok, még csak
barátok sem, de ismertük egymást a kávéházból ahol újságírók, írók,
színészek és művészek szoktak a kis márványasztaloknál ülni délutánonként
és esténként. A testes középkorú Szatmári, a Svenska Dagbladet {Svéd
független napilap} tudósítója barátságos és humoros természete mia
népszerű volt az újságírók közö Budapesten. Most, a német megszállás
nehéz hónapjaiban egy másik jellemvonánásának is tanújelét adta; bátor
ember volt. Szatmári egész egyszerűen nem törődö a zsidótörvények
előírásaival és nem hordta zakóján a sárga csillagot. A nyilas őrjáratokat
amik igazolványt követeltek tőle - ez az eljárás a legtöbb budapes lakost
érinte e akkoriban - gúnyos szavakkal és gesztusokkal hessege e el és csak
a svéd címerrel elláto karszalagjára mutato rá; csak végszükség esetén
ve e elő papírjait, amik igazolták hogy mint az ismert svéd újság tudósítója
a svéd királyság nagykövetségéhez tartozo . Ez az igazolás természetesen
nem jogosíto a fel Szatmárit diplomáciai kiváltságokra, de ezt a nyilasok
valószínűleg nem tudták. Általában Svédország és minden ami svéd, nagy
szteletben állt Budapesten. Tény hogy senki nem beszélt a hasonlóan
semleges Svájcról és a majdnem ugyanolyan semleges Spanyolországról,
pedig azok a követségek is a pápai köve el együ hoztak bizonyos
védőintézkedéseket az üldözö zsidók számára, de sokkal kisebb
méretűeket mint Raul Wallenberg. A svájci Vöröskereszt budapes részlege
ugyanolyan ak v volt mint a svéd, de ennek ellenére sokkal többet lehete
hallani a könyörületes svédekről. Senki nem tudja ma már hogy ki volt a
svájci Vöröskereszt budapes vezetője, de Waldemar Langletről ma is utca
van elnevezve Budapesten.
Könnyű volt megtalálni a villát a Városliget szélén ahol Szatmári lako ,
mivel a bejárat fölö egy jelentős méretű svéd zászló lenge . A Svenska
Dagbladet tudósítója nem csak magát védte svéd kapcsolatával hanem a
lakását is a nyilasok betörése ellen. A feleségének viszont nem volt
szüksége hasonló óvintézkedésekre; ősi nemesi családból származo
erede "ária" szülőkkel és nagyszülőkkel, ezen kívül a némafilmek idején a
magyar filmipar legünnepeltebb csilagai közé tartozo {Hollay Kamilla}.
Szatmári Jenő két nap ala elintézte hogy apám és barátnője megkapja a
svéd védelmi útlevelet, a követségi tkár Raul Wallenberg aláírásával.
Hálám jeléül átadtam Szatmárinak egy fél tucat zseblámpaelemet, ami igazi
kincsnek számíto a naponta ismétlődő nappali és éjszakai bombázások
által sújto Budapesten.
A svéd zászlót később egyre több házon lehete látni a városban. Ezek
olyan házak voltak ahová azok a zsidók költöztek be akik svéd védelmi
útlevelet kaptak. Hogy megakadályozzák azt hogy a nyilas járőrök
betörjenek ezekbe a házakba és lakóikat a rakpar kivégzőhelyre tereljék,
Wallenberg a kapuk elé őröket állí ato . Igaz hogy fegyverük nem volt, de
kék-sárga karszalaguk és szürke anyagból készült sapkájuk ami hasonló volt
a svéd katonák fejfedőjéhez, tekintélyt ado nekik.
Apám és barátnője is beköltözö az egyik úgy neveze svéd házba és
aránylag biztonságban éltek o . Október végén a barátnő a nyilasok kezébe
került; zsidókat gyűjtö ek az utcán fényes nappal, minden ok nélkül. Akiket
elfogtak, a fegyveres náciinasok hosszú sorba állíto ák és kihajto ák a
városból nyugatra, az osztrák határ felé. Több ezer férfi és nő kényszerült
résztvenni ebben a halálmenetben, még a felük se érte el az osztrák határt.
Azokat akik nem bírtak tovább menni, akik össszeestek az út szélén, az
oszlopot hajtó nyilasok agyonlő ék.
Raul Wallenbergt néhány órával később értesíte ék a halálmenetről és egy
pillana g sem várt a segítséggel. Késő este volt már amikor autójával
utolérte a menetoszlopot az országúton körülbelül húsz kilométerre
Budapes ől. Egy eléggé hosszas és heves vita után egy csendőr sz el aki
az őrök parancsnoka volt, sikerült mindenkit kiszabadítania akinek svéd
védelmi útlevele volt, közö ük apám barátnőjét is.
A csendőr szteket kemény legényekként és meggyőződéses
an szemitákként ismerték akik nem engedtek könnyen, de ahogy leendő
mostohaanyám mesélte, a svéd nemzetközi bírósággal fenyege e meg, de
azt nem lehete tudni hogy az ala mit érte .
Szeptember végén egy szombat délután híva ak minket, a kis illegális
szociáldemokrata csoport tagjait, a városlige padhoz. Mivel úgy szakadt az
őszi eső mintha el sem akart volna állni, Bán Antal rövidre fogta
mondanivalóját. Megtudtuk hogy Horthy kormányzó két hé el korábban
tokban magához vite e a palotába rejtekhelyéről a szociáldemokrata párt
vezetőjét Szakasits Árpádot és a kisgazda párt szóvívőjét Tildy Zoltánt.
Horthy elmondta hogy végre kapo békejánlatára választ Londonból és a
válasz szerint Magyarországnak a Szovjetúnióhoz kell fordulnia és
Moszkvával tárgyalni egy esetleges különbéke feltételeiről. Horthy azt is
elmondta a két pártvezérnek, hogy bizalmas munkatársaival egyetértésben
egy két tábornokból és egy magas rangú külügyminisztériumi sztviselőből
álló tkos követséget küldö Moszkvába, ami sikeresen meg is érkeze
oda. A különbékéről folytak a tárgyalások és várhatóan néhány héten belül
be is fejeződnek. A kormányzó arra kérte a két demokra kus párt vezetőjét,
hogy felejtsék el a múltat és segítsenek neki véghezvinni a háborúból való
kilépést, amit az ország számára lé ontosságúnak tarto . Megígérte hogy
jó előre értesíteni fogja Szakasitsot és Tildyt a puccsról és kérte hogy a
szociáldemokraták és a kisgazdák legyenek abban segítségére.
Bán úgy számolta hogy a kiugrásra valamikor október végén kerülhet majd
sor, mert a tárgyalások Moszkvában és a kiugrás előkészítése időt ve
igénybe, tekinte el arra hogy azoknak a legnagyobb tokban kelle
történniük. A mi feladatunk az le volna, hogy majd amikor jelt kapunk,
taxiba üljünk és a lehető leggyorsabban a párt központjába menjünk. A taxi
a ház elő várjon ránk amíg az utasításainkat átvesszük. Bán azt is mondta,
hogy a szociáldemokraták első intézkedése az általános sztrájk kihirdetése
és tömeges utcai tüntetések szervezése lesz.
Néhány nappal később a BBC magyar adásából megtudtuk hogy a magyar
puszta szélén Debrecen közelében ádáz csata dúlt az előrenyomuló szovjet
páncélos haderők és egy német harckocsi hadosztály közö . A csata három
nappal később szovjet győzelemmel végződö és a szovjet hadsereg
megindult északkeletről nyuga és délről északi irányba, a magyar főváros
felé. Még a néhány engedélyeze magyar újság sem hallgatha a el a
hortobágyi tankcsatát és a német háborús tudósítások ismét
"Rückwertzkonzentra on"-ról, vagyis visszavonulásról szóltak. Senki nem
számíto arra hogy a németeknek sikerül megállítaniuk az oroszok
előretörését a pusztánál és egyre többen adtak hangot annak a
reményüknek, hogy Budapestet nyílt várossá nyílvánítják és a német
csapatok kivonulnak mielő a Vörös Hadsereg eléri a várost.
Mintegy ennek az op mista elvárásnak a cáfolatául, a nyilaskeresztes párt
nagy plakátokat ragasz ato ki a házfalakra amiken azt lehete olvasni
hogy a párt vezetője megesküdö hogy utolsó csepp vérükig védeni fogják
Budapestet, a "birodalom szívét". A kételkedő természetű városlakók azt
kérdezge ék, hogy vajon kiknek a vércseppjeiről volt szó. Október 5-én,
egy esős vasárnap délelő a kislányommal játszo am az ágyban. A
nappaliban a légvédelmi előírásoknak megfelelően be volt kapcsolva a
rádió és mint minden vasárnap, a valamelyik katolikus templomból
közve te nagymisét hallgatha a aki akarta.
Hirtelen félbeszakadt az orgonamuzsika és a pap la n beszéde, úgy
ahogyan légitámadás alkalmával szoko . Kiugro unk az ágyból és
öltözködni kezdtünk, készen arra hogy szokás szerint az óvóhelyre siessünk.
De nem a megszoko szöveget hallo uk ami ellenséges repülőgépek
magyar légtérbe repülését jelente e, hanem a bemondó arra szólíto fel
mindenkit, hogy maradjon a készülék melle , mert néhány perc múlva a
kormányzó őméltósága, vitéz Nagybányai Horthy Miklós fog majd a magyar
nemzet számára különösen fontos nyilatkozatot tartani.
A nyilatkozat valóban különösen fontos volt; az idős volt ellentengernagy
tuda a hogy a német és magyar hadsereg nem volt többé képes a Vörös
Hadsereg magyar területen való előrenyomulását megállítani és ebben a
helyzetben Magyarország számára értelmetlen volt a háborút folytatni.
Horthy bejelente e hogy a szovjet vezetőséggel megkezdődtek a
fegyverszüne tárgyalások és parancsot ado a magyar hadsereg
parancsnokainak hogy egységeiket tartsák vissza a Vörös Hadsereg elleni
mindennemű háborús cselekede ől.
Ezt nem lehete félreérteni, ez a szövetséges Németország oldaláról való
teljes leválást jelente e. A biztonság kedvéért egy félórával később egy
bemondó elismételte a közleményt. Hiába vártunk a további utasításra, a
budapes rádió folyta a szokásos vasárnapi programját. Bán jelére is hiába
vártam, amiben a Városligetben állapodtunk meg. Alapos gondolkodás
után telve kétellyel úgy döntö em hogy bemegyek a városba, a
pártházhoz. Éppen amikor felve em a kabátot csönge ek, és az ajtóban a
háztömb civil légvédelmi parancsnoka állt, az aki néhány hé el korábban
bújkáló zsidókról ordítozo . Azért jö , hogy a kis epizódért bocsánatot
kérjen, és arra hivatkozo hogy azon az éjszakán nagyon fáradt és ideges
volt és nem tudta hogy mit beszél. Különben, te e hozzá - első perctől
tudta hogy zsidók vagyunk, mert a feleségem soha nem vesz disznóhúst a
hentesnél. Feleségem, aki hallo a a szomszéd szavait, kiment a konyhába
és egy fél kiló sertéskarajjal jö vissza ami leendő vasárnapi ebédünk volt,
és megmuta a válaszul a sértésre.
A szomszéd megzavarodo , de kitarto annál hogy tudta hogy zsidók
vagyunk. És annak ellenére hogy ez kötelessége le volna, soha nem
jelente volna bennünket fel a hatóságoknál, mert utálta a nácistákat és a
nyilasokat. Mintegy világnézetének további bizonyságául, elmesélte hogy a
fia aki tartalékos zászlósként szolgált egy gyalogos egységnél, két hé el
korábban hazajö eltávozásra. Az eltávozás négy nappal korábban lejárt, de
ő nem hagyta hogy a fia visszamnjen az egységéhez, inkább berendeze
számára egy búvúhelyet a pincében. Hiszen tudom - mondta - hogy a
háború elvesze , magam is voltam katona az első világháborúban. Miért
halna meg a fiam most, az utolsó pillanatban Hitlerért? De most a
kormányzó beszéde után vége lesz a háborúzásnak.
Türelmetlenül hallga am, hiszen a városba akartam menni, de semmi sem
állítha a meg a bőbeszédű férfit, amíg végül el nem érkeze látogatása
céljához. Azt akarta hogy ígérjem meg, hogy amikor a Vörös Hadsereg
elfoglalja Budapestet és a nyilasokak és a többi nácista disznót te eikért
felelősségre vonják, én tanúsítsam majd hogy ő, a légvédelmi parancsnok
igaz demokrata, aki nem ado fel bennünket, annak ellenére hogy tudta
hogy zsidók vagyunk. Becsületszavamra megígértem és a szomszéd
megkönnyebbülve és vidáman ment haza.
Hámori László - Búcsú egy korszaktól

XXII. fejezet, folytatás.

A kis utcán ahol a szociáldemokraták pártháza állt, már hat férfi és egy nő
sétálgato fel s alá a ház bezárt és a Gestapo által lepecsételt kapuja elő .
Ke őt közülük ismertem a Városligetből és azt is tudtam hogy a lány egy
szakszerveze vezető lánya volt. A szemerkélő esőben arra vártunk hogy
valaki jöjjön utasításokkal Bántól vagy valaki mástól a párt vezetőségéből.
Hosszú halk beszélgetés után kiderült hogy a jelenlevők egyike tudta Bán
telefonszámát, de csak végszükség esetén telefonálhato oda. Úgy
döntö ünk hogy telefonál a sarki kocsmából. Még nem ért vissza amikor
egy rendőr közelede hozzánk, egy fekete bajuszos idősebb férfi. "Uraim,
legjobb ha hazamennek. Nem lesz tűzszünet az oroszokkal, épp most
hallo am hogy a kormányzót letartózta ák a németek. Ne várják meg hogy
a nyilasok elkapják magukat, menjenek haza."
A rendőr épphogy befejezte amikor barátunk sápadtan és idegesen
visszaért a kocsmából. Ugyanazt hallo a a párt vezérétől mint amit mi a
rendőrtől. Letörten és kétségbeese en mentünk hazafelé, mint egy
veszte csata után. A villamosra amelyiken ültem, felszállt egy SS-legény és
egy nyilas kezükben géppisztollyal és minden utastól igazolványt
követeltek. Bátorkodtam a nyilastól megkérdezni hogy kit keresnek, mire
röviden ezt felelte: "A disznó Horthy cinkosait".
A háború befejezése után tudtam meg hogy mi történt ezen a vasárnapon,
1944 október 15-én Budapesten. A kormányzó második fia (az első meghalt
1942-ben Ukrajnában) egy honvédségi tábornokkal és annak egy
szárnysegédjével egy tkos találkozóra ment, ahol civil és katonai
személyiségekkel Magyarország kiugrásának előkészítéséről tárgyalt volna.
Az hogy ki árulta el a találkozót soha nem derült ki, de a megbeszélt helyen
a Gestapo emberei várták őket akik az összes jelenlevőt letartózta ák. Az
egyik résztvevő sofőrjének sikerült elmenekülni és ő gondoskodo arról
hogy a történtek a kormányzó tudomására jussanak. Az idős ember
pánikba ese és akkor határozta el magát a rádióbeszédre, ami nem csak a
közvéleményt, hanem a kormányt és a hadsereg vezetőségét is meglepte. A
kétségbeese improvizáció már eleve halálra volt ítélve. Német SS
egységek körülve ék a királyi palotát ahol a kormányzó székhelye volt és
megpróbáltak benyomulni, de a testőrség ellenállásába ütköztek. Félórás
harc után a testőrség kapitulált és az SS-legények letartózta ák a
kormányzót és családtagjait. Az őrizetbeve eket Németországba
szállíto ák és fogvatarto ák addig amíg az amerikai csapatok 1945-ben
kiszabadíto ák őket. (Horthy és családja nem tért a háború után vissza
Magyarországra hanem Portugáliában telepede le, ahol Horthy 1957-ben
89 éves korában meghalt.)
Néhány napon belül Magyarország új államfőt kapo , a nyilaskeresztes párt
vezérét Szálasi Ferencet nemzetvezetői címmel. Az újonnan alakíto
kormány nyilasokból és néhány tábornokból állt, akik tokban már régóta a
nyilaskeresztes párt tagjai voltak. A nyilaskeresztes kormány első
intézkedésként köteleze minden állami és önkormányza sztviselőt,
hogy 48 órán belül tegyen le hűségesküt a nemzetvezetőre. Ezzel
egyidőben azonnali hatállyal elbocsáto ak egy nagy számú magas rangú
sztviselőt, diplomatát, sztet, rendőrparancsnokot és polgármestert akik
a korábbi évek ala Horthyval szimpa záltak és a nyilaskeresztes párt ellen
voltak, néhány tucatot közülük be is börtönöztek. Egy elenyésző becsületes
kisebbség megtagadta hogy felesküdjön a nemzetvezetőre, inkább beteget
jelente ek vagy elszöktek és valahol vidéken bújkáltak. A magyar hadsereg
már korábban is eléggé alacsony harcikedve nullára csökkent és egyre több
katona és szt dezertált.
A nyilaskeresztes párt fegyveres polgárőrsége nagyszabású toborzásba
kezde , de mivel a legtöbb hadköteles férfit már korábban behívták és azok
akik megmaradtak nem muta ak különösebb lelkesedést a nagyon kétes
dicsőség iránt hogy polgári őrök legyenek, a nyilasok úgy döntö ek hogy
mozgósítják a "nemze érzelmű" fiatalokat. Hamarosan mindenfelé látni
lehete az utcákon és tereken, hivatalos épületekben és más helyeken
járőröző 15-16 éves fiúkat, a nyilasok zöld ingében és fekete sapkájával,
pisztollyal vagy régi puskákkal felfegyverezve. A járőrök feladata az volt
hogy zsidók, kommunisták, katonaszökevények és más "az ellenség által
felbérelt ügynökök" után nyomozzanak. A nyomozás úgy folyt hogy a fiúk
az ügy irán lelkesedésükben igazolványt követeltek mindenkitől akit
gyanúsnak véltek, nem csak az utcákon, hanem üzletekbe és lakásokba is
betolakodtak. Azokat akik nem tetsze ek a fiúknak, a legközelebbi
párthelyiségbe hurcolták, ahol a gyanúsíto akat idősebb nyilasok ve ék
kezelésbe. Kevesen hagyták el ezeket a helyiségeket véres arc, vagy a durva
bántalmazás más jelei nélkül, sokukat halálra kínozták vagy egyszerűen
agyonlő ék. A hol esteket éjszaka levi ék a Duna rakpartjára és a vízbe
dobták. A nyilasok legtöbb áldozata zsidó volt, de nem mind.
A halálbrigádoknak a zsidóházakban lefolytato razziái minden éjjel több
száz áldozatot követeltek és ez olyan nemzetközi botrányt okozo hogy a
Szálasi-kormány kénytelen volt ellenük intézkedéseket hozni.
Novemberben elhatározták hogy a budapes zsidók számára ge ót
alakítanak ki. Minden nem-zsidó lakost kiköltözte ek arról a területről amit
zsidó negyednek jelöltek ki. Körülbelül zezer "ária" kényszerült elhagyni
azt a három utcát {VII. kerület király, dob és dohány utca} ami ge ó le és
több mint százezer zsidót költözte ek oda. A számok talán érzékelte k azt
a zsúfoltságot aminek a ge ó lakóit kite ék és a káoszt ami a ge ó
létesítésének hetében uralkodo . Egy hé el később a ge ót magas
szögesdrótkerítéssel ve ék körül és csak két jól őrzö kapun át lehete be-
és kijárni. Az élelmiszerből és más szükségletekből az ellátás egyre
hiányosabb le és a higiéniai állapotok is a legprimi vebb szint alá estek. A
halálozás borzalmasan magas volt, különösen az öregek és gyerekek
körében. Az egyetlen sovány vigasz a ge ólakók számára az volt, hogy
megkímélték őket a nyilasok halálosztagaitól.
Ezala az idő ala három irányból közeledtek a Vörös Hadsereg csapatai
Budapesthez. Német és magyar utászok és kényszerrel toborzo civilek
betongerendákból harckocsiakadályokat építe ek a város szélén. A remény
hogy a várost nyílt várossá nyílvánítják szertefoszlo , és a nyilaskeresztes-
kormány vezetője naponta hirde e döntését, hogy a várost bármi áron
megvédik. November végén az oroszok elfoglaltak több repülőteret a
magyar pusztán és azután onnan indíto ák a Rata repülőgépek
támadásaikat a város ellen. A Rata repülőgépek nem szórtak bombákat,
hanem alacsonyan repülve az utcákat lő ék golyószóróikkal.
December 1-én a szovjet csapatok elérték Budapest déli külvárosait és
felállíto ák ágyúikat és az úgyneveze Sztálin-orgonákat, a modern
rakétafegyverek elődét. A lövedékek kétségkívül kisebb kárt okoztak mint
az angol bombák, de pszichikailag az ágyúk sokkal hatásosabbak voltak. A
légiriadó csak akkor volt hasznos ha a támadás elő z perccel
figyelmezte ek a szirénák, de az ágyúlövedékek előzetes figyelmeztetés
nélkül és rendszertelen időben csapódtak be. Néha folyamatosan ágyúzo
az orosz tüzérség egy egész délelő , néha egész napos szünetet tarto ,
néha kisebb lövedékek hullo ak, máskor a nehéz tüzérséget vete ék be. Az
ember megtanulta hogy az utca déli oldalán levő járdáin vagy a kelet-
nyuga irányú utcákon járjon. A legnagyobb pszichológiai hatást mégis az a
tudat okozta, hogy az ellenség már csak egy ágyúlövésnyire volt.
A budapes lakosok meglepő önuralmat muta ak; meglepőt azért mert az
előítéletek szerint a nagyváros lakossága beszédes, könnyelmű és
hisztérikus volt. Ezek közül az állítólagos tulajdonságok közül egyik sem
mutatkozo a légiriadók ala , az élelmiszerüzletek elő hosszú sorokban,
vagy az állandóan tömö villamosokon, és pánikról sem hallo am soha.
Ehelye jö egy uralkodó közömbösség minden iránt, ami nem érinte e
személyesen az embereket vagy közvetlen családjukat. A társadalom
különálló egyedekre hullo szét akik a legkisebb összetartozást vagy
egymás irán felelősséget sem érezték.
Most amikor az ágyúsortüzek kétséget kizáróan tanúsíto ák hogy a város
hadszíntér le , eltűnt az önfegyelem és a halálfélelem sötét felhőként
borult Budapestre. Mindenhol ahol emberek gyűltek össze rendkívül durva
hangnemű veszekedések törtek ki, pánik tört ki gyakran valós indok nélkül
és az utcákon is szinte rohant mindenki mintha sürgős dolguk le volna.
Már a német sztek és katonák sem viselkedtek olyan nagyképűen mint
korábban és egyenruhájuk sem látszo olyan ápoltnak mint azelő ; egy
megszálló hadsereg tagjaiból frontszolgálatos katonákká váltak.
A német hadseregnek hirtelen sok dolga akadt, különösen a szállító
részlegeknek. A magyar fővárost evakuálni szándékoztak és mindent ami az
előrenyomuló ellenség számára hasznos lehete , nyugatra akartak
szállítani. Nagy teherautók dübörögtek éjjel-nappal az utcákon, mindenféle
nyersanyaggal, élelmiszerrel és más fellelhető dolgokkal megrakva, úton
nyugat felé, a határon át Ausztriába. Német katonák nagy uszályokat
pakoltak a Dunán és a vasútállomásokon rakták a vagonokat tele
mindenféle áruval. Egy decemberi napon leállt Budapest utcáin a
buszközlekedés, mivel a szép kék buszokat az újságok szerint "háborús
szolgálatra" oszto ák be. Valójában azokat is Ausztriába vi ék, o találták
meg őket a háború után, szépen felsorakoztatva Linz külterületén. Azt is
beszélték hogy a németek a villamosokat átemelték a vasú sinekre és
mozdonyok segítségével nyugatra vi ék. Az tény, hogy december közepén
megszűnt Budapesten a tömegközlekedés.
Néhány nappal azután hogy a Vörös Hadsereg elérte a város szélét,
mindenfelé óriási plakátokat ragaszto ak ki amik az általános mozgósítást
hirde ék. Minden 17 és 50 év közö férfinak aki addig fel volt mentve a
katonai szolgálat alól - a felmentés okára való tekintet nélkül - jelentkeznie
kelle a legközelebbi laktanyán. Még aznap kaptam a munkahelyemen egy
példányt a személyze osztályvezető körleveléből, ami felszólíto minden
férfi alkalmazo at hogy ne mulassza el jelentkezési köteleze ségét.
"Személyesen ellenőrzöm a dolgot", biztosíto . A kijelölt napon elmentem
a legközelebbi kaszárnyába, ahol egy őrmester elé kerültem aki futó
pillantást vete rám és megkérdezte hogy mi a nevem és hogy mikor
szüle em. Próbáltam ellenkezni, tüdőbajra hivatkoztam és arra hogy egy a
hadviselés számára fontos vállalatnál dolgoztam. "Semmiféle betegség és
hasonló nem számít", válaszolta az őrmester és kaptam egy papírt amin az
állt hogy z napon belül jelentkeznem kell a 25. segédzászlóaljnál.
A személyze osztályvezető valóban ellenőrzö minden férfi alkalmazo at
és gratulált nekem amikor megmuta am a papírt amit a kaszárnyában
kaptam. Két nappal később a pénztárban kaptam hat he fizetést és
szerencsekívánatokat leendő katonai karrieremhez.
Ez a papír a laktanyából három nappal később megmente e én és
családom életét. Azon az éjszakán kétszer fújtak a szirénák légiriadót.
Először zenegy óra körül töltö ünk egy félórát az óvóhelyen, de egy
órakor ismét le kelle mennünk a pincébe és ez alkalommal két egész
órába telle mire a rádió jelente e hogy elmúlt a veszély és
visszamehe ünk a lakásunkba. Számomra ez nem jelente többet mint egy
órányi alvást. Arra ébredtem hogy dörömbölnek az ajtón és amikor félig
eszméletlenül ajtót nyito am, egy rendőr és egy nyilas egyenruhás suhanc
nyomult be a lakásba. A fiú egy régimódi pisztolyt szegeze rám.
"Bejelentés érkeze maguk ellen, mi szerint maguk vagy zsidók, vagy
zsidókat bújtatnak", mondta a rendőr. "Meg kell a dolgot vizsgálnunk,
mutassák a személyes irataikat." Közben a nyilas bement a hálószobába,
benéze az ágy alá és kinyito a a szekrényt. Közben felébredt a feleségem
és hangosan ltakozo , ekkor kislányunk is felébredt és sírni kezde . A fiú
visszajö a nappaliba és röviden csak ennyit mondo a rendőrnek;
"semmi".
Előve em a cipősdobozt amiben a személyes iratainkat tarto uk szép
rendeze en; a rendőr leült az asztalhoz és vizsgálgatni kezdte azokat.
Hamarosan belefáradt és elkérte a munkahelyi igazolványomat. A kártyán
ami igazolta hogy üzletvezető vagyok egy "a hadiiparnak dolgozó vállalat"-
nál, rajta volt gémkapoccsal rögzítve a papír amit a sorozáson kaptam. Ezt a
papírt a rendőr alaposan megvizsgálta: "Szóval Hámori úr sorozáson volt.
Miért nem volt korábban katona?" Elmondtam hogy TBC mia
alkalmatlanná nyilváníto ak. Ezek voltak az egyetlen szavak amiket addig
mondtam, olyan kimerült és holt fáradt voltam hogy egyszerűen nem volt
erőm beszélni. Talán az is a fáradtságnak volt köszönhető hogy nem
éreztem félelmet és idegességnek a legkisebb jelét sem muta am.
A rendőr visszaadta a papírokat: "Nos hát, egy zsidó nem megy sorozásra
és nem készül Hitlerért harcolni. Hámori úr sorozáson volt, tehát nem
zsidó." A nyilast meggyőzték a rendőr szavai és ünnepélyesen visszarakta
pisztolyát az övén lógó tokba. Egy percen belül mindke en elhagyták a
lakást és lépteik visszhangzo ak a lépcsőházban.
Mint egy rossz filmben, úgy tört rám a kései reakció. Magam elé képzeltem
hogy mi történt volna akkor ha lelepleznek bennünket mint zsidókat és
elhurcolnak a nyilasok őrszobájára. Egyáltalán nem volt biztos hogy
megkegyelmeztek volna a kétéves kis Zsuzsinak, de az biztos hogy sem én
sem feleségem nem jö volna onnan ki élve. A nappali szekrényében
őriztem egy üveg szilvapálinkát és több pohárra volt szükség ahhoz hogy
izzadásom és lábam reszketése megszűnjön.
A portás aki beengedte a rendőrt és a nyilast, gondoskodo arról hogy az
éjszakai látogatásnak híre menjen, először a házon belül, majd onnan
tovább. A légvédelmi parancsnok szomszéd, aki október 15-én felajánlo a
nekem barátságát és aki a fiát bújta a a pincében, ismét látogatóba jö
amikor éppen reggeliztünk. Esküdözö az Istenre és becsületszavát adta
hogy nem ő jelente fel a nyilasoknál. A portás is jö bizonygatni
ártatlanságát és még két másik lakó a házból. Az hogy ki jelente fel, soha
nem derült ki...
December 14-én be kelle vonulnom. Délután búcsút ve em a
szomszédoktól és a portástól és kértem őket hogy segítsék feleségemet és
lányomat amíg távol leszek. Felszálltam a villamosra és elmentem vele a
végállomásig, o átszálltam egy másikra és mentem vele egy jó darabot. Az
idő különösen lassan telt, de végül beestelede és visszatérhe em a
lakásunkhoz. Konyhaablakunk egy fűvel benő rétre nyílt és a sötétben
bemásztam az ablakon úgy, hogy senki nem láto meg. Tíz napig nem
hagytam el a lakást és a légiriadók idején sok szorongással teli órát éltem
o át.
Szenteste délutánján kimásztam a konyhaablakon, megkerültem a házat és
a portás szeme lá ára bementem a kapun. Üdvözöltük egymást és én azzal
magyaráztam hazajö ömet, hogy az ünnepekre eltávozást kaptam. Azt is
mondtam hogy iodai munkára oszto ak be és megtartha am civil ruhámat
mert hiány volt egyenruhából. A portás köszöntö hazatérésem
alkalmából.
A szenteste mindíg ünnepélyes hangulatban telt Magyarországon és a rádió
templomi énekeket és orgonamuzsikát szoko sugározni. Annak ellenére
hogy sem én sem feleségem nem érdeklődö különösebben eziránt a
program iránt, a rádió egész este be volt kapcsolva, légiriadó esetére.
Hirtelen megszakadt a komolyzene egy Bach korál közepén és egy nagyon
ismert színésznő aki még hírhedtebb le náciszimpá ája mia , kezde
beszélni: "Kedves honfitársaim, magyar férfiak és nők, most kaptuk a hírt
hogy a Vörös Hadsereg barbár hordái elérték Budapest határát. Nyugat felé
még nyitva áll az út. Arra lehet menekülni. Kérem önöket, azonnal hagyják
el o honaikat, menjenek nyugatra, ne hagyják magukat a vörös gyilkosok
kezei közé kerülni. Isten áldása kísérje önöket útjukon."
Az elmúlt két hét ala emberek tömegei hagyták el a fővárost. Meg akarták
kímélni magukat az ostrom kínjaitól és veszélyeitől, és sokan hi ek a
híreszteléseknek az orosz katonák civil lakosság elleni rémte eiről. A
színésznő drámai felszólítása volt viszont az első hivatalos beismerése
annak hogy nem számoltak azzal hogy a német és magyar csapatok a Vörös
Hadsereggel szemben tartani tudják Budapestet. A háború után megtudtuk
hogy a Karácsonyi Ünnepek ala majdnem ötvenezer budapes lakos
menekült el a városból.
Karácsony napja nagy forgalmat hozo máskor csendes környékünkre. A
széles főutcán {Nagy Lajos király útja.} teherautók jö ek német és magyar
katonákkal megrakva, páncélos járművek gurultak az utcákon kelet felé és
több helyen tüzérek állíto ák fel ágyúikat. Megtudtuk hogy a Vörös
Hadseregnek az éjszaka folyamán sikerült elfoglalnia az elővárost ami nem
volt tőlünk három kilométernél messzebb A környékünk és az előváros
közö rét senki földje le és a német csapatok a rét szélén a vasú
töltésnél {A körvasútnál} foglalták el védőállásaikat.
A vasú töltés nem volt messzebbre 1500 méternél tőlünk, a mi
környékünk le a frontvonal az orosz és a német hadsereg közö . Már
sötétede mire a német és magyar ágyúkat felállíto ák és a vacsoránál
ültünk amikor azok az első lövéssorozatot leadták. Néhány percen belül
megérkeze az orosz tüzérség válasza. Az első párbaj nem tarto öt
percnél tovább, azután újra csend le és csak a géppuskák ropogása
hallatszo a vasú töltés felől. Úgy döntö ünk hogy másnap leköltözünk a
pincébe.
Kora reggel megkezdődö a népvándorlás a lakásokból az óvóhelyekre.
Nők és férfiak, gyerekek és öregek cipeltek bőröndöket és kosarakat,
ágyneműt és más szükséges dolgokat, és sie ek hogy elérjék a földala
biztonságot. Még nem értünk az óvóhelyre mikor eldördültek az ágyúk.
Most még rosszabb volt mint előző este, vagy csak úgy hallatszo lent a
pincében. Most mindenesetre tovább tarto a párbaj, és mire végre vége
le , az emberek sie ek vissza a lakásukba elhozni valamit amit o
felejte ek.
A mi pincénkben kilenc család osztozo a priccseken, a tűzhelyen és a vizes
hordón. Nyáron szorgalmasan dolgoztunk azon hogy a pincét berendezzük.
Eléggé elviselhető volt o tartózkodni, a pince nagy volt és mindenkinek
juto hely. Az elkövetkezendő napokban azonban helyet kelle szorítanunk
másoknak is, akik a vasú töltés közeléből menekültek el. Az a rész
kertváros volt és a legtöbb családi háznak nem volt pincéje. Nem
tagadha uk meg a helyet olyan emberektől akik az ágyúzás közepe e
jö ek. A szünetekben a legtöbben továbbáltak, de sokan nem bírtak és
ezért összezsúfolódva kelle élnünk szép óvóhelyünkön.
Látogatók is jö ek hozzánk, leginkább katonák akik bejö ek megpihenni
vagy egy csésze teára a vasú csarnokba menet vagy onnan jövet. A
szomszéd ház pincéjében a németek egy elsősegély állomást rendeztek be
két szanitéc katonával, egyikük egy alig húszéves fiú volt Bécsből. A fiú
többször átjö hozzánk beszélgetni és enni. Nem bírta a vér szagát és nem
tudo a munkahelyén enni. A fiatal szanitéc meghálálta
vendégszeretetünket és hírekkel láto el minket a frontról. Január
másodikáról harmadikára virradó éjszaka futva jö és így kiálto : "Isten
önökkel kedves emberek, sok szerencsét! I vannak az oroszok, átszakadt a
front."
Amikor kezde világosodni, egy másik szomszéddal megpróbáltam
kimászni a pincéből hogy körülnézzek, de amikor kinyito uk az óvóhely
vasajtaját, géppuskaropogás és gránátok robbanása hallatszo , ezért nem
mertük kidugni az orrunkat. Több hasonló és ugyanolyan sikertelen
próbálkozás után feladtuk. Majdnem z óra volt mire végre csend le kint
és mi végre kimehe ünk a hideg levegőre. Egy lélek sem látszo sehol. Az
utcán ahol a házunk állt, két SS katona hol estét lá uk, az egyik szomszéd
házból pedig csak füstölő romok maradtak. A csend és a bennünket
körülvevő táj kísérte esnek és valószerűtlennek tűnt.
Visszamentünk az óvóhelyre de nyitva hagytuk az ajtót hogy
kiszellőztessünk. Akkor újra elkezdődö az ágyúzás és lövöldözés.
Megszakíto uk a szellőztetést és becsuktuk az ajtót. Talán még félóra telt
el amikor valaki dörömbölt az ajtón, olyan erősen hogy az egész pince
visszhangzo . Aki legközelebb ült, kinyito a az ajtót és o állt három orosz
katona lövése kész géppisztollyal. Mindhárman piszkosszürke szőrmesapkát
viseltek és az egyenruhájuk nemcsak piszkos, hanem rongyos is volt.
Egyikük aki valami al szt féle lehete , előrelépe és nyersen így szólt:
"Hore ruky!" Wéber barátunk, aki Slovákiából származo és szlovák, az
orosszal rokon szláv nyelv, volt az anyanyelve, lefordíto a magyarra: "Fel a
kezekkel" és mi felnyújto uk karjainkat. A szthelye es mindenkit sorra
járt és egy ügyes mozdula al megszabadíto a karórájától. Az órák eltűntek
az orosz zsebében.
Ezt a műveletet követően a katona Wéberhez fordult és megkérdezte hogy
vannak-e közö ünk német katonák, amire Wéber azt felelte hogy
nincsenek. A három katona már úton volt kifelé amikor az al szt fején
átvillant a gyanú. "Ide halgass te ördög", szólt Wéberhez, "hol a pokolban
tanultál meg oroszul vagy úgy ahogyan beszélsz? Biztosan a fasiszta
hadsereg katonája voltál a Szovjetúnióban." Wéber hevesen ltakozo és
azt válaszolta hogy sohasem volt katona, soha nem járt a Szovjetúnióban,
és hogy szlovákiai zsidó volt. "Zsidó vagy?" kérdezte a katona, és mikor
Wéber azt válaszolta hogy igen, az arcába köpö . "Mi ukránok útáljuk a
zsidókat mint a pes st", te e hozzá az al szt és két társával együ
kivonult.
Wéber alaposan letörölte az arcát és a szemüvegét és elgondolkozva ezt
motyogta: "Vagyis megszabadultunk Hitlertől. Hála Istennek! De kicsit
másképpen képzeltem el a szabadulást."
Ez 1945 január 3-án délelő történt.