Különleges dolgokat ígér ez a könyv.

Az egyik
különlegessége a Forsyth-olvasóknak szól: a
kémregények elhíresült mestere ezúttal más műfajban
jelentkezik - szerelmes történetet ír, ám azt is Forsyth-
módon. A másik különlegessége a musicalrajongóknak
szól: a világszínpadokat óriási sikerrel bejárt (filmen is
látható) Az Operaház fantomja című Andrew Lloyd
Webber-musical történetét folytatja. Aki pedig egyikről
sem hallott eddig, annak azért különleges, mert a
világirodalom egyik örökzöld témáját dolgozza fel: a
szépség és a szörnyeteg tragikus szerelmét. A mindenki
által rettegett, az emberek elől rútsága miatt rejtőzködő
férfi szenvedélyesen beleszeret egy szépségesen szép
lányba, és megpróbálja elnyerni a kegyeit. Jöhet-e olyan
pillanat, amikor a szerelem széppé varázsolja a
legtaszítóbbat is? Forsyth, akinek Lloyd Webber a legjobb
barátja, eljátszik a gondolattal, hogy másként is
folytatódhat a történet. A párizsi Operaház idétlen és rút
fantomjának énekesi tehetsége mellett éles elméje is lehet.
Mi történik akkor, ha még zseniális üzletember is lesz –
Amerikában. Ez a kis terjedelmű regény az utóbbi évek
egyik legsikeresebb könyve volt Amerikában és Nyugat-
Európában. A magyar olvasónak is szíves figyelmébe
ajánljuk.
 Fordította
Pásztor Péter
 FREDERICK FORSYTH

MANHATTAN
FANTOMJA
 A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
Frederick Forsyth: The Phantom of Manhattan
St. Martin's Press, 1999
© 1999 by Frederick Forsyth

Hungarian translation © Pásztor Péter, 2001

 Köszönetnyilvánítás

Az 1906-os esztendő New Yorkjáról aligha alkothattam volna

képet Kenneth T. Jacksonnak, a Columbia Egyetem
professzorának és Mr. Caleb Carrnak a segítsége nélkül. A The
Alienist (A hivatásos idegen) és a The Angel of Darkness (A
sötétség angyala) című műveikben ezek az urak páratlanul
eleven színekben írják le a századforduló manhattani életét.
A Coney Island és az ottani vidámpark korszakbeli
történetének részletes bemutatásáért Mr. John B. Manbeck
helytörténésznek tartozom külön hálával.
Az operával általában és különösen a Manhattan Operaház
1906. december 3-án történt megnyitásával kapcsolatosan
magára Mr. Frank Johnsonra, a Spectator szerkesztőjére
támaszkodhattam, aki mindenben készségesen eligazított, és
aki minden bizonnyal több, operával kapcsolatos dolgot
felejtett el, mint amennyit én valaha is tudtam.
Az ötlet, hogy Az Operaház fantomjának folytatását
megírjam, az Andrew Lloyd Webberrel való első
találkozásunkkor merült föl bennem. A történet váza későbbi,
immár mind mélyebbre hatoló beszélgetéseink közben
bontakozott ki. Képzelőerejéért és lelkesedéséért Andrew
Lloyd Webbernek ezúton is köszönetet mondok.
 Előszó

Ami mára Az Operaház fantomja lett, az annak idején, 1910-ben,

egy azóta csaknem elfelejtett francia író elméjében fogant meg.
Miként Bram Stoker Drakulában, Mary Shelley
Frankensteinben, Victor Hugo Quasimodóban, a notre-dame-i
toronyőrben, úgy Gaston Leroux is valami homályos
népmondára bukkant, amelyben egy valóban tragikus história
magját ismerte föl. Ő is ebből bontakoztatta ki meséjét. A
hasonlóságoknak azonban ezen a ponton végük szakad.
A másik három egy csapásra óriási népszerűségre tett szert,
és legendájukat mind a mai napig regényolvasók és
mozinézők sokasága ismeri. Drakula és Frankenstein körül
egész iparág fejlődött ki: százával jelentek meg a különféle
újrakiadások és filmfeldolgozások. Leroux sajnos nem volt egy
Victor Hugo sem.
1911-ben napvilágot látott sovány könyvecskéje rövid időre
ugyan izgalomba hozta Franciaországot, még sorozatban is
megjelent az egyik újság hasábjain, de hamarosan csaknem
teljes feledésbe merült. Holmi különös szeszélye a sorsnak
azonban tizenegy év múlva, az író halála előtt öt évvel, ismét
ráirányította a figyelmet, elindította a halhatatlanság útján.
Ez a különös szeszély nem más volt, mint egy személy, név
szerint: Carl Laemmle, német származású zsidó, aki
gyerekkorában kivándorolt Amerikába, és 1922-ben elfoglalta
a hollywoodi Universal Motion Pictures filmgyár elnöki
székét. Nos, ez az úr még ebben az évben ellátogatott Párizsba.
Leroux ekkorra már belekontárkodott a jóval szerényebb
francia filmiparba, és ennek köszönhetően találkozott a két
ember.
Az amúgy felszínes csevegésük közben az amerikai
filmmogul meg találta jegyezni, hogy mennyire lenyűgözte a
párizsi Operaház – mind a mai napig a világ legnagyobb
dalszínháza. Leroux válaszképpen Laemmle kezébe nyomta
akkor már elfelejtett, 1911-es könyvének egy példányát. A
Universal Pictures elnök vezére még aznap éjjel az utolsó
betűig elolvasta a könyvet.
Carl Laemmlének történetesen egy lehetőségen és egy fogas
kérdésen járt az esze. A lehetőség abban állt, hogy akkoriban
fedezte föl a különös színészt, Lon Chaneyt, akinek olyan
képlékeny arca volt, hogy kedve szerint alakíthatta. Hogy
Chaney kibontakoztathassa tehetségét, a Universal
kötelezettséget vállalt, hogy Victor Hugo akkor már
klasszikusszámba menő A párizsi Notre-Dame-ját elsőként
megfilmesíti, s hogy benne Chaney játssza a lenyűgözően
ronda torzszülött, Quasimodo szerepét. Odahaza,
Hollywoodban már építették a díszleteket: a középkori Párizs
a Notre-Dame-mal az előtérben már állt – deszkából és
gipszből.
Laemmlének azonban már nagyobb fejtörést okozott, hogy
milyen szerepet adjon Chaneynek legközelebb, még mielőtt a
versenytárs filmgyárak valamivel elcsalják tőle. Nos, alig
pirkadt, Laemmle fejében már el is készült a terv. A púpos
után Chaney a hasonlóan torz és visszataszító, ámbár
lényegében tragikus alakot, a (párizsi) Operaház fantomját
fogja játszani. Mint minden nagy mulattató, Laemmle is tudta,
hogy az embereket úgy lehet a moziba bevinni, hogy halálra
rémisztik őket. A fantomot erre éppen alkalmasnak vélte – és
ebben az ítéletében csalhatatlannak bizonyult.
A jogot azonmód megvette, visszament Hollywoodba, és
megrendelte az újabb díszlet készítését, ezúttal a párizsi
Operaház mását. Minthogy sok száz statisztát kellett
megtartania a Universal udvarán álló operaháznak, ez volt az
első vasbetonból épített díszlet. Az építmény ma is ott áll a
Universal Studios telepén, 28. színpad néven, és természetesen
számos más filmet is forgattak rajta.
Lon Chaney rendben eljátszotta (először) A Notre-Dame-i
toronyőr, majd pedig Az Operaház fantomja címszerepét.
Mindkét film hatalmas kasszasikert aratott, és persze Chaneyt
is halhatatlanná tette az efféle szerepben. A fantom azonban
úgy rémületbe ejtette a közönséget, hogy a nők sikoltoztak,
ájuldoztak, a perecesek pedig mesteri közönségcsalogató
fogással repülősót kezdtek árusítani.
Az emberek képzeletét tehát sokkal inkább a film, semmint
Leroux észre sem vett vagy elfelejtett regénye ragadta
magával, és ez alakította ki a későbbi fantomlegendát.
Bemutatója után alig két évvel hozta ki a Warner Brothers cég
A dzsesszénekes címen az első hangosfilmet, és ezzel a némafilm
korszaka véget ért.
Azóta Az Operaház fantomjának számos változata készült el,
de a legtöbb esetben a felismerhetetlenségig átalakították a
történetet, és egyik sem hatotta meg különösebben a
közönséget. 1943-ban maga a Universal forgatta újra a húsz
éve vagyonát képező forgatókönyvet, Claude Rains
főszereplésével, majd 1962-ben a rémfilmekre szakosodott
londoni Hammer Films próbálkozott a történettel ismét, a
címszerepet Herbert Lomnak adva. 1974-ben Brian de Palma
„rockfilmet” rendezett a történetből, 1983-ban pedig
Maximilian Schell tévés feldolgozásban játszotta el a szörny
szerepét. 1984-ben egy fiatal angol rendező igen eleven, de
annál dagályosabb színpadi, mégpedig musical változatot vitt
színre egy kelet-londoni színházban. A kritikákat egyebek közt
Andrew Lloyd Webber is elolvasta, és el is ment megnézni az
előadást. És ezzel Monsieur Leroux régi története újabb,
váratlan fordulatot vett.
Lloyd Webber akkoriban valami egészen máson dolgozott –
ebből az „egészen másból” lett később az Aspects of Love (A
szerelem szempontjai). A fantom históriája azonban bogarat
ültetett Lloyd Webber fülébe. Kilenc hónap múlva egy New
York-i antikváriusnál rábukkant Leroux eredeti regényének
angol fordítására.
Ahogy az már a rendkívüli éleslátásra valló felismeréseknél
lenni szokott, visszatekintve Lloyd Webber elgondolása elég
kézenfekvőnek tetszik, de egy csapásra megváltoztatta a világ
felfogását erről a hányatott sorsú meséről. Lloyd Webber
ugyanis ráébredt, hogy ennek a históriának vajmi kevés köze
van a rémségekhez, a gyűlölethez és a kegyetlenséghez, hogy
valójában tragikus szerelmi regény, amelyben egy magát az
emberek közül száműző torzszülött olthatatlan szerelmet érez
egy gyönyörűséges fiatal opera-énekesnő iránt, aki azonban
idővel inkább egy elegáns arisztokrata kérőt tüntet ki
érzelmeivel.
Így Andrew Lloyd Webber visszament az eredeti
történethez, megtisztította azt Leroux következetlenségeitől és
középpontba állított, de fölösleges kegyetlenségeitől, és
kivonta belőle az igazi, tragikus lényeget. Erre az alapra
építette azt, ami a függöny első felgördülése óta eltelt tizenkét
év alatt minden idők legnépszerűbb és legsikeresebb
musicaljének bizonyult. Több mint tízmillió ember látta a
Phantom of the Opera (Az Operaház fantomja) című daljátékot, és
ha a mesének van mostani egyetemes értelme, az csaknem
teljes mértékben Lloyd Webber változatától származik.
Ahhoz azonban, hogy megértsük, igazából mi is történt
(vagy minek kellett volna történnie!), érdemes röviden
megvizsgálnunk a történetet alkotó három alapelemet. Ezek
egyike aligha lehet más, mint maga a párizsi Operaház, hiszen
e mind a mai napig lenyűgöző épületen kívül másban
nemigen létezhetett volna a fantom. A második elem Leroux
maga, a harmadik pedig az a vékony könyvecske, amelyet
1911-ben szerzője vetett papírra.
Mint megannyi nagy vállalkozás esetében, a párizsi
Operaház felépítésének eszméje is a sors véletlen fordulata
nyomán született. 1858 januárjában, egy este III. Napóleon
francia császár és a császárné elindult az operába, amely
akkoriban a rue le Peletier keskeny utcájának egyik régi
épületében működött. Tíz évvel az egész Európán végigsöprő
forradalmi hullám után még mindig nehéz idők jártak, és egy
Orsini nevű olasz antimonarchista úgy határozott, hogy aznap
este három bombát hajít a császári hintóra. Mindhárom
felrobbant, s csaknem százötven embert ölt vagy sebesített
meg. A császári pár, a súlyos fogattól oltalmazva, sértetlenül,
bár megrendülten bújt elő a füstfelhőből, ennek ellenére az
operalátogatásról nem mondtak le. III. Napóleon
mindazonáltal nem találta szórakoztatónak a dolgot, és
mindjárt elhatározta, hogy Párizs kapjon új operaházat, s
annak legyen külön, őrizhető bejárata, hogy rajta keresztül a
magafajta előkelőségek viszonylag robbantásmentesen
közlekedhessenek.
Párizs prefektusa, a városépítő lángelme, a modern Párizs
megalkotója, Haussmann báró versenypályázatot írt ki a
legjobb francia építészek számára. Százhetven pályamű
érkezett be, és a megbízást a képzeletdús, úttörő építész,
Charles Garnier kapta, akinek éppen felemelkedőben volt a
csillaga. Terve világraszólónak ígérkezett, és roppant
költségesnek bizonyult.
A telek kiválasztása után (ahol a l’Opéra ma is áll) 1861-ben
megkezdődött a munka. Alig néhány hét múlva azonban
súlyos akadályba ütköztek. Már az első néhány ásónyom
mindenütt szivárgó ért tárt föl a hatalmas terület alatt.
Amilyen gyorsan ástak, úgy teltek meg a gödrök vízzel.
Költségekre érzékenyebb korokban valószínűleg új helyet
kerestek volna az egész építkezésnek, Haussmann azonban
nem engedett, operaházát csakis ott akarta látni, nem másutt.
Garnier nyolc hatalmas gőzszivattyút állíttatott munkába, s
ezek hónapokon át éjjel-nappal zakatolva igyekezték kivonni a
vizet a talajból. A mérnök ezután két hatalmas keszonfalat
húzott föl a hatalmas gödörben, a köztük lévő hézagot pedig
bitumennel töltötte fel, hogy a víz vissza ne szivároghasson a
munkaterületre. Erre a páratlanul szilárd és mély alapra
emelte föl irdatlan építményét.
A dolog sikeresnek látszott, legalábbis egy darabig. A
talajvizet kiszorították, amíg a legmélyebb szint el nem
készült, de utána a víz csak visszacsordogált, és egész tavat
formált a pincék legalsó szintjén.
A látogató (külön engedéllyel) ma is leereszkedhet, és
rácsokon át megnézheti a föld alatti tavat. Kétévente a vizet
valamennyire lecsapolják, hogy a mérnökök dereglyéken
körbeevezzenek, és botokkal végigkocogtassák az alapot, hogy
nem sérült-e meg.
Szintről szintre haladt az óriási építkezés, míg el nem érte a
felszínt, majd pedig emeletenként a teljes magasságát. Igen
ám, de 1870-ben az építkezés leállt, mert a rövid, de annál
kíméletlenebb francia-porosz háború nyomán újabb
forradalom tört ki Franciaországban. III. Napóleon hatalmát
megdöntötték, s a volt császárnak száműzetésben ért véget
földi pályafutása. Ismét kikiáltották a köztársaságot, de a
porosz seregek Párizs kapuit ostromolták. A francia főváros
éhezett. A gazdagok az állatkerti zsiráfokkal és elefántokkal, a
szegények kutya-, macska- és patkánybecsinálttal
táplálkoztak. Párizs megadta magát, a város munkássága
pedig a visszaélések miatti dühében fellázadt.
Rendszerüket a felkelők „kommünnek”, magukat pedig
„kommünároknak” mondták, és százezres tömegerejükkel,
illetve ágyúikkal hamar kiterjesztették hatalmukat az egész
városra. A polgári kormányzat páni félelmében elmenekült,
majd a nemzetőrség, mint afféle katonai junta, átvette a
hatalmat, és leverte a kommünt. Előtte azonban a felkelők
Garnier épületkaréját, annak is főképpen a pincelabirintusát
fegyverek, lőpor tárolására és… rabok elhelyezésére
használták. Rettenetes kínzások, kivégzések történtek ott lenn,
mélyen a felszín alatti katakombákban; emberi maradványok
évekkel később is előkerültek. Ma is végigfut a hideg az ember
hátán, ha oda lemerészkedik. Ez a föld alatti világ és egy ott
élő torzszülött remete gondolata nyűgözte le negyven év
múlva Gaston Leroux-t, és adott szárnyat képzeletének.
1872-re az élet visszaállt a régi kerékvágásba, és Garnier
folytathatta munkáját. Majd 1875 januárjában ünnepélyesen
átadták az új Operaházat, csaknem napra tizenhét évvel
azután, hogy Orsini elhajította bombáit, amivel voltaképpen
kiváltotta az operaépítés gondolatát.
Az épület alapterülete megközelíti a másfél hektárt.
Tizenhét szintje van a legmélyebb pincétől a legmagasabban
lévő csúcsdíszig, de ebből csak tíz emelet magasodik a felszín
fölött, hét szint döbbenetes módon a föld alá nyúlik. Ehhez
képest különös, hogy a nézőtere nem nagy, csupán 2156
nézőnek ad helyet, szemben a milánói Scala 3500 vagy a New
York-i Metropolitan 3700 férőhelyével. A kulisszák mögötti
terek azonban hatalmasak, sok száz szereplőnek jut megfelelő
öltöző, van számos műhely, étterem, ruhatár, a raktárakban
teljes, tizenöt méter magas és több tonna súlyú színpadi
kellékeket lehet elhelyezni szétbontás nélkül, hogy szükség
esetén bármikor ismét föl lehessen állítani.
A párizsi l'Opérát eleve többre szánták, mint hogy csupán
zenedrámákat adjanak elő benne. Ez magyarázza a nézőtér
viszonylag kis méretét, és hogy az épület jelentékeny részét
fogadótermek, szalonok, pazar lépcsősorok és pompás állami
alkalmaknak megfelelő, tündöklő találkozóhelyek foglalják el.
Az épületben ma is 2500 ajtó nyílik, aminek az ellenőrzése két
órájába telik az ügyeletes tűzoltóknak, mielőtt esténként
hazamehetnének. Garnier idején az Operaház állandó jelleggel
1500 embert alkalmazott (ma 1000-et), és a világítást 900
gázlámpa biztosította, amelyet tizenöt kilométernyi rézcső
látott el gázzal. Villanyvilágításra az 1880-as évektől kezdve
szakaszosan tértek át.
Ez a drámai feszültséggel teli épület ragadta meg Gaston
Leroux élénk képzeletét, amikor 1910-ben meglátogatta, és
először hallott arról, hogy évekkel korábban valami fantom élt
az épületben, hogy dolgoknak egyszerűen lábuk kelt, hogy
megmagyarázhatatlan balesetek történtek, s hogy egy
homályos alak elő-elősurrant az épület sötét zugaiból, hogy
azután mindig leszaladjon a katakombába, ahová senki nem
merte követni. Leroux e húszéves rémtörténetek nyomán írta
meg regényét.
 A jó öreg Gaston olyasfajta alak lehetett, akivel az ember
szívesen eliddogálna valamely párizsi kávéház teraszán, ha az
azóta eltelt kilencven évet valahogyan át lehetne hidalni.
Tagbaszakadt ember volt, kedélyes, jóindulatú és vidám, igazi
világfi, aki mindenkit szívesen megvendégelt, és mindig külön
úton járt; gyenge látásán az orra hegyére biggyesztett
cvikkerrel igyekezett javítani.
Gaston Leroux 1868-ban született, és bár Normandiából
származott, egy vasúti átszállás alkalmával Párizsban,
készületlen anyja meglepetésére jött világra. Az iskolában
kitűnően tanult, és mint okos francia polgári csemetére, rá is az
ügyvédi pálya várt, minthogy tizennyolc évesen visszaküldték
Párizsba, hogy jogot hallgasson. Nos, ehhez aztán végképp
nem fűlt a foga. Mindenesetre huszonegy éves korára végzett,
és ugyanebben az évben meghalt az édesapja, aki egymillió
frankos, akkoriban igen jelentékeny vagyont hagyott rá.
Alighogy a papát elföldelték, Gaston nyakig belevetette magát
a nagyvárosi életbe. Hat hónap sem telt el, és egy petákja sem
maradt az örökségből!
A bíróságok továbbra sem vonzották, de az újságok annál
inkább, így felcsapott tudósítónak az Echo de Paris-nál, majd a
Le Matinnél. A színháznak szerelmese lett, s írt is valamennyi
kritikát, de jogászember lévén, jobb bírósági riporternek
bizonyult. Munkája azonban azt is megkívánta, hogy
végignézzen jó néhány nyaktilóval való kivégzést – ellenezte is
élete végéig a halálbüntetést, amivel akkoriban
ritkaságszámba ment. A hírversenyben zseniálisan és
merészen tett szert a legizgalmasabb fogásokra, és
kaparintotta meg a legnagyobb hírességeket egy-egy interjúra.
A Le Matin jutalomképpen kinevezte külföldi
vándortudósítónak.
 Ekkoriban az olvasók még nem tiltakoztak, ha a külföldi
tudósítónak jól működött a képzelete, és az sem volt szokatlan,
ha egy külhonban tartózkodó újságíró nem bírta felkutatni a
megírandó történet tényeit, és tulajdon kútfejére, saját
képzelőerejére hagyatkozott. Tündökletes példa erre az az
amerikai újságíró, akit a Hearst lapkiadó küldött ki a Balkánra,
hogy tudósítson egy ottani polgárháborúról. Sajnálatos módon
azonban elaludt a vonaton, és csak a következő fővárosban
ébredt föl, amely egészen csendesnek tetszett. Némiképpen
meglepődött, s mivel homályosan derengett benne, hogy
polgárháborús tudósításért küldték oda, úgy gondolta, jobb
nem teketóriáznia. A részleteket eleven színekkel ecsetelő
hadijelentést annak rendje és módja szerint leadta. Másnap
reggel a cikket elolvasták a szóban forgó ország washingtoni
követségén, és jelentést küldtek róla hazai feletteseiknek.
Miközben a Hearst-skribler az igazak álmát aludta, a helyi
kormányzat mozgósította a milíciát, a parasztok pedig
tömegmészárlástól tartva fellázadtak. A polgárháború kitört.
Az újságíró egy New York-i sürgönyre ébredt, amely gratulált
a világraszóló fogásért. Ez az ethosz volt Gaston Leroux eleme,
lubickolt is benne, mint hal a vízben.
Csakhogy akkoriban több nehézséggel és fáradsággal járt az
utazás, mint manapság. S bár tíz év alatt európai, oroszországi,
ázsiai és afrikai tudósításaival Leroux hírnevet szerzett
magának, ki is merült a sok vándorlásban. 1907-ben,
harminckilenc évesen úgy határozott, hogy letelepszik, és
regényírásból tartja el magát. Minthogy jól akart élni,
szakmányban gyártotta a könyveket – talán éppen ezért nem
lehet ma föllelni egykönnyen egyetlen művét sem.
Nagyobbrészt krimiket írt, és hozzájuk ki is fundálta a maga
nyomozóját, akiből azonban soha nem lett egy Sherlock
Holmes, önnön személyes ikonja. Élni jól élt, élvezte élete
minden pillanatát; még meg se kapta, már el is verte a
kiadókból kicsikart előlegeket. Közben, huszonkét éves
regényírói pályafutása alatt legyártott hatvanhárom könyvet.
1927-ben, ötvenkilenc évesen halt meg, alig két évvel azután,
hogy Carl Laemmle Lon Chaney főszereplésével bemutatta Az
Operaház fantomja idővel klasszikussá vált filmváltozatát.
Ha az ember ma belenéz Leroux eredeti szövegébe, őszintén
szólva azt sem tudja magáról, hogy fiú-e vagy lány. A ragyogó
alapgondolat persze ott van benne, de ahogy szegény Gaston
elmondja, annak se füle, se farka. Az egészet a maga nevében
írt bevezetéssel kezdi, amelyben azt állítja, hogy könyvének
minden egyes sora, minden egyes szava úgy szent igaz,
ahogyan leírta. Nos, az ilyesmi igen veszedelmes játék. Ha
valaki egyértelműen valóságnak mond egy műalkotást, saját
magát adja túszul a vakszerencsének vagy a kételkedő
olvasónak, mert attól a pillanattól kezdve minden egyes
ellenőrizhető állításának abszolút igaznak kell lennie. Leroux
ezt a szabályt művének csaknem minden oldalán megszegi.
Az írónak tetszhet ridegen kezdenie történetét, akárha a
történelmi igazságról számolna be, de akkor ezt ne jelentse be,
hagyja az olvasót bizonytalanságban, hogy vajon az elbeszélt
dolog igazán megtörtént-e vagy sem. Így születik meg az
igazságnak és a kitalációnak az az elegyes műfaja, amelyet
mostanság tényregénynek mondanak. E módszer
alkalmazásában hasznos fortély a képzeleti anyagot
teletűzdelni valóban igaz közjátékokkal, amelyeket az olvasó
ellenőrizhet vagy emlékezetében megidézhet. Így az író az
olvasó tanácstalanságát sikeresen felfokozza, de hazugság
dolgában ártatlan marad. Csakhogy itt is van egy
aranyszabály: amit mondasz, az vagy legyen bizonyíthatóan
igaz, vagy ne lehessen sem igazságát, sem hamisságát
bizonyítani. Például az író írhatja: „1939. szeptember 1-jének
hajnalán Hitler hadseregének ötven hadosztálya megtámadta
Lengyelországot. Ugyanebben az órában egy halk szavú
ember hibátlan hamis papírokkal megérkezett a berlini
pályaudvarra, majd eltűnt az ébredező városban.”
Az első történelmi tény, a másodikat azonban sem
bizonyítani, sem cáfolni nem lehet. Kis szerencsével az olvasó
igaznak hiszi mindkettőt, és továbbolvassa a könyvet. Ezzel
szemben Leroux azzal kezd, hogy nem mond mást, csak az
igazat, a színtiszta igazat, és ezt még azzal az állítással is
megpróbálja alátámasztani, hogy a valóságos események
szemtanúival beszélgetett, megnézte a nyilvántartásokat, és
addig soha nem látott naplókat fedezett föl (ő maga).
Elbeszélése azonban mindenféle irányokba elkalandozik,
bemegy megannyi zsákutcába, onnan kihátrál, számos
megoldatlanul hagyott rejtély, igazolatlan állítás és vaskos
tévedés fölött elsiklik, mígnem az embert elragadja a hév,
hogy azt tegye, amit Andrew Lloyd Webber is tett. Azaz
vegyen egy piros ceruzát, húzza ki a semmitmondó kitérőket,
és állítsa a történetet vissza azzá, ami valójában, megrázó, de
hihető mesévé.
Ha az ember ilyen kíméletlenül megbírálja Monsieur
Leroux munkáját, akkor illene kifogásait néhány példával
igazolnia is. Elbeszélése kezdetén az író a fantomot Erik néven
emlegeti, de soha nem magyarázza meg, honnan tudja, hogy a
fantom e névre hallgatott. Az ugyanis aligha elegyedett
bárkivel is üres fecsegésbe, és nemigen járt körbe az emberek
között, hogy bemutatkozzék. Leroux-nak történetesen igaza
volt, de mi csak feltételezhetjük, hogy a nevet Madame Girytől
hallhatta, akihez mindjárt visszatérünk.
 Ennél is meglepőbb, hogy Leroux anélkül beszéli el
történetét, hogy akár csak egyszer is utalna az események
idejére. Ez, ahhoz képest, hogy tényfeltáró újságírónak állítja
be magát, elég furcsa eljárásnak tetszik. Az időpontra
vonatkozóan egyetlen homályos utalása van, mégpedig a
bevezetésben: „Az események alig harminc esztendeje
történtek.”
Ezen az alapon némely kritikus a megjelenés évszámából,
1911-ból elvett harminc évet, és így 1881-et kapott. Csakhogy
az a bizonyos „alig” jelenthet akár több évet is, és a regényben
szereplő számos jel arra vall, hogy a történetnek nem 1881-
ben, hanem jóval később, 1893 táján kellett lezajlania. Erre
legfőképpen abból a jelenetből következtethetünk, amikor
mind a színpad, mind a nézőtér néhány pillanatra teljes
sötétségbe borul.
Leroux szerint a fantom amiatti felháborodásában, hogy az
általa bolondulásig szeretett Christine kikosarazta, úgy
döntött, elrabolja a leányt. A hatás kedvéért a rablás
pillanatául azt a jelenetet választotta, amikor az énekesnő a
Faust előadása közben a színpad kellős közepén áll.
Daljátékában ezt Lloyd Webber a Diadalmas Don Juanra, a
fantom tulajdon szerzeményére módosította. A lámpák
hirtelenében kialudtak, az egész színház teljes sötétségbe
borult, és amikor a fények újból kigyúltak, Christine-nek már
csak a hűlt helye volt. Na már most ezt kilencszáz gázégővel
nem lehet megcsinálni.
Igaz, a titokzatos szabotőr, aki ismerte a dalszínház minden
zegét-zugát, elzárhatta volna a főcsapot, megállítva a gáz
áramlását az égőkhöz. Igen ám, de azok a gáz fogyásával szép
egymásutánban, sok sercegés és pukkangatás után lobbantak
volna el. Ráadásul akkoriban még nem ismerték az önműködő
újragyújtást, úgyhogy valakinek körbe kellett volna járnia
gyertyával. Ebben állt a lámpagyújtogató szerény, de
nélkülözhetetlen mestersége. A hirtelen teljes lámpaoltás és az
ugyanilyen hirtelen teljes lámpagyújtás egyedüli lehetséges
módja az, hogy az ember a teljesen villamosított világítás
főkapcsolójánál a kívánt időre megszakítja az áramkört. Ez
azonban jóval későbbi dátumot valószínűsít annál, mint amit
Leroux állít.
Ugyancsak hibázott Leroux Madame Giry állása,
megjelenése és értelmi képességei tekintetében, amely hibát
Lloyd Webber musicalje kijavít. Leroux-nál ez a hölgy félnótás
takarítónőként jelenik meg. Igazság szerint azonban Madame
Giry a balettkar vezetője volt, és kíméletlen (nyughatatlan
lányok ekkora seregével szemben aligha nélkülözhető)
szigorával csupán palástolta rendkívüli bátorságát és
könyörületességét.
Ezt alighanem meg kell bocsátanunk Leroux-nak, hiszen az
emberek, a tanúk emlékezetére hagyatkozott, és ők
nyilvánvalóan egy másik asszonyról számoltak be. Bármely
rendőr vagy bírósági tudósító örömmel erősíti meg, hogy a
bíróságok előtt nyilatkozó tanúknak, becsületes és őszinte
embereknek is nehéz néha egyetérteniük abban vagy pontosan
felidézniük azt, hogy mit tapasztaltak másfél évvel azelőtt,
nemhogy tizennyolc évvel korábban!
Ennél jóval nagyobb bakot lő Leroux, amikor leírja azt a
pillanatot, amelyben a fantom egy másik dührohamában
előidézi, hogy a nézőtér fölötti hatalmas csillár rázuhanjon a
közönségre, egyetlen asszonyt zúzva halálra. Hogy ez az
asszony történetesen éppen az, aki a fantom elbocsátott
barátjának, Madame Girynek a helyébe lép, drága
mesemondói fogás. Leroux azonban ezt még azzal a
kijelentéssel is tetézi, hogy a csillár 200 000 kilogrammot
nyomott. Ez a súly elég lenne ahhoz, hogy naponta leszakítsa a
csillárt és vele együtt a fél mennyezetet. A valóságban a csillár
hét tonnát nyom; annyit nyomott, amikor fölkerült a helyére,
és minthogy azóta is ott van, annyit nyom ma is.
Mindazonáltal Leroux a tényfeltárás és a tudósítás
legelemibb szabályait a legelképesztőbb módon azzal rúgja föl,
hogy könyve végén hagyja magát elcsábíttatni a csupán „a
perzsa” néven ismert, titokzatos szereplője által. Ez a különös
szélhámos a regény első kétharmadában csupán kétszer, akkor
is utolsó mellékszereplőként tűnik fel. Az énekesnő elrablása
után azonban Leroux megengedi neki, hogy a könyv utolsó
harmadában teljességgel átvegye az elbeszélést, és a maga
szemszögéből mondja el a történetet. És milyen hihetetlen
mesét hord össze!
Leroux azonban még csak meg sem próbálja ellenőrizni
állításait. Noha az ifjú Raoul de Chagny gróf a perzsa által
elbeszélt események minden mozzanatánál jelen volt, Leroux
azt állítja, hogy a grófot később nem találta meg, hogy
hitelesíthesse a perzsa történetmondását. Pedig dehogynem
találhatta volna meg!
Soha nem tudhatjuk meg, hogy a perzsa miért gyűlölte
annyira a fantomot, hogy szabályos jellemgyilkosságot
kövessen el rajta, és sikeresen bemocskolva, a pokolnak
egészen a kapujáig kísérje őt. A perzsa beavatkozásáig maga
Leroux és az olvasó valamelyest talán még együtt is érezhetett
a fantommal. Ez az emberi roncs nyilván teljes szívéből utálta
az egész emberi társadalmat, de kitaszítottként, száműzöttként
alighanem borzalmas életet élt. A perzsa megjelenéséig még
gondolhatjuk Eriket az énekes Christine Szépségéhez képest
Szörnyetegnek, de semmiképpen nem eredendően gonosznak.
 A perzsa azonban dühöngő szadistának festi le:
sorozatgyilkosnak, kéjgyilkos fojtogatónak, olyannak, aki
örömét leli abban, hogy kínzókamrákat tervez, hogy lyukakon
keresztül lesi a nyomorultak kínhalálát, aki az ugyanolyan
szadista perzsa császárnő szolgálatában állt, és aki
borzalmasnál borzalmasabb gyötrelmeket ötöl ki úrnője
rabjainak hóhérlására.
Elmondása szerint a perzsa az ifjú arisztokratával együtt
alászállt a legmélyebb pincékbe, hogy megszabadítsa a rabul
ejtett Christine-t, ott mindketten fogságba estek, kínzókamrába
kerültek, csaknem megsültek zsírban, de csodálatos módon
megmenekültek, elájultak, majd biztonságban és épségben
föleszméltek. Akárcsak Christine. Egyszóval egészen
röhejesnek mondható a história. Mindezek ellenére könyve
végén Leroux bevallja, valamelyest együtt érez a fantommal,
ami teljességgel lehetetlennek tűnik, ha az ember egy kicsit is
hisz a perzsa elbeszélésének. De Leroux, úgy tetszik, minden
más tekintetben bevette a perzsa összezagyvált hazugságait,
horgostul, zsinórostul, nehezékestül.
Szerencsére elbeszélésében a perzsa elkövet egy roppant
nagy hibát, és ezzel lehetővé teszi, hogy ne higgyünk egyetlen
szavának se. Azt állítja ugyanis, hogy mielőtt Erik leköltözött
volna az Operaház katakombáiba, hosszú és teljes életet élt. A
perzsa szerint ez a már-már nevetségesen torz képű nyomorult
bejárta Nyugat-, Kelet- és Közép-Európát, Oroszországot,
eljutott egészen a Perzsa-öbölig. Majd később elszegődött
Garnier-hoz operaházat építeni. Nos, ez egyszerűen badarság.
Ha ez az ember valóban ilyen változatos életet élt ilyen
hosszú időn keresztül, akkor bizonyosan megbékél tulajdon
torz ábrázatával. Ha pedig építője volt az Operaháznak, akkor
számos üzleti megbeszélést is le kellett folytatnia, építészekkel
kellett tárgyalnia, alvállalkozókat és munkásokat kellett
eligazítania. Akkor ezek után mi a csudának kellett úgy
döntenie, hogy a föld alá száműzze önmagát, mert nem
találkozhat az emberi faj képviselőivel? Egy ilyen okos, éles
elméjű ember minden bizonnyal félretette volna az
építkezésből nyert jövedelmét, hogy vidéken kényelmes, fallal
körülvett házában, önkéntes elszigeteltségben élje le maradék
idejét, talán a csúfságával szemben kellően felvértezett inas
társaságában.
Az egyetlen logikus lépés a mai elemző számára, hogy
miként daljátékában Andrew Lloyd Webber tette, teljességgel
semmibe vegye a perzsa elbeszélését és állításait, főképpen
pedig ne higgyen sem a perzsának, sem magának Leroux-nak
abban, hogy az elbeszélt események után nem sokkal a fantom
elhunyt. Értelmesnek egyedül az látszik, ha visszatérünk az
alapokhoz, azokhoz a dolgokhoz, amelyeket valóban
ismerünk vagy logikusan feltételezhetünk. Ezek pedig a
következők:
Valamikor az 1880-as években egy kétségbeejtően torz arcú
nyomorult az őt gyűlölő és megvető társadalom elöl
menekülve rejtekhelyet keres magának, és így leköltözik a
párizsi Operaház föld alatti labirintusába. Nos, ez korántsem
tűnik olyan eszelős elgondolásnak. Emberek éveket kibírtak
föld alatti tömlöcökben raboskodva. Meg aztán a másfél
hektáros alapterületű hét emelet sem egészen magánzárka. Az
Operaház alatti részekben, akár holmi városkában, a fantom
kialakíthatta a megmaradásához szükséges teljes rendszert
(amikor pedig kiürült az épület, zavartalanul járkálhatott az
emeleti szinteken is).
Továbbá az évek múlásával az Opera befolyásolható és
babonára hajlamos dolgozói beszélni kezdték, hogy bizonyos
dolgok rejtélyesen eltűnnek, és hogy valami homályos alakot
ugyan kifigyeltek, de mielőtt megfoghatták volna, annak
sikerült kereket oldania a lenti sötétségben. Ez ugyancsak nem
látszik badarságnak. Kísérteties hangulatú épületek
sokaságában terjednek ilyen rémhírek.
Az 1893. esztendőben valami furcsa dolog történt, ami véget
vetett a fantom föld alatti országának. Zárt rejtekéből
szokásához híven kilesve, meglátta a színpadon Christine-t, a
gyönyörűséges, beugró énekesnőt, és azon nyomban halálosan
beleszeretett. Minthogy éveken keresztül Európa legkiválóbb
operaénekeseit hallgatta, lassan eltanulta tőlük a mesterséget,
és így addig korrepetált a leánnyal, míg az egy este, átvéve a
szerepet a vezető dívától, egész Párizst megbabonázta
hangjának tiszta csengésével és kifinomultságával. Ez
ugyancsak nem mondható képtelenségnek, mert előfordulhat,
hogy valaki egyik napról a másikra ünnepelt csillaggá válik
korábban ugyan lángoló, de föl nem ismert tehetségének
váratlan megnyilvánulása folytán. Ilyen esetekből kerekednek
ki a szórakoztatóipar legendái, amelyekből akad bőven.
Az események tragédiába torkollottak, mert a fantom azt
remélte, hogy Christine viszonozza szerelmét. Csakhogy a
leánynak a nyalka gróf, Raoul de Chagny udvarolt, és ő
nyomban bele is szerelmesedett. Féktelen haragjában és
féltékenységében a fantom elrabolta énekesnőjét, levitte
rejtekhelyére, a katakombák hetedik, legalsó szintjére, a föld
alatti tó mellé.
Odalenn valami történt közöttük, bár nem tudhatjuk, mi. A
dali gróf, legyőzve a mélyvilági sötétségtől való félelmét,
leereszkedett imádottja megmentésére. Christine választási
lehetőséget kapott, és az Adonisz mellett döntött. A fantom
akár meg is ölhette volna mindkettejüket, de ahogy a dühödt
tömeg száz fáklyával a kézben közeledett, ő megkegyelmezett
nekik, és eltűnt a még megmaradt homályban.
Előtte azonban még visszakapta Christine-től azt az
aranygyűrűt, amelyet szerelme zálogául adott neki.
Üldözőinek egyetlen dolgot, egy kaján emléket hagyott hátra a
fantom: egy zenélődobozt, amelyen egy majom játszotta az
Álarcosbál című dallamot.
Ez alkotja Lloyd Webber daljátékának történetét, és egyedül
ennek van értelme. A fantom, ismét megtörve, ismét
elutasítva, egyszerűen eltűnt, és többé nem hallatott magáról.
Vagy… mégis?
 I.

Antoinette Giry gyónása

A ST-VINCENT-DE-PAUL RENDHÁZ
IRGALMAS NŐVÉREK ÁLTAL FENNTARTOTT MENHELYE,
PÁRIZS, 1906. SZEPTEMBER

Jóval a fejem fölött repedés van a mennyezet vakolatában,

mellette pók szövi hálóját. Különös arra gondolni, hogy ez a
pók túlél engem; itt lesz, miután néhány óra múlva elmegyek.
Sok szerencsét, pókocska, szövögessed hálódat, hogy
elkaphasd a legyeket, melyekkel táplálhatod ivadékaidat.
Hogyan következhetett be mindez? Hogy én, Antoinette
Giry, ötvennyolcadik évemben járva, itt feküdjek a Párizs
szegényeinek fenntartott menhelyen, ahol az irgalmas nővérek
ápolnak, és várjam a Teremtőmmel való találkozást? Nem
hinném, hogy olyan jóságos voltam, mint ezek a nővérek, akik
csak takarítják a soha véget nem érő szennyet, akiket köt a
szegénységi, szerénységi, szüzességi és engedelmességi
fogadalmuk. Én ezt soha nem bírtam volna megtenni. Nekik,
ugye, van hitük. Nekem sose volt ilyen hitem. Itt volna az
ideje, hogy nekem is legyen? Mert mire az éjszakai égbolt
megjelenik abban a kis ablakban odafönn, amelyet a szemem
sarkából látok, már nem leszek itt.
 Gondolom, azért kerültem ide, mert kifutottam a pénzből.
Azazhogy majdnem kifutottam a pénzből. Van itt a párnám
alatt egy kis zacskó, amiről senki más nem tud. De azt
különleges okból tettem félre. Negyven évvel ezelőtt balerina
voltam, karcsú, fiatal és szép. Legalábbis ezt mondták az ifjak,
akik odajöttek a művészbejáróhoz. Persze fessek voltak ők is a
tiszta, illatos, izmos testükkel, amely annyi gyönyörűséget
tudott adni és elfogadni.
Közülük is a legszebb Lucien volt. A balettkarban mindenki
Lucien le Belnek, Szép Luciennek hívta; arca látásától minden
lány szíve úgy kalapált, majd kiugrott a helyéből. Egy napos
vasárnap Lucien elvitt kirándulni a boulogne-i erdőbe, és
ahogyan kell, térden állva kérte meg a kezem, én pedig
nyomban igent mondtam. Egy év sem telt belé, porosz
fegyverektől elesett a sedani csatában. Ezután hallani sem
akartam a házasságról csaknem öt éven át, amíg balettoztam.
Huszonnyolc éves koromban fejeződött be, mármint a
táncos pályafutásom. Először is azért, mert megismerkedtem
Jules-lel, összeházasodtunk, én meg állapotos lettem a kis
Meggel. De főképpen azért, mert kezdtem elveszíteni
karcsúságomat. A kar vezető táncosa nap mint nap megküzd
azért, hogy megőrizze darázsderekát és hajlékonyságát. De a
direktor derék, jóindulatú ember volt. A karvezetőnő éppen
készült nyugalomba vonulni, és az igazgató azt mondta, hogy
nekem megvan a kellő tapasztalatom, s ő nem akar házon
kívülről hozni utódot. Engem nevezett ki. Maîtresse du corps de
ballet. A balettkar vezetője. Alighogy Meg kislányom
megszületett és elfogadta a dajkát, nekiláttam új
feladataimnak. Ez 1876-ban, egy évvel Garnier új és pazar
operaházának átadása után történt. Végre nem kellett
szoronganunk a rue le Peletier ócska cipősskatulyáiban, a
háborúnak már régen vége volt, szeretett Párizsunkat
helyreállították, öröm volt élni.
Még azt sem bántam, hogy Jules megismerkedett a kövér
belgájával, és megszökött vele az Ardennekbe. Hála istennek,
megszabadultam tőle. Volt jó állásom, és ez mindennél többet
ért. Futotta is belőle a kis lakásomra és Meg nevelésére,
ráadásul esténként elnézhettem, ahogyan Európa összes
koronás feje az én lányaimban gyönyörködik. Mi lett a sora
Jules-nek? Alighanem késő kérdeznem. És Megnek? Balett-
táncos és karénekes lett, akárcsak az anyja – legalább ennyit
átadhattam neki. Csakhogy később, tíz évvel ezelőtt, jött az a
szörnyű esés, ami örökre megmerevítette a térdét. De még
akkor is szerencsével járt, jórészt általam. Ő lett az
öltöztetőnője és komornája Európa legnagyobb dívájának,
Christine de Chagnynak. Már ha nem számítjuk azt a
közönséges ausztrál némbert, Melbát, márpedig én őt nem
számítom. Vajon hol, merre járhat most Meg? Milánóban,
Rómában, talán Madridban? Ahol a díva éppen énekel. És arra
gondolni, hogy nem is olyan régen még én kiabáltam a
későbbi de Chagny grófnőre, hogy figyeljen, és tartsa a
ritmust!
Hogy kerültem ide, miért várom a korai halált? Szóval,
nyugalomba nyolc éve vonultam, éppen az ötvenedik
születésnapomon. Nagyon kedves volt mindenki. Elmondták
az összes szokásos közhelyet. De adtak nagyvonalú jutalmat is
húszéves karvezetői szolgálatomért. Meg is lehetett élni belőle.
Főleg ha kiegészítettem azzal, hogy a gazdagok hihetetlenül
ügyetlen lányaival korrepetáltam. Nem kerestem sokat, de
eleget ahhoz, hogy valamennyit félre is tehessek. Ez így is
ment egészen tavaly tavaszig.
 A fájdalmak akkor kezdődtek, nem sokszor, de annál
élesebben és váratlanabbul hasítottak belém, a gyomromban.
Bizmutot adtak székrekedés ellen, és kisebb vagyont kértek
fizetségképpen. Akkor még nem tudtam, hogy az élőfene
költözött belém, s vaskarmait vájva belém, rajtam hízik s
dagad. Most júliusban tudtam meg, de akkor már késő volt.
Ezért fekszem itt, s igyekszem nem üvölteni a fájdalomtól,
amíg megkapom a következő kanálnyit a fehér istennőből, a
Kelet mákporából.
Most már nem kell sokat várnom a végső álomig. Már nem
is félek igazán. Talán kegyes lesz hozzám az Isten? Remélem,
de a fájdalmat, azt biztosan elveszi. Igyekszem másra
összpontosítani. Emlékeimre. Felidézem növendék lányaimat
és a kicsi, csinos, merev térdű Megemet, aki párjára vár –
bárcsak találna magának való derék embert. És persze
felidézem fiaimat, az én drága, boldogtalan két fiamat. Rájuk
gondolok főképpen.
– Madame, a tisztelendő úr van itt.
– Köszönöm, nővér. Nemigen látok. Hol van?
– Itt vagyok, gyermekem, Sebastien atya. Itt, melletted.
Érzed a kezemet a kezeden?
– Igen, atyám.
– Békélj meg Istennel, ma fille. Tárd föl előttem lelkedet.
– Eljött az idő. Bocsásson meg nekem, atyám, mert
vétkeztem.
– Mondd, gyermekem. Ne tarts magadban semmit.
– Valamikor régen, 1882-t írtunk akkor, tettem valamit, ami
sokak életét megváltoztatta. Nem tudtam, hogy mi lesz a vége.
Belső indíttatásból, és úgy véltem, jó szándékból cselekedtem.
Harmincnégy éves voltam, a párizsi Operaház balettkarának
vezetője. Férjezett, habár férjem hűtlenül elhagyott,
megszökött egy másik asszonnyal.
– Bocsáss meg nekik, gyermekem. A bűnbánathoz
hozzátartozik a megbocsátás.
– Ó, már régen megbocsátottam nekik. Csakhogy ott volt az
én hatéves kislányom, Meg. Neuillyben vásárt tartottak, és egy
vasárnap kimentünk. Volt ott sípládától körhintáig minden,
még gőzgép is, és betanított majom kalapozott a
nyenyerésnek. Az én kis Megem akkor még soha nem járt
cirkuszban. De bemutattak furcsa szerzeteket is. Volt egy sor
sátor, mindegyiken egy-egy felirattal, hogy ott a világ
legerősebb embere, hogy ott vannak a törpe akrobaták; egy
ember, aki úgy kitetováltatta magát, hogy nem látszik a bőre;
egy fekete ember, akinek az orrából csont áll ki, és hegyesek a
fogai; egy szakállas nő.
A sor végén kerekes ketrec állt. Rúdjait több mint
egyarasznyi távolság választotta el egymástól, és lent a padlón
bűzös, rothadt széna hevert. Kinn a nap ragyogott, de a
ketrecben homály volt, s hunyorítva próbáltam kivenni,
milyen állat van odabenn. Láncok csörömpölését hallottam, és
láttam, hogy valami összekuporodva fekszik a szénában. Épp
ekkor odalépett egy férfi.
Termetes, tagbaszakadt ember volt, pirospozsgás, durva
arccal. Tálcát cipelt nyakába akasztott szalagra kötve. Rajta a
kikötött lovak alól fölszedett ürülék és rothadt gyümölcsök
sorakoztak. „Próbálja meg – szólt hozzám –, próbálja meg
megdobni a szörnyet. Egy dobás egy centime.” Azzal a ketrec
felé fordult, és bekiabált: „Gyere előre, ha mondom, mert
megkapod a magadét.” Ekkor a láncok megint megcsörrentek,
és valami inkább állati, semmint emberi lény előrecsoszogott a
rácshoz, a világosságra.
 Most már láttam, ember volt valóban, de annak alig. A
rongyokba öltözött, szutykos, hímnemű lény fonnyadt almát
rágcsált. Nyilván azon élt, amit az emberek odalöktek neki.
Sovány testéhez trágya- és ürülékdarabok tapadtak. Csuklója,
bokája bilincsbe verve; a vas belevágott a húsába, és a
fekélyekben férgek tekeregtek. De a kislányom az arca miatt
fakadt sírva.
Vérfagyasztóan torz volt a feje és az arca; az előbbiről csak
néhány összeragadt hajcsimbók csüngött alá. Arcának egyik
felét mintha sok-sok évvel azelőtt hatalmas pöröly zúzta volna
be, s az így össze nem forrt hús úgy festett, akár a megolvadt
gyertyafaggyú. Szeme mélyen ült alaktalan, redős gödrében.
Csak szájának és állának egyik fele menekült meg a
torzulástól, és emlékeztetett rendes emberi arcra.
Kislányom karamellába mártott almát szorongatott a
kezében. Nem tudom, miért, de kivettem a kezéből,
odamentem a rácshoz, és kinyújtottam a kezem. A markos
ember erre dühöngeni kezdett, üvöltözve mondta, hogy
elveszem a kenyerét. Rá se hederítettem, és a karamellás almát
a mocskos kézbe nyomtam. És közben belenéztem a
szörnyszülött tekintetébe.
Atyám, harmincöt évvel ezelőtt, a francia–porosz háború
idején, amikor szünetelt a balettezés, magam is ápoltam a
frontról visszahozott sebesült ifjakat. Láttam férfiakat kínok
kínjait szenvedni, hallottam őket ordítani a fájdalomtól. De
olyan fájdalmat, mint abban a szempárban, soha nem láttam.
– A fájdalom, kedves lányom, hozzátartozik az emberi
élethez. De azzal az almával nemhogy vétkeztél volna, hanem
éppen könyörületességedről tettél bizonyságot. Leányom, a
bűneidet mondd, hogy feloldozhassalak.
 – Igen ám, de aznap este visszamentem, és elraboltam a
szörnyet.
– Hogy mit csináltál?
– Elmentem a régi, bezsaluzott Operaházhoz, az
ácsműhelyből elhoztam egy nagy fogót, a ruhatárból pedig
egy csuklyás köpenyt, és kocsit bérelve kihajtattam Neuillybe.
A vásártér üresen állt a holdfényben, a mutatványosok mind
aludtak a lakókocsikban. A kutyák ugatni kezdtek, de egy-egy
szelet hússal elhallgattattam őket. Megtaláltam a ketreces
kocsit, kihúztam a ketrecet zárva tartó reteszből a rudat,
kinyitottam az ajtót, és halkan beszóltam.
A szerencsétlen pára az egyik falhoz volt láncolva. Kezéről,
lábáról levágtam a bilincset, és hívtam kifelé. Meg volt
rémülve a nyomorult, de amikor meglátott a holdfényben,
kivánszorgott, és a földre rogyott. Bebújtattam a köpenybe,
félelmes fejébe húztam a csuklyát, és beültettem a konflisba. A
kocsis méltatlankodott az elviselhetetlen szag miatt, de a
bőséges borravalóért visszavitt minket a rue le Peletier mögötti
utcában lévő lakásomhoz. Vétkeztem azzal, hogy elraboltam?
– A törvényt bizonyosan megszegted, drága gyermekem. A
szerencsétlen a gazdájához tartozott, akármilyen kíméletlen
volt is az. Hogy Isten előtt vétkeztél-e vele… nem is tudom.
Aligha hiszem.
– Még nincs vége, atyám. Visszaélek az idejével?
– Te, lányom, az örökkévalósággal nézel szembe. Azon a
néhány percen ne múljék, de ne feledd, lehetnek itt más
haldoklók is, akiknek szükségük van rám.
– Egy hónapon át rejtegettem a lakásomban, atyám.
Megfürdött, életében először, és aztán ki tudja, hányszor.
Hogy begyógyulhassanak, nyílt sebeit fertőtlenítettem és
bekötöztem. Férjem ládájából felöltöztettem, és etettem-
tápláltam, hogy erőre kapjon. Ugyancsak most aludt először
életében ágyban, paplanos ágyban. – Meg lányomat áthoztam
a magam szobájába, mert nagyon meg volt rémülve a lelkem.
Nem kevésbé rettegett maga a nyomorult gyámoltam, aki ha
meghallotta, hogy jön valaki, mindjárt a lépcső alatt
összekucorodva keresett menedéket. Az is kiderült, hogy tud
beszélni, franciául, elzászi tájszólásban, és lassan elmondta
élettörténetét.
Erik Muhlheim néven látta meg a napvilágot, éppen
negyven évvel ezelőtt, Elzászban, amely akkor
Franciaországhoz tartozott, de hamarosan bekebelezte
Németország. Egy szem gyermeke volt egy cirkuszi családnak,
mely lakókocsiban élt, s városról városra vándorolt.
Erik elmesélte, hogy már kora gyerekkorában megismerte
születésének történetét. A bába, alighogy a gyermek a világra
jött, felsikoltott szörnyen torz arcát meglátva. Majd a
kétségbeesetten síró babát odalökte az anyjának, azt féleszű
tehénnek mondta, merthogy magának az ördögnek adott
életet, és elviharzott.
Így jött a világra szegény Erik, születésétől fogva arra
rendelve, hogy az emberek gyűlöljék és maguk közül
kirekesszék, mert a rútságot a bűn jelének hiszik.
Erik apja volt a cirkusz asztalosa, gépésze, mindenese. Tőle
örökölte, leste el kicsi korában a szerszámkezelés és a
szerkezetépítés fortélyait. A mutatványosbódékban
megismerte az illúziókeltés technikáit, a tükrözést, a
lappancsokat és titkos járatokat, amelyek később oly fontos
szerepet játszottak párizsi életében.
Csakhogy az apja ivott, és a legcsekélyebb vétségért is,
gyakran minden ok nélkül agyba-főbe verte; az anyja meg, az
a mihaszna szajha, csak ült a sarokban és vonyított. Eriknek
tehát már kora gyerekkorában kijutott a szenvedésből: a
fájdalom és a sírás volt a mindennapi kenyere. Ha tehette,
kerülte a lakókocsit, és inkább az állatokkal, különösen a
lovakkal aludt a szénában. Hétéves volt, éppen az istállóban
aludt, amikor lángra kapott a nagysátor.
Az egész cirkusz leégett, a tulaj tönkrement, az artisták és a
mutatványosok más truppokhoz szegődtek. Erik apja munka
híján pedig csak ivott, mint a gödény. Az anyja megszökött, s
beállt cselédnek a közeli Strasbourgban. Apjának kellett a pénz
a szíverősítőre, ezért eladta őt egy arra tévedő
mutatványosnak Kilenc évig raboskodott a ketreckocsiban, a
kegyetlen csőcselék naponta lelte örömét abban, hogy
szeméttel, ganéjjal dobálja meg. Tizenhat éves volt, amikor
rátaláltam.
– Szomorú história. De mi köze ennek, leányom, halálos
bűneidhez?
– Kérem, atyám, legyen türelemmel. Hallgasson végig, és
megérti, mert senki az ég adta földön nem hallotta még az
igazat. Erik egy hónapig lakott nálam, de ott nem maradhatott
tovább. Jártak nálam szomszédok, látogatók. Egy este tehát
bevittem a munkahelyemre, az Operaházba, ő pedig
megtalálta új otthonát.
Menedékre lelt, ahol végre elbújhatott, hogy a világ ne
fedezhesse föl. Bármennyire félt is a szabad lángtól, fáklyával
a kézben szállt alá a legmélyebb pincékbe, hogy a sötétségben
rejtse el szörnyű arcát a világ elől. Az asztalosműhelyből
szerzett fával és szerszámokkal lakást épített magának a föld
alatti tó partján. A kelléktárból bútorokat, a ruhatárból
anyagokat kerített. A hajnali órákban kifoszthatta a dolgozók
étkezdéjét, sőt a főszakács raktárából finomságokat is
csenhetett. És rengeteget olvasott.
 Kulcsot csiszolt magának az Operaház könyvtárához, és az
évek során magától pótolta hiányzó iskolai tanulmányait:
éjszakánként gyertyafény mellett csak úgy falta a jókora
könyvtár könyveit, persze többnyire zenei köteteit.
Hamarosan megismerte az összes létező operát, betéve tudta
minden ária minden hangját. Kézügyessége folytán titokzatos
járatok egész útvesztőjét alakította ki, s mivel egykor sokat
gyakorolt a kötéltáncosokkal, a legmagasabban húzódó és
legkeskenyebb világítóhidat is félelem nélkül megmászta.
Tizenegy éven át élt ott, mint afféle föld alatti ember.
Csakhamar azonban rémhírek kaptak szárnyra. Ennivaló,
ruhák, szerszámok tűntek el az éj leple alatt. A babonásabb
színpadi dolgozók azt kezdték beszélni, hogy kísértet, fantom
lakja a katakombákat, mígnem a legcsekélyebb színpadi
balesetért is – a kulisszák mögött gyakran fordul elő ilyesmi –
a fantomot okolták így terjedt el és bővült egyre újabb
elemekkel a legenda.
– Mon Dieu, de hát ezt a históriát ismerem. Tíz éve is… sőt
több éve is annak, hogy hívtak, adjam fel az utolsó kenetet egy
nyomorultnak, akit felakasztva találtak meg. Valaki azt
mondta, hogy a fantom végzett vele.
– Azt az embert Buquet-nak hívták, atyám. De nem Erik ölte
meg. Joseph Buquet beteges ember volt, gyakran adta meg
magát a mélakórnak, bizonyosan önkezével vetett véget
életének. Eleinte még örültem is a rémhíreknek, mert azt
képzeltem, hogy biztonságos védőfalat emelnek Operaház
alatti kis birodalmában az én kisfiam köré – mert egyre inkább
így gondoltam rá – és talán meg is védik, ha
nyolcszázkilencvenhárom ama rettenetes őszén nem követ el
valami eszeveszett ostobaságot. Tudja, atyám, szerelmes lett.
 A leány akkor még Christine Daae névre hallgatott. Mai
nevén minden bizonnyal ismeri: Madame de Chagny grófnő.
– Az nem lehet. Nem ő…
– De, bizony, hogy lehet. Akkor a balettkaromhoz tartozott,
mint táncossal nem sokra mentem vele, de gyönyörű tiszta
volt a hangja. Csak éppen képzetlen. Erik minden este Európa
legjobb énekeseit hallgatta, betéve tudta az összes áriát, s
tudta, hogyan kell korrepetálni Christine-t. Amikor
végigcsinálták, Christine-nek be kellett ugrania valaki helyett,
és másnap már egész Párizs őt ünnepelte.
Az a nyomorult, számkivetett csúfságom azt remélte, hogy
viszonzásul elnyeri Christine szerelmét. De ebből már csak
azért sem lehetett semmi, mert a leánynak is megvolt a maga
szerelme. Kétségbeesésében Erik elrabolta Christine-t,
mégpedig tulajdon operája, a Diadalmas Don Juan előadásának
a kellős közepéről.
– De egész Párizs tudott a botrányról. Még az olyan szerény
plébánoshoz is eljutott a híre, mint jómagam. Valakit meg is
öltek.
– Igen, atyám. Piangit, a tenoristát. Erik nem akarta
megölni, csak el akarta csöndesíteni. Az olasz azonban
megfulladt és meghalt. Persze csak a végén. Történetesen
aznap este a közönség soraiban ott volt a párizsi
rendőrfőkapitány. Ő rendelte ki a zsandárszázadot; és ezek,
égő fáklyákkal a kezükben, és a dühödt, bosszúszomjas
csőcselék kíséretében leereszkedtek a ház alá a mélybe, le a tó
partjáig.
Megtalálták a rejtett lépcsőt, a járatokat, a tóparti házat és a
döbbenettől elájult Christine-t. Vele volt kérője, az ifjú de
Chagny gróf, a drága, kedves Raoul. El is vitte,
megvigasztalta, ahogyan csak férfi tud nőt: erős karjával és
kedves simogatásával.
Két hónap múlva kiderült: Christine megesett. Raoul pedig
elvette, neki adta a nevét, a címét, a szerelmét és persze a
nélkülözhetetlen jegygyűrűt. Kilencvennégy nyarán született
meg a fiú, akit azóta is együtt nevelnek. A közben eltelt
tizenkét év alatt Christine Európa legnagyobb dívája lett.
– Eriket soha nem találták meg, gyermekem? Ha jól
emlékszem, nyomtalanul eltűnt.
– Nem, atyám, soha nem találták meg. Én viszont igen.
Keserűségemben bezárkóztam a kórusterem melletti
irodámba, s ahogy elhúztam szekrényem függönyét, ott
kuporgott. Kezében szorongatta maszkját, amit akkor sem vett
le, ha egyedül volt. Ott kushadt a sötétben, akárcsak tizenegy
évvel azelőtt a lakásom lépcsője alatt.
– Te pedig, lányom, rögvest jelentetted a rendőrségen…
– Nem, atyám, nem jelentettem. Továbbra is a fiamnak
tekintettem, két fiam egyikének. Nem adhattam a csőcselék
kezére. Ezért fogtam egy női kalapot, sűrű fátylat és hosszú
köpenyt… Kart karba öltve mentünk le a lépcsőn a
művészbejáróhoz; két asszony menekül a sötétségben. Volt
száz másik. Nem tűntünk föl senkinek.
Három hónapon keresztül rejtegettem a lakásomban, alig
egy fél mérföldre az Operaháztól, miközben az egész várost
teleaggatták a „Kerestetik” feliratokkal, rajtuk a fejére kitűzött
díjjal. Párizsból, sőt az országból is el kellett mennie.
– Segítettél neki elmenekülni, gyermekem. Ezzel vétkeztél
Isten és a törvény előtt egyaránt.
– Akkor majd megbűnhődöm érte, atyám. Hamarosan
megbűnhődöm. Kegyetlen hideg volt azon a télen. Vonattal
semmiképpen nem mehettünk. Postakocsit béreltem: négy
lóval és elfüggönyözött ablakkal. Le Havre-ba. Valami olcsó
szálláson elrejtve hagytam Eriket, miközben én átkutattam a
kikötőt és a kocsmákat. Végül rátaláltam egy hajóskapitányra,
egy New Yorkba induló teherhajó parancsnokára, akit
lefizettem, és aki nem kérdezősködött. Így aztán 1894
januárjának közepén, egy este kinn álltam a leghosszabb móló
végén, s néztem, amint az Újvilág felé tartó kis gőzös eltűnik a
sötétségben. Mondja csak, atyám, van itt rajtunk kívül valaki?
Nem látom, de érzem, hogy valaki van itt.
– Valóban most lépett be egy férfi.
– Armand Dufour vagyok, madame. Egy novícius jött az
irodámba, hogy ide kéretnek.
– Maga közjegyző, ugyebár?
– Igen, az volnék, asszonyom.
– Monsieur Dufour, legyen szíves benyúlni a párnám alá.
Ha erőmből telnék, magam tenném, de nem bírom már.
Köszönöm. Mit talált?
– Nos, valamiféle levelet, erős, barna borítékban. És egy
szarvasbőr zacskót.
– Helyes. Kérem, vegye elő a tollat és a tintát, és a lezárt
boríték hajtókáján keresztbe írva, aláírásával tanúsítsa, hogy a
levelet gondjaiba vette, továbbá sem maga, sem senki más fel
nem bontotta.
– Gyermekem, kérlek, ne élj vissza az időmmel. Még nem
végeztünk.
– Türelmét kérem, atyám. Tudom, hogy nincs sok időm, de
annyi év hallgatás után nem könnyű az i-re föltennem a
pontot. Kész van, jegyző úr?
– Ahogyan kérte, asszonyom.
– A borítékon látja a címzést?
 – Igen, bizonyára maga a nagyságos asszony írta: Monsieur
Erik Mühlheim, New York városa.
– És a bőrzacskó?
– Igen, itt van a kezemben.
– Bontsa ki, kérem.
– Nom d’un chien! A teremburáját! Napóleon-aranyak! Nem
láttam ilyet már…
– Érvényes fizetőeszköz, nemde?
– De még mennyire érvényes, értékes is!
– Arra kérem, vigye el mindet a levéllel együtt New Yorkba,
és adja át. Személyesen.
– Személyesen? New Yorkban? De drága asszonyom, nem
szoktam…, soha nem is jártam…
– Kérem, jegyző úr. Van elég arany, hogy öt hétre távol
legyen hivatalától?
– Bőven, de…
– Gyermekem, nem tudhatod, hogy él-e még ez az ember.
– Ó, atyám, biztosan él. Ő legyűrhetetlen.
– De nem kaptam meg a címét. Hol keressem?
– Kérdezősködjék, Monsieur Dufour. Nézze meg a
bevándorlók nyilvántartását. A név elég ritka. Ott van valahol.
Olyan ember, aki az arcát maszk mögé rejti.
– Hát, madame, megpróbálhatom. Elmegyek, utánanézek, de
sikert aligha ígérhetek.
– Köszönöm. Atyám, mondja, kaptam a nővérektől olyan
fehér porból készült tinktúrát?
– Nem, leányom, már egy órája, hogy itt vagyok veled,
azalatt nem. Miért kérdezed?
– Különös, de a fájdalom elmúlt. Olyan gyönyörűséges,
olyan drága megkönnyebbülés. Nem látok se jobbra, se balra,
csak elöl egy alagutat és árkádokat. Testemet fájdalom
gyötörte, de most elmúlt. Hideg volt, fáztam, de most
melegség tölt el.
– Ne késlekedjék, plébános úr. A madame elmegy közülünk.
– Köszönöm, nővér. Azt hiszem, tudom, mi a kötelességem.
– Megyek az árkád felé. A végén világosság van. Ó, Lucien,
ott vagy? Jövök már, kedvesem.
– In nomine Patris, et Filii, et Spiritus Sancti…
– Siessen, atyám.
– Ego te absolvo ab omnibus peccatis tuis.
– Köszönöm, atyám.
 II.

Erik Muhlheim magánbeszéde

AZ E. M.-TORONY TETŐTERASZA, PARK ROW,
MANHATTAN, 1906. OKTÓBER

Mindennap, télen is, nyáron is, ha esik, ha fúj, hajnalban kelek.

Felöltözöm, a lakásomból feljövök erre a négyszögletes
teraszra, New York legmagasabb felhőkarcolójának tetejére.
Innen, attól függően, hogy a terasz melyik oldalára állok,
elnézhetek nyugatra, a Hudson folyón túlra, New Jersey zöld
mezőire. Vagy északra, e gazdagságtól és nyomortól,
fényűzéstől és szennytől, gonoszságtól és bűntől teljes szigeten
épült város középső részére és felső végére. Nézhetek dél felé
is, ki a nyílt tengerre, amely visszavezet Európába, ahol keserű
utam kezdődött. Vagy keletre, át a folyón Brooklynra és a
tenger ködébe vesző tébolydára, amelyet Coney Islandnek
csúfolnak, és ahol eredetileg meggazdagodtam.
Én, aki hét éven át dúvad apám kegyetlenségeit tűrtem, aki
kilenc évet egy ketrecben töltöttem leláncolva, tizenegy éven át
pedig száműzöttként bujkáltam a párizsi Operaház pincéiben,
aki tíz év alatt a Gravesend-öböl halbelező kunyhóiból
felküzdöttem magam a legmagasabbra, tudom, oly hatalom és
vagyon van a kezemben, aminőt Krőzus sem álmodhatott
volna. És most lenézek az alattam elterülő városra, és azt
gondolom: határtalanul gyűlöllek és megvetlek, emberiség.
Iszonyatos, hosszú út után vetődtem ide 1894 első
napjaiban. Az Atlanti-óceánon viharok dúltak. Nyavalyás
betegen feküdtem függőágyamban – útiköltségemet az
egyetlen kedves ember rótta le, akivel valaha is találkoztam –,
miközben tűrtem a matrózok gúnyolódásait és gyalázkodásait,
mert tudtam, hogy szemvillanás alatt bedobhatnának a
tengerbe, s aligha lenne bölcs dolog feleselnem velük;
voltaképpen az irántuk érzett mélységes haragomban és
gyűlöletemben tartottam ki. Négy héten át folyvást csak
kapaszkodtunk föl és zuhantunk alá a hullámokon, mígnem
egy zimankós januári éjjelen a vihar elült, és Manhattan
szigetétől tízmérföldnyire déli irányban lehorgonyoztunk.
Ebből persze csak annyit tudtam, hogy megérkeztünk.
Valahová. De hallottam a kemény breton kiejtésű matrózokat
egymás közt beszélni, hogy hajnalban fölmegyünk az East
Riveren, hogy vámolás céljából kikössünk az egyik dokkban.
Tudtam, hogy akkor megtalálnak újra: megint lelepleznek,
megint megaláznak, mint bevándorlót elutasítanak, és
bilincsbe verve visszaküldenek.
Kora hajnalban, amikor mindenki aludt, még a részeges
őrszem is, fogtam egy mentőövet, és leereszkedtem a jeges
tengerbe. Homályosan láttam néhány fénypontocskát
villódzni a sötétségben, de hogy milyen messze lehetnek, el
nem tudtam képzelni. Elgémberedett testemmel elkezdtem
feléjük úszni, és egy óra múlva kivonszoltam magam a part jég
borította fövenyére. Akkor még nem tudtam, hogy az
Újvilágban első lépéseimet a Gravesend-öbölben, Coney
Islanden tettem meg.
 A fény, amit még a vízből láttam, a parton, a dagályvonal
fölött álló nyomorúságos viskók ablakába tett pislákoló
petróleumlámpákból jött, s ahogy odabotladoztam és
benéztem a mocskos ablakokon, bent összezsúfolt emberek
sorait láttam, amint frissen fogott halakat zsigerelnek és
tisztítanak. A viskósor végén üres tér nyílt, közepén
nagyobbacska tűz ropogott, körülötte egy tucatnyi
ágrólszakadt, guggoló nyomorult igyekezett valamelyest
megmelegedni. Halálosan át voltam fagyva, s tudtam, ha nem
mehetek a tűz közelébe, végleg megfagyok. Besétáltam a tűz
fénykörébe, éreztem, amint a meleg, mint a hullám, elönti
testemet, és a többiekre néztem. Álarcom be volt gyűrve a
ruhám alá, és a lángok megvilágították rút fejemet és arcomat.
A melegedők felém fordultak, és megbámultak.
Nemigen nevettem életemben. Nem volt rá okom. De azon
a fagyos éjjelen, azon a hajnal előtti órán magamban
hatalmasat nevettem a puszta megkönnyebbüléstől. Azok rám
néztek… de figyelemre egyáltalán nem méltattak. Mert így
vagy úgy, mindannyian torzak voltak. Valami különös
véletlen folytán ott, a Gravesend-öbölben a számkivetettek
tanyájára bukkantam, ama kirekesztettek búvóhelyére, akik
nyomorúságos kenyerüket halak zsigerelésével és
tisztogatásával keresték, miközben maguk a halászok és a
város lakói aludtak.
Így hagytak megszárítkoznom és megmelegednem, majd
megkérdezték, honnan jövök, noha nyilván látszott, hogy a
tengerből. Minthogy annak idején minden angol opera
szövegét elolvastam, ragadt rám néhány szó ebből a nyelvből,
és így el tudtam mondani, hogy Franciaországból
menekültem. Nem számított, ők is mindannyian menekültek,
valahonnan mindőjüket a társadalom űzte ki ide, erre a
homokos senki földjére. Elneveztek Francinak, befogadtak
maguk közé, velük aludtam bűzös hálókon a bódékban, velük
dolgoztam éjszaka bagóért, velük éltem az összeguberált
ételmaradékokon, velük fáztam és velük éheztem, de velük
együtt menedéket találtam a törvény elől, a törvény bilincsei
és cellái elől.
Lassan kitavaszodott, és megtudtam, mit rejtenek maguk
mögött a viaszbokrok, tölgycserjék, amelyek elválasztották a
halásztanyát Coney Island többi részétől. Megtapasztaltam,
hogy a sziget nemigen ismerte a törvényt, jobban mondva csak
a maga törvényét ismerte, minthogy nem tartozott Brooklyn
városához, és nem sokkal azelőttig, míg le nem tartóztatták,
egy John McKane nevű, félig-meddig politikus, félig-meddig
bandavezér uralta. McKane öröksége azonban megmaradt e
tébolyszigeten, a vidámparkok, bordélyok, bűnök, gaztettek és
gyönyörök eme kertjében. New York polgárai éppen ez
utóbbiakért jöttek ki hétvégeken, és mielőtt visszatértek volna,
egész vagyonokat hagytak itt ostoba mulatságokért cserébe,
amelyeket szemfüles vállalkozók kínáltak és találtak fel nekik.
A többi számkivetettel ellentétben, aki mindéltig
halbelezésre kényszerült, mert nem volt egy csöppnyi
magához való esze sem, én tudtam, hogy némi elmeéllel és
agyafúrtsággal kikecmereghetek a nyomorból, a szigeten
továbbra is épülő vidámparkok révén busás vagyont
szerezhetek. De hogyan? Először az éj leple alatt belopóztam a
városba, a szárítókötelekről és üres nyaralókból ruhát, rendes
ruhát csentem. Majd az építkezésekről szerzett deszkákból új,
jobb bódét építettem. Ábrázatommal azonban továbbra sem
merészkedhettem napfényben a zajos, rakoncátlan tömegbe,
melyben hétvégeken zavartalanul kopaszthatták meg
mindenüktől a kirándulókat.
 Ekkor új jövevény csatlakozott hozzánk, alig múlt el
tizenhét éves – nálam tíz évvel volt fiatalabb –, de korához
képest szinte vénnek tetszett. A többséggel ellentétben testét
semmilyen külső nyavalya nem torzította el, csak az arca volt
falfehér, a tekintete üres. Máltáról keveredett ide, ahol
katolikus papokhoz járt iskolába. Folyékonyan beszélt angolul,
tudott latinul és görögül, gátlást viszont nem ismert. Azért jött
ide, mert a papok által rárótt végtelen sok penitencián
feldühödve fölkapott egy konyhakést, és azonmód
agyonszúrta tanárát. Máltáról a berber tengerpartra menekült,
ahol egy darabig örömfiúként szolgált egy bordélyban, majd
megbújt egy történetesen éppen New Yorkba tartó hajón.
Mivel azonban még mindig keresték, sőt díjat is kitűztek a
fejére, a bevándorlók szűrését elkerülendő vetődött a
Gravesend-öbölbe.
Nekem szükségem volt valakire, akit magam elé
állíthattam, és aki teljesítette minden parancsomat, neki pedig
szüksége volt rám, a leleményességemre, a képességeimre,
amelyek révén kiemelkedhettünk a nyomorból.
Beosztottammá lett: ő képviselt engem minden dolgomban,
együtt odahagytuk a halzsigerelő viskókat,
meggazdagodtunk, és fél New Yorkot a markunkban tartjuk,
sőt többet is. De mind a mai napig csak Darius néven ismerem.
Ha azonban én tanítottam őt, ő nemkülönben tanított
engem: megtérített, a régi, ostoba hiedelmek helyett immár az
egy igaz istenben, a Nagyúrban hiszek, aki nem hagyott
cserben soha.
A nappali világosságban való mozgásom dolga végül a
lehető legegyszerűbb módon oldódott meg. A halzsigerelésből
megtakarított kis pénzen egy mesterrel gumimaszkot öntettem
magamnak, amelyet a fejembe húzhattam, és csak a
szememnek meg az orromnak volt rajta lyuk. Tulajdonképpen
egy bohócálarc volt ez, rajta gumós, vörös orr és foghíjas,
vigyorgó száj. Túlméretezett kabátban és nadrágban
végigmehettem a főutcán anélkül, hogy bárkiben gyanút
keltettem volna. Szülők a gyerekeikkel együtt rám nevettek,
integettek. A bohócruha adta az útlevelet, amellyel
beléphettem a napfény világába. Két éven keresztül nem
tettünk egyebet, csak a pénzt hajkurásztuk. Annyit csaltunk és
hazudtunk, hogy már nem is emlékszem, hány
szélhámosságot találtam ki.
Gyakran a legegyszerűbbek bizonyultak a
leghatásosabbaknak. Rájöttem, hogy a turisták hétvégenként
250 000 képeslapot adnak fel Coney Islandról. Így aztán
képeslapokat vettem, egy centért darabját, majd rápecsételtem
a „díj fizetve” szavakat, és eladtam darabját két centért. A
kirándulók örültek. Nem tudták, hogy postaköltség amúgy
sem terhelte volna a képeslapokat. De én többet, jóval többet
akartam. Éreztem, a tömegszórakoztatás olyan virágzásnak
indul, amely már-már arra is feljogosítaná az embert, hogy
saját pénzt nyomtasson.
Az első másfél évben csak egyetlenegy csapás ért, de az
jókora volt. Egy este, amikor mentem hazafelé a bódémba,
hátamon degeszre tömött pénzeszsákkal, rám támadt egy
négytagú banda, fütykösökkel és bokszerokkal
felfegyverkezve. Már önmagában az is elég baj volt, hogy
elvették pénzemet, de ezzel még nem kellett volna az életemre
törniük. Csakhogy letépték maszkomat, meglátták az
ábrázatomat, és addig ütöttek-vertek, míg majd’ meghaltam.
Egy hónapig feküdtem a bódémban, míg újra lábra tudtam
állni. Azóta mindig van nálam pisztoly, mert ahogy ott
feküdtem, megfogadtam, hogy büntetlenül soha többé nem
üthet meg engem senki.
Ahogy beköszöntött a tél, eljutott hozzám a híre egy
bizonyos Paul Boytonnak. Ő azt tervezte, hogy megnyitja a
sziget első zárt, minden időben nyitva tartó vidámparkját.
Utasítottam Dariust, hogy szervezzen egy találkozót
Boytonnal, adja ki magát Európából újonnan érkezett
tervezőmérnök lángelmének. A dolog sikerült. Boyton hat
szórakoztató építményt rendelt induló vállalkozása számára.
Tervezni természetesen mindegyiket én terveztem, mindenféle
furfangos megoldást, optikai illúziót és mérnöki leleményt
alkalmaztam, hogy a látogatókból a félelem és a csodálat
érzését váltsam ki, aminek a szórakozni vágyók nem tudnak
ellenállni. Boyton 1895-ben nyitotta meg a Sea Lion Parkot, a
látogatók pedig özönlöttek.
Boyton ki akarta fizetni Dariust a „találmányaiért”, de nem
engedtem, hogy elfogadja. A hat építmény utáni nyereség tíz
százalékát kértem az elkövetkező tíz évben. Boyton a gatyáját
is a vidámparkra költötte, még el is adósodott. Egy hónap
elteltével a hat építménynek a Darius ellenőrizte forgalma
után csupán nekünk heti száz dollár ütötte a markunkat. De ez
még mind semmi ahhoz képest, ami ezután jött.
A politikai vezérséget McKane-tól egy bizonyos vörös hajú,
szájhős néptribun, George Tilyou szerezte meg. Ő is fel akarta
építeni a maga vidámparkját, hogy a fellendülésből maga is
hasznot húzzon. Bárhogy dühöngött a tehetetlen Boyton, az
eddigieknél is elmésebb játéktermeket terveztem Tilyou
parkjába, ugyancsak bevételarányos részesedésben egyezve
meg. A Steeplechase Park 1897-ben nyílt meg, és napi ezer
dollárral tömte meg a zsebünket. Ekkorra már beköltöztem a
Manhattan Beach közelében fekvő, kellemes kis kertes
házamba. Szomszédok nem sokan voltak, legfeljebb
hétvégeken, amikor én bohócnak öltözve járkáltam föl s alá a
turistatömegben a két vidámpark között.
Coney Islanden gyakran rendeztek ökölvívóversenyeket, és
óriási összegekben fogadtak a New York-i milliomos urak,
akik a Brooklyn hídtól a Manhattan Beach Hotelba az újonnan
épült magasvasúton érkeztek. Én csak figyeltem, nem
kockáztattam, meg voltam győződve, hogy a verekedéseket
megbundázták. A hazárdjátékot tiltotta a törvény New York
városában, Brooklynban, sőt az egész államban. Coney
Islanden, az alvilág eme hídfőállásán azonban hatalmas
summák cseréltek gazdát, ahogyan a bukmékerek beszedték a
téteket. 1899-ben Jim Jeffries kihívta Bob Fitzsimmonst a
nehézsúlyú világbajnok címéért – Coney Islanden. Közös
vagyonunk ekkorra már elérte a 250 000 dollárt, és ezt az
egészet föl akartam tenni a kihívó Jeffriesre, mégpedig
holtbiztos tippel. Darius olyan dührohamot kapott, hogy meg
is bolondult volna, ha nem magyarázom el neki a tervemet.
Megfigyeltem, hogy a bokszolók egy-egy menet közt
nagyokat kortyolnak az odakészített üveg vízből, s hol
kiköpik, hol nem. Utasításomra Darius, sportújságírónak
álcázva magát, odasündörgött, és egy óvatlan pillanatban
kicserélte Fitzsimmons üvegét egy olyanra, amibe nyugtatót
tettünk. Jeffries kiütötte. Mi pedig egymillió dollárt zsebeltünk
be. Néhány hónap múlva Jeffries védte címét Sailor Tom
Sharkey ellen a Coney Island Atlétikai Klubban. Ezúttal
kétmilliót nyertünk. Ideje volt mélyebben behatolnunk a
szigetre, illetve a piacra, mert addigra már eleget
tanulmányoztam egy másik, még ennél is vadabb,
törvénytelenebb pénzszerző cirkuszt: a New York-i tőzsdét.
De Coney Islanden hátravolt még egy dobásunk.
 Két szélhámos, Frederic Thompson és Skip Dundy
kétségbeesetten igyekezett saját, még nagyobb vidámparkot
nyitni. Az előbbi iszákos mérnök, az utóbbi pedig dadogós
bankár volt, de olyannyira pénzszűkében voltak, hogy már
több kölcsönt vettek föl, mint amennyit addig befektettek
Dariusszal megalapíttattam egy fedőcéget, egy hitelintézetet,
amely azután azzal lepte meg őket, hogy kamatmentesen
kínált nekik fedezetlen kölcsönt. Cserébe azonban egy
évtizeden át a Luna Park összbevételének tíz százalékát kellett
befizetniük az E. M. Részvénytársaság kasszájába. Belementek
az alkuba. Más választásuk nemigen lehetett volna: vagy ez,
vagy a csőd a befejezetlen vidámparkkal. A Luna Park 1903.
május 2-án nyitotta meg kapuit. Reggel kilenc órakor
Thompson és Dundy a csőd szélén tántorgott. Estére lerótták
minden adósságukat – kivéve azt, ami engem illetett. Négy
hónap alatt a Luna Park 5 millió dollár hasznot hozott. A havi
egymilliós bevételnél megállapodott, és ezt a szintet azóta is
tartja. De akkorra már beköltöztünk Manhattanre.
Szerény villácskában kezdtem, s többnyire bezárkóztam a
házamba, mert a bohócruhával itt már semmire se mehettem.
Darius beállt a nevemben alkusznak a tőzsdére, és követte az
utasításaimat, amelyeket vállalati eredménykimutatásokat és
az új részvénykibocsátások részleteit tanulmányozva adtam
neki. Hamarosan világossá vált, hogy ebben a lenyűgöző
országban minden fellendülőben van. Az új ötletekhez és
tervekhez, ha szakszerűen népszerűsítik őket, azonnal lehet
befektetőket keríteni. A gazdaság elképesztő ütemben
növekedett, szakadatlanul és akadálytalanul terjeszkedett
nyugatra. Minden egyes új gyár új nyersanyagigényt
támasztott, a nyersanyagszállításhoz új hajók és vasútvonalak
kellettek, ahogy ahhoz is, hogy az új termékek a várakozó
piacokra eljussanak.
A Coney Islanden töltött éveim alatt milliószám érkeztek a
bevándorlók keletről és nyugatról, mindenünnen. Teraszom
alatt, ahogy most lenézek, a Lower East Side terül el, ez a
hatalmas katlan, ahol egymás hegyén-hátán él nyomorban,
erőszakban, gazságban és bűnben mindenféle fajú és vallású
nép. Alig egy-két mérföldre innen a dúsgazdagok élnek
hatalmas palotáikban, hintóikban sétakocsikáznak, és szeretett
operaházukba járnak.
1903-ra már kiismertem magam a tőzsde bonyolult
világában, és megértettem, hogy az olyan nagyok, mint
Pierpont Morgan, hogyan tettek szert busás vagyonukra.
Ahogyan ők, én is beszálltam a nyugat-virginiai szénbe, a
pittsburghi acélba, a texasi vasútba, a Savannah–Baltimore–
Boston közötti hajózásba, az újmexikói ezüstbe és persze egy
csomó ingatlanba Manhattan-szerte. Csak én náluk jobb és
rámenősebb voltam, mert egyetlenegy úrnak szolgáltam, az
egy igaz istennek, akihez Darius térített meg. Ez Mammon, az
arany istene, aki nem ismer sem kegyelmet, sem irgalmat, sem
szeretetet, sem gátlást Nincs az az özvegy, az a gyermek vagy
nyomorult koldus, akiből ne lehetne kisajtolni még néhány
szemcsényit ez Úr előtt oly kedves, drága fémből. Az arannyal
együtt jár a hatalom, a hatalommal együtt pedig még több
arany jár, roppant világhódító körforgást alkotva.
Minden dologban Darius ura és parancsolója vagyok.
Mindenben, egyet leszámítva. Nálánál szívtelenebb,
kegyetlenebb ember soha nem teremtetett. Ilyen holt lelkű
teremtmény még soha nem járt a földön. Ebben a dologban
túltesz rajtam is. Ennek ellenére van egy gyengéje.
Egyetlenegy. Egy éjszaka, mivel nem értettem olykori
hiányzásait, követtettem. Valamiféle titkos tanyára, mórok
társaságába ment, ahol addig rágcsálta a hasist, míg el nem
révült. Egykor azt gondoltam, összebarátkozhatunk, de rá
kellett ébrednem, nem lehet barátja: aranyimádata éjjelét és
nappalát, minden pillanatát betölti, és csak azért tart ki
mellettem hűségesen, mert végtelen mennyiségben tudom
előállítani.
1903-ban már megengedhettem magamnak, hogy
nekilássak felépíteni New York legmagasabb felhőkarcolóját,
az E. M.-tornyot a Park Row egyik üres telkén.
1904-ben befejeződött az építkezés: állt a negyvenemeletnyi
acél, beton, gránit és üveg. A dologban az a legszebb, hogy az
alattam lévő harminchét emelet bérbeadásából az utolsó
fillérig megtérült minden költségem, ráadásul az épület értéke
megkétszereződött. Így egy emelet jut a vállalat
alkalmazottainak, akiket telefon és távíró köt össze a
piacokkal. A következő emelet egyik felében helyezkedik el a
vállalat tanácsterme és Darius lakása. Legfelül pedig lakom én
a magam lakosztályában. S e fölött ural mindent a teraszom,
ahonnan mindent láthatok, de engem nem láthat senki sem.
Így lett… az én kerekes ketrecemből, az én sötét pincéimből
sasfészek fönn az égben, ahol álarc nélkül járkálhatok, ahol
senki nem láthatja pokoli ábrázatomat, legfeljebb az elsikló
sirályok és a déli szél. És innen láthatom az immár végleg
befejezett és ragyogó tetejét az egyetlen olyan művemnek,
amelyben gyönyörűségemet lelem, az egyetlen olyan
tervemnek, amelyet nem a pénzszerzés céljából valósítottam
meg, hanem azért, hogy bosszút álljak.
Távol a Nyugati Harmincnegyedik utcában magasodik az
újonnan épült Manhattan Operaház, amely majd kenterbe veri
a sznob Metropolitant. Amikor idejöttem, el akartam menni a
Metropolitanbe, hogy végre operát láthassak, de ehhez
természetesen elfátyolozott és elfüggönyözött páholyra volt
szükségem. Az ottani bizottság, amelyet Mrs. Astor és a
társasági élet krémjéhez, az átkozott Négyszázakhoz tartozó
szövetségesek hada ural, személyes elbeszélgetésre hívatott.
Ez persze lehetetlenség lett volna. Elküldtem Dariust, de őt
nem fogadták, szemtől szembe akartak velem találkozni. Ezért
a sértésért még drágán megfizetnek. Mert rábukkantam egy
másik, semmibe vett operaszerelmesre. Oscar Hammerstein,
miután egy operaházat már megnyitott és bele is bukott, egy
újat akart pénzelni és tervezni. Beálltam mellé csendestársnak.
Decemberben nyílik meg, és a Metropolitannel fogja felmosni
a padlót. A nagy Gonci is föllép, de legfőképpen föllép maga
Melba, igen a Melba jön el és énekel. Hammerstein most ott
van Párizsban, Garnier Grand Hoteljében a Boulevard de
Capucines-on, és arra költi a pénzemet, hogy elhozza Melbát.
Példátlan diadalt aratok vele. Arra kényszerítem majd
azokat az üresfejű sznobokat, a Vanderbilteket,
Rockefellereket, Whitneyket, Gouldokat, Astorokat és
Morganokat, hogy térden állva könyörögjenek, hadd
hallgathassák Melbát.
Ami pedig a többieket illeti, nos, elővigyázatosan,
megvetéssel nézem őket. És persze nem is felejtem őket.
Számkivetett voltomban egész életem rettegéssel, fájdalommal
és gyűlölettel telt: te gyűlölsz engem, én pedig téged.
Egyetlenegy ember volt hozzám kedves, aki kiszabadított a
ketrecből, levitt a pincébe, majd pedig föltett a hajóra,
miközben mindenki más űzött, mint sebzett vadat. Anyám
volt ő anyám helyett.
Van még egyvalaki, akit szerettem, de aki nem tudott
szeretni. Ezért is megvetsz, ugye, emberiség? Mert képtelen
voltam rávenni egy nőt, hogy mint férfiút szeressen? De
megadatott egy röpke pillanat, miként Chesterton
szamarának, „egy távoli, rettentő, édes óra”, melyben azt
hittem, lehet engem is szeretni… Elporladt, elhamvadt,
semmivé lett. Nem lehetett. És nem is lehet soha többé. Csak
egy szerelmem marad, hogy híven szolgáljam Uramat, aki
nem hagy cserben soha. Egész életemben csak őt fogom
imádni.
 III.

Armand Dufour búsulása

A NEW YORK-I BROADWAY, 1906. OKTÓBER

Gyűlölöm ezt a várost. Jobb lett volna soha nem jönnöm ide.
Mi a fészkes fenének jöttem? Mert egy haldokló vénasszony
ezt akarta, aki, mit tudom én, lehetett akár félnótás is. És
persze a Napóleon-aranyakkal teli zacskóért is. De talán még
ezért sem lett volna szabad vállalnom.
Hol a csudában lehet az az emberpéldány, akinek azt a
zagyva levelet át kéne adnom? Sebastian atya csak annyit bírt
kibökni, hogy félelmesen torz képe van, és ezért biztosan
feltűnő. Csakhogy éppen fordítva igaz: az az ember
láthatatlan.
Egyre inkább hiszem, hogy soha nem is jutott el idáig.
Ahhoz kétség nem férhet, hogy az Ellis-szigeti határőrök nem
engedték be. Kimentem oda – micsoda fejetlenség van ott!
Akárha a szegények és kisemmizettek egész világa ömlene be
ebbe az országba, és a többségük ebben a borzalmas városban
marad. Soha ennyi földönfutót nem láttam még: oszlopokban
sorjáztak rongyaikban a menekültek, elviselhetetlen bűzt
árasztottak, még tetvesek is voltak – nyilván a hajók fenekén
szedték össze –, minden e világi vagyonukat tartalmazó
piszkos batyuikat szorongatták, és úgy vonultak be végtelen
sorokban a kopár épületbe azon a reménytelen szigeten.
Fölöttük tornyosodik a másik szigeten álló szobor, amit mi
ajándékoztunk nekik. A fáklyás némber. Meg kellett volna
mondanunk Bartholdinak, hogy tartsa otthon az átkozott
szobrát, és küldjön helyette valami mást. Mondjuk, a Larousse
szótár néhány példányát, hogy ezek a fafejű jenkik
megtanuljanak valami civilizált nyelvet is.
De nem, nekünk valami jelképes dolgot kellett adnunk. Az
amerikaiak meg holmi mágnest csináltak belőle, hogy Európa,
sőt az egész világ minden csavargója idejöjjön, jobb életet
keresve. Quelle blague! Elment a józan eszük ezeknek. Honnan
veszik, hogy valaha is tudnak ilyen csőcselékből nemzetet
formálni? Minden ország, minden terület, az írországi Bantry-
öböltől Breszt-Litovszkig, Trondheimtől Taormináig, kivetette
magából ezeket. Elment ezeknek a józan eszük? Ebből a
gyülevész hadból akarnak gazdag és hatalmas országot
teremteni?
Fölkerestem a Bevándorlási Hivatal fejét. Hála istennek,
akadt ott valaki, aki tudott franciául. De az officer azt mondta,
bogy bár ritkán küldenek vissza bárkit is, a láthatólag
betegeket vagy torzszülötteket nem eresztik be, úgyhogy az én
emberem aligha juthatott át a szűrőn. Ha pedig mégis átjutott
rajta, elmúlt tizenkét év. Lehet bárhol a kelettől nyugatig
háromezer mérföld hosszan elterülő országban.
Így hát visszamentem a városi hatóságokhoz, de ott azt
mondták, hogy öt kerülete van a városnak, de
lakónyilvántartás voltaképpen nincsen sehol. Az emberem
lehet Brooklynban, Queensben, Bronxban vagy Staten
Islanden. Így nincs más választásom, mint hogy itt maradok
Manhattan szigetén, és itt keresem a törvény elől menekülő
szökevényt. Micsoda feladat egy törvénytisztelő, becsületes
franciának!
A városházán az egyik nyilvántartás felsorolt vagy egy
tucatnyi Muhlheimet, de hiába próbálkoztam mindahánnyal.
Ha Smithnek hívnák, hazamennék most rögtön. Itt sok
mindenkinek van telefonja, és készült lista is a
telefontulajdonosokról, de Erik Muhlheim egy sincs köztük.
Az adóhivatalba is elmentem, de ott azt mondták, hogy a
nyilvántartásuk titkos.
A rendőröknél nagyobb szerencsével jártam. Találtam egy ír
tisztet, aki azt mondta, hogy bizonyos díj fejében utánanéz.
Tudom, hogy a „díj” a saját zsebébe került. Mindenesetre a
fickó elment, kisvártatva visszajött, és közölte, hogy egyetlen
Muhlheim nevűnek sem akadt dolga a rendőrséggel, de fél
tucat Mullerrel tud szolgálni, ha az segít. Fajankó.
Long Islanden van egy cirkusz, kimentem oda is
körülnézni. De azzal sem jutottam sehova. Próbálkoztam az
ottani hatalmas, Bellevue nevű kórházzal, de az ő
nyilvántartásukban sem szerepel ilyesféle torz képű ember, aki
ott kezeltette volna magát. Fogalmam sincs, hol kereshetném
ezek után.
E nagy sugárút mögött, az egyik piszkos utca kopott
szállodájában lakom. A jenkik íztelen raguit eszem, és
csapnivaló sörüket iszom. Keskeny ágyon alszom,
hazavágyom a magam Île St. Louis-i lakásába, meleg,
kényelmes ágyamba, feleségem párnás tompora mellé. Egyre
hidegebb lesz, egyre fogy a pénz. Haza akarok menni, szeretett
Párizsomba, civilizált városomba, ahol az emberek sétálnak,
nem pedig loholnak, ahol a konflisok nyugodtan hajtanak,
nem pedig észveszejtve versenyeznek, és ahol a villamosok
nem jelentenek halálos veszedelmet.
 Mindezt csak tetézi, hogy azt hittem, megszólalhatok
Shakespeare hitvány nyelvén, ahogyan hallottam némely
angol milordtól, aki Auteuil és Chantilly pályájára elhozta
versenyeztetni a lovait, de itt az emberek ki sem nyitják a
szájukat, csak hadarnak az orruk alá.
Tegnap, ugyanezen az úton találtam egy olasz kávéházat,
ahol illatos kávét, sőt Chiantit is mérnek. Persze nem
bordeaux-it, de az is jobb, mint ez a hólyagdagasztó jenki
árpalé. Nocsak, épp ott van ennek az életveszélyes útnak a
túloldalán. Beülök egy jó erős kávéra – csak az idegeim
kedvéért –, és utána elmegyek helyet foglalná a visszaútra.
 IV.

Cholly Bloom ördöge

LOUIE SÖRÖZŐJE, AZ ÖTÖDIK SUGÁRÚT
ÉS A HUSZONNYOLCADIK UTCA SARKÁN,
NEW YORK, 1906. OKTÓBER

Higgyétek meg, fiúk, van, amikor a világ legjobb dolga

riporternek lenni a világ leggyorsabb, legzajosabb városában.
Jó, jó, tudom, megesik, hogy naphosszat kell kutyagolni a
nagy semmiért, hogy számtalanszor kap rossz fülest az ember,
hogy nem adnak az agyasok interjút, hogy semmilyen sztori
nem akad horogra. Igaz? Barney, még egy kört, légy szíves!
Ühüm, előfordul (igaz, ritkán), hogy a városházán nincsen
semmi botrány, hogy nem válik el semmilyen híresség,
nincsen semmilyen hajnali hulla a Central Parkban, és ilyenkor
valóban elvész az élet sava-borsa. Ilyenkor végigcikázik
benned a gondolat: mi a francot keresek itt, minek
vesztegetem erre a drága időmet? Talán mégis át kellett volna
vennem apámtól a poughkeepsie-i gatyakereskedést. Ismerjük
mindannyian ezt az érzést.
De épp ez a lényeg. Épp ettől érdekesebb újságot csinálni,
mint Puoghkeepsie-ben krapekokra lábszárhüvelyt húzni.
Hirtelen, mint derült égből a villámcsapás, valami mégis
megtörténik, és ha van sütnivalód, világraszóló cikket
kanyaríthatsz belőle. Épp tegnap is történt velem valami
ilyesmi. Azt még el kell mondanom. Kösz, Barney.
Ott ülök abban a kávéházban. Tudjátok, a Felliniében. Ott a
Broadway és a Huszonhatodik utca sarkán. Pocsék napom
volt. Egész nap a Central Park-i gyilkosságok dolgában
kajtattam, de nem bírtam kiszimatolni semmit. A
főpolgármesteri hivatal üvöltözik a nyomozóhivatallal, az meg
nem talál semmi újat, ezért sündisznóállást vesz föl, és nem
hajlandó semmi közölnivalót mondani. Szóval minden jel
szerint fel kellett készülnöm, hogy azzal megyek vissza a
szerkesztőségbe, hogy egy fia hírem sincs, amit érdemes lenne
lehozni, így gondoltam magamban, bemegyek Fellini papához,
befalok egy olyan gyümölcsös-rumos fagylaltkelyhet.
Tudjátok, nyakon öntve csokikrémmel. Ismeritek? Lelket önt
az emberbe.
Zsúfolásig tele van a helyiség. Az utolsó fülkében ülök le.
Tíz perc múlva megjelenik egy pacák, olyan fancsali képet vág,
mint akinek éppen a bűneit olvassák a fejére. Körülnéz,
meglátja, hogy egyedül vagyok a fülkében, és odajön hozzám.
Udvarias, mint egy királyi herceg. Meghajol. Én bólintok.
Mond valamit holmi idegen nyelven. Én az üres székre
mutatok. Ő leül, kávét rendel. De nem azt mondja, hogy kávé,
hanem olyan affektáltan, hogy káféé. A pincér olasz, neki édes
mindegy. Én megállapítom magamban, hogy biztosan francia.
Miért? Mert franciának látszik. Minthogy volt nekem is
gyerekszobám, üdvözlöm. Franciául.
Beszélek franciául? Zsidó-e a főrabbi? Na jó, egy kicsit
gagyogok. Erre azt mondom neki: „Boun zsúúr, mösszijőr.”
Tudjátok, hogy adjam a derék New York-it.
Ettől aztán elborul a franciámnak az elméje. Elkezd
hadoválni franciául, amiből én egy szó nem sok, annyit se
értek. Ráadásul kétségbe van esve, már-már könnyeket hullajt.
Benyúl a zsebébe, és előhúz egy nagyon fontosnak látszó
levelet, viaszpecséttel meg mifenével a hátulján. Meglobogtatja
az orrom előtt.
Még mindig igyekszem udvariasnak lenni a bánatos
idegennel szemben. Pedig nagy a kísértés, hogy végezzek a
fagylalttal, az asztalra csapjam az árát, és szó nélkül
otthagyjam. De meggondolom magam, a fene rágja meg,
segítek ezen a palin, különben is, úgy látszik, neki rosszabb
napja volt, mint nekem, amivel elég sokat mondtam. Azzal
odahívom Fellini papát, hogy tud-e franciául. Soha. Csak
angolul meg olaszul, de angolul is csak szicíliai kiejtéssel.
Akkor elgondolkozom: ki a franc beszél itt a környéken
franciául.
Nos, ti biztos vállat vonnátok erre, lelépnétek, igaz-e? De ki
is hagytatok volna valamit. Én ellenben Cholly Bloom vagyok,
és van egy hatodik érzékem. És mi van alig egy-két sarokkal
odébb, a Huszonhatodik utca és az Ötödik sugárút
kereszteződésénél? A Delmonico. Hát persze, a Charlie
Delmonico csámcsogdája. És honnan származik a Delmonico
család? Jó, jó, tudom, Svájcból, de ott minden nyelven
beszélnek, és még ha Charlie már itt született is az
Államokban, hátha ragadt rá valamennyi francia.
Azzal kirángatom a franciát a kávéházból, és nem telik bele
tíz perc sem, ott állunk az Egyesült Államok leghíresebb
vendéglője előtt. Jártatok már ott? Nem? Szóval, az egészen
más, Politúrozott mahagóni, szilvakék bársony, bronzlámpák
az asztalokon, egyszóval valóban elegáns. És persze
méregdrága. Nem is bírnám megfizetni. Jön maga Charlie
Delmonico, és tudja. Ebből látszik meg a jó vendéglős, nemde?
Tudja az illemet, még ha egy utolsó csavargóval van dolga is.
Meghajol, és megkérdezi, mivel szolgálhat. Elmondom, hogy
összefutottam ezzel a franciával, akinek valami nagy-nagy baja
van, de nem értem, mi.
Nos, erre Mr. Delmonico udvarias kérdést intéz a
franciához, franciául, és az megint rákezd, mint a sorozatlövő,
és előveszi a levelet. Egy szót sem értek az egészből, ezért
körbenézek. Ötasztalnyira tőlem ül Fogadj-Egy-Milkóba Gates,
és az étlapot vizsgálja a dátumtól a fogpiszkálóig. Éppen
mögötte vacsorázik Gyémánt Jim Brady Lillian Russell-lel,
akinek olyan mély a dekoltázsa, hogy az SS Majestic is
elmerülne benne. Mellesleg tudjátok, hogyan eszik Gyémánt
Jim? Mondták már nekem, de soha nem hittem, tegnap este
viszont láthattam a saját két szememmel. Beül a székébe úgy,
hogy épp egy tenyérnyi távolság legyen a hasa és az asztal
között. Attól kezdve nem mozdul semmit, de addig tömi
magát, míg a hasa el nem éri az asztalt.
Ekkorra Charlie Delmonico befejezi. Elmagyarázza nekem,
hogy a francia, bizonyos Monsieur Armand Dufour, párizsi
ügyvéd, igen fontos küldetésben jött New Yorkba. Egy
nemrégiben elhunyt asszony levelét kell átadnia bizonyos Mr.
Erik Muhlheimnek, aki vagy New Yorkban él, vagy nem.
Minden követ megmozdított, de semmit nem talált. Én sem
találnék, vetem közbe, életemben nem hallottam ilyen nevű
emberről.
De Charlie a szakállát simogatja, mint aki nagyon erősen
gondolkozik, majd így szól hozzám:
– Mr. Bloom – közli rém hivatalosan –, hallott már az E. M.
Részvénytársaságról?
Na, most én kérdem tőletek, pápista-e a pápa? Hogyne
hallottam volna róla. Elképesztő vagyona van, és hét pecsét
alatt őrzik az egészet. Több részvényét jegyzik a tőzsdén, mint
bárkinek J. Pierpont Morgant leszámítva, márpedig J. E
Morgannál senki nem gazdagabb. S hogy le ne pipáljon,
hozzáteszem:
– Hát persze, az E. M.-torony a főhadiszállása.
– Úgy van – mondja Mr, Delmonico. – Meglehet, éppen az
E. M. Részvénytársaságot igazgató, rendkívüli titokba
burkolózó embert nevezik Erik Muhlheimnek.
Márpedig, ha Charlie Delmonico azt mondja, hogy
„meglehet”, akkor az azt jelenti, hogy tud valamit, de te nem
tőle hallottál róla. Két perc múlva már az utcán járunk, leintek
egy arra járó konflist, és már repülünk is a Park Row felé.
Látjátok már, miért a város legizgalmasabb dolga
riporternek lenni? Azzal indult a dolog, hogy segíteni akartam
egy búvalbélelt francián, s lám, itt a soha vissza nem térő
alkalom, hogy találkozzam New York legtitokzatosabb
remetéjével, magával a láthatatlan emberrel. Vajon sikerült is?
Rendeljetek még egy korsóval az aranyat érő főzetből, és
elmondom.
Megérkezünk a Park Row-ra, és felhajtunk a Torony
bejáratához. Magas, a szentségit. Hatalmas, a csúcsa tényleg az
eget súrolja. Minden E. M.-hivatal zárva, kint már sötétség
van, de az előtérben ég a villany, és az asztalnál portás ül.
Becsöngetek. A portás kijön. Elmagyarázom. Ő beenged
minket az előtérbe, és felhív valakit a belső telefonon. Biztosan
az, mert nem kell a központot tárcsáznia. Mond valamit, majd
hallgat. Végül közli, tegyük le a levelet, és a címzett meg fogja
kapni.
– Azt már nem, abba én nem megyek bele. Mondja meg az
úrnak odafönn – magyarázom a portásnak –, hogy a Mösszijőr
Dufour egészen Párizsból jött, hogy személyesen kézbesítse a
levelet.
 A portás ezt megismétli a telefonba, majd átadja a kagylót
nekem. Megszólal benne egy hang:
– Kivel beszélek?
Mondom:
– Mr. Charles Bloom.
A hang azt kérdi:
– Mi járatban van?
Nos, azt aligha fogom megmondani, hogy a Hearst
Lapkiadótól vagyok. Vagyok már olyan hétpróbás újdondász,
hogy tudjam, ennek közlésével csak magamat penderíttetném
ki. Úgyhogy azt mondom, a párizsi Dufour és Társai
Közjegyzők New York-i képviselője vagyok. Mire a hang
megint csak azt mondja:
– Nos, mi járatban van, Mr. Bloom? – úgy ugatva, akár egy
újfundlandi.
Erre megismétlem, hogy páratlan jelentőségű levelet kell
kézbesítenünk személyesen Mr. Erik Muhlheimnek.
– Ilyen nevű ember nincsen ezen a címen – mondja a hang –,
de ha a levelet a portásnál hagyja, gondoskodom róla, hogy a
címzetthez eljusson.
Ezt nem tűrhetem. Hazugság. Beszélhetnék, tudom is én,
magával Láthatatlan úrral is. Így megpróbálok blöffölni.
– Mondja meg Mr. Muhlheimnek, hogy a levelet bizonyos
Madame…
– Madame de Giry – segít ki az ügyvéd.
– Madame de Giry küldi – ismétlem meg.
– Várjon – felel a hang.
Megint várunk. A hang újból megszólal:
– Jöjjenek föl a harminckilencedikre.
Fölmegyünk. Voltatok már fönn valaha is harminckilenc
emelet magasságban? Nem? Nem akármilyen élmény. Be vagy
zárva egy ketrecbe, gép kattog körülötted, és repülsz föl az
égbe. Ráadásul a ketrec billeg is. Végre-valahára megáll, a
rácsot elhúzom, kilépünk. Ott áll egy fickó, a hang
tulajdonosa.
– Mr. Darius vagyok – szólal meg. – Kövessenek.
Bevezet minket egy hosszú, faburkolatú szobába, ahol
ezüsttel megterített, hatalmas tanácskozóasztal áll. Nyilván itt
kötik az alkukat, roppantják össze a vetélytársakat, vásárolják
föl a gyöngéket, és szaporítják a milliókat. Csinos, az óvilág
stílusa. A falakon olajfestmények függenek, és a túlsó végen
feltűnik egy kép, amely a többinél magasabbra van
felakasztva. Széles karimájú kalapot, zsinóros inget viselő,
bajuszos férfi mosolyog róla.
– Megnézhetem a levelet? – kérdezi Darius, miközben rám
szegezi tekintetét, mint cickányát elfogni készülő kobra. Jó, jó,
nem láttam még sem kobrát, sem cickányt, de el tudom
képzelni. Bólintok Dufournak, ő pedig leteszi a levelet a
fényezett asztalra, közé és Darius közé. Furcsa fickó, van
benne valami, amitől borsódzik a hátam. Koromfeketét visel:
fekete szalonkabát, fehér ing, fekete nyakkendő. Az arca
falfehér, mint az inge, vékony, csontos. A haja fekete, a szeme
ugyancsak szurokfekete, villódzik, de nem pislog. Azt
mondtam, kobra? Az.
De most figyeljetek, mert ez a fontos. Cigarettázhatnékom
támad, és rágyújtok. Hiba volt, több mint hiba. Alighogy a
gyufa megsercen, Darius nekem ront, akárha tőrt rántana elő a
hüvelyéből.
– Nyílt lángot itt tilos használni – csattan fel. – Kérem, oltsa
el a cigarettát.
Mármost még mindig ott állok az asztal végében, a sarki
ajtóhoz közel. Mögöttem félhold alakú asztal áll a falhoz tolva,
rajta ezüsttál. Odalépek, hogy elnyomjam benne a csikket. A
tál mögött hatalmas ezüsttálca, egyik széle az asztalnak, másik
széle a falnak van támasztva, így egy kicsit megdöntve áll.
Ahogy a cigarettavéget elnyomom, belenézek a tökéletesen
tükröző tálcába. A szoba túlsó végén a magasan függő
festmény, amely a mosolygós pasast ábrázolta, látom,
megváltozott. A széles karimájú kalap, igen, ott van, de ami
alatta van, attól az arctól rémületükben még a vörös ördögök
is kiesnének a nyeregből.
A kalap alatt valami maszkféleség látszik, amely az arcot
háromnegyedrészt elfödi. Alóla a szájnak csak
összemarcangolt cafata tűnik ki. Az álarc mögül pedig egy
szempár mint fúró hasít belém. Felordítok, és megfordulva a
képre mutatok.
– Ki az ördög az? – üvöltöm.
– A nevetőlovag, Frans Hals festménye – feleli Darius. –
Sajnos nem eredeti, az Londonban van, de másolatnak
megteszi.
És való igaz, a nevető pasas visszajött, bajusszal, zsinóros
inggel és mindennel. De nem vagyok ütődött, és tudom, mit
láttam. Mindenesetre Darius kinyújtja a kezét, és felveszi a
levelet.
– Biztosíthatom önöket – mondja –, Mr. Muhlheim egy órán
belül kézhez kapja a levelet. – Ugyanezt elismétli Dufournak
franciául. Az ügyvéd rábólint. Ha ő meg van elégedve, én
aligha tehetek egyebet. Elindulunk az ajtó felé. Mielőtt
odaérnénk, megszólal mögöttem Darius:
– Mellesleg, Mr. Bloom, melyik újságnak dolgozik? –
Hangja akár ezer borotvapenge.
– A New York Americannek – motyogom.
 Azzal elmegyünk. Le az utcára, beszállunk a konflisba,
visszahajtatunk a Broadwayre. A franciát leteszem, ahol kéri,
én meg továbbmegyek a szerkesztőségbe. Elvégre ördögöm
volt, nemde?
Nem. Az éjszakai szerkesztő fölnéz rám, és azt mondja:
– Cholly, te be vagy rúgva.
– Még hogy ééééén? Italnak még a közelében sem jártam –
mondom. És elmesélem neki a kalandomat. Már befejezném,
de közbevág. Micsoda történet, hm? Ezt nem engedheti.
– Igen – mondja –, találtál egy francia ügyvédet, és segítettél
neki a címzetthez eljuttatni a rábízott levelet. Nagy dolog. De
kísértetek nem voltak. Épp most hívott föl az E. M.
Részvénytársaság vezére, bizonyos Mr. Darius. Azt mondja,
hogy jártál náluk ma este, és egy levelet adtál át neki
személyesen, de aztán elvesztetted a fejed, és üvöltözni
kezdtél, hogy kísértetek vannak a falban. Hálásan köszöni a
levelet, de perrel fenyeget, ha elkezded gyalázni a vállalatát.
Mellesleg a kopók megfogták a Central Park-i gyilkost. Tetten
érték. Üljél csak le gyorsan, és segíts!
Így egy szó sem jelent meg. Én mondom, fiúk, nem ment el
az eszem, nem voltam részeg. Valóban láttam azt az arcot a
falban. Tudjátok meg, az egyetlen olyan emberrel söröztök, aki
a tulajdon két szemével látta Manhattan fantomját.
 V.

Darius révülése
HASISHÁZ, LOWER EAST SIDE,
MANHATTAN, 1906. NOVEMBER

Érzem, ahogy belém hatol a füst, a selymes, csábító füst. Ha

becsukom a szemem, itt tudom hagyni ezt a hitvány, ócska
nyomortanyát, és egy szál magamban beléphetek a
megismerés kapuin annak az Úrnak az országába, akinek
szolgálok.
A füst megtisztítja… a hosszú, tömör arannyal kikövezett és
körülfalazott járatot. Ó, milyen gyönyörűség az arany!
Megtapintani, megsimogatni, érezni, birtokolni. És odavinni
neki, az arany istenének, az egyetlen igaz istenségnek.
Amióta a berber tengerparton megtaláltam őt, én, hamis
örömfiú nagyobb dolgokra lettem hivatott, mind több
arannyal igyekszem neki áldozni, és mind többet igyekszem a
füstből szívni, hogy színe elé járulhassak…
Bemegyek a hatalmas aranyterembe, ahol a kohók búgnak,
és a csapokból újra és újra végtelen aranyfolyamok zubognak
alá… Még több füst, kohófüst keveredik el a többivel a
számban, torkomban, véremben, agyamban. És ebből a füstből
örökkön-örökké ő szól…
 Meghallgat engem, tanácsokat ad, és mint mindig, igaza
van… Itt van már, érzem jelenlétét…
– Uram, nagy isten, Mammon, térdre borulok előtted. A
tőlem telhető legjobban szolgállak annyi éve, királyi széked elé
hoztam földi gazdámat és hatalmas vagyonát. Könyörgök,
hallgass meg, mert tanácsodat és segítségedet kérem.
– Hallgatlak, szolgám. Mi nyomja a szíved?
– Akinek idelenn szolgálok, azzal az emberrel valami…
Valami megszállta, amit fel nem foghatok.
– Bővebben.
– Amióta csak ismerem, amióta csak pillantást vetettem
förtelmes ábrázatára, egyetlen rögeszméje volt. Ezt erősítettem
és bátorítottam benne mindig és mindenütt. Mindenáron
sikert akar aratni a világban, amely szerinte összefogott ellene.
Ezt a megszállottságát kormányoztam én a pénzszerzés, a még
több pénz szerzése felé, és végül így állítottam őt a
szolgálatodba. Így tettem, nemde?
– Ragyogó munkát végeztél, szolgám. Vagyona napról
napra gyarapodik, és te biztosítod, hogy az egész nekem
szolgáljon.
– Újabban, Uram, mintha valami más is megszállta volna a
gazdámat. És nemcsak az idejét, de a pénzét is elrabolja. A
gazdámnak mintha minden gondolata csak az opera körül
forogna. Márpedig az operából hasznot húzni nem lehet.
– Tudok róla. Fölösleges hiábavalóság az egész. Mennyit
áldoz a vagyonából ennek a bálványnak?
– Eddig csak töredéknyit. De attól tartok, elvonja a
figyelmét aranybirodalmad gyarapításától.
– Nem foglalkozik már pénzszerzéssel?
– Dehogynem. E téren minden maradt a régiben. Eredeti
ötleteit, stratégiáit, páratlan leleményességét, amelyet én
második látóképességének tartok, megőrizte. A tanácstermi
üléseken továbbra is én elnökölök. Kifelé, a világ felé én
vezénylem a nagy átvételeket, én építem az egybeolvadások és
befektetések mind nagyobb birodalmát. Én teszem tönkre a
gyengéket és tehetetleneket, én lelem gyönyörűségem
könyörgéseikben. Én emelem fel a lakbéreket a
nyomornegyedekben, én üríttetem ki a lakóházakat és
iskolákat gyárak és pályaudvarok számára. Én bujtom fel és
vesztegetem meg a városi hivatalnokokat, hogy nekem
engedelmeskedjenek. Én írom alá a rendeléseket, amelyek
alapján társaságunk az ország bármely szegletében felvásárolja
a növekvő iparágak érdekeltségeit vagy részvényeit. De az
utasítások részleteit, a kampányterveket a gazdám dolgozza
ki, sőt az én teendőimet is ő határozza meg.
– Netán tévedni kezd ítéletében?
– Nem, Uram. Tévedhetetlen, mint mindig. Merészsége és
előrelátása láttán a tőzsdén mindenkinek eláll a szeme-szája,
még ha azt nekem tulajdonítják is.
– Akkor meg mi a baj?
– Azon tűnődöm, Uram, hogy vajon nem jött-e el az ideje
annak, hogy a gazdám eltávozzék, én pedig az örökébe lépjek.
– Szolgám, nagyszerű munkát végeztél, de csak azért, mert
teljesítetted a parancsaimat. Tehetséges vagy, ez igaz, és ezzel
tisztában vagy te magad is, mi több, hűséges is vagy hozzám.
Erik Muhlheim azonban több náladnál is. Arany dolgában
ritkán találni igazi lángelmét. Nos, ő ilyen, de más erényekben
is bővelkedik. Egyetlen indulat vezérli: az embergyűlölet. És a
te irányításod mellett nemcsak vagyonszaporító zseninek
bizonyult, hanem olyannak is, akit nem fertőzhet meg a
gátlások, az elvek, a szánalom, a könyörületesség mételye,
akit, akárcsak téged, nem fertőzhet meg semminemű szeretet.
Álmodni se lehetne jobb emberi eszközt. Egy napon persze az
ő ideje is lejár, és megparancsolhatom, hogy végezz vele.
Azért, természetesen, hogy az örökébe lépj. „A Föld minden
országát” ígértem egykor valakinek. Neked Amerika egész
pénzbirodalmát ígérem. Megcsaltalak valaha is?
– Soha, Uram.
– És te, te megcsaltál engem?
– Soha, Uram.
– Akkor úgy legyen. Hadd folytatódjék a dolog egy darabig.
De mesélj még gazdád új megszállottságáról és annak okáról.
– Könyvtárának polcai mindig is rogyadoztak az
operaszövegkönyvektől és az operákról szóló művektől. De
amikor elintéztem, hogy ne kaphasson külön, elfüggönyözött
páholyt a Metropolitanben, úgy tetszett, többé nem
foglalkoztatja a dolog. Most azonban milliókat fektetett be egy
rivális operaházba.
– Eddig minden vesztesége megtérült, többszörösen is.
– Ez igaz, de a mostani vállalkozásán csak rajtaveszthet,
még ha a kára alig haladja is meg összes vagyonának az egy
százalékát. De ezt még tetézi valami más is. Megváltozott a
kedélyállapota is.
– A kedélyállapota? Hogyhogy?
– Nem tudom, Uram. Legfeljebb azt, hogy azután
kezdődött, hogy titokzatos levelet kapott Párizsból, ahol
egykor élt.
– Gyerünk, folytasd!
– Két ember jött. Az egyik egy semmirekellő New York-i
skribler, de ő csak kalauzolt. A másik, aki párizsi ügyvéd,
hozta a levelet. Felnyitottam volna, de a gazdám figyelt.
Amikor emezek elmentek, ő lejött, elvette a levelet. Leült, és
ott a tanácskozóasztalnál elolvasta. Úgy tettem, mintha
elmennék, de az ajtórésen át figyeltem. Amikor fölállt, úgy
tetszett, megváltozott.
– És azóta?
– Azelőtt csupán csendestársa volt Hammersteinnek, az új
operaház építőjének és legfőbb mozgatójának. Hammerstein
gazdag, de össze sem hasonlítható Muhlheimmel. Az ő
felajánlása nélkül soha nem épül fel az új operaház.
A levél óta azonban egyre elszántabban foglalkozik az új
operaház dolgával. Már korábban elküldte Hammersteint
Párizsba, hatalmas összeget bocsátva a rendelkezésére, hogy
győzze meg Nellie Melba művésznőt, hogy újévkor lépjen föl
New Yorkban. Most azonban azt az eszeveszett üzenetet
küldte Párizsba, hogy Hammerstein nyerjen meg egy másik
primadonnát is: Melba nagy vetélytársát, a francia énekesnőt,
Christine de Chagnyt.
Belefolyt művészeti döntésekbe is, elhatározta, hogy a
nyitóesten nem Bellini operáját, hanem valami mást mutatnak
be, teljesen eltérő szereposztással. De kiváltképpen az a nagy
változás, hogy az estjeit írással tölti.
– Írással? És ugyan mit ír?
– Zenét, Uram. Hallom, hiszen fölöttem lakik. Minden
reggel újabb dallamfoszlányt hallok. Éjnek évadján lehallatszik
az orgonaszó – a nappalijába ugyanis fölépíttetett egy egész
orgonát. Nekem botfülem van, nem értek semmit a zenéből, de
azt hiszem, tulajdon operáját komponálja. Épp tegnap reggel
bízta meg a keleti part leggyorsabb postahajóját, hogy a mű
eddig elkészült részét Párizsba vigye. Mitévő legyek?
– Ostobaság az egész, kedves szolgám, de viszonylag
ártalmatlan. Költött-e több pénzt szánalmas operaházára?
– Nem, Uram, de aggódom az örökségemért. Valamikor
régen megesküdött, hogy bármi történjék vele, teljes, sok
százmillió dolláros birodalmát én öröklöm, és így neked
ajánlhatom fel áldozatul. Most attól félek, hogy meggondolja
magát. Hogy a vagyonát valami alapítványra hagyja, amely
ostoba operaőrületét szolgálja.
– Balga szolga. Te vagy a fogadott fia, örököse, utódja, a
sors akarata, hogy te vedd át tőle aranybirodalmát és hatalmát.
Nem esküdött meg rá? De még inkább, nem esküdtem meg rá
én? És lehet engem legyőzni?
– Nem, Uram, mindenható isten vagy.
– Akkor nyugodj meg. De meggondolva a dolgot, egyet
mondok. S ez nem tanács, hanem kifejezett parancs. Ha netán
azt észlelnéd, hogy teljes örökségedet – azaz összes pénzét,
aranyát, hatalmát, birodalmát – valami fenyegetné, azt
kíméletlenül és haladéktalanul pusztítsd el. Világos?
– Világosabb nem is lehetne, Uram. Köszönöm. Parancsodat
értettem.
 VI.

Gaylord Spriggs operaítész cikke

THE NEW YORK TIMES,
1906. NOVEMBER

New York városának és környékének minden

operaszerelmese, örömhírt mondok. Kitört a háború!
Tévedés ne essék, nem a spanyol–amerikai küzdelem
kezdődött el újra, melynek során a San Juan-hegyi csatában
elnökünk, Teddy Roosevelt vitézi bátorságról tett bizonyságot.
A háború az opera világán belül, tulajdon városunkban tört ki.
És mitől volna ez örömhír? Mert a csapatok a világ legkiválóbb
énekeseiből fognak állni, a muníciót olyan pénz adja, amelyről
többségünk a legmerészebb álmaiban sem álmodna, és a
nyertesek a legmagasabb színvonalú opera szerelmesei
lesznek.
De hadd kezdjem a kezdet kezdetén, miként a Szív Király
mondja Lewis Carroll Alice Csodaországban című újabb
remekművében, amely fantazmagóriához egyre inkább
hasonlít a New York-i operavilág. A rajongók minden
bizonnyal tudják, hogy 1883 októberében nyílt meg a
Metropolitan Operaház, a nyitó előadáson Gounod Faustját
mutatták be, és ezzel New York a világopera élvonalába lépett,
a Covent Garden és a La Scala mellé.
 De vajon miért kellett egyáltalán megnyitni az operának ezt
a csodálatos otthonát, amely a világ legnagyobb, 3700
férőhelyes nézőterét foglalja magában? Ugyan miért? Hát a
sértődöttségért és a pénzért. A kettőnek együtt pedig igen
nagy hatalma van. A város új arisztokráciájának leggazdagabb
és legkiválóbb tagjai mélységesen megsértődtek, amiért nem
kaphattak külön, foglalt erkélyeket a régi zeneakadémián,
amely megszűnéséig a Tizennegyedik utcában állott.
Ezért összedugták a fejüket, mélyen a zsebükbe nyúltak, és
immáron rendszeresen örvendenek operaházuknak, olyan
stílusnak és kényelemnek megfelelően, amilyet a Mrs. Astor-
féle Négyszázak Listáján szereplők megszoktak. És micsoda
dicsőségben részesített minket az évek során a Met, és részesít
továbbra is Mr. Heinrich Conreid ihletett direktorsága alatt.
De azt mondtam, „háború”? Igen, azt. Mert új Lochinvar, új
balladai hős tűnik föl az ég alján, hogy lélegzetelállító nevek
egész tömegével hívja ki párviadalra a Metropolitant.
Nem sokkal azután, hogy a dohánymilliomos színházépítő
és -tervező Oscar Hammerstein operaépítési kísérlete
kudarcba fulladt, éppen most fejezte be a pazarul feldíszített
Manhattan Operaházat a Nyugati Harmincnegyedik utcában.
Igaz, az épület maga kisebb, de fényűző díszítéseivel, lakályos
üléseivel és párját ritkító akusztikájával joggal hívhatja
versenybe a Metet, hiszen minőséget állít szembe a
mennyiséggel. De miben áll ez a minőség? Nos, nem másból,
mint magának Nellie Melba művésznőnek a hangjából.
Igen, ez az első örömhírünk a háborúról. Melba művésznő,
aki mind ez idáig rendíthetetlenül ellenállt, hogy az Atlanti-
óceánon átkeljen, most elfogadta a meghívást, igaz, szédületes
összegért. Megbízható párizsi forrásom szerint ez a dolognak
csak az egyik csattanója.
 Az utóbbi egy hónapban Mr. Hammerstein egyebet sem
tett, mint hogy körüludvarolja az ausztrál dívát a Grand
Hotel-beli lakosztályában – a szállodát mellesleg ugyanaz a
Garnier építészgéniusz tervezte, aki a párizsi Operaházat is,
ahol Melba művésznő oly gyakran fellép. Az énekesnő először
elutasította a meghívást. Erre Hammerstein fellépésenként
1500 dollárt kínált – képzeljük csak el! Melba továbbra sem
engedett A férfi a fürdőszoba kulcslyukán kiabált be, hogy a
díjat ismét felemeli. Most már esténként 2500 dollárra.
Hihetetlen! Azután 3000-re is fölment, olyan operaházban,
ahol 15 dollárt kap a kórus hetente, és 3 dollárt fellépésenként.
Hammerstein végül behatolt a díva magánlakosztályába, és
ezerfrankosokat szórt szét a földön. Az amerikai a művésznő
tiltakozásai ellenére folytatta a pénzdobálósdit, egészen
távozásáig. Midőn Nellie Melba művésznő utóbb
megszámolta, a perzsaszőnyegen szétszórt summa 100 000
francia frankra, azaz 20 000 dollárra rúgott. Beszámolók
szerint a pénz a rue Lafitte-on székelő Rothschildékhoz került
letétbe, de a művésznő immár nem tudott ellenállni a
rohamnak. Beleegyezett s eljön. Végtére is egykor ő maga is
ausztrál parasztfeleség volt, aki nyilván tudja, hogy mennyire
lehet megkopasztani a birkát.
Ha ez volna minden, már ez is szívszélhűdést okozna a
Broadwayn és a Harminckilencedik utcában, ahol Mr. Conreid
keményen kezében tartja a gyeplőt. De van más is. Mert Mr.
Hammerstein szerződtette Alessandro Goncit, a már
halhatatlan Enrico Carusónak kiválóságban és hírnévben
egyedüli vetélytársát, hogy a nyitó előadáson elénekelje a
tenor főszerepet Signor Gonci kíséreteképpen olyan nagy
nevek is szerepelnek a kínálatban, mint Amadeo Bassi és
Charles Dalmores, továbbá fellép még két bariton is, Mario
Ancona és Maurice Renaud, illetve egy másik szoprán, Emma
Calvé.
Ez már önmagában is elég volna New York operaszerető
közönségének összeugrasztásához. De még mindig van valami
a tarsolyban. Némely szószátyár bennfentesek tudni vélik,
hogy pusztán a saját vagyonával Mr. Hammerstein nem
engedhetne meg magának efféle nagyzolást. Kell lennie
valamilyen titkos Krőzusnak, aki meghatározza a célpontokat,
irányítja a szálakat, és végül nyilván állja a számlákat. De ki
lehet ez a láthatatlan pénzosztó, ki lehet Manhattannek ez a
fantomja? Akárki is az, ezúttal a tönkretételünkre tett minden
eddigi lépését felülmúlta. Mert ha van valaki, akinek neve úgy
hat Nellie Melbára, mint vörös posztó a bikára, akkor az
egyedüli vetélytársa, a fiatalabb és varázslatos szépségű
arisztokrata, Christine de Chagny, akit Olaszország-szerte La
Divinaként ismernek.
Micsoda? Hallom felkiáltásotokat. Képtelenség, hogy ő is
eljöjjön. De bizony eljön! És ebben valami nagy titok, kettős
titok lappang.
Az egyik az, hogy miként Nellie Melba művésznő, La
Divina is mindig elutasította az Atlanti-óceánon való átkelést,
mondván, hogy az ilyen expedíció túlságosan sok idejét
emésztené fel, és túlságosan sok kellemetlenséggel jár. Éppen
ezért egyik díva sem méltatta kegyeire a Metropolitant.
Ugyanakkor miközben Melba művésznőt a felajánlott
csillagászati summa csábította el, addig de Chagny grófnő
tudvalevőleg teljességgel védett a dollár csáberejével szemben,
akármilyen összegről essék is szó.
Ha az ausztrál énekesnőt az özönlő dollárok érve győzte
meg, akkor milyen érv győzhette meg a fiatal arisztokrata
hölgyet? Ezt egyszerűen nem tudjuk – egyelőre.
 A második titok abban van, hogy a Manhattan Operaház
nagy hirtelen megváltoztatta műsorát. Mielőtt útnak indult
Párizsba, hogy világhíres dívákat keressen, Mr. Hammerstein
bejelentette, hogy a december 1-jei nyitó előadáson Bellini A
puritánok című operáját mutatják be.
A mesterek már készítették a díszleteket, a nyomda már
szedte a programfüzetet. De most hallom, hogy a láthatatlan
pénzosztó ragaszkodik a műsor megváltoztatásához. A
puritánokról már szó sincs. Helyette ősbemutató lesz. A
Manhattan vadonatúj operát mutat be, mégpedig ismeretlen,
sőt mi több, névtelen szerzőtől. Ilyen félelmes kockázatot
vállalni! Soha nem hallott ilyet a világ! Túlságosan is
meghökkentő.
És a két primadonna közül melyik lép fel ebben az új,
ismeretlen műben? Ketten együtt aligha. Ki érkezik meg
előbb? Ki énekel majd Goncival együtt egy másik világhírű
művésznek, Cleofonte Campanini karmesternek a félelmetes
intéseire? Ketten együtt aligha. Hogyan vág majd vissza a
Metropolitan, különösen, ha az évadot az igen kockázatos
Saloméval nyitja meg? Mi a címe ennek a soha nem látott, soha
meg nem próbált alkotásnak, amelynek bemutatásához a
Manhattan ragaszkodik? Vajon bődületes bukás lesz belőle?
New Yorknak van elég osztályon felüli szállodája, hogy a
két primadonnának ne kelljen egy tető alatt megszállnia, de
vajon lesz-e külön hajó is? Franciaországnak két hajója, a La
Savoie és a La Lorraine vetekedhet a hölgyek kegyeiért. De az
egyiknek emezt, a másiknak amazt kell választania. Ó,
operaszerelmesek, micsoda télnek nézhetünk elébe!
 VII.

Pierre de Chagny leckéje

LORRAINE ÓCEÁNJÁRÓ, LONG ISLAND-I SZOROS,
1906. NOVEMBER 28.

– Nos, milyen óránk van ma, Pierre fiam? Szerintem latin.

– Muszáj, Joe atya? Mindjárt beérünk a New York-i
kikötőbe. A kapitány mondta anyának reggeli közben.
– De most még Long Island mellett megyünk el, semmit
sem lehet látni, csak ködöt és homokot. Ilyenkor lehet csak
igazán agyonütni az időt Caesar gall háborújával. Nyisd csak
ki a könyved ott, ahol abbahagytuk.
– Olyan fontos ez, Joe atya?
– Nagyon fontos.
– De mitől olyan fontos az, hogy Caesar lerohanta Angliát?
– Hát, ha római legionárius volnál, aki vademberek lakta
idegen földre menetel, fontosnak gondolnád. Ha pedig ősbrit
volnál, és a római sasokat látnád felvonulni a partokon, akkor
is.
– De nem vagyok római katona, ősbrit pedig végképp nem.
Modern francia vagyok.
– Akit tisztem, Isten tartson meg minket, megfelelő
oktatásban és erkölcsi nevelésben részesíteni. Nos, amidőn
Caesar először elfoglalta, csak Britannia néven ismerte a
szigetet. Kezdd az oldal tetején.
– „Accidit ut eadem node luna esset plena.”
– Jó. Fordítsd.
– „Elesett…” A nocte éjjelt jelent. „Elesett az este…
Beesteledett?”
– A csudát esteledett be. Már régen éjszaka van. Caesar
fölnéz az égre. Az accidit azt jelenti, hogy „megesik” vagy
„megtörténik”. Kezdd el újra!
– „Megtörtént ugyanazon az éjszakán, hogy teli volt a
hold.”
– Egy fokkal jobb, de most próbáld meg úgy, hogy értelme
is legyen.
– Történt, hogy ugyanazon az éjszakán telihold volt.
– Úgy bizony, telihold volt. Könnyű dolgod van Caesarral.
Katona volt, és világos, katonás nyelven fogalmazott. De ha
majd elővesszük Ovidiust, Horatiust, Juvenalist és Vergiliust,
akkor aztán törheted a fejed. Miért írja azt, hogy esset, nem
pedig erat?
– Coniunctivus.
– Helyes. Ezt már szeretem. Valamennyi kétely van a
dologban. Nem volt szükségképpen telihold, de történetesen,
mintegy véletlenül, az volt. Ezért a kötőmód. Caesar
szerencséjére telihold volt.
– Miért, Joe atya?
– Azért, fiam, mert éppen idegen országot készült
meghódítani. És akkor még nem voltak erős fényszórók. Nem
voltak szikláktól óvó világítótornyok. A sziklák közt lapos,
murvás helyet kellett Caesarnak keresnie. Így a holdfény sokat
segített.
– Elfoglalta Írországot is?
 – Nem. A vén Hibernia érintetlen maradt a következő
ezerkétszáz évben, még jóval azután is, hogy Szent Patrik
elhozta nekünk a kereszténységet. De akkor már nem a
rómaiak, hanem a britek rohantak le minket. De te ravasz kis
róka, így akarod elterelni a figyelmemet Caesar gall
háborújáról?!
– De nem beszélgethetnénk inkább Írországról, Joe atya?
Már bejártam csaknem egész Európát, de Írországot soha nem
láttam.
– Miért is ne? Caesar Pevensey-öbölbeli partraszállása
várhat holnapig is. Mit kívánsz tudni?
– Gazdag családból származik, Joe atya? Az ön szüleinek is
szép kastélya volt, jókora birtok közepén, mint az én
szüleimnek?
– Nem, fiam, a szüleim nem voltak gazdagok. Mert
Írországban a nagy birtokok többsége angolok vagy
elangolosodott írek kezében van. A Kilfoyle-ok története
visszanyúlik az angol hódoltság előtti időkbe. És az én
családom csupa szegény parasztból állt.
– Az írek többsége szegény?
– Nos, a falusiaknak valóban nem telik ezüstkanálra.
Nagyobbrészt kicsi darab földeket vesznek bérbe, és azon
igyekeznek megtermelni a mindennapi betevőt. Ilyen
családból származom én is. Mullingar városa mellett, egy
tanyán éltünk. Apám napkeltétől napnyugtáig túrta a földet.
Kilencen voltunk testvérek, én a másodszülött fiú. Burgonyán
meg répán éltünk, amit összekevertünk a két tehenünk adta
tejjel.
– De Joe atya tanulhatott?
– Hogyne tanulhattam volna. Meglehet, Írország szegény,
de bővelkedik a szentekben, tudósokban, költőkben és
katonákban, illetve, egyre kevésbé, a papokban. Az írek sokat
adnak Isten szeretetére és a nevelésre-oktatásra, mégpedig
ebben a sorrendben. Így mindannyian eljártunk a falusi
iskolába, ahol apátok tanítottak. Három mérföldet tettünk meg
oda-vissza, mezítláb. Nyáron sötétedésig és szünidőben
mindig kinn dolgoztunk apánkkal a földön. Utána
gyertyafénynél írtuk meg a leckét, míg el nem nyomott minket
az álom. Mi, nagyobbak, öten aludtunk egy ágyban, a kicsiket
szüleink a saját ágyukba dugták.
– Mon Dieu, nem volt a házukban tíz szoba?
– Ide figyelj, kisfiam, a te kastélybeli szobád nagyobb, mint
a mi egész tanyasi házunk. Jobb dolgod van, mint gondolnád.
– Joe atya elég messzire elkerült az otthonától.
– Bizony messzire, és naponta elgondolkodom, hogy az Úr
miért volt hozzám ilyen kegyes.
– Az a lényeg, hogy tanulhatott.
– Igen, tanulhattam. Az apátok szeretettel, türelemmel és
olykor veréssel töltötték fejünkbe a tudományt. Olvasás, írás,
összeadás, latin, történelem és egy kevés földrajz, mert az
apátok soha nem jártak sehol, s nem feltételezték rólunk, hogy
mi valaha is elmegyünk onnan.
– Miért ment éppen lelkésznek?
– Hát az úgy volt, hogy iskola előtt minden reggel misén
vettünk részt, és vasárnap persze családostul. Később
ministráltam is, és valami a miséből magával ragadott.
Fölnéztem az oltár fölött álló fafeszületre, és gyakran
eltűnődtem, hogy ha ő ezt tette értem, akkor talán nekem is
illene tennem érte valamit. Jó tanuló voltam, és mielőtt
befejeztem volna az iskolát, megkérdeztem, van-e rá mód,
hogy papnak tanuljak.
 Tudtam, hogy a bátyám előbb-utóbb átveszi a gazdaságot,
és ha elmegyek, eggyel kevesebb éhes szájnak kell majd enni
adnia. Nemcsak rajtam múlott. Gabriel atya levelet adott a
kezembe, és beküldött Mullingarba, elbeszélgetésre, ott meg
felvettek a kildare-i szemináriumba. Sok-sok mérföldre esett
az a város tőlünk. Nagy kalandnak számított odautazni.
– Most meg jön velünk Párizsba és Londonba,
Szentpétervárra és Berlinbe.
– Igen, de ez csak most van így. Süvölvénykoromban nagy
kalandnak hittük, hogy lovas kocsival Kildare-be megyek.
Azzal ismét elbeszélgettek velem, fölvettek, én pedig éveken át
tanultam, míg el nem jött fölszentelésünk napja. Sokan voltunk
az évfolyamon, s maga a bíboros érsek jött el Dublinből
felszentelni minket. A szemináriumot kijárva azt gondoltam,
kiküldenek valami nyugati, mondjuk, connaughti, isten háta
mögötti faluba szerény plébánosnak. És ezt boldog örömmel el
is fogadtam volna.
Hanem akkor a dékán hívatott. Volt nála valaki, akit nem
ismertem. Kiderült, hogy ő Delaney clontarfi püspök, és hogy
személyi titkárra van szüksége. Azt mondták, hogy jó a
kézírásom a sok írnivalóhoz, és megkérdezték, szeretném-e az
állást. Már-már túl szépen hangzott ahhoz, hogy igaz legyen.
Huszonegy éves voltam, és hívtak, hogy lakjam a püspöki
palotában, és titkárkodjam az egész egyházmegyéért felelős
embernek.
Így elmentem Delaney püspökkel, ezzel a kiváló és szent
emberrel, öt évet töltöttem Clontarfban, és sok mindent
megtanultam.
– Miért nem maradt ott, Joe atya?
– Azt gondoltam, maradok, amíg az egyház nem talál
nekem egyéb feladatot. Mondjuk, kihelyez egy dublini, corki
vagy waterfordi plébániára. De a gondviselés másként akarta.
Tíz évvel ezelőtt a pápai nuncius, a pápának egész Britanniáért
felelős követe eljött Londonból, hogy meglátogassa ír
tartományait, és három napot töltött Clontarfban. Massini
bíborosnak volt persze kísérete is, és ehhez tartozott egy
bizonyos monsignore Eamonn Byrne, a római ír kollégium
tagja. Elég sok időt töltöttünk el így együtt, és csakhamar
összemelegedtünk. Kiderült, hogy szomszédos falvakban
születtünk, csak ő jó néhány évvel korábban, mint én.
A bíboros ment tovább a maga útján, és nem is gondoltam
semmire. Hanem négy hét múlva levél jött a római ír
kollégiumból: hívtak, tanuljak ott. Delaney püspök sajnálta,
hogy elmegyek, de áldását adta rám, s biztatott, éljek a
kínálkozó alkalommal. Összecsomagoltam minden holmimat
egy táskába, és felszálltam a dublini vonatra. Dublint is
nagynak gondoltam, mígnem a komp és egy másik vonat el
nem vitt Londonba. Elképzelni sem tudtam, hogy van ilyen
hatalmas és pompás város.
Aztán hajóra szálltam, hogy átkeljek a Csatornán. Majd
újabb vonatozás után megérkeztem Párizsba. Egy újabb
lenyűgöző látvány, alig akartam hinni a szememnek. Továbbra
is vasúton folytattam az utazást, át az Alpokon, le egészen
Rómáig.
– Meglepte Róma?
– Mi az hogy! Letaglózott, elkápráztatott. Ott voltam
magában a Vatikánban, a Sixtus-kápolnában, a Szent Péter-
bazilikában, magától a szentatyától vettem az Urbi et orbi
áldást. S egyre azon tűnődtem, hogyan lehetséges az, hogy egy
Mullingar melletti krumpliföldről származó fiú eljuthat idáig,
részesülhet ebben a kiváltságban. Levelet írtam a szüleimnek,
mindenről beszámoltam benne, ők pedig körbehordozták azt,
s így maguk is hírnevet szereztek.
– De most miért él velünk, Joe atya?
– Hát, Pierre fiam, a gondviselés útjai kifürkészhetetlenek.
Hat évvel ezelőtt édesanyád Rómában lépett föl. Én nem
tudok semmit az operáról, de a társulatnak történetesen egy ír
tagja szívrohamban összeesett a színfalak mögött. Szalajtottak
valakit papért, és aznap este épp én voltam szolgálatban.
Szerencsétlen emberrel nem tehettem egyebet, mint hogy
föladjam rá az utolsó kenetet, de az embert édesanyád
kérésére az öltözőjébe vitték így találkoztunk. Édesanyád
nagyon kétségbe volt esve. Igyekeztem megvigasztalni,
elmagyaráztam neki, hogy Isten soha nem akar rosszat, még
akkor sem, ha visszavesz magához valakit a gyermekei közül.
Korábban feladatomnak tartottam, hogy megtanuljak olaszul
és franciául, s így anyáddal franciául beszéltünk. Némiképp
meg is lepődött, hogy nemcsak e két nyelven, hanem angolul
és írül is beszélek.
Neki is voltak azonban problémái. Az éneklés miatt folyvást
úton volt, Európát járta, hol Oroszországban, hol
Spanyolországban, hol Londonban, hol Bécsben lépett föl.
Apádnak többet kellett odahaza, Normandiában tartózkodnia,
hogy igazgathassa birtokait. Te pedig elmúltál hatéves, kissé
elvadultál, mert a nevelésedet folyton megzavarta az örökös
utazás, de még túl kicsi voltál ahhoz, hogy internátusba
adjanak, és anyád sem akart elszakadni tőled. Erre én
fölvetettem, hogy fogadjanak melléd állandó nevelőt, aki
elkísér benneteket minden utatokra. Anyád ezen erősen
elgondolkozott, én pedig hazamentem a kollégiumba tanulni.
Anyád római szereplése egy hétig tartott, és elutazása előtt
egy nappal hívattak a kollégiumi elöljáró szobájába: ott ült
édesanyád. Láthatólag nagy benyomást tett az ott lévőkre.
Arra kért, hogy legyek én a nevelőd, oktassalak, neveljelek
erkölcsileg, és valamelyest szedjelek ráncba. Szemem-szám
elállt a csodálkozástól, de nem akartam vállalni.
Az elöljáró azonban hallani sem akart róla, sőt kifejezetten
utasított rá. Minthogy az engedelmességre fogadalmat tettem,
a kocka el volt vetve. S mint látod, azóta is veled vagyok,
igyekszem valami kis tudományt belecsepegtetni abba a buksi
kemény fejedbe, nehogy teljesen bárdolatlan maradj.
– Megbánta, Joe atya?
– Nem, egyáltalán nem. Mert apád derék ember, derekabb,
mint gondolnád, anyád pedig nagyszerű asszony, Isten adta
tehetsége párját ritkítja. Túlontúl jól élek, túlságosan is jó a
kosztom, így naponta penitenciát kell mondanom fényűző
életemért, de csodálatos dolgokat láthattam: lélegzetelállító
városokat, legendás festményeket és képtárakat, megríkató
operákat, s mindez nekem adatott meg, krumpliföldek fiának.
– Örülök, hogy anyám Joe atyát választotta.
– Kedves vagy, de mindjárt nem fogsz örülni, ha ismét
nekifogunk Caesar gall háborújának. Amit éppen ideje volna,
de látom, jön anyád. Pattanj föl, fiam!
– Mi a csudát művelnek maguk ketten idebenn? Már
bekanyarodtunk a kikötőbe, a nap kisütött, szétoszlatta a
ködöt, és a hajó orrából látni, ahogy New York egész városa
felénk közeledik. Öltözzenek föl jó melegen, és jöjjenek,
nézzék. Ez a világ legnagyszerűbb látnivalója, és ha este
indulunk vissza, soha nem láthatják többé.
– Igen, asszonyom, már megyünk is. Na, Pierre fiam,
megint megúsztad. Mára végeztünk Caesarral.
– Joe atya?
– Tessék!
 – Lesz nagy kalandunk New Yorkban?
– Bőven, a kelleténél is több. A kapitánytól tudom, hogy
óriási hivatalos fogadásban lesz részünk már a rakparton. A
Waldorf-Astoriában, a világ egyik legnagyobb és leghíresebb
szállodájában fogunk lakni. Öt nap múlva anyád megnyit egy
vadonatúj operaházat, és egy héten át minden este főszerepet
játszik. Ezalatt, azt hiszem, lesz alkalmunk fölfedezni a várost,
felkeresni a látványosságokat, fölszállni az új magasvasútra.
– Le Havre-ban vettem egy könyvet, s abból mindenről
kiokosodtam.
Oda nézz, Pierre fiam! Hát nem csodálatos látvány?
Hatalmas óceánjárók és apró vontatók, teherhajók, vitorlások
és evezősök – hogy nem ütköznek össze? És ott áll ő, nézd,
balra, a fáklyás hölgy maga, a Szabadság-szobor. Ha tudnád,
Pierre, hogy hány és hány nyomorult ember látta őt
kibontakozni a ködből, és tudta, hogy végérvényesen új életet
kezd. Sok millió ember, köztük megannyi honfitársam is. Mert
az ötven évvel ezelőtti nagy éhínség idején fél Írország
áttelepült New Yorkba. Mint tehenek a karámban, úgy
összezsúfolódtak a hajók fedélközén, hogy azután egy fagyos
reggelen feljöjjenek a fedélzetre, megnézzék a víz színén
feléjük közeledő várost, és bebocsáttatásért imádkozzanak.
Azóta számosan beljebb költöztek az országba, még
Kaliforniába is, és segítettek új nemzetet teremteni. De sokan
itt maradtak New Yorkban, több ír él ebben a városban, mint
Belfastban, Dublinban és Corkban együttvéve. Úgyhogy
alighanem itthon fogom érezni magam. Itt ihatom még a
finom, erős barna sört is, amit évek óta szeretnék, de nem
kapok sehol.
New York nagy kaland lesz mindannyiunknak, és ki tudja,
mi történik majd itt velünk? Egyedül Isten tudja, de ő nem
mondja meg. Ezért nekünk magunknak kell megtudnunk. Itt
az ideje átöltöznöd a fogadásra. Anyádra a fiatal Meg ügyel; te
pedig jól vigyázz, el ne csámborogj tőlem, míg meg nem
érkezünk a szállodába!
– Oké, Joe atya. Így mondják az amerikaiak. Olvastam egy
könyvben. Ugye New Yorkban is vigyáz majd rám?
– Hogyne vigyáznék, fiam? Mindig vigyázok rád, ha nincs
veled az apád. Na, szaladj. Vedd fel a legjobb öltönyödet, és
vedd elő a legjobb modorodat!
 VIII.

Bernard Smith kikötői tudósítása

NEW YORK AMERICAN,
1906. NOVEMBER 29.

Újabb bizonyítékát kaptuk, ha ugyan szükségünk volt további

bizonyítékra, hogy New York nagyszerű kikötője immár
hatalmas mágnesként vonzza minden idők legnagyobb és
legfényűzőbb óceánjáróit.
Alig tíz éve annak, hogy csupán három luxushajó járta az
Európából az Újvilágba vezető észak-atlanti útvonalat. A
fárasztó utazásra akkor a legtöbb utas csak a nyári
hónapokban vállalkozott. Ma már a vontató- és átrakodóhajók
vezetői is kényük-kedvük szerint választhatnak időpontot az
átkelésre.
A brit Inman Line hajózási társaság immár rendszeresen
járatja City of Paris nevű luxushajóját. A Cunard Társaság a
maga Campania és Lucania hajóival verseng vetélytársaival,
miközben a White Star Line a Majestic és a Teutonic nevű
hajóival felel a kihívásra. Mindezek a britek azért a
kiváltságért versengenek egymással, hogy ők szállíthassák ide
azokat az európai gazdagokat és hírességeket, akik e
káprázatos város vendégszeretetét szeretnék megismerni.
 Tegnap a Compagnie Générale Transatlantique volt soron,
hogy Frankhonból, Le Havre kikötőjéből ide küldje koronájuk
ékességét, a La Lorraine-t, az ugyanilyen pazar Le Savoie
testvérpárját, hogy elfoglalja helyét a Hudson folyó rakpartján.
Ám a hajó utasai nem csupán a francia társadalom krémjéből
kerültek ki, mert a La Lorraine külön, fölöttébb becses
ajándékot is hozott nekünk.
Nem is csoda, hogy már a reggeli órákban, még azelőtt,
hogy a hajó beúszott volna a nyílt tengerről, és megkerülte
volna a Battery Pointot, magánkonflisok és hintók tömegével
telt meg a Canal és a Morton Street, minthogy a belsővárosi
villalakók olyan helyet kerestek maguknak, ahonnan New
York-i módra megtapsolhatják vendégünket.
És vajon kit tisztelhetünk vendégünkben? Nos, nem mást,
mint magát Christine de Chagny grófnőt, akit sokan a
legnagyobb szoprán operaénekesnek tartanak – csak ne
mondja meg ezt senki Nellie Melba művésznőnek, akit tíz nap
múlva ugyancsak várunk!
A 42. sz. mólót, ahol a francia óceánjáró kikötött,
feldíszítették, fellobogózták a trikolórral, és amikor a nap
előbújt a felhők mögül, a köd pedig felszállt, teljes
nagyságában feltárult a La Lorraine, amint a vontatók körülötte
sürögnek-forognak, ő pedig farolva, komótosan beáll a
helyére.
Az ágaskodó tömegnek már alig jutott hely, miközben
hatalmas huhogással üdvözölt bennünket a La Lorraine
ködkürtje, amire hasonlóképpen felelt a folyón föl-alá úszkáló
kisebb hajók sokasága. A móló bejáratában állt a trikolórtól és
nemzeti színeinktől ragyogó pódium, ahol George B.
McClellan főpolgármester készült hivatalosan üdvözölni New
Yorkban az énekesnőt, aki öt nap múlva a Manhattan
Operaház nyitó előadásán főszerepet játszva lép föl.
A pódium lábainál, a csillogó cilinderek és a szalagos
főkötők hullámzó tengerében ott állt a New York-i társasági
élet fele, hogy végignézhesse bálványa érkezését. Dokk- és
rakodómunkások, akik valószínűleg soha nem hallottak sem
operáról, sem szopránról, darukról csüngve legeltették a
szemüket. Már azelőtt, hogy a La Lorraine-ről ledobták volna
az első hajókötelet a mólóra, az egész rakpart minden
építménye feketéllett a rajta lévő emberektől. A francia
hajózási társaság alkalmazottai vörös szőnyeget gurítottak le
az emelvénytől az éppen leeresztett hajóhídhoz.
A fináncok rohanvást kapaszkodtak föl a hídon, hogy a
szükséges formaságokat még fönn a hajón, távol a közönség
vizsla tekintetétől intézhessék el a dívával és kíséretével. A
főpolgármester már a neki kijáró pompával és ceremóniával, a
New York-i Kék-zubbonyosok díszszakaszának kíséretében
érkezett a móló bejáratához. Őt és a vele együtt jövő városházi
és Tammany Hall-beli * korifeusokat átvezették a tömegen a
pódiumhoz, eközben a rendőrségi rézfúvósok nemzeti
himnuszunkat játszották. A kalapok mind a levegőbe repültek,
ahogy a főpolgármester és a városi elöljárók elfoglalták
helyüket az emelvényen, szemben a mólóra eresztett
hajóhíddal.
Jómagam nem a sajtónak körülkerített földszinti téren
foglaltam el figyelőállásomat, hanem éppen a móló bejárata
fölött magasodó egyik raktár második emeleti ablakában, hogy
rálátásom legyen az egész helyszínre, és minél pontosabb

*Tammany a Demokrata Párt New York i központi szervezete, Tammany

Hall a Demokrata Párt New York-i székháza. – A szerk.
képet festhessek a nagy eseményről az American nyájas
olvasóinak.
A La Lorraine első osztályú utasai a hajó felső fedélzetéről
néztek alá, minthogy bár díszhely jutott nekik, nem szállhattak
ki a hajóból, míg a hivatalos fogadás véget nem ért. A lenti
hajóablakokból a harmadosztályú utasok kukucskáltak kifelé,
hogy lássák, mi folyik odakinn.
Néhány perccel tíz óra előtt hirtelen zsivaj hallatszott a
hajóról: a kapitány és néhány tiszt a hajóhídhoz kísért
egyetlenegy személyt. Ezután Madame de Chagny szívélyes
búcsút vett francia honfitársaitól, és elindult lefelé a hídon,
hogy életében először amerikai talajra léphessen. Lenn Mr.
Oscar Hammerstein impresszárió, a Manhattan Operaház
tulajdonos igazgatója várta, akinek konok kitartásával sikerült
rábírnia mind a grófnőt, mind pedig Melba művésznőt, hogy
télvíz idején keljen át az Atlanti-óceánon, és nekünk énekeljen.
Az óvilági illemnek megfelelő gesztussal, amelyet egyre
ritkábban látni köreinkben, Mr. Hammerstein meghajolt, és
megcsókolta a díva kinyújtott kezét. Erre hangos „hűha” és
füttyszó hallatszott a rakodógémeken csüngő munkások felől,
ami inkább vidám hangulatukra, semmint csúfolódó kedvükre
vallott; a pódium körül összesereglett cilinderes sokadalom
ellenben megtapsolta őket.
A vörös szőnyeghez érve Madame de Chagny megfordult,
és Mr. Hammerstein karjába öltve kezét, elindult végig a
rakparton az emelvény felé. Jöttében olyan érzékkel integetett,
amellyel bizonyosan sikeresen indulhatna a versenyben
McClellan főpolgármester állásáért, és sugárzó arccal
mosolygott a rakodókosarakból és a daruállványokról csüngő
munkásoknak. Erre egész füttykoncert hangzott fel, ezúttal
még nagyobb tetszésről tanúskodva. Minthogy ők soha nem
fogják hallani az énekesnőt, tettük igen kedvesnek tűnt
mindenki előtt.
Az emeleti ablakból erős messzelátóm segítségével
ragyogóan megfigyelhettem a hölgyet. Harminckét évét
meghazudtolja gyönyörűségével, s kitűnő karban is tartja
magát ez a törékeny asszony. Az opera szerelmesei már jó
ideje csodálkoznak, hogy ily fenséges hang hogy származhat
ilyen karcsú termetből. Minthogy a napsütés ellenére fagyott,
Madame de Chagny bokáig érő, karcsúsított burgundivörös
bársony, zsinóros kabátot viselt, a nyakánál, ujjánál és alján
nerccel szegélyezve, és ugyancsak nercből készült kozák
stílusú sapkája. Haját finom kontyba fogta össze a tarkóján.
New York divatos hölgyeinek dicsősége alighanem
elhomályosul, ha ez a hölgy végigvonul a Peacock Streeten.
Mögötte jött feltűnően kicsi és feltűnően szerény kísérete:
komornája és egykori énekesnőtársa, Mademoiselle Giry; két
személyi titkár, akik a levelezést és az utazásokat intézik;
nyalka tizenkét éves fia, Pierre, valamint Pierre állandó
nevelője, a reverendát és széles karimájú kalapot viselő ír pap,
aki ugyancsak szélesen, nyíltan mosolygó fiatalember.
Amint a hölgyet fölsegítették a pódiumra, McClellan
főpolgármester az amerikai módi szerint kézfogással
üdvözölte, és elmondta ünnepélyes üdvözlőbeszédét, amelyet
tíz nap múlva nyilván el kell ismételnie az ausztrál Nellie
Melba művésznőnek is. Ha valaki attól tartott, hogy Madame
de Chagny nem ért valamit, annak félelmei hamarosan
eloszlottak. A dívának nem volt szüksége tolmácsra, sőt midőn
a főpolgármester befejezte szózatát, ő maga állt ki az emelvény
elejére, és mindannyiunknak köszönetet mondott, ékes
angolsággal és megkapó franciás kiejtéssel.
 Mondandója egyaránt hatott meglepőnek és hízelgőnek.
Miután kifejezte a meleg fogadtatásért a főpolgármester és az
egész város iránt érzett háláját, Madame de Chagny
megerősítette, hogy csupán egy héten át lép föl a Manhattan
Operaház nyitó darabjában, és hogy a szóban forgó mű
valóban új opera, nem mutatták be még soha, és egy
ismeretlen amerikai komponista szerezte.
Ezután bizonyos részletekről lerántotta a leplet. Az opera a
Shiloh angyala címet kapta, az amerikai polgárháború idején
játszódik, illetve a szerelem és kötelesség küzdelméről szól,
mely egy északi, szövetséges tisztbe szerelmes déli szépséget
gyötör. Madame de Chagny Eugenie Delarue szerepét énekli.
Továbbá hozzátette, hogy Párizsban látta a librettó és a
partitúra kéziratát, hogy csupán annak páratlan szépsége
miatt módosította programját, és kelt át az Atlanti-óceánon.
Ezen természetesen azt értette, hogy döntésében semmilyen
anyagi megfontolás nem játszott szerepet – amivel persze
enyhe fricskát adott Nellie Melba művésznőnek. Ezután a
rakparton darukon csimpaszkodó munkások, bár a díva
beszéde közben hallgattak, hosszas éljenzésbe és füttyögésbe
kezdtek, ami máskülönben, ha nem ilyen nyilvánvaló
csodálatból teszik, illetlenség lett volna. Christine de Chagny
grófnő megint integetett nekik, majd megfordulva lement az
emelvényről, hogy beszálljon a rá várakozó hintóba.
Ekkor az egyébként kifogástalanul megrendezett
ceremóniában két olyan dolog történt, amelyet semmilyen
forgatókönyv nem látott előre. Az első rejtélyesnek tűnt, s csak
kevesen látták, a második általános derültséget váltott ki.
Nem is tudom, miért, de miközben az operabálvány beszélt,
egy pillanatra elkalandozott róla a tekintetem, és fönn, az
átellenben lévő raktár tetején különös alakot pillantottam meg.
Egy férfiú állt ott mozdulatlanul, s csak bámult lefelé. Széles
karimájú kalapot viselt, és hatalmas, lenge köpenybe
burkolózott, amely a szélben verdesett. Volt ebben a magányos
alakban valami egészen rendkívüli, valami egészen vészjósló,
ahogyan ott állt magasan fölöttünk, és rámeredt az alant
beszélő francia úrhölgyre. Hogy került oda föl láthatatlanul?
Egyáltalán, mit keresett odafönn? Miért nem a tömeggel
együtt ünnepelt?
Ráirányítottam a messzelátómat, de bizonyára meglátta,
ahogy a lencsén megvillan egy napsugár, mert hirtelen
fölnézett, és egyenesen rám meresztette a szemét. Akkor
vettem csak észre, hogy az arcát maszk rejti, és úgy tetszett, a
szemlyukakon keresztül néhány pillanatig dühödten méreget
engem. Hallottam, ahogyan a daruk hideg fémvázába
kapaszkodó egy-egy dokkmunkás felkiált, s láttam némelyeket
ujjal felé mutatni. De mire az alant állók felnéztek, az álarcos
megmagyarázhatatlanul eltűnt. Az egyik pillanatban még ott
állt a ház tetején, a következőben azonban már hűlt helye sem
volt. Mintha nem is láttam volna ott.
Ha ez a jelenés valakit megborzongatott is, mindjárt
elfeledtette azt a lentről felharsogó taps és nevetés. Madame
de Chagny előjött a szónoki emelvény háta mögül, és a rá
várakozó címeres hintó felé indult, amelyet Mr. Hammerstein
rendelt oda. A főpolgármester és a városatyák néhány lépéssel
mögötte haladtak. Mindenki láthatta, hogy a vendég és a hintó
között, a vörös szőnyegen túl, óriási megolvadt, hótól latyakos
tócsa éktelenkedik – nyilván a tegnapi havazás maradéka.
Egy férfiú erős téli bakancsa minden további nélkül
belegázolt volna, de egy francia arisztokrata hölgy kényes
cipellője? New York város egész vezérkara ott állt, szájtátva
bámult, tehetetlenül. Ekkor egy fiatalemberre lettem
figyelmes, aki áttört a sajtóterület korlátján. A saját kabátja
rajta volt, de karjára hajtva, mint mindjárt kiderült, egy estélyi
köpenyt vitt a kocsi felé. Ezt hirtelen íves mozdulattal
leterítette a latyakra, az operabálvány és a hintó közé. A hölgy,
miután ragyogó mosolyra derült az arca, rálépett a köpenyre,
és már el is foglalta helyét a hintóban, hogy az inas becsukja
mögötte az ajtót.
A fiatalember, miközben fölvette összesározott köpenyét,
néhány szót váltott a hintó ablakán kinéző személlyel, és a
fogat elhajtott. McClellan főpolgármester hálásan hátba
veregette a fiatalembert, akiről csak ekkor vettem észre, hogy
fiatal kollégám ugyanennél a lapnál.
Minden jó, ahogy mondják, ha a vége jó. Nos, a párizsi
hölgy New York-i fogadása jobban nem is végződhetett volna.
A művésznő immár a Waldorf-Astoria legpazarabb
lakosztályában pihen. A következő öt nap során részt vesz a
próbákon, és fokozottan óvja hangját, mígnem december 3-án
bizonyára diadalmasan debütál a Manhattan Operaház
színpadán.
Mindeközben az a gyanúm, hogy fiatal szerkesztőségi
kollégámtól lesz mit hallanunk arról, hogy Raleigh szelleme *
mégsem veszett ki teljesen a világból!

*Ti. Sir Walter Raleigh (kb. 1554–1618) katona költő állítólag

bársonyköpenyét terítette I. Erzsébet lába elé, hogy a királynőnek ne kelljen
a sárba lépnie, – A fordító.
 IX.

Cholly Bloom ajánlkozása

LOUIE SÖRÖZŐJE, AZ ÖTÖDIK SUGÁRÚT ÉS A
HUSZONNYOLCADIK UTCA SARKÁN,
NEW YORK, 1906. NOVEMBER 29.

Ide figyeljetek, jómadarak, mondtam már valaha, hogy a világ

legjobb dolga riporternek lenni New Yorkban? Mondtam? Jó-
jó, szánom-bánom bűnömet, de még egyszer elmondom.
Különben is meg kell bocsátanotok, mert én fizetek. Barney,
még egy kört, légy oly kedves.
Jelzem, érzék, erő és leleményesség is kell hozzá, ami már-
már a zsenialitást súrolja, ezért mondom, hogy ebben a
munkában minden benne van. Ezt úgy értem, vegyük a
tegnapi esetet. Ott volt-e valamelyikőtök a 42. mólónál?
Sajnálhatjátok. Az volt csak a látványosság, az esemény!
Olvastátok az American ma reggeli tudósítását? Örülj neki,
Harry, végre akad valaki, aki tisztességes újságot is olvas, még
ha a Postnak dolgozik is.
Meg kell mondanom, a dolog nem az én reszortom volt. Ott
volt a kikötősünk, hogy tudósítson mindenről. De aznap
reggel nem kaptam semmilyen feladatot, gondoltam,
kimegyek, és a hétszázát, megfogtam az aranymadarat. Persze
ti egész délelőtt ágyban maradtatok volna. Ezt értem azon,
hogy erő is kell: ha az aranymadaradat meg akarod fogni, nem
várhatod ölbe tett kézzel. Utána kell menni. Hol is tartottam?
Á, igen.
Valaki említette, hogy a francia óceánjáró, a La Lorraine a 42.
mólónál köt ki, és valami francia pacsirtát hoz magával, akiről
jómagam soha nem hallottam, de az opera világában amolyan
klasszisnak számít. Madame Christine de Chagny névre
hallgat. Szóval én még operában sohase jártam, de azt
gondoltam, megnézem, minek kerítenek ilyen nagy feneket.
Mindenki őt bálványozza, úgyhogy a közelébe sem lehet
férkőzni, mármint hogy interjút kérjen tőle az ember, de
kimegyek, megnézem. Mellesleg, a múltkorában, amikor
segítettem egy franciának, ördögöm volt, még jobb lett volna,
ha a szerkesztőm nem volna olyan félcédulás fafej. Meséltem,
nem? Azt a fura esetemet az E. M.-toronyban? Na, akkor most
nyissátok ki a fületeket, mert a dolog egyre furcsább.
Hazudnék? Mohamedán-e a mufti?
Reggel kilenckor kimegyek a mólóra. A La Lorraine éppen
farol be a helyére. Van idő bőven, ezek a kikötések az
örökkévalóságig is eltartanak. Úgyhogy megmutatom magam
a közegeknek, és átslattyogok a sajtónak fenntartott helyre.
Napnál is világosabb, jól tettem, hogy kijöttem. A nagy
fogadósdira kijött McClellan főpolgármaestro, a várospapák, a
Tammany Hall tagjai, szóval az egész pereputty. Tudom, hogy
a nagy cécóról a dokktudósító írja majd a cikket, észre is
veszem fönn az egyik épület ablakában, ahonnan jobb kilátása
van.
Akkor a rezesbanda elfújja mind a két himnuszt, a francia
pacsirta levonul a hídon, integet a tömegnek, az meg ujjong.
Elmondja beszédét először a főpolgármester, utána a díva, s
amikor emez befejezi, lejön a pódiumról, és elindul a hintó
felé. Igen ám, de történetesen van egy latyakos tócsa közte
meg a hintó között, és a szőnyeg is elfogyott.
Azt látnotok kellett volna! A kocsis olyan szélesre tárta a
hintó ajtaját, mint a polgármester a száját. A francia
énekesnőnek az egyik oldalán McClellan, a másikon az
operadirektor Hammerstein áll, de gőzük sincs, hogy mitévők
legyenek.
Ekkor valami egészen különös dolog történik. Lökdösődést,
bökést érzek hátulról, valaki rátesz valamit a karomra, amit a
korláton pihentetek. Akárki volt, egy szemvillanás alatt eltűnt.
Nem is láttam. De a karomon ott van egy régi, dohos, rongyos
színházi köpeny, ilyesmit az ember nem cipel magával vagy
vesz föl a napnak ebben a szakában, már ha egyáltalán fölveszi
valaha. Akkor eszembe jutott, hogy gyerekkoromban kaptam
egy könyvet: Régi idők hősei – tele volt képpel. És abban volt
egy fickó, valami Raleigh – gondolom, Észak-Carolina
fővárosáról kapta a nevét. Szóval ez a pali egyszer levette a
köntösét, és a tócsába hajította, éppen Erzsébet angol királynő
lába elé. Nyomban fel is kapaszkodott az uborkafára.
Én meg azt gondolom magamban, hogy: „Ha Raleigh
megtehette, akkor Mrs. Bloom fia miért ne tehetné meg?”
Azzal átugrottam a korláton, szépen leterítettem a köpenyt a
latyakra, a grófnő asszonyságnak a kecses lába elé.
Mondhatom, el is bűvöltem vele. A grófnő habozás nélkül
átment rajta, és szépen beszállt a hintóba. Én meg fölvettem a
csatakos göncöt, és láttam, hogy a nyitott ablakon át rám
mosolyog a grófnő. Na, mondom magamban: „Aki mer…”, és
odaléptem az ablakhoz.
– Drága művésznő – mondom. Az ilyenekkel így kell
beszélni. – Mindenki azt mondja, hogy kegyed soha nem ad
személyes interjút. Igaz ez?
 Ez kell ebben a szakmában: érzék, báj… és persze vonzerő.
Ugye nem azt akarod mondani, hogy a magam zsidó módján
egészen jóképű vagyok? Az az igazság, hogy ellenállhatatlan
vagyok. Mindenesetre ez a mostani gyönyörűségesen szép nő,
és rám néz, félig-meddig bazsalyog, én meg érzem, hogy
mögöttünk Hammerstein dohog. De a nő odasúgja nekem:
– Ma este hétkor a lakosztályomban – és már csukódik is be
az ablak. Úgy ám, rám vár az első exkluzív New York-i
interjúja.
Hogy elmentem-e? Még jó hogy! De lassan a testtel, van
még valami. A főpolgármester odaszól nekem, hogy a köpenyt
az ő személyes számlájára tisztíttassam ki a mosodájában,
majd elég jókedvűen elindultam vissza az American
szerkesztőségébe. Ott pedig találkozom Bernie Smithszel, a
kikötősünkkel, és találjátok ki, mit mondott? Amikor a francia
hölgy megköszönte McClellannek a fogadtatást, Bernie
fölnézett a szemközti raktár tetejére, és mit látott? Egy embert,
aki ott állt fönn egymagában, mintha a bosszú angyala volna.
Mielőtt folytathatná, azt mondom neki:
– Egy szót se többet. A pacák fekete köpenyt viselt, állig
beleburkolózott, fején széles karimájú kalap, és arca nagy
részét álarc födte.
Erre Bernie álla leesik, és azt mondja:
– Ezt meg honnan a pokolból tudod?
Ettől aztán végképp megbizonyosodom, hogy nem
káprázott a szemem ott az E. M.-toronyban. Valóban van a
városban egy fantom, aki nem engedi senkinek, hogy lássa az
arcát. Most már meg akarom tudni, hogy ki ez az ember,
miben sántikál, és miért érdekli oly nagyon egy francia opera-
énekesnő. Meglássátok, egy napon leleplezem az egész titkot.
Ó, köszönöm a kedvességed, Harry. Szíves örömest,
egészségetekre. Hol is hagytam abba? Á, igen, a párizsi
dívával való interjúm.
Hét előtt tíz perccel, legjobb öltönyömben érek a Waldorf-
Astoria elé, peckesen, akárha az enyém volna a szálló.
Bekanyarodom, a Peacock Streeten végig a főbejárat felé a
társaságbeli hölgyek korzóznak föl-le, hogy lássanak és
láttassák magukat. Minden csupa fény és ragyogás. Bent a
recepciós főnök végigmér, mintha hátul, a szolgálati ajtón
kellett volna bejönnöm.
– Mi tetszik? – kérdezi.
– De Chagny grófnő lakosztályába, legyen szíves – mondom
én.
– Őméltósága most nem fogad – mondja az egyenruhás.
– Mondja meg neki, hogy Mr. Charles Bloom más
köpenyben van itt – felelem.
Tíz másodpercig sem beszél telefonon, utána már meghajol,
hajbókol, és ragaszkodik hozzá, hogy maga kísérjen föl. Az
előtérből egy kifutófiú történetesen ugyanoda cipel egy
szalaggal átkötött csomagot. Mindahányan fölmegyünk a
tizedikre.
Jártatok már a Waldorf-Astoriában? Az egészen más. Ajtót
egy másik francia hölgy nyit, a komorna: szemrevaló, csinos
lány, csak kicsit biceg az egyik lábára. Beenged, átveszi a
csomagot, és bevezet a szalonba. Akkora az a szalon, fiúk,
hogy baseballt lehetne benne játszani. Hatalmas. Minden
bearanyozva, plüssel borítva, gobelinek, drapériák, mintha
valami palotához tartoznék A komorna azt mondja:
– A Madame vacsorához öltözik. De azonnal fogadja önt.
Kérem, várja meg itt.
Én meg leülök a fal mellé. A szobában nincsen más, csak
egy fiú, aki bólint, mosolyog, majd azt mondja:
 – Bon soir. – Én meg visszamosolygok, és azt mondom:
– Szia.
A fiú folytatja az olvasást, miközben a komorna, aki mintha
a Meg névre hallgatna, elolvassa a díszcsomagolású dobozhoz
tartozó kártyát. Azt mondja:
– De hát ez neked szól, Pierre.
Én meg ekkor ismerem föl a fiút. Ő a Madame fia. Láttam a
rakparton, ahogyan jön a grófnő mögött egy pappal. A fiú
megfogja a csomagot, kibontja, miközben Meg kimegy a
nyitott ajtón a hálószobába. Hallom a két nő nevetgélését és
francia csevegését, én meg körülnézek a szalonban.
Virág borít mindent: csokor a főpolgármestertől, csokor
Hammersteintól, az operaházi igazgatótanácstól és megannyi
más rajongótól. A fiú letépi a szalagot és a papírt, és előkerül
egy doboz. Kinyitja, és előhúz belőle egy játékot. Más dolgom
nem lévén, nézem. Furcsa játék egy tizenkét-tizenhárom éves
fiúnak. Egy baseball-kesztyűt még megértenék, de egy játék
majmot?
Ráadásul majomnak is elég furcsa. Széken ül, két karját
kinyújtja, kezében cintányért tart. Ekkor kapcsolok: felhúzós, s
a kulcs a hátából kandikál ki. Kiderül, hogy amolyan
zenélődoboz is egyben, mert ahogy a fiú felhúzza, a majom
muzsikálni kezd. A karok föl-alá járnak, akárha
cintányéroznának, de a zene belülről szól. Azonnal felismerem
a „Kuka, a jenki jampi” * dallamát.
A dolog fölcsigázza a gyerek érdeklődését, felemeli, minden
szögből megvizsgálja, hogyan működik. Amikor lejár, a fiú
felhúzza megint, és újból elkezdődik a muzsikálás. Kis idő

*George M. Cohan máig ismert, 1904-es slágere: a „Yankee Doodle

Dandy”; nem tévesztendő össze a „Yankee Doodle” c. amerikai nemzeti
dallal. – A fordító.
múlva az állat hátát kezdi vizsgálgatni, felemeli a ruháját, és
előtűnik valami lemezféleség. Akkor odajön hozzám, és
megszólít, kifogástalanul udvariasan, angolul:
– Van önnél bicska, monsieur? – kérdezi.
Persze hogy van. A mi szakmánkban hegyesen kell tartani a
ceruzákat Úgyhogy kölcsönadom neki a bicskámat. Ám
ahelyett, hogy felhasítaná az állatot, a kést csavarhúzóként
használja, négy apró csavart teker ki az állat hátából. Most már
belenézhet magába a gépezetbe. Azt gondolom, ez a játék
tönkretételének legbiztosabb módja. De a kisfiú nagyon ügyes,
és csak azt akarja megérteni, hogyan működik a szerkezet Én
azt sem igen tudom felérni ésszel, hogy egy konzervnyitó
hogyan működik.
– Nagyon érdekes – mondja a grófi sarj, és megmutatja a
belsejét, amely szememben kerekek, karok, csengők, rugók és
tekercsek zűrzavaros halmazának tetszik csak. – Látja, ha
megforgatjuk a kulcsot, a tekercsrugó megfeszül, mint egy
órában, de ez sokkal nagyobb és erősebb.
– Csakugyan – mondom, és azt kívánom, hogy csukja be az
állatot, és hallgassa a „Kuka, a jenki jampit”, míg vissza nem
jön a mamája. De nem ezt teszi.
– A kieresztett rugó erejét fogaskerekek továbbítják az alul
lévő forgókoronghoz. A korongon lemez van, abból pedig
különböző méretű csapok állnak ki.
– Ez igazán nagyszerű – mondom. – De nem kéne
összeszerelned?
A legény azonban folytatja vizsgálódását, elmélyülten
gondolkodik, míg fel nem fogja a működés elvét. Ez a gyerek
biztosan ért az autókhoz is.
– Ahogy a korong megfordul, minden egyes csap nekifeszül
egy előre odaállított, függőleges rudacskának, hátrahúzza,
elereszti, és az a helyére visszaugorva megüti a csengőt.
Minden csengőnek más a hangmagassága, és így a megfelelő
egymásutánban megütve zenélnek. Látott már, monsieur,
harangjátékot?
– Hogyne láttam volna. Két vagy három ember áll egy
hatalmas asztal mögött, amely tele van csengőkkel. Fölkapnak
egy-egy csengőt, jól megrázzák, aztán visszateszik. Ha
megfelelő sorrendben csinálják, muzsika lesz belőle.
– Ugyanezen az elven működik a harangjáték is – mondja
Pierre.
– Hát ez tényleg nagyszerű – mondom neki. – Miért nem
rakod össze?
De nem, ő alaposan fel akarja fedezni a szerkentyűt.
Néhány másodperc múlva kiszereli a forgókorongot, és
felmutatja. Akkora, mint egy ezüstdolláros, csak van rajta egy
halom apró kis csap. Megfordítja. Még több csap.
– Nézze csak, két dallamot tud lejátszani, az egyik oldal ezt,
a másik azt.
Ekkorra már szent meggyőződésem, hogy a majom soha
többé nem szólal meg. De a legény visszateszi a korongot,
megfordítva, egy darabig még piszkálgatja a bicskámmal,
hogy minden pontosan illeszkedjék, majd a borítólemezzel
lezárja. Aztán felhúzza, leteszi az asztalra, és hátralép. A
majom elkezdi emelgetni a karját, és valami más muzsika
szólal meg. Ezt a dallamot nem ismerem. Valaki más annál
inkább.
Sikoly hallatszik a hálószobából, az ajtóban hirtelen
megjelenik az énekesnő, csipkeköntösben, haja kibontva lobog
mögötte, elsőre úgy néz ki, mint aki ragyogóan érzi magát, de
az arckifejezése olyan, mintha épp valami félelmes kísértetet
látott volna. Rámered a még mindig muzsikáló játékra,
átszalad a szobán, magához öleli a fiát, és úgy szorongatja,
mintha épp el akarták volna rabolni egy szem, gyönyörű
gyermekét.
– Mi ez? – kérdezi suttogva. Láthatóan retteg.
– Játék majom, asszonyom – mondom készségeskedve.
– Az „Álarcosbál” – suttogja. – Tizenkét éve. Biztosan itt van.
– Nincs itt senki rajtam kívül, asszonyom. És ezt sem én
hoztam. A játék díszcsomagolású dobozban érkezett. A
londiner hozta.
A komorna helyeslőleg bólogat, engem megerősítendő.
– Honnan jött? – kérdezi a grófnő.
Én erre kezembe veszem a végre elnémult majmot,
körbeforgatom többször is, de nem találok semmit. Megnézem
a csomagolópapírt. Semmi. Megvizsgálom a dobozt is; s lám
csak, az alján odaragasztott papirost találok. Azt írja: „S. C.
Játékok. C.” Öreg emlékezetem nem csalt még meg sosem.
Alig egy éve annak, hogy egy nagyon csinos lánynak csaptam
a szelet – a Lombardiban szolgált föl, ott a Spring Streeten. Egy
napon kivittem egész napos kirándulásra Coney Islandre. A
különféle angolparkok közül végül a Steeplechase Parkot
választottuk. Emlékszem, volt ott egy játékbolt, a
legkülönlegesebb mechanikus játékokkal. Menetelő katonák,
doboló dobosok, hordón forgó, lábukat magasba rúgó balett-
táncosok – ha valamit elvben meg lehetett csinálni óraművel és
rugóval, azt ott megcsinálták.
Úgyhogy elmagyaráztam a hölgynek, hogy szerintem az S.
C. Steeplechase-t, a C. pedig minden valószínűség szerint
Coney Islandet jelent. Ezután el kellett magyaráznom, hogy mi
fán terem az a Coney Island. De Chagny grófnő erősen
elgondolkodott.
 – Ezek a mutatványosbódék, ezekben optikai illúziókat,
trükköket, lappancsokat, titkos járatokat alkalmaznak, és olyan
gépezeteket, amelyek önműködőnek tetszenek?
Bólintottam.
– Pontosan ilyen mutatványosbódék, játéktermek vannak
kinn Coney Islanden.
Ez azonban láthatólag felzaklatta a grófnőt.
– Monsieur Bloom, nekem oda ki kell mennem. Meg kell
néznem azt a játékboltot, azt az angolparkot.
– Figyelmeztetem, hogy ez komoly akadályba ütközhet. A
Coney Island-i parkok csak nyáron tartanak nyitva, most
viszont december elején járunk. Az egész mindenség lakat
alatt van, bedeszkázva; ha egyáltalán folyik valami munka
odakinn, akkor az karbantartás, javítás, lakkozás, festés,
takarítás. A közönségnek zárva. Ekkor a művésznő már
csaknem zokog, én meg nem szenvedhetem, ha egy nő
szenved.
Felhívom hát az egyik pajtásomat, aki az American
kereskedelmi szerkesztőségében dolgozik, épp hazamenet
kapom el. Ki a Steeplechase Park tulajdonosa? Bizonyos
George Tilyou, de van egy csendestársa, valami nagyon
rejtélyes pénzeszsák. Az öreg Tilyou már valószínűleg a
kriptakulcsot keresgéli szabad idejében, de a park kilenc évvel
ezelőtti nyitása óta még mindig az ő tulajdonában van. Az
igaz, hogy már nem a szigeten él. Beköltözött Brooklynba, ahol
szép nagy villája van. Netán van telefonja, merő
véletlenségből? Merő véletlenségből van. Felírom a számát, és
nyomban fel is hívom. Egy darabig eltart a kapcsolás, de a
végén sikerül magával Tilyou úrral beszélnem. Mindent
elmondok neki, külön hangsúlyozom, hogy McClellan
főpolgármester mennyire fontosnak tartja Madame Christine
de Chagny szíveslátását… No, ismeritek a régi stílusú
porhintést. Mindenesetre az öreg megígéri, hogy visszahív.
Várunk. Eltelik egy óra. Az öreg mégis tartja a szavát. A
modora ellenben teljesen megváltozott, mintha beszélt volna
valakivel. Igen, elintézi, hogy a kisebb társaságnak külön
megnyissák a kapukat. A játékboltban lesznek eladók, a
játékmester pedig személyesen tart bemutatót. Másnap reggel
még nem, de a rá következő reggelen már várnak minket.
Márpedig ez holnap reggel lesz, ugyebár? Egy szó, mint
száz: alázatos hívetek holnap reggel személyesen kíséri ki
Madame Christine de Chagny művésznőt Coney Islandre. Úgy
is fogalmazhatnék, hogy én vagyok az ő személyes New York-
i kalauza. Nem, fiúk, nincs miért kijönnötök, csak a grófnő,
szerénységem meg a személyes kísérete kap bebocsátást. Egy
rongyos köpenyért fogást fogásra halmozok. Nem mondtam
még, hogy ez a világ legjobb munkája?
Csakhogy van egy bökkenő, az exkluzív interjú, amiért
eredetileg odamentem. Hát az kútba esett. A művésznő
kétségbeesetten visszavonult hálószobájába, és utána már nem
jött ki. A komorna megköszönte, hogy megszerveztem a
Coney Island-i kirándulást, de azt mondta, hogy a
primadonna túlságosan elfáradt a folytatáshoz. Így hát
távoznom kellett. Szomorú, de sebaj. Holnap megkapom az
interjút. Ó, igen, jöhet még egy korsóval abból az
aranynedűből.
 X.

Erik Muhlheim ujjongása

AZ E. M.-TORONY TETŐTERASZA,
MANHATTAN, 1906. NOVEMBER 29.

Láttam. Ennyi év után újra láttam: a szívem szakadt belé. A

dokk melletti raktár tetejéről néztem, s ő ott állt lenn a
rakparton. S néztem, mígnem megvillant egy messzelátó
lencséje, és el kellett illannom.
Lementem hát a tömeg közé; szerencsére nagyon hideg volt,
így senkinek nem tűnt föl, hogy a fejem teljesen be van
bugyolálva gyapjúsálamba. Így a hintónak egészen a közelébe
férkőzhettem, s alig néhány lépésről gyönyörködhettem
szépséges arcában. Majd régi köpenyemet gyorsan rátettem
egy ostoba firkász karjára, aki csak azért ácsingózott, hogy
interjút készíthessen.
Christine szebb volt, mint valaha: dereka karcsú,
hajzuhataga kontyba tűzve kozák kucsmája alatt. Arca s
mosolya a gránittömböt is meglágyítaná.
Igazam volt? Igazam volt, hogy feltéptem az összes régi
sebet, hogy magamat gyötörtem, mint tizenkét hosszú évvel
ezelőtt ott lenn a pincében? Ostobaság volt tőlem, hogy ennyi
év után idehoztam, miközben a sebek már-már begyógyultak?
 Szerettem őt azokban a félelmes párizsi években, az üldözés
éveiben, jobban szerettem őt, mint magát az életet. Ez volt
életem első szerelme, ez volt és ez lesz az utolsó is, amit valaha
ismertem. Amikor azért a grófért elutasított odalenn a
pincében, kis híján megöltem őt is, a grófját is. Elöntött a nagy
harag, melyet egyetlen hűséges társamnak és igaz barátomnak
tudhatok, a nagy haragom Isten és minden angyalai ellen,
hogy nekem nem adott emberi arcot, mint mindenki másnak –
mint Raoul de Chagnynak. Olyan arcot, amely mosolyog és
megörvendeztet másokat. Adta ellenben ezt a rémületes,
cseppfolyós ábrázatot, ezt a számkivetettségre és magányra
való örök ítéletet.
Én boldogtalan pedig balgaságomban azt képzeltem, hogy
Christine egy kicsit szerethetne azok után, ami köztünk történt
azon az őrült órán, amikor a dühödt csőcselék jött, hogy
meglincseljen.
Amikor ráébredtem sorsomra, hagytam őket élni, s örülök,
hogy így tettem. De ezt, ezt a mostanit miért tettem? Nem
kétséges, csak újabb fájdalmat, kitaszítást, undort, megvetést
és gyűlöletet váltok ki vele. Nyilván a levél az oka.
Ó, Madame Giry, mit is gondoljak magáról? Maga volt az
egyetlen ember életemben, aki kedves volt hozzám, aki nem
köpött le vagy rohant el tőlem undorodva. Miért várt ilyen
sokáig? Legyek hálás magának, hogy utolsó órájában elküldte
nekem a hírt, az életemet megváltoztató hírt? Lehetnék halott,
lehetnék másutt, és akkor sosem jut el hozzám a levele. De
nem haltam meg, itt vagyok, s most már tudom. Ezért
vállaltam a kockázatot.
Hogy idehozzam, hogy lássam újra, hogy szenvedjek
megint, hogy megkérjem, hogy könyörögjek neki ismét… és
elutasítást kapjak újra? Mert azt kapok, bizonyosan azt kapok.
De mégis, mégis…
Itt van velem a levele, Madame Giry, bár minden egyes
szavát betéve tudom, hiszen kétségektől megszédülten újra és
újra elolvastam, míg izzadt tenyeremmel össze nem
maszatoltam rajta a tintát, s végül össze nem gyűrtem. Így szól
nem sokkal halála előtt kelt levele:

Drága fiam, Erik!

Amikorra levelem kézhez kapod, ha egyáltalán kézhez kapod, én már

nem a földön, másutt leszek. Sokat viaskodtam magamban, mielőtt
eldöntöttem, hogy ezt a levelet megírom Neked, és csak azért írom
meg, mert úgy érzem, Neked, aki annyit szenvedtél, tudnod kell az
igazságot, és mert nem állhatnék meg Teremtőm előtt abban a
tudatban, hogy becsaptalak.
Hogy a levelemben foglalt hír örömöt vagy újabb gyötrelmet hoz-e
neked, nem tudhatom. De íme következzék az igaz valóság, amely
ugyan nagyon közel volt Hozzád, de sem akkor, sem azután nem
tudhattál róla. Csak én, Christine de Chagny és a férje, Raoul tud
minderről, és kérve kérlek, bánj vele óvatosan és körültekintőn…
Három évvel azután, hogy egy tizenhat éves, sorsüldözött
nyomorultat ketrecben leláncolva találtam, egy másik ifjúra is
rábukkantam. Őket neveztem később fiaimnak. Véletlen baleset volt
az egész, szörnyű, tragikus baleset.
1885 telén, késő este történt. Az Operában véget ért az előadás, a
lányok hazamentek, a házat bezárták, én pedig gyalogoltam haza a
sötét utcákon. Rövidíteni akarva utamat, betértem egy keskeny,
macskaköves, koromsötét utcába. Nem vettem észre, hogy mások is
vannak ott. Előttem ijedten szedte a lábát egy szolgálatából későn
eleresztett cseléd, hogy hamar kiérjen az erősebben megvilágított
körútra. Az egyik kapualjban pedig az együtt eltöltött este után
társaitól búcsúzkodott egy fiatalember, akiről csak utólag tudtam
meg, hogy éppen csak tizenhatodik évében járt.
A sötétségből ekkor előugrott egy rabló, az a fajta tolvaj, aki a sötét
utcákat róva vadászik prédájára, egy-egy magányos gyalogosra,
akitől elveheti a pénztárcáját. Hogy miért éppen ezt a cselédet
szemelte ki, soha nem tudom meg. Aligha lehetett nála több néhány
fillérnél. De láttam, ahogy a zsivány rátámad a lányra, torkon
ragadja, hogy elfojtsa kiáltozását, s közben a bukszáját keresi.
Torkomszakadtából üvöltöttem: „Eressze el, vadember! Au secours!
Segítség!”
Férficsizmák kopogását hallottam magam mellett. Aztán
egyenruha tűnt föl, majd pedig láttam, hogy egy fiatalember ráveti
magát a rablóra, s le is rántja a földre. A midinette sikoltozott, s
fejvesztve menekült a boulevard felé. Soha nem láttam többé. A rabló
viszont kiszabadította magát a fiatal tiszt szorításából, fölugrott, és
futásnak eredt. Hanem a fiatal tiszt is azonnal fölpattant, s szaladt
utána. Ám akkor, láttam, a briganti előhúzott valamit a zsebéből, és
üldözőjére mutatott vele. Az pedig felvillant s dörrent. Ő beugrott az
árkádok alá, hogy az udvarokon át nyoma vesszen.
Odamentem a megsebesült, fekvő emberhez, s ekkor láttam meg,
hogy még csak fiú, bátor, nagylelkű gyermek, aki tisztjelölti
egyenruhát visel, minthogy bizonyosan az École Militaire-re jár.
Szép arca falfehér volt, s a haslövéstől rettenetesen vérzett.
Alsószoknyámból csíkokat téptem, s azokkal próbáltam megállítani a
vérzést, közben pedig addig kiáltoztam, míg az egyik házmester ki
nem nézett az ablakából, hogy megkérdezze, mi a baj. Kértem,
szaladjon ki a körútra, s hozzon azonnal konflist. A férfi habozás
nélkül, hálóingben futott is.
Az Hôtel Dieu túlságosan messze volt, ezért az Hôpital St-Lazare-
ba mentünk. A fiatal ügyeletes orvos, amikor megnézte a sebet, s
megtudta, hogy az ifjú normandiai főnemesi családból származik,
nyomban elküldte a portást a közelben lakó sebész főorvosért. Mivel a
fiúért többet akkor nem tehettem, hazamentem.
De imádkoztam az életéért, és mivel másnap, vasárnap nem kellett
munkába mennem az Operába, visszamentem a kórházba. A
hatóságok már értesítették a családot Normandiában, és így az
ügyeletes sebész főorvos bizonyosan a fiú anyjának nézett, amikor
odamentem hozzá, és a fiú felől érdeklődtem, a nevét említve. Az
orvos arca elkomorult, és kérte, hogy menjek be vele a szobájába. Ott
elmondta a szörnyű hírt.
A beteg életben marad, mondta, de a lövedék, majd annak
eltávolítása rettenetes kárt tett a testében. A lágyékában és a
gyomrában jelentős véredényeket helyreállíthatatlanul szétroncsolt.
Az orvosnak nem volt más választása, mint hogy elvarrja őket. Ebből
én először mit sem értettem. Csak később fogtam föl, hogy miről van
szó, de akkor kertelés nélkül rákérdeztem. Az orvos komoran
bólogatott.
– Le vagyok sújtva – mondta. – Milyen fiatal, milyen fess, de
mostantól kezdve szegény nem élhet teljes, egészséges életet. Nem
lehet saját gyermeke.
– Ezen azt érti – kérdeztem –, hogy a lövedék kasztrálta?
A sebész a fejét rázta.
– Még az is jobb lett volna, mert akkor nem ismerné meg a nemi
vágyat. De érezni fogja a szenvedélyt, a szerelmet, a vágyat, mint
minden más fiatalember. De azoknak a létfontosságú véredényeknek a
pusztulása azt jelenti…
– Nem vagyok gyermek Monsieur le Docteur – mondtam, hogy
próbáljam oldani zavarát, pedig tudtam, halálos pontossággal
tudtam, hogy mi következik.
– Nos, asszonyom, el kell mondanom, hogy a beteg soha nem tud
majd nemi életet élni, és ilyenképpen gyermeket nemzeni.
– Tehát soha nem házasodhat meg? – kérdeztem.
A sebész vállat vont.
 – Csak különösen szent vagy egyéb indítékú asszony vállalna
házasságot annak beteljesítése nélkül – mondta. – Nagyon sajnálom.
Mindent megtettem, hogy a vérzést megállítsam.
Alig tudtam megállni, hogy sírva ne fakadjak a szörnyű tragédia
miatt. Nem akartam elhinni, hogy egy ilyen semmirekellő gazember
ilyen borzalmas csapást mérjen egy fiúra, aki éppen csak az élet
küszöbén áll. Mindenesetre bementem hozzá. Sápadt volt, gyenge, de
éber. Kedvesen megköszönte, hogy segítettem rajta, azt állítva, hogy
én mentettem meg az életét. Amikor hallottam, hogy a családja
lélekszakadva jön a pályaudvarról, elmentem.
Azt hittem, soha nem látom viszont ifjú arisztokratámat, de
tévedtem. Nyolc év múlva, meglett emberként, görög istenhez
hasonló szépségű férfiúként járni kezdett az Operába, minden estéjét
ott töltötte abban a reményben, hogy kicsikarhat egy-egy jó szót,
netán mosolyt egy bizonyos beugró énekesnőből. Később az énekesnő
megesett, ő pedig, amilyen jó, kedves és tisztességes ember,
megvallott neki mindent, majd a beleegyezésével elvette feleségül,
nevet, címet és gyűrűt adva neki. Az eltelt tizenkét év során a fiúnak
is megadta mindazt a szeretetet, amit egy igazi apa adhat..
Most már tudod az igazságot, szegény fiam, Erik. Próbálj meg
kedves és jóságos lenni.
Aki szenvedéseidben igyekezett segíteni rajtad,
utoljára is Téged csókol:
Antoinette Giry

Párizs, 1906. szeptember végén

Holnap pedig látni fogom Christine-t. Már bizonyosan tudja

is. A szállodába küldött üzenetem világosabb nem is lehetett
volna. A zenélő majmot bárhol megismerné. A magam
választotta helyszínen, a magam kijelölte órán. Vajon még
most is fél tőlem? Gondolom. Azt viszont nem tudja, hogy én
mennyire fogok félni tőle, a hatalmától, hogy ismét
megtagadja tőlem a boldogságot, amelyet a legtöbb férfi
természetesnek vesz.
De ha ismét elutasít is, mára mégis minden megváltozott.
Ma már lenézhetek ennek a toronynak a tetejéről az
emberiségre, amelyet végtelenül gyűlölök; ma már
mondhatom: köpj le, gyalázz meg, gúnyolj ki, sértegess, tégy
velem akármit, ártani már nem árthatsz. Mert bármilyen
mocsokban, fagyban, könnyek és szenvedések közt éltem is,
nem hiába éltem: van fiam.
 XI.

Meg Giry naplója

WALDORF-ASTORIA SZÁLLÓ,
MANHATTAN, 1906. NOVEMBER 29.

Kedves Naplóm!
Végre nyugodtan leülhetek, és feltárhatom elölted belső
gondolataimat és félelmeimet, hiszen így hajnal előtt mindenki
ágyban van még.
Pierre alszik, mint a tej, benéztem hozzá tíz perce. Joe atya
horkolását itt, a szomszéd szobában is hallom, ahol írok; a
szálloda vastag falain is áthallatszanak az egykori
parasztgyerek horkantásai. Az álompor segítségével pedig a
Madame is végre elaludt. Tizenkét éve nem láttam ilyen
feldúltnak szegényt.
Az egész a miatt a majom miatt van, amit egy névtelen
ajándékozó küldött Pierre-nek ide a lakosztályunkba. Jött egy
újságíró is, aki nagyon kedvesen és készségesen segített (velem
meg szemezett), nem is ő zaklatta fel a Madame-ot. Hanem az
a majom.
Amikor meghallotta a második dallamát – amely a nyitott
ajtón át tisztán hallatszott budoárjában is, ahol éppen a haját
fésültem –, mintha valami megszállta volna. Ragaszkodott
hozzá, hogy megtudja, honnan került ide a játék, s amikor
Monsieur Bloom, a riporter kinyomozta, illetve megszervezte
odalátogatásunkat, mindenképpen egyedül akart maradni.
Kénytelen voltam a fiatalembert elküldeni, és Pierre-t, bárhogy
tiltakozott is, ágyba parancsolni.
Ezután ott találtam az öltözőasztalnál, meredten nézte a
tükröt, de még csak nem is próbálta befejezni toalettjét. Így
lemondtam a Mr. Hammersteinnel való vacsorát is.
Csak később, kettesben maradva kérdezhettem meg, mi
történt. Mert New York-i tartózkodásunkat, amely oly
felhőtlenül kezdődött a rakparti fogadással, hirtelenében sötét,
vészjósló felleg árnyékolta be.
A majomra és kísérteties muzsikálására természetesen
magam is ráismertem, miatta félelmes emlékek egész áradata
zúdult rám is. Tizenhárom év… a Madame folyvást ezt
ismételgette, miközben beszélgettünk, és valóban tizenhárom
éve annak, hogy az események különös láncolata a párizsi
Operaház alatti pincék legmélyére való alászállásban
végződött. S noha ott voltam azon az estén, és azóta többször
is próbáltam kifaggatni, a Madame mindig csak hallgatott,
soha nem beszélt a karbeli lányok által fantomként emlegetett
félelmes torzszülötthöz fűződő kapcsolatáról.
Ma estig, mert ma valamelyest megnyílt. Tizenhárom évvel
ezelőtt valóban nagy botrányba keveredett, amikor is az új –
azóta soha be nem mutatott – opera, a Diadalmas Don Juan
előadásának kellős közepéről valaki elrabolta.
Aznap este magam is szerepeltem a balettkarban, habár az
áramszünet és a Madame eltűnése közben nem voltam a
színpadon. A rabló a színpadról az Operaház legalsó szintjére
vitte le áldozatát, ahonnan hamarosan kiszabadította a
csendőrség, az aznapi teljes szereplőgárda és az élükre álló
párizsi rendőrfőnök segítségével, aki történetesen jelen volt a
nézők között.
Rettegve én magam is lementem a többiekkel. Fáklyával a
kézben haladtunk celláról cellára, mígnem leértünk a
katakombák legmélyére, a föld alatti tó partjára. Arra
számítottunk, hogy megtaláljuk a rettegett fantomot, de másra
nem leltünk, csak egyedül a Madame-ra, aki reszketett, mint a
falevél, illetve később Raoul de Chagnyra, aki megelőzött
minket, és szemtől szemben találkozott a fantommal.
Állt ott egy szék, köpennyel leterítve, s azt gondoltuk, talán
alatta bújt meg a fantom. De nem. Csak egy cintányéros,
zenélő játék majmot találtunk. A rendőrség lefoglalta
bizonyítékképpen – hasonlót a mai estéig soha azután nem
láttam.
Abban az időben udvarolt a Madame-nak az ifjú Raoul de
Chagny, és minden lány őt irigyelte. Ha nincs az a tündéri
természete, szépségével, hirtelen jött sikerével és szerelmével,
Párizs legpartiképesebb fiatalemberével az oldalán alighanem
ellenségeket is szerezhetett volna magának. De senki nem
utálta, mindannyian szerettük, és persze őszintén örültünk,
hogy épségben megtaláltuk. Noha az évek során igen szoros
barátság szövődött közöttünk, arról soha nem beszélt, hogy mi
történt eltűnésének néhány órája alatt, csupán annyit mondott:
„Raoul megmentett.” Nos, mit jelentsen a játék majom?
Mára már kiokosodtam annyira, hogy ne kérdezzek rá
közvetlenül, ezért csak sürögtem-forogtam körülötte, hoztam
neki valami vacsoránakvalót, de nem kért belőle. Amikor
rábírtam, hogy vegye be altatókeverékét, néhány furcsa dolog
mégis kicsúszott a száján.
Azt mondta, hogy egyszer volt egy másik, különös,
titokzatos ember, akitől félt és rettegett, akit ugyanakkor
tisztelt, aki lenyűgözte, aki segítette, mi több, szenvedélyesen,
megszállott módra szerette őt, de ő nem tudta viszonozni
szerelmét. Még a balettkar tagjaként hallottam történeteket a
különös fantomról, aki az Operaház pincéit járja, akinek
megdöbbentő hatalma van, képes láthatatlanul közlekedni, és
rá tudja kényszeríteni akaratát az operaigazgatóságra, mert
félelmetes bosszújával fenyegette meg őket, ha nem
engedelmeskednek. A férfitól és a legendájától egyaránt
rettegtünk, de az meg sem fordult volna a fejemben, hogy azt a
nőt szerette így, aki idővel az úrnőm lett. Kérdeztem a
majomról és kísérteties muzsikájáról.
Azt felelte, efféle szerkezetet csak egyszer látott életében –
szerintem csakis odalenn a pincében, a szörny fogságában,
hiszen éppen ilyet találtam az üres széken.
Ahogy kezdett elszenderedni, mindegyre azt ismételgette,
hogy biztosan ő van itt, biztosan él, a közelben van, s mint
mindig, a kulisszák mögül ő irányít mindent; milyen félelmes
lángelme; amilyen szép Raoul, olyan iszonyatosan csúf ő, akit
kikosarazott, aki most New Yorkba csalta, hogy újra
szembesüljön vele.
Mindent megteszek, hogy megvédjem, mert a Madame a
barátnőm is, nemcsak a munkaadóm, mert jó és kedves. De
félek: valami vagy valaki van odakinn, kinn az éjszakában;
féltem magunkat, féltem magamat, Joe atyát, Pierre-t, de
legfőképpen őt, a Madame-ot.
Utoljára, mielőtt elnyomta volna az álom, azt mondta, hogy
Pierre és Raoul kedvéért erősnek kell lennie, újból el kell
utasítania a szörnyszülöttet, mert bizonyosan előtűnik, hogy
megint követelje a szerelmét. Fohászkodom, hogy a Madame
legyen erős, hogy múljék el gyorsan ez a tíz nap, és hamar
menjünk vissza Párizs biztonságába, el innen e rémisztő
helyről, ahol majmok játszanak régen elfeledett dalokat, s ahol
a fantom jár láthatatlanul.
 XII.

Taffy Jones naplóbejegyzése

STEEPLECHASE PARK, CONEY ISLAND,
1906. DECEMBER 1.

Sajátságos munkáin van nekem, s némelyek talán azt mondják,

nem értelmes, törekvő embernek való. Éppen ezért többször is
kísértésbe estem, hogy hagyjam itt, és keressek valami jobbat.
De még soha nem tettem, pedig idestova kilenc éve szolgálok
itt a Steeplechase Parkban.
Részben azért sem, mert bőséges keresetemmel
biztonságban, kényelmes lakásban élhetek gyerekeimmel és
feleségemmel együtt. Másfelől pedig azért sem megyek el,
mert megszerettem a munkámat. Örömömet lelem a gyerekek
nevetésében és szüleik jókedvre derülésében. Megelégedéssel
tölt el nyaranta a körülöttem lévők felhőtlen vidámsága és
télvíz idején a vele ellentétes nyugalom és békesség.
Ami a lakásviszonyaimat illeti, nos, aligha élhetne hozzám
hasonló állású személy ilyen kényelmesen. Elsődleges
otthonomul a Brighton Beach tiszteletre méltó, finoman
elegáns negyedében lévő barátságos kertes ház szolgál, alig
egy mérföldre a munkahelyemtől. Ehhez azonban
mindenképpen hozzá kell venni az angolpark kellős
közepében álló fülkémet is, ahová időről időre
visszavonulhatok, még a csúcsidény közepén is. Ami a
jövedelmemet illeti, nos, ezt is bőségesnek mondhatom. Azóta,
hogy három évvel ezelőtt kialkudtam magamnak, hogy
béremet a bevétel parányi törtrésze alapján kaphassam meg,
heti száz dollárt vihetek haza.
Minthogy igényeim szerények, s az italnak sem vagyok
rabja, jövedelmem jelentékeny részét félretehetem, hogy annak
idején, mire mind az öt gyermekem kiröpül és a maga lábán áll
meg a világban, feleségemmel együtt nyugalomba
vonulhassak. Akkor megfogom Blodwynem kezét, és együtt
keresünk magunknak egy darab földet, talán egy folyó, tó, sőt
a tenger partján, ahol aztán ha kedvem tartja, a földet túrom,
ha kedvem tarja, horgászom, vasárnap templomba járok, és a
helyi társasági élet oszlopos tagja vagyok. Ezért maradok, s
végzem a munkámat, többek egybehangzó véleménye szerint:
közmegelégedésre.
Mert én vagyok a Steeplechase Park hivatalos mókamestere.
Ami azt jelenti, hogy hosszú orrú cipőmben, rikító kockás,
buggyos nadrágomban, csillagos-csíkos ujjatlan mellényemben
és magasított cilinderemben az angolpark kapujában fogadom
a vendégeket. Mi több, bozontos barkóm, jól kipödört
bajuszom és vendégváró vidám mosolyom segítségével
számos olyan embert is betessékelek, aki máskülönben
továbbállt volna.
Szócsövembe belekiáltom: „Csak tessék, csak tessék, itt a
parki móka, izgalmak, nyereség, rendkívüli szenzációk, csodás
látványosságok. Csak tessék, csak tessék, kerüljenek beljebb,
drága barátaim, itt várják önöket életük legnagyszerűbb
élményei…” és így tovább. Így járok fel s alá a kapun kívül,
üdvözlöm és hívogatom a legjobb nyári ruhájukat viselő,
szépséges lányokat, és a fiatalembereket, akik csíkos zakóban
és Girardi-kalapban tetszelegnek előttük, és persze a
családokat, akiknek gyermekei visongva követelik a megannyi
különleges mulatságot és élvezetet, amelyek – mint tőlem
előzőleg megtudják – rájuk várnak, ha meggyőzik szüleiket,
hogy vigyék be őket. És persze meggyőzik őket, bemennek,
szüleik leróják a belépti díjat, és annak minden ötvenedik
centjéből egy engem illet.
Munkám természetesen idényjellegű, áprilistól októberig
tartunk nyitva, s amikor megjönnek az első hideg szelek az
Atlanti-óceánról, egész télre bezárunk.
Akkor a szegre akasztom fülkémben a mókamesteri
ruhámat, felhagyok walesi kiejtésemmel, amelyet a vendégek
oly megkapónak tartanak, mert én Brooklynban születtem, és
soha nem láttam apám s nagyapám szülőföldjét. Ezután
mindennapi öltönyömben járok be, hogy felügyeljem a téli
munkálatokat, a mutatványosbódék összecsomagolását,
raktározását, a gépek javítását és megolajozását, az elkopott
alkatrészek cseréjét, a faelemek csiszolását, újralakkozását
vagy -mázolását, a körhintalovak újraaranyozását és a szakadt
vásznak foltozását. Úgyhogy mire beköszönt az április,
minden ismét a helyére kerül, kellően ragyog, és az első napos,
melegebb napokon kinyithatunk
Annál is inkább meglepett, amikor két napja levelet kaptam
személyesen Mr. George Tilyoutól, az angolpark
tulajdonosától. Annak idején ő álmodta meg ezt a helyet
valamely társával együtt, aki azonban csak a
mendemondákban létezik, a világ soha nem látta őt, legalábbis
idelent nem. Szóval a park Tilyou úrnak az erőfeszítése és
egyedülálló képzelőereje nyomán jött létre kilenc évvel ezelőtt,
és azóta bizony igen gazdaggá is tette őt.
 Láthatólag sürgős levelét személyesen nekem kézbesítették.
Elmagyarázza benne, hogy másnap, ami mára már tegnap lett,
egy magántársaság látogatja meg a parkot, és nekik ki kell
nyitni. Elmondta továbbá, hogy bár a körhintákat és az efféle
szerkezeteket addigra nem lehet üzembe helyezni, a játékbolt
és a Tükörpalota nyisson ki teljes kiszolgáló személyzettel.
Nos, ez a levél azután a legkülönösebb naphoz vezetett,
amit a Steeplechase Parkban valaha átéltem.
Mr. Tilyou utasítása, hogy ugyanis a játékbolt és a
Tükörpalota teljes személyzettel nyisson ki, fölötte nagy
fejtörést okozott nekem. Az itt dolgozó beosztottaim ugyanis
most töltik rendes szabadságukat, mégpedig elérhetetlen
távolságban.
Továbbá nem is könnyű őket helyettesíteni. A bolt
mechanikus játékai – árudánk legfőbb különlegességei –
nemhogy a legkifinomultabb szerkezetek egész Amerikában,
de a legbonyolultabbak is. Igazi szakembernek kell lennie
annak, aki működésüket meg akarja érteni, és el akarja
magyarázni a csodálkozni és felfedezni vágyó, vásárolni
szándékozó fiataloknak, akik ide jönnek. Nos, én bizonyosan
nem rendelkezem ilyen jellegű szakismerettel. Más választás
híján bíztam benne, hogy valahogyan majd csak lesz –
legalábbis így gondoltam.
Odakinn télen természetesen dermesztő hideg van, de előző
este olajkályhákat állítottam be a boltba, úgyhogy másnap
reggelre már csaknem kánikulai hőség várta a vendégeket a
helyiségben. Azután levettem a porvédő huzatokat a
polcokról, hogy feltárják portékáikat: a felhúzós zenélő,
táncoló és ugráló katonák, dobosok, táncosok, akrobaták és
állatok hosszú sorát. Ennél többet azonban nem állt
módomban megtenni. Ami tőlem tellett, azt másnap reggel
nyolcig, a vendégek előre látható érkezéséig elvégeztem.
Hanem akkor egészen rendkívüli dolog történt.
Megfordultam, s mit látok: egy fiatalember mered rám. El
sem tudom képzelni, hogyan juthatott be, s már mondanám,
hogy a park zárva van, amikor fölajánlja, hogy szívesen
működteti a bolti játékokat. Honnan tudta, hogy vendégeket
várok? Ezt egy szóval sem említette. Csupán elmagyarázta,
hogy valamikor itt dolgozott, és ismeri a játékok működésének
minden csínját-bínját. Nos, az állandó játékmesterem híján más
választásom nem volt, fölfogadtam. Nem is hasonlított a
játékmesterre, aki kedélyességével és vidámságával a gyerekek
kedvencének számított. Arca falfehér volt, a haja fekete, a
szeme fekete, sőt szalonkabátja is. Megkérdeztem a nevét.
Elgondolkodott, majd ezt mondta: „Malta”. Távozásáig,
jobban mondva eliszkolásáig így is neveztem.
A Tükörpalota egészen más világ. A maga nemében nincsen
párja, és noha szolgálaton kívül többször is körülnéztem
benne, soha nem értettem meg, hogyan működik. Tervezője
bizonyosan lángész lehetett. Aki látogató oda bemegy, és
szertartásosan végigjárja az örökké változó tükörszobák sorát,
utána meg van győződve, hogy olyanokat látott, amik
bizonyosan nem voltak ott, és olyanokat nem látott, amik
bizonyosan ott voltak. Ez nem csupán a tükrök palotája,
hanem magának a káprázatnak a palotája. Ha netán évek
múlva valakinek, aki Coney Island múltja felől érdeklődik,
kezébe kerül ez a napló, annak kedvéért festem le a
Tükörpalotát.
Kívülről négyzet alapú, alacsony, egyszerű épületnek
tetszik, amelyen egyetlen ajtó nyílik. Ha a látogató belép,
jobbra és balra vezető folyosót lát maga előtt. Nem számít,
melyik irányba fordul. A folyosó mindkét falát tükör borítja, és
a szélessége pontosan 120 cm. Ez azért fontos, mert a belső fal
nem egybefüggő, hanem 240 cm széles és 210 cm magas
tükörtáblákból áll. Minden egyes tábla függőleges tengelyre
van szerelve, úgyhogy amikor az egyiket távirányítással
elfordítják, az az egyik folyosót teljesen elzárja, de megnyit egy
újat, amely az épület közepébe vezet.
A látogató nem tehet egyebet, megy az új folyosón, amely a
táblák titkos parancsra történő forgásával több folyosóvá vagy
tükörszobává válik, majd semmivé lesz megint. De csak most
jön a java. Mert az épület közepén a 240 cm széles tükrök már
nemcsak a függőleges tengelyük körül forognak, hanem 240
cm átmérőjű korongokon is állnak, amelyek ugyancsak
forognak. A látogató, aki egy ilyen félkörnyi, láthatatlan
korongra rááll, egyszer csak azon kapja magát, hogy 90, 180
vagy 270 fokkal elfordul. Azt hiszi, hogy ő maga áll, s hogy
csak a tükrök forognak, de egyszer csak embereket lát föltűnni,
eltűnni, kisebb szobáikat keletkezni és semmivé válni; meglát
valakit elébe állni, megszólítja, s ekkor veszi észre, hogy
csupán a valójában mögötte vagy mellette álló embernek a
tükörképével beszélget.
Ilyenformán házas- és szerelmespárok válnak el egymástól
egyik pillanatról a másikra, akkor elindulnak botladozva, hogy
ugyanilyen váratlanul összetalálkozzanak. Ijedt
sikoltozásoktól és vidám hahotázástól visszhangzik az épület,
ha egy tucatnyi fiatal pár együtt vállalkozik a palotajárásra.
Mindezt a tükörmester működteti, és rajta kívül nincs is
más, aki értené. Ő fönt ül egy fülkében a bejárat fölött, a
mennyezetre szerelt tükörbe pillantva madártávlatból láthatja
az egész épület belsejét, az előtte sorakozó karokkal pedig
folyosókat, szobákat teremthet vagy szüntethet meg, illetve
különféle illúziókat kelthet. Az én nagy bajom az volt, hogy
Mr. Tilyou ragaszkodott hozzá, hogy hölgyvendégünket
mindenképpen tereljem be a Tükörpalotába, csakhogy a
tükörmesterem is szabadságon volt. Az ő helyébe végképp
nem volt kit felvennem.
Valamiképpen tehát ki kellett silabizálnom, hogyan
működik a bonyolult szerkezet, hiszen ott kellett szórakozást
biztosítanom a hölgyvendégnek. Emiatt a fél éjszakát ott
töltöttem az épületben, petróleumlámpa fénye mellett
kísérletezgettem, az összes kart végigpróbáltam, míg biztosra
nem vettem, hogy a hölgyet egy rövid túrára bevezethetem, és
ki is tudom vezetni, ha kibocsátásért kiált. Mert minden
tükörszobának nyitott a teteje, úgyhogy a hangok
könnyűszerrel azonosíthatók.
Tegnap reggel kilenc órára tehát minden tőlem telhetőt
megtettem, és vártam Mr. Tilyou személyes vendégeit. Nem
sokkal tíz óra előtt meg is érkeztek. A Surf Avenue-n alig volt
forgalom, és amikor megláttam egy hintót elhaladni a Brooklyn
Eagle irodái, a Luna Park és a Dreamland bejárata előtt,
feltételeztem, hogy megérkeztek. A hintó ugyanis az a cifrán
kipingált kocsi volt, amely a Manhattan Beach Hotel előtt
szokott várakozni a Brooklyn híd felől magasvasúton érkező
utasokra, bár ilyenkor, decemberben, általában hiába.
Ahogy a fogat megérkezett, és a kocsis megállította lovait,
szócsövemmel a kezemben előálltam.
– Isten hozta önöket, hölgyeim és uraim, a Steeplechase
Parkban, Coney Island legszebb és legtökéletesebb
angolparkjában – zengtem, noha még a lovak is úgy meredtek
rám, mint akinek teljesen elment az esze, hogy november
végén is teljes mókamesteri díszbe öltözöm.
A hintóból elsőnek egy fiatalember szállt ki, akiről
hamarosan kiderült, hogy a New York Americannek – Hearst
egyik szenzációhajhász szennylapjának – dolgozik afféle
riporterként. A legény rettentőmód fenn hordta az orrát, és
láthatólag ő kalauzolgatta New Yorkban a vendégeket. Utána
következett egy páratlan szépségű hölgy, egy igazi
arisztokrata – ó, az ilyesmi rögtön lerí valakiről –, akit a
skribler Madame Christine de Chagny grófnőként, a világ
egyik leghíresebb operaénekeseként mutatott be. Erről persze
nem kellett tájékoztatnia, olvastam róla a The New York
Timesban – én ugyanis ezt a lapot olvasom, mert a műveltségre
én sokat adok, még ha autodidakta vagyok is. Most értettem
meg, hogy Mr. Tilyou miért akarja e hölgy minden óhaját
teljesíteni. A művésznő, a skribler karjába kapaszkodva,
leereszkedett az esőtől nyálkás deszkajárdára; én leengedtem
szócsövemet – nem lévén már szükségem rá –, mélyen
meghajoltam, és ismét üdvözöltem őt birodalmamban.
Válaszul rám mosolygott, olyan mosollyal, amely még a Cader
Idrisből * való kőszívet is megolvasztaná, majd elragadó
franciás kiejtéssel kifejezte sajnálkozását, hogy téli álmomat
megzavarta.
– Alázatos szolgája, méltóságos asszony – feleltem, jelezve,
hogy a mókamesteri egyenruha ellenére tisztában vagyok az
illedelmes megszólítás formáival.
A sarkában jött egy tizenkétéves-forma, jóképű legény, aki
francia volt, akárcsak az anyja, de folyékonyan beszélt angolul.
Kezében egy majmos zenélődobozt szorongatott, amelyről
azonnal láttam, csakis a mi játékboltunkból származhatott,
New Yorkban ugyanis csak nálunk kapható. Átvillant bennem
a nyugtalanító gondolat: csak nem eltört? Csak nem panaszt
tenni jöttek?

* Walesi hegy. – A fordító.

 Végül előlépett a legény kifogástalan angolságának a
magyarázata is: egy zömök és jó formában lévő ír pap,
reverendában és széles karimájú kalapban.
– Adjon Isten jó reggelt, mókamester úr – mondta. – Az
ilyen mifélénknek, akik magát előráncigáljuk, meg metsző
hideget.
– Nem ad az olyan metsző hideget, amely lehűthetne egy
meleg ír szívet – mondtam én, nehogy lepipáljon, mert én
templomba járó, tisztességes református ember vagyok, s
pápista papokkal nem értekezem. Mindenesetre ez a
példányuk hátravetette a fejét, és nagyot nevetett, úgyhogy
magamban meg kellett állapítanom, hogy talán nem is olyan
kellemetlen fráter. Ilyen vidám hangulatban vezettem végig
vendégeimet a deszkajárdán, be a kapun, a játékbolt felé,
hiszen nem volt kétséges, ezt óhajtották látni.
Odabenn, hála istennek, az olajkályhák kitettek magukért,
Mr. Malta pedig már várta a látogatókat. A fiút, akit, mint
kiderült, Pierre-nek neveznek, azon nyomban megbabonázták
a polcokon sorjázó felhúzós táncosok, katonák, muzsikusok,
bohócok és állatok tömegei, amelyek a Steeplechase Park
játékboltjának hírnevet szereztek, és sehol a városban, sőt talán
sehol az országban másutt nem kaphatók. Pierre föl s alá
szaladgált a polcok között, kérve, hogy mindent mutassanak
meg neki. Az anyja ellenben egyes-egyedül a muzsikáló
majmok iránt érdeklődött.
A terem végében, egy hátsó polcon találtuk meg őket, és a
művésznő azonnal megkérte Mr. Maltát, hogy szólaltassa meg
őket.
– Mindet? – kérdezte.
– Egyiket a másik után – felelte Madame de Chagny
határozottan. Malta pedig engedelmeskedett. A hátukban lévő
kulccsal sorra fölhúzta a majmokat, azok pedig elkezdték
csapkodni cintányérjukat és játszani dallamukat. A „Kuka, a
jenki jampit”; mindig azt. Nem tudtam a dolgot mire vélni. A
grófnő pótlást keres? Nem teljesen egyformán szól mind?
Akkor a fiára bólintott, aki előhúzott a zsebéből egy
csavarhúzós bicskát. Malta meg én döbbenten figyeltük a
gyereket, amint az első majom hátán félretolta a ruhaanyagot,
kicsavarozta az ott lévő burkolólapot, és beledugta az ujját.
Egy ezüstdollároshoz hasonló nagyságú korongot vett ki,
megfordította és visszatette. Maltával hitetlenkedve néztünk
egymásra. A majom ismét muzsikálni kezdett. A „Dixie dalát”
játszotta. Természetesen, egy nóta Északnak, egy Délnek.
Ezután a kis Pierre visszafordította a korongot eredeti
helyének megfelelően, és egy másik majmon megismételte a
műveletet. Ugyanazzal az eredménnyel. Tíz próbálkozás után
az anyja jelzésére abbahagyta. Malta elkezdte visszarakosgatni
a portékát a polcra. Szemmel láthatóan ő sem tudott róla, hogy
a majmok két dallamot tudnak játszani. A grófnő elsápadt.
– Itt járt – mondta maga elé, nem szólítva meg
különösképpen senkit. Majd engem kérdezett: – Ki tervezte és
ki gyártja ezeket a majmokat?
Mivel nem tudtam, vállat vontam. Aztán Malta szólalt meg:
– Egy kis New Jersey-i gyárban készítik őket mind. De
szabadalmaztatott tervek alapján, külön engedéllyel. De hogy
ki a tervező, azt nem tudom.
Ezután a hölgy megkérdezte:
– Láttak-e erre járni egy különös embert, aki széles karimájú
kalapot visel, s arcát maszk mögé rejti?
Erre a kérdésre Mr. Malta – jól láttam, hiszen mellettem állt
– úgy megmerevedett, mintha karót nyelt volna. Ránéztem egy
pillantás erejéig, de a szeme se rebbent, akárha kőből lett
volna. Így elkezdtem a fejemet rázni, majd elmagyaráztam a
művésznőnek, hogy egy angolparkban megannyi álarcot lehet
látni: bohócmaszkot, szörnymaszkot, Hallowe’en-maszkot. De
olyan embert, aki csak azért hord maszkot, hogy elrejtse az
arcát? Olyat nem, soha. Ekkor Madame de Chagny
felsóhajtott, vállat vont, és elindult a polcok között, megnézni
a többi játékot.
Malta intett a fiúnak, és elvezette őt a másik irányba,
látszólag azért, hogy a felhúzós katonák külön előkészített
parádéját mutassa meg neki. Valamit azonban gyanúsnak
éreztem ebben a rideg fiatalemberben, úgyhogy utánuk
osontam, vigyázva, hogy egy játékpolc mindig legyen köztem
és köztük. Nagy meglepetésemre és mélységes
felháborodásomra váratlan és titokzatos segédem elkezdte
faggatni a fiút, aki ártatlanságában válaszolt is a kérdésekre.
– Mondd csak, miért jött a mamád New Yorkba? kérdezte
Malta.
– Ugyan miért? Hogy énekeljen az Operában, uram.
– Valóban. Semmi más oka nem volt rá? Nem akar valami
különleges emberrel találkozni?
– Nem, uram.
– És miért érdeklik a zenélő majmok?
– Csak egy érdekli, monsieur, és egy dallam. De az is ott
van a kezében. Más majom nem játssza azt a dallamot, amit
keres.
– Milyen kár. És a papád, ő nincs itt?
– Nincs, uram. Az édesapámat a teendői feltartóztatták
Franciaországban. De holnap érkezik a hajója.
– Nagyszerű. És valóban ő az édesapád?
– Persze hogy az. Anya a felesége, és ő az édesapám.
 Ekkor, úgy gondolván, hogy arcátlanságával Malta
túlságosan messzire ment, be akartam avatkozni, csakhogy
különös dolog történt. Hirtelen kivágódott az ajtó, erős hideg
tengeri fuvallatot eresztve be, és az ajtókeretben megjelent a
pap zömök alakja, mint megtudtam, Kilfoyle atya. A hideg
légáramot megérezve Pierre és Mr. Malta előrejött,
megkerülve egy játékállványt. A pap és a fehér arcú egymástól
tízlépésnyire állt, és egymásra meredt. Kilfoyle atya egyszer
csak fölemelte jobb kezét, és keresztet vetett. Templomba járó
református ember vagyok, s az ilyesmit babonaságnak tartom,
de tudom, hogy a katolikusok ezt az Úr védelmét kérve teszik.
Akkor a pap megszólalt:
– Gyere, Pierre fiam – és kinyújtotta a kezét. De közben nem
vette le Maltáról a tekintetét.
A két férfiú nyilvánvaló konfrontálódása, amely aznap még
egyszer megismétlődött, mint tengeri szél, úgy lehűtötte a
kedélyeket, ezért, hogy a korábbi vidám hangulatot
helyreállítsam, így szóltam:
– Méltóságos asszonyom, angolparkunk legnagyobb
büszkesége a Tükörpalota, ez a valóban világraszóló csoda.
Kérem, engedje meg, hogy megmutassam. Benne bizonyosan
jókedvre derül. Közben Pierre úrfi foglalkozhat a játékokkal,
amelyek, mint láthatja, valósággal elbűvölték, ahogyan
minden más, ide jövő gyermeket.
A művésznő bólintott, és jött velem.
Ha a játékboltban történtek furcsának tetszettek, hogy
ugyanis a fiú és az anyja valami dallamot keresett, amit
egyetlen majom sem tudott eljátszani, akkor az utóbbi
események már valósággal ijesztőnek hatottak, és
megmagyarázzák, miért vesződöm annyit a látottak és a
hallottak pontos leírásával.
 Az épületbe együtt léptünk be, az egyetlen ajtón át, és a
művésznő látta a jobbra és balra vezető folyosót. Jeleztem,
hogy válasszon irányt. Ő vállat vont, bűbájosan mosolygott, és
elindult jobbra. Én fölkapaszkodtam az irányítófülkébe, és
felnéztem a mennyezeti tükörbe. Láttam, hogy a művésznő a
fele utat megtette a fal mentén. Az egyik kart megemeltem,
hogy megforgatva a tükrét, a művésznőt a terem közepébe
tereljem. Csakhogy nem történt semmi. Megpróbáltam még
egyszer. Megint semmi. Az irányítómű nem működött.
Láttam, ahogy a vendég megy tovább a külső folyosón a
tükörfal mellett. Hanem akkor az egyik tükör magától
megfordult, elállta a grófnő útját, és a terem közepe felé
kényszerítette őt. Pedig én hozzá nem nyúltam egyetlen
karhoz sem. Az irányítómű nyilván meghibásodott, és ideje
volt a hölgyet biztonságosan kivezetni, mielőtt a szerkezet
fogságába esne. A karokat úgy mozgattam, hogy egyenes
folyosót nyissanak a kijárat felé. Nem mentem semmire,
ellenben bent az útvesztőben a tükrök maguktól mozogtak,
mintha önmaguk vagy valaki más irányítása alatt volnának. A
fiatalasszonynak vagy húsz képét láttam az egyre nagyobb
számban forgó tükrökben, de most már kitalálni sem tudtam
volna, hogy melyik az igazi személy, és melyik a tükörkép.
A művésznő hirtelen megállt egy középső szoba
fogságában. Abban a minutában egy másik mozdulatra, egy
köpeny libbenésére lettem figyelmes: a kép megint
meghússzorozódott, majd eltűnt. Csakhogy ez a köpeny nem a
művésznőé volt, mert ez fekete volt, a grófnő kabátja viszont
szilvakék. Ekkor láttam, ahogy a hölgy riadtan tágra nyitja a
szemét, szája elé kapja a kezét, s rámered a tükörnek háttal álló
valakire vagy valamire, akit vagy amit nem láthattam, mert a
mennyezeti tükör holtterében helyezkedett el. Akkor a grófnő
megszólalt.
– Szóval maga az – mondta.
Ekkor fogtam csak föl, hogy valaki nemcsak hogy bejött,
hanem az útvesztő közepére is bement, ám anélkül, hogy én
láttam volna. Ez képtelenségnek tűnt, de akkor rájöttem, hogy
valaki az éjjel nyilván elmozdította a tükröt úgy, hogy rajta
keresztül csak a terem felét lehessen a fülkéből belátni. A
terem másik fele holttérbe került. A művésznőt láttam, de a
fantomot, akivel beszélt, nem. Hallani azonban hallottam
minden szavukat, s ezért igyekszem most felidézni és
pontosan lejegyezni mindegyiket.
Csakhogy volt még valami. Ez a francia grófnő, ez a híres,
gazdag, tehetséges és szép asszony valósággal remegett.
Éreztem a rettegését, de ebben a félelemben volt valami
rémületes megigézettség is. Mint az alábbiakban lejegyzett
párbeszédükből is kitűnik, a művésznő múltjának egy
alakjával találkozott, olyasvalakivel, akitől, úgy vélte,
megszabadult, aki egykor pókhálót font köré. Hogy miből?
Félelemből, igen, azt érezni lehetett a levegőből. Szerelemből?
Talán, egyszer régen. És áhítatos tiszteletből. Akárki volt is ez
az ember, most avagy korábban, a művésznő tisztelte-félte
hatalmát és személyiségét. Többször is láttam vacogni, pedig a
férfi hallhatóan nem is fenyegette meg. Így hangzott a
beszélgetésük:

A FÉRFI: Természetesen. Másra számított?

A MŰVÉSZNŐ: A majom után már nem. Az Álarcosbált hallani
újra… Annyi idő után.
A FÉRFI: Tizenhárom hosszú év. Gondolt valaha rám?
A MŰVÉSZNŐ: Hogyne, zenei mesteremre és tanítómra. De azt
hittem…
A FÉRFI: Hogy meghaltam. Nem, Christine, szerelmem, én
nem.
A MŰVÉSZNŐ: Szerelmem? Még mindig…?
A FÉRFI: Mindig és mindörökké. Lélekben, Christine, maga
még mindig az enyém. Én faragtam magából világhírű
operaénekest, de magamnak megtartani nem tudtam.
A MŰVÉSZNŐ: Amikor eltűnt, azt hittem, örökre elment.
Hozzámentem Raoulhoz…
A FÉRFI: Tudom. Minden lépését, minden mozdulatát, minden
diadalát nyomon követtem.
A MŰVÉSZNŐ: Nagyon nehéz lehetett magának, Erik.
A FÉRFI: Elég nehéz. Az én utam mindig is nehezebb volt, mint
ahogy maga valaha is elképzelhetné.
A MŰVÉSZNŐ: Maga hozott engem ide? Az Opera a magáé?
A FÉRFI: Igen. Minden az enyém, és még annál is több. A
vagyonommal fél Franciaországot zsebre tehetném.
A MŰVÉSZNŐ: Miért, ó, miért tette ezt? Miért nem hagy élni?
Mit akar tőlem?
A FÉRFI: Maradjon velem!
A MŰVÉSZNŐ: Nem tehetem.
A FÉRFI: Maradjon velem, Christine. Az idők megváltoztak. A
világ összes operaházát tálcán kínálom fel magának. Nincs
kívánsága, amit ne teljesíthetnék.
A MŰVÉSZNŐ: Nem tehetem. Szeretem Raoult. Kérem, próbálja
meg elfogadni. Mindazt, amit értem tett, soha nem felejtem
el, és mindig hálás leszek érte. De a szívem másutt van és
marad mindörökké. Nem tudja ezt megérteni? Nem tudja
ezt elfogadni?
Ezen a ponton hosszú szünet következett, mintha az elutasított
kérő erőt gyűjtött volna. Amikor újra megszólalt, a hangja
remegett.

A FÉRFI: Jó, rendben. Kénytelen vagyok elfogadni. Miért is ne

fogadnám el, hiszen annyiszor megtört már a szívem. Van
azonban még valami. Hagyja itt a fiamat.
A MŰVÉSZNŐ: A fiát? A… maga fiát?
A FÉRFI: A fiamat, közös gyermekünket, Pierre-t.

Az asszony, akit többszöri tükröződésben továbbra is

láthattam, falfehér lett, és arcát két tenyerébe rejtette, így
remegett egy jó darabig, mígnem azt hittem, elájul. Már-már
kiáltottam volna, de torkomon akadt a szó. Néma és tehetetlen
tanúja voltam valaminek, amiből mit sem értettem. Végül
felemelte a fejét, és suttogva megszólalt.

A MŰVÉSZNŐ: Ki mondta ezt magának?

A FÉRFI: Madame Giry.
A MŰVÉSZNŐ: Ó, miért tette ezt?
A FÉRFI: Haldoldott. Meg akarta velem osztani a régi titkot.
A MŰVÉSZNŐ: Hazudott.
A FÉRFI: Nem. Ő ápolta Raoult a lövöldözés után.
A MŰVÉSZNŐ: Raoul jó, becsületes, tiszta ember. Szeret engem,
és Pierre-t úgy neveli, mint a tulajdon édesfiát. Pierre nem
tudja.
A FÉRFI: Raoul tudja. Maga tudja. Én tudom. Adja nekem a
fiam.
A MŰVÉSZNŐ: Nem lehet, Erik. Pierre most lesz tizenhárom
éves. Öt év múlva felnő. Akkor, amikor már felnőtt férfi
lesz, megmondom neki. A szavamat adom, Erik. Pierre-nek
szüksége van még rám. Amikor megtudja, választhat.
A FÉRFI: A szavát adja, Christine? Ha öt évet várok…
A MŰVÉSZNŐ: Megkapja a fiát. Öt év múlva. Ha meg tudja
nyerni.
A FÉRFI: Akkor várok. Vártam én már eleget egy töredékéért is
annak a boldogságnak, amit más emberfia az apja térdénél
megismerhet. Még öt év… Megvárom.
A MŰVÉSZNŐ: Köszönöm, Erik. Három nap múlva újra
énekelek magának. Ott lesz, ugye?
A FÉRFI: Természetesen. Közelebb leszek magához, mint
gondolná.
A MŰVÉSZNŐ: Akkor hát úgy énekelek majd magának, mint
még soha.

Ekkor olyasvalamit láttam, amitől csaknem kibuktam az

irányítófülkéből. Valahogy egy második férfinak is sikerült
beosonnia a terembe. Hogy mi módon csinálta, ezt már aligha
tudhatom meg, de hogy nem az általam ismert egyedüli ajtón
ment be, az bizonyos, mert az alattam volt, és azon át senki
nem lépett se ki, se be. Csak valami titkos ajtón bújhatott be,
amelynek a létéről is csak az építmény tervezője tudhatott,
hiszen azt soha senkinek nem kötötték az orrára. Először még
azt hittem, hogy a férfi tükörképét látom, de aztán eszembe
jutott a korábbi köpeny- vagy köntöslibbenés, de ez a mostani
alak nem köpenyt, hanem szűk, fekete szalonkabátot viselt. Az
egyik belső folyosón lapult meg, fülét pedig a mellette lévő két
tükörtábla közti hajszálnyi résre tapasztotta. A résen belül állt
a belső tükörszoba, ahol a művésznő és egykori szeretője
beszélgetett.
A szalonkabátos alak mintha megérezte volna, hogy
figyelem, mert hirtelen megfordult, körültekintett, majd
fölnézett. A megdöntött mennyezeti tükörben én megláttam
őt, ő pedig meglátott engem. Haja éppoly fekete, akár a
kabátja, az arca oly fehér, mint az inge. A magát Maltának
mondó gazember volt az. Egy pillanatig halálosan rideg
szemét meresztette rám, majd fölugrott, és futásnak eredt a
folyosón, ahol mindenki más zavartan toporogna. Hogy
megpróbáljam elfogni, nyomban lemásztam a fülkéből,
kijöttem az épületből, és sietve megkerültem azt. Emberem
jóval előttem járt, titkos kijáratán keresztül hagyta el az
épületet, és most, mint a nyúl, szaladt a park külső kapuja felé.
Ormótlan, hosszú orrú mókamesteri cipőmben szóba sem
jöhetett a futás.
Nézni ellenben nézhettem. A kapu mellett egy második
fogat, egy fedett cséza várt, s a rohanó Malta ezt vette célba.
Beleugrott, s az ajtaját már menet közben vágta be.
Magánfogat volt nyilván, hiszen Coney Islanden ilyet nem
lehet bérelni.
Igen ám, de mielőtt a csézát elérte volna, el kellett rohannia
két ember mellett. A Tükörpalotához legközelebb a fiatal
zsurnaliszta állt, s ahogy a szalonkabátos eliramodott mellette,
odakiáltott neki valamit, amit a tenger felől fújó szélben nem
hallhattam. A skribler meglepetten fölnézett rá, de még csak
meg sem próbálta útját állni.
Éppen a kapu előtt állt a pap, aki kivitte Pierre-t, és
beültette a hintóba, most pedig jött visszafelé, hogy
megkeresse a gyermek anyját. Láttam, ahogy a menekülő
megtorpan, farkasszemet néz a pappal, majd folytatja futását
csézájáig.
Az eddigi események teljesen felkavartak. Az a furcsa
keresgélés ott a zenélő majmok között, hogy előkerüljön egy
dallam, amelyet egyik majom sem tudott lejátszani; a magát
Maltának nevező fiatalembernek a még ennél is furcsább
viselkedése: az ártatlan gyermek kifaggatása; Malta és a pap
gyűlöletteli szemcsatája; a Tükörpalotában bekövetkezett
csődtömeg, a tükrök irányíthatatlanná válása, a primadonna
szörnyű vallomása, és az a férfi, aki egykor nyilván a szeretője
volt, s akitől a gyermeke született; végül pedig a hallgatózó
Malta látványa… mindez túlságosan felzaklatott. Zavaromban
teljesen megfeledkeztem szegény Madame de Chagnyról, aki
bennrekedt a tükrök útvesztőjében.
Ahogy ez eszembe jutott, már szaladtam is vissza, hogy
kiszabadítsam őt. Csodák csodája ezúttal az irányítómű
hibátlanul működött, és a grófnő előtűnt, halálsápadtan és
némán, amin csöppet sem lepődtem meg. Mindenesetre
kedvesen megköszönte minden fáradozásomat, nagyvonalú
borravalót adott, és azzal a skriblerrel, a pappal és a fiával
együtt beszállt a hintóba. Én kikísértem egészen a kapuig.
Ezután visszamentem a Tükörpalotába, és életemben nem
ijedtem meg úgy, mint akkor. A férfi ott állt az épület eresze
alatt, és nézte a fiával elhajtó fogatot. Megkerültem a házat, és
valóban ő volt ott: felismertem lobogó köpenyéről. Az
útvesztőben lezajlott felkavaró események másik szereplője.
Csakhogy az arca… azt látva valósággal meghűlt bennem a
vér. Láthatólag összeroncsolt, torz arcát háromnegyedrészt
sápadtszín maszk födte, és a mögül dühtől lángoló szemek
kémleltek kifelé. Ez az ember, aki látni valóan nincs
hozzászokva, hogy mások keresztezzék az útját, most
akadályba ütközött, és megveszett. Nemigen hallhatott, mert
félhangosan mormogott.
– Öt év – dohogta –, öt év! Soha! A gyerek az enyém, és
megszerzem magamnak.
Azzal megfordult, és eltűnt két bódé és egy bedeszkázott
körhinta között. Később találtam két félretolt deszkát a Surf
Avenue mellett húzódó kerítésben. Soha többé nem láttam ezt
az embert, ahogyan a hallgatózó Maltát sem.
Sokat tűnődtem, mitévő legyek. Figyelmeztessem a grófnőt,
hogy a furcsa embernek esze ágában sincs öt évet várni a
gyerekre? Vagy netán csillapodik majd a haragja? Mindaz,
amit láttam s hallottam, családi ügy, s előbb-utóbb bizonyosan
megoldódik. Ezért gondoltam, magamnak mondom el. De
nemhiába csörgedezik ereimben kelta vér, és ahogy a tegnap
hallottakat és látottakat leírom, szörnyű balsejtelmek
gyötörnek.
 XIII.

Joseph Kilfoyle önkívülete

és imádsága
SZENT PATRIK-KATEDRÁLIS,
NEW YORK, 1906. DECEMBER 2.

– Uram, irgalmazz, Krisztus, irgalmazz. Sokszor fohászkodtam

Hozzád. Többször, semhogy felidézhetném. Perzselő
napsütésben vagy az éjszaka sötétségében. Házadban misét
mondva vagy szobám belső magányában. Néha azt
gondoltam, válaszolsz, úgy éreztem, hallom a hangod,
útmutatásod. Ostobaság volt, önáltatás? Amikor imádkozunk,
valóban Veled beszélünk? Vagy csak önmagunkat hallgatjuk?
Bocsásd meg kételkedésemet, Uram. Annyira igyekszem
igazán hinni. Hallgass meg, kérve kérlek. Meg vagyok
zavarodva, és félek. Nem tudósnak, hanem ír
parasztgyereknek születtem. Kérlek, segíts rajtam.
– Itt vagyok, Joseph. Mi nyugtalanítja lelkedet?
– Uram, azt hiszem, életemben először, de nagyon félek.
Félek, de nem igazán tudom, hogy mitől.
– Félsz? Ezt az érzést elég jól ismerem.
– Te, Uram? Aligha.
 – De még mennyire! Mit gondolsz, mit éreztem, amikor a
kezemet fölkötötték a fejem fölé, a templomfalon lévő
karikába, hogy megkorbácsoljanak?
– Nem gondoltam volna, hogy Te is féltél.
– Akkor ember voltam, Joseph. Minden emberi hibával és
gyengeséggel együtt. Éppen ez volt a lényeg. Márpedig az
ember gyakran nagyon is fél. Úgyhogy amikor megmutatták a
korbácsot, vas- és ólomdarabokkal felcsomózott szálait, sírtam
félelmemben.
– Erre soha nem gondoltam, Uram. Nem is számolt be róla
senki.
– Nagy kegy. Mitől félsz?
– Úgy érzem, valami történik velem ebben a félelmetes
városban, de nem tudom, mi.
– Megértelek. Ha az ember tudja, mitől fél, az is elég rossz
érzés, de legalább van valamilyen határa. A másik fajtája a
félelemnek sokkal rosszabb. Mit kívánsz tőlem?
– Az állhatatosságodra, erődre van szükségem.
– Már megkaptad őket, Joseph. Örökölted őket, amikor
fogadalmat tettél, és felöltötted ruhámat.
– Akkor bizonyosan nem vagyok rájuk méltó, Uram, mert
most hiányzik belőlem mindkettő. Attól tartok, hitvány edényt
választottál magadnak, amikor a mullingari parasztfiút
szemelted ki.
– Valójában te választottál engem. De ez nem számít. Miért?
Netán eltört volna az az edény? Megcsaltál engem?
– Vétkeztem, természetesen.
– Természetesen. Ki ne vétkezne? Megkívántad Christine de
Chagnyt.
– Nagyon szép asszony, Uram, én meg akárhogy is, de férfi
vagyok.
 – Tudom. Én is voltam az. Néha nagyon nehéz.
Meggyóntad, feloldozást nyertél, nemde?
– Igen.
– Nos, a gondolat az gondolat. Nem tettél, ugye, semmi
többet?
– Nem, Uram. Csak gondoltam.
– Akkor talán mégis van némi okom bízni az én
parasztfiamban. De mi van a te megmagyarázhatatlan
félelmeiddel?
– Van ebben a városban egy ember, egy nagyon különös
ember. Ahogy megérkeztünk a kikötőbe, fölnéztem az egyik
raktár tetejére, s ott láttam valakit lefelé bámulni. Ez az ember
álarcot viselt. Tegnap kimentünk Coney Islandre, Christine, a
kis Pierre, egy helyi újságíró és jómagam. Ott Christine bement
a Tükörpalotába. Ő mondta, tegnap este meggyónta…
– Ebben az esetben alighanem felmentést kaphatsz a
gyónási titoktartás alól, hiszen a fejedben vagyok. Folytasd,
fiam.
– Hogy odabent találkozott vele. Leírása pontosan illik a
tetőn látott férfira. Nos, ez a nyomorult, torz arcú ember, akit
Christine évekkel ezelőtt ismert Párizsban, itt, New Yorkban
óriási vagyonra és hatalomra tett szert.
– Ismerem. Eriknek hívják. Nem volt könnyű az élete. Most
más istennek szolgál.
– Rajtad kívül nincsen más isten, Uram.
– Szép gondolat, de van sok. Ember teremtette isten.
– Vagy úgy. És ki legyen az?
– Mammont, a kapzsiság és az arany istenét szolgálja.
– Hogy szeretném megtéríteni Hozzád!
– Nagyon helyes. De vajon miért?
 – Úgy tudom, hihetetlen vagyona van, álmodni se lehetne
annyit.
–Joseph, én úgy tudom, neked a lelkekkel, nem pedig az
arannyal kell törődnöd. Megkívántad a vagyonát?
– Nem magamnak, Uram. Egészen más jár a fejemben.
– Ki vele! Micsoda?
– Ideérkezésünk után esti sétáim folytán elkeveredtem a
város délkeleti kerületébe, Lower East Side-ba, alig néhány
mérföldre ettől a katedrálistól. Ijesztő hely, valóságos földi
pokol. Nyomasztó szegénység, ínség, mocsok, szenny, bűz és
kétségbeesés uralkodik ottan.
Ebből fakad azután minden bűn és gaztett. A gyerekeket is,
fiúkat, lányokat egyaránt testük áruba bocsátására
kényszerítik…
– Ez szemrehányás akar lenni, Joseph, hogy miért engedem
ezt?
– Távol álljon tőlem, hogy bármit is a szemedre vessek,
Uram.
– Ne szerénykedj! Naponta megtörténik.
– De nem értem.
– Hadd magyarázzam meg. A tökéletesség biztosítékát soha
nem adtam az embernek, csak a lehetőségét. Ebben áll a
lényeg. Az embernek van választása és lehetősége, de soha
nincs kényszer alatt. Szabad választását sérthetetlenül
meghagytam. Némelyek az általam kijelölt utat választják, a
többség azonban az itteni, mostani élvezeteket. Ez sokak
szemében azt jelenti, hogy tulajdon mulatságuk vagy
gyarapodásuk érdekében másokat szenvedésekkel sújthatnak.
Ezt természetesen megjegyezzük, de megváltoztatni nem
lehet.
 – Mégis miért, Uram? Miért nem lehet az ember jobb
teremtmény?
– Ide figyelj, Joseph, ha lenyújtanám a kezem,
megérinteném az ember fiának homlokát, és tökéletessé
tenném őt, mivé válna a földi élet? Nem lenne sem bánat, sem
öröm. Nem lenne sem könny, sem mosoly. Nem lenne sem
fájdalom, sem megkönnyebbülés. Nem lenne sem rabság, sem
szabadulás. Nem lenne sem vereség, sem győzelem. Nem
lenne sem durvaság, sem udvariasság. Nem lenne sem
vakbuzgóság, sem türelem. Nem lenne sem kétségbeesés, sem
ujjongás. Nem lenne bűn, és bizonyosan nem lenne üdvösség.
Így a jellegtelen boldogság paradicsomát teremteném meg itt
lenn a földön, amivel mennyei országomat némiképp
fölöslegessé tenném. De ez még mindig nem igazán a lényeg.
Az embernek tehát mindig választania kell, amíg haza nem
hívom.
– Gondolom, Uram. De nagyon szeretném ezt az Eriket és
hatalmas vagyonát valami jobb dolog szolgálatába állítani.
– Talán meg is teszed.
– Csak nem tudok rájönni a dolog nyitjára.
– Pedig nem olyan nehéz.
– Csak én nem jövök rá.
– Olvastad igéimet. Hát semmit nem fogtál föl belőle?
– Túlságosan keveset, Uram. Kérlek, segíts!
– A dolog nyitja a szeretet, Joseph. A dolgoknak mindig a
szeretet a nyitja.
– De Erik szereti Christine de Chagnyt.
– És?
– Biztassam netán Christine-t, hogy szegje meg házassági
esküjét?
– Ezt nem mondtam.
 – Akkor meg nem értem.
– Idővel majd megérted. Néha kell hozzá egy kis türelem.
Szóval ettől az Eriktől félsz?
– Nem, uram, nem tőle. Amikor megláttam ott a ház tetején,
és láttam őt elmenekülni a Tükörpalotából, úgy éreztem, hogy
őt a harag, a kétségbeesés, a fájdalom hajtja. De nem a gonosz.
Én attól a másiktól félek.
– Mesélj róla.
– Amikor kimentünk a Coney Island-i angolparkba,
Christine és Pierre bement a játékboltba a mókamesterrel. Én
kint maradtam, hogy sétáljak egyet a tengerparton. Amikor
újból csatlakoztam hozzájuk a boltban, Pierre-nek egy
fiatalember mutogatta a játékokat, s közben duruzsolt valamit
a fülébe. Az arca olyan fehér volt, akár a fal, a haja és a szeme
fekete, mint a szalonkabátja. Azt hittem, ő az üzletvezető, de
azt mondta később a mókamester, hogy ő sem látta soha
addig.
– Azt akarod mondani, Joseph, hogy nem tetszett neked ez
az ember?
– Nemhogy nem tetszett, Uram, hanem valami ridegség, a
tengernél is fagyosabb hidegség áradt belőle. Vajon csak ír
képzeletem mondatja velem mindezt? A gonosz aurája vette
körül, amitől önkéntelenül is keresztet vetettem. A fiút
elvittem tőle, ő pedig kegyetlen megvetéssel meredt rám.
Ekkor láttam aznap először.
– És másodszor?
– Mentem visszafelé a hintótól, ahová Pierre-t beültettem.
Úgy félóra telhetett el az első találkozástól számítva. Tudtam,
hogy Christine a mókamesterrel bement a Tükörpalotának
nevezett terembe. Ez az ember az épület oldalán nyíló kis ajtón
keresztül lépett ki. Elszaladt a beljebb lévő újságíró mellett, és
ahogy futott, hogy beugorjon csézájába, megállt előttem, s
megint rám szegezte a tekintetét. Ugyanúgy, ahogyan az első
alkalommal is: zord idő volt aznap, de attól a tekintettől úgy
elöntött a hideg, mintha hirtelen tíz fokot hűlt volna a
hőmérséklet. Szabályosan vacogtam. Ki ez az ember? És mit
akar?
– Az a gyanúm, hogy Dariusról beszélsz. Őt is meg akarod
téríteni?
– Nem hinném, hogy meg tudnám.
– Nem tudnád. Eladta lelkét Mammonnak. Az arany istenét
szolgálja mindaddig, amíg elém nem kell állnia. Ő térítette
istenéhez Eriket. De Darius nem ismeri a szeretetet. Ebben van
a nagy különbségük.
– De az aranyat szereti, Uram.
– Dehogy szereti, imádja. És ez megint csak nagy
különbség. Erik ugyancsak imádja az aranyat, de meggyötört
lelke valamikor ismerte a szeretetet, és megismerhetné újra.
– Akkor megnyerhetem az üdvösségnek?
– Joseph, aki csak ismeri a tiszta szeretetet, nem az
önszeretetet, elnyerheti az üdvösséget.
– De, akárcsak Darius, Erik csak az aranyat, önmagát és
valaki más feleségét szereti. Uram, nem értem.
– Tévedsz, Joseph. Az aranyon csügg, önmagát gyűlöli, és
olyan asszonyt szeret, akit, tudja, soha nem kaphat meg.
Mennem kell.
– Maradj még, Uram.
– Nem tehetem. Dühödt háború dúl a Balkánon. Sok lelket
kell ma este fogadnom.
– Akkor tehát hol találom meg a dolog nyitját? Az aranyon,
az énen s az elérhetetlen asszonyon túl?
 – Mondtam már, Joseph. Más, ezeknél nagyobb szeretetet
keress.
 XIV.

Gaylord Spriggs kritikája

THE NEW YORK TIMES,
1906. DECEMBER 4.

Nos, Mr. Oscar Hammerstein sokat magasztalt, új Manhattan

Operaháza tegnap este, túlzás nélkül állíthatjuk, vitathatatlan
diadalt aratott. Ha drága országunkat valaha is újabb
polgárháború sújtja, akkor annak kezdetét minden bizonnyal a
tegnap esti ülőhelyekért vívott csatára lehet majd
visszavezetni, mert egész New York fölkerekedett, hogy
láthassa ezt a nagy eseményt.
Hogy erkélyeikért, sőt kakasülői helyeikért városunk egyes
nagy pénz- és kulturális dinasztiái milyen summát róttak le,
csak sejteni lehet, de a tényleges árak bizonyosan messze
meghaladták a hivatalosakat.
A Manhattan, ahogy az új operaházat immár neveznünk
kell, hogy megkülönböztessük a város túlsó végén lévő
Metropolitantől, valóban pazar épület, gazdagon díszítve,
olyan előcsarnokkal, amely a Met zsúfolt, levegőtlen foyer-ját
valósággal megszégyeníti. Az előadás kezdete előtti félórában
egész Amerikában csak legendaként ismert személyeket
láthattam, amint iskolás gyerekekként tülekedve várják
sorukat, hogy páholyukba mehessenek.
 Jelen voltak egyebek közt a Mellonok, a Vanderbiltek, a
Rockefellerek, a Gouldok, a Whitneyk és maguk a Pierpont
Morganok. Köztük sürgölődött mindannyiunk lángelméjű
vendéglátója: Mr. Oscar Hammerstein szivarmágnás, aki sem
költséget, sem erőfeszítést, sem időt nem kímélve,
ellenlábasokkal dacolva megteremtette a Manhattant.
Továbbra is beszélik persze, hogy Hammerstein urat a
háttérből egy másik, nálánál sokkalta gazdagabb iparmágnás,
pénzügyi fantom támogatja, akit soha senki nem látott; de ha
ilyen személy volna is, tegnap este semmilyen jelét nem adta
létének.
A pompásan díszített oszlopcsarnok és a hatalmas foyer
láthatólag lenyűgözött mindenkit, ahogyan a meglepően kicsi,
de annál bensőségesebb nézőtér is a maga arany, karmazsin és
szilvakék díszítésével. De milyen volt maga az új opera és a
bemutatója, melynek meghallgatása miatt odamentünk?
Mindkettő olyan művészi és érzelmi szintet ütött meg, aminőt
harminc év alatt nem volt alkalmam megismerni.
Szerény rovatunk olvasói emlékezni fognak, hogy Mr.
Hammerstein alig hét hete meglepő döntéssel félrelökte Bellini
mesterművét, A puritánokat, és úgy határozott, hogy a nyitó
előadáson hatalmas kockázatot vállal, vadonatúj operát mutat
be, mégpedig olyat, aminőt a modern stílus szerint ismeretlen
(és megdöbbentő módon továbbra is névtelenségbe burkolózó)
amerikai komponista szerzett. Megérte? Ezerszeresen is.
Először is a Shiloh angyala idehozta Párizsból a
gyönyörűséges Christine de Chagny grófnőt, akinek hangja
felülmúl minden hangot, amit emlékezetemben fel tudok
idézni, s akinek hangját, az a gyanúm, az utóbbi harminc év
világviszonylatban is legszebb hangjának kell mondanunk.
Másodszor pedig az opera egyszerűségével és érzelmi
töltetével valóságos mestermű, amely a nézőközönség körében
kivétel nélkül mindenkit meghatott.
A történet maga a mi alig negyven évvel ezelőtt dúló
polgárháborúnk idején játszódik, és ezért közvetlenül szól az
amerikai Észak és Dél viszonyáról. Az első felvonásban látjuk
Miles Regan connecticuti ügyvédet, aki reménytelenül
szerelmes Eugenie Delarue-be, egy dúsgazdag virginiai
ültetvényes szépséges leányába. Az előbbi szerepben az
ígéretes amerikai tenor, David Melrose lépett föl, mígnem
valami egészen rendkívüli dolog történt – de erről majd
később. Végül a szerelmesek eljegyzik egymást, gyűrűt
váltanak A déli szépség szerepében Madame de Chagny
nagyszerűt alakított, és azt a lányos örömet, amit érez, midőn
a szeretett ifjú megkéri a kezét, és amelyet az „E gyűrű
örökké” kezdetű ária fejez ki, elragadóan közvetítette a
közönségnek.
A szomszéd ültetvénybirtokos, Joshua Howard, akinek
szerepében Alessandro Gond ugyancsak remekelt, szintén
kérője volt Eugenie-nek, de elutasítását és szívfájdalmát
úriemberhez méltóan viseli. Igen ám, de az első felvonás
végén a háború fellegei már gyülekeznek, Fort Sumternél
eldördülnek az első fegyverek, kitör a háború az Unió és a
Konföderáció között. A fiatal szerelmeseknek el kell válniuk
egymástól. Regan elmagyarázza, hogy nincs más választása,
vissza kell mennie Connecticutba, hogy felvegye a harcot az
északiak oldalán. Miss Delarue pedig tisztában van vele, hogy
a Dél ügyének elkötelezett családjával kell maradnia. A
felvonás szívfacsaró duettben ér véget, amikor is a
szerelmesek elbúcsúznak egymástól, nem tudva, hogy
találkoznak-e még valaha is.
 A második felvonás két évvel később játszódik: Eugenie
Delarue önként jelentkezik egy kórházban, hogy segítsen az
éppen dúló véres shiloh-i csata sebesültjeinek ápolásában.
Önzetlen segítőkészségéről tesz bizonyságot, midőn a szörnyű
sebeiktől szenvedő, mindkét oldal egyenruháját viselő ifjakat
ellátja: az egykor az ültetvények nyugalmában és
kényelmében élő úrilány most szembesül egy frontvonalbeli
kórház minden szenvedésével és nyomorúságával. Rendkívüli
és megrázó áriában kérdezi: „Miért kell ezeknek a fiataloknak
meghalniuk?”
Eugenie korábbi szomszédja és kérője, Howard immár
ezredesként parancsnokol a kórház területét elfoglaló
csapatnak. Ismét udvarolni kezd, és igyekszik Eugenie-t
meggyőzni, hogy felejtse el az Unió oldalán bizonyára elesett
jegyesét, és fogadja el helyette őt. Az már hajlana is erre,
amikor új sebesültet hoznak. Történetesen egy uniós tisztet,
aki iszonyú arcsérüléseket szenvedett a vele szemközt
felrobbant lőportártól. Arcát, amely nyilván
helyrehozhatatlanul eltorzult, géz borítja. Miközben a sebesült
tiszt eszméletlenül fekszik, Miss Delarue fölfedezi a férfi ujján
azt a gyűrűt, amit ő adott két évvel korábban a jegyesének. A
balsorsú tiszt valóban Regan kapitány, akinek szerepében még
mindig David Melrose énekel. Amikor föleszmél, nyomban
felismeri a menyasszonyát, de nem tudja, hogy az is felismerte
őt. Nagyszerű, ironikus jelenetnek lehetünk tanúi, amikor
Howard ezredes belép a kórterembe, hogy újra megkérje Miss
Delarue-t, és azzal igyekszik meggyőzni őt, hogy a szerelme
kétségkívül meghalt, miközben a hajadon is, mi is tudjuk,
hogy a vőlegény ott fekszik tőle néhány lépésnyire. A felvonás
azzal végződik, hogy Regan kapitány rájön, Eugenie tudja, kit
rejt a kötés, és tükörbe nézve tudatosul benne, hogy valamikor
vonzó arca immár iszonytató ronccsá lett. Ezért, hogy
végezzen életével, megpróbálja elragadni az egyik őr
pisztolyát, de a déli katona és két északi hadifogoly beteg
lefogja.
A harmadik felvonásban jut el a konfliktus megrázó
tetőpontjára. Howard ezredes bejelenti, hogy Eugenie korábbi
vőlegénye nem más, mint a félelmetes Regan-osztag
parancsnoka. Ez a csapat pusztító rajtaütéseket hajtott végre a
frontvonalon belül. Mint ilyet, ha elfogják, hadbíróság elé
állítják, és azonnal kivégzik.
Eugenie Delarue immár szörnyű döntés előtt áll. Vajon
árulja el a Konföderációt azzal, hogy eltitkolja a sebesült
kilétét, vagy pedig adja föl azt az embert, akit szeret? Ekkor
rövid időre tűzszünetet hirdetnek ki, hogy a harcképtelennek
ítélt hadifoglyokat a felek kicserélhessék. Az összeroncsolt
arcú tiszt megfelel a fogolycsere feltételeinek; északi ekhós
szekerek sebesült konföderációs katonákat hoznak, és a déliek
fogságából elengedett nyomorékokat visznek.
Ezen a ponton részleteznem kell a szünetben a kulisszák
mögött történt megdöbbentő eseményeket. Úgy tűnik
(forrásom váltig ezt állítja), Mr. Melrose csillapítópermetet fújt
a torkára. Csakhogy a szer minden bizonnyal szennyezett volt,
mert alig néhány pillanat múlva az énekes úgy harákolt, mint
egy beteg kacsa. Micsoda csapás! A függöny már majdnem fel
is ment. Ekkor előállt egy beugró énekes, a szerepre beöltözve,
arcát ugyanis kötés borította, hogy a megfelelő pillanatban
rögtön beugorhasson.
Az ilyesmi általában szörnyű csalódást okoz a közönségnek.
Ezúttal azonban, úgy tetszik, az opera összes istene
rámosolygott Mr. Hammersteinre. Fenséges tenor hangjával
ugyanis a beugró énekes, akit a programfüzet nem tüntet fel a
szereplők között, Signor Gonci valóban méltó párjának
bizonyult.
Miss Delarue úgy határozott, hogy mivel Regan kapitány
harcképtelenné vált, nem árulja el, hogy kit rejteget az álarc.
Ahogy a szekerek indultak volna Észak felé, Howard
ezredesnek tudomására jutott, hogy a Regan-osztag kapitánya
megsebesült, és vélhetőleg a Konföderáció vonalain belül
tartózkodik. Elfogójának jutalmat ígérő hirdetéseket tűznek ki
mindenfelé. Minden egyes Északra hazatérő uniós katonát
megnéznek és egybevetnek Regan arcképével. Mindhiába.
Mert ekkorra Regan kapitánynak már nincsen arca.
Ahogyan a hazatérésre kiválasztott északi katonák éjszaka
várják a hajnali indulást, a lehető legbájosabb közjátékkal
örvendeztetett meg minket a ragyogó társulat. A nagy Gonci
által megszemélyesített Howard ezredes kíséretében
mindvégig ott találunk egy fiatal, tizenhároméves-forma
szárnysegédet. Eddig, a pillanatig a legény soha nem jutott
szóhoz. Ám ahogy az egyik uniós katona megpróbálja
megszólaltatni hegedűjét, a legény odamegy, szó nélkül
kiveszi a kezéből a hangszert, és valami egészen fenséges
dallamot játszik el rajta, akárha egy igazi Stradivarin húzná a
vonót. Erre az egyik katona megkéri, énekelje is el a dalt;
válaszul a legény leteszi a hegedűt, s előad egy olyan tisztán
csengő szoprán áriát, hogy tudom, a sírás fojtogat minden
jelenlévőt S ahogy kikeresem a programfüzetben a nevét, mit
találok? Nos, a díva tulajdon fiának a nevét: Pierre de Chagny
úrfi. Az alma nem esett messze a fájától.
A rendkívüli pátosszal telített búcsújelenetben Miss Delarue
és az uniós vőlegény elköszön egymástól. Madame de Chagny
eddig is oly tiszta hangon énekelt, aminőt csak az angyaloknak
szoktunk tulajdonítani. De most újabb s újabb, szinte
elérhetetlennek tetsző magaslatokra jutott fel énekhangjával,
melyhez hasonlót én még soha nem hallottam. Amikor a
„Többé nem találkozunk?” kezdetű áriát énekelte, akárha
szíve legbenső indulatával szólt volna, és amikor a beugró
művész a „Vedd vissza a gyűrűt” szavakkal visszaadja azt
Miss Delarue-nek, ezer patyolat kendőt láttam New York
hölgyeinek arcába röppenni.
Felejthetetlen este volt mindazoknak, akik látták-hallották.
Esküszöm, láttam, hogy a rendszerint félelmesen fegyelmezett
Maestro Campanini könnye kicsordul, ahogy a színpadon
egymagában álló, csupán gyertyafénnyel megvilágított
Madame de Chagny előadja az opera „Ó, kegyetlen háború”
kezdetű záróáriáját.
Az állva ünneplő közönség harminchétszer tapsolta vissza
az énekeseket, míg el nem kellett mennem, hogy megtudjam,
mi történt Mr. Melrose-zal. Ő, sajnos, zokogva távozott.
Noha a többi szereplő nagyszerű teljesítményt nyújtott, s a
Signor Campanini dirigálta zenekar nemkülönben, ezért az
estéért a legnagyobb dicsőség a fiatal párizsi dívát illeti meg.
Szépségével és bájával Madame de Chagny az egész Waldorf-
Astoriát megigézte, most azonban hangjának hamisítatlan
varázsával megbabonázott minden operaszerelmest, akinek
tegnap este volt szerencséje a Manhattanben őt meghallgatni.
Kész tragédia, hogy ilyen hamar itt kell hagynia minket.
Még öt estén át örvendezteti meg hangjával a New York-i
közönséget, s utána vissza kell térnie Európába, hogy korábbi
vállalása szerint karácsony előtt a Covent Gardenben lépjen
föl. A jövő hónaptól kezdve Nellie Melba művésznő lép a
helyébe – amivel Oscar Hammertsein ugyancsak nagy
győzelmet aratott a város másik végében lévő vetélytársai
fölött. Melba asszony szintén élő legendának számít, és ő is
most debütál New Yorkban, de bizony féltheti babérjait, mert
akik tegnap este hallották, a La Divinát soha nem feledhetik.
No és mi lesz ezek után a Metropolitannel? A Metet
támogató dinasztiák egyikét-másikát elnézve, az új mestermű
miatt érzett gyönyörűségükön túlmenően néhány feszült
pillantást véltem rajtuk felfedezni, mely mintha ezt kérdezné:
most mi lesz? Napnál világosabb, hogy kisebb nézőtere
ellenére a Manhattannek jobbak és szebbek a közönséget
kiszolgáló terei, óriási a színpada, ragyogó a díszlettára. Ha
Mr. Hammerstein továbbra is ilyen minőséget tud nyújtani
nekünk, akkor a Metnek iparkodnia kell, hogy utolérje
versenytársát.
 XV.

Amy Fontaine riportja

TÁRSASÁGI ROVAT, NEW YORK WORLD,
1906. DECEMBER 4.

Sokféle mulatság és sokféle fogadás van, de bizonyosan

tegnap este, a Shiloh angyala páratlan sikerű bemutatója után
adták a Manhattan Operaházban az évtized legnagyszerűbb
fogadását.
Évente ezernyi mulatságon és fogadáson veszek részt a
World olvasói nevében, de mondhatom, soha életemben nem
láttam ennyi nevezetes amerikai személyt egy tető alatt.
A megszámlálhatatlanul sok visszatapsolás után, amikor a
függöny utoljára és végképp legördült, az ujjongó közönség
lassan a Harmincnegyedik utcai kijárat felé sodródott, ahol
összetorlódott fogatok sokasága várta őket. Ezekre nem
mosolygott rá a szerencse, mert nem voltak hivatalosak a
fogadásra. A meghívóval rendelkező nézők azonban
megvárhatták a függöny újbóli felgördülését, hogy utána a
zenekari árok fölé sietve ácsolt feljárón át fölmehessenek a
színpadra. Akik nem tudtak eljönni az előadásra, azok a
művészbejárón jöttek be.
Vendéglátónk, a dohánymágnás Mr. Oscar Hammerstein, a
Manhattan Operaház tervezője, építtetője és tulajdonosa, a
színpad közepén állt, és személyesen külön-külön üdvözölte a
nézőtérről érkező vendégeket. A New Yorkhoz több-kevesebb
szállal fűződő számos notabilitás között ott láthattuk a World
tulajdonosát, Mr. Joseph Pulitzert.
A fogadásnak nagyszerű hátteret biztosítottak maguk a
színfalak, Mr. Hammerstein ugyanis visszahozatta az opera
egyik díszletét alkotó déli udvarházat, s így éppen ennek falai
alatt gyülekeztünk. A színpad szélén igazi antik asztalokat
terítettek meg, tele mindenféle ínycsiklandó étellel-itallal, s hat
inas gondoskodott róla, hogy senki ne maradjon étlen-
szomjan.
George McClellan főpolgármester is megjelent a
Rockefellerek és Vanderbiltek között, miközben a társaság
nőttön-nőtt. A fogadás résztvevői természetesen a fiatal
primadonnát, Christine de Chagnyt óhajtották ünnepelni, aki
oly hatalmas diadalt aratott éppen ezen a színpadon. New
York legismertebb személyiségei nem győzték kivárni, hogy
találkozhassanak a művésznővel. A díva a fogadás elején még
öltözőjében pihent, s viselte a gratuláló üzenetek, a város
legjelesebb házaiba szóló meghívások és a virágcsokrok
ostromát – ez utóbbiakat nagy számuk miatt a művésznő
kérésére a Bellevue Kórházba szállították.
A sokadalomban járkálva olyan emberek társaságát
kerestem, akiknek a tevékenysége számot tarthat a New York
World olvasóinak érdeklődésére, így egyebek között
összefutottam két, komoly társalgást folytató ifjú színésszel, D.
W Griffithszel és Mr. Douglas Fairbanksszel. A bostoni
fellépéséről érkező Mr. Griffith megvallotta, azzal a
gondolattal játszik, hogy elköltözik New Englandből egy Los
Angeles melletti kis faluba, ahol valami (bolondosnak tetsző)
új, „biográf”-nak nevezett szórakoztatási formát készülnek
előállítani. Itt valami olyasmiről van szó, hogy mozgó képeket
rögzítenek holmi celluloidszalagra. Mr. Fairbanks nevetve
mondta teátristatársának, hogy ha a Broadwayn befut, akkor
talán utánaszalad Hollywoodba, de csak ha valami bejön
ezekből a biográfokból. Ekkor egy szálfatermetű
tengerészgyalogos megállt az udvarház kapujában, és
bejelentette:
– Hölgyeim és uraim, az Egyesült Államok elnöke.
Nem akartam hinni a fülemnek, de néhány pillanat múlva
valóban megérkezett Teddy Roosevelt elnök úr, orrára
biggyesztett szemüvegével, ragyogó, vidám mosolyával, s
miközben végigvonult a sokadalmon, mindenkivel kezet
fogott. De nem egyedül jött; méltán szerzett ugyanis hírnevet
azzal, hogy szereti körülvenni magát társadalmunk
legérdekesebb tagjaival. Néhány perc múlva már azon kapom
magamat, hogy szegény kezemet Bob Fitzsimmons, korábbi
nehézsúlyú ökölvívó világbajnok lapáttenyere szorongatja,
miközben néhány lépésre tőlem áll egy másik volt
öklözőbajnok, Sailor Tom Sharkey, és a mostani bajnok, a
kanadai Tommy Burns. Úgy éreztem magam e behemótok
között, mint aki összement a mosásban.
Ekkor az udvarház oszlopcsarnokában megjelent maga a
bálvány. Lassan levonult a lépcsőkön, miközben a körülötte
lévők hatalmas tapsviharban törtek ki, ebben is maga az elnök
járt az élen, aki előlépett, hogy Mr. Hammerstein bemutassa a
művésznőnek, Mr. Roosevelt óvilági lovagiassággal kezet
csókolt a grófnőnek, amit az egybegyűltek élénk
tetszésnyilvánítása kísért. Ezután az elnök úr üdvözölte a nagy
tenoristát, Signor Goncit, és a társulat többi tagját, akiket Mr.
Hammerstein mutatott be neki.
 A formalitások után pajkos elnökünk karon fogta a
szépséges franda arisztokrata hölgyet, körbevezette a termen,
és bemutatta őt minden ismerősének.
Az elnök kíséretét megközelítve meghallottam, amint
Teddy Roosevelt éppen unokahúga újdonsült férjének mutatja
be Madame de Chagnyt, és kisvártatva sikerült szóra bírnom a
páratlanul elegáns, a Harvardon éppen végzett és a
Columbián most jogot hallgató fiatalembert. Természetesen
aziránt érdeklődtem, hogy neves nagybátyját követve vajon ő
is fontolgatja-e a politikusi pályát, mire azt a feleletet kaptam,
hogy egy napon talán igen. *
Ahogy kezdett felélénkülni a társaság, talán az evés-ivás
hatására is, arra lettem figyelmes, hogy a színpad egyik
sarkába betoltak egy zongorát, s egy fiatalember az opera
klasszikusan komoly áriáit ellenpontozó jókedvű, mai
dallamokat kezdett játszani rajta. A zongoristáról később
kiderült, hogy fiatal orosz emigráns, aki még mindig erős
akcentussal beszél, s elmondta nekem, hogy a saját
szerzeményeit adta elő, és híres zeneszerző akar lenni. Hát,
sok sikert, Irving Berlin **.
A mulatság elején úgy tetszett, hiányzik valaki, akivel sokan
szerettek volna megismerkedni s gratulálva kezet szorítani –
az ismeretlen énekművész, aki beugrott a tragikus sorsú
Regan kapitány szerepét alakító David Melrose helyett, akit
immár kórházban ápolnak. Kezdetben azt gondolhatta az
ember, hogy talán nehezen szabadul meg az arcát borító erős
sminktől és a kötéstől, s emiatt késlekedik. A többi szereplő
azonban gondtalanul járkált föl s alá az ünneplő

* Az amerikai olvasónak nyilvánvaló utalás Franklin Delano Rooseveltre, a

későbbi elnökre. – A fordító.
** Ismert amerikai dalszerző. – A fordító.
sokadalomban, az uniós kék és aranyszín, illetve a
konföderációs galambszürke egyenruhák egész parádéját
teremtve. De még azok a szereplők is, akik a kórházi
jelenetekben sebesült katonákat játszottak, hamar
megszabadultak kötéseiktől és mankóiktól. A titokzatos tenor
azonban még mindig hiányzott.
Amikor mégis megjelent, éspedig az udvarház
oszlopcsarnokában, amelytől kettős lépcsősor vezetett le a
színpadra, a mulatozó vendégekhez, akkor is csak néhány
rövid pillanatot töltött ott. Vajon ez a rendkívüli tehetségű
énekes valóban ilyen félénk volna? Az oszlopcsarnok alatt
állók közül sokan észre sem vették.
Ahogyan az oszlopcsarnokon át előrejött, láttam, hogy a
szerepbeli, az arcát nagyobbrészt elrejtő kötést nem távolította
el, csak a szeme és a fogsora látszott ki alóla. Karját a
mindannyiunkat elbűvölő fiúszopránnak, Madame de Chagny
fiának a vállán pihentette. Mintha súgott volna valamit a
gyermek fülébe, az pedig bólintással jelezte, hogy érti a
hallottakat.
Madame de Chagny azonnal észrevette őket, és nekem úgy
tetszett, a művésznő arcán átsuhan a félelem árnya. Tekintetét
a maszk mögött megbújó szempárra szegezte, elsápadt, s fiát
az uniós egyenruhát viselő tenor mellett látva, szája elé kapta a
kezét. S már szaladt is föl a lépcsőn a furcsa jelenés felé,
miközben lent a zene szólt, s a vendégek társalkodása és
nevetgélése morajlott.
Láttam a két ember néhány pillanatig tartó, feszült
szóváltását. Madame de Chagny levette a tenor kezét fia
válláról, és leküldte a fiút a lépcsőn. Az nem is volt rest
leszaladni, hiszen jól megérdemelt üdítőitala várta odalenn. A
díva csak ekkor nevetett fel, mintegy a megkönnyebbüléstől.
Vajon élete legnagyobb teljesítményéért gratulált a tenornak,
avagy fiáért aggodalmaskodott?
Végül láttam, hogy a férfi üzenetet, egy darab papirost
csúsztat az asszony kezébe, aki azt nyomban el is rejtette
pruszlikjában. Azzal a tenor el is tűnt, bement az
oszlopcsarnok mögé, a primadonna pedig lejött a lépcsőn,
hogy csatlakozzék a társasághoz.
Már régen elmúlt éjfél, amikor a mulatozók, a kimerült, de
annál boldogabb vendégek távozni kezdtek, hogy fogatukkal
elhajtsanak otthonukba vagy szállodájukba. Én, természetesen,
rohantam a New York World szerkesztőségébe, hogy a nyájas
olvasók elsőként értesülhessenek arról, ami tegnap este a
Manhattan Operaházban történt.
 XVI.

Charles Bloom professzor

előadása
COLUMBIA EGYETEM, ÚJSÁGÍRÓ TANSZÉK,
NEW YORK, 1947. MÁRCIUS

Hölgyeim és Uraim! Kedves fiatal amerikai barátaim, akik

újságíróknak készülnek! Minthogy eddig nem volt alkalmunk
találkozni, hadd mutatkozzam be. A Charles Bloom névre
hallgatok, s idestova ötven éve újságíróskodom, többnyire
ebben a városban.
A századforduló táján, szerkesztőségi kifutófiúként
kezdtem a régi New York American szerkesztőségében. 1903-ra
sikerül meggyőznöm a kiadót, hogy emeljen föl az általános
riporter magas, jobban mondva, nekem magasnak tetsző
állásába, hogy a helyi hírrovatban naponta beszámoljak
minden, arra érdemes városi eseményről.
Az évek során megannyi esetről, valóságos hőstettről, a
magunk és a világ történetét megváltoztató, jelentékeny
fordulatról vagy egyszerűen tragikus eseményről készíthettem
szemtanúként riportot. Ott voltam, amikor Charles Lindbergh
egy köd borította mezőről fölszállt, hogy átrepüljön az Atlanti-
óceán fölött, és ott voltam, amikor visszatértekor ország-világ
hőseként ünnepelték. Én tudósítottam Franklin D. Roosevelt
beiktatásáról és két évvel ezelőtti szomorú haláláról. Az első
világháborúban nem mentem Európába, de kikísértem a
Flandria harctereire induló bakáikat a kikötőbe.
Az Americantől, ahol testi-lelki jó barátja lehettem Damon
Runyonnak, átigazoltam a Herald Tribune-hoz, majd pedig a
Timeshoz.
Beszámoltam gyilkosságokról és öngyilkosságokról,
maffiaháborúkról és polgármester-választásokról, háborúkról
és békekötésekről, idelátogató hírességekről és
nyomortanyalakókról. Éltem gazdagokkal és hatalmasokkal,
szegényekkel és jogfosztottakkal, tudósítottam a nagyok, a jók,
a gonoszok és a kegyetlenek tetteiről. És tettem mindezt ebben
az egy városban, amely soha nem hal meg, soha nem alszik.
A legutóbbi háborúban kiküldettem magamat Európába,
jóllehet csikófogaimat akkor már elhullattam, így átrepültem a
B–17-esekkel Németország felett – megvallom, az egérlyukba
is bebújtam volna –, szemtanúja voltam a német
fegyverletételnek, és utolsó feladatképpen 1945 nyarán
tudósítottam a potsdami konferenciáról. Ott találkoztam
Winston Churchill brit miniszterelnökkel, akit a konferencia
közben váltottak le az angol szavazók, megismerkedtem az új
kormányfővel, Clement Attlee-vel, és persze Truman
elnökünkkel, sőt magával Sztálin marsallal is, akinek, az a
gyanúm, elege van a velünk való barátkozásból, és nagyon is
az ellenségünkké válik.
Hazatértemkor úgy véltem, itt az ideje nyugalomba
vonulni, és hogy jobb, ha önszántamból, mint ha kényszerből
távozom a szerkesztőségből, s az itteni tanszékvezető
nagylelkűen felajánlotta, hogy vendégprofesszorként
próbáljak önöknek átadni valamit abból, amit a magam kárán
tanultam meg.
 Ha valaki megkérdezné, mi teszi a jó újságírót, négy dolgot
mondanék. Mindenekelőtt az újságíró ne csak látni,
tanúskodni és beszámolni, hanem megérteni is igyekezzék.
Próbálja meg megérteni azokat az embereket, akikkel
találkozik, azokat az eseményeket, amelyeket lát. Egy régi
mondás szerint mindent megérteni annyi, mint mindent
megbocsátani. Az ember nem érthet meg mindent, mert
tökéletlen, de ettől még megpróbálkozhat vele. Ezért
igyekszünk az eseményeket híven visszaadni azoknak, akik
nem voltak jelen, de tudni akarnak róluk. Azért, mert az
eljövendő korok történetírói majd megállapítják, hogy mi
voltunk a tanúk, mi jobban átláttuk az eseményeket a
politikusoknál, köztisztviselőknél, bankároknál,
pénzembereknél, iparmágnásoknál és tábornokoknál. Azért,
mert ők be vannak zárva a maguk külön világába, mi viszont
mindenütt ott vagyunk. Ha azonban rosszul tanúskodunk,
nem értjük meg igazán a látottakat és hallottakat, akkor
csupán lejegyezzük némely tények vagy számok sorát, hitelt
adva az igazságnak mondott hazugságnak is, és ily módon
hamis képet festünk.
Másodszor, a jó újságíró holtig tanul. Nincs vége a
folyamatnak. Az újságíró legyen olyan, mint a mókus.
Gyűjtögesse az útjába kerülő híreket, hírfoszlányokat; soha
nem tudhatja, hogy az az apró hírmorzsa milyen,
máskülönben megmagyarázhatatlanul zűrös dologban töltheti
be a mindent megvilágító, döntő érv szerepét.
Harmadszor, a jő újságírónak jó szimata kell hogy legyen.
Ez amolyan hatodik érzéket jelent, azt a megérzést, hogy
valami nincs rendjén, hogy valami különös dolog történik,
amit senki más nem lát. Ha az újságíróban nem alakul ki ez a
képesség, még végezheti a munkáját szakszerűen,
lelkiismeretesen, ami a becsületére válik, de e szimat híján az
izgalmas megírnivalók úgy elkerülik őt, hogy észre sem veszi;
elmegy a sajtótájékoztatókra, és meghallgatja azt, amit a
mindenkori hatalmasságok tudatni akarnak vele. Hűségesen
beszámol a hallottakról, akár igazak, akár hamisak. Utána
fölveszi a fizetését, és hazamegy, mint ki jól végezte dolgát. De
e szimat híján az újságíró soha nem megy a kocsmába felajzott
lélekkel, abban a tudatban, hogy most leplezte le az év
legnagyobb botrányát, mert észrevett valamit egy elejtett
megjegyzésben, egy oszlopnyi megmásított adatot, egy
jogtalan felmentést, egy vád hirtelen ejtését, ami egyetlen
kollégájának sem tűnt föl. Ebben a felajzottságban van az
újságírói munka gyönyöre; felér a Grand Prix megnyerésével,
ha az ember megkaparint egy fontosabb interjút, vagy
lepipálja a konkurens médiát.
Mi, újságírók nem arra vagyunk hivatva, hogy szeressenek
minket. Mint a rendőröknek, ezt egyszerűen el kell fogadnunk,
ha erre a pályára vállalkozunk. De ha a magas polcon ülők és
hatalmasok nem is szeretnek minket, szükségük van ránk.
A filmcsillag félrelökhet bennünket, miközben peckesen
limuzinjához lép, de ha a sajtó nem szól róla vagy a filmjeiről,
nem hozza le a képét vagy nem követi nyomon a dolgait
néhány hónapig, az ügynöke mindjárt sivalkodik, hogy föl kell
kelteni a sajtó figyelmét.
A politikus gyalázhat minket, amikor hatalmon van, de ha
rá se hederítünk, amikor választásokra készül vagy valamilyen
hírnevét öregbítő győzelméről akar beszámolni, akkor
mindjárt térden állva könyörög a sajtó figyelméért.
A magas polcon ülőknek, a hatalmasságoknak tetszhet
lenézniük a sajtót, de sehogy sem bírnak meglenni nélkülünk.
Mert ők abból a nyilvánosságból élnek, azon a nyilvánosságon
élősködnek, amelyet csak a sajtó biztosíthat nekik. A
sportcsillagok azt akarják, hogy mutatványaikról
beszámoljunk, ahogy a szurkolók is ezt akarják. A társasági
összejöveteleken a háziasszonyok a hátsó bejárathoz
tessékelnek minket, de ha nem írunk jótékonysági báljaikról és
társaságbeli diadalaikról, mindjárt búnak eresztik a fejüket.
Az újságírás a hatalom egyik formája. A rosszul alkalmazott
hatalom ellenben már zsarnokság; de ha jól élünk vele, olyan
eszköz, amely nélkül egyetlen társadalom sem tudna
megmaradni vagy gyarapodni. Ezzel jutottam el a negyedik
szabályhoz: nem dolgunk a hatalomhoz, a fenn lévőkhöz
tartozni, hozzájuk simulni, azt a látszatot kelteni, hogy a közeli
érintkezés folytán már csatlakoztunk is a magasabb körökhöz.
Demokráciában az a dolgunk, hogy fürkésszünk, felfedjünk,
ellenőrizzünk, leleplezzünk, feltárjunk, rákérdezzünk,
faggatózzunk. Az a dolgunk, hogy ne higgyünk, míg be nem
bizonyosodik, hogy az, amit éppen közölnek velünk, megfelel
a valóságnak. Minthogy hatalmunk van, megrohamoznak
minket a különféle szélhámosok, szédelgők, sarlatánok,
csodadoktorok – máskülönben bankárok, kereskedők,
gyárosok, szórakoztatásban üzletelők és mindenekfelett
politikusok.
Az újságírónak két urat kell szolgálnia: az igazságot és az
olvasót, mást nem. Soha ne ijedezzen, soha ne cidrizzen, soha
ne engedjen a kényszernek, és soha ne feledje, hogy az
egyszerű olvasónak éppannyi joga van az újságíró
erőfeszítésére és tiszteletére, mint a felsőháznak. Az újságíró
tehát mindig kételkedjék a hatalmasok és a kiváltságosok
dolgaiban, és akkor az egész szakma becsületére válik.
Most pedig, mivel már későre jár, és elegük van a
tanulásból, maradék időmben elmondok egy történetet. Egy
történet történetét. Nem, ennek a történetnek nem dicsőséges
főhőse vagyok, hanem éppen ellenkezőleg. Ez a történet,
amely körülöttem bontakozott ki, majd’ kiszúrta a szemem,
mégsem vettem észre, mégsem tártam föl, mert fiatal voltam
és önfejű, nem akartam megérteni azt, aminek tanúja voltam.
Olyan történet volt ez – az egyetlen az életemben –, amelyet
soha nem írtam meg. Soha nem adtam le róla cikket, habár az
irattárak Őrzik az eseménysor főbb mozzanatait, amelyeket a
rendőrség végül a sajtó elé tárt. Márpedig én jelen voltam;
előttem zajlott le az egész, mégsem vettem észre, föl kellett
volna ismernem, de nem tudtam a szálait felfejteni. Talán ez is
közrejátszott abban, hogy nem írtam róla soha. És az is, hogy
bizonyos dolgok, ha nyilvánosságra kerülnek, tönkretehetik az
embereket, akikkel megtörténtek. Némelyek: nád tábornokok,
maffiavezérek, korrupt szakszervezeti főmuftik, haszonleső
politikusok meg is érdemlik ezt – volt szerencsém hozzájuk
nemegyszer. De a legtöbb ember nem érdemli meg, hogy
tönkretegyék őt, és némelyek élete már önmagában is olyan
tragikus, hogy nyomorúságuk napvilágra hozása csak
megsokszorozná fájdalmukat. Mindezt csupán egy fél hasábért
az újságban, amibe azután halat csomagolnak! Ezzel annak
ellenére így voltam, hogy a Hearst-féle bulvárlapoknak
dolgoztam, és a szerkesztő biztosan kiteszi a szűrömet, ha
megtudja, hogy valamit megorrontottam, de azért nem írok
róla, mert túlságosan szomorúnak tartom. Ma, negyven év
után a dolognak nincs ilyen jelentősége.
1906-ot írtunk akkor. Tél volt. Huszonnegyedik évemet
tapostam, s New York-i utcagyerekből lettem az American
riportere; nem tudtam betelni vele. Ahogyan most
visszatekintek akkori önmagamra, megdöbbenek saját
szemtelenségemtől. Amilyen önfejű és öntelt voltam, annyira
nem értettem meg a dolgokat.
1906 decemberében a város a világ egyik legismertebb
operaénekesét, Christine de Chagnyt látta vendégül. Egy új
operaház, a három évvel később bezárt Manhattan Operaház
nyitó előadásának főszerepében lépett föl. A harminckét éves
díva gyönyörű volt, kedves, és elbűvölt mindenkit. Elhozta
tizenhárom éves fiát, Pierre-t, illetve cselédjét és a fiú
nevelőjét, bizonyos Joseph Kilfoyle ír katolikus papot. És két
személyi titkárt. A december 3-i nyitó előadás előtt hat nappal
érkezett, a férje nélkül. Ő normandiai birtokainak
halaszthatatlan ügyei miatt csak másodikán tudott utánajönni.
Vajmi kevés fogalmam volt akkor az operáról, de az
énekesnő jövetele óriási izgalmat váltott ki, mert hozzá
fogható énekes még nem kelt át az Atlanti-óceánon, hogy New
Yorkban szerepeljen. Az egész város neki hódolt. Némi
szerencsével megtoldott hagyományos hücpével (fiataloknak:
szemtelenséggel) sikerült rábírnom, hogy én kalauzolhassam
végig New Yorkon és nevezetességein. Mondhatom,
megfogtam az isten lábát. A város összes skriblere őt vadászta,
mert Oscar Hammerstein impresszárió megtiltotta, hogy a
sajtó a közelébe férkőzzék a bemutató előtt. Ennek ellenére én
bejáratos voltam hozzá a Waldorf-Astoriában bérelt
lakosztályába, és ily módon naponta adhattam le cikkeimet úti
programjairól és találkozóiról. Ennek köszönhetően számos
fokkal feljebb kapaszkodhattam az American szerkesztőségi
szamárlétráján.
Mindazonáltal titokzatos, különös dolgok történtek velünk,
és nem bírtam rájönni, hogy mik. Nos, ezek közé a dolgok
közé tartozott egy bizarr, rejtőzködő alak, aki kedve szerint
hol föltűnt, hol eltűnt, mint a kámfor, de szemmel láthatóan ő
mozgatott mindent a színfalak mögül.
A dolog azzal kezdődött, hogy egy párizsi ügyvéd levelet
hozott magával Franciaországból. Merő véletlenségból
segítettem neki kézbesíteni New York egyik legnagyobb és
legbefolyásosabb vállalatának központjában. Ott, a hivatal
tanácstermében megpillantottam a vállalat tulajdonosát, a
levél címzettjét. A fickó kémlelőablakon keresztül meresztette
rám a szemét, félelmes arcát maszk fedte. Nem sokat törtem a
fejem a dolgon, és különben sem hitt nekem senki.
Alig négy hét múlva a Manhattan Operaház megnyitójára
tervezett előadást primadonnástul, mindenestül törölték, és az
említett francia dívát hívták meg csillagászati összeg fejében.
Egyenesen Párizsból. Az a hír is járta, hogy Oscar
Hammerstein mögött egy titkos, sokkal gazdagabb támogató
áll, valami titkos pénzosztó vagy csendestárs, és ő
kényszerítette ki a változtatásokat. Föl kellett volna ismernem
a kapcsolatot, de nem tettem.
A hölgy megérkezésének napján, a Hudson-parti kikötőben,
a fantom megint feltűnt. Igaz, nem én láttam meg, hanem egy
kollégám. Az ő leírása azonban pontosan megfelelt annak,
amit én láttam: magányos alak, aki álarc mögé rejtőzve áll a
raktár tetején, és merően bámulja a primadonna New Yorkba
érkezését. A kapcsolatot ismét nem ismertem föl. Később
világossá vált, hogy ő hozatta ide az énekesnőt, Hammerstein
eredeti tervét semmibe véve. De vajon miért? Idővel
kiderítettem, de akkor már hiába.
Mint mondtam, találkoztam a hölggyel, aki, úgy tűnt,
megkedvelt engem, s fogadott lakosztályában, hogy exkluzív
interjút adjon. Ott a fia kicsomagolt valami név nélkül küldött
ajándékot: egy majom formájú zenélődobozt. Amikor Madame
de Chagny meghallotta a dallamot, amit a majom játszott,
arcából azonnal kifutott a vér. Azt súgta: „Az Álarcosbál.
Tizenkét éve. Biztosan itt van.” De én mindebből semmit sem
értettem.
A hölgy mindenáron meg akarta keresni a majom küldőjét.
Én meg rájöttem, hogy az csakis az egyik Coney Island-i
játékboltból származhat. Két nap múlva, szerénységem
kalauzolásával, mindannyian kivonultunk oda. Ott megint
történt valami szokatlan, de még mindig nem kapcsoltam.
A társaság a következőkből állt: a primadonna, a fia, Pierre,
és nevelője, Joe Kilfoyle atya, illetve jómagam.
Minthogy a játékok nem érdekeltek, Madame de Chagnyt és
fiát az angolpark mókamesterének és gondnokának gondjaira
bíztam. Én be sem mentem a játékboltba, márpedig be kellett
volna, mert mint utóbb kiderült, az a rosszat sejtető alak
mutatta meg a játékokat a fiúnak és anyjának, aki hetekkel
azelőtt Dariusként mutatkozott be nekem a párizsi levél
kézbesítésekor. Később a mókamester gondnoktól tudtam
meg, hogy ez a Darius játékmesternek adva ki magát ajánlotta
föl neki a szolgálatait, de a valóságban csendben kifaggatta a
gyermeket szüleiről.
Mindenesetre kisétáltam a tengerpartra a katolikus atyával,
miközben a gyermek és anyja a játékokat nézegették. Úgy tűnt,
ezrével volt ilyen zenélő majom, de a furcsa dallamot, amit a
Waldorf-Astoriában az elsőtől hallottam, egyik sem tudta
lejátszani.
Ezután a díva a mókamester kíséretében bement az
úgynevezett Tükörpalotába. Ide se mentem be, igaz, ide már
nem is hívtak. Végül elindultam a park kijárata felé, hogy ott
várjam be a társaságot, és indulhassunk vissza Manhattanbe.
 Láttam, hogy az ír pap kikíséri a fiút a hintóhoz, amelyet a
vasútállomásnál béreltünk, és észrevettem, bár a ködben alig
kivehetően, hogy egy cséza áll közvetlenül a fogatunk mellett.
Ez annál is inkább különösnek tetszett, mert az egész környék
teljesen kihaltnak mutatkozott.
A kijárat és a Tükörpalota között félúton járhattam, amikor
egy alak tűnt fel, rohant felém, mint aki fél valamitől. Darius
volt az. Nos, hivatalosan ő volt a vállalat feje, de az igazi vezér
a titokzatos, maszkot viselő ember volt. Szóval, azt hittem,
Darius felém szalad, de úgy elfutott mellettem, mintha észre
sem vett volna. Egyébként a Tükörpalotából jött ki. Ahogy
mellettem elszáguldott, elkiáltotta magát, nem nekem, hanem
talán a tengeri szélnek. Kurjantásából nem értettem semmit.
Nem angolul ordított, de mivel jó a hallásom, a hangokat,
amelyeket hallani véltem, gyorsan lejegyeztem.
Később, sokkal később – és már hiába – újból kimentem
Coney Islandre, és megint beszéltem a mókamesterrel, aki
megmutatta naplóbejegyzését, amelyben leírja, hogy mi történt
a Tükörpalotában, miközben én a tengerparton andalogtam.
Bárcsak korábban olvashattam volna azt a bejegyzést, akkor
talán megérthettem volna a körülöttem zajló eseményeket, és
talán meg is akadályozhattam volna a kifejletet. De sajnos nem
láttam a mókamester naplóját, és nem tudtam három latin
szót.
Manapság talán furcsának tetszhet maguknak, fiataloknak,
de az én időmben az emberek elég formálisan öltözködtek.
Kötelességszámba ment, hogy a fiatalemberek fekete
öltönyben járjanak, mellénnyel, kikeményített, patyolatfehér
gallérral és mandzsettával. Ezzel az volt a baj, hogy a fiatalok
szerény jövedelmükből nem győzték fizetni az ehhez
szükséges állandó mosást. Ezért sokan leakasztható műanyag
gallért és mandzsettát hordtunk, amit esténként nedves
ruhával le lehetett tisztítani. Így több napig lehetett egy inget
hordani, mindig ragyogó fehér gallérral és mandzsettával
mutatkozni. Minthogy noteszom zakóm belső zsebében lapult,
az általam Dariusként ismert ember által kiáltott szavakat a
mandzsettámra írtam fel.
Ahogy elnyargalt mellettem, eszelősnek látszott, nem annak
a hideg-rideg vezérigazgatónak, akivel a tanácsteremben
találkoztam. Fekete szemét tágra nyitotta, előremeresztette,
arca most is csontfehér volt, és szurokfekete haja lobogott a
szélben. Megfordultam, hogy lássam, merre tart a nagy
loholás, és láttam a kapuba érni. Ott csaknem beleszaladt az ír
papba, aki éppen beültette Pierre-t a hintóba, és jött visszafelé
Madame de Chagnyért.
A papot látva Darius megtorpant, majd a két férfi egy jó
darabig dacosan bámult egymásra. A harminc-negyven
lépésnyi távolság és a novemberi hideg ellenére is éreztem a
feszültséget. Akár két harci kutya küzdelem elolt, úgy
meredtek egymásra. Aztán Darius továbbloholt, beugrott
csézájába, és elhajtott.
Kilfoyle atya komor képet vágott, és elgondolkodva jött
beljebb. Madame de Chagny szinte tántorogva, holtsápadtan
jött ki a Tükörpalotából. Pokoli dráma zajlott le az orrom előtt,
én meg nem értettem, hogy minek vagyok a tanúja.
Visszahajtottunk a magasvasúthoz. Manhattan felé a vonaton
szinte meg sem szólaltunk, csak a gyerek csacsogott boldogan
a játékboltról.
Az utolsó nyomra három nap múlva bukkantam rá. A
nyitógála páratlan sikert aratott, új operát mutattak be,
amelynek címe most nem jut eszembe, de hát sose lett belőlem
operarajongó. Madame de Chagny minden bizonnyal úgy
énekelt, mint a mennyből egy angyal, hiszen a közönség
zokogott. Utána magán a színpadon hét országra szóló
fogadást adtak. Jelen volt Teddy Roosevelt elnök az összes
New York-i pénzeszsákkal, jó néhány bokszoló, sőt Buffalo Bill
is – igen, kisasszony, találkoztam vele –, és mindahányan a
dívának hódoltak.
Maga az opera az amerikai polgárháborúban játszódik, és a
díszlet központi eleme egy virginiai udvarház volt, emelt
oszlopcsarnokos bejárattal, ahonnan két oldalról egy-egy
lépcsősor vezetett le a színpad szintjére. A mulatozás közben
egyszer csak megjelent egy férfi az oszlopcsarnokban.
Nyomban felismertem, jobban mondva, azt hittem, hogy
felismerem. A férfi az operabeli jelmezét, uniós tiszti
egyenruháját viselte, arcát azonban csaknem teljesen gézkötés
födte. Nos, az opera utolsó jelenetében ez az ember
szenvedélyes duettet énekel Madame de Chagnyval, miközben
visszaadja neki a tőle kapott jegygyűrűt. A tenor furcsamód az
előadás után sem vette le a jelmezéhez tartozó kötést. Ekkor
döbbentem rá, hogy miért. Mert ő a fantom, a rejtélyes alak,
aki New York nagy részét a magáénak tudhatja, akinek a
segítségével felépült a Manhattan Operaház, aki áthozta az
Atlanti-óceánon a francia arisztokrata énekesnőt. De vajon
miért? Ezt csak később fogtam föl, de akkor már hiába.
Az igen kellemes de Chagny gróffal elegyedtem éppen
szóba, aki kimondhatatlanul büszke volt neje sikerére, és el
volt bűvölve, hogy megismerkedhetett elnökünkkel. Nos, a
válla fölött átnézve láttam, hogy a primadonna felmegy a
lépcsőn az oszlopcsarnokhoz, és beszélgetni kezd az alakkal,
akit éppen cikkor kezdtem a fantomnak gondolni. Tudtam,
hogy csakis ő lehet az megint. Más aligha. Mi több, Madame
de Chagny fölött valamiképpen hatalma van. Egyebek közt azt
akkor még nem derítettem ki, hogy tizenkét évvel azelőtt
ismerték egymást Párizsban.
Mielőtt elváltak volna, az álarcos férfi Madame de Chagny
kezébe csúsztatott egy cédulát, amit a hölgy a pruszlikjába
rejtett. A fantom ezután tovatűnt, mint mindig; az egyik
pillanatban megjelent, a következőben már híre-pora se volt.
Ott volt egy újságírónő is az egyik rivális újságtól, a Pulitzer
egyik szennylapjától, a New York Worldtől – a pletykarovatot
vezette. Másnap reggel azt írta, hogy csak ő látta ezt a
jelenetet. Tévedett. Én is láttam. Azzal a különbséggel, hogy én
ezután aznap este le nem vettem a szemem a díváról, és jól is
tettem, mert egyszer félrevonult a mulatozók köréből, hogy
elolvassa a cédulát. Ezt megtéve körülnézett, a papírt
összegyűrte, és az üres üvegeknek, használt szalvétáknak
odakészített kukába hajította. Nekem se kellett több, néhány
másodperc múlva már elő is kotortam a szemét közül. És ha
netán véletlenül érdekelné magukat, fiatal barátaim, a cédulát
elhoztam magammal.
Akkor este zsebre vágtam. Azután hetekig ott hevert kis
lakásom öltözőasztalán, de később megtartottam, minthogy ez
az egy emlékem maradt a szemem láttára lezajló
eseményekről. Nos, ez van a cédulára írva: „Hadd lássam a
fiút még ez egyszer. Hadd mondjak még egyszer búcsút.
Kérem. Indulásuk napján. Hajnalban. A Battery Parkban.
Erik.”
Ekkor már kezdett összeállni a kép. Amolyan titkos imádó
tehát, aki tizenkét évvel azelőtt Párizsban, férjhezmenetele
előtt üldözte szerelmével Christine-t. S minthogy szerelmét
Christine nem viszonozta, ő kivándorolt Amerikába,
meggazdagodott, hatalma lett, és el tudta intézni, hogy a díva
eljöjjön, és saját operaházában énekeljen neki. Megható
história, de inkább való romantikus regényírónőknek, mint
nekem, New York utcáin nevelkedett hétpróbás gyanakvónak,
merthogy ilyennek hittem magamat. De miért hord maszkot?
Miért nem találkozik vele úgy, mint akárki más? Ezekre a
kérdésekre nem találtam meg a választ, mert föl sem merült
bennem, hogy keresnem kellene. Súlyos hiba volt.
Mindenesetre a primadonna hat estén át énekelt. Minden
alkalommal szűnni nem akaró tapsvihart és éljenzést váltott ki
közönségéből. December nyolcadikán lépett föl utoljára. A
francia arisztokrata egyetlen méltó párját, Nellie Melba
művésznőt tizenkettedikére várták Madame de Chagny a férje,
a fia és a személyzete kíséretében a City of Paris királyi
postahajón készült Southamptonba utazni, hogy azután a
Covent Gardenben léphessen föl. Indulásuk tizenkettedikére
volt kitűzve, de már csak Madame de Chagny irántam
tanúsított barátsága miatt is eltökéltem magamban, hogy
kimegyek a Hudson-parti kikötőbe, és elbúcsúzom tőle.
Ekkorra a művésznő környezete már-már amolyan
családtagként elfogadott. Miközben személyes búcsút vett
tőlem lakosztályában, még egy utolsó exkluzív interjút is adott
nekem a New York American számára. Ezután visszatérhettem a
gyilkosoknak, a Tammany Hall képmutatóinak és
korifeusainak a dolgairól tudósítani.
Kilencedikén éjjel nem tudtam aludni. Nem tudom, miért,
de önök is tudják, egyszerűen van ilyen, és egy idő után már
nincs értelme tovább próbálkozni az alvással. Jobb felkelni, és
nem törődni vele. Ezt hajnali ötkor tettem. Megmosdottam,
megborotválkoztam, felhúztam legjobb fekete öltönyöm.
Keménygalléromat felcsíptettem hátul, és nyakkendőt
kötöttem. Gondolkodás nélkül fölkaptam egy pár műanyag
mandzsettát a többi féltucatnyi közül, és fölhúztam. Ha már
olyan korán fölébredtem, gondoltam, át is mehetnék a
Waldorf-Astoriába, hogy a de Chagny társasággal együtt
költsem el reggelimet. Takarékosságból gyalog mentem, és hét
óra előtt tíz perccel értem oda. Még sötét volt, és Kilfoyle atya
egyedül kávézgatott a reggelizőben. Vidáman üdvözölt, és
intett, hogy csatlakozzam hozzá.
– Ó, Mr. Bloom – mondta –, nos, el kell hagynunk
nagyszerű városát. Ugye, búcsúzni jött? Jól tette. Egy kis
meleg zabkása meg pirítós jó alapot vet az egész napjának.
Pincér…
Hamarosan a gróf is csatlakozott hozzánk, és a pappal
váltott néhány szót franciául. Ebből én egy szót sem értettem,
de megkérdeztem, hogy a grófnő és Pierre jön-e. Kilfoyle atya
jelzett a grófnak, és nekem elmondta, amit az imént hallott
franciául, hogy ugyanis a grófnő bement a fiú szobájába, hogy
segítsen felkészülnie az útra. Én másként tudtam, de nem
szóltam. Magánügy, semmi közöm ahhoz, hogy a művésznő
titkon elmegy elbúcsúzni különös pártfogójától. Azt
gondoltam, hogy nyolc óra tájt visszatér egy konflissal, szalad
fel a lépcsőn, és szokásos megnyerő mosolyával, bűbájos
modorával üdvözöl minket.
Így ültünk ott hármasban, és hogy beszélgetést
kezdeményezzek, megkérdeztem a papot, hogy tetszett-e neki
New York.
– Nagyon is – mondta –, szép város, tele van
honfitársaimmal.
– És Coney Island? – kérdeztem.
Erre elkomorult.
– Különös hely – mondta végre –, különös emberekkel.
– A mókamester? – kérdeztem.
– Ő is… meg mások – mondta.
 Még mindig adva az ártatlant, tovább faggattam.
– Ó, Dariusra gondol? – kérdeztem.
Azonmód odafordult hozzám, kék szemét belém fúrta, akár
egy csavart.
– Honnan ismeri? – kérdezte.
– Találkoztam vele egyszer – feleltem.
– Mondja, hol s mikor? – kérdezte, de ez sokkal inkább
hangzott parancsnak, mint kérésnek.
Minthogy a levél dolga ártalmatlannak tűnt előttem,
elmeséltem a párizsi ügyvéddel, Dufourral való esetem és a
város legmagasabb toronyháza tetején lévő lakásban tett közös
látogatásunkat. Föl se merült bennem korábban a gondolat,
hogy Kilfoyle atya nemcsak a fiú nevelője, hanem mind a gróf,
mind a grófnő gyóntatópapja is.
Eközben de Chagny gróf, nyilván megunva, hogy egy szót
sem ért az angolul folyó beszélgetésből, elnézésünket kérte, és
fölment az emeletre. Én pedig folytattam elbeszélésemet, hogy
ugyanis mennyire meglepődtem azon, ahogyan a
meglehetősen feldúltnak látszó Darius elviharzik mellettem, és
három érthetetlen szót kiált. Illetőleg az is, ahogyan szemével
majd felnyársalta a hasonlóképp cselekvő Kilfoyle atyát, és
elhajtott. A pap homlokát ráncolgatva hallgatott, majd
megkérdezte:
– Emlékszik rá, hogy mit mondott?
Elmagyaráztam, hogy nekem érthetetlen, idegen nyelven
kiabált, de amit hallottam, ráírtam a mandzsettámra.
Ekkor visszajött Monsieur de Chagny. Nyugtalannak
látszott, és elhadart Kilfoyle atyának valamit franciául, aki
fordított.
– Nincsenek odafönt. Nem találni őket sehol.
Én persze tudtam, miért, és igyekeztem őket megnyugtatni.
 – Semmi aggodalom. Elmentek találkozni valakivel.
A pap rám meredt, és meg se kérdezve, hogy honnan
tudom, megismételte a szavakat:
– Találkozni valakivel?
– Csak hogy elbúcsúzzanak egy régi baráttól, Mr. Eriktől –
tettem hozzá merő jó szándékból.
Az ír tisztelendő csak méregetett és méregetett, majd úgy
látszott, mintha igyekezné felidézni a gróf visszatérte előtt
elhangzottakat. Majd átnyúlt az asztal fölött, megragadta
csuklómat, közelebb húzta magához, és megfordította.
És íme, ott látszott a három szó ceruzával odakörmölve. Az
a mandzsetta tíz napon át ott hányódott az asztalomon, és
aznap reggel merő véletlenségből azt húztam magamra.
Kilfoyle atya ránézett, és kiszaladt a száján két szó.
Csodálkoztam is magamban, hogy egy katolikus atyának
nemcsak hogy megfordul a fejében ez a kifejezés, de még ki is
szalad a száján. Szóval Kilfoyle atyának kiszaladt a száján,
amúgy istenesen. Azzal már állt is, torkomnál fogva rángatott
ki a székemből, és az arcomba kiáltott:
– Az Isten szerelmére, hová ment a grófnő?
– A Battery Parkba – hörögtem.
A tisztelendő azzal már rohant is az előcsarnok felé, én s a
boldogtalan gróf pedig a nyomában. A főbejáraton ment ki, s a
védőtető alatt ott állt egy konflis, amelybe egy cilinderes úr
igyekezett volna beszállni, ha a reverendás ember egy
szemvillanás alatt arrébb nem taszítja, és be nem ugrik
helyette.
– A Battery Parkba – kiáltotta a kocsisnak –, de úgy hajtson,
mint a veszett ördög!
Éppen csak fel tudtam ugrani a fogatra, magam után rántva
a szegény franciát.
 Útközben Kilfoyle atya mindvégig az egyik sarokban
összehúzódzkodva ült, és a nyakából lógó feszület köré
kulcsolta a kezét. Szinte dühvel mormolta maga elé: „Szűz
Mária, Istennek szent anyja, add meg, hogy időben
odaérjünk.” Adott pillanatban odahajolt hozzám, rábökött a
mandzsettámra írt szavakra.
– Mi jelentenek? – kérdeztem.
Úgy látszott, a pap csak hosszas hunyorgás után tudja rám
élesíteni a szemét.
– Delenda est filius – felelte, kimondva a leírt szavakat. – Azt
jelenti: „A fiúnak vesznie kell.” – Erre hátradőltem, hányingert
érezve.
Nem a primadonna életére tört az eszelős ember, aki
elrohant mellettem Coney Islanden, hanem a fiúéra. Egy dolog
azonban továbbra is rejtélynek tűnt. Mert bármily tébolyult
rögeszméje is Dariusnak, hogy neki kell örökölnie ura
vagyonát, miért akarna egy ártatlan francia házaspár
gyermekével végezni? A fogat a csaknem üres Broadwayn
száguldott végig, miközben keleten, Brooklyn fölött a hajnaltól
lassan piroslani kezdett az égbolt. A State Street-i főkapunál
álltunk meg, s a pap már loholt is a park felé.
Akkor a Battery Park nem úgy nézett ki, mint mostanság.
Ma csavargók és hajléktalan alkoholisták népesítik be a kertet.
Akkoriban csendes, békés hely volt, járdák és ösvények hálója
borította a Clinton-vártól elterülő pázsitot, ahol a bokrok és
cserék közötti kis zugokban vagy lugasokban lehettek azok,
akiket kerestünk.
A főkapun kívül három fogat várakozott. Az egyik fedett
hintó volt, rajta a Waldorf-Astoria címere, nyilván ezzel jött ki
a grófnő és a fia. A kocsis a hideg miatt behúzott nyakkal ült
fönt a bakon. A második hintó hasonlított az előbbihez
méretben, stílusban és karbantartottságban, habár hiányzott
róla a jelölés, és minden bizonnyal valamely gazdag személy
vagy társaság tulajdonát képezte.
Valamelyest távolabb kisebb fogat, az angolpark mellől
ismert cséza állt. Magyarán: Darius is megérkezett, vagyis
nincs vesztegetni való időnk. Ahogy csak győztük szusszal,
úgy futottunk át a kapun.
Bent a parkban aztán szétváltunk, hogy nagyobb területet
tudjunk átfésülni. A fák alatt még mindig sötétlett, s nehezen
lehetett kivenni emberi formát a növényzet között. Jó néhány
percnyi ide-oda szaladgálás után azonban hangokra lettem
figyelmes, egy férfias, mélyen zengő, muzikális hangra és egy
opera-énekesnő csodálatosan csengő hangjára. Gondolkodtam,
szóljak-e a többieknek, vagy menjek közelebb. Végül csendben
odaosontam a fagyalsövény mögé, mely egy fák közötti
tisztást határolt körül.
Azonnal elő kellett volna bújnom, hogy jelezzem
jelenlétemet, és figyelmeztessem őket. Csakhogy a fiú nem volt
ott. Még az az optimista gondolat is megfordult a fejemben,
hogy a grófnő végül a szállodában hagyta a fiát. Így hát
hallgatóztam. A tisztás két végében állt a két személy, de halk
beszédük mégis tisztán elhallatszott hozzám a bokrok mögött.
A férfi most is álarcát viselte, mint mindig, de ahogy
megláttam, tudtam, hogy az operaházban ő játszotta az uniós
tisztet, ő énekelte a lenyűgöző duettet a primadonnával, és ő
hatotta meg könnyekig a közönséget. A hang ugyanaz volt, de
most hallottam őt először beszélni.
– Hol van Pierre? – kérdezte.
– A hintóban vár – felelte Christine de Chagny. – Kértem,
adjon nekünk néhány percet. Jön mindjárt.
 Nagy kő esett le a szívemről. Ha a fiú a hintóban ül, akkor
elég jó esélye van annak, hogy az utána a parkban vadászó
Darius nem találja meg.
– Mit óhajt tőlem? – kérdezte a fantomtól.
– Egész életemben elutasításban, megvetésben,
kegyetlenkedésben, gúnykacajban volt részem. Minek is
mondanám… Tudja jól. Egyszer, annyi évvel ezelőtt, egyszer
az életemben, egy röpke órára azt hittem, megtaláltam a
szerelmet. Valami nagyobbat, melegebbet, mint létem végtelen
keserűségét…
– Hagyja ezt, Erik Nem lehetett volna, és nem lehet sosem.
Egyszer valóságos szellemnek gondoltam magát, láthatatlan
zenei őrangyalomnak. Később rá kellett döbbennem az
igazságra, hogy maga is csak férfi, a szó minden értelmében.
Azután elkezdtem félni magától, a hatalmától, némelykor
egészen vadállati haragjától, a zsenijétől. De a félelem mellett
mindig is megigézve néztem magára, akár a nyúl a kígyóra.
Azon az utolsó éjszakán, ott lenn az Opera alatt, a tó
partján, annyira rettegtem, hogy a halált kívántam.
Félelmemben csaknem elájultam, amikor megtörtént az… ami
megtörtént. Amikor megkímélte a magam és Raoul életét, és
eltűnt a sötét folyosókon, azt hittem, soha többé nem látom. És
akkor jobban megértettem magát, mindazt, amin átment, amit
megélt, és sajnáltam, féltettem az én félelmes
számkivetettemet.
De szeretni, igaz szerelemmel szeretni, a maga irántam
érzett szenvedélyéhez fogható szerelemmel nem szerettem
magát soha… ilyen szerelem soha nem volt bennem. Jobb lett
volna, ha meggyűlöl érte.
– Soha, soha nem gyűlölhetem magát, Christine. Akkor is
szerettem magát, most is szeretem, és mindörökké szeretni
fogom. De most elfogadom. A seb végre-valahára behegedt.
De van más, akit szerethetek, A fiam. A fiunk. Mit mond majd
rólam neki?
– Hogy van egy jó barátja, egy igaz, drága barátja itt,
Amerikában. Öt év múlva megmondom neki az igazat. Hogy
maga az igazi apja. És ő akkor választani fog. Ha el tudja
fogadni, hogy bár számára Raoul mindaz volt, ami egy apa
lehet, hogy Raoul mindazt megtette érte, amit egy apa
megtehet, és mégsem ő az apja, akkor mehet magához, és
áldásomat adom rá.
Ott álltam a sövény mögött, mintha gyökeret vert volna a
lábam. Mindaz, ami eladdig észrevétlen elsodródott
mellettem, most megvilágosodott. A párizsi levél, mely tudatta
ezzel a különös remetével, hogy fia van; anya és fiú New
Yorkba hozatalának titkos terve; az anyával és fiúval való
titkos találka; és legfőképpen Dariusnak a tébolyult gyűlölete a
fiú iránt, aki immár kitúrhatja őt a sok millió dolláros
örökségből.
Darius… kaptam hirtelen észbe, hiszen ő is itt lehet a
bokrok között, s már-már kiugrottam a bokor mögül a sokat
késleltetett figyelmeztetéssel. Akkor azonban tőlem jobbról
meghallottam a többiek közeledő lépteit. Ekkor előbújt a nap a
fák mögül, s rózsaszín fényárt ontott a tisztásra, az éjjel lehullt
hótakaróra. Három alak közeledett.
Más-más irányból jött a gróf s a pap. Mindketten
megtorpantak, ahogy meglátták a lobogó köpenyt, a széles
karimájú kalapot és a maszkot viselő férfiút, amint Madame de
Chagnyval beszélget. Hallottam, ahogy a gróf súgja:
– Le Fantôme.
Balról Pierre jött futva. S közben halk kattanást hallottam a
hátam mögött. Megfordultam.
 Talán tízlépésnyire tőlem, két nagyobb cserje között az
árnyékban, alig láthatóan, ott guggolt egy ember. Koromfekete
volt mindene, de megláttam halottfehér arcát s a kezében
valami csőszerűséget. Lélegzetet vettem, hogy kiálthassak, de
már késő volt. Az ezután következő gyors eseményeket csak
mintegy lassítva tudom elbeszélni önöknek.
Pierre az anyjának kiáltott:
– Anya, mikor megyünk haza?
Az pedig feléje fordult a drága mosolyával, és így szólt:
– Máris megyünk, chéri.
A fiú futni kezdett. A bokorban fölállt a férfi, kinyújtotta a
karját, és mint utóbb kiderült, a kezében lévő revolverrel
követte a fiú mozgását. Ekkor kiáltottam, de az én hangomnál
jóval erősebben szólt a másik zörej.
A fiú elérte az anyját, s a karjaiba ugrott. De hogy ne borítsa
föl, az anyja fölkapta, s vele együtt megperdült, ahogyan
minden szülő teszi. Kiáltásom és a pisztolylövés durranása
egyszerre ért oda. A gyönyörű fiatalasszony megrázkódott,
akárha hátba verték volna, ami igaz is, mert ahogy megfordult,
elállta a fiának szánt golyó útját.
A fantom a lövés irányába fordult, meglátta a bokrok közt
álló alakot, előhúzott valamit a köpenye alól, kinyújtotta a
karját, és lőtt. Az egylövetű kis Deninger pukkanása éppen
csak hallatszott, de az az egy lövedék is elegendőnek
bizonyult. Tízlépésnyire tőlem a gyilkos mindkét kezével a
fejéhez kapott. Amikor elesett, kizuhant a bokrok közül a hóra,
arca felfelé nézett a téli piros, reggeli fényben: homloka kellős
közepén fúródott be lövedék.
Én mozdulni sem tudtam. Álltam tehetetlenül a sövény
mögött. Hála a Gondviselésnek, nem volt már mit tennem.
Amit tehettem volna, elmulasztottam, mert annyi mindent
láttam és hallottam, de oly keveset értettem meg.
A második pisztolylövésre a fiú, aki mit sem értett
mindebből, eleresztette anyját, s az térdre csuklott. Hátán
vörös folt növekedett szaporán. A puha ólomlövedék nem
fúrta át a testét, hogy eltalálja keblére ölelt fiát, hanem
megakadt benne. A gróf felkiáltott:
– Christine! – és futott, hogy magához szorítsa. Az asszony
hátradőlt férje karjaiban, felnézett rá, és mosolygott.
Kilfoyle atya letérdelt az asszony mellé a hóba. Letépte
derekáról széles selyemövét, mindkét végét megcsókolta, és a
nyakába tette. Imáját gyorsan, sürgetőn mondta, miközben
könnyei patakzottak törődött ír arcán. Az álarcos férfi ledobta
pisztolyát a hóba, és úgy állt ott, mint valami szobor, fejét
lehajtva. Válla meg-megemelkedett, ahogyan zokogott.
A kisfiú, Pierre először nem értette, hogy mi történt. Anyja
az egyik pillanatban még önfeledten ölelte, a másikban pedig
már tulajdon szeme láttára haldoklott. Amikor a fiú először
szólította: „Anya”, úgy hangzott, mintha kérdezné. Amikor
másodszor és harmadszor is, akkor már kétségbeesett
kiáltásnak hallatszott. Akkor, mintha magyarázatot kérne, a
grófhoz fordult:
– Apa?
Christine de Chagny felnyitotta a szemét, tekintete
megtalálta Pierre-t. Majd még egyszer, utoljára, tisztán,
világosan megszólalt, hogy azután az az isteni hang örökre
elnémuljon. Ezt mondta:
– Kisfiam, nem ő az igazi apád. Úgy nevelt föl, mintha a
sajátja volnál, de a te igazi apád ott áll. – Azzal az álarcos férfi
felé bólintott. – Sajnálom, kisfiam.
 És meghalt. Fölösleges szaporítanom a szót. Meghalt. Szeme
lecsukódott, utolsó lehelete hörögve távozott, feje férje mellére
hanyatlott. Az ezt követő néhány másodpercnyi néma csönd
mintha az örökkévalóságig tartott volna. A fiú az egyik férfiról
a másikra nézett. Majd a grófot szólította:
– Apa?
Nos, a korábbi napok során a francia arisztokratát amolyan
kedves, tisztességes embernek ismertem meg, de olyannak, aki
nem sok vizet zavar, aki egészen elüt a sokkal élénkebb paptól.
De most benne is feltűnt valami.
Halott feleségének teste bal karjának görbületén pihent.
Jobb kezével a gróf megkereste az asszony bal kezét, és
lehúzott róla egy aranygyűrűt. Az opera utolsó jelenete jutott
eszembe, amikor a szétroncsolt arcú katona visszaadta neki
éppen ezt a gyűrűt, jelezve, hogy elfogadta szerelmük
megvalósulhatatlanságát. A francia gróf levette felesége ujjáról
a gyűrűt, és porig sújtott mostohagyermeke kezébe nyomta.
Egylépésnyire tőlük Kilfoyle atya térden állt. A dívát még
halála előtt feloldozta, és ezt a kötelességét teljesítve, most
halhatatlan lelkéért imádkozott.
De Chagny gróf fölemelte karjaiba halott feleségét, és fölállt.
És akkor ő, aki egy másik férfi gyermekét úgy nevelte, akár a
sajátját, akadozó angolsággal megszólalt.
– Igaz, Pierre. Anyád az igazat mondta. Mindent megtettem
érted, ami tőlem tellett, de nem én vagyok a természetes apád.
A gyűrű azt illeti, akinek Isten szemében vagy a fia. Add
vissza neki. Ő is szerette anyádat, és talán úgy, ahogy én soha
nem tudtam. Hazaviszem francia földbe az asszonyt, akit
egyedül szerettem. Ma, ezen az órán, Pierre, megszűntél
gyermek lenni. Felnőttél. És döntened kell.
 Ott állva, karjában felesége holttestével, válaszra várt. Pierre
megfordult, hosszasan meredt a vér szerinti apjaként
megnevezett férfira.
Az, akit én egyszerűen Manhattan fantomjának mondtam,
lehajtott fejjel állt; a távolság, amely a többiektől elválasztotta,
szinte az emberi nemből való teljes kitaszítottságát
szimbolizálta. A remete, az örökös kívülálló, aki egyszer azt
képzelte, hogy valamennyi lehetősége mégis van rá, hogy egy
rész neki is jusson az emberi örömökből, de elutasították.
Testének minden vonala arról beszélt, hogy azt az egy dolgot,
amivel valaha is törődött, és egyszer elveszítette, most
elveszítette újra.
Mindenki szótlanul állt, ahogy a fiú átnézett a tisztás túlsó
végébe. Olyasminek voltam a tanúja, amit a franciák tableau
vivant-nak mondanak. Hat ember, kettő halott, négy pedig
szenved.
A francia gróf most már egyik térdén állva fonta át karjaival
halott feleségét. Arcát odaszorította a mellére borult asszony
fejére, és a haját simogatta, akárha vigasztalná.
A fantom továbbra is mozdulatlanul állt, fejét meghajtva,
végképp legyőzötten. Darius alig néhány lépésre feküdt tőlem,
a neki már láthatatlan téli égboltra meredve. A fiú
mostohaapja mellett állt: mindaz, amiben addig hitt, amit
változhatatlan rendnek tudott, most darabokra tört az erőszak
és zűrzavar folytán.
A pap még mindig térden állt, arca az égre emelve, szeme
lehunyva, s láttam, hogy nagy, erős kezével a keresztet
szorítja, és ajka csendes imádkozására rebeg. Utóbb, minthogy
a történteket később sem tudtam magamnak megmagyarázni,
meglátogattam a papot a Délkelet-New York-i
nyomornegyedben lévő otthonában. Amit akkor elmondott,
azt sem igen értem, de elbeszélem maguknak, fiatal barátaim.
Azt mondta, hogy a zajtalan tisztáson halk sikoltozásokat
hallott. Hallotta a francia férfi halottsirató fájdalmát tőle alig
egy-két lépésre. Hallotta hét éven át nevelt tanítványának
zavart gyászát. Mindezek felett azonban, mint mondta, hallott
valami mást is. A tisztáson ott volt egy elveszett lélek, amely
iszonyú kínjában kétségbeesetten vonított, mint Coleridge
vándorló albatrosza, amely átsuhan a fájdalommal teli
égbolton a gyötrelmes tenger fölött. A pap imádkozott, hogy
az elveszett lélek biztonságos menedéket találhasson Isten
szeretetében. Olyan csodáért imádkozott, ami semmiképpen
nem következhetett be. Nézzék, hetyke bronxi zsidó kölyök
voltam. Mit tudtam én elveszett lelkekről, üdvösségről és
csodákról? Csak azt mondhatom el, amit láttam.
Pierre lassan átsétált a tisztáson a fantomhoz. Kezét
fölemelte, hogy levegye a férfi széles karimájú kalapját. Az
álarcos férfi, úgy véltem, halkan nyüszített. Mert a koponyája
kopasz volt, leszámítva néhány ritkás hajcsimbókot, a bőrt
pedig ólomszín pörsenések és megolvadt faggyúhoz hasonló
duzzanatok borították. A fiú szó nélkül elkezdte letekerni a
maszk gyolcsát.
Nos, láttam én a Bellevue Kórházban kiterített hullákat,
amelyek közül nem egyet több nap után halásztak ki a
Hudson vizéből; láttam Európa harcterein elesett katonákat.
De soha életemben nem láttam olyan arcot, mint amilyet a
maszk korábban eltakart. Csak az áll egy része és a könnyeit
hullató szempár tűnt egyáltalán emberinek, a roncsolt, torz arc
többi része még csak nem is emlékeztetett semmi emberire.
Végre megértettem, ezt kellett elrejtenie maszkjával, és ezért
kell rejtőzködnie az emberek elől. S bár megalázottan,
leleplezve állt előttünk, ott volt mellette: a fia, a tulajdon fia.
Pierre elnézte a szörnyű arcot, de sem döbbenetet, sem
undort nem mutatott. Majd kiejtette jobb kezéből a maszkot.
Megfogta apja bal kezét, és felhúzta rá az aranygyűrűt.
Azután két kezét fölnyújtva, átölelte a zokogó embert, s
hallható szóval ezt mondta:
– Veled akarok maradni, apám.
Ennyi, fiatal barátaim. Órákon belül a díva
meggyilkolásának hírétől zengett egész New York. A dolgot
annyival intézték el, hogy a gyilkosságot egy dühöngő őrült
követte el, akit gyalázatos tettének színhelyén azonnal le is
lőttek. Ez a változat felelt meg a főpolgármesternek és a városi
hatóságoknak. Ami engem illet, soha nem írtam belőle
újságcikket, habár elvesztettem volna az állásomat, ha ez
kitudódik.
 Utóirat

Christine de Chagny holttestét kis bretagne-i szülőfaluja

temetőjében, apja mellett helyezték örök nyugalomra.
A gróf, ez a jóságos, derék ember visszavonult normandiai
birtokára. Soha többé nem nősült meg, és mindenüvé magával
vitte szeretett feleségének fényképét. 1940 márciusában
természetes halált halt, nem élte meg hazája német
megszállását.
Joe Kilfoyle atya New Yorkban maradt, és a délkelet-
manhattani szűkölködő, megbecstelenített és elhagyott
gyerekeknek létesített menedéket és iskolát. Nem fogadott el
semmilyen egyházi előléptetést, egyszerűen Joe atya maradt a
nincstelen gyerekek több nemzedéke számára. Otthonai és
iskolái feltűnően jól el voltak látva anyagiakkal, de Joe atya
soha nem árulta el a támogató kilétét. Tekintélyes kort
megérve, az ötvenes évek közepén halt meg. Élete utolsó
három évét idős lelkészeknek fenntartott otthonban töltötte
Long Island egyik városkájában. A gondozására kirendelt
apácák elmondása szerint naponta kiült a tengerpartra,
pokrócot csavartatott magára, kelet felé meredt, és egy
Mullingar melletti farmról álmodozott.
Oscar Hammerstein három év múlva elvesztette a Mettel
vívott küzdelmet, operaháza bezárt. Unokája, ugyancsak
Oscar Hammerstein, Richard Rogersszal együtt musicaleket írt
az 1950-es években.
 Pierre de Chagny New Yorkban fejezte be középiskolai
tanulmányait, az egyik legjobb egyetemen szerzett diplomát,
majd apjával együtt igazgatta a hatalmas családi vállalkozást.
Az első háború alatt a két férfi a Muhlheim helyett új nevet
vett föl, melyet mind a mai napig Amerika-szerte ismernek és
tisztelnek.
Jótékonysági tevékenységével a vállalat hírnevet szerzett
magának, számos társadalmi ügyet felkarolt, egyéb
alapítványok mellett jelentős intézetet hozott létre a testi
torzulások korrekciójára.
Az apa a húszas évek elején visszavonult connecticuti,
elszigetelt birtokára. Itt élte utolsó éveit, a könyvek, a
festmények és a zene társaságában. Segítőül két háborús
veteránt – a lövészárkokban felismerhetetlenségig eltorzult
arcú rokkantat – alkalmazott. A Battery Park eseményei után
álarcot soha többé nem viselt.
A fiú, Pierre egyszer nősült, és a holdra szállás évében halt
meg öregségében. Négy gyermeke ma is él.