ANNA BANKS

Írta: Anna Banks

A mű eredeti címe: Of Neptune

Fordította: Komáromy Rudolf

Szerkesztők: Tóth Eszter, Vajna Gyöngyi

Műszaki szerkesztő: Daróczi Edit

© Anna Banks © Komáromy Rudolf © Maxim Könyvkiadó Kft.

A kiadvány a Feiwel & Friends engedélyével készült.

Borítóterv: Filomena Tuosto
ISSN: 2064-2288
ISBN: 978 963 261 728 2 (puhatáblás), kiadói kód: MX-991

Kiadja: Maxim Könyvkiadó Kft.

Cím: 6728 Szeged, Kollégiumi út 11/H Tel.: (62) 548-444,
fax: (62) 548-443, e-mail: info@maxim.co.hu
Felelős kiadó: Puskás Norbert
Nyomda: Generál nyomda Kft., felelős vezető: Hunya Ágnes
Jason unokaöcsémnek – ő tudja, miért
 1

MEZÍTLÁB A HOMOKBA vájom a sarkamat, épp csak

annyira merészkedem a víz közelébe, hogy a délelőtti
hullámok csiklandozhassák a lábujjaimat. Mindegyik lusta
hullám megnyalintja a lábfejemet, azután visszahúzódik,
mintha befelé hívogatna az Atlanti-óceánba, kalandozásról
suttogna. Csínytevésről.
Csöndről és baromi nagy békességről.
Az elmúlt nyár nyomán nem is kívánok mást. Miután
Jágen megkísérelte magához ragadni a két királyság fölötti
hatalmat, az emberek kis híján fölfedeztek bennünket, én
meg vízi lényekből álló falat vezettem egy víz alatti
törvényszékhez – alig fújhattuk ki magunkat. Majd pedig
végképp megszűnt a nyugalmunk, amikor Rachel vízbe
fulladt.
Galénnal ránk férne már egy kis pihenés, de úgy tűnik,
nem jutunk hozzá egyhamar.
A hátam mögött a szél időnként kiabálás hangját hozza a
házunk felől. Galén és bátyja, Grom harsogása annyi dühös
indulattal telíti a levegőt, hogy még messzebbre, még inkább
a víz mélyére űz a háztól. Föltűröm pizsamanadrágom
szárát, hagyom, hogy a sós víz a lábikrámhoz férkőzzön,
próbálom elengedni a fülem mellett a szavakat, amelyek a
fejem fölött csapongó sirályok rikoltozása közben is
kivehetők.
 Olyan szavak, mint „hűség" és „magánélet" és „törvény". A
„gyász" szó hallatán összerezzenek. Ez Grom szájából
hangzik el, s ezután Galén elnémul. Ismerem már ezt a fajta
némaságát. Szorongás, gyötrelem, bűntudat feszül benne,
mindenekfölött pedig az a késztetés, hogy mondjon vagy
tegyen valamit, amivel leplezheti.
Azt azonban hiába is próbálná takargatni, hogy Rachel
halála nagyon földúlta. Az asszony több volt egyszerű
aszszisztensnél: legjobb barátja volt az emberek közül. A
többiek talán nem látják, milyen mélyen érinti a veszteség.
Ha észrevennék, nem hánynák a szemére, nem használnák
föl ellene. Én azonban látom. Tudom, milyen az, ha úgy fáj
valami, hogy a levegőt is utálom, ami életben tart.
Galén nem szokott sírni. Nem is beszél Rachelről. Mintha
lényének egy része Rachelhez tartozott volna, és az asszony
magával vitte volna. Ami megmaradt, most küszködve
próbál működni a hiányzó darab nélkül, de nem nagyon
képes összehangolódni. Olyan, mint egy autó, aminek
fogytán az üzemanyaga.
Szeretnék segíteni neki, elmondani, hogy megértem, mit
érez. De valakit vigasztalni más, mint megvigasztalódni.
Bizonyos szempontból nehezebb. Átmentem ezen, miután
apu rákban meghalt. Miután Chloét cápa támadta meg.
Mégsem tudom, mit tegyek, mit mondjak, hogy
megkönynyítsem Galén helyzetét. Mert a fájdalmat csak
sok-sok napkelte enyhítheti. Ahhoz pedig még nem telt el
elegendő idő.
 Kellemetlenül érzem magam, hogy magára hagytam anyut
a konyhában, egyedül kell megbirkóznia ezzel a zűrrel.
Poszeidón-házi hercegnő lévén, nem könnyű egy ilyen
problémán segítség nélkül kiigazodnia. Egyelőre azonban
még nem mehetek vissza a házba. Addig nem, amíg nem
fundálok ki valami fantasztikus mentséget arra, miért
gondoltam úgy, hogy helyénvaló dolog kivonnom magamat
egy nagyon komoly, és Galén számára nagyon fontos
megbeszélésből. Ott kellene lennem velük a konyhában,
karba tett kézzel állnom Galén mellett, szúrós tekintettel
emlékeztetnem Gromot, hogy nem tartozom királyi
alattvalói közé, és Galént támogatom, bármi következik is
ebből.
Csakhogy nehéz Grommal úgy szembenézni, ha
voltaképpen egyetértek vele. Főleg, hogy a triton király az
egyik legfélelmetesebb egyén, akit valaha is balszerencsém
volt megismerni. Érzékelné vonakodásomat. Átlátna rajtam,
ha ürügyeket keresnék a kirándulásunkhoz.
Ahhoz a hülye kiránduláshoz.
Tavaly, a szalagavatónkon – na, jó, a saját verziónk
szerinti szalagavatónkon, amelynek jegyében Galén a víz
alatt, Armani szmokingban táncolt velem – megígértük
egymásnak, hogy a hegyekbe megyünk. Lelépünk egy kicsit,
elszabadulunk ettől az egésztől, vagy ilyesmi. És eleinte jó
ötletnek is tűnt, hogy egész nyáron a szárazföldön kószáljak
Galénnal. Sőt, színtiszta mennyországnak. Galén váltig
állítja, hogy kettesben akar maradni velem. Kárpótlásul
mindazért az időért, amit egymás iránti érzéseink kölcsönös
tagadásával vesztegettünk el, majd a két királyság fölötti
uralomra törő Jágen terveinek kivédésével. És mi lehetne
ilyen célból ennél jobb. Galénnal kettesben kikapcsolódni
kábé maximális fokozat az extázismérőmön. Természetesen
szeretném visszakapni az összes elvesztegetett időt – ha
valamiképp kicsikarhatnánk az univerzumból, hogy
kívánságokat teljesítsen, én bizony visszacsenném mindazt
az időt, ami a megismerkedésünk előtt pergett le.
De azt hiszem, a nagyobb ok – az igazi ok – amiért Galén
szeretne elmenni, nem más, mint Rachel. Tudom, hogy
levegőváltozásra vágyik. Szeretné otthagyni a házat,
amelyben egy fedél alatt éltek. Különösen az immár őrjítően
néma konyhát, ahol az asszony föl-alá kopogott a tűsarkú
cipőjében, amíg ízletes halételeket készített neki. A házban a
tűzhelyen rotyogó finomságok párája és izgalmas olasz
parfümillat terjengett, esetleg puskaporszag, ha az ember
olyan napon érkezett.
És hát magam is tudom, milyen érzés ez. Minden reggel a
Chloéhoz kötődő holmikkal teli szobámban ébredni olyan
volt, mint valami naponta fájdalmas emlékeket belém
fecskendező, gyorsan ható injekció. Apám üres helyét
bámulni az asztalnál olyan érzés volt, mintha azt figyelném,
hogy a múlt keselyűi keringenek gazdátlan széke körül.
Galén azonban nem engedi meg magának, hogy
hozzákezdjen a gyász feldolgozásához. És ezzel a
kirándulással mintha arra tenne kísérletet, hogy még tovább
tartsa elfojtva. Ez pedig nem lehet túl egészséges. És mivel
tényleg nem az, inkább érzem magam felhatalmazónak,
mintsem támogatónak.
Most már így is, úgy is vissza kellene mennem.
Visszamennem, Galén mellett lennem, megmondanom
Gromnak, hogy teljesen mindegy milyen okból, neki
szüksége van erre a kiruccanásra. Azután négyszemközt
kifejezésre juttatnom Galénnal kapcsolatos saját
aggodalmaimat. Ott kéne lennem a kedvéért, támogatnom
őt a többiek előtt, ahogy ő is megtenné értem – ahogy már
meg is tette.
Ki kell magyaráznom, magamat – hogy egyáltalán miért
mentem el a beszélgetés közben –, mondanom valamit, hogy
ne nézzek ki olyan undoknak, amilyen vagyok. Az utóbbi
időben nem erősségem a tapintatosság. Arra gondolok, hogy
Galén húga, Raína gorombasága ragályos, és valahogy
engem is megfertőzött. De talán nem is tapintat kell ide.
Talán Raína szókimondásával kellene próbálkoznom. Az
igazság csak zavarba hozná Galént – állapítom meg. Csak
még inkább egyedül érezné magát.
Vagy talán csak félős nyuszi vagyok ebben az egész
ügyben.
Azt hiszem, istenigazából sutba kéne dobni a tapintatot.
Remek.
Abban a pillanatban, amint sarkon fordulok, hogy
viszszamenjek, megérzem a nagyapámat a vízben. Antonisz
poszeidóni király lüktetése körülfonja a lábamat, mintha
hurokként szorulna rá. Mindjárt eldobom az agyamat. Pont
ez hiányzott. Újabb fejedelmi személy nyilvánít véleményt a
kiruccanásunkról.
Megvárom, hogy felszínre bukkanjon, közben próbálok
kitalálni valami nagyszerű kifogást, hogy miért nem kéne a
nagyapámnak a házba jönnie. Semmire sem megyek. Bármit
mondanék, úgy hangzana, mintha nem látnám őt szívesen,
holott igazából gyakrabban szeretném látni. Előkelő helyen
szerepel azok listáján – mármint azon halfarokkal
rendelkezőkén –, akikkel szeretnék időt tölteni. Ez a
mostani idő azonban nem alkalmas ilyesmire.
Elhessegetésére hamarosan mégis kínálkozik ürügy,
méghozzá a pucér nagyapa formájában. Eltakarom a
szememet, önkéntelenül fölfortyanok.
- Ne már! Tényleg valahányszor emberi alakot öltesz,
elfelejtesz nadrágot húzni? Így nem mehetsz be a házba.
A nagyapám sóhajt.
- Bocsánat, kicsi Emma, de lássuk be, ez a sok emberi
hagyomány kissé lehengerlő. Vajon hol keressek nadrágat?
A ruházkodás nyomasztó teher a számára, és ez eszembe
juttatja, mennyire különbözik egymástól a két világ. És én
milyen sokat tanulhatnék tőle. Továbbra is eltakarom a
szememet, másik kezemmel a víz felé mutatok, éppen
ellenkező irányba, mint ahol tudtommal Galén elrejtett egy
fürdőnadrágot. Kétség esetén folyamodjunk időhúzáshoz.
– Ott próbáld meg! Egy lapos kő alatt. És nem nadrágat,
hanem nadrágot.
 – Attól tartok, valaki mást kell untatnod az emberi
kifejezéseiddel, kicsim. Én fütyülök az ilyesmire. – Hallom,
hogy a víz alá merül, és néhány másodperc múlva ismét
feljön. – Nem találom a nadrágat.
Széttárom a kezemet.
– Gondolom, akkor nem mehetsz be. Ez még jobban
alakul, mint képzeltem.
Gyakorlatilag érzem, hogy karba tett kézzel méreget.
Helyben vagyunk.
– Azt hiszed, azért jöttem ide, mert kifogásolom, hogy a
szárazföldre mentek Galénnal.
Leesik az állam.
– Hát... ööö... miért, nem? – dadogom ki nagy nehezen.
Mindeddig ugyanis mást sem csinált, csak felvigyázót
játszott kettőnk mellett. Néhány hónapja váratlanul ott
termett, amikor éppen pettingeltünk, és Galén majdnem
elájult. Galén azóta is retteg, hogy csalódást okozhat a
poszeidóni királynak, nagyapám kedvezőtlen véleménye
tehát ténylegesen eldöntheti a hegyi kiruccanás kérdését.
Ezért nem szabad bemennie a házba.
Hallom, hogy nagyapám beleolvad a vízbe, s ezt ő is
megerősíti:
– Most már megfordulhatsz. – Csak derékig látszik ki a
hullámokból. Mosolyog. Azzal a rajongó mosollyal, ami-lyet
mindig is a nagypapák arcára képzeltem olyankor, ha
unokájuk a legförtelmesebb zsírkréta-krikszkrakszát viszi
oda nekik. – Természetesen egyáltalán nem lelkesedem az
ötletért, hogy a szárazföld belsejébe mentek. És szerettem
volna kicsivel több időt tölteni veletek. De tapasztalatból
tudom, hogy a poszeidóni hercegnők nem sokat adnak a
véleményemre.
Azért az elég franya, hogy hercegnőként utal rám, ámbár
anyám tényleg poszeidóni királylány. Most mégis komoly
homlokráncolással jelzem, hogy térjünk a tárgyra.
Nagyapám az őszinte és egyenes viselkedésre reagál
legjobban.
– Azért jöttem, hogy beszéljek veled, Emma. Egyedül
veled.
Megkövülten várom, hogy létezik-e a sziréneknél a
porzós-bibés-méhecskés mese megfelelő változata.
Valószínűleg létezik, és alighanem valami istentelen
párhuzamot von a planktonokkal vagy még rosszabbak
Fölháborodott kiáltást hallunk a távolból. Antonisz felém
int a fejével.
– Miért nem vagy odabent, és segítesz a hercegednek?
És én még azt hittem az előbb, hogy az már lelkifurdalás...
De aztán eszembe jut, hogy ez nem a nagyapám, dolga.
Tulajdonképpen szívességet teszek Galénnak azzal, hogy
húzom az időt.
– Mert ha még egy percig a házban maradok, szakállat
eresztek a levegőben terjengő tesztoszterontól.
Ez persze neki magas, miként bohókásan unott
szemforgatással jelzi is. A szirének nem tudják – és
láthatólag nem is akarják tudni –, mi az a tesztoszteron.
 – Ha nem akarod elárulni nekem, az se baj – mondja. –
Megbízom az ítélőképességedben. – További ordibálás
hallatszik a hátam mögül. Talán mégis pocsék az
ítélőképességem. Már épp mentegetőznék, amikor
nagyapám ismét megszólal: – Jobb így, hogy mással vannak
elfoglalva. Amit mondani akarok, azt csak a te fülednek
szánom, kicsi Emma. – Ebben a pillanatban egy sirály a
fejünk fölött ledob egy bombát, és telibe találja nagyapám
vállát. Antonisz valami halas szitkot dörmög, majd sós vizet
locsol a botrányos fehér maszatra, és belemossa a tengerbe.
– Miért nem jössz be a vízbe, hogy csökkentsük a kettőnk
közötti távolságot? Nem szeretném, hogy kihallgassanak
bennünket. Tessék, visszaváltozom szirén alakra, ha úgy
kevésbé kényelmetlen neked.
Begázolok az Atlanti-óceánba, ezúttal nem bíbelődöm a
pizsamanadrágom föltűrésével. Elhaladok egy jókora
tarisznyarák mellett, aki mintha kísértést érezne, hogy a
lábamba kapjon. Leguggolok a vízben, teljesen alámerítem a
fejemet, és egyenesen a rák szemébe nézek.
– Ha belém csípsz, fölkaplak – fenyegetem meg –, és
kihajítalak a partra sirályeledelnek.
Poszeidón tehetsége – a vízi állatok nyelvén szólás
képessége – csakugyan előnyökkel jár. Ezeknek csak egyike,
hogy parancsolgathatok a tengeri lényeknek.
Kezdek rájönni, hogy a tarisznyarákok különösen
hajlamosak a kisded hisztirohamokra. Talán eleve az ő
méregzsák természetükről kapta a nevét a rákfene. A rák
most úgy iszkol el, mintha az egész napját tönkretettem
volna. Mire ismét fölbukkanok, és megközelítem a
nagyapámat, már nem ér le a lábam. Odasiklom hozzá.
– Szóval? Itt aztán tényleg senki, sem zavar bennünket.
Ekkor úgy mosolyog rám, mintha az én jóvoltomból úszna a
felszínen, nem pedig a hullámoknak és erőteljes halfarkának
köszönhetően.
– Mielőtt kalandozni indulsz, kicsi Emma, szeretnék
mesélni neked egy városról, amit úgy hívnak, hogy Neptun.
 2

GALÉN FÖLKAP az előtte lévő gyümölcsöskosárból egy

szem narancsot. Bárcsak azon a narancson vezethetné le a
dühét! Bárcsak valahogy befecskendezhetné minden
haragját a rücskös héj alá ahelyett, hogy méltatlankodása
feltűnően megmutatkozna az ábrázatán!
Olyasformán, ahogy Grom, a bátyja szinte páncélként
viseli a közönyét.
Csakhogy én nem Grom, a triton király vagyok, akiről
minden lepereg. Galén olyan vadul összeszorítja a
gyümölcsöt, hogy az héj, magok meg lé szétroncsolt
halmazává változik a konyhapulton. Jólesik így kifacsarni
valamiből a belsejét. Galénnak pillanatnyilag milliónyi
kavargó indulat jut eszébe, amit legszívesebben kiöntene a
narancszagyvalék mellé. De az semmilyen hatással nem
lenne Gromra. Ő mentes az érzelmektől.
Grom a szemét forgatja, miközben Nália papírtörlőt vesz
elő a konyhaszekrényből.
– Tényleg szükség volt erre? – kérdezi Grom.
Nália gyorsan összetakarítja a rumlit. Galén
bocsánatkérőn pillant rá. Végül maga is rendet rakott volna,
miután Grommal egyetértésre jutnak ezt a kiruccanást
illetően. Nália azonban szánakozva néz vissza rá. Galén
halálosan unja már, hogy mindenki sajnálja. Ám Nália nem
Rachel miatt sajnálkozik. Nália azért táplál részvétet Galén
iránt, mert úgy gondolja, nem ő fog győztesen kikerülni
ebből a vitából. Nem veheti föl a versenyt Grommal.
Galén úgy dönt, Nália mégiscsak összetakaríthat utána.
– Tulajdonképpen jobb szorongatnivalót is kitalálhattam
volna, mint egy narancs – morogja Galén. Példának okáért a
bátyja, Grom fejét. Vagy esetleg a nyakát. Rachel „hűtsd le
magad!" fordulata jut eszébe. Tízig számol, ahogy az asz-
szony tanította. Azután húszig folytatja.
– Sokat kell még érned, öcsém – mondja Grom.
– Felségednek meg egy egész királyságot vezetnie. Ezért
nem értem, miért vagyunk még mindig itt. Az pedig az én
bokszerem.
Grom fölvonja fél szemöldökét, majd megrándítja a vállát.
– Kicsi is.
– Grom... – kezdi Nália, de a férfi egy morgással
elhallgattatja.
– Csak néhány napja fejezted be az emberiskolát, Galén.
Nincs kedved lazítani egy kicsit? – Grom kortyint a
palackozott vízből, azután olyan szorosan csavarja vissza a
kupakot, hogy reccsenés hallatszik.
– Középiskolát – mondta Galén. – A középiskolát fejeztük
be. Ha neked mindennek a neve „ember-ez" meg
„emberaz"...
 – Jó, tudom – legyint lekicsinylően Grom. – Rendben,
legyen középiskola. Egyébként mitől olyan nagyon közép?
Mindegy, ne fáradj a válasszal. Nem érdekes. Inkább azt
mondd meg, öcsikém: miért sietsz annyira elhagyni a
partvidéket?
– Már századszor hallhatod – csikorgatta a fogát Galén
hogy nem sietek elhagyni a partvidéket. Sietek időt tölteni
Emmával, mielőtt egyetemre megyünk, vagy mielőtt a
múltőrzők meggondolják magukat a velünk kötött
egyezségüket illetően, netán valami más szerencsétlenség
következik be. Mi az, talán a segítségem nélkül nem bírsz el
a királyságoddal? Ha az a gond, csak szólnod kell.
Ez végre megrepeszti a mészhéjat, amivé Grom arca vált.
– Vigyázz, Galén! Soha nem tanulod meg, hogy a
diplomácia érték?
– Ahogy az egyenesség is – morogja Galén. Ujjaival
végigszánt a haján. – Nézd, őszintén nem tudom, mi a bajod
ezzel. Kéthetes túrát teszünk.
– A múltőrzőkkel kötött szerződésünk még mindig
érzékeny pont, Galén. A bizalom megszilárdulásához idő
kell. Ha ilyen sok napkeltére eltűntök Emmával, az
sugdolózást gerjeszt. Ezt te is tudod. És nemrég meg is
tapasztalhattuk, micsoda erővel bírhat a sugdolózás.
Galén a szemét forgatja. Grom arra utal, hogy Jágen kis
híján a hatalmába kerítette a két királyságot, Poszeidón és
Triton házát, cselszövésével súgást-búgást és spekulációt
indított el, ami végül majdnem a királyi családok trónjába és
tagjainak életébe került. Ez azonban most más.
– Mit törődnek a királyságok azzal, hogy mi ketten mivel
töltjük a saját időnket?
A herceg nem akart kiabálni, de nem is bánja, hogy így
történt.
– Hát először is – szól közbe Nália olyan higgadtan, ami
még inkább fölingerli Galént –, biztosra veszem, hogy
szóbeszéd fog lábra kapni, vajon tisztelitek-e a törvényt, és
nem párzotok-e a szertartásotok előtt.
Galén ezt nem vitathatja. Miként azt sem vitathatja, hogy
a szóbeszéd nem egészen alaptalan. Nem nagyon tudja távol
tartani a kezét Emmától. A lány pedig nem kimondottan
segíti a helyzetet azzal, hogy olyan készségesen fogadja az ő
gyakorta elkalandozó kezét. Galén megdörzsölgeti az
orrnyergét.
– Kénytelenek lesznek megbízni bennünk. Ebben az egy
dologban megengedhetnék nekünk az ártatlanság vélelmét.
Grom vállat von.
– Meg. Ugyanakkor alig várják, hogy megismerhessék az
új poszeidóni hercegnőt. Több időt kell töltenie a két
királyságban.
– Hogy a háta mögött pusmoghassanak a félvérségről?
Galén a puszta gondolattól legszívesebben újabb
narancsot kapna föl. Magában mégis igazat ad Gromnak. Ő
is szeretné, hogy Emma többet időzzön a vízben. Milligan
doktor azt mondta, a lány végül sokkal tovább vissza tudja
majd tartani a lélegzetét. Pillanatnyilag egyszerre csak
néhány órán át képes rá. Kellő gyakorlással ez talán napokra
nyújtható. És ha igen, akkor kettejüknek hol a szárazföldön,
hol a tengerben kell tartózkodniuk, mihelyt párba állnak.
– Minél többet időzik közöttük, amiál kevésbé bolygatja
fel őket a jelenléte. Esélyt adnak neki. A legkevesebb, hogy
viszonozzátok ezt. Egyszer majd észre sem veszik többé,
hogy félvér. Vagy legalábbis megtanulják elfogadni a dolgot,
és napirendre térnek fölötte.
Grom most tréfál? Emmáról minden vonatkozásban ordít,
hogy félvér, a halvány bőrétől és fehér hajától kezdve
egészen addig a tényig, hogy nincsen halfarka. Vagyis
teljesen elüt a szirénektől.
Galén föláll a konyhaszékről. Talán ha kinyújtóztathatja a
lábát, akkor le tudja küzdeni a késztetést, hogy átugorjon az
étkezőpulton. Honnan ered mindez a düh?
– Csak két hetet kérek, Grom. Összesen két hetet.
Antonisz nem bánja.
Legalábbis Antonisz nem nyilatkoztatta ki a hegyi túrával
szembeni érzéseit. És tessék, már megint fölemeltem a
hangomat. Más hallgatóság előtt Grom kénytelen lemre
megdorgálni.
– Antonisz azért hagyja jóvá, mert igyekszik Emma
kedvében járni, hiszen csak most ismerte meg az unokáját.
Te az öcsém vagy, már sok-sok évszak óta hozzászokhattam
a szeszélyeskedésedhez.
 – Hogy jön ez ide? Miért nem adod egyszerűen a
jóváhagyásodat, hogy továbbléphessünk?
– Azért, mert valami azt súgja, a jóváhagyásomtól
függetlenül elmentek. Talán tévedek, Galén?
Galén a fejét rázza.
– Igényt tartok a jóváhagyásodra.
– Ez nem válasz.
– Mást nem mondhatok.
Tényleg igényli Grom helyeslését. Valóban igényli.
Gromnak azonban igaza van – Galén szeretne a lehető
legmesszebbre kerülni innét. Még akkor is, ha ez azt jelenti,
hogy fölmérgesíti a bátyját. Szinte leküzdhetetlen benne a
késztetés, hogy elszökjön, és nem nagyon tudja, miért. Csak
abban biztos, hogy szeretné, ha Emma vele menne.
Szüksége van a lány érintésére, hangjára, nevetésére. Az
hínárbalzsamként hat a benne tátongó sebekre.
Grom sóhajtva kinyitja a hűtőszekrény ajtaját. Óvatosan
elhelyezi a félig üres vizespalackot valami zölddel teli doboz
mellé.
– Értékelem az őszinteségedet. Nem vagy már halivadék.
Emma pedig emberi mércével önálló korba jutott.
Mindketten meg tudjátok különböztetni a helyeset a
helytelentől. Magatok döntötök. De óhatatlanul fölvetődik
bennem a kérdés, öcsém. Muszáj megkérdeznem. Biztos,
hogy erre van szükséged? Mert két hét semmin sem
változtat. Egyes dolgok... Egyes dolgok visszavonhatatlanok,
Galén.
 Remélem, belátod ezt.
– Ne tégy úgy, mintha minden Racheltől függne!
Légy szíves!
– Ne tégy úgy, mintha semmi sem függne Racheltől,
Galén!
– Szóval megkapom a jóváhagyásodat? – Galén visszalöki
a helyére a konyhaszéket. – Mert csomagolnunk kell
Emmával.
Bárcsak Emma visszajönne már a házba!

3
 MEG SEM érdemiem a nagyapám mosolyát. Olyan,
mintha soha életemben semmi rosszat nem tettem volna.
Olyan, mintha bármire képesnek tartana – a rosszalkodás
kivételével.
Tény, hogy a gyermekkorom nagy része kimaradt neki.
Remélem, soha nem tudja meg, hogy Chloéval kilencedikben
csokiforgácsos linzert sütöttünk a fizikatanárnak – csak épp
a forgács egyáltalán nem csokiból volt, hanem hashajtóból,
így aztán... Hát szóval több időnk maradt egy különlegesen
nehéz vizsga előtt a felkészülésre.
Nem tudom, a szirének ismerik-e a hashajtót, egyáltalán
szükségük van-e ilyesmire. Ha igen, vajon mit használnak?
Ezt meg kell kérdeznem anyutól. Nem hiszem, hogy
Galéntól ájulásveszély nélkül meg tudnám kérdezni.
Most rádöbbenek, hogy hashajtókon filózom ahelyett,
hogy Antoniszt díjaznám. Nem tudom, miért lep meg, ha a
nagyapám a bizalmába fogad, egyáltalán szóba áll velem.
Talán mert Galén és Tóraf mindenfélét meséltek nekem,
amivel megközelíthetetlen remetének festették le a
poszeidóni királyt. Vagy, talán mert egyáltalán nem szoktam
hozzá, hogy van nagyapám, és ráadásul még szóba is akar
velem állni. Vagy talán, az isten szerelmére,
megpróbálhatnám lenyelni ezt az újdonságot, és
válaszolhatnék arra a nyavalyás kérdésére.
Az ám, de mit is kérdezett? Ja, igen. Hogy készen állok-e a
kalandozásra.
– Persze – felelem neki. – Ha Galén is készen áll.
Nagapám a homlokát ráncolja.
 – Azt reméltem, a kezed ügyében van egy olyan rajz,
Emma. Amilyet az emberek a szárazföldről szoktak
készíteni.
Rajz, amit az emberek a szárazföldről készítenek...
– Térkép?
Az idős szirén a szakállát vakargatja. Most már elég jól
ismerem, hogy észrevegyem, ha az időt húzza. Az időhúzás
nvilvánvalóan családi vonás nálunk.
– Igen, igen, az az. Térkép. De mielőtt bármiféle térképről
beszélünk, ugye ez kettőnk között marad? Jaj, ne félj – teszi
hozzá gyorsan –, nincs benne semmi rossz. Sőt, éppen
ellenkezőleg. De ez olyasmi, amit csak veled szeretnék
megosztani. A többiek nem... értékelnék úgy, ahogy te fogod.
És talán kevésbé értékelnéd, ha ők is tudnának róla.
Még mindig nem tudom felfogni, hogy a nagyapám
tisztában van vele, mi az a szárazföldi térkép, és
elgondolkodom, egyáltalán honnan tudja mi az. A jelek
szerint „a többiek" nem rendelkeznek efféle ismeretekkel, és
Antonisz nyilvánvalóan nem akarja, hogy „a többiek" –
Galént is beleértve – tudjanak a dologról. Nem bírom
eldönteni, miként viszonyuljak ehhez. A kíváncsiságom
azonban elég nagy ahhoz, hogy megígérjem a titoktartást.
Antonisz egyébként is azt mondta, hogy nincs benne semmi
rossz. Talán olyan ez, mint amikor a nagyszüleinktől sütit és
cukorkát kapunk, ha a szüleink épp nem figyelnek oda.
Önmagában véve nem rossz, de a szüleink biztosan nem
helyeselnék. Bizonyára csak ennyi az egész. Valami ártatlan
nagypapaunoka titok.
– A mobilomon meg tudok nyitni térképet, de a parton
hagytam. Ki kell jönnöd velem a partra, ahhoz pedig
fürdőnadrágot kell fölvenned. Ott találod – mutatok az
ellenkező irányba, mint ahová eredetileg küldtem. – A
homokba akadt uszadékfa alatt.
Bólint. Nagyapám a hátán gyorsan odaszállít a
fürdőnadrághoz, azután elenged, hogy emberi lábra
válthasson.
Amint rendesen eltakarta magát, és mellettem ül a
fövenyen, bölcs mosolyt villant rám, amely kihangsúlyozza a
szeme sarkába gyűlt ráncokat. A szirének szépen öregednek.
Ahhoz képest, hogy nagyapám több száz éves, fiatalosan
tündöklő a mosolya. Életkorának egyetlen árulkodó jele,
hogy a hasán némileg megereszkedett a bőr – és talán még
ez is csak azért, amilyen szögben pillanatnyilag ül.
Megnyitok egy térképet a telefonomon.
– Rákereshetek Neptunra a térképen.
A fejét rázza.
– Már jó ideje nem jártam arrafelé, de amikor legutóbb
odalátogattam, Neptun semmiféle emberi térképen nem
szerepelt. – Megvakargatja az állát. – Az itteni parti vizekről
ismerem meg. Mutasd meg nekem a szárazföld térképét a
legközelebbi vízzel, és tudni fogom, hol van.
 – Máris. – Remélem, jól értelmeztem az idős szirén
szavait, és az Egyesült Államok keleti partvidékét veszem
elő.
– Ez megfelel? – mutatom meg a telefon kijelzőjét. A
térkép eléggé részletes, fölcímkézett autóutakkal és
szövetségi autópályákkal. Kétlem, hogy Antonisz érti, mit
nézünk.
Amíg meg nem szólal:
– Chattanooga. Ez nagyon közel van hozzá, ha jól
emlékszem.
Félig-meddig hal nagyapám tud olvasni? Mi a ménkű?
– Hm. Rendben, ráközelíthetek még egy kicsit.
Egy könnyed, mozdulat az ujjaimmal, és máris csak
Chattanooga meg a zöldövezete tölti be a képernyőt.
Óhatatlanul észreveszem, hogy a várost jókora távolság
választja el az Atlanti-óceántól. Többször is odébb kell
görgetnem a képernyőt. Kíváncsiságom kérdések garmadát
szüli.
Nagyapám még néhány másodpercig fürkészi az arcomat,
mintha azt mérlegelné, elmondja-e nekem. Vagy esetleg azt
próbálja eldönteni, hol is kezdje. És talán csipkednie kellene
magát, mielőtt kirobbanok.
– Emma – sóhajtja végül –, még nem hallottad a
történetemet. Azt, hogy mit csináltam, miután édesanyád
eltűnt.
Ez az első alkalom, hogy a szirének közül bárki is „eltűnt"-
et mondott „meghalt" helyett, amikor arra utalt, ami sok-sok
évvel ezelőtt az elaknásított területen történt
édesanyámmal. Vagy most, hogy már előkerült, legalábbis
azt mondják mind: „amikor azt hittük, hogy meghalt."
A történet többféle verzióját hallottam, már. Az elsőt
Grom szemszögéből, ahogy Galén mesélte nekem: anyut
darabokra tépte egy aknarobbanás, és halottnak
nyilvánították. Azután anyám töltötte ki a hézagokat az ő
nézőpontjából részletekkel, hogy mi történt azon a
sorsfordító napon az aknánál: anyu valahogy életben
maradt, partra keveredett, megismerkedett apámmal, és...
azután jöttem én.
Néha azonban a történetek nem csupán kitöltésre váró
hézagok és fehér foltok. A való életből vett történetekben
rétegek húzódnak. Rétegek, amelyek évszázadokkal és
nemzedékekkel ezelőtt lerakott alapokra épülnek. Effajta
rétegeket látok most nagyapám arcába maródva.
– Azt tettem, amit bármely apa tenne, ha a gyermeke
eltűnne – folytatja Antonisz. – Kutattam utána.
És ezzel máris újabb réteg rakódik a történetre. Olyan
réteg, amit csakis Antonisz adhatott hozzá.
Azután rám néz, kémleli, hogyan reagálok. Nem tudom,
mit keres. Másfelé pillantok, úgy vájom bele a lábamat a
homokba, mintha nem létezne ennél fontosabb feladat a
földtekén.
Az idős uralkodó elégedetten köszörüli meg a torkát.
Látom, hogy még van valami, amit nem árult el.
Kifújom a levegőt.
 – Igen, tudom. Azt mondták, hosszú időn át újra meg újra
nyomkövető csapatokat indítottál útnak.
– Igaz, kicsi Emma – bólogat a nagyapám. – Valóban
küldtem ki nyomkövető csapatokat. A nap sötét és világos
szakaszában egyaránt. Folyton tartottam a terepen
nyomkövetőket. És minden alkalommal üres kézzel tértek
vissza.
Már minderről tudok. Számtalanszor ízekre szedtük az
egészet. Arra a megállapításra jutok, hogy nagyapámnak
talán csak beszélgetőtárs kell. És tulajdonképpen
megtisztelő, hogy engem választott. Különösen azért, ahogy
a hangja elváltozik, minden szónál megfeszül, érzelem
fojtogatja. Nehezére esik erről beszélnie. De alig behegedt,
régi sebeket nyit föl, hogy elmondhassa nekem. Csakis
nekem.
– Üres kézzel tértek vissza, és kezdtem elveszíteni a
reményt – mesél tovább Antonisz. Hátratámaszkodik a
kezére, tekintetét az előttünk csobogó hullámokra szögezi. –
Mígnem egy napon az egyik legmegbízhatóbb és
legtehetségesebb nyomkövetőm, Baruk fordult hozzám.
Poszeidón örökségére esküdözött, hogy érezte édesanyád
lüktetését. Hogy gyönge és egyenetlen. Olyan gyorsan
jelenik meg és tűnik el, hogy még neki is lehetetlen követnie.
Néha napkelet felé tart, máskor meg napnyugat felé. Arra
jutottunk, hogy Nália biztosan tehetetlenül sodródik ide-
oda.
 Na, jó, ezt talán mégsem tudtam eddig. Fogadni mernék,
hogy tátva maradt a szám.
– Grom is ugyanezt mondta, hogy olykor érezte anyu
lüktetését. Elmondta neked?
– Természetesen nem – feleli komor hangon Antonisz. –
Ahogy én sem neki. Meg kell értened, Emma. Nem tudtam,
mi játszódott le Grom és a lányom között. Csak azt tudtam,
hogy Nália eltűnt, Grom pedig nem. Nem, nem mondtam el
neki. Senkinek sem szóltam róla. – Nagyapám egy pillanatra
elhallgat, bölcs kíváncsiság táncol a szemében. –
Természetesen, ha a te Tóraf barátod akkor már élt volna,
talán elég diplomatikusan közelítettem volna a Triton-
házhoz, hogy hasznot húzzak az ő nyomkövető tehetségéből.
Tudod, őhozzá fogható még soha nem született.
Bólintok. Mást nem tehetek. Szomorú, mennyi lehetőség
merült föl újra meg újra, hogy ezek megosszák egymással az
információkat, együttműködjenek édesanyám
felkutatásában. És ha együttműködtek volna, akkor én nem
jöttem volna világra. Na, mindegy, ennél többet nem tudok
szomorodni ezeken a réges-régi körülményeken. Ha
nagyapám együttérző vagy bármilyen más reakciót vár
tőlem, nem fog kapni. Tudom, hogy a történetnek még nincs
vége, és nem óhajtom akadályozni őt a befejezésében.
Úgy tűnik, sejti ezt.
– Néhány nap múltán Nália lüktetése eltűnt. Baruk
halottnak hitte őt. Én nem voltam hajlandó beletörődni
ebbe. Baruk azt gondolta, megbolondultam, könyörgött,
hogy hagyjam ezt, lépjek tovább. De hát nem bírtam. Nekem
nem maradt más, csak Nália. Végül parancsot adtam
Baruknak, mutassa meg, milyen irányban észlelte őt
legutóbb. Tudtam, hogy Nália talán már nem él. De valami
mást is tudtam a lányomról, kicsi Emma. Valamit, amivel ő
mindmáig nincs tisztában. Nália titkon mindig is kedvelte az
embereket.
Hát ezt tényleg nem tudtam. Kezdek rájönni, hogy egy
kozmikus fekete lyukat is kitölthetnék mindazzal, amit nem
tudok.
– Mire gondolsz?
– Arra, hogy egy jó apa mindig tudja, miben
mesterkednek a porontyai. Nem sokkal Nália eltűnése előtt
a nyomkövetőim jelentették, hogy mindennap fölkeresi
ugyanazt az arénához közeli helyet. Mindennap
utánaeredtek, de mire odaértek, mindig elillant. Nem
találtak ott semmit, nem tudtak rájönni, mi célból látogat
oda naponta. Eleinte azt hittem, azzal a gondolattal játszik,
hogy más hímeket néz ki magának, mivel Gromot kezdettől
fogva ellenezte. A nyomkövetőim azonban valamennyien azt
jelentették, hogy senki más lüktetését nem észlelték.
Elhatároztam tehát, hogy magam járok a dolog végére.
Mondhatom, majdnem átsiklottam fölötte. De az egyik
fényesebb holmiján valahogy megcsillant a meder fenekére
lehatoló néhány napsugár egyike. Alighanem szerencsés
véletlen, hogy épp jó helyen kavar-tam föl az üledéket. Így
bukkantam rá Nália emberi tárgyainak titkos készletére.
 Te jó szagú atyaúristen.
– Anyám emberi holmikat gyűjtött? – És a nagyapám nem
buktatta le? – És te hagytad? Na és a törvény? Azzal nem
törődtél?
Lekicsinylően legyint.
– Ugyan melyik törvényt szegte meg? Ki bizonyíthatta be,
hogy kapcsolatot tart fenn emberekkel? Ki állíthatta, hogy
nem régi hajóroncsokon találta ezeket a holmikat?
Antonisz tehát szemet hunyt. Úgy döntött, nem vonja
kérdőre a lányát. Ettől valahogy még rokonszenvesebb
nekem.
– Szóval az emberi tárgyak iránti mániája miatt úgy
okoskodtál, hogy partra szökhetett?
Antonisz a fejét rázza.
– Igen is, meg nem is. Azt gondoltam, hogy talán igen.
Kutakodtam a partvidéken. Kezdtem mélyebbre hatolni. Őt
persze nem találtam meg. Találtam azonban valami mást,
Emma. Valamit, amiről senkinek sem szóltam.
És most döbbenek rá, hogy ez nem csupán ártatlan
nagyapa-unoka titok.
 4

GALÉN BEPAKOLJA Emma poggyászának utolsó da-

rabjait a városi terepjárója csomagtartójába, és a
személyes holmik két igencsak eltérő kupaca láttán fölvonja
fél szemöldökét. Ő még egy teljes bőröndöt sem rakott tele,
Emmának mégis sikerült megtöltenie két nagyot és egy
kicsit. Nem beszélve arról a degeszre tömött retikül dologról,
amit cipel. Galén elvigyorodik. A lány vagy valami
nagyszabású dolgot tervez, vagy nem tud tervezni.
Nem mintha ez érdekelné Galént. Ő egyszerűen boldog,
hogy elviheti a lányt.
– Szerinted mi volt ez az egész? – hökkenti meg
kérdésével Grom.
Galén a homlokát ráncolja.
– Mióta szoktál rá, hogy emberi lábon lopakodsz?
A bátyja elmosolyodik, majd vállat von.
– Gyorsan tanulok.
– Azt látom – morogja Galén.
– Szóval?
– Szóval mit?
Grom ma már próbára tette Galén türelmét. Szükségtelen
és megalázó volt rákényszerítenie, hogy a többiek előtt
engedélyt kérjen erre a túrára – kivált, hogy már
számtalanszor kitárgyalták a témát. Vajon most csak
fejedelmi hatalmával kérkedett Nália előtt? Vagy komolyan
azt hiszi, visszaélek a pozíciómmal, mint a szirének
emberekhez küldött követe?
Mert ha azt hiszi, Galén kész visszaadni a megbízatást ő
királyi felségének. Az embereket talán nem is szükséges
megfigyelni. Földi jelenlétük csak röpke pillanat, sokkal
rövidebb, mint bármely sziréné, azután eltűnnek. Akárcsak
Rachel.
Grom karba teszi a kezét, megfeszül rajta a kölcsönkapott
flaneling. Emma apja bizonyára vékonyabb alkatú volt, mint
ő.
– Szerinted Antonisz mit akart közölni Emmával?
Feltűnően hallgattak, miután bejöttek a partról. Antonisz
fürdőnadrágja addigra megszáradt. Nyilvánvalóan jó ideje
kiszálltak a vízből.
– Ez miért érdekelne engem?
– Mert bolondság lenne tőled, ha nem érdekelne. Antonisz
mindig is hajlott a... titokzatoskodásra.
Galén a terepjárója farának támaszkodik, és a behajtót
borító kavicsot rugdossa.
– Úgy tűnik, ez Poszeidón-házi vonás.
– Igen – bólint Grom. – Pontosan úgy. Ezért szeretném,
ha kiderítenéd, hogy ezek ketten miben mesterkednek.
– Emma egész eddigi életében nélkülözték egymás
társaságát. Talán csak azt igyekeznek bepótolni.
 – Ezt éppúgy nem hiszed, ahogy én sem.
Igaza van Gromnak. Galén nem hiszi. Igaz ugyan, hogy
Emmáéknak sok a megbeszélnivalójuk, de Antonisz vajmi
ritkán lép ki a partra. Ha mégis, akkor céllal. Olyan céllal,
amit senki másnak nem akar az orrára kötni. Mégsem éri
meg egy esetleges veszekedéssel nekivágni ennek a túrának.
– Emma elmondja majd nekem, ha akarja.
Gromra pillant, tiltakozásra provokálja. Mindketten
tudják, hogy a triton király nem próbálná kiszedni ezt az ő
imádott Náliájából. És mindketten tudják, hogy még ha meg
is próbálná, akkor sem sikerülne.
A király sóhajt.
– Talán rávezető kérdéseket tehetnél föl neki, vagy
ilyesmi.
Galén azonban látja, hogy gyakorlatilag ejtették a témát.
Grom még nem jutott el a képmutatásnak erre a szintjére.
És ez jó, mert emberi élete során Emma is nagyon megtanult
titokzatos lenni.
– Miről beszélgettek? – kérdezi Grom háta mögül. Galén
látja, a lánynak nem tetszik, hogy az apja egyik régi inge
feszül Gromon. – És ami fontosabb: indulhatunk végre?
Nália elsiet Galén mellett, és átkarolja Emmát.
– Szerencsés utat, édesem! – Azután közelebb hajol.
Galén tudja, hogy az asszony nem az ő fülének szánja, amit
még mondani kíván, de ő mégis hallja. – Mire visszajöttök,
új ruhatárról gondoskodom Gromnak. Nem fogja viselni
apád ruháját.
 Galén odébb vonul, magukra hagyja őket egy kicsit.
Bármennyire bosszús pillanatnyilag a bátyja miatt, sajnálja
Gromot, akinek halvány fogalma sincs, miről esik éppen szó.
És hogy mennyire igénybe veszi Emma türelmét. Galén
barátságosan a bátyja vállába bokszol.
– Szóval mi a helyzet azzal az engedéllyel, felség?
Grom a szemét forgatja.
– Jó mulatást, ebihal! Csak ne feledd, hogy még nem
vagytok összepárosítva Emmával, tehát...
– Grom! – emeli föl a kezét Galén. Erről nem óhajt
értekezni a bátyjával. Se mással.
– Csak emlékeztetlek – mondja Grom, és semmivel sem
látszik kevésbé feszélyezettnek, mint amilyennek Galén is
érzi magát. – A háborítatlanság sokféle alkalmat kínál.
Ezzel Galén is pontosan tisztában van. Csak már nem
nagyon törődik vele. Nem igazán tudja távol tartani a kezét
Emmától. A félvéreket illető törvény egyébként is hibás.
Emma semmiképpen sem válhat förtelemmé.
– Erről nem tárgyalok veled.
Grom láthatólag megkönnyebbült.
– Viszont kettesben jobban beszélgethettek, úgyhogy
tényleg nem ártana, ha kiderítenéd...
Nália félbeszakítja, belékarol.
– Tóraf és Raína már elmentek – mondja az asszony. –
Raína szeretné, hogy hozzatok neki valami „érdekességet". A
páros is el akarta búcsúztatni Emmáékat, de miután Tóraf
érzékelte a Galén és Grom közötti feszültséget, valami
ürüggyel kimentette magukat. Galén sajnálja, hogy távozás
előtt nem tudott egy kis időt velük tölteni.
– Persze, hogy szeretné – mosolyodik el Galén. Átballag a
vezetőülés felőli oldalra. – Viszlát két hét múlva!
Nem vár válaszra, nehogy Grom azt kívánja, hogy
engedélyt kérjen tőle az időtartamra. A két hetet csak
nagyjából becsülte meg. Most az az érzése, hogy mihelyt
tényleg kettesben maradnak Emmával, már nem is érik be
két héttel.
Ő semmiképpen sem.
 5

A SZÖVETSÉGI autópálya úgy húzódik előttünk, mint két

hegy között áthömpölygő autófolyam. Legalább egy órája
pattog a fülem a tengerszint fölötti nagy magasságtól.
Folyton a volán mögött ülő Galénra pillantgatok, hogy ő is
átél-e valami hasonló vacakot. Olykor a víznyomás is
bántani szokta a fülemet, minél mélyebbre merülünk az
óceánba, annál inkább. Nem tudom, hogy Galén szirénfüle
bármiféle nyomáshoz képes-e alkalmazkodni, vagy pedig
csak ahhoz, amit a végtelen kék tenger okoz.
Egyelőre nem panaszkodik, de ez semmit sem jelent.
Tulajdonképpen amúgy sem beszél sokat, ez pedig talán
jelent valamit. Vagy nem veszi észre, milyen gyakran
lesegetem, vagy csak úgy tesz, mintha nem látná. Világos,
hogy mire utal ez: nem kíván társalogni.
Csakhogy éppenséggel ártalmasnak tűnik, ha hagyom a
gondolataiba merülni, elvégre nem akármilyen okból
vállalkoztunk erre a túrára. Miután Chloe, a legjobb
barátnőm meghalt, legszívesebben begubóztam volna, az
élettől is elment a kedvem. Megőrjít a gondolat, hogy Galén
most ugyanilyen fájdalomtól szenved. Rachelhez talán még
szorosabb baráti kapcsolat fűzte, mint Tórafhoz. Ráadásul az
asszony anyaszerepet is játszott mellette, tehát a halálával
kettős veszteség érte, és ez rettenetes csapás.
A vállára teszem a kezemet, és megszorítom.
– Megint Rachelre gondolsz?
Bánatos mosolyt erőltet magára, de egyetlen másodpercig
tart, azután ismét elkomorul az arca. Rachel halála
mindannyiunkra kihatott. Mindannyian tehettünk volna
többet. Mindannyiunkat felelősség terhel, mert nem
vigyáztunk eléggé az asszonyra. Mindannyian figyelhettünk
volna éberebben a hollétére aznap, amikor visszahoztuk
Jágent az emberektől. Bármelyikünk megóvhatta volna
Rachelt a vízbe fúlástól. Galén azonban hajlamos egyedül
önmagát hibáztatni. Én pedig igyekszem leszoktatni erről.
Csak még nem okoskodtam ki, hogyan csináljam.
– Tulajdonképpen azon gondolkodom – mondja –, miről
tárgyalhattatok Antonisszal tegnap olyan sokáig.
Aha. Vagy úgy. Kíváncsi voltam, megkérdezi-e, és ha
igen, mikor.
– Semmi különösről – felelem. Talán mégsem szeretnék
beszélni róla. Nem mintha titkolóznék. Nem titkolózom.
Nem nagyon. Az az igazság, hogy nem tudom, miért
ragaszkodik hozzá nagyapám, hogy Tennessee délkeleti
csücskébe utazzunk. Azt azonban tudom, hogy ez a fura
kincsvadászat fontos neki, méghozzá valami eszelős okból.
Hajlandó vagyok teljesíteni a kívánságát, és eddig azt
hittem, hogy Galén is. Tegnap nem akadékoskodott, amikor
a GPS-ben megvál-toztattam eredetileg beprogramozott
rendeltetési helyünket, a Cascade-hegységet, az új célpontra,
a Smoky-hegységre.
Lehalkítja a rádiót.
– Mit fogunk találni ezekben a hegyekben, Emma? Miért
küld ide bennünket Antonisz?
Reflexszerűen elhárítanám a kérdését, de tudom, milyen
feszült idegállapotban van. A legkevésbé sem szeretnék most
összeveszni vele. Elmosolyodom.
– Éppolyan kíváncsi vagyok rá, mint te. Mellesleg ne
felejtsd el, hogy nem ő küld ide bennünket. Eleve azt
mondtuk, hogy a hegyekben szeretnénk csavarogni. Ő csak
javaslatot tett, hogy melyiket látogassuk meg.
Vagyis a hüvelykujjával Tennessee állam egész középső
részét jelölte meg a mobiltelefonomon. Az a hüvelykujj
majdnem kétszázötven kilométert fedett le a térképen.
Galén mocorog az ülésén, az ajtó kartámaszán pihenteti a
könyökét.
– Pontosan mit mondott?
– Szerencsés utat kívánt. És hozzátette, hogy reméli,
megtalálom, amit keresek.
Ami igaz is, és akkor közel sem hangzott olyan
megkérdőjelezhetően, mint most, még annak ellenére sem,
hogy előadta azt az érzelmes történetet az anyám utáni
kutatásról. Nem tudom, hozzá akarok-e tenni bármit is
ahhoz, amit már elmeséltem Galénnak a társalgásunkról.
Nem mintha elhallgattam volna valamit – már
elmagyaráztam, miért változtattunk útvonalat. És azt
hittem, már el is fogadta. Most azonban úgy tűnik, mintha
Galén gondolatban szétcincálna minden egyes szót, amit a
nagyapám valaha is kiejtett.
Ettől pedig kicsit magam is gyanakodni kezdek a
nagypapa indítékaira. Vajon előre sejtette, hogy Galén
kérdéseket fog föltenni, és szándékosan kerülte ki a
kézzelfogható válaszokat. Ha igen, miért?
Galén oldalvást rám sandít, majd ismét az útra néz.
– Egyebet nem mondott? Valamit, aminek kettős értelme
lehetett?
– Ez mind a te kérdésed, vagy Gromé?
Fölhúzza az orrát.
– Grom valóban kérdezősködött, de bevallom, magam is
szeretném tudni. Talán, ha elárulnád, mit mondott a
nagyapád, segíthetnénk kiokoskodni, hogy valójában mit
akar elérni.
Nem tudom, hogy Grom és a nagyapám valaha is elássák-
e a csatabárdot. Én nem repesek örömömben, hogy Grom
nyilvánvalóan befolyásolja Galén véleményét.
– Azt mondta, „az édesvízi halak íztelenek." – Levegő után
kapkodok. Ijesztően. Drámaian. Kitágult orrcimpával, meg
minden. – Szerinted ez rejtjelezés arra, hogy „űrhajót
láttam"? Vagy inkább arra, hogy „valójában szovjet android
vagyok"? Frankón vissza kéne fordulnunk, hogy kiverjük
belőle a választ.
Galén erre a legszívdöglesztőbb mosolyát villantja rám.
– Tudod, milyen észvesztően káprázatos vagy, amikor...
 De a gödröcskéi már egyetlen artikulálatlan hümmö-
gésre minimalizálták a szókincsemet. És komoly veszély
fenyeget, hogy kiújul a régi pirulós szokásom.
– Ne haragudj, hogy olyan morgósra vettem a figurát!
Kanyarodjunk itt le! – int fejével a kijárat felé. – Elfárasztott
a vezetés, nyújtóztassuk ki egy kicsit a tagjainkat!
Ezen a nyújtóztatáson Galén a hatalmas halfarkának
kibontását érti. Be kell vallanom, jó mulatságnak ígérkezik
az itteni források felderítése. A Google szerint rengeteg akad
ezen a környéken.
– A fürdőruhám a bőröndben van – közlöm vele. –
Keressünk valami helyet, ahol átöltözhetek. Esetleg egy
autóspihenőben?
– Fürödhetsz egy szál semmiben is.
Na, tessék, tutira elpirultam. És reszketek, mint a
kocsonya. És véletlenül elképzelem Galént egy szál...
semmiben. Te jó szagú atyaúristen.
Úgy tűnik, Galén a saját évődésének áldozatául esett.
Iménti vigyorának már nyoma sincs, ami fölváltotta, azt
leginkább éhségnek nevezném. Megnyalogatja az ajkát,
azután összevonja a szemöldökét, ismét az útra szegezi a
tekintetét.
– Bocsánat, ez kiszaladt a számon.
Galén ritkán hagyja, hogy valami kiszaladjon a száján.
Olykor huncutság csillog a szemében, játékos, ártatlanul
kacér huncutság. De Galénnal vannak határok. Olyan
határok, mint a törvény meg a lelkiismeret. Ezek a határok
eddig visszatartották attól, hogy bármi effélét mondjon.
– Még sosem kértél bocsánatot azért, mert cukkoltál –
jegyzem meg.
– Cukkoltalak? Szerinted most azt csinálom?
– Miért, talán nem szoktál olyasmit mondani, amitől
elpirulok?
A szája szöglete mosolyra kunkorodik.
– Természetesen szoktam, de azért kértem bocsánatot,
mert ezúttal nem cukkoltalak.
Nehezen tudja levenni a szemét a számról, és az útra
irányítani. Én meg nehezen tudom a biztonsági övet
becsatolva hagyni, és kettőnk között tisztes – arról már nem
is beszélve, hogy a közlekedésrendészeti követelményeknek
megfelelő – távolságot fenntartani.
Nyel egyet.
– Emma, vezetek.
De nem hagyatkozik erre az érvre. E pillanatban is az út
szélét fürkészi, és lassít, alighanem arra az esetre, ha
rávetném magam.
– Nyugodtan félreállhatsz – ajánlom segítőkészen.
Legnagyobb meglepetésemre úgy is tesz. Az utasfülke
lefékeződik, miközben a tompított hangú robogást a kere-
kek alatt csikorgó kavics zaja váltja föl, ahogy Galén a széles
útpadkára manőverezi a terepjárót.
Üresbe teszi a váltót. Kicsatolja magát. Szembefordul
velem.
 – Mit akartál mondani?
Nem tudom, ő húzott-e magához, vagy teljesen önállóan
csináltam az egészet, de saccperkábé fél másodperc alatt az
ülésemből az ölében termek, és pontról pontra
végigkóstolgatom a száját. Meglepetten és elégedetten
nyugtázom, hogy két keze hátul fölsiklik a nyári ruhám alatt.
Eleinte félénken, könnyedén, éppen csak ujjai hegyével
cirógatja a hátamat. De ahogy mélyebben csókolom, a
könnyedség eltűnik, olyan sóvárgás váltja föl, ami pontosan
megegyezik az enyémmel.
Bárki találta is föl a sötétre színezett ablakot, némán
hálálkodom neki. Kezek és nyögések türelmetlen
forgószelébe kerülünk. Majdhogynem megrészegülök Galén
illatától, ízétől, tapintásától magam alatt.
Ő maga rámenősebb, mint eddig bármikor, és úgy döntök,
hogy ezt majd egy későbbi időpontban fogom kielemezni.
Nem is tudom, miért jut ez most eszembe; rendszerint
elveszem, amit csak bírok, mielőtt ő fölocsúdik.
Pillanatnyilag pedig nagyon is kihasználom a szerencsémet.
A hüvelykujjam a pólója alá csúszik, majd föl a feszes
hasfalán. Épp csak annyi időre enged el, amíg a feje fölé
emeli a kezét, hogy megszabadíthassam a felsőjétől. Azután
újra a markába, a karjába, magához, maga köré szorít.
Szinte a részévé válok.
A hajamba túr, végigcsókolgatja a nyakamat a fülemtől a
torkomig, és ajka nyomában lávafolyam érződik.
Végül annyi bátorságot merítek, hogy a farmerja
gombjához nyúljak. Várom, hogy leállítsa mozdulatomat,
véget vessen ennek az őrültségnek. Csodák csodája, hagyja
kigombolnom. Vakmerőnek, kiszámíthatatlannak, mindenre
képesnek érzem magam, de a legkevésbé sem szeretnék
leállni, és gondolkodni. Hogy mit csinálunk. Hogy hol
vagyunk. Hogy meddig fajulhat ez. Hogy meddig szeretném,
ha ő hagyná fajulni. És hirtelen lehengerel a válasz.
Elhúzódom.
Leejti a kezét.
Az ajkamba harapok. Hozzászoktam a gondolathoz, hogy
kivárjam az összepárosításunkat. A párosítási ceremónia,
majd az azt követő szigetválasztás gondolata észbontóan
romantikusnak tűnik a szememben. Eleinte persze tehernek
érződött, hogy ki kell várnom a házasságkötés szirén
megfelelőjét, mielőtt maradéktalanul élvezhetem Galént.
Azután nem tudom, mikor, de egyszer csak kezdtem
másként szemlélni a dolgokat. Hiszen ő annyi mindent adott
nekem – szárazföldre költözött, és magáévá tette az emberi
életmódot a kedvemért. Viszonzásul pedig csak anynyit kért,
hogy ezt az egyetlen hagyományt tartsam tiszteletben.
Miféle aljas némber lennék, ha ezt az egyet
visszautasítanám?
Na, jó, élvezem, hogy csábítgatom-ugratgatom. De mindig
tudom, hogy észbe fog kapni, és tisztességesen fog
viselkedni – ahogy mindig szokott. Akkor most miért húzta
be a féket? Vajon végül átlöktem a holtponton?
Már a megbánás szavai formálódnak az ajkamon, de
odanyomja az ujját.
– Tudom – mondja. – Ne így!
 Bólintok.
– Bocs, én csak...
Elneveti magát.
– Fura, hogy úgy érzed, te tartozol bocsánatkéréssel
nekem.
– Csábítgattalak, és nem lett volna szabad. Ígérem, hogy
mostantól betartom az egyezség rám eső részét.
Ettől mintha meghökkenne.
– Egyezség?
– Hogy te vársz rám, ha én várok rád.
Sokáig hallgat, azután bólint. A lábam hirtelen elzsibbad.
Öt perce még nem nagyon tűnt kényelmetlennek ez a póz,
most viszont valóságos kínszenvedés. A vezetőülés melletti
ajtónak támaszkodom, hogy visszatoljam magam a saját
helyemre, de Galén még egy utolsó csókra magához von.
És ebben a pillanatban valaki megkocogtatja az ablakot.
Mit mondjak, szuper.
Galén megfeszül alattam.
– Ez még viccnek is rossz – mormolja a nyakamnak.
Ezt a helyzetet elég megalázónak érzem. Nem attól, mert
ilyen közel kerültünk. Nem, azért már bocsánatot kértem,
kellőképpen röstelkedtem. Ez most újfajta megaláztatás. A
nyilvánosság. Még mindig enyhén szólva előnytelen a
pozíciónk. Méghozzá az autópálya szélén, banyek.
– Mi a probléma? Elakadtak? – érdeklődik egy férfihang.
Azután egy jó húsban lévő idegen árnyékolja be kezével
kétfelől a szemét, bekukucskál a nyavalyás ablakon, orrát az
üveghez nyomja, és párakarikát szuszog rá. Hogy az a
tengeri herkentyű...
– Ajjaj – mondja. – Elnézést.
Éppen elhúzódik az ablaktól, miközben
visszahelyezkedem saját ülésem menedékébe. Galén közben
valahogy visszabújt a pólójába. Ez egyszerre megnyugtató és
elkeserítő.
Letekeri az ablakot.
– Miben segíthetek? – kérdezi, és sikerül udvariasnak
mutatkoznia, de a hangja tompán cseng, csupa kielégítetlen
étvágy. Éppolyan zaklatott, mint én, hiszen alig kezdtünk
csókolózni.
A férfi arca vörös, akárcsak Galén csókjaitól kidörzsölt
nyakam.
– Bocsánat a zavarásért – mondja, és hüvelykujját
kertésznadrágjának kantárja alá dugja. – Csak tudni
akartam, nincs-e valami baj. Láttam a rendszámukon, hogy
az államon kívülről jöttek.
Fogalmam sincs, hogy szúrta ki ezt az autópálya szágul-
dó gépkocsiáradatából. Hacsak úgy nem, hogy
Tennesseeben nyüzsögnek a jótét lelkek, akik képesek
leállni, hogy idegeneknek segítsenek. Bármely más napon, a
létezés bármely más pillanatában még díjaznám is ezt.
De ahogy most itt áll, meg tudnám fojtani a pasast. És a
pokolba kívánom Tennesseet, amiért ilyen segítőkész
polgárokat termel ki.
 Galén a homlokát ráncolja.
– Köszönjük, nem szorulunk segítségre.
A férfi nem reagál erre, feltűnően jelzi, hogy ő most
alaposan megvizsgálja a helyzetet. Úgy néz ki, mint akit
Herschelnek hívnak. Vagy Gradynek.
– Minden rendben, kisasszony? – kérdezi tőlem.
Galén nyilván fölfogja a szándékát, mert hátradől az
ülésen, hogy Herschel/Grady jól szemügyre vehessen.
Mindjárt kinyírom Galént. És nem azért, mert egy vadide-
gen pillanatnyilag jobban aggódik az erényességem miatt,
mint ő.
– Eddig rendben volt – felelem nyomatékosan.
A férfi megköszörüli a torkát.
– Hát akkor elnézést, hogy... hm... alkalmatlankodtam.
Kellemes napot! – Úgy tűnik, mintha most már talán
távozásával örvendeztetne meg bennünket, de azután
visszafordul az ablakhoz. Szinte babonásan vakargatja meg a
tarkóját. – Tudják, komisz vihar készülődik. Esetleg nem árt
igyekezni, hogy eljussanak oda, ahová tartanak.
Ezzel elmegy. Megvárjuk, amíg becsapja a kamionja
ajtaját, mielőtt újra levegőt veszünk.
Legalábbis én.
Galén két kézzel szorongatja a volánt.
– Azt hiszem, mára megállhatnánk.
Tudom, hogy nem erőssége az ítéletidőben vezetés. De
nem hiszem, hogy az autózásról beszél. Az elutasítás piciny
csomója kezd növekedni a gyomromban.
 – Rendben – felelem. De hát mit vártam? Azt teszi, ami
helyes. Én is ezt kívánom tőle, vagy nem?
Rám villan a tekintete.
– Nem, úgy értem, ha esni fog, akkor talán jobb, ha...
vagyis...
Elnevetem magam.
– Megbénult a nyelved?
Fölfogja, hogy én is kétértelműen fejeztem ki magam.
– Emma...
Na, most fordulok el tőle. Ha még egy másodpercig
nézném, garantáltan újra az ölében kötnék ki, ő pedig
jelenleg nyilvánvalóan nem ezt akarja. Kezdem azt hinni,
hogy nem tudom, mit akar Galén. És kezdek kételkedni,
hogy ő maga tudja-e, mit akar.
Talán a mostani túra végére mindketten kiokoskodjuk.
Előhúzom a telefonomat, és tanulmányozom a képernyőt,
keresem a linket, amit korábban találtam. Érzem, hogy
kevésbé ég az arcom. Az ajkam azonban továbbra is mintha
lángolna.
– Vannak a közelben idegenforgalmi nevezetességek.
Források. Barlangok. Nyújtózkodáshoz ideálisnak tűnik.
Galén kifújja magát.
– Egész tökéletesen hangzik. Minél távolabb az
emberektől, annál jobb.
Önkéntelenül ebben is kétértelműséget keresek.
 6

GALÉN BELÉP a sekély vízbe, meghökkenti a közelben

tanyázó békákat, akik azonnal beszüntetik dallamos
kurutytyolásukat. Bár a szél fölborzolja a felszínt, egy
zavarodott keszegraj is hullámokat ver. Galén csodálkozik,
hogy a madarak nem használják ki ezt az alkalmat a
táplálkozásra. Ámbár az itteni szárnyasok valószínűleg mind
kövérek és elégedettek, hiszen a víztükör fölött is rengeteg az
élelem – békák, rovarok meg mindenféle futkározó jószág –,
úgyhogy minek vizeznék be magukat? A madaraknak a
levegőben a helyük.
Ahogy a sziréneknek a vízben. Próbálja elhessenteni a
gondolatot, de az mégis visszakúszik. Ha a sziréneknek
vízben a helyük, akkor mit keresek én itt, a szárazföldön?
Azután ittlétének oka becsukja a terepjáró ajtaját. Emma
bizonyára átöltözött fürdőruhába – és remélhetőleg olyanba,
ami sokat takar. Galén a mai botlása után pillanatnyilag
nem kockáztathatja meg, hogy a lány bármiféle
nekivetkőzött állapotban csámborogjon elő. Ma délután még
a törvény sem tudta volna visszatartani, amikor az ölében
tartotta Emmát, és pontosan azt szándékozott tenni, amit
nem lenne szabad. Emma azonban az ő önfegyelmét –
mármint annak maradékát – visszautasításnak tekinti. Már
elmagyarázta a lánynak a törvény fontosságát, noha ő maga
is kétségbe vonja ezt a fontosságot.
Úgy tűnik, Triton és Poszeidón jó néhány évszázaddal
ezelőtt nem annyira a józan észre, mint inkább babonákra
hallgattak, amikor kifőzték a törvényt. Inkább ijesztgetéssel
kényszerítették alattvalóikat engedelmességre ahelyett, hogy
az értelmükre hatottak volna. Galén tudja, hogy Grom más.
Ő nyitott gondolkodású, az a fajta, akit az emberek haladó
felfogásúnak neveznének. És Galén gyanítja, hogy Antonisz
is ilyen, amennyiben erre mutató jel az, hogy a poszeidóni
király készségesen tudomásul vette félvér unokája létezését.
A királyi családok azonban Emma elfogadásával már a
régi törvény határait feszegetik. A törvény összes többi
vonatkozásának betartása immár fontosabb, mint valaha,
hogy megőrizhessék a szirének teljes bizalmát. A
múltőrzőkét. A közrendűekét. Jágen volt híveiét.
Bizalmatlanságnak nincs helye, ha fenn akarják tartani a
két királyság egységét.
Galén, tudja, hogy eljön majd az idő, amikor az emberek
fölfedezik őket. Grom is tudja ezt. És amikor ez
bekövetkezik, a szirének jobb eséllyel maradhatnak fenn, ha
együttműködnek. Nincs több néma háború. Nincs több
lázongás azok részéről, akik felelőtlenül összevissza
beszélnek. Ha létezik időszak, amikor nem engedhetik meg
maguknak a széthúzást, ez a mostani olyan.
Emma avarba nyomódó meztelen talpának nesze rezzen-
ti föl gondolataiból. A lány minden egyes lépésétől még
inkább fölforr Galén vére, még inkább zubog. A feszültség
elillan, a királyságok gondjai szertefoszlanak a levegőben,
hogy majd máskor záporozzanak rá. Mert most itt van
Emma.
Arra gondol, amit a lány a kocsiban az „egyezségükről"
mondott. Ő várni fog rám, ha én várok rá. De maradt-e
még valós ok a várakozásra? Megrázza a fejét. Persze,
hogy van, én idióta. Ha nem a törvény, hát a két királyság
bizalmának megőrzése.
Elmosolyodik, ahogy a lány lépteinek hangját botladozás,
majd fölszisszenés követi. Emma a szárazföldön közel sem
annyira kecsesen mozog, mint a vízben. Talán
megmutathatná neki, mennyivel inkább a vízben van a
helye, mint a szárazföldön. Mennyivel könnyebb az
óceánban élni, mint kijönni a partra, és emberekkel
létesíteni kapcsolatot, akik végül meghalnak, és...
– Hű, nézd azokat a felhőket! – szólal meg a háta mögött a
lány, ráfröcskölve a vizet, ahogy belegázol. Azután
összekulcsolja ujjaikat, és Galén maradék nyugtalansága
elszáll a fölerősödő széllel. – Nem veszélyes ilyenkor a víz?
Gyorsan puszit nyom a lány orra hegyére, ami
pillanatnyilag az egyetlen ártalmatlan pont az ajkának.
Mielőtt Emma fintoroghatna, mélyebben behúzza a vízbe.
Megkönnyebbülésére – és csalódására – a lány egyrészes
fürdőruhát visel, sőt ahhoz illő sortot is fölvett.
– Nem lesz semmi bajunk.
– Persze, úszásban a villámot is lehagyod, nem igaz?
 A mondat fele már a felszín alól szól. Emma kuncog azon,
ahogy az alámerüléskor egy pillanatra eltorzul a hangja.
– Nem mondom, hogy lehagyom – feleli Galén, és egyre
mélyebbre húzza a lányt. – De azt sem mondom, hogy nem.
Elvégre Triton tehetsége gyorsabbá tesz minden más ma
élő szirénnél. Tudja, hogy ha Emmát veszély fenyegetné,
csakugyan jó eséllyel venné föl a versenyt a villámmal.
Emma hajának tincsei a másodperc tört részéig
egybefonódnak az alkonyi nap vízfelszínt birizgáló
fénypászmáival, és a lányt hirtelen aranyló fényudvar borítja
be. Galén majdhogynem levegőt venni is elfelejt. Ha tudta
volna, hogy ez a környék ilyen csodálatos, hamarabb
fölkereste volna.
– Mi az? – kérdezi Emma. – Valami van a hátam mögött?
– Most már értem, miért visznek az emberek mindenhová
fényképezőgépet. Hiszen sosem tudhatjuk, mikor
mutatkozik meg nekünk hirtelen maga a tökély. – A lány
közelebb férkőzik Galerihoz, aki azonban kartávolságot tart
kettejük teste között. Elfordul a lánytól, reméli, hogy
elterelheti a figyelmét arról, amiről már tudja, hogy Emma
elutasításnak véli, és arra irányíthatja, ami most alattuk
található. – Ott egy barlang bejárata odalent. Látod?
A lány bólint.
– Szerinted biztonságos bemenni?
– Mióta aggaszt a saját biztonságod? – nevet Galén.
– Jaj, fogd be! – mordul rá Emma, ahogy a nyíláshoz
közelednek.
 mégis int neki, hogy maradjon mögötte.
– Ha rejtőzik is valami odalent, szeretném, ha előbb
engem falna fel, hogy te el tudj menekülni, angyalhal.
– Ezt nem te döntöd el.
Galén vár egy kicsit. Tudja, Emma szemének kell egy
pillanat, hogy a víz mélyének sötétjéhez alkalmazkodjon, és
miután teljesen behatolnak a barlangba, még a felszínről
időnként derengő fény sem jut majd el hozzájuk.
– Jobb? – kérdezi néhány másodperc elteltével.
A lány válaszul megpróbál előreúszni. Galén maga mellett
tartja, közelebb, mint bölcs lenne, mégsem annyira közel,
amennyire szeretné. Még a hideg áramlat és vastag bőre
ellenére is úgy érzi, mintha az Emma testéből áradó forróság
rávetné magát. És mióta szokásom borzongani a
forróságtól?
– Rendben – mondja dühösen, de inkább Önmagára
haragszik, mintsem a lányra. – Együtt megyünk. De Triton
szigonyára esküszöm, ha megpróbálsz előre...
– Egymás mellett nekem mindig megfelel, Galén. –
Mielőtt Emma újabb frappáns megjegyzéssel hozakodna elő,
megállítja kettejüket. – Nézd! Bámulatos!
Galén követi a lány tekintetét az előttük sorakozó hegyes
sziklákra. A látvány az Emlékek barlangját juttatja eszébe. A
sziklák mind úgy meredeznek, mint egy-egy fog, készen arra,
hogy szétmarcangolják azt, aki elég bátor közéjük úszni.
És ha Emmát ez lenyűgözi, Galén alig várja, hogy a lány
mindazt láthassa, amit a barlangok kínálnak, nemcsak ez a
forrás táplálta üreg, hanem az összes. Az óceán legmélyebb
tájékán találhatók, amelyeknek egyedüli lakói a prédájukat
saját maguk előállította fénnyel csalogató tengeri lények.
Miután valamelyest elrendeződnek a dolgok, egyszer talán
majd elviszi őt az Emlékek barlangjába. Azt tényleg imádni
fogja.
– Ez az a rész a horrorfilmekben, ahol elvileg vissza kéne
fordulni – jegyzi meg Emma, mialatt áthaladnak az első
„fogsoron". Könnyed a hangja, de amikor Galén megtorpan,
belekapaszkodik a karjába. – Mi az? Mi baj?
Galén gyöngéden eltolja magától, és egy-két méternyit
hátralibben.
– Nem érzed magad... nehezebbnek?
– Nem. Miért? Nehezebbnek látszom? – A szemét
forgatja. – Jó, akkor meg hogy érted?
Halfarkával ide-oda csap, figyeli, ahogy az általa keltett
hullámzás fölkavar némi iszapot.
– Más érzés itt. Nagyobb erőfeszítést igényel az
előrehaladás. Nem vetted észre?
Emma vállat von.
– Egy kicsit, asszem. Talán az édesvíz az oka. A
tengervízben nagyobb a felhajtóerő.
– De érezni nem érzed a különbséget?
– Nem hiszem, hogy észrevettem volna, ha nem említed.
Galén megfogja a lány kezét, és összekulcsolja az ujjaikat.
– Ennyire elvonom a figyelmedet, hm?
Emma elmosolyodik.
 – Fogalmad sincs, mennyire.
közelebb hajol, egészen finoman csókot akar le-
helni a lány ajkára. Tényleg csak annyira, hogy átvészelje
a továbbiakat. Csak egy ártatlan, visszafogott csókot, semmi
vadul szenvedélyeset, amilyenné ma délután kis híján vált.
Legalábbis ez a szándéka...
És ekkor megüti. Alig érezhető, pillanatnyi áramlökés. Az
egyik másodpercben csípős és erélyes, a következőben
elsimulóan lágy. Semmiképpen nem villám.
Az nem lehet. Érzett már villámot a vízben. Majdnem
olyan, mint egy kóbor óriáshullám, ami egy szempillantás
alatt átsöpör, és már tovább is halad – bármiféle engedély
vagy mentegetőzés nélkül suhan át a testünkön. Igen,
bizsergető, de nem így.
Ez olyan érzés, mintha... De hát tényleg lehet az?
Galén a fejét rázza. Nem. Semmiképpen nem észlelhetek
lüktetést.
Mert a szirének lüktetése nem ilyen. Egy szirénlüktetés
erős, nem ez a fölhígított vibrálás, ami alig-alig cirógatja
meg a bőrét.
De hát akkor mi lehet?
 7

RITKÁN LÁTNI Galén arcán pánikot. Így hát amikor

vonásain riadalom lesz úrrá, és egész teste megfeszül, mint
egy kihúzott gumiszalag, engem csak egy hajszál választ el
attól, hogy kiboruljak. Pláne ebben az éles fogú, ismeretlen
barlangban, ahol valahányszor dörög az ég mögöttünk, úgy
hallatszik, mintha a barlang megéhezett volna. És Galén
arcából ítélve, ő is úgy gondolja, mi lehetünk az előétel.
– Galén, tudom, hogy most az elnehezedéssel vagy
elfoglalva, meg minden, de légy szíves, áruld el, mi folyik itt,
mert mindjárt bedilizek.
Vajon mi az oka, hogy az ember azonnal sikítani akar, ha
valaki befogja a száját?
– Maradj csöndben, angyalhal! – suttogja ajkamra
tapasztott keze fejének Galén. Sikoly dagad bennem, a
hangszálaimat feszegeti, hogy kiszabaduljon. A nyelés sem
segít. – Azt... azt hiszem, észlelek valamit.
– Valamit? – kérdezem, de a kezén át csak „mülümü"
hallatszik. Eddig úgy tudtam, a szirének csak egymást észle-
lik, nem pedig tárgyakat, állatokat, egyéb „valamit", ami-
 ről most beszélhet. Ez a szájbetapasztósdi már unalmas.
Lassan lefejtegetem az ujjait az arcomról, jelzem, hogy nem
csinálok semmi hebehurgyaságot. Nincs semmiféle hirtelen
mozdulat, nincs hangos zaj, nincs előreúszás.
Előreúszás tutira nincs.
– Hogy érted azt, hogy „valamit"? – súgom.
Galén le sem veszi a szemét az előttünk húzódó alagútról.
A barlang alig egy-két méterrel odébb élesen jobbra
kanyarodik. Elképesztő, hogy tulajdonképpen oda akartunk
lemenni, ennek a helynek a gyomrába.
– Észlelek... valamit – mondja halkan. – Abban biztos
vagyok, hogy nem szirén. Ilyet még sosem észleltem. – Maga
mögé tol, és most az egyszer hagyom. – Bármi is legyen az,
rögtön a mögött a sarok mögött van. Közeledik.
Széles hátába nyomom a homlokomat.
– Most a frászt akarod rám hozni? Mert sikerülni fog.
Kuncog, és kissé föloldódom.
– Hidd el, nem a frászt akarom rád hozni. De ez... érdekes.
Te nem szeretnéd látni, mi ez?
Ekkor veszem észre, hogy mozgunk. Előre. Mióta vált
Galén kíváncsivá? Rendszerint ő szokott visszahúzni engem.
– De hát nem tudod, micsoda. Hátha veszélyes? Hátha
olyan, mint valami hatalmas őscápa?
– Micsoda?
– Semmi. – Mi tagadás, úgy beszélek, mint aki bepánikolt.
– Te már látod?
 Még nem.
– Ne hívjunk erősítést?
Galén megtorpan.
– Mondd csak, láttál egyáltalán idebent halakat? Én nem.
Ez fura.
Nem, nem fura, inkább rémisztő. Kellene halaknak
lenniük. De ebben a sziklaüregben eddig egyetlen élőlényt
sem láttunk. Ami alighanem azt jelenti, hogy természetes
ellenség ütött tanyát idelent.
– Halló? – szól egy hang a kanyaron túlról.
A természetes ellenség tehát hímnemű, és angolul beszél.
Első gondolatom az, hogy oxigénpalackos, vagy legalábbis
pipás könnyűbúvár. Hangja azonban tisztán hallatszott, nem
tompította le légzőmaszk, csutora. És egy búvárnak nem
kellene lámpa idelent? Márpedig nem hasít fénykéve a vízbe.
Vagy talán a szemem már annyira alkalmazkodott, hogy
észre sem venném.
Népes halraj robban elő a barlang kanyarulatából, és
elhúz mellettünk.
– Hová mentek? – szólok a halak után, mielőtt túl mesz-
szire jutnának. – Ki kerget? Gyertek vissza!
Legszívesebben azt is hozzátenném, hogy vigyetek
magatokkal, de az nem hangzana valami bátran.
Az egész csapat megfordul, és körülvesz bennünket
Galénnal. Ezek a halak nem olyan színpompásak, mint a
ten-geriek, de azért érdekes látványt nyújtanak – és a jelek
szerint ők is érdekesnek találnak engem. Némelyik csíkos
testű, és borotvaéles úszókat visel. Mások pettyesek és
rózsás hasúak. Azután akadnak rövid, pocakos külleműek
olyan foltokkal, mint egy leopárd. Különbségeik ellenére
azonban egyvalami közös bennük: értik Poszeidón
tehetségét.
Eltelik egy-két másodperc, mire ráeszmélek, hogy Galén
már nem a körülöttünk kavargó haltömeget bámulja.
Öszszeszorított foggal, egyenesen előre néz.
– Ki vagy? – kérdezi.
Az óvatosan felénk úszó fiú izmos és szemlátomást
merész. Szőke haja kicsit hosszabb, mint Galéné, talán vállig
érő, de nem tudom megállapítani, mert legyezőként lebeg a
feje fölött. Közelebb kerül hozzánk, csak kék fürdőnadrágot
visel, és derűs mosolyt, annak dacára, hogy ujjaim hegyével
érzem, Galén egész teste ugrásra készen megfeszül. A fiú
mögött kötél kígyózik a vízben, annak a végén egy csomó
élettelen hal, a kopoltyújuknál fogva fűzték föl őket a
kötélre.
Ez a fiú vagy megunta az életét, vagy nem képes
földolgozni a félelmet, mert egyenletesen közelít, mintha
áramlat sodorná. Velünk egyidős lehet, vagy majdnem
annyi. Nincs nála búvárpipa, semmilyen légzőkészülék, se
világítóeszköz. És nem különösebben siet a felszínre levegőt
venni.
Nekem viszont elakad a lélegzetem.
 – Rendelkezel a tehetséggel – állapítja meg, fejével felém
intve. Nem kérdezi. Még csak meg sincs lepve. Leginkább
elégedettnek tűnik.
A lábam úgy rángatózik alattam, mintha elfelejtettem
volna úszni.
És te ki vagy? – kérdezi Galén, aminek nagyon örü-
lök, mert az én szám pillanatnyilag nem képes szavakat
formálni.
Ezután rádöbbenek, hogy én is észlelem a fiút. Nem úgy,
ahogy Galént, Raínát vagy Tórafot szoktam. Ez más. Tompa,
suhanó simogatás, szellemérintés. Talán ezt hittem
villámnak. De az az igazság, hogy amint a vízbe léptem,
rögtön éreztem. Mielőtt bármiféle villám feltűnt volna az
égen.
A fiú mutatja, hogy üres a keze.
– Reed vagyok. – Egy hal úszik elénk, eltakarja a kilátást.
– Hé, eredj már! – szól rá Reed. – Mondtam, hogy ne mássz
az emberek képébe. Keress valami más piszkálnivalót,
különben te is a kötél végére kerülsz. – A fiú ismét rám néz.
– Nem kell ám udvariaskodni velük. Faragatlan banda.
Megszeppenek, amikor a halak szétrebbennek. De
valószínűleg csak elijesztette őket. Nem azért álltak odébb,
mert megértették, amit mondott, igaz?
Az összes hal eltűnt, kivéve egy hosszú, rózsás hasú
példányt, amelyik olyan bizalmasan úszik Reedhez, mint
valami eb a szeretett gazdijához.
 – Trójainak hívom, mert faló. Keszegfaló. Keszegtömeg-
gyilkos.
Galén nem vevő a fiú humorára.
– Mi vagy te?
Jogosnak érzem a kérdést, de Reed másként látja.
– Ez nem valami jó modorra vall.
– Félvér vagy – mondja Galén. Hátrateszi a kezét,
látványosan oltalmaz engem. Borzongás fut végig rajtam, de
elfojtom, mielőtt felszínre bugyogna. Félvér? Biztos csak
képzelődöm.
De hát... tök nyilvánvaló, nem?
Szőke.
Világos bőrű.
Ibolyakék szemű.
Nincs halfarka.
Egy víz alatti barlangban légzőkészülék nélkül teszi-veszi
magát, és halakkal haverkodik.
Reed szája szögletében pici gödröcske jelenik meg a vi-
gyorától.
– Te pedig különlegesen éles szemű.
Nanemárilyenténylegnincs. Még egy félvér. Olyan, mint
én.
Ez most így hogy? Te jó szagú...
– Hogy találtál meg minket? – reccsen rá Galén.
Én még mindig nem látom a veszélyt. Reed nincs
fölfegyverkezve. És egyelőre nem mutat semmiféle agresszív
viselkedést. Sőt, úgy tűnik, kimondottan mulattatja a
felbukkanásunk.
– Megtaláltalak? Miért, szerinted kerestelek? – Még egy
kicsivel közelebb jön, és érzem, hogy Galén megfeszül. – A
sors fintora, de épp igyekeztem minél távolabb kerülni az
idegenektől.
Tudom, hogy Galén azt szeretné, ha nem szólnék ehhez a
fiúhoz. Ez is olyan helyzet, amikor szavak nélkül, a
testbeszédével – azzal, hogy maga mögé tuszkol – fejezi ki
magát a legegyértelműbben.
De nem fog mindig az ő akarata érvényesülni.
Honnan jöttél? – kérdezem, és Galén elé kerülök. Úgy
gondolom, ez kezdésnek nem rossz. Elkapja a csuklómat,
úgyhogy megállok, várom, hogy beletörődjön: előbújtam a
rejtőzködésből.
Reed szolgálatkészen mosolyog rám.
– Neptunból. Mit is mondtál, hogy hívnak?
– Nem mondta – veti oda Galén, és jobban megszorítja a
csuklómat.
– Emma – felelem, nem merek hátranézni Galénra. –
Emmának hívnak. Vannak még hozzád hasonlók?
– De fura kérdés – ámul el a fiú. Kellemes vonásai
kíváncsiságot tükröznek.
Azt hiszem, tényleg fura. Elvégre, ha már mi ketten
létezünk, akkor nyilván többen is vannak, nem? De miért?
Hogyhogy? Megrázom a fejemet. A fiú kijelentésében kérdés
rejlik, és akár így, akár úgy hangzik a felelet, félig-
 meddig hazugság. Tudtam, hogy vár rám valami
Tennesseeben. Nagyapám ragaszkodott hozzá, hogy
Galénnal utazzunk ide, mert van itt valami érdekes, amit
biztosan látni szeretnék. Most már értem, miért nem
mondta meg, mi az, miért hagyta, hogy magam derítsem ki.
Tudta, hogy elmondanám Galénnak. És valahogy azt is
tudta, hogy Galénnak nem tetszene a dolog.
– Milyen messze van Neptun? El tudsz vinni bennünket
oda? – bukik ki belőlem.
Reed máris bólogat, noha Galén a csuklómat szorongatja.
– Emma! – mordul rám. – Nem ismerjük őt.
Feléje fordulok.
– Antonisz azért küldött bennünket ide, hogy keressük
meg. Szerintem elég világos, hogy miért.
Azonnal furdalni kezd a lelkiismeret, mert kioktatom egy
vadidegen előtt.
– Előbb meséljen nekünk róla, és majd eldöntjük, mit te-
gyünk!
Egyszeriben elillan a lelkiismeret-furdalásom. Nem is
tudok azonnal válaszolni, mert forr bennem az epe. Galén
ugyanis „eldöntjük, mit tegyünk" alatt azt érti, hogy majd ő
eldönti kettőnk helyett. Ez pedig nincs ínyemre.
Visszafordulok Reedhez.
– Én a magam részéről eldöntöttem, hogy szeretném
megnézni Neptunt. Légy szíves, vigyél oda!
 8

GALÉN TEKINTETE ide-oda cikázik az előttük elnyúló

kétsávos út és a visszapillantó tükörben látható idegen
között. Reed a hátsó ülés jókora hányadát elfoglalja,
könyökét pedig a középkonzolon nyugtatja, ami a vezetőt az
elöl ülő utastól elválasztja. Az elöl ülő utas pedig a csupa fül
Emma.
– Innen még jó harminc kilométer Neptun. Tábla nem
jelzi az irányt. Csak mostanában tettek föl minket a GPS-re.
Mondjuk, idén – magyarázza a lánynak Reed. Szinte
büszkének látszik erre az apró eredményre. És Emma is.
– Neptunban más félvérek is vannak? – kérdezi, meg sem
próbálja leplezni izgatottságát.
Reed válasz helyett vigyorog.
Galén úgy érzi, mintha valami lidérces álomba merült
volna, amiből képtelen fölébredni. Magában Antoniszt
szidja, amiért ide juttatta őket. Hogy képzelte ezt, elküld
bennünket egy félvérekkel teli városba, akiknek a puszta
létezése törvénysértés? Pont most, amikor nem kevesebbet,
mint a két királyság lakóinak bizalmát igyekszünk
visszanyerni, és Emma egyébként is központi szerepben
van!
Ráadásul Emma mintha semmi kivetnivalót sem találna
ebben.
– Kisváros – ismeri el Reed. – De laknak benne telivér
szirének is. Meg emberek. Olyan emberek, akik megőrzik a
titkunkat.
Galén szeme a fiúra villan.
– Az hogy lehet?
És hogyhogy a nyomkövetők nem fedezték föl a
szökevények fészkét? Különösen Tóraf, aki bárhol a világon
észleli a sziréneket. Vagy az édesvíz befolyásolja az
érzékenységét, ahogy Galént is befolyásolta?
Galén eddig a félvérek és szirének egyetlen másik közös
településéről hallott, Tartésszoszról, amelyet Triton vezér
évezredekkel ezelőtt pusztított el. A krónikák szerint
Poszeidón vezér félvér gyermekei meghaltak, a telivér
szirének pedig mind visszatértek az óceánba, és soha többé
nem léptek szárazföldre.
Hogyan alakulhatott ki a két királyság tudtán kívül egy
másik közösség? Kik ezek az elbitangolt telivér szirének,
akik félvérek újabb nemzedékét – vagy nemzedékeit –
hozták létre?
Reed egy pillanatra elhallgat, Galént vizslatja a
visszapillantóban.
– Figyelj, díjazom, hogy hazafuvaroztok a városba, meg
minden. De az összes kérdésetekre válaszoltam, ti meg
egyelőre semmi felvilágosítást nem adtatok magatokról. Ez
így nem valami korrekt.
Emma bólogat.
– Mit szeretnél tudni?
Galén figyelmeztetően meregeti rá a szemét, de Emma
– úgy tesz, mintha nem venné észre. Valójában mindent
meg próbál, hogy egyáltalán ne nézzen rá.
– Hát... – Reed annyira előrehajol, hogy Galén
legszívesebben egy felütéssel igazítaná meg a képét. –
Annyit tudok, hogy az óceánból jöttetek. Legalábbis ő. Te
meg nyilván egy óceánlakó sziréntől származol.
Emmának leesik az álla.
Reed széttárja a kezét.
– Jaj, nyugi, nem vagyok gondolatolvasó, vagy ilyesmi. Az
óceánlakók másképp lüktetnek, mint az édesvízi szirének.
Úgy gondoljuk, idővel a só hiánya megváltoztatta azt, ahogy
észleljük egymást. A szervezetünk valahogy alkalmazkodott
az édesvízhez. – Még nagyobb érdeklődéssel tanulmányozza
Emmát, ha ugyan ez egyáltalán lehetséges. – De az a
kérdésem, miért jöttetek, és hogyan tudlak itt marasztalni?
Galén majdnem elfelejt fékezni, amikor egy autó lassít
előttük.
– Nem maradunk itt.
Emma homlokráncolása nem kerüli el a figyelmét.
– Ez hosszú história – feleli Emma, és kedvesen Reedre
mosolyog. – Édesanyám szirén, apám ember volt. A
szárazföldön nőttem föl. Azt hiszem, a nagyapám egyszer
meglátogatta a városotokat. Ő küldött ide bennünket.
Antonisz bizonyára járt Neptumban. Reed ezért tudta,
hogy édesvízben másként észleljük egymást. Vajon mi
egyebet osztott meg Antonisz ezekkel az idegenekkel?
– Ideküldött benneteket?
– Hát, azt hiszem, tulajdonképpen inkább afféle kincs
vadászatra indított – vágja rá Emma. – Nagyjából
megmutatta ezt az irányt, de azt nem árulta el, mit fogunk
találni Neptunban.
– Vajon miért? – néz Reed egyenesen Galén szemébe.
Galén magában arra jut, hogy ez a Reed igazán éles elme.
– Mi is ugyanezen tűnődtünk – dünnyögi.
Emma elneveti magát.
– Nyilván azt akarta, hogy megtaláljunk téged. Illetve
titeket, szóval Neptunt – dadogja. – Úgy értem, azt akarta,
hogy megtaláljuk Neptunt.
Reed ismét a lányra fordítja figyelmét.
– Örülök, hogy azt akarta.
Galén szinte biztosra veszi, hogy Reednek nincsenek téves
benyomásai az ő és Emma kapcsolatát illetően. És szinte
biztos abban is, hogy Reed ettől függetlenül fütyül rá.
Teljesen elbűvölte Emma, és Galén nem is hibáztatja ezért.
De a fogát kiverhetem...
Reed folytatja a kérdezősködést, Emma pedig továbbra is
helyenként homályosan, de az igazsághoz híven válaszolgat.
Az édesanyja az ő egész életében szárazföldön lakott.
Emberhez – egy orvoshoz – ment feleségül, aki tudta róla,
hogy szirén. Emma a floridai partoknál ismerkedett meg
Galénnal. A két királyságban tudnak a létezéséről, és ez idő
szerint nincs gondjuk vele.
Galén megkönnyebbülésére Emma nem ad tájékoztatást
kettejük fejedelmi származásáról, se a közelmúltbeli
eseményekről, amelyek az ő felfedezéséhez vezettek.
Láthatólag kötődik ehhez az új idegenhez, és bár Galénnak
ez nem tet szik, legalább megérti. Reed ugyanolyan félvér,
mint a lány. Ez újdonság, érdekesség, és az összetartozás
valamiféle érzését ébreszti Emmában. Főleg, hogy épp egy
félvérekkel teli városhoz közelednek.
Azonban Galénnak esze ágában sincs megbízni ebben a
megnyerő viselkedésű fiúban. Előfordult már, hogy egy
jóindulatú mosoly lóvá tette, de ez nem fog megismétlődni.
 9

OLYAN, MINTHA Galén még csak nem is ülne velünk a

kocsiban. Társalgok Reeddel, Galén pedig nagyokat hallgat a
volánnál. Reed információi alapján egy kacskaringós,
kavicsos útra kanyarodik velünk, ami egyre beljebb vezet az
erdőbe, mind közelebb két környékbeli hegy közötti
hasadékhoz.
Neptun városához.
A település szélén deszkatábla, felső részébe jókora
ÜDVÖZÜLJÜK NEPTUNBAN feliratot véstek, alatta kisebb,
elegánsabb betűkkel AZ EMLÉKEK VÁROSÁBAN szöveg
húzódik. A táblát fehérre festett kövekkel szegélyezett
virágágyásba állították. Ahogy elhaladnak mellette, Galén
tekintete elidőzik az alsó soron. Szeretném megkérdezni,
mire gondol, de van annyi eszem, hogy Reed előtt ne
firtassam a dolgot.
 Galén hallgatása betölti köztünk a levegőt, némán
roszszallja, hogy azonnal elfogadtam Reedet. Eszembe jut,
hogy talán féltékeny is, ami enyhén szólva marhaság.
Különösen, ha figyelembe vesszük az alig néhány órája
lebonyolított, délutáni pettingelésünket. Úgy döntök hát,
meghagyom neki az ártatlanság vélelmét, és egyszerű
óvatosságnak tekintem, hogy kimarad a társalgásunkból.
Tulajdonképpen kicsit reménykedem is, hogy magatartása
csak Reednek, nem pedig Neptunnak, a város iránti
lelkesedésemnek szól. Mert természetesen lázban égek. Még
szép, hogy izgalomba hoz egy félvérekkel teli város.
Bizonyára Galén is megérti érdeklődésemet. Ha nem, akkor
pedig jobban igyekezhetne.
A luxusterepjáró Neptun főutcáján áll meg. Kétoldalt
elragadó kis boltok és hivatali épületek. Akárcsak a hajdani
vadnyugat tipikus képe, de a bejáratok előtt póznákhoz
kipányvázott lovak helyett autók állnak. A betonozott járdán
tarkabarka tömeg nyüzsög. Egyesek nyilvánvalóan szirének
– kreol bőr, fekete haj, ibolyakék szempár, jellegzetesen
izmos testfelépítés. Mások egyértelműen félvérek. A többiek
pedig emberek, illetve az előbbiek keverékei. Szőke hajú,
halvány bőrű ázsiaiak. Szőke hajú, világosbarna arcú
afroamerikaiak. Kicsik és nagyok. Férfiak és nők. Vegyes
fajtájú, életkorú, nemű egyveleg.
Befogadom a látványt, nem törődöm fokozódó
izgatottságommal és Galén egyre erőteljesebb
neheztelésével.
– Szóval ezek mind errefelé laknak? Hol?
 – Házakban, mint normálisan szokás. Ugyanúgy élünk itt,
ahogy az emberek általában. Mivel a többségünk részben
ember – néz rám jelentőségteljesen Reed, de nem veszek
róla tudomást.
– Tehát akkor mit csináltok itt?
– Ezt hogy érted?
– Mi a rendeltetése ennek a városnak? Ez csak... – Az
épületekre és a körülöttünk járó-kelő emberekre intek.
– Ez csak valamiféle kirakat? Vagy azok az üzletek tényleg
nyitva tartanak?
– Persze, hogy nyitva tartanak – nevet Reed. – Nekünk
ugyanúgy kell háztartási bolt, postahivatal meg élelmiszer-
üzlet, mint minden más városnak. Képzeld, még villany-
számlát is kapunk!
Megáll az eszem.
– De hát hogy működik mindez? Hogyan fizetitek a
villanyszámlát?
– Ez kezd közgazdaságtan-órává válni.
A szememet forgatom.
– Tudod, hogyan értettem.
– Meglehetősen önellátók vagyunk. Én tanítás után
félállásban az élelmiszerboltban dolgozom, de nyaranta
horgászom helyette. Az emberek egy része a szomszédos
városokba jár dolgozni: bankokba, biztosítókba, meg
ilyesmi. Azt hiszem, másképp nem tudom elmagyarázni. Ez
egy hétköznapi város.
 Reed nem tudja, hogyan magyarázza el, én meg nem
tudom, mi mást kérdezzek. Talán azt hittem, ez az egész
csak porhintés, mert valójában egytől egyig vagyonosak,
anyagilag függetlenek, mint Galén. De igazat adok Reednek,
ez tényleg egy normálisan működő kisváros. Annyira
normális, amennyire az egy félvérekkel teli városban
lehetséges.
Megállunk az egyetlen közlekedési lámpánál, egy
kétemeletes, nyeregtetős épület előtt, ami ránézésre panzió
– a homlokzatán nagy tábla hirdeti, hogy pillanatnyilag
nincs kiadó szobája. A bejárati előtető alatt fehér
hintaszékben ül egy férfi. Eddig ő az egyetlen, aki nem illik a
képbe, talán azért, mert fehér köpenyt visel, amit
virágfölddel piszkolt össze. A földet épp az előtte lévő
cserepes növényre lapá- tolgatja. Fölnéz, abbahagyja a
munkát, úgy mered a terepjáróra, mint valami rárontani
készülő ragadozóra. Ismét örülök, hogy sötétített üvegűek az
ablakok.
– Ki ez az ember? – nézek Reedre. Nem mintha ő
mindenkit ismerhetne a városban, de ez a pasas óhatatlanul
elgondolkoztat.
Reed a bejáratnál ülő férfira pillant.
– Mr. Kennedy – válaszolja érezhető feszültséggel. –
Körülbelül egy hónapja lakik Sylviánál.
Bólintok.
– Mit csinál itt?
 Talán furcsának tűnik a kérdés, de az tény, hogy
mostanáig akikkel találkoztam, azok idevalósiaknak
látszottak. Olyanoknak, akik ismerik Neptun, a kisváros
titkát. Csak ez a pasas nem.
Reed vállat von.
– Nyilvánvaló okokból igyekszünk a lehető legkevésbé
érdekessé tenni a várost. Mr. Kennedy azonban nem éppen
turista. Botanikus, és azért került ide, mert egy új növényfaj
után kutat. Tulajdonképpen kicsit lökött. Állandóan
magában beszél, és folyton nekimegy valaminek. És örökké
gyászol a körme a földtúrástól – fintorog Reed, mintha a
talajjal vacakolni ugyanaz lenne, mint egy trágyakupacban
turkálni.
A lámpa zöldre vált, és elhaladunk a panzió mellett, de
nem kell hátranéznem, anélkül is tudom, hogy Mr. Kennedy
még mindig bennünket bámul.
– És miből gondolja, hogy itt új növényfajra fog találni?
Valósággal hallom, ahogy Reed vállat von.
– Gőzöm sincs. Nem valami beszédes. És többnyire
naphosszat az erdőt járja, az ökokincsét keresi.
– Nem tudtok megszabadulni tőle? – hökkent meg
kérdésével Galén.
– Megszabadulni? Úgy érted, nyírjuk ki? – heherészik
Reed. – Nem tudom, nálatok, az óceánon mi a divat, de mi
nem szoktuk kinyiffantgatni az embereket. Az ilyesmire
errefelé ferde szemmel néznek.
 – Nem úgy értettem – veti oda Galén. – Miért nem
zavarjátok el? Könnyedén elbántok vele.
– Az nem olyan egyszerű. Az 1950-es években a település
teljes lakossága úgy határozott, hogy be kell olvadni a
környezetbe. Ami azt jelentette, hogy Neptun megyei köz-
igazgatási egységgé vált, szövetségi állami fennhatóság alá
került, meg minden hülyeség. Persze korábban is emberi
törvényekhez kellett igazodnunk, de addig nem vigyáztunk
okvetlenül arra, kit kergetünk el, kit engedünk itt maradni.
Manapság bárki diszkriminációt kiálthat, panaszkodhat,
hogy a cipőmérete alapján hátrányos megkülönböztetés éri,
és máris óriási sárdobáló versenyben találjuk magukat. –
Felém fordul, és kacsint. – Le kellett szoknunk az
erőszakoskodásról.
Galén fölhorkan. Megrovó tekintetet vetek Reedre.
– Miért, azelőtt talán diszkrimináltatok?
Reed vigyorog.
– Hát persze – mondja, és máris a nyelvemen van
mindenféle indulatos kijelentés. Galén majdhogynem derűs
arccal figyel. De csak addig, amíg Reed a tenyerével be nem
tapasztja a számat. – Mielőtt belelovalod magad, és olyasmit
vágsz a fejemhez, amit nem gondolsz komolyan, tudjál róla,
hogy csak vicceltem. Természetesen megválogatjuk, kinek
áruljuk el a titkainkat, de ennek bőrszínhez, valláshoz meg
ilyesmihez semmi köze.
– Vedd le róla a kezedet! – figyelmezteti Galén. – Ha még
használni szeretnéd.
 Csatlakozom az előttem szólóhoz, visszatolom Reed karját
a hátsó ülésre.
– Kicsit ingerlékeny a srác, mi? – kérdezi Galénra sem
nézve Reed. – Nem mintha hibáztatnám.
Ne már! Komolyan ezt akarja játszani? Galén
összeszorítja a fogát. Erősen fogytán a türelme.
– Azt hiszem, tisztáznunk kéne...
Reed azonban rezzenéstelen arccal szakítja félbe.
– Megjöttünk. Itt lakom.
Amint Galén a földes behajtóra kanyarodik, Reed kipattan
a kocsiból, és a vállára vetett halas kötéllel felszökken a
bejárati lépcső három fokán. A faház nem tegnap épült, és
eléggé lepusztult, de még így is szemrevaló. A tornác
korlátján színesre mázolt kosarakban díszlő lila és fehér
árvácska vonja el a figyelmet a repedezett deszkákról, a
lepattogzó festékről.
Galénnal kiszállunk, de a terepjáró orra előtt várakozunk.
Nem érezzük úgy, mintha a házba invitáltak volna
bennünket. Reed már el is tűnt odabent, de halljuk a
trappolását és hangoskodását:
– Anyaaaaa! Vendégeket hoztam. És fogtam halat
vacsorára.
Galén olyan tekintettel néz rám, ami egyértelműen azt
jelenti, kössük föl a nyúlcipőt.
Én azonban a fejemet rázom. Biztosra veszem, hogy a
nagyapám azt kívánta, jöjjek ide, ismerkedjek meg
magamfajtákkal. Galén karba teszi a kezét. Odalépek hozzá,
és puszit nyomok az ajkára. – Ezt miért kaptam?
– Mert együttműködsz, pedig tudom, hogy nem akarsz.
Már mondana valamit, de Reed megjelenik az ajtóban, és
behív minket.
– Úgy látszik, anyukám nincs itthon – mondja, miközben
becsapja mögöttünk a szúnyoghálós ajtót. Mindkét kezében
egy-egy csokiforgácsos linzer. Az egyiket nekem nyújtja. –
Még meleg.
Elhárítom, kicsit megütközöm azon, hogy Galént nem
kínálta. Nem mintha Galén megenné, de ez elvi kérdés.
Reed szinte olvas a gondolataimban.
– Mindig van kéznél egy kis szusi – mondja Galénnak. –
Tudom, hogy a legtöbb szirén utálja az édességet. Apukám
sem kivétel.
– Köszönöm nem kérek – feleli Galén, bár szerintem egy
robot hangja is udvariasabb ennél.
Reed kutyafuttában megmutatja a házat. Az emeleti
három szoba az övé, a szüleié és Tobyé, az öccséé. Minden
falon remekbe szabott kézimunkák, mindegyik fekhelyen
gyönyörű foltmintás ágyterítő, és noha nyár derekán járunk,
mindenütt tűzifa illata terjeng. A hajópadló nyikorgása
elbűvölő szerenád.
A fiú bekalauzol bennünket a konyhába, ahol egy jól
megrakott tálról eltüntet még egy linzert. Ezúttal én is
elfogadom a nekem fölajánlott példányt. Tudom, hogy Galén
úgy véli, sutba dobom az óvatosságot, de én inkább úgy
gondolom, hogy tesztelem a körülményeket.
Helyet foglalunk a retró hangulatú, citrom- és narancs-
sárga konyhaasztalnál.
– Na és hány éves vagy? – szólalok meg csokoládés
finomsággal teli szájjal.
Reed elvigyorodik.
– Húsz. Hát te?
Már majdnem tizennyolcat mondok, de a zűrzavar
közepette sikerült egy esztendőt öregednem. Gyakorlatilag
teljesen megfeledkeztem a születésnapomról, és a jelek
szerint a többiek is.
– Tizenkilenc.
Galénra pillant.
– És te?
– Huszonegy.
Reed bólint, nem is annyira nekünk, mint inkább saját
magának. Azután bendzsópengetés hangja tölti be a légteret,
újabb feszélyezett pillanattól szabadít meg bennünket. Reed
a konyhapulthoz ugrik, és fölkapja róla a countryzenében
kitörő mobiltelefont. A jelek szerint az anyukája hívását
fogadja. Átvonul a nappaliba, és ezután csak néhány suttogó
szót hallunk, majd:
– Akkor nemsokára!
Ettől Galén feszengeni kezd. Nem mintha mostanában
nem kezdene mindentől feszengeni. Ahogy Reed visszatér,
magával hozza gondtalan mosolyát.
 – Anyu kéri, hogy maradjatok éjszakára, és nézzétek meg
velünk a várost. Mi Galénnal alhatunk a nappaliban a két
kanapén, te pedig a szobámban.
– Nem szeretnénk alkalmatlankodni – jelenti ki sietve
Galén. – Amennyiben meg akarjuk nézni a várost – pillant
rám, mintha beleegyezés helyett csak kérdezné tőlem,
akarjuk-e akkor megszállhatunk a panzióban. Hogy is hívják
a tulajdonost? Sylvia?
– Az volt kiírva, hogy nincs kiadó szoba – emlékeztetem.
– Állandóan az van kiírva. Mr. Kennedy kikészítette
szegény Sylviát – magyarázza Reed –, aki emiatt nem fogad
újabb idegeneket. Veletek azonban biztosan kivételt tesz,
mivel magunkfajták vagytok.
Galén elhúzza a száját. Nincs ínyére, ha
„magunkfajtaként" emlegetik. Emiatt lelkiismeret-
furdalásom támad, mert nekem viszont tetszik. Sőt
kifejezetten örömömet lelem benne. Egyelőre azonban
föllélegzem attól, hogy bejelentkezünk egy panzióba, és az
ottani szobánkban négyszemközt tárgyalhatjuk ki a mai nap
fejleményeit. Ha itt maradnánk Reedeknél, akkor
túlságosan... szem előtt érezném magam. Ez persze butaság,
elvégre a panzió nagyjából a város kellős közepe. Ha bárki –
a kiborító Mr. Kennedyt is beleértve – kíváncsi ránk, ott
azonnal megtalál.
Bevallom, rendes körülmények között nem tartanám
csudabogárnak Mr. Kennedyt. Csak hát úgy látszik, Reed
szerint különc figura, és kellemesebb így szemlélni valakit
ahelyett, hogy kirekesztettnek tekintenénk, bármennyire
önzően hangzik is ez az okfejtésem.
Reed ajánlkozik, hogy elkísér bennünket Sylviához, de
Galén fölemeli a kezét. A gesztus végérvényes.
– Köszi, nem szükséges. Emlékszem az útra.
Újdonsült barátunk habozás nélkül válaszol.
– De este hatra legyetek itt! Megígértem anyunak, hogy
legalább vacsorára eljöttök. Ne hazudtoljatok meg! – Miután
úgy tűnik, mintha Galén megint ellenkezni akarna, Reed
hozzáteszi: – Toby pisztrángot fogott a patakban. Irtó
kíváncsi vagyok, mi a véleményed az édesvízi halakról,
Galén.
Galén kezével végigszánt a haján.
– Rendben. Tehát viszlát hatkor!
Úgy teszek, mintha nem látnám, hogy Reed úgy vigyorog
rám, mint pék kutyája a frissen sült bucira.
 10

GALÉN FÖLVONSZOLJA a bőröndöket Sylvia panziója, a

Tengericsillag emeletére. Megvárja, hogy Emma kinyissa a
saját szobája ajtaját, majd becipeli utána a holmiját. Mivel
még nincsenek összepárosítva, Sylvia ragaszkodott hozzá,
hogy külön-külön szállásolja el őket, ugyanis a szobák mind
„romantikus berendezésűek", azaz egyágyasok.
Neptun városában szemlátomást kényelmi alapon döntik
el, mit tartanak tiszteletben az ősi törvényekből.
Emma az ágyra rogy, a gyönyörűen megmunkált
kovácsoltvas bútort csipkefodorral szegélyezett, világoskék
selyem ágyterítő borítja. A lány kuncog a minden
mozdulattól nyikorgó vasszerkezeten.
– Ez nem annyira romantikus, ha érted, mire gondolok.
Galén vigyorog, és az ablak alá helyezi a bőröndöket.
Azután Emma mellé telepszik az ágyon. Az időtlen idők
óta nem használt helyiségben állottnak érzi a levegőt.
– Mit szólsz ehhez a helyhez?
 Valójában azt akarja kérdezni, mit szól a lány Reedhez és
iránta tanúsított rajongásához, de ez veszekedést
gerjesztene, nem is beszélve mindama féltékeny indulatról,
ami már felszínre bugyogott. Galén képzeletét már így is
eléggé felkavarta, hogy Reed ennyire érdeklődik Emma
iránt.
Először az jutott eszébe, hogy hirtelen fékez a
terepjáróval, amitől Reed kirepül a szélvédőn, és
összeroncsolt, véres holtteste elterül előttük a kavicsos úton.
Azután megjelent fantáziájában, amint öklével
megszabadítja Reedet az összes fogától, ezáltal létrehozza a
gondtalan mosoly saját verzióját.
Hogy azt az ábrándképet már ne is említsük, amelyben
akkora ütést mér Reed gyomorszájára, hogy a fiú kiadja
magából a csokoládéforgácsos linzer esetleg megrágatlanul
felejtett maradványait.
– Szerintem még korai véleményt nyilvánítani – zökkenti
ki álmodozásából Emma felelete.
– Tényleg? Nekem nem úgy tűnt.
A lány a szemét forgatja, miközben Galén a matracra
könyököl, a fejét közvetlenül Emma mellett támasztja a
tenyerébe. Az orruk majdhogynem összeér. Triton
szigonyára, hibátlan a bőre!
– Az az érzésem, hogy nem bízol bennem eléggé. És
szerintem Reedben sem bízol.
– Na, ettől tartottam. – Hátradől, a mennyezetet bámulja.
– Emma, nem ismerjük ezt a társaságot. Éppen csak anynyit
tudunk róluk, hogy nem lenne szabad létezniük. Hogy itt
élnek a szárazföldön, ezzel a lelepleződés veszélyébe
sodornak bennünket.
– Szerintem nyugodtan kijelenthetjük, hogy magukat
sodorják a lelepleződés veszélyébe, nem bennünket. Nem
egyezhetünk meg abban, hogy elég régóta rejtve maradtak,
még előlünk is, tehát bizonyították, hogy nem fenyeget
miattuk veszély minket?
– De hát félvér vagy, angyalhal. Ha ők lelepleződnek, te is
lelepleződsz.
– Hogyhogy? Senki sem fog ujjal mutogatni rám a
tömegben, és rikácsolni.
– Azt nem tudhatod. És nem hiányzik neked, hogy
megtudd.
Emma sóhajt. Galén látja, hogy fölzaklatja őt, de mégis
mit várt ez a lány? Talán ölelje keblére a sok idegent, mint
rég elveszett rokonságot? Ez nem így működik. Főleg nem a
jelen körülmények között.
– Nem akarsz itt lenni.
Ezt Emma úgy mondja, mintha Galén valamiképp elárulta
volna őt.
– Bárhol jó nekem, ahol te vagy.
– Ez kitérő válasz.
– Hát jó. – Galén megdörzsöli az orrnyergét. – Nem
akarok itt lenni. – Megint odafordul, lenéz a lány szépséges
arcára, kézfejével megsimogatja. – Az az igazság, hogy
legszívesebben elszaladnék. A lehető legmesszebbre innét.
Emmának nem tetszik ez az őszinteség, de Galén nem tud
mit tenni.
– Miért?
– Mert ezek megszegik a törvényt.
– De te magad mondtad, hogy a törvény egy rakás babona.
Talán elfelejtetted? Én kivétel vagyok a törvény alól.
Nem lehetnek ők is azok?
Igaz, Galén, hol így, hol úgy nyilatkozik a törvényről. De
pillanatnyilag úgy tűnik, mintha a törvény visszaváltozott
volna bölcs, józan rendelkezéssé.
– Hát nem is esedeznek bocsánatért. Egyébként sem az én
véleményem számít. Az a fontos, miként vélekedik a
törvényről a két királyság – márpedig egyelőre hatályos a
félvérek elleni törvény. – Galén összerezzen, amikor a lány
arcán fájdalom suhan át. – Egynél több félvér ellen –
helyesbít. – Azt hiszem, pillanatnyilag arra kellene
koncentrálnunk, hogy megőrizzük a királyságok közötti
békét, és ne gerjeszszünk újabb fejedelmi botrányt.
Valahányszor kinyitja a száját, mintha Gromot szólaltatná
meg.
– Ezt én nem tartom botránynak, Galén. A nagyapám
egyébként is tudott erről a helyről. Járt itt. És nyilvánvalóan
nem tekinti botrányosnak.
– Én meg biztosra veszem, hogy igen – feleli gúnyosan
Galén. – Máskülönben nem titkolta volna. – És Galén
ösztönösen dühös emiatt. Mit képzelt Antonisz? –
Egyébként miért járt itt?
– Azt mondta, anyut kereste, – A szárazföldön?
A lány vállat von.
- Kiderült, hogy anyut minden emberi dolog érdekelte.
Olyasformán, ahogy Raínát.
Galén nem helyesli az összehasonlítást. Raína csak emberi
tárgyakat gyűjt. Soha nem mondana le szirén életmódjáról,
hogy ténylegesen a szárazföldön éljen. Mégsem eléggé
magabiztos ahhoz, hogy ezt hangosan is kimondja. Elvégre
Raína kiszámíthatatlan. Akárcsak Nália, Emma anyja.
És akárcsak Emma.
Galén unja már, hogy minden kiszámíthatatlan: nem
bánná, ha elcsitulna a helyzet. Úgy látszik azonban, hogy az
emberi világ túlságosan bonyolult ehhez. Tessék: mire jutott
benne Nália? Az emberek között élt, és mindvégig hiányzott
neki Grom odaadása, szerelme. Vagy nézzük Emmát.
Hajlandó lerövidíteni az élettartamát, ezáltal akár évekre
megfosztani Galént a társaságától, csak hogy szárazföldön
időzhessen. Hogy emberi iskolába járjon. Hogy emberi
dolgokat műveljen.
Vagy ott van Rachel. Ő ízig-vérig a szárazföldhöz
tartozott. De végül még a világ egyik legszívósabb embere is
túlságosan esendőnek – túlságosan emberinek – bizonyult.
Kezdettől fogva helyesen gondoltam, hogy óvakodni kell
az emberektől. És most már nyakig belemásztam ebbe az
ügybe.
 Meghökkenve veszi észre, hogy Emma őt figyeli. Vajon
mit láthat rajta? Látja, mennyire elkeseredett, mennyire
szeretné megosztani vele az érzéseit? És látja, mennyire
retteg attól, hogy Emma elfordul tőle?
Emmát azonban mintha más nyugtalanítaná. Egész arca
esdekel – és Galén már tudja, milyen kevéssé képes
ellenállni a lány bármiféle kérésének. Vajon kivonhatja
valaha is magát ennek a bájos arcnak a befolyása alól?
Aligha.
– Tudom, hogy nem bírsz itt föloldódni, Galén – mondja
szelíden a lány. – De az a helyzet, hogy én igen.
Tulajdonképpen... tulajdonképpen úgy érzem, itt a helyem.
Én nem holmi kitaszított, fura szerzet vagyok Neptunban. Az
egyetlen kitaszított, fura szerzet itt Mr. Kennedy, ő pedig
ember.
Neked énmellettem a helyed – mondaná legszívesebben
Galén, bár ez hatalmaskodóan hangzik, de nem tehet róla.
Emma úgy viselkedik, mintha ez a hely valósítaná meg az
álmait. És Galén a lelke mélyén tudja, hogy semmi értelme
ellenkezni. Emma a fejébe vette, hogy föltérképezi ezt a
vidéket.
– Nem vagy kitaszított – összesen ennyit tud mondani.
Utálja magát, amiért elrejti igazi érzéseit, de sejti, hogy most
nem alkalmas az idő vitatkozásra. Emma egy darabig
maradni kíván, tehát maradnak.
De mihez kezdek, ha arra jut, hogy neki végleg itt a
helye?
 Átkarolja a lány derekát, közelebb vonja magához, és
Emma befészkeli magát Galén könyökhajlatába, ellazul. Ám
bármennyire simul egymáshoz a testük, mintha újfajta
távolság teremtődött volna közöttük. És Galén görcsösen
szorítja őt.
 11

REED CSALÁDJA éppen olyan fesztelen, mint a fiú. Az

étkezőasztal valamiféle színpaddá változik, és egymás után
tündökölnek a reflektorfényben.
A srác apja, Réder Conway telivér szirén, izmos felépítése
átsejlik flanelingén, kreol bőre vonzóan fénylik az
étkezőhelyiség hangulatvilágításában. Ugyanolyan
világoskék a szeme, mint anyámé – újabb bizonyíték,
mennyire megváltozik a szirének szemszíne a szárazföldön
töltött huzamos idő után. Kíváncsi vagyok, vajon Galén
szemének mennyi idő kell, hogy kékké fakuljon. És vajon
elviselem-e, ha majd kifakul.
Reed édesanyja, Lauren szégyentelenül ember. Szőke haja
bizonyára begöndörödne, de parkettafonatba kénysze-
rítette, csak itt-ott áll ki egy rakoncátlankodó kis tincs.
Barna őzikeszeme alighanem mindent észrevesz,
körtealakját pedig csakis annak köszönheti, hogy nem veti
meg az élet édes örömeit.
 Toby, Reed kilencéves öccse a félvérek iskolapéldája –
szőke haj, halvány bőr –, és példátlanul komisz kölyök, az
iskoláját neki! Mindig is szerettem volna ilyen nagyszájú
kistesót.
– Reed azt mondja, szigonyjel van a hasadon – közli a
kisfiú Galénnal, és annyira elvarázsolja a téma, hogy a
péksüteményes kosarat kis híján a padlóra ejti, ahelyett,
hogy tovább adná nekem.
Az evőeszközcsörgés félbeszakad. Conway papa kortyint
az írójából, azután hátradől a székén. Igyekszik fesztelennek
mutatkozni.
– Tényleg? – kérdezi.
Galén belevág egy újabb szem burgonyába, noha
mindketten tudjuk, hogy nem fogja megenni.
– Tetoválás – feleli vállrándítva.
A vacsora mintha egyszeriben mérkőzéssé válna. Conway
papát érdekli Galén fejedelmi anyajegye, Galén viszont nem
érdekelt abban, hogy meséljen róla. Na, ez remek.
– Á, bakker! – szontyolodik el Toby. – Azt reméltük, hogy
igazi Triton-házi fejedelmi személy vagy. Olyat itt még senki
sem látott.
Galén nyájasan mosolyog rá az asztal túloldaláról. Azt
csak én veszem észre, hogy a rágóizmai enyhén
megfeszülnek.
– Sajnálom, hogy csalódást okozok, guppikám.
 – Szóval tetoválás? – hümmög Reed. – Mi eddig nem sok
sikerrel jártunk a tetkókkal. A bőrünk olyan hülyén
vizenyős, vagy mi, hogy nem marad meg benne a festék.
Galén megint vállat von.
– Biztos valami édesvízi dolog.
Mi a túró? Azt még értem, ha Galén visszafogott – elvégre
ez a társaság még most is idegen nekünk na de hogy
kifejezetten hazudik? Különösen, hogy már tudják, mit
jelent a háromágú szigony. Miért baj az, ha kiderítik róla,
hogy a királyi család tagja? A rangja csak elősegítheti, hogy
zavartalanul kommunikálhassunk velük. Elkezdjünk hidat
verni édesvízi és tengeri szirének között.
Kivéve, ha Galén nem érdekelt a hídverésben.
Félretolom ezt a gondolatot, és egészben bekapok egy
szem piros burgonyát. Ez megakadályoz a kifakadásban,
mert arra kell koncentrálnom, nehogy megfulladjak, és nem
érek rá azon agyalni, Galén miért nem mutatkozik
készségesnek az új helyzetben.
– Nem vonom kétségbe a megállapításodat – mondja
Conway papa. – De vajon a királyságok nem tekintik az
emberi tetoválást... Hát, nemcsak nyilvánvalóan törvény-
sértőnek, hanem a királyi személyek ellen irányuló egyfajta
szentségtörésnek is? Különösen egy háromágú szigonyt,
amilyen a tiéd?
Jelentőségteljesen pillant rám, a félvér lányra, akit Galén
magával hozott a vacsoravendégségbe. Telibe talált, nemde?
 Ám ez egyszer az életben nem érzem magam félvér
lányként idegennek. Sőt, Conway papa még rám is kacsint,
és nem bírom megállni, hogy viszonozzam a mosolyát.
Legalábbis remélem, hogy viszonzásom mosolyra
emlékeztet, mert ami a krumplit illeti, nagyobb volt a
szemem, mint a szám. Ő talán azért mosolyog, mert
tulajdonképpen egy félvér hozott vacsorára egy Triton-házi
fejedelmi személyt. Ez alighanem óriási szenzáció itt,
Neptunban.
Galén leteszi a villáját. Igyekszem nem látni a
mozdulatban rejlő megfontoltságot.
– Már elnézést, de nem az a benyomásom, mintha Réder
Conway különösebben törődne az óceán törvényeivel.
Író. Erre író kell. Nagyobbat kortyolok belőle, mint
szándékoltam. Csak így tudom meggátolni, hogy levegő után
kapkodjak, megfulladjak a krumplitól, kérdezés nélkül
megszólaljak. Pillanatnyilag az az érzésem, hogy Conway
papa menten kipenderít bennünket. És nem is hibáztatom,
ha megteszi.
– Légy szíves, szólíts Rédernek! – feleli, és csupa
vendégszeretet. – Természetesen igazad van. Egy pillanatig
sem fáj a fejem az óceánlakók törvényei miatt. Csak
kíváncsiskodom. Mi szél hozott errefelé? Jó ideje nem
látogatott magadfajta a tájékunkra.
Kíváncsi vagyok, mennyi idős Réder – és vajon a
nagyapám-e a legutóbbi „látogató", akire céloz. Elvégre
biztos nincs sok koszos kis törvényszegő az óceáni szirének
között.
– A mi életmódunk egészen eltér a tiétektől – mondja
Galén. – Bennünk még megmaradt az emberektől való
egészséges félelem. Ezért neveztek ki engem a szirének
emberekhez küldött követének. Azzal bíztak meg, hogy
figyeljem őket, és tegyek jelentést róluk a két királyságban.
Mióta fél Galén az emberektől? És most meg akarja
sérteni a vendéglátónkat?
– Galén értékes emberi összeköttetésekre tett szert –
bukik ki belőlem. – Ismerősei segítik az emberek
megfigyelésében. De tudja, hogy nem minden ember rossz.
Galén az asztal alatt megszorítja a térdemet. Ha most el
akar hallgattatni, az nem fog sikerülni. Tényleg tudja, hogy
nem minden ember rossz. Vagy tévedek?
Conway papa összefonja vaskos karját. Ügyes
megfélemlítő húzás. Galénnak láthatólag a szeme sem
rebben.
– És mit fogsz jelenteni rólunk, Galén?
Galén elmosolyodik.
– Egyelőre annyit, hogy Conway mama rendkívül ügyes,
mert még az édesvízi pisztrángot is képes jóízűvé varázsolni.
Conway papa kész visszavágni, de a feszültségről mit sem
sejtő Toby felhörpinti maradék íróját, és kis híján lecsapja a
poharát az asztalra.
– Galén, Reed azt mondja, még soha nem látott akkora
uszonyt, mint a tiéd.
 Galén előbb Reedre vigyorog, majd alig észrevehetően
biccent neki.
– Köszönöm, ez igazán kedves!
Reed válaszul a homlokát ráncolja.
Látom, hogy Toby valójában a kijelentés helyett inkább
érdeklődni akar az uszony felől, és valószínűleg Galén is
rájött erre, de természetesen nem óhajtja megmagyarázni,
miért dicsekedhet bazi nagy halfarokkal.
Toby fölhagy a próbálkozással, és hozzám fordul.
– Emma, Reed azt mondja, te is rendelkezel Poszeidón
tehetségével.
– Is? – kérdezem, és Reedre pillantok. Szóval csakugyan
beszélt a barlangban a halakkal.
Amolyan poszeidónosan.
A nagyobbik Conway fiú önfeledten vigyorog rám, épp
csak szájának egyik szöglete kunkorodik fölfelé.
– Toby meg én is rendelkezünk vele – közli Reed.
Na, jó, erre nem számítottam.
– Komolyan? – hökkenek meg. – Ezek szerint... Poszeidón
leszármazottai vagytok?
Mert csak így juthattak a tehetséghez.
– Poszeidónnak sok leszármazottja él errefelé, Emma –
világosít föl Conway papa, akinek minden feszültség eltűnt a
hangjából. Ez a Neptun az én kis aranybányám. – Tudod,
réges-régen...
– Jaj, nehogy megint elkezd! – nyafogja Toby.
 Conway mama nevet.
– Ne szakítsd félbe apádat, Toby!
A kisfiú az asztalra könyököl, és tenyerébe támasztja az
állát.
– De anyu, ez rém unalmas, és apu mindig órákig ragozza.
Toby kicsit raccsol, és hihetetlenül cuki, ahogy azt
mondja: „óhákig hagozza. "
– Az örökségünk nem unalmas – inti rendre Reed.
– Egyetértek – szólal meg Galén. – Örömmel hallanám a
történetet – néz Conway papa szemébe.
A férfi kicsit elmosolyodik, majd hirtelen föláll.
– Talán majd máskor. Úgy látszik, föl kell frissítenem a
mesemondó tudományomat. – Megfogja kiürült tányérját,
ráteszi az evőeszközét. Mielőtt kimegy a konyhába, hátraszól
a válla fölött. – De ha szeretnél jól mulatni, megkérheted
Reedet, hogy mesélje el, miért nem hajlandó használni a
tehetségét.
– Koszi, apu! – morogja Reed, és igyekszik
összezsugorodni a székén.
Toby felhördül mellette.
– Szerinte csalás. Ugye, hogy hihetetlen?
Az a hihetetlen, hogy tényleg ezt a társalgást folytatom.
Magamfajta félvérekkel. Félvérekkel, akik rendelkeznek
Poszeidón tehetségével. Akárcsak én.
– Csalás? – kérdezem, próbálok visszafogottnak
mutatkozni.
 Reed megadóan forgatja a szemét.
– Igenis csalás. Előnyhöz juttat másokkal szemben, akik
halat akarnak fogni. Nem vagyok rászorulva ilyen előnyre, és
különben sem az a dolgom, hogy halat fogjak.
Fölvonom fél szemöldökömet.
– De az nem csalás, ha a gyilkos kötélhurkodba csábítod a
halakat?
– Enni kell, és arra való az a tehetség, nem? Én a
versenyekről beszélek. Tudok úgy bánni a horgászbottal,
mint bárki más.
Toby a fejét rázza nekem.
– Csak szeretné.
Reed a könyökhajlatába szorítja az öccse fejét.
– Szívd vissza!
– Na, témánál vagyunk – sóhajtja Conway mama, és
megjátszott unalommal könyököl az asztalra.
Kisebbfajta csetepaté következik, aminek eredményeként
a két fivér a padlóra kerül, Toby feje továbbra is satuba
szorítva, bár közben sikeresen belemélyítette a fogát Reed
könyökhajlatába. Úgy látom, ezen még Galén is derül. Bár
biztosan nem tudom, semmi, kétségem afelől, hogy volt már
ugyanilyen pozícióban Raínával.
– Nem szívom vissza! – morogja Toby, de szívósságát
számottevően korlátozza a fékezhetetlen vihogás.
 – Így még azt sem tudni, ki a jobb halfogó – mondja Reed,
és elengedi az öccsét. Rám néz, lesöprögeti pólójáról a nem
létező port. – Egyáltalán nem horgászik a tehetség nélkül.
– Miért horgásznék? – Toby ismét elfoglalja a székét. –
Eddig minden bajnokságot megnyertem, amire beneveztem.
A serlegeim bizonyítják.
Conway mama kis híján kiköpi a borát.
– Toby Travis Conway! Mit hallok, fiatalember? Azt
mondtad nekem... azt ígérted nekem, hogy bajnokságon
nem használod a tehetséget. Most megnézheted magad,
barátocskám!
– Á, bakker! – morogja Toby. – Csak tegnap engedték el a
szobafogságomat.
– Máris kezdheted elölről. Eredj a szobádba! És nem
mondunk olyat, hogy „bakker".
Conway mama úgy ráncolja a homlokát, mint egy
édesanya, akinek visszaéltek a bizalmával. Nagyon is jól
ismerem ezt.
– Olyat mondunk, hogy „a manóba"? – érdeklődik Toby.
Az asszony megfontolja.
– Azt hiszem, az rendben.
– Helló! Nekem ennyi idős koromban nem engedted, hogy
ezt mondjam! – tiltakozik Reed.
– Jó, akkor nincs „a manóba", Toby! – alkalmazkodik
rutinosan a körülményekhez Conway mama.
 – Köszi, Reed! – mérgelődik Toby, miközben elballag a
bátyja mellett.
– Figyelj, te hoztad szóba! – mondja Reed. – Majd viszek
föl desszertet.
– Azt már nem! – reccsen rá Conway mama, és föláll.
Összeszed maga körül annyi tányért, amennyit csak tud. –
Sírba tesztek, fiúk. Földön birkózni a vendégeink előtt, mint
két vadember.
Horgászserlegekről dünnyögve tűnik el a konyhában.
– Úgy látszik, mindenkit kimerítettünk – jegyzi meg
Galén inkább ujjongva, mintsem merő udvariasságból. –
Alighanem mennünk kéne.
– Ilyen korán? – kérdezi Reed, de nem Galénra néz. Érti a
módját, hogy olyan érzést ébresszen bennem, mintha én
lennék az egyetlen személy a helyiségben.
Oldalvást Galénra sandítok. Az arcán semmi sem
tükröződik. A szemem láttára változik Grommá. Ez nem
tetszik.
Föláll.
– Hosszú utat tettünk meg ma – mondja, és felém fordul.
– Azt hiszem, ideje elköszönnünk.
 Nem tudom, mit szólna, ha azt felelném, hogy én még
nem vagyok fáradt. Ha azt mondanám, menjen csak vissza a
panzióba, engem majd Reed később elvisz. Kiverem ezt a
gondolatot a fejemből. Sosem tennék ilyet. Gyerekes dolog
lenne, és Galén megbántódna, ha tudná, hogy egy kurta
másodpercig is eszembe jutott.
Mi ütött belém?
Úgy döntök, hogy ásítást színlelek. Pont úgy sikerül,
ahogy vártam: drámaian.
– Eléggé elfáradtam – mondom, mintha még szerényen
fogalmaznék. Azután igazi ásítás tör rám, tényleg durva, és
Galén meg Reed egyforma arccal merednek rám.
Talán nem is olyan rossz ötlet elköszönnünk. Elvégre
rengeteg értesülést kell fölfognom, földolgoznom, majd
rendbe rakosgatnom, hogy holnap további infók férjenek a
fejembe. Nem tudom, mennyi észbontó tényt képes valaki
egyszerre kezelni. Nem ártana valamiféle nyilvántartást
kialakítanom.
Reed kikísér bennünket a kocsihoz, és zsebre dugott
kézzel figyeli, amint távozunk. Az arckifejezése csupa kétely.

Sylviához visszafelé menet síri csönd honol a kocsiban.

Úgy összesűrűsödik, befülled a levegő, mint vihar előtt.
Tapadóssá, nehézzé, fullasztóan párássá válik. Galén a
szobámhoz kísér, és intek neki, hogy jöjjön be. Tétovázik.
Ekkor döbbenek rá, hogy elhallgat valamit. Valami
fontosabbat, mint ami a vacsoránál történt.
Mi baj? – kérdezem. Még mindig nem lép be. Dühö-
 sen az ágyra dobom a retikülömet. Galén úgy viselkedik,
mint egy vadidegen, és az agyamra megy ezzel. – Nem jössz
be?
Az ajtókeretnek támaszkodik, sóhajt.
– Szeretnék bemenni. Te is tudod. De... Úgy gondolom,
mielőtt továbblépünk, beszélnünk kellene.
– Tovább? Hová?
Lehúzom a balerinacipőmet. A bolyhos padlószőnyeg
kényeztetően süpped be a lábujjaim alatt. Vagy talán
teljesen átlagos szőnyeg, csak próbálom elterelni a
figyelmemet, hogy ne Galén kínlódó arcát nézzem.
Becsukja az ajtót maga mögött, de nem jön közelebb.
– Továbbhaladunk a terveinkkel, azt hiszem.
– Terveinkkel?
Terveinkkel? Ha egy srác a terveit említi, rendszerint a
következő programjáról beszél. Vacsora, mozi, meccs a
tévében. Ha Galén a terveit említi, azon komoly tervezgetés
értendő.
Kezével végigszánt a haján. Ez nem jó jel.
– Az az igazság, hogy a megállapodásunkon gondolkozom.
Azon, hogy azt mondtuk, kivárjuk a párosítási
szertartásunkat, addig nem is... És hogy a párosítási
szertartással diploma utánig várunk. Te még... Te még
mindig ezt akarod?
Előrehúzom a hajamat, hogy babrálhassak valamit. Egy
tincsemet csavargatva szólalok meg.
– Nem tudom, tulajdonképpen mit kérdezel tőlem.
 Vajon arra céloz, hogy nem akar várni a párosítással?
A puszta gondolattól, valamint a „romantikus
berendezésű" szoba intimitásától ég az arcom. Vagy Reeddel
kapcsolatos ez az egész? Most azt kérdezi, vajon Reed
változtate a közös jövőnk tervén? Nem létezik. Nem lehet
ennyire bizonytalan abban, hogy képes-e levenni a lábamról.
Összekulcsolja a kezét a tarkóján, alighanem azért,
nehogy ő is csavargatni kezdje a haját. Még soha nem láttam
ilyen idegesnek.
– Triton szigonyára, Emma, nem tudom, meddig bírom
távol tartani magamat tőled... tényleg nem tudom. Nem,
nem, még csak nem is erről van szó. Ez így teljesen
félreérthető. – Lassan kifújja a levegőt. – Valójában azt
akarom kérdezni, hogy a történtek után tényleg a
szárazföldön kívánsze maradni.
Hohó! Mi van?
– A történtek után?
És mihez képest a szárazföldön maradni...?
– Tudod. Miután kiderült, hogy édesanyád a Poszeidón-
házi királylány. Hogy az első adandó alkalommal párosodott
Grommal, és most idejük java részét a vízben töltik. Úgy
értem, ha nem kellene...
Galén egyik lábáról a másikra áll, és az antik fiókos
szekrénynek támaszkodik.
– Ha mit nem kellene?
 Hirtelen fölizzik bennem a düh. „Az első adandó
alkalommal?" Azt hiszem, ez a történtek elég sommás,
durva összegzése.
– Hagyjuk. Mondtam, hogy ez így teljesen félreérthető.
Ugye, azt akartad mondani, ha anyunak nem kellene
tekintettel lennie rám, akkor végleg a vízben élne?
Meg sem próbálja tagadni. Nem is tudná. Az arcára van
írva. Némi jogos bűntudattal együtt. De a legrosszabb az
egészben, hogy nem egyszerűen úgy véli, anyu végleg a
vízben maradna. Arra céloz, hogy anyu attól boldogabbá
válna. Tehát végleg ott kellene maradnia.
Ez azt jelenti, hogy valamiképpen anyám boldogságának
útjában állok? Azt jelenti, hogy Galén boldogságának
útjában állok? Vagy teljesen félreértem az egészet?
Próbálom megfékezni érzéseimet, hasznos társalgásba
szűrni őket.
– Nem akarsz várni a párosodással, amíg el nem végezzük
az egyetemet? Ez a probléma?
És ha igen, én hogy viszonyulok ehhez?
De az agyamnak nem akarózik válaszolnia a szívem
kérdéseire.
Galén sóhajt.
– Nem akartalak fölzaklatni. Később is beszélhetünk erről.
Mindkettőnknek hosszú volt a nap.
– Tudod, hogy neked nem muszáj elvégezned, az
egyetemet. Már beszéltünk erről. Én bejárok az előadásokra,
te pedig... Kivehetünk egy lakást a campus közelében, nem
emlékszel?
Elhúzza a száját.
– De, persze. Nagyjából. – Összefonja a karját a komódon,
és rátámasztja az állát. – Figyelj, nem azt kérem, hogy
azonnal dönts, és nem akarok nyomást gyakorolni rád.
– Nyomást gyakorolni? Milyen célból? Galén, még soha
semmilyen kérést nem hallottam tőled. Fogalmam sincs,
miről beszélünk.
És ettől kezdek kiborulni. Bizonyára ő is, mert a karjába
temeti az arcát.
Végül ismét fölnéz rám, találkozik a tekintetünk.
– Nem akarok egyetemre járni – mondja. – Nem akarok
mást, csak lebonyolítani a párosítási szertartásunkat, és
visz- szatérni az óceánba. Veled. Most rögtön. Sőt, tíz perccel
ezelőtt. Minél előbb, annál jobb.
Talán végleg tátva marad a szám. Pontosan ismétlődő,
heves hullámokban piruettezik át az ereimen a sokk. Szóval
ezért nem okozott neki ma az autópálya szélén gondot, hogy
abbahagyja, mielőtt túlzottan belelendültünk volna? Azért
próbált rávenni, hogy megszegjem az ígéretemet, miszerint
várok a párosítási szertartásunk utánig, mert ő is meg akarta
szegni az ígéretét, hogy a szárazföldön marad velem?
– Visszakozol a terveinktől?
Kis híján, torkomon akadnak a szavak.
Fölkapja a fejét.
 – Nem. Én csak... Másik választási lehetőséget kínálok az
egyetem mellett.
– Te akartál erre a túrára jönni, Galén. Hogy elszakadj az
óceántól. Most pedig a szárazföldtől akarsz elszakadni?
– Gondolkodási időre volt szükségem.
– És ezt sikerült kisütnöd? Hogy az egyetem rossz ötlet,
inkább a vízben szeretnél élni? Ahol én nem tudok lélegezni,
ha elfelejtetted volna.
Milligan doktor szerint idővel tudnál...
– Nem.
– Tovább élnél. Nem lennél annyira sérülékeny, mint az
emberek.
– Kizárt dolog.
– Haragszol.
Az évezred legenyhébb megfogalmazása.
– Nem mondod?!
– Még nem kellett volna szóba hoznom. A megfelelő
alkalomra vártam, de látom, hogy ez nem az.
– Nincs megfelelő alkalom, hogy arra kérj, éljek veled az
óceánban. Az nem megy nekem, Galén.
– Nem megy? Vagy csak nem akarod?
Most az ő a hangja vált haragosra.
Irtóra letámadva érzem magam ettől a beszélgetéstől.
Most mondtam neki, hogy az óceánban nem tudok lélegezni.
De még ha tudnék is, vajon akarnék-e? Bárcsak az agyam
fegyverszünetet tudna kötni a szívemmel! Most nagyon
kellene, hogy ketten egy oldalon álljanak.
– Ez nem korrekt.
– Tényleg? – kérdezi hitetlenkedve. – Az viszont korrekt,
hogy föladok mindent, amit valaha ismertem?
Érzem, hogy kibuggyannak a könnyeim, legördülnek égő
arcomon, és a mellkasomra potyognak. Ha Galén ilyen
szavakba önti, nem tűnik korrektnek, pedig ebben
állapodtunk meg. Azt mondta, bárhová elmenne, ha vele
vagyok.
– Te hoztad azt a döntést, Galén. Azt mondtad, nem
bánod.
Az még előtte volt.
– Mi előtt? Reed előtt?
Ahogy kimondom, máris megbánom. Látom, hogy
rendkívül érzékeny pontra tapintottam, sőt gyakorlatilag
rátiportam, mert fölhorkan.
– Ha csak még egyszer meghallom ezt a nevet, az is több a
kelleténél.
A függönyhöz lép, és színpadiasán kibámul az ablakon.
– Ha nem Reed az oka, akkor mi?
Szembefordul velem. Eközben félig-meddig eltűnik az
arcáról a harag, az a szomorúság váltja föl, ami hónapok óta
zaklatja.
– Neptun csak további komplikáció ehhez az egész
rumlihoz. Azt akarom mondani, hogy már régóta
gondolkozom ezen. – Megrázza a fejét. – De felejtsd el, hogy
szóba hoztam. Majd megoldom.
Fölállok.
– Igazán? Úgy, ahogy most? – Még mindig nem egészen
tudom, hogy egyáltalán miről beszélünk. Ez alighanem a
legkiborítóbb társalgás, amit valaha is folytattam Galénnal.
– Biztos, hogy nem Ree... Neptun a bajod? Elvégre minden
pompásan alakult, eljöttünk a túrára, amit egyébként te
akartál, és most rábukkantunk egy városra, tele félvérekkel,
akik maguk határozzák meg az életmódjukat ahelyett, hogy
valami homályos törvényre hagyatkoznának, de a
felsoroltaknak semmi közük ahhoz a váratlan döntésedhez,
hogy foglyul ejts valami víz alatti várban?
Összerezzen.
Nem hittem, hogy a foglyomnak érzed magad – mondja
szelíden. Közelebb lép, és ujjaival végigsimít az arcomon. –
Én annál sokkal többet szeretnék adni neked, angyalhal.
Megfogom a kezét.
– Galén, én...
Azt akarom mondani, hogy sajnálom, de nem bírom
kinyögni. Sajnálom. Csak azt nem tudom, mit sajnálok. Azt,
hogy veszekedtünk? Nem, mert néha előfordul, hogy
veszekszünk, és úgy tűnik, ezeket a dolgokat ki kell
mondani. Sajnálom, hogy nem akarok az óceánban élni
vele? Nem, mert soha nem áltattam azzal, hogy igen.
Kezdettől fogva tudta, hogyan viszonyulok a
továbbtanuláshoz és a szárazföldön maradáshoz.
 Azt hiszem, azt sajnálom leginkább, hogy most fasírtban
vagyunk – és úgy látszik, nincs megoldás a
nézeteltérésünkre. És hogy olyasmit mondtam, amit nem
akartam. Egyáltalán nem érzem magam a foglyának. Inkább
a foglárának érzem magam, mintha visszatartanám őt. A
jelek szerint többé nem azt akarja, amit én.
Az a probléma, hogy én továbbra is akarom őt.
– Vissza kell mennem – mondja halkan. – Remélem,
megérted.
– Vissza?
– Tritoni felségterületre. Be kell számolnom Gromnak
erről a helyről. Kötelességem.
– Biztos vagy benne, hogy Grom még nem tud róla?
– Nemigen hallgatná el a két királyság elől. Még akkor
sem, ha Anto... semmilyen körülmények között sem.
Ismerem a bátyámat. El kell mondanom neki.
Látszik rajta, hogy lélekben fölkészül arra, amit most
fogok mondani.
Ellépek tőle.
– Nem teheted ezt, Gallén. Egyszerűen nem. Tudod,
hogyan rendelkezik a törvény a félvérekről. Hagynád, hogy
aszerint bánjanak ezekkel az emberekkel? Hagynád, hogy
megöljék Tobyt?
Elkínzott arccal válaszol.
– Nem tudom, hogyan jutottunk idáig, Emma. Nem
tudom, mit tettem, amiért így vélekedsz rólam.
 – Nem megyek veled.
Bólint, és elnyomul mellettem.
– Ennyit már magamtól is kiokoskodtam. – Kinyitja az
ajtót, és visszafordul hozzám. – Hát maradj itt, Emma! Ha
úgy érzed, itt a helyed, ha ezt akarod, maradj. Ki vagyok én,
hogy meggátoljalak benne? Mindketten tudjuk, hogy azt
fogod tenni, amit akarsz.
Ezzel elmegy.
 12

AMIKOR NEM bírja tovább, Galén félreáll a kocsival.

Lekapcsolja a lámpákat. Becsapja maga mögött az ajtót. Elég
mélyen beveszi magát az erdőbe, hogy az arra járó autókból
ne láthassák, és a legközelebbi fán tölti ki tehetetlen dühét.
Öklével újra meg újra meg újra rásújt. Fölhasad a háncs,
előtűnik a fatest, de ő tovább püföli. Hálás, hogy csak a
holdfény keskeny szalagjai hatolnak át a lombsátron, alig
tárják föl nyomorúságát.
- Micsoda idióta vagyok! – üvölti a frissiben megrongált,
hatalmas fatörzsnek.
Megfordul, a fának támaszkodva lerogy, fölhúzza a térdét
az állához. A foglyomnak érzi magát. És miért ne érezné?
Úgy követem mindenhová, mint egy fókakölyök. Levegőt
venni is alig hagyom. De hát egyetlen éber pillanatra sem
akarom elszalasztani a társaságát.
És az fáj legjobban, hogy egész idő alatt azt hitte, Emma
ugyanígy érez őiránta. Úgy csókolja, úgy simul hozzá,
mintha nem tudna betelni vele. Mindig talál valami módot,
hogy szórakozottan hozzáérjen, a karján nyugtassa a kezét,
vagy az étkezőasztal alatt átvesse a lábán a sajátját. Hogy
értelmezhette ennyire félre az érzéseit?
Az imént meg akarta magyarázni Emmának, mit érez. Na,
ez szép munka volt! Kezdésnek kijelentette, hogy nem akar
egyetemre menni, és alig bírja távol tartani a kezét a lánytól.
Összeszorított öklébe nyöszörög. Egy őrült zaklató viselkedik
így!
Épp amikor rá akart térni, hogy kifejtse, miért kívánja,
hogy Emma az óceánban éljen – mert akkor több idő jut
nekik együtt –, a lány azt mondta, máris a foglyának érzi
magát. Ez azt jelenti, hogy úgy véli, éppen elég időt töltenek
együtt.
Ő bezzeg több száz évvel sem elégedne meg. Tiszta szívvel
érezte ezt.
De a lány nem így érez. Ébresztő, idióta! Most közölte,
hogy neki Neptunban a helye. Miért is ne akarna Emma itt
maradni? Éppen olyanok lakják a várost, amilyen ő. Itt nem
kell attól tartania, hogy a sápadt bőre, a fehér haja vagy az
ibolyakék szeme miatt faggatják. Tudják, micsoda, és
elfogadják annak.
Sőt, a keblükre ölelik, mihelyt igazán megismerik.
Közülük való.
Ez pedig több mint amit Galén valaha is ígérhetne neki.
Még ha a lány beleegyezik, hogy az óceánban éljen vele,
akkor is mindig el kell majd viselniük a bámész
pillantásokat, a pletykázó súgásbúgást. Ha meg ő marad a
szárazföldön Emmával, akkor a lánynak mindig vigyáznia
kell másokkal, örökké takargatnia kell, micsoda. Ahogy neki
is.
Mindmostanáig Antoniszt hitte kegyetlennek, amiért
ideküldte félvér unokáját, és vérmes reményeket ébresztett
bemre, hogy a magafajták nem maradnak az idők végezetéig
förtelmesek a szirének szemében. A poszeidóni királynak
tudnia kellett, hogy Emma valahogy békét szeretne majd
teremteni a félvérek és a két óceáni királyság között.
De Antonisz egyáltalán nem erre törekedett. Nem
érdekelte a békekötés, máskülönben rég tett volna valamit
ez ügyben, már akkor, amikor fölfedezte ezt az álmos
kisvárost. Ehelyett nem szólt róla. Soha senkinek nem szólt,
amíg nem találkozott félvér unokájával, Emmával. Azután
örömmel ideküldte, mert fontos neki a lány boldogsága.
Nem számít, kicsoda-micsoda, nem számít, hol él. Másik
választási lehetőséget kínált Emmának, és rábízta ezt a
titkot. Vagy azért lendült Antonisz cselekvésbe, mert a
múltőrzők kivételt tettek ezzel a félvérrel? Mégis valóban az
a terve, hogy békét teremt Neptunnal?
Azt is tudta, hogy megpróbálnám távol tartani Emmát
ettől a helytől. Ezért nem árulta el neki, hogy pontosan mit
keressen. Mert Emma elmondta volna nekem, és akkor nem
hoztam volna ide.
Hát persze, hogy nem hozta volna ide. A szíve mélyén jól
tudja, hogy hevesen ellenkezett volna. A panzióban
lényegében Önzéssel vádolta Emmát, azzal, hogy tőle vár
minden áldozathozatalt. Igen, biztosan igyekezett volna
megakadályozni, hogy a lány idejöjjön. Hogy megszegje a
törvényt. Hogy felbőszítse a múltőrzőket. Hogy magához
hasonló társakra leljen.
Mindezt azért, hogy elragadhassa magával az óceánba.
Amit a lány soha nem akart.
Ez nem változtat a tényen, hogy nem titkolhatja el ezt a
helyet Grom elől. Már éppen elég kárt okozott a titkolózás. A
titkok majdnem végleg elszakították egymástól a két
királyságot. Majdnem elszakították egymástól őt és Emmát.
Őrjítő, hogy Emma azt hiszi róla, képes bántani olyan
ártatlan keszeget, mint Toby. Hogy azt hiszi, a félvérek
elpusztítása végett ide akarja hívni Gromot. Hogy azt hiszi,
segédkezne a város lerombolásában. Holott tudnia kellene,
hogy ő – mindenkinél inkább – különös rokonszenvvel
tekint a félvérekre. Ahogy voltaképpen Grom is, elvégre
félvér a mostohalánya.
De hát nem kell egészen a tritoni felségterületig elmennie,
hogy értesítse Gromot. Egy egyszerű telefonhívással is
elintézheti ezt. Nem kell – és nem is akarja – magára hagyni
ezért Emmát.
Azt már ellenőrizte, hogy a lány vele kíván-e menni.
Választ is kapott erre a kérdésre.
A telefonhívást mégis le fogja bonyolítani. Tudja, hogy
Nália néhány naponta partra jön, utánanéz Emmának. Most
egy-két napba telhet, hogy összeköttetést létesítsen Náliával,
és rajta keresztül Grommal, de ez jó is így. Talán éppen ez
kell Emmának – pár nap, hogy földerítse, mire számíthat.
Bárhogyan dönt is, mellette állok. Vissza kell mennem, még
egy lehetőséget kérnem, hogy kimagyarázkodjak.
 Épp visszaindul a terepjáróhoz, amikor az út felől
reflektor erőszakos fénynyalábja hasít az erdőbe,
ragyogásával arra kényszeríti, hogy behunyja a szemét.
Amikor kinyitja, ráeszmél, hogy a fénykéve nem haladt
tovább, egyenesen őrá irányul. Kihúzza magát, ösztönei arra
biztatják, hogy meneküljön. A kisteherautó tőle néhány
ujjnyira fékez le. Minden önuralmát segítségül kell hívnia,
hogy ne ugorjon félre. Két nagydarab férfi – azaz szirén
ember alakban – száll ki, és lép a kocsi elé.
– Az erdő nem magadfajta fiúknak való – mondja a
termetesebbik. A földre köp Galén előtt. Alsó ajka kiáll,
mintha egy darab fát dugott volna mögé.
– Tiltja valami törvény, hogy az erdőben tartózkodjak?
– kérdezi zsebre dugott kézzel Galén.
Az alacsonyabbik férfi nevet.
– Igaza volt Tirdánnak. Ez törvénymániás.
– Éppen ezért velünk jössz. Galén, ugye? Nono, fiacskám,
semmi értelme hátrálni. Körül vagy véve. Ha szökni
próbálsz, az jobban fog fájni.
Galén mindazonáltal futásnak ered.
 13

NAPFÉNYSZELETKÉK csusszannak be a reluxán át a

szobába. Bizonyára lélegzetelállító látványt nyújtanának, ha
az átzokogott éjszakától nem dagadt volna be majdnem
teljesen a szemem. Csúnyán hajba kaptunk Galénnal. Ez
nem csak azért súlyos, mert párként az első igazi
veszekedésünk, és konkrétan kioltotta az újszerű érzést, az
összetartozás örömmámorát, blablabla.
Ez nem pusztán felszínes karcolás, ami bocsánatkéréssel,
némi rózsacsokorral, miegymással elsimítható. Ez bizony
mély horpadás azon a képen, amit leendő kapcsolatunkról
mindketten alkottunk magunknak. Akár azt is bizonyíthatja,
hogy esetleg nem egymáshoz valók vagyunk. Valamiképp az
álmaink végének tűnik. Én pedig egész éjjel ezt sirattam.
Szeretnék Galénhoz menni. Bekopogni hozzá, megkérni,
hogy ne haragudjon, nem érzem magam a foglyának,
szerelmes vagyok belé, és rendbe akarom hozni ezt. De nem
lehet.
 Mert Galén éjjel egyáltalán nem jött vissza. Ezt Sylvia is
megerősítette. Ma kora reggel bekopogott az ajtaján, a fiú
nem szólt ki, erre Sylvia bement, és kiderült, hogy nem
aludtak Galén ágyában. Teljesen érintetlennek látszott a
szoba.
Bárcsak a szívemről mondhatnám el ezt!
Tulajdonképpen faképnél hagyott. Elosont Gromhoz, és
azóta is hiába próbálom hívni. Talán már elérte a vizet,
akkor hozzá sem fér a mobiljához. Vagy talán még nem,
akkor egyszerűen fütyül rám.
Amikor az éjjeliszekrényemen csöng a telefon, nagyot
ugróm ijedtemben az ágyon, állig fölhúzom a takarót. Galén!
Mégsem fütyül rám. Fölkapom a telefont.
– Honnét beszélsz? – harsogom bele. Remélem, nem
hallja a hangomon, hogy sírtam. Mindent egybevéve elég
reszelős.
– Hm, otthonról – feleli Reed.
Visszabújok a takaró alá, magammal viszem a telefon-
kagylót.
– Á, szia! Azt hittem, Galén az.
Csönd. Aztán:
– Elveszítetted Galént?
Önkéntelenül elmosolyodom.
– Úgy is mondhatjuk.
– Tudod, mikor jön vissza?
– Nem tudom, visszajön-e.
 – Komolyan? Összevesztetek, vagy ilyesmi?
– Őszintén szólva, erről most tényleg nem szeretnék
beszélni – sóhajtom a telefonba. Már csak azért sem, mert
esetleg újra sírva fakadok. Azonkívül ha feleleveníteném a
veszekedésünk, esetleg kikotyognám, hogy Galén azért ment
el, mert árulkodni kíván az egész városra. De hát nem
kellene csakugyan mondanom valamit? Nem kéne
figyelmeztetnem az ittenieket, hogy veszély fenyegetheti
őket?
– Persze, persze, semmi gond – siet megnyugtatni Reed. –
Figyelj, épp arra készültem, hogy körbeviszlek benneteket a
városban, és bemutatlak ennek-annak. Az ajánlat továbbra
is áll. Mármint érted, akkor is, ha Galén még nem jött vissza.
Ez aztán a dilemma. Galén még huszonnégy órája sem
hagyta el a várost, és én úgy döntök, hogy fölkerekedek, és
egy másik pasival grasszálok? Nem akármilyen másik
pasival, hanem azzal, akire Galén talán féltékenykedik is.
De hát az a nagy helyzet, hogy... Galén hagyott itt engem.
Most maradhatok a panzióban, és naphosszat
dagonyázhatok a nyomoromban, mint valami szánalmas
nyamvadék. Vagy pedig kipattanok az ágyból,
lezuhanyozom, és fölfedezem a várost, ahogyan Galén
távozása előtt eredetileg terveztem. Az utóbbi variáció
nemcsak nekem tenne jót, hanem még Galénnak is.
Senkinek nem árt, ha Galén jobb belátásra tér, és amikor
visszajön, azt tapasztalja, hogy én hagytam itt őt, nélküle
indultam kalandozni. Na, jó, nem itt hagytam, csak...
önállósítottam magam egy ilyen érzékeny helyzetben. Vagy
ilyesmi.
A lényeg az, hogy nem dől össze a világ, ha a sarkamra
állok. Legfeljebb Galén büszkeségén esik csorba. Vagy az
érzésein. De nem ő bőgött egész éjszaka.
- Pompás! – felelem Reednek. – Csak hadd zuhanyozzak
le és öltözzek föl, jó? Találkozzunk egy óra múlva a hallban!
Igaz. Valóban hallható, ha belemosolyognak a telefonba.
– Királyság! Viszlát egy óra múlva!

Reed tehát őslelet, kék kisteherautójával a panzió elé

kanyarodik. A teljes felületén rozsdakiütéses, zömök jószág
olyasvalakit juttat eszembe, aki egyszerre szenved ritka
pattanásos bőrtől és egy tetanuszoltás kínjaitól. Az egyik
fényszórója bágyadtan pislog. Az elülső lökhárítón akkora
horpadás, melyet tekegolyó üthet, amennyiben ágyúból lövik
ki. A műszerfal pókhálósra repedezett, világoskék pévécé,
amit vagy a tűző nap, vagy a több évtizeden át
következetesen goromba bánásmód tett így taccsra.
Ezzel együtt még soha életemben nem szökkentem ilyen
lelkesen egy kisteherautó anyósülésére. Ez a kocsi most
jóleső változatosság, kaland, kíváncsiságkielégítés.
Függetlenség.
Ez a kocsi az új kebelbarátom.
– Tudom, hogy nem olyan elegántos, amilyenhez szokva
vagy – mentegetőzik Reed de Galén vagy a leggazdagabb
szirén, akit ismerek, vagy rendkívül eredményes autótolvaj.
Nevetek. Nagylelkű hangulatomban talált.
 – Eladogatja, amit az óceán mélyéről hoz felszínre.
Hajdani hajószerencsétlenségekben tengerbe veszett
kincseket meg ilyesmit.
Reed szeme elkerekedik.
– Azt a kurta farkú kismalacát neki! Ragyogó ötlet.
Majdnem elárulom neki, hogy valójában Rachel találta ki,
de akkor el kellene magyaráznom, kicsoda az asszony – és
mi történt vele. És úgy érzem, azzal csúnyábban
kibeszélném Galént, mint bármi mással.
Erről jut eszembe valami, amit Galén tegnap este
mondott. Nem lennél annyira sérülékeny, mint az emberek.
– Jaj, ne! – nyögöm, és tenyerembe temetem az arcomat.
Iszonyú önző voltam. Pedig számítanom kellett volna erre.
Tudhattam volna, hogy Galén egész kedélyállapotváltozását
Rachel okozza. Azért akarja, hogy az óceánba költözzek,
mert ott nem fenyeget veszély, és tovább élhetek. Hogy ne
kelljen elveszítenie, ahogyan Rachelt. Mekkora durung
vagyok!
– Reed, mielőtt elindulunk, gyorsan telefonálnom kell –
csatolom ki magam.
– Nincs semmi baj? Ugye, nem gondoltad meg magad?
– teszi a kezét a kezemre a középső ülésen.
Kiszabadítom a kezemet, kinyitom az ajtót és fürgén
kiszállok.
 – Minden rendben, nem gondoltam meg magam.
Szeretném, ha megmutatnád a várost. Mindent szeretnék
megnézni. Kábé tíz percet keli várnod, jó?
Tulajdonképpen az iménti felismerés miatt majdhogynem
meggondoltam magam, de milyen taplóság lenne, ha most
lekoptatnám a srácot? Elvégre ma mindkettőnket körbe
akart kalauzolni. Nem ő választott ki egyedül engem.
A panzió halijában keresek egy csöndes zugot. Nem érzem
eléggé kifinomultnak magamat ahhoz, hogy a
szalongarnitúra selyembrokát huzatú foteljába telepedjek,
inkább a reggelizősarokban foglalok el egy csőlábú ülőkét.
Azután Galén számát tárcsázom. Természetesen nem veszi
föl. Nem is számítottam rá, hogy igen.
Amikor a digitális női hang utasít, hogy hagyjak üzenetet,
úgy teszek.
- Galén, ne haragudj. Csak most kapcsoltam, hogy milyen
önző módon viselkedtem. Nem figyeltem rád, nem hallottam
meg, amit mondani próbáltál. Hidd el, most már figyelni
fogok. Nagyon szépen kérlek... légy szíves, hívj viszsza!
Összeszorítom a szemhéjamat, egyetlen könnycseppet
sem engedek kibuggyanni. Kapar a torkom, mintha a most
elhangzott szavak miniatűr borotvapengék gyanánt apró
bemetszéseket ejtettek volna. De nem azért, mintha nem
gondoltam volna komolyan minden egyes szót. Komolyan
gondoltam.
Csak rettegek, hogy Galén nem hív vissza. Hogy elkéstem.
Hogy elszúrtam.
 A lábam ólomnehéz, ahogy visszaballagok a kocsihoz.
Nem is kerüli el Reed figyelmét.
– Biztos, hogy ma akarsz nekivágni? Valószínűleg nem
aludtál az éjjel, hm? Talán inkább...
– Ez kedves tőled, Reed – felelem, ismét becsatolva
magamat. – De most egy ideig el kéne terelnem a
gondolataimat. Reméltem, hogy segíteni tudsz ebben.
Ez nem is valótlanság.
– Vettem az adást – mondja Reed, és minden aggodalom
eltűnik az arcáról. – Legelőször a piacra megyünk.
Mindenki, aki számít, ott szerzi be ebédre a marhasültes
szendvicsét.
– Ebéd? Marhasült? – Bólintok. – Jöhet!

Reed jól mondta! Az egész város a piacra jön ebédelni.

Szedett-vedett asztalok szegélyezik az utcát, a járdán
fölállított kiszolgálópultnál hosszú sor várakozik, a pultról
ínycsiklandó gőzgomolyok szállnak az ég felé. A gyomrom
vérszomjasan korog.
A srác elneveti magát.
– Szóval kihagytad a reggelit?
Bólintok.
Ő is.
– Jó, akkor bedobom a vezércselt. Gyere!
Megcélozzuk a pultot, és csak arra tudok gondolni, hogy a
saját fél karomat fogom föl falni, ha nem indul meg gyorsan
az a sor. Ekkor Reed tényleg bedobja magát.
 – Bocs, Trudy! – kocogtatja meg az előttünk álló nő vállát.
Trudy hátrafordul, majd meglepetten vesz szemügyre.
Eszembe jut, hogy Reed szerint nem sűrűn fordulnak meg itt
látogatók. – Ez itt Emma – folytatja, és fél kézzel átkarol.
Nem tudom eldönteni, hogy ártatlanul-e vagy sem. –
Poszeidón leszármazottja, és New Jersey-ből látogatott
hozzánk. Nem haragszol, ha előretolakszunk, hogy
mindenkinek bemutathassam?
Trudy kezet ráz velem.
– Jól értettem, Emma? Nagyon örvendek, hogy
megismerhetlek! Nem is sejtettem, hogy New Jersey-ben is
élnek rokonaink. Persze, ismerkedj meg mindenkivel!
Menjetek csak előre, Reed, én egyáltalán nem bánom.
Ennyi. Kérdés egy szál se. Azonnal és fenntartás nélkül
elfogadott.
Vajon hol másutt élhetnek rokonaik? Mert úgy tűnik, a
jersey-i félvér egyáltalán nem jelent itt akkora csodát, mint
amilyenre számítottam.
Így lépkedünk szépen a sor legelejére – Reed további
félvéreknek mutat be, s a további félvérek szintén
csodálkozástól mentesen üdvözölnek.
Egy kiszolgáló marhasültet, zöldborsót meg egy szelet
citromtortát lapátol a sztiroportálcámra. Miután az egyik
kovácsoltvas asztalhoz telepszünk, néhányan újabb székeket
húznak oda, így hamarosan túlnépesedik az asztal, de ettől
egyáltalán nem zavartatom magam. Kaptam ennivalót és jó
– bár talán egy picit lehengerlő – társaságot.
 Ezek itt tudják, mi vagyok, és annak fogadnak el. Olyan
ez, mintha születésem napja óta az ő titkos szövetségükhöz
tartoznék.
És a lelkem mélyén úgy érzem, oda is tartozom.
 14

A HELYISÉGBEN két csővázas szék található – az egyik

az, amihez őt kötözték –, egy csupasz kempingágy meg egy
összecsukható asztal, rajta jobb napokat látott kislámpa. Se
szőnyeg, se képek. Se ablak – de ennek Galén pillanatnyilag
örül, mert bármiféle számottevő fénytől duplán hasogatna a
feje.
Csak töredékesen emlékszik, hogy került ide. Annyi
biztos, hogy szaladt. Elesett. Valami súlyos, kemény ért a
fejéhez. Hányinger fogta el, keserű epe tört fel a torkába,
ahogy a saját járműve hátuljában elszállították a... szóval
ide.
Ronggyal a szájában tér magához. A rongy hányásízű.
Olyan szorosan tekerték körbe vele az arcát és a fejét, hogy
fájdalmasan kidülled tőle a szeme. Keze-lába elzsibbadt,
mert hosszú ideje ugyanabban a testhelyzetben gubbaszt. A
nyaka mintha végleg abba a szögbe ferdült volna, amiben
elveszítette az eszméletét.
Nyújtózkodni-forgolódni próbál, hogy megmozgassa a
végtagjait, tőle telhetőleg enyhítse a merevséget, de nem
könnyű, mivel a kötél nagyon feszes. Mire az izmai
valamelyest ellazulnak, és a nyaka megszokja a feladatot,
hogy tartsa a fejét, a helyiség egyetlen fehér ajtaja kinyílik.
Olyan kövér szirén csukja be maga mögött az ajtót,
amilyet Galén még sosem látott. Emberi mércével persze
nem kövér. Talán pocakos. Szirén viszonylatban azonban
elhízott fickó. Ez a rendellenes alkatú egyén peckesen a
másik csővázas székhez vonul, csikorogva végighúzza a
padlón, majd Galénnal szemben ráhuppan. Hosszasan
tanulmányozza Galént, és nagyjából úgy vigyorog, mint egy
cápa, aki az imént vacsorázott be egy halrajt.
– Szóval egy igazi Triton-házi fejedelmi személy
társaságát élvezhetem – mondja, azután kettejük között a
padlóra köp. Ugyanúgy kidudorodik a szája, ahogy korábban
a másik szirénnek. – Tirdánnak hívnak. Nem árt, ha az
emlékezetedbe vésed.
Galén nem örvendezteti meg reakcióval, pláne nem fojtott
válasszal a szájába tömött rongyon keresztül.
– Nem kell kukának tettetned magad, fiam – mondja
Tirdán. – Mindenki mindent tud rólad. Csak hogy
tisztázzuk... – Föláll, és Galén pólójához nyúl, hogy fölhúzza
a szélét. Galén ezt is szemrebbenés nélkül tűri. Most már mi
értelme tagadni? Fejedelmi személynek hiszik. Annyira,
hogy fáradságot nem kímélve, még el is rabolták. Ez a
Tirdán alighanem egyszerűen kíváncsi. A poszeidóni
leszármazottakkal teli városban minden valószínűség szerint
még soha nem látott Triton-házi fejedelmi személyt.
Tirdán tekintete Galén háromágú szigonyán pihen meg.
 – Még sosem láttam igazit – mondja Tirdán, mintha
olvasna Galén gondolataiban. Elengedi a póló szegélyét, és
visszamegy a székéhez. Ráérősen helyezi kényelembe magát,
fészkelődik a széken, amelynek csőlába összecsuklással
fenyeget.
Galén nem tudja, nem azért csap-e ilyen felhajtást Tirdán,
hogy a várakozás feszültségét fokozza. Grom szokta
alkalmazni ezt a módszert, amikor meg akar félemlíteni
valakit. Úgy tesz, mintha a másik személy nem is létezne. Ez
rendszerint beválik.
De nem Galerinál.
Amikor Tirdán végre ránéz, nagyon nyugtalanító mosoly
ül az arcán.
– Azért jöttem, hogy kérdéseket tegyek föl, fiam. És ha
nem fogsz együttműködni... No, de éppen az a dolgom, hogy
együttműködésre bírjalak. Remélem, értjük egymást. –
Előrehajol, és a mozdulattól nyikorog alatta a szék. – Tehát.
Hogy találtatok meg bennünket ennyire a szárazföld
belsejében? Mit kerestek itt?
Galén beleszuszog a száját kitöltő rongyba.
Tirdán talpra ugrik, és kioldja a rongyot. Galén
néhányszor kitátja és becsukja a száját, kicsit kilazítja
állkapocsízületét. Tirdán visszaül, ezúttal jóval kevésbé
fürgén.
– Köszönöm, hogy levetted! – mondja higgadtan Galén, és
Tirdán szemébe néz. Ő is tökéletesen képes nyugtalanítóan
viselkedni. És kiszámíthatatlanul. Grom kiváló tanító-
mesternek bizonyult.
Tirdánt azonban nem könnyű kizökkenteni.
– Szívesen! Ha segítségért kiáltasz, egyenként kiverem a
fogaidat, befőttesüvegbe téve jól fognak mutatni a
konyhámban. – Mivel Galén nem szól semmit, fogvatartója
összefonja a karját. – Mit gondolsz, passzióból vettem le a
rongyot? Felelj a kérdéseimre!
Galén fölemeli a fejét.
– Tulajdonképpen azt hittem. Arra nyilván nem
számíthattál, hogy bármit is elmondok neked.
– Komolyan?
Miután bólint, Tirdán fölkel a székéről, és átmegy a
szobán az asztalhoz. Azután benyúl alá, és akkora kést vesz
elő, amilyet Galén emlékezete szerint még sosem látott.
Könynyedén eltávolítja a szigetelőszalagot, amely a kést a
rejtekhelyén rögzítette.
A penge itt-ott rozsdás – vagy talán rászáradt vér az? –, a
markolata fényesre kopott a használatban. Tirdán
szakavatottan nyúl hozzá, úgy forgatja a kezében, mint
valami mazsorettpálcát. Visszaül.
– Ennél jobban meg kell erőltetned magad – mondja
Galén, és igyekszik észrevétlenül nyelni. – Nem tudom,
nálatok, szárazföldieknél mi a helyzet, de nekünk,
óceánlakóknak általában nagyon vastag a bőrünk.
Tirdán kuncog.
 – Szóval még nem vagy lenyűgözve, fiam? Hát jó, hadd
próbáljam megváltoztatni a véleményedet. – Hátra-dől a
székén, és észrevehetően ellazul. – Látott már valaha
fenséged orrszarvút? Ingébe dörgöli a pengét, mintha
tisztogatná. A kérdéses szennyeződések mit sem változnak.
– Ezek az állatok a szárazföld Afrika nevezetű részén élnek.
Az emberek egy olyan csoportba sorolják őket, amit
vastagbőrűknek hívnak, és méltán, mert a kültakarójuk
tényleg nem vékonyabb a kifejlett szirénekénél. Sőt,
helyenként kétszer olyan vastag, mint a miénk. Ezt a
bőrrészt használtuk a fegyvereink kipróbálásához. Meg
kellett bizonyosodnunk róla, hogy ha ti, tritonok újra bajt
kevertek nekünk, felkészülten szállunk harcba. Minden
eszközt azon az alapon terveztünk, hogy képes-e áthatolni az
orrszarvú bőrén. Ez a kés egyetlen suhintással átvágja az
orrszarvúbőr legvastagabb részét. Most már le vagy
nyűgözve, fiam?
Igen, le van. Nemcsak a késtől, hanem attól is, hogy
hirtelen rádöbben, mennyi időt és fáradságot fordítottak
ezek a szárazföldlakók arra, hogy valamiféle háborúra
készüljenek. Jól kigondolták védőeszközeiket. Kifejezetten
szirénbőr elleni fegyvereket gyártanak. Olyan helyet
választottak, ami eléggé távol esik a partoktól, így Triton
tehetsége nem okozhat bennük kárt. Összefogtak az
emberekkel, ezáltal megsokszorozták létszámukat, és ennek
megfelelően készségeiket is.
Igen, Galén nagyon is le van nyűgözve. Az azonban
továbbra sem jöhet szóba, hogy megadja Tirdánnak azokat a
válaszokat, amelyekre áhítozik. Főleg azért nem, mert ha a
városbelieket mind ugyanígy fölfegyverezték, az azt jelenti,
hogy Neptun összetűzésre számít az óceánlakókkal, nem
pedig csak fölkészül egy esetleges támadásra.
Mivel Galén továbbra is konok hallgatásba burkolózik,
Tirdán összeszorítja az ajkát, majdhogynem fagyos
mosolyra.
– Nehezen jövünk izgalomba, hm? Lássuk, mi mással
tudom meggyőzni fenségedet.
Tirdán egy pillanat alatt talpon terem, és Galén fölé
magasodik. A fiú arcához tartja a pengét, annyira közel,
hogy Galén szinte érzi, amint a kés megremeg támadója
kezében. Tirdán váratlanul fölemeli a kezét, megmutatja
neki a tenyerét. Azután saját bőréhez nyomja a kést, és
lassan, finoman belevág. A metszésvonal olyan vékony,
olyan precíz, hogy néhány másodpercig úgy tűnik, mintha a
keze elfelejtett volna vérezni. Aztán annál inkább vérzik.
A férfi szenvtelen arccal hagyja, hogy Galén figyelje, amint
lecsorog a kezén a vér, átkígyózik a csuklóján, majd selymes
fényű cseppekben a padlóra hull. Bármilyen különös, úgy
tetszik, mintha élvezné a lábánál tócsába gyűlő vér
látványát. Most a késsel lenyisszant egy csíkot Galén
pólójából, éppen csak elvéti a fiú hasát. Sőt, ha Galén
reflexszerűen nem húzza be, a penge bele is hasított volna.
Ösztönös reakciója nem kerüli el Tirdán figyelmét.
- Látod, fiam, az orrszarvú bőre akár öt centiméteresre is
vastagodik. – A férfi két ujja között mutatja, hogy körülbelül
mennyi az. – Ez a penge pedig simán átvágja.
 A testes szirén önmagával és Galén most megszerzett
figyelmével elégedetten csavarja szorosan sebére a póló
textildarabját, és visszaül a helyére.
- No, fenség – mondja, ép kezében forgatva a pengét. –
Beszélgessünk, jó?
 15

GALÉN TEGNAP egyáltalán nem hívott vissza. A Reeddel

töltött délutánomat követően még két üzenetet hagytam.
Őszintén szólva, azt hittem, mostanáig jelentkezik. Arra
számítottam, hogy megbeszéljük, milyen hülyén
viselkedtünk mindketten – különösen én –, és nevetséges
ígéreteket teszünk egymásnak, például hogy soha többé nem
fogunk veszekedni.
Érzem, ahogy elhatalmasodik rajtam a kétségbeesés. Nem
szeretnék azon lányok közé tartozni, akik képtelenek
túltenni magukat egy kapcsolaton, amikor az már
egyértelműen véget ért. De hát ezért a kapcsolatért
keményen megdolgoztunk... Ennek nem szakadhat véget.
Bevallom, mindig azt hittem, semmi sem állhat igazán
kettőnk közé. Soha nem gondoltam volna, hogy eljutunk az
utolsó csókhoz.
Két nap telt el. Eszemben sincs föladni. Az ágy szélére
ülök, és Galén mobilját tárcsázom. Ezúttal kicsengés helyett
azonnal hangpostára kapcsol. Ilyen sok üzenetet hagytam?
Vagy valaki más is próbálja elérni őt?
– Galén, lécci! Kérlek szépen, hallgasd meg a
mondanivalómat! – Az ajkamba harapok, mert
máskülönben elcsuklana a hangom. – Szeretlek. Rendbe
tudjuk hozni – mondom végül, és leteszem. Mi mást
mondhatnék neki? Már gyakorlatilag rimánkodom.
Félek, hogy Galén tényleg pont olyanná válik, mint Grom.
Kemény páncélt növeszt, és senkit nem enged közel
magához. Csakhogy Grom anyut közel engedte. Biztos, hogy
Galén sem fog elzárkózni tólem. Igaz?
Amikor a mobil megcsörren a kezemben, majdnem
leesem az ágyról. Kapkodok, hogy fogadjam a hívást, de még
egyet csöng, mire látom, hogy Reed hív. Nem Galén. Reed.
Már megint.
– Halló? – szólok bele, igyekszem derűsnek tűnni.
– Á, a város kedvence! Nincs kedved halat fogni?
Na, most tényleg lelkes vagyok. Reed tegnap gyakorlatilag
mindenkinek bemutatott, aki él és mozog. Este kiléptem a
panzióból az utcára, hogy vegyek valami rágcsálnivalót, és
elárasztottak kedvességgel.
– Szia, Emma, de jó, hogy újra látlak!
És:
– Vigyem a szatyrodat?
Ilyenek az itteniek, ezek a félvérek, ezek az emberek, ezek
a szirének. Két nap leforgása alatt maguk közé fogadtak. Ez
épp az ellenkezője annak, amihez eddig hozzászoktam.
Otthon minden szikrányi elismerésért piszkosul meg kellett
küzdenem. Itt meg valamiféle hírességgé váltam.
És ez mesésen pazar.
 Javarészt persze Reedé az érdem. Ő aztán nem
szégyenlősködik, rámozdul arra, amit kíván. Csak az a gond,
hogy egyre nyilvánvalóbban engem kíván. Egy-egy futó
érintés itt, elidőző pillantás ott. Tegnap ebédnél valaki még a
csajának is nézett, és Reed nem igazította ki. Nekem kellett
helyretennem a dolgot. Mert amíg Galén másként nem
nyilatkozik, foglalt vagyok.
– De ugye nem tartjuk meg a kifogott halakat? –
kérdezem. – Megígérted!
Reed a telefonba sóhajt.
– Reméltem, hogy elfelejted ezt.
– Esélytelen. Nem ölök halat.
– De hát mi mással bizonyítsam, hogy nagyobb halat
fogtam, mint Toby?
– Nem fogod elhinni. Itt ez az új bigyó, az úgynevezett
mobiltelefon, és még fényképezőgépet is építettek bele...
– Hű, de okos valaki!
– Csak a véleményemet közöltem.
– Most állok meg a panzió előtt. Vonszold le magad,
mielőtt úgy döntök, hogy itt hagylak.
Nevetek.
– Csak azt próbáld meg!
Reed fölhorkan.
– Na, gyere már, beépített szépség!
Ezzel leteszi a telefont. Ezért még megfizet.
 A rozoga stég olyan keskeny, hogy ketten nem férnek el
rajta egymás mellett. Reed beszökken a kis
horgászcsónakba, ami olyan hintázásba kezd, mintha
tájfunban hánykolódna. Azután a kezét nyújtja felém, hogy
ugorjak le. Még nem magyaráztam el neki, milyen ügyetlen
vagyok. Semmibe sem ugrálok, pláne nem ilyen ingatag
alkotmányba, ami a potenciális szálkákkal teli stég
veszedelmes közelségében imbolyog.
– Nem vagyok olyan kis mitugrász, mint te – közlöm vele,
és a stég szélére ülök.
Reed röhög.
– Kicsinek tartasz?
Mindkét kezét kínálja, így nyugodtan ellökhetem magam
a stégtől anélkül, hogy túlzott felfordulást okoznék a parányi
lélekvésztőn.
Hogy kicsinek tartom-e Reedet? Egy túrót. Valójában
egészen kisportolt, sőt félmeztelenül kimondottan izmos.
Nem olyan jól megtermett, mint Galén, de a megfelelő
pontokon bőven van mit nézni rajta. Éppen ezért fordítom el
a fejemet.
Ezt persze észreveszi.
– Nem hinném – felel saját kérdésére. Úristen, de
boszszantóan magabiztos! – Ne felejtsd el – figyelmeztet,
miközben elhelyezkedem az ülésnek csúfolt egyik deszkán –,
amint odaérünk, ahová igyekszünk, nincs több duma.
Amikor közeledünk, majd jelzek, hogy ideje elnémulni.
Tenyeremmel beárnyékolom a szememet, mert tűz a nap.
 – Mi a jel? – Föltartja az öklét, olyasformán, ahogy egy
katona készteti megállásra a mögötte haladókat. – Oké,
vettem.
Reed cikcakkoz a patak kanyarjaiban, kidőlt fatörzseket és
a partról a vízbe terjeszkedő növényeket kerülget. A szél úgy
susogtatja a lombokat, mintha titkokat mesélne. Madarak
csiripelnek, csengő zenebonájukhoz a közelből
harkálykopácsolás ad ütőhangszeres alapot, és egy vizet
szelő csónak egyenletes, halk loccsanása hallatszik.
Alighanem életem egyik legzsongítóbb pillanata ez.
Amíg észre nem veszem, hogy Reed vigyorog rám.
– Mi az? – kérdezem.
Ártatlanul vállat von.
– Csak próbáltam elképzelni, ahogy az óceánban
Poszeidón tehetségét alkalmazod. És kicsit irigykedtem. –
Óvatosan kikerüli a csónakkal a víz fölé hajló faágakat,
amelyek között remekbe szabott pókháló feszül. – Mi a
legnagyobb vízi lény, amivel valaha beszéltél?
Azonnal eszembe ötlik a válasz.
– Egy ámbráscet. Góliátnak neveztem el. Te még sosem
jártál az óceánban?
– Persze, hogy nem.
– Miért nem?
– Először is azért, mert a törvényeink tiltják. Másodszor
pedig nem hallottad, mit művelt Triton Tartésszosszal? Nem
valami kedveset.
 Nem, egyáltalán nem kedveset. El sem tudom képzelni,
hogy Neptunnal hasonló történjen.
– Mellesleg arra sem vágyom, hogy a nagyhatalmú
óceánlakók szigonyhegyre tűzzenek. – Ahogy ezt mondja,
hirtelen keménység költözik a hangjába. Mint amikor az
ember ráharap egy cseresznyemagra. – Szóval ámbráscettel
barátkozol? – A jelek szerint Reed seperc alatt át tud menni
ön- teltből álmélkodóba. – Nem féltél?
Nem, inkább az a pontos kifejezés, hogy rettegtem. De
látom, hogy Reed pillanatnyilag csodál, tehát hátradőlök, és
kiélvezem a helyzetet.
– Eleinte féltem. Amíg nem tudtam, hogy rendelkezem
Poszeidón tehetségével. Azt hittem, meg fog enni.
– Az ámbráscetek főként lábasfejűekkel és halakkal
táplálkoznak, úgyhogy ha téged elfogyaszt, az véletlen
balesetnek minősült volna.
– Köszi, ez igazán megnyugtató.
– Szóval nem evett meg. Tudod, hogy pocsékul mesélsz?
Ennyit a csodálatról.
– Azután rájöttem, hogy szelíd, és hogy reagál a
hangomra, ha megmondom, mit tegyen. Akkor már tudtam,
hogy nem fog bántani.
– Milyen gyakran találkozol vele?
Érzem, hogy kissé előregörnyed a vállam, amint feltör
bennem a sajnálat.
 – Néhány hónapja valami idióta halászok
megszigonyozták. Azután sokáig nem került a szemem elé.
Pár hete váratlanul megjelent. Még mindig láttam rajta a
sebhelyet, és elhalmoztam szeretettel. De akármit is
beszélnek a tudósok, hogy a halaknak nincsenek érzelmeik,
Góliát viselkedése megváltozott. Már nem volt olyan játékos,
mint azelőtt.
Mintha megrendítette volna a dolog, vagy ilyesmi.
Reed komoly arccal bólogat.
– A bálnák emlősök, egyértelműen táplálnak érzelmeket.
De arra nem vennék mérget, hogy fogékonyak a
babusgatásra.
– Márpedig én azt mondom, hogy fogékonyak rá.
– Jó, rendben, nem horgászunk, ha nem akarsz. Máris
megfordulhatunk és visszamehetünk.
Feléje billentem a fejemet.
– De hát azt mondtad, nem tartjuk meg a kifogott halakat.
Komolyan gondoltad?
– Persze, hogy komolyan. Sosem hazudnék neked, Emma.
Alihoz túlságosan félek tőled. – Kuncog. – De horgászáskor
néha előfordul, hogy a hal lenyeli a horgot. Még sosem
gondolkoztam rajta, de ha kitépjük azt a lenyelt horgot, az
nagyon megrázó élmény lehet a halnak, nem?
Még szép, hogy megrázó. Éppen ezért eleve nem akartam,
hogy akár egyetlen halat is fogjon. Viszont látni akarom a
képét, amikor meghiúsítom a terveit.
 – Most vissza akarsz táncolni? Attól félsz, hogy mégsem
tudod megverni Tobyt?
Erre kicsit jobban kihúzza magát.
– Meggondoltam magam. Most már nem fordulunk
vissza. Hiába is kérnéd.
Egyre jobban belejövök a hímneműek lépre csalásába. Az
út hátralévő részét szótlanul tesszük meg. Látom, hogy
közeledünk a célhoz, mert valahányszor csevegni próbálok,
dünnyögve válaszol, és hátrasandítgat. A pasik a dilihopp
teljesen új szintjére képesek fejleszteni a sporthorgászást.
Végül Reed fölemeli az öklét, és kikapcsolja a motort.
Andalító békakuruttyolás és a homokzátonynak ütköző
sebes áramlat zubogása képez kontrasztot eddigi
hallgatásunkkal. A patakmeder eddigi legszélesebb
szakaszán állunk meg. Reed gyors mozdulattal két tücsköt
szúr a horgára. Önkéntelenül arra gondolok, hogy a
természettudósok talán a rovarokat illetően is tévednek.
Talán azok is éreznek fájdalmat, és tessék, épp most
hagytam, hogy Reed elevenen fölnyársaljon két tücsköt.
– Az élet rövid ahhoz, hogy csak élettelen csalit
használjunk – jelenti ki csaknem babonásan. Eltűnődöm,
vajon miféle halászbölcsességnek képzeli ezt, hogy
ilyesmiről győzködi magát. Nevetséges.
Reed tehát épp nem környezetbarát hangulatban leledzik.
Csupa elszánt, tesztoszteróntól telített koncentrálás. Hátat
fordít nekem, és a csónak farából egyetlen lendületes
mozdulattal beveti a horgot.
 Végre eljött az én időm.
Kéjes élvezettel hátrafogom a hajamat, és vízbe dugom az
arcomat. Kiáltásra nyitom a számat, először nagy
légbuborékok szöknek ki belőle, csiklandozzák az arcomat,
miközben a felszínre emelkednek. De nem hagyom, hogy
megakadályozzanak.
– Ússzatok el! – visítom. – Mindannyian veszélyben
vagytok! Ússzatok el!
Szétrebbenő halfarkakat látok, a patak összes lakója
hallgat rám. Keszegek, egy vízi mokaszinkígyó, egy
teknősbéka. Egy nagyobbacska, csíkos hal, amit nem tudok
azonosítani, szinte süvítő hanggal lép a sietős távozás útjára.
Amikor kiemelem a fejemet, Reed morcosan orsózza be a
zsinórt.
– Tudtam, hogy ezt fogod csinálni – morogja.
– Azelőtt kellett volna, hogy megölted azt a két tücsköt. Fő
az éberség, tudod?
Duzzogó arca már-már imádni való. Ettől olyanná vá-lik,
mint Toby idősebb kiadásban. Márpedig Toby
ajakbigygyesztésben verhetetlen.
– Szóval minden alkalommal ezt fogod előadni? Van
értelme másik jó horgászhelyet keresnem?
– Igen, nagyjából minden alkalommal. És ha az
időfecsérlés a hobbid, okvetlenül keress másik tetthelyet,
vagy, hogy a csudába hívják.
Huncut mosoly jelenik meg az arcán. Jaj, ne!
 Meghökkent kiáltásom el sem jut a levegőbe, csak a víz
csap magasba, ahogy Reed magával ránt a csónakból.
Kristálytiszta a víz, tisztább, mint amilyet eddig az óceán
bármely részén láttam. Vastag bőröm dacára érzékelem a
tennesseei nyári nap és a tennesseei nyári patak közötti
jelentős hőmérséklet-különbséget.
Reed úgy vigyorog, hogy a gödröcskék majdhogynem
átlyukasztják a képét.
– Számíthattál erre.
– Nem gondoltam volna, hogy képes vagy megtenni.
Nevetek. Tulajdonképpen a körülményekhez képest
jókedvű benyomást keltek.
– Veled bármire képesnek érzem magam.
Hoppá! Na, álljon meg a menet!
– Reed...
– Gyors a tempó?
– A tempó még hagyján. Ez nem működik, és kész.
Galénnal vagyok. Össze fognak párosítani bennünket.
De magam is árnyalatnyi kétséget érzékelek
megnyilatkozásomban.
Reed színpadiasan körülkémlel.
– Galénnal vagy? Érdekes, sehol sem látom. Amennyire
meg tudom állapítani, most én vagyok veled.
– Ez övön aluli volt. – Elfordulok tőle, az a szándékom,
hogy visszaúszom a csónakhoz. Másodperceken belül érzem,
hogy Reed lüktetése erősödik, és pontosan tudom, melyik az
a pillanat, amikor el akarja kapni a csuklómat.
Hátraperdülök. – Ne nyúlj hozzám, Reed!
Őszintén elkínzott arca csupa bűnbánat.
– Ne haragudj, Emma! Biztos vissza fog jönni. A fenébe,
valószínűleg már útnak is indult. Ha akarod, visszaviszlek a
panzióba, hogy ott várhasd.
Nem tetszik, ez a szánakozó hangnem. Hogy ott várhasd.
Ellentmondó érzelmek csapnak össze bennem. Egyrészt
azért hagytam a szobámban a telefonomat, mert úgy véltem,
ha horgászkirándulásra hozom magammal, azzal szinte
megkísértem a sorsot, hogy vízbe essen. Másrészt azért nem
hoztam el, mert már kételkedtem abban, hogy Galén hívni
fog, és iszonyúan unom harminc másodpercenként lesegetni
a telefont, hogy legalább küldött-e SMS-t.
A telefonom és Galén panzióbeli üres szobája
nyomasztóan hat rám. Természetesen meggyőződésem,
hogy minden rendbe fog jönni kettőnk között, de egyelőre
ennyiben kell hagynom a dolgot. Igen, Reed botrányosan
csapja nekem a szelet, de mihelyt rájön, hogy nem engedek,
föl fogja adni.
Most csak annyit tudok, hogy nem kuksolhatok a
szobámban olyan telefonhívásra várva, amely talán napokig
nem fut be. Addig is élnem kell az életemet. Tudnom kell
egyedül is boldogulni Galén nélkül. Ez így korrekt.
– Vigyél el barlangi búvárkodásra! – szólalok meg végül. –
Ha Galén közben visszajön, és nem talál a panzióban, tudni
fogja, hogy Neptunt fedezem föl. Tisztában van vele, hogy
ezért akartam még néhány napig maradni.
Reed bólint.
– Biztos vagy benne? Ne haragudj, Emma! Utálatos volt,
amit az előbb mondtam.
– Holtbiztos. Fejezd be a hamuszórást, nem áll jól neked.
Elvigyorodik.
– Akkor jó. A legközelebbi barlang is jókora úszás,
méghozzá ár ellen. Nem baj?
A mögötte ringatózó csónakra sandítok.
– A barlangi merülés érdekel, nem az, hogy kimerüljek,
mire odajutok.
– Na, gyere, hercegnőm! – nevet. Megpróbál átfogni a
karjával, de elsiklom előle. Nem veszi zokon. – Kapjuk el a
csónakot, mielőtt elsodródik tőlünk!
Ekkor fedezem föl, hogy vízből csónakba szállni
körülbelül olyan, mintha szájjal próbálnék halat fogni.
Reménytelen.
 16

GALÉN NEM hajlandó fölnézni fogvatartójára, így

kénytelen lenézni immár megtépázott pólójára, ami most
laza hálóként lóg a testéről. Így is akadnak apró vágások az
oldalán meg a hátán, ahol Tirdán elvétette az anyagot, és a
bőréhez ért. Valahányszor Galén megmoccan a székén, a
sekély bemetszések tiltakozóan égnek, emlékeztetik őt a
létezésükre.
Tirdán fürgén használta a pengét, gyors kaszaboló
mozdulatokkal, apránként fejtette le Galén törzséről a pólót,
időnként rákényszerítve, hogy behúzza a hasát vagy
elhajoljon, nehogy mélyen a bőrébe hasítson. Amint Galén
kitérően reagált – vagyis a legtöbb alkalommal Tirdán
vaktában kezdett hadonászni a pengével, mint akit nem
érdekel, célba talál-e. Galén tőle telhetően elhúzódott az acél
útjából. Ez hol sikerült, hol nem. Többnyire jelentéktelen
karcolásokat szenvedett, de itt-ott némelyik elég nagy volt
ahhoz, hogy kényelmetlenséget okozzon.
Nem tudja, hogy Tirdán akkor is folytatja-e a
vagdalkozást, ha a ruhájával teljesen végzett. Annyi már
kiderült, hogy az idősebb szirén igencsak ért a
várakozáskeltés művészetéhez. Nem ártana, ha ki tudnám
okoskodni az indítékait.
 Akkor legalább tűrhető – bár valótlan – válaszokat
adhatna neki, ezáltal elkerülhetné a további sérüléseket,
hiszen az eddigieket szenvtelen magatartásával szerezte.
Egyelőre azonban Tirdán annyira összefüggéstelen
kérdéseket tett föl – Hány szirén hűséges a királyságokhoz?
Elindítottak-e újabb hagyományokat? Milyen távolságból
képesek érzékelni a nyomkövetőik? Mivel szoktak
szórakozni az óceánlakók? Még mindig tűzhal mérgét
használ-ják-e a lándzsáikhoz? Hányan szállnak mostanában
partra? Mi a hím- és nőneműek aránya? –, hogy Galénnak
fogalma sincs, mit akar elérni, és valószínűleg éppen ezért
faggatja így.
Csak annyi világos, hogy a királyságok elrendezését
illetően Tirdán kíváncsisága kielégíthetetlen – és hogy már
legalább egy olyan fegyvert konstruált, ami könnyedén
átvágja a szirének bőrét. Ez nem sok jót ígér.
Nehéz, bakancsos léptek közelednek ismét hozzá, a zajtól
görcsbe rándul a gyomra. Emlékezteti magát, hogy ez sokkal
rosszabb is lehetne. Rachelre gondol, és mindarra, amit az
asszony a maffia kínvallatási módszereiről mesélt neki.
Ez ahhoz képest nem is kínzás. Ez csak... megfélemlítés.
Váratlanul sült hal illata tölti be a levegőt, és Galén ezúttal
nem bírja megállni, hogy fölnézzen. Tirdán helyet foglal vele
szemben, és keresztbe teszi a lábát, vigyáz, nehogy kiborítsa
a kezében tartott tányéron gőzölgő ételt. Galén dühös a
gyomrára, mert igencsak hangosan korog.
Tirdán heherészik.
 - Ez aztán erőt ad. Nincs is párja egy nagy rakás halnak,
hm, fiam?
Közelebb húzza a székét Galénhoz, hogy a lábuk majdnem
összeér. Azután a fiú arcától egy-két ujjnyira lóbálja meg az
ennivalót, ügyel rá, hogy a fehér gőz egyenesen Galén orrába
csapjon. Az éhes bendő zajosan elégedetlenkedik. Az áruló.
Galén utoljára Conwayék házában evett, és még akkor is
alig nyúlt a vacsorájához. Sejtése szerint azóta két nap telt el
– Emma két napja azt hiszi, visszatért az óceánba, hogy
beszámoljon a bátyjának Neptunról. Két napja vonták ki őt a
forgalomból, és senki sem jött rá, hogy akaratán kívül tűnt
el.
Vajon Emma a városban maradt? Vagy hazament?
Keresett engem? Reménykedik, hogy a lány nem indult a
keresésére, nem botlott maga is bele Tirdánba. És ha mégis?
Gyorsan elhessenti a gondolatot. Ha Tirdán elkapta volna
Emmát, már fölhasználta volna őellene.
Az idősebb szirén hátradől a székén. Nagy darab halat
villáz a szájába, és elismerően nyög. Erről a tányérról ketten
is könnyen jóllakhatnának.
– További kérdéseim vannak fenségedhez. Remélem,
ezúttal válaszolsz, mert ilyen lakomát nagy kár lenne
elszalasztanod.
Galén agya kicsit eltompul, ahogy a falatozó Tirdánt
figyeli. Amiál is jobban, mint előző nap fogvatartójának
fenyegető fellépésétől, vagdalkozásától. Nem annyira a
gyötrő éhség elviselése izgatja, inkább az, hogy valamelyest
visszanyerje az erejét. Ahány napot étlen-szomjan itt tölt,
annyival többet veszít erejéből, frissességéből – márpedig a
szökéshez mindkettő szükséges. És Tirdán annyira
kényelembe helyezte itt magát, mint aki hosszú távra
rendezkedett be.
Az a legjobb esélyem, ha megszököm – de hogyan? Nem
tudja, nem áll-e őrt valaki az ajtó előtt, bár jönni-menni csak
Tirdán szokott. Eszébe jutnak a férfiak, akik az erdőben
foglyul ejtették. Azok most hol lehetnek? Ráadásul minden
tagját vastag kötél rögzíti a csővázas székhez, úgy
meghúzták, hogy majd elszorítja a vérkeringését.
– Mit akarsz tudni?
A fogát csikorgatja, de az energiára gondol, amit abból az
ételből meríthet.
– Emma már elárulta Reednek, hogyan kerültetek Neptun
dicső városába. Tehát Antonisz küldött benneteket.
Szerinted miért?
– Reednek?
– Á, igen. Minden idejüket együtt töltik. Fáj, hogy nem
hiányzol?
Galént nyugtalanítja a gondolat, hogy Emma azzal a fiúval
mászkál, sőt egyáltalán szóba áll vele, de legalább tudja,
hogy a lány nem sínylődik valahol ugyanúgy fogságban,
mint ő. Reed azonban úgy viselkedik, akár a korallzátonynál
ólálkodó trombitahal, amikor becserkészi színpompás – és
gyanútlan – áldozatait. Lassú, kényelmes mozgásával
ártalmatlannak látszik. Amíg le nem csap.
 Galén megköszörüli a torkát, hogy elűzze a keserű ízt, és a
kérdésre koncentrál. Miért küldte ide őket Antonisz?
– Nem tudom. Megkérdezhetnéd Reedtől. Eléggé
segítőkész fickónak látszik.
Tirdán újabb hatalmas falatot kebelez be, ráérősen
ízlelgeti.
– Reed ostoba fajankó, aki az apja pozíciójából próbál
előny t szerezni. Semmi hasznom belőle.
Galén nem tudja, hogy Tirdán megtévesztő szándékkal
beszél összevissza, vagy őszintén ilyen zaklatott.
Ha nincs Reeddel beszélő viszonyban, akkor vajon honnét
meríti az értesüléseit? Azután Galén előtt kirajzolódik a
teljes kép. Bizonyára magától Rédertől meríti az
információkat. Nyilván Réder adott parancsot az ő
elfogására. Ez teljesen logikus, egybevág azzal, ahogy Réder
a vacsoránál magába merült, a vendégbarátság ürügyén
faggatta ki őt. Reed biztosan mindent elmond az apjának az
Emmával kószálásáról, azután Réder továbbadja Tirdánnak.
Ez azt jelenti, hogy talán Tirdán is csak báb – a bábok
sokkal alkalmazkodóbbak, mint a vezéregyéniségek.
Tirdán mintha olvasna Galén gondolataiban.
– Elárulok fenségednek egy titkot Reed apjáról. Réder
nem egészen az, aminek magasztalják. Nem a város
megmentője, mint valószínűleg elhitette veletek. Szerintem
gyönge kezű.
Ez számít gyönge kezűnek?
– Mikor látogat meg bennünket?
 Tirdán oldalra hajtja a fejét.
– Miből gondolod, hogy Réder a meglátogatásodra
pazarolja az idejét? Talán csak lehetőséget kíván nyújtani
Emmának és Reednek, hogy összemelegedjenek. Egy
időre eltávolít téged az útból. – Ez láthatólag tetszik neki. –
A jelek szerint kiválóan működik a dolog.
– Reed nem Emma esete.
Tirdán lenyel még egy falatot, előrehajol, Galénra sandít.
– Nem? De hátha nem is az a lényeg. Hátha inkább az a
fontos, amit Reed nyújtani tud neki. Ezt már megtanultam a
nőkről. A biztonsághoz vonzódnak.
– Ezt hogy érted?
– Mondjuk, valami csoda folytán kijutsz innét, és
kettesben elillantok a naplementében. Ugyan mit kínálhatsz
neki?
Egy életen át titkolnia kell, hogy micsoda. Vagy... csak
nem azt fontolgatod, hogy az óceánban fogtok élni? Akkor
néhány óránként fölmerülhet levegőért, mint a bálnák? –
Tirdán kuncog. – Reed ebben a városban sokkal, de sokkal
többel kecsegtetheti. A lány mindent elmesélt neki arról,
hogy a múltőrzőitek huzakodva bár, de az életben hagyása
mellett voksoltak. Micsoda nagylelkűség!
Galén behunyja a szemét, nem akarja látni az igazságot.
– Neptun mindmáig rejtőzködik. Itt nem erezhetitek
magatokat teljes biztonságban az emberektől.
Tirdán. úgy tesz, mintha körülnézne.
 – Miféle emberektől? Ja, úgy érted, a külvilágtól? Hadd
világosítsam föl fenségedet. A külvilág fütyül erre a
porszemnyi városkára. Tudod, miből élek? – kérdezi kaján
vigyorral. – A város határában működik egy konzervüzem.
Egy rozzant vityilló. Három telivér szirént foglalkoztatunk,
magának Poszeidónnak a leszármazottait, akik Poszeidón
tehetségével folyamatosan biztosítják az üzem halellátását.
Naponta indítunk szállítmányokat nagyvárosokba. Alig
győzzük kielégíteni a keresletet. A külvilág szemében ez csak
a hegyekben tengődő, álmos kis halászfalu. Lesajnálnak
bennünket, nem törődnek velünk.
– Egyszer majd fognak.
Tirdán legyint.
– Tipikus triton kétkedés. Miért, talán nem maradtunk
életben mostanáig anélkül, hogy fölfedeztek volna? A
fenébe, anélkül maradtunk fenn, hogy akár a királyságok
tudomást szereztek volna rólunk!
Ezt Galén sem vitathatja.
Tirdán a villát a tányérra teszi, azt pedig lassan lerakja a
széke mellé a padlóra. Megköszörüli a torkát, és inge
gallérjával megtörölgeti a szája sarkát. Feszült tekintettel
néz újra Galénra.
– Mesélj nekem Jágenről!
Ez váratlan. Galén agyában lázasan kavarognak a
gondolatok. Honnét tudnak itt Jágenről? Mi köze
Neptunnak Jágen hatalomátvételi kísérletéhez? Galén úgy
dönt, hogy kedvenc hadicselét alkalmazza – kérdésre
kérdéssel válaszol.
– Mi érdekel vele kapcsolatban?
– Jágen és a lánya, Pakia még hatalmon vannak?
– Nem.
Még? Ezek szerint Tirdán és Réder nem tudják, hogy
Jágen hiába tört a triton királyság fölötti uralomra,
próbálkozása eleve kudarcot vallott. Galén úgy okoskodik, ez
előnyös csere: árulkodó kérdésekre szimpla válaszokat ad.
Ettől a mostani választól pedig Tirdán mintha
felbőszülne. Jobban kihúzza magát ültében.
– Mi történt?
Galén a földre helyezett ennivalóra pillant.
– Nem kaphatok előbb egy falást?
A hangjából kicsendülő sóvárgás teljesen őszinte.
Tirdán ajka erre fenyegető mosolyra húzódik.
– Kiváló ötlet, fiam. Cseréljünk! Egy falat egy feleletért.
Fölveszi a tányért, és villára tűz egy falat halat – kisebbet,
mint Galén szerette volna –, majd int neki, hogy nyissa ki a
száját.
Galén engedelmeskedik, és Tirdán ügyel rá, hogy a
nyelvébe döfje a villát, mielőtt visszahúzza. Galén azonban
nem bánja, mert a hal ízletes, meleg, és a gyomra örömteli
izgalommal néz a következő elébe.
Tirdán türelmetlenül vár, amíg Galén méltányolja a
szerény kóstolót.
 – Na, most már hadd halljam, mi történt!
– Kaphatnék esetleg egy kis vizet?
Tirdán szeme résnyire szűkül.
– Jaj, adok én neked rengeteg vizet. Miután elmondod,
amit tudni akarok.
Galén alkudozáson gondolkodik, de látja, hogy Tirdán a
türelme határára ért, a tányér szélét kocogtatja a villával.
– Jágen kegyvesztetté vált, miután lelepleződött, hogy
Pakia csaló, valójában nem rendelkezik Poszeidón
tehetségével.
– És ez hogy derült ki?
Tirdán újabb falat halat emel föl. A villával kocogtatás
helyett most a lábába tevődött át a nyughatatlanság,
szaporán topog vele.
– Emma jóvoltából. Megmutatta a tanácsnak a saját
tényleges tehetségét, ezáltal bebizonyosodott, hogy különb
Pakiánál.
Galén fölidézi magában, milyen büszkeség töltötte el,
amikor Emma helyre tette Pakiát, fölszólította a másik lányt,
hogy mentse meg az apját a két cápától, mivel Emma azt
parancsolta nekik, hogy öljék meg a férfit – illetve Pakia azt
hitte. Pakia azonnal megsemmisült. Galén biztos benne,
hogy ha Emma nem jelenik meg a törvényszék előtt, minden
másképp alakult volna. A fejedelmi családok elveszítették
volna trónjukat, és Jágen csalárdság révén uralkodna a
triton királyságban.
 De hogyan függ össze mindez Tirdánnal és Réderrel?
Miféle érdekük fűződik Jágen uralmához? Talán ők oktatták
ki Pakiát, hogy kézjelekkel irányítsa a delfineket? Miközben
elfogadja a következő falat ételt Tirdántól, alaposan
szemügyre veszi fogvatartóját, akinek valahogy megváltozott
az arckifejezése.
– Ez nagyon kellemetlen – mondja Tirdán.
– Kinek kellemetlen?
– Kuss! – Tirdán egy pillanatig töpreng. – Hol van most
Jágen és Pakia?
Nem csoda, hogy ezek annyira éhesek a királyságokról
szóló értesülésekre. Most, hogy Jágent és Pakiát otthon
bebörtönözték azért, amit elkövettek, Neptunnak
valószínűleg minden összeköttetése megszakadt a
királyságokkal – amíg Galén és Emma meg nem jelentek.
– Hol van most Jágen és Pakia? – reccsen rá Tirdán.
– A jégbarlangokban. Ahová valók.
Tirdán föláll a tányérral, és még egy kis halat szúr a
villára. Az evőeszközt Galén felé nyújtja, de mielőtt a fiú a
szájába kaphatná, Tirdán elkapja előle, és földhöz vágja a
halat. Azután minden erejét és tehetetlen dühét összeszedve,
a falhoz csapja az egész tányért. Csörömpölnek a
tányércserepek, Galén lakomájának maradéka szétszóródik.
– Remélem, ízlett fenségednek – acsarkodik Tirdán. – És
most jöhet a desszert!
 Lendületet vesz, és Galén behunyja a szemét, fölkészül az
ütésre, amelyben még több a harag, mint amire eredetileg
számított.
Tirdán ökle Galén arcába sújt, a fiú nyaka hátracsuklik.
De ezzel nincs vége. Jobbról-balról mindenféle szögből
zuhognak a csapások Galén orrára, állára, szájára. Egyre
újabbak és újabbak.
Galén vér ízét érzi, lecsorog a torkán. Mintha tócsába
gyűlne a fülében.
Azután minden elsötétül.
 17

KELL VAGY egy perc, hogy megszokjam a sötétséget, bár

fokozatosan ereszkedtünk a barlangba. Reed úszik elöl, mint
aki tökéletesen lát, vagy pedig már egymilliószor járt idelent.
Valószínűleg mindkettő.
Talán az én szemem az édesvízhez kevésbé jól
alkalmazkodik. Talán az óceán sós vize valamiképp segít
neki, bár ezt viccesnek találom. A sós víz általában betesz a
szemnek. Kivéve, ha valaki félig hal, vagy vízi emlős, vagy
ilyesmi. Akármi is a helyzet, Reed türelmetlenül várja, hogy
elinduljunk.
– Az óceánlakók mind ilyen lassúak?
Elkapja a csuklómat, úgy húz maga mögött. Lüktetése
könnyedén burkol be, mintha lazára engedett horgászzsinór
libbenne hozzám. Bizsergető érzés.
– Észlelsz engem? – kérdezem, szinte csak magamtól.
– Természetesen. Miért, te engem nem?
– De, csak más érzés, mint ahogy Galént szoktam észlelni.
– Jesszus! – Reed a szemét forgatja. – Csak nem hiszel a
szívdelejben?
 Ez az a legenda, amivel kapcsolatban Galén nem foglal
állást. Rendes körülmények között a sziréneknél az a
hagyomány, hogy amikor egy hímnemű szirén megér
tizennyolc esztendőt – azaz „idényt" hirtelen vonzódni kezd
több párosodásra méltó nőnemű egyedhez, csupa olyanhoz,
aki jól kiegészítené őt. Azután hozzáfog a „rostáláshoz", ami
a randizás szirén megfelelője. „Szívdelej" esetén azonban a
hím egyetlen szirénnőhöz vonzódik, és az az egy elvileg
minden tekintetben tökéletes választás. Ennek az a
magyarázata, hogy a szívdelej eredményezi a lehető
legerősebb ivadékokat, és ez valamiféle természeti jelenség a
szirének körében, ami fajtájuk fennmaradását biztosítja.
Galén nem hitt a szívdelejben – amíg meg nem
ismerkedett velem. Most azért van letörve, mert én vagyok
az egyetlen, akihez valaha is vonzódott. A mi párba állásunk
ténylegesen alátámasztaná a szívdelej körüli egész felhajtást,
és mivel én rendelkezem Poszeidón tehetségével, Galén
pedig Triton tehetségével, az utódaink mindkettőt
örökölhetik.
A törvény és a szirén hagyomány mégis eszeveszett
babonának tűnik. Ha a gyermekünk mindkét tehetséggel
rendelkezne, azt én inkább a géneknek tulajdonítanám,
semmint valami hókuszpókuszos, lökött hitregének, ami
folyton a szirén vezérek igazát erősítgeti.
– Nem – jelentem ki. – Nem kimondottan a szívdelejben
hiszek. A szerelemben hiszek. És a génekben.
 Ezzel nem azt akartam érzékeltetni, hogy „szóval
ráfaragtál", vagy ilyesmi, de Reed arckifejezéséből ítélve úgy
vélem, ő így fogja föl.
– Mondtam már, hogy vettem az adást, Emma. Részemről
egyáltalán nem fenyeget az a veszély, hogy elorozlak
Galéntól. Attól a díszpéldánytól – dürmyögi. Közelebb úszik
hozzám, annyira közel, hogy azt hiszem, mindjárt vissza is
vonja a kijelentését. Már csak centiméterek választják el a
száját az enyémtől, amikor folytatja. – Nem mintha nem
kívánnálak elorozni. Nagyon is kívánlak. És el is oroználak,
ha úgy gondolnám, hogy hagyod magad.
Hátrálni próbálok, de tartja a csuklómat. Kitéphetném a
kezéből, ha akarnám, a tekintete azonban azt súgja, hogy
őszintén beszél, nem hízelegni vagy nyomulni akar.
– Egy szempillantás alatt eloroznám magát, Emma
Mcintosh – folytatja, hangjában nyoma sincs a Reedre
általában jellemző incselkedésnek vagy gúnynak. – De
ahhoz előbb meg kellene, hogy csókoljalak, azt pedig nem
akarom.
Ettől valahogy megbántódom. Észreveszi és elmosolyodik.
– Ne kapd föl a vizet! Nagyon is csókolni való vagy. De
nem foglak megcsókolni. Addig nem, amíg nem akarod.
Mert tudom, hogy ha megteszem, nekem már nincs visszaút.
Végérvényesen megváltozom. – Képtelenül közel hajol, még
jobban szorítja a csuklómat, és esküszöm, hogy egyszerre
bombáz a szívdobogása meg a szirénes lüktetése. – Tehát
abban az esetben jól gondold meg, Emma! Amennyiben
megcsókolsz... és szerintem meg fogsz csókolni... akkor
egyértelműen döntsd el, kit választasz!
Kihúzom a csuklómat a markából, és derűsen nevetek.
Pedig a derű épp az ellenkezője annak, amit érzek. Reed
máskor gondtalan és laza, most azonban gyakorlatilag a
szívét kínálja ezüsttálcán, hogy kényem-kedvem szerint
bánjak vele, és ettől teljesen paff vagyok. Mert hát micsoda
marhaságokat beszél? Alig néhány napja ismerjük egymást,
erre ezt tolja a képembe, hogy fontoljam meg. Talán azt
hiszi, mi itt most randizgatunk, vagy ilyesmi, nem pedig
csak a (kétségkívül odaadó) idegenvezetőm szerepét játssza?
Lelkiismeret-furdalásom támad. Mert azzal, hogy sok időt
töltök Reeddel, mintha áltatnám őt. Világos, hogy a
szándékai nem teljesen plátóiak, ám kezdettől fogva
félreérthetetlenné tettem, hogy szerelmes vagyok Galénba.
Nyilvánvalóan nem tökéletes a párkapcsolatom, de sosem
áltattam magam, hogy a végeredményért nem kell
megdolgozni. Mindig úgy éreztem, hogy kettőnk összjátéka
olyan, akár egy zenélő hógömb. Időnként jól föl kell húzni,
aztán rázhatod, rázhatod, nem romlik el. Egy külön világ, és
nem akármilyen látvány, amit magában foglal.
Nem ártana, ha Galén adna valami jelet, hogy még mindig
szeret. Hogy a hógömbünk nem ereszt valahol. És pláne
nincs összetörve.
Azonkívül még mindig föl akarom fedezni Neptunt. Reed
az idegenvezetőm – se több, se kevesebb. Már
kiválasztottam, kit akarok. Reed semmiféle csókja nem fog
változtatni ezen. Egyszerűen továbbra is lepattintom őt, és
végül (baromira remélem) leállítja ezt az egész „hagyd, hogy
szeresselek!" magánszámát.
Ráeszmélek, hogy még nem feleltem neki. Nem tudom,
mit lát az arcomon, ami annyira elbűvöli.
– Értem – mondom higgadtan, ettől összerezzen, de
ennek a társalgásnak jó néhány okból véget kell vetni, ez
pedig egyedül akkor következik be, ha másikba kezdek. –
Mesélj arról, hogyan jött létre Neptun!
Pislog egyet, majd még egyet, azután újra megjelenik a
gondtalan mosolya, minden szívfájdalomtól és
féltékenységtől mentesen.
– Beszélnék róla, de apám tényleg mindenkinél jobban
tudja elmesélni. Tudod, múltőrző képességekkel bír.
Úgyhogy meg ne próbálj emlékezet alapján vitatkozni vele,
mert alulmaradsz!
– Vannak múltőrzőitek?
Bólint.
– És nyomkövetőink is. Mindenünk van, ami nektek. Az
óceánt kivéve.
Kezdem megérteni Reed óceánmániáját. Nem maga az
óceán a lényege, habár az óceánok végtelenül izgalmasak.
Reed problémája a szabad választás. Olyasmire áhítozik,
amit nem kaphat meg, és ettől még inkább kívánja. Ki más
értené, ha nem én?
Úgy döntök, hogy egy kicsit lógva hagyom.
 – De a múltkori vacsoránál úgy tűnt, mintha édesapád
vonakodna mesélni nekünk. Nem tudnám fesztelenül
megkérni. Nem muszáj beszélni róla, ha nem akartok.
– Szerintem a vacsoránál a drágalátos Galénod
csempészte a levegőbe a feszültséget, vagy ilyesmi. Majd
beszélek apuval. Összehív egy zsufit.
– Egy... zsufit?
Reed bólint.
– Tudod, ahogy az emberek a városházán lakossági
fórumot rendeznek, amire mindenki hivatalos, és az
önkormányzat működéséről esik szó. Hát a zsufi valami
efféle, csak mi titokban jövünk össze, mert olyasmiről
beszélünk, aminek semmi köze járdákhoz meg
közvilágításhoz.
– Ki az a „mi"?
– Olykor az egész város. Olykor csak néhányan. A konkrét
alkalomtól függ. De ez a zsufi nagyszabású lesz, azt
garantálom.
– Ajjaj. Tényleg nem szeretnék apukádnak ennyi
vesződséget okozni. Nem tudnád egyszerűen összefoglalni
nekem?
Reed vigyorog.
– Dehogynem. Tudni tudnám, de ha megtenném, esetleg
úgy dönthetnél, hogy már mindent hallottál tőlem, amit
hallanod érdemes. Akkor soha többé nem látnálak.
– Reed, én...
 Csitítóan emeli föl a kezét, szétrebbentve körülöttünk
néhány keszeget.
– Apám egyébként is imád erről mesélni. És mindenki
szereti hallgatni az előadásában. Remek lesz, majd
meglátod. Már emiatt érdemes nem megszabadulnod tőlem.
És akkor további neptuniakkal ismerkedhetsz meg. Amikor
elmész, hosszú e-mail listát vihetsz haza.
Miután nem látja rajtam, hogy meggyőzött volna, karba
teszi a kezét.
– Ha megígéred, hogy eljössz, megmutatok neked egy
titkot önmagadról. Olyat, amiről gyakorlatilag biztosra
veszem, hogy még nem jöttél rá.
Banyek, banyek, banyek.
– Mi az? – bukik ki belőlem a kérdés, és ezzel rá is
nyomom a pecsétet a megállapodásra. Na, jó, mégis mit
vártam? A nagyapám biztosan azért küldött ide, hogy az
itteni félvérekről tudomást szerezzek. Ha most nem
egyeznék bele a dologba, hagynám veszendőbe menni ezt a
felvilágosító jellegű (és rendkívül faramuci) túrát.
– Ezt már szeretem hallani,
Reed félrevon a barlang oldalához, ahol a fény homályba
fakul. Fölemeli a kezét, szertartásosan forgatja, mint egy
bűvész, aki mindjárt elővarázsol valamit a semmiből.
– Ugye, látod, hogy ez tényleg a kezem? Nem akarod
megtapogatni?
– Köszi, de elhiszem, hogy nem hoztál magaddal pótkezet.
 Fogalmam sincs, hogy tudatosan-e, de Reed kissé
kidülleszti a mellkasát. Ezt csak azért veszem észre, mert
némi kényszert érzek, hogy odébb ússzak. Az effajta
magabiztosság veszedelmes, kivált az iménti beszélgetésünk
után.
– Az elején kezdem – mondja –, mert nem tudom,
menynyire ismered a témát. – Bólintok. Még ha ismerem,
akkor sem árthat egy gyorstalpaló tanfolyam, hogy
fölfrissítsem az ismereteimet. Természetesen egyelőre
lövésem sincs, miről van szó, így még inkább a meglepetés
erejével fog hatni rám. – Oké – folytatja Reed majdhogynem
tetszelegve. – Tehát. A szirének képesek beolvadni a
környezetükbe, ha szükségét érzik, és ez belülről kifelé hat.
Tegyük föl, hogy azért kell beolvadniuk, mert félnek, vagy
mit tudom én. A bőrük az agyuktól kapott utasításra reagál,
tehát a változásra serkentő ingerület belülről jön. A mi
szervezetünkben is megtalálhatók ugyanazok a pigmentációs
pontok, mint a telivér szirénekében, de a mieink külső
ingerekre válaszolnak. Figyelj!
A mellettünk húzódó barlangfalnak támasztja a karját,
majd másik kezével bőszen dörzsölgetni kezdi, és csak
dörzsölgeti és dörzsölgeti. Ha a szárazföldön lennénk, tutira
fölhólyagosodna a súrlódási hőtől. Vánszorognak a percek,
egyik a másik után, és ráeszmélek, miért nem jöttem rá
magamtól arra, amit mutatni akar. Én ugyanis negyvenöt
másodperc elteltével úgy abbahagytam volna, mint a sicc.
Aztán végre-valahára történik valami. Az alkarja közepe
mintha eltűnne. Ott a kézfeje a barlang falán, aztán a
könyöke. Újabb néhány másodperc múltán a karja középső
része teljesen láthatatlanná válik. Reed az orrom előtt
beolvadt. Tekintetem végigsiklik a keze és a könyöke között.
Csak elmosódott körvonal látszik, olyasféle, mintha egy
rejtett háromdimenziós kirakójátékot bámulnék.
– Franya, mi? – kérdezi, továbbra is eszelősen
dörzsölgetve. – Több emberi bőrrétegen át kell jutni, hogy
elérjük a beolvadási bőrsejteket. Ezért tart ilyen sokáig.
– Beszarok! – mondom, vagy legalábbis azt hiszem, ezt
sikerült hebegnem. A félvérek képesek beolvadni. Feltéve,
hogy nem bánjuk, ha alkalmanként kicsit leég a bőrünk.
Miután Reed abbahagyja a sikálást, beolvadt állapotából
egykettőre kibontakozik az immár vörös alkarja. Széttárja a
kezét.
– Ez persze nyilván strapás ahhoz, hogy védekezésre
használjuk, de így is csudára lenyűgöző. Nincs kedved
kipróbálni?
Megfogja a kezemet, és a falra helyezi, ettől intimebb
testhelyzetbe kerülünk.
Elhúzódom.
– Önállóan is képes vagyok dörzsölgetni magamat.
Azután elpirulok attól, ahogy ez hangzik. Legszívesebben
összenyomnám Reed ajkát, hogy ne folytassa ezt a
mindentudó mosolyt, ami elömlik az arcán. Nem hozom
magamat még jobban zavarba, inkább dörzsölni kezdem a
saját karomat. Eszeveszetten. Ez kimerítő. A víz
közegellenállása kissé hátráltatja erőfeszítéseimet, ezért
egyre nagyobb hévvel kell dolgoznom, hogy elvégezzem a
feladatot. Egyszer csak sóvárogni kezdek Reed jól fejlett
muszklija után. Nem! Galén muszklija után. Galén karjára
vágyom, és nemcsak arra, hogy ész nélkül dörzsölgessen,
hanem azt szeretném, ha átölelne vele.
Nekem jóval hosszabb időbe telik ugyanazt az eredményt
fölmutatnom. De sikerül. Amikor halványulni kezd a karom,
még mindig érzem a jelenlétét, de a szemem már csak
barlangfalat lát. Olyasféle benyomás, mint amikor elzsibbad
a lábunk, és hiába tapogatjuk meg a kezünkkel, nem érezzük
a saját érintésünket.
Most már nagy darabon tűnt el a karom, és ez egyszer
nem azért, mert sápadt bőröm jól álcáz a tengerpart fehér
fövenyén.
– Hú, ez őrület! – mondom inkább magamnak, mint
Reednek. Érzésben nincs különbség, talán csak egy kis
melegség kúszik föl a karomon. Máskülönben nem is tudnék
róla, hogy éppen beolvadok.
És ha nem érzékelem, akkor egyértelműen nem is
idézhetem elő érzésekkel, ahogy a polip teszi, ha fél vagy
ideges. Ez pedig talán jó is, mert ha elpirulás helyett az egész
testem eltűnne, sosem kellene tükör.
– Szóval tényleg tanítottam neked valami újat – közli
sugárzó arccal Reed. Ebben a pillanatban csupa gyermeki
rácsodálkozás, imádni való és ártalmatlan. Amíg föl nem
ocsúdik. – Ha az egész testedet szeretnéd eltüntetni, ahhoz
nyilván a segítségemre van szükséged. És hadd jegyezzem
meg, hogy benne vagyok.
Ezúttal meglököm. Jó erősen.
– Neked meg egy agyrázkódáshoz van szükséged a
segítségemre.
És még csak nem is viccelek.
 18

GALÉN EGY nyögéssel ébred. Tirdán az arcának egyetlen

pontját sem hagyta érintetlenül. Kicserepesedett ajkára
alvadt vér száradt. Az orra dobbanásról dobbanásra a
szívével együtt lüktet. A bal füle cseng, és belülről hallja
saját lélegzetvételének tompított zaját.
Ráadásul a fejbőre úgy viszket, mintha apró ujjacskák
motoznának a hajában. A lába majd szétpattan, annyira
nyújtózkodni kíván. Bokától lefelé fájdalmasan elzsibbadt.
Érzi, hogy valami a homlokára csöppen. Lassan fölsandít,
szuggerálja a nyakát, hogy ne remegjen fejének súlya alatt.
Mintha pici vízerecskék csordogálnának le az arcán, nyakán.
Kék ponyva feszül a feje fölött a mennyezeten, a terhelése
középre összpontosul, ahonnét kis lyukon át néhány
másodpercenként egy csepp hull rá.
Most veszi észre, hogy pólójának maradványa átázott.
Farmerjának széle nedvesen sötétlik. De ez nem érdekli.
Vízhez jut! Egy-egy becses csöpphöz.
 Kinyitja a száját, jobban hátrahajol, becélozza a következő
cseppet. Az a járomcsontját éri, szinte éget egy ottani nyílt
sebet. Gyerünk, újra!
Háromszor, négyszer, ötször megismétli az eljárást. Vé-
gül egy csepp a nyelvére esik, és úgy fut szét rajta, mint
egyetlen könny a selyempapíron. Sós.
Sós víz áztatja a pólóját, a haját, mindenét.
Elkeseredett nyögés hagyja el Galén ajkát, visszhangzik a
falakról.
Ki kell jutnom innét.
Tirdán ekkor kinyitja az ajtót, gonoszul vigyorogva,
vödörrel a kezében lép be. Egyetlen szó vagy bármiféle
figyelmeztetés nélkül Galénra zúdítja a tartalmát, telít vele
mindent, amit a ponyva eddig nem tudott. Az újabb adag sós
víz olyan erővel fröccsen a fiúra, hogy jut belőle a szájába, az
orrába, összes vágására és horzsolására. Vadul köpköd tőle.
Tirdán röhög.
– Gondoltam, hátha megszomjaztál.
Galén nem bízik a beszédképességében. Annyira kiszáradt
a torka, hogy nem tudná megformálni a benne
megfogalmazódott szavakat. Ha bármit mondana,
zihálásnak hangzana. Nem hagyom, hogy azt higgye,
megtörtem.
Tirdán odahúzza a másik széket Galénnal szembe, ahogy
vallatáskor szokta. Galén fölkészül a következő lehetséges
lépésre, bár elképzelni sem tud ilyen pocsék dolgot.
Fogva tartója összeszorított ajakkal mosolyog rá, egy
fogpiszkálót tologat ide-oda a szájában.
 – Megviseltnek látszik fenséged. – Kiveszi a fogpiszkálót,
és az ujjai között forgatja. Galén gyanakodva lesi a
fapálcikát. Tirdán a Galén feje fölötti ponyvára pillant, és
gúnyos képet vág. – Már majdnem félig üres.
Galén válaszul morog. Csak ez maradt neki. A lába
remegni kezd, annyira ki kéne már nyújtóznia.
– Mi az? – kérdezi élvezettel Tirdán. – Á, berekedtél?
Hadd segítsek. – Ingzsebéből ezüstszínű, lapos flaskát vesz
elő, és megrázza. A benne lévő folyadék lötyögő hangot ad.
– Érdekel egy kis édesvíz?
Galén bólint, ettől még durvábban lüktet a feje. Nincs
kedve játszadozni.
Tirdán föláll, lecsavarja a fémpalack kupakját. Galén nem
bízik benne, hogy az tényleg édesvíz, de mi más választása
maradt? Három napja egy cseppet sem kapott inni. Ezt az
esély meg kell ragadnia. Egyébként is, ha Tirdán a halálát
kívánná, most nem ülne itt. Ugye?
Az idősebbik szirén foglya ajkához emeli a flaskát, és
Galén kortyol belőle. Édesvíz. Ráhajol, hogy még igyon, de
Tirdán elhúzza előle.
– Ezer bocsánat, spórolnom kell a további kérdésekhez.
– Visszaül a székére, és elrakja a flaskát. Galén érzi, hogy a
válla előregörnyed. – Szóval elgondolkodtam – mondta
Tirdán. – Jágen és Pakia nyilvánvalóan kudarcot vallottak.
De mennyi hívet sikerült gyűjteniük? Sokat? Keveset? Ne
feledd: a válaszért ihatsz egyet.
 Galén gyorsan enged a felszólításnak, hiszen ez könnyű
kérdés.
– Nem tudom – krákogja. Szinte porzik a torka, harákol.
– Saccolj a kedvemért!
A fejét csóválja, ismét köhint. Ezúttal a drága víz helyett
vér ízét érzi a szájában.
– Nem tudom. Talán a szirének harmadát. Talán többet.
Tudja, hogy többet. Amikor Pakia bemutatta Poszeidón
tehetségét, Jágen híveinek száma napról napra sokasodott.
Akkorára nőtt, hogy rá tudták venni a múltőrzőket az
uralkodócsaládok törvényszék elé idézésére.
Tirdán engedi, hogy Galén nagyot húzzon a flaskából.
– Látod? Így megy ez. Őszinteséggel messzire jutsz.
Újabb őrjítő vízcsepp hull Galén fejére, és két lábába
belesajdul a vágy, hogy egymásba tekeredjen, eggyé váljon.
Három napja használta halfarkát, hogy az édesvízi
barlangokban manőverezzen, ahol összetalálkoztak Reeddel,
És még annál is régebben siklott utoljára saját tengeri
felség- területén.
– Jágen ezek szerint rövid idő alatt jó néhány társát
meggyőzte – folytatja Tirdán. – Valaki rátermettebb kétszer
annyit is maga mellé állíthatna. Úgy tűnik, mintha az
óceánlakók megértek volna a változásra. Talán lejárt az
uralkodócsaládok ideje, hm? – Töprengve vakargatja meg az
állát. – Tudod, hogy nálunk nincsenek is uralkodók? Persze
azok, akik rendelkeznek Poszeidón tehetségével,
nyilvánvalóan magának a vezérnek a leszármazottai. De erre
mi nem sokat adunk. Itt választani szoktuk a vezetőinket. –
Fintorog, mintha megsavanyodott volna a szó a szájában. –
Olykor működik a demokrácia. Mostanában nem.
Kifürkészhetetlen arccal nézegeti a kezében tartott flaskát.
Galén újra érzi, hogy folyadék szivárog le a torkában.
Nyel egyet, hátha az édesvíz maradványa. A fémes íz
azonban további vérzést sejtet. Lehet, hogy eltört az orra.
– Kérdezz még! – mondja. Muszáj több vízhez jutnia. Bár
az nem tetszik neki, hogy Tirdán információkat ad át.
Elárulna-e ennyi mindent, ha el akarna engedni?
Tirdán nevet.
– Fenséged csalódást okoz. Egy ideig azt hittem, utolsó
leheletéig ki fog tartani. – Előrehajol. Galén közben le sem
veszi a szemét a férfi kezében tartott lapos edényről. –
Grom, a triton király a testvéred, igaz? – Galén bólint.
Tirdán készségesen még két korty vizet ad neki. Galén nem
egészen érti, miért jutalmazza ilyen nyilvánvaló válaszért.
Ha Tirdán tud Jágenről, akkor Gromról is tud. – Tehát nem
örülne, ha tudná, milyen bajba kerültél. Bizonyára királyi
öccséért sietne, ha értesülne róla, hogy valahol fogságban
sínylődik. Alighanem megharagudna arra, aki ezt művelte
veled.
Most nem hangzik el kérdés – nincs is rá szükség –,
Tirdán mindazonáltal várakozóan tekint Galénra. Nem
nehéz követni a gondolatmenetét.
– Nem – mondja egykedvűen. – Ujjongana.
 Mindketten tudják, hogy Grom haladéktalanul idejönne,
ha tisztában lenne vele, milyen veszély fenyegeti Galént.
Ezzel Tirdán kezére játszana.
Az idősebb szirén mintha értékelné az epéskedést: ismét
inni ad Galénnak, megdönti a flaskát, hogy a fiú néhányat
kortyolhasson belőle.
– Ez most könyöradomány fenségednek. A valótlan
válaszokért mostantól jutalom helyett büntetés jár.
Szerencséd, hogy egyelőre élve van rád szükségem.
Galén érzi, hogy a víz a gyomrába csorog. Elképzeli, amint
a vérkeringésébe jut, megóvja a kiszáradástól. Jobban
kihúzza magát ültében.
– Grom... – kezdi, majd megköszörüli a torkát. – Grom
nem teszi kockára a királyságokat. Még értem sem.
Tirdán visszarakja a fogpiszkálót a szájába, forgatja a
szemét.
– Persze, hogy nem. És őszinte válaszokat kértem, nem a
véleményedet. – Farzsebébe nyúl, és Galén mobiltelefonját
veszi elő. – Gromnak van ilyenje?
Grom idejövetele eddig csak elméleti lehetőségnek
tetszett. A telefon teljesen új helyzetet teremt.
– Nem fogom fölhívni.
Galén dühös magára, amiért összerezzen, amikor Tirdán
talpra ugrik. Emlékezteti magát, hogy Tirdán
kiszámíthatatlan.
 – Nem? – rivall rá Tirdán. Galén orra alá dugja a flaskát,
azután lassan a fiú ölébe kezdi önteni a tartalmát. Lassan,
hogy időt hagyjon neki a visszakozásra.
Galén azonban nem visszakozik. Nem visszakozhat.
Behunyja a szemét, nem bírja nézni, hogy az életet jelentő
folyadék maradéka a farmerjába szívódik.
Tirdán megmarkolja Galén csapzott haját, és egészen
közel hajol az arcához.
– Esküszöm neked, hogy föl fogod hívni. – Megcibálja a
hajcsomót. – Az életed múlik rajta. Gondolkozz el ezen,
fiam!
Ezután ellöki Galént, olyan erővel, hogy a szék kis híján
hátrabillen.
Tirdán a fal mellett a földre, a törött tányér darabjaira
dobja a flaskát, és az ajtóhoz indul. Amikor odaér, megáll, és
alattomosan vigyorog. Fölpillant a ponyvára.
– Nincs még kedve magasságodnak nyújtózkodni? –
Galén önkéntelenül a homlokát ráncolja. Tirdán még jobban
vigyorog. – Mindig is szerettem volna látni egy Triton-házi
fejedelmi személy halfarkát.
Ezzel becsapja maga mögött az ajtót.
Galén érzi, hogy szökőárként támad föl benne a harag. ha
átvált halfarokra, rögtön cafatokra szakad a farmerja, és
teljesen meztelen marad – Tirdán kétségkívül így képzeli,
hogy végképp megalázza. Mindjárt az elején megfoszthatta
volna a ruhájától, hogy megszégyenítse, vagy a szökéstől
visszarettentse. De egészen más lenne az, ha Galén nem
tudna parancsolni a vágyának, hogy a mindenét eláztató sós
vízben halfarkat növesszen, és ezzel akaratlanul tönkretegye
a saját ruházatát – sőt, talán megsértse a halfarkát. A kötél
vadonatúj, vastag és erős; talán elpattanna, de mi lesz, ha
nem?
Újabb csepp hull az orra hegyére, és Galén hagyja, hogy az
ajkára gördüljön, dacosan lenyalja.
Tirdán egy Triton-házi fejedelmi személy halfarkát
szeretné látni? Hát majd mutatok neki olyat!
 19

ANYU PONT akkor hív, amikor ki akarok lépni a

szobámból, hogy a panzió halijában Reeddel találkozzak.
– Szia, édesem, kerestél? Minden rendben?
Olyan aggódó a hangja, hogy majdnem megremeg az
ajkam. Az ágyra ülök, kényelembe helyezem magam.
Újságolós kényelembe: „Nem fogod elhinni, mi történt! "
Reednek sajnos várnia kell.
– Galén mondta, hogy összevesztünk?
– Galén? Hogyhogy? Galén veled van, nem?
– Az a helyzet, hogy elment – vágom rá gondolkodás
nélkül. Nem ez a beszélgetés nehezebbik része. Az később
következik. – Napokkal ezelőtt. Azt mondta, visszamegy,
hogy beszéljen Grommal. – Na, jó, egy kicsit talán ez is
nehéz. – Várjunk csak, még nem találkoztál vele?
Ezek szerint Galén még nem jutott el Gromhoz? Miért
húzza az időt? Cigánykereket hány bennem a remény. Talán
már jön is vissza. Igen, biztosan. Megkapta az összes
üzenetemet, és szépen elboronáljuk a dolgokat. Nem tudom,
miért könnyebbülök meg ennyire, de megkönnyebbülök.
Talán elég hamar visszaér, hogy utánam jöjjön a zsufira.
Meg kell kémem Sylviát, hogy igazítsa útba. Előveszem a
panziós levélpapírt, és hozzáfogok, hogy lefirkantsam az
asszonynak a kérésemet.
Hirtelen megbánom, hogy anyuhoz fordultam,
belerángattam a párkapcsolati gubancomba. Elvégre felnőtt
vagyok, vagy mi a szösz. Az ilyesmit már igazán önállóan
illene elrendeznem.
– Eljött onnét? Egyedül hagyott téged? – Anyám
hangjából félreérthetetlenül kicsendül a megbotránkozás.
Hallom, hogy a háttérben Grom dörmög valamit, azután a
telefon sistergése fedi el a házasfelek nézeteltérését. Anyu
biztos letakarta a tenyerével. Azután ismét megszólal. –
Grom azt mondja, nem látta Galént. De hát mi a csudáért
hagyott téged egyedül? Min vesztetek össze?
Az ajkamba harapok. Ha Galén nem szólt a bátyjának
Neptunról, akkor talán nekem sem lenne szabad. Elvégre a
triton király tiszta lelkiismerettel nem hallgathatja el ezt a
két királyság elől. Uralkodói kötelessége szembenéznie
ennek a Neptunnak a vezetőivel. Ez már világos.
Azonkívül Galén a leggyorsabb a szirének között. Ha
bármiféle elszántsággal úszik, már rég megérkezett volna
Gromhoz, Talán csak kell neki egy kis idő, hogy
kiszellőztesse a fejét. Ha valaki, hát én igazán megérthetem.
Viszont közben nem szeretném, hogy bármi baj érje ezt az
elragadó városkát valami évszázados előítélet miatt, aminek
vajmi csekély köze van Neptun mostani lakóihoz. És inkább
Galén tiszte beszámolni a helyzetről Gromnak, mint az
enyém. Úgyhogy ha ő nem ment haza elmondani, nekem
sincs rá okom.
– Nem nagy ügy. Bagatell butaság. Valószínűleg
egyébként is visszaindult már.
Igyekszem gondtalan hangot megütni. Anyu azonban
vérebként szimatolja ki a titkokat.
– Galén nem szokott bagatell butaságokon összeveszni,
édesem. Lehozná neked a csillagokat is az égről. Na, mondd
csak el szépen, mi folyik ott!
Na, jó, most már tényleg bánom, hogy fölhívtam anyut.
Legszívesebben közölném vele – persze a lehető
legtapintatosabban –, hogy ez nem az ő dolga. De hát az a
helyzet, hogy először én hívtam föl őt. Én kezdtem a
párbeszédet, és most nem találok rá módot, hogy lezárjam.
Még ha kívánnék is mesélni anyunak Neptunról, egyszerűen
azért, hogy valakivel beszéljek róla, akkor sem zúdíthatom
rá, mert kötelességének érezné, hogy tájékoztassa Gromot.
Bűntudat gyötör amiatt, amit most készülök mondani.
– Tudod, Galén az utóbbi időben megváltozott. Rachel
óta. Néha rájön a hoppáré.
Összeszorítom a szemhéjamat. Úristen, a lehető
legrosszabb módon beszéltem ki Galént. Egy dolog Reeddel
mászkálni, amíg arra várok, hogy újra halljak Galén felől, és
egészen más azzal mentenem az irhámat, hogy hasznot
húzok a gyászából.
Legszívesebben ledobnám a telefont, és bőgnék.
 Anyu hallgatása kiismerhetetlen.
– Ez nem vitás – mondja azután. – Rachel halála
mindannyiunkat lesújtott. De Galén rettentően akarta ezt a
kiruccanást, Emma. Biztos, hogy mindent elmondtál
nekem?
Nem.
– Igen.
Megint hallgat egy sort, és már majdnem bebeszélem
magamnak, hogy ez csak a telefon jellegéből adódó késés,
némi időbe telik, hogy kiejtett szavai a fülembe jussanak. De
több eszem van ennél. Amikor anyu hallgat, mindenféle
fortyog a fejében.
Basztikuli banyek, banyek, banyek.
– Most már le kell tennem, várnak rám – hadarom.
– Ki vár rád, Emma? Honnan beszélsz?
– Megálltunk egy tennesseei kisvárosban... most nem jut
eszembe a neve... na, mindegy, mióta Galén itt hagyott,
összebarátkoztam az itteniekkel. Tudod, ha már ilyen
vacakul alakult az üdülésünk, szeretnék minél többet
kihozni belőle.
– Miféle kisvárosban? Elment az eszed? – Anyu majdnem
kiabál. – Nem is ismered azokat az embereket, és Galén
nincs ott, hogy vigyázzon rád. Odamegyek érted. Szólj le a
portára, és tudd meg a pontos címet. A GPS-emmel
egykettőre ott leszek. Galén pedig majd a maga idejében
elrendezi az elrendeznivalóit.
 – Jaj, anyu, minek ennyire túllihegni?
Újabb hallgatás.
– Aggódom miattad, Emma. Hiába nőttél föl, azért még az
én picikém maradsz.
Brrr. Lejárt lemez.
– Figyelj, vágom. Aggódsz. De csak azzal foglalkozom,
amiért idejöttünk: önállósodom, meg minden. Nincs semmi
bajom. Ugye, hallasz? Hallod a hangomon, hogy semmi
bajom?
Anyu sóhajt. Tudom, hogy az ösztöneivel viaskodik. Az az
őrjítő, hogy az ösztönei nem szoktak tévedni, – Csak
legalább azt áruld el, hol vagy!
– Becsszóra nem a slusszkulccsal a kezedben mondod ezt?
– Becsszóra.
– Egy Neptun nevű kisvárosban. – Lélegzetvisszafojtva
várom az anyai atomrobbanást, de ezúttal hiába. A
nagyapám a jelek szerint tényleg egyedül nekem szólt erről a
helyről. Egy kicsit magabiztosabban folytatom: – És
imádom. Úgyhogy ne aggódj!
Ismét anyám elmaradhatatlan, hosszú hallgatása, de még
mindig kiborulás nélkül.
– Rendben van, Emma. Csak vigyázz magadra, miközben
szórakozol. Tartsd nyitva a szemedet!
Szinte várom, hogy a lelkemre kösse: ne fogadjak el
idegenektől édességet, mindig köszönjek szépen, és a
parkolókban kerüljem el a nagy fehér furgonokat.
 – Úgy lesz. Le kell tennem, okés?
– Okés. Szeretlek.
– Én is téged!
Hagyja, hogy én tegyem le előbb. Mindig hagyja, hogy én
tegyem le előbb.
Az ágyra dobom a telefont, és megcélzom az ajtót.
Reed már valószínűleg dührohamban fetreng;
megfigyeltem, hogy ha hozzá akar fogni valamihez, akkor
abban a szent pillanatban akar hozzáfogni. Mindenki
rejteget titkokat. Fölvetődik bennem, hogy Reed talán titkon
kényszerneurózisban szenved.
Hogy időt nyerjek, a lépcsőn megyek le a földszintre, és
éppen a hallba érek, amikor Reed megnyomja a felvonó
hívógombját, hogy fölliftezzen az emeletre.
– Vársz valakire? – kurjantok oda neki.
Már mosolyog, mielőtt egyáltalán meglátna.
– Ja, de légy szíves, ne szólj Emmának, a haveromnak.
Most kezd lángra lobbanni irántam, és nem szeretném
elvágni magamat nála.
Tehát probléma egy szál se.
– Te valamiféle skalpgyűjtő vagy?
– Azt szeretnéd?
– Nem. Viszont díjaznám, ha kicsit kevésbé gerjednél rám.
A karjába öklözök, mire színpadiasan megvonaglik az
arca.
– Ez fájt. Meg az is.
 Már arra készülök, hogy valami frenetikusan eszeset
mondjak neki, amikor egy harmadik fél avatkozik
fantáziálásunkba.
– Á, szevasz, Reed!
Mindketten megfordulunk, és látjuk, hogy Mr. Kennedy
tart felénk, a keze különböző növényekkel tele, fehér
köpenyén tízféle maszat, elnyűtt edzőcipőjén kétszer annyi.
Egyébként a lábbelije felemás, amiből azonban korántsem
következik, hogy legalább az egyik passzolna öltözéke
valamelyik darabjához. Nem mintha egy divatos topogó
segítene az összképen, vagy ilyesmi.
Tulajdonképpen meg is feledkeztem róla. Bár ő is itt,
Sylviánál lakik, Neptunba érkezésünk napja óta nem láttam.
Aznap pedig viszonylag normális benyomást keltett.
Ma inkább... leharcoltat kelt. Közelebbről szemügyre véve,
a haja olyan szutykos, hogy a tényleges színe úgyszólván
megállapíthatatlan. Valószínűleg barna, de vajon
gesztenyebarna? Sötétbarna? Szőkésbarna? A jó ég tudja.
Vastag szemüvege fölnagyítja a tényt, hogy a szeme is barna,
és a bal kancsalít.
Reed barátságos mosolyt villant rá. Már megtanultam,
hogy valójában mesterkélt, a jólneveltség diktálta mosoly az
ilyen, mert nem terjed ki az ember szemére. Reednek
különös erőssége a jó modorból fakadó kamuzás.
- Helló, Mr. Kennedy! Segíthetek valamit?
A férfi szeme derűsen csillan föl.
 – Jaj, köszönöm, nem, Reed. Lakat alá kell helyeznem
ezeket a kincseket. – Halkabbra fogja a hangját, közelebb
hajol, és erőteljes, valószínűleg a terepen töltött napnak
köszönhető izzadságszaggal ajándékoz meg bennünket. –
Azt hiszem, az Asclepias viridis és az Asclepias syriaca
keresztezésére bukkantam.
– Hű, Mr. Kennedy – ámul el Reed ez izgalmasan
hangzik!
Anyám igen tehetségesen szimatolja ki a hazugságokat,
még a kegyes kis füllentéseket is. Kíváncsi vagyok, hogy
Reedet most ki tudná-e szimatolni.
Mr. Kennedy bólint, egyik lábáról a másikra áll.
– Valóban izgalmas. Ha nem tévedek, ez új faj. Olyan, ami
sokkal gazdagabb élővilágot tarthat fenn az itteni
hegyvidéken, mint eredetileg hittük. Hát bizony, Reed, ez
mind nagyon izgalmas.
– Gratulálok, Mr. Kennedy! Tudtam, hogy meg fogja
találni, amit keres. Egyébként ismeri már a haveromat,
Emmát? New Jersey-ből látogatott hozzánk.
Arra a megállapításra jutok, hogy Reed az apjától örökölte
a szívélyességét.
Mivel Mr. Kennedy ennyi zöldséggel megpakolva nem
képes udvarias kézszorításra, széles mosollyal biccent.
– Örvendek, hogy megismerhetem, Emma! – Ezután
megszemléli egybeszabott ruhámat és Reed szokásosnál
rendezettebb khaki nadrágját, s láthatólag kínosan érzi
magát. – Jaj, csak nem randira indultok? Nem akartam
zavarni. Nagyon szépen kicsíptétek magatokat. Emlékszem,
valaha én is randizgattam.
Már nyitom a számat, hogy tiltakozzak, de Reed megfogja
a kezemet.
– Igenis, a szomszéd városba megyünk moziba. Egyáltalán
nem zavart bennünket. – A bejárati üvegajtó felé kezd húzni.
– De most már igyekeznünk kell, különben nem csak az
előzetesekről maradunk le. Kellemes estét, Mr. Kennedy!
– Jó mulatást, gerlepár! – szól hátra a válla fölött a férfi.
Amikor a kétszárnyú üvegajtóhoz érünk, Sylvia siet el
mellettünk. Halljuk, hogy a hátunk mögött megnyomja a lift
gombját Mr. Kennedynek, aki bőszen hálálkodik.
Miután beszállunk a kisteherautóba, Reed megpaskolja a
középső ülést.
– Ülhetnél ide, mert Tobyt is fölvesszük.
Fél szemöldökömet fölvonva jelzem, hogy csak szeretné.
– Akkor majd Toby ülhet középre.
Reed kacsint.
– Egy próbát megért.
– Miért nem foglalkozol inkább a...
– Mindenesetre – folytatja, mintha nem is beszélnék –
még egy titkot elárulok neked. Ha nem tudod, hogyan kell
beolvadni, akkor biztos, hogy még erre sem jöttél rá.
Minek titokzatoskodik ennyit? A jelen körülmények
között jobban értékelném, ha nyíltabban lökné az infót, mint
valaha. De neeeem. Reednek feltett szándéka, hogy addig
kábít, amíg...
Úgy döntök, hogy nem játszom tovább ezt a játékot.
Kinézek az ablakon, úgy teszek, mintha nektárként szívnám
magamba a mellettünk elsuhanó Neptun szemvidító
látványát.
Reed néhány másodpercig békén hagy, azután fészkelődni
kezd.
– Tudom ám, mit csinálsz.
– Hm? – kérdezem rá sem nézve.
– Épp meghalsz a kíváncsiságtól. Látom rajtad.
De miután nem válaszolok, a gyöngeség jeleit kezdi
mutatni. Először az ujjaival dobol a volánon a
hangszórókból recsegve szóló zeneszám dallamára. Csak az a
baj, hogy úgy tűnik, vagy nem ismeri a számot, vagy nullával
egyenlő a ritmusérzéke.
Ezután a visszapillantóba nézeget. Sűrűn. Úgy igazítja,
mintha azt ellenőrizné, nem akadt-e valami a foga közé,
majd pedig úgy, mintha a hátunk mögött valami
rettenetesen fontosnak látszót figyelne. Következő
műsorszámként külön-külön integet minden, ismétlem:
min-den teremtett léleknek, aki mellett elhaladunk.
Lassanként az az érzésem támad, hogy szórakozik velem.
Azt hiszem, mindjárt hülyét kapok.
Mielőtt fölmenne az agyvizem, szerencsére egy olyan ház
behajtójára kanyarodunk, ahol még nem jártam. Reed
minden teketória nélkül dudál, és néhány másodperc múlva
Toby ül be közénk.
– Úgy tudtam, még tart a szobafogságod – mondom neki.
Elhúzza a száját.
– Tart is. Buford tanárnőhöz megyek korrepetálásra, mert
év végén majdnem megvágtak matekból. Tiszta hülyeség,
mert csak majdnem vágtak meg, nem tényleg.
– Jobb, ha túlteszed magad ezen, mielőtt anyuékkal
találkozunk – figyelmezteti minden rosszindulat nélkül
Reed.
– Nagy a szád mostanában.
Toby a szemét forgatja.
– Bagoly mondja a verébnek.
Most eszmélek rá, hogy Reed öccse Raínára emlékeztet.
És hogy mennyire hiányzik nekem az a lány. Igen, Raína
hiányzik. Nekem. Raína. A fölpaprikázott beszólásaival
együtt. Megáll az eszem.
Oldalba bököm Tobyt.
– A bátyád azt állítja, tud valami titkot rólam. Tegnap
megmutatta, hogyan kell beolvadni. Most azt mondja,
valami mást is tud csinálni.
Toby a testvérére pillant, de látom, már el is határozta,
hogy elárulja nekem. Elvégre Reedet okolja a
szobafogságáért.
– Arról beszél, amikor halfarkat öltött.
 Tessék, most én kezdek lányos zavaromban összevissza
matatni. A térdem idegesen rugózik.
– Halfarkat? Hogy érted?
Pedig pontosan tudom, hogy érti. Pedig az lehetetlen.
Ámbár huszonnégy órával ezelőtt a beolvadást is
lehetetlennek tartottam. Mármint félvéreknél.
– Fú, Toby, te kis nyominger. Most fuseráltál el nekem egy
smárt – sopánkodik Reed.
Kezdek belejönni az „álmodik a nyomor" jelentésű
szemöldökrándításba.
– Ja, persze. Mintha Emma smárolna veled. Te is láttad
Galént, nem? – Toby megjátszott részvéttel ingatja a fejét a
bátyjának. Azután fölvigyorog rám. A triton herceg a jelek
szerint nagy benyomást gyakorolt rá. – Tényleg, hol van
Galén?
A gyomrom érzelmek kaleidoszkópjaként forog. Reed azt
ígérte, ma este a zsufin megismerkedem a város többi
lakójával. Kérdezősködni fognak Galén holléte felől. Tudják,
hogy együtt érkeztünk. Én pedig irtóra szeretnék valami
olyasfélét válaszolni, amitől nem én leszek „a lapátra tett
csaj".
De hát miért is akarnám kedvezően lefesteni Galént?
Elvégre tényleg itt hagyott. Talán már útnak indult
visszafelé, de az is lehet, hogy úgy döntött, egyedül folytatja
a kiruccanását. Mindössze annyit tudok, hogy nem hív föl,
egy árva szót sem szól. Se azt, hogy bocs, se azt, hogy szeret,
se azt, hogy visszajön.
 Miután jól kiféltékenykedte magát Reed miatt, hirtelen
magamra hagy a sráccal? Édi.
Vagy pedig... vagy pedig... Valami baj érte. Ez eddig meg
sem fordult a fejemben. Mindig úgy képzeltem, hogy Galén
szuperügyes és talpraesett. Csakhogy... anyu és Grom szerint
mégsem jutott el tritoni felségterületre. Vajon szándékosan
tért el a céljától, vagy közbejött valami? Galén
szerencsétlenül járhatott, és most sebesülten – rosszabbra
már gondolni sem merek – heverhet valami félreeső,
néptelen út szélén. Ettől a felismeréstől a gyomromban
forgó kaleidoszkóp inkább egy kondér összeolvasztott
zsírkrétának érződik.
– Mit gondoltok, nem eshetett baja? – bukik ki belőlem.
– Kinek? Galénnak? – pillant rám meglepetten Reed.
Bólintok.
– Mert még sosem hagyott így egyedül. Soha. Tudom,
hogy mérges volt rám, amikor elment, de... Nem vall rá,
hogy azóta senkinél sem jelentkezett.
Szóval most már Toby is tudja, hogy Galén itt hagyott.
De most már nem is vagyok biztos benne, hogy ez a
helyzet.
Reed fölegyenesedik ültében, és szórakozottan igazgatja a
biztonsági övét.
– Senkinél sem? Kinél jelentkezhetett volna?
– Hát, ma reggel beszéltem anyukámmal, és azt mondta,
Galén nem jelentkezett a bátyjánál.
 – Anyukád Antonisz lánya? És Galén bátyja... a triton
király, igaz?
Látom, mi zajlik le Reed agyában, miféle dominóeffektust
válthat ki, ha beszéltem anyukámnak a derék neptuniakról.
– Igen – felelem türelmetlenül. – De nem meséltem
anyámnak Neptunról. Legalábbis semmi lényegeset.
Reeddel már beszéltünk anyuról és Gromról. Az elején
elhatároztam, hogy nem fogok titkolózni. Úgy gondoltam,
nagyapám nem tartaná célszerűnek, hogy rövid
itttartózkodásom alatt ravaszkodjak. Mégis, bármennyire
együtt érzek Reed jogos aggodalmaival, lehetséges, hogy
Galén eltűnt.
– Mit szólt anyukád ahhoz, hogy Galén itt hagyott téged
egyedül?
Toby elkerekedett szemmel néz föl rám.
– Galén tényleg itt hagyott téged? Nem vicceltél?
Öszszevesztetek?
Jaj, de jó, tovább fokozható a megaláztatásom. Bólintok.
– Összevesztünk, Toby, és elment.
Bárcsak azt mondhatnám, hogy ez mindennapos dolog,
valamelyest magyarázná a helyzetet. De nem, ilyesmi nem
mindennap történik. Galén még sosem művelt ehhez
hasonlót.
Én pedig baromi együgyű vagyok, hogy eddig nem
aggódtam miatta, nem jutott eszembe, hogy baj érhette.
– Meg kell keresnünk – jelentem ki eltökélten Reednek. –
Talán lerobbant kocsival vesztegel az útszélen. Vagy... vagy...
 Nem bírom kimondani. Hangosan nem, hiszen már a
puszta gondolattól is legszívesebben összekuporodnék.
Ezúttal Reed adja elő nekem a szemöldökrándítást.
– Először is olyan kocsi, amilyen az övé, nem szokott
lerobbanni, Emma. Ha netán mégis, az ilyen márkákhoz jár
autómentő-szolgáltatás vagy valami efféle flancos dolog.
Azonkívül egy szirén soha nem akad el útközben,
amennyiben található a közelben víz.
Ez mind igaz. Mégis balsejtelmek hullámzanak végig az
ereimen. Hát nem éreztem kezdettől fogva, hogy valami
nincs rendben? Nem motoszkált bennem, hogy ez az egész
olyan... fura? És nem elhessentettem magamtól a rémesen
makacs fejemmel?
– Meg kell keresnünk – mondom ismét.
– Úgy érted, most azonnal? – hitetlenkedik Reed.
– Eltűnt személy keresésére tudtommal nincs
alkalmasabb időpont az azonnalinál.
– Eltűnt személy? Emma...
Sóhajtok.
– Tudom, lehetséges, hogy szándékosan szívódott föl, és
nem akarja, hogy megtalálják. Vágom, Reed. De a biztonság
kedvéért meg kell keresnünk. Vagy legalább valahogy
telefonon utolérnünk.
Reed lassan kifújja a levegőt.
– Oké. A következőt tehetjük. A neptuni seriff eljön a ma
esti zsufira. Amint odaérünk, bemutatlak neki, és szólunk
Galénról. Hidd el, Neptunban komolyan veszik, ha az
itteniek közül eltűnik valaki. A seriff valószínűleg helyből
kutatócsapatot szervez.
– Én is részt akarok venni a kutatásban – jelentem ki. Ha
Galén tényleg eltűnt, akkor már több mint negyvennyolc
órája történt vele valami. Miközben erre gondolok, lelki
szemeim előtt becsukódik egy ajtó, egyre csekélyebb a
lehetőség, hogy megtaláljuk őt.
– Sejtettem – bólint Reed. – De bármilyen
elmaradottaknak látszunk, a seriff és emberei valódi
bűnüldöző kiképzést kaptak. Akár hiszed, akár nem, igazi
zsaruk. Tudják, hol kezdjék a keresést. És civilt még
véletlenül sem fogadnak maguk közé. Rájuk kell bíznod,
hogy megtalálják Galént, amennyiben tényleg azt akarja,
hogy valaki megtalálja. Hamarosan besötétedik. Ha a fiúk
ma éjjel nem találják meg, reggel az egész város bevonásával
kutatócsapatot alakítunk. Megnyugtatlak, mi majd
mindenütt körülnézünk, ahol a seriff nem. De az előrelendíti
az ügyedet, ha ma este eljössz a zsufira. Ha megismernek
téged, készségesebben segítenek.
Az agyam lázadozik mindeme józan ész diktálta gondolat
ellen. Tudom, hogy ez a helyénvaló, vagy hogy szokták
mondani, de azt is tudom, hogy Galén maga indulna a
keresésemre, ha azt hinné, valami bajom esett. Nem menne
semmiféle zsufira, nem várna reggelig, hogy kutatni kezdjen
utánam. Nem törődne vele, hányan számítanak a jelenlétére.
De úgy érzem, nincs választásom.
 Toby a fejét csóválja.
– El kell menned a zsufira, Emma. Grigsby, a seriff meg
fogja keresni Galént. Légy szíves, maradj itt! Nem
szeretném, hogy te is eltűnj.
A kisfiú szeme csupa őszinte érzelem.
– Figyelj, bütyök – ráncolja a homlokát Reed Emma nem
fog eltűnni. Ugye, Emma?
Bólintok, de Toby nem néz rám.
– Alexa is eltűnt, és nem tért vissza.
Feszült a hangja, igyekszik magába fojtani, ami forrong
benne.
Reed lekanyarodik egy vöröses földútra, és egy pillanatra
elkápráztatja a szemünket az út végén lenyugvó nap.
– Alexa tévészereplő, keszeg. Nem létező személy.
– Őt hiába keresték, Emma. – Toby majdnem sír. – Még a
kocsiját sem találták meg. Egyszerűen eltűnt.
Reed az öccse feje fölött úgy sandít rám, mintha azt
szorgalmazná, hogy később beszéljük meg a témát.
Bólintok. A legkevésbé sem szeretném fölzaklatni Tobyt.
A válla köré csúsztatom a karomat.
– Biztos nincs semmi baja Alexának.
Mert hát mi mást mondhatnék?
– Mások is ezt mondják, de nem tudhatják biztosan.
Toby hozzám bújik, hagyja, hogy vigasztaljam. Végtelenül
imádnivaló. Magamba fojtom a vigyorgást, és próbálom
fölidézni, milyen érzés ennyire ártatlannak lenni.
 Reed tréfásan az öccse karjába öklöz.
– Figyelj, te kis szörnyeteg, ha már elkotyogtad Emmának
a halfarkamat, nem akarod elmesélni neki az egészet? Vagy
inkább én meséljek?
 20

GALÉN A székhez rögzített köteleket feszegeti.

Forgolódik-rángatózik, de a szakavatottan megkötött
csomók nemigen moccannak.
Muszáj valahogy kilazítanom, meggyöngítenem őket.
Hiába minden, a csomók jottányit sem engednek.
A feje fölött kifeszített ponyvából rég kicsöpögött a sós
víz, de az érzés megmaradt. Úgy fut végig rajta a halfarok
kibontásának vágya, mint olaj tócsán a tűz.
De az időzítés a lényeg; ha egyetlen pillanattal a kötelek
kilazítása előtt vált alakot, és átalakulás közben megsérül, az
egyetlen menekülési lehetősége veszélybe kerülhet. Minél
lazábbak, annál könnyebben szabadulhat.
Nehézkes léptek dobbannak a kinti talajon, és Galén
azonnal elengedi kezét-lábát. Néhány másodperc múlva
kitárul az ajtó, és Tirdán csörtet be. Egy palack vizet és egy
viharlámpát hoz. Az utóbbit leteszi Galén elé a földre, azután
járkálni kezd a fiú széke körül. Árnyéka ide-oda táncol a
falakon.
 – Jó estét, fenség!
Galén merőn nézi, ami bedagadt szeme miatt nem csekély
fájdalmat okoz neki.
– Megint hoztam neked vizet. – Tirdán magában
kuncogva rázza meg a palackot. Még néhány kört ír le a
helyiségben, izzadság- és halszagot keringet Galén körül.
Végül elfoglalja vele szemben szokásos helyét. – Azt hiszem,
talán az elején rossz hangot ütöttünk meg. Nem szeretnélek
az ellenségemmé tenni, Galén. – Lecsavarja a kupakot, és
Galén magatehetetlen felsőteste felé nyújtja a vizet. – Jaj,
persze – mosolyodik el. – Teljesen össze vagy kötözve. –
Közelebb hajol, hogy a fiú ihasson egy kortyot.
Galén azonban habozik. Tirdán újsütetű szívélyességéről
ordít, hogy ez is csak csel. Kár, hogy még nem sikerült
meglazítani a köteleket.
Tétovázása mulattatja az idősebb szirént.
– Mi az? Nem bízol bennem? Hát, azt hiszem, ezt nem
vehetem zokon. Tessék, igyál egy kortyocskát!
Becsületszavamra édesvíz.
Galén úgy dönt, hogy egy korty nem dönti halomra a
terveit. A legrosszabb esetben mégis sós víz – újabb
fondorlat, további lépés a kiszáradás felé. A legjobb esetben
tényleg édesvíz, az pedig neki égetően szükséges. Előrehajol,
megkóstolja. Édes.
Tirdán ekkor hirtelen föláll, Galén elképedésére kioldozza
az egyik kezét, és kezébe nyomja a palackot. A fiú
gyomrában halvány remény vibrál.
 Az idősebb szirén lassan elhátrál tőle, és ismét helyet
foglal, bakancsa szárából előhúzza a nagy kést.
– Ha bármivel próbálkozol, kifilézlek. Tartsd magad előtt
a kezedet!
Galén bólint, három húzásra ledönti az egész palack vizet.
Belátja, hogy még nincs itt az idő. Fél kézzel nem sokra
megy. De arra esetleg jó, hogy elnyerje Tirdán bizalmát. Ez
már sokkal hamarabb eszébe juthatott volna. Tirdán azt
mondja, nem szeretné az ellenségévé termi, ugye? Hát
fogjuk szaván!
Galén ide-oda forgatja a kezében a kiürült palackot.
– Köszönöm! – mondja halkan, anélkül hogy
fogvatartójára emelné tekintetét. Akkor ugyanis Tirdán
tudná, mennyire őszintétlen a hálálkodása.
– Szívesen! – Az idősebb szirén kettejük között a padlóra
köp. – Most már szent a béke?
– Nem. – Galén a hatás kedvéért ásít. Azután igazi ásítás
tör rá, akkora, hogy megfeszíti kicserepesedett szája
szögletét.
– Hogy aludtál?
– Széken.
Tirdán elmosolyodik.
– Hát most szerencséd van. Azért jöttem, hogy esti mesét
mondjak.
Galén hirtelen kimerültnek érzi magát. Ez feltehetőleg
normális, hiszen napok óta nem evett és alig ivott, ráadásul
erőfeszítéseket tett a menekülésre. Meg aztán ez a Tirdán
általában véve fárasztó alak.
– Tudod, mi az a zsufi? – folytatja Tirdán.
– Nem.
Újabb ásítás szakad ki belőle. Mintha összement volna a
szoba. Vagy lecsukódik a szemem?
Tirdán elégedettnek látszik.
– Csak tessék, helyezd magad kényelembe! Ma este, ba-
rátom, Tartésszoszról fogok mesélni neked.
– Már tudok Tartésszoszról.
– Annyit tudsz, amennyit elmondtak neked.
Váratlan melegség lopózik Galén testébe, eléri minden
porcikáját. Izmai akarata ellenére elernyednek. Már nem is
olyan sürgető benne az igény, hogy halfarkat eresszen.
Szabad keze leesik az oldalára, és érzi, hogy összeroskad a
széken. Jaj, ne!
– Nem vizet adtál.
Tirdán gúnyos képet vág.
– Dehogynem! Meg még egy kis egyebet.
– Miért?
– Azt akartam, hogy fenséged igazán kipihenje magát.
Ebben a mostani állapotodban mégsem engedhetlek a
bátyád színe elé. – Tirdán vonásai megkeményednek. –
Arról nem is beszélve, hogy láthatólag csúnyán
kidörzsölődött a csuklód. Szólhattál volna, hogy unatkozol.
Rengeteg tennivalót tudok adni, hogy elfoglald magad. – A
szék megnyi- kordul Tirdán súlya alatt, ahogy
visszaereszkedik rá. – De most hadd jöjjön a mese!
Minden egybemosódik. Galén hunyorog, hogy kitisztuljon
a látása. Szőrt növesztett a fal? Kialszik a lámpa?
– Nagyon helyes, csak kényelmesen, fiam. Ezt hallanod
kell. – Tirdán lassan előrehajol, a viharlámpa kísérteties
fényt vet az arcára. – Mert mindaz, amit Tartésszosz
pusztulásáról tudni véltél, téves.
 21

GYERÜNK, VETKŐZZ le! – sürget kaján vigyorral Reed.

A szememet forgatom, és kibújok a rucimból.
– Eddig nem szúrtam ki, hogy perverz vagy.
Mohón legelteti a szemét a fürdőruhámon.
– Ez durva. Utálom ezt a szót.
– Mit? Azt, hogy „szúrtam"?
Fölhorkan, és lehántja magáról a khaki nadrágját, majd a
többi holminkkal együtt szépen biztonságba helyezi a
kisteherautó padlóján. Toby egyik lábáról a másikra ugrál,
tűzpiros úszónadrágját a holdfény ronda barnára festi.
– Siessetek már, Reed! Elkésünk!
Reed kézen ragad, és a víz felé húz. Hallom, de
ténylegesen nem látom, hogy Toby becsobban előttünk. A
fölzavart víz, hullámokat vet a körül a pont körül, ahol
alámerült, de néhány másodperc elteltével nyilvánvalóvá
válik, hogy Tobynak nem áll szándékában ismét felszínre
bukkanni.
– Máskor is járt már itt?
Ostoba kérdés. A gyerek attól fogva be volt sózva, hogy
lekanyarodtunk az idevezető földútra.
 – Gyakorlatilag ebben a patakban nőtt föl – válaszolja
Reed. – Alighanem jobban kiismeri magát ezekben a
barlangokban, mint én.
– Akkor talán az ő kezét kellene fognom – jegyzem meg,
és kihúzom magam a markából. – Biztos, hogy ez a
legrövidebb út a zsufira?
Már szinte elviselhetetlenül feszít a szüntelen vágy, hogy
beszéljek a seriffel Galénról. A fürdőruhám csípőjén díszelgő
madzagokat babrálom.
– Biztos – feleli. – Nyugi, Emma! Ígérem, hogy amint
odaérünk, szerzünk segítséget.
Amikor körülbelül térdig a vízben gázolunk, Reed hanyatt
veti magát, csak előbb begörbített ujjával integet, hogy
kövessem a példáját. Leereszkedem, vigyázok, nehogy túl
gyorsan haladjak előre. Én nem itt nőttem föl, és még
mindig nem látok olyan jól a vízben, mint egy telivér szirén.
Már csak az hiányozna, hogy kapkodjak, beverjem az
orromat egy sziklába vagy fatuskóba, és aztán fekete
monoklis szemmel üdvözöljem Galént – mert hiszen
hamarosan viszontlátom.
Halvány bőrömön még múlófélben is rendkívül ocsmány
hatást keltene a fekete monokli.
Úgy tűnik, Toby végképp magunkra hagyott bennünket.
Reed közvetlen közelében maradok, de a szemem nem jól
alkalmazkodik ebben a zavaros édesvízben, úgyhogy
megadom magam, újra megfogom a fiú kezét. Egy sor
barlangon vezet át, bár nem igazán nevezném őket
barlangoknak, inkább élményfürdőbeli csúszdákra
emlékeztetnek, csak rücskös falúak, vízzel teltek, és nem
csúszkálunk, hanem átúszunk rajtuk. Helyenként
összeszűkül a járat, és kénytelen-kelletlen Reed testéhez
simulok, hogy átférjünk, máskülönben az a veszély
fenyegetne, hogy bevágom a fejemet egy mélyen belógó
függő cseppkőbe.
Észreveszem, hogy az ilyen szorult helyzetekben Reed
mintha visszatartaná a lélegzetét. Azután magamban kicsit
kiborulok, mert én is visszatartom az enyémet. Igyekszem
elhessenteni a gondolatot, és nem belemenni abba a játékba,
hogy vajon mit is jelent mindez.
Mivel semmi mást nem jelent, mint hogy Reed a másik
nemhez tartozik, és nekivetkőzött állapotban leledzünk, és
erről nem is nagyon tudok megfeledkezni. Hogy a jó égbe
feledkezhetnék meg róla, amikor ruhátlan bőrünk
egymáshoz ér. És igen, észrevettem, hogy jóképű, jó kiállású,
jó beszélőkéjéi, jó satöbbi a srác. De összesen ennyit jelent.
Akkor viszont miért röstellem magam egyszerűen attól,
hogy tudatosul bennem a közelsége?
– Emma! – zökkent ki önemésztésemből Reed. – Itt
szélesebb. Most már, khm, most már egyedül is úszhatsz. Ha
akarsz.
Megköszörülöm teljesen köszörülnivaló-mentes
torkomat.
– Ja? Jó. Kösz. Bocs!
 Már eléggé alkalmazkodott a szemem, hogy lássam
elégedett kis vigyorát. Vagy talán csak képzelem, hogy
látom.
Így is, úgy is tudja, hogy kikészít. Tudom, hogy tudja.
– Már nincs messze – mondja. – És az az utolsó szűkü-
let. Ha igazán koncentrálsz, odébb észlelhetsz másokat.
Ők a barlang afféle felügyelői.
Én azonban csupán arra a tényre tudok igazán
koncentrálni, hogy pillanatokon belül kint leszünk a vízből,
távolabb egymástól meg a fizikai érintkezéstől, és
remélhetőleg nincs ebben a barlangban semmiféle erős
fényforrás, ami elárulná ezt a rohadt pirulást, amitől
pillanatnyilag zsibong az arcom.
Azután eszembe jut valami, amire koncentrálhatok.
– Toby azt mondja, halfarkat öltöttél. Igaz ez?
Reed rám pillant, de tovább mozog. Kérdésem készület-
lenül érte.
– Ha legközelebb meglátom azt a kölyköt, ronggyá verem.
– Szóval igaz.
Sóhajtva megállít. Most tényleg látom az arcát, ha nem is
a legapróbb részletekig, de azt szinte biztosra veszem, hogy
néhány másodperce tényleg egy vigyort csíptem el rajta. És
újfent elszörnyedek.
– Csak az a helyzet, hogy nem szántszándékkal csináltam,
tehát nem tudom megmutatni, hogy kell, vagy ilyesmi.
Egyszerűen csak... bekövetkezett.
– Mesélj!
 – Tizenhárom éves korom körül történt. Schroeder doki
szerint a korai hormonális fejlődéssel függhetett össze.
Tudod, ő igazi orvos. A párja szirén, Dzsessza, és van egy
fiúk, Hal. – Megcsóválja a fejét. – Most mondd meg, a Hal
nevet adták a gyereküknek!
Vállon ragadom Reedet, és jól megrázom.
– Hal-ló! Elmentek otthonról? Azt meséid el, hogyan
történt!
Ahogy elénk pillant, abból látom, hogy már nincs mesz-
sze a zsufi. És világos, hogy nem akárkivel szokta
megosztani ezt a történetet.
– Persze, bocsi! – Reed ezután szó szerint elhátrál tőlem,
és majdnem fölnevetek, de félek, hogy ha megteszem, azzal
újra elterelem a figyelmét. – Na, egyik nap nem érzem jól
magam, úgyhogy otthon maradok a suliból. Nem
kifejezetten betegedtem meg, csak határozottan nincs
kedvem suliba menni. Ez pedig elég nagy ügy nálam, mivel
soha nem szoktam lógni az iskolából...
– Te jó szagú atyaúristen!
– Oké, oké, bocsi! Szóval, ha nem érzem jól magam,
szeretek horgászni menni. Csönd, kikapcsolódás és... Elég az
hozzá, hogy valamiért fölállok a csónakban, és észreveszem,
hogy fáj a lábam. Mármint rendesen fáj, mintha influenzát
kaptam volna, vagy valami. Próbálom kinyújtóztatni, mert
úgy éreztem, azt kellene: nyújtani. – Látványosan kissé
behajlítja, majd kinyújtja a lábát. – Aztán eszembe jut, hogy
apu azt mondta, ilyen érzés, ha túl sokáig nincs vízben.
Úgyhogy beugrom a patakba. És a lábam abban a
pillanatban elkezd csavarodni-tekeredni, fölforrósodik,
mintha öszszeolvadnának a csontjaim, de nem fáj. Illetve
nem nagyon. Tulajdonképpen kellemes érzés, olyan sajgón
kellemes. – Reed hitetlenkedve néz rám, mintha újra
bekövetkezne a dolog. Látom a képén, hogy tudja, ezzel
totálisan halálra rémítene. – Egészen elvékonyodik és
megnyúlik a bőröm, beborítja a lábamat, ami közben
kétszeresen egymásra csavarodott. De halfarkam nem
alakult ki. Legalábbis rendes nem. Csak valami satnya
kinézetű. Egész hosszában olyan, mint a megkopasztott
csirkebőr. Nem sima és frankó, mint apué. Még kidudorodik
a térdkalácsom. Teljesen torzszülöttnek látszottam.
– Tényleg borzasztó volt?
Hevesen bólogat.
– De még mennyire. Hajmeresztő, Emma. Soha többé
nem próbálkoztam vele.
– És azóta sem érezted szükségesnek, hogy kinyújtóztasd?
– Még egyszer, néhány hónappal később. De azután már
egyáltalán nem.
Átölelem magamat.
– Szóval... Szóval a bőrünk így megnyúlik?
Reed fintorog.
– Schroeder doki azt mondja, a telivér szirének hámsejtjei
vastagok és nyúlékonyak. Részben ez az oka, hogy a bőrük
szinte áthatolhatatlan. A ruganyossága folytán mindent
kilök magából. A félvérek félig öröklik a vastagságot és
nyúlékonyságot, vagy ilyesmi. Ezért húzódott a lábamon
olyan vékonyra, hogy úgy néztem ki, mint egy anorexiás
csirkecápa. Komolyan, Emma. Úgy, mint akit
megkopasztottak. És döglődik.
Nem tudom megállni nevetés nélkül. Láthatólag teljesen
odavan attól, hogy fölidézi, amint csenevész, visszataszító
halfarka sarjadt.
Milligan doktort egész biztosan érdekelné ez a fejlemény.
Talán összeülhetnének ezzel a Schroeder dokival egy csésze
tea mellett. Vagy gofri mellett. Vagy ami mellett az orvosok
össze szoktak ülni. Biztosan örömmel folytatnának
tapasztalatcserét. Csak... abban nem vagyok biztos, hogy
Neptunban pillanatnyilag tárt karokkal fogadnák Milligan
doktort. Hiszen teljes gőzzel működik az idegenszűrőjük.
Látom, hogy Reed igényelne némi vigasztalást vagy
figyelemelterelést, vagy valamit, ami jobb kedvre derítené.
– Na, és egy kóros csirkeuszonyról szóló történetért vártál
smárt?
Ezzel telibe találtam. Sajnos. Én dinka, dinka, dinka!
Minden figyelmeztetés nélkül közel hajol hozzám,
vészesen közel, annyira, hogy alig fér víz kettőnk szája közé.
És a közelségének „tudatosulása" miatti
lelkiismeretfurdalásom nem ismer határokat.
Hüvelykujjával körberajzolja az arcomat. Ösztönösen
elhátrálnék, de az az érzésem, hogy akkor csak utánam
jönne.
 – Kapok? Mert ha engem választottál, Emma, azonnal
mondd meg!
Hirtelen összeszorítom az ajkamat.
Ekkor elhúzódik, gyöngéden megfogja a csuklómat, és úgy
vezet a zsufi irányába. Ami jó is, mert Toby épp visszajön
értünk.
– Hol maradtok ennyi ideig? Mindenki rátok vár. – A
kisfiú az iménti elkeseredett hangról teljesen cowboyosra
váltott. – Egyébként Emma, közben szóltam Galénról a
seriffnek. Már szervezik is azt a kutató-hogyishívjákot.
Mintha szavaival idevarázsolta volna a seriffet, a
barlangjárat következő kanyarjában szirénekből és félvérek-
ből – meg egy légzőkészülékes békaemberből – álló társaság
jelenik meg. Az élen haladó szirén egyenesen Reedhez úszik.
– Apád vár rád, fiam. – Azután Emmához fordul, és
ellágyulnak a vonásai. – Gondolom, te vagy Emma.
Borzasztóan sajnálom, hogy nem találkoztunk hamarabb. –
A jobbját nyújtja, kezet fogunk. – Waden Grigsby vagyok, a
neptuni seriff, és ezek itt mögöttem a munkatársaim. Kivéve
a búvár-felszerelésest. Az eltévedt.
Eltátom a számat, és Waden kuncog.
– Vicceltem. Az Darrell. Hozzánk tartozik. – Ezután ismét
elkomorul az arca. – Toby szólt nekünk, hogy attól tar- tasz,
eltűnt a barátod... hm... Grady? Van valami elképzelésed,
hová mehetett?
– Galénnak hívják – felelem a kelleténél ingerültebben.
Nem ezt érdemli, elvégre remek társaságban zajló
összejövetelt hagyott ott a kedvemért. – És valóban eltűnt.
Nem hagyna csak így egyedül.
Ugyebár. Ugyebár?
– Veszekedtetek?
Úgy szorítom össze az ajkamat, mintha egy hamisítatlan
morcos grimaszt próbálnék kivédeni.
– Miért ezzel jön mindenki?
A seriff bocsánatkérően tárja szét a kezét.
– Az a helyzet, hogy ha veszekedés után távozott, akkor
esetleg csakugyan távol akart maradni. Nem mintha
ismerném a barátodat, vagy ilyesmi – teszi hozzá gyorsan. –
Csak hát az embereknek néha kell egy kis mozgástér a
lehiggadáshoz, hogy úgy mondjam. Ha viszont elszaladt a
boltba tejért, és azóta sem jött vissza, az egészen más tészta.
Ugye, most már érted, miért kérdezem?
Ajjaj. Értem én, de Galén felelősségteljesebb – és
megfontoltabb – annál, semhogy ilyesmit műveljen. De egy
vadidegennel megértetni ezt olyan, mint a hónaljammal
rákot fogni. Kizárt dolog.
Mivel nem tudok válaszolni, a seriff nyugtatgatni próbál.
– Most már ne aggódj, Emma. Menj a zsufira, érezd jól
magad, és fogadok, hogy reggelre megtaláljuk a barátodat.
Addig is jegyezze meg azonban, kisasszony, hogy magácska
nincs „egyedül"! Közénk tartozik.
Ezután mindenféle kérdést tesz föl Galén járművéről, meg
hogy milyen útvonalon jöttünk ide, és mit gondolok, vajon
ugyanazon az úton indult-e vissza. Majd pedig Waden és a
munkatársai az oxigénpalackos Darrell-lel együtt sorban
elnyomulnak mellettünk. Figyelem őket, amíg el nem
tűnnek a szemem elől, amíg egyiküket sem észlelem már.
Egyáltalán nem bízom bennük.
Mert hátha tévedek. Hátha Galén mégis itt hagyott. Hátha
tévesen ítéltem meg őt, mint már annyiszor. Nem mintha
nem nyomasztaná most az agyát az egész rohadt földteke. A
veszekedésünk, a Rachel miatti gyásza, egy Neptun nevezetű
törvényellenes város felkeresésével kap-csolatos
ingerültsége. Ugyan miért ne igényelne némi időt, hogy
félrevonuljon, és megbirkózzon mindezzel?
És mit fog szólni hozzá, ha megtalálják? Dühbe gurul rám,
mert a nyakára küldtem őket? Újra faképnél hagy? Talán
nem kellett volna bolygatnom ezt a témát.
– Meg fogják találni – mondja halkan Reed. És
egyszeriben pontosan ettől félek a legjobban.
 22

ÖRVÉNYLŐ KÖD tölti be a helyiséget. Galén időnként

megpillantja Tirdán hátát a nyitott ajtónál, illetve azokat,
akikkel beszélget. Vajon Réder is itt van? Nem biztos benne.
Csak néhányat hall a bakancsos léptekből, amelyekkel az
idegenek megközelítik. Az új jövevények összevissza
beszélnek, mindenféle zagyvaságot gagyognak, elvétve
ejtenek ki egy-egy értelmes szót. Például „kutatás" vagy
„zsufi" vagy „eltűnt". Azután meg „szem elől". A „konok" szó
Tirdán szájából hangzik el.
Emma arca villan föl Galén elméjében, de nem bírja
elkapni, ott tartani. Kiről beszélnek ezek? Emma tűnt el?
Valami nem stimmel, de nem áll össze a kép. Meg kell
keresnem Emmát. Meg kell védenem ezektől az idegenektől.
Azután az idegenek eltűnnek. Hirtelen vízben találja
magát.
Elmenekülhet. De valahányszor egyre mélyebbre próbál
úszni, hogy biztonságba kerüljön, valami elkapja a
halfarkát, és visszarángatja a felszínre, valami nála
erősebb. Miután hátranéz, abbahagyja a vergődést.
Rachel. Galén túl messzire húzta be, az asszony nem kap
levegőt, nem tud lélegezni, miért nem lélegzik? Már nincs a
műanyag rögzítő a lábfején.
– Ússz! – biztatja eszeveszetten Galén. – Ússz!
Az asszony most betontömbhöz kötve süllyed, süllyed,
süllyed. Galén a késéért nyúl, tudja, hogy Rachel a
csizmája szárába dugta. Csak el kell vágnia a köteleket, és
kiszabadítja. Ahogy legutóbb.
De nincs csizma. Csak csupasz, pedikűrözött láb. Az
asszony szájából kétségbeesett sikoltás bugyborékol. A
kötelek valahogy láncokká szövődtek, bilinccsé és láncokká.
A betontömb viszont ott van. Ott van, és egyre lejjebb-
lejjebb-lejjebb húzza valami ládába. Nem, épületbe. Egy
épületbe húzza az asszonyt, és Galén semmit sem tehet. A
tető elnyeli Rachelt, aki fölkiált, és Galén elkapja, de
fölemelni nem bírja. Annyira nehéz. A betontól nehéz.
– Segítsetek! – üvölti szerteszét Galén. -Raína! Tóraf!
Emma!
Rachel meg fog halni.
Rachel meg fog halni.
Rachel meg fog halni.
– Galén, engedj el! – rebegi az asszony, de Galénnak
nincs szíve elengedni.
– Galén, engedj el! – ismétli Rachel. Végtelenül békés az
arca.
A szokott mosolya ékesíti.
Rachel, könyörgök. Légy szíves, ne halj meg!
Rachel, ne!
Rachel meghalt.
Újra.
 23

ODAEVICKÉLÜNK EGY sziklafalra erősített

vashágcsóhoz. Amíg a soromra várok, megszemlélem a
környezetünket. Mindkét oldalon hatalmas, vörös függöny,
nem olyan bársonyos, amilyet színházban látni, hanem
valamiféle vastag ponyvát feszítettek a falra, alul-fölül a
barlanghoz rögzítve. Nem tudom, nem rejtegetnek-e valamit
a függöny mögött, vagy csupán hevenyészett próbálkozás ez
a víz alatti dekorációra.
Végül mi következünk, fölmehetünk a létrán, és figyelem,
amint Reed úszónadrágja eltűnik előlem, a felszínre bukkan.
Erős fénykévék csapnak a vízbe, különösebb cél nélkül
táncolnak ide-oda, és ez a hollywoodi reflektorfényre
emlékeztet. Kíváncsi vagyok, miféle produkció vár rám,
miközben követem Reedet föl a hágcsón, néhányszor
megcsúszom az egyik-másik létrafokon összegyűlt
moszatokon.
Miután fölérek, és mielőtt kezdem kiismerni magam,
üdvrivalgás zengi be a barlangot. Nem tudom, pontosan
miért ujjonganak, mivel a jelenlévők legalább felével már
találkoztam. Ez talán valamiféle beavatás a zsufira először
jövőnek – megvárják, hogy az idegen fölérjen a hágcsón, és
amikor fölbukkan, úgy ráijesztenek, hogy összecsinálja
magát. De jó. Ha tényleg valami neptunos hagyomány,
akkor Reed igazán szólhatott volna róla. Akkor legalább
befontam volna a hajamat. Vagy valami. Arról nem is
beszélve, hogy ha fürdőruhában éljeneznek, azt a
rémálmomat juttatja eszembe, amelyikben pucéran
flangálok az iskola folyosóján. Bevallom, kifejezetten
imádom, ha van rajtam valami, amikor a figyelem
középpontjába kerülök.
Amúgy ezen a helyen a „tátongó" jelző új mélységet kap.
Ez a belső barlangüreg akkora, mint egy bálterem. Mosolygó
arcok sorfala válik szét, ahogy áthaladunk a tömegen. Nem
tetszik, hogy Reed fogja a kezemet, nem tetszik, amilyen
hatást ez kelt, de úgy döntök, pillanatnyilag nem kapálózom
ellene. Elvégre épp most éljeneztek meg.
Ipari méretű reflektorok tucatjai helyezkednek el a falak
mentén, fényoszlopokat vetítenek a mennyezet egyenetlen
repedéseire. Mészkőalakzatok zuhognak le a falakon, mint
óriási függönyök, csak szebbek a lenti szimpla vörös
ponyváknál. A hepehupás aljzaton többé-kevésbé kitaposott
gyalogút vezet az irdatlan bálterem közepére. Ebben az
újabb „teremben" mívesen faragott falócákat rakosgattak
szét olyasformán, ami egy székesegyház padsoraira
emlékeztet. Ahogy a barlang közepén koncentrikus körökbe
rendeződnek, azt az amfiteátrumot idézik föl bennem, ahol
egy nyári tábor alkalmával egyszer Chloéval jártunk.
Leginkább a mészkőzuhatagok közeit díszítő
falfestmények ragadják meg a figyelmemet. Galén azt
mondta, hogy otthon, az Emlékek barlangjában a múltból
átmentett táblaképeket, falfestményeket és szobrokat
őriznek. Ez itt talán az Emlékek barlangjának neptuni
megfelelője. Az ábrázolások mintha egy történetet
mesélnének el, talán azt, amelyet nemsokára hallani fogok.
Tőlem balra egy gigászi termetű szirént festettek le,
kezében böhöm nagy háromágú szigony. Az előtte
tornyosuló kolosszális hullámokból és a hasán fölismerhető
szigonyjelből gyanítom, hogy ez Triton vezér, amint éppen
elrendeli Tartésszosz elpusztítását.
A jobbomon olyasmi látható, amivel a
történelemkönyvekben az első amerikai hálaadást szokták
illusztrálni. Szabadtéren fölállított hosszú uzsonnaasztalnál
emberek, szirének és félvérek vegyes társasága lakomázik,
még ruházatuk is olyan, akár a zarándokatyáké. Körülöttük
gyermekek szaladgálnak, egy elégedettnek tűnő kutyát
kergetnek. A festmény hátterében fa lakóházakat és más
épületeket ácsolnak, azokon túl pedig rengeteg erdőség
magasodik. Úgy képzelem, hogy ez Neptun városának
születése.
A szemközti fal ókori várost mutat. Kőből emelt épületek,
üvegezetlen ablakok, macskaköves utak. A középső kis teret
megint csak vegyes fajtájú lakosok töltik meg, és gyermekek
játszanak egy kútmedencében, amelyben egy szirén szobra
áll. Nyilvánvaló, hogy ez valamiféle piac, mert láthatólag
nyakláncokat, karpereceket és más effélét cserélnek cipókra
meg kis hordozókalitkába zárt galam-bokra. Békés jelenet –
minden arcon boldog mosoly ra-gyog.
 Visszazökkenek a jelenbe, mert Reed a vállamra teszi a
kezét. Gépiesen mosolygok, hátha éppen elszalasztottam egy
bemutatást vagy ilyesmi, de senki sincs a közelben. Az
biztos, hogy hűvös a levegő idelent, mert a bennünket
üdvözlők lehelete felhőként gomolyog az arcuk előtt. Reed a
padkör közepére kísér. Észreveszem, hogy a többiek gyorsan
helyet foglalnak.
Nem érzem jól magam a középpontban. Azt juttatja
eszembe, amikor legutóbb egy tömeg közepén álltam – a
törvényszéki tárgyaláson, ahová csalásért idézték az
uralkodócsaládokat. Nem kellemes emlék.
Réder lép hozzánk.
– Mi tartott ilyen sokáig, Reed? Megvárakoztattatok
bennünket. Hogyhogy Toby ennyivel előttetek ideért? –
Rám mosolyog. Elfelejtettem, milyen barátságos. – Toby
szólt Galénról – mondja. – Minden tőlünk telhetőt
elkövetünk, hogy segítsünk. Ha azt akarja, hogy megtaláljuk,
meg fogjuk találni.
Miért hangoztatják folyton ezt?
– Köszönöm! – felelem elcsukló hangon, miközben
kifeszegetem a kezemet Reed markából. Réder úgy tesz,
mintha nem venné észre, milyen erőszakos a mozdulat. –
Reed azt mondta, holnap civil kutatócsapatot hozhatunk
létre. Hogy segédkezzünk a seriffnek.
Réder szeme a fiára villan, azután csücsörít.
– Okvetlenül. A ma esti fölelevenítés után bejelentem.
– Fölelevenítés? – kérdezem.
 Réder hátraveti a fejét, és úgy kacag, mintha viccet
mondtam volna. Erre többen fölfigyelnek a körülöttünk ülők
közül. Mármint még többen, mint amennyien talán eddig
figyeltek bennünket.
– Folyton elfelejtem, hogy te nem idevalósi vagy, Emma –
mondja. – Hogy neked ez még mind újdonság. Pedig
természetesen az. Elsősorban éppen ezért szervezünk
zsufikat. És talán a mai este után már nem érzed majd
magad újnak itt. – Fejével maga elé, egy első sori padra int.
– Fenntartottuk neked a legjobb helyet.
Reed nem szól semmit, csak ezúttal csuklómnál fogva –
gondolom, azért, mert azt könnyebb tartani – rángat el
onnan a számunkra üresen hagyott padhoz.
– Hogy hoztátok létre mindezt? – suttogom, miközben
leülünk. Figyelmemet ismét az a festett barlangfal vonja
magára, amelyen Triton hajtja a part felé a hullámokat.
Szemembe ötlik a hasán az apró jel. Az pedig természetesen
Galént juttatja eszembe. – Innen tudtátok Galénról, hogy
Triton-házi fejedelmi személy?
Reed vállat von.
– Mindenki ismeri a jelet. A mi múltőrzőink emlékezete
éppen olyan jó, mint a tieiteké. Természetesen nem
feledkeztek el a Triton-háziak jeléről. Azonkívül azt a képet
egy múltőrző festette. Itt mindent múltőrzők festettek, és
mivel nekünk nem áll rendelkezésünkre az Emlékek
barlangja, itt minden különleges jelentőséggel bír.
 Nekem még ez a „miniatűr" Emlékek barlangja is sok
ahhoz, hogy az egészet egyszerre befogadjam. Remélem,
Reeddel visszajöhetünk, hogy tanulmányozzam a helyet.
Csak a festmények megszemlélése egy teljes napot venne
igénybe.
– Elámultál? – vigyorog rám. – Még jobban elámulsz, ha
megtudod, hogy mindent régimódi eszközökkel alakítottak
ki. A padok, amiken ülünk, több mint százévesek. Látod azt
a pasast? Ő segített a munkálatokban. És azt a nénit, aki
apuval beszélget? Ő az, aki még poronty korában megtalálta.
Luciának hívják. Eltévedt, itt találtak rá, és vele együtt erre
az egészre – mutat széles mozdulattal a barlang
menynyezetére.
Na, jó, elámulok. Lucia baromi éltes korú lehet, hogy
telivér szirén létére hófehér a haja, csupa ránc az arca, és
szerény fürdőruhájából csontos tagok kandikálnak ki...
Bizonyára idősebb az öregedő szirének átlagánál – azaz
több, mint háromszáz éves.
Vagy mégsem. Anyu és Galén megerősítették, hogy a
szirének szárazföldön gyorsabban öregednek, de nem
tudom, mennyivel gyorsítja föl a folyamatot a gravitáció. A
jelek szerint Luciával nem valami gyöngéden bánt.
Várjunk! A szirének szárazföldön gyorsabban Öregednek.
Ez azt jelenti, hogy én tovább élnék, ha a tengerben laknék?
Vajon Galén erről beszélt?
Azért szeretné, hogy az óceánban éljek, hogy tovább
örülhessen nekem? Alighanem hagynom kellett volna, hogy
ténylegesen kifejthesse ezt nekem, de én éles, mogorva
szavakkal elhallgattattam. Vagy talán képzelődöm? Olyan
sorok között olvasok, melyek le sincsenek írva?
Csak azt tudom, hogy a gyomromat komoly hányinger
szorongatja, és jobb híján Reed öle tűnik a legalkalmasabb
célterületnek. Ha magam elé okádok, esetleg Réderre hull az
áldás. Azonkívül még sosem láttam Reedet feszengeni.
Talán épp az kell hozzá, hogy beterítsem osztrigával az
ölét. Jó muri lesz.
Az ám, a gyomrom már föl is fordul. Mindjárt kidobom a
taccsot, három... kettő... egy...
- Mindnyájatoknak köszönöm, hogy ma este eljöttetek! –
harsog Réder hangja.
Az ő szívélyességébe még az én gyomrom sem hajlandó
belecsandázni. Rögtön lenyugszik, mintha megfeddne,
amiért egyáltalán hagytam cirkuszolni. Egy kicsit azért még
sajog, és nem hiszem, hogy ez a sajgás elmúlik, amíg viszont
nem látom Galént.
Amíg meg nem győződöm róla, hogy lelketlen dög vagyok,
illetve komolyan átgondolok mindent, amit Galén mondott.
Ez nekem így is, úgy is szívás. Mindkét esetben veszítek.
Ha a lelketlenség derül ki, tutira elveszítettem Galént. Ha
mindent átgondolok, és mindaz, amit mondott, szó szerint
veendő... akkor elveszítettem Galént.
És ha számomra már elveszett, akkor minek küldök
bárkit is a felkutatására?
Egyes kérdésekre nem lehet, másokra nem szabad
válaszolni, és némelyik eleve nem is kérdés. Nem tudom
eldönteni, hogy ez most melyik kategóriába tartozik.
 De egyelőre az élet a téma.
Merengésemmel pedig egy az egyben elmulasztottam
Réder bevezetőjét a fölelevenítéshez, valamint az a tény is
kiesett, hogy közben letompították a reflektorokat, fényüket
Réderre összpontosították, és amíg a fejemben egymással
ordítoztak a hangok, a terembeli hallgatóság síri csöndbe
merült.
– Poszeidón tehát partra szállt, és békét kötött az
emberiséggel – mondja épp Réder. – Ámde nem csak békét.
Barátságot is. Virágzó várost teremtett, ahol emberek és
szirének együttműködhettek, harmóniában élhettek. Ahol
szoros kapcsolatokat alakíthattak ki. – Réder kuncog. – A
szárazföldlakó asszonyok formás idomait pedig még
Poszeidón is értékelte, nem igaz, barátaim? – Kérdése jól
értesült nevetgélést vált ki a tömegből. – Így maga is em-
beri párt választott, számos gyermeke született, félvér fiak és
leányok, akik imádták az apjukat. Más szirének öröm-mel
utánozták, nekik is fiaik és lányaik születtek az embe-rektől.
Réder most egyenesen rám irányítja figyelmét, és
magamban hálálkodom, hogy a fényszórók nem követik a
tekintetét. Ha valaki a szónok fia mellett ül, és a szónok a
pár- választásról beszél... akkor az a valaki rettenetesen
feszengeni kezd, ezzel pedig téves benyomást kelthet – a
megveszekedett idiótafejével.
Vagy csak már megint átmentem lelki betegbe. Király.
– Ez csaknem egy évszázadon át folytatódott. Poszeidón
városának élelmezésére használta tehetségét; senki sem
panaszkodott éhségre, jólétben éltek. Ami az óceánokból
begyűjtött élelemből maradt, azt a környező
városállamokban bocsátották áruba. Olyannyira, hogy
Tartésszosz városa a kereskedelem gócpontjává vált: a világ
minden tájáról vonzotta a kalmárokat, akik az itteni ónra,
bronzra és aranyra áhítoztak. Még az emberek királyai is
ajándékokat küldtek, hogy a mi kiváló Poszeidón vezérünk
kedvében járjanak. Triton vezér ekkor megirigyelte fivére
gazdagságát. Féltékenységében az emberek ellen uszította
szirén testvéreinket, kettészakította a királyságokat. Azok,
akik elhitték az emberekről koholt hazugságait, tritoni
felségterületre költöztek; azok pedig, akik látták az
emberekben a jót, a lehetséges szövetségest, poszeidóni
fennhatóság alá települtek át. Tritonnak azonban még a
nagy szétválás sem volt elég.
Ezzel Réder megcsóválja a fejét. Hallgatóságán rosszalló
moraj hullámzik végig. A mellettem ülő Reedre pillantok, de
nem veszi észre. Kifejezéstelen arccal, elmerülten hallgatja a
mesét, bár kétségkívül sokszor hallotta már. Eddig stimmel
az, ahogyan Galén adta elő nekem a történteket, bár a
fölelevenítési változatban természetesen Poszeidón helyett
Triton kerül kedvezőtlenebb megvilágításba. És most
hallottam először a nagy szétválásról. Ezen azonban most
felülemelkedem, igyekszem tárgyilagosan szemlélni a sok
esztendővel ezelőtti tényleges eseményeket.
– Abbéli félelmében, hogy a fivére túlzott hatalomra tesz
szert, mivel ilyen erős szövetséget köt az emberekkel –
folytatja Réder –, a nyughatatlan vezér Tartésszosz
elveszejtésére tört. Küldötteket menesztett az emberek
környező városállamainak uralkodóihoz, olyan
szörnyűségeket hír esztelt el, mint az emberek
rabszolgasorba taszítása és természetellenes szaporítása.
Még azt is terjesztette, hogy Poszeidón elvette egy ember
feleségét, és ha tovább növeli hatalmát, az ő királynéik
sincsenek biztonságban. – Izgatottság támad a hátam
mögött, többen közbekiabálnak:
– Triton hazug! Nem a mi vezérünk!
Néhány másodperc elteltével Réder fölemeli a kezét. A
zsufi résztvevői csendre intik egymást, a gyűlésbarlang falai
erélyes pisszegéstől visszhangoznak. Galén elmondásában
Poszeidón tényleg elragadta egy ember feleségét, bár azt
nem tudom, hogyan vihette ezt véghez. Nehezen hámozom
ki az igazságot a két meséből.
Miután a sokaság eléggé elcsitul, Réder fölveszi az
elbeszélés fonalát.
– Amikor Poszeidón megtudta, hogy hadseregek indulnak
ellene, a nagy tiszteletnek örvendő múltőrzőhöz, és egyben
jó barátjához, Neptunushoz fordult segítségért. Neptunus
rendkívüli tanácskozásra hívta össze a többi múltőrzőt.
Triton ekkor tette meg végső lépését, hogy elpusztítsa
mindazt, amiért Poszeidón addig munkálkodott. Közölte a
múltőrzők tanácsával, hogy hajlandó fivére megmentésére
használni tehetségét, amennyiben Poszeidón beismeri, hogy
hibát követett el, amikor kapcsolatot épített ki az
emberekkel, mivel azok megbízhatatlanok. Követelte, hogy
Poszeidón hagyja el városát, mindazt, amit ott alkotott, és
attól kezdve éljen szirén módjára. Az emberekkel szembeni
segítségéért cserébe, Triton azt is kikötötte, hogy a
továbbiakban minden szirén az óceánban tanyázzon.
Minthogy más választás nem kínálkozott – elvégre
létszámban nem múlhatták felül az embereket –, a
múltőrzők tanácsa egyetértett a felvetéssel. Neptunus
természetesen elkeseredve vitte hírül ezt Poszeidónnak. A
király a tanács döntése hallatán enyhén szólva
fölháborodott, ugyanakkor elszörnyedt, hogy párja és félvér
gyermekei nem térhetnek vissza vele az óceánba. Neptunus,
a nagy múltőrző ekkor vált alapító atyánkká. Fölajánlotta
Poszeidón vezérnek, hogy titokban hátramarad a
szárazföldön, soha nem tér vissza a szirének birodalmába, és
gondoskodik Poszeidón családjáról – valamint mindazokról,
akik fölhagynak az óceánlakó életmóddal. Mint jól tudjuk,
sokan tettek így. Azokról, akik a szárazföldön maradás
mellett döntöttek, a többiek azt hitték, hogy az emberek
kardjától haltak meg. És így kezdődött a titok. Neptunus
teljesítette önfeláldozó ígéretét, barátaim, segített, hogy a
parton maradni kívánók mind elmenekülhessenek, mielőtt
az emberi seregek odaértek, és Triton vihar dagályától
halálukat lelték. A menekülőket a szárazföld belsejébe
vezette, megtiltotta nekik, hogy valaha is az óceánba tegyék
a lábukat, mert a nyomkövetők észlelhették volna őket.
Idővel rájöttek, hogy a folyókat és más élővizeket a
lelepleződés veszélye nélkül hasznosíthatják, tehát
hasznosították is. Derék leszármazottaik nem csupán
alkalmazkodtak az új, szárazföldi életmódhoz, de örömmel
tették magukévá azt, barátaim. Olyanokká váltak, mint az
emberek, nehogy mások fölfedezzék kilétüket. Eleinte
hontalanul kóboroltak, de Neptunus saját hazába, saját
földre vezette őket. Évszázadokig éltek zavartalanul a
termékeny völgyben, amíg meg nem kezdődött a nagy
háborúskodás, amit az emberek a Pireneusi-félsziget
spanyol visszahódításának neveznek. Az ellenséges emberi
indulatok kereszttüzébe került testvéreink rákényszerültek,
hogy semlegesebb helyen keressenek maguknak életteret.
Bár Neptunus már rég meghalt, tudták, hogy ő is azt
kívánná, valahol másutt biztonságra leljenek. Miután
Kolumbusz újvilági expedícióiról értesültek, nagy részük
fölkerekedett, hogy odahajózzon. Amikor megérkeztek,
ugyanúgy tettek, mint az első emberi telepesek, azaz a
kontinensen egyre beljebb és beljebb hatolva néztek saját
föld után. És amint rábukkantak erre a hegyek ölén
meghúzódó, édesvízi forrásokkal és barlangokkal körülvett
völgyecskére, tudták, hogy otthonra találtak.
A hátam mögül hallatszó szipogásra leszek figyelmes, és
meg tudom érteni. Réder csakugyan nagyszerű mesélő,
minden szava érzelem- és jelentőségteljes, meg aztán ki ne
szeretné a jól végződő történeteket? Népvándorlás és új
hazára találás. Ha nem görcsölne Galén miatt a gyomrom,
éppolyan kellemes érzésekben lubickolnék, mint e
pillanatban az összejövetel többi résztvevője.
Nem tudom, Galén mit szólna ehhez az előadáshoz.
Valószínűleg nem helyeselné, de hát ki a megmondhatója,
hogy melyik történet fedi az igazságot? Az ő szemszögéből
Tritont nem az irigység ösztönözte, hanem arra törekedett,
hogy az emberekkel folytatott érintkezés korlátozásával óvja
meg a szirének birodalmát. Nem értett egyet a velük
kapcsolatban engedékeny Poszeidón álláspontjával, és úgy
vélte, az emberek egyszer majd szembefordulnának a
fivérével. Ezenkívül Galén verziójában Poszeidón az emberi
seregek elleni segítségért fordult Tritonhoz; Réder
ábrázolása erősen valószínűtlenné teszi ezt.
Mégis mindkét történet elképzelhetően hangzik. Ez a
mostani azonban részletgazdagabb. Több benne a
magyarázat. És a víz alatti világ legutóbbi fejleményeit
figyelembe véve, egy cseppet jobban hajlok arra, hogy
higgyek a régmúltbeli viszályban. Viszont amit Réder ezután
mond, az baromira hihetetlen.
- Közösségünk hétpecsétes titok, barátaim, melyet a
poszeidóni királyok nemzedékről nemzedékre
hagyományoznak. Bizonyság erre ma este kedves
látogatónk, Emma, akit maga Antonisz király küldött ide.
Emma segítségével újraegyesítjük majd területeinket. Ez a
lány jeladás, egy félvér, akit óceánlakó testvéreink
elfogadtak. Eleven szimbóluma annak, hogy nagyszabású
változások küszöbén állunk.
Te jó szagú atyaúristen.

Réder velem szemben foglal helyet a konyhaasztaluknál,

úgy ereszkedik a székre, mintha attól tartana, hogy az
öszszetörhet alatta. Arra emlékeztet, amikor a filmekben az
elmeorvosok lassú, megfontolt mozdulatokkal közelítenek a
pácienshez, nehogy kiboruljon. Színtelen hangot és semleges
szavakat használnak, mint például „rendben", „jó" és
„nyugodt".
Ez indokolhatja, hogy Réder fagylaltért küldte Reedet és
Tobyt – így a két legfontosabb tényezőn, azaz kettőnkön
kívül mindenkit kivont a társalgásból. Ezáltal azt a
benyomást kelti, hogy ez itt az ő konyhája, semleges terület,
ahol nyugodtan tartózkodhatom.
Vagy talán tényleg élvezem, hogy átgondolhatom a
dolgokat.
Két kezemben egy bögre kakaót szorongatok – újabb
tipikus jelenet a mozivászonról amikor egy zaklatott egyént
igyekeznek megnyugtatni –, és figyelem, ahogy a pillecukor
tömbjei a folyadék felszínén pici ragacstócsákká olvadnak.
Ezután ráeszmélek, hogy a gyöngeség jelének tűnhet, ha a
bögrémre koncentrálok, és nem nézek Réder szemébe, mint
általában.
Márpedig most nincs itt az ideje a gyöngeségnek.
– Nem vagyok Neptun szimbóluma.
Na, tessék! Megkezdődött a társalgás.
Réder mintha megkönnyebbülne attól, hogy úgy
döntöttem, fejest ugrok a témába.
– Azzá válhatsz – mondja, nem vesztegeti az erejét
tapintatoskodásra. – Ha úgy határozol.
– Azért jöttem ide, mert a nagyapám küldött. Nem pedig
valami beteljesült jövendölés vagy bármi efféle miatt.
 Elmosolyodik.
– Jövendölés miatt? Persze, hogy nem. De mit gondolsz,
Antonisz miért küldött ide?
Az az igazság, hogy még mindig nem tudom. Biztosan azt
akarta, hogy lássam: léteznek más félvérek is, nem vagyok az
a kitaszított, akinek képzelem magam. De halvány fogalmam
sincs, elvileg mit kéne kezdenem ezzel az értesüléssel.
Miután nem adok azonnali választ, Réder hátradől a
székén.
– Sok-sok éve, amikor a nagyapád idelátogatott,
megismerkedtem vele. Mindenekelőtt persze anyádat akarta
megkeresni. Úgy vélte, Nália hallhatott Neptunról, és talán
eljutott ide.
– A nagyapám azt mesélte, akkor bukkant Neptunra,
amikor őt kereste.
Egy szóval sem említette, hogy mindvégig tudott a
városról. Márpedig a fölelevenítés ezt állítja. Hogy a
poszeidóni királyok nemzedékről nemzedékre mindent
tudtak a félvérek létezéséről. Egyszeriben becsapva érzem
magam. Ezt eleve elmondhatta volna nekem. Ámbár igaz,
hogy valószínűleg attól tartott, továbbadom az infót
Galénnak – és valószínűleg meg is tettem volna.
– A nagyapád mindig is az óceánlakók és Neptun polgárai
közötti békét szorgalmazta. De hozzánk hasonlóan ő sem
tudta, hogyan eszközölje ki. Mostanáig. Amíg meg nem
ismert téged. Úgy gondolom, ezért küldött ide.
– Nem fogalmaznál konkrétabban?
 – Már mondtad, hogy a múltőrzők tanácsa tudomásul
vette a létezésedet. Sőt még azt is jóváhagyta, hogy párba állj
Galénnal, egy triton herceggel. Fölismered, mi ennek a
jelentősége?
Talán kisebb lencsén át szemlélem a világot, mint Réder.
– Azt értem, miért látod jelentőségteljesnek. De én kivétel
voltam.
Réder bólint.
– Igen, az voltál. Gondolj csak mindarra a tanulságra,
Emma, amit a történelemből leszűrhetünk. A kivételek
mindig nagyobb változáshoz nyitottak utat. A nagyapád
tudja ezt.
– Azt hiszem, túlbecsülöd a királyságokra gyakorolt
hatásomat. – Jócskán. Amikor kivételt tettek velem, az egy
szem félvérrel, az abban állt, hogy életben hagytak. Nem
jelentette azt, hogy teljes szavazójogot vagy bármi effélét
kapok. – Azonkívül egyáltalán miért kívánnál egyesülni
velük, miért kívánná ezt Neptun?
Réder szeme fölcsillan.
– Gondolj bele, mit nyújthat az óceánlakóknak Neptun.
Szemet és fület biztosíthatunk nekik a szárazföldön.
– Azt már Galén is megteszi. Ő a szirének emberekhez
küldött követe.
– Galén egyetlen személy. Félreértés ne essék, biztosra
veszem, hogy Galén kiváló munkát végez ebben a
tekintetben. De képzeld el, mennyivel hatékonyabban
dolgozhatna egy egész városnyi követ. Ráadásul sokan
rendelkezünk Poszeidón tehetségével. Az elkövetkező
évszázadokban gondoskodnánk minden szirén
táplálékellátásáról.
Már-már előhozakodnék azzal a ténnyel, hogy
semmiképpen sem hagynám éhezni a királyságokat –
utóvégre magam is rendelkezem a tehetséggel –, de tudom,
hogy megint a „hát akkor mennyivel inkább"
összehasonlításhoz folyamodna. És nem akaródzik
vitatkoznom ezzel az érvvel.
Mert nagyon is logikus.
– De mit nyerhet Neptun?
Réder megfontolja a kérdést, oldalra hajtja a fejét.
– Mikor halt meg édesapád, Emma?
Ez annyira váratlanul ér, hogy majdnem kiköpöm a
kakaót.
– Három éve. Mi köze ennek bármihez?
– Gazdag volt apád?
Vállat vonok. Orvos volt, tehát semmilyen szempontból
nem szűkölködtünk. De azért szobalányt meg komornyikot
sem tartottunk.
– Nem.
– Mondjuk, hogy az volt. Mondjuk, hogy dúsgazdag volt.
És mondjuk, hogy a vagyona zömét rád hagyta. Mit éreznél?
Még mindig nem vágom, hová akar kilyukadni.
– Talán hálát.
 Remélem, hogy ezt várta.
– Az természetes. De tegyük föl, hogy az ügyvédeitek
valami bökkenőt találnának édesapád végrendeletében,
valami formai apróságot, ami jogilag kizárja, hogy élvezhesd
az örökségedet. Tegyük föl, hogy a végrendeletben
megnevezett más személyek hozzájuthatnának az
örökrészükhöz, csak te nem. Az az aprócska jogi akadály
visszatartana téged attól, amit neked szántak. Akkor mit
éreznél?
Áááá! Réder az összes szirén örökségének tekinti az
óceánt. Kivéve, hogy – miként Réder mondta – ott az az egy
bökkenő, az a formai apróság, ami minden félvért visszatart
az őt születésénél fogva megillető jogától. És az ő szemében
én felülkerekedtem ezen a bökkenőn.
– Még mindig nem értem, hogyan segíthetnék.
Elvégre az az aprócska kikötés több évszázada mélyen
beágyazódott a két királyság gondolkodásmódjába.
– Nem azt kérem tőled, Emma, hogy vedd válladra a világ
terhét. Csupán az a kérésem, hogy próbáld megnyitni az
érintkezést Neptun és a víz alatti birodalom között. A
nagyapáddal kezdve.
A szívem mélyén tudom, mi a válaszom. Mert a szívem
mélyén én is azt kívánom.
 24

GALÉN, ENGEDJ el!

Ezek a szavak ébresztik föl. Először Rachel hangján
zengnek újra meg újra körülötte. Azután lassanként
átváltoznak Emma szavaivá. Miért mondaná nekem Emma,
hogy engedjem el?
Néhány másodpercbe telik, amíg az agya nyugtázza, hogy
ez csak álom, majd még néhány kell, hogy a szeme kinyíljon,
ráélesedjen a valóságra. Akkor aztán meghökkenten látja,
hogy Tirdán ül előtte. A férfi arca komor. Egyre a kését
forgatja a kezében. Most mi a helyzet?
- Ideje, hogy lebonyolítsd a telefonhívást. Ezt Rédernek
köszönheted.
Előhúzza Galén mobiltelefonját, és keresgélni kezd a
számok között.
Gondolkozzunk! A fiú tudata küszködve igyekszik
tájékozódni, elkapni valamit a beszélgetésből, hogy mi
történhetett addig, amíg nem volt eszméleténél. Miért
köszönhetem Rédernek? Óhatatlanul eszébe jut, vajon
Emmának nem esett-e baja, de az agya leblokkol a
lehetőségnél, hogy netán igen.
Megmozgatja a csuklóját, próbálgatja a kötelet a boká-
ján. Valahogy még szorosabbnak tűnik, mint korábban.
Azután fölidézi, hogy Tirdán észrevette a csomók kioldására
irányuló erőfeszítéseit. Ez még az előtt vagy az után volt,
hogy elkábított? Nem emlékszik.
Csak annyit tud, hogy ki kell jutnia innét. Ez élet-halál
kérdés. Ha Tirdán tárcsázza Gromot, neki figyelmeztetnie
kell a bátyját a veszélyre. Nem hagyhatja, hogy besétáljon a
csapdába, ami Neptun. Fészkelődik a székén, nem törődik
vele, hogy Tirdán észreveszi-e vagy sem. A kötelek a helyén
tartják, nem teszik kellemessé azt, ami következik.
A körülmények semmi esetre sem ideálisak a szökéséhez.
A kötelek nem engednek, bármilyen erővel feszegeti is őket.
Tirdán föl van fegyverkezve, és másodpercről másodpercre
ellenségesebb vele szemben, ahogy ő vergődik, hogy
kiszabaduljon. De ez az utolsó esélye. Az egyetlen esélye.
Testének minden sejtjében érzi. Tirdán szemében újfajta
eszelős, háborodott fény csillog.
Ez fájni fog.
Tirdán fölemeli a telefont. Grom neve és száma világít az
érintőképernyőn. Egyetlen ujjmozdulat választja el Galént a
bátyjától.
– Jól figyelj rám, Galén! – Tirdán hangja higgadt,
fegyelmezett. – Mielőtt fölhívjuk a nagy tesót, szeretném
elpróbálni, mit fogsz mondani.
 Galén megnyalogatja az ajkát, és látványosan lesegeti a
Tirdán kezében tartott pengét. Ki kell használnia a
váratlansági tényezőt. Tirdánnak azt kell hinnie, hogy félek,
hogy együttműködöm.
És közelebb kell jutnom hozzá.
Egy röpke pillanatra megkönnyebbülés suhan át Tirdán
arcán.
– Helyes. – Mellkasához szorítja a telefont, mutatóujjával
dobol a készülék hátlapján. Néhány másodpercig a semmibe
mered. – Támadásra fogod figyelmeztetni a bátyádat.
Galén pislog.
– Micsoda?
– Bizony, bizony – bólogat sietve Tirdán. – Ezt fogod
mondani. Azt, hogy Neptunban túszul ejtettek benneteket
Emmával.
– Emmával? Hol van Emma?
Görcsbe rándul a gyomra. Mindmostanáig abból a
feltételezésből indult ki, hogy a lány biztonságban van,
hiszen Tirdán kérlelhetetlenül olyan képekkel bombázza,
miszerint Emma és Reed édes kettesben töltik az időt. De
valami egyértelműen megváltozott. Réder tett valamit.
– Fogd be a szád! – pattan föl Tirdán a székről, ami
nekivágódik a háta mögötti falnak. – Most én beszélek, fiam.
– A szirén megvakargatja a tarkóját. – Azt mondod
Gromnak, hogy túszok vagytok. Hogy Réder tart fogva. Igen,
megmondod Gromnak, hogy amikor idejön, nagy létszámú
erősítést kell magával hoznia. Mert a legjobb hadmozdulat
az, ha megelőző csapást mér Neptunra. És elsőként Réderrel
végez.
Micsoda? Galén vívódik. Pontosan ezt akarta javasolni a
bátyjának, amennyiben minderre jut ideje – kivéve, hogy
Rédert nem likvidálná addig, amíg nem hallgatja meg az ő
verzióját is. Most pedig Tirdán maga kívánja, hogy
figyelmeztessem Gromot a veszélyre? Itt valami bűzlik.
Galén agya lázasan dolgozza föl ezt az új információt.
Tirdánnal szerzett keserves tapasztalataiból megtanulta,
hogy az idősebb szirénbe szikrányi könyőrület sem szorult.
Ráadásul egész idő alatt olyannak mutatkozik, mintha
boszszút forralna Réder ellen. Valóban Réder tart engem
itt? Vagy ez csak Tirdán magánakciója?
Bármit tett is állítólag Réder, meghiúsította vele Tirdán
terveit – amelyeken Galén egyelőre szintén nem tud
kiigazodni.
– Miért kívánsz segíteni Gromnak? – bukik ki belőle a
kérdés.
Tirdán abbahagyja a föl-alá járkálást, és szigorúan néz rá.
– Fenséged talán elfelejtette, hogy most már barátok
vagyunk? Te meg én ugyanazon az oldalon állunk.
Galén elgondolkozva bólint. Tirdánnak tényleg elment az
esze – már ami egyáltalán maradt belőle. Valahogy meg kell
nyernie fogvatartója bizalmát. Valahogy le kell csökkentenie
a kettejük közötti fizikai távolságot. Még ne! – inti magát.
Türelem!
 – Óhatatlanul észreveszem, hogy még mindig meg vagyok
kötözve. Ha érdekel a véleményem, ez nem valami
barátságos.
Tirdán lassan megcsóválja a fejét.
– Irtó ravasznak képzeled magad – morogja.
– Az ravaszság, ha szeretném, hogy kioldozzanak?
Fontolóra veszi ezt. Fontolgatása azt a lehetőséget jelzi
Galénnak, hogy Tirdán nem figyel annyira, mint kellene.
– Amint fölhívod a bátyádat, kioldozlak.
– És ha nem jön ide? – Galén próbál aggódó hangot
megütni. Rachel ezt hívta időnyerésnek.
– A te dolgod, hogy rábeszéld.
Galén a fejét rázza.
– De hátha mi Emmával nem vagyunk elég fontosak neki,
hogy a partraszállást kockáztassa? Vagy hátha békét kíván?
Majdhogynem forgatja a szemét ettől a valószínűtlen
képtől. Grom jönni fog, és hadsereget hoz magával, éppen
úgy, ahogy Tirdán akarja.
Az idősebb szirén tekintete elkomorul. Szeme alatt
árnyékkarikák sötétlenek, amelyeket Galén eddig észre sem
vett. Bosszúsan elhúzza a száját, ez még feltűnőbbé teszi
arcának mély barázdáit. Úgy látszik, valami nem hagyja
nyugodni Galén fogvatartóját.
– Ha te meg a lány nem vagytok elég fontosak neki, akkor
nekem sem vagytok elég fontosak. Remélem, értjük
egymást.
 Azt mondta, „nekem", nem pedig „Redernek". Galén
vonakodva bólint.
– A fél kezemet ki kéne oldoznod. Természetesebben
cseng a hangom Gromnak, ha én tartom a telefont. –
Jelentőségteljesen pillant Tirdán kezére, ami fékezhetetlenül
reszket. – Segítsek tárcsázni? – ajánlkozik.
– Ugyan miért akarsz most segíteni nekem, triton herceg?
Miben mesterkedsz?
Galén ünnepélyes arcot vág.
– Emma az életem, Tirdán. Nem hagyhatom, hogy bántsd
őt. Ha ezt csak Grom felhívásával védhetem ki, ám legyen!
Hangjának komolysága keserédesen őszinte. Emma az
élete. De Gromot nem fogja fölhívni.
Tirdán elégedetten vonul oda hozzá, egy jókorát ránt a
kötélen, és Galén bal keze kiszabadul. Tirdán odanyújtja
neki a telefont. Itt az idő! Galén megküzd a tétovázással,
megküzd az önvédelem ösztönével, amely azt sikoltja neki,
hogy ne tegye meg, amire most készül. Emlékezteti magát,
mi minden forog kockán. Ettől összeroppanhat a halfarkad!
– üvölti vissza tudattalanja.
És mégis megteszi.
Szirénné változása leveri a lábáról Tirdánt.
 25

FIGYELEM, AHOGY Reed. fölnyársalja a tányérján a

tojássárgákat, azután villájával belehabarja őket a
puliszkába. A kávéscsészéjét mindeközben fölemelve,
állandóan kortyolásra készen tartja. Igazi reggelizővirtuóz.
- Nincs időnk enni – tologatom ide-oda a rántottát a saját
tányéromon.
A seriff és különítménye az éjszaka semmire sem ment a
kutatással. Ami azt jelenti, hogy a mai napot – és amíg
sikerrel nem járunk, mindegyik napot – Galén keresésének
szenteljük. Nincs több léha időtöltés Neptunban.
Pláne most nincs, hogy Réder azt hiszi, én vagyok a
kiválasztott, vagy mit tudom én, micsoda. Ezt azonban nem
említem Reednek. Nem mintha nem akarnék segíteni, nem
mintha nem kívánnám, hogy Neptun meg a víz alatti
királyságok egyetértésre jussanak, és békében éljenek egy-
más mellett, csak már semmi sem vonz a királyságokhoz. Az
önmagamba és Réder ügyébe vetett hitem egyértelműen
megfogyatkozott tegnap este óta, miután egy bögre lélekpá-
tyolgató kakaó mellett mindent kitárgyaltunk. Elvégre, ami a
hasznosságot illeti, annyit érek, mint a műanyag villakanál
egy szelet angolosra sütött bifsztek föltrancsírozásánál.
Ugyan mi segítséget ígérhetek ebben a zavaros
helyzetben?
Azt sem tudom, hol kezdhetnék hozzá.
Talán csak tovább kell törnöm a fejemet rajta. Kiötölnöm,
mit is mondhatnék anyámnak, ha fölhívom, és megmondom
neki, mit műveltem valójában mostanáig. És hogy közben
sikerült szem elől tévesztenem Galént.
Galént.
Galén tudni fogja, mi a teendő. Meglehet, hogy még
mindig haragszik rám, de ez a zűr most a királyságokat is
érinti. Félre fogja tenni a neheztelését, és Grommal
megoldja a problémát. Jóváteszi a kárt, amit a rám
nehezedő nyomás miatt okoztam. Ja, igen, a kár. Miközben
a zsufin minden tekintet rám szegeződött, hallgatólagosan
beleegyeztem, hogy segítek Neptunnak kialkudni a
békefeltételeket a víz alatti királyságokkal. Azután
négyszemközt Rédernek kimondottan is vállaltam a
segítséget. Ténylegesen szavakba öntöttem. Megígértem.
De hát Réder kényszerített. Mégis mit tehettem volna?
Röhögtem volna a képébe az egész zsufi előtt? Na, nem. Ő
különben is olyan idegesítően józan.
– Bölcsen tesszük, hogy megreggelizünk – jelenti ki Reed,
szájába dönti a löttyét, mit sem sejt zaklatott
lelkiállapotomról. – Egyrészt erőt kell gyűjtenünk, hogy
egész nap az erdőben bóklászhassunk. Másrészt még mindig
túl sötét van odakint. Kell egy félóra, hogy eléggé
kivilágosodjon, és az erdőben is látni lehessen.
Jogos érvek. Mégis kikészülök itt. Jobban szeretném
viszszakapni Galént, mint valaha. Már-már ráripakodom
Reed- re, hogy igyekezzen, amikor a fiú mögötti bokszból
Mr.
Kennedy néz hátra.
– Véletlenül meghallottam, hogy ma az erdőbe készültök,
Reed – közli, és szalvétájával megtörölgeti a szája sarkát.
Reed félig odafordul ültében.
– Úgy van, Mr. Kennedy – feleli.
Hát aztán? Ezt a kérdést nem mondja ki, de az arcára van
írva. A villámat babrálom. Látom, hogy Reednek fogytán a
türelme. Feltehetőleg az a tény idegesíti, hogy ma
megtalálhatjuk Galént, és esetleg ezek az utolsó pillanatok,
amikor kettesben maradhat velem.
– Hát – szólal meg ismét Mr. Kennedy, akit nyilván
zavarba hozott Reed enyhe, mégis határozottan érzékelhető
morcossága. – Azt hiszem, kötelességem jelezni, hogy egy
hatalmas medvét láttam, azt hiszem, feketemedvét, bár mint
tudjuk, az állattan nem a szakterületem. Éppen a folyó
északi partján mosogattam, a medve meg a déli parton,
közvetlenül a hódgát előtt ténfergett a sziklákon. Hála az
égnek! Lehet, hogy nem nézni ki belőlem, de annak idején az
atlétikai suliválogatott tagja voltam. Akkoriban talán
vihettem volna valamire a sporttal, most azonban... –
Megborzong. Miután Reed láthatólag nincs lenyűgözve, Mr.
Kennedy tovább magyaráz. Előrehajolok, próbálok élénk
érdeklődést tanúsítani, hogy ellensúlyozzam Reed
lelkesedésének hiányát. – Te persze itt születtél és nevel-
kedtél. Gondolom, tudod, veszélyt jelentenek-e a fekete-
medvék, én viszont úgy véltem, az a legjobb, ha tájékoz-
tatlak benneteket, nehogy mit sem sejtve vágjatok neki az
erdőnek.
Reed vigyorog.
– Mit sem sejtve arról, hogy Tennessee erdeiben élnek
feketemedvék?
Az asztal alatt bokán rúgom, de rám sem hederít.
Mr. Kennedy csücsörít.
– Hát jó. Értem. Természetesen élnek itt feketemedvék,
csak hát... ez valahogy meglehetősen nagynak látszott.
A zavart természettudós hirtelen visszafordul ültében, és
folytatja, amit a kedvünkért félbehagyott. Fél másodperc
múlva blokkjával a kezében föláll. Megvárom, míg a
pénztáros elöl kiengedi, azután Reedre zúdítom haragomat.
– Csak segíteni akart – sziszegem a srácnak, aki épp
fehérborsos mártásba fojt egy darab kétszersültet. – És ha
tényleg olyan nagy az a medve, akkor nem árt elkerülni azt a
tájékot, ahol látta.
Vállat von.
– Mindenütt mászkálnak medvék – mondja halkan. – És
az az érzésem, Mr. Kennedynek fogalma sincs, mi számít
„nagynak". De ha ettől jobban érzed magad, távol tartjuk
magunkat a déli parttól. Annyival kisebb területet kutatunk
át.
Azt persze már nem szeretném.
– Csak azt akartam mondani, hogy a kutatás anélkül is
elég komplikált, hogy belebotlanánk egy...
– Higgadj le, Emma! Rendben. Nem megyünk délre. –
Lenyeli az utolsó korty kávéját. – Attól vagy ennyire
fölhúzva, amiről este apuval beszélgettetek?
– Szerinted?
Elmosolyodik.
– Figyelj, nem azt kérte tőled, hogy állítsd meg az égen a
napot. Csak abban reménykedik, hogy mivel téged
elfogadtak az óceánlakók, talán utat nyithatsz
mindannyiunk elfogadásához. Majd egyszer. Nem holnap
vagy jövő kedden vagy ilyesmi.
Tátva marad a szám.
– Szóval tudtad, mire megy ki a játék tegnap este.
Hogy segítséget vár tőlem. Mióta tudtál róla?
Reed kellő bűntudattal grimaszol.
– Azóta, hogy Galénnal nálunk vacsoráztatok. Miután
elmentetek, a szüleim teljesen föl voltak villanyozva.
– Talán azért, mert örültek, hogy Galént sikerült
kirakniuk a házukból.
– Azért is – ismeri el Reed. – Mellesleg pocsékul hazudik.
Rögtön tudták, hogy Triton-házi fejedelmi személy.
Márpedig ha egy triton herceg a szárazföldön lófrál egy
félvérrel, akkor valami változásnak kellett történnie.
Valahogy te változtattad meg őket, Emma.
A fejemet rázom.
– Túlzott érdemeket tulajdonítasz nekem. Egyszerűen az a
helyzet, hogy a múltőrzőknek szükségük volt rám. Azt
hiszem, az időzítésen és a körülményeken múlt minden.
Valójában Galén és Raína tehetségére szorultak, hogy
kimentsék az emberek fogságába esett sziréneket, én pedig
úgyszólván olyan „árukapcsolással" keveredtem az egészbe,
amit nem utasíthattak vissza. Úgyhogy a múlt-őrzők
semmiképpen sem személy szerint énrám tartottak igényt.
Ezt azonban nem fogom Reed orrára kötni. Már csak
azért sem, mert kicsit átverve érzem magam, hogy
elhallgatta előlem ezt az „Emma a mi megváltónk" dolgot.
Pillanatnyilag olyan a szeme, mint két, reménnyel teli lufi.
És én ne tudnám, milyen érzés valami olyan bizonytalanba
kapaszkodni, mint a remény?
Reed összegyűri a szalvétáját, azután az üres tányérjába
dobja.
– Akkor magyarázd meg, miért küldött ide a nagyapád.
Vajon miért lep meg folyton ez a kérdés? Igazán
kiötölhetnék már rá valami automatikus választ.
– Azért, hogy találjak egy helyet, ahová beilleszkedhetem
– vágom rá. – Hogy tudjam: nem vagyok egyedül.
Reed színpadiasan körülnéz.
– Talán azért küldött, hogy rám találj. Ezt akarod
mondani?
 – Igen. Nem. Nem egészen. – Meglötyögtetem a
poharamban a narancslét, miniatűr örvénnyé változtatom. –
Nem személy szerint téged. De azt hiszem, másik választási
lehetőséget kívánt nyújtani nekem.
– Választási lehetőséget? Úgy érted, Galén helyett?
Na, jó, ez irtó rosszul hangzik. Még rosszabb, hogy amikor
Neptunba érkeztünk, Galén talán ugyanezt hitte. Többek
között ez okozhatta, hogy eleve gyanakvóan viselkedett.
– Úgy értem, másik életmódot. Ahelyett, hogy a szirének
világában kirekesztett vagy az emberi világban csudabogár
lennék.
Reed nincs meggyőzve.
– Nem hiszem. Mármint ne érts félre. Biztosra veszem,
hogy részben mindenképpen emiatt küldtek ide. De
Antonisz sok-sok évvel ezelőtt, amikor édesanyádat keresve
jött ide, megismerkedett apukámmal. Apu mesélte neked,
igaz? Összebarátkoztak. Sőt, utána is tartották a kapcsolatot.
Párévenként, vagy ilyesmi. Szerintem kicsit ez is
közrejátszott abban az átfogó tervükben, hogy az összes
magunkfajtát egyesítsék, ne csak azokat, akik hal-farkat
tudnak növeszteni. Apropó, beszéltél mostanában
anyukáddal?
Széttárom a kezemet. Hívtam ugyan, de nem vette föl,
ami valószínűleg azt jelenti, hogy még mindig triton!
felségterületen tartózkodik. Remélhetőleg nemsokára
megnézi a telefonját. Ámbár remélem, hogy nem. Mert
Réder azt várja tőlem, hogy beszéljek anyuval erről az
egészről. Ezt világossá tette. És egyelőre nem tudom, hogyan
tálaljam a dolgot.
Mellesleg kinyírom a nagyapámat.
– Fölbiztathatnád, hogy jöjjön el ide. És a nagyapád is.
Tudom, hogy apu nagyon örülne, ha viszontláthatná.
Most bennem buzog föl a reménykedés.
– Csak az a gond, hogy anyu párja, Grom semmiképpen
nem lenne hajlandó idejönni.
Ezt még Galén is leszögezte, mielőtt elment.
– Ki mondta, hogy Grom meg van híva? Ő csak a triton
király, nem? – Reed vigyorog, azután teljesen elkomolyodik
az arca. – Lépésről lépésre haladjunk, jó? Ne szaladj előre!
Lépésről lépésre haladjunk. Miért is ne? így terveztük a
beilleszkedésemet a szirén társadalomba, miután Galén
párja leszek.
Ha Galén párja leszek...
– Mennünk kéne. Fölkelt a nap.
– Csak gondold át, Emma! Nem arról van szó, hogy tíz
perc múlva népgyűlést kell összehívnod. Csak kezdd el törni
a fejedet, hogyan létesíthetünk kapcsolatot az
óceánlakókkal. Hogyan mutathatjuk meg nekik, hogy nem
vagyunk ördögök, vagy ilyesmi.
Fölhúzom az orromat.
– Miért kéne bármit is megmutatnotok nekik? Mi a baj
azzal, ahogy itt éltek? Remekül elvagytok nélkülük.
Ez indulatosabban hangzott, mint amilyennek szántam,
máris bánom, de ez az igazság. Neptun számomra a két világ
legjavát sűríti magába. Minek megjavítani valamit, ami el
sincs rontva? Ha lekicsinylik Neptunt, az az én szememben
olyan, mintha összetipornának valami romlatlan,
felbecsülhetetlen értéket.
Ámbár azt is tudom, milyen érzés, ha nem kaphatunk meg
valamit, amit kívánunk. És a neptuniak nézőpontjából kell
tekintenem a dologra, ők pedig jogos örökségüknek látják az
óceánokat. Nem azt hiányolják, ami nekik nincs, az
óceánokban pedig megtalálható, hanem részesülni
szeretnének abból, ami a jussuk.
A pincérnő leteszi a blokkunkat Reed elé. El akarom
marni, de a srác kábé abban a tizedmásodpercben a kezemre
tenyerei.
– Én még sosem voltam, az óceánban, Emma – mondja
anélkül, hogy levenné rólam a mancsát. – Szeretném érezni
a tengervíz sósságát. Szeretném akváriumon kívül látni a
halak színpompáját. Szeretnék összehaverkodni egy Góliát
nevű bálnával. Én is szeretnék eljutni mindenhová, ahová te
mehetsz.
– Reed...
– Figyelj, nem azt mondom, hogy miattad. Mindig is
szerettem volna látni az óceánt, látni, mi mindent kínál. De
most, hogy már tudom, mit kínál... – Megszorítja a kezemet.
– Annyira kívánom, hogy szinte érzem az ízét. Látom, mi
hiányzott eddig.
Izzó szeme az enyémet kémleli, és nem bírom elfordítani
a fejemet.
 – De hát én nem is az óceánból jöttem – mondom halkan.
Túlságosan halkan.
– De oda mész. Ha párosodsz Galénnal. Ő majd
megtalálja a módját, hogy elorozzon innét.
A szavak visszhangot vernek bennem. Nem árulhatom el
Reednek, hogy Galén pontosan ugyanezt vetette föl. Reed
ellenem, a saját javára, Neptun javára fordítaná ezt. És az
olyan nagy baj? Talán nem kaphatok választási lehetőséget?
A nagyapám nyilván úgy gondolta, hogy igen. Vajon nem
rövidítem-e meg magam, ha elhamarkodottan döntök?
Ezután jut eszembe Galén, az ajka az enyémen, a mosolya,
amitől a gyomrom egyből föl-alá liftezni, mit liftezni,
hullámvasutazni kezd. Ahogy hozzám simul, mintha testével
kiegészítene engem, és nevetése részegítő italként zsibong
bennem.
Nem, Galénnal nem fogok megrövidülni.
De amikor Galénnak igent mondtam, minden egyéb
választási lehetőséget elutasítottam. Mielőtt egyáltalán
tudtam volna, mik azok a lehetőségek. Bolond leírnék, ha
nem ismerném be, hogy e pillanatban épp egy másik
lehetőséggel szemben ülök. Nem egyszerűen egy jóképű
sráccal, aki történetesen fölemészti a kettőnk közötti
távolságot azzal a tágra nyílt, ibolyakék szemével, azzal a
parázsló tekintetével.
Ehhez a lehetőséghez is elfogadás jár, magamfajtáké, élet
a szárazföldön és a vízben. Amennyire meg tudom állapítani,
ezt a választási lehetőséget nem terheli semmi-lyen ballaszt.
Például nem kell láthatatlan skarlát betűt vi-selnem,
valahányszor Galénnal a víz alatti királyságokba látogatok.
De elveszíteném Galént.
Reed sóhajt. Nyilván nem elég gyors neki az, ahogy életre
szóló döntéseket hozok. Előhúz egy húszast, és az asztalon
hagyja fizetségül.
- Gyerünk, szépségem. Jókora területet kell bejárnunk,
Így hát elindulunk.
 26

A HALFARKÁNAK kialakulásakor fölszabaduló energia

hanyatt röpíti Galént. Hallja, hogy a fém a padlóhoz
csikordul alatta, az ütközés úgy kicsavarja a csuklóját, hogy
fölordít. Éles reccsenéssel egyidejűleg fájdalom hasít az
ujjaiba.
Tirdán még elterülve fekszik a padlón. Amikor meglátja
Galént, méltatlankodva hördül föl. Tekintete bizonyos
hitetlenkedést tükröz, ahogy szemügyre veszi az elébe táruló
látványt.
Galénnak nincs ideje megilletődni jókora halfarkától. Fél
szemmel Tirdánt figyeli, aki hason vergődve nyúl a kése
után, közben tébolyultan igyekszik kioldozni a jobb kezét. A
csomó éppúgy nem enged, mint eddig; fogalma sincs, hogy
tudta Tirdán olyan gyorsan kioldani a bal kezét. Küszködik,
hogy meghajlítsa a szék maradékát, nem törődik az
eredetileg a bokáját rögzítő, most gyötrelmesen a halfarkára
szoruló kötelekkel. A legjobb esetben is bicegve fog távozni
innét. Ezzel a gondolattal az agyában csapkodja a szék
csővázát, hogy összetörje. Némi szerencsével talán
sikerülhet egy elég éles darabot leválasztania róla, hogy
elvágja a kötelet.
Tirdán nyögve tápászkodik föl a padlóról. Óvatosan
közeledik, kését készenlétben tartja. Galén kivárja, míg a
hatósugarába nem ér, majd halfarkával odasuhint. Az
idősebb szirén ezúttal számít erre, és fölugrik, majd
biztonságosan talpra huppan. Kimondhatatlan dühvei
eszeveszett rohamra indul.
Galén nem kínlódik tovább a székkel, átfordul,
halfarkával ismét a levegőt szeli, csaknem a mennyezetig
emeli. Tirdán ezt nem tudja átugrani. Az erőteljes csapás
hangos puffanással a falhoz vágja. Onnan a földre nyekken,
a kése egy-két méterre csúszik tőle. Pillanatnyi
tájékozódásképtelenségét kihasználva, Galén a könyökén
odahúzza magát, magával vonszolja az összeroncsolt
csővázas széket.
Mindenáron meg kell szereznie a kést!
Tirdán ez alkalommal nem áll talpra egyhamar, de a
penge felé tartó Galén látványa mintha észhez térítené.
Megrázza a fejét, mintha portól akarna megszabadulni.
Már majdnem megvan. Galén épp a késért nyúl, amikor
Tirdán átrúgja azt a helyiség másik felébe. Galén kénytelen
félrehemperedni, mert Tirdán bakancsa a padlóra tapos, alig
véti el Galén fejét. Az ifjabb szirén megragadja a csővázas
széket, és pajzsként használja Tirdán ellen, aki újabb
rúgáshoz vesz lendületet. A csattanás visszhangot ver a
falakon; Tirdán hátralökődik, így Galénnak egy kis ideig
nem kell újabb támadástól tartania.
 Ismét a kés felé fordítja figyelmét, a székkel védi a hátát,
átvonszolja magát a szobán, ahogy az előbb tette.
Morfondíroz, hogy visszaváltozzon-e emberi alakra, de a
halfarkát összenyomorító kötél miatt nem biztos benne,
hogy mire képes az emberi lába. A halfarok sérülése nem
feltétlenül jelenti a láb sérülését – vagy legalábbis nem
mindkettőét. Pillanatnyilag azonban szüksége van arra az
erőre és mozgékonyságra, amit Triton tehetsége nyújt neki.
Amint Galén ismét a késért nyúl, Tirdán lerúgja a hátáról
a széket, jobb karját kínos pozícióba röpíti. Galén bal keze
még így is megmarkolja a kés nyelét, és épp akkor emeli
maga elé a pengét, amikor a feldühödött szirén rá akarja
vetni magát.
Tirdán azonnal mozdulatlanná dermed, Galén a
tétovázását kihasználva, visszarántja magához a széket, és a
kés gyorsan elbánik a kötéllel. Amíg a kezében tartott penge
elvonja Tirdán figyelmét, Galén halfarka végigsöpör a
padlón. A farokúszója fájdalmas érintkezésbe kerül Tirdán
kemény bakancsával, leveri a lábáról az idősebb szirént, és
hanyatt dönti. Tirdán feje vérfagyasztó puffanással vágódik
az aljzathoz.
Galén gyötrelmes nyögést hallat. A farokúszója bizonyára
vagy elcsavarodott, vagy meggörbült, vagy mindkettő.
Néhány idegtépő pillanatig várja, hogy fogvatartója
fölkeljen. Rettegve lesi Tirdán egyenletesen emelkedő és
süllyedő mellkasát, talán a kelleténél tovább is, de
ösztönösen óvatos. Hátha ez csak újabb trükk.
 Hirtelen elhatározásra visszaváltozik emberi alakra. A
szeme sarkából figyeli Tirdánt, miközben hol egyik, hol
másik lábán egyensúlyoz. Bal bokájában mélyre ható
fájdalom lüktet, de megtartja a súlyát. Minden más teljesen
működőképes.
Fölemeli, ami a farmerjából maradt, kiválasztja a
legnagyobb darabot, és a derekára tekeri, hogy legalább
megpróbálja eltakarni magát. Lábujjhegyen oson a fekvő
Tirdánhoz.
Lassan leguggol, éberen figyel bármiféle váratlan
mozdulatra. A kés hegyét Tirdán mellkasának szegezi, oda,
ahol a szívverése a legerősebb. A szirén nem reagál. Galén
lendületet vesz, és arcul csapja az eszméletlen szirént.
Tirdán nem ébred föl.
 27

MEGLEHETŐSEN tiszteletlenül csörtetünk keresztül az

erdőn. Reed mintha ügyelne rá, hogy egyetlen növényt és
állatot se hagyjunk háborítatlanul. Azt hiszem, ez helyes is,
amennyiben olyasvalakit keresünk, aki a segítségünkre
szorul.
Viszont helytelen, amennyiben medvementes tájékot
keresünk.
– Senkihez sem akarunk odalopakodni – szólal meg,
mintha olvasna a gondolataimban. – Se medvéhez, se
olyanhoz, aki nem kívánja, hogy megtalálják.
Én eddig nem így fogtam föl a dolgot.
Mostanára kifogytam a szuszból, és kicsit bosszant az
iramunk, tudom, hogy logikátlanul, hiszen éppen az segít a
lehető legnagyobb területet átfésülnünk.
– Ő azt kívánja, hogy megtalálják – lihegem.
 Reed váratlanul megtorpan, és szembefordul velem.
– Ezt nem veszem be, Emma. Ha itt, az erdőben
tartózkodik, akkor nem. Ha itt van, ha egész idő alatt
ennyire közel volt, akkor nem akarja, hogy megtalálják. –
Egy lépést tesz felém. – Ha pedig nem akarja, hogy
megtalálják, akkor mi a helyzet? – Magához húz. – Én
viszont itt vagyok, Emma. Én nem rejtőzködöm előled, nem
futok el, nem balhézom.
Ekkor eszmélek rá, hogy Reed nem passzióból dobog a
lábával, még csak nem is azért, mert nem akar az utolsó
pillanatban fölriasztani egy szendergő gepárdot, vagy mit
tudom én, mit. Azért gázol át eleven bozótvágó kés módjára
az erdőn, mert dühös. Illetve elkínzott tekintetének tanúsága
szerint nem is annyira dühös, mint inkább csalódott.
És csalódottságát a természeten tölti ki.
Most azonban úgy tűnik, az egészet vissza akarja
irányítani csalódottságának forrásához. Hozzám.
– Én soha nem hagytalak volna el, Emma. Az a srác
bolond, hogy megtette. És önző. Azt képzeli, túl jó
Neptunhoz, ehhez az álmos kisvároshoz. Ez pedig azt jelenti,
hogy hozzád is túl jó.
– Ő egyáltalán nem így...
– Mégis honnan tudhatnánk, hogyan gondolja valójában?
Nem tudhatjuk, Emma, mert nincs itt. Én itt vagyok.
Egész idő alatt itt voltam.
Lehajtja a fejét. Az ajka képtelenül közel kerül az
enyémhez.
 Reedet jó szag lengi körül. Szokásos illatához most az
erdei talaj kipárolgása meg valami lonc édeskés aromája
vegyül, bizonyára hozzádörzsolődtek a cserjék ágai.
– Tévedtem, Emma. Egy csók még nem jelent döntést.
Nem végleges, nem mindent meghatározó. Nem választás,
legalábbis nem muszáj annak lennie. Engedd meg nekem,
Emma! Hadd kapjak esélyt.
Két kézzel megszorítom a karját, és nyelek. Egyet. Kettőt.
Nem bírok pislogni, csak mereven bámulom őt.
– Engedd meg! – suttogja. – Nekem már úgyis késő.
Bólintottam volna? Biztosan nem, semmiképpen sem
any- nyira, ami határozott igennek minősülne. Pedig hát
nyil-
ván mégis, mert hozzám hajol, ajka az enyémhez súrlódik.
Puha az ajka, gyöngédebb, mint képzeltem.
És fontolóra veszem a mindenséget. Megfontolom, mi
kezdődhet ezzel, és mi érhet emiatt véget. Megfontolom, ki
vagyok, honnét indultam, és hogyan jutottam idáig.
Visszaemlékszem Chloéra, apámra, arra, ahogy
belebotlottam a tengerparton Galénba, hurrikánálló üvegen
dobtam át Raínát, helikopterből ugrasztottam ki Tórafot,
tengeri állatokból vontam falat egy víz alatti törvényszék
köré. Visszaemlékszem bizsergésekre és csókokra és
pirulásokra és beavatott poénokra és kacsintásokra és
jelentőségteljes pillantásokra.
És egyiknek sincs semminemű, semmilyen mértékű köze
ehhez a csókhoz.
 Úgyhogy leállítom.
Reed mintha tudná. Hogy nem csak ezt a csókot állítom
le. Hogy megszüntetek bármiféle esélyt, ami kettőnknek
kínálkozhatna. Hogy választottam. Hogy ez nem szárazról
vagy vízről, Neptunról vagy New Jersey-ről vagy az
Atlantióceánról szól. Ez a Reed és Galén közötti választásról
szól.
És én Galént választottam.
Bólint, lassan elhátrál.
– Akkor jó. – Sípolva szívja be a levegőt. – Rendben.
– Ne haragudj! – mondom neki.
Egyik kezével végigszánt a haján, a másikat kifelé fordított
tenyérrel fölemeli.
– Hagyd, nem kell. Nincs szükség bocsánatkérésre. Ezt
akartam tudni, nem igaz? Éppen ez volt a lényeg. És most
már tudom.
Végeérhetetlen csönd borul ránk, mintha hagynánk, hogy
sorsdöntő csókunk után a kozmosz lenyugodjon. A békés
hallgatás egy idő múlva kézzelfoghatóan feszélyezővé válik.
Már szóvá is tenném ezt, de Reed mögött megzörren a
bokor.
Mr. Kennedy lép elő.
-Jesszusom, halálra ijesztettetek!
Reednek majdnem sikerül megállnia szemforgatás nélkül.
Majdnem.
– Jó reggelt, Mr. Kennedy!
 A férfi elmosolyodik. Bizonyára még csak most kezdi a
napját, mert laboratóriumi köpenye még patyolatfehér,
makulátlanul tiszta és frissen vasalt. Az orrára kent naptej
még nem teljesen szívódott be.
- Reed, Emma, micsoda öröm, hogy ma reggel másodjára
találkozunk. – De a hangja nem arra vall, mintha örülne,
hogy lát bennünket. Sőt, még sosem hallottam Mr. Kennedyt
ilyen lekezelőnek. És még sosem láttam csúfondárosan
mosolyogni. – Örülök, hogy úgy döntöttetek, nem
csatangoltok a folyó déli partján, noha nem messze innét,
abban az irányban egy nőstény feketemedve mászkál két
bocsával. – Meg is mutatja, és hüvelykujját a levegőben
hagyja. Valami nem stimmel. – Na persze, ha ezen a
kalandvágyó fiatalemberen múlik, igen könnyen fittyet
hányhattatok volna a tanácsomra, hogy maradjatok az
északi oldalon. De ugye, Emma, maga rábeszélte, hogy
fogadjon szót. Maga jó kislány, igaz, Emma?
Ezzel Mr. Kennedy pisztolyt fog ránk.
 28

ROSSZABBUL IS alakulhatott volna.

Fölkel a nap, némi tájékozódási lehetőséget kínál
Galénnak, ahogy átvágjon az erdőn. Fogalma sincs, hol jár –
és jó irányba tart-e –, de az észszerűség azt diktálná, hogy
valami élővizet keressen, A vízben észlelheti mások
lüktetését, és azok nyomán visszajuthat Neptunba.
Neptunba, ahol remélhetőleg megtalálja Emmát.
Csak annyi időre lassítja le lépteit, hogy mobiltelefonján
kikeresse Grom nevét. Megállapítja, hogy nem könnyű
egyidejűleg több feladatra összpontosítani, ha mindkét
kezünk tele van. Az egyikben Tirdán jókora kését tartja, a
másikban a mobiltelefonját. Miközben a hüvelykujjával
tárcsáz, és csak félig koncentrál hívásra, ismét rákapcsol,
igyekszik a lehető legmesszebbre távolodni Tirdántól. Nem
tudni, meddig nem tér magához.
Arra azért volt gondja, hogy a kötél maradványaival
öszszekösse Tirdán kezét-lábát, de nem szakértője a
hatékony csomózgatásnak, Tirdán pedig tagadhatatlanul
erős – arról nem is beszélve, hogy súlyos, nem bírná
átcipelni az erdőn. Máskülönben egyáltalán nem hagyta
volna hátra.
A telefon egyre csak csöng, de Grom nem jelentkezik.
Galén leteszi, újra és újra próbálkozik. Végül
hangpostaüzenetet hagy.
- Grom, hívj vissza! Ne gyere Neptunba! Csak... Csak hívj
vissza!
Újabb néhány perc elteltével megáll, egy fának
támaszkodva pihen, megpróbálja minél inkább a jobb
bokáját terhelni. A fájós balt körkörösen mozgatja, hogy
kilazítsa. Triton szigonyára, igazán szerencsés, hogy nem
tört csontja, és riasztó sérülés nélkül került ki a
dulakodásból. Nyögdécselve feszíti nagylábujját a talajhoz,
hogy sajgó lábikráját nyújtsa – újabb kiváló ok arra, hogy
vízforrást keressen. Jólesett halfarkat öltenie, annak ellenére
is, hogy a kötelek a farokúszójára szorultak. Most a másik
lábára nehezedik, megismétli a nyújtást.
Ekkor kiáltozást hall a háta mögött.
Kiáltozást. És kutyaugatást.
Rachel mesélte neki egyszer, hogy az emberek kutyákat
használnak eltűnt – vagy hatóságilag körözött –
embertársaik kiszimatoltatására. Ezeknek a kutyáknak most
nem kell más az ő felkutatásához, csak valami tárgy a
terepjárójából vagy a panzióbeli szobájából, és a
szagnyomon képesek rátalálni. Galén ellöki magát a fától, és
futásnak ered, minden lépésnél megvonaglik az arca.
Lehetséges, hogy Tirdán máris kutatócsapatot küldött
utánam?
Fák és bokrok mellett kocog el, lelógó ágak súrlódnak a
homlokához, az egyikük újra fölsérti berepedt ajkát.
Földagadt szeme nehezen alkalmazkodik a tempójához, és
egy idő múltán az egyik teljesen le is csukódik. Tökéletes.
Mégis továbbküzdi magát, ahogy a lába bírja, a nap
egyrészt segíti a haladásban, másrészt árt neki, mivel
láthatóbbá teszi őt az erdőben. A távolban fölvillanó
fehérség megtorpanásra készteti. Összetéveszthetetlenül egy
félvér haja az.
Lekuporodik, nehézkes, esetlenül mozgó lába alatt
recsegnek-ropognak a letört ágak, gallyak, száraz falevelek.
Hiába, a halakat nem arra találták ki, hogy szárazföldön
lopakodjanak. De mögöttem még többen lehetnek, mint
előttem. Ha e mellett az egy mellett el tudok osonni...
Négykézláb csúszik-mászik az avaron, bebújik bármi
mögé, ami fedezéket nyújthat, és szidja magát, hogy eközben
éktelen zajt csap. Miután több testhossznyival a félvér elébe
kerül, újabb hang üti meg a fülét.
Folyóvíz csobogása. Vágtázásra kapcsol – azaz a
vágtázáshoz annyira közeli iramra, amilyen telik tőle –, és a
menekülést ígérő zaj felé tart. Futtában elejti a kést, amit
Tirdántól kobzott el. Nem mehetek vissza érte. Ha elérem a
vizet, tovább úgysincs rá szükségem.
- Galén? – szólítja meg a háta mögül a félvér. – Te vagy
az? Állj meg!
Azt lesheted.
Nem is lassít, amíg a sziklás folyópartig nem ér. Kapkodva
leveszi a farmer maradványát, és följebb megköti a derekán,
hogy majd később takarásnak használja. Az iz-mai
sikoltanak, hogy váltson alakot, formáljon halfarkat. De fél,
hogy mi történik, ha megteszi. A kalyibában harcot vívott.
Nem biztos, hogy a halfarka most is bírni fogja az
igénybevételt.
Ám a háta mögött újabb beszédhangok hallatszanak,
másodpercről másodpercre erősödnek, őt szólongatják.
Begázol a vízbe. Ha eddig nem vették észre, hamarosan
észreveszik. Már épp alá akar merülni, amikor a telefonja
megcsörren a parton, ahol a menekülés érdekében hagyni
kényszerült, hiszen a víz egyébként is tönkretette volna.
De most nincs idő visszamenni.
Ahogy a felszín alá bukik, a távolból fegyverdörrenést hall.
 29

REED NINCS a hátam mögött.

Reed nincs a hátam mögött.
Nem merek kiáltani, mert csak elárulnám tartózkodási
helyemet Mr. Kennedynek. Úgyhogy továbbfutok. Nem
tudom, hová megyek. Nem tudom, mi történt Reeddel.
Imádkozom, könyörgök, újra imádkozom, és reménykedem,
hogy nem lőtték le. De visszafordulni nincs bátorságom.
Egyszer csak beszédfoszlányok ütik meg a fülemet.
Beszélgetés, kutyák csaholása és kiáltozás. Talán vadászok?
Fennáll a lehetőség, hogy Mr. Kennedy társai, de eddig nem
tapasztaltam, hogy Mr. Kennedy az itteniekkel barátkozna.
Abból kell kiindulnom, hogy magányosan dolgozik – bármin
dolgozik is. És vajon nem lehet, hogy újabb kutatócsapat
indult Galén keresésére?
– Segítség! – sikoltom, és kissé irányt módosítok. – Segít-
ség, itt vagyok! – Kiabálás, kutyaugatás. A folyó robaja. Ha
még gyorsabban ver a szívem, szét fog robbanni a
mellkasom. A mostani állapotomban megváltás lenne. –
Segítség!
– Majdnem összecsuklik a térdem, amikor meglátom,
hogy a neptuni seriff áll mezítláb a víz szélén. – Seriff!
Grigsby!
– Meghökkenve fordul felém. Fogadok, hogy még jobban
meglepődik, amikor a karjába vetem magam, és
kétségbeesetten csimpaszkodom belé. – Seriff... Mr.
Kennedy... Reed! – zokogom a mellkasába.
– Mit keresel itt, Emma? Tudod, milyen veszélyes egyedül
mászkálni az erdőben?
A seriff nagyon szigorúnak és szívtelennek tűnne, ha
egyenruhája takarásában nem remegne az aggodalomtól.
Megrázom a fejemet.
– Nem... egyedül... Mr. Kennedy... – még soha életemben
nem fulladtam így ki, még a víz alatt sem. – Elvitte...
Reedet... Fegyvervannála!
Grigsby megdermed a karomban. Kezdem azt hinni, hogy
minden hímnemű egyedre így hatok.
– Azt mondtad... azt mondod, hogy Mr. Kennedy... mit
akarsz mondani, Emma? Fújd ki magad, vegyél mély
lélegzetet. Így, ni. Higgadj le! Beszív... kifúj... helyes.
 A kivételesen nem szülésnél alkalmazott Larnazemódszer
tényleg segít. Érverésem éppen a kóros szívdobogásérzés
mértéke alá lassul.
– Az erdőben kutattunk Reeddel, és Mr. Kennedy ránk
talált. Elkapta Reedet, pisztolyt szegezett rá. Én elszaladtam,
és lövöldözni kezdett rám.
Grigsby bőszen bólogat.
– Hallottuk a lövéseket. Mondd meg, merre jártatok.
Hol láttad Kennedyt?
– Nem tudom, hogy Reed... Reed talán már...
És ha igen, az az én hibám. Én erőszakoskodtam, hogy
jöjjünk ki ide, és elutasító válaszról hallani sem akartam.
Igaza volt Mr. Kennedynek: segítettem neki. De miben
segítettem? Honnét tudhattam volna, hogy egyáltalán
segítek valakinek?
A seriff elkapja a csuklómat, és elhúz a folyótól. Egy
pillanatra megáll, hogy fölvegye a cipőjét, és máris újra az
erdőben kutyagolok. Csak ezúttal legalább fölfegyverzett
személy társaságában.
– Láttuk Galént – mondja váratlanul Grigsby. – Elszaladt
előlünk. Beugrott a folyóba.
Megtorpanok.
– Láttátok Galént? Nem esett baja? Most hol van?
Micsoda? Épp, amikor már azt hittem, hogy rendesen
kapok levegőt...
A seriff megrázza a fejét, és egy rántással újra elindít.
 – Mondtam, hogy a folyóba ugrott. Azóta nem észleljük.
Ő... ugye, nagyon gyorsan úszik?
Bólintok.
– Nagyon.
– Amint visszaérünk a városba, nyomkeresőket küldök a
folyóba. Ha akad nélkülözhető.
Behunyom a szememet kétségbeesésemben. Ha akad
nélkülözhető. Hát persze. Most, hogy Reedet elhurcolták,
Neptun összes erőforrását az ő felkutatására fordítják Galén
helyett, aki a jelek szerint nyilvánvalóan nem igényli, hogy
foglalkozzanak vele. Tudom, hogy elvileg ez a helyes eljárás.
Reed veszélyben forog, Galén pedig – hát igen, Galén
nyilván eléggé egészséges ahhoz, hogy elmeneküljön és
elrejtőzzön.
A gondolattól, hogy ennyire közel jártunk egymáshoz az
erdőben, szédülés fog el. Vajon Galén látott engem? Tőlem
futott el? Gyakorlatilag kiégetem ezt a gondolatot a
fejemből. De akkor is, miért futna el a kutatócsapat elől?
Mi hiányzik a képből?
 30

MÁR CSAK ez hiányzott.

Galén hosszú ideje nem gabalyodott hálóba, de most
annál alaposabban. Hát ez nem kicsit kínos.
Úgy okoskodik, hogy talán ez legalább nem neptuni háló.
Az biztos, hogy ember készítette, valószínűleg géppel. A
csomózásban és szövésben apró hibák találhatók, amelyek
nem gondatlan kézműves munkából, hanem az ipari
minőségű alapanyag egyenetlenségeiből, gubancosságából
erednek. Galén látott már effajta hálót, és el sem tudja
képzelni, hogy a neptuniak ilyen gyári terméket
választanának a kiváló minőségű hálók kifinomult
művészete helyett, ami kétségkívül nemzedékről
nemzedékre hagyományozódott.
 Ráadásul a derék neptuniaknak nincs is szükségük
halászhálóra. Elvégre Poszeidón tehetsége bőségesen buzog
az ereikben.
Tehát emberi halászháló ejtette annak rendje és módja
szerint foglyul Galént. Éberen figyelt mindarra, ami a háta
mögött történt – és közben óvatosan mozgatta érzékeny
halfarkát, nehogy még inkább megsérüljön ugyanakkor
egyáltalán nem figyelt arra, ami várta. Nem tudja, pontosan
mi hozta működésbe a hálócsapdát, és az sem világos, hogy
a halászok egyáltalán mit szándékoztak fogni. Semmit sem
látott az itteni vizekben, ami ilyen méretű hálót indokolna.
Most viszont ki kell várnia, hogy a halász visszatérjen a
zsákmányáért.
Galén azt szeretné, hogy ez a zsákmány inkább
holttestnek tűnjön, amikor a gyanútlan halász végre
hozzájut, hogy kivontassa az északi folyópartra. Mert a háló
rögzítőkötele oda vezet. De igazából az a nagy kérdés,
meddig kell várnia, hogy megdöbbentse a szerencsétlen
flótást. Ha nem téved, és nem töltött nagyon hosszú időt
Tirdán kényénekkedvének kiszolgáltatva, akkor közel a hét
vége, bár azt nem tudja, pontosan milyen nap van. A hét
végén minden valamirevaló halász ellenőrzi a hálóját,
nemde?
A közbeeső időben legalább azzal kéne elfoglalnia magát,
hogy megpróbálja kiszakítani a hálót – na de mégis mivel?
Az már bebizonyosodott, hogy a foga nem mérkőzhet meg a
gyárban előállított kötéllel, és most is szemrehányást tesz
magának, amiért az erdőben elveszítette Tirdán kését. Ha
meghúzogatja az egyes szemeket, attól csak még szorosabbá
válik a háló, elvégre pontosan arra a célra készült, hogy
egyre szűkítse az általa közrezárt teret, és ebben a
tekintetben egyértelműen meg is felel az elvárásoknak.
Az örömhír az, hogy jócskán kívül került Tirdán bármiféle
kutatócsapatának hatósugarából. Még most sem észlel
senkit. Természetesen amint vízbe ért, gondoskodott erről.
Bár halfarka megsérült és fáj, még így is gyorsabb a legtöbb
szirénnél.
A folyónak ezen a pontján sósabbnak érzi a vizet, mint a
felső mederszakaszon, s ez remélhetőleg azt jelenti, hogy
sokkal közelebb jutott az óceánhoz. Hálóba akadása
hátráltatja ugyan – és elég szégyenletes is –, de
összehasonlíthatatlanul jobb, mint ismét Tirdán vagy az
emberei kezébe kerülni.
Berendezkedik a várakozásra, szuggerálja a testét, hogy az
elmúlt órák feszültsége után valamelyest ellazuljon. Arra kell
koncentrálnia, hogy visszajusson Neptunba. Gromék már
nagy valószínűséggel útnak indultak. „Ne gyere Neptunba!"
Ez a vészjósló felhívás a legbiztosabb módja, hogy a bátyját
pontosan az idejövetelre késztesse. Több esze is lehetett
volna, mint bővebb magyarázat helyett kurta
telefonüzenetet hagyni.
Most nyilván összezavarodtak. Ahogy ő is.
Világos, hogy Tirdán támadást kíván Neptun ellen, de
miért? És ha Tirdán támadást kíván, vajon Réder mit? Galén
kétli, hogy Rédernek bármi köze lehet az ő elrablásához.
 A fejét rázza. Ha Réder igazán túszokat akarna, ahogy
Tirdán állította, aznap este elfoghatott volna bennünket
Emmával, amikor a házában vacsoráztunk.
- Emma! – mondja ki, ahogy gondolatban témát vált.
A lány nevének hangzása új erőt önt a szervezetébe. Arra
gondol, hogy érezheti most magát Emma. Összezavarva.
Elhagyottan. Dühösen. Valószínűleg megbánta, hogy
vállalkozott vele erre a túrára. Esküszöm, kárpótolni foglak
érte!
Igyekszik nem a mellkasában dörömbölő új, mély
fájdalomra koncentrálni, megmasszírozza a farokúszóját,
melyben leginkább kárt tettek a kötelek. A két csúcsa kicsit
begörbült, és némi időbe telhet, hogy teljesen
meggyógyuljon, visszanyerje eredeti alakját. Ez azt juttatja
eszébe, mennyire eltorzulhat egy delfin úszója, ha túl sokáig
tartják fogságban. A nyeregrész, ahol a farok átmegy az
úszóba, most érzékeny; Galén vigyáz, hogy ne csavargassa.
Ami azt illeti, hosszú ideig kímélnie kell majd. Nália
remélhetőleg tudni fogja, hogyan segítse gyorsabb
gyógyuláshoz. Ha nem, akkor meglátogatja Milligan doktort,
amint túlteszik magukat ezen az egészen.
Ha túltesszük magunkat ezen az egészen.
Egyszer csak megrándul a háló, és Galén érzi, hogy lassan
a part felé húzzák. A folyamat hosszadalmasságából arra
következtet, hogy egyetlen személy található a kötél túlsó
végén, ez pedig a legkedvezőbb felállás. A meder fenekét
súroló háló több erős áramlaton halad keresztül, Galén
kísértést érez, hogy úszva segítse, ne hagyja beakadni, de
takarékoskodik az energiájával, és kíméli a farokúszóját.
Különben is, egy holttesthez – márpedig éppen halottnak
tetteti magát – nem illik az efféle segítőkész magatartás.
Vissza is vált halfarokról lábra, hogy valószerűbbé tegye a
vonszolódást. Telnek-múlnak a percek, és a háló lassan, de
biztosan mind közelebb kerül a parthoz. Galén befészkeli
magát alulra, és amint a felszínre húzzák, elernyed.
Őrjítő másodpercek peregnek le, miközben hagyja, hogy a
szerencsétlen halász megszemlélje a hullát, amit kifogott.
Várnia kell, amíg gyanútlan áldozata ki nem oldja a hálót,
csak azután mozdulhat meg – vagyis amikor szegény fickó
karnyújtásnyi közelségbe kerül.
A háló azonban nem oldódik ki. Azután éles fájdalom
nyilall Galén combjába, olyan éles, hogy óhatatlanul fölkiált.
A szeme fölpattan, és a lábára villan, amiből hosszú
fémpálca áll ki, a végén piros toll.
Galén a halász felé rántja a fejét, aki kábítópuskával a
kezében magasodik föléje. És nem más áll ott, mint Mr.
Kennedy. Az arca szenvtelen, csak mintha a szája
szögletében bujkálna ravasz, elégedett mosoly.
A triton herceg látótere alagútba örvénylik, majd teljesen
elsötétül.
 31

ÉLETEMBEN IMMÁR másodszor találom magam egy

járőrkocsi hátsó ülésén.
– Hová viszel?
Grigsby a visszapillantó tükörben alig észrevehetően
sandít rám. Kár, hogy nem elöl ülök; hátul gubbasztva
tisztára bűnözőnek érzem magam.
– Réderékhez megyünk. El kéne mondanod neki, mi
történt Reeddel.
Miféle isten háta mögötti, elmaradott, bumburnyák
koszfészek ez a város? A seriffnek nem az a dolga, hogy
beszállítson az őrsre, jegyzőkönyvet vegyen föl a
tanúvallomásommal, telefonon értesítse Reed szüleit, meg
minden? Vagy túl sok valóságshow-t nézek? Ámbár igaz,
hogy a seriff ugyan Grigsby, de a település nyilvánvaló
vezetője Réder.
 A kocsi Reedék házának behajtójára kanyarodik. Grigsby
kinyitja nekem az ajtót, de azután felsőkaron ragad, és
ellentmondást nem tűrően vezet a tornáclépcsőn a bejárati
ajtóhoz, mintha hivatalosan előállítana.
– Hm. Aú! – nehezményezem a „bekísérést".
Azonnal elenged.
– Bocsánat, beidegződés.
Mégis hány őrizetbe vételt kell foganatosítani, hogy a
karon ragadás beidegződjön? Neptun nem olyasfajta város
benyomását kelti, amelyik harcedzett seriffet igényel.
A csengetésre Reed anyukája nyit ajtót.
– Emma, de jó, hogy látlak! Nahát, Grigsby. Csak... nincs
valami baj? Hol van Reed? Mit csinált az a gyerek?
Látom rajta, hogy próbálja kiokoskodni, vajon igazából
Reed-e a probléma vagy szerény személyem.
Grigsby komor arcot ölt.
– Réder itthon van? Szeretnénk beszélni vele.
Az asszony kirántja a köténye övébe dugott konyharuhát,
és törölgetni kezdi amúgy is száraz kezét, miközben a válla
fölött hátraszól a férjének.
– Látogatók, szívem!
Feszült a hangja, ez még az olyan figyelmetlen
egyedeknek is nyilvánvaló, mint én.
Réder súlyos léptei hallatszanak az emelet felől, és amint
leér hozzánk, egy pillantást vet rám, majd betessékel
bennünket az előtérből nyíló nappaliba. Fura, hogy Grigsby
szorítása még erősödik is, ahogy helyet foglalunk a kanapén.
Mit képzel, mi fog itt történni? Közlöm Réderrel, hogy a fiát
elrabolták vagy annál is rosszabb, majd pedig a torkának
ugróm?
De tudom, hogy csak ideges. Elvégre Reed az ő szolgálati
ideje alatt tűnt el, miközben maga is az erdőben, a közelben
tartózkodott. Ez eléggé megalázó, hiszen seriff meg minden.
Grigsby megköszörüli a torkát, amikor Réder komoran
ránéz. A házigazda arckifejezéséből ítélve, nem hivatalos
csatornákon már értesült a fejleményekről.
– Az erdőben kerestük a fiút – kezdi a seriff. Feltételezem,
hogy ezzel a Galén utáni kutatásra utal, amivel egyidejűleg
mi ketten is foglalkoztunk. – A kutyák szagot fogtak, és a
nyomában haladtunk, amíg a folyóhoz nem értünk. Ő
azonban nem akart megállni, elfutott előlünk.
Réder meglepetten fordul felém.
– Miért akart Galén elfutni a kutatócsapataink elől?
– Nem... nem tudom.
– Kennedy elől is futhatott – véli Grigsby. – Talán
Kennedy jutott a nyomára elsőnek.
Te jő szagú atyaúristen. Eddig nem gondoltam erre, de
most teljesen logikusnak tűnik. Ha Kennedynek az
emberrablás a mániája, és Galén nem sokkal a városba
érkezésünk után tűnt el...
– Folytasd! – mondja Réder.
A seriff nyel egyet, felém biccent.
 – Emma azt mondja, Reeddel az erdőben keresték a fiút.
Azt mondja, Kennedy pisztolyt fogott rájuk, és elvitte
Reedet.
– Elvitte Reedet, és rám lőtt – fakadok ki. – Ne
vesztegessük az időt! Keressük meg őket!
Réder föláll. Pánik tükröződik a vonásain. Egy kurta
másodpercig azon tűnődöm, nem ragályos-e a hisztériám.
Először fordul elő, hogy higgadtságából kizökkenni látom
Rédert.
– Neked nem esett bajod, Emma? – kérdezi.
A fejemet rázom, de ahogy átölelem magam, az az
ellenkezőjét sejteti. Gyöngéden a vállamra teszi a kezét.
Arckifejezéséből már eltűnt a riadalom, olyan magatartás
váltotta föl, amit jól ismerek. Anyu szokott ilyennek
mutatkozni, amikor ápolónőként teszi a dolgát – a mentők,
tűzoltók, katasztrófaelhárítók jellegzetes fellépése ez.
Hidegvérű, összeszedett, bátor.
– Kennedy mondott valamit, mielőtt elvitte Reedet?
Bólintok, azután szóról szóra elismétlek mindent, ami
elhangzott. Amíg élek, nem felejtem el azt a beszélgetést.
Miután befejezem, Réder a seriffre néz.
– Kísérd Emmát a városháza alagsorába. Állíts mellé két
őrt. Úgy tűnik, Kennedy a fiamat vette célba, de lehet, hogy
Emmára is vadászik. Lehetséges, hogy Galént is foglyul
ejtette. Nyilván nem valahol a városban rejtegeti őket, mert
az nem maradt volna észrevétlen.
Grigsby bólint.
 – Naponta kijár az erdőbe azzal az ürüggyel, hogy a
növényeit keresgéli. Én ott néznék utána legelőször.
– Szedj össze minden épkézláb embert, és menj visz- sza
oda! Szóródjatok szét, de senkit se hagyjatok egyedül!
Gondoskodj róla, hogy mindenki kapjon lőfegyvert, aki tud
bánni vele. – Réder tekintete énrám siklik. Most csupa
magabiztosság. – Emma, menj Grigsbyvel! Mellette nem
fenyeget veszély. És azt hiszem, közben itt az ideje, hogy
fölhívd édesanyádat.
 32

GALÉN MAGÁHOZ tér, a pulzusa olyan hevesen dübög,

hogy majd kilyukasztja a halántékát. Végtelenül óvatosan
nyitja ki a szemét. Előbb az egyiket, majd a másikat. A tűző
nap olyan érzést kelt benne, mintha ezernyi homokszemcse
csapódna a szemgolyóiba.
Minden egyes szívdobbanásra szinte megremeg a helyiség
körülötte. És ha ez netán még nem elég, a tűszúrás helye a
lábában friss sebhez illően lüktet. Felnyög.
– Helló, öreg! – szólal meg vele átellenben egy hang.
Galén hunyorog a túloldali ablakon besütő napfényben. Az
ablak alatt Reed ül a padlón, ugyanolyan testhelyzetben
láncra verve, mint ő: a keze a feje fölött, a lába előrenyújtva.
– Szevasz, Galén! – üdvözli. – Egyben vagy?
Galén bólint.
-Te?
A szó mintha marná a száját.
– Megvagyok. A körülményekhez képest jól. – Reed nyel
egyet. – Na és hol jártál mostanáig? Mindenütt kerestünk.
Az egész város. És mi történt az arcoddal?
Minden. Galén legszívesebben ezt válaszolná.
 – Az elmúlt néhány napban Tirdán vendégszeretetét
élveztem.
Valami álságos reakciót vár Reedtől. Késve mutatott
szánakozást, színlelt megdöbbenést. Bármi jelét annak, hogy
a fiú vagy az apja bűnrészes az ő fogva tartásában.
Ám Reed szeme abban a pillanatban ártatlanul
elkerekedik, mint a tündérrózsa levele.
– Ezt Tirdán művelte veled? Mitől pipult így be rád?
Galén azonban szórakozottan bámul – a kábulat köde
még nem teljesen oszlott el. Reednek most Emmát kellene
kísérgetnie, nem megkötözve hevernie egy düledező erdei
házban. Hol van Emma? Galént csakis ez érdekli, de a szája
egyelőre nem mozdul, hogy kiejtse a szavakat. Hiszen mi
van, ha tényleg valami baja esett a lánynak?
Megszemléli a környezetüket. Farönkökből összetákolt
építmény – ez mindjárt megmagyarázza a nyirkos-dohos
szagot, amit érzett, mielőtt ki tudta nyitni a szemét. Az egyik
sarokban fa konyhaszék árválkodik, Galéntól balra székekkel
körberakott asztal áll. A kunyhó egyetlen ajtajánál egy pár
sáros gumicsizma strázsál. De mindez lényegtelen, mert
Galén már kész föltenni a kérdést. Egyedül az számít, amit
végre kiprésel magából:
– Emma hol van?
– Nem tudom. Elszökött, de... Nem tudom, hogy esetleg...
Leginkább mégis azt hiszem, sikerült elmenekülnie, mert
máskülönben őt is idehozta volna a pasas... De esküszöm,
hogy borzalmasan béna céllövő. Nem aggódom.
 A fiú hangja az ellenkezőjéről árulkodik.
A gondolattól, hogy Kennedy rálőtt a lányra, Galén
gyomra zavaros zuhatagként háborog.
– Miért csinálja ezt az az ember? Hol van most?
Az a kérdés is átsuhan az agyán, hogy mi történhetett
még?
– Nem tudom. De nincs egyedül. Mármint látni senki
mást nem láttam, de folyton rádión beszél valakivel.
– Rádión?
– Műholdas rádiót használ, úgyhogy gondolom, jócskán a
városon kívül vagyunk, ha a telefonján nincs térerő. Nyilván
ezer éve tervezgeti ezt. – Reed szavaiból kényszeredett
elismerés csendül ki. – Azt hittem, csak valami szórakozott
professzor – morogja. – Mindannyian azt hittük.
– Mit tervezget? Azt mondtad, a növények érdeklik.
– Azt mondtam, amit tőle hallottam. Nyilvánvalóan
hazudott. Akárkivel is beszélt azon a rádión,
félreérthetetlenül „sellőt" emlegetett. Ezt megszívtuk.
Szép. A botanikus átvedlett sellőrajongóvá? Galén úgy
véli, ez még a legjobb eshetőség. Mr. Kennedy azonban
olybá tűnik, mintha tudna róla valamit. Mintha ismerné.
Például ahogy csapdát állított neki a folyóban. Galén akkor
nem értette, miféle folyami halat próbálhatott fogni ilyen
különös hálóval. Tiszta sor, hogy a nagy hálót nagy
zsákmányhoz méretezték.
Galénnak az a szorongató érzése támad, hogy az a háló
pontosan azt fogta ki, amire szánták.
 – Ki kell jutnunk innét – mondja, és próbaképpen
meghúzogatja a feje fölött a láncokat. – Meg kell találnunk
Emmát, mielőtt ő találja meg.
Reed a fejét rázza.
A láncok karikái be vannak csavarozva, haver. Itt ültem,
és a saját szememmel láttam, ahogy befúrta a lyukakat.
A fa nem olyan korhadt, hogy ne tartson.
Galén a falba veri a fejét.
– Nem maradhatunk itt. Én semmiképpen nem
maradhatok itt.
– Hogyhogy, én meg nyugodtan kenjem be magam
naptejjel, és lazítsak? – csattan föl Reed. – Köszi, ez rendes
tőled.
– Nem érted – kezdi Galén, azután oldalra dönti a fejét. –
Vagy talán nagyon is érted. Talán mindenről tudsz. Elvégre
Réder az apád.
– Jesszusom, fogalmazzunk minél nyakatekertebben.
Igen, képzeld, tudom, mi a helyzet. Tudom, hogy apám azt
akarta, Emma segítsen egyesíteni Neptunt a víz alatti
királyságokkal. És nem várom, hogy a magadfajta fejedelmi
személy ezt megértse. Zárójelben megjegyzem: Emma is
tudja, hogy tudom. Mindenki tudja. Úgyhogy gátlástalanul
fölhozhatod ezt, ha megpróbálod sárba tiporni a nevemet.
Galén a másik fiú arcát fürkészi, a hazugság szikráját
keresi rajta. Nem találja. Úgy dönt, hogy tovább feszegeti a
dolgot. Ha Réder egyesíteni kívánja Neptunt a víz alatti
királyságokkal, vajon mit kíván Tirdán?
 – Azt állítod, nem tudtál róla, hogy apád fogva tart
engem?
– Azt mondtad, Tirdán tette.
– Apád utasítására cselekedett.
Reed erre elneveti magát.
Apám semmiféle utasítást sem bízna Tirdánra. Az a figura
sültbolond.
Nekem mondod?
– Ezt hogy érted?
– Nem említette véletlenül, hogy valaha ő vezette
Neptunt? Hogy a polgárok leszavazták apám javára?
Nem, de azt csakugyan mondta, hogy mostanában nem
működik a demokrácia. Meg hogy Réder nem olyan jó
vezető, amilyennek mindenki tartja. Galén fejében kezd
összeállni a kép.
– Miért szavazták le?
Reed vállat von.
– Ez még a születésem előtt történt. Apu csak annyit árult
el, hogy Tirdán inkább diktátor módjára, semmint választott
vezetőként viselkedett. Hallottam, amikor egyesek
kegyetlennek nevezték.
Ez eléggé hihetően hangzik.
– Apád miért nem kényszerítette távozásra?
– Nem kényszeríthetünk valakit csak azért távozásra, mert
személyiségzavarban szenved. Ne feledd, hogy a
szárazföldön tiszteletben kell tartanunk az emberi
jogszabályokat.
Ami elég kár.
– Tirdán azt akarta, hogy hívjam föl a bátyámat. Azt
akarta, vegyem rá Gromot, hogy támadja meg Neptunt.
Mondjam neki azt, hogy Réder túszul ejtett minket
Emmával.
Reed megnyalogatja az ajkát.
Megtetted?
– Dehogyis! – Galén a szemét forgatja. – Tirdán apád
halálát akarja.
– Ki kell jutnunk innét, Galén. Figyelmeztetnünk kell
aput.
– Üzenetet hagytam a bátyámnak. Azt mondtam, ne jöjjön
Neptunba.
– Jaj, de szupi! Akkor nyugodtan ücsöröghetünk itt.
Lökd ide a linzeres tálat!
Galén elvigyorodik. Végre valamiben közös nevezőre
jutottak – abban, hogy sürgősen vissza kell jutniuk
Neptunba.
Ettől a problémától elakad a szavuk. Mindketten a
helyiséget fürkészik, mintha versenyre kelnének, melyikük
rukkol elő hamarabb valami pompás szökési tervvel. Az
igazat megvallva, Galénnak egy fia ötlete sincs. Mr. Kennedy
rendkívül alaposan járt el a foglyainak szánt, erős láncok és
csavaros tartókarikák kiválasztásában. Olyan alaposan, hogy
semmi sem lehetett véletlen.
 A férfi jelenléte Neptunban.
A csapda a folyóban.
Az áldozatai elhelyezésére nyilvánvalóan előre kialakított
épület.
Sehol egy virág, egy növény.
Ha ez botanikus, akkor Galén maga Triton.
Egyébként most az sem segítené a szökésben.
– Van egy ötletem – szólal meg Reed, és vonásai
olyasformán derülnek föl, amiben Galén naiv reménykedést
lát.
– Igaz, hogy rendelkezel Triton tehetségével.
Galén pislog.
– Jaj, ne most szégyenlősködj! – Reed a szemét forgatja.
– Emma megesketett, hogy titokban tartom. Egyébként is
össze kéne kombinálnunk a képességeinket, hogy kijussunk
innét. Nem látod, hogy ez a megoldás?
Féltékenység szivárog Galén minden porcikájába, úgy
járja át a tagjait, mint a skorpió mérge. Minden
másodpercet, ameddig ő távol maradt Emmától, Reed a
saját jelenlétével töltött be. A kérdéseivel. A csábító
mosolyaival.
Galén félresöpri a gondolatot.
– Na, ne mondd! Akkor nincs kedved idehívni néhány
halat, hogy oldozzon ki bennünket?
Reed a háta mögötti rönkfalba veri a fejét.
– Mi ütött beléd, öreg? Te nem akarsz kiszabadulni innét?
 Galén fölhúzza a térdét a mellkasához, mintha ezzel
valamiképpen megvédhetné a szívét attól, amit most
mondani készül.
– Tirdán képeket mutatott rólad. Emmával – nyögi ki. A
szavak mintha pici, hegyes halszálkákként fúródnának a
torkába. Jól tudja, nem ez a legalkalmasabb pillanat, hogy
tisztázza a dolgot Reeddel. De hátha többé nem kínálkozik
rá alkalmam?
Reed megdermed.
– Micsoda? Hogyhogy?
– Nem úgy tűnt, mintha nagyon törődnél a
háborítatlanságotokkal. – Őszintén szólva, nehezen lehetne
meggyőzni Galént arról, hogy Reed nem kifejezetten a
fényképezőgépnek pózolt. – Azt állítod, hogy nem tudtál
róla?
– Persze, hogy nem tudtam róla!
– Hogy férkőzhetett Tirdán ennyire közel anélkül, hogy
észrevetted volna?
Reed a fejét ingatja, cseppet sem látszik kevésbé
zavarodottnak, mint amilyennek Galén érzi magát.
– Egyáltalán nem vettem észre Tirdánt. Bizonyára
öszszejátszott valakivel. Olyasvalakivel, aki anélkül
közelíthetett meg bennünket, hogy bármelyikünkben
megszólalt volna a vészcsengő.
Galén ímmel-ámmal bólogat. Vagy csak idióta vagy.
 – Igen, az elején mások is voltak ott. Férfiak
kisteherautóval. Telivér szirének. Mire magamhoz tértem,
Tirdánnál voltam.
– Hogy néztek ki?
Micsoda kérdés?
– Most mondtam. Telivér szirének voltak. Az egyikük nagy
orrú, amennyire meg tudtam állapítani.
Reed a szemét forgatja.
– Király. Ez óriási segítség. Kösz szépen!
Ha Galén használni tudná a kezét, pillanatnyilag a
halántékát masszírozná. Vagy bemosna egyet Reednek.
– Sötét volt, és leütöttek. Nem nagyon volt érkezésem,
hogy lássam az arcukat.
Ezután csönd telepszik kettejük közé, elkeseredéssel,
tehetetlen dühvei telített csönd. Telnek-múlnak a percek
anélkül, hogy bármi hasznos ötlet kínálkozna a
menekülésre. Amikor Galén már azt hinné, végleg befejezték
a társalgást, Reed egy kérdéssel szennyezi a levegőt.
– Szóval láttál kettőnkről képeket... ezek szerint tudsz
róla, hogy megcsókoltam Emmát?
 33

A VÁROSHÁZA alagsorában a kanapé minden

szempontból olyan, amilyennek egy alagsori kanapé
várható. Kényelmes. Pasztellszínű virágmintás. Itt-ott
kibolyhosodott a huzata. Híven őrzi az 1990-es évek
emlékét. És a falakat borító könyvespolcokon meg
iratszekrényeken kívül az egész helyiségben az egyetlen
bútordarab.
Szóval ezen a kanapén fogok ülni, amikor fölhívom anyut.
Amikor elmondom neki, merre jártam, mit csináltam, kivel
csináltam. Kuporgok majd ezen a díványpárnán, mint egy
keselyű, előregörnyesztett vállal, lehorgasztott fejjel, a
ledorongolásra várva.
Hanyagul dobálgatom egyik kezemből a másikba,
másikból az egyikbe a telefont. A halogatás egyetemes
gesztusa.
Itt az idő.
Tárcsázás közben reménykedem, hogy nem fogja fölvenni.
Tegnap egyik bejelentkező hívásomat sem vette föl, és vissza
sem hívott. És ha valakinek olyan az anyukája, akinél
gyanúra ad okot, ha nem veszi föl a telefont, hát akkor az
enyém olyan.
 Ezúttal azonban fölveszi. Kifulladva.
– Emma, épp most akartalak hívni.
– Tegnap többször is hívtalak – felelem, és kiélvezem,
hogy én kerültem nyeregbe. Már ameddig tart. Határozottan
egy jármű halk moraját vélem hallani a háttérben. Nem
tudom megállapítani, kihangosították-e a telefont.
– Tényleg? A telefonom véletlenül az akváriumba esett,
úgyhogy újat kellett vennem.
– Az akváriumba?
Az akváriumunk a nappali falába van építve. Szó sze-rint
a mennyezet alá kell nyúlni, hogy megetessük a halakat vagy
kicseréljük a szűrőt. Egy mobiltelefon véletlen bele ejtése
olyan ügyetlenségi bravúr, amit még én sem tudnék
véghezvinni.
– Igen, édesem. A nagyapád elmondta, hová küldött
titeket, és amikor a fejéhez vágtam a telefont, elvétettem, az
akváriumot találtam el, és ripityára tört.
Csodás.
– Tulajdonképpen pont azért hívtalak, hogy mindent
elmeséljek erről.
Kíváncsi vagyok, hogy a nagyapám végül mennyit
köhögött ki.
– Nem szükséges – válaszolja olyan hangon, mint a
pergetett méz. Bajban vagyok. – Már úton vagyok, hogy
elhozzalak.
Ettől rögtön olyan a gyomrom, mint egy darázsfészek.
 – Nem kell kimenteni, anyu.
Ez nem úgy alakul, ahogy terveztem.
– Ami azt illeti, Galén szerint igen.
– Beszéltél Galénnal?
– Fölhívta Gromot, és üzenetet hagyott neki, hogy ne
menjen Neptunba. Nincs valami elképzelésed, hogy miért?
– Ez mikor történt? Honnét telefonált? Nem esett baja?
Mi az, hogy rajtam kívül mindenki látta vagy hallotta
Galént?
– Ma reggel a saját mobiljáról telefonált. Grom
visszahívta, de nem vette föl. Egyenesen hangpostára megy a
hívás. Fölhívtam a telefontársaságot, hogy nyomozzák le a
tartózkodási helyét. – Anyu egy pillanatra elhallgat. –
Rémült volt a hangja, Emma. Úgy gondoljuk, bajba került.
Én is úgy gondolom. Ma reggel látták, amikor az erdőben
a folyó felé futott. Most kiderül, hogy fölhívta Gromot, és
óva intette Neptuntól.
– Ez biztosan Kennedy műve – bököm ki.
– Kennedy?
Úgyhogy mindent elmagyarázok, ami az erdőben történt
Reeddel. Anyu sokáig hallgat.
– Most honnan beszélsz?
– A védelmem érdekében a városháza alagsorában
helyeztek el. Két őr áll az ajtó előtt.
– Ez nagyon úgy hangzik, mintha fogságban tartanának.
 – Csak szólnom kell az egyik őrnek, és bármit idehoznak,
amire szükségem van. Nem vagyok fogoly.
– Emma, pontosan mi folyik ott? Mit csináltatok egész idő
alatt Neptunban? Ellentmondásos értesüléseket kapok.
Galén azt akarja, maradjunk távol, te viszont azt, hogy
menjünk oda?
Elérkezett az igazság pillanata.
– Én azt szeretném, ha eljönnétek Neptunba, de csak
látogatóba. Nem azért, hogy elvigyetek, vagy ilyesmi. –
Pláne nem úgy, hogy az egész város szeme láttára fülön
fogva penderít be a kocsiba. Nália McIntosh, a poszeidóni
királylány még mindig azt képzeli, hogy az ilyesmi normális
elvárás. Mély levegő. – Nem tudom, Galén miért nem
akarja, hogy Neptunba jöjjetek. Összevesztünk, és azt
mondta, elmegy, hogy beszámoljon a bátyjának Neptunról,
többet nem is mondott a távozása előtt. Én azért szeretném,
ha eljönnétek, mert... mert barátokat szereztem itt. És békét
akarnak. Az óceáni királyságokkal. Az uralkodócsaládokkal.
Hogy úszkálhassanak az óceánokban. Olyanok, mint én.
Na, ezt most jól elcseszem. Úgy érzem magam, mint egy
távíró-berendezés, egy fakopáncs ékesszólásával ontom a
szövegtöredékeket és hiányos mondatokat. Örülök, hogy
Réder nincs itt, nem látja, milyen nagyszerűen helytállok
követi minőségben.
Anyunak kell néhány másodperc, hogy kihámozzon
valamit szómenésemből.
 – A nagyapád hibázott, amikor egyedül küldött oda
titeket.
– Dehogy hibáztam! – hallom a háttérből.
– A nagypapát is elhoztad?
– Mindenkit elhoztam – feleli mentegetőzve anyu. – A
biztonság kedvéért.
Elképzelem Raínát, Tórafot, Gromot és a nagyapámat
anyu pici autójába zsúfolódva. Nem tudom, visszafelé menet
Tóraf kinek az ölében fog ülni, mert az enyémben biztos
nem.
– Egyáltalán hol vagytok most?
– Éppen elhagytuk a repülőteret. Már csak körülbelül
egyórányira vagyunk.
A repülőteret? Hogy tudott ilyen gyorsan mindenkit
repülőgépre ültetni? Bizonyára azonnal tervezgetni kezdtek,
amint a nagyapám tegnap kifecsegte a titkot.
Megjegyzem, anyu lassanként Rachelre emlékeztet.
– Figyelj, édesem, egyedül vagy?
– Igen. Miért?
– Fontos, hogy senkinek se szólj az érkezésünkről.
– Tudják, hogy épp most telefonálok neked. Számítanak
rátok.
– Meg sem fordult a fejedben, hogy veszélyben lehetsz,
Emma? – dohog a telefonba anyu. – Hogy ezek hazudhatnak
neked?
 – Melyik részt nem értetted abból, hogy a nagypapa
küldött ide?
– Több mint kétszáz éves, Emma. És az agya is annyi.
Használd a józan eszedet!
Ha a telefonnak lenne bele, mostanára kinyomtam volna.
Lazítok a fogásomon, és igyekszem fegyelmezni a hangomat.
– Na és ha veszélyben vagyok? Akkor mit csináltok?
Ez egy egész város, anyu. Túlerőben vannak.
Anyu halkan a telefonba nevet. Azonnal ráismerek a
heherészésre. Ez a „bízd csak rám" jelentésű.
– Egyszerűen túsz cserét kell lebonyolítanunk.
– Túszcserét? – suttogom megrökönyödve. – Túszokat
ejtettetek?
– Még nem. De mint mondottad, ez egy egész város,
úgyhogy nem okozhat nehézséget keríteni valakit.
– Te jó szagú atyaúristen, ez nem lehet igaz!
Szép kis követ vagyok. A hozzátartozóim most azt
képzelik, fogságba estem, és túszcserét terveznek. Óriási.
– Nem kell tragédiázni. A város szélén leszünk. Amint
tudunk, kihozunk téged onnan.
– Nem akarom, hogy kivigyetek innen – felelem
fogcsikorgatva.
– Ezt majd még megbeszéljük. Keressük egymást. Ne
feledd: senkinek egy szót se!
Ezzel leteszi a telefont.
 34

HÁNY CSÓK csattant el? Végképp elveszítettem Emmát?

Egyetlen nézeteltéréssel eldobtam magamtól mindazt, amire
valaha, is vágytam?
Nem is tudja, melyik kérdésre akar előbb választ kapni.
Hogy tehette ezt Emma? Pedig belátja, hogy most
igazságtalan. Elvégre haraggal távozott, azután nem tért
vissza. Ugyan mit gondolhatott Emma? Ki tudja, min ment
keresztül az ő távollétében? És ha Reed ott volt, hogy
megvigasztalja, hát persze, hogy összemelegedtek.
Ez talán akkora szörnyűség? Reed ugyanolyan, mint
Emma. Szintén félvér. Rendelkezik Poszeidón tehetségével.
Normális „emberi" életmódot folytat. Mindazt nyújtja, ami
Emmának hiányzik, sápadt bőrű, izmos kiszerelésben.
Ha igazán szeretném Emmát, nem azt kívánnám-e, hogy
boldog legyen?
 Összeszorítja a fogát. De, igenis azt kívánom, hogy
boldog legyen, méghozzá velem legyen boldog. És holmi
lisztesképű csontkollekció nem fog ennek az útjában állni.
– Galén, esetleg szóba állhatnál velem – mondja a
lisztesképű csontkollekció. – Talán elfelejtetted, hogy ki
akarunk jutni innét?
Galén lassan elfordítja tekintetét a feje fölötti láncokról,
és hűvösen végigméri Reedet.
– Miután kijutunk innét, kiverem az összes fogadat,
azután ellenőrzöm, hogy egyet sem felejtettem-e bent.
– Megértem, ha dühös vagy.
– Dühös?
A vérszomjas helytállóbb lenne. Reed és Emma csókban
összeforró ajkának gondolata lávafolyamot indít el Galén
ereiben. Azt juttatja eszébe, amikor Tóraf azért csókolta meg
Emmát, hogy őt féltékenyé tegye. Csak ez sokkal rosszabb.
Az még azelőtt történt, hogy ő és Emma összejöttek, azelőtt,
hogy először ízlelte meg a lányt. Most pedig Emma a
jövendőbeli párja.
Reed tudott erről, mégsem tartotta tiszteletben ezt a
nagyon fontos határt.
Hát most majd én nem tartom tiszteletben az
arcberendezését.
– Tudod, min izgatnám magam a helyedben? – kérdezi
kedvesen Reed.
Galén arra a megállapításra jut, hogy Reed mintha nem
becsülné meg a saját nyelvét.
 – Hallgass már el!
– Furcsállom, hogy a legfontosabb kérdést nem teszed föl.
Pedig ez olyasmi, amit a helyedben tudni szeretnék.
Galén torka mélyéről morgás tör föl. Reed tudja, hogy
sikerült fölpiszkálnia a kíváncsiságát. Akármilyen betegesen
hangzik, érdeklik a részletek, tudni szeretné, pontosan mi
történt. Hogyan történt? Hol voltak éppen? Hogyan reagált
Emma?
Illetve egyáltalán nem akar tudni róla. Az a helyzet, hogy a
fejében kavargó képek nem hajlandók eltűnni. Emmáék
csókolózásának gondolata lassan elemészti. Állandóan ott
lappang fegyelmezett szívében, mint valami alattomos kór
vagy seb.
– Ezt már mondtad.
Reed rúg egyet tehetetlen dühében.
– Ne játszd már az idiótát, Galén! Igen, hozzád beszélek.
Azt próbálom megértetni veled, hogy Emma nem viszonozta
a csókomat.
– Persze, hogy nem.
Galén ezt egy Triton-házi fejedelmi személy gőgjével
jelenti ki, de a lelke mélyén megkönnyebbülés kavarog
benne. Emma visszautasította Reedet. Még a veszekedésünk
után is, mindazok után is, amiket mondtam. Ez a felismerés
csillapító hatású, lehűti az ereiben zubogó lávát, lelassítja a
pulzusát, amely halántékának vastag bőrén át kirobbanással
fenyeget.
Még a fogcsikorgatást is abbahagyja.
 – Azért ezt nem kellett volna így mondanod.
– Bízom Emmában.
– Igen, azt vágom. Csak arra céloztam, hogy ha
belegondolsz, jó fogásnak számítok.
– Ne komolytalankodjunk!
Reed hátratámasztja a fejét a falnak.
– Tudod, hogy tulajdonképpen bocsánatot kért tőlem,
amiért téged választott?
– A helyében inkább bevertem volna az orrodat.
Galén mégis méltányolja a dolog jelentőségét. A lány nem
egyszerűen visszautasította Reedet, hanem őt, Galént
választotta. Fennhangon. Annak ellenére is, hogy ő három
napra telefonálás nélkül eltűnt.
Annak ellenére is, hogy akadt másik választási lehetősége
– méghozzá jó. Galén tudja, hogy Reed jó fogás. A javára
szól, hogy emberi életmódot kínálhat Emmának. A lány
megkaphatná Neptunt és mindazt, amit a város képvisel –
sorstársakat, összetartozást, biztonságot. Galén úgy véli,
ezek tökéletes körülmények.
Mégis engem választott. Ezért kárpótolni fogom.
Maradéktalanul.
Fölegyenesedik ültében.
- Mit is gagyogtál az imént? Van valami ötleted, hogy
kijussunk innét?
 35

ARRA RIADOK föl, hogy kopognak.

Az egyik őr – azt hiszem, Tirdánnak hívják – dugja be a
fejét az ajtón.
– Minden rendben idebent? – kérdezi.
Kettejük közül Tirdán a barátságosabb. A másikat
kijelölték őrszolgálatra, és csalódottnak tűnt, amiért egy
tizenéves lányt kell felügyelnie ahelyett, hogy Reed
elrablóját kereshetné. Tirdán azonban önként jelentkezett
rá, hogy szemmel tartson. Ez rendes tőle.
Felülök a kanapén, és intek neki, hogy jöjjön be.
– Azt hiszem, elaludtam.
– Jaj, nem akartalak fölébreszteni.
Összekulcsolja a kezét a hasán, mint akinek egyáltalán
nem áll szándékában távozni. Nyilvánvaló, hogy komolyan
veszi ezt az egész bébicsőszködést.
Nekem azonban nincs igazán hangulatom a társasághoz.
Most nincs, amikor arra gondolok, hogy Galén egyedül
kóborol a vadonban, és talán veszély fenyegeti – ráadásul
nagyon is valószínű, hogy anyukám Neptunban teljesen
átmegy Rambóba. Mégsem viselkedhetek gorombán
Tirdánnal, hiszen talán ő maradt az egyetlen ebben a
városban, aki őszintén aggódik a hogylétem miatt.
Kényszeredetten rámosolygok. A fényben észreveszem,
hogy fekete monoklis a szeme. És mintha az ajka is
földagadt volna. Észreveszi, hogy észrevettem ezeket.
– Oda se neki, csak apró karcolások és horzsolások –
kuncog. – Leestem a lépcsőn.
Megértően bólogatok. Én is folyton beszerzek effajta
harctéri sebesüléseket.
– Reedet megtalálták már?
– Még nem.
A fejem fölé nyújtózkodom, azután farzsebemből
előveszem a telefonomat, és megnézem az időt. Anyu a város
peremén éppen ezekben a percekben valószínűleg a
harmadik világháborút tervezgeti.
– Hívást vársz? – kérdezi Tirdán.
– Nem, csak azt nézem, hány óra.
Szórakozottan bólint, sorban odalép az alagsori
ablakokhoz, és egyfajta óvatos megfontoltsággal bereteszeli
őket.
Miután mindegyiket bezárja, a reluxát is leereszti.
– Hamarosan besötétedik. Nem hiányzik, hogy Kennedy
itt szaglásszon, és rád találjon.
Nem hittem volna, hogy az ablakok bármiféle fenyegetést
jelentenek, de feltételezem, hogy ha Kennedy hiper elszánt,
akkor – kellő olajozással és fickándozással – beügyeskedi
magát valamelyiken. És természetesen, ha az a célja, hogy
megöljön, a pisztolyt már beszerezte hozzá. Jó, hogy Tirdán
ilyen körültekintő.
– Köszönöm! – mondom neki.
Jóindulatúan bólint, azután letelepszik mellém a
kanapéra, olyan közel húzódik, hogy behatol a személyes
terembe. Ez nagyon béna.
– Gondoltam, mesélek neked valamit – mondja. – Hogy el
tudd terelni a gondolataidat.
– Hm. Rendben.
Mi mást felelhetnék?
– Lássuk. Hol is kezdjem? Á, igen. – Felém hajol. –
Tudod, hogy valaha én irányítottam ezt a várost?
– Nem – válaszolom, és próbálok érdeklődő hangot
megütni. Ugyanazt az udvarias érdeklődést, amit akkor
mutatunk, ha valaki azt kezdi magyarázni, hogyan kötött
pulóvert az aranyhörcsögének.
Bólint.
– Pedig én irányítottam. Ez még azelőtt volt, hogy Réder
úgy döntött, ő jobban csinálná, ugyebár. Ámbár nem nagyon
hiszem, hogy kitett volna magáért. Mit gondolsz?
Ezt nevezem kínos kérdésnek.
– Hát... tudod, még nem igazán töltöttem itt annyi időt,
hogy ezt megítélhessem.
Serleget érdemelnék a kitérési technikámért.
 Tirdán lebiggyeszti az ajkát.
– Ez jogos. És milyen bárdolatlan vagyok. Elfelejtettem
megkérdezni, kellemesen érzed-e magad Neptunban.
Figyelmen kívül hagyva persze a mostani körülményeket.
– Nekem tetszik Neptun. Itt mindenki nagyon barátságos.
Kifejthetném olyasformán, hogy „azonnal
beilleszkedtem", vagy „jó, hogy itt nem rekesztenek ki", de
Tirdánnak most tudatosan rövid válaszokat adok. Talán
azok közé tartozik ugyanis, akik nem fogják be a szájukat, ha
egyszer beszélgetni kezdenek, és már meg is ígérte, hogy
elmesél valamit. Úgyhogy jobb, ha alkalmazkodom a
helyzethez.
– Úgy hírlik, a nagyapád küldött ide. Ő is tervezi, hogy a
közeljövőben idelátogat?
Aha. Kábé egy óra múlva.
– Még nem említett ilyesmit. Azt hiszem, csak azt akarta,
hogy megnézzem magamnak ezt a helyet.
Tirdán megértően bólogat.
– Alighanem még mindig bőven akad odahaza
tennivalója, hm? Amekkora ribilliót Jágen okozott.
Olyan a gyomrom, mintha üllőt nyeltem volna.
– Hogyhogy? Te tudsz erről?
A mosolytól, amit Tirdán rám villant, meghűl az ereimben
a vér.
– Persze, hogy tudok, Emma. Az egész ötlet tőlem
származik.
 Valami váratlanul az alagsor ajtajához puffan. Még iménti
társalgásunktól szédelegve húzom föl a térdemet a
mellkasomhoz, miközben Tirdán fölkel, hogy utánanézzen a
zajnak. Hátranyúl, farmerja övéből pisztolyt húz elő, amiről
eddig nem is tudtam, az ajtóra céloz vele, és lassú
céltudatossággal elindul. Érzem, hogy félelem és remény
olvad öszsze bennem. Félelem, hogy Kennedy rám talált.
Remény, mert talán valaki más jött, méghozzá azért, hogy
megmentsen Tirdántól.
Néhány hosszú másodperc telik el, de még mindig nem
kopog be senki.
– Te vagy az, Frank? – kurjantja Tirdán, azután az ajtóhoz
tapasztja a fülét. Gondolom, Franknek hívják a másik őrt.
Miután Tirdán nem kap választ, kireteszeli az ajtót, vigyáz,
hogy ne üssön zajt. Egyetlen gyors, lendületes mozdulattal
berántja az ajtót, és ismét tüzelésre készen tartja előre a
pisztolyát.
A másik őr pedig tehetetlenül rogy Tirdán lába elé.
Sikoltani szeretnék, de összeszorul a torkom.
– Nahát, Frank! – szólal meg Tirdán, becibálja a férfit a
helyiségbe, és ernyedt karjánál fogva vonszolja maga mögött
a szőnyegpadlón, mint egy kerekes kisbőröndöt. – Nagyon
örülök, hogy csatlakozol hozzánk. Épp mesélni akartam
Emmának.
Az alagsor fala mellé löki Franket, majd végigtapogatja, és
a motozás eredményeként egy kis pisztoly kerül elő. Tirdán
hátul az övébe dugja, és rám mosolyog. A szeme vérben
forog.
– Meg... meghalt? – kérdezem. Átkulcsolva szorítom a
térdemet, de nem bírom abbahagyni a remegést.
Tirdán vállat von.
– Attól nem, amit beadtam neki. Viszont a zuhanástól a
meredek lépcsőn? – Megcsóválja a fejét, csettint a nyelvével.
– Szerintem jó pár csontja eltört. – Ezután nagy erővel
hasba rúgja Franket. – De legalább elég eszméletlen ahhoz,
hogy ezt ne érezze, látod?
Egyszerre mintha összement volna a helyiség. A
bereteszelt ablakok, a leeresztett reluxák, az eszméletlen őr,
aki úgy hever a falnál, mint egy zsák rongy. Mindez körém
zárul, szorongat, megfojtja reményemet.
Tirdán közönyös tekintettel emeli rám a pisztolyt.
– Hadd meséljek arról, hogyan ismertem meg Jágent.
 36

MR. KENNEDY nyilvánvalóan nem aggódik amiatt, hogy

foglyai megszökhetnek; Galén órákkal ezelőtt tért magához,
és fogvatartójuknak egyelőre nyoma sincs. Galén és Reed
mégis készenlétben várakoznak, hogy működésbe hozzák
csapdájukat, tagjaik elgémberednek a tétlenül vesztegelés
feszültségétől.
– Ha a múltőrzők Emmát elfogadták, Neptunt miért ne
fogadnák el? – morogja Reed, és keze fejével megdörzsölgeti
az arcát. Elég hosszú ideje rostokolnak itt ahhoz, hogy
felmerüljön néhány beszédtéma, Reed viszont újra meg újra
a félvérség tárgyköréhez kanyarodik vissza. – Nem értem,
mi ebben olyan nagy durranás.
– Miért érdekel annyira az óceánlakók véleménye? Itt
vagytok, nem? Léteztek, nem? Szerintem eleve nem nagyon
számított, mit gondolnak Neptunról. Mire jó, ha ezen
izgatod magad?
Reed állkapcsa megfeszül.
– Talán mégis fontos. Talán némelyikünk szeretné, hogy
az óceánokban is akadálytalanul bolyonghasson. Tudod,
anélkül hogy lándzsát döfnének a hátsójába, vagy ilyesmi.
 Galén önkéntelenül elvigyorodik.
– Azt nem mondtam, hogy nem fogadnák el Neptunt.
Azt sem mondtam, hogy igen.
– De nem hiszed, hogy a múltőrzők támogatják.
– Ez nagy horderejű döntés.
– Szerintem a múltőrzőknek túl nagy a hatalmuk.
– Ha ilyeneket mondasz, azzal nem segíted az ügyedet,
tökfej.
– Hogyhogy, talán beárulsz?
Galén a szemét forgatja.
– Dehogyis. Elfelejtetted, hogy neked segítek? Törött
állkapoccsal nem tudnád jártatni a szádat.
– Sosem fogsz napirendre térni efölött? Az csak egy
puhatolózó csók volt. Többé nem fog előfordulni. Nem
vagyok zaklató, tudod? De volt egyetlen pillanat, amikor azt
hittem, Emma talán...
– Triton szigonyára esküszöm, ha tovább locsogsz erről...
– Tritonnak tényleg volt szigonya?
– Befejeztem.
Reed fintorog.
– Bocs. – Kis idő múltán azonban újra kinyitja a száját. –
Kérdezhetek valamit? Miért vettél föl pelenkát?
– Kénytelen voltam a farmerommal körbekötni a...
Fogd már be!
De Reed nem bírja leállítani magát.
 – Tudod, apukám mesterien alkudozik. Csak esélyt kell
kapnia, hogy tárgyalhasson a múltőrzőkkel. Mit gondolsz,
Grom vajon... hallottad ezt? Valaki jön.
Mindketten úgy tesznek, mintha javában lazítanának,
holott Galén testének minden izma lázadással fenyeget.
Ezúttal túl kell járniuk Mr. Kennedy eszén. Márpedig ebben
a tekintetben még egyikük sem bizonyult ígéretesnek.
Súlyos, bakancsos léptek dobbannak a kinti falépcsőn,
azután csikorogva zörren fém a fémhez. Talán valami retesz?
Mr. Kennedy toppan be, magabiztos tartásától az eddiginél
magasabbnak látszik, jól fésült, a szemüvege eltűnt.
– Helló, fiúk! – köszön mélyebb hangon, mint amilyenre
Galén emlékezett.
Szemüveg nélkül valahogy ismerős ez a Kennedy.
A férfi hangos csattanás sál az asztalra tesz egy nagy
lakatot. Tehát kívülről voltak lelakatolva. Jó tudni, hátha
nem válik be ez a terv.
Márpedig valószínűleg nem válik be – gondolja magában
Galén.
De most az a dolga, hogy önbizalmat és
hajlíthatatlanságot sugározzon. Reednek meg az, hogy
ijedtnek, idegesnek és befolyásolhatónak mutatkozzon. Mr.
Kennedy a helyiség túloldaláról Galénra, majd Reedre
mosolyog.
– Remélem, szövögettetek tervet a szökésre. Nahát –
mondja Kennedy, és a térdét csapkodja, ahogy az asztalra ül
–, merem remélni, hogy érdekeset. Még legalább egy nap,
mire megérkezik az erősítésem. Hoppá! Most
kikottyantottam egy információmorzsát, amit
fölcsippenthettek, emésztgethettek, törhetitek rajta a
fejeteket, holott inkább pihennetek kéne, vagy pedig a
szökést tervezgetnetek? – Hátrahajtott fejjel kacag. – Eddig
sosem tartottam magam csibésznek. Elvégre a csibészek
mindig sokkal vagányabbak, mint én. Én csak egy magának
való, félszeg botanikus vagyok, nem igaz?
Galén úgy gondolja, Kennedy talán meghőbörödött. Ő
pedig unja már a vesződést a hibbantakkal.
– No de legalább gazdag botanikus leszek – folytatja
Kennedy. – Jaj, Galén, figyelj már az öklödre! Igazán
lazítanod kellene. Vagy adhatok valamit, amitől ellazulsz,
hmmm? – Laborköpenye zsebéből kábítódárdát húz elő. –
Emlékszel a kis barátunkra? Alighanem életed
legnyugodtabb álmát biztosította, he?
Lánccsörgés vonja el Kennedy figyelmét Galénról.
– Hát te, Reed, csak nem reszketsz? Ugye, hogy
megpróbáltalak figyelmeztetni, milyen veszélyes az erdő? De
te nem hallgattál rám. A hős lovag, aki vitézül dacol a
ragadozók veszélyével, hogy Emmácskának imponáljon. Ez
bizony visszafelé sült el, igaz-e? Eleinte nem rád gondoltam,
Reed, mert minden más alkalommal igazán segítőkészen
viselkedtél velem. De a kávézóban valahogy kivetkőztél
magadból. Pökhendivé váltál. Gorombává. És ostobán
kifecsegted, hol lesztek kettesben aznap délután. Ilyen
ajándékcsomagolásban kínált lehetőséget semmiképpen
nem hagyhattam ki.
Ezt természetesen te is megérted, ugye?
Reednek remeg a szája. Ügyesen alakítja az elszörnyed-
tet.
– Mi-mi-mit akar csinálni velünk? Apukám keresni fog
bennünket.
Kennedy összeszorítja az ajkát.
– Igen, Emma alighanem elintézi, hogy keressen. Jaj, ha
esetleg érdekel, a szíved hölgye kereket oldott. Ne is
tagadjuk, pocsékul lövök.
Galén elugrik a faltól, de a nehéz lánc visszarántja.
Akarattal sem tudna megjátszani ilyen dühöt. Igazi, féktelen
harag gerjed benne.
– Ha bántani merte...
– Ugyan, Galén, rajtad aztán nem könnyű kiigazodni –
mondja Kennedy. – Elmész, visszajössz, újra elmész...
Tényleg, merre kódorogtál? De aggodalomra semmi ok. A jó
öreg Reed szemmel tartotta helyetted Emmát. Rendkívül
figyelmes, nekem elhiheted.
– De a jelek szerint nem annyira figyelmes, mint maga –
morogja Galén. Egy ketrecbe zárt cápa harciasságával
rángatja láncait. – Ugye, nem is botanikus?
Kennedy másképp helyezkedik, hogy jobban lássa
Galént.
– Jé, te agyasabb vagy, mint amilyennek kinézel. –
Heherészik. – Mégsem szimplán tökös-muszklis mamlasz,
hm? – Színpadiasan sóhajt. – Na, most megfogtál, Galén.
Tényleg nem botanikával foglalkozom. És szeretném
leszögezni, hogy rém unalmas botanikusnak kiadnom
magamat. De hát a neptuniak kitették volna a szűrömet, ha
megtudják, hogy tengerbiológus a szakmám.
Galén gyomra olyan görcsbe rándul, mintha Rachel
kedvenc ropiperecének alakját vette volna föl.
Tengerbiológus. Akárcsak Milligan doktor – Rachelen kívül
az egyetlen ember, akiben Galén valaha is megbízott.
Milligan odaadóan fáradozik azon, hogy elősegítse a
szirének életmódjának fenntartását, és ehhez éppen jó a
pozíciója – maga is tengerbiológus lévén, folyamatosan
tájékoztatja Galént az emberek világának óceánkutatási
fejleményeiről. Galén cserébe engedi neki, hogy fajának
tanulmányozása érdekében vizsgálatokat végezzen rajta.
Milligan doktor biztosan nem rabolgatna magának
vizsgálati alanyokat.
– Jaj, Galén, várj csak, amíg eszedbe jut, akkor aztán
tényleg le leszel nyűgözve – jegyzi meg Kennedy.
Az eszembe jut? Művelt valamit a memóriámmal az a
nyugtatószer, amit belém lőtt?
Reedet azonban hidegen hagyja ez a téma, gyorsan
viszszatereli a társalgást a terv szerinti irányba.
– Mit akar tenni velünk? – nyöszörgi, egy kicsit
meggyőzőbben, mint ahogy Galénnak tetszene. Meg fog
törni?
Elveszíti a fejét?
 Galén igyekszik szemkontaktust teremteni Reeddel, de az
egyáltalán nem néz rá. Rémült tekintetét Kennedyre
függeszti. Galén őszinte elismeréssel adózik a vele szemben
ülő félvér színjátszó tehetségének. Már ha ez valóban csak
szerep.
– Ugyan, csitt, kicsi Reed! Csak néhány vizsgálatot fogok
végezni. Néhány alatt jó néhány értendő – mondja Kennedy.
– Sajnos egyik-másik fájni fog. Természetesen a
lehetőségekhez képest gondoskodom a kényelmetekről, és
ugyanolyan vendégszeretetet mutatok majd, amilyet te
tanúsítottál irántam, Reed.
Zsebre vágja a kezét, előre-hátra hintázik a sarkán, és
kajánul vigyorog Reedre. Galén látta már ezt az
arckifejezést. Raína szokott így csinálni közvetlenül azelőtt,
hogy valami komiszságot művel Tóraffal.
Reed arcán erre sötét árnyék suhan át, annyira pillanat-
szerűen, hogy Galén nem tudja, nem csak képzelte-e, de
azután csodálatosan helyreáll, olyan rémült sorstársnak
mutatja magát, amilyennek kell.
– Becsszóra nem akartam gorombáskodni magával, Mr.
Kennedy – mondja Reed, és a falhoz lapul. – Csak el voltam
keseredve.
Kennedy lekicsinylően legyint, majd sarkon fordul, hogy
megszemlélje Galént.
– Szerencséd van, Galén. Mivel botrányosan távol
maradtál, Reed pedig ilyen... kapóra jött, örömmel
tájékoztatlak, hogy először őt fogom vizsgálat alá vetni.
Mihelyt kijuttatunk innét benneteket.
Kijuttatják őket? Kennedy el akarja szállítani kettejü-ket?
Galén töri a fejét, változtat-e ez a helyzeten, és reméli,
hogy Reed ugyanarra gondol, amire ő. Tudja, Kennedy nem
olyan ostoba, hogy nyugtatószer beadása nélkül vállalkozzon
az elszállításukra. Illetve segítőtárs nélkül. Talán azzal
tárgyalt a műholdas rádión.
Mindenképpen ragaszkodniuk kell a tervhez. Ezért figyeli
Galén elégedetten, hogy Reed láthatólag egyetért vele. – Ne!
– kiáltja Reed. – Ne! Nem jár jól, ha velem kezdi.
– Ugyan miért nem? – fordul felé Kennedy. – Ha most a
kezem ügyében lenne a felszerelésem, én bizony mindenféle
fájdalmas szövetmintát vennék tőled.
Reed a fejét rázza.
– Higgye el, nem vagyok én olyan érdekes. Sőt, egészen
hétköznapi vagyok. Csak beolvadni tudok, de...
– Beolvadni? Mit értesz azon, hogy beolvadni?
Reed hirtelen becsukja a száját.
– Semmit.
Kennedy bólint, higgadtan az asztalhoz lép, fölveszi az ott
pihenő lakatot, és óvatosan méregeti a súlyát a tenyerén.
Azután egyetlen szó vagy bármiféle figyelmeztetés nélkül
öklébe zárja, és szenvtelen arccal odaáll Reed elé. A félvér
összehúzza magát a falnál, és Galén tudja, hogy ez most
valós, józan ész diktálta félelem, de bármennyire
lekuporodik Reed, az mit sem segít rajta. Kennedy ökle
érintkezésbe kerül Reed állkapcsával, a fiú ettől az oldalára
dől, de a láncok kíméletlenül elkapják, úgyhogy kénytelen
visszaülni, máskülönben kificamodna a karja.
– Ha esetleg nem világos, ez nem tartozik a vizsgálathoz –
közli gúnyosan Kennedy. Reed ajka földagadt, a szögleténél
kicsit be is repedt. – Most, hogy tisztáztuk az elvárásokat –
folytatja Kennedy újra fölteszem a kérdést. Mit értesz azon,
hogy be tudsz olvadni?
– Kérem, ne bántson! – könyörög Reed. – De nem szabad
megmutatnom a tehetségeinket...
És Galén ismét le van nyűgözve.
Kennedy nincs. Egyik ujjára akasztja a lakatot, és annak
fémtestével Reed orrára csap. Az ütés erejétől ezúttal
átfröccsen a vér a szobán, és amikor Reed kinyitja a szemét,
igazi könnyek csillognak benne. Galén tudja, hogy az
emberek orra és arca érzékeny felület. Azzal nincs tisztában,
mekkora fájdalommal jár az efféle behatás egy félvérnél.
Reméli, hogy nem naggyal. Ha Emma lenne Reed helyében,
Galén mostanára talán már szétszaggatta volna a láncait.
A tengerbiológus közben visszanyerte hidegvérét, még
Reed fölé magasodik, aki nagy erőfeszítéssel csúszik vissza, a
falnak támasztja a hátát. Galén kétli, hogy kezének
remegését csak színlelné.
Kennedy könnyedén ide-oda dobálgatja a fiú előtt a
lakatot, állandóan Reed látóterében tartja.
– Nem lenne szabad ennyire élveznem ezt. Gondolom, ez
alávalóság. Talán abból ered, hogy a szakmámban hoszszú
éveken át gúnyoltak, kinevettek, magamon éreztem a
kollégáim rosszalló pillantásait. Egy idő után a szakmai
öszszejövetelekre, díjkiosztókra sem hívtak már. Hiába
kilincseltem kutatási támogatásért. Senki sem akarja, hogy
együtt emlegessék a nevét egy bolond sellővadászéval, nem
igaz? – Bakancsa orrával megböki Reed bokáját. – De te
nem fogsz megcáfolni, ugye, Reed?
– Kérem, hagyja abba! – nyöszörög Reed. – Megmutatom
magának. Megmutatom. Csak hagyja abba, kérem.
A férfi mégis fölemeli a lakatot, ismét céloz.
– Elég! – reccsen rá Galén. – Már eleget kapott.
Kennedy feléje pördül, rosszindulatúan fürkészi az arcát.
– Megkímélnéd, Galén? Ezt a szánalmas alakot, aki
megpróbálta lenyúlni a barátnődet? Az ember azt hinné, te
vagy az első, aki szeretné, hogy szenvedni lássa. Talán nem
tudod, meddig terjedt a kapcsolatuk, hmm? Nem tudod,
milyen kis készséges ez az Emma?
Galén visszanyeli az engesztelhetetlen dühöt, ami úgy
folyik szét az ereiben, mint az olvad tan fortyogó acél, elfed
minden repedést, minden törésnyomot, ami a csók miatt
maradt benne. Reed megcsókolta Emmát, a lány azonban
nem viszonozta a csókját. És ha Galén kijut innét, Kennedy
megfizet azért, amit mondott.
Kennedy látja, milyen érzékeny pontra tapintott, sőt
inkább érzékeny pontok egész seregére, és mosolya azt
sejteti, hogy van még valami a tarsolyában. Galén teste
remeg a megvetéstől, de szembefeszül a késztetéssel. Ha
hagyja magát provokálni, az nem bölcs stratégia ebben a
mostani játszmában. Vagy talán mégis az. A düh jobbára
hasznot, hajt...
– Reed csak félvér – szűri összeszorított foga között a szót.
– Nem bírja ki az ilyen ütéseket. Én igen. Rajtam töltse ki a
haragját!
Reed kérdő tekintetet villant felé. Galén alig-alig
észrevehetően megrándítja a vállát. Tudja, hogy
Kennedynek a félvérek létezéséről beszélni nem a legjobb
ötlet. De befolyásolás céljából információmorzsákat szórni
elé nagyon is az.
– Félvér – ismétli Kennedy, és érdeklődés csillan föl a
szemében. – Nagyon helyes, Galén, mesélj nekem a
félvérekről!
Galén hátradönti a fejét a falnak, és fölmordul, mint aki
bosszús saját magára. Kennedy bekapja a horgot.
– Ejnye, Galén – kuncog –, most már eljárt a szád. Ezzel
az erővel el is mondhatod.
– Maga elvileg Neptun városát tanulmányozza, és magától
mégsem tudott ennyit kiokoskodni? Szép kis tengerbiológus
– válaszol habozás nélkül Galén.
Reed majdnem betöri a fejét a falon dühében. Nem ez a
terv, és ezt Galén is tudja. Valahogy vissza kell terelnie a
társalgást a kívánt mederbe. Ami azt jelenti, hogy be kell
fognia a száját. Én vagyok a hallgatag. Én vagyok a
hallgatag. Én vagyok a hallgatag.
 Kennedy az áliához szorítja az öklét, és jobbra-balra
döntve megrecsegteti a nyakát. Galén a televízióban látott
már ilyet. A színész azért csinálta, hogy megfélemlítsen
valakit. Galén szemében az ízületek ropogtatás a csak azt
mutatja, mennyire esendők az emberek.
– Elmondom magának, ha nem bántja a fiút – böki ki
Galén, ahogy Kennedy lassan két lépést tesz felé.
A tengerbiológus orrcimpája kitágul.
– Az igazat megvallva, épp azon gondolkoztam, Galén,
hogy próbára teszem a fájdalomtűrésedet. Akad pár sebed,
ami szerintem könnyed fölszakadhat.
Galén hanyagul elterpeszkedik a falnál, igyekszik minél
hányavetibbnek látszani – ezt a trükköt Tóraftól leste el.
– Csak tessék, felőlem nyugodtan próbálkozhat.
Emberkéztől számtalan ütést elvisel, különösebb
megerőltetés nélkül. Elvégre épp most vészelt át rosszabbat
– hiszen Tirdán kemény szirénökle sokkal több kárt képes
okozni, mint egy gyarló emberé –, és még Reed is elég
maszszívnak látszik a lakatforgató természettudós haragjá-
val szemben.
Kennedy csodálkozástól tágra nyílt szeme résnyire szűkül.
– Ha nem lenne időpazarlás, szívesen vizsgálódás
tárgyává tenném a handabandázásodat. Mindenesetre öt
másodpercet kapsz a magyarázatra.
Galén bólint.
– A félvérek félig emberek, félig szirének. A két faj
párzásának eredményei. Ennek következtében emberi
génjeik meggyöngítik csontozatukat és bőrüket, az nem
olyan, mint egy telivér sziréné. Én csapást csapás után
kibírnék magától. – A hatás kedvéért nevet. – Attól tartok,
előbb ráunna, mint én.
Ez nem teljesen igaz, különösen, ha figyelembe vesszük
majdhogynem friss zúzódásait, de a némileg kozmetikázott
tények legalább mintha mérsékelnék Kennedy dühét.
– Hibrid faj? Valóban? – A férfi most olyannak tűnik,
mint egy lelkesen érdeklődő gyerek. Reedhez fordul. – Ez
tehát megmagyarázza a szembeötlően eltérő
színkomplexiót. Nem két különálló fajról, hanem
kereszteződésről van szó. Izgalmas.
Reed megremegteti az ajkát.
– Nem lett volna szabad ilyesmiket elárulnia magának.
Védekező pillantást vet Galénra.
Galén a szemét forgatja.
– Mutasd meg neki, hogyan olvadsz be, mielőtt ájultra
ver! Az én türelmemnek is van határa, félvér!
Kennedy olyan hangot hallat, ami csakis kacagásnak
nevezhető.
– Szépen összekülönböztetek, ezt már szeretem. De
irgumburgum, Reed, most már hadd látom ezt az egész
beolvadósdit!
Reed előregörnyeszti a vállát.
– Kell hozzá egy pohár víz.
 37

SENKI SEM képes igazán kényelembe helyezni magát, ha

pisztolyt szegeznek rá.
Tirdán mégis úgy üldögél és beszél, mintha a saját
nappalijában a vendégszeretetét élvezném. Mintha tej meg
sütemény lenne előttünk, nem pedig egy eszméletlen, sérült
férfi, akinek vérzik az orra.
És Tirdán olyan remek mesélő, hogy attól félek,
túlságosan belelovalja magát, és véletlenül meghúzza a
ravaszt.
– Tehát miután Antonisz újabb hírvivőt küldött Réderhez,
úgy döntöttem, kihasználom a helyzetet. Mit gondolsz, ki
volt a hírvivő?
Arckifejezése jelzi, hogy valóban válaszra vár.
– Jágen?
A térdére csap.
- Nyertél! – Megcsóválja a fejét. – Amint
megismerkedtünk Jágénnél, azonnal megtaláltuk a közös
hangot. Megértette, hogy Neptun sokkal többre képes, és
persze a királyságok is. Nem csodás, hogy egyesek beérik a
puszta létezéssel?
 A magam részéről díjaznám, ha továbbra is létezhetnék.
A kérdezés pedig most kapóra jön.
– Szóval Jágennel... jobbá akartátok tenni a
királyságokat?
– És Neptunt – mondja.
– Hogyan?
– Ez kézenfekvő: a vezetés feljavításával.. – Más szóval
úgy, hogy átveszik a hatalmat, és saját tetszésük szerint
irányítanak. – Tudod, Jágen látta, milyen csapnivalóan
uralkodik a nagyapád. Antonisz kizárólag azért küldött
hírvivőket a szárazföldre, mert folyton édesanyádról
szeretett volna tájékozódni. Azt hiszem, máskülönben
Neptunnal is megszakította volna a kapcsolatát. Vén bolond!
Anyu eltűnése után a nagyapám valóban remetévé vált.
Nem azt mondom, hogy ezt helyesen vagy helytelenül tette,
csak annyit mondok, hogy érthető. A gyász tényleg különös
dolgokat művel. – Antoniszhoz nem tudtunk közel férkőzni,
hogy megdöntsük a hatalmát, de Gromhoz igen. A szerencse
úgy hozta, hogy éppen párt igényelt, Jágennek pedig
véletlenül akadt egy nagykorú lánya.
– Pakia.
– Pakia – ismétli kaján vigyorral Tirdán.
– Szóval te tanítottad meg delfineket idomítani? Amikor
eltűnt a szárazföldön, Neptunba jött?
– Á, dehogy, természetesen nem. Úgy nézek én ki, mint
aki ért a delfinidomításhoz? – fortyan föl. – Megtanítottam
ember módra viselkedni, öltözködni, emberi
tevékenységeket végezni. Azután Floridába küldtem, hogy
megtanuljon delfineket idomítani.
Tóraf azt mondta, Florida partjaiig követte Pakia nyomát,
miután a lány „eltűnt". Tehát ott sajátította el a kézjeleket,
amelyekkel meggyőzte a múltőrzők egész tanácsát – sőt még
Gromot is –, hogy rendelkezik Poszeidón tehetségével.
Miután szert tett erre a készségre, szándékosan hagyta, hogy
rátaláljanak. Így kezdődött az összeesküvés, hogy
megdöntsék a triton királyságot. Természetesen anyám, a
rég elveszett poszeidóni királylány újbóli feltűnése jócskán
keresztezte a terveiket. Vajon mi történt volna, ha anyu nem
bukkan föl, ha Grorn továbbra is Pakia párja?
– De Grom attól még király maradt volna – jegyzem meg.
– Kétlem, hogy beleegyezett volna a...
– Hogy merészelsz félbeszakítani? – utasít rendre halk,
higgadt hangon Tirdán. Korábban gondtalan és barátságos
tekintete rideggé és számítóvá változott. – Azt hiszed,
bolond vagyok?
– Bocsánat! – felelem gyorsan. – Azt hiszem, ragyogó
elme vagy. – Meg azt, hogy fegyvert szegezel rám. – Csak
nem értettem, milyen szerepet játszhat mindebben Grom.
Tirdán csúfondárosan vigyorog.
– Semmilyet. Meg fogjuk ölni.
 38

REED FOGJA a pohár vizet, és az alkarjára önti, azután

hevesen dörzsölgetni kezdi nedves bőrét. Galénnak el kell
ismernie, hogy éppen úgy el van ragadtatva, mint Kennedy –
a gondolat, hogy egy félvér képes a beolvadásra, Galén
legvadabb elképzeléseit is túlszárnyalja. Ezt a lehetőséget
még Milligan doktor is elvetette.
Hogy meglepődik majd – gondolja magában Galén. Már
ha egyáltalán alkalmam nyílik, hogy elmeséljem neki.
Miután annyi idő telik el, amennyi a dörzsölgetéssel egy
kisebbfajta máglya lángra lobbantásához is elegendőnek
tetszene, Reed bőre kezd láthatatlanná válni. Kennedy
hápog a csodálkozástól, Galén pedig kíváncsi, vajon Reed
ugyanezt a trükköt dobta-e be Emma elkápráztatására is.
Arra a következtetésre jut, hogy valószínűleg. És
érdekelné, hogy Emma is képes-e ugyanerre.
Reed zihál a megerőltetéstől.
– Ha abbahagyom a dörzsölést, visszatér a normális
állapot – magyarázza Kennedynek.
 – Miért? – tudakolja a tengerbiológus.
– Sejtelmem sincs – vallja be Reed.
Kennedy elgondolkozva bólint.
– Ez a képesség az egész testedre kiterjed?
Reed vállat von, széttárja a kezét.
– A karomra, lábamra, hasamra igen. A többi felfedezésre
vár.
– Majd utánajárunk. – Kennedy sarkon fordul, szembenéz
Galénnal. – Te be tudsz olvadni, Galén?
– Be, de teljesen alá kell merülnöm hozzá – hazudja
Galén. A művelet valóban igényel vizet, de nem annyit. És
nem kell ledörgölnie öt réteget a bőréről, mint Reednek.
– Hmm – tűnődik Kennedy. – Ha jól sejtem, ez valamiféle
védekező mechanizmus. Mint az, ahogy a polip
színváltoztatással álcázza magát.
Galén közömbösen megrándítja a vállát.
– Sajnálom, még nem állt módomban, hogy megkérdezzek
egy polipot, hogyan olvad be.
Kennedy fölvonja fél szemöldökét.
– Ez nem valami barátságos válasz, Galén. Mondd csak,
Reed, ez minden, amit produkálni tudsz?
Reed bólint, most már nem szükségszerűségből, csak
önmaga megnyugtatása végett dörzsölgeti a karját.
– Ez minden. De ő – int fejével Galén felé –, ő valami
különlegesebbet is tud, mint a beolvadás. Galén rendelkezik
Triton tehetségével.
 És ezzel komolyan beindult a terv.
– Triton... tehetségével? Az meg mi a frászkarika?
– Mondd el neki, Galén! – unszolja a szirént Reed.
– Nem – jelenti ki rendíthetetlenül Galén.
Kennedynek nincs ínyére az efféle válasz.
– Galén, úgy vélem, megszakadt közöttünk a
kommunikáció. Saját jól felfogott érdekedben ajánlom, hogy
gyorsan állítsuk helyre.
– Már mondtam, hogy nem félek magától, se az ijesztő
vaslakatjától.
A férfi szája vízszintes vonallá zárul. Galén látja rajta,
hogy Raínáéhoz hasonló dühroham fenyeget.
– Igen, ezt teljesen világossá tetted. De mit gondolsz,
szeretve gyűlölt félvér fogolytárs ad miként viszonyul
hozzám meg az ijesztő vaslakatomhoz?
Ennek hallatán Reed megdermed.
– Hogyhogy? Én már mindent elmondtam! Ő nem akarja
kinyitni a száját!
– Megmondtam, hogy eleget kapott – szögezi le higgadtan
Galén. – Nem bír ki többet. Holtan nem válna belőle valami
jó vizsgálati alany.
Milligan – doktor mindig effélékkel szokott jönni, ha
Galén valami bajba keveredik.
Kennedy heherészik.
– Nem, holtan persze, hogy nem. De „sérülten" tudok
dolgozni vele. Szóval mit mondasz, Galén?
 – Azt mondom, hogy menjen a dúsba.
Úgy rémlik, Rachel valami effélét emlegetett hasonló
helyzetekben. Vagy búsba? Galén nem emlékszik pontosan.
Mindenesetre úgy látszik, Kennedy érti. Megmarkolja a
lakatot, és ismét Reed felé sújt vele. Galén hagyja, hogy
egyszer megüsse a fiút, telibe találja az állkapcsát. Ő amúgy
is valami effélét vagy még csúnyábbat szánt neki, mióta
megtudta, hogy Reed megcsókolta Emmát. Úgy gondolja,
még egy ökölcsapás nem sorsdöntő, de egy cseppet
kellemetlen Reednek.
Amikor Kennedy újra fölemeli a karját, Galén
közbeavatkozik.
– Állj! Megmutatom – sóhajtja, és nem csak Mr. Kennedy
kedvéért.
Reed vért köp maga mellé a padlóra, és mérgesen néz
Galénra a helyiség túloldaláról.
Kennedy magasabbra emeli az öklét.
– Biztos? Eléggé lagymatagnak tűnsz, Galén.
Újabb ütésre készül, és Galén kísértést érez, hogy hagyja.
De tudja, hogy ez már nincs rendjén. Na, jó, kezdettől fogva
nem volt rendjén, de...
– Mondtam, hogy megmutatom. Az emberek mind
nagyothallanak?
Hogy Kennedy miért nyeli le a csípős megjegyzéseit, az
Galénnak magas. Valahogy bizonyára tetszik neki, ha
alázzák. Vagy olyan sokáig volt gúny céltáblája, hogy
egyszerűen hozzászokott.
 – Kezdek csodálkozni, mit eszik rajtad Emma, Galén.
Nem valami behízelgő a modorod.
Galén erélyesen megrázza a láncait.
– Örömhírrel szolgálhatok – mondja Kennedy. –
Hamarosan eltávolítom azokat a láncokat, Galén. Előbb
azonban szeretnék mutatni valamit. Hátranyúl, és nadrágja
derekából egy kis maroklőfegyvert vesz elő. Galén már tudja,
mire képesek ezek. Rachel tartott effajta apróságokat a ház
legkülönfélébb zugaiban. – Ez egy pisztoly, te tudatlan hal.
Lehet, hogy az öklöm meg a vacak kis lakatom meg sem
kottyan a bőrödnek, de biztosíthatlak, hogy ezek a golyók
közvetlen közelről a lehető legkellemetlenebb módon tépnek
a húsodba. Óhajtod, hogy szemléltessem?
A férfi a kunyhó másik oldala felé fordul, maga elé céloz,
és tüzel. Fülsiketítő dörrenés hallatszik, és a lövedék átfúrja
a szemközti falat. A nyomában támadt lyukon hoszszú,
egyenes pálcaként tűz be a napfény.
– Testközelből tűrhetően lövök, Galén. Ne kénysze-res,
hogy lőszert pazaroljak rád, hiszen csak most szökken szárba
a kapcsolatunk.
– Úgy beszél, mint akinek boldogtalan volt a gyerekkora –
gúnyolódik Reed. – Apa-fia konfliktussal terhes.
Bármit jelentsen is ez, ha Reed folyton elvonja a
figyelmét, hogy fogom kicsalni innét a pasast? Reednek
pillanatnyilag különben is rettegnie kellene az életéért, vagy
valami ilyesmi. Hirtelen föllángolt magabiztossága enyhén
szólva szerencsétlen mozzanat.
 – Pont te beszélsz apa-fia konfliktusról, Reed? – nevet
Kennedy. – A helyedben mélyen hallgatnék. A mindenható
Réder árnyékában.
Reed elhúzza a száját. Tudja, hogy fölöslegesen jártatta,
de kiprovokálták, hogy ne bírja befogni. Galén látja rajta,
hogy vívódik. Feleseljen? Nem, mégse? Rajta, mégis? Reed
önérzetét súlyosabb csapás érte, mint az arcát valaha is.
– Miért nem engedi el? – vonja ismét magára a figyelmet
Galén. – Csak félvér. Én telivér vagyok.
Kennedy a szemét forgatja.
– Na persze, hagyjuk, hadd szaladjon Reed apucihoz,
meséljen el neki mindent, azután egész Neptun
hajtóvadászatot indíthasson utánunk. Köszönöm, ebből nem
kérek! – Matat valamit a kezében tartott fegyveren, amitől
az kattan egyet, majd farmerja zsebéből még két lőszert
nyom bele.
– Teletöltve. Nos, Galén, mi is az a tehetséged?
– Az meglepetés – feleli Galén.
– Beszélni tud a halakhoz! – mondja ezzel egyidejűleg
Reed.
Ha nem csörömpölne összevissza a láncokkal, meg
minden, Galén most tehetetlen dühében a hajába túrna. Úgy
dönt, hogy Reed tényleg konkrétan idióta.
Kennedy nevet.
– Ennek átverés szaga van, fiúk. Ne szóljatok senkinek, de
még én is tudok beszélni a halakhoz.
 Reed a szemét forgatja.
– Csakhogy ha Galén csinálja, a halak figyelnek rá, és
engedelmeskednek neki.
Ettől szikra gyúl Kennedy szemében.
– A bolondját járatod velem.
– Azt hiszi? Még jobban össze kell veretnem magam, mert
nem hajlandó a saját szemével meggyőződni róla?
És Galén úgy dönt, hogy Reed tulajdonképpen lángész. A
tervük úgy szólt, hogy szélsebes úszóképességéről beszélnek
Kennedynek, de az elmeroggyant biológus ettől abban a
pillanatban riadókészültségbe helyezné magát, ahogy a
vízhez érnek. Sokkal jobb, ha azt mondják neki Galénról,
hogy Poszeidón tehetségével rendelkezik. Kennedy olyan
feszülten figyeli majd, miként reagálnak a halak Galén
hangjára, hogy mire észbe kap, Galén rég vízbe veti magát,
és olyan gyorsan elúszik, ahogy Triton tehetsége lehetővé
teszi.
Reed tehát Kennedy intelligenciájához igazodva
módosított az előre megbeszélteken.
Briliáns!
– Igaz ez, Galén?
Galén elfordul, tőle telhetőleg megjátssza, hogy elárulták.
Kennedy ezt helybenhagyó válasznak veszi.
Odaballag Reedhez, megragadja az arcát, bal
szemgödréhez nyomja a pisztolyt.
– Remélem, nem hazudsz nekem, Reed. Mert ha igen...
 – Lejjebb, Reed kezéhez viszi a fegyvert. Azután meghúzza
a ravaszt. Reed velőtrázó üvöltéssel rángatózik, miközben
Kennedy lassan elhátrál. A vér végigcsorog a fiú alkarján,
lecsöpög a könyökéről. – Ha hazudsz... most hallgass, jól
figyelj, Reed... akkor kivágom a nyelvedet. – Ezzel a férfi egy
kis kulcsot vesz elő farmerja zsebéből. – Mehetünk, Galén?
Bűntudat szorítja össze Galén mellkasát, mint egy óriási
rák ollója, miközben otthagyják Reedet, hogy magában
szenvedjen.
A leáldozó nap fénye átszűrődik a hátuk mögötti fákon,
késlelteti az esti szürkületet a parton.
– Ha továbbra is így ordibál, az összes halat elriasztja –
suttogja Kennedynek Galén. Nem mintha ez egy
másodpercig is érdekelné. – Ne tocsogjon már annyit!
Kennedyt azonban az a veszély fenyegeti, hogy több
véredénye is megpattan, miközben föl-alá caplat egy kis
fövenysáv mentén. Máris hagyta lábikráig begázolni Galént,
mert elvonta a figyelmét a saját dührohama. Ami a halak
elriasztásán kívül mást is okozhat; ez a lármázás,
érdeklődést ébreszthet a környéken. Márpedig Tirdán
emberei akárhol járhatnak.
– Reed tényleg hazudott nekem? – rikoltozza Kennedy.
– Tényleg ideküldött a folyóhoz, holott tudta, hogy ki
fogom vágni a nyelvét?
Galén sóhajt.
– Tessék, már megint elijesztette a halakat. Azt hiszem,
mélyebbre kéne mennünk.
 – Na persze! – harsogja Kennedy. – Még mit nem, hogy
aztán elússz nekem?
Ez készületlenül éri Galént. Ezek szerint Kennedy
éberségét nem zavarják annyira a körülmények, mint Galén
lázasan remélte. Fuvallat suhan át a fák közt, és Kennedy az
erdőre szegezi a pisztolyt.
– Állj, ki vagy! Lépj elő!
Galén a szemét forgatja.
– Csak a szél. Nézze, túl nagy zajt csap. A városbeliek
keresni fogják, mivel elrabolta Reedet. Ha rejtve akar
maradni, akkor hallgasson el!
– Szanaszerte hagytam nyomokat. Napokig körbekörbe
járkálhatnak, ha bennünket keresnek. – Kennedy furcsán
sandít Galénra. – Ha jól sejtem, te sem akarsz a neptuniak
kezébe kerülni.
– Nem a kedvenc városom.
– De Emma ott van.
Galén morfondíroz.
– Emma biztonságban van ott. Én nem.
– Aha, szóval a barátnődet elfogadták, téged meg nem.
Érdekes. – Kennedy elgondolkozva ütögeti ujjával az arcát.
– Tényleg nem emlékszel rám? Nahát, én pedig bárhol
azonnal fölismernélek. Elvégre miattad kerültem ide.
Galén megdermed.
– Hogyhogy?
Kennedy nevet.
 – Ha búvárszemüveget és pipát öltenék, az talán
fölfrissítené a memóriádat. Tudod, mindig érdekelt, hogy
vajon már a korallzátony melletti véletlen találkozásunk
előtt ismerted-e Jerryt.
Jerryt? Milligan doktort. Árhullámszerűen tör Galénra az
emlék. Akkoriban még poronty volt, Tóraffal és Raínával a
zátonyoknál játszottak, amikor észrevette, hogy egy ember –
dr. Milligan – fekszik a tengerfenéken, a lábát tapogatja. A
doktor elkóborolt könnyűbúvár társaságától, görcsöt kapott,
és már ájulás kerülgette. Galén azonnal a felszínre húzta, és
beemelte a csónakjukba. Milligan doktor két barátja is ott
tartózkodott – Galén most ráeszmél, hogy az egyikük
Kennedy volt –, és amikor meglátták Galén halfarkát, őt is
megpróbálták a csónakba húzni. Milligan doktor azonban
rákapcsolt, teljes sebességgel elrobogott a motorcsónakkal.
A másik két búvár elveszítette az egyensúlyát, és
visszaejtette Galént.
Akkor találkozott először Milligan doktorral. És akkor
került először érintkezésbe Kennedyvel. Később Kennedy a
harmadik férfival együtt azt állította, hogy sellőt láttak.
Milligan doktor tagadta ezt, és a megfigyelést humbugnak
minősítették.
Kennedy mosolyog Galén nyilvánvaló megdöbbenésén.
– Á, tehát már emlékszel. Már épp kezdtem megsértődni.
– Elkomorul az arca. – Igazán stílszerű, hogy oly sok év után
ismét elkaptalak. Te vagy az én egyszarvúm, tudod?
 Galénnak eszébe jut, amit Kennedy a kunyhóban
mondott. Hogy sellővadászként nevetség tárgyává vált a
kollégái között. És én tehetek róla.
Mennyi esély ígérkezett rá, hogy valaha is újra rám
talál? Fejét csóválja ennek az egésznek a valószínűtlenségén.
Kennedy bólint.
– Bizony, fogjuk csak föl teljes mélységében, Galén.
Fogadok, most azon spekulálsz, miért nem lőttelek
egyszerűen le, ugye? Azért mert rád és rám hosszú közös élet
vár. Egyik kiállítás a másik után. El tudod képzelni, hány
millió dollárt keresünk együtt azzal, hogy megmutatjuk a
világnak, tényleg léteznek sellők?
Ez mutogatni akar engem?
– Ha pénzt akar, abból bőven van nekem. Megfizetem,
hogy elengedjen engem. És Reedet is.
Kennedy lebiggyeszti az ajkát.
– Szerintem mindketten tudjuk, hogy nem a pénzről van
szó, Galén. Tönkretettél, te takonypóc. Tönkretetted a
jövőmet, a szakmai hitelemet. Még oktatói állást sem
kaptam.
Galén látja, hogy Kennedyben tényleg forr az elkeseredett
harag. Előfordulhat, hogy meggondolja magát, és mégis
úgy dönt, hogy agyonlő. Úgyhogy legfőbb ideje újra a
szökésemen gondolkodni.
Bólint.
– Sajnálom.
Ez meglepetésként éri Kennedyt.
 – Tényleg? Mégis mit? Hogy elkaptalak?
– Hogy újra ezt teszem magával.
És Galén saját magát is megdöbbentve alámerül.
Halfarka szétszaggatja farmerjának rongyait, de ennyi
áldozatot igazán érdemes hoznia a szökés esélyéért. Épp
teljes hosszában kinyújtózik, amikor egy golyó húz el a
fejénél, majd pattogó ritmusban körös-körül lövések
süvítenek, előtte és mellette egy-egy vékony alagutat fúrnak
a vízben. A farokúszója még mindig érzékeny, és gondos
manőverezést igényel, hogy egyenesen tudjon haladni, de
nekiiramodik, amilyen gyorsan csak bír, észben tartva, hogy
Kennedy pocsék lövész ugyan, de a végsőkig elkeseredett.
Ráadásul az utóbbi időben nem kimondottan kedvez
Galénnak a szerencse – és nem biztos benne, hány lőszer
maradt még a pisztolyban.
Vigyáz, hogy lent, a meder alján maradjon, hátha
Kennedy odébb is csapdákat helyezett el a folyóban. A
távolból további lövéseket hall, de már nem lát golyókat
elsuhanni.
Az igazat megvallva, viaskodik, hogy visszamenjen, és
segítsen Reednek, vagy pedig továbbszáguldjon. De hát mit
tehetek egy pisztollyal szemben? És hogyan
szabadíthatnám meg Reedet a láncoktól? Én is alig tudtam
segíteni magamon, amikor székhez voltam kötözve.
Nem, ha vissza akar menni, előbb segítséget kell hívnia.
És meg kell keresnie Emmát.
 39

TIRDÁN KIKUKUCSKÁL az ablak reluxáján.

- Úgy látom, eléggé elnéptelenedtek az utcák. Akik nem
Reedet keresik, mind otthon, a vacsoraasztalnál ülnek.
Alighanem várják, hogy csörögjön a telefon, valami hírt
kapjanak. – Hátat fordít nekem, megdörzsölgeti a tarkóját.
– Ez a kisváros úgy üzemel, mint egy gép. Nap nap után
óramű pontossággal este fél hatra minden bezár.
A lába mellett Frank ébredezik, megmozdítja az egyik
lábát, és felnyög. A másik lába furcsa szögben behajlott,
valószínűleg eltört, amikor leesett a lépcsőn. Tirdán
megböki a bakancsával, és Frank nyöszörög.
– Ne bántsd már! – morgom, és behunyom a szememet. A
hang bátrabb nálam. Még mindig nem tudom, mit akar
tőlem Tirdán. Miért tart itt? Reménykedem és imádkozom,
hogy valaki ellenőrizzen bennünket, belépjen az ajtón, és
lássa, mit művelt ez a szirén.
Ámbár valószínűleg rögtön agyonlőné az illetőt.
Visszaindul a kanapéhoz.
– Lassanként ideje mennünk.
 – Hová?
– Különleges helyet szántam neked, hercegnőm. Ma
reggel ástam.
Meg fog ölni. Leküzdöm a hányingert és az azzal együtt
mélyről feltörő rettegést.
– Miért? – Most már remeg a hangom. Sőt, mintha
belülről kiindulva az egész testem dideregne. – Miért
csinálod ezt?
Mogorván néz rám.
– Jaj, Emma, hogy lehetsz ilyen naiv? Nem emlékszel a
történetre, amit meséltem neked?
Fél, hogy megbüntetik az összeesküvésben való
részvételéért? Bár ne beszélt volna nekem róla! így most
nyűg vagyok a nyakán. Úgy véli, meg kell semmisítenie.
– Senki más nem tud erről. Ha elenged, esküszöm,
senkinek nem mondom el.
De ez nem igaz. Jágen meg Pakia tudnak az
összeesküvésről, ahogy Neptunról is, és senkinek nem
szóltak róla, pedig a jégbarlangokba zárták őket.
Vajon miért hallgattak?
– Jágen és Pakia megőrizték a titkot. Én is megőrzöm.
Tirdán gúnyosan mosolyog.
– Azt hiszed, tényleg megbízom Jágenben és Pakiában?
– Hát nem?
A pisztoly csövével megütögeti a halántékát.
 - Gondolkozz, Emma! Miért takargatnának bármit is
most, hogy elfogták őket? Miért tartanák meg továbbra is a
titkot?
Látom, hogy kezd dühbe gurulni rám. A szeme
nyughatatlanul cikázik ide-oda, ami kiszámíthatatlanságot
sejtet.
A viselkedése is teljesen zavaros. Hol higgadt, hol izgága.
Egyszer szelíd, egyszer ingerlékeny. Legalább találgatnom
kell, hátha pillanatnyilag kielégíti a válasz.
– Mert a barátaid, és nem akarnak elárulni?
Szánakozva nevet, karba teszi a kezét.
– Nem hiszem, hogy valaha is találkoztam ilyen
bárgyúsággal.
Jó, sértegess csak. De a pisztolyt addig is szegezd
máshová, ne rám!
Tirdán megcsóválja a fejét.
– Jágennek maradt szárazföldi érdekeltsége, Emma. Egy
félvér fia. Austinnak hívják. Két várossal odébb lakik az
anyjával. Időnként be szoktam nézni hozzájuk. Szépen
cseperedik a gyerek. Már majdnem kétéves.
Arcul csap a felismerés, hogy mit jelentenek a szavai.
– Megfenyegetted Jágent, hogy ha elárul, megölöd a fiát.
Oldalra hajtja a fejét, kiegyensúlyozatlan mosolyt villant
rám.
– Mégiscsak gondoskodnom kellett róla, hogy a titkaim
biztonságban legyenek.
 – Ígérem, ha elengedsz, nem árullak el. Én is megőrzöm a
titkodat.
Mindketten tudjuk, hogy ez hazugság. Amint kijutnék
innen, meg sem állnék Réderig, és szólnék neki Austinról,
hogy a kisfiú életét veszély fenyegeti. Elintézném, hogy
vigyázzanak a babára, Tirdán ne árthasson neki.
– A kettőnk helyzete természetesen más, Emma. Erre már
nincs megoldás.
– Még mindig nem értem.
– Emlékszel a történetemnek arra a részére, amikor Jágen
és Pakia pontosan oda juttatták az uralkodócsaládokat,
ahová kívánták őket? – Lassan lépked felém. Bólintok,
figyelem a pisztoly újra rám szegeződő csövét. – Akkor
természetesen az is megvan, ki jelent meg egy vízi lényekből
álló fallal, és rontott el mindent.
 40

GALÉN SZOROSAN a falhoz lapul, hegyezi a fülét

bármiféle mozgásra vagy zajra, ami Réder házából jön. Az
épületben nem ég a villany, és akárcsak egész Neptun,
kihaltnak tűnik – amiért Galén most végtelenül hálás,
tekintettel arra, hogy anyaszült meztelen.
Föloson a lépcsőn az utca felőli tornácra, és a lehető
leghalkabban megpróbálja lenyomni az ajtókilincset.
Bekukucskál az ablakon, a nappaliban és az étkezőben
senkit sem talál. Úgy dönt, hátul hatol be a házba, mert ha
be kell törnie egy ablakot a bejutáshoz, nem hiányzik, hogy
az út felől meglássa valami járókelő.
Lopakodva megkerüli a házat, a holdfény segíti a
tájékozódásban, de így is majdnem hasra esik a hátsó tornác
mellett összetekerve heverő locsolótömlőben. Kinyitja a
szúnyoghálós ajtót, összerezzen, amikor az fülsértően
nyikorog, ami kicsit arra emlékezteti, ahogy Tóraf szokott
böfögni, ha túlságosan belakmározik.
 Galén meglepetésére – és megkönnyebbülésére – a hátsó
ajtó nincs bezárva. Hála Tritonnak a családias kisvárosokért!
Keresztülóvakodik a házon, benéz minden helyiség minden
zugába, de sehol semmi életjel. Úgy határoz, felöltözve
kevésbé idegesítené ez az egész betörés, tehát az emelet felé
veszi az irányt, hogy megkeresse Réder ruhás- szekrényét.
Réder termetre inkább hozzá, semmint Reed-hez hasonlít.
Fölhúzza az első farmert, ami a kezébe akad, és belebújik
egy elnyűtt pólóba. Fölpróbálja Réder egyik cipőjét, és kicsit
nagynak találja, de elég szorosan be tudja fűzni, úgyhogy
nem fog leesni a lábáról.
Reménykedett, hogy itt fogja lelni Emmát. Úgy gondolta,
ez az egyetlen hely, ahová jöhetett. Mivel nincs itt, nem
tudja, hol másutt keresse. Megpróbálom fölhívni.
Visszaoson a földszintre, a konyhába, ahol emlékei szerint
a falra szerelt készüléket látta. Tárcsázza a lány számát,
visszafojtja a lélegzetét, már tudja, hogy túl szép lemre, ha
Emma fölvenné, ez a mai este nem így fog alakulni.
Miután a hívás hangpostára kapcsolódik, leteszi, majd
Milligan doktort tárcsázza.
– Doktor úr, itt Galén beszél. Szeretném, ha Neptunba
jönne. Itt van Kennedy, és foglyul ejtette Reedet. Le fogja
leplezni a sziréneket.
– Galén? Neptunba? Hogyhogy?
– Kennedy, az egyik férfi, akivel maga együtt búvárkodott,
amikor megismerkedtünk, itt van Neptunban. Neptun egy
tennesseei kisváros, tele szirénekkel és félvérekkel. Elfogta
Reedet. És nem találom Emmát.
– Jól van, jól van, csak higgadj le! – szólal meg hosszú
hallgatás után Milligan doktor. De Galén úgy érzékeli,
inkább dr. Milligan tűnik rémültnek. – Azt mondod,
Kennedy? Greg Kennedy? Évek óta nem láttam.
– Szorgosan vadászott szirénekre. És most talált is
néhányat.
Galén beszámol mindarról, ami történt, rövid, szaggatott
mondatai nem biztos, hogy tisztességesen elmagyarázzák a
helyzetet. Reméli, hogy Milligan doktor így is tudja követni,
és megérti, milyen sürgős a beavatkozása. A jelek szerint
meg.
– Atyaég! Ez nem jó.
– Tényleg nem – bólogat a telefonba Galén. – Tud jönni?
– Az első géppel indulok.
Miután leteszik, Galén a bátyját hívja. Meglepődik, hogy
Grom rögtön föl is veszi.
– Galén? Hol vagy?
– Réder házában. Nem találom Emmát, és veszélyben van.
Galén a vonal végén valami mozgolódást hall, és
váratlanul Nália szól hozzá.
– Emma a városháza alagsorában van.
– Hogyhogy... Honnan tudod?
– Telefonon beszéltem vele. Eredj, hozd el onnét! És
mondd meg Tórafnak, hogy nincs szükségünk túszra.
 – Tórafnak? Hol van Tóraf? Túszra?
Hát nem megmondta nekik, hogy ne jöjjenek Neptunba?
Mégis örül, hogy nem hallgattak rá. Most nagyon is tud mit
kezdeni a segítségükkel. Kivált, hogy tartották a kapcsolatot
Emmával.
– Elindult a városba, hogy valakit elraboljon nekünk.
Túszcserét fogunk lebonyolítani.
Galén a fejét csóválja.
Mindegy. Nem érdekel. Én megkeresem Emmát. Hol
találkozzunk?
– A város határában, a műúttól nem messze kialakított
turistapihenőnél.
Bólint.
– Emlékszem, idefelé jövet láttam is a jelzőtábláját.
– Helyes. Igyekezz! Ja, és Galén...
– Tessék?
– Péppé verlek, amiért egyedül hagytad Emmát.
Ezzel Nália leteszi.
Galén a falba veri a fejét. Mi jöhet még, ami ennél is
roszszabb?
Távozás előtt leveszi a hűtőről a mágneshátú, szárazon
letörölhető táblát, és üzenetet firkant rá. Remélhetőleg
hazajön valaki, és elolvassa, mielőtt még valami baj történik.
Tirdán és Kennedy az ellenségeitek!
A konyhaasztalon hagyja a táblát, és elmegy.
 Miután Galén ismét nyakába veszi a várost, kénytelen be-
behúzódni az épületek közötti sikátorokba. Neptun utcáin
narancssárga láthatósági mellényt viselő, elemlámpás
csoportok nyüzsögnek. Alighanem Reed keresésére
szervezett kutatócsapatok. Lehangolt arckifejezésükből
ítélve, egyelőre eredménytelen a fáradozás.
Galén beugrik egy hulladékgyűjtő konténer mögé, amikor
egy pár halad el előtte. Észrevétlenül kell eljutnia a
városházára, amiről nem is tudja, pontosan hol van.
– Jól éreztem, hogy bűzlik valami – szólal meg egy hang a
háta mögött.
Megfordul, és Tóraffal néz szembe.
– Hogy kerültél ide? – sziszegi, de valójában még soha
nem örült ennyire a barátjának.
– Én jöttem előbb. Majdnem a lábamra léptél. Nem
valami figyelmesen közlekedsz, guppikám.
– Emmát megtaláltad már?
Tóraf a fejét rázza.
– Nincs a városházán. Ott már néztem.
– Honnan tudtad, hol a városháza?
Vállat von.
– Megkérdeztem valakitől. Nagyon barátságosak az
itteniek.
Galén az ujjaival masszírozgatja a halántékát.
– És túszt ejtettél?
 – Nem. Éppen arra készültem, amikor majdnem lefejeltél,
annyira vigyáztál, nehogy észrevegyenek.
– Nem kaphatsz el valakit csak úgy, a város kellős
közepén, a nyílt utcán.
– Úgy gondoltam, taxit hívok, és a turistapihenőhöz
vitetem magam, ahol a többiek várnak. Puff! Ott a túsz. Mi
történt az arcoddal? Remélem, az ellenfeled rosszabbul járt.
– Kicsi ez a város ahhoz, hogy taxizzanak benne.
Csodálkozik, honnét tudja Tóraf, hogyan kell taxit hívni,
de úgy dönt, későbbre halasztja ezt a kérdést. Most nem
alkalmas a pillanat, hogy ilyen mellékes témát
boncolgassanak, főleg, ha Tórafot is érinti. Barátjának ötlete
mindazonáltal igazán lenyűgöző.
Várj csak, guppikám! Nem azért, hogy félbeszakítsam
magasröptű tervezgetésedet, de... – Tóraf a mögöttük
húzódó utcára mutat. – Az ott nem Emma?
Galén hátraperdül. És a város egyetlen stoplámpájánál
éppen lefékező autó anyósülésén csakugyan Emmát látja. A
volánnál pedig Tirdánt.
 41

SIKOLTANI SZERETNÉK a járókelőknek. Ököllel verni

az ablakot, és segítségért kiáltani. A szirén azonban a
hasamhoz szorítja a pisztolyt, és tudom, hogy lelőne, mielőtt
bárki a segítségemre siethetne. Mielőtt bárki fölfogná, mi
történt.
Tehát választhatok, hogy most lőjön le, vagy később. És
úgy gondolom, később kedvezőbb az esélyem a szökésre.
Most ha csak megmoccanok, végem. Később, amikor
megérkezünk oda, ahová tartunk, Tirdánnak előbb-utóbb ki
kell szállnia a kocsiból. Akkor majd kínálkozik egy pillanat,
ameddig nem szegezi rám a pisztolyt. Legalábbis ebben
reménykedem. És majd akkor lépek.
Racheltől tanultam, hogy amennyiben fegyverrel
üldöznek, a legjobb cikcakkban futni, mert mozgó célpontot
nehezebben találnak el. Így még ha tényleg rám lőnek és
eltalálnak, akkor is kisebb a valószínűsége, hogy
létfontosságú szervet ér a golyó – tehát nő az esélyem, hogy
egérutat nyerjek.
Arra rezzenek föl gondolataimból, hogy egy gyalogos
kopogtat az ablakomon. Nem merek odanézni, ki az.
– Mit csináljak? – kérdezem halkan Tirdántól.
Tudd meg, mit akar – feleli. – És ne felejtsd el, mit tartok
a kezemben! – Leereszti a pisztolyt a kettőnk közötti ülésre,
ahol egy utcalámpa vetette árnyék elrejti.
Letekerem az ablakot. És Tóraffal szemben találom
magamat. Úgy érzem, mintha a szemem a duplájára nőtt
volna.
Tóraf van itt. Tóraf van itt. Tóraf van itt.
– Helló! – köszön, és bedugja a fejét. Legszívesebben
kilökném, rákiáltanék, hogy fusson el, illetve segítsen
nekem, illetve vigyázzon, mert Tirdánnál fegyver van. Tátva
marad a szám, nem bírok megszólalni. – Elvinnétek a
városházáig?
– kérdezi.
Nem létezik, hogy Tóraf nem látja a pisztolyt. Mit művel?
– Bocs, másfelé megyünk – mondja Tirdán végtelenül
barátságos és derűs hangon. A csípőmhöz nyomja a fegyvert.
– És így is késésben vagyunk.
– Jaj, elnézést! Akkor gyorsan útbaigazítanátok?
– Persze. – A válaszban árnyalatnyi türelmetlenség rezeg.
– A lámpa után fordulj jobbra, és...
Az üvegcsörömpölés hangja előbb elér hozzám, maguk a
cserepek csak később következnek a vezető felőli oldal-ról.
Tóraf föltépi az utasoldali ajtót, és kiborulok a kocsiból,
egyenesen őrá, miközben hallom, hogy mögöttem elsül a
pisztoly. A golyó egy-két ujjnyival a fejem fölött csapódik az
ajtólapba.
– Kelj föl, kelj föl! – sürget Tóraf, és talpra ránt. Hátulról
átöleli a derekamat, és a járdához húz.
Mindenfelől sikoltozás hallatszik. A kocsi föl-alá ugrál,
nyikorgatja a felfüggesztést, amit még félelmetesebbé
tesznek a vezetőülés felől jövő férfinyögések. Néhány
másodperc elteltével újabb lövés dörren, majd egy csattanás:
a pisztoly a kocsi mellett a kövezetre esik.
Egy-két ezredmásodpercnek tűnő idő alatt Galén tűnik föl
a vezetőülésnél, és szaltózik a gyomrom. Hónaljánál fogva
vonszolja ki a kocsiból az eszméletlen Tirdánt, és minden
teketória nélkül bedobja a hátsó ülésre. Úgy tűnik, nem vesz
tudomást a köréje csődült tömegről. Megpillant a járdán,
ahol javában tétlenkedem. Láthatólag megkönnyebbül attól,
hogy nem próbálom megmenteni sem őt, sem magam.
– Emma! – rivall rám. – Szállj be a kocsiba.
Gépiesen mászom be a jobb oldalon, de Tóraf lába
eközben már át is suhan az ülés fölött, és helyet foglal hátul
Tirdán ernyedt teste mellett.
– Indíts! – kurjantja Tóraf, mire Galén beletapos a gázba,
szétrebbenti a tömeget.
A kisváros előnye, hogy hamar kijut belőle az ember. Két
perc, és már az országúton repesztünk. Az ajtóba
kapaszkodom, próbálok nem gondolni a frissen ütött lyukra.
Egyúttal igyekszem megemészteni az imént történteket.
Őrület.
– Angyalhal! – szólal meg mellettem Galén. Gyöngéden a
combomra teszi a kezét, én meg ösztönösen arra az enyémet.
– Rendben vagy?
Tágra nyílt szemmel bólintok.
– Hát te?
Jogos kérdés. Az arca csupa véraláfutás, fél szeme
bedagadt, alsó és felső ajka egyaránt fölrepedt. Egyik-másik
zúzódás már sárgul, ami azt jelenti, hogy régebbi, nem a
mostani dulakodásból ered. Még sosem láttam így
eltángálva.
– Rendben leszek – feleli magabiztosan. – Amint téged
biztonságban tudlak.
– Mit csináljak, ha fölébred? – kérdezi mögöttünk Tóraf.
Hátrasandítok Tirdánra, aki majdnem teljesen
összekuporodva hever az ülésen. Úgy fest, mint akit
sebtében bőröndbe pakoltak.
Galén a visszapillantó tükörbe tekint.
– Tartsd a bakancsodat a képén, és ne röstelld használni,
ha kell!
– Úgy lesz.
– Galén! – szólok halkan. Nem tudom, sírjak vagy
nevessek, de bármelyiket választom, hisztérikussá fajul.
– Hmm?
– Hol voltál mostanáig?
 Mély lélegzetet vesz, és megszorítja a térdemet.
– Nem fogod elhinni, mi minden történt.
Figyelembe veszem Galén arcát, a golyó ütötte lyuka-kat a
kocsin, a most elrabolt férfit a hátsó ülésen, valamint a
tényt, hogy az illető nem egészen tíz perce még engem
tartott fogva.
– Hátha mégis.
 42

GALÉN BELÖKI Tirdánt a városi terepjáró hátuljába, me-

lyet Nália a repülőtéren bérelt. Összehangolt mozdulatokkal
hozzálát, hogy módszeresen ráhurkolja a kötelet, amit anyu
néhány várossal odébb egy barkácsboltban vásárolt. Anyám
komolyan fölkészült a túszszedésre. A fogával letép egy
darab szigetelőszalagot, és gondosan betapasztja vele Tirdán
száját.
– Az egész fejét betekerhetnéd vele – tanácsolja a háta
mögül Raína. – Jobban fáj majd neki, ha a hajáról kell
lehúznia. – Azután arcul csapja az öntudatlan férfit. Erősen.
– Ez tényleg nincs magánál.
Triton szigonyára, Galénnak veszettül hiányzott már az
ikernővére.
– Remélhetőleg egyáltalán nem nyílik rá alkalma, hogy
lehúzza.
– Biztos, hogy nem. – Raína a terepjáró farának
támaszkodik, lassan fölemeli a kezét, és megtapogatja
testvére arcát. – Ez a fickó művelte ezt veled?
– Nem olyan súlyos, mint amilyennek látszik.
 Galén nem hazudik. Ha nem vigyáz, az ajka könnyen újra
fölszakadhat, de egyébként úgy tűnik, minden más szépen
gyógyul. Legalábbis Nália ezzel biztatta.
Lecsapja a terepjáró hátsó ajtaját, és az
uzsonnaasztalokhoz fordul, ahol a többiek összegyűltek.
– Jössz? – kérdezi Raínát.
A lány lassan megrázza a fejét. Megkerüli a járművet, és
kinyitja a jobb hátulsó ajtót.
- Szemmel tartom. – Galén épp azt mondaná neki, hogy a
túszuk nem játékszer, de nővére elszánt tekintete láttán
meggondolja magát. Raína pontosan, tudja, mit csinál. – Ha
megmoccan, szétverem a pofáját. – Ezzel beszökken a
kocsiba, és becsukja maga mögött az ajtót.
Talán jobb is, ha Raína őrködik Tirdán fölött.
Mindannyiuk közül talán Raína az egyetlen, aki szükség
esetén nem habozna. Galén nővére mindig is jobban
szeretett bocsánatot kérni, mint engedélyt. És
lobbanékonyságának nincs párja a két királyságban.
Pontosan ezt a fajta éberséget érdemli Tirdán.
Galén az uzsonnaasztalokhoz megy, és Emma mellett,
Grommal meg Náliával szemben foglal helyet. Tóraf
mögöttük, egy fánál áll, és Raínát figyeli, ahogy az Tirdánt.
Antonisz a szomszédos asztalnál várakozó tartásban ül.
Galénnak és Emmának rengeteg a mesélnivalójuk neptuni
közös, illetve külön-külön töltött élményeikről. Kezdésnek
Emma beszámol nekik magáról a városról, ideérkezésükről,
Réderről, aki az óceán és a szárazföld lakói közötti békére,
egységre törekszik, valamint Tirdán szerepéről Jágen és
Pakia cselszövésében, amely a tritoni felségterület
hatalomba kerítését célozta. És a tényről, ami mindenkit
megdöbbent: hogy Jágen egy félvér fiú apja.
– Gondoskodnunk kell róla, hogy a gyermeknek ne essen
bántódása – hangsúlyozza.
– Megteszünk minden tőlünk telhetőt – jelenti ki Grom.
– Jelenleg nincs veszélyben, hiszen Tirdán megkötözve
fekszik egy kocsi hátuljában.
Galén beszél fogságáról előbb Tirdánnál, majd
Kennedynél. Fejével a terepjáró felé int.
– Nem csak ő a gondunk – mondja Gromnak. – Milligan
doktor már útnak indult ide, hogy segítsen megoldani a
helyzetet Kennedyvel.
– Pontosan mi vele a helyzet? – Nália karba teszi a kezét.
– Megszöktél tőle.
Galén elmeséli, hogy Kennedy meglőtte Reedet, és
kísérletezni szándékozik rajta.
– Vissza kell mennem érte – szögezi le határozottan. –
Segített megszöknöm, ezért hálával tartozom neki. Nem
hagyhatjuk ott.
– És nem engedhetjük, hogy Kennedy kísérletezzen rajta
– veti közbe Nália. – Mindannyiunk biztonsága a tét. Bár
nem biztos, hogy értem, miként segíthet nekünk Milligan
doktor.
– Talán ő észhez tudja téríteni a kollégáját. Esetleg
megvesztegethetjük Kennedyt – véli Galén, bár látja,
menynyire valószínűtlen ez. Mégis úgy gondolja, Milligan
doktor segíthet. Csak még ő sem tudja, hogyan.
De hát az egész város őt keresi – szólal meg Emma. – Ha
a helybeliek nem találják, mi hogy járunk sikerrel?
– Hencegett nekem, hogy szándékosan tévútra terelte őket
– magyarázza Galén. – A folyóhoz kell jutnunk. Onnan majd
visszatalálok a partszakaszra, ahonnét elszöktem. Attól
pedig a kunyhóhoz.
És remélhetőleg Reedhez.
– És azután? – firtatja Grom. – Ott állunk majd két
neptuni fogollyal, az egyikük emberi tudós, további tervünk
meg nincs. Szerintem ez kicsivel több, mint amennyivel
boldogulunk.
– Tirdán nem egyszerűen fogoly – helyesbíti Nália. – Ő
visszatér velünk az óceánba, ott áll törvényszék elé. A két
királyság ellen elkövetett bűneit nem hagyhatjuk figyelmen
kívül.
– Ez a neptuniaknak nem fog tetszeni – jegyzi meg
Grom. – Elvégre az ő polgáruk,
– Nem tud érdekelni – feleli Nália. – Téged miért érdekel?
Neptunnak léteznie sem lenne szabad. Semmiféle
fennhatóságát nem kell elismernünk. Tirdán kikezdett a
családommal. Ezt nem viszi el szárazon.
– De Neptun nagyon is létezik – emlékezteti szelíden
Antonisz. – És igaza van Gromnak, egy kis diplomáciával
sokra juthatunk. Visszatérek a királyságokba, és erősítést
toborzok. – Fölpattan a helyéről, és Grom vállára teszi a
kezét. – Többé nem hagyhatjuk figyelmen kívül Neptun
városát. Tárgyalásba kell bocsátkoznunk vele.
Grom a fejét rázza.
Te hoztál bennünket ebbe a helyzetbe. Te meg a titkod.
– Ez egy évezredek óta őrizgetett titok. Igazságtalan lenne
az én titkomnak nevezni. – Antonisz összefonja a karját a
mellkasán. – És az itteniek békét kívánnak. Mindig is arra
vágytak. Szerintem talán megérett rá az idő, hogy lépéseket
tegyünk érte. Elvégre Emmát elfogadta a múltőrzők tanácsa.
– Emma az egyetlen kivétel. Egyetlenegy –
nyomatékosítja Grom. – Túl gyorsan túl sokat kívánsz.
– Akkor talán még nem kéne a tanácshoz fordulnunk –
mondja Antonisz. – Talán az itt jelenlévőkre kellene
korlátoznunk a megbeszélést. Hadd enyhüljenek meg idővel
a múltőrzők a kérdés iránt.
– Sokat tanakodsz ezen – jegyzi meg ingerülten Grom. –
Ezt az egészet előre kiokoskodtad, igaz?
– Ugyan, dehogy – tiltakozik Antonisz. – Na, jó, talán egy
kicsit. Ha így állunk, talán nem jó ötlet erősítést toborozni.
Nem hiányzik, hogy a szükségesnél többeket vonjunk be a...
Nália a tenyerébe temeti az arcát.
– Hihetetlen. Egész idő alatt...
– Figyeljetek! – szólal meg Galén. – Tudom, hogy ez
fontos téma, de közben Reedet illetően az időt vesztegetjük.
Nem szeretnék lehetőséget adni Kennedynek, hogy valahová
máshová vigye őt. – Mindannyian néma egyetértéssel
bólogatnak. – Szerintem Grommal és Tóraffal hármasban
menjünk.
Én nem hagyom itt Raínát ezzel az elmebeteggel –
ellenkezik Tóraf.
– Fölcserélnéd egyik elmebeteget a másikra? – kérdezi
Galén, bár tudja, hogy Tóraf már döntött. Tóraf
mérhetetlenül félti az ő nővérét, ami egyszerre előnyösen és
hátrányosan is hathat.
– Nália, Emma és Antonisz elbírnak Tirdánnal.
Megkötöztük, a száját beragasztottuk. Semmi sem indokolja,
hogy Raína ne jöjjön velünk.
Galénnak meg az a gondolat nem tetszik, hogy Emmát
hagyja hátra Tirdánnal – főleg, hogy csak most kapta vissza
a lányt. De tény, hogy Tirdán meg van kötözve, Nália pedig
gyakorlatilag szakértő a pisztolylövészetben – pillanatnyilag
épp három pisztoly van a birtokában. És mivel Emma nem
tud halfarkat fejleszteni, a folyóban lelassítaná a csapatot.
Megértő pillantást váltanak Emmával. A lány kurta
biccentéssel jelzi neki, hogy belenyugszik abba, amin nem
tud segíteni.
– Rendben – mondja Galén. – Elvisszük Raínát. Gyerünk!
Nem várhatunk virradatig. És ügyeljetek a csapdákra!

A holdfényben partra gázolnak a folyóból. A fák és cserjék

kékesfekete, helyenként – ahol a lombsátor eltakarja az
éjszakai égboltot – alig kivehető árnyaknak tűnnek
körülöttük. Tóraf, Raína, Galén és Grom mezítláb lépkednek
az erdő széléig.
– Innen mennyi? – suttogja Raína.
– Nem sok – feleli Galén, és átveszi a vezetést a fák között.
– Hogyan fogjuk legyűrni a férfit, ha fegyvere van? –
kérdezi Grom.
– Túlerőben vagyunk – mondja Galén. – És a fák
fedezéket nyújtanak. Azonkívül nem lő valami fényesen.
– Remek – morogja Tóraf.
– Te akartad elhozni Raínát – emlékezteti Galén.
– Meggondolhatom magam?
– Nem – válaszolják kórusban az ikrek.
– Hallgassatok már! – szól rájuk Grom. – Galén,
koncentrálj!
Galén a messzeségbe hunyorít. Egy faház körvonala
rajzolódik ki a fák előterében.
– Megérkeztünk – suttogja, és maguk elé mutat. Int, hogy
húzódjanak közelebb hozzá. – Körülzárjuk, a többi majd
elválik.
– Mit csinálunk, ha nem jön ki? – kérdezi Raína.
– Kijön, amint megtudja, hogy fegyver van nálunk.
– Nincs is – rökönyödik meg Tóraf.
Galén fölvesz a földről egy ágat, és letör róla néhány
gallyat. A végét Tóraf felé fordítja.
– Sötétben föl vagyunk fegyverezve.
 Tóraf bólint, ő is keres magának egy botot, majd a hatás
kedvéért lövés hangját utánozza. Galén a szemét forgatja.
Botjaikat készenlétben tartva, egy csomóban lopakod-nak
a kunyhó felé. Valahányszor a talpuk alatt megreccsen egy
rőzsedarab vagy megzörren az avar, Galén összerezzen.
Nem létezik, hogy Kennedy ne vegye észre a
közeledésünket. Futólépésre vált, jelez a többieknek, hogy
vegyék körül a kunyhót. Ő maga közvetlenül az ajtóval
szemben bújik az egyik fa mögé.
Miután mindenki elhelyezkedik, Galén fölkiált:
– Kennedy, körülvettük a házat. Jöjjön ki, és nem esik
bántódása!
Kennedy azonban nem válaszol. Mi több, odabentről.
mintha egyáltalán nem jönne semmi hang, semmi mozgás.
Galén keres egy követ, és az egyetlen elülső ablakra hajítja,
betöri vele az alsó sarkát.
Még mindig semmi.
Bent nem ég lámpa. Galén lassan a lépcsőhöz lop ózik,
kicsit gyerekesnek érzi magát, ahogy puska módjára fölemeli
a botját. A hold éppen megvilágítja az ajtót, és látszik, hogy
rajta függ a lakat, bezárták a kunyhót. Kennedy nincs itt.
– Reed? – szólongatja a fiút Galén. – Reed, itt vagy?
Beles a betört ablakon. Reed láncai a szemközti ablak
alatt a padlón hevernek. Kennedy már elvitte a fiút.
Tóraf és Grom oldalról előrejönnek hozzá, kisvártatva
Raína is megjelenik.
 – Még a közelben lehetnek – mondja nekik Galén. – Ha
Kennedynek van esze, délebbre megy. Indulnunk kéne,
hogy...
– Csitt! – pisszeg Raína. – Nem halljátok?
Mindnyájan elnémulnak. Egy pillanatig nincs más nesz,
csak fölöttük a szél birizgálta lombsátor susogása. Azután a
folyó irányából egészen határozott berregés hatol el
hozzájuk.
– Motorcsónak – mondja Galén. – Biztosan ők azok.
Visszanyargalnak a partra, nem törődnek az arcukba
csapódó alsó ágakkal, gallyakkal. Látják, hogy a távolban
pici sárga fénypont siklik a vízen – délfelé tart.
– Gyorsan haladnak – mondja Grom.
– Talán el tudom kapni őket – véli Galén, és a vízbe gázol.
Raína karon ragadja.
– Mindannyian láttuk a farokúszódat, Galén. Pihentetned
kell. Bízd ezt rám!
– Te soha nem kapod el őket – feleli Galén.
– Kizárt dolog – morogja Tóraf is.
Raína minden egyéb figyelmeztetés nélkül kitátja a száját,
és Triton tehetsége óriási hullámban söpör végig a folyón.
 43

NAGYAPÁM ÁTÜL mellém az uzsonnaasztalnál.

Megköszörüli a torkát, és hosszasan simítgatja pólója
gyűrődéseit.
– Szóval? – kérdezi végül.
– Hm. Szóval micsoda? – Ez egy cseppet tiszteletlenül
hangzik, mindjárt ki is javítom. – Úgy értem, nem nagyon
tudom, mit akarsz kérdezni, nagyapa.
– Haragszol rám, amiért Neptunba küldtelek?
– Elárulhattad volna, mit fogok itt találni.
– De tudod, miért nem tettem.
– Galén miatt.
Sóhajt.
 – Úgy látom, Galén és Grom hasonló beállítottságúak, bár
egyikük sem ismerné be. Mindketten úgy vélik, első a
biztonság, csak azután jöhetnek az örömök. Az időnként jó
dolog. Sőt, legtöbbször az. Máskor azonban
megakadályozhatja, hogy teljes életet éljünk.
Nem tudom, arra gondol-e, hogy Grom sok-sok
esztendővel ezelőtt eltiltotta anyut a szárazföldtől, ezáltal
olyan veszekedést gerjesztett, ami évtizedekre elválasztotta
őket egymástól. Szeretném azt hinni, kigyógyítottam Galént
abból, hogy megpróbáljon eltiltani ettől-attól, de továbbra is
előfordul, hogy tétovázást látok a szemében, csak épp nem
bugyog a felszínre a veszekedés. Nem tetszik neki, ha
bizonyos dolgokat csinálok, de legalább nem dirigál, hogy ne
csináljam őket.
Neptunt illetően azonban azt hiszem, helyesen járt el a
nagyapám. Azt hiszem, Galén megmakacsolta volna magát,
ha tudja, mi vár ránk a város határán belül.
– Nem haragszom – mondom ki abban a pillanatban,
amint döntésre jutok. – Tudom, miért nem figyelmeztettél
alaposabban.
Neptuni élményeink nem éppen a legmerészebb álmaimat
váltották valóra, különösen nem abban a tekintetben, ami
itt-tartózkodásunk alatt Galénnal történt. De tudomást
szereztem más félvérek létezéséről, egy városról, amely a
sziréneket meg a félvéreket egyaránt elfogadja, összhangot
teremt közöttük, és ez reményt adott. Föllobbant a remény,
amely a ma éjszakai események nyomán hamvába halhat.
 – És mi a véleményed a békéről, amit Neptun kíván a
királyságokkal? – fogja halkabbra a hangját, valószínűleg
azért, nehogy anyu fülébe jusson.
– Szeretném, hogy megszülessen.
Pont.
– Akkor fogjunk össze az érdekében, jó?
Éppen azt akarom kérdezni, mi a javaslata erre, de
váratlanul Galén és Tóraf bukkannak föl az erdő szélén,
kettejük között Reedet támogatják, félig-meddig magukkal
cipelik. Mögöttük Grom és Raína jelennek meg, Kennedy a
triton király vállára vetve, mint egy alvó gyermek. A karja
úgy himbálózik előre-hátra, mint a lehúzva fityegő
banánhéj.
Galén segít asztalhoz ülni Reednek, és odahívja anyut.
– Megsérült a keze.
Reed tenyerét valami ruhával szorosan betekerték, és
Galén pólójának rongyosságából ítélve, az szolgáltathatta
hozzá az alapanyagot.
Raína vidáman cserél helyet anyuval, aki eddig a
terepjárónál állt őrt. Tirdán csak egyszer tért magához,
akkor is rövid időre, mert anyu a pisztolya agyával ismét
leütötte, mint valami gengszter.
Anyu egy palack vizet visz az asztalhoz, ahová Galén,
Grom és Reed ültek. Tóraf a terepjárónál csatlakozik
Raínához, segít Tirdánhoz hasonlóan megkötözni Kennedyt.
Váratlanul testen kívüli élményem támad, ahogy
összefüggéseiből kiragadva szemlélem a képet.
 Ha valaki e pillanatban úgy döntene, hogy itt telepszik le
piknikezni, jól néznénk ki.
Én nagyapám mellett ülve maradok, fészkelődöm a
pádon, hogy leplezzem idegességemet. Jelenleg bármit
teszünk, kötelességnek tűnik. Egyelőre ez az asztal a kijelölt
posztom, ahol félrehúzódom, amíg hasznára nem válok
valakinek. Ez a családbarát turistapihenő most kóborló
sellők ideiglenes állomáshelyévé változott.
Anyu óvatosan eltávolítja a kötést, megvizsgálja Reed
sebét. A fiú derekasan viseli, csak néha torzul el az arca, de
hangot akkor sem ad fájdalmának.
- Többszörös csonttörés – állapítja meg jó néhány
másodperc után anyu. – El kell szaladnom a drogériába
kötszerért és sebfertőtlenítő kenőcsért. Azután be kell
gipszelni, hogy a csontok rendesen forrjanak össze. Van
Neptunban kórház?
A fiú a fejét rázza.
– Csak orvos. A kórházat igyekszünk elkerülni.
Nyilvánvaló okokból.
Anyu bólint. Nem mondja neki, hogy azonnal elvisszük az
orvoshoz, tehát nyilván nem visszük.
– Ez fájni fog – figyelmezteti, miközben fölemeli a palack
vizet. Ahogy a fiú tenyerére csorgatja, Reed elfordítja a fejét.
Én sem nézek oda. Nem bírja a gyomrom a nyílt sebeket.
Miután anyu végez a kimosásával, visszamegy a
terepjáróhoz, egy tiszta pólót hoz, használható csíkokra tépi,
közben tudomást sem vesz a hátul összekötözött két férfiról.
Újra bepólyálja Reed sebét, és pár szem fájdalomcsillapítót
ad neki. – Csak ez van nálam.
Reed elveszi a tablettákat, és a fölkínált vízzel lenyeli őket.
Előbb Galénra, majd Gromra néz.
– Haza visztek? Vagy egyik fogságból a másikba kerültem?
Galén összekulcsolja a kezét a tarkóján, és kifújja a
levegőt.
– Azt hiszem, ideje a következő lépésünkről beszélni. Én
arra voksolok, hogy engedjük át az intézkedést a
királyoknak.
– Természetes, hogy a királyok intézik – véli anyu.
De tudom, hogy Galén az én kedvemért tette a kijelentést.
Tudatja velem, hogy a világ nem az én vállamon nyugszik, és
bármiféle cselekvés mellett döntenek Neptun városa
ügyében, nem nekem kell azt a döntést meghoznom. Azért
mondja, hogy megkönnyebbüljek.
Vagy azt közli velem, hogy nincs beleszólásom? Majd
meglátjuk.
Grom rőzsét gyűjt, az egyik faszenes rostsütőn halomba
rakja, hogy meggyújtsa. Tóraf segít neki, és percek alatt van
min vacsorát készítenünk. Csak épp vacsoráravalónk nincs,
amennyiben Kennedyn kívül nem fogtak ki egyebet a
folyóból.
Észreveszem, hogy Galén nem segédkezik a tűznél. Sokáig
mereven bámulja, mint akit hipnotizáltak. Amíg bámulja, én
őt bámulom. Így aztán pontosan tudom, melyik pillanatban
emeli föl a fejét. És meghökkenek a tekintetétől. Titkos
gyötrelem tükröződik benne – és árnyalatnyi
visszafogottság.
Hosszú léptekkel átvág a táborhelyen, és megáll előttem,
mélyen a szemembe néz. Valami nem hagyja nyugodni. És
az velem kapcsolatos.
- Beszélni szeretnék veled, Emma. Négyszemközt.
 44

GALÉN ELVISZI a lányt az uzsonnaasztaloktól, bekíséri

az erdőbe. Onnan is láthatják a tábortüzet, de elég messziről,
hogy a fiú szavai csak Emma fülébe hatoljanak. Még néhány
méterrel odébb megáll, visszatekint a turistapihenőre,
azután a lányra.
Emma tágra nyílt szeme csupa kérdés. Galén azt sem
tudja, hol kezdje.
– Megijesztesz, Galén – suttogja a lány. Akadozik a
hangja, mint aki talán a könnyeivel küzd. Márpedig a fiú
éppen ezt nem szeretné.
Kezével végigszánt a haján.
– Nem azért hoztalak ide, hogy fölzaklassalak. Én csak...
Sok minden történt köztünk... velünk... a panzióbeli
veszekedésünk óta. És szerintem beszélnünk kellene róla,
mielőtt bármi más történik.
A lány megköszörüli a torkát.
– Miután nem jöttél vissza, azt hittem, elhagytál. Azt
hittem, vége.
Persze, hogy azt hitte. Mi mást hitt volna?
– Te azt akartad, hogy vége legyen?
 Galén nem ezt készült kérdezni, de ez érdekli leginkább.
– Galén...
– Ha igen, csak szólj. Nem fogok haragudni. – Érzi, hogy
elveszíti az érzelmei fölötti uralmat, és eszébe jut, mi sült ki
abból legutóbb. Nyugalom! Beszéljük ki magunkból! –
Olyasmiket mondtam, amikben nem volt semmi logika.
Nem voltam a legjobb idegállapotban. Azt hiszem, fejbe
kólintott, hogy találkoztunk Reeddel és beszéltünk
Réderrel... de hagyjuk ezt. Nem keresek mentségeket. –
Egyik lábáról a másikra áll. De nem a testsúlya jelent most
terhet. – Rengeteg időm volt, hogy átgondoljak dolgokat.
Hogy kettőnkön gondolkodjam.
– Nem akartam, hogy vége legyen.
Fölemeli a jobbját, kézfejével megcirógatja a lány arcát.
Emma erre behunyja a szemét. Galén nem tudja, hogy ez jó
vagy rossz.
– Azért kívántam, hogy az óceánban élj velem, azért
kívántalak elvinni a szárazföldről, mert...
– Úgy gondolod, akkor tovább élek. Az óceáni élet
könnyebb a szervezetemnek, ahogy a szirénekének is.
– Az emberek sérülékenyek.
– Most Rachelről beszélsz.
– Azt hiszem, róla. Igen, Rachelről beszélek.
– Ami vele történt, az baleset volt. Senki sem tehetett róla.
Megrázza a fejét. Erről hónapokig vitatkozhatnának.
 – Még csak nem is erről van szó. Hanem, hogy... Veled
nem történhet meg. Mármint az, hogy meghalsz.
– Egyszer bekövetkezik. Mindannyiunkat utolér. A ha-
lál az élet velejárója.
– Esküszöm, magamat is próbálom meggyőzni. Igyekszem
a mennyiség helyett a minőséget értékelni. De folyton
eszembe jut, hogy te halsz meg előbb. Hacsak... De azt
szeretném, hogy boldog légy. Nem akarom, hogy valaha is a
foglyomnak érezd magad.
A lány grimaszol.
– Ja, vagy úgy. Azt mérgemben mondtam, Galén.
Valójában nem úgy gondolom. Inkább az ellenkezőjét. Úgy
érzem, én tartalak téged távol az óceántól. Pedig érzem,
hogy igazából ott szeretnél lenni.
– Bárhol szeretnék lenni, ahol te vagy – mondja Galén, és
komolyan is gondolja.
Emma arcán legördül egy könnycsepp.
– Galén, valamit tudnod kell. Reedről.
A fiú hüvelykujjával letörli az újabb alágördülő
könnyeket. Tudja, mit akar elmondani neki Emma, és úgy
dönt, hagyja beszélni. Hadd öntse saját szavaiba a
történteket. Hadd mesélje el az ő nézőpontjából. Nem
számít, mennyire fáj. Nyilvánvalóan olyasmi ez, amit
Emmának ki kell adnia magából.
Galén azt is hagyta volna, hogy magában tartsa, soha nem
kényszerítette volna, hogy elmondja. Mert végső soron a
lány őt választotta, és csakis ez számít.
 – Mondd el! – biztatja szelíden. – Ha akarod.
– Reed meg én... Az erdőben kerestünk téged. Azután
egyszer csak a srác ott áll előttem, és azt kérdezi,
megcsókolhat-e.
Galénnak görcsbe rándulnak a zsigerei.
– És igent mondtál?
– Bizonyára, mert rögtön azután megcsókolt.
Hűha. Nem fogta föl, hogy ennyire fájni fog, ha újra
fölidézi a részleteket, amiket eddig oly fáradságos munkával
igyekezett elűzni az elméjéből.
– Miért... miért engedted volna meg neki?
A lány ajka megremeg.
– Nem tudom. Illetve te meg én összevesztünk. Elmentél.
Nem válaszoltál a hívásaimra, az SMS-eimre. Reed meg ott
volt, kedvesen bánt velem, megmutatta, milyen szuper
Neptunban félvérnek lenni. És... és...
– Azt hittem, talán ilyesmire vágysz.
– Igen. Nem! Szóval tudtam, hogy nem őrá vágyom, egész
idő alatt tudtam, hogy téged kívánlak. Csak úgy éreztem,
hogy ő másik lehetőséget kínál nekem. Olyan lehetőséget...
– Amit én nem adhattam meg neked.
– Amit nem adhattál meg? Talán. Akkor inkább úgy
éreztem, mintha nem akarnád megadni. Ne haragudj,
Galén! Nem lett volna szabad megengednem neki. El kellett
volna taszítanom, leállítanom, mielőtt megtörtént.
 – Nem tudtad, hogy mi ketten hányadán állunk
egymással. Azt hitted, magadra hagytalak egy idegen helyen.
El sem... el sem tudom képzelni, miket gondolhattál rólam.
– De akkor sem lett volna szabad megengednem, hogy
valaki más megcsókoljon. Úgy volt, hogy te meg én párba
állunk.
Volt? A következő kérdés a gyomrából feltörő szorongás
hevébe burkolva égeti Galén torkát.
– Emma, ez azt jelenti, hogy... elveszítettelek? – Két
kezébe fogja a lány arcát. A helyzet megoldása vészesen
sürgőssé vált. Mit ért azon, hogy úgy volt, hogy párba
állunk? – Mert esküszöm, jóváteszem neked. Mindent
jóváteszek. Adj nekem még egy esélyt! Biztosítom neked az
összes választási lehetőséget. Ha azt kívánod, hogy Neptun
egyesüljön a víz alatti királyságokkal, támogatni fogom.
Igyekszem meggyőzni Gromot, hogy így a legjobb. Mit
szeretnél, Emma?
Csak mondd meg, és a tiéd!
A lány odasimul hozzá, a mellkasába zokog. Galén
magához vonja, élvezi az érzést, hogy újra a karjában
tarthatja.
– Arra kérsz, adjak neked még egy esélyt, holott éppen
fordítva kellene lennie – mondja Emma. – Ez rettentő
fonák.
Mindig ezt csinálod. Magadat hibáztatod.
Galén végigsimít a lány haján.
 – De te nem viszonoztad a csókját. Elmesélte, hogy nem
viszonoztad, hogy elhúzódtál tőle.
– Reed elmesélte neked?
– Amíg Kennedynél voltunk.
– És még mit mesélt neked Reed?
– Azt, hogy engem választottál. Pedig ez nem volt
törvényszerű. Azok után, ahogy viselkedtem. Aznap este
készen álltam, hogy elhagyjam Neptunt. Készen álltam, hogy
elvigyelek egy olyan helyről, amely boldoggá tudott tenni
téged. Önzőn és féltékenyen viselkedtem. Teljes joggal
kereshettél volna más lehetőségeket.
– Ha tudtad, hogy ezt mondtam neki, az előbb miért
kérdezted, hogy elveszítettél-e?
– Tőled akartam hallani. Szükségem volt rá, hogy tőled
halljam. Elvégre azóta meggondolhattad magad.
De ezután a lány lehúzza Galén száját a sajátjához. Emma
ajka csillapíthatatlan téboly, mintha a lány be akarná pótolni
az elvesztegetett időt. A teste Galén testéhez simul, minden
távolságot megszüntet kettejük között. Galén egyszer csak a
karjába kapja, hogy még mélyebben tudja csókolni. Emma
átkulcsolja a lábával a derekát, úgy tartja ott magát, hogy
egyetlen pillanatra se kelljen megszakítani a csókolózást.
A fiú a legközelebbi fának dönti, két keze eszeveszetten
tapogatja végig Emma minden porcikáját. Amikor éppen a
még föltérképezetlen terület felé nyúl, a hátuk mögött Tóraf
megköszörüli a torkát.
 – Khm! – teszi hozzá a nagyobb nyomaték kedvéért.
Galén azonnal elhúzódik – megölöm a srácot de továbbra
is Emma előtt áll, hogy a lány valamelyest rendbe szedhesse
magát. Emma lesimítja nyakpántos nyári ruháját, fürge
ujjakkal igazgatja a haját. Bólint, amikor kész szembenézni
Tóraffal. A szája duzzadt – és újabb csókok fenyegetik
Galéntól, aki most őr óla a barátjára néz.
– Az időzítésünk még nem tökéletes – mondja szinte
kifulladva. A pulzusa olyan vad ütemet diktál, amit még
úszva sem tudna követni.
– Hát, ahogy elnézem, majdhogynem későn érkeztem.
Mielőtt Emma a fejéhez vághatná mindazokat az
indulatos szavakat, amik a nyelvére tolultak, Galén
betapasztja a kezével a száját.
– Mit akarsz, Tóraf?
Barátja összekulcsolja maga előtt a kezét. Gyanúsan
kimért, hivatalos gesztus... Nahát, Tórafot zavarba lehet
hozni?
– Úgy tűnik, a két király kifőzött valami tervet – közli
Tóraf, és ismét megköszörüli a torkát. – Azt kívánják, hogy
Emma hívja föl Rédert.
Témánál vagyunk.
 45

RÉDER, ITT Emma beszél.

A szavak szinte megfeszülnek a számban. Valamiért úgy
érzem, elárultam Rédert, holott valójában pontosan azt
teszem, amiről beszéltünk. Legalábbis remélem, az sül ki
belőle.
– Te jó ég, Emma, hogy vagy? Honnan hívsz?
Tirdánnal vagy? Frank eléggé...
– Frank jobban van?
Egy pillanatra csönd támad a vonal végén. Réder hangja
aggódóról gyanakvóra vált, ami picit rosszulesik. Várjuk ki,
amíg meghallja, amit mondanom kell.
– Ramaty állapotban van. Mi történt, Emma? Hol van
Tirdán? Azt mondják, baleset érte a stoplámpánál. Az a...
– Tirdán nálunk van – mondom. – És nem baleset érte.
 A kívántnál komorabban csengenek a szavaim, de a
pisztolyát rám szegező Tirdán emléke nem kifejezetten vidít
föl.
Újabb csönd.
– „Nálunk"?
– Idejött a családom. Az egész.
– És... és magatokkal vittétek Tirdánt? Miért?
– Reedet is. Meg Kennedyt. – Úgy bugyborékol a
gyomromban a szorongás, mint egy pezsgőtabletta. Anyu azt
tanácsolta, mindjárt a legelején halmozzam föl az
előnyeinket, de ez nem tűnik helyénvalónak. Nem szükséges
ráijeszteni Réderre ahhoz, hogy józanul viselkedjen. Eleve a
lehető legészszerűbben gondolkozik. – Beszéltem Gromnak
meg a nagypapának arról, hogy békét kívánsz az óceánlakók
és a szárazföldiek között. Beleegyeztek, hogy találkozzanak
veled.
Réder sóhajt.
– Sajnos már nem bízhatok a családtagjaidban. Elvittek
két ittenit, köztük a saját fiamat. És nézd meg, mit műveltek
Frankkel. Honnét tudjam, hogy ez nem csapda, Emma? –
Halkabbra fogja a hangját. – Te honnét tudod, hogy ez nem
csapda?
– Hogy honnét tudom? Sehonnét. De bízom a
családomban. És benned is bízom. Szerintem ez kóser.
Frankkel pedig Tirdán bánt el, nem mi.
– Ezt hogy érted?
 Erre elmagyarázom Rédernek, hogy Tirdán hataloméhes
szociopata, elmebajos szósszal nyakon öntve, és
kínzásfetisizmussal körítve. Kennedy pedig ugyanaz
pepitában, egy követ fúj vele, meg minden. Eltart egy ideig,
hogy a polgár- mester földolgozza mindazt, ami az orra előtt
játszódott le.
– Nem álltam a helyzet magaslatán – jelenti ki végül. –
Csalódást okoztam neked, Emma, az enyéimnek, a fiamnak.
Éberebben kellett volna figyelnem a veszélyre. Tudnom
kellett volna, mi folyik itt.
Mit is válaszoljak erre? Úgy döntök, valami vigasztaló
általánosságot.
– Ha önmagadat hibáztatod, azzal semmin sem
változtatsz – mondom neki.
– És mi változtat bármin is? Mik a családod feltételei a
fiam visszaadásáért?
– De hát nem ejtettük túszul, vagy ilyesmi.
Kitépik a telefont a kezemből.
– Réder? Itt Nália poszeidóni hercegnő, Antonisz király
lánya beszél. A fiad igenis mindaddig a túszunk, amíg nem
egyezel bele, hogy nyilvános helyen találkozz velünk. Azt
hiszem, egyetérthetünk abban, hogy pillanatnyilag egyikünk
sem engedheti meg magának a másik iránti bizalom
fényűzését. Ami Kennedyt illeti, az álcátoknak befellegzett.
Érintkezésbe lépett kívülállókkal, akik talán már úton is
vannak Neptunba. Nekünk is érdekünk, hogy segítsünk
nektek eltakarítani ezt a katyvaszt. Floridából repülőn
idehozatunk valakit, hogy közreműködjön ebben. Kennedyt
a város határán egy erdő széli turistapihenőben hagyjuk.
Nektek kell őriznetek, amíg a barátunk, Milligan doktor meg
nem érkezik. – Anyu elhallgat. Úgy látszik, Réder szeretne
mondani valamit. – Sajnálom, de amíg a feltételeink nem
teljesülnek, a fiadat magunknál tartjuk – hangoztatja anyu.
– Biztosíthatlak, hogy jól gondját viseljük. Nem vagyunk
olyan vadállatok, amilyenek a saját városodban ólálkodnak.
Hú, anyu, ez övön aluli volt! Bár tulajdonképpen jogos.
Mi nem tűnünk vadállatoknak.
Mi rohadtúl terroristáknak tűnünk.
 46

A MEGÁLLAPODÁS szerinti étterembe vezető útjukat

csak rövid időre szakítják meg egy drogériánál, hogy
Reednek valami rendes kötszert vásároljanak, Tirdánnak
pedig valami rendes nyugtatószert, ugyanis folyton
föleszmél, és Raína újra meg újra leüti – nem mintha Galén
ezt különösebben bánná.
Annál inkább zavarja a tény, hogy Reed és Tóraf a je-lek
szerint azonnal szót értettek egymással. Hallani, amint a
hátsó ülésen pirospacsiznak, azzal a reflexjátékkal
szórakoznak, amit még Rachel tanított Raínának.
– Ez csalás! – zúgolódik Reed. – A csalók nagyobb pacsit
kapnak.
– Akkor én ököllel fogok pacsizni – feleli Tóraf.
A Galén ölében ülő Emma megfordul, rájuk néz. Galén
már azt hitte, hogy elaludt, bár nem értette, miként
lehetséges ez, miközben a két nagyszájú srác a fülébe
röhögcsél.
– Nem tudnátok valami mást játszani? Ami nem jár ilyen
éktelen ricsajjal.
Tóraf leereszti a kezét.
– Egyébként mikor érünk már oda?
 – Tényleg, több mint egy órája furikázunk – teszi hozzá
Reed, noha éppen ő tudhatná leginkább, mennyi időbe telik
Neptunból Chattanoogába jutni.
– Türelem rózsát terem – fuvolázza a volán mögül Nália.
A többiek mind morognak. Az asszony a visszapillantó
tükörben fölvonja fél szemöldökét. – Mindjárt ott vagyunk,
gyerekek.
Mintegy végszóra elhaladunk az ISTEN HOZTA
CHATTANOOGÁ-BAN! felirat mellett.
Galén érzi, hogy Emma teste megfeszül.
– Nem lesz semmi baj, angyalhal.
A lány újra elengedi magát.
- Honnét tudod?
Az az igazság, hogy nem tudja. Lehetetlen előre
megmondani, hogyan alakul, milyen eredménnyel zárul
majd ez a neptuni hivatalos képviselőkkel tervezett
tárgyalás. Ám maga a tény, hogy egyáltalán sor kerül
találkozóra – méghozzá semleges helyszínen –, kedvező
jelnek tekintendő.
A terepjáró utastere ezután elcsöndesedik. Raína és Tóraf
a körös-körül az ég felé törő toronyházakra mutogatnak,
hiába nyújtogatják a nyakukat, nem látnak föl az épületek
tetejéig. Reedet láthatólag a gépkocsiforgalom köti le. Emma
a gondolataiba merülve pihenteti a fejét Galén mellkasán.
Galén reméli, hogy nem hoz csalódást a mai nap. Igazat
ad Antonisznak – bármi is az indok, Neptun létezését többé
nem hagyhatják figyelmen kívül. Ki kell okoskodniuk
valamit. És tájékoztatniuk kell a múltőrzőket.
Miután megérkeznek a Hennen nevű étteremhez, Nália a
bejáratnál kiteszi a többieket, csak Raínát és Tórafot nem,
akiket azzal a feladattal bíztak meg, hogy Tirdánra
vigyázzanak. Galénnak eszébe jut, hogy Raína most legalább
pihentetheti az öklét, mivel a férfit kellőképpen
benyugtatózták.
Az étterem előtt várakoznak, amíg Nália le nem parkol.
További néhány percbe telik, hogy megfelelő helyet találjon
a túsz őrzéséhez. Amint csatlakozik hozzájuk, Gromra
kacsint, majd belékarol, és betessékeli. Galén, Emma, Reed
és
Antonisz követik. Miért ne bíznák a vezetésére magukat?
Olyan fesztelennek tűnik, mint aki már több százszor járt itt.
A hosztesz a társaságot tágas különterembe kíséri,
amelynek egyetlen hosszú, tömörfa asztalánál harmincan is
kényelmesen helyet foglalhatnának. Mindegyiküknek
étlapot ad, majd nesztelenül becsukja maga mögött az ajtót.
Az üvegfalú helyiségbe az étterem többi részéről semmilyen
hang nem hallatszik be.
Rédert már leültették két másik férfival, akik nem
ismerősek Galénnak. Reed magához ragadja a
kezdeményezést, az apja mellé telepszik. Idefelé jövet
eldöntötték, hogy az uralkodócsaládok nagylelkűségének
jeleként megengedik neki ezt.
Antonisz szavai visszhangzanak Galén agyában. Egy kis
diplomáciával sokra juthatunk.
 Apa és fia gyors, suttogó megbeszélést folytatnak, közben
Reed fölemeli sebesült kezét, hogy Réder megszemlélje.
Galén nem tudhatja, mi jár most a polgármester fejében, de
nagyon úgy tűnik, hogy csalódottság és düh. Azután egy
Galén által sokszor megtapasztalt érzelem ül ki az arcára
– az önmarcangolás.
A felszolgálónő megjelenéséig egyetlen szó sem hangzik el
az asztal fölött. Most mindenki illedelmesen leadja az
italrendelését. Amikor az alacsony, barna hajú nő kilenc
pohár vízzel visszatér, Nália odainti magához.
– A vacsoránkat egyelőre nem rendeljük meg – közli. –
Szeretnénk, ha senki sem háborgatna bennünket.
– Természetesen – bólint a pincérnő, és elhátrál a
tálcájával. Ezúttal amint becsukja az ajtót, Grom azonnal
elkezdi.
– Hálásak vagyunk, hogy úgy döntöttetek, ma találkoztok
velünk – mondja.
Grom, a diplomata. Majd meglátjuk, mennyire hálás –
gondolja Galén.
– Mindazonáltal a múltőrzők tanácsának tudta és
jóváhagyása nélkül jöttünk ide – folytatja Grom.
– Azt akarod mondani, hogy ennek a találkozónak nincs
semmi súlya? – kérdezi Réder.
Grom nem zökken ki.
– Azt akarom mondani, hogy bármiféle elhatározás vagy
következtetés, amire a mostani találkozó során jutunk,
mindaddig csak elvileg érvényes, amíg nem terjesztjük a
tanács elé.
Réder iszik egy kortyot a vizéből.
– Úgy gondolom, azzal kell gazdálkodnom, amit kaphatok.
– Cseng a mobiltelefonja, és a néhány másodpercben, amíg
fölveszi, egy countryszám dallama tölti be az üvegfalú
szeparét. – Helyes – mondja kisvártatva. – Folyamatosan
tájékoztassatok a fejleményekről! – Leteszi, majd Galénra
néz. – A barátod, Milligan doktor megérkezett Neptunba.
Most tárgyal Kennedyvel.
– Hol tartjátok Kennedyt? – kérdezi Nália. – Remélem,
biztonságos helyen.
– A börtönünk egyetlen zárkából áll – feleli Réder. – Ott
tartjuk.
Galén elámul, hogy egyáltalán létesítettek börtönt. Olyan
városban, amelynek lakói szemlátomást összhangban élnek
egymással.
– Az NÓLH-tól megjöttek már?
Milligan doktor szerint értesítették a Nemzeti Óceán- és
Légkörkutatási Hivatalt – ami nem jó.
Réder a fejét rázza.
– Kiderült, hogy az NÓLH egyetlen személyt küldött
Kennedy állításainak kivizsgálására, ez az úriember pedig
sajnálatos módon téves útbaigazítást kapott, amikor a
szövetségi autópályáról telefonált Sylvia panziójába. A te
Milligan doktorod még egy jó félóráig kettesben marad
Kennedyvel.
 Grom az asztalra támaszkodik, kezét összekulcsolja maga
előtt.
– Emma elmesélte nekünk, hogyan keletkezett a
városotok. Léteznek hozzá hasonlók?
A polgármester bólint.
– Hogy hány, azt nem tudom. Poszeidón
leszármazottainak egy része Kolumbusz után is Európában
maradt ahelyett, hogy áthajózott volna az Újvilágba.
Feltételezem, hogy azóta szaporodtak. Úgy hallom, mások
Ázsiába települtek.
Kisebb csoportok leváltak, önállósodtak. Semmi okom
kételkedni, hogy az egész világon megtalálhatók. De
ismétlem, ha számadatok érdekelnek, azokról fogalmam
sincs.
– Eddig vajon miért nem hallottunk róluk? Hogyhogy ez a
mostani a legelső békeajánlat Poszeidón utódaitól?
Réder vállat von.
– Lehetséges, hogy nincsenek ugyanolyan hajlamaik, mint
nekünk Neptunban.
– Hajlamaik?
– Nem fűti őket ugyanaz a vágy, hogy fölfedezzék az
óceánokat – magyarázza a város vezetője. – Amennyire
megállapíthatjuk, elégedettek azzal, hogy ragaszkodnak az
édesvizekhez vagy teljesen beilleszkednek az emberek közé.
– Tartotok kapcsolatot ezekkel a kolóniákkal? – kérdezi
Nália.
 Réder a fejét rázza.
– Nem nagyon. Időről időre akad látogató, akit persze
szívesen fogadunk, de vajmi ritkán. A legutóbbi körülbelül
harminc éve jött. Olaszországból. Volt egy unokaöccse, aki
úszó olimpikon volt.
A polgármester nem tudja elrejteni szelíd mosolyát. Grom
azonban nincs lenyűgözve, visszakanyarodik a találkozó
tárgyához.
– Tirdán a triton királyság megdöntését célzó
összeesküvésben vett részt. Szeretnénk visszavinni őt
magunkkal az óceánba.
Réder karba teszi a kezét.
– Milyen bizonyítékotok van erre?
– Amíg őrizetben tartotta Emmát, elmondta neki, mit
művel. Ez azután történt, hogy megsebesítette az őrötöket...
hogy is hívják, Frank? Galént is foglyul ejtette, és kínzással
próbált információkat kicsikarni belőle a királyságokról.
– Frank azt mondja, emlékszik, hogy magához tért,
amikor Tirdán belérúgott. Azt hitte, talán álmodik. – Réder
a homlokát ráncolja. – Tirdán azonban akkor is neptuni
illetőségű. Megvannak a jogsértések esetén alkalmazandó
eljárásaink. Nem marad büntetlenül.
– Itt nem egyszerű jogsértésekről van szó – veti közbe
Nália. – Tirdán bűncselekményei a királyságok ellen
irányultak. Elrabolt két fejedelmi személyt, bűnszövetséget
létesített az uralkodócsaládok trónfosztására, és csalással
próbálta utánozni vezéreink egyik szent tehetségét. Nem
hagyhatjuk itt őt. Egyszerűen muszáj magunkkal vinnünk.
– Észrevehettetek, hogy mi nem a királyságok törvényei
szerint élünk.
– Amennyiben valóban békére törekszetek velük, jobban
teszitek, ha legalább tisztelitek a törvényeket, amiket
becsben tartanak – mondja Nália.
Réder gondolkozik.
– Azt kívánjátok tőlem, hogy szolgáltassam ki Tirdánt. Mit
kapok cserébe? Semmit sem ígértetek.
– És mint mondottuk – emlékezteti Grom –, nem is áll
módunkban ígérgetni. De én mint a triton felségterület
királya, jóváhagyhatok egy cserét.
– Cserét miért?
– A fiadért – feleli Grom.
Ez izgatott morgást vált ki a Réderéktől jobbra-balra
helyet foglaló másik két neptuni tisztségviselőből. Galén úgy
látja, ezek a szirének csak a felhajtás kedvéért vannak itt.
Nem érti, hogy a polgármester minek vesződik ilyesmivel.
Eszébe jut, hogy talán a testőrei, elvégre
kiegyensúlyozatlanok az erőviszonyok, bármennyire
nyilvános hely is az étterem.
– A fiam mellettem ül – emeli föl a hangját Réder. – Már
nincs az őrizetetekben. És nem átallod csereként fölajánlani
őt? Csak a holttestemen át vehetitek vissza.
 Ettől a két városi „tisztségviselő" megfeszül.
Egyértelműen testőrök.
– Félreértettél – feleli higgadtan Grom. – Úgy értettem,
hogy Reed a vendégünkként kísérhet vissza bennünket a
királyságokba.
– Milyen célból? – kérdezi Réder, és riadtság rezdül a
hangjában.
Grom megértően bólogat.
– Próbáld a mi szemszögünkből nézni. Beláthatod, hogy
Antonisszal fantasztikus történetet kell majd elmesélnünk a
múltőrzőknek, amikor visszatérünk. A nagy szárazföldön
létezik egy Neptun nevű város, benne Poszeidón rég eltűnt
leszármazottai, valamint félvérek, akik úgy döntöttek, hogy
kiselejtezik a vezérek törvényeit. És azt kívánod, hogy
szorgalmazzunk a múltőrzőknél békét és egységet? – Grom a
fejét csóválja. – Ehhez idő kell. Ami azt illeti, csak most
éltünk át súlyos felbolydulást a királyságokban. Az
uralkodócsaládokat árgus szemek figyelik, és a legapróbb
ballépés sem marad észrevétlen.
– Ebből én azt hallom ki, hogy ha Reed veletek megy nem
tudjátok megvédeni – mondja Réder.
– Majd én megvédem – jelenti ki fogcsikorgatva Galén.
Emma kedvéért. Ő nagyon szeretné ezt.
– Méltányolom a vitézségedet, Galén, de te egyetlen
személy vagy. Te pedig – összpontosítja ismét Gromra a
figyelmét Réder – még nem magyaráztad meg, miként
egyesít bennünket, ha veszélynek tesszük ki a fiam életét.
Nem áll össze a kép.
– Nem ígérhetjük, hogy ez egyesít bennünket – mondja
Antonisz. – De megnöveli az esélyünket. Visszamegyek, és
beszámolok arról, hogy a poszeidóni királyok előttem járt
nemzedékeihez hasonlóan tudtam a létezésetekről. Hogy a
távolból ugyan, de mindig is békére törekedtetek velünk.
Hogy nem vagytok az ellenségeink.
– Jó szándékotok zálogaként máris elkülditek velünk
Tirdánt, hogy törvényeink szerinti büntetésben
részesülhessen – teszi hozzá Grom. – Ez nem fog
apróságként elsikkadni. Reed elküldése által pedig láthatják,
hogy ő is rendelkezik Poszeidón tehetségével. Azt hiszem,
idővel meggyőzhetjük a múltőrzőket, hogy előnyösnek
bizonyulhat számukra a szövetség egy egész várossal, amely
Poszeidón tehetségének örököse.
Réder mély lélegzetet vesz, remegő ujjakkal
masszírozgatja halántékát.
– És ha úgy döntenek, hogy a fiam a törvények értelmében
förtelem? Ha úgy döntenek, hogy halált érdemel?
– Mivel Emmát már elfogadták, meg kellene indokolniuk,
miért elfogadható az egyik félvér, ha a másik nem – érvel
Antonisz. – A múltőrzők nem esztelenek, Réder.
A polgármester bólint, majd önérzetesen fölemeli a fejét.
– Elfelejted a további előnyöket, amiket az óceánlakóknak
kínálhatunk.
– Mint például? – kérdezi meglepetten Nália.
 – Szemek és fülek a szárazföldön – mondja Réder. –
Figyelemmel kísérhetjük helyettetek az emberi világot.
Biztosra veszem, hogy Galén jó munkát végzett a szirének
emberekhez küldött követeként, de nekünk több az
összeköttetésünk. Kedvezőbbek az adottságaink. Ez
folyamatos készültséget igénylő feladat, amit nem lenne
szabad egy személyben Galénra terhelni.
– Igaz – ért egyet Grom.
Ezután az egész terem elhallgat, mindannyian súlyos
gondolatokba merülnek. Létfontosságú – világrengető
jelentőségű – döntésekről tárgyalnak e tükörfényes tömörfa
asztalnál. Bármiféle itt megkötendő alku utórezgései hosszú
évekre kihatnak. Szárazföldön és vízen nemzedékekre
terjednek.
– Ha Reednek megfelel így – mondja végül Réder –,
elengedem. De ez az ő választása.
– Én máris szívesen indulok – feleli Reed. – Vágjunk bele!
Galén gyomra összehúzódik. Reed velük jön. Ez azt
jelenti, hogy továbbra is élvezheti Emma társaságát.
Oldalvást a lányra sandít, aki féltékenységét nem sejtve,
lelkesen mosolyog rá, ő pedig nem bírja megállni, hogy
viszonozza.
– Az első lépések – suttogja neki Emma.
Galén bólint. Csak Reed ne sokat lépkedjen – gondolja.
Garantálom, hogy ha még egyszer a közeledbe
merészkedik, utána kizárólag pépeset tud enni.
Réder fölemeli a kezét.
 – Elkerülhetetlen, hogy más fajtánkbeliek is értesüljenek
erről az egyezségről. Mi lesz, ha színre lépnek?
– Ezen majd egy másik alkalommal törjük a fejünket,
barátom – válaszolja Grom. – Úgy gondolom, észszerű, hogy
egy hónap múlva ismét találkozzunk. Ez nem olyan döntés,
amit a múltőrzők elkapkodnának. Természetesen, ha előbb
üzenni kívánsz nekünk, megadjuk a telefonszámainkat. És
ha Reed valóban készen áll, azonnal útra kelhet velünk.
– Van még valami – mondja a polgármesternek Galén. –
Tirdán nem egyedül folytatta az üzelmeit. Más férfiak
segédkeztek neki az elfogásomban. Hálás lennék, ha
kiderítenéd, kik azok.
Réder bólint.
– Még nem is követtelek meg annak rendje és módja
szerint azért, ami kettőtökkel történt. Őszintén sajnálom,
hogy az általam vezetett városban, az én hivatali időmben
fordult elő ilyesmi – Gromra néz. – Tehát máris indultok?
Mi lesz Kennedyvel? – kérdezi. – Mit csináljunk, ha Milligan
doktor nem tud segíteni nekünk?
– Biztosra veszem, hogy nem most először fedeznek föl
benneteket az emberek – mondja Antonisz, és föláll. – De
bármi is a helyzet, mindig folyamodhattok ahhoz, amihez
legjobban értetek.
– Mi lenne az? – kérdezi Réder.
– Az alkalmazkodás.
 47

MILLIGAN DOKTOR számát tárcsázom. Amikor fölveszi

a telefont, kihangosítom, és Galén bérelt kocsijában kettőnk
közé, a konzol pohártartójába helyezem a készüléket.
Hosszú az út hazáig ebben a szűk miniautóban, de a
repülőtéri kölcsönzőben már csak ez maradt. A többiek
valahol mögöttünk jönnek a szövetségi autópályán.
Neptunban még be kellett iktatniuk egy szervizmegállót,
hogy összeszedjék Reed néhány személyes holmiját, ugyanis
Galén nagylelkűen fölajánlotta, hogy a házában tárolhatja.
– Halló? – szólal meg Milligan doktor. Mintha szél zúgna
a háttérben, de talán csak a kihangosítás vacakol.
– Jó napot, doktor úr, itt Galén. Tud most beszélni?
– Hogyne tudnék, kedves fiam. Épp most hagytam el
Neptunt. Szó se róla, érdekes hely.
– És Kennedy?
Milligan doktor sóhajt a telefonban.
 – Hogy egész őszinte legyek, jóformán semmit sem
segíthettem. Sajnos Greg elmeállapota a legutóbbi találkozá-
sunk óta romlott. Az NÓLH munkatársa görcsösen
igyekezett szóra bírni, de csak tündérmesének ható, zavaros
részleteket tudott kihúzni belőle. A hivatal nem sokat
kezdhet holmi varázslattal.
– Varázslattal?
– Például a szemünk láttára köddé váló emberekkel.
– Ja, a beolvadással.
– Én is azt okoskodtam ki.
– Szóval hol van most Kennedy?
– Ha jól értettem, Reed följelenti, mert pisztollyal
megsebesítette. Azt hiszem, Greg börtönbe fog vonulni.
– Mit gondol, visszatér valaha?
Hosszú szünet.
– Ha ő nem, akkor valaki más. Változnak az idők, Galén.
Galén rám pillant, és bólint.
– Akkor hát nekünk is változnunk kell velük.
 EPILÓGUS

EGY ÉV MÚLVA

KÜLÖNÖS ÉRZÉS a nagyapám vállába kapaszkodnom, és

a hasamat a hátához szorítanom. Túlontúl meghittnek,
túlontúl családiasnak tűnik. Egyáltalán nem szokásunk az
ölelkezés, de még egymás hátba veregetése sem, úgyhogy
most a hátán cipeltetnem magamat enyhén szólva
feszélyező.
De hát hogy utasíthatnám vissza? Teljesen lázba jött.
Egyszerűen nem fogadná el a nemleges választ. Nem mintha
megtagadnám tőle ezt az egyet.
Éppen ezt az egyet.
A nagypapa rövid idő leforgása alatt különlegessé vált a
számomra. Minden héten pár este vacsora után kiül velem a
tengerpartra, és mesél nekem a gyermekkoráról, a
királykodásra való felkészítéséről, a nagyanyámmal annak
haláláig együtt töltött időkről. Arról, hogy mennyire
anyámra ütöttem – még ha ránézésre nem is feltűnő a
hasonlóság. Tanítgat szirén módra hálót készíteni, a
tintahalat különösebb erőfeszítés nélkül festékkibocsátásra
bírni.
Galén kénytelen-kelletlen teret engedett a nagyapámnak,
belenyugodott, hogy időm egy részét most Antonisz köti le.
A nagypapa pedig megbarátkozott a ténnyel, hogy már nem
vagyok gyerek – avagy az ő szóhasználatával ivadék –, és
Galénnal igényeljük, hogy kettesben maradhassunk. Jaj,
eleinte vigasztalhatatlan volt. Sőt, olyan patáliát csapott,
amikor megtudta, hogy az egyetem területén kívül közös
lakást akarunk bérelni – pedig hát az ég szerelmére: két
külön szobával! –, hogy alig tudtuk idejében letenni a
kauciót, és kis híján lecsúsztunk a kollégiumi szállásról.
Más-más kollégiumi épületben. A campus két ellenkező
végében.
De a mai nappal minden megváltozik, és úgy látszik, a
nagypapa is tudomásul veszi ezt. Őszintén szólva,
majdhogynem elégedettnek tűnik.
Némán siklunk tehát a vízben, nagyapám a
magabiztosságával, én pedig a citerázásommal meg a
vízhatlan hátizsákommal. Ma békés az óceán, éles
ellentétben a gyomrommal, amely örvényként háborog.
Igyekszem értékelni a körülöttünk úszkáló halakat, az
alattunk játszadozó delfinrajt, az előttünk alábukó,
szurdokvölgyszerű sziklafal szépségét. A szokásosnál több
hínár lebeg a vízben, ami azt jelenti, hogy ma este még
néhány percet áldoznom kell rá, hogy kimossam a hajamból.
A hínár az óceánban olyan, mint a szerpentinspray – soha
nem jön ki teljesen.
De ezek csak azonnal tovaillanó gondolatok. Igazából
egyfolytában Galén jár az eszemben – és az, hogy néhány
óra múlva mindenestül az enyém lesz. Ajkának kifinomult
körvonala, amikor elmosolyodik. A holdfényben felém
közeledő testének árnyalakja. Ölelése, amelyről úgy érzem,
világéletemben csakis az hiányzott. Mindaz, ami Galén,
mostantól hozzám tartozik majd.
És te jó szagú atyaúristen, tiszta ideg vagyok!
Érzem, hogy a nagypapa lassít, és előrekukucskálok a
válla fölött. Már majdnem odaértünk. A nap fénye
ragyogóbbá válik, úgy tündököl a víztükrön, mintha
gyémántok sokasága szikrázna. Közvetlenül előttünk az
óceán medre rézsútosan magasodik a sekélyebb rész felé.
Amiál is előrébb pedig homokhalom emelkedik a felszínre,
szigetet képez.
Ez az a sziget, amit Galén szemelt ki kettőnknek.
A nagypapa óvatosan fölmerül velem, és azt hiszem, eláll
a szívverésem. Amikor fölbukkanunk, kiengedem a levegőt,
amit a kelleténél tovább tartottam vissza, de nem tehetek
róla.
Eljött a nagy nap.
A sziget a trópusi természet szépséges remeke. Pálmafák
alkotnak védőfalat a bent buján zöldellő erdőség körül.
Kókuszdiók pettyezik a part homokját, amelyen nedvesen
sötétlő sávot hagy az apály. Sirályok rikoltoznak kórusban a
fejünk fölött, lustán siklanak a szellő hátán ahelyett, hogy
csapkodnának a szárnyukkal.
Ez a sziget maga a tökély.
A nagyapám kivisz a fövenyre, ahol anyu eszeveszetten
integetve vár ránk. Mintha nem vennénk észre anélkül is a
hajába tűzött hatalmas, lángvörös virágot. Meg az óriási
hajót, amelyik néhány méterrel odébb szelíden ringatózik.
Irtózatos méretű, jóval nagyobb, mint amiről beszéltünk.
Meghaladja a fantáziámat, hogy mire kellhet neki ekkora.
Olyan mintha kétemeletes házat zsúfoltak volna egy
gigakenuba.
Amikor úgy gondolom, már le tudok állni a fenékre,
elengedem a nagyapám vállát, és kissé lemaradok tőle.
Mosolyogva fordul felém.
– Megtiszteltetés volt, hogy elhozhattalak a szigetedre,
kisunokám.
Bólintok, hirtelen rettenetes meghatottság tör rám.
– Köszönöm!
Nem tudom, mi mást mondhatnék. Ez egy szirén tradíció.
Hagyományosan apám úszna velem a párosító
szertartásomra, elvileg azért, hogy utolsó bölcs tanácsaival
lásson el, vagy valami ilyesmi. Kábé úgy, ahogy az
embereknél az apa kíséri a menyasszonyt a széksorok között.
De mivel apu már nincs többé, a nagypapa vállalkozott a
feladatra. És vagy elfeledkezett a bölcs tanácsokról, vagy
nincsenek is neki.
 Ezután elúszik, valószínűleg a sziget másik oldalára, ahol
remélhetőleg egy váltás ruha várja. Amikor fölvilágosították,
hogy a parton állók között a helye, teljesen izgalomba jött,
egy álló órán át motyogott magában.
Ezek az öregek.
Épp megigazítom a vállamon a hátizsákomat, amikor
anyu belém ütközik. Még térdig állok a hullámokban, így a
heves ütközés nem csekély csobbanással jár. Mivel anyu
nem kimondottan ölelkezős típus, ez lényem legeslegmélyéig
megrendít. Arra számítottam, hogy ma ő a kősziklám, a
szilárd támaszom. Ez nem biztos, hogy bejön.
– Galén már megjött – közli, és bár ezt magamtól is
tudom, a név hallatán megrebben a gyomrom.
– Mi újság a jachttal?
Csuklómnál fogva vezet a fövenyen a hajó
beszállópallójához.
– Grommal a szertartás után második nászútra indulunk.
– Hú, de gejl.
A fedélzeten Raína jelenik meg, isten bizony fűszoknyát és
kókuszdióhéj cicifixet visel. Fejedelmi eleganciával integet,
csukló mozog, könyök veszteg marad. Kérdő pillantást vetek
anyura, aki vállat von.
– Segíteni akart valamit, és Galén egyszer már átkergette a
sziget túloldalára, mert fölgyújtotta a dekorációt, vagy mi.
– Lepetézek.
– Csitt! Csak megcsinálja a hajadat meg a körmödet.
 Csak? Sikerült fölgyújtania a dekorációt, és most, alig
néhány órával a párosító szertartásom előtt hajvasalóval fog
hadonászni a fejemnél? Ha létezik pillanat az életemben,
amikor nem hiányzik, hogy megperzseljék a hajamat, hát
baromira most.
Mindenki eljön erre a ceremóniára. A triton királyság. A
poszeidóni királyság. Legalább fél Neptun. Minden tekintet
rám szegeződik. Na, emiatt tuti, hogy balul üt ki valami.
Raína megpörköli a hajamat, vagy egy csíkot éget az
arcomra. Egy sirály letiszteli a ruhámat. Vagy pedig mi illene
jobban az alkalomhoz, mint az, hogy az esküvőnk napján
elbotlom Galén lábában? A régi szép idők emlékére.
– Emma, ha nem akarod végigcsinálni, most szólj!
Ekkor veszem észre, hogy már nem haladok a hajó felé,
egtorpantam a homokban. Biztos úgy nézek ki, mint egy
megszeppent macska.
– Csak ideges vagyok – mondom neki, és megnyalogatom
kiszáradt ajkamat. – Hátha becsúszik valami gikszer.
Elmosolyodik.
– Évek elteltével visszatekintesz majd erre a napra, és
bármi történik is ma, akkor nevetni fogsz.
Szóval ő is úgy gondolja, hogy benne van a mai pakliban
valami katasztrófa.
– Azon nevetek majd, ahogy az esküvőm napján álomba
zokogtam magam?
Megfogja egy tincsemet, amibe belekapott a szél, és a
fülem mögé kanyarítja.
 – Néhány óra múlva mindezt magad mögött hagyod. Csak
még ezt a néhány órát bírd ki! És egyébként sem valószínű,
hogy aludni fogsz...
– Anyu!
Még néhány lépést teszünk, és elindulunk fölfelé a pallón,
égő arcomról a nyakamra és a fülemre kúszik a forróság.
Raína már eltűnt a kajütben. Halljuk, hogy valami súlyos
tárgyat gyilkol, talán leejti.
– Milyen az egyetem? – kérdezi gyorsan anyu. – Rendesek
a tanáraid? Galén kezdi megszokni az ottani életet?
Nem először folytatjuk ezt a beszélgetést, de bizonyára
éppolyan könnyedén teszi föl a kérdéseket, ahogyan
válaszolok rájuk. Minden megerőltetés nélkül trécselünk,
most mindketten pontosan ezt igényeljük.
– Nem rossz. Akad néhány tök laza fazon a profok között,
némelyik meg olyan, mint egy temetkezési vállalkozó.
Galén... Galén jó fej.
Minden tárgyból jeleskedik, és udvariasan kitér a
Monmouth Egyetem nőnemű népessége elől. Gyöngeségei
közé tartozik, hogy nemigen képes legyűrni a menzai
kosztot, és megálljt parancsolni az öklének, ha valami
lerészegedett hallgató bepróbálkozik nálam.
De fejlődik. A menzát illetően.
A hajó belsejében követem anyut a szűk folyosón, ami
rozoga csigalépcsőhöz vezet, az pedig az alattunk lévő
szintre visz. Annak a vége egyetlen tágas helyiség,
valószínűleg vendéglátásra szánták, de ez alkalommal
funkciót váltott, kizárólagos rendeltetése, hogy itt tudjak
felkészülni az esküvői szertartásomra.
És gyönyörűséges.
A szőnyegpadlót virágszirommal hintették be, és a légtér
különböző rétegeiben fekete, fehér meg lila luftballonok
lebegnek. A mennyezetről színben hozzájuk passzoló
szerpentinek csüngenek, valamint kristálygömbök, amelyek
forgó fénykaleidoszkópot vetítenek körbe-körbe a teremben.
Mind kezdetleges színvonalú partikellék, és különkülön
tekintve talán silány giccsnek minősülne, de együtt – azt a
tényt is figyelembe véve, hogy anyu és Raína elég sokáig
kibírták egymás mellett, hogy ezt létrehozzák a kedvemért –
a különlegesség új dimenzióját nyitja meg.
– Azt a...
Csak ennyit tudok kinyögni, anyu azonban tökéletesen
elégedett vele.
Raína vigyorog.
– Csajbulit rendezünk. Majd meglátod. Anyukád elhozta
az Összes körömlakkomat, én meg szuper csilivili kagylókat
találtam a korallzátonynál, melyek szerintem, csodásan
fognak mutatni a hajadban. – Kérdezés nélkül odalép
hozzám, fájdalmasan belemarkol a hajamba, és hátrahúzza a
fejem búbjára. – Arra gondoltam, hogy így föltűzzük. A
diadémot pedig felejtsd el. Az túl puccos Galénnak.
– Egyetértek – mondja anyu, de nem néz a szemembe.
Eldobom az agyamat.
 A tükör tutira torzít. Ez a lány nyilván nem lehetek én.
Mert ez a lány, aki visszabámul rám, olyan... olyan... pazar.
De közben kifinomultan: el sem tudtam volna képzelni, hogy
a részletek összességéből valaha is ez a teljes kép alakulhat
ki. A pici kagylók a hajamban – amit hátrafésülve megsze-
lídítettek, és lágy hullámokba bodorítottak – a kajüt
fényében úgy csillámlanak, mint megannyi drágakő. Bár
anyu a sminkemmel egyszerűre vette a figurát, bizonyos
eleganciát csempészett bele. Leheletnyi arcpirosító, néhány
húzás a spirállal és színezett szájfény egészíti ki a
természetes ha-tást. (Pontosabban vagy természetességre
törekedett, vagy ebben merülnek ki az arcfestési ismeretei,
de én így is, úgy is elégedett vagyok vele.) Emellett Raína
mindmostanáig legjobban sikerült francia mani- és
pedikűrjének hálás alanyává váltam.
Vállpánt nélküli fehér ruhám éppen térd alatt végződik,
alakomra simul, de a leheletkönnyű külső szoknyaréteg
hátul hosszan hullámzik, a bokám alá ér. Úgy érzem, valódi
hercegnővé változtattak át, nem pusztán hivatalból számítok
annak.
Nem tudom, minden menyasszony ugyanígy érzi-e magát.
– Istenien nézel ki! – lelkendezik anyu, és mivel
majdhogynem torkán akadnak a szavak, kis híján sírva
fakadok, pedig azzal hazavágnám a szemfestékemet. – El
sem tudom hinni, hogy eljutottunk idáig!
– Nekem mondod?
 – Mit szóljak én? – sóhajtja Raína. – Soha nem hittem
volna, hogy Galén képes lesz bepalizni egy csajt, hogy párba
álljon vele.
Ezen mindannyian nevetünk, mert irtó vicces a gondolat,
és mégiscsak jobb, mint ha sírnánk, nem? Anyu mélyet
sóhajt.
– Fölkészültél? Nemsokára lenyugszik a nap, és még át
kell kísérnünk a fák között a túloldalra.
Leballagunk a – ha nem is a világot, de hogy úgy
mondjam, új életem kezdetét jelentő deszkán, illetve pallón
–, és a puha homokba lépünk. Úgy vélem, bárki tisztogatta
is meg a sziget egyik feléről a másikra vezető gyalogutat,
vérbeli profi munkát végzett. Tudom, hogy a szirének igazán
értenek a párosító szertartásra szánt szigetek
előkészítéséhez, de kétlem, hogy valaha is akadt dolguk a
mostanihoz foghatóval – valószínűleg soha nem tartozott a
feladataik közé, hogy mezítlábas félvérek igényeihez
igazodjanak. A talpam most mégsem találkozik mással,
csakis a lenyugvó naptól langymeleg, bársonyos, fehér
homokkal.
Libasorban, szótlanul haladunk, elöl anyu, középen
Raína, hátul én. Elvileg kicsit jobban le kéne maradnom, de
kezd sötétedni, és egyébként is elég ügyetlen vagyok, hogy a
semmiben is elbotoljak, nem beszélve holmi trópusi
akadályokról, amiket a tengeri fuvallat vagy a sors vagy mit
tudom én, micsoda sodor elém.
 A fákon át fáklyasort látok, a fövenysávhoz vezet, ahonnét
a partot nyaldosó hullámok csobbanását hallom. A tipikus
tengerparti esküvők aligha csábítják a menyasszonyt és a
vőlegényt a habokhoz – de ez nem tipikus tengerparti
esküvő. Elvégre a násznép zöme a sekély vízben tartózkodik
majd, szmoking és estélyi helyett halfarkat visel.
Amikor az erdő szélére érünk, megállok, időt hagyok
Raínának és anyunak, hogy elfoglalják helyüket a nászmenet
élén. Nászmenet alatt most az én bevonulásom, értendő.
Nem tudom, meddig kell várnom – tizenöt másodpercről
vagy tizenöt percről volt szó? Az új dilemmámtól kihagy a
tüdőm. Szívverésem az ereim épségét veszélyezteti. Bohócot
fogok csinálni magamból.
Bohócot fogok csinálni magamból.
És egyszeriben dúdolást hallok. Halkan, de jól kivehetően
a víz felől szól. Szelíden emelkedő és ereszkedő harmónia.
Egy dal. Ezzel jeleznek nekem.
Így hát elindulok, a homokba szúrt fáklyasor a vezetőm,
igyekszem lépteimet a szelíd melódia ritmusához igazítani.
Vajon ez a szirének hagyományos párosító szertartási dala?
Arra a következtetésre jutok, hogy igen, mert mindannyian
olyan jól tudják. Mindannyian olyan szépen fújják.
Egy alacsony homokbucka takarja el a szemem elől a
partot, és ahogy átjutok rajta, tekintetemet óhatatlanul a
jobb oldalra vonzza egy alak. Galén.
A célom.
A sorsom.
 Bokáig vízben áll, méret után készült szmokingja kiemeli
tökéletes fizikumát. Arckifejezése az egyetlen rajta, ami
lágyságot sugároz. Azt hittem – attól tartottam –, hogy a mai
napon talán Grom szenvtelenségét ölti magára, vagy talán
higgadt mosollyal fogad. Hogy számára nem olyan idegtépő
ez a nap, mint nekem, és valami buta okból kevésbé
különlegesnek tekinti. Csak reménykedtem, hogy némi
érzelmet mutat majd. Hogy a szemével vagy egy gyors
kézszorítással megnyugtat. Hogy nem merevedik olyan
szoborrá, amilyen egyébként kitelik tőle.
Erre a lényéből áradó érzékenységre, a vonásain
tükröződő mélységes kiszolgáltatottságra azonban
egyáltalán nem számítottam. A fáklyafényben zsarátnokként
izzó szeme mindent megmutat. Hogy miként érez irántam,
mi a véleménye a ruhámról, és hogy kissé türelmetlenül
várja, mikor érek már végre oda hozzá. A szorongás úgy
pereg le rólam, mint szakadt nyakláncról a gyöngyszemek.
Ez így jó. Galén tudja. Én is tudom.
A háta mögött a tengerbe hanyatló nap a víz felszínén
bólogató fejek százait világítja meg. Feketéllő szirénhaj
váltakozik a félvérek hajának szembeötlő platinaszőkéjével.
Száz meg száz vendég, de nem illetődöm meg, mert minden
egyes lépéssel közelebb jutok ahhoz, amit magamnak
akarok. Ahhoz, ami nélkül már nem hiszem, hogy élni
tudok.
Galén oldalán Tóraf játékosan, bratyósan kacsint rám.
Magamban nyugtázom, hogy csuda jól áll neki, ha kirittyenti
magát. Szmokingban nagyra nőtt, hercig kölyökre
emlékeztet. Látom, hogy feszeng a hosszú nadrágban, mert
folyton a térdét vakargatja. A kabátujja egy cseppet rövid,
mániákusan húzogatja. Raína elkapja a kezét, erre abba-
hagyja a ficergést. A lány arcára huncut mosoly terül, ami-
kor észrevesz.
Azt hiszem, most elnyertem Raína tetszését.
Anyu a balomra szegődik, és Grom kiáll középre – ő
vezényli a szertartást. A parttól nem messze a nagypapát
pillantom meg a vízben. A nagyapámat, akinek elvileg a
többiekkel együtt a fövenyen kellene állnia. A nagyapámat,
aki a jelek szerint egyáltalán nem szándékozott szmokingba
vágni magát. Mellette pedig Reedet – nem is egy, hanem
mindjárt két szirénnő kíséretében. Úgy rémlik, egyikük
ismerős valahonnét a triton királyságból. Reed. észreveszi,
hogy észreveszem, és bátorítólag diszkréten int nekem.
Galén fél szemöldökét fölvonva néz rá. Reed arcáról
lehervad a mosoly, kezét a vízfelszín alá süllyeszti.
Egyszer majd szót értenek egymással. Talán.
Amikor Galénhoz érek, megfogja a két kezemet. Ha
emlékezetem nem csal, ezt csak akkor kellene tennie, ha már
a fogadalmat ismételjük – vagy hogy hívják szirénéknél.
Amint Grom látja, hogy Galén előrelép, csöndet kér az
egybegyűltektől.
- Tudja meg mindenki, hogy jelenlétünkkel
valamenynyien Galén triton herceg és Emma, Poszeidón
tehetségének hordozója egybekelését tanúsítjuk. Mint
mindnyájunk előtt ismeretes, barátaim, élethossziglani
kötés ez, amelyet csak a halál választhat szét. – Ünnepélyes
moraj száll a víz fölött. Grom nem zavartatja magát. Ha
lehet, még hivatalosabb hangon folytatja. – Azt is tudjátok
meg hát mindannyian, s a múltőrzők véssék elméjükbe,
hogy Tartésszosz pusztulása óta ez az első olyan törvényes
frigy, amely szirén és félvér között jön létre. Maradjon
örökre emlékezetes ez a nap, mint az óceánlakók és a
szárazföldlakók egyesülésének szimbóluma.
Ez váratlan.
Párosító szertartásunk a szirénterritóriumok
összességének jelképe? Az az érzésem, mintha a ceremónia
önálló életre kelne, időtlenül függetlenné válna tőlünk,
hiszen már nem csak Galénról meg rólam, kettőnk egymás
iránti odaadásáról szól. Ezt az eseményt mindörökre úgy
rögzíti az emlékezet, mint ami túlnő magán az esküvőn.
Én azonban elhatárolódom ettől a gondolattól. Mert az én
szememben nincs nagyobb dolog, mint Galén párjává válni.
Mit bánom én, ha ez az utolsó törvényes frigy szirén és félvér
között, csak ez az egy jöjjön létre!
Grom tovább szónokol, és próbálok is figyelni rá, tényleg
próbálok. Fejtegeti férfi meg nő külön-külön és együttes
kötelességeit, a törvény őrködését a hűség fölött, és a
hűtlenségért kilátásba helyezett büntetést. Hogy Galén mint
herceg elsősorban a királysághoz köteles hű maradni,
másodsorban pedig énhozzám. Hogy az én kötelességeim is
ugyanazok, mivel Poszeidón tehetségével rendelkezem.
Azután tréfás hangon magyaráz valamit az ivadékokról,
akiket arra kell nevelni, hogy tiszteljék a törvény meg a
múltőrzők tanácsát, különösen ezekben a változó időkben.
 Nem éppen az emberi esküvők szakasztott mása, de öthat
olyanon is részt vettem már – és ki tagadná, hogy azokat is
hajlamosak úgy nyújtani, mint a rétestésztát. Azonkívül
Grom már néhány napja értekezett velem meg Galénnal
minderről, amikor leültetett bennünket, és megkérdezte,
valóban fölkészültünk-e.
Hagyom, hogy figyelmem elkalandozzon Galénra meg az
ajkára meg a szemére meg kezemben tartott kezére.
Melegség lopózik belém, izgalom pici hulláma, amitől
majdnem fölsikítok.
Következnek a fogadalmak. Méghozzá a szirének
hagyományai szerint előbb az enyém. De ez nem okoz
nehézséget. Egymilliószor elismételtem a tükör előtt. A
hátam mögül szipogást hallok, és megrendülök tőle, mert
tudom, hogy csakis anyu lehet az.
Anyu, akinek nem szokása sírni.
Megköszörülöm a torkomat, és már ömlik belőlem a szó.
– Galén triton herceg, ezennel fogadom, hogy örökkön
örökké páromként szeretlek. Fogadom, hogy a törvény és a
múltőrzők tanácsa szellemében szolgálni foglak. Fogadom,
hogy mindenkor hűséges leszek hozzád, szóban és tettben
tiszteletet mutatok irántad. Galén triton herceg, ezennel
páromul fogadlak téged.
Galénnak nem kell jelzés, mikor kerül sorra. Amint az
utolsó szó elhagyja az ajkamat, az övéről felröppen az első.
– Emma, Poszeidón tehetségének hordozója, ezennel
fogadom, hogy örökkön örökké páromként szeretlek.
Fogadom, hogy a törvény és a múltőrzők tanácsa
szellemében szolgáim foglak. Fogadom, hogy mindenkor
hűséges leszek hozzád, szóban és tettben tiszteletet mutatok
irántad. Emma, Poszeidón tehetségének hordozója, ezennel
páromul fogadlak téged.
Grom ünnepélyesen biccent az öccsének. Most jönne az a
mozzanat, hogy arcon csókoljuk egymást.
– Barátaim, köszöntsük...
– Még nem végeztem – mondja Galén. Ezután a szirén
herceg térdre ereszkedik a nedves homokban. A szeme kút a
leikébe, lénye legmélyére. Azt hiszem, menten elájulok. –
Emma, minden lélegzetvételemmel, és még a síron túl is
szeretni foglak. Fogadom, hogy védőpajzsod, oltalmazod,
imádód leszek. Nincs olyan, amit megtagadnék tőled. A tiéd
vagyok.
Ekkor én is térdre esem, lever a lábamról mindaz, ami
Galén. A ruhám egy érkező hullámba csobban, sós víz
nyaldossa a csípőmet és a combomat, de kit érdekel?
– Szeretlek! – mondom Galénnak, de nem biztos, hogy
könnyeim közepette érti-e, amit mondok.
Szája a számon, elfedi zokogásomat. Mindazt, amit
szavakká formált, most ebbe a csókba önti. Mintha a
hullámok robaján, a sirályok rikoltozásán és szívem
dobogásán át valami távoli üdvrivalgás csapna föl. Ködösen
érzékelem, hogy Grom megköszörüli a torkát, anyu keze a
vállamra nehezedik, Raína vihog. De ezt a csókot semmi sem
tartóztathatja föl.
 Vétek is lemre.
Kihúzkodom a lepedő sarkait a fövenyen, és a közepére
telepszem. Galén mögöttem foglal helyet, beterít a karjával
meg egy vékony pléddel. Magához von, hátamat a
mellkasának dönti. Ruhátlanságunk természetesnek tetszik,
mintha mindig is így ismertük volna egymást. Furcsa arra
gondolnom, hogy néhány órája éljenző vendégsereg
özönlötte el ezt a szigetet, sok boldogságot kívánt nekünk, és
vacsorát hozott, hogy kettesben fogyasszuk el első közös
éjszakánk előtt. Eszembe jut, hogy anyu büszkén
szorongatta Grom karját, Raína pedig zsémbelődött az
eláztatott ruhám miatt. A tömeg zsivaja mintha még most is
körülöttünk kavarogna a szélben, mint valami kísértet,
mindarra emlékeztetve bennünket, ami lezajlott. A
háborítatlan nyugalomra, amelyet nélkülöznünk kellett.
De abban a pillanatban, ahogy a többiek távoztak,
kettőzött szenvedéllyel vetettük bele magunkat immár
zavartalan magányunkba.
Ma éjjel Galénnal a beteljesülésig szeretjük egymást,
ahogy eddig nem nyílt rá módunk. Most is levegő után
kapkodok, ahogy fölidézem Galén érintését, gyöngédségét,
testének forróságát. Soha nem tudok betelni vele, ebben a
szent pillanatban elégedettségem mégis maradéktalan.
– Meglepetést tartogatok neked – súgja a fülembe Galén.
Bizsergés fut át rajtam, birtokba veszi gerincemet, rabul ejti
érzékeimet. Galén keze lesiklik a karomon, majd kinyúl az
óceán felé, a horizontra mutat. És ekkor meglátom.
 Földereng a víz. Kék fények ezrei nyüzsögnek közvetlenül
a felszín alatt, széles gyűrűt alkotnak a sziget körül.
Tüneményes ez a medúza-díszkivilágítás, alámerült
csillagáradat, úgy hat, mintha foszforeszkáló festéket
zúdítottak volna az óceánba.
– Hogy lehet ez? – ámuldozom.
– Nem csak te rendelkezel Poszeidón tehetségével.
– Ez olyan, akár a tenger alatti tűzijáték.
Galén a nyakamhoz dörgöli az orrát, csókot lehel a fülem
mögé, ettől önkéntelen sóhaj szakad föl az ajkamról.
Azt akarom, hogy ez az éjszaka soha ne érjen véget,
ugyanakkor alig várom, hogy fölvirradjon a holnap.
És az összes további nap az én triton hercegemmel.
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Hol is kezdjem? Azt mondják, a gyereket az egész falu

neveli föl. A könyvírás pedig valahogy olyan, mint egy
gyermek fölnevelése a megszületésétől (alapötlet) egészen
viharos serdülőkoráig (a kézirat leadás előtti átdolgozása).
Eleinte örömteli, és az ember imád a gyermekkel játszani,
egyáltalán időt tölteni vele. Azután egyre nehezebb
megbirkózni a fejleményekkel. Jön a bölcsődés dackorszak.
Mire fölocsúdunk, már kiskamasz, úgy felesel, mint a huzat,
az istennek sem hajlandó az általunk előre fölvázoltak
szerinti alakot ölteni. De azért még mindig szeretjük, mert a
mi kicsikénk. Mi hoztuk a világra. Ám elérkezünk a pontra,
ahol muszáj elszakadnunk tőle (a szerkesztésnél véget ér a
munkánk), és kibocsátanunk a nagyvilágba, akár készek
vagyunk erre, akár nem (a szerkesztésnél tényleg véget ér a
munkánk).
A könyv megírásához az egész falu kell.
Én pedig szeretnék köszönetet mondani az én kis
falumnak, minden konkrét sorrend nélkül:
Ügynökömnek, Lucy Carsonnak lelkes támogatásáért. Sőt
mi több, egyszerűen létfontosságúvá váltál a számomra.
Amit ebben a néhány nehéz esztendőben nyújtottál, az nem
kevesebb, mint bámulatos. Végtelenül szerencsés vagyok,
hogy (a TFA egész csapatával együtt! ) magam mellett
tudhattalak. Liz Szabla, nélküled ugyan hogy írtam volna
meg ezt a trilógiát? Kizárt dolog. Bölcs meglátásaid,
megértésed, támogatásod nélkül semmire sem jutottam
volna. Jean Feiwel, te aztán értesz hozzá, hogy otthon
érezzem magam.
El sem tudom magyarázni.
A Macmillan propagandacsoportja. Te jó ég, ti
világsztárok vagytok. Szoktatok egyáltalán aludni? Rich
Deas tervezte a borítót az egész sorozathoz. A rajongók talán
tudnak kedvencet választani a három közül, de számomra
egytől egyig mind pazar.
Köszönöm Jessica Brody állandó jelenlétét, pozitív élet-
szemléletét és támogatását. Emmy Laybourne és Leigh
Bardugo, együtt nőttem föl veletek. És minden percét
élveztem. Kaylie Austen, mihez kezdtem volna magasröptű,
mégis bátorító SMS-eid nélkül? Heather Rebel, mihez
kezdtem volna általában véve nélküled?
Köszönet összes testvéremnek, Lisának, Terinek, Taminak
és Debbie-nek. Író létemre nem találok szavakat, hogy
igazán kifejezhessem hálámat mindazért, amit tettetek
értem. A sok támogatásért, még ha időnként úgy tűnt is,
hogy a tragédiák vadásznak ránk. Maia, köszönöm szépen,
hogy megosztottál a világgal, és nemegyszer elviselted
távollétemet. Imádlak! Jason, köszönöm, hogy
kibeszélhettem magam neked, hogy folyamatosan
meghallgattad aggodalmaimat és félelmeimet, és egyáltalán
kibírtál.
 Nagypapi, talán te vagy a legnagyobb szurkolóm.
Köszönöm!
Laura, köszönöm, hogy nevet adtál Reednek.
Köszönet valamennyi rajongómnak. Végtelenszer végtelen
sok köszönet a végtelenedik hatványon. Ti tettétek ezt a
sorozatot azzá, ami. Ti. Nem én. Köszönöm! Nagyon szépen
köszönöm!
A könyvbloggerek közösségének: hiper-szuper
fantasztikusak vagytok! Tényleg. De ezt amúgy is tudjátok
magatokról, nem? Valljátok be. Tudjátok, hogy tiétek az
érdem.
Ha valakinek kifelejtettem a nevét, szörnyen sajnálom.
Éjjel három órakor írom ezt a köszönetnyilvánítást –
ugyanis a hálám fölébresztett a legmélyebb álmomból –,
úgyhogy szépen kérem, az illető bocsássa meg
agyatlanságomat, hogy említés nélkül hagyom ehhez a
könyvhöz, ehhez a sorozathoz nyújtott hozzájárulását. Még
ha nem is szerepel a felsorolásban, őszintén hálás vagyok
érte. És örökre az adósává tett.