Professional Documents
Culture Documents
Charlie Chaplin - Életem PDF
Charlie Chaplin - Életem PDF
ÉLETEM
FORDÍTOTTA
ABODY BÉLA
EURÓPA KÖNYVKIADÓ
BUDAPEST 1967
CHARLES CHAPLIN
MY AUTOBIOGRAPHY
THE BODLEY HEAD, LONDON
© Charles Chaplin 1964
© The Bodley Head Ltd 1964
I
1889. április 16-án születtem, reggel nyolc órakor, Walworthban az East Lane-en.
Nemsokára Lambethbe költöztünk, a West Square St. George Roadra. Anya szerint
boldog világban éltem. Körülményeink szerényen kényelmesek voltak; három ízlésesen
berendezett szobában laktunk. Egyike legkorábbi emlékeimnek az, hogy minden este,
mielıtt Anya a színházba ment, Sydneyt és engem kedvesen átköltöztettek egy széles
ágyba, és a szolgáló ırizetére bíztak. Az én három és fél éves világomban minden
lehetséges volt; ha Sydney, aki négy évvel volt idısebb nálam, bővészmutatványokat
tudott elıadni, el tudott tüntetni egy pénzdarabot, amelyet aztán a feje mögül varázsolt
elı, én is megkíséreltem; így aztán lenyeltem egy félpennyst, és anyám kénytelen volt
orvost hívatni.
Esténként, a színházból hazaérkezve, rendszerint valami édességet hagyott az asztalon
Sydneynek és nekem, hogy reggel megtaláljuk – egy nápolyi szeletet vagy cukorkát –,
ami annyit jelentett, hogy reggel ne csapjunk nagy zajt, mert Anya késın szokott kelni.
Anya szubrett volt a varietészínpadon: “mignonne", közel a harminchoz, tiszta
arcbırrel, ibolyakék szemmel – hosszú, világosbarna hajára ha akart, akár rá is ülhetett.
Sydney és én imádtuk Anyát. Nem volt kivételes szépség, de mi elbővölınek találtuk.
Akik csak ismerték, kecses, vonzó és ellenállhatatlanul bájos nınek mondták, ha késıbb
meséltek róla. Büszkén nézett ránk, amikor szépen felöltöztetett bennünket a vasárnapi
kirándulásra, Sydneyt etonöltönybe, hosszú nadrággal, engem kék bársonyruhába,
hozzáillı kék kesztyővel. Az önelégültség orgiáit ültük, ahogy végigbaktattunk a
Kennington Roadon.
London abban az idıben nyugalmas hely volt. Egyenletes volt az élet üteme; még a ló
vontatta omnibuszok is tempósan haladtak a Westminster Bridge Roadon, tempósan
fordultak meg a hídhoz közeli végállomás kocsiforgatóján. Anya sikerei idején mi is a
Westminster Bridge Roadon laktunk. Vidám és barátságos utca volt ez, vonzó üzleteivel,
vendéglıivel és mulatóival. Szemben a híddal, a sarki gyümölcsboltban, seregszemlét
tartottak a pompázó színek: csinosan sorjázó narancsgúlák, almák, barackok és banánok
díszelegtek itt a Parlament kimért, szürke színének ellentéteként a folyó partján.
Ez volt az én gyermekkorom, hangulataim és ébredéseim Londonja: tavaszi emlékek
Lambethrıl; kisszerő kalandok, utazások Anyával egy omnibusz tetején, miközben
megpróbáltam az elsuhanó orgonafákat megérinteni – emlékemben a sok tarka,
narancssárga, kék, rózsaszín és szürke buszjegy, szétszórva a járdán, amerre a villamos és
a busz megállt –, piros képő virágáruslányok a Westminster-híd sarkánál gomblyukba
való vidám virágokat kínáltak, ügyes ujjúkkal csillogó flittert és reszketı páfrányt
dolgoztak össze – a frissen öntözött rózsák nedves illata, amely meghatározhatatlan
szomorúsággal töltött el; a melankolikus vasárnapok, sápadt szülık és gyermekeik
forgókkal, színes léggömbökkel a Westminster-hídon; és a pennys gızösök, ahogy
alázatosan lehajtott kéményeikkel elúsztak alatta. Ilyen semmiségekkel táplálkozott a
lelkem.
Aztán mindenféle holmik a nappali szobánkban, amelyek értelmemet
csiklandozgatták: Nell Gwyn életnagyságú képe, ezt Anya festette, de nem szerettem;
lehangoltak a hosszú nyakú palackok a pohárszéken, tetszett is, de zavarba is ejtett a kis
kerek zenélıdoboz, a zománcán pompázó angyalokkal és felhıkkel. Viszont szerettem a
cigányoktól hat pennyért vásárolt játékszékemet, mert a birtoklás rendkívüli érzetét
keltette bennem.
Emlékek mesés pillanatokról: látogatás a Királyi Akváriumban. Megnéztük a
mutatvány ıs bódét Anyával, megnéztük a Csodapókot, egy hölgy eleven fejét a lángok
között, a hatpennys szerencsemondót. Majd Anya felrak egy széles főrészporos hordóra,
hogy nyereménytárgyat válasszak, egy szólásra bírhatatlan cukorsípot meg egy rubin
brosstőt. Aztán ellátogatunk a Canterbury Music Hallba; ülök egy bíborbársony székben,
nézem apámat, ahogy játszik...
Éjszaka van, egy plédbe tekertek, négylovas kocsi tetején utazom – és színházi
barátaival, vidámságuk és nevetésük körülölel, ahogy trombitásunk a csilingelı
lószerszámok és dobogó lópaták ritmusára harsogó hetvenkedéssel hirdet bennünket
végig a Kennington Roadon.
Aztán valami történt! Egy hónappal vagy néhány nappal késıbb – egyszerre
észrevettem, hogy Anya és a kinti világ között valami nincs rendben. Égés? délelıtt egy
barátnıjével volt távol, és izgatottan érkezett haza. A padlón játszottam, és egyszerre
csak éreztem, hogy villamossággal telik meg a levegı: mintha kút mélyérıl figyeltem
volna. Anya szenvedélyes kitörések és sírás között állandóan az Armstrong nevet
említette – Armstrong ezt mondta, Armstrong azt mondta, Armstrong szörnyeteg!
Izgatottsága idegen és olyannyira heves volt, hogy sírni kezdtem, Anya pedig kénytelen
volt felemelni és megvigasztalni. Néhány nappal késıbb tudtam csak meg, mi történt
ezen a délutánon. Anya a bíróságról tért haza, ahol az apámat gyerektartásért perelte, de
ügye nem állt valami jól. Armstrong apám ügyvédje volt.
Nemigen gondoltam rá, hogy apám is van, és nem emlékezem rá, hogy valaha velünk
lakott volna. İ is varietés volt, nyugodt, sötét szemő, töprengı ember. Anya szerint
szakasztott Napóleon. Baritonja világosan csengett, és nagyon jó színésznek tartották.
Még azokban az idıkben is heti negyven fontot, meglehetısen nagy összeget keresett.
Csak az volt a baj, hogy túl sokat ivott. Anya szerint ezért is váltak el.
Akkoriban egy varietés nehezen kerülhette el az ivást, mert minden színházban
árusítottak szeszesitalt, és egy mővésztıl elvárták, hogy jelenése után bemenjen a színház
bárjába, és ott igyék a közönséggel. Néhány színház nagyobb bevételre tett szert a bárból,
mint a kasszából, és néhány színész nagy fizetése nemcsak a tehetségének szólt, hanem
annak is, hogy a pénze legnagyobb részét a színház bárjában költötte el. Sok színészt tett
tönkre az ital; apámat is. Harminchét éves korában belepusztult idült alkoholizmusába.
Anya humorral és szomorúsággal mesélt róla. Ha ivott, megvadult, és egyik
garázdálkodása idején Anya Brightonba menekült a barátaival. Dühös táviratára: “Mi a
szándékod? Azonnal válaszolj!", így szólt a sürgönyválasz: “Bál, mulatság, piknik,
drágám!"
Két lánytestvér közül Anya volt az idısebb. Apja, Charles Hill cipészmester,
Írországból, Cork grófságból származott. Rózsás almaképe, töméntelen fehér haja és
szakálla volt, akár Carlyle-nak Whistler portréján. Belegörnyedt a reumájába, amelyet –
mint mondta – úgy szerzett, hogy a nedves, puszta földön hált, amikor a nemzeti fölkelés
alatt a rendırség elıl rejtızködött. Történetesen éppen Londonban telepedett le, és
cipıjavító üzletet alapított Walworthban az East Lane-en.
Nagymama felerészben cigány volt. Ez a mi családunk titkolt szégyenfoltja.
Mindazonáltal Nagymama azzal kérkedett, hogy az ı családja mindig fizetett lakbért.
Lánykori neve Smith. Emlékszem rá, vidám öreg néni volt, mindig áradozva, gügyögve
üdvözölt. Hatéves sem voltam, amikor meghalt. Elvált Nagyapától: hogy miért, arról
egyik nagyszülı sem beszélt. Kate néni szerint azért, mert Nagypapa tetten érte
Nagymamát az udvarlójával.
Családunk erkölcseit az átlag mértékével megítélni ugyanolyan ostobaság lenne, mint
hımérıt dugni forrásban levı vízbe. A cipész két csinos lánya egyszerően ilyen volt;
csakhamar elhagyta otthonát, és a színpad felé sodródott.
Kate néni, Anya húga, szintén szubrett volt, de keveset tudtunk róla, mert élete csak
laza szálakkal fonódott össze a miénkkel. Csinos volt és szenvedélyes; nem fértek meg.
Alkalomszerő látogatásai rendszerint hirtelen fejezıdtek be; megsértıdött valamiért, amit
Anya mondott vagy tett.
Tizennyolc éves korában Anya egy középkorú férfival Afrikába szökött. Gyakran
beszelt ottani életérıl; minden csupa fényőzés, ültetvények, szolgák, hátaslovak.
Tizennyolcadik évében járt, amikor bátyám, Sydney megszületett. Nekem azt
mondták, hogy Sydney egy lord fia, és majd huszonegy éves korában kétezer fontos
vagyont fog örökölni; ez tetszett nekem, de bosszantott is.
Anya nem maradt sokáig Afrikában, visszatért Angliába, és hozzá ment Apámhoz.
Nincs tudomásom róla, hogy az afrikai epizódnak mi vetett véget, de szörnyő
szegénységünkben szemrehányást tettem neki, amiért otthagyta azt a csodálatos életet.
Nevetett, és azt mondta, túl fiatal volt ahhoz, hogy megfontolt és bölcs legyen.
Sose tudtam meg, valójában mennyire szerette Apámat, de az az egy bizonyos, hogy
mindig keserőség nélkül beszélt róla. Ebbıl azt gyanítom, túlságosan tárgyilagos volt
valamiféle nagy szerelemhez. Néha együttérzéssel mesélt viselt dolgairól, máskor
részegségérıl és durvaságáról beszélt. Évekkel késıbb, ha haragudott rám, bánatosan
mondta:
– A csatornában fogod végezni, mint apád.
Apát különben ismerte már, mielıtt Afrikába ment. Szerelmesek voltak egymásba, és
együtt játszottak a Shamus O'Brien címő ír melodrámában. Anya játszotta a fıszerepet
tizenhat éves korában. Ezzel a társulattal vándorolva találkozott össze a középkorú
lorddal, és megszökött vele. Amikor visszaérkezett Angliába, románcuk elszakadt fonalát
Apa kötözte össze házasságukkal. Három évvel késıbb megszülettem.
Hogy az italon kívül mi más oka volt még, igazán nem tudom, de egy évvel
születésem után szüleim különváltak. Anya nem követelt gyerektartást. Önálló sztár
lévén, heti huszonöt font jövedelmébıl nagyon jól el tudta tartani magát és két gyerekét.
Csak akkor kért segítséget, amikor mar szerencsétlenség szakadt rá, máskülönben sose
fordult volna bírósághoz.
Baja támadt a hangjával. Soha nem volt erıs hangja, és a legkisebb megfázás hetekig
tartó gégehurutot eredményezett, de a munkát folytatnia kellett, úgyhogy a torka állapota
állandóan rosszabbodott. Nem bízhatott meg benne. Éneklés közben megbicsaklott, vagy
hirtelen suttogni kezdett; a közönség nevetett és lehurrogta. A szorongás kikezdte
egészséget, és idegbeteggé tette. Ennek következtében egyre kevesebb szerepet kapott,
végül már szinte egyet se.
Hangja állapotának köszönhettem elsı színpadi fellépésemet ötéves koromban. Anya
rendszerint elvitt este a színházba, mert ezt jobban szerette, mint hogy albérleti
szobákban egyedül hagyjon. Akkoriban az aldershoti Kantinban játszott, egy mocskos,
szegényes mősoros vendéglıben, fıleg katonáknak. Fékezhetetlen közönség járt oda, és
nagyon kevés elég volt, hogy valakit nevetségessé tegyenek. Aldershot az elıadók réme
volt.
Emlékszem, a színfalak mögött álltam, amikor Anya hangja megbicsaklott, és
suttogásba ment át. A hallgatóság nevetni kezdett, macskazenét adott, fütyült. Minden
olyan megfoghatatlan volt, nem értettem egészen, mi történik. De a hangzavar
növekedett, mígnem Anya kénytelen volt elhagyni a színpadot. Amikor bejött a színfalak
mögé, nagyon szomorú volt, és veszekedett az ügyelıvel, aki – mert látott engem Anya
barátai elıtt szerepelni – valami olyasfélét mondott, hogy engedjenek engem beállni
Anya helyére.
A zőrzavarban csak arra emlékszem, hogy az ügyelı kézen fogva bevezetett a
terembe, és a hallgatósághoz intézett néhány jó szó után egyedül hagyott a színpadon.
Akkor a rivaldafényben, cigarettafüstben úszó tekintetek kereszttüzében elkezdtem
énekelni a zenekar kíséretével, amely hosszasan keresgélt, amíg végre megtalálta a
hangnemet. A Jack Jones címő jól ismert dal ilyesféleképpen hangzott:
Nıbíró vagyok,
És jó bíró, ami fı.
Hogyha ítéletet hozok –
Olyan ritka dolog –
Ráncba szedem az ügyvédeket
Egy-kettı,
Hogy istenigazából megtudják,
Mire képes a nı...
Különleges attrakció!
Az elbővölı és bájos
Lily Harley,
tragi-komika, utánzó mővész,
és táncosnı.
II
Noha jól tudtuk, szégyenletes dolog menhelyre költözni, amikor Anya megmondta,
hová megyünk, Sydney meg én a menhelyet kalandnak és változatosságnak éreztük
fülledt egy-szobánkhoz képest. De a gyászos napon nem fogtam fel, mi történik, egész
addig, amíg át nem léptük a menhely kapuját. Akkor aztán rémület fogott el, mert
elválasztottak bennünket. Anya ment a nık részlegébe, mi meg a gyerekek közé.
De jól is emlékszem az elsı látogatási nap szívbe markoló szomorúságára: a
rémületre, ahogy megpillantottam Anyát, aki menhelyi egyenruhában lépett be a
látogatószobába! Milyen megtörtnek és zavartnak láttam! Egy hét alatt megöregedett és
lefogyott, de felragyogott az arca, amikor meglátott bennünket. Sydney és én bıgni
kezdtünk, ami Anyát is megríkatta; nagy könnycseppek gördültek végig az arcán. Végül
is lehiggadt, összebújtunk egy rossz padon, kezünket az ölében tartotta, és gyengéden
simogatta. Mosolygott kopaszra nyírt fejünkön, és vigasztalólag megcírógatta, mondván,
hogy nemsokára újra együtt leszünk. Kötényébıl egy csomag kókuszcsemegét húzott elı,
amelyet a menhelyi üzletben vásárolt keresetébıl: azért kapta, mert csipkekézelıt horgolt
az egyik nıvérnek. Miután elváltunk, Sydney szomorúan csak azt ismételgette, hogy
mennyire megöregedett.
Sydneyvel csakhamar hozzászoktunk a menhelyi élethez, de nagyon lehangolódtunk,
elfásultunk. Kevés eseményre emlékszem: a déli étkezés, amit a hosszú asztalnál a többi
gyerekkel együtt költöttünk el, kedves és izgalmas mősorszáma volt a menhelyi életnek.
Az asztalfın egy bentlakó ült, hetvenöt év körüli idıs úr, méltóságteljes arckifejezéssel,
kis fehér szakállal, szomorú szemmel. Engem választott ki, hogy mellette üljek, mert én
voltam a legkisebb, és amíg meg nem nyírtak, az én hajam volt a leggöndörebb.
“Kistigrisnek" nevezett, és azt mondta, ha megnövök, cilindert fogok hordani kokárdával,
és a kocsija hátsó ülésén fogok utazni karba tett kézzel. E megtisztelı ajánlatáért nagyon
megkedveltem. De valamelyik napon egy nálam kisebb fiú jelent meg a színen, még
göndörebb hajjal, mint az enyém, és elfoglalta helyemet az öregúr mellett. A vén hőtlen
meg is magyarázta, hogy nála mindig a kisebb és a göndörebb fiú részesül elınyben.
Három hét után átirányítottak bennünket a lambethi menhelyrıl a Hanwelli Árva és
Elhagyott Gyermekek Iskolájába, mintegy húsz mérföldnyire Londontól. Kalandos és
valósággal boldognak mondható utazást tettünk egy lóvontatta sütıipari teherkocsiban;
Hanwell vidékét, a vadgesztenyefák sorát, a sárguló búzaföldeket és a gazdag
gyümölcsösöket gyönyörőnek találtam. Az esı áztatta föld gazdag és aromás illata azóta
is mindig Hanwellre emlékeztet.
Érkezéskor a jóváhagyó részleghez irányítottak bennünket, orvosi és értelmi
vizsgálaton estünk át, mielıtt az iskolába kerültünk; erre azért volt szükség, hogy egy
fogyatékos vagy beteg gyerek ne hátráltasson három-négyszáz egészségeset, és ne tegye a
maga amúgy is szerencsétlen helyzetét elviselhetetlenné.
Az elsı néhány napon elveszettnek és boldogtalannak éreztem magam, mert a
menhelyen Anya közelségében éltünk, de Hanwellben mérföldekre voltunk egymástól.
Sydney és én a vizsgálat után az iskolába kerültünk, ahol elválasztottak bennünket
egymástól. Sydney a nagy fiúk, én a kicsik közé kerültem. Más épületben aludtunk, és
ritkán láttuk egymást. Én alig múltam hatéves, egyedül voltam, nyomorultul éreztem
magam; különösen nyári estéken, lefekvéskor, az esti imádság idején, amikor húsz fiú
között hálóingben térdeltem a hálóterem közepén, kinéztem a hosszúkás ablakon a
sötétedı estébe, a hegyes-völgyes tájra, és hallottam a magunk hihetetlen hangját, ahogy
rekedten, hamisan kántáltuk:
Anya egy mellékutcában bérelt szobát, a Kennington Cross mögött, közel a Harward
savgyárhoz. A fanyar szag minden délután elárasztotta a környéket. De a szobáért keveset
kellett fizetni, és újra együtt lehettünk. Anya teljesen meggyógyult, eszünkbe sem jutott,
hogy valaha is beteg volt.
Hogyan vészeltük át ezt az idıszakot? Sejtelmem sincs róla. Nem emlékszem azonban
sem elviselhetetlen nélkülözésre, sem megoldhatatlan problémákra. Apa heti tíz
shillingjeit majdnem mindig megkaptuk, Anya pedig, mi mást tehetett volna, újból
ruhákat varrt, és felújította kapcsolatait az eklézsiával.
Egyetlen esemény emelkedik ki ebbıl az idıszakból. Utcánk végében vágóhíd állt, és
a birkákat a házunk elıtt terelték a halálba. Emlékszem, az egyik jószág valahogy
megszökött, és végigrohant az utcán, a nézık legnagyobb mulatságára. Egyesek
megpróbálták elfogni, mások ugrándozva menekültek elıle. Bátortalan szökellését és
rémületét látva elszomorodtam, olyan komikus volt. De amikor elfogták, és
visszacipelték a vágóhídra, a tragédia valósága rám zuhant, sikoltozva és sírva rohantam
be Anyához: – Megölik! Megölik! – A tavaszi délután és a komikus vadászat emléke
napokig kísértett; talán ez az epizód alakította ki bennem filmjeim alapérzését, a
tragikum és komikum ötvözetét.
Az iskola új távlatokat nyitott elıttem: történelmet, költészetet és fizikát tanultunk. De
néhány tantárgyat prózainak és unalmasnak találtam. Különösen a számtant: az összeadás
és kivonás egy pénztárgép elıtt ülı tisztviselı képét villantotta fel elıttem, legjobb
esetben annyi haszna ígérkezett e mőveletnek, hogy visszaadásnál nem rövidítik meg az
embert.
A történelemben a galádságok és erıszakosságok sorozatát láttam, egymást követték
benne a királygyilkosságok, a feleségüket, bátyjaikat és unokaöccseiket megöletı
királyok; a földrajz pusztán a térképek ismeretébıl állt; a költészettant csak
emlékezetgyakorlatnak éreztem. Olyan ismereteket gyömöszöltem a fejembe, amelyek
alig érdekeltek.
Ha akadt volna valaki, aki jó kereskedı módjára bánik az anyaggal, hangulatkeltı
bevezetésekkel közelít tárgyához, és száraz tények közlése helyett gondolatot ébreszt
bennem, felpezsdíti képzeletemet, elszórakoztat, bevezet a számok bővöletébe,
regényesen érdekessé teszi a térképet, nézıpontot ad a történelemhez, és ránevel a
költészet élvezetére, talán tudós vált volna belılem.
Mióta Anya visszatért hozzánk, újra felkeltette érdeklıdésemet a színház iránt.
Elhitette velem, hogy valamiféle tehetségem van. A karácsony elıtti hetekben, amikor az
iskola elhatározta, hogy elıadjuk a Hamupipıké-t, sürgetı vágyat éreztem, hogy
kamatoztassam az Anyától tanultakat. Ki tudja, miért, nem jelöltek szereplésre, ezért
aztán irigyeltem a többieket, és megállapítottam, hogy sokkal alkalmasabb lennék a
színészkedésre, mint azok, akikre a Hamupipıke szerepeit osztották. Kritizáltam a fiúk
unalmas, képzelet nélküli játékstílusát. A Gonosz Nıvérek lagymatagul és humortalanul
játszottak. A bemagolt szöveget iskolás hanghordozással, és zavarba ejtıen hamis
értelmezéssel fújták. De szívesen eljátszottam volna a Csúnya Nıvérek egyikét, ha a
nevelı tanárnı nekem adja a szerepet! Tetszett viszont az a kislány, aki a címszerepet
alakította. Gyönyörő teremtés, csupa finomság, tizennégy éves ha lehetett, titokban
szerelmes voltam belé. De elérhetetlen volt számomra a társadalmi és a korkülönbség
miatt.
Az elıadást gyászosnak találtam, a kislány szépsége még inkább elszomorított.
Érdekes viszont, hogy alig fogtam fel, micsoda ragyogó diadalt arattam két hónappal
késıbb, amikor az összes osztályok elıtt elmondatták velem a Priscilla kisasszony
macskájá-t. Ezt a komikus szövegecskét Anya fedezte fel egy hírlapárus-üzlet
kirakatában, és annyira mulatságosnak találta, hogy lemásolta a kirakatból és hazahozta.
Egyik tízpercben elıadtam néhány fiúnak. Mr. Reid, a tanárunk, felnézett a munkájából,
és annyira megtetszett neki, hogy amikor az egész osztály összegyőlt, elmondatta velem,
és mindenki dılt a nevetéstıl. Sikerem következményeként elterjedt a hírem, és a
következı napon minden osztályban, a fiúknál és a lányoknál is újból és újból kellett
szerepelnem.
Bár ötéves koromban már produkáltam magam közönség elıtt, amikor Anyát
helyettesítettem, mégis most ízleltem meg elıször az igazi sikert. Megszerettem az
iskolát. Ostoba és félénk fiúcska létemre a tanárok és gyerekek érdeklıdésének
középpontjába kerültem. Ez még a tanulásomat is elısegítette. De nemsokára
félbehagytam tanulmányaimat, mert egy sztepptáncos együtteshez csatlakoztam, a Nyolc
Lancashire-i Fickóhoz.
III
Apa ismerte Jackson urat, az együttes vezetıjét, és meggyızte Anyát, hogy
társulatával fellépve a színpadi karrier felé indulnék, s egyúttal segíthetnék is Anyának:
lakást és kosztot kapnék, Anya meg félkoronát hetenként. Anya eleinte habozott, de
miután meglátogatta a Jackson családot, beleegyezett Apa javaslatába.
Jackson úr ötvenes évei derekán járt. Hajdanán Lancashire-ben tanított, és maga is
három fiút meg egy kislányt nevelt fel, valamennyit a Nyolc Lancashire-i Fickó egyikévé.
Hitbuzgó római katolikus lévén, elsı felesége halála után gyermekeivel beszélte meg
újabb házassága dolgát. Másodszorra egy nála valamivel idısebb nıt vett feleségül. Nagy
áhítattal mesélte el nekünk házasságkötése történetét. Apróhirdetést adott fel egy
újságban, és több mint háromszáz válaszlevelet kapott. Mennyei útmutatásért
fohászkodva csak egyetlen levelet nyitott fel: ezt a leendı Mrs. Jackson írta. İ is tanítónı
volt, és mit tesz az imádság! – ı is katolikus.
Szó, ami szó, Mrs. Jacksonra nem lehetett ráfogni, hogy nagyon elöl állt volna a
sorban, amikor a szépséget osztogatták; egyáltalában, az égvilágon semmiféle vonzó
tulajdonsága nem volt, legjobb emlékezetem szerint leginkább egy halálfejre hasonlított.
Arcán hemzsegtek a ráncok, részben talán azért is, mivel öregecske létére, fiúgyermekkel
ajándékozta meg férjét. Mindazonáltal hőséges és kötelességtudó hitvese volt Jackson
úrnak, és jóllehet kisfiát még mindig a mellébıl táplálta, keményen dolgozott, szervezte
és adminisztrálta a társulatot.
Az ı elıadásában a házassági história némileg másképp hangzott, mint Mr.
Jacksonéban. Leveleztek, de a házasságkötés napjáig nem látták egymást. Elsı
beszélgetésük alkalmából, amit kettesben folytattak a szalonban, míg a család többi tagja
a másik szobában várakozott, Mr. Jackson így szólt hozzá: – Mindig is önrıl
álmodoztam! – ı nemkülönben. Története végeztével odakiáltott nekünk, fiúknak: –
Persze, arra azért nem gondoltam, hogy egybıl nyolc gyerek anyja leszek.
A három fiú tizenkettedik és tizenhatodik éve közt járt, a kislány kilencéves volt.
Haját fiúsra nyírták, hogy ı is a társulat tagja lehessen.
Vasárnaponként, egy híján, az egész társulat a katolikus templomba ment misére. Én
voltam az egyetlen protestáns közöttük, de mivel nagyon elhagyatottnak éreztem magam,
néha velük tartottam. Ha nem tiszteltem volna Anya vallásos áhítatát, nagyon könnyen
behódoltam volna a katolicizmusnak, mert csodára misztikusnak láttam, fıképp a kis
házioltárokat, amelyeket a fiúk a hálószoba sarkában állítottak fel, tetejükön virágdíszes
gipsz Mária-szoborral és égı gyertyákkal; ahányszor csak elmentek elıttük, mindig
keresztet vetettek.
Hat heti gyakorlás után alkalmasnak találtak a fellépésre. De most, hogy elmúltam
nyolcéves, biztonságom odalett, és lámpaláz fogott el a közönség elıtt. Alig tudtam
mozgatni a lábamat. Hetek múltak el, mire képes voltam szólót táncolni, mint a többiek.
Nem az volt a leghıbb vágyam, hogy egy nyolctagú csoportban sztepptáncos legyek.
Mint a többiek, én is magánszámra áhítoztam, nemcsak a magasabb fellépti díjért, hanem
mert ösztönösen hálásabb feladatnak éreztem a táncolásnál. Gyerekkomikus szerettem
volna lenni, de ahhoz, hogy egyedül is boldoguljak a színpadon, meg kellett emberelnem
magam. Mindazonáltal kezdettıl arra ösztönzött valami, hogy ne csak táncoljak, hanem
nevettessek is. Kiötlöttem egy páros jelenetet: két fiú komikus csavargónak öltözik.
Elmeséltem az egyik fiúnak, és elhatároztuk, hogy társulunk a fellépésre. Naphosszat
errıl álmodoztunk. “Bristol és Chaplin, a Milliomos Csavargók" – így hirdettek volna
minket. Barkót viseltünk volna, és nagy gyémánt győrőket. Magába foglalt ez a
mutatványterv mindent, amit mókásnak, hálásnak, és, hogy ne is mondjam,
jövedelmezınek gondoltunk, de sajnos, soha nem lett belıle semmi.
A közönség szerette a Nyolc Lancashire-i Fickót, mert ahogy Mr. Jackson mondta,
nem hasonlítottunk a gyerekszínészekhez. Hencegett vele, hogy soha nem festjük az
arcunkat, a mi képünk természetes rózsásan virul. Ha valamelyikünk fellépés elıtt
sápadtnak látszott, rászólt, hogy csipkedje meg az arcát. De Londonban, amikor egy
éjszaka két-három mulatóban is dolgoztunk, néha bizony megfeledkeztünk tanácsáról,
olykor kissé fáradtan, sıt kedvetlenül jelentünk meg a színpadon, amíg meg nem láttuk a
színfalak mögött lelkesen vigyorogni Mr. Jacksont, miközben arcára mutogatott;
kedélyének delejes hatására nyomban mindnyájan ragyogó mosolyra fakadtunk.
Vidéken, turnéink idején, minden héten más városban jártunk iskolába, ami nem
nagyon lendített elıre tanulmányaimban.
Karácsonyra szerzıdtettek bennünket a londoni Hippodrome-ba egy Hamupipıke-
pantomimhoz, cicákat és kutyákat kellett játszanunk. Akkoriban ez vadonatúj színháznak
számított, a varieté és a cirkusz keveréke volt, pompás, díszes, igazi szenzáció. Bonyolult
balettet adtak elı. A porond lesüllyedt, és víz árasztotta el. Csinos lányok masíroztak
ragyogó fegyverzetben, majd eltőntek a víz alatt. Ahogy az utolsó raj is elsüllyedt,
Marceline, a nagy francia bohóc lépett színre, ázott frakkban és klakkban, horgászbottal;
leült egy tábori székre, és kinyitott egy nagy ékszeres dobozt, feltőzött a horogra egy
gyémánt nyakéket, és a vízbe hajította. Kisvártatva apróbb ékszerekkel próbálkozott;
néhány karkötı-csalival, végül kiürítette az egész ékszeres dobozt. Hirtelen valami
ráharapott a horogra, és a bohóc eszeveszett pörgésbe fogott, küszködött a bottal, végül
kihúzott a vízbıl egy apró idomított pulikutyát, amely pontosan utánozta Marceline
minden mozdulatát: ha leült, leült a kutya is; ha fején állt, az állat ugyanígy tett.
Marceline száma izgalmas és sikeres volt, egész London ırjöngött érte. A konyhai
jelenetben kis szerepet kaptam mellette. Cica voltam, és Marceline egy kutya elıl
hátrálva, miközben én tejet ittam, éppen a nyakamba esett. Mindig panaszkodott, hogy
nem görbítem meg eléggé a hátam, és nem fogom fel eléggé az esés erejét.
Macskamaszkot hordtam, egy folyton csodálkozó cica maszkját, és az elsı matiné
alkalmából, amikor gyerekeknek játszottunk, az egyik kutyaszereplı fenekéhez másztam,
és szaglászni kezdtem. A közönség nevetett, megfordultam, és meglepetve bámultam
rájuk, meghúztam az egyik bámuló szememet megmozgató madzagot. Többszöri
szaglászás és szemmozgatás után a porondfelügyelı integetni kezdett a színfalak mögül.
Én azonban folytattam. A kutya után körülszaglásztam a proszcéniumot, aztán
felemeltem az egyik lábam. A hallgatóság zajongott – valószínőleg azért, mert a
mozdulat egyáltalán nem volt macskaszerő. Végül a felügyelı elkapta a tekintetemet, és
én kihancúroztam a színrıl, a közönség nagy tapsa közepette.
– Sose tégy ilyet többet – mondta sziszegve. – A Lord Chamberlain be fogja miattad
záratni a színházat!
A Hamupipıke nagy siker volt, és noha Marceline-nek a cselekményhez nem sok köze
volt, ı volt a sztár. Évekkel késıbb a New York-i Hippodrome-ba szerzıdött, ahol
ugyancsak szenzációt keltett. De amikor a Hippodrome-ban megszőnt a cirkuszporond,
Marceline-t csakhamar elfeledték.
1918-ban vagy akörül a Ringling fivérek háromporondos cirkusza Los Angelesbe
érkezett, velük volt Marceline is. Azt vártam, fıszerepet játszik, de megdöbbenve láttam,
hogy csak egy az óriási porondon rohangászó sok bohóc közül; a nagy mővész
beleveszett a háromporondos cirkusz durva szertelenségébe.
Elıadás után az öltözıjébe mentem, és bemutatkoztam neki, elmondtam, hogy
partnere voltam a londoni Hippodrome-ban. Oda se figyelt. A bohócfesték alatt
mogorvának, kedélybetegnek látszott.
Egy évvel késıbb New Yorkban öngyilkos lett. Az újságokban pársoros hír jelent
meg: szomszédja lövést hallott, és Marceline-t pisztollyal a kezében a földön találta, a
lemez még forgott, a Holdfény és Rózsák-at játszotta.
Sok híres angol színész követett el öngyilkosságot. T. E. Dunville, a ragyogó komikus
belépve egy mulatóba, meghallotta, hogy valaki így szól: “Ez a pofa kész." Aznap
agyonlıtte magát a Temze partján.
Mark Sheridan, egyike Anglia legnagyszerőbb komédiásainak, Glasgow nyilvános
parkjában lıtte magát agyon, mert a glasgow-i közönséggel nem valami fényesen
boldogult.
Frank Coyne, akivel egy mősorban játszottunk, vérbeli, vidám komédiás volt,
népszerő dalát az egész város énekelte:
A színpadon kívüli életben vidám volt, mindig mosolygott. De egy délután, miután
megegyeztek a feleségével, hogy pónifogatukon kihajtanak, valamit elfelejtett, és
megkérte az asszonyt, várja meg a kapuban, amíg felszalad a lakásba. Húsz perc múlva a
felesége utánament megnézni, miért késik. A fürdıszoba padlóján találta, hatalmas
vértócsa közepén, kezében borotva; elvágta a nyakát, majdnem lefejezve magát.
A gyermekkoromban látott mővészek közül nem a legsikeresebbek hatottak rám
leginkább, hanem akik egyéniségek voltak a színpadon kívüli életben is. Zarmo, a
zsonglır rendkívül szorgalmas volt, színháznyitás után minden reggel órákig gyakorolt. A
színpad mögött mindig láthattuk, amint egy biliárddákót egyensúlyoz az állán, feldob egy
biliárdgolyót, elkapja a dákó hegyével, aztán még egy golyót hajít a magasba, az elsı
hegyébe, bár ez, meg kell adni, legtöbbször lepottyant. Négy éven át gyakorolta ezt a
trükköt, legalábbis Mr. Jacksonnak így mesélte, és a hét végén akarta bemutatni a
közönségnek. Azon az estén mindnyájan ott álltunk a színfalak mögött, és figyeltük.
Ragyogóan csinálta és elıször! – feldobta a golyót, elfogta a dákó hegyével, feldobta a
másodikat, és megtartotta az elsı tetején. De a közönség alig tapsolt. Mr. Jackson
gyakran mesélte ennek az estének a történetét. Azt mondta Zarmónak:
– Túl röviden csinálod, így túl könnyőnek látszik. Rosszul adod elı. Elıbb told el
párszor, aztán csináld meg.
Zarmo nevetett:
– Még nem tudom annyira, hogy eltoljam.
Zarmo a jellemtan iránt is érdeklıdött, és megfejtette karakterünket. Nekem azt
mondta, hogy amit megtanulok, azt meg is ırzöm, és hasznosítani fogom.
Ott voltak aztán a tréfás és megkapó Griffiths fivérek, akik megzavarták
emberismeretemet. Komikus trapézbohócok voltak; ahogy leugrottak a trapézról,
otromba cipıikkel agyba-fıbe rugdosták egymást.
– Au! – kiáltott, aki kapta. – Fogadjunk, nem mered még egyszer! – Nem?!... Puff!
Akit meg képen rúgtak, csodálkozva és tántorogva kiabálta:
– Merte!
Az ilyen durva ripacskodást megdöbbentınek találtam. A magánéletben rajongásig
szerették egymást, nyugodt és komoly embernek ismertem ıket.
Dan Leno pedig, azt hiszem, a legnagyobb angol komédiás volt a legendás Grimaldi
óta. Noha nem láttam virágkorában, mindig inkább jellemszínésznek, mint komikusnak
tartottam. Emberien, szeretetre méltóan és szellemesen formálta meg London egyszerő
embereit – legalábbis Anya elbeszélése szerint.
A híres Marie Lloydot frivolnak tartották, mégis amikor a régi Tivoliban, a Stranden
együtt játszottunk, sose láttam nála komolyabb és tudatosabb mővészt. Figyeltem a nagy
szemő, aggódó, kövérkés kis asszonyt, ahogy a színfalak mögött idegesen fel-alá járkált,
izgatottan és felajzottan, amíg el nem következett az ı jelenete. Abban a pillanatban
vidám és nyugodt lett.
Bransby Williams, a Dickens-hısök megszemélyesítıje, mindig elbővölt Heep Uriás,
Bill Sykes és az Ódon furcsaságok boltja öregének utánzásával. Ez a jóképő, fennkölt
fiatalember, ahogy bővészként változtatta külsejét a zajos glasgow-i közönség elıtt, hogy
az elbővölı Dickens-figurákat megformálja, a színház új világát tárta fel elıttem.
Felkeltette érdeklıdésemet az irodalom iránt is; ismerni akartam a könyvekbe zárt titkos
világot – ezeket a szépiával megrajzolt dickensi figurákat, melyek ebben a furcsa
cruikshanki világban mozognak. Noha alig tudtam olvasni, megvásároltam a Twist
Olivér-t.
Annyira megszerettem a Dickens-hısöket, hogy utánozni kezdtem az ıket utánzó
Bransby Williamst. Nyilvánvaló, hogy az ilyen bimbózó tehetség nem maradhat sokáig
rejtve, így történt egyszer, hogy Mr. Jackson meglátta, amint a többi fiút az Ódon
furcsaságok boltja öregének utánzásával szórakoztattam. Azon nyomban zseninek
kiáltott ki, és el is határozta, hogy ezt a világ tudtára adja.
Az emlékezetes esemény a middlesbrough-i színházban történt. Sztepptáncunk után
Mr. Jackson megjelent a színpadon, és olyan komolyan, mintha új Messiás eljövetelét
jelentené, közölte, hogy zseniális gyereket fedezett fel a fiúk között, s az most utánozni
fogja Bransby Williams alakítását az Ódon furcsaságok boltjá-ból, azt a jelenetet, amint
nem tudja felfogni az ı kis Nelljének halálát.
A hallgatóság nem volt túlontúl lelkes, miután már végigunatkozta a fárasztó mősort.
A szokásos táncjelmezt, fehér vászonblúzt, csipkegallért, plüss térdnadrágot és píros
tánccipıt viselve léptem a színre, de kilencvenéves öregembernek maszkírozva.
Valahonnan egy ócska paróka került a birtokomba – talán Mr. Jackson vásárolta –, de
nagyobb volt a kelleténél. Noha nagy fejem volt, a vendéghaj még nagyobb: kopasz tetejő
paróka volt körös-körül hosszú, ısz, kócos fürtökkel, úgyhogy amikor megjelentem a
színpadon öregemberként, meghajolva, csúszó-mászó bogárnak festhettem: a hallgatóság
kuncogással nyugtázta bemutatkozásomat.
Nehéz volt ezek után nyugalomra bírni ıket. Suttogva beszéltem:
– Sss, sss, ne lármázzanak, mert felkeltik az én Nellymet.
– Hangosabban! Hangosabban! – kiabálta a közönség.
De én továbbra is suttogva folytattam, mintegy magamnak; annyira magamnak, hogy a
közönség dobogni kezdett. Ez lett a vége Dickens-hısöket formáló pályámnak.
Kellemesen, noha szerényen éltünk a Nyolc Lancashire-i Fickóval. Néha
viszálykodtunk is. Emlékszem, egy mősorban szerepeltünk két fiatal akrobatával, kezdı,
korombeli fiúkkal; bizalmasan elmesélték, hogy édesanyjuk hét shilling hat pennyt kap
értük egy hétre, és minden hétfı reggel egy shillinget dugnak a szalonnás-tojásos
tányérjuk alá zsebpénznek. Mi meg – panaszkodott az egyik fiú a mieink közül – csak
egy kétpennyst kapunk és kenyeret meg dzsemet reggelire.
Amikor John, Mr. Jackson fia meghallotta, hogy panaszkodunk, sírva fakadt.
Elmesélte, hogy néha, London külvárosaiban apja csak hét fontot kap az egész
társulatáért, és nehéz dolog mindenkinek eleget tenni.
A két újonc fényőzı élete láttán kedvünk támadt, hogy akrobaták legyünk. Több
reggelen át, amikor a színház kinyitott, egyesével, kettesével szaltót gyakoroltunk kötéllel
a derekunkon. A kötelet egy csigasorra erısítettük, a másik végét tartotta valaki. Jól
csináltam a szaltót, míg egyszer csak leestem, és megrándítottam a hüvelykujjamat. Ez
lezárta akrobatakarrieremet.
A táncon kívül mindig megpróbáltunk valami mást is megtanulni. Én zsonglır
akartam lenni. Megtakarítottam annyi pénzt, hogy vásároljak négy gumilabdát és négy
vékony tányért, és órákig gyakoroltam az ágy szélénél állva.
Mr. Jackson alapjában véve jó ember volt. Három hónappal azelıtt, hogy elhagytam
volna a társulatot, felléptünk Apám javára, aki akkor már nagyon beteg volt; sok
varietészínész adományozta Apának bevételét, beleértve a Nyolc Lancashire-i Fickót is.
A javára rendezett estén Apa is megjelent a színpadon. Nehezen lélegzett, és fájdalmasan
küszködött, hogy meg tudjon szólalni. Ott álltam a színpad szélén, és figyeltem; nem
fogtam fel, hogy halálán van.
Ahányszor Londonban voltunk, minden hét végén meglátogattam Anyát. Szerinte
sápadt voltam és sovány, s a táncolás bizonyára megtámadta a tüdımet. Félelmében írt
Mr. Jacksonnak is, aki annyira sértve érezte magát, hogy végül hazaküldött, mivel
úgymond, nem érem meg neki azt a kényelmetlenséget, amit egy aggodalmaskodó anya
jelent.
Néhány héttel késıbb azonban asztmában megbetegedtem. Rohamaim olyan erısek
voltak, hogy Anya tüdıbajra gyanakodott, és azonnal a Brompton Kórházba vitt, ahol
alaposan kivizsgáltak. Nem volt tüdıbajom, csak asztmám. Elég volt az is. Hónapokon át
gyötrıdtem, nem kaptam levegıt. Néha már ki akartam ugrani az ablakon. Takaróval a
fejemen füveket lélegeztem be, vajmi kevés eredménnyel. – Ki fogja nıni – mondogatta a
doktor; így történt.
Töredékesen emlékszem erre az idıszakra. Az átfogó benyomás: a nyomorúságos
körülmények kátyúja. Nem tudok visszaemlékezni rá, merre járt akkoriban Sydney; négy
évvel volt idısebb nálam, ritkán gondoltam rá. Feltehetıen Nagyapánál lakott, hogy
Anya gondjain enyhítsen. Egyik helyrıl a másikra vándoroltunk, végül is a Pownall
Terrace 3 alatti manzárdban kötöttünk ki.
Nagyon jól tudtam, mit jelent a szegénység. Még a legszegényebb gyerekek is otthon
fızött vacsorát kaptak vasárnap. Az otthon készített sült rangot jelentett, elfogyasztása
olyan szertartás volt, amely egyik szegény réteget a másiktól megkülönböztette. Azok,
akik nem otthon fızték a vasárnapi vacsorát, a koldusokhoz tartoztak; mi azok voltunk.
Anya elküldött a legközelebbi kifızésbe, hogy hat pennyért vacsorát (hús és két adag
fızelék) vásároljak. Micsoda szégyen, kivált vasárnap! Szemére vetettem, hogy soha nem
fız otthon, hiába magyarázgatta, hogy az otthon készített étel kétszer annyiba kerül.
Egy szerencsés pénteken azonban, mivel a lóversenyen öt shillinget nyertünk, Anya,
hogy örömet szerezzen nekem, elhatározta, hogy vacsorát fız vasárnapra. Egyéb
csemegék között egy darab sütni való húst vásárolt, amelyrıl nehezen lehetett volna
eldönteni, hogy marhahús-e vagy egy darab faggyú. Mintegy öt fontot nyomott, és cédula
volt rábiggyesztve: “Sütni való”.
Anyának nem volt tőzhelye, így a háziasszonyét használta, és miután túl félénk volt,
hogy a más konyhájában ki-be járkáljon, csak úgy találomra ment el érte, mikor
számítása szerint már megsülhetett. De addigra akkorára zsugorodott, mint egy
krikettlabda. Anya bizonygatta, hogy lám, a hatpennys vacsoránk kevesebb bajjal jár és
kiadósabb, nekem azonban nagyon ízlett, és olyan elégtételt éreztem, mintha egy
színvonalon élnénk Bezzegékkel.
Életünk egy csapásra megváltozott. Anya találkozott egy régi barátnıjével, akinek jól
ment a sora. Hivalkodó, jóképő, szépségkirálynıfajta volt; otthagyta a színpadot, hogy
egy gazdag öreg ezredes szeretıje legyen. Stockweilben, az elegáns városnegyedben
lakott, és amikor Anyával újra találkozott, lelkesedésében meghívott bennünket, lakjunk
nála nyáron. Mivel Sydney vidékre ment komlót szedni, Anya beleegyezését egy kis
fáradsággal sikerült megnyernem. Boszorkányos varrótőjével egészen elfogadhatóvá
varázsolta magát, és én a Nyolc Lancashire-i Fickó idejébıl maradt vasárnapi
öltönyömmel szintén tőrhetıen festettem. Így aztán egy csapásra egy tekintélyes
saroképületbe költöztünk a Lansdowne Square-en, ahol a legnagyobb fényőzésben éltünk.
A házat ellepte a személyzet, rózsaszín és kék hálószobák voltak benne,
kartonfüggönyökkel és jegesmedvebırökkel. S ami még ennél is több: sokat és jót ettünk.
Jól emlékszem az ebédlıben a tálalót ékesítı kék, melegházi szılıre, a nyomasztó
bőntudatra is, mivel a fürtök napról napra kopaszabbak lettek...
A személyzet négy nıbıl állt: a szakácsnıbıl és három cselédlányból. Anyán és
rajtam kívül a háznak még egy vendége volt: rokonszenves, jóképő fiatalember, nyírott
vörös bajusszal. Kedves és jó modorú volt, állandó lakónak hittem – mindaddig, amíg a
szürke barkós ezredes meg nem jelent. Akkor a csinos fiatalember odébbállt.
Az ezredes látogatásai szórványosak voltak, hetenként egyszer vagy kétszer jelent
meg. Amíg ott tartózkodott, titokzatosság töltötte be a házat; valahogy mindenütt jelen
volt. Anya rám szólt, ne lábatlankodjam, és lehetıleg ne lássanak. Egyszer éppen akkor
rontottam be a hallba, amikor az ezredes lefelé jött a lépcsın. Magas, tiszteletet
parancsoló úr, frakkban és cilinderben, rózsás arccal, dús, ısz barkóval és kopasz fejjel.
Jóságosán rám mosolygott, és továbbment.
Nem értettem, mi ez a nagy hőhó, és miért van az ezredes megjelenésének ekkora
hatása. De sohasem maradt sokáig, a nyírott bajuszú fiatalember visszatért, és a ház újra a
megszokott életét élte.
Nagyon megkedveltem a nyírott bajuszú fiatalembert. Nagyokat sétáltam vele
Clapham Common felé a hölgy két gyönyörő agarával egyetemben. Clapham Common
elegáns vidéknek számított akkoriban. Még az illatszerüzlet is, ahol olykor-olykor
valamit vásároltunk, elıkelıséget árasztott ismerıs illatkeverékével, parfüm-, szappan- és
púderszagával – az illatszerüzletek illata azóta is kedves emlékeket idéz bennem. A
fiatalember azt tanácsolta Anyának, vegyek asztma ellen reggelenként hideg fürdıt;
lehetséges, hogy a víz hidege segített is, mindenesetre felfrissített, ezért megszerettem.
Érdekes, hogy az ember milyen könnyen hozzászokik a jóléthez. Milyen észrevétlenül
válik szokásunkká az éltetı kényelem. Egy hét sem telt el, és én minden jót a világ
legtermészetesebb dolgaként könyveltem el. Micsoda felséges jó érzés – a reggeli
szertartását elvégezni, kutyákat idomítani, új, barna szíjaikat hordozni, aztán visszatérni a
személyzettel bıvelkedı házba, és várakozni a választékosán, ezüsttálcán tálalt ebédre.
Hátsó kertünk egy másik ház kertjével érintkezett. A másik ház lakóinak ugyanannyi
személyzetük volt, mint nekünk. Hárman voltak, egy fiatal házaspár és velem nagyjából
egyidıs fiúgyermekük, akinek gyerekszobája tele volt gyönyörő játékokkal. Gyakran
hívtak meg játszani, vacsorára is ott marasztaltak, és a fiúval jó barátságba keveredtünk.
Apjának magas beosztása volt egy belvárosi bankban, anyja fiatal volt és igen csinos.
Egyszer véletlenül kihallgattam szobalányunk bizalmas beszélgetését az övékkel, aki
azt mondta, a szomszéd gyerek mellé nevelıt keresnek. “Erre is ráférne" – mondta erre a
mi lányunk rám célozva. Jólesett, hogy úgy tekintenek rám, mint a gazdagok gyerekére,
de sosem értettem meg egészen, miért beszélt rólam így ez a lány; talán magát kívánta
elıkelıbbnek feltüntetni azáltal, hogy gazdáit a szomszédokkal egy sorba állította. Ezek
után, ahányszor csak a szomszédban vacsoráztam, valamiféle szélhámosnak éreztem
magam.
Bár gyászos napra virradtunk, amikor az elıkelı házat elhagyva visszaköltöztünk a
Pownall Terrace 3-ba, mégis megkönnyebbülten nyertük vissza szabadságunkat;
akárhogy is, vendégként elég szoros kötöttségek között éltünk, mivel, ahogy Anya
mondta, a vendég olyan, mint a sütemény; ha sokáig tartogatják, kiszárad, és
élvezhetetlenné válik. A kurta gazdagság epizódjának selyemszálai megszakadtak, újra
visszazuhantunk megszokott nyomorúságunkba.
IV
Az 1899-es év a barkó éve volt: tenyésztek a barkós királyok, államférfiak, katonák és
tengerészek, Krügerek, Salisburyk, Kitchenerek, Vilmos császárok és krikettjátékosok. A
hihetetlen pompa és a lehetetlenségek, az óriási vagyonok és a nyomorúság, valamint a
bárgyú politikai elvakultság idejét éltük, erre ismerhettünk a sajtóban, a karikatúrákon.
De Anglia sok megrázkódtatást és felháborodást kibírt. Néhány búr paraszt az afrikai
Transvaalban fellázadt, és kövek és sziklák mögül tüzelni kezdett nagyszerő célpontot
nyújtó, piros mundéros katonáinkra. A Hadügyminisztérium elértette a figyelmeztetést, és
az egyenruhát gyorsan khakiszínőre cserélte. Ha ez kellett a búroknak, megkapták.
A háborúról csak hazafias dalokból, varietémősorokból és a cigarettásdobozokon
elszaporodó tábornokok harcias arckifejezésébıl értesültem. Az ellenség természetesen
elvetemült népség volt. Fájdalmas híreket hallhattunk arról, hogy a búrok körülzárták
Ladysmitht, és Anglia hisztérikus örömmámorban úszott Mafeking felszabadításának
hírére. Végül megnyertük a háborút... jól-rosszul átevickéltünk rajta. Errıl beszélt
mindenki, Anyát kivéve. Sose említette a háborút. A maga csatáját vívta.
Sydney betöltötte tizennegyedik évét, és otthagyta az iskolát, hogy távirathordóként a
postánál munkába álljon a Strand úti postahivatalban. Az ı fizetésébıl és Anya varrásból
származó keresetébıl valahogy kijöttünk, bár Anya jövedelme elég szerény volt.
Darabbérben dolgozott valamelyik munkásnyúzó üzemben, egy tucat blúz megvarrásáért
egy shilling hat pennyt kapott. Noha a blúzokat kiszabva vette át, egy tucat összeállításán
tizenkét órát dolgozott. Legnagyobb teljesítménye ötvennégy blúz volt egy héten, ezért
hat shilling kilenc pennyt kapott.
Éjszakánként gyakran feküdtem ébren padlásszobánkban, lestem, ahogy a varrógép
fölé hajolt. Fejét bearanyozta az olajlámpa, ajka gyengén szétnyílt a megerıltetéstıl,
ahogy a gépen gyorsan keresztülszáguldó ruhát kísérte; néztem, míg a zakatolás újra
álomba nem ringatott. Amikor ilyen késıig dolgozott, rendszerint sürgıs fizetnivalónk
volt. Az esedékes bérleti díj örök gondként lebegett a fejünk fölött.
De most aztán nyakig voltunk a bajban; Sydneynek új ruha kellett volna. A hét
minden napján postai egyenruháját viselte, még vasárnap is, amíg barátai gúnyolni nem
kezdték. Erre néhány hétvégét otthon töltött. Anya végül is vett neki egy kék
gyapjúszövet öltönyt. Valahogy sikerült tizennyolc shillinget összeszednie. Ez teljes
gazdasági csıdbe döntött minket, és Anya kénytelen volt minden hétfın, miután Sydney
egyenruhájában munkába ment, zálogba adni az öltönyt. Hét shillinget kapott a ruháért,
és minden szombaton kiváltotta, hogy Sydney hét végén fölvehesse. Ez a heti szokás
állandó szertartássá vált egy álló éven át, amíg az öltöny el nem kopott. Akkor
megdöbbentı dolog történt.
Hétfı reggel Anya szokás szerint a zálogházba ment. A becsüs habozott.
– Sajnálom, Mrs. Chaplin, de sajnos, többé nem kölcsönözhetünk önnek hét shillinget.
Anya meglepıdött.
– És miért nem? – kérdezte.
– Túl nagy a kockázat, kopott a nadrág. Nézze csak – mondta, és kezét a nadrág farába
dugta. – Teljesen átlátszó.
– De hiszen szombaton kiváltom – mondta Anya.
A becsüs megrázta a fejét.
– A legtöbb, amit tehetek, hogy három shillinget adok a zakóért és a mellényért.
Anya ritkán sírt, de ez olyan erıs megrázkódtatás volt, hogy könnyek között ért haza.
Ezen a hét shillingen múlott, hogy a héten el tudjon bennünket tartani.
Közben az én ruházatom is, enyhén szólva, javításra szorult. Ami a Nyolc Lancashire-i
Fickó idején viselt öltönyömbıl maradt, meglehetısen tarka látványt nyújtott. Foltok
tarkították a könyökömet, a nadrágomat, a cipımet, zoknimat. Ebben az állapotban
összefutottam kedves stockwelli pajtásommal. Hogy mit keresett Kenningtonban, arról
fogalmam sem volt, és túlságosan zavarban voltam ahhoz, hogy megkérdezzem. Elég
barátságosan köszöntött, de láttam, hogy megütközött szánalmas ruházatomon.
Zavaromat palástolandó, erıszakoltan könnyed modorban a legválasztékosabban és
legfinomabban közöltem vele, hogy régi ruhámat viselem, mivel éppen ácsmesterséget
tanulok, és munkából jövök.
De ez a magyarázat láthatólag kevéssé érdekelte. Elszontyolodva tekingetett oldalt,
hogy zavarát leplezze. Anya iránt érdeklıdött.
Olyasmit hadartam, hogy vidéken van, és másra tereltem a figyelmét: – Ugyanott
laktok még, ahol régen?
– Igen – felelte, és úgy bámult rám, mintha valami szörnyő bőnt követtem volna el
ellene.
– Hát akkor majd benézek – mondtam sietve. Halványan elmosolyodott.
– Szervusz – mondta, és elváltunk, ı komoran indult valamerre, én meg dühösen és
szégyenemtıl zavarodottan elrohantam az ellenkezı irányba.
Mielıtt Apa meghalt, Anya elköltözött a Pownall Terrace-ról, és kivett egy szobát
Mrs. Taylor házában, aki barátnıje, továbbá az egyházközség tagja és buzgó keresztény
volt. Alacsony, tömzsi asszony, ötvenes évei közepén járt, négyszögletes állkapcsa volt és
pergamenszerő, ráncos arca. A templomban jól megnéztem, és felfedeztem, hogy
mőfogsora van. Éneklés közben elvált a felsı ínyétıl, és a nyelvére esett; a hatás
frenetikus volt.
Szenvedélyes modora és kiapadhatatlan életereje volt. Anyát keresztényi szárnyai alá
vonta, az utcai szobát nagyon méltányos áron adta neki bérbe, a temetı melletti nagy
házának második emeletén.
Férje, Dickens Pickwick urának élı másolata, precíziós vonalzókat gyártott, a legfelsı
emeleten volt a mőhelye. A tetırıl padlásablak nyílt, és a mennyországban éreztem
magam a padláson. Gyakran figyeltem Mr. Taylort munka közben, ahogy vastag, erısen
nagyító szemüvegén keresztül behatóan vizsgált egy acélvonalzót, amelynek vastagsága
egy hüvelyk ötvened része lehetett. Egyedül dolgozott, mindenféle apró-cseprı ügyeiben
én futkostam.
Mrs. Taylor kitartóan kísérletezett azzal, hogy megtérítse férjét – akit keresztényi
elıítéletei alapján bőnözınek tartott. Lánya a megtévesztésig hasonlított anyjára, csak
éppen kevésbé pergamenszerő, no meg sokkal fiatalabb volt nála, vonzónak is találhatta
volna valaki, ha nem olyan öntelt, és nincs olyan szörnyő modora. Akárcsak az apja, ı se
látogatta soha a templomot. Hanem Mrs. Taylor nem adta fel a reményt, hogy
mindkettıjüket megtérítheti. Mrs. Taylor bálványozta lányát, az én anyám viszont
sehogyan sem szívlelhette.
Egy délután, amikor Mrs. Taylor munkálkodását figyeltem a felsı emeleten,
civakodást hallottam. Anya és Taylor kisasszony veszekedett. Nem tudom, miért,
mindketten mérgesen kiabáltak. Ahogy elértem a mi emeletünket, látom, hogy Anya
éppen áthajol a lépcsıkorláton:
– Mit képzel, ki maga? Maga szarházi!
– Na hiszen! – ordította a lány. – Ez aztán szép kis szöveg egy keresztény szájából!
– Ne izgassa magát, drágám – mondta erre Anya. – Benne van a bibliában: Mózes V.
könyve, huszonnyolcadik fejezet, harminchetedik vers, épp csak más szóval mondják.
Magára viszont éppen ez a szó illik!
Ezek után visszaköltöztünk a Pownall Terrace-ra.
A Három Bika nem tartozott a Kennington Road azon kocsmái közé, melyeket Apa
gyakran látogatott, mégis egy este, ahogy elmentem elıtte, valami titkos sugallatra
hallgatva benéztem, hátha ott találom. Résnyire kinyitottam a söntés ajtaját, ott volt, a
sarokban ült. Már éppen menni készültem, de meglátott, felragyogott az arca, és magához
intett. Kedvessége meglepett, mert zárkózott természetnek ismertem. Nagyon betegnek
látszott; szeme beesett, a teste óriásira dagadt. Egyik kezét Napóleon módra a
mellényében tartotta, mintha nehéz légzésén akarna könnyíteni. Aggodalmaskodva
érdeklıdött Anya és Sydney iránt, s mielıtt elmentem, karjába vett, és – életében elıször
– megcsókolt. Ez volt az utolsó alkalom, hogy élve láttam.
Három héttel késıbb bevitték a Szent Tamás Kórházba. Leitatták, hogy elvihessék.
Amikor magához tért, dührohamot kapott, de ekkor már a végét járta. Fiatalon,
harminchét évesen, vízkórban halt meg. Négy gallon folyadékot csapoltak le a térdébıl.
Anya többször meglátogatta, és mindannyiszor mélyen elszomorodott. Elmesélte, mit
mondott Apa, hogy visszamenne hozzá, és új életet kezdhetnének Afrikában. Én
megörültem az ötletnek, Anya csak a fejét csóválta. İ tudta, mi készül.
– Csak kedveskedni akart.
Egy alkalommal dühösen jött haza a kórházból, mert John McNeil tiszteletes azt
mondta Apának, akit meglátogatott a kórházban:
– Tudod, Charlie, ha rád nézek, csak a régi közmondás jut eszembe: “Ki mint vet, úgy
arat."
– Mondhatom, kedves szavak egy haldokló vigasztalására! – füstölgıit Anya. Pár
napra rá Apa meghalt.
A kórház tudni kívánta, ki gondoskodik a temetésrıl. Mivel Anyának egyetlen pennyje
se volt, a varietészínészek segélyalapját nevezte meg, amolyan színházi segélyegyletet.
Ezzel felbıszítette a Chaplin családot, mivel ık szörnyő megaláztatásnak tartották az
efféle temetést. Apám legfiatalabb öccse, bizonyos Albert bácsi, aki Afrikában élt, ez idı
tájt éppen Londonban tartózkodott, végül is ı vállalta a temetés költségeit.
A temetés napján a Szent Tamás Kórházban találkoztunk a családdal, onnan
hajtattunk a tootingi temetıbe. Sydney nem jöhetett, mert dolgozott, Anya és én órákkal
indulás elıtt érkeztünk a kórházba, mert Anya még egyszer látni akarta Apát, mielıtt a
koporsót lezárják.
A koporsót fehér selyem szemfedél bélelte. Apa arcát apró fehér százszorszépek
keretezték. Anya meghatódott a szegényes virágok lát tán, és megkérdezte, ki hozta ıket.
A temetkezési alkalmazott közölte, hogy reggel egy hölgy járt ott gyermekével. Louise
volt.
Az elsı kocsiban hárman ültünk: Anya, Albert bácsi meg én. Utazás közben rosszul
éreztük magunkat, mert Anya sose találkozott még Albert bácsival. Albert bácsi jól
öltözött, választékosán beszélt; udvariasan, de fölöttébb hővösen viselkedett. Úgy hírlett,
gazdag ember; nagy lótenyésztı farmja volt Transvaalban, és a búr háborúban lovakat
szállított a brit kormánynak.
A szertartás alatt végig zuhogott az esı; a sírásók rögöket lapátoltak a koporsóra, mely
ettıl tompán dübörgött. A gyászos és ijesztı látványtól sírni kezdtem. A rokonok
koszorúkat és csokrokat helyeztek a sírra. Anyának semmije nem lévén, elvette finom
fekete szegélyő zsebkendımet.
– Add ide, kisfiam – suttogta –, ez jó lesz mindkettınk nevében.
Késıbb a Chaplinek ebédelni mentek kocsmáik egyikébe, elıbb azonban udvariasan
megkérdezték, hol tegyenek le bennünket, így kerültünk haza.
Otthon, egy falat ennivaló nem sok, annyi sem volt. Mindössze egy lábas fızıfaggyút
találtunk. Anyának egyetlen pennyje sem maradt, mert utolsó kétpennysét Sydneynek
adta ebédre. Apa betegsége óta keveset dolgozott, és most arra a hét végére Sydney
hétshillinges táviratkihordói keresetét is feléltük. A temetésen megéheztünk. Szerencsére
éppen arra járt az ószeres; volt egy öreg olajkályhánk, Anya vonakodva odaadta egy
félpennyért, és a pénzen kenyeret vett a zsírhoz.
Anyának, lévén Apa törvény szerinti özvegye, másnap meg kellett jelennie a
kórházban, hogy Apa holmiját átvegye. Ez egy vérfoltos fekete öltönybıl, alsónemőbıl,
egyetlen ingbıl és fekete nyakkendıbıl, egy öreg háziköntösbıl és egy posztópapucsból
állt, ebben benne felejtettek egy narancsot. Anya kiemelte a narancsot különös
rejtekhelyérıl, erre a papucsból egy fél sovereign esett az ágyra. Ezt aztán igazán égbıl
küldték.
Hetekig viseltem a gyászszalagot. A szomorúságnak ez a látható jele hasznosnak
bizonyult, amikor egy vasárnap délután virágot árulni indultam. Rábeszéltem Anyát,
adjon nekem egy shillinget, elmentem a virágpiacra, és két csokor nárciszt vásároltam;
iskola után pedig egy pennys csokrokba kötöttem ıket. Ha mindet eladom, száz
százalékos haszonra tehetek szert.
Kocsmákba jártam árulni, szomorú arccal suttogtam:
– Nárciszt a kisasszonynak! Nárciszt parancsol, asszonyom?
A nık mindig megkérdezték:
– Kit gyászolsz, kisfiú?
Én meg fátyolos hangon feleltem: – Apámat –, erre borravalót is adtak. Anya igen
örült, amikor este hazatértem, egyetlen délután több mint öt shillinget kerestem. Egyszer
azonban belém ütközött, amint éppen kiléptem egy kocsmából, ezzel aztán vége is
szakadt virágárusi tevékenységemnek; keresztényi meggyızıdésében sértette, hogy a fia
kocsmákban árul virágot.
– Az ital ölte meg Apádat, ilyen helyrıl csak bőnös pénz jöhet, csak bajt hozhat ránk –
mondta. Noha soha többé nem engedte meg, hogy virágot áruljak, megtartotta a bevételt.
Jó üzleti érzékem volt. Állandóan üzleti elképzelések foglalkoztattak. Üres boltokba
kukucskáltam be, azon törtem a fejemet, milyen jövedelmezı üzletet alapíthatnék
bennük, érdeklıdésem a hal- és krumplisütéstıl egészen a főszeres szakmáig terjedt.
Terveim mindig az ennivalóval kapcsolódtak össze. Csak tıkére lett volna szükségem, no
de honnan kerít az ember tıkét? Végül is Anyát meggyıztem, hogy az iskolának semmi
haszna, engedjen dolgozni.
Sokféle foglalkozásban szereztem jártasságot. Elıször egy gyertyakészítı boltjában
voltam kifutó. A lótás-futáson kívül a pincében is foglalatoskodtam, a szappan-,
keményítı- és gyertyahegyek, édességek és sütemények között; minden finomságot addig
kóstolgattam, míg bele nem betegedtem.
Késıbb a Hool és Kinsey-Taylor cégnél, a Throgmorton Avenue-n biztosító intézeti
orvosoknál fogadtam az érkezıket: ezt az állást Sydneytıl örököltem, ı ajánlott maga
helyett. Jól kerestem, tizenkét shillinget egy héten. Ezért fogadnom kellett az ügyfeleket,
és kitakarítanom az irodákat, miután az orvosok elmentek. Kitőnıen beváltam, sıt a
várakozó ügyfeleket elszórakoztattam, de amikor a takarításra került sor, kedvtelenül
végeztem a munkát – Sydney az effélét sokkal jobban csinálta. Az még csak hagyján,
hogy ki kellett üríteni a vizeletes üvegcséket, de a tíz láb magas irodai ablakok
megtisztítása meghaladta képességeimet, úgyhogy az irodák egyre jobban sötétedtek és
porosodtak, amíg végre udvariasan közölték velem, hogy kicsi vagyok még erre a
munkára.
Erre elfogott a sírás. Kinsey-Taylor doktor gazdag felesége (nagy házuk volt a
Lancaster Gate-en) megsajnált, és közölte, hogy kisinasnak megfelelnék. Azonnal
megvigasztalódtam. Kisinas egy magánházban, méghozzá egy olyan elıkelı házban!
Új helyemen jól ment a sorom, csakhamar a cselédség kedvence lettem. Úgy bántak
velem, mint egy gyerekkel, lefekvés elıtt csókkal búcsúztattak. Ha a sors úgy akarja, inas
is lehetett volna belılem. Az úrnı kívánságára meg kellett tisztítanom a pincének azt a
felét, ahol az utazóládákat és mindenféle limlomot tartották. Munka közben egy mintegy
nyolc láb hosszú pipát találtam, úgy lehetett fújni, mint egy trombitát. Éppen
trombitáltam, amikor az úrnı megjelent: felmondott háromnapos határidıvel.
Élveztem a munkát a W. H. Smith és Fia hírlap- és könyvkereskedınél is, de
elvesztettem az állást, amikor rájöttek, hány éves vagyok. Aztán üvegfúvó is voltam egy
napra. Az iskolában olvastam az üvegfúvásról, és romantikus mesterségnek képzeltem,
de a hıségtıl elájultam, úgyhogy kicipeltek a mőhelybıl, és egy homokzsákra fektettek.
Úgy elment a kedvem, hogy még egynapi keresetemért sem mentem vissza. Aztán a
Strake nyomdában dolgoztam. Megpróbáltam becsapni ıket, hogy értek a Wharfedale
nyomdagéphez, egy óriási, húsz láb hosszú monstrumhoz. A pince utcai ablakából láttam
a gépet mőködés közben, kezelését könnyőnek és egyszerőnek gondoltam. A pince
ajtaján cédula lógott. Berakófiút keresünk Wharfedale nyomdagéphez. Mikor az
elımunkás a géphez vezetett, eltörpültem mellette. Öt láb magas emelvényre kellett
állnom, hogy kezelhessem. Úgy éreztem, az Eiffel-torony tetején állok.
– Indítsd be! – szólt rám az elımunkás.
– Indítsam be? Habozásomat látva nevetett.
– Sose dolgoztál Wharfedale-en, mi?
– Mutassa meg, gyorsan beletanulok – mondtam válasz helyett.
Az “indítsd be" annyit jelentett, hogy meg kellett húznom a bestia indítókarját. Az
elımunkás megmutatta az emelıt, és félsebességen beindította a szörnyeteget. Görögni,
csikorogni, morogni kezdett; azt hittem, felfal. Óriási lapokat nyelt magába, egy ívbe
nyugodtan becsomagolhattak volna engem is. Vas simítómat végighúztam rajta, és
vigyázva, hogy el ne késsek, a sarkuknál fogva a gépóriás fogaihoz tartottam a lapokat, az
bekapta, elnyelte és kiokádta ıket, végül kijöttek a másik végén. Elsı nap
belebetegedtem a szörnyeteg éhségébe, alig tudtam tartani a tempót. De azért megkaptam
az állást, heti tizenkét shillingért.
V
Joseph Conrad írta egyszer egyik barátjának, hogy ebben a világban úgy érzi magát,
mint a sarokba szorult vak patkány. Várja, hogy agyonverjék. Ez a hasonlat nagyon is
illik a mi akkori borzalmas körülményeinkre; de jó, hogy váratlan szerencse is érheti az
embert. Ez történt velem.
Voltam újságárus, nyomdász, játékkészítı, üvegfúvó, kifutófiú és ki tudja, mi még, de
e kitérık közben sem vesztettem szem elıl – akárcsak Sydney – végsı célomat, a színi
pályát. Két alkalmi munka között kitisztítottam a cipımet, kikeféltem a ruhámat, tiszta
gallért vettem, és elmentem a Blackmore színházi ügynökséghez a Bedford Streetre, a
Strand közelében. Ezeknek a látogatásoknak csak öltözékem egyre siralmasabb állapota
vetett véget.
Mikor elsı ízben jártam az ügynökségnél, a helyiséget benépesítették Thália
kifogástalanul öltözött papjai és papnıi, kis csoportokba verıdve nagy hangon
szórakoztatták egymást. Remegve álltam meg a legtávolabbi sarokban az ajtó mellett, és
félszegen igyekeztem elrejteni viharvert öltözékemet meg vedlett cipımet. A belsı
irodából idınként meg-megjelent egy ifjú tisztviselı, s hangja mint az éles penge vágta el
a nagyzoló színészkedést: – Önnek semmi – önnek semmi – önnek is! – mire a várószoba
hirtelen kiürült, mint istentisztelet után a templom.
Egy alkalommal magamra maradtam. Mikor a tisztviselı meglátott, hirtelen megállt
elıttem:
– Mit óhajt?
Twist Olivér érezhette így magát, mikor repetát kért.
– Van valami fiúszerepük? – nyögtem ki nagy nehezen.
– Feliratkozott már? Megráztam a fejem.
Meglepetésemre betuszkolt a szomszédos irodahelyiségbe, feljegyezte a nevemet, a
címemet meg a többi adatot, és azt mondta, értesít, mihelyt kínálkozik valami. Azzal a
kellemes érzéssel távoztam, hogy teljesítettem a kötelességemet, de inkább hálás voltam
a sorsnak, hogy semmi sem lett a dologból.
Egy hónappal Sydney hazatérése után levelezılapot kaptam. Ez állt rajta:
Új ruhámban nem más, mint Mr. Blackmore legmagasabb színe elé vezettek, csupa
mosoly és szívélyesség volt. Hatalmaskodó, erıszakoskodó úrra számítottam, de elızetes
várakozásomra rácáfolva rendkívüli kedvességgel fogadott. Átadott egy levelet, keressem
fel vele Mr. C. E. Hamiltont a Charles Frohman irodában.
Mr. Hamilton elolvasta a levelet, és elképedt. Nevetett; nem csoda, alig látszottam ki a
földbıl. Persze idısebbnek hazudtam magam; tizennégy évesnek mondtam magamat,
pedig csak tizenkettı és fél voltam. Hamilton úr elmondta, hogy Billie, a kifutónú
szerepét kell alakítanom a Sherlock Holmes címő darabban; ısszel kezdıdik a turné, és a
tervek szerint negyven hétig tart.
– Addig is – mondta Mr. Hamilton – rendkívül jó kis szerep kínálkozik H. A.
Saintsbury új darabjában, a Jim, the Romance of a Cockney-ban (Jim, egy vagány
regényes története). Egyébként Saintsbury úr alakítja a Sherlock Holmes címszerepét a
turnén.
A Jim-et a Holmes turnéja elıtt, Kingstonban próbaképpen kívánták elıadni. A gázsi
két és fél font lenne egy hétre, ugyanannyi, amennyit a Sherlock Holmes-én fizetnének.
Bár úgy látszott, hogy megütöttem a fınyereményt, a szemem se rebbent.
– A feltételek tekintetében tanácskoznom kell a bátyámmal – mondtam ünnepélyesen.
Hamilton úr nevetett, és nyilván jót mulatott a dolgon. Odaszólította az iroda teljes
személyzetét, és bemutatott nekik:
– Itt a mi Billie-nk! Na, hogy tetszik?
Egyenesen el voltak ragadtatva tılem; fürödtem a mosolyokban. Ki érti ezt? A világ
egyszeriben megváltozott, kegyesen a keblére ölelt, és fiává fogadott. Mr. Hamilton
levélkét küldött velem Mr. Saintsburynek, és azt mondta, vigyem az írást a Green Room
klubba a Leicester Square-re. Mentem, a fellegekben jártam.
A Green Room klubban megismétlıdött az iménti jelenet; Mr. Saintsbury odahívta a
többi klubtagot, és bemutatott nekik. Azonnal átadta nekem Sammy szerepét azzal, hogy
ez az egyik legfıbb szerep a darabjában. Aggódtam, nehogy helyben felolvastassa velem,
ez roppant kínos következményekkel járhatott volna, hiszen jóformán alig tudtam
olvasni. Szerencsémre azt mondta, vigyem haza, és böngésszem át otthon, a próbák csak
egy hét múlva kezdıdnek.
Busszal mentem haza; teljesen elkábított a boldogság. Végre felfogtam, mi is történt
velem. Hirtelen átléptem nyomorúságos életembıl vágyaim álomvilágába – az az
annyiszor dédelgetett álom, Anya leghıbb vágya, valóra vált. Színész leszek! Ilyen
hirtelen, ilyen váratlanul! Újból és újból átlapoztam szerepemet – új csomagolópapír-
fedılapja volt –, a legfontosabb okmányt, amelyet valaha is a kezemben tartottam. Az
autóbuszon rádöbbentem, hogy átléptem a küszöböt. Már nemcsak a nyomornegyed
egyik lakója voltam, hanem a színházi világ új reménysége is. Sírni szerettem volna.
Sydney szeme is nedvesen csillogott, amikor meghallotta, mi történt. Összekuporodott
az ágyon, és mélázva bámult ki az ablakon; ingatta a fejét, és bólogatott. Végül így szólt:
– Most kezdıdik az új élet. Bár Anya is velünk lehetne, és örülhetne neki!
– Most gondold meg – lelkesedtem. – Negyven hétig heti két és fél font gázsi.
Megmondtam Hamilton úrnak, hogy te foglalkozol a dolog üzleti részével – tettem hozzá
–, te talán még ki tudsz csikarni tıle valamit. De ha nem, akkor is legalább hatvan fontot
félretehetünk ebben az évben.
Lelkesedésünk lohadtával kisütöttük, hogy két és fél font ilyen nagy szerep
eljátszásáért elég kevés. Sydney elment, hogy feljebb srófolja az ajánlatot – próba
szerencse – mondtam én –, de Hamilton úr kérlelhetetlen volt.
– Két és fél font a legtöbb – mondta, és mi örültünk, hogy ennyit kaptunk.
Sydney felolvasta a szerepet, és segített a szöveg betanulásában. Nagy szerep volt,
harmincöt oldal, de három nap múlva az egészet fújtam.
A Jim próbáit a Drury Lane színház emeleti csarnokában tartottuk. Sydney olyan
lelkiismeretesen gyakorolt velem, hogy szinte szóról szóra tudtam a szerepem. Csak egy
szóval nem bírtam. A szöveg így hangzott: “Mit gondol, ki maga – talán Mr. Pierpont
Morgan?" Mindig Putterpint Morgant mondtam helyette. Mr. Saintsbury végül rám
hagyta.
Már az elsı próbák a kinyilatkoztatás erejével hatottak rám. A szakmai tudás teljesen
új világára nyitottak kaput. Addig sohasem hallottam színpadi technikáról, idızítésrıl,
szünetekrıl, végszavakról, amelyek hallatán az ember megfordul vagy leül – mindent
ösztönösen megéreztem. Csak egyetlen hibát kellett Mr. Saintsburynek kijavítania:
beszéd közben mozgattam a fejemet, és sokat ripacskodtam.
Mikor végigpróbáltunk néhány jelenetet, Mr. Saintsbury egészen elcsodálkozott, és
afelıl érdeklıdött, játszottam-e már? Kimondhatatlan büszkeség töltött el, amiért
megtetszettem Mr. Saintsburynek és a többi szereplınek! Mindazonáltal úgy fogadtam a
lelkesedésüket, mintha mi sem lenne ennél természetesebb.
A Jim-et egy hétig játszottuk próbaképpen a Kingston színházban és egy másik hétig a
Fulhamben. A darab Henry Arthur Silver King címő színdarabjának mintájára készült
melodráma volt: a mese egy arisztokratáról szólt, aki elvesztette emlékezıtehetségét, és
egyszerre csak azon kapja magát, hogy egy padlásszobában él egy virágáruslánnyal meg
egy Sammy nevezető rikkanccsal – ez volt az én szerepem. Erkölcsi szempontból senki
semmi kivetnivalót nem találhatott a darabban: a lány a padlásszoba faliszekrényében
aludt, a herceg – így hívtuk – a díványon terpeszkedett, én meg a padlón feküdtem.
Az elsı felvonás egy James Seaton Gatlock nevezető gazdag ügyvéd lakásán, a
temple-beli Devereux Court 7 számú házban játszódott. A toprongyos herceg felkeresi az
ügyvédet, hajdani vetélytársát egy régi szerelmi ügyben, és alamizsnáért könyörög, hogy
segíthessen beteg jótevıjén, a virágáruslányon, aki ıt, a herceget öntudatlan állapotában
ápolta.
Szóváltás támad, és a gazember így támad a hercegre: – El a szemem elıl! Pusztuljon
éhen az utcán felszedett szeretıjével együtt!
Bár a herceg törékeny alkatú és gyenge legény, erre felkapja az asztalon levı
papírvágókést, mintha le akarná szúrni a gazembert, de a kés visszahull kezébıl az
asztalra, s maga a herceg is öntudatlanul zuhan epileptikus rohamában az ügyvéd
lábához. Ebben a válságos pillanatban lép be a gazfickó elvált felesége, akibe a
toprongyos herceg valamikor szerelmes volt. Az asszony is pártját fogja a
szerencsétlennek, és így szól:
– Csalódott bennem is, az ügyvédi hivatásban is! Legalább te segíts rajta!
De a gazfickó nem hajlandó segíteni. A jelenet egyre feszültebbé válik, végül az
ügyvéd rátámad volt feleségére, és azzal vádolja, hogy házasságtörést követett el ezzel a
szegény herceggel. Az asszony dühében felkapja a herceg kezébıl kihullott
papírvágókést, és leszúrja a gazfickót, aki holtan hanyatlik karosszékébe. A szegény
herceg még mindig ott fekszik a lábánál. Az asszony eltőnik a színrıl, a herceg magához
tér, és látja, hogy vetélytársa halott.
– Istenem, mit tettem? – mondja.
Ezután következik a dolog üzleti része. A herceg átkutatja a halott zsebeit, talál egy
pénztárcát néhány fonttal, egy gyémántgyőrőt meg egyéb ékszereket; majd az ablakon át
távozik, de elıbb visszafordul, és így szól:
– Ég veled, Gatlock; végül mégiscsak segítettél rajtam! – Függöny. A következı
felvonás a herceg padlásszobájában játszódik. A jelenet azzal kezdıdik, hogy egy
detektív a szekrényben kutat. Majd belépek én, fütyörészek, de ahogy meglátom a
detektívet, abbahagyom.
VI
Belecseperedtem tehát a nehezen elviselhetı, kevéssé vonzó serdülıkorba;
magatartásom teljesen megfelelt a kamaszkor sémájának. Rajongtam a vakmerıségért és
az érzelmességért, álmodoztam és búsongtam, utáltam és imádtam az életet; szellemem
begubózott, de néha váratlan érettséggel tört elı. A torzító tükrök útvesztıjében
bolyongtam: becsvágyam hol elhagyott, hol elemi erıvel ragadott meg A “mővészet" szó
sohase fordult meg a fejemben, és nem szerepelt a szókincsemben. A színház megélhetést
jelentett, és semmi mást.
Egyedül éltem e ködben és gomolygásban. Utcalányok, nıcskék bukkantak fel, és
tőntek el a szemem elıl, néha pedig nagy ivászatot rendeztem; de sem a bor, sem a nı,
sem az ének nem kötötte le tartósan az érdeklıdésemet. Valójában csak az ábrándot és a
kalandot kergettem.
Nagyon jól megértem a hivalkodóan divatos öltözékbe bújt jampec lelkivilágát;
valamennyiünkhöz hasonlóan figyelemért, regényességért és élete folyásában drámai
fordulatokért sóvárog. Miért ne engedne feltőnést áhító és rendbontó hajlamának éppen
az ilyen, amikor az internátusban nevelt fiú is csavarog és garázdálkodik? Nem
természetes-e, hogy a nyegleségét ki akarja élni, ha látja, hogy az úgynevezett “jobb"
osztály fiai is ugyanezt teszik?
Jól tudja, a gép éppúgy engedelmeskedik az ı akaratának, mint bármely más
osztálybelijének; hogy nem kell különös szellemi képesség egy kar meghúzásához vagy
egy gomb megnyomásához. Ebben az eszeveszett korban nem ugyanolyan rettenetes-e ı,
mint Lancelot lovag, legyen bár arisztokrata vagy tudós, egyetlen ujjával nem pusztíthat-e
éppúgy földig egy várost, mint Napóleon a maga hadseregével? Nem olyan fınixmadár-e
ı, amely egy vétkes uralkodó osztály hamvából kel életre? Magatartását talán
befolyásolja a tudattalan érzés: az ember amolyan félig szelídített állat, aki nemzedékek
hosszú során át csalással, kegyetlenséggel és erıszakkal kormányzott másokat. De ahogy
Bemard Shaw mondta: “Eltérek a tárgytól, mint minden sértett ember."
Nemsokára ismét munkához jutottam. Elszegıdtem a Casey Cirkusz elnevezéső
varietétársulathoz; a társulat Dick Turpint, az útonállót, és “Dr." Walford Bodie-t
figurázta ki egy jelenetben.
“Dr." Bodie-val volt valamelyes sikerem, mert a darab több volt olcsó komédiánál:
professzoros, tudományába mélyedt embert keltett életre, és nekem az a szerencsés
ötletem támadt, hogy maszkommá! teljesen Bodie megjelenéséhez idomultam. Én voltam
a társulat sztárja, és három fontot kerestem hetente. Egy csomó gyerek játszott felnıtt
szerepet a darab utcai jelenetében; szerintem szörnyő mősor volt, de lehetıség arra, hogy
komédiázó készségemet fejlesszem.
Amikor a Casey Cirkusz Londonban szerepelt, hatan a Kennington Roadon béreltünk
szállást egy Mrs. Fields nevő hatvanöt éves özvegyasszonynál, akinek három lánya volt:
Frederica, Thelma és Phoebe, Frederica egy orosz mőbútorasztaloshoz ment feleségül,
egy kedves, de rendkívül csúnya emberhez; arca talárosán széles, haja szıke, és egyik
szemére bandzsított. Mind a hatan a konyhában étkeztünk, és nagyon jó barátságba
kerültünk a családdal. Sydney, ha Londonban dolgozott, szintén itt lakott.
Amikor végül otthagytam a Casey Cirkuszt, visszatértem a Kennington Roadra, és
továbbra is Fieldséknél laktam. Az idıs hölgy kedves, türelmes és dolgos asszony –
egyetlen jövedelme a szobák bérébıl származott. Fredericát a férje tartotta el. Thelma és
Phoebe a házimunkában segítettek. Phoebe tizenöt éves volt és gyönyörő hosszúkás arc,
élesen metszett vonások. A lány testileg-lelkileg roppant hatást gyakorolt rám, de az
utóbbinak ellenálltam, mert noha tizenhetedik évemet sem töltöttem még be, lányhoz
csak a lehetı legtisztességtelenebb szándékkal közeledtem. A lány azonban
szenteskedett, így semmi se lett a dologból. Mindazonáltal megszeretett, és nagyon jó
barátok lettünk.
A Fields család intenzív érzelmi életet élt; alkalomadtán szenvedélyes veszekedés
robbant ki közöttük. A veszekedés mindig a házimunka beosztásából keletkezett, Thelma
már huszadik évében járt, a család úrihölgyének számított, és a leglustább volt
valamennyiük közt. Mindig azt állította, hogy Frederica vagy Phoebe a soros. Az
érvelésbıl hamar parázs veszekedés gerjedt, mikor is eltemetett sérelmeket, régmúlt
gyalázatokat vágtak egymás fejéhez, mégpedig úgy, hogy lehetıleg mindenki hallja. Mrs.
Fields például azt hajtogatta, hogy mióta Thelma megszökött, és együtt élt egy fiatal
liverpooli ügyvéddel úrihölgynek tudja magát és túl elıkelınek a házimunkára, majd
tirádáját ezzel fejezte be:
– Ha olyan elıkelı vagy, csomagolj, és eriggy vissza a liverpooli ügyvédhez...
csakhogy annak te már nem kellesz!
Végsı nyomatékként Mrs. Fields felkapott egy teáscsészét, és földhöz vágta. Ezalatt
Thelma az asztalnál ült, és úrhölgyhöz illıen nem zavartatta magát. Aztán nyugodtan ı is
felemelt egy csészét, könnyeden a földre ejtette, és így szólt:
– Engem is ki lehet hozni a sodromból.
Még ki se mondta, már pottyant is a második csésze, majd a harmadik, megint egy és
még egy, amíg a padlót egészen be nem lepte a cserép.
– Tudok én is jelenetet rendezni!
A szegény anyja és nıvérei kétségbeesetten nézték.
– Nézzetek mar! Nézzétek, mit mővel! – kiáltotta az anya. – Nesze, van itt még
valami, ezt is ledobhatod! – és átnyújtotta Thelmának a cukortartót, amit Thelma szépen
elvett tıle, és nagy nyugalommal a földre ejtett.
Ilyen alkalmakkor Phoebe volt a döntıbíró. Becsületességéért és igazságáért tisztelte
ıt az egész család, a veszekedést rendszerint azzal zárta le, hogy felajánlotta, maga végzi
el a házimunkát, amit Thelma persze nem fogadhatott el.
Munka nélkül lézengtem majdnem három hónapja, Sydney tartott cl, és kifizette
helyettem Mrs. Fieldsnek a lakásért és kosztért járó heti tizennégy shillinget. Sydney
ebben az idıben a Fred Karno társulatnál vezetı komédiás volt, és gyakran mesélt
Karnónak tehetséges öccsérıl, de süket fülekre talált, mert Karno túl fiatalnak tartott.
Akkoriban a zsidó komédiások roppant divatosak voltak Londonban, így azt ötlöttem
ki, hogy fiatalságomat pofaszakáll alá rejtem.
Sydney két fontot adott; az összeget a Madison's Budget címő amerikai vicckönyvbıl
származó, sanzonokból és tréfás párbeszédekbıl álló mősor összeállítására fordítottam.
Hetekig gyakoroltam, a Fields család volt a közönségem. Figyelmesen, bátorítóan
hallgatták, de semmi több.
Fizetség nélküli próbahétre szerzıdtem a Forester mulatóba, ez kis színház volt a
zsidónegyed közepén, a Mile End Road mögött. Elızıleg többször játszottam ott a Casey
Cirkusszal, és az igazgatóság úgy vélte, elég jó vagyok ahhoz, hogy próbát tegyenek
velem. Jövı reményeim és álmaim ezen a próbatételen álltak vagy buktak. A Forester
után talán Anglia valamennyi számottevı színpadán is felléphetek. Ki tudja? Egy éven
belül a varietévilág egyik legnagyobb sztárja lehetek. Megígérem a Fields családnak, a
hét vége felé, amikor már egyenesben leszek, a színpadon mindnyájuknak szerzek jegyet.
– Azt hiszem, ha sikere lesz, nem akar majd nálunk lakni – mondta Phoebe.
– Dehogynem – válaszoltam nagylelkően.
Hétfın tizenkét órakor próbát tartottunk a sanzonok és végszók begyakorlására a
zenekarral, s ezt sikerült szakszerően lebonyolítanom. De még mindig nem tudtam,
milyen maszkot csináljak magamnak. Órákkal az éjszakai elıadás elıtt már az öltözıben
ültem, és próbálkoztam, de bármennyi mőhajat használtam is, nem tudtam elkendızni a
fiatalságomat. Noha ártatlan voltam benne, a komédiázásomnak határozott antiszemita
éle volt, és vicceim nemcsak ismerısen, de éppoly szánalmasan hangzottak, mint zsidós
hanghordozásom. Ráadásul, egy csöppet sem voltam mulatságos.
Az elsı néhány vicc után a hallgatóság aprópénzt és narancshéjat kezdett hajigálni,
dobogott és hurrogott. Eleinte nem vettem észre, mi történik. Aztán ráébredtem a
borzalmas valóságra. Sietni kezdtem, gyorsabban beszéltem, de egyre nıtt a rikoltozás,
hangosodtak a közbekiáltások, és az aprópénz meg a narancshéj is sőrőbben záporozott.
Amikor elhagytam a színpadot, nem vártam az igazgatóság ítéletére; azonnal az öltözıbe
siettem, lemostam a festéket, elhagytam a színházat, még a kotláimért se mentem vissza
soha.
Késıre járt, amikor hazaértem a Kennington Roadra. A Fields család már aludni tért,
ezért hálás voltam. Másnap a reggelinél Mrs. Fields nagyon szerette volna tudni, hogyan
sikerült a szereplés. Érdektelenséget tettetve mondtam:
– Egész jól, de néhány módosítás kellene még.
Tıle tudtam meg, hogy Phoebe aznap elment megnézni engem, de semmit se mesélt,
mert a színházban nagyon elfáradt, és le akart feküdni. Amikor késıbb találkoztam
Phoebével, egyikünk se szólt a történtekrıl; nem említette Mrs. Fields s a család többi
tagja sem, és nem is csodálkoztak azon, hogy többé a színház felé sem nézek.
Sydney szerencsére a vidéket járta, így elmaradt a kínos beszámoló – vagy kitalálta a
történteket, vagy Fieldsék elmesélték neki, mert soha nem érdeklıdött. Mindent
megtettem, hogy annak az éjszakának az ijesztı emlékét előzzem, de az gyógyíthatatlan
sebet ütött önbizalmamon. A rossz tapasztalat ráébresztett valóságos képességeimre;
megértettem, nem vagyok varietékomédiás, nem tudok bizalmas, hajolj-közelebb
kapcsolatot teremteni a közönséggel; de azzal vigasztaltam magam, hogy jellemkomikus
vagyok. De még néhány kiábrándulást meg kellett érnem, míg a mesterségemben
szilárdan álltam a lábamon.
Tizenhét éves koromban a Vidám ırnagy címő darabban a szerelmes ifjút alakítottam;
a darab maga olcsó, lehangoló fércmő volt, mindössze egy hétig futott. A fıszereplı
hölgy, darabbeli feleségem, ötvenedik évét taposta. Minden este gintıl bőzösen vonult be
a színpadra, és nekem, a lelkes, szerelmes férj szerepében karomba kellett ölelnem, és
meg kellett csókolnom ınagyságát. Ez az élmény egyszeriben kigyógyított abból az
ambíciómból, hogy szerelmes szerepeket alakítsak.
Inkább darabírással próbálkoztam. Egyjelenetes bohózatot írtam Tizenkét igazságos
ember címmel. A darab jórészt helyzetkomikumon alapult, és arról szólt, hogy egy
esküdtszék egy szószegési ügyet tárgyal. Az esküdtek közül az egyik süketnéma, a másik
iszákos, a harmadik kuruzsló. Eladtam az ötletet Charcoate-nak, egy varietébeli
hipnotizırnek, aki úgy dolgozott, hogy a partnerét bekötött szemmel végigkocsiztatta a
városon, míg ı hátul ült a hintóban, s magnetikus impulzusokkal “irányította" a gyeplıt
tartó médiumot. Három fontot adott a vázlatért, feltéve, hogy én rendezem. Szerzıdtettük
a szereplıket, és a Kennington Roadon a Horn kocsma emeleti különtermében
próbáltunk. Egy morcos öreg színész véleménye szerint a darab nemcsak tanulatlanságra
vallott, hanem ostoba is volt.
A harmadik napon, a próbák közepén, egypár sort kaptam Charcoate-tól, amelyben
közölte, hogy nem kívánja a darabot elıadatni. Minthogy sose voltam valami roppant
bátor ember, zsebre vágtam a cédulát, és folytattam a próbát. Nem mertem a valóságot
megmondani a szereplıknek. Ebédidıben elvittem ıket lakásunkra, és közöltem, hogy a
bátyám beszélni akar velük. A hálószobába hívtam Sydneyt, és megmutattam a cédulát.
Elolvasta, és így szólt:
– No és nem mondtad meg nekik?
– Nem – suttogtam.
– Hát akkor mondd meg!
– Nem tudom – nyöszörögtem –, egyszerően képtelen vagyok rá. Három napig ingyen
próbáltak.
– Ez nem a te hibád – mondta Sydney. – Menj, és mondd meg nekik – kiabálta.
Elvesztettem a bátorságomat, és sírni kezdtem.
– Mit mondjak?
– Ne bolondozz!
Felkelt, átment a másik szobába, megmutatta nekik Charcoate levelét, és
elmagyarázta, mi történt, aztán mindnyájunkat meghívott egy szendvicsre meg egy pohár
italra a sarki kocsmába.
A színészek kiszámíthatatlanok. Az az idıs színész viselkedett a legmozofikusabb
nyugalommal, aki annyit mormogott. Nevetett, amikor Sydney elmesélte, mennyire
kétségbeestem.
– Nem a te hibád, gyerek – mondta, és hátba vágott. – Az a rohadt vén csirkefogó,
Charcoate az oka mindennek.
Foresteréknél elszenvedett kudarcom után bármibe fogtam is, balul ütött ki. De az
ifjúság legnagyszerőbb sajátja az optimizmus, mert ösztönösen érzi, hogy a balszerencse
csak ideig-óráig tarthat, és a kudarc állandósága éppoly valószínőtlen, mint a tartós
ragyogás. Elıbb-utóbb mindkettı állhatatlannak bizonyul.
Fordult a kocka. Egy napon Sydney közölte velem, hogy Mr. Karno látni kíván.
Valami kifogása lehetett az egyik komédiása ellen, aki Mr. Harry Weldon partnere volt a
Futballmeccs-ben, Karno egyik legsikeresebb darabjában. Weldon nagyon népszerő
komikus volt haláláig, a harmincas évek derekáig.
Mr. Karno kövérkés, vörös emberke volt, kedvesen csillogó, fürkészı tekintettel.
Akrobataként kezdte a nyújtón, aztán maga mellé vett három bohócmővészt. Ez a négyes
volt pantomimjeleneteinek a magva. İ maga kitőnı komédiás volt, és sok ilyen szerepet
alakított. Folytatta a játékot akkor is, amikor már öt sikeres társulata járta az országot.
Az alapító tagok egyike elmesélte visszavonulásának történetét. Egy éjjel
Manchesterben egy elıadás után a társulat panaszkodott, hogy Karno ideje lejárt, rajta
már a kutya se nevet. Karno, aki addigra ötvenezer fontot győjtött össze öt mősorából, így
szólt:
– Hát, fiúk, ha szerintetek így áll a dolog, abbahagyom. – Levette parókáját, az
asztalra dobta, és elmosolyodott. – Tekintsétek ezt a búcsúmnak.
Mr. Karno Cemberwellben lakott, a Coldharbour Lane-en; egy raktárát is birtokolt,
amelyben húsz produkciójának kellékeit tartotta. Az irodáját is itt rendezte be. Amikor
megérkeztem, kedvesen fogadott.
– Sydney mondta, hogy maga milyen tehetséges – szólt. – Gondolja, hogy tudna
játszani Harry Weldon partnereként a Futballmeccs-ben?
Harry Weldon kivételesen magas gázsit, heti harmincnégy fontot kapott.
– Csak lehetıségre van szükségem – mondtam bizakodón. Mosolygott.
– Tizenhét év nem nagy kor, és maga még fiatalabbnak látszik.
Közömbösen vállat vontam.
– Smink kérdése.
Karno nevetett. Ez a vállrándítás szerezte meg a szerzıdést, mesélte késıbb Sydney.
– Jól van, meglátjuk, mit tud – mondta.
Próbaszerzıdést kötöttek velem két hétre, heti három font tízért, azzal, hogy ha
sikerem lesz, egy éves szerzıdést kapok.
VII
1909-ben eljutottam Párizsba. Burnell úr a Folies Bergère-be szerzıdtette a Karno-
társulatot, egyhónapos produkcióra. Izgalomba jöttem a gondolatra, hogy külföldre
megyek! A hajóra szállás elıtti héten Woolwichben játszottunk, mondhatom, szörnyő hét
volt ebben a szörnyő városban, és nagyon vágyakoztam már a változásra.
Vasárnap korán reggel kellett indulnunk. Majdnem lekéstem a vonatról, a peronon
rohanva értem el az utolsó poggyászkocsit, és abban utaztam egész Doverig. Akkoriban
zseniálisan tudtam lekésni a vonatokat.
Az esı szakadt a Csatorna felett, de életre szóló emlékem marad a pillanat, ahogy a
párás idıben elıször megpillantottam Franciaországot.
– Ez nem Anglia – folyton ezt ismételgettem magamban. – Ez a kontinens!
Franciaország! – A kontinens régóta foglalkoztatta képzeletemet. Apám részben francia
volt, valójában a Chaplin család Franciaországból származott. A hugenották idejében
kötöttek ki Angliában. Apám nagybátyja büszkén vallotta, hogy egy francia generális
alapította a Chaplin család angliai ágát.
Késı ıszre járt, és az utazás Calais-tól Párizsig nagyon nyomasztó volt. De ahogy
közeledtünk Párizs felé, úgy nıtt az izgalom bennem. Kietlen, elhagyatott vidéken
haladtunk át. Aztán a sötét ég hirtelen fénybe borult.
– Az a fény – szólt egy francia a kocsiban – már Párizs.
Párizs teljesen olyan volt, amilyennek elképzeltem. A Gare du Nord-tól a Rue
Geoffroy-Marie felé vezetı úton izgatott türelmetlenség gyötört; minden sarkon
leszálltam volna egy kis sétára. Este hét órára járt: a kávéházak arany fényei hívogattak,
és az autót leszámítva a város még mindig Monet, Pissarro és Renoir Párizsa volt.
Vasárnap lévén mindenki örvendezni látszott. Vidámság és élénkség érzıdött a
levegıben. Megérkezve a Rue Geoffroy-Mariera, még a kıpadlós szobában sem, melyet
pedig az én Bastille-omnak neveztem, hagyott alább lelkesedésem, hogy az emberek az
utcán élnek, és kint ülnek a bisztrók és kávéházak teraszán.
A vasárnap esténk szabad volt, így megnézhettük a mősort a Folies Bergère-ben, ahol
hétfõn kellett kezdenünk. Nincs színház, gondoltam, mely felvehetne a versenyt ezzel, az
arany és plüss díszítésekkel, a tükrökkel és nagy kristály gyertyatartókkal. A süppedõ
szõnyegekkel borított elõcsarnokban és a páholysorokban a felsõ tízezer tolongott.
Felékszerezett, rózsaszín turbános indiai hercegek, tollas sisakot viselõ francia és török
tisztek szürcsölték a konyakot a bárban. A külsı nagy foyer-ban zene szólt, miközben a
hölgyek kilebbentek köpenyeikbıl és bundáikból, és lemeztelenítették hófehér vállukat.
A színház törzsközönsége sétálgatott elıkelıén az elıcsarnokban és az elsı emeleti
páholysorok folyosóin. Azok a régi szép idık! Megjelenésük elragadó, modoruk udvarias
volt.
A Folies Bergère-nek több nyelvet beszélı alkalmazottai is voltak, akik körbejártak a
színházban “Tolmács" feliratú sapkájukban. Összebarátkoztam eggyel, ez jó néhány
nyelvet beszélt folyékonyán.
A szünetben megszokott esti öltözékemben elvegyültem a sétálók között. Egy kecses,
hattyúnyakú és fehér bırő teremtés hevesen megdobogtatta a szívemet. Magas, rendkívül
szép nı, fitos orral, hosszú sötét szempillákkal, fekete bársonyruhát viselt, hosszú fehér
kesztyővel. Ahogy felfelé ment a páholyhoz vezetı lépcsın, leejtette az egyik kesztyőjét.
Gyorsan felemeltem.
– Merci – mondta.
– Szeretném, ha újra ledobná – mondtam tréfásan.
– Pardon?
Akkor jöttem rá, hogy nem ért angolul, én pedig nem tudtam franciául. Segítségül
hívtam tolmács barátomat.
– Ott egy hölgy, aki felkeltette a vágyamat, de nagyon költségesnek látszik.
Megvonta a vállát.
– Nem több, mint egy arany.
– Rendben – mondtam, bár úgy gondoltam, hogy egy Lajos-arany igen nagy pénz, és
nem is csalódtam.
Leírattam a tolmáccsal néhány francia mondatot egy levelezılap hátára: Jé vous
adore, Je vous si aimée la premiere fois que jevous ai vue, stb., hogy megfelelı
pillanatban felhasználhassam. Megkértem a tolmácsot, hogy bonyolítsa le a
lebonyolítandókat, és ı küldöncként egyikünktıl a másikig szaladgált. Végül is visszajött,
és közölte:
– Minden el van intézve, egy arany, de ki kell fizetnie a taxiköltséget a lakásig és
vissza.
Egy kicsit meghökkentem:
– Hol lakik? – kérdeztem.
– Nem kerül többe tíz franknál.
Tíz frank szörnyőségesen nagy összeg volt. Nem számítottam ilyen rendkívüli
kiadásra.
– Nem mehetne a hölgy gyalog? – kérdeztem.
– Ide figyeljen, ez a lány elsı osztályú áru, ezt meg kell fizetni – mondta a tolmács.
Belenyugodtam a dologba.
A dolog üzleti részének lebonyolítása után felkísértem ıt az emeleti páholysorhoz.
Mosolygott, én visszaintettem.
– Ce soir!
– Enchantée, monsieur!
Mivel a szünet elıtt következtünk, megbeszéltem vele, hogy a mi számunk után
találkozunk. A barátom így szólt:
– Maga hívja a taxit, ezalatt én elıkerítem a lányt, így nem veszít idıt.
– Micsodát?
Ahogy a Boulevard des Italiens-en végighajtottunk, és a fények és árnyékok
végigpásztázták a hölgy arcát és hosszú fehér nyakát, az eszem is majdnem elhagyott.
Lopva francia mondataimra pillantottam, a levelezılapon:
– Je vous adore – kezdtem.
Nevetett, ragyogó fogsorait mutatta.
– Kitőnıen beszél franciául.
– Je vous ai aimée la premiere fois que je vous au vus – folytattam érzelmesen.
Újra nevetett, kijavította francia kiejtésemet, és elmagyarázta, hogy használjam a
közvetlenebb “tu" megszólítást. Ezen megint nevetett. Órájára nézett, de az megállt,
mutogatva értésemre adta, hogy azt szeretné tudni, hány óra, és elmagyarázta, hogy
éjfélkor fontos találkája van.
– De csak nem ma este – mondtam félénken.
– Oui, ce soir.
– De hiszen maga foglalt ma estére, toute la nuit!
Hirtelen megdöbbent.
– Oh, non, non, non! Pas toute la nuit!
Az egész dolog kezdett közönséges lenni.
– Vingt francs pour le moment?
– C'est ça – válaszolta lelkesen.
– Sajnálom – mondtam. – Azt hiszem, jobb lesz, ha megállítom a kocsit.
Miután kifizettem a taxit, hogy visszavigye a lányt a Folies Bergère-be, kiszálltam;
elöntött a szomorúság, szegényebb voltam egy illúzióval.
Tíz hétig maradtunk volna a Folies Bergère-ben, mert nagy sikert arattunk, de Mr.
Karnónak más kötelezettségei voltak. Hat fontot kaptam egy hétre, és ezt az utolsó
fillérig el is költöttem. Egyszer beállított hozzám bátyám egy unokatestvére – valamilyen
rokonságban volt Sydney apjával. Gazdag ember, az úgynevezett “felsıbb körök" tagja,
párizsi tartózkodása alatt sokfelé elvitt. Szerelmes volt a színpadba, még a bajuszát is
levágatta, hogy mint társulatunk tagját beengedjék a színfalak mögé. Sajnos, vissza
kellett térnie Angliába, ahol véleményem szerint tiszteletre méltó szülei alaposan
megdorgálták, és Dél-Amerikába küldték.
Mielıtt Párizsba indultunk, hallottam, hogy Hettyék csoportja a Folies Bergère-ben
játszik, és így nagyon számítottam a találkozásra. Megérkezésünk estéjén a színfalak
mögött érdeklıdtem iránta, de megtudtam a balettkar tagjaitól, hogy a csoport egy héttel
azelıtt utazott el Moszkvába. Miközben az egyik lánnyal beszélgettem, a lépcsı felıl egy
erélyes hang hallatszott:
– Azonnal gyere ide! Hogy merészelsz idegenekkel beszélni!
A lány anyja dörrentett ránk. Magyarázni próbáltam, hogy csak egy régi ismerısöm
iránt érdeklıdtem, de az anya ügyet se vetett rám.
– Ne beszélgess azzal az emberrel, és azonnal gyere fel! Nyersesége bosszantott, de
késıbb jobban megismertem a hölgyet,
Ugyanabban a szállodában lakott, ahol én, két lányával, akik a Folies Bergère
balettjében táncoltak. A fiatalabb szólótáncos, tizenhárom eves, nagyon csinos és
tehetséges volt, de a nagyobbikat, aki még tizenötödik évét sem töltötte be, sem
tehetségesnek, sem vonzónak nem mondta volna senki. Az anya francia, testes, negyven
körüli nı, egy skóthoz ment feleségül, aki Angliában élt. Folies Bergère-i szereplésünk
megkezdése után odajött hozzám, és bocsánatot kért hirtelenségéért, így kezdõdött
barátságunk. Késõbb rendszeresen meghívtak magukhoz teára, amelyet a szállodai
szobában szolgáltak fel.
Ha jól meggondolom a dolgot, hihetetlenül ártatlan voltam. Egy délután, amikor a
gyerekek nem voltak otthon, és az anyával kettesben maradtunk, furcsán kezdett
viselkedni, remegett, ahogy a teát kitöltötte. Reményeimrıl és álmaimról, szerelmeimrıl
és csalódásaimról beszéltem, mire ı egészen meghatódott. Amikor felkeltem, hogy
teáscsészémet az asztalra tegyem, odajött hozzám.
– Maga nagyon édes – mondta, s arcomat két kezébe fogva mélyen a szemembe
nézett. – Ilyen kedves fiúnak nem volna szabad fájdalmat okozni.
Különösen nézett rám, a hangja remegett.
– Tudja, hogy úgy szeretem magát, mintha a fiam lenne – mondta, egyre kezében
tartva az arcomat. Az arca lassan az enyémhez közeledett, és megcsókolt.
– Köszönöm – mondtam, szeretettel és ártatlanul visszacsókoltam. Továbbra is rajtam
tartotta tekintetét, ajka remegett, tekintete megrebbent, aztán hirtelen összeszedte magát,
és még egy csésze teát készített. Modora megváltozott, mosoly bujkált az ajka körül.
– Maga nagyon édes – mondta –, nagyon kedvelem magát. Megbízott bennem, nem
féltette tılem a lányait.
– A kicsi nagyon jó gyerek, de a nagyobbikra ügyelni kell, vele még sok bajom lesz.
A mősor után idınként meghívott nagy hálószobájukba, ahol kisebbik lányával aludt,
velük vacsoráztam, és mielıtt visszamentem volna a szobámba, megcsókoltam a mamát
meg a kislányt; aztán át kellett haladnom a kisebbik szobán, ahol a nagylány aludt. Egy
este, ahogy elmentem mellette, magához intett, és azt súgta:
– Hagyja nyitva a szobáját, átmegyek magához, amikor a család már alszik.
Ha hiszik, ha nem, felháborodva löktem vissza az ágyára, és kimenekültem a
szobából. Folies Bergère-i szerzıdésünk lejártakor hallottam, hogy az idısebbik lány, aki
alig múlt tizenöt éves, megszökött egy kövér, hatvanas, német kutyaidomárral.
De azért mégsem voltam olyan ártatlan, amilyennek látszottam. A társulat tagjaival
alkalomadtán eltöltöttünk egy-egy éjjelt a bordélyházakban, és végigcsináltam mindazt,
amiben egy fiatalembernek öröme telik. Egy éjjel, több abszint után, verekedésbe
keveredtem egy Ernie Stone nevő volt hivatásos könnyősúlyú ökölvívóval. A verekedés
egy étteremben kezdıdött, s miután a pincérek és a rendırség szétválasztott bennünket,
ezt mondta:
– Még találkozunk a szállodában, egy helyen lakunk.
A felettem levı szobában lakott; reggel négykor hazatámolyogtam, és kopogtam az
ajtaján.
– Bújj be – mondta szaporán –, és vedd le a cipıdet, hogy ne csapjunk zajt!
Nyugodtan levetkıztünk derékig, és megálltunk egymással szemben. Ütöttünk és
félrekaptuk a fejünket, végtelennek tetszı ideig. Több egyenese eltalálta az államat, de
ütései semmi hatással sem voltak rám.
– Azt hittem, tudsz ütni – gúnyoltam.
Hirtelen odavágott, de rosszul számította ki, és a falnak esett, majdnem kiütötte saját
magát. Megpróbáltam kiütni ıt, de gyengén ütöttem. Büntetlenül csépelhettem volna, de
az ütéseimben nem volt erı. Hirtelen teljes erıbıl a szájamra ütött, ütése a
metszıfogamat érte, és ez kijózanított.
– Elég – mondtam. – A fogaimra késıbb is szükségem lesz.
Odajött és megölelt, aztán a tükörbe nézett: cafatokra vertem az arcát. Kezem dagadt
volt, mint egy bokszkesztyő, a mennyezeten, a függönyön és a falakon vércseppek.
Hogyan kerültek oda, nem tudom.
Az éjszaka folyamán a vér lecsorgott a szám szélén a nyakamra. A kis szólótáncosnı,
aki reggelenként egy csésze teát szokott hozni nekem, sikoltozni kezdett, mert azt hitte,
öngyilkosságot követtem el. Soha többé nem verekedtem.
Valamelyik este a tolmács odajött hozzám, közölte, hogy egy ünnepelt muzsikus
szeretne találkozni velem, felmennék-e a páholyába? A látogatás enyhén szólva
különösen folyt le, mert a páholyban ott ült az orosz balett egyik tagja, gyönyörő,
egzotikus szépségő hölgy. A tolmács bemutatott. Az úr közölte, hogy tetszett neki az
alakításom, és csodálkozik, milyen fiatal vagyok. Ezekre a dicséretekre udvariasan
meghajoltam, és oldalt pillantgattam a hölgyre.
– Maga született muzsikus és táncos – mondta a férfi.
Úgy éreztem, bókjaira csak kedves mosollyal válaszolhatok, intettem a tolmácsnak, és
meghajoltam. A zeneszerzı felállt, kezet nyújtott, én is felálltam.
– Igen – mondta megrázva a kezem –, maga igazi mővész. Amikor kiléptünk a
páholyból, megkérdeztem a tolmácsot:
– Ki volt az a hölgy az úrral?
– Az orosz balett tagja, Mademoiselle... – hosszú, nehezen kimondható név
következett.
– És hogy hívják az urat? – kérdeztem.
– Debussynek – válaszolta –, ünnepelt komponista.
– Sose hallottam róla – jegyeztem meg.
Madame Steinheil híres botrányának és perének éve volt ez, akit a férje
meggyilkolásával vádoltak, majd felmentettek; továbbá a szenzációs pom-pom tánc éve,
mely tánc ürügyén a párok tisztességtelen módon, érzékien összebújva forogtak körbe-
körbe; az volt az az év, amikor a személyes jövedelemre a hihetetlen törvény fontonként
hat penny adót vetett ki; ez volt az az év, amikor Debussy bemutatta az Egy faun
délutánjá-t Angliában, s a közönség kifütyülte a mővet, sıt, otthagyta az elıadást.
Szomorúan tértem vissza Angliába, ahol vidéki körútra indultam. Micsoda ellentét,
Párizs és az angol vidék! Azok a komor vasárnap esték az északi kisvárosokban: minden
zárva, a gyászos, bánattal teli harangszó, amely a mulatozó ifjúság meg a kuncogó, a
fıutcán eb a mellékutcácskákban sétálgató lányok feje fölött lebegett. Ez a lıdörgés volt
az egyetlen vasárnap esti szórakozásuk.
Hat hónap telt el így Angliában, már visszatértem a megszokott kerékvágásba, amikor
a londoni irodából olyan hír érkezett, amely felpezsdítette a véremet. Mr. Karno közölte
velem, hogy át kell vennem Henry Weldon szerepét a második évadban futó
Futballmeccs-ben. Úgy éreztem, csillagom felfelé ível. Ez aztán a lehetıség! Bár a
Maskarás madarak-ban és repertoárunk más darabjaiban is sikerem volt. Ezeket a
szerepeket nem mérhettem a Futballmeccs fıszerepéhez, ráadásul az Oxfordban kezdünk,
London legjelentısebb mulatójában. A mi számunktól remélték a legnagyobb sikert, és a
nevem elıször szerepelt a színlapok élén. Most aztán nagyot léphetek elıre. Ha sikerem
lesz az Oxfordban, hírnevem akkorát nı, hogy magasabb tiszteletdíjat kérhetek, és végre
saját elképzeléseimet is megvalósíthatom. Mindez csodálatos dolgokat eredményezhet.
Mivel lényegében ugyanazt a szereplıgárdát szerzıdtették, mindössze egy heti próbára
volt szükség. Sokat gondolkoztam rajta, hogyan játsszam a szerepet. Harry Weldon
lanchashire-i dialektusban beszélt. Elhatároztam, hogy én a cockneyt beszélem.
De az elsı próbán gégehurutom volt. Mindent megtettem, hogy a torkomat kíméljem,
míg az aggodalom közvetlenségemet és komédiázó kedvemet teljesen el nem vette.
A bemutató elıadáson minden ér és ín dühödt energiával dolgozott a torkomban, de
egyetlen szavamat sem hallották. Karno késıbb bejött, arcán a csalódás és lenézés
tükrözıdött.
– Senki sem hallotta magát – mondta rosszallóan.
Biztosítottam, hogy a hangom másnapra megjavul, de nem így történt. Az erıltetéstıl
még rosszabb lett, már-már félı volt, hogy egészen elveszítem. A következı este valaki
beugrott helyettem. A szerzıdést az elsı hét végén felbontották. Az Oxforddal
kapcsolatos minden reményem romba dılt, és efölött érzett keserőségemben influenzás
lettem.
Hettyt egy éve nem láttam. Az influenza utáni gyengeségben és kedvetlenségben újra
eszembe jutott, és késı éjjel elsétáltam camberwelli házuk elé. A ház azonban üresen állt,
rajta tábla: “Kiadó."
Folytattam a sétát, céltalanul bandukoltam az utcákon. Hirtelen egy alak tőnt elı az
éjszakából, átvágott az úttesten, felém tartott.
– Charlie, mit csinál itt ilyenkor?
Hetty volt. Fekete szilszkinkabátban, kerek szilszkinkalapban.
– Azért jöttem, hogy magával találkozzam – mondtam tréfálkozva. Mosolygott.
– Nagyon lefogyott – nézett végig rajtam.
Elmeséltem, hogy éppen most épültem fel az influenzából. Hetty tizenhetedik évében
járt, nagyon csinos volt és jól öltözött.
– De mit csinál maga itt ilyenkor? – kérdeztem.
– Egy barátnımet látogattam meg, és most a bátyámékhoz megyek. Volna kedve
velem tartani? – érdeklıdött.
Útközben elmesélte, hogy nıvére egy amerikai milliomoshoz, Frank J. Gouldhoz ment
feleségül, Nizzában laknak, másnap reggel ı is elutazik hozzájuk Londonból.
Azon az estén megfigyeltem, milyen kacéran táncolt a bátyjával. Ostobán és csábosán
viselkedett, és sehogy sem tudtam elleplezni magam elıtt növekvı ellenérzésemet.
Közönséges lenne, mint a többi lányok? A gondolat elszomorított, és azon kaptam
magam, hogy tárgyilagosan nézegetem.
Alakja kifejlıdött, észrevettem mellének körvonalait, kicsinyeltem domborúságukat,
nem voltam valami nagyon elragadtatva. Elvenném-e feleségül, ha megengedhetném
magamnak? Nem, senkit sem akartam feleségül venni.
Ahogy hazafelé baktattam vele ezen a hideg és ragyogó éjszakában, elszomorító
tárgyilagossággal beszélhettem neki arról, hogy mennyi lehetısége kínálkozik a
csodálatos és boldog életre.
– Olyan bánatosan beszél, hogy mindjárt sírva fakadok.
Ezen az éjjelen diadalittasan tértem haza, mert meghatottam ıt szomorúságommal, és
tudomásul vette létezésemet.
Karno visszarakott a Maskarás madarak-ba, és a sors iróniája, hogy alig egy hónapra
rá, teljesen visszanyertem a hangomat. Nagy csalódás ért a Futballmeccs miatt, de nem
akartam ezen rágódni. Persze, azért foglalkoztatott a gondolat, hogy talán nem voltam
alkalmas arra, hogy átvegyem Henry Seldon szerepét. És mögötte újból fölsötétlett a
Foresteréknél elszenvedett kudarc árnyéka. Mivel nem nyertem vissza teljesen az
önbizalmamat, minden új darab, amelyben vezetı komikus szerepet kaptam, félelemmel
teli megpróbáltatást jelentett számomra. Izgalmas nap, a végsı elszánás napja
következett, közölnöm kellett Karnóval, hogy szerzıdésem lejárt, és emelést kérek.
Karno cinikus és kegyetlen tudott lenni, ha nem kedvelt valakit. Engem szeretett, ezért
errıl az oldaláról nem ismertem, de néha valóban elképesztıen közönséges volt. Egyik
komédiájának elıadása alatt, amikor nem tetszett neki az egyik színész játéka, megállt a
színfalaknál, és hangosan becsmérelte az elıadást. Olyannyira túlzásba vitte a kiabálást,
hogy a komédiás lejött a színpadról, és rátámadt; ez volt az utolsó alkalom, amikor ilyen
durvaságra vetemedett. És most ott álltam elıtte, az új szerzıdésemmel kapcsolatos
vitába bonyolódva.
– Nos – mondta cinikusan mosolyogva –, maga emelést akar, a színházi körök meg azt
akarják, hogy felbontsam a szerzıdését. Az Oxford mulatóbeli csıd óta nem is hallottunk
mást, csak panaszt. Azt mondják, a társulat még a “gyülevész kompánia" nevet sem
érdemli meg.
– Ezért aztán aligha okolhatnak engem – mondtam.
– Mégis ezt teszik – válaszolta, átható pillantással figyelve.
– Mi a kifogásuk? – kérdeztem. Megköszörülte a torkát, és a földre nézett.
– Azt mondják, maga nem ide való.
A megjegyzés szíven ütött, fel is dühített, de nyugodtan válaszoltam:
– Másoknak nem ez a véleménye, és többet adnának nekem, mint amennyit itt kapok.
Ez nem volt igaz – nem volt más ajánlatom.
– Azt mondják, hogy a mősor szörnyő, és a komédiások rosszak. Tessék – mondta,
felkapva a telefonkagylót. – Felhívom a Star-tól Bermondseyt, és maga is hallhatja...
Hallom, rossz üzletet csináltak a múlt héten – mondta a telefonba.
– Pocsékot – hallatszott a hang.
Karno vigyorgott:
– Szerinted miért?
– Dögunalmas a mősor.
– Na és Chaplin, a vezetı komédiás? İ se volt jó?
– Bőzlik! – mondta a hang.
Karno odanyújtotta nekem a telefont, és vigyorgott:
– Hallgassa csak! Átvettem a kagylót:
– Lehet, hogy bőzlik, de félannyira sem, mint a maguk köpıcsésze színháza! –
mondtam.
Karno szándéka, hogy letörjön, nem vezetett sikerre. Megmondtam neki, ha ı is így
érez, nem szükséges megújítanunk a szerzıdést. Karno, noha ravasz ember volt, a
lélektanhoz nem értett. Még ha valóban “bőzlöttem" is, nem volt jó fogás, hogy ezt a drót
másik végén levı emberrel mondatta meg nekem. Öt fontot szerettem volna, és noha nem
volt nagy az önbizalmam, hatot kértem. Meglepetésemre Karno megadta, és újra
összemelegedtünk.
VIII
Tizenkét napig jártuk a nyílt tengert, szörnyő idıben, úton Québec felé. Három napig
vesztegeltünk egy törött kormánylapát miatt. Mégis, a szívem megkönnyebbült attól a
gondolattól, hogy más földrészre utazom. Kanadát érintve egy marhaszállító hajón
utaztunk, és noha jószágot ezúttal nem vittünk, rengeteg volt a patkány. Szemtelenül
odatelepedtek az ágyam lábához, amíg a cipımet hozzájuk nem vágtam.
Szeptember elején jártunk. Newfoundland mellett ködben haladtunk el. Végre
megpillantottuk a szárazföldet. Szitáit az esı, és a St. Lawrence folyó partján egy lelket
nem láttunk. Quebecet a hajóról olyannak láttam, mint azt a bástyafalat, amelyen Hamlet
atyjának szelleme bolyongott; kezdtek kétségeim támadni az Egyesült Államokat
illetıen.
De Toronto felé a vidék egyre szépült, ıszi színekben pompázott; reménykedni
kezdtem. Torontóban új vonatra szálltunk, átestünk az amerikai határellenırzésen.
Vasárnap délelıtt tíz órakor végre megérkeztünk New Yorkba. Amikor a Times Square-
en kiszálltunk az autóbuszból, kiábrándító látvány fogadott. Újságfoszlányok röpködtek
az úttesten és a járdákon, a Broadway fáradt arcát mutatta, mint az ágyból kikelı
ápolatlan asszony. Majdnem minden utcasarkon szék állt egy dobogón,
lábtámasztékokkal, emberek ültek rajta kényelmesen, és cipıjüket tisztíttatták. Olyan volt
ez nekem, mintha az emberek az utcán fejeznék be öltözködésüket. Sokan látszottak
idegennek, céltalanul álldogáltak a járdaszélen, mintha éppen most léptek volna ki a
pályaudvarról, és két vonat között a csatlakozási idıt próbálnák agyonütni valahogy.
Akárhogy is, ez azért mégiscsak New York volt, sejtelmes, csodálni való, kissé
félelmetes. Párizst, meg kell hagyni, barátságosabbnak éreztem. Noha nem beszéltem
nyelvet, Párizs mégis jószívvel fogadott utcasarki bisztróival és kávéházai teraszaival. De
New York a nagy üzletek városa volt. A magas felhıkarcolók irgalmatlan városról
árulkodtak, ahol nem sokat törıdnek az egyszerő emberek jó érzéseivel; még a
falatozókban sem volt ülıhely a közönség számára, csak egy hosszú rézkorlát, amelyen
az ember a lábát pihentette, és a forgalmas étkezıhelyiségek, noha tiszták voltak fehér
márvány berendezésükkel, fagyosnak tőntek, mint egy kórház.
Kivettem egy udvari szobát a Negyvenharmadik utca egyik barna téglás házában, ahol
ma a Times Building áll. Kiábrándító és piszkos volt, honvágyat éreztem London és kis
lakásunk után. A földszinten egy tisztító üzem mőködött, hét közben felszállt a vasalt
ruha gıze, és ettıl még kényelmetlenebbül éreztem magam.
Elsı nap nagyon elfogott a szorongás. Angolos kiejtésem miatt, és mivel nagyon
lassan beszéltem. Gyötrelmesen éreztem magamat, be kellett térnem egy vendéglıbe, és
rendelnem kellett valamit. Itt többnyire hadartak, a szó felét elharapták, úgyhogy
kellemetlenül éreztem magam, és féltem, hogy dadogásommal az idejüket rabolom el.
Idegen volt nekem ez a rohanó tempó. New Yorkban még a legkisebb cég tulajdonosa
is villámgyorsan dolgozik. A cipıtisztító fiú lóhalálban mozgatja a törlırongyát, a csapos
villámgyorsan méri ki a pohár sört, csúsztatja a poharat a fényezett bárpulton. Az
alkoholmentes büfé kiszolgálója, amikor turmixot készít, úgy dolgozik, mint egy
zsonglır. Szédületes iramban lekap egy poharat, szélsebesen beleteszi a vaníliaport, a
fagylaltgombócot, két kanál malátát, egy nyers tojást, amelyet egyetlen mozdulattal tör
fel, aztán tejet ad hozzá, és mindezt egy tartályban összerázva nem egész egy perc alatt
felszolgálja.
Az Avenue-n ezen az elsı napon sok hozzám hasonló magányos és elhagyatott figurát
láttam; mások meg úgy tülekedtek, mintha minden egyedül az övék lenne. Sok ember
viselkedése fagyosnak és ridegnek érzıdött; mintha a kedvesség, az udvariasság a
gyengeség jele volna. De este, amikor végigsétáltam a Broadway-n, a nyári ruhában
hömpölygı tömeg között, bizakodni kezdtem. Angliát a kegyetlenül hideg szeptember
közepén hagytuk ott, New Yorkba pedig 25 fokos nyárutói melegben érkeztünk; és ahogy
a Broadway-n járkáltam, fényei fokozatosan kigyulladtak, a színes villanyok milliárdjai
csodálatos ékszerként ragyogtak. A meleg éjszaka derős érzéseket támasztott bennem,
megértettem Amerika jelentését: a magas felhıkarcolók, a ragyogó, vidám fények, a
hirdetések izgalmas feliratai reménnyel és a kaland érzésével töltöttek el.
– Ez az! – mondtam magamnak. – Ez az, ide tartozom!
A Broadway-n mindenki a színházi szakmához tartozott; színészek, varietések,
cirkuszi elıadók és szórakoztató mővészek járkáltak mindenütt, az utcán, az éttermekben,
hotelokban és nagyáruházakban, s mind az üzletrıl beszélt. A levegıben
színháztulajdonosok nevei röpködtek: Lee Shubert, Martin Beck, William Morris, Percy
Williams, Klaw és Erlanger, Frohman, Sullivan és Considine, Pantages. Szobaasszony
vagy liftesfiú, pincér, kocsivezetı, csapos, tejes vagy pék, mind úgy beszéltek, mint a
színházi szakemberek. Anyakorban levı, parasztasszony külsejő nık szófoszlányait
hallhattam az utcán:
– Éppen most kötött le egy napi hármas szériát a Pantagesszel. Jó anyaggal az a fiú
ragyogóan befuthat a varietében.
(A Pantages cirkusz napi három elıadást tartott.)
– Látta Al Jolsont a Winter Gardenban? – kérdezi egy ifjonc. – Megmentette Jake
mősorát.
Az újságok naponta egy teljes oldalt szenteltek a színházaknak, rangsoroltak,
megjelölték a varietécsillagokat, az elsı helyezetteket, avagy a másodikat és harmadikat a
siker és taps nagysága szerint, akárcsak a lóversenyen. Mi még nem futottunk, és nagyon
szerettem volna tudni, hová kerülünk a listán. A Percy Williams cirkuszban léptünk fel,
mindössze hat hétig. Szereplésünk sikerétıl függött amerikai tartózkodásunk idıtartama.
Ha felsülünk, vissza kell térnünk Angliába.
Próbatermet béreltünk, és egy héten át próbáltuk a Wow-wow-t. A mősorban az öreg
Whimsical Walker, egy londoni, Drury Lane-i színház híres clownja is szerepelt.
Hetvenen felül járt már, mély, zengı hangja volt, de rosszul mondta a szöveget, ahogy ezt
a próbákon felfedeztük, pedig rajta állt, hogy a cselekmény érthetıvé váljék. Egy ilyen
mondatot, mint: “A mulatság ad libitum szédületes lesz", nem volt képes kimondani. Az
elsı estén “ablib-blum" és végül is “ablibum" lett belıle, de soha nem “ad libitum".
Amerikában Karno jó hírnevet szerzett magának, így aztán mi voltunk egy nagyszerő
mővészekbıl álló mősor fıattrakciója. Bármennyire utáltam a darabot, természetesen
mindent megtettem, hogy a legtöbbet hozzam ki belıle. Reménykedtem abban, hogy
valóban ez a darab lesz az, ami, ahogy Karno mondta, “kell Amerikának".
Nem kívánom leírni azt az idegességet és zaklatottságot, amely elfogott, mielıtt elsı
este színpadra léptem, és zavartságomat, ahogy a bennünket figyelı amerikai mővészeket
a színfalak mögött felfedeztem. Elsı tréfámra Angliában nagy nevetésnek kellett
bejönnie, és egyúttal barométere volt annak, hogyan fogadják a darab további részeit.
Táborozási jelenet volt. Egy sátorból léptem ki, teáscsészével.
Még mindig halálos csend, így folytattuk, és az amerikaiak arca a színfalak mögött
egyre hosszabbra nyúlt. Elmentek, még mielıtt befejeztük volna a jelenetet.
Ostoba, unalmas jelenet volt, az az igazság; kértein is Karnót, ne ezzel indítsunk.
Repertoárunkban sok, ennél jóval szellemesebb darab volt, mint például a Korcsolyázás,
a Dandy tolvajok, a Posta és Mr. Perkins képviseli; bármelyik szórakoztatóbb lett volna
az amerikai közönség számára. De Karno megmakacsolta magát.
Hogy a legenyhébb kifejezést használjam, idegen országban megbukni lehangoló.
Minden este megjelenni a részvétlen és néma közönség elıtt, elıre tudni, hogy fagyosan
hallgatják a dagályos, joviális angol komédiákat, egyszerően borzalmas. Őzött vadként
léptünk be a színházba, és úgy is távoztunk. Hat héten át kellett ezt a szégyent
elviselnünk. A többi szereplı került bennünket, mint a pestiseseket. Amikor
összegyőltünk a színfalaknál, hogy letörten és megalázva a színpadra induljunk, mintha
kivégzésre mentünk volna.
Bár magányosnak és kitaszítottnak éreztem magam, örültem, hogy egyedül lakom.
Legalább nem kellett megaláztatásomat senkivel megosztanom. Napközben egyre a vég
nélküli utcákat róttam, amelyek mintha sehova sem vezettek volna; állatkertek, parkok,
akváriumok és múzeumok látogatásával töltöttem idımet. Bukásunk óta New Yorkot
túlságosan is nagyszerőnek láttam, épületeit túlontúl magasaknak, kedvezı légkörét
ellenállhatatlannak. A Fifth Avenue ragyogó házai nem otthonok, hanem a siker
emlékmővei voltak. Nagyszerő tornyos épületei és divatos üzletei állandóan arra
emlékeztettek, hogy mennyire nem tudtam megfelelni hivatásomnak.
Nagyokat sétáltam keresztül-kasul a városon, a sikátorok negyedében. A Madison
Square parkján át, ahol mocskos, öreg csatornatöltelékek üldögéltek a padokon,
kétségbeesett kábulatban, maguk elé bámulva. Majd tovább indultam a Third és Second
Avenue felé. Itt, a megkérgesedett, kegyetlen és klinikai szegénység vidékén a
nyomorúság elterpeszkedve, sikoltozva, nevetve és sírva terült szét az ajtók körül, az
utcai vészkijáratok környékén és a mocsok dombjai között. Nagyon lehangolódtam,
megfordultam, és visszasiettem a Broadway környékére.
Az amerikai örök próbálkozó, optimista, folyton álmok megvalósításával elfoglalt
fajta. Reméli, hogy gyors karriert csinál. Üsd meg a fınyereményt! Törj ki a többi közül!
Árusíts ki! Teremtsd elı a dohányt, és elıre! Szállj be egy új üzletbe! Mégis ez a
szertelen életfelfogás foglalkoztatni kezdte képzeletemet. Meglehetısen paradox módon,
mintegy a bukás eredményeként, könnyőnek és szabadnak éreztem magam. Amerikában
számtalan egyéb lehetıség kínálkozik. Miért kellene ragaszkodnom a színházi
szakmához? Nem voltam a mővészethez kötve. Szállj be egy új üzletbe! Lassan visszatért
az önbizalmam. Bármi történjék, elhatároztam, hogy az Egyesült Államokban maradok.
Hogy megszabaduljak a bukás érzetétıl, az elmémet kívántam foglalkoztatni, és
mővelıdni akartam; így aztán böngészni kezdtem az antikváriumokban. Több
szövegkönyvet vásároltam, Kellog Retorikáját, egy angol nyelvkönyvet és egy latin-angol
szótárt, azzal az elhatározással, hogy tanulni fogok belılük. De az elhatározásból nem lett
semmi. Rájuk sem néztem, csak amikor elcsomagoltam ıket a bıröndöm aljára,
megfeledkeztem róluk, és második Egyesült Államokbeli látogatásomig ki sem nyitottam
ıket.
Az elsı héten szerepelt a színlapon egy jelenet, Gus Edwards iskolai napjai címmel, a
gyerekek adták elı. Ebben a társulatban felfedeztem egy vonzó kis csibészt, aki
kiábrándult viselkedéséhez képest túl fiatalnak látszott. Imádott játszani, méghozzá
cigaretta-kuponokban, amelyeket az United Cigar üzleteiben nikkel kávéscsészealjtól
egészen a zongoráig mindenféle tárgyra be lehetett cseréim. Képes volt színházi
rakodókkal vagy bárkivel leülni egy kockapartira. Hihetetlenül hadart ez a Walter
Winchell, és ezt a készségét késıbb is megırizte, de a késıbbi években szókimondó
természetével gyakran túllıtt a célon.
Noha mősorunk gyakorlatilag megbukott, jómagam nagyon jó kritikát kaptam. Sime
Silverman a Varieté-ben ezt írta rólam: “Legalább egy vicces angol volt a társulatban, aki
megfelel Amerikának."
Ez idıre már eltökéltük, hogy összecsomagolunk, és hat hét után visszatérünk
Angliába. A harmadik héten azonban a Fifth Avenue színházban játszottunk olyan
közönség elıtt, amely zömmel angol inasokból és más úri személyzetbıl állt.
Meglepetésemre a nyitó hétfın nagy sikerünk volt. Minden viccen nevettek. A társulatból
mindenki meglepıdött, én is, mert a megszokott közönyre számítottam. Félgızzel
végigjátszott estéimen, azt hiszem, kipihentem magam. Következésképp elég jól
játszhattam.
Ezen a héten megnézett bennünket egy ügynök, és húszhetes vendégszereplésre
leszerzıdtünk a nyugati Sullivan és Considine mősorhoz. Olcsó varietémősor volt ez,
napi három elıadás.
Ebben a Sullivan és Considine mősorban nem arattunk óriási sikert, de
összehasonlíthattuk mőködésünket a partnereinkével. Akkoriban a Közép-Nyugatnak
nagy volt a varázsa. A tempó lassúbb, a légkör romantikus; minden drug store-ban és
bárban a bejáratnál szerencsejáték-asztal állt, az ember mindenféle holmit megnyerhetett,
amit csak árultak. Vasárnap reggelenként a fıutcát kockarázás vidám zaja verte föl;
sokszor nyertem én magam is tíz centen egy dollárt.
Olcsón éltünk. Kisebb hotelokban hét dollárért egy hétig lakhattunk, ezért teljes
ellátás is járt, napi háromszori étkezéssel. Az élelem úgyszólván nem került pénzbe. A
bár ingyenes lunchpultja volt társulatunk fı tartózkodási helye. Fél centért az ember egy
pohár sört vásárolhatott, és elfogyaszthatta hozzá a csemegés pult teljes készletét. Volt ott
disznócsülök, szeletelt sonka, burgonyasaláta, szardínia, olasz sajt, felvágott nagy
választékban, májas, szalámi, sült kolbász. Néhányan a társulatunktól visszaéltek ezzel,
és tányérjukat úgy megrakták, hogy a kiszolgáló rájuk szólt:
– Hé! Hova a pokolba viszi azt a rengeteg ételt!
Társulatunknak tizenöt vagy még több tagja volt, és mindenki megtakarította a
gázsijának legalább a felét, még azután is, hogy a hálókocsit kifizettük, heti hetvenöt
dollárt kerestem, ebbıl ötven rendszeresen a Manhattan Bankba vándorolt.
A turné során eljutottunk a tengerpartra. Velünk együtt utazott Nyugatra ugyanazzal a
varietémősorral egy fiatal, jóképő texasi. Trapézon dolgozott, és nem tudta eldönteni,
megmaradjon-e partnerével együtt ennél, vagy elmenjen profi bokszolónak. Minden
reggel kesztyőt húztam én is, és noha súlyosabb és magasabb volt nálam, megvertem.
Nagyon jó barátságba keveredtünk, és egyik viadalunk után együtt ebédeltünk. Elmesélte,
hogy egyszerő texasi farmercsaládból származik, és folyton arról beszélt, milyen szívesen
élne farmon. Hamarosan megegyeztünk, hátat fordítunk a mővészetnek, és
sertéstenyésztésre adjuk a fejünket.
Kétezer dollár tıkével rendelkeztünk, s arról álmodoztunk, hogy vagyont szerzünk; azt
terveztük, földet veszünk Arkansasban, elsı lépésnek ezer hektárt, hektáronként egy
dollárért, és maradék pénzünket sertésvásárlásra és a föld megmővelésére költjük.
Kiszámítottuk, ha minden jól megy, a sertések átlagos szaporodása esetén, egy alomra
évenként öt sertést számolva, öt éven belül összeszedünk fejenként százezer dollárt.
Ki-kinézegettünk a vonat ablakán, és ha sertésfarmot láttunk, mámorba estünk.
Amikor azonban megvásároltam a sertéstenyésztı szakkönyvet, hogy kitanuljam, mielıtt
abbahagynám a színházi szakmát, és elolvastam, hogyan kell szakszerően kiherélni egy
disznót, annyira lelohadt a lelkesedésem, hogy hamarosan megfeledkeztem errıl az üzleti
lehetıségrıl.
Erre a körutamra magammal vittem a hegedőmet és a csellómat. Tizenhat éves korom
óta négy-hat órát gyakoroltam naponta hálószobámban. Minden héten leckét vettem a
színházi karmestertıl vagy mástól, akit ajánlott. Bal kézzel játszottam, ezért a hegedőm
gerendája balra feszült. Nagy becsvágy volt bennem, hogy koncertmővész legyek, vagy
ha ez nem sikerül, felhasználjam zenei tudásomat kabaréjelenetben, de ahogy múlt az
idı, rájöttem, hogy soha kiváló nem lehetek, és inkább abbahagytam az egészet.
1910-ben Chicago csúfságában is vonzó volt. Zord és mocskos város, de még élt
benne az elsı telepesek szelleme. A “füst és acél" virágzó és hısies metropolisa volt,
mint Carl Sandburg írja róla. A környezı nagy síkságok olyanok, amilyennek a nagy
orosz sztyeppékét képzelem. A pionírok derős életkedve frissítette a város szellemét, de
mögötte mégis valami férfibú, a magányosság hangulata lappangott. Ennek a testi
gyengeségnek ellenszeréül nemzeti orvosságnak tartották az un. burleszket. Az efféle
produkció néhány durva komédiásból és az ıket körülvevı húsz vagy még többtagú
lánykórusból tevıdött össze. A lányok között akadt csinos, de legtöbbje elhasznált volt. A
komédiások közt néhány nagyon ötletesnek bizonyult. A jelenetek zöme közönséges
háremtörténet, otromba, szemérmetlen história. A légkör “férfias" volt, tele nemi
vonatkozású profán célzással, ami paradox módon minden épkézláb szexuális vágytól
elszigetelte a közönséget; a mősorra csak annyiban reagáltak, hogy csámcsogtak rajta.
Chicagóban mindenfelé ezek a mősorok járták. Az egyikben a Watson's Beef Trust-ban
(Watson-féle marhatröszt) húsz, döbbenetesen kövér, középkorú asszony feszes trikóban
mutogatta magát. Összsúlyuk tonnákra rúg, így hirdették ıket. A színház elıtt
közszemlére kitett fényképük rendkívül illedelmes módon ábrázolta a társulatot, de a
szemlélı elég félelmetes következtetésre juthatott belıle.
Chicagóban, a város felsı lakónegyedében, a Wabash Avenue-n, egy kis hotelban
laktunk; a mocskos és szegényes szállásnak romantikus vonzóerıt adott, hogy a
“burleszklányok" zöme is ott lakott. Minden városban a mulatóbeli lányok hotelját
zsongtuk körül, soha be nem teljesült vágyakkal. A magas vasút éjszakánként ott zakatolt
fölöttünk, és a fények úgy vetítıdtek hálószobám falára, mint valami régimódi
mozgóképen. Mégis szerettem ezt a szállodát, noha semmi kalandban nem volt részem.
Az egyik fiatal, kedves és csinos lány valamilyen okból mindig öntudatos
arckifejezéssel és egyedül sétálgatott. Néha találkoztunk a szálloda halljában, de soha
nem volt rá alkalmam, hogy megismerkedjem vele, és – meg kell mondanom – ı maga
sem biztatott.
Chicagót elhagyva, a tengerpartra vezetı úton, a lány is velünk utazott; a
burleszktársulatok rendszerint ugyanazt az utat követték, és ugyanabban a városban
szerepeltek, mint mi. Végigmentem a vonaton, megláttam a lányt, a mi társulatunk egyik
tagjával beszélgetett. Késıbb a férfi visszajött, és elfoglalta helyét mellettem.
– Miféle lány ez? – kérdeztem.
– Nagyon kedves. Szegény gyerek, sajnálom.
– Miért? Közelebb hajolt.
– Emlékszel, azt beszélték, hogy a lányok közül valaki szifiliszt kapott? Hát ez az a
lány.
Seattle-ben a lánynak el kellett hagynia a társulatot, kórházba került. Győjtést
rendeztünk számára, minden utazó társulat hozzájárult. Szegény lány; mindenki tudja, mi
baja. De azért hálás volt, és késıbb csatlakozott a társulatához. Salvarsan-injekciókkal
gyógyították, ez akkoriban új gyógyszer volt.
Azokban az idıkben Amerikában mindenütt voltak piros lámpás negyedek.
Chicagóban különösen híres volt a Minden Nép Háza címő intézmény, amelyet két
középkorú vénkisasszony, az Everly nıvérek vezettek; hírlett, hogy ott mindenféle
nációjú lány található. A szobákat más-más stílusban és díszítéssel rendezték be: török,
japán, XVI. Lajos, még arab is volt benne. A világ legjobban felszerelt intézménye volt és
a legköltségesebb is. Milliomosok, iparmágnások, miniszterek, szenátorok, bírák és
hasonszırőek látogatták. Némely kongresszus résztvevıi úgy fejezték be győlésüket,
hogy az egész házat kibérelték egy estére. Egy dúsgazdag léhőtırıl azt beszélték, egy
alkalommal három hétig tartózkodott odabent anélkül, hogy nappali világosságot látott
volna.
Mennél nyugatabbra jártunk, annál jobban lelkesedtem. Kinéztem a vonatablakon a
vad tájra, s noha komoran és kietlenül sötétlett, mégis bizakodással töltött el. A szabad
térség felüdíti a lelket, tágítja az ember horizontját. Reményeim megnıttek. Olyan
városok, mint Cleveland, St. Louis, Minneapolis, St. Paul, Kansas City, Denver, Butte,
Billings, csupa dinamizmust, a jövı ígéretét árasztották, és legyőgöztek.
Sok varietémővész társammal kötöttem barátságot. Minden város vörös lámpás
negyedében összejöttünk hatan vagy többen is. Néha sikerült rávennünk a bordély
madame-ját, hogy zárja be a boltot arra az estére, és akkor mi lettünk az urak. Elıfordult,
hogy a lányok egyike-másika beleszeretett valamelyik színészbe, és követte a következı
városig.
A montanai Butte piros lámpás negyede egy hosszú utcából és több mellékutcából állt;
mintegy száz viskóban fiatal lányok álltak a közönség rendelkezésére, tizenhat éves
kortól felfelé, egy dollárért. Butte azzal dicsekedett, hogy bordélyházaiban találhatók a
Közép-Nyugat legszebb lányai, és ez igaz is volt. Ha az ember finoman öltözött, csinos
lányt látott, biztosra vehette, hogy a bordélynegyedbıl való, és éppen bevásárlásait intézi.
Szolgálaton kívül sem jobbra, sem balra nem néztek, és tartózkodó modorúak voltak.
Évekkel késıbb vitatkoztam egyszer Sommerset Maughammal, az Esı címő darabjában
szereplı Sadie Thompson jellemzése miatt. Jeanna Eagels meglehetısen groteszk
öltözékbe bújtatta, ha jól emlékszem, oldalt gombolós csizmába. Megmondtam
Maughamnak, hogy nincs olyan utcalány a montanai Butte-ban, aki ilyen öltözékben
pénzt tudna keresni.
1910-ben Butte még Nick Carter városa volt, térdig érı csizmát, nagy karimás kalapot
és piros zsebkendıt viselı bányászok lakták. Én is láttam utcai lövöldözést: egy kövér,
öreg seriff lıtt egy szökött rab után, akit végül is szerencsésen, épségben bekerítettek egy
zsákutcában.
A szívem megkönnyebbült, ahogy nyugatabbra utaztunk, mert a városok tisztábbnak
tőntek. Winnipeg, Tacoma, Seattle, Vancouver, Portland útvonalon jártunk. Winnipegben
és Vancouverben a hallgatóság zöme angolokból állt, és bármennyire vonzódtam is
Amerikához, mégiscsak nagy öröm volt nekik játszanom.
Végre California! – A napsugár, narancsligetek, szılıskertek és pálmafák
paradicsoma, a Csendes-óceán partján ezer mérföld hosszúságban. San Francisco, a Kelet
kapuja, a jó ételek és olcsó árak városa volt; itt ismertem meg a provanszi módra készített
békacombot, az epersüteményt és az alligátorkörtét. 1910-ben érkeztünk oda, az 1906os
földrengés, vagy ahogy inkább nevezni szokták, a tőzvész után. A dombos utcákon
láthattunk még néhány romot, de kevés emlékeztetett a nagy csapásra. Minden új és
nagyszerő volt, beleértve az én kis hotelomat is.
A Sid Grauman és apja tulajdonában levı Empressben játszottunk. Barátságos,
társaságot kedvelı emberek voltak. Elıször fordult elı, hogy a plakátok az én nevemet
hirdették Karno neve nélkül. És a hallgatóság; micsoda gyönyörőség! Bár a Wow-wow
unalmas darab volt, telt házat vonzott minden este, és a közönség sikoltozva nevetett.
Grauman lelkesedett: “Ha egyszer faképnél hagyja Karnót, jöjjön vissza ide, és rendezzük
együtt a mősorokat."
Ez a lelkesedés új volt számomra. San Franciscóban az üzleti szellemet és az
optimizmust érezni lehetett a levegıben.
Los Angeles viszont csúnya városnak bizonyult, forrónak és nyomasztónak; az
emberek sápadtnak, vérszegénynek látszottak. Sokkal melegebb, nem olyan üde
éghajlatú, mint San Francisco; a természet ugyanis California északi részét olyan
erıforrásokkal áldotta meg, hogy akkor is bıségben él és virágzik majd, amikor
Hollywood már a történelem elıtti idık homályába merül.
Elsı túránkat Salt Lake Cityben, a mormonok hazájában fejeztük be, amely valami
okból Mózest juttatta eszembe, amint Izrael népét vezeti. Ásítozó, szétterülı város volt
ez, délibábként reszketett a forró napsütésben, széles utcákkal, amilyen utcákat csak azok
tervezhetnek, akik valaha hatalmas síkságokat barangoltak be. Miként a mormonok, a
város közömbös és barátságtalan volt – a nézıközönség is.
Miután végigjátszottuk a Wow-wow-t a Sullivan és Considine rendezte körúton,
visszatértünk New Yorkba, és azt terveztük, egyenesen Angliába indulunk, de Mr.
William Morris, a varietészínészek pártfogója, hat hetet engedélyezett nekünk, hogy
bemutassuk repertoárunkat New Yorkban a Negyvenkettedik utcai színházában. Az Este
egy angol lokálban címő darabbal nyitottunk. Óriási siker volt.
Ekkor történt, hogy egy fiatalember meg a barátja késı estére randevút beszélt meg
néhány lánnyal, s hogy elüssék az idıt, betértek William Morris Amerikai mulatójába, és
történetesen a mi mősorunkat nézték meg.
– Ha valaha fogadni akarnék, erre a fickóra százat tennék egy ellen. Ez nekem szólt;
egy részeget alakítottam az Este egy angol lokálban címő revüben. Mack Sennettnek
hívták a fiatalembert, aki ezt mondta. Abban az idıben D. W. Griffithnek dolgozott a
Mozgókép Társulatnál, és öt dollárt kapott naponta. Késıbb megalapította a Keystone
Film Companyt.
Minekutána hat hétig igen sikeresen szerepeltünk William Morrisnál New Yorkban,
újra lekötötték társulatunkat egy húszhetes Sullivan és Considine körutazásra.
Második túránk végéhez közeledve elszomorodtam. Három hét volt még hátra, San
Francisco, San Diego, aztán Salt Lake City, és indulás vissza Angliába.
Egy nappal azelıtt, mielıtt San Franciscót elhagytuk volna, sétára indultam a Markét
Streeten, és ott egy kis üzletre bukkantam, amelynek befüggönyözött ablakán a következı
feliratot olvastam: “Jövendımondás tenyérbıl és kártyából – egy dollár." Kicsit zavartan
bementem a helyiségbe, s egy lompos, negyven körüli asszonnyal találtam szembe
magam, valamelyik belsı szobából jött elı, és megszakított ebédjének maradékát
rágcsálta. Unottan mutatott a bejárattal szemben, a fal mellett álló kisasztalra, és ezt
mondta:
– Üljön le, kérem!
Majd ı is leült velem szemben. Nyersen rám szólt:
– Keverje meg a kártyákat, emeljen felém háromszor, és aztán tegye a két kezét az
asztalra, tenyérrel felfelé.
Megfordította a kártyákat, szétszórta, tanulmányozta ıket, aztán a kezemre nézett:
– Hosszú utazásra gondol, és ez azt jelenti, hogy elhagyja Amerikát. De rövidesen újra
visszatér, és új üzletágba fog. Valami másba kezd, mint amivel most foglalkozik.
Itt egy kicsit habozott, és zavarba jött...
– Hát, majdnem azonos, de mégis más. Óriási sikert látok ebben az új foglalkozásban;
hihetetlen karrier áll ön elıtt, de nem tudom, mi az.
Elsı alkalommal nézett föl rám, és megfogta a kezem.
– Nos, igen, három házasságot látok: az elsı kettı nem sikerül, de az életét boldog
házasságban fejezi be, három gyerekkel.
Ebben aztán tévedett!
Újra tanulmányozta a tenyeremet.
– Igen, óriási vagyont fog összegyőjteni, pénzteremtı keze van. Aztán az arcomat
fürkészte.
– Nyolcvankét éves korában, tüdıgyulladásban fog meghalni. Egy dollár. Van valami,
amit tudni szeretne még?
– Nem – nevettem –, azt hiszem, éppen idejében megyek el.
Salt Lake Cityben az újságok bankrablásról szóló tudósításoktól hemzsegtek. Az
éjszakai mulatókban és kávéházakban álarcos banditák kényszerítették falhoz a
vendégeket. Egy éjszaka három rablótámadás történt, a banditák rettegésben tartották az
egész várost.
A mősor után általában a közeli bárba mentünk egy koccintásra, és néha
megismerkedtünk a vendégekkel. Egyik este egy kövér, joviális, kerek arcú ember lépett
be a bárba két másik férfi társaságában. A kövér korelnök odajött hozzánk:
– Ti vagytok az angol színészek az Empressbıl? Mosolyogva bólintottunk.
– Gondoltam, hogy nem tévedek. Hé, pajtások! Gyertek ide! Odaintette két társát, és
miután bemutatta ıket, italt rendelt.
A kövér angolnak mondta magát, noha ennek kevés nyoma maradt a kiejtésében.
Ötven év körüli férfi, kellemes modorú, kis csillogó szemmel és jóindulatú arccal. Ahogy
telt az éjszaka, két társa és a mi társulatunk tagjai eltőntek a bár irányában, és egyedül
találtam magam a “Zsíros"-sal, így nevezték a barátai.
Bizalmasabb hangot ütött meg.
– Otthon voltam a régi hazámban ezelıtt három évvel – mondta –, de az már nem az
igazi; bezzeg itt! Harminc évvel ezelıtt kerültem ide, taknyos kölyök voltam, a seggem
kilógott a nadrágból... aztán megokosodtam. Ez itt a rovottmúltúak bulija, mondtam
magamban. Most már saját embereim vannak, akik nekem dolgoznak. – Töméntelen
bankjegyet húzott elı.
– Igyunk még egyet.
– Vigyázzon – mondtam tréfálkozva. – Kirabolhatják!
Rám nézett, sokat sejtetı gonosz mosollyal, még kacsintott is.
– Engem aztán nem, öcsikém!
A kacsintás láttán félni kezdtem. Jelentıségteljes mozdulat volt. Tovább vigyorgott,
de a szemét nem vette le rólam.
– Világos? – kérdezte. Bölcsen bólintottam.
Aztán a fülemhez hajolva bizalmasan beszélni kezdett.
– Látod azt a két fickót? – suttogta, a barátaira célozva. – Ez az én felszerelésem, két
néma tuskó... eszük nincs, de rengeteg a merszük.
Egyik ujjamat a szám elé tettem, jelezve, hogy meghallhatják, mit beszél.
– Mi rendben vagyunk, testvér, elhajózunk ma este. Folytatta:
– Ide figyelj, angol gyerekek vagyunk mi, az öreg földrészrıl, igaz? Sokszor láttalak
az Islington Empire-ben. – Grimaszt vágott. – Azok voltak a szép idık!
Nevettem.
Egyre bizalmasabb lett, életre szóló barátságot akart kötni velem, és New York-i
címemet kérte.
– írok majd egypár sort, már csak a régi szép idık miatt is – mondta. Szerencsére soha
többé nem hallottam róla.
IX
Nem nagyon húzódoztam elhagyni Amerikát, mert elhatároztam, hogy visszatérek; azt
persze nem sejtettem, mikor és hogyan. Örültem, hogy visszamegyek Londonba, és
viszontlátom kényelmes kis lakásunkat: az amerikai turné magányában a lakást lélekben
szentéllyé avattam.
Régóta nem hallottam már semmit Sydneyrıl. Utolsó levele szerint nagyapánk lakott a
lakásban. Londonba érkezésemkor azonban ott várt az állomáson, elmondta, hogy
megnısült, elköltözött és a Brixton Roadon bútorozott szobában lakik. Valósággal
gyászoltam. Elgondolnom is nehéz volt, hogy a barátságos kis menedék, annyi örömöm
szülıhelye, nincs többé, nem büszkélkedhetem az otthonommal. Nincs otthonom. Udvari
szobát béreltem a Brixton Roadon. A szoba vigasztalan sivársága megerısített abban az
elhatározásban, hogy mielıbb visszatérjek az Egyesült Államokba. London már az elsı
este olyan közönyösen viselkedett a hazatérıvel, mint az üres automata, amelybe
hasztalan hajigáljuk az aprópénzt.
Sydney megnısült, és minden este dolgozott, alig találkoztunk; egyik vasárnap
azonban együtt meglátogattuk Anyát. Nyomasztó nap volt ez, Anya állapota éppen
rosszabbra fordult. Rohamában himnuszokat énekelt, ezért gumicellába zárták. Az
ápolónı elıre figyelmeztetett erre. Sydney bement hozzá, nekem azonban nem volt hozzá
bátorságom, és vártam. Sydney feldúltan tért vissza elmondta, hogy Anyát sokk-
kezelésnek vetik alá: jeges vízzel locsolják, az arca már egészen kék. Elhatároztuk, hogy
Anyát magánintézetben helyezzük el – most már megengedhettük magunknak.
Ugyanabba az intézetbe vitettük, ahol annak idején a nagy angol komikust, a néhai Dan
Lenót kezelték.
Egyre határozatlanabbnak és hontalanabbnak éreztem magam. A régi kis lakásunkban
minden bizonnyal másként vélekedtem volna. Persze azért nem adtam végképp
búskomorságra a fejem. Amerikai tartózkodásom után jobban éreztem, mi az a
meghittség, s vonzódtam Angliához, az angol szokásokhoz. Eszményi angol nyár várt; a
nyárnak e romantikus báját sehol máshol nem találtam meg.
Mr. Karno, a fınök meghívott a hét végére Tagg-szigeti lakóhajójába. Igazán
pompázatos építmény volt, mahagóni borítású falakkal és reprezentatív vendégszobákkal.
Éjjel a hajót tarka fényő villamoségık füzére világította meg; ezt nagyon vidámnak és
elbővölınek találtam. Gyönyörő meleg este volt, és vacsora után felmentünk a fedélzetre,
a színes égık fényében kávézni és szivarozni. Ez az Anglia akármelyik idegen országból
hazacsábított volna.
Egyszer csak hisztérikusan sipító, nyegle hang harsam fel a vízen:
– Micsoda szépséges hajó! Ezt nézzék meg! Micsoda kivilágítás! Hahaha!
A hang hisztérikus gúnykacajba fulladt. Megnéztük, honnan ered a kiáltozás:
evezıscsónakban fehér flanellba öltözött férfit láttunk; a hátsó ülésen egy hölgy
terpeszkedett. Akár a Punch egyik karikatúrája. Karno kihajolt a korláton, és jó hangosan
rendreutasította ıket, de a hisztérikus nevetés erre sem szőnt meg.
– Itt csak egy segít – szóltam –, olyan közönségesnek kell lennünk, amilyennek ez tart
bennünket. – Rabelais-i vaskos szidalmakat zúdítottam rájuk, ami olyan kínosan érintette
a hölgyet, hogy lovagja sürgısen arrébb evezett.
A hülye fráter nevetséges kitörésével nem ízlésünket bírálta, hanem sznob elıítéletét
nyilvánította az alsóbb osztályok hivalkodása ellen. A Buckingham-palotát nyilván sosem
röhögi ki, és nem rikoltja: “Micsoda hatalmas ház!", s nem tartaná mulatságosnak a
koronázási hintı pompáját sem. Míg Angliában éltem, nagyon is éreztem ezt a mindenütt
jelenvaló osztályszemléletet. Úgy látszik, ez a fajta angol mindig kész a másik embert
társadalmilag alsóbbrendőnek ítélni.
Nemsokára az Amerikából visszatért Karno-féle társulat is munkába állt: tizenegy
hétig London környéki orfeumokban játszottunk. Mősorunk sikeres, a publikum
csodálatos volt; mégis az egész idı alatt azon törtem a fejemet, visszajutunk-e még az
Egyesült Államokba. Szerettem Angliát, de nem bírtam ott élni; származásom miatt
nyugtalanul éreztem, hogy nyomasztó légköre megfojt. Ezért végtelen boldogság töltött
el, mikor megtudtam, hogy újabb amerikai turnéra szerzıdtettek bennünket.
Vasárnap Sydneyvel meglátogattuk Anyánkat. Úgy láttuk, valamivel jobban van, és
mielıtt Sydney elutazott volna vidékre, együtt vacsoráztunk. Utolsó londoni estémet
csapongó hangulatban, szomorúan, nekikeseredve töltöttem el; ismét a West End vidékén
bolyongtam, és arra gondoltam: soha többé nem látod ezeket az utcákat.
Ilyen nevő ember nem volt a társulatban, de mint Reeves sejtettea név Chaplint is
jelenthetett. Egészen izgatott lettem, mert kiderítettem, hogy Longacre Building a
Broadway közepén van, s jórészt ügyvédek tartanak ott irodát; visszaemlékeztem arra,
hogy valahol az Egyesült Államokban gazdag nagynéném él, s a képzelıerım máris
szárnyakat kapott; talán bizony meghalt az öregasszony, és rám hagyta a vagyonát.
Táviratoztam tehát Kessel és Baumannak, hogy a társulatnak van egy Chaplin nevő tagja,
talán ıt kérik. Izgatottan lestem a választ. Még aznap megérkezett. Feltéptem a táviratot.
Ez volt a szövege:
Izgatottan és nagy várakozással szálltam fel ismét a reggeli New York-i vonatra: New
York csak két és fél órányira volt Philadelphiától. Nem tudtam, mi vár rám – azt
képzeltem, rövidesen ott ülök egy ügyvédi irodában, és végrendeletet olvasnak fel nekem.
A megérkezés bizonyos csalódással járt, mert a Kessel és Bauman nem ügyvédi,
hanem filmproduceri iroda volt. A lehetıség azonban éppen elég vonzónak bizonyult.
A Keystone Comedy Film Company egyik társtulajdonosa, Mr. Charles Kessel
elmondta, hogy Mr. Mack Sennett látott a részeg szerepében, a Negyvenkettedik utcában
levı American Music Hallban; ha én ugyanaz a színész lennék, szívesen szerzıdtetne Mr.
Ford Sterling helyére. Gyakran játszottam már a gondolattal, hogy a filmszakmában is
dolgozzam, sıt, társulást is ajánlottam Reevesnek, az igazgatónknak, hogy vásároljuk
meg Karno valamennyi jelenetének megfilmesítési jogát, és készítsünk belılük
revüfilmet. Reeves azonban kétkedve fogadta az ötletet, és ebben teljesen igaza is volt,
mert egyikünk sem értett semmit a filmkészítéshez.
– Látta-e már a Keystone-féle bohózatokat? – érdeklıdött Mr. Kessel.
Persze hogy láttam, többet is, de nem mondtam meg neki, hogy szerintem a durva
tréfa és esetlen bukdácsolás nyers keverékénél aligha többek. Viszont egy csinos, sötét
szemő, Mabel Normandnak nevezett bájos fiatal lány lebegett ide-oda ezekben a
jelenetekben, és igazolta létüket. Nem lelkesedtem valami nagyon a Keystone-típusú
bohózatért, de tisztában voltam a közönségre gyakorolt hatásukkal. Egy év ennél a
filmtársulatnál, és mint nemzetközileg elismert sztár térhetek vissza a varietébe. Ráadásul
ez új életmódot és kellemes környezetet is jelenthetett. Kessel azt mondta, hogy a
szerzıdés szerint hetenként háromszor kell játszanom egy-egy filmben százötven dolláros
tiszteletdíjért. Ez kétszer annyi volt, mint amennyit Karnóék fizettek nekem. De
hímeztem-hámoztam, és végül azt válaszoltam, nem fogadhatok el heti kétszáz dollárnál
kevesebbet. Mr. Kessel azt felelte, hogy ez már Mr. Sennett-tıl függ; értesíti ıt
Kaliforniában, és közli velem a választ. Nem is éltem, míg az értesítést meg nem kaptam
Kesseltıl. Túl sokat kértem? Végül megérkezett a levél, és közölte, hajlandók éves
szerzıdést aláírni azzal a kikötéssel, hogy az elsı három hónapban heti százötven dollárt,
a többi kilencben pedig százhetvenötöt kapok. Ennyi pénzt addig még soha nem
ajánlottak nekem. A szerzıdés a Considine-Sullivan túra után lép hatályba.
Istennek hála, óriási sikerünk volt az Empress színházban, Los Angelesben. Az Egy
éjszaka a klubban címő tréfás jelenetet adtuk elı – nekem egy totyakos vén részeget
kellett alakítanom: legalább ötvenévesnek látszhattam. Az elıadás után Mr. Sennett
felkeresett az öltözımben, és gratulált. Rövid beszélgetésünk során megismertem a
zömök, bozontos szemöldökő, vastag ajkú, erıteljes állú úriembert; kételyeim támadtak,
együtt tudunk-e mőködni jövendı társas viszonyunkban. Beszélgetés közben rendkívül
ideges voltam, és sehogy sem tudtam eldönteni, megelégedésére szolgált-e találkozásunk
vagy sem.
Félvállról érdeklıdött, mikor csatlakozom hozzájuk. Azt mondtam, szeptember elsı
hetében állhatok rendelkezésére, mert akkor jár le a szerzıdésem a Karno-féle társulattal.
Rossz érzéssel búcsúztam a társulattól Kansas Cityben. İk indultak vissza Angliába,
én meg indulhattam Los Angelesbe, ahol most már a magam erejébıl kell helytállnom, ez
nem volt túlságosan megnyugtató érzés. Az utolsó elıadás elıtt italt rendeltem
mindenkinek, és nagyon nekikeseredtem, hogy el kell válnunk.
A társulat egyik tagja, Arthur Dando, valamilyen oknál fogva nem állhatott engem, a
bolondját akarta járatni velem, és a fülembe súgta, hogy búcsúzóul kis emléktárgyat
kapok a társulattól. Meg kell vallanom, nagyon meghatott ez a gondolat. De semmi se
történt. Mikor már mindenki kiment az öltözıbıl, az ifjabb Fred Karno bevallotta, hogy
Dando beszédet akar tartani, és ı akarta átadni az ajándékot is, de mikor látta, hogy
mindenkit vendégül látok, nem merte végigcsinálni a viccet. Az úgynevezett “ajándékot"
az öltözıasztal tükre mögött hagyta. Ezüstpapírba csomagolt üres dohányosdoboz volt,
tele elhasznált festékrudacskák maradványaival.
X
Lázas buzgalommal és mégis szorongva érkeztem meg Los Angelesbe. Kis
szállodában, a Great Northernben béreltem szobát. Mindjárt elsı este szakmai programot
csináltam magamnak, és megnéztem a második mősort az Empress színházban, ahol
annak idején a Karno-féle társulat is játszott. A jegyszedı felismert, és néhány pillanat
múlva azzal a hírrel jött vissza, hogy Mr. Sennett és Miss Mabel Normand két sorral
mögöttem ülnek, és kérdeztetik, nem volna-e kedvem csatlakozni hozzájuk. Ennek
rettentıen megörültem; a suttogó bemutatkozás után együtt figyeltük az elıadást. Elıadás
után néhány lépést sétáltunk a fıutcán, és betértünk az egyik sörpincébe, hogy valamit
harapjunk és igyunk. Mr. Sennett nagyon megütközött fiatalos külsımön.
– Azt hittem, maga jóval idısebb – mondta. Megjegyzésében némi csalódás érzıdött,
és megijedtem, mert eszembe jutott, hogy Sennett komikusai nálam mind jóval
idısebbek: Fred Mace már az ötvenen is túl járt, Ford Sterling pedig a negyvenes éveket
taposta.
– Olyan idısre maszkírozom magam, amilyenre csak óhajtja – feleltem.
Mabel Normand biztatóbban viselkedett. Ha voltak is fenntartásai velem
kapcsolatban, nem mutatta. Mr. Sennett közölte, hogy ne álljak azonnal munkába,
menjek ki elıbb az edendale-i mőterembe, és ismerkedjem meg mindenkivel. A vacsora
után bepréselıdtünk Mr. Sennett ragyogó versenykocsijába, és hazafuvaroztak a
szállodámba.
Másnap reggel kivillamosoztam Edendale-be, Los Angeles egyik külvárosába. Furcsa
kép tárult elém, mintha csak ezután dılne majd el, hogy a városrész szerény lakónegyed
vagy ipari település lesz-e. Faraktárak és ócskástelepek váltakoztak lakatlannak látszó kis
farmokkal, ezek út menti kerítésének egy-két rozoga bolt támaszkodott. Hosszas
kérdezısködés után végre megtaláltam a Keystone-stúdiót: zöld kerítés, százötven láb
hosszú és szélességő telek, elhanyagolt állapotban levı építmény. A bejárat felıl ösvény
vezetett egy öreg kerti házhoz – a hely éppoly sivár, mint maga Edendale. Az utca túlsó
oldaláról bámultam a házra, s nem tudtam eldönteni, bemenjek-e vagy sem.
Éppen ebédidıre járt, és láttam, amint festett arcú férfiak és nık özönlöttek ki a
házból; közöttük voltak a “Keystone-zsaruk" is. Az utca túlsó oldalára tartottak, egy kis
vegyeskereskedésbe, ahonnan szendvicset és virslit majszolva bukkantak elı megint.
Némelyikük hangos, rekedt hangon odakiabált a többinek:
– Hé, Hank, gyere már! Mondd meg Síimnek, hogy siessen!
Egyszeriben elkapott a félsz, és biztos távolságra, a következı sarokra húzódtam
vissza, onnan figyeltem, hogy Mr. Sennett vagy Miss Normand nem bukkan-e elı a
házból: de nem jöttek. Vagy félóráig várakoztam ott, aztán úgy döntöttem, hogy
visszamegyek a szállodámba. Féltem belépni a stúdióba, szemébe nézni annyi embernek.
Két egymás után következı napon is eljutottam a mőteremig, de nem volt bátorságom
belépni. Harmadik napon Mr. Sennett telefonált, és érdeklıdött, miért nem jelentkeztem.
Mondtam valamit, mentegetızésül.
– Jöjjön azonnal, várjuk – válaszolta.
Odavillamosoztam tehát, merészen beléptem a kerti lakba, és Mr. Sennett után
érdeklıdtem.
Mr. Sennett örült a megérkezésemnek, és azonmód bevitt az egyik mőterembe.
Elálmélkodtam. Egyenletes, finom fény árasztotta el a helyiséget. A napfényt széles,
fehér vászoncsíkok szórták szét; ebben a megvilágításban minden légiesnek tetszett. A
szórt fény arra kellett, hogy a felvételek nappali fényben készüljenek.
Bemutattak néhány színésznek, és lassacskán egyre inkább érdekelni kezdett mindaz,
amit a mőteremben csináltak. Három színpad állt egymás mellett, és mindegyiken egy-
egy komédiás-csoport mőködött. Mintha csak a világkiállításon láttam volna valami
életképet. Az egyik színpadon Mabel Normand ököllel dörömbölt az ajtón, és kiabált:
– Eressz be!
A felvevıgép megállt, és ezzel vége is volt – fogalmam se volt addig, hogy a filmeket
így készítik, darabonként.
A másik színpadon a nagy Ford Sterling szerepelt, akit majd nekem kell
helyettesítenem. Mr. Sennett bemutatott neki. Ford megválni készült a Keystone cégtıl,
hogy önálló vállalatot alapítson az Universallal. A közönség körében és a mőteremben
egyaránt rendkívül népszerő volt, mindenki nagyon szerette. Körülállták azt a színpadot,
ahol játszott, és szívbıl nevettek a tréfáin.
Sennett félrevont, és elmagyarázta a munkamódszerüket.
– Nincs forgatókönyvünk... valami ötletbıl indulunk ki, és követjük az események
természetes menetét mindaddig, míg hajszába nem torkollik, mert a mi bohózataink
lényege az üldözés.
Ez épületes módszer volt, csak hát én utáltam a kergetızést. Elhomályosítja az ember
egyéniségét; bár szinte semmit sem értettem a filmezéshez, bizonyos voltam abban, hogy
az egyéniségnél semmi sem fontosabb.
Az elsı nap jártam a színpadokat, és figyeltem a színészek munkáját. Úgy láttam,
mindnyájan Ford Sterlinget utánozzák. Ez aggasztott, mert az ı stílusa nem felelt meg
nekem. Sterling egy agyonhajszolt hollandust alakított, és végig holland akcentussal
improvizált, ami mulatságos volt ugyan, de persze némafilmrıl lévén szó, céltalan.
Kíváncsi voltam, hogy Sennett vajon mit kíván tılem. Látta, hogyan dolgozom, tudnia
kellett, hogy nem vagyok alkalmas a Ford-féle bohózatban való közremőködésre; én
éppen az ellentétes stílust követtem. Mégis, a mőteremben fogant sztorik és az összes
beállítások szándékosan vagy akaratlanul Sterling számára készültek; még Roscoe
Arbuckle is Sterlinget utánozta.
A stúdió régebben nyilvánvalóan farm lehetett. Mabel Normand öltözıje egy régi
fészerben helyezkedett el; ehhez csatlakozott egy másik helyiség, ahol a statisztériához
tartozó színésznık öltöztek. A fészerrel szemben egy másik épület állt, régebben csőr
lehetett: itt rendezték be a férfi statisztéria és a “Keystone-zsaruk" öltözıjét. A
“Keystone-zsaruk" egyébként nagyrészt kiérdemesült cirkuszi bohócokból és
díjbirkózókból kerültek ki. Nekem a sztáröltözı állt rendelkezésemre, amelyet csak Mack
Sennett, Ford Sterling és Roscoe Arbuckle használt. Ez is csőrforma épület volt, annak
idején talán a lószerszámokat tartották benne. Mabel Normandon kívül még jó néhány
szép lányt láttam a stúdióban. Sajátos és egyedülálló keveréke volt az egész a szépségnek
és otrombaságnak.
Napokig lıdörögtem a mőteremben, egyre kíváncsibban, hogy mikor állok végre
munkába. Idınként összeszaladtam Sennett-tel, de gondterhelten keresztülnézett rajtam.
Az a kényelmetlen érzésem támadt, hogy Sennett úgy véli, hibát követett el
szerzıdtetésemmel, ez az érzés nemigen enyhítette idegeim feszültségét.
A lelkem békéje nap mint nap Sennett-tıl függött. Ha meglátott, és véletlenül
elmosolyodott, mindjárt rózsásabb lett a hangulatom. A társulat többi tagja a várakozás
álláspontjára helyezkedett, de úgy éreztem, néhányuk ugyancsak alkalmatlannak ítélt
Ford Sterling pótlására.
Szombaton Sennett roppant kedvesen szólt hozzám:
– Menjen a fıirodába, és vegye fel a csekkjét! Megmondtam neki, hogy jobban izgat a
csekknél a munkábaállás.
Szóba akartam hozni a Ford Sterling utánzásának kérdését, de ı ezzel a megjegyzéssel
bocsátott utamra:
– Ne aggódjék, annak is eljön az ideje.
Kilenc napja tartott már a tétlenség, és kínos idegesség gyötört. Ford a munka
végeztével gyakran igyekezett megvigasztalni, néha a városba is bevitt a kocsiján,
ilyenkor megálltunk egy kortyra az Alexandria bárnál, ahol összejöttünk Ford barátaival.
Közéjük tartozott Mr. Elmer Ellsworth is, akit elıször ellenszenvesnek és nyersnek
tartottam, mert tréfásan ugratott:
– Úgy hallom, átveszi Ford szerepkörét. Mondja, tényleg tud maga viccelni?
– Szerénységem tiltja – válaszoltam ingerülten. Az ilyen viccelıdés nagyon zavarba
hozott, különösen Ford jelenlétében. De Ford lekötelezı módon a segítségemre sietett
egy megjegyzéssel:
– Nem láttad, hogy játszotta az Empressben a részeget? Nagyon mulatságosán.
– Nos, engem még nem nevettetett meg – szögezte le Ellsworth. Nagy darab,
nehézkes, beteges külsejő ember volt, bánatos, alázatos arckifejezéső, szırtelen képő,
szomorú tekintető, megereszkedett szájú: ha mosolygott, látszott, hogy elöl két foga
hiányzik. Ford fontoskodva súgta oda, hogy Mr. Ellsworth nagy tekintély az irodalomban,
a pénzügyekben és a politikában, egyike a legjobban tájékozott embereknek az
országban, és pompás a humorérzéke. Ennek ellenére se tartottam ıt sokra, és igyekeztem
elkerülni a társaságát. De az egyik este az Alexandria bárban így fordult hozzám:
– Na, kisöreg, még mindig nem fogott hozzá?
– Még nem – nevettem kényszeredetten.
– Persze, ahhoz mulatságosnak kellene lennie.
Mivel elég sokat nyeltem már ettıl az úriembertıl, adagoltam neki egy keveset a saját
orvosságából:
– Hát ha fele olyan mulatságos leszek, mint ahogy maga kinéz, nem lesz hiba.
– Afenét! Szarkasztikus egy ember! Ezért meghívom egy pohárra.
Végre elérkezett a pillanat. Sennett külsı felvételre utazott Mabel Normanddal, a Ford
Sterling társulat is elment, úgyhogy alig maradt valaki a stúdióban. Mr. Henry Lehrman,
Sennett után Keystone második fırendezıje, új filmbe kezdett, és rám egy riporter
szerepét osztotta. Lehrman hiú ember volt, és ugyancsak büszke arra, hogy forgatott már
néhány sikeres, helyzetkomikumon alapuló burleszket; azt szokta mondogatni, neki nincs
szüksége színészegyéniségekre, mert a nevetést kizárólag mechanikus hatásokkal és a
film vágásával éri el.
Nem volt forgatókönyvünk. Úgy terveztük, dokumentumfilmet forgatunk egy újság
készülésérıl, és ebbe néhány bohózati elemet is beleszövünk. Könnyő szalonkabátot,
cilindert viseltem, és óriási macskabajusz díszítette az arcomat. Mikor nekikezdtünk,
észrevettem, hogy Lehrman ötletek után kutat. Minthogy új ember voltam a Keystone
cégnél, ugyancsak igyekeztem, hogy javaslatokkal álljak elı. Ezzel persze ellenérzést
váltottam ki Lehrmanból. Az egyik jelenetben, amikor meginterjúvoltam valamelyik
újság fıszerkesztıjét, minden elképzelhetı geget megjátszottam, sıt, még a többi
szereplınek is ajánlottam néhányat. Bár a filmet három nap alatt megcsináltuk, az volt az
érzésem, hogy néhány egészen sikerült tréfával járultunk hozzá a darabhoz. De amikor
megláttam a kész filmet, azt hittem, megszakad a szívem: a vágó felismerhetetlenné
mészárolta a képsort, belevágott minden egyes mulatságos jelenetem közepébe. Teljesen
elképedtem, nem tudtam elgondolni, miért tették ezt. Henry Lehrman évek múltán
megvallotta, hogy szándékosan csinálta, mert – ahogy kifejezte magát – úgy vélte, hogy
túl sokat akarok tudni.
Egy nappal azután, hogy befejeztem a filmet Lehrmannal, Sennett visszatért a külsı
forgatásról. Ford Sterling dolgozott az egyik színpadon, Arbuckle a másikon; az egész
terem csak úgy nyüzsgött, mind a három társulat egyszerre forgatott. Nem volt semmi
dolgom, utcai ruhát viseltem; odaálltam, ahol Sennett is láthatott. Mabellel egy hotel
elıcsarnokát ábrázoló kulisszát szemlélt, és közben a szivarja végét harapdálta.
– Itt néhány gegre van szükségünk – mondta, és felém fordult. – Vegyen fel valami
tréfás jelmezt. Bármi megteszi.
Fogalmam sem volt, hogy maszkírozzam magam. Nem tetszett az a jelmez, amelyet
sajtótudósítóként viseltem. A ruhatár felé menet mégis elhatároztam, buggyos nadrágban,
hatalmas cipıben, sétapálcával és keménykalapban jelenek meg a színen. Úgy akartam,
hogy a ruhadarabok üssék egymást: a nadrág buggyos, a kabát szők, a kalap kicsiny a
cipı pedig óriási. Még nem tudtam, fiatal legyek-e vagy idısebb, de visszaemlékeztem
arra, hogy Sennett sokkal öregebbnek gondolt, kis bajuszt ragasztottam tehát az orrom
alá, ez – így okoskodtam – öregít majd, anélkül, hogy elrejtené arckifejezésemet.
Sejtelmem sem volt róla, mi lesz az új figura jelleme. De amint beöltöztem, a ruha és
a maszk megéreztette velem, milyen természető emberré öltöztettem át magam. Kezdtem
megismerni, s mire felértem a színpadra, készen állt az új figura. Sennett elé állva
magamra öltöttem a figura jellegzetességeit, fel és alá sétáltam, lengettem a sétapálcámat:
így feszítettem elıtte. Gégék és bohózati ötletek kergetıztek a fejemben.
Mack Sennett sikerének titka a lelkesedése volt. Pompás közönség volt, és szívbıl
nevetett mindenen, amit mulatságosnak ítélt. Most ott állt, és úgy kacagott, hogy egész
teste rázkódott belé. Ez felbátorított, és magyarázkodni kezdtem:
– Tudja, ez a fickó sokoldalú; csavargó, úriember, költı, álmodozó és magányos
ember egy személyben, de mindig regényességre és kalandra vágyik. Szeretné, ha
tudósnak, zenésznek, hercegnek vagy pólójátékosnak néznék. De nem derogál neki, hogy
felszedje a cigarettacsikkeket vagy elvegye egy kisgyerek csokoládéját. És persze, ha a
körülmények úgy kívánják, még egy hölgyet is farba rúg... de csak akkor, ha igazán
dühös!
Ilyen hangnemben folytattam még vagy tíz percig, és Sennet egyfolytában mulatott
rajtam.
– Rendben van – mondta végül –, menjen fel a színpadra, és próbálja meg, mire megy.
Csakúgy, mint a Lehrman-féle film esetében, alig tudtam valamit a sztoriról, azon
kívül, hogy Mabel Normand bonyodalmakba keveredik a férjével és a szeretıjével.
A bohózatban roppant fontos, hogy a színész egységesen viselkedjék; de nem mindig
könnyő a megfelelı egységes magatartást kialakítani. A hotel elıcsarnokában a vendéget
megjátszó szélhámossá lettem, de a valóságban csak csavargó voltam, aki semmi mást
nem akar, csak fedelet a feje fölé. Beléptem, és megbotlottam egy hölgy lábában.
Megfordultam, és bocsánatkérıen megemeltem a kalapomat, visszafordultam, és ismét
megbotlottam, de ezúttal a köpıcsészében; persze fordultam, és kalapot emeltem a
köpıcsésze elıtt. A felvevıgép mögött nevetés harsam.
Egész tömeg győlt körénk, nemcsak a többi társulat szereplıi, akik otthagyták a
jelenetüket, hogy bennünket figyeljenek, de a díszletrendezık, az ácsok és a kellékesek is
odajöttek. Erre büszke lehettem. Mire befejeztük a próbát, az egész hallgatóság nevetett.
Csakhamar feltőnt Ford Sterling feje is, amint átkukucskál a többiek válla felett. Mire
végeztünk, tudtam, beváltam.
A nap végén az öltözıben együtt mostam le a festéket Ford Sterlinggel és Roscoe
Arbuckle-lal. Alig szóltunk valamit, de a levegı villamos feszültséggel volt terhes. Ford
is, Roscoe is kedvelt engem, mégis határozottan éreztem, hogy valami belsı válsággal
kell megküzdeniük.
Maga a jelenet igen hosszú volt; vagy huszonöt méter filmet emésztett fel. Késıbb Mr.
Sennett és Mr. Lehrman azon vitatkozott, meghagyják-e teljes hosszában, mivel az
átlagos bohózati jelenet ritkán haladta meg a három métert.
– Ha mulatságos – kérdeztem –, mit számít az, hogy milyen hosszú?
Végül úgy döntöttek, hogy mind a huszonöt méter benn marad a filmben. Mivel a ruha
ihlette a figura jellemét, még ott elhatároztam, megtartom a jelmezt, bármi történjék is.
Este az egyik statisztával villamosoztam haza. A statiszta így szólt:
– Fiacskám, maga itt valami egészen újba vágott bele; senkin se nevettek még így a
felvételek alatt, még Ford Sterlingen sem... és látnia kellett volna az arcát, amint nézte
magát, az külön tanulmányt érdemelne.
– Reméljük, hogy ugyanolyan mulatságosnak tartanak majd a moziban is –
válaszoltam, hogy leplezzem belsı ujjongásomat.
Mack Sennett tagja volt a Los Angeles-i atlétikai klubnak. Jogában állt ideiglenes
tagsági kártyát adni egy barátjának: engem lepett meg vele. A klub a város
agglegényeinek meg üzletembereinek fıhadiszállása volt, a helyiségei fényőzıek: az elsı
emeleten a hölgyeket tágas ebédlı várta, több szalon és egy koktélbár állt a tagok
rendelkezésére.
Én a legfelsı emeleten az egyik sarokszobát foglaltam el, zongora és könyvtár is volt
benne; szomszédom Mose Hamberger, a város legnagyobb áruházának tulajdonosa.
Akkoriban igazán nagyon kevésbıl meg lehetett élni. Heti tizenkét dollárt fizettem a
szobáért, és ezért az összegért rendelkezésemre állt a klub minden kényelme, a jól
felszerelt tornacsarnok, az uszoda, és igénybe vehettem a valóban kitőnı kiszolgálást is.
Mindent egybevéve, heti hetvenöt dollárból pazar módon éltem, sıt, ha éppen rám került
a sor, egy-egy kör italt is fizethettem, és idınként vacsoravendégeket is hívhattam.
A klubban bajtársi szellem uralkodott, amelyet az elsı világháború kitörése sem zavart
meg. Mindenki úgy vélekedett, hogy a háborúnak hat hónap alatt vége lesz; Lord
Kitchener jövendölését, hogy négy évig is eltart, senki se vette komolyan. Sokan örültek
a hadüzenetnek. Most majd megmutatjuk a németeknek. A háború kimenetele egy percig
sem volt vitás; az angolok és a franciák hat hónap alatt elverik a port a németeken. A
háború még nem tombolt igazában, és a hadszíntér nagyon messze volt Californiától.
Körülbelül ekkoriban kezdett Sennett a szerzıdésem megújítására célozgatni; ismerni
szerette volna a feltételeket. Némileg tisztában voltam népszerőségem nagyságával, de
azt is tudtam, hogy a népszerőség múlandó természető; úgy gondoltam, az eddigi tempó
mellett egy év alatt kiégek, tehát addig kell ütnöm a vasat, amíg meleg.
– Ezer dollárt kérek egy hétre! – mondtam elszántan. Sennett ereiben meghőlt a vér.
– De hiszen még én sem keresek ennyit – vetette ellen.
– Ezt tudom – feleltem –, de nem is a maga kedvéért állnak sorba az emberek a
jegypénztárak elıtt, hanem az enyémért.
– Lehet, hogy így van – érvelt Sennett –, de a mi szervezetünk támogatása nélkül
aligha vinné valamire.
Figyelmeztetett arra, mi történt Ford Sterlinggel.
Ebben igaza volt, Fordnak nem ment valami jól, mióta megvált a Keystone cégtıl.
Megmondtam viszont Sennettnek, hogy nekem semmi másra nincs szükségem a
vígjátékaimhoz, csak egy parkra, egy rendırre és egy csinos lányra. Néhány sikeres
filmemet körülbelül ennyi segédeszközzel készítettem el.
Sennett idıközben táviratozott a társainak, a Kessel és Bauman cégnek, hogy
tanácsukat kérje a szerzıdésem és az igényem kérdésében. Késıbb Sennett új javaslattal
állt elı:
– Figyeljen rám. A mostani szerzıdés még négy hónapra szól. Összetépjük a
szerzıdést, és adunk magának most azonnal ötszáz dollárt, a jövı évben hétszáz dollárt és
a rákövetkezı évben pedig ezerötszáz dollárt, így meglesz a heti ezer dollárja.
– Mack – válaszoltam –, ha megfordítaná a sorrendet és az elsı évben ezerötszázat, a
másodikban hétszázat és harmadikban ötszázat adna, biz' isten elfogadnám az ajánlatát.
– Ez színtiszta ırület – állapította meg Sennett. Így hát az újabb szerzıdés kérdése
lekerült a napirendrıl.
Szerzıdésem már csak egy hónapra kötött Keystone-ékhoz, de még egyetlen más
vállalat sem jelentkezett ajánlattal. Egyre idegesebb lettem; azt hiszem, Sennett tisztában
volt a helyzettel, és ki akarta várni a kedvezı pillanatot. Ha régebben befejeztem egy
filmet, rendszerint odajött hozzám, és tréfásan sürgetett, ugyan kezdjek már bele a
másikba; most már két hete nem dolgoztam, mégis elkerült. Udvariasan, de tartózkodóan
viselkedett.
Ilyen körülmények között sem csüggedtem el. Ha senki sem keres fel ajánlattal, a saját
számlámra dolgozom majd. Miért ne? Optimista voltam, és bíztam magamban. Jól
emlékszem arra a percre, amikor elfogott ez az érzés: igénylılapot töltöttem ki a mőterem
falának támaszkodva.
Sydney számos sikeres filmben szerepelt Keystone-éknál. A The Submarine Pirate
(Tenger alatti kalóz) szerte a világon megdöntött minden rekordot; Sydney számos
trükkfelvétel kigondolásával járult hozzá a film gyártásához. Sikerei láttán felvetettem
neki, társuljon velem, alapítsuk meg saját vállalatunkat.
– Semmi másra nincs szükségünk, csak felvevıgépre és hátsó udvarra – mondtam.
Sydney azonban konzervatív volt. Attól félt, hogy túlságosan nagy kockázatot
vállalunk.
– Aztán meg – főzte tovább gondolatait – semmi kedvem sincs lemondani a
fizetésemrıl, ennyit még soha életemben nem kaptam.
Sydney tehát további egy évre a Keystone cég alkalmazásában maradt.
Valamelyik nap Carl Laemmle a Universal Companytıl felhívott telefonon. Hajlandó
lett volna egy méter filmért negyven centet fizetni és a gyártási költségeket is viselni, de
nem ment bele abba, hogy heti ezer dollár fizetést adjon; így hát semmi sem lett a
dologból.
Egy másik fiatalember, Jess Robbins az Essenay Company megbízottja, azt mondta,
hallotta, hogy tízezer dolláros foglalót kérek a szerzıdés aláírásakor, a továbbiak során
pedig heti ezerkétszázötven dollárt. Meglepett a dolog. Amíg nem tett említést róla, meg
se fordult az eszemben a tízezer dolláros foglaló, de attól a boldog pillanattól kezdve az
ötlet ugyancsak gyökeret vert a fejemben.
Még aznap este meghívtam Robbinst vacsorára, és hagytam, hadd beszéljen. Azt
mondta, egyenesen Mr. G. M. Andersontól jön. Ez az úr, közismert nevén Billy Bronco,
az Essenay Companyben bizonyos Mr. George K. Spoornak a társa. Mr. Anderson heti
ezerkétszázötven dollár gázsit ajánlott, de Robbins a foglalóra vonatkozólag nem tudott
semmi bizonyosat. Vállat vontam.
– Ez a bökkenı a többiekkel is – állapítottam meg. – Mind óriási ajánlatokkal állnak
elı, csak a készpénzt nem hajlandó senki elıvenni a zsebébıl.
Késıbb Robbins telefonált Andersonnak San Franciscóba, hogy rendben lenne a
dolog, csak ragaszkodom a tízezer dollár lefizetéséhez. Ragyogó képpel jött vissza az
asztalhoz.
– Áll az alku – mondta –, és holnap a tízezer dollárját is megkapja. A lehetı legjobb
kedvem kerekedett. Túl szépen hangzott mindez, semhogy igaz lehessen. Sajnos, nem is
volt az; Robbins másnap csak hatszáz dollárra szóló csekket adott át azzal a
magyarázattal, hogy Mr. Andersen személyesen jön át Los Angelesbe, és akkor rendezi a
tízezer dollár ügyét. Anderson meg is jött, igen lelkesedett a megállapodásunkért,
mindent meg is ígért, csak éppen a tízezer dollárt nem fizette ki.
– A társam, Mr. Spoor, elintézi ezt az ügyet, mihelyt Chicagóba érünk.
A gyanakvásom persze felébredt; de igyekeztem aggályaimat elhessegetni. Még két
hétig kellett Keystone-éknál dolgoznom. Nagy megerıltetésembe került, hogy utolsó
filmemet, a Chaplin, az ısember-t befejezzem, mert ennyi üzleti ajánlat boldog
várományosaként, nehéz volt a filmre összpontosítanom. Végül mégiscsak elkészült a
film.
XI
Nehezemre esett otthagyni Keystone-ékat, mert nagyon megszerettem Sennettet és a
többieket is. Nem búcsúztam el senkitıl, ehhez nem volt erım. Minden kegyetlenül
egyszerően történt. Szombat este befejeztem a vágást, és hétfı reggel már utaztam is Mr.
Andersonnal San Franciscóba, ahol új zöld Mercedes kocsija várt ránk. Csak azért
szakítottuk meg utunkat, hogy a St. Francis szállóban megebédeljünk, aztán mentünk
tovább Nilesba, Andersen saját kis mőtermébe. Bronco Billy itt forgatta vadnyugati
filmjeit az Essenay Company részére (az Essenay szó Spoor és Anderson neveinek
kezdıbetőibıl összeállított rövidítés).
Niles a vasútvonal mellett feküdt, San Franciscótól egy órányi útra. Kisváros,
négyszáz lakossal, akik fıleg lucernatermesztéssel és állattenyésztéssel foglalkoztak. A
mőterem mintegy négy mérföldnyire feküdt a várostól, egy kopár mezı közepén.
Elszorult a szívem, mikor megláttam, mert lehangolóbb helyet elképzelni se lehet. A
mőterem teteje üvegbıl készült; nyáron rettenetes meleg lehetett. Anderson azt állította,
hogy a chicagói mőtermek inkább megfelelnek majd az ízlésemnek, és jobban fel is
vannak szerelve vígjátékok forgatására. Csak egy óráig maradtunk Nilesban, azt is csak
azért, hogy Anderson megbeszéljen valamilyen ügyet a stábjával. Ezután mindketten
visszamentünk San Franciscóba, és felszálltunk a chicagói gyorsra.
Megkedveltem Andersont; különös báj áradt belıle. A vonatban úgy gondoskodott
rólam, mintha a bátyám lett volna; a különbözı állomásokon képes újságokat és
édességet vásárolt. Tartózkodóan viselkedett, és keveset beszélt; negyven év körül
járhatott, és mikor az üzletre fordult a szó, nagyvonalúan csak ennyit jegyzett meg:
– Ne aggódjék emiatt. Minden rendben lesz.
Rossz társalgó volt, gyakran elmerengett. Mindazonáltal úgy éreztem, alapjában véve
igen ravasz ember.
Az úton érdekes élményben volt részünk. Három másik ember is utazott a vonaton.
Elıször az étkezıkocsiban vettük észre ıket. Kettı szemmel láthatóan jómódú lehetett, a
harmadik azonban sehogy se illett hozzájuk, közönséges, faragatlan fickónak látszott.
Különös módon együtt ebédeltek. Találgattuk, hogy a két tisztességes megjelenéső talán
mérnök, a szánalmas külsejő harmadik pedig munkás, aki a durva munkát végzi. Mikor
visszamentünk az étkezıkocsiból a fülkébe, egyikük odajött hozzánk, és bemutatkozott.
Azt mondta, ı a St. Louis-i seriff, és felismerte Bronco Billyt. Egy bőnözıt kísérnek
vissza a San Quentin-i börtönbıl St. Louisba, ahol majd felakasztják. Mivel nem
hagyhatják magára a foglyot, van-e kifogásunk azellen, hogy átmenjünk az ı fülkéjébe, és
megismerkedjünk a kerületi ügyésszel?
– Gondoltam, talán érdeklik Önöket a körülmények – mondta a seriff bizalmasan. –
Ennek a fickónak már volt egy és más a rovásán, mikor aztán St. Louisban a rendır
letartóztatta, azt kérte, engedjék fel a szobájába, hogy néhány ruhát kivehessen a
poggyászából; kotorászott a bıröndjében, de hirtelen hátraperdült, és agyonlıtte a
rendırt, majd átszökött Californiába, ahol rabláson csípték, és három évre ítélték.
Szabadulásakor már vártunk rá a kerületi ügyésszel. Teljesen világos az eset: fel fogjuk
akasztani – fejezte be mondókáját, és önelégülten nézett körül.
Átmentünk a fülkéjükbe. A seriff, joviális, köpcös ember, folyton mosolygott, és a
szemével pajkosán hunyorgott. A kerületi ügyész már ünnepélyesebb arcot vágott.
– Foglaljanak helyet – mondta a seriff, és bemutatott a barátjának. Aztán a fogoly felé
intett: – Ez pedig Hank. Visszavisszük St. Louisba, ahol egy kicsit szorulni fog a kapca.
Hank gunyorosan mosolygott, de nem tett észrevételt. Jól megtermett, kétméteres
ember volt, ötven felé járhatott. Kezet rázott Andersonnal, és így szólt:
– Sokszor láttam magát, Bronco Billy, isten uccse, ahogy maga kezeli azokat a
pisztolyokat meg elintézi az útonállókat, annál jobbat életemben nem láttam.
Hank azt mondta, szinte semmit se tud rólam; három évig ült San Quentinben –
ilyenkor odakint sok olyasmi történik, amirıl nem tud az ember, mondta.
Bár mindnyájan igyekeztünk jókedvet mutatni, nehezen viseltük el a rejtett
feszültséget. Fogalmam sem volt, mit mondjak, ezért csak vigyorogtam a seriff
megjegyzésein.
– Ronda egy világ ez – mondta Bronco Billy.
– Stimmel – felelte a seriff –, de mi azt akarjuk, hogy kevésbé legyen ronda. Hank
tudja ezt a legjobban.
– Világos – helyeselt Hank érdesen. A seriff moralizálni kezdett.
– Ez az, amit rögtön megmondtam Hanknek, amint kilépett a San Quentin kapuján.
Közöltem vele, ha ı se mókázik, mi se mókázunk. Nem kell itt bilincs meg efféle vacak.
Elég lesz a lábvas is.
– Lábvas? Az meg mi? – kérdeztem.
– Még nem látott olyat? – érdeklıdött a seriff. – Hank, húzd fel a nadrágod szárát.
Hank felhúzta a nadrágszárát: a bokájára egy nikkelezett, öt hüvelyk széles és három
hüvelyk vastag abroncs feszült, vagy negyven fontot nyomhatott. Erre a beszélgetés a
legújabb típusú lábvasakra fordult. A seriff elmagyarázta, hogy ezt a típust belülrıl
gumival bélelték, így kényelmesebb a fogolynak.
– Ezzel is alszik? – érdeklıdtem tovább.
– Hát az attól függ – válaszolta a seriff, és szeme sarkából Hankre nézett.
Hank zordan és kiismerhetetlenül mosolygott.
Vacsoráig a fülkéjükben maradtunk, késıbb arra terelıdött a szó, miképpen sikerült
Hanket ismét kézre keríteni. A seriff elmesélte, hogy a börtönök közötti tájékoztatás-
csere keretében rendszeresen kapnak fényképeket és ujjlenyomatokat; ezekbıl jutottak
arra a következtetésre, hogy Hank az ı emberük, így aztán a San Quentin börtön kapuja
elıtt várakoztak azon a napon, amikor Hank szabadult.
– Na persze – folytatta a seriff, és kicsiny szeme megint Hankre szegezıdött –, az utca
túlsó oldalán vártunk rá.
Végighúzta a mutatóujját az orra mentén, csúfondárosan Hankre mutatott, és ördögi
mosollyal lassan tagolta:
– Azt – hiszem – ez – a – mi – emberünk!
Anderson is, én is lenyőgözve hallgattuk a seriff elbeszélését.
– Aztán megállapodtunk. Ha ı is rendesen viselkedik, mi is rendesen viselkedünk.
Elvittük reggelizni, kapott kalácsot és sonkás tojást. Most meg itt van, és az elsı
osztályon utazik. Kellemesebb ez így, mintha bilinccsel meg láncokkal
gorombáskodnánk.
Hank elhúzta a száját, és mosolyogva megjegyezte:
– Kifogást emelhettem volna a kiadatásom ellen, ha akartam volna.
A seriff ridegen mérte végig.
– Az nem sokat segített volna rajtad, Hank – mondta lassan. – Legföljebb egy kis
késedelmet okozott volna. Nem jobb elsı osztályú kényelemben utazni?
– Jobbnak jobb – bökte ki Hank.
Lassan közeledtünk Hank rendeltetési helyéhez, és ekkor Hank szinte szeretettel
emlékezett meg a St. Louis-i börtönrıl. Nagyon tetszett neki, hogy fogolytársait rendkívül
foglalkoztatja a pere és a hamarosan várható tárgyalás.
– Csak azt nem tudom, hogy fognak velem bánni azok a gorillák, ha majd a bíróság
elé állítanak! Attól félek, elveszik az összes dohányomat meg cigarettámat.
A seriff és az ügyész viszonyát Hankhez olyasféle vonzódás jellemezte, aminıt a
torreádor érez a leszúrásra kiszemelt bika iránt. December utolsó napján szálltak ki a
vonatból; búcsúzóul a seriff és az ügyész boldog új évet kívánt. Kezet ráztunk Hankkel is,
aki komoran megjegyezte, hogy minden jónak vége szakad egyszer. Nemigen találtunk
megfelelı búcsúszavakat. Kegyetlen és gyáva bőntettet követett el, mégis szinte
önkéntelenül sok szerencsét kívántam neki, ahogy súlyos lábaival elsántikált a vonat
mellıl. Késıbb megtudtuk, hogy felakasztották.
A másik:
A harmadik:
Megjött!
A másik rovatcím:
Charlie bujdosik!
XII
A magányosság visszataszító. A szomorúság bonyolult légköre veszi körül, amitıl az
ember nem képes vonzalmat, érdeklıdést kelteni; kicsit szégyenkezünk miatta. De többé-
kevésbé mindenki szeret beszélni róla. Nekem különösen nagy csalódást jelentett a
magány, mert minden tulajdonságom megvolt, ami képessé tesz barátok szerzésére:
fiatal, gazdag és ünnepelt voltam, mégis egyedül, tanácstalanul bolyongtam New
Yorkban. Egyszer a Fifth Avenue-n sétáltam, és összeszaladtam a gyönyörő Josie
Collinsszal, az angol operettcsillaggal.
– Ó – mondta kedvesen –, mit csinál itt teljesen egyedül? – Úgy éreztem magam,
mintha valami apró vétségen kapott volna. Mosolyogva válaszoltam, éppen ebédelni
megyek, és találkozom néhány barátommal; persze szerettem volna neki megmondani az
igazat: hogy magányos vagyok, és remek lenne, ha velem ebédelhetne, de a félénkségem
megakadályozott ebben.
Aznap délután a Metropolitan Opera környékén csavarogtam, és beleütköztem
Maurice Guestbe, David Belasco vejébe. Maurice-t még Los Angelesbıl ismertem.
Jegyüzérként kezdte, az elsı New York-i tartózkodásom idején ugyancsak virágzó
foglalkozás volt. (Az üzér felvásárolta a legjobb jegyeket, majd a színház elıtt felárral
árusította.) Maurice színházi vállalkozóként szédületes karriert futott be, produkcióinak
csúcspontja a The Miracle címő látványosság volt, Max Reinhardt rendezésében.
Szlávos, sápadt arcával, hosszúkás szemével, széles, vastag ajkú szájával úgy festett, mint
egy rosszabb kiadású Oscar Wilde. Indulatosan beszélt, az ember valósággal érezte, hogy
le akarja terrorizálni.
– Hol a pokolban mászkáltál mostanáig? – és mielıtt válaszolhattam volna: – A
francba is, miért nem hívtál fel eddig?
Mondtam neki, hogy éppen sétálgatok.
– Mi a fene! Miért sétálsz te egyedül? Hová mész?
– Sehova – válaszoltam alázatosan. – Egy csepp friss levegıt szippantanék.
– Gyere – mondta, arrafelé fordított, amerre ı ment, és úgy belém karolt, hogy hiába is
próbálkoztam volna a szökéssel. – Bemutatlak a jobb embereknek, akikkel össze kell
járnod!
– Hova megyünk? – kérdeztem félénken.
– Bemutatlak a barátomnak, Carusónak – hangzott a válasz. Hiába tiltakoztam.
– A Carmen-t adják ma Carusóval és Geraldine Farrarral.
– De én...
– Krisztus szerelmére, be ne gyulladj! Caruso remek fickó, egyszerő és emberi, mint
te. Odalesz, hogy megismerhet, majd lerajzol, meg minden.
Igyekeztem megmagyarázni neki, hogy sétálni szeretnék, és friss levegıt szívni.
– Ez jobbat tesz neked, mint a friss levegı!
Azon vettem észre magam, hogy végigvonszol a Metropolitan Opera elıcsarnokán, és
a fıbejáraton át két üres székhez vezet.
– Ülj le – suttogta Guest. – A szünetben visszajövök. Visszasétált a bejárón, és már el
is tőnt.
Már többször hallottam a Carmen zenéjét, de most valahogy nem ismertem rá.
Belepillantottam a mősorba: a szerdai napra a Carmen-t hirdették. Már egy másik áriába
kezdtek, ezt mintha már hallottam volna, de mintha a Rigoletto elıadásán. Nem ismertem
ki magam. Két perccel a felvonás vége elıtt Guest visszasompolygott mellém, a helyére.
– Ez a Carmen? – suttogtam.
– Igen – válaszolta. – Nincs mősorod? Kikapta a kezembıl.
– Igen – suttogta. – Caruso és Geraldine Farrar, szerda, elıadás, Carmen, itt áll!
A függöny lement, és Guest végighurcolt a székek között a színpad mögé vezetı
oldalsó bejárathoz.
Bebugyolált cipıben emberek tologatták a díszleteket; folyton útban voltam. Minden
mint egy zavaros álomban. A zőrzavar fölé magas, karcsú, ünnepélyes és szigorú, hegyes
szakállú férfiú tornyosodon, aki olyan szemmel méregetett a magasból, mint egy véreb. A
színpad közepén állt, és aggodalmasan figyelte, ahogy a díszleteket ide-oda hurcolták
körülötte.
– Hogy van az én kitőnı Signor Gatti-Casazza barátom? – kérdezte Maurice Guest,
kezét nyújtva.
Gatti-Casazza megrázta, lekicsinylı kézmozdulatot tett, és morgott valamit.
Guest hozzám fordult.
– Igazad van, nem a Carmen megy, hanem a Rigoletto. Geraldine Farrar az utolsó
percben telefonált, megfázott. Ez Charlie Chaplin – folytatta Guest. – Körbeviszem itt, és
megismertetném Carusóval, talán jobb kedvre hangolja. Jöjjön velünk. – De Gatti-
Casazza csak rázta a fejét gyászosan.
– Hol az öltözıje? Gatti-Casazza az ügyelıt hívta.
– İ majd megmutatja.
Ösztönöm azt súgta, ne bolygassuk most Carusót; meg is mondtam ezt Guestnek.
– Ne butáskodj – válaszolta.
A folyosón eltapogatóztunk Caruso öltözıjéig.
– Valaki eloltotta a villanyt – mondta az ügyelı. – Egy pillanat, és megtalálom a
kapcsolót.
– Ide figyelj – szólalt meg Guest –, engem már várnak, már rohannom is kell.
– Csak nem mész el? – kérdeztem gyorsan.
– Minden rendben lesz.
Még mielıtt válaszolhattam volna, már el is tőnt, és otthagyott a vaksötétben. Az
ügyelı gyufát gyújtott. – Itt is vagyunk – mondta, és halkan kopogtatott az ajtón. Bentrıl
robbanásszerő olasz szózuhatag harsant.
Az én barátom olaszul válaszolt, és a mondókája végén Charlie Chaplint említette.
Újabb robbanás dörrent az öltözıbıl.
– Hallgasson – suttogtam –, majd máskor.
– Nem, nem – tiltakozott az ügyelı; megbízták valamivel, hát a végére akart járni. Az
ajtó résnyire kinyílt, és az öltöztetı kikémlelt a sötétbe. Az én barátom sértett hangon
magyarázta, hogy ki is vagyok.
– Ó – mondta az öltöztetı, és újra becsukta az ajtót, de kisvártatva ismét kinyitotta:
– Tessék befáradni!
Ez a kis gyızelem lelkesedést öntött a barátomba. Beléptünk. Caruso háttal felénk ült
az öltözıasztalnál, és a bajuszát nyírta.
– Ó, signor – szólt vidáman a barátom. – Nagyon nagy örömömre szolgál, hogy
bemutathatom önnek a film Carusóját, Mr. Charlie Chaplint.
Caruso bólintott egyet a tükörbe, és tovább nyirbálta a bajuszát. Késıbb
feltápászkodott, övét csatolta, és közben végigmért:
– Nagy sikere van, mi? Rengeteg pénzt keres.
– Igen – mosolyogtam.
– Maga nagyon boldog ember lehet.
– Igen, valóban – pillantottam az ügyelıre.
– Nahát – mondta Caruso vidáman, jelezve, hogy ideje elköszönni. Felálltam, és
Carusóra mosolyogtam.
– Nem szeretném elmulasztani a torreádor-jelenetet.
– Az a Carmen, ez pedig a Rigoletto – közölte, és megrázta a kezemet.
– Ja, persze, hogyne, hogyne! Haha!
*
Magamba szívtam már New Yorkból annyit, amennyit az adott körülmények között
egyáltalában lehetett, és úgy gondoltam, ideje elutazni, mielıtt túlságosan eltelek a
hiúság vásárának élvezetével. Ráadásul nagyon szerettem volna már új szerzıdésem
szerint nekilátni a munkának.
Los Angelesben a Fifth Street és a Main Street sarkán álló Alexandria szállóban
vettem ki szobát. Ez volt a legnagyképőbb szálloda a városban. Díszes rokokó stílusban
épült: az elıcsarnokát márványoszlopok és kristály kandeláberek ékesítették; az
elıcsarnok közepét foglalta el a legendás “egymillió dolláros szınyeg", amelyhez
annyiszor zarándokolt már filmfelvevıgép – tréfás elnevezése annak is szólt, hogy a
mindentudók és akarnokok csillagászati számokkal dobálózva álldogáltak rajta.
Abrahamson mégis vagyont szerzett ezen a szınyegen, mert olcsón hozott forgalomba
állami jogú filmeket, amelyeket bérelt mőteremben, állástalan színészekkel, csekély
ráfordítással készített. Ezeket a filmeket a “szegények utcája" produkcióinak hívták. A
néhai Harry Cohn, a Columbia Pictures elnöke is a szegények utcájában kezdte.
Abrahamson realista volt, aki beismerte, hogy nem a mővészet, hanem a pénz érdekli.
Otromba idegen kiejtéssel beszélt; filmrendezés közben a következı utasításokat adta a
hısnıjének:
– Nos, jöjjön be a hátsó felén (értsd hátulról). – Most a tükörhöz lép, és belepillant. Ó!
hát nem vagyok csinos! Most hat méterre valót majomkodjon körbe (értsd: hat méter
filmet töltsön ki némajátékkal). – A hısnı rendszerint dús keblő fiatal lány volt, laza
kivágott ruhában, amely mély bepillantást engedett rejtelmes tájékokra. Rendszerint
szembefordította a lányt a felvevıgéppel, és lehajoltatta, hogy a cipızsinórját megkösse,
bölcsıt ringasson vagy kutyát simogasson. Abrahamson kétmillió dollárt keresett ezzel a
módszerrel, aztán bölcsen visszavonult.
Az egymillió dolláros szınyeg vonzotta ide Sid Graumant San Franciscóból, hogy
lekösse Los Angeles-i filmszínházainak egymillió dolláros építkezéseit. Ahogy
gazdagodott a város, úgy gazdagodott Sid. Jó érzéke volt a bizarr hírveréshez: egyszer
egész Los Angelest felkavarta azzal, hogy két taxit száguldoztatott a városban, amelyek
utasai vaktölténnyel lövöldöztek egymásra. A taxik hátán plakát hirdette: A vasember
Grauman egymillió dolláros színházában.
Valósággal feltalálta a talmi fogásokat. Egyik ilyen képtelen ötlete az volt, hogy
rávette a hollywoodi sztárokat, nyomják bele a kezüket és a lábukat a nedves cementbe a
Kínai színház elıtt; a sztárok valamilyen oknál fogva eleget tettek a kívánságának. Idıvel
majdnem olyan megtisztelı lett ez a felszólítás, mint az Oscar-díj odaítélése.
Megérkezésem elsı napján az Alexandria szálló portása átadta Miss Maude Fealy, a
híres színésznı, Sir Henry Irving és William Gillette partnernıje levelét, amelyben
meghívott, hogy vegyek részt a Pavlova tiszteletére szerdán a Hollywood szállóban
rendezendı vacsoráján. Természetesen nagyon örültem. Bár még nem találkoztam Miss
Fealyvel, Londonban mindenfelé árusították a róla készült levelezılapokat: nagy
csodálója voltam a szépségének.
A vacsora elıtti napon szóltam a titkárnımnek, érdeklıdjék telefonon, kötelezı-e az
estélyi öltözet?
– Ki beszél? – kérdezte Miss Fealy.
– Mr. Chaplin titkárnıje érdeklıdik a szerdai estéllyel kapcsolatban...
Miss Fealy hangja riadtan csengett.
– Ó, a világért se esti öltözetben – mondta.
Miss Fealy a Hollywood szálló bejáratánál fogadott. Ugyanolyan imádni valóan
viselkedett, mint mindig. Legalább félórát üldögéltünk közömbös dolgokról beszélgetve;
lassan kíváncsi lettem, hol késik a többi vendég. Háziasszonyom végül is így szólt:
– Bemenjünk talán vacsorázni? Elképedtem, kettesben étkeztünk.
Miss Fealy rendkívül vonzóan viselkedett ugyan, de roppant tartózkodóan is; amint
vele szemben ültem az asztalnál, azon gondolkoztam, ugyan mi lehetett az indítéka ennek
az édes kettesnek. Betyár és méltatlan gondolatok kergetıztek a fejemben – de Miss
Fealy túlságosan finomnak látszott az efféle illetlen feltételezéshez. Mégis kinyújtottam a
csápjaimat, hogy kiderítsem, mit is várnak tılem.
– Igazán remek dolog – mondtam túláradó érzéssel –, hogy így kettesben vacsorázunk!
Nyájasan mosolygott.
– Menjünk valahová szórakozni vacsora után – folytattam –, talán bárba, vagy
valahová.
Enyhe rémület suhant át az arcán; habozott.
– Sajnos korán kell lefeküdnöm ma este, mert holnap reggel kezdıdnek a Macbeth
próbái.
Visszahúztam a csápjaimat. Elképedtem. Szerencsére az elsı fogás megérkezett, és
egy percig csendben étkeztünk. Valami nem volt rendben, és ezt mindketten tudtuk. Miss
Fealy kereste a szavakat:
– Attól félek, nagyon unalmas ez az este magának.
– Sıt, csodálatos este – válaszoltam.
– Sajnálom, hogy nem jött el három hónappal elıbb, amikor Pavlova tiszteletére
adtam vacsorát. Tudom, Pavlova jó barátja. De úgy tudom, New Yorkban tartózkodott
akkor.
– Bocsásson meg – mondtam gyorsan, és elıhúztam a zsebembıl a levelét. Akkor
néztem meg elıször a keltezést; átadtam neki a levelet: – Látja – nevettem –, három
hónappal elkéstem!
Los Angelesben 1910 táján már véget ért a nyugati pionírok és iparmágnások
korszaka, de engem a legtöbbje még vendégül látott.
Egyikük, az öreg William A. Clark, többszörös milliomos, vasúti mágnás és rézkirály,
amatır muzsikus is volt; évente 150 000 dollárt adományozott a filharmonikusoknak, és
másodhegedőt játszott a zenekarban.
Death Valley Scottie kísértetiesen festett. A joviális, kövér arcú férfi nagy karimájú
kalapot, piros inget és kezeslábast viselt; egy-egy éjjel több ezer dollárt is elszórt a Spring
Street kocsmáiban és bárjaiban; mulatságokat rögtönzött, százdolláros borravalót
osztogatott a pincéreknek, aztán titokzatos módon eltőnt, hogy egy hónap múlva ismét
elıkerüljön, és újabb mulatozást csapjon. Ez így ment éveken át. Senki se tudta, honnan
van pénze. Volt, aki azt hitte, titkos bányája van Death Valleyben, és igyekeztek a
sarkában maradni, de mindig lerázta ıket, és máig sem tudta meg senki a titkát. A halála
elıtt, 1940ben, hatalmas kastélyt építtetett Death Valleyben, a sivatag közepén. A
fantasztikus épület többe került félmillió dollárnál. Az épület most is áll, málladozik a
napsütésben.
A pasadenai Mrs. Craney-Gatt vagyona negyven millió dollárra rúgott. Lelkes
szocialista lévén sok anarchista, szocialista és I. W. W.-tag (Nemzetközi
Munkásszövetség) bírósági védelmét fedezte.
Glenn Curtiss akkoriban mőrepülıként Sennettnél dolgozott, és lázasan győjtötte
annak a repülıgépgyárnak a megalapításához szükséges tıkét, amelybıl mára a hatalmas
Curtiss-mővek lettek.
A. P. Giannini két kis bankot vezetett, amelyekbıl késıbb az Egyesült Államok
legnagyobb pénzintézete, a Bank of America lett.
Howard Hughes az apjától, a modern olajfúrók feltalálójától hatalmas vagyont
örökölt. Howard a repülıgépiparban megsokszorozta millióit; különc ember volt, aki
nagy ipari üzemeit harmadosztályú szállodai szobából, telefonon igazgatta; személyesen
ritkán bukkant elı. Belekóstolt a filmiparba is, és jelentıs sikert ért el például Hell's
Angels (A pokol angyalai) címő filmmel, fıszerepben a néhai Jean Harlow-val.
Akkoriban rendszeresen szórakoztam azzal, hogy megtekintettem Vernonban Jack
Doyle péntek esti ökölvívó mérkızéseit; hétfı este az Orfeum Színházban megnéztem a
varietémősort; csütörtökön a Morosco Színház állandó társulatának elıadását látogattam;
végül mikor tehettem, zenét hallgattam a Clune koncertteremben.
XIII
Sok illusztris vendég érkezett a stúdióba ebben az idıben: Melba, Leopold Godowsky
és Paderewski, Nizsinszkij és Pavlova.
Paderewskit nagyon vonzó embernek találtam, de valami burzsoá vonás,
méltóságának túlbecsülése jellemezte. Feltőnt nekem hosszú haja, szigorú, lógó bajusza
és az alsó ajka alatti kis szırpamacs, amelyet a misztikus hiúság valamilyen
megnyilvánulásának tartottam. Mindig szerettem volna, ha a koncertjein, a tompított
fényő elıadóteremben, a sejtelmes és tiszteletet keltı légkörben valaki kirántaná alóla a
zongoraszéket, mikor éppen leülni készül. A háború alatt New Yorkban, a Ritz szállóban
találkoztam vele; lelkesen köszöntöttem, és érdeklıdtem, ad-e hangversenyt? Fıpapi
méltósággal felelte:
– Nem játszom hangversenyteremben, mikor hazám szolgálatában állok.
Paderewski Lengyelország miniszterelnöke lett, de én egyetértettem Clemenceau-val,
aki a szerencsétlen versailles-i szerzıdés tárgyalásának egyik ülésén a következı
kérdéssel fordult hozzá:
– Miképpen lehetséges, hogy olyan tehetséges mővész, mint ön, odáig süllyed, hogy
politikával foglalkozzék?
Jelentısebb zongoramővésznek tartottam nála Leopold Godowskyt, aki ellentétben
Paderewskivel, egyszerő és jó humorú, mosolygós, kerek arcú ember volt. Los Angeles-i
koncertje után kivett itt egy házat, ahol gyakran felkerestem. Vasárnaponként abban a
kiváltságban volt részem, hogy gyakorlás közben hallgathattam ıt, és tanúja lehettem
szokatlanul kis keze különlegesen könnyed technikájának.
Nizsinszkij az Orosz Balett több tagjával ugyancsak meglátogatott a stúdióban.
Komoly ember, rendkívül szép férfi, kiálló arccsontokkal és szomorú szemmel. Úgy
nézett, mintha polgári ruhába öltözött szerzetes tekintene az emberre. A Csodaforrás-t
forgattuk. A kamera mögé ült, figyelte, hogyan dolgozom ki az egyik jelenetet, amelyet a
magam részérıl mulatságosnak tartottam; de Nizsinszkij még csak el sem mosolyodott.
Hiába nevettek a többiek, Nizsinszkij egyre búsabb képet vágott. Mielıtt elment volna,
kezet ráztunk; fakó hangján közölte, mennyire élvezte munkámat, és megkérdezte,
eljöhet-e újra.
– Természetesen – válaszoltam.
Még két napig ült mozdulatlanul figyelve a mőteremben. A második napon
utasítottam az operatırt, ne tegyen filmet a felvevıgépbe, mert tudtam, hogy Nizsinszkij
gyászos jelenléte úgyis csírájában fojt el minden kísérletet, hogy mulatságos legyek. A
nap végén mégis hízelgıen nyilatkozott a látottakról.
– Az ön vígjátékai balettszerőek, ön valójában táncos – mondta. Még nem láttam az
Orosz Balettet, sıt, mondhatnám: semmilyen balettet. A hét végén meghívtak egyik
elıadásukra. A színházban Gyagilev fogadott – csupa élet, lelkes ember. Elnézést kért,
hogy nem az a mősor megy, amelyrıl úgy vélte, leginkább tetszene nekem.
– Olyan kár, hogy nem az Egy faun délulánjá-t adjuk – mondta. – Azt hiszem, tetszett
volna önnek. – Hirtelen a színpadmesteréhez fordult: – Mondja meg Nizsinszkijnek, hogy
Charlot kedvéért szünet után a Faun kerül színre.
Az elsı balett a Seherezádé volt. Nem állíthatom, hogy tetszett. Túl kuszának találtam
a cselekményt, és túl kevésnek a táncot, Rimszkij-Korszakov zenéje pedig érzésem
szerint önmagát ismételte. A következı szám azonban pas de deux volt Nizsinszkij jel.
Mintha villamos ütés ért volna, alighogy a színre lépett. Kevés zsenit láttam életemben,
de Nizsinszkij az volt. Delejes bővöletet árasztott, istenhez hasonlított, komorsága más
világok hangulatát idézte; minden mozdulata tiszta költészet, minden ugrása menekülés
egy ismeretlen tündérvilágba.
Megkérte Gyagilevet, kísérjen fel az öltözıjébe a szünetben. Nem jött szó az ajkamra.
Hiába tördeli az ember a kezét, nem fejezheti ki egy-két szóban az igaz mővészet iránt
érzett hódolatát. Szótlanul ültem, figyeltem a különös arcot a tükörben, amint rákerült a
Faun maszkja: Nizsinszkij zöld köröket festett az arcára. Esetlenül igyekezett, hogy
társalogjon; lényegtelen kérdéseket tett föl filmjeimrıl, csak egyszótagos válaszokra volt
szükség. A szünet végét jelzı csengı megszólalt, én pedig búcsúztam, hogy visszatérek a
helyemre.
– Ne, ne, még ne – tiltakozott.
Kopogtattak az ajtón:
– Mr. Nizsinszkij, a nyitánynak vége.
Feszengtem a székemen.
– Nincs semmi baj – szólalt meg –, még rengeteg az idı.
Megdöbbentem; nem tudtam elképzelni, miért viselkedik így.
– Nem gondolja, hogy mennem kellene?
– Nem, nem, hadd játsszanak el egy másik nyitányt is.
Gyagilev végül betör az öltözıbe.
– Gyerünk, gyerünk! A közönség már tapsol.
– Csak várjanak szépen, ez itt érdekesebb – mondta Nizsinszkij, és folytatta banális
kérdezısködését.
Zavarban voltam.
– Igazán vissza kell már mennem a helyemre – fejeztem be a látogatást.
Soha senki nem érhetett fel Nizsinszkijhez a Faun délutánjá-ban. Misztikus világ kelt
itt életre, a pásztori báj árnyékában láthatatlan tragikum leselkedett, a földöntúli titkot ı,
a szenvedélyes szomorúság istene tárta fel mozdulataival, és alig néhány mozdulattal,
látható erıfeszítés nélkül.
Hat hónappal késıbb Nizsinszkij elméje elborult. Ennek már azon a délutánon
megmutatkozott az elıjele, amikor várakoztatta a közönséget. Tanúja voltam, miképp
búcsúzott egy érzékeny lélek a háborúmarta brutális valóságtól, és indult az álmai szıtte
másik világba.
Bármely hivatásban vagy mővészetben igen ritka jelenség a valódi magasztosság.
Pavlova egyike volt azoknak a ritka mővészeknek, akit ez jellemzett. Valahányszor
láttam, mindig rendkívül erısen hatott rám. Mővészete maga a ragyogás, mégis légies és
derengı, finom, mint a fehér rózsaszirom. Táncolt, lebegett, mintha nem is volna
nehézségi erı a világon. Lehetett bármilyen vidám és megejtı, abban a pillanatban,
amikor a színre lépett, sírni szerettem volna, mén a tökéletesség tragédiáját testesítette
meg.
Akkor ismertem meg “Pav"-ot, így becézték a barátai, mikor Hollywoodban az
Universal mőteremben filmet készítettek róla; nagyon jó barátságba kerültünk egymással.
Örök kár, hogy a régi filmtechnika felvevıképessége nem tudta rögzíteni táncának lírai
szépségét, és nagy mővészete nem maradhatott fenn a világ számára.
Egy alkalommal az orosz konzulátus ünnepi vacsorát adott tiszteletére; a vacsorára
engem is meghívtak. Nemzetközi társaság győlt össze, és szörnyen szertartásosan
viselkedtek. Vacsora alatt számos beszéd és pohárköszöntı hangzott el, néhány franciául,
a többi oroszul. Ha jól emlékszem, én voltam az egyetlen angol, akit felkértek néhány szó
elmondására. Mielıtt rám került volna a sor, egy professzor orosz nyelven tündöklı
dicshimnuszt zengett Pavlova mővészetérıl. A beszéd csúcspontján a professzor
könnyekben tört ki, odament Pavlovához, és szenvedélyesen megcsókolta. Tudtam, hogy
ezután hiábavaló lenne minden igyekezetem. Felálltam, és kijelentettem, hogy az én
angolságom teljesen alkalmatlan Pavlova mővészete méltó ecsetelésére, és ezért a kínai
nyelvet használom. Kínai halandzsát adtam elı, a végsıkig felajzva magam, ahogy a
professzor is tette, majd Pavlovát még a professzornál is szenvedélyesebben csókoltam
meg, és végül asztalkendıt borítottam mindkettınk fejére, a kendı alatt is folytatva a
csókot. A társaság dılt a nevetéstıl, és a tréfa megtörte az estély ünnepélyességét.
Sarah Bernhardt az Orpheum varietészínházban játszott. Persze már nagyon öreg volt,
és pályafutása vége felé járt, így nem tudok valóságos értékelést adni játékáról. Viszont
Duse is ellátogatott Los Angelesbe, és bármennyire is utolsó pillanatait élte a színpadon,
semmi sem homályosíthatta el zsenialitása ragyogását. Kitőnı olasz társulattal játszott.
Egy jóképő fiatal színész ragyogó alakítással vonta magára a figyelmet, mielıtt Duse a
színre lépett volna. Kíváncsi voltam, miképpen sikerül Dusénak felülmúlni a fiatal
mővész kiváló játékát? Duse balról, a színpad mélyén egy bolthajtásból szinte
észrevétlenül lépett színre. A hatalmas zongora mögött – a zongorán egy nagy kosár fehér
krizantém – megállt, és csendesen rendezgette a virágokat. A nézıtér felmorajlott, és
attól a pillanattól a figyelem már nem a fiatal színészre, hanem Duséra összpontosult.
Duse nem nézett sem a fiatal színészre, sem a többi szereplıre, nyugodtan tovább
rendezte a virágokat, a magával hozott néhány szállal gazdagította a csokrot. Amikor
befejezte, lassan, rézsútosan átvágott a színpadon, leült a kandalló mellett a karosszékbe,
és a tőzbe bámult. Egyszer, egyetlenegyszer pillantott a fiatal színészre, de e tekintet az
emberiség minden bölcsességét és fájdalmát magában hordozta. Ezután tovább figyelt, és
melengette a kezét – gyönyörő, érzékeny kezét.
A fiatalember tüzes szónoklatára higgadtan felelt, és egyre csak a tőzbe bámult.
Beszédét nem a szokásos színpadiasság jellemezte, hangjában tragikus szenvedély
parázslott. Egyetlen szót se értettem, de tudtam, hogy a legnagyobb színésznı játszott e
színen, akit valaha is láttam.
Constance Colliert, Sir Herbert Beerbohm Tree nıi fıszereplıjét a Triangle Film
Company szerzıdtette, hogy Sir Herberttel játssza el a Lady Macbeth-et. Gyerekfejjel
gyakran láttam ıt a His Majesty's Theatre karzatáról, és csodáltam emlékezetes alakítását
a The Eternal City-ben (Az örök város) és Nancy-ként a Twist Olivér-ben. Örömmel
tettem eleget a meghívásnak, mikor a Levy kávéházban üzenetet hoztak, mely szerint
Miss Collier szeretne megismerkedni velem, és kér, fáradjak át az asztalához. E
találkozással kezdıdött életre szóló barátságunk. Melegszívő, jótét lélek volt, és imádta
az életet. Szerette összehozni az embereket. Azt óhajtotta, hogy ismerkedjem meg Sir
Herberttel és egy Douglas Fairbanks nevezető fiatalemberrel, akivel – úgymond – sok a
közös vonásunk.
Sir Herbert az angol színjátszás nagymestere volt, s alighanem a legkifinomultabb
színész, aki egyformán szólt az értelemhez és az érzésekhez. Fagint a Twist Olivér-ben
humorosán és egyben félelmetesen játszotta. Egész kis erıfeszítéssel szinte
elviselhetetlen feszültséget tudott teremteni. Elég volt, ha Vagányt tréfásan, finoman
megbökte a kenyérpirító villával, s máris iszonyatot váltott ki. Tree jellemfelfogása
mindig kiváló volt. Példa erre a nevetséges Svengali; elhitette az emberrel, hogy ilyen
képtelen figura létezhet, és nemcsak humorral, de költészettel is felruházta. A kritikusok
szerint Tree modoros volt; ez igaz, de Tree hatásosan alkalmazta modorosságát. Játéka
hihetetlenül modern volt. A Julius Caesar-t intellektuálisan tolmácsolta. A temetési
jelenetben Marcus Antoniusa nem korbácsolta fel a tömeget a hagyományos
szenvedéllyel, hanem hanyagul, cinikusan és palástolt megvetéssel a fejek fölé a levegıbe
beszélt.
Tizennégy éves koromban gyakran láttam Tree-t nagy szerepeiben, így aztán mikor
Constance kis vacsorát rendezett Sir Herbert és Iris nevő lánya, valamint az én
tiszteletemre, valóban izgatottan vártam az eseményt. Megbeszélés szerint az Alexandria
szállóban, Tree lakosztályában találkoztunk. Szándékosan elkéstem, abban a reményben,
hogy Constance már ott lesz, és feloldja a feszültséget, de amikor Sir Herbert betessékelt
a lakosztályába, más nem volt jelen, csak John Emerson, Sir Herbert filmrendezıje.
– Jöjjön csak, Chaplin – mondta Sir Herbert –, Constance már annyit mesélt magáról!
Miután bemutatta Emersont, megemlítette, hogy néhány jelenetet vesznek át a
Macbeth-bıl. Emerson nemsokára elment, engem meg azonnal torkon ragadott a
félénkség.
– Sajnálom, hogy megvárakoztattam – mondta Sir Herbert, és leült velem szemben
egy karosszékbe. – A boszorkányok jelenetével kapcsolatban beszéltünk meg egy fogást.
– Oh-h-h... – dadogtam.
– Azt hiszem, elég hatásos lenne, ha léggömbökre borított fátylakat lebegtetnénk át a
színen. Mit szól ehhez?
– Oh-h-h... csodálatos!
Sir Herbert elhallgatott, és rám pillantott.
– Magának hihetetlen sikere van, ugye?
– Semmi az egész – motyogtam bocsánatkérıen.
– De hiszen magát mindenütt a világon ismerik! Angliában meg Franciaországban a
katonák még dalokat is énekelnek magáról.
– Valóban? – kérdeztem, és úgy tettem, mintha errıl még sohase hallottam volna.
Megint rám pillantott, de most már kétkedés és csodálkozás tükrözıdött az arcán.
Felállt.
– Constance késik. Felhívom, megkérdezem, mi történhetett. Közben ismerkedjék
meg Iris lányommal – mondta, és elhagyta a szobát.
Megkönnyebbültem, mert azt képzeltem, Iris kislány, akivel a saját színvonalamon
társaloghatok iskoláról és filmrıl. De magas ifjú hölgy lépett a szobába, kezében hosszú
szipkával, és zengı, mély hangon így szólt:
– Hogy van, Mr. Chaplin? Azt hiszem, én vagyok az egyetlen ember a világon, aki
még nem látta önt a vásznon. – Mosolyogva bólintottam.
Rövidre nyírt szıke hajával, fitos orrával és világoskék szemével Irist skandinávnak
nézte volna bárki. Akkoriban tizennyolc éves, igen vonzó lány volt, a kiválasztottak
finom légköre lengte körül, hiszen már tizenöt éves korában kiadták egy verseskötetét.
– Constance olyan sokat beszélt magáról – szıtte tovább a szót. Ismét mosolyogtam,
és ismét bólintottam.
Késıbb Sir Herbert visszatért azzal a hírrel, hogy Constance nem jön el, mert a
jelmezpróba elhúzódott; nélküle kell vacsoráznunk.
Jóságos isten! De kínos estém lesz ezekkel az idegenekkel! Ez a vigasztalan gondolat
járt a fejemben, míg szótlanul elhagytuk a szobát, szótlanul beléptünk a liftbe, szótlanul
bevonultunk az ebédlıbe, és ugyancsak szótlanul asztalhoz ültünk, mintha éppen
temetésrıl érkeztünk volna.
Szegény Sir Herbert és Iris mindent elkövetett, hogy meginduljon a társalgás. Csak
jönne már a vacsora, az evéssel talán szőnne bennem ez a szörnyő feszültség... Apa és
lánya egymással beszélgetett; szó került Dél-Franciaországról, Rómáról, Salzburgról –
jártam-e valaha arra? Láttam-e Max Reinhardt valamelyik rendezését?
Bocsánatkérın ráztam a fejem.
Tree most alaposan szemügyre vett.
– Tudja-e, hogy magának utaznia kellene?
Megmondtam neki, hogy erre nemigen van idım, és ekkor végre magamhoz tértem:
– Kedves Sir Herbert, olyan hirtelen jött a sikerem, még nem volt idım megemészteni.
De tizennégy éves koromban láttam önt a Svengali, Fagin, Antonius és Falstaff
szerepében, volt úgy, hogy egymás után többször is: azóta mindig ön volt az
eszményképem. Sohasem gondoltam úgy önre, mint aki a színpadon kívül is létezik. Ön
legenda volt. És teljesen megrendültem, hogy ma este önnel vacsorázhatom Los
Angelesben.
Tree meghatódott.
– Valóban? – majd megismételte: – Valóban? – Ezzel az estével vette kezdetét jó
barátságunk. Idınként rám csöngetett, és akkor Iris, Sir Herbert meg én elmentünk
hármasban vacsorázni. Néha Constance is velünk tartott; ilyenkor a Victor Hugo
Kávéházban elábrándoztunk a kávénk mellett, és hallgattuk az érzelmes, halk
szalonzenét.
XIV
A Mutuallal kötött szerzıdés lejártakor mindjárt szerettem volna megkezdeni a
munkát a First Nationalnél, de nem volt mőtermünk. Úgy határoztam tehát, telket veszek
Hollywoodban, és építek egyet magamnak. Az ingatlan a Sunset és a La Brea sarkán
feküdt, és egy nagyon szép tízszobás ház is emelkedett rajta; öt hektárnyi területén
citrom-, narancs- és barackfák tömege nıtt. Tökéletesen felszerelt telepet létesítettünk
elıhívó-laboratóriummal, vágószobákkal és hivatali helyiségekkel.
Míg folyt az építkezés, egyhónapos pihenıre Honoluluba utaztam Edna Purviance-
szal. Hawaii gyönyörő sziget volt akkoriban. Mégsem bírtam volna még a gondolatát
sem, hogy ezen a szigeten, a szárazföldtıl kétezer mérföldre éljek; a káprázatos szépség,
ananászligetek, délszaki gyümölcsök és virágok özöne ellenére is örültem, mikor hazafelé
indultunk, mert már úgy éreztem magam, mintha egy liliom belsejébe börtönöztek volna
be.
Nem történhetett másképp: egy olyan szép lány közelsége, mint Edna Purviance, nem
maradhatott hatástalan a szívemre. Mikor elıször költöztünk Los Angelesbe, Edna az
Atlétikai Klub környéken bérelt lakást, és jóformán minden este vendégül láttam
vacsorára a klubban. Kölcsönösen komolyan vettük egymást, és a lelkem melyén ügy
képzeltem, hogy egyszer maid összeházasodunk, de bizonyos fenntartásaim voltak
Ednával kapcsolatban. Nem voltam biztos benne, és következésképpen magamban sem
lehettem biztos.
1916-ban elválaszthatatlanok voltunk, és együtt jártunk a Vörös Kereszt által rendezett
ünnepségekre és estélyekre. Ilyen alkalmakkor Edna mindig féltékenykedett, és ezt
gyengéden, de egyben alattomosan hozta a tudomásomra. Ha valaki feltőnıen sokat
foglalkozott velem, Edna eltőnt, de csakhamar megjött az üzenet, elájult, és engem hívat;
persze rögtön szót fogadtam, és az est hátralevı részét vele töltöttem. Egyszer egy csinos
hölgy a tiszteletemre kerti mulatságot rendezett, és a társaság egyik szépségétıl a másikig
hurcolt, majd egybenyílóba vezetett. Máris jött az üzenet, Edna elájult. Hízelgett nekem,
hogy egy ilyen szép nı mindig engem szólít, valahányszor visszanyeri eszméletét, de a
megszokással kissé terhes lett ez a praktika
A kibontakozás Fanny Ward estélyén adódott, ahol valósággal seregszemlét tartottak a
csinos lányok és jóképő fiatalemberek. Edna megint elájult, és mikor jobban lett, Thomas
Meighan, a Paramount szép szál fıszereplıje iránt érdeklıdött. Az este folyamán mit sem
tudtam errıl, csak másnap mondta el Fanny Ward. Ismerte Edna iránt táplált érzéseimet,
és nem engedte, hogy a bolondját járassák velem.
Nem hittem a fülemnek. A büszkeségemet sértették meg; magamon kívül voltam a
dühtıl. Ha a dolog igaznak bizonyul, vége a kapcsolatunknak. Mégsem tudtam Ednáról
ilyen egyszerően lemondani. Egy csapásra üres lett volna az életem nélküle. Rám törtek
az emlékek, egyszeriben felfogtam, mit jelentünk egymásnak.
Az eset másnapján nem tudtam dolgozni. Délután azzal a szándékkal hívtam fel
telefonon magyarázatért Ednát, hogy dühöngök, és lármát csapok. De alaptermészetem
gyızött, és gunyorosan viselkedtem. Még könnyedén tréfálkoztam is az eseten.
– Úgy hallom, rossz név csúszott ki a szádon Fanny Ward estélyén; talán bizony
romlik az emlékezeted?
Nevetett, de kissé zavartan.
– Mirıl beszélsz? – kérdezte.
Reméltem, hogy körömszakadtáig tagadni fog. De okosan viselkedett: megkérdezte, ki
mesélte nekem ezt az ostobaságot.
– Mit számít az, ki mondta el nekem? Csak azt hittem, többet jelentek neked, semhogy
nyilvánosan lejárass.
Edna nagyon nyugodtan viselkedett, és megmaradt amellett, hogy vaskos hazugsággal
traktáltak.
Szerettem volna megbántani, ezért közömbösséget színleltem.
– Semmi szükség kifogásokat keresned velem szemben – mondtam. – Azt tehetsz,
amit akarsz. Nem vagy a feleségem; amíg lelkiismeretesen végzed a munkádat, más nem
számít.
Ezzel Edna lekötelezı módon egyetértett: ı se szerette volna, ha közös munkánkat
bármi megzavarja. Közölte, hogy mindenkor jó barátok maradhatunk, amitıl persze még
sokkal nyomorultabbal éreztem magam.
Vagy egy óra hosszat beszéltem vele telefonon, zaklatott és felkavart idegállapotban;
kerestem az alkalmat a kibékülésre. Ahogy az ilyenkor történni szokott, szenvedélyes
érdeklıdésem újra fellángolt, és a beszélgetés úgy ért véget, hogy a helyzet
megbeszélésének ürügyén kértem, este vacsorázzék velem.
Edna habozott, én meg makacskodtam, sıt: kérleltem és könyörögtem, félrevetve
minden büszkeséget és megfontolást. Nagy nehezen beleegyezett... Este Edna rántottat
sütött, azt ettük vacsorára a lakásán.
Valamennyire összebékültünk; izgalmam némileg csillapodott. Ha más nem, de a
munka már ment másnap. Valami halvány aggodalom és önvád azonban maradt bennem.
Szemrehányást tettem magamnak, hogy néha elhanyagoltam Ednát. Megoldhatatlan
probléma elıtt álltam: végképp szakítsak vele? Talán mégse volt igaz a Meighan-féle
történet.
Körülbelül három hét múlva Edna csak egy percre benézett a mőterembe, a fizetéséért
jött. Már indulni készült, mikor véletlenül összetalálkoztam vele. Egy barátja kísérte.
– Ismeri Tommy Meighant? – kérdezte szelíden. Némiképpen megütıdtem. E rövid
pillanat alatt Edna olyan idegen lett számomra, mintha akkor találkoztunk volna elıször.
– Hogyne – válaszoltam. – Hogy vagy, Tommy? – Tommy némileg zavartan
viselkedett. Kezet ráztunk, és rövid, kölcsönös szellemeskedés után együtt távoztunk.
Az élet azonban csak más szó a küzdelemre, és e küzdelemben alig van enyhülés. Ha
nem a szerelem okoz gondot, valami mástól fáj a fejünk. A siker pompás dolog, csakhogy
vele együtt nıtt az erıfeszítés is, mert lépést kell tartani a népszerőséggel, az állhatatlan
nimfával. Vigasztalást csak a munkában leltem.
Hanem az év ötvenkét hetében írni, játszani és rendezni kimerítı dolog, iszonyatos
szellemi energiát kíván. Egy-egy filmem befejezése után lehangoltan és kimerültén egy
napot ágyban kellett pihennem.
Estefelé felkeltem, és nyugodalmas sétára indultam. Lebegı érzéssel, szomorkásán
bandukoltam a városban, üres szemmel bámultam a kirakatokat. Sohase igyekeztem
gondolkozni e séták alatt; zsibbadt volt az agyam. De hamar rendbe jöttem. Rendszerint
már másnap reggel, útban a mőterem felé a kocsiban visszatért alkotókedvem, és ismét
vágott az eszem.
Némi halvány elképzelés alapján megrendeltem a díszleteket; amíg elkészültek, a
díszlettervezı gyakran jött hozzám különféle részletkérdésekkel, és ilyenkor hasból
határoztam meg, hol legyen az ajtó vagy átjáró. Számos vígjátékomhoz ilyen
kétségbeesett módon fogtam hozzá.
Néha megmakacsolta magát az agyam, mint az összegubancolódott kötél:
kikapcsolódásra volt szükségem. Az ilyen buktatókon egy-egy éjszakai kiruccanás
rendszerint átsegített. Mindazonáltal sohase becsültem valami sokra a szeszes italból
merített ihletet. Sıt, babonás meggyızıdésem szerint bármilyen mesterséges élénkítés
befolyásolja az ember éleslátását munka közben. Semmi se kíván olyan éber szellemet,
mint a vígjáték megalkotása és rendezése.
Nemi vágyaim rendszerint munkában oldódtak fel. Ha a vágy idınként felszegte
gyönyörőséges fejét, a balsors úgy rendezte, hogy a piacon vagy túlságos tolongás, vagy
szörnyő sivárság uralkodott. Rendszeres életmódot folytattam, és komolyan vettem a
munkámat. Balzac úgy vélekedett, hogy minden szerelmes éjszakáért odavész egy jó
oldal a regényébıl: nekem is meggyızıdésem volt, hogy odavan tıle a másnapi mőtermi
munka.
XV
A közvélemény az elsı világháború kitörésekor biztosra vette, hogy az
ellenségeskedés négy hónapnál nem tarthat tovább; a modern hadviselés olyan irtózatos
vámot szed majd emberéletben, hogy az emberiség kénytelen lesz e barbárság
megszüntetését követelni. Tévedtünk. A pusztítás lavinája elszabadult, és az emberiség
döbbenetére négy évig folytatódott a kegyetlen mészárlás. Eret vágtunk a világon, és nem
tudtuk megállítani a vérzést. Sok százezernyi emberi lény küzdött és halt meg; az
emberek nem értették, hogy miért folyik és mi módon törhetett ki a háború. A
magyarázatok nem hangzottak túlságosan meggyızıen. Akadt, aki azt mondta, hogy egy
fıherceg meggyilkolása váltotta ki a tragédiát; de ez aligha indokolhatta a világmérető
összecsapást. Az emberek kézzelfoghatóbb magyarázatot igényeltek. Akkor azzal álltak
elı, hogy a háborúval a világot a demokráciára készítik elı. Bár egyeseknek kevesebb
kiharcolnivalójuk volt, mint másoknak, az áldozatok soraiban zordon demokrácia
uralkodott. Milliókat kaszált le a halál, és a “demokrácia" szó egyre fényesebben
ragyogott. Következésképpen trónok dıltek meg, köztársaságok alakultak, és Európa
egész arculata megváltozott.
1915-ben az Egyesült Államok arra hivatkozott, hogy “büszkébb, semhogy harcoljon".
E jelszó jegyében fogant az I Didn't Raise My Boy to Be a Soldier (Nem katonának
neveltem a fiamat) címő dal. Ez a sláger nagyon tetszett mindenkinek, míg a Lusitania el
nem süllyedt – ami egy más természető dal, az Over There (Túl, odaát) és sok más
hasonlóan hazug dalocska ihletıje lett. Californiában a Lusitania pusztulásáig alig
lehetett érezni az európai háború terhét. Semmiben sem szenvedtünk hiányt, nem
ismertük a jegyrendszert. Ünnepségeket és kerti mulatságokat rendeztek a Vöröskereszt
javára; mindez inkább ürügyül szolgált a társadalmi összejövetelre. Valamelyik estélyen
egy hölgy húszezer dollárt adományozott a Vöröskeresztnek pusztán azért, hogy a
roppant fényőzı vacsorán mellettem ülhessen. De az idı múlásával mindenkinek rá
kellett ébrednie a háború komor valóságára.
1918-ig Amerika már két háborús, un. szabadságkölcsönt jegyeztetett; ekkor Mary
Pickfordot, Douglas Fairbankst és engem kértek fel, hogy Washingtonban hivatalosan
nyissuk meg a harmadik jegyzési kampányt.
Már majdnem befejeztem a First National részére készülı, elsı, Hej, kutyaélet,
kutyaélet címő filmemet. Mivel kötelezettségem szerint ugyanarra a napra kellett
elkészülnöm, amikor a kölcsön jegyzés megkezdıdött, három nap és három éjjel
egyfolytában vágtam a filmet. Elkészültem vele; kimerültén szálltam a vonatra, és két
napig aludtam. Mikor magamhoz tértem, nekiültünk mindhárman beszédeink
megírásának. Mivel addig még sohasem tartottam beszédet nagyobb nyilvánosság elıtt,
idegesített ez a feladat. Doug javasolta, tegyek próbát az állomásokon várakozó
tömeggel. Valahol megálltunk, és egész tekintélyes tömeg győlt össze a kilátókocsi
mögött. Doug onnan mutatta be Maryt, aki rövid beszédet mondott, majd rólam szólt pár
szót, de alig kezdtem el beszélni, máris megindult a vonat. Ahogy távolodtunk a
tömegtıl, egyre ékesszólóbb és érdekfeszítıbb lettem; önbizalmam úgy nıtt, ahogy az
összegyőlt sokaság zsugorodott a távolsággal.
Washingtonban hatalmasságoknak kijáró fényes kísérettel vonultunk végig az utcákon
a futballpályára, ahol a megnyitó beszédeket kellett elmondanunk.
A szónoki emelvényt gyalulatlan deszkákból ácsolták össze; köröskörül zászlók és
drapériák díszítették. A hadsereg és a haditengerészet jelenlevı képviselıi közül egy
jóképő, szálas termető fiatalember állt mellettem; beszédbe elegyedtünk. Megmondtam
neki, hogy azelıtt sohasem szónokoltam, és most nagyon izgatott vagyok.
– Sose aggódjék emiatt – mondta biztatóan. – Csak mondja, ami az eszébe jut; szólítsa
fel ıket, hogy jegyezzenek szabadságkötvényt, de ne próbáljon tréfálkozni.
– Ettıl aztán ne tartson! – feleltem némi öngúnnyal.
Már hallottam is a nevemet, én következtem; fairbanksi stílusban szökkentem az
emelvényre, és máris áradt belılem a szó, lélegzetnyi szünetet se tartottam:
– A németek itt állnak kapuink elıtt! Meg kell állítanunk ıket! És meg is állítjuk ıket,
ha jegyeztek szabadságkötvényt! Gondoljatok arra, hogy minden jegyzett kötvény egy
katona életét menti meg... egy anyának a fiát!... és hozzásegít, hogy gyors gyızelemmel
befejezzük ezt a háborút! – Olyan gyorsan és izgatottan beszéltem, hogy megcsúsztam az
emelvényen, Marie Dresslerbe kapaszkodtam, és együtt zuhantunk csinos fiatal barátom
fejére, aki történetesen Franklin D. Roosevelt, az akkori helyettes tengerészeti miniszter
volt.
A hivatalos ünnepség végeztével a program elıirányozta, hogy részt vegyünk Wilson
elnök fogadásán a Fehér Házban. Feszült várakozásban vezettek bennünket a zöld
terembe. Az ajtó kitárult, megjelent a titkár, sietve így szólt hozzánk:
– Álljanak sorba, kérem, és lépjenek elıre egy lépést. – Ezután lépett be az elnök.
Mary Pickford ragadta magához a kezdeményezést.
– Elnök úr, a közönség örvendetesen érdeklıdött, és bizonyosra veszem, hogy túl
fogják jegyezni a kölcsönt.
– Minden bizonnyal úgy lesz és azonfelül... – kotyogtam bele teljesen
megzavarodottan.
Látszott az elnök rám vetett pillantásán, hogy nem hisz a fülének, de aztán elmesélt
egy szenátusi viccet egy bizonyos miniszterrıl, aki nagy barátja volt a whiskynek.
Valamennyien udvariasan nevettünk, aztán mehettünk a dolgunkra.
Douglas és Mary az északi államokat választotta kölcsönjegyzési körútja színteréül, én
pedig a délieket, mert még sohasem jártam arra. Meghívtam egy Los Angeles-i
barátomat, Rob Wagnert, az arcképfestıt, hogy a vendégemként kísérjen el. A körút
hírverését ügyesen és serkentıen szervezték meg, tehát sokmillió értékő kötvényt
jegyeztettem.
Az egyik észak-karolinai városban a helység nevezetes üzletembere volt a fogadó
bizottság vezetıje. Késıbb meggyónta, hogy tíz fiút bérelt föl az állomáson, hogy
krémtortával dobáljanak meg, de mikor látta, milyen méltóságteljes kísérettel szállók ki a
vonatból, elállt a tervétıl.
Ugyanez az úriember vacsorára is meghívott. A vacsorán az Egyesült Államok több
tábornoka, köztük Scott tábornok is részt vett, bár szemmel láthatólag utálta
vendéglátónkat, így szólt vacsora közben:
– Mi a különbség házigazdánk és egy banán között? – Enyhe feszültség támadt. – Nos,
a banánnak le lehet húzni a bırét.
Álljon itt néhány szó a déli úriember legendájáról is; a típus tökéletes képviselıjével a
Georgia államban fekvı Augustában találkoztam. Henshaw bíró úr a jegyzési bizottság
elnöke volt. Levelet kaptam tıle, hogy estélyi rendez a tiszteletemre a helyi klubban,
Augustában töltendı születésnapom megünneplésére.
Lidércnyomásként nehezedett rám a gondolat, hogy hatalmas összejövetel
középpontjában, lementeién üres fecsegést kell elszenvednem. Alaposan kimerültem már,
elhatároztam tehát, lemondom a meghívást, és egyenesen a szállodába megyek.
Egy-egy állomáson rendszerint hatalmas tömeg verıdött össze, hogy a helyi
rezesbanda közremőködésével köszöntsön. Augustában azonban Henshaw bírón kívül
senki sem várt az állomáson. A bíró fekete nyersselyem kabátot és öreg napszítta
panamakalapot viselt. Nyugodt volt és udvarias, és miután bemutatkozott, régimódi
lovashintón a szállóba vitt bennünket.
Kis ideig szótlanul kocsiztunk. A bíró törte meg a csendet:
– Azt szeretem leginkább a komédiában, hogy tisztában van az alapvetı dolgokkal...
tudja, hogy az ember legméltatlanabb testrésze a feneke, és ezt a vígjátékai be is
bizonyítják. A farbarúgás a lehetı legelıkelıbb úriembert azonmód megfosztja minden
méltóságától. Még az elnöki beiktatás lenyőgözı hatása is odalenne, ha az elnök háta
mögé lopózna, és fenéken billentené. – Továbbhajtottunk a napfényben; furcsán
megbillentette a kalapját, majd folytatta magánbeszélgetését: – Semmi kétség: seggben
székel az önbecsülés.
Oldalba böktem Robot, és odasúgtam:
– Rendben a születésnapi vacsora!
A díszebéd a győlés napján zajlott le. Henshaw csak három barátját hívta meg, és
elnézést kért a szőkkörő társaság miatt; azt mondta, önzı, tehát kevesedmagával szeretné
élvezni a társaságunkat.
A golfklub gyönyörő környezetben épült. A teraszon, égı gyertyákkal díszített
születésnapi torta mellett, kerek asztalnál hatan ültünk; a magas fák hosszú árnyékot
vetettek a zöld gyepre, nyugodt elegancia légköre árasztott el mindent.
A bíró egy darabka zellert harapdálva, hunyorogva pillantott kettınkre.
– Nem tudom, mennyi kötvényt fognak jegyezni Augustában... A szervezés nem erıs
oldalam. De azt hiszem, a város népe tudja, hogy megérkeztek.
A környezet szépségét kezdtem magasztalni.
– Igen – mondta a bíró –, egyetlen dolog hiányzik csak: egy mentolos puncs.
Errıl a szesztilalom kilátásaira, hátrányaira és elınyeire terelıdött a beszéd.
– Az orvosi jelentések szerint – mondta Rob – a szesztilalom jótékony hatást gyakorol
a közegészségre. Az orvosi újságok azt írják, hogy kevesebb lesz a gyomorfekély, ha
felhagyunk a whiskyivással.
A bíró megbántott arcot vágott:
– Ne beszéljen nekem whiskyrıl a gyomorral összefüggésben; a whisky a lélek
tápláléka! – Ezután hozzám fordult: – Charlie, ez a huszonkilencedik születésnapja, és
még nem nısült meg?
– Nem – nevettem –, hát ön megnısült-e már?
– Nem – sóhajtotta bánatosan. – Túl sok válást tárgyaltam életemben. Ha újra fiatal
lennék, mégis megnısülnék; az agglegény-élet nagyon magányos. A válást azonban
hasznos dolognak tartom. Azt hiszem, egész Georgiában nincs bíró, akit többet
bírálnának ezért. Ha két ember nem akar együtt élni, én ugyan nem kényszerítem rá ıket.
Kis idı múltán Rob az órájára nézett.
– Ha a győlés fél nyolckor kezdıdik, sietnünk kellene. A bíró ráérısen rágódott tovább
a zellerén.
– Rengeteg idınk van – mondta. – Maradjunk még egy kicsit. Úgy szeretem
pocsékolni az idıt.
A győlés helyéhez az út kisebb parkon vezetett át. A parkban legalább húsz, lehetetlen
fontoskodást árasztó szenátor-szobor állt, némelyik hátratett kézzel, a legtöbb pedig
tekercset markoló jobbját csípıjén nyugtatta. Tréfálkozva megjegyeztem, milyen
tökéletes célpontjai lehetnének a vígjátéki farbarúgásnak, amirıl az imént beszélgettünk.
– Igen – vetette oda a bíró könnyedén –, mind úgy áll ott, mint akit eltölt a húgy és a
magasztos szándék.
Az otthonába is meghívott, egy gyönyörő, régi georgiai házba, ahol Washington is
“megszállt". A ház tizennyolcadik századi antik amerikai bútorokkal volt berendezve.
– Milyen gyönyörő – szóltam.
– Igen, de feleség nélkül olyan üres, mint a foglalat ékkı nélkül. Ne halassza túl
késıre, Charlie.
Délen sok katonai kiképzıtábort is meglátogattunk, és számtalan komor, elkeseredett
arcot láttunk. Kırútunk tetıpontja a záró kampány volt New Yorkban a kincstár épülete
elıtt, ahol Mary, Douglas és én kétmillió dollárnál is többet jegyeztettünk.
New York nyomasztóan hatott rám; a militarizmus réme kísértett mindenfelé. Nem
volt menekvés elıle. Amerikát belekényszerítették az engedelmesség öntıformájába, és a
háború hitvallása minden egyéb gondolatot megelızött. Ugyancsak lehangolt a Madison
Avenue mélyébıl, tizenkettedik emeleti szállodaszobám ablakán is beharsogó, hamis
pátoszú katonazene: odalent vonultak az újoncok, hogy a kikötıben behajózzák és a
tengerentúlra vigyék ıket.
De azért ebben a légkörben is megnyilvánult némi alkalmi humor. Hét
fúvószenekarnak kellett elvonulnia a Ball Parkban New York kormányzója elıtt. A
stadion elıtt valami hamis jelvénnyel Wilson Mizner mindegyik zenekart megállította, és
utasítást adott, hogy a kormányzó tribünje elıtt a nemzeti himnuszt játsszák. Miután a
kormányzó és a többiek már negyedszer emelkedtek fel a helyükrıl, a kormányzó
felszólította a még soron levı zenekarokat, hogy vegyék le végre a himnuszt a mősorról.
Charlie drága,
A lakásom a Champs-Élysées (Madison Avenue) mellett van; megvacsorázhatnánk
ott, vagy elmehetnénk a Maximba (a Colonyba). Aztán, ha úgy gondolja,
végighajtathatunk a Bois-n (a Central Parkon)...
XVI
Tom Harrington szinte észrevétlenül sodródott a szolgálatomba, de jelentıs szerepet
játszott életem egyik drámai fordulatában. Korábban amolyan öltöztetı-mindenesként
Bert Clark barátom alkalmazta, az angol varietészínész, akit a Keystone cég szerzıdtetett.
Bert remek zongorista volt, de tétova, kevéssé gyakorlati ember. Egyszer rábírt, hogy
társuljak vele, és alapítsunk egy zenemőkiadó-céget. Helyiséget béreltünk hát egy
belvárosi irodaház harmadik emeletén. Kétezer példányban kinyomtattuk két igen silány
dalomat – zenéjüket is én szereztem –, és vártuk a vevıket. Vállalkozásunk baráti
alapokon nyugodott, és a legnagyobb mértékben hülyeségnek bizonyult. Ha nem csal az
emlékezetem, három példányt adtunk el: egyet Charles Cadmannek, az amerikai
komponistának, kettıt pedig járókelıknek, akik a lépcsın lefelé menet elhaladtak
üzletünk elıtt.
Clark az üzlet vezetésével Harringtont bízta meg, de egy hónap múlva visszautazott
New Yorkba, és az üzletet becsuktuk. Tom azonban ott maradt, és közölte, szeretne a
szolgálatomba szegıdni ugyanolyan minıségben, mint ahogy Clarknál dolgozott.
Meglepetésemre azt is elmondta, hogy sohase kapott fizetést Clarktól, Clark csak a
létfenntartásáról gondoskodott, ami nem került heti hét vagy nyolc dollárnál többe;
Harrington ugyanis vegetáriánus volt, csak teán, vajas kenyéren és burgonyán élt. Ezen
természetesen felháborodtam, és rendes fizetést adtam Tómnak arra az idıre is, míg a
zenemőkiadó cégnek dolgozott, és ezermesteri, inasi és titkári teendıkre szolgálatomba
fogadtam.
Jó kedélyő volt, meghatározhatatlan korú; modora titokzatos, arca nyájas és
aszketikus, mint Szent Ferencé, ajka vékony, szeme pedig örökösen felvont szemöldöke
alól szomorú és tárgyilagos pillantással szemlélte a világot, ír családból származott, és a
maga rejtélyes módján könnyedén vette a dolgokat. New York keleti városrészébıl
szakadt ide, bár jobban illett volna valami kolostorba, semhogy a szórakoztató ipar
hullámain hányódjék.
Minden reggel megjelent az Atlétikai Klubban a postámmal és az újságokkal, majd
megrendelte a reggelit. Idınként minden megjegyzés nélkül egy-egy könyvet hagyott az
éjjeliszekrényemen – Lafcadio Hearnt és Frank Harrie-t, csupa olyan szerzıt, akirıl még
sohasem hallottam. Tómnak köszönhetem, hogy elolvastam Boswell Johnson életrajzát –
ettıl majd szépen elalszik esténként – mondta nevetve. Sohasem szólt, ha nem kérdezték,
és megvolt az a képessége, hogy légnemővé váljon, amíg reggeliztem. Tom sine qua non-
ja lett életemnek. Csak közölnöm kellett, hogy valamit akarok, máris biccentett, és a
dolog el volt intézve.
Charlie Chaplinnek –
azon kevesek egyikének, aki
segített rajtam, pedig nem is ismert,
akinek annyiszor megcsodáltam kivételes humorát és mővészetét,
mert érdemesebb, aki megnevetteti az embereket,
mint aki megríkatja –
ıket barátja, Frank Harris,
elküldvén könyvét, saját példányát
1919 augusztusában.
Elıször találkoztam Frankkal azon az estén. Alacsony, zömök ember, nemes formájú
fejjel, határozott vonásokkal; hatalmas bajusza némileg zavarta az összhatást. Mély,
zengı hangjával hatásosan bánt. Hetvenhetedik évében járt, de gyönyörő, vörös hajú,
fiatal felesége az odaadó szeretet minden jelével vette körül.
Frank szocialista létére nagy csodálója volt Bismarcknak, és eléggé megvetıen beszélt
a szocialista Liebknechtrıl. Erıteljes színészi képességekkel utánozta Bismarckot, ahogy
a kancellár a Reichstagban hatásos szünetekkel megszakított beszédben válaszol
Liebknechtnek. Frank nagy színész lehetett volna. Hajnali négyig társalogtunk, de jórészt
Frank vitte a szót.
Elhatároztam, hogy az éjjel hátralevı részét egy másik szállodában töltöm, mert
tartottam attól, hogy még ebben az órában is leselkednek rám a kézbesítık, de egyik New
York-i szállóban sem kaptam szobát. Egy órája kóvályogtam már taxival a városban,
mikor a sofır – negyvenéves, darabos külsejő ember – hátrafordult, és így szólt:
– Hallgasson ide, kizárt dolog, hogy ebben az órában bejusson egyetlen szállodába is.
Legokosabban tenné, ha hazajönne velem, és aludna egyet reggelig.
Elıször aggodalmaskodtam, de említést tett a feleségérıl és a családjáról, mire
megnyugodtam; vonzott a lehetıség, hogy a bírósági kézbesítıktıl is megszabaduljak.
– Ez igazán nagyon kedves magától – mondtam, és bemutatkoztam.
Meglepıdött, és nevetett.
– Nagyot fog nézni a feleségem!
A Bronx egyik sőrőn lakott részébe hajtottunk. Barna homokkıbıl épült házsorok
sorakoztak egymás mellett. Beléptünk az egyik gyéren bútorozott, de makulátlanul tiszta
házba. A sofır az egyik hátsó szobába vezetett, ahol hatalmas ágy állt. Az ágyban a
tizenkét éves fiú aludt mélyen.
– Várjon csak – mondta, felemelte a fiát, és áttette az ágy végébe. A fiú meg se
rezzent. A gépkocsivezetı ismét hozzám fordult: – Bújjon be ide.
Már azon voltam, hogy mégis meggondolom a dolgot, de vendégszeretete úgy
megindított, hogy nem utasíthattam vissza. Tiszta hálóinget is adott; viszolyogva
bemásztam hát az ágyba, rettegve, hogy felébresztem a fiút.
Le sem hunytam a szemem. A fiú késıbb felébredt, felkelt, és felöltözött; félig lehunyt
pillám mögül láttam, hogy közömbösen végigmér, aztán minden további nélkül kimegy a
szobából. Néhány perccel késıbb ı és egy nyolcéves ifjú hölgy – nyilvánvalóan a húga –
óvatoskodott be a szobába. Még mindig úgy tettem, mintha aludnék, de megfigyeltem,
hogy mindketten tágra nyílt szemmel, izgatottan bámulnak rám. Végül a kislány a szájára
tette a kezét, talán azért, hogy kuncogását elfojtsa, és mindketten kimentek a szobából.
Nemsokára mormogás hallatszott az átjáróból; aztán a taxisofır suttogása vonta
magára a figyelmemet. Csendesen nyitotta az ajtót, és azt nézte, felébredtem-e.
Megnyugtattam, hogy már ébren vagyok.
– Elkészítettük a fürdıjét – közölte. – A fürdıszoba a hall túlsó végén van. –
Fürdıköpenyt, papucsot és törülközıt is hozott magával. – Mit enne reggelire?
– Egyre megy – feleltem bocsánatkérıen.
– Amit csak óhajt: szalonnás tojást, pirítós kenyeret, kávét?
– Pompás lesz.
Tökéletesen idızítették a reggelit. Éppen befejeztem az öltözködést, mikor a sofır
felesége benyitott az utcai szobába a forrón párolgó reggelivel.
A szobában alig volt bútor, csak a közepén állt egy asztal és egy karosszék, arrébb
pedig a heverı; a heverı és a kandallópárkány felett több családi fénykép függött a falon.
Reggelizés közben arra lettem figyelmes, hogy a ház elıtt gyermekek és felnıttek tömege
verıdik össze.
– Terjed a híre, hogy itt van – mosolygott a feleség, és hozta a kávét. Majd a taxisofır
lépett be nagy izgalomban. – Nézze csak – mondta –, egészen szép tömeg ácsorog már
odakint, és egyre több ember verıdik össze. Ha megengedi, hogy ezek a kölykök
megnézzék magát, elmennek, de ha nem, a sajtó megszimatolja a dolgot, és akkor
lebukott!
– Mindenképpen engedje be ıket – válaszoltam.
A kuncogó gyereksereg bejöhetett tehát, és körbejárta az asztalt, míg én a kávémat
szürcsöltem. A taxisofır kint állt a ház elıtt, és rendelkezett: – Jól van, no, csak szép
rendben, kettesével álljatok sorba.
Komoly, feszült várakozást tükrözı arcú fiatalasszony lépett a szobába. Kutatva rám
nézett, aztán felzokogott.
– Ez nem ı, pedig azt hittem, megjött.
Úgy látszik, valamelyik barátnıje kiálthatta oda neki rejtélyesen:
Mit gondolsz, ki van itt? El se fogod hinni! – Ide vezették hozzám, pedig ı a
háborúban eltőnt bátyját várta haza.
Elhatároztam, hogy visszatérek a Ritzbe, akár elcsípnek a kézbesítık, akár nem. De
nem találkoztam eggyel sem. Ellenben távirat érkezett az ügyvédemtıl Californiából,
amelyben tudósított, hogy mindent elrendeztek, és Mildred beadta a válókeresetet.
Másnap a taxisofır és felesége felvették vasárnapi ruhájukat, és meglátogattak a
Ritzben. A sofır elmondta, hogy a sajtó zaklatja, írjon beszámolót a lakásán töltött
éjszakámról a vasárnapi számba.
– De – mondta határozottan – egy szót se szólok addig, amíg meg nem kapom az
engedélyét.
– Csak rajta – mondtam.
Most már a First National nagyurai, képletesen szólva, levett kalappal járultak elém.
Az egyik alelnök, Mr. Gordon, sok-sok filmszínház tulajdonosa a keleti államokban, így
szólt:
– Ön másfélmillió dollárt óhajt, és mi még a filmet se láttuk. – Beláttam, hogy
megjegyzésében van valami igazság, megtettük az elıkészületeket a vetítésre.
Zordon egy este volt. A First Nationalbe tömörült huszonöt mozis úgy vonult fel a
vetítıterembe, mintha most dılne el, vádat emel-e az ügyész vagy sem; kétkedı és
barátságtalan, kellemetlen gyülekezet verıdött össze.
Megkezdıdött a vetítés. Megjelent a vásznon az elsı felirat:
Dudley Field Malone érdekes estélyi adott a Village-ben; meghívta Jan Boissevaint, a
holland iparmágnást, Max Eastmant és másokat. Az egyik vendég, akit “George"-ként
mutattak be (az igazi nevét sohase tudtam meg), nagyon idegesen és izgatottan
viselkedett. Késıbb valaki elmondta, hogy Bulgária királyának pártfogoltjaként a király
taníttatta a szófiai egyetemen. De George lerázta magáról a királyi pártfogó kezét, és a
vörösökhöz csatlakozott, kivándorolt az Egyesült Államokba, és belépett az Industrial
Workers of the World nevő szervezetbe, majd húsz év börtönre ítélték. Két évet le is ült;
de sikerült elérnie, hogy perét újból tárgyalják, és most óvadék ellenében szabadlábra
helyezték.
Szórejtvényekkel szórakoztunk; George-ot figyeltem. Dudley Field Malone odasúgta
nekem:
– Semmi esélye sincs rá, hogy a perújrafelvétel alkalmából felmentsék.
George egy asztalkendıt terített magára, és Sarah Bernhardtot utánozta. Nevettünk, de
bizonyára sokunkban felmerült a gondolat – mint ahogy bennem is –, hogy még
tizennyolc évre vissza kell mennie a büntetıintézetbe.
Furcsa, mozgalmas este volt, és amikor menni készültem, George utánam kiáltott:
– Minek ez a sietség, Charlie? Miért megy haza ilyen korán? – Félrevontam.
Nehezemre esett bármit is mondanom.
– Tehetek valamit önért? – suttogtam. Legyintett, mintha el akarná hessegetni a
gondolatot, aztán megragadta a kezemet, és felindultan így szólt:
– Ne aggódj miattam, Charlie. Rendben leszek.
New York még marasztalt volna, de várt a munka Californiában. Le kellett ráznom a
First Nationallel kötött szerzıdésbıl fakadó kötelezettségemet, szerettem volna már
munkába kezdeni a United Artistsnál.
A New York-i szabad, könnyed és érdekfeszítı napok után más világ várt rám
Californiában, újra nyakig merültem a munkába. Megoldhatatlanul terhesnek éreztem a
First Nationalnek szállítandó négy kétrészes vígjáték gondolatát. Több napig üldögéltem
a mőteremben, és gyakoroltam magam a gondolkodás mővészetében. Mint a zongorát
vagy hegedő játékot, a gondolkozást is gyakorolni kell mindennap; én már nagyon
elszoktam tıle.
Túl sokat farsangoltam a mozgalmas New York-i napok alatt, és sehogy se tudtam a
rendes kerékvágásba visszazökkenni. Úgy határoztam tehát, hogy angol barátom, dr.
Cecil Reynolds társaságában a Catalina-szigetre utazom egy kicsit horgászni.
Catalina maga a horgászparadicsom. Avalon álmos öreg falu a szigeten, két kis
szállodája van. A haljárás egész évben kitőnı. Ha rajzott a tonhal, az egész szigeten
egyetlen csónakot se talált az ember. Kora reggel valaki elkiáltotta magát:
– Itt vannak!
Ameddig a szem ellátott, harminc és háromszáz font közötti súlyú tonhalak
fickándoztak és ugrándoztak a víztükrön. A szunnyadó szállodát hirtelen izgatott
készülıdés verte fel; alig maradt annyi ideje az embernek, hogy a ruháját magára kapja.
Ha ama szerencsések közé tartozott, akik elıre foglaltak maguknak csónakot, az ember
álmosan támolygott le, még a nadrágját is csak úgy útközben kapta magára.
Az egyik ilyen alkalommal a doktorral ketten ebéd elıtt nyolc tonhalat fogtunk, és
egyik sem volt könnyebb harminc fontnál. De amilyen hirtelen jöttek a halak, olyan
hirtelen el is tőntek, és ismét visszatértünk a mindennapos horgászásra. Néha a tonhalra a
zsinórhoz erısített sárkánnyal horgásztunk; a sárkány-csali repülıhalat miméit, és úgy
kellett irányítani, hogy idınként érintse a vízfelületet. Nagyon izgalmas módja volt ez a
halászásnak: a tonhal fehér habot kavarva emelkedett ki a vízbıl, lecsapott a csalétekre,
és egy méternél is távolabbra menekült vele.
A Catalina körül fogott kardhalak súlya száz és hatszáz font között váltakozik. A
horgászásnak ez a fajtája már kényesebb mesterség. A zsinór szabadon merül a vízbe. A
kardhal óvatosan harap a csalétekre – egy kis germonra vagy repülıhalra –, és körülbelül
száz méter távolságra távolodik el vele. Akkor megáll, és a horgász is megállítja a
csónakját, majd vár egy percet, hogy a kardhal nyugodtan lenyelje a csalétket. Közben
lassan vissza kell orsózni a zsinórt, amíg megfeszül. Aztán kétszer vagy háromszor jó
erısen meg kell rántani a halat, és máris kezdıdik a mulatság. A hal száz méterre vagy
még messzebbre menekül, az orsó sivít, majd megáll; ismét gyorsan fel kell orsózni a
laza zsinórt, mert úgy szakadna különben, mint a vatta. Ha a hal menekülés közben
hirtelen irányt változtat, a zsinór a víz súrlódása miatt amúgy is elpattan. Harmincszor
vagy negyvenszer is kiugrik a hal a vízbıl, és közben úgy rázza a fejét, mint a bulldog.
Végül leszáll a fenékre. Ekkor kezdıdik a nehéz munka: fel kell rángatni a fenékrıl.
Fogásom százhetvenhét fontot nyomott; mindössze huszonkét percig tartott, míg szárazra
hoztam.
Akadt néhány békés napunk is, mikor a doktor meg én csak fogtuk a horgászbotunkat,
és a csónak farában bóbiskoltunk; lenyőgözött a tenger páratlan szépsége, a víztükör
felett lebegı pára a végtelen messzeségben összeolvadt a láthatárral, és a mindent
leborító csendben csak a sirályok rikácsolása és motorunk lusta pöfögése hallatszott.
Dr. Reynolds valóságos lángész volt az agysebészet területén. Sok esetének
megismertem a történetét. Valamelyik betege, egy kislány, agytumortól szenvedett;
naponta húsz rohamot kapott, és lassan idiotizmusba süllyedt. Cecil mőtéte után teljesen
visszanyerte az egészségét; felnıttkorára kiváló tudós lett belıle.
Cecil azonban szintén “dilis" volt. Megszállottja a színészetnek. E csillapíthatatlan
szenvedélye miatt választott barátjának.
– A színház élteti a lelket – mondogatta. Gyakorta vitatkoztam vele, hogy orvosi
munkája is éppen eléggé “éltetı". Lehet-e annál drámaibb foglalkozás, hogy az ember
gügyögı ırültbıl kiváló tudóst farag?
– Ez csak azon múlik, hogy tudja-e az ember, hol húzódnak az idegszövetek –
ellenkezett Reynolds –, de a színészet olyan pszichológiai élmény, amely kitágítja a
lelket.
Megkérdeztem tıle, miért lett mégis agysebész.
– Pusztán a drámaiság miatt – felelte.
Gyakran fellépett kisebb szerepekben a pasadenai amatır színházban. İ játszotta
ezenkívül a börtönt meglátogató papot a Modern idık címő filmemben.
Mikor hazatértem a horgászkirándulásról, azt a hírt kaptam, hogy Anyánk egészségi
állapota javult; most, a háború végeztével, biztonságosan áthozhattuk Californiába. Érte
küldtem Tomot Angliába, kísérje el Anyát a hajóúton. Az utaslistán más néven szerepelt.
Az utazás során teljesen kifogástalanul viselkedett. Minden este a nagy nyilvános
étteremben vacsorázott, és napközben részt vett a fedélzeti játékokban. New Yorkba
érkezésekor nagyon bájosán viselkedett, és tökéletesen uralkodott magán, míg a
bevándorlási hivatal vezetıje a következıképpen nem köszöntötte:
– Tessék, tessék, Mrs. Chaplin! Ez aztán a nagy öröm. Tehát ön a mi híres Charlie-nk
édesanyja?
Anya lekötelezı kedvességgel így válaszolt:
– Igen. Ön pedig Jézus Krisztus.
Látni kellett volna a tisztviselı arcát. Habozott. Tomra pillantott, majd udvariasan
megszólalt:
– Félreállna egy másodpercre, Mrs. Chaplin?
Tom tudta, hogy ebbıl baj lesz. Egy csomó bürokratikus nehézség után azonban a
bevándorlási hivatal lekötelezı módon hozzájárult Anya belépéséhez, évenként
megújítandó tartózkodási engedéllyel és azzal a feltétellel, hogy eltartása és
gyógykezelése az államot nem terhelheti.
Nem láttam Anyámat legutóbbi angliai tartózkodásom óta, és ennek bizony már vagy
tíz éve is volt. Kicsit felkavart tehát, hogy Pasadenában egy töpörödött öregasszony lépett
ki a vonatból. Azonnal megismerte Sydneyt, engem is, és egész normálisan viselkedett.
Úgy intéztük, hogy Anyánk a közelünkben, egy tengerparti házacskában lakjék. A
háztartásról egy házaspár gondoskodott, és Anyára szakképzett ápolónı ügyelt. Sydney és
én idınként meglátogattuk, s mindenféle játékkal szórakoztattuk esténként. Anya
napközben leginkább kirándulni szeretett az autóján. Néha benézett a mőterembe, és
ilyenkor levetítettem neki a vígjátékaimat.
Végre New Yorkban is bemutattuk a Kölyköt: óriási sikerrel. Ahogy elsı
találkozásunkkor megjósoltam az apjának, Jackie Coogan szenzációs volt. A Kölyök-ben
aratott sikere következtében Jackie a pályafutása során több mint négy millió dollárt
keresett. Naponta kaptunk újságkivágásokat, kritikákat: csodálatosan kedvezıen
hangzottak, és klasszikus alkotásnak minısítették a filmet. Sohasem volt azonban annyi
bátorságom, hogy kapjam magam és New Yorkban is megnézzem; sokkal jobban esett,
hogy Californiában maradhatok, és csak a jó híreket hallom.
Hiába volt a Kölyök-nek olyan nagy sikere, nem szőntek meg a nehézségeim: további
négy filmet kellett szállítanom a First Nationalnek. Csendes kétségbeeséssel ténferegtem
a kellékraktárban, és abban reménykedtem, hátha akadok ott valami régi vacakra, ami
rávezet az új ötletre: régi díszletroncsokon, börtönajtón, zongorán és mángorlón
vándorolt végig a szemem. Végül egy öreg golfütı-készletet pillantottam meg. Ez az! A
csavargó golfozik – megszületett a Semmittevık.
A konfliktus egyszerő volt. A csavargó részt vesz a gazdagok minden szórakozásában.
Délre utazik a meleg éghajlatot kergetve, de ahelyett, hogy a vonatban ülne, a vasúti
kocsi alatt csimpaszkodik. A pályán talált labdákkal golfozik. Jelmezbálon csavargó-
öltözékben elkeveredik a gazdagok között, és érzékeny szálak szövıdnek közte és egy
nagyon szép lány között. Regényes, de szerencsétlen kaland után megszökik a
feldühödött vendégek elıl, és újra kóborlásra adja fejét.
Az egyik jelenet forgatása közben baleset ért, amikor forrasztólámpával dolgoztam. A
láng áthatolt azbesztnadrágomon, úgyhogy még egy réteg azbesztet kellett alkalmaznunk.
Carl Robinson úgy vélte, jó alkalom ez egy kis hírverésre, és közölte a dolgot a sajtóval.
Este nagy megrökönyödéssel fıcímben olvastam, hogy súlyos égési sebeket szenvedtem
arcomon, kezemen és a testemen. Levelek, táviratok és telefonhívások árasztották el a
mőtermet. Cáfolatot adtam ki, de csak kevés újság közölte, így aztán angliai postámmal
levél érkezett H. G. Wellstıl, aki közölte, mennyire lesújtotta a balesetemrıl szóló hír, és
hogy nagyon sajnálná, ha nem tudnám a munkámat folytatni. Azonnal visszatáviratoztam,
közöltem a valóságot.
A Semmittevık befejezése után egy másik kétrészes filmhez készülıdtem. Játszottam a
gondolattal, hogy a vízvezetékszerelık jövedelmezı foglalkozásáról készítek burleszket.
Az elsı jelenetnek a megérkezést kellett bemutatnia: sofır hajtotta csukott kocsiból
szállunk ki ketten, Mack Swain és jómagam. A ház gyönyörő asszonya, Edna Purviance
fényőzı módon fogad, borral meg vacsorával traktál, és végül betessékel a fürdıszobába,
ahol azonnal munkához látok, sztetoszkópot illesztve a padlóra, figyelve a vízcsobogást
és kopogtatva a csöveket, mint az orvos a beteget.
Eddig jutottam. Nem tudtam tovább összpontosítani. Csak most ébredtem rá, milyen
fáradt vagyok. És az elmúlt két hónap alatt csillapíthatatlan vágy támadt bennem, hogy
viszontlássam Londont – már álmodtam is róla, és H. G. Wells levele újabb lökést adott.
Végül – tíz év után – levelet kaptam Hetty Kellytıl is. “Emlékszik még egy bolondos
kislányra..." írta. Férjhez ment, és a Portman Square-en lakott; érdeklıdött a levélben,
nem keresném-e fel, ha egyszer Londonba látogatok. A levélbıl nem áradt a régi
hangulat varázsa, és alig pendítette meg bennem a hajdani érzelem húrját. Végtére is az
elmúlt tíz év alatt többször voltam szerelmes. Mégis elhatároztam, hogy felkeresem
Hettyt.
Megbíztam Tomot, csomagolja össze a holmimat, én pedig megmondtam Reevesnek,
zárja be a mőtermet, és küldje szabadságra a társulatot. Angliába utazom.
XVII
Mielıtt hajóra szálltam New Yorkban, meghívtam este az Élysée kávéházba vagy
negyven vendéget; közöttük volt Mary Pickford, Douglas Fairbanks és Madame
Maeterlinck. Szótagrejtvényt játszottunk, pantomimmel. Az elsıt Douglas és Mary
alakította, Douglas villamoskalauz szerepében jegyet lyukasztott, és átadta Marynek. A
második szótagot mentést ábrázoló pantomim jellemezte: Mary segítségért kiabált,
Douglas pedig odaúszott hozzá, és épségben kihozta a folyó partjára. Persze kórusban
kiáltottuk: – Fairbanks!(“Fare" = menetdíj, “banks" = folyópart.)
Nıtt a jókedv; Madame Maeterlinckkel elıadtuk a zárójelenetet a Kaméliás hölgy-bıl;
Madame Maeterlinck Camille-t játszotta, én Armand-t. Haldoklott a karomban, elıbb
csak könnyedén köhögött, aztán egyre nagyobb hévvel. Olyan ragályos volt a köhögése,
hogy elkaptam tıle. Versenyt köhögtünk; végül én omoltam haldokolva Camille karjába.
Keserves volt az ébresztı az indulás reggelén, fél kilenckor. A fürdı feloldotta
másnaposságomat, és boldog izgalommal készülıdtem a hazautazásra. Barátom, Edward
Knoblock, a Kismet és más darabok szerzıje, együtt hajózott velem az Olympic-on.
Egész csomó újságíró jelent meg a fedélzeten: nyomasztó érzésem támadt, hogy végig
elkísérnek bennünket – kettı valóban ott is maradt, de a többi visszafordult a
révkalauzzal.
Végre magamra maradtam a barátaimtól kapott virágokkal és gyümölcskosarakkal
telezsúfolt kabinban... Tíz éve, hogy elhagytam Angliát ugyanezen a hajón, a Karno
társulat tagjaként; akkor a második osztályon. Emlékszem, a steward kutyafuttában
végigvitt az elsı osztályon, hogy lássuk, miképpen él az utasoknak az a bizonyos másik
fele. Beszélt a magánlakosztályok luxusáról és megfizethetetlen áráról; most én ültem
ilyen lakosztályban, útban Anglia felé. Eddig csak a küzdelmes élető lambethi ifjú
tapasztalatlan szemével láttam Londont – most, hogy ünnepelt és gazdag emberként térek
vissza, olyan, mintha elıször pillantanám meg.
Néhány órás hajóút után a légkör teljesen angolossá vált. Minden este együtt
vacsoráztunk Eddie Knoblockkal a közös étkezı helyett a Ritz éttermében. A Ritzben
válogathattunk az étlapról pezsgıt, kaviárt, kacsát â la presse, hófajdot és fácánt, bort,
mártást és égı palacsintát. Bıven volt idım, hát élveztem azt a szamárságot, hogy
minden este szmokingba vágom magam. A fényőzés és a sok szabad idı megéreztette
velem, mennyi élvezetet szerezhet is a pénz.
Azt hittem, lesz idım, hogy kipihenjem magam. De az Olympic falitábláján feltőntek a
hírek londoni fogadtatásom elıkészületeirıl. Az Atlanti-óceán közepén már egész halom
távirat győlt össze, meghívásokkal, kérésekkel. Viharosan csapott magasra a hisztéria. Az
Olympic hírszolgálata cikkeket idézett a United News-ból és a Morning Telegraph-ból.
Az egyik így hangzott: “Chaplin hódítóként tér vissza! Southampton és London közötti
útja római diadalmenet lesz."
Egy másik: “A napi jelentések helyett óránként adnak gyorshírt a hajó útjáról és arról,
hogy mit csinál Charlie. Az újságok külön kiadásokban tájékoztatják az utca népét a
lehetetlen lábú, apró termető nagy emberrıl."
A harmadik: “A régi Jakab-kori óta, a Charlie is my darling jellemzi a legtömörebben
azt a Chaplin-ırületet, mely ezen a héten végigszántott Anglián. Az ırület egyre
hevesebb lesz, ahogy az Olympic fedélzetén a hazatérı Charlie-val maga mögött hagyja a
mérföldeket."
És végül: “Az este a köd miatt Southampton elıtt vesztegelt az Olympic. A városban
Chaplin tisztelıinek hatalmas tömege várakozott, hogy köszöntse a kicsiny komikust. A
rendırség ugyancsak gondban volt, hogy megfelelı intézkedésekkel féken tartsa a
tömeget a dokkoknál és a polgármesternek Charlie tiszteletére rendezendı hivatalos
fogadásán... Az újságok, éppen úgy, mint a gyızelmi díszszemlét megelızı napokban,
közlik azokat a helyeket, ahonnan az emberek legjobban láthatják majd Chaplint."
A másik:
A harmadik:
ÍME, A MI FIUNK...
JÓZANSÁGOT!
Az ég szerelmére, térjen vissza a józan eszünk. Mr. Chaplin nyilván igen kiváló
személyiség. Nem is nagyon érdekel az a kérdés, hogy a most olyan megható módon
jelentkezı honvágy miért nem támadt fel benne azokban a sötét esztendıkben, amikor
Nagy-Britannia családi tőzhelyét a német veszedelem fenyegette. Talán azoknak van
igazuk, akik azt állítják, hogy Charlie Chaplin hangosabb szerepet töltött be azzal, hogy
tréfákat sütött el a felvevıgép elıtt, nem pedig fegyvert szemtıl szemben az ellenséggel.
Londonban érkezésem után ismét csak a régi hollywoodi barátok vettek körül.
Változásra, új arcokra, új élményekre vágytam; aprópénzre szerettem volna váltani
népszerőségemet. Egyetlen elıre rögzített találkozásom volt csak, H. G. Wellsszel. Aztán
már szabadon kószáltam abban a kétséges reményben, hogy idegen emberekkel
ismerkedhetem össze.
– Vacsorát rendezek a tiszteletedre a Garrick klubban – mondta Eddie Knoblock.
– Színészek, mővészek és írók – feleltem tréfálkozva. – De hol van az exkluzív
társasélet, hol maradnak a vidéki úri házak és otthoni összejövetelek, ahova nem hívnak
meg? – A fejedelmi életmód nehezebben megközelíthetı szférájába kívánkoztam. Nem
voltam éppen sznob, csak a látnivalókra kíváncsi turista.
A Garrick klubban derengı homály fogadott: a falat sötét tölgyburkolat és
olajfestmények borították – ebben a sötét menedékben ismertem meg Sir James Barrie-t,
E. V. Luvast, Walter Hackettet, George Framptont, Edwin Lutyenst, Squire Bancroftot és
még több kiválóságot. Jóllehet rettentı unalmas este volt, meghatott a kitőnıségek
megjelenése, a nagy megtiszteltetés.
Az estélynek érthetıen nem volt átütı sikere. Ha csupa kiválóság üli körül az asztalt,
az alkalom könnyed egyetértést kíván; nehéz ezt megvalósítani, ha a díszvendég híressé
vált parvenü, aki ragaszkodik ahhoz, hogy ne legyen egyetlen pohárköszöntı sem. Lehet,
hogy éppen ez hiányzott. A vacsora alatt Frampton, a szobrász, igyekezett könnyedén
csevegni, és elbővölı volt; de nehezére eshetett a Garrick klub komorságát eloszlatni,
míg mi, többiek csak ültünk, fıtt sonkát és szirupos pudingot eszegetve.
Az angol sajtónak adott elsı nyilatkozatomban meggondolatlanul azt találtam
mondani, hogy újra látni akartam angliai gyerekkorom színhelyét, és ismét élvezni a
párolt angolna és a szirupos puding ízét. Ennek következtében szirupos pudinggal
traktáltak a Garrick klubban, a Ritzben, H. G. Wells lakásán; még Sir Philip Sassoon
pazar vacsoráján is szirupos pudingot szolgáltak fel édességként.
A társaság hamar feloszlott, és Eddie Knoblock a fülembe súgta, hogy Sir James
Barrie szívesen lát az Adelphi Terrace-on levı lakásában egy csésze teára.
Barrie lakása mőteremhez hasonlított; hatalmas szobájából gyönyörő kilátás nyílt a
Temzére. A terem közepén kerek kályha állt, melybıl kályhacsı emelkedett a
mennyezetig. Barrie a szők mellékutcára nyíló ablakhoz vezetett; szemben egy másik
ablak nyílt.
– Ez Shaw hálószobája – jelentette ki skót hangsúlyú beszédmodorában, huncut
mosollyal. – Ha látom, hogy ég a villany, cseresznyemagot vagy szilvamagot hajítok az
üvegre. Ha Shaw-nak van kedve beszélgetni, kinyitja az ablakot, és tájékoztatjuk egymást
a lépcsıházi pletykákról. Ha nincs, nem néz ki az ablakon, vagy eloltja a villanyt.
Rendszerint három magot dobok oda, aztán abbahagyom a próbálkozást.
A Paramount tervezte, hogy Hollywoodban filmre viszi a Peter Pan-t.
– A Peter Pan-nek még nagyobb esélye van sikerre filmen, mint amilyen a színházban
volt – mondtam Barrie-nek, aki egyetértett ezzel. Kifejezett kívánsága volt, hogy a
filmben is benne legyen az a jelenet, amelyben Wendy néhány tündért eltüntet egy fa
kérgében. Ezen az estén Barrie azt is megkérdezte:
– Miért iktatott be álmot ábrázoló képsort a Kölyök-be? Ez megszakította a történet
folyamatosságát.
– Mert hatott rám az ı darabja, a Kiss for Cinderella – válaszoltam ıszintén.
Másnap Eddie Knoblockkal bevásárolni mentünk; dolgunk végeztével Eddie javasolta,
hogy látogassuk meg Bemard Shaw-t. Nem jelentettük be magunkat.
– Csak úgy fölugrunk hozzá – jegyezte meg Eddie. Négy órakor Eddie megnyomta a
kapucsengıt az Adelphi Terrace-on. Míg várakoztunk, inamba szállt a bátorságom.
– Majd legközelebb – kiáltottam, és már siettem is tova az utcán, Eddie meg szaladt
utánam, és hiába biztatott, hogy minden rendben lesz. Várhattam is 1931-ig, míg abban a
szerencsében részesültem, hogy Shaw-t megismerjem.
A következı reggel arra ébredtem, hogy csöng a telefon a fogadószobában, majd
hallottam amerikai titkárom fémes csengéső hangját:
– Kicsoda?... A walesi herceg!
Eddie éppen ott volt; mivel azt tartotta, hogy remekül kiismeri magát a protokolláris
ügyekben, átvette a telefont. Eddie hangját is hallottam:
– Még a vonalban van? Ó, igen. Ma este? Köszönöm szépen!
Izgatottan közölte a titkárommal, hogy aznap este a walesi herceg Mr. Chaplin
társaságában óhajt vacsorázni, és már indult is a hálószobám felé.
– Ne ébressze még fel – szólalt meg a titkár.
– Te jóságos Isten! A walesi herceg keresi! – válaszolt Eddie méltatlankodva, és azon
nyomban hosszabb elıadást tartott az angol etikettrıl.
Egy perccel késıbb hallottam, hogy fordul a hálószobám kilincse.
Úgy tettem hát, mintha éppen akkor ébrednék. Eddie lépett be izgalmát elfojtva,
hanyag közönyt erıltetve jelentette:
– Tedd szabaddá a mai estét; a walesi herceg hívott meg vacsorára!
Éppen így közöltem vele, hogy ez bizony nehezen fog menni, mert már régebben
megbeszéltem, hogy este H. G. Wellsszel vacsorázom. Eddie ügyet sem vetett rám meg a
válaszomra, és megismételte az üzenetet. Természetes, hogy a meghívás nagyon
felbuzdított – már a gondolata is, hogy a herceggel vacsorázom a Buckingham-palotában!
– Attól tartok, hogy valaki beugratott – jegyeztem meg azonban –, mert épp tegnap
este olvastam, hogy a herceg odafönt vadászik Skóciában.
Erre Eddie nagyon buta arcot vágott. – Talán az lesz a legokosabb, ha felhívom a
palotát, és érdeklıdöm. – Kiismerhetetlen arckifejezéssel tért vissza, és hanyagul szólalt
meg:
– Igazad volt. Még mindig Skóciában van.
Aznap reggel kaptuk a hírt, hogy Arbuckle Pufit Keystone mőterembeli volt
kollégámat, gyilkossággal vádolják. A vád érthetetlen volt; Roscoe-t szívélyes, könnyen
kezelhetı embernek ismertem, aki még a légynek se ártott. A sajtó érdeklıdött nálam az
ügy felıl, s ugyanezt a véleményt közöltem velük. Késıbb Arbuckle-t felmentették a
gyanú minden árnyéka alól, de a per kettétörte a karrierjét: hiába nyerte vissza a
közönség kegyét, túl sok volt a megpróbáltatás; alig egy évvel élte túl a történteket.
Úgy volt, hogy Welsszel az Oswald Stoll színház irodájában találkozom délután, s
megnézünk ott egy filmet, amelyet Wells egyik novellájából készítettek. A színház elé
forduló kocsiból sőrő embertömegre lettem figyelmes. Kisvártatva már cibáltak és
lökdöstek, végül betuszkoltak a liftbe. A lift felszáguldott az emeletre, ahol a kicsiny
irodahelyiségben sokan zsúfolódtak össze.
Kínosan érintett, hogy elsı találkozásunknak ilyen körülmények között kell
megtörténnie. Wells nyugodtan ült az egyik íróasztalnál, ibolyakék szeme barátságosan
hunyorogva tekintett körül, de egy kicsit feszélyezve érezhette magát. Mielıtt kezet
rázhattunk volna, villanólámpák pergıtüzével árasztottak el a mindenfelıl elıbukkanó
fényképészek, Wells odahajolt hozzám:
– Most aztán jól elkaptak bennünket!
Végre a vetítıterembe tessékeltek. Az elıadás vége felé Wells suttogva megkérdezte:
– Hogy tetszett?
İszintén megmondtam neki, hogy a film nem jó. Mikor kigyúltak a fények, Wells
hirtelen odahajolt hozzám:
– Mondjon valami kedveset a fiúról. – Annyi biztos, hogy George K. Arthur, a fiú
játéka volt az egyetlen üde vonás a filmben.
Wells a film mőfajáról tettetett elnézéssel nyilatkozott.
– Rossz film voltaképpen nincs is – mondogatta –, már maga a mozgás ténye is
csodálatos!
Semmi lehetıségünk nem volt ekkor közelebbrıl megismerni egymást, de még aznap
üzenetet kaptam tıle:
Este ott volt Rebecca West is. A társalgás feszesen indult, késıbb azonban
felengedtünk. Wells a Szovjetunióról beszélt, mert nemrég járt ott.
– Az elırehaladás lassú – mondta. – Könnyő eszményi kiáltványokat kibocsátani, de
nehezebb dolog megvalósítani a tartalmát.
– Mi a megoldás? – kérdeztem.
– A nevelés.
Említettem, hogy szinte semmit sem tudok a szocializmusról, és tréfásan
megjegyeztem, hogy szerintem kevés az érdeme az olyan rendszernek, amelyben az
embernek dolgoznia kell a megélhetésért.
– İszintén szólva többre becsülném az olyat, amely lehetıvé tenné, hogy az ember
munka nélkül is megéljen.
Wells nevetett.
– És a filmjei?
– Az nem munka, hanem gyerekjáték – feleltem, viccel ütve el a kérdést.
Érdeklıdött, hogy mi a tervem európai szabadságomra. Mondtam, hogy elıbb
Párizsba megyek, majd tovább Spanyolországba, mert bikaviadalt szeretnék látni.
– Úgy hallom, a bikaviadal technikája drámai és nagyon szép.
– Ez igaz, de szörnyő kegyetlenség a lovakkal szemben – vetette ellen Wells.
– Mit érzelegjünk lovak miatt? – Alig csúszott ki a kérdés a számon, máris szerettem
volna bokán rúgni magam ügyefogyott megjegyzésem miatt; az idegeim játszottak velem.
Láttam ugyan, hogy Wells megért, mégis egész úton hazafelé rágódtam magamba, hogy
is lehettem ekkora szamár.
Egy nappal késıbb Sir Edwin Lutyens, a híres építész, Eddie Knoblock barátja
keresett fel a szállodában. Egy Delhiben emelendı új kormányépület tervén dolgozott, és
éppen a Buckingham-palotából jött, ahol V. György király fogadta. Magával vitt egy
tökéletesen mőködı, kicsinyített toalettet; a modell körülbelül hat hüvelyk magasságú
volt, a tartálya pedig talán egy kisebb borospohárnyi vizet fogadott magába: ha a láncot
meghúzták, a víz úgy zubogott alá, mint a rendes csészébe. A király és a királyné remekül
szórakozott, újra meg újra meghúzta a láncot, és megtöltötte a tartályt, úgyhogy Lutyens
végül felajánlotta, babaházat épít a toalett köré. Késıbb rábeszélt kitőnı angol
mővészeket, hogy miniatőr képeket fessenek a babaház szobáiba. Valamennyi háztartási
eszköz és bútor kicsinyített mását meg lehetett találni a babaházban. Mikor elkészült, a
királyné engedélyt adott, hogy nyilvánosan is bemutassák, és e réven jelentıs összeg folyt
be jótékony célra.
Az üzenet küldıje megadta a kórház címét, és “George" névvel írta alá levelét.
Elıször nem jöttem rá, ki is lehet. De csakhamar eszembe ötlött: persze, a bolgár
George írhatta a levelet, akinek vissza kellett volna térnie a börtönbe tizennyolc évre.
Éreztem a levél hangjából, hogy írója meg szeretne “pumpolni". Elhatároztam hát, hogy a
zsebembe teszek ötszáz dollárt. Meglepetésemre a kórházban tágas szobába vezettek,
amelyben íróasztal állt, két telefonnal; két jól öltözött polgári személy üdvözölt – amint
késıbb megtudtam –, George titkárai voltak. Egyikük beinvitált a szomszéd szobába,
ahol George az ágyában feküdt.
– Barátom! – üdvözölt forró felkiáltással. – Olyan boldog vagyok, hogy eljött. Sohase
felejtem el, milyen kedves volt hozzám és mennyire együtt érzett velem Dudley Malone
estélyén! – A titkárhoz fordult valami apró megbízással, és egyedül maradtunk. Mivel
egy szóval sem említette, miképpen hagyta el az Egyesült Államokat, úgy éreztem,
tapintatlanság lenne érdeklıdnöm; nem is volt erre mód, mert elárasztott New York-i
barátaira vonatkozó kérdésekkel. Zavarban voltam; egyáltalán nem értettem a helyzetet;
mintha egy könyv több fejezetét átugrottam volna. A megoldást maga George
szolgáltatta, mikor elbeszélte, hogy a szovjet kormány külföldi bevásárlójaként
mozdonyokat és acélhidakat szerez be Berlinben. Ötszáz dollárom a zsebemben maradt.
Berlin nyomasztott. A vesztett háború légkörében élt a város, szinte minden sarkon a
háború tragikus áldozatai, megcsonkított karú vagy lábú katonák koldultak. Egyébként
záporozni kezdtek a sürgönyök Miss Anne Morgan titkárnıjétıl, tele aggodalommal,
mert a sajtó már közölte, hogy megjelenek a Trocaderóban. Visszatáviratoztam, hogy
nem tettem efféle ígéretet, és nehogy szószegéssel vádolhasson a francia közönség,
tudomására kell hoznom a tényt.
Erre a következı szövegő táviratot kaptam: “Birtokomban biztos ígéret, hogy
kitüntetik, ha jelen lesz, de csak manıverek sorozata árán – Anne Morgan." Három napos
berlini tartózkodás után visszatértem tehát Párizsba.
A Trocadero premierjének estélyén Cecilé Sorellel, Anne Morgannel és másokkal
ültem egy páholyban. Cecilé egészen közel hajolt hozzám, hogy mélységes titkot tárjon
fel elıttem.
– Képzelje, ma este kitüntetik.
– Nagyszerő lesz! – válaszoltam szerényen.
A szünet elıtt véget nem érı, könnyfakasztó dokumentumfilmet vetítettek. Halálra
untam magam, míg végre kigyúlt a fény, és két tisztviselı a miniszter páholyába kísért.
Több újságíró is jött velem; egyikük agyafúrt amerikai tudósító, folyton suttogott a hátam
mögött:
– A becsületrendet kapod meg, fiacskám. – Még a miniszter díszebédje közben sem
szüntette be suttogó szóáradatát.
– Jól átvertek, fiacskám; ez nem az a szín – ezt az iskolai tanítóknak adják; ezért nem
kapsz puszit a pofácskádra; neked a piros szalag járt volna, fiacskám!
Valójában nagyon örültem, hogy ezt a kitüntetést adományozták nekem, amelyet
általában a tanítók kapnak meg. A díszokirat így szólt: “Charles Chaplin, drámai színész,
mővész, a közoktatás tisztje..." stb.
Bájos köszönılevelet és ebédmeghívást kaptam Anne Morgantıl; Versailles-ba, a
Villa Trianonba invitált, azzal, hogy majd ott találkozunk. Tarkabarka népes gyülekezet
ebédelt együtt: ott volt György görög herceg, Lady Sarah Wilson, Talleyrand-Périgord
márki, Paul Louis Weiller, a becsületrend parancsnoka, Elsa Maxwell és sokan mások.
Nem emlékszem, mi minden történt, és mirıl beszélgettünk ezen a délelıtti
összejövetelen, mert nagyon elfoglalt az az igyekezet, hogy elbővöljem az
asztaltársaságot.
Másnap Waldo Frank barátom keresett fel a szállodában Jacques Copeau-val, a francia
színjátszás új irányzatának a vezéralakjával. Este együtt mentünk el a cirkuszba, ahol
néhány kitőnı bohócot láttunk, aztán a Quartier Latinben vacsoráztunk Copeau
barátaival.
Másnap ebédmeghívásnak kellett eleget tennem Londonban; Sir Philip Sassoon,
valamint Lord és Lady Rocksavage hívott meg, hogy bemutassanak Lloyd George-nak.
Repülıgépünknek azonban le kellett szállnia a francia partokon, mert a csatornát köd
borította, így háromórás késéssel állítottunk be.
Néhány szót Sir Philip Sassoonról. A háború alatt Lloyd George hivatalos titkáraként
szolgált. Színes egyéniség, jóképő, egzotikus külsejő, korombeli férfi volt. Parlamenti
mandátuma alapján Brighton és Hıvé választókerületet képviselte; noha egyike volt
Anglia leggazdagabb embereinek, nem érte be a semmittevéssel, hanem keményen
dolgozott, és érdekes életet teremtett magának.
Mikor elıször találkoztunk Párizsban, említettem, hogy teljesen kimerültem,
szabadulni szeretnék az emberektıl, és a tetejében rettenetesen ideges vagyok;
elpanaszoltam, hogy már a szállodaszobák falának a színe is az idegeimre megy.
Sir Philip nevetett.
– Milyen színő falat kedvel?
– Sárgát és aranyat – feleltem tréfásan.
Ajánlotta, vonuljak vissza a birtokára Lympnébe, ahol az emberektıl távol nyugalmat
találhatok. Megérkezésemkor nagy megdöbbenéssel fedeztem fel, hogy a szobám falát
pasztell tónusú, arany- és sárga színő függönyökkel borították.
A birtok kivételesen szép volt; a házat merész színpompával bútorozták be. Philip
sikeresen oldotta meg ezt a feladatot, mert kitőnı ízlése volt. Jól emlékszem, milyen
mély benyomást gyakorolt rám fényőzı berendezéső lakosztályom: begyújtott forraló
tartotta melegen a levest, ha meg találnék éhezni az éjszaka folyamán, reggel pedig két
szálas inas valóságos kávéházat tolt a szobámba: válogathattam a különféle amerikai
gabonapelyhek, halfilék és szalonnás tojás között. Elızıleg megjegyeztem, hogy európai
látogatásom alatt hiányolom az amerikai péksüteményt, hát az is jött, forrón, vajjal és
juharszörppel. Olyan volt, mint az Ezeregyéjszaka meséiben.
Sir Philip sétált a szobában, utasításokat adott, közben fél kezét a kabátzsebében
tartotta, és ujjai között az édesanyja gyöngysorát morzsolgatta – méteres hosszúságú
gyöngysort, melyben egyetlen gyöngyszem sem volt kisebb, mint a hüvelykujjam körme.
– Azért hordom magammal, mert akkor eleven marad a gyöngy – mondotta.
Mikor valamennyire kipihentem magam, Sir Philip megkérdezte, nem kísérném-e el
az egyik brightoni kórházba, ahol a gyógyíthatatlan béna háborús sebesülteket kezelik.
Rettenetesen szomorú volt látni ezeket a reményvesztett fiatal arcokat. Az egyik
fiatalember a szájában tartott ecsettel festett, mert ez volt testének egyetlen része, amelyet
mozgatni tudott. Egy másiknak a keze annyira ökölbe szorult, hogy görcsoldót adtak be
neki, valahányszor le kellett vágni a körmét, nehogy a tenyerébe nıjön. Néhány beteg
olyan szörnyő állapotban volt, hogy nem is engedtek be hozzájuk – Sir Philip azonban
végiglátogatta valamennyit.
Lympne után Sir Philip a Park Lane-en levı londoni házába vitt kocsiján, ahol
évenként megrendezte a “Fıúr Georges" képkiállítást jótékony célra. Pompás palota volt,
hatalmas télikertjét kék jácintok szınyege borította. Másnap a télikertben ebédeltem, de a
kékjácintszınyeget már kicserélték más színőre.
Látogatást tettünk Sir William Orpen mőtermében, ahol megtekintettük Philip nıvére,
Lady Rocksavage csodálatos, sugárzó képmását is. Maga Orpen inkább ellenérzést váltott
ki belılem, mert mesterkélten tompa, hitetlenkedı arckifejezését kevélységnek hittem.
Egy másik látogatás H. G. Wells vidéki házába vezetett. A ház Warwick grófnı
birtokán állt; itt élt Wells a feleségével és Cambridge-bıl éppen hazaérkezett két fiával.
Meghívtak, maradjak ott éjszakára is.
Délután megjelent vagy harminc cambridge-i diák is. Csoportosan ültek a kertben,
akár a fényképezésre készülı osztály, és némán bámultak, mintha egy másik égitestrıl
érkezett ismeretlen élılény lennék.
Este a Wells család “állat, növény vagy ásvány" elnevezéső társasjátékot játszott; úgy
éreztem magam, mintha intelligencia-vizsgálaton esnék át. Egyébként fıképpen a
jéghideg ágylepedıkre emlékszem és arra, hogy gyertyafény mellett kellett ágyba
bújnom. Ez volt a leghidegebb éjszaka, amelyet Angliában töltöttem. Miután másnap
reggel felolvasztottam magam, H. G. Wells érdeklıdött, hogyan aludtam.
– Egész jól – feleltem udvariasan.
– Olyan sok vendégünk panaszkodik, hogy hideg a szoba – mondta ártatlanul.
– Hát nem mondhatnám, hogy hideg volt, csak éppen majd megfagytam.
Wells nevetett.
Még néhány emlékem errıl a látogatásról: H. G. Wells kicsiny, egyszerő
dolgozószobája, melybe csak derengı világosság szőrıdött be a kert hatalmas fáin át, az
ablak mellé tolt régimódi, ferde tetejő pulpitus; a csinos és kecses fiatal feleség, aki
körülvezetett a falu tizenegyedik századból származó templomában; beszélgetésünk egy
öreg vésnökkel, aki néhány sírkırıl bronzlenyomatot készített; a ház körül falkában járó
szarvasok; St. John Erviné megjegyzése ebédnél a színes fényképezés izgalmas
lehetıségeirıl, mire én valami elszörnyedést kifejezı választ adtam; H. G. felolvasása az
egyik cambridge-i professzor elıadásának nyomtatott levonatából, és az én
megjegyzésem, hogy terjengıs stílusa miatt úgy hangzik a szöveg, mintha egy barát
fogalmazta volna a tizenötödik században; végül Wells elbeszélése Frank Harrisról.
Wells elmondta, hogy ifjú, törekvı író korában ı írta az egyik elsı tudományos cikket a
negyedik dimenzióról. Az írást eredménytelenül mutatta be több folyóirat
szerkesztıjének. Késıbb néhány sort kapott Frank Harristól, hogy keresse fel az
irodájában.
– Elég rosszul álltam akkoriban – mondta Wells –, de az alkalom kedvéért vásároltam
magamnak egy használt cilindert. Harris a következı szavakkal köszöntött: “Hol a fenébe
szerezte ezt a kalapot? És hogy a fenébe jut olyasmi eszébe, hogy az efféle cikket el tudja
helyezni a folyóiratokban?" Azzal odavágta az íróasztalra a kéziratomat. “Túl értelmes...
márpedig az értelemre nincs vevı ebben az üzletágban!" A cilinderemet óvatosan
letettem az íróasztal sarkára. A megbeszélés alatt Frank folyton verte az öklével az
íróasztalt, nagyobb nyomaték kedvéért, és a cilinderem minden csapásra nagyot ugrott.
Szörnyen aggódtam, hogy valamelyik ökölcsapása nem találja-e telibe. De a cikkemet
megvette, és új megbízást is adott.
Londonban megismertem Thomas Burke-öt, a Limehouse Nights íróját. Bürke
nyugodt, kiismerhetetlen kis ember volt; a vonásai Keats arcképére emlékeztettek.
Nyugodtan üldögélt, ritkán nézett arra, aki szólt hozzá. Mégis kiforgatott. Úgy éreztem,
ki kell öntenem a szívemet. Meg is tettem. Nagyon jól megértettük egymást Berke-kel,
sokkal jobban, mint Welsszel. Bürke és én Limehouse és Chinatown utcáin kóboroltunk,
de ı sohasem szólt egy szót sem. Ez volt a módszere: így mutatta meg nekem e
városrészeket. Félénk ember volt; csak három évvel késıbb tudtam meg, mi a véleménye
rólam, mikor megküldte félig-meddig önéletrajzi regényét, a The Wind and the Rain-t
(Szél és esı). A fiatalsága sokban hasonló volt az enyémhez. Most már tudtam, hogy
kedvel.
Mikor végre elült az izgalom körülöttem, Aubrey unokatestvéremmel és családjával
vacsoráztam, majd másnap meglátogattam Jimmy Russelt, barátomat a Karno-idıkbıl,
akinek most kocsmája volt. Ezután már az Egyesült Államokba való visszatérés járt az
eszemben.
Elérkezett a pillanat, mikor beláttam, ha tovább maradnék Londonban,
elhatalmasodna rajtam a semmittevés. Nem szívesen hagytam ott Angliát. De a hírnév
nem tartogathatott számomra több meglepetést. Tökéletesen megelégedve térhetek haza –
habár kicsit szomorú szívvel, mert nemcsak a barátságos gazdagok és hírességek hangos
éljenzésének és elismerésének zaját hagyom magam mögött, ha
301 nem azoknak a tömegeknek az ıszinte szeretetét és lelkesedését is, amelyek a
Waterloo-pályaudvaron és a Gare du Nord-on vártak rám, hogy köszöntsenek. Fájt –
mintha virágra tiportam volna –, amiért tehetetlenül tőrtem, hogy sebtében hurcoljanak
végig az emberek elıtt, és taxiba dugjanak elılük, ahelyett, hogy válaszoltam volna az
üdvözlésükre. A múltamnak is hátat fordítottam. A kenningtoni Pownall Terrace 3.
számú házhoz vezetı látogatásom teljessé tett valamit bennem; elégedetten tértem vissza
Californiába a munkához, mert a munka irányt szabott életemnek – minden egyéb
csalóka látszat volt csupán.
XVIII
Mikor megérkeztem New Yorkba, Marie Doro hívott fel. Marie Doro keres telefonon
– mit jelentett volna ez alig néhány éve! Elvittem ebédelni, majd elmentem annak a
darabnak a matiné-elıadására, amelyben játszott; a darab címe A szerelem piaca volt.
Este Max Eastmannel, a húgával, Crystal Eastmannel és Claude McKayvel, a jamaicai
költıvel és dokkmunkással vacsoráztam.
Utolsó New York-i napomon Frank Harisszal meglátogattam a Sing-Sing börtönt.
Útközben mesélte, hogy az önéletrajzán dolgozik, de túl késıre hagyta.
– Nagyon öregszem – mondta.
– Az idıs kornak is megvannak a maga elınyei – igyekeztem ellenkezni. – Kevésbé
tartja áthághatatlan kötelességének a diszkréciót.
Az ír forradalmár és szakszervezeti szervezı, Jim Larkin ötéves büntetését töltötte a
Sing-Singben; Frank ıt akarta meglátogatni. Larkin kiváló szónok volt, akit – Frank
állítása szerint – az elfogult bíró és az esküdtszék a kormány megdöntésének hamis
vádjával ítélt el; késıbb be is bizonyosodott, hogy hamis a vád, és Al Smith kormányzó
megsemmisítette az ítéletet, bár Larkin már több évet letöltött a büntetésébıl.
A börtönökben különös légkör uralkodik; mintha kiiktatták volna az emberi szellemet.
A Sing-Singben az öreg komor cellatömbök a középkorra emlékeztettek: a kicsi és
keskeny kıfülkékben négy-hat elítélt zsúfolódott össze éjjel-nappal. Csak egy ördögi
koponya agyalhatta ki a borzalomnak ezt a házát! Érkezésünkkor a cellák átmenetileg
üresek voltak, mert a foglyok lenn voltak az udvaron, kivéve egyetlen fiatalembert, aki
gyászosan merengı arckifejezéssel támaszkodott cellája ajtajának. A börtönır
felvilágosított, hogy a hosszabb idıre elítélt újoncok az elsı évet a régi cellatömbökben
töltik, csak azután költözhetnek át a korszerőbb épületrészbe. A fiatalember mellett
beléptem a cellába: végigborsózott rajtam a klausztrofóbia borzalma.
– Istenem! – csúszott ki a számon. – Ez embertelen!
– Igaza van – suttogta a fiatalember keserő hangon.
A börtönır barátságos ember volt; elmagyarázta, hogy a Sing-Sing túlzsúfolt, és
költségvetési hitelre lenne szükség, hogy újabb cellákat építsenek.
– De mi vagyunk az utolsók, akik ilyen szempontból tekintetbe jövünk; egyetlen
politikusnak se fáj a feje a börtönviszonyok miatt,
A vén kivégzıhelyiség olyan volt, mint egy tanterem: hosszú, keskeny, alacsony
mennyezető szoba, írópadokkal a riporterek részére; a padsorokkal szemben egy olcsó
fatákolmány, a villamosszék állt. Merev villamos kábel vezetett a mennyezetrıl a
székhez. A szoba borzalma az egyszerőségében, az érzelemmentességben rejlett;
komorabb volt, mint a legiszonyúbb akasztófa. Közvetlenül a szék mögött deszka
választófal emelkedett. Ide vitték az áldozatot nyomban a kivégzés után, hogy
felboncolják.
– Ha a szék nem végzett teljes munkát, a holttestrıl sebészi úton távolítják el a fejet –
magyarázta az orvos, majd hozzátette, hogy közvetlenül a kivégzés után a vér
hımérséklete az agyban mintegy 100 Celsius. Támolyogva jöttünk ki a kivégzıterembıl.
Frank érdeklıdött Jim Larkin után, és a börtönır engedélyezte a látogatást; hajlandó
volt kivételesen eltekinteni a börtönszabályzattól. Larkin a cipészmőhelyben dolgozott, és
ott üdvözölt bennünket. Majdnem kétméteres, jóképő ember volt; kék szemének átható
pillantását kedves mosolya tompította.
Örült, hogy láthatta Frankét, mégis ideges és zavart volt; szeretett volna mielıbb
visszakerülni a munkapadjához. Még a börtönır bátorítása sem oszlatta el
feszélyezettségét.
– Rontja a többi fogoly szellemét, ha kivételes engedélyt kapok látogatás fogadására
munkaidıben – jegyezte meg. Frank megkérdezte, hogy bánnak vele, és segíthetne-e
valamiben. Larkin elmondta, hogy a körülményekhez képest jól megy sora, de aggódik
Írországban élı felesége és családja miatt, mert bebörtönzése óta nem kapott hírt felılük.
Frank megígérte, hogy utánanéz a dolognak. Távozásunk után megjegyezte, mennyire
lehangolja, hogy ilyen bátor, lángoló lelkő embert, mint Jim Larkin, a börtönfegyelem
béklyójában kell látnia.
Mikor Clare Sheridan, a szobrásznı, aki szenzációt keltett From Mayfair to Moscow
(Mayfairtıl Moszkváig) címő könyvével, eljött Hollywoodba, Sam Goldwyn vacsorát
rendezett a tiszteletére. Én is hivatalos voltam.
A magas növéső, jó megjelenéső Clare Winston Churchill unokahúga és Richárd
Brinsley Sheridan egyik leszármazottjának a felesége volt. İ volt az elsı angol nı, aki a
forradalom után a Szovjetunió területére lépett; megbízást kapott a bolsevik párt fıbb
vezetıi mellszobrának megmintázására. Lenint is megmintázta.
Bár könyve erısen bolsevikbarát volt, csak enyhe ellenkezést váltott ki; az
amerikaiakat némileg zavarba hozta az a hír, hogy az író angol arisztokrata. A New York-
i társaság, melynek több tagjáról mellszobrot készített, befogadta. Bayard Swope-ról,
Bemard Baruchról és másokról is mintázott szobrot. Találkozásunk idején elıadásokat
tartott szerte az országban; hatéves kisfia, Dicky kísérte. Panaszkodott, hogy az Egyesült
Államokban nehéz a szobrászatból megélni.
– Az amerikai férfi nem bánja, ha felesége modellt ül, de ı maga idegenkedik ettıl,
annyira szerény.
– Én nem vagyok szerény – válaszoltam.
Megbeszéltük, hogy eljön hozzám, agyagot és szerszámokat hoz, és az ebéd utáni
óráktól késı délutánig modellt ülök. Clare ügyesen szıtte a társalgás szálait; azon kaptam
magam, hogy fitogtatom szellemességemet. Már majdnem elkészült a mellszobor, mikor
szemügyre vettem.
– Akár egy bőnözı feje is lehetne – jegyeztem meg.
– Ellenkezıleg – válaszolta gúnyos ünnepélyességgel –, ez egy lángész koponyája.
Nevettem, és kifejtettem elméletemet, amely szerint szoros rokonság van a lángelme
és a bőnözı között, mert mindketten szélsıséges individualisták.
Említette, hogy mióta a Szovjetunióról tart elıadásokat, úgy érzi, számőzték a
társaságból. Tudtam, hogy Clare nem propagandista, és nem is fanatikus politikai
meggyızıdésében.
– Nagyon érdekes könyvet írt a Szovjetunióról... nem elég az magának? – kérdeztem.
– Miért vonul a politikai küzdıtérre? Bizonyos, hogy csak baja származik belıle.
– Azért tartok elıadásokat, hogy megéljek – felelte –, de senki se kíváncsi az
igazságra; márpedig, ha fejbıl beszélek, csak az igazság vezérelhet. Különben is – főzte
hozzá könnyedén –, imádom az én drága bolsevikjaimat.
– Az én drága bolsevikjaimat – ismételtem nevetve. Mégis az volt a benyomásom,
hogy Clare-nek a valósággal egyezı világos állásfoglalása van a helyzetrıl, mert amikor
késıbb, 1931-ben találkoztam vele, mesélte, hogy Tunisz környékén lakik.
– Miért éppen ott? – kérdeztem.
– Mert ott olcsóbb – mondta gyorsan. – Londonban korlátozott jövedelmem arra
kényszerítene, hogy Bloomsburyben éljek, két kis szobában. Tuniszban viszont nagy
házat vihetek, szolgálókat tarthatok, és Dickynek ott a gyönyörő kert.
Dicky tizenkilenc éves korában halt meg; Clare sohasem heverte ki e gyászt, ezt a
borzalmas csapást. Áttért katolikusnak, majd egy ideig zárdában élt. Gondolom, vigaszért
fordult a valláshoz.
Mosolygó, tizennégy éves fiatal leány fényképét láttam egyszer egy sírkövön
Franciaország déli részén. A fénykép alá egyetlen szót véstek: “Pourquoi?" A fájdalom
szörnyő zavarában hiábavaló választ keresni; ebbıl csak hamis moralizálás és gyötrıdés
származhat, de ez mégsem jelenti azt, hogy nincs válasz. Nem tudom elhinni, hogy létünk
értelmetlen és véletlenszerő, amint azt néhány tudós el szeretné hitetni velünk. Az élet és
a halál annyira végérvényes és könyörtelen, hogy semmiképp sem lehet véletlen.
Élet és halál útjai – virágjában elragadott lángész, világfelfordulás, tömegmészárlás,
katasztrófa – hiábavalónak és értelmetlennek tőnhetnek. De a tény, hogy
bekövetkezhettek, azt bizonyítja, hogy létezik egy határozott, egyértelmő szándék, amely
a mi háromdimenziós elménknek felfoghatatlan.
Néhány filozófus azt állítja, hogy minden, ami létezik, pusztán az anyag valamilyen
mozgásformája, és hogy a létezık össztömege nem növelhetı és nem csökkenthetı. Ha
az anyag mozgás, szükségképpen az ok és okozat törvényei kormányozzák. Ha ezt
elfogadom, minden akció elıre meghatározott. Az orrom megvakarása mármost nem
ugyanolyan mértékben elıre elrendelt-e, mint a hullócsillag pályája? A macska kószál a
ház körül, a levél lehull a fáról, a gyermek megbotlik. Nem lehet-e ezeket a cselekvéseket
a végtelenségig visszavezetni? Nem elıre elrendeltek-e, és nem hatnak-e tovább az idık
végtelenjéig? Ismerjük a levél lehullásának és a gyermek megbotlásának közvetlen okát,
de nem tárhatjuk fel az okozatsor elejét és végét.
Nem vagyok vallásos a szó dogmatikus értelmében. Nézeteim hasonlóak Macaulay
nézeteihez, aki lényegében azt írta, hogy ugyanolyan filozófiai fortélyossággal
sorakoztatják fel egymás ellen ma is ugyanazokat a vallási érveket és ellenérveket, mint a
tizenhatodik században; hiába halmozódott fel a tudás, hiába haladt a tudomány, nem
akadt olyan filozófus, sem régebben, sem napjainkban, aki újabb fényt vetett volna erre a
kérdésre.
Nem hiszek semmiben, és nem tagadok semmit. Amit el lehet képzelni, ugyanolyan
megközelítése az igazságnak, mint amit matematikai úton be lehet bizonyítani. Az
igazság nem mindig közelíthetı meg az értelem felıl; az értelem geometriai természető,
logikus és bizonyítható gondolatokra kényszerít. Látjuk a halottakat álmainkban, és
élınek hisszük ıket, de közben tudjuk, hogy meghaltak. Ez az álombéli agymőködés nem
logikus, de vajon nincs-e valami sajátos logikája? Vannak dolgok, amelyek meghaladják
az értelmet. Hogyan foghatjuk fel a másodperc ezredmilliomod részét? Mégis léteznie
kell a matematika alapelvei értelmében.
Ahogy öregszem, egyre jobban foglalkoztat a hit. Nagyobb szerepet játszik
eletünkben, és sokkal többet érünk el vele, mint gondolnánk. Úgy gondolom, hogy a hit
minden gondolatunk elıfutára. Hit nélkül sohase jött volna létre feltevés, elmélet,
tudomány vagy matematika. Szerintem a hit tudatunk kiterjesztése; az a kulcs, amely
tagadja a lehetetlent. A hit tagadása önmagunk visszautasítása, és elutasítása annak a
szellemnek is, amelybıl minden teremtı erınk fakad.
Hitem az ismeretlenre irányul, tehát mindarra, amit értelmünk nem fog fel; hiszem,
hogy ami meghaladja az értelmünket, egyszerő tény valamilyen más dimenzióban, és
hogy az ismeretlenség birodalmában a jóra irányuló végtelen hatalom lakozik.
XIX
A First Nationallel kötött szerzıdésem teljesítésének végsı szakaszába léptem; alig
vártam, hogy lerázhassam magamról ezt a terhet. Kíméletlenek, közönyösek, rövidlátók
voltak; szerettem volna szabadulni tılük. Ráadásul mindenféle játékfilm ötlet is
motoszkált bennem.
A három utolsó film elkészítése megoldhatatlan feladatnak látszott. A kéttekercses
Pay Day-n (A fizetés napja) dolgoztam, aztán már csak két film terhelte a lelkemet.
Következı vígjátékom, A zarándok, játékfilm-hosszúságúra sikerült. Emiatt újabb
kellemetlen tárgyalásokba bonyolódtam a First Nationallel. De Sam Goldwyn nemhiába
jegyezte meg rólam: – Chaplin nem üzletember – semmi mást nem tud, csak annyit, hogy
kevesebbet nem fogadhat el. – Az alkudozás eredményesen végzıdött. A Kölyök
szédületes sikere után kevés ellenállásba ütköztek a Zarándok-kal kapcsolatos
feltételeim: két filmnek számították, a vállalat négyszázezer dollár bevételt szavatolt
nekem, és részesedést adott a nyereségbıl. Végre szabad voltam, és csatlakozhattam
társaimhoz a United Artistsnál.
Douglas és Mary javaslatára Honest Joe (Becsületes Joe) – így hívtuk Joseph Schenket
– társ lett a United Artistsnél, feleségével együtt. Felesége, Norma Talmadge filmjeit is
mi terjesztettük ezentúl. Jóénak az elnöki tisztséget szánták. Nagyon kedveltem Joe-t,
mégis az volt a véleményem, nem járult hozzá annyival közös ügyeinkhez, hogy elnök
legyen. A felesége sztárszámba ment, de filmjeinek bevételét nem lehetett Mary vagy
Douglas kasszasikereihez mérni. Adolf Zukornak sem adtunk részesedést a vállalatban,
semmi sem szólhatott hát amellett, hogy Joe Schenk kapjon, mikor korántsem volt olyan
fontos személyiség, mint Zukor. Ennek ellenére Douglas és Mary lelkesedése
diadalmaskodott, Joe elnök és egyenlı részvénytulajdonos lett a United Artistsnél.
Röviddel ezután sürgıs levelet kaptam: jelenjek meg az ülésen, amelyen a United
Artists jövıjérıl kell dönteni. Elnökünk közhelyszerő, derőlátó megjegyzései után Mary
ünnepélyes szónoklatot intézett hozzánk. Azt mondta, aggasztja, ami a filmiparban
történik – mindig aggasztotta valami –, a filmszínház-érdekeltségek egyesülést készítenek
elı, és ha nem teszünk valamit a kezdeményezések ellensúlyozására, veszélybe kerülhet a
United Artists jövıje.
Mary nyilatkozata nem ijesztett meg, mert úgy gondoltam, hogy filmjeink kitőnıek, és
meg fognak birkózni minden versenytárssal. De a többiek sehogy se akartak
megnyugodni. Joe Schenk komolyan figyelmeztetett, hogy bár vállalkozásunk alapjaiban
egészséges, biztosítanunk kell a jövınket: ne egymagunkban vállaljuk a kockázatot,
hanem engedjük, hogy nyereségünkben mások is részesedjenek valamelyest. Érdeklıdött
a Wall Streeten, a Dillon Read és társai cégnél, amely hajlandó lenne negyven millió
dollárt folyósítani részvények kibocsátására vállalatunkban való részesedés ellenében.
İszintén megmondtam, ellenzem, hogy a Wall Streetnek bármi köze legyen a
munkámhoz, és ismét hangsúlyoztam, amíg jó filmeket hozunk ki, nem kell tartanunk az
egyesülésektıl. Joe az ingerültségét visszafojtva, nyugodt, leereszkedı hangon közölte,
hogy hasznos lépést igyekszik tenni a vállalat érdekében, és jobb volna, ha élnénk is a
lehetıségekkel.
Ismét Mary kért szót. Szokása volt, hogy üzleti ügyekben rosszalló modorban beszélt;
nem közvetlenül hozzám intézte szavait, hanem a többiekhez. Egyszeriben felébresztette
bennem az önvádat: erıszakosnak és önzınek éreztem magam. Magasztalta Joe érdemeit,
hangsúlyozta, milyen keményen dolgozott, és mennyi gondot vállalt, hogy felépítse a
vállalatot.
– Mindnyájunknak igyekeznünk kell, hogy állásfoglalásunk konstruktív legyen –
mondta.
Hajthatatlan maradtam. Kitartottam amellett, hogy nem szeretnem, ha bárki is
beavatkoznék személyes erıfeszítéseimbe – továbbra is bizakodó voltam, és hajlandónak
mutatkoztam saját pénzemet befektetni közös vállalkozásunkba. A győlés tüzes vitává
fajult – több volt ebben a tőz, mint a vita –, de álltam a sarat: leszögeztem, ha a többiek
nélkülem akarnának továbbhaladni, megtehetik, én pedig visszavonulok a vállalattól.
Ennek az lett a következménye, hogy valamennyien ünnepélyesen hőséget fogadtunk
egymásnak, Joe pedig azt bizonygatta, hogy nem szándékozik semmi olyat tenni, ami
széttörheti barátságunkat vagy megzavarhatja az egyetértést vállalatunk kebelében, így
ejtettük el a Wall Streettel kapcsolatos elképzelést.
Még forgattuk a Bohémvér-t, mikor Pola Negri igazi hollywoodi módon debütált
Amerikában. Ez alkalommal a Paramount reklámosztálya még szokásos szamárságait is
felülmúlta. Gloria Swansonról és Poláról kiagyalt féltékenykedési és veszekedési híreket
vertek dobra és tálaltak a közönségnek. Fıcímek hirdették: “Negri igényt tart Swanson
öltözıjére." “Gloria Swanson nem hajlandó Pola Negrivel találkozni." “Negri kész
Swanson meghívásának eleget tenni." A sajtó gyomorforgatóan ontotta az efféle
újdonságokat.
Sem Gloriát, sem Polát nem lehetett hibáztatni ezekért a kiagyalt történetekért.
Voltaképpen kezdettıl fogva jó barátnık voltak. De a közhelyszerő macskatermészet
csemege volt a reklámosztály szemében. Estélyeket és fogadásokat adtak Pola
tiszteletére. Egy ilyen mesterségesen összehozott parádé során szimfonikus
hangversenyen találkoztam össze Polával a hollywoodi szabadtéri színházban. A
mellettem levı páholyt foglalta el reklámfınökökbıl és Paramount-igazgatókból álló
kíséretével.
– Sáárlii! Hogyhogy nem hallottam eddig magáról? Miért nem hívott fel? Nem tudja,
hogy azért jöttem át Németországból, hogy magát lássam?
Ez hízelgı volt, még ha utolsó megjegyzését nem vettem is komolyan, hiszen csak
egyetlenegyszer találkoztunk Berlinben, s az sem tartott húsz percnél tovább.
– Szörnyő kegyetlen ember maga, Sáárlii, hogy nem telefonált. Olyan régóta várom,
hogy halljak magáról. Merre dolgozik? Adja meg a telefonszámát, majd felhívom. –
Ígérte.
Némi kétkedéssel fogadtam ezt a lángolást, de a szépséges Pola érdeklıdése így is
megtette a hatását. Néhány nappal késıbb meghívott, vegyek részt az estélyén, melyet
Beverly Hills-i bérelt házában ad. Nagyszabású estély volt, még hollywoodi mértékkel
mérve is, és a sok hímnemő sztár jelenléte ellenére Pola nekem szentelte a figyelme
nagyobb részét. Akár ıszinte volt az érdeklıdése, akár nem, élveztem a sikert, így
kezdıdött egzotikus kapcsolatunk. Több hétig együtt jelentünk meg a nyilvánosság elıtt,
és persze több se kellett a rovatvezetıknek. Rövidesen fıcímek hirdették: “Charlie
eljegyezte Polát." Ez roppantul feszélyezte Polát, és kért, tegyek közzé valamilyen
nyilatkozatot.
– A nyilatkozatnak a hölgytıl kell származnia – válaszoltam.
– Mit mondjak nekik? Közönyösen megvontam a vállam.
Következı nap üzenet érkezett, hogy Miss Negri nem kíván látni. Az üzenethez nem
főztek kommentárt. De még aznap este riadtan telefonált a szobalánya, hogy úrnıje
nagyon rosszul van. Nem jönnék-e azonnal? Megérkezésemkor a kisírt szemő leányzó
betessékelt a nappaliba, ahol Pola úrnıt heverıre dılve, csukott szemmel találtam.
– Olyan kegyetlen vagy! – Casanova szerepében találtam magam. Néhány nappal
késıbb Charlie Hyton, a Paramount-mőtermek igazgatója telefonált.
– Elég sok gondot okoz nekünk, Charlie. Szeretnék beszélni magával.
– Szívesen állok rendelkezésére! Fáradjon el hozzám – mondtam.
Jött is. Már éjfélre járt, mikor megérkezett. Hyton nagy darab, köznapi külsejő ember
volt, aki jól illett volna egy áruházi pult mögé. Kertelés nélkül a tárgyra tért:
– Charlie, Pola belebetegszik a sajtóban olvasható célzásokba. Miért nem nyilatkozik,
hogy elhallgassanak?
Minthogy ilyen nyíltan nekem rontott, keményen a szemébe néztem:
– Maga szerint mit kellene mondanom?
Zavarát tréfás merészségbe igyekezett burkolni.
– Pola nagyon tetszik magának, nem igaz?
– Nem hiszem, hogy ez bárki másra tartozzék – mondtam.
– De mi milliókat fektettünk ebbe az asszonyba! És ez a fajta hírverés árt neki. –
Szünetet tartott. – Charlie, ha annyira tetszik magának, miért nem veszi el feleségül?
Akkor nem találtam humorosnak ezt a hihetetlen támadást.
– Ha azt hiszi, azért veszek feleségül valakit, hogy megóvjam a Paramount
befektetéseit, nagyon téved!
– Ha így áll a dolog, ne találkozzanak többet.
– Ez Polán múlik – feleltem.
A további beszélgetés azzal a rideg, de mulatságos megállapítással végzıdött, hogy
nincs egyetlen Paramount-részvényem se, tehát semmi okom Polát feleségül venni.
Amilyen hirtelen kezdıdött a kapcsolatunk, olyan hirtelen véget is ért. Soha többé nem
hívott fel.
Polához főzıdı idegtépı kapcsolatom idején egy fiatal mexikói lány érkezett a
mőterembe; Mexico Citybıl gyalogolt Hollywoodba csak azért, hogy Charlie Chaplint
lássa. Mivel már sok tapasztalatom volt ütıdöttekkel és hóbortosokkal, szóltam a
menedzseremnek, hogy “finoman szabaduljon meg tıle".
Nem gondoltam többet a dologgal, de hazulról telefonáltak, hogy az ifjú hölgy a
bejárati lépcsın ül. Égnek állt a hajam. Utasítottam az inast, kergesse el a lányt, és
közöltem, hogy nem mozdulok addig a mőterembıl, míg nem tiszta a levegı. Tíz perccel
késıbb értesítettek, hogy a lány elment.
Este Pola, dr. Reynolds és a felesége vacsorázott nálam; elmeséltem nekik az esetet.
Kinyitottuk a bejárati ajtót, és körülnéztünk, nem jött-e vissza a lány. Még a vacsora alatt
az inas falfehéren rontott a szobába. – Odafönt fekszik az ön ágyában! – jelentette, és
beszámolt róla, hogy éjszakára akarta elıkészíteni a szobámat, mikor rábukkant az
ágyban; még a pizsamámat is magára húzta.
Fogalmam se volt, mit tegyek.
– Majd beszélek a fejével – mondta Reynolds, és felsietett a lépcsın.
Mi, többiek ottmaradtunk, és vártuk a fejleményeket. Reynolds kisvártatva visszatért.
– Hosszan elbeszélgettem vele – közölte. – Fiatal és csinos, egészen értelmesen
beszél. Megkérdeztem tıle, mit keres az ágyadban. Azt mondta, meg szeretne ismerkedni
Mr. Chaplinnel. Megkérdeztem tıle, tudja-e, hogy a viselkedésébıl elmebajra
következtethetnek, és a bolondokházába csukhatják. Ez csöppet se zavarta. Azt
válaszolta, hogy ı nem ırült, csak nagy tisztelıje Mr. Chaplin mővészetének, és azért jött
ide Mexikóból, hogy találkozzék vele. Erre felszólítottam, vegye le a pizsamádat,
öltözzék fel, és tőnjön el tüstént, különben hívjuk a rendırséget.
– Szeretném látni a lányt – mondta Pola könnyedén. – Hívassátok le ide a társalgóba.
– Ellenkeztem, mert úgy éreztem kínos lesz mindenkinek. De a lány nagyon higgadtan
lépett a szobába. Reynolds igazat mondott: a lány fiatal volt és vonzó. Elmesélte, hogy
egész nap a mőterem körül kódorgott. Megkínáltuk vacsorával, de csak egy pohár tejet
fogadott el.
Pola elhalmozta kérdésekkel, miközben a lány a tejet szopogatta.
– Szerelmes vagy Mr. Chaplinbe? – (Összerezzentem.)
A lány nevetett.
– Szerelmes! Á, dehogy, csak nagyon csodálom, mert nagy mővész.
Pola most ezzel a kérdéssel állt elı:
– Hát az én filmjeimet láttad-e már?
– Persze hogy láttam – válaszolta a lány közömbösen.
– És mi a véleményed róluk?
– Nagyon jók, de maga nem olyan nagy mővész, mint Mr. Chaplin. Pola arckifejezése
minden pénzt megért.
Figyelmeztettem a lányt, hogy viselkedése félremagyarázható, majd megkérdeztem,
van-e annyi pénze, hogy visszautazzék Mexico Citybe. Azt mondta, van pénze; Reynolds
is ellátta néhány jó tanáccsal, erre a lány elhagyta a házat.
Másnap délben azonban ismét berontott az inas azzal, hogy a lány megmérgezte
magát, és az út közepén fekszik. Minden további nélkül telefonáltunk a rendırségnek, és
a lányt kórházba vitték a mentık.
Másnapra az újságok persze jól felfújták az esetet. Közölték a fényképét, amint a
kórházi ágyon üldögél. Gyomormosás után fogadta a sajtót. Kijelentette, hogy nem vett
be mérget, csak a figyelmet szerette volna felhívni magára, nem szerelmes Charlie
Chaplinbe, és pusztán azért jött Hollywoodba, hogy szerencsét próbáljon, és bejusson a
filmhez.
Miután elbocsátották a kórházból, a Jóléti Hivatal gondjaira bízták. Barátságos levél
érkezett a címemre, amelyben érdeklıdtek, nem lennék-e hajlandó segítséget nyújtani
ahhoz, hogy a lány visszakerüljön Mexico City be.
– Teljesen ártalmatlan és nem is rosszféle – írták, erre vállaltuk a vonatköltséget.
Most már szabad voltam, és nekiláthattam a United Artists részére készülı elsı
vígjátékomnak. Nagyon szerettem volna felülmúlni a Kölyök sikerét. Hetekig
gyötrıdtem, gondolkoztam, törtem a fejem, hogy ötletet préseljek ki belıle. Ezt
mondogattam magamban: – Most grandiózus filmet kell produkálnom! A legnagyobbat,
amilyen még nem volt! – De semmi se jutott az eszembe, míg egy vasárnap reggel, mikor
a hétvégét Fairbankséknél töltöttem, reggeli után térhatású fényképeket nézegettünk
Douglasszal. Néhány kép Alaszkában, a Klondike-hágón készült; az egyik felvétel a
Chilkoot-szorost ábrázolta. Hosszú sorban másztak az aranyásók a fagyos meredélyen; a
hátoldalra nyomtatott szöveg ismertette, hogy a szoroson való átkelés milyen
nélkülözésekkel és megpróbáltatásokkal járt. Rögtön arra gondoltam, milyen ragyogó
téma ez, mennyire mozgásba fogja hozni a fantáziámat. Ötletek, vígjátéki helyzetek
alakultak ki a fejemben egy pillanat alatt, s bár nem volt kész a sztorim, a körvonalak
máris felderengtek.
Sajátos jellegzetessége a vígjáték-alkotásnak, hogy a tragikum ösztönöz a komikumra;
mert a nevetés, úgy hiszem, tagadó magatartás: nevetnünk kell tehetetlenségünkön a
természet erıivel szemben – mert másképp megırülnénk. Olvastam egy könyvet a
Donner-expedícióról, mely útban California felé eltévedt, és betemette a hó a Sierra
Nevada hegyormai között. Százhatvan emberbıl tizennyolc maradt életben, a többi éhen
halt vagy megfagyott. Voltak, akik megették a halottakat, mások a csizmájukat sütötték
meg, hogy éhségüket csillapítsák. Ez a gyötrelmes tragédia ihlette egyik
legmulatságosabb jelenetemet. Gyötrelmes éhségemben megfızöm és megeszem a
cipımet, szedegetem a szögeket, mint a csontot a sült kappanból; végül spagetti gyanánt
elfogyasztom a cipızsinórt. Az éhségnek ebben a delíriumában a társam csirkének vél, és
föl akar falni.
Hat hónap alatt egész sor vígjátéki cselekményt gondoltam ki, és megkezdtem a
felvételeket forgatókönyv nélkül. Természetesen sok zsákutcába is tévedtem, és számos
mulatságos képsort el kellett hagynunk. Ilyen volt a szerelmes jelenet, melyben az
eszkimó lány megtanítja a csavargót eszkimó módra csókolózni, az orrukat egymáshoz
dörzsölve. Mikor a csavargó útnak indul aranyat keresni, az odaadó búcsú pillanatában
szenvedélyesen dörzsöli az orrát a lány orrához. Néhány lépés után megfordul, megérinti
orrát a mutatóujjával, utolsó forró csókot dob neki, majd kissé náthás lévén, suttyomban
beletörli az ujját a nadrágjába. De az eszkimó lány szerepét ki kellett hagynunk, mert
ütközött a mulatóbeli lány sokkal lényegesebb sztorijával.
Az Aranyláz forgatása idején nısültem meg másodszor. Mivel két felnıtt fiunk van,
akiket nagyon szeretek, nem bocsátkozhatom részletekbe. Két évig tartott a házasságunk.
Hiába igyekeztünk, reménytelen dolog volt, és mérhetetlen keserőséggel végzıdött.
Az Aranyláz-t New Yorkban, a Standard Theatre-ben mutatták be; a premieren én is
részt vettem. A film úgy kezdıdött, hogy jókedvően szerencsétlenkedem egy szakadék
szélén, és nem veszem észre, hogy hatalmas medve követ; a közönség ettıl a perctıl
rikoltozott és tapsolt. A nevetés alatt elszórt taps hallatszott egészen a film végéig. Hiram
Abrams, a United Artists kereskedelmi igazgatója késıbb odajött hozzám, és megölelt.
– Charlie, legalább hatmillió dolláros összbevételt garantálok. – Valóban annyi lett.
A premier után összeroppantak az idegeim. A Ritzben laktam; egész egyszerően nem
kaptam levegıt, úgyhogy rémülten telefonáltam egyik barátomnak.
– Meghalok – csuklottam. – Küldd ide az ügyvédemet!
– Ügyvédet? Orvos kell neked – mondta riadtan.
– Nem, nem, ügyvéd. Végrendelkezni akarok.
A barátom az ügyvédet és az orvost is riasztotta rémületében, de ügyvédem éppen
Európában volt, tehát csak az orvos érkezett meg.
Már a felületes vizsgálat is meggyızte az orvost, hogy semmi bajom, csak az idegeim
berzenkednek.
– A melegtıl van – állapította meg. – Ne maradjon New Yorkban, menjen azonnal a
tengerpartra. A nyugalom és a sós levegı rendbe hozza.
Félórán belül összecsomagoltam, és indultam Brighton Beachre. Útközben minden ok
nélkül elsírtam magam. Tengerre nézı szobát vettem ki az egyik parti szállodában,
kiültem az ablakba, és hatalmas szippantásokkal nyeltem a tengeri levegıt. De máris
tömeg verıdött össze a szálló elıtt:
– Hé, Charlie! Bravó, Charlie! – Vissza kellett húzódnom a szobám mélyére, hogy
eltőnjek a szemük elıl.
Ebben a pillanatban ordítást hallottam, mintha kutya vonított volna. Egy ember
fuldoklott. Az életmentı szolgálat partra hozta, pontosan az ablakom alatt részesítették
elsı segélyben. Hiába: már meghalt. Alig vitte el a hullaszállító, máris újabb ordítás
riasztott meg. Három embert mentettek ki a partra: kettı megmenekült. Rosszabb
állapotba kerültem, mint valaha, úgyhogy sürgısen visszatértem New Yorkba. Két nappal
késıbb azonban már jobban éreztem magam, és mehettem Californiába.
XX
Visszaérkezve Beverly Hillsbe, meghívást kaptam egy barátomtól, hogy találkozzam
nála Gertrude Steinnel. Mikor beléptem, Miss Stein karosszékben ült a nappali közepén.
Csipkegalléros barna ruha volt rajta, kezét az ölében nyugtatta. Mintha csak Van Gogh
portréját láttam volna Madame Roulinrıl, azzal a különbséggel, hogy nem kontyban
összefogott vörös haja volt, hanem barna és rövidre vágott.
A vendégek tiszteletteljes távolságban, félkörben vették körül. Az egyik szolgálattevı
hölgy súgott valamit Gertrude-nak, majd odalépett hozzám.
– Miss Gertrude Stein szeretné megismerni önt.
Odaléptem. Pillanatnyilag nem volt alkalom az eszmecserére, mert mások is érkeztek,
s várták, hogy bemutassák ıket.
Az ebédnél a háziasszony Gertrude mellé ültetett; valamiképpen a mővészetre fordult
a szó. Azt hiszem, azzal kezdıdött, hogy elismeréssel nyilatkoztam az ebédlı ablakából
nyíló kilátásról. Gertrude azonban nem lelkesedett érte.
– A természet – szólt – köznapi; az ábrázolása sokkal érdekesebb. – Tovább fejtegette
e tételt, és azt állította, hogy a mőmárvány szebb, mint a valódi, meg hogy Turner
akármelyik naplementéje elbővölıbb, mint bármilyen valóságos égbolt. Bár ezek a
kinyilatkoztatások meglehetısen erıltetett bölcsességnek tőntek, udvariasan bólogattam.
A filmmesékrıl is volt elmélete:
– Túlságosan elcsépeltek, túlságosan bonyolultak, túlságosan kiagyaltak.
Szeretett volna egyszer már olyan filmben is látni, amelyben csak sétálok az utcán,
majd befordulok a sarkon, aztán még egy sarkon, meg még egyen. Gondoltam,
megemlítem, hogy ez a kívánság csak változata egyik misztikus kinyilatkoztatásának: “A
rózsa az rózsa az rózsa" – de valami ösztönös érzés megakadályozott ebben.
Ebédhez gyönyörő belga csipkeabroszon terítettek, amely több vendég hangos
dicséretét kivívta. Nagyon könnyő lakkcsészékben, beszélgetés közben szolgálták fel a
kávét, és az enyémet túl szorosan a karom mellé tették; alig mozdítottam a kezem, mégis
kidöntöttem a kávét az abroszra. Majd elsüllyedtem szégyenemben! Még véget se ért a
háziasszonyhoz intézett hebegı bocsánatkérésem, mikor Gertrude követte a példámat, és
hajszálra ugyanúgy fellökte a csészéjét. Megkönnyebbültem, hogy most már ketten
leszünk zavarban. De Gertrudenak a szeme se rebbent, így szólt:
– Nincs semmi baj, nem ömlött a ruhámra.
John Masefield keresett fel a mőtermemben; magas, jóképő, barátságos ember volt; a
modora szívélyes és megértı. De kiválóságától nagyon elbátortalanodtam, magam sem
tudom, miért. Szerencsére éppen akkor olvastam a The Widow in the Bye Street címő
kötetét (Özvegy a mellékutcában); nagy csodálója lettem e mőnek, és így nem voltam
teljes némaságra kárhoztatva, hanem idézhettem kedvenc versszakomat:
Egy este hétvégi tartózkodásra érkeztem San Simeonba. Marion feldúltan fogadott. Az
egyik vendéget borotvával megtámadták, mikor átvágott a parkon.
Marion mindig dadogott, amikor izgatott volt, és ettıl csak még bajosabb lett, nıies,
védelemre szoruló.
– Még n-n-nem tudjuk, hogy ki a tettes – suttogta –, de W. R. megbízásából egy
csomó detektív nyomoz a parkban. Szeretnénk, ha a hír nem jutna a többi vendég fülébe.
Azt hiszik, Fülöp-szigeti volt a támadó, ezért W. R. az összes Fülöp-szigetit eltávolította
a birtokról, amíg a gondos vizsgálat be nem fejezıdik.
– Kit támadtak meg? – kérdeztem.
– Látni fogja este vacsoránál.
A vacsoránál egy fiatalember ült velem szemben, akinek az arca szinte eltőnt a kötés
alatt; csak fénylı szeme és fehér foga villogott; fogsorát állandó mosollyal mutogatta.
Marion megbökött az asztal alatt.
– İ az – suttogta. Egyáltalán nem ártott neki a merénylet, kiváló étvággyal evett.
Minden érdeklıdést nevetve, vállrándítással hárított el.
Vacsora után Marion megmutatta a helyet, ahol barátunkat megtámadták.
– E mögött a szobor mögött – mutatott rá a Niké márványmásolatára. – Itt vannak a
vérfoltok.
– Mit keresett a pasas a szobor mögött? – kérdeztem.
– Igyekezett m-m-megszabadulni a t-t-támadójától – hangzott a válasz.
Egyszerre csak elıbukkant barátunk az éjszakából; csurgott a vér az arcáról, amint
eltámolygott mellettünk. Marion visított, én meg jó méterest ugrottam. Egy másodperc
múlva húsz ember tőnt elı a semmibıl; körülfogták a sebesültet.
– Megint megtámadtak! – nyögte. Két detektív a karjában vitte vissza a szobájába,
ahol kikérdezték. Marion eltőnt, de egy órával késıbb újra találkoztam vele a nagy
elıcsarnokban.
– Mi történt? – kérdeztem.
Marion kétkedı arcot vágott. – Azt mondják a detektívek, hogy önmagát sebesítette
meg. Bolond a pasas, és magára szerette volna irányítani a figyelmet. – A hibbant agyú
alakot minden további teketória nélkül még az éjjel elszállították, szegény Fülöp-
szigetiek pedig másnap reggel visszatérhettek munkájukhoz.
Sir Thomas Lipton is vendége volt San Simeonnak meg Marion tengerparti házának.
Elragadó, bıbeszédő öreg skót volt, élvezetes hazai táj szólás érzett a kiejtésén. Vég
nélkül mesélt az emlékeibıl.
Velem így csevegett:
– Charlie, maga is átjött Amerikába, és magának is jól beütött. Én is így voltam.
Elıször marhaszállító hajó hozott. De azt mondtam magamban: legközelebb már a saját
jachtodon érkezel, így is lett. Panaszkodott, hogy millió fontokat loptak el tıle
teabehozatali vállalatánál. Alexander Moore, a spanyolországi nagykövet, Sir Thomas
Lipton és én gyakran vacsoráztunk együtt Los Angelesben. Ilyenkor Alex és Sir Thomas
emlékezete mindig visszaszállt a régi idıkbe, mindketten úgy potyogtatták a királyi
neveket, mint a cigarettacsikkeket; bennem e beszélgetések azt a benyomást keltették,
mintha a királyok csupa örök bölcsességeket mondanának.
Ebben az idıben rengeteget jöttem össze Hearsttel és Marionnal; élveztem rendkívüli
életstílusukat. Szabad meghívásom volt minden víkendre Marion tengerparti házába;
gyakran éltem az alkalommal, különösen míg Doug és Mary Európában járt. Egyik reggel
azonban, mikor több vendég társaságában reggeliztünk, Marion megkérdezte a
véleményemet egy forgatókönyvrıl. Amit mondtam, nem nyerte meg W. R. tetszését. A
történet a feminizmusról szólt. Erre megjegyeztem, hogy a nı választja magának a férfit,
és ehhez a férfinak vajmi kevés a köze.
W. R.-nek más volt a véleménye:
– Talán mégsem mindig, inkább a férfi választ – ellenkezett.
– Azt csak hisszük, hogy így van – feleltem –, de valamelyik kis hölgy egyszerre csak
rábök az ujjával az emberre, hogy neki ez kell, és már meg is fogott.
– Egyáltalán nincs igaza – mondta Hearst magabiztosan.
– A baj ott van – folytattam –, hogy olyan jól leplezik a manıvereiket, hogy elhisszük
nekik, mi választottuk ıket.
Hearst erre akkorát csapott az asztalra, hogy csak úgy táncolt rajta az edény.
– Ha azt mondom valamire, hogy fehér, maga rögtön azt állítja, hogy fekete! –
ordította.
Úgy hiszem, elsápadhattam valamelyest. Az inas éppen kávét töltött a csészémbe.
Felnéztem, és így szóltam:
– Lenne szíves intézkedni, hogy valaki becsomagolja a holmimat, és gondoskodna
taxiról? – Szó nélkül felálltam az asztaltól, kimentem a bálterembe, és a dühtıl némán
száguldoztam fel és alá. Egy pillanattal késıbb utánam jött Marion.
– Mi a baj, Charlie? Remegett a hangom.
– Senki sem üvöltözhet velem így. Mit képzel ez tulajdonképpen magáról? Ki ı, talán
Néró? Vagy Napóleon?
Marion szó nélkül sarkon fordult, és kisietett a szobából. Egy perccel késıbb W. R.
jelent meg, és úgy viselkedett, mintha mi sem történt volna.
– Mi baj van, Charlie?
– Nem szoktam meg, hogy rám ordítsanak, különösen ha vendég vagyok a háznál.
Tehát megyek. Én... – a hangom elcsuklott, és nem tudtam befejezni a mondatot.
W. R. elgondolkozott egy pillanatra, aztán ı is öles léptekkel mérte végig a szobát.
– Beszéljük meg a dolgot – mondta, és az ı hangja se volt túlságosan magabiztos.
Utánamentem a hallba, ahol egy beugró elıtt antik, chippendale kettıs szék volt.
Hearst majd két méter magas és meglehetısen széles volt. Leült, és rámutatott a kevéske
maradék helyre.
– Üljön le, Charlie, és megbeszéljük a dolgot.
Odaültem mellé, de alig sikerült bepréselnem magam. Hearst szó nélkül kinyújtotta a
kezét; moccanni se tudtam a helyemen, valahogy mégis megráztam. Ezután látott a
magyarázkodáshoz. A hangja még mindig remegett.
– Tudja, Charlie, tulajdonképpen nem szeretném, ha Marion eljátszana ezt a szerepet.
És Marion ad a maga véleményére. Erre maga kedvezı véleményt mondott a
forgatókönyvrıl. Hát valószínőleg ezért bántam egy kicsit kurtán magával.
Azonnal megpuhultam, és egyre nyugtattam W. R.-t, hogy csak az én hibám volt;
végsı kibékülésként ismét sikerült kezet ráznunk. Mikor azonban fel akartunk állni,
éreztük, hogy alaposan beleszorultunk a chippendale-be, amely még ijesztıen nyikorgott
is. Csak többszörös nekirugaszkodás után sikerült kiszabadítani magunkat. A szék azért
épségben maradt.
Úgy látszik, Marion egyenesen Hearsthöz sietett tılem, és jól leszidta, amiért olyan
goromba volt; megmondta neki, jöjjön utánam, és kérjen bocsánatot. Marion tudta, mikor
beszélhet Hearst fejével, és mikor jobb hallgatnia; néha ugyanis csendben maradt.
– Ha ronda kedvében van – mondogatta Marion –, a vihar úgy szokott kitörni, mint a
v-v-villám.
Marion életvidám és elragadó teremtés volt; valahányszor W. R.-t New Yorkba
szólították üzleti ügyei, összegyőjtötte összes barátját Beverly Hills-i házába (mikor még
nem épült fel a tengerparti ház), és a hajnali órákig mulattunk, játszottunk. Azután Rudolf
Valentino hívta meg a társaságot, majd én láttam vendégül ıket. Néha autóbuszt
béreltünk, teletömtük eleséggel, harmonikást fogadtunk, és tízen-húszan kirándultunk a
Malibu Beach-re, hatalmas máglya mellett éjféli mulatságot rendeztünk, és apró rákokat
fogtunk.
Louella Parsons, az egyik Hearst-újságírónı mindig velünk tartott; lovagja, Harry
Crocker kísérte, aki késıbb egyik segédrendezım lett. Az ilyen kirándulásokról hajnali
négy vagy öt elıtt sohasem keveredtünk haza. Marion azt szokta mondani Louellának:
– Ha W. R. megtudja, egyikünk új állást kereshet, d-d-de az nem én leszek.
Éppen Marion házában tartottunk vidám vacsorát, mikor W. R. telefonált New
Yorkból. Marion dühösen tért vissza a telefontól.
– El se fogjátok hinni – szólt méltatlankodva –, W. R. figyeltet!
A telefonon keresztül Hearst felolvasta neki detektívjének jelentését, mi mindent
csinált Marion, mióta Hearst kitette a lábát; a jelentés szerint látták, hogy A úr házából
hajnali négykor, B úréból pedig hajnali ötkor távozott, és így tovább. Késıbb elmondta
nekem, hogy W. R. azonnal vissza akart térni Los Angelesbe, hogy felszámolja vele való
viszonyát, és otthagyja. Marion persze felháborodott ezen, mert semmi rosszat se tett,
csak baráti társaságban szórakozott. A detektív jelentése tényszerően megfelelt a
valóságnak, de utalásai hamis következtetésre adtak módot. Kansas Citybıl W. R.
táviratot küldött: “Megváltoztattam az elhatározásomat, nem térek vissza Californiába,
mert nem tudnám elviselni, hogy viszontlássam a helyet, ahol olyan boldog voltam:
indulok New Yorkba." De röviddel ezután második távirat érkezett, amely jelezte, hogy
mégis jön.
Roppant idegfeszítı percek következtek W. R. visszatérésével az összes érdekelt
számára. Marion azonban eredményesen beszélt vele, s a tárgyalás óriási bankettal zárult
W. R. hazajövetelének örömére. Marion rögtönzött ebédlıtermet ragasztott bérelt háza
mellé; a teremben százhatvan vendég étkezhetett. Az építkezés két nap alatt kész volt – a
belsı díszítéssel, villanyszereléssel és külön táncparkett elkészítésével. Marionnak csak
meg kellett dörzsölnie a varázslámpát, és máris testet öltött minden. Este W. R.
ajándékával, egy hetvenötezer dolláros smaragdgyőrővel jelent meg; hozzátartozik még a
történethez, hogy senki se vesztette el az állását.
Mikor már elegünk volt Marion tengerparti házából, vagy San Simeon várkastélyából,
víkendre hajókázni mentünk Hearst jachtján. Egészen Catalináig vagy délre, San Diegóig
cirkáltunk. Egyik ilyen hajókiránduláson történt, hogy Thomas H. Ince-t, aki átvette
Hearst vállalkozásának a Cosmopolitan Film Productionsnak irányítását, partra kellett
vinni San Diegóban. Ebben a kirándulásban nem vettem részt, és a jelenlevı Elinor Glyn
mesélte nekem, hogy Ince remek kedvében volt a kirándulás alatt, de ebéd közben olyan
bénító fájdalom rohanta meg, hogy fel kellett kelnie az asztaltól. Csak emésztési zavarra
gyanakodtak, de Ince olyan rosszul lett, hogy tanácsosnak látszott a partra tenni, és
kórházba szállítani. A kórházban megállapították, hogy szívrohama volt. Visszaküldték
Beverly Hills-i otthonába, ahol három hét múlva végzett vele egy újabb roham.
Rosszindulatú híresztelések keltek szárnyra, hogy Ince-t lelıtték, és ehhez Hearstnek
is köze volt. Semmi alapjuk nem volt e mendemondáknak. Bizonyos tudomásom van
errıl, mert Hearst és Marion társaságában együtt látogattuk meg Ince-t otthonában két
héttel a halála elıtt; nagyon örült látogatásunknak, és bizakodott abban, hogy hamarosan
visszanyeri egészségét.
Ince halála felborította Hearstnek a Cosmopolitan Productionsszal kapcsolatos tervét;
a céget a Warner Brothers vette át. De két év múlva Hearst filmgyára a Metro-Goldwyn-
Mayerhez csatlakozott, ahol Marion öltözıjének céljára fényőzı villát építettek (én
Trianonnak hívtam ezt a kéjlakot).
Hearst itt intézte újságszerkesztési munkája nagy részét. Gyakran tanúja voltam, hogy
W. R. Marion fogadószobájának a közepén ült, és vagy húsz újság hevert nagy
összevisszaságban a padlón. A székébıl vizsgálgatta az újságcímeket.
– Elég gyenge eresztés – szólalt meg idınként magas hangján, és rámutatott az egyik
vagy a másik lapra. – És miért pont ennek a pofának adtátok ki ezt a történetet?
Felvett egy-egy magazint a padlóról, hüvelykujjával végigpörgette a lapjait, és a súlyát
latolgatva emelgette két kézzel.
– Mi történt a Redbook hirdetéseivel? Vékonyka a füzet ebben a hónapban.
Táviratozzatok Lady Longnak, azonnal jöjjön ide.
A jelenet közepén rendszerint megjött Marion a felvételrıl, kikészítve, csúfondárosan
rátaposott az újsághalomra, és odaszólt Hearstnek:
– Vitesd már ki ezt a kacatot, olyan rendetlenséget csinálsz az öltözımben!
Hearst idınként rendkívül naiv volt. Marion filmpremierjei alkalmával rendszerint
meghívott, hogy az ı kocsiján hajtsak oda, de jóval a mozi bejárata elıtt kiszállt, mert
nem akart Marionnal együtt érkezni. Mikor azonban a Hearst Examiner és a Los
Angeles-i Times hajba kapott egy politikai kérdésben, és Hearst már-már
diadalmaskodott a vitában, az alulmaradt Times személyes támadásra szánta el magát.
Megvádolta Hearstöt, hogy kettıs életet él, szerelmi fészket tart fenn a San Monica-i
tengerparton, sıt Mariont név szerint is megemlítette. Hearst nem felelt a támadásra az
újságban, viszont egy nappal késıbb a következı kéréssel jött hozzám (Marion anyja
éppen akkor halt meg):
– Charlie, velünk jönnél-e egyik koporsóvivınek Mrs. Davies temetésére? –
Természetesen eleget tettem a kérésének.
1933 táján Hearst európai körutazásra hívott meg. Kibérelte társaságának az egyik
Counard tengerjáró felét. Nem fogadtam el a meghívást, mert ez annyit jelentett volna,
hogy húsz más emberrel együtt Hearsthöz kell alkalmazkodnom, lıdörögni, amikor
lıdörögni kíván, és rohanni, ha éppen ahhoz volna kedve.
Ízelítıt kaptam ebbıl, mikor második feleségem terhessége alatt Mexikóba utaztunk
Hearsttel együtt. Tíz kocsiból álló díszkíséret követte Hearstöt és Mariont, olyan pocsék
utakon, hogy elátkoztam az egész vállalkozást. Annyira járhatatlanok voltak az utak,
hogy nem tudtunk elvergıdni rendeltetési helyünkre, és egy mexikói tanyán kellett
megszállnunk éjszakára. A húsztagú társaságnak csak két szoba jutott; az egyiket nagy
kegyesen felajánlották feleségemnek, Elinor Glynnek és nekem. Néhányan székeken és
asztalokon aludtak, mások a csirkeólban vagy a konyhában. Fantasztikus kép tárult az
ember szeme elé a mi parányi szobánkban is: a feleségem feküdt az egyetlen ágyban, én
két széken kuporogtam, és Elinor, aki úgy volt öltözve, mintha a Ritzbe indult volna –
kalaposán, kesztyősen, fátylakba burkolózva a rugójatört díványon aludt. Összekulcsolta
kezét a mellén, mint a fekvı sírszobrok, mozdulatlan maradt, és zavartalanul szendergett.
Tudom, mert egy pillanatra se hunytam le a szemem egész éjjel. Reggel a szemem
sarkából megállapítottam, hogy ugyanolyan állapotban kelt fel, ahogy lefeküdt, semmi se
gyúródott össze rajta, még egyetlen hajszála se borzolódott fel, a bıre fehér és sima
maradt, ı maga pedig olyan friss és tettre kész, mintha a Plaza Hotel teázójában sétálna.
Európai útjára Hearst magával vitte Harry Crockert, volt segédrendezımet. Harry
most Hearst magántitkára volt. Érdeklıdött nálam, adnék-e ajánlólevelet W. R.-nek Sir
Philip Sassoonhoz, amit persze meg is tettem.
Philip nagyvonalúan gondoskodott Hearst szórakoztatásáról. Tudta, hogy Hearst évek
óta dühödt angolellenes, ezért találkozót szervezett a walesi herceg és W. R. között.
Philip könyvtárszobájában ült össze a két férfi. Philip elbeszélése szerint a walesi herceg
kertelés nélkül nekiszegezte Hearstnek a kérdést, miért táplál angol ellenes érzelmeket.
Két óráig tartott a megbeszélés; Philipnek az volt a véleménye, hogy a herceggel
folytatott eszmecsere jótékony eredménnyel járt.
Sohase tudtam megérteni Hearst angolellenes beállítottságát, hiszen jelentıs értékei
voltak Angliában, amelyekbıl szép hasznot húzott. Német-szimpátiája az elsı
világháború idejébıl származott. Ebben a válságos idıszakban az akkori német
nagykövettel, Bernstorff gróffal ápolt kapcsolata és barátsága a botrány határán járt. A
botrányt még Hearst félelmes hatalma is alig tudta elfojtani. Hearst külföldi tudósítója,
Kari von Wiegand egészen a második világháború kitöréséig kedvezı hangnemben írt
Németországról. Európai útja alkalmával Németországba is ellátogatott Hearst, és
meginterjúvolta Hitlert. Akkoriban még alig tudott valaki Hitler koncentrációs táborairól.
Az elsı jelzések barátom, Cornelius Vanderbilt cikkeiben voltak olvashatók, aki
valamilyen ürüggyel bejutott az egyik táborba, és beszámolt a nácik szörnyőséges
kínzásairól. De a degenerált brutalitást ismertetı történetei olyan fantasztikusak voltak,
hogy csak kevés ember adott hitelt írásainak.
Vanderbilt elküldött nekem egy levelezılap-sorozatot, amely szónoklás közben
ábrázolta Hitlert. Az arc komikus volt az obszcénitásig – gyenge másolatomra ismertem
benne, képtelen kis bajszával, rendetlen, csapzott hajával és undorító, vékony, kicsiny
szájával. Nem tudtam Hitlert komolyan venni. Mindegyik felvétel más-más állásban
mutatta: az egyiken karommá görbült kézzel tüzelte a tömeget, a másikon az egyik kezét
a magasba emelte, a másikat leeresztette, mint a krikettjátékos dobás elıtt, a harmadikon
pedig a melle elıtt szorította ökölbe a kezét, mintha képzeletbeli súlyzót akarna
felemelni. A köszönése váll fölé emelt kézzel, felfelé emelt tenyérrel – mindig arra
ingerelt, hogy egy tálca piszkos edényt helyezzek rá. “Sült bolond!" – gondoltam
magamban. Mikor azonban Einsteinnek és Thomas Mann-nak távoznia kellett
Németországból, Hitler arca már nem mulatságos, hanem baljóslatú lett.
XXI
New Yorkban jártamkor egyik barátom beszámolt róla, hogy hangot szinkronizáltak a
filmszalagra. Megjósolta, hogy ez a találmány rövidesen forradalmasítani fogja az egész
filmipart.
Nem gondoltam a hírrel jó pár hónapig, de ekkor a Warner Brothers bemutatta elsı
hangosfilmjét. Kosztümös darab volt, és a vásznon roppant bájos színésznı volt látható,
maradjon névtelen. A színésznı némán borongott valami szörnyő nagy bánaton; nagy,
leiektıl sugárzó szeme Shakespeare minden ékesszólásánál szebben fejezte ki
szorongását. Ám hirtelen új elem szövıdött a filmbe: olyasféle hang, mintha az ember
tengeri kagylót illeszt a füléhez. A bájos hercegnı megszólalt, de olyan volt a hangja,
mintha homokon keresztül beszélne:
– Férjhez megyek Gregoryhoz, még ha le kell is mondanom a trónról. – Ez nagy
meghökkenést keltett, mert eladdig a hercegnı mindnyájunkat elbővölt. Ahogy pergett a
film, a szöveg valamivel szórakoztatóbbra fordult, de korántsem lett olyan mulatságos,
mint a sokféle hanghatás. A hálószoba kilincsének elfordulása úgy hangzott, mintha
valaki traktort akart volna begyújtani; a becsukódó ajtó olyan dörejt váltott ki, mintha
gerendákkal megrakott teherautók ütköztek volna össze. Akkoriban még semmit sem
tudtak a hang szabályozásáról: a felvértezett kóborlovag olyan zajt csapott, mint egy
vasgyár, az egyszerő családi ebéd úgy hangzott, mint a csúcsforgalom egy olcsó
étteremben, és ha vizet töltöttek egy pohárba, egészen sajátos hang hallatszott, amely
felszaladt a skálán a magas C-ig. Abban a hitben jöttem ki a moziból, hogy a hangosfilm
napjai meg vannak számlálva.
De egy hónappal késıbb Metro-Goldwyn-Mayer kijött a The Broadway Melody-val
egy játékfilm hosszúságú zenés hangosfilmmel; hiába volt a film unalmas is, gyengécske
is, hatalmas kasszasiker lett belıle. Megszületett tehát a hangosfilm; másnapra minden
mozi hangot követelt. A némafilmnek bealkonyult. Nagy kár volt érte, mert egyre javult.
Murnau, a német rendezı, hatásosan aknázta ki a némafilm lehetıségeit, és néhány
amerikai rendezı is a nyomába lépett. A jó némafilm éppúgy szólt az értelmiségi
közönséghez, mint a mozilátogatók nagy tömegéhez. Ez most mind veszendıbe ment.
Én azonban elhatároztam, hogy továbbra is némafilmet készítek, mert úgy véltem, lesz
igény mindenfajta szórakoztatásra. Döntésemben az is befolyásolt, hogy mőfajom a
pantomim volt; ebben egyedül álltam, és álszerénység nélkül szólva, mestere voltam e
mővészetnek. Folytattam tehát egy újabb némafilm, a Nagyvárosi fények forgatását.
A film eredetileg egy bohócról szólt volna, aki cirkuszi baleset során elvesztette szeme
világát. Kislánya beteg, ideges gyermek; amikor a bohóc kijön a kórházból, az orvos
figyelmezteti, hogy míg a gyermek elég erıt nem győjt a helyzet megértésére, titkolja a
vakságát, mert talán nem bírná ki a megrázkódtatást. A kislány boldogan nevet, mikor
látja, hogy az apja mindennek nekirohan, és mindenben megbotlik. De ez az egész túl
mesterkélt lett volna. A bohóc vakságát ezért átvittem a Nagyvárosi fények
virágáruslányára.
A cselekmény egyik mellékágával évek óta játszadoztam: a gazdag emberek klubjának
két tagja az emberi természet állhatatlanságáról folytatott vita után elhatározza, hogy
kísérletet folytat a csavargóval, akit álmában lepnek meg a rakparton. Elviszik elıkelı
lakásukra, és jól tartják borral, dallal, nıvel; mikor a csavargó tökrészegen ismét elalszik,
visszaviszik oda, ahol megtalálták. A csavargó felébredve azt hiszi, hogy csak álom volt
az egész. Ebbıl az ötletbıl származott a Nagyvárosi fények milliomosának a története,
aki barátjának tekinti a berúgott csavargót, de nem ismeri meg, ha józan. Ez a motívum
indokolja a cselekményt, mert így tarthatja fenn a csavargó a vak leánnyal szemben azt a
látszatot, hogy gazdag.
A Nagyvárosi fények forgatásának szentelt napi munka után rendszerint átmentem
Doug mőtermébe gızfürdızni. Sok barátja győlt össze a gızben – színészek, producerek,
rendezık. Gint és erısítıket szürcsölgetve üldögéltünk szanaszét, pletykálkodtunk, és
megvitattuk a hangosfilmet. Szinte mindenkit meglepett, hogy még mindig némafilmen
dolgozom.
– Maga aztán bátor ember – mondogatták.
A munkám régebben általában érdeklıdésre tarthatott számot a producerek körében.
Ám most semmi sem foglalkoztatta ıket, csak a hangosfilm. Lassacskán úgy éreztem,
kimaradok az események sodrából; annak idején nyilván túlságosan is elkényeztettek.
Még Joe Schenket is megnyerte a hangosfilm, pedig volt idı, mikor alaposan leszólta,
méghozzá a nyilvánosság elıtt.
– Attól félek, Charlie, a hangosfilm gyökeret vert – majd kijelentette, hogy véleménye
szerint sikerrel kecsegtetı némafilmet már csak Chaplin hozhat össze, senki más. Ez
hízelgı volt ugyan, de megnyugtató aligha, mert nem kívántam a némafilm mővészetének
utolsó mohikánja maradni. Az sem volt túlságosan biztató, hogy a magazinokban Charlie
Chaplin filmkarrierjével kapcsolatban kételyeket és aggodalmakat kifejezı cikkeket
olvashattam.
Mindennek ellenére a Nagyvárosi fények ideális némafilm volt, és semmi sem
tarthatott vissza a befejezésétıl. Jó néhány nehézségbe ütköztem. A hangosfilm
megszületése óta – és már három éve szilárdan tartotta magát a hangosfilm – a színészek
szinte teljesen elfelejtették a pantomim mővészetét. A beszédre koncentráltak, nem a
cselekvésre. A másik nehézség abban állt, hogy olyan lányt kellett találnom, akirıl
szépségének károsodása nélkül feltételezhetı a vakság. Rengeteg jelentkezı kifordította a
szemét, elıvillantva a szeme fehérjét, ami borzasztóan nyomasztó látvány volt. A sors
azonban kezemre játszott. Egy szép napon végignéztem egy filmezıcsoport munkáját a
Santa Monica-i tengerparton. Sok csinos fürdıruhás lány nyüzsgött ott. Az egyik
integetett nekem, Virginia Cherrill volt, akit már régebbrıl ismertem.
– Mikor dolgozhatnék egyszer magának? – kérdezte.
Kék fürdıruhás, formás alakja nem keltette fel azt a gondolatot, hogy annyira
átszellemült szerepet is eljátszhatna, mint a vak lányé. Kétségbeesésemben, miután már
több színésznıvel próbát tettem, mégis felhívtam. Meglepetésemre megvolt a képessége,
hogy vaknak látsszék. Megkértem, vesse rám a tekintetét, de ne lásson engem, ha nem
befelé nézzen: és meg tudta csinálni. Miss Cherrill nagyon szép és jól fényképezhetı volt,
de csekély színészi gyakorlattal rendelkezett. Ez néha elıny, különösen a némafilmben,
ahol annyira fontos a technika. Gyakorlott színésznınek gyakran túlságosan berögzıdtek
a szokásai; a pantomimban a mozgás technikája annyira mechanikus, hogy gyakran
megzavarja ıket. Kisebb gyakorlattal rendelkezı színésznık könnyebben
alkalmazkodnak a mechanikus mozgáshoz.
Volt a filmben egy jelenet, amelyben a csavargó úgy kerüli ki a forgalmi torlódást,
hogy egy autó belsején mászik keresztül. Mikor bevágja az ajtót, a vak virágáruslány
meghallja a csattanást, és odakínálja a virágjait, mert azt hiszi, a kocsi tulajdonosa szállt
ki. A csavargó gomblyukba való virágot vásárol utolsó félkoronáján, de véletlenül kiüti a
virágáruslány kezébıl; a virág a kövezetre hull. A lány fél térdre ereszkedve tapogat
utána a földön. A csavargó türelmetlenül maga emeli fel a virágot, és csodálkozva bámul
a lányra. Egyszerre feldereng benne, hogy a lány nem lát; próbaképpen megmozgatja a
virágot a szeme elıtt: a lány tényleg vak. A csavargó bocsánatkérıen segíti fel a lányt.
A jelenet nem tartott tovább hetven másodpercnél, de öt napig ismételtük, míg
megfelelıen sikerült. Ebben nem a lány volt a hibás, hanem fıleg én, mert rögeszmésen
ragaszkodtam a tökéletességhez. A Nagyvárosi fények forgatása egy évnél több idıt vett
igénybe.
A film forgatása alatt omlott össze a tızsde. Szerencsére nem érintett a krach, mert
olvastam H. Douglas Social Credit-jét, amely gazdasági rendszerünket elemezte, és
képletbe tömörítve állapította meg, hogy alapjában véve minden profit a munkabérbıl
származik. Ezért a munkanélküliség profitveszteséget és tıkecsökkenést jelent. Az
elmélet annyira hatott rám, hogy 1928-ban, mikor az Egyesült Államokban a
munkanélküliek száma elérte a tizennégy milliót, minden részvényemet és kötvényemet
eladtam: készpénzben tartottam a tıkémet.
A krach elıtti napon Irving Berlinnel vacsoráztam, aki csak úgy sugárzott a tızsdébe
vetett bizalomtól. Mesélte, hogy törzs vendéglıjében az egyik pincérnı egy évnél
rövidebb idı alatt negyvenezer dollárt keresett befektetéseinek megkettızésével.
Berlinnek hétmillió dollár értékő részvénye volt, és több mint egymillió dollár hasznot
húzott belıle. Kérdezte, hogy én is játszom-e a tızsdén. Azt feleltem, nem hihetek a
részvényekben, amikor tizennégy millió ember munka nélkül van. Mikor azt tanácsoltam,
adja el a papírjait, és szálljon ki az üzletbıl, míg nyereséggel teheti, méltatlankodni
kezdett. Egész rendesen összeszólalkoztunk. – Hiszen maga kiárusítaná Amerikát! –
mondta, és azzal vádolt, hogy nincs bennem hazafias érzés. Következı nap a jegyzések
ötven ponttal estek, és Irving vagyonát elfújta a szél. Néhány nappal késıbb
elkeseredetten, mentegetızve állított be a mőterembe; azt szerette volna megtudni, hogy
honnan szereztem az értesülésemet.
Nagy sokára a Nagyvárosi fények forgatása is befejezıdött; már csak a zenét kellett
felvenni. Az az egy örvendetes volt a hangfelvételben, hogy magam határozhattam meg a
kísérızenét. Magam komponáltam tehát a muzsikát.
Azon iparkodtam, hogy vígjátékaimat a csavargó figurájával ellentétes, romantikus
zenével keretezzem, mert a finom zene az érzelem dimenziójával gazdagította
komédiámat. A kísérızenét összeállító muzsikusok sehogy se akarták ezt megérteni.
Körömszakadtáig ragaszkodtak a mulatságos zenéhez. Ilyenkor elmagyaráztam, hogy
nem kívánok konkurrenciát, azt szeretném, ha a zene finoman vonzó ellenpontja lenne a
komédiának, érzelmet fejezne ki, mert érzelem nélkül – ahogy Hazlitt mondja – a
mőalkotás nem lehet teljes. Megesett, hogy egyik vagy másik zenész felült a magas lóra,
és elıadást tartott nekem a kromatikus meg a diatonikus skála szőkített hangközeirıl:
ilyenkor laikus megjegyzéssel torkoltam le: – Csak a dallam számít, a többi csak
kalimpálás. – Néhány filmet már megzenésítettem, a szakértı szemével vizsgáltam a
partitúrát, és észrevettem, hogy túlhangszerelték-e a darabot vagy sem. Ha túl sok
hangjegyet láttam a réz- és fafúvósok kottájában, ilyesféle megjegyzést tettem: – Túl sok
a fekete a rézfúvósoknál! – vagy: – Már megint nagyon dolgoznak a fafúvósok!
Semmi sem kalandosabb és izgatóbb, mint ha az ember a maga komponálta dallamot
elıször hallja egy ötventagú zenekar elıadásában.
Mikor végre elkészült a Nagyvárosi fények szinkronizálása is, szerettem volna
megbizonyosodni a film sorsáról, ezért bejelentés nélkül elızetesen bemutattuk az egyik
belvárosi moziban.
Hátborzongató élmény volt; a filmet félig üres ház elıtt vetítettük. A közönség drámát
és nem vígjátékot várt, és a film fele is lepergett már, mire magukhoz tértek a
megdöbbenésükbıl. Néhányan nevettek, de meggyızıdés nélkül. És mielıtt vége lett
volna az elıadásnak, láttam, hogy néhány árnyalak kifelé igyekszik a széksorok között.
Megböktem a segédrendezımet. – Itthagyják a filmet!
– Talán a toalettre – súgta vissza.
Ezután már nem tudtam a filmre koncentrálni, hanem azt lestem, visszatérnek-e a
szökevények. Néhány perc múlva megint suttogtam:
– Nem jöttek vissza.
– Néhányuknak biztos indul a vonatja – jött a válasz.
Olyan érzéssel hagytam el a színházat, mintha két év munkája és kétmillió dollár
zubogott volna le a csatornán. Az elıcsarnokban a mozi igazgatója üdvözölt.
– Nagyon jó volt – mondta mosolyogva, és a következı kétes értékő bókkal folytatta:
– Azt szeretném, Charlie, ha legközelebb már hangosfilmet forgatna; erre vár az egész
világ.
Mosolyt erıltettem az arcomra. A munkatársaim lassan elıszivárogtak a moziból, és a
járdán álldogáltak. Odamentem hozzájuk. Menedzserem, a mindig komoly Reeves,
némileg remegı hangon köszöntött:
– Úgy gondolom, egész jól sikerült, ha figyelembe vesszük... Utolsó szava baljós
fenntartást sejtetett, de biztatóan bólintottam.
– Nagy siker lesz telt ház elıtt; persze egy-két vágásra még szükség van – mondtam.
Ekkor gomolygott elı a nyugtalanító gondolat, mint a gyülekezı vihar, hogy még meg
sem kíséreltük a film értékesítését. Ez a mulasztás eddig nem aggasztott túlságosan, mert
a nevem mindig beütött a pénztárnál – ebben reménykedtem. Joe Schenk, a United
Artists elnöke figyelmeztetett, hogy a mozisok aligha fogadják el ugyanazokat a
feltételeket, ahogyan az Aranyláz-t átvették, és a jelentısebb filmszínház-egyesülések
tartózkodnak a kötéstıl: várakozó álláspontot foglalnak el. Régebben a mozik mindig
élénk érdeklıdést mutattak új filmjeim iránt; az érdeklıdés most legjobb esetben is csak
lagymatagnak nevezhetı. Nehézségek mutatkoztak a film New York-i bemutatása körül
is. Értesülésem szerint az összes New York-i filmszínháznak le volt már kötve a
programja: ki kellett volna várnom a soromat.
Mégis akadt egyetlen szabad terem New Yorkban: Georg M. Cohan színházterme.
Befogadóképessége ezeregyszázötven nézı; de tulajdonképpen nem is mozi.
Igénybevétele letérést jelentett a kitaposott ösvényrıl, a terem amolyan fehér elefánt volt
a filmesek világában. Heti négyezer dollárért bérelhettem a négy falat, s szavatolnom
kellett a nyolc hétre esedékes összeget; magam gondoskodhattam nézıtéri felügyelırıl,
pénztárosról, jegykezelıkrıl, vetítıkrıl, színpadi munkásokról, fényreklámról és
propagandáról. Már amúgy is benne voltam ebben az üzletben kétmillió dollár erejéig –
méghozzá a saját pénzem úszott –, hát a teljes kockázatot is magamra vehettem, és
nyugodtan kibérelhettem a termet.
Idıközben Reeves megállapodott a Los Angeles-i bemutatóban: a filmet egy új, akkor
megnyílt filmszínházban vetítjük. Einsteinek még mindig Los Angelesben tartózkodtak,
és szóltak, hogy szívesen eljönnének a premierre – de alig hiszem, hogy tudatában lettek
volna annak, mit is vállaltak magukra. A premier estéjén nálam vacsoráztak, aztán együtt
mentünk be a belvárosba. A fıutca több háztömb hosszúságában nyüzsgött az
emberektıl. Rendırségi kocsik és mentıautók igyekeztek áttörni a tömegen, amely
benyomta a filmszínház melletti kirakatokat. A kivezényelt rendırszakasz segítségével
sikerült befurakodnunk az elıcsarnokba. Rettenetesen győlölöm a premiereket, a magam
izgalmát, a parfüm-, a pézsmaillat és elhasznált levegı keverékét – táncolnak tıle az
idegeim, és hányingert kapok.
A tulajdonos nagyon szép filmszínházat építtetett, de szinte semmit se tudott arról,
hogy miképpen kell egy filmet bemutatni, hasonlatosan sok korabeli kollégájához.
Kezdıdött a film. Lepergett a cím, a szereposztás, melyet a szokásos bemutatói taps
kísért. Végre megjelent az elsı jelenet a vásznon. Vadul dobogott a szívem. Egy szobor
leleplezésérıl szóló mulatságos jelenet volt. A közönség nevetni kezdett! A nevetés
harsány kacajjá erısödött. Megfogtam ıket! Kétségem és félelmem elpárolgott. Sírni
szerettem volna. A nevetés három tekercsen keresztül kitartott. Idegeim annyira
rakoncátlankodtak, olyan izgatott voltam, hogy velük nevettem.
Ekkor teljesen hihetetlen dolog történt. Félbevágva a nevetést, hirtelen megszakadt a
film! Kigyúlt a fény a teremben, és egy öblös hang szólalt meg a hangszóróban:
– Mielıtt folytatnánk ezt a csodálatos vígjátékot, szeretnénk öt percet igénybe venni
az idejükbıl; engedjék meg, hogy megismertessük önöket filmszínházunk elınyeivel. –
Nem hittem a fülemnek. Attól féltem, rögtön megbolondulok. Felugrottam a székemrıl,
és rohantam a kijárat felé:
– Hol az a rohadt hülye tulaj? Agyonverem!
A közönség a pártomat fogta; dobogtak a lábukkal és tapsoltak, míg az az ırült
folytatta magasztaló szónoklatát a színház berendezésérıl. Mégis hamarosan abba kellett
hagynia, mert a közönség már üvöltött. Lepergett vagy egy tekercs film, mire ismét
mindenki visszazökkent a nevetésbe. Az volt a benyomásom, hogy a körülményekhez
képest jól fogadták a filmet. Észrevettem az utolsó jelenet alatt, hogy Einstein a szemét
törölgeti – újabb bizonyítéka annak, hogy a tudósok gyógyíthatatlanul szentimentális
emberek.
Következı nap elutaztam New Yorkba, még a kritikát se várhattam meg, mivel így is
csak négy nappal a premier elıtt érkeztem meg. Rémülten állapítottam meg, hogy szinte
semmi reklámot se csináltak & filmnek. Egyetlen gyengécske hirdetés jelent meg addig,
ilyesféle erıtlen mondatokkal: “Régi barátunk ismét velünk van." Alágyújtottam a United
Artists személyzetének:
– Ne törıdjenek maguk az érzelemmel, hanem tájékoztassák a közönséget; vegyék
tudomásul, hogy a premiert nem moziban tartjuk, letértünk a járt ösvényrıl.
Féloldalas hirdetéseket jelentettem meg naponta a legfontosabb New York-i lapokban.
A szöveg egyforma nagyságú betőkkel hirdette:
CHARLES CHAPLIN
A COHAN SZÍNHÁZBAN
A NAGYVÁROSI FÉNYEK CÍMŐ FILMBEN
ELİADÁS FOLYAMATOSAN EGÉSZ NAP
JEGYEK 50 CENTÉRT ÉS
EGY DOLLÁRÉRT
XXII
Tíz év után aggodalommal tekintettem londoni látogatásom elé. Szívesebben osontam
volna be szép csendben, feltőnés nélkül a városba. De azért részt vettem a Nagyvárosi
fények bemutatóján: jelenlétem jó propaganda volt a filmnek. Az üdvözlı tömeg azonban
ezúttal nem nyomasztott.
A Carltonban laktam most, mert az patinásabb, mint a Ritz, és londoniasabban
éreztem magam benne. Csodálatos volt a lakosztályom. Szerintem a lehetı
legszomorúbb, ha valaki hozzászokik a fényőzéshez. Valahányszor beléptem a Carltonba,
az volt az érzésem, hogy egy tündöklı paradicsom nyílik meg elıttem. Londonban a
gazdagoknak izgalmas kalandot tartogat az élet minden perce. Mintha varieté elıadás lett
volna az élet. A mősor már reggel megkezdıdött az elsı benyomással.
Kinéztem a szobám ablakán. Az utcán egy csomó plakát. Az egyiken: “Charlie még
mindig a kedvencünk." Elmosolyodtam, de el is gondolkoztam ezen a megállapításon. A
sajtó rendkívül szívélyes volt, pedig az egyik interjú alkalmával jókora bakot lıttem. Azt
kérdezték, ellátogatok-e Elstree-be. – Az hol van? – érdeklıdtem ártatlanul.
Összemosolyogtak, aztán közölték velem, hogy Elstree az angol filmipar központja.
Zavarom azonban olyan ıszinte volt, hogy nem vették rossz néven tudatlanságomat.
Ez a második látogatás szinte ugyanolyan leiekbe markoló és izgalmas volt, mint az
elsı; érdekesebbnek bizonyult azonban amannál, mert szerencsés módon sokkal több
érdekes emberrel találkozhattam.
Sir Philip Sassoon telefonált, és Ralphfal együtt többször meghívott vacsorára Park
Lane-i házába meg lympne-i birtokára. Ebédeltünk vele a Képviselıházban, és a
Parlament folyosóján megismerkedtem Lady Astorral. Pár nappal késıbb meghívott
bennünket ebédre a St. James's Square 1. alá.
A fogadóterembe lépve úgy éreztem magam, mintha Madame Tussaud
panoptikumában a hírességek termébe csöppentem volna. Ott állt velem szemben
Bemard Shaw, John Maynard Keynes, Lloyd George és mások, de hús-vér valóságban.
Lady Astor kiapadhatatlan ötletességgel irányította a társalgást, míg hirtelen el nem
hívták: akkor egyszerre idegesítı csend támadt. Shaw azonban átvette a stafétabotot;
mulatságos esetet mesélt el Dean Ingérıl, aki ekképpen méltatlankodott Pál apostol
tanítása fölött:
– Úgy kicsavarta a Megváltó tanítását, mintha – képletesen szólva – fejjel lefelé
feszítette volna keresztre.
Nagyon szíves és megnyerı volt Shaw kedvessége és ötletessége, ahogy folyamatosan
pergette a társalgás fonalát.
Ebéd közben Maynard Keynesszel, a közgazdásszal beszélgettem; említettem neki,
hogy olvastam az Angol Bank politikájáról egy angol folyóiratban. Akkoriban az Angol
Bank még magántársaság volt. A háború alatt kiapadtak a bank aranytartalékai, és csak
négyszázmillió font külföldi értékpapírja maradt. Mikor a kormány ötszázmillió fontos
hitelt kért a banktól, az igazgatók elıhozatták az értékpapírokat, jól megnézték ıket,
visszavitették ıket a pincébe, és folyósították a kormánynak a kölcsönt. Ezt a mőveletet
többször megismételték. Keynes bólintott, és így szólt:
– Nagyjából ez történt.
– De hát – érdeklıdtem udvariasan – hogyan fizették vissza a hitelt?
– Ugyanazzal a fedezetlen pénzzel – mondta Keynes.
Az ebéd vége fele Lady Astor hamis fogsort húzott a fogaira, és egy viktoriánus
hölgyet utánzott, aki felszólal egy lovasklubban. A mőfogsor roppant mulatságosán
torzította el az arcát. Lelkesen szónokolt:
– Annak idején mi, brit asszonyok hölgyhöz illı módon lovagoltunk az ebek
nyomában, nem olyan ordenárén átvetett lábbal, mint azok a nyugati nıcskék
Amerikában. Kemény és gyors lovaglásban is megültük a nıi nyerget, méltóságteljesen,
az asszonyt ékesítı bájjal.
Lady Astorból remek színésznı vált volna. Elhajoló háziasszony volt; köszönettel
tartozom neki a számtalan csodálatos összejövetelért, ahol alkalmam volt megismerni
Anglia számos kiválóságát.
Ebéd után, mikor a többiek szétszéledtek, Lord Astor elvitt készülı arcképének
megtekintésére, melyet Munnings festett. Munnings csak nagy nehezen eresztett be a
mőtermébe; Lord Astornak nagyon a lelkére kellett beszélnie, míg végre bemehettünk. A
kép lóháton mutatta Lord Astort, körülötte néhány kopóval. Jó pontot szereztem
Munningsnál, mert éppannyira csodáltam a kutyák mozgásáról készült, gyorsan odavetett
tanulmányvázlatait, mint magát a kész képet.
– A mozgás zene – mondtam. Munnings felderült, és megmutatta pár más vázlatát is.
Egy-két nappal késıbb Bemard Shaw lakásán ebédeltünk. Ebéd után G. B. bevitt a
könyvtárába. Kettesben voltunk, Lady Astor és a többi vendég a nappali szobában
maradt. A könyvtár hatalmas, derős terem volt, kilátással a Temzére. Egyszeriben ott
találtam magam a kandalló mellett, elıttem a polcon Shaw mőveinek hosszú sorával;
talán mert alig olvastam Shaw-tól valamit, odaszaladtam, mint a bolond, és felkiáltottam:
– Ó, ezek mind az ön könyvei! – Aztán eszembe jutott, hogy Shaw most vitát kezdhetne a
mőveirıl, és ezt felhasználhatná képességeim megítélésére. Hátha olyan mélyen
süppedünk a vitába, hogy a többi vendégnek úgy kell ránk törnie. Mennyire szerettem
volna, ha így alakult volna! Ehelyett azonban kínos, néma pillanat következett, míg aztán
bambán mosolyogva elfordultam, körülnéztem a szobában, és valami köznapi
megjegyzést tettem a berendezés kedélyes hangulatáról. Visszamentünk a többi
vendéghez.
Ezután többször is találkoztam Mrs. Shaw-val. Emlékszem egyszer G. B. egyik
darabjáról, a Királyság szekeré-rıl beszélgettünk: a darab csak semmitmondó kritikát
kapott. Mrs. Shaw ennyit jegyzett meg:
– Megmondtam G. B.-nek, ne írjon több darabot; sem a közönség, sem a kritikusok
nem érdemlik meg!
A következı három hét alatt elárasztottak a meghívások. Meghívás jött Ramsay
MacDonaldtól, a miniszterelnöktıl, Winston Churchilltıl, Lady Astortól, Sir Philip
Sassoontól és így lefelé a protokoll-listán.
Winston Churchill-lel Marion Davies tengerparti házában találkoztam elıször.
Körülbelül ötven vendég gomolygott a bálterem és fogadóterem között, mikor Hearst
kíséretében megjelent az ajtóban, és Napóleon módjára a mellényébe dugott kézzel nézte
a táncolókat. Churchill feszélyezettnek látszott, mint aki nem találja a helyét. W. R.
meglátott, odaintett, és bemutatott Churchillnek.
Churchill közvetlen, de nyers modorú volt. Hearst otthagyott bennünket, és a kavargó
vendégsereg közepén szokványos társalgás folyt közöttünk. Churchill csak akkor élénkült
fel, mikor az angol munkáspárti kormányra fordítottam a szót.
– Csak azt nem értem – mondtam –, hogy Angliában a szocialista kormány
megválasztása semmit se változtatott a király és a királyné státuszán.
Gyors, tréfás, kihívó pillantást vetett rám.
– Persze hogy nem – mondta.
– Azt hittem, a szocialisták ellenfelei a monarchiának? Nevetett.
– Angliában levágnánk a fejét ezért a megjegyzésért.
Egy-két nappal késıbb Churchill meghívott vacsorára szállodai lakosztályába. Két
más vendégen kívül fia, Randolph is jelen volt: jóképő tizenhat esztendıs kamasz, aki
mohón kapott minden intellektuális vitán, és ifjúi türelmetlenséggel bírált. Látni való
volt, hogy Sir Winston nagyon büszke a fiára. Apa és fia lényegtelen dolgokon
kötözködtek ezen az élvezetes estén. Mielıtt visszatért Angliába, még találkoztunk
néhányszor Marion tengerparti házában.
Most viszont Londonban voltunk. Mr. Churchill meghívott Ralphfal együtt
Chartwellbe hétvégére. Hidegben, kellemetlen autóút után érkeztünk meg. Chartwell
nagyon kedves öreg ház; berendezése szerény, de jó ízlésrıl tanúskodik; minden bútora
családias légkört áraszt. Csak e második londoni látogatásom során ismertem meg jobban
Churchillt. Ebben az idıben egyszerő képviselı volt az Alsóházban.
Azt hiszem, Sir Winstonnak több öröme telt az életben, mint a legtöbb embernek.
Számos szerepet játszott el az élet színpadán, bátran, lendületesen és kivételes
lelkesedéssel. Alig van földi élvezet, melyben ne lett volna része. Jól élt; a legnagyobb
tétekben játszott, és nyert. Élvezte a hatalmat, de sohasem lett a hatalom megszállottja.
Dolgos életében még a kedvteléseknek is helyet szorított: kımőveskedett, lóversenyezett,
festett. Az ebédlıben a kandalló fölé akasztott csendéletre lettem figyelmes. Winston
látta, hogy élénk érdeklıdéssel nézem a képet.
– Én festettem.
– De milyen kitőnı! – mondtam lelkesen.
– Semmi az egész; egyszer Franciaország déli részén néztem, mikor valaki tájképet
festett, és így szóltam magamban: “Ezt én is meg tudom csinálni."
A következı reggel megmutatta Chartwell körül a kerítést, melyet ı maga épített.
Egészen megdöbbentem, és valami olyat mondtam, hogy a falazás nem olyan könnyő
munka, mint amilyennek látszik.
– Megmutatom önnek, mi a módja, és öt percen belül ön is rakhatja.
Elsı este több fiatal képviselı is részt vett a vacsorán. Képletesen szólva, Churchill
lába elıtt hevertek. Ott volt Mr. Boothby (most Lord Boothby) és a néhai Brendan
Bracken, akibıl Lord Bracken lett. Mindkettı kitőnı, elbővölı társalgó. Mondtam, hogy
találkozóm lesz Gandhival, aki akkor Londonban idızött.
– Már épp eleget bajlódtunk ezzel az emberrel – mondta Bracken. – Éhségsztrájk ide,
éhségsztrájk oda, börtönbe kellene csukni, és ott is kellene tartani. Ha nem leszünk
szilárdak, elveszítjük Indiát.
– A lecsukás nagyon egyszerő módszer, csak érne valamit – vetettem ellen. – Ha
Gandhit becsukják, valaki más emelkedik a helyére. İ annak a szimbóluma, amit az
indiai nép akar, és amíg meg nem kapják, amire vágynak, egyik Gandhi a másikat fogja
követni.
Churchill mosolyogva fordult hozzám:
– Jó munkáspárti képviselı lenne önbıl!
Churchill varázsa a másik ember iránti megértésben és tiszteletében rejlett. Mintha
semmi rossz érzést nem táplálna azzal szemben, aki nem értett egyet vele.
Bracken és Boothby még az este elutazott, így másnap bizalmas családi környezetében
láthattam Churchillt. Mozgalmas nap volt a politikai életben; Lord Beaverbrook folyton
odatelefonált Chartwellbe; Winstont még a vacsorától is többször elhívták. A választási
harc és a gazdasági válság közepén voltunk.
Szórakoztatók voltak az étkezések, mert a terített asztal mellett Winston politikai
szónoklatokat tartott, családja pedig derős közönnyel hallgatta. Nyilván így történt
mindennap; megszokták.
– A kormány arról beszél, milyen nehéz a költségvetés egyensúlyát biztosítani –
jegyezte meg Churchill, és futó pillantást vetett családjára, majd rám –, állítólag a végsı
határig kimerítette erıforrásait, már semmi sincs, amit még megadóztathatna, Anglia meg
úgy kavargatja a teáját, mintha limonádé volna. – Szünetet tartott a hatás kedvéért.
– Talán újabb teaadó bevezetésével egyensúlyba lehetne hozni a költségvetést? –
kérdeztem.
Churchill rám nézett, és habozott.
– Igen – mondta végül, de nemigen volt meggyızıdés a hangjában. Nagyon tetszett
nekem a chartwelli egyszerő, sıt spártai ízlés.
Churchill hálószobája egyúttal könyvtár is volt; a négy falat könyvek borították. Az
egyik fal teljes egészében a parlamenti krónikáknak volt fenntartva. Sok kötet
foglalkozott Napóleonnal is.
– Igen – vallotta be házigazdám –, nagy tisztelıje vagyok Napóleonnak.
– Hallom, meg akarja filmesíteni Napóleon életét – folytatta. – Meg kell csinálni.
Remek vígjátéki lehetıségek. Napóleon fürdik, Jerome, az öccse beront aranysujtásos
uniformisban, kihasználja Napóleon pillanatnyi zavarát, és követelızik. De Napóleon
szántszándékkal megcsúszik a kádban, jól lelocsolja Jerome ragyogó egyenruháját, és
megmondja neki, hogy kívül tágasabb. Jerome lógó orral távozik. Remek bohózati
jelenet!
Egyszer Churchill a feleségével a Quaglino étteremben ebédelt. Winston kisfiúsán
morcosnak látszott. Odamentem az asztalukhoz, hogy köszöntsem ıket.
– Olyan képet vág, mintha a világ minden gondja az ön gyomrát feküdte volna meg –
mondtam mosolyogva.
Azt válaszolta, hogy éppen az Alsóház vitájáról jön, és egyáltalán nem tetszik neki,
ahogy Németországgal kapcsolatban érveltek. Lekicsinylı megjegyzést tettem, de csak a
fejét rázta.
– Nem, nem, nagyon komoly a dolog, valóban nagyon komoly.
Mielıtt elutaztam volna Londonból, a yorki hercegi ház meghívott ebédre. Bizalmas
körben voltunk: csak a hercegi pár, a hercegné szülei és öccse, egy tizenhárom éves fiatal
fiú volt jelen. Sir Philip Sassoon ebéd után jelent meg, s bennünket kértek meg, hogy a
hercegné öccsét vigyük vissza Etonba. Nyugodt fiúcska volt, szótlanul lézengett
körülöttünk, míg két felsıéves megmutatta nekünk az iskolát; az öregdiákok késıbb teára
is vendégül láttak.
A fiú nem jött velünk az iskolai cukrászdába, hanem száz más etoni diákkal odakint
várakozott. A cukrászda egyszerő helyiségében süteményt meg hatpennys teát árultak. A
zsúfolt emeleti szobácska parányi asztalkájánál négyesben foglaltunk helyet. Minden
remekül ment, aztán második csésze teára invitáltak, mire meggondolatlanul igennel
találtam felelni. Ebbıl pénzügyi válság kerekedett, mert vendéglátónk kifogyhatott a
pénzébıl, s így arra kényszerült, hogy a rendelés elıtt bizalmas megbeszélésre vonuljon
vissza több más fiúval.
Philip suttogva szólt oda hozzám:
– Attól tartok, zavarba hoztuk ıket két penny miatt, de most már nincs mit tenni.
Valahogy azonban elintézték egymás között az újabb csésze tea megrendelését,
amelyet sebtében kellett kihörpintenem, mert megszólalt a csengı, és a fiúknak csak egy
percük maradt, hogy az iskola kapuján belül kerüljenek. Szép kis tolongás támadt. Az
iskolában az igazgató fogadott, s megmutatta az elıcsarnokot, melynek falára Shelley és
több más kiválóság véste fel a nevét. Ezután az igazgató ismét két öregdiák gondjára
bízott bennünket, akik betessékeltek a szentek szentjébe, abba a szobába, amelyben
valamikor Shelley lakott. Bowes-Lyon nevezető fiatal barátunk azonban kint maradt.
Fiatal házigazdánk roppant erélyes hangon szól rá:
– Mit keresel itt?
– Ó, csak velünk jött – szólt gyorsan közbe Philip, és elmondta, hogy mi hoztuk
magunkkal a fiút Londonból.
– Rendben van – mondta fiatal házigazdánk türelmetlenül. – Bejöhetsz.
Sir Philip suttogva adott magyarázatot:
– Nagy kedvezmény, hogy velünk jöhet; más fiú alighanem veszélyeztetné iskolai
pályafutását, ha bemerészkedne e szent helyre.
Mikor Lady Astor társaságában ismét meglátogattam Etont, csak akkor döbbentem rá,
milyen spártai fegyelem uralkodik az intézetben. A rosszul világított barna folyosó
keservesen hideg volt, a szobaajtók mellett lábfürdı-edények függtek. Kínosan
tapogatózva találtuk meg végre a keresett ajtót. Bekopogtunk.
Sápadt arcú kisfiú nyitott ajtót, Lady Astor fia. Két társa a kicsiny kandalló elıtt
kuporgott, és egy maroknyi parázsló szénen melengette a kezét. A hangulat valóban
nagyon nyomasztó volt.
Lady Astor így szólt:
– Megpróbálom elintézni, hogy hazajöhess a hét végére.
Alig pár perce beszélgettünk, mikor kopogás hallatszott az ajtó felıl. Mielıtt
válaszolhattunk volna, fordult a kilincs, és belépett az internátusi felügyelı. Jóképő,
szıke, izmos, negyven év körüli férfi volt.
– Jó estét – köszönt oda kurtán Lady Astornak; nekem csak biccentett. Majd
odakönyökölt a keskeny kandallópárkányra, és pipáját szívta. Lady Astor nyilván
alkalmatlan idıt választott a látogatására, ezért magyarázkodni kezdett:
– Azért jöttem, mert szeretném hazavinni a fiút a hét végére.
– Nagyon sajnálom, nem viheti haza – volt a nyers válasz.
– Szépen kérem – mondta Lady Astor meghitt modorában –, ne legyen olyan
csökönyös.
– Nem vagyok csökönyös, csak egy tényt állapítok meg.
– De olyan sápadt a fiú.
– Mesebeszéd, nincs semmi baja.
Lady Astor felállt a fia ágyáról, amelyen addig üldögélt, és odalépett a felügyelıhöz.
– Nem lenne egy kicsit barátságosabb? – mondta kedveskedve, és jellegzetes módon,
oldalról megbökve a felügyelıt ugyanazzal a mozdulattal, amelyet megfigyelésem szerint
Lloyd George-dzsal és másokkal szemben is alkalmazott, ha el akart érni valamit.
– Lady Astor – mondta a felügyelı –, önnek nagyon szerencsétlen szokása, hogy
kibillenti az embereket egyensúlyukból. Nagyon lekötelezne, ha felhagyna ezzel.
Lady Astort elhagyta a savoir faire.
A beszélgetés valahogy a politikára terelıdött, de a felügyelı a következı
megjegyzéssel vágta el a vitát:
– Az a baj az angol politikában, hogy az asszonyok túlságosan beleavatkoznak. Most
pedig jó éjszakát, Lady Astor. – Kimérten meghajolt elıttünk, és távozott.
– Csuda mogorva alak – jegyezte meg Lady Astor. A fiú azonban védelmébe vette
tanárát.
– Nem, anyám, tulajdonképpen nagyon kedves ember.
Csodáltam ezt a nıgyőlölıt, mert becsületes és szókimondó volt; humortalan, de
legalább ıszinte.
Évek óta nem láttam Sydney bátyámat, így hát Angliából Nizzába utaztam, hogy vele
töltsék egy kis idıt. Sydney mindig mondogatta, hogy visszavonul, amint együtt lesz
negyedmillió dollárja. Elárulhatom, hogy ennél lényegesen többet győjtött össze. Sydney
nemcsak ravasz üzletember, de kitőnı komikus is volt, és számos sikeres filmben
szerepelt, többek között a Submarine Pilot-ban (A tengeralattjáró-kormányos), a Charley,
a közvitéz-ben, A szerelmes kandúr-ban és a Charley nénjé-ben, ami tetemesen
megnövelte vagyonát.
Fogadalmához híven végre visszavonult, és feleségével együtt Nizzában élt.
A szintén Nizzában letelepedett Frank J. Gould meghallotta, hogy odaérkeztem
bátyám látogatására, és meghívott, lakjam nála Juan-les-Pins-ben. Ezt el is fogadtam.
Mielıtt Nizzába mentem volna, két napra megálltam Párizsban, és elmentem a Folies
Bergère-be, mert Alfred Jackson, a hajdani Nyolc Lancashire-i Fickó egyike ott
dolgozott; valaha ı is a csoportba tartozott velem együtt. Mesélte, hogy nagyon jól megy
a Jackson családnak, mert nyolc táncosnı-együttes dolgozik helyettük; említette, hogy
apja még él. Ha a próba idején benézek a Folies Bergère-be, viszontláthatom az
édesapját. Bár elmúlt nyolcvanéves, még mindig ruganyos és egészséges volt az öregúr.
A régi idıkrıl beszélgettünk, és minduntalan felkiáltottunk:
– Ki hitte volna!
– Tudja, Charlie – mondta az öregúr –, kisfiú korából leginkább arra emlékszem, hogy
milyen szelíd volt.
Nem szabad túl sokáig lubickolni a dicsıségben; mindez lelohad, mint a másnapra
eltett felfújt, így történt az én látogatásom alatt is: a lelkesedés hirtelen lehőlt. Az elsı
fuvallat a sajtó irányából jött. Az ömlengı dicséretek után az ellenkezı álláspontra
helyezkedtek. Gondolom, hatásosabbnak tartották az efféle cikkeket.
A londoni és párizsi sok izgalomnak is megjött a böjtje. Belefáradtam, és pihenni
vágytam. Miközben Juan-les-Pins-ben üdültem, felkértek, lépjek fel a londoni
Palládiumban, a király színe elıtt tartandó jótékony célú elıadáson. Nem mentem el,
hanem kétszáz fontos csekket küldtem magam helyett. Emiatt tört ki a botrány.
Megsértettem a királyt, és semmibe vettem a királyi parancsot. Én a Palládium
igazgatójának a levelét nem tekintettem királyi parancsnak, és különben sem voltam
felkészülve rá, hogy egyik percrıl a másikra fellépjek.
A következı támadás néhány héttel késıbb ért. Éppen a partneremre várakoztam a
teniszpályán, mikor egy fiatalember odajött hozzám, és bemutatkozott, mint a barátom
barátjának a barátja. A szokásos udvarias szólamok után személyes nézeteinkre terelıdött
a beszéd. Megnyerı és rendkívül rokonszenves fiatalember volt. Egyik gyengém, hogy
hirtelen megkedvelek ismeretleneket – különösen, ha jó hallgatóknak bizonyulnak –, neki
is ıszintén megmondtam a véleményemet a legkülönbözıbb dolgokról. A világ folyásáról
pesszimisztikusan nyilatkoztam; úgy ítéltem meg az európai helyzetet, hogy
szükségképpen újabb háborúhoz vezet.
– Engem ugyan nem szippantanak be a következı háborúba – mondta újsütető
barátom.
– Ne gondolja, hogy rossz néven veszem magától – válaszoltam. – Nem sokra tartom
azokat, akik belerántanak minket a bajba; azt se szeretem, ha elıírják nekem, kit öljek
meg, miért áldozzam az életemet. És mindezt a hazaszeretet nevében.
Nagy barátságban váltunk el. Ha jól emlékszem, megbeszéltük, hogy másnap együtt
vacsorázunk, de soha többé nem láttam. No tessék! – hamarosan rájöhettem, hogy nem
baráttal, hanem riporterrel beszélgettem. Másnap az újságok elsı oldalán olvashattam a
szenzációt: “Charlie Chaplin nem hazafi" stb.
Ez ugyan igaz, de akkor semmiképpen nem kívántam, hogy személyes nézeteimet a
sajtó szellıztesse. Az mindenesetre tény, hogy nem vagyok nacionalista – nemcsak
morális vagy értelmi okok miatt, hanem azért sem, mert efféle érzelmek nincsenek
bennem. Hogyan lehet megtőrni a nacionalizmust, ha hatmillió zsidót gyilkoltak meg a
cégére alatt? Mondhatják erre, hogy ez Németországban történt, de az ilyen gyilkos
hajlam csírája mégis ott szunnyad minden nemzet lelke mélyén.
Nem tudok hangzatosán szavalni a nemzeti büszkeségrıl. Ha valakit védelmezı
légkörrel körülvesz a családi tradíció, az otthon és a kert, a boldog gyermekkor, a család
és a barátok, megértem az érzelmeit – de nekem nincs efféle hátterem. Az én szememben
a hazafias érzést a legjobb esetben is csak a helyi szokások táplálhatják: a lóverseny, a
vadászat, a yorkshire-i puding, az amerikai szendvics és a coca-cola. Manapság azonban
ezek a helyi specialitások nemzetközivé váltak. Ha azonban le akarnák rohanni azt az
országot, amelyben lakom, azt hiszem, képes lennék – csakúgy, mint a többi ember –
akár a legnagyobb áldozatra is. De képtelen vagyok a szülıhaza lángoló szeretetére, mert
lelkifurdalás nélkül otthagynám, ha nácivá lenne. Megfigyeléseim szerint a nácizmus
csírái pillanatnyilag szunnyadnak ugyan, de nagyon hamar életre kelthetık minden
országban. Ezért nem kívánok áldozatot hozni semmilyen politikai ügyért, hacsak
személyesen nem hiszek benne. Nem születtem a nacionalizmus mártírjának, semmiféle
elnökért, miniszterelnökért vagy diktátorért nem akarok meghalni.
Néhány nappal késıbb Sir Philip Sassoon elvitt Consuelo Vanderbilt Balsan házába,
ebédre. A ház gyönyörő helyen állt Franciaország déli részén. A társaságból kiemelkedett
az egyik vendég: magas, sovány, megnyerı és mulatságos ember volt, sötét hajjal és nyírt
bajusszal. Ebéd közben beszélgetésbe bonyolódtunk. Douglas ırnagy könyvérıl, az
Economic Democracy-ról (Gazdasági demokrácia) beszélgettünk, és azt fejtegettem,
hogy az ırnagy elmélete a hitelkérdésrıl hatásos megoldása lenne a jelenlegi
világválságnak – de hadd idézzem Consuelo Balsant errıl a délutáni beszélgetésrıl:
– Chaplin érdekfeszítı beszédpartner; feltőntek nekem határozott szocialista hajlamai.
Valami olyat mondhattam, ami különösen tetszett a szálas növéső úrnak, mert
felélénkült az arca, és olyan tágra nyitotta a szemét, hogy a fehére is elıvillant. Szemmel
láthatólag egyetértett mindennel, amit mondtam, amíg tételem végkövetkeztetéseihez
nem értem; itt nézeteim már elkanyarodhattak az övéitıl, mert csalódást tükröztek a
vonásai. Sir Oswald Mosleyval beszélgettem, és persze fogalmam sem volt róla, hogy ez
az ember az angliai feketeingesek jövendı vezére – de szeme, a pupilla fölött elıvillanó
fehérséggel és széles, vigyorgó szája különös – vagy talán inkább kicsit riasztó –
emlékem maradt.
Dél-Franciaországban Emil Ludwiggal, Napóleon, Bismarck, Balzac és mások
tekintélyes hosszúságú életrajzainak írójával is találkoztam. Érdekesen írt Napóleonról,
de annyira túlzásba viszi a lélekelemzést, hogy az már a történet érdekességének rovására
megy.
Emil Ludwíg sürgönyt küldött nekem, hogy mennyire csodálja a Nagyvárosi fények-et,
és szeretne megismerkedni velem. Egészen más volt a külseje, mint amilyennek
elképzeltem. Megjelenését úgy jellemezhetném, hogy túlfinomult Oscar Wilde;
meglehetısen hosszú haja volt, telt ajka nıiesen ívelt. A szállodámban találkoztunk.
Meglehetısen cikornyás, hatásvadász módját választotta a bemutatkozásnak, mert egy
babérlevelet adott át nekem a következı szavakkal:
– Ha egy római nagy tettet vitt véghez, babérlevélbıl font koszorú volt a jutalma. Én is
átnyújtok önnek egyet.
Idıbe tellett, míg hozzáidomítottam magam ehhez az ömlengéshez; aztán rájöttem,
hogy csak félszegségét palástolta a gesztus. Mikor összeszedte magát, nagyon okos,
érdekes embernek találtam. Megkérdeztem tıle, mit tart a legfontosabbnak az életrajz
megírásánál. Azt mondta, hogy egy bizonyos beállítottságot. – Akkor az életrajzból
elfogult és tendenciózus beszámoló lesz – vetettem ellen.
– A történet hatvanöt százalékát amúgy sem mondják el – mondta Ludwig –, mert
másokat is érint.
Vacsora közben megkérdezte, mi volt a legszebb, amit valaha is láttam. Nem sokat
gondolkoztam, hanem azt feleltem, hogy Helen Wills mozgása teniszjáték közben: báj,
mozdulat-ökonómia és egészséges erotikus vonzás nyilvánult meg benne. Meg egy
híradófilm, amelyet kevéssel a fegyverszünet után néztem meg: flandriai paraszt szántotta
a földjét azon a mezın, ahol ezrek lelték halálukat. Ludwig egy floridai naplementét
festett le, lustán gördülı nyitott sportkocsival, benne nagy csomó fürdıruhás lánnyal;
egyikük a hátsó sárhányón kuporgott a lábát lógázva, és a földet súroló nagyujjával
megszakítatlan csíkot húzott a homokba, ahogy haladt a kocsi.
Azóta más szép dolgokra is emlékszem: Benvenuto Cellini Perszeusz-ára Firenzében,
a Piazza della Signorián. Éjszaka volt, de ragyogtak a lámpák. Tulajdonképpen
Michelangelo Dávid-ja vonzott oda. De megláttam a Perszeuszt, és minden eltörpült
mellette. Elragadott mondhatatlan bája és szépsége. Perszeusz a szomorúság
megtestesítıje, amint magasra emeli a Medúza fejét, és lábánál ott hever a szánalmasan
összerándult, megcsonkított test. A szoborról Oscar Wilde rejtelmes sora jutott eszembe:
“Mert mind megöljük, akit szeretünk." Ebben az örök rejtélyben, a jó és rossz harcában
dılt el a sorsa.
Álba hercege táviratot küldött, látogassam meg Spanyolországban. Következı nap
azonban hatalmas betőkkel hirdették az újságok: “Forradalom Spanyolországban." így
tehát inkább Bécsbe mentem, a szomorú, érzelmes Bécsbe. Legfıbb emlékem errıl egy
szépséges lánnyal szövıdött szerelem. Olyan volt, mint egy viktoriánus regény utolsó
fejezete: szenvedélyesen vallottuk meg egymásnak ragaszkodásunkat, de amikor utoljára
csókoltuk meg egymást, tudtuk, hogy soha többé nem találkozunk.
Bécs után továbbutaztam Velencébe. İszre járt, kihalt volt a város. Jobban szeretem,
ha ott vannak turisták, mert melegség és élénkség árad belılük, nélkülük temetıi
hangulat üli meg a várost. Tulajdonképpen szeretem a bámészkodókat, mert az emberek
elviselhetıbbek a szabadságuk alatt, mint amikor forgóajtókon keresztül törtetnek a
hivatalukba.
Velence szépséges volt, de búskomor is; csak két napig maradtam, mert semmi más
elfoglaltságom nem volt, mint hanglemezeket hallgatni – és ezt is titokban, mivel
Mussolini megtiltotta, hogy vasárnap táncoljon vagy lemezt hallgasson az ember.
Kedvem lett volna visszafordulni Bécsbe, hogy újabb fejezetet csatoljak ottani
szerelmem történetéhez. De egy találkozó Párizsba szólított, és arról semmiképp nem
akartam lemaradni: együtt kellett ebédelnem Aristide Briand-nal, az Európai Egyesült
Államok eszméjének szülıatyjával és patrónusával. Találkozásunkkor Monsieur Briand-t
betegnek, kiábrándultnak és elkeseredettnek láttam. Az ebédet Monsieur Balbi, a párizsi
l’Intransigeant kiadójának házában rendezték; nagyon érdekes volt, bár nem tudtam
franciául. Noailles grófnı, egy élénk, madárszerő kicsiny asszony angolul beszélt;
rendkívül szellemes és elbővölı volt. Monsieur Briand ezekkel a szavakkal köszöntötte a
grófnıt:
– Alig látom mostanában; olyan ritkán látogat meg, mint egy hőtlen szeretı.
Ebéd után az Élysée-palotába vittek, és kineveztek a becsületrend tisztjévé.
Nem írom le a hatalmas tömeg szédítı lelkesedését, amivel Berlin másodszor fogadott
– bár a kísértésnek nehéz ellenállni.
Errıl jut eszembe a Mary és Douglas külföldi útjáról készített film vetítése. Fentem a
fogamat, biztos voltam benne, hogy érdekes útifilmet látok. Elkezdıdött a film. Mary és
Doug érkezését Londonban óriási lelkes tömeg várja az állomáson. Óriási lelkes tömeg
ácsorog a szálloda elıtt. Még óriásibb és még lelkesebb tömeg fogadja ıket Párizsban.
Megszemlélhettem a londoni, párizsi, moszkvai, bécsi és budapesti pályaudvarokat és
szállodákat – kívülrıl. Nem álltam meg, hogy ártatlan képpel meg ne kérdezzem:
– Mikor látunk valamit a városból meg az országból is? – Mindketten nevettek. Meg
kell vallanom, hogy én sem voltam túlzottan szerény, mikor a magam fogadtatását
festettem le.
Berlinben a demokratikus kormány vendége voltam; nagyon vonzó német lányt: York
grófnıt osztották be mellém, hogy úgy mondjam, szárnysegédnek. 1931-et írtunk, és
röviddel ezelıtt a nácik alaposan megnövelték befolyásukat a Reichstagban; fogalmam se
volt róla, hogy a sajtó fele ellenem van. Azt hangoztatták, hogy a németek nevetségessé
teszik magukat, ha idegen létemre ilyen fanatikusán ünnepelnek. Ez persze a náci sajtó
volt. Ártatlanságomban tudomást se vettem róla, és pompásan éreztem magam.
A Kaiser egyik unokatestvére lekötelezı módon körülvezetett Potsdamban és
Sanssouciban. Az én szememben minden palota a hivalkodás oktalan, ízléstelen, szörnyő
megtestesülése. Ha felidézem magamban Versailles-t, a Kremlt, Potsdamot, a
Buckingham Palace-t és a többi hasonló mauzóleumot, történelmi érdekességük ellenére
is az az érzésem, hogy pusztán az emberi nagyképőség emlékmővei. A Kaiser
unokatestvére szerint Sanssoucit jobb ízléssel építették, kisebb és emberibb; rám azonban
úgy hatott, mint valami piperekészlet, és hidegen hagyott.
Ijesztı és nyomasztó emléket hagyott bennem a berlini rendırségi múzeumban tett
látogatásom. Fényképek gyilkosságok áldozatairól, öngyilkosokról, degeneráltakról és
mindenféle emberi rendellenességrıl. Boldog voltam, mikor kijöhettem az épületbıl, és
ismét friss levegıt szippanthattam.
Dr. von Vollmüller, a Das Mirakel szerzıje vendégül látott a házánál: itt találkoztam a
német mővészeti és színházi élet képviselıivel. Egy másik estét Einsteinek kicsiny
lakásában töltöttem. Elıkészületek történtek, hogy General von Hindenburgnál is
vacsorázzam, de az utolsó pillanatban lemondták a meghívást egészségi állapotára
hivatkozva; visszatértem tehát Dél-Franciaországba.
Már említettem, hogy csak érintem, de nem túlzott hangsúllyal tárgyalom szexuális
életemet, hiszen semmi újat nem mondhatok e tárgyról. A nemzés ösztöne azonban
alapvetı mozgatóerı a természetben, és ha a férfi – akár fiatal, akár öreg –, nıvel kerül
össze, felmerül benne a nemi kapcsolat lehetısége. Legalábbis én mindig így voltam
ezzel.
Munka közben sohase érdekeltek a nık; csak két film között voltam sebezhetı, mikor
semmi dolgom se volt. Ahogy H. G. Wells írja: “Jön egy pillanat a nap folyamán, mikor
az ember már délelıtt megírta kitőzött adagját, délután elintézte a levelezést, és semmi
más dolga nincs. Ekkor tör az emberre az unalom órája; ez a megfelelı idı a szexuális
kapcsolatra."
A Côte d'Azurön az égvilágon semmi dolgom se volt. Jószerencsém úgy hozta, hogy
bemutattak egy nagyon bájos lánynak, akinek minden adottsága megvolt, hogy az unalom
bánatos óráit felderítse. Nem tartozott senkihez, mint ahogy én sem, és elfogadtuk
egymást úgy, ahogy voltunk. Elmondta, hogy éppen gyógyulófélben van egy egyiptomi
fiatalember iránt érzett boldogtalan szerelmébıl. Bár nem beszéltünk róla, világosan látta
kapcsolatunk természetét: tudta, hogy elıbb-utóbb visszatérek Amerikába. Heti járadékot
fizettem neki, és együtt jártunk a kaszinókba, vendéglıkbe és estélyekre. Együtt
vacsoráztunk, táncoltuk a tangót, és végigcsináltuk a szokásos mókát. Az állandó
együttlét során elkerülhetetlenül belegabalyodtam bájai hálójába; felébredtek az
érzelmeim. Mikor Amerikára és a hazatérésre gondoltam, nem voltam túlságosan biztos
magamban, itthagyom-e vagy sem. A puszta gondolat is, hogy elhagyjam, elszomorított;
a lány vidám, bájos és rokonszenves teremtés volt. Idınként azért a gyanakvásom is
felébredt.
Egyik délután a kaszinó táncos teáján hirtelen megszorította a kezemet. Meglátta S.-t,
egyiptomi szerelmesét, akirıl annyit mesélt nekem. Felbosszantott a dolog; néhány perc
múlva távoztunk. Már a szállodánknál jártunk, amikor hirtelen rájött, hogy ottfelejtette a
kesztyőjét, és vissza kell mennie érte; biztatott, menjek csak elıre. Kifogása túlságosan
átlátszó volt. Nem ellenkeztem, sıt megjegyzést se tettem, mentem tovább a szálló felé.
Két óra is eltelt, s joggal gyaníthattam, hogy többrıl van szó, mint egy pár kesztyőrıl.
Estére vacsorát beszéltem meg néhány barátommal, már menni kellett volna, s a lány
még mindig nem jött. Éppen indulni akartam, mikor betoppant sápadtan, zilált hajjal.
– A vacsoráról már elkéstél – mondtam –, okosabban tennéd, ha visszabújnál a jó
meleg ágyba.
Tagadott, érvelt, kérlelt, de nem tudta elfogadható magyarázatát adni hosszú
távollétének. Meg voltam gyızıdve, hogy egyiptomi szerelmesénél volt; nélküle mentem
vacsorázni, de elıbb alaposan lehordtam.
Ki nem üldögélt még úgy bárban, hogy a zokogó szaxofonok lármájában, a bár zajos
forgatagában odavet egy-egy szót a társaságnak, mégis nyomasztóan egyedül érzi magát?
Az ember többedmagával ül az asztalnál, betölti a házigazda tisztét, és a lelke gyötrıdik.
Mikor visszatértem a szállodába, a lány nem volt ott. Pánikba estem. Már elment volna?
Ilyen hamar! Benyitottam a hálószobájába: nagy megkönnyebbüléssel láttam, hogy a
ruhája, holmija még ott van. Tíz perccel késıbb érkezett meg, jókedvően és ragyogva; azt
mondta, moziban volt. Hidegen közöltem vele, hogy másnap Párizsba utazom, rendezem
vele a számlámat: végérvényesen lezárom a kapcsolatunkat. Mindenbe belenyugodott, de
még mindig tagadta, hogy egyiptomi barátjával volt együtt.
– A barátság utolsó szikráját is kioltod kétszínőségeddel – mondtam. Ám hazugsággal
folytattam én is, és azt állítottam, hogy délután megfigyeltettem, s így tudom, hogy
egyiptomi barátjával együtt elhagyták a kaszinót, és a férfi szállodájába mentek. Nagy
megdöbbenésemre letört; bevallotta, hogy így történt, de fogadkozott, hogy nem
találkozik vele többé.
Másnap reggel, míg csomagoltam, és készülıdtem az indulásra, csendesen sírva
fakadt. Egy barátom kocsiján kellett utaznom; barátom megjelent, közölte, hogy minden
rendben van, és odalent vár. A lány az ujját harapdálta, és most már keservesen zokogott.
– Kérlek, ne hagyj el, kérlek, ne hagyj el, ne hagyj el.
– Szerinted mit tegyek? – kérdeztem fagyosan.
– Vigyél magaddal Párizsba; ígérem, hogy soha többé nem leszek a terhedre – felelte.
Olyan szánalmas látványt nyújtott, hogy ellágyultam. Figyelmeztettem, hogy az utazás
nem lesz kellemes; különben sincs semmi értelme a könyörgésnek, mert ahogy Párizsba
érünk, elválunk. Mindenbe beletörıdött. Hárman indultunk tehát barátom kocsiján Párizs
felé.
Az út kedélytelennek ígérkezett; ı nyugodt és alázatos volt, én pedig hővösen
udvarias. Nehéz volt azonban megmaradni ennél a magatartásnál, folytonosan fel-feltőnt
valami, ami mindkettınk érdeklıdését megragadta, és valamelyikünk nem állta meg szó
nélkül. De hát hol maradt ez a régi meghitt kapcsolattól?
Egyenesen a lány szállodájába hajtottunk, és búcsút vettünk egymástól. Szánalmasan
átlátszó volt a színlelése, hogy véglegesnek tekinti az elválást. Megköszönt mindent, amit
tettem érte, megrázta a kezem, és drámai istenhozzáddal eltőnt a szállodaajtó mögött.
Másnap felhívott, és azt kérdezte, nem vinném-e el ebédelni. Elhárítottam. De mikor a
barátommal kiléptünk a szállodából, ott állt talpig prémben, teljes harci díszben.
Hármasban ebédeltünk tehát: utána kimentünk Malmaisonba, ahol Joséphine élt és
meghalt, miután Napóleon elvált tıle. Ebben a szép házban sok könnyet ejthetett
Joséphine; a bágyadt ıszi nap jól illett hangulatunkhoz. Barátnım egyszerre csak eltőnt,
jó sokára találtam rá, egy padon zokogott a kertben; mélyen hathatott rá a hely
atmoszférája. A szívem kész lett volna az engesztelıdésre, ha engedek. De nem tudtam
elfelejteni az egyiptomit. Párizsban tehát elváltunk, én pedig tovább utaztam Londonba.
A szünidı a legjobb esetben is csak üres idıtöltés. Túl sokáig lıdörögtem Európában
ide-oda – de tudtam, hogy miért. Céltalannak és csalódottnak éreztem magam. Mióta
megszólalt a film, nem tudtam dönteni jövendı terveim felıl. Hiába volt óriási sikere a
Nagyvárosi fények-nek, hiába hozott több pénzt a konyhára, mint bármelyik akkori
hangosfilm, úgy éreztem, magamat teszem tönkre, ha még egyszer némafilmet forgatok;
nyomasztó félelem gyötört, hogy elavultnak tartanak. Bár a jó némafilm mővészibb
alkotás, be kellett látnom, hogy a szereplık élethőbbek, ha hallani a hangjukat.
Idınként eltöprengtem egy hangosfilm készítésének lehetıségén, de belebetegedtem a
gondolatba, mert tudatában voltam, hogy sohasem érhetem el a némafilmjeim
kiválóságát. Annyit jelentene ez, hogy teljesen fel kellene adnom a csavargó alakját.
Néhányan javasolták, hogy szólaljon meg a csavargó. Erre még gondolni se lehetett, mert
az elsı kimondott szó egészen más személlyé változtatta volna. És a koncepció,
amelynek létét köszönhette, éppolyan néma volt, mint a rongyok, melyeket a testén viselt.
Ezek a bánatos gondolatok nyújtották meg hosszas vakációmat. Lelkiismeretem
azonban nem hagyott nyugodni: “Vissza Hollywoodba, dolgozni!"
Észak-angliai utam végén visszatértem Londonba, a Carltonba, és éppen intézkedni
akartam, hogy foglaljanak le helyet a visszaútra New Yorkon át Californiába, mikor
megérkezett Douglas Fairbanks távirata St. Moritzból, és megváltoztatta tervemet. A
távirat így hangzott: “Gyere St. Moritzba. Friss havat rendelek érkezésedre. Nagyon
várlak. Szeretettel Douglas."
Még végig se olvastam, mikor halkan kopogtattak az ajtón.
– Tessék! – kiáltottam; azt hittem, a pincér jön. Helyette Côte d'Azur-i barátnım arca
kukkant be az ajtón. Meglepıdtem, felbosszankodtam, aztán belenyugodtam.
– Gyere be – mondtam hővösen.
Bevásárló körútra indultunk. Harrodsnál sífelszerelést, egy Bond Street-i ékszerésznél
pedig karkötıt szereztünk be; ez ugyancsak megnyerte barátnım tetszését. Másnap St.
Moritzban voltunk; Douglas viszontlátása rögtön felderítette borús kedélyemet. Bár
Douglas éppúgy töprengett jövıjérıl, mint jómagam, egyikünk se beszélt errıl. Douglas
egyedül volt – azt hiszem Mary és Doug útjai ekkor már szétváltak. De találkozásunk a
svájci hegyek között eloszlatta búbánatunkat. Együtt síztünk – vagyis együtt tanultunk
sízni.
A volt német trónörökös, a Kaiser fia a szállodánkban lakott, de nem ismerkedtünk
meg vele. Mikor véletlenül ugyanabba a liftbe kerültünk, mosolyt erıltettem magamra,
mert eszembe jutott katona-komédiám, amelyben – mi tagadás – kifiguráztam a
trónörököst.
Meghívtam bátyámat, Sydneyt, csatlakozzék hozzánk St. Moritzban. Minthogy igazán
nem volt sürgetı okom, hogy visszatérjek Beverly Hillsbe, elhatároztam, hogy kelet felıl
térek haza Californiába; Sydney megígérte, hogy elkísér Japánig.
St. Moritzból Nápolyba mentünk, ahol elbúcsúztam barátnımtıl. Ezúttal vidám
kedvében volt. Nem hullatott könnyet. Belenyugodott az elválásba, és talán egy kicsit
meg is könnyebbülhetett, mert svájci tartózkodásunk alatt vonzalmunk kölcsönösen
ellanyhult. Mindketten tudtuk ezt. Jó barátokként váltunk el. Mikor indult a hajó, a
csavargó járását utánozta a rakparton, így láttam utoljára.
XXIII
Sok kiváló útikönyvet írtak már a Keletrıl, már csak ezért sem szeretném az olvasó
türelmét feleslegesen igénybe venni. Japánról mégis írnék; szolgáljon mentségemül, hogy
ugyancsak különös viszontagságaim voltak ebben az országban. Elızıleg olvastam
Lafcadio Hearn könyvét Japánról, s amit a japán kultúráról és a színházról írt, felkeltette
érdeklıdésemet.
Japán hajón utaztunk. A jeges januári szelet magunk mögött hagyva, meleg napsütés
fogadott a Szuezi-csatornában. Alexandriában új utasok szálltak hajónkra, arabok és
indusok – egészen más világ! Napnyugtakor az arabok leterítették a fedélzetre
imaszınyegeiket, Mekka felé fordultak, és éneklı hangon imádkoztak.
Másnap reggel már a Vörös-tenger vizét hasítottuk. Lehántottuk magunkról “északi"
öltözetünket: fehér rövidnadrágban és könnyő selyemingben jártunk. Alexandriában
trópusi gyümölcsöt és kókuszdiót vettünk fel, most már mangót kaptunk reggelire,
vacsorára pedig jégbe hőtött kókusztejet. Egy este japán módra étkeztünk: a fedélzet
deszkapadlóján ültünk. A hajó egyik tisztjétıl hallottam, hogy ízesebbé tehetem a rizst,
ha egy kevés teát öntök rá. Ahogy közeledtünk a következı déli kikötıhely felé, nıtt az
izgalom a hajón. A japán kapitány nyugodtan jelentette, hogy másnap reggel
Colombóban kötünk ki. Ceylon is kínált különös élményeket, de nagyon sarkallt a vágy,
hogy végre Báliba és Japánba érkezzünk.
A következı kikötı Singapore volt. A tájék kínai fametszethez hasonlított; indiai
fügefák nıttek a tenger vizében. Felejthetetlen singapore-i élményem a kínai színészek
elıadása volt az Újvilág kultúrparkban. A szerepeket rendkívül tehetséges és mővelt
gyermekek alakították; mősoruk nagy kínai költık klasszikus alkotásaiból állt. Egy
pagoda elıtt, a hagyományos kínai modorban játszottak. A darab elıadása folyamatosan
három estén át tartott. Tizenöt esztendıs lány volt a fıszereplı; ı alakította a herceget, és
magas, érdes hangon énekelt. A harmadik estén jutott el a darab a végkifejléshez. Néha
jobb, ha az ember nem érti a szöveget, mert semmi se ragadhatott volna meg jobban, mint
az utolsó felvonás: a zene ironikus csengése, a sivalkodó vonók, a gongok dübörgése és a
számőzött fiatal herceg átható, rekedtes hangja, amint a magányosan bolyongó kárhozott
lélek félelmével felkiált, mielıtt végképp elhagyná a színpadot.
Sydney ötlete volt, hogy látogassunk el Bali szigetére, ahova még alig jutott el a
civilizáció, és a szépséges nık fedetlen kebellel járnak. Persze engem is nagyon érdekelt.
Reggel pillantottuk meg elıször a szigetet: habos fehér felhık úsztak a zöld hegyek
fölött. A hegycsúcsok úszó szigetekként emelkedtek ki. Akkoriban még a szigetnek sem
kikötıje, sem repülıtere nem volt: evezıscsónakkal érkeztünk partra a régi deszka-
stéghez.
Takarosan megépített, impozáns bejáratú lakótelepek között haladtunk; minden ilyen
településen tíz-húsz család élt. Minél beljebb hatoltunk a szigetre, annál szebb lett a
vidék; ezüstösen fénylı zöld rizsföldek lépcsızetesen vezettek a völgy mélyén kanyargó
folyócskához. Sydney hirtelen oldalba bökött. Az út mentén szép termető fiatal
asszonyok álltak; a derekukat tarka batikkendı övezte, mellük fedetlen volt. A fejükön
gyümölccsel telt kosarat vittek. Ettıl kezdve állandóan bökdöstük egymást. Némelyikük
igazán csinos volt. Vezetınk, török származású amerikai, aki a gépkocsivezetı mellett
ült, nagyon ellenszenvesen viselkedett: kéj sóvár érdeklıdéssel folyton hátratekingetett,
hogy lássa rajtunk a hatást – mintha ı rendezte volna számunkra a látványosságot.
Denpasar egyetlen szállodája nemrég épült. A nappali szobák verandaszerően
nyitottak voltak, de oldalról fal választotta el ıket a szomszéd szobáktól. A nappali
mögött tiszta és kényelmes hálószoba helyezkedett el.
Hirschfeld, kitőnı amerikai akvarellfestı, feleségével együtt már két hónapja élt Bali
szigetén. Meghívtak a házukba, amelyben elıttük Miguel Covarrubias mexikói mővész
élt. A házat egy helybeli nemes embertıl bérelték; földbirtokos nábobok módján éltek
heti tizenöt dollárból. Vacsora után Hirschfeldék, Sydney és én sétára indultunk. Sötét és
fülledt éjszaka volt. Szellı se rebbent. Hirtelen tengernyi szentjánosbogár lepte el a
rizsföldeket; imbolygó kék fényő hullámokban száguldottak végig rajtuk. Az ellenkezı
irányból ritmikus hangképletekben szállt felénk a tamburinok csengése és a gongok
kongása.
– Valahol táncolnak – mondta Hirschfeld. – Menjünk oda.
Körülbelül kétszáz lépésre tılünk bennszülött csoport álldogált fecsegve, törökülésben
kuporgó fiatal lányok kosarakból nyalánkságokat árultak, apró lámpák fényénél.
Átnyomakodtunk a tömegen. Két tíz év körüli, hímzett száriba burkolt, a lámpafényben
csillámló, flitteres fejdíszt viselı lánykát pillantottunk meg. A lánykák apróra kidolgozott
táncmozdulatokat végeztek remegı magas hangok és mélyen zengı gongok basszus
kíséretével; a tomboló viharként erısödı, majd csendes folyóként elnyugvó, ördögi
zenére ide-oda ingott a fejük, rebbent a szemük, vonaglottak az ujjaik. A táncnak
váratlanul vége szakadt; a táncosnık hirtelen megálltak, és eltőntek a tömegben. Nem
volt taps – a bennszülöttek sohasem tapsolnak; nincs szavuk a szeretetre és a köszönömre
sem.
Walter Spies, a zenész és festı, felkeresett a szállodában, és velünk ebédelt. Tizenöt
éve élt Báli szigetén, és tudott a bennszülöttek nyelvén. Átírt néhány helyi zenedarabot
zongorára, és eljátszotta nekünk ezeket a dallamokat; a hatás olyan volt, mintha Bachot
kétszerte gyorsabban zongorázta volna a kelleténél. Szerinte a bennszülöttek zenei ízlése
nagyon kifinomult; a modern dzsesszt unalmasnak és túl lassúnak tartják. Mozartot
szentimentálisnak mondják. Csak Bach kelt érdeklıdést náluk, mert Bach dallamképletei
és ritmusai hasonlítanak az ı zenéjükhöz. Véleményem szerint a bennszülöttek zenéje
hideg és egy kicsit idegesítı; még a mély, fájdalmas részek is úgy hangzanak, mint egy
éhes minotaurusz komor üvöltése.
Ebéd után Spies magával vitt a vadon belsejébe, ahol ostorozási szertartásra készültek
a bennszülöttek. Négy mérföldet kellett gyalogolnunk a dzsungelösvényen, míg
odajutottunk. Mikor megérkeztünk, körülbelül egyméteres oltár körül hatalmas tömeget
találtunk. Gyönyörő szárikba öltözött, fedetlen keblő fiatal lányok sorakoztak az oltár
elıtt. Kosarakban gyümölcsöt és egyéb áldozati tárgyakat hoztak, amelyeket
derviskülsejő, derékig lógó hajú, fehér lebernyegbe öltözött pap áldott meg és helyezett
az oltárra. A pap imádságba kezdett, majd viháncoló fiatal fiúk törtek át a tömegen, és
igyekeztek minél nagyobb zsákmányt szerezni az oltárról; a pap ostorcsapásokkal
igyekezett elkergetni ıket. Néhányan el is ejtették zsákmányukat, akkorát sózott rájuk a
pap; az ostorcsapásoknak egyébként meg kellett tisztítani a fiúkat azoktól a rossz
szellemektıl, amelyek rablásra csábították ıket.
Tetszésünk szerint járhattunk-kelhettünk a templomokban és lakóépületekben.
Láttunk kakasviadalt, és részt vettünk a nap minden órájában sorra kerülı ünnepségeken
és vallásos szertartásokon. Az egyik ilyen szertartásról reggel ötkor jöttem el. Isteneik
pártolják az élvezeteket, és a bennszülöttek nem hódolattal, hanem ragaszkodással
tisztelik ıket.
Egyszer késı este Spies és én egy fáklyafényben táncoló magas termető, amazonszerő
asszonyra bukkantunk; kisfia a háttérben utánozta a mozdulatait. Egy fiatalos külsejő
férfi idınként tanácsokat adott az asszonynak. Késıbb rájöttünk, hogy a férfi az asszony
apja. Spies megkérdezte tıle, hogy milyen idıs.
– Mikor volt a földrengés? – érdeklıdött a megkérdezett.
– Tizenkét éve – felelte Spies.
– Akkor már három családos gyermekem volt. – De látszott, hogy nincs egészen
megelégedve ezzel a válasszal, ezért hozzátette: – Kétezer dollár idıs vagyok! – amivel
azt akarta mondani, hogy élete során ennyit költött el.
Számos lakótelepen vadonatúj luxusautókat használtak csirkeólnak. Megkérdeztem
Spiest, mi ennek az oka. Spies a következıket mesélte: – A lakótelepek kommunisztikus
gazdálkodást folytatnak. Bizonyos mennyiségő terméket értékesítenek és az ebbıl
szerzett pénzt közös takarékbetétben helyezik el. A pénz idıvel tekintélyes összeggé
gyarapodik. Egy szép napon egy vállalkozó kedvő autóügynök rábeszélte ıket,
vásároljanak Cadillac kocsikat. Az elsı napokban roppant boldogan kocsikáztak, de
csakhamar elfogyott a benzinjük. Ekkor jöttek rá, hogy egy napi kocsikázás többe kerül,
mint amennyit egy hónap alatt keresnek. Nem volt mit tenni, beállították az autókat az
udvarba, hadd költsenek bennük a tyúkok.
A bennszülöttek humora hasonlít a mienkre; rengeteg sikamlós történet, favicc és
szójáték kering közöttük. Próbára tettem a szálloda egyik fiatal pincérének humorérzékét.
– Miért megy át a csirke az úton? – kérdeztem. Öntudatosan mért végig.
– Ezt mindenki tudja – közölte a tolmács útján.
– Hát akkor azt mondd meg, melyik volt elıbb, a csirke vagy a tojás?
Ezzel megfogtam.
– A csirke... nem – megrázta a fejét – ; a tojás... nem... Hátralökte a fej kendıjét, és
utánagondolt a dolognak; aztán végsı bizonysággal a hangjában kibökte: – A tojás.
– És ki tojta a tojást?
– A teknısbéka, mert a teknısbéka a legfıbb lény, és ı tojja az összes tojást.
Báli akkoriban paradicsom volt. A bennszülöttek négy hónapot dolgoztak a
rizsföldeken, a többi nyolcat mővészetüknek és kultúrájuknak szentelték. A szigeten a
szórakozás nem került semmibe; a falvak felváltva rendezték az elıadásokat. Ám a
paradicsom manapság már tőnıfélben van. A nevelés rászorította ıket, hogy elfedjék a
keblüket, és élvezetkedvelı isteneiket nyugati istenekkel váltsák fel.
Mielıtt Japánba indultam, japán titkárom, Kono engedélyt kért, hogy elıre utazzék, és
megtegye az elıkészületeket fogadásunkra. A kormány látott vendégül. Köbe kikötıjében
köszöntésül repülıgépek keringtek hajónk felett, és üdvözlı röplapokat szórtak ránk. A
parton ezrek éljeneztek. Az ellentét adott különös szépséget a sok színes kimonónak a
füstös, piszkosszürke dokkok elıtt. E tüntetésen semmit se lehetett tapasztalni az
állítólagos japán titokzatosságból vagy tartózkodásból. Itt ugyanolyan izgatott és
érzelmes volt a tömeg, mint a többi sokaság, amellyel szerte a világon találkoztam.
A kormány különvonatot bocsátott rendelkezésünkre Köbe és Tokió között.
Állomásról állomásra fokozódott az izgalom: a peronokon csinos lányok tömege
nyüzsgött, elhalmoztak mindenféle ajándékkal. Olyan hatást keltettek kimonóikban,
mintha virágkiállítást rendeztek volna a sínek mentén. A tokiói pályaudvaron becslésem
szerint negyvenezer ember győlt össze köszöntésünkre. A nagy tolongásban Sydney
megbotlott, és elesett; majdnem összetaposták.
Legendás a Kelet titokzatossága. Mindig azt tartottam, hogy mi, európaiak eltúlozzuk
a hírét. De mihelyt partra léptünk Kobéban, már volt valami a levegıben, és Tokióba érve
már mindenütt titokzatosság vett körül. A szállodába menet a város csendesebb részén
vezetett át az utunk. A kocsi egyszerre lassított, majd megállt a császári palota közelében.
Kono aggodalmasan pillantott hátra a kocsi belsejét elválasztó üvegablakon keresztül,
majd hozzám fordult, és furcsa kéréssel hozakodott elı. Lennék-e szíves kiszállni a
kocsiból, és meghajolni a palota irányában?
– Szokás ez? – kérdeztem.
– Igen – felelte fél vállról. – Nem is kell meghajolnia, elég, ha kilép a kocsiból.
Ez a kérés kissé zavarba hozott, mert senki se volt a közelben, csak két vagy három
autó, amelyek nyomon követték a mi kocsinkat. Ha valóban szokásos lenne a hajlongás, a
közönség tudott volna róla, és bizonyára összegyőlt volna a közelben néhány ember.
Ennek ellenére kiszálltam, és meghajoltam. Sydney véleménye szerint a kérés nagyon
különös volt, és Kono viselkedését is különösnek minısítette. Kono különben is
zaklatottnak látszott, mióta megérkeztünk Kobéba. Nem tulajdonítottam azonban különös
jelentıséget a dolognak, és azt gondoltam, hogy nyilván túl sokat dolgozott.
Az éjjel semmi se történt, de másnap reggel Sydney feldúltan lépett a szobámba.
– Nem tetszik ez nekem – mondta –, átkutatták a poggyászomat, összekeverték az
összes okmányomat! – Megmondtam neki, hogy ennek még akkor sincs jelentısége, ha
esetleg igaz. De Sydney nyugtalanságát semmivel se lehetett csillapítani. – Itt valami
disznóság készül! – mondta. Én csak nevettem, és azzal gyanúsítottam, hogy túlzásba
viszi a bizalmatlankodást.
Ugyanezen a reggelen a kormány egyik megbízottja keresett fel, aki kérte, hogy
tájékoztassuk ıt Konón keresztül, bárhova szándékozunk menni. Sydney nem tágított
attól, hogy megfigyelés alatt állunk, és Kono eltitkol elıttünk valamit. Észre kellett
vennem, hogy Kono óráról órára nyugtalanabbnak és nyúzottabbnak látszik.
Sydney gyanakvása nem volt alaptalan, mert aznap még egy különös dolog történt.
Kono jelentette, hogy egy kereskedı selyemre festett pornográf képeket kínál eladásra, és
szeretné, ha elmennék megnézni. Megmondtam Konónak, közölje a kereskedıvel, hogy
nem érdekelnek a képei. Kono megint aggodalmas pofát vágott.
– Mi lenne, ha arra kérném, hogy adja le a képeket itt a szállodában?
– Semmi szín alatt – mondtam. – Csak annyit mondjon neki, hogy ne fecsérelje az
idejét.
Kono habozott.
– Ezek az emberek nem vágják ám zsebre az elutasító választ.
– Miket beszél itt összevissza? – kérdeztem.
– Már napok óta fenyegetnek. Tokióban vannak nagyon kemény legények is.
– Ne beszéljen zagyvaságot! Majd szépen a sarkukba eresztjük a rendırséget!
De Kono csak rázta a fejét.
Következı este bátyámmal és Konóval hármasban vacsoráztunk a? egyik vendéglı
különtermében. Nyílt az ajtó, és hat fiatalember lépett a szobába. Egyikük a mellén
összefont kézzel Kono mellé ült, a többiek valamivel hátrább álltak. A Kono mellett ülı
ember fojtott dühvel mondott neki valamit japánul. Az egyik mondat után Kono hirtelen
elsápadt.
Nem volt nálam fegyver. Ennek ellenére a kabátom zsebébe süllyesztettem a kezemet,
mintha megfognám a pisztolyomat, és rájuk ordítottam: – Mit jelentsen ez?
Kono nem nézett fel a tányérjáról, és csak ennyit motyogott:
– Azt mondja, megsértettük az ıseit, mert nem néztük meg a képeit.
Talpra ugrottam. A kezemet még mindig a zsebemben tartottam. Dühösen a
fiatalember szeme közé néztem.
– Hogy értik ezt? – Aztán így szóltam Sydneyhez: – Menjünk innen. Maga pedig,
Kono, azonnal rendeljen taxit.
Mikor biztonságban kiértünk az utcára, fellélegeztünk. Már várt ránk a taxi, és
elhajtottunk.
A rejtély azonban csak másnap teljesedett ki, mikor a miniszterelnök fia meghívott
egy birkózómérkızésre. Figyeltük a mérkızést, mikor egy alkalmazott odalépett Mr. Ken
Inukaihoz, és a fülébe súgott valamit. Mr. Inukai hozzánk fordult, és elnézést kért: sürgıs
ügyben távoznia kell, de késıbb visszajön. A mérkızés vége felé visszatért. Nagyon
sápadt és felindult volt. Megkérdeztem, rosszul érzi-e magát. A fejét rázta, de hirtelen a
kezébe temette az arcát.
– Meggyilkolták az édesapámat – mondta.
Magunkkal vittük a szállodába, és megkínáltuk egy kis konyakkal. Elmesélte, hogy mi
történt: hat tengerésztiszt megölte az ıröket a miniszterelnöki palota elıtt, és behatolt a
miniszterelnök magánlakására, ahol a miniszterelnököt a felesége és lánya társaságában
találták. Inukainak az édesanyja mesélte el a többit: a gyilkosok húsz percig fenyegették
apját, a mellének szegzett fegyverrel, és hiába próbált a lelkőkre beszélni. Szó nélkül
agyon akarták lıni. Végül azt kérte, hogy ne öljék meg a családja elıtt. Megengedték
neki, hogy búcsút vegyen feleségétıl és lányától. Ezután a miniszterelnök nyugodtan
felállt, és átvezette a gyilkosokat egy másik szobába – ahol megint igyekezett hatni rájuk.
Családja vergıdı kétségbeeséssel várakozott, egyszerre csak meghallották a gyilkos
lövéseket.
A gyilkosság akkor történt, mikor a miniszterelnök fia a mérkızésen volt. Ha nincs
velünk, mondta, ıt is megölik az apjával együtt.
Visszakísértem az otthonába, és láttam a szobát, ahol két órával azelıtt megölték az
apját. A nagy vértócsa még mindig nedvesen vöröslıit a szınyegen. Egész üteg újságíró
és fényképész volt jelen, de volt bennük annyi tisztesség, hogy nem készítettek
fényképeket. Azt azonban nem állták meg, hogy ne szólítsanak fel: adjak nyilatkozatot.
Nem tudtam mást mondani, csak hogy megdöbbentı tragédia ez a család és az egész
ország számára.
A gyilkosság után egy nappal kellett volna találkoznom a miniszterelnökkel hivatalos
fogadáson, melyet természetesen lemondtak.
Sydney kijelentette, hogy a gyilkosság is része a rejtélynek, és hogy mi is
valamiképpen belekeveredhettünk. Ezt mondta:
– Nem lehet véletlen, hogy hatan ölték meg a miniszterelnököt, és hogy éppen hatan
voltak, akik ránk törtek a vendéglıben, mikor a városban vacsoráztunk.
Hugh Byasnak meg kellett írnia rendkívül érdekes és tanulságos könyvét, az Alfred A.
Knopf által kiadott Government by Assassination-l (Kormányzás gyilkossággal), hogy
fény derüljön a rejtélyre, legalábbis ami az én szerepemet illeti. A könyvbıl az derül ki,
hogy abban az idıben a Fekete Sárkányról elnevezett társaság tevékenykedett az
országban, és ennek a kívánsága volt az, hogy hajoljak meg a palota elıtt. Idézem Hugh
Byas könyvébıl a miniszterelnök gyilkosai ellen lefolytatott per jegyzıkönyvének egy
részét:
Szinte magam elıtt látom a gyilkosokat tervük végrehajtása után, mikor rájönnek,
hogy angol vagyok és nem amerikai, mondván: – Ó, ezer bocsánat!
Japáni látogatásom azonban nem kizárólag rejtélyes kellemetlenségekbıl állt; sok
érdekes élményben is részem volt. A Kabuki színház olyan élvezetet nyújtott, amely
meghaladta várakozásomat. A Kabuki nem egészen szabályos színház, hanem a régi és a
korszerő vegyüléke. A legfıbb szempont a virtuóz színészi alakítás, és a darab csak a
keretet adja ehhez. Nyugati mércével mérve a japán színjátszási technika nagyon
korlátozottnak tőnhet. Nem törekszenek realizmusra, ha tökéletesen nem érhetı el. Mi,
nyugatiak például kardpárbajt csak valamelyest hamisan vihetünk színre, mert
bármennyire szilajon csapnak is össze a színészek, bizonyos óvatoskodás mindig
felfedezhetı. A japánok viszont egyáltalán nem igyekeznek reálisan játszani az ilyen
jelenetet. A japán színészek egymástól tisztes távolságra hadakoznak széles
kardcsapásokkal; az egyik az ellenfél fejét akarja lemetszeni, a másik viszont a lábát
veszi célba. Mindkettı a saját területén ugrál, táncol és pörög. Olyan a küzdelem, mint a
balett: impresszionista hatást kelt. A végén a színészek a gyızı és a legyızött
testtartásába merevednek. Ebbıl az impresszionizmusból a haldoklási jelenet alatt a
színészek a realizmusba csapnak át.
Számos darabjuk ironikus természető. Megtekintettem egy Rómeó és Júliá-hoz
hasonlatos színmővüket, amelyben a szülık ellenzik az ifjú szerelmesek házasságát.
Forgószínpadon adták a darabot; a forgószínpadot a japánok már háromszáz éve
alkalmazzák. Az elsı jelenet a nászszobát ábrázolta a fiatal pár esküvıje után. A felvonás
alatt futárok járnak a szülıknél a fiatalok érdekében, mert még reménykednek a
kibékülésben. De a hagyománytisztelet erısebb. A szülık hajthatatlanok. A szerelmesek
tehát elhatározzák, hogy hagyományos japán módon öngyilkosságot követnek el;
mindketten teleszórják a szınyeget virágszirommal, így vetve meg halálos ágyukat. A
vılegény megöli menyasszonyát, majd kardjába dıl.
A fiatalok párbeszéde, míg a halálra készülve virágszirmokat szórnak a padlóra,
nevetést váltott ki a közönségbıl. A tolmács elmondta, hogy az ironikus humor ilyen
mondatokban nyilvánult meg:
– Silány dolog lenne tovább élni szerelmes éjszakánk után! – Vagy tíz percig
folytatják ezt a gunyoros évıdést. Ezután az ifjú férj letérdel felesége virágnyoszolyájára,
amely bizonyos távolságra van a sajátjától, és feltárja az asszony torkát; míg kihúzza a
kardját, és lassan megindul az asszony felé, a forgószínpad elmozdul, és mielıtt a kard
hegye odaérne a fiatalasszony torkához, a jelenet eltőnik a nézık szeme elıl, helyet adva
a ház holdsütötte külsejét ábrázoló díszletnek. A közönség némán üldögél a most
következı, véget nem érı csend alatt. Végre közeledı hangok hallatszanak. A halott
szerelmesek barátai érkeznek azzal a boldog hírrel, hogy a szülık megbocsátottak.
Felöntöttek a garatra, és azon vitatkoznak, hogy melyikük közölje a jó hírt. Majd
szerenádot adnak az ifjú párnak, és mivel nem kapnak választ, dörömbölnek az ajtón.
– Ne zavarjuk ıket – szólal meg egyikük – ; vagy alszanak, vagy nagyon is el vannak
foglalva. – Továbbhaladnak tehát útjukon, folytatva a szerenádjukat, amelyet a darab
végét jelzı, fahangú kopogás kísér. Közben oldalról lassan a színpad elé húzódik a
függöny.
Vitatható, hogy mennyi ideig éli túl az ısi Japán a nyugati civilizáció vírusának
fertızését. Úgy látszik, hogy a nyugati pénzhajhász szellem koromfelhıje beborítja e nép
kultúrájának jellegzetességeit is, az élet meghitt pillanatainak szeretetét, az ellágyulást a
holdsugár láttán, a zarándoklást cseresznyevirágzáskor, a szertartásos teázás nyugodt
elmélkedését.
Szabadságom a vége felé járt. Sok-sok élménye ıszinte örömömre szolgált, de maradt
néhány lehangoló emlékem is. Láttam rothadó élelmiszereket, áruhegyeket, körülötte
éhezı embergyőrővel; láttam milliónyi munkanélkülit, sok kárba veszett energiát.
Saját fülemmel hallottam valakitıl egy vacsorán, hogy csak az mentheti meg a
helyzetet, ha újabb aranyra bukkanunk. Mikor arról a problémáról vitatkoztam, hogy az
automatizálás szükségtelenné teszi a munkát, valaki azt állította, a kérdés magától is
megoldódik, mert idıvel a munkaerı olyan olcsó lesz, hogy versenyezhet az
automatizálással. A gazdasági pangás mélységesen kegyetlen dolog.
XXIV
Mikor hazaérkeztem Beverly Hillsbe, megálltam a nappali szoba közepén. Késı
délutánra járt az idı; a pázsitra hosszú sötét árnyékok rajzolódtak, és a szobában arányló
napsugarak táncoltak. Végtelenül derős volt minden. Sírni szerettem volna. Nyolc
hónapig voltam távol, de nem tudtam, örülök-e a hazatérésnek. Nyugtalan és zavarodott
voltam; nem volt semmi tervem, mérhetetlenül nyomasztott az egyedüllét.
Halvány reménység vezetett Európába, hogy találok valakit, aki irányt ad az
életemnek. Semmi se lett belıle. A sok nı közül, akivel találkoztam, kevés lett volna
alkalmas erre – és ezek nem érdeklıdtek irántam. Visszatérve Californiába, temetıt
találtam magam körül. Douglas és Mary elváltak, az én világom nem volt többé.
Este egyedül kellett vacsoráznom; sohase szerettem egyedül étkezni abban a nagy
házban. Hagytam a vacsorát, kocsimba ültem, Hollywoodba hajtottam, leállítottam a
kocsit, és végigsétáltam a Hollywood Boulevardon. Mintha el se mentem volna innen. A
hosszú földszintes üzletsor még mindig a helyén állt, az áporodott Army and Navy
boltok, az olcsó drugstore-ok, Woolworth és Kresge áruházak. Az összkép nyomasztó
volt és közönséges. Hollywood még nem nıtte ki konjunktúraváros külsejét.
Ahogy ott sétáltam a Boulevardon, azon gondolkoztam, nem kellene-e
visszavonulnom, mindent eladnom, és Kínába költöznöm. Már semmi sem kötött
Hollywoodhoz. Kétségtelen, hogy a némafilm korszaka letőnt, és semmi kedvem se volt
felvenni a harcot a hangosfilmmel. Ráadásul ki is estem a forgalomból. Kutattam az
emlékezetemben valaki után, akit elég jól ismerek ahhoz, hogy kínos zavar nélkül
felcsengethetem, és meghívhatom vacsorára, de nem leltem ilyen ismerısre. Mikor
hazaértem, Reeves, a menedzserem telefonált, hogy közölje: minden rendben van. De
senki más nem keresett.
Mikor be kellett mennem a mőterembe, hogy fárasztó üzleti ügyekkel bajlódjam, úgy
éreztem magam, mint akinek hideg vízbe kell ugrania. Mégis örömmel fogadtam, hogy a
Nagyvárosi fények szép sikert ért el. Már három millió dollár volt a zsebünkben (tisztán),
és havonta még mindig százezer dollárnál több futott be a csekken. Reeves unszolt, hogy
menjek el a hollywoodi bankba, és keressem fel az új igazgatót, csak éppen hogy
megismerkedjünk. De mivel hét éve nem tettem be a lábamat a bankba, most sem
mentem be.
Lajos Ferdinánd herceg, a Kaiser unokája felkeresett a mőteremben. Utána nálam
vacsoráztunk, és érdekes beszélgetést folytattunk. A rokonszenves és nagyon értelmes
herceg vígoperának minısítette az elsı világháborút követı német forradalmat.
– Nagyapám Hollandiába ment – mesélte –, de néhány rokonom Potsdamban maradt a
palotában, mert moccanni sem mertek. Mikor a forradalmárok végül is a palota ellen
vonultak, írásban érdeklıdtek, fogadják-e ıket a rokonaim. A megbeszélés során
biztosították ıket, hogy teljes védelemre számíthatnak, és ha szükségük lenne bármire,
csak telefonáljanak a szocialisták fıhadiszállására. Rokonaim alig hittek a fülüknek. Ám
mikor a kormány késıbb a birtokaikról tárgyalt velük, köntörfalazni kezdtek, és egyre
többet akartak megtartani maguknak. – Összefoglalóul a következıket mondta a herceg:
– Az orosz forradalom tragédia volt, a mienk pedig vicc.
Az Egyesült Államokba való visszatérésem óta valami egészen csodálatos dolog
történt. A súlyos gazdasági visszaesésben elıtőnt az amerikai nép nagysága. A helyzet
egyre romlott. Néhány állam már fedezetlen pénzt nyomott, hogy szétoszthassa az
eladatlan árut. Idıközben a gyászvitéz Hoover csak üldögélt, és duzzogott, mert csıdöt
mondott katasztrofális közgazdasági elképzelése, amely szerint a fent kiosztott pénz
szépen leszivárog majd az egyszerő emberekhez. Ebben a tragikus helyzetben Hoover
azzal állt elı a választási harc során, hogy amennyiben Franklin D. Rooseveltet választják
meg, veszélybe kerülnek az amerikai rendszer alappillérei – pedig ez a rendszer
pillanatnyilag éppen nem látszott valami csalhatatlannak.
Franklin D. Rooseveltet választották elnöknek, és az ország nem került veszélybe. Az
“elfelejtett emberrıl" szóló beszéde kirántotta az amerikai politikát cinikus
tespedtségébıl, és megindította az amerikai történelem leglelkesítıbb korszakát.
Beszédét rádión hallgattam Sam Goldwyn tengerparti házában. Többen ültünk a készülék
körül: Bill Paley a Columbia Broadcasting Systemtıl, Joe Schenk, Fred Astaire meg a
felesége és több más vendég.
– Az egyetlen dolog, amitıl félnünk kell, maga a félelem – jött az éteren át, mint
valami napsugár. Mint majdnem mindenki, én is kétkedtem.
– Olyan szép, hogy nem lehet igaz – mondtam.
De amint Roosevelt átvette a hivatalát, szavait nyomban tettek követték. Tíznapos
bankzárlatot rendelt el, hogy megakadályozza a bankok összeomlását. Amerika ekkor a
legjobb oldaláról mutatkozott meg. Minden bolt és üzlet nyitva tartott, és hitelbe
árusított, még a filmszínházak is hozómra adták a jegyeket. Csodálatosan viselkedett a
nép a tíz nap alatt, míg Roosevelt és úgynevezett agytrösztje megfogalmazta a New Deal-
t.
A szükségnek megfelelı jogszabályokat alkottak: meghosszabbították a
mezıgazdasági hitelt, hogy véget vessenek az adósság miatt lefoglalt birtokok óriási
mértékő kisajátításának – voltaképpen: elrablásának; nagyarányú közmunkákat
finanszíroztak; megalkották a Nemzeti Újjáépítés Tervét; felemelték a munkabér alsó
határát; munkaalkalmat teremtettek a munkaidı megrövidítése révén; támogatták a
szakszervezetek megalakítását. Ez már túl messzire vezetett; az ellenzék szocializmusról
kiabált. Szocializmus volt-e valóban vagy sem, mindenesetre megmentette a
kapitalizmust a teljes összeomlástól. Ezzel vette kezdetét az Egyesült Államok
történetének néhány legértékesebb reformja. Lelkesítı volt megfigyelni, hogy az amerikai
polgár milyen hamar magáévá tette az építı politikát folytató kormány céljait.
Hollywoodban is megváltozott az élet. A némafilmek sztárjai szinte kivétel nélkül
eltőntek – alig maradtunk néhányan. A hangosfilm hatalomátvételével eltőnt Hollywood
bája és gondtalansága. A film egyik napról a másikra komoly, rideg ipar lett.
Hangtechnikusok építették át a mőtermeket, és bonyolult hangfelvételi berendezéseket
szerkesztettek. Szoba nagyságú felvevıgépek vérszopó istenként pásztáztak a színpadot.
Ezernyi elektromos vezetékkel komplikált rádiós berendezéseket szereltek fel. Marsbeli
harcosokhoz hasonló fülhallgatós emberek figyelték a színészek játékát, akik felett
mikrofonok függtek, mint horgászbotról a csali. Mindez bonyolult és nyomasztó volt.
Hogyan alkothat bárki ennyi kacattal maga körül? Még a gondolattól is viszolyogtam.
Akkor valaki kitalálta, hogy ezt a sok vacakot hordozható nagyságra lehet zsugorítani,
ami mozgékonyabbá tette a felvevıgépeket. Most már elérhetı összegért lehetett
felszerelést bérelni. E javulások ellenére sem éreztem kedvet a munka újrakezdésére.
Még mindig játszottam a gondolattal, hogy szedem a sátorfámat, és Kínába költözöm.
Hong Kongban jól élhettem volna, és elfelejthettem volna azt is, hogy film van a világon,
ahelyett, hogy Hollywoodban sorvadozzam.
Három hétig tengtem-lengtem. Aztán egy szép nap felhívott Joe Schenk, hogy tegyem
magam szabaddá a hét végére, szívesen lát a jachtján; nagyon szép, negyvenöt méter
hosszú vitorlása volt, kényelmesen elfértek benne tizennégyen is. Joe rendszerint a
Catalina sziget környékén, Avalon mellett horgonyzott. Vendégei nem voltak valami
érdekfeszítı emberek; rendszerint pókerjátékosokat hívott meg; engem nem érdekelt a
játék. Volt azonban valami vonzóereje ezeknek a kirándulásoknak. Joe rendszerint egy
csomó csinos lány társaságában szállt vízre; mivel kétségbeejtıen magányos voltam,
reméltem, nekem is akad valami kis napsugár.
Pontosan így is történt. Megismertem Paulette Goddardot. Vidám és szórakoztató
teremtés volt. Az este folyamán elmondta, hogy volt férjétıl kapott tartásdíja egy részét,
ötvenezer dollárt, egy filmvállalkozásba szándékozik befektetni. Magával hozott minden
iratot, már csak az aláírás hiányzott róluk. Majdnem torkon ragadtam, hogy eltérítsem
szándékától. A társaság nyilvánvalóan csaló hollywoodi vállalkozás volt. Megmondtam
neki, hogy a kezdet kezdete óta a filmszakmában dolgozom, és minden szakismeretem
ellenére egy fillért se fektetnék másba, mint a saját filmjeimbe – sıt még ez is kockázatos
dolog. Azzal érveltem, hogy Hearst, akinek külön irodalmi személyzete volt, és tetszése
szerint szerezhette meg az Egyesült Államok legnépszerőbb sztorijait, hétmillió dollárt
vesztett a filmiparban. Milyen esélye lehet ezek után neki? Nagy nehezen kivertem a
fejébıl a tervet, így kezdıdött a barátságunk.
A magányosság volt kettınk között az összekötı kapocs. Röviddel azelıtt érkezett
New Yorkból, és senkit se ismert. Robinson Crusoe-ként mindketten Péntekünket
fedeztük fel a másikban. Hétközben sok dolgunk volt, mivel Paulette egy Sam Goldwyn
filmnél dolgozott, én meg üzleti ügyekkel foglalatoskodtam. De a vasárnap elveszett nap
volt. Kétségbeesésünkben hosszú autókirándulásokra mentünk – végigfésültük az egész
californiai partvidéket. Látszólag semmi értelmeset nem tudtunk csinálni.
Legizgalmasabb kalandunk az volt, ha elmentünk San Pedro kikötıjébe, és megnéztük a
luxus jachtokat. Az egyiket eladásra kínálták: tizenöt méter hosszú motoros volt, három
szalonnal, konyhával és csinos kormányházzal – pontosan olyan, amilyet mindig
szerettem volna.
– Ha lenne egy ilyesféle hajód – mondta Paulette –, vasárnap remekül erezhetnénk
magunkat, kirándulhatnánk Catalinára. – Érdeklıdtem a hajó eladási feltételei iránt. A
tulajdonos Mr. Mitchell, a felvevıgép-gyáros volt. Végigkalauzolt a hajón. Egy héten
háromszor is megnéztük, úgyhogy a végén már terhes lehetett állandó
okvetetlenkedésünk. Mr. Mitchell azonban lekötelezı módon továbbra is szívesen látott a
hajón.
Végül Paulette tudta nélkül megvásároltam a hajót, és felszereltem a catalinai
kirándulásra. A fedélzetre rendeltem szakácsomat és egy volt Keystone-zsarut, Andy
Andersent, akinek kapitányi jogosítványa volt. Következı vasárnap minden kész volt.
Paulette-tel nagyon korán indultunk. Paulette úgy tudta, hosszabb kirándulásra megyünk:
belement, hogy otthon csak egy csésze kávét hajtunk föl, és valahol útközben
reggelizünk. Nemsokára rájött, hogy San Pedro felé hajtunk.
– Csak nem akarod újra megnézni azt a hajót?
– Végigmennék rajta még egyszer, hogy végre elhatározzam magam – mondtam.
– Akkor egyedül kell menned – felelte Paulette komoran. – Már kínos a dolog. Majd a
kocsiban megvárlak.
Odakanyarodtunk a móló mellé. Paulette tényleg nem volt hajlandó kiszállni a
kocsiból.
– Nem, menj csak egyedül. De siess; még nem reggeliztünk.
Két perc múlva visszajöttem a kocsihoz, nagy nehezen rávettem, hogy jöjjön a
fedélzetre. A kabint kék-rózsaszín abrosszal és hozzáillı kék-rózsaszín porcelánnal
csinosítottam ki. A konyhában ízes szalonnástojás-illat szállongott.
– A kapitány meghívott reggelire – mondtam. – Lesz péksütemény, szalonnástojás,
pirítós és kenyér. – Paulette lenézett a konyhába, és felfedezte a szakácsomat. – Látod –
mondtam –, szeretted volna, ha eljárhatnánk valahová vasárnap. Reggeli után indulunk
Catalinába, úszunk egyet! – Végre elárultam neki, hogy megvettem a hajót.
Különösen viselkedett a hír hallatára.
– Várj egy percet – mondta. Felkelt, kiugrott a partra, vagy ötven métert rohant a
mólón, és mindkét kezével eltakarta az arcát.
– Hé! Gyere vissza, és reggelizz meg végre! – kiáltottam. Felmászott a hajóra, és így
szólt:
– Valahogy át kellett esnem a nagy ijedségen.
Freddy, japán szakácsom, vigyorogva hozta a reggelit. Majd begyújtottuk a motorokat,
kievickéltünk a kikötıbıl a Csendes-óceánra, és elindultunk a huszonkét mérföldre fekvı
Catalina felé, ahol kilenc napra horgonyt vetettünk.
Los Angelesben szálltunk hajóra; San Franciscóba zuhogó esıben érkeztünk meg. Ez
sem ronthatta el a kedvünket; volt idı némi bevásárlásra, majd visszatértünk a hajóra. A
raktárak elıtt elhaladva, néhány ládán a következı bélyegzıt betőztem ki: “Kína."
– Gyerünk oda!
– Hova? – kérdezte Paulette.
– Kínába.
– Ugratsz?
– Most megyünk, vagy soha az életben – mondtam.
– Ruháim sincsenek itt.
– Megveheted Honoluluban, ami csak kell – zártam le a kérdést. Minden hajót a
Panacea névre kellene keresztelni, mert semmi sem üdítıbb, mint a tengeri utazás.
Minden bajodat elnapolhatod, a hajó oltalmába fogad, istápol, és mikor befut a kikötıbe,
nagy nehezen bocsát csak vissza a zajló világba.
Ám alig kötöttünk ki Honoluluban, borzadva láttam a Modern idık-et hirdetı
plakátokat. A sajtó a hajóhídnál várakozott, majd szétszedtek. Nem volt menekvés.
Tokióban nem estek nekem, mert a kapitány lekötelezı módon álnéven szerepeltetett
az utaslistában. A japán hatóság nagy ricsajt csapott, mikor a szemük elé került az
útlevelem.
– Miért nem értesített, hogy jön? – kérdezték. Éppen akkor zajlott le egy katonai
puccs, több százan vesztették életüket. “Éppen jókor érkezem" – gondoltam. Japáni
tartózkodásunk alatt egy kormánytisztviselı pillanatra se tágított az oldalunk mellıl. San
Franciscótól Hong Kongig jóformán egyetlen utassal sem beszéltünk; csak Hong
Kongban engedtünk zordságunkból. Egy katolikus papnak köszönhettük.
– Charlie – szólt egy magas, kimért modorú üzletember –, meg szeretném ismertetni
egy connecticuti amerikai pappal, aki öt éve él az egyik lepratelepen. Elég magányos itt
az élete az atyának, minden szombaton lerándul hát Hong Kongba az amerikai hajóhoz.
A pap magas, jóvágású, negyven felé járó ember volt rózsás arccal és barátságos
mosollyal. Italt rendeltem, aztán a barátom rendelt, végül az atya is. Elıbb magunk között
voltunk, de az este elırehaladtával vagy huszonötén győltünk össze, és mindenki rendelt
valami innivalót. A társaság már harmincötre nıtt, és még mindig jött az ital; néhány
embert már eszméletlenül vittek el, de az atya, bár egyetlen kört se hagyott ki, még
mindig mosolygott, és józanul válaszolgatott kinek-kinek. Nagy sokára felcihelıdtem,
hogy búcsút vegyek. Megráztam a kezét, ı pedig féltı gonddal támogatott álltomban. A
keze érdes volt: megfordítottam és megvizsgáltam a tenyerét. Mély barázdák és
repedések szántották végig; a közepén fehér folt látszott.
– Remélem, nem lepra – mondtam tréfásan. Mosolyogva rázta a fejét. Egy évvel
késıbb hallottam, hogy meghalt leprában.
Beverly Hillsben jó hírek vártak a mőterembıl: a Modern idık nagy sikert aratott.
De ismét ugyanaz a nyomasztó kérdés meredt elém: készítsek-e még egy némafilmet?
Tudtam, rettenetes kockázatot vállalnék, ha nekidurálnám magam. Egész Hollywood
felhagyott a némafilmmel, csak én maradtam hőséges hozzá. Eddig szerencsém volt. De
elkeserítı gondolat lett volna azzal az érzéssel haladnom tovább ezen az úton, hogy a
pantomim elavult. Nem volt ám könnyő egy óra negyven percig tartó néma cselekményt
kigondolni, a szellemességet mozgássá alakítani, és két-három kilométer hosszú filmben
ötméterenként egy-egy vizuális tréfát elsütni. De az a gondolat se hagyott békén, hogy
sohasem múlhatom felül a pantomimban nyújtott mővészi teljesítményemet, ha
hangosfilmet csinálok. Töprengtem a csavargó hangján, egytagú szavakkal beszéljen-e,
vagy csak dünnyögjön? Mindez mit sem ért. Ha megszólalok, olyan leszek, mint minden
más komikus. Ilyen keserves problémák között gyötrıdtem.
Paulette-tel egy éve kötöttem házasságot, újabban azonban egyre szélesedı szakadék
választott el bennünket egymástól. Részben annak a következménye volt ez, hogy nem
tudtam a gondjaimtól szabadulni, és minden erımmel munkára akartam kényszeríteni
magam. A Modem idık sikere után a Paramount több filmre szerzıdtette Paulette-et. De
én se dolgozni, se játszani nem tudtam. Bánatomban elhatároztam, hogy barátommal,
Tim Duranttel Pebble Beachre megyek. Talán ott jobban megy majd a munka.
Pebble Beach vad, zord és egy kicsit ijesztı vidéke vagy száz mérföldnyire délre terül
el San Franciscótól. Én a partra vetett lelkek menedékének hívtam. Seventeen-mile
Drive-nak is nevezték: szarvasok vonultak erdeiben; rengeteg lakatlan luxusvillát
kínáltak eladásra arrafelé. A kidılt fák sőrő bozótosba zuhantak, ahol mérges iszalag,
leander és nadragulya burjánzott – kísérteties hely. Az óceán partján, a sziklákon a
milliomosok pompás házai álltak; a vidéknek ezt a részét Aranypart néven emlegették.
Tim Durantet egyik szokásos vasárnapi teniszpartinkra hozta valaki magával.
Remekül teniszezett, és rengeteget játszottunk együtt. Éppen elvált a feleségétıl, E. F.
Hutton lányától, azért jött Californiába, hogy végre megszabaduljon az emlékeitıl. Tim
rokonszenves ember volt; nagyon összebarátkoztunk.
Házat béreltünk a tengerparttól egy kilométernyire. A ház nedves és barátságtalan
volt; ha tüzet gyújtottunk, füsttel telt meg a szoba. Tim sok mindent ismert Pebble Beach
társaságából, és látogatóba járt, amíg én dolgozni iparkodtam. Hosszú napokig ültem a
könyvtárban, és sétáltam a kertben ötletre vadászva, de semmi sem jutott az eszembe.
Végül felhagytam a gyötrıdéssel, csatlakoztam Timhez, és megismerkedtem néhány
szomszédunkkal. Gyakran gondoltam rá, hogy ezek a szomszédok jó anyagot
szolgáltatnának novellák írásához – jellegzetes Maupassant-mő lett volna belıle. Az
egyik nagy ház kényelmes berendezése ellenére kísérteties és szomorú légkörrel fogadott.
A házigazda – egyébként kellemes ember – hangosan és szüntelenül beszélt; felesége
csak üldögélt az oldalán, de egy szót se szólt. Mióta öt évvel azelıtt meghalt a
kisgyermeke, ritkán beszélt vagy mosolygott. Egyetlen megnyilatkozása a jó estét és a jó
éjszakát volt.
Egy regényíró a tengerparton lakott, magas szirt tetején épült házban, ott vesztette el a
feleségét. Úgy mesélték, hogy az asszony a kertben fényképezett, és eggyel többet lépett
hátra a kelleténél. A férje már csak az állványt találta meg. Az asszonyt senki se látta
többé.
Wilson Mizner nıvére ki nem állhatta a szomszédját, mert annak a teniszpályájáról be
lehetett látni az ı kertjébe. Valahányszor a szomszédok teniszeztek, hatalmas máglyát
gyújtott, hogy a teniszpályát ellepje a füst.
Idınként Steinbecknél töltöttük a hétvégét. Kis házuk Monterey felé esett. Steinbeck
akkor nyitogatta a hírnév kapuját: a Kedves csirkefogók és egy csomó elbeszélése már
elkészült. John reggel dolgozott, és naponta átlagosan kétezer szót írt le. Csodálattal
láttam, milyen rendesek a kéziratlapjai; alig volt bennük javítás. Irigyeltem.
Érdekel, hogyan dolgoznak az írók, és ki mennyit ír naponta. Thomas Mann átlaga
napi négyszáz szó volt. Lion Feuchtwanger naponta kétezer szót diktált, ami körülbelül
napi hatszáz leírt szónak felel meg. Somerset Maugham napi négyszáz szóval csak a
formáját tartotta. H. G. Wells napi ezerszavas átlaggal dolgozott. Hannen Swafter, az
ismert újságíró négy-ötezer szót termelt naponta; Alexander Woolcott, az amerikai
kritikus pedig tizenöt perc alatt megírt egy hétszáz szavas cikket, aztán leült pókerezni –
tanúja voltam ilyen teljesítményének. Hearst egy este alatt elkészült egy kétezer szavas
vezércikkel. Georges Simenon egy kisregényt írt egy hónap alatt, mégpedig remeket.
Georges elmesélte nekem, hogy hajnali ötkor kel, megfızi a kávéját, odaül az
íróasztalához, és gondolkozás közben egy teniszlabda nagyságú aranygolyót görget.
Tollal ír, és mikor megkérdeztem, hogy miért olyan aprók a betői, azt felelte: – Mert így
kevésbé fárad el a csuklóm. – Én magam körülbelül ezer szót diktálok naponta, amibıl
átlag háromszáz marad meg a kész filmdialógusban.
Steinbeckéknek nem volt szolgálójuk. Steinbeckné minden házimunkát maga végzett.
Pompás háztartást vezetett, és nagyon a szívembe zártam.
Steinbeckkel nagyon sokat beszélgettem. Egyszer a Szovjetunióra fordult a szó; John
szerint egyet kétségkívül megvalósítottak a kommunisták: megszüntették a prostitúciót.
– Azt hiszem, tényleg ez a legszívósabb magánvállalkozás – jegyeztem meg. – Nagy
kár érte, mert körülbelül az egyetlen foglalkozás, amely teljes értéket nyújt az ember
pénzéért, és emellett roppant tisztességes mesterség; miért ne lehetne kollektivizálni?
Egy vonzó férjes asszony, akit az ura botrányosan megcsalt, hatalmas házában pas de
deux-t rendezett velem. Megfontolt házasságtörı szándékkal tettem eleget a
meghívásnak. Ám amikor a hölgy zokogva megvallotta, hogy bár házastársi kapcsolatuk
már nyolc éve megszakadt, még mindig szereti a férjét, a könnyei elmosták a
gerjedelmet, és azon kaptam magam, hogy bölcs tanácsokkal látom el. Az egész dolog
“átszellemült". Késıbb az a hír terjedt el róla, hogy leszbikus lett.
Robinson Jeffers, a költı is Pebble Beach közelében lakott. Tim és én egy barátunk
házában ismerkedtünk meg vele. Zárkózott és szótlan volt. Szokott bıbeszédő
modoromban ócsároltam az aktuális helyzetet, jórészt, hogy fenntartsam a beszélgetést.
Jeffers azonban meg se mukkant. A végén szemrehányást tettem magamnak, hogy senki
mást nem engedtem szóhoz jutni: úgy sejtettem, ellenérzést váltottam ki Jeffersbıl. Nem
volt igazam: egy héttel késıbb Timmel együtt meghívott teára.
Robinson Jeffers és a felesége egy kicsiny középkori stílusú terméskı-várban laktak,
melyet Tor-nak kereszteltek el. A házat ı maga építette a Csendes-óceán partján
emelkedı sziklára. Az építkezés elég hebehurgyának látszott. A legnagyobb szoba sem
haladta meg a tizenkét négyzetmétert. A háztól néhány lépésre középkorinak ható kerek
kıtorony emelkedett. Magassága hat méter, átmérıje pedig egy és negyed méter lehetett.
Keskeny lépcsıfokok vezettek föl egy parányi, kör alakú helyiségbe, amelynek falát
ablak helyett lırések szakították meg. Ez volt Jeffers dolgozószobája. Itt írta a Roan
Stallion-t. Tim szerint Jeffers kriptaízlése tudat alatti halálvágyat takart. Láttam azonban,
hogy sétált Robinson Jeffers naplementekor a kutyájával; élvezte az estét, az arca
kimondhatatlanul békés kifejezést öltött, mintha a lelke valahol a messzeségben
kalandozna. Bizonyos vagyok benne, hogy az olyan ember, mint Robinson Jeffers, nem
kívánja a halált.
XXV
A háború megint a levegıben lógott. A nácik masíroztak. Milyen hamar
megfeledkeztek az elsı világháborúról, négy gyötrelmes, öldöklı évrıl. Milyen hamar
megfeledkeztünk a szívfacsaró emberi roncsokról, a megcsonkítottakról:
végtagnélküliekrıl, vakokról, állukat vesztett, görcsbe rándult nyomorultakról. Akiket a
golyó megkímélt, azok se menekültek meg, mert a lelkők sérült meg. A háború
minotauruszként falta az ifjúságot; s aki nem került az agyarai közé, kiábrándult vén
ember lett. De könnyen felejtünk, és Tin Pan Alley-féle slágerekkel dicsıítjük a háborút:
– és így tovább. Némelyek már azt mondogatták, hogy a háborúnak sok az elınye.
Fellendíti az ipart, fejleszti a technikát, munkaalkalmat teremt. Hogyan is tarthatnánk
észben a millió halottat, mikor milliót lehet keresni a tızsdén. A konjunktúra csúcsán
Arthur Brisbane ezt írta a Hearst Examiner-be: “A U. S. Steel részvények ára ötszáz
dollárra fog ugrani." Ehelyett a spekulánsok ugrottak ki az ablakon.
Most újabb háború fortyogott a föld alatt, én meg azon fáradoztam, hogy Paulette
számára filmtörténetet írjak. Sehogy sem ment a munka. Hogyan is élhettem volna bele
magam a nıi szeszélyességbe, hogyan mélyedhettem volna el a szerelem
regényességében vagy problémáiban, miközben az Adolf Hitler nevő ocsmány torzalak
vadul szította a tébolyt?
Korda Sándor már 1937-ben felajánlotta, hogy forgassak egy Hitler-filmet, amely a
személyek összecserélésén alapulna: Hitlernek ugyanis éppen olyan bajusza volt, mint a
csavargónak. Korda szerint mindkét szerepet eljátszhatnám. Akkoriban nem sokat
foglalkoztam ezzel az ötlettel, de most nagyon is idıszerő lett, és én keservesen
vágyódtam már a munkára. Hirtelen fény győlt bennem. Hát persze! Hitler szerepében, az
ó zsargonjában uszíthatom a tömeget, és annyit beszélhetek, amennyit csak akarok. A
csavargó szerepében viszont jórészt néma maradhatnék. A Hitler-történet egyesíthetné a
burleszket a pantomimmal. Ezzel a lelkesedéssel a szívemben tértem vissza
Hollywoodba, és nekiültem a forgatókönyv megírásának. Két évbe tellett, míg
elkészültem vele.
A film elsı világháborús csatajelenettel kezdıdött volna. A vásznon megjelenik a
Kövér Berta, a hetvenöt mérföldre tüzelı nehézágyú, amellyel a németek el akarták
söpörni a szövetségeseket. Az ágyúnak a reimsi katedrálist kellene szétlınie, de a lövedék
elvéti a célt, és egy nyilvános illemhelyet dönt romba.
Paulette-nek is szántam szerepet a filmben. Az utolsó két évben szép sikert ért el a
Paramountnál. Noha elhidegültünk egymástól, jó barátok maradtunk; még mindig férj és
feleség voltunk. De Paulette szeszélyes teremtés volt. Egyik rigolyája elég szórakoztató
lett volna, ha nem alkalmatlan idıben kísérletezik vele. Egyszer egy jól szabott öltönyben
feszítı, kinyalt fiatalemberrel toppant be mőtermi öltözımbe. Sokat küszködtem aznap a
forgatókönyvvel, cseppet sem örültem, hogy kizökkentenek. De Paulette szerint nagyon
fontos volt a dolog; helyet foglalt, és felszólította a fiatalembert, húzzon oda egy széket,
és üljön le ı is.
– Az impresszárióm – mondta Paulette.
Biztatóan nézett az ifjúra, hogy vegye át a szót. A fiatalember gyorsan, szaggatott
hangsúllyal beszélt, mintha nagyon élvezte volna saját mondókáját.
– Amint ön is tudja, Mr. Chaplin, a Modern idık óta hetenként kétezerötszáz dollárt
fizet Paulette-nek. De még nem tisztáztuk önnel, Mr. Chaplin, hogy mi lesz a reklámmal?
Azt óhajtjuk, hogy az összes megjelenı falragasz hetvenöt százaléka Paulette-et
hirdesse... – Nem mondhatta tovább.
– Mi az istennyilát akar? – ordítottam. – Ne írja elı nekem, hogy milyen reklám jár
neki! Jobban a szívemen viselem az érdekét, mint maga! Mars ki, mind a ketten!
Félig voltam kész a Diktátor-ral, mikor riasztó hírek érkeztek a United Artiststól. A
Hays Office értesítette ıket, hogy nehézségeim lesznek a cenzúrával. Az angliai
képviselet is aggodalmaskodott, és kétségesnek tartotta, hogy a Hitler-ellenes filmet be
lehet mutatni Angliában. Én azonban elhatároztam, hogy folytatom a munkát, mert
Hitlert nevetségessé kellett tennem, ki kellett figuráznom. Ha tudtam volna a német
koncentrációs táborok borzalmairól, nem csinálom meg a Diktátor-t; nem fogom tréfára a
nácik gyilkos ırületét. Feltettem azonban, hogy nevetségessé teszem a tiszta vérő fajról
szóló misztikus, ostoba fecsegésüket. Mintha ilyesmi valaha is létezett volna az ausztrál
ıslakókon kívül!
A Diktátor forgatása alatt Sir Stafford Cripps a Szovjetunióból hazatérıben megjelent
Californiában. Vacsorára hívtam meg egy fiatalemberrel együtt, akinek a neve már nem
jut eszembe, de annál inkább él emlékezetemben az est folyamán tett megjegyzése. Ezt
mondta: – Ahogy a dolgok Németországban meg egyebütt állnak, csekély az esélyem,
hogy öt esztendınél tovább éljek. – Sir Stafford ténymegállapító körúton járt a
Szovjetunióban; mély benyomást gyakorolt rá mindaz, amit látott. Beszélt hatalmas
terveikrıl és persze elképesztı nehézségeikrıl is. Az volt a véleménye, hogy
elkerülhetetlen a háború.
Egyre több zaklatott levél érkezett a New York-i irodából: könyörögtek, ne forgassam
tovább a filmet; bizonygatták, hogy sohasem lehet bemutatni sem Angliában, sem
Amerikában. De én eltökéltem, hogy elkészítem a filmet akkor is, ha magamnak kell a
bemutatáshoz termet bérelnem.
Mielıtt befejeztem volna a Diktátor-t, Anglia hadat üzent a náciknak. Hajómmal
éppen Catalinán víkendeztem, és rádión hallottam a nyomasztó hírt. Kezdetben semmi se
történt az arcvonalakon.
– A németek sohase törnek át a Maginot-vonalon – mondogattuk. Hirtelen szakadt
ránk a romlás: a belgiumi áttörés, a Maginot-vonal összeroppanása, Dunquerque
tagadhatatlan és iszonyú ténye; Franciaországot megszállták. Egyre borúsabb hírek
érkeztek. Anglia falnak vetett háttal küzdött. Most már ırjöngve táviratozott a New York-
i iroda:
– Siessen a filmmel, mindenki várja!
A Diktátor nehéz munkának bizonyult; egy csomó kicsinyített modellre és kulisszára
volt szükség. Elkészítésük egy esztendıt vett igénybe. E segédeszközök nélkül a film
ötször annyiba került volna, így is elköltöttem félmillió dollárt, mielıtt a felvevıgép
zümmögni kezdett volna.
Ekkor határozta el Hitler a Szovjetunió megrohanását. Bebizonyította tehát, hogy
hatalmába kerítette a megállíthatatlan téboly. Az Egyesült Államok még nem lépett be a
háborúba, de Angliában és Amerikában egyaránt nagy volt a megkönnyebbülés.
Már vége felé jártunk a Diktátor munkálatainak, amikor Douglas Fairbanks és
felesége, Sylvia, meglátogatott a külsı felvételek színhelyén. Douglas az utóbbi öt évben
nem dolgozott semmit. Ritkán találkoztunk, mert folyton úton volt Amerika és Anglia
között. Megöregedett, meghízott és gondterheltnek látszott. Mégis ugyanaz a lelkes
Douglas maradt. Hatalmasat nevetett a felvétel alatt.
– Alig várom, hogy a vásznon is láthassam! – mondta.
Doug körülbelül egy óra hosszat maradt. Mikor elment, sokáig néztem utána:
felsegítette feleségét a meredek kapaszkodón; amint távolodtak az ösvényen, és nıtt
közöttük a távolság, hirtelen elfacsarodott a szívem a szomorúságtól. Doug hátranézett:
integettem neki, és Doug visszaintett. Ekkor láttam utoljára. Egy hónappal késıbb az
ifjabb Douglas telefonált, hogy édesapját az éjjel megölte a szívroham. Súlyos csapás
volt; Doug annyira ragaszkodott az élethez.
Douglas hiányzik; hiányzik meleg, vonzó lelkesedése; hiányzik a telefonban
felcsendülı barátságos hangja sivár és magányos vasárnap reggeleken:
– Charlie, átjössz ebédelni – aztán úszunk egyet – aztán együtt vacsorázunk – aztán
megnézünk egy filmet, jó? – Igen, hiányzik sok örömöt nyújtó barátsága.
Voltaképpen milyen emberek társaságában érzem jól magam? Gondolom,
szakmabeliekre kellene esnie a választásomnak. Mégis Douglas volt az egyetlen színész,
akivel összebarátkoztam. Mindig fejcsóválva jöttem el mindenféle hollywoodi
estélyekrıl, ahol sztárokkal találkoztam – talán túl sokan voltunk egy csomóban.
Barátságtalan, kihívó volt a légkör. Vesszıfutás volt az út a büféhez és vissza, ismét a
büféhez és vissza, küzdelem a nagyobb feltőnésért. A filmcsillag a többi filmcsillag
között nem fénylik, és meleget se ad.
Az írók kedves emberek, de szőkmarkúan bánnak a tudásukkal. Ritkán osztják meg
másokkal; a könyveik számára tartogatják. A tudósok talán kiváló társas lények
lehetnének, de jelenlétük szellemileg megbénítja a többieket. A festık fárasztók, mert azt
szeretnék elhitetni az emberrel, hogy inkább filozófusok, semmint piktorok. A költık a
legfelsıbb osztályba tartoznak; egyénileg élvezetes, megértı emberek, kitőnı barátok.
Mégis az a véleményem, hogy összességükben a zenészekben a legerısebb a társas
szellem. Nincs melegebb és szívhezszólóbb látvány, mint a hangversenyre készülı
szimfonikus zenekar. A kottaállványok romantikus megvilágítása, a hangolás, majd a
karmester beléptekor beálló hirtelen csend erısíti az együttmőködésre kész társas
szellemet. Emlékszem egy estére, mikor Horowitz nálam vacsorázott, és a vendégek a
világhelyzetrıl vitakoztak; az a véleményem alakult ki, hogy a gazdasági válság és a
munkanélküliség szellemi újjászületést fog eredményezni. Horowitz egyszerre felpattant,
és így szólt:
– Ez a beszélgetés a zongorához kerget. – Senkinek se lévén kifogása, Horowitz
eljátszotta Schumann második szonátáját. Alig hinném, hogy tökéletesebben lehet
elıadni.
Horowitz röviddel a háború kitörése elıtt vendégül látott a házában feleségével,
Toscanini lányával. Rachmaninov és Barbirolli jött még el. Rachmaninov különös
megjelenéső ember volt: aszkéta vagy szerzetes benyomását keltette. Magunk között
voltunk, csak öten vacsoráztunk együtt.
Úgy látszik, valahányszor a mővészetre fordul a szó, mindig másképpen magyarázom.
De miért is ne? Ezen az estén azt fejtegettem, hogy a mővészet a mesteri technikához
járuló érzelmi többlet. Valaki a vallásra terelte a szót, és nem tagadtam, hogy nem
vagyok hivı. Rachmaninov gyorsan közbeszólt:
– De hogyan képzelhetı mővész vallás nélkül? Sarokba szorított.
– Azt hiszem, nem ugyanarról a dologról beszélünk – mondtam. – Szerintem a vallás
dogmában való hit; a mővészet inkább érzés, nem pedig hit dolga.
– A vallás is érzés – felelte Rachmaninov. Erre már befogtam a számat.
Igor Sztravinszkij, mikor nálam vacsorázott, ajánlotta, hogy csináljunk közösen filmet.
Nekiálltam történetet rögtönözni.
– Szürrealista film lenne – mondtam –, dekadens éjszakai mulató, a táncparkett körül
asztalok és az asztaloknál ülı csoportok, párok az evilági életet képviselik... egyik
asztalnál a pénzsóvárgás, a másiknál a képmutatás, a harmadiknál a szívtelenség foglalna
helyet. A parketten passiójátékot adnak elı; az asztaloknál ülık közönyösen figyelik a
Megváltó keresztre feszítését, néhányan vacsorát rendelnek, mások üzleti ügyeket
tárgyalnak meg, és van, aki oda se figyel. A csıcselék, a fıpap és a farizeusok öklüket
rázzák a kereszt felé, és így kiáltanak: “Ha Isten fia vagy, szállj le, és mentsd magad." Az
egyik közeli asztalnál néhány üzletember valami nagy tranzakciót tárgyal izgatottan.
Egyikük idegesen megszívja a cigarettáját, és szórakozottan a Megváltó irányába fújja a
füstöt.
Egy másik asztalnál egy üzletember a feleségével a menükártyát tanulmányozza. Az
asszony felnéz, aztán idegesen háttal fordítja székét a színpadnak. – Nem értem, hogyan
járhatnak ide az emberek – szól az asszony kényeskedve –, olyan lehangoló ez a hely.
– Jó szórakozás – jegyzi meg az üzletember. – Ez a hely a csıd szélén állt, amíg
mősorra nem tőzték a passiót. Ez kihúzta ıket a csávából.
– Szerintem szentségtörés – mondja a felesége.
– Nagyon hasznos dolog – veti ellen a férfi. – Olyanok is eljönnek ide, akik soha
életükben nem tennék be a lábukat templomba, így legalább megismerik a kereszténység
történetét.
A játék tovább folyik.
Egy magányos részegben az alkohol más érzéseket támaszt. Sírva fakad, és elkezd
kiabálni:
– Nézzétek, megfeszítik ıt! Senki sem törıdik vele! – Feltápászkodik, és kitárja karját
a kereszt felé. Egy miniszter felesége ül a közelében, panaszt is tesz a fıpincérnél, mire a
részeget kivezetik a helyiségbıl, bár még mindig zokog, és kiáltozik: – Nézzétek, senki
se törıdik vele! Micsoda keresztények vagytok?
– Tudja – mondtam Sztravinszkijnak –, kidobják, mert zavarja a mősort. –
Elmagyaráztam, hogy a mulató táncparkettjén elıadott passió azt ábrázolná, milyen
cinikusan és konvencionálisán fogja fel a világ a kereszténységet.
A mester arca elkomorult.
– De hiszen ez istenkáromlás! – mondta. Megjegyzése megdöbbentett, és zavarba
hozott.
– Valóban az? – kérdeztem. – Egyáltalában nem volt ilyesmi a szándékomban. Azt
hittem, bírálatot mondok az emberek magatartásáról a kereszténységgel szemben, de
mivel a mesét akkor találtam ki, amikor elmondtam, lehet, hogy nem tudtam ezt eléggé
kidomborítani. Így hát elvetettük az ötletet.
Néhány hét múlva Sztravinszkij mégis írt nekem, és érdeklıdött, foglalkoztat-e még a
gondolat, hogy közös filmet készítsünk. Lelkesedésem már lelohadt; megint csak egyedül
akartam filmet forgatni.
Hanns Eisler elhozta a stúdióba Schönberget. Nyílt és hirtelen modorú apró ember
volt, de muzsikáját nagyon csodáltam. Már láttam ıt többször a Los Angeles-i
teniszversenyen, fehér sapkában és rövid ujjú teniszingben. Látta a Modern idık címő
filmet, és azt mondta, tetszett neki a komédia, csak a zene volt csapnivaló – amiben
nagyjából egyet is értettem vele. A zenérıl folytatott beszélgetéseinkbıl feledhetetlen
maradt egyik megjegyzése:
– Szeretem a hangokat, a szép hangokat.
Hanns Eisler szórakoztató történetet mesélt errıl a nagyszerő emberrıl. Hanns
hangszerelést tanult nála, és tél derekán öt mérföldet kellett gyalogolnia a friss hóban,
hogy reggel nyolckor órát vegyen a mestertıl. A kopaszodásra hajlamos Schönberg a
zongoránál ült, miközben Hanns a válla fölött a kottát olvasta, és fütyülte a dallamot.
– Fiatalember – kiáltott fel a mester –, ne fütyüljön. Jeges lehelete egészen lehőti a
koponyámat.
Már a Diktátor forgatása közben is kaptam fenyegetı leveleket, de most, hogy
befejeztem a munkát, tömegével érkeztek. Némelyik azzal fenyegetett, hogy bőzbombát
hajigálnak a terembe és szétlövik a vásznat, ha bárhol be merem mutatni a filmet. Mások
azzal fenyegettek, hogy tüntetést szerveznek. Elıször arra gondoltam, hogy a
rendırséghez fordulok, de ennek a híre távol tarthatta volna a közönséget a mozitól. Egy
barátom tanácsolta, beszéljek Harry Bridgesszel, a dokkmunkások szakszervezetének
elnökével. Meghívtam hát vacsorára.
Nyíltan megmondtam neki, miért kérettem magamhoz. Tudtam, hogy Bridges
náciellenes, ezért mondtam neki, hogy náciellenes vígjátékot forgattam, és fenyegetı
leveleket kaptam. Ezt mondtam:
– Szeretnék a bemutatóra húsz-harminc kikötımunkást meghívni. Vegyüljenek el a
közönség között, és lépjenek a nácibarát fickók lábára, mielıtt valami komolyabb dolog
kialakulna, vagy zőrt kezdenének.
Bridges nevetett.
– Nem hiszem, hogy erre sor kerül, Charlie. A közönsége is megvédi ezektıl az
ırültektıl. És ha a leveleket tényleg nácik írták, úgysem mernek mutatkozni fényes
nappal.
Harry az este folyamán érdekes történetet mesélt a San Franciscó-i sztrájkról. Abban
az idıben az egész várost valójában ı kormányozta, tıle függött a lakosság ellátása. De
soha nem akadályozta meg, hogy a kórházak és a gyermekek megkapják, amire
szükségük volt. Így beszélt a sztrájkról:
– Ha igazságos ügyrıl van szó, nem kell sokat beszélni az embereknek; nem kell mást
tenni, csak tájékoztatni ıket a tényekrıl, és maguk fognak határozni. Megmondtam
embereimnek, hogy megpróbáltatásnak teszik ki magukat a sztrájkkal; egyesek nem értik
majd meg a harc eredményét. De bármit határoznak, alkalmazkodom a döntésükhöz. Ha
sztrájk lesz, mondtam nekik, ott leszek az elsı vonalban. Mind az ötezer egyöntetően a
sztrájkra szavazott.
A Diktátor-t két New York-i filmszínház tőzte mősorára, az Astor és a Capitol. Az
Astorban rendeztük a film sajtóbemutatóját. Franklin Roosevelt legfıbb tanácsadója,
Harry Hopkins velem vacsorázott azon az estén. Vacsora után mentünk el a
sajtóbemutatóra, mikor a film fele lepergett már.
A vígjátékok sajtóbemutatójára az a legjellemzıbb, hogy önkéntelenül felharsan a
nevetés. Ezen a sajtóbemutatón se volt másképp.
– Nagy film – mondta Harry, mikor kiléptünk a moziból –, érdemes volt megcsinálni.
De nincs esélye. A költségeket sem hozza be.
Mivel saját pénzembıl kétmillió dollárt emésztett fel, és két évi munkába került, nem
mondhatnám, hogy túlságosan megörvendeztetett Harrynak ez a jóslata. Józanul
biccentettem. Hála az égnek, Hopkins tévedett. A Diktátor-t a Capitol mutatta be igen
fényes, ám éppoly lelkes és ujjongó közönség elıtt. New Yorkban tizenöt hétig játszotta
egyszerre két mozi, és végül összes addigi filmem közül a legnagyobb bevételt érte el.
A kritikák azonban megoszlottak. Fıként a befejezı beszédet kifogásolták. A New
York-i Daily News azt írta, hogy a kommunizmus ujjával mutatok a közönségre. Noha a
kritikák legnagyobb része kifogásolta a beszédet, és azt tartotta, hogy ellentétes a film
stílusával, a közönségnek jórészt tetszett; számos levelet kaptam, amely éppen a beszédet
dicsérte.
Archie L. Mayo, az egyik legnevesebb hollywoodi rendezı, engedélyt kért tılem,
hogy a beszéd szövegét rányomhassa karácsonyi üdvözlı lapjaira. Ideiktatom az ı
bevezetı sorait és a teljes beszédet:
A DIKTÁTOR
záróbeszéde
Sajnálom, nem akarok császár lenni. Nem nekem való. Nem akarok uralkodni, nem
akarok senkit leigázni. Segíteni szeretnék mindenkin, ha lehet – zsidón, árján, fehéren,
feketén.
Mindnyájan segíteni akarunk egymáson. Ilyen az ember. Embertársunk boldogsága
éltet, nem a nyomorúsága. Nem akarjuk győlölni, megvetni egymást. Mindenkinek jut
hely ezen a világon. Elég gazdag az anyaföld, eltart mindnyájunkat.
Szabad és csodálatos lehetne az élet útja, de az utat eltévesztettük. Kapzsiság mérgezi
az ember lelkét – győlöletbe rekeszti a világot – nyomorúságba és vérontásba masíroztat
bennünket. Robogunk, repülünk, mégis kalodába zárjuk magunkat. A gépek, a bıség
korszakában még mindig szőkölködünk. A tudás cinizmussá vált, értelmünk rideg,
szívtelen. Túl sokat gondolkozunk, és túl keveset érzünk. A gépesítés mellé emberség
kellene. A bölcsesség mellé kedvesség és jóság. Ha ez nincs, könyörtelen lesz az élet, és
mindennek vége.
A repülıgép és a rádió közelebb hozott bennünket egymáshoz. Valójában ezek is az
ember jóságát hirdetik – az egyetemes testvériséget – mindnyájunk egységét. Most is
eljut a hangom sokmillió emberhez szerte a világon – sokmillió kétségbeesett férfihoz,
asszonyhoz, s gyermekhez – a kegyetlen rabtartó rendszer áldozataihoz. Ha meghallják
hangomat, ezt kiáltom nekik: Ne veszítsétek el a reményt. A ránk szakadt szenvedés a
kapzsiság múló uralma – azoknak a kapálózása, akik félnek az emberi haladás útjától. A
győlölség elmúlik, meghalnak a diktátorok, a néptıl bitorolt hatalmuk visszaszáll a népre.
Amíg az ember halandó, a szabadság nem pusztulhat el.
Katonák! Ne szolgáljátok a szörnyeteget, mert megvet, rabszolgává tesz, béklyóba ver,
megköti az életet, elıírja, mit tegyetek, mit gondoljatok és mit érezzétek! Fegyelmez,
éheztet, csordaként bánik veletek, ágyútölteléknek használ. Ne szolgáljatok embertelen
embert – gépagyú, gépszívő gépembert! Nem vagytok gépek! Emberek vagytok!
Emberek, szívetekben az emberiség szeretete! Ne győlöljetek! Csak az győlöl, akinek
nem jut szeretet – akiben nincs szeretet és emberség!
Katonák! Ne harcoljatok rabszolgarendszerért! A szabadságért harcoljatok! Meg van
írva Lukács evangéliumának tizenhetedik fejezetében, hogy Isten országa tibennetek van
– nem egy emberben, vagy az emberek egy csoportjában, hanem minden emberben!
Tibennetek! Nektek, a népnek megvan a hatalma – a hatalma, hogy gépeket teremtsen. A
hatalma, hogy boldogságot teremtsen, hogy ezt az életet széppé és szabaddá tegyétek –
csodálatos kalanddá varázsoljátok. Használjátok hát – a demokrácia nevében – ezt a
hatalmat: egyesüljünk valamennyien. Harcoljunk az új világért, amelyben az ember
dolgozhat – amely a fiatalnak jövıt, az idısnek biztonságot ad.
A szörnyetegek is ilyeneket ígértek, mikor hatalomra kerültek! Hazudnak! Nem tartják
be ígéretüket! Soha nem is teszik! A diktátor maga szabad, de a nép rabszolga. Azért
küzdjünk most, hogy felszabadítsuk a világot – ledöntsük a nemzeti határokat –
megszabaduljunk a kapzsiságtól, a győlölettıl és a türelmetlenségtıl. Harcoljunk az
értelem világáért – azért a világért, ahol a tudomány és a haladás mindnyájunk
boldogságához vezet. Katonák, a demokrácia nevében, egyesüljünk!
Hallasz engem, Hanna? Akárhol vagy, emeld fel az arcod! Emeld fel az arcod, Hanna!
Szakadoznak a felhık! Áttör a napsugár! A sötétségbıl a világosság felé tartunk! Új világ
küszöbén állunk – barátságosabb világ küszöbén, ahol az ember felülemelkedik a
kapzsiságon, a győlöleten és a durvaságon. Emeld fel az arcod, Hanna! Emeld fel az
arcod!
A bemutató után egy héttel ebédmeghívást kaptam Arthur Sulzbergertıl, a New York
Times tulajdonosától. A Times épületének legfelsı emeletére kísértek, és betessékeltek
egy magánlakosztály festményekkel, fényképekkel és bırhuzatú bútorokkal berendezett
fogadójába. A kandalló elıtt az Egyesült Államok volt elnöke állt, a hatalmas,
kenetteljes, apró szemő Mr. Herbert Hoover.
– Elnök úr, legyen szabad bemutatnom Charlie Chaplint – mondta Sulzberger, s a
nagy ember színe elé vezetett.
Mr. Hoover mosolya számos ráncocskát vont az arcára.
– Ó, igen – mondta sugárzó kedvességgel –, sok évvel ezelıtt már találkoztunk.
Meglepett, hogy Mr. Hoover emlékszik erre, mert akkoriban se nem látott, se nem
hallott, annyira lefoglalta az elnöki székért folytatott korteskedése. Az Astor szállodában,
egy sajtóvacsorán vett részt, és engem tulajdonképpen az egyik párthíve szervezett be,
hogy – ízelítıként – Mr. Hoover beszéde elıtt szóljak néhány szót. Akkoriban a
válásommal vajúdtam, és valami olyasmit motyogtam, hogy nemigen látok világosan a
politika dolgaiban – de akkor a magam dolgában se láttam világosan. Néhány percig
dadogtam, aztán leültem. Késıbb bemutattak Mr. Hoovernak. Azt hiszem, érdeklıdött a
hogylétem felıl, ez volt az egész.
Mr. Hoover papírlapokról olvasta fel beszédét. Arasznyi vastag papírcsomó volt
elıtte; beszéd közben szorgalmasan forgatta a lapokat. Másfél óra múlva mindenki
sóváran figyelte a papírhegyet. Két óra múlva a két halom egyenlı nagyságú volt. Hoover
néha átugrott egy tucat oldalt és félrerakta. Ilyenkor mindenki felsóhajtott. De mivel
semmi sem tart ırökké, a beszédnek is vége szakadt. Rámosolyogtam, miközben
üzletszerő gondossággal szedegette össze a papirosait. Éppen gratulálni készültem a
szónoklatához, de úgy elrobogott mellettem, hogy észre se vett.
Sok év telt el azóta. Idıközben elnök volt, és most itt állt a kandalló elıtt. Szokatlanul
barátságosnak látszott. Nagy kerek asztalnál terítettek ebédre; tizenketten voltunk. Már
közölték velem, hogy ezek az ebédek szigorúan zártkörőek; csak beavatottak lehetnek
jelen.
Van az amerikai üzletembernek egy olyan típusa, amely kisebbségi érzést vált ki
belılem. Ezek nagyon magasra nıtt, jó megjelenéső, kifogástalanul öltözött, világos agyú
férfiak, akik tisztán látják maguk elıtt a tényeket. A hangjuk harsogó, acélos csengéső; az
emberi dolgokról mértani képletekben beszélnek, mint például: “A munkanélküliség
egyéves modelljében mutatkozó organizációs folyamatok" stb. Ilyen típusú urak ülték
körül az asztalt: ijesztıek és rendíthetetlenek voltak – mint az égbe nyúló felhıkarcolók.
Az egyetlen emberi jelenség Anna O'Hare McCormick, a New York Times ünnepelt
tárcaírója, ragyogó értelmő, elbővölı kedvességő hölgy.
Ebéd közben merev volt a hangulat, a beszélgetés csak nehezen döcögött. Mindenki
“elnök úr"-nak szólította Mr. Hoovert, és valamivel többször használták e megszólítást,
mint szükséges lett volna. Az ebéd vége felé már éreztem, hogy nem a két szép
szememért hívtak meg. Egy perccel késıbb Mr. Sulzberger nem is hagyott kétséget
efelıl. A beszélgetés egyik alkalmas szünetében megkérdezte:
– Elnök úr, nem lenne szíves elmagyarázni nekünk tervezett európai misszióját?
Mr. Hoover letette kését, villáját, elgondolkozva megrágta és lenyelte a szájában levı
falatot, majd beszélni kezdett arról a tárgyról, amely nyilvánvalóan már az ebéd kezdete
óta foglalkoztatta. A tányérjába beszélt, de mondókája közben lopva hol Mr.
Sulzbergerre, hol rám pillantott.
– Valamennyien ismerjük Európa jelenlegi szánandó helyzetét, valamennyien tudunk
arról, hogy a háború óta gyorsan növekszik az éhség és a nyomorúság. A körülmények
olyan sürgetık, hogy rávettem Washingtont, azonnal lépjen közbe a helyzet enyhítésére.
– (Gondolom, Washington alatt Roosevelt elnököt értette.) Elsorolta az elsı világháború
idejére esı elsı küldetésének eredményeit, az erre vonatkozó számokat és tényeket,
“mikor egész Európát mi etettük". – Küldetésünk – kanyarodott vissza tervére – pártokon
felül álló lenne, és kizárólag humanitárius célokat szolgálna... Úgy hiszem, valamelyest
érdeklıdik az ilyen dolgok iránt – tette hozzá, és a szeme sarkából rám nézett.
Ünnepélyesen bólintottam.
– Mikor kezd hozzá terve megvalósításához, elnök úr? – kérdezte Mr. Sulzberger.
– Mihelyt megkapom Washington hozzájárulását – mondta Mr. Hoover. – Szükséges
azonban, hogy Washingtont a jól ismert közéleti személyiségek által támogatott
közvélemény ösztökélje – ismét felém vágott a szeme, és megint bólintottam. – A
megszállt Franciaországban milliók látnak szükséget. Norvégiában, Dániában,
Hollandiában, Belgiumban, Európában mindenütt nı az éhínség! – Ékesszólóan beszélt,
uralkodott a mondatain. Beszédében hit, remény és könyörületesség csengett.
Csend lett. Megköszörültem a torkomat.
– Természetesen a helyzet nem pontosan ugyanolyan, mint az elsı világháborúban.
Franciaországot, éppúgy, mint sok más országot, teljesen megszállták. Gondolom, nem
akarjuk, hogy az élelem a nácik kezére jusson.
Mr. Hoovernek megrándult a szemöldöke. A gyülekezeten enyhe mozgás futott végig:
minden jelenlevı elıször Mr. Hooverre, majd rám tekintett.
Mr. Hoover szigorúan pillantott a tányérjába.
– Párton felüli bizottságot alakítanánk együttmőködésben az amerikai Vöröskereszttel.
A hágai egyezmény huszonhetedik paragrafusának negyvenharmadik szakasza alapján
dolgoznánk, amely lehetıvé teszi egy bizottságnak, hogy mindkét oldal betegeit és az
ínségeseket segítségben részesítse, akár hadviselık, akár nem. Azt hiszem, hogy ön mint
humanista, támogatná ezt a vállalkozást. – Nem pontosan ezt mondta, de ez a
benyomásom maradt arról, amit mondott.
Nem hagytam magam.
– Teljes szívvel egyetértek a gondolattal, feltéve, hogy az élelem nem kerül náci
kezekbe – mondtam.
Ez a megjegyzés újabb mocorgást váltott ki az asztal körül.
– Már csináltunk mi ilyesmit – mondta Mr. Hoover, és a hangjában ingerült
szerénység csengett. A felhıkarcolószerő fiatalemberek figyelme most rám összpontosult.
Egyikük mosolygott.
– Azt hiszem, az elnök úr megbirkózik a helyzettel – szögezte le.
– Az elképzelés kitőnı – mondta Mr. Sulzberger határozottan.
– Teljesen egyetértek – mondottam alázatosan –, és teljes mértékben támogatnám is,
ha a segély elosztását kizárólag zsidók végeznék!
– Ó – mondta Mr. Hoover kurtán –, erre nincs lehetıség.
Különös volt hallgatni a Fifth Avenue-n, hogy minden hájjal megkent ifjú nácik
kicsiny mahagóni dobogókról tüzes szónoklatokat vágnak ki a köréjük csoportosuló
néhány embernek. Ilyesmiket mondtak: Hitler filozófiája iparosodott korunk
problémáinak mély és megfontolt vizsgálatán alapszik; ebben a korban nincs helye a
közvetítınek, a zsidónak.
Egy asszony közbeszólt:
– Miféle beszéd ez? Ez Amerika földje. Mit képzel, hol van?
A jóvágású, behízelgı modorú fiatalember nyájasan mosolygott.
– Az Egyesült Államokban! És ráadásul amerikai állampolgár is vagyok – mondta
simán.
– Nahát – mondta az asszony –, én is amerikai állampolgár vagyok és zsidó, és ha férfi
lennék, kirúgnám maga alól a dobogót!
Néhányan egyetértettek a hölgy fenyegetésével, de a többiek közönyös némaságba
burkolóztak. A közelben levı rendır lecsillapította az asszonyt. Megbotránkozva mentem
tovább: nem akartam hinni a fülemnek.
Néhány nappal késıbb egy vidéki ház vendége voltam. Egy sápadt, vérszegény, fiatal
francia, Chambrun grófja, Pierre Laval lányának a férje, az ebéd elıtt a sarkamba
szegıdött. A New York-i bemutatón látta a Diktátor-t. Nagylelkően így szólt:
– De az ön álláspontját, ugye, nem kell komolyan venni?
– Végtére is vígjáték – feleltem.
Ha tudtam volna a náci koncentrációs táborokban elkövetett vadállati kínzásokról és
gyilkosságokról, nem lettem volna ilyen udvarias. Körülbelül ötvenen voltunk vendégek,
és négyesével ültünk a kis asztaloknál. Chambrun a mi asztalunkhoz telepedett, és
politikai vitát kezdeményezett, de elutasítottam azzal, hogy többre becsülöm a jó ételt a
politikánál. Érvelése annyira felingerelt, hogy felemeltem a poharamat, és így szóltam:
– Úgy látszik, rengeteg “vichyi" vizet kell lenyelnem. – Alig fejeztem be ezt a
mondatot, amikor egy másik asztalnál heves szóváltás robbant ki. Két asszony esett
egymásnak. Olyan tüzes lett a vita, hogy már attól féltem, kitépik egymás haját. Az egyik
így kiabált:
– Nem tőrök ilyen beszédet! Maga nyomorult náci!
Egy fiatal New York-i zsúrfiú egyszer igen ájtatos arccal megkérdezte tılem, miért
vagyok annyira náciellenes. Azt feleltem, azért, mert a nácik meg népellenesek.
– Persze – mondta, mintha hirtelen nagy dolgot fedezett volna fel. – Ön, ugye, zsidó?
– Nem kell zsidónak lenni ahhoz, hogy az ember náciellenes legyen – mondtam. –
Elég, ha rendes és tisztességes emberi lény. – Nem is feszegettük tovább a kérdést.
Egy-két nappal késıbb meg kellett jelennem az Amerikai Forradalom Leányainak
washingtoni győléstermében, hogy rádióba olvassam a Diktátor záróbeszédét. Elıtte
Roosevelt elnök fogadott, és kérésére a filmet a Fehér Ház rendelkezésére bocsátottuk. A
következı szavakkal köszöntött, mikor beléptem privát dolgozószobájába:
– Foglaljon helyet, Charlie. A filmje nagy fejfájást okoz nekünk Argentínában.
Ez volt egyetlen megjegyzése a filmmel kapcsolatban.
Egyik barátom késıbb így foglalta össze a látogatásomat:
– Fogadtak ugyan a Fehér Házban, de nem öleltek a keblükre.
Negyven percig ültem az elnöknél. Egyre kínálta a száraz Martinit, én pedig –
elfogódottságomban – egymás után mind lehajtottam. Mikor elérkezett a távozás ideje, a
szó szoros értelemben kitántorogtam a Fehér Házból – aztán hirtelen eszembe jutott,
hogy tíz órakor beszédet kell mondanom a rádióban. A mősort minden rádióállomás
átvette, így hatvanmillió ember hallhatott. Több hideg zuhany és méregerıs kávé után
többé-kevésbé összeszedtem magam.
Az Egyesült Államok még nem lépett be a háborúba, ilyenformán egy csomó náci is
volt a teremben. Alig fogtam bele a beszédembe, máris köhögni kezdtek. A köhögıkórus
olyan hangos volt, hogy nem lehetett természetes. Ideges lettem: kiszáradt a torkom,
nyelvem a szájpadlásomhoz tapadt, nem tudtam tagolni a szavakat. A beszéd felolvasása
hat perc. A közepén megálltam, és közöltem, nem tudom folytatni, ha nem kapok egy
pohár vizet. Természetesen egy csepp nem sok, de annyi sem volt a házban; hatvanmillió
rádióhallgatót várakoztattam. Végeláthatatlan két perc után kaptam vizet egy kis
papírpohárkában. Csak így tudtam befejezni a beszédet.
XXVI
Paulette-tel elkerülhetetlenül válásra került a sor. Mindketten már jóval a Diktátor
forgatásának megkezdése elıtt tudtuk ezt, s most, hogy elkészült a film, döntenünk
kellett. Paulette üzenetet hagyott, hogy visszatér Californiába, mert a Paramountnál új
filmbe kezd. Én tehát New Yorkban és a környékén lıdörögtem. Frank, az inasom
telefonált, hogy Paulette megérkezett ugyan Beverly Hillsbe, de nem maradt a házban,
hanem összecsomagolta a holmiját, és elment. Mire hazaérkeztem, Paulette már
Mexikóban járt, hogy kimondassa a válást. Nagyon szomorú volt az otthonom. Fájt a
szakítás, kínos volt nyolc évi együttélés után megint mindenen változtatni.
Jóllehet a Diktátor roppant népszerő volt, és az amerikai közönség általában
kedvezıen fogadta, azért lappangó ellenkezést is jócskán kiváltott. Beverly Hillsbe való
visszatérésem után adta ennek elsı jelét a sajtó. Az újságírók vészterhes gyülekezetet
alkottak; húsznál is többen voltak, és némán ültek üveges verandámon. Itallal kínáltam
ıket, de visszautasították – szokatlan dolog sajtótudósítók részérıl.
– Mi jár a fejében, Charlie? – kérdezte az egyik, aki nyilván a többiek nevében is
szólt.
– Egy kis reklámot szeretnék a Diktátor-nak – mondtam tréfásan.
Elmeséltem az elnökkel folytatott beszélgetésemet, és megemlítettem, hogy a film
gondot okoz az argentínai amerikai nagykövetségnek. Azt hittem, jól fognak mulatni
rajta, de konokul hallgattak. Kis szünet után hozzátettem:
– Ez a történet nem sült el valami jól, ugye?
– Egyáltalán nem – mondta a szószóló. – Nem valami jól adminisztrálja magát: nem
tájékoztatta a sajtót. Ez nem tetszik nekünk.
Sose voltam valami népszerő a helyi sajtónál, ez a megjegyzés mégis meglepett.
Voltaképpen azért utaztam el Hollywoodból a tudtuk nélkül, mert tartottam tıle, hogy
azok, akik szemben állnak a Diktátor-ral, darabokra tépik, mielıtt bemutathatnám New
Yorkban. Nem vállalhattam semmi kockázatot, hiszen kétmillió dollárt fektettem bele.
Azt feleltem neki, hogy egy náciellenes filmnek még Amerikában is befolyásos
ellenségei vannak: nem kívántam kockázatot vállalni, ezért csak utolsó pillanatban, a
nyilvános bemutató elıtt vetítettem le a sajtónak.
Mondhattam akármit, semmi sem változtatta meg ellenséges magatartásukat. A sajtó
hangulata kezdett átalakulni: számos valótlan hírt közöltek velem kapcsolatban. Elıször
enyhe támadások jelentek meg a zsugoriságomról, majd csúnya híresztelések Paulette-rıl
és rólam. De hiába volt az ellenséges propaganda, a Diktátor tovább döntötte a rekordot
Angliában is, Amerikában is.
Amerika még nem lépett be a háborúba, de Roosevelt már hidegháborút viselt Hitler
ellen. Emiatt nehézségei támadtak, mert a nácik befurakodtak az amerikai intézményekbe
és szervezetekbe: akár tudtak róla ezek a szervezetek, akár nem, a nácik saját céljaik
érdekében használták fel ıket.
Ekkor kaptuk a váratlan és vészterhes hírt, hogy Japán megtámadta Pearl Harbort.
Amerikát megdöbbentette a támadás. Az ország nyomban fegyvert ragadott, és
nemsokára számos amerikai hadosztály küzdött a tengeren túl. E válságos pillanatokban
az oroszok Moszkva elıtt verték vissza Hitler hordáinak támadásait, és követelték a
második front azonnali megnyitását. Roosevelt is emellett foglalt állást, ám a náci méreg
még mindig a levegıben volt, hiába kényszerültek a föld alá a náci szimpatizánsok.
Minden eszközzel el akartak távolítani minket orosz szövetségesünktıl. Elvetemült
propaganda hirdette ebben az idıben: “Hagyjuk csak mindkettıt kivérezni, majd mi a
kegyelemdöfést adjuk meg nekik!" Mindenféle mesterkedéssel akadályozták a második
front megnyitását. A rettegés napjai következtek. Napról napra jöttek a hírek a
Szovjetunió szívszorító veszteségeirıl. A napokból hetek lettek, a hetekbıl hónapok, és a
nácik még mindig Moszkva elıtt álltak.
Azt hiszem, ekkor kezdıdtek a nehézségeim. Az orosz hadisegély amerikai
bizottságának San Franciscó-i vezetıje telefonon felhívott, nem lennék-e hajlandó
beugrani Mr. Joseph E. Davies helyére, akinek beszédet kellett volna mondania, de az
utolsó pillanatban gégehurutot kapott. Eleget tettem a felszólításnak, pedig a
felkészülésre csak néhány órám maradt. A győlést másnap este rendezték, az éjjeli
vonattal átmentem San Franciscóba, és reggel nyolckor érkeztem meg.
A bizottság gondoskodott róla, hogy ebédre és vacsorára is vendégül lássanak, így
kevés idım maradt a mondandókon gondolkozni. Pedig én voltam a legfontosabb szónok.
Vacsora közben azonban megittam néhány pohár pezsgıt, és ez segített.
A győlésteremben tízezer ember fért el: zsúfolásig megtelt. A színpadon amerikai
admirálisok és tábornokok foglaltak helyet, mellettük San Francisco polgármestere,
Rossi. A beszédek tartózkodóak és kétértelmőek voltak. A polgármester például azt
mondta:
– Hozzá kell szoknunk a tényhez, hogy az oroszok a szövetségeseink.
Ügyelt arra, hogy ne túlozza el a Szovjetunió szorult helyzetét, és ne nagyon
hangoztassa érdemeit; arról se tett említést, hogy harcával és véráldozataival kétszáz náci
hadosztályt tart lekötve. Érzésem szerint semmi mást nem akartak közölni azon az estén,
csak hogy furcsa fickók a mi szövetségeseink.
A bizottság vezetıje arra kért, beszéljek egy óráig, ha lehet. Ettıl nagyon
megszeppentem. Legfeljebb négy percig bírom szusszal. De ez a gyöngécske paláver
felháborított. A menükártyám hátára feljegyeztem négy fıkérdést. A színpad mögött
száguldoztam fel és alá; idegesen és szorongva vártam, hogy rám kerüljön a sor. Végre
hallottam, hogy bejelentenek.
Fekete nyakkendı és szmoking volt rajtam. Tapsoltak, ezalatt egy kicsit összeszedtem
magam. Mikor elhalt a taps, csak egyetlen szót szóltam:
– Elvtársak! – és máris nevetés dübörgött végig a termen. Újra csend lett, és most már
nyomatékosan mondtam: – És úgy is értem, hogy elvtársak. – Újra nevettek, taps is
csattant. Folytattam: – Azt hiszem, sok orosz jött el ma este közénk. Az ı honfitársaik
ebben a pillanatban úgy küzdenek, és úgy halnak meg, hogy csak megtiszteltetés és
kitüntetés lehet, ha elvtársaknak szólítom önöket. – Az ezt követı taps alatt sok nézı
felállt.
Eszembe jutott az a mondás, hogy “csak hagyjuk mindkettıt kivérezni", és tőzbe
jöttem. Már éppen hangot akartam adni méltatlankodásomnak, mikor egy belsı hang
megállított, s helyette így szóltam:
– Nem vagyok kommunista, csak ember. Azt hiszem, ismerem az emberek érzéseit. A
kommunisták semmiben sem különböznek más emberektıl; ha elvesztik kezüket,
lábukat, éppúgy szenvednek, mint bármelyikünk szenvedne, és ugyanúgy halnak meg,
ahogy mi. És a kommunista anya sem különbözik más anyától. Éppúgy megsiratja a fiát,
ahogy más anya megsiratná, ha olyan tragikus hírt hall, hogy a fia már nem tér vissza
soha. Nem kell kommunistának lennem, hogy tudjam ezt. Csak embernek kell lennem,
hogy ezt megértsem. Mostanában sokat sírnak az orosz anyák, mert a fiaik közül sokan
áldozzák életüket...
Negyven percet beszéltem, pedig nem tudtam, mi lesz a következı mondatom.
Nevettek és tapsoltak, ha Rooseveltrıl meséltem anekdotát, vagy mikor megemlítettem
elsı világháborús hadikölcsön-beszédemet – egyszerően nem foghattam félre.
Folytattam tehát:
– És most itt van ez a háború. Én az orosz hadisegély érdekében jöttem ide. – Szünetet
tartottam, és megismételtem: – Orosz hadisegély. A pénz is segít, de többre van
szükségük, mint pénzre. Úgy tudom, hogy a szövetségeseknek kétmillió katonája
unatkozik Észak-Írországban, míg az oroszok egymaguk szállnak szembe több mint
kétszáz náci hadosztállyal. – Teljes lett a csend a teremben. – Az oroszok – mondtam
nagy nyomatékkal – a szövetségeseink. Nemcsak a saját életformájukért, hanem a mi
életformánkért is küzdenek. Már pedig én úgy ismerem az amerikaiakat, hogy ık maguk
szeretik megharcolni a maguk harcát. Sztálin felszólított bennünket, Roosevelt már
felemelte a szavát: szóljunk hát mi is ilyen értelemben: nyissuk meg azonnal a második
frontot!
Hét percig tartó hatalmas zajgás keletkezett. Ez a gondolat már érlelıdött a
hallgatóság szívében, tudatában. Nem hagyták folytatni a beszédet, tapsoltak, a lábukkal
dobogtak. És míg dobogtak, kiáltoztak és a levegıbe hajigálták a kalapjukat, felötlött
bennem, nem mondtam-e túl sokat, nem merészkedtem-e túl messzire. Aztán dühös
lettem magamra, hogy ilyen kishitő gondolatom támadhatott, holott ezrek harcolnak és
halnak meg. Mikor végre lecsillapodott a közönség, így szóltam:
– Mivel mind így éreznek, küldjön kérem minden, de minden jelenlevı táviratot az
elnöknek. Reméljük, hogy holnap tízezer kérés lesz az íróasztalán, hogy nyissuk meg a
második frontot!
Úgy éreztem, hogy a győlés után a levegı megtelt feszültséggel és nyugtalansággal.
Dudley Field Malone, John Garfield és én elmentünk valahová vacsorázni.
– Nagyon sok bátorság van önben – mondta a beszédemre célozva John Garfield. Ez
kényelmetlenül érintett, mert nem kívántam hıs lenni, sem pedig hírhedt politikai ügybe
bonyolódni. Csak azt mondtam, amit ıszintén igaznak hittem és tudtam. John
megjegyzése után mintha az este hátralevı részén baljós felhık tornyosultak volna
felettem. De aztán úgy látszott, hogy a fenyegetı viharfelhık eloszlanak, és az élet a
szokásos mederben folyt tovább Beverly Hillsben.
Néhány héttel késıbb felkértek, hogy telefonon szóljak egy Madison Square-i
tömeggyőlés résztvevıihez. Mivel ugyanarról az ügyrıl volt szó, eleget tettem a kérésnek
– miért ne? A győlést fölöttébb tiszteletre méltó személyiségek és szervezetek rendezték.
Tizennégy percig tartott a beszéd, amelynek szövegét a C. I. O. Szakszervezeti Szövetség
jónak látta közzétenni. Nem álltam egyedül ebben a küzdelemben, mint ezt a C. I. O. által
kiadott alábbi szövegő brosúra is igazolja:
A BESZÉD
A DEMOKRÁCIA"
MIRE VÁRUNK?
EL TUDJUK VISELNI!
VÁLLALHATJUK A VESZÉLYT!
Vértezzük fel magunkat a mérsékeltek ellen, mert ezek súlyos csapások után mindig
felütik a fejüket.
Ha résen leszünk, és megóvjuk erkölcsi tartásunkat, semmitıl sem kell félnünk. Ne
feledjétek, ez az erkölcsi tartás mentette meg Angliát. Ha megırizzük a szellemünket,
bizonyos a gyızelem.
Hitler óriási kockázatot vállalt. Legmerészebb vállalkozása a Szovjetunió
megtámadása. Az Isten sem segíthet rajta, ha nem sikerül áttörnie a nyáron a
Kaukázusnál. Isten sem segíthet rajta, ha még egy telet Moszkva elıtt kell töltenie.
Kockázatos az esélye, mégis vállalta. Ha Hitler vállalhat kockázatot, mi ne
vállalhatnánk? Vegyük át a kezdeményezést. Szórjunk még több bombát Berlinre.
Készüljenek el azok a Glenn Martin repülıgépek, hogy megoldódjanak utánpótlási
nehézségeink. És mindenek fölött, nyissuk meg azonnal a második frontot.
GYİZELEM TAVASSZAL!
XXVII
Beverly Hillsben ismét a Shadow and Substance forgatókönyven dolgoztam: közben
megjelent nálam Orsón Welles a következı ajánlattal. Elıadta, hogy egy dokumentfilm-
sorozat foglalkoztatja: a való életbıl vett történetek megfilmesítése. Az egyik film a
hírhedt francia gyilkosról és kékszakállról, Landruról készült volna; úgy gondolta, remek
drámai szerep lenne nekem.
Érdekelt a terv, mert változást jelentett volna: nem lett volna vígjáték, és nem
magamnak kellett volna megírnom, játszanom és rendeznem a darabot, ahogy azt évek
hosszú során át tettem. Kértem hát a forgatókönyvet.
– Ja, az még nincs megírva – mondta Welles –, de nem is kell mást tenni, csak
elıvenni a Landru-per jegyzıkönyveit, és kész a sztori.
Majd hozzátette:
– Azt hittem, esetleg örülne, ha segíthetne a forgatókönyv megírásában.
Csalódást éreztem.
– Ha segítenem kell a forgatókönyv megírásában, nem érdekel a dolog – szögeztem le,
és ezzel el is ejtettük a tervet.
Néhány nappal késıbb azonban felderengett bennem a gondolat, hogy a Landru-
ötletbıl remek vígjátékot lehetne csinálni. Felhívtam Wellest.
– A tervezett Landru-dokumentumfilm alapján vígjátéki ötletem támadt. A
vígjátéknak nincs ugyan köze Landruhoz, de hogy tisztázzuk a dolgot, hajlandó vagyok
pusztán azért, mert az ön javaslata alapján jutott eszembe, ötezer dollárt fizetni.
Welles hümmögött és hammogott.
– Nézze csak, a Landru nem eredeti alkotása önnek vagy bárki másnak – mondtam. –
A történet közkincs.
Welles gondolkozott egy pillanatig, aztán kért, lépjek érintkezésbe a menedzserével.
Megkötöttük az üzletet: Welles kapott ötezer dollárt, én meg mentesültem minden
kötelezettség alól. Welles elfogadta a feltételeket, de ragaszkodott egy kikötéshez: hogy
joga legyen a film megtekintése után követelni az alábbi szöveg vetítését: “Orsón Welles
ötlete alapján." Annyira elfogott a hév, hogy keveset gondoltam evvel a kikötéssel. Ha
elıre láttam volna, milyen szellemi tıkét igyekszik majd kovácsolni ebbıl az
elismerésbıl, meg kellett volna tagadnom a kérését.
Félretettem tehát a Shadow and Substance-t, és belefogtam a Monsieur Verdoux
megírásába. Már három hónapja dolgoztam a forgatókönyvön, mikor Joan Barry
berobbant Beverly Hillsbe. Az inasom szólt, hogy keresett telefonon; ám meghagytam,
hogy semmi szín alatt se vagyok hajlandó találkozni vele.
Az ezután következı események nemcsak szennyesek, de gyalázatosak is voltak.
Betört a házamba, beverte az ablakokat, pénzt követelt, csak mert nem akartam látni
többet. Végre már arra is rákényszerültem, hogy a rendırség segítségét vegyem igénybe,
amit már sokkal korábban is meg kellett volna tennem, hiába volt ez pompás csemege a
sajtónak.
De a rendırség nagy tapintanál állt rendelkezésemre. Hajlandónak mutatkozott
eltekinteni a csavargás címén indítható eljárástól, ha megfizetem a lány vonatköltségét
vissza New Yorkba. Mit tehettem, újra megváltottam a vonatjegyét; a rendırség
figyelmeztette Joan Barryt, ha még egyszer felbukkan Beverly Hills környékén, perbe
fogják csavargásért.
Furcsának látszik, hogy ezt a szennyes közjátékot szinte átmenet nélkül követte életem
legboldogabb eseménye. De az árnyékok beleolvadnak az éjszakába, és a hajnalfénybıl
tör elı a napsugár.
Néhány hónappal késıbb Miss Mina Wallace, egy hollywoodi színészközvetítı, azzal
hívott fel, hogy egy frissiben New Yorkból érkezett ügyfele véleménye szerint alkalmas
lenne Bridgetnek, a Shadow and Substance nıi fıszerepének eljátszására. Úgyis bajba
kerültem a Monsieur Verdoux-val, mert nehéz volt valószerően megformálni a történetet,
hát szerencsés elıjelet láttam Miss Wallace ösztönzı üzenetében: jobb lenne, ha ismét a
Shadow and Substance megfilmesítésével foglalkozom, és egy idıre félreteszem a
Monsieur Verdoux-t. Visszahívtam tehát a közvetítı irodát, és szerettem volna további
részleteket megtudni. Miss Wallace közölte, hogy az ügyfele Oona O'Neill, Eugene
O'Neillnek, a híres drámaírónak a lánya. Sohase találkoztam O'Neill-lel, de
színdarabjainak ünnepélyessége alapján meglehetısen borús elıérzet környékezett a
lányát illetıen, így kurtán csak ennyit kérdeztem Miss Wallace-tól:
– Tud játszani az a nı?
– Szerzett egy kis színpadi tapasztalatot a keleti országrészben, nyári turnén. A
legokosabb lenne, ha próbafelvételt készítene róla, és saját maga állapítaná meg – mondta
Miss Wallace. – És ha nem akarja mindjárt elkötelezni magát, jöjjön el hozzám
vacsorára. Úgy intézem, hogy a lány is ott legyen.
Korán érkeztem. A fogadószobában egy fiatal hölgy ült egyedül a tőz mellett. Míg
Miss Wallace-ra vártunk, bemutatkoztam, és kérdeztem, nem Miss O'Neillhez van-e
szerencsém? Miss O'Neill mosolygott. Ellentétben a magamban megrajzolt képpel,
ragyogó szépség állt elıttem, rendkívül vonzó, tartózkodóan bájos és kedves.
Várakoztunk a háziasszonyunkra, és közben beszélgettünk.
Végre megérkezett Miss Wallace, és hivatalosan is összeismertetett bennünket.
Négyen vettünk részt a vacsorán: Miss Wallace, Miss O'Neill, Tim Durant és jómagam.
Az üzletrıl nem beszéltünk, de kerülgettük a témát. Megemlítettem, hogy a Shadow and
Substance nıi fıszereplıje igen fiatal lány, mire Miss Wallace elejtette azt a
megjegyzést, hogy Miss O'Neill éppen most múlt tizenhét éves. Reményeim hervadozni
kezdtek. A szerep fiatal színésznıt kívánt ugyan, de az alak szövevényes jellemének
megformálásához idısebb és tapasztaltabb színésznıre lett volna szükség. Vonakodva
elhárítottam magamtól Miss O'Neill szerepeltetésének gondolatát.
Néhány nappal késıbb Miss Wallace ismét rám csengetett. Megkérdezte, van-e valami
tervem Miss O'Neill-lel, mert a Fox filmvállalat is érdeklıdik iránta. Azonmód
szerzıdtettem, így kezdıdött kapcsolatunk, amely húsz éve tartó tökéletes boldogságban
teljesedett ki. Remélem, még sok boldog év követi a tovaszálltakat.
Kezdtem jobban megismerni Oonát, s mindig új meglepetést szerzett humorérzékével
és megértı lelkével: mindig bele tudott helyezkedni a másik ember nézıpontjába. Ezért
és számtalan más ok miatt szerettem meg. Ez idı tájt töltötte be a tizennyolcadik évét;
bíztam benne, hogy ıt nem keríti a hatalmába a fiatalkor szeszélyessége. Oona lett a
szabályt erısítı kivétel; elıször megriadtam ugyan a bennünket elválasztó nagy
korkülönbségtıl. De Oona olyan eltökélt volt, mintha egy axiómát fedezett volna fel.
Elhatároztuk, hogy a Shadow and Substance megfilmesítése után összeházasodunk.
Elkészítettem a forgatókönyv vázlatát, és felkészültem a forgatásra. Ha rögzíteni
tudom a celluloidszalagon Oona ritka bőbáját, a Shadow and Substance-ból nagy siker
lesz.
E készülıdés közepette Barryt megint idefújta a szél a városba. Vidoran közölte
telefonon az inassal, hogy egy vasa sincs, viszont három hónapja terhes. Nem szeretne
vádaskodni, vagy akár csak utalni is rá, hogy mindezért ki felelıs. Nekem semmi közöm
sem lehetett a dologhoz, meghagytam tehát az inasnak, ha megint ólálkodni talál a ház
körül, botrány ide, botrány oda, értesítem a rendırséget. Már másnap megjelent, frissen,
vidáman, és többször körüljárta a házat meg a kertet. Nyilvánvalóan elıre kitervelte a
viselkedését. Késıbb derült ki, hogy felkereste a sajtó egyik lelkizı nıjét, aki azt
tanácsolta neki, menjen vissza a házam elé, és csak hagyja magát letartóztatni.
Személyesen is beszéltem vele, és figyelmeztettem, ha nem hagyja el a környéket, a
rendırséghez fordulok. De Barry csak nevetett. Vége szakadt a türelmemnek. Nem
tudtam tovább elviselni ezt a zsarolásra irányuló zaklatást: szóltam az inasnak, hogy
telefonáljon a rendırségre.
Néhány órával késıbb az újságok csak úgy feketéllettek a szenzációs fıcímektıl.
Pellengérre állítottak, elmarasztaltak, bemocskoltak: “Miss Barryt ırizetbe vétette és
nyomorba döntötte születendı gyermekének apja: Chaplin." Egy héttel késıbb apasági
keresetet nyújtottak be ellenem. A vádaskodások láttán felhívtam az ügyvédemet, Lloyd
Wrightet, és közöltem vele, hogy az utóbbi két évben semmi dolgom se volt ezzel a Barry
nevezető nıszeméllyel.
Az ügyvédem tudott arról a szándékomról, hogy szeretném megkezdeni a Shadow and
Substance forgatását; bizalmasan azt tanácsolta, halasszam el a munka megkezdését, és
küldjem vissza Oonát New Yorkba. Nem fogadhattuk meg a tanácsát. Ennek a
nıszemélynek a hazugságai vagy az újságok címoldala nem határozhatja meg
cselekedeteinket. Oona és én már beszéltünk róla, hogy összeházasodunk; úgy
döntöttünk, hogy nem halogatjuk tovább, hanem nyomban megesküszünk. Barátom,
Harry Crocker intézett el minden szükséges tennivalót. Crocker ekkoriban Hearstnel
dolgozott; megígérte, hogy csak néhány felvételt készít az esküvırıl. Véleménye szerint
sokkal okosabb, ha az esküvı közlésére kizárólagosságot adunk Hearstnek, mert akkor a
cikket barátnınk, Louella Parsons írja meg, és nem kell kitennünk magunkat más újság
ellenséges indulatának.
Carpinteriában, egy Santa Barbarától tizenöt mérföldnyire fekvı kis faluban
esküdtünk össze. De mielıtt megkaptuk volna a házassági engedélyt, be kellett
jelentkeznünk a Santa Barbara-i városházán. Reggel nyolc óra volt, s alig mutatkozott
élet a város utcáin e korai órában. A bejelentıhivatal tisztviselıje értesíteni szokta a
sajtót az íróasztal alsó lapjára szerelt titkos csengıgomb megnyomásával, ha valami
híresség jelent meg elıtte. Harry a fényképész-csıdület elkerülésére úgy rendezte a
dolgot, hogy én a hivatal elıtt várakozzam, míg Oona bejelentkezett. A tisztviselı
felvette a szokásos adatokat, Oona nevét és korát, majd így szólt:
– Na, és hol a fiatal vılegény?
Nagy hőhót csapott, mikor meglátott.
– Micsoda meglepetés!
És Harry látta, hogy már el is tőnik a keze az asztal alatt. Sietségre szorítottuk azonban
a tisztviselıt; hiába húzta-halasztotta a dolgot, végül mégis ki kellett adnia az engedélyt.
Alig léptünk ki a házból és ültünk be a kocsinkba, a sajtó autói begördültek az udvarra.
Élet-halál hajsza kezdıdött: Santa Barbara elhagyatott utcáin száguldoztak e kora reggeli
órában. Farolt a kocsi, sikoltott a gumiabroncs, amint hirtelen egyik mellékutcából a
másikba kanyarodtunk. Nagy nehezen mégiscsak leráztuk ıket, és megérkeztünk
Carpinteriába, ahol Oonával csendben összeházasodtunk.
Két hónapra házat béreltünk Santa Barbarában. A sajtó ırjöngése ellenére csendesen
éltünk a házban. Nem tudták, merre vagyunk, mégis valahányszor megszólalt a csengı a
kapun, riadtan ugrottunk föl.
Esténként csendes sétát tettünk a környéken, de ügyeltünk, hogy fel ne ismerjenek.
Idınként mélységes depresszióba zuhantam, úgy éreztem, hogy az egész nemzet
keserősége és győlölete reám összpontosul; úgy éreztem, vége filmmővészi
pályafutásomnak. Ilyenkor Oona segített talpra: felolvasta a Trilby-t; nagyon viktoriánus
és nagyon mulatságos könyv, különösen azok a részei, mikor a szerzı oldalakon keresztül
magyarázgatja és mentegeti Trilby nagylelkőségét, amiért oly bıkezően osztogatja
erényét. Oona a felolvasáshoz a nyitott kandalló tüze mellé a karosszékbe kuporodott.
Bár idınként rám tört a rossz hangulat, a Santa Barbarában eltöltött két hónap
szívszorítóan romantikus idıszak volt, boldogság, aggodalom és kétségbeesés szıtte át.
Alig tértünk vissza Los Angelesbe, nyugtalanító hír érkezett barátomtól, Murphytıl, az
Egyesült Államok Legfelsı Bíróságának bírájától. Befolyásos politikusok vacsoráján vett
részt, s az egyik kijelentette, hogy most “elkapják Chaplint". “Ha bajba jut – írta Murphy
bíró –, jobban teszi, ha jelentéktelen kis kezdı ügyvédet fogad, és nem bízza védelmét
költséges emberre."
Bizonyos idı eltelt azonban, míg a szövetségi kormány megmozdult. De a sajtóban
egyhangú támogatásra talált, mert az újságok szemében én voltam a legsötétebb
gazember.
Idıközben készültünk az apasági perre, amely mint polgári ügy nem tartozott a
szövetségi kormányhoz. A kereset elleni védekezésül Lloyd Wright azt javasolta,
vétessek vérpróbát, amely – kedvezı esetben – kétségtelenül bizonyítja, hogy nem
lehetek a Barry gyermekének apja. Késıbb Lloyd hírül hozta: az ellenfél ügyvédjével az
alábbi feltételekben állapodott meg: fizessek huszonötezer dollárt Joan Barrynek, ennek
ellenében ı és gyermeke alávetik magukat a vérvizsgálatnak, és ha a vizsgálat
bebizonyítja, hogy nem lehetek a gyermek apja, Barry visszavonja az apasági keresetet.
Tüstént elfogadtam az ajánlatot. Ám az esély még mindig tizennégy az egyhez arányban
ellenem szólt, hiszen annyi embernek egyforma a vércsoportja. Az ügyvéd elmagyarázta
nekem, hogy ha a gyermek vércsoportja nem azonos sem az anyáéval, se a feltételezett
apáéval, a gyereknek egy harmadik személytıl kell származnia.
Miután Barry gyermeke megszületett, a szövetségi kormány esküdtszéki vizsgálatot
indított, és kihallgatta Barryt azzal a céllal, hogy vádat emeljen ellenem – bár el nem
tudtam képzelni, hogy milyen alapon tehetné ezt. Barátaim azt ajánlották, hogy fogadjam
el Gieslert, az ismert védıügyvédet, és Murphy bíró tanácsa ellenére így is cselekedtem.
Ez hiba volt, mert azt a látszatot keltette, hogy komoly bajban vagyok. Lloyd Wright
találkozót beszélt meg Gieslerrel, hogy megvitassák, milyen alapon emelhet vádat az
esküdtszék. Mindkét ügyvéd úgy értesült, hogy a kormány az úgynevezett Mann-törvény
megsértését kívánja bizonyítani.
A szövetségi kormány idınként élt a jogi zsarolásnak ezzel az eszközével, hogy
politikai ellenfeleit rossz hírbe keverje. A Mann-törvény eredeti rendeltetése az volt,
hogy megtiltsa a nık átvitelét az egyik államból a másikba prostitúciós célra. A
vöröslámpás körzetek megszüntetése után aligha lehetett a törvényt jogszerően
alkalmazni, de állampolgárok meghurcolására még mindig felhasználják. Ha egy férfi
elkíséri elvált feleségét az állam határán túl, és ott vele hál, megsérti a Mann-törvényt, és
öt évi börtönnek teszi ki magát. A jogi opportunizmusnak erre a hamis pillérére építette
fel az Egyesült Államok kormánya az ellenem emelt vádat.
E hihetetlen vádon felül a kormány egy másikat is kiagyalt, amely azonban olyan
fantasztikus, elavult jogi formaságon nyugodott, hogy végül is elejtették. Wright és
Giesler egyetértett abban, hogy mindkét vád képtelenség, és nem lesz nehéz megnyerni a
pert, ha valóban bíróság elé állítanak.
Kezdetét vette az esküdtszék nyomozati eljárása. Bíztam benne, hogy az egész
összeomlik: végtére is a Barry nevezető nıszemély tudomásom szerint anyja társaságában
utazgatott New York és California között. Néhány nappal késıbb felhívott Giesler.
– Charlie, valamennyi pontban vádat emelnek ön ellen – mondta. – A részletes
vádiratot késıbb ismertetik. Tájékoztatni fogom az elızetes kihallgatás idıpontjáról.
A következı hetek hasonlatosak voltak Kafka történeteihez. Azon vettem észre
magam, hogy mindent félretéve, teljes erımmel kell védelmeznem a szabadságomat. Ha
az összes vádpontban bőnösnek mondanának ki, húsz évi börtönre is elítélhetnek.
A bíróság elıtt folytatott elızetes kihallgatás után a fényképészek és a sajtó diadalt
ültek. Tiltakozásom ellenére betörtek a szövetségi vizsgálóbíró hivatalába, és
lefényképeztek, miközben ujjlenyomatot vettek rólam.
– Van joguk ehhez? – kérdeztem.
– Nincs – mondta a vizsgálóbíró –, de nem lehet ezeket a fickókat kordában tartani. –
A szövetségi kormány egyik hivatalnoka nyilatkozott így!
Barry gyermeke elérte azt a kort, amikor vérpróbát lehetett venni tıle. Az ügyvédeink
megállapodtak egy gyógyintézetben, és Barry, a gyermeke meg jómagam alávetettük
magunkat a vizsgálatnak. Valamivel késıbb az ügyvédem remegı hangon telefonált: –
Charlie, kedvezı az eredmény! A vérvizsgálat bebizonyította, hogy nem lehet a gyermek
apja!
– Méltó megtorlás! – kiáltottam meglehetısen érzelgısen.
A hír gyors szenzációt keltett a sajtóban. Az egyik újság így írt: “Charlie Chaplin
tisztázta magát." A másik: “A vérpróba megdönthetetlenül bizonyítja, hogy Chaplin nem
lehet a gyermek apja!"
A vérvizsgálat zavarba hozta a szövetségi kormányt, mégis folytatta ellenem az
eljárást. A tárgyalás közeledtével hosszú, sivár estéket töltöttünk Giesler házában, hogy
sorra vegyük Joan Barryvel való találkozásaim nyomasztó részleteit. Fontos levél érkezett
egy San Franciscóban lakó katolikus paptól. Tudomására jutott, hogy Barryt egy fasiszta
szervezet eszközül használja fel, és hajlandó lenne átjönni San Franciscóból Los
Angelesbe, hogy ilyen értelemben tanúskodjék. Ám Giesler lényegtelennek tartotta ezt a
körülményt, és eltekintett tıle.
Rengeteg terhelı bizonyíték állt rendelkezésünkre Barry jellemérıl és múltjáról.
Hetekig dolgoztunk ebben az irányban, de egyik este Giesler váratlanul kijelentette, hogy
a Barry jelleme ellen irányuló támadás elég ócska fogás. Bár eredményes volt Errol Flynn
perében, a mi esetünkben nem lesz rá szükség.
– Megnyerjük a pert, anélkül, hogy ezzel a kosszal foglalkoznunk kellene – mondta.
Lehet, hogy Giesler szemében kosz volt, én nagyon fontosnak tartottam Barry elıéletének
adatait.
Birtokomban voltak Barry levelei is, melyekben bocsánatot kért a nekem okozott
kellemetlenségekért, és köszönetet mondott kedvességemért és nagylelkőségemért.
Ezeket a leveleket a bizonyítási anyaghoz szerettem volna csatolni, mert megcáfolták
volna a sajtóban terjesztett rosszakaratú történeteket. Még örültem is, hogy a botrány
kiteljesedett, mert a sajtónak most már közölnie kellett az igazságot, hogy az amerikai
közönség szemében tisztázhassam magam – legalábbis ezt képzeltem.
Néhány szót kell ejtenem most Edgar Hooverról és az F. B. I. szervezetrıl, mert az F.
B. I. nagyon iparkodott bizonyítékot szolgáltatni az ügyésznek. Az ügy ugyanis a
szövetségi igazságszolgáltatás elé tartozott, s a nyomozásra az F. B. I. volt illetékes.
Évekkel ezelıtt már találkoztam egy vacsorán Hooverral. Durva arckifejezése, törött orra
ellenszenves benyomást keltett, de ha ezt legyőrte magában az ember, egészen kellemes
egyéniségnek bizonyult. Lelkesen magyarázott akkor nekem olyasmit, hogy kiváló
embereket, jogászokat is szeretne megnyerni, és feltölteni velük az F. B. I. sorait.
Néhány nappal perbe fogásom után Edgár Hoover és F. B. I. emberekbıl álló
társasága három asztalnyira ült Oonától és tılem a Chasen vendéglıben. Az asztalnál ült
Tippy Gray is, aki 1918 óta idınként felbukkant Hollywood környékén. Meg-megjelent a
hollywoodi estélyeken; semmirekellı, léha fickónak látszott, folytonos üres vigyora
eléggé bosszantott. Biztosra vettem, hogy zsúrfiú vagy statiszta a filmnél. Kíváncsi
voltam, mit kereshet Hoover asztalánál. Mikor Oona és én indulni készültünk, éppen
akkor fordultam hátra, mikor Tippy Gray is hátranézett: egy másodpercre összevillant a
tekintetünk. Semmitmondóan vigyorgott. Azonmód megértettem e vigyor
felbecsülhetetlen értékét.
Elérkezett a per napja. Giesler meghagyta, hogy pontosan tíz perccel tíz óra elıtt
találkozunk a szövetségi bíróság épülete elıtt, együtt lépünk a tárgyalóterembe.
A tárgyalóterem a második emeleten volt. Megjelenésünk nem keltett különösebb
feltőnést – a sajtó emberei voltaképpen ügyet se vetettek rám. Gondoltam, beérik azzal az
anyaggal, amit a per folyamán szereznek. Giesler lenyomott egy székbe, aztán körbejárt a
tárgyalóteremben, és több emberrel szót váltott. Úgy látszott, mintha mindenkinek sokkal
több köze lenne a dologhoz, mint nekem.
Ránéztem a szövetségi ügyészre. Olvasgatott a papirosaiban, jegyezgetett, több
emberrel bizalmasan beszélgetett, és nevetgélt. Tippy Gray is jelen volt, és néha
semmitmondó mosolya kíséretében futólag rám vetette a tekintetét.
Giesler ceruzát és jegyzettömböt hagyott az asztalon, hogy jegyzetelhessek a per alatt.
Nem akartam tétlenül, bámészkodva ülni, hát rajzolgatni kezdtem. Giesler nyomban
nálam termett:
– Ne firkáljon! – suttogta, kikapta kezembıl a papírlapot és összetépte. – Ha a sajtó
megkaparintja a rajzot, analizáltatni fogja, és mindenféle következtetésre jut belıle. –
Folyócskát és falusi hidat rajzoltam; gyermekkoromban firkáltam ilyeneket.
Most már egyre nıtt a feszültség a teremben; mindenki a helyére sietett. A bírósági
írnok hármat koppantott a kalapácsával, és indult a futam. Négy pontban emeltek vádat
ellenem: kettı a Mann-törvényre vonatkozott, kettı pedig valami poros jogszabályra,
amelyrıl senki se hallott a polgárháború óta; azzal sértettem meg szerintük ezt a törvényt,
hogy korlátoztam egy állampolgár jogait. Giesler elıször azzal kísérletezett, hogy az
egész vádat elejtsék. Ám ez csak formaság volt; annyi esélye sem volt, mintha egy
cirkusz közönségét akarta volna hazaküldeni, miután mindenki megfizette a belépti díjat.
Két napig tartott az esküdtszék összeválogatása; huszonnégy név szerepelt a listán.
Mindkét fél hat személy ellen emelhetett óvást, így jött létre a tizenkét tagból álló
esküdtszék. Az esküdtszék jelöltjeihez mindkét fél kérdéseket intézhetett; alaposan
megforgatták ıket, mielıtt elfogadták az esküdtszékbe. Az eljárás szerint a bíró, valamint
a vád és a védelem képviselıi kérdéseket intéztek a jelölthöz, vajon képes-e elfogultság
nélkül elbírálni az ügyet. Ilyen kérdések hangzottak el: olvasta-e az újságokat,
befolyásolják-e az újságban olvasottak, vagy kialakult-e valami elıre megfogalmazott
véleménye a sajtóban közöltek alapján, ismer-e olyan személyt, aki kapcsolatban áll a
perrel? Véleményem szerint tartalmatlan dolog volt, mert az utóbbi tizennégy hónapban a
sajtó kilencvenöt százaléka ellenséges érzést szított ellenem. Egy-egy jelölt kihallgatása
körülbelül félóráig tart, s ezalatt a vád, valamint a védelem képviselıje sebtében szalajtja
megbízottait, hogy információkat szerezzenek a jelöltrıl. Amikor a jelölt nevét
felolvasták, Giesler kis cédulán közölte kérdéseit embereivel, s azok nyomban eltőntek.
Tíz perc múlva a hírszerzı visszatért, és ilyen szövegő tájékoztatást csúsztatott Giesler
kezébe: “John Dokes, férfidivatáru-üzletben kiszolgáló, nıs, két gyermek, sohase jár
moziba."
– Egyelıre jó lesz – suttogta Giesler. Így ment tovább a válogatás, a szemben álló
felek elfogadtak vagy elutasítottak egy-egy jelöltet. A szövetségi ügyész suttogva tárgyalt
hírszerzıivel; Tippy Gray idınként rám vetette a szemét, és szokott módján mosolygott.
Már nyolc tag került az esküdtszékbe, mikor egy nıt szólítottak a bíróság elé. Giesler
rögtön így szólt:
– Ez nem kell nekünk. – Majd megismételte még néhányszor: – Nem tetszik nekem ez
a nı; van benne valami, ami nem tetszik nekem. – Még folyt a kihallgatás, amikor a
hírszerzı egy cédulát nyújtott át Gieslernek. – Ahogy gondoltam – súgta nekem, elolvasta
a cédulát –, a hölgy tudósító a Los Angeles Times-nál! Meg kell szabadulnunk tıle! A
másik oldal ráadásul túl gyorsan fogadta el. – Igyekeztem a hölgy arcába tekinteni, de
nem láttam tisztán, hát a szemüvegért nyúltam. Giesler gyorsan megragadta a karomat. –
Ne tegye fel a szemüvegét – suttogta. Benyomásom szerint a nı teljesen magába mélyedt,
de szemüveg nélkül csak homályosan láttam. – Sajnos már csak két óvási lehetıségünk
maradt – mondta Giesler –, jobban tesszük tehát, ha egyelıre megtartjuk. – A megmaradt
két óvást azután fel kellett használnia olyan jelöltek ellen, akik nyilvánvalóan elfogultak
voltak velem szemben; bele kellett nyugodnunk tehát a nıi tudósító esküdtszéki
tagságába.
A védelem és a vád képviselıinek jogi abrakadabrája úgy tőnt, mintha társasjátékot
folytatnának egymással, amelyhez szinte semmi közöm. A vád képtelensége ellenére
motoszkált a fejemben a gondolat, hogy esetleg mégis börtönbe kerülhetek hamis vád
alapján – de igazában sohase tartottam tıle. Néha eszembe ötlött pályafutásom jövıje, de
ezek a gondolatok zavarosak, távoliak voltak. Elhessegettem az efféle aggodalmakat –
egyszerre csak egy dologgal foglalkozhattam.
Minden bajjal úgy van az ember, hogy nem tudja mindvégig komolyan venni.
Emlékszem, a bíróság a per folyamán visszavonult egy jogi probléma megvitatására. Az
esküdtszék is elhagyta a helyét, a vád és a védelem képviselıi pedig egy kisebb szobában
tanácskoztak. A fényképész arra lesett, hogy valamilyen magamról megfeledkezett
pózban kapjon le. Feltettem a szemüvegemet, hogy elolvassak valamit, a fényképész
felkapta a gépét, mire én lekaptam ókulámat. A hallgatóságnak a teremben maradt része
nevetett. Mikor a tudósító leeresztette a fényképezıgépet, én feltettem a szemüvegemet.
Derős hangulatú macska-egér játékot játszottunk, ahogy ı fel-felkapta a gépét, én meg
mindig lekaptam a szemüveget – a közönség jól szórakozott. A bíróság bevonulása után
természetesen letettem a szemüveget, és ismét komolyan viselkedtem.
A per több napig tartott. Mivel a bíróságnak szövetségi illetékessége volt, Mr. Paul
Gettynek, Joan Barry barátjának, valamint a két fiatal németnek és másoknak is meg
kellett jelenniük a bíróság elıtt. Paul Getty kénytelen volt beismerni, hogy korábban
jóban volt Joan Barryvel, és hogy pénzt is adott neki. Fontosabbnak látszottak azonban
azok a levelek, amelyeket Barry írt nekem, bocsánatot kérve az okozott
kényelmetlenségért és megköszönve szívességemet és nagylelkőségemet. Giesler
megpróbálta ezeket a leveleket bizonyítékként a per anyagához csatoltatni, de a bíróság
nem tett eleget kérésének. Azt hiszem, Giesler nem volt elég állhatatos.
A per során bebizonyosodott, hogy Joan Barry az elıtt az éjszaka elıtt, mikor betört a
házamba, az egyik fiatal német lakásán hált. A fiatal német kénytelen volt beismerni ezt a
tényt tanúvallomásában.
A középpontjában álltam a szennyes eseményeknek: mintha pellengérre állítottak
volna. De mihelyt elhagytam a tárgyalótermet, mindent elfelejtettem, Oona társaságában
csendesen megvacsoráztam, aztán kimerülten zuhantam ágyba.
A per okozta feszültséghez és aggodalomhoz járult az a terhes kötelezettség is, hogy
reggel hétkor kellett kelnem, és nyomban reggeli után indulnom, hogy pontosan tíz
perccel a tárgyalás megkezdése elıtt a helyszínen legyek; egy óra hosszat kellett autózni
a bíróság épületéig Los Angeles forgalmán keresztül.
A pernek is vége lett egyszer. A két jogi képviselı két és fél órás összefoglalóban
állapodott meg. Halvány sejtelmem sem volt róla, mit beszélnek annyit. Az én
szememben tiszta és világos volt minden: a kormány vádja összeomlott. Fel se ötlött
bennem, hogy húsz évet is kaphatok, ha az összes vádpontban bőnösnek mondanak ki. A
bíró összefoglalója talán némileg tényszerőbb is lehetett volna. Igyekeztem megfigyelni,
hogy milyen hatást gyakorol az összefoglaló a Times nıi tudósítójára, de a hölgy
elfordította az arcát. Mikor az esküdtszéket kiküldték a terembıl, hogy vitassa meg az
ítéletet, a hölgy távozóban nem nézett se jobbra, se balra.
Mi is kifelé igyekeztünk, és Giesler feltőnés nélkül odasúgta nekem:
– Ma nem hagyhatjuk el az épületet, amíg meg nem hozzák az ítéletet. De – főzte
hozzá derőlátóan – kiülhetünk az erkélyre, ott süt a nap. – Ez a finom utalás azt az érzést
keltette bennem, hogy sötét szándékú, mindenütt jelen levı hatalom kerít lassan a
szorításába, és emlékeztet arra, hogy most bizony a törvény markába kerültem.
Fél egyre járt; azt gondoltuk, hogy legkésıbb húsz perc alatt meghozzák az ítéletet.
Elhatároztam, hogy addig nem is telefonálok Oonának. De már egy óra is eltelt.
Felcsengettem Oonát, hogy az esküdtszék még mindig tárgyal, és amint megtudom az
ítéletet, értesíteni fogom.
A második óra is eltelt már, és az ítélet még mindig nem volt meg! Mi okozhatta a
késedelmet? A tanácskozásnak nem lett volna szabad tíz percnél tovább tartania – csak
felmentı ítéletet hozhattak. Közben ott ültünk Gieslerrel a kıerkélyen; tartózkodtunk a
találgatástól, hogy mi okozhatja a késést. Végtére Giesler nem állta meg, és az órájára
pillantott.
– Négy óra – mondta könnyedén. – Kíváncsi vagyok, mi tartja fel ıket? – Erre
nyugodtan és ıszintén megvitattuk, hogy az ügynek milyen vonatkozásai okozhatták a
vita elhúzódását.
Háromnegyed ötkor szólalt meg a csengı, jelezve, hogy az esküdtszék meghozta az
ítéletet. Nagyot ugrott a szívem. Míg felmentünk a terembe, Giesler sebtében odasúgta
nekem:
– Bármi lesz a döntés, ne áruljon el érzelmet. – Az ügyész, nyomában kitőnı kedvnek
örvendı segédeivel, lihegve, izgatottan száguldott el mellettünk a lépcsın. Tippy Gray
zárta a sort; elhaladtában vigyorogva visszapillantott a válla fölött.
A tárgyalóterem hamar megtelt a visszatérı közönséggel; izgalom remegett a
levegıben. Valami oknál fogva higgadtan viselkedtem, pedig a torkomban vert a szívem.
A bírósági jegyzı hármat koppintott, jelezve a bíró megérkezését: valamennyien
felálltunk. Mire mindenki visszatelepedett a helyére, az esküdtszék is bevonult, és az
elnök egy okiratot nyújtott át a jegyzınek. Giesler lehajtott fejjel ült, a cipıjének orrát
bámulta, és idegesen motyogott maga elé:
– Ha bőnösnek mondják ki, olyan súlyos jogsértés, amilyet életemben se láttam.
A jegyzı nekiállt felolvasni az okiratot; hármat koppintott a kalapácsával. Csend lett.
Felharsant a hangja:
– Charles Chaplin, 337 068 számú büntetıügy... az elsı vádpontban... (hosszú szünet
következett) – nem bőnös!
A hallgatóság ujjongásban tört ki. Nem képzeltem volna, hogy ennyi barátom van –
néhányan áttörtek a korláton, hogy megöleljenek és megcsókoljanak. Egy villanásra
megláttam Tippy Gray arcát. Már nem vigyorgott; az arca kifejezéstelen volt.
Ezután a bíró néhány szót intézett hozzám:
– Mr. Chaplin, nincs további jelenlétére szükség a bíróságnál; most már szabad. – A
kezét nyújtotta a pulpitusról, és gratulált; követte példáját az ügyész is. Giesler suttogta a
fülem mellett:
– Menjen, rázzon kezet az esküdtszék tagjaival is.
Feléjük indultam. Elsınek a hölgy emelkedett fel, akiben Giesler sehogy sem akart
megbízni. Kezét nyújtotta. Elıször láttam közelrıl az arcát: szép volt, sugárzott az
értelemtıl és a megértéstıl. Miközben kezet ráztunk, mosolyogva így szólt:
– Rendben van, Charlie. Még mindig szabad országban vagyunk. Nem bíztam
magamban annyira, hogy megszólaljak, a szavai felkavartak. Csak bólintottam, és
mosolyogtam, a hölgy pedig folytatta:
– Láttam magát járkálni az esküdtszéki terem ablakából, és úgy szerettem volna
szólni, hogy ne aggódjék. Egyetlen személy akadályozta meg, hogy tíz perc alatt
egyetértésre jussunk.
Nehéz volt sírás nélkül megállni a szavait, csak mosolyogtam, és köszönetet mondtam
neki, majd elfordultam, hogy a többieket is üdvözöljem. Valamennyien szívesen
rázogatták a kezemet, egyetlen nı kivételével, aki győlölködve mért végig. Már éppen
arrébb akartam lépni, mikor az elnök megszólalt.
– Na, jöjjön, öreglány, engedjen már föl, és fogjon kezet. – Ellenkezve tett eleget a
felszólításnak. Hővösen köszöntem meg a szívességét.
Oona, aki a negyedik hónapban járt, odahaza üldögélt a pázsiton. Egyedül volt, és
elájult, mikor meghallotta a hírt a rádióban.
Csendben vacsoráztunk otthon, kettesben: Oona és én. Nem voltunk kíváncsiak az
újságokra, a telefonhívásokra. Senkit se akartam látni, senkivel se kívántam beszélni.
Üresnek, sebzettnek és becsületemtıl megfosztottnak éreztem magam. Még a házi
személyzet jelenléte is zavart.
Ebéd után Oona méregerıs gint és tonicot kevert; együtt ültünk a tőz mellett.
Elmondtam neki, miért késett az esküdtszék ítélete; elmeséltem a riporternı szavait, hogy
még mindig szabad országban vagyunk. Annyi feszültséggel teli hét után teljesen
elernyedtem. Azon az estén boldog tudattal dıltem az ágyba, másnap nem kell korán
kelnem, rohannom a bíróságra...
Néhány nappal késıbb Lion Feuchtwanger ezt mondta tréfásan:
– Ön az egyetlen színmővész, aki arról lesz nevezetes az amerikai történelemben,
hogy az egész nemzet politikai ellenérzését kivívta maga ellen.
XXVIII
A per folyamán sok drága barátunk győlt körénk – valamennyien mellettünk álltak,
velünk éreztek. Közöttük volt Salka Viertel, Clifford Odeték, Hanns Eislerék,
Feuchtwangerék és sokan mások.
Salka Viertel, a lengyel színésznı, érdekes, színes vacsorákat rendezett Santa Monica-
i házában. Salka vonzotta a mővészet és irodalom mővelıit: ott láttuk Thomas Mannt,
Bertolt Brechtet, Schönberget, Hanns Eislert, Lion Feuchtwangert, Stephen Spendert,
Cyrill Connollyt és még többeket. Salka körül “une maison Coppet" alakult ki, bárhová
költözött.
Hanns Eisleréknél találkoztunk Bertolt Brechttel – kopaszra nyírt fejével valóban
eredeti jelenség volt; emlékezetem szerint folytonosan szivarozott. Hónapokkal késıbb
megmutattam neki a Momieur Verdoux forgatókönyvét, átlapozta, de csak egyetlen
megjegyzést tett:
– Aha, ön kínai módra írja a forgatókönyvét.
Megkérdeztem Lion Feuchtwangertıl, mi a véleménye az Egyesült Államokban
uralkodó politikai helyzetrıl. Furcsa választ adott:
– Valami jelentısége lehet annak, hogy éppen felépítettem új házamat Berlinben,
mikor Hitler hatalomra került, és máris mennem kellett. Mikor végre berendeztem a
lakásomat Párizsban, bevonultak a nácik, és megint költöztem. És Amerikában most
vettem házat Santa Monicában. – Vállat vont, és jelentıségteljesen mosolygott.
Idınként találkoztunk Aldous Huxleyékkal. Huxley akkoriban már nagyon
beleringatta magát a miszticizmusba. İszintén szólva jobban szerettem a húszas évek
cinikus fiatalemberét.
Valamelyik nap barátunk, Frank Taylor telefonált, hogy Dylan Thomas, a walesi költı
szeretne megismerkedni velünk.
– Örömmel látjuk vendégül – feleltük.
– Nos – mondta Frank bizonytalanul –, magammal hozom, ha józan. – Este valamivel
késıbb megszólalt a csengı: Dylan Thomas bukott be az ajtón. Ha józan állapotban ilyen,
milyen lehet részegen? Néhány nappal késıbb ismét eljött vacsorára, akkor többre
mentünk vele. Mély, zengı hangján felolvasott egy verset. Nem emlékszem már, mirıl
szólt, de a “celofán" szó visszavert napsugárként villant elı a mágikus erejő sorokból.
Baráti körünkhöz tartozott Theodore Dreiser is, akit nagyon nagyra becsültem. Bájos
feleségével, Helennel együtt idınként nálunk vacsorázott. Bár a méltatlankodás csak úgy
sütött belıle, barátságos, szíves lélek volt. Mikor meghalt, John Lawson, a drámaíró, aki
a gyászszertartás keretében búcsúztatta, felkért koporsóvivınek, és arra is, hogy a
temetésen olvassam fel Dreiser egyik költeményét. Eleget tettem kérésének.
Ámbár olykor kétségbeestem további pályafutásomat illetıen, soha nem rendült meg a
hitem, hogy egy új vígjáték minden bajomból kigyógyítana. Ezzel a határozott érzéssel
készítettem el a Monsieur Verdoux-t. Két évi munkámba került, mert nehéz volt
megformálni a forgatókönyvet, de a felvételre fordított idı nem haladta meg a tizenkét
hetet – ezzel megdöntöttem saját rekordomat. Ezután postára adtam a forgatókönyvet a
Breen Office címére, cenzori ellenırzésre. Nem sokat kellett várnom a válaszra: teljes
egészében betiltották a filmet.
A Breen Office a Légion of Decency egyik hivatala, cenzúrájának a Motion Picture
Association önként vetette alá magát. Egyetértek azzal, hogy szükség van a cenzúrára, de
nehéz a cenzúrát megfelelıen gyakorolni. Nem tudok mást javasolni, csak hogy a cenzúra
szabályai legyenek rugalmasak és nem dogmatikusak; a szabályokat nem a tárgy, hanem
a jóízlés, az intelligencia és a mővészi feldolgozás szempontjából kellene alkalmazni.
Morális szempontból az a véleményem, hogy a testi erıszak és a hamis filozófia
legalább annyira ártalmas, mint egy szenvedélyes szexuális jelenet. Bemard Shaw
mondta egyszer, hogy a gazembert állon csapni túlságosan egyszerő megoldása az élet
problémáinak.
Mielıtt rátérnék a Monsieur Verdoux cenzúrájának kérdésére, röviden ismertetnem
kell a forgatókönyv tartalmát. Verdoux kékszakáll; egyébként jelentéktelen
banktisztviselı; a gazdasági válság éveiben elveszti az állását, mire tervet dolgoz ki, hogy
vénlányokat vesz feleségül a pénzükért, és meggyilkolja ıket. Törvényes, nyomorék
felesége vidéken éldegél a kisfiúkkal, és sejtelme sincs férje bőnös üzelmeirıl. Verdoux
egy-egy gyilkosság után úgy tér meg otthonába, mint a középosztálybeli férj a kemény
napi munka után. Ellentmondásos keveréke Monsieur Verdoux az erénynek és a bőnnek:
olyan ember, aki rá nem lépne egy hernyóra rózsái metszése közben, de a kertje végében
éppen egyik áldozatát hamvasztja el házi krematóriuma tüzében. A történetet sátáni
humor, keserő szatíra és társadalomkritika szövi át.
A cenzorok meglehetısen hosszú levélben fejtették ki, miért tiltották be teljes
egészében a filmet. Idézem levelük egy részét:
Lydia hálószobája felé távozik. A hall félhomályban marad, csak a hold süt be az
ablakon.
Áttőnés Verdoux párizsi lakásába, amely egy bútorüzlet felett helyezkedik el. Miután
belépnek, Verdoux felfedezi, hogy a lány egy kóbor macskakölyköt rejteget az
esıköpenye alatt.
VERDOUX Nem tudom, ízleni fog-e neked?... Rántotta, pirítós és egy kis vörös bor.
LÁNY Pompás!
VERDOUX Úgy látom, fáradt vagy. Engedd meg, hogy vacsora után rögtön a
szállodába kísérjelek.
LÁNY (figyelmesen nézi) Nagyon kedves magától. Nem is értem, miért törıdik velem
ennyire?
VERDOUX Miért ne? (A mérgezett bort a lány poharába tölti.) Ilyen ritka dolog egy
icipici kedvesség?
LÁNY Már-már azt hittem, hogy az.
Verdoux majdnem kitölti ugyanazt a bort a saját poharába is, de aztán kifogást talál.
Az üveggel a kezében kiszalad a konyhába, ott gyorsan kicseréli egy másik üvegre,
felkapja a pirítást, és siet a nappali szoba felé. Belép a nappaliba, az asztalra helyezi
a pirítást (“Voilá!", és a kicserélt üvegbıl bort tölt a saját poharába.
VERDOUX Egy pillanat... azt hiszem, valami dugó került ebbe a borba. Hadd hozzak
neked egy másik poharat.
Elveszi a lány poharát, és az edényes szekrényre teszi. Tiszta poharat vesz elı, és a
saját üvegébıl tölt bort bele. Egy pillanatig csendesen isznak. Aztán Verdoux feláll a
székérıl.
VERDOUX Késı van már, és nagyon fáradt lehetsz... Tessék... (Pénzt ad neki.) Ez
átsegít majd a következı napokon... Jó szerencsét.
LÁNY Jaj, ez túl sok... Ennyire nem számítottam... (Eltakarja arcát, sír.) Bolondság...
mért is viselkedem így? Már mindenben csalódtam. Újra hinni szeretnék mindenben!
VERDOUX Azért ne higgy nagyon. Gonosz egy világ ez.
LÁNY (a fejét rázza) Ez nem igaz. Tévelygı világ és nagyon szomorú... de egy kis
kedvesség úgy megszépítheti.
VERDOUX Menj már, mielıtt levesz a lábamról a filozófiád.
Áttőnés kávéház elıterére. Verdoux az egyik asztalnál ül; újságot olvas; az újság
szerint a háború küszöbön áll Európában. Verdoux fizet, és távozik. Ahogy átmenne az
utcán, majdnem elüti egy elegáns limuzin, amely a járda mellé kanyarodik. A
gépkocsivezetı lefékez, és tülköl. A kocsi ablakából kesztyős kéz int Verdoux-nak, aki
meglepetéssel veszi észre a kocsi ablaka mögött annak a lánynak a mosolygó arcát,
akivel egyszer összebarátkozott. A lány elegáns ruhát visel.
LÁNY (mondja tovább) Már nem emlékszik rám? Elvitt a lakására... egy esıs éjjelen.
VERDOUX (meglepetéssel) Tényleg?
LÁNY Megetetett, pénzt adott, és utána hazaküldött, mint egy abszolút rendes
kislányt.
VERDOUX (tréfásan) Nagy bolond lehettem.
LÁNY (ıszintén) Dehogy, nagyon kedves volt – merre tart?
VERDOUX Semerre.
LÁNY Szálljon be.
A limuzin belseje.
XXIX
Személyes gondjaim közepette nem volt idım figyelemmel kísérni a United Artists
ügyeit. Ügyvédem jelezte, hogy a társaságnak már egymillió dollár a deficitje. Virágzása
idején negyven- és ötvenmillió dollár között volt az összes bevétel évente, de csak két
esetre emlékszem, hogy osztalékot kaptam volna. Tündöklése csúcsán a United Artists
huszonöt százalékos érdekeltséget szerzett négyszáz angol filmszínházban, és egy vasat
se fizetett érte. Nem is tudom pontosan, hogyan csináltuk ezt. Azt hiszem, azért adták
cserébe az érdekeltséget, hogy szavatoljuk nekik filmjeink vetítési jogát. Ilyen módon
más amerikai filmvállalatok is tekintélyes érdekeltséget szereztek angol
filmszínházakban. Egy idıben tízmillió dollár értékő érdekeltségünk volt a Bank
Organizationban.
De a United Artists részvényesei lassacskán visszavásároltatták részvényeiket a
társasággal, és a részvények megváltására fordított összeg teljesen kimerítette tıkénket,
így történt, hogy egyszerre csak felestárs lettem az egymillió dollár adóssággal terhelt
társaságban; Mary Pickford volt a másik résztulajdonos. Mary aggódva írta, hogy a
bankok nem hajlandók további hitelt folyósítani nekünk. Nem nagyon fájt a fejem emiatt,
mert voltak ugyan régebben is adósságaink, de egy-egy sikeres film mindig kihúzott a
csávából. Éppen elkészültem a Monsieur Verdoux-val – szédületes kasszasikert vártam a
filmtıl. A képviselım, Arthur Kelly legalább tizenkétmillió dolláros összbevételt jósolt.
Ha csakugyan beüt a dolog, a bevételbıl kifizethetjük a társaság adósságát, és tiszta
haszon is marad egymillió.
Zártkörő bemutatót rendeztem barátaimnak Hollywoodban. A film végén Thomas
Mann, Lion Feuchtwanger és a többiek felálltak, és több mint egy percig tapsoltak.
Bizakodó hangulatban indultam útnak New York felé. Megérkezésemkor azonban a
Daily News rögtön megtámadott:
Chaplin útitárs! Rúgjátok ki az idegent az országból! Chaplin túl soká volt fizetıvendég!
Chaplin kommunista szimpatizáns! Küldjétek Chaplint Oroszországba!
XXX
Hajnali ötkor szálltam a Queen Elizabeth fedélzetére; romantikus óra ez, csak persze
nem akkor, ha az ember bírósági kézbesítık elıl bujkál. Az ügyvédem megparancsolta,
hogy lopózzam a fedélzetre, zárkózzam a lakosztályomba, és ne mutatkozzam a
fedélzeten, míg a révkalauz el nem hagyja a hajót. Engedelmeskedtem; az utóbbi tíz év
folyamán kiadós leckét kaptam, hogy a legrosszabbra számítsak.
Pedig örömmel készültem arra, hogy a legfelsı fedélzeten élvezzem azt a szívet
pezsdítı pillanatot, mikor a hajó elválik a parttól, és tovasiklik egy másik életforma felé.
Ehelyett dicstelenül gubbasztottam a kabinomban, és bámultam ki a kis kerek ablakon.
– Én vagyok – mondta Oona, megkocogtatva az ajtót.
Kinyitottam.
– Épp most érkezett Jim Agee, hogy kikísérjen bennünket. Ott áll a rakparton.
Odakiáltottam neki, hogy elbújtál a bírósági kézbesítık elıl, és majd az ablakból
integetsz. Most ért a móló végére – mondta.
Megláttam Jimet: kicsit távolabb állt a tömegtıl, és a vakító napfényben a hajót
fürkészte. Gyorsan fogtam a puhakalapomat, kinyúltam az ablakon, és integettem; Oona a
másik ablakon figyelt.
– Nem, még nem látott meg – mondta.
Nem is sikerült észrevétetnem magam; én is utoljára láttam ıt, amint ott állt
egymagában, mintha elkülönítette volna magát a világtól, és kutató pillantással követte a
hajót. Két évvel késıbb szívroham végzett vele.
Végre nekivágtunk a tengernek. Még vissza se tért a révkalauz a partra, kinyitottam az
ajtót, és szabad emberként sétáltam fel a fedélzetre. Kitárult elıttem New York zárkózott
és fenséges, égre törı házrengetege, távolodva a napfényben, és egyre nıve légies
szépségében... furcsa érzésem támadt, mikor ez az óriás földrész eltőnt a párában.
Kellemesen elernyedtem, bármily izgatottan készültem is arra, hogy családommal
együtt Angliába látogassak. Az Atlanti-óceán hatalmas távlatai megtisztítják az embert.
Más embernek éreztem magam. Nem a filmvilág mitikus alakja voltam, sem a győlölet
céltáblája, hanem egyszerően szabadságra utazó, többgyermekes családapa. A gyerekek
belefeledkeztek a játékba, Oona meg én nyugszékben pihentünk. Akkor éreztem át, mi a
tökéletes boldogság – nagyon hasonlít ez az érzés a szomorúságra.
Szeretettel emlékeztünk meg otthagyott barátainkról. Még a bevándorlási hivatal
szívélyessége is szóba került. Milyen könnyen behódol az ember az aprócska
udvariaskodásnak is – és milyen nehéz ellenséges érzületet hordozni magunkban.
Oonával együtt azt terveztük, hogy hosszú szabadságra megyünk, és nem sajnáljuk
magunktól a szórakozást. A Rivaldafény európai bemutatása célt is adott az utazásnak.
Roppant élvezetes volt a tudat, hogy összekapcsoljuk a kellemest a hasznossal.
Másnap az ebéd nem lehetett volna derősebb. Artúr Rubinsteinék és Adolph Green
voltak a vendégeink. De az asztalnál táviratot kézbesítettek Harry Crockernek. Már éppen
zsebre akarta vágni, mikor a küldönc így szólt:
– Kérem, választ várnak a rádión. – Felhı borította el Harry homlokát, mikor
végigolvasta az üzenetet, majd elnézést kért, és távozott.
Harry valamivel késıbb behívott a kabinjába, és felolvasta a sürgönyt. Közölték
velem, hogy kitiltottak az Egyesült Államokból, meg kell jelennem a bevándorlási
vizsgálóhatóság elıtt, hogy politikai természető és erkölcsi romlottságra vonatkozó vádak
alól tisztázzam magam. A United Press szerette volna tudni, van-e hozzáfőznivalóm
ehhez az intézkedéshez.
Minden idegszálam megfeszült. Kevéssé törıdtem avval, hogy betehetem-e valaha a
lábam abba a szerencsétlen országba. Szerettem volna megmondani, hogy annál jobb,
minél elıbb megszabadulok győlölettel terhes légkörétıl, hogy torkig vagyok Amerika
sértéseivel és erkölcsi képmutatásával, és hogy az egész dolog szörnyen untat. De egész
vagyonom az Egyesült Államokban volt, és rettegtem tıle, hogy módot találnak az
elkobzására. Tehát cikornyás nyilatkozatot tettem közzé, hogy visszatérek, és válaszolok
a vádakra, hogy a visszatérési engedélyem nem “papírcafat", hanem az Egyesült Államok
kormányától teljes jóhiszemőséggel átvett okmány – bla, bla, bla.
Nem volt többé nyugtom a hajón. A világ minden részébıl érkeztek sajtótáviratok, és
mind nyilatkozatot kértek. Cherbourg-ban, Southampton elıtti elsı kikötıhelyünkön
száznál is több európai sajtótudósító jött a fedélzetre; nekik is nyilatkozat kellett.
Megbeszéltük, hogy ebéd után egy óráig rendelkezésükre állok a büfében.
Rokonszenvesen viselkedtek, de tikkasztó és kimerítı megpróbáltatás volt.
XXXI
A párizsi és római bemutatók után visszatértünk Londonba, és több hétig maradtunk
ott. Otthont kellett találnom családomnak. Természetesen szerettem volna Londonban
letelepedni, de kétségesnek látszott, jó lesz-e a klíma a gyerekeknek; az angliai kötött
devizagazdálkodás is aggasztott akkoriban.
Némi melankóliával a szívünkben összepakoltuk a cókmókunkat, és a négy gyerekkel
átköltöztünk Svájcba. Ideiglenesen Lausanne-ban, a tóra nézı Beau Rivage szállóban
rendezkedtünk be. Meglehetısen bánatos ıszi idı járta, de a hegyek gyönyörőek voltak.
Négy hónapig kutattunk, míg megfelelı házat találtunk. Oona az ötödik gyermekét
várta, és lelkemre kötötte, hogy a kórház után ne szállodába vigyem haza. Ez megadta a
kellı lökést, és komolyan körülnéztem; végül valamivel Vevey fölött, a Corsier
falucskában levı Manoir de Ban mellett döntöttem. Ámulva fedeztük fel, hogy a ház
körül harminchét hektáros telek terül el; a gyümölcsöskertben óriás fekete cseresznye,
finom zöld szilva, alma és körte terem; a konyhakert epret, csodálatos spárgát és
csemegekukoricát ad. Amikor ez beérik, mindig hazalátogatunk, bárhol legyünk is. A
terasszal szemben pompás, öthektáros pázsit terül el; a gyep szélén hatalmas fák
keretezik a hegyek és a tó látképét.
Kiváló segítıtársakra tettem szert: Miss Rachel Ford rendezte be a háztartásunkat,
majd átvette üzleti ügyeim irányítását, Mme Burnier, svájci-angol titkárnım pedig
számtalanszor gépelte újra ezt a könyvet.
Kicsit megriadtunk a hely igényességétıl, és nem voltunk biztosak benne, hogy futja-e
rá a jövedelmünkbıl, de mikor a tulajdonos közölte, mennyibe kerül a fenntartása,
megállapítottuk, hogy belefér a családi költségvetésbe, így lettünk az 1350 lelket
számláló Corsier falucska lakosai.
Legalább egy évig tartott, míg beleszoktunk az új életrendbe. A gyerekek egy darabig
a corsier-i falusi iskolába jártak. Nagy gondot okozott nekik, hogy egyszeriben francia
nyelven kezdték oktatni ıket; nekünk is támadtak skrupulusaink, nem lesz-e káros ez a
nyelvcsere. De rövid idın belül folyékonyán beszéltek franciául, és megható volt látni,
milyen jól alkalmazkodnak a svájci életformához. Még Kay Kay és Pinnie, a nörszök is
törni kezdték a franciát.
Kezdtük felszámolni kapcsolatainkat az Egyesült Államokkal. Ez is tetemes idıt vett
igénybe. Felkerestem az amerikai konzult, és átnyújtottam neki visszatérési
engedélyemet; közöltem vele, hogy felszámoltam a lakásomat az Egyesült Államokban.
– Hát nem tér vissza, Charlie?
– Nem – mondtam szinte bocsánatkérıen. – Kicsit öreg vagyok én már ahhoz, hogy
még több sületlenséget elviseljek.
A konzul nem főzött ehhez megjegyzést, csak annyit mondott:
– Nos, rendes vízum alapján is visszatérhet, ha úgy határozna. Mosolyogtam, és
megráztam a fejemet:
– Döntöttem: Svájcban telepszem le.
Oona is úgy határozott, hogy lemond amerikai állampolgárságáról. Londoni
látogatásunk alkalmával értesítette az amerikai nagykövetséget elhatározásáról. Ám a
követség közölte, hogy az ezzel kapcsolatos formaságok legalább háromnegyed órát
vesznek igénybe.
– Képtelenség! – mondtam Oonának. – Nevetséges, hogy ilyen sokáig tartson. Veled
megyek.
Alig léptem be a nagykövetség kapuján, máris pattanni készülı léggömbként feszült
bennem minden régi sértés és rágalom. Hangos szóval követeltem, vezessenek a
bevándorlási osztályra. Oona zavarba jött. Az egyik hivatalos helyiség ajtaja kinyílt, egy
férfi lépett ki rajta, és így szólt:
– Halló, Charlie, nem jönne be a szobámba a feleségével együtt? Olvashatott a
lelkemben, mert mindjárt így szólt:
– Az állampolgárságáról lemondó amerikainak tudnia kell, hogy mit tesz; birtokában
kell lennie szellemi képességeinek. Ezért teszünk fel kérdéseket: mindez az állampolgár
védelmét szolgálja. Így már beláttam persze, hogy van értelme a dolognak. A hivatalnok
jóval túl volt már az ötvenen.
– Láttam önt Denverben, ezerkilencszáztizenegyben a régi Empress színházban –
mondta, és szemrehányó tekintettel nézett rám.
Persze azonnal felolvadt ridegségem, és elbeszélgettünk a régi szép idıkrıl.
Mikor vége volt a hivatalos tortúrának, az utolsó papirost is aláírtuk, és szívélyesen
búcsút vettünk, kissé elszomorodtam, hogy mennyire nem érint már az egész dolog.
Röviddel Svájcba való visszatérésem után levelet kaptam Nehrutól, Lady Mountbatten
ajánló soraival. Lady Mountbatten bizonyos volt benne, hogy Nehruban és bennem sok a
közös vonás. Nehru átutazóban volt Corsier közelében, és így felmerült egy találkozás
lehetısége.
Nehru a szokásos évi konferenciáját tartotta Luzernben a nagyköveteivel, és azt írta,
nagyon örülne, ha átrándulnék, és éjszakára is ott maradnék; másnap majd visszahoz
Manoir de Bánba. Átmentem tehát Luzernbe.
Meglepıdtem, milyen apró termető ember, akárcsak én. Lánya, Mrs. Gandhi szintén
jelen volt: elbővölı, nyugodt hölgy. Nehru impozáns egyéniség, hangulatok embere, éles
esző, rendkívül gyors és hajszálfinomságokat érzékelı agya volt. Meglehetısen
tartózkodóan viselkedett, amíg együtt el nem hajtottunk Luzernbıl Manoir de Ban
irányában, mert meghívtam ebédre. A lánya Genfbe igyekezett, és egy másik kocsiban
követett bennünket. Útközben érdekes beszélgetés alakult ki közöttünk. Kitőnı
véleménye volt Lord Mountbattenrıl, aki India alkirályaként kiváló munkát végzett
Anglia ottani érdekeltségeinek felszámolásában.
Megkérdeztem tıle, hogy India milyen szellemi irányba tart. Így felelt:
– Akármilyen irányba, de az indiai nép helyzetének javulása felé – majd hozzáfőzte,
hogy már hozzáláttak ötéves tervük megvalósításához. Élénken beszélt az egész úton, de
a sofırje óránként legalább hetven mérföldes sebességgel száguldott a meredek, keskeny
utakon; még az éles kanyarokat is így vette. Nehru belemélyedt India politikájának
fejtegetésébe, meg kell azonban vallanom, felét se hallottam annak, amit mondott,
annyira lekötötte figyelmemet a nyaktörı rohanás. Csikorgón a fék, elırelendültünk a
kocsiban, de Nehru zavartalanul folytatta elıadását. Hála az égnek, lélegzethez jutottam,
mikor a kocsi valamivel késıbb kis idıre megállt egy útkeresztezıdésnél, hogy a lánya
elbúcsúzzék Nehrutól. Nehru ekkor szeretı és féltı apa lett, lányát átölelve gyengéden
így szólt hozzá: – Vigyázz magadra! – holott helyénvalóbb lett volna, ha a lány inti erre
az apját.
A koreai válság idején, mikor a világ visszafojtott lélegzettel állt a szakadék szélén, a
kínai nagykövetség telefonon azt kérdezte tılem: megengedném-e, hogy levetítsék
Genfben Csou En-lajnak, a Nagyvárosi fények címő filmemet. A konferencián ı
képviselte azt a középsı pillért, amely körül a béke vagy a háború sorsa eldılt.
Másnap Csou En-laj miniszterelnök meghívott, hogy vacsorázzunk vele Genfben.
Mielıtt útnak indultunk volna, a titkára telefonált, hogy vendéglátásomat a konferencián
felmerült fontos dolgok (szerény fogalmazás) késleltethetik, ne várjunk rá, majd késıbb
csatlakozik hozzánk.
Meglepetésünkre már szállodája lépcsıjén fogadott bennünket. Mint mindenki más,
én is tudni szerettem volna, hogy mi történt a konferencián; megkockáztattam a kérdést.
Bizalmasan a vállamra veregetett:
– Barátságos módon elrendeztük – mondta –, öt perccel ezelıtt. Sok érdekes történetet
hallottam arról, hogy a harmincas években a kommunistákat visszaszorították Kína
belsejébe, és a maroknyi csoport Mao Ce-tung vezetésével újjászervezve indult vissza
Peking alá. Menetelés közben egyre nıtt katonai erejük. Ez a menetelés szerezte meg
nekik hatszázmillió kínai támogatását.
Csou En-laj elmesélte nekünk Mao Ce-tung pekingi bevonulásának történetét. Öt
méter magas tekintélyes emelvényt építettek egy óriási tér végében, s amikor a vezér a
túloldali lépcsın felment, és még csak a feje volt látható, millió torokból tört ki a viharos
éljenzés. Mao Ce-tung elfoglalta helyét, s amikor meglátta az örvendezı sokaságot,
eltakarta arcát, és sírt.
Említettem, hogy magam is jártam Sanghajban 1936 táján.
– Még a menetelésünk elıtt – mondta ı.
– Azóta elég messzire jutottak – feleltem tréfálkozva.
A vacsorához kínai pezsgıt fogyasztottunk (igazán nem rossz), és bár nem vagyok
kommunista, szívbıl kívántam, hogy jobb jövı virradjon a kínai népre, ahogy minden
népnek ezt kívánom. Erre ürítettük poharunkat.
Kedves Charlie,
Elıször köszönhetem meg írásban sok esztendıs barátságodat és mindazt a jót, amit
velem tettél. Fiatal korunkban nem hittük, hogy ennyi gond ér majd; tudom, neked is
kijutott. Bízom benne, hogy most csordultig telt a boldogságod pohara, hiszen bájos
feleséged és gyermekeid vannak körülötted...
(Itt Edna beszámol a betegségérıl és az orvosokra meg ápolónıkre költött ijesztı
összegekrıl, de mint mindig, tréfával fejezi be levelét.)
Nemrégen hallottam egy viccet. Egy pofát beültetnek egy őrhajóba, és kilövik, hogy
kitapasztalják, milyen magasra jut. Megmondják neki, ellenırizze a magasságot. Ezért a
pofa számol magában: 25 000 – 30 000 – 100 000 – 500 000... Mikor idáig ér, ijedten
kiált fel: Jézus Krisztus! – Mire egy csendes, nyugodt hang megszólal mellette: –
Tesséék?
Kérlek szépen, Charlie, adj hírt magadról minél elıbb. És kérlek, gyere vissza, itt a te
helyed.
Legigazibb és leghőbb csodálod,
szeretettel Edna
Az évek során sohasem írtam Ednának; mindig a mőterem hozott össze bennünket.
Utolsó levelében azt köszönte meg, hogy változatlanul kapja a fizetését:
1956. november 13.
Kedves Charlie,
Megint hálatelt szívvel jelentkezem, ismét a kórházból (Libanon Cédrusai), ahol
kobalt-besugárzásokat kapok a nyakamra. Ezután már nem létezhet másik pokol! Az
ember a kisujját se mozdíthatja. Mégis, ennél jobb kezelés nincs a bántalmaimra.
Remélem, hazamehetek a hét végén, és akkor járóbeteg leszek (milyen nagyszerő!).
Szerencsére a belsı szerveimmel semmi baj, ez a dolog teljesen helyi, legalábbis azt
mondják. – Errıl jut eszembe, hogy egy pasas álldogál a Broadway és a Seventh sarkán.
Egy papírlapot tépeget, és a fecniket szanaszét szórja. Odamegy hozzá a rendır, és
megkérdi, mi a fenét csinál. – Csak az elefántokat akarom ezzel távol tartani – feleli a
pasas. Mire a rendır: – Az egész kerületben nincs semmiféle elefánt. – Mire a pasas: –
Na ugye, látja, hogy használ? – Ez lenne a bolondságom a mai napra, hát bocsáss meg.
Remélem, családoddal együtt jól vagytok, és élvezitek mindazt, amiért annyira
dolgoztál.
Örök szeretettel: Edna
Alig kaptam kézhez ezt a levelet, Edna meghalt, így lesz fiatalabb a világ. Helyünkre
lép az ifjúság. És mi, akik egy kicsit tovább élünk, egyre idegenebbnek érezzük
magunkat, ahogy tovább rójuk az utunkat.
Befejezem Odüsszeiámat. Tudom, – hogy a kor is, a körülmények is kedveztek
nekem. Elkényeztetett a világ ragaszkodása; a világ szeretett is, győlölt is. Igen, a világ
részesített a legjobbakban és egy kicsit a legrosszabban. Bármennyire sújtott a balsors,
mindig azt tartottam, a jó- és a balszerencse olyan véletlenül éri az embert, mint ahogy a
felhık vonulnak az égen. Mivel tudom ezt, nem döbbent meg túlságosan a rossz, de a jó
kellemes meglepetést okoz. Nincs élettervem, életfilozófiám – akár bölcsek vagyunk,
akár bolondok, meg kell birkóznunk az élettel. Következetlenségem hullámain
hányódom: néha apró dolgok bosszantanak, máskor a katasztrófával szemben is közönyös
maradok.
Az életem izgalmasabb ma, mint valaha. Jó egészségben vagyok, alkotóerım a régi.
Újabb filmeket tervezek. Én talán nem játszom már bennük, csak írom és rendezem ıket
a családom tagjai részére, mert némelyikükben színészi tehetség bujkál. Még mindig
nagyon ambiciózus vagyok; sohasem tudnék visszavonulni. Még sok dolgot szeretnék
megvalósítani; van néhány befejezetlen forgatókönyvem, de darabot is szeretnék írni, és
operát szerezni – ha lesz rá idım.
Schopenhauer azt mondta, a boldogság negatív állapot; ezzel nem értek egyet. Az
utóbbi húsz év alatt megtanultam, mi a boldogság. Az a szerencse ért, hogy csodálatos
asszony a feleségem. Szeretném, ha többet tudnék írni errıl, de akkor a szerelemrıl
kellene szólnom, és a tökéletes szerelem a leggyönyörőbb kielégítetlenség, mert több,
mint amennyit az ember kifejezni képes. Oona mellett mindig megújuló örömmel
fedeztem fel jellemének mélységét és szépségét. Mikor egyenes tartású csinos alakja
egyszerő méltósággal elıttem halad Vevey keskeny járdáin, és simán hátrafésült fekete
hajában megcsillannak az ısz szálak, hirtelen elborít a szerelem és csodálat hulláma,
azért, mert olyan, amilyen – és elszorul a torkom.
Ebben a boldogságban néha kiülök a teraszra naplementekor, a messze elnyúló zöld
gyep fölött kitekintek a távoli tóra és mögötte a bátorságot adó hegyekre. Semmire se
gondolok ilyenkor, éppen csak élvezem a derősen fenséges látványt.