KLEOPÁTRA

LÁNYA
Michelle Moran
A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
Michelle Moran: Cleopatra’s Daughter
Copyright © 2009 by Michelle Moran
All rights reserved.

Fordította: Sinka Erika

Borítóterv: Popovics Ferenc

Hungarian edition
© by I.P.C. Könyvek Kft., 2012
Hungarian translation
© by Sinka Erika, 2012
 Matthew-nak,
amor meus, amicus meus.
 IDŐREND

I. e. 323.
Miután Nagy Sándor elhunyt Babilonban, a birodalom, amelyet olyan sietve
épített fel, hanyatlásnak indult. Ptolemaiosz, Nagy Sándor makedón
tábornoka szerzi meg a trónt. Ezzel kezdetét veszi a Ptolemaiosz-dinasztia
uralma, amely Kleopátra Szeléné uralkodásával ér véget.

I. e. 47.
Julius Caesar csapatai a nílusi csatában legyőzik Ptolemaioszt, és VII.
Kleopátrát ültetik Egyiptom trónjára. Kleopátra még abban az évben
bejelenti, hogy fiút szült a cézárnak. A Caesarion („kis Caesar”) nevet kapta.
Julius Caesar és Kleopátra viszonya Caesar haláláig tart.

I. e. 46.
Numídia királya, I. Juba a vesztes köztársaságpártiak mellett harcol a Caesar
elleni polgárháborúban. A szerencsétlen kimenetelű thapszuszi csatát
követően a numídiai királyság Róma egy tartománya lesz, s Jubának nem
sokkal utána fejét veszik. Csecsemő fiát, II. Jubát Rómába viszik, s Caesar
diadalmenetében mutogatják az utcai bámészkodóknak. II. Jubát Caesar és a
nővére nevelik fel. A fiú erősen kötődik Caesar későbbi örököséhez,
Octavianushoz, akit Julius Caesar örökbe fogadott.

I. e. 44.
Julius Caesar meggyilkolását követően instabil szövetség jön létre: a
második triumvirátus, Caesar követői, Octavianus, Marcus Antonius és
Lepidus arra szövetkeznek, hogy legyőzzék Caesar gyilkosainak, Brutusnak
és Cassiusnak a Görögországban szerveződő seregeit.

I. e. 42.
A második triumvirátus tagjai azután, hogy megsemmisítő vereséget mérnek
Philippinél Brutus és Cassius seregeire, külön utakra térnek. Marcus
Antonius a keleti tartományok felé veszi az irányt, s színe elé kéreti
Egyiptom királynőjét.

I. e. 41.
Marcus Antoniust elbűvöli Kleopátra: télre visszatér hozzá Alexandriába, s
ikreik fogannak.

I. e. 40.
Megszületik Kleopátra Szeléné és Alexander Héliosz. Az elkövetkező nyolc
év során Octavianus és Marcus Antonius között egyre fokozódik a
bizalmatlanság és az ellenségeskedés.

I. e. 36.
Amikor Octavianus Lepidust megfosztja hatalmától, a triumvirátus szétesik.
Rómát Octavianus és Marcus Antonius kormányozzák.
Megszületik Kleopátra királynő és Marcus Antonius harmadik s egyben
utolsó gyermeke, Ptolemaiosz.

I. e. 31.
A fiatal Octavianus és hűséges katonai szövetségese, Marcus Agrippa
megsemmisítik Marcus Antonius és Kleopátra seregeit az actiumi csatában.
 SZEREPLŐK

Agrippa – Octavianus bizalmasa és hadvezére, Vipsania apja.

Alexander – Kleopátra királynő és Marcus Antonius fia, Szeléné
ikertestvére.
Antonia – Octavia és második férje, Marcus Antonius lánya.
Antyllus – Marcus Antonius és harmadik felesége, Fulvia lánya.
Claudia – Octavia és első férje, Gaius Claudius Marcellus lánya.
Drusus – Livia és első férje, Tiberius Claudius Nero másodszülött fia.
Gallia – a legyőzött Gallia királyának, Vercingetorixnak a lánya.
II. Juba – Numídia hercege, a legyőzött I. Juba, Numídia királyának a fia.
Julia – Octavianus és első felesége, Scribonia lánya.
VII. Kleopátra – Egyiptom királynője, Julius Caesar fiának, Cesarionnak,
valamint Marcus Antonius gyerekeinek, Alexandernek, Szelénének és
Ptolemaiosznak az anyja.
Livia – Octavianus felesége, Róma császárnője.
Marcella – Octavia és első férje, Gaius Claudius Marcellus másodszülött
lánya.
Marcellus – Octavia és első férje, Gaius Claudius Marcellus fia.
Marcus Antonius – római consul és tábornok.
Octavianus – Augustus néven Róma császára.
Octavia – Octavianus nővére, Marcus Antonius korábbi felesége.
Ovidius – költő
Ptolemaiosz – Kleopátra királynő és Marcus Antonius kisebbik fia.
Scribonia – Octavianus első felesége, Julia anyja.
Seneca, az idősebb – szónok és író
Szeléné – Kleopátra királynő és Marcus Antonius lánya.
Tiberius – Livia és első férje, Tiberius Claudius Nero fia.
Tonia – Octavia és Marcus Antonius másodszülött lánya.
Verrius – felszabadított rabszolga, neves tanító.
Vipsania – Agrippa és első felesége, Caecilia Attica lánya.
Vitruvius – építő- és tervezőmester, a De architectura szerzője.
KLEOPÁTRA
LÁNYA
 ELSŐ FEJEZET

ALEXANDRIA
I. e. 30. augusztus 12.

Kockázással ütöttük el az időt, míg arra vártunk, hogy hírt kapjunk. A

parányi elefántcsont dobókockák ragacsosan tapadtak a tenyerembe, mielőtt
elgurítottam volna őket.
– Kígyószem – mondtam, s közben az arcomat legyezgettem a kezemmel.
Hiába lengedezett a palota márványfalai közt enyhe tengeri fuvallat, a
várost fojtogató, perzselő hőséget nem tudta enyhíteni.
– Te jössz – mondta Alexander. Anyánk meg sem hallotta, ezért
Alexander megismételte.
– Mama, te jössz!
Anyánk távol járt gondolatban. Tekintetével a tengert fürkészte, a
világítótornyot, amelyet őseink építettek Fárosz északi oldalán. A világ
legnépesebb családja voltunk, a családfánkat egészen Nagy Sándorig vissza
tudtuk vezetni. Ha apánk csatát nyer Octavianusszal szemben, a
Ptolemaioszok még vagy további háromszáz évig uralkodhatnak. Ám ha
továbbra is leáldozóban marad a szerencsecsillaga…
– Szeléné – az öcsém segélykérően fordult felém, mintha bizony nekem
sikerülhetne magunkra vonni anyánk elkalandozó figyelmét.
– Ptolemaiosz, dobjál már! – sürgettem.
A még csak hatéves Ptolemaiosz arca felderült.
– Én jövök?
– Igen – füllentettem, mire Ptolemaiosz felkacagott. Alexanderre
pillantottam. Ikrek voltunk, pontosan tudtam, mire gondol.
– Biztos, hogy nem hagytak magunkra bennünket – súgtam oda neki.
– Ha szolga lennél, és tudnád, hogy közelednek Octavianus seregei, te mit
tennél?
 – Egyáltalán nem biztos, hogy közelednek. Mi sem tudjuk – sziszegtem,
ám anyánk ebben a pillanatban saruk surranására neszelve, végre felénk
fordult.
– Szeléné, Alexander, Ptolemaiosz, hagyjátok abba.
Ott hagytuk a játékasztalt, s összekuporodtunk az ágyon. De csak a két
szolgáló, Iras és Charmion érkeztek.
– Mi…? Mi történik? – kérdezte anyám izgatottan.
– Katonák közelednek.
– Kinek a katonái?
– A férje katonái – felelte Charmion. Már húsz éve szolgált nálunk, de
eddig még sohasem láttam sírni. De amikor becsukta az ajtót, láttam, hogy
könnyektől fényes az arca. – Azzal a szomorú hírrel, királynőm…
– Csitt.
Anyám lehunyta a szemét.
– Csak annyit mondj, készen áll a mauzóleum?
Iras a könnyeit nyelve felelt.
– Épp most viszik át oda a palota maradék kincseit. És… áll a máglya,
ahogy királynőm parancsolta.
Megfogtam Alexander kezét.
– Nem tudom, apánk miért ne verhetné vissza őket. Jó oka van a harcra és
a győzelemre.
Alexander a kockákat nyomorgatta a kezében.
– Octavianusnak is.
Mindketten anyánkra, VII. Kleopátrára, Egyiptom királynőjére néztünk.
Mint egykor Íziszt, istennőként imádták egész uralkodása alatt, s olykor, ha
kedve úgy hozta, Aphroditének öltözött. Ám anyánk mégiscsak földi
halandó volt, s az arcizmai rándulásából tudtam, hogy fél. A kopogtatás
hangjára megfeszült a teste. S noha valamennyien erre a pillanatra vártunk,
anyánk tétován egyik gyerekéről a másikra pillantott. Valamennyien Marcus
Antonius gyermekei voltunk, de egyedül csak Ptolemaiosz örökölte apánk
aranyszőke haját. Alexandernek és nekem, mint anyánknak, göndör,
sötétbarna hajunk volt, a szemünk meg borostyánzöld.
– Bármi legyen is a hír, egy szót se szóljatok – intett bennünket, majd
mikor határozottan azt mondta – Lépj be! – visszafojtottam a lélegzetem.
Apám egyik katonája jelent meg az ajtóban. Kerülte anyám tekintetét.
– Ki vele – sürgette anyám. – Hol van Antonius? Mondd, hogy nem esett
baja.
 – Nem, királynőm, nem esett baja.
Anyám megkönnyebbülten kapott a gyöngysorához.
– De királynőm flottája megfutamodott, s Octavianus seregei estére
ideérnek.
Alexander mélyet sóhajtott, én meg a szám elé kaptam a kezem.
– A teljes flotta menekülőre fogta? – kiabálta anyám. – Az embereim nem
vállalták a harcot a királynőjükért?
A fiatal katona egyik lábáról a másikra ereszkedett.
– Négy gyalogsági légió…
– És négy gyalogsági légió elég, hogy feltartóztassa Octavianus egész
hadseregét? – kérdezte anyám.
– Nem, királynőm, nem elég. Menekülni…
– És hová mehetnénk? – kérdezte anyám. – Indiába? Kínába?
A katona szemei elkerekedtek, Ptolemaiosz pedig nyöszörögni kezdett
mellettem.
– Parancsolja meg a maradék katonáinak, hogy a palota minden értékét
hordják át a mauzóleumba – rendelkezett anyám.
– És a hadvezér, királynőm? Vele mi legyen?
Alexander és én anyánkra pillantottunk. Visszarendeli apánkat? Együtt
szállunk szembe Octavianus seregeivel? Anyánk ajka megremegett.
– Üzenje meg Antoniusnak, hogy meghaltunk.
Elakadt a lélegzetem, Alexander kétségbeesetten feljajdult:
– Mama, ne!
Anyánk megsemmisítő pillantást küldött felénk.
– Mit fog gondolni apa? – sírta Alexander.
– Azt fogja gondolni, hogy nincs miért visszatérjen – mondta anyánk
határozottan. – És elmenekül Egyiptomból. Életben marad.
A katona habozott.
– És királynőm mit fog tenni?
Könnyek égették a szememet, de a büszkeségem nem engedte, hogy sírva
fakadjak. Csak a gyerekek pityeregnek. Én már tízéves voltam.
– A mauzóleumba megyünk. Octavianus azt képzeli, csak úgy besétál
Egyiptomba, és mint holmi gyümölcsöket, learathatja a palota kincseit. De
én inkább porig égetek mindent, semhogy hagyjam, hogy bármire is rátegye
a kezét. Álljon elő két szekér.
A katona elsietett a dolgára, a szolgák pedig odakint menekülőre fogták.
Alexander az ajtó nyílásán keresztül utánuk kiáltott:
 – Gyávák! Gyávák! – de azok mit sem törődtek vele.
A nők egy szál ruhában menekültek, hisz tudták, ha Octavianus seregei
megérkeznek, számukra nincs kegyelem. A katonák szorgalmasan
szedegették össze mindenhonnan az értékes darabokat, ám én egyáltalán
nem voltam biztos abban, hogy azok hiánytalanul eljutnak a mauzóleumba.
Anyám Charmionhoz fordult:
– Nem kell maradnod. Egyikünk sem tudja, mit hoz az este számunkra.
Charmion azonban határozottan megrázta a fejét:
– Akkor hát nézzünk szembe együtt az ismeretlennel!
Anyám most Iras felé fordult. A lány még csak tizenhárom éves volt, de
elszántan állta anyám tekintetét.
– Én is maradok – súgta.
– Akkor hát csomagoljunk. Alexander, Szeléné, csak egy csomagotok
lehet!
Szaladtunk végig a termeken, de a szobámhoz érve Alexander megállított.
– Félsz?
Rémülten bólintottam.
– És te?
– Nem hiszem, hogy Octavianus bárkit is életben hagyna. Már egy éve
dacolunk vele, s tudod jól, mi történt Metulus városában.
– Mindent porig égettek. Még a teheneket és a gabonamezőket is
felperzselték. De Segesticát nem lobbantották lángra. Miután bevonult,
Octavianus megkegyelmezett az ott élőknek.
– De az elöljáróiknak nem kegyelmezett – vetette ellen Alexander. –
Valamennyiüket kivégeztette.
– De miért akarna a Római Birodalom gyerekeket ölni?
– Azért, mert Marcus Antonius az apánk.
Pánik tört rám.
– Na és Caesarion?
– Ő Julius Caesar fia. Ő van a legnagyobb veszélyben. Szerinted anyánk
miért vitette el messzire?
Képzeletemben megjelent a bátyám, útban India felé. Hogyan fog valaha
is ránk találni?
– És Antyllus? – kérdeztem csöndesen. Ugyan apánknak az előző négy
feleségétől és számtalan szeretőjétől is születtek gyerekei, mégis Antyllus
volt az egyetlen olyan mostohatestvérünk, akit ismertünk.
 – Ha Octavianus valóban olyan kegyetlen, mint amilyennek lefestik,
akkor őt is meg fogja öletni. De neked talán megkegyelmez. Te lány vagy.
És talán ha felfedezi, hogy mennyire okos vagy…
– De mit ér az okosságom, ha nem tudom távol tartani őket? – Eleredtek a
könnyeim, s már az sem érdekelt, hogy sírni gyerekes dolog.
Alexander magához ölelt, de Iras meglátta, s ránk kiáltott.
– Erre most nincs idő! Csomagoljanak. Gyorsan!
Bementem a szobámba, és a feljegyzéseimet kerestem. Elcsomagoltam
egy üveg tintát és papírtekercseket. Amikor felnéztem, Alexander és anyám
ott álltak az ajtóban. Anyám görög tógáját hagyományos egyiptomi királynői
viseletre cserélte. Az áttetsző, kék selyem a földig ért, a nyakában rózsaszín
gyöngyök csillogtak. A homlokát Ízisz keselyűs aranykoronája ékesítette. A
hullámzó kék-arany tüneményt királynői fennköltsége most mégis elhagyta,
a tekintete nyugtalanul cikázott egyik elsiető szolgálóról a másikra.
– Indulnunk kell – mondta csöndesen.
Egy tucatnyi katona kísért bennünket, s nekem az jutott eszembe, mi lesz
velük, ha mi már elmentünk. Az lenne a legokosabb, ha megadnák magukat,
ám még így sem biztos, hogy ezzel megmenthetik az életüket. Apánk azt
mondta, Octavianus mindenkit legyilkoltat, aki ellene szegült, s hogy még a
saját édesanyját is képes volna megöletni, ha bemocskolná a nevét.
Az udvaron ott állt a két fogat.
– Gyere velem – mondta Alexander.
Iras szállt még be hozzánk, s amikor a lovak megindultak, Alexander
megfogta a kezemet. Kirobogtunk a kapun. A királyi kikötőből idehallatszott
a sirályok vijjogása. Ott köröztek, csapkodtak a szárnyaikkal a hullámtörők
felett. Mélyen beszívtam a sós levegőt, s tekintetem a fénylő napra emelve,
gyorsan kifújtam. Alexandriaiak ezrei tódultak ki az utcákra. Alexander
megszorította a kezemet. Nem lehetett tudni, mire számíthatunk. De az
emberei csak álltak némán és rezzenetlenül, mint a nád az út két szélén a
palotától a mauzóleumig vezető úton. Ránk emelték a tekintetüket, s ahogy a
hintó elhaladt, sorban egymás után valamennyien szótlanul térdre
ereszkedtek. Irasból feltört a zokogás.
Alexander felém fordult.
– Menekülniük kellene. Futniuk, amilyen messzire csak bírnak.
– Talán képtelenek elhinni, hogy Octavianus hadai ide tartanak.
– Tudniuk kell! A palotában mindenki tudja.
 – Akkor meg miattunk állnak itt. Azt remélik, hogy az istenek
meghallgatják az imáinkat.
A bátyám megrázta a fejét.
– Akkor mind ostobák – mondta keserűen.
A családi mauzóleum kupolája messze a horizont, a tenger pereme fölé
emelkedett a királyi negyedben. Boldogabb időkben sokat időztünk itt,
figyeltük az építkezést, s most próbáltam elképzelni, milyen is lesz a
kalapácsok pengése és az emberi zsivaj nélkül. Magányos, gondoltam, és
ijesztő. Az oszlopos teremből a sírkamrába vezetett az út, ahol ásítva állt
anyánk és apánk szarkofágja. Innen lépcsők vezettek fel a felső terembe,
ahová egy nyitott ablakon át beáradt a fény, de az alsó részen az örök
sötétség uralkodott, s a gondolattól, hogy nemsokára belépünk oda, a hideg
futkározott a hátamon. A lovak hirtelen megtorpantak a faajtók előtt, a
katonák oldalra léptek, hogy utat engedjenek nekünk.
– Úrnőnk – mondták, és sorra letérdeltek a királynőjük előtt. – Mi legyen?
Anyám a legidősebb férfi szemébe nézve azt kérdezte kétségbeesetten:
– Van esélyünk a győzelemre?
A katona a földet nézte.
– Sajnos nincs, királynőm.
– Akkor menjenek.
A férfi megdöbbent.
– És… és a háború?
– Miféle háború? – kérdezte anyám keserűen. – Octavianus győzött, s míg
az én embereim a lábaik előtt hajbókolnak, én itt várok, hogy tárgyaljunk a
megadásom feltételeiről. – Közben a papnők a téren azt kiáltozták, hogy
közelednek Octavianus katonái, mire anyám felénk fordult, és azt mondta: –
Befelé, mindenki!
Visszanéztem katonáink rémült arcára. A nyár tüze a mauzóleum falain
kívül rekedt, s a szemem lassanként hozzászokott a sötétséghez. Az ajtón
beáradó fény megcsillant a palotából idehordatott kincseken. Arany- és
ezüstérmék elefántcsont szekrénykékben, különleges gyöngysorok
szétszórva a hatalmas, cédrusfa ágyon, amelyet most a két szarkofág között
helyeztek el. Iras minden ízében reszketett hosszú vászonköpenyében, s míg
Charmion a terem falánál körbehalmozott farakásokat tanulmányozta,
könnyek szöktek a szemébe.
– Gyorsan, az ajtót! – parancsolta anyám. – Zárjátok be olyan gyorsan,
ahogyan csak tudjátok.
 – Mi van Antyllusszal? – tudakolta Alexander. – Harcolt…
– Apáddal együtt biztos elszöktek.
Miután hatalmas csattanással bezáródtak az ajtók, Iras a helyére tolta a
fémzárat. Hirtelen csönd lett. Csak a fáklyák ropogtak. Ptolemaiosz sírva
fakadt.
– Maradj csöndben – szólt rá anyánk.
Odaléptem az ágyhoz, és magamhoz öleltem Ptolemaioszt.
– Nincs mitől félni – vigasztaltam. – Nézd, mind itt vagyunk veled –
tettem még hozzá.
– Apa hol van? – kérdezte ő.
Megsimogattam a karját.
– Itt lesz nemsokára.
De az öcsém tudta, hogy hazudok, a hangja elcsuklott, hisztérikus, magas
fejhangon azt sikoltozta:
– Apa! Apa!
Anyám odament az ágyhoz és arcul ütötte. Öcsém a meglepetéstől
elhallgatott. Anyánk ujjainak nyoma ott éktelenkedett Ptolemaiosz finom
bőrén, s most megrándultak az ajkai. Ám mielőtt újra sírni kezdett volna,
Charmion kivette a karjaimból.
– Sajnálom – mondtam gyorsan –, csak meg akartam nyugtatni.
Anyánk felment a márványlépcsőn, én pedig odamentem Alexanderhez,
aki a lépcső alsó fokán üldögélt. Megrázta a fejét, és azt mondta:
– A gyöngédséggel semmire sem mész, látod? Egy pofonnal többre
jutottál volna.
– De hisz gyerek még.
– Anyánk a koronájáért harcol éppen. Szerinted mit érezhet, hogy az
öcsénk közben az apja után sír?
Átkaroltam a térdeimet, s a fahasábokat nézegettem. – Nem fogja
felgyújtatni a mauzóleumot. Csak rá akar ijeszteni Octavianusra. Úgy hírlik,
hogy már egy éve nem fizetett a zsoldosainak. Szüksége van anyánkra.
Szüksége van az itteni kincsekre.
A bátyám hallgatott. A markában tartott kockákat rázogatta.
– Hagyd abba! – szóltam rá mérgesen.
– Utána kellene menned.
Felnéztem. Anyánk egy faragott fapamlagon ült. Ruhája selyme meg-
meglebbent a fuvallattól. A tengert nézte.
– Haragudni fog.
 – Rád sohasem haragszik. Te vagy a holdacskája.
Alexander második neve a nap, Héliosz volt, az enyém pedig a hold. S
valóban, anyánk mindig azt mondogatta, hogy az ő holdacskája képtelen a
rosszaságra, most mégis elbizonytalanodtam.
– Nem hagyhatod most magára, Szeléné. Fél.
Felmentem, anyám meg se rezzent. Gyöngyök csillogtak a hajfonataiban,
s koronáján a keselyű csőre a tenger felé mutatott, vágyódva, mint aki maga
is szökni szeretne. Odaléptem a pamlaghoz, s már én is láttam azt, amit
anyánk. A végtelen kékséget hófehér vitorlák százai pöttyözték. Valamennyi
orral a Boldog Visszatérés Kikötője felé fordult. Nem volt harc. Se
ellenállás. Egy évvel ezelőtt a hajóhadaink súlyos vereséget szenvedtek el
Actiumnál, de most megadták magukat.
– Még csak egy gyerek – mondta anyám anélkül, hogy felém fordult
volna. – S ha azt hiszi, hogy az övé lehet Róma másik fele, ami most
Antoniusé, akkor bolond. Julius Caesarnál nem volt nagyobb ember, s
mégis, a rómaiak vérét vették a senatusban.
– Én azt hittem, apánk a legnagyobb római.
Anyám most felém fordult. A szeme világosbarna volt, annyira világos,
hogy aranynak tetszett.
– Julius a hatalmat imádta, semmi mást. Apád a fogatversenyeket és a
bort.
– Meg téged.
Legörbült ajakkal mondta:
– Igen. – Majd újra a tengert figyelte. A Ptolemaioszok a tengernek
köszönhetik a szerencséjüket. Amikor Nagy Sándor halála után a birodalom
kettévált, Ptolemaiosz, a féltestvére Egyiptomba hajózott, és királlyá
kiáltotta ki magát. S most ugyanez a tenger fordítja meg a szerencsét. –
Tudattam Octavianusszal, hogy kész vagyok tárgyalni. Még a jogaromat is
elküldtem neki, de nem válaszolt. Théba nem épül újjá.
Tizenhat évvel korábban, hogy anyám megszületett, IX. Ptolemaiosz
leromboltatta Thébát, mert a lakói fellázadtak ellene. Anyánknak az volt az
álma, hogy újra felépítteti.
– Ez lesz az utolsó napom Egyiptom trónján.
A bizonyosság, ahogy mondta, megrémített.
– Mi az, amiben még reménykedhetünk? – kérdeztem.
– Azt mondják, Octavianust Julius húga nevelte fel. Talán szívesen látná
Julius fiát a trónon.
 – Mit gondolsz, Caesarion hol lehet most?
Anyám most minden bizonnyal képzeletben maga előtt látta Ceasariont a
széles vállaival és lebilincselő mosolyával.
– Berenicében a tanítójával. Ott várják a hajót, ami átviszi őket Indiába –
mondta anyám reménykedve. – A legidősebb bátyám az actiumi csata után
megszökött, Iotapa hercegnő pedig, akinek a kezét Alexandernek ígérték,
Mediába szökött. Mintha levelek volnánk, úgy fújt szét bennünket a szél. A
pillantásomat látva anyám levette a nyakából a rózsaszín gyöngyöket. –
Engem ez mindig megvédett, Szeléné. Azt akarom, hogy ezentúl téged
védjen.
Anyám a nyakamba akasztotta a gyöngysort. Az ónix berakásos
aranyfüggő hideg volt, ahogy a bőrömhöz ért. Anyám háta hirtelen
megmerevedett a fapamlagon.
– Ez meg mi?
Lélegzet-visszafojtva figyeltem, és a tenger mormolásán túl
meghallottam, hogy odalent megzörgetik az ajtót.
– Ő az? – kiáltott fel anyám, én meg a selyem ruhaszegélyt követve
siettem le a nyomában. Alexander az ajtónál állt, hamuszürke arccal.
– Nem, apa az – mondta Alexander. Kinyújtotta a kezét, hogy visszatartsa
anyánkat. – Megpróbálta megölni magát, mama. Haldoklik.
– Antonius – sikoltotta anyám, s odaszorította az arcát az ajtó rácsához. –
Antonius, mit tettél? – Alexander és én nem hallottuk, hogy mit mondott
apánk. Anyánk a fejét rázta.
– Nem… nem tehetem. Ha kinyitom az ajtót, a katonák berontanak, s
foglyul ejtenek váltságdíj fejében.
– Mama – könyörgött Alexander. – Apa haldoklik.
– De ha úrnőm kinyitja az ajtót… – mondta Charmion.
– Akkor ott az ablak! – kiáltottam.
Anyám már gondolt erre. Felrohant a felső szintre, s mi mindannyian
szorosan a nyomában. A mauzóleum még nem volt készen, senki sem
gondolta volna, hogy ilyen hamar szükségünk lesz rá. Itt voltak még a
munkások hátrahagyott szerszámai, állványai.
– Alexander, a kötelet! – kiáltotta anyám.
Kilökte az Ízisz-templomra néző ablak zsaluját. Odalent hullámok
csapódtak a keleti szárnynak. Nem tudom, mennyi időbe telt, de anyám
megtette a lehetetlent. Természetesen Alexander és Iras segítettek neki.
Mihelyt apánk vérző testét sikerült hozzáerősíteni a kötélhez, anyám felhúzta
a második emeletre, majd beemelte és lefektette a földre.
A márványfalnak támasztott háttal álltam. Megszűnt számomra a sirályok
boldog kiáltása, nem léteztek sem hullámok, sem katonák, sem szolgák.
Nem létezett semmi más, csak az apánk, s az a seb, ahová a kardját szúrta a
bordái közé. Hallottam Alexander zihálását, de látni nem láttam. Csak
anyánk vérrel vörösre festett kezét láttam, amikor visszahúzta.
– Antonius – sírta. – Antonius. – Fejét apám mellkasára szorította. –
Emlékszel, mit mondott Octavianus az actiumi csata után? Ha megöletlek,
akkor megtarthatom a trónomat. De nem ölettelek meg. Nem ölettelek meg!
– Anyám hisztérikus zokogásban tört ki. – Erre te… mit tettél?
Apánk szemöldöke rángatódzott. Még soha nem láttam, hogy fájdalom
kínozza. Apánk olyan volt, mint Dionüszosz, hatalmas, életteli, minden más
férfinál magasabb, gyorsabb és erősebb, a nevetése harsány, a mosolya
széles. De most napbarnított bőre szürke, a haja átnedvesedett a verejtéktől.
Idegennek látszott a görög tógája és babérkoszorúja nélkül, most olyan volt,
mint egy átlag római katona, aki küzd a szavakkal.
– Azt mondták, meghaltál.
– Én mondtam, hogy ezt tegyék. Azért, hogy elszökj, s nem azért, hogy
megöld magad. Antonius, még nincsen vége! – Apám tekintete kezdett
elködösülni.
– Hol az én napom és holdam? – súgta.
Alexander kézen fogva vezetett. Azt hiszem, egyedül képtelen lettem
volna mozdulni.
Apám rám nézett.
– Szeléné… – vett néhány lélegzetet. – Szeléné, hozol apádnak egy kis
bort?
– De apa, a mauzóleumban nincs bor.
Apám egy szót sem értett abból, amit mondtam.
– Jó kis chiantit – mondta. Anyám sírt. – Ne sírj! – Megérintette anyánk
haját. – A végén tényleg Dionüszosz lesz belőlem. – Anyánk csak még
hangosabban zokogott, s apánk minden erejét összeszedve megfogta a kezét.
– Azt akarom, hogy életben maradj – sírta, de apánk lehunyta a szemét. –
Antonius! – jajdult fel anyám. – Antonius!
Az ajtón túl most behallatszott a mauzóleum felé tartó római sereg
lármája. A hullámok felerősítették a hangokat, kántáltak. Anyám csak
szorította apánk kezét, s Íziszhez imádkozott, hogy adja vissza.
 – Mit kántálnak? – kérdezte Alexander rémülten.
– Az evocatiót – súgta Charmion. – Octavianus katonái az istenekhez
fohászkodnak, hogy álljanak a pártjukra, és fogadják el őket jogos
uralkodónak.
– Az istenek soha nem hagynak el bennünket! – sikoltotta anyám olyan
haragosan, hogy megrémisztette Ptolemaioszt. Charmion ölébe temette az
arcát. Anyánk felállt. Apám vére megfestette a ruhája selymét, a karjait, de
még a haját is. – Lefelé! – parancsolta. – Ha be akarják törni az ajtót,
meggyújtjuk a fát.
Otthagytuk apánk holttestét a padlón, de én még visszanéztem, hogy
lássam, nem mozdul-e.
– Már elment, Szeléné – sírta a bátyám.
– De mi van, ha…
– Elment. És csak az istenek tudják, mi történik Antyllusszal.
Elszorult a torkom, mintha hirtelen nem lett volna elég a levegő, amit
belélegzek. Anyám a lépcső tetején tőröket adott Charmionnak és Irasnak.
– Maradjatok itt, és figyeljétek az ablakokat – mondta. – Ha erőszakkal
akarnának behatolni, tudjátok, mit kell tennetek.
A bátyám és én anyánk véres lábnyomát követve mentünk lefelé. Odakint
a katonák dörömböltek az ajtón, s az arcukat egyenként odanyomták a
rácshoz.
– Álljatok mögém! – parancsolta anyánk.
Engedelmeskedtünk. Én belevájtam a körmeimet Alexander karjába,
anyánk pedig odalépett az ajtóhoz. Alábbhagyott a lárma, amikor a rácsokon
át meglátták anyánkat, majd az egyik katona az ajtó túlsó felén megadásra
szólította fel őt. Anyánk magasra tartotta a fejét, hogy a keselyű
karneolszeme egyenest a római katona szemébe nézzen.
– Megadom magam, ha Octavianus a szavát adja, hogy Caesarion kerül
Egyiptom trónjára.
Közelebb léptünk, hogy halljuk a katona válaszát.
– Ezt nem ígérhetem, felséges úrnőm. De bizonyos lehet benne, hogy
Octavianus tisztelettel és kegyesen bánik majd veled.
– Engem a kegyelem nem érdekel! – kiáltotta anyánk. – Caesarion Julius
Caesar fia és a trón jogos örököse. Egyiptom uralkodói vagy háromszáz éve
a Ptolemaioszok. Mi hát a jövőm? Római uralom? Felégetitek Alexandria
könyvtárát, és legyilkoljátok az embereket a világ legnagyobb városában?
Azt hiszitek, hogy ezt elfogadja a népem?
 – A néped, királynőm, már most térdre borulva igyekszik kifejezni
hódolatát Octavianus Caesarnak.
Anyánk, mintha az ajtó túloldalán álló férfi arcul ütötte volna,
visszahőkölt.
– Magára vette Julius címét?
– Nevelt fia és örököse Gaius Julius Caesarnak.
– Ceaserion pedig vér szerinti fia Caesarnak. Vagyis testvérek.
Erre még sosem gondoltam, s most közelebb léptem, hogy lássam annak a
katonának az arcát a rácson át, ám ekkor egy kar megragadta a derekamat, s
hideg vas érintését éreztem a nyakamon.
– Mama! – sikítottam, s mielőtt Alexander a segítségemre siethetett volna,
katonák indultak egymás után lefelé a lépcsőn. A nyitott ablakon át jöttek be.
Ketten Irast és Charmiont, egy harmadik pedig Ptolemaioszt tartotta fogva.
Anyám a derekához kapott, a tőre után, ám egy széles vállú római katona
megragadta a csuklóját, egy másik meg kinyitotta az ajtót.
– Eresszen el! – kiáltotta anyám ellentmondást nem tűrő hangon, s noha
nem volt joga római katonáknak parancsolni, az, aki lefegyverezte, most
elengedte üres kezét. Olyan testalkatú volt, mint apánk, robosztus, izmos
lábakkal, hatalmas mellkassal. Össze is roppanthatta volna anyánk karját, ha
úgy akarja. Lehet, hogy ő Octavianus?
– Vigyétek őket a palotába! – A hangja parancsoló volt. – Caesar látni
akarja, mielőtt szólna Alexandria népéhez.
Anyám felemelte a fejét.
– Ki vagy te? – tudakolta.
– Agrippa. Róma korábbi consulja és Caesar flottájának a parancsnoka.
Alexander a helyiség másik sarkából rám pillantott. Agrippa hadvezér
mért súlyos vereséget apánkra Actiumnál. Ő volt Octavianus katonai
sikereinek titka, ő volt az egyetlen, akitől tartott apánk. Az arca kerek, s bár
apánktól tudtam, hogy harmincegy vagy harminckét éves, sokkal
fiatalabbnak látszott.
– Agrippa – búgta anyám leglágyabb hangján. Latinul szólt, s bár nyolc
nyelven beszélt hibátlanul, Agrippa elfogadta a latint. – Látod ezeket a
kincseket? – Anyám a földre terített leopárdbőrökre és a súlyos, veretes
ezüst- és aranyszekrénykékre mutatott, amelyek szinte teljesen elfedték a
szőnyegeket. – Mindez a tiéd lehet. Egész Egyiptom a tiéd lehet, ha akarod.
Miért engednéd át Octavianusnak, amikor te vagy az, aki legyőzted
Antoniust?
 Agrippa szemei összeszűkültek.
– Arra akarsz rávenni, hogy eláruljam Caesart?
– Csupán annyit akarok mondani, hogy ha engem választasz, Egyiptom
elfogad a fáraójának. Akkor nem lesz több háború. Se vérontás. Úgy
uralkodhatunk, mint Herkules és Ízisz.
A karomat tartó férfi halkan nevetgélni kezdett, mire anyám villámló
szemekkel fordult felé.
– Arra akarod rávenni Agrippát, hogy elárulja Octavianust? – mondta a
férfi. – Ez olyan, mintha a tengert kérnéd arra, hogy ne érjen partot.
Agrippa megragadta a tőre markolatát.
– Ez az asszony kétségbe van esve, és nem tudja, mit beszél. Maradj itt a
kincsekkel, Juba…
– Juba! – Anyám a legmélyebb megvetés hangján ejtette ki a szót. –
Tudom, ki vagy! – Anyám előbbre lépett, Juba pedig elengedett. De nem
volt hová futnom. A mauzóleumot körülvették Octavianus katonái.
Alexander mellett álltam, miközben anyám egyre közelebb lépett ahhoz a
férfihoz, aki minden rómainál hosszabbra növesztette fekete haját.
– Anyád görög volt, és apád csatát vesztett Julius Caesar ellen. S te, lám…
– anyám pillantása a férfi bőrvértjéről kétélű kardjára vándorolt. – Te
rómaivá lettél. Milyen büszkék is lennének rád.
Juba összeszorította az ajkát.
– A helyedben, királynőm, Octavianusnak tartogatnám a szavaimat.
– Ő miért nincs itt? – kérdezte anyám. – Hol van hát a kegyes királynő
legyőzője?
– Talán szemrevételezi az új palotáját – felelte Juba, s ettől a
feltételezéstől anyám bizalma megrendült. Agrippához fordult.
– Ne vezess hozzá.
– Nincs más választásod, királynőm.
– Mi lesz a férjemmel? – A lépcsők tetejére pillantott, ahol apám holtteste
perzselődött a délutáni napon.
Agrippa felvonta a szemöldökét, hiszen a rómaiak nem ismerték el a
szüleink házasságát. – Tisztes consuli temetést kap.
– Itt? Az én mauzóleumomban?
Agrippa bólintott.
– Ha így óhajtod.
– És a gyerekeim?
– Jönnek felségeddel.
– És… és Caesarion?
Agrippa és Juba lopva összenéztek, amitől nekem elszorult a torkom.
– Személyesen tőle tudakolja, mi lesz vele.
 MÁSODIK FEJEZET

Anyám fel s alá járkált a szobájában. Véres ruháját lila-aranyra cserélte,

ezzel is emlékeztetve Octavianust, hogy még ő Egyiptom királynője. Ám
még ez és a nyakát ékesítő gyöngysor sem tudta feledtetni, hogy rab volt. A
szellő mindenütt ott lengette a római katonák sisakjába tűzött vörös tollakat
az ablakok előtt, s amikor anyám megnyitotta a szobája ajtaját, nem
engedték kilépni.
Túszok voltunk a saját palotánkban. A termek, ahol korábban apánk
nótázása zengett, most sebtében kiadott parancsoktól visszahangoztak. S az
udvarokból, amelyekre lassan leszállt az este, most nem hallatszott be a
cselédség fecsegése. Nem lesz több gyertyafényes vacsora az uszályokon, és
én már sohasem kuporodok oda apám ölébe, hogy újra meghallgassam
dicsőséges átvonulásának történetét Epheszoszon. Alexander, Ptolemaiosz és
én szorosan összebújtunk anyánk ágyán.
– Hol késlekedik? – Anyánk továbbra is fel és alá sétált, én végül
beleszédültem abba, hogy nézem. – Tudni akarom, mi történik odakint.
Charmion és Iras könyörögtek neki, hogy üljön le végre. Egyszerű, fehér
tunikájukban a hosszú, kék pamlagon üldögélve libákra emlékeztettek.
Libákra, akik nem tudják, hogy halálra vannak ítélve. Mi másért tartana
bennünket Octavianus fogságban? Meg fog öletni bennünket.
– Nem hiszem, hogy valaha is szabadon engedne minket – súgtam.
Kopogtattak, anyám teste megfeszült. Aztán odament az ajtóhoz és
kinyitotta.
– Micsoda? – hőkölt vissza, ahogy megpillantotta a három férfit. – Ő hol
van?
Alexander azonban leugrott az ágyról.
– Ő az! – mondta arra a férfira mutatva, aki Juba és Agrippa között állt.
Anyám hátrébb lépett. A szőke, szürke szemű férfi egyszerű fehér toga
virilist viselt. S noha vastagított talpú szandál volt rajta, amitől magasabbnak
látszott, össze sem lehetett hasonlítani apánkkal. Sovány volt, törékeny és
jellegtelen, mint a tengerparton heverő fehér kagylók ezrei. De ki más
viselhetné Julius Caesar pecsétgyűrűjét?
– Szóval te vagy Octavianus? – kérdezte anyám görögül. Ez volt az
anyanyelve, ebbe született bele, s ez volt Egyiptomban a hivatalos levelezés
nyelve.
– Latinul nem lehetne? – kérdezte Juba.
– Dehogyisnem – felelte anyám mosolyogva. – Ha ez alkalmasabb. – De
tudtam, magában azt gondolja, Alexandriában található a világ leggazdagabb
könyvtára, gazdagabb a pergamoninál, s most egy olyan ember kezére jut,
aki egy szót sem beszél görögül.
– Szóval te vagy Octavianus? – ismételte meg latinul.
A legalacsonyabb férfi előbbre lépett.
– Igen. Te pedig csak Kleopátra királynő lehetsz.
– Attól függ – mondta anyám, s leült. – Királynő vagyok még?
Noha Juba elmosolyodott, Octavianus ajkai csak még szorosabban
préselődtek egymáshoz.
– Pillanatnyilag igen. Leülhetek?
Anyánk a kék selyempamlagra mutatott, mire Iras és Charmion azonnal
felpattantak, s odajöttek hozzánk. Octavianus egy pillanatra sem fordult
felénk. Le nem vette a szemét anyánkról, mintha attól félne, hogy szárnyakat
növeszt, és elrepül. Leült, a másik két férfi állva maradt.
– Hallom, megpróbáltad elcsábítani a generálisomat.
Anyánk gyilkos pillantást küldött Agrippa felé, de nem tagadta.
– Nem lep meg. A nagybátyám esetében bevált. És Marcus Antoniusnál
is. Agrippát azonban más fából faragták.
A szobában most mindenki a hadvezérre pillantott, ő azonban, akinek a
vállán nyugodott a királyok hatalma, elfordította a tekintetét.
– Senki nincs, aki olyan szerény és hűséges volna, mint Agrippa. Ő soha
nem árulna el engem – mondta Octavianus. – És Juba herceg sem.
Gondolom, tudod, hogy Numídia királya volt az apja. De amikor csatát
vesztett Julius Caesarral szemben, a legkisebb fiát odaadta Rómának, majd
önkezével véget vetett az életének.
Anyám kihúzta magát.
– Így akarod a tudtomra adni, hogy elveszítem a trónomat?
Octavianus hallgatott.
– És mi a helyzet Ceasarionnal?
 – Sajnos a fiad sincs abban a helyzetben, hogy trónra kerülhessen –
mondta egyszerűen.
Anyám arcából kifutott a vér.
– Miért nem?
– Azért, mert Caesarion halott. És Antyllus is.
Anyánk megkapaszkodott a szék karfájában, én pedig a szám elé kaptam a
kezem.
– Mindazonáltal – tette hozzá Octavianus – megengedem, hogy Marcus
Antoniusszal együtt temessék el őket is a mauzóleumban, amit előkészítettél.
– Caesarion! – sírta anyánk, mire Octavianus elfordította a tekintetét. –
Ceasarion, nem! – Ő volt anyánk kedvence. Őt szerette a legjobban. Majd
megszakadt a szíve, a gyászoló anya mély fájdalma tört fel belőle, s én
ebben a pillanatban megértettem, hogy az evocatio hatásos volt. Az istenek
Egyiptomtól Rómához pártoltak. A tenyerembe zokogtam a könnyeimet,
anyám pedig a ruháit szaggatta.
– Fékezzétek meg! – Octavianus mérgesen felállt.
Agrippa lefogta anyám karjait, ő erre hevesen a fejét rázta.
– A testvéred volt! – kiabálta Octavianusnak. – Julius Caesar fia. Hát fel
sem fogod, mit tettél?! Megöletted az öcsédet!
– Te pedig a saját húgodat – vágott vissza Octavianus.
Anyám vadul felé rúgott a lábával, de Octavianus könnyedén kitért a dühe
elől.
– Három nap múlva elhajózom veled és a gyerekeiddel Rómába, ahol
részt vesztek a győzelemünnepemen.
– Velem aztán soha nem parádézhatsz végig Róma utcáin.
Octavianus vetett egy oldalpillantást Juba felé, majd felállt, hogy
távozzon. Amikor az ajtóhoz ért, anyám utána kiáltott:
– Hová mész?
– A világ legnagyszerűbb hódítója, Nagy Sándor sírjához. Onnan pedig a
tornacsarnokba, hogy szóljak a népemhez. – Megfordult, és a tekintete
rajtam állapodott meg. – Elkísérnek a gyerekeid?
Anyámhoz szaladtam, és átkaroltam a lábait.
– Ne küldj vele. Kérlek, anyám, kérlek!
Anyám egész testében reszketett. De nem nézett rám, továbbra is
Octavianust figyelte. Valami történt kettejük között, mert anyánk bólintott.
– Igen. Vidd magaddal a gyerekeimet.
– Nem! – sikítottam. – Nem megyek!
 – Gyere! – mondta Juba, de én kirántottam magam a szorításából.
– Kérlek, ne engedd! – könyörögtem.
Ptolemaiosz sírt, Alexander könyörgött.
Végül anyánk kiszabadította magát, és ellentmondást nem tűrő hangon azt
mondta:
– Indulás. Iras, Charmion, vigyétek őket!
Nem értettem, mi történik. Charmion az ajtó felé terelt bennünket, ahol
anyám magához ölelte Alexandert. Utána odalépett hozzám, megérintette a
nyakláncomat, ujjaival végigsimogatta a hajamat, a karjaimat, az arcomat.
– Mama – zokogtam.
– Pszt! – A számra tette az ujját, majd a karjaiba vette Ptolemaioszt, s az
arcát göndör fürtjeibe temette. Meglepett, hogy közben Octavianus
türelmesen várt. – Figyelj Caesar minden szavára – mondta Ptolemaiosznak.
– És te, Szeléné, tedd azt, amit mond. – Alexanderhez fordult. – Alexander,
vigyázz magadra. És vigyázz a többiekre!
Anyánk ezzel kihúzta magát, s még mielőtt elárulhatta volna az érzéseit,
Charmion becsukta az ajtót, s mi, gyerekek egyedül maradtunk az
ellenséggel.
– Gyertek mellettem, és ne szóljatok egy szót sem – figyelmeztetett
Agrippa. – Először Nagy Sándor sírjához megyünk, utána a tornacsarnokba.
Én fogtam Ptolemaiosz egyik kezét, Alexander a másikat, de olyan volt az
egész, mintha egy idegen palotában lépkednénk. Rómaiak jöttek-mentek
mindenütt, szedegették össze mindenünket, hogy Octavianus kincstárába
vigyék. A faragott cédrusfa székeket mind elvitték a díszes termeinkből,
elvittek minden mozdíthatót, a selyempamlagokat, párnákat, az
ezüstasztalkákon pompázó elefántcsont vázákat.
Görögül súgtam Alexander fülébe:
– Hogy lehet biztos abban, hogy az embereinek nem hajlik maguk felé a
keze?
– Egyikük sem olyan ostoba – válaszolt Juba tökéletes görög nyelven.
Alexander a szemével intett, hogy vigyázzak.
Octavianus most először rám nézett.
– Szemrevalóak ezek az ikrek, nem? Inkább az anyjukra, mint az apjukra
hasonlítanak. Szóval, te vagy Alexander Héliosz?
A bátyám bólintott.
– Igen. De mindenki csak Alexandernek szólít, felség.
– Nem király – javította ki Juba. – Caesarnak szólítjuk.
 Alexander elvörösödött, én pedig belebetegedtem a gondolatba, hogy a
bátyám szóba áll azzal az emberrel, aki megölte a bátyánkat.
– Bocsánat, Caesar.
– És a húgod?
– Ő Kleopátra Szeléné. De csak Szelénének hívatja magát.
– A nap és a hold – jegyezte meg Juba kényszeredetten. – Szép.
– És a kisfiú? – kérdezte Agrippa.
– Ptolemaiosz a neve – felelte Alexander.
Octavianusnak megrándult az álla:
– Ez inkább az apjára ütött.
Védelmezőn megszorítottam Ptolemaiosz kezét. Amikor kiértünk a palota
udvarára, Agrippa hozzánk fordult, és azt mondta:
– Csak akkor beszéltek, ha kérdeznek, megértettétek? – Mindhárman
bólintottunk. – Ehhez tartsátok magatokat! – mondta figyelmeztetően. Nyílt
a palota ajtaja.
A városra leszállt az este, a távolban fáklyák ezrei égtek. Úgy tetszett,
mintha Alexandria valamennyi lakója az utcákra tódult volna, hogy eljusson
a tornacsarnokba. Kezüket tenyérrel lefelé fordítva és előre nyújtva katonák
köszöntötték Octavianust a kapuknál.
– Ló vagy kocsi szóba sem jöhet – mondta Juba a tömegeket látva.
Octavianus lenézett a kanópuszi útra.
– Akkor gyalog megyünk.
Juba feszülten az oldalán lógó kardjához, majd tőréhez kapott. Fiatalabb
volt, mint első pillantásra gondoltam, húszéves sem lehetett, de mégis ő volt
az, akiben Octavianus vakon megbízott. De talán hibázik. Talán apánk
valamelyik hű embere megöli Octavianust, mielőtt még Rómába hajóznánk.
Várakoztunk, míg egy kisebb kíséret nem gyűlt körénk. Egyiptomiak és
görögök, többnyire katonák. Latinul beszéltek, de olyan akcentussal, amit
nehezen értettem. Ekkor a palotából elindultunk a síremlék felé. Az
előkelőségek, ha Alexandriába látogattak, mind látni akarták ezt a
síremléket. Most Octavianus akarta leróni hódolatát legnagyobb ősünk előtt.
Nagyon szerettem volna Alexanderhez szólni, de szót fogadtam és
csendben maradtam, s ahelyett, hogy apánkat, Antyllust vagy Caesariont
sirattam volna, a tájat néztem. Talán ez az utolsó alkalom, hogy láthatom
Alexandria utcáit, gondoltam, s nagyokat nyeltem, igyekeztem elfojtani a
fájdalmamat. Balra a Nagy Színház. Próbáltam felidézni magamban az első
alkalmat, amikor apánk elvitt bennünket a színházba. Magasra másztunk, a
királyi páholyba, amelyet olyan magasra építettek, hogy elláthattunk
Antirhodosz szigetéig. Mögötte a Museion, ahová anyánk küldte apánkat
művelődni, s ahol híres professzorok tanították a görög nyelvre. Alexander
és én is itt kezdtünk tanulni hétévesen, a márványcsarnokokban férfiak
kísértek, kiknek hosszú szakálla a himationjuk széléig is leért. A Museiontól
északra állt az oszlopos könyvtár. Vagy félmillió pergamentekercs lapult a
cédrusfiókok mélyén, s a világ minden országából érkeztek ide tudós
emberek az itt őrzött írásokat tanulmányozni. De ma este az épület sötétbe
borult, nem világították meg belülről vidám fények az oszlopcsarnokokat.
Akik bent tanultak, most mind elindultak a tornacsarnok felé, hogy
megtudják, mi lesz ezután Egyiptom sorsa.
Visszanyeltem a könnyeimet, s amikor odaértünk a nehéz, veretes
kapuhoz, egy görög tudós, akit korábban gyakran láttam a palotában
megfordulni, elővett egy kulcsot a ruhája redői közül. A Szóma, Nagy
Sándor mauzóleumának bejárata előtt álltunk. Amikor a kapu feltárult,
Agrippa azt súgta:
– Mea Fortuna!
Nem kis büszkeséggel töltött el, hogy még Octavianus is tisztelettel lépett
hátrább. Vagy egy tucatszor lerajzoltam már az emlékművet, és a bátyám
mindannyiszor tudni akarta, miért csinálom. Őrá nem hatott olyan
elementáris erővel a kivilágított dóm, sem a nehéz oszlopok, amelyek mint
fehérbe öltözött katonák őrködtek az éjszakában.
– Mikor épült? – kérdezte Octavianus helyettem és a bátyám helyett
Jubától.
– Háromszáz évvel ezelőtt – felelte Juba. – Úgy hírlik, hogy Nagy Sándor
szarkofágja kristályból készült, s ő még mindig magán viseli aranypáncélját.
Octavianus most hozzám és a bátyámhoz fordult.
– Igaz ez?
Hogy én nem feleltem, Alexander bólintott.
– Igen.
– Na és a teste? – kérdezte Agrippa Jubától. – Hogy került ide
Macedóniából?
– Ellopták. A féltestvére, Ptolemaiosz.
Keresztülmentünk a bronzajtókon. Az üres előteret egy kis asztalkán
parázsló levendulafüstölő illata töltötte meg. Vas fali karokban fáklyák fénye
táncolt, ahogy a lélegzetünkkel megrezegtettük a levegőt. A papok nem
hanyagolták el kötelességüket, egyikük, egy agg, aranyruhás ember
odalépett hozzánk.
– Erre – mondta. Nyilvánvalóan vártak bennünket.
Elindultunk a nyomában termek labirintusán át, s a katonák, akik egész
úton zsibongtak, mint a majmok, anélkül hogy közben levegőt vettek volna,
most elhallgattak. A kísérő pap derengő lámpájának fényénél mindenki a
Nagy Sándor hadjáratait megörökítő falfreskókat nézegette. Annyiszor
rajzoltam már le ezeket is, hogy minden apró részletre élénken emlékeztem.
Az egyik a fiatal uralkodót és a feleségeit, Roxanát és Stateirát ábrázolta. A
másikon Sándor Hephaestionnal heverészett. Mindenkinél jobban szerette
ezt a katonáját. Az utolsó képen Anatóliát, Föníciát, Egyiptomot és a
terjeszkedő mezopotámiai királyságot hódítja meg. Octavianus megérintette
Nagy Sándor festett fürtjeit.
– Tényleg szőke volt?
A pap felvonta a szemöldökét, s én biztos voltam benne, hogy soha még
ehhez hasonló kérdést nem hallott.
– Olyannak festették le, amilyen a valóságban volt, Caesar!
Octavianus kissé önelégülten elmosolyodott, s én megértettem, mi hozta
ide. A két arc, Nagy Sándoré és Octavianusé sok hasonló vonást mutatott.
Mindkettő szőke, a bajszuk gyér, az orruk hegyes, a szemük világos.
Octavianus ezekben a pillanatokban Alexandrosz örököseként gondolt saját
magára, a nagy hódítóra, aki nemcsak Egyiptomot, de az egész világot fogja
megnyerni magának. Julius Caesar, a nagybátyja már elkezdte a világ
meghódítását, innen már neki is könnyebb lesz, nem igaz?
Lépcsősor vezetett lejjebb, a sűrű sötétségbe. Ptolemaiosz nyafogni
kezdett.
– Már csak pár lépés – súgtam, s látva, hogy szólni készül, ujjamat
gyorsan a szám elé kaptam.
A kísérő pap járt elöl. Nem hallatszott más hang, csak a saruink surrogása
és a fáklyák pattogása. Juba zárta a sort. Amikor az ajtó hangos csattanással
bezáródott mögöttünk, az öcsém ijedtében felsírt. Alexander sebtében
betapasztotta a száját.
– Most nem szabad – súgta mérgesen. – Semmitől sem kell félned!
De senki sem törődött Ptolemaiosszal. A gyéren megvilágított kamrában
minden tekintet a világ leghatalmasabb uralkodójának kristálykoporsójára
tapadt. A levegő balzsamos fűszerek, fahéj, mirha és cassia illatától volt
terhes.
 Octavianus bizonytalan léptekkel közelebb ment a koporsóhoz, a pap
pedig elhúzta a fedelét, hogy mindenki láthassa, milyen volt Sándor
életében. Mindenki csak ámult, s még Ptolemaiosz is közelebb akart menni.
– Csupán harminchárom – mondta Octavianus. A király arca a háromszáz
éves pihenő alatt is szép maradt, izmos, erős karjain a páncél alatt piroslott a
hús. Octavianus maga mellé szólította Agrippát és Jubát. Noha Octavianus
szőke haja hasonló árnyalatú volt, mint Nagy Sándoré, széles vállaival és
öles termetével mégis Juba hasonlított leginkább a nagy hódítóra. A
derengésben igyekeztem alaposabban szemügyre venni a numídiai herceget.
Szegecses szandáljától vörös köpenyéig minden porcikájában római volt,
egyedül sötét haja utalt származására.
– Agrippa, a koronát – mondta Octavianus, mire Agrippa a ruhái redői
közül elővett egy vékony, csavart aranylevelekkel díszített koronát.
Octavianus óvatosan Alexandrosz fejére illesztette. Amikor kiegyenesedett,
észrevette a világhódító gyűrűjét. Amikor látta, hogy Nagy Sándor profilja
van belevésve, kijelentette:
– Ez lesz a császári Róma pecsétje.
– Na de Caesar, ez…
Agrippa megfordult, s a papnak ajkára fagyott a szó. Octavianus megfogta
Nagy Sándor merev kezét, ám amikor rángatni kezdte a gyűrűt, a könyöke
hátralendült, s ijesztő reccsenést lehetett hallani.
– Az orra – nyögte a pap.
Octavianus letörte Nagy Sándor orrát. Rémült csönd lett hirtelen, majd
Octavianus hangja harsant:
– Mit akar ez jelenteni? – kérdezte, majd sarkon fordult. – Küldessek a
jósokért?
– Ne – mondta Juba.
– De mégis mit jelenthet?
– Azt, hogy te leszel, aki megtöröd Nagy Sándor mítoszát, s visszahódítod
a világot – mondta Juba. Sötét szemei izzottak, s bár én szarkasztikusnak
éreztem a szavait, Agrippa rábólintott.
– Igen, magam is így gondolom.
Octavianus azonban nem mozdult, pecsétgyűrűt tartó keze megállt Nagy
Sándor teste fölött.
– Csak jó ómen lehet – erősködött Agrippa.
Octavianus bólintott.
 – Igen… Igen, isteni jeladás volt – jelentette ki váratlan bizonyossággal –
arról, hogy Nagy Sándor nyomdokain járok.
A pap bátortalanul megkérdezte Octavianustól, akarja-e látni a többi
ősünket is. Octavianus azonban megmámorosodott a saját próféciájától.
– Azért jöttem, hogy a királyt lássam, nem hullák egész sorát.
Visszanéztem annak a nagy embernek a meggyalázott testére, akinek a
Ptolemaioszok köszönhetik a hatalmukat, s az jutott eszembe, hogy vajon
Egyiptomra is ugyanez a sors vár-e.

Noha Juba és Agrippa Nagy Sándor orrának letörését jó ómennek vélték,

Octavianus kísérete mégis kínos csöndben tette meg a Szómából kivezető
utat. Ám odakint, az utcán összeverődött tömeg, katonák, alexandriaiak,
külhoni kereskedők, de még a rabszolgák is meglehetős lármával igyekeztek
felébreszteni az isteneket. A katonák próbáltak minden helybélit
összeterelni.
– Mi történik? – tudakolta Ptolemaiosz ijedten.
– A tornacsarnokba megyünk – mondta Alexander.
– Oda, ahol apa koronát tett a fejemre?
Juba felvonta a szemöldökét. Ptolemaiosz még csak kétéves volt akkor, s
nem sok mindenre emlékezhetett azokból az időkből, mégis élénken élt
emlékezetében az Adományozás napja, amikor apánk anyánkkal egy
aranytrónuson ülve a bátyánkat, Caesariont nemcsak a saját, hanem egyúttal
Julius Caesar örökösének is kikiáltotta. Ezen az estén jelentette be apánk
házasságkötését anyánkkal, jóllehet Róma ezt a frigyet soha nem ismerte el
hivatalosnak. Ugyanaznap Alexanderre hagyományozta Armeniát, Médiát és
a még meg nem hódított Pártus Birodalmat. Én kaptam Cyrenét és Kréta
szigetét, míg Ptolemaiosz királysága lett valamennyi szíriai tartomány. S
noha a Ptolemaioszok egyszerű, ruhaneműből készült, apró gyöngyökkel
díszített diadémokat hordtak, apánk ez alkalommal rubinokkal ékesített
aranykoronákat adott nekünk, s Ptolemaiosz emlékezetébe ez a mozzanat
vésődött bele örökre. Csakhogy ezeket a koronákat mostanra már
beolvasztották, hogy Octavianus kifizethesse az embereit, s örökségül ránk
nem maradt más, csak a por.
Alexander ajka legörbült, s jól tudtam, milyen igyekezettel fojtja vissza a
könnyeit.
 – Igen, apánk ott koronázott királlyá.
Közeledtünk a több mint két stádium hosszú tornacsarnokhoz. Katonák
meglepett mormogását lehetett hallani mindenfelől. A tornacsarnok oszlopai,
amelyeket most elsötétült ligetek öveztek, a gondosan rájuk kent gipsztől
most hófehéren ragyogtak. De Octavianus elmulasztott gyönyörködni a
szépségükben. Egyre csak a ruhája övét csavargatta.
– Olvasd fel, amit írtam – mondta.
Agrippa sietve előkapott egy tekercset a ruhája alól.
– Az első pont maga a város – mondta.
Octavianus bólintott.
– Aztán?
– Második pont: hányan lesznek rabszolgák Rómában.
Octavianus megrázta a fejét:
– Senki sem.
Agrippa összeráncolta a homlokát.
– A nagybátyád százötvenezer embert hurcolt el Galliából.
– És mit kapott cserébe?
– Spartacust – mondta Juba megvetően. – Rabszolgafelkelést. A kutyák
nem értékelték, hogy mennyi mindent kaptak Rómától.
– Úgy van. A királynő mauzóleumában elég arany van felhalmozva
ahhoz, hogy mindenkit megfizessek, aki harcolt az oldalamon. Nincs
szükségünk arra, hogy rabszolgákkal fizessünk.
– Na és mi lesz azokkal a férfiakkal, akik asszonyokat akarnak? –
kérdezte Agrippa.
– Fizessenek a szajháknak.
Odaértünk a tornacsarnok lépcsőihez, ahol súlyos páncélzatú katonák
álltak sorfalat köztünk és az emberek között. Képtelen voltam továbbmenni.
– Mit csinálsz? – sziszegte Alexander.
Nekem a rémülettől a földbe gyökerezett a lábam. A katonák körülvették a
tornacsarnokot, és én attól féltem, mi lesz, ha Octavianus úgy dönt, hogy
lángba borítja az épületet. Kitör a pánik, s a menekülő férfiak agyontipornak
majd nőket és gyerekeket. És a menekülők útját elzárják majd a római
katonák. Az ajtókat meg a tömegre zárják, ahogy anyám bezáratta a
mauzóleumot. Csak álltam mozdulatlanul a hosszú lépcsősor alján, mire
Agrippa odalépett mellém.
– Nincs mitől félned – mondta. – Caesar nem hagyott volna ilyen sokáig
életben, ha még ma meg akarna ölni.
 – Persze hogy nem – láttam be. – Hisz élve kellünk a dicsőítéséhez.
Elindultam a vörös köpenyes Agrippa nyomában. Odabent a
tornacsarnokban hódolatuk jeléül ezrek térdepeltek némán.
– Látom már, miért szerette Antonius annyira az egyiptomiakat – jegyezte
meg Octavianus csípősen.
– A fáraójuknak tekintenek – jegyezte meg az egyik katona. – Ha úgy
kívánod, meztelenül táncra is perdülnek az utcán.
Juba önelégülten mosolygott.
– Úgy tudom, az egyiptomiaknak erre ok sem kell.
Most először láttam Octavianust mosolyogni. Amikor felléptünk az
emelvényre, azon tűnődtem, vajon Alexander is olyan rémesen érzi-e magát,
mint én. Apánk elmesélte, hogy Octavianus hogyan mészároltatott le minden
egyes foglyot a filippi csata után. S amikor egy apa és fia kegyelemért
könyörögtek, Octavianus úgy határozott, hogy csak egyikük maradhat
életben. Megparancsolta hát az apának, hogy ölje meg a gyermekét. Az
öregember ezt képtelen volt megtenni, s a fia életéért cserébe a magáét
ajánlotta fel, mire az akkor még csak tizenkilenc éves Octavianus maga
forgatta meg a pengét az apában. S amikor a fiú öngyilkosságot akart
elkövetni fájdalmában, Octavianus gúnyosan felajánlotta neki a saját kardját.
Apánk, aki sok csatát megélt már, sem látott ebben a trónbitorlóban mást,
mint kegyetlenséget és szűk látókörű céltudatosságot.
Az emelvényen állva Octavianus felemelte az egyik karját. Csak egy
vékony páncélinget viselt a tógája alatt, s én újra eltűnődtem, vajon akad-e
egyetlen bátor alexandriai, aki talán képes az életét áldozni azért, hogy
Egyiptomot megszabadítsa leigázójától.
– Felállhattok – mondta Octavianus a néma csöndben.
Felegyenesedő testek surrogása visszhangzott a csarnokban.
Körben az ablakoknál és a nehéz cédrusfa ajtóknál felfegyverzett katonák
álltak készenlétben, ha esetleg lázadás törne ki. Az emberek lélegzet-
visszafojtva várták, hogy mi fog történni. Octavianus szavait, amelyekkel
elmondta, hogy senkit nem visznek el a városból rabszolgának, hogy a
várost nem szabad büntetni uralkodóik bűneiért, hogy minden ellene harcoló
katonának megbocsát, néma csend fogadta.
– Egyiptom nem Róma birtoka – jelentette ki Octavianus –, hanem az
enyém, a Ptolemaioszok választott örököséé. S én mindig megvédem azt,
ami az enyém. – Az asszonyok karjukba emelték a gyerekeiket, s fürkésző
arccal néztek férjeikre. Octavianus Egyiptom-szerte hírhedt volt a
kegyetlenségéről.
Ízisz és Szerápisz főpapja törte meg a csöndet.
– Octavianus még a királynő legkisebb gyermekeit is életben hagyta. Üdv
Octavianusnak, a kegyes uralkodónak!
Octavianus, kegyes urunk! – kiabálták az emberek erre. Majd valaki
ércesen harsogta: Caesar!, mire az egész tornacsarnok ezt az egy szót
visszhangozta.
– Ezek meg mit csinálnak? – kiáltottam oda a bátyámnak pártus nyelven,
mert bizonyos voltam abban, hogy Juba ezen a nyelven nem beszél. – Miért
skandálják a nevét? Hisz a legyőzőnk!
– Most az ő megmentőjük – mondta keserűen Alexander.
– Na de az apánk! És Antyllus meg Caesarion! Hát már nem emlékeznek?
– Talán igen. De most csak saját magukra gondolnak.
Octavianus a magasba emelte a karját, mire az üdvrivalgás elhallgatott.
Ekkor előlépett Agrippa, és elmagyarázta: a Szóma körüli pazar villák
ezután már mind Róma tulajdonát képezik.
– Kleopátra és Marcus Antonius szobrát valakik ezer talentummal
váltották meg. További műtárgyak és talán még díszes paloták is
megválthatók megfelelő számú aranytalentummal, amit az odaérkező
katonáknak kell átadni.
– Milyen mohók! – súgtam mérgesen. – Octavianus még a
macskakövekért, amelyeken járunk is pénzt fog szedni.
– De Alexandria megmenekül. A Museion, a könyvtár…
– De kinek? És minek? Ezek a rómaiak még görögül se tudnak!
Az emberek odalent örvendeztek, még azok a férfiak is, akik majd
háromszoros árat lesznek kénytelenek Caesarnak fizetni azért, ami jogosan a
saját tulajdonuk.
Octavianus, oldalán Jubával és egy másik katonával, lefelé lépkedett az
emelvényről. Alexandria lakói készségesen félreálltak, hogy utat nyissanak
neki.
– Jöjjetek – mondta nekünk Agrippa mogorván, s én egyre csak
reménykedtem, talán ez az a pillanat, amikor valaki mégiscsak megkísérli
megölni Octavianust. Apánk bizonyára kockára tette volna az életét, de
most, míg elvonultunk a tömeg néma sorfala közt, senki sem mozdult. Valaki
a tömegben elkiáltotta magát: Ave Caesar! És amikor kiléptünk a
tornacsarnokból, Octavianus köpönyegét meglebbentette a szellő. Élt. Senki
sem kockáztatta a saját életét anyámért. A torkomat a keserűség szorongatta,
s annyi erőm sem maradt, hogy fogjam Ptolemaiosz kezét a hazafelé vezető
úton. Még három nap, és elhajózunk Rómába.
– Nem felejtettem el valamit? – tudakolta Caesar.
Magabiztosan lépkedett az utcákon, negyven katona kísérte.
– Nem, semmit – felelte Agrippa. – Jól döntöttél, hogy állni hagytad a
templomaikat. A papok bizonyosan nem fognak lázadás élére állni.
– És az emberek?
– A királyuknak vallottak – mondta Juba. – És bizonyosan előteremtik az
aranytalentumokat a villáik megváltására. Efelől semmi kétségem.
Octavianus elmosolyodott, de a palota felé közeledve a léptei
elbizonytalanodtak. Az udvaron egy asszony jajveszékelt. Rohanni kezdett
Octavianus felé, mire a negyven férfi egy pillanat alatt szorosan körbezárta
Caesart.
– Caesar – zokogta az asszony. – Caesar, rossz hírem van.
– Tegyétek le a pajzsot – rendelkezett Octavianus.
Két pajzs villanása közt láthattam az asszony arcát.
– Euphemia! – kiáltottam.
– Hercegnő, az édesanyja… Jöjjön hamar! Az édesanyja haldoklik.
Agrippa Octavianusra nézett, s egyikük sem akadályozta meg, hogy az
utat nyitó katonák között rohanjunk a testvéreimmel. Nem emlékszem, hogy
jött-e valaki mögöttünk. Talán százan lehettünk, talán csak mi hárman,
anyánk szobája ajtaja előtt.
– Félre! – kiáltotta Alexander a szolgálóknak. – Félre!
Odabent fenyegető csend honolt. Anyám lila ruhájában békésen feküdt a
szoba közepén álló ágyon, a gyertyalángok megcsillantak selymes bőrén.
Lent, a földön Iras és Charmion feküdtek, fejüket egy-egy párnán nyugtatva,
mintha csak aludnának.
– Mama! – Közelebb léptem, mögöttem Octavianus, Agrippa és Juba.
Hogy anyánk nem mozdult, még hangosabban kiáltottam: – Mama! – A
bátyám és én odarohantunk az ágyhoz. – Mama! – könyörögtem. Megráztam
anyám vállát, mire a koronája, amit gondosan a fejére helyezett, hangos
koppanással a földre hullott. Charmion meg se rezdült. A kezembe vettem
Charmion kezét, de az öreg ujjak, amelyek rajzolni tanítottak, hidegek
voltak. Megragadtam a karját, s ijedtem hőköltem hátra, amikor két apró
pontot fedeztem fel rajta. – Alexander, kígyóval csinálták! – Hátrafordulva
megláttam az ajtóban Octavianust, Agrippát és a katonákat.
 Juba odasietett mellém, kitapintotta anyám pulzusát, majd lehajolt, és
megtapogatta Iras és Charmion nyakát.
– Miből gondolod, hogy kígyómarás? – kérdezte sürgetően.
– Itt, a karján!
Juba lassan felegyenesedett.
– Áspiskígyók vannak a szobában. – Octavianushoz fordult.
– Be kell záratni ezt a szobát! – adta ki a parancsot Octavianus. – Szeléné,
Alexander, Ptolemaiosz…
– Nem! – közelebb léptem anyámhoz. – Egy kígyódoktor ki tudja
tisztítani a sebet.
Juba a fejét rázta.
– Nincs már itt köztünk.
– Honnan tudhatod biztosan? – zokogtam.
Juba kérdőn Octavianusra nézett.
– Hozzanak ide egy kígyódoktort, azonnal! – parancsolta Octavianus.
A mellette álló, ősz hajú katona nem mozdult.
– Na de Caesar – súgta –, megkaptad, amit akartál. A királynő halott. És
tíz hónap múltán bevonulhatsz Rómába.
– Egy szót se! Hozzatok ide egy kígyódoktort, azonnal!
Juba, tudván, hogy a bátyám kevésbé fog ellenkezni, megfogta Alexander
karját.
– Menjetek az ajtóhoz – mondta neki határozottan. – Legalább egy kobra
biztosan van a szobában. Nem léphettek be!
Odakint várakoztunk, s Alexander most olyan volt, mint anyánk
valamelyik szobra, vékony, sápadt és mozdulatlan.
– Hazudott – súgtam pártus nyelven. – Egyáltalán nem akart három nap
múlva Rómába utazni. Azt akarta, hogy anyánk meghaljon. Azt akarta, hogy
anyánk öngyilkos legyen.
Megérkezett egy kígyódoktor, a bőre feketén csillogott a halvány fényben.
A bátyám továbbra is néma csöndben állt, nekem pedig hangosan zakatolt a
szívem, míg néztem, mit csinál a doktor. Megkereste a kígyómarás nyomát
anyánk karján, s nem sokkal fölötte bemetszette a bőrt. Ezután száját a sebre
tapasztotta, s kezdte kiszívni a mérget a testből. Lélegzet-visszafojtva
néztük, egy örökkévalóságnak tetszett, míg végül aztán felegyenesedett. Az
ajkát vörösre festette anyám vére, s tekintetéből rögtön megértettem, hogy
árvák vagyunk. Alexander halkan azt kérdezte:
– A mauzóleumban lesz anyánk eltemetve?
 Octavianus felemelte a fejét.
– Természetesen ott. Egyiptom királynője volt. – De arcán se bűntudat, de
még csak meglepődés sem látszott.
– Tényleg életben akarod hagyni a gyerekeket? – kérdezte Agrippa.
Octavianus úgy mért végig a tekintetével, ahogy korábban anyám kincseit
szemrevételezte.
– A lány csinos. Egy-két év múlva akadhat olyan senator, akit el kell majd
hallgattatni. Addigra eladósorba kerül a lány, és boldoggá teheti az illetőt. És
a fiúk sem töltötték még be a tizenötödik évüket. Könyörületes dolog életben
hagyni őket.
– Na és Róma? – tudakolta Juba.
– Pár hónap múlva, ha a kedélyek lecsillapodtak, odahajózunk.
 HARMADIK FEJEZET

ALEXANDRIA
I. e. 29. július 1.

A hajó, amely Rómába indult velünk, anyánk thalamegosza, az úszó palota,

olyan hatalmas volt, hogy égnek meredő oszlopcsarnokai közt apánk annak
idején könnyűszerrel imitálhatott csatákat lóháton. Cserépbe ültetett
pálmafák, fülkék mélyén megbúvó szökőkutak, elefántcsont berakásos
hálószobák Ízisz aranyozott képmásaival, cédrusfa székek, hímzett
pamlagok. Ugyan már minden ládánk a fedélzeten volt, Octavianus nem
akart jóslás nélkül útnak indulni.
Alexander és én a kikötőben álltunk, miközben Octavianus magasba emelt
egy rémült fürjet. Juba Agrippa kezébe adott egy élesre fent kést, mire
Agrippa csuklója egyetlen mozdulatával lemetszette a szerencsétlen
kismadár fejét. Kiömlő vére vörösre festette Octavianus ujjait, s úgy folyt le
a földre. Mind az öten a nehéz vászonnal letakart fejű jósra szegeztük a
tekintetünket.
– Mit jelent mindez? – kérdezte Octavianus türelmetlenül.
A jós felemelte és megrázta a fejét.
– Meg kell várnunk, amíg kirajzolódik valami a vérből.
Juba, aki mellettem állt, elmosolyodott.
– Azt hiszi, a vér festette mintázatból kiolvasható, mit terveznek az
istenek, a tenger fenekére süllyesztik-e a hajót, vagy sem – mondta pártus
nyelven. – De ha a jós téved, senki sem marad életben, aki majd számon
kérhetné rajta.
– Tudsz pártus nyelven? – kérdezte a bátyám súgva.
– Caesar kéme vagyok az emberek között. Nem lehetnék sikeres, ha nem
tudnék egy-két nyelven, nem igaz?
 Volt valami szarkasztikus kicsengése ennek az „egy-két”-nek. A rosszullét
környékezett.
– És elmondtad Caesarnak, hogy mit beszéltünk?
– Miért tettem volna? Hisz semmi érdekes nem volt abban, amit
mondtatok. De Rómában a falnak is füle van, hercegnő.
– A te füleid?
– És másokéi.
Octavianus érdeklődéssel figyelte a beszélgetésünket.
– Vagyis te küldöd a halálba az embereket – mondtam Jubának. – Meg
börtönbe.
– Csak ha merényletre készülnek. De ti nem akarjátok megölni Caesart,
igaz? – A hangja gúnyos volt, ám a tekintete komoly.
– Mi folyik itt? – tudakolta Agrippa.
Juba egy pillanatig még farkasszemet nézett velem, majd határozottan azt
felelte Agrippának:
– Csupán figyelmeztettem a királynő gyermekeit, hogy Rómában minden
másképp lesz. Úgy gondolom, megértették. – Mosolygott, de tudtam, a
szavait nekem szánja.
A jós az égre emelte a kezeit.
– Nos? Mi a jel? – sürgette Octavianus.
– Kitűnő jelek – jelentette ki a pap, s Octavianus hallhatóan fellélegzett. –
Jupiter áldása kíséri ezt az utazást.
Agrippa egy zacskó aranyat adott a jósnak, majd a három férfi megindult
Octavianusszal. Csak amikor már távolabbra értek, akkor mertem
megszólalni.
– Mindent értett.
– Semmi olyat nem mondtunk, ami aggodalomra adna okot. Csak
kérdéseket fogalmaztunk meg. – De Juba egyenest a szemembe nézett, s
pontosan tudta, mit akarok csinálni. Octavianus megölte Antyllust és
Caesariont. Anyánknak és apánknak nem hagyott más választást, mint az
öngyilkosságot. És meghalt Charmion és Iras is. Még most, tizenegy hónap
múltán is elszorult a torkom, ha arra gondoltam, hogy most valamennyien ott
nyugszanak márványszarkofágjaikban a mauzóleumban. Az Octavianus
tornacsarnoki beszédét követő hetedik napon indult el a temetési menet
Alexandria utcáin. Annyi gyászoló csatlakozott, hogy minden katonára
szükség volt a rend fenntartásához a városban. Mindenki meghalt, és
mindenünket elvették. És mi lesz akkor, ha a testvéreim betöltik a
tizenötödik életévüket? A halál elkerülhetetlen, de talán az is jobb lesz annál,
mint amit majd Rómában tapasztalunk. És ha a halál elkerülhetetlen…
Figyeltük, ahogy a katonák megpróbálnak a homokból a fedélzetre vezetni
egy lovat. A ló megmakacsolta magát. Füttyel csalogatták, Octavianus rávert
a hátsójára, s amikor az egyik katona felemelte a korbácsát, Ptolemaiosz
eltakarta a szemét.
– Elég! – kiáltotta Alexander. Megkerülte a mólót, és odalépett az
emberekhez. – Csak megijedt a víztől. Ennyi az egész.
A katonák nevettek. Egy kövér katona odakiáltott a korbácsosnak:
– Üsd, amíg el nem indul!
– Ne! – kiáltotta Alexander mérgesen. – Attól nem fog elindulni.
Octavianus keresztbe fonta a karjait a mellén.
– És miért nem?
A kövér katona felfortyant.
– Csak nem fogsz egy tizenegy éves fiúra hallgatni?
– Hallgatnia kell – mondtam gyorsan. – Alexander mindenki másnál
jobban ismeri a lovakat.
– Szóval halljam, miért nem mozdul? – kérdezte Octavianus.
Alexander haja csuromvíz lett a felcsapódó hullámpermettől, s a bőre
bronzosan csillogott. Nagyon jóképű fiú volt, néhány katona összekacsintott.
– Mert nem ő a vezérló. A vezérlovat apám tanította be. Ha idehozzák, ő
felmegy a hajóra, s ha a többiek látják, követni fogják.
Agrippa megfordult, és szemügyre vette a parton idegesen álldogáló
lovakat.
– Melyik hát a vezérló?
A bátyám egy pejre mutatott.
– Herakliusz.
Octavianus a bátyámra pillantott.
– Jól van. Hozd ide.
Alexander határozott léptekkel odament a lovakhoz. A katonák már nem
nevettek. Amikor Herakliusz meglátta, lehajtotta a fejét, s a bátyám
kinyújtott kezét szaglászva kereste a csemegét, amit Alexander mindig vitt
neki. A bátyám súgott valamit Herakliusz fülébe, egyik kezével
megveregette a nyakát, a másikkal megfogta a kantárat. Lassan és egész úton
tovább suttogva felvezette a fedélzetre, Herakliusz engedelmesen követte.
– Most már vezethetitek a többit is – mondta Alexander.
Egyik ló sem engedetlenkedett. Octavianus végig a bátyámat figyelte.
 – Emlékszem, apád nagyszerűen értett a lovakhoz – mondta végül.
Alexander a tekintetét elfordítva csak annyit mondott:
– Igen.
Octavianus bólintott.
– Berakodtak mindent a mauzóleumból? – kérdezte, s apám emlékére
ezennel újra por szállt.
– Az utolsó talentumig.
Egy pocakos katona a napba hunyorítva azt mondta:
– A lány nyaklánca nincs köztük. Na és a gyerekek koronái?
– Azok csupán értéktelen gyöngyök – fortyant fel Juba. – Talán még a
ruháikat is el akarod venni tőlük?
– A gyerekek megtarthatják, ami rajtuk van. Indulni akarok – jelentette ki
Octavianus.
Alexander meg akarta fogni a karomat, én azonban kitértem előle.
– Talán ez az utolsó alkalom, hogy láthatom a Museiont – mondtam. –
Meg a palotát, vagy Ízisz és Szerápisz templomát. Ezeket még soha nem
rajzoltam le a kikötőből – jutott most hirtelen eszembe. – Vagy a
Serapeumot.
– Visszajövünk – mondta a bátyám szomorúan, és csak nézte a vízen túl a
márványvárost, amelynek épületeit a Ptolemaioszok építették több mint egy
évszázadon át. A csillogó napfényben a város, a világ legkiemelkedőbb
tudósainak hazája hófehéren vakító jelzőtűznek tetszett.
– Itt akarok maradni.
– Octavianus már a hajón van – figyelmeztetett a bátyám.
– Kit érdekel, hogy mit csinál Octavianus!
– Kell, hogy érdekeljen – mondta az én gyakorlatias gondolkodású
bátyám, majd keserűen még hozzátette: – Már megtapasztalhattad az elmúlt
néhány hónapban. Ő az, aki megmondja, mit tegyünk. – Alexander kézen
fogta Ptolemaioszt. Én azonban maradtam a kikötőben, elfordított fejjel, míg
Agrippa ránk nem szólt, hogy beszállás. Elkísért bennünket a kabinunkhoz,
ugyanahhoz, amelyen Alexanderrel osztoztunk, valahányszor anyánk telente
Thébába utazott velünk.
– Ennek az ajtónak mindig nyitva kell maradnia – parancsolta Agrippa. –
Nem zárhatjátok be. Még csak be sem csukhatjátok.
– Még akkor sem, ha alszunk?
– Akkor sem. Ha megéheztek, szóljatok. Ha rosszul vagytok, ott a korlát,
de Caesart semmivel sem zavarhatjátok.
 A szobánk ajtaja egy nyitott udvarra nézett, ahol Octavianus egy
pamlagon elnyúlva piros tintával írt valamit egy tekercsre.
– Caesar napjai java részét írással tölti – magyarázta Agrippa. – Valamivel
mindig elfoglalja magát. S ha elunta a csöndet, akkor hárfást hívat.
Alexander és én Ptolemaioszra néztünk. Hogy tudna egy hétéves gyerek
csöndben maradni egy kéthónapos utazás során? És még csak be sem
csukhattuk a szobánk ajtaját.
Letelepedtem az egyik cédrusfa ágyra, és az ölembe húztam Ptolemaioszt.
– Az egész hajóút alatt csöndben kell maradnod. Megértetted?
Bólintott, szőke fürtjei ide-oda röpködtek.
– A mama is jön?
Alexanderre néztem.
– Nem. A mama nem jön – mondta Alexander csöndesen. – Nem
emlékszel?
Két futó ránc jelent meg Ptolemaiosz szemöldöke fölött.
– Apánkkal van Elysiumban.
– Igen, ott. – Alexander leült a másik ágyra, és kerültük egymás tekintetét.
Odakint Juba és Agrippa csatlakoztak Octavianushoz, miközben a hajó
lassan elhagyta a kikötőt. A nyitott ajtón át hallottuk a beszélgetésüket.
– Végre vége – mondta Juba, és kinyújtózott az egyik pamlagon.
– Ennek soha nincs vége – mondta Octavianus, felpillantva a tekercséből.
– A háború csak a halottak számára fejeződött be.
– Platón talán tévedett, s te valami újat kovácsolsz. Ki húzhatna most már
ujjat veled Rómában?
Octavianus elmosolyodott.
– Antonius szívességet tett nekem azzal, hogy megszabadult Cicerótól.
Komoly lecke volt ez a senatusnak. Seneca és a többi vén csont befogja majd
a száját.
– Egy darabig – jegyezte meg Agrippa.
– Igen – mondta Octavianus némi aggodalommal a hangjában. – De már
nem az öregek jelentik a veszélyt. Vissza kell állítanom a senatus presztízsét,
el kell érnem, hogy az equites lovagok fiai megint senatorok akarjanak lenni.
– Ehhez azonban ki kell csalogatnunk őket a bordélyházakból – jegyezte
meg Agrippa szárazon.
– S nyomban utána bezárok Rómában minden bordélyt – mondta
Octavianus elvörösödve. – Ezek az igazi melegházai a lázadásnak.
 – Akkor majd másért fognak lázadozni – jelentette ki Juba. – A fiúk azért
járnak a bordélyházakba, mert nincs ennél jobb dolguk. Ám ha felemeled a
senatorok fizetését, és nagyobb hatalmat adsz nekik, akkor azt fogják
gondolni, hogy vissza akarod állítani a köztársaságot, s akkor maguktól is
otthagyják a bordélyokat. Caesar pontosan erről feledkezett meg, Antonius
pedig erre sohasem gondolt.
A három férfi most a kabinunk felé fordult, s Octavianus az ujjával
magához intette Alexandert.
– Én? – kérdezte a bátyám.
Octavianus bólintott, mire a bátyám felállt.
– Mit csinálsz? – kérdeztem.
Miközben Alexander megtette a rövid távot Octavianusig, Ptolemaiosz
feljajdult.
– Ez fáj! – Olyan szorosan tartottam az öcsémet, hogy majdnem
összeroppantottam a mellkasát.
– Mesélj nekem az apádról – mondta Octavianus.
Alexander visszanézett rám, azon tűnődve, hogy vajon most milyen
játékot játszik Octavianus.
– Szerette az anyánkat – felelte Alexander.
– Meg a lovakat.
Alexander feltartotta a fejét, a tógája redőit meglebbentette a szellő.
– Igen. És még szinte járni sem tudtam, amikor már megtanított lovagolni.
– Azt beszélik, apád naponta rendezett versenyeket. Így volt?
Alexander elmosolyodott.
– Igen. Mindennél jobban szerette a versenyeket.
– Még a királyságánál is jobban – jegyezte meg Octavianus. Alexander
hátrált egy picit. – Mesélj nekem a húgodról. Őt is megtanította apád
lovagolni?
A bátyám hangja veszített élénkségéből.
– Nem. Ő rajzol.
Octavianus felvonta a szemöldökét.
– Épületeket, templomokat – magyarázta a bátyám.
– Mutass egyet.
Alexander elindult a kabinunk felé, miközben én hevesen ráztam a
fejemet.
– Soha! – sziszegtem. – Hát nem hallottad, mit mondott? Hogy apánk
eljátszotta a királyságát?
 – Tudsz mondani valamit, amit apánk jobban szeretett a versenyeknél és a
bornál?
Eszembe jutott, mi volt apám utolsó kívánsága, mire visszarogytam a
párnákra.
– Ezt kérte, Szeléné. Az is lehet, hogy csak próbára akar tenni. Kérlek,
mutasd meg neki az egyik rajzodat Alexandriáról! Azt, amit Szerápisz
templománál rajzoltál.
Ptolemaiosz várakozóan emelte rám ragyogó kék szemeit, már szaladt
volna a képekért.
– Szeléné – súgta Alexander idegesen. – Erre várnak.
Igaza volt. Odakint az udvaron, a pálmák alatt azok hárman bennünket
figyeltek. Hallani nem hallhattak semmit, mert nagyon halkan beszéltünk.
– Hozd ide a bőrtáskámat.
Ptolemaiosz már ugrott is, s úgy adta át a táskát, mint valami nagyon
becses és ritka holmit. Kivettem a bőrborítót, amelyben a rajzaimat őriztem,
s amelyen Charmion arannyal rajzolt gyöngybetűi csillogtak. Charmion
édesapja híres építőmester volt Egyiptomban. Ő tanította meg a lányát
kiskorában a szépírás fortélyaira, az építészet szeretetére, Charmion pedig
továbbadta nekem.
– Igyekezz – sürgetett Alexander.
Átlapoztam, és kiemeltem egy képet. Alexandria látképe volt, a
templomok és paloták úgy helyezkedtek el rajta, mint egy kócsag
kiterjesztett szárnyai a palotanegyed, a Lochia-hegyfok felett. Charmion
megtanított arra is, hogy minden apró kis részlet is számít, ezért különös
gondot fordítottam a tenger habjaira, ahogy a hullámok megtörnek a
világítótoronynál, s aprólékosan megrajzoltam a kanópuszi út mentén
sorakozó kariatidák arcvonásait is.
Alexander kikapta a pergament a kezemből, és sietett vissza a napos
udvaron várakozókhoz. Agrippa nézte meg elsőként, utána Juba következett,
s mire Octavianus kezébe jutott, mindhárom férfiú mélyen hallgatott.
Octavianus hátrébb tolta a fején széles karimájú szalmakalapját, hogy jobban
lásson.
– Ezt a húgod rajzolta?
– Kilencéves korában, Szerápisz templománál.
Octavianus mozgatta az ujjait a rajzon, s nem kellett a válla fölött
áthajolnom, hogy lássam, mit lát. Először a világítótornyot, amelynek négy
sarkát a tenger istenének, Tritonnak a bronzszobrai koronáztak. Aztán
Héliosz hatalmas lovas szobrát, amit a rodoszi, gigantikus méretű
mesterműről mintáztak, s amely a Heptastadionon, a töltésen állt. Aztán
tovább a Museiont, amelynek égbe meredő obeliszkje Asszuánból került
Alexandriába, majd a színházat, a városi kerteket és az isteneinknek szentelt
tucatnyi templomot.
– Igazi tehetség a húgod. Megtarthatom?
– Nem – nyögtem erőtlenül a kabinomban.
A három férfi felkapta a fejét, mire Alexander sietve azt mondta:
– Ptolemaioszhoz beszél. Természetesen megtarthatod, uram.
Tehetetlenségemben belevájtam a körmeimet a tenyerembe.
Rossz szokásom volt ez, Charmiontól tanultam. Ptolemaiosz azt kérdezte:
– Mi a baj?
– A bátyánk elajándékozza a dolgaimat.
A kis arc zavarodottan nézett rám.
– De hisz már mindent odaadtunk a palotából.
– Nem! – mondtam leplezetlen dühvel. – Nem adtuk oda, elvették. És
most Octavianus ezt is elveszi.
Amikor a bátyám visszajött, ránézni se bírtam.
– Mi bajod van? – súgta Alexander mérgesen, s megigazította egy
elszabadult fürtjét. – Már nem vagyunk Alexandriában.
– Nem, mert az az ember, akinek te ajándékokat osztogatsz, legyilkolta a
családunkat.
– S gondolod, ha apánk győz, akkor ő életben hagyott volna bárkit?
Életben hagyta volna Octavianus gyerekeit?
– Neki nincsenek örökösei! Csak egy lánya van.
– De ha mégis lennének?
– Jó, élünk! Még. De csak azért, mert Octavianus nem három bűzlő
hullával akar végigparádézni Róma utcáin. De csak várjuk meg, mire a
győzelemünnepnek vége – figyelmeztettem Alexandert. – Antyllust Caesar
szobrának talapzatánál ölték meg, Caesariont pedig lefejezték. Szerinted
velünk mi fog történni?
– Pontosan az, amit Octavianus mondott. Kiházasít bennünket.
– És az jobb, mint a halál? Összeházasodni egy rómaival?
– Apánk római volt.
– Vér szerint igen, de a lelkében görög maradt. Görög ruhákban járt,
görög istenekhez imádkozott és görögül beszélt…
– A csatában soha.
 Felnéztem, Alexander világosbarna szemei izzottak.
– Te nem láttad őt a stadionban – mondta Alexander –, amikor csatába
indult, vagy szekérversenyre készülődött. Csak latinul szólalt meg.
– Nem hiszek neked.
– Miért hazudnék? Apánk római volt, még akkor is, ha nem tógában járt.
Hogy nem szóltam egy szót sem, Alexander megrázta a fejét.
– Makacs vagy.
– Te pedig naiv – mondtam vádlón.
– Miért ne bíznék bennük? Nincs más választásunk.
– Hagyjátok abba! Hagyjátok abban! – Ptolemaiosz befogta a fülét, úgy
kiabálta: – Ne veszekedjetek!
Octavianus tovább írt, Juba azonban felénk kapta a fejét.
– Látod, mit tettél? – kérdezte Alexander a feje fölött óvatosan
hátrapillantva. – Agrippa megparancsolta, hogy maradjunk csendben.
– Ptolemaiosz, mi nem veszekszünk – mondtam megnyugtatóan. Az
öcsém lehanyatlott a párnámra, s ekkor vettem észre, hogy máskor sápadt
arca most parázslik. A kézfejemmel megérintettem az arcát. – Alexander,
Ptolemaiosz lázas.
A bátyám odajött hozzá, és megérintette a homlokát.
– Talán csak aludnia kellene.
S noha Ptolemaiosz az elkövetkező napokban jóformán csak aludt, a pír az
arcáról nem tűnt el. Alexander és én csöndes játékokkal igyekeztünk
szórakoztatni, amit fekve is tudott játszani, de a harmadik napon már ehhez
sem volt kedve.
– Biztos, hogy beteg – mondtam. – Ez nem normális.
– Láz csupán – mondta Alexander. – Akkor is így volt, amikor Thébába
mentünk. Ha sok vizet iszik, és pihen, el fog múlni.
Gyümölcslevekkel itattuk, friss gyümölcsökkel etettük Ptolemaioszt. S
míg ő feküdt, addig én lerajzoltam anyám thalamegoszát. Alexander anyánk
tekercseiből olvasott, amiket még ő válogatott ki magának a hajóutakra. Én
képtelen voltam ezeket olvasni, s ha Alexander behozta őket a kabinba,
elfordultam, hogy ne lássam. Még mindig érezni lehetett a pergameneken
anyánk jázminparfümjének halvány illatát.
Az ötödik napon Alexander az ölébe ejtette a tekercset.
– Ki hiányzik neked a legjobban? – kérdezte halkan.
Ptolemaioszra pillantottam, hogy lássam, alszik-e.
– Charmion – vallottam meg. – És a mama.
 A bátyám bólintott.
– És neked?
– Petubastes – felelte, s láttam, hogy a könnyeivel küszködik, ahogy
felidézi magában a fiatal papjának alakját, aki tanítónk volt a Museionban,
Egyiptomban. – És apa. Természetesen. Láttad már a szobrokat, amiket
elhoztak Alexandriából? Octavianus a könyvtárba vitette mindet, van köztük
egy Petubastes-szobor is. Juba eladásra címkézi őket.
– Mit tud Juba Egyiptom történetéről? – kérdeztem.
– Író. – Nem tudtam, Alexander honnan szerezte ezt az információt, de
határozottan állította. – Már három történelmi művet is írt.
– Tizennyolc évesen? – nyelveltem.
– Tizenkilenc.
– Szóval író és kém?
Megvetettem Numídia hercegét, amiért hátat fordított az őseinek csak
azért, hogy Octavianus bizalmasa lehessen. De ma délután, miután
kifogytam a rajzolnivalókból, a kíváncsiságom legyőzte az ellenérzéseimet
anyám könyvtára iránt. Látni akartam, mi mindent hoztak el Egyiptomból.
Amikor odaértem, az ajtó tárva-nyitva állt, s az ablakokon át fény hullott a
földre. Szobrok százai, lopott ereklyék százai voltak a falaknak támasztva. A
márványalakokon kívül más azonban nem tartózkodott a könyvtárban.
Beléptem, s abban a pillanatban rejtőzni igyekvő, futó léptek neszére lettem
figyelmes.
– Ki van itt? – kérdeztem, mire egy férfi jelent meg anyám faasztalánál.
Jellegtelen tunikája alapján nyomban kitaláltam, hogy tengerész. A kezében
egy Ízisz-szobrocskát rejtegetett.
– Hát, jó reggelt. – Felém lépkedett, mosolygott. – Szóval igaz, amit
beszélnek. Nagyon csinos lány vagy.
Abban a pillanatban sarkon fordultam, és futni kezdtem. Ugyanebben a
pillanatban valami fémesen villant, és egy kéz mozdult az ajtóban. Súlyos
penge fúródott a faborításba ott, ahol a tengerész állt. A szobrocska
nyomban kihullott a kezéből. Moccanni se mertem. De még lélegezni se.
– Gondolom, azt vissza akarod adni – mondta Juba.
A férfi lehajolt, hogy felvegye a szobrocskát, de amikor visszatette az
asztalra, reszkető ujjaival felborította, és letörte az apró kezet. El akart
szaladni, de Juba megragadta a nyakát.
– Még egyszer egy ujjal se merj hozzányúlni ahhoz, ami Caesaré! – A
férfi láthatóan igyekezett volna megszólalni, de Juba csak még erősebben
szorongatta a torkát. – Legközelebb egyenest a torkodra célzok – ígérte Juba,
majd miután elzavarta a férfit, sötét pillantást vetett rám. – Te mit keresel itt?
– Egy tekercset – hazudtam gyorsan. – Én csak… én csak olvasnivalóért
jöttem.
– Akkor vedd el, ami kell – mondta Juba dühösen, és odasietett az
asztalkához. A kezébe vette az istennőszobrocska letört karját, a fény felé
emelte, majd egy üres amforába dobta.
– Ne! Ne dobd el.
Juba felnézett, s a pillantásából láttam, hogy nincs kedve vitatkozni.
– Az egy nagyon régi szobrocska – magyaráztam.
– Köszönöm a felvilágosítást, hercegnő. De sajnos a rómaiak többsége
nem tülekedik azért, hogy törött egyiptomi istennőszobrokat vásároljon. De
mert ennyire érdekel a művészet, elárulhatnád nekem, melyek itt a
legfontosabb darabok.
Mivel előbb a tanúja voltam, milyen az, ha Juba méregbe gurul, ezért
eszem ágában sem volt tovább dühíteni. Rámutattam az egyik szoborra, mire
Juba felvonta a szemöldökét.
– I. Tutmozisz? – kérdezte.
Nagyon elcsodálkoztam, hogy képes azonosítani egy olyan fáraót, aki
több mint ezer évvel korábban uralkodott.
– Honnan tudod?
– Olvasni tudom a hieroglifákat – mondta kurtán. – És még?
Dionüszosz mellszobrára mutattam, mire a szememet elfutotta a könny.
Nagyokat pislogtam, hogy elrejtsem Juba elől.
– Sírhatsz, de azzal nem tudod visszahozni a szüleidet és a bátyáidat –
mondta kíméletlenül. – Királyságok születnek és pusztulnak az istenek
szeszélyei szerint.
– Ízisz soha nem fordított hátat Egyiptomnak. Haza fog hozni engem.
Juba hangja fenyegetőre váltott.
– Én alaposan megfontolnám, hogy milyen szavak hagyják el az ajkam,
hercegnő.
Erre én dacosan felkaptam a fejem, úgy döntöttem, hogy nem ijedek meg
tőle.
– Mindent tudok rólad. Tudom, hogy Julius Caesar anyádat és a bátyáidat
is megölte. De én soha nem hajtok fejet Róma előtt.
– Nagyon bátor vagy – mondta Juba gúnyosan mosolyogva. – De talán
majd másképp látod a győzelemünnep után.
 Sarkon fordultam és elindultam. De mielőtt elhagytam volna a könyvtárat,
vetettem egy futó pillantást Petubastes bazaltszobrára, amiről a bátyám
beszélt. Még ha kőből volt is, gyönyörű volt ez az arc. Egy sebtében bevésett
felirat jelezte halálának évét. Tizenhat évesen hunyt el. Már indultam, hogy
megérintsem a szobrot, de hátranézve láttam, hogy Juba figyel, ezért
meggondoltam magam és távoztam.
Alexander a szobánk előtt sétált fel és alá.
– Hol voltál? – kérdezte türelmetlenül.
– A könyvtárban.
– Kerestelek. – Pillantása az ágyra irányította a figyelmemet, ahol
Ptolemaiosz feküdt a párnákon, nem is mozdult. – Lázasabb, mint volt.
– Ide kell hívnunk a hajóorvost.
– Már járt itt.
Hogy a bátyám egyetlen szóval sem mondott többet, elszorult a torkom.
– És?
Alexander most sem mondott semmit.
– És mit mondott? – Alexander némán csak megrázta a fejét.
Odarohantam Ptolemaiosz ágyához. – Ptolemaiosz – súgtam, és kisimítottam
a kócos fürtöket a szeméből. Tüzelt a homloka. Az öcsém lassan kinyitotta
az egyik halványkék szemét.
– Szeléné.
A tenyerét a tenyerembe csúsztatta. Forró könnyek csorogtak végig az
arcomon mindkettőnk kezére.
Az elkövetkező három napban Alexander és én felváltva virrasztottunk
öcsénk ágya mellett. Amikor Octavianus a kertben étkezett, mi nem
csatlakoztunk hozzá. S ha a tengerészek örvendezve, a szerencsés utazás
előjelének tekintve delfinekről számoltak be, mi nem rohantunk a korláthoz,
hogy megnézzük őket. Már csak mi hárman maradtunk a Ptolemaioszokból.
Csak mi hárman voltunk egymásnak.
Agrippa napjában többször is gyümölcsökkel jelent meg, s amikor az
orvos kijelentette, hogy nincs semmi remény, előhozott egy gályarabot, aki
Macedóniában orvoslást tanult valamikor.
– Caesar mind a három gyereket élve akarja látni a győzelemünnepen –
magyarázta neki Agrippa. – Száz talentumot kapsz, ha meggyógyítod a fiút.
– De hiába ígért Agrippa olyan magas jutalmat, amellyel a macedón
megválthatta volna a szabadságát, a férfi sem tudott segíteni. Agrippa erre
egy zsák aranyat vetett a férfi elé. – Fogd – mondta dühösen.
 – De nem tudom meggyógyítani, uram. – Latin szót használt az „uram”-
ra, s a szemében félelem játszott. – Nagyon beteg.
– Akkor hát fogd és menj!
A férfi elsietett, mielőtt Agrippa meggondolhatta volna magát, én pedig a
tenyerembe temettem az arcomat.
– Ennek az ajtónak mindig csukva kell lennie – mondta Agrippa. – Caesar
hajlamos a betegségekre. – Ti pedig átköltöztök egy másik kabinba. – Hiába
tiltakoztunk, Agrippa hajthatatlan maradt. – Caesar élve akar benneteket.
De már ez sem számított. Mielőtt még új szobát találtak volna nekünk,
Ptolemaiosz felnyögött. A kezembe fogtam kis kezét, ő meg, valahányszor
beléhasított a fájdalom, szorosan összezárta a szemhéjait, mintha ezzel ki
tudná zárni magából a világot. Se enni, de még inni sem tudott, s virradóra
törékeny teste mozdulatlanul feküdt az ágyon.
– Ptolemaiosz – súgtam, látva, hogy nem moccan. – Ptolemaiosz –
ismételgettem.
Alexander rázogatta.
– Ébredj fel, Ptolemaiosz, már nemsokára ott vagyunk! Ébredj fel! – De
az öcsénk még erre a hazugságra sem nyitotta fel a szemét. Alexander sírva
fakadt, én képtelen voltam rá, megbénultam. Lehetséges, hogy a
Ptolemaioszok magukra haragították volna az isteneket? Vagy talán Jubának
van igaza, s valamennyien a sors szeszélyei szerint halunk?
Kisimítottam Ptolemaiosz haját a homlokából, és kihajtogattam ökölbe
szorult ujjait, hogy megpihenjenek.
– Kicsi hercegem – súgtam.
A bátyám indulattól forrva felpattant az ágyról.
– Mit tettünk? Miért büntetik a családunkat az istenek?
– Pszt! – csöndesítettem. – Ne zavard még te is a nyugalmát.
Alexander visszarogyott az ágyra, s arcát a kezébe temette.
– Miért? – Nem tudtam mit felelni.
Amikor Octavianushoz eljutott a hír, megjelent a macedón rabszolga,
hogy eltemesse Ptolemaioszt. A bátyám azonban éberen vigyázta az ágy
mellett.
– Csak a gyilkosokat temetik a tenger hullámaiba – tiltakozott.
Agrippa jelent meg, mire a macedón a fejét rázta.
– Itt akarják tartani a testet.
Agrippa a bátyámhoz fordult.
 – Még sok napba telik, míg partot érünk, és a hajón nincsenek
balzsamozószerek. Hadd nyugodjék az öcséd Neptunusz ölén, Alexander.
Míg a macedón férfi betakargatta Ptolemaiosz testét az ágy lepedőivel, én
még vetettem egy utolsó pillantást göndör hajára, s az ajkaira, amelyek
mostanában oly sokat reszkettek félelmükben. Szelíd kisfiú volt, anyánk
kedvence Ceasarion után. Jobban kellett volna vigyáznom rá, gondoltam
keserűen.
Túl kicsi volt ahhoz, hogy ennyi szörnyűséget átéljen.
A hűvös hajnali levegőben elindultunk a rabszolga után a hajó oldalához.
Caesar kíséretének minden fontos tagja ott sorakozott. Apollo egyik papja
mondott imát, és mindenki, még Caesar is komor arccal hallgatta. Én
Alexander karjába kapaszkodtam, nem bírtak a lábaim. Amikor a macedón
rabszolga a vízbe dobta Ptolemaiosz testét, Alexander a korláthoz rohant, és
kétségbeesetten öcsénk nevét kiáltozta. Agrippa visszatartotta, nehogy ő is a
habokba vesse magát.
– Vigyétek az udvarba – mondta Agrippa. – Adjatok neki valamit enni,
meg egy kis chiantit. – Elvezették a bátyámat, de én ott maradtam a
korlátnál. A szél összekócolta a hajamat, de nekem ahhoz sem volt erőm,
hogy kisimítsam az arcomból.
Nem temethettük el kellő tisztességgel. Nagy Sándor és Marcus Antonius
vére folyt az ereiben, s testét mégis a hullámok közé vetettük, mintha bűnöző
lett volna. Vajon mennyivel jobb sors vár kettőnkre, Alexanderre és rám?
Octavianus ugyan azt mondta, hogy életben hagy bennünket, de ha képes
volt a királynőnek azt hazudni, hogy három nap múlva felkerekedünk
Rómába, ki akadályozhatná meg abban, hogy megszegje a nekünk adott
szavát? Mostanra már tudtam, hogy Caesar Arsinoéval is ugyanezt akarta
tenni, ám a nép, ahelyett, hogy ünnepelte volna, fellázadt ellene.
Mérhetetlenül megdöbbentette őket, hogy Caesar így bánik egy nővel, aki
ráadásul Egyiptom királynőjének a húga volt. Anyám sorsa a közelgő halál
volt, s ha Octavianusnak nem sikerül csellel rávennie, hogy önkezével
vessen véget az életének, bizonyosan talált volna valakit, aki megöli. S vajon
Rómába érve, a diadalút végén, ránk milyen sors vár?
Szörnyűségesebbnél szörnyűségesebb halálnemek jutottak eszembe, s
azon gondolkodtam, hogy Ptolemaiosz talán kegyetlen fájdalmaktól
szabadult meg. Megfogtam a korlátot. Egyetlen ugrás, és nincs több könny,
nincs magány.
– Én nem tenném, hercegnő.
 A hangra megmerevedtem. Azt hittem, már mindenki elment. Jubát
láttam, ahogy megfordultam. Élénkpiros tógájában királyibbnak tetszett,
mint Octavianus a tunikájában és széles karimájú kalapjában.
– Láttál már valaha vízbe fúlt embert? – tudakolta. – A teste öt- vagy
hatszorosára fúvódik fel, megfeketedik, és lefoszlik róla a bőre.
Olyan erősen szorítottam a korlátot, hogy az ujjperceim belefehéredtek.
– Hullámsírban oszladozó, felfúvódott, elhagyatott hullaként szeretnéd
befejezni az életedet?
– Inkább, semhogy elhagyatott hullaként végezzem Caesar börtönében –
mondtam, de elléptem a korláttól. Juba megkapta, amit akart. Alexander és
én élve vonulunk be Rómába Caesar diadalmenetében.
 NEGYEDIK FEJEZET

RÓMA

Hogy a hajó hetek óta most először kikötőbe tartott, Alexander és én

előresiettünk a hajó orrába.
– Már Rómában vagyunk? – kérdeztem. Itt nem ragyogott Museion teljes
pompájában a lemenő nap fényében, s a part menti villák dísztelenek, sehol
egy torony vagy ornamentika. A zömök, fehér épületek olyan egyformák
voltak, hogy nemigen lehetett őket megkülönböztetni egymástól, hacsak nem
viharvert ablakredőnyeikről.
A bátyám megrázta a fejét.
– Brundisiumban vagyunk. Innen még tizenöt nap szárazföldön Róma. Így
hallottam.
Százával sorakoztak a katonák a parton. Vörös egyenruhájukon aranysas,
Róma címere fénylett a hozzá tartozó betűkkel: S. P. Q. R., Senatus
Populusque Romanus, „a senatus és a római nép”. Brundisium tágas
kikötőjében vagy ötven hajó sorakozott, de köztük egy sem volt olyan, mint
anyám hajója, a thalamegosz. A férfiak csak ámultak, az ébenfa vitorlák
szikráztak a napfényben, s a lila vitorlákat meglebbentette a szél. Az
emberek a kezükkel árnyékolták el a szemüket, s egyre csak a fejüket rázták
hitetlenkedve.
Agrippa jelent meg Octavianusszal a hajó orrában. Mindketten harci
díszben pompáztak. Hogy emlékeztessék Róma népét a diadalukra,
gondoltam keserűen.
– Caesar kocsija odakint vár a parton – mondta Agrippa Alexandernek. –
Ti ketten Caesar unokaöccsével, Marcellusszal utaztok.
Próbáltam a tömegben kivenni, melyikük lehet az, de Agrippa azt mondta,
hiába kutatom őt a szememmel. Túl sok ember és ló nyüzsgött a parton.
– Elhoztad a rajzaidat? – kérdezte Alexander.
 – Igen – feleltem. – És te…
Alexander bólintott. Elrejtett a csomagjában néhány pergament anyánk
könyvtárából, utolsó emlékként, mielőtt végképp búcsút mondunk a
thalamegosznak. Vetettem egy utolsó pillantást a fényes padlóra, amikor
trombiták hangja zendült. Anyánk három gyermeke szállt fel a hajóra, de
csak ketten értek partot az ellenség földjén.
Elsőként Octavianus szállt ki, mögötte szorosan Agrippa és Juba. Amikor
rajtunk volt a sor, Alexander felém nyújtotta a kezét. Megráztam a fejem.
– Jól vagyok. – De már több mint három hete nem éreztünk szárazföldet a
talpunk alatt, így a lábaim feladták.
– Alexander!
De nem Alexander segített, hanem egy fiatal herkules.
– Csak óvatosan! – mondta, és nevetett. Magas volt, széles vállú, s a haja
aranylott, mint a nyári búzatáblák. A szeme kékje halványabb, mint
Ptolemaioszé, napégette bőre felerősítette a türkiz csillogást. Láttára
láthatóan felengedett bennem a feszültség, mire ő elmosolyodott.
– Aztán nehogy elájulj nekem, hercegnő – intett. – Nekem kell vigyáznom
rád az úton.
– Te vagy Marcellus? – tudakolta Alexander.
– Én. A kocsi meg ott áll – a kezével mutatta, hol.
– De hisz ez királyi hintó – mondtam.
Marcellus elnevette magát.
– Ne olyan hangosan. A nagybátyám consulnak tekinti magát, ám ha az
emberek fülébe jut, hogy királyságra áhítozik, hát, akkor megint vér
szennyezné a senatus padlóját.
– Róma nem akar királyt? – kérdezte a bátyám.
Marcellus elindult velünk, tógája a sarkát verdeste.
– Volt nálunk is királyság, de már a múlté, az emberek csak
köztársaságban akarnak gondolkodni. És persze a polgárháború már vagy
száz éve dúl. Az első ember, aki véget vetni látszott ennek az áldatlan
állapotnak, Julius Caesar volt. Szavazatok kellettek hozzá, de mindenki a
saját törzsére szavazott, s ez újabb vérfürdőkhöz vezetett. – Odaértünk a
lovas kocsikhoz, mire Marcellus kinyitotta a hintó ajtaját előttünk, és
kedvesen intett: – Alexander herceg, Szeléné hercegnő!
A hintóban összenéztünk a bátyámmal. Vajon miért ilyen barátságos
velünk Marcellus? Mit írhatott Octavianus a családjának Alexandriából?
Hallgattuk, mit beszél Marcellus odakint Agrippával és Jubával. Marcellus
hangja ércesen zengett.
– Na és milyenek az egyiptomi asszonyok? – kérdezte éppen.
Juba szárazon felkacagott.
– Elolvadtak volna, ha látnak – mondta. – A karjaidba ájultak volna
ugyanúgy, ahogy Szeléné hercegnő tette.
A bátyám rám nézett, én meg elpirultam.
– Na és a harcok? – kérdezte Marcellus.
– Az istenek a mi oldalunkon álltak – felelte Agrippa.
– A mi oldalunkon vagy a te oldaladon? Azt mondják, hogy az egyiptomi
flotta… – Marcellus hirtelen elhallgatott, majd komolyan folytatta: – Örülök,
hogy egészségben látlak viszont, bácsikám.
– Marcellus – hallottam most Caesar hangját. – Remélem, ugyanolyan
lelkes vagy a tanulásban, mint a fecsegésben.
– Természetesen, Caesar – mondta Marcellus halkabban.
– Örülök neki. Akkor mondd meg nekem, milyen hajó ez?
Némi kínos csend következett, s szinte láttam, mennyire feszélyezetten
álldogálhat Marcellus Octavianus előtt. Odaszorítottam az ajkamat a hintó
üvegére, és azt súgtam:
– Thalamegosz.
– Szeléné! – szólt rám Alexander, de Marcellus meghallotta, és
megismételte, amit hallott.
– Úgy gondolom, ez a királynő hajója, a thalamegosz.
Hallottam Octavianus távolodó lépteit.
– Egy nap majd vetekedni fog veled, Agrippa. Titán lesz a senatusban és a
csatamezőn is.
Agrippa arcát nem láthattam, de el tudtam képzelni, hogyan reagált
Octavianus megjegyzésére. Marcellus is beszállt a hintóba, látszott,
mennyire megkönnyebbült.
– Nem tudom, hogy köszönjem meg, Szeléné. – Alexander mellett, velem
szemben foglalt helyet. – Egész Rómáig hajókról tanulhattam volna, ha nem
segítesz.
– Tényleg ennyire szigorú?
– Nem nagyon érdekli más, mint a levél- és beszédírás. Amiket aztán
elmond a senatusban. Ha nincs a felesége, soha egy percre nem hagyja ott a
„Syiracusáját”.
– A várost? – kérdezte Alexander felvont szemöldökkel.
 – Nem. A tanulmányait. Arkhimédészről, a görög matematikusról nevezte
el, aki valamikor ott élt.
– De görögül mégsem beszél – jegyeztem meg.
Ugyan a bátyám megrovóan nézett rám, Marcellus csak nevetett.
– Ez igaz, de a nagybátyámnál minden csak színház. Majd te is
megtapasztalod, hercegnőm.
Odakintről zavarodott hangok hallatszottak, majd pattant egy ostor, mire a
menet végre elindult. Marcellust tanulmányozva úgy gondoltam, alig lehet
két vagy három évvel idősebb, mint én meg a bátyám. Egyszerű, fehér tógát
viselt, de sokkal finomabb anyagból készült, mint amilyet valaha is
Octavianuson láttam. Amikor észrevette, hogy őt nézem, elmosolyodott.
– Szóval te vagy Marcus Antonius lánya, Szeléné – mondta. – Különös.
Szemernyit sem hasonlítasz Toniára vagy Antoniára.
– Ők apám gyermekei, akik Caesar nővérétől, Octaviától születtek?
– Igen, anyám gyermekei – bólintott Marcellus.
Alexander előbbre hajolt.
– Akkor te a bátyánk vagy?
– Nem. Octavia fia vagyok, de az apám Marcellus, az idősebb. Tudom, ez
kicsit bonyolult. De ennél még furcsább dolgokat is tapasztalni fogtok
anyám házában.
– Anyád házába viszel bennünket? – kérdeztem.
– Hát persze. Velünk fogtok élni. – Marcellus észrevette, hogy Alexander
felé pillantok. – Tudom, mire gondolsz. Apátok elhagyta anyámat a ti
anyátok miatt. De ne féljetek. Anyám szereti a gyerekeket. De Livia egy
cseppet sem fog szívelni benneteket.
– Caesar felesége? – kérdezte Alexander.
– Igen. Senki mást nem szeret, csak a saját fiait, Tiberiust és Drusust.
Összezavarodtam.
– Én úgy tudtam, hogy Caesarnak csak egy lánya van.
– Igen, Julia, az első feleségétől. De elvált az első feleségétől, s elvette
Liviát, amikor az várandós volt a második fiával. – Amikor vettem egy nagy
levegőt, Marcellus elnevette magát. – Botrány is volt belőle. Így most a
nagybátyámnak van két adoptált fia.
– Akkor ők az örökösei? – puhatolódzott Alexander, hogy felmérje, kikre
kell majd jó benyomást tennünk.
Marcellus kicsit kényelmetlenül mocorgott az ülésen.
 – Ami azt illeti, azt hiszem, velem szemben részrehajló inkább. Belőlem
akar egynéhány év alatt senatort faragni.
– A senator az olyan, mint egy herceg?
– Nem. – Marcellus nagyon mókásnak találta a kérdésemet. – Apád
semmit nem mesélt nektek a senatusról?
– Anyánk megtiltotta neki. Azt hiszem, nem nagyon érdekelte Róma
politikája – jegyezte meg Alexander.
Marcellus nekidőlt a párnázott támlának.
– Szóval a senatus a Római Birodalom legbefolyásosabb törzseinek
képviselőiből áll. – Felvontam a szemöldököm, mire Marcellus folytatta. –
Dehogyisnem érted. Van a Juliusok, meg a Claudiusok törzse. Vagy,
amelyikbe apátok is tartozott, az Antoniusoké. De lovagoknak kell lenniük.
Senatorból is többféle van. Vannak a quaestorok, az aedilisek, a praetorok, a
consulok. Természetesen a consuloknak van a legnagyobb hatalmuk.
Bólintottam, mintha érteném.
– És mit csinálnak ezek az emberek?
– Találkoznak a senatusban. Vitatkoznak a politikáról. Döntenek az
adókról, az ingyenes gabonáról. A nagybátyám eljátssza, hogy közülük való,
s ők mindig megválasztják consulnak, tribunusnak vagy épp cenzornak.
Neki teljesen mindegy, számára csak az a fontos, hogy írhasson. – Marcellus
vidáman beszélt nekünk arról, hogy mit látunk majd Rómában. Mesélt a
Venus Genetrix templomról, amely Julius Caesar Forumánál áll, s hét napon
át, míg a rázós utakon zötykölődtünk, történetekkel szórakoztatott
bennünket. Éjszakánként, amikor Octavianus barátainak villáiban aludni
tértünk, én Rómáról álmodtam, hogy mennyivel nagyobb lehet, mint
Alexandria, s amikor meghallottuk, hogy már idelátszanak a városfalak,
elhúztam a függönyt, és lélegzet-visszafojtva kilestem. Alexander is
kinézett, majd mindketten visszahőköltünk.
– Ez már Róma? – kérdezte Alexander elbizonytalanodva.
– A világ legnagyobb városa – mondta Marcellus büszkén.
Amerre a szem ellátott, fakó téglaépületek egymás hegyén-hátán, mint
marhák a vásárokon. Póznák – Marcellus „mérföldköveknek” nevezte őket –
jelezték, hogy még milyen messze vagyunk Rómától, de nem volt sehol egy
márvány oszlopfős Museion a távolban, és tornyok sem koronázták a
dombtetőket. A Via Appia két oldalán néhány márvány sírkő jelezte, hogy ez
lehet a rómaiak kedvelt temetkezési helye, ám a legtöbb sírt durván
megmunkált kő síremlékek jelezték csupán.
 Csalódásomat látva Marcellus magyarázni kezdett.
– A rómaiak évszázadok óta harcban állnak egymással. Csak Caesar
uralkodása alatt tettünk szert elegendő rabszolgára és aranyra, hogy
újraépítsük Rómát. Az ott Cecilia Metella mauzóleuma.
A magas, kerek építmény egy dombtetőn állt, s noha a teteje szépen
csipkézett, mégiscsak közönséges kőből épült. A gyomrom élesen
összerándult, s Alexander arcáról leolvastam, hogy ő is hasonlóképpen érez.
Ez hát az a város, amelynek a hadserege meghódította Alexandriát. Ez hát az
a város, ahol Octavianus latint tanult s görögöt nem, viszont elég hatalmat
szerzett ahhoz, hogy legyőzze apámat, és elűzze a Ptolemaioszokat
Egyiptom földjéről.
– Egy nap majd – mondta Marcellus – itt minden márványból lesz. Az
meg ott Agrippa akvaduktja.
Alexander és én most először felélénkültünk. Boltívek sora rajzolódott ki
a horizonton, de olyan magasan, hogy tán csak az istenek férhetnek hozzá.
Eleddig ez volt a legnagyobb építmény, amit láttunk.
– Mire valók? – kérdezte Alexander.
– Vizet szállítanak a városba. Agrippa fürdőket is építtetett. Van belőlük
vagy kétszáz. A nagybátyám úgy gondolja, az egyetlen módja annak, hogy
hatalmon maradhasson, az, ha élhetőbb Rómát ad az embereknek.
Vagyis míg apánk aranyakkal illegette magát Alexandriában, és a
legfinomabb borokat kortyolgatta anyánk ezüstpohárkáiból, addig
Octavianus a városát szépítgette. Ez lehet az oka, hogy a saját népe apánk
ellen fordult? Apám harsogó nevetése még mindig itt csengett a fülemben.
Az egyiptomiak szerették, sőt, egyenesen imádták őt. Soha semmit meg nem
tagadott volna a katonáitól, ha azok szűkölködtek. De a rómaiak, akiket
hátrahagyott, ezt nem tudták róla. És nem ismerték azt az embert sem, aki
képes volt álló nap lovagolni, majd utána hajnalig mókázott velem vagy
Alexanderrel az ölében, iszogatott, és mesélt, mesélt a pártusi csatáról.
A menet hirtelen megállt, mire Alexander és én Marcellusra pillantottunk.
– Megérkeztünk? – kérdeztem idegesen.
Marcellus felvonta a szemöldökét.
– Még a Servius-falnál sem járunk.
– Ott érjük el Rómát? – tudakolta Alexander.
Marcellus bólintott, majd kiugrott a hintóból. Nyugtalan zsibongás
fogadta. Hallottam Agrippa és Octavianus emelt hangját.
 – Mi történt? – érdeklődött Marcellus. Hogy választ nem kapott, kinyitotta
a hintó ajtaját, s én katonákat pillantottam meg. – Rögtön jövök! – mondta
Marcellus, és ránk csukta a hintó ajtaját.
– Mi történhetett? – kérdeztem Alexandertől.
– Talán eltört egy kerék. Vagy megdöglött egy ló.
– Na és a katonák?
Marcellus komor ábrázattal tért vissza.
– Akár ki is szállhattok, hogy egy kicsit kinyújtózzatok. Egy darabig még
itt álldogálunk. – Kisegített mindkettőnket a hintóból, majd magyarázni
kezdett. – Valami lázadásféle tört ki a falak mögött.
– És nem mehetünk be? – kérdezte a bátyám.
– Éppenséggel bemehetnénk – Marcellus a hajába túrt –, de jobban
tennénk, ha mégsem. Rabszolgalázadás, több ezres.
Amikor híre ment, hogy hosszas veszteglésre számíthatunk, sorra nyíltak
a kocsiajtók, s fáradt emberek bújtak elő és tébláboltak a macskaköveken.
Odaléptünk egy csoportosuláshoz, ahol néhány katona azt magyarázta
Octavianusnak, hogy mindez hogyan kezdődött. Agrippa és Juba
közrefogták Octavianust, és feszülten figyelték, mit mond a praefectus a
városfalakon belüli zavargásokról.
– A legtöbbjük gladiátor, valahogy sikerült megszökniük a Ludus
Magnusból, a gladiátornevelő iskolából. Mindez ma reggel történt, de azóta
nagyon sokan csatlakoztak a lázadáshoz.
– Na és ki a vezetőjük? – tudakolta Octavianus.
– Senki. Csak hát… – a praefectus elbizonytalanodott. – Csak hát
felbolydították őket a Vörös Sas üzenetei. Már évek óta üzenget nekik… És
most kivonultak az utcákra – fejezte be gyorsan. – De nincs mitől tartani,
Caesar. Még napnyugta előtt leverjük a lázadást.
A praefectus maradt, hátha szükség lesz még a szolgálataira, Octavianus
pedig Marcellushoz fordult.
– Volt valami gond, amikor tizenhat nappal ezelőtt útra keltél?
– Nem, semmi – állította határozottan Marcellus. – Béke honolt az
utcákon.
– Ha ez a Vörös Sas nem lázítaná őket, nem volna semmi baj – mondta
Agrippa. – Ha megtaláljuk…
– Keresztre feszítjük – fejezte be Octavianus a mondatot. – És nem
számít, hogy nem áll a lázadás élére. Az üzenetei egy új Spartacust szülnek.
Nem szabad elfelejtenünk – tette hozzá komoran –, hogy Róma egyharmadát
rabszolgák teszik ki.
Alexander súgva azt kérdezte Marcellustól:
– Ki az a Spartacus?
– Rabszolga volt ő is – mondta halkan Marcellus. – Nemsokára ötven éve
lesz, hogy ötvenezer rabszolga élén fellázadt Róma ellen. Amikor vérbe
fojtották a lázadást, hatezer gladiátort keresztre feszítettek. Crassus hosszú
évekre megtiltotta, hogy a holttestüket leemeljék a keresztekről, így sokáig
azok szegélyezték a Rómába vezető utakat.
Octavianus most végighordozta a tekintetét ugyanezen az úton, el egészen
a Servius-falig. Az úton most egy vágtató katona tűnt fel, lovai patkói
hatalmas porfelhőt kavartak. Caesarhoz érve lepattant a lováról, és tisztelgett
neki.
Meglepődve láttam, hogy Octavianus mosollyal köszönti.
– Fidelius – mondta kedvesen –, mondd, mi híred van?
Fidelius tizenhét vagy tizennyolc éves fiatalember volt, s gyorsan
belefogott a mondókájába.
– Pár ezer rabszolgát már megöltek. Azok, akik még harcolnak,
igyekszenek még több embert maguk mellé állítani, de egyelőre nem sok
sikerrel.
– Egyelőre – ismételte meg Octavianus.
Fidelius azonban megrázta a fejét.
– A falak közé szorultak, Caesar. A kapuk erősek, és a katonáid százával
ölik meg őket.
– Jól van. És a legionáriusok tudják, hogy egyet sem hagyhatnak életben
közülük?
– Hogyne, tudják.
Egy pillanatnyi szünet után Octavianus azt kérdezte:
– És Rufilla, az édesanyád hogy van?
Fidelius elvigyorodott.
– Nos, szeretettel üdvözöl, Caesar. És ezt küldi általam. – Azzal elővett a
bőriszákjából egy kis csomagot. Vékony volt, mint egy arckép, s amikor
Octavianus kibontotta, láttam, hogy tényleg az.
Octavianus arcába vér szökött.
– Nagyon szép – mondta lágyan, a fajanszkeretbe foglalt arcot
tanulmányozva. Valóban szép volt hosszú fekete hajával és jellegzetes római
orrával. Octavianus továbbadta Jubának. – Tedd el.
 Fidelius felvonta a szemöldökét.
– Anyámnak nagyon hiányoztál ezen hosszú hónapok alatt.
– Igazán? – Octavianus homloka ráncba szaladt. – Nos, add át neki
üdvözletemet, és mondd meg, hogy az elkövetkező napokban sok dolgom
lesz.
– És meglátogatod, Caesar?
– Ha lesz időm rá – vágta rá kurtán Octavianus. – Előbb még le kell verni
ezt a lázadást, és le kell csillapítani a kedélyeket a senatusban.
Fidelius hátrébb lépett.
– Igen… hogyne, értem. Nagy volt a feszültség a senatusban, amíg távol
voltál.
Octavianus arcvonásai megfeszültek.
– Igazán? – kérdezte növekvő izgalommal. – És mi volt az izgalom oka?
Fidelius habozott, s én arra gondoltam, hogy talán már ezzel is többet
mondott a kelleténél.
– Hát, a háború miatt. Hogy senki sem tudta, ki fog győzni. Te vagy
Antonius.
– És?
Fidelius feszengve Agrippára nézett.
– Meg az öröklés okán. Senki sem tudta, mi lesz, ha te is és Antonius is
meghaltok a csatában. Felmerült néhány lehetséges utód neve.
Octavianus lefegyverzően elmosolyodott.
– Mint például?
– Néhány… néhány patríciuscsalád neve. De senki olyan, akinek komoly
hatalma lenne. – Fidelius idegesen nevetgélt.
– Nos, ha a senatus említésre méltónak tartja őket, akkor talán ezek az
emberek hasznosak lehetnek számomra is.
Fidelius meglepődött.
– Igazán?
– Miért is ne? Kik jöttek szóba lehetséges utódként?
– Ó, sok név felmerült. Köztük az enyém is.
Lehervadt a mosoly Octavianus arcáról.
– De ő még túl fiatal ehhez – mondta sietve Marcellus. – Képtelen volna
egy hadsereg élére állni. Ugyan ki sorakozna fel mögéje?
Fidelius Marcellusra nézett, s nyomban rájött, hogy nagy hibát követett el.
– Igen… pontosan így van. Csak az apám okán merülhetett fel az én
nevem, meg azért, mert nagy vagyont hagyott rám. Marcellus a
megmondhatója, nekem ugyan eszembe sem jutott, hogy Caesar legyek.
– Hát persze, hogy nem. Menjünk. – Octavianus átkarolta Fideliust, s
közben küldött egy jelentőségteljes pillantást Agrippa felé. – Sétáljunk
egyet. Van egy kis magán-megbeszélnivalónk.
Fidelius visszanézett Marcellusra, aki megpróbált közbeavatkozni.
– Fidelius nem maradhatna itt kockázni?
Octavianus megsemmisítő pillantása egyértelmű volt.
– Nem.
Agrippa odalépett Octavianushoz és Fideliushoz, majd mindhárman
elindultak visszafelé az úton.
A bátyám és én Marcellusra néztünk.
– Mi lesz vele? – kérdezte Alexander súgva.
Marcellus elfordult, hogy elrejtse könnyeit.
– Az anyjának majd azt mondják, megölték a rabszolgákkal vívott
harcban.
– Megölik? – mondtam hitetlenkedve. – De miért?
Marcellus az ajka elé kapta az ujját.
– Ha a senatus két hónappal ezelőtt alkalmasnak találta Fideliust a
caesarságra, miért ne találhatná alkalmasnak mondjuk három év múlva?
– De hisz nem is akar caesar lenni – ellenkeztem.
A kocsisor végén valaki fájdalmasan felkiáltott, majd csönd lett.
Marcellus lehunyta a szemét.
– A legjobb gyerekkori barátom volt – súgta. – Olyan volt, mintha a
bátyám lett volna.
– A nagybátyádat ez nem érdekli? – méltatlankodtam.
– Nem. Számára előbbre való Róma biztonsága, mint mások élete. –
Marcellus kinyitotta a szemét, majd felénk fordult. – Jó lesz vigyáznotok
vele.
A lázadást leverték, mielőtt a nap a csúcspontjára hágott. Mi ezalatt az
útszélen ülve kockázással ütöttük el az időt, amikor Agrippa meghozta a hírt.
– Ideje indulni – mondta kurtán. – A lázadásnak vége.
– Mindenkit megöltek?
Agrippa bólintott:
– Az utolsó szálig.
– És Fidelius?
Agrippa tétovázva azt mondta:
– Sajnos ő az életét vesztette.
 Beszálltunk a hintóba, s Alexander megpróbálta Marcellus figyelmét
elterelni a szomorúságáról.
– Milyen régi a Servius-fal?
Marcellus csak megvonta a vállát. Lázadásnak nyoma sem látszott, s ha
hevertek is megsebesített rabszolgák az utcákon, Caesar bevonulása idejére
valamennyit eltakarították.
– Nagyon régi – felelte megkésve Marcellus.
– Na és a hét domb? Azoknak van nevük?
Marcellus az előttünk lévő dombtetőre mutatott.
– Az ott a Quirinalis. – Felsóhajtott. – Nincs semmi különlegessége. A
mellette lévő a Viminalis. Az a legalacsonyabb. Az Esquilinus – jobbra
mutatott – ad szállást a gazdag látogatóknak. Az egyetlen gond, hogy az
italmérők a legtetején vannak.
– Ez miért baj? Meredekek a lépcsők? – kérdeztem.
Marcellus elnézően mosolygott a kérdésemen.
– Nem. Csak sok arrafelé a szökött rabszolga és a tolvaj. Eszetekbe ne
jusson odamenni – figyelmeztetett. – Marcellus most a Caelianusra mutatott,
amelyet csinos villák pöttyöztek. – Az meg ott jobbra az Aventinus. Ott
nincs más, csak plebejus- meg kereskedőházak.
– Plebejusházak? – kérdezett vissza Alexander.
– Igen, a köznép lakóházai. Olyan emberek, akik nem a lovagok rendjéhez
tartoznak, és a földjük is kevés.
– Vagyis Caesar a lovagok rendjébe tartozik? – kérdeztem.
– Nem, nem – Marcellus még a kezét is felemelte. – A mi családunk még
magasabb rendű. Patríciusok vagyunk. Mi a Palatinus-dombon lakunk, ahol
Octavianus hatalmas templomot épített Apollónak. – Egy lekoptatott
dombtetőre mutatott, ahol márvány- és porfinépítmények csillantak meg a
napfényben. Hát, Alexandriához nem fogható, de mégis volt valami szépség
abban, ahogy ezek a házak fehéren nekifeszültek az ég kékjének.
A hetedik domb a Capitolium volt.
– Apám gyakran felvitt oda, hogy megmutassa a Tarpeii-sziklát – mondta
Marcellus borzongva. – Innen vetik alá a mélybe a bűnözőket, ha már nem
veszik hasznukat gladiátorként az amfiteátrumokban.
– És még mindig él az édesapád?
– Nem. Tíz évvel ezelőtt halt meg. Majd néhány hónap múlva Octavianus
újra férjhez adta anyámat Antoniushoz.
 Annak ellenére, hogy anyánk akkorra már életet adott nekem és
Alexandernek. Engem jóleső érzés töltött el a gondolatra, hogy apánk öt évre
rá elhagyta Octaviát. Azon tűnődtem, vajon ki volt Marcellus apja.
– Szóval édesanyádnak három gyermeke van? – tudakoltam.
– Öt. Két lánya is született apámtól, de őket elküldték, amikor anyánk
másodszorra is férjhez ment.
Ezt sehogy sem értettem.
– Miért?
– Mert egy új házas asszonynak ezt kell tennie.
Értetlenül néztem Marcellusra.
– Le kell mondjon a gyerekeiről?
– Csak ha lányok. Anyám ezért nem akart utána újból férjhez menni.
Apám képe jelent meg előttem, ahogy befogadja Octaviát a házába, de
elküldi a szoknyájába kapaszkodó, rémült kislányait, így történt vajon?
Ugyan apánk csak kevés időt töltött velem, de mindig szeretetteljes volt
hozzám. Hirtelen félni kezdtem Rómától, piszkos utcáitól, a rettenetes
büntetéseitől, s attól, hogy milyen élet várhat ránk apánk elhagyott
feleségének a házában.
Egy piactérre értünk, ahol ezerszám árulták a rabszolgákat. A legtöbbjük
lenszőke és kék szemű volt.
– Germánok és gallok – magyarázta Marcellus a fejét csóválva. – Rémes
látvány.
Ahogy a kocsijainkkal elhaladtunk, megszégyenített lányokat láttam.
Meztelenül álldogáltak, miközben férfiak, leendő gazdáik szorongatták a
mellüket, eldöntendő, hogy alkalmasak-e a munkára vagy a
szórakoztatásukra. A bátyám a szája elé kapta a kezét, látva, hogy vannak itt
férfiak, akiknek levágták a herezacskóját.
– Eunuchok – magyarázta Marcellus dühösen. – Kelendők, és az áruk is
magasabb. Ne nézzétek – tanácsolta, de más látnivaló nem akadt, leszámítva
az éhező kutyákat, tülekedő kereskedőket és a mozaikokat, amelyek jobbára
különféle szerelmi pózokat ábrázoltak. – Ez a város barátságtalan arca. –
Marcellus behúzta a függönyöket, és hátradőlt az ülésen. – Mindjárt ott
vagyunk Jupiter templománál. Onnan már csak egy rövid út a Palatinus-
domb, s máris otthon vagyunk.
Te vagy otthon, gondoltam. Mi foglyok leszünk, akik Caesar
diadalmenetére várnak.
 A bátyám megfogta a kezemet. Odakint váratlan hangzavar lett, Marcellus
elhúzta a függönyt. Az úton kéregetők nyüzsögtek, akiket hátrébb
kényszerítettek, s Marcellus örömmel azt mondta:
– Mindjárt megérkezünk.
A bátyám egy különös építményre lett figyelmes a tölgyfákon túl.
– Micsoda az ott? – kérdezte.
– A Magna Mater temploma.
– Hogy lehetne ez templom? – kérdeztem meglehetősen udvariatlanul.
Csupán egy oltár volt, s rajta egy durván megmunkált szikla.
– Az istennő itt egy fekete kő képében szállt le a földre, megjövendölve,
hogy Róma győzelmet arat Hannibál fölött.
Az jutott eszembe, vajon micsoda ostoba kitalált történettel fogják a
rómaiak Octavianus egyiptomi győzelmét megörökíteni. Marcellus most egy
durva falú kunyhóra mutatott, amely Alexandriában már egy apróbb tengeri
fuvallattól is összeomlott volna.
– Abban lakott Romulus – magyarázta. – Ismeritek a történetét?
Alexander és én egyszerre ráztuk meg a fejünket.
– Ők Róma alapítói, s a nőstény farkas ebben a kunyhóban nevelte őket.
Romulus emelt elsőként falakat a Palatinus-dombon. S amikor Remus
kigúnyolta érte, a bátyja megölte. De mert Romulus törzse szűkölködött az
asszonyokban, Romulus úgy döntött, hogy szabin nőket rabolnak. Lakomára
hívta a férfiakat, s míg azok iszogattak és mulatoztak, addig a katonák
elszöktették a feleségeiket.
Nagy levegőt vettem:
– Ez volna a szabin nők megerőszakolásának híres története?
– Szóval mégiscsak hallottátok.
– Csak az elnevezést. Anyánk mindig ezzel hozakodott elő, amikor a
rómaiak barbárságát ecsetelte.
– Nos, a férfiak persze bosszúra szomjaztak. Ám a királyuk soha nem
tudta a harcban legyőzni Romulust, s mert az elrabolt feleségek nem akarták
férjük halálát, békéért esedeztek. Nem valami szívderítő történet, valóban –
magyarázta Marcellus –, de hozzátartozik Róma korai történetéhez. –
Felértünk a Palatinus-domb tetejére, a kocsi megállt. – Mehetünk?
Marcellus kiszállt, majd a kezét nyújtotta először Alexandernek, utána
pedig nekem.
– Íme, Róma – jelentette, s én odalent megpillantottam a világ
legkaotikusabb városát. Piacterek és templomok egymás hegyén-hátán, a
kemencékből csak úgy gomolygott a nehéz füst. Az emberek a szűk utcákon
rohangáltak egyik boltból a másikba. Noha a Palatinus-domb magasan a
város fölött állt, azért még ide is felkúszott a mosóházakból áradó csípős
vizeletszag. Még Théba is, amit pedig IX. Ptolemaiosz lerombolt, szebb
látványt nyújtott, mint ez a város. Ez a város vadon, tervek nélkül épült, s
ugyan a téglatabernák és fürdőházak közé itt-ott beékelődött egy-egy
tetszetős épület, azok úgy hatottak, mint kőbányában a drágakövek.
– Szóval ez Róma – mondtam, s Alexander pontosan tudta, hogy mire
gondolok.
– Ez pedig anyám villája.
Megfordultam, s egy terebélyes lakóépületet pillantottam meg. A domb
oldalában másutt is álltak házak, de egyikük sem kínált ennyire szép kilátást,
és egyikük sem vetekedhetett az itt látható oszlopok szépségével. A
spaletták, mint a tetőcserepek, vörösesre voltak festve, s a fémveretes ajtók
tágas verandára nyíltak. Kisebb tömeg verődött össze, hogy lássák, ahogy a
katonák egyiptomi szobrokat, fahéjjal és mirhával tömött, értékes
elefántcsont szekrénykéket rakodnak le.
Octavianus indult el elsőnek, én Alexander karjába kapaszkodtam. A
verandán többen álldogáltak, izgatottan susogtak, s amikor Octavianus
Marcellusszal fellépett a márványlépcsőre, egy asszony kivált a többiek
közül, és előbbre lépett.
– Ő lehet Caesar nővére, Octavia – súgtam Alexandernek pártus nyelven.
A vállán püspöklila selyemstóla, s a ruhái kifinomult gazdagságról
árulkodtak, az arcában azonban nem volt semmi rendkívüli. Nem színezte a
szemhéját, és nem is rajzolta körbe a szemvonalát, ahogy anyám tette.
Világos árnyalatú haját egyszerű kontyba fésülte, s amikor magához ölelte a
bátyját, láttam, hogy csak egy vékony arany karperecet visel.
– Salve, frater – mondta melegen, s Octavianus ajka, most először, amióta
ismertem, széles mosolyra húzódott. – Jól nézel ki. És egy kicsit
kipirosodtál. De gondolom, a világ meghódítása nehéz feladat.
– Világról szó sincs – mondta Octavianus minden irónia nélkül. – Csak
Egyiptomról.
– Este ünnepség lesz. A feleséged szervezte.
Egy másik asszony lépett elő, s éreztem, hogy a bátyám teste megfeszül.
Ő hát az az asszony, akitől Marcellus óvott bennünket.
– Livia! – mondta Octavianus, s noha a nővérét magához ölelte, a
feleségével csak kezet rázott.
 – Mei Caesar.
A nő az utcán nem tűnt volna ki a tömegből, s az ő öltözete nemcsak
egyszerűnek, de egyenesen szigorúnak hatott. A sálja egyszerű, fehér
vászon, s a haját koszorúba fonva kötötte kontyba. Alacsony volt, s bár
anyám is vékony testalkatú volt, legalább a hangja bársonyosan csengett. De
Liviában semmi rendkívülit nem találtam. Octavianus mégis őt akarta
magának, neki udvarolt, pedig más asszonya volt, s ráadásul viselős. Livia
csodálattal nézett Caesarra.
– Róma lázban ég, hogy láthassa a diadalmenetedet – mondta izgatottan. –
Míg odavoltál, én mindent előkészítettem.
– Leírtál mindent?
Livia lelkesen bólintott.
– Este megnézheted. Esetleg még előbb is, ha úgy szeretnéd. Itt van. –
Ezzel előhúzott a sálja redőiből egy pergament.
Octavianus kitekerte és sebtében átfutotta a tartalmát.
– Szóval három napig fog tartani.
– A nővéred azt szerette volna, ha tovább tart, de én tudtam, hogy te nem
akarod Antonius példáját követni, nem akarod a diadalodat vég nélkül
ünnepeltetni.
– Nem hinném, hogy öt nap az vég nélküli lenne – jegyezte meg csípősen
Octavia.
– Három nap vagy öt nap, teljesen mindegy – jelentette ki Octavianus. –
Mi úgyis csak az első napon leszünk jelen. A többi már a nép szórakoztatása,
de mert Livia három napra tervezte, akkor legyen így.
Livia egy önelégült mosollyal nyugtázta a kijelentést, s tudom, ha az én
sógornőm lett volna, biztos, hogy arcul ütöm.
Octavianus Agrippára bízta a tekercset.
– Nézd át, és készítsd fel a katonákat. Holnap látni akarom a végleges
tervet.
– Ők hát a gyerekek? – kérdezte Octavia.
Octavianus bólintott.
– Alexander és Szeléné.
Octavia nagyokat pislogott.
– Milyen szépek.
Marcellus elnevette magát.
– Mire számítottál? Medúzapárra?
 Octavia lejött a lépcsőn, így egy szintbe kerültünk. Alexander és én
ösztönösen hátráltunk, de Octavia tekintetében nem volt semmi fenyegető.
– Tudom, ez nehéz utazás volt számotokra – mondta, – de legyetek
üdvözölve Rómában! – Octavia ránk mosolygott, majd a bátyjára nézett. Az
ő arcán nyoma sem volt a nyájasságnak. – Akkor hát? – kérdezte, mire
Octavianus elindult a verandán. Noha Alexander és én zártuk a sort, mégis
mi ketten álltunk az érdeklődés középpontjában. Az asszonyok a nyakukat
nyújtogatták, hogy jobban szemügyre vehessenek bennünket, Juba még
hátrébb is lépett, hogy az egyik fiatal lány is megnézhessen bennünket
magának.
– Caesar lánya, Julia – súgta Alexander. Ugyan a legtöbb lány a verandán
szép volt, de egyik sem annyira feltűnő, mint Julia. Sűrű, fekete haja
csillogott a napfényben, s nagy, fekete szemeit hosszú szempillák keretezték.
Még az ajka is szép volt, nem kicsi vagy vékony, mint a családja többi
tagjáé. A tekintete rólam Alexanderre vándorolt. Ekkor Marcellus odalépett
hozzá, és súgott valamit a fülébe, amitől a lány elnevette magát. Furcsamód
ez felbosszantott, de arra már nem maradt időm, hogy végiggondoljam,
miért.
Octavianus felemelte a kezét, és azt mondta:
– Mivel úgy veszem észre, hogy Kleopátra gyerekei mindenkit sokkal
jobban érdekelnek itt, mint én, ezennel bemutatom őket. – A jelenlévők
sietve tiltakoztak, de Octavianus nem tűnt bosszúsnak. – Alexander Héliosz
herceg és Kleopátra Szeléné hercegnő.
Minden tekintet felénk fordult. A legtöbbjük alig volt idősebb nálunk.
– Szentséges Jupiter! – kiáltott fel Julia. – Ezeken meg milyen ruha van?
– Görög – magyarázta Marcellus. – De vigyázz – intette –, tökéletesen
beszélnek latinul.
Juliának az arcába szökött a vér. Egy vörös tógás fiatalember lépett
előbbre.
– Akkor ők…
– Római polgárok – fejezte be a mondatot Octavianus szárazon.
– Szégyen. – A férfi egy legyezővel legyezgette magát. – Szép kis pár.
Különösen a fiú.
– Fiúk vannak a piacon bőven, Maecenas. – Octavianus körbenézett. –
Szóval, ki vállalja a többiek bemutatását?
Noha Marcellus kötelességtudóan előbbre lépett, Livia egy másik fiút tolt
Octavianus elé. A fiú lerázta magáról a nő kezét. Úgy gondoltam, Livia fia
lehet.
– Mit csinálsz? – ripakodott rá az anyjára.
Livia szorosan összezárt ajkai elfehéredtek.
– Caesar azt szeretné, ha valaki bemutatna bennünket.
– És mert Marcellus készségesen ugrik, nekem is ugranom kell? Talán
nekem is olyannak kellene lennem, mint Marcellus? Játsszam el én is Caesar
apanázsát?
Marcellus kényszeredetten elnevette magát.
– Nincs abban semmi rossz, ha az ember játszik.
Octavianus mogorván megjegyezte:
– Nem, ha az ember mértékkel csinálja.
Mindenki kihallotta ebből a kritikát, mire Marcellus elvörösödött, majd
sorra bemutatott mindenkit, aki a verandán állt. Livia fiával, Tiberiusszal
kezdte, ő volt, aki lerázta magáról anyja kezét. Aztán jött Drusus, a kilenc
évvel fiatalabb öccse. Mindketten az anyjukra ütöttek a sasorrukkal és a túl
keskeny ajkaikkal.
Tudtam jól, képtelen leszek mindegyikük nevére emlékezni, Marcellus
mégis sorolta tovább. Bemutatta a féltestvéreinket, Antoniát és Toniát.
Félénkek voltak, Octavia sáljába kapaszkodtak, apánk barátkozó
természetéből egy szemernyi sem volt bennük. Itt volt még Vipsania,
Agrippa kislánya is. Az édesanyja belehalt a szülésbe. És voltak itt idősebb
férfiak, köztük Horatius és Vergilius, akiknek a neveit már hallottam a
Museionban.
Amikor Marcellus befejezte, Livia a karját nyújtotta a férje felé.
– Hozzálátunk az ünnepi előkészületekhez?
– De még meg sem kérdeztem Marcellustól, hogy utazott – panaszolta
Julia.
– Akkor majd este megkérdezed – mondta Livia szigorúan.
Julia segélykérően az apjára nézett, Caesar azonban nem szánta meg.
Agrippával, Jubával és még néhány tucat katonával távoztak.
Amikor mindenki elment, Octavia kedvesen azt mondta:
– Marcellus, kísérd Alexandert és Szelénét a szobájukba. Ha megérkeznek
a ládáik, jövök és segítek készülődni. – Lenézett a lányaira, akik most a
lábába kapaszkodtak. – Tűzzek a hajtokba rózsát a vacsorához? – A
kislányok boldogan bólogattak, majd kergetőzni kezdtek.
Elindultunk Marcellus nyomában egy hosszú előtéren át. A mozaikpadlón
a kövek többek között a SALVE szót formázták, jelezve, hogy a vendég
szívesen látott valaki Octavia házában.
– Ez az előcsarnok, a vestibulum – magyarázta Marcellus.
Innen egy oszlopos atriumba, jutottunk. A belső udvar felülről kapta a
fényt. A tölgyfagerendák fölött, a terrakotta cseréptető alatt eresz fogta fel az
esővizet, amely egy medencébe gyűlt.
– Milyen gyakran esik az eső errefelé? – kérdeztem Marcellustól.
– Hát, nyaranta szinte sohasem. De telente Róma utcái sártengerré
változnak. – Marcellus az atriumból nyíló egyik ajtóra mutatott. – Ezek itt a
vendégszobák. Az meg ott a tabulinum, ott tartja anyám az íróasztalát –
mutatott a társalgó távolabbi végébe, s én a nyitott ajtó résén át egy hosszú
tölgyfa asztalt pillantottam meg az adott helyen. – Az pedig ott a lararium.
– Az meg micsoda?
Marcellus meglepődött Alexander kérdésén.
– Egyiptomban nincsenek házi oltárok? – kérdezett vissza. – Mi itt
minden reggel imádkozunk a házi szentjeinkhez, a laresekhez. – Alexander
és én az egyik alkóvban elhelyezett, hosszú gránitoltárra és a Juliusok
mellszobraira pillantottunk. Marcellus, látva zavarodottságunkat, tovább
magyarázott. – Az őseink lelkei itt vannak velünk. Reggelente borral és egy
kis kenyérrel vendégeljük meg őket.
– És szeretik? – kérdeztem kíváncsian.
– Ezt inkább a rabszolgáinktól kérdezd – mondta Marcellus nevetve. – A
végén mindig ők viszik el.
Az atriumon túljutva újabb fedetlen térbe értünk, egy perisztülionba, ahol
az oszlopok árnyékában bronzszobrok húzódtak meg. Középen hosszú kert
és egy oroszlános szökőkút volt. Néhány férfi hevert a padokon, a
szőlőlugasok és virágos bokrok árnyékában. Közeledtünkre csak intettek a
kezükkel üdvözlésképpen.
– Anyám mesteremberei – magyarázta Marcellus. A porticus végében volt
a triclinium, ahol a család tagjai étkeztek, aztán jött a fürdő, s mellette
további lakószobák. – Ez itt az én szobám – mondta Marcellus. – Ez pedig
anyámé. – Egy széles ajtóra mutatott, amelyen egy festett kert virult.
– Az ott a húgaim szobája, ez pedig a tiétek. – Marcellus ezzel kinyitott
egy faajtót. Alexander mély lélegzetet vett.
Csodaszép szoba volt. Az elfüggönyözött a balkonra nyíltak. A balkonon
különböző festett vázákban pálmák sorakoztak. Nem olyan volt, mint a
szobánk otthon, Egyiptomban. Három széles kanapé állt benne, otthon ágyon
aludtunk. A falon csupán egyetlen festmény lógott, ám a bútorok
kétségtelenül gazdagságot sugalltak. Négy elefántcsonttal berakott széket
láttunk, és két lámpát, amelyek a háromfejű Cerberust mintázták, a bronz
kígyófarok vége világított. Állt még a helyiségben egy összecsukható szék,
három asztalka és három veretes szekrényke. Három gyereknek készítették
elő, csak hát Ptolemaiosz soha nem jutott el Rómáig. Nagyokat pislogtam,
hogy elfojtsam a könnyeimet, és igyekeztem nem gondolni Egyiptomra. Az
északi falat Homérosz történeteiből vett képek díszítették, így valahányszor
álomra hajtjuk majd a fejünket, utolsó gondolatainkat a legnagyobb görög
költő fogja inspirálni. Néhány alakját könnyűszerrel felismertem,
Agamemnónt, Akhilleuszt és Odüsszeuszt.
– Azt hittem, hogy foglyok leszünk – mondta a bátyám.
– Anyám házában? – kérdezett vissza Marcellus enyhe megbántottsággal a
hangjában. – Vendégek vagytok.
– Caesar megölte a bátyjainkat – jegyeztem meg csípősen. – És holnap az
utcákon mutogatnak majd bennünket.
Marcellus arca elkomorodott.
– A nagybátyám mindenkitől megszabadul, akitől mint ellenféltől csak
egy kicsit is tart akár a jelenben, akár a jövőben. És mindig használható
emberekkel veszi körül magát. A felesége olyan, mintha a titkára volna,
anyámmal konzultál a senatus ügyeiben. Agrippát a hadi ismereteiért tartja,
Jubát pedig azért, mert mindenkit ismer, és képes őt megvédeni.
Gondoljátok, hogy érdekelném, ha nem anyám legidősebb fia volnék?
Gyakorlati célja van velem. De amíg ti itt vagyok nálunk – jelentette ki
határozottan –, addig vendégek vagytok.
Rabszolgák jelentek meg vasveretes ládáinkkal, amiket Egyiptomból
hoztunk magunkkal. De még mielőtt szemügyre vehettük volna, hogy mit
hagytak meg és mit vettek el tőlünk, Octavia jelent meg.
– Ideje készülődni – mondta sürgetően. – Marcellus, vidd Alexandert a
szobádba, és add oda neki, amit előkészítettem a pamlagodra. A diadémot
viselheti, de a tógát és a sarut nem. – Octavia ezzel felém fordult. A háta
mögött egy feltűnően szép nő állt az ajtóban. Hosszú haja mézszőke, s
Marcellus sugárzó mosollyal köszöntötte, amikor elhaladt mellette.
– Salve, Gallia.
A nő egy futó főhajtással nyugtázta. Ahogy elnéztem, húsz év körüli
lehetett.
– Örülök, hogy épségben hazatértél, domine!
 Abból, hogy urazta Marcellust, nem volt nehéz kitalálni, hogy rabszolga
volt, mégis aranydíszítéses tunikát viselt.
– Szeléné – mondta Octavia –, ő az ornatrixem, Gallia. – Segítünk
felöltözni az esti ünnepségre. A Rómában szokásos viseletet adjuk rád.
– Örülök, hogy megismerhetlek, domina – Gallia elmosolyodott, s nekem
feltűnt, hogy magasan álló járomcsontjai Alexandriában festők ecsetjére
kívánkoznának. Az arca olyan volt, mintha alabástromból faragták volna.
Feltehetően egyike lehet annak a húszezer rabszolgának, akiket Julius Caesar
Galliából hozott ide. Akcentussal beszélte a latint, gondosan formázva
minden szót.
– Menjünk át a fürdőbe – mondta, s kezével a helyiség hátsó sarkában álló
ajtóra mutatott. Odabent egy nehéz bronzkád állt. Gallia elfordított egy
csapot, mire egy csőből meleg víz folyt a kádba. A mozaikpadló nimfákat,
hableányokat formázott, a falon nagy, fényesre csiszolt réztükör lógott. A
sarokban egy kis melegedőkályha álldogált arra az esetre, ha hűvösre
fordulna az idő. Egy hosszú cédrusfa asztal előtt zsámolyok sorakoztak.
Octavia az egyik ilyen zsámolyhoz vezetett, s alaposan szemügyre vett
fakószürke szemeivel.
– Mit gondolsz? – kérdezte Galliától nyugtalanul.
– Hány éves vagy? – kérdezte Gallia.
– Januárban leszek tizenkettő – feleltem.
Gallia előbbre lépett.
– Majdnem tizenkettő. De mégiscsak egy fiatal madárka. – Eddig még
soha senki nem nevezett madárkának, s amikor ennek hallatán bosszúsan
felkaptam a fejem, Gallia elnevette magát. – De az jó, hogy kicsi vagy.
– Azt szeretnénk, ha ma este mindketten fiatalabbnak látszanátok a
korotoknál – magyarázta Octavia, miközben Gallia kosarával babrált.
Antimonnal és sáfránnyal telt üvegcséket tett a hosszú asztalra, meg
hajhálókat és rubinköves csatokat.
Mivel semmit sem értettem, azt kérdeztem:
– Miért?
– Hogy senki ne érezhesse úgy, hogy fenyegetést jelentetek – felelte
Gallia nemes egyszerűséggel. Ezzel fellobbantotta a lángot a kályhácskában,
s a faszén közé dugott egy fémrudat.
– Szeretnéd viselni ma este a diadémodat? – kérdezte.
Megérintettem a vékony gyöngysort a nyakamban, s eszembe jutott,
anyám milyen körülmények között adta át nekem.
 – Igen – feleltem.
– És a gyöngysorodat?
– Azt is.
– Akkor azok maradhatnak, de a többitől meg kell válnod.
Levetettem a tógámat és az ágyékkötőmet. Még fejletlen voltam felül,
ezért mellszalagot nem viseltem. Gallia ekkor a gőzölgő kádra mutatott.
– Ülj be. De a hajadat ne vizezd be. Nem fog megszáradni, s akkor nem
tudom begöndöríteni.
– De a hajam természetes göndör.
– Ahogy én csinálom, úgy kisebb fürtjeid lesznek.
Engedelmesen beszálltam a fürdőbe, Gallia pedig levendulaolajjal
bemasszírozta a hátamat.
– Nézze, domina – mondta Octaviának. – Szinte kilátszanak a csontjai.
Mivel etették ezt a gyereket Alexandriában?
– Heteken át csak hajóztak – emlékeztette Galliát Octavia. – És szinte az
egész családját elveszítette.
– Domina jól fog itt tartani – ígérte Gallia, miközben intett, hogy álljak
fel, ő meg megszárított egy hosszú, fehér vászonnal.
Egy szót sem szóltam az elhangzottakra, mert féltem, ha megteszem,
elsírom magam. Gallia elővett a kosarából egy mélyzöld tunikát.
Engedelmesen felemeltem a karjaimat. Gallia átbújtatta a fejemet, s a
vállamon aranytűkkel rögzítette. Amikor Octavia egy olívazöld övet nyújtott
felé, Gallia egy darabig felvont szemöldökkel nézegette.
– A mell alatt vagy deréknál kössük meg? – morfondírozott. – A derekán
– döntött végül. – Az lesz a legjobb. – Megkötötte a derekamon, majd
bőrszandált húzott a lábamra. A nyakamba akasztott egy arany nyakláncot,
amelyen egy kis, kör alakú tok lógott, s amit eltakartak anyám gyöngyei.
Galliának mondania sem kellett, tudtam, hogy a medál egy bulla.
Alexandriában sok római gyerek nyakában láttam, védő amulettként
viselték.
– Na és mi lesz a hajával? – kérdezte Octavia aggodalmaskodva.
Gallia kihúzta a parázsból a vasrudat a hideg végénél fogva.
– Tudod, mi ez?
Mi is használtuk Alexandriában.
– Forró vas.
– Igen. Calamistrum a neve. Vedd le a diadémot.
 Levettem, és leültem az egyik székre. Amikor Gallia elkészült, Octavia
azt mondta:
– Már csak a szeme maradt.
A szempilláimra korábban gondosan malachitot vittem fel, majd
körberajzoltam őket antimonnal úgy, ahogy Charmiontól tanultam. Gallia
egy kendővel letörölte a sminkemet, s hogy nem tett fel másikat, tiltakoztam.
– Festék nélkül még soha nem mentem sehová.
Gallia és Octavia összenéztek, majd Gallia azt mondta:
– Úrnőm, Rómában ez nem illendő.
– De a hajón is kifestettem magam minden nap.
– Az a hajón volt. Most azonban már nem mutatkozhatsz úgy Caesar előtt,
mint egy lupa.
– Mint micsoda?
– Tudod – Gallia csak jelezte a kezével –, azok a rosszfajta nők.
– A kurvák – szólalt meg most a hátunk mögött Alexander, majd sietve
hozzátette: – Elnézést – de én tudtam, hogy nem mondta komolyan.
Mosolygott, Gallia pedig bólintott.
– Nagyon csinos lett, domine.
Megfordultam.
– Még hogy csinos! Úgy nézel ki, mintha lepedőbe burkoltad volna
magad. Hogy fogsz tudni járni ebben? Nevetséges vagy.
Pártus nyelven mondtam, de Alexander latinul válaszolt.
– Ez a toga praetexta. És – tette még hozzá bosszúsan – Marcellus is ilyet
visel. – Vörös szegélye volt, de az anyaga nem volt olyan finom, mint az én
tunikámé. Alexander ekkor fedezte fel rajtam a vörös szandált. Füttyentett és
azt mondta:
– Egy római hercegnő. – Gyilkos tekintettel viszonoztam a megjegyzését,
ő azonban tudomást sem vett a mérgemről. – És semmi smink?
– Azt szeretnénk, ha Róma polgárai ártatlan kislányt látnának benne, nem
pedig egy afféle nőcskét a mocskos lupanarokból.
– Elég ebből – mondta Octavia szigorúan, s én mindjárt kitaláltam, hogy a
lupanar az a hely, ahol a nők a kegyeiket árulják.
Gallia csak mosolygott.
– Az úr kérdezősködött.
Odamentem Alexanderhez, és megérintettem az aranymedálját a
nyakában.
 – Szóval mostantól fogva római polgárok vagyunk – mondtam komoran.
A bátyám kerülte a tekintetemet. Ekkor Marcellus jelent meg, s a mosolya
elfeledtette velem, hogy maskarába öltöztetett rabok vagyunk. Frissen
mosott, göndör fürtjei a nyakába lógtak, bronzos bőre szépen
kihangsúlyozta.
– Olyan vagy, mint egy istennő ebben a smaragdzöldben, Szeléné. Gallia
szép munkát végzett. Ha akarná, még a szekerén vágtató Apollót is képes
volna megállítani.
– Igen, nagyon szép a domine.
Octavia a bátyámról énrám nézett.
– Rendben vannak?
Gallia bólintott.
– Rómaiabbak már Romulusnál is.
Alexander lopva énrám nézett. Elindultunk Gallia nyomában végig a
termeken. A tornácon az árnyékban már ott üldögéltek türelmesen Octavia
legkisebb lányai. Magam egy percre sem tudtam soha sehol nyugton
megülni. Ebben a pillanatban az jutott eszembe, hogy anyám most milyen
nyugodtan és hidegen fekszik a szarkofágjában apánk mellett.
Miközben elindultunk a macskaköveken Caesar villája felé, Gallia
magyarázni kezdett.
– Amikor odaérünk Caesar ebédlőterméhez, egy rabszolga azt fogja kérni,
hogy vegyétek le a szandálotokat.
– Azért, hogy megmossa a lábunkat? – kérdezte Alexander.
– Igen. Azután beléphettek. Egy nomenclator bejelenti a neveteket, s
utána odamegyünk a számunkra kijelölt nyugágyhoz.
– A rómaiak nyugágyakon étkeznek? – kérdeztem.
– Az egyiptomiak nem?
– Nem. Mi asztal körül ülünk székeken, meg támlás székeken.
– Oh, asztalok nálunk is vannak – mondta Gallia. – De nem székeken
ülünk, bár az időseknek támlás székeik vannak.
– De fekve hogy fogunk enni? – kérdezte Alexander némi aggodalommal
a hangjában.
Gallia készségesen elmagyarázta:
– Lesz vagy egy tucat asztal, azok köré vannak elhelyezve a nyugágyak.
Caesar nyugágya van hátul a fő helyen, a díszvendégé pedig az asztal
túloldalán. Caesar jobbján pedig a legfontosabb vendég étkezik.
– És ma este – vette át a szót Octavia – Ti ketten lesztek a fő helyen.
 – De mi nem tudjuk, mit kell tenni.
– Ó, ez nem nagy dolog – szólalt meg Marcellus. – Csak könyököltök a
bal oldalatokra fordulva, a jobb kezetekkel meg falatozgattok. De ha trójai
disznót szolgálnak fel, ahhoz hozzá ne nyúljatok – mondta tréfásan.
– Marcellus! – feddte meg az anyja.
– De hisz igazat mondok. Vagy már elfelejtetted Pollio vacsoráját?
– Pollio egy felszabadított rabszolga, aki nem tudja, hogy kell a csirkehúst
elkészíteni – mondta Octavia, majd hozzánk fordult. – Ma este bármit
megehettek, amit felszolgálnak.
Mögötte Marcellus figyelmeztetően megrázta a fejét, s úgy tett, mintha
hányna. Alexander felvihogott, én visszanyeltem a nevetést. De amikor ott
álltunk Octavianus villájának bronzajtaja előtt, a körmömet belevájtam a
tenyerembe. S a következő pillanatban anyám hangja csengett a fülemben,
ahogy ilyenkor rám szólt, hogy ezt ne tegyem.
– Hát itt vagyunk – mondta Alexander idegesen. Belekaroltam, s úgy
mentünk a vestibulumig. Az egyszerűség láttán megdöbbentem. Sehol
drágakővel kirakott asztalok vagy indiai selyemmel burkolt falak. Egy
halvány mozaikképen tragikus alakok, a falon pedig egy régi álarc volt
látható üres tekintettel, kísérteties mosollyal. Az atriumon áthaladva
gyertyák világították meg a házi oltár szobrocskáit, de sehol egy komoly
szobor Octavianusról vagy a családjáról. A padlózat kék erezetén kívül
semmi sem árulkodott arról, hogy ez itt a hódító hős otthona.
– Akár egy kereskedő villája is lehetne – súgtam.
– Vagy egy földművesé. Miért nincsenek itt bútorok? – csodálkozott
Alexander.
De amikor a tricliniumhoz értünk, s megjelent egy rabszolga, hogy
megmossa a lábunkat, lopva belestem a terembe, s mindent megértettem. A
legegyszerűbb bútorokkal voltak berendezve azok a helyiségek, amelyekben
látogatók fordultak meg. Ám itt, a rejtett nyári ebédlőben, ahová
Octavianusnak csak a legközelebbi barátainak volt bejárása, az asztalokon
ezüst tojástartók sorakoztak a hozzá illő tálakkal. A nyugágyakon
gesztenyebarna selyem feszült, a márvány szökőkútból levendulás víz
spriccelt. A kertre nyíló oldalon hosszú vászonfüggönyöket lebegtetett a
szellő az alkonyatban.
– A világnak azt mutatja, milyen szerény és alázatos – jegyeztem meg
kritikusan pártus nyelven.
– Miközben királyi pompával traktálja a vendégeit – tódította a bátyám.
 A nomenclator név szerint jelentette az érkezőket, s amikor mi
következtünk, minden szempár felénk fordult.
– Alexander Héliosz és Kleopátra Szeléné, Egyiptom hercege és
hercegnője.
Pillanatnyi meglepett csönd fogadott bennünket, majd a vendégek újból
egymás felé fordulva izgatottan beszélgetni kezdtek.
– Gyertek utánam – súgta Octavia, Gallia pedig visszafordult, hogy a
rabszolgákkal étkezzen az atriumban. Útközben láttam, hogy Julia feláll az
egyik asztal mellett. Ő volt Octavianus egyetlen gyermeke, de egy csöppet
sem hasonlított az apjára, valószínűleg anyja vonásait örökölte.
– Marcellus – mondta mosolyogva. Halványkék tunikát viselt, sötét
szemei hidegen, méregetően villantak felém. – Gyere – mondta a fiúnak,
majd magával húzta és belékarolt.
Amikor magam is arrafelé indultam, Alexander visszahúzott.
– Mi nem velük eszünk. A másik asztalnál leszünk – mutatott oda a
fejével egy asztalhoz, amelyen Caesar pergamenre írt valamit. Livia, Juba és
Agrippa heverésztek ott a nyugágyaikon.
– A díszvendégeid megérkeztek – mondta Octavia.
Octavia bátyja felnézett, s egy halvány mosoly kíséretében azt mondta:
– Nagyszerű. – Tudtam, hogy az öltözékünkre érti. Caesar felült, mire a
többiek is felegyenesedtek. – Szinte teljesen rómaiak.
– Tökéletes rómaiak – jegyezte meg Agrippa.
– Csak félig. A másik felük görög.
– Bámulatos kombináció – nyugtázta Maecenas lelkesen.
Octavianus felállt, s erre mindenki elhallgatott.
– Szeretném bemutatni Kleopátra királynő és Marcus Antonius
gyermekeit – mondta –, Szeléné és Alexander azért utaztak ide Egyiptomból,
hogy jelen legyenek a holnapi hármas győzelemünnepen, ahol
megünnepeljük az illíriai és actiumi győzelmeimet, valamint Egyiptom
meghódítását.
Hatalmas taps fogadta a szavait, s én nem bántam, hogy megremegnek az
ajkaim.
– És ma este – folytatta Octavianus – árverést tartunk ezekre a
műtárgyakra. – Csettintett, mire néhány rabszolga letakart szobrokat tolt be a
tricliniumba. Némelyikük méretes, de a legtöbb csak akkora, mint a kezem.
Az emberek izgatottan sutyorogni kezdtek. – A licitálás természetesen
ezúttal is vakon történik – tette még hozzá Caesar kurtán. – Jó étvágyat
mindenkinek!
Octavianus visszatért az asztalához, Octavia pedig intett, hogy
heveredjünk le. Lehetetlen volt kényelmesen elhelyezkedni, s zavaromat
látva Juba rám mosolygott az asztal túloldaláról.
– Hamisítatlan római lettél, hercegnő – mondta. – A tunika sokkal jobban
áll, mint a görög ruhák. És még bullát is viselsz.
A szemem összeszűkült.
– Octaviáé.
– De nagyon jól áll neked.
Octavia elmosolyodott.
– Alexander, Szeléné, Jubát már ismeritek. Talán emlékeztek Maecenasra
is. – Maecenas, amióta megérkeztünk, le sem vette a szemét a bátyámról. –
Ő itt Maecenas felesége, Terentilla. Jó barátnőm és a színház nagy
pártfogója.
Terentilla ránk mosolygott, mire grübedlik jelentek meg az arcán.
– Örülök, hogy találkoztunk.
– Ő pedig a költő, Vergilius, ő meg a történetíró, Livius.
Ennyi vendég ült az asztalaink körül. Amikor asszonyok kezdték nagy
ezüsttálakon behordani az ételeket, Octavia odasúgta:
– Ez a gustatio.
Feltételeztem, hogy előétel lehet az ecetes káposzta, csiga, endívia,
spárga, kagyló és egy hatalmas, vörös homár. Mindenkinek vennie kellett
magának az asztal közepén álló tálakból, s ahogy Egyiptomban, itt is voltak
szalvéták, és kanalak, amelyek másik vége késként szolgált. Vettem
magamnak néhány kagylót, s közben azon gondolkodtam, vajon mi történik
a kagylók héjával. Észrevettem, hogy Agrippa a földre szórja a saját
tányérjáról. Alexander boldogan követte a példáját, s a mozaikokra szórta a
rákok páncélját.
– Alexander! – sziszegtem.
– Mi van? Mindenki ezt csinálja – mondta némi bűntudattal.
– De ki fogja feltakarítani?
Alexander felvonta a szemöldökét.
– Hát a rabszolgák.
Még Octavia is a földre hajigált mindent, miközben arra kérte Terentillát,
mesélje el, hogy milyen darabokat mulasztott Octavianus, amíg távol járt.
Mint megtudtuk, játszottak egy olyan darabot, amelyben a női szereplők
lemeztelenítették magukat a színpadon, meg egy olyat is, ahol a közönség
egytől egyig felállt és hazament, mert annyira rossz volt az előadás.
Amikor kezdték behordani a második fogást, Alexander mohón azt
mondta:
– Nézd!
A rabszolgák hatalmas tálat hoztak oda az asztalunkhoz, különböző húsok
voltak rajta. Apánknak nagyon is kedvére való lehetett volna. Volt itt sült
liba fehér mandulás mártásban, osztriga damaszkuszi aszalt szilvával, meg
fácánok. Hoztak egész pávát is, a tálat a madár tollaival díszítették. A mézes
rigók láttán Alexander szemei elkerekedtek.
– Mint aki még sohasem evett – jegyeztem meg epésen.
– Növésben vagyok.
– És mivé nősz? Ne feledd a nagyapánkat. Akkorára nőtt, mint egy bivaly,
mielőtt meghalt.
Egy rabszolga bort töltött a poharainkba, Octavianus pedig súgott valamit
Terentilla fülébe. A nő kacarászott, Octavianus közben le sem vette róla a
szemét. Talán ezért nem született Liviának fiú gyermeke, gondoltam.
– Kíváncsi vagy, mit hoztam az utamról? – kérdezte Octavianus
Terentillától úgy, hogy meghallottam. Az asszony bólintott, mire Octavianus
csettintett az ujjaival. – Az egyiptomi szekrénykét! – utasította az egyik
rabszolgát. – Hozd ide! – Noha Octavianus csak néhány szem olívabogyót
meg egy kevés kenyeret evett, úgy látszott, máris befejezte az étkezést.
Amikor a szekrénykét felállították Octavianus mögött egy asztalra,
Terentilla összecsapta a kezét örömében.
– Ebben vannak hát a kincseid! – mondta izgatottan.
– Egy kevés, igen – vallotta meg Octavianus, s én kíváncsi lettem, hogy
mit zsákmányolt Egyiptomból. A rabszolga, aki behozta a szekrénykét,
egyenként emelte ki a tartalmát. Octavianus megnevezte valamennyit, majd
körbeadta.
– Felírjam őket? – kérdezte Livia mohón. – Arra az esetre, ha
megfeledkeznél valamelyikről.
– Igen – felelte Octavianus, mire Livia elővett egy pergament és egy
nádtollat az asztal rejtett fiókjából. – Ez itt Hórusz szeme – mondta
Octavianus, amit a vendégeik elismerően nyugtáztak. Egy kis fajanszamulett
volt, ami könnyűszerrel megörvendeztetett volna egy földművest, de
uralkodói palotába sosem kerülhetett volna. Azon tűnődtem, vajon hol
tehetett szert rá. – Ő pedig a harc istennője, Szekhmet.
 Terentilla elmondása szerint még sosem látott ilyen szépet. Amikor a
kezébe foghatta a szobrocskát, megsimogatta az istennő oroszlánfejét, s
ujjait végighúzta a mellein.
– El tudod képzelni, hogy oroszlánfejű istennőhöz imádkozz? – kérdezte
Jubától. – Úgy tudom, vízilófejű istennőjük is van.
– Tauaret a neve – sziszegtem a fogaim között. – Ők régi istenek és
istennők, de manapság mindenki Íziszhez imádkozik, aki ugyanolyan, mint a
ti Vénuszotok.
– Szeléné azt akarja mondani – magyarázta Juba –, hogy a Ptolemaioszok
már nem állatfejű istenekhez imádkoznak, hanem asszonyokhoz, akiknek
szárnyuk van.
– Ha nem csalódom, Cupidónak is vannak szárnyai, nem? – jegyeztem
meg csípősen.
Alexander bokán rúgott, de a férfiak elnevették magukat.
– Igen – mondta Vergilius, és komolyan bólintott hozzá. Terentilla
bűnbánó arcot vágott, s biztos voltam benne, hogy nem akart megbántani.
Octavianust láthatóan nem érdekelte, hogy ugratjuk egymást, mert elővette
azt a rajzot, amit a hajón kért el tőlem. Terentilla tért magához először a
meglepetésből.
– Ez mi?
– Alexandria látképe, Kleopátra Szeléné rajzolta – felelte Octavianus, de
semmi melegség nem volt a tekintetében, amikor rám nézett. – A hercegnő
igen tehetséges a rajzművészetben.
Körbeadták a rajzomat, s még Jubát is elbűvölte, másodszor is megnézte
magának. Livia szorgalmasan írt tovább, de azt is észrevettem, hogy a
nevemet rosszul, „K” helyett „C”-vel írta. Nem hihettem, hogy akad valaki
Rómában, aki ne tudná helyesen leírni anyám nevét, ezért biztos voltam
abban, hogy szándékosan csinálja.
– Egy művész és a lovak szakértője – jegyezte meg Agrippa. – Nagyon
érdekes testvérpár. Vajon… – nem fejezhette be, mert mozgolódás támadt az
ebédlőterem bejáratánál. Nyílt az ajtó, és egy katona lépett be rajta.
– Mi történt? – kérdezte Octavianus. Amikor felállt, Juba és Agrippa
követték a példáját.
– Bocsáss meg a zavarásért, Caesar, de hírt hoztam. Úgy gondoltam,
tudnod kell róla.
– Elfogtátok azt az árulót? – tudakolta Juba.
– Nem, de a Vörös Sas egyik követője…
 – Már a katonáink is őt dicsőítik? – kiáltotta Octavianus.
A katona hátrébb lépett.
– Nem, dehogy, árulót akartam mondani. Azt, hogy az áruló egyik
követőjét rajtakapták, amint ezt felszögezte Jupiter templomára. – A katona
előhúzott egy tekercset, Octavianus kiragadta a kezéből. – Egy újabb lázító
szöveg – mondta a katona. – És rajta ugyanaz a vörös sas szimbólum az
alján.
– Megkínoztátok? – kérdezte Octavianus.
– Igen.
– És mit mondott?
– Azt, hogy egy idegen fizette meg azért, hogy felszögelje.
– És ki volt az az idegen?
– Esküszik, hogy egy földműves volt.
Octavianus gyilkos tekintettel nézett maga elé.
– Az az ember, aki ezt írta, nem lehet földműves. Tanult ember, és
szabadon járkálhat a Palatinus-dombon. Vagy katona, vagy őr, vagy egy
ostoba senator. Az az ember hazudik.
– Vágjátok le a kezét – javasolta Livia – és szögeljétek fel a senatus
kapujára.
A katona Octavianusra pillantott megerősítésért.
– Legyen. És ha még ezek után sem emlékszik, ki fizetett neki, akkor
feszítsétek keresztre. Agrippa majd gondoskodik arról, hogy így legyen.
A katona nem mozdult, mire Octavianus rárivallt:
– Indulj!
Kínos csend borult az ebédlőteremre. Octavianus a hárfásra nézett.
– Folytasd!
A lány remegő ujjaival játszani kezdett, s amikor Octavianus visszatért a
helyére, az emberek izgatottan beszélgetni kezdtek. Súgva azt kérdeztem
Octaviától:
– Nem értem. Ki ez a Vörös Sas?
Octavia feszengve a bátyjára pillantott, de ő épp utasításokat adott
Agrippának.
– Egy férfi, aki véget akar vetni a rabszolgaságnak.
– És ő lázítja a rabszolgákat felkelésre? – kérdeztem.
Octavia továbbra is kényelmetlenül érezte magát.
– Nem. A kísérletüket már leverték. A rabszolgáknak nincsenek
fegyvereik vagy szervezeteik.
 – Akkor hát mi akar? – kérdezte most Alexander.
– A patríciusokat lázítja. Azt akarja elérni, hogy a senatus tehetős és
befolyásos emberei vessenek véget a szolgaságnak.
A bátyám grimaszolt.
– És úgy gondolja, hogy ez megtörténhet?
Octavia kesernyésen elmosolyodott.
– Nem. A legtöbb, amit elérhet, hogy enyhítenek a törvényeken.
– Ostoba, ha azt hiszi, hogy ennyit is elérhet – szólalt meg most Juba
sötéten. – Rómának mindig lesznek rabszolgái. Gallok és germánok…
– Egyiptomiak, mauretániaiak. S ha nincs a sors különös szeszélye, akkor
te és én is könnyen rabszolgasorsra kerülhettünk volna – jegyeztem meg
indulatosan.
Marcellus a másik asztalnál felkapta a fejét, s ebből rájöttem, hogy
hangosabb voltam a kelleténél.
 ÖTÖDIK FEJEZET

– Nagyon bátor dolog volt, amit mondtál – szólalt meg Marcellus.

– Vagy nagyon ostoba – jegyezte meg a bátyám mérgesen.
– Miért? Nem ez az igazság? – méltatlankodtam. Az ágyainkon
heverésztünk mind a hárman a szobánkban, s Marcellus aranyszőke hajával
olyan volt, mint Apollo. Napbarnított karjai erőről árulkodtak. Nem csoda,
ha Octavianus jobban kedvelte, mint a saját, bús kedélyű fiát, Tiberiust.
– Mit számít, mi az igazság? – legyintett a bátyám. – Az a szerencséd
csupán, hogy Caesar nem hallotta meg, amit mondtál.
Az ajtóra pillantottam. Nemsokára itt lesz Octavia, hogy az ágyba
parancsoljon bennünket.
– Mi fog történni azzal a szerencsétlen nyomorulttal?
– Pontosan az, amit a nagybátyám mondott. Felszögezik a levágott kezét a
senatus kapujára.
– És Agrippa fogja levágni és felszögezni? – kérdezte Alexander
csöndesen.
– Vagy valaki más. Bár mind közül Agrippa Caesar leghűségesebb
embere. Még a saját lányával is végezne, ha Róma érdekei úgy kívánnák. S a
végén úgyis elfogják a lázadót.
– De miért a vörös sast választotta a saját jelének? – kérdeztem.
– Mert az a római légió szimbóluma. Azt akarja üzenni vele, hogy Róma
rabszolgák vérétől vöröslik. A felszabadított rabszolgák kivétel nélkül
nagyon bátornak tartják. De eszetekbe ne jusson kiejteni a nevét a
nagybátyám előtt! Aki kiejti a nevét, arra úgy tekint, mint aki azonosul a
lázadó eszmékkel.
– De ha a senatorok úgysem hallgatnak a szavára – ellenkeztem –, akkor
mivel sértette meg a törvényt?
– Azzal, hogy beszökik az arénákba, és kiszabadítja a gladiátorokat. És
segít megszökni a rabszolgasággal szétválasztott férjeknek és feleségeknek.
 – Megszökni? Hová? – kapott a szón a bátyám izgatottan.
– Valószínűleg vissza a szülőhazájukba. Néhány hónapja gall rabszolgákat
fogtak el a Via Flaminián. Annyi lopott arany volt náluk, hogy azzal
könnyűszerrel Galliába mehettek volna.
A bátyámra néztem, aki nyomban rájött, mi jár a fejemben, mert
észrevétlen nemet intett a fejével. De mi másban reménykedhettünk volna?
Ha ez a Vörös Sas segít a rabszolgáknak visszamenekülni Galliába, akkor
miért ne segítene nekünk is, hogy hazamehessünk Egyiptomba? Alexander is
hallotta, amit Octavianus mondott. „A lány csinos. S lehet, hogy pár év
múlva el kell majd hallgattatnunk valamelyik senatort. Addigra a lány már
eladósorba jut, s boldoggá fogja tenni az illetőt. S még egyik fiú sem töltötte
be a tizenötödik évét. Kegyes dolognak tartják majd, ha életben hagyom
őket.” De mi lesz akkor, ha Alexander betölti a tizenötödik évét, és
fenyegetést fog jelenteni a birodalomra?
Marcellus folytatta:
– Van abban valami nagyszerű, amit ez a lázadó csinál. Csupán Fortuna
kegye, hogy a Palatinus-dombra születtünk. Születhettünk volna a Suburába,
alhatnánk a patkányokkal, és koldulhatnánk az ételt. Vagy járhattunk volna
úgy is, mint Gallia, akit eladtak rabszolgának.
Alexander közelebb húzódott.
– Nem rabszolgának született?
– Nem. Vercingetorix volt az apja.
– Gall hercegnő? – elakadt a lélegzetem.
Marcellus bólintott.
– Még kislány korában hozták ide láncra verve, majd évekkel később
elfogták az apját, felvonultatták Caesar diadalmenetében, utána meg
kivégezték. – A pillantásomat látva sietve hozzátette: – Egy egyiptomi
királynő soha nem jutott volna hasonló sorsra. Vercingetorix a gallok vezére
volt. Barbár. Amikor Gallia hozzánk került, se latinul, se görögül nem tudott.
Anyám mesélte.
– Akkor mostanra már elmúlhatott húszéves.
– Igen. Inkább harminc.
– De akkor a nagybátyád bennünket miért nem adott el rabszolgának? –
kérdezte bizonytalanul a bátyám.
– Azért, mert apátok római polgár volt, s mert az ereitekben Nagy Sándor
vére folyik.
– Juba apja nem volt római – jegyeztem meg.
 – Nem. Massinissa, egy legendás harcos volt valamelyik őse. És a
nagybátyám hálás lehet a sorsnak, amiért nem adta el rabszolgának Jubát.
Juba mentette meg az életét az actiumi csatában. A nagybátyám sokáig nem
volt biztos a győzelemben.
Anyám pedig sokáig reménykedett, hogy van esély megmenteni
Egyiptomot.
Nyugtalan csend telepedett a szobánkra. Marcellus megköszörülte a
torkát.
– Láttam a rajzodat Alexandriáról – mondta. – Nagyon tehetséges vagy.
– Hát még ha látnád a többi rajzát is – mondta Alexander. – Szeléné,
mutasd meg Marcellusnak a vázlatkönyvedet.
Keresztbe fontam a karjaimat magam előtt.
– Van egy könyve, abba rajzol – magyarázta Alexander. – Ilyet még nem
láttál. Menj! Hozd már ide! – noszogatott a bátyám.
Amikor Marcellus rám nézett, odamentem a szoba sarkában álló
szekrénykéhez, és elővettem anyám ajándékát. Marcellus szemei
elkerekedtek, amikor a kezébe vette a könyvet. Elbűvölten azt kérdezte:
– Ez miből van?
– Borjúbőrből – felelte Alexander.
– Az egész? – Marcellus átlapozta, s nem tudtam eldönteni, a rajzaim,
vagy amire rajzoltam, nyűgözte-e le jobban. – Soha még ehhez foghatót nem
láttam – vallotta meg. – Honnan van?
– Pergamonból, a fellegvár könyvtárából.
– A világ legnagyobb könyvtárából.
– A második legnagyobb – helyesbített Alexander. – Amikor a családunk
beszüntette a papiruszszállítást, s nem küldött többet nekik, akkor a
pergamoniak borjúbőrből megcsinálták a pergament. Kétoldalúak, és
könyvbe lehet fűzni a lapokat. Mint amilyen ez is itt.
– Könyv? – ismételte meg Marcellus csodálkozva.
– Van vagy kétszázezer könyvük a Pergamonban, s apánk könyveket
ajándékozott anyánknak. S ő el is olvasta valamennyit. Egyiket a másik után.
– Alexander most rám nézett, s én tudtam, hogy a hetedik születésnapunk
jutott az eszébe, amikor választhattunk magunknak akármit a pergamoni
könyvtárból. A bátyám egy lovas könyvet választott, én pedig egy üres
vázlatkönyvet.
Amikor félrenéztem, Marcellus halkan megjegyezte:
– Kleopátra rendkívüli asszony volt.
 – Igen, az volt – mondta Alexander is csöndesen.
Léptek hallatszottak a folyosón, mire Marcellus felállt.
– Anyám az – mondta, s visszaadta a rajzaimat. Nyílt az ajtó, s Octavia
arca jelent meg az olajlámpa fényében.
– Marcellus – mondta szigorúan. – Mit csinálsz még itt?
– Indulok aludni. – Marcellus grimaszolt felénk, majd arcon csókolta az
anyját. – Reggel találkozunk – ígérte. Miután távozott, Octavia letette az
olajlámpást az egyik asztalra.
Alexander és én visszafeküdtünk az ágyunkra, s kíváncsian vártuk, mit
fog csinálni Octavia. Ugyan meleg volt, én mégis magamra húztam egy
vászonlepedőt. Octavia odalépett hozzám és leült az ágyam végébe. Könnyű
levendulaillat csapta meg az orromat. A mama mindig jázminnal illatosította
magát.
– Milyen volt a mai napotok? – kérdezte kedvesen.
Lopva Alexanderre pillantottam, s csak annyit mondtam:
– Kimerítő.
– A holnapi még kimerítőbb lesz – figyelmeztetett. – Szeretném, ha
felkészülnétek az öcsém diadalmenetére, ami csupán egy napig fog tartani.
– Nem háromig?
– De, valójában háromig. Ti azonban csak a holnapin vesztek részt. A
ruháitokat bekészíttetem reggelre. Azokat vegyétek fel, s ott haladtok majd
Caesar mögött egy faépítményen. Talán meg is láncolnak benneteket. De azt
semmiképp sem fogom megengedni, hogy a nyakatokra is vasat tegyenek.
Így csak a rabszolgákat vezetik.
– És aztán? – Alexander nyugalmat erőltetett magára.
– Aztán visszatértek az ünnepi lakomára, ami még nagyobb lesz, mint a
ma esti volt. De fel kell készülnötök arra, hogy felkavaró dolgokat fogtok
látni és tapasztalni holnap. Olyasmiket is, ami nagyon elkeserít majd.
– Meg fognak köpködni bennünket? – kérdeztem elhaló hangon.
– Nem tudhatom. De a nép nagyon fel van tüzelve. És elhisznek mindent,
amit apátokról és anyátokról hallottak.
– Például mit? – kérdeztem sürgetően.
Octavia válla megfeszült.
– Például, hogy apátok tóga helyett görög ruhákban járt.
Dacosan felkaptam a fejem.
– Ez igaz is.
– És még? – kérdezte Alexander.
 – Hogy Antonius azt kívánta, hogy Dionüszoszként imádják őt. Hogy
babérkoszorút viselt, s a kezében nem kardot, hanem thyrsust hordott.
Lelki szemeim előtt megjelent apám képe vörös-arany ruhájában, kezében
Dionüszosz botja, ami tobozban végződött, s két oldalán repkény és borágó
futott, pontosan úgy, ahogy Octavia mondta.
– Ez is igaz.
Octavia közelebb hajolt.
– És tényleg veretett anyátok arcképével egy római pénzt?
– Igen. Három évvel ezelőtt – felelte a bátyám. – Mi olyan rettenetes
ebben?
Octavia nem válaszolt, sürgetően azt kérdeztem:
– Ez minden, amit beszéltek róla?
Octavia elbizonytalanodott.
– Pletykáltak még nílusi vacsorákról is.
– Miért is ne? – mondta Alexander ártatlanul. – Apánknak és anyánknak
volt egy társasága. Úgy hívták magukat, hogy az Elválaszthatatlanok
Társasága.
– És mit csinált ez a társaság? – kérdezte Octavia meglepetten.
– Együtt lakomáztak, és a világ minden tájáról hozzánk tévedt
filozófusokkal az irodalomról beszélgettek.
– Majd később a nevüket a Halálban is Elválaszthatatlanok Társaságára
változtatták – tettem hozzá –, azután, hogy apám elveszítette az actiumi
csatát. De ennek most már örökre vége – mondtam. – Ahogy apánknak és
anyánknak is.
Octavia kiegyenesedett, s hol a bátyámra, hol énrám nézett. Láthatóan
nehezére esett az apánkról magában őrzött képet összeegyeztetni azzal, akit
mi ismertünk.
– És az apátok… sok időt töltött együtt anyátokkal?
Nyomban megértettem a kérdést. Octavia szerette apánkat.
Alexander sietve azt mondta:
– Igen.
– Vagyis nem az emberei közt töltötte minden idejét? – kérdezte tőlem.
– Nem – feleltem, de szégyenemben nem mertem a szemébe nézni. – És
most örülsz, hogy meghalt?
– Soha senkinek nem kívántam a halálát – mondta Octavia. – De amikor
elhagyott, nagy volt a felbolydulás. Egész Róma tudta, hogy elpártolt tőlem.
 Megpróbáltam elképzelni, mit érezhetett Octavia, amikor Antonius
mindenki szeme láttára elhagyta. Antonia és Tonia, a féltestvéreink még csak
nem is ismerhették, hisz még nagyon kicsik voltak, amikor apánk úgy
döntött, hogy bennünket választ.
– A bátyám a halálát akarta – vallotta meg Octavia. – De én…
Egy pillanatra elhallgatott, végül azt mondta:
– Nem volt nő Rómában, aki ne szerette volna apátokat.
– De most mégsem szeretik – jegyeztem meg.
Octavia felállt, és megsimogatta az arcomat.
– Mert úgy gondolják, hogy elhagyta a népét, és göröggé lett. De mindez
már a múlté – mondta Octavia gyöngéden. – Most a holnapra kell
gondolnunk. Legyetek bátrak, és akkor minden rendben lesz.
Miután Octavia becsukta maga mögött az ajtót, az itt hagyott olajlámpa
fényénél Alexanderhez fordultam, és sokáig csak néztük egymást szótlanul.
– Anyánk soha nem jött be hozzánk este – jegyezte meg Alexander.
– Mert anyánk uralkodó volt, nem pedig egy uralkodó testvére.
– Gondolod, hogy apánk szerette Octaviát?
Nemet mondani nagyon kegyetlen dolog lett volna, de Octavia egészen
más volt, mint anyánk. Elképzelni sem tudtam, hogy apánk szekéren
versenyzett volna vele a kanópuszi úton, s megpörgette volna a levegőben,
ha Octavia legyőzte volna.
– A kedvességét biztosan szerette – mondtam végül, mire Alexander
bólintott.
– Marcellus ugyanilyen szenvedélyes, nem? S nem hiszem, hogy akadna
Rómában nála jóképúbb fiatalember.
Rámeredtem a bátyámra.
– Csak nem Ganümédészt látsz benne?
– Persze hogy nem – tiltakozott a bátyám hevesen, és elpirult. Csak
néztem rá, mire Alexander elfújta a lámpát. Én meg túl fáradt voltam ahhoz,
hogy tovább vitatkozzak.

A ruhák, amelyeket másnap reggel hoztak, vérlázítóak voltak. Alexander

csak forgatta a kezében a maga vászonöltözékét, én meg csak gyűrögettem a
gyöngyruhát, amit kaptam.
 – A rómaiak úgy gondolják, hogy mi ilyen ruhákban jártunk? – kérdeztem
dühösen. Odakint még a hajnalpír derengett a dombtetőkön, de a ház népe
már talpon volt.
– Pontosan azt – mondta Gallia, és én láttam, hogy komolyan mondja.
– A nők ezer évvel korábban hordtak gyöngyös ruhákat – mondtam. – Ma
már selyemből szőtt chitonban járunk.
– A festményeken meg a szobrokon nem ilyeneket láttam.
– Azért, mert a szobrok ruhái stilizáltak – magyarázta Alexander
türelmesen. – Ilyen szoknyás leplet soha életemben nem hordtam.
– Sajnálom – mondta Gallia, és látszott, hogy tényleg sajnálja. Gyerekként
ő is átélte a megaláztatás kínját, amikor vele parádéztak Róma utcáin. – De
Caesar így rendelkezett.
Nem tiltakoztam, amikor Gallia a fürdőbe vezetett. Gallia láthatóan
szomorú volt, és miután rám adta a gyöngyruhát, és én megnéztem magam a
tükörben, vér szökött az arcomba. A gyöngyök csak a legintimebb helyeken
takartak, minden mást szinte teljesen fedetlenül hagytak.
Amikor Octavia a szobába lépett, kezét nyomban a szája elé kapta:
– Mi van ezen a lányon?
– Amit Caesar rendelt – válaszolta Gallia bosszúsan.
– Márpedig nem fog úgy végigvonulni Róma utcáin, mint egy cafka –
mondta, majd felém fordult: – Hoztál magaddal ruhát?
– Selyemtunikát és parókát – vágtam rá gyorsan.
– Alexandriában azt viselted?
– Igen, megfelelő sminkkel.
– Akkor szaladj, és hozd ide. – Octavia egy pillanatra lehunyta a szemét. –
Inkább a smink, mint ez itt.
Octavia figyelte, ahogy Gallia a fejemre igazította a parókát, s picit
felvonta a szemöldökét, amikor megmutattam Galliának, hogy a szemem
sarkától kiindulva hogyan és milyen hosszúra húzzuk meg a keretező
vonalat. Gallia mindent tudni akart a festésről. Elővettem a kellékeimet.
Hennát a kézfestéshez, a moringaolajat az arcomra, és a habkövet, amivel a
fölösleges szemöldököt távolítottuk el.
– Még túl fiatal vagy ehhez – mondta Gallia szigorúan. – Egészen
vékonyra reszeled a bőrödet.
– Azért van ez – mutattam a krémet, amit Charmion kent minden reggel az
arcomra. Gallia megszagolta, s odaadta Octaviának.
 – S Alexandriában minden nő ilyesmiket visel? – kérdezte Octavia
csöndesen. – Hennát és parókát?
– Csak különleges alkalmakkor – feleltem.
Octavia Galliára pillantott, aki azt mondta:
– Nem sokban különbözik a malachittól, amivel a római nők árnyékolják a
szemüket, domina. Csak az egyiptomiak erősebben használják.
Miután megfürödtem, visszamentem a szobánkba. Hajszál híján
elnevettem magam. A bátyám egy hosszú, vászonlepelre hasonlító
valamiben álldogált ott, amit egy aranyfibulával fogott össze, s a fején
diadém helyett fáraókék és arany nemezsapka díszelgett. Felém fordulva
mérgesen összefonta a karjait a mellkasán.
– Hogy lehet, hogy rajtad tunika van, én meg ebben maskarázok?
– Mert Caesar énrám gyöngyruhát akart adni.
Alexander elképedt.
– Olyat, amit a táncosnők viselnek?
– Meg a hetérák – mondtam pártus nyelven.
Octavia megköszörülte a torkát.
– És most indulás az udvarba. – Idegesen a köpenyét igazgatta. – Az
öcsém idejön áldozatot bemutatni. Aztán a senatus elől elindul a menet.
Semmi bajotok sem lesz – ígérte.
– Ott lesztek a szekéren mindjárt Caesar mögött – magyarázta Gallia. –
Az emberek nem fogják megkockáztatni, hogy kővel dobáljanak.
– És ha mással dobálóznak? – kérdezte a bátyám.
Gallia Octaviára nézett, aki határozottan megrázta a fejét.
– Nem fognak. Mindjárt ott álltok Caesar mögött. Erről gondoskodom.
Belekaroltam Alexanderbe. Az atriumban már ott volt Octavianus és
Livia, Marcellusnak és Tiberiusnak magyarázták, hol fognak lovagolni a
diadalmenet során. Marcellus figyelmét inkább Julia kötötte le, őrá
mosolygott. Amikor odaértünk, mindenki elhallgatott. Agrippa és Juba
felhagytak a kardjaik fényesítésével.
– Szavamra! – kiáltott fel Marcellus meglepődve, majd odalépett hozzám.
– Nézzétek ezt a parókát. – Mindenki engem nézett, Julia leplezetlen
megvetéssel. Vele még sok bajom lesz, gondoltam.
– Na és a gyöngyruha? – kérdezte mindjárt Livia, s ebből tudtam, hogy
nem Caesar utasítása volt, Livia akarta, hogy azt viseljem. Ő akart
megalázni. Hogy senki nem válaszolt, újból megkérdezte: – Hol az a ruha? –
Előbbre lépett, de Gallia védelmezőn elém állt.
 – Sajnálatos baleset történt a ruhával ma reggel. Domina cicái
megkaparintották, és eljátszadoztak vele.
– Te pimasz lupa! Állj arrébb!
Gallia odább ment, de Octavia nyomban ott termett a helyén.
– Sajnos a ruha nincs már meg, Livia.
– Hazudsz! Tudom, hogy te…
– Caesar nővérével beszélsz, aki pedig sohasem hazudik – szólt rá a
feleségére Octavianus.
Livia megszégyenülten lehunyta a szemét.
– Bocsáss meg, Octavianus.
– A nővéremet sértetted meg, nem engem.
Mindenki lélegzet-visszafojtva várt, mire Livia Octaviához fordult.
– Sajnálom – mondta, ám a hangja inkább keserűen, semmint megbánóan
csengett.
Octavia csupán egy bólintással nyugtázta. És tényleg nem hazudott.
Odaadta egy rabszolgának azzal, hogy adja el a piacon. Gallia lódított, s én
csak remélni tudtam, hogy a parókám takarja a szememet annyira, hogy
Livia semmit se olvashasson ki belőle. Biztos voltam benne, ezt a
megaláztatást egyhamar nem fogja elfelejteni. S engem és Galliát fogja
okolni miatta.
– Hol a beszédem? – kérdezte Octavianus.
Livia lassan előhúzta a ruhája ujjából a papiruszt. Octavianus elvette,
átfutotta, majd elégedetten bólintott.
– Nagyszerű. – Észrevettem, hogy a tógája alatt páncélinget visel, de
láthatóan nyomta a súlya. – Agrippa, Juba, egy tapodtat sem mozdultok
mellőlem a beszéd alatt, rendben?
– A balodon fogok állni – mondta Agrippa. – Juba pedig a jobbodon. Ha
egy senator feléd indulna…
– Akkor felhatalmazlak, hogy használjátok a kardotokat. Mi egy család
vagyunk – mondta komolyan, és végigjáratta a tekintetét Octavián, Livián,
Marcelluson és a többieken. – A családtagok pedig védelmezik egymást, és
Róma polgárainak ezt látniuk kell. A nép számára a Juliusok és a Claudiusok
jelentik a tradíciókat, az egységet és a morált. És ha mi nem vagyunk
boldogok együtt, akkor hogy tudna boldog lenni egy kőfaragó? Mindenkit
mosolyogni akarok látni, még Tiberiust is.
Tiberius erre vágott egy ronda grimaszt, mire Marcellus felvihogott.
– Jól állt.
 – Sajnálom – vágott vissza Tiberius –, de nem lehet mindenki olyan
jóképű, mint te.
Octavianus azonban nem volt tréfás kedvében.
– Ebből elég! Octavia, hozd a lareseket.
Octavia kinyitott egy kis szekrénykét, kivett belőle egy borosflaskát, és
töltött egy keveset egy alacsony kupába, amely Julius Casesar mellszobra
előtt állt, majd valamennyien egyszerre mondták: Do ut des. (Adok, te is adj
nekem.)
Ezt rövid csönd követte, majd Octavianus kiegyenesedett, és így szólt:
– Induljon a diadalmenet.
Arra számítottam, hogy a senatus Róma legnagyobb épülete lesz, olyan
hatalmas, hogy valamennyi mostani és valaha élt senator helyet tudna
foglalni benne a márványfalak között. Így amikor megláttam egy
téglaépületet, amelynek az alsó részét márványlapokkal rakták körbe, míg
feljebb már csak műmárvány jutott, azt kérdeztem Marcellustól:
– Ez az?
– A Julia Curia – mondta ő, tiszteletteljesen ejtve ki a szót. – De a rómaiak
csak senatusnak nevezik. – A lépcsők összefirkálva, de néhány rajz erősen
emlékeztetett Caesarra. Ha anyám hasonló firkákat talált volna magáról
bárhol, felkutatta volna az elkövetőt, hogy halállal büntesse. Octavianus
azonban még csak el sem távolíttatta az ünnepség előtt. Egyetlen lépcsősor
vezetett fel egypár bronzajtóhoz. Marcellus azt mondta:
– Mi nem léphetünk be oda.
– Miért nem?
– Mert még túl fiatalok vagyunk hozzá, nőket meg egyáltalán nem
eresztenek be.
Nyugtalanul a bátyámra pillantottam.
– De akkor mit fogunk csinálni? – kérdezte Alexander. A reggeli napfény
megcsillant a fibuláján, szinte vakított. Marcellus kezét a szeme fölé tartotta,
hogy lássa a bátyámat.
– Itt leülünk, és megvárjuk, amíg a nagybátyám odabent elmondja a
beszédét. Utána kezdődik a parádé. Csak pár lépéssel leszek előttetek –
mondta megnyugtatóan.
– Szekéren?
– Lóháton. Caesar jobbján. A díszhelyen.
– Gyertek ide – mondta Agrippa, s ahogy elindultunk felfelé,
visszanéztem Marcellusra, aki bátorítóan mosolygott.
 – Ez a senatus épülete – mondta Agrippa, amikor beléptünk. – Még
nagyon korán van, ezért nincs itt még senki. De nemsokára kaotikus
állapotok lesznek itt.
Fapadok sorakoztak egymás mögött a senatoroknak, velük szemben pedig
egy emelvény állt, Octavianus itt fogja elmondani a beszédét. Alexander a
nyakát tekergette, hogy mindent lásson.
– Hány senator van? – kérdezte.
– Közel ezer – felelte Agrippa.
– S jut itt mindenkinek hely?
– Nem. Néhányuk kénytelen hátul álldogálni.
Odamentünk az emelvényhez, s Agrippa félreállt, hogy Alexander és én
Juba kíséretében felmehessünk a három lépcsőn. Egy lepellel letakart szobor
állt a dobogó mellett.
Octavianus Jubára nézett, és azt kérdezte:
– Ez az?
– A szabadság szobra – mondta Juba. – Ez az eredeti, kétszázötven évvel
ezelőtt faragták Tarentumban, s azóta is sértetlen.
Octavianus elhúzta a leplet, Alexander és én előbbre léptünk.
– Pont olyan, mint Niké – súgtam pártus nyelven –, a mi
győzelemistennőnk. Ezek a rómaiak maguktól semmit sem képesek
kitalálni? – A bátyám belecsípett a karomba, de engem megelégedéssel
töltött el, hogy amikor a senatoraik belépnek, egy görög szobor fog
szembenézni velük.
Kezdtek szállingózni a senatorok. Magasan előre tartott kézzel üdvözölték
egymást, s a hangjuk visszhangzott a teremben. Fehér, lila szegélyes tógát
viselő senatorok foglalták el a padokat, a hónaljuk alatt tekercseket
szorongattak, a fejükön koszorút viseltek. Öt szék volt a pulpituson, s
Agrippa meghagyta, hogy a bal oldalára üljünk, hogy a karja szabad
maradhasson, ha netalántán kardot kell rántania. Mellette Octavianus, s az ő
balján Caesar. Agrippa és Juba ültek, de míg Caesar átfutotta a jegyzeteit,
Juba tekintete végigpásztázta a tömeget. Egy köhintés, egy mozdulat, semmi
sem kerülhette el a figyelmét.
Amikor már gombostűhegynyi hely sem volt a teremben, Agrippa
megköszörülte a torkát, és azt mondta:
– Kezdhetjük!
Octavianus beletörölte a tenyerét a tógájába, s én sehogy sem értettem,
miért ideges. Ez itt az ő népe, diadalmasan tért vissza a csatából az ő
senatusához. Kihajtogatta a tekercset, amit Livia adott neki Octavia
villájában, s nem kerülte el a figyelmemet, hogy reszket a keze. De a
tekintete határozottságról árulkodott. Felállt, mire mindenki elcsendesedett.
Ugyan még korán volt, nagy volt a hőség a teremben, s én nagyon örültem,
hogy az ajtókat nyitva hagyták, már csak azért is, hogy a senatorok fiai
legalább kívülről lássák, mi történik idebent.
– Paters et conscripti – köszöntötte Octavianus a jelenlévőket. – Ha ti és
fiaitok jó egészségnek örvendtek, akkor nincs semmi baj. Én és a légió
valamennyien jó egészségnek örvendünk. – Caesar szavait üdvrivalgás
fogadta, noha eddig még semmi fontosat nem mondott. Ezt követően
azonban elsorolta győzelmeit Dalmáciában, az actiumi csatában, s végül
elmondta, hogy meghódította Egyiptomot, amit azonban saját személyes
tulajdonának tekint, s mint ilyen, nem kerül a senatus kormányzása alá.
– Antonius szégyent hozott magára Egyiptom utcáin. Szégyent hozott
magára Alexandria palotáiban. Szégyent hozott magára, amiért engedte,
hogy idegen királynő parancsolgasson a római légióknak. De mi lemostuk a
szégyent!
Dübörgő taps fogadta a szavait. A bátyámra néztem, aki sápadtabb volt,
mint a fehér vászonruhája.
– Marcus Antonius nevét mától kitöröljük a Fastiból, Róma naptárából. A
szobrát eltávolítjuk a Forumról, és az Antoniusok törzsének tagjai, míg csak
senatusa lesz Rómának, a Marcus nevet nem adhatják fiaiknak. – Újra
dübörgött a taps. – Javaslom, hogy az áruló születésnapja fekete betűkkel
kerüljön be a naptárba, s ezen a napon üzlet ne köttessék soha többé. –
Üdvrivalgás követte szavait, s gondoltam, ezzel helyben is hagyták
javaslatát. Octavianus most hátranézett, s rámosolygott Agrippára. A tekercs
már nem remegett a kezében. – A győzelem fényében lehetnek köztetek,
akikben felmerül a kérdés, vajon miért nem hoztam magammal rabszolgákat
– folytatta Octavianus. – Talán emlékeztek még rá, amikor Julius Caesar
diadalmaskodott Agillia felett, mintegy negyvenezer szőke barbár
rabszolgával tért vissza. Róma valamennyi asszonya irigyelte a hajszínüket.
Ám én nem fogom eltűrni, hogy asszonyaink, mint Egyiptom cafkái,
kimázolják magukat. Ha pedig az asszonyok mindenképpen festegetni
akarnak, akkor hát festegessék a villáinkat. Vagy vásároljanak festett
egyiptomi szobrokat. De mi rómaiak vagyunk, és rómainak is fogunk
látszani!
Fülsiketítő tetszésnyilvánítás következett.
 – Róma határain belül nem emelünk Ízisz-templomokat. Mi római
istenekhez kell hogy imádkozzunk. Ami pedig a senatust illeti, javaslom,
hogy emeljük meg a senatorok javadalmazását. Van-e Rómában olyan
tisztség, ami fontosabb annál, hogy vezessük az embereket, s hogy olyan
döntéseket hozzunk, ami a javukat szolgálja? – Egyetértő sustorgás
hallatszott mindenfelől. – Egy új kor hajnala ez a mostani. Évszázadok óta
most először van béke, s ezután a felemelkedés időszaka következik. A saját
denariusaimon nemcsak tűzőrséget, de őrjáratokat is szervezek, és
megemelem azon emberek számát háromszázezerről négyszázezerre, akik
évente ingyen gabonához juthatnak. – Harsogott a hangja a teremben, s én
megértettem, hogy ez is a színjáték része, rabszolgává alacsonyítani az
embereket, láncok nélkül. – És arra biztatok mindenkit, hogy minden
győzelemmel és személyes diadallal járuljon hozzá ennek az új Rómának a
felépítéséhez. Az alvezérem, Titus Statilius Taurus már meg is tette az elő
lépést, kőből felépítette az első amfiteátrumot. A consulom, Agrippa, a saját
denariusaiból fürdőket építtetett, amelyeket tízezerszám élvezhetnek a
férfiak. És most arra készül, hogy felépíttesse a Pantheont, a legnagyobb
templomot az isteneinknek. Lucius Marcius Philippus újjáépítteti a Hercules
Musarum templomot. Ti mit fogtok felépíteni? – mennydörögte. – Milyen
épületen fog ott díszelegni a nevetek az örökkévalóságig?
Éreztem, hogy izgatottság lesz úrrá a jelenlévőkön. Szó sem esett
semmiféle megtorlásról, senki sem akart büntetést kiszabni apám segítőire,
semmi ilyesmiről nem esett szó, csak az új Rómáról. Octavianus elegánsan
meghajolt. Hirtelen mozgolódás támadt.
– Mi történik? – kérdeztem Alexandertől.
– Kezdetét veszi a diadalmenet – felelte helyette Agrippa.
Kürtök harsantak a falakon kívül, majd egy idős ember jött oda az
emelvényhez. Aranyláncokat szorongatott a kezében.
– A gyerekekre – mondta, amikor hozzánk ért.
Kérdőn Agrippára néztem.
– Csak a diadalünnepre szólt – magyarázta, ám amikor felszólított, hogy
nyújtsuk előre a kezünket, könnyek szöktek a szemembe. Először Alexander
csuklójára erősítette fel, majd az enyémre, de közben nem volt képes a
szemembe nézni. A lánya, Vipsania csak négy évvel fiatalabb nálam. Vajon
megfordult-e a lehetőség a fejében, hogy egyszer az ő lányát is ily módon
megalázhatják? Agrippa ellenőrizte, hogy elég lazák-e a láncok, s amikor
észrevettem, hogy egy senator megmosolyogja a jelenetet, visszafojtottam a
sírást.
Jobban szégyelltem magam annál, semhogy a bátyámat keressem a
tekintetemmel, de éreztem, hogy itt jön a hátam mögött. Caesar nyomában
kiléptünk a kapun, és elindultunk a Forum felé. Amikor ráléptem a ruhám
szegélyére, Juba rám szólt:
– Igyekezz.
– Azt teszem – nyelveltem.
– Akkor hagyd abba az önsajnálatot. Élsz.
Odakint az utcákon ezrek énekeltek, és táncoltak a fuvolák hangjára. A
katonák igyekeztek az embereket távol tartani a senatoroktól, akik próbáltak
a menetre sorokba rendeződni. Hasztalan próbálkozás volt. Velünk Juba
verekedte át magát az esztelen kavarodáson, s odavezetett minket a
szekérhez, amely egyiptomi lakószobát formázott. Felléptünk a lépcsőkre, de
a bátyám, aki előttem ment, hirtelen megtorpant. Fenn a szekéren anyám
viaszfigurája feküdt egy kanapén, a mellei között egy kígyó tekergőzött.
– Ne nézz oda – mondta a bátyám dühösen. – Egész Róma azt akarja látni,
hogy sírunk.
Olyan erősen haraptam be az alsó ajkamat, hogy kiserkent a vérem. Juba
két székre mutatott, oda kellett ülnünk anyánk viaszmása mellé.
– Meg ne moccanjatok – utasított minket. – És eszetekbe ne jusson
megszökni. – Csak a szemem villant, mikor azt gondoltam, miért, akkor mi
lesz? De Juba válaszolt a ki nem mondott gondolatra. – Több ezer katona
van itt ma, s valamennyien titokban abban reménykednek, hátha ők lesznek
azok a szerencsések, akik megölhetik Marcus Antonius gyerekeit.
Engedelmesen leültem, s igyekeztem nem gondolni Charmionra. Ő
gyűlölte a lármát és a parádékat, s megszakadt volna a szíve, ha látja, ahogy
itt ülünk, Caesar győzelmét ünnepelve. Néhány férfi folyónak öltözött, olyan
folyóknak, mint az Eufrátesz vagy a Rajna, amelyeken a római légiók
átkeltek. Mégis, a legszomorúbb az az asszonycsoport volt, akiket anyaszült
meztelenül egymáshoz láncoltak. Nem volt más rajtuk, csak a nyakukba
akasztott táblák, jelezve, hogy melyik törzshöz tartoztak.
Alexander elnézte a lenti jeleneteket, majd hirtelen felém fordulva azt
súgta:
– Senki sem marad életben a diadalmenet után.
– De akkor miért kaptunk külön szobát? Miért Octavia házában
szállásoltak el bennünket?
 – Hogy engedelmesek legyünk.
A bátyám arcát fürkésztem.
– Akkor hát mit tegyünk? – Alexander feljebb húzta a leplét, s amikor egy
kés pengéje villant, felkiáltottam: – Honnan…
– Pszt! Marcellustól kértem, azzal, hogy el akarom vágni az utazóládáink
zsinegjeit, ő meg elfelejtette visszakérni. Lehet, hogy ki fognak végezni
bennünket, de harc nélkül nem adjuk meg magunkat.
Mire a diadalmenet elindult, a tekintetem előtt minden, az emberek, a
katonák, összemosódtak. Csak az előttünk haladó diadalszekeret láttam,
négy fehér ló húzta, s benne Octavianus, a felesége és a nővére.
Mindhármuk fején babérkoszorú, s Octavianus arcán bíborvörös festés utalt
Jupiterre, az istenek apjára, az igazság letéteményesére. Octavianus egyre
csak mosolygott a bíbor álarc mögött, s nekem az jutott eszembe, vajon
milyen szerepet ölt magára az ünnepség csúcspontján. Hóhérrá változik?
Odaértünk Divus Julius templomához, ahol emelvényt építettek azoknak a
hajóknak az orrából, amelyeket Octavianus zsákmányolt az actiumi csatát
követően. S míg a tömeg odalent üvöltözött, én nem hallottam mást, csak a
testemben áramló vér zúgását a fülemben. Az épületeken vörös zászlókat
lengetett a szél, s egy udvarban, ahol gyerekek játszottak, megpillantottam
Egyiptom halálistene szobrának másolatát. A nyakában póráz, s egy tábla: A
VICSORGÓ ANUBISZT MEGSZELÍDÍTETTÜK. Más táblákat is
fellógattak, olyanokat, amelyeken jutalmat ajánlanak azoknak, akik
felkutatnak eltűnt, elveszett rabszolgákat. A rabszolgahajcsárok, akik
magukat fugitivariknak hívták, minden bizonnyal úgy gondolták, a nagy
nyilvánosság a legjobb alkalom arra, hogy szolgálataikat fennen hirdessék. S
az is eszembe jutott: vajon a rabszolgák is e jeles napokat használják arra,
hogy kereket oldjanak? Lenéztem a csuklóimra erősített láncokra, s azon
tűnődtem, hogy talán mégiscsak alkalmunk nyílhat a szökésre. Juba azonban
sólyomszemekkel felügyelt mindenre és mindenkire. Ült rezzenetlenül,
figyelt és várt.
Amikor odaértünk a Capitolium-dombra, a szekerünk kerekei, amelyet
örvendező, italozó emberek vettek körül, megcsikordultak a kaptatón. A
senatorok igyekeztek távolabb szorítani az embereket, a katonák hevesen
hadonásztak a pajzsaikkal, de vért senki sem akart ontani a győzelem napján.
A tömeg a győztest ünnepelte, s amikor hátranéztem, megláttam, hogy a
mögöttünk haladó szekér anyánk mauzóleumából ellopott kincsek alatt
rogyadozik. Ragyogtak a napfényben az arany és ezüsttárgyak,
megcsillantak a gyönyörűséges kelyhek, s az aranyserlegek, rhyták,
amelyekből apám kortyolgatta a bort életében. Jupiter templomához érve a
szekerek megálltak, s most először megpillantottam Marcellust és Tiberiust
lóháton. Mindketten leszálltak a nyeregből, de csak Marcellus lépett oda
hozzánk. A bátyámra pillantottam, aki kezét a ruhája alatt lapuló késen
pihentette.
– Marcellus sohasem bántana bennünket – mondtam.
– Ő is csak azt teszi, amit Octavianus parancsol neki.
Ám amikor Marcellus fellépett a szekerünkre, egyikünkről a másikra
nézett, s minden vér az arcába tolult.
– Ki tette ezt? – kiáltotta. – Valaki azonnal vegye le ezeket a láncokat! –
Ugyanaz a férfi, aki a senatusban odahozta a láncokat, most előlépett egy
kulccsal a kezében. – Igyekezz! – sziszegte Marcellus türelmetlenül. Mihelyt
szabadok voltunk, Marcellus a fejét rázva lesegített bennünket a lépcsőn. –
Már vége – mondta együttérzőn.
Alexander azonban bizonytalanul azt kérdezte:
– És mit fog tenni velünk a nagybátyád?
– Mikor?
– Ma – mondta a bátyám.
– Nem hinném, hogy ma este is ti lesztek a díszvendégek, ha erre
gondolsz. Valószínűleg megkéri Agrippát, hogy…
– Hogy végezzen ki bennünket? – kérdeztem.
Marcellus meghökkent.
– Dehogy! – Komor arcunk láttán megdöbbent. – Ez járt egész idő alatt a
fejetekben? – S hogy egyikünk sem válaszolt, hevesen azt mondta: – Anyám
ezt sohasem engedné meg. Olyanok vagytok neki, mint a saját gyerekei.
– Antyllus is az volt – emlékeztette Alexander. – Mégis lemészárolták
Caesar szobrának a talapzatánál Alexandriában.
Marcellus komoran bólintott. Együtt nevelkedett Antyllussal azok alatt az
évek alatt, míg Octavia apánk felesége volt, többet volt vele, mint mi ketten.
– Ez más – mondta. – Ti még kicsik vagytok, nem jelentetek fenyegetést
Caesarnak.
– És ha betöltjük a tizenötöt? – kérdezte a bátyám.
– Kiházasít benneteket. Addig pedig velünk együtt az iskolában
senyvedtek majd. – Kürtszó harsant, Marcellus meg intett a kezével. –
Igyekezzetek!
 Jupiter templomában a férfiak utat engedtek, amikor megismerték
Marcellust. Ahogy elhaladtunk a verejtékező senatorok között, egy
öregember a kezét nyújtotta felém. – Vedd el, Szeléné.
Az övén azonnal megismertem Ízisz csomóját. Másnak fel sem tűnt volna,
de én tudtam, hogy a szent csomó, az ankh az. Sietve körbenéztem, de a
templom zsúfolt volt, senki sem vehetett észre bennünket. Sietve elvettem
tőle a papiruszdarabkát.
– Ezerszer áldott légy – mondta a férfi, amikor elment mellettem.
Az oltárhoz érve úgy tettem, mintha a ruhámat igazítanám. Kikapcsoltam
a fibulát, ami a vállamon fogta össze a kelmét, alácsúsztattam a
papiruszdarabkát, majd visszakapcsoltam, hogy senki ne láthassa. A szívem
hangosan zakatolt. Egyre csak az járt a fejemben, vajon mi lehet az
üzenetben? Lázadás, szöktetés, elűzetés Rómából? Amikor felnéztem,
láttam, hogy Juba árgus szemekkel figyel.
 HATODIK FEJEZET

Hagytak nekünk időt, hogy elkészüljünk az ünnepi lakomára, én azonban

nem mutattam meg Alexandernek, hogy mit kaptam. Belecsúsztattam a
rajzkönyvembe, s magammal vittem a fürdőbe, míg Gallia odakint a
parókámat fésülte, és előkészített egy friss tunikát. Itt olvastam el az
üzenetet.

Ízisz templomában ott a remény. Egyiptom elveszett, de csak annyira,

amennyire be lehet börtönözni a napot vagy a holdat. Hiszem, hogy felkel a
nap, s mi addig felkészülünk arra, hogy a hold lépjen a helyébe.

Hiereoglifákkal íródott, s bár rövid volt, az üzenet teljesen egyértelmű. Ha el

tudnék menni Ízisz templomába, a főpap tudná, hogyan segítsen vissza
bennünket Alexandriába. Eszembe jutottak a Jupiter templomában látottak, a
hatalmas tömeg, a nevetgélő, iszogató, kántáló senatorok, akik a hódítót
éljenezték. És várhatóan ugyanezek a senatorok vannak meghívva
Octavianus villájába, ezért biztos voltam abban, hogy majd észrevétlenül
kisurranhatok. Alexander sajnos nem tarthat velem, mert az feltűnő volna.
Ha mindketten eltűnnénk, az riadalmat keltene, s akkor nem lenne alkalmam
találkozni a főpappal. S különben is, ha beavatnám Alexandert abba, amire
készülök, lebeszélne róla. Becsuktam a könyvemet, s amikor Gallia bejött,
ártatlanul megkérdeztem:
– Van valahol Ízisz-templom Rómában?
Hosszan fürkészte az arcomat, mielőtt összefogta a hajamat, hogy rám
tudja adni a parókát.
– Van egy Ízisz-templom a Campus Martiusnál. A városfalakon kívül –
mondta. – De én nem kéredzkednék oda. A domina nagyon mérges lenne
miatta.
– Miért?
 Gallia finoman megvonta a vállát.
– Domina a római istenekhez imádkozik. Más népek isteneiben nem hisz.
– Amikor te Rómába jöttél – kérdeztem halkan –, te is elveszítetted az
isteneidet?
Gallia hangosan felnevetett.
– Az isteneket nem lehet elveszíteni. A rómaiak összetörhetik a
szobrainkat – súgta –, és a helyükbe állíthatják Jupiterét és Apollóét, de az
isteneink akkor is megmaradnak. – Gallia egy futó pillanatra megérintette a
mellkasomat. – Itt benn. – Majd az égboltra mutatva még hozzátette: – Artio
továbbra is lát engem.
Octavia lépett be a szobába, nyomában Alexander és Marcellus, akik
hasonló tógában és fejfedőben léptek be. Bekukkantottak a fürdőbe, s
Marcellus azt kérdezte:
– Nos, elmennék egyiptominak?
Felálltam a székről.
– Ezt meg honnan szerezted? – kérdeztem meglepetten. A nyakában egy
aranygallér csillogott, mint a frissen vert érme.
– A nagybátyám csináltatta nekem, és elküldte Alexandriából.
Alaposan megnéztem magamnak a gallért. Ezüsthieroglifák voltak
rávésve, egy valaha élt fáraó neve.
– Biztos vagy benne, hogy nem egy halott holmiját viseled?
Octavia rémületében a szája elé kapta a kezét.
– Ha ez valamelyik piramisból került…
– Az öcséd soha semmit nem hozna ki egy sírkamrából. Fél a villámlástól
és a mennydörgéstől – nyugtatta Marcellus. – A szobája telis-tele van
amulettekkel. Gondolod, hogy bármit is kiásott volna a megszentelt földből?
– Nem, persze – mondta Octavia.
Engem azonban nem győzött meg. Talán Octavianus valamelyik katonája
úgy gondolhatta, sokkal egyszerűbb ellopni egyet, semmint megcsináltatni.
Végtére is Octavianus is lelopta a gyűrűt Nagy Sándor ujjáról.
– Azonkívül – tréfálkozott Marcellus – ez túlságosan szép ahhoz,
semhogy több ezer éves legyen, nem? Indulhatunk? – nyújtotta a kezét, s
Alexander is elindult velünk.
– A rómaiak tényleg így látják az egyiptomiakat? – kérdeztem. – Ilyen
ruhákban és fibulákkal?
– Meg koronával és aranygallérokkal – mondta Marcellus.
Alexander a kék-arany szegélyes fejfedőjét igazgatta.
 – Már vagy háromszáz éve senki sem visel ilyet.
– Nos, akkor készüljetek az újjáéledésre – mondta Marcellus, s valóban,
Octavianus villájában senatorok százai viseltek hasonló fejfedőket, s vastag
aranypántokat a csuklóikon. Az asszonyok karján aranykígyók tekergőztek, s
fekete parókáikat egészen rövidre visszavágták. A proklamáció ellenére,
miszerint a rómaiaknak római módra kell öltözködniük, a senatorok és a
feleségeik látható örömmel öltötték magukra az egyiptomi viseletet, még ha
csak tréfából is, s azért, hogy ezzel is Caesar dicsőségét ünnepeljék.
– Julia – mondta Marcellus élénken. Amikor a lány megjelent a kertben,
ahol az asztalokat és a kereveteket felállították, Julia hosszú, fehér leplei így,
hogy háttal állt a napnak, teljesen átlátszóak voltak. Vajon az apja látta már
benne? – Mint egy igazi egyiptomi hercegnő – bizonygatta Marcellus. – Hát
nem olyan, Szeléné?
Julia vetett rám egy gyűlölködő pillantást.
– De. Éppen, mint egy egyiptomi hercegnő – hazudtam.
Julia Marcellushoz fordult:
– Hallottad már, mit akar apám építeni? – Julia csettintett az ujjával az
egyik rabszolgának, aki italokat hozott egy tálcán. A rabszolga megállt, és
Julia felé nyújtotta a tálcát, mire Julia leemelte a legnagyobb serleget, és
odanyújtotta Marcellusnak. Mi kénytelenek voltunk magunkat kiszolgálni. –
A saját mauzóleumát – folytatta Julia vidáman.
– Bocsánat – mondtam. – Azt hiszem, mennünk kell Octavia asztalához.
Alexander, még mielőtt elindulhattam volna, megragadta a karomat.
– Hová mész? – súgta pártus nyelven.
– Akárhová, ahol nem hallok egy szót sem Octavianus mauzóleumáról. –
Amikor Alexander indult, hogy velem tartson, megráztam a fejem. – Maradj
itt Marcellusszal – mondtam. Elindultam, de visszanéztem, hogy lássam,
nem követ-e mégis. A nap már lebukott a dombok mögé, a kertben
lampionok égtek. Ahogy végigmentem a vendégekkel zsúfolt villán, láttam,
hogy Octavianus az előírásos, formális tunica jovisában az ebédlőterem egy
sarkában álldogál Terentillával. Az asszony a Caesar ruháján lévő
pálmaleveket babrálta, s közben kacarásztak. Egyikük sem nézett felém, nem
volt nehéz eljutnom a vestibulumig, majd ki a naplementébe.
Meglepett, hogy senki sem követett. Octavianus talán nem számolt egy
olyan lehetőséggel, hogy Alexander és én megszökhetünk, de az is lehet,
hogy egész egyszerűen már semmi hasznot nem hajtunk neki, s ha mégis
szökésre adnánk a fejünket, akkor a megbüntetésünk már senkit sem
érdekelne. Akárhogy is, úgy gondoltam, mindenképpen megkockáztatom.
Azzal biztattam magam, hogy anyám is így akarná. Azt akarná, hogy
lejussak a Palatinus-dombról. S ha valakikkel mégiscsak találkozom, majd
azt gondolják, hogy valamelyik senator lánya vagyok.
Fogalmam sem volt, merre lehet az a Campus Martius, de eldöntöttem,
hogy majd útbaigazítást kérek a domb alján álló kis Jupiter-templom
papjától. Idehallatszott a fenti zsivajgás, az asszonyok fülsértő kacagása, s
ettől hevesen zakatolt a szívem. Lehet, hogy valamelyiküknek eszébe jut,
hogy társalogni akar velem? S mi lesz, ha nem találnak? Ahogy csak tudtam,
megszaporáztam a lépteimet, de közben vigyáztam, nehogy megcsússzak a
szandálomban.
Részeg férfiak csoportjai tántorogtak az utakon, Bacchusról énekeltek, s
engem is itatni akartak.
– Gyere, gyönyörű egyiptomi királynőnk. Van egy-két római tudomány,
amit meg akarunk mutatni neked. – Apám udvarából már tudtam, mi a
teendő ilyenkor. Csak kerülnöm kell borgőzös pillantásaikat. Néhány
társaságot már sikerrel elkerültem, amikor egy másikból egy kéz kinyúlt és
megragadott.
– Eressz!
– Mi a baj? – A férfi barátai hangosan nevettek, a férfi pedig erőszakkal a
számra tapasztotta a száját. – Lám, a festékhez nem vagy túl fiatal.
Azzal vonszolni kezdett az útszéli fák közé. Sikítottam, de a többiek
nevetése egyre távolabbról hallatszott. Odébb mentek, hogy emez kedvére
élvezkedhessen. Mikor erre rájöttem, belerúgtam a férfi lábszárába, de ő
lebirkózott a földre. Egész testével rám nehezedett, s én megéreztem a
férfiasságát a ruhája alatt. Elfordítottam a fejem, hogy kiáltsak, ám ekkor
egy árnyék, lopakodott mögé a sötétben. Egy penge villant, s támadóm teste
a következő pillanatban elernyedt. Nem vártam, hogy megtudjam, ki volt az
az árnyék, visszarohantam az útra, s le a hegyről, amilyen sebesen csak
tudtam. Ahogy a templomnál felléptem az első lépcsőfokra, egy kéz
megragadta a karomat, mire feljajdultam.
– Mit csinálsz te itt?
Rémülten fordultam hátra, mire Juba megrázott mind a két kezével.
– Mit csinálsz te itt? – üvöltötte.
– Én…
– Jól gondold meg, mielőtt hazudnál. – Egy szót sem szóltam, de Juba
kitalálta. – Ízisz templomába készültél.
 A tekintetem mindent elárulhatott, mert Juba a kezemnél fogva vonszolni
kezdett felfelé.
– Ez fáj – panaszoltam.
– Többet és rosszabbat kockáztattál azzal, amit tettél.
– Hová viszel? – szégyelltem, hogy remeg a hangom. Hogy Juba nem
válaszolt, halkan megkérdeztem. – Te ölted meg azt az embert?
– Jobb szeretted volna, ha életben hagyom?
Mentünk tovább, de egyre jobban fájt Juba szorítása.
– Nincs jogod hozzám érni. – Próbáltam kirángatni a karomat. –
Egyiptomi hercegnő vagyok.
– S szerinted mi teszi az embert hercegnővé? – kérdezte.
Dacosan felkaptam a fejemet.
– A neveltetése.
– Nem! – Juba gúnyosan elnevette magát. – Az aranya! Komolyan azt
hitted, hogy a főpap merő jóindulatból segít majd nektek hazajutni
Egyiptomba? Láttam, hogy adott neked valamit a templomban, s csak egy
oka lehet annak, hogy kapcsolatba lépett veled. A fizetség, amit remél. Ilyet
– Juba a diadémomra pillantott – vagy olyat – mondta a ruhám szegélyét
nézve.
– Nem! – hevesen ráztam a fejem. – Ízisz főpapja nem.
– Nem, persze, hogy nem. Mint ahogy egy római sem. Felfogtad, mit
tehetett volna veled az az ember?
– Igen, fel.
– Akkor most jól figyelj! – Juba megállt, s olyan közel hajolt, hogy láttam,
az idegességtől feszült az arca. – Ha egy nő vagy lány egymaga sétál az
utcákon, akkor azokat a férfiak elrabolják és eladják rabszolgának. Ezúttal
Fortuna rád mosolygott, bár fel nem foghatom, miért vesződik olyan ostoba
fruskákkal, mint amilyen te is vagy. Itt van veled a bátyád, s rendelkezésedre
áll egy csinos kis összeg Saturnus templomában arra az esetre, ha szükséget
szenvednél…
– Nekem semmim sincs.
– Természeten van – mondta Juba keserűen. – Tudom, mert én magam
vittem oda. Vagyis szemben velünk, háborús foglyokkal, Őhercegnőségének
soha még csak be sem kell piszkítania a kezét, hogy boldogulhasson
Rómában. Octavia azt szeretné, ha életben maradnál, ezt bizton állíthatom.
Fortuna kegye azonban forgandó. És ha még egyszer meghallom, hogy
szökni próbálsz vagy lázadozol, a kisujjamat sem fogom mozdítani azért,
hogy hátba szúrjam azt, aki rád támad.
Juba elengedte a karomat, én hátratántorodtam.
– Te akkor is Octavianus embere vagy kívül-belül – mondtam, mert
bántani akartam. Ő azonban csak mosolygott.
– Ahogy mondod. Itt minden Caesaré.
– Én nem!
Egy csoport egyiptomi fáraónak öltözött férfi haladt el mellettünk.
Végigmértek, ám Jubát látva sietve továbbléptek. Elindultunk a kapaszkodón
a dombtetőre.
– Hová viszel?
– Oda, ahová tartozol – felelte Juba mérgesen.
Octavia villájának vestibulumában közeledő lépteket hallottam. Levegőt
se mertem venni.
– Szeléné! – Octavia a szívére szorította a kezét. Mögötte az árnyékban ott
volt Marcellus és Alexander. – Sehol sem találtunk – panaszolta Octavia. –
Azt hittük, hogy… – Octavia most aggodalmas arccal Jubára nézett. – Ugye
nem akartál megszökni?
– Nem – mondta Juba. – Jupiter templománál találtam meg. Azt hiszem,
áldozatot akart bemutatni.
Octavia csak nézett szelíden, nem tett semmiféle szemrehányást azért,
amiről pedig biztosan tudta, hogy megtettem.
Amikor mindenki elment, Alexander a szemembe nézve azt kérdezte:
– Csak nem akartál…?
Sarkon fordultam, és besiettem a szobánkba Alexanderrel.
– Levelet kaptam Egyiptomból.
– Micsoda? – Alexander becsukta az ajtót.
– Jupiter templomában. Ízisz és Szerápisz főpapja nyomta a kezembe.
Kiült a döbbenet Alexander arcára.
– Mire te úgy gondoltad, hogy végigmész Rómán és megkeresed? S
ráadásul anélkül, hogy szóltál volna nekem?
– Mert te lebeszéltél volna róla.
– Hát persze, hogy lebeszéltelek volna! Az isten szerelmére, Szeléné!
Hogy lehettél ilyen ostoba? A Ptolemaiszok már nem Egyiptom urai. Ennek
vége!
– Sosem lesz vége! – tiltakoztam, és letéptem a parókát a fejemről. Ahhoz
túl fáradt voltam, hogy kibújjak a ruhámból, s hogy lemossam az arcomról a
festéket. – És ameddig élek…
Odakintről neszt hallottunk, majd halk kopogást. Alexander nyugtalanul
nézett rám.
– Szabad – mondta. Mindketten az ágyunkhoz szaladtunk, bebújtunk, és a
fejünkig húztuk a takarót.
Octavia lépett be. Biztos voltam benne, hogy most majd megkapom a
magamét tőle. Alexander közelében tette le az olajlámpáját, s úgy ült le a
bátyám ágya végébe, hogy mindkettőnket láthasson. Lélegzet-visszafojtva
vártam, hogy mi következik.
– Holnap iskola – mondta kedvesen. – Gallia elkísér benneteket a
Forumra, ahol találkozni fogtok Magister Verriusszal, a Venus Genetrix
közelében. Ő lesz a tanítótok az elkövetkező években. – Hogy semmit sem
szóltunk, Octavia folytatta: – Marcellus is ott lesz, meg Tiberius és Julia. –
Mivel ezúttal sem tudtunk megszólalni, Octavia kényszeredetten azt
kérdezte: – Jól éreztétek magatokat az esti lakomán?
Alexander bólintott.
– Caesar palotája csodálatos – mondta.
Tudtam, hogy hazudik. Anyánk vendégszobái is nagyobbak voltak, mint
Caesar egész háza, s az itt felaggatott lampionokkal az alexandriai palota
legkisebb udvarát sem lehetett volna elegendő fénnyel megvilágítani.
Octavia azonban örült a válasznak.
– Az öcsém agyagvárosból márványvárossá építi Rómát. Neki és
Agrippának nagyszerű terveik vannak.
Octavia gyöngéden megsimogatta Alexander homlokát. A mozdulat
meglepte a bátyámat.
– Aludjatok jól. – Octavia felállt, s rám nézett, olyan gyöngédséggel,
ahogy csak Charmion tudott. – Valete – mondta szeretettel. Amikor nyílt az
ajtó, odakint egy sovány, kopaszodó embert láttam. Octavia szobája ajtajánál
álldogált. A férfi átkarolta Octavia derekát, majd becsukódott mögöttük az
ajtó. Felültem az ágyban, és azt mondtam Alexandernek:
– Az építész az, Vitruvius.
– Aki a De architectura-t írta? – Ő volt az egyetlen római építész, akiről
tanultunk a Museionban. – Ezek szerint…
– Szeretők? – találgattam.
– Azért jött el, hogy megnézze a rajzaidat, de te nem voltál sehol. Hálát
adhatsz az égnek, amiért Octavia nem fogja elmondani az öccsének. És még
csak szemrehányást sem tett, idejött és jó éjszakát kívánt nekünk. Fel sem
tudod fogni, milyen szerencsések vagyunk!
– Szerencsések, mert elveszítettük a királyságunkat? Mert elveszítettük a
bátyáinkat, anyánkat és apánkat, de még Charmiont és Irast is?
– Halottak is lehetnénk. – Alexander felült az ágyban. Hallottam, hogy
nyílik a mellettünk lévő szoba ablaka. Marcellus friss levegőre vágyik,
gondoltam, s hirtelen nagyon melegem lett. – És foglyok is lehetnénk –
folytatta a bátyám –, vagy rabszolgák, mint Gallia. És szerencsés vagy azért
is, amiért Juba talált rád, és nem valaki más.
A bátyám elfújta a lámpát. A sötétben lelki szemeimmel újra magam előtt
láttam Juba dühtől, nehezteléstől izzó tekintetét.

Gallia kora reggel ébresztett. Egy kancsó vizet hozott, majd két rabszolga
egy tál olajbogyót és sajtot. De még a friss, fűszeres kenyér illata sem tudott
az ágyból előcsalogatni.
– Felkelni, együtt a nappal – sürgetett Gallia. – A dominára már várnak a
cliensei az atriumban, már elkezdődött a reggeli salutatio. Vegyétek le a
tunikáitokat, itt vannak a tógák.
Az egyik szememet kinyitottam, és láttam, hogy Alexander egy párnával
eltakarta az arcát.
– Mi az a salutatio? – nyögtem.
Gallia hangosan összecsapta a tenyerét, mire Alexander megrándult.
– Ilyenkor jönnek az emberek, és kérik a jogos fizetségüket vagy valami
kegyet. Minden római házában, akik rendelkeznek valamennyi denariusszal,
hasonló salutatiók vannak reggelente. Különben hogyan jutnának fizetséghez
a pékek és a tógakészítők?
Alexander felült, és az ételt méregette.
– Olajbogyó és sajt?
– Meg kenyér. Gyere – mondtam. – Marcellus már fent van, hallom.
Marcellus dudorászott valami vidám dallamot, feltehetően Bacchusról és a
kedveseiről.
– Mi lesz már? – kérdezte Gallia sürgetően. – Felkelni. Egy-kettő…
Mindketten felkeltünk. Alexanderre néztem.
– Ez az első napunk az iskolában – mondtam gúnyosan. – Vajon melyikük
lesz jobb hangulatban, Julia vagy Tiberius?
 – Hát, azt hiszem, tudod, Julia miért nem kedvel.
– Julia nem kedvel engem?
A bátyám hosszasan nézett, mire elindultam vele a fürdőbe.
– Már kétszer is eljegyezték – magyarázta, miközben levendulás vízben
megmosta az arcát egy mosdóedényben. – Először Antyllus, majd később
Cotiso, a dákok királya. Ám Octavianus mégsem adhatja feleségül egy
külhoni királyhoz, mert örökös kell neki. Így azt reméli, hogy Marcellus
fogja elvenni. Julia pedig féltékeny, amiért te ide jöttél lakni, egy fedél alá
vele.
– Honnan tudod?
Alexander dühösen nézett rám.
– Ő mondta tegnap este. Míg te a Palatinus-domb alján kódorogtál.
Galliára néztem, és azt kérdeztem:
– Julia tényleg Marcellus jegyese?
– Igen – felelte Gallia óvatosan, én pedig gyorsan a vizespohár fölé
hajoltam, hogy ne lássák rajtam a csalódást. – De a rómaiaknái az eljegyzés
olyan, mint a szél – próbálkoztam. – Jön meg megy. – Gallia a kezembe
nyomott egy vásznat.
– Miért gondolod így?
– Nagyon egyszerű. A legtöbb nő háromszor-négyszer is férjhez megy.
Gallia a kezembe nyomott egy tégely fogpasztát, közben én kérdőn
néztem rá.
– Hogy lehet, hogy itt az asszonyok olyan sok férfit szeretnek?
– Az édesanyád is sok férfit szeretett – jegyezte meg Gallia.
– Anyám életében csak két férfi volt – mondtam mérgesen. – Julius
Caesar és Marcus Antonius. Több nem.
Látszott, hogy Gallia nem hiszi, amit hallott, mire a bátyám hozzátette:
– Igaz. Bármit pletykáljanak is itt róla, anyánknak csak két férfi volt az
életében, és haláláig hű volt apánkhoz.
– Mint egy univira – mondta Gallia tiszteletteljesen.
Kérdőn néztem rá.
– Hűséges asszony – magyarázta. – Rómában nem sok ilyet találni. –
Lehet, hogy valaki már vagy tizenöt éve férjnél van, ám az apja egy nap jobb
partit talál… – Gallia csettintett az ujjával, de én megértettem, azt akarta
mondani vele, hogy az a házasság abban a pillanatban véget ért. – S itt egy
asszonynak akkor is újra férjhez kell mennie, ha megözvegyült, még akkor
is, ha történetesen már betöltötte az ötvenet.
 – Miért kell? Ki akarja, hogy így legyen? – kérdeztem, miközben a
fogamat mostam.
Gallia felemelte mind a két kezét.
– A rómaiak. A férfiak. Az apák és a bátyjaik, ők intézik az ilyesmit.
Octavia úrnő nagyon szerencsés, hogy nem kellett még egyszer férjhez
mennie. Caesar különös kegyet gyakorolt, s így Octavia saját háztartást
tarthat fenn.
Kijöttünk a fürdőből, s míg öltözködni kezdtünk, Juba dühös megjegyzése
jutott eszembe, hogy nekem még csak be sem kell piszkolnom a kezemet
ahhoz, hogy boldoguljak Rómában. Talán nem, de elvárják, hogy férjhez
menjek, s ha Caesar szeszélye úgy hozza, akár többször is. Na és
Alexander… Ha Octavia házában megéli a tizenötödik évét, ki tudja, mi fog
akkor történni vele. Olyanok vagyunk, mint egy pár kocka Caesar kezében,
dobál ide-oda bennünket.
Gallia megkötötte a tunikám övét, én meg halkan azt kérdeztem:
– Rómában az asszonyokat semmire sem tartják?
– Ha egy családba lány születik – felelte Gallia –, akkor a család hosszú
ideig gyászol. Mert a lány invisa, nem akart gyerek, értéktelen. Csak annyi
joga van, amennyit az apja biztosít a számára.
– Galliában is így volt ez?
– Nem. De itt rosszabbul bánnak velünk, mintha invisák lennénk. Annál is
rosszabbul, ahogy a tolvajokkal. Apám király volt, de Caesar legyőzte a
csatában, és sokunkat idehozott Rómába, és itt a rabszolgák mindössze
ötszáz denariusba kerülnek. Még egy pék is megengedheti magának, hogy
rabszolgalányt vegyen magának. – Összerázkódtam, Gallia pedig komoran
folytatta. – Caesarnak így hasznos. Nehogy megtudja, hogy meg akartál
szökni. Innen nincs hová szökni – figyelmeztetett. – Tűnjetek ki valamivel. –
Gallia szemrevételezte a bátyámat, aki diadémja nélkül, tősgyökeres
rómainak látszott volna. – Hadd lássa Caesar, hogy hasznot hoztok
Rómának.
– Miért? – kérdeztem keserűen. Hogy engem összeboronáljon egy
senatorral, Alexanderrel meg elvetessen egy ötvenéves matrónát?
– Nem. Hanem hogy visszatérhessetek Egyiptomba – mondta Gallia
határozottan, majd suttogóra fogta. – Mit gondoltok, domine Juba miért
keresi Caesar társaságát? Mert azt reméli, hogy egy nap visszaküldi a régi
hazájába praefectusnak.
– És Caesar hajlandó volna erre? – kérdezte hirtelen Alexander.
 – Nem tudom biztosan. Még domine Juba sem tudja. Az én
királyságomból már semmi sem maradt. – Gallia tekintete a távolba veszett,
nem volt kétséges, hogy valami szörnyűséget lát. – De a tiétek megmaradt,
és ha engedelmesek vagytok…
Hangosan kopogtattak az ajtón, Marcellus rontott be.
– Elkészültetek? – kérdezte mosolyogva.
Gallia csípőre tette a kezét.
– Mi haszna a kopogtatásnak, domine, ha meg sem várod a választ?
Marcellus a bátyámról énrám nézett.
– Mert hangokat hallottam – mondta bűntudatosan. – És mennyi ideig tart
felvenni egy tógát? – A tekintete végigpásztázta csinos, kék selyemruhámat,
amit biztosan Octavia választott, s azt mondta: – Nagyon szép a ruhád. –
Elmosolyodtam, Marcellus a karját nyújtotta. – Akkor hát irány a Forum –
mondta. – Azt persze nem tudom, hogy Magister Verrius mit tervezett
nekünk mára. Az utcákon nagy lesz a lárma, azt kell túlkiabálnia, hogy
halljuk, mit mond. De anyám ragaszkodott ahhoz, hogy odamenjünk.
– Nem azt akarta volna inkább, hogy ma is részt vegyél a parádén? –
kérdezte a bátyám.
– S hogy ne menjek iskolába? – kérdezett vissza Marcellus ironikusan. –
Nem. S különben is, a nagybátyám szerint egy nap ünnepség bőven elég.
Nem szeretné, ha léhaságokkal töltenénk az időnket.
Gallia kíséretében elindultunk kifelé, s az atriumhoz érve rengeteg embert
láttam, minden pad foglalt volt.
– Egész nap fog tartani a salutatio? – kérdeztem.
Marcellus megrázta a fejét.
– Csak néhány óra hosszat. Utána anyám jótékonykodik a Suburában. Ha
győzné gabonával, egész Rómát jóllakatná.
– Mi is segíteni fogunk neki?
Marcellus elnevette magát.
– Te jó ég, dehogy. Iskola után mi a Circus Maximusba megyünk. Hoztam
magammal néhány denariust, fogadhatunk.
Julia és Tiberius jelentek meg a verandán, mire én gyorsan elengedtem
Marcellus karját.
Tiberius látta, és elnevette magát.
– Kár fáradni – mondta. – Julia már látott benneteket, s most épp
féltékenységi őrületbe kergeti magát.
Julia ragyogó mosollyal azt mondta:
 – Ne is figyeljetek rá. Szeléné és én nagyszerű barátnők leszünk. – S ezzel
színpadiasan belém karolt.
– Édesapád katonákat küld, hogy elkísérjenek? – tudakoltam.
– Kellenek is nekünk katonák! – felelte Julia. – Gallia harcos volt a
törzsében.
Galliára néztem. Búzaszínű hajával és büszke gall arcával olyan fenséges
volt, mint egy királynő, de ahogy a napsugarak áttetszőbbé tették a ruháját,
észrevettem, hogy bőrtok van a csípőjére kötve, benne kés. Csak pislogtam
meglepetésemben.
– Te harcoltál?
– Ha a férfiak távol vannak vagy elesnek, a védelem is az asszonyokra
marad. De a tömeggel, ha ördögi a szándékuk, nem tudok szembeszállni.
Arra itt vannak ők. – Gallia a mögöttünk haladó embercsoportra mutatott.
Ha nincs tőr az oldalukon, s páncéling a tógájuk alatt, bárki azt gondolhatta
volna róluk, hogy senatorok vagy gazdag patríciusok.
– Végig követnek bennünket? – kérdeztem.
Julia hangosan felsóhajtott.
– Minden nap. Attól a pillanattól fogva, hogy kiléptünk a házból.
Gallia levezetett bennünket a Palatinus-dombról, s mert közben a csönd
egyre hosszabbra nyúlt köztem és Julia között, halkan azt mondtam neki:
– Tudod, nincs miért féltékenynek lenned. Marcellus úgy bánik velem,
mint a húgával.
Julia meredten nézte Marcellust, aki előttünk haladva Alexander vállának
dőlt, s közben nagyokat nevettek. Feltételeztem, hogy fogadásokról
beszélnek. Tiberius néhány lépéssel mögöttünk baktatott, egy tekercset
tanulmányozott.
– Lehetséges – mondta Julia –, de te mégsem a húga vagy, igaz? S egy
ilyen elbűvölő mosolynak nehéz ellenállni.
– Erre nem gondoltam.
– Nem gondolkodtál róla? – hökkent meg Julia.
– Egyiptomra gondoltam, s arra, hogy visszatérhessek a szülőhazámba.
Julia szorítása a karomon engedett, s most először őszinte volt a mosolya.
– És tudod, hogy eljegyzett engem?
– Tizenegy évesen?
– Engem már kétéves koromban is eljegyeztek – felelte Julia bosszúsan. –
Akkor miért ne jegyezhetnének el most, amikor már tizenkettő vagyok? S ha
összeházasodunk, akkor Rómában mindenki tudni fogja, hogy apám kit akar
megjelölni örököséül. Akkor Tiberius mehet örökre a légióba, s már nem
kell úgy tennünk, mintha fontos volna.
– Ő is így akarja?
– Tudja azt valaki, hogy Tiberius mit akar? – kérdezte gonoszul Julia, s
hátranézett. – S valójában az anyján kívül ez senkit sem érdekel. – Julia
lehalkította a hangját. – Tudod, kétezer rabszolgája van a Palatinuson. –
Meglepődésemet látva Julia bólintott, s egy fekete hajfürtje kiszabadult az
aranyszalag alól, amivel hátrakötötte.
– Sehol sem láttam őket.
– Persze hogy nem. A ház alatt föld alatti folyosók vannak. Nem volna
szerencsés, ha tömegével a felszínen mutatkoznának. Azt hitted, hogy Livia
mindent egymaga csinál, amiért állandóan azért kesereg, hogy segítségre van
szüksége? S azt a nőt, aki teherbe esik, eladja.
– Azért, mert ő nem tud örököst szülni Octavianusnak?
Julia elgondolkodva felvonta a szemöldökét.
– Apám szerint is okos lány vagy. – Átható pillantással, sokáig fürkészte
az arcomat. – Igen. Ez a büntetés. Eladja őket a földekre, ahol a nehéz
munka megtöri őket, és esélyük sincs arra, hogy életükben még egyszer
láthassák azt az embert, aki teherbe ejtette őket. S ha valamelyik mégis… –
Julia megrázta a fejét.
– És édesapád szereti őt? – kérdeztem bátortalanul.
– Kétlem. De a rómaiak nem szerelemből házasodnak. Az egyetlen kivétel
én vagyok – tette hozzá vidáman. – S ha Marcellus lesz a császár, akkor sok
törvény is megváltozik.
– Na és Agrippa?
– Ő majd a seregeket felügyeli.
– S elégedett lesz ennyivel?
– Azt teszi, amit apám akar. Ha apám azt mondja neki, hogy Marcellust
kell szolgálnia, akkor őt fogja szolgálni. Már régóta barátok, s apám csak
hűséges embereket tűr meg maga mellett.
Ahhoz a helyhez értünk a Palatinus-dombon, ahol Juba megölte azt az
embert, aki megtámadott. Kerestem, hátha meglátom valahol, de mostanra
már elvitték. De még így is beleborzongtam az emlékbe.
– Szóval ezért tartja Liviát is maga mellett feleségként.
Julia rám nézett, s a tekintetéből láttam, hogy ez korábban még sohasem
jutott eszébe.
– Igen, valószínűleg ez az oka.
 – De Tiberiust és Drusust megszülte.
– Az első férjétől – jegyezte meg Julia hűvösen. – De apámtól nem. És
senki sem mondhatja azt, hogy apám hibája volna, hisz én megszülettem az
első feleségétől. Ez nyilvánvaló, nem?
Felvontam a szemöldököm.
– Átok ül a házasságukon! Apám elhagyta anyámat aznap, hogy
megszülettem, hogy elvehesse Liviát, aki férjnél volt, és gyereket várt.
Amikor Livia megkapta az engedélyt a válásra, a volt férje vezette oltár elé.
El tudod ezt képzelni? – mondta Julia a szavakat ízlelgetve, s nekem
nehezemre esett elhinnem, hogy ezen a hangon a saját apjáról, s nem egy
idegenről beszél. – Természetesen semmi meglepő sincs abban, hogy épp őt
akarta feleségül venni. Apád gyakran gúnyolta az enyémet a senatusban, a
fejéhez vágta, hogy ignobilis, hogy egy szabados, egy közember unokája.
Szinte láttam magam előtt apámat, amint szembesíti Octavianust azt
igazsággal, s élvezi, hogy dühöngeni látja. Titokban nagyon büszke voltam
apámra.
– Apámnak nagy hatalma volt, de nem volt nemesi származású. Livia
azonban a Claudiusok leszármazottja. De tudod, mi történt egy évvel azután,
hogy összeházasodtak? – Megráztam a fejem. Hajnalpír fürdette a Jupiter-
templomot, s a rózsás fény megcsillant Julia bőrén is. Úgy gondoltam, nála
szebb lány nincs Rómában, egészen addig, míg össze nem szűkítette a
szemét. – Leégett Romulus kunyhója, s Virtus szobra lezuhant a talapzatáról.
Livia gyermeke pedig halva született. Ennyi. És utána többé nem esett
teherbe.
Egy halva született gyermek két egészséges után. Tényleg olyan, mintha
átok lett volna.
– Na és Terentilla?
– Őt sosem fogja feleségül venni apám – vágta rá Julia gyorsan. Livia
gondoskodik erről azzal, hogy szövi a tógáit és főzi az italát.
– Ez nem a rabszolgák dolga?
Julia elmosolyodott.
– Dehogyisnem. De nem született olyan rabszolga a földön, akiben Caesar
annyira megbízna, mint Liviában. És kicsoda ez a Terentilla? – kérdezte
kíméletlen egyszerűséggel Julia. – Csupán egy színésznő, aki csak a
színházról tud beszélgetni.
Egy faajtón át beléptünk a Forumba, s Gallia egy kis szobába vezetett
bennünket.
 – Ide jöttünk? – kérdeztem nyugtalanul.
– Igen, ez a ludus – mondta Livia egy sóhaj kíséretében.
Miután a szemem hozzászokott a sötétséghez, egy szépen redőzött tógás
férfit vettem észre, egy íróasztal mögött ült. Első pillantásra idősebbnek
gondoltam Galliánál, de csak harmincéves volt, a haja világos, mint
Marcellusé, de a szemei sötétebbek. Felállt, mihelyt megpillantotta Galliát.
– Bemutatom Magister Verriust – mondta Gallia mosolyogva, mire a férfi
felállt, odalépett Galliához, és kezet csókolt neki. Feltűnt, hogy a
szokásosnál tovább tart ez az üdvözlés.
– Jó napot, Gallia. Tehát ők azok, Egyiptom hercege és hercegnője –
mondta görögül.
– Igen. Dominus Alexander, domina Szeléné. – Megdöbbentem, hallván,
hogy Gallia görögül válaszolt. – A Museionban tanultak, s domina Octavia a
lelkemre kötötte, hogy mondjam meg, a hercegnő tehetséges a
művészetekben.
Magister Verrius rám nézett:
– És pontosan miben?
– Érdekel az építészet – feleltem. – Az épületek, a városok.
– És Alexander herceg?
Elbizonytalanodtam, mire Marcellus elnevette magát.
– Alexander rendkívül jó lovas – mondta görögül. – És rendkívül jó a
kockázásban is.
A magister rosszalló tekintettel fogadta az elhangzottakat, Julia pedig
nevetgélt.
– Az időpazarlás egyáltalán nem vicces – jegyezte meg Tiberius csípősen.
– Mint ahogy az arrogancia sem – vágott vissza Julia mosolyogva, mire
Tiberius elvörösödött.
Magister Verrius egyikükről sem vett tudomást.
– Gondolom, tanultatok Vergiliusról a Museionban – kérdezte tőlem.
– És Ovidiusról, Homéroszról és az athéni drámaírókról.
Magister Verrius nagyon örült a hírnek.
– Akkor hát szívből üdvözöllek benneteket a ludusban – mondta, majd
Marcellusra és Juliára pillantott, s nekem az jutott eszembe, vajon ők
mennyire lennének itt szívesen látott diákok, ha nem azok, akik. Magister
Verrius két üres, viasztáblával és írópálcával előkészített asztalra mutatott.
Gallia elköszönt.
– Görögül fogunk tanulni mindent? – kérdezte Alexander.
 – Ahogy Cicero mondta: Virtus dolgában saját honpolgáraink, ám kultúra
dolgában a görögök a mértékadók.
Elkaptam Alexander pillantását, s láttam, hogy a szája sarkában ott bujkál
egy kis mosoly. Ha őseink nyelvén tanulhatunk, nem nagyon kell mitől
tartanunk.
Az idő hátralévő részében athéni színdarabokat olvastunk. A feladatok
nem voltak nehezek, de érdekesek, s Magister Verrius amolyan házi versenyt
rendezett számunka. Aki elsőként válaszolt egy kérdésre, az kapott egy
érmét. Az óra végére már csak ketten maradtunk versenyben, Tiberius és én.
Alexandernek hét érméje sorakozott az asztalon, Juliának három,
Marcellusnak egy. Tiberiusnak és nekem tizenegy-tizenegy helyes válaszunk
volt eddig. Azt nem tudtam pontosan, hogy mi lesz a díj, de mindenáron
győzni akartam.
A terem elején Magister Verrius szélesen elmosolyodott.
– És most az utolsó kérdés jön.
Tiberius elszántan, szorosan összezárta az ajkait.
– Szophoklészen kívül ki írt még drámát Antigoné címmel?
– Euripidész – kiáltottam.
Tiberius csalódottan dőlt hátra. Engem figyelt, s kitaláltam, hogy a
tisztelet és a féltékenység küzd egymás ellen benne.
– Legalább van még egy olyan diák itt, aki érdemes Magister Verrius
tanításaira – mondta.
A Magister odalépett az asztalomhoz és Szophoklész Antigonéját
nyújtotta felém egy tekercsen.
Meglepetten néztem fel.
– Az enyém?
– Természetesen. Ki másé?
Megköszöntem, és amikor odavittem az érméket az asztalához, egy
kézmozdulattal bocsátott útra minket.
– A tanulás a gyakorlati foglalkozásokkal folytatódik a Campus
Martiusban – mondta.
Marcellus felém fordult:
– Honnan tudsz ilyen sokat?
– Szeléné csak olvas és rajzol – felelte Alexander, s láttam, hogy büszke
rám.
– Ha így folytatod, lassan saját könyvtárad lesz – jósolta Julia. – Legfőbb
ideje, hogy valaki a helyére tegye Tiberiust.
 Tiberiusra néztem. Az álla megrándult mérgében, de nem szólt egy szót
sem.
Odakint Gallia már várt bennünket. A perzselő nap elől egy
bőrumbraculummal, napernyővel árnyékolta magát.
– Domina Szeléné, Domine Alexander, milyen volt az első nap?
Felé mutattam a tekercsemet, mire ő elmosolyodott.
– Tudtam, hogy Magister Verrius boldog lesz veletek. Hadd találjam ki,
Tiberius orra elől halásztad el.
Tiberius megvonta a vállát.
– Méltó ellenfél – mondta Galliának. – Nem csak nehezék a széken. De
majd meglátjuk, mennyit tud, ha Sallustiusra kerül a sor.
Tiberiusról Galliára néztem.
– Ő ki?
Tiberiust örömmel töltötte el a tudatlanságom.
– Hogy kicsoda Sallustius? – ismételte meg. – Mindösszesen a
legnagyobb római katonai történetíró. Nem olvastad a Jugurtha háborúját?
Vagy a Catilina összeesküvését?
– Ezek az unalmas könyvek rajtad kívül senki mást nem érdekelnek –
mondta Marcellus.
Gallia, elejét véve a további vitának, megköszörülte a torkát.
– Irány a Campus.
– Sosem fogunk eljutunk odáig – zsémbelt Julia. – Nézzétek ezt a
rengeteg embert. Tele van velük minden.
Octavianus ünnepének második napja volt ez. A parádé most indult a
Forumtól, s ezrével tódultak az emberek, hogy le ne maradjanak a
látványosságról. Húgaikkal és bátyjaikkal kergetődző, sivalkodó gyerekek,
dorgáló anyák és kacagó apák. Itt nem mozgott a levegő úgy, mint
Alexandriában. A Venus Genetrix templomból kiáramló füstölők illata
keveredett az ofeilak, a kerek, sajtos sütemények illatával. A világ minden
tájáról idesereglettek az emberek, voltak köztük germánok és gallok is. A
magasságukról és a lenszőke hajukról nem volt nehéz rájuk ismerni. Sötét
bőrű asszonyok Egyiptom délebbi sarkaiból a fejükön kosarakat cipelve,
ruganyosan lépkedtek el a részeg férfiak és asszír boltosok között.
– Erre – mondta Gallia a copfjából elszabadult, zabolátlan fürtöket
igazgatva. Delelőn járt a nap, felforrósította a köveket a talpunk alatt, a
szandál talpán át is éreztük, hogy perzselnek.
– És most mit fogunk gyakorolni? – kérdeztem Juliától.
 Julia fintorgott.
– Csak a fiúknak van gyakorlati foglalkozás. S míg ők vívnak meg
lovagolnak, addig mi Liviával ülünk és szövünk. Gallia is ott lesz, meg
Octavia is a lányaival. És Vipsania.
– De én nem tudok szőni.
– Egyáltalán nem?
– Persze hogy nem.
– S amíg a bátyád a testét edzette, addig te mit csináltál?
– Úsztam vele együtt.
– A folyóban? – kérdezte Julia meghökkenve.
– Nem. A medencében. De miért kell mindenkinek szövést tanulnia?
– Nem kellene – mondta Julia mérgesen. – De Livia úgy gondolja, hogy a
szövés alázatra nevel.
– Nem rajzolhatnék inkább? – tudakoltam bátortalanul, s mutattam a
rajzkönyvemet, amit magammal hoztam.
Julia azonban figyelmeztetett:
– Livia meg fog tanítani szőni, még ha ki is serken a vér az ujjaidból. –
Lemondóan sóhajtott, majd azt mondta: – Megérkeztünk.
Amikor megpillantottuk a Campus Martiust, Alexander meglepetten
nézett rám. Róma falain kívül épületek százai tülekedtek a helyért.
Márványfürdők támaszkodtak a cementezett színházépületekhez, gigászi
boltívek vetekedtek hatalmas fórumokkal.
– Láttál már életedben ennyi épületet? – fordult hozzám a bátyám.
– Egy helyen még sohasem – feleltem rosszallóan. Összevissza épített
boltok dzsungelén át haladtunk, s a legnagyobb jóindulattal sem lehetett itt
felfedezni a gondos várostervezés, városépítészet leghalványabb jelét sem. A
verejtékkel összetákolt boltok ajtajában pékek csábították az arra járókat
tehéntőggyel és ráklepényekkel, míg a fürdők csillogó márványlépcsőiről
kereskedők kínálták vásznaikat és illatos olajaikat.
– Ott fog felépülni Agrippa Pantheonja – mutatott Marcellus egy nyílt
terepet, amelyen most csak törött oszlopok és ott felejtett szekerek
sorakoztak.
– Vagyis templom lesz? – pontosítottam.
Marcellus elnevette magát.
– Most még nehéz ezt elképzelni így, de ha anyám építésze hozzálát…
A szememmel Ízisz templomát kutattam, de túl sok épület volt itt ahhoz
egymásra hányva, hogy megtaláljam.
 – És merre van az egyiptomi templom? – kérdeztem ártatlanul.
– Egy utcányira innen – kapott a szón Marcellus mohón. – Meg akarjátok
nézni?
– Szó sem lehet róla – mondta Gallia határozottan, miközben villámló
szemekkel nézett rám. – Caesar vár bennünket.
– De útba esik – vetette ellen Marcellus.
– Csakúgy, mint a cafkák – mondta Gallia mérgesen. – Esetleg a
bordélyba is be akartok térni?
– Még soha nem jártam benn Ízisz templomában – mondta váratlanul
Tiberius, mire mindenki felkapta a fejét. – Miért ne nézhetnénk meg?
– Látod? – mondta Marcellus. – Még Tiberius is jó ötletnek tartja. Nem
időznénk sokáig – ígérte. – S Alexander és Szeléné elmagyarázhatnák
nekünk, hogy mit jelentenek azok a különös rajzok.
– Meg a maszkok – mondta Julia. – Te még soha nem akartál bemenni?
Öten egy ellen. Gallia a kísérőinkre pillantott.
– Miattuk ne aggódj – nyugtatta meg Marcellus. – Egy szót sem fognak
szólni.
– Valóban? – kérdeztem. – Miért vagy ebben olyan biztos?
Marcellus elvigyorodott.
– Bízz bennem!
Gallia Tiberiusra nézett. Gyanítottam, ha valaki mégis elárulna Caesarnak
bennünket, ő volna az.
– Szeretném megnézni – mondta Tiberius. – Senki sem fogja megtudni. S
ha mégis, akkor nyugodtan ráfoghatjátok Szelénére, mondván, elszökött
mellőlünk. Nem olyan szokatlan ez tőle, igaz? – mondta célzatosan.
Marcellus sietett a segítségemre:
– Gyere – mondta.
Szapora léptekkel elindultunk, s én igyekeztem leplezni az
izgatottságomat. Gallia aggodalma és Juba haragja ellenére most mégis
alkalmam lesz találkozni Ízisz és Szerápisz főpapjával.
– Szerinted ez jó ötlet? – kérdezte a bátyám pártus nyelven.
– Persze hogy az.
– Ha Octavianus tudomására jut, be is zárathatja a templomot örökre.
– Muszáj találkoznunk a főpappal, Alexander. Ha ő nem is tud bennünket
visszajuttatni Egyiptomba, biztosan ismer valakit, aki igen.
– Micsoda? – kérdezte a bátyám megdöbbenve. – Neked teljesen elment
az eszed? – Marcellus és Julia hátranéztek. A bátyám halkabbra fogta. –
Képtelenség! Eszedbe ne jusson. Már így is elég bajt csináltál.
– Neked?
Alexander megtorpant.
– Te nem akarsz visszamenni?
– Dehogynem. Én vagyok Egyiptom jogos uralkodója.
– Na. Te is hallottad Octavianust, ugyanúgy, ahogy én. Azt tervezi, hogy
engem kiházasít, téged pedig életben tart addig, amíg hasznosnak ítéli.
– De talán… talán meggondolja magát.
– És ha mégsem? Nem kellene valami tervet kieszelnünk erre az
eshetőségre?
Újra az orromban éreztem a kyphi illatát, úgy, mint Alexandriában.
– Márpedig én szívesen kockáztatom az életemet a szökés reményében –
mondtam dacosan –, semhogy megvárjam, amíg Caesar téged is lemészárol,
mint Antyllust és Caesariont.
A bátyám hallgatott. A templomhoz értünk. A lépcsőkön katonák vettek
körül egy fiatal férfit és nőt.
– Ez nem jó ötlet, domini – mondta Gallia.
– Miért nem? – mondta Marcellus. – Mi a gond ezekkel a katonákkal?
Valószínűleg a koldusokat akarják elkergetni. Átverekedte magát a
bámészkodók tömegén, Tiberius azonban utána kiáltott. – Gyere vissza!
– Ne avatkozzon bele, domine!
– Mi történik itt? – tudakolta Marcellus.
A tömegben egy ősz hajú centurio hosszasan nézegette Marcellust, majd
azt kérdezte:
– Ki vagy te?
– Caesar fia – mondta helyette büszkén Tiberius.
A centurio Octavia testőreire pillantott.
– És mit csináltok itt?
– Az nem a te dolgod – felelte Tiberius.
– Ki ez az asszony? – tudakolta Marcellus.
A centurio szemei összeszűkültek.
– Egy rabszolga. Azt állítja, hogy ez a férfi a férje, s hogy felszabadították
őket. – A katona a magasba emelt egy bőrzacskót, s ide-oda rázogatta.
Érmék csilingeltek benne. – Nyilvánvalóan lopták az aranyat Caesar
valamelyik karavánjától.
– Attól, amelyiket megtámadták múlt héten útban Saturnus temploma
felé? – kérdezte Tiberius.
 – Úgy bizony – vigyorodott el a centurio.
– Szerinted ez a nő volt a támadó? – próbálkozott Marcellus, s
alaposabban megnézte magának a szakadozott ruhás, kopott szandálos nőt,
aki segélykérően emelte rá a tekintetét.
A centurio a torkát köszörülte.
– Ha nem ő, akkor a férfi. S jó okunk van feltételezni, hogy annak az
embernek dolgoznak, akit a plebs csak Vörös Sas néven emleget.
– Megnézhetem a zsákot? – kérdezte Marcellus.
– Mit csinálsz? – kérdezte Julia ijedten. – Valamennyiünket bajba keversz!
A centurio elbizonytalanodott, majd mégis odanyújtotta Marcellusnak az
aranyat. Marcellus teátrálisan vizsgálgatta a bőrzacskót, majd azt mondta:
– Ez a nő nem hazudik. Az arany valóban az övé.
A katonák zúgolódni kezdtek tiltakozásul, de Marcellus túlkiabálta őket.
– Ezek a pénzek Octavia házából valók.
A centurio álla megfeszült.
– Ha jobban megnézed, akkor rájössz, hogy tévedtél.
– Nem tévedtem.
– Azt akarod ezzel mondani – emelte fel a hangját a centurio mérgesen –,
hogy Caesar nővére két kézzel osztogatja az aranyát?
– Nem, semmiképp sem.
A katona először a rémült Galliára pillantott, majd a tekintete a szótlanul
álldogáló Tiberiuson állapodott meg. Egy pillanat múlva azonban intett a
kezével.
– Jól van. Legalább kevesebb a munkánk – mondta a katonáinak, majd
kegyesen intett. – Engedjétek szabadon őket.
A férfi és a nő odarohantak hálálkodni Marcellusnak, ő azonban a
kezükbe nyomta az aranyakat, és sürgetően azt mondta:
– Menjetek, gyorsan.
A katonák távolodtak, ám észrevettem, hogy a centurio gyanakodva még
visszanéz a válla fölött. Mi négyen Marcellusra néztünk, s gyanítottam, hogy
mögöttünk a testőrök is kérdőn összenéznek. Tiberius törte meg a csöndet.
– Remek. Talán menjünk el a Carcerbe, hogy további rabszolgákat
szabadíthass ki.
– Ez nagy ostobaság volt! – mondta Julia. – Ki a fenét érdekel, hogy mi
történik két szökött rabszolgával? Ezek mind tolvajok.
– Nem. Férj és feleség voltak, akik szabadok akartak lenni – mondtam, s
összevillant a tekintetem Marcelluséval. – Marcellus nagyon szépen
viselkedett.
Julia egyikünkről a másikunkra nézett, s hevesen azt mondta:
– Akkor most bemegyünk a templomba, vagy sem?
Marcellus rám mosolygott.
– Köszönöm – mondta alig hallhatóan.
– De most aztán igyekeznünk kell – mondta Gallia. – Csak gyorsan
megnézzük, s már itt sem vagyunk. Caesar már vár ránk a Campus
Martiuson.
Sietve megindultunk a lépcsőkön felfelé Julia nyomában, s mire a boltívek
alá értünk, a könnyeimmel küszködtem. A templom pontosan olyan volt,
mint az alexandriai. A hűvös belső falakon a jól ismert Ízisz- és Szerápisz-
képek. Borotvált fejű, hosszú lepelbe öltözött papok aranytálkákban
füstölőket égettek. Az anyaistennő zafírszemű, arany nyakékes képmása a
templom távolabbi végében állt. Marcellus halkan füttyentett egyet.
– Isten hozott itthon. – Egy magas férfi lépett elő az árnyékból, s láttam,
hogy Gallia válla megfeszül.
– A főpap – mondta a bátyám pártus nyelven. – Ő az, aki…?
Bólintottam.
– Alexander herceg és Szeléné hercegnő. – A főpap üdvözlésképpen
széttárta a karjait. – És elhoztátok magatokkal kedves barátaitokat is.
– Honnan ismer téged? – kérdezte Tiberius megütközve.
– Valószínűleg látott bennünket a diadalmenetben – mondta a bátyám
megnyugtatóan.
– Íziszt és Szerápiszt akarjátok látni? – kérdezte a főpap.
– Igen – feleltem, mire a főpap elmosolyodott. A hatalmas gránitszobrokat
és a rózsaszínes márványlapokat mind Egyiptomból hozták ide. De
valószínűleg még a fürdők márványait is egyiptomiak faragták. – Sepsit! – A
főpap csettintett az ujjával, mire egy nő jelent meg. – Kérlek, vezesd körbe
új barátainkat a templomban!
A lány kötelességtudóan bólintott. Amikor mindenki elindult, én ott
maradtam a főpap mellett.
– Te nem jössz? – kérdezte Alexander.
– Szeretnék áldozatot bemutatni. De rögtön jövök én is – mondtam. A
bátyám bizonytalanul megállt, de Julia belekarolt, s már ott sem voltak.
A főpap azt kérdezte:
– Elolvastad a levelemet?
– Igen. Ezért vagyok itt.
 – Vagyis tisztában vagy Caesar tervével – mondta a főpap
figyelmeztetően, miközben bevezetett egy gyöngyökkel díszített függöny
mögött meghúzódó helyiségbe. Az apró kis fülkét kosarak és szekrénykék
díszítették, s én igyekeztem nem gondolni azokra a tárgyakra, amelyek a
palotánkat ékesítették. – Mit gondolsz, Caesar mennyi idő múlva akar majd
leszámolni Kleopátra még életben maradt sarjaival?
– Nem tudhatom. Ezért jöttem el hozzád. Hogy a segítségedet kérjem.
A főpap elmosolyodott.
– Vissza akarsz térni Egyiptomba?
– Ha az életünk veszélybe kerül.
– Már most veszélyben van. – A főpap közelebb lépett. – Mi történt
anyáddal? És apáddal? A bátyáiddal? Mi történt Ízisz és Szerápisz papjaival
Alexandriában?
A márványfalig hátráltam.
– Meghaltak – súgtam.
– Pontosan. – A főpap megállt. – De én segíthetek megszökni.
A gyöngyös függönyt néztem.
– Egyiptomba?
– Vagy Indiába, vagy akárhová máshová.
– De hogy szökhetnénk el a római katonák elől?
– Ismerek olyan embereket, akik befogadnak és megvédenek benneteket.
– Örökre?
– Addig, míg a bátyád elég idős nem lesz ahhoz, hogy sereget gyűjtsön, és
szembeszálljon Caesarral.
– Apám alulmaradt, pedig övé volt a fél római légió. Miből gondolod,
hogy a bátyám majd sikerrel járhat?
A főpapnak összeszűkültek a szemei.
– Talán nem. Talán már az első csatában megölik őt is és az embereit is.
De mit gondolsz, Caesar milyen sorsot szán neki, ha itt marad?
– Apánk Fulviától született gyerekeit életben hagyta, az idősebb
bátyáim…
– Ők nem egy egyiptomi királynő gyermekei.
Feszült csöndben méregettük egymást. Még a füstölők ellenére is éreztem
bűzös leheletét. Rothadó fogú embereknél ez elkerülhetetlen.
– Becsülöd az életed?
– Hogyne.
– Akkor a szökés az egyetlen lehetőséged.
 A tekintetét figyeltem.
– És ki segítene nekünk?
A főpap kinyúlt, és ujjait végighúzta a gyöngysoromon.
– Olyan emberek, aki némi díjazás fejében bármire vállalkoznak.
A gyöngysorom egész életére jóllakathatott volna bárkit. Könnyűszerrel
megvásárolható vele egy indiai utazás. De anyám gyöngysorától sohasem
váltam volna meg.
– És ha én nem akarok fizetni?
A főpap megragadta a karomat.
– Mindenért fizetni kell.
– Vedd le rólam a kezedet!
– Add nekem ezeket a gyöngyöket – sziszegte –, és én egy életre
megszabadítalak Rómától.
– Azonnal engedd el! – Marcellus széthúzta a gyöngyfüggönyt. Mögötte
Julia állt négy marcona testőrrel.
A főpap nyomban eleresztette a karomat, s nyájasan azt kérdezte:
– Tetszett a templom?
Marcellus fürkészve nézett rám.
– Bántott?
– Nem.
Marcellus egyenest a főpap szemébe nézve azt mondta:
– Ízisz nem olyan népszerű Rómában, hogy a főpapja zaklathatná Caesar
vendégeit.
– Azok volnának? – kérdezte a főpap egy széles mosoly kíséretében. –
Vendégek?
– Igen – felelte Marcellus határozottan. Marcellus a karját nyújtotta, s én
elsiettem a főpap mellett.
– Gondolkodj azon, amit mondtam – szólt utánam a főpap
figyelmeztetően. – Nem nagy ár ez Ízisz védelméért.
Ugyan odakint az udvaron a templom papnői csengettyűztek, az én
fejemben Juba szavai dübörögtek.
– Ez is része volt az áldozatnak? – kérdezte Julia csípősen, miközben
lefelé lépkedtünk a lépcsőkön.
A bátyám rosszalló pillantást vetett rám, én pedig dühösen azt mondtam:
– Hagyj békén.
– Bárkivel megeshetett volna – jelentette ki Marcellus. – A helyzet az,
hogy vagyont érő királyi ékszert viselsz a nyakadban. A papok meg, mint
bármely vallás papjai, mohók.
Hallgattam.
– Látjátok, mi minden meg nem történik, ha görbe utakon, furcsa
helyeken jár az ember? – figyelmeztetett Gallia.
– Nekem nagyon tetszett – ellenkezett Julia.
– Gondolom, főképp a sakálfejű férfiak miatt – jegyezte meg csípősen
Tiberius.
– Te sem hunytad le a szemed a nőalakok láttán – nyelvelt Julia.
Vér szökött Tiberius arcába, de többé már senki sem vesztegette a szót a
főpapra, s amikor a Campus Martiusra értünk, még a bátyám is
megfeledkezett a mérgéről.
– Ezt nézzétek! – kiáltott fel izgatottan.
Többhektáros szabad térségre értünk, amelyet nyugaton a Tiberis, keleten
pedig a Quirinale folyó határolt. Jutott itt bőven hely lovaknak,
szekérversenyeknek, maratoni futóknak. Másutt a zöld füvön katonák százai
birkóztak, bokszoltak, labdajátékokat űztek. Láttam, ahogy a férfiak a
testedzéstől kimelegedve belevetik magukat a Tiberisbe, s nekem az jutott
eszembe, milyen bátrak, hogy nem félnek a krokodiloktól.
– Mik azok az épületek ott? – mutatott a bátyám a kupolás építmények
felé, amelyek a láthatárt pöttyözték.
– Istállók – felelte Marcellus. – A Campus, a gazdagok mind itt tartják a
lovaikat. És fürdő is van mindegyikben, ahol a férfiak letisztálkodhatnak és
ruhát válthatnak. Azok ott a nagybátyám istállói. – Marcellus egy hatalmas
épületre mutatott, ott állt a folyóparton.
Közelebb érve láttam, hogy Octavia és Livia már a tornácon ülnek, s
dolgoznak a szövőszékeken. A lányok is ott voltak mind, Antonia és Tonia
türelmesen tették, amit anyjuk mond nekik, Drusus és Vipsania pedig
kacarásztak. Octavianus is ott állt Juba és Agrippa között, mindhármon rövid
tunika, amelyet vékony vászonövvel kötöttek meg a derekukon, szandál,
amelynek kötői szorosan feszültek izmos lábszáraikon. Egyedül Octavianus
viselt széles karimájú, könnyű kalapot a délutáni nap ellen.
– Alexander – szólalt meg Agrippa. – Mivel nagyszerű lovas vagy, úgy
döntöttünk, ma lovagolni fogunk. Menj és öltözz át Marcellusszal és
Tiberiusszal. Megmutatják, hol találsz tunikát, s kardot is adnak.
Alexander azonban rám nézett, és azt kérdezte:
– Na és Szeléné?
– Szeléné majd a szövéssel szórakoztatja magát – felelte Juba.
 – De nem ért hozzá.
– Tifelétek a lányok nem tanulnak szőni? – hökkent meg Livia.
– Szeléné Egyiptom hercegnője – jegyezte meg csípősen Octavia. – Az
anyja idegen nyelvekre tanította, nem szövésre.
– Talán ha alázatra is megtanította volna, akkor nem végezte volna egy
kobrával a mellkasán.
Láttam, hogy Alexander vonásai megkeményednek, de Marcellus előbbre
lépett.
– Gyere, menjünk.
Alexander visszanézett, én pedig bólintottam.
– Menj csak. Vár a lovaglás – mondtam elszántan és mosolyogva. A
férfiak eltűntek az istállóépületben. Octaviához fordultam: – Esetleg
nézhetem, ahogy dolgoztok, ha ezt szeretnéd. Vagy talán rajzolhatnék…
Livia felszisszent.
– Te is szőni fogsz, ahogy mindenki más.
Leültem Julia és Octavia közé. Julia odasúgta:
– Ne ellenkezz vele.
– Miért kéne neki is szőnie? – mondta Octavia váratlanul, mire a lányai
elkerekedett szemekkel kapták fel a fejüket. Agrippa hétéves lánya vett egy
mély levegőt. – Semmi szüksége Szelénének szőni vagy fonni tanulnia. Mire
fogja használni?
– Sző majd a férjének – mondta Livia dühösen.
– Csak kevés férfi ragaszkodik a házi szőttesekhez. S nem hiszem, hogy
jövendőbeli férje ezek közé tartozik majd. Nem látom okát, miért ne
rajzolhatna inkább.
Livia lecsapta a vetélőjét.
– Micsoda? Még hogy ostoba épületeket és festett urnákat rajzolgasson?
Minek?
– Nos, ha már mindenképp az okát firtatod, Vitruvius megtaníthatná
építészetre.
Livia előredőlt ültében.
– Gondolod, hogy tanítana egy lányt?
– Miért ne?
– Az öcséd sohasem egyezne bele – sziszegte. Ám amikor Octavianus újra
megjelent a tornácon Agrippával és Jubával, Livia elhallgatott.
Gyorsan elővettem a vázlatkönyvemet. Julia szemmel láthatóan élvezte a
helyzetet, noha nem szólt egy szót sem. Azon törhette a fejét, vajon Octavia
miért állt ki mellettem. Én tudni véltem az okát. Feltehetően minden
alkalmat megragadott, hogy felbosszantsa ezt a pökhendi, féltékeny nőt, akit
az öccse feleségül választott magának.
Amikor a bátyám megjelent Marcellus és Tiberius társaságában, egy szót
sem szóltam, noha Tiberius azzal kérkedett, hogyan fogja lovagolni tanítani
Alexandert. Miután a fiúk elmentek, a lányok és asszonyok kínos csöndben
dolgoztak késő délutánig. Senki sem szólt egy szót sem. S amikor felnéztem,
mert mondani akartam valamit Juliának, ő határozottan megrázta a fejét.
Amikor Marcellus és Alexander végül felénk galoppoztak a többiekkel
együtt, Julia felállt.
– Megjöttek.
– Ülj vissza a helyedre! – förmedt rá Livia. Octavia együtt érző mosolyt
küldött Julia felé.
Alexander pompásan festett a nyeregben a tornác szélén, Marcellus
oldalán. Diadalmas mosoly játszott az ajkán. Ők ketten szálltak le elsőnek a
nyeregből.
– Nagyszerű lovas a bátyád – jelentette Marcellus.
Alexanderről Tiberiusra pillantottam.
– Hová mentetek?
– A pályára. A lovak a palánkok mentén száguldhatnak. Szeléné, ennél
jobb mulatság Alexandriában sincs.
Juba lepattant a saját lováról.
– Mit hallok? Van valami Rómában, ami jobb, mint Alexandriában?
Octavianus elmosolyodott.
– Kivételes tehetség – jelentette ki, miközben a tornác felé tartott. – Jobb,
mint Marcellus, de talán egy picivel még Tiberiusnál is jobb.
– Igen, de arról fogalma sincs, milyen taktikát kell választani a
csatamezőn – méltatlankodott Tiberius. – Te magad mondtad, hogy addig
senki sem ülhetne lóhátra, míg el nem olvassa Sallustius könyvét.
– Mindig van idő pótolni a hiányosságokat – jegyezte meg Agrippa
hűvösen.
Tiberius gúnyosan felnevetett.
– Komolyan azt hiszed, hogy ugyanolyan pallérozott elme lesz, mint én?
Agrippa tekintete hosszasan elidőzött a bátyámon.
– Sosem lehet tudni.
Juba Tiberius vállára tette a kezét.
 – Gyere, mártózzunk meg a Tiberisben. Attól megnyugszol. Mit sem
számít, ki volt ma jobb. – Ám amikor Juba előre indult, s már Tiberius is
menni készült, hirtelen felálltam.
– Maradj itt. Ne menj vele – kértem.
Juba és Tiberius egyszerre fordultak meg.
– Nem kellene belemenned a folyóba – mondtam. – Nem tudod, mi van
benne.
Juba elnevette magát.
– Micsoda? Talán tengeri szörnyek tekergőznek a víz mélyén?
– Persze hogy nem – mondtam mérgesen. – De a krokodilok…
Juba vigyorgott.
– Fájlalom, hercegnő, hogy épp én kell felvilágosítsalak arról, hogy a
Tiberisben nincsenek krokodilok.
Zavartan Tiberiusra néztem. Egy gúnyos mosoly kíséretében azt mondta:
– Lám, lám, te sem tudsz mindent.
Octavianus és Agrippa is elindultak a folyópartra. Amikor visszaültem a
helyemre, Julia azt tanácsolta:
– Ne is törődj vele.
– De hát mi történt a krokodilokkal? Mindet megölték?
– Soha nem voltak a folyóban krokodilok – magyarázta Octavia, s az
ölébe tette a vetélőjét. – Csak halak. Azok meg ártalmatlanok.
A hír hallatán az jutott eszembe, vajon milyen lehet egy folyóban úszni, s
mikor Marcellus és Alexander ágyékkötőre vetkőztek, azt kérdeztem
Octaviától:
– Mi is fogunk úszni?
– Miben? Ágyékkötőben? – méltatlankodott Livia.
– És mellszalagban – mondtam, mire Vipsania elnevette magát.
– Tán szívesen parádéznál meztelenül? – förmedt rá Livia.
– Hajszál híján így alakult – jegyezte meg célzatosan Octavia a parádéra
és a gyöngyruhára utalva, amit Livia választott nekem.
Livia előbbre hajolt, s közben rám meresztette a szemét.
– Az apám öngyilkos lett a te apád miatt. És most apád megölte magát a
férjem miatt. Az élet már csak ilyen különös, nem igaz, Szeléné? S
gondolom, amikor anyád Rómába érkezett, azt képzelhette, egy pillanat, s
már oda is állhat a senatus elé, hogy megkoronázzák. De a rómaiak nem
szenvedhetik az olyan asszonyokat, akik festik az arcukat, gyöngyruhákban
illegetik magukat, és a folyóban úsznak. És ugyanúgy nem szenvedhetik azt
az alexandriai kis cafkát, aki idejön, és azt képzeli, hogy az anyja örökébe
léphet. Jól tudom, mi a szándékod. – Livia keserűen felnevetett. – Azt
képzeled, hogy a férjem visszaküld majd Alexandriába, de tudod, mikor fog
ez megtörténni? Majd a görög Kalendae napján!
Sohanapján! A görögöknél nincs Kalendae a naptárban, csak a római
naptár hónapjai kezdődnek ezzel a nappal.
Amikor Livia hátradőlt, Octavia elmosolyodott.
– Elbűvölő voltál, mint mindig, Livia. Minden délután elbűvölsz
valamivel, ami emlékeztet rá, hogy miért épp téged választott a bátyám
feleségül.
Lopva Juliára pillantottam, ő azonban fejét leszegve, szorgalmasan
dolgozott. Senki sem szólt egy szót sem az elkövetkező órában, mialatt a
férfiak nagyszerűen érezték magukat fürdőzés közben. Perzselő volt a hőség,
s már az árnyékban is nehezünkre esett elviselni, mégsem mozdult senki.
Octavia egy fehér vászonkendővel törölte le az izzadságot a szemöldökéről,
Julia göndör fürtjei megnyúltak. Arra gondoltam, milyen jó a bátyámnak a
Tiberis hűvös hullámaiban, s nagyon mérges lettem. Anyánk engedte, hogy
mindketten ugyanazt tegyük. Ha Alexander úszni ment, vele mehettem. Ha
tanulni ment a Museionba, vele tarthattam. Soha semmitől nem voltam
eltiltva csupán azért, mert lánynak születtem.
Amikor a férfiak visszaértek, a bátyám vigyázott, hogy ne mutassa,
milyen jól mulattak. A kínomat látva, feszengve azt kérdezte:
– Hogy ment a rajz?
– Sehogy – feleltem pártus nyelven. – Nagy a hőség. És milyen volt az
úszás?
– Egész jó.
Villámló szemekkel néztem rá.
– Fogadok, ezerszer jobb volt, mint itt ülni ezzel a Medúzával.
– Sajnálom. – Bátortalanul hozzátette: – Legközelebb nem megyek…
– Nem ezért mondtam! – mérgelődtem.
Alexander Liviára nézett.
– Igazi szörnyeteg, mi?
– El tudod képzelni, milyen lenne az életünk mellette?
A bátyám megrázkódott.
– Gyere. – A kezét nyújtotta felém. – Gallia elvisz bennünket a Circus
Maximusba.
– S én majd csak odakintről leskelődhetek?
 A bátyám elnevette magát.
– Marcellus azt mondja, bárki bemehet.
– Hát persze. Ha pénzről van szó, a nőké is ér annyit, mint a férfiaké.
Julia próbálta követni a beszélgetésünket, s amikor a bátyám bement az
istállóba, hogy ruhát váltson, azt kérdezte tőlem:
– Hány nyelven beszélsz?
– Négy. És egy kicsit héberül.
– Hogy tudtál ennyi nyelvet megtanulni?
– Ebben nőttem fel, úgy vagyok vele, mint te a latinnal.
– S iskolában is tanultad?
– Heti hat napon át.
Julia elgondolkodott, majd halkan azt mondta:
– Néha eszembe jut, mi lett volna, ha apád hajói győznek Actiumnál.
– Valószínűleg megöletett volna – mondtam őszintén.
– Vagy talán Alexandriába vitt volna, s most én tanulnék veled a
Museionban.
Amikor a férfiak visszatértek, Octavia meghagyta Galliának, hogy még
napnyugta előtt vigyen haza bennünket.
– Maradjon még idejük egy kis pihenésre és fürdésre. S ne engedd, hogy
Marcellus az utolsó denariusát is elköltse.
– Te is jössz? – kérdezte Marcellus Tiberiustól.
– A Circusba? Nem, kösz.
– Micsoda? – Marcellus elnevette magát. – Csak nem azt állítod, hogy
tudsz jobbat?
– Drusus és én tanulunk Agrippával.
– Sallustius? – kérdeztem.
– Sallustiust már két éve befejeztük. Most Róma legnagyobb
hadvezéreiről tanulunk. A bátyám betéve tudja Catilina történetét azoktól az
időktől fogva, hogy Pompejiben felemelkedett, egészen addig, hogy
fellázadt a köztársaság ellen.
– Akkor miért nem tanul velünk a ludusban? – kérdeztem.
– Mert még csak kilencéves. De ő már azzal is tisztában van, hogy csupán
időpazarlás vágtató lovakat lesni a Circusban.
Amikor elindultunk, Julia azt mondta Marcellusnak:
– Nem értem, miért hívod mindig, hisz olyan utálatos veled.
– Mert sajnálom – vallotta meg Marcellus.
 – Nincs miért sajnálnod – jegyezte meg Julia csípősen. – Pontosan olyan,
mint az anyja.
– De csak azért, mert az anyja folyton piszkálja.
– Hát aztán? – méltatlankodott Julia, miközben lépkedtünk Gallia után. –
Miért hagyja?
– Van más választása?
– Befoghatná a száját.
Marcellus grimaszolt.
– Tiberius képtelen befogni a száját. Az utolsó sóhaja is zokszó lesz.
– De akkor Livia miért védelmezi? – kérdezte a bátyám. – Soha senki
másért nem áll ki.
Julia és Marcellus jelentőségteljesen összenéztek.
– Mert Tiberius az egyetlen reménye – mondta Marcellus. – Róma
uralkodójaként akarja látni a fiát. Noha Tiberius szívesebben lenne hadvezér,
hogy harcolhasson a gallok ellen.
– De hisz te vagy Octavianus örököse – mondta Alexander. – Nem
Tiberius.
– Pillanatnyilag igen. De mi van, ha valami történik velem? Mondjuk,
megsebesülök egy csatában, vagy ledob a ló…
– Marcellus! – kiáltott fel rémülten Julia.
– Tessék?
– Vigyázz! Még meghallják az istenek. Nem szabad ilyesmiket mondanod.
– Miért nem? – Marcellus elnevette magát. – Te tényleg azt hiszed, érdekli
az isteneket, hogy mi mit beszélünk?
– Apám szerint igen.
– Mert ezt akarja elhitetni az emberekkel. Mert a hívők mindig hárítanak.
Ha nem jó a termés, vagy ha az akvadukt eltömődik, akkor az nem az ő
hibájuk, hanem Jupiter büntetése.
Julia elbizonytalanodva azt mondta:
– Ebben lehet valami. Apámmal minden olyan színpadias. Ezért fog téged
megtenni örökösének, s nem Tiberiust. Mert te is tudsz szerepet játszani.
– Úgy érted, hajlandó vagyok a bábjának lenni? – Látva, hogy Julia
ellentmondani készül, elmosolyodott. – Én nem bánom. Alexandernek és
Szelénének kell óvatosnak lenniük.
A Tiberis mentén ellépkedtünk a Forum Boarium, a marhapiac mellett. A
penetráns bűz elviselhetetlen volt. Julia elővett egy fagömböt, s az orra alá
tartotta.
 – Tessék – mondta, és felém nyújtotta.
Beleszagoltam.
– Mi ez?
– Ámbra. Minden nőnek van belőle.
Mélyen beszívtam és visszatartottam a levegőt, hogy a földöntúli illat
minél hosszabb ideig az orromban maradjon. De amikor újra kifújtam a
levegőt, köhögni kezdtem.
– Rémes, igaz? – kérdezte Marcellus. – Caesar helyében én a Tiberis túlsó
partjára telepíteném a Forumot.
– Itt mindig ennyien vannak? – tudakolta Alexander.
Egy bika a szarvaihoz erősített szénabálákkal megrakottan közeledett
felénk. Marcellus elugrott, nehogy eltiporja.
– Mindig. Olyankor is, amikor nincs parádé.
A Circus Maximushoz érve Marcellus és Gallia megálltak, hogy
szemügyre vehessük a megalit építményt, amelyet boltívek és
márványszobrok ékesítettek. Már a Palatinus-dombról is láttam az
építményt. Octavianus építtetett a dombtetőn egy hosszú faemelvényt,
ahonnan villája nyugalmából is ráláthatott a játékokra. Mégis csak most,
idelentről ítélhettem meg igazán, micsoda nagyszerű épület.
– Ezt is érdemes volna megörökítened – jegyezte meg Alexander.
Kihallatszott az emberek üdvrivalgása, amellyel egy-egy elhaladó szekeret
jutalmaztak. Gallia utat tört nekünk a sűrű tömegben, s így eljutottunk a
nyugati kapuhoz. Egy tógába öltözött férfi integetett, s mondott is valamit,
de azt nem értettük. Elkezdtük megmászni a meredek lépcsősort, hogy
eljussunk Caesar páholyához.
– Csak óvatosan – figyelmeztetett Gallia. – Valakik mindig kitörik itt a
nyakukat.
– Jobbára azért, mert részegek – mondta Julia.
– Vagy mert a cafkáik karjaiba igyekeznek – tódította Marcellus nevetve.
Gallia ezúttal nem mosolygott.
– Ezért vannak ott azok a kis fülkék? – kérdezte a bátyám. – Az árkádok
alatt.
Julia elnevette magát.
– Azok azok a bizonyos rossz hírű házak. És mindig tömve vannak, éjjel
és nappal.
A lépcsők legtetejére érve az egész gigászi építmény ott terpeszkedett a
lábunk alatt. Elfoglalta az egész teret az Aventinus- és a Palatinus-domb
között, s körben mindenütt széksorok.
Mihelyt Caesar páholyához értünk, egy nagydarab férfi lentebbről
fogadást ajánlott.
– Ide, ide! – integetett Marcellus a férfinak.
A férfi feldöcögött, s én azon tűnődtem, hogy hízhat el valaki ennyire, ha
a munkája ennyi mozgással jár.
– Hetvenöt denarius – mondta Marcellus.
Gallia vett egy mély levegőt.
– Na de domine!
– Mi a baj? Szelénének és Alexandernek is. És persze Juliának is, ha nincs
nála.
Julia azonban egy zacskó érmét öntött a tenyerébe.
– Húsz denariust teszek a fehérekre – mondta a férfi felé nyújtva a pénzt.
A kezével elhárító mozdulatot tett. – Ne fáradj.
– És a domine? – nézett a férfi Alexanderre.
– Melyikre fogadjunk? – fordult felénk Marcellus. – Mindegyik csapat
három kört tesz, s négy különböző csapat van. A vörösek, a fehérek, a kékek
és a zöldek.
– Melyik a kedvenced? – puhatolódzott Alexander, s közben le sem vette
a szemét a lovakról.
– A fehérek.
– Ők a legjobbak?
Marcellus elnevette magát.
– Nem tudni. De én mindig a fehérekre fogadok.
– De nem a legügyesebb fogathajtókra kellene? Vagy azokra a lovakra,
amelyek megnyerték a korábbi futamokat?
– Ki törődik ilyesmivel – mondta Marcellus.
– Pedig kéne, ha nyerni akarsz. Nézd a vörös lovast – mondta a bátyám. –
Abból a csapatból már csak ő van versenyben, mert sovány. A lovainak nem
kell nagy terhet húzniuk, így a szekere gyorsabb, mint a többieké.
Marcellus és Julia csak néztek Alexanderre.
– Szóval te a vörösekre szavazol? – kérdezte Marcellus meglepetten.
– Nem tudom biztosan. Pár napig látnom kellene a futamokat, hogy
eldönthessem.
– Nincs pár nap – mondta a fogadásszervező savanyúan. – Mások is
várnak, most kell dönteni.
– Akkor legyenek a vörösek – mondta Alexander határozottan.
 Amikor Marcellus kérdőn rám nézett, azt mondtam:
– A bátyám nem vesztegeti az idejét épületek rajzolásával, én pedig az
enyémet azzal, hogy megjátsszam, értek a lovakhoz. Rábízom a döntést.
– Akkor huszonöt a fehérekre és ötven a vörösökre. – Marcellus egy zsák
érmét nyújtott oda az embernek. Gallia arca megrándult az összeg hallatán.
Feltehetően jelentős summa, talán nem is sok kéne hozzá ahhoz, hogy
megválthassa vele a szabadságát, ha Octavia hagyná, s feltehetően a fele
annak, amit Magister Verrius egy évben megkeres a ludusban. De nem szólt
egy szót sem, és Marcellus vidáman azt mondta. – Minden nap eljövök – s
Gallia nagyon jó hozzám, mert elviseli. – Gallia erőtlen mosollyal nyugtázta.
Akár örült, akár mérgelődött, mindig szép volt.
– Meg kell kérnünk anyámat, hogy menjen el Saturnus templomába és
hozzon nektek is néhány erszény aranyat.
– S akkor elmegyünk vásárolni – ajánlotta Julia. – Elviszlek benneteket a
piacra, s veszünk néhány olyan holmit, amiben a színházban lehet
mutatkozni. Ha apám itt van, havonta egyszer elmegyünk. – Megfújták a
harsonákat, s Julia már másra figyelt. – A vörösök vannak az élen, ahogy
Alexander megmondta. – Julia felállt, s míg ők ketten a fehéreket biztatták,
én elővettem a vázlatkönyvemet, s rajzolni kezdtem. Julia hátrafordult. –
Csak nem fogsz most rajzolni? – kiáltotta izgatottan.
– Miért ne? Alexandriában ilyesmi nincsen.
– Nincsenek stadionok? – Julia próbálta túlkiabálni a lármát. A
szekereknek ez volt az utolsó futamuk.
– De vannak, csak nem ilyen nagyok.
Hogy a vörösök győztek, Marcellus visszaült a helyére, és megveregette
Alexander vállát.
– Te aztán tényleg ismered a lovakat. S mit gondolsz, a második futamot
is megnyerik?
– Ha továbbra is sovány lovasokkal indulnak, miért ne?
Odalent a pályát tisztították, s elvonszolták egy kocsihajtó holttestét, aki
kiesett a szekeréből, s az ellenfél lovai halálra tiporták. Muzsikusok jelentek
meg, hogy elszórakoztassák mindeközben a nagyérdeműt, míg végeznek a
pálya rendbe tételével és rabszolgák mászták meg a lépcsőket, hogy
napellenzőt feszítsenek ki a gazdagok feje fölé a Circus Maximus nyugati
felén.
Julia nézte, ahogy a pályát kettéosztó spinát rajzolom. Az alexandriai
stadion közepén csupán egyetlen kő állt, itt azonban a Circusban volt két
háromszög alakú, vízzel töltött medence. Mindegyik medencében hét
bronzdelfin vizet fújt a szájából. Egy-egy lefutott kör után egy ember az
ellenkező irányba fordított egy delfint. Azok kedvéért, akik nem láthatták
jól, hogy a delfinek északnak vagy délnek fordulnak, volt még a spinán hét
bronztojás is, s egy másik embernek az volt a feladata, hogy futamonként
leemeljen egyet-egyet közülük.
– Ezeket is Agrippa építtette – magyarázta Julia.
– Pontosan mennyit építtetett? – kérdeztem. – Nekem úgy tűnik, hogy fél
Rómát.
Julia elnevette magát.
– Tudod, ő apám legjobb építőmestere.
– Ő maga tervezi az épületeket?
– Az ő fejében születnek meg az ötletek, s van pénze is. De úgy
gondolom, hogy a tervrajzokat Vitruvius mester készíti el. Találkoztál már
vele? – kérdezte Julia. – Tudod, ő Octavia szeretője.
– Láttam már a villában. Mennyi ideje élnek együtt?
– Amióta apád bejelentette, hogy elválik Octaviától. Előtte már jó néhány
évet élt egyedül.
– S mit gondolsz, szerette őt?
Julia gyanakodva nézett rám.
– Apádat? Hát persze. Különben miért toborozott volna össze neki annyi
légiót a keleti hadjáratokhoz?
Nem felelhettem, mert hirtelen felbolydult a stadion odalent. Egyre-másra
emberek ezrei álltak fel a helyeikről. Valamennyien felfelé néztek, oda, ahol
mi ültünk, s a fejünk fölé mutogattak.
– A Vörös Sas! – kiáltotta valaki a közelünkben, s felnézve láttam, hogy
az időközben kifeszített vásznon egy hatalmas sas festett képe díszeleg. A
szárnyait kiterjesztette, s karmaiból egy gyerekpár próbált szabadulni. Az
egyiptomi paróka és a diadémok sem kellettek ahhoz, hogy kitaláljam, mi
vagyunk ez a gyerekpár.
– Ezek ti vagytok – súgta Julia elképedve.
Gallia azonnal felállt:
– Indulás! – kiáltotta, s mi elindultunk.
– Na és a fogadás? – mondta Marcellus.
Gallia sarkon fordult.
– Caesar is nézi a játékokat, s mit gondol, domine, mit lát a Palatinus-
dombról?
 – De hát hogy csinálta? – csodálkozott Marcellus, s visszafordult, hogy
még egyszer megnézze magának a képet. Nagyon szépre festették, s nem is
látszott, míg ki nem feszítették a vásznat.
Alexander a fejét rázta.
– Csak az éjszaka leple alatt tehette.
Julia a karomba kapaszkodott, miközben lefelé jöttünk a lépcsőkön. A
legdrágább helyeken ülők, férfiak és nők igyekeztek a kijáratok felé attól
való félelmükben, hogy felségárulással vádolják meg őket. A rabszolgák
azonban skandálni kezdték a „Vörös Sas”-t, túlkiabálták a vízi kürtöket,
mialatt mások, akik azt szerették volna, hogy a játékok folytatódjanak,
étellel kezdték dobálni a vásznat.
– Siessünk, gyorsan! – mondta Gallia nyugtalanul. – Ki kell jutnunk
innen, mielőtt még lázadás törne ki. – Galliának sikerült utat törnie az őrült
kavarodásban, nyomultunk a kijáratok felé. A kapuhoz érve éreztem, hogy
valaki az oldalamon lógó táskámhoz ér. Megfordultam. Egy fiatal fiú
próbálta ellopni tőlem, de amikor ránéztem, ártatlanul felemelte mindkét
kezét.
– Ha még egyszer hozzáérsz, kést döfök beléd! – kiáltottam. A fiú
kacsintott, talán rájött, hogy csak blöffölök.
Kiérve végre levegőhöz jutottunk, ám Gallia nem lassította a lépteit. S
ugyan a futás nem a legméltóságteljesebb haladás, mégis így tettük meg az
út hátralévő részét a Palatinus-dombig.
– Odanézzetek! – kiáltotta Marcellus. Emberek gyülekeztek a Jupiter-
templom előtt, de hátrébb léptek, amikor felismerték Marcellust.
– A Vörös Sas egy újabb kiáltványa! – mondta Julia, és Gallia minden
ellenkezése ellenére közelebb furakodott a kapuhoz, s felolvasta a szöveget
nekünk. – A diadalmenetet ostorozza – mondta, majd sietve tovább olvasott.
– És ezt hallgassátok meg! Felszabadított százötven görög rabszolgát! –
Három azonos szövegű papirusz volt felszögelve a templomajtóra. Az
emberek némán olvasták. – És megvásárolta húsz gyerek szabadságát, s
valamennyit visszajuttatta a szüleikhez Galliába.
Julia felolvasta a neveket, s nekem az jutott eszembe, hogy talán
bennünket is haza fog juttatni. Végtére is az életét kockáztatta azzal, hogy
odafestett bennünket a napellenzőre a Circus Maximusban. Az üzenete
teljesen egyértelmű. A sorsunk ugyanolyan bizonytalan, mint bármely
rabszolgáé, akik ki vannak szolgáltatva uruk kénye-kedvének. S ha ez az
ember úgy gondolja, hogy Octavianus az életünkre akar törni, akkor biztos,
hogy kimenekít bennünket Rómából. De ez nagyon sokba kerülhet. Ehhez
gazdagnak kell lenni.
– Bátor férfi lehet – sóhajtotta Julia.
Egy pap lépett ki a templomból, hogy lássa, mi ez a felbolydulás.
– Táguljatok innen, vagy jelentem Caesarnak! – Leszaggatta a
papiruszokat a templomajtóról, összegyűrte valamennyit, és ledobta őket a
földre.
 HETEDIK FEJEZET

Csak néhány ember jött el vacsorázni Octavianus tricliniumába ezen az

estén: Juba és Agrippa, Maecenas vonzó feleségével, Terentillával, de
egyikük sem volt valami vidám hangulatban. Ugyan mi külön asztaloknál
étkeztünk, Marcellus és Julia lehalkították a hangjukat, nehogy magukra
vonják Octavianus haragját.
– Nem értem, miért suttog mindenki – szólalt meg egyszer csak Tiberius
váratlanul. – Nem ez az első csínytevése ennek a rebellisnek. Megfestett egy
napellenzőt, ennyi az egész.
– De a diadalünnepre időzítette – súgta Marcellus. – S még egy nap hátra
van.
– Hát aztán? – mondta Tiberius arrogánsan. – Holnap Octavianus pénzt
szór a nép közé, azok meg majd, mint mindig, most is tülekedni fognak érte,
mint az állatok, s azzal mindenki elfelejti a történteket.
Lopva Octavianusra pillantottam, aki dühösen írt valamit egy tekercsre. A
sült kappanra a tányérján rá se nézett, csak egy kevés rozmaringsalátát
fogyasztott eddig.
– Szerinted mit ír? – kérdeztem nyugtalanul.
– Az emlékiratait.
Azt hittem, Tiberius gúnyolódik, de Marcellus rábólintott.
– Mindig mindent feljegyez.
– Miért? – kérdeztem.
– Úgy gondolja, hogy az örököseit elszórakoztatja majd, s jobb színben
fog feltűnni.
Tiberius az orra alatt azt motyogta:
– Pedig ha tudná…
– Ezzel meg mit akarsz mondani? – kérdezte Marcellus.
Tiberius elmosolyodott.
– Tudod te azt jól.
 Marcellus felült a pamlagon, s biztosra vettem, hogy megüti Tiberiust. Ám
ebben a pillanatban egy fiatal fiú sietett be a tricliniumba. Minden szempár
rá szegeződött. Remegő kezében egy papirusztekercset szorongatott.
– Ez meg micsoda? – rivallt rá Livia.
A rabszolgafiú felemelte a küldeményt.
– Az építők találták, akik Apollo templománál dolgoznak – mondta, és
átnyújtotta a papiruszt Octavianusnak. Caesar elolvasta, és a vér kifutott az
arcából. A rabszolgára pillantott. A fiú minden ízében reszketett.
– Áruld el nekem – mondta vészjósló nyugalommal –, látta valaki azt az
embert, aki ezt felszögezte?
– Senki – nyöszörögte a fiú. – Amikor a munkások ma délután odaértek,
ez már fel volt szögezve a kapura.
A helyiségben pisszenés sem hallatszott.
– Elmehetsz – mondta Octavianus. A fiú sarkon fordult, és futott, ahogy
csak a lába bírta. Octavianus Agrippához fordult.
– Ez az ember szabadon jön-megy a Palatinus-dombon, s nem kelt
feltűnést, ha megjelenik valamelyik templomnál. – Caesar lassan felállt. –
Szóval, mit tehetünk, Agrippa?
Agrippa sietve elolvasta a kezébe nyomott levél tartalmát.
– Azt akarja, hogy Róma szabadítsa fel minden rabszolgáját.
– Ezt már korábban is a tudomásunkra hozta – üvöltötte.
– Nem lehet más, csak valamelyik senator – mondta Agrippa, és hangosan
felolvasott a követelésből.

Ha annyira szeretnéd megváltoztatni Rómát, akkor ne bújj a rabszolgák

háta mögé, hanem magad láss hozzá a munkához. Vagy szemednek
mégiscsak üdvösebb látvány gallok ezreinek a behurcolása? Vagy a piacra
kiállított görögök mustrája? Ez esetben Rómában rövid időn belül nem
lesznek rómaiak. Erőszakkal megtaníthatod az idegeneket a latin nyelvre,
adhatsz rájuk tunikát és szandált, de a vér az vér marad.

– A beszédedet csak senatorok hallhatták.

Juba a homlokát ráncolta.
– De a senatorok mindig továbbadják a hallottakat. Bárki lehetett.
– Miért nem csinálunk valamit? – kérdezte Livia.
– Mégis mit? – kérdezte Juba. – Állítsunk embereket minden
templomajtóhoz?
 – Ha ez segít, akkor igen! – kiáltotta Livia. – A te dolgod, hogy…
– Elég legyen! – szólt rá Caesar, mire Livia azon nyomban elhallgatott. –
Ebből elég volt! – Ebben a pillanatban egy katona lépett be az ajtón, mire
Octavianusnak az arcába szökött a vér. – Mi van már megint?
A katona pár pillanatig bizonytalanul álldogált, majd megszólalt.
– Hírt hoztam, Caesar. A Forum Boariumban egy halom fegyvert
találtunk. Úgy gondoljuk, szökött rabszolgáké lehet.
Agrippa azonnal talpra ugrott.
– Miféle fegyverek?
– Gerelyek, kardok, tőrök, lándzsák, nyilak és íjak. Meg még sisakok,
páncélok és vértek. S a legtöbb új.
Octavianus Jubáról Agrippára nézett.
– Lázadásra készülnek. – Olyan sietve pattant fel, hogy kiborította a
vizespoharát.
– Megtiltom, hogy a rabszolgák fegyvereket vásárolhassanak Rómában.
– De honnan fogják tudni a kereskedők, hogy…
– A polgárságból! – üvöltötte Caesar.
A katona gyorsan bólintott.
– De ha lehet egy kérdésem, Caesar, honnan van az arany a fegyverekre?
A legtöbbet újonnan kovácsolták. Ha eljutunk a forráshoz…
– Kiraboltak egy Júdeából a Saturnus-templomhoz tartó karavánt –
mondta Agrippa. – Feltehetően az ott rablott aranyakból telt a fegyverekre.
Octavianus a mutató- és a hüvelykujjával a halántékát masszírozta. A
tricliniumban néma csend honolt. Még Livia sem mert megszólalni.
– Te elmehetsz. – A katonának nem kellett kétszer mondani, sietve eltűnt,
ahogy korábban a levelet hozó rabszolgafiú. Octavianus Jubához fordult. –
Átmegyünk hozzád. Látni akarom az új szobraidat. A vacsorának vége –
jelentette ki.
Juba felállt a pamlagról, s mindenki más is sietve otthagyta az ételét, akár
éhes maradt, akár nem. Juba nyomában elhagytuk az ebédlőt, s Juba egy
tölgyfaligetben álló villához vezetett bennünket. A zsalugáterek zöldre
voltak festve, a dupla ajtót bronzzal erősítették meg.
– Juba nagyon gazdag lehet – súgtam.
Julia bólintott.
– A maga erejéből – mondta.
– Az írásaiból?
 – Meg a régiségekből – tette hozzá Marcellus. – Anyám pénzt ad neki,
hogy eredeti görög tárgyakat kutasson fel, s valószínűleg más cliensei is
vannak.
Juba tartotta az ajtót nekünk. Odabent a padlózat opus signinumból,
vagyis apróra zúzott agyagedények és amforák habarccsal kevert
darabkáiból készült. Néhány szobabelsőt fonott particiók tagoltak, és a
pamlagok legtöbbjének a lábai különleges állatformát öltöttek: voltak itt
griffek, tengeri kígyók, Medúzák és szirének. Egy sokat utazó, világlátott
ember villája volt ez.
– Ez egy görög Niké? – kérdezte Tiberius az atriumhoz érve.
Juba elmosolyodott.
– Magától Pheidiasztól.
Octavianus sorra járta a fülkéket, amelyek mind egy-egy szobrot rejtettek,
amelyeket Juba a világ különböző tájairól hozott magával. Caesar sorra
végigsimogatta a márványszobrok karjának, kezének vagy vállának ívét.
A könyvtárhoz érve rabszolgák szaladtak, és gyújtották meg sorban az
olajat a magas kandeláberekben. Aranyló fényük vagy száz szobron csillant.
– Csodálatos – mondta Octavianus elismerően.
– Honnan szerezte Juba ezeket? – kérdezte a bátyám Marcellustól.
– Rendre végigjárom Rómát, s keresem, ki adna el valamit – válaszolt
Juba, mivel hallotta a kérdést. – S ha nem találom azt, amit keresek, akkor
magam megyek Görögországba.
A szobrok be voltak számozva, s a talapzatukon kis bronztáblába be volt
vésve a nevük és az, hogy hová valók. Octavianus a túloldalon mutogatta
Liviának és Octaviának a kedvenceit.
– Ezt nézzétek – lelkendezett Julia egy Aphrodité-szoborra mutatva.
– Nagyon hasonlítasz rá – mondta Marcellus, és igaza volt. A szobrász
ezúttal dús, fekete hajú és éjfekete szemű modellt választott magának.
Valamennyi szobor festett volt, kivéve azt a keveset, amelyekről már
lekopott a festék. Azok márványosan, hófehéren csillogtak.
– Gyere, most keressünk egy olyat, amelyik rád hasonlít – mondta Julia, s
magával húzta Marcellust. Vagy fél tucat szobrot vizsgáltak meg, mire Julia
kijelentette, hogy Marcellus leginkább Apollóra hasonlít.
– Ide többször is el kell jönnünk – mondta Julia. – Imádom a görög
szobrokat!
– Persze, hogy imádod őket – jegyezte meg Tiberius gonoszul. – Mert
legyezgetik a hiúságodat.
 – Hát, talán találunk itt olyat is, ami rád hasonlít. Ehhez mit szólsz? –
Julia egy gonosz Medúza-szoborra mutatott, mire Marcellus elnevette magát.
– Nem túl hízelgő ez? – kérdezte Marcellus.
Elnevettem magam, mire Tiberius gyilkos tekintettel pillantott rám.
– Lealacsonyítod magad ezekhez?
A könyvtár túloldalán Octavianus egy Jupiter-szobrot csodált éppen. Az
isten szimbóluma a sas, és ennek is ott ült a vállán egy márványmadár.
Octavianus megsimította a csőre görbületét.
– Megtaláljuk – ígérte Juba határozottan.
Octavianus egyenest a madár fekete szemébe nézve azt mondta:
– Tudom. És ha megtaláljuk, megfeszítjük.

Octavia házába hazatérve Alexander és én fülünket a falra tapasztva

hallgatóztunk, kíváncsiak voltunk, mit válaszol Marcellus Octavia
kérdéseire.
– Tudni akarom, hol voltál ma délután, miközben mindenki más lepihent.
– Sétálni voltam – állította Marcellus. – Odalent, Apollo templománál.
– Pontosan ott, ahol a Vörös Sas elhelyezte a követeléseit.
– Mama – védekezett Marcellus –, én csak sétáltam egyet.
– Kíséret nélkül? Anélkül, hogy bárkinek is szóltál volna róla? – faggatta
tovább Octavia a fiát. – A templom papja azt állítja, határozottan emlékszik,
hogy egy szőke hajú férfi szögezte fel azokat a papiruszokat a kapura.
Szerinted a Palatinus-dombon hány embernek van szőke haja?
– Az öcsédnek – vágta rá Marcellus. – És majd mindegyik rabszolgának.
– És szabadon járkálhatnak a Caesar háza szomszédságában lévő templom
körül?
– Talán odasettenkedtek és felszögelték. Vagy esetleg épp az egyik
munkás volt. – Anyám – győzködte tovább az anyját Marcellus –, csak nem
hiszed, hogy én…
– Miért ne hihetném? Olykor elnézlek Galliával. Nagyon szép lány. Talán
szánod a sorsa miatt.
– Persze, hogy szánom. De nem árulnám el a nagybátyámat.
Csönd lett a másik szobában, s amikor odamentem, hogy mondjak valamit
a bátyámnak, ő megrázta a fejét. Octavia ebben a pillanatban a korábbinál
halkabban azt mondta Marcellusnak:
 – Idealista vagy és meggondolatlan. De őszintén remélem, hogy ennyire
azért mégsem, Marcellus.
– Nem, anya, nem. Nem én vagyok a Vörös Sas. Nézd meg az írását.
– Gallia tud írni. Lehet, hogy ő írja helyetted.
– S ezzel kockára tennék mindent? El tudod képzelni, mit tenne
Octavianus, ha…
– Pontosan tudom, hogy mit tenne, ha kiderülne, hogy te voltál. És nem
ismerne könyörületet.
– Márpedig én ezt nem szeretném. Hidd el, hogy semmit sem tudok erről
az egészről. Semmi mást nem tettem, csak sétáltam egyet.
– Úgy most sétáltál utoljára magadban – jelentette ki Octavia
ellentmondást nem tűrő hangon.
Hallottuk, hogy nyílik az ajtó, mire gyorsan elléptünk a faltól. Kérdőn
Alexanderre néztem.
– Gondolod, hogy tényleg Marcellus tette?
– Magad is hallottad, mit mondott. Miért kockáztatná, hogy ne ő legyen
Caesar utóda? Könnyűszerrel ki is várhatja, hogy az örökébe lépjen, s akkor
kedve szerint megváltoztathatja a törvényeket, ha valóban ez a szándéka.
Nekitámasztottam a hátamat az ágy támlájának, és felhúztam a lábaimat.
– Na és ha Gallia az?
– Elképzelhető. Minden oka megvan rá, s már Octavia is gyanakszik rá.
Másnap reggel figyeltem, ahogy Gallia gondosan az ágyamra teríti a
frissen mosott tunikámat. Azon tűnődtem, vajon ugyanezek a finom ujjak
vetették-e papírra azokat a lázító sorokat. Észrevettem, hogy a bátyám is
fürkészve lesi a mozdulatait, szándékosan lassan öltözik.
– Mi lesz már? – kérdezte Gallia a késlekedésünket látva. – Én kell, hogy
felöltöztesselek mindkettőtöket? Domine, az építész már várja.
– Csak semmi domine és domina. Szeléné és Alexander.
Miután a fejembe nyomtam a diadémot, Gallia odalépett hozzám, és
eligazgatta a hajamat, s közben hálásan azt mondta:
– Köszönöm.
– Te is hercegnő vagy, akárcsak én – feleltem erre.
– Már nem – mondta ő, és szorosan összezárta az ajkait.
Szívesen vitatkoztam volna vele, de Octavia jelent meg az ajtóban csípőre
tett kézzel. Sietve felkaptam a vázlatkönyvemet:
– Jövök már – mondtam, s követtem az atriumba. – Gondolod, hogy
Vitruvius elfogad engem a tanítványának?
 – Nem tudhatom – felelte Octavia őszintén. – Nagyon elfoglalt ember, s
még soha nem volt egyetlen tanítványa sem. De azért tehetünk egy próbát. –
Octavia a könyvtárba kísért, ahol plafonig érő fényezett cédrusfa polcokon
címkézett tekercsek sorakoztak. Vitruvius, az építőmester már ott volt, egy
asztal mögött, és a melle előtt összefont kézzel tanulmányozta azt a rajzot,
amit Octavianusnak adtam. Amikor meghallotta, hogy feléje tartunk, az arca
felélénkült, s pillantása a vázlatkönyvemre tévedt.
– Szóval te vagy Szeléné – mondta, és sötét, fürkésző tekintetét az
enyémbe fúrta. – Úgy hallom, szeretsz rajzolni. – Bátorító volt a hangja.
– Nézd meg, amiket idáig rajzolt – mondta Octavia. – Tehetséges. Még a
bátyám szerint is.
Elnéztem Vitruvius sovány arcát, szögletes állát, s próbáltam kitalálni, mi
járhat a fejében.
– Hadd nézzem a rajzaidat – mondta némi hallgatás után.
Odaadtam a könyvet, s ő végiglapozta. Kritikus szemmel nézegette
valamennyit, a leghosszabb időt anyám mauzóleumára fordította. Lassan a
fény felé emelte, majd újra leengedte, s megkérdezte:
– Ez is Alexandriában van?
– Igen. Ízisz és Szerápisz temploma közelében.
Vitruvius bólintott.
– Tud rajzolni – szólalt meg végül elgondolkodva. – De rajta kívül sokan
tudnak még. Pontosan mit kívánsz tőlem?
– Hogy légy a tanítója – mondta Octavia.
– És mire tanítsam?
– Építészetre.
– Egy lányt? – Azt hittem, elneveti magát, ő azonban egyenest a
szemembe nézett, és komolyan azt kérdezte: – Aztán mihez kezdene az
építészeti jártasságával?
– Amit anyám azzal, hogy nyolc nyelven beszélt – feleltem merészen. – A
világ minden diplomatája megfordult a palotájában, de neki soha nem volt
szüksége segítségre a beszélgetésekhez, mert mindenkinél jobban értette a
nyelvüket.
– És te mit szeretnél mindenkinél jobban csinálni? – tudakolta Vitruvius
felvont szemöldökkel.
– Építeni.
Octaviára néztem, aki bátorítóan bólintott.
 – Thébát. Ez volt anyám álma – magyaráztam. – És tudom, milyennek
szerette volna – tettem hozzá gyorsan. – IX. Ptolemaiosz idején földig
rombolták a várost. De ha a bátyám valaha visszatérhet Egyiptomba,
szeretnék vele tartani, és szeretném felépíteni Thébát.
Vitruvius Octaviára nézett.
– Tudod, hogy ezt Caesar soha nem engedné meg.
– Meg is gondolhatja magát.
Vitruvius azonban a fejét rázta.
– Ki akarja majd házasítani, s ha szerencséje van, Livia nem szólhat majd
bele a választásba.
– Úgy érted, Liviának beleszólása lehet…
– Ő az öcséd felesége.
Octavia nem engedte befejezni a mondatot.
– Bármi megtörténhet. Épp ezért kell, hogy a tanítója légy, Vitruvius. Meg
kell mutatnunk az öcsémnek, hogy hasznosabb, tanultabb, semhogy egy
senator felesége legyen. Vállald el tanítványodnak!
Vitruvius elnevette magát.
– Miért is ne? – győzködte tovább Octavia. – Amikor az öcsém
megmutatta neked a rajzát Alexandriáról, te magad is azt mondtad, hogy
ihletett munka.
– Igaz. Tehetséges. De tud valamit az építészetről?
– Megtaníthat rá – kértem. – A hozzá való szerszámokat már mind
ismerem, s az egyiptomi és görög építészeti stílusukat is betéve tudom.
Vitruvius megrázta a fejét.
– Az építési helyszínek nem hercegnőknek való sétaterek.
– Akkor vigyen magával kora reggel, amikor eligazítja az embereket.
– A fiad nem érdeklődik az építészet iránt – tapintott rá Octavia Vitruvius
érzékeny pontjára.
Vitruviusnak az arcába szökött a vér.
– Ez igaz – vallotta meg keserűen. – Csak a széptevés és a költészet
érdekli, semmi más.
– Akkor ossza meg a tudását velem.
Vitruvius előbbre dőlt a székben, s Octavia szenvedélyesen tovább érvelt.
– Caesar hasonló mauzóleumot akar építtetni magának, mint amilyen
Kleopátráé. Szeléné bizonyára több vázlatot is készített róla. Legalább annyi
esélyt adj Szelénének, hogy ebben segédkezzen neked.
Vitruvius csöndben tanulmányozott, majd végül azt mondta:
 – Holnap hajnalban. Itt találkozunk a könyvtárban.
Összecsaptam a tenyeremet örömömben.
– Caesar mauzóleumával fogunk kezdeni, s ha elégedett vagyok az
előrehaladásoddal, akkor megtanítalak az építészetre.
– Köszönöm!
Octavia elmosolyodott.
– És most menj, különben elkésel a ludusból.
Alexander és Marcellus a tornácon vártak, s én elmondtam nekik, mi
történt. S amikor Juliához és Tiberiushoz csatlakoztunk odakint az utcán,
Marcellus büszkén újságolta:
– Tudjátok, mi történt? Vitruvius a tanítványául fogadta Szelénét és
megtanítja az építészetre.
– Ó! – szabadkoztam. – Egyáltalán nem biztos, hogy ez őt is örömmel
tölti el. Octavia ötlete volt. Ő beszélte rá.
Julia meglepetten nézett rám.
– Vajon miért találta ki ezt neked?
– Hogy legyen valami, amivel elfoglalom magam – mondtam esetlenül.
– Sokkal többről van itt szó – vetette ellen Marcellus. – Azért csinálta,
mert szeret téged. – Julia nyakán kidagadtak az erek. – Végtére is a lányai
mostohatestvére vagy.
Nekem mégis nehezemre esett úgy gondolni a tízéves Antoniára és a
hétéves Toniára, mint a húgaimra.
– Nem sokban hasonlítanak hozzánk, igaz? – mondta Alexander.
Gallia nyomában elindultunk a Forum felé. Ez volt Octavianus győzelem
ünnepének harmadik napja.
– Nem, ők visszafogottak – mondta Marcellus.
– És adakozóak – jegyezte meg Tiberius.
– Én is adakozó vagyok – mondta Marcellus. – Mindenemet otthagyom a
Circusban.
A bátyám elnevette magát.
– És a fogadásszervezők hálásak is érte. Ma is elmegyünk?
– Hát persze.
– Az édesanyád Galliával adatott nekem pár denariust – mondta
Alexander boldogan, s megveregette a pénzeszacskóját.
– Nekem nem is mondtad – jegyeztem meg szemrehányóan.
Alexander meghunyászkodva azt mondta:
– Mert te Vitruviusszal voltál.
 – És Vitruvius komolyan tanítani akar téged? – kérdezte Julia némi
kétellyel a hangjában.
– Édesapád egyiptomi mintára épült mauzóleumot szeretne magának.
Octavia meggyőzte Vitruvius mestert arról, hogy én segíthetek neki.
Julia elgondolkodott, s nekem az jutott eszembe, hogy talán féltékeny.
– Úgy hallottam, hogy Alexandria nagyon szép – szólalt meg végül.
– A világ legnagyszerűbb városa.
– Szebb, mint Róma?
Elbizonytalanodtam.
– Háromszáz évig épült – mondtam óvatosan. – Márványépületek
emelkednek a tenger fölé.
– És az édesanyád? Tényleg olyan szép volt, mint amilyennek mondják?
Sűrűn pislogtam, nehogy elöntsék a szememet a könnyek, miközben a
ludus felé lépkedtünk. – A szó hagyományos értelmében nem volt szép –
mondtam. – Belülről volt szép. – Julia összeráncolta a homlokát, sehogy sem
értette, hogy mit akarok ezzel mondani. – És csodálatos volt a hangja. Az a
világ minden tájáról odavonzotta hozzá a férfiakat.
– Mint a szirének – suttogta Julia. – Láttam a szobrát Venus templomában,
s azt találgattam, vajon tényleg olyan szép volt-e.
Alexander és én megálltunk.
– Milyen szobrát? – kérdezte a bátyám.
– Azt, amelyik ott áll Julius Caesar Forumán.
– Még most is ott áll?
Julia zavartan nézett rám.
– Hát persze hogy ott. Hol máshol állhatna még?
– De hát apád miért nem romboltatta le? – kérdeztem.
– Egy királynő szobrát? – kérdezte Julia döbbenten. – Akit ráadásul Julius
Caesar szeretett?
A bátyámra néztem, s pártus nyelven azt mondtam:
– Vagyis Octavianus anyánk iránti mérhetetlen dühe merő hazugság volt?
Színjáték, hogy egész Rómát ellene hangolhassa?
Alexander azt kérdezte Juliától:
– Mit gondolsz, megnézhetnénk?
– Miért is ne? Odamehetünk az edzés után.
Aznap délelőtt Homérosz Odüsszeiájával foglalkoztunk, nyomon követtük
Odüsszeusz hosszú utazásait a háborgó tengereken, a szürke szemű Athéné
oltalma alatt. Amikor végeztünk, Gallia elkísért minket a Campus Martiusba.
Ügyesen menekített át bennünket a győzelmi parádéra váró, ünneplő tömeg
hullámzásán. A márványverandán már ott ült Octavianus, Juba és Agrippa.
Caesar különböző épületek tervrajzait mutogatta Octaviának. Leültem
Antonia mellé, s Livia nem szólt egy szót sem, amikor a kezembe vettem a
vázlatkönyvemet.
– Ez itt a nápolyi akvadukt terve – magyarázta Octavianus –, ez a másik
meg a Forumé.
Octavia elmosolyodott.
– Na és Vitruvius megmutatta már neked az én épületemnek a tervét? –
kérdezte.
Caesar kisimított egy tekercset.
– A régi portico Metelli restaurálása – mondta örvendezve –, ami most
Portico Octavia néven lesz ismert háromszáz új oszlopával és két belső
templomával.
– Szeretném, ha közkönyvtár is lenne benne.
Octavianus feljegyezte.
– Jó. Nagyon jó – mondta. – A köznép szeretni fogja. És még?
– Talán egy iskola is lehetne benne.
Livia belevörösödött a hallottakba, s az ölébe ejtette a munkáját.
– Talán én is építtethetnék egy porticót, nem? – mondta. – Mit szólsz
hozzá?
– Nagyszerű gesztus volna – lelkendezett Agrippa, ám Livia Octavianus
jóváhagyását akarta hallani.
– Nekem magamnak kellene fedeznem a költségeket? – kérdezte Livia a
férjétől.
Octavianus felnézett a kalapja karimája alól.
– Róma hálás lenne a nagyvonalúságodért. De maradna időd…
– Természetesen – mondta sietve Livia. – Rómára nekem mindig van
időm.
Octavianus hálásan tekintett a feleségére.
– Szerencsés vagyok, hogy két ilyen nagyszerű asszonyt tudhatok magam
mellett – mondta ünnepélyesen, mire Julia a szemét forgatva nézett rám. –
Tájékoztatom róla Vitruvius mestert, s ő már a jövő hónapban meg is
kezdheti a munkálatokat az embereivel. – Caesar ezzel felállt, s mindenki,
aki lovagolni készült, sietve megindult a nyomában.
Amikor a férfiak elmentek, Livia elmosolyodott.
– Két portico egyszerre – mondta Octaviának.
 – Milyen nagyvonalú vagy.
Liviának ráncba szaladt a homloka.
– Valamire el kell költeni azt a sok pénzt. Az öcséd Galliában nekem adott
egy rézbányát. Júdeában pedig egy egész pálmaligetet. S tudod, hogy
Egyiptomban mit kapok tőle?
– Egy templomot?
Liviának összeszűkült a tekintete.
– Minek nekem egy templom? Abban nincs pénz.
– Hát persze – mondta Octavia egy mosoly kíséretében. – Neked csak a
pénz számít.
Livia elnevette magát.
– Ó, láttalak, ahogy jótékonykodtál a külvárosban. Nem tudsz betelni a
mosolyokkal, a tisztelettel, s azzal, hogy az asszonyok felsúrolják a
padlóikat, mielőtt megcsókolják a lábadat, hogy viszonozzák a jóságodat?
– Az én anyukám lábát még soha nem csókolta meg senki – kelt az anyja
védelmére Antonia, ami mindenkit megdöbbentett. Még Vipsania is ijedten
kapta a szája elé a kezét.
– Ez is fizetség, nem? – mondta Livia fagyosan. – De én szeretem, ha az
én fizetségem ér is valamit.
– Durva lelkű asszony vagy – jelentette ki Octavia.
– Durva lelkű asszony, akinek viszont papiruszlápjai vannak. Tömérdek. –
Livia elvigyorodott. – És nincs semmi, amiért északon többet fizetnének,
mint a papiruszért. Octavianus rám bízta, hogy melyik mocsarat akarom.
Szeléné segíthetne kiválasztani, hogy melyik a legértékesebb.
– Ebből elég! – Octavia felállt, s én egy pillanatig azt hittem, hogy arcul
üti Liviát. – Gallia, vidd el kérlek Juliát és Szelénét vásárolni. De gyertek
vissza addigra, mire a férfiak végeznek a testedzéssel.
Julia gyorsan felállt, nagyon megörült a váratlan örömnek.
– Szeléné felől rendelkezhetsz – mondta Livia –, de Julia sehová sem
megy.
– Julia az unokahúgom – mondta Octavia. – Nem a vér szerinti lányod, s
ha én azt mondom, hogy vásárolni mehet, akkor vásárolni fog. S ha ezért
szemrehányást teszel neki, vagy meghallom, hogy megbünteted, amiért
nekem engedelmeskedett, úgy megnyugtathatlak, hogy Caesar tudomást fog
szerezni róla.
Livia villogó szemekkel ugyan, de hallgatott. Julia belém karolt, Gallia
pedig sietős léptekkel távozott velünk a Campusból. Amikor már elég
messze jártunk ahhoz, hogy senki se hallja, mit beszélünk, azt kérdeztem
Juliától:
– Hogy bírod vele?
– Folyton Terentilla sarkában van, rám nem sok ideje marad – felelte
Julia.
Galliára néztem, és azt mondtam:
– Köszönöm.
– A domina kívánsága volt – mondta ő alázatosan. – Én csak elkísérlek
benneteket.
– Útba ejthetjük Venus templomát? – kérdezte Julia. – Szeléné látni
szeretné az édesanyja szobrát.
– Már vagy tizenöt éve készült – figyelmeztetett Gallia.
– Azért még biztos rá fogok ismerni – mondtam, ám amikor Caesar
Forumának a végéhez értünk, és beléptünk Venus Genetrix templomába,
Gallia zavaromat látva elmosolyodott.
– Megtalálod?
Odabent a márványok hűvösében papok vigyázták az értékeket. A
templomban állt Julius Caesar szobra is, őt nem volt nehéz felismernem,
hiszen Caesarion kiköpött mása volt az apjának. Aztán láttam egy Vénusz-
szobrot, a nőalak leple csak félig fedte testét. A csillogó drágakövekre ügyet
sem vetettem, Julia érdeklődését azonban nagyon is felkeltették. Azért egy
gyöngyökkel ékesített mellvértet magam is megcsodáltam, majd mentem
egyik szobortól a másikig, s valójában az alexandriai diadémnak köszönhető,
amit a fején viselt, hogy ráismertem a szoborra.
– Ez az? – kérdeztem, s a lélegzetem is elakadt.
– Egyiptom Kleopátrája – felelte Gallia.
Julia odalépett mellém, és kíváncsian azt kérdezte:
– Tényleg így nézett ki?
Alaposan szemügyre vettem a nőalak domborodó kebleit, hosszú, római
szabású orrát, szögletes arccsontját, majd szomorúan megráztam a fejem.
– Nem. – Julia csalódott volt. – Anyám sokkal vékonyabb volt –
mondtam. – S a kezei még az enyémeknél is kisebbek voltak.
– Igazán? És az arca?
Noha az ajka és szemei borostyánragyogása az övé volt, a többi vonás
nem őrá emlékeztetett.
– Nem volt ennyire feltűnő – vallottam meg. – És az orra… –
Elbizonytalanodtam. – Az orra teljesen más volt. – Julia felsóhajtott.
 – Szóval Caesar nem csak a szépségéért szerette.
Bólintottam.
– Anyánk sok nyelven beszélt. Egyiptomi és etióp nyelven, héberül,
arámiul, értette a Szíriáit, a pártus nyelvet.
– És latinul is tudott – tette még hozzá Julia.
– Természetesen. És nagyon tudott élni.
– És az igaz, hogy egyszer gyöngyöt is ivott?
Anyánk sokszor elmesélte Alexandernek és nekem ezt a történetet. Ez volt
a második alkalom, hogy apánkkal találkozott. El akarta kápráztatni
Antoniust a gazdagságával, s ezért sohasem látott, pazar lakomával készült.
Amikor Antonius megérkezett, csupán egyetlen serleg állt az asztalon.
Anyánk beleejtette a legnagyobb, legértékesebb gyöngyszemét, s amikor a
gyöngy elolvadt, az asztalhoz lépett, és felhajtotta a bort. Szomorúan
elmosolyodtam most, hogy felidéztem, anyánk mennyire szeretett
tréfálkozni. – Igen, feleltem. A történet igaz.
– Bár az én anyám is ilyen híres lenne.
– Él még az édesanyád?
Julia izmai megfeszültek.
– Valahol igen – mondta kurtán, s többet nem mondott. – Azt is beszélik,
hogy a mamád megtanított arra, hogyan kell arcot festeni. Most, hogy
vásárolni megyünk, veszünk festéket, és engem is megtanítasz rá?
– Domina Livia biztos nem örülne neki – mondta Gallia figyelmeztetően.
– Csak titokban – ígérte Julia. – Kérlek – könyörgött. – Annyira hiányzik
valami móka.
Gallia habozott, ám ez a mondat meggyőzte, engedett.
– Gyere! – kiáltotta Julia. – Az Etruszkok utcájába megyünk.
– Ott lehet egyiptomi dolgokat kapni?
– Ott mindent lehet kapni.
Gallia odavezetett bennünket, ahová Julia kérte, s nekem közben az járt a
fejemben, vajon mit gondolhatnak a testőreink, látván, hogy egy egyiptomi
boltban válogatunk szépítőszerek és festett gyöngyök között.
– Ezeket használtuk a hajunkra – magyaráztam. – De csak olyankor, ha
ünnepségek voltak.
Julia boldogan dugta bele a kezét egy gyöngyökkel teli dobozba, s élvezte,
ahogy a fajanszcsecsebecsék kipörögnek az ujjai közül.
– Mennyi kell belőlük?
– A hajadba? – kérdeztem. – Hiszen nem viselheted.
 – Miért ne? – Julia grimaszolt. – Holnap valamennyien az aterbe
megyünk. Indulás előtt átjövök, s te beleteszed a hajamba.
– Livia ezt soha nem engedné meg, és Octavia sem.
– Kit érdekel, hogy engedik vagy sem? – mondta Julia örömmel. – Majd
kivesszük, még mielőtt bárki megláthatná. – Julia, látva, hogy habozok,
odaintette a boltost, és izgatottan azt mondta neki: – Az egész dobozzal
kérem.
– Az egészet, domina? – hebegte a megdöbbent boltos.
– Igen. És igyekezzen. A számlát meg küldje el apámnak.
A boltosnak nem kellett megkérdeznie, kicsoda Julia apja.
– Innen hová megyünk? – kérdezte Julia izgatottan, s a szerzeményét
Gallia kezébe nyomta. – Úgy akarok kinézni, mint egy hercegnő.
– Emlékeztetlek, hogy az vagy. Hercegnő.
– Mint egy igazi hercegnő. – Irigység csillant Julia szemében.
– Festéket akarok az arcomra, selyemtunikát, s minden olyat, ami egy nőt
ékesít, ha nem Liviával él. Belőle csak a féltékenység beszél. – Julia
egyiptomi kozmetikumokat árusító boltot keresett, mi meg lépkedtünk a
nyomában. – Azt szeretné, ha mindenki ugyanolyan egyszerű és ronda
volna, mint ő.
Gallia egy szót sem szólt, de biztosra vettem, hogy magában egyetért a
hallottakkal. – Mit szólnátok ehhez a bolthoz? – kérdezte Gallia.
– Árul festéket?
– Mindenféle színben.
Bementünk, s Julia tudni akarta mindennek a nevét. Hirtelen megértettem,
hogyan érezhette magát Marcellus, amikor Róma felé tartva Alexander meg
én kérdésekkel árasztottuk el.
Julia felemelt egy kenőccsel teli korsót.
– És ez mi? – kérdezte.
– Ajakápoló – feleltem. – Néha az arcunkra is kenjük.
Julia a pultra tette az edényt.
– Na és valami a szemekre? Mint Terentillának?
– Domina! – ellenkezett Gallia meghökkenve. – Terentilla…
– Egy kurva. Tudom – mondta Julia könnyedén.
– De hisz Maecenas felesége – tiltakoztam. – Hogy lehetne…
– Színésznő volt. S nyílt titok nálunk, hogy nincs nagy különbség egy
színésznő és egy lupa között. De apám férjhez adta.
– Egy közeli barátjához? Hogy tehette…?
 – Ó, Maecenast nem érdeklik az asszonyok. De kellett neki egy feleség,
apámnak meg ürügy ahhoz, hogy a közelében tudhassa Terentillát.
– De hát akkor miért nem ő vette feleségül? – kérdeztem.
– Terentillát? Mert ő nem tartozik egyik törzshöz sem.
– Senkije sincs?
– Ó, hát biztos vannak valami rokonai. De azoknak nincs semmiféle
hatalmuk, befolyásuk. Mit nyert volna vele Caesar? De nagyon szép nő,
igaz? Szerinted mivel festi a szemét?
Fáradtan Galliára néztem, akin látszott, hogy nagyon nem ért egyet a
történtekkel.
– Malachitot – mondtam kényszeredetten. – A kontúrhoz meg antimont.
Julia a pultra rakosgatta, amiket kiválasztott, s amikor az öreg boltos
kiszámolta, Gallia felkiáltott.
– Ez lehetetlen. Ez nagyon sokba kerül.
– Hát aztán? – mondta Julia. – Apámnak van elég pénze, hogy kifizesse.
– Na és te, Szeléné? – Julia felém fordult. – Te nem szeretnél venni
valamit magadnak?
– Nem tudok, Alexandernél van a pénzünk.
Julia az égbe emelte a karját.
– Akkor küldesd el te is apámnak a számlát. Sose tudja meg, ki vette.
Elmosolyodtam.
– Talán később majd veszek magamnak új írótollat, ceruzákat meg tintát.
– Ez minden? – Julia fintorgott, de még így is, hogy a bőr
összeráncolódott az orrán, nagyon szép volt. Százával voltak körülöttünk az
asszonyok, a férfiak tekintete mégis mindig rajta állapodott meg. – Na és a
színház? – kérdezte. – Mit fogsz felvenni?
– Majd amit Octavia odaad.
Julia megrázta a fejét.
– Mindkettőnknek új ruha kell.
– Domina – ellenkezett Gallia erőtlenül. – Arra már nincs időnk.
– Akkor csak megvesszük a hozzá való anyagot, a fibulákat, nem? –
mondta Julia, s már el is tűnt a következő boltban, mielőtt még Gallia
megállíthatta volna. Odabent kelmék százai fénylettek a délutáni
napsütésben. Pávakék, olajzöld, ólomszürke selymek virítottak az
egyszerűbb anyagok sorában. Julia az arcom elé emelt egy aranyszínű
selymet. – Ez nagyon jól állna neked.
– Domina Livia ezt ellenezné – mondta Gallia figyelmeztetően.
 – Livia mindent ellenez. – Julia irigy pillantással mért végig. – Azért csak
vegyük meg. Mit tehet ellene, ha már a miénk?
– Visszahozza! – Egy aranytunika nem a színházba illő viselet. S ha Livia
Octaviát fogja megbántani miatta, akkor ezeknek a vásárlóutaknak is vége
egyszer s mindenkorra – érvelt Gallia.
Julia elbizonytalanodott.
– Jól van. Akkor legyen ez. – Julia kiválasztott magának egy ibolyaszín
kelmét, ami kiemelte bőrének sötétebb árnyalatát, s míg ő a boltossal
egyezkedett arról, hogy hová kell küldenie a számlát, én addig a pazar
színválasztékban gyönyörködtem. Az jutott eszembe, hogy talán a rajzaimat
is színeznem kellene. Kápráztatóan szép árnyalatú vörös és azúrkék festékek
sorakoztak a fiókjaimban. Az arcomat nem festhetem velük, de miért ne
használhatnám fel őket a rajzaimhoz?
Amikor kiléptünk a boltból, Gallia határozottan azt mondta:
– Itt a vége. Nincs több vásárlás. Megértettétek?
– Igen – mondta Julia egy leheletnyi gúnnyal. Engedelmesen lépkedtünk
Gallia nyomában végig a Forum Holitorumon, ahol zöldségárusok kínálták
portékáikat végig a Tiberis partján. Julia örömmel tervezgette, hogy
készítem majd el a haját, és milyen festék illene a szeme színéhez. – A
violaszín – döntött végül –, az lesz a legjobb a tunikám színe miatt. – Még
ma este elkészíttetem a ruhákat a szabóval, s holnap, amikor átjövök…
Megtorpantam. Julia visszanézett.
– Mi történt?
A Forum egyik falfirkákkal telerajzolt, galambürülékkel tarkított
oszlopánál csecsemők feküdtek kosarakban. Némelyikük keservesen sírt,
mások a kezüket nyújtogatták, mintha az anyjukat hívnák, aki soha nem jön
értük.
– Mit keresnek itt ezek a gyereket? – kérdeztem elszörnyedve.
– Lelencek – mondta Julia menet közben, én azonban állva maradtam. –
Tudod – magyarázta Julia kelletlenül –, olyan gyerekek, akik nem kellenek
senkinek.
Galliára néztem, mire ő szomorúan bólintott.
– Azt akarod mondani, hogy kiteszik őket ide meghalni?
Julia feszengett.
– Járnak erre szoptatós dajkák – mutatta Julia. – Azért is hívják ezt a részt
itt Columna Lactariának.
– De csak kevesüknek jut tej.
 – Igen, kevesüknek. Mit gondolsz, hány szoptatós dajka van, akinek nincs
jobb dolga, mint itt töltenie a napot?
Figyeltem azt a néhány asszonyt, akik az árnyékban elcsigázottan hajoltak
egy-egy kicsi fölé, hogy megetessék.
– És a többivel mi lesz? – kérdeztem.
– Azok meghalnak. Ők senkinek sem kellenek, Szeléné.
Megdöbbenésemet látva Gallia azt mondta:
– Nem mindegyik. Néhányukat elvisznek rabszolgának, mások pedig a
lupanarba kerülnek.
– És az mennyivel jobb, mint a halál?
Gallia csöndesen megjegyezte:
– Még a legnyomorultabb életben is ott a remény.
Nálunk, Egyiptomban nem volt ilyesmi. Nálunk vannak füvek, amelyek
segítségével az asszonyok megszabadulhattak nem kívánt terhességeiktől, ha
olyankor fogant meg bennük a gyermek, amikor a férjük épp távoli
tengereken járt. És voltak nálunk gyermektelen házaspárok, akik örömmel
magukhoz vették a leányanyák gyermekeit. Gallia a karomnál fogva
továbbvitt, de én egész este másra sem tudtam gondolni, csak azokra a kitett
gyermekekre.
– Mi van veled? – kérdezte Alexander. – Nem úgy volt, hogy segítesz
Homéroszban?
Én azonban letettem a könyveimet, és elővettem a rajzaimat. Ma este nem
voltam az Iliászra hangolva.
– Szeléné, nekem egyedül nem fog menni.
– Biztos boldogulsz vele. Hiszen már tanultunk róla a Museionban –
mondtam szárazon.
A bátyám az arcomat fürkészte.
– A kitett gyerekek miatt van? Julia elmondta…
– Mit? Mit mondott el? – fortyantam fel. – Azt, hogy csupán egy futó
pillantást vetett rájuk?
Alexander békítően emelte fel a kezét.
– Ezt nem tudtam.
– Hát akkor most már tudod. Rettenetes volt, Alexander. – A
könnyeimmel küszködtem.
– És tényleg kosarakban voltak ott a gyerekek? – kérdezte Alexander.
– Mindenütt. Kitették őket meghalni.
– De biztosan nem mindegyikük…
 – Nem. Néhányuk rabszolga lesz. A szerencsétlenebbek pedig a
lupanarokban végzik.
– Furcsa törvényeik vannak a rómaiaknak, nem gondolod? – kérdezte
Alexander súgva.
Kopogtattak, mire én mérgesen azt mondtam, hogy tegyünk úgy, mintha
aludnánk.
– Ne légy nevetséges. Két olajlámpa ég idebent. – Alexander felállt, és
odament az ajtóhoz. – Antonia! – mondta meglepetten.
Antonia a szandálját nézegette. Tízéves korához képest nagyon pici lábai
voltak.
– Bejöhetek? – kérdezte. Alexander kikémlelt a folyosóra, Antonia azt
mondta: – A bátyám ma egész este nem hagyhatja el a szobáját.
Alexander hátralépett, Antonia bejött, majd körülnézett.
– Nem olyan, mint Egyiptomban, igaz?
– A börtönnél jobb – felelte Alexander.
Egy futó mosoly suhant át Antonia arcán, majd a tekintete rajtam
állapodott meg.
– Hallottam, hogy jártál ma a Columna Lactariánál. – Kérdő tekintetemet
látva Antonia folytatta. – Gallia mesélte – mondta. – Anyám és én
mindennap odamegyünk, hogy segítsünk. Anyám fizet a kisbabás
asszonyoknak, hogy etessék az árvákat.
– Szóval ezért csinálják? – Felálltam a pamlagról, átültem a egy székre és
intettem Antoniának, hogy üljön le a másikra.
Antonia leült, s közben bólintott.
– Igen. Vannak, akik szánalomból teszik, vagy mert a sajátjukat
elvesztették. De a legtöbb asszonynak kisgyereke van, s a pénzért vállalják.
– Antonia az arcomat fürkészte, s nekem az a különös érzésem támadt, hogy
olvasni próbál a gondolataimban. – Apánk szívesen adakozott? – kérdezte
végül halkan.
Alexanderre néztem.
– A barátaiért a kincstárat is kiürítette volna. Nem tudom, ez válasz-e a
kérdésedre – mondta Alexander szárazon, majd odajött, és maga is leült egy
székre.
Antonia kérdőn rám pillantott, s hogy én semmit sem szóltam, tovább
kérdezett.
– Vagyis nem támogatta a szegényeket?
 – Csak ha a légióban szolgáltak. De épített villákat – tettem hozzá. –
Csodaszép palotákat épített a parton. – Úgy láttam, Antonia nem elégedett a
válasszal. – Szenvedélyes volt. Szerette a hazárdjátékokat meg a
lóversenyeket. Sok barátja volt.
– Szóval ti ketten jobban hasonlítotok rá, mint én – mondta Antonia némi
lemondással a hangjában.
Igyekeztem témát változtatni.
– És te miért nem tanulsz velünk a ludusban?
Antonia rám emelte halványkék szemeit:
– Mert én a mamával tanulom a jótékonyságot.
– De pontosan mit tanulsz?
– Többet, mintha Juliával járnék vásárolgatni – mondta Antonia halkan.
Alexander elnevette magát, de én elértettem a célzást.
– Ó, engem nem lep meg – mondta Antonia, és gesztikulált hozzá. –
Mindenki keresi a társaságát. Caesar lánya. De anyánk van olyan jó tanító,
mint Magister Verrius. Ha épp nem a költészettel foglalkozunk, akkor
kenyeret osztunk a külvárosokban.
A bátyám felvonta a szemöldökét.
– És szereted ezt csinálni?
– Igen, hogyne.
– De akkor Marcellus miért jár a ludusba? – kérdeztem.
– Mert ő fog Caesar örökébe lépni. Hacsak el nem rontja – tette még
hozzá Antonia.
Alexander közelebb hajolt.
– A Vörös Sasra gondolsz?
Antonia elfordította a tekintetét.
– Senkinek sem áruljuk el – ígértem.
Antonia habozott, majd azt mondta:
– Igen.
– Komolyan azt hiszed, hogy ő a lázadó? – kérdeztem.
Antonia megrázta a fejét, s göndör fürtjei, amelyek a koránál fiatalabbnak
mutatták, a vállát söpörték.
– Nem. Ő meggondolatlanabb ennél. Egyik nap még élvezetet talál
valamiben, de a másik nap már ráun. Neki nem volna türelme lépésről
lépésre kidolgozni a terveket.
– De azt el tudod képzelni, hogy a segítségére van – jegyezte meg a
bátyám.
 Antonia apró, lakkozott lábujjkörmeit tanulmányozta.
– Anyánk szerint Marcellus idealista. Bármi elképzelhető. Ám ha csak a
leghalványabb gyanú felmerül ellene, a nagybátyánk abban a minutumban
Pandataria szigetére száműzi. Ha szerencséje van.
– Az büntetés? – kérdezte a bátyám.
Antonia úgy nézett Alexanderre, mint aki nem hiszi, hogy létezhet valaki,
aki nem hallott még erről a szigetről.
– Igen. Férfiak és asszonyok százait száműzték már arra a szigetre, hogy
éhen haljanak, hogy a porban fetrengjenek, vagy hogy jobb esetben
szivacshalászatból tengessék az életüket. De még mindig jobb, mintha azzal
büntetik az embert, hogy vágja fel az ereit – súgta Antonia. – Anyánk szerint
ez a sorsa mindenkinek, aki nem elég hasznos a nagybátyánk számára.
Férfiaknak, nőknek, senatoroknak, matrónáknak. Gondoljatok csak a
szüleitekre.
– Anyánk kobramarásba halt bele – mondtam határozottan.
– Az is öngyilkosság. Livia apját, anyánk apját is arra kényszerítették,
hogy öngyilkosságot kövessenek el. Rómában így végzik az emberek –
mondta fásultan. – Hacsak az ember meg nem tanulja, hogyan teheti
hasznossá magát.
– És te hogyan tudsz segíteni?
– Róma érdekében férjhez megyek majd ahhoz, akit kijelölnek a
számomra, s boldogan élek vele.
– Akkor is, ha nem szereted azt az embert? – kérdeztem.
– Természetesen. – Antonia nézett ránk a nagy szemeivel, s hogy
egyikünk sem szólt egy szót sem, még hozzátette: – Remélem, senkinek sem
adjátok tovább, amit mondtam.
– Persze hogy nem – ígérte Alexander határozottan, s amikor Antonia
távozni készült, halkan még megkérdezte. – Ami itt elhangzott, azt tekintsük
figyelmeztetésnek?
Még a tompa világításban is láttam, hogy Antoniának az arcába szökik a
vér.
– Senki sem küldött.
– De te mindezt mégis figyelmeztetésnek szántad – mondta Alexander.
Antonia némasága az igennél is ékesszólóbb volt.
 NYOLCADIK FEJEZET

Mielőtt még a nap megjelent volna a látóhatáron, a dombok fölött, könnyű

tunikát öltöttem, és felvettem a szandálomat.
– Hová készülsz máris? – morogta Alexander a takarója alól.
– Még sötét van.
– De ez az egyetlen időpont, amikor Vitruviusnak ideje van arra, hogy
velem foglalkozzon.
– De mit vársz ettől? Már mindent tudsz.
Elnevettem magam, de csak halkan, nehogy felébresszen Marcellust a
másik szobában.
– S szerinted képes lennék egymagam felépíteni egy templomot?
– Persze hogy nem – mormogta a bátyám. – De hát arra valók a
munkások.
– S honnan fogom tudni, hogy azt csinálják-e, amit kell?
Alexander tágra nyílt szemmel nézett rám.
– Te komolyan gondolod, hogy építész leszel?
– Miért ne?
Alexander felemelte a fejét.
– Mert már nem Egyiptomban vagyunk.
– De egyszer majd ott leszünk. S emlékezz, mit mondott Antonia –
figyelmeztettem. – Talán neked sem ártana, ha felkelnél és velem tartanál.
Alexander megrázta a fejét, és visszahanyatlott a párnára, mire én a
kelleténél erősebben csaptam be az ajtót magam mögött. Az atriumban a
liliomok és a dáliák rezegtek a kora hajnali szellőben. A könyvtárban
olajlámpa égett, s amikor beléptem, Vitruvius intett az íróasztala mögül.
– Gyere – mondta fáradtan, s a vele szemben álló székre mutatott. Miután
helyet foglaltam, láttam, hogy elgondolkodva tanulmányozza a görög
diadémot a hajamban, az alexandriai gyöngyöket a nyakamban és a római
bullát alatta. Mélyet sóhajtott, mint egy olyan ember, akinek a türelmét már
sokan próbára tették, majd maga előtt az asztalon összefonta a karjait.
– Az Apollo-templomon kívül – szólalt meg –, amelynek az építése már
két éve folyik, dolgozom Agrippa Pantheonján és Octavia porticóján is. És
most hozzálátok Caesar mauzóleumának. Így nem sok időm marad másra.
– Megértem.
Sötét tekintete az enyémet kereste a gyönge megvilágításnál.
– Igazán?
– Igen. Octaviának teszel szívességet azzal, hogy elvállaltál. De én nem az
idődet akarom rabolni, hanem segíteni akarok, hogy kevesebb dolgod legyen
– ígértem.
Vitruvius szemöldöke felszaladt.
– Na és hogy képzeled?
– Segítek megtervezni a mauzóleumot. – Látva, hogy mindjárt elneveti
magát, sietve folytattam. – Tudok rajzolni. S azt is megtanultam, hogy
melyik kő mire való, s hogy hová kell beépíteni azokat.
– Fekete lavapesta? – kérdezte, hogy próbára tegyen.
– Padlózat. Köré háromszög alakú fehér tesserae kövek kerülnek.
– Számoszi kövek?
– Porított köveket használunk a boltozatra, amitől olyan lesz, mintha
barlangfal volna.
– Fémmel keretezett zúzalék és habarcs?
Elnevettem magam.
– Olyan, olcsó házaknál használják, amelyek az első telet sem vészelik át.
Vitruvius hátradőlt és széttárta a karjait.
– Fekete lavapesta? – kérdezte. – Hol tanultad mindezt?
– Alexandriában. Szabadon is választhattunk tantárgyat a Museionban, s
én az építészetet választottam.
Vitruvius érdeklődéssel figyelt.
– És eltökélt vagy, igaz?
– Igen. Tudom, hogy a rajzaim szépek, de nem elég pontosak. Meg akarok
tanulni pontos tervrajzokat készíteni.
– Ahhoz matematikai ismeretek is kellenek. Meg geometria.
– Azt is tanultam.
– Akkor hát a mestereid miért nem tanítottak meg arra, hogy hogyan
rajzolj épületeket? – kérdezte Vitruvius.
 – Megtanítottak volna, de a tanulmányaim a Museionban megszakadtak. –
Nem kellett elmagyaráznom, hogy miért.
Vitruvius ismét sóhajtott, majd felém nyújtotta a kezét.
– Kezdjük akkor a mauzóleummal.
Sietve kinyitottam a vázlatkönyvemet, s oda lapoztam, ahol a legjobb
rajzaim voltak anyám mauzóleumáról.
– Az egész hófehér márványból épült – mondtam Vitruvius felé nyújtva. –
A padlózat igazgyöngy berakásos és az oszlopok kariatidák.
Vitruvius szemügyre vette a rajzokat.
– Azt mondod, hogy az egész márvány?
Bólintottam.
– S áll valami előtte? Egy magas, hangsúlyos oszlop?
– Igen. Két obeliszk. Gránitból készültek.
Vitruvius elővett egy tollat, és sebtében jegyzetelni kezdett.
– Milyen színűek?
– Vörösek. Miért? Caesar is obeliszkeket szeretne?
– Azt szeretné, ha minden pontosan ugyanolyan lenne, mint az
alexandriai, a lehető legkevesebb változtatással.
– Mindent pontosan lerajzolok – ígértem, s annyira boldog voltam, amiért
sikerült meggyőznöm Vitruviust, hogy azt sem bántam, hogy Julia délután
azzal nyaggatott, hogy pontosan úgy fessem ki a szemeit, ahogy anyám
szokta a sajátját.
– Úgy akarok kinézni, mint egy egyiptomi királynő – mondta a
fürdőszobánkban, miközben Gallia fáradhatatlanul fűzte a gyöngyöket a
hajába.
– De ugye tudod, hogy mielőtt elindulnánk a színházba, az összes
gyöngyöt ki kell vennünk a hajadból, domina?
– Igen – mondta Julia türelmetlenül. – Csak még ezt az egyet tedd bele…
S aztán Szeléné majd lerajzolja a portrémat.
– Embereket még sosem rajzoltam.
– De épületeket igen – erősködött Julia. – S ha nem teszed meg, akkor
hogyan fogok visszaemlékezni erre a mostani arcomra?
– Nem tudom. Nézd meg magad jól a tükörben.
– Kérlek! – könyörgött Julia. – Igazi festőt nem hívathatok. Apám
megtudná. Te is látod, mennyit fáradt Gallia… – nézett rám esdeklően, én
pedig Gallia arcán láttam, hogy nincs más választásom. Különben Julia újra
meg újra gyöngyöket fűzet a hajába Galliával, egészen addig, míg egyszer
végül be nem adom a derekamat.
Elővettem hát a vázlatfüzetemet, s magamban átkozódtam, amiért egy
értékes bőrlapot Juliára kell elpazarolnom. S feltehetően meg is akarja majd
tartani, s én kénytelen leszek a lapot kitépni a füzetemből.
– Színes lesz? – kérdezte Julia.
– Nem. Fekete-fehér.
– De akkor nem fogom tudni, milyen volt a gyöngyök és a festékek színe.
– Majd emlékezni fogsz rájuk. – Lecsavartam egy üveg tetejét, s óvatosan
belemártottam a nádtollamat.
Julia közben a tükörképében gyönyörködött.
– Egyiptomba kellett volna születnem – mondta vágyakozón.
– Akkor te lennél én, s elveszítetted volna a királyságodat.
– De hisz boldog vagy itt, nem? – nézett fel ártatlanul sötét pillái alól. A
leghalványabb fogalma sem volt arról, hogy Alexandernek és nekem mennyi
mindent kellett elszenvednünk.
Gallia válaszolt:
– Szeléné fogoly itt, domina.
– De Octavia házában él – ellenkezett Julia. – Velünk együtt jár a ludusba,
és építészetet is tanul.
– Rómában – mondta Gallia. – De az ő hazája Egyiptomban van.
Julia sóhajtott.
– Bár az én hazám lenne ott – ismételte meg. Gallia egy újabb gyöngyöt
fűzött a hajába. Julia felállt, és teljes egészében megnézte magát a fényes
bronztükörben. – Nem csoda, hogy annyira hiányzik neked Alexandria –
mondta. Az ibolyaszín selyemből, amit Julia vásárolt, két tunika telt ki. Az
enyém egyenes volt, és formátlanul lógott rajtam, mint egy henger, az övé
szépen redőzve omlott alá testének domborulatain. Vörösoxid és azúrkék
keveréke adta ki azt a lilás árnyalatot, amit a szemhéjára kentem. Ezzel és a
fajanszgyöngyökkel a hajában valóban igazi hercegnőnek tetszett. – Add oda
a diadémodat! – mondta váratlanul. Nem tudtam, mitévő legyek, mire Julia
sietve azt mondta: – Csak a rajz miatt.
Levettem a fejemről a gyöngyökkel kirakott diadémot, ami azt
szimbolizálta, hogy egyszer majd Cyrenae és Észak-Afrika uralkodója
leszek, és Gallia rosszalló pillantása ellenére odaadtam Juliának.
Julia fekete hajfürtjei közé illesztette.
– Így nézett ki az édesanyád?
 Nem volt nehéz kitalálnom, milyen válaszra vár.
– Igen.
– A diadémot is lerajzolod?
– Ha nyugton maradsz.
– Üljek vagy álljak?
Egy kicsit haboztam, majd azt mondtam:
– Maradj állva. Lerajzolom a szandálodat is.
Elcsodálkoztam, hogy Julia – mivel nagyon akarta ezt a rajzot – képes
volt nyugton megállni. Meg sem moccant, míg a ruhája redőit rajzoltam,
majd amikor kértem, lassan oldalra fordította a fejét, hogy a gyöngyök is
látsszanak a profilképen. Amikor befejeztem, Julia izgatottan összecsapta a
kezét.
– Hadd nézzem! – lelkendezett, s amikor felé mutattam a rajzot, elakadt a
lélegzete. Először Galliára nézett, majd rám, s azt kérdezte:
– Tényleg ilyen szép vagyok?
Az arcizmaim megfeszültek.
– A tintarajzok mindig hízelgőek.
– De ugye ki fogod színezni?
– Mivel?
– Elszalajtok egy rabszolgát festékekért. Nézd, már most is milyen
gyönyörű, s mennyivel szebb lesz színesben.
Hirtelen hangosan kopogtattak.
– Bújj el! – mondtam ijedten. – Mi van, ha Octavia az?
Julia azonban nem mozdult.
– Nem ő az, hanem Marcellus. Gallia – mondta repesve –, engedd be.
Csak bámultam Juliára.
– Honnan tudod?
Julia elmosolyodott.
– Mert én hívtam, hogy jöjjön.
Marcellus és Alexander beléptek, s amikor Alexander meglátta a
koronámat Julia fején, azt kérdezte:
– Ez a te diadémod?
– Csak egy kis időre adtam oda – mondtam sietve.
Marcellus halkan füttyentett, Julia pedig azt kérdezte:
– Na, hogy tetszem?
– Ugyanolyan szép vagy, mint Szeléné.
Julia dühös tekintettel pillantott felém.
 – Azt akarod mondani, hogy hasonlítunk egymásra?
– Természetesen nem. De ti ketten vagytok a legszebb hercegnők –
mondta Marcellus, s közben rám kacsintott, amitől jóleső melegség öntött el.
Julia elmosolyodott.
– Na és mit szólsz a sminkemhez?
– Remélem, könnyen lejön – mondta most Marcellus komolyan. – Mert
anyám ide tart.
Julia halkan és rémülten felsikoltott, majd a következő pillanatban a
kezembe nyomta a diadémot, s beszaladt a fürdőbe.
– Gyorsan! – mondta. – A gyöngyöket.
Marcellus nevetett, Julia meg bőszen kezdte eltávolítani az arcáról a
festéket.
– Szerinted miért jön? – kérdezte Marcellus.
– Indul a külvárosba adományokat osztogatni. Gallia! Ne álldogáljatok ott
tétlenül, gyertek és segítsetek! – mondta Julia.
Mind a négyen nekiálltunk kiszedegetni a gyöngyöket, és Gallia belerakta
őket az ágyam mellett álló egyik korsóba.
– Nem hagyom itt Szelénénél – tiltakozott Julia.
– Itt kell hagynod, amíg anyám itt van – mondta Marcellus. – Anyám
mostanában nagyon gyanakvó.
– Ezt meg hogy érted?
Alexander és én is észrevettük, hogy Marcellus vet egy nyugtalan
pillantást Galliára.
– A Vörös Sas miatt – mondta.
– Tessék? Azt képzeli, hogy itt rejtőzik valamelyik amforában?
– Persze hogy nem. De hidd el, jobb, ha itt hagyod.
Octavia benyitott, de látva, hogy mind az öten itt vagyunk, visszahőkölt.
– Gallia, mi történik itt?
– Készülődnek a színházra – felelte Gallia könnyedén.
– Hogy tetszik a tunikám? – kérdezte Julia, és megpördült. Az arcán már
nyoma sem volt semmiféle festéknek.
– Új ruha? – kérdezte Octavia a szemöldökét felvonva.
– Igen, tegnap vettük. Szelénének is. De maradt még belőle Antoniának is,
ha gondolod.
Octavia halványan elmosolyodott.
– Köszönöm, de azt hiszem, neki még valami szerényebb illene.
Julia nem bántódott meg.
 – És milyen darabot fogunk megnézni?
– Az Amphitryont – felelte Octavia, s fürkészőn kémlelt végig a szobán,
mintha valami árulkodó nyom után kutatna.
– És kik jönnek még? – kérdezte Marcellus, s anyjába karolva igyekezett
őt kivezetni a szobából.
– Agrippa, Juba, Maecenas, Terentilla. S Julia biztos örülni fog, mert talán
eljön Horatia is Pollióval.
Marcellus visszanézett Juliára, s valami szánalomféle csillant a szemében.
– Tényleg? És ki az a Horatia? – kérdezte a bátyám.
Julia szemei összeszűkültek.
– Ő is velünk járt a ludusba, de Livia tavaly kiházasította.
– S mi a rossz ebben?
– Az, hogy a férje egy undorító vénember, ő pedig még csak tizenhárom
éves.
Kifelé menet Alexander és én összenéztünk.
– De akkor miért tette ezt Livia? – kérdezte Alexander nyugtalanul.
– Mert Horatia volt a legjobb barátnőm. Még úszni is megtanított – súgta
Julia, s könnyek csillantak a szemében.
– S ez elég ok volt arra, hogy elrendezze ezt a házasságot?
– Akár Cerberushoz is hozzáadta volna, ha rendelkezésre áll. És most
Horatia egy aggastyán kereskedő gyerekét hordja a szíve alatt.
Kiértünk a verandára, ahol vagy fél tucat lefüggönyözött gyaloghintó állt
készenlétben. Juliával beszálltunk az egyikbe. Korábban már
elfogyasztottunk egy könnyű vacsorát a tricliniumban. Elindultunk, s a
lemenő nap fénye vörös-aranyban izzott át a függönyökön.
– Ha jobb ember lennék – mondta Julia váratlanul –, akkor nem engedtem
volna, hogy kifesd az arcomat.
– Miért nem?
– Mert ha Liviának valaha a fülébe jut, akkor veled is ugyanezt teszi.
A hordszék párnáinak dőltem.
– Ez soha nem történhet meg – jelentettem ki határozottan.
Julia keserűen elnevette magát.
– Semmit sem tehetnél ellene. S ha apám egyszer valamire rászánja
magát, azon még Octavia sem változtathat. És Livia örökösen ott van a
közelében, s mint Boreas, az északi szél, mindenféléket susog apám fülébe –
folytatta Julia. – Elcsodálkoztam, hogy ismeri Boreasnak, az északi szél
görög istenének a nevét, de meg sem kérdezhettem, honnan, mert folytatta. –
Nem vagyok teljesen ostoba. Figyelek. – Az út további részét csöndben
tettük meg, s a gyaloghintó a Campus Martiushoz érve megállt. – Innen már
gyalog megyünk. Apám úgy gondolja, jobban fest a plebs szemében, ha a
saját lábunkon érkezünk.
Amikor a hat rabszolga leeresztette a gyaloghintónkat, széthúztam a
függönyöket. Marcellus kisegített. Fancsali ábrázatomra nézve azt kérdezte:
– Látom, Julia nem volt szórakoztató beszélgetőtárs.
– Azt se tudod, miről van szó – mondta Julia szemrehányóan.
– Ó, légy már vidámabb. Emlékszel, amikor utoljára mentünk színházba?
– Mielőtt apád Egyiptomba ment?
– Úgy van. S ugyan Horatia azóta már Potrohos Pollio felesége, gondolj
arra, hogy pénzben nem szűkölködik.
– Ha egy csöpp esze volna, méregre költené, hogy eltegye láb alól azt a
vén kecskét.
Marcellus megvonta a vállát.
– Így is meghal, mielőtt Horatia betöltené a huszonötöt. Akkor újra
férjhez mehet.
– Rémesek vagytok ti ketten – szólalt meg most Tiberius.
Nem vettem észre, hogy ott jön mögöttünk az öccsével. Julia arra sem
méltatta, hogy megforduljon, Marcellus azonban nem késlekedett a
riposzttal:
– Megeshet, hogy anyád téged is összeboronál egy élemedett, aszott
vulvájú matrónával. Kíváncsi lennék, akkor mit beszélnél.
A tekintetemet látva Alexander abbahagyta a nevetést.
– Octavianus itt megy előttünk – mondtam a bátyámnak pártus nyelven. –
És mindenki más is. – Húsz légiós kísérte, oldalán, mint mindig, most is ott
ment Agrippa és Juba. Hosszú tógáik szélét meglebbentette a kora esti
szellő, így láthattam, hogy alatta páncélt viselnek. Szavaimra a bátyám egy
pillanat alatt kijózanodott.
Egy márvány boltív alatt léptünk be a színházba. A kőpadokat a
domboldalba vájták. Egy fényes mozaikfalon a komédia és a tragédia álarcai
ékeskedtek. Körben mindkét oldalon jól ápolt kertek és oszlopsorok. Minden
vadonatújnak, vagy legalábbis nagyon rendezettnek hatott.
– Ez mikor épült? – kérdeztem Marcellustól.
– Huszonöt évvel ezelőtt.
– Ki építette?
 – Pompeius, Julius Caesar nagy riválisa. Akkoriban még tilos volt
kőszínházat építeni Rómában, ezért építtette fel a városfalakon kívül. Ám az
emberek még így is panaszkodtak, ezért hozzáépíttetett egy templomot is. –
A tekintetét követve észrevettem, hogy a Vénusz-templom magasan a
színház falai fölé emelkedik. – Észrevetted, hogy vannak az ülések
kialakítva? – kérdezte. – Mintha a templomhoz vezető pompás főlépcső
volna. – Marcellus elnevette magát. – Ezzel a trükkel vette rá az építőket az
engedelmességre. Azok nem merték magukra haragítani az isteneket. Mit
szólsz, micsoda ostobaság? – Marcellus túl hangosan beszélt, az anyja
hátranézett. Marcellus ekkor halkabbra fogta a hangját. – És itt ölték meg
Julius Caesart. – A színház hátsó része felé mutatott.
– Én úgy tudtam, hogy a senatusban gyilkolták meg – mondta Alexander.
– A senatus olykor itt, a Curiában tanácskozott.
– Apánk azóta is úgy gondolja, hogy ez a hely balszerencsét hozhat –
mondta Julia hirtelen. – Ezért jön ide ennyi katonával.
Octavianuson semmiféle jelét nem láttam a nyugtalanságnak, miközben a
számunkra az első sorban fenntartott, párnázott ülések felé igyekeztünk.
Élénken beszélgetett Terentillával, s Livia arcáról le lehetett olvasni, hogy
vihar közeledik. Amikor Alexander és Octavia közé leültem, meghallottam,
mit mond Livia:
– Talán példát mutathatnánk Róma népének azzal, hogy mi lányok,
asszonyok a fenti páholyokban foglalhatnánk helyet. – Octavianus
elbizonytalanodott, Livia pedig folytatta: – Most már Caesar vagy. Nők nem
ülhetnek a férfiak mellett a stadionban. Miért kellene megengedni itt, a
színházban?
– Azért, mert mi vagyunk Róma uralkodó családja – ragadta magához a
szót sietve Octavia –, s mert tudjuk, hogyan kell illendően viselkedni.
– A nővéremnek igaza van. Octavia egész Róma példaképe az
adakozásával és az erényeivel. Csakúgy, mint te – jelentette ki Octavianus.
– Na és Terentilla? – tette fel a kérdést Octavianusnak Livia olyan
mézesmázos hangon, hogy az embernek beleborsódzott a háta. – Ő is
családtag?
Octavianusnak megfeszült az arca.
– Maecenas felesége, bárki is az, a családunk tagja.
Egy fiatal lány közeledett felénk, nagy hasa egyértelműen árulkodott az
állapotáról. Livia arca felderült.
– Horatia!
 A lánynak nem kis erejébe került viszonoznia Livia nyájasságát. A helye
Julia mellett volt kijelölve, a padsor távolabbi végén, de közben megállt,
hogy illendően köszöntse Caesart.
– Örülök, Caesar, hogy egészségben látlak.
– Én is üdvözöllek – mondta Caesar kurtán. – Na és a férjed, Pollio hol
késlekedik?
– Gondolom, valamelyik kereskedőtársával beszélget.
Octavianusnak nem tetszett, amit hallott.
– Üzletel a színházban?
– Ő még a medencében, a víz alatt is képes volna üzletet kötni, ha pénzt
remélhetne tőle – jelentette ki Horatia lemondóan. – Remélem, tetszik majd
az előadás.
Megéreztem a lány enyhe levendulaillatát, ahogy elhaladt előttem, ám
amikor Pollio megjelent, elakadt a lélegzetem.
– Ő volna az? – súgta Alexander pártus nyelven.
– Csak ő lehet – feleltem.
A férfi a színpad és a padsorok között kacsázott, sorra kezet rázott
mindenkivel. Ujjait súlyos aranygyűrűk húzták, s amikor Jubához ért,
felemelte a kezét.
– Numídia hercege – mondta a kelleténél hangosabban. – Kezet
rázhatunk, vagy inkább főhajtással köszöntselek?
Juba tanácstalanul Octavianusra nézett.
– Úgy tudom, kedves Pollio, hogy hajbókolni királyok előtt szokás, s
tudtommal egyetlen királyság koronás fője sem vagyok.
Pollio ezt hallván húsos kezét nyújtotta, mire Juba minden lelkesedés
híján elfogadta.
– Livia – Pollio mint valami imádságot, olyan áhítattal ejtette ki a nevet –,
Venus is elbújhat a szépséged mellett.
Az ordenáré hazugság hallatán Octavianusnak ráncba szaladt a homloka,
de Livia arca felragyogott.
– Te még a csillagokat is lehazudod az égről – mondta.
Pollio odalépett Octavianushoz, de a kezét nem merte nyújtani.
– Caesar.
– Hallom, hogy üzletelsz a színházban. Úgy gondolod, hogy ez itt piactér?
– Természetesen nem. Bocsáss meg nekem.
– Nagyon gazdag vagy. Gabonából gazdagodtál meg, de csak azért, mert
Rómától kapod a megbízásokat. Ez itt nem a Forum. S ha ezt még egyszer
szem elől téveszted – mondta Caesar szárazon –, akkor könnyen
elveszítheted az üzleteidet.
Miután Pollio távozott, súgva azt kérdeztem Octaviától:
– Bűn üzletet kötni szórakozóhelyen?
– Nem, de Julius Caesar is kötött üzleteket a színházban, s ez felingerelte
az embereket. Nem kívánatos, hogy az embereknek erről a helyről a
patríciusok gazdagsága jusson az eszükbe.
Rákezdtek a muzsikusok. A sor távolabbi végén Tiberius mondott valamit
Vipsaniának, amivel megnevettette. Octavia lányai hang nélkül ültek, s én
azon tűnődtem, vajon egyetlen egyszer is kiváltották-e már anyjuk
nemtetszését.
Egy sovány, tógába öltözött színész lépett a színre egy lefüggönyözött
ajtón át.
– Ma is ugyanúgy kezdünk, mint minden más alkalommal – mondta. –
Beszéddel.
A közönség soraiban pfujolni kezdtek néhányan, a színész elmosolyodott.
– Akad esetleg valaki a nemtetszést nyilvánítók között, aki javaslatot
tenne a ma esti szónoklat témájára?
Alexander elvigyorodott, s azt kérdezte:
– Szerinted tréfálkozik?
– Nem. Szerintem mindig így csinálják.
A közönség soraiból többen is bekiabáltak.
– Athén! – Másvalaki azt mondta: – Zengje el a kopaszság dicséretét! –
Ökölbe szorult a kezem. – Vagy a hűtlen feleségét!
A színész ennél az ötletnél összecsapta a kezét.
– Akkor hát megvan a témánk.
Octavianus szemmel láthatóan jól mulatott. A színpad bal oldalán most
egy kövér színész jelent meg.
– A felszarvazott férj dicsérete – kezdte, mire a nézőtér hahotára fakadt. –
Midőn kinő a fejeden a megcsalatás agancsa, gondold csak meg, lesz annak
haszna. Kard nélkül védekezhetsz. – A színész úgy tett, mintha öklelne, mire
felharsant a nevetés. – Könnyűszerrel felnyársalhatod, megszaggathatod
ellenfeled. – A férfi most petyhüdt vállára ejtette a fejét. – Higgyétek el, jó
egy felszarvazott férj a háznál. Hát még egy kikapós feleség. – Ám amikor
azt taglalta, milyen jó is az, ha a férjnek a keserves munka után már
kevesebb kötelessége van, a tömeg zajongani kezdett, s azt kiabálták
kórusban: – Lássuk a medvét!
 – Még nem fejeztem be – mondta a színész mérgesen, ám a
megrészegedett tömeg tovább skandálta:
– Lássuk a medvét! Lássuk a medvét!
Octaviához fordultam, és azt kérdeztem:
– Tényleg jön a medve?
Octavia elnevette magát.
– Nem. Valamikor régen valóban voltak medvék a színházakban.
Mindenféle mutatványokat tudtak, de túlságosan veszélyesekké váltak, ezért
az öcsém kitiltotta őket.
– De akkor meg mit akarnak?
– Azt szeretnék, hogy hagyja abba végre, és kezdődjön az előadás.
Újra megjelent az a színész, aki felkonferálta a produkciót, mire a kövér
alakot a közönség pfujolása közepette elvezették.
– Pedig szerintem jó volt – mondta Alexander szomorúan.
Most táncoló nimfák jelentek meg a színen, majd begaloppozott két
hosszú szakállú szatír. A közönség nevetéssel fogadta őket. A szatírok ide-
oda cikáztak, ugrándoztak, majd megjelent egy nyilat és íjat tartó álarcos. Az
egyik szatír kezdte mondani a szövegét, közben a férfi, aki az íjat tartotta, a
közönség sorai felé célzott. Ebben a pillanatban rájöttem, mi történik.
– Octavianus! – tört ki belőlem a kiáltás, mire Juba a következő
pillanatban a földre rántotta Caesart. A nyílvessző sziszegve szállt a
levegőben, majd nekiütődött a kőpadnak ott, ahol az előbb Octavianus ült.
– A Vörös Sas nevében! – kiáltotta a maszkos férfi.
Kitört a zűrzavar.
Katonák rohantak a színpadra, de a színésznek már csak bottal üthették a
nyomát. Az emberek fejvesztve menekültek. A légiósok szoros gyűrűt
vontak körénk, úgy tereltek a kijárathoz bennünket.
Alexander megfogta a kezem.
– Honnan tudtad?
– Láttam, hogy megjelöli a nyílvesszőt.
– De hisz csak egy színész volt!
Ugyanolyan pánik tört ki, mint korábban a Circusban, ám ezúttal valaki
merényletet kísérelt meg Caesar ellen a színházban. A zűrzavarban nem
foglalkoztunk a gyaloghintókkal, hanem a fegyveresek kíséretében
elindultunk a Palatinus-dombra. Julia megfogta a kezem. Éreztem rajta, hogy
fél. Ha sikerült volna megölni az apját, mindent elveszített volna. Előkelő
társadalmi rangját, házasságkötését Marcellusszal.
 Octavianus sietve lépegetett Agrippa és Juba között, senki sem szólt egy
szót sem, még a járókelők sem. Amikor felértünk a házához, a könyvtárba
vonultunk. A rabszolgák sietve fényt gyújtottak a kandeláberekben, s miután
végeztek, Agrippa bezárta a vasajtókat. Juba kitöltött néhány pohár bort, s
most először láttam Octaviát sírni.
– Ez a Vörös Sas – törte meg a csöndet Octavianus – most már merénylő
is.
– Nem hiszem, hogy a Vörös Sas volt. Az az ember gall akcentussal
beszélt – mondta Agrippa.
– S miért ne lehetne ez a rebellis rabszolga? – kérdezte Livia.
– Gondoljatok a leveleire – mondta Juba. – Egy rabszolga keze írása
volna?
– Pontosan mit akarsz mondani ezzel? – kérdezte Livia, egyenest Juba
szemébe nézve. – Hogy a mostani merényletnek semmi köze a rebellishez?
Csönd lett egy pillanatra, majd Agrippa azt mondta:
– Igen. Ez egy rabszolga volt, aki lubickolni akart a Vörös Sas
dicsőségében.
Octavianus szürke szemei villogtak.
– Semmi dicsőséges nincs az árulásban.
– Persze hogy nincs. De a rabszolgák…
– Mondd, mi történne akkor, ha engem megölnének?
Kínos csend fogadta Caesar szavait.
– Juba! – mondta Octavianus komoran. – Miért nem szólsz? Te a
történelem jó ismerője vagy. Mi történne akkor Rómával?
– A törzsek egymásnak esnének – jósolta Juba. – Mivel Marcellus még túl
fiatal, nem fogadnák el örökösödnek, s a senatus nem fogadná el Agrippát,
mivel ő felszabadított rabszolga.
– Káosz volna hát – mondta Octavianus. – Róma tehát nem előre menne,
hanem hátra. Lehet, hogy ez valóban nem a Vörös Sas volt, de az az ember
akkor is a lázadást szítja. S vannak rabszolgák és felszabadított rabszolgák,
akik fedezik őt. Egy ember nem szegezhet fel kiadványokat szerte Rómában
úgy, hogy egyszer se lássák, ki ő. – Octavianus most már kiabált. – Akkor
talán ki kellene derítenünk, hogy a mi szegény felszabadított rabszolgáink
mit választanának. A kenyeret vagy a szabadságot.
Octavia levegő után kapkodott.
– Tíz napra felfüggesztjük a gabonakiosztást – rendelte el Caesar. –
Mondjátok el nekik, arra kell a pénz, hogy több testőrt fizessek.
 – De százak fognak éhen halni – vetette ellen Octavia.
Octavianus hátradőlt.
– Még senki sem halt bele egy kis éhezésbe. Hetekig ki lehet bírni élelem
nélkül.
– De nem az öregeknek! És nem a beteg gyerekeknek!
– Erre talán akkor kellett volna gondolniuk, amikor a lázadó mellé álltak –
sziszegte Livia. – Ez majd újra az áruló ellen fordít mindenkit, s eszükbe jut
megint, hogy szükségük van Caesarra – mondta hevesen Livia.
Agrippa határozottan nyugtalannak látszott. Octavianus azonban elégedett
volt a döntésével.
– Ha megtaláljátok azt az embert, aki a nyilat kilőtte, feszítsétek keresztre.
– Octavianus felállt, jelezve, hogy elmehetünk.
Agrippa kinyitotta az ajtókat. Már kinn voltunk, amikor Octavianus
utánam szólt.
Megfordultam. A szívem hevesen zakatolt.
Octavianus nem mosolygott, de dühöt sem láttam a tekintetében.
Egykedvűen csak annyit mondott:
– Te mindig meglepsz engem.
 KILENCEDIK FEJEZET

Octavianus házát katonák vették körül, s nem volt a Palatinus-dombon olyan

villa, amit ne őriztek volna, félve, hogy a merénylő megjelenik a környéken.
Amikor beléptünk a házba, Alexander és Marcellus suttogva kezdték
megbeszélni a történeteket, amikor Octavia hirtelen megtorpant.
– Hol van Gallia?
– A domb lábánál láttam Verriusszal – mondta Antonia.
– Mit csináltak?
– Beszélgettek. Azt hiszem, nem várt ilyen hamar vissza bennünket.
Octaviára néztem, a ráncok elmélyültek a homlokán. Gallia talán nem ír
kifogástalanul latinul, de Magister Verrius igen. Mi van, ha ők ketten
fogalmazták azokat a kiáltványokat? Verrius pontosan tudja, milyen
rabszolgának lenni. Ő maga is felszabadított rabszolga, tudjuk, noha a
gyerekkoráról sohasem beszél nekünk a ludusban.
Marcellus előbb énrám, majd az anyjára nézett.
– Mi a baj?
– Semmi – mondta Octavia kurtán, s intett, hogy mehetünk. – Menjetek a
szobáitokba. – Elindultunk, Octavia azonban engem a karomnál fogva
visszatartott. Várt, amíg mindenki elment, majd azt mondta: – Megmentetted
a bátyámat.
– Én nem csináltam semmit. Juba volt az.
– De te vetted észre elsőnek. – A tekintetemet kereste a tompán
megvilágított atriumban. – Honnan tudtad?
– Láttam, hogy beakasztotta a nyílvesszőt. S aztán megfeszültek az izmai,
mint aki valóban lőni akar.
Octavia bólintott, s a szemét elöntötték a könnyek.
– Miért?
Pontosan tudtam, mit kérdez. Miért kiáltottam, hisz a merénylet a
szabadulásomat jelenthette volna. Mi változott meg a diadalünnep óta?
Összeszorítottam az ajkam, s a válaszon tűnődtem.
– Azért, mert ő a jövőnk. – Jól meggondoltam a választ, s nem kellett
tovább magyaráznom. Octavianus nélkül ki tudja, mi történik Alexanderrel
és velem? Ha egy másik senator kiáltja ki magát Caesarnak, mi lesz akkor
Octaviával? Ki fogja akkor etetni és ruházni a szegényeket? Újabb vérontás
volna, polgárháború dúlna, s azok az elhagyott gyerekek ott a Columna
Lactariában a kutyákat táplálnák a testükkel.
– Hálás vagyok, amiért az istenek idevezéreltek, Szeléné.
Elpirultam.
– Rád bízhatok valamit?
– Természetesen.
Octavia elővett egy kulcsot, s kinyitotta a könyvtár ajtaját. A szobát
megülte a bőrök és papiruszok jellegzetes illata. A holdfény ezüstösen
csillant a polcokon elhelyezett mellszobrokon. Octavia levette az egyiket, és
letette az asztalra. Sokáig nézegette egy fáklya fényénél. Egy jóképű férfi
arcmása volt, jellegzetes római orral, göndör szakállal.
– Juba apjának a portréja. Már évekkel ezelőtt oda kellett volna adnom
Jubának, de nem tettem. De ma éjjel Juba megmentette a bátyámat.
Szeretném, ha elvinnéd neki.
Elkedvetlenedtem. Boldogan mentem volna bárhová Róma-szerte. De
pont Juba házába? Sok a rabszolga, bármelyikük elvihette volna neki. Akár
Gallia is, ha hazajön. Vajon miért engem választott Octavia? A karomba
fektette a mellszobrot. Jóval kisebb volt, mint a többi, ezért nem volt túl
nehéz.
Octavia az ajtóig kísért. Este volt már, az utakat fáklyák százai világították
meg le egészen a domb lábáig, és mindenütt katonák álltak őrt. Én mégis
halogattam az indulást, mire Octavia azt mondta:
– A bátyám katonái mindenütt ott vannak. Itt a dombon biztonságban
vagy.
Egy-két katona biccentett felém, s most felismertem néhányukat. Ők
kísértek bennünket reggelente a ludusba és vissza. Amikor kopogtattam Juba
házának ajtaján, a rabszolga, aki ajtót nyitott, csak bámult rám. Öregember
volt, sűrű, már őszbe fordult hajjal. Érdekes arca volt.
– Igen? – nézett rám kérdőn.
– Ajándékot hoztam.
– Domine ma este senkit sem kíván látni.
 – De engem Octavia küldött – mondtam a nyakamat nyújtogatva, hogy
belássak, ám amikor megpróbáltam megkerülni az öreget, ő utamat állta.
– Ebbe a házba ma este senki sem léphet be.
– Mondtam már, hogy Octaviától jövök, és Juba édesapjának a
mellszobrával. Hát nem érted?
Váratlanul Juba jelent meg az öregember mögött, mire a férfi bosszúsan
megrázta a fejét.
– Nem hallgat a szóra, domine.
– Nem lep meg, Sergius. Ez a lány soha nem hallgat senkire – mondta
Juba.
Sergius szorosan összezárta az ajkait, mintha személyes sértés érte volna,
én pedig gyorsan elléptem mellette.
– Ajándékot hoztam – mondtam felemelt fejjel.
– Azt látom. S kinek kell megköszönjem? – mondta Juba, és Sergius
kezébe nyomta a szobrot. Egy pillantást sem vetett rá.
– Octaviának – mondtam. – És nehéz szívvel vált meg tőle. Még csak meg
sem nézed?
– Tudom, kinek a márványszobra. I. Jubáé, Numídia királyáé.
– És még csak nem is vagy hálás apád mellszobráért?
Juba elmosolyodott.
– Fölöttébb hálás vagyok. Kérlek, tolmácsold legmélyebb hálámat. –
Azzal intett a rabszolgának, hogy csukja be az ajtót. Ám ahogy a férfi
mozdult, az atriumon végigpillantva megláttam a könyvtár nyitott ajtaját.
Odabent minden asztalon tekercsek álltak halmokban.
– Azok meg micsodák? – kérdeztem meglepetten.
Juba hátranézett, s úgy tetszett, elsápadt egy kicsit. Beléptem a házba, s
ezúttal egyik férfi sem akadályozott meg benne.
– Talán azért nem vagy hálás, mert valami rejtegetnivalód van.
– Ostobaság! – mondta Sergius mérgesen. Juba csak felvonta a
szemöldökét.
– Hagyd. Hadd halljuk, szerinte mit titkolok.
Mindketten engem néztek. Az egyikük herceg, a másik rabszolga, de
mindketten sokkal erősebbek, mint én.
– Semmit – mondtam gyorsan.
Juba azonban előre tartott karjával nem engedte, hogy távozzak, s a
szemembe nézett.
 – Belestél a könyvtáramba, és azt állítottad, hogy rejtegetek valamit.
Sergius, kérlek, vezesd be a hercegnőt.
Sergius halhatóan felsóhajtott, majd a karomnál fogva átkísért az udvaron.
Odabent a könyvtárban az asztalokon mindenütt tekercsek hevertek, ahogy
azt kívülről láttam, de most észrevettem, hogy valamennyi asztalon
különböző színes térképek is fekszenek.
– Domine a világ történelmét veti papírra – mondta az öreg. – Most már
boldog?
Juba mögöttem állt, s szinte éreztem, hogy a pillantása a csontomig hatol.
– Hát tessék. Minden titkom itt van kiterítve a szemed előtt. Mi a baj,
Szeléné? Valami mást vártál?
– Nem, dehogy – hazudtam, s a tekintetem most hirtelen Egyiptom
térképére tévedt. – És csupán azon csodálkozom, hogy miért rajzoltál egy
templomot az alexandriai színház mellé, mikor nincs is ott ilyen – tettem
még hozzá önelégülten.
Juba azonban elmosolyodott.
– Korábban talán valóban nem volt, de nemsokára lesz.
Újra megnéztem a térképet.
– A színház mellett? – kérdeztem.
– Ez Caesar kívánsága. És most, ha megbocsátasz – mondta ridegen. –
Várnak a titkaim.
Hazaérve Octaviát sehol sem láttam, de Marcellus és Alexander nyomban
felálltak, mihelyt beléptem a szobánkba. Meglepett, hogy még mind a ketten
ébren voltak.
– Hol voltál? – kérdezte Alexander. Az olajlámpa lángja imbolyogni
kezdett.
– Octavia arra kért, hogy vigyek el egy szobrot.
– Jubának? – találgatta Marcellus.
Már évek óta fontolgatta, hogy neki adja az édesapja mellszobrát, de
sehogy sem tudott megválni tőle. Nagyon becses műalkotás, készítője csak
kevés művet alkotott.
– De miért veled küldte el Octavia? – kérdezte Alexander.
– Nem tudom – feleltem védekezően, majd leültem az ágyamra és
kinyitottam a vázlatkönyvemet egy üres lapnál. – Talán büntetésből.
Marcellus elnevette magát.
– Azok után, ami ma történt? Ezt kétlem. De te miért vagy ilyen
rosszkedvű? Gyilkos hangulatban találtad?
 – Nem abban van mindig? A világ történetén dolgozott éppen.
– Meg akarja írni minden királyság teljes történetét – magyarázta
Marcellus. – Meg akarja rajzolni az országaikat, lejegyezni a nyelvüket,
tanulmányozni a népeiket. Talán azért küldött épp téged anyám, mert úgy
gondolta, így Jubának is többet fog jelenteni.
Felhúztam a térdeimet, és elpirultam arra a gondolatra, hogy képes vagyok
azt hinni, Juba a Vörös Sas. Itt minden Caesaré, mondta nekem egyszer
Juba. Még hogy Juba. Ő volna a legutolsó a Palatinus-dombon, aki elárulná
Rómát. Még Agrippa is hamarabb fordulna szembe Octavianusszal, mint
Juba. Egyáltalán nem akartam Jubára gondolni. Míg Marcellus és Alexander
az olajlámpa fényénél a színházban történteket taglalták, én fogtam a tintát
és a tollat, s megrajzoltam egy kétemeletes épületet. A falakra freskókat
rajzoltam, a padlózat mozaik, s olyan nagyra terveztem, hogy több mint
háromszáz gyereket is be tudjon fogadni. Amikor Marcellus felállt, hogy
távozzon, még áthajolt a vállam fölött, hogy megnézze, mit csináltam. A
fény bearanyozta a hajfürtjeit.
– Mit rajzolsz?
– Egy épületet.
– Megnézhetem?
Odanyújtottam a rajzot. Kívülről olyan volt, mint bármelyik másik épület.
De a belső elrendezése és kialakítása szerintem kétséget sem hagyhatott
afelől, hogy mi a funkciója.
– Egy csapszék? – kérdezte Marcellus bizonytalanul. – De mit keres egy
csapszékben ennyi ágy?
Alexander is áthajolt a vállam fölött, s azt kérdezte:
– A lelenceknek?
Kivettem Marcellus kezéből a rajzot.
– Nem szabadna otthagyni őket a Columna Lactariánál. Gondoljátok csak
el, hányat perzsel halálra a nap. Rettenetes dolog ez.
– Az – mondta Marcellus. – De mit segít rajtuk, ha tető van a fejük felett?
– Lehetne gondoskodni az örökbefogadásukról.
– És mi lesz azokkal, akik senkinek sem kellenek? – kérdezte.
– Őket oda lehet adni a templomoknak, ahol majd akolouthoszokat
nevelnek belőlük – mondta Marcellus.
– Segítőket, templomszolgákat – magyarázta a bátyám.
– Vagy akár papokat és papnőket – mondtam.
 Marcellus elgondolkodva figyelt, s tekintetének melegségét látva
hevesebben kezdett verni a szívem.
– Ez nagyszerű ötlet, Szeléné. S ha valaha Caesar leszek, meg is
valósítom.
– Igazán?
– Miért ne? Olyan vagy, mint anyám – mondta. – Te is azt akarod, ami a
legjobb az embereknek. – Marcellus kinyitotta az ajtót, távozni készült, én
meg csodálkoztam, hogy Octavia vajon miért nem küldött már ágyba
minket. Talán az öccsénél volt, vagy Vitruviusszal.
Miután Marcellus elment, Alexander szigorúan nézett rám.
– Erre még csak ne is gondolj. Őt Juliának szánták, Szeléné.
– Nem gondolok én semmire.
– De igen, gondoltál. De jobb, ha kivered a fejedből.
Alexander elfújta a lángot és mindjárt el is aludt. De én még mindig ébren
voltam, amikor a másik szobában halkan nyílt egy ablak. Halk puffanást
hallottam odakintről. Odarohantam a balkonhoz, és még időben elrántottam
a függönyöket ahhoz, hogy lássam, ahogy Marcellus eltűnik a sötétben.
Miben bízik? Hisz odakint hemzsegnek a nagybátyja katonái! Talán lefizette
őket. Amennyire én tudom, Octavianus egy szót sem hallott arról, hogy
jártunk Ízisz templomában, se arról, hogy mi történt Marcellus és a centurio
között. Egyre csak azon törtem a fejem, hová igyekszik, mi az, ami megéri a
kockázatot.

Amikor másnap reggel beléptem a könyvtárba, Vitruvius érdeklődve nézett

fel.
– Hallom, hogy tegnap megmentetted Caesar életét.
Elöntött a forróság.
– Juba mentette meg, nem én.
– De te figyelmeztetted. Nagyon gyors vagy. S mert így vág az agyad,
biztos, hogy ezt is meg fogod érteni. – Vitruvius ezzel kihajtogatott egy
hosszú tekercset, s elém terítette az asztalra.
– Octavianus mauzóleuma – mondtam.
Vitruvius bólintott.
Octavianus ugyanolyan pompázatos dolgot szeretett volna magának, mint
amilyen anyám síremléke Alexandriában. Márványoszlopokkal és egy égbe
nyúló dómmal. Noha a rajzon szerepelt egy hasonló dóm, és oszlopcsarnok
övezte a mauzóleumot, mégsem hatott olyan impozánsnak, mint anyámé. A
tervrajzon látható épület feltehetően mészkő talapzaton állt, s lépcsők
vezettek fel. A lépcsők két oldalán gránitobeliszkek álltak, s noha az egész
épületegyüttes elegánsnak hatott, ez előtt soha nem álltak volna meg
ámulattal az emberek, mint ahogy azt megtették Alexandriában. Vitruviusra
néztem, és azt mondtam:
– Egyszerű épületet terveztél, hogy ne ingereld vele a népet, mert
Octavianus merénylettől tart. Nem szeretné, ha mint Julius Caesart, az
emberek hatalmasabbnak látnák, mint szeretné.
Vitruvius elmosolyodott.
– Igen. A tegnapi merénylő lehetett egy magányos férfi, de az is lehet,
hogy a Vörös Sas embere. Akárhogy is, a történtek felborzolták a
kedélyeket.
– És mit csinál most Caesar?
– Mit csinálhatna? – Vitruvius feltekerte a tekercset. Ha sokáig
próbálkoznak, a tömeg kezdi majd elhinni, hogy Caesar tirannus. Nagyszerű
stadionokat és fürdőket építtethet Rómának, de saját magának csak valami
egyszerűt.
– De szeretni fogja?
– Úgy láttam, tetszik neki, amikor ma reggel megmutattam.
– Ilyen korán fenn volt?
– Ő mindig fenn van. Járkál fel és alá, ír, készül a senatusbeli
szónoklataira.
– Elmagyarázod nekem, hogy kell ezeket értelmezni? – kérdeztem.
Méretezések voltak a vázlaton, a lépcsőknél pedig egyenletek, amiket nem
fogtam fel.
– Sajnos ma nincs erre időm. De pár nap múlva elmagyarázom – ígérte
gyorsan, s látva a csalódottságot az arcomon, hozzátette. – Addig is, ezek itt
a mauzóleumbelsők. – A kezembe nyomott egy tekercset, amelyre a belső
termeket vázolta fel, s mindegyiknek megadta a méreteit. – Rendezd be őket
– mondta keresetlen egyszerűséggel. – Tegyél bele mozaikokat, kariatidákat,
szökőkutakat. A nép csak a külsejét fogja látni, belülről olyan pazarnak
tervezheted, amilyennek csak akarod. S ha tetszik, amit csináltál, akkor talán
beleveszem a kiviteli tervekbe.
Megdöbbentett, hogy Vitruvius ekkora feladatot bízott rám.
 – Köszönöm – mondtam, mire Vitruvius elmosolyodott. – Mindent
elkövetek – ígértem, s gondosan feltekertem a papirust.
Elmenőben Vitruvius még utánam szólt.
– Róma büszke rád. Caesar soha nem fogja elfelejteni, amit tettél.
Visszafordultam.
– S szerinted ez azt jelenti, hogy Alexander és én visszatérhetünk
Egyiptomba?
Vitruvius habozott.
– Caesar praefectust küldött Egyiptomba, aki helyettesíti.
– De vissza is hívhatja, nem?
– Igen, vissza. – Vitruvius hangja azonban nem sok bizakodásra adott
okot. – Ám még mielőtt erre sor kerülhetne, Caesar biztos, hogy férjhez fog
adni. Nagyon óvatosnak kell lenned az elkövetkező években, Szeléné.
Caesar eddig nagyon kegyes volt hozzád – mondta csöndesen. – Ám ha azt a
nyilazót megtalálják, keresztre fogják feszíteni. S bárki segédkezett is neki
abban, hogy felmehessen a színpadra, még ha Terentilla volt is az, biztos,
hogy vele együtt fog halni.
Bólintottam.
– Óvatos leszek – ígértem.
– És körültekintő.
A körültekintést a ludusban kezdtem. Amikor Magister Verrius
passzusokat olvasott fel az Iliászból, feltűnt, hogy milyen átéléssel ecseteli
Hektór feleségének és gyerekeinek sorsát. Eladták őket rabszolgának.
Hosszasan és részletesen taglalta Hektór heroikus harcát, bátor halálát.
Tragikus színekkel festette le Hektór városának elestét, hisz lakóik, ha az
életüket nem is, de a szabadságukat elveszítették. Minél tovább magyarázott
a keserves rabszolgaságról, én annál biztosabb voltam abban, hogy ő a
Vörös Sas, s hogy Marcellus az ő segítője.
Antonia látta őt Galliával a Palatinus-dombnál. Persze lehetséges, hogy
maga Gallia írta azokat a kiáltványokat, de az még valószínűbb, hogy
szüksége volt hozzá valakire, aki hozzáfér a papiruszokhoz és a tollhoz. S
kellett nekik még valaki, akinek szabad a járás a Palatinus-dombon, aki soha
nem keveredik gyanúba, akinek éles az esze, s oka is van arra, hogy dühös
legyen. És ha Verrius és Gallia szeretők, akkor nem elég ok ez arra, hogy
lázadjanak a rabszolgaság ellen? A rabszolgák nem házasodhattak, csak ha
felszabadították őket. De Verrius a magisteri fizetéséből aligha engedhette
meg magának, hogy megváltsa egy gall hercegnő szabadságát.
 Aznap délután Gallia egy tunikát javítgatott a Campus Martius tornácán.
Nem olyannak látszott, mint aki nyugtalankodik, hogy megvádolhatják
hazaárulással. Bár amikor Marcellus kijelentette, hogy ideje elindulnunk a
Circus Maximusba, s Juba váratlanul Gallia mellett termett, feltűnt, hogy
Gallia meglepődött.
– Te is velünk tartasz, domine? – kérdezte Jubától.
– Ez Caesar parancsa.
– De hisz vannak őreink – panaszolta Julia. – Miért kéne több?
– Talán jobb szeretnél otthon maradni? – tudakolta Juba. – Sehol nem
vagytok nagyobb biztonságban, mint a szobáitokban.
Juliának összeszűkültek a szemei, s miközben a Circus felé lépkedtünk,
halkan azt morogta:
– Most aztán semmit sem csinálhatunk.
– Ezt meg hogy érted?
– Úgy, hogy itt van Juba. Apám és ő olyanok, mint Romulus és Remus.
– De Romulus megölte Remust, nem? – kérdezte Alexander.
– Tudod, hogy értem – mondta Julia bosszúsan. Mögöttünk jött Gallia és
Juba, halkan beszélgettek. – Minden, amiről beszélünk, Caesar fülébe jut.
Gallia legalább rabszolga, s jól tudja, hogy hallgatnia kell.
Lopva hátranéztem, remélve, hogy Gallia nem hallotta meg, mit mondott
Julia.
– És mi van azokkal a testőrökkel, akik eddig kísértek bennünket? –
kérdeztem. – Ők sem árulnak be bennünket apádnak?
– Hát persze hogy nem – mondta Marcellus. – Fizetünk nekik.
– Úgy érted, megvesztegetitek őket? – kérdezte a bátyám meglepetten.
– Csak néhány denariusszal. És azt is csak akkor, ha túl sok pénzt
játszottam el, vagy olyan helyen jártam, ahol nem kellett volna. – Marcellus
a bátyámra kacsintott, s én kitaláltam, hogy csak a lupanarról beszélhet.
A Circushoz érve láttuk, hogy hatalmas tömeg verődött össze a bejáratnál.
– Mi folyik itt? – kérdezte Juba mennydörgő hangon, s átfurakodott a
tömegen. Az emberek kitértek előle. – Megint egy kiáltvány? – üvöltötte. –
Ki tette ezt ide? – Az embereket hirtelen már nem érdekelte a szöveg, de
Juba elkapta a férfi karját, akinél fogadni szoktunk. – Mikor tűzték ezt ide?
A férfi a fejét rázta.
– Nem tudom. – Egész testében reszketett. – Ma reggel vettem észre,
nyitáskor.
 – És nem vette le senki? Tudod, hogy mi a büntetése annak, aki segíti a
lázadót?
– Én-én nem támogatok senkit – hebegte a szerencsétlen. – Én aztán nem.
– Akkor meg miért van ez itt?
– Nem tudom. Én csak a fogadásokat gyűjtöm be. Nem én ügyelek a
kapukra.
Juba letépte a papiruszt, Marcellus meg bizonytalanul előbbre lépett.
– Megnézhetem?
Azt hittem, Juba ellenkezik, de ő odaadta az irományt Marcellusnak, mire
mi valamennyien körbeálltuk. Ugyanaz a kéz írta, amelyik a korábbiakat, ám
a levél írója állítja, hogy nem volt köze a tegnapi merénylethez, s
figyelmeztet, hogy a bosszú bosszút és vérfürdőt szül, s hogy egy
államférfinak ugyanúgy joga van a hosszú élethez, mint a rabszolgáknak.
Emlékeztetett mindenkit, hogy Spartacus is elbukott, s hogy lázadással soha
nem lehet eredményeket elérni. Az igazi eredmény az lenne, ha a senatorok a
lelkiismeretük szerint szavaznának. Aztán bírálta Octavianust, amiért
gabonamegvonással bünteti az embereket. Azt mondja, az emberek lázadni
fognak, ha éhezésre ítélik őket. Tovább is volt, írt arról, hogy segíteni kell a
rabszolgáknak visszajutni a hazájukba, de Juba visszavette a papiruszt
Marcellustól.
– Ebből elég. Azért jöttetek ide, hogy megnézzétek a játékokat. Lássuk
hát. – Juba Gallia kezébe nyomta az összegyűrt papiruszt, s ő az oldalán
függő, szépen gyöngyözött táskájába tette. Mindig megcsodáltam a
holmijait, különösen a csinos táskáit. Más rabszolgák sohasem hordtak
ilyesmiket. De Gallia Octavia kedvence volt.
Felmásztunk a Caesar családjának fenntartott páholyba, s amikor Juba
beszélgetni kezdett Galliával, Marcellus azt súgta:
– Nem értem, hogy ez a rebellis kritizálja a nagybátyámat, s közben elítéli
a merényletet is.
– Talán mert tudja, hogy ha a nagybátyád meghal, akkor nem a
patríciusok, hanem a nép szenvedné meg – találgattam. – A gazdagoknak
mindig van mit a tejbe aprítaniuk. Megint csak a rabszolgák és a szabadosok
éheznének.
– S gondoljátok, hogy tényleg fellázadnak az emberek? – kérdezte Julia.
– Félek, hogy igen – mondta Marcellus, s közben a fogadásbiztos
mozgását figyelte. Amikor a férfi elkapta Marcellus pillantását, Marcellus
odaintette, s felmutatott egy zacskó aranyat. – De nem fog sokáig tartani.
Csak amíg az emberek megbánják, hogy segítették a Vörös Sast, s el nem
kezdenek éhezni. Aztán jön a Ludi Romani, s a farsang elfeledtet velük
mindent.
– Vagyis te egyetértesz a büntetéssel?
– Dehogyis értek egyet! De a nagybátyám így gondolja. – Marcellus
odaadta a pénzt a fogadásbiztosnak, s ravaszul azt mondta: – A zöldekre.
Úgy tudom, új lovakat vettek.
– Úgy van. Húsz csődört. Arabs mind.
Alexander elmosolyodott, s ebből kitaláltam, hogy csak ő szerezhette be
ezt az információt.
– A zöldekre – mondta ő is, s én elámultam a degeszre tömött
pénzeszacskója láttán. – Nyertem – mondta ő. – De mi az a Ludi Romani?
– Te nem tudod, mi a Ludi? – ámult Julia. – A világ legnagyobb ünnepi
játékai.
– Nekünk is megvoltak a magunk ünnepi játékai – mondtam csípősen.
– Szóval, a Ludi Romani tizenöt napon át tart. Kocsihajtó-versenyek,
gladiátorversenyek, színházi előadások… – Julia Juba felé pillantott. – De
mi lehet, hogy nem mehetünk el.
– S úgy gondolod, hogy apád engedélyezné az ünnepet azok után, hogy
merényletet akartak elkövetni ellene? – kérdeztem.
– Ó – mondta Marcellus. – Ez nem csupán ünnep, hanem tradíció. A Ludi
elhagyása olyan volna… – nem talált rá szót.
– Olyan volna, mintha kihagynánk a júniust a naptárból – sietett a
segítségére Julia.
– Vagy nem volna több szaturnália. S ráadásul ez boldogítja az embereket.
Ilyenkor senki sem dolgozik, az ennivalóikkal és a párnáikkal kitelepszenek
a Circusba.
– Hogyhogy a párnáikkal? – kérdezte Marcellus.
Marcellus a Circus alján lévő padsorokra mutatott, ahol néhányan vastag
holmikkal a kezükben közlekedtek. – Azok az ülések ott lenn csupaszok,
nem olyanok, mint a mieink.
Megszólaltak a harsonák, s amikor a játékvezető megadta a jelet,
felhúzták a kapukat, mire a szekerek berobogtak. Julia, Alexander és
Marcellus rekedtre ordították magukat, én pedig elővettem a
vázlatkönyvemet, s dolgozni kezdtem Octavianus mauzóleumán. Vitruvius
ugyan énrám bízta a belsők megtervezését, de nem tartottam valószínűnek,
hogy meg is valósítja majd az ötleteimet. Mégis úgy döntöttem, hogy valami
meglepővel állok elő. El akartam kápráztatni valamivel, aminek majd nem
fog tudni ellenállni. Feltehetően Vitruviusnak vannak építőmesterei, akik
évtizedekkel idősebbek és tapasztaltabbak, mint én, de egyikük sem élt
Alexandriában, és egyikük sem látta, mire voltak képesek a Ptolemaioszok.
Egyikük sem tanult a Museionban, s egyikük sem rajzolta éveken át a
gyönyörűséges márvány-kariatidákat vagy a világ legszebb mozaikjait.
Amikor elővettem a tintát és a tollat, észrevettem, hogy Juba figyel.
– Az új Rómát tervezed? – kérdezte.
– Megbízásra.
– Igazán? S megfizetnek érte?
– Nem. Segítő szándékkal csinálom.
Juba elmosolyodott.
– Még csak tizenkét éves, s máris milyen jóságos. Ha így folytatod,
nemsokára te is a kenyerünket osztogatod Octaviával.
– Láttam, hogy reggel köszönetet mondtál neki – vágtam vissza. – Tehát
mégis becsülöd az ajándékát?
Juba felvonta a szemöldökét.
– Természetesen igen. Ez az egyetlen mellszobor az apámról.
Megfeszült az arcom. Elhatároztam, nem hagyom, hogy ugrasson, s egész
délután ügyeltem arra, ne láthassa, hogy pontosan mit rajzolok.
 TIZEDIK FEJEZET

A gabonamegvonás hetedik napján lázadások törtek ki a külvárosban. Ez

Octavián kívül másokat nem lepett meg. Az emberek betörtek a boltokba,
loptak az utcai árusoktól, felgyújtották az ivókat, ahol nem szolgálták ki őket
hitelbe. Míg mi a tricliniumban osztrigát és rigót falatoztunk, és andalító
hárfamuzsikával szórakoztattuk magunkat, addig a külváros forrongott, a
saját testét marta, mint egy éhes, megvadult farkas. Az éhes tömegek
felfaltak mindent, ami az útjukba került, csirkét, kutyát, de még macskát is.
A nyolcadik napon egy katona hozta a hírt vacsora közben, hogy az emberek
feladták a színházi merénylőt. Octavianus szeme felcsillant.
– Holnaptól újra lehet gabonát osztani – mondta Caesar. –
Emlékeztessétek az embereket, hogy a saját denariusaimból fizetem, s
mondjátok meg nekik azt is, hogy el kellett adnom néhány szobromat, hogy
ennivalót vásárolhassak nekik.
A katona elmosolyodott.
– Ahogy parancsolod, Caesar.
– Na és a bűnöző? – kérdezte Caesar, mintha erről meg is feledkezett
volna.
– A te rabszolgád. Egy fiú, aki a konyhádban kuktáskodik.
Octavianus rezzenéstelen arccal azt kérdezte:
– Fiú vagy férfi?
– Tizenhat éves.
– És egészen biztos, hogy ő a merénylő?
– Három héttel ezelőtt elszökött a Palatinus-dombról, s az emberek bizton
állítják, hogy ő az. De ha mégsem, akkor is megszökött.
Agrippa dühösen felpattant:
– Ő volt a merénylő, vagy sem?
– Igen, ő – jelentette ki a katona ezúttal magabiztosabban. Octavianus
tilalma, hogy rabszolgák nem vásárolhatnak fegyvereket, nem hozta meg a
kívánt eredményt. Mindig vannak kereskedők, akik jó pénzért bármit
eladnak.
– Korbácsoljátok végig az utcákon – mondta Octavianus. – És holnap
feszítsétek keresztre a Forumnál.
Octavia selyem zsebkendőjét a szája elé kapta, de egy szót sem szólt.
– De ki tudhatja, hogy az emberek nem hazudnak-e abban a reményben,
hogy akkor megint lesz gabonaosztás – kérdeztem Octaviától súgva.
Marcellus máskor pirospozsgás arca most sápadt volt.
– Ez is lehetséges.
– És ha kínvallatják – tódította Julia, – akkor bármit bevall.
Octavianust mindezek a kérdések láthatóan nem nyugtalanították.
Végigdőlt a kerevetén, és tovább írta a következő beszédét. Én azonban
egyre csak erre a szerencsétlenre gondoltam, akit az emberek halálra ítéltek,
s amikor másnap az időnk lejárt a Campus Martiuson, rábeszéltem Jubát,
hogy kísérjen el bennünket a Forumra.
– Kíváncsi vagy egy halottra? – hőkölt vissza Julia, útban a Forum felé. –
Miért?
– Látni akarom, hogy tényleg ő az – feleltem.
– És ha nem?
– Szeléné tudni akarja, és kész – állt mellém Marcellus. – És én is.
– De senki sem akar külön igazságot szolgáltatni, ugye? – mondta Juba
sötéten. Mindannyiunknak szólt a figyelmeztetés, de csak énrám nézett,
amikor kimondta.
– Nem, persze hogy nem – mondta Marcellus. – Csak látni akarjuk, ennyi
az egész.
A hátralévő utat némán tettük meg. Odaérve pontosan az a kép fogadott,
amire számítottam. Teljes harci díszbe öltözött katonák százai vették körül a
senatus épületét. Sisakjuk vörös tollát meglebbentette a szellő, s én arra
gondoltam, milyen melegük lehet ebben a forróságban a páncélzat alatt.
Mégis mozdulatlanul álltak, csak a szemükkel pásztázták a Forum
környékét, esetleges rendbontókat keresve.
– Mindez egyetlen ember kivégzése miatt? – kérdezte Alexander
csodálkozva.
– A lázadó emberei megkísérelhetik kiszabadítani – mondta Marcellus. –
Vagy csak megkönnyíteni a halálát.
– S gondolod, hogy így lesz? – kérdezte Julia izgatottan, s gyorsan
körbejáratta a tekintetét a Forumon.
 – Én nem fogadnék erre – jegyezte meg Juba kurtán.
Senki sem mehetett a fakereszt vagy a fiú közelébe. Juba elindult velünk
felfelé a senatus lépcsőin, ahol az őrök azonnal utat engedtek nekünk.
Összerándult a gyomrom.
– Ő az? – kérdezte Alexander súgva.
A katonák végigkorbácsolták a nyomorultat Róma utcáin, csupasz háta
vérző, eleven hús. Még a szememet sem kellett árnyékolni a nap miatt, így is
láttam, hogy a fiú termete és magassága megegyezik a színházban látott
álarcos alakéval.
– Nem is tudom. Elképzelhető, hogy ő az – mondtam Juliának, aki közben
vett magának egy zacskó nyalánkságot, s most azt ízlelgette elégedetten. –
Hogy tudsz enni, miközben ezt nézed? – kérdeztem álmélkodva.
– Ez csak egy kivégzés. A legtöbb latort az Esquilinus-kapunál végzik ki.
A Forumnál ez az első.
– Különleges látványosság – szólalt meg Juba.
– Nem is értem, miért nem csinálnak itt gyakrabban – mondta Julia.
– Talán azért nem, mert ez a hely itt a tanácskozások, az üzlet, nem pedig
a kínzások tere – sziszegte Juba.
Julia lenyelte az utolsó falatot.
– Valószínűleg igazad van – mondta. Felém fordult. – Szent ég, nézd ezt a
rengeteg embert! Egyetlen rabszolga miatt.
Az meg sem fordult Julia fejében, hogy mi ugyanúgy nézők vagyunk, azt
nézzük, ahogy azt a nyomorultat a csuklójánál és a bokájánál fogva
felkötözik, felszögezik a keresztre, s valamennyien azt hallgatjuk, ahogy
fájdalmában üvöltözik. Amikor Alexander háta mögé dugtam a fejemet,
hogy ne lássak semmit, Juba megszólalt:
– Mi a baj? Azt hittem, azért jöttünk ide, mert látni akartad.
– Én csak arról akartam meggyőződni, hogy valóban ez a fiú az, akit a
színházban láttam.
– És? Ő az?
Csak bólintottam, megszólalni nem tudtam. S Juba különben sem hallotta
volna, hisz a fiú fájdalomkiáltása minden más hangot elnyomott. Amikor
felállították a keresztet, egész teste a durván ácsolt tartóéken nyugodott.
Most már Julia is megelégelte a látottakat.
– Menjünk – mondta. – Nem akarom tovább nézni.
Marcellus egyetértett. A Vörös Sasnak nyoma sem volt. Nem ígérkezett
könnyűnek a szerencsétlen fiú halála.
 – Gondolj bele – mondta Alexander, miután elindultunk –, ha apánkat
akarta volna megölni, mi is a halálát akartuk volna.
De Octavianus nem az apánk, s én egyre csak azon törtem a fejem, vajon
mi történt volna, ha nem figyelmeztetem.

Nem esett több szó a Vörös Sasról a Palatinuson, de Octavianus a

senatushoz intézett beszédében külön katonákat kért, amelyeknek
kizárólagos feladata az ő védelme. A senatus helybenhagyta a kérését, s
életre hívtak egy személyes testőrgárdát, amelyet Octavianus Praetorianus
Gárda néven emlegetett. Hetek múltak el anélkül, hogy a Vörös Sas újabb
kiáltványt helyezett volna el Róma építményein, s az emberek kezdték azt
gondolni, hogy rejtőzködik valahol.
– Miért hallgatna különben? – kérdezte Julia, miközben a Ludi Romani
ünnepségek egyikére indultunk. Az utcákon párnáikkal a hónuk alatt
hömpölygött a nép, igyekeztek a színházi előadásokra. A gyaloghintóink
ide-oda himbálództak, ahogy a rabszolgák kerülni próbálták az
összeütközést.
– Talán csak érzékeltetni akarja, hogy valóban nincs semmi köze ahhoz a
szerencsétlen nyomorulthoz – találgattam a hordszék oldalába kapaszkodva.
Hirtelen megtorpantunk, Julia előrebukott, épphogy meg tudta támasztani
magát a kezével.
– Óvatosabban, óvatosabban! – kiáltotta Julia, s a finom függönyöket
elhúzva még szitkok özönét zúdította a szerencsétlen rabszolgákra. Aztán
visszadőlt, és hozzám fordult. – Három éve már, hogy a Vörös Sas először
tűnt fel az ünnepségeken.
– Személyesen? – kérdeztem meglepődve.
– Nem. Az éj leple alatt mutatkozik csak, amikor a kiáltványait felszögezi.
Tavaly – Julia közelebb hajolt – kiszabadította a gladiátorokat a stadionban,
mielőtt harcolni kezdtek volna.
– Te is úgy gondolod, hogy vége lesz a rabszolgaságnak?
Julia rémülten nézett rám.
– Dehogyis hiszem azt! De gondold csak el, micsoda bátorság
kiszabadítani a rabszolgákat a celláikból. – Julia sóhajtott egy nagyot. –
Spartacus is bátor volt. De a Vörös Sas – súgta Julia izgatottan – bárki lehet.
Még az sem biztos, hogy rabszolga.
 Eszembe jutott, hogy együtt láttam Galliát és Magister Verriust. Azóta
többször próbáltam Galliával a Vörös Sasról beszélgetni, ő azonban mindig
kitért előle.
– Veszélyes dolog beleszeretni egy rebellisbe – intettem Juliát.
Julia elnevette magát.
– A legtöbb nő szerelmes valamelyik gladiátorba, pedig azok mind
bűnözők. – Julia elhúzta a függönyt, s az út túloldalán az árusokra mutatott.
– Látod, mit árulnak?
– Süteményeket?
– Nem. Nézd meg jobban – mondta, és grimaszolt hozzá.
– Azok ott? – Meglepetésemben a szám elé kaptam a kezemet.
Julia mulatott rajtam. A boltosok meredező falloszú gladiátorszobrokat
kínáltak.
– Nyílt titok, hogy az asszonyok epekednek utánuk. – Julia visszahúzta a
függönyöket. – Még Horatiának is gladiátor szeretője van – árulta el a titkot
Julia.
Közelebb hajoltam.
– A férje tudta nélkül?
– Polliót vagy fél tucat rabszolganő kényezteti. Horatia is megérdemel egy
kis boldogságot.
– De mi lesz, ha a férje rajtakapja?
– Egyszer már rajtakapta. De soha nem fog elválni tőle.
– Honnan tudod?
– Mert egyszer megvallotta apámnak, hogy őt csak a tizennégy éves
lányok érdeklik.
– De hát őrült az az ember! Azt hiszi, hogy Horatia soha nem lesz
idősebb?
– Persze, hogy idősebb lesz. De mindig ilyen kicsi marad. Ahogy te is.
A hideg is kirázott a gondolatra, hogy egy Pollióhoz hasonló vénember
egyszer majd az ágyába fektet, s a hasát az enyémhez szorítja, ahogy az a
férfi is megpróbálta a Palatinuson. De ilyesmi soha nem fordulhat elő velem
többé, fogadkoztam. Inkább követem anyámat a halálba, semhogy engedjem,
hogy ugyanez velem is megtörténjen.
Julia az arcomat látva olvashatott a gondolataimban, mert azt mondta:
– Horatia esküdözött, hogy felvágja az ereit, de akkor sem megy feleségül
Pollióhoz.
 Valaki nagyot sikoltott. Julia sietve elhúzta a függönyt. Az egyik templom
lépcsőin egy öregember két fiúgyereket korbácsolt. A fiúk térdeltek, s a
kezükkel védték a fejüket.
– Miért nem szaladnak el? – kérdeztem.
– Rabszolgák – felelte Julia, s előbbre hajolt, hogy jobban lásson. –
Méghozzá Fabius rabszolgái.
– Honnan tudod, hogy ő az?
Julia a válla fölött visszanézett:
– Mert olyan nagydarab, ő a legtestesebb ember Rómában.
A fiúk szívfájdítóan kiáltoztak kínjukban. Befogtam a fülem, hogy ne
halljam.
– De mit követhettek el?
– Ha Fabiusról van szó, elég, ha visszautasították a közeledését.
– A fiúk?
– Vagy a lányok. Meg az özvegyek. És a matrónák. Undorító, igaz? –
mondta Julia, és behúzta a függönyöket.
Amikor megérkeztünk, Agrippa meggyőződött arról, hogy Caesar páholya
kellőképpen elő van készítve, majd segített kiszállni a gyaloghintókból.
– Ez az új színház? – kérdezte Julia lelkesen. – Kíváncsi vagyok,
milyenek benne az ülések.
Octavianus új testőrsége kísért bennünket. Az állig felfegyverzett katonák
mindenkit elhajtottak a közelünkből, Octavianus továbbra is Juba és Agrippa
között lépkedett.
– Nos, hogy tetszik? – hallottam egy ismerős hangot. Hátrafordultam.
Vitruvius állt mögöttem Octaviával. Vitruvius elmosolyodott. – Vadonatúj.
Titus Statilius Taurus az építője.
– Nagyon tetszetős – mondtam óvatosan. Az amfiteátrum a Campus
Martius fölé tornyosult, s noha rengeteg ember nyüzsgött benne, mégis
elegánsnak hatott. A földszinten boltok bújtak meg a szépen festett árkádok
alatt, és hatalmas, frízszerűen díszített oszlopok sorakoztak oldalfalul.
– De? – kérdezte Vitruvius.
– Én a mészkő helyett vörös gránitot választottam volna. A mészkő
néhány év alatt megcsúnyul.
Vitruvius elmosolyodott.
– Kénytelen vagyok egyetérteni veled.
– Vitruvius azt mondja, hogy nagyszerű érzéked van a geometriához –
mondta Octavia Vitruvius karjába kapaszkodva –, s azt is, hogy komoly
hatással voltak rá a belsőépítészeti rajzaid, amiket Octavianus
mausoleumáról készítettél.
Hogy kérdőn emeltem a tekintetemet Vitruviusra, Octavia elnevette
magát.
– Ó, Vitruvius fukarkodik a dicséretekkel. De megmutatta nekem a
rajzaidat.
– Én is szeretném látni őket – kapott a szón Marcellus.
– A könyvtárban vannak Szeléné rajzai – mondta Vitruvius.
Julia nem szólt egy szót sem. Amikor odaértünk Caesar borvörös
napellenzőkkel és széles selyemülésekkel berendezett páholyához, Julia
szándékosan Marcellus és közém ült, s nekem hátat fordítva azt kérdezte
Marcellustól:
– Szóval, kire fogadsz?
– Gladiátorokra is lehet fogadni? – kérdezte Alexander.
– Persze – felelte Marcellus, majd még hozzátette: – Természetesen itt
nincsenek követhető módszerek, mint a lovasversenyeknél. Itt az ember
számra fogad, mondjuk az ötvenesre vagy a harminchármasra, s ha az a
gladiátor győz, akkor nyertél.
– Na és az esélyek?
– Alexander! – szóltam rá a bátyámra mérgesen. – Csak nem akarsz
emberéletekre fogadni?
– A Circusban is fogadtam.
– De azok szekerek voltak.
Alexander elképedt.
– Ugyan már, Szeléné. Ha nyerek, neked adom a pénzt az otthonodra.
– Miféle otthonra? – kérdezte Julia.
– A lelencotthonra – felelte Marcellus, de halkan, nehogy Octavianus, aki
egy kereveten hevert, meghallhassa.
Julia csak meresztette a szemeit.
– Erről nem is szóltál egy szót sem.
– Ugyan, említésre sem méltó – feleltem sietve.
– Marcellus mégis tud róla.
– Mert látta a rajzaimat. Csak egy képzeletbeli épület.
– Az árváknak – magyarázta Marcellus. – Szeléné is jótékonykodna,
ugyanúgy, ahogy anyám.
– Milyen megható! – mondta Julia, de a hangja másról árulkodott.
– Valószínűleg soha nem lesz belőle semmi – mondtam.
 Julia keresztbe fonta a karjait a mellkasa előtt.
– Miért nem?
– Mert ki építtetne menedéket az árváknak? S ki hallgatna rám?
– Én talán igen – mondta Julia nyomatékkal és minden bizonnyal
Marcellus fülének szánva a szavait –, ha én lennék Caesar felesége.
Nem szóltam egy szót sem.
– Neked olyan jó szíved van, Szeléné. Bár az enyém is olyan lenne. – De
én jól tudtam, hogy Julia nem jó ember. Olyan élvezettel ette a süteményeit a
kivégzés alatt, s könnyedén túltette magát a kitett gyerekek látványán is. De
Marcellus mégsem tekinti érzéketlennek. S noha Marcellus soha semmiért
nem kritizálja, Julia mégsem tudja elviselni, ha Marcellus valamiért engem
dicsér. – Szóval, fogadsz? – kérdezte tőlem Julia.
Megráztam a fejem.
– Ha Alexander úgy érzi, hogy képes valakinek a halálára fogadni, akkor
ő fogadhat.
– Komolyan? – A bátyám hátradőlt a kereveten, hogy jobban lásson. –
Nem bánod?
Nem feleltem.
– Ó, de hisz így is, úgy is meghalnak mind.
– Semmin nem változtat, ha fogadunk rájuk – mondta Alexander.
Megjelent a fogadóbiztos, mire Livia felegyenesedett a kereveten, és
vidáman azt mondta:
– Húsz denarius az első gladiátorra.
– Arra, hogy meghal, vagy arra, hogy életben marad, domina?
– Arra, hogy meghal – felelte ő, mire Octavianus is odanyújtott egy
degeszre tömött erszényt a férfinak.
– És te, domina?
Octavia elgondolkodott.
– Az első öt gladiátorra.
– Élve vagy halva?
– Élve – mondta Octavia célzatosan, mire a bátyja elmosolyodott.
Amikor a bukméker Alexanderhez ért, elfordítottam a fejem.
– Nem szép dolog, igaz? – mondta Antonia. Egy kereveten osztozott a
húgával és Vipsaniával. A mellettük lévőn Tiberius és az öccse, Drusus
kockáztak. – Én soha nem nézek oda, amikor valamelyik meghal.
– Minden gladiátor elítélt bűnöző?
 – Nem. Némelyikük rabszolga, akit azért vettek meg, hogy harcoljon.
Egyiptomban nincsenek gladiátorviadalok?
– Nincsenek. Mi nem ölünk férfiakat szórakozásból.
– Ó, nők is harcolnak – mondta Antonia szomorúan. – És állatok is.
– Itt?
– Igen. Nézd!
Megszólaltak a harsonák. Felhúzták a kapukat, mire szakállas férfiak
futottak be az arénába. Furcsa szandált viseltek, egészen a térdükig kötötték
a fűzőkkel, rajtuk rövid tunika. Ahogy jobban megnéztem őket magamnak,
felfedeztem, hogy némelyik még csak egy fiú.
– Ők kicsodák?
– Telegeniusok – felelte Antonia. – A consul, aki az amfiteátrumot
építette, Karthágótól délre talált rájuk, s idehozta őket harcolni.
A közönség lélegzet-visszafojtva figyelte, mi fog történni, amikor hét
leopárdot engedtek szabadon.
– Csak nem fogják megölni ezeket az állatokat? – kiáltottam fel.
– De igen. Különben őket ölik meg.
Előrehajoltam.
– És te erre akarsz fogadni? – kiáltottam Alexandernek.
– Nem. Senki sem mondta, hogy leopárdok is lesznek.
– Mi a baj? – kérdezte Marcellus.
– Ezek az állatok szent állatok Egyiptomban – mondta Alexander. – Nem
gyilkoljuk le őket se a húsukért, se szórakozásból!
– Ó, ez még csak a kezdet – mondta Julia. – Ezek még csak heten vannak.
Az igazi harc csak ezután kezdődik.
Alexander rám nézett, s én láttam, hogy félelem bujkál a szemeiben. Ha
anyánk élne, soha nem bocsátaná meg nekünk, hogy végignézzük, ami most
következik.
– Gondolod, hogy ezt most Egyiptomban is meghonosítják? – kérdeztem
remegő hangon, pártus nyelven.
– Igen – mondta elkeseredetten Alexander. – De ha visszatérünk, meg
fogjuk tiltani.
A játékvezető felkonferálta a harcot, s valahányszor a tömeg ujjongani
kezdett, én behunytam a szemem, s azt képzeltem, hogy újra Alexandriában
vagyok, ahol a Museion épülete a csillogó város fölé emelkedik, s a
filozófusok a színházba indulnak kikapcsolódni.
 – Egyáltalán nem olyan rémes – mondta Julia rosszallóan. – Nyugodtan
kinyithatod a szemed. Már majdnem mindegyiknek vége.
– A leopárdoknak vagy az embereknek?
– A leopárdoknak. És csak két embert öltek meg.
Kinyitottam a szemem, de nem néztem le az arénába. Galliát kerestem a
tekintetemmel, aki mögöttünk foglalt helyet a testőrség katonái között.
Amikor elkapta a pillantásomat, a kezével odaintett magához. Felálltam, és
odamentem Galliához, aki helyet csinált nekem maga mellett.
– Nem élvezed a játékokat?
– Nem – mondtam őszintén.
– Ó, pedig a java még hátravan – mondta ő szárazon. – Amikor a
gladiátorok már mind a földön hevernek, akkor bejön két férfi, és végeznek
velük. Egyikük Hermésznek, a másikuk Kharónnak van öltözve. A hírnök és
az alvilág hajósa.
– És mit csinálnak?
– Összeszedik a halottakat. De előtte Hermész egy izzó vassal megégeti
őket, s ha mozdulnak, akkor Kharón egy hatalmas kalapáccsal szétveri a
fejüket.
A szemem elé kaptam a kezem.
– Vagyis ha volna is esélye valakinek a túlélésre, akkor is megölik.
– Igen.
Másodszorra is megszólaltak a tubák, s ahogy Gallia mondta, a színen
megjelent Hermész és Kháron.
– Mindenki erre fogadott. Még Octavia is. Julia mindig nagyon élvezi –
panaszoltam.
Gallia bólintott.
– Tudom. De talán túl szigorúan ítéled meg Juliát, domina.
Meglepődve kaptam fel a fejem.
– Egyáltalán nem ítélkezem Julia felett.
Gallia elmosolyodott, nem nagyon hitte, amit mondok.
– Neki sem könnyű.
– De ő Caesar lánya!
– Na és az édesanyja?
Nem tudtam, mit mondjak.
– Látod ott azt az asszonyt? – Gallia egy gyönyörű nőre mutatott sorokkal
felettünk. Ott ültek Róma asszonyai, elkülönítve a férjeiktől. A nő rendkívüli
szépség volt, s egy pillanatra sem vette le a szemét Juliáról. – Ő domina
Scribonia, Julia anyja.
Amikor Scribonia észrevette, hogy őt nézzük, szomorúan elmosolyodott.
Galliához fordulva azt mondtam:
– Nagyon szép. Caesar miért vált el tőle?
– Mert nem volt elég engedelmes. Így csak messziről láthatja a lányát
ezeken a játékokon.
– Julia sohasem látogatja meg?
– Egy évben egyszer, a szaturnália ünnepen ajándékot vihet az anyjának.
Elképesztett ez a kegyetlenség. Most már érthető, miért faggatott annyit
Julia az édesanyámról. Neki csak Livia jutott. A megkeseredett, önző és
féltékeny Livia.
– S nem gondolod, hogy titokban mégiscsak felkeresi Scriboniát? –
kérdeztem.
Gallia halványan elmosolyodott. A testőreink nagyszerűen mulattak, ránk
ügyet sem vetettek.
– Hát persze, hogy felkeresi – súgta. – De beérheti egy anya titkos
találkákkal? Vagy egy leány?
Körbenéztem a színházon.
– Ez a hely tele van titkokkal.
– Többel, mint gondolnád.
– S apámról is őriz ez az épület titkokat? – kérdeztem bátortalanul.
Gallia hosszan és sokáig hallgatott, mielőtt megszólalt volna.
– Igen.
– Hol?
Gallia most egy másik asszonyra mutatott, egy sorral lejjebb ült, mint
Scribonia. A szemhéja ki volt festve, hosszú hajában apró kövek és
gyöngyök csillogtak. Rómában egyedül csak a színésznők és a lupák
festették magukat. Gallia így szólt:
– Ő domina Cytheris.
– Színésznő? – kérdeztem.
– Már nem. De amikor még az volt, ő volt apád szeretője.
Gallia az arcomat figyelte, hogy lássa, hogyan reagálok. De én nem
lepődtem meg.
– És most kinek a szeretője? – kérdeztem. A gyöngyök a hajában és a
drága ékszerek a nyakában nem a fákon termettek. Charmion mindig azt
mondogatta, azok a nők, akik összezárják a lábaikat, a pénztárcáikat sem
nyitogathatják.
– Dominus Gallius! – mondta Gallia. – A praefectusé, akit Caesar
Egyiptomba küldött. – Meglepetésemben halkan feljajdultam, mire Gallia
gyorsan a számra tapasztotta a kezét. – Tudom, nem könnyű ezt hallanod.
– De akkor Cytheris miért nincs vele? – kérdeztem keserűen.
– Mert Cytheris azt mondta neki, szívesebben múlatja az időt Rómában.
Gondolkodóba ejtett a helyzet iróniája. Apám egykori cafkájának, egy
színésznőcskének, aki valamikor meztelenül illegette magát a színpadon,
megadatik, hogy egyiptomi palotánkban élhessen. Anyámat rákényszerítik
arra, hogy önkezével vessen véget az életének, így egy ilyen nő, mint
Cytheris most ott alhatna anyám ágyában, anyám festékeivel festhetné
magát. De ő visszautasítja a lehetőséget. Lehet, hogy még soha nem látott
képeket Alexandriáról? Nem kíváncsi arra, milyen érzés a palotában
heverészve hallgatni a hullámok hangját, a sirályok vijjogását?
Megérintettem a diadémot a hajamban, s Gallia együttérzőn azt mondta:
– Ezért nem szeretek ezekről a dolgokról beszélni.
– Engem nem zavar – hazudtam. – Mit tudsz még? – Igyekeztem nem
odafigyelni a fémek csattogására s a vad üdvrivalgásra a nézőtéren. – Van
még valaki, akinek köze volt apámhoz?
Gallia egy fiatalembert mutatott. Alattunk ült, szőke haja és széles vállai
valahogy ismerősnek tetszettek.
– Ő a bátyád, domine Julius, apád harmadik feleségének a fia.
– Antyllusra emlékeztet. – Julius és Antyllus testvérek voltak, de csak
Antyllus hozta meg a nehéz döntést, hogy apánkkal Alexandriába megy.
Julius nagyot nevetett, és hátravetette a fejét, mire aranyszőke fürtjei az
arcába hullottak. Ugyanúgy, mint Antyllusnak és Ptolemaiosznak. Nyomban
a testvéremnek éreztem, nem úgy, mint Antoniát vagy a húgát. Talán amiatt,
hogy sosem voltak húgaim, csak bátyáim meg egy öcsém. – Bárcsak
találkozhatnék vele.
– Elképzelhetetlen – intett Gallia szigorúan. – Nem akarhatod, hogy
Caesar azt higgye, az Antoniusok készülnek valamire. Jobb, ha csak
messziről figyeled.
– Ahogy Scribonia is csak messziről figyelheti Juliát?
Gallia szomorúan bólintott.
– Igen.
 Csalódottság moraja hangzott alulról, majd a következő pillanatban
mindenki felállt.
– Mi történik? – kérdeztem.
Az egyik testőr felém fordulva azt mondta:
– Az egyik gladiátor megsebesült.
– Sokan megsebesültek – jegyezte meg Gallia.
– De ez az egyik kedvenc. Három napon át küzdött sértetlenül, de most
Kharón felé tart a kalapácsával.
– Képesek megölni a kedvencüket, még ha esélye volna is a felépülésre?
– Megsebesült, hercegnő. A szeme csukva van. Kháront nem érdekli,
hogy egy felcser esetleg meg tudná menteni.
Noha az ülések a színházban lépcsősen emelkedtek, mégsem láttam
semmit az előttem állóktól. Túl alacsony voltam. Talán jobb is volt így. Elég
volt hallanom Kharón rettenetes kalapácsütését, a csontok reccsenését, s azt,
hogy Antonia sikolya szaggatja a hirtelen beállt csöndet. Octavia odaszaladt
hozzá, hogy megnyugtassa, de hiába. Antonia tovább sikoltozott, mire
Marcellus befogta a száját.
– Nyugodj meg!
Octavianus felállt.
– Mára nekem elég volt.
– Sajnálom – szabadkozott Octavia. – Nagyon megijedt.
– Nem csoda – mondta Caesar dühösen. – Mától fogva nincs Hermész és
Kharón a színen. Agrippa, közöld velük a döntésemet.
– De akkor mikor ér véget a harc? – kérdezte Marcellus.
– Amikor az egyik gladiátor teljesen kimerül vagy megsebesül. –
Octavianus odament Antoniához, felemelte az állát, és letörölte a könnyeit. –
Nincs több halál – ígérte, bár amikor a fogadóbiztos a nyereményeket
osztogatta a fogadóknak, Octavianus is eltette a magáét.
Octavia házában Alexander a kezembe nyomta a degeszre tömött
pénzeszsákját.
– Az árvaházadra – mondta csöndesen.
Betettem az erszényt a fémszekrénykébe, amit Octavia nemrég hozott
nekünk. Alexander bezárta, s a kulcsot a nyakába akasztotta. Marcellus és
Julia az ajtóban vártak ránk.
– Gyertek már – sürgetett Marcellus. – Nézhetjük tovább a játékokat a
nagybátyám lelátójáról.
 – De nem fog haragudni érte? – kérdezte Alexander. – Azt mondta, mára
elege van a játékokból.
– Amiatt lett mérges, mert háromszáz denariust kell majd fizetnie a
lanistae-nak.
– Ki az a lanistae? – kérdezte Alexander.
– Az az ember, akié a gladiátor – magyarázta Marcellus. Ha egy gladiátor
meghal, a játékok szponzorának kell megfizetnie a veszteséget a rabszolga
gazdájának. A Ludi Romani ünnepségeket Caesar fizeti, s a népszerű
gladiátorok sokba kerülnek.
– Vagyis ez azt jelenti, hogy apámnak ezúttal háromszáz denariust kell
majd fizetnie. De most, hogy kitiltotta Hermészt és Kharónt, többet már nem
kell fizetnie semmit. – Julia elmosolyodott. – Csak nem képzeled, hogy
Antonia miatt csinálta?
Az ünnepségek még tizennégy napon át tartottak, s szeptember
tizenkilencedikén senkinek sem volt kezdve visszatérni Magister Verriushoz
és a tanulmányainkhoz. Marcellus megpróbálta rábeszélni Octaviát, hogy
engedélyezzen nekünk még egy nap távolmaradást, az anyja azonban
hajthatatlan volt.
– A nagybátyád hat nap múlva ünnepli a születésnapját, akkor újabb
kétnapos ünnepséget tartunk. Érjétek be ennyivel.
Octavia ezzel kikísért bennünket a tornácra, ahol Juba és Gallia már
vártak ránk.
– Egyiptomban is megünneplitek a születésnapokat? – kérdezte Gallia.
– Nem – felelte Alexander. – De apától néha kaptunk ajándékokat.
Octavia összeszorította az ajkait. Valószínűleg az jutott eszébe, hogy az ő
lányai sohasem kaptak ajándékot az apjuktól, mert ő velünk volt
Alexandriában.
– De ezek csak apró ajándékok voltak – mondtam gyorsan, hogy mentsem
a helyzetet. – Csak szimbolikus dolgok.
– De legalább megemlékezett rólatok – mondta Octavia csöndesen.
A tekintetemmel jeleztem Alexandernek, s ő nyomban megértette, hogy
óvatlan volt a kijelentése.
– De sohasem töltött túl sok időt velünk – mondta Alexander. – Még a
születésnapunkon sem.
Octavia elmosolyodott, de keserű volt ez a mosoly, és amikor elindultunk,
éreztem magunkon a tekintetét. A Forumhoz érve Magister Verrius üdvözölt
bennünket a ludusban.
 – Érezzétek jól magatokat – köszönt el Juba. Magister Verrius kitalálhatta,
hogyan viszonyulunk a tanuláshoz ilyen hosszú szünet után, mert az
elkövetkező néhány napban sok játékot beiktatott. Versenyeztünk, hogy ki
tud hosszabb szövegeket megtanulni Euripidésztől, s hogy ki tud többet a
múzsákról. Mind a két játékban én nyertem. Viszont Tiberius tanulta meg a
leghosszabb részeket Terentiustól és Enniustól, ezekkel a római szerzőkkel
én korábban nem foglalkoztam. Szeptember végére kifogytunk a játékos
feladatokból, s Magister Verrius úgy döntött, hogy beavat bennünket a
retorika, az ékesszólás rejtelmeibe. Marcellus egy mélyet sóhajtott, Julia
pedig lejjebb csúszott a székén.
– Azt szeretném, ha ma elmennétek a senatusba, hogy belehallgassatok a
nyilvános perekbe. – Julia felnyögött, Magister Verrius tudomást sem vett
róla. – Végigkövetitek egy esetnek a teljes megtárgyalását, de nem
választhattok olyan pert, ami egy nap alatt letárgyalható.
– Időpocsékolás az egész – morgolódott Julia a Campus Martius felé
tartva.
Juba és Gallia pár lépéssel lemaradva ballagtak mögöttünk. Julia
mérgesen hátrafordult, majd azt mondta nekünk:
– Mit gondoltok, vállalnák, hogy hazudjanak a kedvünkért?
– Micsoda? – hökkent meg Marcellus. – S majd mi fogunk kitalálni egy
pert?
– Hát, szerinted mikor zajlanak ezek a tárgyalások?
– Tudom, a Circust elfelejthetjük egy időre – mondta Marcellus.
– Magister Verrius nem mondta meg pontosan, hány napig tartó tárgyalást
válasszunk. Választhatunk olyat, amivel már holnap végeznek.
Marcellus elgondolkodva nézett Juliára, majd azt mondta:
– Mire a Magister újra vissza fog küldeni bennünket.
Julia most felém fordult.
– Nem tudom, hogy bírod. Virradatkor Vitruviusszal tanulsz, aztán meg
Magister Verriusszal egész nap.
– Szereti ezt csinálni – válaszolt Tiberius helyettem. – Tudod, vannak,
akik szeretnek tanulni.
– Hogy lehet ez? Vitruvius másra sem tanít, csak a méretezésre.
– A méretezés nagyon fontos az épületeknél – feleltem. – S tegnap elvitt
magával Apollo templomához. Már majdnem kész.
– Tényleg? – Marcellus lerövidítette az utat a Campus Martiushoz. – S mi
van belül?
 – Egy arany- és elefántcsont borításos könyvtár. Meg az isten szobra
Scopastól.
– Juba találta? – kérdezte Marcellus.
Megvontam a vállam.
– Vitruvius szerint igen. – A távolból láttam, hogy Livia és Octavia az
árnyékos tornácon üldögélnek a szövőszékeik mellett, olyan távol
egymástól, amennyire az illem megengedi. Amikor odaértünk, Octavia
felállt.
– Juba! – köszöntötte a férfit mosolyogva. – Gallia. Köszönöm, hogy
biztonságban hazakísértétek a gyerekeket. És valamennyien jól viselkedtek?
– A panaszáradatukat leszámítva igen – felelte Juba.
– Te is panaszkodnál, ha iskolába kellene menned, amikor mindenki más
még ünnepel – morogta Marcellus.
– Ah, ez az ára, ha valaki trónörökös – mondta Juba.
– De még nem az – jegyezte meg Livia ellenségesen.
– Nem, valóban nem. Helyesbítek, ha valaki örökösjelölt.
– Valamennyien jól tudjuk, hogy Octavianus Marcellust akarja
örökösének tudni – mondta Tiberius. – Akkor meg miért tennénk úgy,
mintha nem így lenne?
Livia tekintetével a férjét kereste, aki a folyóban úszott Agrippával, míg a
katonái őrt álltak a parton.
– Nekem azt mondta Octavianus, hogy még nem döntött. Semmi oka sincs
arra, hogy ne lehetséges örököseként gondoljon rád is.
– Bizony, semmi – jelentette ki Marcellus gúnyosan. – Gyere, Alexander,
ússzunk egyet.
Marcellus és Alexander bementek az istállóba, Tiberius pedig nekitámadt
az anyjának.
– Miért nem tudsz már végre békén hagyni? – kiabálta.
Livia felpattant, és arcul ütötte.
Tiberius elvörösödött, s amikor ő is eltűnt az istállóban, Octavia azt
mondta Liviának:
– Ha visszajön, biztosan bocsánatot fog kérni tőled.
– Honnan tudod, hogy mit fog csinálni? Mi vagy te, jós?
Julia fel sem nézett a szövőszékéről, s én is a rajzaimba temetkeztem,
nehogy Livia esetleg rajtam akarja kitölteni a mérgét.
– Hozz még súlyt a székemre – rivallt rá Livia Galliára.
 – Egy tapodtat se mozdulj! – állította meg Galliát Octavia. – Ha súly kell
neki, majd bemegy, és hoz magának.
Gallia nem tudta mitévő legyen. Nem akart nem engedelmeskedni
Octaviának, de Liviát sem akarta tovább dühíteni. Farkasszemet nézett
Liviával, nem mozdult, mire Livia dühödten felpattant a székéből.
Amikor a férfiak visszatértek az úszásból, s valamennyien elindultunk
vissza a Forumra, hogy csatlakozzunk az éppen folyó tárgyalásokhoz, Julia
súgva beszámolt Alexandernek és Marcellusnak a történtekről.
– S képzeljétek, Gallia nem engedelmeskedett neki – mesélte lelkesen.
Gallia mögöttünk jött Tiberiusszal és Jubával, s szemmel láthatóan már
rég megfeledkezett a történtekről. Marcellus azonban megrázta a fejét.
– Anyám még bajt hoz Galliára. Nem szabadott volna ezt tennie.
– De hisz Gallia nem Livia rabszolgája – fortyantam fel. – Igazság szerint
senki rabszolgájának nem kellene lennie.
– Mindenesetre anyám a felelős érte – mondta Marcellus és nem szabadna
veszélybe sodornia. Nem szül jó vért, ha valakinek Livia az ellensége.
– Én értem, miért tette ezt Octavia – szólalt meg most Juba. – Elege van
abból, hogy Livia úgy viselkedik, mintha egész Róma az övé volna.
– S ez így is van – erősítette meg Marcellus.
– Nem! – tiltakozott Julia. – Apám az úr Rómában! Livia csak egy cafka,
aki jól házasodott.
Alexander felvihogott, én meg gyorsan a szám elé kaptam a kezem, hogy
ne nevessek hangosan.
Julia cinkosan rám nézett:
– Most pedig menjünk és válasszuk ki a legrövidebb tárgyalást. Legyünk
minél hamarabb túl rajta!
Ám aznap csak egy tárgyalás volt. Nagy tömeg gyűlt össze egy pódium
körül, amin éppen egy prókátor beszélt a bírákhoz, akik majd eldöntik, hogy
a vádlott bűnös-e vagy ártatlan.
– Semmit sem látok – panaszolta Julia. – Mi történik?
– Kétszáz rabszolgát vádolnak azzal, hogy megölték urukat, Gaius Fabiust
– mondta Juba.
Juliának elakadt a lélegzete.
– Fabiust? – Julia felém fordult. – Nem emlékszel rá, Szeléné? Ő volt az
az ember, aki a múltkor azt a két fiút ütlegelte a templomnál.
– S kétszáz rabszolga segédkezett a megölésében? – kérdeztem
hitetlenkedve.
 – Ha egy rabszolga megöli az urát, valamennyire büntetés vár –
magyarázta Juba közömbös hangon.
Julia hirtelen felvillanyozódott.
– Nem mehetnénk előbbre, hogy jobban lássunk?
Juba felvont szemöldökkel azt mondta:
– Dehogyisnem – ezzel a pódium mögé vezetett bennünket, oda, ahol a
rabszolgák ültek a nyakuknál összeláncolva. Innen csak a prókátorok hátát
láttuk, akik egyszerre beszéltek a bírákhoz és a tömeghez.
– Nézd, milyen fiatalok – súgtam Alexandernek. Néhány öt és hat év
körüli gyereket is láttam, ők bizonyosan nem vehettek részt semmiféle
gyilkosságban. Jubához fordultam. – Tényleg valamennyiüket halálra ítélik?
– Ha bűnösnek találják őket, akkor természetesen igen.
– Hogy lehetsz ilyen érzéketlen?
– Azért, mert ez nem az ő problémája – mondta Juba helyett Tiberius. –
Mi mást tehetne?
A prókátor, aki a rabszolgákat védte, most arrébb lépett, s helyét az az
ember foglalta el, aki a halott Gaius Fabius nevében szólt.
– Valamennyien hallhattátok a szánalmas védekezést, hogy vannak e
latrok között gyerekek, nők és aggastyánok, akik semmiképp sem vehettek
részt a gyilkosságban, hisz már mozogni is alig tudnak, nemhogy látni. Jó,
részt nem vettek benne, na de látniuk és hallaniuk csak kellett valamit, nem?
– mennydörögte a férfi. A tömeg szájról szájra adta odalent a kérdést. – S a
kérdés az, hogy mi az, amit láttak? Mi az, amiről hallgatnak? – süvöltötte a
vádló. – És ne hagyjátok magatokat megtéveszteni! Látni vagy elkövetni egy
gyilkosságot egy és ugyanaz! Nincs különbség! Nem tudjuk pontosan,
melyik latrok kötözték meg, majd szurkálták halálra tucatnyi döféssel Gaius
Fabiust a hálószobájában. – A tömeg felmordult, s az első sorban, a
fapadokon helyet foglaló bírák a fejüket rázták. – Példát kell statuálnunk! –
követelte a prókátor. – Mintegy harmincöt évvel ezelőtt egy hasonló perben
négyszáz rabszolgát végeztek ki. Az akkori bírák tisztában voltak azzal,
hogy az ítéletnek üzenetértéke van. Figyelmeztetés, ami elveszi a rabszolgák
kedvét attól, hogy urukra támadjanak, tudván, hogy tettükért mindenki
egyformán lakol. Egy életre el kell vennünk a kedvüket a gyilkolástól –
üvöltötte a férfi –, különben ki lesz a következő? Te? – A prókátor egy, az
első sorban ülő férfira mutatott, akinek a nyakában súlyos aranylánc lógott. –
Felejtsétek el, amit az előbb hallottatok. Igen, néhány gyerek is meg fog
halni. De fontosabb volna az ő életük a tiéteknél? Fontosabb, mint a
feleségeitek és a gyerekeitek élete?
A férfi lelépett a pódiumról, Julia pedig elkerekedett szemekkel azt
kérdezte súgva:
– És most mi lesz?
– Vége. Ennyi – felelte Tiberius.
– Micsoda? Vége a tárgyalásnak? – kérdezte Marcellus.
A tömeg oszlani kezdett, Juba elindult.
– Mára vége. Holnap folytatják.
– És hány napig fog tartani? – kérdezte Julia.
– Amennyi ideig kell.
Julia dühösen nézett Jubára.
– De hát így egy hónapig is eltarthat. Vagy éppen kettőig.
– Nem tarthat egy hónapig – jelentette ki Tiberius. – A bíróság
novemberben és decemberben nem tárgyal.
– Ki fogja eldönteni, hogy mikor lesz vége? – kérdeztem.
– A bírák – felelte Gallia, aki egészen mostanáig hallgatott. Most is
elhallgatott egy percre, majd halkan hozzátette: – Szerencsétlen kisgyerekek.
Másnap zokszó nélkül indultunk a Forumra. Még a bátyám és Julia is
kíváncsian várták a fejleményeket, a tárgyalás jobban izgatta őket, mint a
versenyek a Circus Maximusban. Az utcákon az emberek másról sem
beszéltek, mint Gaius Fabius rabszolgáiról, de nem Gaius meggyilkolása
korbácsolta fel a kedélyeket, hanem maga a tárgyalás.
– Ötvenhárom gyerek van köztük – mondta egy asszony. – Nagyon
rosszul van ez így.
Ma is ugyanabban az időpontban érkeztünk, mint előző nap, de most
sokkal nagyobb volt a tömeg, hisz híre ment Rómában, hogy mi történik itt.
– Nézzétek ezt a felbőszült tömeget! A bírák kénytelenek lesznek
szabadon engedni az embereket – mondtam hevesen.
– Semmit sem kell tenniük – mondta Juba, s a pódium mögé irányított
bennünket, ahol a díszvendégek foglalt helyei voltak. Ezúttal senatorok is
kíváncsiak lettek a védők és a vádlók szócsatájára. – A bírák a törvény
szellemében, annak olvasatában hozzák meg a döntéseiket, nem pedig a
dühös tömegek véleményére hagyatkozva.
– Vagyis te egyetértesz azzal, ami történik? – kérdeztem megütközve.
Juba a láncra vert nyomorultakra nézett. Volt köztük egy pici, barna hajú
lányka, aki elmosolyodott, amikor találkozott a pillantása Jubáéval.
 – Elfogadom a törvényeket.
A Gaius Fabius nevében szóló vádló már a pódiumon állt, s az öklével
verte az asztalt.
– Látni akarjátok a gyilkost? – kérdezte indulatosan, mire a tömeg
lelkesen kiáltotta:
– Hozzátok ide!
Az őrök előbbre léptek egy rabszolgával, akit a többiektől elkülönítve
tartottak fogva, s én halkan azt kérdeztem Juliától:
– Ez az egyik fiú, akit Fabius a templom előtt ütlegelt?
– Ki tudja? Egyik gall olyan, mint a másik.
Észrevettem, hogy Gallia megrázza a fejét.
Fabius ügyvédje beleöklözött a levegőbe:
– Ennek a rabszolgának a lelkén szárad a gyilkosság, s ő még csak nem is
tagadja – mondta indulattól fűtött hangon. – Van itt köztetek olyan ember,
aki elhiszi, hogy egy tizennégy éves fiú egyedül képes lenne ilyesmire?
Képes lenne egymaga arra, hogy megkötözze, megszurkálja, majd a házi
medence vizébe dobja az urát? – A hallgatóság soraiban többen hevesen a
fejüket rázták, a fiú pedig földre szegezett tekintettel álldogált. Mint az a
másik fiú, aki a konyhán szolgált, s tudta, hogy veszett ügye van. A vádló
teátrálisan vett egy mély levegőt. – Ki hinné el, hogy a többiek semmit sem
láttak? – Többen nevettek e szavak hallatán, s nekem összeszorult a
gyomrom. – Úgy látom, senki sem hiszi el, hogy egy ilyen gyilkosságnak ne
lett volna szem- vagy fültanúja. Hogy ne keltett volna gyanút. Hogy senki ne
látta volna, amikor ez a filius nullius kivonszolja a holttestet a szobájából.
Biztos, hogy voltak segítői – mennydörögte. – És nekünk most élnünk kell a
törvény szigorával. – A győztes magabiztosságával vonult le a vádló a
pódiumról.
A rabszolgák szószólója még ki sem nyitotta a száját, de egész lényéről
lerítt a vereségtudat. Nehéz tógája alatt szinte megrogyott.
– Való igaz, se fül-, se szemtanúja nincs Gaius Fabius meggyilkolásának.
Nincs senki itt az emberek között, aki megmondhatná, kik voltak a
rabszolgák közül a gyilkos segítői. Talán kora hajnalban történt, s míg az
idősebbek végezték a munkájukat, talán csak a gyerekek észlelhettek valamit
a történtekből. Magam sem állíthatom, hogy az a rabszolga, aki itt áll
előttünk, nem követte el a gyilkosságot. – A férfi csettintett az ujjával, mire
az őrök visszavezették a szerencsétlent a többiekhez. Észrevettem, hogy a fiú
egy idősebb asszonyra pillant. A nő kisírt szemeit látva biztosra vettem,
hogy ő a fiú anyja.
– De vannak-e köztünk olyanok, akik ártatlanok vérét akarják – folytatta a
védő. – Gyerekek halálát, akik még képtelenek megkülönböztetni a jót a
rossztól. – Zavart csend támadt, s még a korábbi nevetgélők is komor arccal
ültek. – Kétségtelen, ha megengeditek, hogy ezeket az embereket mind
megöljék, annak üzenetértéke van egész Rómában. De ez az üzenet azt
jelenti, hogy nem vagyunk jobbak a barbároknál. – A hosszadalmas, órákon
át tartó érvelés kezdte elcsigázni a vádlót. – Nézzétek meg ezeket az arcokat
– mondta. – Ezt itt. – Előbbre lépett, s arra a nagyon szép kislányra mutatott,
aki korábban Jubára mosolygott. – Alig lehet több hatévesnél. Mit követett
el, amiért halált érdemelne? Hisz még nem is élt!
Gallia a könnyeivel küszködött.
– Vagy nézzétek ezt a gyermeket – mondta a védő. Egy tíz év körüli kisfiú
vállára tette a kezét. – Gondoljátok el, mi lehetne belőle, ha életben hagyjuk?
Becsülettel szolgálhatná új gazdáját, még tán a szabadságát is megválthatná.
Ugyanolyan gazdag, erős és hasznos lehetne, mint Caesar consulja, Agrippa.
– Pusmogás támadt a tömegben, s a vádló most végignézett a bírák során,
akik az első hét padsort foglalták el. – Legyetek könyörületesek! – kérte. –
Büntessétek azt, aki valóban bűnös. De kíméljétek meg az ártatlanokat! – A
védő ezzel lelépett a pódiumról, s hosszú percekig egyetlen pisszenés sem
hallatszott.
– Mit gondoltok, holnap meghozzák az ítéletet? – kérdezte Marcellus.
– Úgy tűnik, igen – felelte Juba csöndesen, s én azon tűnődtem, vajon
megindította-e a védő beszéde.
Hazafelé menet Julia élénken azt mondta:
– Ki gondolta volna, hogy egy tárgyalás ennyire érdekes lehet. Akár
fogadásokat is köthetnénk.
Marcellus arcán most először láttam megütközést.
– Miért? – kérdezte Julia. – Miben más ez, mint az aréna?
– Talán ott sem kellene fogadásokat kötnöm – mondta Marcellus
elgondolkodva, mire Julia zavartan nézett rám.
 TIZENEGYEDIK FEJEZET

A tömeg, amely tanúja akart lenni Gaius Fabius kétszáz rabszolgája

sorsának, betöltötte a Forumot a Carcertől Castor és Pollo templomáig.
Eljöhettünk korábban a Campus Maximusból, hogy hallhassuk a bírák
ítéletét. Octavianus is megjelent Liviával és Agrippával.
– A húgaid hol vannak? – kérdeztem Marcellustól. – És anyádat sem
látom.
Marcellus előbbre lépett, hogy jobban lásson. Most is ott álltunk, az
emelvény mögött, de körülöttük senatorok százai tülekedtek. – Az efféle
tárgyalások nagyon felzaklatják anyámat – mondta Marcellus. – A húgaimat
pedig a közelébe sem engedi az ilyesminek. Egyszer tanúi voltak annak,
hogy egy embert halálra ítéltek, s azóta is beszélnek róla.
– Szóval szerinted halálos ítélet születik? – kérdeztem nyugtalanul.
– Arra, aki megölte Fabiust, minden bizonnyal kimondják. De a többiek
esetében – Marcellus szünetet tartott – nem tudom. Nagyon igazságtalan
volna kivégezni őket.
– S ráadásul azok a gyerekek aztán biztos, hogy semmit sem követtek el –
mondta a bátyám.
– Ha a Vörös Sas itt volna – súgta Marcellus –, akkor már minden
templomajtón ott virítanának a kiáltványai.
– Talán csak kivár – találgattam kíváncsi, hogyan döntenek a bírák.
Octavia ugyan távol maradt, de mindenki más itt tolongott velünk együtt.
S mert Octavianus is eljött, a prókátorokból igencsak sebesen folyt a szó. Az
utolsó szavaik nagyon megindítóak voltak. Gaius Fabius szószólója példás
büntetést kért, s közben Fabius feleségére mutatott, aki a közönség soraiban
egy kendővel törölgette a szemét. A rabszolgák védője belátásért esedezett,
emlékeztette a bírákat arra, hogy a gyerekek és az idősebb asszonyok
bizonyára minden gyanú fölött állnak. Amikor a bírák felálltak, hogy
kihirdessék az ítéletüket, én Octavianus arcát figyeltem. Amikor elhangzott,
hogy a fiút bűnösnek találták gyilkosság vádjában, Octavianus bólintott,
mint aki egyetért. A bírák szavait fülsiketítő üdvrivalgás fogadta, én pedig
láttam, hogy a fiú rémülten az anyjára néz, aki kezeibe temette arcát.
– Ez megvan – mondta Julia. – Kíváncsi vagyok, most mi következik. –
Kisimított a homlokából egy elszabadult fürtöt, s lábujjhegyre emelkedett,
hogy jobban lássa a bírák arcát.
Felállt az első bíró, s bűnösnek hirdette ki a kétszáz rabszolgát:
– Halál. – Octavianus rezzenetlen arccal hallgatta. Felállt a második,
ugyanazt mondta, mint az első. A tömeg felmorajlott.
– Talán mehetnénk – mondta Juba, hallván, hogy a harmadik és negyedik
bíró is bűnösnek nyilvánította a nyomorultakat.
– Marcellus! – mondta Octavianus szigorúan. – Tiberius! Megyünk!
– De hisz még nem hallottunk mindenkit – ellenkezett Julia.
– Jobb szeretnél itt maradni, s várni, hogy megöljenek? – kérdezte Livia.
A tömeg egyre erőteljesebben zúgolódott, s minél többször hangzott el a
„bűnös” kijelentés, az emberek egyre hangosabban skandálni kezdték:
– Vörös Sas!
– Indulás! – kiáltotta Octavianus. – Indulás!
A katonák utat vágtak a tömegben, de amikor az utolsó elmarasztaló ítélet
is elhangzott, elszabadultak az indulatok. Szobrok dőltek, kardok csattogtak.
Dühös emberek rohantak felénk, Livia jajveszékelt:
– Megismétlődik a Spartacus-eset!
Octavianus megragadta a kardját, a katonák körülvettek bennünket, s mi
futni kezdtünk. A feldühödött tömegnek nem volt szüksége fegyverekre.
Gyújtogattak és köveket dobáltak.
A Palatinus-dombra érve Octavia futott elénk.
– Mi történt? – kérdezte.
– Halálra ítélték őket – felelte Gallia, mire Octaviának kifutott az arcából
a vér.
– Mind a kétszázat kivégzik? – kérdezte Octavia az öccse szemébe nézve.
– Ez volt az ítélet.
– De nem gondolod…
Octavianus pillantása elnémította Octaviát. Mentünk a nyomában az
emelvényig, amit azért építtetett, hogy onnan is láthassa a játékokat. Most
vastag füstoszlop szállt fel.
– Szóval a plebs megint lázad – jegyezte meg Tiberius.
Octavianus arca megfeszült.
 – Ezt már nem tűrhetem.
– Ezek a rabszolgák az okai mindennek – kiabálta magából kikelve Livia.
– Meg kell fékezni őket. Kötelezzük őket egy bizonyos szín viselésére. Vagy
bélyegezzük meg őket.
– Róma lakosságának egyharmada szolga – emlékeztette Juba. – Valóban
azt akarjuk, hogy háromszázezer ember tudjon egymásról az utcán?
Octavia szorosan összezárta az ajkait.
– Igazad van. Nem szabad megbélyegezni őket.
Lopva Galliára pillantottam, de semmit sem tudtam leolvasni az arcáról.
– Mi volna, ha változtatnánk a törvényeken? – javasolta Octavia.
– S ettől kevésbé erőszakosak lennének ezek a rabszolgák? – csattant fel
Octavianus.
– Igen. – Láttam, hogy Octavia a könnyeivel küszködik. – Ha tudnák,
hogy ők is jogorvoslatot kaphatnának brutális gazdáik ellen, akkor talán
igen.
Octavianus Marcellusra nézett.
– És te mit tennél? – kérdezte tőle váratlanul. Próba volt, s Marcellus
elbizonytalanodva az anyjára nézett.
– Kevesebb rabszolgát hoznék Rómába – mondta végül.
Tiberius felhorkant.
– És akkor ki szántaná fel a földeket? A rómaiaknak nincsenek gyerekeik.
A férfiak költeni nem akarnak rájuk, az asszonyok meg félnek a terhességi
csíkoktól.
Marcellus elnevette magát.
– Ezt meg honnan veszed?
Tiberius elvörösödött.
– Figyelek.
– Igazat mondott – jegyezte meg Octavia csöndesen. Mögötte egyre
szélesebben hömpölygött a füst. – Az asszonyok nem akarják vállalni a
kockázatot, sem azt, hogy megváltozik az alakjuk.
Octavianusnak megfeszült az arca.
– Talán csak ösztönzésre volna szükségük.
– Például? – motyogta Tiberius halkan. – Paráznaságünnepre? –
Octavianus ádáz pillantása nyomban elhallgattatta.
– Anyagi ösztönzésre – mondta Agrippa.
– A születések támogatásához? – kérdezte Marcellus.
 – Veszélyes idők jönnek ránk – figyelmeztetett Octavianus komoran –, ha
több a rabszolga, mint a rómaiak.
– Akkor fel kellene számolni a Columna Lactariát – javasolta Tiberius. –
Azok a gyerekek mind rabszolgák lesznek. S ha elképzelem, hogy felkelést
szerveznek…
– És holnap lesz az igazi próba – figyelmeztetett Agrippa. Nem fejtette ki,
hogy mire gondol, de amikor másnap Gallia és Juba kíséretében a ludus felé
lépkedtünk, nyomban megértettem, hogy mire gondol.

Julia a szája elé kapta a kezét, Gallia pedig hasztalan próbálta leplezni a
mosolyát.
– Ezt nem hiszem el – mondta Tiberius.
Az emberek valamennyi templomajtónál csoportokba verődve olvasták a
felszögezett kiáltványokat. A Vörös Sas és az emberei még Venus Genetrix
templomára is kitűztek egy papiruszt. Juba arcán megfeszültek az izmok.
Amikor az emberek észrevették, hogy oda tart, sietve letépték az egyik
papiruszt, a másikat Juba szedte le.
– Ezt nem értem – mondta a bátyám. – A papok miért nem vették le?
– Mert nem akarják magukra haragítani az embereket – súgta Julia. – De
ha még le is tépnék, az emberek valószínűleg másolnak belőlük.
Amikor Juba, kezében az összegyűrt lappal, visszatért, Marcellus
kíváncsian azt kérdezte:
– Mi áll benne?
– Semmi, amiről tudnod kellene.
– Így is, úgy is el fogjuk olvasni – monda Tiberius a Forumhoz érve. – Ha
nem most, akkor majd később.
– Csak tudni akarjuk, hogy mi történik Rómában – érvelt Julia. – Magister
Verrius mindig azt mondja nekünk, hogy járjunk nyitott szemmel.
Juba elmosolyodott.
– Kétlem, hogy a felségárulásra gondolt volna.
– De hisz mindenütt ott vannak ezek a kiáltványok – mondta Marcellus. –
Tucatjával. Azt akarod, hogy mi legyünk az egyetlenek Rómában, akik nem
tudják, mit üzen a Vörös Sas?
– Apánk nem bánná, ha elolvasnánk – kérlelte tovább Jubát Julia, amikor
odaértünk a ludushoz. – Ő soha nem titkolja előlünk ezeket a dolgokat. – Ez
igaz volt. A tricliniumban mindenről szó esett a bordélyok bezárásáról a
házasságtörések büntetéséig. – Mert így tanulunk.
Juba odaadta neki a papiruszt.
– Kíváncsian várom, hogy megtudjam, ebből mit fogtok tanulni.
Mindenki Julia köré gyűlt. Olvasni nem bűn, csak továbbadni, így
valamennyien némán olvastuk a sorokat. Szigorú figyelmeztetéssel indult,
óva intett a gyilkosságtól.

Ezerféle módja van a bosszúnak. Arra nem biztathatlak benneteket, hogy

lopjatok az uraitoktól, de a lopásnak számtalan módja van. Tőletek az
életeteket lopták el. Akkor hát miért töritek magatokat, hogy megfeleljetek
rabszolgatartóitok elvárásainak? Ha gazdaságban dolgoztok, minek
sietnétek a betakarítással? Ha pénzkölcsönzőnél dolgoztok, tévedjetek a
kimutatásoknál. Senki sem büntethet benneteket azért, ha időt loptok, vagy
ha rosszul fog a tollatok. S ha félnétek attól, hogy rabtartóitok halállal
büntetnek, gondoljatok arra, a halál akkor is eljön értetek, ha ártatlanok
vagytok. Ne feledjétek, az a kétszáz ember is ártatlanul hal meg holnap, nem
tapad vér a kezeikhez. Gyerekek, nők, csecsemők, akik még járni sem tudnak.

A kiáltvány a továbbiakban felsorolta mind a kétszáz rabszolga nevét, akiket

hajnalban ki fognak végezni.
– Ez rettenetes – suttogtam.
– Vajon honnan tudta meg az összes rabszolga nevét? – tűnődött
Alexander.
– Készen volnánk? – kérdezte Juba. – Vagy tán nyilvánosan meg
akarnátok vitatni a Forumon?
Odabent a ludusban Magister Verrius az íróasztala mögött ült. Nem állt fel
az üdvözlésünkre, s látszott, hogy nem sokat alhatott az éjszaka.
– Hallotta, mit csinált a Vörös Sas? – kérdezte Julia kíváncsian.
– Igen – felelte Magister Verrius kurtán. – S gondolom, ez az oka annak,
hogy valamennyien később érkeztünk ma reggel.
– De hát muszáj volt elolvasnunk – védekezett Marcellus.
Magister Verrius felemelte a kezét.
– Nem akarom tudni, mi áll benne. Üljetek le a helyetekre és lássatok
munkához!
Tiberius még bizonytalanul álldogált egy darabig, majd megkérdezte:
– Ma nem lesz verseny?
 Magister Verrius határozottan megrázta a fejét.
– Nem, ma nem.
Octavia is borús kedvében volt estére.
– Mi ütött ma mindenkibe? – kérdezte Julia.
Hárfa hangja töltötte be a tricliniumot, Marcellus halkan válaszolt:
– Mit gondolsz? Holnap kivégeznek kétszáz ártatlan rabszolgát.
Julia feltört egy osztrigát, és belemártotta a szószba.
– S ez mennyiben befolyásolja apámat?
Octavianus a kedvenc költőit hívta meg vacsorára, Livius és Maecenas
Horatius és Vergilius társaságában ebédeltek, de még az ő humoros
társalgásuk sem tudta jobb kedvre deríteni Octavianust. Terentilla egy öblös
kehelyben bort adott neki, de Octavianusnak még Terentilla érintése sem
tudott mosolyt csalni az arcára.
– Azt hitte, hogy a Vörös Sast feszítették keresztre – találgatta Marcellus
–, de most, hogy a lázadó ismét hírt adott magáról, nyugtalan, nem tudja, mi
fog történni.
– Nem tudom, a Vörös Sas hogyan szabadíthatná ki őket – mondta
Alexander. – Valamennyien vasra vannak verve a Carcerben.
– S holnap száz katona kíséri őket az Esquilinus-kapuhoz, ahol keresztre
feszítik őket – mondta Julia. – Semmi remény.
Marcellus azonban nem volt ebben olyan biztos.
– Még előtte sikerülhet neki.
– Katonák nélkül ő sem tehet semmit – mondta a bátyám.
A másik asztalnál Livia felállt, és a vendégekhez szólt:
– Akkor talán hallgassunk meg egy verset. Horatius, mondj valami
dicsőítőt!
Egy kopaszodó férfi emelkedett fel a kerevetéről, s a terem közepére
ment.
– Valami dicsőségeset – ismételte meg tréfálkozva. – S Caesar melyik
dicső tettéről zengjek?
– Az actiumi csatáról – felelte nyomban Livia. – Vagy Kleopátra haláláról.
Horatius elmosolyodott.
– Akkor legyen hát egy óda Kleopátra királynőhöz.
Marcellus tekintete rólam Alexanderre vándorolt.
– Menjünk – mondtam rögtön, de Julia megfogta a karomat.
– Livia rátok akarja haragítani apámat. Ne kockáztassátok – súgta.
 – Már most is komor kedvében van – figyelmeztetett Marcellus is. –
Maradjatok, és próbáljatok nem odafigyelni!
De lehetetlen volt nem odafigyelni Horatius strófáira.
Amikor Horatius befejezte, a bátyám rám nézett. Ugyan a vers elején
Horatius „kábának” festette le anyánkat, az utolsó három versszakban
azonban hősként dicsőítette, olyan emberként, aki rezzenetlen szívvel
fogadta a halált. Horatius tiszteletteljesen fejet hajtott felénk fordulva,
Octavianus pedig felállva tapsolt neki.
– Nagyszerű volt! – Octavianus a feleségére nézve kérdezte: – Mit szólsz
hozzá?
Livia erőtlenül elmosolyodott.
– Ígéretesen indult. De a vége, az sajnos felejthető.
Octavianus Terentillára nézett.
– Ihletett költemény volt – mondta ő.
A bátyámhoz fordultam.
– Én megyek – súgtam.
– Egyedül nem mehetsz.
– Ha te nem akarsz velem tartani, Gallia ott van az atriumban. Ő
hazakísér.
Alexander elbizonytalanodott.
– Nem akarok további verseket hallani Egyiptomról – jelentettem ki.
– Octavianus sértésnek fogja venni.
– Akkor te csak maradj! – Felálltam anélkül, hogy befejeztem volna a
vacsorámat. Az atriumban Gallia után kutattam a szemeimmel a szolgák
asztalánál. Egy fiú felállt az egyik székről.
– Keresel valakit, domina?
– Galliát – feleltem.
– Nincs itt – mondta ő csöndesen.
– Hová ment?
A fiú habozott.
– Egy férfival ment el.
– Magister Verriusszal?
A fiú a földre szegezte a tekintetét.
– Barát vagyok – mondtam.
A fiú kínos zavarban volt.
– Igen. Visszahozza, mielőtt Octavia úrnő haza indulna.
– Köszönöm – mondtam.
 – De ugye nem mondja el neki, hogy megmondtam?
– Természetesen nem.
Egyedül tettem meg az utat Octavia házáig. A szobámban elővettem a
rajzaimat. Az árvaház volt a kedvencem. Egyszerű ház volt, egyszerű
mozaik járólapokkal, de fontosabb volt számomra, mint Octavianus
mauzóleuma vagy Apollo temploma. Az Alexandertől kapott pénzből
csupán egyetlen mozaikpadlóra futotta volna, s tudtam, nekem sosem lesz
annyi pénzem, hogy az egész házat felépítsem és berendezzem, mégis az
ujjammal végigsimogattam a balkonokat, s lelki szemeimmel láttam, ahogy
a gyerekek innen kukucskálnak le a városra. Azok között a szerencsétlenek
között is lehetnek lelencek, akiket holnap kivégeznek. Lehetnek köztük
gazdag patríciusok lányai, akikért apjuk nem akart hozományt fizetni, vagy
fiúk, akiknek felnevelésére kereskedő apjuk nem akart pénzt költeni.
Elképzeltem, mennyivel rosszabb lehetett volna a sorsunk, ha Alexandert és
engem rabszolgaként hoznak Rómába.
Amikor Gallia, Octavia és a többiek visszatértek, egy szóval sem
említettem Gallia távollétét.
– A legjobból kimaradtál – robbant be a szobába Alexander Marcellusszal.
– Miből? Egy újabb egyiptomi versből?
Marcellus lerogyott az egyik kerevetre.
– Nem. Maecenas előhozakodott a Vörös Sassal, mire a nagybátyám
dührohamot kapott.
– Tényleg? – Letettem a rajzokat. – És mit csinált?
– Csapdát akar állítani a lázadónak – felelte a bátyám.
– De, mivel a Vörös Sas kiszámíthatatlan – jegyezte meg Marcellus –, és
sohasem tűz papiruszt ugyanarra a kapura, ezért a nagybátyám civilbe
öltözött katonákat állít lesbe Róma-szerte.
– S gondolod, hogy sikerrel járhat? – kérdeztem.
– Ha az a rebellis holnap megpróbál közbeavatkozni, akkor igen –
Marcellus lehunyta a szemét. – Rettenetes, nem?
– Azért rettenetes, mert tudod, ki a Vörös Sas, igaz? – kérdezte a bátyám.
Marcellus kinyitotta a szemét.
– Ezt meg miért mondod?
– Mert múlt éjjel hallottuk, amikor kiszöktél – feleltem, mire Marcellus
halottsápadt lett. – Odakint az árnyékban láttam egy alakot elsuhanni, és
nagyon hasonlított rád.
Mindketten Marcellust figyeltük.
 – Nem én vagyok a Vörös Sas – jelentette ki Marcellus határozottan. –
Hogy tudnék én ilyen kiáltványokat írni? Még az iskolai feladatokat is alig
tudom befejezni.
– Akkor talán ismered azt a férfit.
– Vagy nőt? – kérdeztem.
Marcellus egyikünkről a másikunkra nézett.
– Nőt? Nektek meg mi jár a fejetekben?
Egy darabig valamennyien hallgattunk, majd Alexander azt mondta:
– Talán Gallia az, te pedig segíted őt a harcban.
– A rabszolgaság ellen? – kérdezte Marcellus hitetlenkedve. – Komolyan
azt hiszitek, hogy képes volnék egy lázadót támogatni?
– Hová máshová mehettél volna? – kérdezte Alexander csöndesen.
Marcellus arcába lassan visszatért a vér.
– Találkoztam valakivel.
– Egy nővel? – kérdeztem elakadó lélegzettel.
Marcellus nem felelt a kérdésemre.
– Van, hogy lefizetem az őröket. De azt nem hihetitek, hogy befognák a
szájukat, ha arra gyanakodnának, hogy én vagyok az áruló.
Alexander és én hallgattunk. Összefontam a karjaimat a mellkasom előtt, s
egyre csak azon törtem a fejem, vajon milyen nővel találkozott? Egy
cafkával a lupanarból? Juliával? Vagy egy csinos lánnyal, aki itt lakik a
Palatinus-dombon?
Marcellus közelebb hajolt.
– Komolyan úgy gondoljátok, hogy Gallia lehet az?
– Egymaga? – kérdezett vissza a bátyám. – Az nem valószínű. De talán
ismer valakit, akinek bőven van papírja és tintája.
Marcellus szemei elkerekedtek, s tudtam, neki is az az este jutott eszébe,
amikor merényletet kíséreltek meg Octavianus ellen, s Antonia elmondta,
hogy Galliát odalent látta a domb lábánál.
– Csak nem Magister Verriusra gondoltok? – kérdezte.
A bátyám a szája elé kapta az ujját.
– Ki más van bőviben mindezeknek?
– S kinek van szabad bejárása a Palatinusra? – gondolt bele Marcellus,
majd rám nézve azt kérdezte: – Gondolod, hogy ő az?
– Azt mondod, nem te vagy a Vörös Sas. Azt ugyan nem mondtad meg,
hogy hová mentél, de ha elhisszük neked, akkor ki más lehetne még?
Marcellus hátradőlt a kereveten, de nem sétált bele a csapdámba.
 – Van benne valami. De száz másik valaki is lehet.
– Ezért aztán semmit sem tudhatunk biztosan – mondta Alexander
gyorsan.
– De ha tudnád, akkor sem árulnád el, igaz? – kérdeztem.
Marcellus elgondolkodott.
– Ha biztosan tudnám, és a nagybátyám valahogy megtudná…
Alexanderre néztem. Hiba volt elmondani a gyanúnkat Marcellusnak.
– Egy szót sem szólok senkinek – ígérte Marcellus. – De nem én vagyok
az.
Amikor Marcellus elment, Alexander arcát figyeltem a lámpafényben.
– Hiszel neki?
– Nem tudom.
Lefeküdtem, és a mennyezetet bámultam.
– S mit gondolsz, a Vörös Sas megmenti holnap azokat a rabszolgákat?
– Nem. Az összes légió Rómában őt keresi. Ha én lennék a Vörös Sas,
most hónapokra eltűnnék.

Sötétbe öltöztem, s az udvaron át a halvány derengésben elmentem a

könyvtárba, ahol Vitruvius üldögélt fény mellett. Éles profiljával egy
madárra emlékeztetett. Felnézett, amikor beléptem.
– Megölték már őket? – kérdeztem.
Vitruvius felvonta a szemöldökét.
– Kicsodákat?
– A rabszolgákat, akiket a Carcerben őriztek.
Vitruvius vonásai megenyhültek.
– Hajnal előtt sosem végeznek ki senkit, Szeléné, de biztos lehetsz abban,
hogy megteszik. Így szól a parancs.
– Na és kinek a parancsa? Egy csoport bíráé, akik soha életükben nem
tapasztalták meg, milyen a rabszolgaélet? Ez nem igazságos.
Vitruvius lassan bólintott.
– Sok dolog nem igazságos.
– De nem ezért van Caesar? Nem az ő dolga igazságot tenni?
– Nem. Caesarnak az a dolga, hogy megőrizze a békét. És ha kétszáz
rabszolgának kell meghalnia azért, hogy Rómában béke legyen, akkor
keresztre fogja feszíttetni őket.
 Rámeredtem.
– Ezzel nem azt akarom mondani, hogy egyetértek ezzel – mondta
Vitruvius. – Csak azt, hogy Caesar hogy gondolja.
Leültem a vele szemben lévő székre, de nem vettem elő a rajzaimat.
– S gondolod, hogy a Vörös Sas megmenti őket?
– Nem. De én nem ejteném ki a nevét ebben a villában. Bosszúságként
indult az egész, de ma már komoly fenyegetés. Az a fiú, akit kivégeztek
korábban, az ő nevében próbálta megölni Caesart. Bátornak tarthatod azt az
embert, együtt érezhetsz a rabszolgákkal, de a nevét soha ne ejtsd ki Caesar
vagy Livia előtt.
Csalódott voltam, amiért Vitruvius nem értett meg engem, s amikor
visszatértem a szobámba, hogy Gallia megfésülhesse a hajamat,
elpanaszoltam neki, mit mondott Vitruvius.
– Igaza volt.
Meglepetten kaptam fel a fejem.
– Senki sem tudhatta bizonyosan, hogy az a fiú valóban a Vörös Sas
embere volt-e, vagy sem.
Csak te, mondtam volna a legszívesebben, de hallgattam, amíg nem
tudhatom bizonyosan. És ha be akar avatni a bizalmába, akkor majd meg
fogja tenni.
– Na és a kétszáz rabszolga?
Gallia lehajtotta a fejét.
– Őket ma hajnalban kivégezték.
Elakadt a lélegzetem.
– Valamennyit?
– A kisebb gyerekeket megmérgezték. – Meglátva a tükörben az arcomat,
Gallia elém lépett. – Semmi értelme, hogy magadra vedd – mondta. – Te
szabad vagy, s ha kerülöd a bajt, Caesar talán visszaküld Egyiptomba. S
akkor majd elgondolkodhatsz azon, hogy min tudsz változtatni.
Lehunytam a szemem, s eltökéltem, hogy nem fogok sírni. Megfogadtam,
hogy én leszek Vitruvius legtehetségesebb tanítványa, s hogy a tizenkettedik
születésnapomon bebizonyítom Octavianusnak, hogy hasznos vagyok.
 TIZENKETTEDIK FEJEZET

I. e. 29 decembere

– Füstölnek a kerekei – kiáltott fel Alexander, s fel is egyenesedett a

kereveten. – Láttad ezt, Szeléné?
Egy férfi futott oda egy vödör vízzel, ráöntötte a füstölgő kerekekre,
miközben a kocsihajtó őrülten hadonászott a kezével, hogy sürgesse. A férfi
végre ellépett a kocsitól, mire a hajtó folytatta a futamot.
– Fel nem foghatom, hogy tud valami füstölni egy ilyen napon – mondtam
borúsan, és szorosabbra húztam magamon a köpenyemet.
Mellettem Marcellus rázogatta a kezét.
– Ó, ez még nem is olyan rossz. De majd holnap.
– Mi lesz holnap?
– Ahogy elnézem, hó. – Julia megborzongott. A selyemtunikáinkat
vászonra cseréltük már hónapokkal ezelőtt, de így, december idusa táján
igazából ez sem segített sokat a hideg ellen.
– Úgy gondolod, havazni fog a hegyekben? – kérdezte Alexander.
– És mindenütt másutt is. – Marcellus kinyújtotta a karját, s a tenyerén
pára csillant. – Nagy szégyen volna, ha havazna a szaturnália hetében.
Anyám szerint egyszer három napig is havazott.
Összenéztem Alexanderrel.
– Mi a baj? – kérdezte Julia. – Még soha nem láttatok havat?
– Csak mikor anyánk az italát hűtötte – vallottam meg.
Marcellus elnevette magát.
– Ez minden? De a nix dulcist biztos kóstoltátok már!
Értetlenül néztem Juliára.
– Édes hó a hegyekből, amit mézzel és gyümölcsökkel keverünk –
magyarázta Julia.
Alexander és én csak a fejünket ráztuk.
 – Akkor nem tudjátok, mi az igazi élet, ha még nem kóstoltátok – mondta
Marcellus. – Talán lesz a piacon a szaturnália előtt.
– Na és mi az a szaturnália? – kérdezte Alexander.
Julia elnevette magát.
– Huszonhetedikén valamennyien elmegyünk Saturnus templomába. Egy
hétig nincs se munka, se iskola. Senkinek sem kell tógát viselnie, s még a
rabszolgák is játszhatnak szerencsejátékokat.
– A Circus nyitva lesz? – kérdezte Alexander.
Türelmetlenül sóhajtottam, Marcellus pedig elnevette magát.
– Az mindig nyitva van. S úgy hallom, hogy ha nem esik, akkor a
pompejiek is elküldik a csapataikat Róma ellen.
– S egy álló héten át minden nap lesznek ünnepségek – mondta Julia. – S
az emberek megajándékozzák egymást.
– Miért? – kérdeztem.
– A mulatság kedvéért. Csak apróságokkal. Selyemmel vagy kis
szobrocskákkal. Igazából az egész a gyerekek ünnepe.
– S a rabszolgák helyet cserélnek a gazdáikkal – magyarázta Marcellus. –
Mi a kertben étkezünk, ahol a rabszolgák szoktak, ők pedig a
tricliniumban…
– Ebben az évben nem – mondta Julia. – Apám megtiltotta. S azt is
mondta, hogy az első estén Pollio a vendéglátó.
Marcellus felnyögött.
– Miért? Be nem áll a szája, csak akkor, ha ételt tesz bele.
– De legalább ott lesz Horatia is – mondta Julia örvendezve.

December tizenhetedikén havazott. Hófehér lepelként takart be mindent, az

utakat, a háztetőket. A szökőkutakban megfagyott a víz, a közlekedés leállt.
Ádáz szél kavargott Róma utcáin, faszén illatát hozva magával. A Saturnus-
templom lépcsőin szorosabbra húztam a kapucnit Alexander fején.
– Olyan vagyok ebben, mint egy héja, igaz? – kérdezte Alexander.
– S tud még mozogni? Lassan szülni fog.
– A terhes nők járóképesek – mondta Julia. – Ráadásul addigra már meg is
születik Horatia gyereke.
– Egyáltalán nem. Pontosan úgy nézel ki, mint egy egyiptomi herceg –
mondtam, és így is volt. A nehéz köpenyt szőrme szegélyezte, a puha fehér
szín szépen kihangsúlyozta a bátyám sötétebb arcszínét. Néhány homlokába
szabadult sötét hajfürt lebegett a szélben, s ettől a fiatal Hermészre
emlékeztetett. – Tényleg nagyon hideg van itt, nem? – mondtam didergősen.
– Ilyenkor az ember visszavágyik Alexandriába.
– Nemcsak ilyenkor.
Miután Octavianus végzett a templomi rituáléval, lovas hintók vittek
bennünket Pollio villájába. Rómában általában nem szabadott lovas
hintókban közlekedni, de az utak most csúszósak voltak ahhoz, hogy
hordszékekkel közlekedjünk. Mivel már sötét volt, az utat fáklyavivők
világították meg. Vacogtam a köpeny alatt, megszólalni sem volt kedvem, s
látva Julia kipirosodott arcát és orrát, tudtam, ő is nagyon fázik. Életemben
még nem örültem úgy fedélnek, mint amikor beléptünk Pollio házába.
Kellemes meleg fogadott, s az előcsarnokot sült hús illata járta át.
– Hála istennek – mondta Octavianus. Láthatóan ő szenvedte meg a
legjobban a hideget. Gyapjúköpenye alatt három tunikát is viselt, s a jobb
karján merevítő volt. Marcellus elmondta, hogy Octavianus karja télen
mindig megmerevedik a hidegtől.
Pollio kitárta felénk a karját.
– Isten hozott benneteket!
– Vezess az ebédlőbe – parancsolta Livia. – A férjemnek fájdalmai
vannak.
– Ó, hogyne – készségeskedett Pollio, s vastag szőrmeköpenyének
szárnyai a lábszárát verdesték, ahogy elindult. – Hogyne.
Átmentünk az atriumon, ahol a szépen megmunkált kis faszénkályhák
nem sokat tehettek a hideg ellen. De az ebédlőbe érve Octavianus
felengedett. Idebent ugyanolyan kellemes klíma fogadott, mint a
fürdőházakban. Drága aranyvázákban virágok pompáztak, az oszlopokat
virágfüzérek díszítették, a tavaszt idézve.
– Igazán különleges – jegyezte meg Livia nem minden él nélkül.
– Horatia hol van? – kérdezte Julia.
A háziasszonyt sehol sem láttuk a vendégek között, s Pollio zavartan azt
mondta:
– Sajnos nem lehet ma a körünkben.
– Miért nem? – kérdezte Julia, s szeme a jelenlévőket pásztázta. – Beteg?
– A szokás így kívánja.
– Nem született még meg a baba? – tudakolta Octavia.
Pollio zavartan bólintott.
 – Az időzítés nem sikerült…
– De akkor miért vagyunk itt? – kérdezte Octavia.
Pollio még jobban zavarba jött.
– Mert megígértem Caesarnak, hogy a szaturnália első estéjén nálunk fog
vendégeskedni.
Julia dacosan azt mondta:
– Látni akarom Horatiát.
– Sajnálom, de a szobájában van.
– És ez mit jelent? Hogy el van különítve, mint egy viselős tehén,
miközben a többiek ünnepelnek? – méltatlankodott Julia.
– Julia, türtőztesd magad – szólt rá Octavia ellentmondást nem tűrő
hangon. – És menj a helyedre!
– De én szívesebben beszélgetnék Horatiával. Apa, kérlek! Apa!
Octavianus Pollióhoz fordult:
– Ma fog megszületni a gyerek?
– Ez az én szerencsém. Gondold csak el, uram, állom a szaturnália
lakomáit, s állhatom a gyerek születését is.
– Akkor a lányom talán meglátogathatná asszonyodat a szobájában. A
szülő nők hálásak, ha van velük valaki ilyenkor.
Pollio a legszívesebben nemet mondott volna, de helyette csak bólintott.
– Hogyne… Hogyne, persze. Az emeleten van, jobbra – mondta.
– Vele tartasz? – kérdezte tőlem Alexander.
– Miért ne?
– Mert vért láthatsz. Fájdalmat.
– Szülés lesz, nem járvány tört ki.
– A nők ezt fel se veszik – mondta Marcellus a bátyámnak.
Elindultam Julia után a lépcsőkön, fojtott sikolyok igazítottak útba.
Amikor benyitottunk, megcsapta az orromat a nehéz verejték szaga, s
felfordult a gyomrom. Lehet, hogy a bátyámnak igaza volt?
Horatia meglepetten kiáltott fel:
– Julia! – Már a szülőszéken ült, teljesen meztelenül, csak a vállára
borítottak egy kendőt. Bábák állták körül, készenlétben, hogy ha a baba
átcsusszan a lyukon, elkaphassák. Horatia zihált, Julia közelebb lépett. Én
maradtam, ahol voltam. Még sohasem láttam gyerekszülést.
– Horatia – mondta Julia gyöngéden, s megsimogatta a barátnője
homlokát.
– Jön már! – nyögte Horatia. – Érzem.
 – Nyomja erősen! – biztatta az egyik bába.
– Mit adtak neked? – kérdezte Julia.
– Egy kis bort.
– Csak? – csattant fel Julia. – Vasfüvet nem?
– Nem – nyögte Horatia, s szorosan megmarkolta a szék bőrkarfáját. –
Pollio nem engedte.
– Ostoba babona! – mérgelődött Julia, és rám nézett. Én az ájulással
küzdve közelebb léptem, s egy levendulás vízbe mártott vászonkendővel
törölgetni kezdtem Horatia homlokáról az izzadságot.
– Inkább silphiumfőzetet kellett volna innom – mondta Horatia. – Úgysem
élem meg az újévet.
– Ostobaság! – mondta határozottan Julia. – Egészséges vagy, s ez még
csak az első szülésed.
Horatia összeszorította a fogait, s amikor felsikoltott, kétségem sem volt
afelől, hogy a hárfazene ellenére odalent is hallja mindenki. Órákon át
Horatia mellett maradtunk, bátorítottuk, legyeztük az arcát. Aztán végül az
egyik bába felkiáltott:
– Most jön, domina! Nyomja!
Horatia Juliára nézett.
– Köszönöm! – A következő pillanatban elsírta magát. – Köszönöm, hogy
itt vagy!
– Most ne köszöngess. Összpontosíts!
Horatia a szülőszék karfáját szorongatta, az arca eltorzult a fájdalomtól. A
teste megfeszült, elernyedt, sikoltozott, sírt, míg végül vérben és mocsokban
a világra hozta a gyereket. Én levegőt venni is elfelejtettem. Julia felkiáltott:
– Kislány. Egy kislány!
– Nem! – nyögte Horatia. A bábák vastag, puha takarókba bugyolálták a
kicsit, Horatia pedig felállt. – Az nem lehet!
– De igen, kislánya van, domina. Egy egészséges kislánynak adott életet.
– De ő fiút akart.
– Majd a következő…
– Te ezt nem érted. – Horatia kétségbeesetten a bábákról Juliára nézett. –
Nem fogja elfogadni.
– Dehogyisnem! – mondta Julia és a karjába vette az újszülöttet. A bábák
sietve vastag gyapjúval fedték Horatia derekát. – Nézd! – Julia gyengéden
megérintette az ujjhegyével a pici orrocskáját, majd az anyja karjaiba tette.
Még soha nem láttam Juliát ennyire gyöngédnek és kedvesnek.
 Könnyek csillogtak Horatia szemében. A melléhez emelte a kicsit, de az
nem akart szopni.
– Nem éhes.
A legidősebb bába elmosolyodott.
– Bízzuk ezt a dajkára. Ez az ő dolga.
– Hogy fogod hívni? – kérdezte Julia.
Horatia hallgatott, puhán a baba arcocskáját cirógatta, majd kisvártatva azt
mondta:
– Gaia lesz a neve. Földanya, ahogy a görögök nevezték. – Miközben
odalentről felhallatszott a mulatozás lármája, Horatia még egy darabig a
kezében tartotta Gaiát, aztán odaadta az egyik dajkának, ő továbbadta
Juliának, s bekísérték Horatiát a fürdőbe.
– Gyönyörű! – örvendezett Julia.
Gaia az anyja dús, fekete haját örökölte, fekete szemei nyitva voltak.
– Szerinted nagyon dühös lesz Pollio? – kérdeztem.
– Valószínűleg – mondta Julia. – De majd legközelebb fia születik. Te
akarsz gyerekeket?
Tizennégy nap múlva már kiházasíthatnak, s ha megjön a vérzésem, akkor
már gyerekeket is szülhetek.
– Egyszer majd igen – válaszoltam.
– Én már most is szeretnék – vallotta meg Julia.
– Tizenkét évesen?
– Horatia csak tizenhárom. És már van egy kislánya, aki nagyon fogja
szeretni. Aki soha nem fogja elhagyni.
Eszembe jutott, amikor Gallia figyelmeztetett, hogy nem szabad túl
szigorúan megítélni Juliát. Most hirtelen nagyon megsajnáltam. Az apja csak
azt látta benne, mit hoz majd a házhoz a házasság révén, az anyjával meg
csak titokban találkozhatott. S ugyan a szüleim nem élnek már, de mindig
tudtam, hogy nagyon szeretnek. S csak a halál választott el tőlük.
Amikor Horatia kijött a fürdőből, óvatosan lépkedett. A bábaasszonyok is
vigyázva segítették rá a hímzett tunikát, a szőrmével szegélyezett pallát. Ezt
a ruházatot csak férjes asszonyok viselhették. Julia látható csodálattal
nézegette. Horatia újszülött lányáért nyúlt, s én úgy láttam, hogy Julia
szomorúan adja át neki.
– Juno áldása legyen a kisded első napján – kántálta az ősz hajú
bábaasszony –, s Cumina vigyázza a bölcsőjét.
– Most odamész a férjedhez? – kérdezte Julia.
 – Szó sem lehet róla – mondta az egyik bábaasszony, s még csettintett is
hozzá a nyelvével. – Először az úrnak kell hozzá jönnie, és el kell fogadnia a
gyermeket.
Horatiával együtt levonultunk a pár közös hálószobájába. Egy rabszolgát
elküldtek az ünnepségre Pollióért. Mi odakint várakoztunk, Horatia pedig
odabent kislányával a karján leült egy székre.
– Azért jön Pollio, hogy nevet adjon a gyermeknek? – kérdeztem.
– Nem. Arra még nyolc napot kell várnia, előtte van a lustratio, az
engesztelés és megtisztulás szertartása. Itt most a tollere liberos következik,
az apa dönt a gyermek sorsáról.
Arra nem maradt már idő, hogy tovább faggassam Juliát erről a dologról,
mert meghallottam Pollio döngő lépteit a lépcsőkön. Amikor felért, mohón
azt kérdezte Juliától:
– Fiú?
A bábaasszony lehajtotta a fejét, és azt mondta:
– A felesége odabent várja.
Pollio besietett, de még mielőtt becsukódott volna mögötte az ajtó,
hallottuk, hogy azt kérdezi:
– Fiú?
Julia szeme sötéten szikrázott.
– Még csak nem is érdekli, hogy van a felesége. Rémes egy házasság.
– Mint a házasságok legtöbbje – jegyeztem meg keserűen. – De a tiéd nem
lesz az.
Julia elgondolkodva, sokáig nézett rám, majd azt mondta: – Hacsak apám
közben meg nem gondolja magát.
Odabentről sikoltást hallottunk, kivágódott az ajtó, és Pollio kilépett.
– Vigyétek innen! – mondta a bábaasszonyoknak.
Azt láttam, hogy Horatia lánya a földön fekszik.
– Pollio, kérlek! – Horatia a férje után indult.
– Világosan megmondtam – kiabálta Pollio –, nem lányt akarok, hanem
egy fiút!
– Szülök neked fiút is – könyörgött Horatia. – Pollio, ez a gyerek a miénk!
– Mi pedig az istenekre bízzuk. – Pollio ezzel leviharzott a lépcsőn. Julia
odalépett Horatiához, hogy támogassa. – Hajítsátok ki a szemétbe –
süvöltötte vissza még a lépcsők aljáról Pollio.
Horatia térdre rogyott.
 – Pollio! – könyörgött. – Legalább azt engedd meg, hogy a Columna
Lactariára vigyék. Adj neki egy esélyt! – De Pollio már nem volt sehol.
Horatia esdeklő pillantást vetett a bábaasszonyokra. – Ne vigyétek el! –
könyörgött, de az egyik asszony már ott tartotta a gyereket a karjában.
– Nem szakíthatjátok el tőlem – sírta Horatia.
Forró könnyek égették a szememet, a kezem reszketett.
– Ne tegyétek ezt – mondtam.
A bábaasszony könyörtelenül azt mondta:
– A domine fizet bennünket. Mi csak teljesítjük a parancsát.
– De legalább ne hajítsátok a szemétbe. Egy ez ártatlan kisgyerek.
Senkinek sem vétett.
Az asszony bosszúszomjas tekintettel nézett rám, és azt mondta:
– Mint ahogy ártatlan volt az a kétszáz rabszolga is.
– Micsoda? – háborodott fel Julia. – Amiatt kell a patríciusgyerekeknek
meghalniuk, mert a rabszolgák is meghaltak?
Az asszony nem szólt egy szót sem.
– Megfizetlek benneteket – kérlelte őket Horatia kétségbeesetten. – De
kérlek, ne dobjátok a szemétbe!
A bábaasszony habozott, majd a jelen lévő rabszolgákra pillantva azt
mondta:
– Menjetek! – A rabszolganők sietve távoztak, volt, aki lement a lépcsőn,
mások az emeleti szobákba. Amikor mindenki elment, a bábaasszony azt
mondta: – Kétszáz denarius.
Horatia arcából kifutott minden vér.
– Ennyi a hozományom.
– És ez a lányod egyetlen esélye. Valaki talán magához veszi, persze az is
lehet, hogy nem. Mindenesetre a szemétdombon farkasok eledele lesz.
Julia csak ámult a hallottakon, de a bábaasszony állta a tekintetünket, egy
szikrányi szánalom sem volt benne.
– Nálad még a vadállatok is jobbak – mondta Julia.
– S nem állati sorban tartanak bennünket, rabszolgákat?
Horatia súlyos erszényekkel tért vissza, a bábaasszony elvette és a
köpenye alá rejtette őket.
– Hogy viszed oda?
– Megoldom.
Ha Gaia túl is éli, bizonyosan egy bordélyházba kerül, ahol attól fogva,
hogy beszélni tud, ki fogják használni. Anyám mesélte, hogy vannak olyan
férfiak, akik az olyan gyereklányokkal szeretik kedvüket tölteni, akik nem is
tudják igazából, hogy mi történik velük. Ömlöttek a könnyek Horatia
szeméből. Julia halkan azt kérdezte:
– Nincs valaki, aki örökbe fogadhatná?
– Pollio tudta nélkül hogyan járhatnék utána?
A bábaasszony a köpenye alá vette a kislányt, én pedig elfordítottam a
tekintetem, hogy ne lássak semmit. Horatia és Julia egymás nyakába borulva
sírtak, én pedig lementem. Odalent a tricliniumban egy hárfás játszott, s
Pollio épp pohárköszöntőt mondott kupával a kezében.
– Mi történt? – kérdezte Alexander.
– Leányt szült – feleltem.
Marcellus kérdő tekintettel nézett rám.
– És torzszülött lett?
– Nem. De Pollio fiút akart. Nem fogadta el a kislányt, elvitette.
– A lelencek közé? – kérdezte Alexander döbbenten.
Bólintottam.
Octavia felállt a pamlagról, és odajött hozzám.
– Hol van Horatia? – kérdezte halkan.
Mindenről beszámoltam neki, a kétszáz denariusról is. Octavia komor
arccal hallgatta.
– Mi lesz velük? – kérdeztem.
– A kicsivel és Horatiával?
– Igen.
Octavia mély lélegzetet vett.
– Ha túlélik, egész életükre boldogtalanok lesznek. – Octavia odament
Octavianushoz, aki a felesége és Terentilla közt heverészett a kereveten, és
súgott valamit az öccse fülébe. Octavianus felém nézett, majd felállt a
pamlagról.
– Ezt meg mire véljem? – kiáltott fel Pollio. – A desszertet még fel sem
szolgáltuk.
Octavianus emelt hangon azt mondta:
– Hallom, hogy megszült a feleséged – mondta. – Durva illetlenség volna
tőlem, ha maradnék, s akadályoználak abban, hogy a feleséged mellett
legyél.
Pollio csak tátogni tudott.
– Marcellus – mondta Octavianus határozottan –, menj, és keresd meg
Juliát.
 Pollio körbejáratta a tekintetét a jelenlévőkön.
– De hát a szaturnália ünnepét nem zavarhatjuk meg holmi női dolgokkal.
– A születendő római gyermekek nemcsak női dolgok – mondta
Octavianus fagyosan. – Mindenkit érintenek. Még az olyan ostoba férfiakat
is, mint te vagy.
Voltak vendégek, akik maradtak, ám akik Octavianusszal érkeztek,
valamennyien szedelődzködni kezdtek.
– Gratulálok! – mondta Agrippa Polliónak, aki mit sem tudott a
történtekről.
Pollio arca hamuszürke lett. Kikísért bennünket a lovaskocsikhoz.
– Biztos, hogy menni akartok? Nagyon hideg van odakint. Nem
éjszakáznátok inkább nálam?
Octavianus fagyosan csak annyit mondott Polliónak:
– Biztosra veszem, hogy a kislányod is szívesen maradt volna éjszakára. S
ha a hidegről beszélsz, jusson eszedbe, mennyire hideg lehet a
szemétdombon.

Hazafelé tartva nekem csak az járt a fejemben, mennyire fázhat az a

csöppség ott a Columna Lactarián, míg Róma lakói pattogó tüzek mellett
bort iszogatnak, sülteket falatoznak. S Pollio, miután valamennyi vendége
távozott, bizonyára becsusszan a meleg takaró alá a felesége mellé,
miközben annak melleiből tej szivárog. A gondolatra a hideg is kirázott.
Julia csöndesen sírt, Alexander és Marcellus gyászos képpel üldögéltek.
Octavianus villájába érve Juba elköszönt, mi többiek pedig bementünk a
könyvtárba, ahol Vitruvius tervei ki voltak teregetve az asztalokon. Egy
darabig senki sem szólt egy szót sem, végül Julia törte meg a csöndet.
– Miért ne építhetnénk árvaházat? – kérdezte.
Marcellus felkapta a fejét, Alexander pedig rám nézett.
– Egy olyan helyet, ahová az anyák elvihetnék az újszülöttjeiket, akiket
aztán mások, szabad polgárok örökbe fogadhatnának – mondta. – Szeléné
már meg is tervezett egy ilyen házat.
– S ez hogyan segíthetne Rómának? – kérdezte Octavianus.
– Életeket menthetnénk vele. Rómaiak életét – érvelt Julia.
– S növelnénk azok számát, akik kegyelemkenyéren élnek? – kérdezte
Livia. – Ha egy nő meddő, akkor fogja és elveszi valamelyik rabszolgának a
gyerekét. Miért menne mocskos árvaházba érte?
– Kétlem, hogy Horatia újszülöttje mocskos lett volna – jelentette ki
Octavia.
– Honnan tudod, hogy nem? Ott voltál? Valószínűleg torzszülött lett.
– Tökéletesen egészséges kislány – csattant fel Julia. – Én ott voltam, és
ott volt Szeléné is. Láttuk. – Julia most az apjához fordult. – Ha lenne
árvaházunk…
– Túl drága volna ilyesmi – vágta el a szót Octavianus. – E célból ott van
nekünk a Columna Lactaria, s a plebs elégedett vele. Már az is sok pénzt
emészt fel, hogy szoptatós dajkákat fizetünk.
– De a legtöbb gyerek meghal – mondta Julia.
– Mert ez az istenek akarata.
Julia rám nézett, de én tudtam, jobb, ha hallgatok.
– Már eddig is épp eleget tettél az emberekért – mondta Livia
Octavianusnak. – Ingyen osztod a gabonát, ingyen használhatják a fürdőket,
fizeted a külvárosokban a tűzőrséget, a járőröket. Még mit kéne tenned?
– Mindent, ami csak tőlem telik – mondta Octavia.
– Akkor miért nem fizeted te az árvaházat? – vágott vissza Livia.
– Ha az öcsém úgy gondolja, hogy jó ötlet, akkor szívesen megteszem.
A könyvtárban minden szem Octavianusra szegeződött, aki láthatóan
reszketett, noha kellemes meleg volt a helyiségben.
– A feleségemnek igaza van. Épp elég, amit eddig tettünk.
Julia szemében könnyek csillogtak, Marcellus gyöngéden megveregette a
térdeit.
– Na és Horatia gyereke? – kérdezte Julia.
– Lány lett – mondta Octavianus. – S ez a sajnálatos eset beárnyékolta a
szaturnália ünnepet. De szeretném, ha jó hírrel érne véget.
El nem tudtam képzelni, mi lehetne az a hír, amely elűzi a nyomott
hangulatot a könyvtárból. Octavianus Agrippára nézett, a hadvezér pedig azt
mondta:
– Megnősülök.
Julia megrémült, hogy ő lehet a választott.
– Na és kit veszel el? – kérdezte.
– A lányomat, Claudiát – felelte helyette Octavia.
– A nővéremet? – kiáltott fel Marcellus, s az anyjára nézett. – Hogy lehet,
hogy erről én semmit sem tudtam?
Octavia elmosolyodott.
 – Most már tudod.

A szaturnália alatt Julia virrasztott Horatia lányáért, s minden nap elment a

Columna Lactariára, hogy megkeresse. Hét napon át küzdöttünk a széllel és
az esővel, egymást támogattunk a csúszós, kihalt utcákon, miközben Juba és
a testőrök fáklyákkal világítottak az üres utcákon. A nyolcadik napon aztán
Gallia megkérdezte Juliától, hogy mit akar tenni, ha megtaláljuk a picit.
– Hazahozom.
– Micsoda? Apád házába? – kérdezte Marcellus. – Julia, térj észhez!
Valaki már biztosan magával vitte.
– De ki? – kérdezte Julia kétségbeesetten. A hangja visszhangzott az
oszlopok között. A piac be volt zárva az ünnepekre, s akinek esze volt, az
otthon kuporgott a faszénkályhák melegében, bárányt sütött, és forralt bort
iszogatott.
– Valami jóérzésű ember – mondta Alexander.
– És ha valamelyik bordélyház tulajdonosa?
– Nos, nincs módunk kideríteni – mondta Juba. – Senki sem fog idejönni,
hogy elmondja.
Julia csak bámulta az oszlopokkal határolt teret, ahol asszonyok ezrei
hagyták már kint a gyerekeiket sok-sok idő óta. Most minden csöndes volt.
– Mindjárt esik – mondta Juba.
Visszamentünk a kocsihoz, s Julia visszatért arra a komor estére.
– El kellett volna vennem azt a gyereket a bábától.
– És mit csinált volna vele, domina?
– Találtam volna neki egy otthont.
– Kinél? – kérdezte Marcellus. – Hol?
Julia Jubára nézett.
– Szerinted mi történt vele? – Tudtam, Julia miért épp tőle kérdi. Mert a
jelenlévők közül ő tudhatta a legjobban.
– Megtalálta és hazavitte egy szabad polgár.
– Honnan tudod?
– Mert a patríciusok közül senki sem lakik a piac közelében, s nem is
merészkednének errefelé éjszaka.
– És ha az az ember bordélyt vezet?
 – Nem sokkal valószínűbb, hogy az efféle népek zárt ajtók mögött
mulatoztak inkább? – kérdezett vissza Juba. – Vagy gondolod, hogy itt
álldogáltak az elhagyatott piactéren, s várták, mikor tesznek ki egy lelencet?
Bármikor máskor bőven találhatnak maguknak.
Ez az okoskodás némiképp megnyugtatta Juliát. Mégis, amikor Octavia
születésnapi ünnepséget rendezett nekem és Alexandernek az újév első
napján, Julia nagyon csöndes és magába forduló volt.
– Holnap pedig – ajánlotta Juliának Octavia – átjöhetnél, és segíthetnél
előkészülni Claudia esküvőjére.
Julia felnézett. A kis faszénkályha mellett üldögélt, amiből égetett fahéj
illata szállt fel.
– Ott vannak a rabszolgák.
– Persze, ők majd elvégzik a szokásos munkákat. Kitakarítanak, sütnek,
főznek. De ki fog nekem segíteni a ruhával, a fátyollal? Már csak pár hét, és
Claudia megérkezik Pompejiből.

Így aztán a fagyos január havában, amikor még a szökőkutakban nem olvadt
fel a jég, s Octavianus szőrmékbe bugyolálta magát, Julia Octaviának
segédkezett. Útban a ludus felé és vissza elsorolta, milyen ékszereket visel
majd Claudia, milyen szandált vesz hozzá, hogyan lesz feldíszítve a kocsi,
ami Rómába hozza. Ám amikor megkérdeztem, hogy Octavia lányai miért
ilyen messze élnek az anyjuktól, Julia előbb rám, majd Alexanderre nézett, s
habozott felelni.
– Megmondhatod nekik – szólalt meg Tiberius. – Nem az ő hibájukból
történt.
Julia bizonytalanul bólintott, majd azt mondta:
– Octaviának le kellett mondania róluk, amikor férjhez ment Antoniushoz.
S aztán, amikor Antonius elhagyta Octaviát, Claudia és Marcella úgy
döntöttek, hogy a nagynénjüknél maradnak Pompejiben.
Elgondolkodtam. Azok után, hogy anyánk és apánk mennyi szomorúságot
hozott Octavia életébe, meglepett, hogy ő mégis ennyire szeretetteljes volt
hozzánk. A bátyám megrázta a fejét.
– Fel nem foghatom, hogy Octavia ilyen jóságos hozzánk.
– Anyám szereti a gyerekeket – mondta Marcellus egyszerűen. – De csak
várjatok, amíg megismeritek a nővéreimet. Mi mind egyformák vagyunk.
 – Úgy érted, hogy ők is rajonganak a játékokért? – kérdezte Tiberius.
– Úgy érti, hogy valamennyien szőkék és kék szeműek vagyunk – mondta
Julia, s eleresztette a füle mellett Tiberius gonosz megjegyzését. – Ők ketten
édestestvérei Marcellusnak. – Julia felém fordult, és vidáman hozzátette: –
Te is segíthetnél nekünk az előkészületekben.
– Ó, igen – mondta Marcellus. – Jó mulatság. Szórakoztatóbb, mint a
játékok, amivel elüthetnénk az időnket.
Julia felcsattant.
– Alexander tényleg élvezi.
– Mert ő szeret benneteket, lányok. Én azonban nem állhatom, amikor
semmi másról, csak frizurákról meg festékekről esik szó.
– Segíts nekünk – kérlelt Julia. – Vitruviusnak nem kellesz minden nap.
– Talán egyáltalán nem kellek neki.
– Butaság – mondta a bátyám. Gallia és Juba az udvaron vártak már, s
magukra öltötték a legmelegebb holmijaikat. – Épp tegnap mondta a
húgomnak – magyarázta Alexander a többieknek –, hogy ha enyhül az idő,
akkor magával viszi az építkezésekre.
– Egy lányt? – kérdezte Tiberius.
– Mit számít az? – ripakodott rá Julia.
– Mi keresnivalója van egy lánynak az építkezéseknél? Nézzetek rá! Egy
téglát sem volna képes felemelni.
– De tudok mértéket venni – vágtam vissza. – És szebb mozaikpadlót és
tetőterveket készítek, mint Vitruvius öregjei.
Tiberius elnevette magát.
– Na és mit fog csinálni Vitruvius? Bemutat mint a tanítványát?
– Kora hajnalban megyünk, még mielőtt a munkások megjelennek.
Tiberius elmosolyodott.
– Vagyis szégyell.
– Hagyd békén Szelénét – figyelmeztette Marcellus Tiberiust.
– Ez azt jelenti, hogy nem fogsz segíteni nekünk? – kérdezte Julia.
– Igen – feleltem határozottan.
A Palatinus-dombra felérve láttuk, hogy vagy egy tucat hintó álldogál
Octavianus háza körül.
– Megérkeztek a papnők – mondta Gallia. – Csöndben menjetek be.
Odabent az udvaron Juno papnői körbeálltak egy faszénkályhát. Octavia
egy tekercset tartott a lángok fölé, Agrippa közben a tüzet igazgatta.
– Mit csinálnak? – kérdeztem súgva.
 Julia közelebb hajolt, és a fülembe súgta:
– Az a tekercs, amit Octavia a tűz fölé tart, egy naptár. Amikor a papnők
úgy látják, hogy elég sűrű a füst, az égett foltokból kiolvassák, melyek a
balszerencsés napok, a dias nefasti.
Felegyenesedtve kérdeztem:
– A balszerencsés napok?
– A március, a május és a június nem alkalmasak a házasságkötésre.
Ugyancsak nem jöhetnek szóba a Kalendusok, a Nonusok vagy az Idusok,
valamint az utánuk következő napok. És vallási ünnepeken sem szabad
házasságot kötni.
– Az tényleg balszerencsét hoz?
Julia a szemeit forgatta. A papnők épp Junóhoz, az anyaság és a házasság
istennőjéhez imádkoztak. Octavianus, kezében egy viasztáblával és egy
írópálcával, a nővére mellett állt. Egy, a méreténél nagyobb szőrmeköpenybe
volt burkolózva. Jól láthattam, hogy didereg, s igyekezett távolabb állni a
tetőtől, amin át beesett az eső, s jeges pocsolyává dermedt a földön. Az arca
is fehér volt, mint a szőrme, csak a szeme színe volt szürke.
– Elég lesz – mondta az egyik papnő.
Octavia nyomban elvette a lángok fölül a tekercset, a papnő, aki beszélt, a
kezébe vette, magasba emelte, s tanulmányozni kezdte. A többi papnő
némán állt, nem volt más nesz, csak az esőcseppek koppanása.
– Február másodika – mondta.
Octavianus írt valamit, s észrevettem, hogy az elefántcsont merevítő most
már az egész karját végigéri.
– Jól van apád? – kérdezte Alexander Juliától.
Julia bólintott.
– Minden télen ilyen.
Apánkat még sohasem láttam ennyire gyöngének Alexandriában, még a
legrosszabb napokon sem.
– Február tizedike – mondta a papnő.
Octavianus újabb jelet rajzolt.
– Februárban a tizenkettedike ígérkezik a legszerencsésebb napnak.
Octavianus felnézett, s azt kérdezte:
– A Lupercalia előtti nap?
A papnő épp mondani akart valamit, amikor váratlanul hatalmas villámlás
és mennydörgés reszkettette meg a falakat.
– Augurt ide! – kiáltotta Octavianus. – Menjetek, és hozzatok ide egy jóst!
 Alexander azt kérdezte Marcellustól:
– Mi történt?
– Mennydörgés – felelte Marcellus rémülten. – Nagyon rossz ómen.
Újabb villámlás és újabb mennydörgés, ami még több esőt hozott
magával.
– Menjünk át a könyvtárba – mondta Octavia.
Valamennyien bementünk a könyvtárba. Juba segített Octaviának
meggyújtani az olajlámpákat. Nemsokára meleg narancsszínben ragyogtak
fel a faborításos falak. A papnők itt is körülállták a faszénkályhát, s azt volt a
legrémültebb közöttük, aki eddig beszélt. Ha megérkeznek a jósok, és
kijelentik, hogy ő haragította magára az isteneket azzal, amit mondott, akkor
rettenetes dolgok várhatnak rá.
– Mit akart ez jelenteni? – kérdezte Octavianus Jubára pillantva, aki egy
széken ült a kályha mellett. Odakint az eső hangosan kopogott a
szökőkutakon és a medence alján.
– Meg kell várnunk, amíg a jósok megérkeznek – mondta Juba.
Elég közel álltam, hogy meghalljam, amikor Tiberius azt súgta Jubának:
– Te ugye nem hiszed, hogy ez jelent valamit? Az esőzés villámlással jár.
Ennyi.
– A jósok nemsokára itt lesznek – ismételte meg Juba határozottan.
– De te nem hiszel ebben. Valld be az igazat! Még Cicero is kigúnyolta a
jósokat.
– S aztán már csak a feje díszelgett a szónoki emelvényen – mondta Juba
nyomatékkal.
Egy-egy papnő halkan felnyögött, majd kínos csend ülte meg a helyiséget.
Lelki szemeimmel láttam, ahogy a jósok meleg otthonaikban vastag takarók
alatt kényelmesen pihennek, míg egy szolga ki nem parancsolja őket a
zimankóba. Nem kétséges, hogy milyen hangulatban érkeznek ide. Elég
dühösek lehetnek ahhoz, hogy a fejére olvassák a „bűnt” Juno papnőinek.
Amikor egy szolga jelent meg az ajtóban, mindenki felállt.
– Megérkeztek, uram.
– Vezessétek ide őket. – Octavianus Agrippára nézett. – Nem lehet semmi
baj ezzel a házassággal. Valamennyi istennek az áldását kell adnia rá.
Az első jós, aki belépett, igyekezett Octavianus kedvében járni. A
többieket is beterelte a már amúgy is zsúfolt könyvtárba, majd
Octavianushoz intézve a szavait, azt kérdezte:
 – Alázatosan állunk szolgálatodra, Caesar. A mennydörgés az oka annak,
hogy most itt vagyunk?
Juno papnője beszámolt a történtekről, s ehhez Octavianus még
hozzátette:
– Mihelyt megnevezte a szerencsés napot, akkor kezdett villámlani és
mennydörögni. Egész délelőtt csöndes volt az idő, és már napok óta nem
villámlott.
– És merről jött a villámlás? – kérdezte a jós.
– Keletről – felelte Juba.
Octavianus a homlokát ráncolta.
– Én nem láttam.
– Mert írtál. De én az eget kémleltem.
Az első jós égnek emelte a kezét.
– Akkor ez az áldás jele.
Octavia a szívére szorította a kezét, az öccse azonban még nem érte be
ennyivel.
– Még akkor is, ha az a nap a Lupercalia előtti napra esik?
A második jós bólintott.
– Az istenek szóltak.
Tiberius diadalmas pillantást küldött Juba felé, Juba csak egy apró
főhajtással fogadta. Hazudott, ez volt az első gondolatom. Nem hisz az
egészben, és szeretné, ha már vége lenne. Hisz senki sem látta, keletről vagy
nyugatról villámlott-e. De senki sem szólt egy szót sem, így Agrippa és
Claudia esküvőjének a napját február tizenkettedikére tűzték ki.
 TIZENHARMADIK FEJEZET

I. e. 28. február 12.

Claudia anyja szobájának félhomályában állt, s közben vagy egy tucat

rabszolga sürgölődött körülötte, hat egyforma copfba fonták a haját,
virágokkal díszítették karmazsinpiros fátylát. A lány szeleburdi volt és
szégyenlős, örökké elpirult, és meglepően naiv volt ahhoz képest, hogy már
betöltötte a tizenkilencedik évét. Talán a túlontúl fehér bőrszíne volt az oka
annak, hogy futó érzelmei azonnal meglátszottak rajta: rózsaszínre festették
arcát, az orrát, a fülét, s végül a nyakát. Marcella ugyanennyire könnyen
váltott színt, mindkét lány arcáról szinte bármikor le lehetett olvasni, mi jár a
fejükben.
– A rómaiak kétségtelenül sok mindenben különböznek az egyiptomiaktól
– jegyezte meg Alexander.
– Miért? Az egyiptomiak mit csinálnak, amikor frigyre lépnek? – kérdezte
Claudia.
– A menyasszony és a vőlegény megfürdenek.
– Együtt? – kérdezte Claudia meglepetten.
Julia elmosolyodott.
– Milyen izgalmas!
– Milyen közönséges! – jelentette ki Livia, de senki sem figyelt rá.
Korábban az volt a baja, hogy a bátyám itt lehet, miközben Claudia fátylát
igazgatják, mire Octavia megjegyezte, semmivel sem intimebb, mintha
valaki köpenyt ölt magára. S ez így is volt, körülbelül annyi látszott Claudia
bőréből, mint akár Ozirisz mumifikált testéből. Hosszú tunikáját virágfüzér
kötötte el a derekán, s a Vesta-szüzekhez hasonlóan fátyla eltakarta az egész
testét, de még a fél arcát is.
– Ne aggódj – nyugtatta Octavia. – Agrippa Róma egyik legnagyszerűbb
férfija. – Octavia ezzel Marcellához fordult, aki már tizenhét éves volt. – Te
leszel a következő.
Marcella szomorúan bólintott.
– Nem leszel nagyon egyedül nélkülem? – kérdezte Claudia a húgától. –
Én mindig szívesen látlak, ha úgy érzed, hogy eluntad Pompejit.
– S gyertyatartó legyek a fürdőzéseiteknél? – tréfálkozott Marcella. –
Nem, a nénikénknek szüksége van rám.
– Mondd meg neki, hogy puszilom, jó? És azt is, hogy új asszonyként is
szeretem. – Claudiának elcsuklott a hangja. A húga odalépett hozzá, s a
derekát átkarolva magához ölelte.
– Légy nyugodt. Megmondom neki.
Észrevettem, milyen szomorú Octavia szeme. Túl sokáig éltek távol
egymástól, s ő időközben megszűnt a lányok anyja lenni. Ugyanúgy nem
kötődtek egymáshoz, ahogy Horatia és Gaia sem fognak soha.
Claudia megemelte a ruhája szegélyét, hogy lépni tudjon. Karmazsinpiros
szandálja elővillant. Claudia most kinyújtott karral pózolt nekünk.
– Nagyon szép vagy – mondta Alexander elismerően.
– Olyan szép, mint egy egyiptomi hercegnő?
– Még annál is szebb – hazudta Alexander.
Az atriumból idehallatszott a zene és a nevetés. A medence vizén
lampionok úsztak, s a szürkületet kandeláberek százai tartották távol. Itt nem
volt nászmenet, mint Egyiptomban, csupán elkísértük a menyasszonyt a
gránitoltárhoz, amit Octavia rabszolgákkal hozatott ide. Korábban már
leöltek egy anyajuhot, hogy a jósok ismét kedvezőnek ítélhessék a nász
napját.
– Nézzétek ezt a sok embert – mondta Claudia izgatottan.
Róma jelentős patríciusai mind eljöttek az esti szertartásra és ünneplésre.
Octavia azt mondta:
– Ez az esküvő nagyon fontos. Ha történne valami az öcsémmel, ki
léphetne a helyébe? Marcellus fiatal még hozzá.
Octavia megszorította a lánya kezét. Agrippa Octavianusszal és Jubával az
oldalán odalépett az oltárkőhöz. Agrippa nyolcéves lánya, Vipsania is ott
lépkedett apja jobbján, s kíváncsian nézegette a nőt, aki a mostohaanyja lesz.
– Szerencséje van – súgta Julia, amikor észrevette, hogy a kislányt
figyelem. – Claudia jó anyja lesz.
A nevetgélés lassan alábbhagyott, s a legszebb tógáikban feszítő senatorok
is közelebb léptek, hogy hallják, mi hangzik el.
– Ubi tu es Agrippa, ego Claudia.
 – Ubi tu es Claudia, ego Agrippa. – Agrippa felemelte Claudia fátylát, s a
jelenlévők egyszerre kiáltották: – Feliciter!
– Ez minden? – kérdezte Alexander némileg csalódottan. – Ezért volt a
hosszas előkészület?
Julia összecsapta a tenyerét.
– Ennyi.
Fuvolások mentek a menet élén. Az ebédlő kereveteit erre az alkalomra
sáfrányszínű gyapjúval fedték, ez a szín illett a legjobban a menyasszony
ruhájához. Egy magas, virágokkal díszített tönkölytorta állt az egyik
asztalon. Amikor odahajoltam, hogy megszagoljam, Livia odavetette:
– Nemsokára neked is lesz. – Majd odaszólt a mellettem álló
öregembernek: – Catullus, találkoztál már Szeléné hercegnővel?
A férfi sötét szemein hályog ült, a keze ráncos. Az aggastyán leeresztette
boroskupát tartó kezét, és azt mondta:
– Örvendek.
– Csinos lányka, igaz? Az anyja négy gyereket szült, s valószínűleg többet
is tudott volna.
Catullus érdeklődve felvonta a szemöldökét.
– Áruld el nekem – mondta Livia. – Igaz a hír, hogy feleséget keresel?
Éreztem, hogy minden vér kifut az arcomból, de a rémülettől
megbénultam, nem tudtam elfutni.
– Igen — mondta az öregember, és lassan bólintott hozzá.
– Nos, akkor talán elidőzhetnél egy keveset Szeléné társaságában.
A szívem vadul kalapált a mellkasomban.
– Hogy mit csináljak? – hebegte Catullus óvatosan.
– Ó, hát egyelőre csak elbeszélgethetnétek egymással – ajánlotta Livia.
– S egész pontosan a jó Catullus miről beszélgethetne egy gyerekkel?
Soha még ilyen hálás nem voltam azért, hogy Juba mellettem termett.
– Hálás vagyok a figyelmedért – mondta Catullus gyorsan Liviának –, de
ha megbocsátasz, várnak rám.
Livia megvárta, míg Catullus elmegy, de közben le nem vette rólam a
szemét.
– Soha nem mész vissza Egyiptomba.
– Miből gondolod, hogy vissza akar menni? – kérdezte Juba.
Livia élesen felnevetett.
– Abból, mert ismerem ezt itt. Már megszökött volna, ha nem azt remélné,
hogy a férjem visszaküldi Alexandriába.
 Octavia ugyanolyan nesztelenül termett mellettem, mint Juba.
– Livia – szólalt meg a legnegédesebb hangján. – Remélem, nem Szelénén
akarod kitölteni a mérgedet. Nem az ő hibája, hogy az öcsém eltűnt
Terentillával.
Livia dacosan felkapta a fejét.
– Soha nem fog elhagyni engem. Terentilla nem más, mint egy színházi
cafka.
– Scriboniát is elhagyta – emlékeztette Liviát Octavia.
– Azért, mert én adni tudtam neki.
– Micsodát? – kérdezte Octavia. – Nemesi címet? Gondolod, hogy még
most is szüksége van rá?
– Emlékszem, láttam egyszer egy levelet – mondta Livia sértetten. – Úgy
emlékszem, Marcus Antonius azt állította benne, hogy a nagyapátok
egyszerű kötélfonó Thurii városában. Komolyan azt hiszed, hogy a családom
nélkül a senatorok majd ülnek némán a babérjaikon, és eltűrik, hogy egy
kötélfonó ivadékai hozzanak törvényeket a számukra?
Hirtelen eszembe jutott, hogy apánk egyszer Octavianust „thurinusként”
emlegette, s most már azt is értettem, hogy miért.
Octavia azonban csak mosolygott.
– Igen. S amikor eljön ez az idő – mondta sejtelmesen –, reménykedjünk,
hogy a barátaid többen lesznek, mint az ellenségeid.
Üdvrivalgás fogadta, amikor férj és feleség az első korty bort kóstolta egy
közös kupából. Észrevettem, hogy Juba közben eltűnt. Octavia a karját
nyújtotta felém.
– Megyünk? – Odakísért az asztalunkhoz, ahol Alexander és Marcellus
azzal ugratták Juliát, hogy mekkora lakoma lesz majd az ő esküvőjén. De
amikor Julia mosolyogva rám nézett, nem tudtam osztozni az örömében.
Az ünnepség hajnalig tartott, amikor megjelent Octavianus és bejelentette,
ideje, hogy az újdonsült férj az otthonába vezesse a feleségét. A senatorok
nótára zendítettek, a fiatalasszony irult-pirult közben, majd a fuvolások és
fáklyavivők nyomában mindenki elindult. Amikor odaértünk Agrippa
házához, a bátyám megbotlott a tornác lépcsőjén, és felbukott.
– Alexander! – kiáltottam fel ijedten.
– Mi van? – kérdezett vissza Alexander vihogva. Marcellus és Julia is
vihorásztak.
– Ti berúgtatok? – kérdeztem vádlón.
 – A falernusi bor az oka – mondta Julia. Alexander még mindig a lépcsőn
üldögélt. Ők ketten összenéztek, majd nevetésben törtek ki.
– Julia, Marcellus, Alexander! – szólt rájuk Octavia. – Most nyomban
hazamentek! – Gallia rosszallóan a fejét rázta.
– De hisz az új asszony még csak nem is…
– Nem érdekel – vágta el a szót Octavia, majd rám nézve azt mondta: – Te
maradhatsz. – De ez nem kérés volt, hanem parancs.
Miközben Marcellus felsegítette, Alexander segélykérően nézett rám,
majd mindhárman elbotorkáltak.
– Egyedül neked van eszed négyetek közül – mondta Octavia.
A lépcsők tetején Claudia egy gyapjúkoszorút kötött az egyik oszlopra,
majd bekente farkaszsírral, így áldotta meg új otthonát. Amikor Agrippa a
karjába vette és átemelte a küszöbön a feleségét, tucatnyi senator leste
mohón, ahogy lefekteti a nászágyra, s leoldja derekáról az övét. A
legszívesebben távoztam volna, de Livia hangja túlkiabálta a mulatozók
hangját.
– Mi a baj, senator? – Egy sovány férfi épp az egyik urnába ürítette a
gyomra tartalmát. Nagy nehezen sikerült felegyenesednie, ekkor Livia azt
mondta neki: – Talán jobb volna, ha hazamennél.
– S maradjak le az övoldásról? – A senator kacsintott, artikulálatlanul
felnevetett, s már nyomakodott volna befelé, de Livia a kezével megállította.
– Egy rabszolga majd hazakísér. Gallia! Kísérd haza Gaius senatort.
Láttam, hogy a senator először tiltakozni akart, de amikor meglátta
Galliát, széles vigyorra húzódott a szája.
Gallia elbizonytalanodott.
– Biztos benne, domina, hogy nem férfi kísérő kell a senator mellé?
– Ma biztos nem – kapott a szón a senator. – S különben is itt lakom
közel, a domb alján.
Gallia a szemével Octaviát kereste, de ő bekísérte Claudiát Agrippa
házába. Octavia támogatása nélkül Gallia nem mert szembeszegülni Livia
akaratával.
– Jól van, domina.
Livia a szemével követte őket egy darabig, majd amikor újra felharsogott
a bentiek jókívánságainak lármája, belekarolt Octavianusba, és örvendezve
azt mondta:
– Nagyszerű este volt. Ideje visszavonulnunk.
Egy kakas kukorékolt a távolban, Octavianus ásított.
 – Ideje volna nyugovóra térnünk.
A vendégek is a hordszékeiket keresték, s a fáradt és bormámoros
rabszolgák botladozva útnak indultak velük. Rémült kiáltások hallatszottak,
amikor egyik-másik hordszékvivő felbukott.
Octavia Jubához fordult:
– Túl nagy szívesség volna, ha arra kérnélek, hogy nézz meg egy szobrot?
– Kétlem, hogy egy szemhunyásnyit is alhatnék – felelte Juba. A távozó
násznép akkora lármát csapott, hogy az égben is meghallották. Egymást
szólongatták, s rabszolgáikat szidták üvöltve, amiért olyan óvatlanok.
– Ajándékba vettem a lányomnak – mondta Octavia. – De tudni
szeretném, hogy eredeti-e, mielőtt átadom.
Elindultunk, s én azon tanakodtam, vajon szóljak-e Octaviának arról, hogy
mi történt. De még mielőtt eldönthettem volna, Octavia felém fordulva azt
kérdezte:
– Gallia hol van?
– Elment – feleltem.
Octavia a homlokát ráncolta.
– Magister Verriusszal?
– Nem. Livia hazakísértetett vele egy részeg senatort.
Juba nyomban azt kérdezte:
– Kicsodát? Ki volt az?
– Gaius a neve.
Octavia és Juba váltottak egy gyors pillantást, s Octavia a gyomrához
kapott.
– Szent ég – súgta. – Mikor volt ez?
– Amikor mindenki bement a házba.
– Tudom, hol lakik – mondta Juba gyorsan. – A domb nyugati hajlatában.
Utánuk megyek.
– Várj! Ismerek egy rövidebb utat – mondtam.
– Merre?
– A Magna Mater mögött.
Octavia levegő után kapkodott.
– Az erdőn át?
– Arra szoktunk levágni, amikor a ludusba megyünk, még mielőtt Juba is
elkísért bennünket.
Octavia Jubára nézett.
– Ismered az utat?
 – Az erdőn át senki sem közlekedik – felelte Juba.
– Mi arra mentünk. Marcellus meggyőzte Galliát, hogy azt az utat
használjuk. Meg tudom mutatni neked – ígértem. – Gallia a sötétben nem
menne arra, és így mi hamarabb odaérhetünk.
Octavia sürgetően intett a kezével.
– Menjetek. Menjetek mindketten.
Juba nem tiltakozott. Kikapott egy fáklyát az egyik katona kezéből, s
átmenekített a részeg emberek és hordszékek tömegén. Amikor a Magna
Mater templomhoz értünk, azt kérdezte:
– Merre? Nem látok ösvényt. – A kezembe nyomta a fáklyát, én pedig
hamar észrevettem a kitaposott csapást.
Sötétben még sohasem jártam az erdőben, s most hálás voltam a sorsnak,
amiért magam mögött tudhattam Jubát, még ha volt is köztünk korábban
ellentét.
– Erre – mutattam, s világítottam az utat. Eszembe jutott az az éjszaka,
amikor Juba megmentett. – S mi van, ha útközben támad Galliára?
– Amikor ennyi katona van a Palatinus-dombon?
Amikor leértünk a domb aljára, Juba kivette a kezemből a fáklyát, s
rohanni kezdtünk a házak között. Vörös köpenye lebegett utána, s most,
hogy a holdfény megcsillant hosszú haján, sokkal jóképűbbnek láttam, mint
korábban. Megálltunk az egyik ház előtt, amit hét katona őrzött. Juba
odalépett az egyikhez.
– Bement ide egy rabszolgalány?
– Semmi közöd hozzá.
Mielőtt az őr még egyet szólhatott volna, Juba egy tőrt nyomott a
torkának, mire a többiek hátrálni kezdtek. A fáklya a földre esett, s kialudt
egy pocsolyában.
– Most megismétlem a kérdésemet – mondta Juba. – Octavia, Caesar
nővére szeretné tudni, hogy kedvenc rabszolgája, Gallia hercegnője belépett-
e ebbe a házba.
A távolabb álló katonák leengedték a kardjukat, a sarokba szorított férfi
nagyot nyelt, és azt mondta:
– Igen, odabent van.
Juba ellökte a férfit, s beviharzott a házba. Én szorosan a nyomában. Juba
kiabálni kezdett.
– Gaius Tacitus! – Csosszanó léptek hallatszottak az egyik, atriumra nyíló
szobából. Juba közeledtére néhány rabszolga sietve az oszlopok mögé bújt. –
Gaius Tacitus! – kiáltotta Juba ismét, mire a legutolsó szobából előlépett
Gaius. A korábbi tógáját egy nagyon vékony tunikára cserélte.
– Juba! – mondta mosolyogva. – És a kis egyiptomi hercegnő, aki máris
kész asszony.
– Ő hol van?
– Kicsoda?
Juba a szoba felé indult, Gaius nem állta útját.
– A gall ringyóra gondolsz?
Nyögés hallatszott az atriumtól félreeső egyik szobából, mire Juba a falba
ütötte Gaius fejét.
– Gallia! – kiáltotta Juba.
Befutottam a szobába, Gallia az ágyon kuporgott. Meztelen testén
megcsillant a zsalugáter résein át beszűrődő holdfény, a testét egyedül
hosszú haja takarta.
– Gallia! – mondtam. Ő véraláfutásos szemekkel nézett fel.
– Szeléné! – Gallia küzdött, de alulmaradt.
– Bántották! – sikoltottam, majd sietve Galliára terítettem a köpenyemet.
Sehol sem láttam a tunikáját, amit az esküvőn viselt, se a csinos bőrcipőjét,
amit Octaviától kapott. – Gyere – mondtam neki.
Juba azonban bekiabált:
– Maradjatok benn.
Csosszanó lépteket hallottam, s amikor megpróbáltam Galliát talpra
állítani, láttam, hogy a bokája be van dagadva.
– Annyira sajnálom – sírtam. – Nagyon sajnálom.
– Nem a te hibád.
– De ott voltam. Láttam, amikor Livia elküldött.
– Honnan tudhattad volna, hogy mire képes ez az ember?
– De Octavia tudta. Azért küldte utánad Jubát, s ha előbb szóltam volna
neki…
Odakint csönd lett, s belépett Juba.
– Gallia – mondta, s gyöngéden magához ölelte a lányt. Gallia fel sem
szisszent, pedig fájhattak a sebei.
– Kérlek, vigyél el Magister Verriushoz – súgta.
Kiléptünk a szobából, odakint Gaius kétrét görnyedve feküdt a padlón, a
szájából és a sebeiből folyt a vér. Nekem az jutott eszembe, vajon hány nőre
erőszakolta már rá magát, s hogy hogyan fog Juba elszámolni a senator
meggyilkolásával.
 Odakint a katonák egyik lábukról a másikra álltak.
– Mi… mi történt? – kérdezte az egyikük.
– Menjetek be, és nézzétek meg – felelte Juba komoran. Juba a karjában
vitte Galliát egy házhoz, amely előtt néhány fa volt. Az atriumon át füst
gomolygott. Az ajtóhoz érve kopogtatnia sem kellett, Magister Verrius máris
nyitotta, s nyomban megértette, mi történt.
– Gallia!
Gallia szája megremegett. Magister Verrius az atriumon át egy női
szobához vezetett bennünket. Odabent levendulaillat áradt. Juba óvatosan
lefektette Galliát az ágyra, majd kijött hozzám. Magister Verrius bement, és
magához ölelte Galliát, ő pedig elkezdte mesélni, hogy mi történt. Juba
becsukta az ajtót. Egyedül maradtunk.
– Nemet is mondhatott volna Liviának! – keseregtem.
– Rabszolga. Ehhez nincs joga.
– S ha máskor is megtörténik vele?
– Valószínűleg így lesz.
Sehogy sem értettem Juba közönyét. Hallottuk, hogy Gallia zokog, s azt is
hallottuk, hogy Magister Verrius, aki még soha nem emelte fel a hangját a
ludusban, olykor dühösen felkiált:
– És hogy fogod megmagyarázni a senator halálát?
– Azt mondom majd, hogy rám támadt. Te pedig láttad.
Dühített az érdektelensége.
– Téged nem érdekel, hogy mi történt ma éjjel?
– Hát persze, hogy érdekel. Különben nem kockáztattam volna a
nyakamat azzal, hogy megölöm Gaiust. De azon kívül, hogy felszabadítom
Róma valamennyi rabszolgáját, és az áruló mellé állok, szerinted mit
tehetnék még?
Eszembe jutott a pénz, amit Alexander nyert a versenyeken, s nekem
ajánlott, de én keveselltem. Majd megérintettem anyám rózsaszín
gyöngysorát a nyakamban. Csak az aranyzárjáért kapható pénz elég ahhoz,
hogy megváltsam vele Gallia szabadságát, s a gyöngyökből hosszú évekig
megélhet. Kiakasztottam a nyakamból anyám utolsó ajándékát, és odaadtam
Jubának.
– Na és mit csináljak vele?
– Régiségekkel és ékszerekkel kereskedsz – mondtam. – Azt akarom,
hogy add el nekem, hogy megválthassam vele Gallia szabadságát. Ha Gallia
szabad, soha többé nem kell mások parancsainak engedelmeskednie.
 Juba a homlokát ráncolta.
– S miből gondolod, hogy Octavia elfogadja?
– A gyöngyökért kapott pénzből a fél külvárost meg lehet etetni.
– Nem hiszem, hogy szüksége volna a denariusokra.
– Visszautasítod?
Juba elvette a gyöngysort, és a fény felé emelte.
– Valódiak – mondtam.
– Nem is vártam mást egy egyiptomi hercegnőtől. A királynőé volt?
Igyekeztem elfojtani a könnyeimet.
– Igen. S ha Octavia elfogadja a megváltást, nem akarom, hogy Gallia
megtudja, én fizettem.
– Milyen adakozó vagy.
– Ez nem adomány! Mindez miattam történt Galliával. Megmentett,
amikor eltüntette azt a rémséges gyöngyös ruhát, amit Livia akart rám
erőszakolni, s ezzel ádáz ellenségéve tette azt az asszonyt, akinek az a
legnagyobb boldogsága, ha mindenki mást szenvedni lát. Tartozom neki
ennyivel – súgtam.

Ha nem a Lupercalia ünnepének első napjára virrad, s nem lett volna

egyhetes iskolaszünetünk, biztos nem tudtam volna felkelni hajnalban a
szokott találkozómra Vitruvius mesterrel. Amikor kinyitottam a szemem,
Alexander már nem volt bent a szobában. A sűrű lombú fákkal díszített
kertre néző ablakokon már besütött a bágyadt februári nap. Egy darabig a
kinti neszeket füleltem, s azon tűnődtem, vagyon mennyi lehet az idő, s hogy
hol lehetnek a többiek. Vajon tudja-e már mindenki, mi történt Galliával?
Megbüntették-e Jubát, amiért megölt egy senatort?
Sietve felöltöztem, s a diadémmal hátraszorítottam a hajamat. Amikor
belenéztem a tükörbe, a nyakamban már csak az arany amulett lógott.
Anyám ajándékát pénzzé tettem, hogy megválthassam vele Gallia
szabadságát. Juba mindig mindenben gyors volt. Mostanra már az a
gyöngysor ott lóg valaki másnak a nyakában, a gazdája gyönyörködve
nézegeti magát benne egy fényes bronztükörben, s fogalma sincs arról, hogy
ez a nyakék mit jelentett számomra. Lehunyt szemekkel próbáltam
visszatartani a könnyeimet, s azon gondolkodtam, vajon Octavia elfogadta-e
a denariusokat.
 Kinyitottam az ajtót, s vártam, meghallom-e Marcellus hangját valahol.
Máskor mindig az ő nevetésétől visszhangzott a ház. Amikor benyitottam a
könyvtárba, ott találtam Octaviát és Vitruviust. Vitruvius, amikor meglátott,
felállt, és azt mondta csöndesen:
– Octavia szeretne beszélni veled. – Rezzenetlen arcáról semmit sem
tudtam leolvasni. Amikor elment, Octaviára néztem.
Octavia intett, hogy üljek le, majd keresztbe fonta a karjait a mellkasa
előtt, s vett egy mély lélegzetet.
– Tegnap éjjel rettenetes dolog történt.
– Igen. Rettenetes – mondtam halkan.
– De lehet, hogy megmentetted Galliát a haláltól.
– Én semmit sem tettem. Juba volt az – mondtam ugyanazt, amit akkor
mondtam, amikor Juba megmentette Octavianust a merénylettől.
Octavia gyöngéden nézett rám.
– S Juba ma reggel hozott annyi pénzt, ami elég Gallia szabadságának
megváltására.
Lesütöttem a szememet.
– Felszabadítottam Galliát.
Gyorsan felkaptam a fejem.
– Szégyellem magam, hogy minden adakozásom ellenére én nem tudtam
hozzá olyan gáláns lenni, mint te.
– Az én hibám volt, hogy elment Gaiusszal. Meg kellett volna
akadályoznom.
– Szembeszálltál volna Livia parancsával? – Octavia kényszeredetten
felnevetett. – Semmit sem tehettél.
– Ha szólok, korábban megtalálhattuk volna.
– Megtaláltátok, mielőtt Gaius megfojtotta volna, Szeléné. S ha sikerült
volna megtennie, soha nem tudtuk volna meg az igazat. Gondolod, hogy a
saját emberei feladták volna? A rabszolgái?
– Hol van most Gallia? – súgtam.
– Magister Verrius házában fog élni ezentúl.
– És te nem haragszol érte?
Octavia nem felelt. Széttárta a karját, majd újra összezárta.
– Szomorúsággal tölt el, hogy úgy kellett közölnöm Galliával, hogy
szabad, hogy nem én voltam az, aki ezt a kegyet megadta neki. És amiatt is
szomorú vagyok, hogy elveszítettem a legjobb barátomat. Önzés volt
részemről, hogy nem szabadítottam fel már sokkal korábban. Talán más
dolgokban is önző vagyok.
– Dehogy. Empanda szelleme él benned – mondtam őszintén a kegyesség
istennőjére gondolva. – És biztos, hogy még Empandának is voltak saját
igényei.
– Mások élete árán? – Octavia felállt, s én nem tudtam eldönteni, kinek az
életére gondolt. Gaiusra, akinek Juba oltotta ki az életét, vagy Galliáéra,
akinek az élete eddig rabszolgaság volt. – Nincs kizárva, hogy Gallia
visszatér – mondta. – De ahhoz még össze kell szednie magát. – Felálltam
Vitruvius székéről, s Octavia után indultam. Octavia megállt az ajtóban és
azt mondta: – Mindazonáltal, ha további rabszolgákat akarnál felszabadítani,
Szeléné, megtarthatod a denariusaidat. Gallia a barátnőm volt, s nem én
vagyok a Vörös Sas.

Lemaradtam a Lupercalia-fesztiválról. Mialatt Alexander és Marcellus

kecskét áldoztak Romulus barlangjánál, s nézték, ahogy mások megnyúzzák,
majd a leszaggatott bőrdarabokkal egymást kergetik végig a Palatinus-
dombon, én a szobámban rajzolgattam. Oda is behallatszott a nők
sikoltozása; állták az ostorcsapásokat, hogy termékenységet reméljenek az
újévre. Miután elült a lárma, meghallottam Marcellus hangját, s ebből
gondoltam, hogy valamennyien hazatértek.
Alexander lépett be elsőként a szobába, s amikor megláttam az arcát,
rémülten ugrottam fel a pamlagról.
– Mi történt veled? – kiáltottam.
A bátyám elnevette magát.
– Nem az én vérem. Egy kecskéé.
– Mire jó ez?
– A Lupercaliával jár. S ha nem aludtál volna, akkor te is részese lehettél
volna a mulatságnak. De sajnáltalak felkelteni.
– Sajnáltál engem és sajnáltad Galliát? – mondtam szemrehányón, mire a
bátyám nyomban kijózanodott. – Szerinted lesz esélyed arra, hogy valaha is
Egyiptom uralkodója légy, ha így viselkedsz? Hát nem tapasztaltad meg,
apánk mire jutott a féktelen ünnepléssel és italozással?
– Ezt nem nevezném féktelenségnek – mondta a bátyám
meghunyászkodva. – Csak ez az egy délelőtt.
 – Amit azonban egy vérontással teli éjszaka előzött meg.
– Hallottam, mit tettél – mondta Marcellus halkan, aki most lépett be a
szobába. – Anyám elmondta, hogy megváltottad Gallia szabadságát.
Julia és Alexander egyszerre kérdezték:
– Felszabadítottál egy rabszolgát?
– És Octavia nem haragudott meg érte? – kérdezte a bátyám.
– A jelek szerint nem.
– Mit gondolsz, Gallia visszatér?
– Anyád szerint elképzelhető. De Gallia helyében én örökre itthagynám
Rómát.
Julia aggódva mondta:
– Liviával ma reggel madarat lehetett volna fogatni. De ha megtudja, mit
csináltál, biztos, hogy dührohamot kap.
– Nem szabad megtudnia – jelentette ki Marcellus határozottan. – Gallia
nem tudja, Liviának sem kell tudnia.
A bátyám azonban mogorván csak azt mondta:
– Otthon, Alexandriában mit sem törődtél a rabszolgákkal.
– Alexandriában királyi gyerekek voltunk. De itt mi a különbség köztünk
és Gallia között?
– Az állampolgárság – mondta Julia.
– Nem – mondta a bátyám. – Minden azon múlik, hogy fordul a kocka.
Belőlünk is egyik pillanatról a másikra rabszolga lehet.
– Egy királynő gyerekeiből? – kérdezte Julia.
– Gallia talán nem királyi gyermeknek született? – kérdezett vissza a
bátyám.
Julia elhúzta a száját.
– A gallok barbárok.
– S mi van, ha apád holnap úgy dönt, hogy az egyiptomiak is barbárok? –
kérdeztem.
Marcellus és Julia hallgattak.
– Kérlek benneteket, ígérjétek meg, hogy senkinek sem szóltok egy szót
sem – könyörögtem, de egyáltalán nem voltam biztos abban, hogy Julia
képes megőrizni a titkot.
Aznap este, amikor Octavianus villájába tartottunk, Marcellus megvárta,
amíg a bátyám jóval előttünk jár, s azt súgta:
– Neked nagyon jó szíved van, Szeléné.
Örültem a holdvilágnak, mert így Marcellus nem láthatta, hogy elpirulok.
 – Mindig is azt reméltem, hogy ha Caesar leszek, felszabadíthatom
Galliát. De nem tudhattam biztosan, anyám hogy fogadja majd. Te megtetted
azt, amit én nem mertem.
– Ugyan, semmiség.
– Én másképp gondolom – mondta Marcellus gyöngéden.
Egy pillanatra találkozott a tekintetünk, s azt hittem, hogy a következő
pillanatban megcsókol. Ám ekkor Julia jelent meg a tornácon új, ezüst színű
tunikájában, s integetni kezdett. Marcellus elfordította a fejét, s nem mondott
többet.
 TIZENNEGYEDIK FEJEZET

I. e. 28 júniusa

Gallia a nyári vakáció előtt jelent meg újra nálunk. Octavia Capri-szigeti
palotájába készültünk vakációzni. A házban nagy volt a felfordulás, amikor
Gallia besétált Octavia fogadótermébe, és megkérdezte, nincs-e szüksége
egy segítő kézre. Kék tunikáját gyöngyök díszítették, hosszú haját, amin
megcsillant a napfény, teknősbéka páncéljából készült hajpánttal szorította
hátra. Gaius ütlegeinek már nyoma sem volt az arcán, a bőrét bronzosra
sütötte a nap. Octaviának eleredtek a könnyei, amikor meglátta. Az öröm és
a megkönnyebbülés könnyei voltak ezek. Gallia visszatértét sült pulykával
és Tarentumból hozatott osztrigákkal ünnepeltük meg.
– Akkor te is velünk jössz Caprira? – kérdezte Marcellus. Valamennyien a
tricliniumban üldögéltünk, Gallia korábban soha nem ülhetett itt velünk.
Gallia a kezével legyezte magát.
– Azt hiszitek, jobb szeretnék itt maradni a városban ebben a rettenetes
hőségben? – kérdezte tréfálkozva. Galliának jól állt a szabad élet, a fényes
dísz a hajában, s az arannyal átszőtt, drága selyemsál a nyakában. Senki sem
emlegette fel azt a régi, tragikus estét, és Jubát sem büntették meg a tettéért.
De amikor Gallia és én kettesben maradtunk másnap reggel, indulás előtt,
csöndesen azt kérdeztem tőle:
– Rendbe jöttél?
Gallia leült az utazóládámra, s megfontolta a válaszát, mielőtt megszólalt.
– Meggyógyultam – mondta. – És természetesen nagyszerű dolog
szabadnak lenni. Most már senki sem parancsolhat nekem – mondta. – Csak
Caesar.
– És Octavia fizet a szolgálataidért?
Gallia elmosolyodott.
 – Többet, mint amennyit Magister Verrius kap a ludusban. És most már
nem kell esténként elszökdösnöm, hogy vele lehessek. Házasok vagyunk.
Meglepődtem.
– Mióta?
– Azon a héten esküdtünk, amikor Octavia visszaadta a szabadságomat. –
Gallia a szája elé tette a kezét. – De Verrius elveszíthetné az állását, ha ez
Livia fülébe jutna. Caesar becsüli Verriust, de Livia… – Gallia kék szemei
résnyire szűkültek. – Livia nem állhatja, ha felszabadított rabszolganők
szabad polgárokhoz mennek feleségül. Amíg csak lehet, szeretnénk titokban
tartani.
– És Magister Verrius is velünk tart Caprira?
– Természetesen. Ki akarna itt maradni a fülledt városban?

A perzselő hőséget és Rómát július első napján hagytuk el, s nekem az jutott
eszembe, hogy egy éve ilyenkor Ptolemaiosz még élt. Felidéztem magamban
bájos mosolyát s a kis gödröcskéket az arcán. De az emlékek fájdalmasak
voltak, ezért igyekeztem kiverni őket a fejemből. Igyekeztem az utazásra
koncentrálni. Hosszú utunk lesz Nápolyig. Éjszaka keltünk útra, így nem
volt szertartásos búcsúzkodás. Ily módon Octavianus nem hívta fel külön a
figyelmet arra, hogy míg a nép itt senyved a rekkenő hőségben, addig a
gazdagok megengedhetik maguknak, hogy tengerparti villáikban hűsöljenek.
Agrippa és Juba lovagoltak elöl a testőrséggel, utánuk a hintók, amelyekben
aludni is lehetett, zötykölődtek a macskaköveken. Rajtunk kívül más nem
volt az utakon. Csak kevés ló volt megpatkolva, azok, amelyeken nem volt
patkó, a Via Appia füves részén bandukoltak.
Alexander és én Marcellusszal és Juliával egy hintóban utaztunk. Egyre
növekvő irigységgel figyeltem, hogy Marcellus lába olykor Juliáéhoz ért,
vagy amikor eligazgatta a párnákat Julia háta mögött. Beszélgettek a
szemeikkel olyankor, amikor úgy gondolták, senki sem látja őket, s Juliát
Rómában még sosem láttam ennyit mosolyogni.
– Csak várjatok, míg megpillantjátok Caprit – lelkendezett Marcellus,
amikor magunk mögött hagytuk a város fojtogató levegőjét.
– Olyan, mint a Palatinus-domb? – kérdezte Alexander óvatosan.
Legutóbb Marcellus Rómáról is így lelkendezett, s amikor beértünk, mi
ketten nem láttunk mást, csak a mosóházakból gomolygó füstöt és gőzt meg
az összevissza firkált templomfalakat. Ma már fel sem tűntek a falfirkák a
senatus épületén.
– A kettőt össze sem lehet hasonlítani – mondta Julia. – A Palatinus-
dombon apám Róma alázatos szolgáját alakítja. De Caprin igazi királyi
pompában élünk.
– A nagybátyám tengeri palotája páratlan látvány – magyarázta Marcellus.
– Van tengerpart meg lovak. Elviszünk majd benneteket a Kék öbölhöz.
– És szépek az épületek? – kérdeztem mohón.
– Egész nap rajzolni fogsz – ígérte Marcellus. – Szerinted miért tart
Vitruvius is velünk?
– Gondolom, anyád miatt.
Marcellus elnevette magát.
– Na meg a hely szépségéért.
Hat napig tartott az út, de tizenkét évesen egy örökkévalóságnak tetszett.
Játékokkal igyekeztünk elütni az időt, de jobbára csak bámultunk kifelé az
ablakon, s néztük az elhaladó tájat, az út menti szentélyeket. Fogadók is
akadtak bőven, egy denariusért kínáltak kenyeret, bort, s lányokat egy
éjszakára. Soha nem álltunk meg ezeken a helyeken. Hoztam magammal
néhány tekercset olvasni az útra. A Nápoly történetét és a Trójai útikönyvet
nézegettem, de ha olvastam a rosszullét környékezett, s ezen még a friss
levegő sem tudott segíteni.
Amikor végre Nápolyba értünk, s ott hajóra szálltunk, fordult a kocka. Én
elememben voltam a tengeren, a többiek émelyegtek és fájlalták a
gyomrukat. Alexander és én a kora hajnali szélben fürdettük az arcunkat.
– Olyan, mint otthon, nem? – kérdezte Alexander.
Sóhajtottam.
– Igen. – Dúsan zöldellő növényzettel borított, magas mészkősziklák
csipkézték a tengert barlangokkal és olyan partszakaszokkal, ahol gyerekek
úszkáltak a vízben, vagy horgásztak a köveken.
– Ha egyszer visszatérünk Egyiptomba – ígérte a bátyám –, építtetünk egy
másik thalamegoszt, és fel-alá hajózgatunk a partok mentén. A vizet soha
nem tudom megunni.
Vitruvius lépett mögénk.
– Ott van! – kiérződött a hangjából, hogy mennyire szereti azt a helyet.
A tengeri palota ott állt egy magas hegyfokon, olyan magasan, hogy a
felcsapódó hullámok permete sem ért fel az udvaráig. Olyan volt, mint egy
kőből faragott sasmadár. Marcellus igazat mondott. Össze sem lehetett
hasonlítani Octavianus szerény Palatinus-dombi házával.
– Fel nem foghatom, miért nem innen irányítja Rómát.
– Azért, mert a senatus elidegenítése Julius Caesarnál sem vált be –
mondta Vitruvius. – Nem hiszem, hogy Octavianus követni akarná a
példáját.
Bronz és elefántcsont hordszékeken vittek fel bennünket a rabszolgák a
tetőre, ahonnan a teraszos kertek lejtettek a tenger felé, és a verandáról
lélegzetelállító látványt kínáltak a szőlőskertek és az aranyló mezők. Én
érkeztem meg elsőnek, utánam Vitruvius.
– Itt megújul az ember építészetbe vetett hite, nem? – kérdezte a mester.
Szeretetteljesen megsimogatta az egyik kariatidát, ujjai a szobor arcán
állapodtak meg.
– Te tervezted, igaz? – kérdeztem, bár nem volt nehéz kitalálnom.
Vitruvius elhúzta a száját.
– Az első megbízásom volt. S tudom, hogy vége van az iskolának, de ha
szeretnéd, akkor szívesen tanítalak itt tovább. De most nem méretezéssel,
mozaikpadlókkal foglalkoznánk, hanem inspirációt keresnénk…
– Igen! – vágtam rá nyomban.
Vitruvius elnevette magát.
– Akkor egy körsétával kezdjük.
Octavianus szállt ki a gyaloghintójából, s közölte, hogy a vacsora
napnyugtakor lesz a nyári ebédlőben, s hogy a fennmaradó időben
felfedezhetjük a helyet. Marcellus és Alexander az istállókkal akarták
kezdeni, s Julia nyomban csatlakozott hozzájuk. Marcellus a válla fölött
visszanézve azt kérdezte:
– Te nem tartasz velünk?
Vitruviusra pillantottam.
– Az istállókba? – Egy pillanatig haboztam, látva, hogy Julia belekarol
Marcellusba. – Nem. Én… én Vitruviusszal tartok.
– Akkor később találkozunk – mondta Marcellus könnyedén. A trió
továbbsétált, az én jóképű bátyám, Julia és Marcellus.
Vitruvius rám nézett, és azt mondta:
– Egy egész nyár áll a rendelkezésedre, hogy velük légy.
– De ki akarná örökösen Julia fecsegését hallgatni? – jegyezte meg
Tiberius. Észre se vettem, hogy ő is itt van, gondolom, megbújt a
hordszékében, s várta, hogy az anyja bemenjen a házba. Vitruviusra nézett,
és azt kérdezte:
– Én is veletek tarthatok?
– Nem is tudtam, hogy érdekel az építészet.
Tiberius a vállát vonogatta.
– Ha Szelénét érdekli, engem is érdekelhet.
Vitruvius vezetésével beléptünk a palotába, ahol a bejáratnál a színes
mozaikok az „Ave” szót formázták. A falakon freskók, képek az
Odüsszeiából, jobbára tengerészek és hajók. Az atriumhoz érve Vitruvius
megállt, várt, míg befogadom a látványt. Hosszú, fehér függönyöket
lebegtetett a szellő, a végük súrolta a kék mozaikpadlót. A tenger kékje
hullámzott mindenütt, türkiz, királykék, azúr.
– Nem olyan, mint Róma – mondtam eltűnődve. Fülkék és apszisok törték
meg a falak síkját. – S milyen gyönyörűek azok a márványfejezetek az
oszlopokon!
– Na és a festett mennyezetek? – kérdezte Vitruvius.
– S hogy készítették ezeket? – kérdezte Tiberius.
– A freskókat? Szeléné majd elmondja neked.
– Három réteg habarcsot, majd három réteg márvánnyal dúsított meszet
vittek fel. S a festő a még nedves falra kezdett festeni.
– Sokat tudsz erről – jegyezte meg Tiberius.
– Szeléné jó diák.
Tiberius elgondolkodva bólintott.
– Nem lep meg. Az egyetlen vetélytársam az iskolában. – Ugyan Tiberius
kibírhatatlanul arrogáns volt mindig, a bókjának mégis örültem. – Meg kell
mutatnod neki a könyvtárat – ajánlotta Tiberius Vitruviusnak.
– Épp oda tartunk.
Csodálatos látvány fogadott. A falakat a padlótól a mennyezetig fából
készült polcok takarták, s rajtuk megannyi tekercs. A mennyezeten faragott
sirályok röpködtek, a fafülkékben gyönyörűséges vázák álltak. Vitruvius
elmagyarázta, hogyan készült a polcrendszer, majd átkísért bennünket az
ebédlőbe, s onnan tovább a vendégszobákhoz. Mutogatta a fodros
oszlopokat, a tengerkékre és aranyra festett dongaboltozatokat. Minden
szoba gazdagon díszített volt. Márványlapos asztalokat, bronzzal díszes
pamlagokat láttunk, még a székek is elefántcsont berakásosak voltak. Az
emeleten lévő szobámba belépve láttam, hogy Alexanderrel osztozunk rajta,
de olyan tágas volt, hogy az ajtóból nem is lehetett minden sarkát látni. Az
asztalokon szalmakalapok és tollas legyezők voltak kikészítve, meg vastag
talpú szandálok a sétákhoz a kövek között. Kiléptem a balkonra, ahonnan a
tengerre nyílt kilátás.
– Van olyan szép, mint Alexandria? – kérdezte Tiberius őszinte
kíváncsisággal.
Nem hazudtam neki.
– Igen – válaszoltam, majd Vitruviushoz fordultam. – Mennyi ideig tartott
felépíteni ezt a palotát?
– Az egész fiatalságom ráment.
– S mi volt a legnehezebb benne?
Vitruvius mester a lugasokkal, szobrokkal kialakított pompázatos kertekre
mutatott.
– Megnézzük közelebbről? – kérleltem.
Elindultunk lefelé a lépcsőkön, majd két ajtón átlépve egy teraszra
jutottunk. Minden irányba kertek, némelyikük oszlopos, mások teraszosan
lejtettek a tenger felé. A lugasokra felfuttatott tőkéken hatalmas szőlőfürtök
aranylottak. Ahogy odalent sétálgattunk, Vitruvius elmesélte, miért volt
nehéz megépíteni ezeket a kerteket.
– Ezek a kertek itt – magyarázta –, mint a hagyma héja, rétegekből állnak.
A földrétegeket művelni, a tájképet pedig alakítani kell – mutatta a
mirtuszbokrokat meg a gyümölcsöskerteket, ahol barna citrom- és fügefák
váltogatták egymást. – A nagy egész az apró részletekből áll össze.
Hatalmas vázákban nárciszok és liliomok pompáztak. A csobogó
szökőkutak szomszédságában carrarai márványból faragott szobrok emelték
isteni karjaikat az égre. Vitruvius megmutatta a fűthető medencéket,
ahonnan a fürdőzők a tengerre láttak. Alexandriában nekünk nem voltak
hasonló medencéink. Csodásabbnál csodásabb dolgokat láttam, amelyek
vetekedtek Egyiptom szépségével.
Amikor vacsoraidőben megérkeztünk az ebédlőbe, láttam, hogy
Alexander ruhát váltott, míg én még mindig az úti öltözékemben voltam.
– Na és mit csináltál egész nap? – kérdezte a bátyám.
– Gyönyörködtem az építészeti csodákban Vitruviussal és Tiberiusszal.
Julia felpattintotta egy osztriga páncélját.
– Ez minden?
– Sokkal több itt a látnivaló, mint gondolnád – mondta Tiberius
szemrehányóan.
Marcellus kérdőn felvonta a szemöldökét.
 – Például?
– A rabszolgák hálóhelyei – feleltem. – És láttátok a fürdőjüket?
Julia elnevette magát.
– Ki kíváncsi ilyesmire?
– Pedig érdemes volna megnézni – mondtam komolyan. – Még életemben
nem láttam ilyen szép freskókat, mint abban a medencében. S a rózsavizük
sokkal jobb, mint amit Rómában használunk.
Julia elfintorodott.
– Tényleg? S vajon miért élnek a rabszolgák ilyen pompás körülmények
között?
– Talán mert egy évben csak egyszer jövünk ide – találgatta Marcellus. –
S itt a szabadidejükben azt csinálhatják, amihez kedvük van. Nem véletlenül
hívja apád ezt a helyet a „semmittevés városának”. – Marcellus mosolyogva
azt mondta nekem: – Kíváncsi lettem arra a fürdőre.
– Vitruvius bizonyára örömmel megmutatja.
– Vagy te.
Egy pillanatig mindenki zavartan hallgatott, a bátyám küldött felém egy
figyelmeztető pillantást, majd Julia könnyedén azt mondta:
– Valamennyiünknek megmutathatnád. Mondjuk holnap délután.
Marcellus megrázta a fejét.
– Úgy tudom, apád holnap Pollióhoz készül.
Julia majdnem kiejtette az osztrigát a kezéből.
– Micsoda?
– Pollio mindig sok pénzt kölcsönöz a kincstárnak – magyarázta
Marcellus. – És ő is idejön minden évben a tengerhez…
– S apám egy marék pénzért képes az egész napot egy gyilkos
társaságában tölteni? – méltatlankodott Julia.
Marcellus figyelmeztetően a szája elé tette az ujját, de Octavianus
szerencsére elmélyült beszélgetést folytatott Jubával a régiségekről.
– Legalább találkozhatsz Horatiával – mondta Marcellus.
– Ó, hogyne – sziszegte Julia. – S majd megérdeklődöm, hogy pompásan
érzi-e magát a tengernél. – Julia egy heves mozdulattal eltolta maga elől az
ételt. – Elment az étvágyam.
Julia távozott, Marcellus meg nem tudta eldönteni, menjen-e utána, vagy
maradjon velünk.
– Ó, hagyd csak – javasolta Alexander. – Majd a húgom beszél a fejével.
– Miért pont én? – kérdeztem.
 – Mert lány vagy, s jobban megérted az ilyen hangulatváltásokat. – Mivel
már hónapokkal ezelőtt jelentkezett a ciklusom, Alexander gyakran
megszenvedte a vele járó, változó kedélyállapotaimat.
– Igen – kérlelt Marcellus is. – Jobb, ha te mész.
– Nem volna mégis jobb, ha te mennél? – próbálkoztam.
Marcellus megrázta a fejét.
– Nagyon gonosz tud lenni, ha mérges.
Elnyomtam egy mosolyt, és felálltam. Amikor nem Octavianus asztalánál
ültünk, senkit sem érdekelt, hogy maradunk-e vagy elmegyünk. Juliát a
szobája teraszán, fáklyafénynél találtam, a tengert nézte.
– Marcellus? – mondta reménykedve, ám a vállai megfeszültek, amikor
kiderült, hogy én vagyok az. – Szeléné. – A ruháját meglebbentette a szellő,
s láttam, hogy könnyes a szeme.
– Biztos vagyok benne, hogy apád nem azért csinálja, hogy téged bántson
– mondtam vigasztalóan.
Julia megpördült.
– Livia csinálja. Gondolod, hogy apám nem kölcsönözhetne ezernyi más
embertől? – mondta Julia dühösen. – Miért pont Pollióhoz fordul? S miért
épp holnap, nyomban azután, hogy vége az iskolának, s kezdhetnénk egy
kicsit jól érezni magunkat? – Julia befelé indult a szobájába, én mentem
utána. Könnyek égtek a szemében. – De én nem megyek el.
– Ne szerezz örömet Liviának – mondtam. – Épp ezt szeretné, hogy
magad maradj, és rosszkedvű légy, míg mindenki más elmegy. Ha nem mész
el, tudni fogja, hogy ezzel máskor is elszakíthat tőlünk. Biztos, hogy újra
meg újra előáll vele.
Julia leült az ágyára.
– Te voltál a tanúja, hogy mit csinált Galliával – mondta. – A szeme sem
rebbent. Ha elmegyek, akkor majd más módot talál, hogy fájdalmat okozzon
nekem.
– Akkor beszélj apáddal. – Leültem az egyik székre.
– Azt hiszed, meghallgatna? Úgy tekint rám, mint a legjobb setinumi
boraira. Minél tovább érnek, annak tökéletesebbek. Engem is, ha majd
beérek, elad Marcellusnak.
– Én eddig azt hittem, hogy örömmel fogsz hozzámenni.
– Hát persze, hogy örömmel. De apámat ez sem érdekli. Felőle
gyűlölhetném is, akkor is összeházasítana bennünket. – Julia hangja
elvékonyodott. – Szerencsés vagy, hogy neked volt anyád – mondta. – S
tudod, ha Gaia túl is élte az első éjszakáját a Columnában, sosem fogja
ismerni az igazi anyját, ugyanúgy, ahogy én sem.
– De hisz a te mamád él…
Juliának megvillant a tekintete.
– De ki van tiltva a Palatinusról! És senki sem meri vacsorára hívni, mert
félnek, hogy ezzel magukra haragítanák az apámat. Nincsenek barátai, nincs
férje. És én sem vagyok neki. S tudod, hogy most éppen hol van?
Megráztam a fejem.
– Rómában, ott senyved a néppel. Nincs annyi pénze, hogy nyári lakot
vásárolhasson magának. De törődik apám ezzel? Ha tehetném, nyomban
itthagynám ezt a szigetet, s vele együtt szenvednék a perzselő hőségtől
Rómában, ahelyett, hogy itt henyélek.
Julia sírva lehajtotta a fejét. Odaléptem hozzá, és átkaroltam a vállát. Nem
tudtam mit mondani, és sem Rómát, sem az apját nem tudtam
megváltoztatni. Csak hagytam, hadd sírjon, és örültem, amiért én jöttem ide
hozzá, és nem Marcellus.

Mielőtt Pollio házába indultunk volna, egy jós érkezett a házba, hogy
megmondja, alkalmas-e a nap baráti látogatásra. Álltunk az oszlopos kertben
az egyre melegebben tűző nap alatt, s vártuk, hogy erre repüljön egy
madárraj, s az alakzatból az avatott szem kiolvassa, dies fastus vagy dies
nefastus-e a mostani alkalom.
Tiberius nagyokat sóhajtozott, Marcellus pedig rettenetesen unta már az
egészet.
– Hol késlekednek már azok az átkozott madarak? – türelmetlenkedett
Octavianus.
A jós nyugtalanul toporgott.
– Félek, az égiek nem a földi halandók mértékével mérnek, Caesar.
Livia most izgatottan észak felé mutatott.
– Fekete madarak! – mondta izgatottan, s minden tekintete a jósra
szegeződött.
Julia lehunyta a szemét, s szinte hallottam, hogy miért imádkozik: „Add
uram, hogy dies nefastus legyen.”
A jós széttárta karjait.
– A jószerencse napja a mai – jelentette ki. – Dias fastus.
 Tiberius talpra szökkent.
– Nagyszerű! Akkor menjünk.
Észrevettem, hogy Juba kényszeredetten elmosolyodott, Octavianus pedig
köszönetet mondott a jósnak. Egy tucat elfüggönyözött gyaloghintó
várakozott a palota előtt, Juliával beszálltunk egybe.
– Abban bíztam, hogy a jós balszerencsés napnak mondja – vallottam meg
Juliának, amikor elindultunk.
– Én tudtam, hogy nem így lesz. Tudod, a jósok előbb mindig alaposan
szemügyre veszik apám arcát, mielőtt nyilatkoznának. Ha azt olvassák le
róla, hogy szívesebben maradna, akkor kijelentik, hogy az a nap
balszerencsés.
– Vagyis apád nem hisz az egészben?
Julia elkerekedett szemekkel nézett rám.
– Már hogyne hinne?
– De hát…
– Abban hisz, amiben hinni akar. Ahogy ti Íziszben.
– Ezt meg hogy érted?
– Hát, találkoztál már vele személyesen? – próbálkozott Julia. – Sietett
már a segítségedre, amikor szükséged volt rá?
– Ízisz csodái láthatatlanok.
Julia a fejét ingatta, s hitetlenkedve nézett rám.
– Vagyis abban hiszel, amiben hinni akarsz.
Ellenálltam a kísértésnek, hogy visszavágjak a sértésért. Ehelyett
elhúztam a függönyöket, s néztem a tágas kékséget. A parton, mint
gyöngyszemek egy nyakéken, villák sorakoztak fehéren, csillogóan.
– Látod ott azt a villát? – kérdezte Julia. – Az Pollióé.
Ugyan forrt még bennem a méreg, és undok akartam lenni, a látványtól
mégis elakadt a lélegzetem.
– Az ott, amelyik akkora, mint egy város?
– Igen, az. De várj, míg belülről is látod – mondta Julia keserűen. – Ilyen
hatalmas belsőt te még nem láttál. Hatalmasabb, mint az alexandriai
palotátok – mondta Julia.
Julia nem hazudott. Pollio római háza is hatalmas méretekkel
rendelkezett, de ebben a palotában több mint háromezer embert lehetett
elszállásolni, legtöbbjük persze rabszolga. A tornáctól több mint egy mérföld
volt az út az aranyozott ebédlőig, ahol a mennyezeten a csillagok ezüstből, a
napkorong pedig vert aranyból volt megformálva. Pollio vezetett bennünket,
szobáról szobára, majd büszkén mutatta legújabb szerzeményét.
– Ez itt egy eredeti Mürón – mondta. Mürón az ókor egyik legjelesebb
bronzszobrásza volt. – Ez meg itt az angolnás tavam.
– Angolnák? – Octavia a torkát köszörülte. – Aztán minek?
– Szórakozásra. Megnézitek, domina?
Válaszra sem várva az atrium távoli sarkához vezetett bennünket, ahol egy
hatalmas medence volt, akkora, hogy egy kisebb hajó könnyűszerrel
közlekedhetett volna rajta. Ám ebben a tóban senki sem vállalkozott volna
vitorlázásra. A zavaros vízben éles fogú halak tekergőztek a sziklák között.
Milyen ember az, aki szórakozásból tart angolnákat?
Nem mentem el egészen a párkányig, s észrevettem, hogy Marcellus is
kellő távolságot tart.
– Honnan vannak? – kérdezte Marcellus.
Pollio széttárta a karjait.
– Innen, a szigetről. A rabszolgákkal fogatom össze őket.
– Veszélyes dolog lehet – jegyezte meg Juba.
Pollio elmosolyodott.
– Szeretnétek látni, amikor esznek?
Mert senki sem tiltakozott, Pollio az egyik fiúval hozatott egy marék
romlott húst a konyháról. Amikor a fiú meghozta, óvakodott a medence
peremére lépni.
– Itt a hús, uram.
– Rajta! – mondta a fiúnak. – Dobd oda nekik.
A fiú egész testében reszketett.
– Én, uram?
– Te hát. Caesar már várja.
A fiú bátortalanul közelebb lépett, majd gyorsan bedobta a húst a
medencébe. Pollio dagadozó keblekkel nézte, ahogy az angolnák
odasiklottak a konchoz, tátogtak, támadták egymást a húscafatokért,
villogtak borotvaéles fogaik.
– Nem mehetnénk tovább? – kérdezte Octavia erőtlenül.
– Ó, persze, hogyne. De láttad, hogy esnek egymásnak? – kérdezte Pollio
egyenesen Octavianustól. – Nagyon gonosz teremtmények.
Gondosan kialakított elefántcsont falfülkék mellett haladtunk el, az
egyikben egy sas formájúra faragott szék álldogált.
 – Itt minden darabnak megvan a maga története – dicsekedett Pollio. – Az
a szék például valamikor egy gall vezéré volt.
– Vercingetorixé? – kérdeztem.
Pollio úgy meredt rám, mintha beszélő madár volnék.
– Igen. S az ott a legújabb szerzeményem – mondta. – Egy újabb könyvtár
a gyűjteményeimnek.
– És második ebédlőre nem gondoltál? – vágta el a szót Livia. – Egy
olyanra, ami nincs olyan messze, hogy hordszék kelljen hozzá?
Pollio hangosan kacagott a nyilvánvalóan ironikus megjegyzésen.
– Már most is két ebédlőm van. De hogy három legyen? De
természetesen, ha Caesar úgy kívánja, én boldogan…
– A feleségem csak tréfált – vetette oda Octavianus.
– Ó, hogyne – nevetgélt Pollio szervilisen. – Ki is engedhetné meg
magának, hogy egyszerre három ebédlője is legyen?
Odaértünk a nyári ebédlőhöz, ahol csodálatos barackszín és arany
tunikájában Horatia várakozott türelmesen. A tekintetével nyomban Juliát
kereste, bizonyára nagyon szeretett volna kettesben maradni vele. De előbb
teljesítenie kellett háziasszonyi kötelességeit. Udvariasan és mosolyogva a
helyükre kísérte a vendégeit. Valamennyi asztaltól a tengert láttuk, a langyos
esti levegőben só és bor illata keveredett.
– Mint Alexandriában – mondta bátyám nagyot sóhajtva, és hátrasimította
a haját.
– Egész életedben a tengernél éltél? – kérdezte Marcellus.
Julia és Tiberius velünk szemben helyezkedtek el, Pollio és Horatia pedig
Octavianus asztalánál ültek.
– Igen, életem minden napján. Játszottam a vízben, kagylókat szedegettem
a parton.
– Bárcsak elmehetnék Egyiptomba – mondta Julia sóvárogva, s én azt
találgattam, vajon egy nap hányszor jut eszébe, milyen jó volna, ha máshol
élhetne.
– Egyszer – mondta Marcellus –, ha majd Caesar leszek, hazaküldöm
Alexandert és Szeléné a hazájukba, visszaadom a trónjukat, s ők cserébe
megmutatják nekünk Alexandriát.
Julia az apjára nézett. A tél múltával a pír visszatért az arcába, és újból
erősnek látszott.
– Addig még sok évnek kell eltelnie – mondta Julia félve.
 – Máris Caesar halálát kívánod? A legjobb út a felségáruláshoz – intette
Tiberius.
– Halálról szó sem volt – tiltakozott Marcellus.
Tiberius elhúzta a száját, és azt mondta:
– De tudom, hogy arra gondolt.
– Nem tudsz te semmit – csattant fel Julia mérgesen. – Csak vigyorogsz és
hallgatózol, s rohansz a kis felcsippentett információiddal apámhoz. Azt
hiszed, nem tudom, hogy mindenről, amit beszélünk, beszámolsz neki?
– Törődöm is én az ilyesmivel! – csattant fel Tiberius. – Miért nem Jubára
támadtok, ő a kém.
Julia előbbre hajolt.
– Azt reméled, ha mindent besúgsz apámnak, akkor méltónak talál majd
arra, hogy háborúba küldjön Agrippa oldalán. Tán még generálisnak is
kinevez, s akkor nem kell ide visszatérned. – Julia egyre indulatosabb lett. –
De csalódni fogsz. Apám, míg él, itt fog tartani maga mellett, hogy úgy
táncolj, ahogy ő fütyül. Mellette maradtok mind a ketten. Az örökös – Julia
Marcellusra nézett, majd vissza Tiberiusra – és a tartalék.
Hirtelen üvegcsörömpölésre kaptuk fel a fejünket.
– Te átkozott, kétbalkezes idióta! – üvöltötte Pollio a kerevetről
felpattanva, s egy pillanat alatt a földön az üvegcserepeket szedegető
öregember mellett termett.
– Bocsánatodért esedezem, uram. Nem szándékos…
Pollio felemelt lábával egyenesen állon rúgta a rabszolgát. Az öregember
az üvegszilánkok közé zuhant. Horatia felugrott.
– Pollio, kérlek…
– A legszebb kristálytálunk volt – üvöltötte Pollio magából kikelve.
Julia és Tiberius összenéztek, az előbbi civakodást már el is felejtették.
– Ez a tökfilkó az egyik legszebb edényemet törte darabokra. Octavia
kíváncsi volt arra, miért tartok angolnákat? – Pollio az ebédlő ajtajában álló
őrökhöz fordult, és azt üvöltötte: – Dobjátok a medencébe!
Az öregember véres arca elé kapta a kezét!
– Kegyelmezz, uram! – sírta szinte hisztérikusan. – Kérlek! Ölj meg itt, de
ne dobass az angolnák közé.
Kétségbeesetten néztem Agrippáról Jubára, hogy tegyenek már valamit.
Váratlanul Octavianus állt fel. Magasba emelte a kristályserlegét, majd
elengedte. Millió darabra hullott. Senki sem mert megszólalni. De még
levegőt venni sem. Octavianus sorban leemelte az asztalról a
kristályholmikat, s egyenként a földre ejtette valamennyit. A mozaikpadlót
temérdek üvegszilánk borította, a kisebb gyerekek befogták a fülüket
rémületükben. Amikor már semmi nem maradt az asztalon, Octavianus azt
kérdezte.
– Most engem is bedobatsz az angolnák közé?
– Dehogy, Caesar – hebegte Pollio.
Az öreg rabszolgának könnyek szöktek a szemébe.
– Hány embert öltél már meg így?
– Hetet – súgta az öreg a földről.
– Valamennyien rászolgáltak! – dohogta Pollio, s az arcán vonaglottak az
izmok a méregtől.
– S ez a szolga itt? Ő is rászolgált? – kérdezte Octavianus.
Pollio alaposan megfontolta a válaszát, mielőtt megszólalt.
– Ugyanannyira nem, mint te, Caesar – mondta végül bölcsen. Pollio nem
volt olyan ostoba, mint amilyennek mutatta magát.
– Kegyes vagy, uram – mondta az öregember reszkető hangon és egész
testében remegve. Szánalmas látvány volt. Octavia elfordította a tekintetét.
– Igen, domine Pollio nagyon kegyes ember – mondta Octavianus. –
Olyan kegyes, hogy még ma felszabadít téged.
Horatiának elakadt a lélegzete, de Polliónak volt annyi esze, hogy
alázatosan fejet hajtson, jelezve, hogy elfogadja Caesar akaratát.
Másnap délelőtt a sziget összes templomának kapuján ott lobogott a Vörös
Sas kiáltványa, amelyben most először Caesart dicsőítette.

Az emberek másról sem beszéltek, csak erről. A Vörös Sas most először
hallatott magáról azóta, hogy azt a fiút, aki meg akarta ölni Caesart,
keresztre feszítették. De vajon hol szállt meg Caprin, s hogyan értesült arról,
mi történt Pollio villájában?
– Lehet, hogy Pollio törzsének tagja? – morfondírozott Marcellus a
medence partjáról a vízbe lógatott lábakkal. A napon szárítkoztunk éppen.
Mivel most nem Rómában voltunk, Juliának és nekem megengedték, hogy
úszhassunk, de csak a palota falain belül, ahol senki sem láthat bennünket
mellszalagban és ágyékkötőben.
– De bárki lehet, akihez Pollio házából valahogy eljutott a hír – mondta a
bátyám. Pár nappal azután, hogy Pollio rabszolgája felszabadult, az emberek
még a messzi Pompejiben is tudomást szereztek a szigeten történtekről.
Vipsania pancsolt a medence túlsó végén, anyaszült meztelenül. Julián és
rajtam azért volt valami. Észrevettem, hogy Marcellus újult érdeklődéssel
figyelget bennünket, különösen Juliát, akinek már domborodtak a mellei a
pánt alatt. A legszívesebben kettejük közé ültem volna.
– De ha a vendégek közül volt valaki – okoskodott Julia –, akkor gazdag
kell legyen. Pollio asztalánál mások nem foglalhatnak helyet.
– Na és ha rabszolga az? – kérdeztem. – Vagy a mi rabszolgánk, aki odaát
volt?
A bátyám a homlokát ráncolta.
– Egy rabszolga aligha dicsérné Octavianust.
A találgatások egész nyáron nem maradtak abba. Még Juba és Agrippa is
gyanúba keveredett. De több kiáltvány nem jelent meg sehol. A
templomkapukhoz állított katonák éjszakánként kockázással ütötték el az
időt, vagy a baglyok éjszakai portyázását figyelték. Augusztus végére
Octavianus ötezer denarius jutalmat ajánlott fel annak, aki bármilyen
információval szolgál a Vörös Sas ki- és hollétét illetően.
– Szerinted ki lehet az? – kérdeztem Vitruviustól. A könyvtárban voltunk,
az Apollo-templom utolsó részletein dolgoztunk. Csodálatos lépcsősor
vezetett Octavia házától a templomig, ahová egy hatalmas könyvtárat
terveztünk. Ide kerülnek majd Octavia kedvenc olvasmányai. Pár nap múlva
már visszaindulunk a fullasztó Rómába. S akkor még hátravannak az utolsó
munkálatok, utána aztán fel lehet majd avatni a templomot.
– Ha én azt tudnám – mondta Vitruvius –, akkor ötezer denariusszal
lennék már gazdagabb. Te meg most készítsd el a lépcsőfeljáró méretezését.
– Mozaikkal fedjük? – kérdeztem kíváncsian.
Vitruvius elmosolyodott.
– Méghozzá úgy, ahogy te tervezted.
Örömömben felkiáltottam. Már majdnem egy éve dolgoztam együtt
Vitruviusszal, de ez volt az első tervem, amit fel is akart használni.
Terveztem már mozaikot Octavianus mauzóleumába és oszlopterveket
Agrippa panteonjába, de azok nem arattak sikert.
– Azért nehogy elbízd magad – intett Vitruvius. – Októberre készen kell
lennünk. S neked kell felügyelned majd a munkálatokat.
Bántam is én, mennyi munkával jár, vagy hogy mennyivel korábban kell
kelnem, hogy még az iskola előtt felügyelhessem a mozaikosokat. Amikor
elújságoltam a hírt a bátyámnak, megállt a csomagolásban, és hitetlenkedve
nézett rám:
– És te ezt csinálni akarod?
– Hát persze. Miért ne akarnám?
– Mert megyünk vissza a hőségbe. Hogy tudsz majd a forróságban
dolgozni?
– Kora hajnalban fogom csinálni. S én különben sem szenvedek úgy a
hőségtől, mint te.
– Ezt én sosem fogom megérteni – mondta kicsit irigykedve, s bezárta a
ládáját. – Ezt a meleget csak te és Octavianus élitek túl. Szegény anyánk már
rég belehalt volna.
Alexander mellém ült. Két éve még volt anyánk, apánk, s élt Ptolemaiosz.
Vígan szaladgált a palotában, Charmion a nyomában, hogy fülön csípje.
Akkor még volt remény, hogy Egyiptom megmenekül. De Egyiptom
elveszett, és senki sem tudja, visszatérhetünk-e valaha.
– Szerinted mi lesz, ha Octavianus megmakacsolja magát és soha nem
enged vissza bennünket Egyiptomba?
– Pontosan az, amit már úgy is tudunk. Octavianus kiházasít bennünket, s
itt maradunk Rómában.
– S te nem félsz ettől?
– Persze hogy félek tőle. De mit tehetnénk ellene?
Egy pillanatig hallgattam.
– Ha meghalna – súgtam –, Marcellus visszaküldene bennünket
Egyiptomba.
A bátyám az ajtó felé pillantott.
– Légy óvatos, Szeléné! Soha nem tudhatjuk, nem hallgatózik-e valaki
odakint. – Marcellus úgy gondolta, a Vörös Sas itt van, velünk egy fedél
alatt.
– Galliára gondolsz?
– Az is elképzelhető. – A bátyám felállt, és kinyitotta az ajtót. Amikor
meggyőződött róla, hogy senki nincs odakint, becsukta, és visszajött
hozzám. – Öt hónap múlva lesz Marcellus toga virilis-ünnepsége. Mondta
neked is?
Megráztam a fejem.
– Tizenöt éves korukra a fiúk leteszik a bullájukat, s férfivá válnak.
Octavianus ekkor valószínűleg hivatalosan is bejelenti Marcellus eljegyzését
Juliával, s ha így lesz, akkor mindenki tudni fogja, kit tekint jogos
örökösének. De előtte még el akarja fogatni a Vörös Sast. Nagyon vigyázz,
hogy mit mondasz és kinek mondod!
– Miért? Szerinted ránk gyanakszik?
– Nem tudom. De még Juba és Agrippa szobáját is átkutatták.
Elhúztam a számat.
– Igen, én is tudom. Kétségbeejtő.
– És Gallia neve is felmerült?
– Nem hiszem. De lehetetlen kideríteni, hogy kiket figyel a testőrség.
Marcellusra is gyanakodhatnak.
Egy pillanatig elgondolkodtam.
– S Marcellus mit gondol az esküvőről?
A bátyám hosszasan nézett rám.
– Nem biztos, hogy tudnod kéne.
– Vagyis szerelmes Juliába? – kérdeztem.
– Azt nem tudom.
– Na de csak mondott valamit?
A bátyám elbizonytalanodott.
– Azt, hogy Julia nagyon szép, s hogy mindketten egyformán lelkesednek
a játékokért.
– Juliát nem annyira a játékok érdeklik. Csupán Marcellus miatt jár olyan
lelkesen.
– Mit akarsz hallani, Szeléné? Azt, hogy csinosnak lát téged?
– Igazán?
– Sokan tartanak annak – mondta a bátyám szárazon.
– És még mit mondott?
– Csak ezt. Sajnálom. Te is pontosan tudod, kinek ígérték, csak az idődet
vesztegeted, ha hiú reményeket táplálsz.
Aznap délután ébenfa hordszékeken vittek bennünket a hajóig. Senkit sem
lelkesített különösebben, hogy elhagyjuk a szigetet, különösen Marcellust
nem, aki a legkevésbé sem vágyott vissza a gőzfürdőre emlékeztető Rómába.
– Minden más család egészen októberig itt marad – morgolódott
Marcellus a tornácon.
– Csakhogy mi nem „minden más család” vagyunk – emlékeztette az
anyja.
– De nem ám – mókázott Tiberius. – Van egy aprócska különbség, az,
hogy mi igazgatjuk Rómát.
– Arra ott van a senatus.
 – Szóval ezt tervezed arra az időre, ha te leszel Caesar? – csapott le
Marcellus kijelentésére Tiberius. – A kormányzás gyeplőjét odanyomod a
senatus kezébe, te meg majd hátradőlve élvezed az utazást?
Octavianus közeledtére kínos csend lett.
– Búcsúzzatok el a semmittevéstől – mondta a küszöbön. – Ez az év
legboldogabb napja.
Livia elnevette magát, Octavia csak halványan mosolyodott el bátyja
sajátos humorán. Marcellus azonban összefonta a karjait.
– Én unom már a ludust – jelentette ki morogva, s körülnézett, hogy
megértő lélekre talál-e Juliában. – Semmi kedvem tizenhét éves koromig az
iskolapadot koptatni. Nem bírok elviselni még két évet. Főleg nem, ha
közben itt is lehetnék.
Julia megveregette Marcellus karját.
– Még mindig jobb, mintha dolgoznunk kellene – ugratta Julia, majd
felém fordulva azt mondta: – Szeléné, menj a bátyáddal! – S azzal beszállt
Marcellus gyaloghintójába. Csak néztem a függönyre kirajzolódó
árnyékukat, de aztán a bátyám a karomnál fogva odavezetett egy másik
gyaloghintóhoz.
– Térj már észhez – mondta a bátyám komolyan. – Örülj, hogy nem téged
akar. Csodálkozva néztem rá. – Mi lenne abból? – kérdezte a bátyám. – Mit
gondolsz, mit tenne akkor Julia?
– Ellenem fordulna.
A bátyám bólintott.
– Nem csak a csinos ruhák és ékszerek érdeklik.
– Látom, alaposan szemrevételezted.
A bátyám elnevette magát.
– Engem nem érdekel Julia, elhiheted.
– Miért nem? Mintha azt mondtad volna, hogy nagyon szép.
– Igen, az. De Marcellusé. S hiába szeretnénk, hogy másképp legyen, nem
tudunk változtatni rajta – jelentette ki a bátyám komoran.
Juliára és Marcellusra gondoltam, lelki szemeimmel láttam, ahogy
nevetgélnek az előttünk lévő gyaloghintóban, s valahogy egyre közelebb
kerülnek egymáshoz. A csalódottság elhomályosította a szememet. A
bátyám átkarolt, s én nem bántam, hogy potyognak a könnyeim. De nem
csak én fakadtam sírva. A bátyám szemében is könnyek csillogtak. De
annyira lefoglalt a magam bánata, hogy meg sem kérdeztem tőle, miért sír.
 TIZENÖTÖDIK FEJEZET

I. e. 27 februárja

Néhány hónappal azután, hogy Capriról hazatértünk, Octavianus felavatta

Apollo templomát. Kora hajnalig tartott az ünnepség. De ez semmi volt
ahhoz képest, amilyen nagyszabású ünnepségsorozatot tervezgettek abból az
alkalomból, hogy Tiberius és Marcellus márciusban, a Liberalia fesztivál
idején betöltik a tizenötödik életévüket, és férfikorba lépnek. Julia új ruhákat
akart, nem volt elégedett azokkal a holmikkal, amiket télen vásároltunk
magunknak.
– Erre az alkalomra valami különlegeset szeretnék – mondta február vége
felé. Folyton könyörgött az apjának, engedje meg, hogy Gallia elkísérjen
bennünket a Forum Boariumba, Ostia kikötőnegyedébe, ahová az uszályok
futottak be áruikkal. Így olyan anyagok közt tudnánk válogatni, amit Róma
más asszonyai még nem láttak. Octavianus végül, egy héttel a Liberalia-
ünnepségek előtt, beleegyezett, így hát hét testőr és Gallia kíséretében
elmentünk a marhapiacra.
– Hogy lehet ezt a bűzt elviselni? – kérdezte Julia, s egy ámbrásüvegcsét
tartott az orra alá.
– Te akartál idejönni – emlékeztette Gallia.
– Nézzétek ezeket az embereket. Milyen szegények.
Gallia fáradt hangon szólt:
– Isten hozott Rómában.
Julia, meg sem hallva Gallia megjegyzését, felém fordulva azt mondta:
– Láttál már ennyi mocskot? Fogadok, hogy ezek az emberek sohasem
tisztálkodnak.
– A munkájukkal jár – mondtam. – A marhatartás már csak ilyen.
– De akkor is. – Julia még az orrát is befogta a kezével. – Ha apám
kevesebbet törődne azzal, hogy mit gondolnak róla az emberek, akkor
odahozathatta volna ezeket az anyagokat a Palatinusra.
A marhatrágya szaga kétségtelenül átható volt. Az út két oldalán három-,
négyemeletes házak emelkedtek. El nem tudtam képzelni, lakóik hogy
viselik el ezt a rémes bűzt és lármát nap mint nap. Odaértünk a tér közepén
álló bronzbikához. Gallia figyelmeztetett, hogy óvakodjunk a
zsebtolvajoktól.
– Nem árt vigyáznunk. Az ember sosem tudhatja…
A Forum Boarium túloldalán egy asszony sikoltott, mire néhányan futni
kezdtek. Julia megragadta a karomat.
– Mi történt? – kérdezte.
Egy percig semmit sem láttunk, majd mikor ritkultak az emberek a tér
közepén, Gallia felkiáltott.
– Bikák! – Az őrök körülvettek minket, de a megvadult bikák láttán
elugrottak.
Julia és én nekipréselődtünk az egyik lakóház oldalának. A megvadult
állatok dübögve közeledtek, mire Gallia azt kiáltotta:
– Futás!
Csakhogy nem volt hová futnunk. Rémülten lehunytam a szemem, amikor
az első állat őrült vágtában berontott az épület nyitott ajtaján. Egy hajszálon
múlt az életünk. Ám a mögötte haladó állat leszegett fejjel egyenesen felénk
tartott. Gallia velőtrázóan sikoltozott. Az állat váratlanul megtántorodott, s
én a szemem sarkából egy szőke férfit pillantottam meg az egyik erkélyen, a
kezében íj feszült. Egy második, harmadik és negyedik nyílvessző fúródott
az állat testébe gyors egymásutánban. A bika dühödten, megzavarodva
kereste, merre lehet a támadója. Ebben a pillanatban egy katona lépett oda
hozzá, s beledöfte a dárdáját.
Az állat Julia lábánál rogyott össze. A szőke férfit már nem láttam az
erkélyen, de az emberek még mindig rémülten kiabáltak. Octavianus két
katonája átugrotta a bikát, és elvonszoltak bennünket a faltól. Odafent, az
egyik erkélyen most megjelent az első dühöngő bika. Fel nem foghatta, hogy
beszorult, féktelen rémületében a rácsokat öklelte újra meg újra. Hangos
reccsenés hallatszott, s a bika, mintha csak érezné, mi fog következni,
riadtan felkapta a fejét. Az erkély megroppant az állat irdatlan súlya alatt, s a
következő pillanatban vele együtt a mélybe zuhant, pontosan oda, ahol az
előbb álltunk. Döbbent csönd fogadta a történteket, majd hirtelen hatalmas
robajt hallottunk, s láttuk, hogy az épület emeletei meginognak.
 – Futás! – üvöltötte az egyik katona, mire mi és még néhányan rohanni
kezdtünk, mielőtt még maga alá temetett volna bennünket az aláhulló
törmelék. Amikor jó messzire értünk, megálltunk, hogy hátranézzünk, és
láttuk, hogy az épület legfelső emelete leomlott.
Julia minden ízében reszketett. A ruhánk csupa kosz volt. Kíváncsi
kereskedők futottak a tér közepe felé, hogy lássák, mi történt.
– Az a férfi ott az erkélyen – mondta Julia reszkető hangon. –
Megmentette az életünket.
Valamennyien azt az erkélyt bámultuk, ahonnan az az ember a
nyílvesszőket kilőtte, s az egyik katona elindult az épület felé. A bejárathoz
érve azonban gyorsan hátralépett.
– Gaius, Livius, nézzétek ezt!
Sietve odaléptünk a bejárati ajtóhoz. Egy ugyanolyan nyílvesszőhöz
erősítve, mint amilyenek a megvadult bika testébe fúródtak, egy kiáltvány
volt az ajtóra szögezve. Ezúttal is a rabszolgák bánásmódja ellen emelte fel a
szavát. De a lap alján néhány sebtében odavetett sor is állt.

Egészen addig, míg a szabad emberek és rabszolgák ilyen épületekben

kénytelenek élni, ahol a habarcsban több a víz, mint a mész, mindig lesznek
ártatlanok, akik meghalnak. S az ő vérük Caesar kezéhez tapad.

Nagy volt a felbolydulás, amikor az emberek rájöttek, hogy a nyilazó férfi

nem más volt, mint a Vörös Sas. Octavianus katonái berontottak az épületbe,
és átkutatták az emeleteket.
Julia megszorította a kezemet.
– Gondolod, hogy még mindig odabent van?
– Nincs – mondta Gallia. – Valószínűleg már rég odébbállt.
– De mit csinálhatott errefelé? – kérdeztem.
– Vannak emberek, akiknek több lakásuk is van – magyarázta Gallia. –
Lehet, hogy neki is van három-négy.
Az őrök tintásüvegekkel és annak a kiáltványnak öt további másolatával a
kezükben jelentek meg, mint amilyen a bejárati ajtóra volt szögezve. A
legidősebb katona Liviusként mutatkozott be. Rövidre nyírt haja őszült, az
arcán mély barázdák. Először Juliára, majd énrám nézett, s azt kérdezte:
– Láttatok valamit, amikor kirepültek a nyílvesszők?
Julia bizonytalanul azt mondta:
– Egy… egy férfit az erkélyen.
 – És hogy nézett ki az az ember?
– Nem tudom.
Livius most az én szemembe nézett mélyen.
– Én sem tudom megmondani – hebegtem sietve. – A bika felénk tartott.
– Miért? – kérdezte Gallia. – A háziúr mit mondott?
– Azt mondja, hogy még sohasem látta annak a lakásnak a bérlőjét.
– De valakinek csak ki kellett vennie azt a lakást – mondtam.
Livius elmosolyodott.
– A tulajdonos azt mondja, rendre megkapja a bérleti díjat, amikor
esedékes, s a Forum Boariumon az ember nem kérdezősködik sokat.
– Ez igaz – erősítette meg Gallia.
– Igen, igaz – mondta Livius elgondolkodva –, mindazonáltal senki sem
láthatatlan. Valakinek látnia kellett. Valakinek ebben az épületben. Amikor
Caesar tudomást szerez erről itt – Livius mutatta az összegyűrt papiruszt –,
azok az emberek, akiket ide küld majd, nem sokat fognak teketóriázni.
Hazafelé indultunk. Julia a fülembe súgta:
– Marcellus és Alexander el sem fogják hinni. Én mondtam nekik, hogy
tartsanak velünk, de ők inkább a Circust választották. – Julia félelme
kellemes izgatottsággá alakult attól a pillanattól fogva, hogy elolvastuk azt a
kiáltványt. S ugyan a vásárlásunk meghiúsult, mégis jókedvű volt. – Holnap
majd visszajövünk együtt – mondta lelkesen. – S megmutatjuk, hol az a hely,
ahol majdnem meghaltunk.
– Lehet, hogy odabent a házban tényleg emberek haltak meg –
figyelmeztettem.
– S kettővel többen lennének, ha a Vörös Sas nem véd meg bennünket.
Octavia házába érve Julia mindenkinek elújságolta, hogy majdnem
meghaltunk, s este vacsora közben is előadta újra a történetet.
– De akkor a Vörös Sas megmentette az életünket – mondta elfúló
hangon.
Octavianus felnézett a tekercséből.
– Mit mondasz?
Julia feszengve rám nézett, majd Octavianushoz fordulva azt mondta:
– Ő volt az. Ő lőtte meg a bikát, amikor az ránk akart rontani. Az
embereid nem mondták?
Livia fuldoklott a méregtől, Octavianus azonban nyugalmat erőltetett
magára.
– Honnan tudod, hogy a lázadó volt? – kérdezte közömbös hangon.
 – Mert ugyanolyan nyílvesszővel lőtték ki a kiáltványt is.
Marcellus halkan azt súgta:
– Ne mondj többet.
Octavianus azonban már talpon volt. A katonák nyilvánvalóan nem tettek
említést erről. Amikor megmutatták Octavianusnak a kiáltványt, arról nem
számoltak be, hogy ugyanaz az ember korábban megmentette Julia és az én
életemet.
Octavianus odaült Julia mellé a kerevetre, s gyöngéden átkarolta a vállát.
– Szóval ő mentett meg téged?
– Igen, a haláltól – mondta Julia. – Igaz, Szeléné?
Bólintottam.
– És láttátok azt az embert?
Észrevettem, hogy Alexander és Marcellus lélegzet-visszafojtva
figyelnek.
– Nem… nem igazán.
– Ez nagyon fontos – mondta Octavianus. – Hátha mégis emlékszel
valamire.
Julia a homlokát ráncolta.
– Igen. Igen, emlékszem. Lenszőke haja volt, a karjai meg erősek. –
Octavianus felállt. – Köszönöm – mondta. – Holnap olyan selymet vehetsz
magadnak, amilyet csak akarsz.
Julia grimaszolt egyet, nagyon büszke volt magára.
Aznap este, már a szobám védelmében, kifakadtam Julia ostobasága ellen.
– Mi ütött ebbe a lányba?
A bátyám az ágyon ülve a fejét rázta.
– Annak az embernek most veszélyben van az élete! – mondtam
kétségbeesve.
– S lehet, hogy olyasvalaki az, akit szeret. – Alexander előrébb hajolt, és
halkan azt mondta. – Marcellus nem jött el ma délután a Circusba.
– Mit mondasz?
– Együtt indultunk el, majd váratlanul megkérdezte, nincs-e kedvem
inkább valami más mulatsághoz. Mivel azt hittem, hogy a bordélyba készül,
nemet mondtam. Ő elment, de nagyon sokáig maradt távol, és se Juba, se a
testőrök nem találták sehol.
– Egyikük sem találta?
– Csak heten voltak velünk.
– Na és mit csináltak, amikor Marcellus végül előkerült?
 Alexander hosszasan nézett rám.
– Figyelmeztették, hogy ha ez még egyszer előfordul, akkor többet nem
mehetünk a Circusba.
– Képzelem, milyen mérgesek lehettek. Na és Marcellus mit mondott, hol
járt?
A bátyám széttárta a karját, s feltűnt, milyen nagyra nőttek a tenyerei. És
most már magasabb is volt nálam. A lányok már utána fordultak az utcákon,
s Julia szeretett beletúrni a hajába, vagy kikérni a véleményét a ruháival
kapcsolatban. Kíváncsi lettem volna arra, hogy milyen férj válik belőle,
ugyanakkor elviselhetetlennek tetszett a gondolat, hogy egyszer majd el kell
válnom tőle. Mi lesz, ha Octavianus úgy dönt, hogy őt visszaküldi
Egyiptomba, engem pedig itt tart Rómában? Vagy ami még rosszabb, hogy
Róma legtávolabbi tartományaiba küld bennünket a világ két sarkába?
Alexander csak nézett a borostyán színű szemeivel, ami olyan volt, mint az
enyém, s nyugtalan volt ez a tekintet.
– Semmit. Marcellus csak megbökött a könyökével, és csupán annyit
mondott: „Tudod, hogy van ez…” Elképzelhető, hogy ő volt az íjas ember,
Szeléné?
Igyekeztem felidézni magamban a délután történteket, a pillanatot, amikor
a bika dühödten ránk rontott, de csak egy pillanatra láttam azt a férfit ott az
erkélyen. A haja szőke volt, de túl messze volt ahhoz, hogy az arcát is
lássam.
– Mi van, ha a ludusban csak komédiázik? Mi van, ha sokkal okosabb,
mint bármelyikünk is feltételezné?
Marcellus, a nevető, a bolondozó, a csúfondáros… Megráztam a fejem.
– Meggondolatlannak elég meggondolatlan. De te is láttad a ludusban,
hogyan ír. Nem, Alexander, lehetetlen, hogy ő legyen az.
– A kézírást is meg lehet változtatni.
– Magister Verriusról megfeledkezel. Ő is szőke, s a szeme is világos.
– Csakhogy Magister Verriusnak nem veszett nyoma ma délután.
– Honnan tudod? Elmehetett ő is a ludusból akkor, amikor mi. – Csak
néztük egymást a bátyámmal a lámpafényben. – Akár Magister Verrius, akár
Marcellus – mondtam –, Julia bajt hozott rá.
– Szerinted mit csinálna Octavianus, ha kiderülne, hogy Marcellus az?
Jeges rémület futott végig a gerincemen.
– Megölné – mondtam teljes bizonyossággal.
A bátyám lehunyta a szemét.
 – Beszélned kell Juliával – mondta Alexander izzó tekintettel. – Tudnia
kell, hogy mit csinált.

Hálából, amiért fontos információt adott, Octavianus megengedte Juliának,

hogy szebbnél szebb kelméket hozzanak fel a Palatinusra egyenesen az
uszályokról. Julia Octavianus atriumába vezettette a kereskedőket, mert így
Livia nem ronthatta el az örömét. De mielőtt még nekifogott volna a
válogatásnak, félrehúztam, és azt súgtam sietve:
– Remélem, tudod, mi az ára ezeknek a selymeknek.
Julia fekete szemei ártatlanul csillantak.
– Csak az igazat mondtam. Te is láttad. Feltehetően egy rabszolga volt. A
hajszíne olyan, mint a galloké meg a germánoké.
– És szabadon járhat-kelhet a Palatinuson, Caprin, s elég gazdag ahhoz,
hogy több lakása is legyen Rómában? Hány olyan rabszolgát ismersz, aki
mindezt megengedheti magának?
– Nem értelek.
– Nem lehetsz ilyen ostoba – mondtam durván. – Persze, hogy nem.
Hiszen csupán két ember van a Palatinuson, akire ráillik a jellemzés.
Magister Verrius és Marcellus.
Julia nagyokat pislogott, mint aki most gondol bele először. Majd egy
pillanat alatt elöntötték a szemét a könnyek.
– Az lehetetlen.
– Miért volna az? Tegnap, míg mi a Forum Boariumban voltunk,
Marcellus eltűnt a Circusból, s csak az ég tudja, hol járt Magister Verrius.
Julia a szája elé kapta a kezét.
– Nem! Apám sohasem gyanakodna rájuk.
– Dehogyisnem. S ha mégsem, Juba fejében biztos megfordult a
lehetőség. Ő is ott volt, amikor Marcellus eltűnt, s még neki sem sikerült
megtalálnia. És Juba mindenről beszámol apádnak.
– Nem! – Julia ellépett mellőlem. – Nem lehet Marcellus. Nekem biztos
elmondta volna.
Nem szóltam egy szót sem, csak kérdőn néztem rá.
Julia pánikba esett.
– Őt nem is érdeklik a rabszolgák. Csak a játék meg a lovak, meg a
mulatság.
 – Na és ami Ízisz templománál történt? – kérdeztem. – Igenis érdekelte,
hogy mi lesz azokkal a rabszolgákkal.
– Mert abba a jelenetbe beleszaladtunk. Ő pedig hirtelen természetű és
meggondolatlan.
– És idealista – emlékeztettem.
– Szeléné, miért? – mondta Julia őszinte kétségbeeséssel. Majdnem
megszántam. – Miért is kellett elmondanom apámnak?
– Jobban teszed, ha mostantól fogva befogod a szádat.
– És ha már túl késő?
Az atriumban Octavia és Claudia a kelmék között válogattak. Egyikük
sem látszott nyugtalannak.
– Hát, bizonyára tudnánk róla, ha Marcellust vádolnák valamivel.
Ám amikor eljött a Liberalia ünnepe, már másképp gondoltam.
Octavianus született színész. Ha úgy akarja, még a nővére előtt is titkolni
tudja a gyanakvását. Időben érkezett, hogy ott lehessen Marcellus férfivá
avatásán, s a jelek szerint még élvezte is. Sőt, ő vezette a menetet a
larariumba, ahol Marcellus bor és füstölők felajánlásával az isteneknek
ajánlotta a bulláját, s kérte, hogy segítsék őt át a férfikorba. De észrevettem,
hogy Caesar Tiberius vállán nyugtatja a kezét, s hogy Livia mosolya ezúttal
nem annyira erőltetett, mint szokott lenni.
– Indulhatunk a Capitolium-dombra? – kérdezte Octavianus lelkesen.
Julia tűzvörös tunikában pompázott, a haját gyöngyökkel díszített
aranyháló fogta össze. S noha Marcellus képtelen volt a szemét levenni róla,
Julia sápadt volt és nyugtalan.
– Mi történt apámmal? – kérdezte tőlem súgva. – Miért Tiberiust tünteti ki
a figyelmével hirtelen?
Nem tudtam, és nem is akartam tudni.
– Ugye nem…
A szám elé tettem egy ujjam.
– Ne itt. – Felemeltem zöld tunikám szegélyét, nehogy összepiszkoljam.
Reszkettem a hűvös márciusi szélben.
– Rád terítsem a köpenyemet? – ajánlotta készségesen Marcellus.
– Alexander hozza az enyémet.
– Mégiscsak vedd fel addig. Tiszta libabőr a karod.
Zavarba hozott, hogy észrevett egy ilyen intim dolgot. A bátyám odaért
hozzánk, és rám terítette az új köpenyemet. Annyi anyagot vásároltunk a
kereskedőktől, hogy azzal egy garnizont is fel lehetett volna öltöztetni.
Marcellus rám mosolygott.
– Nagyon csinos vagy. Jól áll ez a szín.
– Juliának is új köpenye van – jegyezte meg a bátyám.
Villámló szemekkel néztem rá.
– A Palatinus hercegnői – bókolt Marcellus. – S mi illik legjobban két
hercegnőhöz, ha nem a Liberalia ünnepe?
Marcellus persze most is tréfálkozott. Odalent a domb lábánál fiúk
masíroztak el, egy kocsit húztak, amin egy hatalmas falloszszobor díszelgett.
– Ez meg micsoda? – kérdeztem meglepetten.
– Sohasem láttál még ilyet? – kérdezte Tiberius.
– Az ifjak Salii papjai – magyarázta Julia tudomást sem véve Tiberius
ízetlen megjegyzéséről. – A Liberalia termékenységfesztivál.
– Mint nálunk a Bacchanália – jegyezte meg a bátyám.
– És mit énekelnek?
– Senki sem tudja – mondta Marcellus vidáman. – Olyan régi dal, hogy a
szövegére már senki sem emlékszik.
A Salii-ifjak olyan bronz-vérteket viseltek, amelyeket még a régiségekhez
értő Juba is nagyon réginek talált volna. Évszázadok óta már senki nem
viselt ilyen vérteket, s elképzelni sem tudtam, hogy bírnak ezek az ifjak
egyáltalán mozogni bennük. Ahogy a kocsi a kőfallosszal tovagurult, a
lányok és asszonyok rózsaszirmokat dobáltak a levegőbe, összecsapták a
tenyerüket, és örvendeztek, mintha maga a termékenység istene jelent volna
meg közöttük. Octavianus tavaly még eltiltott bennünket a Liberalia-
ünnepektől, mondván, hogy csak néhány évig tanulunk a ludusban, az
életünk java részét úgyis Liber paternek és örökségének fogjuk szentelni.
Most értettem csak meg, hogy akkor mire gondolt. A Capitolium-dombra
érve egy második, virágokkal díszített óriási falloszt láttunk, amit a tarpei
sziklaoltárra állítottak. Julia kacarászott, Marcellus pedig megkérdezte a
bátyámtól, szerinte milyen lehet két ekkora colei birtokában lenni.
– Fájdalmas – vágta rá a bátyám.
– De mégsem olyan fájdalmas, mint ami most fog történni – Marcellus
sóhajtott egy nagyot. – Isten hozott a Tabulariumban.
Komor épület volt a Tabularium, a homlokzatát és a boltozatokat
peperino- és travertin burkolattal fedték a beton fölött. Levéltárként
funkcionált. Marcellus és Tiberius büszkén várakoztak arra, hogy
bejegyezzék őket római polgárokként. Ám az itt lévő emberek közül senki
sem mosolygott. A Liberalia ünnepi hangulata e falakon kívül maradt. Mint
aranyakat, úgy őrizték itt a papirusztekercseket, a labirintusokba soha nem
tűzött be a nap. Egy tógás öregember egy szobába vezetett bennünket,
amelynek falaiba Róma törzseinek nevei voltak bevésve. A férfi előkereste a
Juliusok és Claudiusok törzsének tekercseit, s mi vártunk a gyengén
megvilágított helyiségben, míg Marcellus és Tiberius azon őseinek neveit
olvasták, akiket előttük jegyeztek be. A jegyző arra kérte Marcellust és
Tiberiust, hogy az előkészített tollal a lap alján írják oda a nevüket. Mire újra
feljutottunk a napvilágra, Octavianusnak is elege lett a sötétségből.
– Építtetnem kellene egy sokkal barátságosabb irodát – morfondírozott
hangosan. – Tiberius, mit szólnál hozzá, ha ez lenne az első felajánlásod
férfiként Rómának? A rendelkezésedre bocsátom hozzá a pénzt, hogy
felépíttethess egy új Tabulariumot.
Tiberius őszintén lelkesedett.
– Nagyon örülnék a lehetőségnek.
Julia viszonozta rémült pillantásomat. Octavianus ekkor odalépett
Marcellushoz, és alaposan hátba veregette.
– Na és te? Te mit szeretnél elsőként felajánlani Rómának?
– Mi lenne, ha építenénk egy új Circust? – kérdezte Marcellus mohón.
Tiberius elnevette magát.
– Kevesled a pénzt, amit eljátszottál?
Octavianus nem örült a hallottaknak.
– Talán ha valami másban gondolkodnál…
Marcellus kétségbeesetten nézett az anyjáról a nagybátyjára, próbálta
kitalálni, mit szeretnének hallani.
– Mondjuk egy színházat?
Octavianus elmosolyodott.
– Ez már jobban hangzik.
Tiberiusnak megfeszült az arca, Marcellus kicsit megkönnyebbült.
– Marcellus színháza. Akkor ez lesz az én avatási ajándékom neked.
– És majd Szeléné megtervezi.
Mindenki felém fordult. Lélegzet-visszafojtva álltam, míg Octavianus a
kifürkészhetetlen szürke szemeivel az arcomat figyelte.
– Hány éves is vagy most? – kérdezte váratlanul.
– A bátyám és én tizenhárom évesek vagyunk.
– De a korához képest nagyon érett – sietett a segítségemre Octavia. – Ő
tervezte az Apollo-templom mozaikjait, s Vitruvius bevonta a Pantheon
tervezésébe is.
Octavianus a szeme fölé emelte a kezét.
– S Vitruvius ezt miért nem mondta nekem?
– Mert lány – mondta Livia –, s a szövőszék mellett volna a helye.
– Csodálatosak azok a mozaikok – mondta Octavia. – És lány, vagy nem
lány, tehetséges, és hasznára van Vitruviusnak.
Octavianus elgondolkodott a hallottakon.
– És hol van ma Vitruvius?
– A Pantheonnál – felelte Octavia. – Onnan a Neptunus-Basilicához megy,
majd a Saepta Juliához, s onnan hozzám.
Octavianus megint énrám nézett.
– S mikor beszélitek meg a terveket? – kérdezte kíváncsian.
– Kora reggel, mielőtt elindulnánk a ludusba. Vitruvius néha magával visz
a munkálatokhoz.
Ez a kijelentés mulattatta Octavianust.
– Na és te mit csinálsz ott?
– Méretezek – mondtam eltökélten. Nem engedhettem, hogy
lebecsülhesse a munkámat. – De volt már, hogy én raktam le a csempéket.
– Micsoda? – mondta utálkozva Livia. – Mint a mozaikrakók?
– Igen. Olyankor, ha a segítségre vagy iránymutatásra van szükségük. És
én is tanulok belőle.
Octavianus elgondolkodva nézegetett.
– Egy hercegnő, akinek nem esik nehezére a munka – mondta, majd
Marcellusra és Juliára vándorolt a tekintete. – Az én családom tagjai is
tanulhatnának tőled. – Pillanatnyi kínos csend következett, majd Octavianus
azt mondta:
– Úgy tűnik, hogy Vitruviusnak nagyon sok teher nyomja a vállát. Ha
szeretné, hogy segíts neki az unokaöcsém színházának felépítésében, akkor
én ebben semmi kivetnivalót nem találok.
Livia ajka lebiggyedt, Marcellus azonban diadalmas ábrázattal nézett rám.
Elindultunk a Forum felé, ahol Marcellus és Tiberius gyerekkori tógáikat
toga virilisre, férfiúi tógára cserélik. Marcellus odasúgta:
– Nagyon jól csináltad.
– Micsodát? – kérdeztem értetlenül.
– Amit a csempelerakásról mondtál. A nagybátyám szereti olyan
emberekkel körülvenni magát, akik hasznosak.
– Értem. Na és te?
 Körülöttünk fuvolások játszottak, s gyerekek énekeltek Pater Liberről és a
feleségéről, Liberáról, akiknek áldása termékennyé teszi a házasságokat.
Otthon, Alexandriában Bakkhosz személyesítette meg Pater Libert, de
nálunk nem volt szokás virágfüzérekkel díszíteni a falloszokat. Marcellus
cinkosan elmosolyodott, napbarnított arcában hófehéren villantak meg fogai.
– Én a nővérének a fia vagyok. Tudod, az örökös és a tartalék – mondta
Tiberiusra pillantva.
Tiberius közelebb hajolt hozzánk, és halkan azt súgta:
– Legyetek óvatosak. A titkolózással féltékennyé teszitek Juliát.
Marcellus arcán megfeszültek az izmok, s amikor hátranéztem, láttam,
hogy Julia tekintete szúróssá vált. Aznap este az ebédlőben tudni akarta,
hogy miről suttogtunk.
– Arról, hogy apád kit választ örököséül – feleltem.
A hárfás megpendítette a húrokat, hogy szórakoztassa a két fiú
nagykorúsítására érkezett patrícius vendégeket. Julia közelebb húzódott
hozzám, és azt kérdezte:
– Gondolod, hogy apám gyanakszik Marcellusra?
– Pénzt akar adni neki a színház felépítésére. Miért gyanakodna?
Julia lassan bólintott.
– Szóval nem a Vörös Sasról beszélgettetek?
Felegyenesedtem.
– Akkor azt mondtam volna, nem?
– Talán úgy gondolod, hogy már nem vagyok érdemes a bizalomra.
– Ha Marcellus ilyesmiről beszélne, te lennél az első, akinek
elmondanám.
Julia gyanakodva méregetett.
– Apám nagyon jó színész – mondta Julia. – Sokszor láttam már, hogyan
hazudik Liviának, s közben olyan, mint egy ma született bárány.
– Én nem hazudok neked – mondtam. – És mindig mindent elmondok.
Marcellustól kérdezted már?
– Természetesen igen. De tagadja.
– Hát, Marcellus engem sem avat be a bizalmába – mondtam
rosszkedvűen. – A bátyámmal beszél meg mindent.
Julia ettől kicsit megnyugodott.
– Azért, mert az apám ma nagyvonalú volt, még nem jelenti azt, hogy nem
gyanakszik Marcellusra – vallotta meg Julia, s közben csak piszkálgatta az
ételét. Eddig csak egyszer voltam tanúja annak, hogy Juliának nem volt
étvágya. – Tudod, hogy hívják a színházban azokat a színészeket, akik
betanulják mások szerepeit? – Nem várt a válaszomra, folytatta. –
Árnyékszereplőnek. S ha apámban a legcsekélyebb gyanú is felmerül, hogy
Marcellus valami ilyesmit csinál, akkor az a vég. Nekem Tiberiushoz kell
feleségül mennem, még akkor is, ha a féltestvérem, s Marcellus pedig el fog
tűnni a színről.
Megértettem, hogy Julia nem énrám, hanem saját magára haragszik. A
szemében könnyek csillantak.
– Lehet, hogy mégsem ő a Vörös Sas – mondtam reménykedve.
Julia az apja felé nézett, s nem szólt egy szót sem.

Hajnaltájban kiabálás hallatszott az atriumból, majd döngő lépteket

hallottunk. Egy pillanatra az az érzésem támadt, mintha Egyiptomban
lennék, összebújva a testvéreimmel anyánk ágyán, aznap, hogy meghalt.
– Alexander! – ledobtam magamról a takarót.
A bátyám felugrott. Sebtében magunkra kaptuk a köpenyeinket, s közben
Marcellus hangját hallottam, majd megint a katonák döngő lépteit a
mozaikpadlón. Alexander feltépte az ajtót. Octavia, Vitruvius, Marcellus és a
húgai félkörben álltak Marcellus szobájának ajtaja előtt, miközben a katonák
átkutatták a szobát. Amikor Marcellus észrevett bennünket, az arcából
kifutott a vér.
Agrippa szólalt meg:
– A Circusnál találtunk rá – mondta. – A bordélynegyedben.
Octavia a szája elé kapta a kezét.
– Nem kell mindjárt a legrosszabbra gondolni – védekezett Marcellus.
– Szóval, mit is csináltál ott? – Octavianus lépett ki Marcellus szobájából,
fenyegető tekintettel. – Remélem, nem kiáltványt fogalmaztál.
Marcellus hátrább lépett.
– Szóval erről van szó? Azt hiszed, hogy én vagyok a Vörös Sas? –
Láttam Marcelluson, ha nem ilyen súlyos a helyzet, akkor a legszívesebben
elnevette volna magát. – Azért, mert éjszakánként elmegyek egy-egy
cafkához, azt képzeled, hogy áruló is vagyok?
Octavia feljajdult:
– Te cafkákhoz jársz?
Vitruvius megnyugtatóan Octavia karjára tette a kezét.
 – Minden fiú oda jár.
– De nem Caesar örököse! – kiáltotta Octavianus.
Juba lépett ki Marcellus szobájából, a kezeit törölgetve.
– Mit találtál? – kérdezte Octavianus.
– Csak néhány erkölcstelen festményt.
– Én mondtam – védekezett Marcellus. – A ludusban mindenki láthatja,
hogyan írok. Mégis azt hiszitek, hogy tudnék olyan kiáltványokat
fogalmazni? Van is nekem türelmem ilyesmihez.
Octavianus elgondolkodott a hallottakon.
– Talán nagyon elbíztad magad abban a hiszemben, hogy te léphetsz az
örökömbe, Marcellus. De emlékezz csak! Fideliust is szerettem egykor. –
Mindenki tudta, mire gondol Octavianus. Mindenki jól emlékezett rá,
hogyan és miért ölette meg Róma falain kívül a fiatalembert. Octavianus
most a nővéréhez fordult:
– Fogd szorosabban a fiadat.
Miután Octavianus katonái elvonultak, Marcellus az anyjához lépett.
– Látni sem akarlak – sírta Octavia, s ellökte magától a fiát.
– De nem úgy van, ahogy gondolod. Anyám, hallgass meg. – Marcellus
súgott valamit az anyja fülébe, amitől Octavia hátrébb lépett, s megenyhült
tekintettel nézett a fiára. – Kérlek, ne mondd el Octavianusnak – kérlelte az
anyját.
– Mindenki menjen a szobájába aludni! – mondta Octavia.
Ekkor azonban egy asszony hangját hallottuk az utcáról, kétségbeesetten
segítségért kiáltott. Mindenki megmerevedett a rémülettől.
– Gallia az – mondta Marcellus, aki ráismert a hang gazdájára. – Fogadok,
hogy a katonák lefogták Verrius mestert! – Marcellus izzó tekintettel az
anyjára nézett. – Mindenki, akinek szőke haja van, gyanús a Palatinuson.
Gallia rontott be az ajtón, zihált, futva tette meg az utat a Palatinus-domb
aljától idáig. Zokogva, kifulladva igazolta Marcellus gyanúját.
– Mit követett el Verrius? Vagy én tettem valamit? Vagy rosszat tanított?
– Nem – mondta Marcellus dühösen. – Octavianus olyan információt
kapott, hogy a Vörös Sas kinézetre olyan, mint egy gall, de még nem sikerült
a nyomára akadni. Ezért minden szőke hajú ember gyanús.
Gallia Octaviára nézett.
– Ez igaz? – kérdezte csöndesen.
– Az előbb járt itt a bátyám, átkutatták Marcellus szobáját.
Galliának elakadt a lélegzete.
 – A saját unokaöccsét is gyanúsítja?
– Nincs gyanú felett álló ember – mondta Octavia.
Gallia a kezébe temette az arcát. Azon a rettenetes éjszakán, ott, Gaius
villájában, nem sírt. De most, vadul rázkódó vállait látva mindenki lehajtotta
a fejét. A saját fájdalma és megaláztatása nem törte meg, de most majd a
szíve szakadt Magister Verriusért.
Octavia átkarolta Gallia vállát, s megkérte Vitruviust, hogy hozzon
takarókat.
– A könyvtárba hozd.
Mentünk utánuk a könyvtárba. Reggel úgysem lesz iskola, nem volt
értelme lefeküdni küldeni bennünket. Egy rabszolga begyújtotta a kályhát,
mi pedig körülültük a tüzet, forró bort kortyolgattunk, s bebugyoláltuk
magunkat a köpenyeinkbe. Marcellus festett közülünk a legrosszabbul.
– Valószínűleg bevitték a Carcerbe – találgatta Octavia. – Aztán átkutatják
a szobáit, s ha nem találnak semmi terhelőt, ami azt bizonyítaná, hogy ő a
Vörös Sas, gondolom, szabadon eresztik. – Octavia egy pillanatig
elgondolkodott, majd azt kérdezte:
– De nem ő az áruló, ugye?
Gallia a szándékoltnál hevesebben csapta oda a poharát.
– Majd egy éve élek már vele, csak tudnám, ha ő lenne a Vörös Sas, nem?
Octavia bólintott.
– Akkor, ha már átnézték a tekercseit…
– Csak tegyék kedvük szerint. Remélem, szeretik Szimonidészt és
Homéroszt.
A kályhában pattogott a tűz, a helyiséget pedig nyugtalan csönd ülte meg.
Vitruvius jelent meg néhány takaróval és forró süteménnyel, de senkinek
sem volt kedve enni.
Amikor megvirradt, s a nap igyekezett áttörni az ólmos felhőket, a kis
Antonia, anyja ölébe hajtva a fejét, azt kérdezte:
– Itt az ideje iskolába menni. Miért nem mentek?
– Azért, mert ma nincs iskola, Antonia. Menjetek a nővéreddel aludni!
Én ugyan hasonló helyzetben vitatkoztam volna anyámmal, Antonia
azonban szófogadóan elindult. Nyomasztó lett a csönd a szobában.
– Hallottál már az új színházról? – kérdezte Octavia Vitruviustól, hogy
megtörje a csöndet.
Vitruvius bólintott.
 – Caesar beleegyezett, hogy Szeléné segítsen benne – mondta csöndesen.
– Alig várom, hogy lássam az ötleteit.
A beszélgetés megint némaságba hanyatlott, s már nagyon elnehezültek a
szemhéjaim, amikor váratlanul egy árnyék jelent meg az ajtóban.
– Magister Verrius! – kiáltotta Gallia. Felpattant, és odafutott a férjéhez,
átkarolta a nyakát, s nézte az arcát, hogy felfedezi-e rajta kínzás nyomát.
– Nem volt sokáig bezárva – mondta Juba. – A katonák átkutatták a
szobáit, de semmit sem találtak.
– Hát persze, hogy nem találtak semmit – mondta Gallia mérgesen. – Mit
csináltak veled? – kérdezte Verriustól Gallia aggódva.
– Semmit. Juba időben érkezett, hogy kiszabadítson, még a bilincseket
sem volt idejük rám tenni.
Könnyek csorogtak végig Gallia arcán.
– Köszönöm, Juba…
– Szóval sehol nem találtak semmit – mondta Octavia mérgesen. – Se itt,
se a ludusban, se Magister Verrius házában.
Juba rezzenetlen arccal állt.
– Az én parancsomra tették.
– Na és mi lesz a következő parancsod? – kérdezte Octavia.
– Nem parancs, csak bejelentés. Octavianus lemond a hivataláról.
 TIZENHATODIK FEJEZET

I. e. 27–26.

Másnap Rómában mindenki tudta a hírt. Az emberek tódultak a senatus elé.

Octavianus azt ígérte, hogy átruházza a hatalmát, és teljes egészében lemond
a hivataláról. A katonák igyekeztek fenntartani a nyugalmat a környéken. A
férfiak jobbára komor arccal álldogáltak, néhány hisztérikusabb nő
jajveszékelve a mellét verte. A senatus nyitott ajtajánál álltunk, amit
szabadon hagytak a számunkra, s hallottam, hogy Octavianus azt mondja:
– Nyissatok utat!
Vitruvius jelent meg egy fiatalemberrel az oldalán, s én egy rettenetes
percig rémülten arra gondoltam, hogy másik tanítványt választott magának.
– Alexander, Szeléné – mondta –, ő itt a fiam, Lucius.
Lucius rám villantotta legszebb mosolyát. Alacsonyabb volt, mint a
bátyám, s Octavianushoz hasonlóan magasított sarkú aranyszandált viselt.
Amikor a kezemet nyújtottam, ő megcsókolta.
– Szóval te vagy az, aki magadra vetted a keresztemet – mondta hálásan. –
Ha te nem vagy, most rajzok fölött görnyedhetnék.
Elnevettem magam.
– Boldogan viselem ezt a keresztet – mondtam neki.
– Nos, fogadok, ha ilyen ragyogó szempár felügyeli az építőmunkásokat,
bizonyára azért imádkoznak, hogy ki ne fogyjanak a megbízásokból.
Marcellus jót mulatott az üres bókon, Lucius azonban most a bátyámat
kereste a tekintetével.
– Alexander…
– Oda nézzetek! – szakította félbe Luciust Marcellus, a senatus nyitott
ajtajára mutatva. – Ott áll a pódiumon.
Octavianus egyszerű, fehér tógát viselt, s a megjelenésében semmi nem
utalt arra, hogy ő Caesar. Mellette két oldalról Juba és Agrippa álltak,
mögöttük pedig a testőrség. S noha Alexander és Lucius suttogtak, mindenki
más némán állt.
Sietve megkérdeztem Juliától, hogy az apja a Vörös Sas miatt mond-e le a
hatalmáról. Julia csak nevetett.
– Apám semmit sem tesz meggondolatlanul. Valószínűleg már hónapokkal
korábban eldöntötte, de lehet, hogy évek óta készül rá.
– Vagyis nem hiszed, hogy tényleg lemond a hatalmáról?
Julia fáradtan nézett rám.
– Nem hát – mondta némi éllel. – Épphogy növelni akarja ezzel a
lépésével.
Fel nem foghattam, hogyan növelhetné Octavianus a hatalmát azzal, hogy
felajánlja a lemondását. De amikor meg akart szólalni, a senatorok
felmordultak. Bekiabálva arra kérték, hogy maradjon. Emlékeztették a
polgárháborús időkre, ami megosztotta Rómát, mielőtt Octavianus lett volna
a caesar. Esküdöztek, hogy ugyanez fog történni, ha most lemond a
hivataláról. Octavianus azonban felemelte a karját, mire csönd lett a
teremben.
– Eljött az ideje – kiáltotta –, hogy a hatalom gyeplőjét és a köztársaságot
visszaadjam Róma szabad polgárainak.
– Ezt nem gondolhatja komolyan – kiáltotta Marcellus.
Octavia idegesen a ruhája övét tekergette. Livia azonban csak mosolygott,
s arra gondoltam, hogy Juliának igaza volt. Caesarnak esze ágában sincs
visszavonulni.
– Gondolom, valamennyien emlékszünk még arra a napra, amikor
nevelőapám, Gaius Julius Caesar tizenhét évvel ezelőtt császári bíborba
öltözve állt előttetek. De látjátok, én nem azért jöttem, hogy megtévesszelek
benneteket, ahogy Caesar tette. Én csupán alázatos szolga vagyok, aki jól
emlékszik a történelemre.
– Akkor emlékezned kell a polgárháborúra is – kiáltotta az egyik senator.
– Igen, emlékszem – mondta Octavianus. – De apámra is emlékszem, arra,
hogy leszúrták, amiért császárságot akart építeni.
Zűrzavar támadt a teremben. Egy fiatal fiú az ajtóból elismételte Caesar
szavait a kint álldogálóknak, mire odakint is felzúdult a tömeg.
Octavianus felemelte a kezét, mire a senatorok elhallgattak.
– Megtettem Rómáért mindent, amit tudtam – folytatta Octavianus –, és
most teljes egészében lemondok a hivatalomról. Róma nagyra becsült
senatusa, a kezetekbe adom a katonaságot, a törvényeket és a provinciákat.
Szabadon élhettek e hatalommal, kormányozhatjátok nemcsak azokat a
provinciákat, amelyeket rám bíztatok, hanem azokat is, amelyekért én
harcoltam, amelyeket én nyertem meg Rómának.
Seneca felpattant a székéből.
– Nem fogadjuk el! – kiáltotta. – Csatáztál Antoniusszal, megdöntötted a
királyságát, felépítetted a városunkat, őrséget szerveztél a dombokra a
bűnözők ellen. A királyságból birodalmat teremtettél, nem engedjük meg,
hogy lemondj!
Vitruvius azt kérdezte Octaviától:
– Fizetett Senecának?
Octavia megrázta a fejét.
– Nem tudom.
– Nem kellett lefizetnie – sziszegte Livia. – A senatorok nem akarják,
hogy megint polgárháború legyen. Octavianus vezetése nélkül a törzsek
megint egymásnak esnek, szétszaggatnák egymást, mint a veszett farkasok.
– Szavazzunk! – kiáltotta az egyik senator.
Mindenünnen helyeslés fogadta, Octavianus azonban szerényen felemelte
a karját.
– Akkor hát a kezetekbe adom a döntés jogát – mondta.
Seneca emelkedett szólásra.
– Ne feledjétek, Róma jövőjéről döntünk – mondta. – Egyetlen ember
sincs köztünk, aki ne tudná, mit tett Octavianus ezért a városért, a
birodalomért, valamennyiünkért. Vagy vissza akartok térni a köztársaság
idejéhez? Vagy a polgárháborúhoz? – mennydörögte. – Octavianus nem
azonos Julius Caesarral. Ő más. S amit akar, az is más. Megosztozhatunk a
hatalmon, s Róma történetében most először megadatik a közös kormányzás.
Adományozzunk hát egy új címet neki azért, amiért más, mint elődei, a
győzelmeiért és az erőfeszítéseiért, amiért egy jobb Rómát igyekezett
felépíteni. Legyen ő ezentúl Gaius Octavianus Augustus.
A senatorok üdvrivalgásban törtek ki, csak egy-két ember maradt ülve a
helyén. Octavianus az emelvényen szerényen lehajtotta a fejét.
Livia az égre emelte a tekintetét.
– Megcsinálta! – súgta maga elé. Úgy látszik, az istenek meghallgatták a
kérését. – Császárrá kiáltatta ki magát!
A senatorok visszaültek a helyükre, egyedül Seneca maradt állva.
– Ami a visszalépést illeti – folytatta a szónoklatot, mire a jelenlévők
hangosan tiltakoztak –, szavazzunk, hogy megengedjük-e Augustusnak,
hogy lemondjon a hatalomról és a címéről.
Hatalmas színjáték volt, s mi figyeltük, amikor a végén Octavianus
hosszas rábeszélés után vállalta, hogy további tíz éven át Szíria, Ibéria és
Gallia uralkodója legyen. Egyiptom saját személyes birtoka maradt csakúgy,
mint húsz légió. A többi provincia és a fennmaradó csekélyebb létszámú
légiók a senatus fennhatósága alá kerültek, s maguk dönthettek arról, hogy
melyikük legyen a praetor. Hatalmas és zajos ünneplés kezdődött az utcákon,
mintha diadalünnep lett volna, mintha Octavianus újabb fényes győzelem
után tért volna vissza Rómába.
Octavia házában készülődtünk a lakomára. Gallia laza kontyba fésülte a
fürtjeimet, s gyöngyös csatokat tűzött bele. Az jutott eszembe, milyen jól
illenének ezek a gyöngyöcskék anyám nyakékéhez. Sietve elhessegettem
magamtól ezt a gondolatot. Gallia szabadsága és boldogsága ennél sokkal
többet ér, s különben is, egy nyakék nem hozza vissza anyámat az életbe.
Gallia egy leheletnyi festéket vitt fel a szemhéjamra, s engedte, hogy
viseljem a gyöngy fülbevalómat. Juliától kaptam a szaturnália ünnepekkor.
Amikor Alexander meglátott, elismerően hümmögött.
– Vigyázz magadra – ugratott. – Valamennyi senator itt lesz ma este, s
mivel Octavianust látták egész nap, nem biztos, hogy este is őrá kíváncsiak.
– Te nyomon követted egyáltalán az eseményeket? – kérdeztem
szemrehányóan. – Vagy egész idő alatt Luciusszal cseverésztél?
– Hát persze, hogy nyomon követtem. Octavianus hatalma újabb tíz évre
megszilárdult, s ezen túl Augustusnak kell szólítanunk.
Galliára néztem.
– Ez igaz? Még Octaviának is így kell majd szólítania?
– Igen. A rómaiak folyton váltogatják a neveiket.
A mauzóleum jutott eszembe, aminek már megkezdődött az építése, s a
feliratok, amelyeket most majd meg kell változtatni.
– Mit gondolsz, előre eltervezte az egészet? – kérdezte Alexander. A
bátyám mellém ült a tükör elé, miközben Gallia parfümmel beillatosította a
nyakamat.
– Julia szerint igen.
– Lucius is ezt mondta.
– Mit tudhat Lucius ezekről a dolgokról? Hiszen ő a nagynénjével él.
A bátyám felvonta a szemöldökét.
– Már nem. Beszélt az apjával. Octavia megengedte neki, hogy
ideköltözzön.
 – Igazi sarmőr.
Pár percig csak csendben ültünk egymás mellett. Nézegettem magam a
tükörben, s váratlanul azt kérdeztem.
– Szóval, tényleg csinos vagyok?
– Olyan csinos, hogy bizonyára minden tekintet feléd fordul a
tricliniumban – mondta a bátyám. – Na és én?
Elnevettem magam.
– Te mindig jóképű vagy. S különben is, mit számít? Te nem vetettél
szemet senkire.
Alexander kényszeredetten elmosolyodott.
– Vagy mégis?
– Nem – mondta Alexander. – Ostobaság volna tőlem ilyesmi. Nem
tudhatjuk, hogy Octavianus-Augustus mit tervez velünk. Megeshet, hogy
téged hozzáad egy Zeusz korú vénemberhez, velem meg elvetet egy aszott
banyát, olyat, mint Livia.
– Ne mondj ilyet – súgtam.
– Pedig ez így működik. Lucius is azért jön el a nagynénjétől, mert az
kiszemelt neki valakit. Egy rémes matrónát, akinek villája van Caprin. De
Lucius csak egy évvel idősebb nálunk.
– Mikor költözik ide? – kérdeztem feszengve.
– Talán holnap.
– Ilyen hamar?
– Minél tovább marad, annál nagyobb az esélye arra, hogy a nagynénje
asszonyokat visz a házhoz.
– De hisz Vitruviusnak áldását kell adnia a házasságra.
– Lucius szerint az apja megbízik a nővére ítéletében.
– Vagyis azt reméli, azzal, hogy ide költözik, elkerülheti a házasságot?
– Talán igen. Nem minden férfi házasodik, tudod? Maecenasnak sem volt
felesége hosszú éveken át. Vergilius már negyvenéves, de még ő sem
házasodott meg.
– De ők poéták, Alexander. És feltehetően ganümédészi vonzalmakkal
élnek.
A bátyámat nem különösebben riasztotta az utalás a csinos trójai ifjúra,
akit Zeusz elraboltatott, hogy a szeretőjévé tegye. Egyszerűen csak
megvonta a vállát, és azt mondta:
– Lehetséges.
 Én egész este csak Alexandert figyeltem. Még akkor is, amikor Marcellus
bort töltött nekem, vagy a fülbevalómat dicsérte. Azt figyeltem, Alexander
hogyan társalog Juliával, s hogy Juliát megnevetteti mindennel, amit mond, s
közben a bátyám szinte egész este le sem vette a szemét Luciusról. Csupán
akkor néztek máshová, amikor Augustus felállt, és közölte a megjelentekkel,
hogy másnap újabb rendkívüli bejelentést készül tenni.
Julia megrázta a fejét.
– Ha apám nem consul volna, akkor minden bizonnyal nagyszerű színész
válhatott volna belőle.
– Van különbség a kettő között? – kérdezte Marcellus, s én némi
keserűséget hallottam ki a hangjából. Azt mondta korábban, megbocsátott a
nagybátyjának, amiért árulással gyanúsította, de abban nem voltam biztos,
azt is megbocsátotta-e, hogy katonákkal hozatta el a bordélyból.
– Mit gondoltok, milyen bejelentésre készült? – kérdeztem súgva Juliától
és Marcellustól, de Lucius válaszolt.
– Háború. – Amikor minden szem Luciusra szegeződött, ő még
hozzátette. – Apám szerint Augustus új diadalívre vágyik. Amikor tovább
faggattuk, azt mondta, folytatni akarja a hadjáratot a gallok ellen, s újabbat
akar indítani Asturia és Cantabria ellen.
– Nekem ezt Vitruvius sosem mondta – szólaltam meg megbántottan. –
Augustus csak ma reggel szólt neki a diadalívről.
– Lázadások törtek ki Galliában – mondta Marcellus. – Asturiában arany
van, Cantabriában pedig vas. Értékes területek. Arról nem is beszélve, hogy
Cantabria az egyetlen független állam Ibérián, ami még nem római
provincia.
Valamennyien Octavianusra pillantottunk, aki az enyhébb márciusi
időjárás ellenére még mindig a legmelegebb tógájába és szőrmeszegélyes
köpenyébe burkolódzott.
– Ha háborúba indul – mondta Julia –, őszintén remélem, hogy magával
viszi Liviát is.

Április idusán Julia kívánsága valóra vált. Nemcsak Livia kísérte el a

hadjáratra a gallok ellen Augustust, de vele tartott Juba, Tiberius és
Marcellus is.
 – Te nem tarthatsz velük – mondta Julia kétségbeesetten, amikor
Marcellus a ládáját csomagolta. A távollét akár két-három évesre is nyúlhat.
Marcellus csak nevetett. – Csak Galliába megyek. Tudod, hány légió
állomásozott már ott korábban?
– De bajod eshet. Miért kockáztatnád az életedet?
– Azért, mert egy nap, ha ez az én birodalmam lesz, egymagamnak is
harcba kell majd indulnom. Apád nélkül, Juba nélkül, az alvezérei nélkül.
– Na és Agrippa? – tudakolta Lucius, aki a bátyám mellett üldögélt
Marcellus ágyán, ahol már ládákban sorakoztak Marcellus lábbelijei és
ruhái. Amióta beköltözött Octavia házába, velünk együtt járt a ludusba. A
bátyám és ő elválaszthatatlanok lettek, együtt verselgettek, kockáztak, s a
Circusban ugyanazokra a lovakra fogadtak. Nem értettem ezt a fene nagy
egymásra találást, Julia azonban ellenállhatatlannak találta kettejüket,
nagyokat nevetett velük együtt a tréfáikon.
– Ő fog kormányozni Rómában – mondta Marcellus.
A bátyám meglepődött.
– De hát nem ő…?
– Apám haditerveinek kigondolója? De igen – felelte Marcellus. – De
valakinek itthon is szemmel kell tartania a senatust.
– De Egyiptomba elment Agrippa – jegyeztem meg.
– És mindenki más is, aki magának akarta Rómát, ott volt a csatatéren.
Most toga praetextae-ben, régi, bíborszegélyes tógában járnak, és
senatoroknak hívatják magukat.
Meglepett Marcellus lelkesedése. Holnap útra kel öt légióval a háborúba,
és az is lehet, hogy onnan nem jön haza élve, mégis a hangja csupán
izgatottságról árulkodik. A veszélyekre gondoltam, amelyekkel szembe kell
néznie, a sűrű erdőkben rejtőzködő, festett arcú gall harcosokra. Szentül
hittem abban, hogy Ízisz soha nem hagyna el egy ennyire fiatal embert, s
reménykedni kezdtem. De eszembe jutott, hogy Ptolemaioszt és Caesariont
mégis magára hagyta. És vajon hol volt Ízisz, amikor Antyllust
lemészárolták Caesar szobrának a talapzatánál, vagy amikor a szüleim
királyságát elvette egy sovány, gyönge férfiú?
Másnap reggel szinte kivétel nélkül mindenki könnyezett. Julia zokogott,
el sem akarta engedni Marcellust. Marcellus súgott valamit a fülébe, majd
gyöngéden, az ujjaival letörölte a könnyeit. Amikor tőlem búcsúzott, az én
fülembe nem súgott semmit. Szégyelltem magam, amiért annyira féltem,
hogy soha többé nem látom viszont. Mégsem ontottam a könnyeimet, mint
egy kisgyerek.
– Nocsak, egy könnyet sem hullatsz? – kérdezte Juba. – Pedig csatába
igyekszik a félelmetes gallok és cantabriaiak ellen.
– Ízisz vigyázza majd a lépteit – mondtam határozottan.
– Jobb volna, ha a szárnyain repítene bennünket Galliába – mondta
Tiberius nevetve. – Akkor nem kellene attól félnünk, hogy a barbárok ott
rejtőznek valahol az út mentén a fák rejtekében.
– Ebből elég – mondta Livia, s most először hálás voltam neki, amiért ezt
tette. A feltörni akaró könnyek égették a szememet, Juba kíváncsian figyelt.
Marcellus felkantározta a lovát. A Campus Martius tele volt
bámészkodókkal, voltak, akik örvendeztek, mások látni akarták a masírozó
katonákat, hogy babérágakat dobjanak a lábaik elé.
Elég közel álltam a lovakhoz, hogy halljam, mit súg Livia Tiberiusnak.
– A hintóban leszek. Ha bármi történik, tudod, mit kell tenned.
– Igen – felelte Tiberius kurtán.
– És remélem, nem leszel olyan ostoba, hogy elé állsz annak a
nyílvesszőnek, amit Marcellusnak szántak. Ha az istenek arra szemelték ki,
hogy meghaljon, neked nem szabad őket ebben megakadályoznod.
Tiberius felnézett, s rájött, hogy mindent láttam és hallottam. Gyorsan
elfordítottam a tekintetem.
Livia odalépett Octaviához, s csókkal köszönt el a sógornőjétől.
– Legyen szerencsés az utad – mondta Octavia minden meggyőződés
nélkül.
Livia elmosolyodott.
– Marcellus miatt ne aggódj. Már érett férfi. S természetesen fiamként
fogom a gondját viselni.
Hajszál híján ellentmondtam, de meggondoltam, látva, hogy Octavia
anyai könnyei újra elerednek. Marcellus a nyeregből lenyújtott neki egy kis
vászonkendőt. Octavia megtörölte vele a szemeit.
– Nem nagy dolog, anya. Nem fog sokáig tartani. Egy gyors csata, s már
itt is vagyunk.
Octavia bólintott, mint aki hisz neki, s amikor a légiók megindultak,
Alexander átkarolta a derekamat.
– Vissza fog jönni – vigasztalt.
– Honnan tudod?
– Onnan, hogy Juba és Agrippa tanítványa.
 Néztem, ahogy Juba felszáll a lovára. Galliának és nekem is ő mentette
meg az életünket, s biztos voltam abban, hogy Marcellust is megvédi.
Néhány nő füttyentett Jubának, mások térdig emelték a tunikájuk szegélyét.
Gondolom, néhány cafka is lehetett a tömegben.
– Miért érdeklődnek ennyien utána? – kérdeztem.
– Azért, mert nagyon jóképű – felelte a bátyám.
Meghökkenve néztem rá.
– Ez az igazság – mondta a bátyám. – Te nem kedveled őt, de a római nők
imádják.
Igen, gyanítottam, hogy Juba vonzó férfi. Hosszú, sűrű haja ugyanolyan
sötét, mint a szemei. A combjain csak úgy feszültek az izmok a nyeregben, s
nem kétséges, hogy a mellkasa is szoborszerűen domborodott. De ő soha
nem tud szívből, könnyedén nevetni, mint Marcellus. Senki sem volt
Marcellushoz fogható. Csak nyeltem vissza a könnyeimet. A bátyám
gyöngéden megveregette a vállamat.
– Augustus nem engedi, hogy baja essék. Marcellust nem fogja a komoly
harcok közelébe engedni. De nagyon magányosak leszünk nélküle a
ludusban – mondta a bátyám együttérzően.
– Meg a Circusban. Meg a tricliniumban.
– De legalább Julia velünk maradt.

Ő volt az egyetlen vigaszom a hosszú hónapok alatt. Már közelgett a

szaturnália ünnepe, de még nem volt hírünk arról, hogy a katonák
visszatérnek. Sétálgattunk az ünnepi piacokon Galliával és a hét testőrrel, de
furcsa volt Marcellus vidám fecsegése nélkül, s anélkül, hogy valakinek
csinosítgattam volna magamat.
– Mire Marcellus hazajön – mondta Julia elidőzve egy parókaárus
standjánál –, talán szőke leszek.
Elnevettem magam.
– Micsoda? Mint egy cafka?
– Nem, mint Gallia. Nézd, ő milyen szép szőkén.
– Csak azért, mert nekem a bőröm is világos – mondta Gallia Juliának. –
A szemem kék, a bőröm fehér. De te római vagy, hozzád a sötét színű haj
illik.
Julia csalódott arcot vágott.
 – De akkor mivel fogom meglepni Marcellust?
Belenéztem az egyik fellógatott tükörbe, s azon tűnődtem, nekem jól
állna-e a szőke haj. De hogy egy rabszolgalány levágott hajában
parádézzak… S különben is, Marcellus nem az enyém. Ha épségben
hazajön, Juliáé lesz. Mégis némi diadallal gondoltam arra, hogy ha hazatér,
én mégiscsak meglephetem valamivel, ami több, mint egy vacak paróka.
Marcellus színházának a munkálatai már megkezdődtek, s megkértem
Vitruviust, hogy építsünk valami olyasmit, ami hasonlít a Circus Maximusra.
Tervezzük háromemeletesre, legyenek benne boltívek, s a tetején korinthoszi
oszlopok. Vitruvius megengedte, hogy megtervezzem a mozaikokat és a
fontos belső frízeket.
Egy kis szobrocskát kaptam fel a pultról, azzal babráltam, s közben
magamban mosolyogtam.
– Micsoda? Csak nem római istenekhez akarsz imádkozni újabban?
Lenéztem a kezemre, s ekkor vettem észre, hogy Mars szobrát
szorongatom.
– Dehogy! – mondtam, és nyomban visszatettem a szobrocskát.
Julia elnevette magát.
– Pedig olyan, mint Agrippa, nem?
A kerek arc s rövidre nyírt haj valóban egy kicsit emlékeztetett rá.
– Nagyon hűséges embere apádnak – jegyeztem meg. – Már hosszú
hónapok teltek el azóta, hogy Octavianus elment, s ő egyszer sem hagyta
cserben a senatus előtt.
– Agrippa az életét adná apámért. A bátyja a rossz oldalon állt a Julius
Caesar elleni háborúban. Cato oldalán harcolt, s amikor Cato vereséget
szenvedett, Julius Caesar bebörtönöztette Agrippa bátyját. Apám
közbenjárására engedték szabadon, ő mentette meg az életét, ezért Agrippa
örökre hálás apámnak – mesélte Julia. – Néha ellátogat hozzánk, hogy
megnézze, hogy vagyok. Persze tudja, hogy az őrök vigyáznak rám, mégis a
saját szemével is meg akar győződni róla. – Julia suttogóra fogta a hangját. –
S akkor éjszaka sem árult el engem.
– Melyik éjszaka? – kérdeztem némi hallgatás után.
– Hát akkor, amikor apám átkutatta Marcellus szobáját, mert azt hitte,
hogy ő a Vörös Sas. Agrippa talált ránk egy bérelt szobában, a
bordélynegyed szomszédságában. De egy szóval sem árulta el apámnak,
hogy én is ott voltam.
A mellkasom hirtelen úgy elszorult, hogy alig kaptam levegőt.
 – Marcellus hozzád szökdösött el éjszakánként?
Julia kuncogott.
– Nem mondta a bátyád?
– Nem.
– Hát, többet kellene beszélgetnetek.
Hazaérve beviharzottam a szobámba, s megzavartam Luciust és
Alexandert a munkájukban.
– Mi a baj? – kérdezte a bátyám. – Nem sikerült a vásárlás?
– Hazudtál nekem!
Alexander felegyenesedett a kereveten, s összehajtogatta a tekercset, amit
épp tanult.
– Miben?
– Egy szóval sem mondtad, hogy Marcellus és Julia bordélynegyedben
találkozgatnak.
– Kitaláltam. Julia csak pár hete vallotta meg.
– Hete? – kiabáltam. – És mikor akartad elmondani nekem?
– A bátyád csak a megfelelő alkalomra várt.
Villogó szemekkel néztem Luciusra.
– Vagyis te is tudtad? A bátyám téged mindenbe beavat, de a testvérének
egy árva mukkot sem szól?
– Nem így kellett volna megtudnod – mondta Alexander.
– Hanem hogyan?
Alexander felállt, és becsukta az ajtót.
– Igen, találkozgattak. Tudtam, de nem akartam, hogy fájjon, ezért nem
mondtam el neked.
– De azt nem bántad, hogy kínos helyzetbe kerültem – mondtam dühösen.
– Jobb volt így, hogy egy boltban tudtam meg, a Forumon? – De ekkor még
egy gondolat felötlött bennem. – Vagyis nem Marcellus a Vörös Sas.
– Az még egyáltalán nem biztos – mondta a bátyám. – Nem tűnt fel, hogy
amióta elmentek, egyetlen kiáltvány sem jelent meg a városban?
– Az is lehet, hogy a lázadó elég ravasz ahhoz, hogy azt a látszatot keltse,
Marcellus a bűnös. – Összefontam a karjaimat.
– Sajnálom, Szeléné – mondta a bátyám csöndesen.
– Vajon mennyi ideje, hogy ők ketten…
– Csak pár hónappal azelőtt kezdődött, hogy Marcellus elment a háborúba
– mondta a bátyám. – Előtte tényleg egy lotyóhoz járt.
Meghökkentem.
 – Mindenki így csinálja.
– Te is? – szegeztem neki a kérdést.
– Én természetesen nem! – A bátyám zavartan nézett körül. – Úgy
értettem, hogy mindenki más.
Leültem, és eltakartam a szememet. Azt reméltem, ha elég sokáig csukva
tartom, akkor nem kell többet látnom se Alexandert, se Luciust, se Marcellus
örömtől ragyogó arcát, amikor hazatér, és Julia fülébe sugdos.
Lucius odajött, és leült a székem karfájára. Kinyitottam a szememet.
– Gyere el velünk ma az odeumba – kérte.
– Igen! – mondta Alexander is. – Soha nem jössz velünk. Pedig te tudsz a
legtöbbet a költészetről. – Amióta Lucius beköltözött Octavia házába, a
bátyám eljárt Luciusszal a közeli színházba. A kis fedett épületben zenei
versenyeket és versfelolvasásokat tartottak. Mióta Marcellus elment, a
bátyám gyakrabban fordult meg a színházban, mint a Circusban. – Gyere el
velünk – kérlelt Alexander. – Ilyen csodálatos kis színházat még sohasem
láttál.
– Még az is lehet, hogy ihletet kapsz – tódította Lucius.
– Ovidius is ott lesz – kísértett a bátyám.
– S kicsoda az az Ovidius?
Alexander és Lucius összenéztek.
– Csupán Róma legtehetségesebb ifjú költője – mondta Lucius. – Gyere,
ne kéresd magad! – Lucius a karomnál fogva magával húzott, így végül
velük mentem a Campus Martiusra, ahol egy kis kőépület tetszetős
mozaikjaival és borostyánnal felfuttatott boltíveivel hívogatta a látogatóit.
Mivel közelgett a szaturnália ünnepe, a keresztgerendák fölé zöld-sárga
vásznat feszítettek ki, egyrészt, hogy megidézzék a színekkel a
termékenységet, másrészt, hogy védelmet nyújtson a decemberi csapadék
ellen. Két testőrünk mögöttünk foglalt helyet, Alexander pedig elmesélte,
hogy mi várható.
– A ma este a költészeté – mondta. – Látod ott azt az ifjút, akinek olyan
pirospozsgás az arca, s alig várja már, hogy színpadra lépjen? Ő Ovidius.
– Hány éves? – kérdeztem.
– Tizenhat.
– S a családja engedi, hogy szerepeljen?
– Nem minden apa utasítja el az irodalmat – jegyezte meg Lucius.
– Na és Horatius meg Vergilius? – kérdeztem.
Alexander fintorgott.
 – Augustus személyes tulajdona mindkettő. Nem is írnak másról, csak
politikáról. Ovidius azonban az életről ír, a valóságról.
Mivel kérdőn néztem rájuk, Lucius azt mondta:
– A szerelemről – majd sietve hozzátette – és a szerelmesek fájdalmáról.
– Pszt! – mondta Alexander. – Hallgasd.
Ovidius fellépett a pódiumra, mire a nézők nyomban elhallgattak. Ez nem
olyan volt, mint Octavianus színháza, ahol az emberek felugráltak a
helyükről, datolyával dobálták a színészeket, s kórusban azt kántálták, hogy
jöjjön már a medve. A hallgatóság jobbára fiatalokból állt. Néhány nő is
akadt a társaságban, a barátaikkal jöttek, nevetgéltek, mutogattak, ám amikor
Ovidius megszólalt, valamennyien elhallgattak. Ovidius azt mondta:
– A versemnek azt a címet adtam, hogy Csalódás.
Néhányan kuncogni kezdtek.
– Mi olyan mulatságos? – kérdeztem súgva.
– Az, hogy eddig jobbára a hódításairól, a sikereiről szavalt – mondta a
bátyám.
Ovidius elkezdte.

Tán nem is oly gyönyörű a leánykám, tán nem is ékes

Én nem kértem tán annyiszor, engemet ő
Hogy kedveljen? Hasztalanul mégis, gonoszul-rest,
Fetrengtem s bújtam véle unott nyoszolyán
Össze, s nem voltam képes – kívántam ugyan bár,
S lánykám is –, hogy lágy szervem örömre vigyem!
Gyöngéd karja, miként a legfinomabb elefántcsont
S itthoni hó ragyogott és a nyakamra feszült.
Nyelvét vad csókok közt nyelvemhez szorította
S combomhoz tapadott combja buján, csupa méz
Volt szava és nevezett nyájasan urának is engem
S más kedves szavakat váltva enyelge velem.
Mégis mintha bürök mérgezné, meghidegültek
Tagjaim, s lustán, s cserbehagyott a hevem.
Csak fetrengtem lomhán, mint gúnyképe magamnak
És nem tudtam, hogy test vagyok, árny vagyok-e
Ha már ifjan ilyen nyomorult vagyok, egykor öregként
(hogyha megérem még) majd milyen is leszek én?
A közönség fuldoklott a nevetéstől, Ovidius pedig folytatta.

Ily fiatalságot szégyenlek! S engem, a férfit

És ifjút, úrnőm nem vehetett sehogyan
Ifjú- s férfinak. Az ágyából így kel örök-szűz
Papnő szent lánghoz, s jámboran a húga így
Öccsétől. Chlidét én kétszer öleltem meg s szép
Pitho háromszor volt az enyém s Libas is.
Volt olyan éjszaka, csókra kilencszer bírta Corinna
Testem s én bírtam, s most, íme, nem tudok… Óm!
Thesszál méregtől lett teljes testem erőtlen?
Tán füvek ártottak s bűvös igék netán?
Vagy javasasszony tán nevemet felrótta viaszba
És májam közepét döfködi tűje hegye?{1}

És még hosszasan sorolta a nem teljesítés szégyenét, én pedig hitetlenkedve

bámultam a bátyámra. Amikor Ovidius a vers végére ért, a közönség állva
tapsolt.
Alexander felém fordult.
– Na, mit szólsz hozzá?
– Undorító és durva. Csak ilyeneket tud?
– Nem tetszett? – kiáltott fel Lucius, s a nevetéstől kicsordult könnyeit
törölgette a szeméből. – De másról is ír – mondta. – Ódákat zeng a
szerelméről, Corinnáról.
– Akivel kilencszer is sikerült egymás után? – kérdeztem gúnyosan.
– Csak ironizál – jegyezte meg a bátyám. – Azt hittem, te is
mulatságosnak találod majd.
– Lehet, hogy nem vagyok fogékony hangulatban.
– De szép ez a színház, nem? – kérdezte Alexander. Duzzogva
elismertem, hogy igen, az épület kellemes. Két bolt közé volt beékelődve a
Campus Martiuson, és határozottan bájosnak hatott. De anyánk ilyen helyre
sohasem tette volna be a lábát Alexandriában, s megütközött volna azon is,
hogy durva latin versekkel szórakoztatjuk magunkat Rómában, miközben
bullák lógnak a nyakunkban. Mindazonáltal anyánk már nem él, Egyiptomot
pedig Augustus bekebelezte és saját birodalma részévé tette. Egyedül
Marcellus tette eddig elviselhetővé a száműzetésemet. Ha az ő nevetését
hallottam a villában vagy lelkes buzdítását a Circus Maximusban, olyankor
képes voltam megfeledkezni arról, hogy Charmion és Ptolemaiosz is rég
halottak már, hogy soha többé nem mehetek vissza gyerekkorom
színhelyére, s hogy apám emlékezetét örökre kitörölték Róma történetéből.
Alexander és Lucius mindent elkövettek, hogy felvidítsanak, s még
biztató híreket is kaptunk Egyiptomból. Cornelius Gallus, a költő és
politikus, akit Augustus praefectusként, kinevezett tisztségviselőként állított
anyám helyébe, eljátszotta Octavianus bizalmát, s ezért öngyilkos lett. Most,
hogy Egyiptom uralkodó nélkül maradt, nem ez a legjobb alkalom, hogy rám
és Alexanderre gondoljanak? De nagyon hamar megérkezett Galliából is a
hír, hogy új praefectust sikerült találni. Így aztán jött és ment a szaturnália
ünnepe anélkül, hogy okom lett volna az örvendezésre.
Amikor a bátyám és én betöltöttük a tizennegyedik évünket január elsején,
Julia egy gyönyörű smaragdköves fülbevalót ajándékozott nekem, ám engem
még a bőkezűsége is csak bosszantott.
– Menjünk el a Forumra, és válasszunk egy selymet, ami illik a kő
színéhez – javasolta Julia lelkesen.
– Na és kinek a kedvéért viseljem? – mondtam, amivel sikerült
mindenkinek a hangulatát elrontanom a tricliniumban, ahol Octavia épp
Saturnus kedvenc növényeit, magyalágakat igazgatott. A viaszos leveleken
megcsillant a fény.
Julia értetlenül nézett rám.
– Ezt meg hogy érted? A magad kedvéért. Meg Lucius kedvéért.
– Lucius örökké csak a bátyámat bámulja.
Julia feléjük pillantott. Kockáztak az ebédlő egyik sarkában.
– Úgy gondolod, hogy nem csak barátok?
Döbbenten néztem Juliára.
– Nem, dehogy.
– Sülve-főve együtt vannak – mondta Julia.
– Ahogy mi is – súgtam. – Mégsem én vagyok a szeretőd, hanem
Marcellus.
Julia lopva Octaviára nézett.
– Kérlek, ne árulj el Octaviának, Szeléné. Soha nem bocsátaná meg
nekem. Kérlek!
A legszívesebben kimondtam volna, ami a nyelvemen volt, hogy Octavia
már régen tudja, de könyörgő tekintetét látva jobb belátásra tértem. Hisz
nem az ő hibája, hogy neki szánták Marcellust, és nem nekem.
– Tényleg nem tetszik a fülbevaló? – kérdezte Julia kedvetlenül.
 – Dehogyisnem – mondtam, s még mosolyogni is megpróbáltam hozzá. –
Nagyon szép.
– Jó, akkor holnap veszünk valamit, ami illik a színéhez.
Amikor a Forumra indultunk, igyekeztem jobb kedvre derülni. Bár az
időjárás nagyon barátságtalan volt, hideg köd ülte meg az utcákat, ott
lépkedtem Galliával és Juliával a Via Sacrán a legmelegebb köpenyemben.
– De legalább nem havazik – mondta Julia. – Gondoljátok el, milyen lehet
most az élet Gallia hegyei közt.
– Ott most milyen hideg van? – kérdeztem Galliától.
– Dermesztő – felelte Gallia. – Amikor leesik a hó, még az állatok is
elbújnak. Telente gyerekek halnak éhen, s az idős asszonyok, akiknek nincs
családja, a farkasok prédái lesznek.
Julia megborzongott.
– Nem csoda, hogy apám is olyan szomorú leveleket küldözget.
Betegeskedik egész idő alatt. És nagyon gyönge.
– A galliai telek nagyon kemények. Ha apád bölcsen gondolkodik, akkor
ott hagyná a legerősebb, legügyesebb embereit, ő maga pedig tovább menne
délre, Cantabriába.
Julia rám nézett, s tudtam, hogy Marcellusra gondol. Ő is ott senyvedett
valahol a galliai hegyek között Jubával, Tiberiusszal és Augustusszal. Az
emberei is biztos haza vágynak az otthonaikba, ahol az ajtókon most
magyalágak díszelgenek, és sült liba illata terjeng az egész házban. És
lesznek, akik nem fognak több szaturnália ünnepet megérni. Azon tűnődtem,
vajon Livia hogy birkózik meg a nehéz körülményekkel. Feltehetően
remekül érzi magát, gondoltam keserűen. Augustus csak az övé, Terentilla
nyolcszáz mérföld távolságra van tőle.
A Forumhoz érve Julia szorosabbra húzta magán a köpenyét.
– Lehet, hogy más alkalomra kellett volna halasztanunk a vásárlást.
Menjünk a rövidebb úton – javasolta.
Gallia a senatus felé vezetett bennünket, ahol a kegyetlen hideg ellenére a
jogtudósok egy pert tárgyaltak éppen. A vastagon beöltözött férfiak két
külön pódiumon álldogáltak, a szemerkélő esőtől egy vékony vászontető
védte csak őket. Tömeg verődött össze, s én megrántottam Julia köpenyének
ujját.
– Nem hallgathatnánk bele? – kérdeztem.
– Ebben a hidegben?
 – De látod, mennyien jöttek össze. Biztos valami nagy horderejű dolog,
olyan, mint a rabszolgák és Gaius Fabius esete volt.
Julia nem tudta eldöntetni, mit válasszon, a boltok hívogató melegét, vagy
engedjen a kíváncsiságának.
– Jó, de csak egy percre. S azt is csak akkor, ha érdemes.
Az emelvény mögött ültünk le, itt voltak a senatorok és most már a
császári család tagjainak fenntartott helyek. Egy fiatal vádlott ült két katona
között, s megjelenéséből könnyű volt megállapítani, hogy a lány nem a
plebejusok közül való volt. Szőrmegallérja az arcát simogatta, a lábán új
bőrszandált viselt. Hosszú, befont haja csillogott, mint az arany, és bizonyára
minden férfi szeme megakadt rajta. Épp a védője emelkedett szólásra, a nő
lesütött szemekkel hallgatta.
– Hallottátok, mint mondott Aquila protektora. Azt állította, hogy ez a
lány valamikor a rabszolgája volt – mondta indulatosan a védő. –
Hallhattátok, hogy ez az ember úgy hazudik, mint a vízfolyás, van mersze
azt állítani, hogy ezt az ifjú lánykát még csecsemőkorában lopták el tőle.
Hogyan állíthatja Aquila biztonsággal, hogy ez a lány ugyanaz a gyermek,
akit ő tizenöt évvel ezelőtt vásárolt magának? Hol van most az a pufók
arcocska? – kérdezte a védő. – Hol a hurkás kis lábak és a fülsiketítő oázás?
– A közönség felnevetett. – S miért most áll elő Aquila az igényével? Talán
mert csinosnak találja ezt az ifjú lánykát? – Az emberek a fejüket rázták
nemtetszésük jeleként, mire egy vastagon beöltözött, nagydarab férfi
összehúzott szemekkel nézett vissza rájuk. – Elképzelhető, hogy felébredt a
vágya Tullia iránt, de mert tudta, hogy egy tiszteletben álló centurio lánya,
úgy döntött, csellel szerzi meg magának?
– Hazugság! – tiltakozott Aquila védője.
– Bizonyítani tudom, hogy nem hazudok. Ez az ifjú lányka sosem volt
rabszolga. Emberek tucatjai bizonyítják, hogy látták megszületni, felnőni,
emberek, akik megerősíthetik a kilétét és a származását.
– És kik azok az emberek? – süvöltötte Aquila védője. – Rabszolgák,
akiket könnyű megvásárolni.
– Talán mégsem annyira könnyű, mint a bírákat – harsogta Tullia védője.
– Igaz, Rómában a bábák rabszolgák, de idehozom elétek e lány anyját,
apját, a nagynéniket, s a saját szemetekkel láthatjátok majd a hasonlóságot…
– Ezek itt még közted és köztem is képesek felfedezni a hasonlóságot –
sziszegte Aquila védője. – Látod. Mindkettőnknek rövid a haja és sötét a
bőre, s ez azt jelentené tán, hogy a fiam vagy?
 Néhány bíró nevetgélt, s nekem összerándult a gyomrom.
– Holnap meghallgathatjátok a tanúimat – ígérte Tullia védője. – S ha
majd döntenetek kell, kérlek, jól gondoljátok meg, hogyan ítéltek. Kinek
jutna eszébe tizenöt évet várni, hogy bejelentsen egy gyereklopást? És miért
pont Tullia volna az a gyermek? S miért csak most ismer rá? És jól
gondoljátok meg – mondta a védő vészjóslóan –, ha most hitelt adtok Aquila
szavainak, akkor holnap bárki, aki megkíván egy csinos római polgárlányt,
ezzel az ürüggyel bíróság elé citálhatja a húgaitokat, a lányaitokat, de még a
feleségeiteket is.
A bírák felálltak, a tömeg oszlani kezdett.
– Vége? – kérdezte Julia. – Miért nem most hívják a tanúkat?
– Mert már nagyon esik – mondta Gallia.
Se Julia, se én nem vettük észre. Figyeltük, ahogy a katonák elvezetik a
lányt, míg a nagydarab férfi izzó szemekkel néz utána. A lány kerülte a férfi
tekintetét, s az anyját kereste a szemével. Az asszony sírva álldogált az
esőben. Szegény asszony. Mellette egy széles vállú centurio épp a szívére
emelte a kezét, mintha néma esküt tett volna éppen. A lány egész testében
remegett, majd a lábai feladták.
– Tullia! – kiáltott fel a férfi, s én biztosra vettem, hogy csak az apja lehet.
A katonák sietve lábra állították a lányt, mire a centurio sarkon fordult, s
azt üvöltötte a kövér férfinak:
– Megöllek! – mire a katonák sietve odaugrottak, hogy lefogják.
– Hagyjuk ezt a bírákra – mondta Tullia védője.
– De hisz lefizette őket! – kiabálta a férfi magából kikelve. – A védője is
tudja, hogy mindegyiküknek a zsebében ott lapulnak az aranyai!
Aquila megigazgatta magán a köpönyegét.
– Vigyázz a nyelvedre! Nagyon könnyű megválni a hasznavehetetlenné
vált rabszolgáktól.
A két férfi egy pillanatig farkasszemet nézett egymással, majd a centurio
azt sziszegte:
– A helyedben nagyon óvatos lennék, Aquila! Még a hozzád hasonló
disznók is alszanak éjszakánként.
Még több katona sietett oda hozzájuk a sarat dagasztva, hogy
megakadályozzák az erőszakot.
– Holnap vissza kell jönnünk – mondta Julia váratlanul.
– Nem fog tetszeni az ítélet — figyelmeztette Gallia. – A bírákat mind
lepénzelték.
 – Honnan tudod?
– Ti is láttátok az arcukat. Amikor nevettek.
– Amikor Aquila ügyvédje élcelődött – súgta Julia. – De ez nem
igazságos.
Gallia felfordította a tenyerét.
– Nem hihetjük, hogy rothadó száron gyümölcs fakad. Ha rabszolgaságot
vetettünk, csakis romlást arathatunk.
Nem sok mindent vásároltunk. Ömlött az eső, s amikor beléptünk egy
gazdag kereskedő boltjába, azonnal körülálltuk a faszénkályháját, s ott
vártuk meg, míg alábbhagy az eső, s újra az utcára léphetünk. Julia
viszonzásul, hogy melegedhetünk, vett néhány vég anyagot, s meghagyta a
kereskedőnek, hogy a számlát Augustusnak küldje el.
Este Octavia ebédlőjében Julia elmesélte, hogy mit tapasztaltunk a
Forumon. Amikor odáig ért a történetben, hogy a bírákat lefizették, Octavia
hirtelenjében nem is tudott megszólalni.
– Róma bírái tisztességes patríciuscsaládok férfiai, Julia.
– Én csak azt ismétlem, amit annak a lánynak a védője mondott.
– És nem furcsa, hogy valaki tizenöt évig vár, mielőtt magának követeli
Róma egyik legcsinosabb lányát, mint a rabszolgáját?
– Talán oda kellene mennünk holnap – javasolta Agrippa a feleségére
nézve.
– Én nem bánom, ha esik – egyezett bele Claudia. – Majd jó melegen
felöltözünk. S a jelenlétünk talán rábírja a bírákat, hogy a lelkiismeretük
szerint döntsenek.
Meglepett Claudia naivitása. Ha elfogadjuk, hogy a bírákat valóban
megvesztegették, akkor nem valószínű, hogy bárki jelenléte el tudná
homályosítani az arany csábítását. Mi változhat attól, hogy Agrippa egyszer
megjelenik a tárgyaláson? S különben is, mit tehetne, ha a bírák úgy
döntenek, hogy Tullia Aquila rabszolgája? Octavia is azt mondta, hogy
tisztes családok tagjai valamennyien. Komoly vád volna őket korrupcióval
gyanúsítani.

Mielőtt még a bátyám elfújhatta volna az olajlámpát a szobánkban, az

oldalamra fordulva azt mondtam neki:
– Piszkos dolgok történnek itt, nem?
 – Semmivel sem piszkosabbak, mint Egyiptomban. Lehetne jobban
csinálni?
– Talán ha megtiltanák a rabszolgaságot…
A bátyám keserűen felnevetett.
– Gondolod, hogy a patríciusok valaha megszavaznák? Akkor a földjeiket,
amelyek a mérhetetlen gazdagságukat jelentik, munkásokkal kellene
műveltetniük, azért pedig fizetniük kellene.
– Na és? Hisz tele vannak pénzzel.
– Soha nem menne át a senatuson. Még ha Augustus le is fizetné a
senatorokat, hogy a rabszolgaság eltörlésére szavazzanak, az életüket
kockáztatnák ezzel. A nép fellázadna. Nem csak a patríciusok tartanak
rabszolgákat. S a végén mit érnének el vele? Az emberek halálbüntetés terhe
mellett megtiltanák a rabszolgáiknak, hogy szabadon távozzanak, s a bíróság
se égen, se földön nem találna olyan bírákat, akik hajlandóak volnának
elítélni azokat, akik megölik a rabszolgáikat.
Egy darabig csak hallgattam, dühös voltam, amiért a bátyámnak igaza
volt.
– Te is eljössz velünk holnap?
A bátyám habozott.
– Holnap Vergilius tart felolvasást…
– S te inkább a színházat választod, amikor holnap egy lány életéről
döntenek? – Felültem az ágyban. – S valahányszor Vergilius itt van nálunk
vacsorán, te meg Lucius csak úgy isszátok a szavait – mondtam
szemrehányóan. – Mi olyan ellenállhatatlan benne? Csak egy vén kujon, aki
ráadásul a fiúkat kedveli.
– Ezt nem kellett volna mondanod – jegyezte meg a bátyám.
– Miért nem? Nem igaz talán?
– De, igaz, viszont úgy ír a férfiak közti szerelemről, hogy az ettől
megszépül. Ha elolvasnád egy-két munkáját, Szeléné, akkor te is másképp
gondolnád.
A bátyámra meredtem.
– Csak nem vagy szerelmes Luciusba?
A bátyám elvörösödött.
– Egy férfiba? – kérdeztem elhűlve.
– Nem csináltunk semmit – mondta a bátyám védekezően. – Csak
csókolóztunk.
 Fontolóra vettem a hallottakat. Nagy Sándor, az ősünk, akiről Alexander a
nevét kapta, férfiakat is vitt az ágyába, s Hephaisztoszt, az egyik katonáját a
legnagyobb szerelmének tekintette. De aztán megnősült, és örökösöket
nemzett a görögöknek.
– És mit fogsz csinálni – kérdeztem elhaló hangon –, ha Augustus
hazajön, s úgy dönt, hogy összeházasít valakivel? Nemet mondasz?
– Senki sem mond nemet Augustusnak. Ezért hát miért tölteném az utolsó
szabad éveimet, talán csak hónapjaimat, egy olyan tárgyaláson, amelynek a
kimenetelét nem dönthetem el, amikor Luciusszal is lehetek?
Csak bámultunk egymásra, s én nem tudtam eldönteni, hogyan is érzek.
– Sajnálom, Szeléné. De nem tehetek róla.
– És próbáltál már valaha…
– Hát persze – mondta Alexander sietve.
– De miért nem mondtad el korábban nekem? – kérdeztem elcsukló
hangon.
– Mert féltem, hogy csalódást okozok.
Alexander azt várta, hogy tiltakozom, vagy vonzódását Lucius iránt
ugyanolyan természetesnek fogom fel, mint Marcellus vágyát Julia iránt. Én
azonban egy szót sem szóltam, azt akartam, hogy megmagyarázza.
– Nagyon sok férfi van, aki nem a nőkhöz vonzódik. Itt van mindjárt
Maecenas. Szerinted véletlen, hogy Terentilla nem esik teherbe? Maecenast
nem érdekli, Augustus pedig növényből készült silphiumfőzetet itat vele,
hogy ne essen teherbe.
– Honnan tudod? – kérdeztem mérgesen.
– Maecenastól hallottam.
– Vagyis azok a férfiak, akik férfiakat szeretnek, továbbadják egymásnak
intim titkaikat?
A bátyám felvonta a szemöldökét.
– Miért, a lányok nem?
– S Vitruvius mit szól ehhez?
– Nem tudja. Vagy talán csak nem akarja tudni.
– Vagyis ezért nem akar Lucius megnősülni?
A bátyám bólintott.
– De ha nem tud gondoskodni magáról, vagy nem talál egy bőkezű
patrónust, akkor előbb-utóbb rákényszerül. Az kétségbeejtő lesz
mindkettőnk számára. Ezért támogatom a felolvasásokat az odeumban. A
rabszolgasággal jelen helyzetben nem tudok mit kezdeni. De abban
segíthetek, hogy Lucius sorsa jobbra forduljon. – Alexander a kezét nyújtotta
felém, s én elfogadtam.
– Hát, nem így képzeltem el az életünket, amikor még abban a hitben
éltünk, hogy én Libya királynője, te pedig Armenia királya voltál.
Alexander szomorúan elnevette magát.
– Apánknak nagy tervei voltak velünk, igaz? A Pártus Birodalmat még
meg sem hódította, mégis a királyának kiáltott ki engem. – Mindketten
elmosolyodtunk azon, hogy milyen töretlen volt apánk önmagába vetett hite.
– Szerinted a sors akarata, hogy az életünk beteljesületlen maradjon?
– Dehogy! – tiltakoztam. – Augustus bármikor királyt csinálhat belőled.
– Miután elvetetett velem valami özvegyet.
– De te férfi vagy! Azt teheted, amit akarsz, száműzheted a feleségedet az
országból, vagy itt hagyhatod Rómában, te meg visszatérhetsz Egyiptomba.
Maecenas is elégedett a jelenlegi állapotával.
– Na és te? – annyi gyöngédséggel és aggodalommal a hangjában
kérdezte, hogy könnyek szöktek a szemembe.
– Nem tudom.
– Ha képes leszel elfelejteni Marcellust, akkor beleszerethetsz valaki
másba.
– Minek? Hogy újból megszakadjon a szívem? Ez itt nem Egyiptom,
Alexander. Ha Augustus visszajön, hozzáad majd valakihez, aki számára
megfelelő. S ez a valaki akár olyan is lehet, mint Catullus vagy Aquila. És
semmit sem tehetnék, ha ez a valaki megtiltaná nekem, hogy
meglátogassalak Alexandriában.
– Nélküled sosem megyek vissza – ígérte a bátyám.
– De igen, vissza fogsz menni – jelentettem ki határozottan. – Ez a te
sorsod. – Kinéztem az ablakon. A kerteket, amelyek nyaranta kékben és
zöldben pompáznak, most eső áztatta. – A boldogtalanság sohasem
sorsszerű. Itt van Gallia. Rabszolgasorsra kényszerítették, s ő mégis
megtalálta a boldogságot.
– Azért, mert felszabadítottad. De mi hiába vagyunk szabad polgárok,
mégsem vagyunk szabadok. Augustus dönti el, mit tehetünk, mit ehetünk,
milyen ruhát vehetünk magunkra.
– S még te mondogatod nekem, hogy legyek racionálisabb? Nézz
magadra! Luciusé lett a szíved, s vele oda a józan ítélőképességed.
A bátyám elfordította a fejét.
 – Minden másképpen lehetne, ha Augustus odaveszne Galliában, nem
igaz? Marcellus már elég idős ahhoz, hogy Caesar legyen. Ő megengedné
nekünk, hogy azzal házasodjunk, akivel akarunk. És visszamehetnénk
Alexandriába.
– Augustus nagyon rövid leveleket küldözget Octaviának – kaptam a szón
mohón. – Julia pedig azt mondja, hogy szinte minden napját átalussza.
Nagyon gyenge.
A bátyám felélénkült.
– Ízisz hallgassa meg, amit mondtál – súgta.
 TIZENHETEDIK FEJEZET

Ízisz nem döntötte még el, vajon teljesíti-e a bátyám kérését, de az én egyik
csöndes imámra válaszolt. Épp kifelé indultam a könyvtárból, ahol
Vitruviusszal a Pantheon utolsó simításain dolgoztunk, amikor berontott
Octavia. Annyira izgatott volt, hogy észre sem vette, hogy én is ott vagyok.
– Újra itt van! – kiáltotta. – És egész Rómát elárasztotta a kiáltványaival.
Végre biztosak lehetünk abban, hogy nem Marcellus az!
Vitruvius felállt az íróasztala mellől.
– Újabb kiáltvány?
– Minden templomkapun. Apollo, Jupiter, a Vesta-szüzek, Castor és
Pollux, de még Venus Genetrix templomán is. Csak egy rövid levélke,
mindenkit annak a szegény lánynak, annak a Tulliának a tárgyalására invitál.
De mert Marcellus nincs itt, nyilvánvaló, hogy ő nem tehette.
Rohantam a szobámba, hogy elújságoljam Alexandernek a hírt. A bátyám
azt mondta:
– Vagyis Marcellus nem hazudott.
Amikor Lucius meg én találkoztunk a tornácon, Lucius rám mosolygott,
mintha tudná, hogy a bátyám mindent megvallott nekem előző este.
– Apámtól hallottam, hogy újabb kiáltvány jelent meg. Így aztán egész
Róma ott lesz a tárgyaláson.
– Azért az időjárás bizonyára sokakat távol tart majd – mondtam. – Az
öregek bizonyosan nem fognak eljönni. S nem valószínű, hogy az anyák
elhozzák a gyerekeiket.
De tévedtem. A levegő ugyan nagyon párás volt, de esni nem esett. Így
aztán az anyák a csípőjükre kötve hozták magukkal a gyerekeiket, mindenki
kíváncsi lett arra, mi hozta vissza a Vörös Sast a bujkálásból. Hónapokig
hírét sem hallottuk. A ludusba menet reggelente kíváncsian nézegettem a
templomajtókat, de soha sehol egy kiáltvány. Csalódottnak éreztem magam,
s csak még biztosabb lett a meggyőződésem, hogy mégiscsak Marcellus a
Vörös Sas. De most be kellett lássam, hogy tévedtem.
Ezrek gyűltek össze a Forumon. Octavia már reggel óta jelen volt, s most,
hogy meglátta velünk Magister Verriust, kérdőn felvonta a szemöldökét.
– Ez a tárgyalás nem csupán erről a kislányról szólt – felelte Verrius a ki
sem mondott kérdésre.
Az óta az éjszaka óta, hogy Magister Verriust letartóztatták, Octavianus
kémei állandóan a sarkában voltak. Ám ha eddig nem találtak semmit,
valószínűleg már nem is fognak. S most, hogy Marcellus Galliában volt,
mindenki számára nyilvánvalóvá vált, hogy a két korábbi gyanúsított
teljesen ártatlan. Alexander és Lucius hátrébb léptek, előreengedtek, hogy
jobban lássam, mi történik. Ha erre vetődött volna egy külhonban élő valaki,
a csinosan kiöltözött nézősereglet láttán azt gondolhatta volna, hogy színházi
előadásra várnak. Pedig itt most Tullia élete forgott kockán. Arra gondoltam,
hogy valahol a tömegben itt van a Vörös Sas is, s hallgatja, ahogy a lány
védője igyekszik meggyőzni a bírákat arról, hogy a lány szabadnak született.
– Elhoztam ide, a színetek elé a lány anyját, apját, két nagynénjét, a
nagybátyját, akik Junóra esküdve állítják, hogy Tullia Calpurnius Commidus
centurio leánygyermeke – mondta Tullia védője. – Csak pénzen vett tanúk
állítják, hogy Tullia Aquila rabszolgája. Kinek hisztek tehát, Róma szabad
polgárainak vagy rabszolgáknak?
– Javíts ki, ha tévednék – vágott vissza Aquila védője –, de úgy tudom, te
magad is felvonultattál tanúként rabszolgákat.
– Igen, de szabad polgárokat is! A te szabadosaid hol vannak? – érvelt
Tullia védője. – Egyetlen polgárt sem tudtál megidézni, aki megerősíthette
volna Aquila állítását. Vajon miért nem? – A tömeg morgolódott. – Talán
mert Aquila már annyi pénzt áldozott mások megkenésére, hogy nem maradt
több, amivel szabad polgárokat is megvásárolhatott volna? – A védő
szikrázó tekintettel nézett az ítészekre, figyelmeztetvén őket, ha ott a
zsebükben Aquila aranya, hát jó lesz vigyázniuk.
A tömeg az öklét rázta, kiabáltak, fenyegették a padon ülő, tógába öltözött
bírákat. Észrevettem, hogy Aquila hátrált egy lépést, amikor valaki egy
salátával fejbe dobta az egyik ítészt. A férfi dühösen felpattant, s azt kiabálta
az egybegyűlteknek:
– Mivel a jelenlévők a jelek szerint képtelenek betartani a viselkedés
elemi szabályait, ezért a bíróság mára visszavonul. A tárgyalást holnap
folytatjuk!
 – Megtehetik ezt? – kérdezte Alexander. A tömeg forrongott.
– Bármelyik bíró elnapoltathatja a tárgyalást tetszése szerint – mondta
Magister Verrius. – Gyanúm szerint holnap reggel fognak ítéletet hirdetni.
– Eljövünk, hogy meghallgassuk? – kérdezte Julia.
Magister Verrius Octaviára nézett. Octavia a megvadult tömeget figyelte,
s ráncba szaladt a homloka.
– Csak a testőrök kíséretében. Itt senki sem lesz biztonságban, ha a bírák
holnap úgy döntenek, hogy Tullia az elrabolt rabszolga.
A Palatinusra hazaérve megkérdeztem Magister Verriustól, hogy szerinte
ki lehet a Vörös Sas. Julia, de még Alexander és Lucius is feszülten
figyeltek.
– Valaki, aki gazdag, személyesen érintett a rabszolgaság intézményében,
és iskolázott, hisz pontosan és választékosan képes megfogalmazni a
gondolatait.
– És még azt is megkockáztatja, hogy keresztre feszítsék, ha rajtakapják –
mondta Octavia.
– Amikor rajtakapják – mondta Agrippa nyomatékkal. – Csak idő kérdése,
és kézre kerül. Egy pap előbb-utóbb észreveszi, amikor kitűzi a kiáltványát,
s eszébe fog jutni az az ötezer denarius, amit jutalomként ajánlottak érte. De
az is lehet, hogy egy rabszolga veszi észre, vagy egy fiatal anya, akinek hét
gyereket kell etetnie. Sokan élnek Rómában, akiknek az életén sokat tudna
lendíteni az a vérdíj.
– És mi az a bűn, amiért kereszthalált érdemel? – kérdeztem.
– Felbujtás lázadásra – vágta rá Agrippa. – A rómaiak békés életének
megzavarása, izgatás.
– Tudomásom szerint annak a merénylő fiúnak semmi köze nem volt a
Vörös Sashoz – jegyezte meg a bátyám.
– Vannak emberek, akik bármi áron, de a sírba viszik magukkal a titkaikat
– jelentette ki Agrippa. – Lehet, hogy személyesen is ismerte a Vörös Sast.
Nem hittem, hogy így lett volna. Amikor rettenetes kínvallatásra kerül a
sor, nincs az az ember, aki ne akarná menteni a bőrét.
Egész délután másról sem folyt a szó, csak a Vörös Sasról. Este Octavia
ebédlőjében Julia azt súgta:
– Az is lehet, hogy még ma éjjel elmetszi Aquila torkát, s azzal vége is a
tárgyalásnak.
– Ölt már valaha? – kérdezte Alexander.
– Hát persze. Tucatszor – felelte Julia.
 – Honnan tudod?
– Hát különben hogy tudná észrevétlenül kiszögezni az irományait?
Biztos, hogy elteszi láb alól a tanúkat.
– Talán álruhában közlekedik – találgattam. – Vagy éjszaka, amikor
mindenki más alszik.
Julia felém fordult.
– Voltál már kint éjszaka az utcákon? Julius Caesar minden nappali
forgalmat betiltott Rómában. A kereskedők ezrei napnyugtakor özönlik el az
utcákat. S ilyenkor jelennek meg a gyilkosok és a cafkák is.
– De mi dolguk volna a templomok környékén? – vitatkoztam. – Ők a
Forumra igyekeznek, ahol a boltok vannak.
– A Venus Genetrix templom a Forumon áll – jegyezte meg Lucius. – És
már oda is szegezett ki papiruszt.
– Akkor talán kereskedőruhát ölt magára – mondta a bátyám.
Még sokáig vitatkoztunk volna, ha Octavia úgy nem dönt, hogy most már
ideje aludni mennünk. Lucius velünk tartott, s leheveredett arra az ágyra,
ahová Marcellus szokott, s ami eredetileg Ptolemaiosznak volt szánva.
– Végül is jobb, hogy a tárgyalásra mentünk el – mondta. – Nem hiszem,
hogy akad egyetlen ember is Rómában, aki úgy gondolná, hogy Tullia
rabszolga.
– Ha a bírák mégis ellene döntenek, akkor abból nagy felfordulás lesz –
jósoltam.
– Julia örülne neki – jegyezte meg Lucius.
– Julia szereti, ha történik valami – jegyezte meg a bátyám. – Nagyon
magányos lehet az apja házában, ahol csak Liviával és Tiberiusszal
beszélgethet.
– Mostanában meg csak a rabszolgákkal – mondta Lucius. – Szerintetek
mikor térnek haza?
– Talán csak egy év múlva – mondta Alexander.
– Marcellus talán még Augustus előtt hazatérhet – mondtam
reménykedve. – Ő nem zsoldos katona. Augustusnak nincs oka túl sokáig
maga mellett tartani.

„Ízisz hallgassa meg, amit mondtál.” Két nap múlva kiderült, hogy Ízisz
meghallgatta a második kérésemet is. Először a Vörös Sas jelentkezett újra.
Majd két nap múlva, mikor a nap épp csak bekúszott a zsaluk résein,
odakintről zajt hallottunk. Nevetgélést, örömkiáltásokat.
A bátyám felült az ágyon, és tanácstalanul rám nézett.
– Visszajöttek! – kiáltottam, s már dobtam is le magamról a takarómat, s
amilyen gyorsan csak tudtam, magamra kapkodtam a ruháimat. A
fésülködéssel nem bajlódtam, a ruhám is rendetlen volt, ám amikor feltéptem
az ajtót, és megpillantottam Marcellust, megbántam, hogy nem fordítottam
több gondot a megjelenésemre. Marcellus férfivá érett az alatt a tizenegy
hónap alatt, míg távol volt. Magasabb volt, mint emlékeztem, a válla
szélesebb, az álla keskenyebb. Pihentnek, jól tápláltnak látszott. Vörös
köpenyben és szögekkel kivert lábbeliben volt, mint a katonák. Antonia és
Tonia nevetgéltek, megtapogatták a Marcellus vállán lógó vadászkürtöt és a
kétélű kardot az oldalán. Octavia keblei dagadoztak a büszkeségtől, s
Vitruvius akkor sem örülhetett volna jobban, ha Marcellus az ő fia.
Marcellus elvigyorodott, amikor meglátott. Tárt karokkal indult felém.
– Szeléné! – hagytam, hogy magához öleljen, s én boldogan szívtam be
testének eső- és bőrszagú illatát. – Nézzenek csak oda – mondta Marcellus,
és távolabb tartott magától. – Kész nő lett belőled.
Elpirultam, s nagyon örültem, hogy a helyiséget csak olajlámpák fénye
világította meg.
– Tizenegy hónap hosszú idő – mondtam. – És te is megemberesedtél.
– Igazán?
– Hát persze. Te nem vetted észre? – kérdezte Antonia. – Sokkal hosszabb
a hajad.
– És nagyobb a lábad – tódította Tonia.
Marcellus elnevette magát.
– Nos, ha szerintetek én nőttem, akkor látnotok kéne Tiberiust.
– Veled jött ő is? – kérdeztem.
– Jubával. Augustus és Livia úgy tervezik, hogy maradnak, míg le nem
verik a lázadást Galliában, s míg be nem végzik a hadjáratot Cantabriában.
– De ez évekbe telhet – aggodalmaskodott Octavia.
– De az is lehet, hogy csak hónapokba. A legtöbb gall lázadót levertük.
Most már csak Ibéria van hátra – Marcellus észrevette Alexandert.
Elmosolyodott. – Alexander! – Összeölelkeztek, és Marcellus
megállapította, hogy mennyit nőtt a bátyám. – Hogy lehet, hogy magasabb
vagy nálam, amikor két évvel fiatalabb vagy? Bizonyára a római napsütés az
oka. Nem olyan erős itt, mint Galliában. – Örömkiáltás hallatszott
mögöttünk. Marcellus megfordult. Julia állt a háta mögött. Mélykék tunikát
vett magára, hozzá türkizkék fülbevalót és nyakláncot. Mellette én alultáplált
parasztlánynak tetszettem. Julia alakja szépen gömbölyödött. A bátyám és én
elég közel álltunk Marcellushoz, hogy halljuk, elakadt a lélegzete, amikor
meglátta.
Julia szaladt Marcellus karjaiba, aki ölelte, csókolta. Megérkezett Juba és
Tiberius is, ők is rövid, vörös köpenyben.
– Látom, már nagy a boldogság – mondta Juba, egyenest hozzám intézve
a szavait.
– Juba! – Octavia szélesen elmosolyodott. – Tiberius! – mondta
örvendezve. – De miért nem kaptunk hírt az érkezésetekről?
– Gondoltuk, meglepünk benneteket – mondta Marcellus, aki közben
kibontakozott az ölelésből. – Úgy látom, sikerült.
Octavia szemében könnyek csillogtak.
– Igen.
– Ugye ma nem kell elmennünk a ludusba? – kérte Julia.
Octavia elnevette magát.
– Nem. Ma ünnepelünk. Faustina! – hívta oda az egyik rabszolgáját
Octavia. – Kérlek, tudasd Magister Verriusszal, hogy ma nem lesz iskola, s
hívd át estére lakomára.
– Na és a tárgyalás? – kérdeztem aggodalmasan.
Marcellus egyikünkről a másikunkra nézett.
– Miféle tárgyalás?
Octavia elmagyarázta, hogy mi történt a napokban a Forumon, s hogy ma
hirdetnek ítéletet Tullia ügyében.
– Nem is tudom – mondta Marcellus Juliára pillantva. – Arra készültem,
hogy itthon időzök…
– Odaküldhetünk egy rabszolgát, hogy megtudja, mi az ítélet – mondta
készségesen Julia.
– De hisz te akartál a legjobban menni – méltatlankodtam. – Már nem
érdekel, hogy mi lesz azzal a szegény lánnyal?
– Igen, de Marcellus most jött haza, Szeléné. És pihenni szeretne.
– Én nem látom nagyon fáradtnak.
– És biztos éhes is.
– Majd éhen halok! – vágta rá Marcellus.
Egyikükről a másikukra néztem, s közben az jutott eszembe, hogy is
hihettem egyáltalán, hogy Marcellus lehet a Vörös Sas.
 – Én veled tartok – mondta a bátyám sietve.
– És én is – ajánlkozott Lucius.
– Egyedül nem mehettek – figyelmeztetett Vitruvius.
– Majd én elkísérem őket – mondta Juba.
Octavia felé fordult.
– De hisz csak most érkeztél. Nem vagy fáradt?
– Bizonyára jobban elcsigázott volna az út, ha nem álltunk volna meg
útközben minden fogadónál – mondta Juba, s jelentőségteljesen Marcellusra
nézett. – De így frissnek érzem magam. És mert látom, hogy a hercegnőt
megint érzékenyen érinti egy rabszolga sorsa, kíváncsi lettem, ezúttal ki
érdemelte ki az együttérzését.
Azon nyomban keresztbe fontam a karjaimat a mellkasom előtt, de a
bátyám egy pillantással figyelmeztetett, nehogy olyat tegyek, ami miatt Juba
eláll előzékeny ajánlatától.
– Jó, de nagyon vigyázzatok magatokra – figyelmeztetett Octavia. –
Tudjátok, ez az eset mennyire felkorbácsolta a kedélyeket.
– Te nem tartasz velünk? – kérdeztem.
Octavia kissé feszengve azt mondta:
– Én szeretném ezt a napot Marcellusszal tölteni.
Így hát négyen indultunk útnak, s Lucius egész úton kellemesen
elbeszélgetett Jubával.
– És tényleg olyan barbárok a gallok, mint hírlik róluk? – kérdezte
kíváncsian.
– Ha körülnézel, láthatod, hisz fél Róma tele van velük.
– Na de odahaza? Igaz, hogy emberhúst esznek, és meztelenül sétálgatnak
az erdőben?
– Ahol én jártam, semmi ilyesmit nem láttam.
– De sokkal nagyszerűbb lovaik vannak, mint nekünk itt, Rómában –
jegyezte meg a bátyám. – Vagy ez sem igaz?
– De, ez igaz – mondta Juba. – Jobban edzik őket, és a paripák is jobb
vérvonalúak. Az istennőjük, Epona is ló, tudod.
– Úgy látom, nem gúnyból mondod – jegyeztem meg.
Juba elmosolyodott.
– Enélkül is azt tartja mindenki, hogy a gallok barbárok. Mint ahogy az
egyiptomiak meg a finom gondolkodásukról híresültek el.
– És tényleg olyan rossz volt arrafelé az időjárás, ahogy Augustus írta? –
kérdezte Lucius. – Octavia felolvasott a leveleiből, s némelyikben hetekig
tartó hóesésről szólt.
– Félelmetesek a galliai hegyvidékek – mondta Juba. – Katonák százai
vesztek oda, s még többen is áldozatul eshettek volna, ha nem sikerül hamar
leverni a lázadást. Vannak sebesülések, amelyek nyáron könnyebben
gyógyulnak, mint télen.
– S Augustus hogyan viselte? – kérdeztem.
– Elment azután, hogy egy hónapig esett.
– Elment? – kérdezte Alexander hitetlenkedve. – Hová?
– Az Ibériai-félsziget egy északi, Tarracónak nevezett városába. S
gyanítom, hogy ott is marad egészen addig, míg az alvezérei meg nem
nyerik neki a háborút.
A bátyám megállt.
– Szóval ő nem harcol?
– Nem – felelte Juba egyszerűen. – Augustus nem harcra született.
Alexander rám nézett, majd tovább indult. Én meg szinte hallottam a ki
nem mondott gondolatait. Apánk, aki életében egyetlen napig sem volt
beteg, azért halt meg, hogy egy nyámnyila, saját magát megvédeni sem
képes valaki egy egész birodalom uralkodója lehessen. Anyánk
szarvasbőrrel fedte volna a testét, s még az emberhúsra is ráfanyalodott
volna, semhogy engedje, hogy az emberei a zord hegyekben étlen
senyvedjenek, s küszködjenek a fagyhalállal. Maga is fegyvert ragadott
volna, hogy férfimód harcoljon, s eszébe sem jutott volna a csata elől
melegebb vidékre szökni.
– Hát itt volnánk – mondta Juba a Forumhoz érve. – A legújabb
tárgyaláson, ami annyira felkeltette a nép és Szeléné hercegnő haragját.
Elengedtem a fülem mellett Juba gúnyos megjegyzését. Elfoglaltuk a
szokásos helyünket a pódium mögött. Korán érkeztünk, a bírák csak most
kezdtek szállingózni, de már a kíváncsiak is gyülekeztek. A két védő a
pódiumon állt, s két marcona katona felvezette Tulliát is. A lány arca
maszatos volt a könnyektől, s egész testében remegett. A tömegben a lány
anyját és apját kerestem. Meg is láttam őket, egészen közel a pódiumhoz.
Mosolyukkal biztatták a lányukat, hogy legyen erős.
Jubához fordultam:
– Most is nevetségesnek találod?
– Félreértettél – mondta Juba fagyosan. – Egyáltalán nem nevetséges.
Csupán egy rövid, szomorú színjáték, amely az emberi igazságtalanságról
szól, mint minden per, amit valaha itt tárgyaltak.
 Meghökkentem.
– Vagyis nem reméled, hogy szabadon engedik a lányt?
– Ha igaz, amit Octavia mondott, akkor nem. És sajnálom, ha ezzel
csalódást okozok neked. Tudom, szerinted én közömbös vagyok az emberek
szenvedése iránt.
Néztem a hosszú köpönyegbe burkolódzott bírákat. A két védő türelmesen
kivárta, amíg valamennyien elhelyezkednek a padjaikon, majd Tullia védője
köszöntötte őket. Ezúttal is józanságra és igazságosságra intette őket,
emlékeztetve mindenkit, hogy a következő áldozatok a saját húgaik, lányaik,
feleségeik is lehetnek. Utána Aquila védője emelkedett szólásra, aki védence
erényeire hivatkozott, aki nemcsak tisztes polgár, de nagy becsben tartott
bankár is egyben. Páran hurrogtak, de ezúttal senki sem akarta
megrohamozni a pódiumot, vagy étellel dobálni a bírákat. Katonák százai
vették körül a Forumot, s amikor a bírák felálltak, néma csönd lett.
– Aquila – mondta az első férfi. – Aquila – mondta a második, majd a
harmadik.
– Ez meg mit jelent? – kérdeztem súgva.
– Azt, hogy a bankár javára döntöttek – felelte Juba –, s mindjárt
megtapasztalhatjuk, hogy milyen a népharag.
A katonáknak minden idegszála megfeszült, hallván, hogy hogyan
ítélkeznek a bírák egymás után sorban.
– Talán jobb volna, ha elmennénk – mondtam nyugtalanul.
– Csak lesz valaki, aki Tullia javára dönt! – mondta a bátyám elkeseredve.
– Az nem lehet, hogy mindenkit lefizettek.
De a bírák kivétel nélkül valamennyien Aquila javára döntöttek.
Elszabadultak az indulatok. A tömeg ordított, az emberek fenyegetőztek és
bosszúért kiáltottak. Még hátravolt a legutolsó bíró.
– Aquila – mondta az öregember, mire Tullia váratlanul félretaszította az
őröket, és az apjához rohant. Nem védelmet remélt az apjától, hanem térdre
vetette magát, és szabaddá tette a nyakát. Mindez olyan váratlanul és
gyorsan történt, hogy az őröket készületlenül érte. Amikor az emberek
felfogták, hogy mi is történt tulajdonképpen, néhányan rémülten sikongatni
kezdtek. A centurio inkább elvágta a lánya torkát, semhogy engedje, hogy
rabszolgává tegyék és megerőszakolják.
Lucius a szája elé kapta a kezét, s még Juba is elsápadt. Nem vártuk meg,
mi fog ezután történni. A Circus Maximuson és Gaius Fabius rabszolgáinak
nyílt tárgyalásán volt már alkalmam látni, milyen az, ha a tömeg megvadul,
de ami itt történt, az semmihez sem volt hasonlítható. Juba a karomnál fogva
húzott magával, Alexander és Lucius szorosan mögöttünk lépkedtek.
– Utat! – kiáltotta Juba a körülöttük lévőknek. – Utat! – Mire hazaértünk,
egy gyors lábú rabszolga már megvitte a hírt Octaviának, s most több százan
gyűltek össze Augustus lelátójánál, hogy lássák, mi történik a Forumnál.
Valami égett a senatus udvarán. Úgy gondoltam, az emelvény az, ahol a
centurio megölte a lányát azért, hogy megvédje. A cikázó vörös foltok csak a
katonák lehettek, akik próbálták oltani a tüzet. De egyre-másra új meg új
tüzek lobbantak.
– Csak a saját életüket nehezítik ezzel – jegyezte meg Tiberius cinikusan.
– Bánják is ők – hurrogtam le. – Üzenni akarnak a senatusnak.
– Na és mit akarnak üzenni? – vágott vissza Tiberius. – Hogy a nép
érdemtelen arra, hogy nyilvános tárgyalások tanúja legyen? Hogy mostantól
kezdve a pereket majd titokban kell megtárgyalni?
– Az a lány élt – mondta Julia szomorúan. – Tegnap még élt.
Agrippa gyilkos hangulatban volt. Talán a saját lányára, Vipsaniára
gondolt, tűnődtem.
– Ma is el kellett volna mennem.
– Semmin sem változtatott volna – mondta Vitruvius. – A bírákat mind
lefizették.
Octavia szótlanul figyelte a fellobbanó tüzeket, amiket idővel sikerült
eloltani, de idáig hallatszott az emberek kiabálása, lármája.
– Gondoljátok, hogy Tullia apját bíróság elé állítják gyilkosság vádjával?
– kérdeztem.
– A lány az ítélettel Aquila tulajdonává lett – felelte Juba. – A rabszolgája.
Ha vigaszdíjat akar kapni érte, akkor bevádolhatja.
– Valakinek meg kellene ölnie álmában – sziszegte Julia. – Az ő torkát is
el kellene vágnia valakinek.
Faustina, a fiatal rabszolganő lépett oda Octaviához, s bátortalanul azt
mondta:
– Domina, a szakács üzeni, hogy kész a vacsora.
– Még nagyon korán van hozzá! – csattant fel Octavia, mire a lány
megrezzent. Még soha nem hallottam, hogy Octavia felemelte volna a
hangját.
– Maradhatunk, és nézhetjük tovább a tüzeket, de akár be is mehetünk –
mondta Vitruvius. – A lányon már nem tudunk segíteni.
 Nem volt valami vidám hazatérés. Az öröm estéjének kellett volna lennie,
hisz Marcellus, Tiberius és Juba épségben itthon voltak újra. De a vacsora
nagyon szomorúra sikeredett. Magister Verrius és Gallia is velünk tartottak,
de szándékosan senki nem beszélt arról, hogy mi történik odalent a domb
alján. Marcellus beszámolt a győzelmeiről, Tiberius pedig versben örökített
meg egy véres összecsapást, amit most felolvasott nekünk. Meghallottam,
amikor Lucius azt súgta a bátyám fülébe, hogy ennél jobb verset is írhatott
volna. Amikor Marcellusnak is feltűnt Alexander és Lucius bensőséges
viszonya, kérdőn rám nézett. Én csak megértőn visszamosolyogtam, mire ő
bólintott. Vajon ő már régóta tudta?
– És most ti meséljetek Rómáról – mondta nekem Marcellus.
Nem nagyon volt mit mondanom. Csupán annyi, hogy a Pantheon már
majdnem teljesen elkészült, s egy hónappal ezelőtt elkezdődött Marcellus
színházának az építése.
– Holnap megnézzük? – kérdezte Marcellus kíváncsian.
– De csak a ludus után – figyelmeztette Octavia.
Ha nincs itt Magister Verrius, Marcellus bizonyára a szemét forgatta
volna, így azonban csak mosolyogva bólintott.
– Hát persze. Na és milyen? – kérdezte Vitruviustól.
Vitruvius elmosolyodott.
– Ne tőlem kérdezd. Szeléné az építőmestered.
– Igazán?
– Nem te magad akartad, hogy ő tervezze meg? – kérdezett vissza
Vitruvius.
Marcellus elvigyorodott.
– Szóval, milyen?
– Kicsit olyan, mint a Circus Maximus – feleltem. Marcellus a térdére
csapott, s ettől a szívem felmelegedett. – Három boltozatos és oszlopos
emeletből áll. Az oszlopok korinthosziak.
– S lesz akkora, hogy versenyeket is tarthatunk benne?
– Marcellus! – intette Octavia.
De mindenki csak nevetett Marcellus kérdésén. A vacsora végén Juba
észrevette, hogy egyre csak Marcellust és Juliát figyelem. Búcsúzkodtak.
Marcellus örvendezett, hogy másnap is találkoznak, s hogy darab ideig nem
kell újabb háborúba mennie.
– Már évekkel ezelőtt eldöntötték, hogy összeházasítják őket – mondta
Juba nekem. – Ezen már nem lehet változtatni.
 – Ki akar változtatni rajta? – kérdeztem bosszúsan.
– Ha nem, akkor miért nézed őket olyan fájdalmas ábrázattal?
– Még hogy fájdalmasan! – Többet nem mondhattam, mert Juba már ott
sem volt.
Egész éjjel Juba szavai kavarogtak a fejemben, aludni sem tudtam, s még
másnap reggel is ezen gondolkodtam, Vitruvius szavai nem nagyon jutottak
el a tudatomig. Ám amikor Faustina sietett izgatottan az atriumba, hogy
elhívja Octaviát, minderről elfeledkeztem. Vitruviusra néztem, ő sietve
felállt a székről.
– Jól hallom, kiabál valaki? – kérdeztem.
– Nem tudom.
Kimentünk, hogy megnézzük.
– Minden templomon – mondta Faustina izgatottam. – S olyan hosszú az a
kiáltvány, mint úrnőm stólája. S mindenki arról beszél, hogy Aquilát
megölték az éjjel.
– Álmában? – jutott eszembe, amit Julia mondott az este.
– Nem. – Faustina felém fordult. – Az Aventinuson. Leszúrták és
otthagyták a nyílt utcán, mint egy disznót. És sehol egy tanú.
– Nincs mit csodálkozni rajta – mondta Octavia.
A bátyám és Lucius jelentek meg az atriumban.
– Mi történt? – kérdezte Lucius az apjától.
– A nép bosszút állt – felelte Vitruvius.
A Vörös Sas még kilenc kiáltvánnyal jelentkezett Tullia halála után, s
azelőtt, hogy újból Caprira utaztunk volna. Agrippa katonái folyamatosan őrt
álltak minden templomnál, ezért a lázadó az újabb irományait kereskedők
házainak ajtajára tűzte ki, fel is lendült tőle a forgalmuk. Ám amikor a
kereskedőket emiatt zaklatni kezdték és börtönnel fenyegetni, a következő
kiáltvány Augustus villájának ajtaján jelent meg. Mire felébredtünk, már
letépték az ajtóról, de elég korán kelő rabszolga látta ahhoz, hogy
futótűzként terjedjen a hír a városban.
 TIZENNYOLCADIK FEJEZET

Octavia érezhetően megkönnyebbült, amikor eljött a nyár, s mi a népharag

elől Caprira menekülhettünk. Semmit nem mesélt a jótékonykodásairól, de
Vitruviustól tudtam, egyre többen utasították vissza az alamizsnáit, s inkább
a koldulást vagy a lopást választották nyomoruk enyhítésére.
Amikor Nápolyban átszálltunk a hajóra, amelyik Augustus nyári
palotájához vitt bennünket, Alexander azt mondta:
– Vajon a Vörös Sas is erre tart?
Octaviára és Vitruviusra pillantottam, akik a fedélzeten egy vékony, fehér
vászontető alatt üldögéltek.
– Hát, ha újabb kiáltvány jelenik meg valahol, akkor biztos, hogy Capri
szigetét is tűvé teszik utána.
– S bizonyára itt is álruhás katonák vigyázzák a rendet, s várják lesben
állva, hogy valami hibát kövessen el.
– Ezzel Rómában sem mentek sokra.
– De Róma nem egy sziget – mondta a bátyám.
Egy héten át zavartalanul élvezhettük a napsütést, nem történt semmi, s a
katonák ébersége lankadni kezdett. Kockáztak, halat ettek, s fogadásokat
kötöttek mindenre, hogy melyik a leggyorsabb hajó, vagy hogy mekkorára
nőttek a pálmák.
Most, hogy nem kellett Augustus és Livia vigyázó szemeitől tartanunk,
azt tehettük, amihez kedvünk volt. Még Tiberius és Drusus is jól érezték
magukat, s Marcellus csónakján velünk tartottak a Kék barlangba, amit az itt
nyaraló előkelőségek saját uszodájuknak tekintettek. A falakra felfestették
Neptunus alakját, amint kimagaslik a tenger hullámai közül, s kis
falfülkékben több helyen is elhelyezték a szakállas Neptunus szobrocskáit. A
nyár vége felé, amikorra Claudia is felbátorodott, Agrippával és Jubával ő is
velünk tartott a barlangba.
 – Vajon mitől ennyire kék itt a tenger? – kérdezte Claudia. Olyan volt,
mintha a víztükröt alulról napsárga fénnyel világították volna meg.
– Van odalenn egy hasadék – magyarázta Juba a csónakból, s egy teljesen
alámerült sziklára mutatott. – Azon világlik át a napfény alulról.
– Én leszek az első! – kiáltotta Marcellus, s már vette is le magáról a
ruháit, s egy szál ágyékkötőben belevetette magát a habokba. Claudia
nyomban elfordította a tekintetét. Tiberius és Drusus is beugráltak a vízbe.
– Nem jössz? – kérdezte Drusus Vipsaniától.
Vipsania a csónak túlsó végében állt.
– Kicsit hidegnek látszik.
– Ugyan már! – mondta Lucius. – Ugrás! – mondta, és ruhástól belökte
Juliát és Vipsaniát. Alexander követte őket.
– Bemész te is? – kérdeztem Claudiától, miközben igyekeztem olyan
helyre tenni a szandálomat a kis csónakban, ahol nem érheti víz.
– Ágyékkötőben és mellpántban?
– Hát persze – mondtam, s már vetettem is le a tunikámat. – Minden nap
ezt csináljuk.
Claudia feszengve nézett Agrippára és Jubára, akik már a vízben
úszkáltak.
– Gyere! – mondtam. – A férjed biztos nem bánja. – Nézd Vipsaniát!
Gondolod, megengedné a lányának, hogy valami illetlen dolgot csináljon?
Claudia bátortalanul levetette a tunikáját, s beledugta a lábát a vízbe.
– Mire vársz még? – mondta Marcellus, s már be is rántotta őt a vízbe.
– Marcellus! – sikította Claudia, ám most, hogy már az egész teste a
vízben volt, élvezte. – Ez meleg! Olyan, mint a fürdővíz.
– Látod? – mondtam. – Egyáltalán nem rossz. – A csónakot megkerülve
odaúsztam Marcellushoz. Julia egy pillanat alatt ott termett.
– Milyen lehet itt, amikor megemelkedik az ár? – kérdezte Claudia
nyugtalanul. – Egyre csak emelkedik, emelkedik a víz, és mi csapdába
esünk.
– Még nem jön az ár jó pár óráig – mondta Marcellus megnyugtatóan.
– Azonkívül meg van itt egy titkos ösvény, ami felvisz a hegyekbe –
mondta Julia, s mutatta az irányt. A barlang végében egy mészkő kiszögellés
volt, ahonnan lépcsők indultak felfelé.
– Használtátok már?
Julia megrázta a fejét.
– Akkor honnan tudjátok, hogy járható?
 – Mert láttunk egyszer ott egy hegyi kecskét.
Claudia megerősítésért az öccséhez fordult.
– Igaz – mondta Marcellus. – De kérdezd meg Agrippától, ha nekünk nem
hiszel.
Claudia odaúszott a férjéhez, Julia pedig azt mondta kritikusan:
– Milyen bátortalan.
– Mint minden lány a családunkban – mondta Marcellus. – Mit gondolsz,
miért nincs itt Antonia és Tonia?
– Mert a mamád nem engedi el őket.
Marcellus megrázta a fejét.
– Ha velem vannak, akkor anyám nem félti őket. Azért nincsenek itt, mert
félnek. Inkább játszanak a lantjukon, vagy bukszusokat ültetnek.
Julia elfintorította az orrát.
– Milyen unalmas.
– Olyanok, mint anyám – magyarázta Marcellus. – Ők a csöndes,
egyszerű örömök hívei.
Mégis, volt valami megkapó az egyszerűségükben, ahogy elnéztem őket a
nyáresti vacsoránál. Se Antonia, se Tonia nem kockázott, Vipsania és Drusus
pedig még kicsi volt hozzá. Ők négyen egy kereveten kuporogva nézték a
többiek játékát. Már csak Alexander, Lucius és Julia volt versenyben.
Marcellus ötleteket sugdosott Julia fülébe, Juba és Agrippa olykor felnéztek
az olvasnivalójukból, hogy lássák, hogy áll a játszma.
Julia gurított, mire Lucius felkiáltott:
– Négy sakál.
– Én kiszállok – nyögött fel Julia.
– De Venusa még senkinek sem volt – tiltakozott Lucius. – A következő
kör a tiéd lehet.
– Mindig csak a következő kör. Megtarthatod a pénzemet.
– De akkor veszteni fogsz – unszolta a bátyám, de Julia nem bánta.
Alexander és Lucius folytatták a játékot, s mire Lucius nyert, észrevettem,
hogy Marcellus és Julia eltűntek.
– Marcellus hová lett? – kérdeztem körülnézve.
– Elmentek Juliával – mondta Tonia. – A kertbe. Gondolom, a kilátóhoz.
– Melyikhez?
– Ahhoz, ahol a Fortuna-szobor van. Megmutassam?
– Hagyjátok békén őket – mondta Juba felnézve a könyvéből. – Jó okuk
volt rá, hogy elvonuljanak.
 – Honnan tudod?
Juba elvigyorodott.
– Van szemem.
Sietve felálltam, mire Tonia élénken azt kérdezte:
– Odavezesselek?
– Igen – mondtam makacsul.
– Csak az idődet vesztegeted – mondta Juba, most már mérgesen. – Ha a
szerelmeddel üldözöd, ugyanolyan vagy, mint azok a lányok ott az útszéli
fogadókban. S különben is, Marcellus Juliáé.
– Igen, mindenki ezt mondja.
– Augustus mondja. – Juba, kihasználva a hallgatásomat, folytatta. –
Tegnap érkezett meg a levele. Octavia feltehetően holnap fogja bejelenteni.
Tonia még mindig engem nézett, s kis kezével az enyém után nyúlt.
– Mehetünk?
Meg sem tudtam szólalni. Ám amikor a köd elszállt a fejemből, csöndesen
csak annyit mondtam Toniának:
– Kísérj el a fürdőbe.
Tonia mindenfélékről fecsegett útközben. Elmondta, milyen színű
virágokat fog ültetni a balkonjára. Megkérdezte, mit eszek szívesebben, rigót
vagy fürjet? Tudni akarta, hogy láttam-e már zsiráfot, s azt tanácsolta, hogy
ha hazaértünk, feltétlenül menjek el a nagybátyja állatkertjébe Rómában.
Csupa ártatlan semmiségekről beszélt, s én nagyon hálás voltam neki érte.
Ám amikor Octavia másnap reggel valamennyiünket az ebédlőbe hívatott,
s bejelentette, hogy nagyszerű híreket kapott Ibériából, a szívem nagyot
dobbant, s azt kívántam, bárcsak én is olyan egyszerűen élném az életemet,
mint Tonia. Ehelyett egész éjszaka az ágyamban hánykolódva azt reméltem,
hogy Juba valótlanságot állított, csak azért, hogy próbára tegyen, hogy
szenvedést okozzon. De most elhangzott, hogy megköttetik Marcellus és
Julia házassága, s hogy Augustus arra kérte Agrippát, hogy ő vegye át a
helyét a december 24-i ünnepségen.
Amikor Octavia mindezt elmondta, a bátyám rám nézett, Lucius pedig
együttérzően megveregette a karomat.
Az elkövetkező hónapokban kötelességszerűen együtt örültem Juliával,
segédkeztem neki az előkészületekben, válogattam vele a tunikák, szandálok
és ékszerek között. További hírek is érkeztek, de én szinte meg sem
hallottam őket. Marcellust praetornak nevezték ki, s fiatal kora ellenére
megengedték neki, hogy induljon a consulságért. Őrá bízták a római
nyilvános ünnepek megszervezését, ami azt jelentette, hogy számolatlanul
fért hozzá pénzekhez, hogy szórakoztassa a népet. Amikor Tiberius
meghallotta, hátradőlt a székében, és azt mondta:
– Remélem, Augustus tudja, mit cselekszik.
De jött még egy utolsó hír, amitől számomra megállt az idő. Jubát,
Numídia hercegét Róma és Augustus hű és rendíthetetlen szolgálatáért és
hűségéért Mauretánia királyának nevezték ki. Mauretánia Róma
cliensállamaként kell működjön, s Jubának mindenekelőtt Róma érdekeit
kell szolgálnia. Mauretánia egyesíti magában Numídia ősi földjét, ahol Juba
apja és nagyapja uralkodtak valamikor. Amikor a hír elhangzott, Alexander
tekintetét kerestem az asztal túloldalán. Míg a többiek örvendeztek,
Alexander mellém ült.
– Látod – súgtam pártus nyelven. – Ha Jubával megtörténhetett, akkor
velünk is megtörténhet.
– Igen, de Juba huszonkét éves, és egész életében Augustust szolgálta,
hasznossá tette magát, védte őt, harcolt mellette. De én mit csináltam?
– Semmit. De még alkalmad sem volt rá, hogy bármit tegyél.
– Te legalább dolgozol Vitruvius mellett.
Egy darabig hallgattam.
– S ez talán kettőnknek is elég lesz.
Jubát figyeltük. Agrippa és Claudia léptek oda hozzá, hogy gratuláljanak
neki.
– Mihelyst kényelmesen berendezkedtél, felkerekedünk és meglátogatunk
– ígérte Agrippa.
Juba azonban elnevette magát.
– Nem hiszem, hogy a közeljövőben útnak indulnék. Még mindig tart a
háború Cantabriában. Nem tudom, mit szólna Augustus ahhoz, ha hazatérve
csak hűlt helyemet találná.
Julia és Marcellus az ebédlő legtávolabbi sarkában üldögéltek, s láttam,
hogy Juliának könnyes a szeme. Marcellus a csókjaival törölte le a
boldogság könnyeit Julia arcáról. A látottak csak a szívemet fájdították.
Azzal vigasztaltam magam, hogy ha folytatom a munkámat Vitruviusszal,
akkor Augustus vissza fog küldeni engem is Egyiptomba. Nekem ez a
dolgom, nem az, hogy szerelembe essek egy rómaival, még ha olyan csinos
is, mint Marcellus.
De nem sok időm maradt az álmodozásra, mert Julia mindenhová magával
cipelt, segítenem kellett megtalálni a legszebb ruhát az esküvőjére. Az
Ibériából jött levelekben az állt, hogy Julia minden kívánságát teljesíteni
kell, s hogy valamennyi senatort meg kell hívni az esküvőre.
– Nézd ezeket az anyagokat – panaszkodott Julia novemberben. Már csak
egy hónap volt hátra az esküvőig. – Gyapjú, vászon, nehéz téli selymek,
egyikből sem lehet fátylat készíttetni! – Jártunk boltról boltra, de Julia sehol
sem talált kedvére valót. Egy széken üldögélt, a kereskedő meg csak hordta
elé az anyagokat, egyiket a másik után.
– Csak találunk valami megfelelőt – mondta Lucius. – Ahhoz a vörös
anyaghoz ott mit szólnál?
– Túl vastag – jelentette ki Julia.
A bátyám egy vörös selymet mutatott.
– Ez meg túl fényes.
– Több bolt már nincs – jegyezte meg Gallia. – Mi lenne, ha a palotába
hozatnánk anyagokat az uszályokról?
– Ezen már túl vagyunk – mondtam letörten.
– S mi volna, ha mégis kiválasztanánk valamit a közel száz bolt
egyikéből, ahol már jártunk? – próbálkozott Marcellus.
Julia szemét elfutották a könnyek.
– Téged nem érdekel, hogy mit veszek fel! – Julia csalódottan felállt. –
Akár egyszerű vásznat is magamra ölthetnék, mint a szolgálók, téged az sem
érdekelne.
Marcellus lemondóan rám nézett.
– Igazad van. Nem érdekelne. – Marcellus odalépett Juliához. – Mert
nekem nem a fátyol a fontos. – Marcellus felemelte Julia fejét az állánál. –
Hanem te.
Alexander azt súgta pártus nyelven:
– Megsajnálhatnád. Őrá már csak ez vár egész életében.
Julia valamelyest megnyugodott, de fátyolnak valót csak nyolc nappal az
esküvő előtt leltünk, amikor elköszöntünk Magister Verriustól. Erre az évre
véget ért a tanítás. A következő évben Alexander és Lucius Marcellusszal és
Tiberiusszal együtt másik iskolába fognak járni, ahol retorikát, szónoklattant
fognak tanulni. Julia a saját háza úrnője lesz Agrippa csodálatos villájának
közelében, a Palatinuson. Ezentúl Homérosz és Vergilius tanulmányozása
helyett jótékonysági munkát végez majd, fogadja a kereskedőket, s építtet
majd a saját nevében. Mivel a tanulás számomra is véget ért, Vitruvius
megtisztelt azzal, hogy megkérdezte, akarnék-e a tanítványa maradni, és
segédkezni neki Marcellus színházának, Agrippa Pantheonjának
felépítésében. Julia menyegzőjének emlékére új templom tervei is születtek.
Ezúttal Vitruvius nem azért keresett meg az ajánlatával, mert Octavia
kedvében akart járni.
Búcsút vettünk hát Magister Verriustól, s bár hatunk közül Julia élvezte a
legkevésbé a tanulást, az ő szemébe szöktek könnyek, amikor utoljára
csatlakoztunk a ludusban kísérőinkhez, Jubához és Galliához. Noha Juba
már egy másik ország királya volt, Augustushoz való hűsége okán önként
vállalta, hogy megmarad Marcellus személyes őrének. Julia szipogott.
Marcellus egy kendőt nyomott a kezébe. Julia letörölte a könnyeit.
– Ugye tudod, hogy mit jelent mindez? – zokogta.
– Hogy a gyerekkorunk véget ért – válaszolta meg a kérdést Alexander
csöndesen.
– Ki a csudát érdekel a gyerekkor? – csattant fel Julia. – Az érdekel, hogy
már csak nyolc napunk maradt arra, hogy fátyolnak valót találjunk.
Marcellus elkeseredetten nézett Juliára.
– Miért nem mész el Szelénével vásárolni? – próbálkozott. – Mi
Jubával…
– Már mindenütt jártunk – vágtam közbe. – Nincs olyan hely Rómában,
ahol ne kerestünk volna.
Julia kétségbeesett arcot vágott. Minden más megvolt már. Találtunk
szépen hímzett vörös-arany köpenyt, a legfinomabb selyemből szőtt tunikát.
Megvolt a gyöngyökkel kivarrott szandál, karkötők, alsóneműk. Csak a
fátyol hiányzott. Marcellus közel állt ahhoz, hogy elbőgje magát. S akkor
hirtelen eszembe jutott valami.
– Azt hiszem, tudom, mi kell neked. Otthon van, a fiókomban.
Alexandriából hoztam magammal. Néhány vég vörös selyem.
Julia felélénkült.
– Megnézhetjük?
Marcellusra pillantottam, aki hálásan nézett vissza. Be kell valljam, nem
pusztán a jó szándék vezetett, amikor a selymet felajánlottam.
– Hát persze.
Marcellus hallhatóan megkönnyebbült.
– Fogadok, hogy tökéletes, amire Szeléné gondol.
Julia rávillantotta a szemét, ám amikor hazaértünk, és én kinyitottam a
több mint négy éve zárva tartott fiókomat, Julia kiemelte a véget, és
izgatottan felkiáltott:
 – Ez az! – Az anyag abból a ruhából maradt meg, amit anyám utolsó
ünnepén viseltem. A Halálban is Elválaszthatatlanok Társaságának ünnepe
volt ez, a kör tagjai még egyszer utoljára összeültek egy közös vacsorára.
Hirtelen elgondolkodtam, hogy vajon elmondjam-e Juliának a selyem
történetét, vagy sem.
– Talán mégsem ebből kellene megvarratnod – mondtam végül.
Julia eddigre már a feje köré tekerte az anyagot.
– Miért nem?
– Mert eszembe jutott, hogy anyám utolsó vacsoráján viseltem az ebből
varrott ruhát.
– Egy királynői vacsorán – súgta Julia ábrándozva, s elégedetten nézegette
magát a tükörben. A vörös szín gyönyörűen keretezte dús, fekete haját, s
Julia egy csöppet sem bánta a kelme történetét.
– Lehet, hogy balszerencsét hoz rád.
– Ostobaság – mondta Julia. – Buta babona.
– Apád biztos nem így gondolná.
– De én nem az apám vagyok.
Ebben igaza volt. Nem az apja volt, hanem egy gyönyörű menyasszony,
akit nemsokára átemelnek a küszöbön. Indiából hozott gyöngyök csillogtak a
nyakában, s nyolc nap múlva a haját is ilyen gyöngyökkel ékesítik majd. És
Róma összes férfija Marcellust fogja irigyelni. Neki ajándékoztam a
selymet. Julia szépen összehajtogatta, hogy odaadja a varrónőnek, majd leült
egy székre a fürdőmben, s váratlanul eleredtek a könnyei.
– Mi történt? – kérdeztem. – Ott a fátyolra való a kezedben. Minden
készen áll.
Julia bólintott, mint ki tisztában van vele, hogy ostobaság, amit csinál.
– Igen, tudom.
– Akkor meg mi a baj?
Julia rám nézett. Pupillái egészen kitágultak, s úgy zokogott, akár egy
kisgyerek.
– De ő nem lehet itt az esküvőmön – súgta, s én mindjárt megbántam,
hogy türelmetlen voltam. Valóban, senki nem ismerte úgy Juliát, mint
Marcellus. Az apját, a mostohaanyját és a mostohatestvéreit csak az
érdekelte, hogy milyen hasznot húzhatnak a házassága révén. A selymek és
gyöngyök világában egyedül Marcellus volt minden boldogsága, de az anyja
még csak nem is találkozhat a jövendőbelijével az esküvőjükön. Melléültem
és átkaroltam. Nem nagyon tudtam mit mondani. Csak ültünk csöndben, s én
szégyelltem magam, amiért ilyen önző barátnője voltam.
Az esküvői előkészületek izgalma sem volt képes feledtetni velem a saját
nyomorúságomat. Ugyan mosolyt erőltettem az arcomra, és mindenben
segítettem Juliának, amire csak szüksége volt, csomagoltam, parfümök közt
válogattam, a szívemben hatalmas ürességet éreztem, amikor Marcellus rám
nézett, vagy a nevetését hallottam. Szomorúan gondoltam arra, hogy már
nem sokáig fogom ezt a nevetés itt hallani, Octavia házában, s főleg nem
fogok erre ébredni reggelente. És igen, Marcellus ragyogott a boldogságtól.
Olyan nőt fog feleségül venni, akit szeret, és aki viszontszeret. Egy évnyi
szakadatlan ünneplés vár majd rájuk, fesztiválok, s Augustus, jóval azelőtt,
hogy betöltené a harmincadik évét, consullá fogja emelni Marcellust, s
hivatalosan is Róma leendő urának fogja kikiáltani.
Két nappal az esküvő előtt Marcellus átjött hozzánk. Alexanderrel és
Luciusszal épp a cantabriai háborúról beszélgettünk, s arról, hogy évekbe is
beletelhet, mire újra látnunk kell Livia fancsali képét. Amióta köztudott lett
Marcellus házassága, csak ritkán látogatott meg bennünket. Az ablak
nyikorgásából sejtettem, hogy inkább Juliával osztja meg a szabad idejét.
Most azonban elheveredett a harmadik ágyon, s a bátyám kíváncsian azt
kérdezte tőle:
– Na és milyen érzés, hogy mindjárt házas ember leszel? Megszoktad már
a gondolatot?
Marcellus elmosolyodott.
– Csodálatos. És félelmetes.
– Már mitől volna félelmetes? – ugrattam.
– Hát, itt van mindjárt a felelősség – mondta. – Fenn kell tartanom egy
saját házat, rabszolgákat kell vásárolnom, és…
– Tényleg rabszolgákat akarsz vásárolni? – kérdeztem.
– Hát persze, hogy akar – mondta Lucius. – Különben hogyan vezethetne
háztartást?
Csak bámultam Marcellusra.
– Ígérem, hogy nagyszerűen fogok velük bánni – mondta Marcellus
zavarban. – És senkit sem fogok elzavarni azért, mert teherbe esett.
– És gondolom, senkit sem fogsz angolnáktól nyüzsgő medencébe hajítani
– folytattam. – És megkorbácsolni sem fogsz senkit azért, mert összetör egy
értékes üvegedényt.
– Hát persze, hogy nem.
 Keresztbe fontam a karjaimat a mellkasom előtt.
– És fizetni fogsz nekik?
Marcellus elbizonytalanodott.
– Én… hát… persze. Miért is ne. Minden szaturnália ünnepkor ajándékot
kapnak. Majd Julia gondoskodik róla.
– Miért nem te?
– Mert én a játékok megszervezésével leszek elfoglalva. – Marcellus
elmosolyodott. – Rengeteg az ünnep nálunk. – Marcellus a bátyámra nézett.
– És te majd segítesz nekem, igaz?
A bátyám kapva kapott a lehetőségen. Hosszasan fecsegtek lovakról,
leendő parádékról. Azt találgatták, Augustus állatkertjének melyik állatai
fogják a leginkább meghökkenteni az embereket egy-egy nyitóünnepségen.
Marcellus nem ejtett több szót a közelgő házasságáról, ám mielőtt távozott
volna, az ajtóban még megállt és visszafordult.
– Lucius, és ti, ikrek – mondta. – Nagyon fogtok esténként hiányozni
nekem. – A hangjában őszinte szomorúság bujkált.
Miután ő is meg Lucius is elment, a falnak fordultam az ágyamon.
Alexander elfújta az olajlámpát, aztán adott egy puszit, s azt mondta,
reggelre jobban fogom érezni magam.

De nem éreztem jobban magam. Ma volt a szaturnália utolsó ünnepe. A

boltok mind zárva voltak, s nekünk még rengeteg dolgunk volt.
Gondoskodni kellett az élelmiszerekről. Korábban már hosszú listákat
írtunk, amin megrendeltük a kereskedőktől, hentesektől és pékektől mindazt,
amire a lakomához szükségünk lesz. Kellett bor, méz, ecet nagy
mennyiségben. Ugyan még tartott az ünnep, a kereskedők szüntelenül
szállították hozzánk az áruikat. Ilyen fontos esemény rég nem történt már
Octavia házában. A rabszolgák éjjel-nappal szorgoskodtak a vödreikkel és
seprűikkel, törölték a port a szobrokról, másztak le és föl a létrákon, hogy
lemossák a legmagasabban lévő mozaikokat. Marcellus Juliával töltötte a
napot. Alexander hívott magukkal az odeumba, de én nemet intettem.
– És mit fogsz csinálni? Üldögélsz a tornácon, és sajnálod magad? Hideg
van hozzá – ellenkezett a bátyám. – Tarts inkább velünk. Lesz meleg sör és
sütemény.
– Jól megleszek. S különben is, van még mit dolgozni a színházon.
 – Szaturnáliakor? Ma még Vitruvius sem dolgozik.
– Van még egy-két dolog, amit még meg akarok csinálni – hazudtam. –
Fontosak.
A bátyám azonban jól ismert engem.
– Szeléné, te jobban a szíveden viseled ennek a színháznak a sorsát, mint
Marcellus. Jó esetben, ha egyszer be fogja tenni oda a lábát.
– Nem számít – feleltem mérgesen. – Az én munkám. Vitruvius engem
bízott meg vele, s én a legjobb tudásom szerint akarom elkészíttetni. S az
ember nem dobja a sutba a munkáját egy ostoba római ünnep kedvéért.
Hosszas rábeszélésemre Octavia megengedte, hogy két testőr kíséretében
elmenjek Marcellus színházához. Magammal vittem a vázlatfüzetemet is,
noha semmi rajzolni való ötletem sem volt. Egyszerűen csak messze akartam
lenni az esküvői készülődéstől, olyan helyre vágytam, ahol még egyszer
utoljára elmerenghetek azon, milyen egyszerű is volt az életem eljegyzés,
esküvő és szívfájdalom nélkül.
A Forum Holitorium felé mentünk. A zöldségesboltok mind zárva voltak.
Az őrök rövidebb utat akartak választani, én azonban ragaszkodtam a
hosszabbhoz, így elkerültük a Columna Lactariát, ahová Horatia kislányát
egykor kitették. Ezen a télen még nem esett hó, de ólmos esőfelhők takarták
az eget. Amikor megérkeztünk, láttam, hogy az őrök az eső miatt
nyugtalankodtak, ami most elkezdett szemerkélni. Egyetlen ernyő volt csak
velünk, azt nekem adták, ők pedig beálltak a boltívek alá, míg én
szemrevételeztem a színházat.
Az építkezés szépen haladt előre azóta, hogy az elképzelés megszületett.
Tízezres férőhellyel számoltunk. A színpadot nemsokára mozaikkal fedik, s
a háromemeletnyi magas boltozatok ion, dór és korinthoszi oszlopokra
támaszkodtak. Egy éve mindennap kijártam az építkezésre, hol Vitruvius
társaságában, hol az őrök kíséretében. Vitruvius rám bízta a dekorációt, a
mozaikokat. A munkások tisztában voltak azzal, hogy nem
akadékoskodhatnak velem, mert Vitruvius a tudomásukra hozta, hogy olyan
tisztelettel bánjanak velem, mintha maga Marcellus volna itt.
Odamentem a színpadhoz, s a kezemmel végigsimítottam a szélét. A fát
tökéletesre csiszolták. Amikor meggyőződtem róla, hogy egyetlen szálka
sem áll ki, leültem, és a nézőtér felé fordítottam a tekintetem. Még hosszú
évek munkája, hogy az egész színház felépüljön. Az építőfiúkból férfiak
lesznek, ahogy én is gyereklányból nővé serdülök a végére. Eszembe jutott
az a pillanat, amikor Marcellus rávette Octavianust, hogy engem bízzon meg
az építéssel. Úgy gondoltam, azért tette Marcellus, hogy a kedvemben járjon,
de sajnos nem úgy, ahogy én szerettem volna. A színház maga nem nagyon
érdekelte, s holnap feleségül veszi Juliát. Julia Marcellus mellkasára hajtja
majd a fejét, ő pedig átemeli új házuk küszöbén, s miután leoldja az övét, új
élet kezdődik kettejük számára. Patakokban folyt a könnyem. Hirtelen egy
közeledő alakra lettem figyelmes. Sebtében felálltam.
– Te mi járatban vagy itt? – kérdeztem.
Juba mosolyogva közelgett.
– Láttam odakint az őröket, s azt hittem, baj van. Nem sejthettem, hogy
ide menekültél elsírni a bánatodat. De hisz hol máshol tudná átélni az ember
a saját tragédiáját, ha nem a színházban.
– Egyáltalán nem sírok – jelentettem ki dacosan.
Juba a homlokát ráncolta.
– Bocsánat, akkor tévedtem.
– Azért jöttem ide, hogy megnézzem, kell-e még valamin változtatni.
Például ide kellene még egy mozaik – mondtam, nem sok meggyőződéssel.
– Arrébb léptem, és készakarva elsiettem Juba mellett. De aztán váratlanul
eszembe jutott valami. – Tudom már, miért vagy itt. Augustus küldött, hogy
kémkedj utánam.
Juba elnevette magát ezen az ostoba feltételezésen.
– Komolyan azt hiszed, hogy nincs ennél jobb dolgom?
– Akkor meg miért nem csomagolsz inkább? S miért nem szállsz fel a
következő hajóra, ami Mauretániába visz?
Nyomban meg is bántam a szavaimat. Juba hátrébb lépett, s csöndesen azt
mondta.
– Talán mert van még dolgom itt, Rómában, mondjuk gondoskodni akarok
a rabszolgáimról, tudni akarom, hogy jó helyre kerülnek, ha én már nem itt
leszek. – Azzal Juba odalépett az őrökhöz, a háborúról kezdtek beszélgetni, s
többé ügyet sem vetettek rám. Amikor végül szóltam, hogy mehetünk haza,
elindultunk négyesben. Egész úton senki sem szólt egy szót sem.
Olyan esküvő volt ez, amiről még a leggazdagabb kereskedők is évekig
fognak beszélni. Több ezer ember zsúfolódott össze az ebédlőben és a
kertekben, ahol faszénkályhák próbálták elűzni a tél hidegét. A
rózsaszirmokkal felhintett ösvényeket lampionok világították meg. Az
oszlopok közé gyönyörű, kék-arany kelméket feszítettek. Díszbe öltözött
rabszolgák kínálták a senatorok sokaságát a legkitűnőbb borokkal. Amikor
Marcellus Julia ujjára húzta a smaragdköves aranygyűrűt, olyan hangerővel
harsant fel az éljenzés, hogy bizonnyal elhallatszott egészen a Circus
Maximusig.
– A következő már a miénk lesz – mondta a bátyám gyászos hangon,
amikor leültünk a helyünkre az ebédlőben. A haján bronzosan csillant a
lámpafény, s láttam, milyen csodálattal nézi Lucius a terem másik végéből.
– Az is lehet, hogy Augustus soha többé nem tér vissza – mondtam.
A bátyám nem volt ennyire derűlátó.
– Akkor Livia majd Ibériából szervezi meg. Hetente küld leveleket
Octaviának. S annyi minden történhet hét nap alatt.
Nemsokára betöltjük a tizenötödik évünket. Közeleg Alexander férfivá
avatásának napja a Liberalia ünnepek alatt, s egyre többen fognak érdeklődni
utánam, hisz még a legvonakodóbb apák is, akiknek hasonló korú lányuk
van, ilyenkorra már belátják, hogy bármennyire is nem szeretnék, mégis
férjhez kell adniuk a lányaikat. Idegesen gyűrögettem a kendőmet a
kezemben.
Mindketten Juliát és Marcellust figyeltük, ifjú házasokként ragyogtak a
boldogságtól. Marcellus most a karjába emelte a feleségét, s hosszú menet
készülődött, hogy elkísérje őket az új házukig. Amikor az asztalunkhoz
értek, Julia mosolya halványult picit. Tudtam, hogy az anyjára gondol.
Felálltam, és megszorítottam a kezét.
– Egy nap majd, ha császárnő leszel… – súgtam bátorítóan. Julia arca
felderült. Miután Marcellus továbblépett vele, magamban elmondtam egy
imát Íziszhez és Szerápiszhoz, kértem őket, segítsenek, hogy Julia mindig
ilyen boldog legyen. Julia többnyire mindig kedves és barátságos volt velem,
de én féltékenységgel viszonoztam a barátságát. Az anyja szeretetét és
gondoskodását nélkülöznie kellett, de most legalább megkapja mindezt a
férjétől.
– Menjünk? – kérdeztem Alexandert.
– Ne. Csak még lehangolóbb lenne – felelte Alexander.
Titokban nagyon örültem, hogy Alexander is így gondolja.
Ugyan kíváncsi voltam Julia új házára, de nem akartam a tanúja lenni,
amikor Marcellus a násznép pajzán nótázása és hujjogása közepette leoldja
Julia övét, és lefekteti a nászágyra.
– Akkor én elmegyek aludni – mondtam Alexandernek.
– Nem kell megvárnod – mondta a bátyám.
– De hisz mindjárt virrad már.
A bátyám elmosolyodott.
 – De van még bor a palackokban.
Amikor másnap délután felébredtem, mindjárt észrevettem, hogy
Alexander ágya érintetlen.

Marcellusnak és Juliának három napig a színét sem láttuk. Az új házukban

élvezték egymás társaságát és hirtelen szabadságukat. Marcellus még a
retorikaórákra sem ment el, ami haragra lobbantotta Octaviát. Berontott a
könyvtárba, ahol Vitruvius a Pantheon kupolájának a szerkezetét
magyarázta.
– Már három napja! – méltatlankodott Octavia. – Három napja nem
jelentkezett a rétoránál. – Mindketten felkaptuk a fejünket, Octavia pedig
eltakarta a szemét a kezével. – Ha ez azt jelzi, ami jönni fog…
– Új házas – mondta Vitruvius csillapítóan. – Nem másnak a jele ez, mint
a szerelemé.
Az ábrázatomat látva Octavia úgy gondolta, nekem sem tetszik, ami
történik.
– Látod? – mondta. – Szeléné érti. Ő mindennap szorgalmasan itt van
veled, s nem a boltokat járja Juliával. De este majd megmondom
Marcellusnak a magamét.
– Mindjárt az első lakomáján? – kérdezte Verrius megütközve. – Ő lesz
ma este a házigazda.
– Tőlem annyiszor hív vendégeket, ahányszor csak akar, feltéve, hogy a
tanulmányait közben nem hanyagolja el. Livia még Ibériából is Rómán tartja
a szemét. Szerinted nem tudom, hogy a rabszolgái mindenről beszámolnak
neki? S ha Augustus fülébe jut, hogy mit csinál Marcellus… Fekszik az
ágyban, s a teraszáról figyeli a játékokat. Nem gondol arra, hogy milyen
könnyen meginoghat a pozíciója.
Vitruvius elnevette magát.
– S ugyan ki ingatná meg? Tiberius inkább kasztráltatná magát.
– S gondolod, hogy ez érdekli Liviát? Herkules minden kínját kiállatná
vele, csakhogy a hatalom közelében tudja. Szeretném, ha ma este te is
beszélnél Marcellus fejével. – Csak miután Vitruvius komolyan bólintott,
nézett le Octavia az asztalon heverő papiruszokra. – A Pantheon tervrajzai?
– kérdezte.
 – Igen. Szeléné és én épp az istenszobrok helyét határozzuk meg. Mire a
bátyád hazatér, minden elkészül.
– Újabb hírek érkeztek? – kaptam a szón gyorsan, de sem Octavia, sem
Vitruvius nem sietett a válasszal.
– Csak Cantabria felét sikerült meghódítaniuk – szólalt meg végül
Octavia. – Még vagy hat hónapig eltarthatnak a harcok, noha a bátyám azt
ígérte, hogy az avatásra itt lesz.
– Beszélhetek Agrippával, hogy halasszuk el – ajánlotta Vitruvius.
Octavia megrázta a fejét.
– Nem. Nem volna helyes, ha egy ilyen hatalmas épület üresen,
kihasználatlanul tátongana.
– Gyere velünk – hívta Octaviát Vitruvius. – Már vagy egy éve nem jártál
ott. Megírhatod a bátyádnak, hogy mennyi minden készült el azóta.
– Csak irigykedne. – Octavia szomorúan elmosolyodott. – Agrippa szerint
nincs még egy ehhez fogható épület a világon.
Vitruvius a karját nyújtotta Octavia felé.
– Gyere, és győződj meg róla a saját szemeddel!
Octavia Galliát is elhívta, így négyesben indultunk el. Amikor odaértünk,
az állványokon a munkások épp a feliratot rajzolták: ÉPÍTTETTE MARCUS
AGRIPPA, LUCIUS FIA, HÁROMSZOROS CONSUL. Az épület
külsejében nem volt semmi rendkívüli. Egyszerű habarcsból és téglából
épített oszlopcsarnok. De amikor beléptünk a hatalmas bronzajtón át az
épületbe, hallottam, hogy Gallia súg valamit az anyanyelvén.
Még Alexandriában, de még a világon sem volt ehhez fogható szépségű,
nagyszerű építmény, mint ez. Csodálatos márványpadló, oszlopok és színek
tökéletes összhangja. A kupola hét- és nyolcszögletes tagolású, felnézve
méhkaptárnak látta az ember. A fény odafentről, egy kör alakú nyíláson, az
oculuson át áradt be.
Gallia tekintete egyik falfülkéről a másikra tévedt. A munkások olajos
ruhákkal tisztogatták, hogy készen álljanak a márványszobrok fogadására.
Amikor Gallia megint csak az anyanyelvén áradozott tovább, Juba lépett elő
az árnyékból, s ugyanezen a nyelven válaszolt.
– Csodálatos, igaz?
Meglepetten néztem Vitruviusra.
– Juba azért jött, hogy megvizsgálja a szobrokat, nincs-e rajtuk sérülés, s
hogy valóban eredetiek-e. Ma reggel érkeztek meg.
 Juba és Gallia még váltottak néhány szót gall nyelven, majd Juba
üdvözölte Octaviát és Vitruviust. Hozzám már messze nem volt ilyen
barátságos.
– Nem látok befejezetlen mozaikokat – mondta.
– Azért jöttem, hogy a méreteket ellenőrizzem – vágtam vissza.
Juba Vitruviushoz fordult.
– Micsoda? – kérdezte tettetett felháborodással. – Csak nem gondoltad,
hogy a méreteket figyelmen kívül hagytam a vásárlásnál?
Vitruvius már őszintén mentegetőzni akart, amikor Juba barátságosan
hátba veregette.
– Természetesen értem – mondta Juba nevetve. – Tudni kell, hogy melyik
szobrot melyik fülkéhez hozzák oda. – Juba körbevezette Galliát és Octaviát
az épületen, Vitruvius meg én addig a fülkéket méreteztük. Nagyon
szerettem volna, ha egyik-másik szobor magasabb vagy szélesebb a
kelleténél, de sajnos Juba gondos munkát végzett. Valamennyi szobor
beillett a helyére.
– Nos? – kérdezte Juba a hátam mögül.
– Minden rendben – mondtam kurtán, s a tunikámba töröltem az ujjaimat.
– Tökéletes munka – dicsérte meg Vitruvius. – És a szobrok nagyon
szépek. Római mind?
– Csak Venus görög. De beleszerettem az arcába.
A szobrot kerestem a többi között. Lehet, hogy csak a hiúságom mondatta
velem, de úgy éreztem, tudom, melyikre gondol. Mintha az orra és a festett,
világos szemek kicsit az enyémre hasonlítottak volna. Észrevettem, hogy
Juba engem néz, aztán Gallia szólalt meg halkan:
– Engem Caesar szeretőjére emlékeztet.
– Terentillára – bólintott Juba. – Igen. Talán igazad van.

Aznap este különös gonddal öltöztem Marcellus első vendégségére. A

kedvenc kék selyemtunikámat vettem fel, hozzá ezüstövet kötöttem, ami
illett a szandálomhoz. Gallia hosszú ezüstcsatokkal csinos kis kontyot fésült
a fejem tetejére. Elégedett voltam azzal, amit a tükörben láttam. Galliának is
tetszett. Ibolya- és jázminillatot permetezett rám.
– Igazi szépség lett belőled – mondta. – Még Héra is féltékeny lenne, ha
versenyre kellene kiállnia veled.
 Elnevettem magam.
– Hérát honnan ismered? Ő görög mitológiai alak.
– Olvastam. És Magister Verrius is sok történetet mesél nekem.
– Hiányzunk neki? – kérdeztem, miközben átsétáltunk a tornácon.
– Mit gondolsz? Most Drusus és Vipsania a tanítványai. Nem túl lelkesek.
Szegény Magister Verrius, gondoltam. Feltehetően abban a hitben élt,
hogy Julia és Marcellus voltak a leglustább diákjai eddigi pályája alatt.
A bátyám és Lucius már idekint kockáztak.
– Sosem unjátok meg? – ugrattam őket.
A bátyám felnézett és elmosolyodott.
– Nagyon csinos vagy. – Alexander felállt. – Mondhatnám, rendkívül
csinos – tette még hozzá, miközben küldött felém egy figyelmeztető
pillantást.
Útban Juliáékhoz, gyakran szorítottam ökölbe a kezemet.
– Szerinted milyen a házuk? – kérdeztem.
Alexander elvigyorodott.
– Rabszolgák nélkül? Csatatér.
– Octavia bizonyára kölcsönöz nekik néhányat – mondtam. – S Julia
biztosan hozott magával szakácsokat az apja házából.
– Majd meglátjuk – mondta Alexander az ajtóhoz érve. Octavia egyik
fiatal rabszolganője nyitott ajtót.
– Salvete – mondta a lány üdvözlésül. A lemenő nap fénye megcsillant a
ruhája aranyszegélyén. Ez minden bizonnyal Julia ötlete volt. Még a
rabszolgáit is aranyba akarja öltöztetni. – Kérem, fáradjanak be – mondta a
lány, és ellépett az útból.
A társaság elindult a házban, s Claudia közben áradozott. Carrarai
márvány járólapok, elegáns falfestmények és stukkók ragyogtak mindenütt.
Noha az esküvő éjszakáján sokan már jártak itt, arra aligha volt alkalmuk,
hogy megcsodálják a ház építészeti remekeit. Vitruvius elismerően járatta
körül a tekintetét a falfülkéken és alkóvokon. Dicséretszámba ment, hogy
mosolyogva nézett Octaviára.
Az ebédlőbe értünk. Marcellus és Julia felálltak a kerevetről.
– Nézd ezeket az asztalokat – súgta Alexander. – Jáspis és elefántcsont
berakásos cédrusfából készültek.
– Isten hozott, mama – köszöntötte az anyját örömtől repesve Marcellus. –
Nos? Mit szólsz hozzá? – kérdezte mohón. – Tetszik?
 – Nagyon szép – vallotta meg Octavia. – A márvány is és a színek is.
Különösen az atriumban.
– Julia holnap veszi meg a többi bútort. Még hiányoznak az
istenszobrocskák a házi oltárhoz és a kanapék a vendégszobákból. Kérlek,
foglalj helyet, ahol tetszik.
Kicsit aggódtam az ülésrend miatt, de szerencsére ugyanaz maradt, amit
már megszokhattunk a Palatinus-dombon. Octavia a lányával és a vejével,
Vitruviusszal és Jubával került egy asztalhoz. Drusus és Vipsania Antoniával
és Toniával a saját kis asztaluknál, mi, többiek pedig Juliával és
Marcellusszal ültünk.
– Van már saját házatok – mondtam irigykedve. – Na és hogy érzitek
magatokat benne?
– Nagyszerűen – Julia elpirult. – Senki nem mondja meg, hogy mit
csinálj, mikor kelj, vagy hogy hová menj.
– És a medencéből épp a Circusra látni – tette hozzá Marcellus. – Most
nagyon hideg, hiába fűtjük, de tavasszal a vendégeim vagytok.
– Augustus háza nagyon csöndes lehet nélkülem – mondta Julia.
Tiberius felvonta a szemöldökét.
– Igen. Senkit nem tudok piszkálni, csak a rabszolgákat.
Julia elnevette magát. Úgy gondoltam, a házasság máris megváltoztatta.
Eddig mindig övé kellett legyen az utolsó szó.
– Láttad már az emeletet is? – kérdezte Julia tőlem.
– Nem, még nem.
– Egy egész szobányi a fürdő, s a hálószobából a Forumra látni. Gyere,
megmutatom! – Julia felállt. – Körbevezetlek.
– Na és a vendégeid?
Julia csak legyintett a kezével.
– Az előételhez biztosan nem hiányzom nekik. Még csak iszogatnak és
osztrigáznak. – Felvitt az emeletre, s boldogan mutatta az apró részleteket,
mivel tudta, hogy értékelni fogom. Ónixpadló sima szőnyegekkel, a
plafonon sárga-kék márvány berakások, gobelinek, drapériák, napellenzők,
valamennyi vadonatúj.
– Korábban kié volt ez a villa? – kérdeztem Juliától.
– Egy öreg emberé, akinek nem voltak gyerekei. Apám vásárolta meg hat
hónappal ezelőtt, s kidobatott minden ízléstelen bútort. Látnod kellett volna,
hogy mi minden volt itt! Így most még híján vagyunk az asztaloknak, s
aludni se nagyon van min.
 Láttam, hogy mire gondol. A közös hálószobában, ahol a padlót is
felpolírozták, csupán egyetlen kanapé állt.
Julia összefonta a karjait maga előtt.
– Rosszabb, mint apám házában, igaz? Csak a Vesta-szüzek élhettek
szerényebb körülmények között.
Kénytelen voltam egyetérteni Juliával.
– Gyere velem holnap – könyörgött Julia. – Menjünk el a Forumra
vásárolni!
– Dolgoznom kell Vitruviusszal.
– Micsoda? Mindennap? – panaszkodott Julia. – Neked van a legjobb
szemed az ilyesmihez! – Gondolkodóba estem. – Kérlek. Vitruvius biztosan
meg fogja érteni. Mondd azt neki, hogy az én villám a mostani munkád.

Másnap reggel elindultunk a Forumra. Alexander is velünk jött, meg két

testőr. Julia azt mondta a bátyámnak:
– Csodálkozom, hogy nem Luciusszal mentél. Mostanában sülve-főve
együtt vagytok.
A bátyám szorosabbra húzta magán a köpenyét. Eső ugyan nem esett, de
hideg szél fújt.
– Az apjával van. Meg akarja mutatni neki a legújabb verseit, s ki akarja
kérni a véleményét patrónus ügyben. – Alexander rám nézett. – Mit
gondolsz, sikerrel fog járni?
– Miért ne járna. Vitruviusnak van patrónusa.
– Igen, de az Octavia, s együtt is alszanak. De mi olyan patrónusra
gondoltunk, aki beéri csupán a művészetével.
– Nem próbálkozott Vergiliusszal? – kérdezte Julia. – Vagy Horatiusszal?
– Tucatnyi fiatal írót patronálnak már. Maecenast pedig csak Ovidius
érdekli.
– Miért ne lehetnénk mi a patrónusai? – mondta Julia váratlanul. –
Házasok vagyunk, saját megélhetéssel.
A bátyám megtorpant.
– Komolyan mondod?
– Miért ne? Octaviának is megvannak a maga költői, miért ne lehetne
nekem is egy?
A bátyám elnevette magát.
 – Lucius oda lesz a boldogságtól.
– De van egy feltételem – mondta Julia. – Engem minden munkájában
fiatalnak és szépnek kell leírnia, még ha közben megöregszem, és kövér
leszek is.
– Örökre gyönyörű leszel – mondta a bátyám. – Ezt megígérhetem.
A Via Sacrán délutánra szinte mindent beszereztünk Juliával, amire csak
szüksége volt. Vettünk székeket, citromfa szekrénykéket, háromlábú,
bronztetős asztalkákat a füstölőknek, asztalokat rózsafából, elefántcsont
nyelű tükröket, fürdődézsákat, amelyek sárkányokat és hattyúkat formáztak.
– Olyan lesz a villád, mint a palotánk volt Alexandriában – mondta a
bátyám.
– Komolyan? – kapott a szón Julia.
– Még annál is szebb – feleltem, s elkeserített, hogy már kezdenek
elhalványulni bennem régi otthonunk képei. Amikor előveszem a rajzaimat,
azok idézik fel a már teljesen elfelejtett szobákat, az alkóvokat, ahol
valamikor együtt játszottunk Alexanderrel. Nem tudtam, a bátyám mennyit
felejtett, de féltem megkérdezni tőle, nem akartam elkeseríteni.
– Jól van – mondta Julia. – Már csak egy dolog hiányzik. Gobelin az
atriumba.
A senatus közelében léptünk be egy újabb boltba. Alexander elismerően
bólintott.
– Figyelemre méltó – mondta. A falakon szebbnél szebb, mitológiai
jeleneteket ábrázoló gobelinek és táblák lógtak. Az egyiken Odüsszeusz
navigálta a hajóját Szkülla szigeténél. Egy másikon Romulus és Remus
harcolt Rómáért. A bátyám megállt egy táblánál, ami a görög ikreket, a
Geminit ábrázolta.
– Anyánk szokott így hívni bennünket – mondta Alexander csöndesen. –
Meg kellene vennünk a szobánkba.
– Szó sem lehet róla. Túl drága.
– Hadd vegyem meg én nektek – ajánlotta Julia. Tiltakoztam, mire Julia
azt mondta: – Három nap múlva lesz a születésnapod. Ez lesz az ajándékom.
– Julia, ez akkor is nagyon drága – ellenkeztem még mindig.
– Azok után, hogy mennyit segítettél nekem az esküvő előkészületeiben?
Ostobaság – mondta, és csettintett az ujjával. A pult mögött álló férfi
azonnal mellettünk termett, s amikor Julia a márványtáblára mutatott, a férfi
szemei elkerekedtek. – Küldesse Octavia villájába – mondta Julia. – Tudja,
hol van, ugye?
 – Természetesen, domina.
– S látja ott azt a gobelint Vénusszal és Vulcanusszal? Azokat pedig
küldesse Julia Augusti házába.
– Ez nagyon gáláns ajándék – mondta a bátyám. – Ez meg Lucius
patronálása. Így aztán nem nagyon látok rá esélyt, hogy valaha is
elhagyhatjuk Rómát.
Julia elnevette magát.
– Remek. Ha Livia visszatér, szükségem lesz megbízható barátokra a
Palatinuson.
 TIZENKILENCEDIK FEJEZET

I. e. 25.

A tizenötödik születésnapunk reggelén Alexander egy puszival ébresztett.

– Felicem diem natalem, Szeléné.
Felpattantam.
– Mi történt? Mi van?
Alexander elnevette magát.
– Semmi. Csak boldog születésnapot kívántam. És itt van Julia meg
Marcellus is. El akarnak vinni bennünket a Circusba, aztán meg a színházba.
– Ilyen korán? Hány óra van?
– Mindjárt dél. Még szerencse, hogy ma nem kellett Vitruvius mesterrel
találkoznod. Nem kellett volna olyan sok bort innod az este. – A bátyám
elvigyorodott. – Nagyon sokáig fenn maradtunk, nevetgéltünk,
beszélgettünk, de mindenekelőtt segítettünk Marcellusnak megtervezni a
Megalenses ünnepeket.
Sietve magamra kaptam egy vastag tunikát, köpenyt, a hajamat lazán
összefogtam. Míg én készülődtem, Alexander a gyönyörű, márvány Gemini-
táblát nézegette.
– Te is úgy gondolod, hogy a háború hat hónap múlva véget ér? – kérdezte
Alexander némi aggodalommal a hangjában.
– Remélem, hogy nem. Minél tovább marad Augustus Ibérián, annál jobb
nekünk.
Kopogtattak. Alexander szólt, hogy bejöhetnek.
Marcellusra és Juliára számítottam, ehelyett Octavia jelent meg, a kezében
mézes sütemény és egy levél. Alexanderre pillantottam, ő idegesen kapott a
nyakában lógó bullához. A lányok a bullát egészen a férjhezmenetelükig
viselik, Alexandernek azonban a mai nappal fel kell ajánlania a házi
isteneknek. Amíg a bullákat viseljük, senkinek sem jelentünk fenyegetést.
Vajon hogy döntött Augustus a sorsunkról?
– Felicem diem natalem! – mondta Octavia. – Tizenöt évesek lettetek, s
egy új év is előttetek áll. – Mosolyogva letette a süteményeket az asztalra. –
Hallom, hogy a fiam el akar vinni benneteket a Circusba. Nem hiszem, hogy
Szeléné számára ez a legmegfelelőbb ünneplés.
Elmosolyodtam.
– Utána elmegyünk a színházba. Marcellus azt mondja, vígjátékot
játszanak ma. – A levélre pillantottam, amit Octavia még mindig a kezében
tartott.
– A bátyám küldte – mondta Octavia jelentőségteljes hangon. – Hét levél
is érkezett tőle tegnap. Küldött egyet Agrippának, s néhány másikat az
alvezéreinek. De van itt egy – mondta Octavia, és leült a harmadik ágyra,
ahol Marcellus szokott üldögélni –, ami azt hiszem, benneteket is érdekelhet.
Felolvassam?
Alexander rám nézett, s mindketten bólintottunk. Octavia olvasni kezdett.

Remélem, hogy ezen a napon, amikor betöltik a tizenötödik évüket, illő

módon felköszöntitek az ikreket. Egyetlen röpke pillanat csupán, szinte
észrevehetetlen, amikor az ember a gyerekkorból átlép a felnőttkorba, s
ilyenkor sok mindenen el kell gondolkodni. Hazatérésem után elsődleges
kötelességem lesz méltó frigyről gondoskodnom. Kérlek, tájékoztasd erről
Szeléné hercegnőt, hogy legyen ideje megbarátkozni a gondolattal.

Octavia boldog mosollyal nézett rám.

– Ez minden? – kérdeztem rémülten. – Na és Alexander? Augustus
egyetlen szót sem írt arról, hogy visszatérhetünk-e Egyiptomba?
Octavia arcáról lefagyott a mosoly.
– Úgy gondolom, mindennek eljön a maga ideje. Az öcsém még mindig
háborúzik. Ha majd visszatér…
– De miért kellene várni? Amikor Gallus öngyilkos lett, Augustus új
praefectust nevezett ki a helyébe Galliából – erősködtem.
– Az egy teljesen más helyzet volt – mondta Octavia feszengve. – Most
inkább örülnünk kellene a hírnek. Egy újabb esküvő következik.
Alexander megfogta a kezemet.
– És ha mi nem akarunk férjhez menni vagy megnősülni? – kérdezte.
Octavia értetlenül nézett ránk.
 – Minden lány vágya, hogy legalább egyszer férjhez menjen. S melyik
férfi ne akarna feleséget magának?
– De mi nem akarunk – mondtam. – Alexander és én jól érezzük
magunkat egymás társaságában, s nem látom okát, hogy miért kellene
elválnunk egymástól.
Octavia az ölébe ejtette a levelet.
– De hisz jó hírt kaptál, Szeléné. Saját házad lesz, mint Juliának és
Marcellusnak.
– De ők szeretik egymást – ellenkeztem. – Mindenkinél jobban tudod, mi
történik, ha az emberre rákényszerítenek egy házasságot.
Octavia ajka megremegett, s noha fájt, hogy megbántottam, mégis ez volt
az igazság.
– És mi vár Alexanderre? – kérdeztem. – Találnak neki egy lányt, akit
még csak nem is ismer?
– A legtöbb férj nem ismeri a feleségét. A házasság megállapodás…
– De mi ezt nem akarjuk.
Octavia döbbenten dőlt hátra a székében. Augustus feltehetően számított
erre, nem véletlenül írta a nővérének, hogy szoktasson hozzá a gondolathoz.
– Néhány hónap múlva még visszatérünk erre – mondta. – Ám azt sehogy
sem értem, hogy ha egyikőtök férjhez megy, a másik meg megnősül, az
miért jelentené azt, hogy el kell válnotok egymástól?
– És ha az egyikünk Egyiptomba, a másikunk meg Göröghonba kerül?
Vagy ha Alexander soha nem mehet vissza Egyiptomba, viszont a birodalom
két sarkába kerülünk? Livia bárkivel összeházasítana bennünket.
– Ebben a kérdésben nem Livia fog dönteni. Egyedül az öcsém szava
számít. – Octavia felállt, s megbántottan nézett rám. – Nem kellett volna
felolvasnom nektek a levelet. Ma nem szabad szomorkodnotok. – Tudnotok
kell, hogy jó és boldog házasságok várnak rátok.
El nem tudtam képzelni, hogy ígérhet ilyesmit.
Julia és Marcellus az atriumban vártak ránk, s amikor meglátták az
ábrázatunkat, tudni akarták, hogy mi történt.
– Jött egy levél Augustustól – mondta a bátyám.
– A jelek szerint ki akar házasítani bennünket – mondtam én.
– Kivel? – kérdezte Marcellus.
– Csak nem Tiberiusszal? – kérdezte Julia rémülten.
– Nem! Livia hallani sem akarna róla – mondtam.
 – Nos, ha nem Tiberius, akkor az egész már nem is hangzik olyan rémesen
– mondta Julia felderülve.
– Na és Horatia? – csattantam fel. – Meg a többi rossz házasság?
Egyiptomban legalább a nők maguk döntik el, hogy ki legyen a férjük.
Marcellus átkarolta a vállamat.
– Nincs mitől félned, amíg én vagyok a trónvárományos – súgta, s ez
mosolyra bírt.
Augustus levelét leszámítva csodálatos napunk volt, a legszebb
születésnap, amire emlékszem. Alexander, mint mindig, ezúttal is egy csomó
pénz nyert a versenyen. Előző éjjel esett, s Alexander pontosan tudta, melyik
ló fut jobban vizes pályán. A jegyzeteit is elővette a korábbi futamokról, s
végül a fehér csapatra fogadott.
– Ötven denarius Egyiptom hercegének – mondta a fogadóbiztos, s egy
pénzzel teli zacskót nyújtott a bátyám felé. – És még ötven neked, domine –
mondta a férfi Marcellusnak.
A Circusból a Forumra mentünk. Vettünk ofellákat, s mert csípős hideg
volt, forró, mézes borral öblítettük le.
A színházban Luciusnak nagyon nem tetszett a felvezető produkciója, így
kórusban kiabáltuk a többiekkel együtt, hogy „lássuk a medvét”. A darab
rémes volt, de egyikünk sem bánta. Jót mulattunk egy senatoron, aki elaludt,
egy asszony horkolása meg már a színészeket is zavarta. Mire Alexanderrel
hazaértünk, a nap már réges-rég lenyugodott, s az őrök is kimerültek.
– Felicem diem natalem – mondta ismét a bátyám, majd szorosan
magához ölelt. – Aludj jól!
– Te hová mész?
Alexander elmosolyodott.
– Nem félsz, hogy Octavia megtudja?
– Csak ma éjszaka.
– Nem, ez már a sokadik éjszaka – mondtam szigorúan. – És a rabszolgák
nem némák.
– Hadd beszéljenek. Hat hónap múlva mindkettőnket kiházasítanak – tette
még hozzá a bátyám. – Élvezzük hát ki a szabadságunkat, amíg lehet.
Néztem Alexander után, majd becsuktam az ajtót és elfújtam a lámpást.
Amikor lehunytam a szemem, úgy tűnt, mintha léptek neszét hallanám az
atriumból. Azt hittem, a bátyám mégiscsak meggondolta magát. De az ajtó
nem nyílt, én pedig mély álomba merültem. Őrült álmokat láttam, majd
hirtelen rémülten felriadtam. Lépteket hallottam, majd sebzett állathoz
hasonló üvöltés hangzott. Ajtók nyíltak és csukódtak, rabszolgák kiáltoztak
lámpák után. Sietve magamra kaptam a köpenyemet, de a szandálomat nem
találtam. Mire megtaláltam őket, odakint asszonyok sírtak, s Vitruvius
igyekezett túlkiabálni az őrületet. A sötétben sokáig nem találtam a kilincset,
de végül sikerült kinyitnom az ajtót. Kiléptem.
Odakint Antonia és Tonia dideregtek.
– Mi történt? – kérdeztem, de egyikük sem szólt egy szót sem. – Ki
kiabált? – A két lány önkéntelenül Lucius szobája felé pillantottak. –
Alexander! – kiáltottam rémülten.
Antonia megállított.
– Ne menj be! – könyörgött.
– Miért ne? – A rabszolgák forró vizet hoztak, majd Vitruvius jelent meg
üvegekkel és kötszerekkel. Mintha álmodnék, olyan lassan közeledtem a
szoba felé. Amikor megláttam, mi történt, megrogyott a lábam.
– Vigyétek innen Szelénét! – kiáltotta Vitruvius.
Egy csomó ember sürgölődött Lucius körül. A mellkasán seb tátongott, s a
földön feküdt. A bátyám a fehér tunikájában és köpenyében a kereveten
feküdt, és nem mozdult. Néhányan megpróbáltak visszatartani, de kitéptem
magam a kezükből.
– Engedjetek! – kiabáltam. Alexanderhez rohantam, és megérintettem a
vállát. Vér szennyezte a ruháját. A nyakán egy mély vágás éktelenkedett, s
amikor megérintettem, az arca már hideg volt. – Nem! – mondtam először
halkan, újra meg újra. Aztán már sikítottam, üvöltöttem, hogy Ízisz is
meghallja.
Kezek emeltek fel, valaki beszélt hozzám, de én egy szót sem értettem
belőle. Lámpafényt láttam, meg tekercseket, meg vázlatokat. Valaki
lefektetett a könyvtárban lévő díványra. Gallia és Magister Verrius jöttek
oda, mögöttük Juba és Agrippa. Kábult voltam, nem tudtam, ébren vagyok-
e, vagy csak álmodom. Hajnal felé Gallia a kezembe nyomott egy poharat.
– Igyál.
– Nem tudok.
– Egész éjjel zokogtál. Folyadékra van szükséged – mondta Gallia.
Ittam, de ízt nem éreztem. Hallottam, hogy Juba a rabszolgákat
kérdezgeti, majd amikor odalépett hozzám, elfordítottam a fejem.
– Szeléné – szólított meg gyöngéd hangon.
Lehunytam a szemem.
– Tudom, hogy nem akarsz beszélni, de ha ki akarjuk deríteni, hogy ki…
 – Mondd meg – súgtam. – Mondd… a bátyám… a bátyám meghalt?
Agrippa is ott állt mellettem, de egyikük sem válaszolt.
Kinyitottam a szememet.
– Meghalt? – kiáltottam.
Gallia szaladt oda hozzám.
– Szeléné, orvul rontottak rá. Esélye sem volt.
Könnyek szöktek a szemembe, majd hirtelen minden megvilágosodott.
Eszembe jutott Octavia levele.
– Azt akarjátok tudni, hogy ki tette? – kérdeztem.
– Igen – felelte Juba.
– Akkor keressétek meg Octaviát. Kérjétek, hogy mutassa meg nektek
Augustus levelét.
Juba kérdő tekintettel nézett rám.
– Azt hiszed, hazudok? Keressétek meg Augustus levelét! – kiabáltam.
Egy rabszolga elfutott, s Octaviával tért vissza.
Octavia reszkető kézzel nyomta a kezembe az öccse levelét.
– Nem értelek – mondta nyugtalanul. – Mit akarsz ezzel a levéllel?
Az első sort csak magamban olvastam a biztonság kedvéért. Nem, nem
tévedtem. Itt áll benne. „Remélem, hogy ezen a napon, amikor betöltik a
tizenötödik évüket, illő módon felköszöntitek az ikreket.” Az ikreket! A
Gemini-párt. Castor és Pollux! Léda ikerfiai, a trójai Helena bátyjai. De
Castort megölték, csak Pollux maradt életben. – Folytattam az olvasást, de
ezúttal már hangosan.
„Hazatérésem után elsődleges kötelességem lesz méltó frigyről
gondoskodnom. Kérlek, tájékoztasd erről Szeléné hercegnőt, hogy legyen
ideje megbarátkozni a gondolattal.” Könnyek csorogtak a szememből, s a
tekintetem az egyik arcról a másikra vándorolt.
– „Méltó frigyről gondoskodnom!” – ismételtem meg. – Egy frigyről,
csupán egyetlenről beszél! Miért csak egyről? – kiáltottam dühösen. – Mert
ő már tudta, hogy a bátyám sohasem éri meg! – Octaviának elakadt a
lélegzete, én pedig felültem, és úgy olvastam tovább. – „Egyetlen röpke
pillanat csupán, szinte észrevehetetlen, amikor az ember a gyerekkorból
átlép a felnőttkorba, s ilyenkor sok mindenen el kell gondolkodni.” – Mi ez,
ha nem halálos ítélet? Alexander halálát akarta. Az utolsó Ptolemaiosznak,
Antonius fiának a halálát akarta. Mert tizenöt éves lett, férfi.
– Nem! – Octavia képtelen volt elhinni a hallottakat. – Nem! – ismételte
meg súgva.
 Agrippa határozottan azt mondta:
– Megkeressük és kifaggatjuk a levélhozókat.
Tudtam, hogy ez hazugság. Minden hazugság volt. Augustus
végigparádézott velünk Róma utcáin, s aztán eljátszotta az emberek
kedvéért, hogy felneveltet bennünket. De a lelke mélyén mindig is tudta,
hogy a bátyám soha nem fog toga virilist magára ölteni. Először Caesarion,
aztán Antyllus és most Alexander.
Odakint mennydörgött. Juba azt mondta a többieknek:
– Menjetek, és hagyjátok magára a hercegnőt. Pihennie kell! – Octavia
nem mozdult, mire Juba azt mondta neki: – Menj, és ápold Luciust.
A másik felem. Az ikertestvérem. Hogy tudok majd nélküle élni?
Gallia melegen betakargatott.
– Aludj egy keveset.
– De nem tudok aludni. – Felültem, és lázasan körbejárattam a tekintetem
a helyiségben. – Látni akarom a bátyámat.
– Öltöztetik a temetésre.
– Hová? – zokogtam. – Hová fogják eltemetni? Egy jeltelen sírba valahol
a Via Appia mentén? – Jubára néztem. – Te biztosan tudtad! – mondtam
vádlón.
– Ne beszélj ostobaságokat.
– Csak egy ember öl Augustus parancsára a Palatinuson.
Jubának a méregtől elorzult az arca.
– De ez az ember nem én vagyok.
– Menj innen! – Hogy Juba nem mozdult, magamból kikelve üvöltöttem:
– Azt akarom, hogy elmenj innen!
Látszott, hogy fáj Jubának, amit mondtam. Megfordult, és az ajtó felé
indult.
– Juba! – szólt utána Gallia.
– Te meg mit csinálsz? Ő mindent tudott. Az is lehet, hogy ő tervezte el.
– Ne légy ostoba! – szólt rám keményen Gallia. – Juba sosem tenne ilyet.
– Honnan tudod? Ki ismeri Augustus legféltettebb titkait?
– A felesége – mondta Gallia, miután Juba elment. – Livia mindent tud.
– De Livia nincs itt.
– De a rabszolgái itt vannak. – Gallia kényszerített, hogy visszafeküdjek.
– De Jubáék megtalálják őket – mondta Gallia –, neked most pihenned kell.
Már semmit sem tehetsz Alexanderért. – Galliának elcsuklott a hangja, s bár
elfordította a fejét, tudtam, hogy sír.
Gallia azonban tévedett. Volt még egy dolog, amit megtehettem érte.
 HUSZADIK FEJEZET

Nem hagyhattam, hogy ne mauzóleumban helyezzék örök nyugalomra

Alexandert. S mert Octavia, attól tartva, hogy az utolsó élő Ptolemaiosz
önkezével vet véget az életének, megírta a kérésemet Augustusnak, s
Augustus beleegyezett. A bátyám holttestét Apollo templomában őrizték,
míg a munkások, akik eddig a Pantheonon, a basilicán és a fürdőkön
dolgoztak, fel nem építették három hónap alatt a mauzóleumot. Az építkezés
ideje alatt csak azokkal találkoztam, akik eljöttek hozzám.
Amikor Marcellus meghallotta, hogy mi történt, esküdözött, hogy bosszút
áll Livián, de még Augustuson is, ha kell. Figyelmeztettem, ha csak egyetlen
szót szól a nagybátyja ellen, akkor ő lehet a következő áldozat. Jobb, ha
egyelőre még várunk. Kivárjuk, amíg császár lesz belőle. A telet felváltotta a
tavasz, ám Marcellusban még mindig forrt az indulat, s az se vigasztalta,
hogy a Vörös Sas újabb tekercseket szegezett fel különböző helyekre,
amelyben gyilkossággal vádolta a császári családot. Azt állította, hogy
rabszolgaként bánnak a vendégeikkel, s büntetlenül ússzák meg a
gyilkosságot. A gaztett elkövetőit nem találták, s ugyan Lucius túlélte a
támadást, és személyleírást is adott a támadókról, semmi sem történt. Egy
szó sem esett arról, hol találták meg a bátyám holttestét. Mindenki úgy tett,
mintha a két fiú szerelme nem is létezett volna.
Egyedül étkeztem, egyedül dolgoztam. Octaviát megkértem, hogy hadd
költözzek át egy másik szobába. Antonia mellé kerültem, s ő minden este
hozott nekem ennivalót.
– Nem akarsz velünk étkezni, az ebédlőben? – kérdezte.
Április volt már, de én csak a fejemet ráztam.
– Nem, amíg el nem készül a mauzóleum.
– De hisz már elkészült – ellenkezett Antonia. – Holnap lesz a temetés.
Nyeltem a könnyeimet. Ízisz és Serapus papjai bebalzsamozták Alexander
holttestét, s én mindennap elmentem hozzá a templomba. Képtelen voltam
elszakadni tőle.
– Nem, a síremlék még nincs teljesen készen – mondtam.
– De hát hogy képzeled? – mondta Antonia. – Egész életedben ezen
akarsz dolgozni?
Felé fordultam. A szemében ugyanazt a tiszta ártatlanságot láttam, mint
Octaviáéban.
– Igen – mondtam. – A mauzóleum lesz a második otthonom. S ha
Augustus hazatér, és hozzá kényszerít valami elaggott senatorhoz, annyiszor
fogom magára hagyni, ahányszor csak tudom. S ha a keresésemre indul, ott
fog találni Alexander mellett, együtt fogunk pihenni a márvány
örökkévalóságban.
Antonia szemébe könnyek szöktek.
– De ez így nem természetes.
– Nem. De a bátyám halála sem volt természetes.
A gyászmenet a Palatinus-dombról indult. Több ezren várakoztak az
utcákon, hogy tisztelegjenek Egyiptom hercegének holtteste előtt.
Rabszolgák vitték a ravatalt, mögöttük a császári család. Én a ravatal mellett
lépkedtem, mögöttem Lucius és Vitruvius. Lucius sírt, igazi, mélyről feltörő
férfifájdalommal, s ha nem olyan keserű a szívem, akkor a legszívesebben
odamentem volna hozzá, hogy megvigasztaljam. De bennem már nem
maradt együttérzés. Alexander halála kiölte belőlem.
A Via Appián haladva azon gondolkodtam, vajon ki ölhette meg a
bátyámat, s hogy most itt van-e valahol a gyászmenetben. Úgy látszott,
mindenki őszintén siratja Alexandert. Octavia vállát, valahányszor a
ravatalra nézett, sírás rázta. Egy egyiptomi balzsamozó ügyesen
elmaszkírozta a bátyám nyaksebét, s ha nincs egy vékony gézréteg az arcán,
azt hihettük volna, hogy csak alszik. Dús hajfürtjeit, amelyeket oly gondosan
ápolt, a gyöngyös diadémja szorította hátra. Ő volt az utolsó Ptolemaiosz, s
az egyetlen reményem, hogy valaha visszatérhetünk Egyiptomba. Az
ikertestvérem és a legjobb barátom volt. De mostanra a rövid életének vége
szakadt.
Beléptünk a hűvös sírkamrába. Julia elfojtotta feltörő zokogását. A
szarkofág fölött ott lógott az a márványtábla, a Gemini, amit tőle kaptunk
születésnapi ajándékul. Amikor Castor, a halandó a két testvér közül
meghalt, halhatatlan párja önként követte őt az égi mezőkre. Így lett belőlük
a Gemini csillagkép. Alexander is elment az elysiumi mezőkre, s várja, hogy
kövessem.
 Ízisz és Szerápisz papja átemelte a bátyámat a ravatalról a koporsóba, s
közben egyiptomi himnuszokat énekelt, amiket a rómaiak nem ismerhettek.
S amikor a vázlatfüzetemet Alexander szarkofágjába tettem, láttam, hogy
Vitruvius eltakarja a szemét a kezével. Amikor rákerült a fedél a koporsóra,
megroggyant a lábam, Marcellus kapott el. Közben észrevettem, hogy Juba
válla megrázkódik a felindulástól, de száraz szemekkel figyelte, mi történik,
s én arra gondoltam, ha van igazság ezen a földön, akkor a bátyám halála
nem marad megbosszulatlanul.
Most római himnuszokat énekeltek, s Maecenas felolvasott egy hosszú
méltató verset a Ptolemaioszokról. Még Tiberius is megrendült. A szemei
vörösek voltak a sírástól, s amikor elhelyezett egy koszorút a koporsónál,
láttam, hogy remeg a keze. Amikor a szertartásnak vége lett, én még az
orromban éreztem a balzsamozáshoz használt cédrus és mirha illatát, s addig
nem akartam elmenni, amíg ezt az illatot érzem.
– Szeléné – mondta Lucius, amikor már mindenki odakint várakozott. –
Annyira sajnálom.
Egy szót sem szóltam.
– Sajnálom, hogy nem én vagyok a helyében. Tudom, hogy ezt akarnád.
Potyogtak a könnyeim, s elviselhetetlen lett a bűntudatom. Magamhoz
öleltem a bátyám szeretőjét, s együtt zokogtunk.
– Ízisz akarata volt – mondtam, de ettől Lucius csak még keservesebben
zokogott.
– De miért?
– Nem tudom. Ezt egyedül csak Ízisz tudja. – Amikor a tekintetünk
találkozott, úgy láttam, hogy Lucius legalább tíz évet öregedett ez alatt a
három hónap alatt. – Oka van annak, hogy te túlélted – mondtam. – Az
istenek valami nagy dologra tartogatnak. És már patrónusod is van.
– De mit ér mindez Alexander nélkül?
– Mit ér bármi más Alexander nélkül? – Hagytam, hogy Lucius
kivezessen a napfényre. Haragudtam a világra, haragudtam a napfényre,
amiért sütni merészel, mikor az én életemre sötétség borult.
Ugyan mindenki azt remélte, hogy a többiekkel tartok Octavia ebédlőjébe
a torra, én bezárkóztam a könyvtárba, s további részleteken dolgoztam,
amivel ki akartam még egészíteni a bátyám mauzóleumát.
Egyik délután Julia jött be hozzám a könyvtárba egy papirusszal a
kezében. Látta, hogy Alexander mauzóleumán dolgozom, mégis
félbeszakított.
 – Olvasd el – mondta.
Elvettem a papiruszt, és olvasni kezdtem.
„Könnyűszerrel megbocsátjuk a gyermeknek, ha féli a sötétet, ám az élet
igazi tragédiája az, ha a férfi visszaretten a fénytől.” Platón szavai voltak
ezek. Juliára néztem.
– A tiéd – mondta csöndesen.
– Kitől?
– Tőlem. – Mivel többet nem szóltam, Julia folytatta. – Megtaláljuk a
bűnöst, bárki volt is az, Szeléné. – A szavak elhalkultak az ajkán.
– Már három hónap telt el azóta – mondtam bosszúsan.
– Tudom. De apám nem lesz mindig császár. S ha én leszek Róma
császárnéja, esküszöm, nem lesz ember Rómában, aki ne emlékezne
Alexanderre. De te nem élhetsz így – kérlelt. – Nem riadhatsz vissza a
boldogságtól, nem rettenhetsz vissza a fénytől.
– Engem a sötétség boldogít – mondtam.
Julia hitetlenkedve nézett rám.
– Minden áldott nap ott vagy a mauzóleumában. Mit csinálsz ott?
– Rajzolok. Dolgozom.
– S még mennyi munka van hátra?
– Nagyon sok. Szentélyt akarok építeni.
– Jó. És aztán?
– Talán egy szobrot is szeretnék – mondtam, s felé nyújtottam a
papirusztekercset. – Egy mellszobrot, azt hiszem.
– És mikor lesz vége? Meddig csinálod? Míg el nem fogy minden pénzed?
– Julia a fejét rázta. – Nem jó ez így, Szeléné. Élned kell. Ha apám hazatér…
– Akkor majd rákényszerít az életre. S nekem nem kell már attól tartanom,
hogy ezzel elválaszt Alexandertől. Már elváltunk egymástól.
Julia ajka megremegett, s a tekercset arrébb tolta az asztalon.
– Sajnálom – mondta. Nem nagyon értettem, miért.
Néztem utána, majd szóltam két őrnek, hogy kísérjenek el a Via Appiára.
Ahogy mentünk lefelé a dombon, Juba meglátott, és odajött hozzám.
– Mit akarsz? – förmedtem rá. – Engem is meg akarsz ölni?
– Remélem, hogy csak tréfának szántad – mondta Juba, és zavartan az
őrökre nézett.
– Augustus csak arra tartotta a bátyámat, mint a bikákat szoktuk.
Lemészárlásra. Miért ne lehetnék én a következő? S ki végezné el hívebben
a piszkos munkát, ha nem te?
 Sarkon fordultam, és tovább indultam. Juba súgott valamit a világosabb
hajú katonának. A férfi komolyan bólintott. Amikor tovább mentünk, nem
kérdeztem meg tőle, mi volt az. De amikor a mauzóleumba értünk, nem
hittem a szememnek. Megpördültem.
– Ki hozta ezt ide? – kérdeztem elakadó lélegzettel.
A szőke férfi azt felelte:
– Juba.
A szarkofág mellett, a derengő fényben a világ legszebb márványszobra
állt. Alexander szobra. Szemeit halványbarnára festették, s a hajfürtjei dúsan
göndörödtek a diadém alatt. Odaléptem a szoborhoz, és megérintettem az
arcát, az orrát, az ajkait. Olyan volt, mintha élne, s megszólalásig hasonlított
a bátyámra. Soha, még a legmerészebb álmaimban sem tudtam volna ilyet
elképzelni.
A szőke férfihoz fordulva azt kérdeztem:
– Biztos vagy benne?
A férfi bólintott.
– Mi segítettünk neki idehozni.
A megszégyenüléstől és a bűnbánattól meg sem tudtam szólalni. A sötét
hajú őr halkan azt mondta:
– Sok embernek hiányzik a bátyád. Nem csak neked.
– Vagyis ti nem hiszitek, hogy Juba ölte meg? – kérdeztem.
A két férfi összenézett.
– Hercegnő, miért ölte volna meg azt az embert, akit támogatott?
Értetlen arckifejezésemet látva a sötét hajú katona folytatta.
– Mit gondolsz, ki helyezte letétbe azokat az aranyakat számotokra a
templomban?
– Octavia.
A két férfi elhúzta a száját, majd a szőke azt mondta:
– Igen, ő adott fekhelyet és ennivalót. De a pénzt Juba helyezte el
Saturnus templomában. Mi már csak tudjuk. Mi számoltuk meg.
Egyik férfiról a másikra néztem.
– De hát… miért?
– Talán mert megszánt benneteket – találgatta a sötét hajú. – Juba anyja
görög nő volt. Gyerekkorában rabolták el és adták el rabszolgának. Juba apja
szabadította fel, majd mindkettőt utolérte a végzet, ahogy a te szüleidet is.
Juba pontosan tudja, milyen elveszíteni egy királyságot, milyen megdolgozni
azért, amit magadra vehetsz.
 Eszembe jutott, mennyi pénzt játszott el a bátyám a versenyeken, vagy
hogy én mennyit költöttem szőrmére, selyemre anélkül, hogy egyszer is
felötlött volna bennem a kérdés, honnan van ennyi pénzünk. S most hirtelen
megjelent előttem annak a görög Venus-szobornak a képe, amit Juba hozott a
Pantheonba, s elvörösödtem. Gallia akkor úgy gondolta, hogy az a szobor
Terentillára hasonlít. De Juba nem ezért vásárolta meg. Az a gyöngéd
tekintet, ahogy rám nézett azon a délutánon… Eleinte talán azért segített
nekünk, mert megszánt bennünket, de most…
Hazafelé sietve igyekeztem elfelejteni, milyen fájdalmasan rándult meg
Juba telt ajka, amikor Alexander halálával vádoltam. S hány alkalommal volt
a tanúja Juba annak, hogy Marcellus után sóvárogtam, pedig Marcellusnak
fogalma sincs arról, milyen egy igazi tragédia.
Úgy döntöttem, hogy aznap este az ebédlőben vacsorázom. Több mint
négy hónapig csak feketében jártam, de most Gallia talált nekem egy
arannyal díszített, sötétlila ruhát. A bátyámnak tetszett, amikor néha
felvettem. Gallia tett a szemhéjamra egy leheletnyi festéket, s a számra is
egy pici fényt.

Meglepett mormogás fogadott, amikor beléptem. Fájdalom hasított belém,

látva, hogy az asztalunk nem a szokott helyen áll. Most Octavia és Vitruvius
mellé került, s Julia és Marcellus hevertek mellette a kereveteken. Amikor
megláttak, helyet adtak nekem Juba mellett, akinek arcélét erőteljesen
kirajzolta a gyertyaláng. Kínos csend lett, míg elhelyezkedtem.
– Isten hozott újra itt – mondta Claudia, s a többiek is megismételték
csöndesen. De aztán lassan megindult a beszélgetés, s olyan volt, mintha
soha nem maradtam volna távol. A jelenlévők igyekeztek nem túl sokat
nevetgélni, s még Tiberius is vigyázott a nyelvére. Én azonban Juba miatt
éreztem a legnagyobb kínban magam. Végül felé fordultam, és azt mondtam:
– Tévedtem.
– Miben? – kérdezte ő kurtán.
– Veled kapcsolatban. Alábecsültem a… nagyvonalúságodat. Nagyon szép
az a szobor a bátyámról.
– Nem miattad csináltam, hanem Alexander miatt.
Elvörösödtem.
– Akkor is. Nagyon figyelmes vagy, és…
 – Szóra sem érdemes. – Juba felállt. – Ideje búcsút mondanom. Még sok
mindent elő kell készíteni Augustus fogadására.
– Hazajön? – kérdeztem meglepetten.
Juba komoly tekintettel nézett rám.
– Ötvenezer alpokbeli salassival.
– Hadifoglyok?
– Rabszolgák – mondta Tiberius. – És csak Juno tudja, hogy mit kezdünk
ennyi emberrel egy olyan városban, ahol már most is túlsúlyban vannak a
gallok.
Minden tekintet felém fordult. Ebben a pillanatban rájöttem, miért nem
szóltak nekem erről. Nem akarták, hogy pánikba essek. Attól féltek, hogy
anyámhoz hasonlóan én is öngyilkos leszek, ha úgy gondolom, hogy
mindennek vége, mert Augustus ismét feltűnik a horizonton. Augustus attól
a pillanattól fogva, hogy megpillantott bennünket Alexandriában, pontosan
tudta, hogy a bátyám mikor fog meghalni. Marcus Antonius és Kleopátra
felnőtt fia csak fenyegetést jelenthetett Rómának, nemcsak Egyiptomban, de
itt is. Esélyünk sem volt arra, hogy Egyiptomba visszatérjünk, hiába
igyekeztünk hasznossá tenni magunkat Róma számára.
– Gyere el velünk a színháza – hívott Julia sietve. – Ma este görög darabot
játszanak.
– Szophoklészt – tette hozzá Marcellus.
– Nem, köszönöm. Inkább visszavonulok a szobámba.
Vitruvius jelentőségteljes pillantást vetett a fiára, így nem lepett meg,
amikor kopogtattak az ajtómon. Lucius volt az.
– Apád küldött?– kérdeztem.
Lucius egy pillanatig habozott, de végül bevallotta az igazat.
– Igen. De magamtól is jöttem volna.
Beengedtem. Lucius szemei elkerekedtek. Egyiptom kelt életre idebent.
Vörös selyem omlott alá a falakról, szfinx alakú bronzedényekben füstölők
égtek. Az ágyam fölött ankh kereszt Ízisz képe mellett. Többé már nem
érdekelt, mit fog hozzá szólni Augustus, vagy hogy a rabszolgák megírják
Liviának, hogy milyen a szobám. Mit tehetnek még velem? Már nincs mit
veszítenem.
– Szóval, ilyen Alexandria? – kérdezte Lucius.
Erőtlenül elnevettem magam.
– Ez itt csak halvány utánzat.
Lucius leült a borszékemre, s nem tudta, mit mondhatna.
 – Gondolom, hallottad a hírét, hogy a senatus megszavazta, hogy
Augustust tribunusi hatalommal ruházzák fel élete végéig. Ez még a
consulnál is magasabb cím.
– Igen. Most már övé az egész világ.
– De te nem.
Felnéztem.
– Téged senki nem tarthat vissza a rajzolástól, Szeléné. Akármi történjék
is, Octavia és Vitruvius támogatása mindig a tiéd marad. S tudod, mit csinál
Julia és Marcellus? Azt tervezik, hogy árvaházat építenek, neked akarnak
tisztelegni vele.
– Ők kérték, hogy mondd el ezt nekem?
– Nem. – Lucius határozottan állította. – Nekem is nagy a veszteségem.
Elveszítettem a legjobb barátomat. Úgy éreztem, hogy nem bírom tovább, de
mégis továbbléptem. – Lucius nagyokat pislogott. – Tudod, hogy Augustus
holnap érkezik?
Augustus nevének hallatán nekem megint a halál jutott eszembe. Abban
bíztam, hátha megöli valaki.
– Hallani olyan híreket, hogy beteg – mondta tovább Lucius. – Soha nem
volt valami erős a szervezete, ezt mindenki jól tudta, s most még az enyhébb
ibériai levegő sem tudta egészségesen tartani. Kérlek, ne tégy semmi
meggondolatlanságot.
– Miért gondolod, hogy ilyesmi jár a fejemben?
Lucius hosszan nézett rám.
– Mert nem a megfontoltságodról vagy híres.
– Akkor talán másnak kellene cselekednie helyettem.
– Te vagy az utolsó Ptolemaiosz, Szeléné. Utánad már senki sincs, akinek
az ereiben ott keringene Nagy Sándor és Kleopátra vére. Légy óvatos,
különben mindaz, amiért a nagyapád harcolt, semmivé lesz.
– Már így is semmivé lett.
– Nem. Addig nem, míg az utolsó Ptolemaiosz él.

Amikor híre jött, hogy Augustus bebocsátásra vár Rómába, valamennyien a

Forumon gyűltünk össze. Az őseimre gondoltam, és azon tűnődtem, vajon az
én helyemben mit csinálnának. Azt tudtam, hogy anyám mit választott. Ő a
halálba menekült. De mit tenne most, ha ő állna itt a Saturnus-templom
lépcsőjén, római bullával a nyakában, s annak az embernek az érkezését
várná, aki megölte a családját?
Néztem a lépcsőfokokat. Juba minden hónapban itt járt, s pénzt helyezett
el a templomban számunkra, anélkül, hogy egy szóval is említette volna,
vagy köszönetet várt volna érte tőlük. Most sehol sem láttam őt.
Megkérdeztem Agrippától, hol van.
– Előreküldték, hogy megnézze a zsákmányt. Nagyon sok szobor maradt a
cantabriai törzs után.
– Miért? Velük mi lett?
– A halált választották a rabszolgaság helyett – jelentette ki Agrippa
komoran.
Mellettem Gallia kék szemei összeszűkültek. Nem volt nehéz
elképzelnem, mit érez most, hogy honfitársainak egy újabb csoportját látja
keserves sorsra jutni.
Felharsantak a kürtök. Megérkezett a hadsereg. Éreztem, hogy valaki
megszorítja a karomat.
– Jön – mondta Julia idegesen. Nem lehetett valami boldog.
Dobok verték a lovak patkóinak ütemes ritmusát. Octavia felkiáltott.
– Ott jön! – A fehér lovak vörös díszben vonultak, s a seregek élén
Augustus, a hódító haladt arany diadalszekéren. Mindjárt feltűnt, hogy sokat
fogyott, de a páncél takarta gyöngeségét, arcának sápadtságát pedig pirosító
fedte. Livia mögötte érkezett egy másik diadalszekéren, s mögöttük az
alvezérek, akik a háborút megnyerték nekik. A tömeg ujjongott, amikor
piszkos ketrecekben bevontatták az ötvenezer hadifoglyot, s jöttek utánuk a
katonák, kezükben magasra emelve, arannyal töltött urnák, amforák és ezüst
állatfejes kupák, rhyták.
Augustus megállt Saturnus templománál. Mivel senki sem hallgatta
szívesen a gallok nyomorúságos sírását, jajveszékelését, a katonák
begurították a ketreceiket a Basilica Julia udvarára. Addig ott maradnak,
amíg vásárra nem lehet vinni őket. Augustus kiszállt a szekérből, mire olyan
fülsiketítő lárma és éljenzés fogadta, hogy még az istenek is meghallották
odafent. Agrippa egy arany babérágat tett Augustus fejére. Engem émelyített
a látvány. Elfordítottam a fejem. A katonákat figyeltem a basilica udvarán,
ahogy próbálták elhelyezni a nyomorultakat. Feltűnt, hogy a basilicából
katonák sietnek az elcsigázott embereknek segíteni.
Ahogy tovább figyeltem, rájöttem, hogy ezek az emberek nem katonák. A
légiósok ruháját öltötték magukra, a keresztes sisak is a fejükön volt, ám
fekete álarc fedte a fél arcukat. A Vörös Sas az, eljött az embereivel, hogy
megmentse a gallokat! Az álarcosok egymás után nyitották ki a ketreceket, s
meghagyták mindenkinek, addig ne mozduljanak, amíg meg nem kapják a
jelet. A Vörös Sasnál lehettek a kulcsok. Ahogy nyíltak a zárak, a rabok a
ketrec oldalához simultak.
Az egyik katona, aki itt állt velem a templom lépcsőjén, a pillantásomat
követve meglátta azt, amit én.
– Szöknek a rabok! – kiáltotta nyomban.
A Vörös Sas felnézett, s rájött, hogy észrevették.
– Futás! – kiáltotta gall nyelven. Tudtam, mit jelent a szó, már sokszor
hallottam Gallia szájából. Ötszáz ajtó csapódott, s a foglyok eliramodtak.
Kitört a pánik a basilica udvarán. A szabadítók eldobták álarcaikat, s most
nem lehetett tudni, ki kicsoda. A katonák vaktában nyilaztak. Láttam, hogy
egy nyílvessző fúródik a Vörös, Sas vállába. A férfi látható fájdalommal
kapott oda.
– Meglőtték! – sikoltottam.
Gallia odafutott hozzám.
– Erre, Szeléné, futás!
– De hisz megsebesült!
Mindenképpen mozdulni kellett. Mindenki megindult valamerre, nem
lehetett a templom lépcsőin maradni. Tűz csapott fel a basilica irányából.
Julia felsikoltott:
– Ég a basilica! Míg mindenki errefelé futott a templomtól, én pont
fordítva. Egy asszony két gyerekkel a karján rám kiáltott, hogy forduljak
vissza, mert az egész épület lángra kapott. De én követtem a vérnyomokat
egy üres boltba. A pult mögött egy férfi nehéz zihálását hallottam.
Odaszaladtam, ám amikor meglátott, elfordította a fejét, és rám kiáltott:
– Menj innen!
– Segíteni akarok.
– Azzal, hogy megöleted magad?
– Nem. De tudok egy alagutat. A Vesta-szüzek templomáig vezet, onnan
már szabad az út.
– Akkor mondd, hogy jutok oda, te pedig tűnj el innen.
– Nem tudom elmondani. Bíznod kell bennem.
A férfi egy darabig habozott, majd amikor megfordult, elakadt a szavam.
– Juba!
– Kit vártál? – mondta ő komoran. – Marcellust?
 Eleresztettem a fülem mellett a csípős megjegyzést, s fölé hajoltam.
Nagyon sok vért veszített. Letéptem egy darabot a tunikámból, s azzal
kötöttem át a sebet. Megremegett a kezem, amikor forró bőréhez értem.
– De az a férfi, aki a Forum Boarumon megmentett bennünket, szőke volt!
Julia is látta.
– Parókáról nem hallottál még? – kérdezte Juba mogorván.
– Na és a kiáltvány, amíg te Galliában voltál? – Kétségbeesetten láttam,
hogy a kötésen átüt a vére.
– Mások is véget akarnak vetni a rabszolgaságnak.
Míg tovább kötöztem a sebét, a hajam a mellkasát súrolta. Néhány csomó
után sikerült rögzítenem a kötést.
– Így jól van – morogta.
– Hol a nyíl hegye?
Juba egy véres vasdarabra mutatott a földön, s bár a gyomrom émelygett a
látványtól, láttam, hogy a nyílhegy sértetlen. Semmi sem maradt belőle Juba
testében, de jól tudtam, ha hamarosan nem öltik össze a sebét, akkor nem
sok esélye marad. A karomat nyújtottam, s ő vonakodás nélkül elfogadta.
– Tudsz futni?
– Igen.
Berohantunk a basilicába. Füst gomolygott mindenütt, s Juba erősebben
támaszkodott rám, mint szerette volna. Éreztem, hogy rohamosan fogy az
ereje. Kétségbeesetten igyekeztem emlékezetembe idézni Vitruvius rajzait.
A basilicában voltak bíróságok, irodák és üzletek. A Vesta-szüzek olyan
alagutat akartak maguknak, amin bátran közlekedhetnek a templomuk és az
üzletek között anélkül, hogy bárki is látná őket. De melyik boltból indul az
az alagút?
– Biztos, hogy tudod az utat? – kérdezte Juba.
– Vagy egy tucatszor láttam azokat a rajzokat. – Beléptünk egy selymet
árusító boltba. A vásárlók fejvesztve menekültek innen, itt hagyták, amit
megvásároltak. Felkaptam egy női tunikát, s a vállamra dobtam. Át kell
öltöznöm, mielőtt a Palatinusra érünk.
– Hol az az alagút?
– Nem tudom. De ebből a boltból indul.
Juba a pult mögé lépett, a falat nehéz függönyök takarták. Juba arrébb
húzta, s mögötte feltárult egy nyitott ajtó. Ő lépett be elsőnek, s miután
meggyőződött róla, hogy biztonságos, hagyta, hogy én menjek elöl, ő meg
rám támaszkodott. Odabent vaksötét volt, csak tapogatódzva tudtunk előbbre
jutni.
– Át kellene öltöznöd – szólalt meg Juba.
Megálltam, s bár tudtam, hogy a sötétben nem láthat, mégis vér tolult az
arcomba a gondolatra, hogy itt van velem, amikor átöltözöm. Eszembe
jutott, mikor álltam előtte utoljára mellpántban és ágyékkötőben. A Kék
barlangban voltunk, s én képtelen voltam levenni a szememet félmeztelen
testéről, ahogy a vízben úszott. – Mit csináljak a véres…
– Add ide. És most igyekezzünk. – Ahogy haladtunk előre az alagútban,
hallottam, hogy egyre nehezebben lélegzik.
– Hová mész, ha eljutottunk a templomig? – kérdeztem.
– A Palatinusra.
– S hogy magyarázod meg a sebedet?
– A katonák vaktában, egymásra íjaztak – mondta Juba kurtán. – Engem
találtak el.
– De Augustus elhiszi majd?
Juba nem válaszolt, bár amikor az alagút végéhez értünk, azt hittem,
mondani fog még valamit. Ehelyett lehajolt, s egy tőrt nyomott a kezembe.
– Ez meg minek?
– Nem emlékszel, mi történt, amikor először mentél le egyedül a
Palatinusról?
– De akkor éjszaka volt.
– S gondolod, hogy a bűnözők nappal eltűnnek az utcákról? Mögötted
leszek – ígérte. – De elsőnek neked kell elindulnod. Ha tiszta az út, fütyülj.
Aztán indulj el. Menj egyenest a Palatinusra.
Reszketett a kezem, amikor elvettem a tőrt, és becsúsztattam az övem alá.
Kinyitottam az ajtót, és kiléptem a Vesta-szüzek templomának márvány
oszlopcsarnokába. Megdöbbenve láttam, hogy sehol egy lélek, mindenki
elment a tüzet nézni. Füttyentettem, mire hallottam, hogy nyílik az ajtó.
Elindultam. Gallia tudta, merre futottam, s elképzelhető, hogy Tiberius is
észrevette. Ha Jubával térek vissza a Palatinusra, még a legostobábbak is
kitalálják, mi történt.
A városban a férfiak a Forum felé rohantak. Még a kereskedők is
hátrahagyták a boltjaikat, hogy lássák, hogyan ég a basilica. Minden erőmet
össze kellett szednem, hogy ne forduljak hátra, hogy lássam, Juba tényleg itt
van mögöttem. Octavia házához érve senki sem volt a tornácon, s mindjárt
tudtam, hogy hol lehetnek. Ám mielőtt átmehettem volna Augustus villájába,
Gallia futott oda hozzám.
– Hol van? – kérdezte.
Jubára gondoltam, s arra, hogy ott fekszik a saját vérében a házában, és
senki nincs, aki segítsen neki.
– Kicsoda?
Gallia hosszasan nézett rám, majd azt súgta:
– Juba.
Közelebb hajoltam.
– Honnan tudod…
– Az első pillanattól fogva tudom, hogy ő a Vörös Sas – mondta Gallia
sietve. – S mit gondolsz, ki segített neki, amikor távol volt? Biztonságban
van?
Mindent elmondtam Galliának, aki elsápadt.
– Maradj itt, és senkinek egy szót sem!
Pánikba estem.
– De hát hová mész?
– Megkeresem Verriust.
Odamentem a kilátóhoz, s kerültem Augustus érdeklődő tekintetét.
Marcellus és Julia, amint megláttak, azt kérdezték:
– Hol voltál?
– Elsodort a tömeg – hazudtam, remélve, hogy legalább olyan jó színész
vagyok, mint Augustus. – Nem tudtam, merre vagytok. Mire megfordultam,
már senkit sem láttam.
Augustus alaposan megnézett magának. Már egy éve nem látott.
– Azt hitték, hogy agyontapostak – mondta.
– Szerencsére nem. Sikerült elmenekülnöm.
– Emberek százait tiporták el – mondta Julia. – Láttad őket?
Megráztam a fejem.
– Azt sem láttad, hogy a gallok kiszabadultak a ketreceikből? Olyan volt,
mintha újra megszálltak volna minket – mondta Julia egy szuszra.
Augustus figyelte, hogy reagálok, de én nem árultam el magam. Ekkor
váratlanul Liviához fordult, s azt mondta:
– Visszavonulok a szobámba.
Octavia odasietett hozzá, s nekem feltűnt, hogy se Agrippa, se Tiberius
nincs sehol.
Miután Augustus elment, azt kérdeztem Juliától:
 – Nincs jól?
– Azóta beteg, hogy elment Ibériára. Azt mondja, a mai lesz az utolsó
napja, de még előtte meghagyta Agrippának, hogy bármi áron, de kerítse
kézre a Vörös Sast.
– Úgy hírlik, hogy a Vörös Sas megsebesült – mondta Marcellus. –
Tiberius meg arra gyanakszik, hogy utána futottál.
– Az egy áruló! Miért tennék ilyesmit?
– Én is ezt mondtam. De ő úgy gondolta, hogy kihasználod az alkalmat, és
megszöksz Rómából.
Noha nagyon szerettem volna átrohanni Jubához, maradtam, és figyeltem
a tüzet. Amikor már Julia is belefáradt a látványba, megkérdezte Claudiától,
hogy lesz-e ünnepi vacsora.
– Nem, nem lesz. Édesapádnak most pihenésre van szüksége. Talán majd
pár nap múlva, ha már kivégezték a Vörös Sast, akkor lesz okunk az
ünneplésre.
Julia felém fordult, és azt kérdezte:
– Átjössz hozzánk vacsorázni?
– Ma este nem. Nem érzem jól magam – hazudtam ismét.
Siettem a szobámba, remélve, hogy Gallia talán ott vár rám.
De senki nem volt odabent. Ekkor azonban megláttam valami sötét dolgot.
A párnám alól kandikált ki. Egy kis, fekete dobozka volt. Felvettem, és
elolvastam a hozzá tűzött üzenetet. „Arra az esetre, ha nem érném meg a
holnapot.” Kinyitottam a dobozka rejtett fiókját. Egy rózsaszín gyöngysor
volt benne. A gyöngysor, anyám utolsó ajándéka. Az, amelyiket Jubának
adtam eladásra, hogy megválthassam vele Gallia szabadságát. Patakzottak a
könnyeim, amikor a nyakamba akasztottam. Juba bizonyára reggel hagyta
itt, nem tudván, mit hoz a nap. S most az élete az istenek kezében van.
Kétségbeesetten mászkáltam fel és alá a szobámban, nagyon szerettem
volna hírt kapni Jubáról. Amikor Octavia hazajött, megkérdeztem, nem látta-
e Galliát.
– Hazament – felelte Octavia, s észrevettem, hogy sötét karikák vannak a
szeme alatt. Úgy festett, mint aki napok óta nem aludt. – Valami láz söpört
végig Rómán – tette még hozzá. – Gallia mesélte, hogy Magister Verrius és
Juba is elkapták. Az orvos szerint az öcsém is emiatt gyöngélkedik. De
legalább te biztonságban vagy. – Octavia megsimogatta az arcomat. Egy
könnycsepp nedvesítette az ujját, de láttam, hogy ő is sír. – Imádkozunk?
 Vele tartottam a larariumba, ahol Octavia meggyújtott egy füstölőt, mi
pedig letérdeltünk a házi oltár elé. Octavia Fortunához, én pedig magamban
Íziszhez imádkoztam. Mindent megígértem az istennőnek, megesküdtem,
hogy vonakodás nélkül hozzámegyek bárkihez, bármilyen gonosz emberhez,
akit Augustus választ nekem, ha cserébe életben hagyja Jubát.
Megfogadtam, hogy szó nélkül fogom viselni a sorsomat, zokszó nélkül,
bármi várjon is rám. Ha meghagyja Juba életét, soha többet nem ontok
könnyet azért, mert sajnálom magam.
De éjszaka semmi hír nem érkezett, és sehol sem találtuk másnap reggel
Galliát. Csak járkáltam a könyvtárban, egészen addig, míg Vitruvius le nem
tette az írószerszámát, s ki nem küldött, hogy levegőzzek egy kicsit.
– Ha Magister Verrius miatt aggódsz, nem szükséges. Láttam ma reggel.
Él és virul.
– Tényleg? – kaptam a szón. – És hol láttad?
Vitruvius furcsán nézett rám.
– A Palatinuson. Juba házából jött ki éppen.
– És mit mondott?
– Azt, hogy Juba beteg.
– Gallia is vele volt?
Vitruvius megrázta a fejét.
– Nem. Őt nem láttam.
Kirohantam a tornácra, hátha meglátom még Magister Verriust, de csak
Agrippát láttam, sietett Octavia villája felé. Amikor meglátott,
elmosolyodott.
– Nagyszerű hírem van – újságolta boldogan.
– Elfogtátok a Vörös Sast?
– Még ennél is jobb. Meghalt.
Megállt a szívverésem, de Agrippa folytatta.
– Tegnap éjjel két emberünk rajtakapta, amint egy újabb kiáltványt akart
felszögezni Apollo templomának kapujára. Már eleve sebesült volt, de az
embereink menekülés közben átszúrták egy gladiusszal.
Megfordult velem a világ. Pontosan úgy éreztem magam, mint Alexander
halálakor.
– És… és a holttest?
– Nincs holttest. De a vérmennyiségből ítélve, amit maga után hagyott,
esélye sem volt a túlélésre.
 Agrippa bement a házba, hogy tudassa a jó hírt Octaviával, én pedig az
egyik oszlopba kapaszkodtam, nehogy elájuljak. Meg kell találnom Galliát.
Gallia vagy Magister Verrius tudni fogják, hogy mi történt. Lerohantam a
domb aljába, nem bajlódtam azzal, hogy őröket kérjek magam mellé.
Megdöngettem Magister Verrius házának ajtaját az utca végén. Hogy nem
kaptam választ, bekukucskáltam az ablakon. Egy arra járó kisfiú megállt, s
nézte, mit csinálok.
– Senki sincs odabent – mondta.
– Honnan tudod?
– A szomszéd házban lakom. Senki sem volt itt éjszaka.
– Na és reggel?
A kisfiú megrázta a fejét.
– Magister Verrius sem?
– Nem.
A rövidebb úton mentem vissza a dombtetőre. Juba házához nem
merészkedtem, de elmentem a templomhoz. A testőrség katonái posztoltak a
bejáratnál, s láttam, hogy itt van az a két katona is, akik Alexander
mauzóleumába kísértek. Csöndesen beszélgettek egymással, s a vérrel
szennyezett márványlépcsőket nézegették. Pontosan úgy történhetett, ahogy
Agrippa mondta. Ekkora vérveszteséget senki sem élhet túl. Elszorult a
torkom, s a világ elsötétedett a szemem előtt, amikor a szőke katona odajött
hozzám, és megfogta a karomat.
– Ez csak vér. Nincs miért aggódni.
– Ki döfte le? – súgtam.
– Mi ketten. – A sötét hajú társára mutatott. – Gondolom, meg fognak
majd jutalmazni érte.
Émelygett a gyomrom. Valahogy minden értelmét vesztette. Octavia
házába visszatérve bezárkóztam a szobámba. Charmion, Ptolemaiosz,
Caesarion, Antyllus, Alexander, a szüleim. És most Juba is, a férfi, aki egész
idő alatt törődött velem, megvédett, ha kellett, felemelte a hangját minden
olyan igazságtalanság ellen, ami engem mélyen felzaklatott, a férfi, aki a
Vörös Sas álarca mögé bújva segíteni igyekezett az embereken. Már nem
érdekelt, hogy élek-e, vagy halok. Lefeküdtem az ágyamra, s lehunytam a
szemem, remélve, hogy ugyanúgy, mint négy hónappal ezelőtt, valaki
beoson, de ezúttal az én életemet oltja ki.
Ám amikor felébredtem, a nap már magasan járt az égen. Senki sem ölt
meg álmomban. Odakintről neszt hallottam, s amikor kimentem, Octavia és
Vitruvius suttogtak egymással. Amikor megláttak, elhallgattak, s rám néztek.
Octavia odajött hozzám. Aggodalom ült az arcán.
– Augustus látni akar – mondta.
– Igen? – kérdeztem közömbösen. – Mérges?
– Nem tudom. Nagyon beteg, Szeléné. Fel kell készülnünk…
Láttam, hogy pillanatok kérdése, és elsírja magát. Lágyabb hangon azt
mondtam:
– Eddig mindig felépült.
– Ezúttal erőt vett rajta a láz. Azt kérte, hogy kísérjünk át hozzá.
Amikor bólintottam, Octavia láthatóan megkönnyebbült. Nyilván
ellenállásra számított, de engem már nem érdekelt, hogy mi lesz velem.
Elindultam Octaviával Augustus házába, ahol már gyülekeztek az
előkelőségek az atriumban. Julia és Marcellus is ott voltak már.
– Téged akar látni – mondta Julia nyugtalanul. – Tudod, miért?
Megráztam a fejem.
– Szerintem férjhez akar adni. – Hogy semmit sem szóltam, Julia riadtan
folytatta. – Senki sem tudja, kihez. Szerintem még Livia sem tudja. Úgy
tűnik, rendezni akarja a dolgait. Még a pecsétgyűrűjét is odaadta
Agrippának.
– Nagy Sándor gyűrűjét?
Julia bólintott.
– Vagyis akkor Agrippa lesz az örököse?
– Amíg Marcellus be nem tölti a huszadik évét. – Láttam, hogy könnyek
csillognak Julia szemében. – Ó, Szeléné. – Julia megfogta a kezemet, de én
nem mozdultam. – Bármi történjen is, itt leszek neked!
Octavia odavezetett a lépcsőhöz, s felmutatott.
– Jobbra az első ajtó.
Elindultam. Az ajtóhoz érve zakatolni kezdett a vér a fülemben. De hát
mitől félek? Már hidegen hagy, hogy Augustus milyen sorsot szán nekem.
Belépve meglepődve láttam, hogy nem Augustus hálószobájában, hanem
a fogadószobájában vagyok. Siracusae kicsiben. A falakat térképek,
tekercsek és szobrok díszítették. Augustus sápadtan s reszketegen, mint egy
aggastyán, az íróasztala mögött ült. A kezével intett, hogy foglaljak helyet.
– Kleopátra Szeléné – mondta.
– Augustus császár.
A titulusra elmosolyodott, de nem tiltakozott.
– Tudod, miért hívattalak ide?
 Nem hazudtam.
– Julia házasságról beszélt.
– Igen. – Augustus hosszasan nézett. – Nagyon szép lettél, amíg távol
voltam.
– Sok minden történt, amíg távol jártál, Augustus.
Augustus kérdőn felvonta a szemöldökét, de ahelyett, hogy
megharagudott volna, különös, megbánó hangon azt mondta:
– Igen, valóban. És amikor meghalunk, nem az marad utánunk, amit a
síremlékművünkre vésnek, hanem az, amit mások életébe szőttünk.
– Periklész.
Augustus bólintott.
– És én nem sok boldogságot szőttem az életedbe, igaz?
Belevájtam a körmeimet a tenyerembe, nehogy elsírjam magam.
– Mielőtt meghalok, Szeléné, szeretnék ezen változtatni.
– Visszahozod Alexandert a halálból?
Augustus hallgatott egy darabig, majd azt mondta:
– Remélem, megérted, hogy Marcus Antonius és Kleopátra férfisorba
jutott gyermeke veszélyt jelentett Rómára nézve.
– Róma stabilitását vagy a te hatalmadat veszélyeztette?
– Van különbség a kettő között?
– Alexander soha nem akart Caesar lenni!
– Nagyon sok férfi nem akar az lenni. De ha eljön az alkalom, ha csalódott
senatorok felajánlják a lehetőséget, hányan mondanak nemet?
Beharaptam az ajkamat.
– De nem azért hívattalak ide, hogy a halálról beszélgessünk – mondta
Augustus csöndesen. – Azért hívattalak, hogy új élettel ajándékozzalak meg.
Egyiptomban kitűnő iskoláid voltak, s Rómában bebizonyítottad, hogy képes
vagy az uralkodásra. Ha elfogadsz tőlem egy ötezer denariusos hozományt,
akkor szeretnélek megtenni Mauretánia királynőjének.
A dolgozószoba megfordult velem, meg kellett kapaszkodnom a szék
karfájában.
– Nem értem – mondtam alig hallhatóan. – Úgy tudtam, hogy Juba…
– Igen. Beteg. De fiatal – és erős a szervezete. Az olyan férfiak, mint ők,
hamar összeszedik magukat. Itt vár a másik szobában.
Olyan gyorsan pattantam fel, hogy majdnem felborítottam a székemet.
Augustus elmosolyodott.
– A folyosó végén.
 Nem emlékszem, hogy futottam-e. De futnom kellett, mert amikor
benyitottam, és Juba magához ölelt, alig kaptam levegőt. Nyomban a seb
után kutattam, amit másodjára kapott.
– Nem értem – csak ennyit tudtam mondani. – Nem…
Juba a számra tette az ujját.
– Az én embereim voltak a templomnál. Nem volt semmiféle támadás.
– Na de a… – súgtam.
– Egy bika vére volt. Én meg, azt hiszem, megmaradok.
– És a vállad?
Félrehúzta a tunikáját, hogy láthassam a sebet, amit Magister Verrius
olyan gondosan összeöltött. A szoba halvány derengésében rádöbbentem,
hogy életemben még ilyen szép férfit, mint Juba, nem láttam. Juba
feltehetően azóta, hogy Alexandriából Rómába hoztak, tudta, hogy
Octavianus hozzá fog adni feleségül. Az jutott eszembe, hogy hányszor látta,
amikor Marcellus után sírtam, s hogy hányszor bántottam, mert
érzéketlennek találtam, de már tudtam, hogy csak a gyanút akarta a
viselkedésével távol tartani magától. Könnyek égtek a szememben.
– Remélem, hogy az öröm könnyei ezek a szemedben – mondta –, s nem a
csalódásé.
– Hogy lehetnék csalódott? – kiáltottam.
– Talán szívesebben mennél feleségül máshoz.
Az ujjaimmal beletúrtam a hajába.
– Nem. – A tekintetét kerestem, amiben annyi gyöngédség volt. Az ujjaim
hegyével végigsimítottam az arcát. – Én téged akarlak!
– Engem, vagy a Vörös Sast? – kérdezte Juba óvatosan.
– Azt hiszem, mind a kettőt.
– De ugye tudod, hogy a Vörös Sas már nem él? – mondta Juba. – Én
megtettem, amit tehettem Rómáért. Most már másnak kell folytatnia a
harcot.
– Mondjuk Galliának?
– És Verriusnak, s még sok más jó embernek. Szerintem Augustus is
sejtette, hogy én vagyok az. Így hát sajnos a Vörös Sas tényleg halott –
mondta némi csalódással a hangjában.
– Halott? – kérdeztem. – Vagy csak elutazott Mauretániába? – Hogy Juba
nem szólt egy szót sem, még hozzátettem: – Gyanítom, hogy az utóbbi
történt.
– Nincs több lázadás. Nincs több gyöngéd segítség – mondta.
 – Úgy érted, nem fogunk többé égő épületekből menekülni?
Juba majdnem elnevette magát, ehelyett azonban merőn nézett.
– Mi van? Miért bámulsz így rám.
– Nem bámulok. Csak figyellek.
A könnyeimen át rámosolyogtam.
– Na és mit figyeltél meg?
A fülemhez hajolt.
– Egy bátor fiatal nőt, aki mindig azért harcol, amit igaznak vélt, még
akkor is, ha ezzel bajt hoz a saját fejére. Egy nőt, aki nem térhet vissza a
szülőföldjére, de akit örömmel viszek át a tengeren, hogy felépítse
Alexandriáját az én földemen. Egy nőt, aki nagyon sokat szenvedett
Rómában, s a változatosság kedvéért megérdemli a boldogságot. Velem
tartasz Mauretániába a királynőmként?
Juba hátrébb lépett, s úgy nézett rám, de én magamhoz húztam.
– Igen.
– Csak ennyi, igen?
Bólintottam és megcsókoltam.
 UTÓSZÓ

SZELÉNÉ

Szeléné és Juba i. e. 25-ben házasodtak össze, s Augustus, szavához híven,

pazar hozománnyal bocsátotta útjára. Kleopátra Szeléné és II. Juba frigye a
római kor egyik legnagyszerűbb szerelmi története. Húsz évig uralkodtak
együtt, tökéletes megértésben, összhangban, ami már Mauretánia felé a
hajóúton kibontakozott közöttük. Miután megérkeztek új királyságukba,
Iolban telepedtek le, amit hálájuk jeléül, amiért Augustus királlyá és
királynővé tette őket, Caesareának neveztek el. Miután ily módon
nyilvánosan deklarálták hűségüket, Szeléné nyomban hozzálátott, hogy a
világ legnagyszerűbb városának, Alexandriának a mintájára felépítse
fővárosukat, s a királyi székhely hamarosan a tudósvilág központja lett. A
régészeti ásatások alkalmával feltárt leletek, IV. Petubastes egyiptomi pap
szobra, Dionüszosz bronz mellszobra és Tuthmosis márványszobra, ékes
bizonyítékai Szeléné hitvallásának.
Míg Szeléné a ptolemaioszi örökség emlékművein dolgozott, addig Juba
feltérképezte országát. Úgy tartják, ő volt az első, aki a nyugati világ
számára felfedezte a Kanári-szigeteket, amit Kutyák szigeteinek is hívtak
akkoriban, a vadkutyafalkák után. Libyka néven történelmi tanulmányt írt
Észak-Afrikáról, s még egy gyógynövényt is felfedezett, melynek neve,
Euphorbia regisjubae, még ma is őrzi a nevét. Plinius azt írja, hogy Juba
„sokkal inkább történeti munkáinak kiválóságáról, semmint uralkodásáról
volt híres”. Plutarkhosz ezzel szemben azt állítja, hogy „korának legkiválóbb
uralkodói közé tartozott”. Juba és Szeléné házasságából két, más források
szerint három gyermek született. Fiuk, Ptolemaiosz követte apját a trónon.

AUGUSTUS
Augustus felépült komoly betegségéből, s még harminckilenc évig
uralkodott. Szerettei, Terentilla, Agrippa, Maecenas, Octavia, de még
Marcellus is mind kihaltak mellőle. Hetvenöt éves korában, amikor
nyilvánvalóvá lett, hogy közeleg a vég, arra kérte Liviát, hogy váratlanul
vessen véget az életének. Ő akarta megrendezni még a saját halálát s,
ugyanúgy, ahogy életében minden mást is ő irányított. Livia megmérgezte az
ételét, így Augustus i. sz. 14-ben meghalt. Hátrahagyta részletesen
kidolgozott kormányzáspolitikáját a jövőre nézve, s pontos, naprakész
instrukciókat hagyott az adórendszer bevezetésére. Livia fia, Tiberius lépett
az örökébe.

JULIA

Julia és Marcellus még két évig élvezték házaséletük örömeit. I. e. 23-ban

Marcellus váratlanul elhunyt, nem érhette meg, hogy Róma császára
lehessen. Augustus mauzóleumában temették el, amely még ma is látható
Rómában. Mivel Augustus örökös nélkül maradt, Agrippát haladéktalanul
elválasztotta Octavia lányától, Claudiától, s az akkor tizennyolc éves Juliát
hozzáadta a negyvenkét éves fővezéréhez és legközelebbi barátjához. Öt
gyermek született ebből a házasságból, de amikor i. e. 12-ben Agrippa is
meghalt, Julia másodszor is megözvegyült. Mivel már nem nagyon maradt
kit örökösnek választani, Augustus a lányát a mostohatestvéréhez,
Tiberiushoz adta feleségül. Julia azonban fellázadt, s a szeretője lett Szeléné
féltestvérének, Antoniusnak, Marcus Antonius és Fulvia fiának. Amikor ez
Augustus tudomására jutott, letartóztatta és felségárulással vádolta meg a
saját lányát. Antonius, apjához hasonlóan, kénytelen volt öngyilkosságot
elkövetni, Juliát pedig száműzték Pandataria szigetére. Egyedül csak az
anyja kísérhette el a száműzetésbe, ahol látogatókat sem fogadhattak mást,
csak akiket Augustus oda küldött. Öt év múltán Julia visszatérhetett a
kontinensre, de Róma falait nem léphette át. Augustus halálát követően
Tiberius bezáratta Juliát a háza egyik szobájába, ahol éhen halt.

TIBERIUS

Mielőtt Róma császára lett volna, Tiberiusnak feleségül kellett vennie

Agrippa lányát, Vipsaniát. A frigy szerelmi házassággá lett, hét éven át
hűségesek voltak egymáshoz. Egy fiuk született, akinek Tiberius a Drusus
nevet adta a saját öccse után. Ám amikor Agrippa i. e. 12-ben meghalt,
Augustus elválasztotta Tiberiust állapotos feleségétől, s elvetette vele Juliát.
A sokk hatására Vipsania elveszítette születendő gyermekét, és Tiberius soha
nem bocsátott meg Augustusnak. Az elkövetkező években Tiberius
minduntalan megjelent Vipsania házában, s új férjét, Galliust megfenyegette,
hogy megöli. Amikor mindez Augustus tudomására jutott, megtiltotta, hogy
Tiberius és Vipsania találkozzanak. Tiberius, miután császár lett, Vipsania
férjét közellenségnek kiáltotta ki, bebörtönözte és éhhalálra ítélte. Julia
halála után Tiberius nem nősült újra. A názáreti Jézust Tiberius uralkodása
idején ölték meg. Tiberius huszonhárom évig uralkodott.

OCTAVIA

Marcellus váratlan halála után Octavia visszavonult a közélettől. Csöndesen

élt, jótékonykodott, s nevelte az unokáit. A lánya, Antonia az egyik
legnevesebb kocsihajtóhoz, Lucius Domitiushoz ment feleségül. Ugyan a
házasságuk boldogtalan volt, három gyerekük született, s közülük Antonia
lett a későbbi Néró császár nagyanyja. Tonia Livia második fiához,
Drusushoz ment feleségül, s hét évig boldogan éltek. Ekkor Drusus meghalt
egy lovasbalesetben. Lánya a szépséges Livilla, egyik fiából,
Germanicusból, híres tábornok vált, a másik pedig, Claudius, Róma későbbi
császára lett.
 A TÖRTÉNETISÉGRŐL

Több más íróhoz hasonlóan, akik regényüknek történelmi témát választottak,

magam is nagyon hálás vagyok mindazoknak, akik számtalan órát szenteltek
az ókori Róma kutatásának, adatokat gyűjtöttek, s azokat le is jegyezték.
Ezen tudós emberek fáradhatatlan munkájának köszönhetően voltam képes
legjobb tudásom szerint megjeleníteni a több mint kétezer évvel korábbi
történéseket, azokat az időket, amikor Marcus Antonius és Kleopátra
gyerekeit elvitték Egyiptomból, s néhány évig a Palatinus-dombon nevelték
őket. Ha Szeléné és Alexander a korukhoz képest érettebbeknek tűnnek, az
azért van, mert egy olyan királynő iskolázott gyermekei voltak, aki a maga
korában a világ egyik legműveltebb asszonyai közé tartozott. Napjaink
gyerekszínészei is felnőtt környezetben nevelkednek, a felnőttek
elvárásainak kénytelenek megfelelni. Ez történt Szelénével is, s műveltsége
alkalmassá tette arra, hogy végül Mauretánia királynője lehessen.
A könyv szinte valamennyi szereplője élő ember volt, s Alexander és
Szeléné valamennyiükkel találkozott. A személyiségüket annak alapján
jelenítettem meg, ahogy róluk a történetírók fennmaradt feljegyzései számot
adnak. Valóságos Augustus rajongása a színház iránt, s tény az is, hogy
Agrippa építtette a Pantheont, a neve ma is ott olvasható az oromzaton. A
szereplők jellemábrázolásában igyekeztem a történeti hűséghez ragaszkodni.
Az egyetlen kivétel ez alól a Vörös Sas alakja és tevékenysége, amit én
találtam ki. A Vörös Sas nem létezett, mindazonáltal Juba mélyen elítélte a
rabszolgaság intézményét, amely Mauretániában Juba uralkodása idején meg
is szűnt létezni. Érthető, hogy Juba együtt érzett azokkal, akiket
rabszolgasorba kényszerítettek, hisz ő maga is könnyen erre a sorsra
juthatott volna, ha nem királyi vér folyik az ereiben. A regényben szereplő
két rabszolgaper olyan eseményekre épül, amelyek feltételezhetően
megtörténtek az ókori Rómában, s remélem, sikerült általuk érzékeltetnem a
kor morális és emberi viszonylatait. Ezek a történések arra is emlékeztetnek,
hogy a valóság olykor merészebb, abszurdabb egy-egy fikciónál. A
történetírók feljegyzéseiből ismertem meg Polliót, aki angolnák közé vettette
a rabszolgáit, a megvadult és elszabadult bika történetét, amelyik a mélybe
zuhant egy balkonnal együtt, s úgy múlt ki a világból. S ugyancsak a
történetírók számoltak be arról, hogy Augustus megszállottja volt az írásnak,
a dokumentálásnak. Szintén történeti tény, hogy Magister Verrius játékosan
tanított a ludusban, hogy telegenius rabszolgák küzdöttek leopárdokkal az
arénában, s hogy Octavianus mennyire óvatlan volt Nagy Sándor sírjának
meglátogatásakor, amikor letörte nagy elődje orrát. Mai szemmel nézve
bármily modernnek is hat, a fűtött uszodák, a házak elegáns árnyékolása, a
városokat bemutató útleírások mind léteztek az antik Rómában.
Meghökkentő, ha elgondoljuk, mi mindent tudtak a rómaiak több mint
kétezer évvel ezelőtt, s úgy, hogy az átlagéletkor kevesebb, mint harminc év
volt akkoriban. Néhány időtálló épület Agrippa és Augustus korában épült
fel, köztük a híres Pantheon, a Neptunus-basilica, a Saepta Julia, a Forum
Augusti és sok fürdőépület. Augustus és Agrippa szobrok egész sorával
ékesítették ezeket az épületeket, s nagyon sok rómaihoz hasonlóan lelkes
műgyűjtők voltak, mindenekelőtt görög műalkotásokkal gazdagították
gyűjteményeiket. A manapság a múzeumokban kiállított szobroktól eltérően
a Római Birodalom korában a márványszobrokat élénk színekkel, vörössel,
türkizkékkel, sárgával és narancssárgával befestették. Ma nehéz felfogni,
hogy a rómaiak, akik több mint két évezreddel korábban éltek, mint mi,
régiségeket gyűjtöttek. Különös az is, hogy a római társadalmi
berendezkedés milyen nagyon hasonlított a miénkhez. A rómaiak büszkék
voltak a színházaikra, kézfogással üdvözölték egymást, ha találkoztak, s a
nagy gondolkodók, mint amilyen Cicero is volt, tréfát űztek a babonákból,
de még az istenhitből is. A gyerekek kockáztak és báboztak, míg a felnőttek
versenyekre fogadtak, s ilyen alkalmakkor éltek társasági életet. A humoruk
meglehetősen vaskos volt. Pompeji városában falfirkák őrzik a valamikor
rómaiak szarkazmusát. Vespasianus, amikor közelgett a vég, szárazon csak
annyit mondott a fiainak: „Azt hiszem, hamarosan isteni Vespasianusszá
lényegülök.”
Úgy gondolom, az egyik ok, amiért oly nagyon közel érezzük magunkat a
Római Birodalom embereihez, az, hogy magunkra ismerünk bennük. Ha
elgondolkodunk az alábbi idézeteken, kiderül, gondolatiságuk annyira friss,
hogy azt hihetnénk, modern korukban születtek.
 „Másnap, miközben azon tanácskoztunk, milyen tájra bízzuk életünket,
hirtelen emberi testet pillantottam meg, amint könnyed mozgású örvénytől
pörgetve a partra sodródott. Búsan álltam hát, és átnedvesedő szemekkel
kezdtem felismerni, mennyire bízhat az ember a tengerben és felkiáltottam.
Ezt is várja talán a földnek valamely részén a biztonságban hagyott
feleség, talán a viharról mit sem sejtő kisfiú, vagy talán édesatyát hagyott
hátra valahol, akivel induláskor búcsúcsókot váltott. Ennyit érnek csak a
halandók szándékai, ennyit a nagy tervekért küldött fohászok! Íme az ember,
s ni csak, hogy úszkál!”

(Petronius: Satyricon, CXV. Ford. Horváth István Károly,

Szukits Könyvkiadó, Szeged, 1994)

„Örömmel hallom azoktól, akik tőled jönnek, hogy rabszolgáiddal

barátságosan viselkedsz. Ez illik okosságodhoz, ez műveltségedhez.
„Rabszolgák.” Még inkább: emberek. „Rabszolgák.” Még inkább:
lakótársak. „Rabszolgák.” Még inkább: alacsonyabb sorsú barátok.
„Rabszolgák.” Még inkább: rabszolgatársaink, ha meggondoljuk, hogy a
sorsnak ugyanannyi hatalma van fölöttük s fölöttünk.
Nem akarok túl mélyen belemenni a tárgyba, nem akarom a rabszolgákkal
való bánásmódot taglalni. Határtalanul gőgösen, kegyetlenül, sértő módon
bánunk velük. Ez volna mégis tanításom veleje: úgy viselkedj az
alárendeltjeiddel, ahogyan szeretnéd, hogy följebbvalód viselkedjék veled.”

(Seneca: Erkölcsi levelek, 47. levél. Ford. Kurcz Ágnes,

Európa Könyvkiadó, Budapest, 1975)

„Félérten mért téped a tőkéről le a fürtöt

S a keserű almát vad kezeiddel? Ami
Megszületett, önként s érten hulljon s növekedjék
Addig. Késésért, mely rövid, árnak a lét
Nem kicsi. Őrült kézzel mért kell tépni a gyomrot
S szörnyű méreggel veszteni magzatot el?
Colchisi nőt átkozzák, mert fiait megölé és
Gyászolják, a saját anyja kit elveszített.
Egyre Isyst. Mindkettő zord anya és iszonyú nő,
Vérük kárával álltanak ők bosszút a Férjükön.
 Ám titeket mily Iasaon vagy Tereus hajt
Marni veszett kézzel testeteket. Bizony így
Örmény barlangokban még a tigrisanyák sem
Tesznek, oroszlán sem tépi ki gyermekeit.
Nem: csak a bájos lánykák, bár bűnhődnek is érte,
Meghalnak maguk is gyakran a méhbe megölt
Magzattal s őket máglyára viszik szórt hajjal.”

(P. Ovidius Naso szerelmei. Ford. Karinthy Gábor,

Officina, Budapest, 1943)

„Mi okozott ekkora változást érzelmidben, talán hogy a királynővel

(Kleopátra) hálok? De hiszen a feleségem! S méghozzá nem ma kezdtem,
hanem jó kilenc évvel ezelőtt. És hát te vajon csak Drusillával (Livia) hálsz?
Oly szerencsés legyen az életed, mint hogy e levél olvasásakor már régen
magadévá nem tetted Tertullát vagy Terentillát, Ruffillát vagy Salvia
Titiseniát, vagy mind a többit. És egyáltalán mit számít, hogy hol és ki ajz
fel?”

(Marcus Antonius levele Octavianushoz.

Suetonius Gaius Suetonius Tranouillus: Caesarok élete,
Európa Könyvkiadó, Budapest, 1994.
Kis Ferencné fordítása)

A Petronius-idézetben a haláltól való félelem szólal meg, s a veszteség, amit

szeretteink elvesztésekor érzünk. Seneca levélrészletéből az derül ki, hogy
ugyan a rabszolgaság intézménye szerves része volt a római társadalomnak,
sokan voltak olyanok, akik ellenérzéssel viseltettek ez iránt. Ovidius a ma is
élő abortuszellenesség szószólója versében, míg Marcus Antonius
kigúnyolja Octavianust a képmutatásáért, amiért szemrehányást tesz neki a
házasságon kívüli szerelmi kapcsolatáért. Ezek a gondolatfelvetések
megelőzik a korukat, s a legtöbb gonddal ma is együtt élünk.
Annak ellenére, hogy a korról bőséges ismeretanyag állt rendelkezésemre,
néhol eltértem a történelmi hűségtől. A valóságban Octavia mindkét idősebb
lányát Claudiának, a két fiatalabbat pedig Antoniának hívták, de én az
egyszerűség kedvéért Marcella és Tonia néven szerepeltetek két a testvért. S
bár haruspexeket hívtak, ha állati belekből vagy vérből kellett jeleket
olvasni, és fulguratoreseket, ha égi jelekből, mennydörgésből és
villámlásból, én mindkét esetben augurt írtam, mert nem akartam az
olvasókat túlterhelni idegen elnevezésekkel. Augustus idejére a gondolkodók
köreiben már erősen megkérdőjelezték az istenek létezését. Augustus
azonban őszintén hitt az előjelekben, s művelt honfitársaival ellentétben
gyakran hívatott magához jósokat.
A képzelet szüleménye Gallia és Lucius alakja, akik ismereteink szerint
nem léteztek, s helyenként az évszámokon is változtattam. (Augustus havát
akkoriban sextilisnek mondták, s csak később, Augustus iránti tiszteletből
nevezték el augusztusnak.) Kleopátra királynő a történetemben meglepődik
azon, hogy Octavianus a nagybátyja címét vette fel, jóllehet a valóságban
erről már jóval korábban tudomást szerzett. S noha igyekeztem tartózkodni
az anakronizmusoktól, be kell valljam, ez nem mindig sikerült, így a
regényben végig könyvekről beszélek, jóllehet írásos feljegyzések akkoriban
ebben a formában még nem léteztek. Mégis, amennyire csak lehetett,
igyekeztem tartani magam a valós és ismert tényekhez. Végtére is, ezért
olvasunk történelmi fikciókat, hogy átlépjünk egy másik korba, hogy
meglepődjünk, eltűnődjünk régvolt emberek életén, tradícióin, mint ahogy
feltehetően ők is meglepődve olvasnának rólunk, ha tehetnék.
 GLOSSZÁRIUM

Akolouthosz: A segítő görög elnevezése. A többes száma akolouthoi.

Amphitryon: Plautus népszerű komédiája.
Atrium: A római házak középső részén található, nyitott terület, udvar.
Bulla: A római gyerekek amulettként viselték a nyakukban rontás ellen. A
fiúk a toga virilis, a férfitóga felvételének ünnepségéig viselték, amikor a
felnőttkorba lépve római polgárokká lettek, a lányok az esküvőjükig
hordták.
Calamistrum: Hajsütővas.
Cerberus: Háromfejű mitológiai lény, kutya, amely Hádész birodalmának a
bejáratát őrzi.
Chiton: Hosszú, a vállakon fibulákkal megerősített viselet, amit görög
férfiak és nők egyaránt hordtak.
Columna Lactaria: Oszlop Rómában, ide tették ki a nem kívánt
csecsemőket, akiket szoptatós dajkák etettek, vagy valakik örökbe
fogadtak.
Diadém: Királyi korona, hatalmi jelkép.
Dies natalis: Születésnap.
Dies nefastus: Szerencsétlen nap a kalendáriumban, az ilyen napokon nem
szabadott üzleteket kötni. Többes szám: nefasti.
Domina: Úrnő. A női feljebbvaló megszólítása.
Domine: Úr. A férfi feljebbvaló megszólítása. T. sz.: domitii.
Dominus: Mester.
Equites: Lovagok, az alsóbbrendű arisztokraták rendje.
Fasti: Római évkönyv, benne az ünnepek és a szerencsétlen napok.
Filius nullius: „Senki fia” (senkiházi)
Gallok: A Rajna és a Pireneusok határolta vidéken, a mai Svájc és Észak-
Olaszország területén élő kelta törzsek egyike.
Ganümédész: A homoszexuális ifjak elnevezése Zeusz csinos szeretője
után, akit elrabolt és magáévá tett.
Gustatio: Előételek, köztük könnyű saláták, lencse és ecetes zöldségek.
Himation: Görög viselet, a chiton fölött viselték, többnyire köpenyként.
Ignobilis: Alacsony származású.
Kariatida: Oszlop vagy támasztópillér az építészetben, amelyet női alakká
formáltak.
Kyphi: Füstölő, gyógyászati céllal is használták, Egyiptomban pedig
vallásos ceremóniáknál égették.
Lararium: A házi védőszentek oltára.
Lares: A ház védőszentjei, kisebb szobrocskák, amelyeket a larariumba
állítottak.
Liberalia: Pater Liber és felesége, Libera tavaszünnepe március 17-én. Ez
volt az a nap, amikor a fiúkat nagykorúvá nyilvánították, és letehették a
bulláikat.
Ludus: Iskola. Olyan nyilvános játékok neve is, amelyeket hálából
ajánlottak az isteneknek. Többes száma: ludi.
Lupa: Nőstényfarkas. A prostituáltak megvető elnevezése. Többes száma:
lupae.
Lupanar: Bordélyház.
Lupercalia: Pásztorünnep február 13–15. között.
Odeum: Zenei és színházi események helyszíne. Többes száma: odea.
Ofella: A pizza egyfajta ősi változata. Kelt tésztából készült, de paradicsom
nélkül, mivel a rómaiak nem ismerték a paradicsomot. Többes száma:
ofellae.
Ornatrix: Rabszolganő, akinek a feladata a haj fésülése és a sminkelés volt.
Palla: A vállakon és karokon viselt stóla.
Plebs: Plebejusok, az alsóbb néposztályok.
Portico: Fedett tornác a házak bejárata előtt.
Salii: Mars, a római háborúisten fiatal papjai.
Salve: Üdvözlés. Salvete, ha egyszerre több embert üdvözlünk.
Silphium: Ma óriás édeskömény néven ismerjük. Az idősebb Plinius említi,
mint olyan növényt, melynek főzetét magzatelhajtásra használták.
SPQR: Senatus Populusque Romanus, azaz „a senatus és Róma népe”. Ez a
rövidítés megjelent a legionáriusok ruházatán, az állami iratokon, érméken
és számtalan más helyen.
Thalamegosz: Régi görög hajó, jelentése „kabinhordó”.
Toga Praetexta: Tunikaként viselt hosszú gyapjúöltözet. Vörös szegély
díszítette, magistratusok, papok és fiatal fiúk viselték, akik még nem
vehették magukra a toga virilist.
Tollere liberos: Amikor egy apa a levegőbe emeli újszülött gyermekét,
jelezve, hogy befogadja a családba.
Triclinium: A római házak ebédlője, azokról a pamlagokról kapta a nevét,
amit az asztalok köré elhelyeztek, rendszerint hármat.
Tunika: Öltözék, amelyek mind férfiak, mind nők viseltek, akár a tóga alatt,
akár önmagában.
Valet: Elköszönés. Valete, ha több embertől köszönünk el egyszerre.
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Mint mindig, ezúttal is férjemnek, Matthew-nak szeretnék hálás köszönetet

mondani végtelen türelméért és támogatásáért. Több mint egy évtizede élünk
együtt, s te még mindig arra inspirálsz, hogy megírjam a világtörténelem
legszebb szerelmi történeteit. Hálásan köszönöm anyámnak és bátyámnak,
hogy mindig támogatták írói pályafutásomat, egy életre hálás vagyok nektek
érte! Köszönet édesapámnak, aki belém oltotta az ókori Róma szeretetét,
bárcsak megérhetted volna, hogy elolvasd a regényemet. Azt hiszem, nem
bántad volna a könnyebb műfajt olvasni a vaskos kötetek után, s
megszeretted volna a Vörös Sas alakját, hisz nagyon sokat és együttérzéssel
olvastál a szerencsétlen sorsú Spartacus és társai felkeléseiről. Tisztelettel
adózom azon regényalakok előtt, akik Orczy Emmuska bárókisasszony,
Alexander Dumas és Barbara Michels műveiben elődei, illetve utódai voltak
a lázadó Vörös Sasnak, s akik neked is örömet okozhattak volna. Köszönöm,
hogy egy életen át tanítottál, és hogy ilyen jó apám voltál!
És őszinte hálával tartozom a csodálatos történésznek, ifjabb James (Jim)
T. McDonough-nak, aki mindig készségesen válaszolt az antik Rómával
kapcsolatos kérdéseimre. Jim, gondos jegyzeteid és tanácsaid
felbecsülhetetlen értékűek számomra, hisz pompás részletekkel
gazdagították, színesítették a regényemet. S ha van benne tévedés, az
kizárólag az én hibám.
Azoknak, akik szeretnének még többet megtudni Szeléné további életéről,
jó szívvel ajánlom Duane W. Roller kitűnő könyvét, melynek címe: The
World of Juba II and Kleopatra Szeléné. Duane, köszönöm, hogy beavattál
Szeléné világába! Köszönet Jon Corelisnek, Ovidius Csalódás c. versrészlete
az ő fordításában jelent meg a könyvben. Igazi aranybánya a weboldalad, s a
fordításaid sok mindent ihlettek a végtelennek tűnő órák során, míg a
könyvemet írtam.
 Hálával tartozom tanítványaimnak, Brynn Crawnnek, George Mejiának,
Ashley Turnernek és Ashley Williamsonnak, akik segítettek rendszerezni
toronyba gyűlt jegyzeteimet olyan kutatásokról, mint például a füstölthal-
mártás vagy a pávaagypüré. Ha rá tudlak bírni benneteket arra, hogy még
egyszer kutatóasszisztenseim legyetek, ígérem, kevésbé gyomorfordító
anyagokból válogathattok. Köszönet Shaun Venishnek, akinek gyönyörű
Róma-térképe díszeleghet könyvem elején. A tehetséged lenyűgöz.
És természetesen egyetlen köszönetnyilvánítás sem lehet teljes anélkül,
hogy ne esne szó a kiadókról, akik élvezhető formába öntötték a
nyersanyagot. Heather Proulx and Suzanne O’Neil csodálatos munkát
végeztek, avatott szemekkel gondozták a kéziratomat. Szerencsésnek
tudhatom magam emiatt. Már alig várom, hogy újra közösen dolgozhassunk
következő könyvemen, Madame Tussaud világának felfedezésén.
Végtelen hálával köszönöm szerkesztőm, Janet Fletcher munkáját, aki
csiszolta művemet. Köszönöm a munkáját a Crowns csapatának, Patty
Bergnek, Tina Constable-nek, Dyana Messinának, Jennifer O’Connornak és
mindazoknak, akik a színfalak mögött segítették áldozatos munkájukkal a
könyvem megjelenését. Hálás vagyok Allison McCabe-nek, aki a
regényemet eredetileg megvásárolta a Random House-nak. És köszönöm
Anna Ghosh, ügynököm munkáját, s Danny Barornak, aki a külföldi szerzői
jogok értő szakértője, és lehetővé tette, hogy a könyvem több mint húsz
idegen nyelven megjelenjék.
Egy új könyv megjelenésénél az író sokkal több embernek tartozik
köszönettel, mint amennyit meg tud nevezni. Ezúton köszönöm tehát még
egyszer mindenkinek a munkáját, aki lehetővé tette, hogy a Kleopátra lánya
című regényem az olvasók elé kerülhessen szerte a világban.
 ISBN 978 963 635 434 3
ISSN 0865–2929

www.ipck.hu

Kiadja az I.P.C. KÖNYVEK Kft.

Felelős kiadó: az I.P.C. Könyvek Kft. igazgatója

A kötet kiadásában közreműködött a Nouvion Trade S. A.

Felelős szerkesztő: Varga Mónika

Tipográfia és tördelés: Tóth Anikó

Nyomtatta és kötötte a Kinizsi Nyomda Kft., Debrecen –

Felelős vezető: Bördős János igazgató
MICHELLE MORAN a kaliforniai San Fernando Valley-ben született. Angol
irodalmat tanult, a Claremont Graduate Universityn szerzett diplomát.
Amikor önkéntesként részt vett élete első ásatásán, eldöntötte, hogy
történelmi regények írásával szeretne foglalkozni.
Első könyve, a Nefertiti azonnal világsiker lett. Ezt követő regényeit is
több mint húsz nyelvre lefordították.
{1}
Ford.: Karinthy Gábor (P. Ovidius Naso szerelmei, Officina, 1943)
 Table of Contents
IDŐREND
SZEREPLŐK
ELSŐ FEJEZET
MÁSODIK FEJEZET
HARMADIK FEJEZET
NEGYEDIK FEJEZET
ÖTÖDIK FEJEZET
HATODIK FEJEZET
HETEDIK FEJEZET
NYOLCADIK FEJEZET
KILENCEDIK FEJEZET
TIZEDIK FEJEZET
TIZENEGYEDIK FEJEZET
TIZENKETTEDIK FEJEZET
TIZENHARMADIK FEJEZET
TIZENNEGYEDIK FEJEZET
TIZENÖTÖDIK FEJEZET
TIZENHATODIK FEJEZET
TIZENHETEDIK FEJEZET
TIZENNYOLCADIK FEJEZET
TIZENKILENCEDIK FEJEZET
HUSZADIK FEJEZET
UTÓSZÓ
SZELÉNÉ
AUGUSTUS
JULIA
TIBERIUS
OCTAVIA
A TÖRTÉNETISÉGRŐL
GLOSSZÁRIUM
KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS