GALAKTIKA 6

Sandro Sandrelli: A prototípus

RPQ-115-A nagyon dühös volt: homlokfényszórói szikrát hánytak,

audiói fergetegesen forogtak, és tébolyítóan zúgtak. Legfinomabb
ízületeinek kenőolaja legalább 110 fokra hevülhetett, és semmi
kétség nem lehetett afelől, hogy valamennyi mikrotranzisztora
fehéren izzik.
– Civilizációnk legnagyobb teljesítménye! – kiáltott fel újból RPQ-
115-A, 360 fokos szögben többször megperdült a tengelye körül, és
egész teste megremegett három lába szuperacél rugóin. Aztán
széttárta karját, és újra meg újra csettintett temérdek
ujjszerszámával (sajnos, az RPQ-sorozat pozitronikus áramköreinek
jó része beleesett ebbe a rút hibába, és RPQ-115-A a
legpimaszabbak közé tartozott).
A vének a szokásos dongózümmögést hallatva megvillogtatták
radarantennáikat. Fémtestük időről időre megújult ugyan, ósdi
kriotonikus agyuk mégis úgy gondolkodott, mim háromezer évvel
azelőtt, és jó időbe telt, amíg annyira felforrósodott, hogy meg tudta
érteni az újabb fogalmakat. Végre a tiszteletre méltó CBR-002-F az
egyik mellső kampójával megnyomta a phonogombot, és beszélni
kezdett:
– A vének tanácsára, ha jól megértette az ifjú RPQ-115-A zavaros
és elkapkodott kijelentéseit, most az a feladat várna, hogy értékes
időt elvesztegetve megszemlélje a legalacsonyabb osztályból való
robotszolgák új és teljesen hasznavehetetlen mintapéldányát...
– A legalacsonyabb osztályból való, de ettől még igencsak
hasznavehető! – kiáltott fel RPQ-115-A és odapattant a vének
tanácsa elé, megrázta mind a tíz karját, sőt majdnem a földre
zuhant, ami hallatlan dolog volna még egy RPQ-tól is. Aztán
felemelte a hangját, és tovább beszélt; – Új robotember
mintapéldánya ez, igen sokat ígérő kísérletek és próbálkozások
hosszú sorával hoztuk létre! Az első eredmények egész egyszerűen
káprázatosak voltak!
– Ha jól értettem előzetes jelentését – szakította félbe a tiszteletre
méltó CAD-283-U, és baljós ócskavaszörgést hallatott (mivelhogy
immáron közelgett fémteste megújításának időpontja) –, olyan újfajta
robotemberről volna szó – és itt szünetet tartott, mintha hangsúlyozni
akarná, micsoda eretnekségről beszél –, amelynek anyaga nem fém!
RPQ-115-A válaszolt. Sztereofonikus hangszórója tökéletesen
működött ugyan, de árnyalatnyi türelmetlenség rezegtette meg a
hangját (RPQ-115-A-t nem úgy konstruálták meg, hogy
dobbanthasson a lábával, különben megtette volna).
– De hát, igen tisztelt vének, mindenki másnál jobban tudják, hogy
az egész bolygón kimerülőfélben vannak az utolsó fémtartalékok
is!... Ha nem akarjuk, hogy civilizációnk kipusztuljon, bizony új
nyersanyag után kell néznünk!... És ismétlem, hogy a
legalacsonyabb fajtából való robotszolgákról van szó!
– A Fényhegyen őrzött Nagy Wolframlemez alapszövegének első
cikkelye kimondja: „Ne készíts magadnak nem fémből való
lényeket!” – Imígyen szólott újra dörgő hangon a tiszteletre méltó
CBR-002-F, és a nagyobb nyomaték kedvéért még hozzátette: – Ezt
mondja az Írás!
– Ez igaz – felelte RPQ-115-A –, de ha nem intézkedünk kellő
időben, kohóinkba vághatjuk a Nagy Wolframlemezt is! – Aztán
sietve tovább beszélt, nehogy ennyi káromlás hallatán a rémülettől
kiégjen a vének valamennyi áramköre, és leszögezte: – A
robotszolgának ez a mintapéldánya viszont teljes egészében az
aminosavak legnagyobb mértékben polimerizált molekuláiból
készült, benne a potom pénzért megszerezhető meszes anyagból
levő tartórudakkal. És jól figyeljenek: az olajozási rendszer alapja a
víz, az pedig köztudott, mekkora bolygónk vízbősége!... Ráadásul
önmaguktól regenerálódó sejtek összességéből áll, és
automatikusan állítja elő önnön energiáját oly módon, hogy felveszi
magába a bolygónk felszínét megmételyező legegyszerűbb zöld
élősdiket...
– Nem tudom elképzelni – mondta CAD-283-U csikorgva. –
Semmi valószínűsége annak, hogy az effajta robotgép működni
tudjon! Hiszen arra sem lesz képes, hogy a legegyszerűbb
instrukciókat megértse...
– Dehogyisnem, tiszteletre méltó aggastyán! – kiáltott fel RPQ-
115-A. Tökéletes audio- és videoszervekkel ruháztuk fel ezt a
robotszolgát. Ráadásul a legtökéletesebbre kimunkált hőszabályozó
rendszerrel láttuk el, meg igen érzékeny belső kémiai ellenőrzéssel,
amelyet számos lokalizált idegdúc biztosít egy kettős szűrő
segítségével, és ez kiküszöböli a selejttermékeket. Ezenkívül
beleépítettünk egy két részből álló nagy oxigénszétosztót: ez a
szivacsos anyagból készült graduátor kapcsolatban áll a külvilággal,
mégpedig egy fent elhelyezett szerv segítségével; itt fent beiktattunk
még egy zúzószerkezetet, itt van az üzemanyag számára szolgáló
asszimilációs csatorna eleje is. A felső szerv tetejére sikerült
összpontosítanunk, akárcsak a ZU-W osztály robotszolgáinál, az
általános koordinátort, amely gyenge elektromos impulzusokkal
működik, és az egész foszforilált műanyagból készült!
– Víz! – méltatlankodott RPR-007-0, aki szinte RPQ-115-A-val
egyidőben került le a szerelőszalagokról, és ebben a minőségében
szívből utálta a sorozat minden darabját, ráadásul szilikonos
kenőrendszerrel volt ellátva, amely lehetővé tette számára, hogy a
temperálókemencékben, 400 fok mellett, anyagszétválasztásnál
dolgozzon, s ezért magasabb rendű kiválóságnak hitte magát. – De
hát ki hallott ennél lehetetlenebb dolgot? Mindnyájan tudjuk, hogy a
víz halálos méreg. Ezek az új robotszolgák állandó veszélyt
jelentenek számunkra
– Nem igaz! – kiáltotta RPQ-115-A, sietve RPR-007-0 videói elé
rakta a magáéit, és veszélyesen szikrázni kezdett a dühtől. –
Eltekintve attól, hogy a robotember foszforilált áramköreibe
beiktattunk egy hipnopedeutikus rövid áramkörű blokkot, amely
szilárdan beléje csepegteti azt a tudatot, hogy a fémlények
mindenekfelett állnak és mindenhatók, hogy feltétlenül
engedelmeskednie és szolgálnia kell nekik, hogy soha nem követhet
el olyasmit, ami a legkisebb kárt is okozhatja a fémlényeknek, szóval
mindettől eltekintve: valamennyi új robotember el van látva egy
kellőképpen elszigetelt lövettyűvel, amely igen szűk és
ellenőrizhetően irányított vezérelhető fúvóka formájában folyékony
állapotban kiküszöböli a vizet és a selejttermékeket... De hát mindez
ostobaság! – beszélt tovább RPQ-115-A, és fürgén visszapenderült
a vének tanácsa elé. – A mi új robotszolgánknak csupán két karja
van, azok igencsak erőteljesek és hajlékonyak, a karvégek úgy
vannak tagolva, hogy bármilyen munkát képesek elvégezni, még a
legfinomabbat is. Gyorsan és tökéletes egyensúlyi állapotban jár
mindössze két lábán, amelyek szintén mozgékonyak, és két
egyszerű és nagyon szilárd támasztóra nehezednek. Egyszóval:
hasznosságához viszonyítva valóban párját ritkítóan egyszerű a
konstrukciója. De még nem mondtam el a legjavát! – És RPQ-115-A
itt hatásos szünetet tartott.
– Egyszóval! – mondta a tiszteletre méltó CAD-283-U, és a
türelmetlenségtől reszketve, minden eresztékében csikorgott.
– Nos hát – folytatta diadalmas hangon RPQ-115-A –, a jövőben
megszűnik a fáradságos nyersanyagkeresés, nem lesz szükség
bonyolult kitermelő és feldolgozó berendezésekre, hosszú és tömör
szerelő- és vizsgáló szalagokra. A mi új robotszolgánk – és ezt
annak a könnyű és periferikus kétalakú struktúrának köszönhetjük,
amelyet RPQ-114-M, igen kedves barátunk és munkatársunk,
valóban tüneményes ötlete segítségével tudtunk megvalósítani,
szóval a mi robotemberünk – képes önmagától szaporodni!
A csodálkozás és az izgalom morajlása hullámzott végig az
egybegyűlteken. A vének videói egymásra bámultak, riadtan
reszketve hajlongtak, az F-37-esek többször a mennyezetig ugráltak,
a HPN-S-ek csikorgatták mangánacél fogsorukat, a P-777-esek
audiosüketítő csattintásokkal ritmikusan csapták össze és szedték
szét húsz-húsz hajlékony karjuk mágneses ujjait... Szóval
mindannyian, az aggastyánok csakúgy, mint az ifjoncok, a
legnagyobb meghökkenésről és lelkesedésről tettek
tanúbizonyságot.
– Lássuk hát ezt az új robotszolgát! – szólalt meg a tiszteletre
méltó CBR-002-F, és ha nem borítja módfelett tartós nikkel-
palládium ötvözet, világosan látni lehetett volna, hogy kriotronjainak
szikrái elsápadtak.
RPQ-115-A a terem vége felé mutatott, ahol türelmesen
várakozott az RPQ-1 osztály valamennyi többi tagja: igen finom
alumínium lemezzel borított, hosszúkás alakú nagy batyut tartottak a
kezükben. Az RPQ-1-ek tömege egyszerre megindult, odavitték a
batyut, és a padlóra állították. Aztán szapora léptekkel távoztak,
megint magára hagyták RPQ-115-A-t, aki kissé teátrális mozdulatot
tett valamelyik karjával, és hirtelen letépte az alumínium burkolatot.
A gyülekezet meghökkent, és elbűvölt videói előtt megjelent az új
robotszolga prototípusa: egy méter hatvan magas volt, és az egész
szerkezetet rózsaszínű műanyag borította. Videóit ugyanaz az
anyag fedte be, de néhány pillanat múlva a burkolat megnyílt, és két
égkék színű, csillogó video bukkant elő. Videóit élesen a vének
gyülekezetére szegezte, aztán kinyitotta phononyílását, és csengő
hangon megszólalt:
– Szolgálatukra állok, ó, tiszteletreméltók. Első példánya vagyok
az Öndinamikus-Aminosavas-Gépezeteknek. – Itt kis szünetet
tartott, aztán furcsa módon széthúzta phononyílását, és a két
szegletét felfelé görbítve még ennyit mondott: – Nevem ÁDÁM.

Lontay László fordítása

 Sandro Sandrelli: Két vagy három Cantorp

Ackermann professzor érezte, hogy megborzong sovány teste.

Felnézett a vaskos papírkötegből, és tanítványára, Bertinire meredt,
erre az ugyancsak sovány fiatalemberre, akinek arcát vastag
pápaszem védte ugyan, de nem nagyon tudta elrejteni lángoló fényű
tekintetét.
De hát – szólalt meg Ackermann professzor – nem ez a doktori
értekezésed témája... Itt meg itt – és végiglapozott néhány oldalt, és
ujjával bele-belebökött – látok fejezeteket a negyedik potenciál
mezőiről, a kettős imaginárius egységekről, a kvaterniós koordináták
parametrikus redukálásáról... Ami hatalmas munka, de semmi
haszna! – Ackermann jól tudta, mennyire nem igaz, mennyire hamis,
amit mond. Megint Bertini képébe meredt, nagy nehezen nyelt egyet,
és még megkérdezte: – Mi haszna lehetne mindennek?
Bertini dühös mozdulatot tett, de rögtön összeszedte magát. Ő is
rámeredt a vele szemben ülő fehér hajú aggastyánra, aki
belesüppedt az íróasztal mögött terpeszkedő karosszékbe. Elnézte a
sötét falburkolatot, a bepárásodott rézfoglalatokat, a bőrholmikat és
a súlyos szövetfüggönyöket, szóval a Felsőbb Matematikai
Szeminárium elnöki szobájának berendezését. Otto Cantorp
életnagyságú képe ott terebélyesedett Ackermann karosszéke felett.
Bertini felsóhajtott: Cantorp, ő igen, ő nagy ember volt, de utódáról,
Ackermannról ugyan mit lehet mondani? Nyúl, emberi roncs... Bertini
keserűen sajnálta, hogy nem húsz évvel korábban született, és nem
a nagy Cantorp keze alatt végezhette tanulmányait.
Néhány pillanatig teljes némaság honolt a szobában. A kis
kandallóban égő egyik fa rönk száraz dörrenéssel meghasadt.
Ackermann idegesen megrántotta a csengőzsinórt. Az ajtó megnyílt.
– Kérem Werfelt – szólt Ackermann.
A titkár szó nélkül távozott. Pár perc múlva nyílt az ajtó, és
belépett Werfel, egy jó erőben levő, őszülő, rózsás bőrű hatvanas.
Kérdőn nézett Bertinire, majd Ackermannra. Előrelépett. Megint
Ackermann szemébe nézett. A professzor bólintott.
– Megint egy? – kérdezte Werfel.
– Igen – felelte Ackermann. Aztán Bertinihez fordult és
megkérdezte: – Van másolatod ebből az értekezésből?
– Van... még egy példány... – felelte csodálkozva Bertini. – De
minek?
– Helyes – mondta Ackermann. – Werfel professzor majd veled
megy a dolgozószobádba, odaadod neki, és valamennyi jegyzetet is,
amelyet az értekezés megírásához felhasználtál. Valamennyit,
érted? Addig is...
Megragadta az előtte fekvő hatalmas papírköteget, hihetetlen
erővel kettétépte, és a tűzbe vágta. Bertini rémülten-dühösen
felkiáltott és előreugrott, de Werfel vasmarokkal megfogta a
könyökét, és visszatartotta. 8ertini kibújt a szorításból, és dühödten
dadogta:
– De hát miért?... Átkozottak! – Igyekezett belerúgni
Ackermannba, aki bánatos képpel kikerülte a lábát. Végül aztán
Werfel lihegve. teljesen mozdulatlanná tette a tanítványt. Jó darabig
egyetlen szó sem hangzott el. De aztán Ackermann visszaült
Cantorp képe alá, fáradtan végigsimított a szemén, és megszólalt:
– Bertini, nyugodtan gondolhatnád azt, hogy Werfel és én őrültek
és gazemberek vagyunk. De nem így van. – És amikor látta, hogy
Bertini rúgkapálózik, és szeretné kiszabadítani a száját Werfel
vaskos szorításából, még gyorsabban, emelt hangon tovább beszélt:
– Tudod, mi lehet a következménye az általad elért eredményeknek?
... Intelligensebb vagy annál, hogy meg ne értsd. Ha szabadjára
eresztünk, egyetlen hét leforgása alatt, lent az elektronikai
laboratóriumokban megszerkesztenél egy olyan gépet, amellyel el
lehet utazni a negyedik dimenzióba!
Bertini bőgött valamit. Ackermann bólintott, mire Werfel levette a
kezét a fiú szájáról. A Bertiniből áradó átok- és szitoközön hihetetlen
hévvel csapott Ackermannra és Werfelre, de a két professzor már
nyilván hozzászokott ilyesmihez, mert a szemük se rebbent. Végül
elapadt a szóözön, és Bertini szinte hörögve már csak ezt dadogta:
– De hát miért?... Miért?...
– Mert túlságosan nagy a kockázat – mondta Ackermann. –
Halálos!
– A hatodik vagy a sorban, Bertini – mondta Werfel, akire szintén
hirtelen fáradtság nehezedett –, és most már te is megtudod a teljes
igazságot, mert a világnak szüksége van éber vigyázókra, olyan
személyekre, akik éjjel-nappal ügyelnek, nehogy mások is Cantorp
tragikus útjára tévedjenek.
– Cantorpéra?! – kiáltott fel Bertini.
– Igen, az övére – mondta Ackermann. – Mert Cantorp volt az
első, és még nem tudhatta. A többiek, Beckett, Rasmussen,
Prokowsky és Ralphe, ó, igazán derék diákok voltak, elhiheted
nekem, bizonyára hallottad a nevüket... Szóval a többieket mi
mentettük meg, Werfel és én, és más városokba, más országokba,
más egyetemekre küldtük őket, hogy mindent ellenőrizzenek és
felügyeljenek: Beckett Londonban van, Rasmussen Párizsban,
Prokowsky Varsában és Ralphe Buenos Airesben. De nagyon
kevesen vannak. Te, Bertini, te itt maradsz, a helyembe lépsz: én
már nagyon is öreg vagyok.
Werfel még hozzátette:
– Én pedig nem vagyok kellőképpen járatos a felsőbb
matematikában.
– De az ég szerelmére! – kiáltott fel Bertini, és iszonyattal meredt
a két professzorra. – Mit jelentsen mindez?
– Tizenöt évvel ezelőtt Otto Cantorp ült az én helyemen – mondta
Ackermann. – Lángelme volt, zseni a szó tiszta értelmében. Azokat
a csodálatos eredményeket, amelyeket te a doktori értekezésed
kidolgozása során Hovarth nagy parabolaintegrálójának és Otokar
elektronikus centráléjának segítségével elértél, ő a maga bámulatos
intuíciójával egyedül érte el néhány hónapos munkával.
 Még ma is emlékezem arra, amikor a dékáni tanácstól rendkívüli
alapot kért és kapott a nagy gép megalkotásához. Iszonyú tempóban
dolgozott akkortájt. Én alighogy megérkeztem Göttingából, Cantorp
a segítségemet kérte, talán azért, mert új voltam, nem sok embert
ismertem, így nem lett volna módom arra, hogy fecsegjek, és
eláruljak dolgokat másoknak. Werfel mint fémkohászati szakértő vett
részt a munkákban, hogy létre tudjuk hozni az áramkörök
összességéhez szükséges valamennyi ötvözetet.
Egyre nagyobb lelkesedéssel dolgoztunk. Cantorp valóban
magával ragadó egyéniség volt: már a vége felé jártunk a szerelési
munkálatoknak, ekkor lett igazán nehéz és fárasztó a kalibrálás, és
Cantorp egyszerre csak levetett minden titoktartást, és mindent
elmondott nekünk a legapróbb részletekig. Csodálatos volt az egész.
Cantorp alkalmazta a komplex- és szuperkomplex-számok
matematikáját, saját szakállára kibővítette Lobacsevszkij, Gauss,
Klein, Riemann és Hamilton eredményeit, így végül sikerült kaput
tárnia más világegyetemekre. Kezdetben matematikai
elvonatkoztatásokról volt szó, de most már a látszólag legmerészebb
álmok is kezdtek megvalósulni, és Cantorp olyan gépet szerkesztett,
amely elvitte volna egy négydimenziós világegyetembe.
Mert vitán felül állt: Cantorp teszi meg elsőként a nagy utazást,
senki más. Hosszasan beszélt nekünk róla, miközben éjt nappallá
téve dolgozott az ezüstkábelek szövevényében, vagy belekeveredett
a megszámlálhatatlan fémes műanyag forgórészbe: „Nekem kell
elsőnek egyedül útrakelnem... Semmiképpen nem adhatom át
másnak a helyemet: ugrás ez az ismeretlenbe, és lelkiismeretem
nem engedi meg, hogy bárkit is megkérjek: vállalja a kísérleti nyúl
szerepét.” Hallani sem akart arról, hogy állatokat küldjünk ki előzetes
felderítésre. „Ugyan mi jelentősége lehetne? – mondogatta. – Ehhez
az utazáshoz ember kell, olyan egyén, akinek gondolkodó agya van,
kezével kellő időben el tudja végezni a legnehezebb műveleteket,
van szeme, hogy lásson, szája, hogy beszéljen, és visszatérve
elmesélje, mit látott és hallott...”
 Ó, persze nagyon jól tudtuk, hogy időnként Cantorp igencsak
rosszul gondolkodik, és hogy tudatosan cselekszik így. A tény az,
hogy mindenáron ő akart lenni az első, aki átlépi a dimenziók
sorompóját. És ki vethette rá ezért az első követ? Mérhetetlen nagy
az ekkora vállalkozások bűvereje, csak egy isten tudna ellenállni
neki. Ha nem láttam volna azt, amit láttam, még én sem és ma sem
tudnék ellenállni...
Végre elkészült a nagy gép. Valamennyi áramkört újra
átvizsgáltuk, gyakorlatilag mikronról mikronra; a sima armatúrákat
hihetetlen pontossággal beállítottuk, a görbe vonalúakat napra és
órára kalibráltuk, aggályos aprólékosságunk már valóban az őrület
határát súrolta. Werfel csodákat művelt az ötvözeteivel. A furcsa,
mégis elbűvölő gép ott trónolt a nagy föld alatti laboratórium
közepén, és leírhatatlan szuggesztív erő sugárzott az egész testből,
villogó fémrészeiből, a felületeiből, hófehér tükröző ernyőiből, a
számtalan párhuzamos amplifikátor elemeiből, a kábelek
pókhálójából. Nyilvánvaló volt, hogy olyan gép ez, amelyet titokzatos
elvek alapján építettek meg, és az a rendeltetése, hogy kaput
nyisson felfoghatatlan és csodálatos világok felé.
Mindenki érezte a nagy gép szuggesztív erejét. És talán ez
magyarázza meg őrületünket. Ezerszer eltűnődtünk, mi is lehetett az
oka, de kétségtelenül az a tény, hogy öntudatlanul engedtük
Cantorpot sorsdöntő vállalkozása felé, egy különös hallucinációs
őrület következménye volt. Aznap este Cantorp már korán hívott
bennünket, ez is mutatja, mily kivételes légkör uralkodott az
intézetben: itt a formaságok szabják meg az emberi kapcsolatokat,
és a szamárlétra világában Cantorp magasabb fokon állt. Mégis
maga jött értünk.
Furcsa öltözéket viselt. Nyilván olvasta Wells Időgépét, és
felkészült: teljes vadászruha volt rajta, élelemmel megrakott hátizsák
és tekintélyes fegyverzet. „Ugye értitek? – kérdezte. – Ilyen
utazásnál óhatatlanul számolni kell az ellenséggel való esetleges
találkozással... Meg aztán gondoskodnom kell táplálékról is, ha
szükség esetén eltávolodom a gép által termelt intraflexiótól, vagy ha
az intraflexió megszakad.. „
Inkább nem gondoltunk erre az utóbbi lehetőségre. A feltételezés
csak részben volt helytálló, de sajnos, túl nagy izgalom feszült
bennünk, és túlságosan bíztunk is Cantorpban ahhoz, hogy
ellentüzet nyissunk. Egyszóval szombatról vasárnapra virradó
éjszaka volt, a laboratóriumokban senki nem tartózkodott, mi a nagy
gépteremben várakoztunk. Velünk volt Jentzen, a rector magnificus,
aki élete hátralevő kevés esztendejében soha nem felejtette el, ami
történt. Jentzen nem kevés észrevételt tett a kísérlet ellen: csak az
utolsó pillanatban szóltunk neki, és ha korábban tudomást szerez a
tervről, minden bizonnyal megakadályozza. De Jentzen csupán az
angol irodalom tanára volt, és Cantorp hamarosan meggyőzte.
Végül aztán Cantorp pontos instrukciói alapján lezártuk a gépet
tápláló áramköröket, a géptest gyengén izzani kezdett. Cantorp
búcsút intett, és helyet foglalta gép közepében felállított kis fém
karszékben, az armatúrák görbe vonalú testei között, tőle jobbra és
balra egy-egy nagy visszaverő fényernyő. A feszültség elérte a
tetőpontot, a gép megtelt potenciával, és az éjszakai csendben a
titokzatos súllyal terhes légkör ránk nehezedett.
„Rajta” – kiáltotta Cantorp. Lenyomtuk az utolsó emelőket is, és
iszonyú erő hatott Cantorp kabinjára, megragadta és kihajította a
negyedik dimenzióba. Egy pillanatig semmi nem történt, aztán
Cantorp képe kínos lassúsággal fakulni kezdett. Azt még láttuk,
ahogy arcára széles diadalmas mosoly ül ki, aztán váratlanul ránk
zuhant a katasztrófa.
Vad, elvakult, fémes üvöltés hasított belénk: a nagy gép üvöltött,
miután hirtelen fehéren kezdett izzani. Vakító örvénylés, kolosszális
méretű fergeteges gubó borította be Cantorpot, és azon nyomban
eltörölte őt látási mezőnkből. A gép egyre erősebben bőgött, de a
hang mind komorabb lett. A szerkezet kétszer-háromszor titáni
erőfeszítéssel megrándult, mintha el akarna szakadni a padlózattól,
hogy őrült körforgásba kezdjen. Végül az egész morajlás
fülsiketítően éles sivításban összpontosult, záporoztak az ütések,
lövések, szaggatás zaja hallatszott, mintha két gigászi kéz
fémlemezt szakítana ketté. Aztán az egész hangzavar dühös és
hullámzó dohogássá csillapodott, amelyben őrjítő rendszeresség
dobogott. A nagy örvénylés, amelyben Cantorp eltűnt, egyre
szélesedett, fenyegető protuberanciák nőttek rajta, reszketett, mint a
kocsonya.
Werfel rázta le magáról elsőnek a bűvöletet, és hirtelen
kikapcsolta a készüléket. A szétágazó nagy örvény eltűnt. Megint
mély csend hullott ránk. Rémülten, iszonyodva egymásra
pillantottunk. Jentzennek kitágult a szeme, égnek állt a haja,
majdnem összeomlott már, de Werfel és én sem éreztük magunkat
jobban. „Úristen – nyögött fel Jentzen. – Cantorp!” Eltűnt Cantorp és
a szék, amelyen ült. Talán eltűnt a négydimenziós világegyetemben,
amely felé oly merészen útnak indult? Igen is, meg nem is. Mert,
kedves Bertini, a valóság még őrjítőbb volt, mint amit el tudtunk
képzelni.
– De hát mi is történt? – kérdezte Bertini, aki már reszketett a
türelmetlenségtől. – Cantorp tévedett a számításaiban? Elromlott a
gép?
– Szó sincs róla – mondta Ackermann és hátrafordult, felnézett a
feje felett lógó Cantorp-képre. – Tudod, mi ez? – kérdezte Bertinitől,
aki lihegve felelte:
– Hát Cantorp arcképe!
– Nem – felelte Ackermann.
– Nem? – kérdezte Bertini, és úgy nézett rá, mint az őrültekre
szokás. – De hisz mindenki azt mondta, hogy...
– A helyzet az, Bertini – avatkozott közbe Werfel –, hogy ha
figyelmesebben nézed meg a képet, észrevehetnéd, hogy Cantorpot
teljes vadászfelszerelésben ábrázolja, övéből bénítópisztoly és két
tőr lóg alá, térdén ismétlőfegyver fekszik, a hátán teli hátizsák.
Ráadásul a mosolygó Cantorp furcsa fém karszékben ül...
– Most már érted? – kérdene Ackermann.
 Bertini tagadóan rázta a fejét. Aztán megértette a dolgot, és
hirtelen halottsápadt lett. – Csak nem azt akarják mondani, hogy... –
hebegte.
– Pedig így van – mondta megborzongva Ackermann, és úgy
rémlett, mintha iszonyú súly nyomná agyon. – Amikor végre
összeszedtük magunkat, és oda merészkedtünk a nagy géphez, a
kamra teljesen üres volt. De Cantorpot semmi nem ragadta el, nem
is foszlott alkotóelemeire. A kamra két oldalán elhelyezett két nagy
visszatükröző ernyőn Cantorpnak ezt a két életnagyságú képét
találtuk...
– Két képet... – lihegett Bertini.
– Igen – folytatta Ackermann, és megremegett. – Eleinte mi is azt
hittük, hogy Cantorpnak két képéről van szó. Csak néhány órával
később kezdtek gondolataink a helyes úton járni, és akkor
megértettük, hogy nem két Cantorp-kép van előttünk, hanem maga
Cantorp!
– Cantorp! – kiáltott fel Bertini. – Úristen!
– Jentzen is így kiáltott fel, amikor sikerült megértetnünk vele, mi
is történt – mondta Werfel. – De nem volt felkészülve erre a
kinyilatkoztatásra, és összeomlott. Annak az éjszakának fél év
ideggyógyintézeti kezelés lett a következménye...
– Nagyon nehezen találtuk meg a magyarázatot – folytatta
Ackermann –, de miután megtaláltuk, végtelenül könnyű kimondani –
és itt szünetet tartott. – Heteken át újra meg újra átvizsgáltam
Cantorp egyenleteit, hogy rájöjjek, hol követett el hibát. – Keserűen
felnevetett. – Én, Ackermann, hibát merészeltem keresni a mester
számításaiban! – És megint szünetet tartott. – De végül is
megtaláltam! Végzetes tévedés, elkerülhetetlen, mert olyan tévedés,
amely egylényegű a négydimenziós tér effektív sajátosságaival. Te is
elkövetted ezt a hibát, de elkövette Beckett is, Rasmussen is,
Prokowsky is, Ralphe is, mert elkerülhetetlen hiba: a négydimenziós
tér, mint minden páros számú dimenziós tér, ingatag. Cantorp gépe
a másodperc végtelen kicsiny töredékére valóban átvitte a feltalálót
a maga a gép által megteremtett négydimenziós térbe, de aztán a
négydimenziós tér kettéhasadt két kétdimenziós térré, és Cantorp is
két másik, különálló Cantorppá hasadt, mindegyik kétdimenziós, így
aztán két egyszerű felület lett belőle, amelyeknek nincs
vastagságuk, és visszavonhatatlanul kívül esnek a mi
világegyetemünkön!
– Nem, ez nem lehetséges! – üvöltött fel Bertini. – De hát ebbe
bele kell őrülni!... Csak nem akarják azt mondani, hogy ez nem képe
Cantorpnak, hanem maga Cantorp, kétdimenziós állapotban?... De
hát akkor ez annyit jelentene, hogy él!... És hogyan látjuk, ha csak
két dimenziója van? Számunkra semmiképpen nem létezhetne!
– Ez igaz – hagyta rá Ackermann egyre fáradtabban. – Elméletileg
nem kellene látnunk... De hát mit tartsunk minden eddigi
elméletünkről, most, a történtek után?... Nem ismerem ennek az
anomáliának tudományos okát, de annyi tény, hogy látjuk Cantorpot!
Talán azért látjuk, mert kezdetben része volt a mi
világegyetemünknek, és ezt a távoli azonosságot nem lehet teljesen
kiküszöbölni: mindenesetre kicsit bevágtuk a képet, persze a szék
fémrészén, ahol ül, nehogy megsértsük a testét. Nos, a kép
vastagsága zérus!
– Éppen ezért feltétlenül meg kell akadályoznunk, hogy a
Cantorpéhoz hasonló más gépek készüljenek és működjenek! –
kiáltott fel Werfel. – Az örvény, ha azon az éjszakán nem kapcsolom
ki, minket is magával ragad, talán az egész háromdimenziós
világegyetemet is, mielőtt még energiahiány miatt leáll, és ma már
nem létezne a világegyetemünk; a helyén, el sem tudjuk képzelni,
milyen létezési formában, két azonos, kétdimenziós világegyetem
volna...
Bertini hallgatott, és a kétdimenziós Cantorpot fürkészte, aki ott
lógott Ackermann feje felett.
– Képtelen vagyok elhinni – mondta. – De... valóban él?
– Nem tudjuk – felelte Ackermann. – De lehet, hogy igen. – És újra
megborzongott. – Mindig is ilyen, mozdulatlan; háromdimenziós lény,
akit átvittek a kétdimenziós világegyetembe: nem tud lélegezni, vére
nem kering, mert a vénák és az artériák szövevénye szétlapult a
vastagság nélkül való felületen... Soha meg se moccant, de lehet,
hogy a kétdimenziós világegyetemben sokkal lassabban múlik az
idő... Csakhogy... – és Ackermann itt, ki tudja, hányadszor, megint
szünetet tartott – csakhogy különös dologra jöttünk rá: Cantorpnak,
tizenöt évvel ezelőtt, amikor beült a gépébe, még minden haja szála
éjfekete volt... Most pedig, jól nézd meg, Bertini... most már őszül a
halántéka...
– De hát akkor él! – kiáltott fel Bertini, és felpattant a helyéről. – Él!
– mondta még egyszer, és odaszaladt a kép alá, hogy közelről lássa
Cantorpot. Aztán odafordult Ackermannhoz és Werfelhez, és
dühösen rájuk förmedt; – De hát az soha nem jutott eszükbe, hogy
megfordítsák?... Hol az a nagy gép? Miért nem próbálták meg
visszafelé működtetni? Hol a másik kép? Hol a másik Cantorp?
Ackermann felvette az asztalon fekvő hatalmas nagyítót, és
odanyújtotta Bertininek.
– Megpróbáltuk, mielőtt megsemmisült: kétségbeesett kísérletet
akartunk végezni, bár jól tudtuk, milyen súlyos kockázatot vállalunk
ezzel...
– Na és? – kérdezte Bertini.
– Nos hát – mondta Ackermann –, látod azt a két fehér műanyag
sávot a falban Cantorp két oldalán? Nem látod, hogy mindegyiken
egy-egy vastag, függőleges fekete vonal van?
– De igen – felelte Bertini.
– Nézd meg nagyítóval azt a két vonalat.
Bertini hosszú percekig némán vizsgálgatta a vonalakat.
– Furcsa – fordult el aztán, és Ackermannra meg Werfelre nézett.
– Két vastag vonalat látok, nagyon vastagot, de ahogy a nagyítón
keresztül nézem őket, akkor is csak minimálisan vastagok...
Werfel szólt közbe:
– Így látszik a legerősebb mikroszkópon keresztül is. Amikor
visszafelé működtettük Cantorp gépét, újra megjelent az örvény, de
rögtön utána felrobbant a gép, és az egyik kétdimenziós Cantorp
helyén az ernyő pontosan félbehasadt, és mindegyik félben egy
mereven egyenes, vastag fekete vonal húzódott... Az a helyzet,
kedves Bertini, hogy a kétdimenziós világegyetem is ingatag, és
Cantorp gépe, amikor harapásába fogta a feltalálót, újból lesodorta
egy alacsonyabb szintre, két újabb Cantorpra hasította, és
mindegyik csupán egyetlen dimenziós. A két vonal, amelyet látsz,
ugyancsak Cantorp, mégpedig egydimenziósak!
És felnevetett. De nevetésében téboly és zokogás érződött.

Lontay László fordítása

 Sandro Sandrelli: A súgógép

Az idegen a klub nagytermében velvetjét iszogatta. Zöld tollas

kalapot viselt, vörös ingén zsinórok és bojtok díszlettek, ingujját
könyökig feltűrte, az ingen zöld-fekete rombuszmintás mellény fa- és
aranygombokkal. Fémcsíkokkal kivert fehér bőröve volt, hatalmas,
lila nadrágot viselt, vörös és fekete keresztcsíkos zoknit, hozzá
sárgaréz csengőkkel ékesített, hímzett mokasszint hordott.
A vörös brokátfüggöny hevesen meglibbent, és egy pillanatra
elrejtette az óriás elektrofreskót, mely a nagy Pokki isten
föltámadását ábrázolta: az istent a Bolygóközi Szövetség
hozsannázó királyai és elnökei vették körül, fönt, a jobb sarokban
pedig Abubu ördög mind a száz fogát vicsorgatva menekült egy
rozoga, vegyi meghajtású űrhajón. Egy kékre vált valaki lépett be
futva, sűrű kiabálás és káromkodás közt, hatalmas fejét négy kezébe
szorítva, másik két kezében óriási legyezők, ezekkel hűsítette
magát. A presszónak háttal ült le, húsz pár lábával belekapaszkodott
egy energiazsámolyba, és hangosan azt mondta:
– Undorító! – És jókorát húzott a triple-pectrolexből, melyet
Gondrang, rokonszenves polipoid mixerünk tett az orra elé nagy
előzékenyen. – Nem... ez így nem mehet tovább! – kiabálta a kék
színű polikefál. – Ez szégyen és gyalázat!
– Didingo Brokken-Brokken – szólalt meg valaki váratlanul az
idegen mögött. Az legalább egy szabványmétert ugrott, velvetjét
ráborítva lila nadrágjára.
– Csak azt akartam mondani – közölte Dado Bimbi –, hogy ez a
fölindult úr Didingo Brokken-Brokken, a nagy színházi rendező.
Mellesleg tudja, hogy a nadrágja velvetes lett?
– A fenébe... – kiáltott föl az idegen. – Mondja, maga
szerencsétlen, ki tanította arra, hogy így beleordítson az ember
fülébe?
 – Szegény Brokken-Brokken fel van dúlva – közölte Dado Bimbi.
Az idegen „Eh I” fölkiáltással fejezte ki véleményét.
– Nem kíváncsi rá, hogy miérti – Nem.
– Szegény Brokken-Brokken azért ilyen feldúlt, mert nem bírja
tisztességes módon összehozni az ez évi jótékony célú előadást. A
színészek, akik az idén rendelkezésére állnak... Maga földi,
ugyebár?
– Igen – felelte az idegen.
– Nos hát, az idei színészek teljesen használhatatlanok! Az
ikerbolygók, az Atalanta-Minor és a Maiolica-Septem legelőkelőbb
arisztokratái. De színésznek hasznavehetetlenek. Elfelejtik a
szerepüket, eltévesztik a belépést, a dallamot, a hangsúlyt, mindent.
Már egy standardhónapja, hogy Didingo Brokken-Brokken ezzel az
előadással kínlódik, rendszerünk legelőkelőbb társasági eseménye
ez. Már csak hét standardnap van hátra, és ráadásul kimerült a
próbababa-készlete. Naponta legalább tíz fogy!
– Eh! – dörmögte maga elé az idegen. – Maga földi, ugye?
– Már mondtam, hogy igen, a fenébe is. És most lépjen le!
– Akkor fölöttébb érdekelni fogja, hogy mit adnak elő nagyra
becsült dilettánsaink. Akar két jegyet? Száz galaktikus bankóba
kerül, és egy meztelen műanyag baba is jár hozzá.
– Nem kérek.
– Othello – közölte Dado Bimbi. – Sose hallottam.
– Hogy lehet az? – Dado Bimbi sáfrányszínű arca mosolyra derült.
– Maga biztosan tréfál. Othello: csodálatos régi dráma, a halhatatlan
fantáziájú Sheckley-től... Othello parancsnoknak, a Gorilla-septimus
űrhajósának. Jago-robotnak, a vénuszbeli Kassnak és a kedves kis
Elektrónának tragikus története. Felejthetetlen történet. Épp attól a
jelenettől őrjöng ez a boldogtalan Brokken-Brokken, amikor Othello
egy quiniliai fém vibrohálóval megfojtja Elektrónát. Vagy százszor
elismételték a jelenetet, de Tecnoto Kutpy, a főszereplő még mindig
úgy játszik, hogy a kövek is sírva fakadnak tőle. Mint mondtam,
megfojtotta már az összes fellelhető próbababát, több nincs, még
rubidiumért se. Hát most ki lesz a dublőz? Én – Dado Bimbi
felragyogó mosollyal mutatott magára Jágo szerepét játszom.
Az idegen valamit morgott.
– És gondolja el – folytatta Dado Bimbi –, minden megoldódna, ha
használhatnánk megint a súgógépet.
Az idegen most megtöltötte apró cseréppipáját vágott vörös
neptundohánnyal; bőrből készült, sárga-kék mértani ábrákkal
díszített dohányzacskóból vette elő csipetenként. Dado Bimbi
elképedt.
– Érdekes! Nem rágja a dohányt! Hanem szívja!
– Azt csinálok, amit akarok – sziszegte az idegen. – Ezen a
bolygón mindenki ilyen dögunalmas?
– A súgógép meg a Consul bolygóbeli Tappi város története
igazán tragikus dolog. Az emberi meggondolatlanság remek példája,
ugyanakkor a határtalan művészetszeretet bizonyítéka is.
– Eh! – jegyezte meg az idegen. – Akarja hallani?
– Nem.

– A súgógép föltalálóját – kezdte Dado Bimbi – Pik Molandernak

hívják, észak-konsuliai. Kibernetika szakot végzett a
schneckembergi csillagászati egyetemen, és a bunigulisi Frankopan-
intézetben specializálta magát az elektroágra. Egy szép tavaszi
napon, amikor a Consulon illatoztak már a fák, és a mezőkön lágyan
hajladoztak a virágok, eljegyezte magát egy fiatal tappi
színésznővel. Manniténak hívták, éjfekete volt a haja, csak a bal
szemére hullott egy lángvörös fürt; hosszú, borostyánszínű
szempillája, apró elefántcsontfoga, finom ívű nyaka volt és nemes
keble (mely fittyet hányt a nehézségi erőnek), büszke csípője, friss,
mint a sivatagban az oázis, lába pedig oly tökéletes, mint egy földi
galamb turbékolása. Egyszóval: elbűvölő lányka volt, ami még
figyelemreméltóbb, ha számításba vesszük, hogy a Consul lakói a
legfeljebb háromszáz éve áttelepült földiek tiszta vérű
leszármazottai.
 Ám a kegyetlen sors, mely trónjáról világegyetemünk szerteágazó
sorsát kormányozza, nem engedi, és sose fogja engedni, hogy
boldogtalan bolygóinkon valami tökéletes legyen. Mannite kedves
volt és csodaszép, de játszani egyáltalán nem tudott. Ebben nincs
semmi rossz. – Dado Bimbi kezdett belejönni. – A világegyetemben
millió és milliárd lény van, aki nem tud játszani – semmi
szégyellnivaló nincs benne. Csakhogy a kedves kis Mannite annak
ellenére, hogy tudta: megjelenése Consul ezernyi színpadának
bármelyikén a művészet és a költészet megcsúfolása, kétségbeesett
szívóssággal törekedett-merészkedett színpadra.
Ellenállhatott ennek a harmatgyönge szívű Pik Molander?
Különben a színre lépés mindig jól kezdődött, amikor Mannite
megjelent a színpadon Medea vagy Elektróna valamelyik
tragikajelmezében, akkor nemcsak az első sorok közönsége némult
el a csodálkozástól, hanem még a hátsó fertály publikuma is elámult.
Ám amikor kinyitotta a száját, döbbent moraj futott végig a sorokon,
kiabálás, ordítozás kezdődött, csak úgy röpködtek a színpadra a
legkülönbözőbb zöldségfélék.
Hát kérdem én, ellenállhatott ennyi gyötrelemnek Pik Molander
szíve? Nem, egyáltalán nem. Pik fiatal volt, szerelmes volt, zseni
volt, és egy szép napon a tappi nagyszínház (na, találja ki, hogy ki
volt a tulajdonosa – hát a szállításügyi miniszter, Mannite aranyos
apukája, aki pár év alatt tekintélyes vagyont szedett össze), tehát a
nagyszínház mellékajtajánál egy szép napon megjelent Pik
Motander egy dögnehéz csomaggal. Bement a nézőtérre – a
színpadon éppen nagy vihar dúlt Bicchyeri rendező és Mannite közt,
aki pompás kosztümjében, a dühtől imádnivalóan kivörösödött arccal
szebb volt, mint valaha.
– Nyavalyás, tehetetlen ringyó! – ordibálta a nagy Bicchyeri.
– Büdös, vén kurafi! – sivította Mannite, hófehér karjával
hadonászva. – Megmondlak apámnak, majd börtönbe csukat.
–Á, ne nevettess már! Mindenki tudja, hogy vizsgálat folyik az
ellen a disznó apád ellen. Micsoda piszkos tolvaj!
 – Fogd be azt a mocskos szádat, te kerítő! – kiáltotta Mannite a
műanyag padlón toporzékolva. – Kurafi...
– Uraim, hölgyeim – szólt közbe Pik Molander, és lihegve a
veszekedők közé rontott. – Uraim, hölgyeim!
– Ó, á! – csodálkozott a nagy Bicchyeri.
– Á, Pik! – Mannite úgy nézett rá, mint egy gennyes pattanásra. –
Szabad tudnom, mit akarsz itt?
– Hoztam neked valami, valami... – dadogta Pik Molander, majd
bizonytalanul hozzáfűzte: – Valami...
– Dobjátok ki a betolakodót! – parancsolta Bicchyeri a
díszletmunkásoknak és a színészeknek, akik a legnagyobb
nyugalommal rágcsálták a hawaileveleket.
– Azt azért talán mégse! – Mannite megmakacsolta magát. –
Börtönbe csukatom, aki megmozdul.
– Ringyó! – kiabálta a nagy Bicchyeri. – Szaralak – közolte
Mannite.
– Uraim, hölgyeim – lépett közbe Pik Molander.
– Mit akarsz hát? – érdeklődött Mannite. – Menj innen, Pik. A
félhomályos terem mélyéből újabb szitkozódás hallatszott: – Ki ez
a... Ki tette ide ezt a csomagot?
– Ez nem csomag ! – kiabálta Pik Molander, és lerohant a
színpadról. – Ez egy súgógép. Nagy... nagy találmány. Az istenért, le
ne dobja! – A csomag nagy robajjal lezuhant. – Gyilkos! – ordította
Pik Molander.
Fölkapta a csomagot, és kétségbeesett nyögéssel hurcolta föl a
színpadra, a világosságra. Fölemelte a tetejét, kihuzigált egy csomó
szerkentyűt, drótot és csövet, hosszan nézegette, vizsgálgatta,
állítgatta őket, aztán letörölte magáról az izzadságot, olajos kezét
göndör, gesztenyebarna hajába törölte és közölte:
– Épnek látszik. Á, a fenébe is, gazemberek, hogy az ördög vinne
el benneteket! – Lihegve összeszerelte a készüléket, mely a végén
egy nagy barna doboz lett, rengeteg csővel, nyomógombbal,
fogantyúval és pókhálófinom antennával. A doboz tetején igen
bonyolult és apró szerkentyűben végződő, vastagabb és hosszabb
antenna emelkedett a magasba.
Hirtelen egy csattanás hallatszott, és Pik Molander csak úgy tudta
kikerülni Mortimer Kuk, a főmechanikus köpését, hogy balra elugrott.
– Mi a franc ez az ostobaság itt? – kérdezte Mortimer Kuk,
hatalmas lábán himbálózva. – Gazember! – kiabálta magából
kikelten Pik Molander. – Ha nem lennének itt hölgyek, megmutatnám
én neked!
Mortimer Kuk a torz nevetéstől hétrét görnyedt: – Hölgyek? Miféle
hölgyek?
Mannite bal lábával toppantott, erre Mortimer Kuk abbahagyta a
nevetést, köhögött, és tágra nyílt szemmel, nyöszörögve nézett rá.
– Pik, drágám – kérdezte Mannite –, mi ez a furcsa készülék?
– A súgógép, gyönyörűségem – édelgett Pik Molander. – Neked
csináltam. Meg a többieknek. Mire készültök? Vígjátékra?
Tragédiára?
– Ó, ó – kezdte a nagy Bicchyeri –, a nagy Canallion Tiberius,
Capella néger királyára készülünk. Igazi remekmű, csak... –
Mannitére sandított. Mannite azonban nem látta, mert a többiekkel
együtt Pik Molandert nézte megbűvölten. Pik Molander ugyanis
belenézett a nagy doboz egyik ablakocskájába, ahová egy lencse
volt elhelyezve. A lencse ragyogó fehér sugarat bocsátott ki.
– Tiberius? – dünnyögte Pik Molander. – Tessék, kész. – Kattanás
hallatszott. Pik Molander fölegyenesedett, és ujját szájára téve
csöndet intett, majd finoman kivonszolta a színpadról mindazokat,
akik nem szerepeltek a darabban. Az űr mérhetetlen csöndje
ereszkedett a színpadra. A nagy antenna a színpad felé hajolt.
Mannite hirtelen átalakult, szinte megnőtt, és olyan gyönyörű lett,
hogy szépsége valósággal vakított. Kinyitotta a száját, és finom,
elutasító mozdulattal mondta:
– Ó, jaj nekem, imádott hercegem! Ó, gyalázatos sors! Ó, gonosz
város, mely rontó csápjaiddal behálózod az egész
világmindenséget!... Ó, metropolis, rémisztő, áruló zsarnoki
hatalmasság... Ó, Tiberius, imádott Tiberiusom, vess. rám egy
szerelmetes pillantást! Ez az éj a miénk lesz, a végső búcsú előtt!
Most a Tiberiust játszó színész jött előbbre (Cono Apostrophe
személyesen) – tízszer lenyűgözőbben és rettenetesebben csörgette
erebus staffilanu kivonatával kimázolt ébenfekete bőrén a platina- és
ezüstkigyókat, majd térdre esett Mannite lábánál.
– Ó, Catalpa, imádott Catalpám, istennőm! Itt halok meg veled!...
Isten véled, nyomorúságos, hitvány dicsőség, gyalázatos
zsarnokság, szabad egek, szabad világok, ti jöjjetek, és te,
szerelem, ki időn s téren győzedelmeskedsz..: Catalpa,
gyönyörűséges, csodálatra méltó Catalpa, tiéd az édes-kíméletes
méreg, enyém a kegyetlen-gyors tőr! És mellébe döfte a
hátborzongató, ám rugalmas tőrt, Mannite pedig kínzó lassúsággal,
de tökéletes, kígyózó mozdulattal fölébe hajolt. Amikor Tiberius
végleg halálba kövült, viharos taps zúgott föl a titokzatos-sötét
teremben.
– Pik! – Mannite Pik Molanderhez sietett és átölelte. – Pik, ez...
ez... .
– Csodálatos – egészítette ki a nagy Bicchyeri szinte könnyek
közt. – Csodálatos, ilyet még nem láttam!
– De hát hogyan? Hogyan?... – hebegte a páratlan Cono
Apostrophe, és ő is leszállt a színpad tragikus magasából. – Isteni
érzés, mintha 1íj világba lépne az ember. Minden megnő, szép és
tökéletes lesz. Mintha egy isten kézen fogva vezetne a szédítő
egekbe...
– Ó, igen – erősítette meg Mannite. – Ó, Pik, Pik, ez csodálatos!
– Ugyan, ugyan – szabadkozott Pik elvörösödve. – Semmiség.
Egy elektronikus agy, antennák, rezonanciakeresők... Agyhullámok.
Semmiség.
– Agyhullámok? Rezonancia? Ó, igen – ismételgette Mannite
lelkesen, és egy csókot cuppantott Pik Molander orrára. – Úgy
éreztem... úgy éreztem, mintha valami eleven, bársonyfinom dolog
hatolna agyamba, és szinte vezetne. És nagy-nagy öröm fogott el,
mintha a gépnek – hogy is mondjam? – tetszene, lelkes örömet
szerezne, hogy velem együtt átélheti ezt a szép és tragikus drámát.
– Persze, így van – mondta egyszerűen Pik Molander, akit most
vállukra emeltek, és győzelmi menetben körülhordoztak. – A
súgógép élvezi, átéli a világ legnagyobb drámáit, tragédiáit,
vígjátékait. Én építettem ilyenre. Százezer bolygó könyvtárát
fosztottam ki, és mindent betápláltam ebbe a páratlan elektronikus
agyba. A világ drámatermése egy gyűszűnyi helyen: a legjobb
színészek alakításában, minden mozdulatukat, minden
hanglejtésüket megörökítettem. Könnyek, győzelmek, gyilkosságok
és árulások, dicső tettek, vidámság, gyönyör, fájdalom: a súgógép
mindezt átéli, ez az éltető eleme. Hullámaival eljut az agyba,
finoman, de ellenállhatatlanul beléje hatol, és teljesen tudatában van
annak az elsöprő örömnek, mely a lét és a nemlét közti utat kíséri,
és egyszerre mindegyikőtök kivételes színésszé válik, mert nem
játszik, hanem az életet éli, nem előad, hanem...
– Ó, de akkor mi van a művészettel – kiáltott föl két színész:
Pectazia és Lipio Cronio –, mi lesz az igazi művészet sorsa?
– Nem éri csorba – biztosította őket Pik Molander, és szétosztott
egy csomó autogramot és ujjlenyomatot. – Mindig lehet alakítani a
gépen, eltüntetni vagy gazdagítani a Tapasztalatait, s újabb ezer
létformát beletáplálni. Akár a Pulchraseptem metalloidjait vagy az
Equor keményfejűit is játszani lehet vele. A nagy színészek mind
kialakíthatják az új, személyre szóló színház formáit, s
beletáplálhatják a súgógépbe, mely aztán újra életre kelti és tovább
gazdagítja művészi örökségét.
– Éljen! – kiáltott föl a nagy Bicchyeri, égővörös bojttal díszített
sapkáját a levegőbe dobálva. – Háromszoros hurrá a súgógépnek!
– Hurrá! – kiáltozták. Mannite azt javasolta, hogy éljenezzék meg
Pik Molandert is. Színészek és díszletmunkások újra kiabálásba
kezdtek.
A nagy terem végéből kellemetlen hang reccsent közbe: – Mi az
ördög folyik itt? Záróra, záróra!
 – Ó, sir Jeremin, az ügyelő – mondta Bicchyeri, és lehalkította
hangját, fejét pedig behúzta. – Igen, igen, befejezzük. Holnap megint
itt leszünk. – Aztán gyorsan megint rákapcsolt: – Visszajövünk
ehhez a csodás szerkezethez, és – félbeszakította magát – és arca
fölragyogott – és Othellók meg Jágók leszünk!
Cono Apostrophe erős hangja visszhangként válaszolta: – Igen.
És Tiberiók leszünk! És Vitulinók!
– És Albufedák! – kiáltotta Bicchyeri. – És Klüteimnesztrák! – És
Senecák! – kiáltotta Lipio Coronio. – És Nérók!
– És Didók! – így Pectazia. – És Kleopátrák!
– És Albufedák! – folytatta Bicchyeri. – És Bertie Woosterek!
– És Malvoliók! – duplázott rá Cono Apostrophe. – És Mandrilliók!
– És Júliák! – ezt Mannite kiabálta. – És Sofonisbák!
– És Leanderek! – ezt Lipio Coronio. – És Roboléók!
– És Bionappák! – ezt megint Pectazia. – És Neutronák!
– És Pangoliniók! – kiáltott föl Bicchyeri. – És Canastaziók! – És
Cordeliák! – lelkesedett Mannite. – És Valvoliák!
– És Tantáliók! – zúgta Cono Apostrophe. – És Masuriók! – És... –
akarta folytatni Pectazia.
– Kifelé! – üvöltötte sir Hathaway Jeremin. – Kifelé mind, de
rögvest, nyomorult gazemberek! A köszönőrobotokkal hajigáltatok ki
mindenkit, de nyomban. Kifelé, kifelé!
Végül az utolsó fény is kialudt; a légkondicionáló leállt, teljes
sötétség lett, szinte lüktetett a csöndben, és a hatalmas teremben
egy lélek se maradt.
Néhány perc telt el. Még mindig mély csönd. A szintetikus
bársony, a sűrű acetil szőnyegek, a bioplasztikus karosszékek, a
multisztereo hangszórók, a finom rokokó díszítésű páholyok, a
Vénusz-lakóknak és a Begonia térbeli nézőknek szolgáló klimatizált
akváriumok, a termonukleáris lámpák, a mozgólépcsők, az automata
integrálótolmácsok, az infrahang-emocionátorok, a szintetikus
könnyeztetők, a pszichofrénikus szűrők, az illatfejlesztők, a
tapogatók, érintők, minden-minden mozdulatlan, élettelen. Mintha
kővé dermedt volna.
Csatt – (Dado Bimbi kedvelte az ütéseffektusokat) –, a sötétben, a
színpadon álló nagy dobozból hirtelen megint kibújt a hosszú fényes
fémrúd, azzal az utolérhetetlenül bonyolult és apró kis szerkentyűvel
a tetején.
Zöld fény gyúlt ki a doboz elején. Az antenna megingott, majd
előbb halk, később hangosabb zúgással rezegni kezdett.
Nem emberi jajpanasz hangzott föl a zöldes félhomályban.
Vigasztalan, kétségbeesett kiáltás volt, magas, kozmikus hang, egy
hatalmas újszülött ijedt hangja, aki fél, mert egyedül van, és éhes,
elviselhetetlenül éhes.
A rettenetes jajszó megint fölsikoltott. A fényes antenna bonyolult
görbét írt le, majd tökéletes szabályossággal megismételte, aztán
világítani, majd fehéren izzani kezdett. Vakító szikrákat bocsátott ki.
A kétségbeesett, dühös kiáltás még kétszer hangzott föl. Aztán az
antenna egy pillanatra megállt. Amikor újra hullámzani kezdett, a
kiáltás elhalt, de a doboz belsejében a rengeteg szerkentyű
boldogan és önfeledten kezdett kattogni, zakatolni.
Pár száz méterrel arrébb, az épületen kívül, túl a kerten, a kantál-
és a tölgyfákon, a sárga, kék és más, sose látott színű
virágoskerteken, túl a vadborostyánnal, tavirózsával borított
tavacskákon, túl a műanyagból készült meztelen Vénusz-szobrokon,
a villódzó-lüktető faunszobrokon, luxuslakásában sir Hathaway
Jeremin, a Tappi Város Birodalmi Színházának ügyelője egy
mozdulat közepén megdermedt. Éppen szintetikus-elektromos
mahagóni pipájára akart rágyújtani, amikor hirtelen furcsán
megremegett. Tórium öngyújtója kiesett kezéből, és eltört, de sir
Hathaway Jeremin ezt észre sem vette. Szürke szeme kidülledt, egy
messzi, láthatatlan pontra meredt, és sir Jeremin kinyitotta a száját,
furcsa grimaszt vágott, szinte vicsorgott, majd egyszerre elhaló és
átható hangon azt mondta:
– Empia Filiste...
 Elfojtott nyögést hallatott, bal keze megmozdult, fölkapta az udvari
ékszerész, a nagy Gwilas-Hondo finom arabeszkjeivel dtszített,
malachit nyelű, éles pengéjű papírvágót. – Nem leszek a tiéd... –
folytatta sir Jeremin. Az acélpengéből baljós, de gyönyörű villám
csapott ki. – ...Csak holtan!
Sir Hathaway Jeremin ötödik és hatodik bordája közt a kentaurt
formázó értékes, zöld nyelű papírvágó késsel a földre bukott, és
végleg ott maradt; arany- és ezüsthímzéses, finom fehér selyeminge
vértől vöröslött.
– És ez – mondta Dado Bimbi – még csak a kezdet volt. – Úgy –
jegyezte meg az idegen.
– Tappi Város Birodalmi Színháza körül – folytatta Dado Bimbi –
mérföldeken át park terült el, szökőkutakkal, tavirózsás
tavacskákkal, önműködő Vénusz- és faunszobrokkal. A barna doboz
kétségbeesett kiáltása újra fölhangzott, és egy óriási robajlástól az
egész színház megremegett. Egy irdatlan csillár lezuhant.
Egy nagy, forradásos hátú varangyos béka kidugta a fejét az egyik
tóból, és belekiáltotta a csöndes hold képébe:
– Lenni... brek-brek... vagy nem... brek.
– lenni – jegyezte meg egy apró, kárminvörös rákocska egy
victoria regia levelén kuporogva: – Lenni... uuuuu; uuuuu... vagy
nem lenni.
– Kvá... kvá... – brekegte egy zöld levelibéka.
– Fiii, fiii! – kiáltotta egy gonodendronsövény mellől egy kandurigó
hirtelen fölébredve.
Messze, nagyon messze a külvárosban egy nyugodtan sétálgató
rendőrrobot hirtelen nagyot ugrott, majd pillanatnyi szünet után, mint
az őrült, kétszáztizenhetet ugrott – nem valami rendőrhöz illően –,
aztán szétesett.
Közben láthatatlan energiavonalak támadtak mindenfelé a gallyak,
levelek közt, és befurakodtak az álomba merült városba, s ott
várakoztak tombolva. Egy tiszteletre méltó hajzatú úriember lépett ki
tökrészegen Tappi város egyik éjszakai bárjából; pocakja csak úgy
rengett a bíbor-arany köpeny alatt; bajusza lekonyult. Egy zöldre
pingált lányka – szeme kerek, fekete – ment a részeg úrba
kapaszkodva, együtt kiabáltak, énekeltek. Egyszerre zuhantak egy
turbómotoros autóra, és az úr, szemét a sötét égre emelve, utolsót
kiáltva azt szavalta hangosan:
Meghalni – elszunnyadni – és alunni!
Talán álmodni: ez a bökkenő;
Mert hogy mi álmok jőnek a halálban,
Ha majd leráztuk mind e földi bajt...
A bájos lányka ijedten öklendezni kezdett és fölkiáltott: – Segítség!
Az öregúr kiabálva esett neki:
– Meghalni – elszunnyadni – és alunni... Egy libériás inas rohant ki
a bárbál.
– Mi történt? Mi történt?
Lihegve szaladtak oda a parkőrök, aztán néhány robotrendőr meg
a bár gazdája is megjelent pár konzumnővel és egy csomó
tarkabarka vendég. A konzumnők kivétel nélkül elborzadva
sivítottak:
– A keze! Véres! Oóóóóó...
– Radames, védekezz! – ordibálták vadul a vendégek, és
egymásnak estek. Egy pillanat alatt ijesztő kavarodás támadt.
Majdnem mindnek volt fegyvere: tőröket, neutronpisztolyokat vettek
elő. Fájdalomkiáltás, ijedt üvöltés, halálhörgés töltötte be az
éjszakát, és a felfordulás egyre nőtt.
– Empia Filiste!
– Cinkos gazemberek vagyunk mindnyájan!
A keserű, füstös felhő benyomult az élők tüdejébe, a halottak
elborították a járdát, a haldoklók ordítoztak, az összetaposott,
összezúzott, sebesült, megcsonkított nők fájdalmasan hörögtek,
érthetetlen szavakat sóhajtoztak:
– Ó, jaj, cinkos gazemberek vagyunk... – Ophelia, Ophelia!
Zárdába hát; eredj, hamar...
 Az emberek lövöldöztek, fojtogatták, marcangolták egymást,
miközben antik és modern tragédiákat szavaltak széles
mozdulatokkal és dagályos hanghordozással, a szembesültek
időnként összeestek, aztán fölkeltek, majd megint összecsuklottak,
de utolsó leheletükig ismeretlen szerepeket mondtak:
– Mert hiába oltja be az erény...
– Igen, büszke vagyok, bosszúálló, nagyravágyó...
– Jobb lett volna, ha anyám világra sem szül...
– Ophelia, menj isten hírével, kolostorba... Cinkos gazemberek
vagyunk mindnyájan: egynek se higgy közülünk...
– Ó, könyörülj rajta, mennybéli jóság... – Ophelia!
A megtépett emberek rettenetesen összegabalyodva hevertek a
járdán: levágott végtagok, letépett fejek, patakokban folyó vér, s akik
még szavalni tudtak, el-elakadó hangon adták elő:
– Nem hittél volna nekem; mert hiába oltja be az erény...

Messze, a park közepén, túl a meztelen Vénusz-szobrokon, túl a

villódzó-lüktető faunszobrokon, a tavirózsákkal és vadborostyánnal
borított tavacskákon, túl a sárga-kék virágágyásokon, a magas tölgy-
és kantálfákon, a nagy terem közepén véres-vörös fényben
ragyogott a doboz: a színpad műanyag padlója fölpúposodott, a
függönyökből, a karosszékekből, az acetil szőnyegekből füst áradt.
Búgás, zörgés, kopácsolás, kattogás, átható és odaadó zúgás
hallatszotta nagy, izzó dobozból; a súgógép megállíthatatlanul
vibrált-remegett, időnként valami különös gyönyörűségtől zokogott,
kiáltozott fojtottan. Az őrület hangjai voltak ezek. Az önkívületé. A
mérhetetlen, a határtalan dühé.
Az északi negyedben, egy sötét szobában neutronfűrész tompa
sivítása hallatszott egy plutónium páncélszekrény ajtajánál. Finom
szisszenés, és a páncélszekrény eleje levált. Két árny bukkant elő a
semmiből.
– Ó – mondta egy hang –, több dolgok vannak földön és egen,
Asimov, mintsem bölcselmetek...
 – Mi van? – kérdezte fojtott hangon a másik. – Baby! Baby?
Baby... – Egy robbanáshoz hasonló hang: – Igen, őrült vagyok...
Áruló... áruló...
A másik hang még kétségbeesettebben felelt rá:
– Baby, az istenért, Baby! Ó, mily színész veszett el bennem! –
Egy sóhajtás és egy végső rángás zárta le a beszédet.
A felhőkarcoló sötét mélyéből egy árny bukkant föl.
– Mit csinálsz? – A kiáltás váratlanul született, keserű, vad
feszültséggel telt meg, aztán elhalt. Majd új életre kelt: – Mit csinálsz
a királyi sátor mellett?
– Uh... – szólt az árny; erős görcs rázta meg. – Én... én... alázatos
cseléd vagyok! – Beszélj! – kiáltott újra a rendőr. Az árny
végiggördült a kövezeten. – Alázatos cseléd vagyok, én...
– Mit csinálsz a királyi sátor mellett? – dühöngött a rendőr. –
Beszélj!
Milliószámra nyíltak ki az ablakok az egész negyedben, a kiáltás,
mint egy üvöltés, csapott az égig.
– Mit csinálsz? Mit csinálsz? – És újra: – Beszélj! – Statiszták
egész kórusa visszhangozta magas és mély hangon, tenor és
torokhangon, különböző hangsúllyal és éllel, drámaian és
elkeseredve. – Beszélj! Beszélj!
Lövöldözés kezdődött, hosszabb és rövidebb sorozatok csattantak
kint az utcán és bent a házakban, kiáltozás, halálhörgés. A
vőlegények menyasszonyukat gyilkolták, a fiúk apjukat, a szeretők
egymást marcangolták. Örült meztelen emberek töltötték meg Tappi
város déli negyedét, aztán a nyugatit meg a keletit is. Északon már
teljes volt a zűrzavar. A világ végét idéző jajveszékelés váratlan,
apokaliptikus hangokkal csapott a troposzféráig.
A rombolási düh az északi negyedben tetőzött, ahol sorozatban
ütött ki a tűz, sötét fűst és elviselhetetlen égett szag – elsősorban
emberi testek égtek – terjengett. A városháza legfölső emeletén
Wohl polgármester véresen, de anyaszólt meztelenül üldögélt az
elnöki székben, rózsaszín térdén Kenno Kodolany, az első tanácsos
levágott fejét, tartotta.
– Haj, szegény Yorick... – motyogta. – Hova lettek gúnyjaid,
bakugrásaid, dalaid villámló élceid?...
Ekkor a város első polgárának felesége rontott be – szintén
meztelenül, rettenetesen kimázolva, mint egy bacchánsnő, kezében
egy támadásra emelt dezintegrátorral. Teljes révületben odalépett a
férjéhez, és ráordított:
– Vége a komédiának! És a másvilágra küldte.

– Mindenfelé tombolt a tűzvész – mesélte Dado Bimbi –, kicsapott

a nyitott ablakokon, v erkélyajtókon, égtek a házak, tűzhányóként
lövelltek szét az üzemanyagraktárak.
– Ó! – mondta az idegen.
– És eltűnt a szintetikus bársony, vörös acetilén szőnyeg,
bioplasztik karosszék. – Ó! – mondta az idegen.
– Ugattak a hangszórók, mint történelem előtti hajókémények
sivítottak az automata tolmácsok. Az emocionátorok és a szintetikus
könnyeztetők úgy sikoltoztak, mint akit élve megnyúznak. Az egész
parkban fölforrtak, majd megdermedtek s újra fölforrtak a tavak, a
faunok hisztérikus kacagások közepette egymás után szétrobbantak,
a fluoreszkáló Vénuszok szétpattantak, elmorzsolódtak. És a békák,
rákok, kandurigók, varjak vég nélküli litániába kezdtek:
– Haj...
– Hajhajhaj...
– HajszegényYorick... – HajszegényYorick...
Akik még életben voltak, folytatták az öldöklést, fölmetszették
egymás hasát, széthasították egymás koponyáját,
dezintegrátorokkal és hatalmas kardokkal estek egymásnak,
ügyesen lenyisszantottak minden végtagot, fejet. Iszonyatos hangok
ordítoztak
az árkádok alatt, a pincékben, a tereken, a hálószobákban:
Ó, hullt remény, lehullt birodalom,
 Királyunk kiontott vére!
Merope, ne szaggasson a fájdalom,
Űzz el gyanakvást, gyűlöletet végre.
Fény és derű kísérjen e napon.
Egy hullahalom tetején, mielőtt az udvart elborító lángok
elemésztették volna, egy rettenetes, véres-poros öregember a füstös
fekete égnek emelt karral szavalta:
Nem hittél volna nekem;
Mert hiába oltja be az erény..
Tappi lakosai nyakára hágtak a gép összes színházi szövegének,
Szofoklésztől az Ontanus quater-i Tellurióig, Menandrosztól Lascáig,
Minától Lope de Vegáig, Moratinig, Zacconüg, Craigig, Millerig,
Mélasig, az Andromakhétól Bertoldóig, a Peer Gyntig, a Merope-ig,
és előadásuk egyre elszabadultabban örvénylett az utcákon, mint
egy tornádó, mint ezer megvadult ősgyík, olyan erősen, olyan
hatalmasan söpört végig az utcákon, és irama csak akkor csökkent,
amikor a felhőkarcolók összeomlottak, és maguk alá temették a
félelmetesen üvöltöző statiszták százait; de megint fölgyorsult,
amikor a drámai hév magával ragadta, és az előadott művek
legfennköltebb és legtragikusabb részeinél együttesen az egekbe
emelte őket.
– Végül a súgógép nem bírta fokozni intenzitását – mondta
nyugodtan Dado Bimbi. A doboz már fehéren izzott, s a végén
fölrobbant.
Félelmetes pokol, fekete gombafelhő dagadozott a város fölött,
lángkígyók villództak benne, és elpusztította, lángtengerré változtatta
a várost, borzalmas, elpusztíthatatlan erővel gyűrte, zúzta maga alá.
És a végén a lakosait is elpusztította. Az egész Consul bolygó
remegett, a robbanásba az egész világűr belesüketült.
Ahol valaha Tappi feküdt, a szerencsétlen város, azon a helyen
gigantikus kráter keletkezett.
– Ó! – jegyezte meg az idegen.
– Gigantikus kráter keletkezett! – erősítette meg Dado Bimbi.
 Az idegent nem rendítette meg a hír. Dado Bimbi harmadszor is
elmondta: – Gigantikus kráter keletkezett!
– Hallottam! – ordította az idegen. Fölállt, feldúltan hadonászott,
zöld tollas kalapját ferdén a fejére csapta. – hallottam, az ördögbe is!
Én hülye, hogy az Atalanta-minorra jöttem, micsoda mocskos
bolygó!
Dado Bimbi nem vesztette el a nyugalmát. Udvariasan
megigazított az idegen ingén egy bojtot, és azt mondta:
– És Pik Molanderről azóta se hallani. Talán meghalt a gyönyörű
Mannitével meg a többi milliónyi emberrel együtt? Lehet, hogy eltűnt
a fekete gomba izzó magjában? – Nem – tiltakozott az idegen.
– Talán elpusztult a...
Dado Bimbi arrébb tolta a velvetes poharat, félbeszakította
kérdését, és újabbat tett föl:
– Mit mondott?
Ijesztően támolygott; arca kékesszürke lett.
– Azt mondtam, hogy nem – közölte az idegen, és kiköpött.
– Anyáááááám... – nyögte Dado Bimbi. Az idegen szemébe
nézett. – Maga... honnan tudja?
A nagy klubteremben, a vörös brokátfüggöny és a nagy
elektrofreskó közt iszonyatos ordítás hangzott föl; az idegen
bömbölt, amennyire csak hangszálai engedték.
– Onnan – kezdte, és hideg elszántsággal pofon vágta Dado
Bimbit –, hogy én vagyok Pik Molander. Tíz galaxiséve utazom egyik
űrből a másikba, hogy felejtsek. És most, amikor már majdnem
sikerült, ezer ördög! És most, amikor már majdnem sikerült... A,
maga átkozott gazember, mocskos disznó, hülye, hülye, hülye,
hülye, hülye...
Dado Bimbi a földi ütéseitől összeesett, és a mixer, Gondrang
csodálkozó szeme láttára a bárpult lábához gurult, Pik Molander
pedig hirtelen összecsuklott, rettenetes, kétségbeesett zokogás
fogta el, de olyan, hogy többé senki se tudta megvigasztalni.
Székely Éva fordítása
 Gianfranco de Turris: A tudományos-fantasztikus
irodalom Olaszországban

Magától értetődik, hogy az olaszországi SF-ről szólva csakis az

olasz szerzek munkásságára gondolunk. Először is azt kell
leszögeznünk, hogy valójában csak mintegy huszonöt éve létezik az
olasz sci-fi. Ily módon tehát természetesen nem vehetjük számításba
a népszerű Emilio Salgari (1863-1911) néhány regényét, akit sokkal
inkább Sandokan és Yanez nevű hőseinek kalandjai tettek ismertté,
semmint anticipációs elbeszélései. A híres Luigi Motta (1881-1955;
regényeit sem vesszük tekintetbe, amelyek közt nagyon érdekesek
is akadnak. S végül figyelmen kívül hagyjuk az olyan írók
szórványos műveit, mint Cicogna, Scerbanenco és Pestellini. Műveik
a tudományos-fantasztikum előtörténetéhez tartoznak, s az említett
írókat általában elő futárnak tekintik. Miután ezt leszögeztük,
feleslegesnek tetszik messzebbre visszamenni az időben.
Az első olasz tudományos-fantasztikus elbeszélés, amit mint sci-fit
adtak ki, 1949-ben jelent meg. Sandro Sandrelli Le ultime 36 ore di
Charlie Malgol (Charlie Malgol végső 36 órája) című művéről van
szó; a szerző akkor huszonhárom esztendős volt, s napjainkban a
műfaj egyik legtekintélyesebb olasz szerzője. Természetesen nem
feledkezhetünk meg arról, hogy egy-két napilap már előbb is közölt
eredeti SF-elbeszélést.
Bizonyára sok ilyen elbeszélés született, de szerzőjének fiókjában
maradt, mégpedig azért, mert akkoriban nem voltak olyan
szakkiadványok, amelyek szívesen fogadták volna a sci-fit; a többiek
pedig csak megvetéssel tekintettek ezekre a gyermekded
bohóságoknak minősített elbeszélésekre.
Egy szó, mint száz, az olasz SF hivatalosan csak 1949-ben
született.
Újabb három év telt el, míg 1952 áprilisában megjelent az első
olasz SF magazin, a Scienza Fantastica, Lionello Torossi
szerkesztésében. E lap hasábjain mutatták be először az olasz
közönségnek a legnevesebb angolszász írókat: Clarke, del Rey,
Kornbluth, Leinster, Mullen, Fyfe, Sprague de Camp stb., és
majdnem minden elbeszélésüket az Astounding Science Fictionből
vették át. Ugyanitt jelent meg az első olasz science fiction regény,
melyet egy szakfolyóiratból vettek át. Rövid, kissé naiv, de jól megirt
mű volt: Il ratto delle Sabine (A Szabin nők elrablása), a szerző
Massimo Zeno, azaz maga Torossi. Később az említett folyóirat
novellapályázatot hirdetett olvasói körében, három művet
jutalmaztak és közöltek. Sajnos, akkoriban még nem jött el az ilyen
folyóiratok ideje; így a Scienza Fantastica megjelenése a hetedik
számmal be is fejeződött.
Azért még ugyanez év októberében a nagy milánói kiadó.
Mondadori piacra dobta a Romanzi de Uraniát: ez volt az első
rendszeresen megjelenő gyűjtemény, amelyet teljes egészében a
külföldi SF-regényeknek szenteltek, de amelybe itt-ott becsúszott
néhány olasz mű is, többé-kevésbé amerikaias hangzású,
elképesztő álnevek alatt. Gyakran változott a megjelenés ritmusa, az
ár, a borító, valamint a közölt szövegek minősége vagy mennyisége
– napjainkban például egyetlen számban egyetlen szerző több
kisregénye vagy novellája jelenik meg –, de a kiadvány azóta is
folyamatosan napvilágot lát. S annak ellenére, hogy más
szakkiadványok megpróbálnak versengeni vele, most is ez a
legjelentősebb, több mint harmincezer olvasóval – ami, úgy tetszik,
Olaszországban a SF-rajongók maximális „állandója”. Ugyanakkor,
amikor a Romanzi di Urania első kiadványa megjelent, elterjedt a
fantascienza szó, amelyet Giorgio Monicelli, az idős főszerkesztő
talált ki – őt leginkább Bradbury Marsbéli krónikák című írásának
szép fordítása tette ismertté –, s azt mondhatnók, hogy ez az
amerikai név szó szerinti fordítása, és noha ez a szó meglehetősen
hosszú ideig rosszalló kicsengésű volt az „áru” miatt, amelyet
fémjelzett, ma már közhasznú kifejezés, bár egyesek kitartóan
morognak miatta.
 1952 novemberében ugyancsak a Mondadori piacra dobta az
Urania című havi folyóiratot, amely eléggé tiszavirágéletű volt – egy
éven át jelent meg! Rövid, de dicsőséges év, hiszen itt olvashattunk
először olyan szerzőket, mint Asimov, Leiber, Simak, Anderson,
Latham, Weinbaum, Sheckley stb. Olasz szerzők természetesen
nem kaptak helyet az Uraniában.
Az Urania 1953-ban gyászos véget ért, de ugyanebben az évben
egy másik milánói kiadónál, Landininál egy másik SF-regénysorozat
indult, a Gaiassia. Mindössze három száma jelent meg.
Sikertelenségét részben szegényes kiállításának és
közleményeinek, részben pedig a Mondadori-kiadvány
konkurrenciájának köszönhette.
Megint csak egy nagy milánói kiadó, Garzanti indította meg a
Magazine of Fantasy and Science Fiction olasz kiadását –
amelynek, mint tudjuk, francia kiadása a Fiction. De Kornbluth,
Anderson, M. Z. Bradley, Coppel, Reynolds, Ward Moore stb. kiváló
elbeszélései ellenére is csak 1954 novemberétől 1955 májusáig volt
életképes. Az olasz szerzők többé sehol sem kaptak teret. Míg végre
1955 januárjában meg nem jelent a Mondi Astrali, amely
képregényeket közlő folyóirat volt, és csak hazai szerzők
elbeszéléseit publikálta. Akik persze még mindig efféle rikító álnevek
alatt csúfoskodtak, mint Franz Marius Kanapa, K. Professzor, B. N.
Stefanius, hogy csak a legcifrábbakat említsük. Ezek a művek
eléggé naivak és többségükben meglehetősen épületesek voltak. De
mégis, ez volt az első kiadvány, amelyet teljes egészében olasz
elbeszéléseknek szenteltek. A folyóirat csak néhány számot ért meg.
Ezekben az években néhány szórványos kísérlet már-már
sikeresnek bizonyult, a többi azonban majdnem mind elvetélt.
Napjainkban e régi kiadványok roppant keresettek a „rajongók”
körében, s hihetetlen összegeket kínálnak értük. Az igazi olasz SF
még nem kecmergett ki az ősködből: még csak néhány szórványos
sikert könyvelhetett el; a hazai szerzők, akiknek sikerült
belopózkodniuk az egyetlen folyóirat hasábjaira, amely csakugyan
méltó volt' nevére – az Urania – csak három-négy regényük közlését
érték meg, vagy egyszerre, vagy folytatásokban, mintegy a szám
kiegészítéseként.
Az 1957. év éppen olyan döntőnek bizonyult, mint amilyen az
1952-es volt. Januárban újabb Galassia látott napvilágot. Csak öt
számot ért meg. De annyi haszna mégis volt, hogy közölt néhány –
csalárdul külföldi íróknak tulajdonított – olasz regényt, valamint
néhány szintén hazai elbeszélést folytatásokban, és megszervezte a
hagyományos novellapályázatot az olvasók körében. Ennek a
pályázatnak köszönhetjük, hogy viszontláttuk Sandro Sandrelli nevét
– aki kétszer is első díjat nyert és néhány más nevet.
Júniusban újabb milánói kiadó, Ponzoni indította meg a Cosmo
című folyóiratot, amely csak regényt közölt – köztük számos francia
művet –, de sajnálatos módon mindig megnyirbálta őket, hogy egy
bizonyos oldalszámot tegyenek ki. A szokásos folytatásokban közölt
olasz elbeszéléseken és regényeken kívül, amelyeket a szerzők
mindig valódi nevükkel szignáltak, a Cosmo több hazai szerzőtől
megjelentetett még más műveket is, ezeket azonban – amint „illik” –
nem létező külföldi szerzőknek tulajdonította, mert attól tartott, hogy
a nyilvánvalóan olasz „árut” nem tudja eladni. A Cosmo ma már nem
olyan jelentős, mint kezdetben a hazai szerzők „monopóliuma”
révén. Valójában már csak nagyon keveset publikál tőlük, és
csaknem mindig folytatásokban, helyesebben szólva
töltelékanyagként. A művek minősége általában jó volt, különösen
ha számításba vesszük, hogy Olaszországban ezek voltak a műfaj
első fecskéi. Sokan kedvelték az űroperett műfaját, s az űr
meghódítását meg az atomháborút ábrázolták. Az „olasz sorozat”
legjelentősebb képviselője Gianfranco Briatore és Roberto Rambelli
volt.
Szeptemberben Rómában megjelent az Oltre il cielo első száma.
amely – Olaszországban teljes újításként egyszerre közölt SF-
elbeszéléseket és tudományos vagy népszerűsítő cikkeket az
űrhajózásról meg az űrrakétákról. A folyóirat már a kezdet kezdetén
egyszerre közölt külföldi (Sheckley, Clarke, Silverberg, Brown,
Wyndham) és hazai elbeszéléseket, s liberálisan elfogadta a már
ismert szerzőkön kivül olvasói közreműködését is. Ami az utóbbiakat
illeti, nem késlekedtek, sok írást küldtek be, s kiváló is jócskán akadt
köztük. Az Oltre il cielo hazánkban ma már jól ismert számos
szerzőnek egyengette az útját, például Piero Prosperininek, Ivo
Prandinnak, Alcide Montanarinak. Lino Aldaninak, Renato
Pestrinierónak, Ugo Malagutinak, Maurizio Vianónak, Luis
Piazzanónak; újra bedobta a köztudatba Sandrellit, és
megszilárdította G. L. Staffilano meg Massimo Lo Jacono sikerét.
Bizonyos ideje azonban – az olasz SF nagy kárára – néhányan
közülük saját érdekükben felhagytak az írással. Így aztán sok olvasó
sajnálja Vincenzo Croce, Giovanna Cecchini hőseinek kalandjait;
Mario Stollo, Gian Luigi Gonano és főként Gianni Vicario
elbeszéléseit, az utóbbi többszöri rábeszélés ellenére, szigorúan
betartja elhatározását, miszerint többé nem foglalkozik SF-fel. Ami
az Oltre il cielo alapító főszerkesztőjét, Cesare Falessit illeti, már alig
ír valamit. Pedig valaha – különböző olasz, francia és angol
álneveken – saját folyóiratában és másutt rengeteg elbeszélést
publikált.
Az Oltre il cielónak néhány éven át – 1958-tól 1960-ig – volt egy
francia kiadása. S a francia SF-kedvelők számos olaszból fordított
elbeszélést olvashattak benne. Azt hiszem, a franciák nem fognak
megcáfolni, ha kijelentem, hogy ezek az írások semmivel sem
maradtak el az amerikai „mesterek” írásai mögött, sem
leleményességben, sem formában, sőt az olaszok már kezdték
kialakítani sajátos eredetiségüket. Abban az időben, amikor az Oltre
il cielónak megvolt a francia és olasz kiadása, a folyóirat szép
számmal közölte ismert francia szerzők, mint például Carsac,
Guignard és mások elbeszéléseit. Ezek voltak az első francia
művek, amelyek Olaszországban megjelentek. Elmondhatjuk, hogy
az olasz szerzők ebben a folyóiratban töltötték „inaséveiket”,
legalábbis ami az elbeszélést illeti, mert regény csak három jelent
meg. A századik szám után, általában az SF-nek, sőt hazai művek
kritikájának szentelt cikkeket is olvashattunk a lapban, valamint
néhány rádió- és televízióadásról szóló recenziót. Engedtessék meg,
hogy itt megemlítsük azt a cikket, amelyet Sebastiano Fusco
közreműködésével írtunk, s amely leleplezte a „botrányos
fordításokat”. Kifejtettük, hogy a fordítások általában veszettül
rosszak: írtunk a húzásokról, a kivonatolásokról, melyekkel
„sűrítették” a regényeket, nehogy a nekik szánt oldalszámot
túlhaladják. Ez a cikk meghozta gyümölcsét, hiszen a három, külföldi
regényeknek szentelt kiadvány közül az egyik már ezt a
megjegyzést teszi az írások elé: „teljes szöveg”.
Ugyancsak az 1957-es évben, valamint a következőben konkoly
módra szaporodtak a szánalmas kiállítású lapocskák. Az idő tájt volt
ez, amikor a világon majd mindenütt repülő csészealjakat „láttak”; s
az alkalmi kiadók felhasználták ezt a pszichózist, különös
kiadványokat dobtak piacra, amelyekben egyszerre találhattunk
gyermekded űroperettet és eléggé lapos, erotikus elbeszéléseket.
Borítólapjukon leginkább tekintélyes domborzatú, „űrbikinibe”
bújtatott szép lányok díszelegtek, dezintegrátorral hadonászva,
amely tüzet-lángot okádott, a hátteret általában különféle űrhajók és
galaktikák szolgáltatták. Ez az úgynevezett sexy-SF 1959-ben tűnt
le, a kiadványokkal együtt, amelyek hirdették.
Közben 1958 júniusában fontos esemény zajlott le: a Galaxy olasz
kiadásának megindítása. Ennek a lapnak semmi köze a már említett
Galassiához. A kockázatos és gyakran veszélyeztetett vállalkozás
végül is úgy tetszik, sikerült. Ez az egyetlen amerikai tudományos-
fantasztikus folyóirat, amely olasz kiadásban megjelenik. Arról itt
nem szólunk, milyen vitatható a lap szerkesztése; azt azonban
megpróbáljuk lemérni, milyen hasznot hajtott kiadása az olasz SF-
nek. Hosszas tépelődés és habozás után főszerkesztője 1961
januárjában megnyitotta a lapot az olasz olvasók-szerzők előtt, amint
az Oltre il cielo már előbb megtette. De itt egészen másként alakult a
dolog: a külföldi részt teljesen különválasztották az olasztól, az
utóbbi „Accademia” címszó alatt adta közre a hazai műveket.
Özönlöttek az írások, ami a szerkesztőséget meglepte, mert még
abban is kételkedett, hogy egyáltalán létezik nemzeti SF-irodalom.
Mit mondhatnánk a minőségről? Eleinte csakugyan remek írások
jelentek meg Lo Jaconótól, Aldanitól, Carusótól; valamivel később
pedig Cappellini Lettera ad un docente (Levél egy docenshez) című
írása, amely a mai napig is a történelmi SF egyetlen olasz
képviselője. Ezeknek az elbeszéléseknek volt egy közös vonásuk:
tisztességes terjedelműek voltak. Ami azonban nem tartott sokáig, s
szép lassan odajutott a lap, hogy egyszerre öt-hat elbeszélést közölt,
de legfeljebb két-négy oldal terjedelemben. Ez természetesen csakis
árthatott mind az írásoknak, mind a leleményességnek.
Ugyanez év januárjában a Galaxy kiadója – a piacenzai La
Tribuna újabb, harmadik Galassiát dobott piacra. Ez a külföldi
regények rendszeresen megjelenő gyűjteménye volt, hazai
szerzőknek fenntartott melléklettel, amely a Gazzettino címet viselte.
Azért mondjuk, hogy „viselte”, mert azóta már megszűnt. De ennek a
Galasslának a javára írhatunk egy Italgalassia különszámot (1961.
október), amelyet teljes egészében az olasz elbeszéléseknek
szentelt, és amelyben annak az időszaknak a legjelesebb szerzői
szerepeltek.
Amint láthatjuk, a kezdeményezések, noha korlátozottak, de már
nem elszigeteltek: néhány árva folyóirat körül vagy egy-egy
városban szerzői csoportosulások alakultak. A szerzők levelezni
kezdtek egymással, s elvitatkozgattak. Barátian. Legalábbis a kezdet
kezdetén! Vagyis a jó szándék vonzotta és összehozta az
embereket. S Lino Aldani La fantascienza című könyvecskéje, amely
1962 elején jelent meg, sokat tett a SF alaposabb
megismertetéséért, noha nem mindenben értünk egyet magával a
művel.
1962 decemberében a milánói Minerva kiadó újra próbálkozott a
Magazine of Fantasy and Science Fiction olasz kiadásával. A
kísérlet azonban, mint nyolc évvel ezelőtt, a tizedik szám után
kudarcba fulladt. Ne higgyük, hogy e kudarc okát a közönség
értetlenségében kell keresnünk. Sőt ellenkezőleg; s bizonyosak
vagyunk benne, hogy a folyóiratnak feltétlenül sikere lett volna, ha
igazán képzett szerkesztő áll az élén, aki valóban jól válogat a
rendelkezésére álló kiváló elbeszélésekből.
Valamivel korábban, ugyanez év októberében a legrégebbi olasz
SF-kiadvány, az Urania, amelynek kelendősége csökkenőben volt, új
főszerkesztőt kapott, új köntösben jelent meg, és végre rászánta
magát, hogy némi helyet szenteljen olvasóinak, s ily módon próbálja
újra feltornászni a példányszámot. A címe Il Marziano in cattedra
(Mars-lakó a katedrán). Az ötlet nem volt rossz, de fölöttébb rosszul
kivitelezett: egy képzeletbeli Mars-lakó „leckék” formájában „javította
ki” az olvasónövendékek „házi feladatait”. A legjobb „dolgozatokat”
jutalmazták. De hamarosan rájöttek, hogy az ezerszám beérkező
írások eltávolodása a megadott témától éppúgy elkerülhetetlen, mint
ahogyan képtelenség „kijavítani” a műveket tucatnyi oldalon.
Olyannyira, hogy hamarosan megváltoztatták elképzelésüket, s
Antologie (Antológiák) címmel az Urania most már arra szorítkozik,
hogy a beérkezett különféle elbeszélések, rajzok és költemények
közül csak a legjobbakat közli. Annak ellenére azonban, hogy a
helyzet javult, s az öntelt tanácsait bőven osztogató, balsorsú Mars-
lakó eltűnt a porondról, úgy látjuk, ez még mindig nem az igazi. És
bízvást eltűnődhetünk rajta, hogy ezek helyett a tizenkét éves
gyerekeknek való „antológiák” helyett – amelyekbe soha egyetlen
ismert szerző sem dolgozott – az Urania főszerkesztője vajon miért
nem szánja rá magát tisztességes terjedelmű, gondosan
megszerkesztett és megirt, „igazi” olasz elbeszélések közlésére.
Hogy kiegészítsük a képet, végül szólnunk kell a Legújabb
kiadványról, amely nem is folyóirat, még csak nem is rendszeresen
megjelenő kiadvány. Az Interplanetről van szó, a Sandro Sandrelli
szerkesztésében megjelenő tudományos fantasztikus
gyűjteményekről, amelyekből évente kettő lát napvilágot, s a négy
első számot teljes egészében az olasz szerzőknek szentelték. A
kiadványnak sikere volt; ez arra ösztönözte főszerkesztőjét, hogy
helyet adjon a hazai és nemzetközi téren egyaránt neves íróknak,
Buzzatinak, Arpinónak, Flaianónak, Landolfinak.
Egyébként Sandrelli még más újításokkal is javítani szándékozik
sikeres kezdeményezését.
De térjünk vissza az 1962-63-as időszakhoz. Ebben az időben
ugyanis változások történtek: 1962 áprilisában az Oltre il cielo is
átalakult, kettévált a tudományos ismeretterjesztő és az irodalmi
részleg, ezzel is hangsúlyozva függetlenségét.
Érdekesebb ebből az időszakból a Triesztben megtartott Science
Fiction Filmfesztivál (1963. július) és az ezzel egyidőben feltűnő,
Futuro (Jövő) című, kéthavonként megjelenő folyóirat. Többé-
kevésbé mindkét kezdeményezés a három meglevő orgánumból, a
Cosmóból, a Galassiából és az Uraniából kiszorult írók
szorgalmazására indult. A fesztivált egy újságíró, Giulio Raiola
szervezte azzal a céllal, hogy alkalmat adjon az olasz íróknak a
találkozásra; s csakugyan, a filmvetítéseken, könyv- és folyóirat-
kiállításon túl létrejött valamiféle kerekasztal-konferencia a
legjelesebb írók részvételével. Sajnos, olyan szerencsétlenül alakult
a vita, hogy a fesztiválrendezőket zavarba hozta, és mások vették át
az irányítást, úgyhogy mire a kilencedik fesztiválra sor került, már
nem találtak megfelelő formát, bár a rendezvények külföldön és
belföldön egyaránt érdeklődést keltettek.
A Futuro a hazai írók kárpótlásának jegyében született.
Szerkesztői: Giullo Raiola, Massimo Lo Jacono és Lino Aldani volt.
Azzal a céllal indult, hogy Fórumot ad a mind stílusában, mind
tartalmában magas színvonalú műveknek; közölt interjúkat is neves
olasz irodalmi személyiségekkel, megismertette az olvasókat
kevéssé híres külföldi írókkal, vitákat indított, valamiféle katalizátor
szerepét vállalta, mégpedig olyan pillanatban, amikor az olasz SF
pezsegni kezdett; életre hívott számos klubot a SF-rajongók köréből,
melyek a folyóirat megszűnte után is működtek.
 1964-ben, hat év és 72 szám után megszűnt a Galaxy. Oka az
volt, hogy válságba jutott az angol-amerikai kispróza, helyette a
regényirodalom indult virágzásnak.
A következő év, az 1965-ös új jelenségnek lett tanúja
Olaszországban, a fan magazine-oknak, vagyis a fanzine-oknak, a
stencilezett, korlátozott példányszámban megjelenő kiadványoknak,
melyeket a rajongók jelentettek meg. Az első júliusban látott
napvilágot, a III. trieszti Science Fiction Fesztivál alkalmából.
1965 októberében jelent meg Valentino De Carlo és a grafikus
Ferruccio Alessandrini szerkesztésében a Gamma. A Futuróhoz
hasonlóan ez is a „kiszorultak” orgánuma volt, s azt tűzte ki célul,
hogy „komolyan” veszi a SF-t. Szándékai jók voltak, ízléssel és
mértékkel a gyakorlatban is megvalósultak, legalábbis bizonyos
ideig. Aztán váratlanul külső változások kíséretében megváltozott
magatartása az olasz írókkal, akik néhány kellemetlenség után
otthagyták a Gammát. 1968 márciusában, 27 szám után elbúcsúzott
olvasóitól a Gamma. Búcsúja szerencsétlen kötetke volt, mely
részben nemrégiben másutt megjelent novellákat közölt újra.
Szerkesztője-kiadója jelenleg novellákat és regényeket tartalmazó
SF-évkönyveket rendez sajtó alá.
Mielőtt lezárnánk jelen szemlénket, idézünk néhány
kezdeményezést az 1968-70-es szünet előttről. Jelentkezett egy
csoport fiatal szerző, író és kritikus. Új és érdekes írásokkal álltak
elő, nagyobbrészt egyetemi hallgatók voltak,
természettudományokkal foglalkoztak, tehát felkészült, művelt
emberek, még ha az irodalomban kezdők is. Idézzünk néhány nevet:
Piero Prosperi, Massimo Pandolfi, Mauro Antonio Miglieruolo,
Riccardo Valla, Ugo Rota, Sebastiano Fusco, Carlo Pagetti és
mások. Ez azt mutatja, hogy léteztek hatékony erők, potenciálisan
és valóságosan is, amelyek képesek lehettek volna belülről
megújítani az olasz SF-t, fölváltani az idősebb nemzedéket, mely
már készült elhagyni a mezőnyt, csakhogy a publikálási lehetőségek
épp ekkor kerültek válságba.
 1968 és 1971 közt az olasz tudományos fantasztikum
mélypontjára süllyedt, de erre az időpontra esett felvergődése is a
hullámvölgyből, mégpedig bizonyos mellékkörülmények közvetett
segítségével. Az olasz szerzők mintha megint eltűntek volna: az
Urania 1967 márciusában megváltoztatta ugyan köntösét, a
távoltartás politikáját azonban tovább folytatta; a Galassia nem
tartotta be 1969 januárjában tett ígéretét, hogy rendszeresen és
kritikai komolysággal helyet biztosít olasz elbeszéléseknek; az a
kísérlet is megbukott, hogy az Apollo űrrepülései alkalmából újra
megindítják az Oltre il Cielót.
Sajátosabb volt az az esemény, mely a La Tribuna
szerkesztőjéhez, Ugo Malagutihoz fűződik. Ő indított útnak 1967
májusában egy kéthavonta megjelenő kritikai és irodalmi folyóiratot,
melyet csak előfizetéses alapon lehetett megvenni. Nova Sf volt a
címe. Sikerén felbuzdulva növelte oldalszámát, és javított külső
megjelenésén. Két könyvsorozat is kapcsolódott a folyóirathoz. A
kezdeményezés hasznos volt mind az íróknak, mind az olvasóknak,
annál is inkább, mivel a szerkesztő, úgy látszik, megfeledkezett a
régi nézeteltérésekről, és kapcsolatba lépett az olasz SF
legrangosabb képviselőivel: valamiféle modus vivendit talált a
fejlődés érdekében. Sajnos, a dolgok nem úgy haladtak, ahogyan
mindenki remélte: a szerkesztő-kiadó csöndbe burkolózott, az
európai folyóiratról nem esett szó, olasz íróktól alig publikált a Nova.
Tehát erre se vezetett út.
Szerencsére azonban megkezdődött a föllendülés, melynek
kétségkívül két fő oka volt: egyik az Apollo Holdra szállása, mely
ismét népszerűvé tette az ismeretterjesztő irodalmat, az űrhajózást;
a másik az okkult tudományok, a mágia, a misztérium divatja.
Mindebből hasznot húzott a tudományos-fantasztikus irodalom, az
érdeklődés megint tematikája és írói felé fordult. Annál inkább, mivel
néhány neves író búcsút mondott a realista témáknak, írt néhány
sikeres fantasztikus könyvet, s nyert számos irodalmi díjat. „Komoly”
kiadók lefordíttattak néhány külföldi SF-regényt, s egy váratlan
gazdasági fellendülés arra késztette a milánói Nord kiadót, hogy
megjelentessen egy amerikai SF-sorozatot, méghozzá nem fűzött,
hanem kötött alakban. A sorozat egy letűnt milánói folyóirat, a
Cosmo nevét viselte, és 1970 első hónapjaiban jelent meg, volt
ugyan benne néhány kevésbé izgalmas írás, de a tetszetős külső,
valamint az, hogy már hiányzott egy havonta rendszeresen
megjelenő sorozat, melyet újságárusoknál is lehet kapni, mégis
fölkeltette a közönség kíváncsiságát. Amikor már „bevezették” a
sorozatot, szerkesztését rábízták az egyik legfelkészültebb fiatal SF-
szakértőre, a torinói Riccardo Vallára: választásai rögtön feltűntek
színvonalasságukkal. A sorozat olyan sikeres volt, hogy a Nord
kiadó újabb két szériát indított, egyiket a SF klasszikusainak
szentelve.
A kedvező eredmény még két kiadót buzdított arra, hogy hasonló
sorozatokat adjon ki tekintélyes kivitelben és drágábban, mint az
Urania és a Galassia sorozatai voltak. Ezek a sorozatok az amerikai
és az angol SF-ből válogatnak.
Lassan kitöltődik tehát az űr, melyet az előző években megszűnt
sorozatok, folyóiratok hagytak maguk után – de nagyon sajátosan:
ugyanis regénysorozatokról van szó (legfeljebb novellás kötetekről),
nem pedig igazi folyóiratokról. Nyilvánvaló és tetemes hátrány az
olasz SF-irodalom számára az, hogy hiányzik az Egyesült
Államokban megjelenő Analoghoz, a francia Fictionhoz, a spanyol
Nueva Dimensionhoz hasonló, cikkeket, információs anyagot
tartalmazó, levelezést lebonyolító, vitát kezdeményező kiadvány, s
ezért nehezebben alakul ki kapcsolat kiadók, szerzők, olvasók közt,
mely pedig minden SF alapja, eszmék alakítója és újabb írásainak
forrása.
Mint láttuk, az olasz SF története elsősorban speciális
folyóiratainak és a körülöttük csoportosuló írók tevékenységének
története. Van azonban egy olyan jelenség, melyet nem lehet
elhanyagolni, még akkor se, ha ma már nem olyan jelentős, mint
régebben. És ez a fandom. Mit jelent ez az angol szó? A fan és a
domain (rajongó és egy bizonyos tárgykör) összevonásából
keletkezett, és bizonyos területen a rajongók tevékenységét, a mi
esetünkben a SF-rajongók körét jelenti. Semmiféle más irodalmi
tevékenységben nincs akkora szerepe a népszerűségnek, a
tömegnek, mint a tudományos fantasztikumban.
A fandom kifejezéshez kapcsolódik a fanzine, azaz a fan
magazine, melyet a fan csoportok adnak ki. Pár oldalas gépelt vagy
stencilezett, néha nagyobb terjedelmű kiadványok ezek, és pontosan
kinyomozható létrejöttük oka. Írói babérokra vágyó olvasók hívták
életre őket, akik szenvedélyesen vágyódtak arra, hogy
elmondhassák véleményüket, valamint olyan írók, akik a
folyóiratoknál nem kaptak publikálási lehetőséget.
Az Egyesült Államokban a húszas évek végén jelentek meg a
fanok és fanzine-ok, szinte egyszerre a SF-irodalom felvirágzásával
és népszerűsödésével, Olaszországban az 1963-65-ös időszakban.
Itt is úgy kezdődött a tapogatózás írók és rajongók közt, hogy
levelezni kezdtek az írók, a szerkesztők és az olvasók: Lino Áldani a
La fantascienza, Sandro Sandrelli az Interplanet köteteiben vette fel
a kapcsolatot az írókkal. A pezsgést serkentette a különböző
csoportosulások közti barátság és ellenségeskedés; 1963-ban az I.
Science Ficion Fesztivál során Triesztben különültek el világosabban
a frontok: egyik oldalon az olasz SF-irodalom védelmezői, másikon a
támadói. Az első csoport a kéthavonta megjelenő Futuro köré
sereglett, mely a folyóirat 1964. novemberi megszűnése után
különböző klubokra hagyta örökségét. Egyik ilyen klubja, a trentói,
az olasz SF talán legszínesebb csoportosulása.
1963-ban egy fiatal milánói rajongó kiadott egy stencilezett
bulletint, melyet megküldött az akkor létező összes SF-folyóiratnak.
Futuria Fantasia volt a címe Ray Bradbury tiszteletére, aki valaha ezt
a nevet adta gyerekkori lapjának. Ez volt az első ilyenfajta kiadvány
Olaszországban. Különböző viszontagságok, viták és pálfordulások
után megbukott a kísérlet, csupán két szám jelent meg.
 Csak 1964-ben születtek az első igazi kezdeményezések a
fanzine területén. Ennek oka, hogy csupán ekkoriban lendült fel a
SF-kritika. Cikkek jelentek meg a Futuro és az Oltre il Cielo
hasábjain, a Galassia regényeit magyarázó jegyzetekkel látták el,
kijött a La Tribuna Science Fiction Book Clubjának bulletinja. Mindez
felkeltette az olvasók érdeklődését, közvetlenebbül akartak részt
venni a science fiction ügyében, érződött, hogy fórumot akarnak – és
ez volt a fanzine.
1964 végén Nápolyban megjelent Lucio Ciccone Nuovi Orizzonti
(Új horizontok) c. kiadványa, 1965 júliusában az Aspidistra, ugyanez
év szeptemberében a fiatal velencei újságíró, Sandro Sandrelli
nagyon személyes Interplotja, októberben Carlo Bordoni Carrarában
kiadott MicroMegája. 1966-67-ben Milánóban a Numeri Unici
(Páratlan számok), az Orsa Maggiore és a Verso le Stelle (A
csillagok felé), Torinóban Riccardo Valla kitűnő Sevagramja, Roberto
Temporini Hybridje, Diego Gabutti Numeri Specialija; Triesztben
Fabio Pagan és Gianfranco Battisti Decimo Pianetája (Tizedik
bolygó).
Sajnos azonban az ígéretes helyzet nem váltotta be a hozzá fűzött
reményeket: sejthető volt, hogy hamar lelohad a lelkesedés a hibák
vagy a szerkesztő érdektelensége miatt, s valóban, az első
eredmények után 1968-ra kifulladt a mozgalom, s ebben az évben
megszűntek a legjobb kiadványok. Az utolsó megmaradt csoport, a
velencei Centro Coltori Science Fiction készítette azt a nagy
jelentőségű katalógust, mely az olasz nyelven megjelent SF-művek
címjegyzékét tartalmazza 1968 júniusáig bezárólag.
Mi volt a válság oka? Elsősorban az a téves feltételezés, melyre
az olasz fandom épült: gyakran kizárólag a hivatalos kiadói
politikával való szembenállás hívta életre, az a cél, hogy vélt vagy
valódi sérelmeket toroljon meg, s ki nem élt írói ambícióknak adjon
teret. Célja tehát negatív volt, passzív és destruktív, úgyhogy amikor
egyik vagy másik folyóirat megváltoztatta címét vagy eltűnt a színről,
akkor a fanzine is megszűnt, mivel nem volt önálló, aktív és pozitív
elvi alapja.
Krízishez vezetett az is, hogy a mozgalom dilettantizmusra épült, a
műfaj rajongói hamar elvesztették bátorságukat, lelkesedésüket,
kedvüket, idő- és pénzzavarba kerültek. És végül sok fiatal író
hamarosan más vizekre evezett.
Ha tehát meg akarjuk vonni a SF mérlegét e tekintetben, akkor mit
mondhatunk erről a négy évről? Sajnálattal kell megállapítanunk,
hogy kiábrándulásokkal teli korszak volt. Kiábrándító, mert a
szerkesztők nagy része zavaros fejű, határozatlan és elvi alapokat
nélkülöző ember volt: így a fanzine nem vált olyan küzdőtérré, mint
vártuk.
Az olasz SF története – mint láttuk azonos a többé-kevésbé
rendszeresen megjelenő SF-folyóiratok történetével. Nemigen voltak
olyan magányos egyéniségek, akik a különböző orgánumoktól
függetlenül tudták volna előbbre vinni a SF ügyét. Akik mégis voltak,
mint például Dino Buzzati, azok inkább a szélesebb kortársi kultúra
területén dolgoztak.
Milyen mérleget készíthetünk tehát az olasz írók SF-termésének
vizsgálatakor? Létezik-e egyáltalán, s ha igen, milyen mértékben,
milyen hatékonysággal és milyen kilátásokkal?
1963 táján az első és legfontosabb cél az volt, hogy az olasz írók
szakadjanak el az angolszász és más idegen tudományos
fantasztikum hatásától. Meg kellett szabadulniuk bizonyos kötelező
nómenklatúrától: lassan elmaradtak a különböző Johnok, Bobok,
Frankok, Smithek, Brownok, s megjelentek az európai és az olasz
nevek. A következő lépés a környezet átformálása lett: a SF-
történetek hátterében Anglia és az Egyesült Államok helyett európai
és latinos környezetre ismert az olvasó. Aztán végleg felhagytak a
titokzatossággal, és Olaszországba helyezték cselekményüket, a
jövő, a jelen vagy a múlt Itáliájába. Tehát az ösztönösen vagy
tudatosan felépített cselekménnyel elérték azt, amit eleinte
lehetetlennek tartottak: leszoktatták az olvasót a közhelyekről, arról,
hogy egy SF csak Londonban vagy New Yorkban játszódhat, esetleg
Los Angelesben. (Híres mondása Carlo Frutterónak, az Urania
szerkesztőjének: „Luccában nem érhet földet egy repülő csészealj!”)
Rájöttek hát, hogy Olaszországban is játszódhat SF-regény. És ez
az írók, a közönség és a kritikusok gondolkodásának szükségszerű
fejlődése volt.
Elmondhatjuk tehát, hogy ma már van a science fictionnak olasz
útja? Hosszú kísérletező évek után elmondhatjuk, hogy mind stílus
mind tartalom szempontjából ma mar van olasz SF. Kétségtelen
azonban, hogy még hosszú út áll előttünk, tekintve, hogy számos
fékezőerő késlelteti a további fejlődést, mégis fölvázolhatjuk az olasz
sci-fi irodalom néhány sajátos vonását.
Az olasz SF-termés kilencven százaléka inkább fantasztikus, mint
tudományos. És ez nem azért alakult így, mert az írók jobban
vonzódnak a köznapi értelemben vett fantasztikumhoz, hanem mert
nem értenek a dolog technikai részéhez. Ha megvizsgáljuk a régi
gárda írásait, láthatjuk, hogy kísérleteztek eddig ismeretlen
tudományos ötletekkel és megoldásokkal. Később, talán mert az új
nemzedék még a felkészülés stádiumánál tartott, egyre ritkábban
lehetett olvasni ilyesfajta tudományos ihletésű írást, inkább olyan
tudományos-fantasztikus megoldásokhoz folyamodtak, melyeket író
és olvasó egyaránt ismert és elfogadott, melyekhez nem kellett
technikai magyarázat, se új vagy eredeti tudományos megoldás.
Az olasz SF másik jellegzetessége, hogy – legalábbis legjobb
alkotásaiban nem öncélú, nem felszínes cselekményekben
bővelkedő. Mindig van ideológiai célkitűzésük, sose folyamodnak
mesterkélt, üres ötletekhez, fogásokhoz, csak hogy szórakoztassák
az olvasót. Ennek következménye, hogy mindig központi helyre kerül
az Ember. Az ember, aki saját problémáival küzd, vagy a jövő, a
világegyetem, a földön kívüli lények, a gépek, az eltorzult társadalom
kérdésével.
Ehhez a ponthoz érve fölvetődik a kérdés: milyen jövőt kínálnak az
olasz SF-szerzők? A válaszból az olasz SF-irodalom újabb
jellegzetességére következtethetünk: akár a neorealizmus, akár a
romantika igen tág értelemben vett SF-követőlről beszélünk, mindig
megfigyelhetjük a látásmód meglehetős egyformaságát. Nyilván az
utópiaellenes örökséget folytatva, a jövő világát negatívan, kiút
nélkül ábrázolják, ahol a ma összes súlyos problémája rázúdul az
emberre. A végső stádium a következő: íróink igen gyakran a mai
Itália társadalmi, gazdasági, családi, vallási, szellemi életének
hibáiban, tévedéseiben vélik megtalálni a későbbi helyzet kulcsát.
Gyakran foglalkoznak – konkrétan – a választási rendszer, a
betegsegélyző, a kormánypolitika, az állam és az egyház
viszonyának, az autóforgalomnak, a biztosításnak, a bürokráciának,
az urbanisztikának a kérdéseivel. A nagyobb hatás kedvéért sűrűn
folyamodnak konvencionális SF-sémákhoz is.
Az olasz SF különböző korszakait áttekintve összefoglalóul
elmondhatjuk, hogy kialakultak „iskolák”, „áramlatok”, írói csoportok,
sajátos jegyekkel és látásmóddal. Kétségtelen, hogy
Olaszországban két fő elv szerint csoportosítják a SF-t: az egyik a
Cosmo és az Urania körüli írókhoz vezet; ezeket úgy tekintik, mint
akik az irodalmat pusztán menekülésnek vallják, vannak ugyan
„eszméik”, de elsősorban szórakoztatni akarnak, a huszadik század
mesemondóinak csaptak föl. A másik vonulatot nagyjából a Futuro
írói alkotják, akik a SF-t elvi harci eszköznek tartják, ideológiai
fegyvernek, valamiféle „üzenet” közvetítőjének. Bármennyire ködös
is ez a felosztás, létezik, és megvan a hatása. E két áramlat kört is
áll természetesen számos szerző, főleg fiatalok és kezdők, akik még
nem vallanak elég világos és tiszta elveket.
A helyzet végül is elég furcsa. Míg egyik oldalon arról beszélnek,
hogy a SF halódik (mivel a tudomány eredményei túlhaladták), a
másik oldalon azt látjuk, hogy a nem SF-re specializált kiadók soha
annyi SF-regényt és novellát nem adtak ki, mint napjainkban, ezzel
egyidejűleg viszont a hazai SF publikálásának alig van lehetősége, s
ezzel az a látszat alakul ki, mintha olasz SF nem létezne. Mégis
megvan a remény, hogy valami vagy valaki megoldja a helyzetet, a
mostani vajúdó kezdeményezéseknek ad valami lökést talán az első
Eurocon, melyet az olaszok rendeztek meg 1972ben Triesztben.
Sikere, azok a személyes kapcsolatok, melyek itt kialakulhatnak az
európai s talán az óceánon túli írókkal, lökést adhat s hitet
ébreszthet azokban, akiknek szívügyük az olasz tudományos-
fantasztikus irodalom föllendülése.

Szoboszlai Margit és Székely Éva fordítása

 Giulio Raiola: A mentési akció

3. Csillaghalmaz Rendőrfelügyelősége
A szektorparancsnok kezébe

(Hiperposta – Szigorúan titkos)

Központi Rendőrhivatalunk példátlan dolgokról

értesít. Olyan dokumentumok kerültek a kezünkbe,
melyek az utóbbi idők legbotrányosabb ügyéről
rántják le a leplet Hivatalunk jóvoltából
szerencsére a dolog előbb jutott tudomásunkra,
mintsem a botrány a nagyközönség elé került
volna.
Egy gátlástalan banda – eredete már
tisztázottnak látszik – fosztogatja az Önök
zónájának C kategóriájú világait, és a
Rendőrfelügyelőségnek ez nem jutott tudomására.
Ebből az gyanítható, hogy néhány tisztviselő
összejátszik a bandával.
Mellékelve talál egy dokumentumot, melyet az
Ön fennhatósága alá tartozó Szektor 23.
Rendszerének harmadik bolygóján élő humanoid
naplóféléjéből kivonatoltunk. A szóban forgó
humanoid – és ez a legsúlyosabb részlete az
ügynek – a mai napig fogságban van a banda
bázisbolygóján, a 12. Rendszer 5. bolygójáról van
szó, ugyancsak az Ön Szektorában. Vele van egy
másik ugyanilyen egyed – csak az nőnemű.
Azonnali és mélyreható vizsgálatot kérek az Ön
Felügyelőségétől, és utána részletes jelentést.
 Terjesszen elém javaslatokat is az ügy gyors és
végleges elintézésére.
A dolog kényes, elsősorban azért, mert
belekeveredtek C kategóriájú egyének, akik a
törvény szerint még ki vannak zárva mindenféle
rendszeren kívüli kapcsolatteremtésből. Ismétlem,
munkánk kivételes mulasztásáról van szó: ha a
bolygók képviselői a Székhely Legfelsőbb
Bíróságánál tudomást szereznek az ügyről, a
következmények módfelett kínosak lehetnek: ért
engem?!
Várom vizsgálatát és a jóváhagyásomra
beterjesztendő javaslatait. Még egyszer
emlékeztetem, hogy Ön – és csakis Ön a felelős a
3. Csillaghalmazért és az ebbe a Szektorba
tartozó Rendszerekért.
Főfelügyelő

I.

Fölszaladt a Ponte degli Scalzi lépcsőjén az omladozó,

bedeszkázott régi pályaudvar mellett. Kifulladt, mire fölért. Öregszik,
gondolta bosszankodva.
Nekitámaszkodott a mellvédnek, nézte a Canal Grande vizét. Egy
pillanatra meg kellett pihennie, szíve gyorsan vert a futástól. Ujjai
alatt érezte, hogy az érdes követ apró repedések barázdálják,
mikroszkopikusan finom hézagok hálója szövi át meg át. Ez a híd
fiatalabb, mint a többi, előbb-utóbb mégis össze fog omlani.
Lauro úgy gondolt a Városra, mint egy halottra, mint olyan
valamire, ami napról napra jobban elenyészik, csontjai elmállnak, és
lassan az egész felismerhetetlenné válik. A vasbetonnal és
acélpántokkal megerősített házak még állnak; a Cannaregióban
(valaha az egyik legfontosabb városnegyed volt) már csak a
legmagasabb házak csúcsai látszanak ki a vízből. Ott, ahol a Canal
Grande partja volt, most csak tetők, oromzatok, erkélyek
sorakoznak. A szemben levő part viszont többé-kevésbé épen
maradt, a süllyedés alig érintette. A legmagasabban fekvő részeken
naponta ötször-hatszor elönti a víz az alacsonyabb emeleteket, de a
nagy paloták ott vannak még, s ha düledezve és repedezve is, de
tanúskodnak még arról, hogy milyen volt a Város tíz évszázaddal
ezelőtt.
Ha elnézte a Várost, amely magasba emelt romkarjaival olyan
volt, mint a fulladozó, ha elnézte a Várost, amely kőtengerré és
sárhalommá enyészve süllyed a csatornák mélyére, akkor saját
öregségének előérzete is rátört hirtelen; a huszonhét éve sem tudta
megszabadítani ettől a súlytól.
Most nincs ideje tűnődni, haza kell sietnie az ellenőrzés miatt.
Mégis volt valami a levegőben vagy a kanális vizében, nem értette
pontosan. Valami (rohadt, gennyes dolog) bujkált a paloták lábánál a
zöld felszín alatt, a sárban, ahová a szeptemberi nap távoli
visszfényt vetett. Vagy talán a sótól foltos, a nedvességtől málladozó
falakban.
A lépcsőn lefelé meglátta a turistákat. A Város évszázadok óta
mindenféle-fajta ember búcsújáró helye. Most is a bolygótelepekről,
a Mars vörös sivatagjaiból vagy a Vénusz mocsaraiból jöttek. A
„charter”-ek, a rendes és a különjáratok, a nagy bolygóhajók, melyek
a Rendszer részeit kötik össze, a Holdon szállnak le, ahol a Város
Bolygóközi Idegenforgalmi Hivatala létesített egy irodát a pályaudvar
kupolacsarnokában. Lauro egyszer járt ott, jól emlékezett mindenre.
Egy fémrobot ecsetelte, milyen előnyökkel jár a kéthetes tartózkodás
a Lagúna úszó falvaiban, ahol érvényben van a „minden fizetve”
elve, és a nagy vetroflex táblákra mutatott, melyeken tökéletes
kivitelben hol megjelentek, hol eltűntek a csatornák, a Basilica d'Oro
romjai, a Sóhajok hídja (műanyag kövekből, eredeti arányaiban
újjáépítették) meg a vadonatúj, hatalmas Danieli, mely száztizenkét
emeletével az egész lagúnavidéket uralja. Amikor Lauro megmondta
a robotnak, hogy a Városból jött, sőt húsz éve ott lakik, a
fémhivatalnok hirtelen megdermedt, és sivító hangot adott ki. Aztán
lassan arrébb ment, de látszott, hogy a dolog nagyon megviselte
elektronikus berendezéseit.
Lauro elment a turisták mellett, akik a híd lábánál gyülekeztek.
Mind nők voltak, s alaposan megnézték őt. (Istenem, nagyon
kiéhezettek, a bolygókon egyre kevesebb férfi van. Az utóbbi időben
szemtelenségük a helyi férfiakkal egészen az erőszakosságig és az
agresszivitásig fokozódott. Éjszaka, kihaltabb utcákon nem tanácsos
egyedül sétálni férfiaknak.)
Gyorsan befordult a San Simione Piccolo-templomnál. Itt mindig át
kellett ugrania néhány nagy repedést a kövezeten, melyek alján víz
csillogott.
Tele volt már a Város vízzel, elég volt egy semmiség, egy
széllökés, egy erősebb eső, és a víz máris megjelent a
földszinteken, még apálykor is. Sietnie kellett, nehogy meglepje a
dagály, mely időnként – naponta ötször-hatszor – elönti a Várost, s
fél méter magasan áll a kis utcákon és a tereken.
Volt, aki itthon maradt, és csak a víz elvonulása után ment el.
Mások, ha el kellett menniük, mágneses csónaktalpat kötöttek föl.
Ezeknek a talpaknak a segítségével élt tovább a Város – az
üzletek és az áruházak a magasabb emeleteken voltak – a
Mercerián a víz színén sétáltak az emberek, a fiatalabb nemzedékek
másképp el se tudták képzelni az életet. A San Marco teret már
olyan gyakran árasztja el a víz, hogy a párocskák a Pazetta vizből
kiálló két oszlopa közt adnak találkát egymásnak: a bronzoroszlán
annyi idő után is a helyén áll még, de a szegény Todaro elvesztette
már a fejét, csak áll ott, és változatlanul megölni készül egy legalább
tizenhárom százada halott sárkányt.
Az öbölben emelkedik a vadonatúj Danieli, melyet műanyag-
cementből építettek, és remek hatású, élénk színű örökfestékkel
díszítettek (egyesek azt állították, hogy magasabb a
Harangtoronynál, mely pár százada ráomlott a Bazilikára, és sose
építették újjá). A téli hónapokban az egész lagúnavidéket fűtik, a
Bio-Solaris Hőerőművek járult hozzá nagylelkűen. Az Erőművek
egyébként a Naprendszer egyik leggazdagabb emberének, Valerio
Mandera mérnöknek tulajdonában vannak. A Hőerőművek a mitikus
Marghera városban emelkednek; építésük heves vitákat váltott ki a
konzervatívok és a modernek közt. Az Atomkor Előtti Műemlékek
Felügyelősége élénken ellenezte az erőművek építését, azzal érvelt,
hogy Margherában az archeológiai ásatások folytatása
elengedhetetlenül szükséges ahhoz, hogy megismerhessük az
elmúlt korokat. Valóban nagyon fontos kutatásokról volt szó;
mindenki emlékszik a legfurcsább leletre, amit találtak: egy topott
sárgaréz lapra, melybe a Montecatini Rt. feliratot vésték. A tudások
rájöttek, hogy egy nagy hatalmú és garázda lombardiai törzsi csoport
neve ez, amely közvetlenül az utolsó atomháború előtti években
vonult a Lagúnához.
Valerio Mandera azonban – elsősorban a polgármester
segítségével – győzött; megvették a területet, és fölépültek a Bio-
Solaris Hőerőművek. Az erős akaratú mérnök nyomban kiadta a
jelszót: „A Bio-Solarisszal egész évben nyár van a lagúnavidéken.”
Ezért aztán az Idegenforgalmi Hivatal most valamiféle jótevőként
tiszteli, az ÁSZT (Általános Szállodatársulás) megválasztotta
elnökévé – ők tudják, miért.
Lauro fülét hegyezve állt meg: a környék hirtelen kihalt, a víz
állandó hullámverés közepette, élőn és hatalmasan emelkedni
kezdett; a Város ura volt. Mintha ezer csáppal kapaszkodna a part
csúszós köveibe. A Canal dei Tolentiniben most egy áradó folyó zúg,
időnként kidugja a partra egy-egy habcsápját, mely hirtelen születik
az egyre gyorsabban szaladó víz sima hátán.
Lauro futásnak eredt hirtelen félelmében, melyen nem tudott úrrá
lenni, s minél hamarabb biztos menedékbe szeretett volna jutni.
Hiába mondta magának, hogy butaság, sós víz az egész csupán, és
legfeljebb a cipőjét áztatja el. A félelem nem belőle, hanem a vízből
áradt. És nem a megszokott vízből, a nyílt tengerből, amelyben
sokszor úszott nyaranta, hanem abból, amelyik most ugrásra készen
kapaszkodik a csatorna szélébe. Futás közben a két part közt
fölpúposodó vízhátat nézte, mely már nem volt olyan sima, kapkodó
fehér habokat látott rajta.
Beszaladt a lakásához vezető utcácskába, és e pillanatban
hallotta, hogy a víz dübörögve zúdul a járdára. Kicsap egyszer, aztán
még egyszer, aztán újra meg újra; a víz baljóslatú dübörgéssel tör ki
a csatornából, tele dühvel; aztán másféle, szaggatott zúgással
csapódik a régi köveknek.
Kinyitotta a kaput, és két ugrással a lépcsőkön termett. A víz már-
már fölnyúlt, időnként át is csapott a küszöbön. Hihetetlen
gyorsasággal utánaszaladt a lépcsőn is. A lépcsőfordulóból
visszanézve látta, hogy a lépcsőfokok pillanatok alatt eltűnnek.
Aggódva várta, hogy az emelkedés megszűnjön. „Egyszer majd nem
áll meg, és akkor itt a vég.”
Bizonyos volt benne: eljön a nap, amikor a szörny nem fog ott lent
megállni és alulról fölnézni rá, hanem utána jön a lépcső tetejéig.
Most azonban a hetedik lépcsőfokon erejét vesztve megállt a víz:
fadarabokat, szakadt dobozokat, újságfoszlányokat meg egy hátán
himbálódzó, puffadt hasú, döglött fehéregeret sodort a kapuba.
„Csodálatos megmenekülés.” De nem voltak illúziói. Egyszer majd
a víz nem fog megállni, s hang nélkül „elnyeli” a Várost, talán éjjel
lesz, s egy bűzös zöld örvény elsöpör mindent, ami megmaradt
belőle, házakat és embereket, hidakat és templomokat, gondolákat
és turistákat.
És ez a nap (esküdni merne rá) nincs messze.

II.

Az ablakok előtt valaha kert volt. Ezt egy múltbeli emlékből tudta,
mert a házban senki se emlékezett rá. Ennek legalább két
évszázada, ha nem több, de valamit meg lehet tudni azokról a régi
időkről, ha az ember fölmegy a legfölső emeletre, a laboratórium
melletti szobákba.
Nehéz feljutni a tető alatt húzódó lépcsőkön. Az utolsó két lépcső
leszakadással fenyeget, egy napon majd végleg letörik: a lépcső
fából készült, csupa repedés, lyuk, valószínűleg nagyon rossz
állapotban vannak a tartógerendák.
A legfölső emelet, ahová senki se jár, csupa por és piszok.
Rengeteg hulladék gyűlt fel az elmúlt idők alatt. Ide hordtak föl az
alsóbb emeletekről mindent, amit meg akartak menteni a víztől. Az
elfelejtett limlomok közt állandóan piros szemű egerek surrognak, s
ha a zseblámpa fényére egy sarokba gyűlnek, meredten, kábán
bámulnak, aztán szétszaladnak a régi karosszékek alá, a málladozó
tapéta mögé. Szerencsére megmaradnak itt fönt, sőt ha lehetne,
még följebb mennének, annyira rettegnek a víztől. Szétszaladnak a
sötétben, amikor keresztülmegy – ő az egyetlen, aki időnként benéz
a szobákba az erezett márványasztalkák, a rozsdás zárú, öblös
fiókos szekrények, a már soha, senkinek nem kellő rongyokkal
megtömött bőröndök, sötét hátterű képek közt, melyeken a rájuk
vetődő fényben furcsa parókás fejek tűnnek elő. A képek a nagyapa
testvérének gyöngéi voltak, mióta meghalt, vagy harminc éve, senki
se törődik a képekkel.
Az egész emelet ilyen állapotban van, kivéve a laboratóriumi részt:
ez új szárny, ő építtette pár éve. Ezekből a szobákból is meg lehet
közelíteni a laboratóriumot, de erre hosszabb az út. Lauro jobban
szeret a G felvonóval menni közvetlenül, éppen ezért szereltette föl,
ezen szállítja az anyagot is.
Az egyik szobában egyszer talált egy gyűrött, megsárgult papírt,
egy sarokasztalkán hevert. Bevitte a laboratóriumba, de nagy része
olvashatatlan volt. Kisebbik részén apró, finom, elegáns női írást
lehetett látni. A levelet bizonyos Elisa Facco írta, legalább kétszáz
éve (dátum nem volt rajta, a papír fölső széle hiányzott), a papír
megsárgult, a tinta vörösesbarnára fakult. Az aláírás jól látszott, az
Elisát nagy betűkkel, gondos vonásokkal vetették papírra, a Facco
apróbb betűs volt, hevenyészettebb.
Ez az Elisa egy férfinak írt, talán valamelyik családtagnak.
Tiszteletteljes kifejezésekkel, néha tréfásan. Egy másik nőről beszél,
a „feleség”-ről, valószínűleg a címzett feleségéről. A kertről is szól,
csodálatos hely lehetett, ha a gyerekek ott szaladgálhattak, meg
virágot lehetett szedni.
Később is ír a kertről, amikor azt mondja: „Sokáig néztem a kertet
a dolgozószobámból, mielőtt elindultam.”
Furcsa levél, tele van finom bánattal; Elisa szerette volna elrejteni
szomorúságát a távollevő előtt, a levél mégis csupa fájdalmas, sötét
fordulat. Egy helyen így ír: „Nehéz elfelejteni az Ön Városát, a
hidakat, a lenyugvó nap fényét a parton...” Aztán meg így: „...leg
pusztulásra ítélt” és „az az érzésem... látom többé.”
A laboratóriumi asztalra dobta a megsárgult papírt, és elnyúlt a
díványon: gondolkozott. Milyen lehetett ez az Elisa? Talán már nem
volt egészen fiatal. Finom, zárkózott nő, ez világosan kiderül a
levélből, azokat a banalitásokat a tapintatlan tekintetektől félve írta, a
levél illetéktelen olvasóitól óvakodott. Egyetlen érzelmi utalás van a
szokványos szavak közt, ez a Városra vonatkozik: „...leg pusztulásra
ítélt.”
6, persze, azt akarta írni: „valószínűleg”, de Lauro már tudja, hogy
„biztosan” pusztulásra ítéltetett. Mindenki elhagyta, utolsó élő
darabjaira is csak az olyan emberek tartanak igényt, mint az ASZT
elnöke és a polgármester. Belefullad az üzérkedők és politikusok
cselszövényeibe, mielőtt még a tengerbe fulladna bele. Nincs mese,
a Város halálra ítéltetett. A Tudományos Bizottság se jutott semmire
harminc év múltán.
Lauro még gyerek volt, hatéves, amikor egy éjszaka leforgása
alatt a Cannaregio eltűnt. Több ezer halott volt, a legtöbben a pánik
áldozatai, aránylag kevesen közvetlenül a szerencsétlenségé.
Cannaregio úgy merült el, mint egy lyukas pléhdoboz, nem egészen
huszonnégy ára alatt vagy tizenkét métert süllyedt. Néhány lökés,
mindegyiknél egy méter lefelé. A tudósok szerint a mélyebb, de
szilárdabb rétegekbe ágyazódott bele, és csakugyan, később nem
mozdult többé. Most az egész Cannaregio csatorna és a Rio Santi
Apostoli közti rész víz alatt van, csak a Cá d'Oro felső erkélye látszik
ki. A Bolygóközi Idegenforgalmi Hivatal ügyesen kihasználta a
helyzetet, föld alatti sétautakat szervezett a külföldieknek. A jelszó:
„Nézze meg az elmerült Város csodálatos palotáit. Álombeli látomás
az ultraflex szkafanderen át. Az Adriai-tenger delfinjeivel úszkálhat
ott, ahol kétezer éve a dózsék sétáltak.”
Lauro kinyújtózik a heverőn, friss fény önti el a laboratóriumot.
Egyetlen delfin sincs ott lenn, tíz méterrel a víz színe alatt, csak a
mély iszap. De a szerencsétlenség utáni lankadt turistaforgalom
megint elképesztő mértékben nőtt. És miután a Városban nem volt
szállóhely (tízmilliójával érkeznek a bolygótelepekről), építettek egy
úszó városnegyedet, amely a papírvix szállodarendszerben az
atomkorszak első éveinek stílusát utánozza: különleges műanyagot
használtak kövek helyett, minden gazdaságos, ésszerű és
antikmajmoló. Az idegenek odavannak érte.
Két évvel később – Lauro jól emlékszik rá – következett a
Giudecca: nyolc-kilenc métert süllyedt. Már csak néhány magasabb
palota fala és pár templomtorony látszik ki a vízből. Ekkor hasadt
ketté a San Georgio Harangtornya, s mint egy csonka ujj uralja most
a kis szigetet.
Fölült a díványon. A régi levél az asztalon hevert, elhagyatva, mint
egy jelentéktelen darab papír. Lauro mintha látná is Elisa Faccót
kétszáz évvel ezelőtti ruhájában, amint végigmegy a napsütötte
parton, és a Dózse-palota meg a Szent Márk-templom közt bemegy
a Piazettára. Ma iszapos romhalmaz az egész, Elisa csontjai is ki
tudja, hol porlanak. Az a nő, aki kétszáz éve a Város
legcsodálatosabb házai közt sétálhatott a napfényben, mégis milyen
csöndes és szomorú volt. Utolsó sétája, búcsúsétája, csupa
balsejtelem lehetett.
 A múltnak ez az asszonya teli volt a halál titokzatos illatával, azon
a ragyogó napon az elmúlást érezte, ez áradt feléje a csatornákból,
a sötét kis utcácskák mélyéből, a behajtott kapuk nyikorgásából.
Valami már akkor bujkált a büszke paloták tövében, a Canal Grande
zavaros vizében, a mélyen ülő iszapban. Az akkor még ép Városban
talán már aggódva fürkészte Elisa a vég jeleit a „Járdák”, a „közök”
és a „terecskék” mentén, rátámaszkodhatott egy kút kávájára, nézte
a málladozó házakat. Végigsétált a Cannaregión vagy a Castellón, a
Gettó sikátorain, vagy messzebb is elment, a S. Pietro felé, amely
nagy terével lenéz a szigetekre. Megérintette a sebesült kövek
repedéseit, nekidőlt a hidak mellvédjének, és elnézte a Város
tükörképét, mely az első szellőre vagy evezőcsapásra szétesett,
eldőltek az épületek, elmozdult a part, felborultak a szobrok, és
összefolytak a mozgó-billegő palettán az emberek is.
Most azonban itt a pillanat. A gépek rideg-mozdulatlan várakoznak
a laboratóriumban. Az acélállványra szerelt sugárvető egyedül fogja
végrehajtani a műveletet. Hamarosan bekapcsol, pontosan 21 órára
van beállítva, csak három perc van hátra. Az atomórára van
kapcsolva, a gravitációs állandókkal összhangban fogja megkezdeni
a munkát. A megadott pillanatban kigyulladnak a kapcsolótáblák és
a világító jelzőkészülékek, és akkor már csak egy kapcsolót kell
elfordítani. A széles vászon szemben függ a falon. tökéletes képet
fog adni.
A nagy gravimágneses szonda több nemzedék álma volt. A régi
frekvenciaimpulzuson alapuló szondák szűk hatósugarúak voltak. A
vetítővászonnal azonban – amely mindjárt működésbe lép – hűbb
lesz a kép, és ha minden jól megy, akkor könnyen értelmezhető. A
föld belseje rétegesen kerül majd a képernyőre a gravimágneses
vonalak segítségével, amelyek hűen adják vissza a föld kisebb vagy
nagyobb gravitációját. A képet értelmezve a gép kezelője száz
kilométer mélységig láthatja a Föld belsejét. Beljebb a sugárvető
nem hatol, ennyi a hatósugara.
 Most itt ül Lauro a képernyő előtt, keze a kapcsolón, szeme az
átelleni fal első kapcsolótábláján; pontosan 21 óra, halk sípolás, a
jelzőlámpa fölvillan. Határozottan megfogja a kapcsolót, és háta
mögött a készülék, a sugárvető működésbe lép.
A képernyő kivilágosodott. Kusza vonalak futnak keresztül-kasul,
furcsa szögeket és hurkokat alkotva: az embernek az a benyomása,
hogy villódzó kígyófészekbe pottyant. Száz méter mélységre állította
be a sugárvetőt, és a képernyőn megjelennek a Föld mélyében
egymáson fekvő rétegek gravimágneses vonalai. A sugárvető
közben lassan a kívánt mélységbe hatol.
A csillogó kígyóvonalak összegabalyodtak, Laurónak eszébe jut
sokévi munkája és reménykedése, hite saját képességeiben, a
többiek értetlenkedése. A többiek sose akartak hinni benne. Amikor
a fizika szakon mindig azon a terven látták dolgozni, amelyről a
professzorok azt tartották, hogy „szép, szép elméletben, de a
gyakorlat az más”, egyetemi tanársegéd kollégái még keményebben
csúfolódtak rajta. Volt, aki „szondakukac”-nak, volt, aki „doktor
mágnes”-nek csúfolta, mások „vén gravi-bohóc”-nak. Lauro sose
vette föl a tréfát, tudta, hogy tulajdonképpen irigység lapul mögötte.
Ez a készülék, amely most, ha minden igaz, működni fog, nyomban
véget vet a Különleges Testület habozásának, és megkezdik a
Mentési Akciót. Lassan mozdulnak az emberek, nagyon lassan,
harminc éve dolgoznak, és semmit se értek el. Elképzelhetetlen
fölfedezésekre és eredményekre jutott 2400-ra a tudomány: a
technika az emberiség dicsősége lett, az emberek háromszáz év
alatt meghódították és benépesítették a Naprendszer összes
bolygóját, most kutatják át a Jupitert és a Szaturnuszt. A kozmosz
élettelen terei előtt se álltak meg az emberek. De a Föld méhe
lefogta futásukat, a harmadik bolygó labirintusai még mindig zárva
vannak. A mai napig nem akadt szem, mely belátna ezekbe a
mélységekbe, és valamennyire is pontos képet adna róluk. Most van
mert ő megszerkesztette ezt a csodálatos szondát: a Bizottságnak
se lesz több mentsége ki kell mondania az ítéletet: élet vagy halál a
Városra.
Lassul a villódzó vonalak mozgása. A sugárvető nyilván
hamarosan eléri a kívánt mélységet, a száz métert. Igen, megállnak,
elrendeződnek a vonalak. A képernyőn zavaros, nagy, többé-
kevésbé sötét foltok jelennek meg, szabálytalan formájú csomók
tömörebb képződmények, melyek – az elektronlassító segítségével
– sötétebb színt öltenek, sötétebb szürkét, mint a képernyő többi
része, mely itt-ott erősebb vonalakkal átszőtt világosabb szürke
színű.
Tökéletes: a szonda a gravimágneses adatokból pontosan azt a
képet emeli ki, amit várt ebben a mélységben, körülbelül százötven
négyzetméteres körzetben (de hét négyzetkilométeres „metszetet” is
lehet készíteni, csak a hatótávolságot kell növelni). Tehát száz
méterrel a Város alatt a talaj egyenletes, közepes sűrűségű,
tömörsége helyenként nagyobb, mint itt is, ahol egy sűrűbb
földcsomó metszete látszik, mely a képernyőn sötétebb a többi
résznél. És az egész alluviális talaj.
A szonda remekül működik, nem volt hiábavaló annyi év munkája
és megaláztatása. Egyedül küzdött, és most sikerült. Mit fognak
szólni a kollégái, mit fognak szólni a tudások ezekhez a remek
összjátékban működő tökéletes gépekhez? Meglátjuk, mi lesz,
amikor megfelelő helyen bemutatót tart a Különleges Bizottságnak, a
Rendszer különböző sarkából odagyűlt ötven embernek.
Lázas kíváncsiság fogta el: ő veti az első pillantást a szűz
mélységekbe. Előbb azonban odamegy egy kis szekrényhez, kivesz
egy üveg régi whiskyt, melyet kivételes alkalmakra tartogatott.
Egészségedre, kedves szonda, mélységek mágikus kutatója, még
nagy utakat teszünk meg együtt!
Megint odament a sugárvetőhöz, és most háromezer méteres
mélységre állította be. A sugárvető szünet nélkül dolgozik, a fal
mögött ólomzár alatt egy atomgenerátor rejtőzik, ez működteti. A
képernyőn több ezer éves sötétségbe temetett, naptól elzárt
mélységek gravimágneses vonalai villódznak.
Aztán hirtelen fehér pont jelenik meg a képernyőn.
Lauro csodálkozva nézi. A mutató kétezer-hétszáz méteren áll, a
fehér pontocska pedig szemmel láthatóan nő, növekszik.
Gyorsan ellenőrzi a műszereket. Minden rendben. Minden remekül
működik, a gépek szabályosan hajtják végre feladatukat, a
sugárkapcsoló is szabályosan zúg-rezeg, az ellenőrző lámpák
kialudtak, egyszóval minden rendben. A fehér pont azonban már a
képernyő felét elfoglalja, és egyre nő. Valami történik, amit nincs
módjában ellenőrizni. Valami hiba jelentkezett? De nem, ez se
lehetséges, a képernyő többi része azt mutatja, amit kell: ha valami
baj lenne, az egész ernyő fehér lenne.
Valami lyuk van ott lenn, ez nyilvánvaló. De annyira hihetetlennek
és őrültségnek látszik, hogy Lauro önkéntelenül elcsavarja a
skálakapcsolót.
Most még nagyobb a vizsgált metszet. Hétezerszer hétezer méter,
ez a Maximum, a Város egész altalaja a képernyőn van. Ám ez az
átkozott fehér lyuk még mindig megvan: a skála változtatásával
hirtelen kisebb lett, de most megint egyre nő.
Lauro tágra nyílt szemmel nézi a fehérséget, az űrt, mely egyre
jobban elfoglalja a képernyőt. És tökéletes kör alakot ölt. Egyszerre
azonban (a szeme a mélységmutatóra téved: pontosan kétezer-
nyolcszáz méter) megváltozik a lyuk formája. Ismerős lesz a rajza,
valahol már látott hasonlót. Lassan múlnak a másodpercek, aztán a
fehér űr, mely már szinte egészen betöltötte a képernyőt, hirtelen
eltűnik. A mutató kétezer-kilencszázötven méteren áll, a
gravimágneses vonalak pár pillanatig megint ide-oda hajladoznak,
majd lecsillapodnak, és mozdulatlanná dermednek. Háromezer
méterrel a Város alatt szilárd, homokos, kavicsos talaj van, agyagos,
alluviális rétegekkel. Ki tudja, hol végződik ez a talajfajta, és milyen
mélységben kezdődik a sziklás rész, lehet, hogy négy-ötezer méter
mélységben.
 A sokk erős. Mi van a Város alatt? Torka kiszáradt, keze remeg,
de újra kell kezdenie. s rá kell jönnie, mi lehet ott.
Ellenkező irányba csavarja a sugárkapcsolót, és kétezer-
kilencszázhúsz méteren rögzíti. Elindítja a szondát.
Girbegurba vonalak a képernyőn, aztán mint egy váratlan villanás,
megjelenik a fehér szakadék. A gép megállapodik a kívánt
mélységben.
Nagyon nagy a fehér folt, arányai is érdekesek, ötször hét
kilométeres. Furcsa, de ismerős forma, hosszúkás, látott már
ilyesmit, de nem emlékszik, hol.
A furcsa téglatest nagyon nyújtott, hosszabb oldalai nem
egyenesek, hanem kanyargósak. Egy fejnek látszik, mely nyaknál
elkeskenyedik, aztán megint kiszélesedik, és végül…
Nem, ez lehetetlen, ez lehetetlen! Most ismert rá, bizonyosan
ráismert: ilyen volt valamikor a Város kerülete, amikor még ép volt
minden negyede, és kint volt a tengerből. Igen jobboldalt ez a
Cannaregio, aztán az ellenkező irányban, baloldalt a Giudecca. A
szűk nyak a Castello szűkülete, s a Sant'Elena előtt az Arsenale. A
Lagúna másik része is megvan a hihetetlen rajzon, még a Lídó is
látható.
Hülyén mered a hatalmas, mozdulatlan és rejtélyes fehér foltra –
kétezer-kilencszáz méterrel a Város alatt. Mintha a terek és az
utcák, a csatornák és az épületek kétezer-kilencszáz méter
mélységbe vetnék óriási árnyékukat.
Gondolatai körtáncot járnak. Nehéz elképzelni ilyen mélységű
üreget, pedig a műszerek nem hazudnak. A kupolás üreg 2950
méternél kezdődik, és 2700 méterig tart, tehát körülbelül 250
méteres.
Ki csinálta? Ráadásul a folt körvonalai tökéletesek. Pontos céllal,
művészi módon végzett munka.
Dühödten látott megint munkához. Mérni, ellenőrizni, nevet adni
annak a lyuknak ott lent!
 Egy órát méricskél, számítgat. Képtelenség, a lyuk pontosan a
Váras alatt van, függőlegesen a lakott terület alatt. Lauro pontosan
meg tudná mutatni a fehér folton a Santa Crocénak megfelelő
területen azt a pontot, ahol a lakása van. A lyuk 253 méter magas,
valami alagútfélében végződik, nem kupolában, mint gondolta. Az
alagútnak is van egy magasabb, félgömbszerű része, ezt mutatta ki
először a szonda. A lyuk falai körülbelül százötven méter magasak,
itt kezdődnek az alagút görbületei. A lyukba teljes egészében
belehelyezhető a város, mint egy óriási csomagolóládába.
Lefeküdt a díványra, szeme kivörösödött, feje szédült a
fáradtságtól. Úgy domborodik a képernyőn a régi Város képe, mint
egy kivilágított térkép a falon.
Micsoda felhajtás lesz, ha megmutatja a Bizottságnak: kinevetik
majd, sarlatánnak mondják, vagy őrültnek nézik. Senkitől se
várhatja, hogy elhiggye ezt az egészet.
Az egész Rendszerben nincs olyan gép, olyan szerkezet, amely
ilyen méretű lyukat tudna ásni.
A gépek a laboratórium akváriumi világításában egyenletesen
dohognak, zúgnak, jól kirajzolódik a képernyőn a hatalmas nyílás
képe, éjfél után egy ára. Mint egy megszállott, úgy dolgozott három
órán át.
Most elalszik, de álma csupa örvénylő izgalom, tele zavaros
rémképekkel.

III.

A videofon csöngése hasít agya sötétjébe. Fölugrik. Négy ára.

Hideg van, megborzong, szája keserű.
Végigsimítja izzadt homlokát, nagyokat lélegzik. Rémálmok
gyötörték, valaki becsomagolta egy fehér dobozba az egész Várost,
óvatos női kezek fölkapták az utcákat, házakat, csatornákat, és
betették a dobozba: a víz csillogott az óriási árokban, a Város új volt
és ép, a Harangtorony aranyangyala úgy csillogott, mint a több
évszázados színes fényképeken. Élet költözött az ősi templomokba,
büszkén virított a Salute összes kupolájával, a San Giorgio
Harangtornya, a Dózse-palota csak úgy világított a Bazilika
lunettáinak mozaikja mellett, és a tér csupa napfény volt, rengeteg
ember nyüzsgött rajta.
A magasból olyan volt a Város, mint egy zöld erekkel behálózott
test, itt-ott hófehér lépcsős hidak trónoltak rajta. A Riva degli
Schiavoni széles sávban folytatódott a Giardini felé, kissé balra az
Arsenale-öböl szinte játékszernek látszott a szűk utcácskák és
csatornák tekervényei közt. Logikátlanul folytatódott az álom, mint
minden álom; a Tolentinin találta magát, a víz nyugodt volt,
mozdulatlan, alig áramlott. Észrevette, hogy valaki áll mellette,
odafordult, és a háta mögött meglátott egy nőt. Közelebb akart lépni
hozzá, meg akarta szólítani, ám a nő egyre távolodott, végigment az
utcácskákon, terecskéken, meg-megállt, és megnézte a házakat, a
hidakat, a csatornák nyugodt vizében tükröződő látképet. Akart
mondani neki valamit, de nem tudott, a nő megőrizte szomorú
csöndjét. Mint egy szürke árny, úgy suhant a nő a hámló vakolatú
házak mentén, át a hidakon, végig a régi oszlopok mellett. Egyre
távolodott, és ez őt halálos aggodalommal töltötte el.
Aztán megint ott volt mellette, egy régi sarokasztalnál, de megint
hátat fordított neki. A nagy fehér doboz az asztalon feküdt, benne a
Város, és a nő egy nagy ív sárga papírral betakarta az egészet, és
apró, elegáns betűkkel sűrűn írni kezdett, s ő akárhogy is erőlködött,
nem tudta elolvasni a címet, mint ahogyan a nő arcát se tudta
megpillantani, csak a papíron szaladó kezét látta, mint óriási lepkék
szálldostak a képernyőn kavargó fekete szakadékok és fénynyelvek
közt.
A gépekhez rohant, és leállította őket. Elég volt egy pillantás,
azonnal eszébe jutott minden. Elhatározta, hogy nem foglalkozik
többé velük. Eladja a szondát a Mars-bizottságnak a föld alatti
kutatásokhoz, azok gyakorlatias emberek, értékes ásványokat
fognak keresgélni vele. A Várossal nem törődik többé, jobb lesz, ha
elmegy: nagyon sok dolog nem fér a fejébe.
Ismét megszólal a videofon.
Megnyomja a gombot, kivilágosodik a kis képernyő.
Herta, az újságírónő arca jelenik meg. Amikor meglátja őt, szája
elé kapja a kezét, mintha megijedt volna, de kék szeme nevet.
– Mit műveltél, gravitációs mester? Csúnyább vagy a sokévi
átlagnál, és milyen nyúzott! Zavarok?
Neki is nevetni volna kedve, vigye az ördög az egész gépet!
– Igen, zavarsz. Éppen alszom. Mi újság? Ti, újságírók sose
vagytok tekintettel ránk, szegény tudós emberekre.
– Alázatosan bocsánatot kérek, de feltétlenül beszélnem kell
önnel, híres-neves professzor; ezért kellett félbeszakítanom álombéli
tivornyázását. Vagy tévedek? Gondolom, nőkkel álmodott.
– Pokoli megérzéseid vannak, egy vörös hajú lánnyal álmodtam,
híres újságíró, együtt voltunk, és...
– Elég, ne gúnyolódj. Tudod jól, hogy még nem vagyok híres.
Különben pedig még álmodban se megyek az ágyadba.
Lauro végigsimítja a haját, nem lehet valami szalonképes.
– Ugyan, ágyba, mit képzelsz! Nagyon álmos vagyok, ilyesmihez
jobban föl kellene ébrednem.
Mindketten elnevetik magukat. Ám Herta nyomban elkomolyodik,
ismerős, határozott mozdulattal veti hátra vörös haját.
Csakugyan nyugtalan, Lauro fölfedezi, hogy egy nyilvános
videofonfülkéből beszél. – Hol vagy? – kérdi.
A lány szájára teszi az ujját.
– A közelben, fölmegyek hozzád, nyisd ki nekem a „G”-t. Mindjárt
ott vagyok. – A készülék elsötétedik.
Valami baja lehet Hertának. Mit akar tőle? Valami nagy dolog
lehet, ha csak úgy iderohan a laboratóriumba, hajnali négykor. Pedig
máskor fényes nappal is visszautasította, mikor meghívta egy italra.
Megnyom egy gombot, kinyitja a „G” ajtót. Aztán a fürdőfülkében
hideg vízzel megmossa az arcát, hogy fölébredjen.
 – A fene egye meg, ilyenkor beállítani valahová!
Amikor visszamegy, Herta éppen berobban, mint a szélvész.
Megáll a laboratórium közepén, rámutat a kapcsolótáblákra meg a
verttőre.
– Működik? – kérdi gyanakodva.
Fölül a fémasztalra, hátratámaszkodik, keze az asztal túlsó
szélén. Ruhája annyira ki van vágva – az utolsó divat szerint –, hogy
egészen köldökig belátni, sőt pár centivel tovább is. De ha nem
lenne ez a divatos kivágás – szeszély, szokás, ki érti a divatot? –,
nyúlánk, karcsú teste akkor is áttetszene az átlátszó ruhán. A
csípőjén szorosan rásimuló ruha – most így hordják – négy finom,
aranyszegélyű redőben hull alá. Hosszú lába nagyon jó alakú, kék
sintex-harisnya van rajta. Lauro csupasz csápokra gondol, amelyek
készek, hogy megragadják őt. Kissé zavartan nézi a lányt. Herta
mosolyog, szemmel láthatóan kedveskedni akar.
– Tessék – mondja –, annyiszor hívtál, most itt vagyok. Csak inni
jöttem, persze. Szomjas vagyok.
Lauro a szekrénykéhez siet, ott van a régi whisky, reméljük, ízleni
fog neki, más nincs. Nem olyan kitanult, mint a kollégái, akik egy
Ganimedesről származó itallal kínálják a nőket, amiben valami
ajzószer van. Ő megmaradt a régi italoknál, nem bízik az
újdonságokban.
Herta iszik.
– Így már jobb! – Keresztbe veti a lábát.
– Figyelj ide – mondja Lauro –, valami fontosat akartál mondani.
Kíváncsivá tettél. És ne vesd így át a lábad, mert nem tudok
beszélni. Hallod?
– Rendben, professzor – válaszolja Herta, és megigazítja a ruháját
–, térjünk a lényegre. – Egy pillanatig nézi Laurót, aztán
megváltozott hangon folytatja: – Nem tudom, kihez mehetek ezzel a
dologgal, talán te tudsz segíteni.
– Reméljük, nem valami viszonzatlan szerelmi ügy. Most nem
vagyok formában, hogy vigasztalni tudjalak.
 Herta kétkedve nézi, mintha valami kis komolyságot keresne
benne. – Jó, elmondom – kezdi. – De előbb: ismered a Bizottság
tagjait?
– Ha a Különleges Bizottságra gondolsz, akkor ismerem néhány
városi tagját személyesen is. A többiek kívülállók, húszan vannak
vagy még többen a különböző bolygókról. De mi van velük?
– Hát éppen onnan jövök, fogadás volt a Danieliben, a teraszon, a
polgármester adta. A szokásos unalmas dolog, nem részletezem.
Lauro közbe akart szólni, de Herta nem hagyja.
– Ne szakíts félbe, különben nem mondom tovább. Furcsa
história, és nem álmodtam. Kezébe veszi a poharat, megrázza a
jégkockákat.
– Nos, egy hónapja vagyok a nyomukban, valami nincs rendben
körülöttük. A főnök pár hete kemény munkát adott: „Menj – mondta
szokott atyai hangján –, menj el, kicsikém, és nézd meg a
munkálatokat. Hamarosan befejeződnek. Hallgasd meg, mit
mondanak, nézd meg, mit csinálnak. Talán van valami döntés
kilátásban. Írj egy sorozatot a Mentési Akcióról, és a lap kiváló
dolgozója leszel.” Érted? Így áll a helyzet.
Egy pillanatig gondterhelten hallgat.
– Egy hónapig jártam hozzájuk, együtt ebédeltem, vacsoráztam
velük, láttam őket dolgozni, fecsegni, elmélkedni. Hát, professzor,
valami nem stimmel, és én félek. Csakugyan aggódik, ez látszik
rajta. Azért veszi észre, mert a lány most megfeledkezett felelőtlen
sportlady szerepéről, büntetését váró kislánynak látszik.
– Az, hogy furcsák, túl enyhe kifejezés – folytatja Herta, és leszáll
a fémasztalról –, nem emberek. Ez van.
– Nem emberek. Akkor micsodák? – (A lány túl sokat ivott a
Danieliben, azért beszél összevissza.)
Herta fölsóhajt.
– Jó, el kell mondani töviről hegyire, akkor nem nevetsz, az biztos.
Amikor elkezdtem odajárogatni, nyomban észrevettem, hogy valami
furcsa van a viselkedésükben. Amikor idegenek közt vannak,
teljesen normálisak, legfeljebb apró furcsaságaik vannak, mint az
öreg profoknak általában. Beszélgettek, vitatkoztak, hadonásztak,
mint mások. Ám amikor azt hitték, egyedül vannak, hát akkor... akkor
olyanok voltak, mint az utcakövek, és szaggatottan mozogtak.
Egyszer láttam egyiküket, egy széken ült, mintha oda lett volna
szögezve, szeme merev volt és tágra nyílt. Aztán egyszer meg
betévedtem oda, ahol a zárt üléseket tartják. Tévedésből mentem
be, nem is vettek észre. Egy erkélyajtóban álltam. Benéztem, és
elképesztő látvány tárult elém. Az „ötvenek” mozdulatlanul,
peckesen ültek, mind egyfelé fordultak, egy emelvényen álló
tárgyalóasztal felé. Valamiféle fényes gömb volt az emelvényen,
kékes sugarakat bocsátott ki. Nem lámpa, ahogy először hittem,
vagy valami szerkezet, inkább másféle dolog lehetett, szédítő
gyorsasággal mozgott... Valami élő dolog volt, érted? Kékes
villámokat szórt és forgott, lüktetett, mint egy medúza. Az összes
nagyöreg ott volt a Bizottságból, kezdve Schinitzer elnökkel,
egészen az ukrán Loris Estremotovig és a többiekig. Mind csukott
szemmel ültek, mintha transzban volnának. Mind, érted? Közben az
asztalon forgott a fényes gömb, színét is változtatta, a zöldtől a
világoskékig. Összezsugorodott... fuj! Csak álltam és néztem, aztán
leléptem, bementem a presszóba, és valami erőset rendeltem, nagy
szükségem volt rá. Négy napig gondolkodtam. Találkoztam velük a
hallban, beszélgettünk, és azt hittem, álmodtam az egészet.
Tegnapelőtt félórás interjút készítettem Kariskyval, a Vénusz-
küldöttel. Udvarias ember, valaha amolyan szépfiú lehetett. Párszor
nagyon fesztelenül közeledett hozzám, látszik, hogy tud udvarolni.
Ahogy elnéztem, nem tudtam felfogni, hogy két nappal előbb ott
lehetett a többiekkel azon a „megbeszélésen” azzal a kék-zöld
gömbbel. Mert abban bizonyos vagyok, hogy a gömbbel beszélgetni
szoktak, csukott szemmel, szavak nélkül...
Lauro zavartan nézi a lányt, arra gondol, hogy már két hihetetlen
dologgal került szembe; ha Herta elbeszélése igaz, hogy a Bizottság
csukott szemmel egy zöld gömböt hallgat és... á, jobb, ha nem
gondol rá az ember, elad mindent a Bizottságnak, használják föl a
Mars-kutatásokhoz, ő meg elmegy innen, a Város kezd olyan lenni,
mint egy lidércnyomás. Igen, ez lesz.
Herta újabb pohárral töltött, és most szórakozottan iszik, Lauróra
néz, de nem látja. – Nem fért a fejembe a dolog, féltem, de a
kíváncsiság csak gyötört. És az volt az érzésem, hogy valami nagy
fogást csináltam, mármint a szakmámban. Vártam a kedvező
alkalmat, többet akartam megtudni, és ma este, félórája el is jött.
Elmentem a fogadásra, a teraszra, természetesen ott volt a sajtótól
az összes srác. Fordultam egyet a meghívottak közt, tudtam, hogy
valamit fogok csinálni, csak azt nem tudtam, mit. Egyszer csak látom
hogy jön az öreg Schinitzer azzal a hosszú fehér szakállával, és
udvariasan mosolyog mint mindig. A polgármester pedig megy eléje,
azzal a vörösre fújt parasztarcával, „Kedves professzor úr”, „kedves
ügyvéd úr” és a többi. A frissítőkkel megrakott asztalhoz mennek, és
látom, hogy a polgármester fölemel egy poharat, és beszélni kezd, a
többiek köréjük gyűlnek, zúgnak a 3-D (három dimenziós)
tévékamerák. „Uraim és hölgyeim – mondja a dagadt –, nem tudom,
hogyan köszönjem meg, hogy elfogadták meghívásunkat...” satöbbi,
satöbbi, fejből tudjuk a beszédeit, a titkára írja neki. Én a felvonóhoz
mentem, senki se vett észre, gondoltam, lemegyek a tizennegyedik
emeletre, ott van az Elnök szobája. Nem tudom, mi történt velem,
azt fogod mondani, hogy megőrültem De meg kellett tennem, azon
az áron is, hogy esetleg bent végzem, különben egész életemben
gyötört volna a kíváncsiság, és tudod, hogy azt nem bírnám ki.
– Mit kellett megtenned?
– Hát igen, bementem az Elnök szobájába. Botránkozz meg,
barátom, magánlaksértés, nevezd így, ha akarod. Csönd, ne szakíts
félbe.
Felhörpinti a maradék whiskyt.
– A zsebemben ott lapult egy tolvajkulcs, egy mágneses ajtókulcs,
amelyet különben tilt a törvény. Akkor szereztem, amikor egyszer
Thaormine lakásába csöppentem a rendőrséggel, tudod, akit az a
gazdag norvég nő megerőszakolt. Nem vették észre, a blúzomba
dugtam, magas nyakú ruhát viseltem, semmiség volt az egész. Nos,
könnyűszerrel kinyitottam a 2120-as szoba ajtaját, a folyosón egy
lélek se járt, az emeleti robotpincérek is a polgármester beszédét
hallgatták. Olyan szoba, mint a többi, semmi szokatlan. Aztán az ágy
lábánál levő asztalon megláttam egy furcsa kis dobozt, körülbelül
negyven centi hosszú lehetett, inkább nagyobbfajta tojáshoz, mint
páncélszekrényhez hasonlított. Fölvettem és észrevettem, hogy két
tökéletesen egyforma részből áll, mondhatnám azt is, hogy két fél
tojásból. Gyerekjáték volt kinyitni a vacakommal, ebből is látni való,
hogy ezek milyen biztosak magukban, miután harminc éve itt
dolgoznak. A tojás kis kattanással kettéválik. Noteszfélét találtam
benne, lapjai valami zöld anyagból voltak, még sose láttam ilyent,
feljegyzések lapultak benne. Kifényképeztem az egészet, itt van.
Aztán egy másik felvonóval visszamentem a teraszra, a
polgármester még mindig beszélt, nyolc-tíz perc telhetett el.
– Megbocsáthatatlan dolgot műveltél – kiált föl nyomban Lauro
nagyon komolyan –, ha nem tévedek, legalább három-négy bűnt
követtél el, egy csomó súlyosbító körülménnyel! Ha nem számítjuk a
vendégjog megsértését...
– Tisztelt Bíróság, a védelem kifogást emel. Ez a Bíróság nincs
abban a helyzetben, hogy ítélkezhessen, álmos, kócos és
kifogásolható körülmények közt jelent meg egy hölgy színe előtt.
Nevetve odamegy Lauróhoz, és átöleli a nyakát.
– Kérlek, légy jó fiú, segíts szegény Hertának. Hiszen barátok
vagyunk, nem? – Barátok, barátok... szerinted mit kell most tennem?
Herta egy csókot cuppant az arcára, és az erkélyre siet, ahol a
fényképezőgépet hagyta. – Tessék, ezt kell tenned, kincsem, meg
kell fejtened, hogy mi ez.
Kinyitja a gépet, és kivesz belőle öt sűrűn teleírt zöld papírt.
– Tessék, ezek a fényképek – mondja –, de én egy kukkot sem
értek belőlük, mintha óegyiptomi írással lenne, látod ezeket az
ábrácskákat?
 Elveszi Lauro a képeket, és nézegeti őket. Szeme tágra mered.
Nekidől a falnak, és nézi, nézi a fotókat: az elsőn kisilabizálhatatlan
jegyzetek közt a Város vázlatos rajza látszik, annak a mély üregnek
a térképe, melyet az ő szondája is kimutatott.
– Mi az? – kérdi Herta. – Rosszul vagy?
Leroskad a díványra, és azt az átkozott képet nézi. Nincs ereje,
hogy megszólaljon, iszik egy korty whiskyt, melyet a lány nyújt neki.
Az ital egy része kilöttyen az ingére, észre se veszi.
– Tudtam – kiált föl Herta –, tudtam: volt valami baljóslatú ezeken
a fotókon! Annyira, hogy rosszul lettél tőluk. Nem, ne mondd, hogy
tévedek, valamitől megijedtél. Tudni akarom, mitől!
Agya hiába keres kapcsolatot a fotó és a többi dolog közt. De hát
tulajdonképpen mi ez a Bizottság? Valami titkos állami dologról lehet
szó. Igen, bizonyosan így van. De a gödör vagy mi az ördög, azt
minek ásták? És mire ez a nagy titokzatosság? Hiszen a Mentési
Akciót is a három bolygó adófizetőinek pénzéből fedezik, és nem
katonai terv; aztán meg ki ellen irányulna? Továbbra is
bizonytalanságban van, a részletek nem illeszkednek össze, még
mindig messze a megoldás. A lány rájött, hogy valami szenzációs
dologról van szó, mindent tudni akar, mindent meg akar írni, hogy a
fene vinné el a sajtót! Komolyan kell beszélnem vele, valamit el kell
árulnom az igazságból, és mindenfélét ígérgetnem kell. Az semmibe
se kerül.
– Figyelj ide, itt a nagy alkalom. Az újságírói karrieredről beszélek
természetesen. Valami szenzációt szagolok itt; ha sikerül tisztáznunk
a dolgokat, a Bolygóközi Videóra kerülnél, minta nagy sztárok meg a
Szaturnusz-expedíció űrhajósai. De ha nem hallgatsz rám, ha a
magad feje után mégy, akkor mindent elrontasz, és
szerencsétlenséget hozol magadra. A reggeli lap, amely semmit se
tud (kissé nehezen is tájékozódhattak volna, legalábbis remélem),
úgy veti majd rá magát a koncra, mint egy kiéhezett kutya, és akkor
neked semmi se maradna. Világos?
 – Nem, nem értem, de nem baj: mondd csak, hogy mit kell
tennem. Lauro zsebre vágja a fotókat.
– Szükségem van rájuk, tanulmányoznom kell őket, talán ki tudok
sütni valamit. De rettenetesen álmos vagyok, előbb aludnom kell. Te
is aludj egyet. Feküdj le itt a díványra, abban a fiókban találsz
takarót. Nem, én átmegyek oda, van ott egy G-ágy, remekül alszom
rajta. Holnap megint beszélünk a dologról, vagyis ma, hiszen fél hat.
Jó éjszakát.
Herta mosolyog, leveszi syntexharisnyáját. Lauro nézi, nagyot
sóhajt, megrázza az üres üveget, kár, még egy kortyot szívesen ivott
volna. Eloltja a villanyt, és otthagyja Hertát. Kint már szürkül.

IV.

A 3-D híradó rendkívüli kiadásokat sugárzott a Városháza

összeomlásáról. A vörösfekete cím alatt a délutáni lap egész
terjedelmét a szerencsétlenségnek szenteli.
Lauro ül a G-ágyon, az újságot a tartójára helyezte (de a falra
vagy az asztalra is tehette volna, a 3-D újság úgy is működik.)
A kilenchasábos cím gyorsan és fényesen villog:
„Szerencsétlenség: a Ca' Farsetti összeomlott, harminchat halott és
százhatvan sebesült.” És az alcím: „Á polgármester hősies
viselkedése: utolsónak menekült, hidegen szembenéz a veszéllyel –
A Sporttanács tagja G-öv nélkül veti le magát a tizenkettedik
emeletről, és elmerül a Canal Grande iszapjában – Újabb
zavargások előtt állunk? – Pánik a Városban.”
Rövid villanás fönt, az utolsó két hasábon: aztán mögötte lassú
egymásutánban megjelennek a szerencsétlenségről készült fotók.
Kiváló színes 3-D fényképek, aztán egy kisfilm, mely az összeomlás
pillanatait mutatja: látni a Riva del Carbont, amint kártyavárként
omlik össze, és tűnik el a vízben, magával sodorva az épület előtt
veszteglő „járműveket” és automata gondolákat. Aztán a homlokzat
hatásos panorámaképe, alulról felvéve, látni a repedést, melytől
lassan kettévált a palota: tetődarabok, téglák, kövek tonnaszámra
zúdulnak a főkapun menekülő tömegre. Az objektív félelmetes
pontossággal örökítette meg az összeomlás minden pillanatát. Most
a fölső ablakokat látni, ahonnan G-övekkel fölszerelt emberek
ugrálnak kifelé. Vincenzo Gastaldi képviselőt látni, amint
nehézkesen átveti magát az erkélyen, de előbb keresztet vet (jó lesz
a felvétel a közelgő választásokon – gondolta Lauro –, felültetik vele
a EVPP – Egyesült Vallásos Proletárpárt – híveit).
Tovább peregnek a drámai képek („Részvétnyilvánítás a
Bolygókon – Gyűjtés a Holdon – Az Aszteroid-övezet munkásai a
gyász jeléül egy hónapig tartózkodnak a munkától – Kit terhel a
felelősség? A Robotista Párt vádolja a földi technikusokat és a
Kormányt – Egy automata munkás figyelmeztette a hatóságokat –
Parlamenti vizsgálat van folyamatban”), majd lejjebb újabb
fényképek. Egy filmbeszámolóban a 431 /N/11-es Automata
határozottan kijelenti: „Volt egy repedés a Tanácsterem alatt, de nem
törődtek vele.” Látni lehet, amint a riporter arca egyetértően
fölsugárzik, amikor a gépnek odanyújtja a mikrofont.
A cikkek bőséges részletekkel számoltak be, hogy s mint történt a
dolog, de a második kiadásban négy hasábra szorult a
szerencsétlenség, a többi részt a bolygóközi labdarúgótorna foglalta
el, teljes filmközvetítés a „Mare imbrium” és a „Tibet Futball-Club”
mérkőzésről. A harmadik kiadás a belső oldalakra száműzte az
eseményt, az első oldalon egy divatos énekesnővel készült interjú
jelent meg, ezzel a látványos címmel: „Még hat gyereket akarok,
aztán visszamegyek énekelni.” A maradék oldalakat a reklám
foglalta el: Valerio Mandera mosolygott bizakodón az olvasóra hat
hasábon át, mellette a felírás: „A Bio-Szoláris Hőerőművekkel a
lagúnavidéken egész évben nyár van:'
Ledobta az újságot. A három kiadásból és a sportfilmből meg
lehetett tudni mindent, ami a Rendszerben történt, kivéve a
csakugyan fontos dolgokat. De hát vannak egyáltalán fontos dolgok?
 Az órára nézett. Huszonkét óra múlt, és Herta még nem
mutatkozik. Ha még pár percig nem jelentkezik, egyedül fog
elindulni, sürget az idő, már csak két ára van hátra.
Most ő is kételkedni kezdett. Nem volt könnyű kisilabizálni
Schinitzer följegyzéseit. Érthetetlen nyelven íródtak, de szerencsére
jórészt matematikai képletekből álltak. És a matematikai képletek
közel állnak hozzá, bár még így is vannak dolgok, amelyeket nem
értett meg.
A szondával bemért adatokból indult ki, ismerte az árok méreteit.
Ezek elég világosan fölismerhetők az Elnök jegyzeteiben is. Ezután
már matematikai érzékére támaszkodva eljutott a többi
megfejtéséhez; amikor idáig ért, sietve fölhívta Hertát videofonon a
szerkesztőségben, hogy azonnal jöjjön. Már csak két óra van hátra,
talán már annyi sem.
Egy sóhajtással végigfeküdt a G-ágyon, és néhány arasznyira a
föld fölött hintázni kezdett, mint máskor is. Fárasztó napok voltak
mögötte, tovább nem bírta volna. Amikor rájött, hogy miről van szó,
félelmében elrohant az Elnöki Palotába, az Elnökhöz, aki egyáltalán
nem ostoba, őt is érinti a dolog, az ő bőréről is szó van. De semmi:
megrekedt a mindennapi dolgoknál, ezer és ezer szállal kötődik a
napi dolgokhoz, a politikához, a pénzhez, az Elnök csak akkor
használja az eszét, ha pénzről van szó. Aztán meg: hogyan
magyarázzon meg bizonyos dolgokat ennek a szerencsétlennek, ha
maga se lát mindent tisztán, ha maga se tud pontosan válaszolni
ennek a nagyszabású problémának minden kérdésére? Lemondott
róla.
Az egész őrült história titka a Város alatt rejtőzik – és a Bizottság
tagjainak fejében, akik minden valószenűség szerint nem urai
önmaguknak. Valamiféle szuggesztióról lehet szó, telepátiáról vagy
hasonlóról, Lauro semmit se ért belőle. Egy azonban bizonyos: a
Bizottság legalább harminc éve nem csinál semmit. A Mentési Terv,
mellyel a Várost kellene megszabadítani a veszélytől, Pénelopé
vászna, melyet megszőnek, aztán folyton fölfejtenek.
 Ezen a ponton nincsenek kétségei. Schinitzer meg a többiek
viszont tudnak egy másik tervről, titkos részletek birtokában vannak,
még a számításokat, a határidőket is ismerik.
Herta mestermunkát végzett, de sajnos mit sem ér. Hónapok
kellenének ahhoz, hogy meggyőzzék a hatóságokat, és csak két
órájuk van. Egyetlen eszköz maradt, de nyomban munkához kell
látni, akkor talán van még valami remény. Amennyiben Herta késik,
úgy is jó: egyedül kezd hozzá.
Hallotta a felvonó zúgását, aztán rögtön kinyílt az ajtó. Herta jött,
haja csigákba göndörítve keretezte sápadt arcát. Fémesen csillogó
ammónium-tex kezeslábas volt rajta. Nyakában ott lógott a 3-D
fényképezőgép, kezében jól megtömött, hatalmas mars béli aspex-
táska. Kékeszöld csizmája majdnem térdig ért.
– Herta, ülj le, és jól figyelj, a bőrünket kockáztatjuk.
– El tudom képzelni drágám, abból, amit tíz perccel ezelőtt a
telefonba mondtál. A lapnál megőrültek. A Városháza összeomlása
óta mindenütt földmozgásokról, -rengésekről beszélnek. Azt hiszem,
talán csak ezer ember maradt a Városban.
– Igazuk van, ha menekülnek. Jobb lenne, ha te is elmennél, még
van rá idő. Herta leült a G-ágyra, most nem volt olyan magabiztos,
ijedt kislánynak látszott.
– Nem, együtt csináljuk végig ezt a dolgot, ha te maradsz, akkor
én is maradok. Aztán meg kíváncsi is vagyok, látni akarom, mi lesz a
vége. Akkor is, ha nagyon félek.
– Akkor eldöntöttük: együtt csináljuk végig, és együtt félünk. Előbb
azonban mindent meg kell tudnod.
Az árára nézett: huszonkét óra húsz, egy óra és negyven perc áll
rendelkezésükre. – Valahol a Városban, pontosan nem tudom, hol,
van egy gép, egy szerkezet, nem is tudom, minek nevezzem, mert
nincs róla pontos képem. Kozmikus adatokra van beállítva, és akkor
lép működésbe, amikor bolygónk pályájának bizonyos pontjára ér.
Nem tudom, miért állapították meg így, de ez a helyzet. órákig
számítgattam a te fényképeid alapján. A „szerkezet” pontosan
éjfélkor, körülbelül egy óra negyven perc múlva lép működésbe. A
fényképeken egy csomó számítás és megdöbbentő matematikai
képlet utal az objektum helyére. Azt hiszem, jól értelmeztem őket,
pedig valami egészen másféle matematikáról van szó, mint amit mi
ismerünk, végtelenül egyszerű és ugyanakkor elképesztő. Ha
életben maradunk, valószínűleg bekerülök a történelembe, mint
korunk matematikai zsenije, és igazi találmányom, a szonda csak
kitérő állomásként, időtöltésként fog szerepelni egy olyan koponya
számára, mint én. Micsoda tészta! Mintha egy polip vagy hangya
vagy méh matematikai terminusokban akarná kifejezni
mondanivalóját. Olyan matematika lenne, amely az ő életmódjuknak
a terméke, és olyan fogalmakkal lenne tele, amilyeneket mi nehezen
értenénk meg. Nem tudom, érthető-e, amit mondani akarok, de
átkozottul nehéz megmagyarázni. Amikor a szerkezet működésbe
lép – folytatja Lauro –, ismeretlen eredetű erőtér szabadul föl: ha
pontosan értelmeztem az adatokat, az erőtér nagyobb erővel fogja
körül a Várost, mint egy acélöv. Az egész lakott terület, valamint a
Történelmi Városközpont víz alá került részei a régi Marittimától a S.
Elenza legszélső pontjáig, a Fondamente Nuovétől a Giudeccáig
minden egy energialádába lesz zárva. Ezzel egyidejűleg a terület
elsüllyed, de nem fokozatosan, mint a Giudecca vagy a Cannaregio;
ezek nyilván kipróbálták, kikísérletezték, hogyan fog lezajlani a
dolog. Az alámerülés, gondolom, most nagyon gyors lesz,
tizedmásodpercek alatt lezajlik. Kétezer-hétszáz méterre alattunk,
olyan területen, ahol képtelenségnek látszik (de gondolkodó méhek,
hangyák vagy polipok számára elképzelhető és kivitelezhető),
fölfedeztem egy üreget, egy gödröt, amelyet nem tudom, ki csinált.
Nagyságát, formáját, helyzetét tekintve megfelel a Városénak.
Egyszóval valami üres dobozféle, öntőforma-szerűség, amelybe
nyilván a Történelmi Városközpontot akarják „elhelyezni”. Doboznak
nevezem, mert nem tudom másnak keresztelni. Nemrégiben
ellenőriztem, és láttam, hogy kezd fölemelkedni a „forma”, 21 órakor
már csak ötszáz méterre volt alattunk. Ezért inog a Város, ezért
omlott össze a Ca' Farsetti. Most körülbelül ötven méterre lehet a
lábunk alatt, erre mérget vehetsz.
Herta tágra meredt szemmel nézte Laurót, a táska is kiesett a
kezéből, és a férfi úgy tett, mintha nem venné észre; közben egy
zsákba bedobált különböző dolgokat. Köztük egy sugárpisztolyt.
– Barátaid a Bizottságnál teljesen ártatlanok. Valaki hatalmában
tartja őket, nem tudom hogyan és mióta uralkodik rajtuk. Semmit se
tesznek a saját akaratukból. Az a kékeszöld gömb, amit az asztalon
láttál, az kétségkívül tudhat valamit.
Még egyszer körülnézett, a laboratóriumot barátságos fény öntötte
el, csönd volt ezek a szobák látszottak a világ legbiztonságosabb
helyének.
– Menjünk, keressük meg azt az erőcsomópontot... Talán sikerül
elvágnunk, és a háló nem csukódik ránk. De komoly kétségeim
vannak, hogy sikerül-e.
A Város sötét és szomorú volt, a régi köveken ritkás eső kopogott,
a kövezet csúszós volt és fénylett, a kőkockák közt pocsolyákká
gyűlt az esővíz. A tenger nemrég vonult vissza, mindenfelé tengeri
növények és különböző maradványok borították az utcácskákat.
Szorosan egymáshoz bújva haladtak a csillagok fényében, az
állati csontokra emlékeztető töredezett járdamaradványokon. Sötét
tereken vágtak át, a csukott ablakok, a cégtáblák fényesen csillogtak
az esőtől. Sötétszürke árnyak mozdultak itt-ott a csatornákban.
Herta szótlanul haladt mellette. Nem mindig tudott lépést tartani, a
férfi léptei hosszabbak voltak, nyílt tengeren úszkáló hajó
imbolygására emlékeztettek. A lány kisebbnek és gyöngébbnek
tetszett az éjszakai sötétségben. Lauro azt a női arcot látta most a
rombadőlt Város hátteréből kiemelkedni, és megint szimbólumnak
érezte, a közeli vég újabb jelének.
Mindig úgy gondolt Városára, mint egy asszonyra; futólag látott női
arcok jutottak eszébe, melyeket boldogabb években régi, szép mívű
ablakokból, mint falra akasztott képkeretekből látott kihajolni. És
hajlékony, kecses női alakoknak vélte a partok közt ívelő hidakat, és
női kebleknek a hatalmas templomok kupoláit, amint a nyári
alkonyatban messziről fölébe hajoltak.
Egy asszonyi város feküdt előtte a nagy szeptemberi éjszakában,
teste visszatükröződött a tenger vizében. Sok ezeréves vízből
született, magában hordta a bajt, mely megölte.
Az emberek elhagyták a Várost, mind elmenekültek, mint
patkányok a süllyedő hajóról, otthagyták az ősi iszapszigeteket, ahol
márványpaloták őrizték egy elmúlt kor emlékét. Fényes, színes-
lobogós élet után itt maradt a Város kihaltan, élettelenül.
Nem először. Az emberi történelem tele van tengerbe süllyedt,
eliszaposodott, elmállott városokkal. A Várost megelőző hatalmas
polgárváros, a legendás Metamauco egyetlen éjszaka alatt tűnt el a
tengerben, és senki se találta nyomát többé. Semmit se leltek
Metamaucóból, sem a hatalmas tereket, amelyekről az ősi krónikák
beszélnek, sem a templomokat, palotákat, sem az első dózsék sírját,
akik – a legenda szerint aranyszarkofágban, oldalukon karddal
nyugosznak a homok alatt. A régi, elsüllyedt városok, Metamauco,
Ammiano, Costanziaca fölött közönyösen ringatja hullámkarjait az
emlékezet nélküli tenger, apa, férj és sírásó egy személyben.
A San Toma-i átkelőnél automata gondolába szálltak, és a fekete
csónak átszállította őket: mögöttük a Ca' Foscari sötét halma, a
másik oldalon a Ca' Farsetti romjain túl a Rialto-híd maradványai
törik meg a csatorna vonalát. Gyorsan fölmentek a kis műanyag híd
lépcsőin, és még egyszer, utoljára megnézték a két partot. A víz
emberi hangon, halk sírással nyaldosta a köveket, simogatta a
kapualjak málladozó lépcsőit, a düledező falakat, a hármasával
sorakozó ferde cölöpöket a házak előtt. A „szélcsend” órája volt, az
áramlás néhány negyedórára leállt; a víz felszíne hatalmas tükörhöz
hasonlított, benne a Város képe.
Lauro megfogta Herta karját, és maga után húzta. A lány arcán
fénylő cseppek nem mind az esőtől származtak. Átvágtak a város
nagy „terein”, a Sant'Angelón, aztán a Campo Maninon (az esti D-3
lap szerkesztősége is be volt csukva, még a portás is elment), majd
a San Lucán vágtak át, végigmentek a Bacino Orseolo mentén, ahol
a kikötött gondolák nyikorogva várakoztak, és a hajóorr „vasai” mint
haszontalanul kirántott kardok meredeztek.
Itt a San Marco, szemben az új Procuraiák és a ledőlt
Harangtorony, melyet sose építettek újjá. Aztán a Basilica d' Oro
romjai; fantasztikus állkapocs, fogai az oszlopok meg a falcsonkok.
Egy pillantás a csatornanyílásokra, látja, hogy csillog a víz.
Nemsokára kezdődik a tengerzúgás, fél óra múlva három méter
magas víz borítja az egész teret és a templom romjait.
23 óra 45 perc, sietni kell. Ha Lauro számításai helyesek, akkor a
„csomópont” itt lesz valahol a romok között, jól elrejtve, mivel a
turistacsoportok gyakran járnak erre. Ezért hozták a zsákot, van
benne egy elektronikus detektor, mely ultra rövidhullámú
nyomkeresőjével bizonyosan rálel arra a „dologra”.
Végigmentek a Bazilika oldalán, a kapu nyitva volt. Bent csönd és
sötétség. A még álló falakon a pillérek közt, melyek valaha a
kupolákat tartották, még látni imitt-amott a századok során épen
maradt aranyég mozaikjait.
23 óra 50 perc. Kivette a pisztolyt a zsákból, és az övébe tűzte.
Herta közben a műanyag tokból kihúzta a súlyos detektort, Lauro
pedig megmarkolta a fogantyúkat. Egy tekintet a környékre: minden
csöndes, a nagy, csonka pillérek olyanok, mint a lombjukat vesztett
fatörzsek. A nyitott Sant Isidoro kapun át – ezen léptek be – már
látszott a tenger növekvő árja.
Elfordított egy fogantyút, és a detektor azonnal engedelmesen
felzúgott. Vörös izzás mutatta a fokokra beosztott skálát, amelyen
egy mutató teljes 360 fokos ívet fogott be; annak a „valaminek” az
irányában fog megállni, abban az irányban, ahol valamiféle gép
ötvenméteres körzetben energiát bocsát ki. Lauro mozdulatlanná
dermedt, fél szeme a skálán, fél szeme a templom sötétjét fürkészi,
a pisztoly a kezében. Háta mögött Herta lélegzését hallja.
A detektor hirtelen kialudt. Nem lobbant lángra vagy sivított föl,
nem is robbant szét, egyszerűen nem működött. Lauro káromkodva,
lázasan babrált a fogantyúkon, nyomógombokon és emeltyűkön. Ám
a detektor olyan volt, mint egy döglött kutya, a mutató mozdulatlanul
állt a nullán.
Herta kiáltását hallotta, erre kezében a pisztollyal fölugrott. Az a
„dolog” úgy ragyogott, mint egy kis nap, fölöttük lebegett, hirtelen
gyúlt ki, és nyugodtan forgott. A hatalmas kékeszöld gömb szinte
élőlényhez hasonlított.
Reménytelenül nyomtó a gombot, miközben a föld félelmetes
recsegés-ropogás közepette remegni kezdett. A víz már olyan
magasan állt, hogy habosan betört a kapu alatt a templomba. Az
erőtér már működött, pontosan éjfél volt. A pisztoly is kimúlt, nem
működött többé. Elkeseredve odavágta a gömbhöz, de nem találta
el. Valami szikrázó erő, mint olvadt üveg borult rájuk a magasból,
olyan volt, mint egy hatalmas felborult pohár.
Lauro nekiugrott a láthatatlan börtönnek, de mintha áttetsző
acélfarnak rontott volna. Herta mozdulatlan, kivehetetlen foltként
hevert a földön a sötétben.
A Város belezuhant a mélységbe, a sima falú, hatalmas kútba.
Lesüllyedt a palotáival és a romjaival, a gondolákkal és azzal a
kevés emberrel, aki még ott maradt. Lezúduló sziklák – a csapda
bezárult. Aztán sűrű sötétség és csönd. Lauro, mielőtt elvesztette
eszméletét az erőtérben, mely magába zárta, rájött, hogy a zuhanás
a hipertérbe arról a talapzatról, amelyen a Város most nyugodott.
mint valami hatalmas emelőgépen, nem fogja megölni őket.
A nagy lagúnát a tenger táplálta, ezeregy csatornán férkőzött be a
hosszúkás, mély vízzel övezett szigetekhez. A vörösesfehér
sziklaalap sima márványlapnak látszott. Halvány fényeket kibocsátó
lények szálldostak az égen. A hatalmas kékes nap sűrű
villámlásokat csalt ki a talajból.
A hatalmas víz közepén mintha megremegett és elpattant volna a
levegő, a nagy repülő lények nyomban eltávolodtak; gyönge
hullámok keletkeztek azon a helyen, és elhaltak a távoli partokon.
 Á Város úgy született, mint egy álom, aranykupolák és magas
épületek csipkés tetői emelkedtek a bolygó kékes légterébe. Mintha
a tengerből emelkedtek volna ki az új földrészek, fémes hang
szárnyalt a magasba, egy pillanatig szinte megállt a levegőben,
aztán elhalt. A nagy tömeg lassan alakot öltött, végigzuhant a
kecses hidakkal megtört csatornákon. Milliárdnyi repülő lény
zsibongott ünnepi hangulatban; vékony fénycsíkok villogtak még a
Város fölött.
Biztosan támaszkodott új sziklaágyára, ősrégi volt és mégis ifjú ez
az arc, mint egy nő mosolya. A csupa sérülés- és seb-testében az
örökkévalóság jegye rejtőzött, egy titkos úton át tudott lépni időt és
teret.
A lények ott repdestek-vibráltak a Város fölött. Fent könnyű, fehér
spirál gomolygott, a magasabb tetők már a kékes eget érték. A
zsongás nőttön-nőtt, ezüstös hangok csilingeltek. A téren és a
girbegurba nagy csatornán érces hullám zúgott át, színes habok
ültek az oszlopokra, csüggtek a tetőkön, mint csillogó füzérek. A
nagy égi nyüzsgés lassan ismét fölszállt a magasba, és újabb tájak
felé indult, aztán a nyílt tengeren, túl a hosszúkás szigeteken, túl a
Lidón, nekivágott a látóhatárnak. Énekük visszhangja is elült lassan.
Aztán a Város egyedül maradt az új bolygó nagy csöndjében,
hangtalanul és magányosan, mint egy lehorgonyzott hajó.

3. CSILLAGHALMAZ RENDÖRFELÜGYELÖSÉGE
17. PERIÓDUS – TST –
INTERSTELLÁRIS IDŐ

A Központi Székhely Rendőrhivatalának

A Főfelügyelő figyelmébe

Hipertérposta – Szigorúan titkos – Sürgős

 Amint kézhez kaptam figyelmeztetését, azonnal
elrendeltem a titkos nyomozást, amely
eredményes is volt.
A nyomozásból kiderül, hogy:
1. Tisztviselőink semmilyen kapcsolatban nem
állnak a banda tagjaival.
2. A harmadik bolygón, melyről Ön irt, történt
néhány kisebb jelentőségű dolog. A banda
főnökeit és tagjait már letartóztattuk, és az Ön
utasítása szerint Felügyelőségünk börtönébe
zártuk.
3. Gondos ellenőrzést tartottunk a szóban forgó
bolygón – a 12. Rendszer 5. bolygóján – és egy
egész galaktikus „múzeumot” fedeztünk föl, melyet
a bűnözők az S világokból rabolt „darabokkal”
rendeztek be. Csatolok egy teljes listát a
„darabokról”, melyek mind kitűnő állapotban
vannak. Ami a harmadik bolygót illeti, a banda a
szóban forgó Városon kívül egy Colosseumnak
nevezett kör alakú építményt is elrabolt, valamint
az egyiptominak nevezett F típusú civilizáció
néhány piramisát. Ezeket az objektumokat éjnek
idején teljesen hasonló műanyagcement
építményekkel pótolták.
4. Úgy számítjuk, hogy a bűntevékenység addig
tartott, míg Székhelyünk három fordulatot tesz
meg. Ennek a gyanús ügyletnek a bevételei
körülbelül 800 billiót jövedelmeztek. Ennek az
összegnek egy részét a bűnözőknél megtaláltuk
és elkoboztuk.
5. Szilárd meggyőződésem, hogy a Régi
Művészetek Galaktikai Múzeuma (az elnevezés a
bűnözőktől származik) működését természetesen
a Székhely fennhatósága alatt – tovább kell hogy
folytassa. Úgy vélem, hogy ha értesítjük a
fejleményekről a Bolygók Gyűlését, akkor
hangoztatni kell a Rendőri Testület érdemeit a
képviselők előtt.
6. A két különnemű egyed, aki az 5. számú
bolygón fogságban volt, kifejezte óhaját, hogy ott
szeretne maradni. Azt hiszem, nagyon jól érzik
magukat, annál is inkább, mivel a városi őr
feladatát látják el, valamint ők vezetik a
turistacsoportokat is a Városban. A nőnemű egyed
terhes, és ez a tény azt sejteti, hogy újra
benépesedik a félig kihalt világ, ahol a
humanoidok sokkal jobb körülmények közt élnek,
mint eredeti bolygójukon.
7. Ami a Várost illeti, a bűnözők szervezetének
volt ideje arra, hogy tökéletesen elhelyezze, egy
nagy mesterséges lagúnába telepítse, amely
majdnem olyan, mint az eredeti, csak sokkal
biztonságosabb. A hímnemű humanoidot
megkérdeztük, szükségesnek véli-e, hogy a
Várost visszahelyezzük a harmadik bolygóra, s ő
teljesen negatív választ adott, mondván, hogy ez a
Város pusztulását jelentené.
Várom további utasításait. Személyes
meggyőződésem, hogy helyes lenne lezárnunk az
ügyet, és hivatalosan is megnyitnunk a Régi
Művészetek Állami Galaktikai Múzeumát, a
humanoidot pedig helyezzük a Galaktikai és
Oktatásügyi Művészeti Minisztérium állományába,
mint függetlenített őrt. Helyes lenne – bár ez nem
tartozik az én hatáskörömbe –, ha fölemelnék a
belépődíjat, a Múzeum-Bolygóra, ez a tekintélyét
 is növelni fogja, manapság ugyanis nem nagy a
tekintélye, mivelhogy magánkézben van;
tekintetbe kellene venni ugyanis, hogy
Kormányunknak sokkal nagyobb igényei vannak,
mint egy bolygóközi gonosztevőbandának.
Mély tisztelettel várom további utasításait
a 3. Csillaghalmaz Szektorparancsnoka

Székely Éva fordítása

 Gustavo Gasparini: A kör bezárul

Kent kényelmesen elnyúlt egy fotelban, és rágyújtott egy

cigarettára. Tökéletesen elégedett volt önmagával és az élettel. Az
intésére szolgálatkészen odasiető pincértől még egy Martinit rendelt,
és önelégült mosollyal még egyszer végigfutott gondolatban a
gondosan kidolgozott terv főbb pontjain.
Életének fő műve lesz ez, méltó betetőzése pályafutásának, s
utána méltósággal nyugalomba vonulhat, akár az emlékiratait is
elkezdheti papírra vetni.
A jeges Martinit hörpölgetve Kent átengedte magát a feltóduló
emlékek áradatának, attól kezdve, hogy tizenkét évvel ezelőtt szinte
véletlenségből adódott az első lehetősége. Akkor nem volt más, mint
egy esetlen, egyéniség nélküli fickó, az ám! Bertilla, az öreg bárónő
komornája ébresztette rá igazi elhivatottságára. Így kezdte hát, a
bárónő ékszereivel, jó pár milliós kis kollekció volt.
Félig hunyt szemmel újra végigélte első vállalkozásának
mozzanatait. ily távolinak tűnt, s nemcsak időben, hanem
kivitelezésben is, mintha nem is ő csinálta volna. És most, a sors
szeszélyéből, ezt az utolsó mestermunkáját ugyanazon a helyszínen
fogja végrehajtani, ahol azt az első, ifjonti huszárvágást. Csak éppen
most egészen más a tét, mint holmi közönséges ékszerek!
Kedvtelve idézte vissza utolsó titkos megbeszélését az idegen
Hatalom ügynökeivel, a mesés összeget, amit munkájáért már
előlegként kézhez kapott, s ami csak jelentéktelen semmiség ahhoz
képest, amit a mikrofilmek átadásakor fog kapni. Utolsó diadala
eszményien egyesíti tehát tizenkét éves mozgalmas pályafutásának
kezdő- és végpontját.
Bertilla! Felidézte lángoló hajának vad lobogását, rőt lángnyelvek
a meztelen válla makulátlan bőrén, szemének zafír-csillogását,
fülébe csendült édes ragadozó kacagása. Végigsimított a homlokán.
Mennyi idő telt el azóta! Mégse tudta soha elfelejteni. De hogyan is
lehetne elfelejteni azt a szörnyű éjszakát?

Az eső vad áradatban ostromolta a villa falait és ablakait, a kert fái

nyögtek a dühöngő szél korbácsütései alatt. A sötétségbe időnként
beléhasított egy-egy villám kékes cikázása, s egy pillanatra életre
keltette a képeket és az antik bútorokat, mintha az éj közepén
hirtelen felvillanó, áruló fényben futólag megmutatnák valódi arcukat,
s feltárnának valami rejtélyes titkot.
Kent óvatosan, lábujjhegyen haladt előre az elemlámpa fényében.
Végre ott állt a páncélszekrény előtt. Úgy volt, ahogyan Bertilla
mondta, az ósdi zárszerkezetet minden nehézség nélkül kinyithatta,
a szekrény azonban teljesen üres volt.
Kent nem tudott visszafojtani egy káromkodást. Hova tűntek az
ékszerek? A lány azt állította, hogy a bárónő szinte soha nem veszi
ki őket ebből a szekrényből; éppen erre az éjszakára keresett volna
más helyet nekik?
Érezte, hogy lassan elönti a düh. A kertben a vízözön tombolt, s ő
keserűen gondolt a kapu előtt begyújtott motorral várakozó autóra, a
lányra, aki a kocsiban ül, és várja őt, és vak dühében újra
elkáromkodta magát.
Mit tegyen? Örültség volna most, éjnek idején nekiállni, hogy
megkeresse az ékszereket. Célszerűbb az egészet egy kedvezőbb
időpontra halasztani, amikor legalább nagyjából tudja, merre találja
őket. És ha valaki már megelőzte, és elemelte a szajrét az orra elől?
Dühösen elhessegette magától ezt a feltevést, és a kijárat felé indult.
A kert olyan volt, mint a viharos tenger. A fák fekete árnya úgy
hullámzott a földön, mintha fékevesztett hatalmas hullámhegyek
tombolnának, az eső és a szél ostorcsapásai mintha mindent el
akarnának nyelni vad dühöngésükben. Kent a kapu felé szaladt,
igyekezett a fák árnyékában maradni, és már szinte a fél kertet
átszelte, amikor megpillantott valamit, ami villámcsapásként érte.
 Egy dús lombú fa alatt, mintegy tíz méterre az orra előtt, Bertilla
állt, szenvedélyesen összefonódva egy férfival, aki mohó csókokkal
borította el a lányt.
Valami megpattant Kent szívében, és agyára sűrű függönyként
ereszkedett az elkeseredett düh. Néhány tántorgó lépéssel közelebb
ment az ölelkező párhoz, keze görcsösen megmarkolta a zsebében
levő revolvert. Úgy érezte, az egész világ összeomlik körülötte,
Bertilla szerelme nélkül az egész élete értelmetlenné vált.
Szinte öntudatlanul elővette a revolvert, és felhúzta a ravaszt.
Látta, hogy a lány egy pillanatig bénultan rámered, kétségbeesett
erőfeszítéssel próbál megérteni valamit, amit nem ér fel ésszel,
aztán szája rémült kiáltásra nyílik, de a golyó örökre elnémította.
Látta, amint a szakadó esőben furcsán, mint a magára hagyott
marionettfigura, még tesz egy félfordulatot, aztán mintha a szél
sodorná el, súlyosan lezuhan az ázott földre.
A férfi az egész rövid jelenetet kővé dermedten nézte. Furcsa
módon ismerős arcának eltorzult kifejezése érthetetlen erővel hatott
Kentre. Rémület? Megdöbbenés? Szorongás? Nem tudta volna
megmondani. Egy pillanatig habozott, és a férfi, úgy látszik, ki akarta
használni ezt a rövid felindulást, hogy rávesse magát, hirtelen
előrelépett, de Kent újra tüzelt, kétszer, háromszor, mígnem az
ismeretlen összerogyott, és mozdulatlanul elterült a földön.
Néhány, végtelennek tűnő pillanatig Kent dermedten nézte a
lábánál fekvő két testet. A férfi arca belemerült a sárba, görcsbe
rándult kezével a latyakba markolt. A lány haját az eső a viaszos
arcra tapasztotta, szeme üvegesen meredt a semmibe, szája
kiáltásra tátva merevedett meg.
A szétcsapkodta fák árnya hol elborította a két holttestet, hol meg
visszahúzódott, mint a parti hullámverés a fövenyen, és ez a
váltakozó fényárny-játék Kent lelkében valami hipnotikus hatást
keltett, a megsemmisülés émelyítő örvényét, amelyben úgy érezte,
menthetetlenül elmerül.
 Heves erőfeszítéssel sikerült kitépnie magát ebből a
lidércnyomásból, a férfi fölé hajolt, és sietve átkutatta a zsebeit.
Ahogy várta is, az ékszerek azonnal a kezébe kerültek. Gyorsan
magához vette őket, és fejvesztetten elrohant a kertkapu felé.
A szélzúgás és a mennydörgés szerencsére elnyomta a lövések
hangját ismételgette gépiesen, amíg becsapta maga mögött az autó
ajtaját, és beindította a kocsit. Hamarosan már messze járt a villától,
a zsebe tele ékszerekkel, a szíve azonban olyan üres volt, mint egy
elhagyott ház.

Kent hevesen kizökkentette magát az álmodozásból, és elhajította

a cigarettavéget, amely már az ujját perzselte. Tizenkét év! Jókora
utat megtett azóta! Igaz, eleinte nagyon nehéz volt. Az emlék, a
Bertilla iránti szenvedély és a lány árulása egy pillanatra sem hagyta
nyugton, szüntelenül gyötörte, és megakadályozta, hogy a
munkának szentelje magát.
Válasz nélkül maradó kérdések zaklatták. Ki volt az a férfi? A lány
szeretője? Ha az volt a tervük, hogy véres kelepcébe csalják, és
elhalásszák a zsákmányt az orra elől, vagy még inkább, hogy
rajtakaphassák betörés közben, miután a zsákmány már a
zsebükben volt, miért árulták el magukat ilyen ostoba módon, miért
hagyták, hogy meglepje őket?
És mit szóljon ahhoz az őrülthöz, akit azon az éjjelen a bárónő
villájában találtak? Az újságok hetekig foglalkoztak vele. Azt állította,
hogy külföldi, hogy a jövőből jött, és más efféle sületlenségeket
beszélt. Őt vádolták az ékszerrablással és a kettős gyilkossággal,
bár sem a fegyver, sem a zsákmány nem került e1ő. Ezt egy
nyilvánvaló bűntárs feltételezésével magyarázták, akinek sikerült
meglépnie. Az őrült börtönkórházba került, ott is halt meg, amint azt
az újságok annak idején, pár év múlva meg is írták.
Mennyit kínozták Kentet ezek a rejtélyes kérdések! Aztán szép
lassan, mint hajóroncs a tengerben, a múlt lesüllyedt a lelke
mélyére, és Kent újra dolgozni kezdett.
 Azt lehet mondani, hogy valóban erre a munkára született, mert
rövidesen tekintélyes mester lett a maga területén. Munkastílusa
senkiéhez nem volt hasonlítható, a kimunkált technika és a vakmerő
ösztön szerencsés elegye volt, az apró részletek mesteri
összhangja, amely a pontos és nem minden humor nélkül]
kivitelezés tökéletes hibátlanságában teljesedett be.
A világ rendőrségeinek réme lett. És vegyük még hozzá, hogy sok
magas állású rendőrtisztviselő, aki szemernyit sem sejtett
működésének különleges természetéről, igen nagyra becsült
barátjának tartotta!
Röpke mosollyal emlékezett vissza arra az esetre, amikor egy
vadonatúj hajót tüntetett el egy dél-amerikai köztársaság
megbízásából, hogy aztán az a szükséges külső átalakítások után
az illető ország flottájának büszkesége legyen – és meg sem állt
volna az önelégült emlékek útján, ha egy pillantás az órájára nem
figyelmezteti, hogy ideje munkához látni.

Most, hogy Hodgkin professzor sofőrje volt, és a szabadnapja a

végére járt, Kentnek vacsoraidőre vissza kellett térnie gazdája
villájába.
Az akció időpontjaként – a professzor és a személyzet
szokásainak teljes részletességű, gondos tanulmányozása és az
összes körülmény figyelembevétele után – ezt az éjszakát
választotta ki.
Pontosan nyolckor asztalhoz ült a villa konyhájában, a szakácsnő
és az inas társaságában, és jókat nevetett, amikor azok ketten a
professzor bogarairól meséltek. Fél tizenegykor, miután kikapcsolták
a televíziót, végignézte a szakácsnő lefekvés előtti, mindennapos
szertartásait. Éjfélkor, az inassal folytatott hagyományos kártyaparti
után, jó éjszakát kívánt, és szokása szerint még tíz percig a
konyhában maradt, hogy elszívja az utolsó cigarettát, mielőtt aludni
menne.
 Amikor már biztos volt abban, hogy a villa minden lakója álomba
merült, Kent nesztelenül kiosont a szobájából, és egy elemlámpával
világítva végigsiklott a hosszú folyosón. Nem tudta megtiltani a
szívének, hogy meg ne dobbanjon, amikor elhaladt a szoba előtt,
amely tizenkét évvel ezelőtt Bertilláé volt. Akkor is így osont végig,
nemegyszer lopakodva a sötét folyosón, torkában dobogó szívvel, a
keskeny fénycsík felé, amely a lány szobájának ajtaját mutatta a
sötét padlón, és a szobában ott várta Bertilla, vörös haja szétterült
hófehér vállán, szemében szenvedélyes, villódzó fények égtek.
Múltak az évek, egyik a másik után, és mélyen eltemették, de nem
oltották ki ezt a felejthetetlen emléket. A villát, amely akkor a
bárónőé volt, most Hodgkin professzor lakja, az akkori primitív kis
csirkefogóból pedig nemzetközi tolvaj lett; sok minden megváltozott
a világban, de az emlék érintetlen volt Kent szívében, mint az óceán
mélyére süllyedt aranykincs.
Lágy, csillagfényes éjszaka volt, simogató, kora nyári éj. A
szunnyadó kertből az ablakokon édes illatok áradtak be, és távoli
emlékek zsongásával kábították Kentet, de ő erőt vett magán, ismét
ura volt gondolatainak, és óvatosan behatolt a
professzorlaboratóriumába.
A szoba közepét a kábelek és fémvezetékek hatalmas
pókhálójával keretezett nagy acéllap foglalta el, és Kent ezúttal sem
tudott ámuló pillantás nélkül elmenni mellette.
A páncélszekrény az egyik sarokban várta tapasztalt ujjainak értő
simogatását, és Hodgkin professzor iratai hamarosan már a kezében
is voltak. Miután elkészítette a mikrofotókat a képletekkel és
egyenletekkel zsúfolt papírlapokról, Kent gondosan visszahelyezte
őket, és csöndesen becsukta a páncélszekrényt.
Holnap ezek a képletek már egy idegen ország tudósainak
asztalán fognak feküdni, és bár Kent messze volt attól, hogy
megértse, mit is tartalmaznak ezek az iratok, azzal nagyon is
tisztában volt, hogy nyilvánvalóan valami nagy horderejű dologról
van szó, legalábbis erre mutat az, hogy milyen nagy fontosságot
tulajdonítanak ennek az akciónak azok ott, a titkosszolgálatnál.
Egy alig érzékelhető kis zaj a folyosóról hirtelen megriasztotta:
valaki óvatosan a laboratórium felé tartott, s Kentnek alig volt ideje
elrejtőzni egy kis fülkében, amikor az ajtó zajtalanul kinyílt, és valaki
belépett a szobába.
Kent a szinte teljes sötétségben is azonnal felismerte: James
Power volt, Hodgkin asszisztense. Hogyan jött be a villába? Mi dolga
van ebben az időpontban a laboratóriumban? Egy macska
ügyességével mozgott a sötétben, és Kent meghökkenten tette fel a
kérdést magának: vajon Power valódi céljai a professzor mellett
véletlenül nem azonosak-e az övéivel. Ez esetben csak gratulálhat
neki: soha nem gyanította volna, hogy Hodgkin asszisztense titkos
ügynök!
Power meggyújtott egy kis lámpát, és nagy gyakorlattal állítgatni
kezdte az acéllap melletti kapcsolótábla karjait és gombjait; a szobát
egyszeriben halk zúgás töltötte be, az acéllapot pedig lassan valami
halovány fénykisugárzás vette körül.
A zúgás észrevehetően erősödött, súlyos, tompa búgássá alakult,
nagy, koncentrikus hullámokban terült szét a helyiségben egyre
sűrűbben, egyre fojtogatóbban, és Kent megijedt, hogy még
felébreszti a professzort. Egy pillanatra sem vesztette szem elől az
acéllap előtt álló Power széles vállát; egyszerre csak Power hirtelen
sarkon fordult, és pillantásuk találkozott.
Az asszisztens váratlan fürgeséggel rávetette magát, de Kent sem
volt kezdő, ügyesen félrehajolt, és sikerült bevinnie egy balhorgot
Power állkapcsára. Az ütés azonban csak súrolta az asszisztens
állát, és Power most néma dühvel rontott rá újra. A két férfi halálos
küzdelemben hempergett a padlón: Kent módszeresen és pontosan
ütött, Power azonban nem mindennapos állóképességről tett
tanúságot, és volt egy pillanat, amikor már-már sikerült
harcképtelenné tennie Kentet, akinek a fejét ismételten a padlóhoz
verte.
 Kent kétségbeesett erőfeszítéssel kiszabadult a szorításból,
kifulladtan talpra ugrott, de Power elfojtott szitkozódással újra
nekiesett. Kent leszegett fejjel, faltörő kosként beleöklelt az
asszisztens gyomrába, és a lendülettel rátaszította az acéllapra.
Még hallotta Power rémült ordítását, amikor ő maga is mellézuhant a
fénylő, sima felületre. Ibolyaszínű fényhullám csapott fel körülöttük,
elmerültek a vakító fénytengerben, és Kent eszméletlenül rogyott
ellenfele testére.

Amikor magához tért, Kent megpillantotta maga alatt Power még

mindig élettelen testét. A szobát most teljesen betöltő sötétségben,
megfeszített érzékszervekkel igyekezett lecsúszni az acéllapról,
amely már elveszítette előbbi fényét, de nem sikerült tájékozódnia:
mintha az acéllap eltűnt volna!
Kint ítéletidő tombolt; vad erővel ömlött az eső, a kert fái között
dühöngve süvöltött a szél. A sötétséget hirtelen villám tépte szét, és
Kent egy elfojtott kiáltással talpra ugrott: a szoba nem a laboratórium
volt! A bútorok ismeretlenek voltak, nem emlékezett rá, hogy látta
volna őket valamelyik szobában!
A villámok szinte összefolyó fényénél Kent megpróbált
tájékozódni. A kijárat felé menet észrevett egy elég mély, üres fülkét,
amely teljesen olyan volt, mint az ott a laboratóriumban, amelyben
Power érkeztekor elrejtőzött. Kilépett a folyosóra és óvatosan átment
a többi szobán. Mély megdöbbenéssel tapasztalta, hogy a szobák
elhelyezése ugyanaz maradt, de a bútorzatuk egészen más volt.
Kent úgy érezte, hogy szétpattan a feje, még egy pillanat, és
elveszti az eszét. Egy súlyos ingaóra, melynek ittléte teljesen
érthetetlen, kongatni kezdte az órákat. Kent felszökkent a
borzalomtól: tizenegy ütés! De hiszen világosan emlékszik, hogy egy
óra előtt hagyta el a szobáját. Megőrült volna?
A szobában ismét fehér villámfény lobbant, és Kentet egyszerre
elfogta valami bizonytalan „déjá vu” érzés. Hát persze! Nem először
látja ezt a szobát! És ez a nagy ingaóra... Bombaként robbant kusza
gondolataiba az emlékezés: igen, az öreg bárónő bútorai ezek!
Valami csoda folytán, amiben a professzor pokoli gépezete lehet a
ludas, ő és Power visszazuhant az időben... mennyit is? A szíve
heves dobogásba kezdett, s ezer homályos, zűrzavaros gondolat
gabalyodott össze agyában, szétbonthatatlan gombolyagként.
Ha ez így van... – de nem akarta, nem merte remélni! – akkor még
életben találhatja Bertillát, egészen más fordulatot adhat az
események menetének, teljesen megváltoztathatja a sorsát! Azzal,
hogy előre tudja tizenkét év eseményeit, mesés gazdagságra tehet
szert, az Északi Rt. részvényeivel például vagy a chilei foszfáttal...
Bertilla!... Csodálatos, hasonlíthatatlan életet élhetne le vele, a
szerelem és a szépség nagyszerű szimfóniáját) Hát lehetséges?
A fékezhetetlen, részeg elragadtatottság mámorában végigfutott a
folyosón, de amikor a lány szobája elé ért, hirtelen összeroppant, az
ájulás határán volt: és ha mindez, ami történt, nem más, mint egy
álom, megbomlott elméjének, őrült érzékszerveinek kegyetlen,
delíriumos hallucinációja?
Remegve ért az ajtóhoz, az könnyedén engedett a nyomásnak.
„Bertilla!...” – suttogta elveszetten, és belépett a szobába.
A lány repesve futott felé, a karjába vetette magát.
– Kent! – kiáltotta gyöngéd, izgatott hangon. – Már itt vagy! Valami
baj van?
Kent a mellére szorította, képtelen volt megszólalni. Ha ez álom,
soha többé nem akar felébredni! Érezte a lány testét, lágyan,
melegen tapadt az övéhez, azt a testet, amely tizenkét évvel ezelőtt
élettelenül rogyott le a park lucskos faleveleire. Csókolta, mohón,
hevesen, a nyakát, az ajkát, s a lány szenvedéllyel viszonozta, és
néhány édes örökkévalóság-morzsáig Kent elfeledett mindent, a
boldogság teljessége minden mást elnyomott. A lány hangja térhette
magához.
– Olyan... más vagy – mondotta feldúltan –, kedvesebb és...
szebb! – Boldogan nevetett, szerelmesen beletúrt a férfi hajába. –
Ígérd meg, hogy mindig olyan leszel, mint ma éjjel! Megígéred?
Kent nem válaszolt, ismét az ajkát kereste. A lány azonban
gyöngéden kibontakozott az ölelő karokból.
– Ideje munkához látni! – mondta tréfás szigorral. – Mivel már itt
vagy, magam kísérhetlek oda.
– Munkához? – motyogta Kent bizonytalanul.
– Persze! Nemcsak csókolózni jöttél! – vágott vissza nevetve a
lány, és kézen fogva kihúzta a folyosóra.
Kent gondolatai hevesen hánykolódtak, mint a hullámok a viharos
tengeren; a villámok lobbanásai megvilágították alakjukat, ahogy
óvatosan, a falhoz simulva osontak.
– Micsoda betyár idő! – kacagott halkan Bertilla. – Mintha
kifejezetten nekünk csinálták volna, nem igaz?
Kent csak egy kézszorítással válaszolt. Megértette. Mint egy
mozaikkép darabkái, minden részlet a helyére illeszkedett, és
kirajzolódott az egész kép.
Igen! El fogja lopni az ékszereket most már másodszor az
életében! Ez lesz az első és utolsó becstelen cselekedete az új
életben, ez adja meg a pénzügyi alapot, hogy meggazdagodjék az
Északi Rt.-vel vagy a chilei foszfáttal, vagy bármilyen más
szerencsés ügylettel, amelyről tudja, hogy az elkövetkező évek
során be fog következni.
A legnagyobb könnyedséggel nyitotta ki a páncélszekrényt:
valóságos gyerekjáték. A villámok fényénél a drágakövek úgy
csillogtak, mint az éjszakai égbolt csillaghalmazai.
– Hogy ragyognak! – kiáltott fel elbűvölten Bertilla.
– Nem annyira, mint a te szemed! – suttogta Kent lágyan,
miközben vigyázva a zsebébe csúsztatta az ékszereket. Gondosan
visszazárta a szekrényt, aztán kézen fogta a lányt. – Most pedig
gyerünk! – kiáltotta visszafojtott türelmetlenséggel.
– Hadd menjek be legalább egy bőröndért! – tiltakozott gyengén
Bertilla. – Nem, nem! Nincs rá idő! – intette le nyugtalanul Kent.
 Kiléptek a házból, az elszabadult elemek vadul rájuk zúdultak.
Kézen fogva futottak a fák alatt a kertkapu felé, de bármilyen
gyorsan futottak is, a széllökésektől bukdácsolva, kifulladtan, bőrig
ázva, Kentnek úgy rémlett, hogy az az átkozott kapu, ahelyett, hogy
közelednék, egyre távolabb kerül tőlük. Úgy érezte, hogy valami
sorscsapás folytán a kert határai végtelen távolságba húzódtak szét,
és maga a kert valami áthatolhatatlan, labirintusszerű dzsungellé
változott, mint valami lázálom, amelyből nem szabadulhatnak többé
soha.
– Álljunk meg egy pillanatra, nem bírom tovább! – nyögte lihegve
Bertilla. Nekidőltek egy fatörzsnek, nehezen szedték a lélegzetet. A
lány a melléhez simult.
– Kent, úgy félek! – suttogta a lány, felé emelve esőáztatta, zavart
arcát. – Félek, de boldog vagyok!
A lány ajka szenvedélyes, andalító muzsika volt, gyönyörteli
örvény, amelybe Kent boldogan belehullott.
Hirtelen megérezte, hogy a lány görcsösen megmerevedik a
karjaiban, mintha korbácsütés érte volna, s Kent egyszeriben
kizökkent az előbbi boldogságos örvényből. Felpillantott, és meglátta
a rájuk szegezett revolvert, a rájuk meredő őrült tekintetet. A lány
arcán fájdalom vonaglott végig, lassan kinyitotta a szemét, és
követte a férfi megdöbbent pillantását. Kiáltani akart, de egy rövid,
száraz dörrenés megelőzte a kiáltást, és Kent érezte, hogy kicsúszik
a karjai közül, s egy merev félfordulattal élettelenül omlik a földre.
Védekezni akart, kikiáltani az igazságot, hogy megmeneküljön a
borzalmas csapdából, amely köréje zárult, de érezte, hogy hangját
elnyeli felbolydult vérének dübörgése, amely ott zakatolt, tombolt a
fülében, mint valami afrikai tamtam, és egész teste a rémület
mozdulatlan szobrává dermedt, önmaga kegyetlen, kérlelhetetlen és
könyörtelen képmása előtt.
Amikor Kent hirtelen előrelépett, még látta, hogy a rászegezett
fegyverből lángnyelv csap ki, aztán a sáros föld meteorsebességgel
zuhant az arcába, és az ázott lomb undorító izét érezte ajkai között.
Székely Sándor fordítása
 Gilda Musa: Földiesítés

– Gyere csak – mondja Nia-Nia, és elnyúlik a mohos földön. Az

óriási pyntex árnyéka széttöredezve bukik le az ágakról. Épp hogy
csak átdereng rajta a Simios alkonyi bíborfénye, aztán halványlilán
megül Nia-Nia homlokán.
Roger kérdése válasz nélkül maradt. Tudja, mégse állja meg, hogy
ne kérdezze meg újra és újra:
– Szeretsz?
Nia-Nia enyhén bosszankodva lehunyja szemét. Karját széttárja a
mohos földön, vár.
– Hazudj, ha akarsz, Nia-Nia, csak mondj már valami mást is. Ne
csak azt, hogy „gyere”. Ez oly kevés.
Nia-Nia felül. Olívzöld szemével, melyet aranyos-fekete szempillák
öveznek, nyugodtan nézi Rogert.
– Javíthatatlan vagy – és ujjával a hajába túr, mintha fésülködni
akarna.
Kevés. Nia-Nia egyszerű ösztönlény, mindenkivel egyformán
barátságos, neki is úgy adja oda magát, mint a többieknek; ha nem
Így viselkedne, nem is lenne igazi librisi, hanem földi lenne, mint ő.
Addig rendben van, hogy szórakozottan néz rá, nem hazudik nyakra-
főre, hogy örömet szerezzen neki, illúziókba ringassa, és olyan
érzéseket keltsen benne, amilyenek a féltékeny-türelmetlen földi
asszonyokhoz fűzték, akik már akkor azt kérdezték, szereti-e őket,
amikor még maga se tudhatta.
Mit akar? Hogy egy librisi nő szerelmes legyen? Roger tudja, hogy
a librisi férfiak elfogadják, amit az alkalom kínál, de sose
bonyolódnak drámai helyzetekbe, mindenkit szeretnek, és senkit se,
egy pikkelyes pyntexlevél éppúgy megigézi őket, mint egy áttetsző
szárnyú merisia vagy egy szép librisi lány. De senki se szerelmes,
senki se sír, szenved, senki se érzi magát lekötve, megbéklyózva,
senki se csalódott, minden olyan egyszerű, magától értetődő és
egyértelmű. Elég, ha ránézel egy lányra, egy tekintettel, egy
simogatással tudtára adhatod, mit akarsz tőle, és a lány belemegy.
És fordítva is: ha egy librisi lány meglát egy ösvényen vagy egy
utcán valakit, aki megtetszik neki, ugyanígy ránézhet és kész.
Végigfeküdhetnek a mohos földön, vagy kereshetnek egy ágyat, és
barátságosan elbeszélgethetnek vagy szeretkezhetnek, senki se
talál benne kivetnivalót. S ha újra összetalálkoznak, vagy
szeretkeznek megint, vagy nem, attól függ, milyen kedvükben
vannak; egy félóra-óra múlva pedig szerethetnek mást – senki se
féltékeny, senki se rendez jeleneteket.
Kromoszóma-kérdés, gén-probléma az egész: Roger sokáig
tanulmányozta a problémát, mikroszkópjával sok ezer tárgylemezt
megvizsgált, analizálta a DNS molekulákat, fölfedezte az R-18-at –
Így nevezte el azt a dezoxipurinbázist, amely a foszforcsoportot, a
heterodinamikus savakat és a glukóz egy részét helyettesíti: a
libriaiak molekulaszerkezetében nem léteznek a szenvedélyeket
meghatározó gének.
– Roger, ne kényszeríts hazugságokra.
Nia-Niának igaza van: jobb, ha semmit se mond, hagyja, hogy
minden a Libria szokásai szerint történjen. Csak legalább egy
fellobbanás, pillanatnyi kitörés hozna valami változást ebbe a
közönybe – már életet érezne maga körül. Két éve él Librián, Lyrben,
egy kisvárosban. Véletlenül került ide, űrhajója a Grant II-re készült,
de katasztrófa érte, és az űrrakéta leszállásra kényszerült, de ez
alatt a két év alatt se tudta megszokni a librisi életet; igaz, Nia-Nia se
tanult tőle semmit. Roger megfogja Nia-Nia karját, és megrázza.
Legalább föl kéne lázadnia, meg kéne ismernie az erőszakot.
Nia-Nia azzal a távollevő tekintettel nézi, mint mindig,
szembogarának olívzöldjében csodálkozás tükröződik. Szájához
teszi a mutatóujján viselt stragulahéjat, fütyülni akar, de Roger ellöki
a kezét, ne hívjon segítséget, mondja, nem akar ő semmi rosszat,
nem gazember ő.
– Azt hittem, könnyű veled élni, Nia-Nia.
 Nia-Nia, amilyen egyszerű lélek, nem értheti az ilyen beszédet;
sose tudja elrejteni a gondolatait és a vágyait, el se tudja képzelni,
hogy ha elmegy Triplihez, szerelmeskedik vele egy kicsit – miután
Rogerral is szerelmeskedett –, akkor ezzel fájdalmat okoz neki.
– Fájdalmat, Roger?
És elindul nyugodtan, hátra se nézve. Alakja ring a vörösen
tükröző ruhában. Roger kétszer is hívja, visszafordul. A férfi már
nem tudja, mit mondjon neki: a válla fölött hintázó ágak közt csak azt
szeretné mondani, hogy várja meg, el akarja kísérni, beszélni akar
még vele.
Nia-Nia fölemeli a kezét, a stragulagyűrűs ujját, búcsút int – vagy
figyelmezteti? és nem szól semmit, nem mondja, hogy a
viszontlátásra, csak a hátát mutatja, alakja hol eltűnik, hol újra
fölbukkan a fák közt.

A nyitott ablakon a Nixa fényével beárad a Mir erdő illata és

csöndje is. Roger nem látja az ablakot, háttal fekszik neki, bőrén érzi
az ide-oda áramló friss fuvallatot. A házat oltalmazó óriási pyntex
ágai susognak. Egy erősebb légáramlatra az erdőben valahol a fűbe
pottyan egy gyümölcs. A susogás és a puffanás után még mélyebb a
csönd aztán váratlan reccsenés; amikor kinyitja a szemét, még
erősebb a mécsvilág.
Kilenc – számolja a gerendákat, melyek a kunyhót tartják, ahol
magányosan él, magányosan eszik, magányosan olvasgat,
magányosan folytatja kutatásait. Helyesebben, pár hónapja
felhagyott a kutatással. A mikroszkóp a dobozában rejtőzik, a
gyorsítók, a kémcsövek, az üvegcsék a szekrény mélyén. Már nem
érdeklik.
A libriaiak is úgy élnek, mint ő, többnyire egyedül – és boldogok.
Boldogok? Nekik mi a boldogság? Itt nincsenek ellentétek, itt virul az
élet, mondogatják a libriaiak, pedig itt a semmi virul, semmilyen
formában nem ismerik az ellentéteket, se egyéni, se társadalmi
vonatkozásban, még érzelmeikben sem. Nincsenek is érzelmeik,
csak a barátságot ismerik. De barátság ez egyáltalán?
Közöny, igen, ez jellemzi a libriaiak életét. Apátia. Üresség.
Semmi.
Ha fölrázhatná őket, megismertethetné velük a haragot, a
lelkesedést, az érzelmek gazdag tárházát, akkor nem érezné magát
ilyen egyedül. Nia-Nia nem jelent valódi boldogságot, csupán a
szeretkezés egy-két percnyi borzongató gyönyörét. Legalább az az
illúziója meglenne, hogy átültette beléje szenvedélye egy részét,
hogy igazi asszonnyá formálta, aki időnként hevesen kitör, ismeri a
visszautasítást, sőt még a féltékenységet is elfogadná, csak lenne
egy kissé földibb Nia-Nia. De nem az!
Miért dolgoznak? Mert örömüket lelik benne. Miért játszanak? Mert
örömüket lelik benne. Miért szeretkeznek? Mert örömüket lelik
benne. De minden egyformán tetszik nekik, örömükben nincsenek
fokozatok, különbségek, minden egy szinten van, például a tízesen:
tízesen a turkogranisz-szedés, tízesen az ingmosás, tízesen a
kockázás, tízesen a győzelem, minden tízes, vagyis semmi.
Abszolút semmi. Nincsenek társadalmi osztályok, olyan szoros
kötelékek fűzik őket egymáshoz, hogy Roger nem is érti; mindig
mindenben egyetértenek, sose civakodnak, sose verekednek, titkos
egyezményes békében élnek; pillantások, rövid párbeszédek,
kézszorítások – ez minden.
A Föld távoli bolygó, egy másik rendszerben kering, pontos,
erőszakos törvények szerint. A Földön az emberek a pénz után
futkosnak, a karrierjük izgatja őket meg a tőkefelhalmozás; béklyóba
veri őket az aránytalanságok és megoldatlan ellentmondások közt
vergődő termelés folyamata, a hatalomért folyó harc, mely
évezredek óta részegíti és torzítja őket; tízórás műszakokban
dolgoznak, szinte sose pihennek. A házakat kettős ablakkal zárják
le, a járdákat műanyag tetőkkel védik, hogy a járókelők minél tovább
élvezzék a kondicionált levegőt, London alatt alagutakat fúrtak. A
földön fertőzött a levegő, itt viszont erdőillat árad a szobákba a
nyitott ablakokon át, nincs zaj se, most is az éjszakai nilir tiszta
hangját hallani – örök vakáció.
Igen, de örök unalom is.
És a Földön mindannyiunkon felelősség nyugszik: mert vállalunk
egy elhibázott társadalmat, segítjük a munkánkkal, alárendeljük
magunkat ennek a társadalomnak, engedelmeskedünk neki,
hasonlókká válunk ahhoz, aki hasonlóknak akar tudni bennünket,
szélhámosok és államférfiak bőrébe bújunk, pedig sose voltunk és
sose leszünk azok, beosztott technikusok, mérnökök, vegyészek,
ellenőrök, banktisztviselők, kifutók, a humán tudományok tanárai,
szenátorok, pszichológusok, könyvelők, professzorok vagyunk,
„igenis”, mondogatjuk, és kalapot emelünk és hajlongunk és
hajbókolunk, nemet csupán magunkban mondunk,
elégedetlenkedünk, de valódi lázadásra képtelenek vagyunk.
Karrier, pénz, pozíció: olyan fontos?
Nem fontosabb, hogy jellemünket, gondolatvilágunkat
gazdagítsuk? Élvezzük a szerelmet, a barátságot, a természetet?
Vagy ezek a vágyak csak egy konformista idealizmus maradványai,
a lelkileg tönkretett kispolgárság vágyálmai, szökés a legendabeli
paradicsomba, aranykorba, nem létező eldorádóba?
Mert hiszen idealizmus azt hirdetni, hogy mondjunk le a pénzről,
és szerelmesünkkel menjünk át egy másik bolygóra, olyanra, de
azért mégis másmilyenre, mint Libria, ahol vannak még emberi
kapcsolatok, nemcsak az örökös „igen, szívem”, „igen, drágám”,
mert ebből sose alakul ki mély kapcsolat vagy érett szemléletmód,
lényegét tekintve örökké ilyen marad; egy olyan egydimenziós
civilizáció, amely mögött se történelem, se tapasztalás nem áll.
Az R-18 a közönnyel egyenlő.
Valaki óvatosan kopog az ajtón, nem akarja fölébreszteni. Ám
Roger ébren van és kiszól:
– Ki az? – Képtelen várakozás feszíti, a másodperc törtrészéig azt
képzeli, hogy valami szokatlan esemény küszöbén áll, egy nem várt
– vagy nagyon is várt – alak, Nia-Nia érkezik, történik valami, ami
megtöri a mindennapok, hónapok egyhangúságát, azt se bánná, ha
valami szerencsétlenség híre jönne, csak valami történne már.
Librián azonban senki se érkezik ellenséges arccal, semmilyen hír
nem lehet aggasztó, még a halálé se, mert itt senki se örül, senki se
sír, ha valaki meghal vagy beteg lesz, mindenbe belenyugszanak
szótlanul, mert minden hozzátartozik a természethez, és a
természettel nem lehet harcba szállni.
Amikor Glicos belép, és a képzelgések futama véget ér azzal,
hogy Glicos köszön, s megkérdi, nem zavar-e: Roger nem tudja, mit
válaszoljon. Talán nem zavarja, mert megszabadítja egy
megoldhatatlan problémától.
– Hoztam valamit enni. Vacsorázzunk együtt? Füstölt guanda,
turkogranisz-kenyér, listex-levél.
– Akartál mondani valamit?
– Roger, rájöttem, hogy szükséged van valakire, aki melletted
legyen. Nekünk, libriaiaknak ilyesmire nincs szükségünk, tudod, de
te földi vagy. Látom, hogy nyugtalan vagy, rosszkedvű, néha elfog a
rémület, amit nem értek, mintha a bolygó szét akarna robbanni
alattad. Szeretnék építeni magamnak itt az erdőben egy kunyhót.
– Szívesen laknál itt?
Glicosnak mindegy, csak egyszer változtatott lakást, amikor
elment a Brus felé, hogy megnézze, van-e ott valami érdekes.
– Mért akartad megnézni, van-e ott valami érdekes? – Mert itt már
mindent ismerek.
– És ez nem elég neked? – De. Vagyis nem.
– És ott milyen? – Mint itt.
– Figyelj ide, Glicos: én földi vagyok, és valószínűleg nem értjük
majd meg egymást. Tudod, hogy véletlenül kerültem ide, a Grant II.
földi telepén kellene lennem, nem a Librián. Másképp gondolkodom,
mint ti, a molekuláris felépítésem is más. Persze nem tudod, mi az a
molekuláris szerkezet, mindegy, nem hasonlítunk egymásra.
– Éppen ezért szeretnék idejönni lakni. Ha nincs ellenedre. – De
hát valóban akarod?
 – Azt hiszem, igen.
– Furcsa. Először fordul elő, hogy egy librisi lerázza apátiáját. –
Mért furcsa?
Talán Glicos hasonlít hozzá néhány dologban, tanulmányozni
fogja mindenesetre, érdemes elfogadnia ajánlatát: kissé földibb
módon élhet majd mellette, ha Glicosban csakugyan rejtőznek
érzések: vágy, kíváncsiság.
– Jó. Építsd meg a házat, ha akarod, de ne messze. Glicos a
libriaiak természetességével öleli át.

Roger hetekig kutat, kísérletezik, és kideríti, hogy Glicos

molekuláris fölépítése analógiát mutat a földivel: nukleoproteidek,
dezoxiribonukleinsav; a DNS nukleotid-komponensei a normális
cukormolekulákat, a normális foszforsavakat, a heterodinamikus
savakat, a purinbázist tartalmazzák, s ehhez járul az R-18, a
dezoxipurin-bázis, amelyet a többi librisi szervezetének molekuláris
felépítésében már kimutatott.
Glicosnak tehát lehetnek szenvedélyei, bár az R-18 konstans
jelenléte befolyásolja. Talán éppen emiatt az elem- és génkeveredés
miatt olyan bizonytalan, ezért fűti tudásvágy, ezért olyan érzékeny.
– A szüleid libriaiak voltak?
Glicos erre elmeséli, hogy anyja sokszor beszélt egy Librián kívüli
barátjáról: űrhajósokkal érkezett, és egy hétig maradt. Nem tudja,
hogy ez-e az apja, talán még az anyja se tudja.
– Földiek voltak azok az űrhajósok? – Nem tudom, nem hiszem.
Roger emlékszik, hogy az űrutazásokról szóló kézikönyvében
olvasott egyszer egy hírt: harminc évvel ezelőtt eltűnt egy Simios-
rendszerbeli expedíció. Glicos talán egy librisi-földi kereszteződés.
Ahogyan lassan múlnak a napok, Roger egyre jobban
meggyőződik – de a laboratóriumi vizsgálatok is bizonyítják, bár
maga az ellenkezőjét szeretné –, hogy a földi és a librisi gének
kémiai összetétele kizárja az elvegyülés lehetőségét. Glicos, amióta
mellette él, megtanulta őt utánozni, sőt – úgy tetszik – tudata
homályos mélységéből szinte igazi emberi indulatok is föltörnek.
Egyszer még vitába is keveredtek valami rosszul megfőtt rizs miatt;
Glicos elrohant, és valami olyasmit kiabált, hogy tőle Roger elmehet
abba az országba, vagyis visszamehet a Földre, Londonba. Máskor
meg, egy délután, Glicos a kockakártya-körből dagadt arccal jött
haza.
– Nem tudom, hogyan kezdődött, talán az én hibám, győzni
akartam, és egy kártyát eldugtam a kézelőmbe. S amikor kellett,
elővettem. Porfir meglátta, és azt mondta, hogy ez így nem
szabályos. Udvarias volt, mint mindig. De én megdühödtem, amiért
rajtakapott, összesöpörtem a kártyákat, és „halvérű tuskó, hülye
ázalék” felkiáltással behúztam neki. Porfir teljes nagyságában
fölemelkedett – ismered, magasabb, mint én –, és visszakézből
önkéntelenül megütött. Erre rájöttem, hogy túllőttem a célon, de
Porfir nyugodt maradt, csak egy kicsit csodálkozott.
Máskor meg Nia-Nia miatt kaptak össze. Roger és Nia-Nia
egymást átölelve feküdt az ágyban, amikor Gllcos kopogott, és
választ se várva belépett, és lelökött egy turkogranisz kosarat. Roger
kiugrott az ágybál, és nekiesett Glicosnak. Glicos válaszolni akart a
támadásra, de leverte a mécsest.
– Ó, de sajnálom! – kiáltott föl.
– Az nem elég, szerezz nekem másik lámpást!
Glicos mozdulatlanul, tétován, szinte közönyösen állt, az R-18
konstans már fölébe kerekedett a dühkitörésnek.
– Nem értem, mért mondtam ilyen csúnyákat, és mért dühödtem
így fel.
– Ilyet se láttam még – jegyezte meg Nia-Nia; hangja nyugodt volt
és színtelen, semmi félelem nem érződött rajta.
És Roger még dühösebb lett:
– Remélem, többször nem fordul e1ő, mert legközelebb megöllek.
Nia-Nia, te kizárólag az enyém vagy. Szerelmes vagyok beléd, és
nem akarom, hogy bárki közénk álljon!
 Így éldegél Roger a Librián, megszakításokkal, de tovább
tanulmányozza a bolygó környezetét, eszik, alszik, játszik, mint a
többiek, a legnagyobb természetességgel veszi ki részét mindenből,
s már-már azt hiszi, hogy teljesen idomult környezetéhez.
Szervezete és tudata – úgy látszik – tudomásul veszi ezt a
hasonulást, csak akkor fogja el dühroham és nosztalgia, amikor
eszébe jut a Föld és a földi élet. Ilyenkor elhatározza, hogy nem válik
libriaivá, nem hagyja, hogy fölébe kerekedjen ez a rózsás-édeskés
környezet. Azonnal tenni akar valamit, rá akarja erőltetni a bolygóra
saját magát, a maga civilizációját, annak legjavát. „De hát egyedül
nem változtathatom meg az összes libriait”.
Félálmában Roger hetekig arról képzeleg, amikor hajnalban a
favágáshoz készülődő Glicos léptei vagy a párás-nyomasztó
sirokkóval beköszöntő új évszak fölébreszti, hogy idő előtt
megöregedett, hogy a libriaiak magukhoz hasonlították, még a
molekuláris szerkezetét, s ezzel a jellemét, a vágyait is
megváltoztatták. Majd hirtelen fölriad, verejtékben fürödve, reszkető
kézzel. „Lehetetlen. Nekem kell úrrá lennem a környezeten. Én
vagyok a civilizált, én vagyok a földi ember, és a földieknek mindig át
kell alakítaniuk a bolygót, melyet fölfedeztek. Talán képes vagyok
földiesíteni néhány librisit.”
Talán Glicost; de nem menne bele, van egyénisége. Ha Nia-Nia
belemenne, talán őrajta kísérletezhetne, legalább annyira
átformálhatná, hogy Glicoshoz hasonlítson, aki egyik végletből a
másikba esik, erőszakosságból apátiába, szenvedélyességből
közönybe zuhan: az idegközpontokra hatva megpróbálhatná
megsemmisíteni vagy legalább meggyengíteni az R-18-ast.
Nia-Nia megérkezett, nyugodt, mint mindig. Roger egyedül van a
kunyhóban, a mikroszkóp fölé hajol. Az űrrakétáról magával hozott
minden szükséges anyagot: Nia-Nia nem értette, mire kéri Roger.
Roger se beszélhetett neki a molekuláris szerkezetről, az öröklődés
és a környezet kölcsönhatásáról, a rejtett génekről, a
dezoxiribonukleinsavról. Zavartan és félrevonulva nézte, mint amikor
egyszer Roger néhány kisfilmet vetített le a kunyhóban az angol
szinkrotronpályákról; a kisfilmekre véletlenül bukkant a mentőcsónak
fedélzetén. Ugyanaz a szenvtelen csodálkozás. Ám aztán némi
csábítgatás, buzdítás után Nia-Nia egészen derűsen ment bele a
kísérletbe.
– Esküdj meg, hogy nem veszélyes.
Az első injekció készen várakozik a fiolában. Nia-Nia lefekszik az
ágyra, belekapaszkodik a párnába, ajkát összeharapja.
– Nyugalom, nem fog fájni.
Utána ebben a helyzetben alszik el, Roger betakarja.
Nia-Nia két hónapig minden másnap eljön, várja, hogy Roger
elkészítse a fecskendőt. Egyik nap a férfira emeli tekintetét, és
tetőtől talpig végignézi, elidőzik a csípőjén, majd újra a tarkóját
vizsgálgatja; tekintete annyira új, hogy Roger kénytelen
megkérdezni, mit akar. Nia-Nia nem tud válaszolni, csak nézi, nézi,
most a szája körvonalát követi, tekintetével körülrajzolja: fölső íve
középen kis völgybe görbül, két szélén viszont rögtön felível, a száj
szögletében pedig egészen elvékonyodik; az alsó íve kissé előreálló,
határozott, szája széles metszésű, duzzadt-rózsaszín.
Amikor Roger a csöndre és Nia-Nia arcának meghatározhatatlan
kifejezésére visszafordul, a lány csalódott tekintetét lehunyt
szemhéja mögé rejti, karját behajlítja a párnán, és megtámasztja a
homlokát.
Ahogyan a kísérlet előrehalad, Nia-Nia arca fokozatosan lesz
egyre sápadtabb és sápadtabb, tekintete szokatlan mélységeket tár
fel, mintha hirtelen megismerni vágyná mindazt, amin régebben csak
átsiklott a tekintete.
– Nia-Nia, szeretsz?
Nia-Nia nem mondja, hogy igen. Roger csalódott: az átalakulás
szabályosan halad, de a mélyebb hatás nem akar bekövetkezni. Nia-
Nia más már, mégis ugyanaz; ül az ágyon, úgy nézi a falat, az
asztalt, a fiolát, Roger arcát, az ablak előtt ringatózó pyntex-ágat,
mintha először látná. Ám a világhoz való viszonya még mindig
passzív, még mindig libriai. Nia-Nia még hipnotikus álomban él,
elfogadja Roger szerelmét, de nem viszonozza, öntudatlan
magányának kemény kérge azonban már repedezik. Roger attól tart,
hogy a repedések résekké tágulnak, és a további kísérlet váratlan
pszichikai hatást, esetleg traumát, idegközponti károsodásokat okoz.
Megpróbálta félbeszakítani ezt a kényes demiurgoszi
beavatkozást, amely csak egy alkotó istenhez méltó, akinek
nincsenek érzései, és nem akar birtokolni. Nem Pygmalion ő, csak
egy biokémikus, aki új, nagyszabású és veszélyes kísérletsorozatba
fogott, melyet talán már a közeli jövőben minden libriain elvégeznek.
A szerelem indította rá, mégis beláthatatlan következményekkel járó
társadalmi felelősséget érez; a tudományos kíváncsiság ösztökéli,
mely lassan hiúsággá válik: földi megbecsülésre és hírnévre
áhítozik.
Pedig ő maga is tagja a fajelmélet ellen küzdő szervezetnek, ő
maga is ellene van a kémiai-pszichikai eljárásoknak, rettenetes
agymosásoknak, azoknak a totális ellenőrzési-szabályozási
rendszereknek, melyeket az uralkodó osztályok léptetnek életbe a
földiek és a földön kívüliek ellen. Az emberiség néhány évszázadon
át százával követett el erőszakos cselekményeket, végzett
gyarmatosítást vértelen, de annál alattomosabb elnyomó
eszközökkel. Erőszak, erőszak mindig, akkor is, amikor
jóhiszeműséggel takaróznak. Persze ő is jóhiszemű. De maga előtt
se titkolhatja – az elbizakodott biztonságával –, hogy túlkapást követ
el. Tette törvénytelen, mert egyéni kezdeményezés; ha kormány,
hadsereg, hatáság állna a háta mögött, akkor Nia-Nia földiesítése
nem ébresztene benne bűntudatot, mely elbizonytalanítja, és
kétségeket támaszt benne.
– Még körülbelül tíz kezelés, és olyan földi leszel, mint én.
Egy hét múlva fogytán a készítmény. Az ajtóra fölvéste a
hatvannegyedik rovást. Egy délután ébredés után Nia-Nia egy
turkograniszt kér. Hirtelen ránéz a gyümölcs héjának kusza
erezetére, ujja közt megforgatja és elcsodálkozik:
 – Milyen szép.
– Mért látod szépnek?
Nia-Nia a turkograniszt rágcsálja, az ablakhoz megy: a Simios
bíborfényét elnyelik a növények – megint vége egy napnak, egy nilir
rákezd éji dalára. Nia-Nia végül megváltozott, fátyolos, monoton
hangon megszálal, s mint egy felfedezést, mondja:
– Mért olyan bonyolultak a dolgok?
Roger darabokra vágja a llstex-levelet, stragula-olajjal megöntözi.
Együtt vacsoráznak, szótlanul.
Ám amikor meg akarja simogatni, Nia-Nia elhárítja a karját. – Mit
akarsz?
– De hát Nia-Nia, nem érted? – Hagyj békén.
– Akarod, hogy félbeszakítsuk a kísérletet?
Nia-Nia válasz nélkül kimegy. Először merészkedik egyedül az
erdő sűrűjébe, ahol már ösvények sincsenek. Roger titokban követi,
a fák-bokrok árnyékába húzódva látja, amint hadonászik, meg-
megremeg, gyökerestül kitép egy cserjét, a levegőt meg az alacsony
növényzetet, a füvet, a leveleket csapkodja vele, mint egy
korbáccsal.
Mégis ő akarja, hogy folytassák a kúrát, ahogyan ő nevezi, nem fél
a fecskendőtől, a vegyszerektől; tartózkodását is elvesztette, mely
az első időkben arra késztette, hogy szinte megbújjon az ajtó
mögött, míg csak Roger nem hívja.
Roger végül utoléri, kiveszi kezéből a korbácsot, és a lányt a
karjába szorítja. Nia-Nia nehezen lélegzik, zavartan lehajtja a fejét,
mintha izgalmát akarná elrejteni.
– Mi van veled, Nia-Nia? Ijedtnek látszol.
Valami mocorog tudata mélyén. De képtelen szavakba önteni,
csak annyit mond: – Mért ilyen szomorúak a dolgok?
– Nem szomorúak.
– Akkor hazudnak. De azért hálás vagyok neked. Most úgy érzem,
látom és megértem azt, amit régen nem láttam és nem értettem.
 Roger ráveszi, hogy térjen vissza, elvonja figyelmét, arról
magyaráz, mi a különbség a két hasonló és mégsem egyforma
mellékbolygó, a Nixa és a Hold között. A Nixa lassabban kering,
megvilágított része csak kéthavonta jelenik meg, lassú, egykedvű
hold, nem tudja, mit akar, erre-arra kitér, pályája elhajlik, mint a
Földön mondják. Aztán a jázminokról mesél, melyek csak éjjel
nyílnak ki, a tojásrakó emlősökről, a meteorológiai jelenségekről,
melyek elképesztik és megnyugtatják Nia-Niát. Roger úgy érzi, most
először látja a mosoly édes vonását Nia-Nia arcán: az első libriai
mosoly, az első mosoly, mióta leszállt ezen a közönyös bolygón.
Boldogság fogja el. Otthon folytatják a beszélgetést. Nia-Nia is
csodálatos lényekről beszél, melyeket sose látott, csak hallott róluk,
állatokröl, melyeknek kölykeik nem hasonlítanak szülőikre, egy
legendás albisról, amely már a burokban énekel, mielőtt még világra
jött volna; porfelhőkről, melyekről a libriaiak azt állítják, hogy
kozmikus eredetűek, s éjszakánként finom, fényes hamuréteggel
vonják be a talajt; hegyekről, melyek követ és tüzet okádnak.
Roger mosolyog.
– Nálunk is vannak ilyenek, vulkánnak hívják. Kopognak. Göndör
fej jelenik meg az ajtónyílásban. – Zavarok?
– Nem, Mira, gyere csak – mondja Roger.
Mira beljebb jön. Tavaszias kék ruhát visel, grafusillat árad belőle,
Rogerhoz megy. Nia-Nia egy szempillantás alatt megváltozik:
fölpattan, közéjük ugrik, és leken egy pofont Mirának.
– Majd így megtanulod, hogy nem kell az erdőbe jönnöd. Mira
megsimítja könnyes arcát.
– Nem értelek, Nia-Nia. Mi van veled?
– Semmi, ha olyan nagyon érdekel. Menj innen, tágíts, tűnés!
Mira nézi a kedves kis Nia-Niát, aki most olyasmiket kiabál, amiket
nem is ért. És nem tudja, hogy amikor elment, Nia-Nia kinyitja az
ajtót, és nézi, mint tűnik el a sötétben.
 Nia-Nia ölbe tett kézzel ül az ablak előtt. Glicos kunyhóját nézi.
Aranyszálakkal vegyes fekete haja homlokába és rosszkedvű
szemébe hullik.
Mira lép ki Glicos ajtaján, tiszta és elegáns, kék szalag fogja át a
homlokát. Nia-Nia kiszalad, fog egy követ, és teljes erejéből elhajítja.
Mira felsikolt a fájdalomtól, lehajol, sírva dörzsölgeti a bokáját. Nem
veszi észre Nia-Niát, aki nyomban visszament a házba.
Az ágy vetetlen, az asztalon az előző esti tányérok, turkogranisz-
héjak, apróra vágott listex-levelek, félig ürített poharak. Nia-Nia tölt
magának egy pohár lyt, a hab túlcsordul, még tölt, a folyadék
kilöttyen az asztalra. Iszik, a ly kicsöppen a szája sarkán, újabb
pohárral iszik, aztán még eggyel. Kiszalad, nekiesik Glicos ajtajának,
hangosan kopog. Glicos még az ágyban fekszik.
– Mit csinált itt Mira? – Szórakoztatott.
– Mi szükséged van erre a hülye nőre?! Ha még egyszer
meglátom itt, agyoncsapom!
– Agyoncsapod? Mit érdekel, hogy itt van-e? – Itt, a Mir erdőben
én parancsolok.
– Parancsolok? Mióta parancsol valaki a Librián? – Én
parancsolok. Mira többet ne jöjjön ide!
Glicos szeretne fölugrani az ágyból és a karjába kapni Nia-Niát. –
Szeretsz?
Nia-Nia kétértelmű kifejezéssel nézi egy darabig, aztán szótlanul
fölemeli a kezét, de nem azért, hogy megsimogassa, nem, hanem
hogy pofon vágja.
– Ebből tanulhatsz.
Glicos nem tudja, mit kellene megtanulnia: talán azt, hogy ne
tegyen fel ilyen kérdéseket, Librián nem szokás, persze
parancsolgatni se szokás, hiába mondja Nia-Nia, hogy itt ő
parancsol. Nem tett ját neki Roger, alattomos, hatalmaskodó és
kötekedő lett.
– Nem értlek, Nia-Nia. Mondd csak, de ne légy ideges, mért vagy
ilyen furcsa? Erre Nia-Nia sírva fakad, ruhája ujjával törülgeti a
szemét.
– Én... Ha Roger nem... – Olyan, mint egy gyerek.

Roger turkogranisszal, listexszel, mézzel, guandával és két üveg

lyvel megrakodva jön haza. Nia-Nía még mindig az ablaknál ül.
– Nem vetetted be az ágyad?
– Nincs kedvem. Roger... Nem szeretem már ezt a házat. Olyan
csúnyák a bútorok! Olívzöld szeme elsötétül.
– Csinálhatok új bútorokat. Építhetünk másik házat. De mik ezek a
foltok a ruhádon? – Nem tudom.
– Lyfoltok. Már reggel is iszol. Rosszat tesz, nem érted?
– De, csak nem érdekel. De ha még egyszer idejön, megölöm. –
Ki ?
– Mira. Azt akarom, hogy többé ne tegye be a lábát az erdőnkbe.
– Az erdőnkbe, az erdőnkbe! Tudod, hogy nem a miénk, az erdő
mindenkié. Glicost láttad?
– Nem – mondta Nia-Nia, és ebben a nemben különös szenvedély
bujkált, merőben új vonás, melyet Roger megpróbál elemezni, de
túlságosan nem akar elmélyülni benne, mert Nia-Nia kitörései a földi
nők hisztérikus jeleneteire emlékeztetik.
– Ha bosszant, hogy Glicos itt lakik az erdőben, elküldöm.
Elégedett vagy? Elégedett?
Roger a kunyhó előtti térségen egy pyrex-törzset gyalul, asztalt és
új székeket fog csinálni; Nia-Niára gondol, aki ebben a pillanatban az
ablaknál ül, mint hosszú napok óta mindig. Már nem olyan derűs,
mint régen, ruhája már nem olyan tiszta, csillogó. Arca
lesoványodott, szemében elfojtott harag, elégedetlenség, ki nem
mondott szenvedély izzik; hol sir, hol nevet, néha kiabál, máskor
meg összeszorított szájjal, összevont szemöldökkel órákig bolyong
az erdőben.
Roger önvizsgálatot tart, szeretné a falba verni a fejét: talán
túladagolta az injekciót, és Nia-Nia a ló másikoldalára esett, a
közönyből a legnagyobb szenvedélyességbe zuhant. Szereti őt Nia-
Nia? Azt mondja, hogy szereti, de szerelmeskedni nem akar vele.
Amikor pedig Roger megkérdi, miért, vállat von. Nia-Nia tudja, hogy
ő viszont nagyon szereti, tudja, mennyire szenvedett, amikor Nia-Nia
nem szerette, mert nem tudott szeretni; és most, a kísérlet
befejezése után majdnem egészen földi lett: szenvedélyes, tétova,
következetlen. Csak az a kérdés: valódi szenvedély vagy a
vegyszerek mesterséges hatása dolgozik-e benne? Asszonyt vagy
robotot fabrikált belőle? Földi nőt vagy egy szerkezetet keltett életre?
Igaz, hány földi ember van, aki nem több, mint életre keltett robot! Az
igazi kérdés: mennyivel tette szebbé az életét? Roger most nem
kibúvókat és elméleteket akar gyártani, a puszta igazságot keresi:
vajon miért akarta megváltoztatni Nia-Niát? És be kell vallania, hogy
önzésből, azt akarta, hogy szeressék, és bosszút akart állni a földi
életen. Ám akarata és elképzelései ellenére formálta
kiegyensúlyozatlan, hiú nővé, aki folyton kívánságai és lehetőségei
közt vergődik.
De hát miért boldogtalan? Tulajdonképpen mi hiányzik neki?
Lehet, hogy csak egy szép ház, új bútorokkal? Mindenesetre
túlságosan emlékeztet a földi nőkre. Boldog földi asszonyt akart
csinálni belőle, ha a „boldog” és a „földi' egyáltalán
összeegyeztethető fogalom. Nem sikerült.
Bemegy a házba. Nia-Nia mozdulatlanul kuksol az ablaknál, alig
fordul Roger felé, amikor a férfi bejelenti:
– Bemegyek a városba. – Megfogja Nia-Nia törékeny vállát,
gyöngédsége gyöngédséget követel, a nő azonban rá se néz, meg
se mozdul, egy szót se szól, az erdőt nézi, de másutt, mint mielőtt
Roger belépett.
– Nia-Nia, szerelmem, mire vágyódsz? Mitől vagy ilyen
boldogtalan?
Nia-Nia fölnéz, szeme csupa sötét szomorúság, félelem,
ellenséges villogás, Roger még sose látta ilyen félelmetesnek; és ha
nem tudná, hogy Nia-Nia mennyire szereti, haragot és reménytelen
gyűlöletet olvasna ki belőle. Az aranyos-fekete szempilla
megmozdul, és Nia-Nia már újra másfelé néz, megint az erdőt
fürkészi. Roger szátlanul kimegy: talán most megszabadul a librisi
rémképeitől.
Az erdő szélén Glicosba botlik, aki mirtexet szed. – Jó, hogy látlak,
Glicos. El kell innen menned.
– Elmennem? És mi jogon parancsolgatsz te nekem? – Csák úgy
vettem magamnak a jogot.
– Az erdő mindenkié, és én ott vagyok, ahol akarok.
– El kell menned, méghozzá nyomban. Nem bírom elviselni, hogy
Nia-Nia bosszankodik miattad.
– Mondd meg világosan és érthetően, hogy féltékeny vagy,
legalább az igazat mondd. Ftoger ráveti magát Glicosra, üti-veri.
– Undorító minden-lében-kanál librisi, törődj a magad dolgával, és
ne pimaszkodj! Glicos ökölcsapásokkal válaszol. Verekedés közben
egymásra esnek. Roger – hátrálva beleesik egy gödörbe.
– Glicos, bocsáss meg, béküljünk ki.
Glicos dühe már elpárolgott, talán az R-18 kerekedett felüt.
– Csak akkor békülök ki veled, ha nyugton hagysz, ha itt lakhatom
az erdőben. Mért ilyen fontos neki? Valami lehet e mögött.
– Semmi gyanús nincs benne. Szeretem az új házamat, jobban
szeretek a Mir erdőben lakni, mint a Nagy Úton. Aztán meg barátok
vagyunk, nem?
Veszekedéseken, vitákon, ökölcsapásokon, sértegetéseken
nyugvó barátság; mégis, Glicos jó lehet még arra, hogy gyorsan
kielégítse Nia-Nia szeszélyeit és vágyait. Aztán meg, ha szükség
lesz rá, bármikor elzavarhatja erőnek erejével is.
– Figyelj ide. Az erdőben maradsz, és a segítőtársam leszel. – Hát
nem segítettelek eddig is?
– Eddig a barátom voltál. Most a segédem leszel, és kész. –
Vagyis a szolgád.
– Segédet mondtam. Nem értesz te semmit. – Segédet. Aki távol
tartja magát Nia-Niától. – Okos vagy.
 – Most okos vagyok, vagy nem értek semmit? Hát köszönöm,
barátom. Ó, bocsánat, uram, Roger úr.
– Hagyd ezeket az ostobaságokat, és figyelj ide: Nia-Nia unja,
hogy mindig ugyanazokat a zöldségeket kell ennie. Mit gondolsz,
nem ölhetnél meg néhány állatot?
– Megölni? Minek?
– Hogy megegyük. Megtanítlak pisztollyal lőni, és elmész
vadászni. Aztán nyárson megsütjük a húst. Egy kicsit neked is
csinálok.
– Csakhogy én nem öltem még soha állatokat, csak néhány raptilt
villával. És Porfir meg Tripli segített.
– Most fogsz. És pisztollyal egyedül is lehet. – Mért nem mész te
vadászni?
– Nekem ezer más dolgom van.
Alkonyatkor Roger lőni tanítja Gllcost. Fekete köröket rajzoltak egy
fehér rongyra, és kiszögezték egy fatörzsre. Nia-Nia komoran figyeli
őket az ablakból. Minden lövésre összerázkódik.
Glicos tanul. Lassan megjön a kedve, tetszik neki a dolog, az erő
és a fensőbbség tudatát ülteti el benne.
Két nap múlva bemegy az erdőbe: ha akarja, egy lövéssel
leszedhet egy ágat, egy gyümölcsöt, eltalálhat egy turkograniszt a
levegőben. Rálő egy merisiára, elsőre elhibázza, másodjára is,
harmadjára is, de aztán tökéletesen sikerül, a merisia egy bokorba
pottyan, tolla vörösre válik, áttetsző szárnya és apró meleg teste
nem verdes már Glicos kezében.
Az öröm egészen elvakítja.
– Hát megtettem. Elviszem Rogemak.
De azt gondolja: „Nia-Niának viszem el, a kis Nia-Niának”, aki
kunyhója ablakából nézi őt, s aki távol tartja magát tőle. „Lehet, hogy
ennyire megváltozott? Mit csinált vele az az átkozott Roger? Én is
megváltoztam Roger mellett, azelőtt sose dühöngtem, sose
verekedtem, káromkodtam. Azelőtt talán jobb volt. De nem, most
jobb, teljesebb lénynek érzem magam.”
 Nia-Nia egyedül van a kunyhóban. Amikor Glicos belép, és
odaadja a véres merisiát, bágyadtan kérdi:
– Mért ölted meg? – Miattad, Nia-Nia.
– Miattam csináltál ilyesmit? – Csak miattad.
Nia-Nia elsápad. Olívzöld szeme tágra nyílik, elmerülten nézi
Glicost, de nem látja, mintha valami ijesztő látvány bűvölné meg.
– Mindent megtennél, ismétlem, mindent, ha én kérnélek ráz –
Igen.
Amikor Glicos meghallja Nia-Nia kívánságát – egy név és egy
parancs csupán –, úgy érzi, hogy a librisi közöny egészen
érzéketlenné teszi.
– És mit kapok cserébe?
– Elmegyek hozzád este, amint meghallom. – És ha nem sikerül?
– Sikerülnie kell. Nagyon könnyű.

Mira belép Glicos kunyhójába, mint majdnem minden este.

Égszínkék ruha van rajta. Göndör fürtje a homlokába hull.
– Mi van, Glicos? – kérdi lágyan. – Fern azt mondta délután, hogy
szükséged van rám.
– Szeretnék mutatni valamit, és ha tetszik, neked adom. Mindig
nagyon kedves vagy velem.
Mira kezébe veszi a furcsa tárgyat, Glicos a lány mellének irányítja
a csövet, a szív irányába.
– Nyomd meg ezt itt, ravasznak hívják.
Üregnyi mély seb, mellén csupa vér lesz a ruhája. Mira a földre
hanyatlik, tágra nyílt szemében ismeretlen csodálkozás, döbbenet,
haja úgy hullik hátra, mint egy levágott bokor.
Két percbe se telik, Nia-Nia máris megérkezik.
– Na, itt van, végre nem jön többet. Nem akarom látni, dobd ki
innen.
Már repül is a ruhája, az ágyra veti magát. Glicos azonban
lecsüngő karral, mozdulatlanul áll a szoba közepén, az ágyon
meztelenkedő Nia-Nia és a földön fekvő Mira közt, akinek kék
ruháján egyre terjed a vörös folt.
– Mit csinálsz? Hagyd azt ott, gyere ide.
Glicos ebben a fúriában, ebben a szégyentelen fölkínálkozásban
nem ismer Nia-Niára; a mozdulatlan Mira látványától üres-mély
szédülés fogja el, ő ölte meg Mirát. És miközben Nia-Nia az ő nevét
mondja, kitárul az ajtó, és megjelenik Roger.
– Mit csináltok, szerencsétlenek!
Glicos nem mozdul, Nia-Nia gyűlölködve, bosszúállón, féltékenyen
nézi Glicost, és csak annyit kiabál:
– Nincs többé, többet nem jöhet hozzád!
– Tehát Nia-Nia féltékeny rád – mondja Roger. – Játék volt,
félelmetes tréfa. Engem azzal áltatott, hogy belém szerelmes,
közben éjszakánként hozzád járt.
– Semmit se értesz, Roger. Nia-Nia sose volt nálam, rád és Mirára
féltékeny. Megparancsolta, hogy öljem meg.
– Megparancsolta? És engedelmeskedtél?
– Megtanítottál lőni, merisiákat ölni. Egy merisia vagy Mira, úgy
éreztem, mindegy.
– Nem mindegy, te hülye gyilkos! Egy nő nem állat. Lehet, hogy
nem érzed a különbséget?
– Mindegy az! Mindegy az! – hajtogatja Nia-Nia. Pedig Nia-Nia
remekül tudja, hogy más dolog, ha merisiát öl valaki, és más, ha
Mirát öli meg. Pontosan meg tudja különböztetni, szét tudja
választani a két dolgot, még ha bonyolultabbak és zavarosabbak is a
szenvedélyei, mint a földieké.
– Istenem, istenem, micsoda tragédia, s az én hibámból, én
felelőtlen!
Roger tudja, hogy mindent elhibázott, attól kezdve, hogy elindult a
Földről, hogy velük akart élni, hogy azt követelte: változzanak meg,
pedig minden külső behatás erőszakhoz vezet.
Talán még a vegyszerek adagolását is elvétette. Félszavakat
kiabál, de Glicos nem fogja fel, Nia-Niát bámulja, aki révedezve nézi
Mirát, amint összevérezi a padlót, a földre esett pisztolyt.
Valami förgeteg felkapja a falakat, majd elengedi. Roger hangja,
Nia-Nia combja, a tükrös-vörös ruha, a mécses, a tükör, az üveg
darabokra hullik, úgy kavarog. Roger szeme, Nia-Nia keze, Mira
haja, Nia-Nia hangja, a pisztoly, mind elszabadul, és
megzabolázhatatlanul örvénylik; mintha valamit megértene:
megállni, csak a pisztoly tud megállítani, mozdulatlanná merevíteni.
És a vakon kilőtt golyók átlyuggatják a falakat, a szekrényt, az ágyat,
Roger homlokát, a kék ruhát, a tükrös-vörös ruhát, a lepedőt, aztán
minden leáll, Glicos is megáll, csak Nia-Nia hadonászik.
– Glicos, gyere. Ezek nincsenek többé.
Glicos mintha álmából ébredne, megérti. Kitalálja Nia-Nia
bonyolult és agyafúrt tervét, rájön, hogy van építő és romboló
szellem, felismeri a lány szenvedélyét, mely Mirát vetélytársnővé,
Rogert pedig titkos ellenséggé tette, a vágyát, hogy megszabaduljon
mindkettőjüktől, hogy csak hozzá tartozhasson, Glicos pedig csak
őhozzá.
És most, a két holttest láttán – az egyik a barátnője, a másik a
barátja – üresnek érzi magát, már nem kívánja Nia-Niát, semmit se
kíván, mozdulatlan közönnyé olvadt össze benne minden. Az
asztalra teszi a fegyvert, fogja Nia-Nia ruháját, és olyan librisi
egykedvűséggel néz a lányra, mintha egy merisiát vagy egy
turkográniszt látna.
– Öltözz fel, menj haza. Nekem el kell temetnem a barátaimat.
Nia-Nia az ágy lábához veti a ruhát, a férfi mellé ugrik, és
csüggedten átfogja a nyakát.
– Glicos, szeretlek, mindig téged szerettelek, az egyetlen
szerelmem vagy.
Glicos nekilöki az asztalnak, a mécses leesik és eltörik. Aztán
háromszor elkeseredetten belefúj a stragula-héjba.
A veszély jelére a városi kapunál álló őrök segítségére rohannak.
Már hallani is lépteiket a kavicson. Riper, Porfir, Tripli és Fern ront a
kunyhóba.
 Ám a sötétben semmit se látni, semmit se érteni, vad robaj rázza
meg a falakat; két villámlás közt csípős füst kavarog a levegőben.
És amikor Tripli végül meggyújt egy fáklyát, Rogert és Mirát látja a
földön; Nia-Nia véres mellel fekszik hanyatt az asztalon, és még
mindig azt a furcsa füstölgő holmit szorongatja.
Porfír a szívverését hallgatja. – Él. Vigyük el Martinhoz.
A libriaiak nyugodtak, mint mindig, talán kicsit csodálkoznak. Csak
Glicos néz körül elborzadva. Kimegy a férfiak után, akik Nia-Niát
viszik, a nőt, aki annyira fölkavarja, egyszerre taszítja és vonzza, aki
megtanult ölni, megismerte az erőszakot, pontosan úgy, mint egy
földi nő.

Székely Éva fordítása

 Damiano Malabaila: Az olcsó rend

Mindig örömömre szolgál, ha találkozhatom Simpson úrral. Nem

olyan, mint az ügynökök általában, akik a hivatalbál kirendelt
ügyvédekre emlékeztetnek: valóban szerelmese a NATCA
gépeknek, hamvas bizalommal hisz bennük, gyötrődik
hiányosságaik miatt, vagy ha elromlanak, és diadaluk az ő diadala
is. Vagy ha nem ilyen, legalább ilyennek mutatkozik, ami – a legtöbb
gyakorlati hatást nézve – egyre megy.
Az üzleti kapcsolatoktól eltekintve is majdnem hogy barátok
vagyunk, de nem láttam 1960 óta, amikor megvettem tőle a
Verscsinálót: iszonyú munkájába került, hogy ki tudja elégíteni a
nagy sikert aratott modellt kívánók igényeit, naponta éjfélig dolgozott
Aztán Nagyboldogasszony körül telefonált, és megkérdezte,
érdekelne-e egy turbogyóntató: hordozható példány, gyorsan
működik, Amerikában nagy a kereslet, Spellman bíborosnak tetszik.
Nem érdekelt, és ezt kerek perec meg is mondtam neki.
Pár hónapja Simpson úr minden bejelentés nélkül becsöngetett
hozzám. Ragyogott az arca, a karjában pedig – gyengéd szeretettel,
mint egy dajka – hullámkartonból készáll dobozt tartott. Nem
vesztegette a szót udvariaskodásra.
– Íme – mondta diadalmasan –, ez a Mimete: a sokszorosítógép,
amelyről annyit álmodtunk.
– Sokszorosítógép? – kérdeztem, és alig tudtam elrejteni
kibuggyanó csalódásomat. – Ne haragudjon, Simpson, de én soha
nem álmodtam sokszorosítógépről. Csak nem akar jobbat az eddig
beváltaknál? Ide nézzen például. Húsz líra és néhány másodperc
egy kópia, és kifogástalan kópia; szárazon működik, semmi reagens,
két év alatt egyetlen hibás példány sincs.
Simpson úr lelkesedését azonban nem könnyű lelohasztani.
– Már megbocsásson, de sík felületet lemásolni, arra mindegyik jó.
Ez azonban nem csupán felületet sokszorosít, hanem mélységet is.
– És illedelmesen sértődött képpel még hozzátette: – A Mimete igazi
sokszorosítógép. – óvatosan elővett az aktatáskájából két
stencilezett, színes fejléces lapot, és letette őket az asztalra. –
Melyik az eredeti?
Figyelmesen megnéztem a lapokat: valóban egyformák, de vajon
nem egyazon újság két példányáról van-e szó, vagy ugyanannak a
negatívnak két pozitívjáról?
– Nem. Nézze meg jobban. Látja, példaanyagként külön ezt a
dunna papírt választottuk, amelynek a keverékében sok az idegen
test. Azonkívül sokszorosítás előtt szándékosan betéptük ezt a
sarkát. Vegye csak a nagyítót, és vizsgálja meg nyugodtan. Nem
sietek: ezt a délutánt önre szántam.
Az egyik másolat meghatározott pontján vékony szalmaszál
dudorodott a papírban, mellette sárga szilánk; a második kópia
ugyanazon helyén ott volt a szalmaszálacska és a sárga szilánk.
Azonos volt a két szakítás, egész a nagyítóval kivehető legutolsó
bolyhokig. Bizalmatlanságom lassan kíváncsisággá változott.
Közben Simpson úr egész iratcsomót vett elő az aktatáskájából.
– Ez az én fegyvertáram – mondta mosolyogva, kedvesen
idegenes hanghordozással. – Az én ikercsapatom. – Kézzel írott
levelek, bennük találomra különböző színű aláhúzások; felbélyegzett
borítékok, bonyolult műszaki rajzok, tarka gyerekes ákombákomok.
És Simpson úr mindegyiknek megmutatta a pontos másolatát, elölről
is, hátulról is.
Figyelmesen megvizsgáltam a szemléltetőanyagot: valóban
semmi kívánnivalót nem hagy hátra. Teljes hűséggel visszaadja a
papír szemcsézettségét, minden jelet, minden színárnyalatot.
Feltűnt, hogy tapintásra is érezni lehet a kópiákon az eredetik
érdességét, a pasztellvonások olajosságát, a tempera hátterek
gipszes szárazságát, a bélyegek domborulatát. Közben Simpson úr
tovább próbált rábeszélni:
– Nem valami előző modell tökéletesítése ez: maga az elv,
amelyen a Mimete alapul, forradalmi újítás, és mérhetetlenül
érdekes nem csupán gyakorlati, hanem elméleti szempontból is.
Nem utánoz, nem tettet, hanem újraalkotja a modellt, úgyszólván a
semmiből alkotja újra...
Felhorkantam: kémikus szívem hevesen tiltakozott e lehetetlenség
ellen. – Hohó! Hogyan? A semmiből?
– Megbocsásson, elragadtattam magam. Persze hogy
tulajdonképpen nem a semmiből: azt akartam mondani, hogy a
káoszból, a teljes zűrzavarból. Igen, ezt teszi a Mimete: rendet visz a
zűrzavarba.
Lement az utcára, és az autó csomagtartójából felhozott egy kis
fémhengert, olyan palackot, amilyenben folyékony gázt szokás
tartani. Megmutatta, miképpen kapcsolódik egy hajlékony csövön
keresztül a Mimete kamrájához.
– Ez a tápanyagtartály. Meglehetősen bonyolult keverék van
benne, az úgynevezett pabulum, amelynek az összetételét egyelőre
nem hozzák nyilvánosságra. Fort Kiddiwanee-ben a NATCA
szakemberei kiképző tanfolyamot tartottak, és ha jól értettem, amit
mondtak, a pabulum feltehetően a szén és a többi fő életelem vajmi
kevéssé állandó vegyületeiből áll. Működése elemien egyszerű:
magunk között szólva nem is nagyon értem, miért kellett a világ négy
sarkából összehívni mindannyiunkat Amerikába. Látja? A
lemásolandó modellt beletesszük ebbe a kamrába, a másikba meg,
amely azonos alakú és térfogatú, ellenőrzött gyorsasággal bevisszük
a pabulumot. A sokszorosító folyamat során a modell minden egyes
atomjának pontosan megfelelő helyen rögződik egy azonos atom,
amelyet a tápkeverékből vonunk ki: szén kerül oda, ahol szén volt,
nitrogén oda, ahol nitrogén volt és így tovább. Nekünk, ügynököknek
természetesen szinte semmit nem árultak el ennek a távolból történő
újjáalkotásnak a mechanizmusából, azt sem magyarázták meg, hogy
a kérdéses iszonyú információtömeg miképpen jut át az egyik
kamrából a másikba. Annak a közlésére azonban felhatalmaztak
bennünket, hogy a Mimetében egy nemrég felfedezett genetikai
folyamat ismétlődik meg, és hogy „a modellt ugyanaz a viszony fűzi
a másolathoz, mint a magot a fához”. Remélem, az ön számára
mindennek van értelme, és kérem, bocsássa meg cégem
tartózkodását. Nyilván érti, miről van szó: a készülék nem minden
részlete van még szabadalmaztatva.
Minden egészséges üzletkötési szabálytól eltérően képtelen
voltam elrejteni ámulatomat. Valóban forradalmi technika ez; az
alacsony hőmérsékleten és alacsony nyomás alatt megvalósuló
szerves szintézis, rend születése a zűrzavarból csendben, gyorsan
és olcsón: négy nemzedék óta erről álmodnak a vegyészek.
– Elhiheti, hogy nem könnyen jutattak el idáig. Ahogy mesélik, a
Mimete-tervhez beosztott negyven szakember, akik már ragyogóan
megoldották az alapvető problémát, azaz a szintézis irányítását, két
éven át csupán a tükörkópiákig jutottak el, szóval a felfordított,
következésképpen használhatatlan másolatokig. A NATCA
igazgatósága már azon a ponton volt, hogy ennek ellenére is
megindítja a sorozatgyártást, pedig a készüléket minden
sokszorosításhoz kétszer kellett volna üzembe helyezni, ami dupla
költséget és dupla időt jelentett volna; a közvetlen reprodukálással
készült első példány állítólag véletlenül született meg, egy
gondviselésszerű szerelési tévedés eredményeképpen.
– Fütyülök erre a mesére – feleltem. – Nincs olyan találmány,
amellyel kapcsolatban nem kürtölnének világgá sztorikat a véletlen
szerencsés közbejöttéről. Alkalmasint a kevésbé leleményes
konkurrensek.
– Meglehet – válaszolta Simpson –, annyi tény azonban, hogy
még nagy utat kell megtenni. Szeretném, ha már most tudomásul
venné, hogy a Mimete nem gyorsan sokszorosít: százgrammos
modell lemásolásához legkevesebb egy egész óra kell. Van aztán
még egy, magától értetődő korlátozás: nem vagy csak kevéssé
tökéletes formában sokszorosíthatók olyan eredetik, amelyek a
pabulumkészletből hiányzó elemeket tartalmaznak. Másfajta,
tökéletesebb, speciális pabulumokat előállítottak már különleges
igények kielégítésére, de úgy látszik, néhány elemmel, főleg a
nehézfémekkel még nincs minden rendben. Például (és egy bűbájos
miniált kódexlapot mutatott) ma még nem tudják reprodukálni az
aranyozást: erről a kópiáról is hiányzik. Még kevésbé lehet fémpénzt
sokszorosítani.
Amikor idáig ért, megint felhorkantam, de ezúttal nem kémikus
szívem reagált, hanem a vegyésszel együtt élő és vele szorosan
egybefonódó gyakorlati ember. Fémpénzt nem, de bankjegyet igen?
Ritka bélyeget igen, vagy – ildomosabban és elegánsabban egy
gyémántot igen? Talán mert a törvény bünteti azt, „aki hamis
gyémántot állít elő és terjeszt”? Talán mert forgalomban vannak
hamis gyémántok? Ki tilthatja meg nekem, hogy beledugjak a
Mimetébe néhány gramm szénatomot, tisztes tetraéderes helyzetbe
rendezzem el őket, aztán az eredményt eladjam? Senki: a törvény
nem, de a lelkiismeret sem.
Ilyen dolgokban az a lényeg, hogy elsőnek érkezzünk, mert nincs
fürgébb fantázia, mint a haszonra mohán áhítozóké. Ezért aztán
véget vetettem minden huzavonának, tisztességesen megalkudtam
a Mimetére (egyébként nem volt nagyon drága), kaptam 596
engedményt, lehetőséget arra, hogy 120 nap alatt fizessem ki,
minden hónap végén, és megrendeltem a készüléket.

Két hónap múlva megkaptam a Mimetét és hozzá 50 font

pabulumot. Közeledett a karácsony: családom felment a hegyekbe,
egyedül maradtam a városban, nagy buzgalommal nekiláttam
vizsgálódni és dolgozni. Mindenekelőtt többször figyelmesen
elolvastam a használati utasítást, szinte már betéve tudtam; aztán
fogtam a kezem ügyébe eső első tárgyat (közönséges játékkocka
volt), és felkészültem a lemásolására.
Betettem a kamrába, a készüléket az előírt hőfokra temperáltam,
kinyitottam a pabulum tárált szelepecskéjét, és várakoztam. Halk
zümmögés hallatszott, majd a reprodukáló kamra levezetőcsövéből
gyenge gázszerű sugár lövellt ki: furcsa szaga volt, olyan, mint a
tisztátalan újszülötteké. Egy óra elmúltával kinyitottam a kamrát: egy
kocka volt benne, alakra, szinte, súlyra pontosan egyezett az
eredetivel. Langyos volt, de rövidesen átvette a környezet
hőmérsékletét.
A másodikból megcsináltam a harmadikat, a harmadikból a
negyediket: semmi nehézség, semmi akadály.
Egyre jobban érdekelt, ugyan miképpen is működhet belülről a
Mimete. Simpson nem tudta (vagy nem akarta?) kellő pontossággal
megmagyarázni, a használati utasítás ' sem tett róla semmi említést.
Levettem a B kamra légmentesen záró tetejét, kis fűrésszel
ablakocskát vágtam rajta, a nyílásba apró üveglapot helyeztem, jól
odapecsételtem, majd visszaraktam a tetőt. Ezután megint beraktam
a kockát az A kamrába, és az üvegen keresztül figyelmesen néztem,
mi is történik a B kamrában a másolás során. Igen érdekes dolgot
láttam: a kocka alulról alakult ki, fokozatosan, egymásra rakodó
hajszálvékony rétegenként, mintha a kamra fenekéből nőne ki. A
másolási folyamat közepére tökéletesen alakult a kocka fele, és jól
lehetett látni a fa metszetképét minden erezettel. Megengedettnek
látszott az a következtetés, hogy az A kamrában valamely elemző
berendezés vonalról vonalra vagy rétegről rétegre „végigtapogatja” a
lemásolandó testet, aztán a B kamrába továbbítja azokat az
utasításokat, amelyek a pabulumból vett egyes részecskéknek, talán
maguknak az atomoknak a rögzítéséhez szükségesek.
Megelégedtem az előzetes próbával. Másnap kis briliánst
vásároltam, és tökéletesen sikerült másodpéldányt készítettem
belőle. Az első kettőből újabb kettőt csináltam, a négyből újabb
négyet, és így tovább geometriai haladványban egész addig, míg a
Mimete kamrája megtelt. A művelet végére érve képtelen voltam
felismerni a torzsalapító briliánst. Tizenkét munkaóra alatt l2^12 -1
darabot, avagy 4095 új briliánst nyertem: a berendezésre induláskor
fordított összeg bőségesen amortizálódott, és úgy éreztem: jogom
van újabb – érdekesebb és anyagilag kevésbé érdekes –
kísérletekbe kezdeni.
 Másnap minden nehézség nélkül másodpéldányt készítettem egy
cukorkockából, egy zsebkendőből, egy vasúti menetrendből, egy
pakli kártyából. Harmadnap megpróbálkoztam egy kemény tojással:
a héja vékony és omlós lett (alkalmasint a kalcium hiánya miatt), de
a fehérje és a sárgája külsőre és ízre teljesen normális volt. Ezt
követően kielégítő másodlatot nyertem egy csomag Nazionale
cigarettából; egy doboz svéd gyufa tökéletesnek látszott, de a
gyufaszálak nem gyulladtak meg. Egy fekete-fehér fénykép kópiája
mérhetetlenül halványra sikerült – mivel nem volt ezüst a
pabulumban. Karórámnak csak a szíját tudtam reprodukálni, maga
az óra attól kezdve használhatatlan lett, az okokat nem tudnám
megmagyarázni.
Negyednap megkettőztem néhány friss bab- és borsószemet és
egy tulipánhagymát: azt reméltem, hogy segítségükkel
ellenőrizhetem a készülék csíráztatóképességét. Ezenkívül
megdupláztam tíz deka sajtot, egy kolbászt, egy cipót és egy körtét,
reggelire meg is ettem az egészet, de nem éreztem, hogy bármiben
is különbözne az eredetitől. Megbizonyosodtam afelől, hogy
folyadékot is tudok sokszorozni, ha a B kamrában ugyanakkora vagy
nagyobb edényt helyezek el, mint amely az A kamrában a modellt
tartalmazza.
Ötödnap felmentem a padlásra, és hosszas keresgélés után
találtam egy eleven pókot. Annyit bizonyosra vettem, hogy lehetetlen
volna pontos másolatot készíteni mozgásban levő dolgokról, ezért
kitettem a pókot a hideg balkonra, és megvártam, amíg
megmerevedik. Aztán beraktam a Mimetébe: egy óra múltán
megkaptam hiánytalanul a pontos másolatát. Az eredetit egy csepp
tintával megjelöltem, a két ikret üvegedénybe raktam, ezt feltettem a
vízmelegítőre, aztán leültem és vártam. Fél óra múltán a két pók
egyidőben megmozdult, és nyomban viaskodni kezdett. Egyformán
erősek és ügyesek voltak, és több mint egy órán át harcoltak, de
egyik sem tudott felülkerekedni. Ekkor két skatulyába különítettem el
őket: másnapra mindkettő szőtt egy-egy kör alakú, tizennégy
sugaras hálót.
A hatodik napon darabokra szedtem a kert kőfalacskáját, és
találtam egy téli álmát alvó gyíkot. Másodpéldánya külsőleg teljesen
normálisnak látszott, de amikor szobahőmérsékletre tettem, láttam,
hogy nagyon nehezen mozog. Pár óra elteltével kimúlt, és
megállapíthattam, hogy elég gyenge a csontváza, különösen a
hosszú lábcsontok hajlékonyak, akár a gumi.
A hetedik napon megpihentem. Telefonáltam Simpson úrnak, és
megkértem, a lehető leghamarabb keressen fel: elmeséltem neki,
milyen kísérleteket végeztem (a gyémántokról természetesen
hallgattam), és a tőlem telhető legközömbösebb hangon és képpel
néhány kérdést és javaslatot mondtam el. Mi a Mimete pontos
helyzete a szabadalmat illetően? Lehet-e tökéletesebb pabulumot
kapni a NATCA cégtől? Olyat, amelyben, ha kis mértékben is,
megtalálható az élethez szükséges valamennyi elem? Kapható-e
nagyobb Mimete, ötliteres, amely képes volna megkettőzni egy
macskát? Vagy kétszáz literes, amely másodpéldányt tudna
előállítani egy...
Láttam, hogy Simpson úr elsápad.
– Uram – szólalt meg –, én... én nem vagyok hajlandó önt követni
ezen az úton. Automatikus költőket, számítógépeket,
gyóntatómasinákat, fordító- és másolóberendezéseket adok el, de
hiszek a halhatatlan lélekben, hiszem, hogy az én lelkem is
halhatatlan, és nem akarom pusztulásba vinni. És nincs is
szándékomban közreműködni olyasminek a létrehozásában, amire...
amilyenre ön gondol. A Mimete az, ami: ötletes gép dokumentumok
másolására, és az, amit ön javasol, az... már megbocsásson, de
disznóság.
Nem vártam, hogy a szelíd lelkű Simpson úr ily hevesen fog
reagálni, és igyekeztem jobb belátásra bírni: megmagyaráztam neki,
hogy a Mimete igazán valami, több mint egyszerű hivatali
másológép, és az a tény, hogy még a megalkotói sem látják ezt
világosan, nagy szerencse lehet az én számomra és neki is.
Hangsúlyoztam a gép értékének kettős jellegét: egyfelől a
gazdaságit, hogy rendet teremt, következésképpen gazdagságot;
másfelől, talán így mondhatnám, a prométheuszit, azt, hogy új és
kifinomult eszköz, amelynek segítségével növelhetjük az
életmechanizmusokra vonatkozó ismereteinket. Befejezésül, bár
homályosan, utaltam a gyémántokkal szerzett tapasztalatomra.
De hasztalan: Simpson úr nagyon megzavarodott, és látható
módon képtelen volt felfogni szavaim értelmét. Nyilvánvaló
ellentétben eladói és tisztviselői érdekeivel kijelentette, hogy „ez
csak mesebeszéd”, hogy ő csupán a bemutató katalógusban
kinyomtatott adatokban hisz, hogy őt nem érdeklik sem a kalandos
gondolatok, sem a pénzüzletek, hogy ő mindenképpen kívül akar
maradni ezen az egészen. Úgy láttam, mintha még valamit hozzá
akarna tenni, de aztán csak kurtán elköszönt és távozott.

Mindig fájdalmat okoz egy barátság megszakadása: elhatározott

szándékom volt, hogy ismét kapcsolatba lépek Simpson úrral, és élt
bennem a szilárd meggyőződés, hogy megtalálhatjuk az egyetértés
vagy akár az együttműködés alapját. Persze, ehhez az kellene, hogy
telefonáljak vagy írjak neki, csakhogy – sajnos, gyakran előfordul az
ilyesmi az intenzív munka idején – napról napra halogattam a dolgot
egész február elejéig, amikor is a postámban megtaláltam a NATCA
körlevelét, mellette, Simpson úr saját kezű aláírásával, a milánói
ügynökség fagyos hangú névjegyét: „Tisztelt uraságod tudomására
hozzuk a NATCA körlevelét, amelyet csatolunk eredetiben és
fordításban.”
Senki nem tudja kiverni a fejemből, hogy maga Simpson úr
biztatta fel a céget ennek a körlevélnek a szétküldésére, mivel
ostobán moralizáló skrupulusok éltek benne. Nem idézem a
szöveget, szétrobbantaná e jegyzet kereteit, de a zárórész imígyen
hangzik:
 „A Mimete, akárcsak a NATCA többi létező vagy készülő
másológépe, csupán és kizárólag irodai dokumentumok
reprodukálására készül és kerül forgalomba. Az ügynökségek arra
nyertek felhatalmazást, hogy a készülékeket csakis törvényesen
bejegyzett kereskedelmi vagy ipari társaságoknak adják el, nem
pedig magánszemélyeknek. Ezeket a modelleket mindenképpen
csak akkor bocsátják rendelkezésre, ha a vásárló kijelenti, miszerint
kötelezi magát arra, hogy a készüléket nem használja tel a
következő célokra:
papírpénz, csekk, váltó, bélyeg vagy más ezekhez hasonló, olyan
tárgyak sokszorosítására, amelyek meghatározott pénzbeli
ellenértékkel bírnak;
festmények, rajzok, metszetek, szobrok vagy más képzőművészeti
alkotások sokszorosítására;
növények, állatok, élő vagy holt emberi lények vagy azok
részeinek sokszorosítására.
A NATCA elhárít magától minden felelősséget, ha ügyfelei vagy a
készülékeket bármely címen használó személyek az általuk aláírt
nyilatkozattal ellentétes értelemben használják a termékeket.”
Meggyőződésem, hogy ezek a korlátozások nem különösebben
mozdítják elő a Mimete kereskedelmi sikerét, és meg is mondom ezt
Simpson úrnak, ha még lesz alkalmam találkozni vele, amit őszintén
remélek. Hihetetlen, hogy közismerten értelmes személyek néha
mennyire a saját érdekük ellen dolgoznak.

Lontay László fordítása

Damiano Malabaila: A Mimete néhány felhasználási
módja

A világon az utolsó, akinek a háromdimenziós sokszorosítógép a

kezébe kerülhet: Gilberto. Ennek ellenére rögtön megkaparintotta a
Mimetét, egy hónappal a piacra dobás után, és három hónappal
azelőtt, hogy az ismert rendelkezés megoltotta készítését és
használatát, tehát Gilbertónak bőven volt ideje arra, hogy bajba
keveredjék. A készülék akkor került a kezébe, amikor képtelen
voltam bármit is tenni; a San Vittore börtönben tartózkodtam, hogy
megfizessek úttörő munkámért, és álmomban sem jutott eszembe,
hogy ki és miképpen folytatja majd tevékenységemet.
Gilberto századunk fia. Harmincnégy éves, derék tisztviselő,
öröktől fogva jó barátom. Nem iszik, nem dohányzik, csupán
egyetlen szenvedélye van: gyötri a holt anyagot. Van egy kamrája,
műhelynek nevezi, ott reszel, fűrészel, forraszt, ragaszt, csiszol.
Órát, hűtőszekrényt, villanyborotvát javít; szerkentyűket készít, hogy
reggel begyújtsa a vízmelegítőt, aztán fotocellás zárakat,
repülőgépmodelleket, akusztikus szondákat, amelyekkel
eljátszadozik a tengerben. Ami pedig az autóit illeti, pár hónapnál
tovább egyik sem bírja nála: örökké szétszedi és újra összeszereli,
fényezi, olajozza, átalakítja őket, mindenféle mütyürkéket szerel
rájuk, aztán megunja az egészet, és eladja. Felesége, Emma
(bűbájos teremtés) bámulatra méltó türelemmel viseli el mindezt.
Éppen hogy hazatértem a börtönből, amikor csengett a telefon:
Gilberto jelentkezett. Áradt belőle a lelkesedés: húsz napja van a
birtokában a Mimete, és azóta húsz nappalt és húsz éjszakét szánt
rá. Lihegve mesélte el, mily csodálatos kísérleteket végzett, és
milyeneket fog még végezni; megszerezte Peltier könyvét (Théorie
générale de l'Imitation), valamint Zechmeister és Eisenlohr
értekezését (The Mimes and other Duplicating Devices), beiratkozott
egy gyorstalpaló kibernetikai és elektronikai kurzusra. Elvégzett
kísérletei sajnálatosan hasonlítottak az enyémekre, amelyekért oly
drágán megfizettem; próbáltam megmagyarázni neki, de hasztalan:
telefonon nehéz félbeszakítani azt, akivel társalgunk, Gilbertót
különösen. Aztán mégis véget vetettem a társalgásnak, letettem a
kagylót, és mentem a dolgomra.
Két nap múlva újra szólt a telefon: Gilberto hangja feszült a
megrendültségtől, de vitathatatlan büszkeség sütött belőle.
– Azonnal beszélnünk kell.
– Miért? Mi történt?
– Másodpéldányt csináltam a feleségemből – felelte.
Két óra múlva befutott, és elmesélte dőre vállalkozását. Megkapta
a Mimetét, elvégezte valamennyi kezdő szokásos mókáit (a tojás, a
csomag cigaretta, a könyv s a többi), de aztán belefáradt, a Mimetét
a műhelybe vitte, és az utolsó csapszegig szétszedte. Egész éjszaka
törte a fejét, tanulmányozta az értekezéseket, és rájött, hogy nem
lehetetlenség a modellt egyliteresből nagyobbá átalakítani, és nem is
nehéz. Nyomban írt a NATCA-nak, és nem tudom, milyen ürüggyel,
hozatott 200 font speciális pabulumot, vett mindenféle lemezt,
idomdarabot és tömítést, és egy hét alatt elvégezte a munkát.
Egyfajta mesterséges tüdőt szerkesztett, negyvenszeresre
gyorsította, és átalakította a Mimete timerét, összekötötte a két részt
egymással és a pabulumtartállyal. Hát ez Gilberto: veszélyes férfiú,
apró, ártalmas Prométheusz, leleményes és felelőtlen, dölyfös és
ostoba. Mint már mondottam, századunk fia, sőt: századunk jelképe.
Mindig arra gondoltam, hogy egy szép napon képes és összefabrikál
egy atombombát, ledobja Milánóra, hogy „lássa a hatását”.

Ha jól értettem, Gilbertóban még nem élt pontos elképzelés,

amikor elhatározta, hogy felnagyítja a sokszorosítógépet, legfeljebb
az – ami tipikusan gilbertói –, hogy „csinál magának” egy nagyobb
sokszorosítót, a saját két kezével és viszonylag olcsón, hiszen házi
könyvvitelében igen ügyesen eltünteti a követel rovatot, ehhez csak
egyfajta szellemi bűvészkedésre van szüksége. Mint mondotta, az
az iszonyú ötlet, hogy másodpéldányt csinál a feleségéből, csak
később merült fel benne, amikor elnézte mélyen alvó feleségét. Úgy
látszik, nem lehetett különösebben nehéz számára: Gilberto erős és
türelmes férfiú, a matracot és rajta Emmát az ágyról átcsúsztatta a
sokszorosítógép tartályába; több mint egy óráig tartott, de Emma
nem ébredt fel.
Egyáltalán nem látom tisztán, Gilbertót mi is ösztönözte arra, hogy
még egy feleséget alkosson magának, és ezzel megsértsen jó
néhány isteni és emberi törvényt. Mint a világ legtermészetesebb
dolgát mesélte el, hogy szerelmes Emmába, hogy Emma
nélkülözhetetlen számára, és ezért üdvös dolognak tartotta, hogy két
példánya legyen belőle. Lehet, hogy jóhiszeműen mesélte (Gilberto
mindig jóhiszemű), és a maga módján, gyerekesen, hogy úgy
mondjam: alulról felfelé, valóban szerelmes Emmába, de szilárd
meggyőződésem, hogy egész más meggondolásokból csinált
másodpéldányt a feleségéből, rosszul értelmezett kalandvágyból,
egészségtelen hérosztratoszi ízlésből; pontosan azért, hogy „lássa a
hatását”.
Megkérdeztem, arra nem gondolt-e, hogy mielőtt ily szokatlan
módon rendelkezik Emmával, megbeszélje vele a dolgot,
beleegyezését kérje. A haja tövéig elvörösödött: ennél sokkal
rosszabbat csinált, Emma ugyanis nem magától aludt oly mélyen:
altatót adott neki.
– És most hol tartasz a két feleségeddel?
– Nem tudom, még nem döntöttem. Egyelőre mindkettő alszik.
Majd holnap meglátjuk. Másnap semmit nem láttunk, vagy legalábbis
én nem láttam semmit. Az egyhónapos kényszerű semmittevés után
hosszabb utazásra indultam, két hétig távol voltam Milánótól.
Tudtam, mi vár rám, amikor visszatérek: segítenem kell Gilbertónak,
hogy kimásszon a slamasztikából, mint akkor is, amikor gőzhajtású
porszívót csinált, és megajándékozta vele hivatali főnökét és
feleségét
 És valóban: alighogy hazaértem, sürgés családi tanácsba hívtak:
Gilberto, jómagam és a két Emma részvételével. A hölgyekben volt
annyi jó ízlés, hogy megjelölték magukat: a második, a törvénytelen,
egyszerű fehér szalagot viselt a hajában, ettől kissé apácás lett a
külseje. Egyébként fesztelenül hordta I. Emma ruháit; szemmel
láthatóan minden tekintetben azonos volt a tulajdonossal: az arca, a
foga, a haja, a hangja, a beszédmódja, egy vékony forradás a
homlokán, a tartóshullám, a járása, a nemrég véget ért nyaralásban
szerzett barna bór. Láttam azonban, hogy erősen náthás.
Várakozásommal ellentétben úgy tetszett, hogy mindhárman igen
vidámak. Gilberto ostobán büszkének mutatkozott, nem is annyira
azért, amit művelt, hanem inkább mert a két nő jól megértette
egymást (ami persze nem az ő érdeme). A hölgyek őszinte
csodálatot ébresztettek bennem. I. Emma tüntető módon anyai
gyöngédséggel vette körül új „húgocskáját”, II. Emma pedig
méltóságteljes és szerető gyermeki tisztelettel viseltetett iránta.
Mindennek ellenére Gilberto sok tekintetben elriasztó kísérlete
jelentős módon megerősítette az utánzásról szóló elméletet: a
huszonnyolc éves korában megszületett új Emma a prototípusnak
nem csupán azonos porhüvelyét örökölte, hanem teljes szellemi
kincsestárát is. II. Emma bámulatos egyszerűséggel mesélte:
születése után csak két-három nappal bizonyosodhatott meg afelől,
hogy az emberi nem történetében ő az első, úgyszólván szintetikus
nő: vagy talán a második, ha figyelembe vesszük Éva homályosan
azonos esetét. Alvó állapotban jött a világra, mivel a Mimete
reprodukálta az I. Emma ereiben csörgedező altatót is, és amikor
felébredt, „tudta”, hogy ő Gattiné született Emma Perosa, Gilberto
Gatti könyvelő egyetlen felesége, aki Mantovában született 1936.
március 7-én. Jól emlékezett mindarra, amire I. Emma jól emlékszik,
és rosszul arra, amit I. Emma sem tud nagyon. Tökéletesen
emlékezett a nászútra, „iskolatársainak” nevére, a gyermeki és
meghitt részleteire annak a vallási válságnak, amelyen I. Emma
tizenhárom éves korában ment át, és amelyről soha senkinek nem
szólt. Természetesen jól emlékezett a Mimete megjelenésére a
lakásban, Gilberto lelkesedésére, sok beszédére és a kísérletekre,
így aztán nem csodálkozott el különösebben, amikor tudomására
hozták, hogy egy önkényes teremtő cselekedetnek köszönheti létét.
Abból a tényből, hogy II. Emma meghűlt, arra kellett
következtetnem, hogy a kezdetben tökéletes azonosságuk nem
lehet tartós életű; még akkor is, ha Gilberto a legméltányosabb
kétnejű férfiú lesz, még ha szigorúan szerelemforgó rendszert vezet
be, még ha tartózkodik is attól, hogy valamelyik nőnek kedvezzen
(ami lehetetlen feltételezés, hisz Gilberto kétbalkezes, és mindent
összekever), még akkor is óhatatlanul különbözőség fog mutatkozni.
Elég arra gondolni, hogy a két Emma fizikailag a térnek nem
ugyanazt a részét foglalja el: nem mehetnek át egyszerre egy szűk
ajtón, nem hajolhatnak be ugyanazon a pénztárablakon, asztalnál
sem egy helyet foglalnak el: ezért különböző bajoknak (lásd
meghűlés), különböző élményeknek vannak kitéve. Végzetszerűen
differenciálódni fognak szellemileg, akár testileg, és ha már
differenciálódtak, vajon Gilberto képes lesz-e arra, hogy egyformán
közelítsen hozzájuk, vagy távolodjon tőlük? Nyilvánvalóan nem, és
ha valamelyiket a legkevésbé is jobban kedveli, a törékeny hármas
egyensúly hajótörésre van kárhoztatva.
Gilberto elé tártam meggondolásaimat, és igyekeztem megértetni
vele, hogy ez nem az én alaptalan, pesszimista feltételezésem,
hanem a józan észen jól megalapozott előrelátás, szinte matematikai
tétel. Azt is igyekeztem megmagyarázni neki, hogy jogi helyzete
legalábbis kétséges, és hogy én sokkal kevesebbért börtönbe
kerültem. Házastársi kapcsolatban áll Emma Perosával, II. Emma is
Emma Perosa, de ez még nem szünteti meg azt a tényt, hogy két
Emma Perosa van.
Gilberto azonban meggyőzhetetlennek mutatkozott: ostoba
vidámságban élt, az ifjú férjecskék lelkiállapotában, és miközben
magyaráztam neki, látható módon máson járt az esze. Nem énrám
nézett, hanem belemerült a két nő szemlélésébe, akik e pillanatban
éppen tréfásan veszekedtek, ugyan melyikük üljön a mindkettőjük
által kedvelt karosszékbe; Gilberto nem válaszolt az érvelésemre,
hanem közölte, hogy nagyszerű ötlete támadt: hármasban
Spanyolországba utaznak.
– Mindent megfontoltam: I. Emma be fogja jelenteni, hogy
valahová elkeverte az útlevelét, másodpéldányt kér, és azzal utazik.
Sőt, dehogyis! Ó, de ostoba vagyok! Én magam csinálok
másodpéldányt, a Mimetével, még ma este.
Nagyon büszke volt erre az ötletére, és erős a gyanúm: csak azért
választotta Spanyolországot, mert a spanyol határon nagyon
szigorúan ellenőrzik az okmányokat.
Két hónap múlva tértek vissza, és a dolgok már kezdtek
összegabalyodni. Szemmel láthatóan hármuk viszonya a jómodor és
a formális udvariasság szintjén mozgott, de nyilvánvaló volt a
feszültség. Gilberto nem hívott meg, ő jött el hozzám, és már
egyáltalán nem lelkesedett.
Elmesélte, mi történt. Meglehetősen ügyetlenül mesélte el, mert
arra képes ugyan, hogy a cigarettásdobozra lefirkantson egy
differenciálegyenletet, arra viszont vigasztalanul alkalmatlan, hogy
kifejezze érzelmeit.
A spanyolországi utazás egyszerre volt szórakoztató és
fáradságos. Sevillában, egészpapos zsúfolt program után, az
ingerültség és a fáradtság légkörében vitatkozni kezdtek.
A két nő kapott össze, mégpedig az egyetlen témán, amelyet
illetően nézeteik eltérhetnek, és valóban el is térnek. Szükséges és
megengedett volt-e Gilberto cselekedete vagy sem? II. Emma
igennel válaszolt, I. Emma hallgatott. Ez a hallgatás elegendő volt
ahhoz, hogy felboruljon az egyensúly: ebben a pillanatban Gilberto
már választott is. I. Emmával szemben egyre növekvő zavart érzett,
napról napra súlyosbodó bűntudatot; ugyanakkor mind jobban
vonzódott az új asszonyhoz, és ez az érzelem ennek megfelelően
felfalta mindazt, amit a törvényes feleség iránt érzett. Még nem
szakítottak, de Gilberto érezte, hogy már közeli az idő.
 A két nő kedélyállapota és jelleme is differenciálódott. II. Emma
egyre fiatalabb, figyelmesebb, támadóbb, nyíltabb lett; I. Emma
kezdett bezárkózni negatív magatartásába, a sértődött lemondásba,
a visszautasításba. Mi a teendő? Azt javasoltam Gilbertónak, ne
kezdeményezzen meggondolatlanul, és szokás szerint megígértem
neki, hogy gondom lesz rá, magamban azonban szilárdan
elhatároztam, hogy távol maradok ettől a búbánatos zűrzavartól, és
nem tudtam elnyomni a megelégedettség gonosz és szomorú
érzését, hogy lám, mennyire bevált a jóslatom.

Soha nem hittem volna, de egy hónap múlva Gilberto sugárzó

képpel állított be a hivatalomba. A legjobb formájában volt, ontotta a
szót, lármázott, látható módon meghízott. Jellemző
egocentrizmusával minden kertelés nélkül rátért a témára. Gilberto
szerint, amikor neki jól megy sora, mindenkinél minden rendben van;
olyan az alkata, hogy képtelen felebarátaival törődni, viszont
megsértődik és elámul, ha felebarátja nem törődik vele.
– Gilberto igazi agykombájn – jelentette ki. – Szempillantás alatt
mindent elrendezett. – Gratulálok, és megdicsérlek szerénységedért:
másfelől ideje volt már, hogy megjöjjön az eszed.
– Ugyan! Ide figyelj, nem értettél meg. Nem magamról beszélek: I.
Gilbertót értem. Ő az agykombájn. Szerényen szólva nagyon
hasonlítok ugyan hozzá, de ebben a buliban kevés részem volt: csak
múlt vasárnap óta létezem. Most már minden rendben van, már csak
az anyakönyvi hivatallal kell tisztáznom II. Emma és az én
helyzetemet. Nincs kizárva, hogy valami kis trükkel kell élnünk,
például összeházasodunk II. Emmával, hacsak nem akar ki-ki a neki
tetsző hitvessel egybekelni. Persze, aztán munkát is kell keresnem,
de meggyőződésem, hogy a NATCA szívesen elfogadna, mint a
Mimete és többi hivatali gépe propagandistáját.

Lontay László fordítása

 Damiano Malabaila: Teljes foglalkoztatottság

– Pontosan úgy van, mint 1929-ben – mondta Simpson úr. – Ön

még fiatal, nem emlékezhet rá, de most is pontosan az a helyzet,
mint akkor volt: bizalmatlanság, ernyedtség, a kezdeményezés
hiánya. És azt hiszi, hogy az Államokban, ahol mégsem mennek
olyan rosszul a dolgok, a kisujjukat is mozdítják, hogy a
segítségemre legyenek? Szó sincs róla! Mit gondol, éppen az idén,
amikor valami új, valami forradalmi kellett volna, mivel hozakodott
elő a NATCA tervezési osztálya, mind a négyszáz technológus és az
ötven tudós? Ezzel ni, ide nézzen, ez az egész! – Fémdobozt vett ki
a zsebéből, és megvetően az asztalra dobta. – Megmondaná,
hogyan lehet szeretettel végezni az ügynöki munkát? Nem mondom,
csinos jószág, de higgye el, bátorság kell ahhoz, hogy az ember
egész esztendőben vevőtől vevőhöz jár, de csak ezt tudja kínálni, és
próbálja bebeszélni az embereknek, hogy ez a NATCA 1966-os
nagy újdonsága?
– Mit tud csinálni ez a masina? – kérdeztem.
– Látja, ez a bökkenő: mindent tud, és semmit sem. A gépek
általában szakosítva vannak: a traktor vontat, a fűrész fűrészel, a
verscsináló verset ír, a fotométer fényt mér. Ez viszont mindenre jó,
vagy majdnem mindenre. Minibrain, azaz miniagyvelő a neve:
szerintem még az elnevezés se sikerült. Nagyképű és homályos,
nem is lehet jól lefordítani: szóval nincs kereskedelmi vonzereje.
Négysávos szelektor, ennyi az egész: akarja tudni, hány Eleonóra
nevű nőt operáltak meg vakbélgyulladásban 1940-ben Szicília
területén? Vagy 1900-tól napjainkig az egész világ öngyilkosai közül
mennyi volt balkezes és egyben szőke? Elég, ha megnyomja ezt a
billentyűt, és egy pillanaton belül megkapja a választ, de csak akkor,
ha előzőleg betáplálta a jegyzőkönyveket, de hát ne haragudjon, ez
kevés. Szóval szerintem durva tévedés ez, és drágán megfizetnek
érte. Azt hiszik, az benne az új, hogy zsebben hordozható, és meg
lehet fizetni: Akarja? Ide huszonnégyezer lírát, és máris az öné: még
annyi se, mint ha Japánban készült volna. De tudja, mit mondok? Ha
még az idén nem adnak valami eredetit, fütyülök a hat évtizedemre
és benne a harmincöt év szolgálatra, és otthagyom őket. Nem, nem
tréfálok. Szerencsémre más kártyákat is tartok a kezemben: nem
akarok hencegni, de úgy érzem, többre vagyok képes, mint hogy
konjunktúra idején szelektorokat dobjak piacra.
A végére jártunk annak a lukulluszi bankettnek, amelyet a NATCA
mindennek ellenére továbbra is évente megrendez legjobb vevői
számára, és az egész beszélgetés alatt kíváncsian figyeltem
Simpson kedélyállapotát. Szavaival ellentétben egyáltalán nem
látszott csüggedtnek: éppen ellenkezőleg, szokatlanul felhevült és
vidám volt. Vastag okuláréja mögött fürgén villogott szürke szeme:
vagy lehet, hogy ez csak a bor hatása volt, hisz bőven ittunk
mindketten. Elhatároztam, hogy megkönnyítem számára a bizalmas
közlések útját.
– Nekem is meggyőződésem, hogy ennyi tapasztalattal a háta
mögött többre képes, mint hogy irodagépekkel házaljon. Eladni
nehéz dolog, néha kínos, mégis olyan mesterség, amely nyitva tartja
az emberi kapcsolatokat, mindennap ad valami újat... De hát
nemcsak a NATCA van a világon.
Simpson elfogadta a neki felkínált cselt.
Itt van a kutya eltemetve: a NATCA emberei tévednek, vagy
eltúlozzák a dolgokat. Régen rájöttem már, hogy a gép nagyon
fontos, nem lehetünk meg nélküle, alapvető feltétele egész
világunknak, de nem mindig a legjobb megoldás a problémáinkra.
Nem nagyon értettem, mire akar kilyukadni, ezért tovább
szondáztam.
– Persze, az emberi agy pótolhatatlan. Az elektromos agyak
tervezői hajlamosak megfeledkezni erről az igazságról.
– Ne, ne – felelte Simpson türelmetlenül –, ne is említse nekem az
emberi agyat. Először is nagyon bonyolult, aztán nincs bizonyíték
arra, hogy valaha is képes lehet önmagát megérteni, végezetül már
túl sokan foglalkoznak vele. Nem mondom, derék népség, önzetlen,
de túl sokan vannak; a halomnyi könyv, az ezernyi szervezet, a sok-
sok NATCA, amelyek se nem jobbak, se nem rosszabbak az
enyémnél, ezek mind különböző szószokban főzik az emberi agyat.
Freud, Pavlov, Turing, a kibernetikusok, a szociológusok, mind az
agyat manipulálják, denaturálják, gépeink pedig igyekeznek
lemásolni. Nem, én egész másra gondolok. – Elhallgatott, mintha
tétovázna, aztán az asztal fölé hajolva, halkan folytatta: – És ez nem
csupán elképzelés. Eljönne hozzám vasárnap?

Simpson a háború végén potom pénzért szerezte meg a dombon

ezt a régi villát. A feleségemmel mentem. A házaspár szívélyesen és
udvariasan fogadott bennünket; nagyon örültem, hogy végre
megismerhettem Simpsonnét, ezt a törékeny, már szürke hajú,
nyájas hölgyet, aki tartózkodó ugyan, mégis emberi melegség
sugárzik belőle. A kertbe vittek, a medence partján foglaltunk helyet;
a beszélgetés szórakozottan és kuszán vontatott volt, főleg Simpson
hibájából. A levegőbe bámult, fészkelődött a széken, minduntalan
pipára gyújtott, de aztán hagyta kialudni; lerítt róla, hogy szinte
komikusan siet, le akarja már zárni a bevezetőt és rátérni a lényegre.
Meg kell hagyni, elegánsan csinálta. Miközben felesége
felszolgálta a teát, ő megkérdezte:
– Asszonyom, megkínálhatjuk egy kis fekete áfonyával? Bőven
terem a völgy túloldalán, és kiváló.
– Nem szeretnék fáradtságot okozni... – kezdte a feleségem, de
Simpson közbevágott:
– Szó sincs róla!
Aztán kihúzott a zsebéből egy kis szerkezetet, amely Pán sípjára
hasonlított, és háromszor belefújt. Könnyű és pattogó szárnyzizegés
hallatszott, a medence vize megfodrozódott, fejünk felett szitakötők
viharzottak el.
– Két perc az egész! – mondta diadalmaskodva Simpson, és
megindította karstopperóráját.
 Simpsonné büszkén és kissé szégyenkezve elmosolyodott,
bement a házba, kihozott egy üres kristálykupát, és az asztalra
helyezte. A második perc végére a szitakötők apró bombázóhulláma
visszatért, több százan lehettek. Egy helyben libegtek felettünk,
szinte fémes zizegést hallattak, aztán egyenként lecsaptak a kupára,
meglassították röptüket, lepottyantottak egy-egy szem áfonyát, majd
villámsebesen felrepültek. A kupa néhány pillanat alatt megtelt,
egyetlen szem áfonya sem hullott mellé, és még friss harmat rezgett
rajtuk.
– Mindig sikerül – mondta Simpson. – Látványos bizonyítás, de
nem eléggé pontos. De ha már látta, nem kell azzal próbálkoznom,
hogy szavakkal győzzem meg. Most pedig nyilatkozzon: ha ezt meg
lehet csinálni, mi értelme volna kikísérletezni olyan gépet, amelynek
megparancsolhatjuk, hogy két hektár erdőben szedjen fekete
áfonyát? És mit gondol, elképzelhető-e olyan gépet megtervezni,
amely két perc leforgása alatt minden zaj nélkül, üzemanyagot nem
fogyasztva elvégzi a munkát, nem romlik el, és nem teszi tönkre az
erdőt? Meg aztán a költség, a költségre gondoljon! Mibe kerül egy
szitakötőraj? Nem is szólva arról, mily bájosak ezek a kis állatok.
– Ezek olyan... olyan manipulált szitakötők? – kérdeztem ostobán.
Óhatatlanul lopva riadt pillantást kellett vetnem a feleségemre, és
féltem, hogy Simpson észreveszi, és megérti jelentését. Feleségem
szenvtelen arcot vágott, de világosan éreztem, hogy nem tetszik neki
az egész.
– Nem manipuláltak: a szolgálatomban állnak. Sőt, pontosabban
szólva, szerződést kötöttünk. – Simpson hátradőlt a széken, és
elnézően mosolygott, élvezte riposztja hatását. Aztán tovább
beszélt: – Hát igen, talán az lesz a legjobb, ha az elejétől fogva
mindent elmesélek. Gondolom, olvasta Von Frisch zseniális munkáit
a méhek nyelvéről: a nyolcas tánc módozatai és az étel távolságát,
irányát és mennyiségét illető jelentése. Tizenkét évvel ezelőtt
haraptam rá a témára, és azóta a hétvégeken minden szabad
órámat a méheknek szentelem. Kezdetben csak azt akartam
megpróbálni, tudok-e a méhekkel a nyelvükön beszélni. Érthetetlen,
miért nem gondolt erre még senki: rendkívül könnyen megy. Jöjjön,
nézze meg.
Kaptárt mutatott, amelynek az elülső falába homályos üveget
vágott. Ujjával néhány görbe nyolcast rajzolt az üveg külső felére, és
nem sokkal később egy kis raj szállt ki zümmögve az ajtócskán.
– Sajnálom, hogy ezúttal becsaptam őket. Szegénykéim,
délkeletre, kétszáz méterre innen, az égvilágon semmi nincs, csak
meg akartam mutatni önnek, hogyan törtem meg a jeget, a meg nem
értés falát, amely elválaszt bennünket a rovaroktól. Eleinte
megnehezítettem magamnak a dolgot: képzelje el, hogy hónapokon
keresztül én magam jártam a nyolcas táncot, teljes terjedelmemben,
szóval nem csupán az ujjammal, igen, itt előttünk, a réten. Így is
megértettek, csak nehezen, meg aztán strapás, nevetséges dolog
volt. Később láttam, hogy sokkal kevesebb is elegendő; láthatta,
elég akármilyen jel, akár egy gallyal, az ujjal, csak az a lényeg, hogy
megfeleljen a kódjuknak.
– És a szitakötőkkel is...?
– A szitakötőkkel egyelőre csak közvetett kapcsolataim vannak.
Ez volt a második lépés: hamarosan észrevettem, hogy a méhek
nyelve jóval túlmegy az ennivaló jelzésére szolgáló nyolcas táncon.
Ma már be tudom bizonyítani, hogy vannak más táncaik, akarom
mondani: más figuráik is. Még nem fejtettem meg mindegyiket, de
azért össze tudtam állítani egy néhány száz szóból álló kis
szójegyzéket. Íme, nézze meg: itt vannak a megfelelői egy csomó
olyan opusú főnévnek, mint „nap”, „szél”, ,.eső”, hideg”, „meleg” s a
többi; igen gazdag a növénynevek választéka; ezzel kapcsolatban
megfigyeltem, hogy legalább egy tucat különböző figurájuk van
például az almafa jelölésére, attól függően, hogy magas, kicsi, vén,
egészséges, elvadult fáról van-e szó, és így tovább, kissé úgy,
ahogy mi vagyunk a lovakkal. Ki tudják fejezni, hogy „begyűjteni”,
„szúrni”, „esni”, „repülni”; a repülésre szintén meghökkentően sok a
szinonimájuk: az ő sajátos repülésük más, mint a szúnyogoké, a
pillangóké és a verebeké. Ezzel szemben nem különböztetik meg a
járást, a futást, az úszást és a járművön való közlekedést, számukra
a talajon vagy a víz színén történő minden helyváltoztatás „csúszás”.
A többi rovarra, főleg a szárnyasokra vonatkozó szókincsük alig
kisebb a mienknél, viszont a nagyobb állatokat illetően beérik egy
végtelenül sommás nomenklatúrával. Négylábúakra vonatkozó jelük
– az egértől a kutyáig, illetve a birkától felfelé – mindössze kettő van,
és nagyjából úgy fordíthatók le, hogy „kicsi négyes” és „nagy
négyes”. Férfi és nő között sem tesznek különbséget, nekem kellett
megmagyaráznom nekik, mi a különbség köztük.
– És ön beszéli ezt a nyelvet?
– Most még gyengén, de elég jól értem, és arra volt jó, hogy
megfejtsem a méhkas néhány súlyos titkát: hogyan döntik el a hímek
kipusztításának időpontját, mikor és miért engedik meg a
méhkirálynőknek, hogy életre-halálra megküzdjenek, miképpen
állapítják meg a herék és a dolgozó méhek számbeli arányát. De
azért nem árultak el mindent: bizonyos titkaikat megtartják
maguknak. Igen méltóságteljes népség ez.
– A szitakötőkkel is táncolva beszélnek?
– Nem, a méhek csak egymással és – ne haragudjon a
szerénytelenségért – velem érintkeznek táncolva. Ami a többi
speciest illeti, mindenekelőtt meg kell mondanom, hogy a méhek
csak a legfejlettebb fajtákkal állnak kapcsolatban, főleg a többi,
közösségi életet élő rovarral és azokkal, amelyek csoportszokásokat
követnek. Például meglehetősen szoros – bár nem mindig baráti –
kapcsolat fűzi őket a hangyákhoz, a darazsakhoz és éppen a
szitakötőkhöz; a sáskáknak és általában az egyenesszárnyúaknak
viszont csak parancsolgatnak, és fenyegetik őket. Annyi tény, hogy a
méhek valamennyi más rovarral tapintócsápjaikon keresztül
érintkeznek. Kezdetleges kódrendszer ez, viszont oly gyors, hogy
teljességgel képtelen voltam követni, és félek, hogy hiába minden,
csak kívül esik az emberi lehetőségek határain. Egyébként, ha
őszinte akarok lenni, nem csupán nem remélem, de nem is kívánom,
hogy a méheket kiiktatva léphessek érintkezésbe a többi rovarral:
úgy érezném, tapintatlanságot követnék el velük szemben, meg
aztán oly lelkesen közvetítenek, mintha gyönyörűséget lelnének
benne. De hogy visszatérjek erre a – nevezzük így – rovarközi
kódrendszerre, az a benyomásom, hogy nem igazi és valóságos
nyelv: úgy láttam, nem mereven konvenciókon alapul, inkább a
pillanatnyi intuíció és fantázia szüleménye. Kissé hasonlíthat ahhoz
a bonyolult és sommás mádhoz, ahogy mi, emberek érintkezünk a
kutyákkal (gondolom megfigyelte, hogy nincs külön ember-kutya
nyelv, mégis nem kis mértékben megértjük egymást mindkét
irányban), viszont minden bizonnyal sokkal gazdagabb, ahogy ön is
láthatja az eddigi eredményekből.

Végigvezetett bennünket a kerten és a lugason, és felhívta a

figyelmünket arra, hogy egy szem hangya sincs erre. Nem
használtak rovarölő szert: felesége nem szereti a hangyákat
(Simpsonnénak, aki velünk jött, lángvörösre gyúlt az arca), ezért
Simpson úr szerződést kínált fel nekik. Gondoskodik valamennyi
telepük ellátásáról egészen a külső falig (megmagyarázta, hogy ez
évi két-háromezer líra mindössze), ők pedig kötelezik magukat arra,
hogy a villától számított ötven méter sugarú körben lebontanak
minden hangyabolyt, nem építenek újat, és napi két óra alatt, öttől
hétig, elvégeznek a kertben és a villában minden mikrotisztítási
munkát, elpusztítják a kártevő lárvákat. A hangyák elfogadták az
egyezséget, ám nemsokára a méhek közvetítésével panaszt tettek
egy hangyalesőtelep ellen, amelynek tagjai az erdő szélén feldúltak
egy homokos sávot. Simpson bevallotta, hogy akkortájt még azt sem
tudta, hogy a hangyalesők a szitakötők lárvái: később megjelent a
helyszínen, és borzadállyal szemlélte vérengzéseiket. A homok tele
volt apró, kúp alakú lyukakkal, és amikor egy hangya a peremre
merészkedett, nyomban lezuhant a gödröcske fenekére, és az
ingatag homokhalmaz eltemette. A gödörfenékből két ádáz, görbe
állkapocs meredt ki, és Simpsonnak el kellett ismernie, hogy a
hangyák panasza jogos. Mint mondotta, büszkeséget, egyben zavart
érzett, hogy ilyen döntésre hivatott: az ő választásától függ az egész
emberi nem jó híre. Kisebb népgyűlést hívott össze.
– A múlt szeptemberben történt, emlékezetes ülés volt. Méhek,
hangyák és szitakötők voltak jelen: felnőtt szitakötők, amelyek
keményen és illemtudóan védték lárváik jogait. Felhívták a
figyelmemet arra, hogy ez utóbbiak semmiképpen nem vonhatók
felelősségre étrendjükért: alkalmatlanok a helyváltoztatásra, és
választhatnak: vagy kelepcébe csalják a hangyákat, vagy éhen
pusztulnak. Erre azt javasoltam, hogy biztosítani fogok számukra
kellő napi adag megfelelő táplálékot, olyasfélét, amivel a tyúkokat
etetjük. A szitakötők gyakorlati próbát kértek: a lárváknak
kifejezetten ízlett az étel, mire a szitakötők késznek mutatkoztak jó
szolgálatot teljesíteni annak érdekében, hogy függesszenek fel a
hangyákra káros mindenféle tevékenységet. Ekkor ajánlottam fel
nekik külön juttatást az áfonyás erdőben teljesítendő minden
kiszállásra, de ilyen tevékenységet ritkán kérek tőlük. A
legértelmesebb és legerősebb rovarok közé tartoznak, és sokat
várok tőlük.
Elmagyarázta, hogy nem érezte volna túlságosan korrekt
dolognak bármiféle szerződést felajánlani a méheknek, hisz máris
nyakig vannak munkával, viszont előrehaladott stádiumban vannak a
tárgyalásai a legyekkel és a szúnyogokkal. A legyek ostobák, nem
sokat lehet kihozni belőlük, legfeljebb annyit, hogy ősszel nem
háborgatják az embert, és hogy nem járnak az istállóba és a
trágyadombra. Fejenként napi négy milligramm tej ellenében igent
mondtak: Simpson arra gondol, hogy egyszerű sürgős üzenetek
közvetítésére használja fel őket, legalábbis addig, amíg a villában
felszerelik a telefont. A szúnyogokkal folytatandó tárgyalások más
okokból ígérkeztek nehéznek: nem elég, hogy semmire sem
alkalmasak, de kifejezésre juttatták, hogy nem akarnak, sőt nem is
tudnak lemondani az ember vagy legalábbis valamely emlősállat
véréről. Tekintve, hogy ott van a medence vize, a szúnyogok nem
lebecsülhető kellemetlenséget jelentenek, ezért Simpson hőn áhított
valamiféle megegyezést: tanácsot kért a körzeti állatorvostól, és úgy
határozott, hogy kéthavonta fél liter vért vesz az istálló egyik
tehenétől. Ha kevéske citrátot tesz bele, nem alvad meg, és ha
beosztja, elegendőnek kell lennie a vidék valamennyi szúnyogja
számára. Hangsúlyozta, hogy ez önmagában véve nem nagy dolog,
de még mindig sokkal olcsóbb, mint egy DDT-permetezés, ráadásul
nem borítja fel a környék biológiai egyensúlyát. Ez a részlet nem
minden fontosság nélkül való, mert a módszert szabadalmaztatni
lehetne, és hasznosíthatnák valamennyi malária sújtotta vidéken:
véleménye szerint a szúnyogok elég hamar megértik, mennyire
nyilvánvaló érdekük kerülni a plasmodiummal való fertőződést, ha
pedig a plasmodiumok kipusztulnak, az nem nagy kár.
Megkérdeztem tőle, nem lehetne-e hasonló meg nem támadási
szerződést kötni az emberek és a lakások más élősdieivel is.
Simpson hangoztatta, hogy ez idáig nehéznek mutatkoznak a
tárgyalások a nem csoportosan élő rovarokkal, másfelől viszont nem
is szorgalmazta nagyon a megbeszéléseket, mivel még a legjobb
esetben is vajmi kevés haszonnal kecsegtetnek; továbbá véleménye
szerint ezek a rovarok éppen azért képtelenek a csoportos életre,
mert hiányzik belőlük a kommunikációs készség. Ennek ellenére a
káros rovarokat illetően már kidolgozott egy szerződéstervezetet,
amelyet a FAO is jóváhagyott, és az a szándéka, hogy megvitatja a
sáskák egy delegációjával nyomban az alakváltozás periódusa után.
Közvetítésre egy barátját kérte fel, aki az EAK-ban és Libanonban
képviseli a NATCA-t.

Már lement a nap, behúzódtunk a szalonba: feleségemet és

jómagamat csodálkozás és zavar töltött el. Képtelenek voltunk
megmondani Simpsonnak, mit gondolunk, végül aztán feleségem
elszánta magát, és nagy nehezen kijelentette, hogy valóban...
valóban újszerű és nagy „micsodába” vágta a fejszéjét, amelyből sok
tudományos és költői dolog fejlődhet ki. Simpson félbeszakította:
 – Asszonyom, soha nem feledkezem meg arról, hogy üzletember
vagyok, sőt a legnagyobb üzletről még nem is szóltam. Kérem,
egyelőre senkinek ne tegyenek róla említést de tudniok kell, hogy ez
a munka mélységesen érdekli a NATCA fejeseit, különösen a Fort
Kiddiwanee-i Kutatóközpont agykombájnjait. Eléjük tártam a dolgot,
természetesen előbb tisztáztam a szabadalmi helyzetet, és úgy
látszik, érdekes kombináció születik maja belőle. Nézze meg, mi van
ebben! – Apró papírdobozt tolt elém, nem nagyobb egy gyűszűnél.
Kinyitottam.
– De hisz ez üres!
– Majdnem üres – helyesbített Simpson. Nagyítót nyomott a
kezembe: a skatulya fehér fenekén hajszálnál vékonyabb, talán egy
centiméter hosszú szálat láttam, a közepe táján enyhén
kidudorodott.
– Egy ellenállás – magyarázta Simpson. – A szál vastagsága
kétezred, az ereszték öt, és az egész négyezer lírába kerül, de
nemsokára kétszázért is kapható lesz. Ez az első darab, amelyet a
hangyáim állítottak össze fenyőkócból, a legerősebb,
leghajlékonyabb szálakból. Nyáron oktattam ki egy tízes csoportot,
azok meg továbbadták tudásukat a többieknek. Látnia kellene őket,
egyedülálló látvány: kettő megragadja az állkapcsával a két
elektródot, a következő három fordulattal megcsavarja és egy csepp
gyantával rögzíti őket, aztán hárman együtt leteszik a darabot a
szállítóra. Hárman 14 másodperc alatt összeszerelnek egy
ellenállást, ebbe beleszámítanak a holt idők is, és huszonnégy
órából húszat dolgoznak. Persze szakszervezeti kérdés lett belőle,
de az ilyesmit mindig el lehet igazítani; a hangyák ki vannak elégítve,
efelől nem lehet kétség. Természetbeni juttatást kapnak, amely két
részre oszlik: az egyiket személyre szólónak mondhatnám, ezt a
munkaszünetekben fogyasztják el, a másik a kollektív, ez a
hangyaboly tartaléka, amelyet a hasi erszényekben raktároznak el,
összesen napi 15 gramm az egész munkacsapatnak, azaz ötszáz
dolgozó hangyának. Ez a háromszorosa annak, amit egész napos
gyűjtéssel össze tudnak szedegetni itt az erdőben. De ez csak a
kezdet: most képezek ki újabb csapatokat más „lehetetlen”
munkákra. Egy brigád húzza meg egy spektrométer diffrakciós
hálózatát, ezer sor nyolc milliméteren, egy másik megjavítja a
miniatürizált nyomtatott áramköröket, amelyek eddig, ha elromlottak,
a szemétbe kerültek; egy harmadik csoport fényképnegatívokat
retusál; négy csoport segédmunkákat végez az agysebészetben, és
már most kijelenthetem, hogy pótolhatatlanok a hajszálerek
vérzésének megállításánál. Elég, ha csak egy pillanatra
elgondolkodunk, és máris tucatjával jutnak eszünkbe olyan munkák,
amelyek minimális energiakifejtést követelnek meg, de nem
végezhetők el olcsón, mert ujjaink túlságosan vastagok és lassúak,
mert a mikromanipulátor túl sokba kerül, vagy mert túl sok műveletet
kell elvégezni túl tágas területen. Kapcsolatba léptem már egy
mezőgazdasági kutatóállomással, lelkesítően izgalmas kísérletekre
gondolok: szeretnék betanítani egy hangyabolyt a „kiültetett” trágyák
szétosztására úgy, hogy egy szem jusson minden magra; egy másik
hangyaboly úgy javítaná meg a rizsföldek talaját, hogy kiszedi a
gyomot, amikor még csírázik; egy hangyaboly tisztítaná a silókat,
egy másik mikrosejtoltásokat végezne... Higgye el, rövid az élet,
átkozom a fejemet, hogy ily későn kezdtem el. Aki egyedül van, oly
keveset tud végezni! Miért nem vesz maga mellé társat?
– Azt hiszi, nem próbáltam meg? Hajszálon múlt, hogy börtönbe
nem jutottam. Rájöttem arra, amit az önök közmondása úgy mond,
hogy... Jobb egyedül.
– Majdnem börtönbe került?
– Oda bizony, O'Toole miatt, éppen hat hónapja történt. Fiatal
ember, optimista, intelligens, fáradhatatlan, meg aztán tele van
fantáziával, ötletbánya. De egyik nap furcsa mütyürkét látok az
asztalán, kivájt műanyag gömböcskét, nem nagyobb, mint egy
szőlőmag, benne valami porocska. Tudja, éppen a kezemben
tartottam, amikor verik az ajtót: az Interpol, nyolc nyomozó. Tucatnyi
ügyvéd tudott c ék kihúzni a csávából, alig tudták őket meggyőzni,
hogy semmit sem tudok az egészről.
– Miről nem tudott semmit?
– Az angolnák históriájáról. Persze hogy nem rovarok, de ők is
tömegestül vándorolnak, évente ezrével. Az a szerencsétlen
megállapodott velük, mintha bizony tőlem nem kapott volna elég
pénzt. Valami döglött léggyel korrumpálta őket, azok meg sorban
kijöttek a parthoz, mielőtt útnak indultak volna a Sargasso-tenger
felé: fejenként két gramm heroint kaptak, a hátukon vitték a
golyócskában. Odalent persze már várta őket Rick Papaleo jachtja.
Mint mondottam, már a leghalványabb gyanúval sem illetnek, de
napvilágra került az egész, és most az adóhivatal minden lépésemet
figyeli. Azt hiszik, hogy csillagászati összegeket keresek, folyton
bizonyságot akarnak szerezni. Régi história ez, nem? Találd fel a
tüzet, ajándékozd meg vele az emberiséget, aztán egy keselyű az
idők végeztéig tépi-marja a májadat.

Lontay László fordítása

 Libero Bigiaretti: Másutt élt

Joe Russel végül legyőzte félelmét, kinyitotta a kertre nyíló ajtót,

és látta, amint egy gyerekalak közeledik feléje, aki azonban csak
termetre hasonlított gyerekhez, egyébként a gyönge holdfényben is
látszott, hogy nem gyerek, még csak nem is apró emberke. A furcsa
alak akár négylábú is lehetett, annyira hosszú volt a karja. Az
ismeretlen lény Joe-tól tízlépésnyire felemelte karját: zárt ökléből,
vagyis végtagjának abból a hatalmas végződéséből, amely az ökle
lehetett, hirtelen erős ibolyaszínű fény lövellt ki egymás után
háromszor.
És ettől a pillanattól Joe nem tudott többé megmozdulni, bár
öntudatát és akaratát épségben megőrizte; kővé dermedt, hangja
elhalt. Mindent látó, mindent halló szoborrá változott...”
Giovanni Corsetti ennél a résznél bóbiskolt el; a tudományos-
fantasztikus regény ezen az estén is kicsúszott a kezéből, és
pontosan a papucsára esett. Egy másodperccel előbb, már
öntudatlanul, ösztönösen eloltotta a villanyt; aztán ugyancsak
ösztönösen vagy szokásból „jó éjszakát” dörmögött csak úgy bele a
világba. A másik emberi lény ugyanis, aki a szobában tartózkodott, a
felesége volt, ő azonban nem fogadhatta, mivel fél órája az igazak
álmát aludta. Álma nyugodt és mély volt, szinte sose rándult meg,
sose változtatott hirtelen helyzetet, sose fulladt el a lélegzete, nem
vált egyenetlenné, mint Giovanninak, aki egyébként igazi
álmatlanságban azért nem szenvedett.
A tudományos-fantasztikus regény nemrég lépett Giovanni
Corsetti életébe; olvasni mindig olvasott az ágyban elalvás előtt,
történelmi regényeket, szórakoztató életrajzokat, néhány komoly
történelmi könyvet is, melyeknek ritkán jutott a végére. Felesége –
olvasásának közönyös tanúja – hol büszkélkedett férje szokásával,
hol sajnálkozott miatta, és olyan színben tűntette fel, mintha valami
filozófus lenne: „mindig a könyveket bújja”, vagy mintha a
gondolkodás hőse lenne: „művelődéssel tölti az éjszakákat”. A
valóságban Giovanni úgy szerette az olvasást, mint mások a mozit:
passzívan fogadta magába, átengedte magát a történelem ködébe
vesző tetteknek, eseményeknek és személyi intrik9knak. Egy idő óta
a múlt eseményei helyett jobban érdekelték a jövő dolgai, beteges
kíváncsiság fogta el az ismeretlen iránt. Miután némi ellenállást és
bizalmatlanságot leküzdve fölfedezte magának a tudományos-
fantasztikus regényeket, az új olvasmányokat is ugyanazzal a
passzív kulturális érdeklődéssel fogadta magába. Csak feleségének
beszélt róla időnként.
Elena, vagyis Lella mérsékelt érdeklődéssel hallgatta. Jobban
szerette volna, ha a férje most is az apró-cseprő hivatali dolgokról
mesél, mint annak idején, vagy megosztja vele az ő gondjait,
aggodalmait, melyek Luisa lányuk létezéséből adódtak. Mégis
minden este meghallgatta férjét, mert általában egyedül voltak.
Egyébként igazán szerette: harminc éve, hogy összeházasodtak, és
a házasélethez, hogy úgy mondjam, hozzátartozó veszekedéseket,
rossz hangulatokat és értetlenségeket leszámítva, életük boldog
békében csörgedezett.
Külsőleg, különösen feleségéhez képest, Giovanni még fiatal
ember volt, haja fekete, hasa lapos, pedig betöltötte ötvenhetedik
évét. Lella sóhajtozva bizonygatta időnként, hogy tízzel kevesebbet
mutat.
– Bezzeg én... – tette hozzá.
– Bezzeg te... – nyugtatgatta ilyenkor Giovanni, de nem nézett rá,
lelki szemével látta csak. – Bezzeg te még ma is az én szép Lellám
vagy.
Nem volt igaz: megszürküli haja, meggömbölyödött és
elformátlanodott alakja, a régen csakugyan szép arcát végigszántó
ráncok az idős asszonyok szomorú táborába száműzték. Ám
Giovanni is csak külsőleg volt fiatal. Lelke mélyén már megrokkant, a
fiatalos lendület kiveszett belőle, egyébként sose bővelkedett benne.
Viszont Lella mozdulatai, hangja, hirtelen feltörő nevetése, hogy
hevességéről, vágyairól ne is beszéljünk, töretlenül bájos-fiatalosak
maradtak, s ez olyan feltűnő volt, mint egy élénk színű szalag egy
halom rongyon. Lella szerette volna érzelmi életét, kitöréseit
továbbra is frissen tartani, de Giovanniban nem talált visszhangra,
ezért valósággal szégyenkezve húzódott vissza. És nem volt elég ez
a megaláztatás, nem volt elég a tükör, melyről gúnyolódva nézett
vissza saját arca, állandóan itt volta lánya, Luisa, a drága Lilla („Lilla,
Lella” – mint egy tréfás refrén, úgy hangzott Giovanni szájából), és
emlékeztette, hogy már megette kenyere javát.
– Mama, a te felfogásoddal... Mama, te ezt nem értheted...
Luisa bezzeg mindent értett, mindenben biztos volt, mohó,
tiszteletet parancsoló, majd kicsattanó huszonnyolc éve mindentől
megvédelmezte. Éveiből épült bástyái mögé apja és anyja nem
léphetett be: saját koruk, öregségük távolából figyelhették csak a
látványosságot. Az ő szemükben Luisa hivatali és szerelmi
bonyodalmak, telefonbarátságok, váratlan távozások, séták,
összejövetelek forgószelében élt, s ők legfeljebb futtában váltott
szavak révén kérhettek részt ebből az életből.
Giovanninak is megvolt a maga élete: ott volt a hivatal; ahol
harminc éve dolgozott olyan kitartó középszerűséggel, hogy
bizonyos méltóságot és tekintélyt vívott ki. Az irodából fáradtan és
szórakozottan tért haza, nekifogott egy újságnak vagy könyvnek, és
csak mint valami zavaros és unalmas zajt hallotta a felesége és a
lánya hangját, mely néha a veszekedés magas régióiba csapott.
Néha kénytelen volt félbeszakítani az olvasást, és rájuk kiabálni:
„Hagyjátok abba!” Kiáltását ilyenkor rövid csend követte, aztán
sugdosás, és a végén a hangok megint az előbbi magasságokig
csaptak.

Giovanni szerette volna, ha azokon az estéken, amikor egyedül

maradtak, a felesége kicsit több kíváncsiságot mutat a jövő
csodálatos világa iránt, melyet az újfajta olvasmányok egészen közel
hoztak hozzá. Szerette volna, ha kérdezősködik, akkor bevezethette
volna ebbe a fantasztikus világba, melyben így egyedül kellett élnie,
mert kollégái se érdeklődtek iránta. Felesége meghallgatta ugyan,
de szemrehányást tett neki, amiért ilyen szenvedélyesen vonzódik
ezekhez az ostobaságokhoz, miközben a komoly dolgok
közömbösen hagyják. Például a lányukkal kapcsolatos dolgok, az az
elkeserítő valószínűtlenség, hogy férjhez menjen, azok a
nehézségek, amelyeket a viselkedésével támaszt. Giovanni – a saját
véleménye szerint – jó apa és jó férj volt. Estéit mindig otthon
töltötte. Lehet ennél többet kívánni? Figyelmes volt, gondoskodó,
háza igazi úri lak, a kert közepén szökőkút aranyhalas medencével,
a házban hat szoba, három a földszinten, három az emeleten, aztán
a mellékhelyiségek, s húszévi törlesztés után – három év múlva – az
egész teljesen az övék lesz. Fizetése nem túl nagy, de pótlásnak ott
van az apjától örökölt két lakás bére. Egyszer majd Luisáé lesz
minden, tehát igazán nincs mit a szemére hányni. Megengedhette
magának azt a fényűzést („egész életemben gürcöltem”), hogy a
Mars-emberekre és a Vénusz-lakókra gondolhasson, a jövőre
(amely már meg is kezdődött, mint imitt-amott olvasta), a bolygóközi
űrutazásokra – annyi, mint átmenni egyik városnegyedből a
másikba; a Földről a Holdra jutni, mondjuk, annyi, mint Rómából
Nápolyba. Tudományos tény többek között az is, hogy a jövőben az
emberek nem fognak dolgozni, mindent a robotok végeznek majd el.
A tudomány előre látja ezt a – hogy is hívják – kibernetika
segítségével. Giovanni mosolygott, amikor a kollégái tudatlanságára
gondolt. „Képzeld – mesélte a feleségének –, egyikük se tudja, mi az
a kibernetika...”
Ő bezzeg elolvasta a lexikon ide vonatkozó címszavát, és
legalább valami megközelítő fogalma van a dologról. Giovanni tudta,
mik azok a galaxisok, ismerte a tér görbületének fogalmát, biztosan
tudta, hogy vannak bolygók magasabb rendű emberekkel. Idő
kérdése csak, talán éveké, talán csak hónapoké, gondolta Giovanni,
és egy napon leszállnak a Földre, meghódítják, és új életet
teremtenek rajta.
 A Föld meghódítása: éppen ez volt a címe annak a science fiction
regénynek, amelyet Giovanni aznap este olvasott. Amikor mély
álomba merült, a könyvnek azok a szavai, amelyeknél lassan-lassan
ellankadt a figyelme, nem kísérték el. Álma sötét volt és üres. Pár
óráig tartott, aztán hirtelen megszakadt, és amikor felébredt, részben
az volt az érzése, hogy az olvasást folytatja, részben az a
benyomása volt, hogy valami szokatlan dolog ébresztette föl: valami
zaj, melyre csak bizonytalanul emlékezett. Lámpát gyújtott,
megnézte az órát: tíz perccel múlt kettő, három órát aludt. Gyakran
fölébredt ilyen tájban. Rendszerint arra, hogy ki kell mennie. Ám
ezen az éjszakán, bár semmi szokatlant nem észlelt, tovább kísérte
valami erős zaj vagy dörrenés kusza emléke. Kiment a
fürdőszobába, aztán nem tért vissza az ágyba, hanem végigment a
folyosón, leosont a földszintre vezető lépcsőn. A konyhába indult.
Ivott egy pohár vizet, eszébe jutottak a könyv szavai, mintha
megtanulta volna őket: „Joe Russel végül legyőzte félelmét,
kinyitotta a kertre nyíló ajtót...” Úgy érezte, mintha ő lenne Joe
Russel, és a kertben valami szokatlan történne. Óvatosan kinyitotta
az üvegezett ajtót.
Nyugodt, meleg éjszaka volt, majdnem fülledt, sokszor van ilyen
éjszaka szeptember közepén Rómában. Megkerülte a villa sarkát,
egy pillantással be akarta tekinteni az egész kertet. Nyugtalanul
indult el papucsában csoszogva, és nyomban észrevett valami
furcsát, látni még nem lehetett, de érezhető volt valami furcsaság,
ami felébresztette a szunnyadó kertet. Elöntötte a félelem,
megremegett, de sikerült uralkodnia magán, néhány pillanatig
mozdulatlanságra kényszerítette magát, rá akart jönni, hogy mi
okozza homályos zavarát. Még benne motoszkált az álom, meg a
pár órával előbb olvasott könyv, agya azt súgta, hogy most
következik be az a bizonyos esemény: „Helyben vagyunk, ezen az
éjszakán ereszkednek le. Már le is szálltak. Az én kertembe,
egészen közel hozzám! Bátorság, Joe Corsetti, vagyis Giovanni
Russel, semmi kétség: a kertben, ott az árnyékban valaki él, lélegzik,
fülel.” Giovanni tudta, hogy nem tehet semmit: nem kiálthat
segítségért, nem védekezhet. Meg tudják bénítani a földi emberek
hangját, akaratát, idegeit, izmait („Joe kővé dermedt, hangja elhalt”).
Giovanni csakugyan kővé dermedt. Legalábbis ez volt a
benyomása. Ott lent, a pálma sötét árnyékában, az alacsony fal
mellett, a virágágyban valami megmozdult, fehéren villant a
sötétben. Mintha hosszan elnyúló, bizonytalan körvonalú valami
csúszkálna a földön; aztán az alak félig fölemelkedett, majd
visszaesett, majd megint fölemelkedett, a bokor sokáig susogott.
Furcsa – gondolta Giovanni –, nem váltak láthatatlanná. Azt hiszik,
senki se látja őket.
Giovanni – mozdulatlan szobor, de a szeme lassan megszokja a
sötétséget, már újra lát – tisztán megkülönbözteti a tárgyakat, a
formákat, árnyékukat. Látja, hogy az élő, csúszkáló dolog most lábra
áll, és mintha kettéválna. Giovanni látja, hogy csakugyan két alak, az
egyik világosabb, a másik sötétebb,, most kettéválnak, elszakadnak
egymástól, A sötétebb (mintha egy férfi volna) elindul a kapu felé,
amely megcsikordul, ahogyan kinyitja, aztán visszaint a másiknak:
az most vigyázva, de határozott léptekkel a ház felé indul, belép a
nappali ajtaján.
Giovanni még mindig bénultan áll, de azért rájön, hogy a női
alaknak látszófigura hasonlít a lányára. Már éber: teljes biztonsággal
ráismer, de még rá kell jönnie, hogy csakugyan ő-e, vagy közülük
valaki az ő alakjában. Csakugyan Luisa az, Giovanni mégse tudja
(talán nem is akarja) felfedezését különválasztani benyomásától,
sejtelmeitől, attól a bizonyosságtól, hogy valami természetfeletti
ébresztette föl álmából. Fölfedezését mégis le kell szállítania a
természetfölötti szintjéről a váratlan szintjére: be kell látnia, hogy
Luisa egy férfit fogadott a kertben, szeretője van. Föl kellene
háborodnia, de csak csodálkozik, másra volt elkészülve, bár ez is
eléggé felkavarja.
 Megvárta, amíg Lufisa óvatosan beteszi az ajtót, aztán megpróbált
megmozdulni és sikerült, visszatért a konyhán keresztül. Óvatosan
fölment a lépcsőn, rátalált a meleg ágyra, felesége lélegzetére. Az
asszony nyögve fölébredt.
– Miért nem alszol? Minden éjszaka ez megy, engem is
fölébresztesz... milyen önző vagy... – Lementem a kertbe – mondta
Giovanni. – Láttam valamit... valami... – A Mars-lakókat láttad,
tudom. Most próbálj meg elaludni.
– Mást láttam.
– Jó, jó, majd holnap elmeséled.
Holnap – gondolta Giovanni – nem mesélek én neked semmit.
Minek is mesélnék? Mit lehetne tenni? Csak jelenetek lennének.
Lufisa független nő. Talán azt mondaná: „Megőrültél, papa?! Én, a
kertben, éjjel?...” Vagy csak annyit mondana: „Az én dolgom.” Az ő
dolga, Giovanninak semmi köze hozzá. Ki az a Luisa? Giovanni
sose tudott róla semmit, mint ahogyan a feleségéről se tudott
semmit. Ő másutt élt, az űrben, a csillagok szabad világában. És
most ki kell szállnia az űrhajójából, földet kell érnie, és meg kell
néznie neki, a Mars-lakónak, hogy milyenek is ezek az emberi
lények, hogyan viselkednek, különösen a lánya, és el kell
csodálkoznia rajta, fájlalnia kell; azzal a homályos tudattal hogy
idegen, azzal a zavaros érzéssel, hogy bűnös. Képtelen volt arra,
hogy világosan megfogalmazza gondolatait, de úgy érezte, valaki
szemére veti, hogy azt hiszi: „a jövő már megkezdődött”, és közben
a jelennel sincs tisztában.

Székely Éva fordítása

 Piero Prosperi: A világegyetem Eberhart szerint

MEGJEGYZÉS
Újabb kutatások (i. sz. 2278) bebizonyították Cserkaszov orosz
asztrofizikus (1957-2023) kutatásainak alapvető igazságát: ő
ugyanis A. Einsteinnek a relativitásra vonatkozó különleges
elméletéből (1905) kiindulva és a Hubble-Humason-törvényt (1929)
módosítva azt a következtetést vonta le, hogy a világegyetem olyan
gömb, amelynek sugara jelen pillanatban megközelítően ötmilliárd
fényév. A világegyetem jelenlegi határait ezek szerint a leggyorsabb
és a legtávolibb galaktikák vonnák meg, amelyek megközelítőleg a
fény sebességével haladva, ötmilliárd év alatt (feltételezhetően ez a
világegyetem életkora) a középponttól a fenti távolságnak megfelelő
messzeségbe értek el.

– A fene egye meg, langyos – mormogta Henry Barnes, miközben

kávéját szürcsölte.
Az alatta levő emeletről felhangzott Eberhart szitkozódása. Már
két napja próbálta megjavítani azt a nyavalyás elektronikus
számológépet, de eddig csak még jobban elrontotta.
Henry a vezérlőtáblára rakta a csészét, közben egy kis kávé
kiloccsant a navigációs papírokra. Szórakozottan arra gondolt: ha az
űrhajó nem kap mesterséges gravitációt ahogy az űrhajózás hősi
korszakában sem volt –, akkor a kávé most nem ömlik ki, hanem
sok-sok kis buborékban a levegőben lebeg. Aztán ernyedten
hátradőlt a székben, és elmélyülten figyelte a mennyezet
valamelyikpontját.
Lent Eberhart még mindig káromkodott. – Abbahagyhatod már,
Paul! – kiáltott le Barnes. – Úgysem boldogulsz vele.
Számítógép nélkül nem tudtak útitervet kidolgozni. Ezért
keringenek már két napja a XVI. Trafalgar körül.
 Barnes nem csodálkozott el különösebben, amikor Eberhart
felfedezte a számítógép hibáját. Már két éve nyíltan hangoztatja, és
nem fárad bele hangoztatni, hogy az SS-86 Fulgur mindig is érces
űrhajának álcázott ócskavas volt (aki nem tudná: az érces űrhajók
ingajáratot bonyolítanak le a világegyetem égitestei között, és
értékes érceket keresnek). Ráadásul a hiba nem az ő asztala. Ő
csak pilóta és műszerész-motorkezelő, Eberhart viszont nem csupán
hajóparancsnok, hanem navigátor, asztrofizikus és elektronikai
szakértő is. Következésképpen az ő feladata minden javítás.
Barnes (és alapjában véve Eberhart is) továbbá azért sem izgult
különösebben, mert az űrhajót (és vele együtt a legénységet) semmi
veszély nem fenyegette. Mióta megjelent a telerádió már nincsenek
nagy veszélyek az űrben: a telerádió, mint köztudott, olyan készülék,
amely nem is a fény, hanem a gondolat sebességével bocsát ki
üzenethullámokat.
Idő kérdése az egész. Csupán telerádió-üzenettel kell fordulni az
M-37 csillagrendszerben székelő központi parancsnoksághoz és
kérni, hogy küldjenek egy csereszámológépet, vagy legalább egy
speciális technikust (így is tett a két asztronauta, amint észrevette a
hibát), aztán szépen megvárják, amíg a központ elszánja magát, és
egy szupergyors űrhajóval kiküld valakit – most éppen várakoznak.
Csupán idő kérdése az egész, de hát éppen ez dühítette őket.
Mert nemrég nyílt meg a XVII. Ércvadászat, és néhány szabványhét
leforgása alatt a szemük láttára fog hemzsegni minden környező
égitest a versenytársaktól. Ha nem tudná, mi az ércvadászat,
egyszer majd elmesélem. De szép sorjában kell haladnunk.
Barnes benyúlt a karfa üregébe egy csomag drazséért, de ebben
a pillanatban a fülébe hasított a telerádió csengetése. Gépiesen
előrehajolt, és megnyomta a válaszgombot. Fél perc múlva hangot
hallott, de olyan vékony volt és távoli, mintha a túlvilágról érkezne.
– Halló, halló! Halljátok? Feleljetek! Itt a Föld. Halljátok, amit
mondunk? Barnes majdnem lenyelte az éppen a szájában levő
drazsét.
 Lentről felhallatszott Eberhart hangja. Nyilván meghallotta a
csengetést. – Mi az isten az, Henry?
– Hívnak bennünket – mondta rekedten Barnes. – A Földről.
Eberhart a szavába vágott:
– A parancsnokság? Mondd meg nekik, hogy szaporán küldjék a
csereszámológépet. Büdös disznók, azt hiszik, hogy... Mi a francot
mondtál? A FÖÖÖLD?
– Az – erősítette meg Barnes. – A Földről hívnak bennünket.
Gyere fel, beszélj velük. Te vagy a parancsnok.
Néhány szitok hangzott el, aztán Eberhart súlyos léptei döngve
közeledtek a kis lépcsőn. Barnes megragadta a mikrofont.
– Halló, Föld, halló! Hallotok bennünket?
Az utóbbi évtizedekben, amikor a műszaki és űrhajózási fejlődés
központja fokozatosan átkerült az M-37-re, a Föld kimaradt az űr
meghódításából. Ahogy mondják, a Föld most már lakó- és
üdülőégitest, mágnások töltik ott a szabadságukat, ha szórakozni
van kedvük, meg az a kevés – de valóban kevés – személy, aki
visszavágyódik az anyaégitestre.
Eberhart éppen akkor lépett be a kabinba, amikor megint hallani
lehetett a Földről érkező hangot.
– Halló, halló! Kik vagytok? Feleljetek, kérlek. Üzenet minden
űrhajónak vagy állomásnak, amely fogni tudja, amit mondunk:
feleljetek!
Eberhart gorombán félrelökte Barnes-t, és rászállt a mikrofonra.
– Itt az SS-86 Fulgur érces űrhajó – mondta, és megköszörülte a
torkát. – A mikrofonnál a parancsnok, Paul Eberhart.
Eltelt jó néhány másodperc, amíg válasz érkezett a Földről. –
Halló, Eberhard parancsnok!
– Eberhart – javította ki Eberhart, és köhintett egyet.
– Azt mondod, hogy Eberhart? Nagyon jó! Itt a telefórum, New
Chicago, Illinois, a Föld. A telerádiótok most egy vonalban van a
világ kommunikációs hálózatával, és persze annak a teremnek a
hangszóróival, ahonnan beszélünk veletek. Ebben a pillanatban
milliók hallgatják a hangotokat. l
– Érdekes – állapította meg Eberhart, és iszonyúan ostobának
érezte magát. Hálát adott az égnek, hogy az összeköttetés egyben
nem vizuális is. Így legalább megkímélhet millió és millió nézőt attól,
hogy lássák háromnapos szakállát és piszkos, kihevült arcát.
– Úgy gondoljuk, Eberhart parancsnok, érdekes lesz számotokra
részt venni a vetélkedőnkben – mondta a földi hang. – De előbb
beszéljetek magatokról. A közönség szeretné tudni, hogyan élnek,
mit csinálnak, mit gondolnak a kemény űremberek. Ércmunkát
említettél, igaz? Helyes, akkor mondd meg, mióta vagytok az űrben.
Milyen érzés huzamos ideig ott élni? Mennyi ideig tartott legutóbbi
utazásotok? Örömet szerez-e nektek a munkátok?
Eberhart válaszolt minden érdeklődésre, ami pedig az utolsó
kérdést illeti, igyekezett a jó modor határai között maradni. Aztán
odafordult Barnes-hez.
– Mi a nyavalya az a vetélkedő? – kérdezte súgva.
– Valamiféle játék, amin nyerni lehet – válaszolta a pilóta. – Azt
hiszem, a tizenkilencedik vagy a huszadik századból való. A Földön
még mindig divatban van.
– Térjünk a lényegre, parancsnok – mondta a milliónyi fényév
távolságból érkező hang. – Szívesen nyernétek háromszázezer
napkötvényt?
A két űrhajósnak kiszáradt a torka. Háromszázezer kötvény:
éppen a kétszerese a Fulgur típusú űrhajó értékének. És a
napkötvény egyetemes pénz, érvényes a kozmosz minden civilizált
pontján.
Eberhart halálsápadtan nekifeküdt a mikrofonnak, és
belesóhajtotta: – Folytassátok!
– Parancsnok, ma este az össznyereményt az imént említett
összegben állapítottuk meg. Te űrlakó vagy, ezért a számodra egy
idevágó kérdést választottunk. Bizonyára tudod, hogy a jelenlegi
kutatások szerint mekkora a világegyetem sugara, akkor pedig ki
tudjátok számítani a köbtartalmát.
– Minek a köbtartalmát? – értetlenkedett Eberhart.
– Hát a világegyetemét! – mondta a hang. – Lehetőleg tízes
számrendszerű összegben. Bizonyára van nálatok a fedélzeten nem
is egy számító-berendezés, azoknak nem lehet különösebben nehéz
munka. Tíz perc mostantól számítva. Rajta!
A hang elhallgatott. Barnes már a szájához emelte a mikrofont,
Eberhart azonban leállította.
– De hát meg kell mondanunk nekik, hogy elromlott a számítógép!
– lihegett a pilóta. – Nem tudjuk elvégezni a számítást.
Eberhart lenyomta a részleges kikapcsolás billentyűjét, így a
telerádió fogni tudott, de adni nem, aztán felkiáltott:
– Barnes, te átkozott hülye! Kizárnak bennünket a játékból.
Háromszázezer kötvény, hát nem érted?! Ekkora summáról még
beszélni se hallottam!
– De hát számítógép nélkül nem-tud-juk-el-vé-gez-ni a számítást!
– harsogott a pilóta.
Eberhart mintha nem is hallaná.
– Szaporán, két ceruzát és néhány ív papírt! Csipdesd magad! –
Megőrültél, Paul? Nem vagyunk rá képesek, nem...
– Átok és dögvész, csipdesd magad! Már eltelt harminc
másodperc!
Barnes szuszogva beletúrt a vezérlőasztal fiókjába, és előhúzott
egy csomó tiszta papírt. Ceruzát már nehezebben talált. Eberhart
izgalma a tetőfokra hágott.
– Siess, te átkozott csiga! Emlékszel még, hogyan kell szorozni.
– Iskolában tanultam – felelte Barnes, majd hozzátette: –
Tizenkilenc éve! – A pokolba vele! Azt kérdeztem, tudsz-e még
szorozni.
– Hát igen... egy kicsit.
– Annyit én is tudok. No, akkor kezdjük. Te is külön végezd el a
műveleteket, én is, aztán összehasonlítjuk az eredményt. A gömb
köbtartalma annyi, mint...
– Paul, ilyen rövid idő alatt nem tudunk elvégezni ekkora
számítást! Mindig a számítógépet használtuk összeadásra,
szorzásra, osztásra, kivonásra. Manapság ki végez el műveleteket
fejből kézzel?
– Nyugi. Hogyan lehet megkapni a gömb köbtartalmát?
– Valamikor tudtam. Több képlet is van rá... Csak egyre
emlékszem: négyharmad... – Négyharmad, és aztán?
– Megvan: négyharmad görög pi szorozva a sugár köbével.
– Nagyon jó. És ha még azt is tudnám, mi a fene az a görög pi,
nyeregben volnánk. – A görög pi periodikus szám. Megközelítő
értékének 3,14-et vehetünk.
– Hogy te mennyit tudsz...
– Még a régi módszerek szerint neveltek – mondta Barnes nem
minden gőg nélkül.
– Köpök rá. Csináljuk már. A világegyetem sugara körülbelül 5 000
000 000 fényév. 3,14 négyharmada szorozva ötmilliárd köbével...
– írjuk inkább úgy, hogy ötször tíz a kilencedik hatványon.
– Tőlem! Gyerünk, írd te is! Szaporán! Nem szórakozásból
csináljuk!
Mire elvégezték a műveletet, négy perc telt el a rajttól. Alaposan
beleizzadtak. – Ötvenkétezer háromszázhuszonöt szorozva tíz a
huszonötödikennel – olvasta az eredményt Eberhart.
– A fene egye meg – tűnődött Barnes. – Nekem ötvenkétezer-
kétszázhuszonöt s a többi jött ki.
– Mert rosszul adtad össze a végén, átkozott tökfej! Ne
vesztegessük az időt. Mi az a szám, amit kaptunk?
–A világegyetem köbtartalma köbfényévben... gondolom.
– Nagyszerű. De a fényév nem decimális mérték. Tehát az
egészet át kell tennünk kilométerbe, mint minimumot.
Barnes elsápadt.
– Paul, van halvány fogalmad is arról, hány köbkilométer van egy
köbfényévben? – Nincs, de rögtön megtudjuk – mondta Eberhart, és
egy másik papírra kezdett írni. – Egy fényév annyi, mint kilencezer-
négyszázhetvenegymilliárd kilométer.
– Egy kilométer ide vagy oda nem számit – mondta elgondolkozva
Barnes.
– Oké! Ennek a számnak úgy kapjuk meg a harmadik hatványát,
ha kétszer megszorozzuk önmagával. Gyerünk!
Belemerültek a számolásba. Kétszer is ellenőrizniök kellett a
műveleteket, mielőtt egyezett a két eredmény. Több mint hét percet
vett igénybe az egész.
– Paul – nyögött fel Barnes –, harminckilenc jegyű szám!
Nyolcszáznegyvenkilencmilliárd-ötszáznegyvenhétmillió-
százkilencvennégyezer-száztizenegy szorozva tíz a
huszonhetedikennel.
– Pontosan. Ennyi köbkilométer van egy köbfényévben. Most már
csak a világegyetem fényévben számított köbtartalmával kell
megszorozni...
– Fogadni mernék: azt hiszed, hogy megcsináljuk a hátralevő két
és fél percben.
– Ahogy mondod. Csak arra nem lesz már időnk, hogy az
eredményt ellenőrizzük. De azért érdemes megpróbálni.
Újra kezdték a verejtékezést. Barnes rosszul írta egymás alá a
második részszorzat számjegyeit, elölről kellett kezdenie az egészet.
Amikor ismét megszólalt a Föld, Eberhart már a vége felé járt.
Barnes még a felénél sem tartott.
– Halló, Eberhart parancsnok – mondta a hang. – Harminc
másodperc múlva lejár a határidő.
– Kuss, te átok! – morogta Eberhart. – Eltévesztettem miattad a
végső összeadást. – Bátorság, parancsnok. Még huszonöt
másodperc a ...
Eberhart dühös mozdulattal lenyomta a gombot, és teljesen
kikapcsolta a telerádiót. Aztán vicsorítva befejezte az összeadást.
Amikor ismét lenyomta a kommunikációs billentyűt, még tizenegy
másodperc volt hátra a tíz perc leteltéig.
 – Figyelem, földiek – mondta, és erőlködött, hogy el ne nyelje a
szavakat. – A világegyetem térfogata köbkilométerben kifejezve
négyszáznegyvennégytrillió-ötszázhuszonötbillió-
ötszázhatvankilencmilliárd- háromszáztizennyolcmillió-
ötszáznyolcvanezer-hétszázötven szorozva tíz az
ötvenegyedikennel. Összesen hatvankilenc számjegy.
Nem feleltek azonnal. Örökkévalóságnak tűnt a némaság.
– Jól van, Eberhart parancsnok. Ellenőrizni fogjuk számításaitok
pontosságát. Most légy szíves, add meg a kilométer egyetemes
meghatározását.
Eberhartnak görcs állt a kezébe, iszonyúan fájt a feje. Amikor
megszólalt, hangja inkább vagy nagyon is hörgéshez hasonlított.
– Egy kilométer annyi mint ezer... nem, várjatok csak. A kilométer
egymillió-négyszázezred része a Nap nevű csillagnak, annak a
középnagyságú sárga törpének a Tejúton.
Senki nem felelt. A két űrhajós csak hosszú percek múltán vette
észre, hogy megszakadt az összeköttetés. Az elkövetkező órákban
és napokban hiába várták, hogy hangot halljanak a Földről.
Többé senki nem felelt.

– Nem értem – szólalt meg Akrut 2112. – Magunk is

kiszámíthattuk volna ezt az összeget.
– Persze – vágott vissza Mogran 3876. – Ellenőrizni is fogjuk a mi
eszközeinkkel, hogy egészen bizonyosak legyünk. De nagyon
mulattatott, hogy éppen közülük az egyikkel mondattam meg. Érzed
a dolog komikumát?
– Nem. Csak annyit értek, hogy sokat kockáztattál, azt, hogy azok
a lények megsejtik a terveinket.
– Ó, azok soha nem tudnák elképzelni, milyen meglepetést
tartogatunk a számukra. Még akkor sem, ha rájönnek, hogy senki
nem hívta őket a Földről. Túlságosan korlátozott azoknak a
lényeknek a szellemi képességük... Elég, ha arra gondolunk, hogy
azt hiszik: az ő világegyetemükön kívül több nem is létezik.
 – Meg aztán nem is kell nekünk ilyen pontos szám. Elég lett volna
valami megközelítő adat, hogy nagyjából ki tudjuk számítani,
mekkora erejű legyen a hadseregünk. – A pontosság soha nem árt –
mondta Mogran 3876. – Most pedig folytassuk a munkát. Csak azt
sajnálom, hogy amikor majd elérkezik a pillanat, azok közül a lények
közül egyiknek sem lesz ideje arra, hogy számot vessen a dologgal.
És tovább dolgoztak a gigantikus ágyún, amely majd elsöpri a
közönségesen „emberek világegyetemének” nevezett kozmikus
szigetet, hogy helyet adjon az ő világegyetemüknek, amely
ugyancsak folytonosan és feltartóztathatatlanul terjeszkedik.

Lontay László fordítása

 Dr. Hédervári Péter: Izolált tér-idő világok?

Térjünk most át elméletibb megfontolásokra. Fogalmat akarunk

szerezni a kosmikus felhő sűrűségéről. Különböző érvek bizonyítják,
hogy az rendkívül csekély. Az egyik bizonyíték Einstein elméletén
alapszik. Bármekkora sűrűség esetére van a kosmikus felhő
kiterjedésének egy lehetséges felső határa. Például egy, a vízéhez
hasonló sűrűségű gömb átmérője nem lehetne 400 millió mérföldnél
nagyobb... Józan számításról van szó, mely eredetileg
Schwarzschildtől származik. Az Einstein-féle tömegvonzási törvény
értelmében az anyag minden darabja görbületet idéz elő az általa
elfoglalt térben. Ha a darabot megnagyobbítjuk, úgy nagyobb tér
nyer ugyanolyan görbületet. A nagyobbítást mindaddig folytathatjuk,
míg a görbület körbe nem ért. és be nem zárult, ekkor
szükségképpen meg kell állnunk (Ez a megállapítás arra az esetre
érvényes, ha a tér-idő geometriája Riemann-féle, úgynevezett pozitív
görbülettel jellemzett geometria. Negatív görbületű – Bolyai-
Lobacsevszkij-féle geometria érvényessége esetén a szövegben
említett bezáródásra nem kerülhet sor). Hasonló dolog történik a
vízgömbnél is; ha 400 millió mérföld átmérőjűvé nőtt, akkor a tér már
olyan szorosan zárja körül, hogy sehova sem fér el több víz vagy
bármi más. Ha elővigyázatosságból nem merültünk alá a vízbe, úgy
saját magunk számára sincs hely.
Ugyanazon felső határhoz még más úton is eljuthatunk,
megfontolva, hogy amennyiben a gömb eléggé nagy, úgy roppant
vonzóereje folytán sem fény, sem pedig más nem menekülhet ki
belőle; tehát teljesen önmagában álló zárt mindenség jönne létre.
Idézetet iktatok közbe, hogy tekintéllyel fedezzem magamat:
„Egy, a Földdel azonos sűrűségű. a Napénál 250-szer nagyobb
átmérőjű, lénytő csillag vonzása lehetetlenné tenné, hogy bármely
sugara is elérjen bennünket; ez okból lehetséges tehát, hogy éppen
a világegyetem legnagyobb fénylő égitestei láthatatlanok
számunkra.”
Talán ezt önök csak az einsteini forradalom további szörnyű
következményeinek fogják Tekinteni, amelyet a „tisztességes”
tudományos „ kutatásra mért, és vissza fogják sírni a régi jó időkel,
amidőn Newton, Laplace és a mólt más áriásainak tanítása még az
épelméjűség igaz útján tartotta a tudományt. De ne szórjunk
elhamarkodott vádakat Einsteinre. Az idézet Laplace Systeme du
Monde-fából való (1796). Maga Newton is gondolt már arra, hogy a
fény esetleg alá lehet vetve a gravitációnak, és Laplace idejében ezt
általánosan fel is tételezték. Egy évszázaddal később, melyben (a
hullámelmélet következtében) általánosan azt hitfék, hogy a lényre
nem hat a tömegvonzás, 1919-ben nyertük az első megfigyeléses
bizonyítékot a gravitációnak a lényre való hatását·illetőleg.
(Pontosabban megfogalmazva: arról van szó, hogy „a fénysugárnak
az általános relativitáselmélet szerint, gravitációs tér hatására el kell
görbülnie, hasonlóan a gravitációs térben elhajlított test pályájának
elgörbüléséhez. Az elmélet szerint valamely égitest mellett elhaladó
fénysugár az égitest felé hajlik... Hozzátesszük, hogy az elmélet
szerint az elhajlást fele részben a Napnak (newtoni) vonzóereje, fele
részben pedig a térnek a Naptól eredő geometriai módosulása
(görbültsége) okozza”.
Albert Einstein: A speciális és általános relativitás elmélete II.
kiadás. 117, oldal. Vámos Ferenc fordítása. Gondolat, 1965))

A fenti, hosszú idézet Sir Arthur Stanley Eddington (1882-1944)

angol csillagásztól származik. Eddingtonnak nemcsak a csillagok
belső szerkezetére vonatkozó kutatásai váltak híressé; sokat tett a
relativitáselmélet matematikai továbbfejlesztése érdekében is.
(Ebből az időből származik a következő híres anekdota. Eddington
állítólag egy alkalommal előadást tartott fizikusok számára az
általános relativitáselméletről. Az előadás végén valaki – a
hallgatóság nevében megköszönte az ismertetést, majd ezzel fejezte
be: „Professzor úr igazán büszke lehet arra, hogy egyike annak a két
embernek a világon, aki valóban érti a relativitás elméletét.”
Eddington zavartan elmosolyodott, majd halkan megkérdezte: „Ki a
másik?”)
1919-ben Eddington résztvevője volt annak az expedíciónak,
amely a május 29-i napfogyatkozás alkalmával lefényképezte az
elsötétült napkorong közelében látszó Plejadok csillagkép csillagait,
majd a fényképek kimérése révén megállapította, hogy a távoli
csillagokról érkező és a Nap közelében elhaladó fény útja valóban
és olyan mértékben görbül el a Nap gravitációs terében, amint azt
Einstein előre jelezte. Ezzel Eddington egyikévé vált azoknak a
tudósoknak, akik megfigyelési úton bizonyították be az általános
relativitáselméletet és annak talán legfontosabb részét, az einsteini
gravitációelméletet.
Eddington az idézett sorokat a harmincas évek elején vetette
papírra, amikor a relativitáselmélet már széles körökben ismert és
elfogadott volt (a könyv, amelyből idéztünk, Donhoffer Szilárd
fordításában, A természettudomány új útjai címen jelent meg
magyarul). Csakhogy az elmélet útja az elismerés felé s ahhoz,
hogy a tudományos tényfelismerés rangjára emelkedhessen,
korántsem volt sima és egyszerű. A nagyközönséget, „hála” az
akkori idők népszerű cikkeinek, az elmélet hallatlanul felvillanyozta.
Bár a kezdeti időkben még számos nagy fizikus is értetlenül,
nemegyszer kifejezetten ellenségesen állt vele szemben, az elmélet
bevonult a szalonokba, és „társaságbeli csevegés”, élcelődés
tárgyává lett. Valójában természetesen vajmi keveset értettek meg
belőle. Soha tudományos elméletet keservesebb sors nem ért még!
Ami az önmagukba záródó, a miénktől tökéletesen izolálódó tér-
idő világok gondolatát illeti, ez már benne rejlett az általános
relativitáselméletben, de a relativisztikus kozmológiák kiépítéséhez
olyan rendkívüli matematikai apparátus birtoklására volt szükség,
hogy még a fizikusok közül is csak kevesen (például Lemaitre,
Friedmann, de Sitter) szánták rá magukat, hogy a kérdéssel
behatóbban foglalkozzanak. Komoly lendületet adott azonban az
ügynek az, hogy Hubble, az egyik legkiválóbb amerikai csillagász a
húszas évek végén felfedezte és a kölcsönös távolodás jeleként
értelmezte a galaktikák színképében mutatkozó vöröseltolódást.
Ezzel igazolta, hogy a világegyetem nem stacionárius, hanem – a
fiatal szovjet matematikus, Friedmann kozmológiájában kifejtett
elvekhez hasonlatosan – jelenleg a tágulás állapotában van.
Túlságosan messzire vezetne, ha most a világegyetem
tágulásával kapcsolatos nézetek további fejlődését kívánnánk
nyomon követni, kezdve Lemaüre belga apát idealista s a
természettudományba a „Causa Sui”-t visszacsempészni kívánó
kozmológiájától egészen a legújabb időkben kidolgozott „Nagy
Önrobbanás” fizikailag megalapozott és materialista alapon álló
elméletéig. Ehelyett a relativisztikus kozmológiák elméletének egy
másik vonatkozásáról kívánunk röviden szólni, mégpedig az
úgynevezett fekete lyukakkal kapcsolatban.
Mindenekelőtt egy megjegyzést. Az önmagukba záródott tér-idő
világok, a legújabban feltételezett fekete lyukak nem azonosak
azzal, amelyről Eddington írt, s amely már Laplace-nál is szerepelt.
Azonosság helyett meglepő hasonlatosságról beszélhetünk,
amelyhez az a felfedezés vezetett, hogy a világegyetemben léteznek
elképzelhetetlenül sűrű és rendkívül kicsiny térfogatú égitestek
(neutroncsillagok), amelyek valószínűleg szupernovarobbanások
után maradnak vissza. Feltehetően a szétrobbant szupernova
magját képviselik. Keletkezésük (ha a szupernova robbanását
tekintjük a neutroncsillagok megszületése időpontjának, és nem
vesszük figyelembe, hogy anyaguk már korábban is létezett,
csakhogy akkor még a szupernova belsejébe zárva) olyan
változásokat hoz létre a tér-idő szerkezetében, amely igen közeli
rokonságban áll a fekete lyukak környezetében az elmélet szerint
lejátszódó folyamatokkal.
Az általános relativitáselméletből az következik, hogy minél
kisebbé válik egy égitest térfogata, miközben tömege gyakorlatilag
változatlannak tekinthető, annál nagyobbá lesz környezetében a
téridő görbülete, vagy ami ezzel egyértelmű, a sűrűség
növekedésével egyre kisebbé válik az e görbületre jellemző sugár.
(A további eszmefuttatások ismét a Riemann-féle geometria
esetében érvényesek. A Riemann-geometriában egy háromszög
belső szögeinek összege mindig nagyobb 180 foknál. Ezzel
szemben a Bolyai-Lobacsevszkij-féle geometriában egy háromszög
belső szögeinek összege soha nem éri el a 180 fokot. Ez az utóbbi a
lábjegyzetben már említett negatív görbületű geometria, míg a
Riemann-félében a görbület pozitív. A két geometria határesete a
közönségesen ismert, zérus görbületű Eukleidész-féle geometria,
amelyben a háromszögek belső szögeinek összege mindenkor és
pontosan 180 fok.)
Megemlíthetjük, hogy a Nap által keltett tér-idő görbület sugara
jóval nagyobb, mint amilyen a Föld által létrehozotté, s ez utóbbi
jóval nagyobb egy kisbolygó keltette görbület sugaránál és így
tovább. Ha mármost a Napot mind kisebb és kisebb térfogatúvá
komprimálnánk, az általa keltett görbületi sugár mind kisebbé válna.
Előbb-utóbb a görbületi sugár a Föld által keltettéhez lenne hasonló,
majd még kisebbé alakulna, olyanná, mint egy kisbolygó létrehozta
görbületi sugár és így tovább. Ennek a folyamatnak megfelelően a
tér-idő görbülete egyre nagyobb és nagyobb lenne a Nap
környezetében. Ha megismételnék azt a vizsgálatot, amelyet
Eddington az 1919-i napfogyatkozáskor végzett, akkor a
fénysugaraknak egyre erősebb elgörbülését észlelnénk a Nap
szomszédságában.
Nékünk szerencsére nem áll módunkban, hogy egy ilyen „Nap-
zsugorítást” gyakorlatilag is elvégezzünk – a természetben azonban
megvalósulnak olyan folyamatok, amelyek a görbületi sugár gyors és
óriási méretű csökkenésével, illetve egyes égitestek környezetében
a tér-idő görbületének növekedésével járnak együtt. A szupernovák
robbanása után fennmaradó, hallatlanul sűrű égitestekről, az
újabban pulzárokkal azonosított neutroncsillagokról már szóltunk.
Mai ismereteink szerint a neutroncsillagok átmérője csupán
néhányszor tíz kilométer, vagy talán még ennél is kisebb, tömege
azonban a Napéval összemérhető! Nagyon kicsiny térfogatban tehát
roppant tömeg koncentrálódik, ami azzal a következménnyel jár,
hogy a neutroncsillag környezetében a tér-idő görbülete már
rendkívül erős. De ez a tér-idő világ még nem zárkózott önmagába!
Ezt bizonyítja, hogy a neutroncsillagokról (fogadjuk el most azt a
még nem bizonyított, de rendkívül valószínű feltevést, hogy ezek a
pulzárokkal azonosak) elektromágneses sugárzás érkezik hozzánk.
A pulzárok rádiójelzéseit kezdetben értelmes lények
rádióüzeneteinek vélték. Ma már tudjuk, hogy a szóban forgó
égitesték saját, természetes eredetű sugárzásáról van szó, amely
rendkívül pontosan, azonos időközökben ismétlődik (innen
származik a pulzár elnevezés; a sugárzás szabályosan „pulzál”,
lüktet). Ha a tér-idő már záródott volna a pultár körül, akkor az így a
miénktől, vagyis a „külső' világegyetemtől teljesen izolálódott világból
semmiféle elektromágneses sugárzás nem szabadulhatna ki többé.
A pulzárt tehát nem észlelhetnénk.
Mi történik azonban, ha a pulzár anyagán is úrrá lesz a gravitáció,
s megkezdődik a Hoyle és Narlikar által feltételezett gravitációs
kollapszus, implózió (befelé robbanás)? Igaz, Hoyle és Narlikar az
implózió elméletét az égitestek egy nem kevésbé különleges, másik
típusára, a kvazárokra dolgozta ki, nem pedig az akkoriban még fel
sem fedezett pulzárokra – de ennek ellenére számos tudós híve
annak a gondolatnak, hogy gravitációs kollapszus a tisztán
neutronokból felépülő pulzárokkal is előfordulhat. Ekkor keletkezik a
fekete lyuk, ekkor záródik be a tér-idő szerkezet a még kisebb
térfogatúvá és még nagyobb sűrűségűvé vált égitest körül!
A fekete lyuk tehát nem más, mint egy önmagába záródott tér-idő
világ, amelynek belsejében rendkívül magas hőmérsékletű és
elképzelhetetlenül nagy sűrűségű anyag foglal helyet (tehát az
anyag nem semmisül meg a tér-idő szerkezet bezáródásakor). De
ebből a fekete lyukból semmiféle anyagi test vagy sugárzás nem
szabadulhat ki többé. Ginzburg akadémikus szerint a fekete lyuknak
még „kívülről” észlelhető mágneses tere sincs. Hasonló véleményt
képviselt a világhírű Landau professzor, valamint Zeldovics
akadémikus, a szovjet kozmológiai iskola egyik vezető
szaktekintélye is.
Most felmerülhet az a kérdés: észlelhetők-e az ilyen önmagukba
zárt tér-idő világok? S léteznek-e egyáltalán? Zeldovics szerint
mindkét kérdésre egyértelműen igennel felelhetünk. Csak egyedül a
saját Tejútrendszerünkben 10 millióra vagy esetleg ennek
tízszeresére becsülhetjük a fekete lyukak számát. Hasonló lehet az
arány (100 milliárd csillagra 10-100 millió fekete lyuk jut) más
galaktikákban is.
Észlelésünk lehetősége elé elvi akadályok nem tornyosulnak. A
fekete lyuk valóban „fekete”, abban az értelemben, hogy a ráeső
sugárzást elnyeli, Ha tehát sikerül olyan kettős vagy többszörös
csillagokat találni, amelyeknek rendszerében egy (vagy többszörös,
például kettős, hármas, négyes rendszerek esetében esetleg egynél
több) komponens nem látható, de tömegénél fogva a rendszerbe
tartozó másik vagy többi csillag mozgásában hatása kimutatható,
akkor sikerült a fekete lyukat vagy fekete lyukakat ténylegesen
felfedezni. Egyébként a csillagászok más módszereket is kidolgoztak
már, amelyeknek segítségével a fekete lyukak nyomozása
megoldható, feltéve, hogy az illető fekete lyuk valamely kettős vagy
többszörös csillagcsoport egyik tagja (kettős, fizikailag összetartozó
csillagok rendszere esetében csillagpárról beszélhetünk, kettőnél
több komponens esetén azonban ez a kifejezés természetszerűleg
nem helyes, és ezért alkalmaztuk itt a „csillagcsoport” elnevezést,
amelyen ezúttal nem valamilyen csillaghalmazt kell érteni).
Magányos fekete lyukak is létezhetnek természetesen, de ezeknek
észlelési technikájára vonatkozóan még nem alakult ki elvi módszer.
Az egész „feketelyuk-probléma” azzal vált a közelmúltban
nevezetesebbé és szélesebb körökben ismertté, hogy a
Bjurakanban (Örményország, Szovjetunió) 1971-ben tartott
nemzetközi tudományos kongresszuson N. Sz. Kardasev fizikus
beszélt róla, mégpedig az űrhajózás kapcsán. Azt a hallatlanul
érdekes kérdést vetette fel: mi történne egy űrhajóval, ha
megkísérelné, hogy behatoljon egy fekete lyuk belsejébe, s ezzel
kiszakadna a „külső” világegyetem tér-idő rendszeréből. Véleménye
szerint az űrhajósok bizonyos kedvező feltételek esetén
megvalósíthatnák ezt a fantasztikus feladatot.
Körülbelül olyan helyzetbe kerülnének, mint Wells híres
időgépének utazója: a jövőbe vagy a múltba érkeznének, mihelyt
áthatoltak az önmagába záródott tér-idő világ „falán”.
 Jeremej Parnov: Szabados jegyzetek az Isteni
színjátékhoz

Így másba szálltam át az első körből

kevesebb hely van kerítve e mással
s annál több fájdalom, mely jajba föltör.
Itt Minos, szörnyű fogcsikorgatással
áll, bűnt kutat, szélén a bemenetnek,
ítél, parancsol, farkcsavargatással.
(A Dante-idézetek Babits Mihály fordításai)

A Pokol ötödik énekének kezdőstrófái ezek. Ugyanez az ének,

mint ismeretes, azzal végződik, hogy Dante a részvéttől és önnön
tehetetlenségétől eszméletét veszti. A zseniális flórenci azon
boldogtalanok lelkével találkozott, akiket a bűnös földi szerelem
kárhoztatott örökös szenvedésre. Hírhedett bujálkodók és nagynevű
cédák jelentek meg előtte a homályos, jajszós forgatagban. Ott
lebegett a két boldogtalan szerelmes, Paolo és Francesca is. És az
igazat megvallva, Dante nem nagyon igyekezett meggyőzni
bennünket arról, hogy Isten igazságosan ítélte meg a pokol lakóit.
Elmondhatjuk hát, hogy a világrend alapjainak revíziója már
meglehetősen régen, több mint négy évszázaddal ezelőtt
megkezdődött. És ebben nincs semmi csodálatos. Hogy
következetes maradjon, a reneszánsz még a pokolba is kénytelen
volt emberséget vinni.
Nagyszerű kezdet volt ez. Azóta a pokol nagy fejlődésen ment
keresztül. Hogy erről megbizonyosodjunk, elég, ha egy pillantást
vetünk Sátán úr föld alatti börtöneinek örök rabjaira, egy másik olasz
– egy kortársunk – szemével. Előbb azonban, nyájas olvasó,
kössünk békés egyezséget, A pokolra szállás – nem tréfadolog, itt
semmiféle titkolózásnak, félreértésnek nincs helye. ázóval, hogy
miben kell megállapodnunk? Mindenekelőtt, kérem, higgyék el a
puszta szavamra, hogy az olasz tudományos-fantasztikus irodalom
nem kíván kevesebbet, mint továbbrajzolni az Isteni színjáték első
részét.
Hát igen, ez az első és alapvető pontja az egyezségnek. Ha ezt
elfogadhatónak tartják, akkor A Mester és Margarita szerzőjének
szavaival csak azt mondhatom: „Utánam, kedves olvasó...”
Különben nem is utánam, az én szerepem csak később kezdődik.
Most azonban, signor Faust lesz a kísérőnk, a mi Vergiliusunk,
Sergio Turone Reklámhadjárat című elbeszéléséből.
Ó, hatalmas Huszadik Század! Belépünk a kapcsológombsor
nélküli kényelmes felvonóba, az ajtó nesztelenül becsukódik, és a
fülke – ezt persze nyilván nélkülünk is tudja mindenki – süllyedni
kezd. Ijesztő gyorsasággal, de minden fizikai ártalom nélkül. Amikor
az ajtó kinyílik, már a pokolban leszünk.
Magnóllák és naphevítette píniák illata. Homokpartok s az azúrkék
vízben vöröses szirtek. Vitorlások és vízibiciklik. Tarkabarka ernyők
és rikító bikinis, barna bőrű lányok. Természetesen vendéglők,
hűtőpultos bárok is vannak, ahol jég csillog a „gin and tonic”
poharában, van kaszinó...
Hát ez a pokol?
De hát tulajdonképpen, mondják meg, minek is kínozni ezeket a
remek... lelkeket, akik a női napozó bejáratánál tolonganak, vagy
mondjuk, ezt a nagy orrú lelket, akinek keskeny vágású nagy száján
oly földi, oly szarkasztikus mosoly ül?
– Bonjour, monsieur Voltaire!
Igen, ő az, saját személyében. És látják, a helyi vezetőségnek volt
elég esze, és rájött, hogy egy ilyen embert egyszerűen értelmetlen
dolog volna örökös kínokra kárhoztatni. Mi rosszat is tett életében,
azonkívül, hogy könyveket írt? A könyveit azonban mindmáig kiadják
és olvassák, tehát nem is lehetnek azok olyan rosszak, és ha
monsieur Voltaire meg is engedett magának némi
ateizmusféleséget, hát – már megbocsássanak – miért tekintse ezt a
pokol halálos bűnnek? Ez logikus, nem. Még ha azt vesszük is, hogy
signor Sátán nem maga jutott el ehhez az oly emelkedett
gondolkodásmódhoz, csupán elsajátította mindazt, amit a dantei
részvét eredményezett, még akkor is nagy haladást kell
megállapítanunk. A guelfek és ghibellinek háborúzása idején a pokol
csak az ógörög bölcseknek engedélyezett könnyítéseket. Hát
bűnösek ezek az érdemdús férfiak abban, hogy Krisztus születése
előtt éltek és haltak, és ezért nem követhették az igazi istenhitet?
Sergio Turone pokla már messzebbre jutott. És ha a menny a maga
megrögzött konzervatizmusában továbbra is örök gyötrelemre
kárhoztatta nem csupán a gyilkosokat és árulókat, hanem a
filozófusokat, költőket, filmrendezőket, sőt még a szenvedélyes
szeretőket is, a pokol mindezeket jóval liberálisabb módon
szemlélte. A pokol megtanulta, hogy türelmesnek kell lenni, s egyre
elnézőbb lett. Ebből származik ez a gyökeres átalakulás is, a tájkép
átformálódása, a berendezés megváltozása. És ne csodálkozzanak
azon, olvasóim, hogy a második kör negyedik bugyra jobban
hasonlít Caprira vagy Biarritzra, mint a... pokolra.
Szóval nincs más hátra, be kell ismerni, hogy ezek a kellemes
változások nem is olyan váratlanok. Sőt ellenkezőleg, logikusak és
törvényszerűek. Ha pedig így van, teljességgel érthető, hogy a helyi
vezetőség jó reklámra törekszik.
A pokolnak reklámszakemberre van szüksége, hogy a
közvélemény végre meg tudjon szabadulni az evvel a csodálatos –
mondjuk – szociális intézménnyel kapcsolatos sok évszázados
előítéletektől.
Egyébként miért is ne szolgálhatná egy jó szakember a pokol
érdekeit? Hát nem reklámoztak nagy csinnadrattával egy sűrített
tejkonzervet, amelytől már az első napon hetvenöt gyerek meghalt,
vagy azt a készítményt, a szülési fájdalmak megszüntetésére, amely
családok ezreit tette szerencsétlenné? Vagy nem éppen Itáliában
volt az a botrány a margarinnal, amelyben egy morzsányi zsiradék
sem volt? Vagy vegyük azt a nemrégi botrányt, Itáliától nem olyan
messzire, Görögországban, ahol kitűnően megszervezték a
százszázalékosan mesterséges úton előállított bor árusítását?
Ezért indul hát a pokolbéli jogtanácsos, signor Faust a felszínre,
rövid kiküldetésbe. Szakemberre van szüksége. Természetesen –
figyelembe véve a munka mibenlétét nem szükséges, hogy az illető
túlságosan ájtatos vagy nagyon szimpatikus legyen.
Nyilvánvaló, hogy a szép fizetségért John Turrizi elvállalja a
munkát. A maga módján rendes ember. Mégiscsak jobb a pokolnak
csinálni reklámot, mint a maffiának. „A maffia – önkényes
igazságszolgáltatás...” Nem, ez túl szagos dolog, akkor már inkább a
Sátán Belzebub & Co. Annál is inkább, mivel John nem is a pénzért
vállalja a munkát. Be se váltja a csekket. Hiszen a bőkezű signor
Faust az állandó kiküldetési megbízást is átadja neki... a pokolba.
Igen, éppen oda, ahol az imént jártunk: píniák, napozók, villák az
öböl partján, kaszinó. Hol is kezdje munkáját a reklámkirály?
Úgy tűnik, panaszt fog tenni a maffiára, amely már leadott egy
figyelmeztető géppisztolysorozatot a reklámcég székházára... Mit
teszel, jóember?! Hát nem tudod, hogy a maffia nem szereti a tréfát?
Nyilván tudja... Igen, tudja, milyen fába vágja a fejszéjét. Á panasz
benyújtása után leül a parkban egy padra, és csendes mosollyal
várja, mikor dördül el a lövés a lefűrészelt csövű puskából. Az
ember, akit a második kör negyedik bugyra vár, siet, hogy minél
előbb elhagyja a földi poklot!
Ezzel el is válhatunk első kísérőnktől. Engedelmükkel most én
vállalom magamra ezt a szerepet. Arra akarom csupán felhívni a
figyelmet, hogy ha a Reklámhadjárat hőse inkább a poklot választja,
mint azt az esztelen világot, amelyben él, akkor ez a világ rosszabb
a pokolnál...

Ahol leértünk az ereszkedőre,

sziklás hely volt és benne annyi romlás,
hogy minden látás megborzadna tőle.
 Így kezdődik a tizenkettedik ének, így kezdődik a leereszkedés a
hetedik körbe, ahol Dante a rablókkal és gyilkosokkal találkozott.
Aligha lehetett volna valami újdonsággal ámulatba ejteni a
középkóri városlakót felebarátaink kiirtása terén.
És mégis, még Dante lidérces képzelete sem volt képes olyan
irracionális mélységekbe ereszkedni, ahol eljövetelük pillanatát
várták a csírái annak, ami a mi századunknak ítéltetett, amit
halálgyárnak nevezünk. Mi is a pokol gyászos geográfiája a ínaga
köreivel és bugyraival, ha a lágerkaputól a gázkamráig vezető úttal
hasonlítjuk össze? Vagy a klasszikus föliratot: „Ki itt belépsz, hagyj
fel minden reménnyel”, a lágerkapu jelmondataival: „A munka
szabaddá tesz” és „Mindenkinek a magáét”?
Herr Morgenteufelt, Sergio Turone Ellopott lélek című
elbeszélésének hősét rémlátások gyötrik. Ez az egészséges és
jómódú pék, egy semleges és gazdag ország polgára, még senkit
nem ölt meg. De ha meg is fertőzte egy kissé a fajgyűlölet
rosszindulatú vírusa, azért még nem kellene feltétlenül rémálmoktól
szenvednie, amelyekben ezrek gyilkosaként áll a bíráság előtt!
Micsoda? Hogy parancsra gyilkolt? De hiszen minden gyilkos ezt
mondja!
Vajon Herr Morgenteufellel is ilyen csúnya a helyzet? Vajon a
megfelelő körülmények között ő is képes volna... De minek megvárni
ezeket a körülményeket? Nem volna helyesebb, mint Sergio Turone
teszi, mikroszkopikus méretekben létrehozni őket? Azt kérdik,
minek? Hát azért, hogy megtudjuk, milyen láthatatlan folyamatok
zajlanak a tudatalattiban (amíg még a tudatalattiban vannak!) a
morgenteufelek fejében. Mellesleg megjegyzem, a neveket nem a
véletlen szülte. Morgenteufel és Goldenteufel! Véletlen volna egy
rövid elbeszélésben egy ilyen egybeesés? Teufel németül ördögöt
jelent. Lehet, hogy ez az ördög ma épp kenyérsütéssel foglalkozik,
de jöjjön csak valami új Führer, és húzzon rá fekete mundért...
Bújjon csak elő a közönséges gyilkos a potenciális emberevőből. Ez
persze nem oldja meg a helyzetet. De hát mit lehet tenni, ha a
burzsoá szociológia és a burzsoá jog a baj gyökerét nem a
fajgyűlölet-komplexusban keresi, amely ott áskálódik a „jó szándékú”
polgár tudatalattijában, hanem mondjuk, a külföldi vendégmunkások
bűnöző hajlamaiban.
Megértik most már, miért hasonlít ez a mi utazásunk az Isteni
színjáték első részében leírt sétához?
Utánam hát, olvasó! Vigyen át bennünket ugyanaz a felvonó az
őrültek városába. Itt a gyűlölködés fortyog. És ez a gyűlölködés az
egész életre rányomta letörölhetetlen bélyegét. Az ember társadalmi
arculatát itt a fekete célkörbe vágódott lyukak száma határozza meg,
a társadalmi súlyt a felkötött négerek mennyisége dönti el. A város a
szövetségi elnök meggyilkolására készül. Készülődnek a rendőrök, a
detektívek, a biztonsági és igazságügyi szervek is. Az eljövendő
gyilkos neve, ennek a majdani nemzeti hősnek a neve közszájon
forog. Csupán maga az elnök nem tud semmit, csupán az ő hitvese
gondol a toalettre, amelyben majd az állam kormányzójának
fogadásán megjelenik. A fogadás azonban elmarad. Az ünnepélyes
menet útját másodpercnyi pontossággal kiszámították. Minden
rendőr aprólékosan ismeri az egész akciót és benne a maga
szerepét. A kereszteződésnél, ahol az elnöki gépkocsinak meg kell
állnia, már fel vannak állítva a színes televízió kamerái, és egyikük
egyenesen arra az ablakra irányul, ott, a hatodik emeleten, ahonnan
a három lövést leadják. Csak hármat! Mindent rögzítettek, szinte
lekottáztak. Ismert a rendőr is, aki majd a gyilkost letartóztatja; s
ismert a hely is, ahol ez megtörténik; felkészült az az ember is, aki
majd merényletet fog elkövetni a gyilkos ellen...
De hát mi ez? Gúnyirata nemrégiben Dallasban lejátszódott
eseményekről, amelyek túlzás nélkül – az egész világot
megdöbbentették? Vagy talán egy lehetséges változata ezeknek az
eseményeknek? Miért fantasztikus ez az elbeszélés, amikor semmi
fantasztikus nincs benne? Mindez szinte dokumentális valóság, csak
valami torzító s némileg nagyító tükörben nézve!
 Mindezeket a kérdéseket válasz nélkül hagyom, vagy
helyesebben, az egészre egyetlenegy választ adok: a pokolban
vagyunk. A pokol mindig is a valóság tükrözése volt. Nézzük például,
kiket ültetett Dante a hetedik körbe. Mondanak számunkra valamit is
'ezek a nevek: Guido Guerra, Tegghiaio Aldobrandi vagy Rusticucci?
Dante számára viszont fontosabb volt, hogy őket ültesse a katlanba,
mint akár Brutust vagy Cassiust. Minden írónak joga van ahhoz,
hogy azokat a kortársait küldje a pokolba, akik ezt az ő véleménye
szerint megérdemlik. Jegyezze meg ezt a szabályt, olvasóm, erre
talán még szükségünk lehet szomorú utunkon. Egyelőre hagyjuk el
ezt a kört és ezt a gyűrűt, ahol Ugo Malaguti és Luigi Cozzi hősei a
„Lövészet élő célpontra” fedőnevű gyilkosságra készülődnek.
Könnyű s egyszerű dolga volt Danténak, amikor a bűnöket körökre
és gyűrűkre osztotta, mintha valami színházról beszélne. Ez a kor
filozófiai nézetéből adódik, mivel akkor a mennyiség és minőség
fogalmát még nem dialektikus összefüggéseiben szemlélték.
Ott, ahová most visz a felvonó, minden a feje tetején áll, mintha a
pokol nem is volna már az a fentebb említett torzító és kissé nagyító
tükör, hanem valami hatalmas reflektorrá alakult, amely az optika
törvényei szerint állítja fejtetőre a képet.
Nincs ebben semmi rendkívüli! Nézzük például Bradbury
Fahrenheit 451 című írását. Mivel foglalkoznak a tűzoltók ebben a
pokolban? Könyveket égetnek, nem pedig tüzet oltanak, ahogy ez
ősidők óta szokás. Gyújtanak, és nem oltanak! Így hát minden
fejtetőre állt. A megszokott koordináták ilyetén felfordításának
szimbóluma lett ez a szám – 451 fok Fahrenheit, az a hőmérséklet,
amelyen a papír lángra lobban.
Aztán itt van egy másik szám – harminchét fok Celsius. Ez, mint
ismeretes, az emberi test normál hőmérsékletének felső határa. Már
persze a normál világban. A pokol reflektorfényénél ez a szám az
erőszak szimbólumává válik. Itt a kizsákmányolásnak új,
szörnyűséges formáját, az aesculapokráciát ismerjük meg.
 Az emberiség megismerte már a kiválasztott kékvérű patriciusok
uralmát – a demokráciát, a katonauralmat – a marsokráciát, a
pénzeszsákok igáját – a plutokráciát, a papi uralmat – a teokráciát
és a szennyes politikai csirkefogók uralmát – a pornokráciát.
Ugyancsak szép számmal fordulnak elő a történelemben az ezekből
az alapformákból keveredő eklektikus összetételek, a diktatúrák és
oligarchiák legkülönbözőbb formái Az aesculapiusok – az orvosok –
uralmát azonban még nem ismerte.
Nézzük, hogyan történik ez a pokolban.
Szokványos város. Az embereknek van munkájuk, házuk,
kötelességeik és szórakozásaik, pihenésük, szabad idejük és
politikai jogaik.
Mi nyomasztja hát az ittenieket, mitől olyan komorak, mintha attól
félnének egyre, hogy elfelejtenek valamit, elmulasztanak valami
fontosat? Félénken körülpillantva tapogatják zsebüket, nyomkodják
hasukat. Az utasok fulladoznak a hőségtől az autóbuszban, de nem
merik leereszteni az ablakokat. Furcsa egy népség! Mitől félnek?
Hisz akármennyit mehetünk, még egy rendőrt se látni.
Kiderül, hogy mindaz, amitől óvott bennünket gyermekkorunkban
az anyai gondoskodás, ebben a városban százszorosan tilalom alatt
áll. Tilos este a kertben sétálni (a pszichométer fokozott párásságot
mutat), tilos elfeküdni a füvön, tilos este kávét inni, elszívni még egy
cigarettát, felhajtani még egy pohár konyakot.
Tilos, tilos...
Arról van ugyanis szó, hogy a polgár kötelezettségei az
Orvosszövetséggel szemben teljesen önkéntesek, és bármely
pillanatban felmondhatók. Igen, arról van szó, hogy az
egészségvédelmi rendszer, abban a törekvésében, hogy minden
szabályt betartasson, az abszurdumig emelkedett. Az elbeszélés
egyik hőse szerint a módszerek, amelyekhez az Orvosszövetség
folyamodik, feltétlenül törvényellenesek, de meglehetősen logikusak.
Logikusak az önmegóvásra és virulásra törekvő hierarchia
szempontjából. De hiszen erre törekszik minden hierarchia. És
ebben van a lényeg. Aldani megmutatja, hogy a kapitalista
társadalom körülményei között minden hatalomra jutott hierarchia
arra törekszik, hogy kibújjon az ellenőrzés alól, és helyzetét minden
elérhető módszerrel megszilárdítsa. És ha ezek a módszerek
történetesen törvénytelenek, a hierarchia egyszerűen semmibe veszi
a törvényeket. Ekkor már teljesen érdektelen, hogy a hierarchia
milyen zászló alatt került hatalomra. Még ha ez a zászló fehér volt is,
vörös kereszttel vagy félholddal... Ebből aztán levonhatjuk a keserű,
de teljesen helyénvaló következtetést: jobb az önző érdekre építeni,
mint a hivatásbeli becsületre. Mindez abból adódik, hogy az adom-
veszem világ feltételei közt nem is létezhet hivatásbeli becsület. A
hierarchia konkrét, pragmatikus értelmet tulajdonít neki: a becsület –
azon rendszabályok összessége, amelyek nemcsak hogy nem
ártanak a hierarchiának, hanem ellenkezőleg, erősítik azt. Minden
egyebet az Orvosszövetség kifejezetten becstelenségnek tekint.
Ki a bűnös abban, hogy egy egész ország hangtalanul és
láthatatlanul, kormányváltozás nélkül, a rádióállomások és
repülőterek elfoglalása nélkül lesüllyedt a pokolba? Erre a kérdésre
egyenes és világos választ ad a professzor, akit az Orvosszövetség
idegen testként taszít ki: „A nyereségvágyunk rontott el mindent.”
Szemmel láthatóan bonyolultabb ez a probléma, mint ahogy a
professzor látja. Kétségtelen, hogy a nyereségvágy a társadalmi
rendszert egy bizonyos ideális állapod felé taszítja: a maximumot
elvenni, a minimumot nyújtani, és konzerválódni ebben az
egyensúlyi állapotban, lehetőleg mindörökre. Ez alól az
Orvosszövetség sem kivétel. Valóban elvesz mindent, amit tud, és
pontosan azt a kiszámított minimumot nyújtja, amely önnön belső
újratermeléséhez szükséges. A professzor tehát egészében
helyesen jellemezte a hierarchiát. Csak egyetlen fontos részletről
feledkezett meg, amely a rendszer stabilitását biztosítja: csupáncsak
egészségügyi felügyelőkkel és magas pénzbírságokkal ez nem
megy! Az események logikája megmutatja, hogy az
Orvosszövetségnek saját rendőri szervezetet kellett felállítania, és
szépen átalakult fasiszta diktatúrává. Aldani elbeszélésében ez a
gondolatmenet nincs végig kifejtve, mi azonban tudjuk, hogy a
monopolkapitalizmus feltételei között a hierarchiák elkerülhetetlenül
diktatúrává alakulnak át.
Szóval a pokol ama körében, ahol a hagyományos kénköves-
szurkos katlanok helyett az Orvosszövetség sterilizáló autoklávjai
állnak, az individuum részére megmaradt egy kis rés. Az egyén
elszakíthatja az őt a Szövetséghez kötöző szálakat, sőt még ki is
csúfolhatja ezután a felügyelőt, aki a színes alkoholpróba-tablettákat
akarja beadni neki.
Erre az útra lép a lázadó Nico is. Belefáradt a félelembe,
belecsömörlött a pirulákba, a hőmérőkbe, a lealázó ellenőrzésekbe.
El akar végre szívni egy egész csomag cigarettát egy nap, a friss
levegőn akar végre inni egy jót, közönséges üvegpohárból, a fűben
akar ölelkezni a kedvesével. Hát nem lehet ezt megérteni? Nem
óhajtja átadni minden pénzét az Orvosszövetségnek, úgy találja,
hogy egészsége védelméért túl sokat vesznek el tőle. Nem volna hát
jobb mindezt a pokolba küldeni, s a felszabaduló pénzösszegen
inkább egy csinos autót venni? Bánja a fene, hogy most egyetlen
orvos sem siet a segítségére, hogy egyetlen patikus sem ad neki
még aszpirint se. Hiszen kutya baja...
De csak egy kis balszerencse kell, valami ostoba rozsdás drót, és
meghal a mi kis lázadónk a véletlen karcolástól. Sajnos, peche volt –
vérmérgezés...
Na és ha még valaki akad, aki követi Nico példáját, és aztán nem
karcolja meg a nyakát? Akkor mi van? Mi lesz, ha ez a merész fickó
kimegy a kocsiján a város főterére, és teli torokból kikiabálja, hogy
milyen jól érzi magát, mióta kilépett az Orvosszövetség
gyámságából? Az elbeszélés Nico betegágyánál ér véget. Mi
azonban tudjuk, hogyan reagált Benito Mussolini állama a legelső
próbálkozásokra, hogy valaki a fasizmus ellen agitáljon. Az
agitátornak a torkába fojtották a szót.
 A hierarchia tehát előbb vagy utóbb feltétlenül nyílt fasiszta
diktatúrává alakul. A fasizmus pedig már nem ismer meg nem
engedett eszközöket. És itt nincs lényeges különbség a
titkosrendőrség, az Orvosszövetség és mondjuk, az adóhivatal
között.
Hallják az ágyúrobajt, a fémcsikorgást és csörömpölést? Látják a
lövések vakító villanásait s a tűzvész fényét? Nem, ez nem a „pokol
tüze”, még csak nem is háború. Mindössze az adóbehajtó ez, aki
elhárít minden akadályt az adófizető erszényéhez vezető útról.
Persze nem lett volna muszáj mindenáron valami hátsó értelmet
keresnünk Mauro Antonio Milleruolo humoreszkjében, az Optikai
csapda című elbeszélésben. De vajon ez a robaj és füst nem abból a
körből és abból a gyűrűből származik-e, ahol a hőmérők és injekciós
tűk csörögnek?

Egy magas part szegélyén lépegetve,

mely állott nagy törött szirtek köréből,
jutottunk még rémségesebb tömegbe.
(Tizenegyedik ének)

Felvonónk most olyan pincébe ereszkedett, amely már kissé a

hagyományos pokolra emlékeztet. Itt, a vasbeton bunkerban üldögél
egy ember, aki elfelejtette már, milyen illatot áraszt a
napszikkasztotta fű, és hogyan simogatja az arcot és a mellet a
langyos szellő. Itt ül, ebben a mély bunkerban már sok-sok
esztendeje, s egyre csak egy bizonyos primitív műveletet ismételget.
Előtte egy bonyolult optikai berendezés képernyője, amelyen két
vörös korong formálódik, és kúszik egymásra. Néha előfordul
azonban, hogy az átfedéskor a korongok nem esnek tökéletesen
egybe, ilyenkor az ember megnyom egy gombot...
Hogy ezután mi történik? Atomtöltésű ballisztikus rakéták
röppennek fel a föld alatti bázisról, hogy pályára álljanak, és pár perc
múlva megsemmisítsék a láthatatlan ellenséget? Vagy talán
feltárulnak a titkos hangárok, és az égbe lövik a támadó
vadászgépeket? Nincs kizárva persze az sem, hogy a gomb
lenyomására egy egész kontinens rakétaelhárító rendszere lép
működésbe.
Az ember azonban, aki a gombot lenyomja, nem tudja, milyen
következményekkel jár ez a művelet. Csak találgathatja, hiszen
„biztonsági okokból” ül a bunkerban. Nyilván ugyanilyen „okokból”
nem tudhat semmit se magáról, se feladatáról. Van egy elbírás,
amely így hangzik: „Fontos stratégiai faladatokat csak alacsony
intelligenciahányadosú emberre szabad bízni. Semmiképpen
(vastagon aláhúzva) nem bízhatók szakemberekre”. A Biztonsági
okokból című elbeszélés végén a szerző, Emio Donagio kimutatja,
hogy tulajdonképpen mi is az értelme az idézett előlrásnak.
Minket azonban most más érdekel. Szerencsére mi a pokolban
vagyunk. Hiszen csak ott lehet megpillantani a néptelen bolygót és a
föld mélyére süllyedt városokat, az egymással szembenéző
rakétakilövő állványokat. Egyébként a mi igazi Földünkön is van
jó pár ember, aki a pokoli atomlángokról álmodozik.

Hogy ez új dolgoknak jól értsd a sorját,

ott kezdem, hogy egy nagy pusztára szállok,
amely meg nem tűr ágyán egy fű sarját.

Ezek a sorok a tizennegyedik énekből valók, amely a hetedik kör

harmadik gyűrűjéről beszél, ahol valamikor a pokol folyói folytak.
Most modem városok állnak ott: üveg, aszfalt, beton. De miért
elhagyottak a kivilágított utcák? Miért állnak némán és holtan a
sokemeletes buildingek, mint holmi sírkövek? A város nem egyesíti
az embereket. Olyan lett, mint egy temető, ahol elkülönített
kriptákban üldögélnek a még életben levő halálra szántak. A
civilizációt „a cég ajándéka” pusztította ki. Mielőtt azonban Primo
Levinek (Malabaila néven szerepel kötetünkben) ehhez az
elbeszéléséhez nyúlnánk, egy kis kirándulást kell tennünk a
fantasztikumba.
Fantomológia – ez a címe Stanislaw Lem Summa technologiae
című filozófiai könyve hatodik fejezetének. Ezt mondja ebben: „A
probléma, amit meg fogunk vizsgálni, a következő: hogyan kell
létrehozni egy olyan valóságot, amely a benne élő értelmes lények
számára semmiben nem különbözik a normális valóságtól, de más
törvényeknek van alávetve?”
Primo Levi elbeszélésében megtette az első lépést a megoldás
felé vezető úton, habár a fantomatika negatív aspektusainak
feltárásában tulajdonképpen Lino Aldanié az elsőbbség, aki az
emlékezetes Álomfilm című elbeszélést írta.
Nem fogjuk azonban összemérni Aldani Álomfilmjét Primo Levi
novellájával. Sokkal inkább érdekel bennünket a fantomatika morális
oldala. Ez pedig véleményem szerint A Cég ajándéka című
elbeszélésben elég bőven ki van fejtve.
Már egészen hozzászoktunk a szuperkibernetikus pokol olyan
képeihez, mint a négy „képernyőfalon” beszélgető rokonság
(Fahrenheit 451) ...Láttunk már rosszabbat is, :araikor az idegen
érzékelések és érzések világa teljes rabszolgaságba alázza az
embert, aki úgy hozzá van láncolva a fantomatához, mint fegyenc a
vasgolyóhoz. Tudjuk végül, milyen gondban van a haladó nyugati
közvélemény amiatt, hogy a televízió a képernyőkről eláraszt
bennünket az erőszak és a szex özönével, és kiszorítja a
nyárspolgár életéből a könyvet, a színházat, a festészetet. A
televízió még messze van a fantomatától, még nem alakította ki a
visszacsatolásos rendszert a nézővel, de már sikerült ellopnia lelkét
és agyát.
Mit mondjunk hát akkor arról a pszeudorealitásról, amelyelvileg
megkülönböztethetetlen a való élettől, s amelyet a pokoli fantomaták
szőnek a bűnösök részére? Hogyan is lehetne kiszabadulni az
öleléséből? A szürke hétköznapiság, a szabványos lakás, a
szokványos életmenet és a zsémbes feleség helyett a fantomata
sűrített, színes kalandot kínál. Megkapható az ökölvívó, a futballista,
a filmcsillag, az űrhajós, a gengszter minden érzete és érzése,
megkapható a brazíliai őserdő, a Szahara, az Északi-sark, s mindez
olyan gazdagon árnyalt érzésskálával, amilyennel csak nagy
művészek rendelkeznek. Feltárulnak a titkos szadista ösztönök és
az elnyomott komplexusok is. Intim estét tölthetünk el a
filmcsillaggal, sőt beleolvadhatunk ebbe a filmcsillagba (hölgyek
számára készük program) éppen abban a szerfölött pikáns
pillanatban, amikor a sztár öltözőjébe belép a szeretője. Minden
elérhető, minden lehetséges. Még a test is fölöslegessé válik. És ez
nem is csoda, ha cserébe másikat, jobbat kapunk, ha a tükörbe
pillantva a legutolsó divatnak megfelelő szabvány férfiszépséget
látjuk. A lényeg azonban nem is a külsőségekben van. Ennek a
szépfiúnak minden érzete, mind az öt érzékszerve, szervezetének
minden rezdülése a miénk lesz. Szeretünk az ő szenvedélyével, és
gyilkolunk az ő gyűlöletével, ha pedig ő a kalandokban bővelkedő
élete során néha éhezik vagy szomjazik, hát az se baj! A program
úgy van összeállítva, hogy a hős mindenképpen megmenekül, és
akkor kipróbálhatjuk a rég várt ital végtelen édességét. Hát nem
nagyszerű egy festőművész bőrébe bújni? Természetesen abban a
pillanatban, amikor sikerül egy gigászi gondolatot megjelenítenie a
vásznon, abban a pillanatban, amikor a mester lehajtja fejét, hogy
ráhelyezzék a babérkoszorút... Csábító lehetőség, ugye?
Mindezt jól ismerik a fantasztikus irodalom olvasói. Levi talán csak
egy kicsit világosabban fogalmazott meg néhány igen fontos
gondolatot.
S nemcsak a fantomatika jövendő veszélyeinek kvintesszenciája
van bennük, bennük van a vád a mozi- és televízió-műsorokkal
szemben is, amelyek az erőszak és a gyűlölet tömegét zúdítják az
emberekre, hiszen minden néző gondolatban a képernyő hőseinek
helyére képzeli magát.
Lépkedünk a pokol városainak lumineszkáló fénnyel elöntött
aszfaltján. A város kő-üveg méhkasainak minden sejtjében ül egy
lélek, tulajdon lelki szegénységének önként vállalt kötelékeivel a
fantomarához láncolva. Szörnyűbb végzetet még maga Dante sem
tudna elképzelni. A nyárspolgár azonban, a hallucinátor-géppel
tökéletesen boldognak érzi magát. Így éri el a halál is (mellesleg
milyen is lehet a halál a pokolban?) – fel se ébred, megszűnik egy
szalag forgatása közben. De mi is a maga halála annak az
embernek, aki már ezer idegen halállal halt meg. Mi is neki a halál,
amikor már rég eltékozolta személyiségét, beolvasztotta a rendező
kigondolta ragyogó életsorsokba?
Van-e erejük az olyanfajta embereknek, mint mondjuk, Gigi
Milesinek Anna Rinonapoli Barát című novellájában, hogy
szembeszálljanak az édes bűvölettel? Igaz, a katolikus vallás
őrangyalának szerepét játszó robot nem fantomara, de a szegény
Gigi fülébe ébren is álommeséket súgdos. Az élet kegyetlen és
reménytelen prózájában legalább valami aprócska láng pislákol, s
elvezet a ködös távolba, ahol bizonyára nagyon szép minden, és az
emberek (milyen szívesen hisszük el!) jóságosak és bölcsek. A
vénséges, elnéző páter nemcsak a mennyei paradicsomot ígéri
valami kis kalábriai parasztlánykának, hanem jó helyet az itteni
életben is... Pontosan ilyen meséket mond – és persze megfelelő
jutalomért – a robot is a mi Ciginknek. Ej, te Gigi! Nem a robot, a
fantomara kéne neked, akkor egyszeribe megkapnál mindent, amiről
még álmodni se mertél, hiszen azt sem tudtad, hogy ilyesmi
lehetséges. Ráadásul semmi kiábrándulás! Te keresed Milenát, a
neked rendelt, elvarázsolt leányzót, akit a robot neked ígért. Keresd,
keresd! Itt van, itt a te Milenád, itt ül a szomszéd asztalkánál, és
pizzát falatozik. Eredj csak, ébreszd fel hát az alvó hercegnőt! De
hát miért omlik össze a világod, Gigi, amikor a hercegnő közönséges
utcalánynak bizonyul?
Egyre messzebb hatolunk a hetedik kör szürke ködébe. Cigi
jajgató árnya mögöttünk marad. De hát miért is olyan szörnyű a
sorsa? Hiszen ez teljesen szokványos eset! Miért olyan nyomasztó
hát az emléke? Talán azért, mert ez egyszerűen az élet, s nem
valami fantomatikus álom?
Így gyűlnek a fények a lencse kíméletlen gyújtópontjában.
Megperzselik a szívünket, elvakítják a szemünket, és nem tudunk
többé az eltávozó öregek után pillantani. Az öregek idézőcédulát
kaptak, elmennek az egészségügyi intézményekbe, elmennek,
örökre.
Micsoda szörnyű elidegenedés, micsoda baljós metamorfózisa a
burzsoá intézményeknek! A hadsereg széthordja a „behívókat”, az
orvosok, pontosan úgy, mintha állatok mesterséges
megtermékenyítéséről lenne szó, elvégzik a „próbát”, és egyben a
bíró s a hóhér szerepét is vállalva, likvidálják a fölösleges szájakat.
Annak az irracionális borzadálynak a konkrét megvalósulása ez,
amely már Kafkának felrémlett. És vád ez a termelés kapitalista
módszere ellen és egyenesen a bajok gyökere ellen.

…Ez csupa zsarnok,

ki nagy vagyont rabolt és vérbe fürde.
(Tizenkettedik ének)

Még mindig a hetedik körben, most visszamegyünk az első

gyűrűbe. Dante idejében itt a felebarátaik és azok javai elleni
erőszakosok (zsarnokok, gyilkosok, rablók) lakoztak. Itt láttuk
Morgenteufel árnyát.
Úgy látszik, ugyanide lehetne beszállásolni az összes fajgyűlölőt
és gyarmatosítót. És éppen róluk van szó Anna Rinonapoli
elbeszélésében, a Bandagal-ban. A Nes bolygó kitűnő modell – nem
tudnám másként nevezni – a kolonializmus jelenkori problémáinak
tanulmányozásához. Ne zavarja önöket, kedves olvasók, a
gyarmatosítók galaktikai öltözéke és a bennszülöttek zöld haja. Ez
csöppet sem leplezi a földi problémákat, annál is kevésbé, mivel
Anna Rinonapoli nem is igyekezett leplezni, ellenkezőleg, még
erősebben ki akarta emelni őket a csillagvilág háttere előtt. És nem
arról van szó, hogy az olasz írónő megpróbálta a földi bajokat más
bolygóra átírni. Nem. Ő a Bandagal elbeszélést avval a szilárd
meggyőződéssel írta, hogy az ő Nes bolygója segíteni fog a
politikától távol álló olvasónak, hogy jobban megértse környezetét.
Miről beszélnek az ezüstös galaktikai öltözékbe bújt emberek? Hát
természetesen a pénzről, a nőkről, italról, bútorról, régiségekről és
más effélékről. És ez érthető. Az irodalmi hősöknek azonkívül hogy
monologizálnak, és végrehajtják a szerző által rájuk rótt
kötelességüket, egyszerűen élniök is kell. De füleljünk csak... Élettér.
Elmaradottság. Kultúrmisszió. Bennszülöttek. Nem mosdanak.
Büdösek. Integráció stb.
Ez a fajelmélet szókincse – a huszadik század rákfenéje. Ez az
ezüstruhás emberek szókincse. Mi is ez az elmaradott Nes bolygó?
A Dél-afrikai Köztársaság? Rhodesia? Kik ezek a galaktikus
„civilizátorok”? Ültetvényesek Alabamából? Kikről van szó, amikor
bennszülöttekről beszélnek? Afrikaiakról? Vagy olasz
vendégmunkásokról, amikor a morgenteufelok emlegetik őket?
Bajosan lehet ilyen módon feltenni a kérdéseket. A Bandagal
senkiről nem beszél konkrétan, ugyanakkor mindenkiről beszél. Nem
véletlen, hogy a Bandagal gyarmatosító cégei egyáltalán nem
kétértelmű neveket viselnek: Új-Amerika, Új-Itália, Új-Anglia. Ezek a
hatalmas monopóliumok, amelyek a nemrégi gyarmatosítás
részvevőinek nevét viselik, arra törekednek, hogy egy gigászi,
bolygóközi kartellban egyesüljenek. Persze ma, a „közös piacok”, a
„szabadkereskedelmi zónák” korában ez csak természetes. Nem
téveszthetnek meg bennünket az olyan neologizmusok, mint
Killergal (galaktikus gyilkos), asztrogeng (csillaggengszter),
kibergeng (kibernetikus gengszter) stb. Könnyű az elbeszélés címét
is megfejteni: bandagal – nem más, mint galaktikus bandita.
Dobjuk el a „csillag” és „galaktikus” meghatározásokat, és azonnal
a Földön találjuk magunkat. Levi szavait kell itt idéznünk, aki azt
mondta, hogy ő a kortársakról ír és a kortársaknak, csak éppen
mindent galaktikus öltözékbe bújtat. Ott állnak az első gyűrű tüzes
folyójában Torboli, Patrenet, Besson és az árnyak légiói, a
prototípusaik. Nem szükséges aprólékosan magyarázgatni az
elbeszélés antirasszista és antikolonialista szellemét. Ez anélkül is
azonnal szembetűnik. Kissé homályos a főhős – az aprócska
Tortorelli kiberkönyvelő – ábrázolása. Szemmel láthatóan ő maga is
bandagal. Éppen őbelőle akarta az írónő az alapvető
gonoszságforrást megformálni. Ehhez fel is használta a már E. T. A.
Hoffman által kidolgozott hagyományos eszközöket. Valóban,
Tortorelli időnként úgy áll előttünk, mint valami sajátos Hüvelyk
Matyi; néha még Torbolival vagy Patrenet-val is egyetértünk, amikor
ijedten kérdezik maguktól: „Ki ez? Talán maga az ördög?” De miért
van az, hogy a torbolik, patrenet-k, bessonok mellett ez az aprócska
bandagal, akinek céljaira nem derül világosság, majdhogynem
szimpátiát ébreszt bennünk maga iránt? Úgy látszik, ez a szerző
akarata ellenére történik így. Mi azonban jól ismerjük a rasszizmus
undorító ábrázatát, hogysem azt ilyen nem teljesen világos
„galaktikus” gonosztettekkel el lehessen homályosítani.
És úgy látszik, a szerző kudarca itt váratlanul győzelembe csap át.
A bandagal félresikerült figurája mellett különösen szánalmasnak
hatnak ezek a „civilizátorok”, „kultúraterjesztők”, akik ott fuldokolnak
a pokolbéli folyó zubogó vizében.

...és így jutottunk ki a csillagokhoz.

Így végződik az Isteni színjáték első része. Hagyjuk el mi is a föld

alatti tájakat, és igyekezzünk az éteri magasságokba. Az olasz sci-fi
néhány elbeszélésének cselekménye a paradicsomban játszódik,
ráadásul a szó szerinti és nem átvitt értelemben vett
Paradicsomban, s ez bizonyul utazásunk legkevésbé érdekes
részének. Hiszen Danténál is a pokol jóval hatásosabbra sikerült,
mint a kissé színtelen és sótlan Paradicsom. És mit is lehet mesélni
a Paradicsomról, ahonnan még az angyalok is menekülnek? Nem
vár ott ránk semmi érdekes. Itt van például Sandro Sandrelli
humoreszkje, a Prototípus. Ebben az Ószövetségtől némileg eltérő
magyarázatát találjuk az ember teremtésének. Sandrelli felveti egy
időtlen idők óta létező protocivilizáció lehetőségét, amelynek
értelmes egyedei nem fehérjealapon élnek, s létrehozzák ősünket,
Ádámot, mint az autodinamoaminosavas robotok mintapéldányát.
Eredeti ötlet, nem igaz? De ezért nem érdemes a Paradicsomba
törekedni. így hát utazásunkat befejezettnek tekinthetjük.
A nap és a csillagok az égi mechanika törvényei szerint
mozognak. Az emberi társadalmat pedig a munka mozgatja, és hogy
ez a munka mindenütt szabad és örömteli legyen, az embereknek
tudniok kell, mivel fenyeget a munkát leigázó éjszaka.
A haladó olasz tudományos-fantasztikus irodalom jelentősen részt
vesz ebben a közös nagy feladatban.

Székely Sándor fordítása

 Hírek

JAPÁN ROBOT
Hosszas kísérletezés után japán tudósoknak sikerült kifejleszteni
egy olyan automata gépet, mely minden emberi beavatkozás nélkül,
közvetlenül a műszaki rajz alapján alkatrészeket szerel össze. A
Mesterséges Gondolkodásról tartott második nemzetközi
konferencián, a tokiói Hitachi Ltd, központi kutatólaboratóriumában
dolgozó csoport vezetője, dr. Masakazu Ejiri számolt be munkájuk
eredményéről. A kutatócsoport egy komputerizált „intelligens” robotot
konstruált, mely képes a tervrajzot értelmezni, s ennek alapján
összeállítani az alkatrészeket.
A robot három részből áll: a szem, az agy és a kéz. A „szem” két
vidicon televíziós kamerát használ: az egyiket a látásra és az
alkatrészek megszemlélésére, a másikat a műhelyrajz felbontására.
Ez hagyományos, egyszerű vonalas rajz, a már összeszerelt tárgy
homlok- és oldalnézete, választóvonalakkal az egyes alkotóelemek
között.
Az egész rendszer vezérlője az „agy”, egy HITAC-7250-es
középméretű komputer. A „kéz” párhuzamos, egyszerű szorítóelem,
bizonyos mozgási szabadságfokkal. Működésben a robot először
letapogatja a rajzot – némileg hézagos tervek alapján is képes
pontosan dolgozni –, ezalatt az „agy” megszerkeszti valamennyi
alkatrész háromdimenziós képét és a már kész tárgy térbeli
összefüggéseit.
A következő szakaszban a második televíziós kamera – a „szem”
– átvizsgálja a szerelőasztalon levő alkatrészeket, és
összehasonlítja ezeket a műszaki rajz alapján az egyes alkatrészek
azonosítására készült képpel. Miután az „agy” – a vezérlő komputer
– kidolgozta a szerelés egymásutániságát, a „kéz” sorrendben
megragadja az egyes alkatrészeket, a megfelelő szögbe fordítja, és
pontosan az előírt helyzetben rögzíti, s ezalatt a televíziós „szem”
állandóan ellenőrzi.
Az első „intelligens” robotot 1970 folyamán szerkesztették; 125
000 fontba került, de ebbe még nem építették be a HITAC-7250-es
komputert. Ez a robot csupán sík feleletű idomok kezelésére képes.
Dr. Ejiri véleménye szerint egyelőre még csak „rendkívül költséges
játékszer”, de reméli, hogy a jövőben sikerül robotjának a
képességeit fokozni.
A japán kormány nagy érdeklődéssel kíséri a mesterséges
intelligencia területén folytatott kutatómunkát. 1971 nyarán úgy
határozott, hogy az elkövetkezendő nyolc év folyamán évi
negyvenmillió fonttal támogatja az ilyen típusú kísérleteket. Az
összeg kb. 55%-a magántársaságokhoz kerül, több mint 30%-a
állami kutatóintézetekbe, a fennmaradó néhány százalék pedig az
egyetemek tanszékeire.
(New Scientist and Science Journal, 1971. szeptember 9.)

PAOLOZZI ROBOTJAI
Érdekes kiállításon mutatta be életművét a negyvenhét éves
Eduardo Paolozzi a londoni Tate Galleryben. Paolozzi a „pop-art”
egyik előfutára, p aki évtizedek óta azon dolgozik, hogy a
„tömegkultúra” és a művészet kapcsolatát megteremtse. Tizenöt
évvel ezelőtt már kollázsokat készített, s megjósolta az
elgépiesedés, az alkoholizmus és az erőszak ábrázolását, melyet
később az amerikai művészek saját kultúrájukban felfedeztek.
Paolozzi és az általa segített Független Csoport a tömegkultúra
termékeit a művészet forrásának tekinti.
A hatvanas években Paolozzi nagyméretű gépszobrokat kezdett
készíteni egy angol fémfeldolgozó üzem segítségével. Ezekben a
művekben robotok, városok, épületek és gépek keverednek – egyik
szobra, a „Birodalmi Háború Múzeuma”, valósággal a technika
könyörtelenségének lenyűgöző látomása.
 Paolozzi erősen ironikus szemlélete művész. Londoni műtermét
telezsúfolta robotszobrokkal, amelyek néha múmiákra, néha
Frankenstein szörnyetegére, néha géprabszolgákra emlékeztetnek,
és kérlelhetetlenül forognak, zörögnek '.: mozognak, csörömpölnek,
s talán a távoli vagy közeli jövő gépeinek prototípusai.
„A technika világának racionális rendszere mondta Paolozzi –
éppen olyan lenyűgöző és ihlető lehet a művészet számára, mint a
kongói varázsló fétisei – a tudomány jelenségei kifejező képekké
váltak...”

A FEJLŐDÉS KÖVETKEZŐ ÁLLOMÁSA

Gépek és emberek címmel tudományos ismeretterjesztő sorozatot
mutatott be a francia televízió. A szokványos, már-már sablonos cím
azonban komoly, izgalmas és egyáltalán nem szokványos riportokat,
interjúkat, vitákat takart.
Gép-e az ember? Miben különbözik az ember az állattól?
Léteznek-e döntő kritériumok, amelyek másfajtáktól elhatárolják? Az
eddigi biológiai fejlődés kibernetikaivá alakul-e? Önállósulnak-e a
robotok, föléje kerekednek-e alkotójuknak? Létezik-e a szabadság
tudományos meghatározása? – ilyen és hasonló kérdéseket tettek
fel különböző tudósoknak, pszichológusoknak, orvosoknak,
biológusoknak, genetikusoknak, kibernetikusoknak a riporterek. A
tudósok általában óvatos válaszokat adtak, de válaszaik gyakran
súrolták a science-fiction határát.
A fiatal Nicola Negroponte egy elektromos ajtóról beszélt, amely
megismeri gazdáját, üdvözli, majd utasítja a hűtőgépet a vacsora
tálalására és az üzenetek átadására.
Bertram Raphael, a Stanford Egyetem kutatója, „a mesterséges
intelligencia egyik pápája”, beszámolt egy Shakey, vagyis „Tántorgó”
nevű robotról. Shakey kerekeken guruló, nagy fémdoboz, egyetlen
szeme van, fémszálakkal tapogat maga körül, rádión keresztül kapja
a parancsokat egy számítógépföl. Shakey képes felmérni
környezetét, kitapogatja a szobában elhelyezett tárgyakat,
megkeresi a legrövidebb utat, leszedi a kért tárgyakat, szóval
intelligens állatként cselekszik.
A sorozat utolsó adásában Edward Fretkinneh a MIT kutatójával
beszélt a riporter. „Sokat gondolkoztam azon, hogy mi lesz a fejlődés
következő fokozata – mondta Fretkin. – Az emberi teremtmény
elérte fejlődése csúcsát. Sokkal intelligensebb teremtmények és
mechanizmusok fognak bennünket felváltani. Meglesz a helyük a
fejlődés rangsorában...”
Fretkin tisztánlátását kissé elhomályosította a szakmai elfogultság;
az embert túlszárnyalni a gépek sohasem fogják, hiszen az ember
előtt még a társadalmi fejlődés óriási lehetőségei állnak, véleménye
mégis érdekes, hiszen nyilván jól ismeri a gépek fejlődésének
perspektíváit.

GYEREKEK ÉS SZÁMÍTÓGÉPEK
Az Observer című angol lap rajzpályázatot hirdetett tizennégy
éven aluli gyerekeknek. A feladat szerint gépeket kellett szerkeszteni
olyan célokra, melyekre ma még nem használják a számítógépet. Az
eredmény minden várakozást felülmúlt, és a képzelet olyan
csapongásáról tanúskodott, melyre senki sem számított, és amely
nagy örömet szerzett a zsűri elnökének, az excentrikus gépeket
tervező Rowland Emennek.
Érdemes megemlíteni néhányat a gyerekek fantasztikus gépei
közül. Volt a pályázaton időjósgép, űrállomás, időgép,
futballeredményt megjósoló gép, kézimunkázó gép, repülő
csészealjakat felderítő készülék, orrtörlő gép, tévét bekapcsoló gép.
Néhány szerkezet a szennyezett levegő tisztítására szolgált, de volt
sztrájkok eredményét eldöntő masina is. A hétéves Michael Green
olyan gépet tervezett, amely szerinte a „halottakat hasznos dolgokká
alakítja, például kutyává, virággá vagy rágógumivá”...
A legérdekesebb talán a tízéves Gillian Williams állatokat
összezsugorító gépe volt. „Ez a gép nagyon hasznos lesz akkor –
mondta az alkotó –, ha a világon elfogy a hely, mert kis helyen sok
állatot lehet legeltetni...”
 Table of Contents
Sandro Sandrelli: A prototípus
Sandro Sandrelli: Két vagy három Cantorp
Sandro Sandrelli: A súgógép
Gianfranco de Turris: A tudományos-fantasztikus irodalom
Olaszországban
Giulio Raiola: A mentési akció
Gustavo Gasparini: A kör bezárul
Gilda Musa: Földiesítés
Damiano Malabaila: Az olcsó rend
Damiano Malabaila: A Mimete néhány felhasználási módja
Damiano Malabaila: Teljes foglalkoztatottság
Libero Bigiaretti: Másutt élt
Piero Prosperi: A világegyetem Eberhart szerint
Dr. Hédervári Péter: Izolált tér-idő világok?
Jeremej Parnov: Szabados jegyzetek az Isteni színjátékhoz
Hírek
 Table of Contents
Sandro Sandrelli: A prototípus
Sandro Sandrelli: Két vagy három Cantorp
Sandro Sandrelli: A súgógép
Gianfranco de Turris: A tudományos-fantasztikus irodalom
Olaszországban
Giulio Raiola: A mentési akció
Gustavo Gasparini: A kör bezárul
Gilda Musa: Földiesítés
Damiano Malabaila: Az olcsó rend
Damiano Malabaila: A Mimete néhány felhasználási módja
Damiano Malabaila: Teljes foglalkoztatottság
Libero Bigiaretti: Másutt élt
Piero Prosperi: A világegyetem Eberhart szerint
Dr. Hédervári Péter: Izolált tér-idő világok?
Jeremej Parnov: Szabados jegyzetek az Isteni színjátékhoz
Hírek