Havas Henrik - Almási Kitti

SZERETŐK
Hálószobatitkok férfi és női szemmel

Libri Kiadó
Budapest

© Havas Henrik, 2012

© Almási Kitti, 2012
 Fülszöveg:
Kiszolgáltatott szerelmesek, akik
mindent megadnak a párjuknak, és
közben tudják: sosem kaphatnak
viszonzást. Számító nők és férfiak, akik
eszközként használják a szexualitást,
hogy mindent megszerezzenek maguknak
az életben. Emberek, akik a fájdalomtól
való félelmükben úgy döntenek, hogy a
nagy ő helyett inkább beérik alkalmi
partnerekkel.
A legtöbb embert megkísérti élete
folyamán, hogy titkos románcba
bonyolódjon valakivel. Vajon mitől tűnik
sokak számára annyira vonzónak a tiltott
gyümölcs, hogy bármit hajlandóak
lennének feladni érte? Erre a kérdésre
keresi a választ a cinikus, mindenre
kíváncsi újságíró és az éles szemű
pszichológus.
Havas Henrik tizennégy nő történetét
gyűjtötte össze, mert kíváncsi volt arra,
miért érik be a szerető szerepével. Az
általa feltett kérdésekre a téma ismert
szakértője, dr. Almási Kitti felel.
 HAVAS HENRIK ELŐSZAVA
2001. szeptember 11. Délután négy
körül épp az irodámban tartózkodtam, és
diktafonra vettem annak a harmadéves
joghallgató lánynak a szavait, akit 56
éves szeretője rendszeresen megalázott,
sőt meg is vert. A lány gyönyörű volt, a
szeretője viszont — az ő elmondása
szerint -nemcsak agresszív, de csúnya is.
Ömlöttek a lányból a szavak, a szeme
közben végig könnyes volt. Megmutatta a
testén a kék-zöld foltokat. Aztán
megszólalt a mobilom. A tévéből
telefonált egy barátom. „Kapcsold be a
CNN-t! Lehet, hogy kitört a harmadik
világháború!” - mondta. Leállítottam a
diktafont, és döbbenten bámultam a
képernyőre. Lángokban állt a World Trade
Center. Mondtam a lánynak, milyen
hihetetlen, tavaly még fenn voltam az
egyik torony tetején, és most... Talán
össze is dől! Nem sokkal később a
tornyok valóban leomlottak. Őrület!
Lehet, hogy tényleg kitört a harmadik
világháború? A lány ekkor megérintette a
karomat, elém csúsztatta a diktafont, és
megkérdezte: „Nem folytatjuk?” Csak
néztem a tornyok romjait, aztán meg a
lányt, aki újra elsírta magát.
A Szeretők első változata 2002-ben
jelent meg. Aztán tíz évvel később, 2012
tavaszán megkeresett egy fickó, hogy itt,
Magyarországon is folytatni akarja az
amerikai üzletét: online elérhetővé tesz
különböző sikerkönyveket, és az én
könyvemet, a Szeretőket is szeretné
megkapni. Nagy fantáziát nem láttam
benne, de úgy voltam vele, miért ne.
Amíg a szerződés részleteit tárgyaltuk,
megkérdezte, miért nem írok még egy
könyvet erről a témáról, ha már az első
ekkora siker volt. Amikor Amerikából
hazajött, őt meglepte, hogy
Magyarországon egy ilyen téma érdekes
lehet. Ő azt gondolta, hogy ez egy prűd
ország.
Akkor én is elgondolkodtam: tényleg,
miért is ne lehetne írni egy új könyvet
erről? Hiszen közben eltelt tíz év, és a
téma tényleg örök. Elgondolkodtam, hogy
kijöhetne-e belőle bármi újdonság. Vajon
egy társadalom életében tíz év számít
valamit? Vajon a nők életében voltak
olyan változások, ami miatt érdemes újra
foglalkozni ezzel a kérdéssel? Aztán egy
nem olyan régi élményem meggyőzött
arról, hogy igen.
Interjút adtam egy lapnak, és a
riporterlány bemutatkozáskor
megjegyezte, hogy egykor ő is az én
tanítványom volt. Egy nagyon helyes,
harminc körüli lányról volt szó. Láttam
rajta, hogy nagyon rossz hangulatban
van, valami nem oké nála. Amikor
kikapcsolta a diktafont, megkérdeztem
tőle, hogy mi újság vele. Elmesélte, hogy
egy ideje már nagyon szeretett volna
férjhez menni és gyereket szülni. Talált is
egy férfit, aki úgy tűnt, tökéletesen
megfelel a célra. Jóképű, jó felépítésű,
szórakoztató pasas volt, akivel el lehetett
menni színházba, kirándulni, társaságban
udvarias volt és humoros. Tipikusan egy
olyan férfi, akiről azt képzelte, együtt
lehet vele élni, lehetne ő a gyerekei apja.
2008-ban beütött a gazdasági válság. A
férfi autókereskedő volt, a nyakán maradt
az egész készlet, amit leelőlegezett, aztán
a bank elvitte az egészet. Ez az életvidám
ember onnantól kezdve csak otthon ült,
rosszkedvűen, inni kezdett, és nem
lehetett kimozdítani ebből az állapotból.
Nem ivott túlságosan sokat, nem lett
agresszív, csak épp depressziós. Ráadásul
egy elvált férfiról volt szó, akinek két
gyerek után kell fizetni a gyerektartást,
az úszást, a vívást, az angolt, a
különórákat, a zongorát. Egy idő után
már nem tudott fizetni, a felesége meg,
akivel addig egészen tűrhető volt a
kapcsolata, elkezdett ügyvéddel
fenyegetőzni.
A volt tanítványom azt mondta, hogy ő
már nem tud mit tenni, csak aggódik,
szomorú és közben azon gondolkodik:
„Jézus Mária, ehhez az emberhez menjek
én hozzá? Ennek szüljek gyereket? Hiszen
teljesen alkalmatlan rá! Pedig nem volt
mindig ilyen!” A lány ekkor elsírta magát,
és még hozzátette „El kellene, hogy
hagyjam. Nekem nincs erre időm. Az a
tragédia, hogy az eszemmel tudom, hogy
el kellene hagynom, mert mellette
elsüllyedek. De ha elmegyek, vele mi
lesz?” Mielőtt kiment az ajtón, még
visszanézett. Nem kérdezett semmit, de
benne volt a szemében a totális
tanácstalanság.
Azért döntöttem úgy, hogy mégiscsak
írni kellene még egy könyvet erről a
témáról, mert olyan dolgok történtek a
világban, amelyek befolyásolják az emberi
kapcsolatokat. Nem olyasmikről van szó,
hogy lábszaga van, hogy büdös a szája,
még csak nem is arról, hogy szőke
hajszálat találtam a zakóján... Egyszerűen
történt valami a világban, és ez a valami
meghatározza az emberek mindennapjait.

Ennek a könyvnek van egy nagy előnye,

és egyben egy nagy hátránya is. Az
előnye az, hogy az összes interjút az
irodámban vettem fel, azaz egy teljesen
steril környezetben, ami elősegítette,
hogy a nők, akikkel beszélgettem,
teljesen ki tudják kapcsolni a külvilágot,
és a lényegre tudjanak koncentrálni
A nagy hátrány viszont az, hogy nem
tudtam meg róluk, honnan jöttek, milyen
a saját környezetük, milyen képek vannak
a falon, őrzik-e még a gyerekkori
babájukat... Legfeljebb a ruhájukból, a
táskájukból, egy-egy gesztusukból
következtethettem a társadalmi
státuszukra, a környezetükre, mindarra,
ami meghatározza az érzelemvilágukat.
Esélyem sem volt arra, hogy megnézzem
azt a lakást, ahol a szeretőjükkel
találkozgatnak, nem volt lehetőségem
arra, hogy a másik féllel is beszéljek. Ha
csak elkísérte volna őket, ha azt
láthattam volna, ahogy elbúcsúznak, már
abból sok minden kiderült volna. Egy
„igazi” riporternek - ezt úgy értem, hogy
én nem vagyok egy „íróasztal-újságíró”
típus, én általában ott dolgozom, ahol a
dolgok történnek - ezek nagyon árulkodó
részletek. Itt viszont egy asztal mellett
ültünk, szemtől szembe, és csakis a
lényegről lehetett beszélni, holott nem
mindig a lényeg a fontos.
Valójában az én dolgom nem más, mint
hogy a történeteket a maguk
kerekségében kihozzam az emberekből.
Az már egy egészen más kérdés, hogy
egy pszichológus vagy pszichiáter ezekből
milyen következtetéseket tud levonni A
riporternek nincs más dolga, mint
dokumentálni azokat a dolgokat, amelyek
megtalálhatók a világban: én ennél soha
nem törekedtem, és nem is
törekedhettem többre.
Az én feladatom az, hogy lekottázzam
azt, amit a zenekar játszott. Hogy
Beethoven süketsége hogyan hatott a
műveire, azt meg fejtse meg Almási Kitti,
az engem nem érdekel.

ALMÁSI KITTI ELŐSZAVA

Amikor az előadásaimon szóba hozom a
megcsalást, a féltékenységet, a hűtlenség
témáját, mindig kipattan a hallgatóság
szeme. Ez a téma valahogy bevonzza az
embereket. Egészen döbbenetes, hogy
olykor mennyire fontossá tud válni, hogy
legyen egy jó szerelmi kapcsolatunk.
Pedig elsőre ez nem tűnik olyan alapvető
problémának, mint például egy betegség
vagy a nélkülözés, mégis azt látom, hogy
sokkal elemibb, elsöprőbb erővel hat az
emberek életére, mint sok más
szükséglet, mert ezt az érzelmeink
befolyásolják. Gondoljunk csak a
rendőrségi statisztikákra, hány erőszakos
bűncselekményt követnek el az emberek
szerelemféltésből... Ha jön egy másfajta
nehézség, előbb-utóbb össze tudjuk
szedni magukat, vagy segítséget tudunk
kérni, de mindenképpen elég gondolkodni
a megoldáshoz. Az érzelmeink, a
szorongásaink azonban olyan elementáris
erővel söpörnek végig az életünkön, hogy
a hatásukra akár pusztítóvá vagy
önpusztítóvá is válhatunk.
Ha két ember összekapcsolódik, ha
átmenetileg „eggyé válnak” akkor azzal,
hogy az egyik elmegy, teljesen ki tudja
húzni a másik lába alól a talajt. Viszont
amíg együtt vannak, azt érezhetik, hogy
összefoghatnak, hogy együtt küzdenek
meg a gondokkal. Nem véletlen, hogy
számos ember lesz öngyilkos egy szakítás
következtében. Hiába van mellettük a
család, hiába szeretik őket, hiába
sikeresek rengeteg olyan dologban, amire
sok ember csak vágyik, ők mégis eldobják
az életüket - ezt sajnos én már
kamaszkoromban megtapasztaltam egy
barátom kapcsán. Ez azt mutatja, hogy az
ilyen helyzetekben teljesen felborulhat a
racionális gondolkodás, és a többi érték
nem elég ahhoz, hogy meg tudja tartani
az illetőt.

Ahogy Havas Henrik is felvetette, az

elmúlt évtizedben valóban sok dolog
történt a társadalomban. A válság például
számos ember életébe beleszólt. Ha
valaki hirtelen tehetetlen, kilátástalan
helyzetben találja magát, az nagyon
súlyos következményekkel járhat. Ha egy
nő hozzámegy egy férfihoz, akire
támaszkodni szeretne, de ehhez képest
azt éli meg, hogy nemcsak hogy nem
támaszkodhat rá, hanem még róla is neki
kell gondoskodnia, neki kell tartania
benne a lelket, ha eltűnik a kapcsolatból a
jókedv, az energia, a szex, nem nehéz
kitalálni, mindez hová vezet Ha felborul
az egyensúly, mindenféle hiányérzet
keletkezik az emberekben, amit mindenki
egyéni módszerekkel igyekszik pótolni.
Nagy változás, hogy mostanában egyre
többen a szexet választják pótszernek.
Régebben az volt a jellemzőbb -
legalábbis én azt tapasztaltam -, hogy a
nők érzelmeket akartak, egy udvarlót,
akivel beszélgethetnek, aki kedves
hozzájuk. De érdekes módon manapság
ez a rész, a beszélgetés már leginkább
csak virtuálisan zajlik, a
csetpartnereiknek sokkal könnyebben
megnyílnak az emberek, hiszen ők sokkal
megértőbbek, elfogadóbbak velük, mint
amire otthon számíthatnak.
A nők szexuális partnerkeresésében én
leginkább azt látom megnyilvánulni, hogy
elkezdtek kiábrándulni. Sokan úgy érzik,
hogy érzelmeket már úgysem
kaphatnának senkitől, mert egyfelől kevés
a megfelelő alany, másfelől ott van a
férjük, aki lehetetlenné teszi az új
elköteleződést, ugyanakkor elválni meg
nem tudnak tőle, mert „mi lenne
szegénnyel” nélkülük. Ezért azt hiszik,
hogy be kell érniük egy olyan partnerrel,
akitől legalább néha megkapják, ami „jár”
nekik. Ebben a kérdésben ma már néha
egészen férfiasan fogalmaznak a nők. Heti
egyszer vagy havi egyszer, mindenki a
saját libidójának megfelelően megkapja
azt a szexmennyiséget, amire már rá
tudja fogni, hogy elégedett, mert ez
legalább mérhető. Én nagyon ritkán
találkozom egyébként olyan esettel,
amikor ez valóban arról szól, hogy valaki
kielégül, akár testi, akár lelki szinten,
ahogy nincs felfutása sem ezeknek a
kapcsolatoknak.
Már elég régóta figyelem, hogyan
viszonyulnak az emberek a
szexualitásukhoz, ami csak megerősít
abban, amit a szakirodalom is
megfogalmaz: mindig az odavezető út a
legérdekesebb. Ennek ellenére manapság
az izgalmak, a várakozások és a
vágyakozások teljesen elvesznek.
Legtöbbször olyan szeretői kapcsolatokat
látni, amelyek lecsupaszítva arról az egy-
másfél óráról szólnak, amíg megkapják
egymástól az érintettek a testi élvezetet,
és gyakorlatilag semmi lehetőségük nincs
a töltekezésre. Nem véletlen, hogy újra és
újra meg kell hogy történjen, és az sem
véletlen, hogy amikor valamiért kiesik a
partner, könnyűszerrel pótolható.
Mostanában már nem rakunk bele annyi
energiát a kapcsolatokba, mint régen.
Sokkal könnyebbé, sokkal
megszerezhetőbbé vált minden.
Egy másik komoly változás az
erőteljesen dübörgő emancipáció ezen a
területen is: a nők és a férfiak aránya a
hűtlenség terén egyre jobban közelít
egymáshoz. A párjukat megcsaló férfiak
száma nem sokat változott - legalábbis a
legtöbb felmérés erre utal -, a nőké
viszont egyre emelkedik. Ennek számos
oka van. Egyfelől az, hogy ma már nem
feltétlenül borul meg a nő
egzisztenciálisan, ha elveszíti a partnerét,
másfelől pedig van ebben egyfajta
kompenzáció, hogy ha már mi is
megkaphatjuk, megtehetjük, nehogy már
csak elszenvedjük. Ilyenkor a nők ezzel
az olykor egészen erőszakos,
„megszerzem, ami kell” típusú, férfias
hozzáállással bizonyos értelemben
részben el is veszítik a nőiességüket.
Számomra ezekben a történetekben az
a legfontosabb, hogy megmutatják, hogy
a nők is félrelépnek. Nyilván ez nem egy
reprezentatív minta, de így is kiderül
belőle, hogy vannak nők, akik ezzel a
módszerrel próbálnak adaptálódni a
megváltozott, kemény világhoz, így
kezelik a sérüléseket, amelyek a kötődés
szintjén érték őket. Kijelentik, hogy
szeretnék az érzelmeket félretolni és csak
az aktusokra koncentrálni. A partner
helyett pedig bármikor jöhet egy másik,
sőt akár több is egyszerre. A lényeg, hogy
ők legyenek azok, akik használnak, ne
pedig őket használják. Pszichológiai
szempontból ez azzal magyarázható,
hogy kontrollálni akarják a helyzetet.
Mindaz, amiről ebben a könyvben
olvashatunk, sok emberben visszatetszést
kelthet. De én azt hiszem, valójában ez a
jelenség csak kétségbeesett próbálkozás,
hogy a nők valamiképpen biztonságban
érezhessék magukat ebben a teljesen
szétesett világban. Hiszen mindenki
biztonságra törekszik - és az érzelmek
világa ebből a szempontból még
érzékenyebb terület, hiszen sokszor a
saját érzelmeinket sem tudjuk
kontrollálni, nemhogy a másikéit. Ezért
egyesek inkább megpróbálják egyszerűen
kiküszöbölni az érzelmeket a
kapcsolataikból.
Tulajdonképpen minden történetben
megjelenik egyfajta érzéketlenség, de
megjelenik a sérülékenység is, az, hogy a
főszereplők végtelenül szeretnének
érzelmeket kapni, tartozni valakihez.
Csakhogy rettegnek. Számomra ez a
legfontosabb tanulsága ezeknek a
történeteknek: hogy felnyitják az
emberek szemét egy újfajta jelenségre,
egy olyan női rétegre, amelyik kapálózva
próbál megkapaszkodni, akár önsorsrontó
lépéseket is vállalva egy elképzelt
biztonság reményében.
 MÁTRIX
Hogy lehetséges az, hogy egy férfi
sikeres a szakmájában, találmányokat
szabadalmaztat, cégeket alapít és visz
sikerre, tudományágának kiváló
művelője, céltudatosan és racionálisan
alakítja a karrierjét, mindeközben
azonban rendezetlen a magánélete, csalja
a feleségét, de nincs ereje a szakításhoz?
Két nő között kellene választania, de
mégis döntésképtelen?
Néha még az anyám is elhiszi, hogy
tényleg olyan agresszív vagyok, ahogy ő
azt a televízióban látja. Hiába
magyarázom, hogy ez csak játék, szerep,
ő csak csóválja a fejét, hogy „fogd vissza
magad, kisfiam”. Az igazság az, hogy a
képernyőn csak az tud „eladni” egy
szerepet, akihez a figura közel áll. Azok a
kollégák azonban, akik „énidegen”
szerepet játszanak, szenvednek. Ha a
homoszexuális a macsót, a buta a
műveltet, az exhibicionista a zárkózottat
akarja alakítani, általában nem sikerül.
 A hétköznapokban is szerepet játszunk.
Normális esetben ártatlan kis játékokról
van csak szó. De van, aki képes két
teljesen külön világot megteremteni, az
összes szükséges kellékkel együtt.
Hogyan lehetséges ez? (H. H.)

Misibe szó szerint belebotlottam. Egy

cégnél dolgoztunk, ő volt az egyik
szolgáltatási üzletág vezetője. Ismertem
már, találkoztunk az épületben itt-ott,
láttam az étteremben, de közös munkánk
nem volt. Ám egyszer meg kellett
keresnem öt egy projekt papírjaival.
Kopogtam az irodája ajtaján, majd
beléptem és kis híján ráestem.
Négykézláb szedegetett össze a padlóról
valami papírokat, amiket elszórt.
Első pillantásra látszott, hogy nem
véletlenül esett ki a kezéből az akta,
nagyon rossz lelkiállapotban volt, de a
megbeszélésünk alatt persze összekapta
magát. Profi volt a maga szakterületén,
valamilyen pénzügyes diplomája volt Az
első találkozásunk után többször kellett
egyeztetnünk a projekt kapcsán, és
valahogy mindig volt köztünk valami kis
cinkos összekacsintás, valahogy
kimondatlanul is összekötött minket az,
hogy akkor, amikor belebotlottam, egy
pillanatra látni engedte a gyöngeségét.
Aztán elkezdtünk beszélgetni, nem csak
a munkáról, hiszen ő úgy érezte, egy
ilyen indítás után szinte kötelessége, hogy
beavasson engem a magánéletébe. Azt
mondta, sok a gond otthon a feleségével,
az asszony nem értékeli öt, élő
bankkártyának használja, nem kapja meg
tőle azt a támogatást, nyugodt hátteret,
ami ahhoz kellene, hogy tisztességesen
végezhesse a munkáját Hét vagy nyolc
éve éltek már együtt, két gyerekük volt,
legalábbis én így tudtam. Mindig úgy
beszélt a családjáról, mintha ő nevelné a
két kisfiút. Sokat mesélt a gyerekekről,
hogy mennyire okosak, hogy szeretnek
focizni, ilyenek. Aztán szépen lassan
kiderült, hogy csak az egyik kisfiú, ő még
az előző házasságából született, és az
édesanyjával él. Misi már a második
házasságnál tart, és ők a feleségével a nő
kislányát nevelik. Már akkor el kellett
volna gondolkodnom egy kicsit, hogy
miért is próbálta ezeket a családi ügyeket
így elkenni. Meg az is furcsa lehetett
volna, hogy alig harmincévesen már
kétszer nősült, és most ez a második
házasság is a végét járja. De az ember
huszonöt évesen, fülig szerelmesen, nem
szokott a mélyebb összefüggéseken
gondolkodni.
Mert persze alig két-három hétnyi közös
munka és beszélgetés kellett ahhoz, hogy
érdekelni kezdjen ez a kedves, érzékeny,
tehetséges pasi, és innen már igazán nem
sok kellett ahhoz, hogy elkezdjek
vonzódni is hozzá. Ekkor még csak a
munkahelyünkön találkoztunk. A közös
projektünk megbeszélése azonban mindig
úgy ért véget, hogy ő az elrontott
házasságáról mesélt, arról, mennyire
rosszul érzi magát otthon, mennyire
vágyik egy kis megbecsülésre,
elismerésre. Azt is elmesélte, hogy a
felesége megcsalta, egész kerek kis
történetet adott elő arról, hogy egyszer
ment haza, és egy idegen Volvo állt a ház
előtt, és naná, hogy az ő feleségénél volt
a pasas. Ma már gyanús lenne ez a sztori,
valahogy olyan volt, mintha egy filmben
látta volna, valahogy túl kidolgozottnak
tűnt. De akkor persze elhittem, és nagyon
sajnáltam szegény Misit, akivel ilyen
csúnya dolgot művelt az a szemét nő.
Felvettem a Teréz anya szerepkört,
hallgattam, hallgattam a meséit a kihűlt
házasságáról és arról, mennyire vágyik
egy kis melegségre.
Szóval beszélgettünk sokat, néha
együtt ebédeltünk a cég étkezdéjében, és
egyre többször láttam, hogy összenéznek
a kollégák. Ők sokkal hamarabb tudták,
hogy lesz köztünk valami, mint én. Bár
azt éreztem, hogy vonzódom Misihez, az
elején mégis mosolyogtam ezeken a
feltételezéseken.
De valahogy az élet is úgy hozta, hogy
többet kellett találkoznunk, mindkettőnket
beírattak egy szakmai továbbképzésre,
ahová néha együtt mentünk. Aztán a cég
szervezett egy kétnapos csapatépítő
tréninget vidéken, és ott, a szállodában,
vacsora után bekopogott a szobámba.
A következő hetekben négy méterrel a
föld fölött röpködtem. Az egyik kollégánk
- aki tisztában volt a részletekkel és jó
barátom lett később - azt mondta,
akkoriban titokzatos, megközelíthetetlen
hercegnőnek tűntem, akin látszik, hogy
valami nagyon nagy erőt ad neki.
Eufórikus volt az a pár hónap. Misi
elköltözött otthonról, bíztam a közös
jövőnkben.
Az igazsághoz hozzátartozik, hogy nem
kizárólag miattam szakított a feleségével,
már korábban elhatározták, hogy
szétköltöznek. Amikor mi a szállodában
egymásnak estünk, már ki volt tűzve az
időpont, amíg Misinek találnia kellett
magának egy albérletet. Én kicsit
nehezebben léptem. Bár a barátom iránt
akkor már nem éreztem szerelmet, mégis
nehezen szántam rá magam a szakításra.
Akkor már elég ritka volt köztünk a szex,
valahogy nem éreztem iránta vágyat,
mindig találtam valami kifogást, hol a
fejem fájt, hol a hasam. A vicc az, hogy
ha egy nő szeretne kibújni a szex alól,
tényleg meg tud fájdulni a hasa.
Mindenesetre nekem ő volt az első
komoly fiúm. Mindketten főiskolások
voltunk, én tanítóképzőre jártam, ő
tanárnak készült, biológia-fizika szakos
volt. Igazi gondtalan diákszerelem volt a
miénk, élveztük az életet jöttünk-
mentünk, aztán, ahogy tehettük, össze is
költöztünk. Ő a nagymamájától örökölt
egy kis lakást a belvárosban, ott kezdtük
meg a közös életünket. Nekem előtte csak
egy fiúval volt szexuális kapcsolatom, így
nagyon sok összehasonlítási alapom nem
volt, de ma is úgy emlékszem, hogy
Kristóffal nagyon jól megvoltunk az
ágyban. Helyes, kedves fiú volt,
megnősült azóta, és van két gyereke.
Néha eszembe jut, mi lett volna, ha
mellette maradok. Bizonyára már nekem
is lenne néhány gyerekem. De mindegy,
kár ezen a „mi lett volna, ha” dolgon
gondolkodni. Minden úgy történt, ahogy
történnie kellett.
Nyolc évig voltunk együtt a Kristóffal,
nyilván a végére megkopott már a
szerelem, de a legnagyobb baj az volt,
hogy valahogy elmentünk egymás
mellett, ő jól érezte magát az iskolában,
szeretett tanítani, szerette a gyerekeket,
nem vágyott ennél többre, nagyobb
hajtásra, izgalmasabb feladatokra. Engem
viszont a főiskola után egy ismerősöm
elhívott egy nagy külföldi kereskedelmi
céghez. Egykettőre beszippantott a multik
világa, a határidők, a napi 10-12 vagy
éppen 14 óra munka, de nagyon élveztem
mindezt. Az együtt töltött utolsó években
már látszott, hogy mást akarunk az
élettől, és nem volt a kapcsolatunkban
annyi érzelmi töltés, hogy áthidaljuk ezt a
különbséget.
Pár héttel Misi költözése után tehát
elmondtam Kristófnak, hogy vége, és
elköltöztem én is egy barátnőmhöz. Nem
laktam ott sokáig mert nemsokára Misihez
költöztem, és megkezdődött a
kapcsolatunk legfelhőtlenebb szakasza.
Iszonyú energiákat kaptam ettől a
szerelemtől, attól, hogy azt éreztem,
megtaláltam a nekem rendelt férfit.
Megvolt benne az a pezsgés, ami az előző
kapcsolatomból hiányzott Jöttünk-
mentünk, nagy társaságunk volt, együtt
jártunk koncertekre, vidéki hétvégékre.
Meg tudtuk beszélni a munkát is, hiszen
azonos területen, azonos körülmények
között dolgoztunk. Azt gondolom, ha két
ember ennyire jó barátja tud lenni
egymásnak, és emellett még szexuálisan
is vonzódnak egymáshoz, az iszonyú erős
kötelék tud lenni, és ez a mi esetünkben
is így volt.
Misi közben kilépett a cégtől, ahol
együtt dolgoztunk, saját vállalkozást
indított, és én ebben a váltásban is
igyekeztem a segítségére lenni,
tanácsokkal, egy-egy ötlettel, vagy csak
nyugodt figyelemmel. De úgy tűnik, ez
nem volt elég. Vagy az is lehet, hogy
Misinek egyszerűen mindig szüksége van
arra, hogy az állandó kapcsolata mellett
valaki mással is megossza a gondolatait
az érzéseit. Egyszerűen kell neki ez a
pezsgés, feldobja, ha valaki előtt
titkolóznia kell. Szerintem ezzel erősíti az
egóját, így bizonyítja magának, hogy okos
fiú, be tud csapni egyszerre több nőt is.
Bár mesésen indult a közös életünk,
azon el kellett volna gondolkodnom,
helyes-e, hogy valaki az egyik
kapcsolatból rögtön egy másikba ugorjon.
Most azt gondolom, Misi érzelmileg még
nem volt független, végül, is hét vagy
nyolc évig élt együtt a feleségével, és a
szakítás után azonnal összeköltözött
velem.
Egyszer éppen egy baráti társasággal
voltunk egy pikniken, amikor felhívta a
felesége, és lehordta, hogy miért van
velem. Kicsit furcsa volt, hiszen akkor
már hónapok óta velem élt a Misi, de
egyszerűen csak nevettem a „hisztis
libán”. Az első időkben még nem láttam
be, hogy mindez baj lenne, de körülbelül
másfél évnyi együttélés után furcsa
dolgokat kezdtem tapasztalni. Eltűnt a
lakásból egy-egy tárgy, a DVD-lejátszó
például. Amikor kérdeztem tőle, hová lett,
azt válaszolta, hogy elvitte a cége új
vidéki irodájába, ott kellett az új
munkatársak betanításához. Egyáltalán
nem gyanakodtam. Ahogy mondtam,
akkoriban indított saját céget, több vidéki
nagyvárosban is nyitott irodát vagy
üzletet. Kisállat-felszerelésekkel
foglalkozott, forgalmaztak a kutyaóltól a
macskaeledelig mindent, és
kutyakozmetikusokat is oktattak. A '90-es
évek második felében robbant ez a piac
is, egy darabig nagyon jól ment a bolt.
Szóval nem gyanakodtam, amikor eltűnt
ez-az. Még akkor sem, amikor néha
Győrben vagy Sopronban töltött egy-egy
éjszakát. Persze, hiszen árut szállítottak
külföldről, vagy épp jött a boltba a
riasztószerelő, esetleg az ÁNTSZ-ellenőr.
Viszont amikor egyszer csak
észrevettem, hogy szinte kiürült a
szekrény, eltűnt a ruhái nagy része, már
rákérdeztem, hogy mi is történik. Na,
akkor bevallotta, hogy nagyjából
visszaköltözött a feleségéhez. De tényleg
csak nagyjából, mondta ő, köztünk ettől
nem fog változni semmi. Csak azért alszik
ott hetente néhány napot, mert nagyon
hiányzik a kislányuknak, akinek ugyan
nem ő a biológiai apja, de mégiscsak
együtt nevelték csecsemőkora óta. A
gyerek állítólag szinte belebetegedett
abba, hogy elhagyta őket, Misit meg
nagyon bántotta a lelkiismeret, így most
egy kicsivel többet akar vele lenni, meg
persze a feleségével is, akitől egyébként
el sem vált, hiába éltünk mi együtt.
Tudomásul vettem mindezt. Nem azt
mondom, hogy nem esett rosszul, hogy fű
alatt, titkolózva intézte a dolgot, de el
tudtam fogadni, hogy a kislánynak
szüksége van rá, és nem lehetek olyan
önző, hogy elszakítom tőle. Pláne mert a
Misi magától értetődő természetességgel
közölte, hogy az asszonnyal ők nem
békültek ki, nem is alszanak egy
szobában. Elhittem ezt is, és folyt tovább
az életünk, mentünk ide-oda, a szex is
rendben volt köztünk, csak hetente
három-négy éjszakát nem aludt otthon.
Meg persze elkezdődött az egyedül töltött
hétvégék időszaka is. Szombaton,
vasárnap nem tudott többé velem lenni,
hiszen a feleségével meg a gyerekkel
szerveztek közös programokat.
De valahogy ez az egész lassan,
fokozatosan alakult így, nem hirtelen
kellett alkalmazkodnom a helyzethez, így
el tudtam viselni. Persze Misi ekkoriban is
gyakran járt vidékre, soha nem lehettem
biztos abban, hogy épp a feleségénél
alszik-e vagy Győrben. Szerintem az
asszony ebben az időben azt gondolhatta,
hogy Misi végleg és teljesen visszatért
hozzá. Amikor nálam aludt, nyilván ő is
azt hihette, valahol vidéken intézi az
üzleti ügyeket.
Vagy két évig tartott ez az állapot, én
közben dolgoztam, tanultam, karriert
építettem. Anyáék nem tudtak arról, hogy
egy nős emberbe habarodtam bele. Ők
nagyon jó házasságban élnek, szeretik,
becsülik egymást ma is, számukra a
házasság két ember igen erős szövetségét
jelenti. Nem akartam megingatni a
világukat, meg persze a rólam alkotott
képüket azzal, hogy kiderül: a rajongva
szeretett féltett kislányuk szerető lett.
Néha kitaláltam egy-egy udvarlót
magamnak, és elmeséltem a szüleimnek,
hogy a hétvégére elutaztunk Prágába,
vagy hogy színházban voltunk együtt „De
semmi komoly” - tettem hozzá mindig,
hogy ne kelljen bemutatnom nekik a nem
létező barátomat.
A barátnőim persze ismerték a
történetet, és ők egyöntetűen azt
mondták, amikor Misi visszaköltözött a
feleségéhez, hogy nem szabad ezt tovább
csinálnom. De egy külső szemlélőnek
mindig könnyebb objektív képet alkotni
két ember kapcsolatáról, mint annak, aki
benne van. Én nagyon szerettem a Misit,
és ekkor valahogy még a javára is írtam,
hogy ilyen jó apa, hogy nem hagyja el a
gyerekét, törődik vele. De aztán kaptam
egy olyan pofont, aminek már igazán
észhez kellett volna térítenie.
 Ma is emlékszem, június harmadika
volt, 1999-ben. Nagyon meleg nyári nap
volt, csütörtök, arra készültünk, hogy
másnap, pénteken elmegyünk Misivel
Dunabogdányba, és ott fogunk napozni,
kajakozni egész nap. Hetek óta erről
beszéltünk, én még egy piknikkosarat is
beszereztem, hogy majd abba pakolom a
szendvicseket meg az üdítőt. Csütörtökön
délután azonban Misi felhívott, és elhaló
hangon azt mondta, kórházba került,
most nem tud többet mondani, majd hív.
Szörnyen megijedtem, és persze
felhívtam egy közös barátunkat, akivel
együtt dolgoztak a vállalkozásában.
Kérdeztem, hogy mi van a Misivel, mit
tud, melyik kórházban van. Mire ő azt
felelte, hogy nincs semmi baja, ő úgy
tudja, egy órája indultak nyaralni a
feleségével meg a gyerekkel
Olaszországba. Tudom, hogy közhelyesen
hangzik, ha azt mondom, olyan volt,
mintha egy jeges kéz összeszorította
volna a szívemet, de valóban ezt éreztem.
Lefagytam, lebénultam. Olyan letaglózó
volt a fájdalom, mintha igazi, fizikai
sérülés okozta volna. Fájt a gyomrom, a
fejem, a lelkem. Jó, hogy jött a hétvége,
így csak a péntekre kellett beteget
jelentenem, mert nem tudtam volna
dolgozni.
Hétfőn bementem az irodába,
összeszorított foggal nekiálltam a
munkámnak, de valahogy azt éreztem,
légüres térben mozgok, nem érzékeltem a
kollégákat, a külvilágot, csak én voltam
meg a fájdalom. Folyton láttam őket
magam előtt, ahogy nevetve gázolnak be
a tengerbe, vagy ahogy egymás kezét
fogva sétálnak a naplementében.
Fogadkoztam magamban, hogy soha
többé nem állok szóba vele, de pár nap
után inkább már csak kétségbeesést
éreztem, hogy mi lesz, ha nem is jön
vissza hozzám, ha elhagy. Akkor már
iszonyúan függtem tőle, azt gondoltam,
hogy Misi nélkül nem tudnám folytatni az
életet. Úgyhogy, amikor egy hét múlva
megjöttek, és felhívott, inkább
megkönnyebbülést éreztem. Persze
durciztam egy kicsit, kérdezgettem, hogy
tehette ezt velem, hogy csaphatott így
be, de igazából örültem, hogy újra itt van
mellettem, hús-vér valójában.
 A magyarázat egyébként az volt, hogy ő
is csak az utolsó pillanatban tudta meg, a
felesége szervezte az utat, meglepetés
volt, és nem mondhatta azt, hogy nem
megy el, hiszen a gyerek annyira örült.
Most persze már látom, milyen ostoba
módon viselkedett, és mennyire jellemző,
hogy még akkor sem vállalta a
felelősséget, úgy gondolta, valahogy
majdcsak megússza ezt is. Mint a gyerek,
amikor elcseni a mézet a kamrából, aztán
az ágy alá dugja az üres üveget.
A kapcsolatunk végül ezt a törést is
túlélte, és Misi tovább folytatta a kétlaki
életet: hol nálam aludt, hol a feleségénél.
Mi továbbra is nagyon jó barátai voltunk
egymásnak, mindent meg tudtunk
beszélni, legyen az egy új film vagy a
munkánkkal kapcsolatos nehézségek.
Ebből az időszakból emlékszem azonban
egy kellemetlen epizódra. Egy szakmai
rendezvényre voltunk hivatalosak
mindketten, hiszen hasonló területen
dolgoztunk. Délelőtt együtt kávéztunk, és
megbeszéltük, hogy este találkozunk
majd a partin is, és együtt jövünk haza.
Felvettem a szép „kis fekete” ruhámat,
elmentem a rendezvényre az egyik nagy
szállodába, és szinte azonnal meg is
láttam Misit meg mellette egy csinos
barna nőt, a feleségét. Balegyenes, azt
éreztem, összeesek mindjárt, de persze
tartottam magam, és szépen
mosolyogtam egész este, idegenekkel
táncoltam. Egyszer, amikor Misi egyedül
állt a bárpultnál, odamentem és
megkérdeztem, miért nem mondta, hogy
az asszonnyal jön, de ő elütötte a kérdést
valami jópofa megjegyzéssel. Rövid
beszélgetés volt, mert a felesége
megindult felénk, de azt így is
észrevettem, hogy Misi megint jegygyűrűt
visel. Addig egyszer sem láttam a kezén.
Amikor másnap találkoztunk, kérdőre
vontam, és ő megint valami olyasmit
válaszolt, mint a nyaralásuk után. Hogy
hirtelen döntött úgy az asszony, hogy ő is
megy a partira, és Misi bízott benne, hogy
nem fogok botrányt csinálni. Vagyis
abban bízott, hogy valahogy ezt is
megússza.
Igaza is lett, megúszta. A kapcsolatunk
egy-két hét mosolyszünet után ott
folytatódott, ahol abbahagytuk. Én még
mindig hittem benne, hogy csak a gyerek
miatt van még együtt a feleségével,
igazából engem szeret. Tudtam, hogy
nagyon szereti mindkét gyerekét, hogy
nagyon fontosak neki, és állandóan
lelkiismeret-furdalása van, amiért nem
tud velük eleget foglalkozni.
Ezzel érvelt akkor is, amikor én teherbe
estem. Ez még a kapcsolatunk első
éveiben történt, nem voltak még
kétségeim a közös jövőnket illetően.
Szerettem volna a babát, de nem
ketyegett még annyira a biológiai órám.
Misi meg tudott győzni, hogy nincs még
itt az ideje a közös gyerek vállalásának.
Egyelőre a két meglévő gyerekének sem
tud annyi időt, szeretetet szentelni,
amennyit szeretne. Az abortusz előtti
éjszakán egy percet sem aludtam, sírtam,
de Misi végig ott volt mellettem, és utána
is dédelgetett napokig. Valahogy túl
lettem az egészen.
Akkor teljesen racionális döntésnek
tűnt, hogy nem vállaljuk a gyereket, nem
haragudtam Misire a történtek miatt.
Néhány évvel később azonban egy másik
gyerek érkezése már jó pár szöget bevert
a kapcsolatunk koporsójába.
Merthogy egyszer csak kiderült, hogy a
felesége, aki szigorúan külön szobában
alszik, és akivel évek óta nem volt
szexuális kapcsolata, teherbe esett. Igen,
a Misitől. Ezt ő mondta el nekem, amikor
már jó négy hónapos terhes volt az
asszony. Gondolom, nem akarta
megkockáztatni, hogy ezt is valaki mástól
tudjam meg. Persze ez a beszélgetés is
épp olyan volt, mint szokott. Bár legalább
vette a bátorságot és elém állt, valahogy
mégis úgy adta elő, mintha neki semmi
köze nem lenne a történtekhez. Mintha
nem is lett volna ott, amikora baba
megfogant. Egyszeri alkalom volt,
mondta, a felesége nagyon el volt
keseredve valami miatt, ő megpróbálta
megvigasztalni, simogatta kicsit, majd
egyik dologból következett a másik, és
végül az ágyban kötöttek ki. De erre
azelőtt évekig nem volt példa, engem
szeret, csak a gyerek miatt vannak
együtt, és ez ezután is így lesz. Azt
annyira nem hangsúlyozta, hogy most
már két gyerek érzéseire kell majd
tekintettel lennie, tehát egy újabb nagyon
erős lánc köti majd össze az asszonnyal.
Azt mondtam az előbb, hogy Misi
feleségének a terhessége jó pár szöget
bevert a mi kapcsolatunk koporsójába, de
azt nem mondhatom, hogy ez volt az
utolsó szög. Szomorú voltam persze és
reményvesztett, de egy darabig ment
még közöttünk a dolog. Megszületett a
gyerek, tudtam, mikor vannak a
szülőszobában - Misi is bement az
asszonnyal -, hát, nem kívánom senkinek
azt a délutánt. Izzó fájdalmat éreztem,
mintha lángok égették volna a testem, és
valahogy a körülöttem lévő világ is izzó
vörös színt öltött. Hetek teltek el, mire a
fájdalom csillapodott, és ezután már
semmi sem volt olyan, mint azelőtt. Nem
csak a Misivel kapcsolatban. Nem láttam
a színeket magam körül, nem éreztem az
ízeket, fásult voltam és állandóan fáradt.
Ebben az állapotban agonizáltam még
hónapokig, de aztán, amikor a gyereke,
egy kislány, féléves lett, megerősödtem
annyira, hogy el tudjam küldeni. Ki
tudtam mondani, hogy vége, már nem
szeretlek. Ez persze akkor még nem volt
igaz. Sokkal inkább arról volt szó, hogy
azt éreztem, már inkább fájdalmat hoz a
vele való együttlét, mint örömöt, hogy
már nem éri meg nekem a kapcsolatunk
összetartásába energiát fektetni, mert
csak a töredékét kapom vissza.
Misi nem örült a szakításnak, bár
szerintem tudat alatt évek óta arra várt,
hogy valaki megoldja a helyzetet, hogy ne
neki kelljen dönteni és felelősséget
vállalni a döntésért. A mostani eszemmel
azt gondolom, az egész viselkedése
gyerekes és éretlen volt ebben a
kapcsolatban. Amikor kínos helyzetek
adódtak, mindig úgy próbálta
megmagyarázni, mintha neki semmi köze
nem lenne a történtekhez, mintha csak az
érintett nők tehettek volna a
bonyodalmakról. Egyébként meg egy jól
megalkotott mátrixot működtetett maga
körül, és el is hitte, hogy az a kreált világ
úgy jó, ahogy ő felépítette magának.
Hogy ebben a helyzetben tulajdonképpen
minden érintett jól érezheti magát, hiszen
neki is teljesen megfelelt ez az élet. A
felesége otthon megadta neki a teljes
nyugalmat, a biztos fészket. Az asszony
viszont nem tudhatta, mekkora nyomás
nehezedik a férjére egy multi cégnél,
illetve a saját vállalkozása beindításánál,
ezért ezeket a problémáit mind velem
beszélte meg. Ez tartotta össze a
kapcsolatunkat az erős szexuális
vonzódás mellett.
Most, hogy már régen vége köztünk
mindennek, és néha beszélünk Misivel,
azonnal megtaláljuk a közös hangot,
nagyon jól tudunk beszélgetni. Sőt,
valahogy jobban is, mert most már
nincsenek tabuk köztünk, nem kell
bizonyos dolgokat elhallgatnia vagy
elferdítenie.
Megszenvedtem a szakítást, de egy idő
után azt kezdtem érezni, hogy sokkal
erősebb vagyok, mint az elmúlt években
bármikor. Egyszerűen örültem annak,
hogy nincsenek tele a mindennapjaim
hazugságokkal, fájdalmakkal,
elhallgatásokkal. Kilenc évig tartott ez a
kapcsolat, azt lehet mondani, hogy
eközben lettem felnőtt nő. Ma már
biztosan nem mennék bele egy ilyen
helyzetbe, de úgy érzem, kellett ez a
tapasztalat, hogy azzá váljak, aki ma
vagyok.
 Ha valaki megteremt az életében két
teljesen különböző világot az összes
szükséges kellékkel, azt mindenképpen
tudni lehet, hogy ezek közül egyik sem
lehet kerek. Ez csakis akkor kivitelezhető,
ha mindkettőben sok a hiány. És olyan
szereplőket kell választani hozzá, akik
szintén elfogadják ezt az eléggé hiányos
világot maguk körül.
Ebben a történetben is azt látjuk, hogy
mindkét nő elfogadja, hogy a férfi a hét
felét máshol tölti, elhiszik, hogy épp
valami céges dolga van három-négy
alkalommal is egy héten. Ezek olyan nők,
akiknek megfelel ez a félig világ. Az
egyiknek van egy félig férje, a másiknak
van egy félig partnere. Ehhez a
játszmához mindenképpen kell a
kevesebbel is megelégedő nő.
A férfi problémája az, hogy nem kapja
meg otthon a kellő figyelmet, támogatást,
ezért keres valaki mást, de aztán azzal
sem érzi elégedettnek magát. Azt
mondja, kell valaki, aki folyamatosan
pátyolgatja...
Bár ebben a konkrét esetben semmit
nem tudunk arról, hogy ő milyen
családból származik, mégis az az
érzésem, hogy itt egy korábbi sérülés
határozza meg ezt a két ágon csüngést.
Ha valaki elkötelezi magát egy ember
mellett, akkor azt kell elfogadnia, amit
tőle kap. De mi van, ha ez mindig kevés
marad? Nem érti meg a partnere a
munkahelyi nehézségeit, ezért keres egy
kollégát, aki ezen a területen maximálisan
támogatni tudja. De vele viszont nincs
közös gyermekük, így ő meg az apai
részét nem fogja megérteni, ezért
visszamegy a feleségéhez. Itt az a
szerencse, hogy ennél több szereplőről
nem kell beszélnünk, de én találkoztam
már olyan történetekkel is, ahol az illető
három-négy partnert is fenntartott, hogy
a különböző szerepeiben pátyolgassák és
megerősítsék őt.
Amikor valamiből sosem elég, akkor a
hiány általában nem a jelenből, hanem
inkább a múltból ered. Viszont ha a
múltból ered, akkor nemigen pótolható.
Ezt a valamit gyerekkorban kellett volna
megkapni, egy konkrét személytől, jelen
esetben valószínűleg az édesanyától.
Később hiába próbálja megadni más, ez a
hiány pótolhatatlan. Éppen ezért ilyenkor
nem az a feladat, hogy próbáljuk
befoltozni ezt a lyukat, hanem hogy
feldolgozzuk és elfogadjuk a történteket,
és felnőtt módon, felnőtt fejjel már olyan
dolgokat akarjunk megkapni, amelyeknek
nem a kompenzálás a céljuk, hanem hogy
a jelen pillanatban meglévő
szükségleteinknek megfelelően tudjunk
töltekezni belőlük.
Mivel azzal kezdődik a történet, hogy a
lány meglátja a férfi esetlenségét,
szétesettségét, a gyenge oldalát, nekem
az a benyomásom, hogy itt egy anyával
kapcsolatos elakadásról van szó.
Valójában olyan ez a főhősnő, mint egy
anyuka: ezerszer meghasonlott már a
partnerével, de még akkor is kitart.
Kívülről egészen nonszensznek tűnik,
hogy mennyi mindent meg lehet tenni
ezzel a lánnyal. Még az is belefér, hogy a
másik nő gyereket szüljön a szeretett
férfinak, és elhiszi neki még azt is, hogy
csak egyszeri alkalom volt. De ilyen az,
amikor valaki úgy szeret, hogy teljesen
elfogadja a másikat. Ha belegondolunk
abba, hogy az anyai szerepnek épp az a
lényege, hogy feltétel nélkül elfogadjuk és
szeretjük a gyermekünket, hogy bármit
megtehet, mindig visszajöhet hozzánk,
máris látszik, hogy mennyire hasonlít
egymásra a kétfajta dinamika.
Az anyaság életre szóló vállalás, a
párkapcsolat nem feltétlenül. Ebben az
esetben meg főleg nem, hiszen ők össze
sem házasodtak, fogadalmat sem tettek
egymásnak. Tehát meglenne a kilépési
lehetőség, de a lány mégsem teszi ezt
meg.
Egy párkapcsolatban érdemes mérlegre
tenni a veszteségeket és a nyereségeket,
és megvizsgálni, melyik bizonyul
súlyosabbnak. Ebben a történetben már
szinte felborul ez a mérleg, hiszen a
tízszerese történt meg annak, amit egy
átlagember elviselne. Nagyon meglepőnek
tűnik, amikor valaki ennyi mindent eltűr a
másiktól. Ez a magatartás az áldozati
szereppel lehet összefüggésben: az ilyen
esetekben extrémen magasan van a
küszöb, amit el kell érni ahhoz, hogy
valaki méltatlannak érezze a helyzetét és
kilépjen.
A lány szempontjából az elején még
akár tisztának is tűnhetne ez a történél.
Hiszen tényleg megtörtént, hogy a férfi
eljött otthonról, és elkezdték együtt a
közös életüket. Azonban az egyik
kapcsolatból a másikba való átugrálás
mindig gyanús. Egy megfelelő érzelmi
érettséggel rendelkező ember, aki
ilyenkor előbb le akarja zárni, rendezni
akarja magában a múltat. Vágynia kell
arra, hogy egy kicsit egyedül legyen. Az
nem szerencsés, ha valaki rögtön belevág
a következő kapcsolatba - ebben
általában a nő türelmetlensége is szerepet
játszik egyébként. Mindenesetre érdemes
óvatosnak lenni, hiszen az ilyen típusú
embereken azonnal látszik, hogy
átkapaszkodóak.
Annak meg pláne feltűnőnek kell lennie,
ha valaki ilyenkor sem indítja el a válását!
Nagyon gyakran elbagatellizálják az
emberek a válás fontosságát. „Nem
váltunk el, de már évek óta külön élünk”.
Fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy
sem a házasság, sem a válás esetében
nem igaz, hogy ez csak egy szimbolikus
dolog, egy papír, ahogy gyakran
emlegetik. Ez nem igaz. A házasság és a
válás eseményének is igencsak komoly
jelentősége van érzelmi szempontból.
Rengeteg olyan nőt és férfit láttam már,
akik végül többévnyi különélés után
váltak el, praktikus okokból, mondjuk az
anyagi helyzetük vagy a gyerekek miatt,
de így is iszonyatosan megrázta őket a
válás. Még akkor is, ha, tegyük fel, már
mással éltek, akiktől azóta esetleg még
gyermekük is született.
Nem véletlenül tesznek az emberek
házasságkötéskor fogadalmat. Csak
gyakran nem veszik elég komolyan.
Kijelentik, hogy egy életen át, de nagyon
kevesen készülnek fel arra, hogy ez
valójában mit jelent. Van olyan persze,
hogy mégsem jön össze, és minden
próbálkozásuk ellenére eltávolodik
egymástól két ember. Viszont ha már van
gyerek, akkor a fogadalom még így is
egész életre szól, a válás után is. A
szeretőknek mindig számolniuk kell azzal,
hogy ha van közös gyerek, akkor a
partnerük életének lesz egy része, amihez
soha nem fognak tudni valóban közel
férkőzni. A közös gyerek egy életre
összefon két embert.
 Amikor ez a pár eljutott odáig, hogy a
saját gyereküket elvetették, annak
megint csak egy ordító jelnek kellett
volna lennie. Ha lezárt az ember valamit,
és már egy új dologban van benne,
természetes, hogy a gyerekvállalás
gondolata is felmerül. A főhősünk
azonban nyilvánvalóan nem akarta
kapirgálni ezeket a dolgokat.
Az énvédelem egy nagyon komplex és
nem tudatosan működő rendszer. A
szelektív figyelem vagy hallás
segítségével megszűrjük, hogy miket
veszünk észre, és így meg tudjuk védeni
magunkat azoktól a dolgoktól, amelyekre
nem vagyunk felkészülve. Ennek az
ellenkezője történik, amikor valaki azt
érzi, hogy ki akar lépni a kapcsolatából:
elkezd kutatni, és találni is fog dolgokat,
ilyenkor ugyanis a szelektív figyelem épp
arra fókuszál, ami megerősíti az
elhatározásában.
Az énvédelem egy finoman beállított
műszer, ami megállapítja, hogy egy adott
pillanatban olyan állapotban vagyunk-e,
hogy el tudnánk viselni valamit vagy sem.
A pszichoterápiában éppen ezzel
dolgozunk: a védelmi vonalat egy kicsit
lejjebb visszük, hogy valamivel többhöz
férjünk hozzá, mint amennyiről az illető
énvédelmi mechanizmusa az adott
pillanatban úgy gondolná, hogy még el
tudja viselni.
Ha valakire rázúdítjuk a nyers
valóságot, gyakran előfordul, hogy dühös
lesz miatta, és azt érzi: „ezt most miért
kellett elmondani nekem? Hiszen így most
kezdenem kell vele valamit, pedig
nyilvánvalóan nem készültem még fel
erre.” Amikor valaki még nincs rá
felkészülve, olyankor a valóság fáj.
Érzékletesen le van írva ebben a
történetben, hogyan érkeztek az újabb és
újabb pofonok. A főhősnő nem akart
észrevenni dolgokat, ám ennek ellenére
időről időre kiderültek. Ő el akarta hinni,
hogy a szerelme kórházban van, de
sajnos egy kollégájuk elmondta, hogy
valójában mi az igazság. Nem akarta
megtudni, hogy a férfi azóta is tartja a
kapcsolatot a feleségével, de aztán a
párja bevallotta, hogy valóban ez a
helyzet. Ő azonban nem tudott mit lépni
ezekre.
 Attól, hogy méltánytalanság ért minket,
még nem biztos, hogy fel vagyunk
készülve arra, hogy tegyünk ellene.
Nagyon fáj, de azzal az eshetőséggel,
hogy ő ne legyen többet, hogy mi lesz
velünk nélküle, még nem tudunk
megbirkózni. Ha a kettő közül választani
kell, az áldozati típusú nők mindig úgy
döntenek, hogy legyen ott a másik, még
ha veri vagy szidja is őket.
Ez egy igen gyakori probléma:
formailag benne marad valaki egy
kapcsolatban, pedig nem tudja már
szeretni a másikat, mert túlságosan
megbántotta. Sok esetben épp ilyenkor
fordul elő, hogy egy szerető be tud lépni a
képbe. (A.K.)
 ONLÁNY, OFFSRÁC
Létezik olyan kétszemélyes játék,
amelyben az egyik szereplő nem tud
arról, hogy játszanak vele?
Vegyünk két nőt, akinek ajánlatot tesz
egy nős férfi. Az egyik igent mond. Miért
is ne? Ápolt, intelligens, ideális
szexpartner. A másik nő ugyancsak igent
mond. Csakhogy ő nem szexpartnert
keres, hanem társat. Az „egyik” nő
tökéletesen tisztában van azzal, hogy a
nős férfi csak és kizárólag kellemes szexet
akar. Nem probléma, mert ő is ezt akarja.
A „másik” nő azonban többre vágyik,
virágra, vacsorára, együtt ébredésre. A
kérdés már csak az: a nős férfi vajon
mindig tisztában van azzal, hogy a
partnere az „egyik” vagy a „másik”
típusba tartozik? (H.H.)
Peti: menjek eléd?:)
jó, megyek:)
Kata: rendben
na de komolyan, mikor és hogyan tudok
hazajutni?
 Peti: azt hittem, ezt már
megbeszéltük:)
Kata: Peti, ehhez mit szól a barátnőd?
Peti: jaj, Kata, neked mindent tudnod
kell?
rendőr vagy?
Kata: nem, pusztán nő vagyok, és
együtt érzek a többi nővel
Peti: ezzel megfogtál:)
csatlakozz le a hálózatról
disconnect,
és kész
Kata: J
Peti: nem akarsz nálam aludni?

Persze nála aludtam. Igazság szerint ez

egyikünk számára sem volt kérdés, hiszen
akkor már egy hete izzott közöttünk a
világháló. Az előtte lévő hétvégén
találkoztunk először, azt hiszem, soha
nem fogom elfelejteni azoknak a
napoknak az eseményeit.
Nyár volt. Egy régen látott, Amerikában
élő unokatestvérem és a szintén magyar
származású barátja hazalátogatott ők is
huszonévesek, vannak itthon élő barátaik
is, és elhatároztuk, hogy egy hétvégére
lemegyünk együtt a Balatonra. Két lány,
mi ketten a nővéremmel és négy fiú. Elég
hamar kiderült, hogy egyik fiúnak sincs
barátnője, kivéve azt az egyet, aki a
történetem és - most úgy érzem - az
életem főszereplője lett.
Én elég közvetlen ember vagyok,
könnyen megtaláltam a hangot a társaság
tagjaival, egész nap viccelődtünk,
úsztunk, napoztunk, aztán éjjel a kis
házban egymás hegyén-hátán aludtunk.
Sokáig voltam kollégista, engem ez nem
zavart, meg a könnyed flörtölésen kívül
nem is volt semmi komoly jele annak,
hogy bármelyik fiú is közeledni próbálna.
Ahogy most visszagondolok rá, gyanús
lehetett volna, hogy amikor lefeküdtünk,
Peti, az egyetlen barátnős fiú átkarolt.
Simogatta a hátamat, de én ezt akkor az
elfogyasztott alkoholnak tudtam be.
Mondtam is neki: ne folytasd, neked lesz
rosszabb.
Az unokatestvérem meg a nővérem
persze utólag azt mondták, hogy a Peti
feltűnően kedves volt hozzám, de én
tudtam, hogy barátnője van évek óta, igy
nem foglalkoztam vele. Viszont
foglalkozott ő velem eleget a következő
napokban, elindult köztünk a levelezés, a
csetfolyam. Viccelődéssel, heccelődéssel
és ki nem mondott ígéretekkel.

Peti: héhéhékás, a szexben csak

egyetlenegy szabály van
tudod, mi az?
persze hogy tudod
Kata: ja, az hogy nincs szabály
gondolom:)
vagy, ahogy Woody Allen mondta: a
szexnek sosem
szabad gusztustalannak
lennie... kivéve, ha jól csinálják.
szerintem ez igaz:)

Hát, ilyen stílusú levelezések után jött

el az első randink. Én akkor még egy
Budapest melletti településen laktam, a
vonathoz voltam kötve: vagy viszonylag
korán elválunk, és az utolsó járattal
hazamegyek, vagy bulizunk hajnalig, és
az első vonatot kapom el. Aztán van,
ugye, a harmadik lehetőség: hogy nála
alszom. Mint kiderült, ő eleve erre
számított. Bár évek óta tartott a
kapcsolata egy lánnyal, mindkettőjüknek
volt saját lakása, és Peti, bizony, nem volt
igazán hűséges típus. Persze felmentünk
hozzá... Az első alkalom egészen
filmbeillő volt: beléptünk az ajtón, és már
téptük is le egymásról a ruhát. Gyönyörű
volt, de az igazsághoz hozzátartozik, hogy
neki egy kicsit nehezen ment, gondolom,
a fejében volt, hogy most épp megcsalja
a barátnőjét. Az én szememben a
bizonytalansága az érzékenysége jele
volt. Hamar túl lettünk a nehézségeken,
együtt fürödtünk, és minden a helyére
került. Csodálatos volt, nem sokat
aludtunk aznap éjjel. Gyengéd volt, de
rámenős, és ez nekem nagyon tetszett.
Főleg miután az utolsó kapcsolatomban a
szex inkább olyan maszatolás-féle volt.
Peti mindent megtett, amit szeretek, és
ez nem a technika miatt volt fontos,
hanem mert ilyenkor azt érzem, a másik
mindenhol akar engem, mindenemet
kívánja. Nem is az orgazmus a lényeg
inkább a folyamat, amelyben egyre
erősödik a két ember közötti intimitás. Ha
két ember szereti egymást, igazán közel
kerül egymáshoz, a szex lehet akármilyen
vadállati, nincs benne semmi megalázó
vagy gusztustalan. Persze ezt elmondtam
Petinek is, és csodálkozott, el volt ájulva,
hogy ő még nem találkozott ilyen őszinte
lánnyal. Mondtam neki, hogy ez fura, az
én környezetemben ilyenek a lányok, bár
az is igaz, persze, hogy sokuktól hallom,
manapság a férfiak sokkal lustábbak,
nehezebben kaphatóak egy kis játékra. Az
első alkalom után elkísért a vonathoz, és
csókkal búcsúzott tőlem. Ez kicsit
meglepett. Akkor még úgy gondoltam,
egyszer megtörtént és kész.
Az egyéjszakás kaland nekem belefér,
de két, három alkalom után egy lány
elkezd érezni... Tudtam valahol, hogy ezt
nem szabad folytatni. Túlságosan
vonzódtam hozzá. Külsőleg is az a típus,
aki mindig tetszett nekem: magas, izmos,
barna hajú, zöld szemű, nagyon jó a
humora. Illetve, nem tudom, jó-e, de
valahogy nagyon passzol az enyémhez.
Varázslatos volt, hogy értette a
gondolataimat, érezte az érzéseimet,
folytatta a ki nem mondott mondataimat.

Peti: azt mondtam, hogy nagyon vicces

vagy?
Kata: elfáradhattál a melóban
nem, még nem mondtad
Peti: hát, veled kellett tartani a mentális
tempót
Csókollak össze-vissza, ha nem tetszik,
küldd vissza:)
rímelt, hehehe
Kata: akkor viszlát, szép álmokat :D
Peti: helyes, maradjunk diplomatikusak

Szóval nem lett vége az első együtt

töltött éjszaka után. A következő
alkalommal, amikor szeretkezés után nem
sokkal kijelentette, hogy indulni kellene,
már rám tört valami nagyon rossz érzés,
hogy mit is csinálok. Úristen, most innen
megy a barátnőjéhez! Sírtam, de gyorsan
összeszedtem a cuccaimat, és én is
mentem a barátnőmhöz, panaszkodni
meg egy kis együttérzésért. Akkor
mondtam is neki, hogy fejezzük be, de
nem akarta, és persze én sem.
A következő hétvégén elmentünk
barátokkal a Balatonra. Azok a srácok is
ott voltak, akik az előző alkalommal. A
barátai, ha csodálkoztak is, hogy mi egy
párként megyünk, nem mutatták,
ismerték a helyzetet meg persze Petit is.
Egyikükkel később én is nagyon jóban
lettem, és azt mesélte, hogy Peti mindig
milyen szépen beszél rólam, biztosan érez
irántam valamit de hát ő ilyen. „Hogy
milyen?” - kérdeztem tőle. „Hát nem tud
kitartani egy lány mellett.
Ez a barát mesélt Peti barátnőjéről is:
egy kisvárosból jött Budapestre, elég
talpraesett, diplomás lány különben, de
évek óta tűri, hogy a szerelme
folyamatosan megcsalja. Én most úgy
gondolok rá, hogy valószínűleg mélyen
depressziós lehet és nagyon gyenge.
Komoly önértékelési zavarokkal
küszködhet bizonyára azt hiszi, hogy neki
ennyi jár, hogy nem találna jobbat. Meg
aztán Peti talán attól tart, ha elhagyja, a
lány összeomlik. Nem tudom, állítólag sok
kapcsolatot tart össze ez a félelem, hogy
ha lépünk, a másik talán megöli magát.
 Kata: Peti, és most megint ezt fogjuk
csinálni?
írogatunk, dumcsizgatunk, te meg mész
a
barátnődhöz?
Peti: nem, dehogyis
tegnap próbáltam beszélni vele
nem ment túl jól, na
érted
és azért ilyen problémás az egész, mert
szinte
rohamot kapott többször

A Balatontól visszafelé már nagyon

össze kellett szorítanom a fogamat, hogy
ne sírjak, hogy a többiek ne lássák
rajtam, mennyire fáj, hogy ő most,
mintha mi sem történt volna, megy a
barátnőjéhez. Aztán pár nap múlva el
kellett utaznom Pécsre, ott jártam
levelezőn egyetemre, és aerobicórákat is
tartottam a városban. Ott voltam akkor
is, amikor nagyon összevesztünk.
Felhívtam, és ő úgy kezdett beszélgetni
velem, hogy ott volt mellette a lány. Nem
is tudom, miért vette fel, nagyon
megalázó volt. Akkor mondtam neki, hogy
vége, ezt én így nem akarom tovább
csinálni.
Két nap múlva kibékültünk, eljött
utánam Pécsre. Na, az a két nap! Minden
fánál csókolóztunk, este boroztunk,
szerelmeskedtünk. Másnap reggel még
tartottam egy aerobicórát, a déli vonattal
terveztünk hazamenni, de persze elment
az idő, csak a legutolsó járattal indultunk.
Utólag azt mondta, akkor már nála is
kezdtek az érzelmek kibontakozni. Az
viszont biztos, hogy én akkorra már
elvesztettem a stabilitásomat.
Nem sokkal később egy buta balesetben
megégettem a lábamat. Másnap, amikor
cseteltünk, ismét nagyon felidegesített.

Kata: hányszor kérdeztem meg tőled,

hányszor
kértelek, hogy magyarázd el, miért
tetted ezt
semmi, semmi mást nem kértem tőled
semmi mást nem vártam
Peti: és még mindig nem kaptad meg a
magyarázatot?
 Kata: nem, nem kaptam
sajnálatból egyszerűen nem élhetsz
együtt valakivel
főleg, ha valaki másra gondolsz
főleg, ha azzal a mással ennyire jó volt
mi mást hihetnék, mint hogy engem
nagyon csúnyán
átvertél, és elhittem neked mindent
de igazából nem gondolom ezt
ha ezt gondolnám, akkor csak
gyűlölnélek

Ez után nem sokkal elindultam a kis

Marutimmal a keresztfiamért az óvodába,
és akkor ott majdnem vége lett. Nemcsak
ennek a történetnek, hanem mindennek.
Egy kereszteződésnél nem adta meg
nekem az elsőbbséget egy terepjáró.
Belém jött, az autóm totálkáros lett, de
én nem sérültem meg súlyosabban... Ő
volt a hibás, de ha nem vagyok olyan
zaklatott, talán megakadályozhattam
volna a balesetet. Egy kis agyrázkódásom
lett, meg belement néhány üvegszilánk a
fejembe.
Ezek után elmentem hozzá. Elég rossz
állapotban volt ő is, kiderült, hogy
szakított a lánnyal, viszont éreztem, hogy
nem biztos a döntésében. Nagyon
felzaklatott a viselkedése, és nyilván a
délutáni baleset is közrejátszott benne,
hogy végül elájultam. Nagyon megijedt,
orvoshoz akart vinni, de mondtam, hogy
nem kell. Ott virrasztott mellettem egész
éjjel, és ez még jobban összekötött
minket.
Azokban a hetekben szinte naponta
változott a helyzet, eljött, visszament,
kibékültek, összevesztek. Én meg hol azt
éreztem, hogy kitépik a szívemet, hol
meg azt, hogy visszagyömöszölik a
helyére. Voltak szép napjaink, amikor úgy
tűnt, velem marad. De aztán egyszer
felment a lányhoz a tévéjéért, és nem
tudott eljönni. Felhívott, hogy többet nem
találkozhatunk. Sokk volt, igazi jeges
fájdalom. Nem is bírtam ki nélküle,
kerestem, írogattam neki, aztán egy idő
múlva válaszolt is.

Peti: hékás, én próbáltam továbblépni,

és erre elkezdtél
SMS-eket küldeni
 Kata: tudom
Peti: amiknek mindig nagyon örültem:)
Kata: hát ez az, örültél
akkor miért hívtál fel egy olyan este és
délelőtt után,
hogy Kata, baj van, többet nem
találkozhatunk
Peti: mert találkoztam vele, és rohadtul
sírt és
kétségbeesett volt
és azt hittem, az a jó döntés. De túl
sokszor jutottál
eszembe
aztán elkezdtél írogatni is
Kata: sajnálom, hogy elkezdtem
írogatni,
tudom, hogy nem kellett volna
de nagyon fájt az a telefonbeszélgetés

Ezután minden ment ugyanúgy tovább:

hol mellettem volt, hol mellette. Egyszer
egy egész hónapig együtt voltunk, de
közben végig éreztem, hogy a régi
barátnője is ott van velünk. Egyszerűen
jelen volt a kapcsolatunkban, fantomként
ugyan, de jelen volt. Azt gondolom, nem
csalt meg vele, bár lehet, hogy
találkoztak néha. Mindenesetre a szelleme
ott volt. Akkor megint vége lett, de persze
egy-két hét múlva újra kezdődött megint.
Akkoriban írtam a szakdolgozatomat,
sokat segített, nyomtatott, anyagokat
keresett, filmeket írt ki nekem. Sokat
találkoztunk, olyan időszak is volt, amikor
csak azért jött fel hozzám, hogy lásson,
mert kikötöttem, hogy szex nem lesz.
Hogy akkor miért jött? Szeretett, a maga
módján szeretett, a barátja is mondta,
hogy milyen sokat mesél rólam, biztosan
sokat jelentek neki. Azt válaszoltam neki,
hogy mindez nagyon szép és jó, csakhogy
ezzel nem vagyok kisegítve, hiszen hiába
csetelünk egész nap, este máshoz megy
haza. Én vagyok a hétköznapi, a
munkaidős barátnő, hetente egyszer-
kétszer átjön, a hétvége pedig a főállású
barátnőé.
Mire ide jutottunk, már tél volt. A
karácsonyt külön töltöttük, Ő a másik
lánnyal, én meg a szüleimmel. Kaptam
tőle ajándékot, egy olyan apróságot, amit
egyszer mutattam neki egy kirakatban.
Nagyon örültem, ez azt jelentette nekem,
hogy figyel rám, fontos neki, amit
mondok. Én persze mindent beleadtam a
karácsonyi ajándékba, egy könyvet kapott
tőlem, amit teleírtam versekkel, főleg
Szabó Lőrinccel. És persze írtam neki egy
levelet is.

Tudod, hogy imádom a karácsonyt.

Imádom, mert gyönyörű és mosolygós és
illatos, és mert szeretetteljes... Szeretlek,
Peti. Bár azt gondolom, Te is szeretsz, de
én szerelmes vagyok („több kell már:
hogy sorsomnak alkatrésze légy”). Az
vagyok, de tőled nem fogom ezt
visszakapni, mert te nem engeded el a
múltad. Ezért el kell hogy engedjelek
téged. El kell hogy engedjelek magamtól,
kiengednem téged a lelkemből, a
szívemből. Ez az egyetlen megoldás arra,
hogy az eddigi fájdalmak ne
halmozódjanak tovább bennem. Nem
kitépni akarlak már a szívemből, az eddig
sem sikerült, és mindig hatalmas
fájdalommal járt. A belenyugvás talán
több eredményt hoz.
 A szilvesztert is külön töltöttük, az egyik
közösségi portálon persze láttam is, hogy
nekik milyen remek volt: boldog
mosolygós képeket tettek fel.
Közben regisztráltam egy társkereső
oldalon, és hamarosan meg is
ismerkedtem egy fiúval. Mit mondjak...
Barna, zöld szemű, komoly fiú. Az élethez
komoly, egyébként vicces, egy pályázatíró
cégnél dolgozik. Kialakult köztünk valami,
kapcsolat volt, igazi kapcsolat. Volt szex
is, szenvedélyes. Valahogy el is feledtette
velem az előző fél év zaklatottságát.
Megmondtam Petinek is, hogy vége, ami
persze nem tetszett neki.
Közben a másik fiúval valahogy minden
túl szép volt, hogy igaz legyen. Nem is
volt az. Valentin-napon telefonált, hogy a
volt barátnője megkereste, és még nem
tudott ő sem teljesen elszakadni tőle.
Tudja, hogy ezt nem teheti velem, ezért
jegeljük egy kicsit a kapcsolatunkat. Na,
ez a korábban átélt őrület után már
tényleg sok volt nekem.
Természetesen újrakezdődött minden
Petivel. Érdekes módon egyáltalán nem
faggatott a fiúról - gondolom, tudta, hogy
fájna neki, amit hallhat -, és én sem
faggattam a barátnőjéről. Amíg tartott a
másik kapcsolatom, akkor is keresett,
hogy találkozzunk, de akkor én nem
akartam visszaülni erre az érzelmi
hullámvasútra. Aztán, mikor a másik
fiúval szakítottunk, utána egy-két nappal
megkerestem ismét Petit.

Peti: megyek és kialakul:)

Kata: de csalódni fogsz bennem, ha
nem úgy alakul,
ahogy szeretnéd?
mert akkor még emiatt is sírni fogok
Peti: szeretnélek érezni, ez nem vitás,
és azt gondolom,
ezzel nem lesz probléma
de ha valami csoda folytán mégse
akkor sincs semmi baj.
Tudod, hogy nem tudok rád haragudni
Kata: és megölelgetsz?
és kedves leszel?
és simized a buksim?
Peti: mint mindig
Kata: előtte is, utána is?
 Peti: de még mennyire, hogy igen

Persze, a végén egymás karjaiban

kötöttünk ki, de érdekes módon akkor
először nekem nem volt jó. Végig az volt
a fejemben, miért van ez így, hogy egyik
fiú sem akar engem teljesen.
Újrakezdődött minden, közben megjött
a tavasz is, egyre jobb lett az idő. Március
15-én eljött hozzám, megismerkedett a
nagynénémmel, óriásit sétáltunk a
napsütésben. Varázslatos nap volt,
szeretkeztünk, majd, persze gyorsan
hazaindult, várta a másik lány. Na, akkor
megint rádöbbentem, hogy többet érzek,
mint kellene. Mondtam is neki, hogy
álljunk meg, vegyünk vissza egy kicsit,
mert én lassan felőrlődöm ebben.
Beszéljünk, de ne találkozzunk.
Közben felhívott egy barátnőm, aki
éppen vidéken volt, hogy beszélgessek
egy kicsit egy barátjával, aki itt van a
városban, mert nem ismer senkit,
elhagyták. Összetört, depressziós.
Találkoztam a fiúval, aki azonnal mást is
akart tőlem, nem csak az alkalmi
pszichológust látta bennem. Meglepett,
hogy mennyire akart. Volt pár szép
napunk, szexszel, nevetéssel, de aztán
hazament Békéscsabára, és már csak egy
üzenetet kaptam tőle, hogy visszament
hozzá a barátnője.
Nagyon sírtam, gondoltam, feladok egy
hirdetést, hogy aki szeretne visszamenni
a régi barátnőjéhez, keressen meg, pár
velem töltött nap után biztosan
kibékülnek. Igazából nem is maga a fiú
hiányzott, hanem a remény, a lehetőség,
hogy szép lehet vele az élet.
Persze, visszatértem a Petihez, de pár
hét után éreztem, hogy ez így nem
mehet, nem tehetem ezt magammal, nem
alkudhatok meg olyanokban, hogy példáid
este nem hívhatom, mert akkor a
hivatalos barátnőjével van... Mondtam
neki, hogy én ezt így nem bírom. Akkor,
majdnem egy év után mondtam neki
először, hogy válasszon. Addig soha nem
mondtam olyasmit, hogy hagyja el a
barátnőjét értem, csak azt kérdeztem,
miért nem teszi. De ekkor már túl sok volt
a törés, a fájdalom, ezért megkértem. De
persze nemet mondott. Én meg nem
tehettem mást, csak azt, hogy szintén
nemet mondok, hogy kimondom: ez nem
mehet így tovább.

A fájdalom, ami most bennem lakozik, a

csalódásból fakad, hogy láttuk, mit
tudunk kihozni egymásból, kettőnkből, és
mégsem lehetett úgy. Úgy érzem,
kudarcot vallottunk, miközben nem kellett
volna. Nem volt törvényszerű, hogy így
lesz... Akkor miért? Úgy hiszem, a
százegyszer megtört varázs már nem
tudott összeforrni. Féltem tőled, féltem az
egésztől, és nem úgy viselkedtem,
amilyennek megismertél. Így hát te sem
érezted azt irántam, amit előtte... mikor
még élt bennem a csoda.

Természetesen az elszántságom pár

nap múlva megtört, és válaszoltam az
üzeneteire. Egyszer találkoztunk azóta,
egy program kapcsán. Eljártunk együtt
egy alternatív színházi előadás-sorozatra,
ahol a darab után még hosszú
beszélgetés következett a rendezővel, a
színészekkel. Na, ennek a sorozatnak jött
egy újabb darabja, Peti megvette a
jegyeket, és megbeszéltük, hogy
elmegyünk együtt.
Akkor nem találkoztunk már néhány
hete, én úgy próbáltam túlélni, hogy
szinte a végkimerülésig edzettem. Nem
volt az a súly, amit ne emeltem volna
meg, mert azt éreztem, szét kell
feszítenem a határokat, a fizikai fájdalom
legalább percekre elnyomja a lélek kínját
Na, mire találkoztunk, fogytam 2-3 kilót,
pedig addig sem voltam kövér, nagyon jó
formában voltam. Gondosan kitaláltam,
mit veszek fel, miben vagyok a
legvonzóbb. Ügyes voltam, hiába ismert
már majdnem egy éve, amikor meglátott,
mégis leesett az álla.
Ez az előadás elég laza program, a
beszélgetés alatt lehetett enni-inni, és én
mindig csomagoltam valami finomat,
sütöttem, próbáltam kitalálni, mit szeret,
szóval készültem. Most azonban nem,
csak vettem a sarkon pogácsát, azzal
mentem. Meg is jegyezte persze, de
mondtam neki: „Te szoktad mondani,
hogy ne csináljak neked szendvicset.”
Beszélgettünk kicsit, megemlítettem,
hogy fáj, de azért tartottam magam.
Néha nagyon hosszúra nyúlt ez az
előadás, ha fáradtak voltunk, nem ültük
már végig az éjszakába nyúló
beszélgetést. Most viszont egyeztetés
nélkül is tudtuk, hogy maradunk, amíg
csak lehet. Éreztük, hogy ez az utolsó
alkalom, ha kimegyünk az ajtón, nem
látjuk többé egymást.
Talán most először beszélt őszintén a
kapcsolatunkról. Azt mondta, ő ilyen,
minden nővel ezt csinálja, egy idő után
rájuk un, és akkor nincs megállás, kell a
friss hús. És hogy velem ezt nem akarja,
a jelenlegi barátnőjének meg már úgyis
mindegy. Én is elmondtam neki, ami
hetek óta feszített, és nem tudtam
megbeszélni senkivel: egy csomót találtak
a mellemben, még tart a kivizsgálás, nem
tudom, mi lesz. Megnyugtatott, persze
nem mondott semmi különöset, hiszen
nem orvos, de már az is jó volt, hogy ő
mondta, és közben fogta a kezem.
Amikor vége lett a műsornak, már jóval
elmúlt éjfél, de nem volt kérdés, hogy
együtt maradunk reggelig. Felmentünk
hozzá, ledőltünk az ágyra és
beszélgettünk, néztük egymást. Nem
akartunk elaludni, hogy ne veszítsünk el
egy pillanatot sem a közös időből.
Mindent elmondtunk egymásnak, én azt is
bevallottam, mennyire fáj, hogy nem
tisztel, megaláz, használ engem. Erre
persze tiltakozott, hogy nem igaz, ő a
barátnőjét nem tiszteli. A lány a
kapcsolatunk elején tudott mindenről.
Szerintem a nagy összeveszések-
kibékülések idején is tisztában volt vele,
hogy Peti megcsalja. És tűrte,
valószínűleg ez az ő igazi erőssége, ezzel
győzött le engem. Hogy mindent meg
lehet vele csinálni. De most már
gyakorlatilag mindegy.
Sírtunk, zenét hallgattunk, végül fenn
maradtunk reggel fél hétig. Örökre
emlékezni fogok ennek az éjszakának az
összes tizedmásodpercére.
Azóta nem láttam, de nem merem azt
mondani, hogy vége. Nem tudom, vége
lesz-e valaha.

Egyszer egy könyvben, amit olvastam,

a mesélő azt mondja, miközben a
szerelmét átölelve fekszik, hogy ha abban
a percben venne egy mély levegőt, és
mikor kifújná, azzal az utolsó leheletét
engedné el és megszűnne létezni
minden... úgyis megérte volna. Mert már
minden szép volt.
Szombat reggel ugyanezt éreztem.
Vagy legyen így: fújjam ki magamból az
utolsó leheletemet, vagy soha ne múljon
el, soha ne engedj el többé. Ölelj,
simogass, aludjunk el így. Keljünk fel
együtt, legyünk együtt, szeretkezzünk,
szeress és szerethesselek.
„Te ölsz meg engem” ezzel a helyzettel,
és egy kicsit magadat is. Nagyon fáj, de
még ezt az utolsó éjszakát sem adnám
semmiért, örülök, hogy megéltem.

Létezik olyan kapcsolat, amelyikben az

egyik fél nincs tisztában azzal, hogy
tulajdonképpen mi történik vele?
Az a helyzet, hogy ha létezik is, ez
egészen biztosan nem olyan. Ebben a
társasjátékban ugyanis mindenki tudja,
csak éppen mindenki úgy tesz, mintha
nem így lenne.
Egy nő esetében nagyon ritka, hogy ki
tudna tartani amellett, hogy csak a szex
kedvéért van együtt valakivel. Én
általában inkább olyan esetekkel
találkozom, amikor egy nő azért adja oda
magát egy férfinak, mert hátha úgy meg
tudja tartani. Csakis óriási hárítások
esetén érezheti azt egy nő, hogy egyedül
a szex érdekli a partnerében. Egyszerűen
így vagyunk beprogramozva. Már az első
alkalommal is elkezd kialakulni a kötődés,
csak olyankor még elég hatékonyak az
énvédő mechanizmusok, és inkább
lehasítjuk az élmény érzelmi részét, majd
megpróbálunk gyorsan továbblépni. De a
valakihez tartozás vágya ott van, ez nem
kérdés.
Ennek természetesen megvannak az
evolúciós okai: a nők hosszú távú társat
keresnek, míg a férfiaknak sokkal
természetesebb a poligámia. A nőnek az
az érdeke, hogy maga mellett tartsa a
partnert, míg közösen felnevelik az
utódot, a férfi célja pedig az, hogy minél
több irányba biztosítsa a genetikai
állománya továbböröldtésének
lehetőségét - ez egy igencsak közismert
alaptétel, a témáról számos könyv is
született.
Ezt látjuk ebben a történetben is: a lány
a második találkozás alkalmával már
érezte, hogy ki kellene lépnie a
helyzetből, hiszen elkezdett kötődni a
fiúhoz. Általában ez az a pont, amikor fel
szokták ismerni, hogy kezd érzelmileg
elveszni valaki az adott történetben, és
hogy ez már veszélyes lehet neki. Az első
alkalommal megszületik egy illúzió:
mintha ebből még bármi lehetne. Aztán
jön a hideg realitás, nem, az együttlét
után azonnal szedelődzködni kell, hiszen a
fiú valaki máshoz tartozik. Nyilvánvalóan
nagyon megalázó ez a szituáció. Ez az a
pont, amikor még komolyabb sérülések
nélkül ki lehet lépni egy ilyen
kapcsolatból. És ilyenkor az alapján dől el,
mi lesz a folytatás, hogy valaki mennyire
tűrő típusú személyiség, azaz magával
cipeli-e a „második vagyok” élményt,
programot.
Sok olyan nővel találkozom, akik mindig
másodikak, az élet minden területén.
Ennek különböző magyarázatai lehetnek.
Gyakran a testvérek közti vetélkedés
szokott a háttérben állni, amiben az illető
mindig alulmaradt. „Ki a kedvenc gyerek,
az első, hozzá képest én miért csak a
második vagyok? Így nekem mindig csak
a maradék jut!” Általában ez az
alapélmény az ilyen típusú emberek
életében. A testvérféltékenység gyakori
eset, de előfordulhat például olyan is,
amikor az azonos nemű szülővel szemben
érzi magát másodiknak, kevesebbnek a
gyermek. Ha úgy érzi például, hogy „én
sosem leszek olyan szép, mint anyu, vagy
olyan sikeres, mint apu”.
A lényeg az, hogy amikor az élet egy
meglehetősen korai szakaszából jön egy
ilyen „második vagyok” élmény, ez
gyakran elkezd ismétlődni, és a
végtelenségig kísérni tudja egy ember
életét.
Fontos kérdés, hogy miért tolerálja
valaki ezt az állapotot még felnőttkorában
is. Az egészséges felnőttekben kell hogy
legyen egy minimális egocentrikusság,
önérvényesítési igény. Például elvárjuk,
hogy a partnerünk csak a miénk legyen -
mint társ -, hogy bármikor felhívhassuk,
velünk töltse az ünnepeket s a többi. És
kell, hogy legyen egy határ, amit ha a
másik átlép, akkor kilépünk a számunkra
nem megfelelő helyzetből. Ehhez azonban
az is kell, hogy észrevegyük, ha már
átlépte azt a bizonyos határt.
Ilyenkor nagyon gyakran egyfajta
torzítás történik: az ember szeretné
elhinni, amit hall. De kívülről nézve
egyből látszik, mi a valóság. Lehet hogy a
fiú kapcsolata ellaposodott, de mégis
kitart a barátnője mellett, hosszú távon ő
marad a társa.
A fix partner mindeközben egy
belesüppedt állapotban van, amit úgy is
hívunk, hogy tanult tehetetlenség. A párja
megcsalta, ám mégsem képes otthagyni,
inkább elhiszi neki, hogy többé nem
fordul elő. A második, harmadik után már
nem is próbál kilépni, inkább
megbarátkozik a gondolattal, hogy ilyen a
párja, és megpróbálja elengedni a vágyat,
hogy monogám kapcsolatban éljen.
Kognitív értelemben sikerülhet
megnyugtatnia magát azzal, hogy
legalább van egy párja, amihez jöhet még
további ezer érv, például hogy „na jó, de
mindenki megcsal mindenkit”, „ott van a
barátnőm, aki azóta nem talál magának
senkit”. Ismerős mondatok ezek mindenki
számára, és gyakran mondogatják is az
olyanok, akik benne maradnak egy
méltatlan helyzetben. Nyilvánvalóan
ennek is megvannak az előnyei. Ám
ilyenkor azt kell mindenkinek eldöntenie
magában, hol vannak a méltóságának a
határai. Hiszen a másik serpenyőben ott
vannak a terhek, a fájdalmak, a
méltatlanság. Melyik oldal bizonyul
súlyosabbnak?
A függő típusú személyiség azonban
egyszerűen nem képes egyedül meglenni
- ezt divatosan társfüggőségnek vagy
kapcsolatfüggőségnek hívjuk. Az ilyen
emberek bármit hajlandóak elviselni, csak
hogy ne maradjanak egyedül.
A tehetetlenség kialakulásánál fontos
tényező, hogy az ember gyengének érzi
magát ahhoz, hogy elviselje a szakítás
gondolatát. Ebben a történetben is azt
láttuk, hogy a fiú barátnője kiborult,
zokogott, nem bírta elviselni, hogy
elveszítheti a párját.
Érdekes, de sokszor úgy tapasztalom,
hogy valahogy azokat szokták elhagyni,
akik ezt ki is bírják. Akik összeomlanak,
és nem képesek kézbe venni a saját
sorsukat, azokkal ritkábban történik meg.
Én legalábbis azt látom, hogy az erősebb
nőket inkább elhagyják a férfiak, mint a
gyengéket. Ha elég erős egy nő.
megkíméli a férfit a bűntudattól.
Bűntudat akkor keletkezik például, ha
megígértünk valamit, és mégis
visszaveszünk belőle. Ez a fix partnerrel
szemben fennáll, ellenben a szeretővel
kapcsolatban nincs szó ilyesmiről, hiszen
vele eleve az az alku: „van barátnőm, te
csak második lehetsz”, és még ezt is
bármikor vissza lehet vonni. Ennél többet
nem ígér ilyen esetekben a férfi, és ezt
mindig kommunikálja is. Még akkor is, ha
mellette az is elhangzik, hogy „milyen
rossz a párommal, el akarom hagyni őt”.
Nem véletlenül szokták azt mondani,
hogy a cselekvés alapján érdemes ítélni.
Azt kell megnézni, hogy valaki mit csinál
valójában, nem pedig arra figyelni, mit
mond, miket ígér, mondjuk, csetelés
közben. Mondani sok mindent lehet, de a
cselekvés szintjét kell megvizsgálni.
Amikor megy a titkolózás, meg el keli
indulni rögtön az együttlét után, az
nyilván azt jelenti, hogy a férfi még
hazafelé játszik, a másik nőnek akarja
fenntartani a látszatot, őt kíméli. Ha
valaki ki akar lépni egy rossz
kapcsolatból, az nem hezitál túl sokáig,
főleg ha még nincs gyerek.
Ugyanakkor annyit tesznek meg az
emberrel, amennyit enged. Szó sincs
arról, hogy „a szemét fiú mit csinál a
szegény lánnyal”, nyilván ezt közösen
alakítják így. Mindketten megkapják
egymástól, amire vágynak.
Azt gondolom, hogy az ehhez hasonló
esetekben a férfi tudatosan vagy
tudattalanul, de megkeresi magának az
olyan nőt, aki érzelmileg ennyire kötődni
fog hozzá. Ha belegondolunk, egy
érzelmileg függő nő állandóan
készenlétben áll, és ezzel olyan
kényelmes helyzetet teremt a férfinak,
amiben újból és újból megtehet vele
dolgokat.
Egy csimpaszkodó nő azonban soha
nem izgalmas hosszútávon. Mindig
elérhető, mindig ott van, bármit meg
lehet tenni vele. A fiú ebben a történetben
meg is fogalmazza, hogy egy idő után
megun minden nőt. Persze, hiszen mindig
kapaszkodó nőket választ. Ez viszont
valójában már az ő önértékelésével függ
össze.
Ez a fiú magát keresi a kapcsolatokban,
és sosem elég neki egy tükör. Újabb és
újabb kapcsolatra van szüksége, hogy
magát újabb és újabb dicsfényben lássa.
Miért kellene ennyi tükör, miért akarna
ennyit hódítani valaki? Egyeden
kapcsolatban is el lehet mélyedni, ki lehet
teljesedni, nem attól leszünk többek,
hogy állandóan hódítunk. Nyugodtan lehet
valaki attól még monogám, hogy sikeres
az ellenkező nemnél.
Mivel azonban ez a fiú magát keresi a
lányokban, azt láthatjuk, hogy mindig oda
hajlik, ahol épp nagyobb szükség van rá.
Ha kiborul a barátnő, visszamegy hozzá.
Ha a szerető írja neki, hogy „de
hiányoztál” vagy balesete történik, egy
ideig vele foglalkozik, érte aggódik. Ahhoz
a lányhoz megy, amelyik jobban ki tudja
fejezni, mennyire értékes a számára,
mennyire szüksége van rá. De
nyilvánvaló, hogy ugyanaz a funkciója a
fix és az új partnernek is: töltekezési
lehetőséget nyújtanak a fiúnak, mellettük
megélheti, hogy milyen fontos és értékes
is ő.
Ez a fiú hiába lépne ki a fix
kapcsolatából, ettől még nem lenne képes
az új lánnyal sem egy monogám élet
kialakítására, hiszen nem oldaná meg a
problémáját, csak lecserélné a partnert
Most az új lány lenne a fix, és az ő
helyébe pedig jöhetne valaki új...
A párkapcsolati társasjáték tehát csakis
akkor válna minden szereplő számára
élvezhetővé, ha minden félnél meglenne a
megfelelő önbecsülés, hogy meg tudják
húzni a saját határaikat. (A.K.)
 HITELES MÁSOLAT
Tetszik, nem tetszik, a férjek óriási
többsége nem porszívózik, magától nem
viszi le a szemetet, hanem csak a tévé
előtt hever egész nap, sört hozat
magának a frizsiderből és lehamuzza a
szőnyeget. Ezeket a büdös bunkókat
vajon mind megcsalják?
Előbb-utóbb híve leszek a
próbaházasságnak. Egy csomó nő mondta
nekem, hogy ő a párjával a szexen kívül
nem csinál semmit közösen. Ha az esküvő
előtt csak három hónapig együtt éltek
volna, talán időben kiderült volna, hogy a
férjjelölt egy bunkó, aki kerüli a
színházat, könyvet nem olvas, a tévében
csak focit és valóságshow-t néz, meg
ráadásként éjszakánként a
pornócsatornákat. Ha lenne
próbaházasság, az unatkozó feleség talán
nem feküdne le az első olyan férfival,
akivel „másról is lehet beszélgetni”.
(H.H.)

Rettegek attól, hogy az anyám életét

másolom le. Sokszor, amikor mondok
valamit, az ő hangján szólalok meg, és ha
meghallom ezt a hangot, a közös
hangunkat, napokra tönkretesz. Látom
magam néhány év múlva öregen,
magányosan. Bár arra számítok, lesz,
mondjuk, nyolc unokám, ők majd csak
rám nyitják az ajtót néha-néha.
Az első gyermekkori emlékem az anyai
nagyapám temetése. Egyéves voltam,
talán. Nem tudom persze biztosan, de
úgy képzelem, anyám egyedül állt már az
apja sírja mellett. Akkor, alig 18-19
évesen már elvált asszony volt Apám nem
sokkal a születésem után lelépett, aztán
pár évvel később egy jugoszláviai
nyaralást kihasználva még messzebbre
húzott tőlünk. Ma Svájcban él, azzal a
nővel, aki miatt annak idején otthagyott
minket.
Hogy nem tudok ezekről a dolgokról
többet és biztosat, nem az én
közönyömnek tudható be. Anyám nem
igazán szeret a 17 éves korában kötött
házasságáról beszélni, és
gyerekkoromban én valahogy ösztönösen
megéreztem, hogy jobb nem feszegetni a
témát. Apám leginkább akkor került csak
szóba, ha rám tudta sütni, hogy „olyan
vagy, mint az apád”.
Az apai nagyszülők sokáig a mumus
szerepét töltötték be nálunk. Anyám azzal
ijesztgetett, hogy „meglátod, egyszer
lefognak önteni vitriollal.” Ilyesmiről
természetesen szó sem volt, de így utólag
érthető az ellenszenvük, gondolom, nem
igazán támogatták, hogy a 24 éves fiuk
elvegyen egy éretlen, 17 éves lányt.
Anyám még ma is fel szokta hozni, hogy
amikor friss házasokként az öregeknél
laktak, sokszor meg is fenyegették. Hogy
bántották-e valaha, azt persze nem
tudom, nálunk nem volt szokás a nem
komfortos dolgokról beszélni, de
lehetséges, hogy ez az állítólagos
fenyegetés inkább anyám rendkívüli
érzékenységének és élénk
képzelőerejének tudható be.
Arra viszont tisztán emlékszem, hogy
pár évvel később, amikor már anyám
második férjének a családjánál éltünk
Csepelen, egyszer valóban én védtem
meg, hogy meg ne verjék. Legalábbis én
hat-hét éves fejjel komoly veszélynek
éreztem, amikor kihallgattam az új
apukám és a szülei beszélgetését arról,
hogy anyámra bizony ráférne egy kis
fegyelmezés. Kiszöktem a házból, elé
mentem pár saroknyira, és zokogva
próbáltam lebeszélni arról, hogy
hazamenjen. Szóval a második házassága
sem volt sikeresnek mondható. Úgy
emlékszem, akkoriban egy csatatéren
éltünk. Folyamatos veszekedések,
drámák... Egyszer anyám a szemem
láttára ugrott a kútba. Kint voltam az
udvaron, mikor kijött a házból,
emlékszem, jobbra volt a pottyantós
vécé, balra a kút, ő meg egyenesen
odament és beleugrott. Csak arra
emlékszem, hogy visítottam, mint a
sakál, sokkot kaptam, nyilván. Nem
tudom, ki húzta ki aztán, és azt sem,
miért tette, amit tett. Ez is, mint azoknak
az éveknek a legtöbb eseménye, egy
nagyon mélyre rejtett dobozba kerültek,
amit sohasem nyitunk ki.
Az viszont fontos, hogy még akkoriban,
vagyis a Csepelen töltött időszakban,
anyám második házasságából
megszületett a húgom. Nagyon szerettük
egymást, összebújtunk, védtük egymást a
csatatéren.
Anyám egyébként nem egy elveszett
ember, akivel azt csinálnak a pasik, amit
akarnak. Inkább csak nagyon
szenvedélyes. Főleg, ha a szerelemről van
szó, olyankor képes leginkább elveszíteni
a józan eszét. Nagyon gyakran olyan
érzéseket képes felfedezni egy férfiban,
amelyek valójában nem léteznek.
Egyébként elég talpraesett, és még most,
túl a hatvanon is nagyon szép nő. Mindig
imádták a pasik. Más kérdés persze, hogy
rendre rosszul választott. Meg az is más
kérdés, hogy a szaporodó hisztijei hamar
el is kergették a férfiakat. Sokakra
emlékszem, jöttek, mentek. Persze csak
az után, hogy egy szép napon
megszöktünk a csepeli apukánk
családjától. Igen, szabályosan
megszöktünk egy nap, amikor senki nem
volt otthon. Lett is balhé, a nagyapámék
egyszer ellopták a húgomat az óvodából.
Egyébként a szerencsének köszönhetően
tudtunk megszökni; anyám nyert egy
Zsigulit valamilyen betétkönyvvel.
Gyorsan eladta az autót, az árából pedig
tudott venni egy kis, egyszobás házrészt
Rákoskerten. Tudom, nagyon sokáig várta
a Józsit, a húgom apját, azt hitte,
utánunk jön, és együtt maradnak. De
persze nem jött. Nagyon szerette azt a
férfit, ez egyike annak a kevés dolognak,
amit elmesélt magáról.
Szóval a Józsi csak nem jött, és anyám
persze nem sokáig bírta ki pasi nélkül.
Folyamatosan jöttek-mentek, úgy
kéthavonta volt egy „új apukánk”.
Anyámnak nem volt könnyű megszervezni
a szerelmi életét, hiszen csak egy
szobánk volt. Furcsamód mégis csak
egyetlen bizarr emlékem maradt. Egy
ágyban aludtam a húgommal, anyánk
meg az L-alakba fordított másikon.
Egyszer felébredtem korán reggel, és azt
láttam, hogy az aktuális pasijával
csókolózik éppen. Szigorúan a paplan
alatt. Igazából nem is láttam semmit,
talán csak éreztem a levegőben...
Mindegy, gyorsan úgy csináltam, mintha
aludnék.
Ekkoriban még szorosabb lett a
kapcsolatom a húgommal. Egymásra
voltunk utalva, mert anyám nagyon sokat
dolgozott, keveset volt otthon. Ha nem
pasikról van szó, nagyon talpraesett nő.
Mindenféle bedolgozásokat vállalt, járt
takarítani, dolgozott titkárságon, valahogy
mindig előbbre jutott A nyolcvanas évek
közepén már építési „vállalkozó” volt,
persze az akkori viszonyoknak
megfelelően. Gmk, vagy valami ilyesmi.
Szóval nagyon sokat vigyáztam a
húgomra, erős véd- és dacszövetség volt
köztünk. Ha valamelyik új apuka nem
tetszett, kiutáltuk. Nem sokukra
emlékszem egyébként, csak a sok-sok
cipő meg bajusz meg táska maradt meg...
Jóképű pasik voltak, most azt gondolom.
Volt egy, akit ma szerintem
metroszexuálisnak neveznének, nagyon
sokat törődött magával és rengeteg
feminin vonása volt. Na, őt nagyon
utáltam. Aztán volt az a szerencsétlen
Feri, az autószerelő. Valamelyik baráti
arab államban is dolgozott, szóval még
pénze is volt... Csak aztán eltűnt, mint az
aranyóra. Ő volt a harmadik férj
egyébként, de jött még utána negyedik is.
Közben költözgettünk is összevissza.
Mondtam, hogy anyám nagyon ügyes
volt. A rákoskerti házrész után jött egy
panel a nyolcban, itt kezdem el iskolába
járni. Majd egy hatalmas, nagypolgári
lakás a Dob utcában, középiskolába már
innen jártam. Jó tanuló voltam az
általánosban, és csak azért nem mentem
gimnáziumba, mert kitaláltam, hogy én
orvos leszek, ezért az egészségügyi
szakközépiskolát választottam. Aztán
persze kiderült, hogy korántsem volt ez
olyan jó ötlet és nem elsősorban az
oktatás minősége miatt, hanem mert
ebbe a suliba kizárólag lányok jártak,
fiúknak még a közelébe se kerültünk az
érettségiig.
Nekem egyébként rengeteg gondot
okozott gyerekkoromban a külsőm: a
vörös hajam, a szeplős bőröm. Pont
ezeket szerették aztán bennem később a
férfiak, de akkoriban, az általánosban
bizony nem számítottam szépnek.
Gyufafejünek, stoplámpafejűnek,
kiskabosnak csúfoltak, gyakran egész nap
sapkában voltam, hogy ne lássák a
hajamat. Nagyon jellemző, anyám hogy
próbált segíteni rajtam: elvitt egy
fodrászüzletbe, és végig kellett néznem,
hány nő ad pénzt azért, hogy vörösre
fessék a haját. De ennek ellenére elég
soká szerettem meg magamat.
Az sem volt jó, hogy hamar nőiesedni
kezdtem. Zavartak a melleim, állandóan
lógós pulóvereket hordtam. A
középiskolás években elkezdtem
sportolni, atletizáltam. Egy idő után azt
vettem észre, hogy másképpen néznek
rám a srácok. Amikor a Városligetben
futottunk a barátnőmmel, akkor is sokan
lógatták utánunk a nyelvüket... Szóval
lassan rájöttem, hogy annyira mégsem
lehetek csúnya, de szépségtudatom nem
volt, és ma sincs. Középiskolás koromban
egyáltalán nem volt fiúm, miközben az
osztálytársaim nagy része sorra
eldicsekedett a szüzessége elvesztésével,
többen már egy-két abortuszon is túl
voltak.
Jól tanultam itt is, jelentkeztem is az
orvosira, de végül nem mentem el a
felvételire. Valószínűleg a kudarctól
féltem, védtem magam. Anyám nagyon
nehezen emésztette ezt meg, akkorra
már mindenkinek elmesélte, hogy a lánya
orvos lesz. Eléggé elmérgesedett a
viszonyunk, ezért nem sokkal később
elköltöztem a nagyihoz.
A nagyi egy csoda volt. Sokáig élt,
1994-ben halt meg. Eredetileg varrónő
volt, egy igazi művészlélek, festett, rajzolt
és két kézzel volt képes szabni. Soha nem
rajzolta fel az anyagra a szabásmintát,
csak kitalálta a ruhát, és egyszerűen
kiszabta. Rajta kívül nem láttam még
senkit, aki mind a két kezével képes
használni az ollót. Gyerekkorunkban, a
hetvenes években nem volt könnyű
divatos holmikat szerezni, de mi a
húgommal mindig jól néztünk ki, hála a
nagyi fantasztikus kezeinek.
Szóval érettségi után egy darabig a
csodálatos nagyimnál laktam. Elkezdtem
dolgozni egy laborban, és akkor már
kezdett az agyamra menni a
szüzességem. Még mindig nem volt igazi
kapcsolatom senkivel Emlékszem, egyszer
a sportegyesülettel egy vidéki bemutatóra
mentünk, vonattal. Fiúk, lányok vegyesen
ültünk egy kupéban. Volt ott egy srác, aki
már előtte is mindig olyan kedves volt
hozzám, szépeket mondott, hozott nekem
izomláz elleni krémet, ilyenek. Ott, a
vonaton, amikor elzsibbadt a lábam, az
ölébe vette és masszírozni kezdte. Jó volt,
nagyon jó és aztán már túl jó is. Én pedig
olyan zavarba jöttem attól, amit érzek,
hogy tehetetlenségemben iszonyatos
erővel megrúgtam a fiút. Olyat rúgtam
bele, a kék ingébe... Nem szólt semmit
szegény, pedig majdnem elájult a
fájdalomtól. Nagyon szégyelltem magam,
és ott, akkor eldöntöttem, hogy nekem
pedig kell egy pasi, ha törik, ha szakad.
Azt, ami nem sokkal ezután történt, én
Csernobil tragikus hatásának szoktam
nevezni. 1986. május elsején a
Margitszigeten sétáltunk a barátnőimmel.
Aznap volt a legerősebb a sugárzás, de
persze mi akkor erről semmit sem
tudhattunk. Tizenkilenc éves voltam, és
nagyon-nagyon szerettem volna már egy
igazi hús-vér fiút, akihez oda lehet bújni,
aki átölel, meg persze a szexre is
vágytam már. Szóval sétálgattunk a
Margitszigeten, és egyszer csak
észrevettem, hogy követ minket egy fiú.
Helyes volt, jóképű. Biztos a csernobili
sugárzás adott nekem annyi bátorságot,
hogy az egyik saroknál leszakadtam a
barátnőimről és megvártam. Közelről is
helyes volt, udvariasan bemutatkozott, és
onnantól együtt sétáltunk tovább meg
fagyiztunk...
Ő lett az első fiú az életemben, és még
hosszú időre az egyetlen is. Vele
veszítettem el a szüzességemet.
Huszonnégy éves volt akkor, gépészként
dolgozott egy gyárban. Szerettem...
Amikor elmondtam anyámnak, hogy van
valakim, persze egyből faggatózni
kezdett. Elmeséltem, hogy Laci vidéki fiú.
Sajószentpéterről jött a fővárosba. Na,
akkor ő lett a cigány, a borsodi cigány.
Ezt hallgattam hetekig. Be kellett neki
mutatnom. Egy zabszem nem fért volna
be... De a Laci rendes fiú volt igyekezett
jó benyomást tenni, anyám meg nyilván
azt gondolta, hogy nekem úgyse jut ennél
jobb, meg kell fogni ezt a fiút. Úgyhogy,
amikor egyszer hazakísért, nekiesett hogy
„az én lányom nem egy lepedőgyűrő, ha
használni akarod, vedd el feleségül!” Ez
volt a balegyenes, de aztán rögtön
megkezdte a puhítást is: „ha elveszed
feleségül, kaptok egy lakást, lesz kocsi”,
szóval hogy jön az édes élet Azt hittem,
ott halok meg. Meg persze Laci is sokkot
kapott, és hiába győzködtem, hogy ez
csak az anyám magánakciója volt, nekem
eszem ágában sincs férjhez menni. Azt
mondta, ha anyám még egyszer ezzel
jön, soha többé nem látom.
Aztán valahogy mégiscsak
meggyőzhette magát, mert hamarosan
összeházasodtunk. Érdekes, még a
legutolsó pillanatban, a templomban is
gondolkodtam, hogy nemet kellene
mondani, valamit éreztem, pedig
szerettem Lacit.
Anyám komolyan gondolta, hogy
kistafíroz minket, ha összeházasodunk.
Eladta a Doh utcai lakást, vett az árából
egy házat a XVI. kerületben, és a pénzből
még nekünk is futotta egy panelre. Akkor
egyébként már a negyedik házasságában
élt, Péterrel, akivel közösen volt egy
építési vállalkozásuk. Ő egy nagy építő
cégnél volt titkárnő, és úgy ügyeskedett,
hogy kiszervezett néhány kisebb munkát.
Felújításokat, kisebb-nagyobb
építkezéseket vállaltak, voltak
mesterembereik, jól ment a bolt. Ebből a
házasságból született az öcsém. Én akkor
érettségiztem, és tanulás közben őt
ringattam, mert nagyon sírós baba volt,
állandóan ordított. Nekem egyébként a
mai napig Péter a papi, nagyon
haragudtam anyámra, amikor kitette öt.
Szóval megkezdődött a közös életünk
Lacival. Én dolgoztam a laborban, ő pedig
akkor már anyám cégében melózott.
Jöttek a gyerekek, egy fiú, egy lány,
ahogy kell. De ekkor már éreztem, hogy
valami nincs rendben. Bár Laci
szorgalmas volt, az ambícióval nem volt
még csak köszönőviszonyban sem. Nem
volt hobbija, nem voltak barátaink, nem
érdekelte semmi.
Az igazsághoz azért hozzátartozik, hogy
megteremtett számunkra egyfajta anyagi
jólétet. Kiment Németországba dolgozni,
és elkezdett csencselgetni. Ott vett, itt
eladott dolgokat. Walkman, flopi, ilyenek.
Ez a rendszerváltás környékén nagyon
kifizetődő tevékenység volt Lett volna
tehát pénzünk, de mégsem volt, mert Laci
kártyázott. Ahhoz viszont, hogy üzletelni
tudjon, pénzre volt szüksége, ezért
előfordult, hogy az utolsó fillérig elvette a
fizetésemet. Egyszer egy teljes hónapig
jártam olyan cipőben, aminek letört az
egyik sarka, és nem volt pénzem
megcsináltatni. Akkor ezt úgy éltem meg,
hogy befektetés, és egyáltalán nem
lázadoztam. Azt gondoltam, van értelme
spórolni, mert lesz belőle valami És lett is
végül.
Nagyon viccesnek találtam, amikor
először hazahozott egy doboznyi átlátszó
öngyújtót, és azt mondta: ezzel
megcsináljuk a jövőnket. Kinevettem, de
aztán kiderült, hogy itthon nem lehet
öngyújtót kapni, úgyhogy mégis jó üzlet
volt ez. Ebből lettek aztán boltjaink,
trafik, szivarbolt itt-ott, nagykereskedés.
Jól éltünk, egészen addig amíg a
zárjegyrendszer le nem nullázta ezt az
üzletágat. Akkor váltani kellett.
Már a kezdet kezdetén sem volt azért
minden tündérmese. Ha csomós volt a
tejbegríz, Laci egyből a kurva
keresztanyámat emlegette. Az igazi gond
az volt, hogy nem volt közös érdeklődési
körünk, nem jártunk társaságba, a szexen
kívül nem csináltunk együtt semmit.
Aztán meg már azt sem. Laci az a fajta,
aki mellett egy nő soha sem érzi, hogy
szeretik, hogy ő nő. A gyerekek születése
után gyakorlatilag megszűnt a szexuális
életünk, csúnya voltam, kövér voltam
neki. Most 82 kiló vagyok, akkor talán 70,
ez az én magasságomhoz éppenhogy
elég. Igazi, csinos sportgiliszta voltam, de
nem érdekelte, nem ért hozzám, nem
simogatott meg. Nyomorultul éreztem
magam. Amikor siránkozni kezdtem, hogy
ez így nem jó, hogy lehetne másképp is,
hogy én szeretem őt, vett nekem egy
vibrátort. Nem azért, hogy együtt
játsszunk vele, hanem, hogy szolgáljam ki
magam! Na, akkor tudtam, hogy ennek
vége. Pláne, amikor egy éjjel azon
kaptam, hogy az akkoriban induló
erotikus csatornákat nézi, és persze
közben ő is kiszolgálja magát.
Még olyanokat is mondott, hogy ki
kellene próbálnunk egy másik párral Ez
nekem akkor, alig huszonegy-két évesen
gyomorforgató volt Talán azt akarta látni,
hogy a feleségét megdugják? Nem tudom.
Beszélni, beszélgetni nem nagyon lehetett
vele, nemcsak erről, semmiről sem. És
valahogy mindig megpróbált visszahúzni.
Amikor nem találtunk könyvelőt, és én azt
mondtam, szívesen megtanulnám ezeket
a dolgokat, egyszerűen lehülyézett, hogy
csak nem gondolom, hogy képes lennék
rá...
Aztán persze elég sok mindenre képes
lettem, és nem csak pozitív értelemben.
Annyira megalázott, nemcsak a
nőiességemben, de az önértékelésemben
is, hogy amint észrevett egy másik férfi,
nem volt megállás.
Az első férfival, aki azt mondta nekem,
szép vagyok, kedves vagyok, tetszem
neki, én megcsaltam a Lacit, és
egyáltalán nem volt lelkiismeret-
furdalásom. A fogorvos volt, akihez
jártam. A szexben nem volt semmi
különleges, inkább a személyisége volt
fontos, az, hogy másról is lehetett vele
beszélgetni, nem csak a napi dolgokról.
Sokkal idősebb volt nálam, sokkal többet
tudott a világról. Később úgy
fogalmaztam meg magamnak, hogy a
diplomájával dugtam. És a diplomájával
dugtam annak a mérnöknek is, akivel az
üzletünk felújítása közben találkoztam.
Imádtam vele beszélgetni, kitágította a
világomat. Meg persze az sem volt
mindegy, hogy annyira kívánt engem. Azt
mondta: „Ha látom magát, úgy érzem
magam, mint a versenyló a start előtt”.
És úgy is érezte... Szóval voltak jó
néhányan, és egyáltalán nem éreztem
magam rossznak miatta.
Aztán beleszerettem a szomszédban
lakó gyönyörű seggbe. Igen, a
szomszédban lakott egy szép, izmos,
formás hátsóhoz nőtt fiatalember, akihez
sajnos tartozott egy élettárs is meg egy
gyerek. De ez semmiben sem akadályozta
őt, meg igazság szerint engem sem. Új
világba kerültem vele. Jókedvű volt,
voltak barátai, élvezte az életet. Az, hogy
elmentünk együtt bowlingozni, nekem
annyira új élmény volt, hogy
beleszédültem. Hogy nem csak otthon
lehet ülni és tévét nézni. Hogy
szerezhetünk közös élményeket. Persze
Laci is megtudta. Volt, hogy úgy mentem
el a szomszéd Zolival randizni, hogy
közben az erkélyről nézett utánam. Úgy
éreztem, megérdemli, mert annyira
megalázott.
Egy idő után mégiscsak úgy döntött
Laci, hogy tennie kellene valamit,
úgyhogy átment a szomszédba balhézni.
Na, akkor Zoli élettársa is megtudta
dolgot, és persze ő megígérte neki, hogy
szakít velem, soha többé nem áll velem
szóba. Meg is tartotta két évig...
Közben én azért sok mindent
megpróbáltam, hogy boldogabbá tegyem
Lacit. Volt egy balesete, darabokra törte
magát meg a kocsit, majdnem ott
maradt. Ápoltam, mellette voltam, azt
gondoltam, ha felépül, újrakezdhetjük. De
amikor jobban lett, a régi Lacit kaptam
vissza, nem változott semmi.
Amikor végül elköltöztem a
gyerekekkel, huszonnyolc éves voltam.
Egy darabig egyedül voltunk, de aztán lett
egy kapcsolatom. Másfél évig tartott, úgy,
hogy mindennap együtt voltunk, de ő
minden este hazament a családjához...
Kemény kompromisszum. Aztán egyszer
csak ismét felbukkant a szép segg
tulajdonosa, és velem is maradt
tizenhárom évig. Akkoriban kőműves volt,
de idővel szépen kinőtte magát, ma már
komoly vállalkozást vezet, munkagépei
vannak, több embert foglalkoztat.
Egyszerűen felébresztettem benne az
igényt arra, hogy kihozza magából a
legjobbat. Szerettem nagyon, pedig
szellemileg nem kaptam meg tőle, amire
vágytam.
Akkoriban még nem fogalmaztam meg
magamnak, mennyire fontos is nekem,
hogy a mellettem lévő pasinak agya is
legyen. Azt gondoltam, a külseje a fontos,
a jókedve, a stílusa, amibe beletartoztak
a barátok, a kirándulás, az élet szeretete.
Csupa olyasmi, amiben nekem addig nem
nagyon volt részem. Csakhogy Zolinál az
élet szeretetébe beletartozott a nők
szeretete is... Rengetegszer megcsalt De
mire is számíthattam volna, amikor én is
a szeretőjeként kezdtem, velem csalta az
akkori élettársát? Már együtt voltunk,
amikor a régi nő szült neki még egy
gyereket. Tűrtem, mert szerettem.
Rengeteget balhéztunk, és most már úgy
látom, szinte elkerülhetetlen volt, hogy ez
a szürreális állapot valamilyen tragédiába
torkolljon.
Teherbe estem, és a baba korábban
született. Csak néhány napig élt.
Megszületett, élt és meghalt. Átéltük a
napokig tartó rettegést, a bizakodást, a
rettenetet. Én azt mondtam, nem élem túl
a gyerek nélkül. Kérlelni kezdtem, hogy
legyen még babánk, de ő nem akarta. Így
végül a tudta nélkül intéztem a dolgot, ő
azt hitte, hogy védekezem. Így született
meg a legkisebb gyerek, ma nyolcéves,
kedves, okos, tényleg napfényt hoz az
életembe.
Mire ő megérkezett, Zolival már ezer
törésen voltunk túl Folyamatosan olyan
helyzeteket teremtett, amiket nem
vállalhattam fel. Nők, nők, nők... Ha csak
annyi volt, amennyiről én tudtam, már az
is túl sok. Én is megcsaltam egyszer, de
csak azért, hogy bosszút álljak. Még
szingli koromból ismertem egy fiút, akivel
néha összejöttünk egy kis játékra.
Érdekes, vele mindig nagyon élveztem a
szexet, de akkor, amikor Zolin akartam
bosszút állni vele, egy szenvedés volt.
Zoli nem is tudta meg soha, szóval
egyáltalán nem volt túl édes bosszú.
Viszont ez a kis kaland megerősített
abban, hogy nem mehet így tovább, mert
valamelyikünk belehal.
Érzelmileg elengedtem, de nagyon
akartam, hogy ott legyen a gyerekeknek.
Mindent elkövettem, hogy egyben tartsam
a családot, de nem ment. Már nem érte
meg a belefektetett energia. Lacival
együtt lehetett volna lenni, de én önző
voltam, szerelmet, érzéseket akartam.
Hát, Zolitól megkaptam. Voltam a
szeretője, aztán a társa, aki mellett
számtalan szeretőt tartott. Másfél éves
volt a gyerek, amikor végül kiraktam.
Hosszú évekig voltam egyedül, néha
egy társkereső oldalon keresztül
megismerkedtem egy-egyférfival, volt
olykor szex is, de semmi komoly.
Most három éve van egy kapcsolatom,
egészen más, mint az eddigiek. Sohasem
ismertem olyan embert, aki ennyire
figyelne rám. És reagál is minden
rezdülésemre, ha jó, ha rossz. Szóval
igencsak kritikus. Borzasztóan ki tudja
forgatni az ember kis bakijait. Nem a
botlásaimat, mert azok nincsenek, nincs
indíttatásom mást keresni. Egyszerűen
fogalmazva viharvert a kapcsolatunk.
Sokat gondolkodom azon, hogy miért
nem hagyom ott, de hát persze azért,
mert szeretem. Hol összeköltözöm vele,
hol meg szét, és viszem magammal a
kicsit ide-oda. A két nagyobb meg hol
tanul, hol nem, hol az apjuknál laknak,
hol meg az anyámnál.
Anyám most épp egy rehabilitációs
intézetben van, lábadozik egy agyvérzés
után. Akkor kapta, amikor hosszú szünet
után telefonon beszélt a legutolsó
élettársával. Ő egy nagyon értékes
ember, festőművész, sakknagymester,
anyám azt mondta, élete legnagyobb
szerelme. Ennek ellenére sikerült
leépítenie ezt a kapcsolatot is, a
hisztijeivel, a durva stílusával. Most már
segítségre szorul, a szélütés után az egyik
oldala gyengébb, nehezen mozog. Persze
néha látom, ha nem figyelünk oda, egész
jól boldogul, de ha ott vagyunk körülötte,
már nem tudja megfogni a poharat...
Kiköveteli magának az együttérzést, a
törődést.
Igen, rettegek attól, hogy az anyám
életét másolom le. Sokszor, amikor
mondok valamit, az ő hangján szólalok
meg, és ha meghallom ezt a hangot, a
közös hangunkat, napokra tönkretesz.
Látom magam néhány év múlva öregen,
magányosan. Bár arra számítok, lesz,
mondjuk, nyolc unokám, ők majd csak
rám nyitják az ajtót néha-néha.

Attól, hogy egy férfi egész nap csak

otthon ül, és nem csinál semmit, még
egyáltalán nem törvényszerű, hogy
megcsalják. Merthogy egy ilyen férfi
könnyen eléri - ahogy ebben az esetben is
láttuk -, hogy a nő egyre
értéktelenebbnek érezze magát, és
elhiggye, hogy nőként nem is kellene
másnak.
Ez az élethelyzet, ami a történetben is
megjelenik, hogy unalom van, rutin van,
nem kap a nő olyan visszajelzéseket,
amitől értékesnek érezhetné magát, a
pasi pedig érdektelenné válik, inkább
annak kedvez, hogy eltűnjön a szexualitás
az ember életéből. A nők hajlamosak
arra, hogy ha nem érkezik egyfajta
rácsodálkozás a nőiességükre a férfi
részéről, teljesen kirekesszék ezt a részt
az életükből. Itt is azt látjuk, hogy a nő
egyre lejjebb és lejjebb csúszott, egyre
csúnyábbnak érezte magát - mindaddig,
amíg nem jött egy férfi, aki mást jelzett
vissza neki. De ha nem jön egy ilyen,
könnyen beszorulhat az ember ebbe a
beszűkült élettérbe. És csak a szerencsén
múlik, hogy lesz-e valaki olyan, aki
beindít egy pozitív spirált, ami kiutat
jelenthet ebből a reménytelen helyzetből.
Mostanában nagyon sok helyen esik szó
a nőiesség kérdéséről. Egyre többször
gyűlnek össze a nők, hogy erről a témáról
beszélgessenek, biztassák, támogassák
egymást abban, hogy új lehetőségeket
fedezzenek fel az életükben. Sokszor a
barátnők adják meg egymásnak azokat a
pozitív visszajelzéseket, amiket otthon
nem kapnak meg. Szoktak is viccelődni
azzal, hogy a nők valójában a
barátnőiknek csináltatják meg a hajukat,
a körmüket, vesznek szép ruhát, mert
adott esetben az unatkozó párjuk észre
sem veszi...
A férfi egyébként ilyenkor általában
saját magát is unja, pont ettől indul be az
ördögi kör: az egyik unalmasnak tartja
magát, ezért a másikban sem tudja az
izgalmasság érzetét felkelteni, amitől ő is
unalmasnak fogja érezni magát, és ebben
a befásultságban egymást húzzák egyre
lefelé. Ebből a helyzetből vagy az
jelentheti a kiutat, hogy az egyik fél
megrázza magát, azt mondja, hogy így
nem, és teremt magának valamilyen új
lehetőséget az élmények megélésére a
kapcsolaton belül vagy kívül, esetleg
senki nem csinál semmit, de kívülről
rácsodálkozik valaki az egyikükre, és ez
indítja be a változást.
A szexualitás elvileg alapvető szükséglet
lenne a nőknél és a férfiaknál egyaránt.
Csakhogy a nők nagyon el tudják fojtani
magukban. Ebben az is szerepet játszik,
hogy a történelem folyamán sosem arra
tanították a nőket, hogy bátran éljék meg
a szexuális impulzusaikat, mert az jó
dolog, hanem arra, hogy fojtsák el
ezeket, hiszen egy feleség legyen hűséges
és monogám, még akkor is, ha a férje
nem kívánja meg évtizedekig. Régebben
sajnos még arra sem tanították meg a
nőket, hogyan szerezzenek örömet
önmaguknak - ebben a történetben
legalább ezt az opciót felkínálja a párja a
főhősnek egy vibrátor
odaajándékozásával, meglehetősen
megalázó módon...
Ez egy óriási probléma, ha azt érezzük,
szégyellnünk kell magunkat azért, hogy
teret akarunk adni a valódi vágyainknak,
belső késztetéseinknek. Megtanuljuk
eltűrni, hogy ez nem is olyan fontos.
Ennek az elfojtásnak természetesen
megvannak a következményei, például a
női szerveket megtámadó
pszichoszomatikusan kialakuló
betegségek, de egyszerű, hétköznapi
dolgokban is jelentkezik, például
idegesség, feszültség, alvászavar,
fáradékonyság formájában.
A legtöbb nő még ma is abszolút
alkalmas arra, hogy a teljes szexualitást
sutba dobja - például a gyerekek miatt.
Azt tapasztalom, hogy még mindig az a
társadalmi elvárás, hogy egy nő ne
akarjon túl csínos lenni, ha van már
gyereke, hanem ehelyett foglalkozzon a
családdal, a háztartással, süssön-főzzön,
vasalja a férje ingét - ezt tartják jó
asszonynak. Aki szexis akar lenni
továbbra is, azt rögtön elítélik, és azt
gondolják, hogy önző. Azt a nőt, aki
anyaként is kifejezi a nőiségét, sokszor
rossz anyának vagy háziasszonynak
szokták titulálni, mert önző dolog, hogy
nem áldozza fel magát egészen a
családjáért.
Pedig nagyon nagy szükség van rá,
hogy egy anya megtanítsa a kislányát
arra, hogy jusson magára is ideje, hogy
szépnek, kívánatosnak érezze magát.
Persze ha ez abból az időből vesz el,
amikor a gyerekkel lehetne, és ezért nem
tudja megteremti számára a megfelelő
érzelmi biztonságot, az nyilván nem jó
dolog. De nagyon sokat adunk azzal a
gyereknek, ha mi magunk is olyan életet
élünk, amit neki kívánnánk. Azzal
mutatjuk a legjobb példát, ahogy élünk,
nem pedig azzal, amit próbálunk
megtanítani neki.

Tudjuk, hogy a szülői példa mindenki

életében nagyon meghatározó - vagy így,
vagy úgy. Ebben a történetben azt láttuk,
hogy a főhősnő egyértelműen
megfogalmazza a vágyát, hogy neki ne
olyan élete legyen, mint az anyjának. Ezt
a törekvést ellenazonosulásnak nevezzük.
Az ellenazonosulás annyiban nagyon
hasonlít az azonosulásra, hogy
bizonyosfajta megkötöttséget jelent. Egy
gyerek személyisége természetesen
rengeteg szálon kötődik a szüleiéhez. De
azt, hogy kik vagyunk, mit szeretnénk az
életben, hogy honnan hová akarunk
eljutni, nem aszerint kellene
meghatározni, hogy mindenképpen
hasonlítsunk vagy épp ne hasonlítsunk
valakire. Mert ha csak azt nézzük, hogy
ezek a szempontok érvényesüljenek,
azzal lecsupaszítjuk a világunkat
korlátozott számú összetevőre, és csak
ezekre fogunk tudni figyelni, pedig a világ
nem húsz dologból, hanem annak a
többszöröséből áll össze, és így a sok
másikra nem fogunk tudni odafigyelni.
Ezzel bizony korlátozzuk magunkat, a
lehetőségeinket.
Erre tökéletes példa, ahogy a
történetben szereplő lány férjhez megy.
Mivel ki akar kerülni az otthoni közegből,
kiemelkedik az életében egy prioritás,
annyira, hogy igazából át sem gondolja, a
lényeg, hogy meneküljön. Pedig nem a
menekülés lenne a megoldás a
problémáira, hanem az, ha a saját életét
próbálná élni.
Az, hogy a leválni készülő fiatalok
főként fizikailag akarnak eltávolodni a
szülőktől, a legnagyobb csapda, amibe
bele szoktak esni. Ügy gondolják, ha
elkerülnek otthonról, majd nem hatnak
rájuk a szüleik. Pedig ha érzelmileg nem
történik meg a leválás, a világ másik
végére is mehet az ember, nem ér el vele
semmit.
A történetben szereplő lány anyjának
már nagyon korán egy rossz választással
indult az élete. Tizenhét évesen még
teljesen természetes, hogy nem fejlődött
ki a személyisége, nincsenek meg a
prioritásai, nem tudja még, mit szeretne
elérni az életben, hogy kicsoda ő
valójában, hogy ki illik hozzá. Túl korai
volt az elköteleződés, a gyermekvállalás,
amiben ráadásul cserbenhagyták, ezért
magára maradt. Ez egy olyan alaptrauma
lehetett az anya életében, ami az egész
életére rányomta a bélyegét, hiába
harcolt ellene. Harcos, küzdő ember lett
belőle, de valójában alkalmatlan volt az
intimitásra. Mindenkit elüldözött maga
mellől. Nyilvánvalóan volt egy sérülése,
frusztrált dühe a férfiak irányában, és
természetes, hogy a lánya semmiképp
sem szerette volna ezt a pályát befutni.
Ő pici gyerekként úgy próbálta meg
túlélni mindezt, hogy megpróbálta
megmenteni az anyját. Rettentő mély
traumát jelent egy gyermek életében, ha
azt látja, hogy az anyja feladná az életét,
vele mit sem törődve. Ilyenkor pont azt
kellene megélnie, hogy bármilyen nagy a
baj, ő van annyira fontos a szüleinek,
hogy semmiképpen nem hagynák
magára. Ez a lány azonban az anyja
érzelmi hullámzásai, kiborulásai miatt
nem élte ezt meg, ezért helyette inkább a
kishúgával kapaszkodott össze. Egy pici
gyerek nagyobb stabilitást hozott az
életébe, mint a saját anyja: vele szeretni
tudták egymást, meg tudták beszélni
azokat a feszültségeket, amelyeket az
újabb és újabb „apukák” felbukkanása
jelentett nekik. Bizonyos értelemben ők
ketten jelentették a családot egymásnak,
mert az anyjuk erre alkalmatlan volt.
Nagyon fontos alapok hiányoztak ehhez,
de hogy is lehetne másképp, ha egy anya
túl korán lesz anya, még jóval azelőtt,
hogy alkalmassá vált volna erre? Nem azt
mondom, hogy nincs felelőssége ebben,
csak azt, hogy nehezebben számon
kérhető egy olyan valaki, akinek így
alakult az élete.
Mindenesetre az anya rossz választása
nemcsak a saját, de a lánya életét is
sokáig egyértelműen determinálta. Az is
az ellenazonosulási vágy következménye,
hogy a lány olyan sokáig szűz maradt.
Hiszen ha egy gyerek abban nő fel, hogy
az anyja poligám életmódot folytat, az
nyilvánvalóan elrettentő hatású. Mindenre
vágyott, csak arra nem, hogy állandóan
váltogassák egymást az elvileg
biztonságot adó fix pontok az életében.
Minden, ami a szexről, a szerelemről, az
intimitásról szólt, veszélyesnek tűnt a
számára.
Ez lehet a magyarázata annak is, hogy
a lány olyan férjet választott magának,
aki valójában egyáltalán nem volt férfias.
Legalábbis elég férfiatlannak tűnik, ahogy
végül elvette, és az is, hogy a kemény,
férfias anyós cégéhez ment el dolgozni...
Nem véletlen, hogy ezek után meg is
szűnt köztük a szexualitás. Ebből pedig -
hiába az ellenazonosulás vágya - a
poligámia jelentette a kiutat, ugyanúgy,
ahogy az anyánál. Az anya egyrészt falta
a férfiakat, négy férje volt, másrészt
viszont elmondhatjuk, hogy a fontosabb
életszakaszaiban mindig magára maradt.
Ugyanígy ment bele a lánya is az újabb és
újabb kapcsolatokba egy kis elismerésért,
szeretetért, de közben ő is eltávolodott az
eredeti céltól: attól, amilyen társra
valójában vágyott. Utólag meg tudta
fogalmazni, hogy megjelent benne az
igény egy intelligens partnerre, de aztán
mégis egy „szép segg” mellett kötött ki
tizenhárom évre! Ennél nem is lehetne
megalázóbban fogalmazni. Ha egy
testrészt emelünk ki valakiből, abban hol
van a személyisége, a mélysége, az
érzelmei, a tudása...?
Mindenestre ebben a történetben egy
nagyon hosszan elhúzódó önkeresési
folyamatnak lehettünk a tanúi. A főhősnő
az imént végignézett okokból csak
negyvenéves kora fölött jutott el addig,
ahová huszonévesen kellett volna: hogy
meg tudja mondani, ki is ő valójában,
mire vágyik egy kapcsolatban, és mi az,
ami kielégülést hoz neki. Nagyjából
huszonéves korunk közepére vagy végére
kialakul, hogy kire vágyunk. Ez az
optimális, hiszen így olyannak tudunk
gyereket szülni, akinek valóban érdemes.
De sokszor azt tapasztalom, hogy a
rengeteg magunkkal hordozott gyerekkori
trauma miatt ez csak jóval később
fogalmazódik meg.
Manapság már lehet várni, és sokszor
várnak is az emberek, ezért ilyen
szempontból nem tragédia, ha nem
végleges az első választásunk, ha
valakiben csak később alakulnak ki ezek a
dolgok. Az viszont már gondot okoz, ha a
gyerekek sérülnek amiatt, hogy végig kell
élniük a szüleik személyiségfejlődését.
De összességében azt gondolom,
sosincs késő.
Manapság gyakran lehet látni, hogy az
emberek csak a negyvenes éveikben
jutnak el oda, hogy meg tudják mondani,
valójában mi fontos nekik, kik ők. Ekkorra
tisztulnak le azok a kérdések, hogy ki hol
tart az életében, hogy honnan hová
megy, mennyit ér, és ez alapján már
tudnak választani maguknak megfelelő
partnert. Így meg tud történni egy váltás
az életükben, és szerencséjük van,
eljutnak oda. hogy úgy tudnak élni valaki
mellett, ahogy szeretnének. (A. K.)
 TÚL SZEXI LÁNY
Normális az, ha egy fiatal, gyönyörű
lány mindenkiben az igazit látja?
Tulajdonképpen miért is ne jöhetne
szóba a vonzó munkatárs, az ápolt és
intelligens főnök, a fiatal csődör a
szobafestők közül, és akkor még nem is
beszéltünk a sármos reklámgumról a
hírnevével...
Beszélgettem egyszer egy nyugdíjas
parasztasszonnyal. Keményen dolgozott
egész életében, kapált, az istállóban fejt,
almozott. Még csak el sem pirult,
miközben azt mesélte, hogy ő bizony
sosem bírt a vérével. Végigment rajta a
fél falu. Az ura már annyira szégyellte,
hogy végül elköltöztek egy másik faluba.
De ez sem bizonyult jó megoldásnak,
mert, ahogy az asszony mesélte, „az
uram még a bútorokat pakolta a
szekérről, de én már odatartottam a
faromat a postásnak a csűr mögött.”
Madonna egyszer azt mondta: „ha
térdelek, a legritkább esetben
imádkozom”. Vannak nők, akik tudják
ugyan, hogy nem mindig kellene térdelni,
de mégis megteszik fűnek-fának. A
kérdés már csak az: vajon érdemes fűvel-
fával? (H.H.)

„Ha most elmentek apátokkal, nem is

jöttök többé haza. Ott maradtok vele meg
a kurvájával!” Anyám visította ezeket a
mondatokat, mi meg a nővéremmel csak
néztünk egymásra, és nem értettük az
egészet. Mi úgy tudtuk, csak egy kis
kirándulásra indulunk apánkkal, úgy, mint
máskor: bemegyünk vele Budapestre,
sétálunk, fagyizunk. Egy Pest környéki
faluban laktunk, az ilyen kiruccanásokat
mindig nagyon élveztük. Szerintem akkor
sem akart minket apánk a nőjéhez vinni,
csak anyámnál pont akkor telt be a pohár,
azért rendezett jelenetet.
Én még egészen kicsi voltam, épphogy
elkezdtem az iskolát, a nővérem pár évvel
idősebb. Érdekes módon már ez előtt is
mindketten tisztában voltunk azzal, hogy
van valahol a családunk környezetében
egy Vali nevű nő, akit nem szerencsés
emlegetni, mert amikor szóba kerül,
valahogy megváltozik a hangulat a
szüleink között. Na, ez a kiabálós jelenet
volt az első alkalom, amikor megéreztem
valamit abból, hogy a férfiak és nők
közötti kapcsolat bizony néha elég
bonyolult.
A szüleim kapcsolata is bonyolult volt,
másrészről viszont szinte közhelyesen
egyszerű. Apám rendkívül jóképű,
markáns, erőteljes férfi még ma is, és
gyakorlatilag az első perctől fogva csalta
anyámat. A nővérem jobban emlékszik
ezekre a korai sztorikra, ő szokta mesélni,
hogy apám még a szomszédasszonnyal is
összejárt. Anyám csak néha bukott ki,
egyébként tűrte a sok nőt, most azt
gondolom, ezt érezte normálisnak, ő
szerinte a férfiak így vannak összerakva,
egyszerűen nem bírnak a farkukkal.
Egyszerű munkásemberek a szüleim, de
jól éltünk, saját házunk volt, minden
évben mentütik nyaralni. Apám nőügyei
nem rengették meg a hétköznapokat, és
én is azt gondoltam gyerekkoromban -
meg sajnos később is -, hogy ez az élet
rendje. A nő dolgozik a munkahelyén,
otthon megfőz, mos, takarít, gondozza a
kertet, neveli a gyerekeket, és semmiféle
megbecsülést nem kap cserébe a férjétől.
Később ezt az elképzelésemet csak
megerősítették azok az élmények, amiket
a környezetemben láttam.
Amikor befejeztem az általános iskolát,
nyáron dolgozni kezdtem a helyi
kocsmában. A szüleim nagyon büszkék
voltak rám, hogy milyen talpraesett
vagyok, hogy már ilyen fiatalon saját
keresetem van, én meg nagyon büszke
voltam apám elismerésére.
Tulajdonképpen egész életemben apám
elismerését akartam megszerezni.
Valahogy később is mindig olyan pasikkal
jöttem össze, akik hasonlítottak rá, vagy
a külsejükben, vagy a rosszfiús
tulajdonságaikban. Szóval ott, a
kocsmában elég jól beleláttam, mit művel
a tulaj, ha nincs ott a felesége. Viszonya
volt mind a két pincérnővel, egyszer rájuk
is nyitottam a raktárban.
De egyáltalán nem lepődtem meg
ezeken a dolgokon, azt gondoltam, ez a
világ rendje. A Föld forog, a férfiak meg
szeretőt tartanak. Ez nem zavart, de a
vidéki, kisstílű, kocsmai világot hamar
megutáltam, és elhatároztam, hogy én
nem így fogok élni. Megvolt az álmom:
tanulni fogok, saját üzletem lesz, az
eszemből fogok megélni.
Az általános iskola után közgazdasági
szakközépbe kezdtem járni mellette
minden nyáron dolgoztam. A fiúk sokáig
nem igazán érdekeltek. Már jócskán
középiskolás voltam, amikor egy nyári
táborban megcsókolt egy fiú, vele egy
darabig leveleztünk, de a több száz
kilométeres távolságot akkor még nem
tudta túlélni a kapcsolatunk. Ő az ország
másik végében lakott, és akkor még nem
volt ilyen elterjedt a mobiltelefon meg az
internet.
Az első igazi szex otthon, a faluban
esett meg. Buliban voltunk a helyi
fiatalokkal, és mi összebújtunk egy
fáskamrában azzal a fiúval, akivel már
régóta kerülgettük egymást. Nem volt túl
nagy élmény ez a kamaszkori
szeretkezés, az sokkal élénkebben él
bennem, hogy anyám mekkora pofont
kent le mindkettőnknek, amikor
megtudta. Apám próbálta visszatartani,
meg lehiggasztani, és én valami olyasmit
láttam a szemében, hogy büszke, amiért
az ő lánya már nő.
Kamaszkoromban egyébként nem
voltam túl csinos: vékony voltam nagyon,
és idétlen, kihívó ruhákat hordtam,
miniszoknyát meg hasvillantós pólót, de
emellett fogszabályzót is viseltem. A szex
akkor még nem volt fontos a számomra.
A középiskola harmadik éve után,
júniusban apám elküldött a Balatonra
azzal, hogy szeptemberig ne is lásson.
Adott annyi pénzt, ami egy hétre elég
volt, én pedig megoldottam az egész
nyarat. Dolgozgattam, ismerkedtem, hol
itt aludtam, hol ott. Volt akkor is egy-két
merész kalandom, de sohasem esett
bajom. Egyszer megállt mellettem egy
gyönyörű Lamborghini, és a benne ülő
srácok megkérdezték, elvihetnek-e egy
körre. Én meg velük mentem, meg sem
fordult a fejemben, hogy semmit nem
tudok róluk, esetleg el is adhatnak
valahová prostinak.
Ilyen kalandokkal jutottam el az
érettségiig, aztán jelentkeztem egy
főiskolára, pénzügyi szakra. Amikor
felvettek, elköltöztem otthonról, kollégista
lettem egy közeli városban. Tanultam
keményen, mindig ott volt a szemem előtt
a cél, hogy ki tudjak törni abból a
világból, amit számomra a szüleim
képviseltek. Én az eszemből akartam
megélni.
Elsős voltam a főiskolán, amikor
megismertem Szabolcsot. Ő volt a
szomszéd település maffiózója. Legalábbis
nekem annak tűnt, és akkor még
imponált is a simlissége. Külsőleg is
tetszett, erős, kigyúrt fiú volt, rengeteg
tetoválással és hatalmas autóval.
Kényeztetett engem, a tenyerén
hordozott, de valahogy úgy tekintett rám,
mintha egy simogatni való kismacska
lennék, nem egy felnőtt, főiskolára járó
nő. Nem vett komolyan. Az is elég hamar
kiderült egyébként, hogy bár a kis üzletei
megvannak, korántsem nehézfiú, inkább
amolyan kis seftes. Üzletelt ezzel-azzal,
autókkal, meg persze drogokkal is, de én
akkor még ebbe nem láttam bele.
Egyébként inkább olyan kis balfék volt,
sokszor jött úgy haza, hogy megverték.
Mindig azt mondta, hogy semmi gond,
csak egy kis verekedésbe keveredett,
aztán meg rendre kiderült, hogy
játékgépeken elverte a rá bízott pénzeket,
azért kapott.
Mindegy, jó fellépése volt, és voltak
olyan haverjai, akik szerették, sőt fel is
néztek rá. Mindig csak a hétvégén
találkoztunk, akkor volt szex is. Nekem ez
volt, ugye, az első hosszabb kapcsolatom
valakivel. Most utólag már látom, lehetett
volna a szex több is, jobb is, és hogy
főleg a drogoknak tudható be, hogy nem
volt az. Szedett speedet, ecstasyt meg
nyugtatókat is, és ezekkel nem megy
olyan jól a szex. De én szerettem, amíg
együtt voltunk, három évig egyáltalán
nem csaltam meg és végig nagyon
vágytam arra, hogy elismerjen engem,
büszke legyen rám.
Sokat lógtunk a haverjaival, diszkókba,
szórakozóhelyekre jártunk, de valahogy
én mindig a második sorba kerültem
ezeken a helyeken. Beszélgetett a fiúkkal,
nézték a csajokat, megjegyzéseket tettek
rájuk, én meg ültem az asztal végén a
martinis poharammal, és hallgattam,
ahogy a Bódi Sylvit, a Horváth Évát meg
az éppen aktuális playmate-eket
emlegetik. Húszéves voltam akkor,
főiskolás, és néha már én is kaptam egy-
egy elismerő pillantást idegen férfiaktól,
de én csak Szabolcs elismerésére
vágytam nagyon.
Vettem egy nagy levegőt, és
jelentkeztem egy férfimagazin
felhívására. Behívtak, megfeleltem, és
egy szép napon megjelentek a képeim az
újságban. Meglepetésnek szántam a
Szabolcsnak, azt gondoltam, így majd
észreveszi, hogy én is igazi nő vagyok,
mint az általa csodált modellek. Hát,
meglepetés, az volt, de botrány is!
Üvöltött, elmondott mindenféle
utcasarkinak, de arról, hogy milyen is
vagyok a képeken, nem szólt semmit. A
felháborodásában anyám is osztozott, de
apámnak tetszett a dolog, büszke volt az
ő kicsi lányára. Persze kis idő után már
Szabolcs is megbékélt, pláne, amikor
elvittem magammal a magazintól kapott
egzotikus utazásra. Pedig nem érezte
magát igazán jól az úton, valahogy ebben
a közegben már nem volt elég az ő falusi
rosszfiúsága, percek alatt kiderült a
kisstílűsége. De én erre csak később
láttam rá, akkor még nagyon szerettem,
és örültem, hogy egy icipicit felnéz rám.
A címlapfotó után kötöttem egy egyéves
szerződést a lappal, jöttek újabb
fotózások, partik, Szabolcs mindenhová
elkísért, gondolom, tetszett neki a szerep,
hogy ő egy ilyen szép lány védelmezője,
támasza. De amikor kettesben voltunk,
továbbra sem kaptam meg tőle azt az
elismerést, amire vágytam. Valahogy
mindig lekezelt, azt éreztette velem, hogy
én csak egy kis falusi liba vagyok, és
hálás lehetek a sorsnak, hogy ő itt van
velem, különben elvesznék az életben.
Azért ez elég furcsa volt, mert a partikon,
hivatalos eseményeken körülrajongtak a
férfiak, volt, aki fűt-fát ígért egy randiért.
Soha nem dőltem be egyiknek sem,
szerettem Szabolcsot, meg nem is nagyon
érdekelt ez az egész modellvilág és az ott
előforduló nyálas férfiak. Tartottam
magam a tervemhez, hogy lediplomázom,
és az eszemből fogok megélni.
Be is fejeztem a főiskolát időben, és
állást kaptam egy állami hivatal vidéki
kirendeltségénél, ez a mi családunkban
már óriási karriernek számított.
Másodállásban dolgoztam egy pizzériában
is, nagyon erős volt bennem a vágy, hogy
ne legyek senkire se ráutalva, magam
keressem meg a megélhetésemhez
szükséges pénzt. Itt, a pizzériában
megismerkedtem egy fiúval, aki
megtetszett nekem. Fiatalabb volt, mint
én, valamilyen szakmunkásképzőt
végzett, jó munkája volt. Azt gondoltam,
nem baj, hogy nem olyan iskolázott, mint
én, talán éppen ezért fog felnézni rám,
talán éppen ezért fogja megadni nekem
azt az elismerést, amire vágyom egy
férfitól.
Jól indult a kapcsolatunk, úgyhogy én
elhagytam miatta Szabolcsot. Nem esett
jól neki, de érezte már egy ideje ő is,
hogy nem megy nekünk ez együtt,
szerintem kicsit meg is könnyebbült, mert
akkor már tisztában volt vele, hogy azért
én egy kicsit nagy falat vagyok neki.
Az új fiúval, Gáborral, hamarosan
Budapestre költöztünk, itt egy nagy
pénzügyi cégnél kaptam állást, itt vagyok
azóta is. Az évek alatt több
továbbképzésen is részt vettem, szépen
halad a pályám előre. Gábor is dolgozik a
szakmájában, s egy ideig úgy tűnt,
minden rendben lesz köztünk. Ugye,
akkor már mögöttem volt egy-két
címlapfotó, ez persze legyezgette a
hiúságát, hogy olyan barátnője van, akiről
mások csak álmodnak, de aztán nagyon
gyorsan megszokta mindezt.
Természetes lett neki, hogy otthon
várja egy modell lány, aki főz, mos,
takarít rá, és még el is tartja szinte, mert
én sokkal többet kerestem, mint ő.
Valahogy elkényelmesedett, nem sokat
tett a kapcsolatunkért vagy azért, hogy
legyenek közös élményeink. Itt voltunk
egy nagyvárosban, pénzünk is volt elég
de nem csináltunk semmit. Nem jártunk
színházba, moziba, szórakozni, de még
sétálni sem. Nem nagyon érdekelte
semmi a szexen kívül. Mondjuk, az
tényleg jó volt vele, fiatal kis csődör volt,
sose fáradt el. Nem, nem igaz, hogy nem
érdekelte semmi, a focit szerette, sokat
jártunk meccsre. A szülőfaluja csapatának
a meccseire, NB III-as mérkőzésekre. Na,
számomra ez sem volt valami nagy
szórakozás, és szépen lassan azt kezdtem
érezni, hogy becsaptak. Eltartok egy fiút,
mindennap jóllakatom szexszel, és
cserébe nem kapok semmit, még egy kis
elismerést sem.
Nem az zavart, hogy iskolázatlanabb,
mint én, hanem, hogy nem érdekli a
világ. Számtalanszor előfordult, hogy
munka után elkezdtem mesélni neki, mi
történt aznap, és azt vettem észre, hogy
közben egészen mással foglalkozik.
Kérdeztem, hogy figyelsz te rám
egyáltalán, mire meg is mondta: „nem,
de nem is érdeket, amit mondasz”. Hát
csoda, hogy felfigyeltem az irodában egy
kedves jogász fiúra?
A cég, ahol együtt dolgoztunk, egy
nemzetközi telekommunikációs
vállalkozás magyarországi központja, csak
a központi épületben is több ezer
munkatárssal. Az egyszerű irodisták
mellett rengeteg öltönyös, nyakkendős
pénzügyes, marketinges, saleses vagy
épp jogász szakember van ezen a szinte
falunyi méretű helyen összezárva. Közös
ebédlő, kávézó, de még saját konditerem
is van, hogy a munkatársak mindig a
legjobb teljesítményt nyújthassák. A fiú,
aki először megtetszett nekem, jogász
volt. Egyszer épp a mi irodánkban akadt
dolga, aztán többször is egymásba
botlottunk az ebédlőben. Később már
nézte, mikor megyek ki cigizni, és
gyakran csatlakozott hozzám.
Nem tudom, honnan tudta meg, hogy
címlaplány voltam, de ez nagyon
foglalkoztatta a képzeletét. El volt ájulva
attól, hogy milyen tökéletes vagyok,
nemcsak hogy diplomás, de még ilyen
veszettül szép is. Na, nekem pont erre
volt szükségem: hogy valakitől elismerést
kapjak. Egyszer munka után megvárt, de
akkor már olyan intenzíven belém volt
bolondulva, hogy nem is tiltakoztam,
amikor náluk a ház előtt állt meg.
Felmentünk hozzá, a barátnője nem volt
otthon, és rögtön nekem is esett. De csak
esett, mert alighogy kigomboltam a
nadrágját, már vége is lett, én meg
magamban mosolyogtam, hogy „ember,
csak ennyi?” Na, ezzel nagyjából vége is
lett a viszonyunknak, ő kicsit szégyellte
magát, próbálta azzal magyarázni, hogy
én túl szép vagyok egy ilyen egyszerű
fiúnak, hogy annyira felizgattam, már
csak azzal, hogy a közelébe kerültem,
hogy nem bírt magával. Mondjuk, ha
megnézem a barátnője képét a közösségi
oldalakon, meg is értem, egy tarisznyás
szakadt bölcsész. Tényleg nem olyan
nőkhöz volt szokva, mint én.
Nagyjából így volt egyébként a
következő fiúval is. Ő marketinges volt,
és több közös projekten is dolgoztunk.
Vele nagyon jól megértettük egymást,
szellemileg is azonos szinten voltunk, és
izzott körülöttünk a levegő. Tudtam, hogy
van barátnője, de nem zavart, hiszen
nekem is megvolt otthon Gábor, aki
egyáltalán nem vette észre, hogy velem
valami történik. Az sem érdekelte, hogy
egyre komolyabb feladatokat kapok a
cégnél, meg azt sem látta, hogy valaki
más is bekerült a képbe. Elég volt neki,
hogy minden este megkapta a
szexadagját meg a vacsoráját, amit
persze én főztem a sokszor 10-12 óra
munka után.
A marketinges fiúval először a főnököm
irodájában estünk egymásnak, késő este
volt már, de még sokan bent voltak az
épületben, talán épp a veszély érzésétől
volt olyan fantasztikus vele az első
szeretkezés. Megismételtük még jó
párszor, hol az ő irodájában jöttünk
össze, hol az enyémben, és közben én
egyre inkább vonzódtam is hozzá. De
nagyon hamar kiderült, hogy ő sem
hagyja el miattam a semmitmondó,
egyszerű barátnőjét, akit egy lapon nem
lehetett velem említeni. Olyan kis
lófarkas, bakancsos bölcsész volt ő is,
akitől a szenvedély olyan messze van,
mint Makó Jeruzsálemtől. Mindegy, Tibi
végül is őt választotta: pár hónap után
megmondta, hogy nem folytathatjuk,
mert ő is kezd engem túlságosan
megszeretni, és semmiképpen sem akarja
a Hédit elhagyni Kérdeztem, miért, mire
az volt a válasz, hogy így tervezte el az
életét, ragaszkodik az elveihez meg a
biztos, bonyodalommentes nőhöz.
Elfogadtam a döntését, mi mást
tehettem volna, de nagyon
megzuhantam, egyszerűen nem értettem,
hogy lehet az, hogy nem akar valaki,
akivel testileg-lelkileg egyaránt olyan jól
összepasszolunk. Kicsit később
megtudtam, hogy elhagyta a barátnőjét,
megismerkedett egy hasonlóan szürke
jogász lánnyal, és azóta vele van. Szóval
én, bármilyen tökéletes vagyok is, nem
voltam elég neki, hogy kimozdítsam, de
egy ilyen kis tucatlány igen?!
Volt pár komolyan depressziós hetem,
de Gábor otthon ebből sem vett észre
semmit. Próbáltam még többet, még
komolyabban dolgozni, de a pluszmunkák
meg a határidős feladatok csak ideig-
óráig terelték el a figyelmemet a
szerelemről, illetve annak hiányáról.
Aztán egy újabb reklámkampány, amiben
dolgoztam, összehozott Vele.
Zoli a cég egyik sztár reklámguruja volt,
néha-néha a médiában is feltűnt Külsőleg
nem volt az esetem, szőke, kék szemű,
vékony, magas, nem olyan macsósan,
rossz-fiúsan jóképű, mint az apám, meg
az előtte való fiúim. Egy közös projekt
kapcsán kerültünk össze, ő találta ki a
kampány részleteit, iszonyatosan kreatív
ember, meghökkentő ötletekkel. Én csak
a sokadik kis fogaskerék voltam, a
pénzügyi megvalósításban volt szerepem,
könyvelgettem a kampány költségeit.
Mikor már néhány értekezleten
találkoztunk, egyszer hazavitt a
kocsijával, a cég központja egy Buda
környéki településen van, nekem meg
nincs autóm. Ott, az úton elkezdődött
valami. Beszélgettünk, és ő elmondta,
hogy nős, van két gyereke. Aztán én is
meséltem magamról. Valahogy annyira
egymásra találtunk, hogy amikor kitett a
ház előtt nálunk, a következő percben
már fájt a hiánya. Másnap persze együtt
ittuk a reggeli kávét, együtt ebédeltünk,
és megint ő vitt haza.
Nem vártunk sokat az első szexszel
sem. Az is az irodában esett meg, persze,
de annyira közel álltunk egymáshoz akkor
már, hogy teljesen természetes volt, hogy
testileg is szeretnünk kell egymást. Hát,
szerettük is. Az ő irodájában, az
enyémben, a vécében, vagy éppen
nálunk, ha délután hazavitt, és Gábor
még nem volt otthon. Őrült időszak volt,
megesett, hogy közösen ültünk egy
megbeszélésen, és írt egy SMS-t, hogy
„érzem az ízed”, aztán kiment a vécére,
én meg pár perc múlva követtem, és egy
gyors menet után visszamentünk a
megbeszélésre. De ez nem csak szex volt.
Ő volt az a szeretőim közül, aki igazán
szeretett is engem. Számtalanszor
beszéltük át a lehetőségeket, de mindig
arra jutottunk, hogy ő nem az az ember,
aki elhagy két alig óvodás gyereket.
Hagytuk magunkat sodorni az árral, de
valahogy arra mindig vigyáztam, hogy
szex előtt levegyem róla a jegygyűrűt...
Úgy lett vége, hogy elment a cégtől.
Átjött hozzám elbúcsúzni, sírt nagyon,
össze volt törve. De arra azért még
megkért, hogy utoljára szopjam le, mert
az asszony ilyet soha nem csinál.
Megtettem persze.
Aztán nagyon sokáig nem láttam. Az
ország legismertebb reklámügynöksége
hívta el. Pár hónap után egyszer felhívott.
Megmutatta a cégét, körbevitt a budai
hegyekben álló XXI. századi épületben,
úgy éreztem magam, mintha valahová
Amerikába csöppentem volna. Sárga
bőrkanapé volt az irodájában, és egy
nagyon ismert kortárs festő képe a falon.
Úgy láttam, le akar nyűgözni azzal, mit
ért el, mert előtte mindig csak azt
hajtogatta, én milyen tökéletes vagyok.
Okos, szép, kedves. Hát persze, csak
éppen neki nem voltam elég. Azért ott, az
új irodájában még egyszer szexeltünk, az
volt az utolsó alkalom, hogy láttam.
Telefonon még beszéltünk, és elmondta,
hogy ez neki már tényleg túlzás volt.
Nemcsak a családi életét veszélyeztette
akkor, de a karrierjét is, és ezt nem
engedheti meg magának. Ebben igaza
volt, el is fogadtam. Ő azóta is együtt van
a feleségével, nevelik a gyerekeket.
Nekem egyébként a cégnél töltött évek
alatt folyamatosan ott volt a szemem
előtt az egyik igazgatóhelyettes. A külföldi
tulajdonos embere volt, egy nagyon
jóképű, kulturált angol. Amikor először
megláttam, földbe gyökerezett a lábam,
meg szerintem neki is, de semmi sem
történt köztünk évekig. Aztán, amikor
már ez a nagy szerelmem elhagyott,
meghallottam, hogy Mark is visszamegy
Angliába. Nem volt nehéz úgy alakítanom
egy megbeszélést, hogy meghívjon
vacsorázni. Egy gyönyörű étterembe
mentünk, utána kézen fogva
végigsétáltunk a kivilágított Budapesten,
de nem lett folytatása a dolognak.
Pár nap múlva rendezte a búcsúbuliját
az egyik Dunaparti szálloda elnöki
lakosztályában. Engem is meghívott,
iszonyúan készültem, új ruhát vettem,
most igazán hasznát vettem, hogy amíg
modellkedtem, megtanítottak profin
sminkelni. Na, beléptem a lakosztályba és
majdnem ki is fordultam rögtön. Tele volt
szebbnél szebb, közönségesebbnél
közönségesebb lányokkal, akikről kiderült,
hogy mind a Mark barátnői voltak, amíg
itt volt Magyarországon. Elég hamar
elmentem a buliból, a barátom jött értem,
együtt éltünk még akkor is.
Az éjszaka közepén kaptam egy SMS-t
Marktól, az volt benne, hogy egyedül
fekszik az elnöki lakosztályban, a
hatalmas ágyban, és szívesen
megosztaná velem. Na, most mit
csináljak, töprengtem. Felhívtam a
barátnőmet, aki szintén a cégnél
dolgozott, és ismerte a sztorit. Ő mondta,
hogy ne csináljak semmit, ilyen üzenetet
aznap éjjel több lány is kapott, a Mark
kíváncsi volt, melyikünk ugrik a hívására,
ha meg esetleg többen is elmegyünk,
legfeljebb jobban szórakozunk.
Hát, ezután a pofára esés után inkább a
munkába temetkeztem megint. Közben,
ugye, még együtt voltam Gáborral, sőt
vettünk is a szülőfalumban egy házat,
elkezdtük felújítani, és én egyre inkább
azt gondoltam, ez lesz az életem. Szülök
majd Gábornak néhány gyereket, és
idővel talán megismerek valakit, aki
igazán megbecsül, aki értékelni tud. Mert
Gábortól továbbra sem kaptam
megbecsülést, természetesnek vette,
hogy van egy szép, értelmes barátnője,
aki eltartja. Akkor már ismét dolgoztam
az éjszakában is, a házfelújítása zabálta a
pénzt, és Gábor nem keresett valami
sokat. Egyre többet veszekedtünk emiatt,
aztán végül is ő mondta ki, hogy
szakítsunk, öt év után.
Amikor egyedül maradtam, egyre
többet kezdtem dolgozni a komoly
állásom mellett az éjszakában is. Voltak
kalandjaim, megismerkedtem például egy
ismert zenekar énekesével, akivel nagyon
hamar egy hullámhosszra kerültünk.
Egész napokat beszélgettünk át,
cseteltünk, a telefonon lógtunk. Amikor
szóba került, hogy esetleg
megpróbálhatnánk együtt, rögtön
leállított, azt mondta, ő ugyan nem
hagyja el a Katát, akivel épp járt.
A diszkóban ismertem meg Patrikot is.
Szilveszter éjjel volt, amikor bejött, és
azonnal beleestem. Egy igazi nagydarab,
markáns arcú, vastag aranyláncos roma
kokaindíler. Ez utóbbit persze eleinte nem
tudtam, csak azt láttam, hogy egy erős
férfi, a sleppjével a nyomában. Ő is
azonnal kiszúrt magának. Pár órával
később behívtak a szeparéba,
megkínáltak anyaggal, és én ott rögtön a
Patriké lettem. Elképesztő volt vele a
szex, bekokainozva meg főleg, ilyet még
soha nem tapasztaltam. Tudtam, hogy
rosszfiú, de nem érdekelt, valahogy az
apámra emlékeztetett, és a tenyerén
hordozott. Kicsit féltem, amikor először
elmentem vele egy hotelbe, nem
tudhattam, nem akar-e eladni
Olaszországba kurvának, de nem volt
semmi baj. Na, tőle megkaptam azt a
megbecsülést, amire vágytam. Szépeket
mondott, figyelt rám. Csak nagyon hamar
kiderült, hogy nemcsak kokaint árul, de
lányokat is.
Amikor először felvitt a saját lakásába,
női ruhák száradtak, piperecuccok voltak
mindenfelé. Na, akkor leesett, hogy egy
roma kokaindíler strici szeretője lettem,
de hiába, mert már szerelmes voltam.
Emellett minden nap szívtam a cuccot,
reggel meg kómásan mentem dolgozni.
Aztán rám szálltak a lányok, a kurvái,
hívogattak telefonon, fenyegettek. Nem
éreztem veszélyben magam, azt
gondoltam, ők csak a dolgozói, én meg a
barátnője vagyok, én vagyok elöl a listán.
Igen ám, de aztán felhívott egy lány,
akiről kiderült, hogy ő a Patrik hivatalos
barátnője már hét éve. Meg előkerült egy
másik lány is, akinek meg gyereket
csinált, mialatt velem találkozott szinte
minden nap. Nem tagadott semmit, azt
mondta, ez a vérében van, náluk ez így
szokás. Sőt, azt is mondta, szívesen
elvesz feleségül, de tűrnöm kell ezeket a
dolgokat, meg akkor nem is dolgozhatok
tovább, nem mehetek egyedül sehová,
úgy kell élnem, mint a roma
asszonyoknak, de ezért cserébe
aranyéletem lesz, ő mindig a tenyerén fog
hordozni. Hát, ezt már nem vállaltam,
úgyhogy szépen elváltunk. Kicsit féltem,
mit szól, hogy szakítani akarok, de nem
volt balhé, azóta is jóban vagyunk. Ha
szükségem van valamire, megszerzi, ha
segítség kell, segít.
Amíg Patrikkal voltam, közben is
beszéltem néha az énekes fiúval,
állandóan le akart beszélni erről a
viszonyról, mindig azt mondta, ne
csináljam, én ennél jobbat érdemlek.
Mondtam neki, hogy persze, csak téged
nem érdemellek meg, mi? Na, amikor
szakítottam a roma fiúval, újra
találkoztam vele, és elmesélte, milyen
boldog az új barátnőjével. Micsoda?
Értem nem hagyta el Katát, de ezért a
lányért igen? Miért? Én miért nem voltam
elég jó? Összeomlottam, orvoshoz kellett
mennem, de a gyógyulás még most is
messze van.
Most van egy kollégám, akivel már több
mint egy éve találkozgatunk. Kicsit
fiatalabb nálam, nem akar komoly
kapcsolatot, csak szexelni járunk össze,
miközben én reménykedem, hogy rájön,
mégis érdemes velem többet is kezdenie.
Közben nem adom fel, ismerkedem, volt
pár ígéretes randim, úgymond hozzám illő
fiúkkal, jogásszal, közgazdásszal. Az első,
de legfeljebb a harmadik randi után mind
lelépnek. Hogy miért, arra csak az egyik
adott eddig választ. Ő elég gerinces volt
ahhoz, hogy a szemembe mondja:
szerinte én egyszerűen túl sok vagyok
neki. Itt van egy szép, okos, diplomás nő,
aki meg tud állni a saját lábán, már ez is
elijeszt nem egy férfit, de ehhez még
hozzájön, hogy van egy olyan erős
erotikus kisugárzásom, ami miatt egy férfi
sosem érezheti magát biztonságban
mellettem, mindig attól retteg hogy
megcsalom, lelépek valakivel. Ezért
gondolják azt, hogy én csak szeretőnek
vagyok jó, mert egyszerűen túl szexi
vagyok.
Hát ezért kezdek én rendre nálam
kevésbé iskolázott fiúkkal, akik büszkék
arra, hogy a barátnőjük okos és szép,
nem pedig megriadnak tőle. Most is van
egy fiú, sokkal fiatalabb nálam, ott lakik a
szülőfalumban, nyolc általánost végzett,
de nagyon intelligens egyébként, nyitott a
világra, kreatív. Szeretek vele lenni, el
van ájulva, hogy egy ilyen nő mellett
lehet, de még egyáltalán nem volt
közöttünk szex, mert nagyon komolyan
kábítószerezik, és már szinte képtelen rá.
Ha rosszul van, megborul, depressziós,
mellette vagyok, pedig egyre gyakrabban
mondja, hogy menjek el, nem kíváncsi
rám. De én kitartok, szerelmes vagyok.
Talán nem kellene. Az orvos azt mondja,
igazi önsorsrontó személyiség vagyok, és
lehet, hogy igaza is van.

Miért térdelnek le egyes nők fűnek-

fának? Hát, egész biztosan nem azért
csinálják, mert ez számukra a kielégülés
csúcsa. Hanem egyszerűen azért, mert
azt remélik, cserébe kapnak egy kis
elismerést. Egy kis érzelmi pluszt, amitől
az adott helyzetben úgy érezhetik, érnek
valamit. Ez tehát nyersen fogalmazva
valójában nem más, mint koldulás az
elismerésért.
Valószínűleg szó sincs itt semmiféle
igaziról. Amire egy olyan helyzetben lévő
embernek, mint a főhős, szüksége van, az
a feedback, a pozitív visszajelzés. Ha
valaki a korai szülői megerősítések híján
nem hiszi el magáról, hogy értékes,
állandóan feszült figyelemmel pásztázza a
környezetét, hogy meglássa, honnan
kaphat egy kis megerősítést. És amint
valaki ad neki valamennyi kedvességet,
ahhoz azonnal ragaszkodni kezd...
Sajnos ilyenkor sokan úgy gondolják,
hogy a legbiztosabban azt tudják
felkínálni egy férfinak - amiért egész
biztosan hálás is lesz az illető -, ha
letérdelnek neki. Azt hiszik, vagy attól
félnek, hogy ha az első vagy a második
alkalommal nem nyújtanak szexuális
szolgáltatást, akkor a férfi elveszíti az
érdeklődését, és azt mondja majd:
„édesem, így kevés vagy”. Egy megfelelő
önbecsülésű nő erre valami olyat
mondana: „ha neki csak a szex kell, és
nem élvezi velem az odavezető utat,
akkor nekem meg ő nem kell”. Amikor ez
a magabiztosság nincs meg, a nők
sokszor megteszik azt, amiről a
legbiztosabban tudják/hiszik, hogy
eredményt hoz: kiszolgálják a férfiakat.
Ha nem tudnak hinni magukban, a férfi
sem fog.
Ilyenkor valójában nem is szexről van
szó, hiszen ez teljesen egyoldalú, olyan,
mint egy szolgáltatás. Olyan ez, mint
hogy tíz emberből nyolc szereti, ha
megmasszírozzák a vállát. Alig-alig akad
olyan férfi, aki nem szereti, ha orálisan
kielégítik. Nagy biztonsággal használható
ez az eszköz, ám nem lehet nem
észrevenni, mennyire egyoldalú. Lehetne
akár az előjáték része is, lehetne
kölcsönös is, de a legtöbb ilyen típusú
esetben fel sem merül, hogy a nő is
kapjon valamit, egy kis simogatást,
kényeztetést. Nyilvánvaló, hogy ez az ő
számára nem lehet kielégítő.
Egy párkapcsolatban természetes, hogy
csinálunk olyat, ami számunkra nem hoz
kielégülést, csak adjuk a másiknak
szeretetből, csakhogy ez olyankor
működik, ha fordítva is meg tud történni.
De ezekben a kapcsolatokban, amelyekről
ebben a történetben szó esik, ilyesmi fel
sem merül, itt kizárólag a nő ad:
szexuális szolgáltatást, sőt nem csak azt.
Arra vágyik, hogy elismerést kapjon, de
ennek elérése érdekében olyan eszközt
használ, amely eleve garantálja, hogy a
vágya ne tudjon kielégülni.
Ennek az ellentmondásnak a
magyarázata az édesanyával kezdődik,
aki elfogadta, hogy a férfiak ilyenek:
félrelépnek, egyszerre több nő kell nekik.
Így alakul ki az emberben az elnyomott,
áldozati szerep: szép lassan megtanulja,
hogy bizonyos helyzetekben teljesen
felesleges bármit is tennie. Hiába szól,
hiába kedveskedik vagy dühöng, ez a
valami úgyis megtörténik. Amikor egy
feleség megpróbál szemet hunyni afelett,
hogy a férjét hajtja a vére, azzal elismeri,
hogy tehetetlen egy olyan helyzetben,
ami egyébként számára fájdalmat okoz.
Nem tud belőle kilépni, pedig az
önbecsülése szempontjából egyértelműen
romboló hatású a helyzet.
Az anya a lányát is mindig megtanítja
erre a szerepre. A statisztikák szerint
azok a lányok, akiknek az anyját
molesztálták, többszörösen nagyobb
eséllyel lesznek maguk is molesztáltak
vagy szexuálisan bántalmazottak. Miért?
Mert ezek a nők ezt a fajta áldozati
szerepet, személyiséget,
konfliktuskezelési módot tudják csak
továbbadni a gyermeküknek. Egy
lánygyermek ilyenkor azt tanulja meg az
anyjától, hogy tűrni kell, hogy nyelni kell.
Ez azt fogja eredményezni, hogy bizonyos
dolgok a lánynál sem ütik ki a
biztosítékot. Ha egy olyan anyával
rendelkezik valaki, aki nem volt hajlandó
méltatlan helyzetekben benne maradni,
akkor valószínűleg ő is kevesebbet fog
eltűrni egy kapcsolatban. Ebben az
esetben azonban nyilvánvalóan az anya
alacsony önbecsülését viszi tovább a lány
is, még akkor is, ha folyamatosan
győzködi magát a saját
különlegességéről.
A másik dolog, ami ebben a történetben
megjelenik, az ödipális elakadás. Amikor
a gyerekek úgymond „szerelmesek” az
ellenkező nemű szüleikbe: odavannak
értük, folyamatosan szeretnék kivívni a
szeretetüket, az elismerésüket. Egy olyan
apa, aki ezeket az elismeréseket
szétszórja a világban, ahelyett hogy a
felesége lenne a kedvezményezett,
nyilván kevesebbet tud adni a
leánygyermeknek is, hiszen ebben az
időszakban a kislány azonosul az anyával.
Ha a két szülő között gond van, akkor azt
érezheti a gyerek, hogy elveszíti az apját,
hogy nem tudja megszerezni az
elismerését - épp, ahogy az anya sem
tudta.
Mindebből az következik, hogy állandó
elismerésre való vágy alakul ki a
leánygyermekben: ha már az apáét nem
tudta megszerezni, újra és újra
megismétli ugyanazokat a helyzeteket,
hátha valakiét majd meg tudja.
Ugyanakkor az sem véletlen, hogy
rendszerint nem megfelelő partnereket
választ ehhez.
Ha a hétköznapjaink során elismerést
kapunk valakitől, de az adott területen ő
nálunk alacsonyabb szinten áll, nem
fogunk hanyatt esni a dicséretétől A nagy
dolog az, amikor egy azonos szinten vagy
egy felettünk álló ember ismeri el a
teljesítményünket. Ha alulválasztunk, az
eleve garantálja, hogy az elismerés, ami a
másiktól jön, nem fog felemelni, hiszen az
magától értetődő - épp ez az alulválasztás
lényege. Ha egy gyönyörűséges nő
választ egy Quasimodót, és ő azt mondja
rá, hogy csinos, abban nincs semmi extra.
Alacsonyan van a léc, nincs kihívás. Azt
az elismerést tudjuk értékelni, az tudja az
önbecsülésünket följebb nyomni, amit
kihívásként élünk meg. Amit túl könnyen
kapunk, az csak egy információ.
Érdekes, hogy ez a lány többször
kijelenti: az eszéből szeretne megélni,
ennek ellenére mégis elmegy egy
fotózásra. Minden kapcsolatában kiemeli,
hogy a férfiak milyen különlegesnek
tartották amiatt, hogy címlaplány volt. Itt
egy komoly ellentmondásba ütköztünk. Az
eszünk, a belső értékeink segítségével
szeretnénk boldogulni, aztán mégis úgy
alakítjuk az életünket, hogy a külsőnket
hangsúlyozzuk, és amiatt érdemeljük ki a
„különleges” jelzőt? Ez egy nagyon
ambivalens elvárás: a testünket mutatjuk
a férfiaknak, de közben borzasztóan
vágyunk arra, hogy ők e mögé lássanak!
Pedig ilyenkor ez nem várható el tőlük.
Ezt a munkát nem lehet rájuk bízni,
nekünk kell eldönteni: képesek vagyunk-e
arra, hogy ne olyan külsővel állítsunk be
egy partira, amire nem lehet nem
reagálni, hanem valóban a belső
értékeinkkel próbáljunk meg lenyűgözni
valakit? Képesek vagyunk-e olyan férfit
választani, aki bár csinosnak tart minket,
de jobban érdekli, hogy mit mondunk és
hogyan mondjuk, mit érzünk valamivel
kapcsolatban? Ezt csakis akkor meri
megtenni valaki, ha valóban hisz abban,
hogy a belső értékei vagy a tudása
elegendő ahhoz, hogy elcsábítson valakit.
Ez a lány állandóan vívódik saját
magával: szeretné, ha a belső értékei
alapján ismernék el, szeretné, ha
nemcsak a szexre kellene, hanem valódi
partnernek, szeretne magabiztos lenni,
mégsem tud ilyenné válni. Azok a lányok
tudják ezt megvalósítani, akiket ő lenéz a
külsejük miatt. Erre egyébként épp azért
van szüksége, mert ha nem tenné,
vállalnia kellene a kockázatot, hogy
esetleg alul marad velük szemben.
Azt viszont nem érti, miért választják a
férfiak mégis ezeket az általa nem sokra
becsült „bölcsészlányokat”. Több
szempontból is nagyobb biztonságot
sugároz egy olyan nő, aki nem feltétlenül
csak a külsejére alapoz. Aki nagyon sok
munkát fektet abba, hogy csinos legyen,
annak nyilván ez a prioritás, ami hosszú
távon labilitást eredményez, hiszen
tudjuk, hogy a külső csillogás csak ideig-
óráig tart. Aki nagyon erőlködik, hogy
csinos legyen, és nagyon fontos neki,
hogy ne csak a párja, hanem nagyon
sokan jelezzék ezt vissza neki, az a
megbízhatatlanság érzetét kelti a
férfiakban. Akinek ennyi feedback kell,
annak egy idő után kevés lesz egy
partner. Ahhoz, hogy újra és újra
bebizonyítsa magának, hogy értékes,
újabb és újabb alanyokra lesz szüksége.
Általában az ilyen lányokat arra
használják a férfiak, hogy igazolják
maguknak: vannak olyan jó pasik, hogy
egy ennyire jó nőt „fel tudnak szedni”.
Bár sok férfi hűtlen, egyáltalán nem azért
azok, mert olyan rettentően
magabiztosak. Általában ennek épp az
ellenkezője igaz: azzal próbálnak erősíteni
az önbecsülésükön, hogy minél jobb nőt
próbálnak megszerezni. Például amikor
valaki jobb pozícióba kerül a cégénél,
egyszer csak észreveszi, hogy már más
típusú nőket is megkaphat, mint azelőtt,
de alapvetően nem magában hisz, hanem
a pozíció erejében.
Tulajdonképpen tehát önigazolást
kereső, bizonytalan emberek
kapcsolatáról beszélünk oda és vissza.
Ehhez jön még hozzá a tehetetlenség
érzése: hogy megpróbálok minden
területen sokat adni, hátha kapok egy kis
elismerést, aztán szépen eljutok addig,
hogy már a csillagot is lehozom az égről,
és mégsem kapok vissza cserébe semmit,
ezért egyre lejjebb adom a szinteket, a
vágyaimat. Ez ennek az iszonyú
leépülésnek a lényege.
Az emberek nagy része pontosan tudja
azt, hogy mit szúr el ezekben a
helyzetekben, hogy min kellene
változtatnia. Egyetlen dolgot nem tudnak:
érzelmileg felkészíteni magukat erre a
felismerésre. Sokan mondják például egy
méltatlan kapcsolatban: „igen, tudom,
hogy el kellene hagyni”. Azt tudják, hogy
mit kellene tenni, de azt nem, hogy miért
nem tudják megtenni.
A történetben szereplő lány sem tudja,
mit kellene másképp csinálnia, mégpedig
azért, mert ezeket a stratégiákat, ezt a
megoldási repertoárt hozta magával
otthonról A változtatás, változás egy
hosszú folyamat: teljesen át kell alakítani
hozzá az ember saját magáról alkotott
képét, át kell rendezni az önbecsülését,
az értékrendjét. Van ilyenkor egy
iszonyúan küzdelmes időszak, amikor a
korábbi megoldási módokat eldobja az
ember. Ha például eddig csak a külsejére
fektetett hangsúlyt valaki, meg kell
próbálni ezt félretenni.
Ilyenkor jön egy átmeneti nagyon
nehéz periódus, amikor már nincs meg a
régi, de még nem alakult ki elég stabilan
az új stratégia sem. Még nem tudunk
hinni például abban, hogy a belső
értékeink alapján is elég érdekesek
lehetünk. Ez hetek, hónapok munkája,
ami alatt el kell tudni viselni, hogy azt a
valamit, ami addig átmeneti
kielégüléseket hozott, elveszíti az ember.
Aki erre képes, az képes lesz változni is,
meghaladni egy bizonyos szintet.
Sajnos az emberek többsége nem viseli
túl jól a „már nem” és „még nem”
időszakát, ezért visszaesnek. Ugyanúgy
működik, mint például a fogyókúra
esetében: már nem eszünk annyit, tehát
eldobtunk valamit, ami addig kielégülést
hozott, de még nem látszik annyira az
alakunkon a változása, hogy ez kitartást
adjon. Ha valaki mégis kitart, mert hisz
abban, hogy a munkája eredményes lesz,
akkor sikerülni fog. Ez is pontosan
ugyanígy működik. (A.K.)
 A MEGSZÁLLOTT
Borzasztó régi, elcsépelt kérdés, de
felteszem, hátha valami új, eredeti
választ kapok: amíg világ a világ, a nők
mindig a sikeres és természetesen pénzes
férfiakat fogják előnyben részesíteni?
Egészen mostanáig azt hittem, hogy
csak egy férfi lehet igazán céltudatos,
megszállott. Csak egy férfi képes mindent
alárendelni a sikernek. Mostanáig azt
hittem, hogy az életben bármit meg lehet
tervezni. Kivéve a szerelmet.
Az nyilvánvaló, hogy mindig voltak,
vannak és lesznek lányok és asszonyok,
akik imádnak rajongani. Színészekért,
popsztárokért, sportolókért. Az viszont
meglep, hogy egy fiatal lány az egész
életét hajlandó egyetlen férfira áldozni.
Amikor 2002-ben az első szeretőkről
szóló könyvemet írtam, már akkor feltűnt,
hogy a huszonéves lányok igazából az
ötvenes férfiakra vágynak. A hasonló korú
fiúk szerintük éretlenek, unalmasak,
szexuálisan érdektelenek. Hogy ez
régebben is így volt-e, azt nem tudom.
Azt sem tudom viszont, hogy mire jó egy
sikeres, vonzó művész, ha nem lehet vele
sétálni, vacsorázni, wellnessezni,
egyáltalán mutatkozni.
Aztán az sem világos, miért nézi le egy
fiatal lány az embereket. Miért dönt úgy,
hogy neki mindenből a legtöbb jár? Talán
azért, mert megszállott? (H.H.)

Tizennégy éves voltam. Apukám

felhozott minket Budapestre, a
Vidámparkba. Velünk volt az öcsém is. A
Szépművészeti Múzeum előtt pirosat
kaptunk, és apu azt mondta: „Nézzetek
csak jobbra! Abban a Mercedesben
Szatmári Ákos ül!” Az öcsémnek fogalma
sem volt arról, hogy ki az a Szatmári
Ákos, de hát egy hétéves vidéki gyerektől
nem is várható el, hogy tudja. Én viszont
nagyon is tudtam. Láttam a televízióban,
sőt színházban is, mert anyuval és a
barátnőjével gyakran jöttünk fel
Budapestre kiállításmegnyitókra, és úgy
alakítottuk, hogy eljussunk olykor
színházba, hangversenyre is. Szatmári
Ákos volt a kedvenc színészem és a titkos
szerelmem. Akkor, ott, tizennégy évesen
a Hősök terén, apu autójában
megesküdtem, hogy egyszer még én
leszek Szatmári Ákos szerelme. Majdnem
tíz év telt el, amíg az álmom beteljesült.
Fehérváron laktunk, a Kodolányi
kézenfekvő választás volt Turizmus
szakon szereztem főiskolai diplomát.
Tudatosan készültem az életre. Az
teljesen egyértelmű volt, hogy a
művészetből nem lehet megélni, bár anyu
kedvéért zongoráztam, jártam balettra,
énekelni is tanultam. Csináltam én
mindent, amit kértek, de közben megvolt
a magam kis titkos élete. Még az
általános iskolában az ebédjegyekkel
kezdődött. Eladtam az ebédjegyeimet, a
befolyt pénzből pedig posztereket
vásároltam egy ismerős buszsofőrtől, aki
csoportokat vitt Ausztriába. Megőrültem
Madonnáért. Amikor bevittem az egyik
posztert a suliba, és megláttam azokat az
irigy arcokat, akkor döbbentem rá, hogy
ebből nagy üzletet lehet csinálni. A
poszterek után hetedikes-nyolcadikos
koromra már görkorcsolyát és márkás
tornacipőket is kezdtem árulni.
 Tudtán kívül apu is besegített. Ő már a
rendszerváltás előtt is mindenfélével
üzletelt. Kereskedő, járja a világot. Ha
valaki megkérdezi tőle, hogy mivel
foglalkozik, általában azt válaszolja, hogy
pénzcsinálással. Pár hete megkért, hogy
csináltassak neki névjegyet. Azt írattam
rá, hogy Pánczél Géza pénzcsináló,
pillanatnyilag szabadlábon. Apu piszkosul
felhúzta magát, de a harag nála egy napig
se tart. Az üzleti érzékemet egész
biztosan tőle örököltem. Anyu egyébként
pont ezért vált el tőle.
Anyu művészlélek. Festőszakon végzett
a főiskolán, aztán átállt a grafikára. Főleg
mesekönyveket illusztrál, néhányszor
próbáltam rábeszélni, hogy inkább a
szitával foglalkozzon, mert úgy sok pénzt
kereshettem volna az extrém pólókkal.
Azt mondta, hogy szó sem lehet róla.
Anyuval kapcsolatban van egy
meghatározó élményem. Elsős vagy
másodikos lehettem a gimiben, amikor a
Vörösmarty téren az ORI akkor még
létező épületének földszintjén, a
galériában részt vettünk egy
kiállításmegnyitón. Volt üdítő meg
pogácsa, ahogy ilyenkor lenni szokott.
Anyu elcsevegett a pályatársaival, aztán
elindultunk a parkolóház felé, és a Váci
utcánál beleütköztünk egy snellezőbe.
Életemben nem hallottam még ezt a szót,
de anyu elmondta, hogy a szakmában így
hívják azokat az utcai rajzolókat, akik
sámlira ültetik a turistákat, és ripsz-ropsz
lekanyarítják a portréjukat Anyu egy-két
fiataltól eltekintve ismerte az összes
snellezőt, ez sem volt kivétel. Irult-pirult,
és valami olyasmiről habogott, hogy „Hidd
el, Zsófi, csak addig csinálom, amíg
összejön a lakás, meg amíg az asszony a
gyes után vissza nem megy dolgozni”.
Anyu bólogatott, hogy persze, mindig
vissza lehet térni a táblaképhez, a
grafittól az olajhoz, de aztán a kocsiban,
hazafelé menet azt mondta, hogy
mindegyik reménytelen eset, soha sem
fognak lemondani a könnyen szerzett
pénzről, ott ragadnak a Vörösmarty téren,
aztán ősszel átmennek Párizsba, télen
pedig Monacóba. Anyu sóhajtozva
mondta, hogy pedig van köztük olyan is,
akire a mestere azt mondta, hogy
korszakos tehetség. Hazáig hallgattam,
de szívem szerint megkérdeztem volna,
hogy ő mikor festett utoljára olajjal.
Sosem voltam nagy véleménnyel a
szüleimről. Apámat egyenesen
szánalmasnak tartottam. Állandóan a
pénzről beszélt, de nem tudott bánni vele.
Egymás után szedte fel a fiatal csajokat,
de még ezt is pitiáner módon csinálta. A
legközönségesebb macákat mutatta be
nekem, az ötödiket simán
összekeverhettem volna a kilencedikkel.
Szőke póthaj, szilikonmellek, üres
tekintet. Ezekkel a lányokkal kegyetlen
voltam, úgy néztem rájuk, mint egy darab
szarra. A leginkább mégis anyámtól
kaptam agyvérzést. A válás előtt attól volt
depressziós, hogy csalja a férje, a válás
után meg attól, hogy nincs már meg a
férje, aki ugyan így már nem csalja,
viszont milyen rossz, hogy nincs.
Merthogy akármekkora szélhámos is volt
az apám, azért csak elszórakozatta
anyámat, meg csak-csak a segge alá
rakott háromévente egy új autót.
Szóval elnéztem ezt a két boldogtalan
embert, és eldöntöttem, hogy én
semmiben sem akarok hasonlítani rájuk.
Én nem megyek férjhez, és nem szülök
gyereket. Nem váltogatom a
partnereimet: kinézek magamnak egy
férfit, és kitartok mellette a haláláig. A
lehető legegyszerűbben akarom élni az
életemet, nincs szükségem kalandokra,
izgalmakra, érzelmi lavinákra. Anyagilag
független leszek, nem lesz főnököm,
megállok a saját lábamon. Olyan pályát
választok magamnak, ahol én lehetek a
legjobb. Nemcsak anyagilag, érzelmileg is
független akarok lenni. Soha nem fogom
sajnáltatni magam, és én se sajnálok
másokat. Az emberek túlnyomó többsége
taszít, de azért igyekszem elvegyülni
köztük. Végezetül azt is elhatároztam,
hogy fejleszteni fogom magam,
szellemileg és fizikailag is. Ha már
megtanultam egy nyelvet, elkezdek
tanulni egy másikat. Ha már
körbebicikliztem a Balatont, akkor
körbemegyek görkorcsolyával is.
Gyakorlatilag megterveztem az életemet
egészen a halálomig.
A gimnázium évei elszaladtak. Két
kórusban is énekeltem, és a Hozsanna
egyházi kórussal Jeruzsálembe is
eljutottam. A Mária Elszenderülése-
templomban szinte érinteni lehetett az
áhítatot. Az a helyzet, hogy a nagyival
meg anyuval minden vasárnap elmegyünk
templomba, de én igazából ateista
vagyok, mint apu. Emlékszem, egyszer
néztük a Híradót, és mutatták, hogy egy
ronccsá tört buszból hogyan húzzák ki a
gyerekek holttesteit. Apu akkor azt
mondta, ha lenne Isten, akkor ez nem
történhetett volna meg. Amikor meg
másodikos gimnazista voltam, egy szép
szőke kislány, a Maiinka Zsuzsi hetekre
eltűnt. Azt tudtuk, hogy kórházba került,
de azt nem, hogy milyen betegséggel.
Fehérvérűségben halt meg, egy héttel az
érettségi előtt. A temetésén egy csomó
osztálytársam elájult. Én összeszorítottam
a fogamat, és azt mondtam: ha lenne
Isten, Zsuzsi leérettségizne. A
matektételeket én vettem át vele. Egy
csomó arcot nem tudok megjegyezni,
mert nem különösebben érdekelnek az
emberek, de a Malinka Zsuzsi fehér arca
mindig felbukkan a semmiből, ha rá
gondolok.
Jeruzsálemben, abban az
altemplomban, ahol a legenda szerint
Mária élt, félkör alakban álltunk, Panni
néni finom mozdulatokkal vezényelt, mi
pedig énekeltünk. A turisták - a kövér
amerikaiak, a kóró angolok meg az izgága
olaszok - néhány másodpercig
csodálkozva néztek minket aztán
megmerevedtek. Mintha az ének
hipnotizálta volna őket. Amikor
végigénekeltük a Panis Angelicust,
kezdtünk volna szedelődzködni, de nem
lehetett, mert taps ugyan nem volt, de a
szemekből sugárzott, hogy „tessék még
énekelni”: Úgyhogy elénekeltük még a
Missa Tertiát, és bár most sem tapsoltak,
de amikor kifelé mentünk, megsimogattak
minket.
Anyunak fogalma sem volt, hogy
mennyi pénzem van. Nálunk, a családban
teljesen természetes volt, hogy mindenki
beszél legalább három nyelven. Talán
harmadikos lehettem, amikor kisegítő
lettem a Mercurius Toursnál. Ha
bármilyen okból, betegség vagy
szabadság miatt kiesett egy
idegenvezető, beugrottam a helyére.
Angolul, németül és franciául vezettem
csoportokat, de persze nem az ottani
fizetésért csináltam. Szívesen váltottam
pénzt a turistáknak. A hivatalos
árfolyamra rátettem tíz, de inkább tizenöt
százalékot. Akkor kerestem a legjobban,
ha Fehérvárról Budapestre vittem
csoportot. Nyolc-tíz percnyi szövegelés
után elénekeltem egy népdalt, a turisták
meg nyögtek, hogy „beautiful”, meg
„magnific”. Kaptam borravalót rendesen.
De a nagy pénzt a boltosok jelentették.
Főleg a Várban meg a Bazilika környékén
voltak kapcsolataim. Nem lehetett
átverni. Álltam a pénztárgép mellett, és
úgy számoltam, mint a profi
blackjackezők a kaszinóban. Elég rendes
pénz összejött a Hungarian Handmade
termékekből származó tízszázalékos
jutalékkal.
Tizennégy éves korom körül felhagytam
a balettel. A tanárnőm sajnálta, mert azt
mondta, hogy ideális az alkatom, magas,
nyúlánk lány vagyok laza ízületekkel,
mindehhez pedig csinos pofi, kicsit
görögös arcél, derékig érő fekete haj
társul. Átálltam az RSG-re, és nem
bántam meg. Már az első órán rájöttem,
hogy milyen sokat veszítettem addig: a
lendületet, a ritmust, a szenvedélyt. Alig
múltam tizenhat, amikor először
rúdtáncoltam. Mindig vonzott az éjszaka,
és könyörögtem apunak, hogy vigyen el
egy éjszakai bárba. Ő akkor már a
fővárosban élt. Eleinte húzódozott, de
nem sokáig mert gyorsan kiderült, hogy
két terület van, ahol igazán kiismeri
magát: az üzleti és az éjszakai élet. A
Váci utca környékén, egy amerikaiak
számára nyitott bárban ücsörögtünk
apuval néhány órát. Ismerték egymást az
üzletvezetővel. Megittak néhány whiskyt,
de a kislánynak, azaz nekem, be kellett
érni a frissen facsart narancslével.
Miközben apu azt hitte, hogy
elszunyókáltam, valójában azon filóztam,
vajon mikor lépek majd itt fel először.
Egy hónap múlva már ott voltam a
rúdon. Az üzletvezető próbált elhajtani,
de hamar rájött, hogy szívósabb vagyok,
mint a pióca. Megbeszéltük, hogy minden
második pénteken fél órát táncolok éjfél
körül. Ha anyu tudta volna, hogy mennyi
jön össze nekem bugyipénzből, szerintem
elájult volna.
 Kaptam ajánlatokat rendesen, de arról
szó sem lehetett, hogy egyet is
elfogadjak. Az nem illett volna a
tervembe. Eldöntöttem, hogy profi módon
felkészülök rá, hogy Szatmári Ákosé
legyek. Olyan férfira volt szükségem, aki
mindenre megtanít, ami ahhoz szükséges,
hogy elkápráztassam a szerelmemet.
Elég hülye neve volt, Bélának hívták.
Eredetileg tesitanárnak készült, de nem
érdekelte a tanítás, ezért végül beállt
buszsofőrnek. Elsősorban a kora miatt
néztem ki magamnak. Szatmári Ákos 25
évvel volt nálam idősebb, a Béla mondjuk
csak tízzel. Sopron mellett, egy motelben
vette el szüzességemet. Borzasztóan
meglepte, azt mondta, hogy egy ilyen
temperamentumos lányból senki nem
nézte volna ki, hogy majdnem érettségiig
tartogatja magát. Szegény Béla
megkérdezte, miért éppen ő lett a
szerencsés. Mondtam neki, hogy ennek
számos oka van, de a legfontosabb, hogy
egy olyan bunkót kerestem, akibe még
véletlenül se szeretek bele. Ő erre is csak
vonogatta a vállát, szegény, nem értett
semmit. Mondtam neki, hogy nem az a
dolga, hogy filozofáljon, hanem az, hogy
teljesítsen. Éjszakákat töltöttem azzal,
hogy pornófilmet néztem, aztán a Bélával
elpróbáltam a dolgokat. Úgy éreztem,
hogy mire kell, elég felkészült leszek.
A tizennyolcadik születésnapomra
megvolt a jogosítványom. Apa azt
mondta, hogy kétmillió forintig
választhatok egy használt autót. Én egy
206-os Peugeot cabriót néztem ki
magamnak duplaannyiért. Több mint 10
millió volt a számlámon, könnyen
kipótoltam a hiányzó részt, csak azt
kellett kitalálnom, hogyan magyarázom
meg, hogy ennyi pénzem van. Apuval
elvitettem magam a Hilton Szálló
kaszinójába. Eljátszottam pár száz dollárt,
sóhajtoztam, dühöngtem, és azt
mondtam neki, hogy egyszer még bosszút
állok a kaszinón. Aztán, amikor odaadtam
a hiányzó két és fél milliót, már Apu volt
az, aki hüledezett, hogy „Jézus Mária, te
képes voltál visszamenni a kaszinóba?”
A főiskolán nem törtem össze magam.
A lányok utáltak és utáltak a fiúk is. Hogy
a lányok miért, azt nem kell
megmagyarázni. Nem a cabrió, a márkás
ruha meg az ékszerek zavarták Őket,
hanem az, ahogy rájuk néztem.
Távolságtartó, fürkésző tekintettel. Na, ez
az, amit gyűlöltek.
Húszévesen beneveztem a városi
szépségversenyre és meg is nyertem. A
polgármester tette a fejemre a koronát,
aztán felkért, hogy legyek a város
háziasszonya. Ha jöttek a külföldi
küldöttségek, én fogadtam őket tágra
nyílt szemekkel, mosolyogva és olyan
üdén, mintha most léptem volna le egy
reklámtábláról.
A fősulin a fiúk semmit nem értettek. Itt
van ez a lány, és se közel, se távol egy
barát. Valóban, nekem nem voltak se
barátnőim, se barátaim. Nekem csak egy
tervem volt, amit valóra akartam váltani.
Huszonkét évesen Szatmári Ákosé
akartam lenni.
A diplomaosztó után apu az egész
családot felfuvarozta Pestre a Gundelbe,
azt mondta, hogy most semmi nem
számít, hiszen a lánya ezennel kilép a
nagybetűs életbe. Mondtam neki, hogy ez
pontosan így van.
 Másnap írtam egy levelet Szatmári
Ákosnak. A másolata máig megvan. Kicsit
közhelyesen kezdődött, azzal, hogy már
nagyon régen terveztem, hogy végre
rászánjam magam a megírására, meg
hogy régóta nagy tisztelője vagyok a
Művész Úrnak. Pusztán azért, hogy ne
legyen „személytelen” a levél,
mellékeltem egy fényképet is, ami
szerintem egyszerre volt kihívó és
ártatlan. Hatalmas, dús hajtömeg, kissé
túlságosan kirúzsozott száj, darázsderék,
gusztusosan gömbölyű csípő, hosszú
combok. Na és persze azt is leírtam, hogy
a fotón szereplő lány nemsokára lesz
huszonkét éves. A levél végén gratuláltam
a sikereihez, és megkérdeztem, hogy
találkozhatnánk-e, meg hogy addig is
kapok-e választ. Pár hét múlva tényleg
válaszolt. Egy műsorújság címlapfotóját
küldte el nekem a szerelmem, zöld
filctollal aláírva. A borítékban volt még két
színházjegy, de egyetlen sort sem
mellékelt hozzá. Fájt az érzéketlensége.
Ha csak egy levelet küldtem volna, mint
olyan sokan mások, és arra nem reagál,
azt megértettem volna, de én küldtem
fényképet is!
Nem adtam fel, küldtem egy újabb,
harcias levelet. Megírtam, hogy többet
vártam, mást vártam, leginkább azt, hogy
személyesen meg akar majd ismerkedni a
rajongóval, aki történetesen egy
huszonkét éves, csinos és értelmes lány.
Nagyon gyorsan jött a válasz, hogy
használjam fel a jegyet, és az előadás
után szívesen találkozik velem meg a
barátnőmmel. Már akkor tudtam, amikor
két jegyet küldött, hogy fél. Pár hónap
múlva, amikor szóba került, ő maga is
megerősítette, hogy az ő helyzetében
figyelni kell, nehogy csapdába essen. A
bulvársajtó mindenre képes, de vannak
őrült rajongók is, akik szívesen
kompromittálnak ismert embereket.
Természetesen egyedül mentem az
előadásra, nem is volt barátnőm, akit
magammal vihettem volna. Nyilván tudta,
hogy az első sorban ülök középen, de rám
se bagózott, aztán a végén, amikor már
harmadszor jöttek ki a függöny elé, felém
nézett, rám kacsintott és mosolygott
hozzá. Amíg a ruhatár előtt várakoztam,
azon töprengtem, hol is fogunk mi
találkozni. Aztán megkocogtatta a
vállamat egy ötven körüli férfi. Egyből
levettem, hogy meleg. Nem is tévedtem.
Ő volt Szatmári Ákos öltöztetője. Magával
vitt Ákos öltözőjébe, útközben végig róla
mesélt, azt mondta, hogy borzasztóan
szereti a Művész urat, de néha nagyon
idegesítő tud lenni. A mai előadás előtt
például nem engedte, hogy bekösse a
cipőfűzőjét.
Az én szerelmem csíkos alsónadrágban
fogadott és csak hebegett-habogott
nekem. Meglepett, hogy egy ilyen
magabiztos művészt ennyire zavarba
lehet hozni. Húzkodta magára a gatyáját
meg az ingjét, és közben bevallotta, hogy
amikor kopogtatás nélkül rányitottunk,
épp a mosdóba pisilt, és alig tudta
abbahagyni. Mondtam neki, hogy ne
zavartassa magát, nyugodtan fejezze be.
Azt mondta erre, hogy a színészeknél
teljesen megszokott, hogy az öltözőben a
mosdóba pisilnek, ne higgyem, hogy ez az
ő aberrált szokása. Aztán elővette a
farkát és pisilni kezdett. Letérdeltem a
mosdó mellé. Az arcom pont egy
vonalban volt a farkával. Amikor
befejezte, a számba vettem és szopni
kezdtem.
A következő nyolc év gyakorlatilag ezzel
telt el. Mármint hogy szexszel. Egyikünk
sem volt szerelmes a másikba. Ami
engem illet, szerelem helyett inkább a
rajongás szót használnám. Ákos soha sem
tudta meg, hogy én mennyire rajongok
érte. Sohasem hallott tőlem olyasmit,
hogy szeretlek, imádlak, meghalok érted.
Én úgy voltam vele, mint egy műgyűjtő,
aki csak titokban nézegetheti az
orgazdától vásárolt lopott képet. A
legfontosabb a tudat volt, hogy
megszereztem.
Ákos számára én egy gyönyörű, fiatal
lány voltam, aki mindig a rendelkezésére
állt mindenben. Tényleg mindent
megtettem volna érte, hozhatta volna a
barátait, elvihetett volna swinger klubba,
verhetett volna korbáccsal, belepisilhetett
volna az arcomba, de semmi ilyesmiről
nem volt szó. Ákos valójában a testemet
értékelte, illetve azt a képességemet
hogyan tudom érvényesíteni a fizikai
adottságaimat. A derékig érő fekete haj
önmagában is izgató, de még inkább az,
amikor végigsimogatom vele a hanyatt
fekvő férfi testét. Ha jobban
belegondolok, már amikor elkezdtem a
rúdtáncot, tudat alatt akkor is Ákosra
készültem, hogy hogyan fogok egyszer
majd a farka körül pörögni.
Mielőtt találkoztunk volna, bele sem
gondoltam, hogy az én szerelmem teste
vajon milyen állapotban van. Aztán
szerencsére kiderült, hogy ezen a téren
egy igazán igényes férfira akadtam.
Imádtam Ákost szopni, meg persze
nyalni, nemcsak a farkát, a kisujját és a
nagylábujját is. Nagyon jó volt vele
csókolózni. Mindent megadtam neki, és
szó sem volt arról, hogy ő ezt viszonozta
volna. Már az első alkalommal közölte,
hogy orális szexről az ő részéről szó sem
lehet azt fenntartja a feleségének.
Imádtam, amikor a fenekemet ütötte,
háttal lovagoltam rajta, és ő vörösre verte
a fenekemet a tenyerével, de amikor
szóltam, hogy használhatna szíjat,
fakanalat vagy akár pingpongütőt is,
akkor megrázta a fejét és azt mondta,
hogy nem.
Végeredményben a kapcsolatunkban
éppen ez volt a legszebb: imádott
megbaszni, és én imádtam, hogy ő
imádja. A találkozásaink egy-másfél
óránál sohasem tartottak tovább, mintha
csak enni jártam volna hozzá.
Felcsengettem, feljutottam az ötödik
emeletre, ajtót nyitott, már ott az
előszobában vetkőztem, villámgyorsan
lezuhanyoztam és már hanyatt is
döntöttem a franciaágyon. Beszélni nem
nagyon beszéltünk, nem azért
találkoztunk, hogy beszámoljunk
egymásnak arról, kivel mi történt.
Nős volt, és volt egy nálam két évvel
idősebb lánya. Róluk csak annyit tudtam,
hogy Róza, a lány nemrég férjhez ment,
ami még nem lett volna baj, csakhogy a
papa egy kollégájához, ami ugyancsak
nem lett volna baj, ha az illető nem
szcientológus. Viszont az volt. Ez annyira
kiborította Ákost, hogy minden
kapcsolatot megszakított velük. Edit, a
felesége, ahogy Ákos fogalmazott, örökös
feleség. Ez azt jelenti, hogy a státusza
olyan, mint a nemzet színészéé: a
haláláig tart, a helyzete
megingathatatlan. Elég hamar rájöttem,
hogy számos elődöm azon bukott meg,
hogy az „Örökös feleség” helyére akart
lépni. Nekem ez eszembe sem jutott.
Ákossal nemhogy étteremben nem
voltam, de még az utcán sem
találkoztunk soha. Még a legelején
megegyeztünk a legfontosabb
kérdésekben. Tisztáztam, hogy a szexen
kívül semmit sem akarok tőle, nem
akarok feleségül menni hozzá, és
gyereket sem akarok szülni neki. Egészen
a haláláig vele akarok lenni, ha kell, majd
a tolószékről is gondoskodom. Cserébe
csak annyit kértem, hogy ne csaljon meg.
Számomra teljesen nyilvánvaló volt, hogy
én betartom a szabályokat és Ákos - ha
van esze - ugyancsak betartja. Nyolc évig
működött a megállapodás, és ez a nyolc
év nagyon gyorsan elrepült.
Elég hamar, a találkozásunkat követő
harmadik héten felköltöztem Budapestre.
Eredetileg albérletbe akartam, de az
apám annyira megörült nekem, hogy vett
egy garzont a Várban. Azt hitte, hogy
majd mellette folytatom az életemet,
tolmácsolok neki, együtt kötünk
üzleteket. De én megmondtam, hogy
erről szó sem lehet, még az ő kedvéért
sem tanulok meg ukránul vagy csecsenül.
Az apám az ilyenek miatt állandóan
megsértődik, aztán, amikor már harmadik
napja nem veszem fel a telefont, sírva
kaparja az ajtómat, hogy fogadjak el tőle
egy Mercedes cabriót. Gyűlölöm a
fölösleges luxust, nem hordok ékszereket
sem, és általában a tömegközlekedést
használom. Szívem szerint bicikliznék, de
Pest mocskos város. Bármerre járok a
világban, még ha csak fél napra is, de
mindenütt biciklit bérelek. Budapesten
azonban nem. Mindenhol büdös van és
kutyaszar. Na, ezért nem kell a bicikli.
A tizennyolcadik születésnapomra azt
kaptam aputól, hogy elvitt Las Vegasba. A
Bellagióban laktunk, és ruletteztem a
hotel kaszinójában. Megnéztük a Cirque
du Soleil műsorát, voltam Julio Iglesias
koncertjén, és apu szerzett jegyet a
Cotto-Mayorga boxmeccsre. Már akkor
éreztem, hogy ez a város pár év múlva
már nem a szerencsejátékból él majd.
Épp mikor kicsekkoltunk a szállodából,
bezúdult kétbusznyi fogorvos. A
konferenciákkal kapcsolatos költségeket
el lehet számolni, tök logikus, hogy a
fogorvosok Vegasban beszélik meg,
melyik implantátum a nyerő, aztán este
irány a kaszinó, jöhet a pia, meg a szex.
Úgyhogy még abban az évben, mikor
Budapestre költöztem, megcsináltam a
saját utazási irodámat. Hol háziorvosokat,
hol építészeket, hol agrármérnököket
vagy épp szállítmányozókat utaztatok
konferenciákra. Nem annyira Tiranába
vagy Kijevbe, inkább Párizsba, Londonba,
meg persze Monacóba is. Színészeknek
soha sem ajánlottam szakmai utat,
Ákostól tudtam, hogy a többségüknek
sem ideje, sem pénze nincs rá. Ákos
viszont sokat keresett. Jó autóval járt,
márkás cipőt és órát hordott, de az ő
esetében szó sem volt hivalkodásról.
Huszonkét éves voltam, amikor Ákossal
összejöttem és harminc, amikor
szakítottunk, illetve amikor elhagytam.
Ákos említette nekem, de az újságok is
megírták, hogy a nyári szünet előtt
utoljára játsszák a színházban a
Királyasszony lovagját, amiben ő volt a
főszereplő. Természetesen láttam már, de
úgy voltam vele, hogy a következő két
hónapban alig találkozunk, el kellene
menni még egyszer megnézni. Elmentem.
Az előadás után taxit hívtam, és már
majdnem indultam haza, amikor
meggondoltam magam. A
művészbejárónál egy sportos, középkorú
nő várta Ákost. Puszit adtak egymásnak,
Ő átölelte a nőt, aztán néhány lépés után
már csókolóztak.
Még aznap éjszaka küldtem neki egy
SMS-t, hogy vége, mivel megszegte a
megállapodást Reggel hívott, de nem
vettem fel a telefont Küldött egy SMS-t,
hogy az egész egy félreértés, egy régi
szerelmével találkozott, legalább tíz éve
nem látták egymást, és csak annyi
történt, hogy megörültek egymásnak
Nem reagáltam arra sem, soha többé
nem álltam szóba vele.
Ákos a megismerkedésünk után egy
évvel megvette azt a kis lakást, ahol
találkozgattunk. Az évek alatt sok
mindent odahordott, festményeket,
könyveket apróságokat, csupa olyasmit,
ami az ízlését tükrözte. Nagyon hiányzik
Ákos, főleg az illata. Az anyám
megszokta, hogy ha megkérdezi, hogy
„kislányom, mikor találsz már magadnak
valakit?” nem kap választ. Egyszer azzal
kezdte, hogy „nemsokára harminc leszel,
mikor találsz végre magadnak valakit?”
Valamiért megszállt az ördög és azt
válaszoltam neki, hogy nyugodjon meg,
már megtaláltam. Anyám levegőért
kapkodott, aztán, amikor azt is
elmondtam, hogy 53 éves és ismert
színész, majdnem elájult. Nem arról
faggatott, hogy kiről van szó, az
érdekelte, hogy a huszonnyolc éves
gyönyörű lánya mit szerethet egy öregedő
színészben. Mondtam neki, hogy ezt nem
lehet megmagyarázni. Egy férfi illatán
nincs mit magyarázni. Egyébként meg
egy normális nő sohasem a sztárba szeret
bele, hanem azokba a tulajdonságokba,
amelyek sztárrá tesznek valakit. Az
anyám erre már végképp nem tudott mit
mondani.

Miért mindig a sikeres és pénzes

férfiakat részesítik előnyben a nők?
Valójában nem az az érdekes, hogy
konkrétan milyen haszonnal jár a nő
számára egy pénzes vagy nagy hatalmú
férfi, hanem inkább az - ahogy ez a
történet végén pontosan le is van írva -,
hogy melyek azok a tulajdonságok, amik
hozzásegítették a sikerhez.
Az a lényeg, hogy mi, nők evolúciós
értelemben a dominánsabb hímekre
vágyunk. Ez alapján olyan párt fogunk
választani magunknak, akinek a genetikai
adottságait, a tulajdonságait az
utódainknál is látni szeretnénk. Ez furcsán
hangozhat, hiszen nem egy tudatos
folyamatról van szó: nem szoktuk
részletesen kielemezni, hogy milyen
külsővel, tulajdonságokkal rendelkezik
egy potenciális férfi, ám tudattalanul
mégis ilyen szempontok alapján
választunk. De nemcsak mi, a férfiak is:
azt választják feleségnek, aki ki tudja
hordani és föl tudja nevelni a gyerekeket,
aki monogám típus stb... De ez egy másik
történet.
Aki kiemelkedő eredményeket produkál
az életben, az bizonyára másoknál jobb
génállománnyal rendelkezik, legalábbis
ezt az érzést váltja ki másokból.
Ugyanakkor érdemes szétválasztani a
népszerűséget, a hatalmat és a pénzt -
ezek azok a különböző területek,
amelyeken egy férfi sokat elérhet. Egy
népszerű színész nem feltétlenül gazdag,
és általában nincs jelentősebb hatalom
sem a kezében, ha nem ő igazgatja
mondjuk a színházat. De ha tömegek
rajonganak érte, minden este vastapsot
kap, és nők százai írnak neki, akkor
sikeresnek számít. Aztán van olyan, aki
különböző ügyletekkel rengeteg pénzt
szerez magának, de nincs olyan pozíciója,
amelyben hatalmat gyakorolhatna és
nincs semmilyen befolyása vagy
népszerűsége sem: az ő sikeressége
anyagi javak formájában jelentkezik.
Végül ott van a harmadik típus: amikor
egy férfi vezető pozíciót tölt be valahol.
Ilyenkor nincs feltétlenül népszerűség,
még az sem egyértelmű, hogy nagyon
sokat keres. Ám a hatalom mások fölé
emeli.
Ha ezek közül mindhárom megvan egy
férfinál, az ellenállhatatlanul vonzóvá
teszi a nők számára. Van tehát egy
tudattalan, evolúciós része a
vonzalomnak: az utódok szempontjából
nagyon fontos, hogy a választott hím
mennyire mutatkozik „életképesnek”.
Hiába jelenti ki a történetben a főhősnő,
hogy ő nem akar gyereket, ez egy
automatikus késztetés, ösztön, amit senki
sem tud kikapcsolni, legfeljebb bizonyos
okok miatt hárítani ideig-óráig. Ám ez a
lány nemcsak a népszerűsége miatt
választotta ki magának a nála jóval
idősebb színészt.
Manapság nem kérdés, hogy sok
szempontból a huszonéves lányoké a
világ, ők azok, akik „kelendőek” a piacon,
akikre buknak a férfiak, akiket akár
szeretőnek, akár feleségnek a
legszívesebben választanak. A tizenéves
túl fiatal, a harmincas pedig már
kétségbeesettnek tűnhet egy férfi
szemében. A huszonéves azonban szép,
feszes, már elég érett ahhoz, hogy
beszélgetni tudjon dolgokról vagy
programokat lehessen csinálni vele, de
még nem ketyeg az óra, hogy néhány
éven belül feltétlenül szülni szeretne...
Tehát övé a világ, számára ez a
csúcsidőszak.
Ugyanakkor egy huszonéves fiú a
hasonló korú lányok számára még
éretlen, jellemzően nincs egzisztenciája,
ebből fakadóan sokszor nincs stabil
önértékelése. A férfiak jóval később, a
harmincas-negyvenes-ötvenes éveikre
érik el a csúcsot. Akkor válnak
magabiztossá, amikor már van stabil
egzisztenciájuk, megfelelő tapasztalataik,
esetleg gyerekük - az apaság is egy plusz
fűszer, mert még érettebbé,
megfontoltabbá teszi őket, arról nem is
beszélve, hogy ugyanúgy, ahogy a férfiak
vágynak egy kis anyai törődésre a
párkapcsolatukban, a nők is vágynak
ennek az apai megfelelőjére.
Ha megnézzük ezt a két csúcsidőszakot,
és hogy az emberek általában négy-öt év
korkülönbséggel szoktak összeházasodni,
nem nehéz kitalálni, mi lesz egy négy-öt
évvel fiatalabb nő sorsa, amikor a férje, a
párja a negyvenes-ötvenes éveibe lép.
Sajnos a tendenciák azt mutatják, hogy
ők bizony bajba kerülhetnek, mert
legalábbis a flört vagy a futó kapcsolat
szintjéig előbb-utóbb bekerül a képbe egy
sokkal fiatalabb, amitől a nők rendszerint
kikészülnek, a kapcsolat pedig
tönkremegy. Ez sajnos sokszor
elkerülhetetlen.
Ha ebből indulunk ki, akár úgy is
értelmezhetnénk, hogy ebben a
történetben két csúcsponton lévő ember
talált egymásra.
Csakhogy itt nem az történt, hogy a
lány megismert egy férfit, akibe
beleszeretett. Egyszerűen meglátott egy
ismert embert egy Mercedesben, és
elhatározta, hogy megszerzi magának.
Eleve nem érzelmi alapon hozott döntést,
hanem kitalált magának egy projektet.
Nekem erről két dolog ugrik be először: a
teljes érzelmi közöny és a magányosság.
Bár a főhősnő tehetséges, több nyelven
beszél, jó üzleti érzékkel rendelkezik,
hihetetlenül önálló, tehát rengeteg dolog
van, amiért büszke lehet magára, a társas
interakciók területén nem szerzett túl sok
tapasztalatot. Teljesen magányosan él,
nincsenek barátai, párkapcsolatai,
érzelmileg senkit sem enged közel
magához, még a szüleit is lenézi. Pedig
többek között a mások tükre is kell
ahhoz, hogy kialakítsuk az énképünket:
figyeljük, hogy milyen érzéseket váltunk
ki másokból és mások milyen érzést
váltanak ki belőlünk, ez segít nagyjából
elhelyezni magunkat a világban. Ehhez
kellenek a kapcsolatok.
De még akkor is, ha valaki ilyen
magányos, és ennyire céltudatosan,
számítóan éli az életét, ki kell indulnia
valamiből, hogy megtapasztalja, ki is ő
valójában. Ez a lány egyedül a szépségére
támaszkodva formálta az önmagáról
alkotott képét, illetve arra, hogy a
kiválasztott férfi visszajelezte: milyen
klassz is ő valójában.
A férfi reagál a lányra, de kizárólag
szexuálisan, és számára ez a reakció
elegendő... Az egész történetben nekem
az a legfontosabb, hogy milyen érzelmi
távolságtartásban és ridegségben kell
felnőnie egy olyan gyereknek, aki ilyen
szinten lemond egy kapcsolat emberi,
érzelmi részéről. Mennyire félhet vajon
attól, hogy sérülni fog, ha előre
meghatározza minden lépését, majd, amit
elért, kipipálja, és azt mondja, nem is kell
neki több?
Ahhoz, hogy egy ember ne vágyjon
arra, hogy emberként is szeressék,
akarjanak vele időt tölteni, megismerni az
érzéseit, kíméletlenül el kell fojtania
magában rengeteg dolgot. Az egész a
rettegésről szól: retteg elköteleződni,
retteg igazán szeretni, valószínűleg retteg
attól is, hogy igazán viszontszeressék,
ezért inkább hideg és számító lett, mert
akkor nem sérülhet meg.
Aztán ott áll harmincévesen, és ki tudja,
mi lesz vele, hiszen egy idő után elhervad
majd a szépsége, véget ér az élete női
„csúcsidőszaka”. Mivel soha nem akart
gyereket, eleve leszűkülnek a
lehetőségek, hiszen a férfiak nagy része -
szintén evolúciós okoknál fogva -
utódokat szeretne, tovább akarja
örökíteni a génjeit. Ha ő ebből kimarad,
marad neki a pénz, a siker, és
gyakorlatilag olyanná válik, mint egy
megrögzött agglegény, aki beéri a
szexszel, amíg tud hozzá partnert találni.
Végtelenül magányos életút ez.
Pedig nem arról van szó, hogy egy
bántalmazó családból jön, a történetet
olvasva nem a pokol jelenik meg a
szemünk előtt. Szimplán annyiról van szó,
hogy van két egymástól érzelmileg
teljesen eltávolodott ember: a szülei. Egy
művészlélek nő tele önigazolásokkal,
félelmekkel és hárításokkal és egy
teljesen racionális, felületes férfi, akiknek
semmi közük nincs egymáshoz. Ez a lány
annyira „lúzernek” tartotta az anyját,
hogy életvitel szempontjából helyette
szemmel láthatóan inkább az apjával
azonosult. És mivel az anya ebben a
családban nem töltötte be a feleség
funkcióit, a lány az ő helyébe lépett, az
apa is inkább őt értékelte, és miután
elvált a feleségétől, már neki vásárolta az
autókat.
Nagyjából óvodáskorra tehető egy
gyerek életében az ödipális időszak,
amikor a kicsi gyakorlatilag szerelmes
lesz az ellenkező nemű szülőbe, meg
akarja őt szerezni magának, és azt
akarja, hogy úgy érezzen iránta a szülő,
ahogyan a társa iránt. Nyilván nem a
szexualitásra, az erotikára kell gondolni,
egyszerűen azért folyik a harc, hogy ki
legyen a prioritás. Ilyenkor a gyerek
átmenetileg szembe kerül az azonos
nemű szülővel, mert vetélytársat lát
benne. Ha egészségesen fejlődik, az ebből
fakadó szorongását azzal oldja fel, hogy
inkább azonosul vele. Ha azonban a
vetélytárs valójában nem vetélytárs, vagy
idő előtt eltűnik a képből, ez az
azonosulás nem mindig történik meg.
Nagyjából ez zajlott le itt is, és emiatt a
lánynak az apja lett a valódi társa. Emiatt
nem tud elköteleződni egy új
párkapcsolatban, hiszen lelkileg az
apjához tartozik, mindig az ő reakciói,
érdeklődése lesz a legfontosabb a
számára. Nem véletlen, hogy az apukája
mutatta neki a kocsiban ülő színészt, aki
végül a lány megszállottságának a tárgya
lett. És akinél nagyjából még az életkor is
stimmel.
Nagyon érdekelne a történet folytatása,
éppen azért, mert a lány eredetileg arra
készült, hogy a férfi haláláig kitart. Azzal
a feltétellel, hogy nem csalja meg. Épp
ezen bukik ki az érzelmi sérülékenysége:
ha már azt sem élheti meg, hogy ő a férfi
egyetlen titkos kapcsolata, akkor mindent
elveszít. Ő arra építette fel az egész
életét, hogy különb mindenkinél, hogy
túljár mások eszén. Így viszont már csak
egy lesz a sok közül. Lecserélhető. Azt is
eldöntötte, hogy soha nem lesz
kiszolgáltatott, egzisztenciálisan és
érzelmileg is független marad. Ezért
szakított, és ezen dolgozik most is. Csak
az a kérdés, hogy megéri-e... (A.K.)
EGY DEVOTELLA FELJEGYZÉSEI
Soha életemben nem hallottam a
„devotellákról”. Egyáltalán, alig tudok
valamit a szexuális perverziókról. Nagyon
halkan kérdezem csak: a szexualitásban
létezik olyan, hogy „határ”?
Néha előfordul, hogy nem én kérek
interjút, hanem tőlem kérnek. Pár évvel
ezelőtt az új könyvemről kérdezett az
egyik bulvárlap munkatársa.
Rovatvezetőként mutatkozott be,
kifejezetten megnyerő fiatalembernek
tűnt, harmincvalahány éves, ápolt, jól
öltözött, udvarias. Mondtam neki, hogy
épp a pornóiparral foglalkozom, nehéz
munka, nem könnyű szóra bírni azokat,
akik az úgynevezett felnőtt filmmel
foglalkoznak.
Megosztottam a fiatalemberrel az egyik
legfontosabb élményemet. Valahol a
Mátrában, egy kis faluban találkoztam egy
házaspárral, akik holland megrendelésre
gyártanak „állatos” filmeket. Van egy
egész kis állatkertjük, szamár, német
juhász kutya, sőt még kígyó is szerepel a
filmjeikben.
Amikor befejeztem a történetet,
hozzátettem: csak azt tudnám, kik nézik
ezeket a filmeket. „Például én” - mondta a
rovatvezető, és még hozzátette, hogy az
egyik videotékában mindig félre is teszik
neki a legújabb állatos filmeket.
Újra végigmértem a fiatalembert.
Teljesen normálisnak tűnt. (H.H.)

Az egész egy álommal kezdődött Egy

olyan álommal, amely éveken keresztül
kísértett. Egyszerre volt valóságos és
homályos, lidércesen ijesztő és kéjesen
izgató.
Azt álmodtam, hogy gyerek voltam, és
nem tudtam járni. Valamilyen nehéz,
kemény szerkezetbe volt szorítva a
lábam, amely meggátolt a mozgásban, de
ahol hozzáért a testemhez, ott kellemes
bizsergést okozott. Féltem ettől az
álomtól, de vágytam is azt az akkor még
ismeretlen, meghatározhatatlan izgalmat,
amely közben eluralkodott rajtam. Futni
próbáltam, de a nehéz, fémes kötelékek
visszahúztak és ingereltek, dörzsöltek itt-
ott... Így éltem át először orgazmust
álmomban. Még alig voltam tinédzser.

Sziasztok!
Nagy örömmel találtam rá erre a
fórumra, ahol - mint olvasom - amputált
hölgyek és értük rajongó urak cserélnek
eszmét! Én egy harmincas pesti srác
vagyok, devo beállítottságú. Őszintén
szólva, számomra egy mankóval
közlekedő, amputált lábú hölgy látványa
felér egy vizuális kielégüléssel. Ha lehet,
szívesen csatlakoznék hozzátok, mert
remélem, TI megértitek a vágyaim, az
álmaim!
J.

Gyakran akkor is megjelent előttem ez

az álom, amikor ébren voltam, és
csaknem felnőtt voltam már, amikor a
nővérem elmesélte, hogy ez a vissza-
visszatérő kép nem álom, hanem emlék.
A szüleim soha nem beszéltek arról, hogy
csípőficammal születtem, amit
csecsemőkoromban az akkoriban
szokásos gipszelős terápiával
gyógyítottak. A lábaimat szétfeszítették,
hogy erősödjön a csípőízület. Később egy
szíjakból, hevederekből álló járógépet
kaptam, ez idéződhetett fel álmomban, de
mire iskolás lettem, már nem volt
szükségem ezekre az eszközökre. Arra
emlékszem még, hogy az iskolában
valamiért máshogyan kezeltek, mint a
többieket, tornaórán nem kellett mindent
megcsinálnom, szünetekben a teremben
maradhattam.
Ezek a korai események egy különleges
látomássá álltak össze, ezek kísértettek
évekig. Arra emlékszem még hogy az
iskolában volt egy lány, akinek valamilyen
betegség miatt amputálták az egyik lábát.
Figyeltem őt midig szerettem volna tudni,
hogyan jár a lába nélkül, hogyan tartja a
mankót, hogy néz ki az a csonk. Felettem
járt pár évvel, soha nem beszéltünk, de
nagyon sokat gondoltam rá és az ő -
számomra édes - titkára.

Bár férfi vagyok, ráadásul mindkét

lábamat amputálták, azért nem
vesztettem el az érdeklődésemet a
szebbik nem iránt, akárhány lába is
legyen. Nem az számít...
 Szóval, ha van itt köztetek olyan valaki
(leginkább nőnemű), aki szívesen
levelezne, beszélgetne, ismerkedne egy
olyan sráccal, aki már sosem fog bal
lábbal kelni, akkor csak bátran, bátran!

Kisvárosban éltünk, talán a szüleim

szégyellték, hogy a lányuk beteg, vagy
legalábbis az volt, ezért temették el
magukban ezeknek a korai éveknek az
emlékeit, nekem legalábbis soha nem
beszéltek róla. Amikor aztán a nővéremtől
megtudtam az igazságot, kicsit helyére
kerültek a dolgok, megértettem, honnan
jönnek a titokzatos álmok és az a fájóan
gyönyörűséges bizsergés. Nem voltam
persze boldog, mert mire felnőtt lettem,
azt is tudtam, nem teljesen normális,
amit érzek. Akkor már nem csupán az
álmomban látott képek csalták elő az
izgalmat belőlem, sokkal élőbb és
gyötrőbb vágy tört rám, ha mozgássérült
embert láttam. De, mint mondtam, egy
kisvárosban éltem a szüleimmel, nem volt
a közelemben olyan férfi, akivel valóra
válthattam volna a vágyaimat. Maradtak
az egészséges fiúk és persze a képzelgés.
 A mai fiatalokhoz képest meglehetősen
későn, majd' húszévesen vesztettem el a
szüzességemet egy helyi, kedves fiúval.
Jó volt vele a szex, és jó volt az utána
következőkkel is, de valami hiányérzetem
mindig maradt. Több szakmát is
kitanultam, van fodrász, eladó, ügyintéző
képesítésem, de végül egy szociális
otthonban lettem ápoló. Zömében idős
emberek voltak itt, de be-betértek
fiatalabb betegek, sérültek is. Nem, nem
volt ott senkivel kapcsolatom, de jó
érzéssel töltött el, hogy segíthetek néha
egy-egy rokkant, mozgáskorlátozott
embernek. Közlekedni, cipekedni, a
kezébe adni a mankót, beültetni a
kerekesszékbe... Közben egyre erősebben
nyomasztott, hogy amit érzek ezekben a
helyzetekben, az nem jó, szégyellnivaló.
Szörnyetegnek éreztem magam.
Itt, az otthonban ismertem meg a
férjemet is. Bár ő nem volt bentlakó,
gyakran bejárt egy kis beszélgetésre,
vagy segítséget kérni az ügyes-bajos
dolgai intézéséhez. Ő látássérült, így, bár
nem teljesen olyan, mint az álmaimban
szereplő férfiak, mégiscsak valahogyan
más, beteg, segítségre szorul.

Szerintem mindenki devo, és mindenki

fétistárgy is egyben. Szerintem minden
kapcsolat azon alapszik, hogy az egyik fél
a devóságának megfelelő fétistárgyat
megtalálja a másikban (és viszont). A
pasi kopasz, és a nagy seggű nőkre bukik,
a nő meg nagyseggű, és a kopasz pasikra
bukik. Akkor most ahelyett, hogy
mindketten örülnének, kezdjenek el
moralizálni? Úgyis csak akkor lesz a
dologból valami (komolyabb), ha
érzelmileg, lelkileg is egymásra tudnak
hangolódni.

Már csaknem harminc éve tart a közös

életünk a férjemmel, olyan csendeskén,
nagy lángolás nélkül működik a
kapcsolatunk. Ő nem teljesen vak, elég
jól elboldogul az életben, dolgozik is egy
kisebb üzemben. Van két, ma már felnőtt
gyerekünk. A szexuális életünk kezdetben
elég jó volt, ami hiányzott a valóságban -
az, hogy a férfi legyen komolyan sérült,
vagy leginkább amputált -, azt én
hozzátettem a képzeletemben. A férjem
rendes ember, nem üt, nem ver, hazaadja
a pénzt, nincs vele semmi baj. Csak
hiányzik belőle valami, vagy inkább az a
baj, hogy nem hiányzik belőle semmi, és
így egyre kevésbé kelti fel bennem a
vágyat. Persze nem tud semmit az én
furcsaságomról, de hát igazából senki
sem tud róla. Azaz, miután rátaláltam
arra az internetes fórumra, ami
megértette velem, ki is vagyok,
elmondtam egy-két barátnőmnek. Ők azt
mondják, dilis vagyok, nem értik, de így
szeretnek. Szóval az internetnek
köszönhetem, hogy megtudtam, vannak
mások is, akik olyanok, mint én.

Az álmaimban szerepelnek fogyatékos

lányok, és azt hiszem, ez már így lesz
életem végéig. Nagyon szeretnék egyszer
egy fogyatékos lánnyal beszélgetni, úgy,
ahogy az ember egy lánnyal beszélget,
akivel megtalálja a hangot, egy kellemes
helyen beszélgetni mindenféléről, a
fogyatékosságáról is és minden másról,
hogy milyennek látja ő a világot, hogy
látja őt a világ, de hiszen ezt ti is
tudjátok. Szeretném megosztani vele a
nyári éjszaka illatát, egy jó film
hangulatát stb. És ha már megismertük
egymást, és mind a ketten akarjuk,
szeretnék vele szeretkezni is.

2004-ben történt a nagy

megvilágosodás. 43 éves voltam már
akkor, és amire vágytam, még sohasem
kaptam meg. Előtte már évek óta
nézegettem a MEOSZ
(Mozgáskorlátozottak Egyesületeinek
Országos Szövetsége) társkereső
hirdetéseit, írtam is néhány férfinak, de
soha nem kaptam választ. Nem tudom,
mire számítottam, szexpartnert kerestem,
vagy csak meg akartam ismerkedni egy
olyan férfival, amilyenről már évtizedek
óta álmodoztam, és aki esetleg valóra
válthatja az álmaimat.
2004-ben volt egy kisebb balesetem,
elszakadt egy szalag a lábamban, be
kellett gipszelni. Mintha szárnyakat
kaptam volna, senki nem értette, mitől
vagyok ilyen élénk, ennyire felpörögve.
Persze a férjem is csodálkozott, miért
éppen most, begipszelt lábbal akarok
szinte állandóan szexelni vele.
 Akkoriban nemcsak a MEOSZ oldalát
olvasgattam, rátaláltam egy olyan
fórumra is, ahol amputált emberek és a
hozzájuk vonzódó „épek” osztják meg
egymással a gondolataikat.
Villámcsapásként ért a felismerés: vannak
mások is, akik ilyenek! Azt is láttam, hogy
egyáltalán nem lehetetlen, hogy a
vágyam valóra váljon, hiszen a fórum
bejegyzéseiből kiderült: sokan találnak
partnert az enyémhez hasonló vágyaik
kielégítéséhez. Erről az oldatról tudtam
meg, hogy annak, ami vagyok, van neve
is: mi vagyunk a devók. Én, szinte
egyedüli nőként ebben a virtuális
közösségben, devotella.

Én nem azt tartom perverznek, ha egy

férfinak igazi kapcsolata van egy amputált
nővel. Ebben semmi kivetnivalót nem
találok, sőt... Viszont amikor olyan
szexoldalba botlok bele, ahol amputált
nőket ábrázoló szexképek vannak,
szerintem az beteges! Ha valaki nem
rendes kapcsolatot akar amputált nőkkel,
hanem a neten nézegeti a képeiket és
arra élvezkedik, az már szerintem
perverzió.

A fórumot olvasgatva felfigyeltem egy

kommentelőre, akiről az derült ki, hogy
egy betegség következményeként
amputálni kellett az egyik lábát.
Valahogyan ráismertem a
hozzászólásaiból: korábban láttam már a
hirdetését a MEOSZ honlapján, írtam is
neki, de nem válaszolt. Na, itt már nem
hagytam magam lerázni, kértem, hogy
adjon egy privát e-mail címet, és írtam
neki. Levezni kezdtünk. Már az elején
elmondtam neki, hogy devo vagyok, és
nagyon szeretném végre a valóságban is
átélni a szeretkezés élményét egy
amputált lábú férfival. Ez nagyon kényes
kérdés egyébként, mert a sérültek -
persze főleg a nők - gyakran és nem is
alap nélkül tartanak a devóktól. Az ilyen
beállítottságú férfiak ugyanis nem
kapcsolatot keresnek egy-egy
amputálttal, hanem egyszerűen gyűjtik a
trófeákat. Nekem is elég nehéz volt
meggyőznöm Janit arról, hogy nem
akarom kihasználni, bár azt is el kellett
ismernem, hogy hihetetlenül izgat, ha
csak elképzelem, hogy
megsimogathatom, dédelgethetem a
csonkját.

Sziasztok „fiúk” (és persze Mindenki)!

Olvasgatom a soraitokat, és arra
gondolok, hogy én tulajdonképpen
nagyon „szerencsésnek” mondhatom
magam, és ezért hálás vagyok a Sorsnak.
Ugyanis nekem a devóság nem okoz
ekkora lelki problémát. Nem tudom, hogy
ez miért van így, viszont tény. Sokat
gondolkodom, miért van az, hogy azok a
sérült férfiak, akikkel én eddig
találkoztam, elfogadták/elfogadják a
devóságomat, ellentétben azzal, amit Ti
tapasztaltok a sérült nőkkel kapcsolatban.
Ez az én külön kiváltságom lenne? Aligha!
Gondolom, azért van így, mert a férfiak
mások, ők könnyebben feldolgozzák az
őket ért a traumát.

Az első találkozásunk nagyon suta volt.

Én, ugye, vidékről jöttem, ezért a
pályaudvaron találkoztunk. Mindkettőnk
részéről megvolt a vonzalom, de zavarban
voltunk, így amikor elbúcsúztunk, csak
egy szégyenlős puszit adott a szám
szélére. Azt hiszem, érezhette rajtam a
feszítő vágyat, ami elfogott, amikor annyi
év álmodozás után végre szinte
kézzelfogható távolságba került a
beteljesülés. Ha csak ránéztem a
csonkjára, illetve arra a helyre, ahol a
nadrágjában a műlábának és a
csonkjának a találkozását sejtettem,
kiszáradt a szám... De akkor, mondom,
még semmi sem történt.
Persze nem hagytam annyiban, és
izgatta őt is a lehetőség, hogy olyan
valakivel legyen, aki nemcsak elfogadja a
fogyatékosságát, de akinek ez még erősíti
is a vágyát. Eddig nem jutott neki túl sok
a szenvedélyes szexből: kamaszkorában
amputálták a lábát, és azóta kicsit félt
attól, mit szólnak a lányok, ha meglátják
a csonkot. De ügyesen intézte az életét,
házassági hirdetést adott fel egy női
lapban, jóravaló, vidéki feleséget
választott, aki szült is neki két gyereket.
Ahogy ő mondta: egyszerű, mit a kettes
legó, elfogadja Jani fogyatékosságát, de
egészen más dolog, ha valaki szex közben
másfelé néz, ha még véletlenül sem
hagyja odatévedni a kezét a sérült
testrészre, és megint más, ha valaki
imádja, babusgatja, dédelgeti a csonkot.
Persze Jani is érezte, hogy tőlem valami
különlegeset kaphat. Az első
találkozásunk után nem sokkal elmentünk
egy panzióba. Emlékszem, átöleltem még
felöltözve, simogattam a hátát a fenekét
és egyszer csak megéreztem a
különbséget a teste és a műláb tapintása
között… Csaknem elvesztettem az
eszméletem a gyönyörtől.

Azt hiszem, eltátottam a szám a

csodálkozástól. Amint elhelyezkedett, s
maga körül elsimítgatta hosszú, leomló
köntösét, nyilvánvalóvá vált, hogy
nincsenek lábai. Törzse alól a hullámos
selyemredőkön át csupán két, rövid
domborulat derengett elő; talán két,
cseppnyi combmaradvány rejtőzött ott.
Elnevette magát, hogy olyan ügyetlenül
téblábolok körülötte. „Ülj már le mellém -
váltott tegezésre - hiszen devo vagy,
bontsd hát ki az ajándékod!” Nem kellett
biztatnia, ujjaim végigbarangoltak
gyönyörű, domborulatokban gazdag
testén. Ahogy a csonkjait simogattam,
izmai meg-megrándulva némiképp
változó formát adtak csodálatom
tárgyainak. Ez a hihetetlen csodaként
érkezett, elbűvölő nő valahonnan tudta
mindazt a varázslatot, mellyel egy devót
a gyönyör őrületébe lehet kergetni. Meg is
tette. Felejthetetlen volt.

Viharos időszak következett. Én

követeltem, akartam, állandóan vágytam
rá, ő viszont megijedt ettől, és nem akart
bonyodalmat sem az életében.
Tetszettem neki, de igazából nem akart
mást, mint időnként egy kis laza szexet.
Meg is kapta persze, de nekem ez nem
volt elég, hiszen több évtizednyi
visszafojtott szenvedélyt kellett
megélnem, több ezer meg nem élt
simogatást, csókot orgazmust akartam
bepótolni. Azt hiszem, megijedt ettől az
intenzív vágytól, és visszakozni próbált.
Ritkultak a találkozásaink, sorra mondta
le a randikat. Kétségbeestem. Úgy
éreztem, valaki kinyitotta előttem a
csodák barlangját, engedte, hogy
benézzek, majd, amikor már tudtam,
milyen észvesztő dolgok vannak odabenn,
becsapta előttem az ajtót.
Tartottuk persze a kapcsolatot
találkozgattunk továbbra is, de én többet
akartam. Ekkoriban történt, hogy
elmentünk együtt egy olyan találkozóra,
amit az említett internetes fórum
üzemeltetői szerveztek. Kétnapos
program volt, nyolcan voltunk összesen,
ebből két amputált, az én kedvesem és
egy nő, a többiek mind devo férfiak és én,
az egyedüli devo nő. Egy Budapest
környéki hotelben voltunk, nagyon sokat
beszélgettünk, főleg arról, kinek mit
jelent egy ilyen kapcsolat, amelyben az
egyik fél amputált. Itt is bebizonyosodott
számomra, hogy a devo férfiak bizony
éppen olyanok, mint a nem devók nagy
része: hajszolják a trófeákat, csak az
izgatja őket, hogy minél több nőt
kapjanak meg, nem igazi kapcsolatot
akarnak. A különbség csak az, hogy ők az
amputált nőkből fonnak maguknak
koszorút.

ÉPP ARRÓL VAN SZÓ: egy

fogyatékosnak (is - bár ez hülyén veszi ki
magát, degradálónak tűnhet, de nem az
akar lenni) JOGA van AHHOZ, hogy
ugyanazért szeressék őt, amiért másokat.
A LÉNYÉÉRT, vagy annak részeiért. ÉS NE
A FOGYATÉKOSSÁGÁÉRT.

A devo férfiakról kialakított képemen

nem sokat javított az sem, hogy az
elutazásunk reggelén, amikor kettesben
maradtam az egyikükkel, ő szó nélkül
átölelt és megcsókolt. Meghökkentem
ugyan, de az a csók... Talán az erősítette
a varázsát, hogy vigyáznunk kellett, ne
lássanak meg. Szóval szinte vártam a
hazautazás után, hogy jelentkezzen. Nem
kellett sokáig várnom, jöttek az SMS-ek,
és nemsokára újra találkoztuk.
Jóképű, intelligens férfi volt, de főleg
azzal vett le a lábamról, hogy olyan, mint
én. Értjük egymás vágyait, ki sem kell
mondanunk, a másik mit akar szex
közben. Szerepjátékokat játszottunk,
amelyeknek az volt a lényege, hogy
egyikünknek hiányzik valamelyik
végtagja. Nyolc csodás hónapot töltöttünk
együtt, jártunk ide-oda, még külföldön is
voltunk. Valahogy mindig kimagyaráztam
otthon, hová megyek, a férjem meg
elhitte, mert el akarta hinni. Ezekben a
hónapokban alig találkoztam Janival, de ő
ezt nem vette zokon. Nem úgy élte meg
hogy megcsaltam, vagy legalábbis nem
bánta, hiszen ő tényleg csak szexet akart
tőlem.
Szóval ebben a másik kapcsolatban két
devo talált egymásra. De hamarosan
kiderült, ennek a férfinak csak addig volt
érvényes az egymásra találásunk, amíg
együtt voltunk. Egyébként meg kergette
tovább az amputált nőket, és jó néhányat
sikerült is megszereznie. Azt mondta
nekem: „Amíg veled vagyok, jó veled, de
ha nem vagy itt, nem akarok beszámolni
az időmről.” Úgyhogy szakítottam vele,
nem akartam egy gyöngyszem lenni a
nyakláncán.
Rohantam vissza Janihoz, aki
meghallgatott és meg is bocsátott.
Folytattuk a kapcsolatunkat, ami számára
lényegében a szexről szólt. Mondom, az ő
számára, mert én lassan kezdtem
beleszeretni. Évekig találkozgattunk, és
én egyre jobban kötődtem hozzá.
Váltották egymást a meghitt időszakok, a
veszekedések, a szakítások, a
kibékülések.
2010 vége szörnyű volt, eltűnt, több
mint két hétig nem tudtam róla semmit.
Amikor aztán válaszolt a leveleimre, nem
tudtam másképp értelmezni, amit ír, mint
hogy szakítani akar velem. Az volt a
lényege, hogy nem szeret, és az én
szenvedélyem pedig kezd terhes lenni
neki. Kiborultam persze, és továbbra is
írogattam neki. Mígnem egyszer csak
érkezett egy olyan levél, amelyben azt
írta, ha még tudok bízni benne, próbáljuk
meg újra. Kívülről tudom azt a levelet:

Ott tartottunk, hogy beletetted a „fél

életed” valamibe, ami össze akart dőlni.
Úgy, hogy én addig gyakorlatilag csak
használtalak. Viszont megéreztem azt is,
mi lehet belőlünk, ha beleadom én is
magamat. Most ott tartunk, hogy
megengedhetjük magunknak az
érzéseinket, vállalhatjuk azokat, amiben
főként, azt érzem, nekem van
lemaradásom. Jó, hogy elhalmozhatlak
szeretettel, szerelemmel, végre
boldognak láthatlak, az pedig külön
örömmel tölt el, hogy ezt ÉN adhatom,
még akkor is, ha tudom, hogy
mindeközben megint csak rengeteg kínt
veszel magadra és feláldozod magad!

Elkezdődött tehát egy új fejezet az

életünkben. Azóta ügyelünk rá, hogy
havonta két napot együtt töltsünk, volt
már néhány együtt alvós alkalom is. Van
egy lakás Pesten, mindig ugyanazt
béreljük ki, már szinte az „otthonunk”, azt
próbáljuk elhitetni magunkkal és
egymással, hogy ott együtt élünk.
Főzünk, beszélgetünk, elmegyünk
koncertekre. Egyre jobban szeretjük
egymást, igen, ma már azt mondja, ő is
szeret. Azt szokta mondani, senki nem
ismeri őt úgy, mint én, senki nem tudja
úgy megnyitni, mint én, senkitől nem kap
olyan érzéseket, mint tőlem. És persze a
szexben is olyan magasságokba jutottunk
már, ami csak két egymást igazán szerető
ember között elképzelhető.
Az a furcsa, hogy nekem már rég nem
számít, hány lába van, bár még mindig
nagyon izgat a csonkja. Már rég nem csak
erről szól a történetünk, de mindketten
tudjuk, hogy innen indult... De néha meg
is feledkezem róla, mert már réges-rég
megszerettem benne az embert, a férfit.
És ezt a férfit meg akarom kapni egészen,
nem csak havonta két napra. Csakhogy ő
ellenáll. Nem akar elválni, nem akar
velem élni, pedig én mindent megtennék
érte. Én már évekkel ezelőtt
megmondtam a férjemnek, hogy válni
akarok, de ő nem volt hajlandó olyan
simán elengedni. A balhét meg a hosszú
bírósági tárgyalásokat viszont én sem
akartam, ezért úgy döntöttem, maradok.
Viszont azt is kikötöttem, hogy a férjem
nem kérdezheti meg, hová megyek, mikor
jövök. Így tudok havonta két napra
feljönni Budapestre, hogy Janival legyek.
Hét éve tart már a kapcsolatunk, és
nem kopik a varázs, a szenvedély. Jó így,
de jobb lenne mindig vele. Vele és a
csonkjával, a mi kisgyermekünkkel, akit
dédelgetni, becézgetni, babusgatni kell.

Jó lenne, ha néha valaki hallatná a

szavát errefelé. Jó lenne, ha a címben
érintettek elhinnék, hogy érdemes
megmutatni itt magukat. Jó lenne, ha
elhinnék, hogy közeledésünk hozzájuk
szeretettel teli. Jó lenne, ha a rég eltűnt
topiklakók azt mondanák: élek,
megvagyok. Jó lenne, ha mi, devók
többet nyújthatnánk nekik. Jó lenne, ha a
világ elhinné: nem vagyunk torzszülöttek.
Jó lenne még sok minden. De nem jó.

(Az idézetek egy, a témával foglalkozó

internetes fórumról származnak)

A hivatalos álláspont szerint

perverznek, betegesnek tekinthető, illetve
szakmaibban fogalmazva a parafíliák közé
sorolható az, amikor valaki egy speciális
tárgyhoz, szokáshoz, vagy speciális
tulajdonságokhoz köti a szexuális
érdeklődését, vagy hétköznapibb
értelemben azt értjük alatta, ha például
valaki a szexben olyat erőltet rá a
partnerre, amire a másik nem nyitott.
Ebben természetesen azért vannak
fokozatok. Amikor valaki nem ismer
valamit, és ezért van benne némi
ellenállás, ám a másik finoman nyitogatni
kezdi a kapukat előtte, elképzelhető, hogy
végül közösen felfedeznek maguknak egy
teljesen új területet. Sokszor találkozom
olyannal, hogy valaki azt mondta, milyen
perverznek tűnt a férje vagy a felesége
ötlete, hogy használjanak például egy
segédeszközt. Aztán mégis, amikor a
másik finoman, semmiképpen sem
erőszakosan rá tudta venni, hogy
próbálják ki együtt, végül örömöt okozott
neki is. Ha pedig mégsem így történt, el
tudták vetni a lehetőséget.
Azokat az eseteket azonban, amikor
valaki olyat tesz a másikkal, vagy
olyasmit erőszakol ki belőle, amire ő nem
nyitott, betegesnek mondjuk, hiszen
olyankor nem a kölcsönös örömszerzés a
cél, amiről a szexualitásnak szólnia
kellene, hanem csupán az egyoldalú
élvezetek. A történetben is elhangzik
például, hogy vannak mozgáskorlátozott
vagy fogyatékkal élő nők, akik egyáltalán
nem szeretik, ha azért nézegetik a férfiak
a képeiket, hogy arra „élvezkedjenek”.
Nem szeretik, ha tárgyként kezelik őket.
Ezért ez a tevékenység mindenképpen
patológiásnak tekinthető. Az
akrotomofília, azaz az amputáció iránti
vonzódás is a rendellenes szexuális
viselkedések sorába tartozik a mentális
zavarok osztályozásában.
A hősnő azonban egész biztosan nem
abba a kategóriába tartozik, akik
visszaélnek a fogyatékkal élő emberekkel,
hiszen ő kifejezetten adni szeretne egy
mozgáskorlátozott férfinak. Mégpedig
azért, mert a kisgyerekkori csípőficamáról
visszamaradtak emlékei, melyek
valójában korántsem csak az erotikus
tartalmakról szóltak, hanem arról, hogy
milyen érzés kiszolgáltatottnak lenni.
Ha azt érezzük, hogy kiszolgáltatottak
vagyunk bizonyos helyzetben, akkor
aktiválódik bennünk egy anyai rész:
elkezdjük sajnálni, babusgatni magunkat.
Ez a képesség segít abban, hogy meg
tudjuk nyugtatni magunkat, amikor már
elég éretté válunk ennek a funkciónak a
betöltéséhez. Egy kisgyerek azonban ilyen
helyzetben még magára marad a
rengeteg érzéssel. Például amikor a
csípőficam miatt szétfeszített lábbal,
gipszbe szorítva éli a napjait, és esetleg
megjegyzéseket is kap miatta,
magányosnak érezheti magát, szomorú,
kétségbeesett lehet stb. Az a kérdés
ilyenkor, hogy hogyan dolgozzuk fel ezt
az eseményt.
Ha valaki megél egy különösen rossz
élményt, az befolyásolhatja az egész
további életét: újra és újra hasonló
helyzetekbe hozhatja magát, hátha
egyszer képes lesz átfordítani magában a
rossz emléket jóra. Ebben a történetben
azonban egy másfajta stratégiát
láthattunk: a főhősnő még kislányként
átértékelte az élményt magában azzal,
hogy azt mondta: a gipsz tulajdonképpen
izgató. Mondhatta volna azt is, hogy „én
egy sérült ember vagyok, furcsa vagyok,
nem tudok részt venni a tornaórán,
másképp áll a lábam, szégyellnek a
szüleim”. Ebben az esetben igencsak
gátlásos felnőtt lett volna belőle.
Egy ilyen helyzetben az embernek
mindenképpen ki kell fejlesztenie
magában valamilyen megoldást a túlélés
érdekében. Ez lehet egy elhárító
mechanizmus, lehet olyasmi, aminek a
segítségével eltolja magától, elfojtja vagy
bagatellizálja a problémát, és előfordul,
hogy úgy próbál valaki segíteni magán,
hogy „ha mástól nem kapom meg, majd
én megadom magamnak”. Például úgy,
hogy pozitívvá formálom, megkeresem
benne a jót.
Az, hogy ez a nő sérült férfira vágyik,
valójában a saját problémája
feldolgozatlanságára is utalhat. Könnyen
lehet, hogy kisgyermekként nem tudta
kellő mértékben megvédeni,
megnyugtatni, megszerettetni magát a
lábából fakadó problémák miatt. Ezt a
késztetést aztán továbbvitte, és immár
felnőttként szeretné másnak odaadni,
valakinek, aki szintén lábproblémával
küzd.
Így beszél a szerelméről: „jó így, de
jobb lenne mindig vele, vele és a kis
csonkjával, a mi közös gyermekünkkel,
akit dédelgetni, becézgetni, babusgatni
kell.” Nagyon nehéz túlélni, ha valakinek
például amputálni kellett a lábát, és
benne reked abban, hogy gyűlöli saját
magát emiatt. Ha valaki ebben elsüllyed,
sosem lesz képes normálisan létezni. A
túlélésnek az az egyik módja, hogy
átfordítja ezt az érzést, és megpróbálja,
ha nem is feltétlenül megszeretni, de
legalább óvni, védeni, dédelgetni a
problémát okozó részt magában. Ennek a
nőnek is lehettek ilyen érzései,
gyűlöletesnek tarthatta a gipszet, amit
hordania kellett pici korában, mert
akadályozta. De sikerült találnia valami
jót is benne: izgalmas volt, ahogy
bizsergett tőle a bőre, amikor hozzáért.
Így egyfajta erotikus izgalom társult a
helyzethez. Ehhez hozzájön még a titok
izgalma, és így máris átkerülhetett a
betegség a pozitív élmények közé.
Ugyanúgy működik ez, mint amikor egy
kellemes vagy akár kellemetlen
szituációban vagyunk, és megérzünk egy
erős illatot: a kettő összekapcsolódik az
emlékezetünkben. Utána, ha megérezzük
az illatot, eszünkbe fog jutni róla az adott
emlék is. Ha valami egy időben vagy
helyen történik valami mással, a kettő
összekapcsolódik a fejükben, és az egyik
onnantól kezdve mindig emlékeztet a
másikra.
Teljesen esetleges, hogy ez a folyamat
hogyan tud megtörténni. Ebben az
esetben a sérülés egy erotikus
tartalommal kapcsolódott össze, ami
aztán olyan mélyen beleivódott a nő
személyiségébe, hogy később bármiféle
sérülés automatikusan magával hozta az
erotikus töltetet. Ugyanakkor, amikor az
erotika az élete részévé vált, ez mindig
felidézte benne a sérülést is.
Tulajdonképpen csupán elméleti kérdés,
hogy a főhősnőnek ki kell jönni ebből az
állapotból vagy sem, ez probléma vagy
sem, kell-e kezelni vagy sem. Ha
másoknak kárt okozna vele, az nyilván
egy határt jelentene, amit nem szabad
átlépni. De ha csak örömszerzési vágy
van mögötte, akkor maximum azt
mondhatjuk: furcsa, nem szokványos,
eltér a legtöbb ember érdeklődésétől.

Az azonban, ahogy a leírtak alapján a

férfiak viszonyulnak a mozgássérült,
amputált végtagú nőkhöz ebben a
közösségben, már egy egészen más
kérdés.
Itt legtöbbször tulajdonképpen
kihasználásról van szó ezeknek a
férfiaknak a részérói, és én óriási
kisebbségi komplexust érzek a háttérben.
Bár nem kezeltem túl sok ilyen
preferenciájú férfit, de a néhány eset
tapasztalatai alapján azt mondhatom,
hogy mindig nagyon erős szorongást,
kisebbségi érzést láttam meghúzódni e
mögött a vonzódás mögött, amit a nők
kiszolgáltatottsága ellensúlyoz. Tehát
valójában a nő egyáltalán nem érdekes a
számukra, nem számít, hogy milyen
ember, hanem csakis az, hogy
kiszolgáltatott, gyengébb, mint ők -
legalábbis látszólag.
Ha belegondolunk, már az is
éretlenségre utal, ha valaki csak a
szőkéket, csak az ilyen vagy olyan
alkatúakat, végzettségűeket szereti. Ha
meg vagyunk győződve arról, hogy
hozzánk ez vagy az a külsejű ember illik,
vele jobban mutatunk, az nem szól semmi
másról, csak a biztonságkeresésről. Így
egy szűrőt gyártunk, ami segít az
eligazodásban. A világ azonban ennél
sokkal színesebb, és annyiféle újdonságot
tartogat. Ha egy érzelmileg érett ember
nyitott a környezete felé, és érkezik egy
olyan új impulzus, ami megérinti, akkor
azt be is tudja engedni.
A szorongó férfiak ilyenkor az
esendőséget akarják megtapasztalni egy
nőnél, hogy férfiasnak érezhessék
magukat, jelentkezzen az bármilyen
formában. Például vannak, akik
kifejezetten a nagyon kövéreket szeretik,
és nem feltétlenül esztétikai szempontok
miatt, hanem azért, amilyen a kövér
emberek lelkivilága szokott lenni -
legalábbis a testükkel kapcsolatos
önbizalom terén. Gyakran jellemző rájuk
egyfajta kiszolgáltatottság, hiszen sokszor
kapnak negatív visszajelzéseket a
társadalomtól - különösen a nők, mivel
manapság inkább a vékony nő ideája van
érvényben. Azok az emberek, akik
bármilyen olyan tulajdonsággal
rendelkeznek, ami manapság nem divatos
vagy trendi, jellemzően kicsit
gátlásosabbá válnak. És mivel
gátlásosabbak, és félnek attól, hogy
negatív kritikákat kapnak, esendőbbek
lesznek. Ha jön valaki, aki azt mondja
nekik: „te épp ezért vagy gyönyörű”,
hirtelen nagyon nyitottá válhatnak, hiszen
számukra ez egy olyan ajándék, amit,
mondjuk, egy modell alkatú nő, aki
naponta hallgatja, hogy milyen gyönyörű,
nem értékelne annyira. Utóbbi mellett
már versenyhelyzet lenne, más is
bókolna, itt viszont feltehetőleg jóval
kisebb a konkurencia. Egy esékeny ember
mindig jobban értékeli a közeledést, a jó
szót, mint aki kevésbé az, bár sokan
bizalmatlanabbak is, mert nehezen hiszik
el, hogy a kedves szavak őszinték.
A történetben szereplő férfiak, akik az
amputált lábú nők körében gyűjtenek
skalpokat, alapvetően lenézik ezeket a
nőket, és ezzel viszont már óriási baj van.
Ez már egy olyan határ, amit nem szabad
átlépni, hiszen itt már arról van szó, hogy
hazudnak a nőknek. Ebben nincsen
érzelemadás: a nők sérülékenységét,
esendőségét kihasználva visszaélnek a
helyzettel.
A statisztikák szerint százalékos
arányban nézve sokkal nagyobb esélye
van annak, hogy például egy értelmi
fogyatékos nőt megerőszakolnak, mint
hogy egy nem fogyatékosat. Ennek az a
magyarázata, hogy az elkövető olyan,
mint egy ragadozó, aki becserkészi a
prédát: az a lényeg, hogy minél
könnyebben becserkészhető legyen az
áldozat - ugyanúgy, ahogy az
állatvilágban. Sérült emberek, gyerekek,
olyanok, akik egyedül vannak, és nem
tudják megvédeni magukat. Az
elkövetőknek mindenképpen fontos, hogy
a kiszolgáltatottságot, a gyengeséget
lássák az áldozatban. A zaklatók is csak
az olyanok mellett tartanak ki, akik
elkezdenek összeomlani, remegő hangon
beszélni, kiborulni Mert épp ezt a reakciót
szeretik hallani, ez okoz nekik szexuális
izgalmat, ilyenkor ugyanis dominánsnak
érzik magukat, hiszen ráijesztettek a
nőkre. Ugyanakkor, ha egy ilyen férfi elé
odaállna egy nő, hogy „hahó, itt vagyok,
engem hívtál fel az előbb”, bizonyára
halálra rémülne, hiszen ezzel a helyzettel
már nem tudna mit kezdeni.
Ha nagyon frusztrált valaki szexuálisan,
a vágy generalizálódhat olyan dolgokra is,
amelyek amúgy nem rendelkeznének
erotikus tartalommal. Tinédzser fiúk
szokták azt mondani, amikor ők már
nagyon vágynak a szexre, de nincs
megfelelő alany, hogy nem bírnak például
villamoson utazni, mert a látvány, ahogy
a nők fogják a kapaszkodót, annyira
izgató... Ilyenkor fölélesedik minden olyan
inger, ami erotikára utalhat.
Egy végtelenül magányos embert,
akinek nincs lehetősége partnert találni,
és erős szexuális frusztráció alakul ki
benne emiatt, erotikus izgalommal tölthet
el akár az is, ha mondjuk állatokat lát
aktus közben. A folyamat aztán odáig is
elmehet, hogy ő maga is bevonódik. Az
állattal való szex mindenképpen
beletartozik a parafíliák körébe, hiszen
egy állat esetében természetesen fel sem
merül a kérdés, hogy beleegyezett-e,
vagy hogy kölcsönös örömszerzésről
beszélhetünk. Ám itt is előkerül viszont az
esendőség szempontja, hiszen egy állat
minden ilyen esetben teljesen
kiszolgáltatott. Egy szorongó férfinak
azonban ilyenkor egészen biztosan nem
kell amiatt aggódnia, hogy volt-e
orgazmusa a partnerének vagy sem. Egy
nőnél viszont már nem mer próbálkozni,
mert attól fél, hogy nem tudna
megfelelően teljesíteni.
A pedofíliánál is jellemző ez az utóbbi
hozzáállás, de ez egy egészen más téma,
amibe most nem érdemes belemenni.
Ezek a dolgok nyilván extrém módon
perverznek tűnnek, de alapvetően a
magány, a frusztráció, az önértékelési
probléma a magyarázatuk. A
perverzióknak valójában mindig pszichés
sérülés áll a hátterében.
Ebben a történetben - szerencsére - egy
bár rendellenesnek tekintett, de
ártalmatlannak tűnő szexuális beállítódást
ismerhettünk meg, amelyben olyan
érzelmi és szexuális vonzalom jelent meg,
ami valóban összekapcsolta ezt a két
embert. Bár a férfi nem mer elválni,
aminek a hátterében az állhat, hogy
nagyobb biztonságot él meg hosszú távon
a felesége mellett, aki meglehetősen
„egyszerű” szerinte, de talán nem is
vágyik többre. Viszont a főhős feltehetően
már túl sok a férfi számára, talán mellette
tartana attól, hogy később elhagyná őt.
Mindenesetre azért fontos tudni az
effajta vonzódásokról és szokásokról is,
mert elgondolkodtatnak arról, mennyi
következménnyel járnak a korai
tapasztalatok, sérülések, vágyak és
félelmek. (A.K.)
 EGZOTIKUS KALAND
Más bőrszín, más vallás, más kultúra.
Szinte mindenben különbözik a férfi és a
nő, de vágynak egymásra. Van ebben
kockázat?
Közhely, de nyilván igaz: a nők két
dologért hajlandóak bármire. Azért, hogy
gyereket szüljenek, és azért, hogy a baba
ne szülessen meg. Annak idején, a jogi
karon azt tanultuk, hogy az emberi
társadalom kialakulásának alapvető
feltétele volt, hogy megszilárduljon a
tulajdon elképzelése. A közösség
tagjainak tudniuk kellett, hogy kinek mije
van, lova, fegyvere vagy épp rabszolgája.
Amint a tulajdon megjelent, követte egy
másik fogalom is, az öröklés. A tulajdont
gyarapítani kell, és aztán tovább kell adni,
mégpedig a leszármazottnak.
Innentől kezdve a nők nem léphettek
félre, gyereket szülni mindenképpen csak
a párjuknak volt szabad. A kérdés
napjainkban az, hogy érvényesek-e még
az egykori szabályok. (H.H.)
 Olyan fájdalmat okoztam neki, ami
talán a legnagyobb fájdalom, amelyet nő
okozhat férfinak. Megöltem a meg nem
született gyerekét. Féltem megmondani
neki. Szenvedélyes ember, megfordult a
fejemben, hogy akár kárt is okozhat
bennem, vagy inkább saját magában. Ő -
számomra a Nagy Ő - félig török
származású, és ez néha megijeszt. Annyit
hallani, hogy az iszlám világból jövő
férfiak másképpen bánnak a nőkkel, mint
amihez Európában hozzászoktunk.
Mindenesetre ő tényleg nagyon
szenvedélyes ember.
Csaknem egy éve ismerem, de még
mindig elvarázsol. Nemcsak a szexről van
szó, minden gesztusa, minden pillantása
olyan erős, intenzív, mintha egyszerre
több ember energiájával sugározná felém
a szerelmét. Ugyanez igaz a fájdalomra
is: amikor elé álltam, és megmondtam,
hogy megöltem a magzatunkat, annyi
fájdalmat láttam a szemében, amennyivel
ki lehetne oltani a Napot. Nem tudtam,
mire számítsak. Azt mondta, hogy ezt a
tragédiát is túl kell élnünk, együtt kell
maradnunk, ő ragaszkodik hozzám,
engem akar, velem akar élni.
Most már több mint fél éve vagyok a
szeretője. Az együttléteinket panziókban
tudjuk megoldani, két-háromhetente, ami
nem sok, de azok az órák kárpótolnak
mindenért. Eszméletlen. Szinte az ájulásig
szeretjük egymást. Érdekes, de még így
sem fordult elő soha, hogy valamilyen
nyomot hagytunk volna egymáson, hogy
erősebb lett volna egy harapás... Bár azt
hiszem, ő már nem bánná, ha a felesége
megtudná.
Eleinte úgy gondoltuk, hogy vonzódunk
egymáshoz, de végső soron ragaszkodunk
az életünkhöz. Aztán egy idő után
elkezdte mondogatni, hogy többet
szeretne velem lenni, hogy ő akár ki is
lépne a házasságából. Szerintem azért
tette, amit tett - hogy direkt teherbe
ejtett -, hogy rávegyen a döntésre engem
is, meg magát is. Hogy legyen otthon mit
mondania, előállhasson azzal, hogy a
másik nő gyermeket vár, felelősséget kell
vállalnia, lépnie kell.
A dolgot némileg az is bonyolítja, hogy
mi a hivatalos párommal már régóta
készülünk a gyerekvállalásra, de eddig
nem estem teherbe. Az orvos azt mondja,
nincs semmi bajunk, egyelőre nem
szorulunk kezelésre, próbálkozzunk. Hát,
próbálkoztunk is rendesen, volt olyan
időszak, amikor minden nap
szeretkeztünk és egyáltalán nem esett
nehezünkre. Persze, ez még azelőtt volt,
hogy ő megjelent volna az életemben,
mert mostanában már csak ő jelenti
nekem a férfit. Az ő testére, érintésére,
illatára, csókjára vágyom, és ha le is
fekszem időnként az élettársammal, csak
azért teszem, hogy ne gyanakodjon.
Közben ő, a szerelmem, azt hiszi, a mi
kapcsolatunk is olyan hűvös, megfáradt,
mint az övé a feleségével. Azt mondtam
neki, hogy már nincs túl gyakran szex
otthon, és ő el is hiszi nekem. A férfiak
tulajdonképpen nagyon buták. Bár, ha
jobban belegondolok, lehet, hogy ő
mégsem olyan buta ebben a dologban,
mint gondoltam.
Amikor vele szeretkezünk, mindig
vigyázunk, de tablettát nem szedhetek,
hiszen az élettársammal elvileg gyereket
terveztünk. Maradnak tehát a
természetes módszerek: figyeljük a
naptárat, és általában megszakítással
csináljuk. Ő nagyon ügyes, gyakorlott,
még a legvadabb, szenvedélyes
szeretkezés közben sem veszíti el a fejét,
odafigyel, hogy ne legyen gond.
Legalábbis én azt hittem.
Aztán egyszer - pár hónapja már együtt
voltunk akkor - nem jött meg a
menstruációm. Azonnal tudtam, hogy
terhes vagyok, nekem tizennégy éves
korom óta szinte órára pontosan
jelentkezik a vérzésem. Persze, nem
akartam tudomásul venni, napokig
vártam, bebeszéltem magamnak, hogy fáj
a hasam, hasogat a derekam, szóval a
menstruáció előtti összes tünetet
produkáltam, de hiába. Aztán egy hét
elteltével vettem egy tesztet A
munkahelyemen csináltam meg,
bevonultam a mosdóba. Azonnal kijött a
két csík.
Akkor már pár hetes lehetett. Ezt a
pillanatot képzeltem a legboldogabbnak
az életemben, ehelyett viszont kemény
gyomorszájon rúgást éreztem. Nem
tudtam, melyikük lehet a gyerek apja. A
hivatalos páromnak elmondtam szinte
azonnal, vele persze madarat lehetett
volna fogatni. Én pedig megpróbáltam a
tudatom mélyére gyömöszölni a kérdést,
hogy vajon ki is az apa. Akkor úgy
gondoltam, hogy a könnyebb utat
választom: otthon maradok, megszülöm a
gyereket, ezt az új kapcsolatot
felszámolom, és azt az életet élem, amit
eleve elterveztem magamnak.
Abban bíztam, ha elmegyek az
orvoshoz, és kiszámolja, milyen idős lehet
a baba, az jön majd ki, hogy a hivatalos
párom az apja. Hiszen vele mégiscsak
gyakrabban voltam együtt, volt rá esély,
hogy olyan hetet mond az orvos a
fogamzás időpontjára, amikor a
szerelmemet nem is láttam. De az orvos
nem tudott biztosat mondani, viszont
látta rajtam, hogy valami nincs rendben.
Kérdezte is, amikor mindenképpen ki
akartam húzni belőle a pontos dátumot:
„Barbara, mi a baj? Nem tudja, ki az apa,
ugye?” Ő mondta azt is végül, hogy
ebben a helyzetben csak egy helyes
döntést hozhatok.
Közben persze kérdezgettem a
szerelmemet is, mit szólna, ha lenne egy
közös gyerekünk. Olyanokat válaszolt,
hogy ő szinte már várja, hogy terhes
legyek, hogy ő nagyon örülne neki.
Nekem már ebből gyanús volt, hogy
esetleg tudhat arról, hogy terhes vagyok.
Előtte letagadtam az otthoni aktusok
felét, mert nagyon féltékeny. Nem vele
élek együtt, tudja, hogy mással alszom
esténként, de azt vettem észre, hogy
jobb, ha letagadom, mert rosszul esik
neki. Úgyhogy inkább azt mondtam,
otthon csak nagyon ritkán csináljuk, így
aztán nem lehetek a hivatalos páromtól
terhes, ezért is kell nagyon vigyáznunk.
Szóval ő úgy tudta, ha jönne a baba,
csakis ő lehetne az apja.
És tett is róla, hogy jöjjön. Mondom,
nagyon gyakorlott volt, egyszerűen nem
vettem észre, mikor történt. Lehet, hogy
nem is orgazmus közben jutott be néhány
csepp, hanem még előtte, a nagy izgalom
miatt. Mindegy, a lényeg, hogy ő előbb
tudta, hogy terhes vagyok, mint én. És én
persze megijedtem ettől. Milyen dolog ez,
így csőbe húzni egy nőt? Lehet, hogy
kiütközött rajta az erőszakos keleti vére?
 Amikor a szerelmemet megismertem,
már három és fél éve együtt éltem a
hivatalos párommal, akivel egyébként
már nyolc éve jártunk együtt. Lehet, hogy
furcsa, de én most is, hogy szerelmes
vagyok, ki merem jelenteni, hogy
szeretem a páromat Azért, mert jó
ember. Az a megbízható típus. Voltam
már szerelmes közben többször is, de
mégis mellette döntöttem, mert éreztem,
hogy így jó lesz nekem. Bár az én
részemről nem volt szó nagy szerelemről,
de a szex szenvedélyes volt. Kettőnk
közül én voltam a tapasztaltabb, én
tanítgattam őt. Azt is mondhatnám, hogy
az ágyban az ujjam köré csavartam.
Aztán szó szerint kiügyesedett mellettem.
Mostanában természetesen már nem
szívesen vagyok vele, egyszerűen nem
kívánom őt, hiszen mást szeretek.
A párommal szinte nincs semmi közös
bennünk. Én például szeretek moziba
járni, amire neki az volt a válasza, hogy
beszerzett otthonra egy komplett
házimozi rendszert. Ő olyan típusú
ember, aki, ha eljön értem munka után,
hiába kérem, hogy álljunk meg, hadd
vegyek legalább egy gombóc fagyit, nem
hajlandó. Nem, rohan haza, lefürdik,
aztán levágja magát a kanapéra és
kapcsolgatja a tévét. Ő az építőiparban
dolgozik, értelmes ember, de nem
értelmiségi. Én pont az ellentéte vagyok,
folyamatosan tanulok a munka mellett,
hogy egyre jobb állásba kerülhessek.
Otthonról hoztam ezt a hozzáállást Úgy
is mondhatnám, hogy anyukám élete
jelentette a negatív példát, ő
megmutatta, hogyan nem szabad élni.
Soha nem tanult szinte semmit, papíron
elvégezte a nyolc általánost, de még írni-
olvasni is alig tud. Dolgozni viszont
nemigen szeret, apu tartotta el, amíg
meg nem unta. A válás után anyám
visszaköltözött a nagyszüleimhez, nincs
jövedelme, mi támogatjuk a húgommal.
Én többet akarok az élettől. Többet
akarok látni, hallani, érezni a világból, és
többet akarok keresni is. A középiskola
után dolgozni kezdtem, de a munka
mellett is állandóan tanultam valamit
Elvégeztem több tanfolyamot, most
fogom befejezni a főiskolát. Jogi
asszisztens leszek, aztán tovább
szeretnék menni az egyetemre. Négy-öt
éve már, hogy eljöttem a
szülővárosomból Budapestre szerencsét
próbálni. Egy bankban kaptam állást,
aztán egyre jobb és jobb helyekre
kerültem.
Akkor költöztünk össze az
élettársammal, amikor Pesten kezdtem
dolgozni. Úgy gondoltam, ha én
felkötöznék, azzal vége lenne a
kapcsolatunknak, és ezt nem akartam
megkockáztatni. Szóval összeköltöztünk,
abban a házban, amit ő a szüleitől
örökölt. Utólag már egy kicsit bánom,
talán jobb lett volna, ha mégis
felköltözöm Budapestre, hátha ő is
utánam jött volna. Később elég sok vitánk
volt ebből, noszogattam, hogy költözzünk,
adjuk el a házat, vegyünk egy lakást,
hogy ne kelljen annyit utazni. Amiatt is
aggódtam, hogy ha otthon szülök
gyereket, hogyan járatom majd balettra,
angol óvodába, meg mit tudom én hová?
Vidéken sokkal kevesebb a lehetőség. De
az élettársam nem hajlandó mozdulni.
Röghöz kötött, mozdíthatatlan. A szó
szoros értelmében is.
 Imádja a sportot, de csak nézni.
Autóverseny főleg, de a foci is érdekli. Az
ő sportrajongásának köszönhetem
egyébként életem eddigi legpikánsabb
kalandját, illetve azt, hogy teljesült egy
nagyon régi vágyam.
Az történt, hogy tavaly nyáron nyaralni
voltunk a párommal. Egy elég jó
szállodában laktunk, és az utolsó este
átmentünk a wellness részlegbe. A
medencében voltunk épp, mikor egyszer
csak bevonult négy csoki fiú, gyönyörű
néger srácok libasorban. Én tizenhat éves
korom óta odavagyok a néger fiúkért.
Nem tudom, miért, szinte mániákusan
vonzódom hozzájuk. Akkor pont egyedül
ültem a jacuzziban, elég kicsi volt, ezek
meg négyen beültek mellém. A párom a
másik medencében úszkált. Nagyon
zavarban voltam. Néztek, de én persze
nem nagyon mertem visszanézni, de azt
azért megállapítottam, melyik közöttük a
leghelyesebb. Hallottam, hogy franciául
beszélnek.
Na, vége lett a nyaralásnak,
hazamentünk. Egyik délután a párom
szokás szerint a tévét nézte. Egyszer csak
kiszólt nekem a konyhába, hogy „gyere
csak, a barátaid kosaraznak a tévében!”
És tényleg, ott volt az a fiú is, aki
megtetszett nekem, és akivel
szemezgettem kicsit a medencében. A
tévéből megtudtam a nevét is, és
megkerestem a Facebookon. Elkezdtünk
levelezni. Üzengettünk egy hétig aztán
elmentem abba a városba, ahol a
másodosztályban kosaraznak. Persze,
féltem egy kicsit, de nem hagyhattam ki
ezt a kalandot. Az élettársamnak azt
mondtam, Pesten kell aludnom egy
munka miatt, szóval egyáltalán nem
gyanakodott. A fekete fiú egyszerűen
gyönyörű volt, nem is igazán fekete,
inkább kapucsínószlnű bőrrel és nagyon
kevés önbizalommal. Alig hitte el, amikor
mondtam neki, hogy mennyire tetszik, és
hogy egy régi vágyam válik ezzel valóra,
hogy egy ilyen egzotikus fiúval lehetek.
A mai napig azt gondolom, jól tettem,
hogy engedtem a csábításnak, és hálás
vagyok a sorsnak, hogy egy ilyen szexi
néger fiúval hozott össze. Egyébként azok
a pletykák, amelyek a fekete fiúk óriási
péniszéről szólnak, igazak, legalábbis nála
mindenképpen igaznak bizonyult. De ha
megint szembe jönne egy ilyen lehetőség
most már kihagynám. Régen vágytam
erre, de már megvolt, tovább nem izgat.
A barátnőimet egyébként sokkal jobban
izgatta az egész. Irigyek voltak, de
féltettek is, amikor elmentem a fiúhoz.
Annyi mindent lehet hallani. De ezek a
srácok nagyon rendesek voltak, a
városukban a sport miatt mindenki ismeri
őket, úgyhogy nem is engedhetnék meg
maguknak, hogy valami hülyeséget
csináljanak.
Az, hogy meg mertem tenni mindezt,
hogy meg tudtam valósítani egy régi
vágyamat, óriási önbizalmat adott.
Ugyanakkor kicsit le is nyugodtam. Úgy
éreztem, most már el tudom fogadni a
párommal az életemet, végül is már nyolc
éve megvolt a kapcsolatunk,
teherbírónak, stabilnak bizonyult. Meg
aztán már elmúltam harminc. Hamarosan
befejezem a tanulmányaimat, végre a
magánéletemre koncentrálhatok, jöhet a
családprojekt. Az élettársam már régóta
szeretett volna gyerekel, és most már én
is úgy éreztem, készen állok a baba
vállalására. De az élet nagyon durván
közbeavatkozott, hiszen az egzotikus
kalandom után néhány héttel betoppant
az életembe Ő!
Azóta nagyon sokat töröm azon a
fejem, hogy miért pont akkor kellett
ennek megtörténnie, amikor már
elhatároztam, hogy a párom mellett élem
le az életemet. Talán a sors avatkozott
közbe, az utolsó pillanatban nyitott
nekem egy kaput egy teljesen másfajta
élet felé, ami inkább nekem való lenne,
mielőtt gyermeket vállaltam volna egy
tőlem ennyire különböző férfival, aki
mellett nem is igazán érzem magam
boldognak, sőt rengeteg szempontból
üresnek érzem az életemet.
Szóval ő... Akaratom ellenére is minden
nap láttuk egymást. Reggelente egy
buszon utaztunk, meg sokszor még a
metrón is. Gyakran ugyanabba a
metrókocsiba is szállt be, mint én. Figyelt
a buszon is, a metróban is, nem
tolakodóan, de nekem feltűnt. Még
fintorogtam is néha, néztem csúnyán,
direkt nagyon beszélgettem más
ismerősökkel, hogy lehetősége se legyen
közelíteni. Így ment hónapokig.
Aztán tavaly nyáron egyszer csak
mellém fészkelődött a metróban, a nagy
tömegben, és megszólított. Előtte is
láttam, hogy ott van a peronon, de a
másik kocsiba szállt be. Csakhogy az
egyik megállónál átszállt. Egyszer csak
felbukkant mellettem a tömegben, és
édesen mosolygott... Akkor már nem
menekülhettem. Ezek után, ha
összefutottunk, már mindig együtt
utaztunk. De még előfordult, hogy
megpróbáltam elkerülni. Nem akartam
ismerkedni, barátkozni, főleg nem egy
ilyen jó pasival. Úgy voltam vele, hogy
minek? Miért pont engem szúrt ki? Nem
értettem...
De ennek így kellett történnie. Hiába
próbáltam, aminek meg kell történnie, azt
úgysem lehel elkerülni... Nekünk pedig
találkoznunk kellett! Ha akartam, ha nem,
bennem is kialakult a vonzalom, a
szimpátia, az érdeklődés. Rengeteget
beszélgettünk. El volt ájulva a
kisugárzásomtól, azt mondta, egyszerűen
meg kellett velem ismerkednie, nem is
tudta megmagyarázni magának, de ezt
érezte. Ő félig török, hisz abban, hogy mi
az előző életünkben is kapcsolatban
lehettünk: a lánya, a szerelme, a testvére
vagy valakije voltam. Ezt sokszor, több
alkalommal is elmondta. Most már én is
hiszek ebben, pedig előtte nagyon
racionális embernek gondoltam magam.
Annyira, de annyira egy hullámhosszon
vagyunk... ő teljesen olyan, mint én... A
gondolkodása, az érzelemvilága, tetszik,
hogy őszintén és bátran kimondja, amit
érez, amire vágyik. Hogy olyan
határozott, de soha nem tolakodó.
Emlékszem az egyik első
találkozásunkra. Amikor meglátott a
buszmegállóban, már messziről
mosolygott, úgy örült nekem, hogy
megfogta rögtön a két könyököm,
üdvözlésképpen már majdnem át is ölelt.
Megfogta a kezemet is, mert közelről meg
kellett néznie a körmöm... A buszon is
más volt akkor már, mint addig, sokkal
közelebb állt hozzám, szinte
összesimultunk, és olyan lágyan nézett
rám. Olyanokat mondott, hogy annyira jó
érzéseket váltok ki belőle, hogy nem is
tudja hová tenni az egészet... És higgyem
el, ez nemcsak arról szól, hogy
legszívesebben megcsókolna, hanem
hogy lelkileg, gondolkodásban is teljesen
egyformák vagyunk. Na, ezek után én
csak néztem rá, nemigen találtam a
szavakat Ezt már a mozgólépcsőn
mondta, általában egy lépcsőfokkal
alattam szokott megállni, így egy
magasságban van az arcunk, ez olyan
izgalmas mindig.
Beszélgettünk a szerelemről is.
Kérdezte, hogy szerintem mikor érzi egy
ember, hogy szerelmes, mi nevezhető
már szerelemnek. Azt is elmondta rögtön
az elején, hogy ő nagyon szenvedélyes
ember, ragaszkodó, nagyon tud kötődni.
Miközben erről beszélt, valahogy úgy
összehúzta magát... Olyan sebezhető lett,
és fájdalmat meg zavart láttam a
tekintetében.
Áradozott, hogy mennyire örül nekem,
és milyen jó neki velem lenni, meg hogy
ez milyen furcsa, hogy szinte
vadidegenek, akik véletlenül
összeakadtak egy buszon, ilyen hatással
legyenek egymásra. Ezt hallgattam majd
minden reggel jó félóráig, amíg együtt
mentünk dolgozni... Így indultak a
napjaim. Bizsergett minden porcikám,
főleg, amikor a metrón, szinte hozzám
simulva a szerelemről beszélt.
Azt is elmondta szinte azonnal, hogy
már öt éve nős. A felesége idősebb nála
majdnem tíz évvel, a szerelem már rég
kihűlt, gyerekük nincs. Én akkor még
mindig nem akartam tőle semmit, de így
is befészkelte magát a gondolataimba.
Végül a Facebook hozott minket még
közelebb egymáshoz. Ismerősök lettünk,
és írogatni kezdtünk esténként, órákon
keresztül. Egyszer csak elkérte a
telefonszámomat is. Onnantól már nem
volt megállás...
Már az első csók előtt fülig szerelmesek
voltunk egymásba, így az első csókunk is
igazán csodás volt! Megbeszéltük, hogy
aznap korábban indulok otthonról, már
reggel fél hétkor az egyik teljesen üres
plázában ültünk egy padon. Mintha egy
álomba csöppentem volna... Egész nap
mámorban úsztam utána.
Ezeket az első heteket, hónapokat - sőt
később is, amikor már rendszeresen
találkoztunk, és én egyre szerelmesebb
lettem - úgy csináltam végig, hogy a
hivatalos párom semmit sem gyanított.
Ezt képtelen vagyok megérteni... Hiszen
szerintem messziről látszik rajtam ez az
érzés, szinte a föld fölött lebegek, a
barátnőim is azt mondják, hogy
sugárzom. Arra persze vigyázok, hogy ne
legyen oka gyanakodni, a szexben
megadom neki, amit eddig is, csak talán
ritkábban, egyszerűen nem kívánom.
Jobban mondva, mást kívánok. Őt, a
szerelmemet...
Szóval, ott tartottam, hogy
elhatároztam: elvetetem a babát. Még
őrlődtem rajta vagy három hétig,
úgyhogy végül is két hónap elteltével
intéztem el a dolgot. Elmentem a
védőnőhöz, végigcsináltam, amit kellett,
azzal az orvossal, akihez jártam. Az
élettársam már előtte is nagyon
furcsállotta, hogy nem boldog kismama
vagyok, hanem ideges és szomorú.
Hímeztem-hámoztam, hogy fáradt
vagyok, hányingerem van, sokat kell
dolgoznom, tanulnom... Az abortusz után
bent kellett aludnom egy éjszakát a
kórházban. Neki azt mondtam, hogy egy
barátnőmnél alszom. De már előtte
néhány nappal mondogatni kezdtem,
hogy fáj a hasam, görcseim vannak.
Amikor hazamentem, még nagyon
véreztem, úgyhogy azt adtam elő, hogy
nagyon rosszul lettem a munkahelyemen,
ezért a kollégák bevittek a kórházba, de
már nem volt mit tenni, elment a baba.
Nagyon-nagyon elkeseredett, mert már
nagyon akart volna gyereket Engem
megvigasztalt, ápolt... Akkor azért
megszólalt a lelkiismeretem.
Ő, a szerelmem egyáltalán nem akarta,
hogy elvetessem. Már tervezte, hogy
együtt fogunk élni, idevisszük a kicsit
meg amoda. Igaz, nem lehetett száz
százalékig biztos a dolgában, de azt
mondta, szüljem csak meg, utána úgyis
eldől, ő-e az apa, úgyhogy majd akkor
lépünk. Mondtam neki, hogy azért ezt így
nem lehet. Van egy családja, én
megszülök neki egy gyereket, aztán fél év
múlva, egy év múlva meg otthagyom,
hogy bocs, mégsem a tiéd? Ezt így nem
lehet. Egyre jobban kezdtem
megbolondulni, teljesen befordultam. Én
nagyon pozitív ember vagyok egyébként,
de most rendesen összeomlottam. Ő
viszont nem akarta ezt észrevenni, boldog
volt, mindig csak a babáról beszélt Én
meg egyre rosszabbul voltam, fullasztó
volt az egész.
Lassan elkezdtem neki adagolni, hogy
én nem akarom megtartani a babát.
Nagyon haragudott, azt mondta, hallani
sem akar erről, de végül is nem tudott
mit tenni. Sikerült meggyőznöm,
legalábbis azt hittem, hogy elfogadta az
egészet és megért engem, de a műtét
előtt pár nappal megint belekezdett, le
akart beszélni róla, bűntudatot akart
ébreszteni bennem.
Még a szüleinek is elmondta. Nem
tudott addig rólam semmit a mama, azt
hitte, a fia boldog házasságban él. Mivel
az öregek messze laknak, vidéken, végül
telefonon mondott el nekik mindent, mert
annyira kétségbe volt esve, hogy én el
akarom vetetni a babánkat. Azóta meg is
bánta, hogy úgy kiöntötte a szívét a
szüleinek. Lesokkolta őket, mert addig
nem tudtak rólam semmit, de aztán
előkerült egy nő, és azzal indított, hogy
meg akarja ölni az unokájukat. Különösen
az apja akadt ki. Nem is annyira az
őrjöngésétől ijedtem meg inkább attól,
hogy ezek után mit várhatok a fiától?!
Akkor, az abortusz után pár hétig úgy
tűnt elengedjük egymást, ezt a törést
nem éli túl a kapcsolatunk. De aztán
mégis ismét egymásra találtunk. A
történtek után ő még mindig azt mondja,
hogy próbáljuk meg, hogy ne
védekezzünk, hogy biztosan ő legyen az
apa. Gondolom, így könnyebb lenne
kiszállnia a házasságából. Állítólag már
hónapok óta mondogatja a feleségének,
hogy nem fog vele maradni. Talán a nő
már számít is erre.
Érdekes, amikor még csak
beszélgettünk, ismerkedtünk, elmesélte,
hogy volt pár éve már egy barátnője a
felesége mellett. Amikor erről kérdeztem,
furcsán nézett rám, hogy miért gondolom,
hogy egy kis kaland miatt ki kellett volna
lépnie a házasságából. Furcsállom, hogy
most meg ő sürget engem.
Engem az zavar ebben a történetben,
hogy a szerelmem egyedül akart dönteni
rólam ő, helyettem is. Magához akart
kötni, így akart megszabadulni a
feleségétől, ezért ejtett teherbe. Pedig
nem beszéltük meg. Picit félek már tőle.
Annyi mindent hallani a keleti férfiakról. A
szenvedély, ami hozzá köt, viszont
semmit sem változott, az ő felfokozott
vágya minden nap magával ragad. Hogy
hová? Hegycsúcsokra vagy egy
szakadékba... Egyelőre még nem tudom.
Ahogyan azt sem, hogyan döntők végül.
Maradok-e a biztonságos, kicsit unalmas
párom mellett, vagy követem a szívemet?
A legtöbb barátnőm azt mondja, nem
szabad lépnem, örüljek, hogy van valaki,
aki szeret, akire számíthatok, akire
támaszkodhatom, ne engedjek az
őrületnek. Főleg, miután azt tette velem,
amit tett. Lehet, hogy igazuk van... De az
életet élni kell, nem igaz?

Mindenkinek szüksége van biztonságra,

de izgalmakra is. Amikor két ember
mindenben különbözik, kultúra,
viselkedés, reakciók, szenvedélyesség
vagy erőszakosság szempontjából, az
kimozdítja őket a komfortzónájukból, ami
kockázatos ugyan, de ettől azt érezhetik,
hogy élnek - ahogy ez a történet
lezárásában el is hangzik.
Minden olyan dolog el tudja érni ezt a
hatást, ami kirángat minket a
megszokásainkból, ami felrepít vagy
letaszít, ami segít megélni olyan
szélsőségeket, amelyek által
megtapasztaljuk a határainkat. Olyan
dolgok, amelyek nem részei a
hétköznapjainknak.
Ugyanakkor komfortzónára is szüksége
van mindenkinek, mert ez alapozza meg a
biztonságérzetünket Annak is evolúciós
okai vannak, hogy ez párválasztáskor, bár
másmilyen okokból, de mindkét nemnek
fontos szempont. A nőnek az számít,
hogy a férfi, aki a gyermeke apja lesz,
támogassa őt, tehát hogy egy
megbízható, jó ember legyen. A férfinak
pedig az fontos, hogy a választott nő
monogám legyen - vagy legalábbis annak
tűnjön -, aki megfelelően felneveli majd a
gyerekeiket.
A komfortzóna tehát evolúciós
szükséglet, az viszont már idegrendszeri
kérdés, hogy kell az izgalom is. Ahhoz,
hogy egy ember megfelelően stimulált
tudjon maradni, mindenképpen szükség
van különböző ingerekre: zajokra,
illatokra, bármire. Ugyanígy van ez akkor
is, ha azt szeretnénk érezni, hogy igazán
élünk: ehhez kellenek a fordulatok. Az
viszont már teljesen egyedi, hogy kinek
mennyi ingerre van szüksége, hogy elérje
a megfelelő izgalmi szintet. Vannak olyan
emberek, akiknek bőven elég, ha minden
tíz évben egyszer éri utol őket valamilyen
komolyabb esemény, ők azok, akik
élvezettel elmélyednek például egy órákig
tartó művészfilmben; és vannak, akik
állandóan új ingereket keresnek, szeretik
a veszélyt, a kockázatot, ezért például
extrém sportokat választanak hobbinak.
A legtöbb ember hétköznapjai jórészt a
komfortzónában zajlanak, de olykor
előfordulnak kilengések. Bizonyos
életszakaszainkban - például tinédzser
korunkban - nagyobb az igényünk az
izgalmakra, máskor pedig - például
időskorban - szívesebben maradunk a
komfortzónában, mert már kevésbé
vagyunk rugalmasak.
Ha egy párkapcsolat sosem hagyja el a
komfortzónát, az valóban nagyon stabil és
megbízható - viszont unalmassá válhat.
Ezen csak az segít, ha mégiscsak
kimozdítjuk onnan valahogy - akár
pozitív, akár negatív irányba, hiszen a
közösen megvívott csaták, az összefogás
átfordíthatja a negatív élményeket is
pozitívba. Hozzá kell azonban tennem,
hogy az nagyon szerencsétlen játszma,
ha egy pár tagjai azt szokják meg, hogy
veszekedést kell generálni ahhoz, hogy
valamiféle intimitást megéljenek.
Mindenesetre, ha az ilyen kilengésekből
nincsen meg egy optimális mennyiség, a
kapcsolat menthetetlenül egyhangúvá
válik.

Ebben a történetben is azt látjuk, hogy

a főhősnő megbízható, jó embernek látja
a partnerét, aki tulajdonképpen egy
teljesen kiszámítható életritmussal
rendelkezik. A lustasága miatt nem kell
félni attól sem, hogy egyszerre ezer
nőnek csapja a szelet. Beszűkült életet él:
lehet tudni, mikor indul, mikor érkezik,
még csak egy fagyira sem áll meg soha,
csak megy egyből haza, hogy játszósba
bújhasson és tévét nézzen. Ő egy
kiszámítható, elérhető partner, akire lehet
alapozni. Viszont ha mellette sosem lehet
kilépni a komfortzónából, az unalom
megöli a szenvedélyt a kapcsolatukban,
és ez a lány részéről igen súlyos
következményekkel járó hiányérzethez
vezetett el. Szüksége lett valamiféle
„fűszerre” - amit először a kosaras fiúban
talált meg, aki legalább nemcsak nézi, de
űzi is a sportot...
A főhősnő partnere elég mulyának tűnik
ebben az egész helyzetben. Az, hogy nem
érezte meg a szállodában, hogy mi
történik, hogy még ő hívta fel a barátnője
figyelmét a fiúra a tévében, majd hogy
nem vette észre rajta a változást akkor
sem, mikor a lány viszonyba kezdett,
valójában arra utal, hogy vagy nem
figyelt már oda eléggé a partnerére, vagy
már nem érdekelte annyira a nőisége,
ahhoz már nem kapcsolódott eléggé.
Lehet, hogy ez egy kiüresedett kapcsolat
volt, amelyben a férfit csakis a
gyerekvágy motiválta az együttlétekre. Ő
egyáltalán nem tűnik egy szenvedélyes
embernek...
A főhősnő választásai azonban vele
ellentétben abszolút a szélsőségek felé
mozognak. Mindenkinél egyedi, hogy
mennyire szívesen választja a
biztonságos, megbízható életet vagy
inkább az izgalmakat, de az emberek
jellemzően tudnak dönteni, ha
rendelkeznek egy alapfokú önismerettel.
Itt viszont azt látom, hogy neki egyik sem
felel meg igazán, ami valami egészen más
gondot sejtet a háttérben.
Érdekes volt számomra ebben a
történetben, hogy a lány szeretője azért
akart ennyire gyereket tőle, mert az jó
apropót jelentett volna neki, hogy kilépjen
a házasságából. Gyakori, hogy azok a
férfiak, akik nagyon nehezen hoznak meg
döntéseket, és nem szívesen vállalnak
felelősséget, szinte vágynak arra, hogy
egy még kényszerítőbb helyzetbe
kerüljenek, ami valahogyan legalizálná a
döntésüket. „Nem tehetek mást, útban
van egy gyerek...” - mondják. Erre az
elhagyott feleség joggal kérdezhetné
meg: „De ugye akkor is ott voltál, amikor
megfogant?” Mintha ezek a férfiak át
akarnák ugrani azt a lépcsőfokot, hogy ők
egyébként viszonyt folytattak egy nővel a
partnerük háta mögött. Ezekben az
esetekben komoly gond van a
felelősségvállalással. Egy érzelmileg érett
ember, ha már ennyire rossz a
házassága, már ennyire kihűlt a
kapcsolata, és esetleg bejön egy szerető,
akit ráadásul nagyon megszeret, akkor
feláll, és eljön otthonról. Ez nem is
kérdés. Ez nem úgy működik, hogy addig
maradunk, amíg a másik engedi, hiszen
így kényelmes. Egy érzelmileg felnőtt
ember azért száll ki a kapcsolatából, mert
az nem elég jó, és nem azért, mert a
másik azt mondja...
„A szerelmem egyedül akart dönteni
rólam, magához akart kötni, így akart
megszabadulni a feleségétől.” Én ezen a
ponton úgy érzem, hogy ennél a lánynál
megjelenik egy magára erőltetett áldozati
szerep: „jaj, mit tettek velem?!” Miközben
valójában egy olyan hölgyről beszélünk,
aki a fix partnerével elhitette, hogy ő is
százszázalékosan benne van a
gyerekprojektben. Pedig, ha
párhuzamosan két férfival van együtt
valaki, egy dolgot egész biztosra vehet:
sosem tudhatja majd megdönthetetlenül,
hogy ki a gyereke apja.
 Ez a lány teljesen össze van kavarodva.
Nem tudja megítélni, ki van vele és ki
ellene. Amikor a kedvese pátyolgatja,
feltámad a lelkiismeret-furdalása, és
ilyenkor elítéli a szerelmét, amiért
kihasználta őt. Aztán, mikor a szerelme
szenvedélyesen körbeudvarolja, már azt
mondja, a párja figyelmetlen és nem
törődik vele eléggé. Minden helyzetben
áldozatként jelenik meg: a férfiak
tehetnek mindenről. Pedig a saját döntése
volt az, hogy egy stabil párkapcsolat
mellett még belement egy szeretői
kapcsolatba is...
Ez a történet jól megmutatja az
önismeretünk fontosságát. Ha nem igazán
vagyunk tisztában azzal, hogy honnan
hova tartunk, mit szeretnénk elérni és
hogyan, kivel érezzük jól magunkat, kinek
szeretnénk gyereket szülni, milyen a
számunkra jó szex, akkor csak keressük
az utunkat. Ha valaki több egzotikus
kalandba is belebonyolódik egymás után,
az erősen utal arra, hogy csak keresi
önmagát. Láthatjuk, hogy maga a férfi
nem érdekli - a sportoló esetében - vagy
akár félelmet is ébreszt benne - a török
fiú.
Ez tipikusan az a helyzet, amikor azt
szoktam érezni, hogy ha több is van,
akkor talán egyikük sem az igazi. Előbb
azt kellene kiderítenie, hogy ő kicsoda
valójában... (A.K.)
 MÉG EGY ESÉLY
Azt mondja a lány, hogy az ő érintését
akarja, és már régen nem érdekli a
pocakja, vagy az, hogy hány évvel
idősebb... Azzal sem foglalkozik, hogy
iszik, csak az a fontos, hogy az övé
legyen... Hogy lehet ez?
Az egyik alföldi városban találkoztam
egy prostituálttal. Egy kis faluból költözött
a városba, nővérszállón lakott. Nagyjából
arra számíthatott, hogy előbb-utóbb
felfigyel valaki a csinos, talpraesett
lányra, meglátja benne az ideális
feleséget. Udvarolt neki mentőápoló,
szakács, diploma előtt álló egyetemista,
meg persze egy csomó orvos, de nem
vette őket komolyan.
A barátnőjével egy este felvették a
legszebb ruhájukat, és úgy döntöttek,
hogy ők bizony a szálloda bárjában
fognak koktélozni, pont úgy, ahogy a
filmekben látták. Aztán a zongorista
rámosolygott az ápolónőre, és két hét
múlva már össze is költöztek.
 Elég hamar kiderült, hogy a zongorista
szenvedély- és alkoholbeteg. Szórja a
pénzt, tartozik boldognak-boldogtalannak.
Az ápolónő ennek ellenére szült neki két
gyereket, és bár sokan tanácsolták, nem
hagyta el a Művészt. Élni viszont
valamiből kell, a gyerekek már iskolások,
a zongorista egyre többet iszik, és egyre
kevesebbet dolgozik.
Az ápolónő már nem ápolónő. (H. H.)

Tízéves voltam. Bementem a szüleim

szobájába, anyám éppen telefonon
beszélt valakivel. Ahogy meghallotta a
nyíló ajtó hangját, olyan hirtelen fordult
arra, mintha áram rázta volna meg. Egy
tizedmásodperc alatt történt minden:
kétségbeesve rám nézett, aztán
megjelent a megkönnyebbülés az arcán,
és valahogyan megváltozott a hangja
telefonálás közben. Még arra is
emlékszem, hogy azt mondta, igen, akkor
reggel viszi az irodába a kimutatást.
Mondom, egy tizedmásodperc volt az
egész, mégis elég volt ahhoz, hogy
megérezzem, valami nincs rendben ezzel
a jelenettel, anyám valami olyat tesz
most, ami nem helyes. Érzékeny gyerek
voltam, aki szivacsként magába gyűjti a
környezete történéseit, és ösztönösen
megérzi az összefüggéseket. Valahogyan
tudtam, amikor anyámra rányitottam,
hogy a szeretőjével beszélt, bár nem
tudtam volna még megmondani, hogy
pontosan mi is az a szerető. Soha nem
beszéltünk később erről a jelenetről
anyámmal, de szerintem attól a pillanattól
ő is tudta, hogy én tudom.
Megőriztem egyébként a titkát, apám jó
pár évvel később tudta meg - nem tőlem
-, hogy anyám hosszú ideje csalja egy
fiatalabb kollégájával. Botrányokra nem
emlékszem ebből az időből sem, inkább
csak arra, hogy apám megváltozott. Az én
mackós testalkatú apukám lefogyott,
valahogy megkeményedett. Nem a
bánatba fogyott bele persze, mint a rossz
lányregényekben a megtört szívű hősök.
Elkezdett sportolni, futni, konditerembe
járni, nyilván a mozgás segített neki
túllépni, feldolgozni a történteket.
Mi a két öcsémmel tisztes polgári
közegben nőttünk fel. Apám egy
kutatóintézetnél pénzügyi elemző, anyám
ugyanott titkárnő. Gyerekkoromban
minden vasárnap templomba jártunk, egy
olyan katolikus gyülekezetbe, amelynek
sok ismert ember is a tagja volt, a pap is
amolyan celeb, akit gyakran látni a
médiában. A testvéreim ma is tartják a
hitet, mennek szépen minden vasárnap a
misére. Én mindig kilógtam ebből a kicsit
merev közegből.
A legszorosabb kapcsolatom az apai
nagyapámmal volt, ő volt az, aki hajlandó
volt velem bolondozni, a nyakába venni,
csiklandozni. Nyolcéves koromig ő volt
számomra a legfontosabb ember, amíg
meg nem halt szegény. Én persze nem
tudtam akkor még, hogy a pia vitte el,
később hallottam csak a történeteket
arról, hogy mennyire megnyomorította az
alkoholizmusa a családja, a gyerekei, így
az én apám életét is. De amikor én
megszülettem, már megszelídült, úgy
emlékszem rá, hogy én voltam az ő kis
királynője. Mástól nem is igen kaptam
meg azt az intimitást, dédelgetést, amire
egy gyereknek szüksége van.
Anyám, szerintem, túl fiatal volt, amikor
engem szült, alig húszéves, és nem
nagyon tudott mit kezdem azzal a
helyzettel, hogy ő most családanya lett.
Érzelmes, szenvedélyes nő pedig, de a
szenvedélyt nem a gyerekei iránti
szeretetben, hanem a szerelemben élte
ki. Abban a szerelemben, amit nem az
apám iránt érzett. Azt szoktam mondani
róla, hogy egy szigorú ribanc, aki mindig
terrorizál engem. Valamiért szekálással
próbálja pótolni a melegséget, azt hiszi,
az a nevelés, ha hajt minket, hogy mindig
tökéletesek legyünk. Állandó konfliktus
köztünk például, hogy én miért nem
sportolok, miért nem vagyok egy
negyvenkilós manöken. Anyám nagyon
szép nő ma is, szőke, kék szemű, sportos,
én meg ugye inkább az apámra ütöttem.
Ő volt ilyen kis kerekded, amíg le nem
fogyott anyám hűtlensége miatt.
Én nagyon sokáig utáltam az apámat.
Emlékszem, mikor még kicsi voltam,
könnyen eljárt a keze, kaptam egyet-
egyet a fenekemre, állandóan ideges volt.
Ma már tudom persze, hogy főleg anyám
miatt volt feszült már akkor is, szerintem
mindig is sejtette, hogy szeretője van.
Aztán, amikor meg ki is derült a dolog
valahogy mégis elviselte. Nem őrjöngött,
nem pofozta fel anyámat, éltek együtt
tovább. Megvetettem ezért a
tutyimutyiságért, de csak amíg rá nem
jöttem, hogy apám bizony egy nagyon jó
ember. Azt gondolom, mi - a két öcsém
meg én - vagyunk az oka, hogy benne
maradt ebben a szituációban. Azt
gondolhatta, fel kell nevelni a gyerekeket.
Meg egyébként sem az a lázadó típus.
Mondom, az apja alkoholista volt,
megtanult tűrni. Felépítette a saját kis
világát. Nagyon fontos neki a munkája, el
is ismerik a szakmájában, a nehézségeket
meg hatalmas önfegyelemmel tűri.
Én pont az ellenkezője vagyok, nem
nagyon hagyom magam átverni,
elnyomni, de ki is mondom mindig a
véleményemet, ami a szívemen, az a
számon. A határozottságom már általános
iskolás koromban is megmutatkozott, alig
tízévesen kitaláltam, hogy én bizony
nyolcosztályos gimnáziumba fogok menni,
anyámék meg nem ellenkeztek, sőt
örültek is, hogy ilyen komolyan veszem a
tanulást.
Kicsit félrenyúltam persze ezzel az
iskolaválasztással mert amikor
jelentkeztem, igazság szerint az motivált,
hogy az osztályból többen is oda mentünk
volna együtt, de végül csak engem vettek
fel. Nem volt könnyű új barátokat
szereznem. Akkoriban éppen kicsit ducibb
voltam, így a fiúk sem igazán szerettek.
De aztán összebarátkoztam Szilvivel,
azóta is ő a legjobb barátnőm.
Nemrégiben beszélgettünk ezekről az
évekről, és elmondta, mennyire irigyelt
engem, mert úgy tűnt, nagyon lazán
fognak otthon, azt csináltam már
gimnazista koromban, amit akartam. Én
meg titkon őt irigyeltem, mert vele
mindig foglalkoztak a szülei. Ha buliban
voltunk, rátelefonáltak, hogy odaért-e, a
végén pedig érte jöttek. Ha felmentem
hozzájuk egy közös programunk előtt,
volt, hogy az anyukája átöltöztetett. Nem
volt igazán jó az ízlése, de nekem nagyon
jólesett ez a törődés.
Szilvinek köszönhetem egyébként azt
is, hogy bekerültem a színház világába.
Én akkor már nagyon sok mindent
csináltam, hatéves korom óta minden
nyáron néptánctáborban voltam, meg
jártam a szüleimmel abba a templomi
közösségbe. A Szilvinek viszont nem volt
hobbija, és a szülei szerették volna rólam
is leválasztani egy kicsit, vagy legalábbis
azt szerették volna, ha rajtam kívül is
vannak barátai. Mindegy, beíratták egy
énektanárhoz. Egyszer elmentem vele én
is, és ott fogtak, megszerettek. Azóta is
tanulok énekelni, tagja vagyok több
kórusnak, jazzformációnak.
Az a közösség ami az ilyen
művészképző stúdiókban kialakul, elég
kemény. A fiúk, ugye, mind elég erős
bizonyítási vággyal vannak megáldva,
kakaskodnak egymás között is, és
legkönnyebben azzal tudnak felvágni,
hogy a lányokat froclizzák. Kaptam tőlük
én is eleget, de valahogy nem tudták
megingatni az önbizalmamat. Igazság
szerint ez a fiú-lány dolog engem akkor
még nem izgatott. Kislány koromban igazi
királylány típus voltam, sok olyan kép van
rólam, ahol a nagymám ruháját, cipőjét,
ékszereit próbálgatom. Aztán ez valahogy
elmúlt, lehet, hogy az anyám példáját
akartam elkerülni, ezért is nyomtam ezt
el magamban, de a testiség nagyon
sokáig nem érdekelt.
Tizenhat évesen találkoztam először a
szexszel. A nyári néptánctáborban
történt, évek óta ismertem már azt a fiút.
Mindig csak nyáron találkoztunk, abban a
faluban lakott, ahová a tábort szervezték.
Sokkal idősebb volt nálam, lovagolni
tanított minket. Rengeteget
beszélgettünk, okos fiú volt, de így
visszagondolva úgy érzem, nem volt
teljesen komplett. Valahogy olyan különc
volt, elég szélsőséges, talán biszexuális
is. Mindegy, egyik este bepróbálkozott
nálam. Nem volt ellenemre a dolog, de
főleg azért, mert kedveltem őt, nem
akartam megbántani. Végül is csak egy
kis nyomakodás lett belőle, nem sikerült
neki, és többet már nem is próbálkoztunk.
Nekem ez az egész nem volt fontos.
Egy évvel később a Sziget Fesztiválon
megismerkedtem két francia fiúval.
Elmentem velük a bérelt lakásukba, és ott
lefeküdtem az egyikkel. Ez volt az első,
de sokáig az egyetlen szexuális élményem
is, egyszerűen nem érdekelt a dolog.
Valahogy a társaságom sem kínált igazán
jó alanyt. Azt nagyon hamar eldöntöttem,
hogy nekem ezek a magamutogató
művészfiúk nem kellenek. Láttam, mi
megy a bulikban: mindenki mindenkivel,
fiúk, lányok szinte válogatás nélkül. Én
azt éreztem, nekem ez nem kell. Nem
akarom a testnedveimet kicserélni
senkivel, amíg nem vonz igazán testileg
is, intellektuálisan is.
Közben persze már elvégeztem a
középiskolát Jelentkeztem a
Zeneakadémiára, de nem vettek fel, ezért
elmentem egy OKJ-s képzésre,
irodavezetőnek tanultam, de közben
továbbra is jártam énekelni a kórusokba,
együttesekbe. Belekóstoltam a
színjátszásba is, meg mindenféle kreatív
tevékenységbe. Sok mindent kipróbáltam.
Az érettségi utáni egy-két évben eléggé
szétcsúsztam, kerestem, miben vagyok
igazán tehetséges.
A legjobb barátom egy homokos fiú lett,
együtt énekeltünk vele egy jazzbandában.
Egyszer kimentünk együtt Amszterdamba,
és persze szerzett egy kis fiivet, azt
mondta, nem jöhetek haza anélkül, hogy
kipróbálnám. Hát kipróbáltam. Szívtunk
itthon is párszor, és ilyenkor azt éreztem,
jobban mennek a dolgaim, szebben
énekelek, kreatívabb vagyok. De ez is
csak póz volt.
Már húszéves voltam, amikor az első
komolyabb szexuális élményt átéltem. A
házukban lakik egy fiú, pár évvel idősebb,
mint én, régóta ismerjük egymást
Egyszer összetalálkoztunk a liftben, pár
nap múlva meg behívott magához. Sokat
beszélgettünk. Elsírta a bánatát, hogy épp
kirúgta a barátnője, egy idősebb házas nő
volt egyébként gyerekekkel. Egymásba
gabalyodtunk valahogy, és aztán kialakult
köztünk valamiféle szexuális kapcsolat,
hónapokig szinte naponta összejártunk.
Ekkor jött meg a kedvem a szexhez, de
olyan nagy szenvedélyt azért nem
éreztem. Ez a fiú egyébként a tantra
megszállottja volt. Órákon keresztül
tudott szeretkezni, mondta, hogy én
élvezzek el nyugodtan, számára nem az
orgazmus a lényeg. Szóval kielégítő
szexuális életem volt éppen, de nem
jártunk együtt ezzel a fiúval, amikor egy
buliban megismerkedtem a
szerelmemmel.
Említettem, hogy akkoriban nagyon
sűrűn éltem, az egy nagyon szétcsúszott
időszak volt. Nem is emlékszem már,
hogy kerültünk abba a kocsmába a
homokos barátommal. A lényeg, hogy
egyszer csak észrevettem, hogy nagyon
néz egy pasas, de annyira öregnek tűnt,
hogy nem is igazán tudtam komolyan
venni. Aztán valahogy szóba elegyedtünk,
de akkor meg azt hittem, hogy a
homokos barátom tetszik neki. Tőle kérte
el a telefonszámomat is, én meg amikor
láttam, hogy számot cserélnek, azt
hittem, egymást akarják majd keresni.
Nem izgatott a dolog egyáltalán,
számomra ő csak egy öregedő férfi volt,
kis pocakkal, aki nagyon hasonlít Oscar
Wilde-ra.
Amikor hajnalban elbúcsúztunk, én a
barátommal elindultam haza. Nem telt el
tíz perc, amikor jött egy SMS. Elnézést
kért, amiért annyira nyomult rám, amit
én gyakorlatilag észre sem vettem...
Életemben először összeszedtem a
bátorságomat, és nagyon határozottan
megírtam neki, hogy szívesen találkoznék
vele. A következő két napban jöttek-
mentek az üzenetek, és én egyre
kíváncsibb lettem rá. Aztán elérkezett a
hétvége, elmúlt a péntek, a szombat, a
vasárnap, és semmi, egy betű sem.
Elkísértem az öcsémet egy focimeccsre,
nagyon izgultam érte, úgy szurkoltam,
hogy majdnem infarktus kaptam, de
közben azért egyfolytában a telefonomat
lestem, hogy jelentkezik-e. De nem.
Vasárnap felmentem a szomszéd fiúhoz,
szexeltünk, és persze elmeséltem neki,
hogy megismerkedtem valakivel, aki
nagyon izgalmas fickónak látszik. De
akkor még csak intellektuálisan izgatott,
szerettem volna megismerni, mert
látszott rajta, hogy érdekes ember. Éppen
róla meséltem a szomszéd fiúnak, amikor
jött az üzenet Istvántól, hogy
találkozzunk.
Az első pár randink nagyon furcsa volt.
Engem, ugye, elsősorban intellektuálisan
izgatott. Azt hamar megtudtam, hogy
alapvetően kreatív ember, de tisztes
polgári foglalkozást űz. Színész szeretett
volna lenni, de a szülei lebeszélték, így
vegyészmérnök lett belőle. Frusztrálta
persze, hogy nem valósította meg az
álmait, és nagyon izgatta az, hogy én
énekesként az előadóművészethez
egészen közel tevékenykedek. Érdekes
volt, hogy ilyen lassan, bátortalanul,
régimódian udvarol. Amikor először
megcsókolt, előtte engedélyt kért. Én
egészen máshoz voltam szokva.
Nemrég beszélgettem erről az
időszakról a barátnőmmel, és ő azt
kérdezte, emlékszem-e, hogy miután
találkozgatni kezdtem az Istvánnal, még
hónapokig összejártam a szomszéd fiúval.
Azt válaszoltam: „tényleg?”. Ennyire nem
számított nekem az a fiú, meg a szex
sem.
Istvánnal az első hetekben rengeteget
beszélgettünk, de nem annyira kettőnkről,
hanem az életről, a világról. Szépen
lassan elkezdtem kötődni hozzá,
miközben azért azt is tudtam, hogy ezt
nagyon nem kéne. Itt van egy ember, aki
kétszer annyi idős, mint én, eléggé szét
van csúszva, iszik és van két gyereke.
Róluk elég sokat beszélt, a hozzájuk
tartozó anyáról viszont semmit. Én ebből
azt hittem, nem élnek együtt, régen
elváltak. Aztán szépen lassan kiderültek a
dolgok. Egyszer, miután egy kocsmában
átbeszélgettük az éjszakát, felmentünk
hozzá. Akkor esett le nekem, mi a
helyzet, amikor megnyomta a
kaputelefont, és egy nő szólt bele.
Elmentünk egy kicsit még sétálni, és csak
akkor mentünk vissza, amikor a felesége
már elment dolgozni.
Ez volt az első alkalom, amikor
felmentünk hozzá, de még nem történt
köztünk semmi. Mondjuk, én is zavarban
voltam egy kicsit, hogy itt vagyunk, a
családi otthonukban, de Istvánon sokkal
jobban látszott a feszültség. Hamar
kiderült, hogy nem a felesége miatt
szorong, azt állította, már évek óta nincs
köztük semmi. Ez látszott a lakáson is,
úgy volt elrendezve, hogy Istvánnak volt
egy teljesen különálló lakrésze, nem
kellett a közös nappaliba se bemenni,
hogy bejusson az ember az ő szobájába.
Akkor, az első alkalommal csak
beszélgettünk, nem volt több egy-két
bátortalan ölelésnél, csóknál. Nekem ez
elég furcsa volt, hiszen az én közegemben
egészen másképp működtek a dolgok, azt
láttam a korombeli barátaim között, hogy
a szex olyan, mint a fogmosás, sőt
egyeseknek még gyakoribb. Akkoriban
nekem is ott volt még a szomszéd fiú,
vele még hetente többször is összejöttem,
így nem mondhatnám, hogy nagyon
hiányzott volna István közeledése, de egy
idő után azért már csak szöget ütött a
fejemben, hogy most vajon mi is van. De
ezekben az első időkben a beszélgetés, az
ismerkedés volt a legfontosabb.
Minden nap órákat töltöttünk együtt.
Késő ősz volt, sétálni már nem sokat
tudtunk, ezért általában valamelyik
kocsmában ültünk és beszélgettünk. És
persze ittunk. Neki ez egyáltalán nem volt
persze újdonság, majd két évtizede jó
barátságban volt az alkohollal. Sok
mindent megtudtam róla. Arról mesélt a
legtöbbet, hogy fiatalkorában teljesen
biztos volt abban, hogy művész lesz.
Hogy pontosan milyen, az nem volt
ennyire egyértelmű, talán, mert annyi
mindenhez volt tehetsége. Szépen rajzolt,
több hangszeren is játszott, a színház is
érdekelte. Lehet, hogy épp ez a
sokoldalúság akadályozta meg abban,
hogy valamelyik képességét igazán
kibontakoztassa. Mindenesetre feladta
ezeket az álmokat, és mérnök lett belőle.
Megnősült, éldegélt, de aztán pár év
házasság után rájött, hogy ez az út
mégsem az övé. Jött az alkohol, a
kocsmázás a haverokkal, hozzá hasonló
lecsúszott értelmiségiekkel, és persze a
nők. Éveken keresztül jöttek-mentek a
csajok, és ezeket a kalandokat az
ismerkedésünk heteiben sorra mind
elmesélte nekem.
Talán szüksége volt ezekre a
beszélgetésekre, hogy ő maga is
megértse a történteket, hogy szembe
tudjon nézni az elcseszett életével. Csak
beszélgettünk, beszélgettünk, én
hallgattam a történeteit, és egyre inkább
azt éreztem, hogy ezt nem kellene
csinálnom. Ott ültem fényes nappal egy
kocsmában egy szétcsúszott,
megbízhatatlan alkoholistával, és
elkezdtem komolyan vonzódni hozzá,
miközben meg utáltam és taszított is az
az élet, amit lefestett előttem. Közben
persze én is ittam vele együtt Nem ittam
magam öntudatlanra, de az énekórákra
már egyre ritkábban mentem el. De ez
akkor már nem is volt fontos, mert István
egy öreg gitáron előadta a nekem írt
dalait, és ezek a gesztusok a mennybe
repítettek. Pedig továbbra sem feküdtünk
le egymással.
Közben megjött a tél, egyre hidegebb
lett, és én egyre jobban untam a
kocsmákat. Néha felcsempésztem őt
hozzánk, amikor a szüleim már elaludtak,
hajnalban meg kiengedtem. Attól nem
kellett félnem, hogy a szenvedélytől túl
hangosak leszünk, mert szex még mindig
nem volt köztünk. De még így is nagyon
kínos volt, hogy éjszaka beloptam a
lakásba, mást kellett kitalálnunk. A
nagymamám akkor még dolgozott, és
kitaláltam, hogy napközben feljárhatunk
oda, hiszen volt kulcsom a lakásához.
Itt történt meg végül az első szex is,
hónapokkal a megismerkedésünk után.
Azért olyan már volt néha, hogy az utcán,
vagy itt-ott átölelt és csókolóztunk, néha
azt hittem, hogy ott, a szabadban fog
megdugni, de mire hazaértünk valahová,
mindig lehiggadt. Aztán egyszer, amikor a
nagyihoz mentünk, a liftben csókolózni
kezdtünk, és ezúttal sikerült
fenntartanom a vágyát a négy fal közé
érve is. Nem mondom, hogy olyan volt,
mint a mesében, hiszen össze kellett még
szoknunk, de én akkor már nagyon
vágytam rá. Az ő érintését akartam, és
régen nem érdekelt már a pocakja, vagy
az, hogy hány évvel idősebb nálam. Akkor
mesélte el, hogy ő már évek óta nem
szeretkezett senkivel, az ilyen-olyan
csajokkal felhagyott, amikor egyszer a
felesége nagyon nagy botrányt csinált.
Szóval nem volt nővel nagyon régóta,
mert, ugye, az asszonnyal is eléggé
megromlott a viszonya. Volt viszont
helyette rengeteg alkohol meg
éjszakázás, és félt attól, hogy egy fiatal
nőnek nem lesz elég, amit nyújtani tud.
De nekem megfelelt, hiszen akkor már
szerelmes voltam alaposan. Ennek
ellenére utána nagyon kiakasztott Valami
régi nőjéről kezdett el beszélni, én meg
csak néztem, hogy lehet valaki ilyen
bunkó. Ma már összerakom persze a
képet, hogy zavarban volt nagyon, azért
beszélt összevissza, de akkor még nem
értettem.
Az első szex után nem sokkal volt
szilveszter Külön töltöttük, ő a gyerekeire
vigyázott, én pedig egy buliban voltam a
homokos barátommal. Közben
egyfolytában azon gondolkodtam, hogy
miért is csinálom ezt. Végül is fiatal
vagyok, megvan a saját közegem, a
barátaim, ha komolyan veszem az
énektanulást, sok mindent elérhetek.
Miért kell nekem egy lecsúszott
alkoholista, aki folyton a régi kalandjaival
henceg? Ezt a kérdést egyébként anyám
is feltette nekem sokszor, pontosabban
inkább üvöltve a fejemhez vágta. Gyűlöli
Istvánt, de nem is csoda, hiszen pont
annyi idős, mint ő, és bár a szüleim az
utóbbi években nem nagyon tudták,
mikor hová megyek, mit csinálok, az
azért feltűnt nekik is, hogy István egy
kicsit felborította a mindennapjaimat. Ha
véletlenül otthon voltam, csak azt látták,
hogy kialvatlan vagyok és ideges, meg ki
van sírva a szemem. Mert István nagyon
prosztó tudott lenni velem. Mesélt
mindenféle nőkről, fel akart velük vágni
előttem, de az is előfordult, hogy velem
akart felvágni az alkoholista barátai előtt.
Elvitt egy-egy bárba, és úgy beszélt rólam
a haverjainak, mintha egy ostoba, olcsó
kurva tennék. Ilyenkor kiabáltunk,
veszekedtünk egymással, még az is
előfordult, hogy összeverekedtünk. Volt,
hogy az utcán estünk egymásnak, a
járókelők meg kihívták a rendőröket. De
ennek ellenére már egy napot sem bírtam
ki nélküle.
Akkoriban megint nálunk aludtunk
éjszakánként, meg néha feljártunk a
feleségével közös lakásukba is. Egyszer
ránk nyitott az asszony, iszonyú kínos
volt, ahogy szedegettem össze a ruháim,
miközben ő folyamatosan ordított. Olyan
is volt, hogy felhívott telefonon, és arról
kezdett magyarázni nekem, hogy István
egy alkoholista, és hogy ezt most már
akkor nekem kell valahogy megoldanom.
Én meg eléggé felhúztam magam, hogy
miért akarja rám terhelni a felelősséget,
nem én csesztem el az életüket, ők
csinálták maguknak ezt a szart. Amikor
megjött a tavasz s már tarthatatlan volt a
helyzet otthon is meg náluk is, volt, hogy
hetekig a Városligetben aludtunk. Volt
mindenféle dolog nálunk, nem úgy éltük
meg, mintha hajléktalanok lennénk,
nagyon hangulatos volt a fák alatt,
összebújva. Nappal, amikor nem volt
otthon senki, felmentünk hozzánk fürdeni,
meg ő is hazajárt néha. Aztán a
kapcsolatunk kezdete után jó egy évvel a
felesége beadta a válópert.
Volt egy nagy lakásuk a belvárosban,
szép tágas, polgári lakás, azt eladták, a
pénz felét az István kapta volna. Ez
nagyon jól is hangzott, de aztán kiderült,
hogy a lakáson sokmilliós hitel volt, mert
még évekkel azelőtt bedőlt az István
vállalkozása, és a lakásra felvett
kölcsönnel tudták egyenesbe hozni. Tehát
végül alig maradt valami az árából. A
felesége a gyerekekkel albérletbe
költözött, István meg gyerektartást fizet.
Egy darabig látogatta is őket, de aztán,
amikor egyszer átment hozzájuk, senki
sem nyitotta ki az ajtót. Elköltöztek, és
azóta sem tudjuk, hová. Hiába van
Istvánnak joga a láthatáshoz, hiába tett
feljelentést a gyámhatóságon, nem
történik semmi. Ugyanúgy vonják tőle a
gyerektartást, de azt nem tudja, hol
lehetnek a gyerekei.
Nem szokott erről beszélni, csak
mostanában megint többet iszik. Néha
elmeséli, milyen szörnyűségeket álmodik
a gyerekekről, olyankor napokra
megborul. De talán az majd segít, hogy
hamarosan lesz még egy gyereke. Három
hónapos terhes vagyok, és az a terv,
hogy még a szülés előtt
összeházasodunk.
Nagyon szeretem, de állandóan
veszekszünk valamin. Valahogy azt
érzem, nem akarja, hogy énekelni járjak,
féltékeny a kórusban a fiúkra, akiknek
egyébként a nagy része homokos, de ez
őt nem zavarja. Egyszer pont egy
vizsgám előtt hergelte fel magát annyira,
hogy felpofozott. Két napig látszott az
arcomon a keze nyoma. Engem sem kell
félteni persze, van, hogy nekimegyek.
Olyanokkal szokott felidegesíteni, hogy
mesél a régi kalandjairól, a nőiről, amire
persze én is visszavágok, és mesélek
valamit, ami lehet, hogy meg sem
történt, csak azért találom ki, hogy ne
érezzem magam mellette olyan kis
nyuszikának. Aztán egyből ki is tör a
balhé. Pedig igazán nyitott ember
egyébként, jön velem kiállításokra,
színházba, a barátaim performanszaira.
De ha arról van szó, hogy én is részt
vehetnék valami ilyesmiben, azonnal
robban.
Van egy lakásunk, István szülei vették -
mondjuk, még az ő nevükön van -, na,
ott már többször kint volt a rendőrség is.
Valahogy mindig le akar tiltani arról, hogy
a saját életemet éljem, de ő közben a
húszévnyi hibernáltság, alkoholizmus után
most elkezdte végre a saját útját járni.
Elkezdett zenét szerezni, már állították ki
képét. Az elmúlt két évben annyi
feszültség halmozódott fel bennünk, hogy
már azon is össze tudunk verekedni, ha
az egyikünk azt mondja, hogy a másiknak
szép a haja. Állandóan meséli a
hülyeségeit, hogy mit csinált régebben, és
mintha büszke is lenne ezekre a dolgokra.
Én meg tromfolok, nehogy alulmaradjak.
Megtudtam például, hogy még régen
regisztrált egy netes szexpartnerkereső
oldalon, és az ott megismert nőkkel még
ma is tartja a kapcsolatot. Mondjuk, szex
már nincs köztük, csak csetelnek néha.
Erre én is regisztráltam, és bosszúból le is
feküdtem egy sráccal. Volt ebből is balhé,
de igazából nem számít, mert bármin
tudunk veszekedni.
De szerelmes vagyok belé, és
hamarosan itt lesz a gyerek. A gyerek,
aki, remélem, új esélyt hoz Istvánnak és
kettőnknek is.

Amikor valaki érthetetlenül ragaszkodik

egy ennyire irreális helyzethez, felmerül a
gyanú, hogy valami egészen más, ettől
független ok áll a háttérben. Ebben a
történetben például egyből szembetűnik,
milyen ordító a hasonlóság a lány apja és
a választott férfi között, több szempontból
is, ami arra enged következtetni, hogy a
partnerhez való ragaszkodás itt is egy
gyermeki attitűdből fakad.
Az egész azzal indul, hogy a lány
gyerekkorában megérezte a harmónia
felborulását a szülei között. Az édesanyja
vágyát, hogy a szenvedélyét kiélje, sokkal
kevésbé tudta elfogadni, mint az apja
tutyimutyiságát, aki viszont ennek
ellenére benne maradt a kapcsolatban.
Utólag úgy értékeli, hogy az anyja önző
volt, az apja viszont önzetlenül, csak a
gyerekek miatt vállalta ezt a helyzetet.
Egyértelműen látszik tehát a kötődés az
apához. Sőt, én úgy gondolom, hogy itt
még ennél is többről van szó: bűntudatos
kötődésről. Hiszen eleinte tutyimutyinak
tartotta az apját, és csak utólag mentette
fel és helyezte őt egy magasabb polcra.
Ha valaki tesz értünk valamit, de mi nem
tudjuk értékelni, sőt esetleg rosszul
ítéljük meg, idővel törvényszerűen
bűntudatunk lesz, és szeretnénk
helyrehozni a dolgot valahogy. A történet
címe, a „még egy esély” számomra
valójában erre vonatkozik: a lány
szeretett volna egy új esélyt, hogy
megszabaduljon az apjával szemben
érzett bűntudatától. Valami olyat
szeretett volna csinálni, amivel
kompenzálhatja a korábbi viselkedését -
ha nem lehetséges a konkrét személlyel
kapcsolatban, akkor áttételesen.
Ezért jöhetett be ez a férfi, akiben van
tehetség, ugyanakkor sosem vitte sokra,
alkoholista, de legalább nem üti-veri a
gyerekeit, tönkrement a feleségével a
kapcsolata, de továbbra is együtt élnek.
Nem is beszélve az életkori különbségről,
ami még inkább hasonlatossá teszi őt a
lány apjához. Az, hogy a szexuális
vonzalom nem jelenik meg egyből a
kapcsolatukban, hogy a
megismerkedésükkor a lány nem tudta
eldönteni, hogy a meleg barátja, vagy ő
érdekli-e a férfit, hogy ilyen sokáig nem
történik köztük semmi, hanem csak
beszélgetnek - ez mind arra utal, hogy a
férfi nem férfiként van jelen az életében.
A lánynál olyan élesen széthasadt az
érzelmi kötődés és a szexualitás, hogy
csak utólag döbben rá, hogy a kapcsolata
elején még hónapokig tartott a szexuális
viszonya a szomszéd fiúval - ami viszont
kizárólag csak a szexualitásról szólt. Ha
valakiben így széthasad ez a két dolog, az
mindenképpen a személyiségében
bekövetkezett torzulásra utal.
A főhősnő életében ez egyértelműen
egy otthonról hozott minta: az anyjának
volt egy férje, de nem volt köztük
szexualitás, a vágyai kiélésére szeretőt
tartott. Az apja szorongása pedig
kísértetiesen hasonlít a választott
párjáéra: míg István attól fél, hogy nem
felel meg a nőknek, az apa úgy éli le az
életét, hogy közben tudja, férfiként nem
volt elég a feleségének.
 Ha valaki ilyen partnert választ
magának, az bizonyos értelemben
alulválasztás. Ha nem egy potens férfi
van mellettünk, aki megkaphatna más
nőket is, mindig bennünk lesz az érzés,
hogy nem azért választott minket, mert
mi vagyunk a legvonzóbbak a számára,
hanem azért, mert másnak nem kellene,
mert bizonyos értelemben „kevés”. Ez
evolúciós szempontból nem tesz túl
vonzóvá egy férfit. Nem véletlen, hogy
István is kompenzálni próbál, azzal, hogy
előrángat a múltjából mindenféle valós
vagy kitalált történeteket, hogy egy kicsit
versenyképesebbnek állítsa be magát. Bár
nem a legszerencsésebb megoldást
választja, de érthető, hogy a vonzerejét
és a kelendőségét akarja hangsúlyozni a
szerencsétlensége helyett. Igaz, hogy így
legtöbbször veszekedésig vagy akár
verekedésekig is fajul a dolog, de
számára ez is bizonyíték, hogy sikerült
felkeltenie a lány érdeklődését, a vágyát,
hogy meg akarja őt tartani.
Kérdés, hogy ez a férfi, aki egész
életében művészi karrierre vágyott, most,
amikor esélye nyílik a vágya
beteljesítésére, vajon meg fogja-e találni
önmagát és megnyugszik, vagy inkább
megpróbálja kárpótolni magát az
elveszett évekért. Ha viszont elbukik,
egészen biztosan egy komoly leszálló ág
következik, alkoholizmussal,
szorongással, kisebbségi érzésekkel, és
ebből fakadóan rengeteg konfliktussal
otthon is.
A művészek általában szabálytalanabb
emberek. Sokszor jellemző rájuk egyfajta
hullámzó hangulati állapot, és azt
tapasztalom, hogy az alkotáshoz,
előadáshoz nagyon gyakran használnak
valamilyen szert is segédeszközként. És
ehhez az is hozzájárul, hogy igen gyakran
kiszolgáltatottak a közönségnek. Bár azt
azért érdemes megjegyezni, hogy sokak
szerint ez az igazi művészek esetében
nincs így, mert ők attól függetlenül
alkotnak, hogy a közönség reagál-e rá
vagy sem, egész egyszerűen van bennük
egy késztetés, hogy kifejezzék magukat.
De ilyen művészből csak nagyon kevés
van.
Egy olyan valakiben, aki csak szeretett
volna művész lenni, benne reked ez a
fajta önkifejezési vágy, így
szükségszerűen rettentő frusztrált ember
lesz belőle, és egész életében keresi majd
azokat az utakat, amelyeken keresztül
mégis különlegesnek tudja érezni magát -
például a kocsmai filozofálgatások során,
a lényeg, hogy valami olyat csináljon, ami
nem fér bele abba, amit ő a
hétköznapiságról gondol.
Nem tudunk eleget erről a férfiról
ahhoz, hogy meg lehessen jósolni, mi fog
vele történni. Nem teljesen lehetetlen,
hogy ketten együtt tudnak majd fejlődni,
ha valóban ezt akarják. De ha két ember
régóta csak veszekedésre, sőt
verekedésre tudja kifuttatni a
beszélgetéseket, az nem ad túl sok okot
az optimizmusra. Én nem látok ebből a
helyzetből túl sokféle kiutat.
Mind a ketten kisebbségi érzésektől
szenvednek: a férfi hozza a csajozós
sztorikat, a lány pedig épp ettől érzi
magát lejjebb, és értelmetlenségekkel
vág vissza, amivel csak ő is rátesz egy
lapáttal. És ezt ráadásul tudja is, hiszen
többször meg is fogalmazza. Kell ahhoz
némi elakadás, hogy valaki annak
ellenére, hogy belátja, hogy egy adott
dolog nem visz sehova, ugyanúgy
folytassa tovább. Ez nem egy
működőképes stratégia: „én is lenyomlak
téged, te is lenyomsz engem, aztán még
lejjebb nyomjuk egymást, amitől
mindketten még jobban szorongunk, és
egyre agresszívabbak leszünk.” Aztán
másnap vagy harmadnap újra elölről
kezdődik a játszma. Minél frusztráltabb
valaki, annál agresszívabb lesz, ez vezet
végül a verekedésig. Ez egy negatív
spirál, ami egymás körkörös lenyomásán
alapszik.
Ebben a történetben épp ez a nagyon
szomorú: hogy mindketten úgy akarják
legyűrni a saját szorongásaikat, hogy még
nagyobb szorongást próbálnak kelteni a
másikban. Ez semmiképpen nem egy
előremutató folyamat. Hosszú távon, ha
ez a két ember nem lesz képes belátni,
hogy most épp hol tartanak, ha nem
tanulják meg értékelni, hogy a másik
valamiért mellettük van, hiába jön a
gyerek, a kapcsolatuk eléggé
kilátástalannak tűnik.
Bár a történetből kiderül, hogy a
főhősnő utólag elég sok mindent belát, ez
önmagában még nem elég. Fejlődés csak
akkor van, ha rájövünk, hogy nem
működik valami, és megpróbáljuk
másképp csinálni. Egy ilyen helyzetben,
amikor például a férfi hozza a csajozós
sztorijait, csak az visz előre, ha nem
befeszüléssel, hanem mondjuk
közeledéssel reagálunk. Mindenképpen
valami szokatlan dologgal kell rá felelni,
hogy kirántsuk a másikat a játszmából.
Ezt sokszor nagyon nehéz megtenni,
nehéz a támadásra nem visszaütni. De
segít, ha észrevesszük, hogy a másik ezt
az egészet csak szorongásból csinálja.
Nem azt mondom, hogy mindig, minden
helyzetben az a megoldás, hogy mi
tegyünk egy kedves gesztust a másik
felé. De érdemes kipróbálni, mi történik,
ha a támadó magatartás mögött
felfedezzük a szorongó embert, aki csak
meg akar valahogy felelni nekünk,
vonzóbbnak akar tűnni a szemünkben.
Ha valaki elküld a fenébe, és mi erre azt
lépjük, hogy mi is elküldjük a fenébe, az
nem visz igazán előre. Mi történne, ha
visszatámadás helyett azt mondanánk:
„neked most biztos rossz lehet, ha ezt
mondod nekem, de nincs rá szükség,
hogy így viselkedj”. Mi történne akkor, ha
az indulatra nem indulattal válaszolnánk?
Bármelyik fél kezdeményezheti ezt,
működik. Ugyanis a másik sem tud benne
maradni a játszmában, ha nem azt a
reakciót adjuk, amire ő tovább szokott
lépni. Ezzel kikerülhetetlenül
megakasztjuk.
Ahhoz, hogy felismerjük a játszmát,
elég megvizsgálni, hogy egy adott
szituációban, ami a problémát okozza,
melyek az ismétlődő elemek. Meg kell
nézni, mik az újra és újra előkerülő akciók
és reakciók, hogy szokott lezajlani egy
tipikus veszekedés, ki mit csinál, hogyan
reagál erre a másik stb. Ha mindezeket
végigvesszük, kiderül az is, melyik az a
pont, amelyikre másképp reagálva az
egész szituációt megváltoztathatnánk.
A játszmából való kilépésre legtöbbször
a nézőpontváltás a megoldás. Maga a
terápia sem szól másról, mint a
nézőpontváltások elősegítéséről. Van egy
helyzet, ami a pácienst valahogy lehúzza,
lebénítja, nem tud eljutni A-ból B-be, és
mi arra kérjük, hogy legyen szíves egy
másik nézőpontból is megnézni, mert
máshonnan nézve az egész szituáció
teljesen másmilyennek látszik. De ezt
magától is el tudja érni bárki, ha figyel
magára és a másikra, és hajlandó
erőfeszítéseket tenni érte. (A.K.)
 SVÁJCI FÉRJJEL ITTHON
Fogalmam sincs, milyen az ágyban a
patkolókovács, a könyvelő, az
atomfizikus, a tenorista vagy éppen a
nőgyógyász. Ugyancsak sejtelmem sincs
arról, hogy az említett, illetve a többi
szakma képviselői hogyan válnak be
férjnek és családapának. Az újságíró
szakmát viszont valamennyire ismerem.
Pár évvel ezelőtt a Magyar Újságírók
Szövetségének lapjában azt olvastam,
hogy az újságírók között van a legtöbb
elvált, magányos nő. Én is tanúsíthatom,
hogy az újságírók gyakran válnak.
Az azért mindenképpen furcsa, hogy a
könyv készítése során majdnem húsz
nővel beszélgettem, és közülük ketten is
a nőgyógyász férjüket csalták meg, illetve
hagyták el. Talán azért, mert egy sikeres,
jócskán önző munkamániás férfit nagyobb
bravúr otthagyni, mint mondjuk a
gépéhez ragadt informatikust? Vagy
törvényszerű, hogy az anyagilag,
szakmailag sikeres, teljesítményorientált
férfiak szolgálójukként kezelik az anyjukat
és a feleségüket? (H. H.)

Az ember először az eszével megy

férjhez, másodszor pedig a szívével.
Nálam legalábbis így volt. Sajnálom, hogy
az első nem úgy sikerült, ahogy
elképzeltem. De ha megkérdezné a
második, a mostani férjemet, ő is
ugyanezt mondaná. Elvált, elvesztette a
házát. Ötvenévesen nulláról kellett
kezdenie... velem. Nem akarok tanácsot
adni senkinek, mert minden eset egyedi,
de tapasztalatból mondhatom, hogy a
második házasságban soha nem juthat el
az ember addig a beteljesült jólétig,
amihez az első vezethetett volna, ha a két
érintett szépen, türelmesen felépíti. Az
első férjem egy magyar nőgyógyász volt,
a második, a mostani, egy svájci
kommunikációs tanácsadó.
Huszonöt évesen mentem férjhez, és
ezzel csapdába is estem. Az a helyzet,
hogy az én apukám egészen kiváló,
mindenféledíjas építész, de egy kávét
nem tud megfőzni magának. Pontosabban
megfőzni sem tudja a kávét:
gyerekkoromban mindig azt láttam, hogy
anyu megfőzi neki, csészébe tölti,
kevergeti, és amikor már nem túl forró,
apunak már csak meg kell innia. Akkor
azt mondtam, nekem ez nem lesz példa,
én ennél sokkal emancipáltabb vagyok.
Aztán felvettek az ELTE-re, francia
szakon végeztem. Ezután kaptam egy
párizsi ösztöndíjat. Pár nappal az
elutazásom előtt ismertem meg a
férjemet. Ötödéves orvostanhallgató volt,
igazi úrigyerek. Egy év múlva, amikor
hazajöttem, felgyorsultak az események,
ő nősülni akart, én meg ott voltam
huszonöt évesen, és már az esküvőt
terveztem.
Nem véletlenül mondják az asszonyok,
hogy az orvos férjnél nincs rosszabb a
világon. Én még azt is hozzáteszem, hogy
a nőgyógyász közülük is a legrosszabb.
Vasárnap békésen meri az ember a
levest, mire megszólal a telefon, hogy
megindult a szülés, menni kell. Már az
elején tudtam, hogy mire számíthatok, de
amikor az ember nap mint nap szembesül
vele, előbb-utóbb így is elege lesz.
Volt még egy probléma, nem is
akármekkora, mégpedig az, hogy az én
férjem egy szem fiacskája volt a
mamájának, papájának. Egy kicsit
elkényeztették. Az elején, amikor
albérletben lakott, aludtam nála többször,
de fogalmam sem volt arról, hogy a
mama hetente felvonatozik és kitakarít,
mos, vasal és főz nála. Én bizonyisten
abban a hitben voltam, hogy az én férjem
ezekben a dolgokban otthon van. Ahogy
összeköltöztünk, megbeszéltük az elején,
hogy ki porszívózik, ki mosogat. Nem árt
a házasság elején kiosztani a szerepeket.
De aztán, amikor hazajött egy nyolcórás
műtétről, nem mondhattam, hogy itt a
porszívó, ma te vagy a soros. Voltak
persze fölös energiái, de azokat inkább a
teniszpályán vezette le.
Nálunk végül az okozta a bajt, hogy
nem született gyerekünk, ö mindig
nagyon büszke volt rá, hogy hány nőnek
„csinál” gyereket... persze átvitt
értelemben, gyógyszerekkel. Hát, az én
férjemre illett a mondás, hogy a
suszternek lyukas a cipője. Amikor
szóltam neki, hogy most már itt volna az
ideje, hogy szüljek, nem mondta, de
éreztette, hogy a munkája meg a tenisz
fontosabb. Én meg csak vártam. Egy idő
után megvizsgáltak minket. A férjemnek
fél évig vitamint kellett volna szednie, de
két hónap után abbahagyta. Éreztem,
rajta múlik, hogy nem igazán akarja a
gyereket, és ebből rádöbbentem, hogy
köztünk valami nagyon nincs rendben.
Tizenöt évig voltunk együtt, és igazából
sosem volt okom gyanakodni. Ha hazajött
a teniszből, és koszos volt a zoknija,
tudtam, hogy tényleg ott volt. A válás
után a képembe vágta, hogy ő már évek
óta lakást bérelt a kollégáival, és oda
hordták munkaidőben a nőket. Akkor
kicsit meglepődtem ezen, de így utólag be
kell vallanom, hogy naiv voltam.
Elgondolkodhattam volna például azon is,
hogy miért mindig ugyanaz az asszisztens
van beosztva a férjemhez. Hetente egy
éjszakát együtt töltöttek, havonta pedig
egy egész hétvégét. Megjegyzem,
külföldön mintha nem volna akkora divat
szeretöt tartani, mint Magyarországon.
Nálunk, legalábbis azok között, akiket én
ismerek - az orvosokról beszélek - ez
kifejezetten jellemző. Svájcban viszont,
én úgy látom, próbálnak normális életet
élni emberek, ez példáid azt jelenti, hogy
tisztelik és elismerik a nőket. Nekem, a
feleségnek ugyanúgy jogom van sportolni
és kikapcsolódni, mint a férjemnek. Az
értelmiségi családokban a nők dolgoznak
ugyan, de nem főállásban, és próbálják az
életüket úgy alakítani, hogy a háztartás
meg a gyerek mellett legyen idejük a
hobbijukra is. És ezt mindenki tiszteletben
is tartja.
A tizenöt év alatt én csak a legelején,
egy magántanítványommal csaltam meg
a férjemet egy-két alkalommal, később ez
már eszembe sem jutott. Nagyon sokat
dolgoztam, tolmácsoltam, fordítottam,
tanítottam, nagyon jól is kerestem.
A tizedik házassági évfordulónkon
meglepetéspartival készültem: volt
behűtött pezsgő, meg ott voltak a
barátok. Aztán megjött ő, és nem értette,
hogy mit ünnepelünk. Ezt egyébként nem
értem a férfiakban. Az autójukról minden
apró részletet tudnak, de az asszony
születésnapját nem tudják megjegyezni.
Igazából nem tudtam haragudni a
férjemre, mindig is inkább mulattatott,
mint bosszantott. Szereti magát nézni a
tükörben. Hiú, mint minden férfi. Néha
figyelmes, néha nem. Nem törődik azzal,
hogy mások mit gondolnak róla, a lényeg,
hogy ő jól érezze magát. A nőket
leginkább kiszolgáló személyzetnek
használja. Először az anyuka, aztán meg
a feleség. A műtőben kiválóan mutat,
magas, fekete hajú, gyönyörű szemű
doktor. A kezei kicsik, az jó egy
nőgyógyásznak.
Az első férjem kettővel, a mostani, a
második tizenkét évvel idősebb nálam.
Tudom, hogy a nőknek gyakran bejönnek
az idősebb férfiak, de én biztosan nem az
apukámat kerestem benne. Ugyanolyan
magas, mint az első férjem, de
sportosabb, rendszeresen fut, már
betervezte a következő félmaratont. Az
első pillanattól kezdve vonzódtunk
egymáshoz, de szerintem ebben az is
közrejátszott, hogy egyikünk sem volt
otthon boldog.
Zürichben találkoztunk, egy
menedzsertréningen. Izgalmas volt, mert
a magyar bankároknak hol franciáról, hol
németről, hol angolról kellett fordítanom,
ő tartotta a kommunikációs tréninget. Egy
hétig voltunk együtt. Szerintem izzott
köztünk a levegő, és ezt nyilván érzékelte
a környezetünk is. Abban az oktatási
központban, ahol találkoztunk,
rengetegen megfordultak. Európa
majdnem minden országából jöttek a
csoportok, de a férjem kiemelten
foglalkozott velünk, magyarokkal. Még a
szabadidejében is velünk volt. Amikor
megköszöntem neki, azt mondta, hogy
ilyen a svájci stílus, én viszont tudtam,
hogy ez nemcsak a munkatársnak szól,
hanem a nőnek is. Aztán, amikor
hazaértünk - ez a kilencvenes évek
közepén történt, amikor még nem volt e-
mail -, írtam neki egy köszönőlevelet.
Nem volt kifejezetten hivatalos a levél,
voltak személyes vonatkozásai is.
Válaszolt. Szép lassan kialakult, hogy hol
én mentem hozzá, hol ő jött hozzám, és
három év alatt beindult a kapcsolatunk.
Pedig már pár hónappal az első találkozás
után arról beszéltünk telefonon, hogy
talán meg kellene próbálni, tudunk-e
együtt élni. Akkor ő azt mondta, hogy
gondolkodik egy ideje már a váláson, de
szüksége van néhány évre ahhoz, hogy
átrendezze az életét. Na, ez az
átrendezés tartott végül három évig.
Nem volt egyszerű a válása. Érdekes,
hogy milyen sok házasság bomlik fel
huszonöt év után, az övéké huszonhat
évig tartott. Egyébként a felesége
sejtette, hogy van valakije
Magyarországon, mert túl gyakran jött
Budapestre. Aztán meg ki is derült. Volt a
férjemnek egy dupla aljú bőröndje, abban
tartotta a leveleimet. A felesége meg
persze megtalálta. Akkurátus emberek a
svájciak, terapeutához mentek. Szerintem
megkönnyebbültek, hogy nem
négyszemközt kell megbeszélni a roppant
kínos részleteket.
Én sem bántam már akkor, hogy
szakításra kerül a sor, nekem is
mehetnékem volt már itthonról Amikor
először utaztam Svájcba a férjem
engedélye nélkül, teljesen megőrült.
Közölte, hogy azonnal összeszed egy
barátnőt. Másnap már a fülem hallatára
telefonált a szeretőjének, egy
fogorvosnőnek. Szerintem addigra már
mind a ketten belefáradunk a másikba.
Eredetileg nagyon jó volt köztünk a szex,
csak aztán egyre ritkább lett. Éreztem,
hogy valami nem kerek, de ráfogtam a
munkájára, hogy fáradt, rengeteget
éjszakázik, otthon meg állandóan alszik.
Ez néha tényleg így volt, néha nem.
Az új férjemmel egészen más a
kapcsolatunk. Én már túl vagyok az
ötvenen, ő a hatvanon. Ha az ember ilyen
idős korában szerelmes lesz, az már nem
a szexről szól. Sokáig nem is történt meg
köztünk, nem arról szólt az egész,
fontosabb volt, hogy beszélgessünk,
megismerjük egymást.
Nem vettem fel a svájci
állampolgárságot, nem is fogom, mert
nincs rá szükségem. Van egy magyar
útlevelem, nem kell másik. A férjem
viszont megtanult egy kicsit magyarul,
úgyhogy egészen jól kommunikál már a
családommal. Mindent megtett azért,
hogy elfogadják.
Említettem már, hogy a férjem tizenkét
évvel idősebb nálam. Elvben ő fog először
meghalni. Erre akkor gondoltunk először,
amikor kölcsönt vettünk fel az épülő
házunkra. El kellett dönteni, milyen
biztosítást fizessünk. Látja, vagyok azért
már annyira svájci, hogy a pénzügyekkel
is foglalkozzak.

A történet főhősnője azt állítja, először

az eszünkkel, másodszor viszont már a
szívünkkel választunk férjet. Lehet, hogy
van ebben igazság: elsőre öntudatlanul is
megbízható, hűségesnek tűnő társat
keresünk, olyat, aki egzisztenciálisan
stabilitást képes nyújtani - számunkra és
a reménybeli utódok számára. Azaz, ha
nem is tudatosan, de racionális
szempontok vezérelnek. Második
alkalommal azonban - főleg, ha ez időben
is tíz, tizenöt, húsz, évvel későbbre
tolódik - a gyerekek már nem
befolyásolnak, hiszen könnyen lehet,
hogy már rég túl is vagyunk az életnek
ezen a szakaszán. Ezért ilyenkor már
magunknak választunk: igen, úgy is
fogalmazhatunk, hogy a szívünkkel.
És ha már a választásnál tartunk,
egyértelműen befolyásolja a
kapcsolatunkat többek között a
partnerünk családi, kulturális és
társadalmi háttere.
 Tény, hogy léteznek olyan szakmák,
amikre azt szokták mondani, hogy ha
valaki ilyen partnert választ magának, az
felér egy kisebbfajta öngyilkossággal. Az
olyan hivatások esetében, amelyek már
önmagukban is komoly státuszt adnak a
férfinak, amelyekben ilyen vagy olyan
okokból szinte „félistennek” érezheti
magát, tulajdonképpen ennél már nem is
kell sokkal többet leraknia az asztalra,
hogy folyamatosan számos hódolója
akadjon, és ennek a legtöbbször meg is
lesznek a következményei.
És tény az is, hogy vannak férfiak, akik
valóban szolgálóként kezelik az anyjukat,
később pedig a feleségüket. Ebben a
tradíció, különösen a családon belülről
hozott szokások, minták szerepe a
meghatározó. Nagyon fontos, hogy egy
férfi hogyan viszonyul a saját
édesanyjához, illetve mit látott, az
édesapja hogyan beszélt a feleségével,
hogyan kezelte, segítette vagy csak elvárt
tőle dolgokat. Ezek olyan sablonok,
amelyek mélyen rögzülnek és teljes
egészében beépülnek egy gyerek lelkébe.
A családunkból is nagyon erős mintát
hozunk tehát, de legalább ilyen fontos az
is, hogy általában milyen háttérrel
rendelkezünk, hogy a társadalomban,
amelyben élünk, mi megengedett, és mi
az, ami elítélendő, az utcán, a baráti vagy
rokoni körünkben milyen viselkedésre
kapunk jutalmazó visszajelzéseket és
milyenekre nem. Ha egy társadalomban
az a jutalmazandó magatartás, ha
szépen, tisztelettel bánnak a férfiak a
feleségükkel, az ezt a magatartást fogja
erősíteni. Ha viszont valahol az a szokás,
hogy az asszony csöndben végezze a
dolgát, és szolgáljon, ott a férfiak
lekezelően fognak bánni a feleségükkel.
Ezek természetesen szélsőséges példák,
de tudjuk, hogy a környezet igen erősen
befolyásolja a viselkedésünket, hiszen
mindannyian vágyunk arra, hogy
befogadjanak, értékeljenek bennünket
abban a közösségben, amelyben élünk.
Ilyen értelemben tehát egész biztosan
nem mindegy, hogy svájci vagy magyar
férfihoz megy egy nő feleségül.
Már csak azért sem, mert a két
országban teljesen eltérőek a párok
hosszú távú lehetőségei. Nyugaton
egészen máshogyan öregszenek meg
egymás mellett az emberek. Ha egy
magyar nyugdíjasra gondolok, a
kényszerű spórolás az első, ami az
eszembe jut róla. Egy megtört, a valódi
koránál sokkal idősebbnek kinéző ember
képe jelenik meg előttem. Ezzel szemben
a nyugati nyugdíjasok esetében
napbarnított bőrű, hamvasan őszülő, jól
öltözött párokat látok magam előtt, akik
utazgatnak a világban, jókat esznek az
éttermekben, és fotózzák a naplementét.
Egyszerűen ordít róluk, hogy nem élnek
rosszul, hogy mások mint mi. Gondolom,
nem vagyok egyedül ezzel az érzéssel,
noha nem célom sztereotípiákat gyártani.
És ebben a jelenségben korántsem csak
az anyagi lehetőségek játszanak szerepet,
hanem az egészségügyi kultúra, az
igényesség, az idősek megbecsültsége és
lehetőségei, és még rengeteg minden.
Ha úgy érezhetjük, hogy öregkorunkra
van még előttünk élet, vannak terveink,
jó fizikai és szellemi állapotban tudunk
maradni, jó dolgokat tudunk enni,
érdekes programokat tudunk kitalálni
magunknak, az egészen másfajta
jövőképet jelent egy pár számára, mint
hogy együtt tartanak a leromlás, az
elszegényedés, a lakásba beszorult
nyugdíjasévek irányába. Az utóbbi
esetben nyilvánvalóan vonzóbb lehetőség
egy fiatalabb, másfajta egzisztenciával
rendelkező partner, aki kiutat jelenthet
ebből a helyzetből.
A nyugati országok egészen máshol
tartanak abban is, hogyan viszonyulnak a
női emancipáció kérdéséhez, a nők
munkájának, társadalmi
szerepvállalásának megbecsültségéhez.
Az emberek nagyon régóta ahhoz
szoktak, hogy a nő alapvetően nem
dolgozik, hiszen az ö feladata az, hogy
otthont teremtsen a családnak, és a
gyerekek ellátásáról, fejlődéséről,
taníttatásáról gondoskodjon, akár
egymagában, akár külső segítség
igénybevételével. Természetesen, ha egy
nő nem dolgozik, nagyobb kedvvel, vagy
legalábbis alaposabban, több időt
ráfordítva végzi az otthoni teendőket. És
ha egy férfi olyan családban nő fel, ahol
az anyukája nemcsak az apját, de őt is
kiszolgálja, teljesen egyértelmű lesz, hogy
hasonló dolgokat vár majd el a feleségétől
is.
A férfiak nálunk még sok esetben nem
tudtak alkalmazkodni az utóbbi
évtizedekben lezajlott emancipációs
folyamathoz, amelynek hatására a nők
joggal várhatják el, hogy felosszák
egymás között az otthoni teendőket. Itt
még ki kell várni azt a néhány évtizedet,
amíg a közfelfogás hozzáigazodik a
változásokhoz, és természetessé válik,
hogy a férfiak átvesznek a nőktől
bizonyos funkciókat.
A történet tanulsága azonban szerintem
mégis az, hogy a főhősünk akkor volt
meggondolatlan, amikor minden
megalapozottság híján hozzáment az első
férjéhez - ezt ő maga is csapdának
nevezi. Ha belegondolunk, hogy a
kiutazása előtt pár nappal ismerte meg a
fiút, majd egy év távkapcsolat után a
párja megkérte a kezét, és
összeházasodtak, akkor érezzük, hogy ez
nem azon az alapon történt, hogy valóban
megismerték és megszerették volna
egymást. Ahhoz legalább egy-két évet
együtt kell tölteni, hogy kipróbálva a
közös életet, számos helyzetben lássuk a
másikat, magunkat, kiderüljön, hogy
miben kell összecsiszolódni, ha egyáltalán
képesek vagyunk erre. Aki ezeket
kihagyja, óriási rizikót vállal:
részinformációk alapján kezd el egy közös
életet, és csak reménykedhet abban,
hogy a meggondolatlansága ellenére a
kapcsolat végül mégis szerencsésen
alakul. (A. K.)
 THE GREAT PRETENDER
Miért van az, hogy a nők akkor is
kérdeznek, amikor pontosan tudják, hogy
ha őszinte választ kapnának,
belehalnának? Miért van az, hogy nem
hajlandók szembenézni az igazsággal,
hitegetik magukat az utolsó pillanatig, sőt
még azon is túl?
„Annyira hülye már tényleg nem
lehetek, hogy ezt a mesét elhiggyem” -
mondják, mikor a szeretőjük azt próbálja
elmagyarázni, most éppen miért nem
tudja otthagyni a feleségét, a családját.
Aztán a nagyon nagy többségük mégis
van annyira hülye, hogy elhiszi.
Engem ezek a nők az én szeretett,
alkoholista nagybácsimra emlékeztetnek,
aki sajnos már meghalt. Nem számoltam,
de tíz év alatt úgy több százszor
megígérte, hogy befejezi, hogy nem adja
el megint a televízióját, a lakását, hogy
most már tényleg munkát keres, hogy
most már tényleg befekszik az elvonóra,
hogy rendesen szedi majd a gyógyszereit.
Igazából mindig hinni akartam, hogy
most, most tényleg betartja az ígéretét,
és amikor kiderült, hogy most sem, akkor
sem adtam fel a reményt.
Abban egyébként biztos vagyok, hogy a
nagybácsikám minden alkalommal
komolyan gondolta, amit mondott. Azt
azonban nem hiszem, hogy minden nős
férfi komolyan gondolja, hogy előbb-
utóbb lecseréli az asszonyt a szeretőre.
(H. H.)

Két és fél hónapja „szabadultam”,

gyakorlatilag mindent újra kellett
kezdenem. Életem legjobb döntése volt,
hogy szakemberhez fordultam, bár az az
igazság, hogy a mostani segítőm már a
második. Az első terapeuta semmi mást
nem akart tőlem, csak minél több pénzt
lehúzni rólam. Annyit mindenesetre
megtanultam a szakmájából, hogy négy-
öt beszélgetés vagy - ahogy ő szokta
mondani – „ülés” után talán már én is ki
tudtam volna gyógyítani őt a
betegségéből. Igazából nem azzal van a
baj, hogy ellenszolgáltatás nélkül elszedi
a pénzedet, hanem azzal, hogy csak
később döbbensz rá arra, hogy nemcsak
becsaptak, de elrabolták tőled azt az időt
is, amit a gyógyulásodra fordíthattál
volna. Hála Istennek, találkoztam egy
gyermekpszichológussal, aki párokat is
vállalt. Ha ő nincs, talán még mindig az
iszappal teli gödörben fuldokolnék, amit
Krisztiánnal három év alatt jó mélyre
ástunk.
Azt mondtam az előbb, hogy én
kimásztam már a gödörből, de az igazság
az, hogy Krisztián még mindig dagasztja
a sarat, és közben továbbra is nyújtja
felém a kezét, az ujjunk hegye pedig még
összeér. Kisebb-nagyobb kihagyásokkal
még érkeznek az e-mailek, nemcsak a
szokásos szöveggel, hogy „hiányzol” meg
„meghalok nélküled”, de gyönyörű
szerelmes verseket is szokott írni.
Krisztián kedvéért hagytam el a
férjemet, Tibort. Az egész azzal
kezdődött, hogy a házasságunk második
évében megszületett a fiunk, és én arra
számítottam, hogy a gyerek majd
megmenti a kapcsolatunkat. Akkor már
tizedik éve éltünk együtt. Hogy mi bajom
volt vele? Csak a szokásos. Ha legalább
horgászott volna! Ha legalább bowlingozni
eljárt volna! Ha legalább egyszer hosszú
szőke hajszálat találtam volna a kabátján!
De semmi. Könyv nem fordult meg a
kezében, újságot nem olvasott, a tévét
csak akkor kapcsolta be, ha jött a meccs,
na jó, néha belenézett a teletextbe is.
A vicc az, hogy a szüleinek még én
voltam a kevés. Az igaz, hogy én tizenhat
éves koromig kijártam a budiba a ház
mögé, és hetente egyszer mosdatott le az
anyám egy lavórnyi meleg vízben, de
fogalmam sincs, ők miért voltak olyan
nagyra az angol vécés, fürdőszobás
házukkal, ami viszont nem volt bevakolva
és tele volt jelzáloggal. A férjem a helyi
Volánnál volt buszsofőr, későn jött, korán
kelt, nem ivott, legfeljebb a szabadnapján
egy üveg sört. Az az igazság hogy nem
kellett volna hozzámennem!
Az én apám alkoholista volt, verte az
anyámat, féléves sem voltam, amikor
megszöktünk. Később aztán anyám
nekem adta vissza, amit apámtól kapott:
kiskoromtól fogva vert, ritkán kézzel,
gyakrabban szóval. Ha egy lány, hiába
múlt húszéves, még mindig arról álmodik
éjjelente, hogy egész este ott kell állnia a
tűzforró kályha mellett, és azt hallgatja az
anyjától, hogy kár volt megszületnie,
igencsak hálás tud lenni akár egyetlen jó
szóért, nem is beszélve egy simogatásról.
Az anyám onnantól kezdve, hogy
hazahozta a nevelőapámat, folyamatosan
azt tudatosította bennem, hogy egy nő
akkor ér valamit, ha el tudja adni magát.
Fiatalkorában tényleg csinos nő volt,
csakhogy még amikor elmúlt negyven,
akkor is - már elnézést a kifejezésért -
picsányi miniszoknyákat hordott,
merthogy ő egy dögös nő. A
mostohaapám, Attila, azért hagyta el,
mert már mértéktelenül sokat ivott és
hisztizett.
Általános iskolában jól tanultam, és a
továbbtanulással is kifejezetten mázlim
volt. Éppen akkor indult egy alapítványi
iskola, a szokásosnál előbb hirdetett
felvételt. Az anyámat nem érdekelte, mit
és hol tanulok, a nevelőapámat pedig
még annyira se. Kiderült, hogy jól
választottam, emelt óraszámban
tanultunk németet és informatikát. Az
első két évben rendesen bejártam busszal
az iskolába, de aztán minden
megváltozott. A mostohaapám lelépett, az
anyám pedig még többet kezdett inni.
Nem egyszer egész éjszaka bolyongtam a
földeken, hogy megtaláljam, kihúztam a
szántásból, az árokból, keltettem fel az út
széléről. Már nem emlékszem, pontosan
mennyit, de kétszáz valahány órát
lehetett egy évben igazolatlanul
hiányozni. És, mivel én éjszaka az
anyámat hajkurásztam, délelőttönként a
barátnőmnél aludtam. Az osztályfőnöknő,
mikor megelégelte a hiányzást,
kibuszozott hozzánk, felmérte a helyzetet
aztán beszélt az igazgatóhelyettessel, és
anélkül, hogy vitát nyitottak volna róla,
beraktak a kollégiumba.
Így utólag azt is mondhatom, hogy
megmentettek. Akkor viszont gyűlöltem a
világot. Már az általános iskolában is
szégyelltem a szegénységünket, nem azt,
hogy nekem semmin sincs, még csak nem
is azt, hogy otthon üvöltenek velem és
néha megvernek, hanem azt, hogy senki
sem foglalkozik velem. Volt egy lány, a
Nagy Ildi, na, őt borzasztóan utáltam. Ha
volt iskolai ünnepség neki ott voltak a
szülei, a nagyszülei, de még a nagynénje
is. Ha énekelt vagy szavalt,
megsimogatták, dicsérték, megfésülték.
Az én anyám meg a mostohaapám vagy
el se jöttek, vagy ha mégis, akkor csak
toporogtak, hogy „mit keresünk itt már
megint, minden pont olyan, mint tavaly”.
Arról már nem is beszélve, hogy milyen
ruhákban járattak. Az anyámék együtt
dolgoztak egy kőbányai finommechanikai
üzemben. A géptisztító rongyot nyugatról
hozták bálában, amit a munkások először
széttúrtak, és ha volt benne valami
használható, azt hazavitték. Na, ilyen
bálákból volt nekem blúzom meg
szoknyám.
Amikor beköltöztem a kollégiumba, és
kiderült, hogy három másik lánnyal lakom
majd egy szobában, majdnem
belehaltam. Mi egy L-alakú, klasszikus
parasztházban laktunk, a tornácról
egymás mellett nyíltak a szobák. Nekem
is jutott egy, így idegen előtt én nem
öltöztem, nem mosakodtam korábban
soha. Az ebédlőben is zavarban voltam,
hiszen én krumplin nőttem fel. Vasárnap
volt hús, de én nem kaptam. A
mostohaapám azt mondta, hogy ő meg az
anyám fizikai munkát végeznek, ahhoz
kell az erő. Egyébként mivel szeretett
kertészkedni, a kertünkben mindig volt
kelbimbó, padlizsán meg cukkini. Ma már
egyik sem kuriózum, de akkor egyedül
nálunk termett a környékünkön. Enni
ugyan nem ettünk belőle, de a
mostohaapám nagyon büszke volt rá. Volt
borsó is, nagyon szerettem volna friss
borsót enni, de megtiltották, merthogy
nem dolgoztam meg érte.
Hála a kollégiumnak, kitűnőre
érettségiztem, és nyárra felvettek a
kocsmába a falunkban. Az egri főiskolára
jelentkeztem német szakra, az volt az
álmom, hogy nyelvtanár leszek. Amikor
megjött az értesítés, hogy felvettek, az
anyám bevonult a kocsmába, és
lobogtatta a levelet, hogy „ez az én
lányom, maximális pontszámmal vették
fel a főiskolára”. Tök részeg volt akkor is,
kinevették, én meg iszonyúan
szégyelltem magam. Főiskola helyett
Tibort választottam, hogy minél
hamarabb megszabadulhassak az
anyámtól.
 Már említettem, hogy a férjem szülei ki
nem állhattak, ezért albérletbe
költöztünk. Innentől számítom azt a
tizenkét évet, amit együtt éltünk le.
Attól kezdve, hogy megszabadultam az
anyámtól, és összeköltöztem Tiborral, az
évnek legalább a felét külföldön töltöttem.
A nyári szezonban Olaszországban, egy
jesolói szállodában, december közepétől
húsvétig pedig valamelyik Salzburg
környéki hotelben dolgoztam
recepciósként. Emlékszem, havi 1200
euróval kezdtem. Normális, rendes
személyzeti szálláson helyeztek el minket,
Olaszországban és Ausztriában is,
kielégítő, napi háromszori étkezés mellett.
Már az első időkben is legalább havi 1000
eurót hazaküldtem a páromnak, aztán
egyszer arra mentem haza - ez még a
házasságunk előtti évben volt, októberben
-, hogy ott áll a házunk előtt egy 206-os
Peugeot. Tibor vigyorogva kérdezte, hogy
örülök-e, én meg elsírtam magam, mert
nem kérdezett meg előtte.
Tőlem soha senki nem kérdezte meg,
hogy mit akarok, mit szeretnék. Az
anyám a mai napig azt hajtogatja, hogy ő
szült erre a világra, ezért ő parancsol
nekem. Nem azért menekülök anyámtól,
mert alkoholista és elviselhetetlen, hanem
azért, mert amíg a közelemben van, úgy
érzem, hogy egy láthatatlan köldökzsinór
köt minket össze, és még mindig ő uralja
az életemet. Még nem sikerült
megszabadulnom tőle, de előbb-utóbb
lesz hozzá erőm.
Velem van most is. Tudom, hogy ez a
ruha például jobban kivágott, mint
kellene, többet mutat a melleimből.
Lehet, hogy hihetetlen, de én azután
raktam fel magamról félakt képeket az
internetre, amikor megszültem a fiamat.
Mindig szép melleim voltak, de amikor
szoptatni kezdtem, úgy voltam vele, hogy
ezt érdemes megmutatni a világnak. Az
anyámtól vettem át ezt a gondolkodást.
Tibornak ez megfelelt. Mondjuk, melyik
buszsofőr ne örülne annak, hogy a
felesége főz, mos, vasal, takarít és még
az ágyban is produkálja magát?
Ahányszor hazajöttem külföldről, én
azonnal megcsaltam a férjemet. Ez nem
azt jelenti, hogy összefeküdtem minden
jöttmenttel, volt két állandó partnerem,
egymást váltották, négy-négy évet
húztam le velük. Nős volt mind a kettő,
gondos családapák, szerető férjek. Nem
különösebben foglalkoztam egyikkel sem,
szexre, kikapcsolódásra használtam őket,
így, utólag már azt gondolom, hogy
tulajdonképpen le akartam bukni. Egy
olyan férjet nehéz otthagyni, mint az
enyém. Olyan, mint a menetrend.
Megbízható. Ekkor indul, ekkor érkezik.
Szóval végül úgy intéztem a dolgot, hogy
lebukjak. De aztán megint előbújt belőlem
az anyám. Tizenvalahány évet húzott le a
mostohaapámmal teljesen értelmetlenül.
Végig kitartott mellette, még csak meg se
csalta. Én megcsaltam a férjemet, és
bűntudatom sem volt, hiszen szabadulni
akartam, de amikor valóban felmerült a
válás lehetősége, elbizonytalanodtam.
Mondtam, hogy menjünk el párterápiára.
Tibor persze azt mondta erre, amit
vártam, hogy oda csak a hülyék mennek,
meg azok, akik tényleg nem normálisak.
Úgyhogy nem jött el velem, pedig lehet,
hogy mind a ketten jobban jártunk volna.
Nem sokkal később albérletbe
költöztünk Árpikával, és tulajdonképpen
felsóhajthattam, hiszen kiszabadultam a
börtönömből, rám szakadt a szabadság.
Annyit még megjegyeznék, hogy Tibor
jó apa, pontosan fizeti a gyerektartást,
komolyan veszi a láthatást, törődik
Árpikával. Egy szavam se lehet. Ha annak
idején a sarkamra állok, és elrángatom
párterápiára, talán még mindig együtt
vagyunk. Akkor viszont, amikor
otthagytam, úgy éreztem magam, mint a
frissen szabadult rab, de csak mert még
nem tudtam, mi vár rám.
A Krisztián! 48 éves, kétgyermekes
családapa, komoly beosztásban. Ő is
informatikát tanult, de nem
szakközépiskolában, hanem főiskolán.
Egymásba szerettünk. Egy helyen
dolgoztunk, mindig néztük egymást a
liftben. Öltöny, ing nyakkendő, bőrcipő,
zselézett haj, manikűrözött körmök. Nagy
terveim voltak vele, színház Pesten,
hosszú hétvégék a tengerparton, Bryan
Adams és gyertyafény. Aztán az egészből
nem lett semmi.
Krisztián az elején olyasmikkel bókolt,
hogy egész Pest megyében én vagyok a
legszebb, legkívánatosabb anyuka.
Amikor még külföldön dolgoztam, annak
ellenére nem jöttem össze soha olasz
fiúval, hogy ostromoltak. Minden hotelben
lebzselt legalább két-három olyan csillogó
hajú srác, mint a Cristiano Ronaldo, és
mindegyik szeretett volna összejönni
velem, de szóba sem jöhettek. Úgy
voltam vele, hogy jó nekem Pest
megyéből a tornacipős tornatanár vagy a
kopaszra nyírt autókereskedő. Krisztián
viszont pont úgy nézett ki és úgy is
viselkedett, mint egy öregedő digó
főpincér. Nem vicc, pont olyan a
mentalitása, mint a legrosszabb olaszé.
Soha nem beszélt róla, de lehettek
problémái a mamájával gyerekkorában.
Amikor már párterápiára jártunk, a
pszichológus annyit húzott ki belőle, hogy
nagyon sokáig, majdnem négyéves koráig
szoptatták. Nálam azzal kezdte, hogy
kivett a munkából. Vett egy lakást Pest
egyik külső kerületében, pár percre az
M3-astól. Teljesen kiszolgáltatott lettem,
anyagilag függtem tőle. Ebből a
szempontból sosem volt okom panaszra,
időről időre megkérdezte, mire van
szükségem, aztán megvette. Ha pénzt
adott, és megköszöntem, akkor megölelt,
puszit adott, és azt mondta, hogy ő hálás
nekem. Ha most felhívnám, hogy
szükségem van ötszázezer forintra,
félórán belül hozná. Soha nem éreztette,
hogy eltart minket a gyerekemmel. Jól
fizető állása volt, de igazából nem abból
volt pénze. Határidős ügyleteket kötött a
tőzsdén, jutalékért mások pénzét
forgatta. Volt persze vesztesége is olykor,
nem is kevés, de ez nem ingatta meg a
helyzetét.
Egyszer viccesen azt mondta nekem,
hogy ő legalább annyit színlel és tetteti
magát, mint az a figura, akit Freddie
Mercury megénekelt. A kocsijában
állandóan a Great pretender szólt a
Queentől. Többször is meghallgatta
egymás után. Mondom, eszméletlenül
tudott hazudni. A múltkor olvastam az
egyik bulvárlapban, hogy Amerikában
lebukott egy hatvanas férfi, akinek két
családja volt. Huszonvalahány kilométerre
volt egymástól a két ház, a két feleség
meg a gyerekek. Krisztián is ilyen kettős
életet élt. Az informatikusokról köztudott,
hogy szabad időbeosztásban dolgoznak: ő
a nappalokat szinte kizárólag nálam
töltötte. Árpikával soha nem találkozott,
akkor jött, ha a gyereket elvittem
óvodába, és délután, mielőtt hazahoztam
volna, már el is ment.
Jó volt vele a szex, de azért nem volt
valami eget rengető. Volt egy nagyon
furcsa szokása, egy szerepjáték, ami
eleinte nagyon idegesített. Eljátszotta a
pólyás babát, akit meg kellett szoptatni,
aztán, ha rosszalkodott, nem volt mese,
el kellett fenekelnem. Délben, mikor
ebédeltünk, a nyakába kellett kanyarítani
a kis előkéjét, és kiskanállal kapta meg a
bébiételt. Nem akármilyen produkció,
amikor egy 190 centis óriást büfiztet a
mamája! Közben meg dolgozott, tőlem
tartotta karban az informatikai
rendszereket, meg programokat írt.
Megbízható szakember volt egyébként, én
meg lassan megszoktam a furcsaságait,
bár azért odáig nem mentem, hogy
szexuálisan is izgatónak találtam volna.
Már két és fél hónapja túl vagyok rajta,
de nem tudom megmondani, hogy mi
tartott mellette két és fél évig. Talán az,
hogy bedőltem a taktikájának, hogy
állandóan szakaszolta az időt. Először azt
mondta: „szívem, még hat hét, és a
gyerek érettségizik. Ha túl van az utolsó
vizsgán, azonnal hozzád költözöm”. De
aztán nem jött, mert a gyerek épp a
felvételire készült. Aztán azt ígérte, hogy
ha megjönnek a nyaralásból, odaáll a
Zsuzsa elé - ő a felsége -, és megmondja,
hogy vége, új életet kezd, aztán csomagol
és már jön is. Külön megkért, hogy
ürítsem ki neki a szekrény felét, legyen
hová beakasztani az öltönyeit. Évike meg
a megbeszélt időben ott áll a szekrény
előtt, nézi az üres felét, mire megszólal a
mobil, és Krisztián azt suttogja: „bocs,
édesem, de most nem tudok menni, mert
Zsuzsi kitálalta a vacsorát”. Évike pedig
beül a szekrénybe, és bőg vagy két órán
keresztül. A két és fél év alatt - a
párterapeutával összeszámoltuk -
összesen tizenegy ilyen várakozás
szakaszt sikerült átélnem, aztán a
tizenkettediknél besokalltam.
Krisztián azt mondta, hogy Zsuzsának
van valakije, gyanús e-maileket olvasott a
gépén. Azt ígérte, ha sikerült kiderítenie,
ki az, és megvolt a leleplezés, már jön is
hozzám. Na, akkor kimentem a
lépcsőházba - egy téglaépület negyedik
emeletén lakunk -, ültem a lépcsőn, és
csak bőgtem. Azt mondtam: annyira
hülye már tényleg nem lehetek, hogy ezt
a mesét is elhiggyem.
A szakításnak az volt a közvetlen
előzménye, hogy Krisztián annak ellenére
eljött velem a párterapeutához, hogy
tudta, túl sok jóra nem számíthat. A
szakember végül azt mondta, hogy
köztük Zsuzsával már bebetonozódott egy
szerepjáték, de az a legszomorúbb, hogy
egy ugyanilyen szerepjátékot alakított ki
velem is. Krisztián jóval intelligensebb
férfi az átlagosnál, és élvezi hogy
folyamatosan félrevezeti a feleségét. Az ő
számára minden hazugság egy kihívás,
vajon sikerül-e végigvinnie lebukás
nélkül. És amikor engem megtalált,
duplázni is tudott! A felesége után most
én lettem a soros, akit hülyíteni lehetett,
beváltatlan ígéretetekkel, ócska kis
hazugságokkal. Két szinten játszott:
Zsuzsánál előadta a tekintélyes és
tehetséges családfőt, nálam az anyuci
csalafinta fiacskáját.
 Két és fél hónapja nem láttam
Krisztiánt. Próbálom újra felépíteni az
életemet, találtam munkát, ha nem is a
képesítésemnek megfelelőt, meg egy
albérletet is, így ott tudtam hagyni a tőle
kapott lakást. Neki nehezebben megy az
elengedés, vagy inkább csak annak az
elfogadása, hogy én már nem akarok
partner lenni a játékában. Továbbra is
próbálkozik. Ma is küldött egy verset:

Hiába ezer szó s ezer cselekedet, a

szívem eldobtad,
s a lelkem beleremegett
Szép álomnak szép a vége, de nem így
lett,
s mindennek vége.
Nem tudom elfelejteni az együtt töltött
perceket
Most is rád gondolok, és a szívem
megreped
Az élet egy szakadék, s mi a két végén
ülünk
Mert négyzetté vált a mi szerelmes
körünk
Neked már csak egy név vagyok sajnos
 De nekem te vagy a világban a bajnok
Mert a szívemben még mindig te
virágzol
Üzenem ordítva: szeretlek, hiányzol!

Miért van az, hogy a nők az utolsó

pillanatig képesek hitegetni magukat?
Természetesen azért, mert a másik
nélkül nem tudnák elképzelni az életüket.
Mert ha nem tudnák meggyőzni magukat,
hogy mindennek ellenére azért mégiscsak
szereti őket, ki kellene lépniük a
kapcsolatból, csakhogy erre rendszerint
nincsenek felkészülve. Különösen akkor
nem, ha a túlélésükről van szó, vagy ha
valamiért épp meg vannak gyengülve az
életükben.
Egy kapcsolatban akkor érdemes
feltenni a kérdést, hogy valójában szeret-
e minket a párunk, velünk akar-e élni, ha
arra a verzióra is felkészülünk, hogy
esetleg „nem” lesz a válasz. Ha csak azt
az egy választ tudjuk elfogadni, hogy
„igen, téged akarlak, annak ellenére,
hogy mostanában nehézségeink vannak”,
inkább ne is kérdezzünk. Sajnos azonban
az esetek többségében nem ez történik.
Még a baráti kapcsolatokban is gyakran
látni ilyet: ha valaki megkérdezi a
barátaitól, hogy van-e benne valami, amit
nem szeretnek, és erre azt a választ
kapja, hogy „igen, ez meg ez van”, akkor
egész egyszerűen megsértődik. Ez
egyébként egy tipikus női játszma.
Párterápiákon is sokszor látok ilyet.
„Szerinted meghíztam?” - kérdi az
asszony. Mire a férje: „Biztosan tudni
akarod, mit gondolok?” A nő meg persze
rávágja, hogy biztos. Ha a férfi ilyenkor
azt válaszolja, hogy „valóban kicsit
túlsúlyos vagy, örülnék, ha egy picit
sportolnál” akkor tízből kilencszer az lesz
a reakció, hogy a feleség megsértődik. Az
a szomorú, hogy ezzel tulajdonképpen azt
jelezzük vissza a másiknak, hogy nem
érdemes őszintének lenni velünk, mert
úgysem leszünk képesek elviselni. Amíg
ez így van, amíg nem vagyunk felkészülve
a nekünk nem tetsző válaszra,
egyszerűen nincs értelme kérdezni sem.
Sokakkal előfordul, hogy nincsenek
felkészülve arra, hogy kilépjenek egy
számukra nem megfelelő helyzetből, de a
küszöbök azért eléggé eltérőek. Vannak,
akiknek tényleg nagyon pocsék a
helyzetük, de mégis várnak és kitartanak:
ennek általában az áll a hátterében, hogy
azt tanulták meg, nem érdemes
válogatni, mert a végén hoppon
maradhatnak. De olyanok is vannak,
akiknél nagyon alacsony a határ, akik
például - kis túlzással - azt mondják:
„bocs, de nem tetszik, ahogy eszel,
úgyhogy elhagylak”. Az ilyen emberek
úgy gondolják, hogy még iszonyú sok
lehetőségük van az életben. Az
önértékelés is fontos szerepet játszik
ebben, de még ennél is fontosabb, hogy
mit hozunk magunkkal otthonról.
Van, aki úgy éli az életét, hogy biztosan
tudja, járnak neki bizonyos dolgok, és
vannak, akik úgy gondolják, hogy
mindent ki kell érdemelniük. Egy olyan
lány, aki nem ehetett a kertből borsót,
mert nem dolgozott meg érte, akinek a
rongyok közül szedték össze a ruháját, az
egészen biztosan nem azt tanulja meg,
hogy neki bármi is járna. Ezzel szemben
azok az emberek, akik olyan családból
jönnek, ahol mindig mindent megkaptak,
egész másképp, sokkal kegyetlenebbül
válogatnak. Nem kitartóak, nem akarnak
dolgozni a kapcsolatukon, hanem, amint
jön egy nehézség, egyszerűen
továbbállnak. Akkor maradunk a realitás
keretein belül, ha tudjuk értékelni, amink
van, de azért meg is tudjuk húzni a
határainkat, hogy mi az, ami már
méltatlanul kevés.
Ebben a történetben azonban a tragikus
gyerekkor lehetetlenné tette ezt. Annyira
katasztrofális volt ennek a lánynak az
élete, annyit bántották, annyira
élhetetlenek voltak az otthoni
körülményei, hogy tényleg el kellett
onnan menekülnie. Az, amit a buszsofőr
mellett megtapasztalt, hiába volt
rettentően unalmas, de a pokolhoz
képest, amiből jött, mégiscsak
borzasztóan nagy előrelépést jelentett.
A korai trauma nagyon meghatározó
maradt a főhősnő egész életében. Ezt az
is tanúsítja, hogy ő maga bevallja: soha
nem tudott elszakadni a köldökzsinór, ami
összekötötte őt az anyjával. Optimális
esetben muszáj végigmenni azon a
folyamaton, hogy érzelmileg leválunk a
szüleinkről, hogy ne vigyük át másokra a
szüleinkhez kapcsolódó terheinket. Ennek
a nőnek véleményem szerint nem
párterápiára lett volna szüksége, hanem
egy hosszú, egyéni terápiára, amely
során megtanul különbséget tenni
önmaga és az anyja között, hogy ne
nyomják agyon az ő életének a traumái,
és képessé váljon arra, hogy önmagát
megszeresse, ellentétben az anyjával, aki
az alkoholba menekült. Attól még, hogy
az anyja úgy élt, ahogy, ő igenis élhet
egy boldogabb életet.
Amikor valaki ennyire rossz családból
jön, hiába van tisztában azzal, hogy
nagyon nehéz szülei voltak, mindig ott
marad benne a vágy, hogy legyen egy jó
anyja vagy apja. Ez viszont hasadást
eredményez, és az embereket is csak úgy
tudja majd kezelni, hogy vagy nagyon-
nagyon jónak, vagy nagyon rossznak látja
őket.
Gyakran tapasztaljuk a pácienseknél,
hogy ha valaki gyerekkorában ilyen
súlyosan sérült, a terapeutát is egyfajta
vetítővászonként használja az érzései
megéléséhez. A terapeuta általában
előhívja a szülői érzéseket a páciensből,
abból fakadóan, hogy ő odafigyel rá,
próbál segíteni a krízishelyzetekben, tehát
ez a kapcsolat rengeteg olyan vonással
rendelkezik, ami a szülő-gyerek viszonyra
emlékeztetheti. Amikor valaki ilyen rossz
háttérrel rendelkezik, gyakran előfordul,
hogy eleinte idealizálja a terapeutát, a
nagyon jó anyát vagy apát látja benne,
de aztán, ha valamiért konfrontációba
kerülnek, vagy a szakember elutasítóan
reagál valamire - például napi tíz telefon
után megkéri arra, hogy ne keresse
munkaidőn kívül -, könnyen átkerülhet a
rossz szülő kategóriájába. Az ilyet
másképp kell értelmezni, nem szabad
személyeskedésnek venni, ha valaki
elégedetlen a terapeutájával, mert ez
sokszor pont az illető elakadásáról szól és
segíteni tudja a közös munkát.
Hogy valaki meg tudja-e találni a
számára megfelelő segítőt, azon az
alapvető kérdésen múlik, hogy meg tud-e
bízni igazán valakiben, rá tudja-e bízni az
életét, el tudja-e hinni, hogy tényleg tud
segíteni neki. Csakis ebben az esetben
tud egy pszichológus belépni a páciens
életébe úgy, hogy nem a szélsőségesen jó
vagy rossz szülő szerepét tölti be, hanem
ki tudnak alakítani közösen egy hosszú
távon is optimális kapcsolatot. Itt végül
egy gyermekpszichológus tudott segíteni,
ami az előzmények után talán nem is
véletlen.
Sokszor azt hiszik az emberek, hogy
akkor haladják meg a szüleiket, ha az
ellentétét csinálják annak, amit ők tettek:
ha az anya ivott, a lánya nem fog, ha
hűséges volt egy méltatlan partnerhez, ő
inkább nem lesz az. Pedig nem ez a
módja, hogy meghaladjuk a szüleinket,
hanem az, ha egy egyedi - de nem az
övékhez képest feltétlenül más -, saját
életet kezdünk élni. Ha az a görcs határoz
meg bennünket, hogy nehogy olyanok
legyünk, mint ők, akkor az azt jelenti,
hogy még mindig ők irányítják az
életünket, és nem mi.
Ebben a történetben az ellenazonosulás
eredményeképpen a lányból felnőttkorára
jó anya lett. Ez nemcsak abból látszik,
hogy - bár erről nem esik sok szó -
valószínűleg a kisfiának is jó anyja, de
abból is, ahogy a buszsofőr mellett mos,
főz, takarít, míg a férfi csak dolgozik,
aztán meg ül otthon, nincsenek igényei,
olyan, mintha egy nagy gyerek ülne az
anyukája szoknyáján. A
„csecsemőemberről” nem is beszélve... A
főhősnőben érthető módon semmiféle
szexuális izgalmat nem keltett, hogy egy
190 centiméteres férfi személyében egy
csecsemőt kellett ellátnia, de mégis
kiszolgálta a férfit. Ez is azt mutatja, hogy
semmilyen igénye nincs a férfiakkal
szemben. Korábban szeretői voltak, de
aztán lemondott még a szexualitásról is,
csak hogy legyen mellette egy férfi, aki
legalább anyagilag gondoskodott róla.
Ebben is az érződik, hogy az ő életében a
kompenzálási vágy a meghatározó, hiszen
nagyon szegény sorból jött, és az ebből
való kitörés lehetősége még ilyen súlyos
áron is megérte neki.
Részletekben meg tudta szerezni
magának, amire vágyott a biztonságot
vagy az anyagi stabilitást. De közben
végig végtelenül magányos maradt. Ami
nem is csoda, ilyen családi háttérrel,
amiben fel kellett nőnie. Nagyon súlyos az
a kép, ahogy bolyong, keresi az anyját, és
végül ő húzza ki az árokból. Ez tényleg
nagyon tragikus élmény. Ahelyett, hogy
az anyja az érzelmi stabilitást, a feltétel
nélküli elfogadást jelentette volna, neki
kellett átvállalnia tőle ezt a funkciót. Azt
gondolom, hogy nagyon, nagyon korán fel
kellett nőnie. Iszonyú nagy teher szakadt
rá, így nem is tudta megélni a
gyerekkorát, amikor például a nőiségének
kellett volna szépen-lassan kifejlődnie, és
olyan impulzusok kellett volna hogy érjék,
amelyek hatására felépítheti az
önértékelését. Ehelyett az egész élete
egyedül a túlélésre épült. Mindig
megtette, ha valamit kértek tőle. Egy
gyerek, aki kihúzza az árokból a részeg
anyját, nem fogja felnőttként
visszautasítani, hogy megszoptasson egy
megrekedt férfit, ha az azt várja el tőle.
Még akkor is megteszi, ha ez nem okoz
neki örömet.
Sajnálom, hogy ez a nő csalódott az
első terapeutájában. Nyilván, ha
valamiért nem működik, akkor azt el kell
fogadni, de keresnie kellett volna egy
olyat, aki tényleg segíteni tudott volna
neki abban, hogy megélhesse azokat a
fázisokat, amelyek nála kimaradtak. Bár
pótolni soha nem lehet, amit
gyerekkorban nem kapott meg az ember,
de nagyon sok mindent meg tud szerezni
felnőttkorában is, ha meg akarja és
megfelelően segítenek neki.
Viszont, amíg nem dolgozza fel ezeket a
nagyon súlyos dolgokat, a helyzete
teljesen reménytelen marad. Nem
véletlenül húzódik mindig a háttérbe:
fogalma sincs, hogy mire vágyik, nem
fejlődött ki a stabil énképe, nem tudja,
hogy ki ő. Épp ez a legfurcsább ebben a
történetben: hogy nem tudjuk meg a
szövegből, hogy kiről is szól! A
főhősnőnek nincs markáns személyisége,
mert amikor kiskorában kibontakozhatott
volna, neki azzal kellett foglalkozni, hogy
megmentse vagy elviselje az anyját.
Akkor ehhez a helyzethez kellett
adaptálódnia, hogy túléljen, és azóta is
adaptálódik bármilyen helyzethez, és
végül elveszik ebben az egészben.
Ahhoz, hogy legyen egy egészséges
párkapcsolatunk, kell hogy legyen
egészséges személyiségünk,
önértékelésünk, saját céljaink, tudnunk
kell honnan hová haladunk, mit várunk
egy kapcsolattól, mit várunk egy
munkától, milyen célokat szeretnénk
megvalósítani, hol szeretnénk élni, mik a
prioritások... millió ilyen kérdésre tudnunk
kell a választ. Mert csakis ezek alapján,
az önismeret segítségével tudjuk
eldönteni, hogy illik-e hozzánk a másik.
(A. K.)
 TALÁLKOZÁS A KAMÉLEONNAL
Annak idején, amikor a jogi egyetemen
vizsgáztam kriminalisztikából, a
viktimológiát húztam. Ennek a
tudományágnak a művelői végzik az
áldozatokkal kapcsolatos kutatásokat.
Lehet, hogy tévedek, de nekem úgy tűnik,
mintha némelyik nő eleve áldozatnak
született volna.
Az ismeretségi körömben szinte
kizárólag szingli nők vannak. Rendben,
van köztük olyan is, aki férjnél van, de a
férj láthatatlan, aludni meg enni jár haza,
meg persze tiszta ruháért. Ezek a nők
mind társat keresnek. És azt mondják,
hogy harminc fölött ez majdnem
reménytelen. Némelyikük még azt is
hozzáteszi, hogy gyerekkel aztán végképp
az.
Aztán arról beszélnek, hogy olyan férfi,
aki korban hozzájuk illene, nem létezik,
illetve ha létezik, biztosan nős. Amelyik
nem nős, az gyanús. Ha elvált, az a
kérdés, hogy miért vált el. Ha negyven-,
ötvenévesen még mindig agglegény - és
ami a legrosszabb, még a mamával él -,
na, az aztán szóba sem jöhet!
Igaza volt annak a nőnek, aki azt
mondta nekem, hogy a
legkiszolgáltatottabbak a gyerekeiket
egyedül nevelő harmincas, negyvenes
nők. Az arcukra van írva, hogy maguknak
férjet, a gyereküknek pedig pótapát
keresnek. Ezeket a nőket könnyű
becsapni. És elég sokan vannak, akik meg
is teszik. (H. H.)

A nyolcvanas évek legvége volt, amikor

megismerkedtem a férjemmel. Tomi az
ELTE-re járt, jogot hallgatott, és nekem is
volt ott néhány ismerősöm. Én akkor már
végeztem egy vidéki tanárképzőn, és az
akkori szerelmemet követve költöztem a
fővárosba. Hirtelen valahogy kicsi lett
nekem Eger, Budapest viszont kitárta
előttem az összes titkos ajtaját.
Napközben egy iskolában tanítottam
rajzot, délután, este pedig
szisztematikusan felfedeztük a
barátnőmmel a várost. Néztük a térképet,
és elterveztük, hogy kedden Csepelre
BKV-zunk ki, csütörtökön meg megnézzük
Újpestet Ezek akkor óriási kalandok
voltak. Akkoriban még újak voltak a nagy
Duna-parti szállodák. Megnéztük,
mennyibe kerül a Fórumban egy
fagyikehely, és hetekig spóroltunk rá.
Fantasztikus volt kiülni a teraszra és
eljátszani a német turisták között a menő
pesti nőt!
Szórakozni is rengeteget jártunk,
koncertekre a Petőfi Csarnokba, de olyan
alternatívnak számító helyekre is, mint a
Capella, vagy a Tilos az Á. Azóta is
bennem van ez a kíváncsiság, még így,
túl a negyvenen is szívesen járok
koncertekre, galériákba, romkocsmákba.
Amikor Tomit megismertem, már nem
jártunk együtt azzal a fiúval, aki miatt
Budapestre költöztem. Terhes lett nekem
a kötöttség, még élni akartam,
szórakozni. Egy egyetemi, kollégiumi
bulin gabalyodtam össze Tomival, de már
előtte is láttam párszor. Jóképű, magas,
szőke fiú volt, kissé arisztokratikus
megjelenésű. Az kezdett el izgatni benne,
hogy a barátnőim óvtak tőle. Azt
mondták, ez a fiú nem szereti nőket, az is
lehet, hogy inkább a fiúkra bukik. Abból
gondolhatták ezt, hogy Tomi mindig olyan
kis disztingvált, úrifiú volt, nem nyomult
látványosan a csajokra, ez pedig abban az
egyetemistákból álló társaságban, ahol az
egyik buli vége belefolyt a másik elejébe,
szokatlan volt. Hát, mit mondjak, nagyon
hamar kiderült, hogy a barátnőim
tévedtek, Tomi bizony nagyon is élvezi a
szebbik nem nyújtotta örömöket.
Elég sokat ittunk abban a buliban, én
épp egy kisebbfajta szerelmi csalódás
után voltam, és elhatároztam, hogy az
első fiúval, aki felkér táncolni, le fogok
feküdni. Nem kellett sokáig várnom, az
első tánc után alig egy órával már Tomi
egyik barátjának a kollégiumi szobájában
voltunk. Reggel én ébredtem előbb,
próbáltam csendben felöltözni és
kisomfordálni a szobából, amikor
megszólalt: „Nem megyünk el reggelizni?”
Elmentünk egy henteshez, ahol árultak
főtt kolbászt, szalonnát, ilyesmit, és
megreggeliztünk. Aztán együtt maradtunk
16 évig.
Nagy szerelem volt a miénk, és
kielégítette a szenvedély iránti vágyamat.
Tomiban volt valami megfejthetetlen.
Egyszerűen másképpen működött, mint
én. Máshogyan élte meg a szerelmet, a
szeretetet, egyáltalán az emberi
érzéseket A családjuk egy hagyományos
felállású, szigorúan tekintélyelvű família
volt Az apja ismert nemzetközi jogász
volt. Náluk minden a papáról szólt és a
karrierjéről, a család, a gyerekek inkább
csak azért kellettek, mert az is
hozzátartozik a tekintélyes ügyvédtől
elvárt életformához.
Az apósom jó szakember, kiterjedt
ügyfélköre van ma is meg elegáns
irodája. Már a hatvanas-hetvenes
években is nagyon jól keresett, és a pénzt
ingatlanokba fektette. Otthon, az
előszobában felakasztva 6-8 lakáskulcs is
lógott. Mi Tomival mégis az apósom
irodájában kezdtük a közös életünket,
mert az összes lakás bérbe volt adva,
nekünk nem jutott egy sem. Szóval
esténként az utca túloldaláról testük,
mikor megy el az utolsó ügyfél, mikor
kapcsolja le a villanyt és indul haza az
apósom, akkor mehettünk csak haza az
iroda melletti kamrányi szobába.
 De boldogok voltunk, önfeledtek. Annak
ellenére, hogy engem az ő családja csak
több év múlva fogadott el igazán. Akkor,
amikor látták, hogy megállok a saját
lábamon is, nem az ő vagyonukra meg a
balatoni nyaralójukra fáj a fogam.
Engem mindig a kreatív foglalkozások
vonzottak, anyám tisztes polgári
családjában több művész is akadt, apám
pedig gépészmérnök, akinek több
nagyjelentőségű találmánya is volt Én
elég jó rajz tehetséget örököltem.
Tanárképzőt végeztem, majd a tanítás
mellett elkezdtem mindenféle más
dologban is kipróbálni magam. Akkoriban
terjedtek el a személyi számítógépek, és
én kitanultam a különböző grafikai
programok használatát, egyedül. Leültem
egy kockás papírral, és kitapasztaltam,
mikor milyen gombot kell leütni.
Aztán elkezdtem kirakatokat rendezni;
elmentem az első ismert hazai
lakberendező mellé inasnak. Szépen
lassan megtanultam azt is, jöttek a
kisebb-nagyobb munkák. Apám, szegény,
fogta a fejét, amikor a diplomás lánya
otthagyta a biztos tanári állását azért,
hogy létrára mászhasson egy-egy
kirakatban, vagy reklámfeliratokat
vághasson ki színes papírból, de persze
nagyon büszke volt rám. Pláne, amikor a
kis munkáim árából be tudtam fizetni az
első pesti lakásom kezdőrészletét.
Büszke volt Tomi is, tetszett neki, hogy
önálló vagyok, hogy nem kell
folyamatosan a kezemet fognia. Az első
években végül is az én keresetemből
éltünk, ő még tanult. Nagy vágyai voltak,
bíró akart lenni, nagyon érdekelte a
büntetés lélektana, de végül is a családja
döntött helyette. Amikor végzett, jött egy
telefon, hogy másnap menjen be az egyik
neves ügyvédi irodába és írja alá a
szerződést. Így lett az én férjem ügyvéd.
Óriási lehetőség volt persze, az ilyen
állásokat akkoriban egy autó áráért
lehetett szerezni. Tomit viszont igazából
nem érdekelte ez a szakma, nagyon
frusztrálta a jogászok világának
végtelenül idejétmúlt, tekintélyelvű
rendszere. Arról nem is beszélve, hogy a
kezdő ügyvédeket majdnem ingyen,
nevetséges fizetésért szinte a
végkimerülésig dolgoztatják. El kell telnie
jó néhány évnek, amíg valaki gyakorlatot
szerez, szakvizsgát tesz, csak akkor kezd
folydogálni egy kis pénz, ha már saját
ügyeket lehet vállalni, ügyfeleket
szerezni. Mire azonban a Tomi idáig
eljutott, belefásult, és persze megkereste
azokat az eszközöket, amelyek
színesíthetik a napjait.
Mindenféle extrém sportokat kezdett
űzni, sziklákra mászott, barlangokba bújt,
télen síelt, nyáron búvárkodott és
nagyjából minden évszakban horgászott.
Könnyen megtehette mindezt, mert
akkoriban már elkezdtünk jól élni. Egy-
egy tehetős ember válása elég jól hoz a
konyhára: ha az egyik fél nyer, azért fizet
az ügyvédnek, mert nála maradhatott a
vagyon nagy része, ha a másik, akkor a
nagy összegű apanázs megítéléséért
hálás. Minden pénzt megér egy apának
vagy anyának az is, ha nála helyezik el a
gyereket és a Tomiék irodáját tényleg
csak a legtehetősebb ügyfelek keresték
fel. Aztán az is előfordult hogy egy-két
hálás ügyfele bevette valamilyen üzletbe
csendestársnak, szóval nem volt gond az
all inclusive sítúra vagy a búvárkodás a
Vörös-tengeren.
Közben nekem is folyamatosan volt
lakberendezői munkám, ő pedig saját
irodát nyitott. Én beszéltem rá erre,
segítettem kialakítani az ügyfélkörét,
berendezni az irodát úgy, hogy tetsszen a
hozzá járóknak. Át tudtam érezni, milyen
kiszolgálást akar kapni valaki, ha válás
előtt van, ha a gyermekéért küzd, hiszen
akkorra már nekünk is volt kettő. Tomi
szerette a gyerekeinket, de persze a
maga módján, úgy, hogy leginkább csak ő
tudott róla. Igazából talán nem is tehetett
erről, ilyen mintát hozott otthonról.
Egyszerűen nem értette, miért gond az,
hogy ő húsvétkor elmegy három napra
horgászni, én meg egyedül kereshetem a
gyerekekkel a kertben a piros tojást. Egy
ideig még néha elmentem vele ezekre a
kirándulásokra, vagy épp egy-egy
konferenciára, de két gyerek mellett már
nem ment. És egyre csalódottabb voltam
azért, mert úgy éreztem, teljesen rám
hárítja a család összetartását. Ő meg
valószínűleg zavarba jött attól, hogy
hirtelen neki kellett volna a
családfenntartónak lennie, hiszen én a két
gyerek mellett már nem tudtam annyit
dolgozni és persze keresni sem, mint
azelőtt.
Szóval velünk is az történt, ami sok
házaspárral előttünk, banális történet.
Amikor végre célba értünk, és már csak
élveznünk kellett volna, amit
összehoztunk, meg nevelni a gyerekeket,
egyszer csak tönkrement az egész.
Elkezdtünk külön életet élni, úgy, hogy
közben még házasok voltunk. Nem, egy
jó darabig nem volt harmadik, nálam
egészen biztosan nem, és szerintem nála
sem. Csak elmentem néha a
barátnőimmel ide-oda, Tomi pedig járta a
saját útját. Nők még nem voltak.
Emlékszem, milyen sokszor beszéltünk
erről: a hozzáforduló nőkről, az irodában
dolgozó asszisztensekről, az
ügyvédbojlárokról. Azt hajtogatta:
„Kicsikém, hát nem vagyok én hülye,
hogy tönkretegyem a családot egy kis
maca miatt.”
Aztán egy nap észrevettem, hogy Tomi
újabban Batmannek öltözik: elegáns
fekete inget, pulóvert kezdett hordani,
nagyon jól állt ez a korán őszülő hajához.
Én is próbáltam erre rábeszélni régebben,
de akkor még nem érdekelte a külseje.
Aztán hirtelen elkezdett odafigyelni
magára, megjelentek a jó minőségű,
drága alsónadrágok is... és persze
kiderült, hogy mindez Szandinak szól.
Ügyvédielölt volt Tomi irodájában.
Amikor leültettem a férjemet, hogy
megbeszéljük, bizony kiderült, hogy
komoly szerelemről van szó. Szandi vidéki
kislány volt, albérletben lakott, és el volt
ájulva az én jóképű, őszülő halántékú
férjemtől. Próbáltam Tomi eszére hatni,
mondtam neki, hogy mit gondol, mi kell
belőle ennek a kislánynak, de persze nem
használt. Akkor abban állapodtunk meg
hogy adunk a családnak egy évet. Én úgy
gondoltam, ennyi idő alatt túl lesz ezen az
őrületen, és élhetünk tovább.
Mindenképpen össze akartam tartani a
családot, nálunk nem volt divat a válás.
Az az egy év pokoli volt, annyira
szégyelltem, hogy ez velem
megtörténhet, hogy nem mondtam el
senkinek, mi van otthon. Hétről hétre
hazudtam a szüleimnek, most éppen
miért nem jött velünk Tomi, vagy miért
ment el megint a hétvégére. Ez a
hazudozás volt a legnehezebb.
Aztán, már amikor több ilyen rettenetes
hónap eltelt, egyszer Tomi elvitte Szandit
Franciaországba síelni. Baleset érte a
pályán, megrepedt két csigolyája, nem
lehetett tudni, lábra áll-e valaha. Délelőtt
én mentem hozzá a kórházba, délután
Szandi. Próbáltam a férjem lelkére
beszélni, nem látja, hogy ez egy jel, hogy
rossz úton jár? Mi lesz, ha nem fog tudni
járni, vajon fogja őt ez a fiatal nő
gondozni, tologatni a kerekes székben?
Én vállaltam volna, persze, de akkor már
neki nem számított semmi. Amint
felépült, végleg elköltözött tőlünk. A
lányaink nyolc- és négyévesek voltak
akkor.
Dénesnek köszönhetem, hogy túléltem
ezt az időszakot ép ésszel. A férjemmel
való szétköltözésünk után nem sokkal
elmentünk egy kiállításmegnyitóra egy
barátnőmmel, és ott találkoztam
Dénessel. Ő volt az, aki miatt húszévesen
Budapestre költöztem, és akit akkor már
több mint tizenöt éve nem láttam.
Amikor először találkoztunk, még a
nyolcvnanas években a Balatonon, ő még
egyetemista volt. Egész éjjel táncoltunk,
és másnapra megbeszéltünk egy randit.
Mivel nagyon sokat ivott, elfelejtette,
mikor és hol kellene találkoznunk. Arra
emlékezett csak, hogy mondtam valamit
arról, hol lakom Füreden, hogy egy
diófánál kell bekanyarodni egy templom
után... Úgyhogy elindult megkeresni.
Végigjárta Füred minden utcáját, kereste
a diófát, ami közel van a templomhoz.
Este lett, mire megtalált, és persze ez a
hősies gesztus nem kis elégedettséggel
töltötte el a büszkeségemet. Nem sokkal
a megismerkedésünk után miatta
költöztem Budapestre és jó két évig
tartott a kapcsolatunk. Békében váltunk
el, és én nem sokkal ezután megismertem
Tomit.
Nem is hallottam Dénesröl egészen
addig az estéig, amíg meg nem láttam ott
a kiállításon. Nagyon megörültünk
egymásnak. Kiderült, hogy befejezte az
egyetemet, és van egy polgári állása, de
már egyre inkább a képeiből él, rajzol,
festeget. Kreatív ember, keresik a
munkáit. Én elmeséltem neki, hogy éppen
elhagytak, ő meg hogy megnősült, van
két gyereke és nagyon-nagyon nehéz
helyzetben van. A felesége beteg
gyakorlatilag menthetetlen, rosszindulatú
daganata van. Egymásra találtunk újra,
támogattuk egymást, én így éltem túl,
hogy eldobtak, neki meg volt ereje ápolni
a feleségét egészen addig amíg a nő
elment.
A kapcsolatunknak ebben a második
szakaszában nagyon sokat nevettünk
azon, hogy mennyire ismerjük egymást,
hogy tudtuk, hogy fog reagálni a másik
egy érintésre, vagy épp egy illatra. Éppen
a legjobb pillanatban találkoztunk,
egymásba kapaszkodtunk, de minden
fölösleges szenvedély vagy bonyodalom
nélkül. Én persze próbálkoztam másokkal
is, meg akartam találni az igazit, aki
ágyban-asztalnál egyaránt megállja a
helyét Ezt a hozzáállást egyébként a
fiúktól tanultam. Ha van valaki, aki
szimpatikus, látom benne a lehetőséget,
nem hagyom, hogy fölöslegesen teljenek
a hetek, hónapok. Igenis kipróbálom az
illetőt az ágyban, hogy tudjam, működik-
e együtt. Ha nem, minek raboljuk egymás
idejét? Szóval Tomi után sokat
szórakoztam, ismerkedtem, éltem,
miközben azért Dénessel jó két évig ott
voltunk egymásnak.
Összejöttem egy több mint tíz évvel
fiatalabb fiúval is. Ez persze így, utólag
kicsit visszavágás volt Tominak: ha neked
lehet fiatal macád, nekem is lehet fiatal
macsóm. Arra is kíváncsi voltam, mi ez a
nagy felhajtás a fiatalság a fiatal test
imádata körül. Hát nem lettem okosabb.
Lehet, hogy esztétikailag vonzó egy fiatal
fiú, de úgy látom, a mai huszonévesek
szexuális kultúrája bizony sok
kívánnivalót hagy maga után. Buta
pornófilmeket néznek, azt hiszik, elég
reszelni, és a nő már sikoltozik is a
gyönyörűségtől. Bizony, rá keltett
szólnom a fiatal Adoniszomra, hogy
álljunk meg ez nekem így nem jó, kezdjük
elölről... Dénes más, vele minden
mozdulat, de még az összenézés is arról
szólt, hogy nekem jó legyen, és ettől
persze neki is jó volt velem. Mi voltunk
egymásnak a kis hegyi búvópatak, ami
megbízhatóan felbukkan, ha kell.
Amikor a felesége hosszú évek
szenvedése után elment és ő egyedül
maradt a két gyerekkel, felmerült, hogy
folytassuk együtt, kössük össze az
életünket, de én nem mertem ezt vállalni.
Négy gyerek, egy család, egy férfi, aki bár
jó ember, de kicsit talán túl jó… Azt
gondoltam, ez egyrészt túl nagy
felelősség, másrészt attól tartottam,
belefulladok az unalomba mellette. Szép
lassan elengedtük egymást de azt hiszem,
már akkor is éreztük, hogy ez az
elengedés nem lesz végleges. Dénes
nagyon hamar újranősült, jó parti,
kedves, rendes ember, aki tud
felelősséget vállalni azért, akit szeret
gyorsan le is csapott rá egy galériás nő,
akinél kiállította a képeit. Lehet, hogy
kicsit önző voltam, amikor le akartam
beszélni a gyors házasságról egy olyan
nővel, aki 35 évesen már kétszer elvált de
Dénes azt mondta, olyan szépen kérte az
a nő, hogy vegye el. Ő meg, amilyen jó
ember, elvette, meg persze anyát is akart
a gyerekei mellé. Alig egy évvel az esküvő
után már nem aludtak egy szobában, a
Dénes meg persze, ismét az én
ágyamban kötött ki. Nekem is kellett az ő
biztonságos ölelése, mert közben
megkaptam életem talán legnagyobb
pofonját Palitól.
Pali úgy bukkant fel az életemben,
ahogy az a mesében, vagy a
lányregényekben meg van írva. Amikor ez
történt, már leginkább lakberendezésből
éltem, egy-egy lakásom bekerült a
szaklapokba, volt, hogy rólam is
megjelent egy-egy fotó. Akiket érdekel a
téma, ismerhettek, több megbízást is
kaptam úgy, hogy a megrendelők
megkerestek a közösségi oldalakon. Így
tett Pali is, azt írta, most jött haza
Amerikából, itt kapott a cégétől egy
szolgálati lakást, azt kellene
berendeznem. Leveleztünk,
megbeszéltük, milyen stílust szeret,
mekkora a lakás, milyen anyagi
lehetőségei vannak, és persze esett
néhány szó kettőnkről is. A személyes
találkozóra már úgy mentem el, hogy
nagyon kíváncsi voltam erre a hat
nyelven beszélő, világlátott, intelligens
férfira.
Nagyon szimpatikus volt, jóképű,
magas, megnyerő modorú. Az persze elég
hamar kiderült, hogy berendezendő lakás
nincs, de hogy mindezt kitalálta, csak
hogy megismerkedhessen velem, inkább
mellette szólt, mint ellene. Elvitt
vacsorázni, és én már aznap este azt
éreztem, hogy végre megkaptam, amire
egész életemben vártam, egy kedves,
okos, jó modorú férfit, aki megáll a saját
lábán, nincs az én keresetemre szorulva.
Bemutattam a gyerekeimnek, és
hamarosan szinte együtt éltünk. Minden
nap otthagyott nálam valamit, először
fogkefét, alsónadrágot, aztán nagyobb
dolgokat is. A tágabb család is
megismerte, elvittem egy összejövetelre,
és az ügyvéd nagybátyám, aki rengeteg
szélhámossal találkozott már életében,
gratulált nekem, hogy milyen szerencsés
vagyok Palival.
Elindult a mi közös életünk. Pali minden
reggel öltönyben, aktatáskával elment
dolgozni, egyszer meg is mutatta azt az
irodaházat, ahol egy ismert nemzetközi
kereskedelmi cég székelt. Néha felhívott
napközben egy vonalas számról, ő azt
mondta, az irodájából. Beavatott az
életébe, megmutatta a közösségi portálon
a volt felesége képét, aki Amerikában
maradt a gyerekekkel, a házat, amit
otthagyott nekik. Úgy éreztem, egészen
álomszerűen alakul minden, imádta a
gyerekeimet, kényeztetett engem is,
ajándékok, drága éttermek.
Igazság szerint a vészjelző akkor már
csengetett néhányszor, valahogy azt
éreztem, Pali túl szép ahhoz, hogy igaz
legyen. Hiába a rossz megérzés, nem
vettem róla tudomást. Hinni akartam
Paliban és a közös életünkben, meg
szerelmes akartam lenni. Egész
életemben szerelmes akartam lenni,
mindig azt éreztem, az élet csak lángoló,
erős érzelmekkel lehet teljes. Mióta Pali
megjelent az életemben, minden nap
részem volt apró, szerelmes
gesztusokban, ami nagyon-nagyon jólesik
minden nőnek, akit kicsivel ezelőtt
lecserélt a férje egy feleannyi idős
cicuskára.
Pali egyszer-kétszer kölcsönkért tőlem
kisebb összegeket. Azt mondta, késik a
fizetése, nem jött meg az utalás. Ez
persze elgondolkodtatott, hiszen azt
gondoltam, ez egy nemzetközi
nagyvállalatnál elképzelhetetlen, de
gyorsan elhessegettem a gondolatot.
Olyan is volt, hogy közös nyaralásra
készültünk, és én odaadtam neki a
részemet. Azt mondta, hogy befizette az
utazási irodában. Aztán az utat lemondták
a szervezők, de a pénz csak nem került
vissza. Én kicsit hisztiztem, mondtam
neki, ha másnap nem szerzi vissza a
pénzemet az irodától, én megyek oda
botrányt csinálni. Csodák csodájára
egyből vissza tudta szerezni a pénzem! Én
meg nem gyanakodtam, előtte is csak az
irodát tartottam hibásnak, az meg sem
fordult a fejemben, hogy Pali tette el a
pénzt.
Utólag átgondolva fel kellett volna
tűnnie, hogy egyszer rengeteg pénze volt
Palinak, a következő héten meg semmi.
De nem akartam észrevenni a jeleket
Persze, hiszen minden reggel ágyba
kaptam a kávét.
Na, ebbe az idillbe robbant bele az a
telefon. Egy ismeretlen nő követelni
kezdte rajtam a kétezer euróját. Kiderült,
hogy Pali neki is előadta a szerelmes
férfit, és kicsalt belőle kétezer eurót. Rám
hivatkozott, azt mesélte rólam,
Németországból hozok be ezt-azt jó áron.
Még a képemet is megmutatta neki a
Facebookon, és ezen bukott le végül,
mert a nő innen megtudta a
telefonszámomat is.
Nem szóltam akkor semmit Palinak,
viszont csendben elkezdtem utánanézni a
dolgainak. Megtudtam, hogy nem dolgozik
annál a cégnél, ahová állítólag minden
reggel elindul dolgozni. Mint kiderült,
napközben a többi becsapott nőt látogatta
végig. Megkértem a nagy számítógépes
guru öcsémet aki Amerikában él, hogy
nézzen utána Pali történetének a
tengerentúlon is, és persze az lett az
eredmény, hogy semmi sem igaz az
egészből. Illetve a meséjének mindig volt
azért valami valóságalapja: a ház, amit
megmutatott tényleg az övé volt mielőtt
lefoglalta az ottani bank. Zseniálisan
épített a kis igazságok köré hatalmas
hazugságokat és egyszerre öt-hat nőt is
ezzel szédített, akik szépen lassan mind
előkerültek.
Kiderült hogy engem a többiektől elcsalt
pénzből tudott kényeztetni: abból vitt
este vacsorázni, amit délután valamelyik
sorstársamtól kicsikart. Volt olyan nő,
akinek kilencmillió forintja bánta ezt a
nagy szerelmet. Neki azt mondta,
miközben apránként elszedte a pénzét,
hogy előleg a nő házfelújítására. Néha
tényleg odavitt egy-egy szakit, akik
megnézték a házat, terveket készítettek,
így a nő egy darabig egyáltalán nem
gyanakodott.
A legnagyobb pofon az volt amikor
kiderült, hogy az elmúlt hat évet nem
Amerikában töltötte. Valóban élt ott egy
ideig, de aztán hazahozták. A rendőrség,
merthogy évekkel azelőtt még a
budapesti diplomaták között „dolgozott”,
tőlük csalta ki a milliókat, aztán
Amerikába szökött. Hat évet ült csalás
miatt, nem sokkal azelőtt szabadult, hogy
rám vetette magát.
A bőrtönben szépen kitalálta, hogy a
külföldi diplomaták között már nem tud
olyan könnyen boldogulni, hiszen
időközben elvált tőle a felesége, akinek
ezeket a kapcsolatokat köszönhette, így
új vadászterületet kell keresnie. A
legkönnyebben becserkészhető
áldozatokat választotta: az elvált, jó
anyagi körülmények között élő, gyerekes
nőket, akik ki vannak éhezve egy kis
szeretetre, törődésre. Nagyon sokan
bedőltek neki, abban a jó egy évben,
amíg ezt a játékot játszotta, egy
nemzetközileg ismert énekesnő éppúgy a
horgára akadt, mint az egyszerű
özvegyasszony, aki a férje halála után
kapott biztosítási összeget adta oda neki
egy szép szerelem reményében.
Amikor mindezt megtudtam, különös
dejà vu érzésem támadt. Annyira
szégyelltem magam, hogy ez velem
megtörténhetett, hogy nem szóltam
senkinek, a szüleimnek sem, hazudoztam
hetekig, hogy minden rendben van. Pont
olyan volt, mint amikor a Tomi megcsalt,
azt sem akartam elmondani senkinek.
Szépen csendben kitaláltam, hogyan
tudnám kirakni úgy, hogy egyszer és
mindenkorra megszabaduljak tőle.
Felmértem, mennyi cucca van nálam, és
azt is, mennyi idő alatt tudom
becsomagolni. Reggelente ő vitte iskolába
a lányaimat, tudtam, hogy 27 perc alatt
fordul meg, utána pedig még visszajön,
hogy együtt kávézzunk, mielőtt munkába
indul. 27 percem volt tehát, hogy
mindenét összeszedjem, a fogkefétől
kezdve az ajándékba hozott DVD-
lejátszóig, amit persze szintén az egyik
nőtől kicsalt pénzen vett.
Egy reggel aztán, amikor elindult a
gyerekekkel, gyorsan összecsomagoltam
mindent. Arra már nem volt időm, hogy
kitegyem a ház elé a bőröndöket, így
amikor megérkezett, be kellett engednem
az előszobába. Azt mondtam neki:
mindent tudok és kérem vissza a
kulcsokat. Nem hitte el, amit lát.
Magyarázkodni kezdett persze, hogy én
más vagyok, engem tényleg szeret, én
meg rettegtem, mi lesz, ha nem hajlandó
elmenni, ha rám támad. Előző este
felhívtam az anyámat, elmeséltem neki
mindent, és megkértem, hogy jöjjön át
reggel. Így, amikor Pali épp a
magyarázkodás közepén tartott,
megjelent az én higgadt, határozott
anyám, és utánozhatatlan stílusban
előadta, hogy „Jó napot, Pali, látom,
éppen indulni készül, segítsek kivinni a
bőröndöket a kocsihoz?” A Pali erre köpni-
nyelni nem tudott, mi pedig, a két nő,
segítettünk kivinni a gengszter cuccait a
lopott pénzből vett autójáig.
Jöttek még levelek, magyarázkodott, de
persze nem válaszoltam neki. A többi nő
összefogott, feljelentették, most bíróság
előtt van az ügye, és minden esélye
megvan rá, hogy újra rács mögé kerül.
Én viszonylag olcsón megúsztam, tőlem
nem sikerült nagy pénzt kicsalnia.
Szerintem csak a megfelelő alkalomra
várt, amikor nemcsak egy piti összeget,
hanem nagyobb tételt is tud kérni
valamire. A pénzem megmaradt, a
bizalmam az, ami csaknem elveszett. A
hitem abban, hogy találok egy normális,
intelligens férfit, akit nem riaszt el, hogy
önálló vagyok, és még akarok ezt-azt az
élettől.
Persze a gengszter után ismét
visszaengedtem az ágyamba Dénest,
olyan hálás tud lenni az ember egy ilyen
csalódás után egy kis otthonos,
megbízhatóan működő szexért, amit
csaknem 25 év tapasztalata alakított ki.
De talán éppen ez a baj, hogy a szex ilyen
megbízható: visz minket a megszokás a
biztos gyönyör felé, de közben az én
szerelemre, izgalmakra éhes lényem
egyre gyakrabban tekintget körbe. Talán
valóban van valahol egy férfi, akinek én
kellek. Azt hiszem, addig a pillanatig tart
egy nő fiatalsága, amíg nem adja fel,
amíg még várja az igazit, legyen akár
harminc- vagy hetvenéves.

Igen, valóban létezik olyan, hogy valaki

áldozati típus. De senki sem születik
annak, ebben inkább a szocializáció
játszik szerepet. Ahogy arról már szó
esett, az áldozati típusú szülő sok esetben
áldozati magatartással rendelkező
gyermeket szokott nevelni. A
szakemberek ezt nagyon jól
megfogalmazták: a szülő nem a
szavaival, hanem a viselkedésével, a
működésmódjával tanítja a gyermeket Az
ő mintája alapján áll össze az a cselekvési
készlet, ami meghatározza, hogy a
későbbiekben egy hasonló helyzetben
hogyan tud majd a gyerek reagálni.
Ha valaki végignézi, hogy a saját
édesanyját esetleg fizikailag
bántalmazták, vagy a férje rendszeresen
csalta, esetleg kikészítették a
munkahelyén, és ő csak tűrt, tűrt és tűrt,
akkor ő is ezt fogja továbbvinni: tűrni fog
a méltatlan helyzetekben. A tűrés és a
túlélés legkülönbözőbb formáival
találkozhat az ember az élete folyamán -
például megiszogatott a szülő egy-egy
pohárral esténként, nyugtatófüggő lett
vagy altatókat szedett, sokat sírt,
lebetegedett és még számos módot
említhetnék -, és ezek igencsak
markánsan rögzülnek is benne, tíz, húsz
vagy harminc évvel később pedig
könnyen azon kapja magát, hogy ő is a
szüleiéhez nagyon hasonló életet él.
Az áldozattá válás általában egy
folyamat következménye. Ha állandósul
valakiben, hogy egy rossz helyzetből nem
tud kitörni, kialakul a tehetetlenség, és
hamarosan feladja a küzdelmet.
Ám ebben a történetben nem ez a
dolgok magyarázata. Ez a nő egészen
másképp áldozat: ő egyszerűen csak
szerelmet szeretne kapni az életben, és
emiatt válik túlságosan esendővé,
sérülékennyé.
Mindenki vágyik a szerelemre: a teljes
egyesülésre, biztonságra, amiben kicsit
elveszíthetjük saját magunkat. Kell ez az
élmény, hiszen ebből indul ki az életünk:
kezdetben, a születésünk előtt és után
mindannyian szimbiózisban vagyunk az
édesanyánkkal. Ennek a kapcsolódási
vágynak óriási szerepe van abban, hogy
gyakran egyszerűen illúziókat kergetünk.
Nagyon sokszor nem is a másik embert
látjuk, hanem csak egy filmvásznat, amire
rá tudjuk vetíteni mindazt, amit látni
akarunk. Valljuk be, mindannyian annyira
szeretnénk szerelmesek lenni, szeretve
lenni, hogy emiatt hajlandóak vagyunk
szemet hunyni rengeteg olyan
tulajdonság vagy vészjelzés felett, ami
egyértelművé tenné, hogy nem érdemes
beleereszkednünk egy adott történetbe,
mert nem lesz minden teljesen fenékig
tejfel. De ezt nem szeretnénk észrevenni.
Eltorzítjuk a valóságot, hogy az legalább
ideiglenesen megfelelőnek tűnjön a
számunkra.
Pedig azért érdemes odafigyelni a
jelekre: arra, amikor kezd valami gyanús
lenni, valami az első pillanattól fogva
fura, vagy tőlünk idegen, nekünk nem
tetsző. Nem azt mondom, hogy
meneküljünk, csak mert mondjuk rosszul
áll az illetőn a zakója, nem kell
túlértékelni sem a dolgokat. Ám amikor
valami nagyon énidegen, amikor
bizonytalanságérzést kelt bennünk,
amikor azt érezzük, hogy ha
megkapirgálnánk kicsit a dolgot, valami
olyasmit találnánk, ami nem tetszene,
olyankor érdemes résen lenni. Ha tényleg
illik hozzánk valaki, akkor kapirgálhatunk
nyugodtan, mert csak olyasmit
találhatunk, ami valóban belefér.
Ezen a ponton lehet nagyon könnyen
beleesni abba, hogy áldozattá váljunk.
Amikor annyira védjük magunkat a
nemkívánatos információktól, annyira
félünk attól, hogy különben magunkra
maradnánk, hogy inkább elhessegetjük
azt, amiről nem akarunk tudni. Nemcsak
az számít, hogy megértjük-e egymást
vagy jó-e együtt az ágyban, hanem
számos más dolog is, amelyeken mind
érdemes végigmenni, hogy eldönthessük,
rábízhatjuk-e magunkat valakire, mielőtt
gyerekeket vállalnánk, közös életet
alakítanánk ki, pénzt adnánk neki
kölcsön. Ebben sokkal-sokkal
elővigyázatosabbnak kellene lenni.
Amikor valakinek van egy rossz
megérzése, ha nagyon alaposan a
mélyére nézne, általában az derülne ki,
hogy konkrét, kézzelfogható alapjai
vannak. Gyakran előfordul például, hogy
nagyon tetszik a másik, jó vele az
ágyban, jókat beszélgetünk, majd amikor
kimegyünk egymás társaságába,
meglátjuk egy olyan oldalát, amit addig
nem ismertünk. Meglátjuk, hogyan
viselkedik a párunk a barátainkkal, vagy
hogy neki kik alkotják a baráti társaságát,
hogyan viselkedik velük. Meglátjuk,
milyen, amikor konfliktushelyzetbe kerül,
vagy hogy mennyire hallgatnak rá mások,
hogy mennyire szorong, ügyetlenkedik
bizonyos helyzetekben.
Akár nőhet is a szemünkben egy ilyen
új helyzetben a párunk, mert például nem
is gondoltuk volna, milyen jó érzés látni
egy adott szituációban. De az is
előfordulhat, hogy amit látunk, nem
annyira előnyös. Erre reagálhatunk úgy,
hogy „jó, de ha ennyi minden stimmel,
miért lenne ez az egy olyan fontos, lehet,
hogy egyszerűen rossz napja volt, vagy a
többiek voltak ellenségesek, úgysem
velük fogunk együtt élni, ha mi ketten jól
vagyunk, akkor minden rendben...” Ezzel
kezdődik az elbagatellizálás. Ha zavar
valami, annak igenis érdemes a mélyére
menni!
A vészcsengők elég pontosan szoktak
jelezni. Általában tudjuk, hogy mi tetszik
nekünk, mi vonzó a számunkra - nem
felsorolásszerűen, az nem túl mély dolog,
amikor valaki listázza, hogy mit vár a
partnerétől. De amikor megélünk egy
adott helyzetet, azt meg tudjuk mondani,
hogy ezt a magunkénak éreztük-e vagy
nem, hogy vállalható volt-e a számunkra.
Kifejez minket, ahogy a párunk
viselkedik, mozog, létezik? Ki tudunk
mellette állni jó szívvel? Nem ciki a
számunkra?
Ebben a történetben például azt láttuk,
hogy a férj olyan családból származott,
ahol minden az apukáról szólt, aki a
gyerekekkel nem is nagyon törődött.
Érdemes ezt is megnézni, hogy vannak-e
azzal kapcsolatban rossz érzéseink, hogy
honnan jön, milyen mintát hozott a másik
- bár ez nem feltétlenül irányítja majd az
életünket, hiszen nem robotok vagyunk.
Viszont ha kelt bennünk egy rossz érzést,
hogy a párunk családjában ilyen erős
„apakultusz” van, hogy nincsen intimitás
az apa és gyerekek között, akkor
érdemes megnézni, hogy ennek a
tükrében milyennek látjuk a párunkat,
benne mennyire vannak meg ezek a
tendenciák.

Döntés kérdése, hogy mibe megyünk

bele. Meg kell nézni, hogy olyan
dolgokban különbözünk, amelyek még
nem zavaróak, vagy ezek alapvetően már
nem illeszthetőek be az életünkbe, mert
teljesen ütköznek a személyiségünkkel.
Érdemes ilyenkor belegondolni abba is,
hogy csak ideig-óráig tudjuk eltussolni
ezeket a kérdéseket, vagy nyitott-e rá a
másik, hogy hosszú távon változtasson.
Ezekbe a kérdésekbe nagyon is fontos
belemenni, hogy működőképes legyen a
kapcsolatunk.
Csakhogy ilyenkor ott a félelem, hogy
ha túl óvatosak vagyunk, a végén egyedül
maradunk, mert egyetlen olyan férfi sem
marad fenn a rostán, aki megfelel az
elvárásainknak. Emiatt jönnek a
torzítások, az elbagatellizálások, szemet
hunyások, amelyek megalapozzák, hogy
esetleg csak évek után derül ki, hogy
egyáltalán nem ismertük azt az embert,
akivel addig éltünk. Ahogy a történetben
is kiderült, hogy a férfi nem Amerikában
volt, hanem börtönben ült hat évig, hogy
nem volt munkahelye, hanem különböző
nőkhöz járt, hogy kicsalja a pénzüket,
hogy gyakorlatilag nap mint nap ezer
hazugságot mondott. Ahhoz nagyon-
nagyon hárítani kell, teljesen a homokba
kell dugni a fejünket, hogy semmit ne
vegyünk észre ezekből!
Szégyent azonban semmiképp sem
kellene érezni emiatt. Ezt azért szeretném
hangsúlyozni, mert a történetben
többször is megjelenik, hogy mennyire
szégyellte a helyzetét ez a nő: igyekezett
fenntartani a látszatot, inkább
hazudozott, csak hogy a szülei nehogy
megtudják. Szégyellte bevallani, hogy a
férfinak nincs rá eléggé szüksége, nem
szereti őt eléggé, hogy megint nem jól
választott. Teljesen fölöslegesen veszi
magára annak a szégyenét, hogy az első
férje egy fiatalabb nőt választott helyette,
vagy hogy a második partnere egy
bűnöző, egy szélhámos volt. Inkább a
választásai olyanok, amit nem ártana
végiggondolnia...
Óriási különbség van a női és a férfi
megcsalás között. Ha egy nő csalja meg a
párját, azt majd minden korban, minden
társadalomban jobban elítélték, valahol
egész végletesen, végzetesen. De a
szégyen mindkét esetben eléri a megcsalt
felet: a „felszarvazott férj” kategóriája
nagyon megalázó a férfinak, ahogy az is,
hogy a megcsalt feleség a „kiselejtezett
nő” kategóriájába kerül.
Ez egy óriási gond a mai világban. Az
érzi magát kellemetlenül és az
szégyenkezik, akit megcsaltak, miközben
valójában az értékteleníti el magát, aki
megcsalja a másikat, ahelyett hogy
őszintén kimondaná, hogy a kapcsolat
valamiért nem működik, aztán kilépne, és
csak ezután kezdene bele a következőbe.
Ez szerintem nagyon komoly probléma,
hogy egy ilyen szituációban a szégyen, a
felelősség érzete áttevődik a szenvedő
félre. Ez azért van így, mert az egész
helyzet azt sugallja, hogy aki félrelép, az
válogathat, akit pedig megcsaltak, az
nem elég értékes. Pedig általában nem
azokat csalják meg, akik értéktelenebbek.
Ezt abszolút állíthatom. Sőt, nagyon
érdekes, hogy legtöbbször olyanokkal
lépnek félre az emberek, akik sokkal
lejjebb vannak bizonyos értelemben a
ranglétrán, mint a partnerük. Kevésbé
szépek, kevésbé okosak, kevésbé
sikeresek. Mert az ilyenek tudnak ideig-
óráig egyfajta megnyugvást jelenteni. A
fiatalabb nővel félrelépő férfiak sokszor
mondják, hogy „persze, ez a nő fiatal,
feszes stb., de egy lapon nem lehet
említeni a feleségemmel, a nyomába sem
ér, ez nem is kérdés, a feleségem sokkal
értékesebb”.
Az, hogy az ember partnere valaki újat
keres, nem arról szól, hogy ő már romlott
gyümölccsé vált volna. Ha valaki nem
próbálja a kapcsolatát megjavítani vagy
lezárni egy olyan pillanatban, amikor még
csak kettőjükről van szó, ez inkább annak
a problémáiról árulkodik, aki a helyzetet
létrehozta.
 Az unalom nagyon sok esetben a
félrelépések kiváltó oka. Azt látom, hogy
manapság az embereknek azzal van a
legnagyobb bajuk, hogy saját magukat
megunják. Amikor 12-14 órásra nyúlik a
munkaidő, mindenképpen számolni kell
azzal, hogy az állandó taposómalom
elkezd unalmassá válni. Az ilyen
munkabeosztás azt jelenti, hogy a
tisztálkodáson és az evésen kívül nem sok
minden fér bele a napba. Egy-két
találkozás még talán, de a spontán dolgok
már nem igazán. Ha kiesik a kreativitás, a
spontaneitás az életünkből, az fásultságot
okoz. Az ember megunja saját magát, a
környezete megunja az embert, a
kapcsolatok ellaposodnak, a szexualitás
elsekélyesedik. A családok életében ez
nagyon gyakran bekövetkezik, hiszen a
gyerekek miatt kénytelen az ember még
pontosabban beosztani a napot. Már nem
működnek az olyan spontán dolgok, hogy
„drágám, vegyél ki két napot, és csak úgy
menjünk el egy hosszú hétvégére”, hiszen
ahhoz már meg kell szervezni, mi legyen
a gyerekekkel. Önmagában tehát a
gyerekvállalás jelentősen csökkenti a
spontaneitás lehetőségét, főleg ha még
azt is hozzávesszük, hogy a szülők
beállnak a darálógépbe. Így könnyen
ellaposodik az élet.
Az emberek nagyon vágynak egy
ellenpólusra, valamire, ami színt visz az
életükbe. Enyhébb esetben ez csak azt
jelenti, hogy akciófilmeket néznek
esténként. Mindenesetre vágynak valami
újra, valamire, ami izgalmat hoz. Erre
tökéletes megoldásnak tűnik a szerető:
azt a heti egy-két órát még be lehet
illeszteni a programba, és így máris van
egy kis titok, ami átszínezi a
mindennapokat. Lehet gondolni rá, lehet
várni, készülni a találkozásra, ami már
önmagában bearanyozza a napot.
Ebben a történetben az is szembetűnő,
hogy mennyire nincs benne fejlődés.
Mindkét esetben, amit a főhősnő leír,
társas magányt látunk. A házasságában
alig látta a férjét, ebben a másodikban
kapcsolatban pedig alig ismerte a
partnerét. Ha valaki átélt már egy
csalódást amiatt, hogy túl sok
kompromisszumot kötött és elvesztette
saját magát, van esélye arra, hogy a
legközelebbi kapcsolatában jobban
csinálja, amennyiben feldolgozza
magában azokat az elakadásokat,
kételyeket, szorongásokat, vágyakat,
amelyek afelé viszik, hogy ugyanolyan
típusú férfit válasszon, akivel
kapcsolatban korábban már csalódott.
Azonban, ha erre a munkára nem
hajlandó, helyette inkább újra
belekapaszkodik egy ismerős, komfortos
régi szálba, ahogy itt is történt, azzal csak
elaltatja magát. Újra, és újra hasonlót fog
választani, és megint áldozattá válik, nem
talál igazi társat magának.

Mindezek valójában nem tudatos

döntések. A választásaink nagy
százalékban nem tudatos döntéseken
alapulnak, hanem a magunkkal hozott
elfojtott, tudattalan emlékek, vágyak,
félelmek állnak mögöttük. Azzal, hogy
haragszunk magunkra ezek miatt, nem
jutunk előrébb.
Az viszont tudatos, ha elhatározzuk:
energiát fektetünk ebbe a dologba, és
akár saját magunk, vagy egy terapeuta
segítségével ránézünk arra, hogy miért
ezt a fajta kapcsolati dinamikát
működtetjük az életünkben. (A. K.)
 A LOGISZTIKA HERCEGNŐJE
Mi, gyarló emberek nagyon sok
mindenre képesek vagyunk a karrierünk
előmozdítása érdekében.
Kompromisszumokra, megalkuvásokra,
sőt kisebb-nagyobb hazugságokra. Ha
kell, felfelé nyalunk, lefelé taposunk.
Tőlünk telhetően titkoljuk
gyengeségeinket, de a lehető legjobban
megpróbáljuk kihasználni az
adottságainkat is. Miért ne használhatnák
ki testi adottságaikat a fiatal, csinos
lányok?
Igazából össze kellene hoznom a
következő történet főszereplőjét Yvettel
és Petrával. Yvett és Petra egykori play-
mate-ek. Még most is csinosak, szépek,
de azért látszik, hogy már harminc körül
járnak. Ebbe a könyvbe nem kerültek be,
mert nem voltak képesek érthetően
elmesélni a történetüket. Mindketten
idegösszeomláson estek át, már
lábadoznak, de rengeteg gyógyszert
szednek. Valamikor nem is olyan régen,
alig néhány éve ők is magas fokon űzték
a logisztika művészetét, nekik is kemény
volt a fenekük, formás a mellük és meg
voltak győződve arról, hogy ezekkel az
értékekkel márpedig élni kell.
Igazából nem tudom, törvényszerű volt-
e, hogy Yvett és Petra összeomoljon.
Lehet, hogy vannak boldog egykori
playmate-ek, de én nem találkoztam
velük. Amikor a prostituáltakról írtam,
akkor hallottam, hogy ezek a „buta lányok
csak arra várnak, hogy jön majd a királyfi
fehér lovon, és elvágtat velük jó
messzire.” De a királyfi persze nem jön.
Illetve Babyért mégiscsak eljött. Jóval
túl volt már a harmincon, állandó
kuncsaftjai voltak a masszázsszalonban.
Volt köztük polgármester, országgyűlési
képviselő, Kossuth-díjas művész. Baby a
tőlük kapott pénzből tartotta el a rosszul
sikerült házasságából született két
gyerekét, meg persze a stricijét. Néhány
évvel az első találkozásunkat követően
odajött hozzám a Hungaroringen, a VIP-
sátorban, és én nem ismertem meg.
Bemutatta a férjét, egy ötvenes
vállalkozót és közös gyermeküket, egy
kétéves fiúcskát. Igazán remekül
alakította a sikeres férj szemrevaló
feleségét, és még jól is állt neki.
Hogy a logisztika hercegnőjéért eljön-e
a királyfi fehér lovon, azt nem tudom.
Arról viszont meggyőződtem, hogy
Yvettet és Petrát elgázolták a lovak. (H.
H.)

Szerintem kezdjük azzal, amiről a

„bemutatkozó” levelemben már írtam.
Jelenleg két állásom van, reggel nyolctól
este kilencig folyamatosan dolgozom,
mellette négy pasim van, akik egyáltalán
nem tudnak egymásról, még csak nem is
sejtik egymás létezését, és akkor az
úgynevezett rajongókról még nem is
beszéltünk, akik elszórakoztatnak. Van
egy barátnőm, aki mindenben hasonlít
hozzám, vele az a filozófiánk - ami szerint
élünk is -, hogy nekünk nem háziállatnak,
hanem - ahogy az előbb már említettem -
rajongónak kell a férfi. Mi ketten, a
barátnőmmel „celeb” életet élünk, ami
azért izgalmas, mert ezt az életformát
össze tudjuk egyeztetni a munkával. A
bevezetéshez még annyit, hogy igazából
nem én vagyok szerető, hanem nekem
vannak szeretőim, méghozzá sokan.
Az egész 2006-ban kezdődött a
Hungaroringen. Alig vártam, hogy 18 éves
legyek, és elmehessek végre hosztesznek
egy Forma-1-es versenyre. Minden
adottságom megvolt ehhez a munkához.
172 centi magas vagyok, kemény és
kerek a seggem, ugyancsak kemény,
formás cicik, hosszú combok, telt ajkak.
18 éves koromig tartogattam magam, és
megérte. Az a Forma-1-es futam
megváltoztatta az életemet. Mindenki,
higgye el, mindenki fel akart szedni. Máig
az akkori kapcsolatokból élek. A négy fő
szponzorom „Apa”-ként van elmentve a
telefonomban.
„Papa” a legfontosabb, ő
autókereskedő. Mielőtt bárki félreértené,
mi a barátnőmmel nem vagyunk kurvák.
Nem kérünk pénzt, de minden olyasmit
elfogadunk, ami a luxusigényeinket
kielégíti. Például egy céges autót a
Papától, vagy egy hét nyaralást a horvát
tengerparton főidényben.
„Apuci” a televízió környékén nyüzsög.
Róla elég annyit tudni, hogy majdnem
mindent el tud intézni, ruhát Guccitól
vagy Valentinótól, vagy épp egy belépőt
az Arénába, meghívót a zártkörű partikra.
Papában és Apuciban az a legjobb, hogy
mind a ketten nősek, és nem könnyen
szabadulnak el otthonról. Kéthetente,
legfeljebb hetente egy gyors dugás, és
már boldogok.
„Apuka” kicsit más eset, vele többé-
kevésbé napi kapcsolatban vagyok,
egyszer három hónapig együtt is éltünk.
Egy országgyűlési képviselő fia különben,
sok mindent hozott ez az ismeretség, az
egyik jelenlegi munkahelyemre is ő tett
be.
Aztán itt van még „Apu” ő áll most a
legközelebb hozzám lelkileg, egyébként a
titkosszolgálatnál dolgozik, egyszer az ő
segítségével sikerült leállítanom egy
zaklatót. Apu is ott volt már a
kezdeteknél, a Hungaroringen. A ferraris
csapatot biztosította a háttérből, de ezt,
persze, akkor még nem tudtam, csak egy
kisportolt, rövid hajú fiatalemberre
figyeltem fel, akinek szemmel láthatóan
mindenhová bejárása volt a pálya
környékén. Találkoztam vele a backstage-
ben is, meg este, a Kempinskiben is
feltűnt, amikor odakísértem a toyotások
néhány emberét. Persze, az igazi
sztárokhoz, Buttonhoz például nem
engedtek közel, de én ezt egyáltalán nem
bántam. Hemzsegtek körülöttem az
izgalmas figurák, a háttéremberek, a
média képviselői. Mindegy, valahogy
megakadt Apun a szemem. Váltottunk pár
szót, de ő inkább közömbösnek tűnt.
Olyan titokzatos volt, távolságtartó, így
aztán akkor sem tudtam igazán megbízni
benne, amikor már a futam után
kettesben találkoztunk.
Tudja, én a kertvárosban nőttem fel, a
fű szigorúan négycentisre vágva, a nők
nyakában gyöngysor. Anya mindig otthon
volt velünk - van egy húgom és egy
öcsém -, otthon dolgozik most is,
könyvelőcégük van apával. Mármint az
igazi apukámmal persze, nem azzal, akit
a telefonomban ezen a néven mentettem
el. Jól éltünk, anyagilag mindenünk
megvolt, és sok helyre el is jutottunk
gyerekkoromban. Voltunk Amerikában is.
Annak ellenére, hogy anyuval sok
mindenben nem értünk egyet, sokat
veszekszünk, én is ilyen életet képzeltem
el magamnak, és a titokzatos Apu ebbe a
képbe valahogy nem illett bele. Ma persze
már tudom, hogy a munkája miatt volt
kezdetben tartózkodó, de akkor, 18
évesen ezt nem értettem, és inkább a
tévés Apucit választottam.
Mondhatjuk, hogy ő csinált belőlem nőt,
kinyitotta a szemem a világra. Akkor
persze még nagyon hittem a mesékben, a
kertvárosi idillben, és azt hittem, az én
utam is ez lesz Apucival, de aztán két év
után jött a feketeleves. Egy rendőrségi
ügybe keveredett, kiderült, hogy a
kapcsolatait felhasználva fűtől-fától
kölcsönkért azzal, hogy majd jól befekteti,
de persze az üzlet nem jött be. Na, ebből
lett a zűr, megúszta persze, nem kellett
ülnie, de egy kicsit azért letörte a
szarvait. Ekkor már megingott a
bizalmam, aztán csinált még néhány
olyan dolgot, amik miatt nem tudtam rá
többé úgy nézni, mint egy férfira.
Kölcsönadta például az autóját a
bátyjának, aki nem teljesen százas. Az
meg elvitte a kocsit külföldre, és Apuci
meg csak ígérgette állandóan, hogy
visszaszerzi. Hónapokig nem állt a
sarkára, nem állt ki magáért. Nagy
csalódás volt, de ott volt bennem az előző
három év, amikor hozzá menekülhettem,
ha a szüleimmel balhé volt. Szóval
érzelmileg függtem tőle, és ez még ma is
tart, pedig később már mellettem sem állt
ki. Például volt, hogy elment külföldre egy
tanulmányútra, én meg látogathattam a
beteg mamáját, aki azzal hálálta meg
hogy felhívta anyát és elmondott neki
mindennek. A bátyja meg egyszer
szabályosan felpofozott. Haragudott rám,
amiért hozzám került az autó, amit vissza
kellett adnia. Apuci meg nem védett meg,
próbálta eltussolni ezeket a dolgokat.
Na, ekkor kapott komolyabb szerepet
Papa az életemben. Mondom, öt is a
Forma-1-en ismertem meg, mint
hivatalos márkakereskedőnek, a Gold
szektorban volt helye, meg neki is
bejárása volt a csapatához. Beszélgettünk
kicsit, összefutottunk egy fogadáson,
aztán többször felhívott. Én viszont épp a
tévés Apucival jártam akkor, úgyhogy
sokáig nem volt köztünk semmi, csak ő
szerette volna. Sármos férfi, gyönyörű
kereskedése van, szóval amikor
eltávolodtam Apucitól, rá tudott beszélni,
hogy lefeküdjek vele. Én akkor, 21 évesen
ezt csak egy kalandnak fogtam fel, de
aztán egy darabig komolyabban is együtt
voltunk. Tavaly január óta viszont nem
szexeltünk, úgy gondoljuk, a barátságunk
fontosabb, nem éri meg elrontani. Ő az
egyetlen a párhuzamosan etetett pasijaim
közül, aki tud a többiekről, mondom,
átalakult a kapcsolatunk, vele
megbeszélhetem ezeket a dolgokat. Na
persze, mindent ő sem tud.
Megismerkedett egy nővel, és én azt a
tanácsot adtam neki, hogy ne csalja meg
pláne, hogy mondta is, ő is komoly
kapcsolatot szeretne most már, esetleg
gyerekeket. Azóta el is vette, nem tudom,
hogy tudja komolyan venni a házasságot,
amikor annak idején dicsekedett is vele,
hogy csak ott, a kereskedésében az
összes lány megvolt neki. Mindegy,
rajtam ne múljon, én nem fekszem le
vele. Csakhogy egy hete írt egy SMS-t
hogy van-e kedvem nosztalgiázni. Na,
ezen azért kibuktam, úgy látszik, a mai
férfiak egyáltalán nem tudnak
megkomolyodni, darabszámra mérik a
nőket.
Egyre inkább azt látom, hogy a kis
kertvárosi életről dédelgetett álmom egy
cseppet idejétmúlt. Sokkal kifizetődőbb -
és persze kényelmesebb is - ez a „celeb”
élet, amikor az ember nem bonyolódik
fölösleges érzelmi viharokba.
Amikor a tévés Apucival megromlott a
viszonyunk, és ő elment külföldre, én
hoszteszkedtem még egy darabig a
főiskola mellett, és egy rendezvényen
megismerkedtem egy férfival. Ő lett a
telefonomban az Apuka. Hamar kiderült
róla, hogy egy országgyűlési képviselő fia,
egy sportlétesítményt vezet. Mit mondjak
még? Érti már, hogyan lett annyira
gyorsan állásom egy iskolában, amikor
kirúgtak a hotelből, ahol recepciós
voltam? De akkor, amikor hozzá
költöztem, még nem ez motivált, sokkal
inkább a válság a tévéssel, meg az
állandó balhé anyáékkal. Szóval
összeköltöztünk. Anyáék találgattak,
vajon meddig bírom, hát végül három
hónap lett belőle.
Kiállhatatlan egy pasi volt, önállótlan, a
képviselő apja meg az anyja mindent a
feneke alá toltak. El volt ájulva tőlem,
hogy főzök minden nap, meleg kajával
várom, hogy ő ilyet még nem látott.
Képzelje, annyira mulya, hogy amikor
megkérdeztem, tejföllel vagy anélkül
szereti-e a lencsefőzeléket, felhívta az
anyukáját, hogy megkérdezze tőle. Az
anyja egyébként is mindig ott volt
körülöttünk, ha este nem mosogattam el,
volt hogy reggel korán átjött a 35 éves
fiacskájához meg a barátnőjéhez, hogy
mire felkelnek, rend legyen. Nem tudtam
kibontakozni mellette, mint nő. Amikor
viszont a bankban akadékoskodtak a
lakáshitellel, csak szóltam az
ügyintézőnek, hogy egy pillanat,
telefonálok egyet. Aztán persze egyből
megkaptam a hitelt. Hogy maga a
képviselő szólt-e az érdekemben, hogy a
Zsuzsika megérdemli azt a hitelt vagy
valamelyik samesza intézkedett, azt már
nem tudom, de elég fontosnak éreztem
magam akkor. Na, erre értem én, hogy
„celeb” vagyok, azok miatt az apró kis
előnyök miatt, amit a rajongóimnak
köszönhetek.
 Én egyébként a tévés óta nem voltam
szerelmes. Nem, a képviselő fiába sem, őt
is csak hülyítem. Főleg a második
nekifutás óta. Mert először három hónapig
bírtam csak, de megvártam, hogy ő
mondja ki, hogy vége. Le akart menni
egész nyárra a gyerekével Balatonra, de
én persze nem mehettem, mert a volt
neje állítólag nem tudhatott rólam. Kicsit
eljátszottam a sértettet, aztán végül
szakított velem. Na, akkor előadtam a
nagyhalált, szenvedtem, amíg látta. Aztán
éltem világomat, gyarapodott a kis
telefonszámlistám.
Jaj, egyet mindenképpen el kell még
mesélnem! A lényeg, hogy amikor így
leléptem a képviselő fiától, beszélgetni,
csetelni kezdtem egy régi ismerős
csávóval. Együtt mentünk le a Balaton
Soundra, és már első este megbeszéltük,
hogy én most azért nem a pasimmal
jöttem, mert nem akarok senkinek a
játékszere lenni. Mondta, hogy milyen jó,
ő is komolyan gondolja, aztán, amikor
megtörtént a dolog, és neki már jó volt,
mondta, hogy hello, ennyi volt. Na, de
azért másnap még elmentünk együtt a
Soundra.
A képviselő fia egyébként pár hónap
múlva jelentkezett, hogy ő mekkora
marha volt, és hogy élete legnagyobb
hülyeségét követte el, amikor engem
elengedett. Hagytam egy kicsit rinyálni,
aztán nagy duzzogva belementem, hogy
újrakezdjük. Valahogy már éreztem a
vesztem a szállodában, meg igazság
szerint a titkosszolgálati ember, az Apu
meg ő vezeti a listát a szexben. Neki a
nyelve az erőssége. De most már nem
költöztem hozzá, mert közben anyáéktól
kaptam annyi pénzt, ami elég volt egy
lakás beugrójára, tudja, ehhez kellett
kiegészítésnek a hitel.
Amikor beköltöztem a saját lakásomba,
akkor lett szorosabb a kapcsolatom a
titkosszolgálati emberrel, Apuval. Volt,
hogy ott aludt, és én sokáig arról
álmodoztam, hogy odaköltözik hozzám.
Talán ő az, akihez érzelmileg is a
leginkább kötődöm, tetszik az egész
felfogása, amit az életről gondol.
Mondjuk, túl sokat nem tudok róla, mert
valami titkos munkája van, nem
mondhatja meg, hol született, hány éves.
Nagyon jól kijövünk, vele a szex is isteni,
mert érzelmileg is egymásra vagyunk
hangolódva. Csak most épp két hete
eltűnt. Ilyenkor mindig azt mondja utólag,
hogy nem mondhatja meg, hol volt. Hogy
nős-e? Á, nem hiszem. Amikor
köntörfalazni kezd, kicsit hisztizek, de
belül már csak röhögök a hülyeségein,
amikor megmagyarázza, hová tűnik el
időnként Egyébként elvileg 24 órás
beosztásban dolgozik, ez egyszerűvé teszi
a logisztikát, tudok vele tervezni. Az a
bevett szokás, hogy ha tud, ő jön hétfőn
és pénteken, a képviselő fia pedig
általában kedden és csütörtökön. Vele,
mondjuk, hétvégén egyáltalán nincs
gondom, péntektől vasárnapig a
gyerekével van, ilyenkor legfeljebb felhív
néha. A hétvége így marad a
szórakozásra, a rajongókra. Mondom,
fontos a logisztika.
A rajongók, ha ügyesen használjuk
őket, nagyon meg tudják könnyíteni az
ember életét. Tudja, a főiskola mellett
egy hotelben dolgoztam, 40 kilométerre
Budapesttől. Gyakran nem volt kedvem
vonatozni, meg olyan is volt, hogy várni
kellett volna az állomáson. Na, volt ott a
faluban egy csávó, aki odavolt a
mellemért meg a fenekemért, az sokszor
eljött értem a szállodához és hazahozott.
Aztán a ház előtt a parkolóban történt ez-
az. Leszoptam konkrétan. Vagy nála
aludtam, és akkor nem kellett aznap
utaznom. Az nagyon érdekes egyébként,
hogy engem oda, a hotelbe hány autóval
vittek. Egyszer gondoltam rá, hogy
végignézem a biztonsági kamerák
felvételeit, és összeszámolom. Jó sok
lenne biztosan. Na, így értem, hogy
kihasználom a rajongóimat. Engem
hoznak-visznek a férfiak, nehogy már
BKV-znom kelljen vagy vonatoznom. Volt
olyan, aki Budakalászon lakott, eljött
értem a hotelhez, hazamentünk hozzá,
ott megvolt a dolog, aztán még engem is
hazavitt a saját lakásomba. Neki
egyébként az volt a perverziója, hogy a
lábamat szopogathassa, amikor előtte
egész nap nejlonharisnyában dolgoztam.
Hát, ha neki ez jó, rajongjon csak.
Vigyázni kellett egyébként a hotelben is
ezekkel a sofőrökkel, volt, hogy jóval
messzebb szálltam ki valami indokkal a
kocsiból. Egyszerű, mondjuk, fáj a fejem,
vagy a főnököm rám van kattanva és
leskelődik utánam. De igazából a szakács
miatt kellett őrizni a látszatot. Ő egy
idősebb, kicsit nagydarab, de jóképű férfi
volt. Rögtön ostromolni kezdett, amikor
odakerültem, de először még nem adtam
oda neki magam. Aztán egy jó hónap
múlva, egyszer megengedtem neki, hogy
levigyen a Balatonra motorral. Még soha
nem motoroztam, úgyhogy előtte eljött
értem, tettünk egy próbautat, majd
másnap elmentünk vitorlázni, jól éreztük
magunkat. Körülbelül két hét múlva
lefeküdtem vele.
Na, hát nagyjából ők a legfontosabb
szponzoraim, de a telefonomban a nevek
legalább nyolcvan százaléka férfinév.
Akarja, hogy végigfussak még a listán? jó
hosszú, az biztos. Itt van például Ali, ő
egyszer kifizette a repülőjegyemet
Manchesterbe, csak hogy egy éjszakát
vele legyek. Ádámot egy buszmegállóban
szedtem fel, megállt mellettem, hogy
elvihet-e, aztán elmentünk vacsorázni és,
hát, leszoptam, na. De ki lehet kerülni a
szexet, én sem fekszem le mindenkivel. A
Tamást például két hónapig hülyítettem.
Elvitettem magam ide-oda, mondtam,
hogy nem akarom elsietni, várjunk még a
szexszel, komoly kapcsolatot szeretnék. Ő
valamelyik bíróságon dolgozik, de egy
nulla, szóra sem érdemes. De várjon,
még csak az á-nál tartunk! Eduárd kuvaiti
srác, nyomult a barátnőmre, de hamar
levette, mi a helyzet, jóban vagyunk ettől
még, építi az imidzsünket. Ausztráliában,
hogy ha kimegyünk egyszer, elég legyen
a repülőjegyet kifizetni. Itt van ez a szerb
csávóka, itt dolgozik, valami kereskedelmi
cégnél. Vele voltam tavaly egy hetet
Dubrovnikban. Na, ez meg a másik
szakács... képzelje, ugyanabban a
szállodában egyszerre kavartam a két
szakáccsal, és nem tudnak egymásról a
mai napig! Ó, a Dani, a személyi edzőm!
Karban kell tartanom a fenekemet,
persze. De neki fizetek.
Hát, ez a „celeb” lét nagy titka. Hoznak-
visznek a pasik, ha kérek valamit,
megkapom, a nyaralást nem én fizetem.
Meg most dolgozom az iskola mellett egy
másik szállodában is, hobbiból ugyan,
mert sokat nem keresek, de persze a
főnök ott is rám van kattanva. Hogy
nekem milyen mellem, fenekem van.
Nem, vele még nem volt semmi. De,
mondjuk, keresek ott 130 ezer forintot, és
megeszek még egyszer annyit az
étteremben, meg haza is viszek annyit,
hogy másnap az iskolában meglegyen az
ebédem.
Nem vagyok elveszett lány, az biztos.
Anyáék mindig attól féltek, hogy mi lesz
velem, ha kikerülök az életbe. Hát, erre a
„celeb” életre biztos nem számítottak. Bár
anya lehet, hogy kapizsgál valamit,
mostanában még rosszabb a viszonyunk,
ha hazamegyek hozzájuk, húsz percet
bírunk ki, aztán kitör a balhé.
Menjünk tovább a telefonkönyvön? Na,
itt van még a Tibor, benne valamilyen
latin vér lehet, ő az igazi latin szerető.
Vele is voltam egyébként tavaly
Horvátországban. Zolika, vele csak egy
csók volt, de ő szerelmes belém, azt
mondja a felfogásom miatt. Mind
szerelmesek, nem csak szexelni szeretnek
velem. A tévés Apucival ma is napi
kapcsolatban vagyok, ha valami gondom-
bajom van, neki mondom el először. A
képviselő fia, ugye, azt hiszi, járunk, a
titkosszolgálatos meg az, akihez én
vonzódom leginkább. A kereskedőre most
haragszom az üzenet miatt, hogy nem
akarok-e vele nosztalgiázni, miközben ő
már nős ember, útban van a gyerek is.
Jó, persze, eszébe jutott a fenekem, hogy
milyen jó lenne egy kicsit megint
megmarkolni, de most nincs ehhez
kedvem. Hát, tényleg ilyenek a mai
férfiak, hogy csak darabra számolják a
nőket? Na, van itt még egy „Neveddfel”
is, így írom be a telefonomba a nagyon
béna fiúkat. Van egy csomó, akire nem
emlékszem.
Nem tudom, hány fiúval feküdtem le,
gondoltam, hogy ez az interjú esetleg
lehet alkalom arra, hogy összeszámoljam,
de aztán lebeszéltem róla magam. Az
olyan végleges lenne, és még csak 24
éves vagyok, biztosan bővül még a lista.
Aztán, nézzük csak... ez ki lehet? Nem
tudom. Soha nem törlök ki senkit, nem
lehet tudni, mikor fog felhívni, vagy mire
lehet még jó. Egyébként még mindig
hiszek az eredeti elképzelésemben.
Kertváros, család, gyerekek, kutya,
gyöngysor. De csak úgy izgalmas, ha a
szolid külső mögött ott van egy csipetnyi
romlottság is. Hát, ez nálam megvan, azt
hiszem. De tényleg csak egy csipetnyi!

Lehet-e egy playmate boldog?

Bizonyára igen - átmenetileg.
Hosszú távon azonban biztosan nem
lehet az, ha nem elég okos ahhoz, hogy
ne kizárólag erre az egy dologra alapozza
az életét...
Ezek a lányok a rengeteg lehetőséget,
amelyen keresztül értékesnek láthatnák
magukat, leszűkítik a külsőre, és azon
belül is kifejezetten a szexuális
kisugárzásra. Mivel azonban ez egy
nagyon behatárolt időszak az életben,
amíg ebből ténylegesen meg lehet élni - a
szónak bármilyen értelmében, gondolok
itt a konkrét felkérésekre, pénzkeresetre
és a hódolókra is -, ezért ez egy igencsak
múlékony boldogság. Emiatt válik ez a
stratégia kockázatossá.
Borzasztóan veszélyes az, mikor
serdülőkorban - ebben a rendkívül
érzékeny időszakban, amikor alakulnak az
énképünk körvonalai, azaz
meghatározzuk magunknak, milyen
emberek vagyunk, és milyen
tulajdonságok azok bennünk, amelyeket
értékel a környezetünk - a hangsúlyt
csakis a külsejére helyezi valaki.
Ebben az időszakban nagyon labilis az
identitásunk, sok minden hat ránk.
Ilyenkor jellemzőek a
szárnypróbálgatások: próbálunk valahogy
kitűnni a többiek közül egyedi öltözködési
stílusunkkal, a különböző sportágakban
nyújtott teljesítményünkkel, bármilyen
produkcióval, külső-belső
tulajdonságunkkal. Nagyon meghatározó
az, hogy ebben a periódusban mire reagál
a környezetünk: arra, hogy én vagyok a
legjobb matekos, nyertem egy versenyt,
szépen énekeltem az iskolai ünnepségen,
vagy hogy csinos a fenekem.
Idővel sok más tényező is bekerülhet
emellé, de a könnyen jövő siker nagy
valószínűséggel stabil pontot jelent majd
a további életünkben. Az azonban nagy
baj, ha valaki beéri egyetlen dimenzióval.
Ha azt mondja: „nekem jó a fenekem,
úgyhogy engem majd emiatt fognak
értékelni, a többi - a gondolataim, a
lelkem - nem számít”.
Az egydimenzióssá válás
kiszolgáltatottságot jelent, mert ilyenkor
előbb-utóbb vákuum keletkezik az ember
életében, és egyszer csak nem tudja majd
értékesnek látni magát.
A külső kapcsán tisztában kell lenni
azzal is, hogy ez nem egy olyan
tulajdonság, amiből hosszú távon
táplálkozni lehet, ami egyre mélyül, bővül
az idővel, ami a stabilitásunk részévé
válik. Tudatában kell lennünk, hogy
előbb-utóbb az önértékelésünkben
betöltött szerepét át kell ruháznunk
valami másra. Mert ha ez nem történik
meg, az egész szisztéma, amire addig
építettük az életünket, amin keresztül
láttuk magunkat valamilyennek,
összeomlik, és nem marad a helyén
semmi.
Aki okosan csinálja, és azt mondja:
„most ez a pár évem erről szól, de
egyébként építgetem a jövőt, tanulok
valamit vagy másféle emberekkel is
megismerkedem, akik a társaim lehetnek
hosszú távon”, azok kiegyensúlyozottak
maradhatnak. Mint ahogy lehet is
találkozni néhány olyan egykori playmate-
tel vagy címlaplánnyal, aki aztán
megtalálta a helyét, tudott váltani, és
feleség- vagy anyaszerepben is megfelelő
visszajelzéseket tudott szerezni magának.
De míg azt lehet látni, hogy egy táncos,
egy profi modell vagy egy sportoló egyre
inkább készül arra, hogy bizonyos idő
elteltével valami mást kell majd csinálnia,
másból kell megélnie, addig ezek a lányok
igencsak ritkán készülnek fel erre.
Sodródnak az árral, és abban
reménykednek, hogy ha ki tudják tolni ezt
az időszakot, ez a néhány év elég lesz
arra, hogy annyira megszedjék magukat
pénzzel, státusszal, kapcsolattal, hogy az
kitartson egy életre.
Ám ez ritkán van így. Azok az emberek,
akiktől pénzt vagy elismerést kapnak,
értelemszerűen le fogják cserélni őket egy
idő után a frissebbekre. Hiszen pont az a
tulajdonságuk kezd elértéktelenedni, ami
miatt addig érdemes volt kitartani
mellettük.
A legtöbb ember tudja, hogy szeretőnek
lenni minden szempontból vesztes
pozíció, hiszen a szerető az, aki sok
mindent megad, de nem kap cserébe
eleget. A szerető az, aki végül egyedül
megy haza, aki nem élheti meg, hogy
mindig vele van a társa, akinek a hívását
kinyomják, aki nem töltheti azzal a
szentestét, akit szeret.
Ez a lány kijelenti, hogy nem ő a
szerető, azért, hogy elhitesse magával: őt
nem tudják kihasználni. Pedig
mindeközben folyamatosan használják őt
a férfiak.
Mindannyian rengeteg dolgot hárítunk
az életünkben, épp annyit, amennyi
szükséges ahhoz, hogy el tudjuk viselni a
valóságot. Ez a lány valamiért úgy tudja
elviselni az ő valóságát, hogy így
fogalmazza meg magának a dolgokat.
Annyira sok szálat mozgat egyszerre,
hogy azt hiszi: ő irányít. Közben azonban
pont azok a férfiak teszik ezt vele, akik
ennyire könnyen megkapják őt.
A szeretőség egy nagyon kiszolgáltatott
állapot: hatalmas kompromisszum, amit
azért vállalunk, mert nem hisszük el,
hogy teljes egészében kellhetünk
valakinek. A szerető nagyon sokszor
valóban nagyon szerelmes, és rettentően
szenved ebben a pozícióban.
Ám ez a lány valójában nem szerető, ő
tulajdonképpen a szexuális
szolgáltatásaiért ajándékokat,
szolgáltatásokat, szívességeket kap
cserébe. Nem azért szeretkezik különböző
férfiakkal, mert valóban szeretetből vagy
szívesen ad a partnerének, és mert a
másik szintén örömet okoz neki szexuális
téren. Valójában egy szolgáltatást kínál,
és kap valamit cserébe.
Ez lényegében ugyanaz a folyamat,
mint a prostituáltaknál. Még akkor is, ha
valaki el akarja magával hitetni, hogy egy
autó nem ugyanaz, mint a készpénz.
Ugyanakkor az is tény, hogy az ajándék
és a szívességek a szeretetnyelv egy-egy
fajtáját jelentik. Az ajándékon keresztül
valaki kézzelfoghatóan megélheti, hogy őt
szeretik, illetve az ember kifejezheti, hogy
szeret valakit. A kedves szavak, az
érintés és a minőségi idő, azaz a további
három szeretetnyelv, nem ennyire
kézzelfogható. Ez a lány azokat a
módszereket részesíti előnyben, amelyek
praktikus előnyökkel járnak. Ezek a
dolgok biztonságérzetet keltenek benne,
ugyanis ezeket fel lehet mutatni, míg a
kedvességet, a simogatást, egy jó
beszélgetést nem lehet kitenni a
kirakatba.
Mindenki arra vágyik, hogy szeressék,
hogy családban éljen, hogy stabilitás
legyen körülötte. Ez a lány azonban fél,
hogy ez nem valósulhat meg, fél, hogy
csalódhat, és ezért nem kockáztatja meg,
hogy egy emberre bízza magát.
„Nem teszek bele érzelmeket a
kapcsolataimba, csak használom a
partnereimet.” „Sok név van a
telefonomban, hátha jók lesznek
valamire.” A lány teljesen eltávolítja az
érzelmeket magától. Mert úgy gondolja:
ha nem vonódik be érzelmileg, akkor nem
is sérülhet. Ez azonban kicsit olyan, mint
kiönteni a fürdővízzel a gyereket: ha nem
vonódom bele semmibe, hogy meg ne
sérüljek, attól is megvédem magam, hogy
valós érzéseket éljek át. Ezzel az alapvető
boldogságérzetet adó élményeket is
kihagyom az életemből. Sajnos az ilyen
embereknek esélyük sincs
megtapasztalni, mi az, ami miatt érdemes
lenne egy-egy esetben feladni a
védekezést... Mert, ahogy Müller Péter
mondja, „Szeretni nem lehet
szkafanderben - csakis meztelenül. Aki
szeret: védtelen.”
Pedig a főhősnőnél is megjelenik a
stabil kapcsolat utáni vágy - a kertvárosi
életről szőtt álom formájában. Ez azonban
szintén egy olyan világ, amiről tudni
lehet, hogy bizonyos értelemben
képmutató, hogy nagyon sok szenvedést
elfed. Nagyon jó példa erre A szabadság
útjai című film. Minden nagyon szép és jó,
mint egy reklámfilmben, de valójában
valamiféle hiány, szomorúság vagy
üresség bújik meg a háttérben.
A történetből az derül ki, hogy ez a lány
is csalódott bizonyos értelemben a
kertvárosi életben. Szeretné elhinni, hogy
működhet, mindeközben viszont azt látja,
hogy a kertvárosi férfi ugyanúgy
szeretőket tart. Mikor gyerekek vagyunk,
látunk magunk előtt egy mintát. Aztán,
mikor felnövünk, szép lassan kiderül,
hogy ez a nagyon szép, stabilnak hitt
építmény nem biztos, hogy valóban meg
is áll a lábán. Ez a konfliktus ebben a
történetben az édesanyával folytatott
veszekedések formájában mutatkozik
meg. A lány azért haragszik az anyjára,
mert nem tudja többé megadni számára a
biztonságot, esetleg mert meglátott olyan
dolgokat, amiket nem szeretett volna
látni. Meglátta az anya szenvedését
például. Tehát, ahogy szembesül ennek a
világnak az árnyoldalaival, fellázad ellene.
Úgy dönt: olyan életet fog élni, amitől a
szüleinek felállna a szőr a hátukon. De
közben mégis ugyanazt csinálja: ugyanazt
a szeretetnyelvet tudja csak használni,
amit az apjától és az anyjától megtanult.
Az anyja ugyanúgy az anyagi biztonsága
miatt tartott ki egy férfi mellett. Csakhogy
ő nem bízza magát egyetlen férfira: Ő
nem lesz beszűkült, mint az anyja. Ez
megint ellenazonosulás: „én nem akarok
olyan lenni, mint az anyám. Lehet, hogy
közben pontosan arra vágyom, mint az
anyám, de nem ugyanazon az úton fogom
elérni. Ő mindig vesztes marad, mert
valószínűleg őt is megcsalta az apám.
Velem ezt nem teheti meg senki, mert én
vagyok az, aki a szálakat mozgatja”.
Az a mód, ahogy a lány a férfiakat
nevezi - apa, apuci, apuka - arra utal,
hogy nem alakult ki közte és az apja
között egy olyan kapcsolat, amelyben
értékesnek érezhette magát, vagy
megkapta volna, amire vágyott. Ezért
próbálja ezt felnőttként más férfiaktól
megszerezni. Egészen gyermeki, ahogy
felmenti magát, hogy úgy érzi, ez neki
jár. Nem probléma, ha valamelyik
„rajongó” kiesik a képből, mert ott van a
többi, legfeljebb az adott részfeladatra
találni kell egy másikat. Ha belemenne
egy párkapcsolatba, és az megdőlne,
azzal viszont kihúznák a lába alól a talajt.
Pedig ez így működik: ha valakit
szeretünk és rábízzuk magunkat, akkor
bizony elveszíthetjük a talajt a lábunk
alól, ha szakítunk. Meg kell élni azt a
rettenetesen nagy fájdalmat, amikor nincs
a másik, és óriási űrt hagy maga után. Az
már más kérdés, hogy ebből föl is kell
tudni állni, mert ez az egészséges
személyiség esetén megtörténik, de ettől
még át kell élni a szenvedés részét is. Ez
a lány azonban tulajdonképpen arra
rendezkedik be, hogy szinte bárkit
elveszíthet fájdalommentesen. Az egész
erről szól, hogy valahogy biztonságot kell
teremtenie magának. Legyen, aki elviszi
A-ból B-be, legyen meg az ebédje
másnapra, legyen, aki ruhát vesz stb.
Átmenetileg ez mindenképpen egy
működőképes stratégia. Tényleg egyfajta
logisztikáról van szó, ám korántsem arról,
hogy ő irányítja a dolgokat. Ám, ha ezt
sokáig így csinálja, ha nincs meg az
előrehaladás, a fejlődés lehetősége, végül
teljesen ki fog égni.
Ha nem jön valakiből a valódi
bensőséges kapcsolat iránti vágy, akkor
feltehetően nem alakult ki nála az
egészséges személyiség, hiszen ezt
hozzuk alapvetően magunkkal: hogy az
anyánkkal és az apánkkal
belehelyezkedünk egy bensőséges érzelmi
kapcsolatba. Ha ehelyett állandó
védekezésben vagyunk, az komoly
sérülésre utal. Teljesen elfojthatjuk
magunkban a tartós kapcsolat iránti
vágyat. Ahhoz azonban, hogy ezen
változtatni tudjunk, előbb-utóbb el kell
dobni az addig jól bevált eszközeinket.
Ahhoz, hogy egy playmate hosszú távon
boldog lehessen, hinnie kell abban, hogy
tényleg kellhet valakinek minden más
tulajdonsága miatt is. Le kell cserélnie a
régi stratégiáit egészen újakra, és bízni
magában, hogy az újak legalább olyan jól
tudnak majd működni. (A. K.)
 DRÁGA KALAND
Amikor a kilencvenes évek közepén
Orfűn nyaraltunk, egy erdész házában
béreltünk szobát. A környék csodálatos,
eszményi hely a sétához, úszáshoz,
biciklizéshez, evéshez, iváshoz. A
házigazda egy délután megkérdezte, hogy
volna-e kedvünk megnézni, hogyan
fedezteti a kedvenc kancáját. A feleségem
húzódozott, engem viszont kifejezetten
érdekelt a dolog. Nekem, a „városi fiúnak”
a két állat - nem is tudom, mi a helyes
kifejezés - párosodása komoly élményt
jelentett. Lehet, hogy bután hangzik, de
szembesültem magával a természettel.
Nyers volt a jelenet, de kifejező, A dolog
nagyjából úgy történt, hogy a csődört
odavezették a kancához, amely már
fedeztetésre alkalmas állapotban várta. A
nőstény kutyánál ezt úgy hívják: tüzel, a
kanca pedig sárlik. Ilyenkor támad fel a
csődörben a nemi vágy iránta.
Nekem egy középkorú, mellesleg
diplomás asszony azt mondta egyszer,
hogy ő minden nap „tüzel”, és ez - ahogy
ő fejezte ki magát - szaglik róla. Emiatt
nem képes szabadulni a férfiaktól, de nem
is akar.
Volt idő, amikor még udvarolni kellett,
szükség volt virágra, ha vacsorára nem is
tellett, legalább egy kávéra... Most az
internet percek alatt összehozza a gyors
szexet.
A hatvanas évek után itt az újabb
szexuális forradalom? (H. H.)

Tudja, én szeretem a szexet, és nem

szoktam a testiséget összekeverni az
érzelmekkel. Volt olyan, hogy egy
barátnőm esküvőjére mentem taxival, és
a sofőrrel az első pillanatban tudtuk, hogy
le fogunk feküdni egymással.
Megkérdezte, értem jöjjön-e a lagzi után,
én meg persze igent mondtam. De olyan
is volt, hogy egy barátnőmmel, akivel
együtt dolgoztunk a kórházban,
egyszerűen kiloptunk két ápoltat
éjszakára a betegágyból. Nem voltak
persze súlyos betegek, fiatal srácok
sportsérüléssel. Na, az az éjszaka
szerintem sokat segített nekik a
gyógyulásban...
Számtalan ilyen kalandom volt, és egy
kezemen meg tudnám számolni, hányat
bántam meg. Azt is meg tudnám
számolni, hány olyan férfi volt, aki nem
élt a lehetőséggel, amikor úgy adódott.
Én ilyenkor egyébként azt szoktam
mondani magamban: ha ilyen hülye vagy,
megérdemled. Van olyan barátnőm, aki
tizenhét éves kora óta együtt van a
férjével, és soha nem volt más férfi az
életében. Sajnálom nagyon, nem tudja,
miből marad ki. Nekem csak a szexszel
teljes az életem, de ne értse félre,
igényes vagyok, nem állok le bárkivel.
Volt ugyan etióp, meg jemeni partnerem
is, de soha nem kaptam el egyetlen
betegséget sem, és nem is estem
teherbe. Megjegyzem, az etióp
nőgyógyász, a jemeni pedig kézsebész
szakorvos volt.
Petivel, az első igazi szerelemmel akkor
találkoztam, amikor tizenhat éves voltam.
Illetve, helyesbítenék is rögtön: ő nem az
első, hanem eddig az egyetlen igazi
szerelmem volt. Mikor vége lett, úgy
éreztem, túl sok fájdalommal és
bonyodalommal jár ez az egész, azóta
választom szét tudatosan a szexet és az
érzelmeket. Nem hagyom belelovallni
magam semmiféle lángolásba.
Pedig Petivel nagyon jól kezdődött a
dolog. Lakásfelújítás volt a
nagybátyáméknál, ő a festőknek segített,
úgy találkoztunk, amikor felszaladtam
hozzájuk. A földbe gyökerezett a lábam,
amikor megláttam, meg neki is. Azt
hiszem, így kell szerelmesnek lenni
tizenhat évesen. Szóval szépen indult a
kapcsolatunk, a szüleink is ismerték
egymást, a nagymamája a mai napig azt
mondja, engem kellett volna elvennie
Petinek. Ő el is vett volna, azt hiszem,
csakhogy az első két év után valami
elromlott közöttünk. Neki én voltam az
első nő az életéiben, és egy idő után
elkezdte bántani, hogy nekem már volt
másik fiúm. Féltékenykedett és azt
kérdezgette, milyen volt másokkal.
Aztán elvitték katonának, én meg
egyedül maradtam. Nem csaltam meg
vártam rá - megjegyzem, erre azóta nem
volt példa, ő volt az utolsó pasim, akihez
hűséges voltam. Szóval, amikor a Peti
katona volt, már nem volt minden olyan
tökéletes. Amikor hazaengedték
szabadságra, sokszor elment a
haverjaival szórakozni. Én is eljárkáltam a
barátnőimmel, de egyszer sem csaltam
meg bár a végén ez már csak a
szerencsének volt köszönhető.
Megismerkedtem egy idősebb
ügyvéddel, a szüleimnek intézte
valamilyen céges ügyét, és nagyon odáig
volt értem. Én meg úgy voltam vele:
miért ne? Meghívott vacsorázni,
készültem is nagyon, mégiscsak egy
idősebb, tapasztalt, jól szituált úr. Arra is
kíváncsi voltam, milyen lehet vele a szex,
mit tudhat egy ilyen férfi. Már rajtam volt
a szép kis fekete ruhám, épp indultam
volna, amikor Peti betoppant, soron kívül
elengedték a seregtől. Nem tudtam
értesíteni az ügyvéd urat, úgyhogy jól
meg is sértődött, többé nem keresett Hát
így maradtam én hűséges Petihez.
A kapcsolatunk ekkor már menthetetlen
volt. Nemsokára szakítottam vele, nem
egy harmadik miatt, hanem mert már
nem szerettem, sok volt nekem a
féltékenykedése. A szakítás után
majdnem húsz évig nem tudtam róla
semmit, míg meg nem keresett az egyik
közösségi portálon. Elmesélte, hogy
hosszú ideje házas, monogám
kapcsolatban él. Azt mondta, fél találkozni
velem, mert még soha nem csalta meg a
feleségét és nem is áll szándékában.
Tiszteletben tartottam az elhatározását.
Bár rengeteg partnerem volt, arra mindig
vigyáztam, hogy ne rondítsak bele senki
életébe, ha ő nem akarja.
A Petivel töltött évek alatt
leérettségiztem, és jelentkeztem az
orvosira, de nem vettek fel. Egy
kórházban dolgoztam, és amikor
egyedülálló lettem, bizony nem fogtam
vissza magam. Orvosok, ápolók,
betegek... Rengeteg férfi volt ott, akinek
tetszettem, és akik nekem is tetszettek. A
hétvégi, éjszakai ügyeletek alatt bizony
össze vannak zárva az orvosok, a
nővérek, az asszisztensek... Azt hiszem,
ekkoriban jöttem rá, mennyire fontos
nekem a szex, a minőségi szex, amikor az
ember élvezi, amit csinál. Szerintem ezt
látják rajtam a férfiak is. Nem azért
szeretnek annyira velem lenni, mert olyan
nagyon szép vagyok, hanem mert érzik,
hogy tőlem igazi élményt kaphatnak.
Soha nem volt gondom az
ismerkedéssel Már az általános iskolában
is szerettek a srácok. Látja, most is
eléggé kis töltött galamb formám van,
kislányként is hamar nőiesedtem.
Lakótelepen laktunk, és esténként
összejöttünk az egyik játszótéren.
Tizennégy-tizenöt éves gyerekek, persze
a szexről beszélgettünk. Az első fiúm
nagyon jóképű kissrác volt, egyfajta sztár
a társaságban, nekem is imponált, hogy
tetszem neki. Az első alkalom egy
lépcsőházban esett meg, nem túl
romantikus körülmények között. Nem is
volt igazán jó, de örültem, hogy
megtettem. Inkább a kíváncsiság hajtott,
mint az igazi vágy. Volt a társaságban
egy fiú, akinek már voltak tapasztalatai, ő
mesélte el nekünk, mit is kell csinálni, mit
hová kell tenni.
Ennek az első alkalomnak végül nem
lett folytatása, a fiú sem izgatott igazán,
meg fiatal is voltam még. Azt persze
láttam, hogy tetszem a fiúknak meg az
idősebb férfiaknak is, de sokáig nem
foglalkoztatott a szex. Azt azért
megjegyezném, hogy szent
meggyőződésem, a pasik igazából nem a
zörgő csontú piszkafa nőket szeretik,
igenis arra vágynak, hogy legyen mit
fogni a nőn. Szerintem száz fölött jár már
azoknak a pasiknak a száma, akikkel
dolgom volt, és soha senkinek nem volt
kifogása a súlyom miatt.
Gyuri, aki később a férjem lett, a
szomszédom volt. Össze-összefutottunk a
lépcsőházban, és egyszer, amikor épp egy
buliba indultam, pont kinézett az ajtaján.
Beteg volt, megálltunk beszélgetni, és
végül végigbeszélgettünk négy órát
Szimpatikus, intelligens fiú volt, a
szakmája műszerész. Valahogy olyan
természetes volt, hogy mi
összeházasodunk. Kezdetben a szex is jó
volt vele, persze, ma már tudom, hogy
ebben azért benne volt az újdonság
varázsa is. Mert aztán már egyre
laposabb és egyre ritkább lett. Gyuri pár
évvel idősebb volt nálam, elvált. Amikor
összeházasodtunk, én jóban lettem az
első feleségével is. Jobb lett volna, ha
már hamarabb elbeszélgetek vele, talán
feltűnt volna néhány dolog Gyurival
kapcsolatban.
Mint friss feleség, elkövettem azt a
hibát, hogy mindent én csináltam otthon.
Úgy éreztem, csak akkor van jól
elmosogatva, ha én mosogatok el, csak
akkor jó a kávé, ha én főztem. Ez ment is
egy darabig, de amikor már három
munkahelyen dolgoztam - a kórház
mellett segítettem egy boltban is, meg
mentőzni is jártam -, és mellette
folyamatosan tanultam is, már jólesett
volna egy kis segítség. De arra hiába
vártam, Gyuri energiái nagyon hamar
elfogytak. Nemcsak a házassághoz, az
élethez sem volt elég ereje. Néhány év
múlva kiderült, hogy komoly bipoláris
depressziója van: hol a fellegekben
lebegett, hol nem is kelt fel napokig az
ágyból. A szex is megkopott, Gyurinak
csak ritkán volt rá igénye, nyilván a
gyógyszerek is gyengítették a vágyát, ha
mégis eszébe jutott, akkor is vége lett tíz
perc alatt. Na, most nekem a tíz perc arra
elég, hogy levegyem a melltartómat. Én a
szexben a játékot szeretem, azt, amikor
két ember egymásra hangolódik, amikor
már az is gyönyört okoz, ha csak a két
karunk összeér. Ezt viszont nem kaptam
meg Gyuritól, és a helyzetet súlyosbította
az is, hogy elkezdett inni. Ez a
depresszióra szedett gyógyszerekkel
végzetes kombináció, mindenféle emberi
kapcsolatra alkalmatlanná tette. Szóval,
azt hiszem, nem csoda, hogy a
házasságunk második évében már
folytatódtak az én kis kalandjaim.
Voltak partnereim a kórházban is, de
valahogy mindenhol olyan férfiakba
botlottam, akik akartak engem. Egyszer
bementem a bankba új számlát nyitni, és
az ügyintézővel már akkor összeakadt a
szemem, amikor beléptem az ajtón.
Valahogy a sors is úgy hozta, hogy vissza
kellett hozzá mennem, másnap meg már
ő hívott fel, és megkérdezte, nem
találkoznék-e vele. Ebből egy nagyon
lángoló viszony lett, volt olyan nap, hogy
ötven SMS-t váltottunk. Vigyáztam is,
hogy Gyuri meg ne lássa a
telefonszámlámat. Ez a fiú is nős volt,
nem is akart elválni, tényleg csak a szex
miatt jártunk össze. Volt olyan, hogy
éppen szeretkeztünk, amikor a férjem
telefonált, én meg azt mondtam neki,
azért nem tudok hangosabban beszélni,
mert a könyvtárban ülök. Tanultam akkor
is, egészségügyi főiskolára jártam, és
meg is szereztem a gyógytornász
diplomát.
Így teltek az évek, dolgoztam,
tanultam. Próbáltam egyben tartani a
férjemet és a házasságomat, de emellett
jól is szórakoztam. Mindig volt olyan férfi,
aki szívesen eltöltött velem néhány
kellemes órát. Már jó tíz éve éltünk
együtt, amikor Gyuri, aki akkor már egyre
kevesebbet dolgozott és egyre többet
lógott a neten, megismerkedett egy
nővel. Napokon keresztül beszélgettek, és
az én férjem rájött, hogy ez a nő, Mónika,
az ő lelki társa. Miskolci volt a Móni, volt
egy férje meg egy kicsi gyereke. A
házassága romokban volt, a férje évek
óta csalta. Na, ezeket a történeteket
mesélte napokon át az én Gyurimnak.
Barátok voltak pusztán, nem is
találkoztak még amikor Gyuri megkért,
ismerkedjek meg én is a Mónival.
Csetelgettünk kicsit, tényleg szimpatikus
nő volt, úgyhogy meghívtam, ha
Budapesten jár, jöjjön el hozzánk. El is
jött nemsokára, találkoztunk,
beszélgettünk hármasban, jó barátok
lettünk. Sok mindent elmeséltem Móninak
magamról meg a házasságunkról, és ő is
elmondta, hogy alakult az élete. Elég
gyakran volt nálunk, és persze egy idő
után, barátság ide vagy oda, csak
összeszűrte a levet a férjemmel. Meg
persze el is mesélt neki mindent, amit
tőlem hallott a kalandjaimról. Ezt én egy
darabig nem tudtam, éltünk tovább
Gyurival, sőt egy Pest környéki
településen építkezni is kezdtünk.
Aznap, amikor megjött a lakhatási
engedély, kaptam egy SMS-t a férjemtől,
hogy szerelmes Móniba, vele akar élni.
Aztán eltűnt három napra, telefon
kikapcsolva. Később kiderült, elmentek
Miskolcra, „elkérték” Mónit a férjétől. Az
meg persze azt mondta: „vigyed, legyen
csak a tied”. Szóval ezután elváltunk.
Remek volt, a vagyont meg kellett
osztani, a frissen felépült házunkat csak
nagyon nagy veszteséggel tudtuk eladni.
Alig maradt valami, annak a fele is Gyurié
lett. Én meg visszaköltöztem az
anyámhoz, aki akkoriban lett másodszor
is özvegy. Attól nem féltem, hogy
anyagilag nem tudok felállni, remek
szakmám van, mindig feltaláltam magam,
de a megaláztatás, hogy engem hagytak
el, teljesen fejbevágott. Nem tudtam
megemészteni.
Sosem iszom, de akkor, első este azt
éreztem, itt az alkalom. Vettem
magamnak egy üveg vodkát, leültem a
konyhában, és azt mondtam az anyunak,
hogy most leiszom magam. Ő meg csak
nézett, de nem kezdett hisztizni, sok
mindent látott már. Szépen lassan
megittam a vodkát, és közben vagy
huszonháromszor hívtam fel a Gyurit, és
elmondtam neki az együtt töltött tizenhat
év minden fájdalmát. Elmondtam?
Elkiabáltam! Kinyomott, újrahívtam.
Másnap reggel bementem az egyetemre,
és letettem egy nagyon fontos vizsgát.
Amikor hazamentem, mondtam az
anyunak, hogy eddig tartott az
önsajnálat, most akkor újrakezdem az
életemet.
És itt, ezen a ponton kezdődik az a
történet, amiért most itt vagyok, mindjárt
el is mesélem, de előtte még el kell
mondanom, hogy Móni három hónap
múlva elhagyta Gyurit. Kiderült, hogy volt
itt Pesten egy másik pasija is, Gyuri csak
arra kellett neki, hogy kirántsa a
házasságából, legyen hová mennie, ha
elhagyja a férjét. Gyurinak ez már tényleg
sok volt, összeomlott, nem tudott
dolgozni, egyre lejjebb csúszott.
Adósságokba keveredett, volt olyan
időszak, amikor szabályosan
hajléktalanként élt. Sokáig segítettem
neki, kifizettem az adósságait, de most
már a gyerekemre kell gondolnom
elsősorban.
A válásunk után fél évvel már teljesen
rendben voltam. Egy barátom tanácsára,
akivel néha elszórakoztattuk egymást
regisztráltam egy társkereső oldalra.
Igazság szerint ez inkább egy
szexpartnerkereső oldal volt, és nekem
hihetetlen nagy sikerem volt ott a pasik
között. Volt, hogy ültem a számítógép
mellett, és percenkét három-négy levelet
kaptam. Egyszerűen nem győztem
válaszolni, minden pasival felvenni a
kapcsolatot. Meglátták a feltöltött
képeimet, és azonnal akartak. Már
mondtam, hogy szerintem a férfiak
igazából a nagy mellű, életvidám nőket
szeretik, nem az anorexiás, búvalbélelt
modelleket.
A sok jelentkező közül végül Zoli nyert.
Vele valahogy nemcsak a szexet az életet
is el tudtam képzelni. Úgy kezdődött,
hogy cseteltünk, és én épp azt írtam neki,
kéne főzni valamit, mert éhes vagyok.
Erre ő azt írta, várjak egy kicsit, átjön és
majd ő főz. Így is lett, az első
találkozásunkon együtt főzőcskéztünk.
Mindig is gyanítottam, hogy akinek van
érzéke az ízekhez, az anyagokhoz, annak
a szexhez is van. Zoli be is bizonyította
ezt, és hamarosan már be is költözött az
én kis bérelt lakásomba. Azt mondta, épp
eladta az övét a pénze meg le van kötve,
és nem nagyon akar hozzányúlni, mert
szeretne beindítani egy éttermet.
Felvázolt nekem egy olyan jövőképet,
amiben tényleg hinni tudtam.
Kellemes volt vele az élet, tele volt
tervekkel, mindig csinált valamit,
szervezett, sürgött-forgott. Reggel elvitt
dolgozni, délután értem jött. Az én
kocsimmal persze, mert ő az autóját is
eladta, kellett a pénz az étteremre. Ami
egyébként nagyon elegáns hely lesz,
biztos megélhetést, nagystílű életet
biztosít majd nekünk. Elvitt
szakkiállításokra, nézegettük a konyhai
berendezéseket, a poharakat, a
tányérokat, a damasztabroszokat. Szóval
szépen alakultak a dolgok, de bennem ott
volt közben is a kisördög, nem töröltem
magam a társkereső oldalról. Talán a
hatodik vagy hetedik érzékem jelezhetett,
hogy valami nincs rendben, de az is lehet,
hogy csak a vérem hajtott. Mondom, én a
kamaszkori nagy szerelmem után már
soha nem voltam hűséges senkihez.
Ugyancsak a szexpartnerkereső oldalon
megismerkedtem egy fiúval, a Mikivel.
Nős volt, a felesége külkereskedő egy
nagy cégnél, sokat járt külföldre, a Miki
meg ilyenkor egyedül maradt a gyerekkel.
Csak kalandot keresett, de nekem ez nem
volt ellenemre, hiszen én is csak néhány
kellemes órát akartam tőle. Sokáig nem
találkoztunk, de órákat beszélgettünk a
neten, nagyon szimpatikus, művelt fiú
volt. Aztán egyszer, amikor Zoli elment a
haverjaival pókerezni, áthívtam Mikit.
Addig nem láttam, de amikor megjelent
az ajtóban, azt éreztem, amit utoljára
tizenhat éves koromban, amikor a nagy
szerelmemet megismertem. Remegett a
lábam, kiszáradt a szám, a külvilág
kikapcsolt. Órákon keresztül
szeretkeztünk, aztán találkoztunk
másnap, meg utána is. A harmadik
randinkon azt mondta: „Szívem,
csináljunk gyereket!” És komolyan is
gondolta, meg azt is, hogy menjek hozzá
feleségül, ő elválik, kezdjünk együtt új
életet. Én még vacilláltam, hiszen ott volt
Zoli, aki mellett egy nagyon kényelmes
élet várt rám.
Alig pár hete ismertem Mikit, amikor
elmentünk három napra egy wellness
hotelbe. Otthon azt mondtam, egy
szakmai konferenciára megyek Szegedre.
Az alatt a három nap alatt azt éreztem:
igen, most megtaláltam a páromat.
Amikor Pestre értünk, nem mentem fel a
lakásba, ahol Zolival együtt éltünk. Úgy
beszéltük meg előzőleg, hogy egy
étteremben találkoztunk, oda vártunk egy
ügyvédet, aki segít a vállalkozás
beindításában. Zoli megkért, hogy
hagyjam az autóban a táskámat a
telefonjaimmal, mert fontos megbeszélés
lesz, ne keressenek közben állandóan a
pacienseim. Merthogy akkor már beindult
a gyógytornász praxisom. Bementünk az
étterembe, rendeltünk, de az ügyvéd csak
nem jött. Jó félóra múlva megszólalt Zoli
telefonja. Az ügyvéd volt, azt mondta,
nem találja a helyet, és kérte, hogy Zoli
menjen el érte. Ő el is indult, az én
autómmal, amiben benne volt a táskám a
telefonjaimmal, a pénztárcámmal, a
laptopommal és egy másik táskám a
ruháimmal, hiszen akkor jöttem meg a
wellness hétvégéről. Na, akkor láttam
Zolit utoljára.
Jó félóra múlva lett gyanús, hogy nem
jön. Elkértem a pincér telefonját, azon
hívtam fel az öcsémet. Értem jött,
hazavitt. A lakásomat fel kellett törni,
hiszen a kulcsaim is a táskámban voltak.
A lakásban viszont kis túlzással nem
maradt semmi.
A három nap alatt, amíg én a Mikivel
wellnesseztem és szexeltem, Zoli kirabolt.
Elvitte mindenemet: a plazmatévét, a
számítógépet, az otthon tartott pénzemet,
még a ruháimat is. Meg az autómat a
táskámmal és tulajdonképpen
mindenemmel. Még szerencse, hogy némi
pénzem maradt a számlámon, a
kártyáimat azonnal letiltattam. A
szomszédok azt mondták, látták, amikor
Zoli elvitte a tévét, de azt hitték,
költözünk. Elmentem a rendőrségre és
feljelentést tettem. Már meg sem
lepődtem, amikor közölték velem, hogy
olyan nevű ember, ahogy én Zolit
ismertem, nem él Magyarországon.
Mire mindezt elintéztem, reggel lett,
Miki meg délután óta várta, hogy hívjam.
Már azt hitte, mégis Zoli mellett
döntöttem. Miután sikerült végre elérnem,
nagyon rendes volt, segített elintézni a
papírjaimat, vett nekem egy telefont,
szerzett egy számítógépet, és végig azt
hajtogatta, hogy elvesz feleségül.
Sok dolgom akadt azokban a napokban-
hetekben, újra kellett szerveznem az
életemet, zárat cserélni, bútorokat
beszerezni. Nem is igen figyeltem rá,
hogy nem jött meg a szokott időben a
menstruációm. De nem jött meg és
bizony kiderült, hogy azon a wellness
hétvégén teherbe estem. Nem hiába
mondogatta Miki, hogy csináljunk
gyereket. Érdekes ez, jó húsz éve élek
szexuális életet, rengeteg partnerem volt,
és soha nem estem teherbe. Mindig is azt
gondoltam, attól lesz majd gyerekem, aki
igazán közel áll hozzám, és így is lett.
Hetekig vártam, mielőtt megmondtam
Mikinek, hogy gyerekünk lesz, kicsit
tartottam attól, mit fog szólni. De
fölösleges volt az aggodalmam, madarat
lehetett vele fogatni. Azt mondta, ha
hazajön a felesége az épp aktuális külföldi
útjáról, elmondja neki, hogy válni akar.
Aztán hazajött az asszony, én meg
hirtelen azt éreztem, valami
megváltozott. Miki elkezdett ritkábban
jönni, másmilyen volt. Egyszer csak elém
állt azzal, hogy ezzel a gyerekkel
tönkreteszem az életét. Megbeszélték a
dolgaikat az asszonnyal, és újrakezdik,
adnak a házasságuknak még egy esélyt.
Azt mondta, vetessem el a gyereket, és
akkor maradhat minden a régiben,
lehetünk szeretők továbbra is, hiszen a
szex nagyon jól megy nekünk. Én meg
csak néztem rá: negyvenéves elmúltam,
én már nem vetetek el egy gyereket!
Megszülöm, vele vagy nélküle. Kiment az
ajtón és hónapokig nem láttam.
Nem omlottam össze. Erős voltam,
vártam a babát. Visszaköltöztem
anyuhoz, aki persze nagyon megijedt
attól, hogy egyedül fogok felnevelni egy
gyereket, de most már igazi nagymamai
imádattal csüng a lányomon. A
terhességem vége felé megjelent Miki is,
és megkérdezte, tud-e valamit segíteni.
Azóta is itt van mellettünk, segít a baba
körül, amennyire a körülmények engedik,
próbál apa lenni. A felesége nem tudja,
hogy van egy házasságon kívüli gyereke.
Nincs már köztünk szex, barátok
vagyunk, de én azon vagyok, hogy
visszakapjam, illetve hogy végre teljesen
megkapjam őt. Remélem, egyszer igazi
család leszünk.

Azt a tendenciát, ami manapság zajlik,

mindenképpen nevezhetjük egyfajta
szexuális forradalomnak. De én mégis
inkább azt mondanám, hogy egyfajta
elértéktelenedés zajlik, illetve értékválság
alakult ki. Egy egészséges személyiség
esetében ahhoz, hogy az illető odaadja a
testét, érzelmileg is kapcsolódnia kell a
partneréhez. Ha ez mégsem így történik,
azzal mintegy lehasítja, eltávolítja
magától a saját testét. Egy ilyen
helyzetben a másik személyisége teljesen
lényegtelen, lecserélhetővé válik, a
kapcsolatban pedig nincs meg az az
intimitás, amelynek ilyenkor alapvetőnek
kellene lennie. Persze a legtöbb emberrel
előfordul, hogy életében egyszer-kétszer
úgy létesít szexuális kapcsolatot, hogy
ahhoz nem kötődnek nagy érzelmek, de
az ilyen életvitelszerű szétválasztása a
szexnek és az érzelmeknek már
problémákra utal.
Ebben a történetben azt láttuk, hogy a
főhősnő csalódott, mert véget ért az első
szerelme. Nincsen szó súlyos csalódásról,
egyszerűen csak nem mert többé hinni
abban, hogy ő újra szerelmes lehet, és az
egyszerre szexuálisan is jó lehet, ezért
inkább lehasította az érzelmeit azokról a
pillanatokról, amikor testileg össze akart
kapcsolódni egy férfival.
Elsőre nehezen érthető a döntése,
hiszen nem esik szó a történetben olyan
súlyos traumáról, ami indokolná ezt az
erőteljes reakciót. De a kevés információ
ellenére arra gyanakszom, hogy a dolog
magyarázata a főhősnő gyerekkorában,
pontosabban az édesapjával való
kapcsolatában rejlik - valószínűleg
gyerekként súlyosan sérült amiatt, hogy
elveszítette az apukáját.
Ha nem adja bele magát az ember egy
kapcsolatba, akkor azt elveszíteni sem
tudja. Szerintem ennek az egésznek az ő
esetében az lehet a magyarázata, hogy
nagyon szerette volna idealizálni férfiakat,
amire az első szerelme - a
féltékenykedésével, vagy azzal, hogy
nehezményezte, hogy neki már voltak
tapasztalatai - nem bizonyult jó alanynak.
Ugyanez volt a helyzet a férjével is:
kezdettől fogva rávetített olyan dolgokat,
amelyek aztán nem igazolódtak. Az
idealizálás nemcsak a párkapcsolatokra,
de bármilyen más emberi kapcsolatra
jellemző lehet. Ilyenkor egyfajta
vetítővászonnak használjuk a másikat, és
minden olyan pozitívumot, amit látni
szeretnénk egy emberben ahhoz, hogy mi
jól érezzük magunkat mellette,
egyszerűen rávetítjük, majd addig
gyűrjük a dolgokat, amíg képesek nem
leszünk elhinni, hogy ő ezt valóban
biztosítani is tudja a számunkra.
Ezt az élményt a legtöbb ember először
a szüleivel kapcsolatban éli át. Az anyánk
és az apánk kapcsán iszonyú erős vágyat
érzünk mindannyian arra, hogy jónak
lássuk őket - akkor is, ha esetleg nem is
voltak olyan jó szüleink. Nagyon sokszor
hallom bántalmazó szülők gyerekeitől,
hogy „ő valójában jó ember” „tényleg
csak azért ütött meg, mert
felidegesítettem”, vagy hogy „szegény
sokat ivott, de csak azért, mert beteg
volt, fájdalmai voltak” esetleg „tényleg
sokszor félrelépett, de csak azért, mert
csúnyán beszélt vele az anyukám”. Még
egészen extrém helyzetben is sokszor
felmentésekkel próbálkoznak az emberek,
amelyeknek egyetlenegy célja van: hogy
továbbra is jónak láthassák, szerethessék
a másikat.
Semmilyen pszichoterápiának nem lehet
az a célja, hogy valakit rávegyen, ismerje
fel, mi zavarta a szüleiben, hogy
felébressze benne a haragot, aztán meg
úgy hagyja vele. Valóban meg kell élnünk
a dühünket a szüleinkkel kapcsolatban, ha
van rá okunk, és rá kell jönnünk, mi zavar
bennük, de aztán mindenképpen meg is
kell értenünk, majd el kell fogadnunk
őket. Ez a célkitűzés sokakat felháborít,
mert úgy érzik, hogy a szüleik
méltatlanok arra, hogy még ők küzdjenek
azért, hogy megbocsáthassanak nekik.
Csakhohy ez nem a szülőkért van, hanem
saját magukért. Én nem hiszek abban,
hogy lehet valakinek harmonikus élete
úgy, hogy nem békélt meg a szüleivel,
akikből ő maga is lett. Ám erre
nyilvánvalóan nem az a megoldás, hogy
idealizáljuk, hogy tökéletesnek látjuk
őket, hiszen ez egy torzítás.
Felnőttkorban már látjuk a hibáikat is, és
annyit tudunk csinálni, hogy elfogadjuk,
amit adni tudtak nekünk, ahogy azt is,
hogy ezt adott esetben csak így tudták
adni. Ha ezen a folyamaton valaki
végigmegy, akkor a párkapcsolatában is
meg tudja keresni, mi az, ami nem
tökéletes, és el tudja dönteni, hogy ennek
ellenére ezt akarja-e magának. Viszont ha
valakit idealizálunk, ha úgy látjuk, hogy
minden nagyon szuper, annak csakis
csalódás lehet a vége. Ez valójában a
gyermeki rácsodálkozásból fakad, annak
az igényéből, hogy valamit nagynak és
tökéletesnek lássunk, és nem a realitásról
szól.
De ebben a történetben nem csak az
idealizálás okozott újabb és újabb
csalódást a főhősnőnek. Ha valaki hosszú
távon berendezkedik arra, hogy bármilyen
okból az érzelmeket és a szexualitást
szétválassza, ebben bizonyosan sérülni
fog. Ha tartósan elfojtjuk az érzelmeinket,
a vágyunkat, hogy szeretve legyünk,
azzal kikerülhetetlenül elcsökevényesítjük
az alapvető emberi igényeinket, amelyek
a normál párkapcsolathoz kellenének. A
cím - drága kaland - számomra épp erre
utal: sok szexuális élményt, nagyon
kellemes pillanatokat lehet így szerezni,
megélheti a főhősnő, hogy a töltött
galamb alkata mennyire tetszik a
férfiaknak, de nagyjából ennyit tud
felmutatni. És igen nagy árat kell
megfizetnie érte. Itt van középkorúan,
egyedül neveli a gyermekét, magányos,
és nyilván lassan elmúlnak azok az idők
is, amíg percenként három-négy levelet
kap az interneten. Nemsokára egy olyan
időszakot kellene megélnie, amikor más
dolgok kerülnek a szexualitás helyett az
előtérbe, olyasmik, amitől elmélyülhet
egy emberi kapcsolat, és erre ő
valószínűleg nincs felkészülve.
Ha valaki ilyen életvitelt folytat, mint
amit ez a nő élt a férje mellett - benne
voltak egy felszínes házasságban, közben
ő szeretőket tartott, de az egész sehova
sem vezetett, hiszen igazság szerint már
egyikük sem hitt a kapcsolatban -, az
általában beindít egy nagyon rossz
folyamatot. Olyan ez, mint egy
színdarabban: az ember pontosan tudja,
hogy hamarosan jön valamilyen fordulat,
hiszen így nem mehet sokáig tovább.
Ám, amikor bekövetkezik a fordulat, az
tulajdonképpen egy ilyen helyzetben csak
jót tud hozni. Ez a krízis, amibe ez a nő a
válásakor belekerült, tipikusan olyan,
amivel sok páciensemnél is találkozom:
összeáll egy olyan életszituáció, amivel
már nem tud az ember a szokásos
módszereivel megbirkózni. Én azért
örülök ezeknek mindig nagyon, mert
minden ilyen krízis arra készteti az
embert, hogy szétszedje darabokra az
életét, megvizsgálja, mi nem működik
benne, és ezek után kénytelen-kelletlen
felépítsen egy új rendszert, amiben már
másképp tudnak működni a dolgok. Ha
nem lenne ilyen komoly a krízis, nem
tudná összeomlasztani az addigi
működésmódot. Ilyen értelemben hálásak
lehetünk ezeknek a fordulópontoknak,
mert fejlődésre késztetnek, és a
segítségükkel megtapasztalhatjuk az
erőtartalékainkat. Először úgy érezzük,
nem bírjuk elviselni, de aztán mégis
talpra állunk.
Nagyon szomorú a vége ennek a
történetnek, amikor a szélhámos kirabolja
a főhősnőt, ugyanakkor valamilyen
szinten szimbolikus is. Hiszen ő célul tűzte
ki magának, hogy a lelkét nem fogja
beleadni a kapcsolataiba, és így legalább
azt nem tudták elvenni tőle. Csakhogy
kérdés, hogy megérte-e. Nem rakott bele
semmilyen érzelmet a kapcsolatba, még a
valódi nevét sem tudta a férfinak, nem
vizsgálta meg, vajon reálisak-e a vágyai,
nem köteleződött el, hiszen tovább
keresgélt a szexpartnerkereső oldalon, és
épp egy másik férfival töltötte a hétvégét,
amikor a dolog történt. Tehát nem adott
bele magából semmit, és a másik sem
adott magából semmit neki, kellemes
perceket töltöttek csak együtt. Ennek lett
az a következménye, hogy a férfi elvitt
tőle mindent, amit csak el tudott vinni.
Ilyen értelemben igaza lett a nőnek,
hiszen mivel a szívét nem adta bele a
kapcsolatba, legalább azt nem tudták
összetörni... De nem csak ez az egy
veszteség érte, mert ott volt a másik férfi
is, akiről szintén kiderült, hogy nem
ismerte igazán. Egy olyan férfit - és ezzel
lehet, hogy általánosítok, biztosan van
ezerből mondjuk egypár kivétel -, aki a
második-harmadik randin azt mondja,
hogy „csináljunk gyereket” nem lehet
komolyan venni. Egy olyan nő pedig, aki
egy ilyen kijelentést el tud hinni,
iszonyatos módon idealizálja a helyzetet,
és nagyon el akarja hinni, hogy a másik
tényleg akarja őt.
Úgy látszik, ennek a nőnek tényleg
minden meggondolatlan döntéséért
drágán meg kellett fizetnie.

Nyilván azért következett el újra a

szabad szerelem korszaka, mert kialakult
az emberekben az igény, hogy
szakítsanak a korábbi értékrenddel a
szabadság jegyében. Sokaknak már nem
a monogámia fontos, hanem hogy éljük
meg, amit meg lehet, tapasztaljunk,
ereszkedjünk bele az élményekbe. Ez
mindenképpen afelé vitte az embereket,
hogy egyre egoistábbá váljanak. Már nem
egy külső szabályrendszer határozza meg
az életünket, hanem sokkal inkább az
önkifejezés, az önmegvalósítás irányába
mozdultunk el, ha ez annak nevezhető...
Nálunk a kommunizmus időszaka alatt
nem volt nyilvánosan elfogadott és jó
szemmel nézett dolog sem a válás, sem a
nyílt félrelépés. Bár nyilván nem volt
kevesebb embernek szeretője, csakhogy
zárt ajtók mögött történtek az ilyen
dolgok. Most egészen más a helyzet: az
emberek felrakják a fotójukat is a
szexpartnerkereső oldalakra, mert a
társadalom már tolerálni tudja, már nem
cikinek, hanem elfogadhatónak tartja,
hogy mindenkinek kell valaki, még ha
csak szexuális értelemben van is mellette.
Ez egy hosszú évtizedek alatt formálódó
folyamat, és nekem úgy tűnik, érzelmileg
még nem értük utol benne magunkat.
Ezt tanúsítja az is, hogy az emberek
egy külső mércének próbálnak megfelelni,
amikor arról döntenek, mikor feküdjenek
le a partnerükkel. Az első vagy a
harmadik randi után „normális”? Ez egy
igencsak téves gondolkodásmód. Minden
jól felépített emberi kapcsolatban nagyon
fontos, hogy figyeljünk a saját
érzéseinkre, arra, hogy mit vált ki a másik
belőlünk, mi volt az első benyomásunk,
mi volt, ami esetleg nem tetszett, ami
kérdőjeleket hagyott bennünk. Ezek az
első érzések nagyon pontosan működnek.
Például ez a nő is elmondta, hogy
megérezhetett valamit, ezért is keresgélt
tovább a társkeresőn... Oda kell figyelni a
saját belső jelzéseinkre. Ugyanígy
működik ez a szexszel is, és ha valóban
megérintett a másik, akkor talán mindegy
is, hogy az első együttlét az első, a
harmadik vagy a tizedik találkozás után
történik meg. (A. K.)
 Ó, MISZTER ALKOHOL
Tűz és víz, kecske és káposzta, farkas
és bárány, róka és csirke. Természetes
ellenségek. Normális az, ha feleség és
szerető megbarátkozik egymással?
Még 2008-ban, amikor kitört a
gazdasági válság, találkoztam egy régi
tanítványommal. Rosszkedvű volt, nem
értettem miért, hiszen egy jól menő
magazinnál dolgozott, úgy tűnt,
szakmailag egyenesben van. Kiderült,
hogy szakmailag valóban rendben van, de
a magánélete romokban hever. Elmarad a
tervezett esküvő. A vőlegényével már
harmadik éve élt együtt, úgy gondolta,
hogy harmincévesen már épp itt az ideje
férjhez menni és szülni egy-két gyereket.
Amikor megismerte a párját, biztos volt
abban, hogy ő az igazi. Igaz, hogy elvált,
de gondoskodik a gyerekeiről, sikeres
üzletember és - bár már elmúlt negyven -
rendszeresen sportol, jól tartja magát.
Aztán jött a gazdasági válság, a
vállalkozás csődbe ment, már nem volt
pénz külföldi utazásra, wellness
hétvégékre, de még a gyerektartásra
sem. Az egykori sikeres üzletember
feladta. Állandóan otthon ült és ivott. Meg
sírt. Az egykori tanítványom azt mondta,
hogy mennie kellene, az egykori szerelme
egy alkoholista roncs, és mindenki azt
tanácsolja, hogy szabaduljon meg tőle. A
kérdés persze az - mondta végül, és
közben elsírta magát -, mi lesz ezzel az
emberrel, ha még ő is elhagyja. (H. H.)

Letehetem valahol kint a szatyrokat?

Bevásároltam idefelé jövet, vettem egy
kis gyümölcsöt, üdítőt, meg van mellette
egy üvegben húsleves is. Viszem
Gizikének a kórházba. A Gizike? Hogy is
fogalmazzam meg? Ő életem szerelmének
az özvegye. Nem volt persze mindig
Gizike, amikor Ferit megismertem, csak
„az a nő” volt, aztán meg legfeljebb Gizi.
De most már évek óta ő Gizike nekem is,
meg a Feritől született fiamnak is. Gizike,
akit ápolunk, ha kell, akit segítünk és
akiről gondoskodunk. Most kórházban
van, a múlt héten megint megszaladt a
kezében a vodkásüveg, elesett, és
csúnyán megütötte magát. A fiamat hívta
fel, de a lelkére kötötte, hogy „a Jutkának
- nekem - ne szólj!” Valahogy tart tőlem,
vagy legalábbis szeretné őrizni a látszatot
előttem. De az alkohol lassan tönkreteszi,
ha nem figyelünk rá, előbb-utóbb végez
vele.
Az alkohol tette tönkre Ferit is, aki
egyébként drága jó ember volt. Mindig azt
mondtam neki: „te kis úttörő”. Merthogy
az úttörő ahol tud, segít. Ilyen volt Feri is,
ezért tartottam ki mellette tizenhat évig
az alkohol és Gizike ellenére. Igen,
tizenhat évig voltam a szeretője, úgy,
hogy a feleségét soha egy napra sem
hagyta el.
Ha most végiggondolom az életem, azt
hiszem, törvényszerű volt, hogy egy ilyen
emberhez kössön a végzetem. Egy
zenészhez. Amikor tinilány voltam, épp
dúlt a beatkorszak, a hatvanas évek
második fele, a hetvenesek eleje volt.
Szerettem a keményebb zenéket is, még
láttam Radics Bélát játszani... jártunk az
Ifi-parkba, a másik törzshelyünk meg a
Sport Szálló volt, a Feneketlen-tó mellett.
Na, ott játszottak az utcánkbeli fiúk egy
bandával, mi meg oda jártunk táncolni
minden hétvégén. Ruhaipari iskolába
jártam, meg a táncoslábú barátnőm is,
tudtunk varrni, úgyhogy szinte minden
héten volt valamilyen új ruhadarab
rajtunk. Olyan bőszárú nadrágokat
hordtunk hogy kétszer-háromszor is
körbetekeredett a bokánkon. Máig
emlékszem egy széles spanyol derekú,
csíkos nadrágra, ami valami miatt nem
lett kész szombat estére. De kellett az új
ruha, úgyhogy átjött a barátnőm, ő varrta
az egyik szárát, én a másikat, aztán
futottunk táncolni. Hatalmas műszempillát
ragasztottunk, ami néha leesett, már a
villamoson. Szépek voltunk, fiatalok...
Igen, csinos voltam, évekig
szertornáztam versenyszerűen, az egy
életre jót tett az alakommal. Pici, formás
lány voltam szőke hajjal. Nemrég - két
éve talán - beszélgettem a régi időkről az
unokabátyámmal, és ő azt mondta
nekem: „Én mindig olyan büszke voltam
rád, hogy te milyen szép vagy”!
Csodálkoztam... Akkor én még nem
éreztem magam szépnek. A srácok
viszont annak találtak... Talán tizenöt
éves voltam, amikor egy fiú elvette a
szüzességem. Másfél évig jártunk együtt.
Gyönyörű fiú volt egyébként, magas,
vékony, volt egy kis válla, de akkor még
nem volt divat ez az agyba-főbe gyúrás...
Szép haja volt, és gyönyörű tekintete.
Szép volt. De a szex, az akkor még nem
sokat jelentett nekem, csak jóval később
kezdtem el érteni, mi is az. A fiú
egyébként dilis volt, féltékenységi
rohamok ok nélkül, ilyenek... Pedig én
még nagyon őszinte, naiv kislány voltam
akkor. Másfél év után vége lett.
Aztán megismertem Palit, akihez hozzá
is mentem tizenhét évesen, és ezzel
véget ért az én táncolós, bulizós
tinikorom. De a zene, a zenészek utáni
rajongás megmaradt. Demjénért én ma is
elmennék a világ végére!
Hogy miért mentem tizenhét évesen
férjhez? Valószínűleg arról lehet szó, hogy
folyamatosan bennem van a bizonyítási
vágy, ezért aztán mindig mindent
próbálok teljesíteni, vagy épp
túlteljesíteni. Még kislánykoromban azt
mondta az anyukám meg a család, hogy
én a jég hátán is megélek. Ezzel
indítottak útnak az életben, ahogy így
visszatekintek. Talán azért mentem ilyen
korán férjhez, hogy ezt is kipipálhassam...
Nem volt az olyan nagy szerelem... nem
tudom. Nagyon aranyos ember a férjem
egyébként, most, hogy már nem élünk
együtt régóta, nagyon jól kijövünk.
Cipelem őt is a hátamon, most varrtam
neki függönyt, holnap felrakom. Egyedül
van szegény, hatvanhárom évesen. Én
olyan tyúkanyó típus vagyok egyébként.
Ha engem szülinapi bulira hívnak, biztos,
hogy olyan tortával megyek, amit én
sütöttem.
Az is benne volt, persze a korai
házasságban, hogy nálunk otthon nem
volt nagyon jó a családi légkör. Elváltak a
szüleim, azt hiszem, a papa csak később
kezdett inni, de aztán az alkohol miatt
halt meg szegény hatvanévesen.
Mechanikai műszerész volt, ügyes ember,
le is érettségizett már felnőttként,
fontosnak tartotta ezt. Miután a mamát
elhagyta, talált egy olyan feleséget, aki
rendkívül jó partner volt az italozásban.
Érdekes, a mama egy kocsmában
dolgozott évtizedekig, mégsem volt soha
részeg. Mindegy, nem illettek egymáshoz,
az biztos.
A férjemnek viszont olyan családja volt,
amilyet én is szerettem volna magamnak.
Lehet, hogy ezt szerettem Paliban a
leginkább... Nagyon rendes emberek
voltak a szülei. Az édesanyja lányaként
szeretett engem, ha kigondoltam valamit,
mondjuk, szerettem volna egy új
esernyőt, biztos, hogy neki már a
szekrényében lapult. A papa akkor már
rokkantnyugdíjas volt, ő sütött-fözött
otthon, ő látott el bennünket.
Hozzájuk költöztünk az esküvő után egy
szoba-konyhás lakásba, a
konyhaszekrény mögé. Ott volt a mi
birodalmunk. Csak egy egyszemélyes
heverő fért el ott, de nem volt baj, a
férjem gyakran éjszaka dolgozott, nappal
aludt. De azért csak megoldottuk azt is,
hogy együtt tudjunk lenni, és nagyon
rövid idő alatt megszületett a gyerek.
De a szex Palival sem volt igazán jó,
inkább olyan unalmas. Pedig nagyon
szerettem őt, fogtuk egymás kezét, úgy
aludtunk el esténként, ha otthon volt.
Most azt gondolom, a szexhez egyszerűen
nem volt kultúrája. Gépkocsivezető volt
egyébként, talpraesett ember, de nagyon
szeretett például kártyázni. Sokszor
eljátszotta a fizetését, akkor én ezt nem
tudtam, de sokszor anyám adott kölcsön
neki, hogy tudjon nekünk hazaadni
valamit.
De ő legalább nem ivott, nem volt
ugyan antialkoholista, néha egy-egy sör
lecsúszott a haverokkal, de nem volt
részeges. Csak olyan unalmas volt
szegény. Nekem legalábbis, mert később
kiderült, hogy más nők bizony elég
izgalmasnak találták. Évekig összejárt a
szomszéd Mártával is. Jóban voltunk
egyébként a csajjal, még azután is, hogy
megtudtam, mi van köztük. Átjött néha,
beszélgettünk. Egyszer mondtam neki:
„Te, Márta, attól, hogy nem beszélek
valamiről, még nem biztos, hogy nem
tudom.” „Mi? Miről beszélsz?” - kérdezte
„Á, csak beszélek összevissza!” -feleltem.
Közben persze éltük szépen a Kádár-
korszak hétköznapjait. Most úgy
emlékszem, megvolt mindenünk: autó,
minden nyáron ki tudtunk venni egy kis
házat a Balatonon. Én varrtam, egyre
jobban ment az üzlet, anyagi gondjaink
nem voltak. Az volt a férjem szokása,
hogy kikönyökölt a konyhaablakba, és
nézte az autóinkat, az enyémet meg az
övét. Jómódban éltünk, mindkettőnknek
külön autója volt. Volt egy keresztanyja,
aki meghalt kint Kanadában, és rengeteg
pénzt hagyott rá, amit aztán szépen el is
szórt.
Egyre nehezebben találtuk a közös
hangot. Olyan típusú volt a férjem, aki
nem iszik, nem dohányzik, csak
kötözködik. Csak egy példát mondok,
hasonló története szerintem minden
nőnek van, nagyon jellemző. Előfordult,
hogy otthon főztem, egy nagyon meleg
nyári nap volt épp. Ő kijött a konyhába
dörmögni, hogy nem vagyunk mi
normálisak, itt ülünk a lakásban, a
negyven fok melegben, ahelyett hogy a
strandon lubickolnánk, meg innánk a
hideg sört! Jó, a következő héten
kimentünk a strandra. Ott meg az volt a
szöveg, hogy mi nem vagyunk
normálisak, itt rohadunk a napon,
ahelyett hogy a besötétített lakásban
néznénk a tévét, és innánk a hideg sört.
Na, ilyen típus. Ha sapka van rajtad, az se
jó, ha nincs sapka, az se.
Talán érezte, hogy baj van közöttünk,
és ezért kötött bele mindenbe. Persze,
engem sem kellett félteni: mikor bejött az
ajtón, már láttam rajta, hogy belém fog
kötni, úgyhogy azonnal lecsesztem
valamiért. Azonnal, abban a pillanatban!
Mégis majd tíz évig nem csaltam meg.
Az első szeretőm egyébként jó fej volt, a
férjem is ismerte, de, persze, nem tudta,
hogy mi van köztünk. Zűrös fickó volt,
olyan ügyei voltak, amikről jobb is, hogy
nem tudtam akkor. Adott-vett dolgokat,
néha a rendőrség is rászállt. Viszont vele
végre nagyon jó volt a szex. Ő is örült
szerintem, hogy itt van egy nő, csinos,
nem túl zűrös, nem csinál jeleneteket,
nem rágja a fülét. Ez fontos volt, mert
persze neki is volt családja mellettem.
Eleinte volt egy kis lelkiismeret-
furdalásom, de hamar elmúlt, kivált mikor
megtudtam, hogy a férjem is összeállt a
Mártival.
Jó két évig tartott a kapcsolatom az
első szeretőmmel, aztán az egyik legjobb
barátnőm befújt a férjemnek. Máig nem
tudom, miért. Szegény no, már meghalt
azóta... Jó nagy botrány volt otthon, de
aztán gyorsan elcsendesedett Pali, miután
a fejéhez vágtam, hogy én is tudok a
szomszédasszonyról meg a többiekről.
Később elcsitultak a viharok, kitaláltuk,
hogy próbáljuk meg újra... De már nem
működött a dolog. Agonizáltunk még
évekig. Amikor megtudta, hogy el akarok
költözni tőle, elkezdett zsarolni, hogy
majd elmegy a gyerek iskolájába, és
elmondja neki, hogy én mit műveltem.
Szóval ilyen elmebeteg dolgokat csinált.
Na, ezzel rontott el végleg mindent,
ezeket a dolgokat nem fogom neki soha
elfelejteni. Mondtam neki, hogy jó,
maradhatunk még együtt, amíg a gyerek
felnő.
Tizenhat éves volt a lányom, amikor
végre el tudtam költözni. A férjem nem
tudta, hogy el akarok menni, csak úgy
leléptem. Előző este még bejött a
fürdőszobába, amikor fürödtem - de már
akkor nagyon feszült volt a légkör hetek
óta -, és mondta nekem, hogy takarodjak.
Mondtam neki, hogy jó, elmegyek.
Persze, nem mondta komolyan, pedig
nekem akkor már hetek óta a zsebemben
volt a lakáskulcs. Szóval másnap
elmentünk a gyerekkel együtt, akitől
előtte még megkérdeztem: „Évike, nem
baj, ha otthagyjuk az apádat, nem rossz
az neked?” Erre ő azt mondta: „Anya,
hülye vagy, hogy eddig is csináltad!”
Rossz volt az ő viszonyuk is, őt is
állandóan piszkálta Pali. Márta napján
költöztünk el, sosem felejtem, július
huszonkilencedikén. Nagy csokorral ment
a szomszédasszonyhoz, először hozzá
ment, hogy odaadja neki a virágot. Annak
meg le volt fagyva az arca. Kérdezi Pali,
hogy mi van. Mire ő: „Hát te nem tudod?”
„Nem!” „A Jutkáék elköltöztek a
gyerekkel!” Durr!
Sírt, zokogott. Hónapokon keresztül
főztem és küldtem neki a kaját, hogy
legyen ennivalója, és fizettem a rezsi felét
még vagy másfél évig.
Amikor elköltöztünk, harmincnégy éves
voltam. Akkoriban baromi jól kerestem a
varrással, nagy cégeknek dolgoztam be,
volt egy alkalmazottam is. Ez még a
rendszerváltás előtt történt közvetlenül,
kicsit már szabadabb volt a piac, és az
emberek ki voltak éhezve az új, divatos
ruhákra, a szép dolgokra. Én meg szinte
ész nélkül dolgoztam, minden új modellt
megcsináltunk, képes voltam naponta
szállítani a megrendelőknek, új gépeket
vásároltam, hogy minél jobb minőségű
legyen a munkánk. Egy időben
szabadidőruhákat varrtunk, a kolléganőm
varrta a felsőrészeket, én meg a
nadrágokat. Annyit megvarrtunk már,
hogy egyszer kipróbáltuk, becsukott
szemmel is meg tudjuk-e csinálni.
Mindkettőnknek sikerült. Mikor végeztünk
egy-egy darabbal, bele kellett tenni egy
zacskóba és fóliahegesztővel lehegeszteni
a zacskót. Annyira sokat és gyorsan
dolgoztunk, hogy többször előfordult,
hogy belecsúszott a zacskóba a kezünkről
egy-egy gyűrű vagy karkötő. Mondtam is
a kereskedőnek egyszer: „Figyelj,
szerintem azért viszik ezt annyira, mert
azt hiszik, minden századikban van
valami ajándék.”
Jól éltünk, volt mindenem. Gyönyörűen
felszerelt háztartás, szép ruhák, cipők,
mentünk nyaralni, volt autóm. Nem is
igen gondoltam a férfiakra évekig, pedig
fiatal voltam még... Hiányzott ugyan a
szex, de fel kellett nevelnem a lányomat,
dolgoznom kellett. Aztán kiderült, a férfi,
akit nekem rendelt a sors, ott van a
szemem előtt régóta.
Annyira ment a varrás, hogy külön
helyiséget kellett bérelnem, nem fértünk
már el a lakásomban. Kivettük egy családi
ház felét, és ott ismertem meg Ferit. Ő
volt a tulajdonos. Rettentő csúnya ember
volt és nagyon-nagyon jólelkű. És zenész,
persze, ekkor került a helyére
visszamenőleg az én zenészek iránti
rajongásom. Egy akkoriban eléggé ismert
bulizenekar tagja volt, rengeteg szegény,
hátrányos helyzetű fiatat járt a
koncertjeikre. Nem volt pénzük, Feri meg
mindig mindenkit beengedett, ha szóltak
neki. Aztán meghívta őket egy-egy sörre,
erre-arra, és persze mindegyikkel ivott
egyet ő is...
De akkor még nem láttam, hogy beteg,
hogy beteggé tette az alkohol. Csak azt
láttam, hogy rendkívül kedves, segítőkész
ember. Ezt szerettem benne: a lelkét,
pedig nagyon csúnya férfi volt. Mindenki
csodálkozott. Anyám fogta a fejét, a
lányom meg azt mondta: „Anya, ezt most
miért csinálod? Nem szép, iszik, felesége
van! Beteg nem érted? Alkoholista!”
Mondtam neki: „Ne legyél hülye, néha
elmegy buliba és iszik. Ugyan már,
dehogy alkoholista!” Nagyon buta voltam.
De nagyon jó volt vele együtt lenni,
mellette mindig éreztem, hogy élek.
Annyira ismerte a várost, hogy ha
elmentünk valahova, biztos, hogy egy
egész más úton jöttünk vissza, mert azt
mondta, hülyeség ugyanazt az utat
kétszer megtenni, látni kell mindent.
Tulajdonképpen egyfajta második feleség
lettem a felesége mellett.
Amikor megszületett a gyerek, és már
nagyobbacska lett, másfél, kétéves,
minden vasárnap elvitt bennünket
kirándulni, és ahol épp megálltunk, ott
ebédeltünk. A gyereket is vittük
mindenhová, jól működött a dolog. Nekik
a feleségével nem volt gyerekük, és egy
idő után Gizike is megbarátkozott a
helyzettel, a fiamat ma már úgy emlegeti,
hogy „a fiam”. Nem tudom, miért nem
vált el tőle Feri. Szerintem tudta, hogy
Gizinek is gondja lesz az alkohollal, és
féltette. Elég hamar teherbe esetem, és
mondtam neki: „Eldöntheted, hogy
akarod vagy nem. Ha nem akarod, akkor
is megszületik, csak akkor nem szeretnék
veled soha többet találkozni, se a
gyerekkel, se a gyerek nélkül. Akkor sincs
semmi baj, én nem kényszerítelek
semmire, de ha akarod, akkor
felelősséget kell vállalni.”
Nem éltünk együtt, ő otthon élt, én is a
saját lakásomban. Ő legkésőbb éjfélkor
mindig elrohant, merthogy ő nem tud
panelban aludni. Mondtam neki, hogy
még jó, hogy olyan gyereket csináltál, aki
tud, egyébként ott laknánk mind nálatok,
a feleséged szobájában.
Mégis működött a dolog néhány évig.
De egyre többet ivott, egyre többet jártak
el bulizni, zenélni. Én már nem tudtam
vele menni, hogy fékezzem. Sokszor
megígértettem vele, hogy nem iszik
rövidet, csak sört. Egyszer, mikor már a
harmadikat itta, mondtam neki: „Feri!
Megígérted, hogy nem iszol rövidet.” Azt
válaszolta: „Igen, Juditkám, megígértem.
De, amikor megígértem, akkor még nem
tudtam, hogy nem fogom tudni
betartani.”
Lehet, hogy csajozott is, ugye, minden
koncerten nem tudtam ott lenni. De az
biztos, hogy nagyon szeretett engem.
Olyan emlékeim vannak... Egyszer
csúnyán összevesztünk, mert berúgott,
nagyon alpárian viselkedett. Elmentem
otthonról a lányomékhoz, ott is aludtam,
és mire hazamentem, az ajtón volt egy
óriási papír, ráírva ezerszer, hogy
„szeretlek”. Az összes szomszéd ezen
röhögött.
Tulajdonképpen nagyon értékes ember
volt, de egyre többet ivott, és lassan
szétesett. A lányom sokkal hamarabb
tudta, hogy Feri reménytelen, mint én.
Sokszor kérdezte, hogy lehetek együtt
egy ilyen alakkal, én meg mondtam neki,
hogy „Évike, ez az én dolgom”. De
elfogadta miattam. A születésnapjára, a
névnapjára mindig minőségi ajándékokat
vett neki, főleg ruhaneműt, mert Feri
eléggé igénytelen volt az öltözködésére. A
lányoméktól kaptam az ötvenedik
születésnapomra egy törökországi
nyaralást, közösen velük. Mondta, hogy
vigyük a Ferkót is - így hívta, pedig Feri
utálta nagyon -, háha kicsit magához tér,
ha lát egy működő családot, jól érzi
magát.
Elvittük, de rettenetesen érezte magát.
All inclusive nyaralás volt, annyit ihatott,
amennyit csak akart, rövidet viszont nem.
Azt persze nem tudta, hogy ez alól a
vodka kivétel. Aztán pár nap múlva
meglátta, hogy az orosz vendégek isszák
a vodkát számolatlanul, duhajkodnak,
hangoskodnak. Onnantól kezdve ebéd
után, szieszta alatt mindig eltűnt,
mondta, hogy mi pihenjünk csak, majd
később jön utánunk a strandra. Persze,
amikor megjött, már látszott rajta, hogy
piált, már egészen más kedve volt, mint
délelőtt.
A halála előtti öt évben már nem
tartottuk a kapcsolatot. A fiam járt
hozzájuk, én meg amikor mentem érte,
legfeljebb beintegettem a kapunál.
Csoszogó öreg bácsi volt már akkor.
Sajnos a gazdasági válságot én sem
úsztam meg, egyre kevesebb lett a
megrendelés, vissza is kellett adnom a
vállalkozást. Többször felhívtam, hogy
„Feri, gyerektartás kell, a gyereknek
negyvennégyes lába van, nem olcsó a
cipő, már nem tudom egyedül eltartani.
Mindig az volt a válasz, hogy neki nincs
pénze. Mondtam, „Feri, muszáj lesz, hogy
elmenjek a bíróságra”... Nem dolgozott
akkor már hosszú évek óta, senki nem
alkalmazta. Egyszer sofőr akart lenni egy
ismert ember mellett. Elment az
irodájába, és várta, mikor kell valahova
elfuvarozni. Aztán meg elmesélte, hogy
„képzeld, ültem ott a titkárnő mellett egy
széken, és elaludtam! Én nem tudok
várakozni, nekem tevékenykednem kell,
inkább nem vállaltam.” Mondtam neki:
„Te hülye vagy. Biztos, fix állást nem
vállalsz?”
Szóval ott tartottunk, hogy mondtam
neki, hogy muszáj lesz elmenni a
bíróságra. Mondta, hogy „Igen, és mit
fognak velem csinálni, ha egyszer nincs
állásom?” „Megmondjam mit? Ráterhelik a
kicseszett házadra!” Mert arra nagyon
büszke volt mindig.
Pipa voltam nagyon, tényleg
bepereltem. Eljött a bíróságra, kijött a
liftből, egy öreg, csoszogó bácsi.
Ránéztem, és azt mondtam neki: „Feri,
hogy juthattunk idáig?” Erre azt mondta:
„Te akartad!” Nem értette, hogy miről
beszélek. Bementünk, megítéltek valami
tizenötezer forintot, aztán kérdezte tőlem
a bírónő, hogy akarom-e, hogy a
perköltséget az alperes kifizesse. De
akkor már potyogtak a könnyeim. Annyira
sajnáltam, és annyira megbántam, hogy
odamentem! Mondtam, hogy nem,
dehogy, nem akarok semmit, már bánom
is, hogy idejöttem. Ennek ellenére
mondta Ferinek, hogy a perköltséget neki
kell fizetni, húszezer forintban állapította
meg, ennek a tíz százalékát volt köteles
megfizetni, tehát kétezer forintot. Erre ő
felállt és azt mondta: „De nekem nincs
ennyi pénzem!” Kész voltam. Csak sírtam,
sírtam. Mondta neki a bírónő, hogy nem
most kell kifizetnie, valamikor majd kap
egy csekket, és ha lesz egy kis pénze,
akkor néhány héten belül fizesse be.
Biztosítást is fizetett a gyereknek egy
ideig én voltam a biztosított, a gyerek
meg a kedvezményezett. Persze nem
értette, miért én vagyok a biztosított.
Mondtam neki: „Cseszd meg így ha én
megdöglök, legalább kap a gyerek X
összeget, amiből te szépen majd tovább
tudod valameddig nevelgetni. Egyébként
meg ha senkinek semmi baja nem lesz,
egy idő után kap a gyerek egy nagyobb
összeget.” Nagy nehezen megértette, egy
darabig fizette is, aztán persze már nem,
fel is mondták a szerződést ő nem tudta,
hogy én is kapok erről értesítést, mert én
vagyok a biztosított. Megírták, hogy
elküldték a címére az addig összegyűlt
pénzt, negyvenvalahány ezer forintot.
Rákérdeztem nála, hogy „Feri, mi van a
biztosítással?” „Semmi, semmi nincs” -
mondta. Erre azt válaszoltam: felhívjam
őket és megkérdezzem?” Erre azt
mondta: „Nem kell, elköltöttem” Mire én:
„Cseszd meg a gyerek pénzét
elköltötted?!” Szóval akkor már
mindent... Pedig nem ilyen volt ám!
Elment az esze az alkoholtól.
Hirtelen halt meg. Rosszul lett, még
mielőtt a mentő odaért, kihányt három és
fél liter vért. Gondolom, a kórházban nem
úgy látnak el egy alkoholistát, aki már
többször megfordult ott, mint a többi
beteget. Nekem vannak ott nagyon jó
kapcsolataim, az én ruháimban járnak a
nővérkék, orvosok, és már korábban
mondták is: ha nem hagyja abba Feri az
ivást, bele fog pusztulni Na, ez
alkalommal meg is repedt az aortája,
szivárgott a vér a gyomrába. Ez az
alkoholisták betegsége állítólag. Próbáltak
lenyomni egy ballont és felfújni benne,
hogy hátha az megállítja a szivárgást, de
aztán fölment a vércukra, összeomlott a
keringése és meghalt.
A gyerek akkor még középiskolás volt,
aznap suli után felhívott, és mondta, hogy
csak később jön - mindig szólt, ha később
jött -, mert fölmegy az apjához
látogatóba. Kicsit mérges is voltam, mert
tudni kell, amióta iskolába járt, mi mindig
együtt ebédeltünk, az ebédnél beszéltünk
meg mindent. Szóval elment az
apjáékhoz és becsöngetett, mire kijött az
egyik barátjuk, aki akkor már ott volt,
meg a felesége, és mondták neki, hogy az
apja meghalt.
A gyerek totál kivolt. Zokogva hívott fel.
Odamentem, és mondtam nekik:
„Csesszétek meg nem lehetett volna
esetleg, hogy szóltok nekem, és
felkészítem a gyereket erre valahogy?”
 Azóta sokat gondolkodom a
történteken, de visszacsinálni nem tudom.
Előre kell néznem. Próbálom magam jól
érezni a bőrömben. Szerető családom
van, gyerekem, akire figyelnem kell, nem
számít, mi volt régen.
Én szerettem őt. Valamilyen szinten
biztosan ő is szeretett engem. Most az a
dolgom, hogy támogassam a feleségét,
aki már olyan állapotban van, hogy
fölborul nélkülünk. Támogatom a volt
férjemet is, ő is egyedül van most már,
nemrégen hagyta ott a barátnője, az a
Márti, aki már akkoriban is vele volt,
amikor még a felesége voltam. A családi
ünnepeket együtt tartjuk, hiszen van egy
közös gyerekünk és két unokánk. A volt
férjem is imádja őket.
Volt pasim egyébként Feri halála óta is,
négy évig voltam együtt valakivel. Én
rúgtam ki. Olyan férfi volt, aki valamiért
azt hitte, jár neki egy fiatal nő. Egyre
többet célozgatott erre, meg arra, hogy
én ötvennyolc éves vagyok. Mondtam
erre, hogy akkor viszlát, keress
fiatalabbat.
Lehet, hogy most azt gondolja, „ez a nő
egy beképzelt liba” de úgy gondolom,
hogy én a koromhoz képest jól nézek ki.
Sok ötvennyolc éves nő cserélne velem.
Sportolok, nekem nem okoz gondot
fölrohanni az ötödik emeletre szatyrokkal,
ha rossz a lift, nem okoz gondot egy
gyalogtúra, akárhány kilométeres, vagy
egy edzés két órán keresztül. Hastáncolni
járok a barátnőmmel, péntekenként
összejövünk páran, sütünk-főzünk,
megiszunk egy üveg pezsgőt, jól érzem
magam. Úgy gondolom, ez így rendben
van.
Lehetnék okosabb, lehetnék szebb,
lehetnék karcsúbb, ismerem a
határaimat, tudom, hogy csak ennyi
vagyok, de ez a csak, szerintem, több
mint az átlag. Vagy nem?

A feleség és a szerető ősi ellenségek

lennének? Én nem tartom túl
előrevivőnek, ha Ők ketten iszonyú
harcban állnak egymással, mert
tulajdonképpen nem kettejük között áll
fenn egy konfliktus ilyen esetekben,
hanem a házastársak között. Attól, hogy
bejött egy szerető a képbe, magához a
szeretőhöz a feleségnek valójában nincs
túl sok köze, legalábbis az alapprobléma
megoldása szempontjából
elhanyagolható.
De az, hogy a történet főhősnője
pátyolgatja a szeretője feleségét, egészen
más okból van. Ő igazából egy „tyúkanyó”
típus, aki állandóan gondoskodik
mindenről és mindenkiről. Az is kiderül a
sztoriból, hogy már az anyja is ilyen volt,
és ő azonosult ezzel a képpel. A korai
házasság, hogy ő a jég hátán is meg tud
élni, hogy kipipálja, amit elért - ebben én
azt érzem a leginkább, hogy ő háttérbe
helyezi magát, nem az a fontos számára,
hogy megvalósítsa magát, hanem az,
hogy mielőbb elvégezze, amit elvárnak
tőle. Ő azt tanulta meg a szülői mintából,
hogy nem ő a fontos, hanem az, hogy ne
hagyja cserben a férfit, aki nélküle
gyenge lenne.
Pedig még a tizenhat éves gyereke is
azt mondja neki: „hülye voltál, hogy
eddig is maradtál!” Ez egyébként
korántsem meglepő reakció egy gyerek
részéről. Nagyon sokszor hallani
házaspároktól, hogy a gyerekek miatt
maradnak benne egy kapcsolatban, de
közben meg se kérdezik őket, hogy nekik
mi lenne jó. Téves azt gondolni, hogy
minden esetben az a jobb a gyereknek,
ha a család együtt marad. Ez abban az
esetben a legordítóbb, ahol bántalmazás
van, tehát valójában egy pokolban élnek
a gyerekek - ott a megmenekülést
jelentené nekik, ha a szülök
szétmennének. Sokkal jobb még az is, ha
csonka családban nő fel egy gyerek,
mintha egy megnyomorító, bántalmazó
szülő mellett, rettegésben élne. Ha egy
gyerek azt látja, hogy az anyja rosszul
érzi magát egy bizonyos helyzetben -
mert aránytalan a kapcsolat vagy teljesen
kiüresedett -, azt neki sem jó végigélni.
Egy tizenhárom, tizennégy éves gyerekkel
már meg lehet beszélni, ő hogy látja ezt,
jobb-e neki így, melyik megoldás áll
közelebb hozzá. Lehet, hogy pont a
gyerek fogja feloldozni, felmenteni a
szülőt a bűntudat alól, de azzal vigyázni
kell, hogy ne azt érezze: az ő felelőssége
döntést hozni.
Lehet, hogy ez a nő pont azzal tett
volna a legjobbat a gyerekének, ha már
korábban megtette volna ezt a lépést. De
ezt a kérdést csak akkor érdemes feltenni
a gyereknek, ha valóban elfogadható az
az opció is, hogy maradjunk. És még
ebben az esetben sem szabad arra kérni,
hogy ő hozza meg a döntést helyettünk,
hanem csakis azt kérdezzük meg, hogy
számára mi az, ami jó ebben a
helyzetben, és mi az, ami nem jó, és ha
ez tényleg egy vállalható dolog, akkor
meg kell próbálni változtatni azon, amin
szükséges. De nyilván, ha tarthatatlan a
helyzet, mert ütik-verik az anyát otthon,
akkor nem kell gondolkodni, nem kell a
gyereket megkérdezni, hanem
mindenképpen menni kell. De még
egyszer hangsúlyozom: tényleg nem
szabad ráhárítani egy gyerekre a döntés
súlyát, csak azt lehet megkérdezni, hogy
érzi magát, hogy látja a helyzetet, és
meghallani, ha azt mondja: „én már
régen elmentem volna.” De maga a
döntés a saját felelősségünk kell hogy
legyen.
A főhősnő lánya elég koraérett gyerek
lehetett, aki hamar meglátta és
megértette, mi történik körülötte, ezért
abszolút lehetett volna rá hagyatkozni
ebben a dologban.
Amikor a nő házasságában kiderültek a
megcsalások, azt láttuk, hogy igencsak
bejött a képbe a kettős mérce.
Tanulságos, milyen óriási kiborulás van
abból, amikor kiderül, a másik is félrelép.
Ilyenkor általában azért is haragszik az
ember, mert nem nézte volna ki a
másikból, hogy ő is élhet ezzel a
fegyverrel, ám főleg azért, mert nem túl
kellemes belenézni a tükörbe, amit ezzel
a lépésével elénk tart. Ha
következmények nélkül meg tudunk
csinálni valamit valakivel, ez azt jelenti,
hogy azt a dolgot bátran megtehetjük. Ha
viszont érkezik valamiféle ellenreakció,
azzal a másik meghúz egy határt, amitől
rá kell döbbennünk a saját tetteink
következményeire is.
De ebben a történetben azt látjuk, hogy
mindennek ellenére megint csak
megjelenik a tyúkanyós dolog: hogy
abszolút nem a saját érdekeit helyezi
előtérbe a főhősnő. Hiszen akárhogy is
nézzük, azért az elég nonszensz, hogy
még a szétköltözés után is küldi az ebédet
és fizeti a rezsi felét, mert a szegény,
tehetetlen férje nem tud magáról
gondoskodni.
Én azt érzem ebben a történetben, hogy
ez a nö az anyaságban, a
„tyúkanyóságban” teljesedett ki, amit
mindenkire kiárasztott maga körül: Palira,
a gyerekeire, Ferire, Gizire... Az
önkiteljesedés azon részét viszont, hogy ő
nő, már jóval kevésbé tudta megélni.
Szerintem ő valójában szereti magában,
hogy ő igenis gondoskodik másokról, neki
jó érzés másokkal jót tenni, mert
meghálálja magát, tulajdonképpen így
lesz egy nagy, szerető családja.
Ugyanakkor azt is láthattuk, hogy
bizonyos helyzetekben azt is érzi, hogy ez
a hozzáállás kicsit balekot is csinálhat
belőle. Főleg olyankor, amikor emiatt a
saját gyereke szenved kárt. Lehet az
ember önfeláldozó, amíg valóban csak
magát áldozza fel. De a saját gyereke
nem kerülhetne hátrányos helyzetbe
emiatt! Ezen a ponton ütközik egymással
a kétfajta szerep, az anya és a
„tyúkanyó”, és ilyenkor azért mérlegelni
kell, ki a sérülékenyebb, az önállótlanabb:
a kisfiú vagy a felnőtt apja... Mivel a
gyerek sérülékenyebb, ez a nő is át tud
változni anyatigrissé, és el is megy a
bíróságra. De ekkor viszont összeomlik,
és végül mégsem tudja átlépni ezt a
határt, nem tudja elnyomni magában az
önfeláldozó asszonyt. Ez egy súlyos
szerepütközés. Egy elfogadó tyúkanyó
hogy tudna dühös lenni, és érvényesíteni
az érdekeit? Főleg egy idős bácsika láttán,
akit mindig jó embernek tartott. Sehogy!
Ahogy megjelenik a színen a csoszogó
öregember, egyből átváltozik egy
nagyapóvá, akiről megint csak
gondoskodni kell. Tudjuk, hogy a
gyermekkor és az öregkor nagyon
hasonlít ilyen értelemben egymásra,
hiszen ahogy megöregedünk, egy idő
után nem tudunk egyedül mozogni,
gondoskodni magunkról stb. Ilyen
értelemben egy idős emberhez nagyon
hasonlóan viszonyulunk, mint egy
gyerekhez.
A csúnya és alkoholista Feri azonban
engem leginkább egy apai figurára
emlékeztet. Egy nagyon kedves emberről
beszélünk - ezt emeli ki vele kapcsolatban
leginkább a főhősnő -, aki mindig segített
a szerencsétlen fiatalokon, befizette őket
a szórakozóhelyre, meghívta őket sörre
és bulizott velük: ebben megjelenik egy
jó apa, egy atyáskodó férfi képe. Míg a
férfi felesége, Gizi meg olyan, mint egy
anyuka: mivel vágyott az anyaságra, de
nem lehetett gyereke, végül a második
anyja lett a férje és a szeretője
kisfiának... Bár elég furcsa ez az egész,
mégis van benne egyfajta harmónia.
Olyan inkább, mintha a főhősnő ennek a
házaspárnak a gyereke lenne, és szült
volna nekik egy unokát. Most pedig, hogy
a szeretője már meghalt, az özvegyét
ápolja úgy, mintha a saját anyja lenne.
Így végül egy családi idillé változott a
kapcsolatuk. Ha nem adatott ez meg a
hagyományos úton, létrehozta a
segítőkészségével: tehát nem mint nő,
hanem mint tyúkanyó. Fontos észrevenni,
hogy ez a magyarázat azért is valószínű,
mert többek között már a férjéhez is azért
ment hozzá, mert általa lett egy szerető
családja, az anyósáék lányaként
szerették. Viszont a válás után új család
kellett, amit végül sikerült meg is
szereznie magának.

Azt látom, hogy a mai világban már

valahogy elfogadhatóbbnak éljük meg,
hogy az emberek félrelépnek, hogy a
házastárs mellett felbukkan egy szerető
is. Nincs már meg ez az ősi ellenséges
viszony a házastárs és a szerető között
minden esetben. Mert már kezdenek nem
hinni abban az emberek, hogy a
partnerük kizárólagosan az övék lehet -
nem a birtoklás értelmében, hanem a
hűség szempontjából. Van egyfajta
feladás ebben: ha másképp nem megy,
akkor fogadjuk el, hogy ezt csak így
lehet, és ha ezt a kompromisszumot
meghozzuk, túllépünk az ezzel járó
alapvető ellenérzésen, akkor sokkal
nagyobb harmóniát fogunk érezni
magukban.
Régen is hűtlenek voltak az emberek,
csak most sokkal többször napvilágra
kerülnek az ilyen esetek, mert már van
egyfajta elfogadottsága. Más a
társadalom attitűdje, nagyon általánossá
és nyílttá vált ez a kérdés, és az emberek
nagy része általában számol is azzal a
lehetőséggel, hogy meg fogják csalni -
mivel nem akar teljesen naivnak tűnni.
Nagyon kevesen vannak, akik hisznek
az egész életen át tartó hűségben. A
legtöbben maximum azt mondják: „bízom
benne, meg kell próbálni, és remélhetőleg
nem fogunk beletartozni a többségbe,
akikkel megtörténik”. Inkább csak ezt
hallani a mostanában házasodó
emberektől.
Régebben a válás mint alternatíva nem
volt ennyire terítéken. Sokkal nagyobb
súlya volt, ezért sokkal ritkábban fordult
elő. Nem megcsalás nem volt, csak
jobban rejtegették az emberek, mert nem
akarták, hogy válás legyen belőle. Most
viszont már gyakrabban válnak, mint nem
válnak. Már nagyon kevés is elég ahhoz,
hogy az emberek kilépjenek a
kapcsolatukból. Nem az van, hogy
mindezek ellenére erőfeszítést teszünk és
maradunk, ami nem feltétlenül a
kompromisszumokról szól, hanem a
küzdésről. Ma egyszerűbb továbblépni, és
ez eléggé felborítja az egész rendszert.
Igencsak fontos kérdés, hogy hova
vezet mindez. Nyilván eleinte borzasztó
káosz lesz, és majd ebből kell valamiféle
új rendet megteremteni, de ez egyelőre
még teljesen felmérhetetlen. Izgalmas
dolog lenne elkezdeni figyelemmel követni
a most megkötött házasságokat, és
teljesen őszinte információt kapni
valahogy arról, hogy hányadik évben van
az első, a második, az ötödik, a tizedik
megcsalás... és hány százaléknál nem
történik meg - ha akad egyáltalán olyan -,
illetve hányan maradnak együtt végül.
Nem azt mondom, hogy mindent tűrni
kell, hanem hogy változni kell. Az lenne
jó, ha egy ilyen helyzet előtt meg lehetne
vizsgálni, hogy mindent megtettünk-e,
hogy együtt maradhassunk. Mind a két
ember motiváltan elkezdene dolgozni
azon, hogy kiküszöböljék mindazt, amitől
a kapcsolatuk esetleg túl rutinszerűvé
vált, amiért eltávolodtak, veszekednek
stb. Ha tényleg mindent megtettek, és
valamiért mégis kihunyt a dolog, csak
akkor váljanak el. Akkor nyilván helye is
van a szakításnak.
De én mégis hiszek abban, hogy létezik
olyan kapcsolat, ami egy életre szól. Sőt,
szerencsére látok is ilyet... (A. K.)
 UTÓSZÓ
Havas Henrik: Az volt az első érzésem,
amikor elolvastam a történetekhez írt
magyarázatokat, mint amikor a kritikus
elmondja a költőnek, hogy miről szól a
verse, ő meg erre azt mondja: „ha maga
mondja...” Én, ugye, jogot végeztem,
tehát abszolút távol tartom magam a
pszichológia tudományától. Nem is
tudom, valójában mitől az. Annak idején a
Bevezetés a jogtudományba előadáson
megtanultam, hogy az a tudomány,
aminek van egy kialakult fogalmi
apparátusa, és ami olyan általánosan igaz
törvényszerűségeket képes felállítani,
amelyek időtállóak. A pszichológiánál én
ezt nem érzem. A könyv is arról
tanúskodik, hogy ezen a területen minden
változik. Ami igaz volt az ötvenes
években, az nem volt igaz a szexuális
forradalom időszakában, most meg pláne
nem, mikor a technikai forradalomnak
köszönhetően már nem is kell udvarolni,
csak felmegy az ember az internetre, és
fél óra múlva már találkozhat is valakivel.
Annyira gyorsan változik a világunk, hogy
nincs az a tudomány, ami ezt követni
tudja. A pszichológusok, pszichiáterek
meg csak nyűglődhetnek az újabb és
újabb problémákkal...

Almási Kitti: Azért én érzek némi

provokációt abban, hogy Havas Henrik
kijelenti, nem tud arról, mitől is lehetne
tudomány a pszichológia... Valljuk be,
valószínűleg nem vágtunk volna bele
ebbe a közös munkába, ha valóban így
gondolná. Másrészt azt gondolom, még
felsorolhatnánk néhány területet, ahol
újabb és újabb felfedezéseket tesznek,
ahol újabb és újabb problémákkal
találkoznak a szakemberek, és nem
rögtön tudják követni a változásokat, de
ettől az még tudomány. Nyilvánvalóan a
pszichológia esetén is egy kialakult
fogalomtárról beszélhetünk, mérhető,
ismételhető eredményekről és
hatékonyságról. Szívesen kölcsönadok
néhány ezer oldalnyi szakirodalmat a
témáról, ha gondolja. Ha nem lehetne a
világon mindenütt pszichológiai,
pszichoterápiás módszerekkel
bizonyíthatóan csökkenteni bizonyos
betegségek tüneteit, javítani az
életminőségen, akkor tényleg nem
neveznénk tudománynak. De
természetes, hogy egy kívülálló, aki soha
nem próbálta, nem tudhatja... Az
azonban valóban fontos, hogy ezeknél a
történeteknél számolnunk kell némi
felületességgel. Nyilvánvaló, hogy nem
fogunk tudni életeket megismerni
egyórás, kétórás vagy akár tízórás
beszélgetések alapján. Néha a terápiák
kapcsán van, hogy fél év, egy év vagy
még ennél is több idő elteltével derülnek
ki olyan dolgok - családi tragédiák például
-, amelyekre addig nem volt felkészülve
az ember. Attól, hogy ezek a nők
elmesélték a történetüket magának, még
nem fog megváltozni az életük. Ahhoz,
hogy valaki fel tudjon dolgozni valamit,
hogy változtatni tudjon, érzelmileg fel kell
nőnie a feladathoz. Az pedig hónapokig is
eltart. Éppen ezért fontos tudni, hogy
ezekbe a felszíni rétegekbe - amelyekben
természetesen már nagy drámák is
vannak -, ugyanilyen felszínesen tud egy
pszichológus is bekapcsolódni. Itt
mindketten csak a felszínt kapirgálhattuk
meg, így az elemzések sem
megcáfolhatatlan igazságokat
tartalmaznak, hanem azokat az
érzéseket, amelyek a korábbi
tapasztalatok alapján felmerültek bennem
a történetek olvasása közben.

Havas Henrik: Goethe azt mondta, az ő

művészete nem más, mint az élete
megkomponálva. Azt gondolom, hogy
tudatosan vagy öntudatlanul, de mindenki
komponálja a saját életét. Amikor én
például a börtönben csináltam interjúkat,
azok az emberek, akik ott ültek már
tizenöt vagy húsz éve, egy olyan
történetet adtak elő nekem, ami az ő
fejükben összeállt. Az ő történetüket. Az
én tehetségem - ha egyáltalán van ilyen -
abban rejlik, hogy el tudom érni, hogy az
emberek el tudják mondani a
történeteiket. Az én dolgom annyi, hogy
beszélgessek velük, és eközben kihúzzak
belőlük egy kerek történetet. Nekem
ennyi elég is, mert az ő életük számomra
annyi, amennyit elmondanak belőle. A
mélyrétegek számomra teljesen
érdektelenek.

Almási Kitti: Ezek szerint ebben jól

kiegészítjük egymást. Ami magát nem
érdekli, engem pont az érdekel, és így
egészen másképpen közelítjük meg
ugyanazt a témát. Engem például most
sokkal jobban érdekelne, hogy magából
melyik történet milyen érzést váltott ki.
Szerintem sokakat érdekelne, hogy
megérintette-e valamelyik hölgy sorsa,
vagy érzelmileg mindegyiken kívül tudott
maradni...

Havas Henrik: Ha már magunkról

beszélünk, az is érdekes, hogy
tulajdonképpen mind a ketten egy
közvetítő közeg vagyunk. Van egy
diktafon, ott ül egy nő, aki beszél a
problémájáról, és vagyok én. Én egyfajta
indikátor vagyok: az a dolgom, hogy
elindítsak benne egy folyamatot, hogy el
tudja mondani a történetét, a fájdalmas
részekkel, a pikantériájával, a
szörnyűségeivel együtt. Tehát az én
dolgom az, hogy kihúzzam belőle, amit
esetleg nem is szeretne elmondani.
Elérjem, hogy felejtse el a diktafont,
felejtse el a kamerát, és ha elég ügyes
vagyok, elmondja nekem ezeket a
dolgokat is. Számomra nagyon nagy
kérdés az, hogy maga, aki nem ült ott
velük szemben, nem kockáztat-e túl sokat
azzal, hogy egy kész szöveget kapott. A
maga helyében én biztosan nem tudnék
eltekinteni attól, hogy ki az, aki ezt a
szöveget leírta. Ha más ült volna ezekkel
a nőkkel szemben, valószínűleg a
történetük sem lenne ugyanaz.

Almási Kitti: Ez egész biztosan így van.

Én nem láttam ezeket a nőket, de még a
nyersanyagot sem. Ami hozzám eljutott,
az már átment az ön szűrőjén. Nyilván,
ha én csináltam volna az interjúkat, arra
hagyatkoznék, hogy milyen érzéseket
váltott ki belőlem az illető, mennyire
szorongott, mert-e eleget rám nézni
közben, milyen volt a testtartása, hogy
irritált-e valamiért... Most rengeteg ilyen
fontos információt nélkülöznöm kellett. Ez
így egy speciális helyzet, amelyben csak
általános felvetésekhez,
következtetésekhez tudtam eljutni. De
pont ezért sokkal több olvasó tudja majd
használni őket, mert nem csak
specifikusan arról a valakiről szólnak, aki
a történetben szerepel.

Havas Henrik: A gyógytornászom

mesélte, hogy mikor megjelent az első
Szeretők, rögtön elrohantak a
barátnőjével megvenni, mert mindketten
épp szeretők voltak. De csalódtak benne,
mert nem volt benne elég érzelem. Akkor
elgondolkodtam azon, lehet, hogy
bennem van a hiba. Mert engem nem az
érzelmek érdekeltek, hanem egyszerűen
csak az, hogy mi történt. Engem csakis ez
érdekelt, mert úgy éreztem, hogy ez
képes megmutatni a világunkat. Talán ez
a második könyv már jobb lehet az
érzelmek visszaadásában.

Almási Kitti: Értem... Mivel vannak,

akiknek nehezére esik kifejezni az ilyesmit,
hadd segítsek: én is örülök az
együttműködésnek. A szakemberek egy
része biztosan fanyalog majd ezen a
könyvön, hiszen nem meríti ki sem az
esetelemzés, sem az esetleírás fogalmát. A
pszichoterápiás követelményeknek sem felel
meg, amit még elvárhatnának a
szakmabeliek. De valójában ez nem is nekik
szól. Az én részem egy általánosabb
érvényű ötletelés, reakció, gondolatsor -
nyilván amikor saját könyvet írok, az
szakmaibb, hiszen a saját praxisomban
tapasztalt élményekhez kötődik, ahol
ismerem a szereplőket. De úgy gondolom,
hogy minél általánosabban fogalmazunk,
annál több emberhez képes eljutni az
üzenet, és annál inkább fejlesztjük az
emberek pszichológiai kultúráját. Ha sokat
beszélünk ezekről a témákról például a
médiában, akkor az emberek elkezdenek
gondolkodni rajtuk. Nem azt mondom, hogy
mindenkit meg kell érteni és el kell fogadni,
csak mert nehéz gyerekkora volt - ebből
ugye már viccet is csináltak -, de azt
gondolom, hogy egy értelmes ember
nemcsak elítél és megítél, hanem egy kicsit
mélyebbre megy.

Havas Henrik: Én pedig erre azt tudom

mondani, hogy ha ez a tizennégy történet
képes valamennyire lefedni, megmutatni a
mai világunkat, végeredményben
mindketten elértük a célunkat!
 Tartalom
HAVAS HENRIK ELŐSZAVA
ALMÁSI KITTI ELŐSZAVA
MÁTRIX
ONLÁNY, OFFSRÁC
HITELES MÁSOLAT
TÚL SZEXI LÁNY
A MEGSZÁLLOTT
EGY DEVOTELLA FELJEGYZÉSEI
EGZOTIKUS KALAND
MÉG EGY ESÉLY
SVÁJCI FÉRJJEL ITTHON
THE GREAT PRETENDER
TALÁLKOZÁS A KAMÉLEONNAL
A LOGISZTIKA HERCEGNŐJE
DRÁGA KALAND
Ó, MISZTER ALKOHOL
UTÓSZÓ