DragonLance

Richard A. Knaak

HUMA LEGENDÁJA
Hősök sorozat, I. kötet

Delta Vision Kiadó

Budapest

RICHARD A. KNAAK
HUMA LEGENDÁJA
Hősök sorozat • I. kötet
II. javított kiadás
© 2005 Delta Vision Kft.
Fordította: Kiss Mariann
Borítórajz: Duane O. Myers
Nyomdai előkészítés: Kleinheincz Csilla
Korrektúra: Szakál Marianna
Kiadja a Delta Vision Kft.
Felelős kiadó: Terenyei Róbert

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

RICHARD A. KNAAK: THE LEGEND OF HUMA
© 1988 TSR Inc.
Copyright © 2005 by Wizards of the Coast, Inc.
Licensing by Hasbro Consumer Products
All Right Reserved

ISBN 963-7041-60-5

Delta Vision Kft.

Budapest 1094 Ferenc krt. 27.
Telefon: 36 (1) 216-7053
Telefon/Fax: 36 (1) 216-7054
www. deltavision.hu

Nyomta és kötötte: Alföldi Nyomda Rt., Debrecen

Felelős vezető: György Géza vezérigazgató
 PROLÓGUS

Nagyon ritkán fordul elő, hogy én, Astinus, Krynn főhistorikusa személyes
megjegyzést teszek a krónikáimban. Az utóbbi időben ez csupán egyszer történt
meg, mikor alig egy hajszálon múlt, hogy Raistlin, a mágus nem vált az egyetlen
és legtekintélyesebb istenséggé, amely hatalmasabb lett volna magánál Paladine-
nál és Takhisisnál is. Nem sikerült neki, máskülönben nem írnám most e sorokat,
ám bukása megérdemelt egy külön megjegyzést.
Miközben azt a történetet írtam le, egy súlyos hibával találkoztam az egyik
régebbi kötetemben. A kézírásból arra gyanakszom, hogy egy bizonyos Paulus
Warius, az egyik háromszáz évvel ezelőtt élt segédem, aki inkább ügyetlenségéről
volt nevezetes, semmint a jegyzeteiről, véletlenül megsemmisítette három-négy
korábbi kötetem egy részét, majd pótolta a hiányzó lapokat azokkal, amelyeket ő
a helyes másolatoknak gondolt.
A megsemmisített oldalakon az átmeneti időszakot taglaltam, a ma már a fény
illetve az erő korának hívott időszakok között történteket írva le. Ergoth
például egy sokkal régebbi birodalom volt, mint ahogy az a betoldott oldalakon
szerepel. Vinas Solamnus valójában ö. e. 2692-ben vezette Ergoth csapatait, nem
pedig ezernégyszáz évvel később, ahogy az a megmásított történelemben áll. A
második sárkányháború, amelynek Warius helytelenül a második és harmadik
sárkányháború nevet adta, mivel az több mint negyvenöt évig tartott, ö. e. 2645-
ben ért véget. Ennél a pontnál szereztem tudomást a rettenetes hibáról, amikor
felütöttem az utolsó néhány esztendőt taglaló köteteket, hogy hivatkozzak
Humára, Solamnia lovagjára, a halandóra, aki szembeszállt Takhisisszel, a gonosz
istennővel, a Sárkánykirálynővel, és legyőzte őt. A második sárkányháború után
szerettem volna lejegyezni Huma hőstetteit, ám mint mindig, az eszem most is a
munkámon járt.
Több időt szenteltem mindezek leírására, mint amennyit rászántam. Talán azért,
mert én is megkönnyebbülést éreztem az után a küzdelem után, mivel akkor kész
lettem volna lezárni a világ történelmének utolsó kötetét. Mégiscsak szégyen
lett volna, hogy az összes művem, melyet addig lejegyeztem, csak néhány százezer
kötetből áll! Ezért itt most megemlékezem Humáról.
Története szerencsére hiánytalanul megvan ebben a kötetben, hadd beszéljen
önmagáért!

Palanthasi Astinus
ö. u. 360

1. FEJEZET

A hadsereg egy falun vágott keresztül északnyugatra, Kyre-ba tartó útja során.
A falun, melynek neve Seridan volt, pestis, éhínség és téboly söpört végig,
melyek felváltva végeztek számos lakóval. Valaha gazdag település volt. Most
viskók és hevenyészett bódék álltak ott, ahol az agyagtéglákból készült házak
áldozatul estek a merész goblinok és a portyázó sötét sárkányok
fosztogatásainak. Valami okból a falu soha nem pusztult el teljesen, inkább csak
fokról fokra elenyészett, mint lakói, akik itt próbáltak meg eltengődni.
A lovagok hadoszlopának felbukkanása egyáltalán nem örvendeztette meg az itt
élőket. Még kevésbé az, ahogy a lovasok és a gyalogos katonák keresztülvonultak
a sáros csapáson, ami a legnagyobb jóindulattal sem volt nevezhető útnak. Az
elgyötört lakók haragudtak a lovagok életvitelére, amely – úgy gondolták –
sokkal jobb lehetett annál, mint amivel nap mint nap szembenéztek.
A menet élén ragyogó páncéljában baxtreyi Lord Oswal lovagolt. Bonyolult
rózsamintákkal díszített mellvértje elárulta, hogy a solamniai rend egyik tagja,
amely ugyanezt a virágot választotta jelképéül. A háta mögött röpködő, csattal
összekapcsolt bíbor köpönyeg miatt úgy nézett ki, mint egy jégmadár a két
szárnyával és a fején lévő tarajjal. A köpeny alól egy rózsával díszített kard
vége kandikált ki, melyet gazdája szorosan markolt.
A legtöbb lovag Lord Oswalhoz hasonlóan páncélba volt öltözve, jóllehet
vértezetük sokkal viseltesebb, és a parancsnokukéval összehasonlítva a
köpönyegük is jóval egyszerűbb volt. Lord Oswal köpönyege elárulta a rangját: a
vezető főparancsnok volt, a Rózsa Rendjének parancsnoka és jelenleg második volt
a nagymester után, aki az egész lovagságot vezette.
Lovaglás közben a főparancsnok röpke pillantást vetett a mellette lovagoló
katonára. A lovas tökéletesen hasonlított a parancsnokra sólyomszerű vonásaival
és a lovagok közt oly népszerű hosszú bajszával. Oswal vonásait azonban
enyhítette a kor és annak a világnak a jobb megértése, amelyben éltek, míg a
másik, aki húsz-egynéhány évvel fiatalabb volt, még rendületlenül hitt abban,
hogy a világ az ő kezétől fog megváltozni. A két férfi voltaképp rokon volt.
Bennett Oswal unokaöccse volt és magának a nagymesternek, Trake-nek a fia. Az
ifjú arcára kiülő önteltség arra utalt, hogy immár apja utódjaként látja
önmagát.
Lord Oswal azt remélte, hogy Bennett lassanként megfontoltságot tanul. A
fiatalember hitt abban, hogy mivel a lovagok Paladine akaratát követik,
szükségszerűen győzni is fognak, csak azért, mert igaz ügyet szolgálnak. A
parancsnok tisztában volt vele, hogy ez nem mindig van így.
A menetben a fiatalabb lovagok nagy gondot fordítottak arra, hogy ne láthassák
érzelmeiket, arcuk kifejezéstelen maszk volt. Hamarosan szembesülnek majd a
világ kegyetlenségeivel. Lord Oswal tudta, hogy az ifjabb lovagok – de még sok
idősebb katona is – még mindig azt hiszi magáról, hogy hős, egy elveszett világ
bajnoka.
Különösen az egyik, gondolta Lord Oswal, és kiáltott egyet. – Rennard! Ide
hozzám!
Huma nézte, ahogy a magas, szikár férfi előrelovagol. Ha Lord Oswal Rennarddal
akar beszélni, akkor itt valami készülődik. És ez a valami esetleg magát Humát
is érintheti, mivel Rennard úgy tűnt, igencsak fürkész szemekkel vizslatja őt,
jóllehet, az ifjú lovag már így is ideges volt. Esetleg, akárcsak maga Huma,
Rennard is még mindig úgy vélte, hogy olyasvalaki van köztük, akit soha nem lett
volna szabad befogadni a csapatba.
Huma ugrott egyet, ahogy lova megbotlott a sárban. Sisakjának rostélya
lecsapódott, és ettől megriadt. Odanyúlt és megigazította, mire a hideg szél
belemart jóvágású, komoly arcába. Habár bajusza nem volt olyan hosszú, mint
Bennetté vagy a főparancsnoké, bizonyos méltóságot kölcsönzött neki az a néhány
ősz szál, mely idő előtt megjelent az arcszőrzetében és a hajában. Tekintete
meglepően lágy volt, olyannyira, hogy a többiek megjegyzéseket tettek fiatal
korára, persze csak a háta mögött.
Huma nem állta meg, hogy ne bámulja a seridani asszonyok és gyerekek koszos,
szakadt rongyait. Még az ő páncélja is, mely sokkal viseltesebb volt és jóval
kevésbé díszített, mint Lord Oswalé, tündöklőnek bizonyult az ő ruházatuk
mellett. Öltözetük néhol alig takarta testüket és Huma eltűnődött azon, hogy
vajon milyen gyakran, mennyit és egyáltalán mit esznek ezek az emberek.
Természetének lázadó fele elő akarta szedni csomagját a nyeregből, és szét
akarta osztani azt a falu lakói között. Kapják csak meg az élelmét! Valószínűleg
hetek óta ez lenne a legjobb étel, amelyhez hozzájutnak.
– Hé, te! Előre! – mordult rá mögötte egy lovag és Huma hirtelen ráébredt,
milyen közel is került ahhoz, hogy elosztogassa az elemózsiáját. Tudta, hogy ez
nem volna helyes, a lovagság szabályzata tiltotta az ilyesmit, mégis erős
késztetést érzett, hogy megszegje az előírásokat. Alkalmatlanságának újabb
bizonyítéka, gondolta sóhajtva, és kíváncsi lett volna, miért is fogadták el
csatlakozási kérelmét a rendbe.
Gondolatait Rennard szakította félbe. Humához hasonlóan az idősebb katona is
pajzsot hordott, amelynek jelölése elárulta a Korona rendjén belül elfoglalt
helyét. Rennard azonban sokévi gyakorlati tapasztalattal rendelkezett, ezért
volt parancsnok. Rostélya mindent eltakart, kivéve az átható tekintetű, jéghideg
szempárt, amely sejtetni engedte arckifejezését. Az idősebb lovagnak kevés
barátja volt, még a Korona rendjén belül is.
 Rennard viszonozta Huma pillantását, majd a katonákhoz fordult.
– Gaynor, Huma, Trilane. – Összesen nyolc nevet sorolt fel. – Leválunk a
hadoszloptól és őrjáratra megyünk.
A szavak érzelem nélkül hangzottak el. Az idősebb lovag alapos volt, kiváló
stratéga. Jobb vezetőt keresve sem lehetett volna találni a harcban. Jelenléte
mégis mindig megborzongatta Huma lelkének egy részét.
– Lord Oswal azt akarja, hogy vizsgáljuk át a délre fekvő, kipusztult erdőt.
Goblinok, esetleg ogrék rejtőzhetnek arrafelé. Napnyugta előtt vissza kell
érnünk. – Rennard egy röpke pillantást vetett az örökké borús égre, mely mindig
olyan volt, mintha éppen el akarna eredni az eső, de végül mégsem teszi. –
Teljes sötétedés előtt. Nem akarjuk az éjszakát az erdőben tölteni, ilyen közel
a nyugati határhoz. Világos?
Mikor a katonák bólintottak, megfordította a hátasát – egy magas, kese lovat,
mely sokban hasonlított lovasára –, és intett a többieknek, hogy kövessék.
Szerencsére perceken belül messze maguk mögött hagyták Seridant. A föld kemény
volt, így a hátasok gyorsabban haladtak. Ebben nem volt semmi meglepő. A tűz,
mely majdnem felemésztette az erdőt, amely felé tartottak, felégette a
legközelebbi mezőket is. Itt évekig semmi sem fog majd megteremni.
Mindez néha annyira értelmetlen, gondolta Huma. Hol lehet Paladine? A lovag
azon tűnődött, hogy engedheti ezt meg az isten, és a megperzselődött facsonkokra
pillantott, amelyek mellett ellovagoltak. Krynnt szinte már megkaparintotta
magának Takhisis, abból ítélve, ahogy a dolgok itt álltak.
Szorosan összezárta a száját. És még lovagnak meri nevezni magát, ilyen
gondolatok után!
Ahogy elérték a görcsös, rücskös fák első sorát, a lovagok leeresztették a
rostélyukat. Távolról úgy nézhettek ki, mint a démonok, mivel a szarvak és
szárnyak, melyek a lovagok sisakját díszítették, még szembetűnőbbé tették őket.
Minél cifrább volt a díszítés, annál magasabb rangú volt a lovag, kivéve
Rennardot. A parancsnok sisakján a rá jellemző módon csak egy taraj díszlett,
mely a homlokától a tarkójáig húzódott.
Az erdő az Ansalon kontinensén végigpusztító, végtelennek tűnő háború újabb
áldozata volt. Huma elgondolta, hogy nézhetett ki ez a táj, mielőtt a
Sárkánykirálynő seregei feldúlták volna. Az élettelen fáktól az erdő gonosz
kifejezést öltött. Az őrjárat szokatlanul feszült volt. Itt-ott egy-egy szempár
villant, ahogy a lovagok ellenséget kerestek a megfeketedett fatörzsek mögött.
Huma ujjai a kardja markolatára kulcsolódtak. Egy pillanatra mintha valami
mozgást vett volna észre a szeme sarkából. Farkas? Egy ilyen kopár vidéken?
Ahogy továbbhaladtak, nem észlelt újabb mozdulatot. Biztos ideges. Nem volt élet
ebben az erdőben. Nem volt itt semmi, csak a szomorúság.
Rennard felemelt kezével megállásra intette őket. Úgy tűnt, még ő sincs
beszédes kedvében, mintha a hangja elárulná nemkívánatos jelenlétüket.
– Szétoszolni! Ti négyen tőlem jobbra – parancsolta, Humára és még három
lovagra mutatva –, a többiek balra!
Előhúzta a kardját.
A katonák is így tettek és harci alakzatot vettek fel. Huma és az őrjárat
parancsnoka közt egy ember helyezkedett el. Rennard intett, hogy induljanak. A
lovagok lassan, de határozottan haladtak előre.
Az erdő az ezen a vidéken ritka dombok egyikét vette körül. Ha goblinok vagy
ogrék ólálkodnak errefelé, akkor itt lesznek. Rennard a Huma balján haladó
lovagra mutatott, és előreküldte. Az őrjárat addig megállt és várakozott. A
felderítő leszállt a lováról és az emelkedő tetejéhez osont. A többiek aggódva
figyelték, ahogy kikukucskált a magaslatról, majd olyan halkan és gyorsan, ahogy
csak tudott, visszatért a katonákhoz és a lovagokhoz. Huma, aki addig tartotta a
másik lovának gyeplőjét, visszaadta azt a gazdájának.
– Nos? – kérdezte halkan Rennard.
– Goblinok. Azok az undorító teremtmények éppen esznek. Szerintem egy
fosztogató banda. Legalább húszan lehetnek, de nem többen pár tucatnál.
A vezető elégedetten bólintott.
– Semmi, amit ne tudnánk megoldani.
 Huma hálát adott Paladine-nak, hogy sisakjának rostélya eltakarja aggódó
arckifejezését. Rennard a felderítőre, Humára és még két további lovagra
mutatott Huma jobbján.
– Kerüljetek jobbra! Mi balra megyünk. Ha bagolyhuhogást hallotok, támadjatok!
Huma, te leszel a vezető.
Némelyik lovag ideges mozdulatot tett, de senki sem szállt vitába. Huma
belebámult a három társa rostélyába, és kétsége sem maradt afelől, amit a
többiek szeméből kiolvasott. Már nyitotta volna a száját, hogy helyettesítsék
inkább valaki mással, de Rennard már ellovagolt.
Így hát Huma inkább úgy döntött, csendben marad, és elfordította hátasát.
Bármit is gondoljanak, a három katona Solamnia lovagja. Parancsot kaptak, és
kötelesek engedelmeskedni. Megkönnyebbülésére zúgolódás nélkül követték.
Az út nem volt túlságosan hosszú, de lassan és óvatosan haladtak. A goblinok
az élet minden területén rendetlenek voltak, beleértve a katonáskodást is, ám
lehet köztük egy vállalkozó szellemű vezető, akinek esetleg eszébe jut, hogy
őröket állítson. A Sárkánykirálynő hadurainak terveiben általában kevés
stratégiai hasznát vették a goblinoknak, kivéve a fosztogatókat. Mindez és, hogy
a legtöbb goblin nemigen jártas – ha egyáltalán az – a fegyverforgatásban, még
nem derítette Humát jobb kedvre.
Az ifjú lovag nem látott őröket, így le mert szállni a lováról, és egy kisebb
emelkedőről szemügyre vette a tábort. Az a kijelentés, hogy a teremtmények
undorítóak voltak, kissé alábecsülte a valóságot. Bőrük beteges zöld színű volt,
pofájuk minden egyes részéből fogak lógtak ki, szemük pedig békaszemre
emlékeztette a lovagot. A goblinok tömzsik voltak, és torz alakúak, ám rendkívül
erősek. Sokan szekercét viseltek, néhányan durva íjjal voltak felszerelkezve.
Vértezetük a legkülönfélébb dolgokból állt, amit a harcmezőkről zsákmányolni
tudtak.
Miközben Huma figyelte őket, egy goblin rohant oda a látszólagos vezetőhöz,
aki kétszer olyan nagy és förtelmes volt, mint bármelyik alárendeltje. A kisebb
teremtmény súgott valamit a vezető fülébe, aki megmerevedett, és parancsokat
kezdett el ugatni.
Huma rögtön kitalálta, mi történt. Az újonnan érkezett talán egy őrszem volt,
vagy csak elkalandozott valamiért a táborhelytől. Bárhogy is volt, a goblinok
szemmel láthatóan rájöttek, hogy Rennard és a többiek az ellenkező irányból
feléjük tartanak, és most a harcra készülődtek. A megszokott körülmények között
rendezetlen goblinok pillanatokon belül harci alakzatba tömörültek, amely azt
jelentette, hogy a meglepetés erejét kihasználva Rennardot és társait szinte
biztos, hogy leterítik. Arra pedig már nem maradt idő, hogy a lovagok küldjenek
valakit, aki figyelmeztethetné őket.
– Készüljetek! – suttogta Huma, miközben felugrott a lovára. Kezében a
kardjával visszafordult a többiekhez. – Most támadunk!
– Most? – kérdezte az egyik katona. A három férfi egymásra nézett, majd utána
vissza a vezetőjükre.
Humának nem maradt ideje, hogy meggyőzze őket. Kardját és pajzsát szorosan
megmarkolva megsarkantyúzta a lovát. A ló megugrott, és a lovag, kardját a feje
fölött forgatva, harci kiáltást hallatott.
– Paladine!
Vakmerőségétől megriadt, de korántsem annyira, amennyire a goblinok. A
teremtmények egyenként fordultak a váratlan fenyegetés felé. A lovag a tábor
közepére ugratott, s kardjával már a hozzá legközelebbi goblin felé sújtott. A
lény fölemelte rozsdás kardját a védekezés látszatát keltve, ám Huma pengéje
kettészelte a fegyvert, majd annak tulajdonosát is.
A lovag csak azt szerette volna elérni, hogy minél több ellenséget leterítsen,
és esélyt adjon Rennardnak és embereinek. Újabb goblin esett el kardjától, de
aztán a többiek felemelve íjaikat és dárdáikat, a magányos támadó felé
nyomultak. A lovag tisztában volt vele, hogy a goblinok nem fogják beérni azzal,
hogy rabul ejtik.
Ekkor Huma kiáltást hallott a háta mögül és tudta, hogy a másik három is
csatlakozott a küzdelemhez. Most már nagyobb lelkesedéssel harcolt, látva, hogy
még mindig van esélye az életben maradásra. Néhány goblin visszariadt a négy
lovastól, a többi pedig a vezetőjük sebtiben kiadott parancsaira megpróbált
újrarendeződni.
Újabb harci kiáltások csattantak, és ahogy Huma felpillantott, meglátta
Rennardot és a többieket, a goblinok háta felől felbukkanni. Az a néhány goblin,
aki megpróbált eliszkolni, a csatalovak kemény patái alatt végezte. Rennard
módszeresen levágott két teremtményt, akik megpróbáltak kiállni ellene, aztán
előreugratott a lovával. Mozdulataiban már-már mohóság bujkált.
Huma mellett az egyik lovagot lerántották, és egy súlyos szekerce végzett
vele, még mielőtt Huma feleszmélt volna. Másodpercekkel később Huma lerohanta a
goblint, aki a saját pusztításának eredményét bámulta. Az undorító teremtménynek
csak annyi ideje maradt, hogy felpillantson, mielőtt a harci mén elülső patái
szétzúzták volna a koponyáját.
A goblinok felismerve, hogy vesztettek, ritka elszántsággal küzdöttek tovább.
Csak három lovas állta el a szabadság felé vezető útjukat. Huma alig bírt
hárítani egy kegyetlen csapást, majd egy nyílvessző süvített el a füle mellett.
Hirtelen üvöltés remegtette meg a levegőt.
Valami Huma lovára ugrott. A lovag a másodperc töredékéig megpillantott
valamit, ami leginkább egy farkasra emlékeztetett, ám a hasonlóság itt véget is
ért, mivel a lénynek halottsápadt színe volt, mintha megnyúzták volna. Sárga,
nyáladzó agyarai ujjnyi hosszúnak tűntek, és tűhegyesek voltak. Aztán a lovag
erőfeszítései ellenére a harci ló felnyerített és megfordult. Az állat minden
izmát megfeszítve kilőtt a küzdelem közepéről, nem törődve a belé kapaszkodó,
kétségbeesett lovassal. Huma csak arra volt képes, hogy megmarkolja a kantárt és
az életéért kapaszkodjon. Az összecsapás zaja elhalkult, ahogy a megrettent ló
egyre mélyebbre hatolt a megszenesedett erdőben.
Vajon mitől riadt meg egy idomított harci mén? Bizonyára nem egy evilági
teremtménytől.
Aztán ez a gondolat is elröppent Huma agyából, ahogy a ló áttört egy csomó fa
megfeketedett ágai között, és hirtelen messze-messze maga alatt találta a
földet.

2. FEJEZET

Sötét volt, mikor Huma magához tért. A fogyó Lunitari bágyadtan világított,
vörös árnyalata mindent beborított. Mint a vér, villant át Huma agyán, aztán
gyorsan elhessegette a gondolatot. Ha a Lunitari éppen fogy, vajon melyik hold
növekszik? A Solinarit sehol sem lehetett látni. És ha most tényleg a Nuitari
növekszik, Huma soha nem tudhatja meg. Senki sem láthatta a fekete holdat.
Senki, kivéve a fekete köpenyeseket, azokat a mágusokat, akik a mágia sötét
istenét szolgálták. A fekete hold a köznép számára láthatatlan volt, még azok
sem láthatták, akik a fehér és vörös mágiát választották.
Ahogy tudata kitisztult, Huma lassan felmérte a környezetét. A ló alatta
feküdt, a nyaka kitört az esés következtében. A lovag életét páncéljának bélése
és a ló teste mentette meg.
Megpróbált felkelni, ám majdnem elsötétült előtte minden. A bélés arra már nem
volt elegendő, hogy megvédje egy agyrázkódástól. Míg várta, hogy agya
kitisztuljon, Huma körbepillantott.
Valaha valószínűleg ez egy folyó lehetett, még akkor, amikor gyakrabban esett
az eső. Mélysége Huma testmagasságának legalább négyszerese volt, így nem csoda,
ha egy megvadult hátas kitörte benne a nyakát, még ha olyan erős is volt, mint
az ifjú katona harci paripája.
A folyóágy másik partja némileg odébb feküdt. A száraz kórókból ítélve,
amelyeket nemigen lehetett növényeknek nevezni, az ifjú arra a következtetésre
jutott, hogy a folyó sok-sok esztendővel ezelőtt kiszáradt, valószínűleg a
háború első napjaiban, amikor a Sárkánykirálynő gyors, döntő győzelmet aratott
Paladine követői felett.
Huma még egyszer megpróbált felállni. Úgy találta, hogy ha nem fordítja el
hirtelen a nyakát, vagy nem néz le túl gyorsan, a fejében érzett lüktető
zakatolás csupán bosszantó fejfájássá csitul. Ezt jól az eszébe vésve sikerült
talpon maradnia.
– Istenek!
A szó önkéntelenül hagyta el ajkát, mivel csak most jött rá, hogy egyedül van
egy ellenséges vidéken. A többiek biztos azt gondolják, hogy halott. Halott vagy
legalábbis egy gyáva, aki eliszkolt.
Lassan leereszkedett a köd, hideg, puha ujjaival körülölelte a vízmosást. Itt
tölthetné az éjszakát, és a hajnal első pírjánál folytathatná útját, vagy
nekiindul éjjel, és imádkozik, hogy bármi kerüljön is az útjába, pont annyira
lásson a sötét homályban, mint ő. Egyik megoldás sem nyerte el igazán a
tetszését, ám nem volt más választása.
Úgy érezte, fejfájása egy kicsit javul, így képes volt megkeresni a kardját.
Ott feküdt a földön, nem messze tőle, sértetlenül. A csomagja már nagyobb
problémát jelentett. Egyik része a ló alá szorult, és jóllehet Huma erős volt,
az állat úgy helyezkedett el, hogy jószerével lehetetlen volt felemelni, de még
akár oldalra gördíteni is. Be kellett hát érnie azzal, amije maradt, némi
élelemmel, taplóval és kovával, néhány személyes tárggyal, amiket ki tudott
menteni a csomag akadálytalan részéből.
Humának nem fűlött a foga az éjszakai utazáshoz, ám a gondolat, hogy egyedül
utazzon nappal, amikor jóval észrevehetőbb, még kevésbé nyerte el a tetszését.
Összeszedte hát holmiját, kardját a kezébe fogta, és felmászott a folyóágy
oldalán. A köd egyre sűrűbb lesz, és a magaslat stratégiai szempontból mindig
előnyösebb. Legalábbis Huma azt remélte.

* * *

A köd nem lett sűrűbb, de nem is oszlott fel. Huma ki tudta venni a legtöbb
csillagot az égen, ám a földön csak úgy tízlábnyira látott el, és ugyancsak meg
kellett erőltetnie a szemét, hogy tájékozódni tudjon, mivel a vörös hold csupán
némi bágyadt kísérletet tett arra, hogy megvilágítsa a homályba burkolódzó
tájat. A lovag csapásra készen tartotta kezében a kardot. Nem volt pajzsa,
valószínűleg a ló őrült vágtája közben veszett el.
Ahogy ez eszébe jutott, Huma nem tudta megállni, hogy arra a démoni látomásra
gondoljon, amelyet megpillantott. Ha az a valami most itt ólálkodik valahol...
Rögtön erősebben fogta a kardját.
Egy órát gyalogolt, amikor hirtelen éles, csúfondáros hangok ütötték meg a
fülét. Goblinok! Huma egy korhadt fatörzs mögé húzódott. Alig tízlépésnyire
voltak tőle, és csak a ködnek köszönhette, hogy nem fedezték fel. Legalább
három-négy goblin élcelődött valakinek a balszerencséjén. Talán egy fogolyén.
Bár Humát józan esze arra biztatta, hogy szép csendben álljon tovább,
lelkiismerete azt követelte, hogy a tőle telhető módon segítsen a
szerencsétlenen. Óvatosan előrébb araszolt, és a fülét hegyezte.
A reszelős, fülsértő hangtól fájdalom nyilallt zúgó fejébe.
– Asszem a hadúr jutalmat ad nekünk ezér’.
Egy mélyebb hang csatlakozott az előtte szólóhoz.
– Talán nekünk aggya a bikát. Meg akarom nyúzni szőnyegnek. Kinyírta Guivert.
– Sose bírtad Guivert!
– Tartozott nekem! Most mán sose kapom meg aztat a pízt.
Egy harmadik hang csatlakozott az előzőekhez.
– Szerintetek hogy teszik maj’ el láb aló’ az ogrék?
Huma még jobban összpontosított, és súrlódó hangot hallott, mint mikor kést
élesítenek.
– Há’ jó lassan. Furmányos dógokat tartogatnak az ilyen csemegének.
Valami láncokat csörrentett, és Huma megpróbálta azonosítani a helyet. Valahol
messze lehet, jobbra, gondolta.
– Fölébredt.
– No, szórakozzunk egy csöppet!
Újra csörömpöltek a láncok, és egy zengő, messzire hallatszó hang szólalt meg.
– Adjatok egy fegyvert, és engedjetek harcolni!
– Ha! – vihogtak a goblinok. – Szeretnéd, mi, tehénképű? Nem vagyunk bolondok,
tudhatnád.
 – Addig tegyétek, míg megtehetitek!
Hirtelen nyögés hallatszott, mintha valaki nagyon erőlködne. A goblinok – Huma
négyre becsülte a számukat – elhallgattak, míg a morgás fújtató zihálássá nem
vált. A láncok csörögtek.
– Egy pillanatra aszittem megcsinájja!
– Két rézbe, hogy meg tuggya tenni!
– Mi? Te idióta! Ilyen dógokra fogadsz?
– Guiver is megtenné!
Huma annyira elmerült a goblinok kifigyelésében, hogy alig hallotta meg a puha
lépteket maga mögött. És amikor a zaj megütötte a fülét, biztos volt benne, hogy
meglátták. Ám az újonnan érkezett tovább folytatta az útját és az ifjú lovag
rájött, hogy a teremtmény, egy goblin őr se lát tovább az orránál a homályban.
Mégis, néhány lépés csupán, és a legsűrűbb köd se védi meg a lovagot attól, hogy
a goblin észrevegye.
Összeszedve bátorságát a harcos csendesen az őrszem mögé lopózott. Lépésről
lépésre közelítette meg a goblint, akinek léptei Humáéhoz képest feleakkorák
voltak. A lovag minden lépéssel ennyivel közelebb került az őrhöz. Csak még egy
pár pillanat...
Ekkor dühös üvöltés hallatszott a tábor felől. A lovag és a goblin gondolkozás
nélkül megfordult, majd egymásra bámultak, ahogy lassan a valóságra ébredtek.
Huma ocsúdott fel elsőként, és kétségbeesett erőfeszítéssel ugrott a
teremtményhez, hogy elhallgattassa. A lovag kardja a teremtmény testébe hatolt,
és a goblin a földre hanyatlott, ám előtte torkából egy elfojtott kiáltás
szakadt fel.

* * *

– Malacpofa?
Huma átkozta magában a szerencséjét, és visszahúzódott a tetemtől. A goblinok
abbahagyták foglyuk kínzását – nyilvánvalóan ő ordított –, és óvatosan
elindultak abba az irányba, ahonnan úgy gondolták, társuk kiálthatott.
– Malacpofa!
– Biztos má’ megin’ megbotlott egy kőben.
– A fene essen belé... tán leharapta a nyelvét? Malacpofa!
– Asszem én visszamegyek. Sose lehessen tudni!
– Snee ott marad. Te meg velünk gyüssz, mer’ olyat adok neked, hogy
megemlegeted!
– Na jó!
A goblinok akkora zajt csaptak, hogy Huma észrevétlenül visszahúzódhatott, és
a homály is jótékonyan elrejtette annak ellenére, hogy az egyik teremtménynek
meglepő módon eszébe jutott magával hozni egy fáklyát. Mindazonáltal hamar oda
fognak érni halott társukhoz, és akkor Huma fölényének egykettőre vége.
Az ifjú lovag lassan odalopózott a tábor széléhez. Mintha egy nagydarab alakot
vett volna ki a földön, aki valószínűleg egy szarvakkal díszített sisakot
viselt, ám a köd különös méreteket kölcsönzött annak az embernek, elfnek vagy
esetleg törpének. A tábortűz alig pislákolt. Egy sötét, göcsörtös árnyék járkált
körülötte, és Huma rájött, hogy ez biztosan Snee, az a goblin, akit őrnek
hagytak itt a fogoly mellé.
Annak ellenére, hogy a tűz kevés fényt adott, Huma tökéletesen tisztában volt
azzal, milyen kevés esélye van észrevétlenül odalopózni a hátrahagyott őrhöz.
Előtte a gyep nem nyújtott semmiféle rejteket, és a megszeppent goblin ide-oda
mászkált. Az ifjú egy veszedelmesnek látszó, kétkezes szekercét fedezett föl a
teremtmény mancsában.
A lovag szabad keze néhány kavicshoz ért, és hirtelen egy terv kezdett
körvonalazódni agyrázkódást szenvedett fejében. Megragadott egy maréknyi követ,
és óvatosan föltérdelt. Sebtiben imát mormolt Paladine-hoz, és távol a
fogolytól, a tábor másik végébe hajította a kavicsokat.
Az őr a várakozásnak megfelelően viselkedett, Huma nagy megkönnyebbülésére.
Amint a goblin elsietett, hogy megvizsgálja a zaj okát, a lovag felnyalábolt egy
újabb maréknyi kavicsot, fölegyenesedett, és halkan osonni kezdett a láncra vert
rab háta felé. Félúton eldobta a másik maréknyi követ, megbizonyosodva arról,
hogy ezúttal azok még messzebb érnek földet. Torkában dobogó szívvel tette meg
az út hátralevő részét.
Bárki volt is a fogoly, óriási volt. Óriási és büdös. A sisak valójában
valamiféle fejdísz lehetett, bár Huma nem vizsgálta meg olyan tüzetesen, hogy
teljesen biztos legyen benne.
– Maradj nyugodtan! – lehelte a lovag.
Érezte, hogy a fogoly megmerevedik, ám nem érkezett válasz. Abból a szögből,
ahol Huma állt, láthatta, hogy a rab megláncolt karjával ellentétben, a lába
csak kötéllel volt megkötve. A katona egy tőrt vett elő az övéből, pont akkor,
amikor a többi goblin hirtelen fölordított. Felfedezték a társukat.
– Elvágom a köteleidet, aztán rohanj! Mindent elkövetek, hogy időt nyerj.
Miközben ezt mondta, Huma elcsodálkozott saját vakmerőségén... vagy
ostobaságán, nehéz lett volna megmondani, melyik is. Csak azt tudta: lovagként
az a feladata, hogy másokért tegye kockára életét.
Huma fölegyenesedett, éppen akkor, amikor Snee sietett vissza, hogy megtudja a
kiáltozás okát. A goblin először azt hitte a lovagra, hogy az egyik társa, ám
szinte azon nyomban rájött az ellenség kilétére, és előhúzva fejszéjét a lovagra
támadt.
Huma könnyedén hárította az ütést, és megvágta Snee-t az egyik karján. Ekkor
némi értelem tért vissza a goblin agyába, és segítségért kiáltott.
A goblin erőből harcolt, nem volt taktika a támadásában. Huma könnyűszerrel
kicselezte a fejszecsapásokat, ám tisztában volt azzal, hogy minden egyes
pillanatnyi késedelemért drágán meg kell fizetnie. Már hallotta, ahogy a többiek
visszacsörtetnek a táborba.
Aztán az a goblin, aki szemmel láthatóan a vezető volt, meglepett kiáltást
hallatott, és elordította magát.
– Kiszabadult a bika!
Valóban, valami elszabadult, és Huma szerette volna tudni, kit vagy mit is
szabadított ő ki pontosan. Az ormótlan alak vad, fülsértő üvöltéssel a Huma háta
mögötti fickóra vetette magát. A megriadt goblin csörömpölve a földre ejtette
szekercéjét, majd ő is nyomban utánarepült. Fegyvertelenül, megláncolt karral a
lény biztosan nem tudta volna legyűrni a három goblint. Mégis, mikor Huma
megfordult, hogy segítsen, első pillantása a hatalmas behemótra esett, aki a
goblinok fölé tornyosult, mintha azok aprócska gyerekek lettek volna csupán. Az
egyikük túl közel merészkedett, és most magatehetetlenül pörgött a volt rab feje
fölött. A másik kettő megrettenve hátrált. Huma nem mozdult, hirtelen maga sem
tudta, okos dolog lenne-e közelebb férkőzni.
A kiszabadult fogoly ráhajította a szerencsétlen goblint a másik kettő közül a
közelebbikre, aki megpróbálva kicselezni az élő lövedéket, felnyüszített, és
futásnak eredt. A két goblin csonttörő roppanással ütközött egymásnak, majd
összerogytak és elcsendesedtek.
A túlélőnek nem maradt ideje, hogy elmeneküljön. A termetes, izmos alak
kinyújtotta a karját, és a fémláncát a kétségbeesett goblin nyaka köré tekerte.
Egy rántás, amely elárulta, micsoda erő lakozik a masszív karokban, és a lánc
megroppantotta a goblin fejét. Az élettelen test a földre hullott, mint egy zsák
zab.
Huma mintegy húszlábnyira megállt a rabtól, akit ő szabadított ki. Úgy tűnt,
legalább egy lábbal magasabb a lovagnál – aki maga sem volt apró termetű – és
legalább kétszer olyan termetesnek látszott. A karja olyan vastag volt, mint a
lovag lába, a lába pedig olybá tűnt, mintha egy húszmérföldes nyargalás meg se
kottyant volna neki.
A teremtmény elégedetten szemlélte a goblint, ám most, hogy megbosszulta
sérelmét, a lovagot kezdte el tanulmányozni. Mély, zengő hangján újra
megszólalt. – Hálás vagyok neked, solamniai lovag. Az életemet köszönhetem
neked, egy olyan adósságot, amit csak egyféleképpen törleszthetek, ha életem
végéig a szolgád maradok!
Huma ugrásra készen állt, ám nyugtalansága valamelyest enyhült.
– Nem tartozol semmivel. Bárki ugyanezt tette volna a helyemben.
A magas alak vészjóslóan kuncogott. – Valóban?
Közelebb lépett, hogy jobban szemügyre vegye a lovagot. A halvány derengés
ellenére is nyilvánvaló volt, hogy ez a kiszabadított teremtmény nem ember, és
nem is elf. A szarv része volt a fejének, ahogy a vastag szőrzet is, amely a
felsőtestet és a hát nagy részét borította. A goblinok durva megjelöléséhez
hasonlóan, ez a lény nem volt egyéb, mint egy bika és egy ember keveréke.
Egy minotaurusz.
A minotaurusz lassan néhány lépést tett Huma felé, mintha csak azt akarná
igazolni, hogy nincsenek ellenséges szándékai. Jóllehet, a lovagba belenevelték,
hogy ellenfél – méghozzá a legádázabb fajtából –, természetes kíváncsiságát
lenyűgözte a teremtmény. A vidéken csak kevesen találkoztak minotaurusszal. A
lény hazája messze feküdt, Ansalon keleti partján. Huma kíváncsisága ellenére
azonban mégis fölemelte kardját, és védekező tartást vett fel.
A teremtmény feje túlságosan nagynak tűnt, még egy olyan masszív testhez
képest is, mint amilyen az övé volt. Sötét, vastag szőrzet takarta a felsőtestét
és hátának jó részét, a többit pedig finom pihe. A minotaurusz szeme sokkal
inkább hasonlított egy bikáéra, mint egy emberére, leszámítva azt, hogy
intelligencia csillogott benne. Az orr rövid volt és széles, és a teremtmény
vigyorakor előbukkanó fogak is olybá tűntek, mintha inkább húst szoktak volna
tépni, mint füvet. Huma emlékezett néhány történetre ezzel a fajjal
kapcsolatban, és most önkéntelenül is hátrált egy lépést.
A minotaurusz fölemelte hosszú, széles kezét, és megmutatta a láncot, amellyel
meg volt kötözve. Az ujjai vastagabbak és ormótlanabbak voltak, mint egy emberé,
és éles körmökben, sőt karmokban végződtek. Huma keze a másiké mellett olyan
volt, mintha egy egyéves kisgyereké lett volna.
– A goblinokkal ellentétben, akiknek mindig legalább hatszoros túlerőben kell
lenniük, hogy egyáltalán a támadásra gondoljanak, azt hiszem, jobb harcos vagy
nálam. Biztos vagyok benne, tudod, hogy kell használni azt a finom fegyvert.
– Igen – bökte ki végül Huma. – Mit csináltál errefelé? Miért tartottak
fogolyként a goblinok? Mindig is úgy hallottam, hogy a minotauruszok az ogrék
szövetségesei.
A hold vérvörös fénye félelmetes kifejezést kölcsönzött a volt rab
pillantásának.
– A rabszolga kifejezés közelebb jár az igazsághoz, solamniai lovag. Nem
voltunk mások, mint a rokonaink rabszolgái. Megkaparintották földjeinket,
túszként tartják fogva családjainkat, bár ők azt mondják, védelmet nyújtanak
nekünk. Ezért tesszük mi azt, amire ők képtelenek. Egy nap majd viszont a
minotauruszok fognak uralkodni. Alig várjuk már azt a napot.
– Ami viszont nem ad magyarázatot arra, miért voltál itt fogoly.
Huma megpróbált olyan magabiztos képet vágni, amilyet csak képes volt. A
minotaurusz egy pillanat alatt eltörhetné a lovag nyakát, meg se kottyanna neki.
Az ifjú már látott egyszer egy ilyet.
A teremtmény leejtette bilincsbe vert karját, és felhorkantott.
– Megöltem az ogre kapitányomat, ember. Puszta kézzel csaptam agyon. Egy jól
irányzott ütéssel. Betörtem a koponyáját egyetlen csapással.
Egy felettes megütésének, és nem is annyira a meggyilkolásának a gondolata
megdöbbentette a lovagot. Fölemelte sisakjának rostélyát, és megkockáztatott egy
lépést a minotaurusz felé.
– Megölted?
– Te kedveled az ogrékat? Hála nekem, egy életet sem fog többé kioltani a
fejszéje, márpedig jó harcos volt, azt meg kell hagyni. Sokan estek el attól a
fejszétől, emberek, még gyengék és gyámoltalanok is. Egy öregember és két gyerek
teteme fölött leltem rá, talán az öregnek lehettek az unokái. Azt tettem, amit
helyesnek gondoltam. Becstelen dolog lemészárolni az időseket, az erőtleneket
vagy a fiatalokat, legalábbis a mi körünkben. Na, nem mintha eltűrték volna a
hűtlenségemet! Azt hittem, így van ez a solamniai lovagoknál is. Most már látom,
hogy talán félreértettem.
A minotaurusz még egyszer feltartotta megláncolt karját, mire Huma pár lépést
hátrált.
– Ölj meg, vagy szabadíts meg a láncaimtól! A goblinok elkábítottak valami
ennivalóval. Ez az erőfeszítés majdnem leterített.
Valóban, a minotaurusz megroggyant. Huma elhatározásra jutott, elvetette, majd
másképp döntött, de végül mégis az első megoldás mellett maradt. De még akkor
sem mozdult. Valóban megbízhat ennek a furcsa alaknak a szavaiban? A
minotauruszokról úgy tartják, becsületes faj, ám a gonosz isteneket szolgálják.
Mindig is ezt tanították neki.
Huma karja, amelyikben a kardot fogta, megremegett, sokkal inkább a
gondolataitól, mintsem a hosszú, kényelmetlen kéztartástól. Az emberállat
türelmesen várt, készen állt mind a halálra, mind a szabadon bocsátásra. A
nyugalom és a hit, amellyel a volt rab szembenézett megmentőjével, végül
meggyőzte a lovagot, így az visszaengedte kardját a hüvelybe.
– Melyiküknél van a kulcs?
A minotaurusz térdre hullott. Nagyokat fújtatott, mint egy kitörni készülő
bika.
– Annál, amelyiket elhajítottam. Ha van egyáltalán ilyesmi, nála lesz. Sosem
láttam a kulcsokat. Ennek nem lenne semmi értelme. Végül is... végül is, miért
akarnának elengedni?
Míg a kimerült áruló pihent, Huma odament a goblinhoz, és átkutatta a számos
erszényt, amely a teremtmény derekán lógott. Mindegyikben egy sereg tárgy
lapult, közöttük sok undorító harci trófea – a goblinokat ismerve több, mint
valószínű, hogy a halottaktól lopták el – és néhány ismeretlen dolog. Az egyik
erszényben megtalálta a kulcsokat.
A minotaurusz szeme lecsukódott, és Huma hirtelen aggódni kezdett, hogy az
egyik goblin végül mégis halálos sebet ejtett a teremtményen. A kulcscsörgésre
azonban a megtermett lény felnézett.
– Köszönöm – mondta, miután a lovag kiszabadította a csuklóit. – Az őseimre,
addig nem nyugszom, míg ki nem egyenlítem a tartozásomat. Erre megesküszöm!
– Nincs rá szükség. Csak... csak a kötelességemet tettem.
A minotaurusz kétkedő arcot vágott, és ettől egyszeriben nagyon emberivé vált.
– A megfelelő időben azért vissza fogom fizetni az adósságomat. Ne mondhassák,
hogy Kaz nem ér annyit, mint az ősei!
Huma fölegyenesedett.
– Képes vagy járni?
– Adj egy percet! – Kaz gyorsan körbepillantott. – Mellesleg semmi kedvem a
szabad ég alatt tölteni az éjszakát. Jobban tetszene inkább valamiféle
menedékhely.
– Mitől tartasz?
Huma el nem tudta képzelni, mi aggaszthat egy ilyen erős harcost, hacsak nem
egy sárkány vagy valami hasonló méretű jószág az.
Kaz lassan felállt.
– A kapitány a hadúr egyik jelenlegi kedvence volt. Lehet, hogy utánam
eresztette a renegát egyik kegyencét.
– Nem értem.
A minotaurusz belefeledkezett egy megfelelő fegyver keresésébe. Megtalálta azt
a szekercét, amelyet Huma első ellenfele ejtett el, felkapta, és próbálgatni
kezdte.
– Jó. Valószínűleg törpekéz alkotta.
Humának pedig a következőket válaszolta.
– Reménykedjünk benne, hogy nem lesz rá szükség. Nem hinném, hogy bármelyikünk
is túlélné.
A goblin mancsában a fejsze óriásinak tűnt. Kaz viszont olyan könnyedén
forgatta, mint aki sokkal nagyobb fegyverekhez van szokva. A szekercét kétkezes
használatra tervezték, ám a minotaurusznak csak az egyik markos kezére volt
szükség, hogy megragadja.
– Merre akartál menni?
– Északra.
– Kyre-ba?
Huma habozott. Tisztában volt vele, hogy sok lovag, köztük Bennett is, sosem
szabadították volna meg a minotauruszt láncaitól. Végigmeneteltették volna az
egész kopár vidéken, kivont karddal a kezükben. És főleg, nem árulták volna el a
teremtménynek a végső úti célt. Ha az állítólagos fogoly valójában kém, egy
ilyen nyelvbotlás könnyen végzetessé válhat, és nem csak Huma számára.
A lovag csak egy pillanatra hallgatott, majd végül bólintott.
– Igen, Kyre-ba. Szeretnék csatlakozni a társaimhoz.
 A minotaurusz átlendítette a fejszét a vállán és hozzáerősítette egy szíjhoz –
amelyet kimondottan ilyen célra terveztek, jött rá Huma. Ez volt az egyik
ruhadarab, melyet Kaz hordott, a másik egy rövid szoknya volt, vagy inkább egy
nagyobb méretű ágyékkötő.
– Nem hinném, hogy Kyre most bölcs döntés lenne, de nem foglak lebeszélni
róla.
– Miért mondod ezt?
Kaz várakozásteljes mosolyra húzta a száját.
– Most Kyre-nál van a front. Kuzinjaim, az ogrék talán már most is ott vannak.
– Felkuncogott, olyan hangot hallatva, mint egy fújtató bika. – Nagyszerű
küzdelem lesz! Bárcsak ott lehetnék!
Huma elfintorodott, látva, hogy új társának micsoda élvezetet okoz az ölés. A
minotauruszokról szóló történetek némelyike kétségkívül túlságosan is igaz.
Megkeményítve arcvonásait a lovag letörölte fegyveréről a rászáradt vért.
Rápillantott újonnan talált társára, aki mintha felismerte volna Huma arcán az
utálkozást.
– Velem tarthatsz, vagy visszamehetsz egymagad, Kaz – jelentette ki Huma. –
Ahogy tetszik. Esetleg furcsának találod majd a lovagságot, hogy elfogad téged,
mint árulót.
Kaz egy percig sem tétovázott.
– Tudom, mit érzel, solamniai lovag. Túlságosan is tisztában vagyok sok,
köztünk lévő különbséggel. De akkor is, tartozom neked, és inkább a te
társaiddal nézek szembe, mint hogy a saját csapatomat és a lassú kínhalált
válasszam. Nincs kedvem az ogrék kénye-kedvére kiszolgáltatni magam.
Valami felvonított messze az éjszakában. Farkas, gondolta Huma, noha nem az
volt. Túlságosan is hideg üvöltés volt, túlságosan is... gonosz.
– A legjobb lesz, ha indulunk – határozott gyorsan Kaz. – Ez nem a
legkellemesebb hely éjszakára. A halál szaga látogatókat csalogat majd ide, és
nekem, lovag, semmi kedvem ezt megvárni.
Huma még mindig az üvöltés irányába bámult. Bólintott, és hirtelen nagyon
megörült a minotaurusz társaságának.
– Rendben. – A kezét nyújtotta barátsága jeléül. – Kaz barátom, az én nevem
Huma.
– Huma. – A minotaurusz kezéből áradó erő ahhoz kevés volt ugyan, hogy eltörje
a lovag csontjait, de azért így is tisztességesen megropogtatta a katona ujjait.
– Erős név. Harcoshoz illő.
Huma gyorsan elfordult, hogy felvegye a csomagjait. Mekkorát téved Kaz!
Méghogy harcos! A lovag érezte, hogy minden egyes porcikája reszket a
páncéljában. Megpróbálta a helyébe képzelni Bennettet, ahogy vezetésre termett
lovaghoz méltón viselkedik. A gondolat csak még jobban elkeserítette, mivel
tudta, hogy Bennett soha nem engedte volna, hogy ilyen helyzetbe kerüljön.
Elhagyták a szeméttel teleszórt tábort, melynek tüze lassan elhamvadt, és
elindultak a Huma által választott irányba. Egyikük sem beszélt, különböző
okokból. Mögöttük – szerencsére ezúttal messzebbről – újra felhangzott a
vérfagyasztó ordítás.

3. FEJEZET

A két vándor nem jutott túl messzire, mikor meg kellett, hogy álljanak egyet
pihenni. Huma feje még mindig zsongott, és Kaz sem heverte ki teljesen a
kábítószeres ételt, amelyet a goblinok adtak neki az elfogása után.
– Milyen meggondolatlan voltam! Éppen szundikáltam, mint egy jóllakott
csecsemő, amikor elkaptak és jól megkötöztek. Sok minden vagyok, de azért
annyira hülye még nem, hogy megpróbáljak felkelni, amikor két dárda szegez oda a
földhöz. Ezt még a goblinok is tudhatják.
Az utolsó mondatnál Kaz hahotázni kezdett, noha Huma nem talált ebben semmi
humorosat.
 Végül úgy döntöttek, hogy megállnak egy kis emelkedőnél, mely némi védelmet
nyújthat. A vidék kellemetlenül sokban emlékeztetett arra a helyre, amelyet az
első goblin járőr választott. Mégis, jobb volt, mint ha a nyílt terepen ütnének
tábort. Huma alig bírta nyitva tartani a szemét, és megkönnyebbülten keltette
fel a minotauruszt, mikor Kazon volt a sor, hogy őrködjön.
Beszélgettek egy keveset, talán mert egyikük sem szívesen hajtotta álomra
fejét ezen a tájon. Kaz érdekesnek találta a solamniai lovagokat. Sok minden
tetszett a keletről jött lénynek, különösen a becsület iránti tisztelet.
Kaz igencsak szűkszavúan beszélt az övéiről. A minotauruszok tapasztalt
tengerészek voltak, azt meg kellett hagyni, ám életük az ogrék kezében volt. Még
mindig tartottak ügyességi tornákat, ahol úgy lehetett előkelőbb rangot kivívni,
ha legyőzték az ellenséget, ám az ogrék semmibe vették ezt a módszert, és új
rendszabályokat vezettek be, amelyek nekik jobban megfeleltek. Emiatt aztán Kaz
már azelőtt gyűlölte az úgynevezett mestereit, hogy halálosan megsebesítette
volna a kapitányát. Bármi jobb lehet annál, hogy a fajtájukat szolgálja,
gondolta.
Az, hogy Huma az életét bízta a minotauruszra, nemigen zavarta a solamniait.
Tanúja volt már annak, milyen vérszomjas is tud lenni Kaz. Huma soha nem lett
volna képes olyan ádázul – és mellesleg mohón – eltörni ellenfele nyakát, ahogy
azt a másik tette. Mindemellett, úgy érezte, meg lehet bízni a minotauruszban,
ha annak az adott szaváról van szó. Huma agyában egymást kergették a gondolatok
társa megbízhatóságáról, amíg végül a kimerültségtől álomba nem zuhant. A kérdés
eldöntetlen maradt.
Az éjszaka eseménytelenül telt el, ahogy a reggeli órák is. Megették azt a kis
elemózsiát, amely Huma készletéből maradt. Amikor a lovag belepillantott a
goblinok csomagjába, úgy döntött, inkább lemond azok élelméről. Különben is,
lehet, hogy az is kábítószeres volt.
Sivár napjuk volt. Metsző szél támadt, és Huma örült, hogy jó meleg ruhája van
a páncél alatt, Kazt pedig a jelek szerint nem zavarta a hideg idő. Fajtájából
kerültek ki a legjobb felfedezők, tengerészek és harcosok, szülőföldjén pedig
rendkívüli hideg uralkodott a fény nélküli hónapokban. A csupasz mellkasú harcos
még csizmát sem hordott. Ha a lovagnak kellett volna ilyen távolságot megtennie
mezítláb, már rég szétroncsolódott volna a lába és több sebből vérezne. Errefelé
a földek keményre fagytak, és igencsak göröngyösek voltak.
Dél körül Huma lovasokat vett észre a távolban. Azok az ellenkező irányba
tartottak, és hamarosan nyomuk veszett a látóhatáron. Huma azt gondolta, hogy
solamniai lovagok, és ha ez így van, jó esély van arra, hogy a hadoszlop – vagy
legalábbis egy része – a közelben várakozzon.
Kaz viszont már nem volt olyan biztos a lovasok kilétében. Itt, olyan közel a
csatamezőhöz, akárkik lehettek.
– Az igaz, hogy olyanok voltak, mint az emberek – vagy esetleg elfek –, de
elképzelhető, hogy Takhisis seregéhez tartoznak. Sosem láttad még a Fekete
Gárdát vagy a Hadúr elit alakulatait. Ami azt illeti, a renegátokat sem.
A minotaurusz már használta egyszer ezt a rejtélyes szót. – Kik azok a
renegátok? – kérdezte Huma.
– Iskolázatlan varázslók. Őrült mágusok. Így vagy úgy mindegyiknek sikerült
elkerülni a mágia rendjeinek figyelmét. Nem mind gonosz. Azt mondják, az egyik,
akinek iszonyú hatalma van, lepaktált a Sötétség Királynőjével, és hogy Takhisis
most annyira megszállottan hajszolja a győzelmet, hogy szándékosan elfordult az
ő fekete köpenyeseitől.
Mágia. Huma többet tudott róla, mint a legtöbb társa. Együtt nőtt fel vele.
Legjobb – és egyetlen – barátját a varázslatok kezdték el foglalkoztatni. Magius
már a kezdetek kezdetén megmondta a társának, hogy egy nap majd nagy és hatalmas
varázsló lesz belőle, még akkor, amikor Huma a lovagság felé hajlott, amelyhez
anyja állítása szerint születése jogán tartozott.
Ahogy Magiusra gondolt, Humának eszébe jutott a gyermekkora, azok az idők,
amelyeket oly féltve dédelgetett magában, és amelyek mégis keserűvé és
bizonytalanná tették. Évek óta nem látta már Magiust, azóta, hogy a barátja
befejezte tanulmányait és a toronyba ment valamiféle próbát kiállni, amely aztán
eldönti a sorsát. Ugyanazon a napon Huma meghozta döntését, és elhatározta, hogy
szembenéz a lovagsággal, és felvételi kérelmet nyújt be hozzájuk.
 Huma kiverte fejéből az emlékeket.
Folytatták útjukat. Kaz folyton a horizontot pásztázta, ám úgy tűnt,
ismeretlen ezen a vidéken. Egy alkalommal a társa felé fordult, és azt kérdezte:
– Minden emberlakta terület ilyen?
– Sosem jártál még ott, ahol emberek laknak?
– Csak a legrosszabb vidékeken. Hova máshova is tennének minket az ogrék, mint
a legsivárabb helyekre? A magunk módján számukra mi sokkal kihasználhatóbbak
vagyunk, mint a goblinok. Egyik fajban sem bíznak meg igazán, de tisztában
vannak azzal, hogy a goblinokat képesek irányítani.
Huma megértően bólintott.
– Vannak még olyan területek, amelyeket nem érintett meg a háború szele, de
számuk évről évre csökken. Most az én hazám is egy olyan lakatlan vidék, mint
ez.
Hirtelen elöntötték a keserű emlékek. A lovag kényszerítette magát, hogy az
útra figyeljen. A múltat immár maga mögött hagyta.
A minotaurusz előrebökött az állával.
– Valamiféle társaságunk akad.
A lovag hunyorított. Több mint három tucat alak tartott feléjük, valamennyien
emberek. Az egyik falu túlélői, ébredt rá hirtelen. Elveszett túlélői, efelől
semmi kétség. A két rozzant szekeret félholt állatok húzták, de maguk az emberek
se néztek ki különbül.
Asszonyok is voltak köztük, sőt még egy pár gyerek is. Ahogy közelebb értek,
Huma rádöbbent, hogy a legtöbbjük a társára bámul. Egyáltalán nem tetszett az,
amit a szemükből kiolvasott.
– Óvatosnak kell lennünk, Kaz.
– Ezzel a szánalmas csürhével szemben? Ne is törődj velük! Egymagam legyűröm
őket!
Kaz már nyúlt is a hátára szíjazott szekercéért, ám Huma megfogta a karját.
– Ne! – pisszegett. – Ez gyilkosság!
A rendszerint gyorsan cselekvő harcos elbizonytalanodott. A minotaurusz
észjárása merőben különbözött az emberétől. Kaz a veszélyt látta: több mint elég
ember volt abban a csoportban, akik legyűrhetik, ha nem ő támad elsőként. Az ő
világa nem fogadta el a megalkuvást. Vagy győzött valaki, vagy meghalt. Huma nem
tudta mitévő legyen, nem akart harcolni Kazzal, de nem volt képes teljesen
megakadályozni azt sem, hogy a minotaurusz berontson a menekültek közé.
Noha Kaz leengedte a karját, a baj már megtörtént. A falubéliek csak a
szörnyet látták benne, aki az életükre tör. A nyomorultak tanúi voltak annak,
amint földig rombolják otthonaikat, meggyilkolják rokonaikat és barátaikat. A
tehetetlenség okozta elkeseredettségük egyre csak nőtt, nem tudtak szabad
folyást adni neki. És most egy magányos minotaurusz állta el az útjukat, aki
megtestesítette mindazt, ami gonosz volt, mindazt a szenvedést, amelyet át
kellett élniük.
A rongyos csőcselékből sok nő és férfi előrecsoszogott. Sápadtak voltak,
szemükben rémület ült, öngyilkos rémület. Már nem akartak egyebet, csak még
egyszer visszaütni, mielőtt meghalnak.
Huma megdöbbent a látványtól. A horda úgy mozgott, mintha élőhalottakból
állna. A földműveléshez szükséges eszközöket, késeket, sőt még különféle
háztartási tárgyakat ragadtak meg, hogy fegyverként használják. Kaz szilárdan
kiállt, ám egy gyors pillantást vetett Humára.
– Ha közelebb merészkednek, ütni fogok, nem érdekel, mit mondasz. Nem fogok az
ő kezüktől meghalni.
A minotaurusz szeme vérben forgott. Nem kell sok hozzá, és támadni fog. Huma
kivont karddal a tömeg elé ugrott. – Állj! Nem akar bántani titeket!
Szánalmas próbálkozás volt, és sajnos bekövetkezett az, amitől a lovag a
legjobban félt. A gyilkos kedvű csőcselék megtorpant ugyan, de csak azért, hogy
eldöntsék, mi legyen az eléjük toppant fiatal lovaggal.
– Állj félre! – rivallt rá az egyik ősz öregember. Az agg egyik szemére egy
darab rongy volt kötve. A vérfoltos ruhadarab arról árulkodott, hogy a
sebesülését nemrég szerezhette. Bőre berepedezett, gyér haja a fejéhez tapadt. –
Őt akarjuk! Fizetni fog azért, amit művelt!
– Nem ártott nektek!
 Egy Humánál nem sokkal idősebb asszony, aki valaha csinos lehetett, kiköpött.
– Ő is egy közülük! Mit számít, ő volt-e az, aki megölte a gyermekeimet? Ha
nem velünk tette, megtette máshol!
Hasztalan próbálkozás lett volna megmagyarázni. Úgysem hallgattak volna
Humára, de ha mégis, nem bocsátották volna meg azokat a rettenetes dolgokat,
amelyeket átéltek. Kaz volt az ő bűnbakjuk.
Huma kétségbeesésében a levegőbe suhintott a kardjával. Mormogás futott végig
a sorok között, és néhány kevésbé elszánt lélek visszarettent, ám az, hogy a
solamniai lovag nyilvánvalóan elárulta saját fajtáját, több volt annál, amit
néhányan képesek voltak elviselni. A tömeg ismét előrelendült, ám ezúttal már
nyilvánvaló volt, hogy a lovag is a célpontjuk lett.
Mögötte hallotta, hogy nagydarab társa előhúzza a fejszéjét.
– Ne aggódj, Huma! Miszlikbe aprítjuk őket!
Várakozás rejlett a szavak mélyén, sokkal mohóbb várakozás, mint ahogy azt
Huma először észlelte.
A falubélieket még egy jókora fejszét markolászó feldühödött minotaurusz sem
riasztotta el. A két harcos felé csontsovány karok nyúltak, melyekről cafatokban
lógtak a rongyok. Némelyiküknek semmi sem volt a kezében, néhányan azzal akartak
támadni, ami épp a kezükbe akadt. Huma hátrahőkölt.
Vajon tényleg megölné ezeket az embereket egy olyan teremtmény védelmében, aki
csupán néhány napja még az ellensége volt? Egy lovag se tenne így. Huma
tisztában volt ezzel. Mégsem tudta magára hagyni Kazt.
– Kaz, a legjobb lesz, ha elszaladsz!
– Akkor megölnek, Huma. Megölnek, mert segítettél nekem. Jobb, ha felvesszük a
harcot.
Ez lett volna a legutolsó dolog, amit a lovag szeretett volna, ám úgy tűnt,
nincs más megoldás. Vagy félreáll, és elárulja a minotauruszt, vagy nem áll
félre, és elárulja azokat, akiknek a védelmére felesküdött. A kard hegye
megremegett.
Hirtelen erős szél támadt a háta mögött.
A csőcselék megdermedt, és mindannyian az égre bámultak. Huma a háta mögül
meghallotta, hogy Kaz megfordul és szitkozódni kezd.
– Egy sárkány!
Porfelhő kerekedett, elhomályosította az ifjú lovag látását. Huma hallotta a
hatalmas szárnyak csapkodását, ahogy a sárkány a leszálláshoz készülődött.
Agyában felvillant egy halálos fekete sárkány képe, esetleg egy óriási vörös
teremtményé, amint lecsap rájuk. Fikarcnyit sem fog érni a kardja.
Még mielőtt a por elült volna, Kaz már támadt is. Gonosz vagy jó sárkány, neki
aztán egyre megy! Bárhogy legyen is, neki semmi esélye. Csak abban reménykedett,
hogy sikerül sebet ejtenie a lényen, mielőtt az szétzúzza. A minotaurusz harci
kiáltást hallatott, és meglengette feje fölött a szekercét. Huma akkor látta meg
a sárkányt, amikor Kaz lecsapott.
A lovag fölemelte a kezét és felordított, noha tudta, hogy már túl késő.
– Ne!
A bikafejű teremtmény ereje igazán lenyűgöző volt. Azt beszélték, hogy egy
minotaurusz egy fejszével a kezében akár egy sziklát is ketté tud hasítani. Ha
Kaz akkor lecsap, bizony valószínű, hogy ő kerekedik felül. Ehelyett azonban a
suhintás kellős közepén hirtelen megdermedt, ám a nagy lendülettől fejjel előre,
a földre zuhant, éppen a sárkány hatalmas szája elé.
A sárkány csak egy futó pillantást vetett az előtte elterülő féktelen
harcosra, majd a lovagot kezdte tanulmányozni. Huma visszabámult. Mint lovag
hozzá volt szokva a világos sárkányok jövés-menéséhez. A szárnyas teremtmények
őrként és küldöncként teljesítettek szolgálatot, ám az ifjúnak még soha nem volt
alkalma ilyen közelről megvizsgálni egy sárkányt.
A lény magas volt és fényes. Az egész teste ezüstösen csillogott, kivéve a
szemét, amely napként ragyogott. A lovag ösztönösen érezte, hogy a sárkány
nőstény, bár képtelen lett volna megmagyarázni, honnan veszi ezt. Az állkapcsa
hosszabb volt a férfi karjánál, a foga pedig olyan hosszú, hogy a teremtmény egy
mozdulattal könnyedén leharaphatta volna Huma fejét. Az orra hosszú volt, és
fokozatosan elvékonyodott.
A sárkány hangja a megjelenésével ellentétben mély volt és dallamos.
 – Egy solamniai lovag. Mit keresel itt? Elég messze vagy a társaidtól! Mi
közöd neked ehhez a szeméthez? Légy nyugodt, a minotaurusz képtelen megmoccanni.
Legalábbis addig, amíg az akaratom fogva tartja.
Huma leengedte a kardját. A falubeliek visszahúzódtak a háttérbe, noha nem
fenyegette őket igazi veszély.
– Jól vagy?
A kérdés jogos volt. Úgy tűnt, az ezüst sárkányt tényleg érdekli a válasz.
– Kérlek – kapkodott levegő után Huma. – Ne bántsd! Félreérted!
A sárkány végigmérte ragyogó szemével. Most már tényleg kíváncsi volt.
– Miért óhajtod megkímélni ennek a lénynek az életét? Híreket akarsz megtudni
tőle? Egy pillanat alatt kiszedhetem belőle!
A sárkány türelmesen várt, az olyan lények türelmével, akik az idő folyását
évszázadokban, nem pedig percekben mérik. – Ő az én társam. Elfordult a Sötétség
Királynőjétől.
Ha valaki azt mondta volna Humának, hogy egy sárkány képes nagyon is emberi
arcot vágni a meglepetéstől, bizonyára kigúnyolja. Mégis, most így állt a
helyzet. A lovag csendben maradt, amíg a sárkány megemésztette ezt a szokatlan
hírt.
– A minotaurusz meg akart ütni. Nyilvánvaló, hogy ártani akart nekem. Akkor
hogy adjak neked igazat?
Huma megmerevedett.
– Hinned kell a szavamban. Nem tudom bizonyítani.
A bestia elmosolyodott. Egy sárkánytól még a mosoly is félelmetesnek látszott.
Lord Oswal mesélte egyszer, hogy a sárkány mosolya olyan, mint a tyúkot felfalni
készülő rókáé.
– Bocsánatot kérek, solamniai lovag. Nem úgy értettem, hogy nem adok hitelt a
szavaidnak. De be kell látnod, hogy nem mindennapos dolog, hogy egy minotaurusz
vállvetve harcol egy magadfajtával.
– Nem volt semmiféle harc.
– És ők?
Huma nem fordult meg. Élénken emlékezett még a határozatlanságára és arra, ami
majdnem bekövetkezett. – A félelmük és dühük érthető. Sokat szenvedtek. Nem
hibáztatom őket ezért.
A sárkány tudomásul vette a választ, majd hosszú nyakát egy kígyózó
mozdulattal hátratekerte.
– Letértetek a jó irányról – mondta a falubelieknek. – Forduljatok
délnyugatnak! Mishakal papjai vannak arra, akik meggyógyítanak majd titeket, és
élelmet adnak nektek. Mondjátok ezt el másoknak is, akikkel találkoztok az úton.
Nem várta, hogy ellent mondjanak neki, amiért Huma nagyon hálás volt. A
sárkány végignézte, ahogy a lakók a helyes irányba indulnak. Aztán szinte
utálkozva Kazra pillantott.
– Ha elengedem ezt itt, a te gondod lesz a jó magaviselete. Majdnem annyira
vagyok oda a fajtájáért, mint ezek a nyomorultak.
Huma tétovázott.
– Nem tudhatom, mit fog csinálni, ha elengeded. Elég heves vérmérsékletű.
– Minotaurusz jellemvonás. Ha nem gyilkolnák folyton egymást a rangért
folytatott párviadalaikban, azt hiszem, már rég lerohanták volna egész Ansalont.
Felsóhajtott. Huma kénytelen volt becsukni a szemét a forró lehelet elől.
– Jól van.
Ezekkel a szavakkal a minotaurusz hirtelen talpra szökkent. Nem támadt újra,
inkább a sárkánytól és a lovagtól egy bizonyos távolságra megállt, kezében a
fejszével. Óvatosan pislogott a sárkányra.
A bestia megvetően viszonozta a pillantást. – Mindent hallottál.
Ez nem volt kérdés, és a nagydarab harcos kifejezéséből Huma rájött, hogy Kaz
túlságosan is jól értett mindent. Igaz még mindig nem hitt egyiküknek sem.
– Hallottam, és még mindig nem tudom, mit gondoljak.
– Ízzé-porrá törhettelek volna, minotaurusz.
Az ezüstsárkány mintegy bizonyítékul fölemelte jókora mancsát. Ha bármelyikük
is megérezte volna az abban rejlő erőt, nem sok ideje maradt volna gyászolni.
Kaz Humára pillantott.
 – Egyszer már megmentetted az életemet, Huma lovag. Úgy tűnik, most újra
megtetted, ám ezúttal szavak segítségével. – A minotaurusz megcsóválta a fejét.
– Soha nem leszek képes teljesen visszafizetni az adósságomat.
Huma a homlokát ráncolta. Már megint adósság!
– Én nem akarok tőled semmit, a békét leszámítva. Elraknád a fejszédet?
A minotaurusz kiegyenesedett, egy utolsó pillantást vetett az előtte
tornyosuló hatalmas alakra, majd vonakodva visszafűzte a szekercét a tartójába.
– Mint már említettem, nem mehetek vissza. Mi lesz most velem?
A sárkány felhorkant, orrlyukából füstpamacsok törtek elő. – Engem nem
érdekelsz. Humának kell döntenie.
– Nekem?
– Idáig kitűnő ítéletet hoztál. Ezekbe a földhözragadt szerencsétlenekbe nem
szorult ennyi értelem.
Nem volt gúny a bestia hangjában.
Az ifjú lovagnak különösen jólesett a bók, melyet egy olyan királyi jelenéstől
kapott, mint egy ezüstsárkány. Jó sokáig töprengett, félresöpört számos
gondolatot, melyek felötlöttek benne az út alatt, végül a minotauruszhoz
fordult.
– Csatlakoznunk kell a hadoszlophoz. Ha rajtam kívül a többieknek is tényleg
igazolni akarod magad, el kell nekik mondanod, hogy mit tudsz az ogrék
elkövetkező lépéseiről, és el kell érned, hogy higgyenek neked. – Huma
elhallgatott egy pillanatra. – Ugye tudsz valamit, ami hasznos lehet a
számunkra?
Mielőtt felelt volna, Kaz jól megfontolta a válaszát, majd felmordult.
– Többet is tudok, mint amennyit kellene. Ha meg tudod őket győzni arról, hogy
ne öljenek meg, úgy teszek, ahogy mondod. Talán az a segítség, amit nektek
nyújtok, előrehozza annak a napnak az eljövetelét, amikor népem felszabadul.
– Át kell adnod a fejszédet.
A minotaurusz dühösen felordított.
– Nem megyek közéjük fegyvertelenül! Oda lenne a tekintélyem! Ezt nem
engedhetem!
Huma elvesztette a béketűrését.
– Nem a te népedhez megyünk, hanem az enyémhez! Ha azzal a sokat forgatott
szekercével felfegyverkezve lépsz be közéjük, semmi remény a megegyezésre. Az a
legkevesebb, hogy fogoly leszel. Legrosszabb esetben pedig meg is ölhetnek.
A sárkány ragyogó tekintetét a minotauruszra vetette. – A lovagnak igaza van.
A legjobb lesz, ha hallgatsz rá.
Kaz fortyogott, vicsorgott, felhozta hat-hét kiváló ősének a nevét, de végül
beleegyezett, hogy átadja Humának a fegyverét, ha majd eljön az ideje.
Az ezüstsárkány kitárta hatalmas szárnyait. Lenyűgöző látványt nyújtott, ahogy
az erő és szépség egy teremtményben kovácsolódott össze. Huma látott már
Vingaard erődjében faliszőnyegeket, fafaragásokat és szobrokat, melyek
megpróbálták megragadni a sárkányok fenségességét. Csupán szürke utánzatok
voltak a valóságos lényekhez képest.
– Éppen Észak-Ergothba tartottam, hogy csatlakozzam társaimhoz, amikor
megláttalak titeket. Ritka egy helyzet volt, ami felkeltette az érdeklődésemet,
így elhatároztam, hogy leszállok – mondta. – Tovább kellene repülnöm, de nem
nagyon térek el eredeti útirányomtól, ha elviszlek titeket az úti célotokhoz.
Az egyik legendás sárkány hátán való szárnyalás lehetőségétől Huma szinte
felujjongott. Tudta, hogy vannak olyan lovagok, akik a bestiákat meglovagolva
harcolnak, sőt még beszéltek is velük, de Huma eddig még sosem részesülhetett
ilyen kiváltságban.
– Hogy kapaszkodjunk?
– Ha lassan repülök, nem okoz majd gondot a kezetekkel és a lábatokkal
kapaszkodni. Sokan csinálták már, noha ti vagytok az elsők, akik velem repülnek.
Sok időt és fáradságot megtakaríthattok magatoknak.
Lehajtotta fejét, így az egy magasságba került a lovagéval.
Huma repülni fog! Magius egyszer azt mondta, hogy ez az egyik legfőbb oka,
hogy a mágia útjára lép: az, hogy felhők hátán szárnyalhat.
Az ifjú elhelyezkedett a teremtmény hosszú, izmos nyakának tövében, és nem
tudta megállni, hogy ne mosolyogjon a sárkányra, aki hátratekerte fejét, hogy
figyelje. A lovag tudta, hogy a bestia nagyon is megérti a lelkesedését. Enyhén
elvörösödött, ahogy lenyújtotta kezét Kaznak. A minotaurusz a felkínált kézre
bámult, majd a sárkány hátára.
Majd hevesen megrázta a fejét.
– Az én népem a földek teremtménye, a tengerek hajósa. Nem vagyunk madarak.
– Tökéletesen biztonságos. – A sárkány megbántottnak tűnt. – Egy gyereknek sem
kell tartania semmitől.
– Egy gyerek elég bolond ahhoz, hogy felüljön. Én nem vagyok az.
– Nem kell félned semmitől, Kaz!
Huma csípős megjegyzése talált, és éppen ez volt a lovag célja. Ha egy
egyszerű ember szembe tud nézni ezzel a kihívással, akkor ő, egy minotaurusz is
képes rá.
Dühösen prüszkölve megragadta a lovag kezét és felmászott. Egyenesen a társa
mögé ült, és nem szólt egy szót sem, jóllehet minden izma megfeszült. Kezével és
lábával megszorította a sárkány nyakát.
– Mindketten készen álltok?
Huma hátrapillantott a társára, aki egyenesen előremeredt, anélkül, hogy
látott volna valamit. A lovag visszafordult. – Amennyire lehetséges, igen. –
Szíve majd kiugrott a helyéről. Abban a pillanatban inkább kisgyereknek érezte
magát, semmint solamniai lovagnak. – Magasan repülünk majd?
Az ezüstsárkány megeresztett egy mély, torokból jövő nevetést.
– Nem olyan magasan, ahogy szeretnéd, de azért nem hiszem, hogy
kiábrándítalak.
A bestia még egy utolsó vidor pillantást vetett a minotauruszra, majd
csapkodni kezdett a szárnyával. Huma álmélkodva figyelte, ahogy lassan
eltávolodnak a földtől. Néhány pillanat múlva a teremtmény egyre magasabban
körözött az égen. A lovag leeresztette sisakjának rostélyát, hogy megvédje arcát
a jeges széltől. Kaz csupán csöndben kapaszkodott az életéért, és meg se
mukkant, aztán végül az ezüstszínű teremtmény abbahagyta a körözést, és lassan,
egyenletesen elindult az úti céljuk felé.
Huma felcsapta sisakrostélyát, és olyan közel húzódott a sárkány fejéhez,
amennyire csak lehetséges volt.
– Ez... ez egyszerűen fantasztikus!
– Talán neked is sárkánynak kellett volna születned! – kiabált vissza a
bestia. – Ha láthatnád a világot úgy, ahogy én látom!
Nem próbálta megmagyarázni, és Huma nem is kérte rá. Egy rövid időre a háború,
a lovagság, az összes gondja megszűnt létezni.
Az ifjú hátradőlt, és elmerült a látványban.

4. FEJEZET

A háború gyors, végső csapása közelgett. Takhisis, a Sötétség Királynője

egyetlen hatalmas hadseregben fogta össze gyermekeit, rabszolgáit, harcosait,
mágusait és titkos erőit. Támadásának célpontja a solamniai lovagok voltak,
mivel bennük látta azt az erőt és fenyegetést, amelyet valaha az elfek
képviseltek. Az elfek mostanra már csak árnyékai voltak egykor legendás
erejüknek, a külső világtól való önkényes visszavonulásuk kiszívta belőlük az
életerőt. Várhatnak még egy darabig, amíg a Sárkánykirálynő beletapossa a
lovagokat a földbe.
A lovagoknak szövetségeseik, és ami még fontosabb, szervezettségük és fegyelmi
szabályzatuk volt, ami oly nagyon hiányzott a Királynőt követő népeknél.
Azonfelül a lovagok Takhisis örök ellenségének, Paladine-nak szentelték
életüket.
Azt beszélték, maga Paladine teremtette a lovagokat. Az kétségkívül igaz volt,
hogy Vinas Solamnus, az ergothi vezető, aki harcba szállt császára
zsarnokságával, vezette be az Esküt és a Törvényt, amelynek alá kellett vetniük
magukat a katonáinak, de azt is mondták róla, hogy a messzi-messzi Sancrist
szigetén – amely Ansalon nyugati partjain túl terült el –, eljutott egy ligetbe,
ahol magával Paladine-nal találkozott. Paladine ikerfiaival, Kiri-Jolith és
Habbakuk istenekkel megmutatta Vinas Solamnusnak a jó hatalmas erőit.
Habbakuktól származott a Korona rendje, amely a hűséget tekintette legnagyobb
erejének. Az új lovagok először ennek a rendnek lettek a tagjai, hogy
megtanulják, hogy miként cselekedjenek összhangban, segítsék társaikat, és hogy
hűséggel szolgálják az ősüket és a Törvényt.
Kiri-Jolithtól, az igaz küzdelem istenétől származott a Kard rendje. Azok,
akik akartak, átkerülhettek ebbe a rendbe, mihelyst rászolgáltak. A Kard
rendjében a lovagok számára a becsület volt a legelső és mindenek felett
követendő erény. Tilos volt méltatlan dühükben kezet emelni vagy kardot rántani
személyes féltékenységből.
Végül magától Paladine-tól származott a Rózsa rendje. Ez volt az elit, azok a
lovagok tartoztak ide, akik annyira magukévá tették Paladine tanításait, hogy
semmi mással nem foglalkoztak. Bölcsesség és igazságosság irányította az
életüket. Leggyakrabban az ő rendjükből került ki a nagymester, aki aztán az
egész lovagságot vezette.
Habár Vinas Solamnus életében ez még nem így volt, a Rózsa rendje lett a
királyság rendje. Bár minden lovag azt állította, hogy királyi vér csörgedezik
ereiben, a Rózsa rendje csak azok számára állt nyitva, akik a „legkékvérűbbek”
voltak. Senki nem dacolt ez ellen a szabály ellen, holott ez Paladine egész
tanításának ellentmondott.
A háború szörnyű holtpontra jutott. Az áldozatok száma egyre növekedett,
emberek, sárkányok, ogrék, goblinok pusztultak el, a dögevőknek egyre több
tápláléka akadt, és kitört a pestis.

* * *

– Nem hittem volna...

Az ezüstsárkány hangja elúszott a levegőben. Huma nem fogta fel, a pusztulás
micsoda hihetetlen gyorsasággal dúlt végig egy újabb, valaha virágzó vidéket.
Alattuk ijesztő valósággal ott hevert a bizonyíték.
Évszázados, büszke fákból álló egész ligeteket csavartak ki tövestől a
sárkányok vagy mágusok. A mezők nem voltak egyebek, mint a felforgatott föld
hatalmas sebei, melyeket sok-sok lábnyom tiport meg. Rengeteg halott hevert
odalent, lovagok és ogrék vegyesen, bár ez utóbbiból mintha több lett volna,
vagy ez csak egy solamniai lovag vak reménye lenne?
Huma elsápadt. Nézte a szétszórt halottakat, aztán lehunyta a szemét, amíg
visszanyerte lélekjelenlétét.
– Hiábavaló küzdelem – kiáltotta Kaz a lovag fülébe. A minotauruszt annyira
lekötötték a csata nyomai, hogy meg is feledkezett a repüléstől való félelméről.
– Crynus csak csipked egy keveset, a lovagság parancsnokai pedig apró
harapásokkal viszonozzák a szívességet. Így aztán egyikük sem fog győzni.
A szavak hatására Huma megmerevedett. Kaz nem tudott kibújni a bőréből.
Számára egy ütközet a hadállás és a szakértelem tanulmánya volt. Még ha
személyesen vett is részt benne, a stratégiát és a taktikát latolgatta. Még
akkor is, amikor szekercéje a levegőbe hasított.
Az ezüstsárkány feléjük fordította a fejét.
– Nyilvánvaló, hogy itt nem tudunk leszállni. Kyre elveszett, és úgy tűnik,
mindkét fél számára. Ezek a búzamezők hiába érnek be.
Huma hunyorgott.
– Akkor is van remény. Az ogrék utánpótlása biztosan kimerült. A lovagság most
már biztonságosabb helyzetben van.
– De nem olyan erősek, mint az ogrék – vetette közbe a minotaurusz.
Olyannyira elmerültek az alattuk elterülő pusztulás vizsgálatában, hogy
egyikük sem vette észre a jókora, sötét alakokat az égen, amelyek az ő irányukba
repültek. Kaz pillantotta meg őket. Hirtelen szorosan megmarkolta Huma vállát. A
lovag elfordította fejét, és követte a minotaurusz pillantását.
– Sárkányok! – kiáltotta az ezüst bestiának, amelyen ültek. – Legalább hatan
vannak!
Ahogy közeledtek, Huma már ki tudta venni az alakjukat és a színüket. Vörös
sárkányok, akiket egy fekete vezet? A távolba meredve, az ifjú rájött, hogy
igaza van. Egy hatalmas fekete sárkány, amelynek hátán lovas ül. Mindegyik hátán
lovas ül!
– Nem tudok egyszerre minddel harcolni – mondta az ezüstsárkány. – Ugorjatok,
ha elég közel leszek majd a földhöz! Megpróbálom elcsalogatni őket.
Hátasuk leereszkedett közel a fákhoz, és megpróbált kiválasztani egy alkalmas
helyet a leszálláshoz, mielőtt még odaértek volna halálthozó társai.
– Le kell ugranotok, amikor szólok. Készen álltok?
– Utálok megfutamodni a csata elől, még ha az a felhők közt zajlik is.
Semmiképp sem segíthetünk, Huma?
Huma nem fordult a minotauruszhoz.
– Nem. A legjobb lesz, ha leugrunk.
– Ahogy akarod.
Elrepültek egy épület felett, mely valaha parasztház volt, most viszont nem
volt egyéb durva négyszöget formáló alacsony kőrakásnál. Amögött viszont egy
alkalmas szántóföld terült el.
– Lassítok. Készüljetek!
Mindketten billegve egyensúlyoztak.
– Most!
Kaz mozdult először. Előrebukott, mintha nyíl fúródott volna a mellébe. A
bestia karmai alig súrolták a földet, ahogy az újabb körhöz készülődött.
Huma előredőlt, hogy leugorjon, de elbizonytalanodott.
– Mit csinálsz? – sikoltotta hátasuk, ahogy a másik hat egyre közelebb ért.
– Nem harcolhatsz velük egyedül!
– Ne légy ostoba!
– Túl késő! – kiáltotta a lovag gyorsan.
Mindegyik sárkányt egy magas, éjfekete, dísztelen páncélt viselő, vészjósló
alak ülte meg. Arcukat sisak rostélya takarta. Bárkik voltak is, emberek, vagy
ogrék vagy valami mások, még túl messze voltak ahhoz, hogy Huma felismerje őket.
A monumentális fekete sárkány lovasa egy megtermett alak volt, aki mellett
Huma szinte eltörpült. A lovas intett a többieknek. A vörös sárkányok
visszahúzódtak, hogy kivárják a fejleményeket. A fekete teremtmény mohón
felsikoltott, ahogy a lovasa előreösztökélte. A két sárkány bősz ordítással
esett egymásnak. Karmok villantak, és belefúródtak az ezüst bestia alkarjába,
mire az viszonzásul mély csíkokat hasítva fölsebezte a fekete védtelen mellét.
A páncélba öltözött lovas lecsapott a súlyos, kétélű szekercéjével, Huma pedig
ösztönösen hárított. Ahogy a két fenevad dulakodni kezdett, Huma elég közel
tudott húzódni, hogy visszaüssön.
A többiek ideges várakozással szemlélték az eseményeket, sárkányaik dühösen
rikácsoltak, hogy nem vehetnek részt a küzdelemben.
Ekkor az ezüstsárkány végigkarmolta a fekete egyik szárnyát, mire a másik
felsikoltott fájdalmában. A fekete lovas oldalra dőlt, és Humának lehetősége
adódott, hogy visszaüssön. Az ifjú lovag gondolkodás nélkül megcélozta a váll
alatti részt, és lecsapott. A kard hegye könnyedén átszakította a vékony
páncélinget, és a lendülettől még mélyebbre fúródott. A lovas felnyögött és
hátrabillent.
A sárkányok és lovasaik felbőszült kiáltása figyelmeztette a fekete sárkányt
lovasának sebesülésére. A fekete dühödten elhúzódott az ezüstsárkány mellől.
Huma megacélozta magát a csapat elkerülhetetlen támadására, ám valami
érthetetlen okból az ellenség nem használta ki az előnyét. A vörös sárkányok
védőkört vontak fekete társuk és annak súlyosan megsebesült lovasa köré, majd
mind a hat fenevad elrepült abba az irányba, ahonnan jöttek. A lovag és az
ezüstsárkány megrökönyödve figyelték, ahogy az ellenség távozik.
Huma újra nyugodtan tudott lélegezni.
Alatta az ezüst bestia is visszanyerte nyugalmát. Sebei még mindig véreztek, a
lovag pedig azon tűnődött, milyen komolyak lehetnek a sérülései.
Mintha csak a gondolatát találta volna ki, hátasa megfordult, hogy alaposan
megvizsgálja. Minden egyes mozdulatából kiérződött a törődés.
– Megsebesültél?
– Nem. És veled mi a helyzet? Szükséged van segítségre? – Vajon hogy kell egy
sárkányt meggyógyítani? – Fogalmam sincs, tudok-e segíteni, de megpróbálhatom.
A bestia megrázta csillogó fejét.
 – Meg tudom gyógyítani saját magam. Csupán pihenésre van szükségem. Inkább
ennek a küzdelemnek a különös körülményei foglalkoztatnak. Ez több volt egyszerű
őrjáratnál. Nem tudom megmagyarázni, de azt hiszem, ez egy jel.
Huma bólintott.
– Fel kell vennünk Kazt, és el kell sietnünk Lord Oswalhoz. Mindent tudni akar
majd.
Az ezüstsárkány leszálláshoz készülődött, meglátott valamit, amitől cinikus
mosolyra húzódott a pofája.
– Úgy tűnik, újabb látogatóink akadnak. Olyanok, azt hiszem, akik nem igazán
örülnek, ha egy minotauruszt látnak.
A teremtmény pillantását követve Huma is meglátta őket. Solamniai lovagok.
Becslése szerint több mint húszan lehettek. Az ő színeit viselő őrjárat. Az
ezüst bestiának igaza volt. A lovagok valószínűleg lerohanják Kazt, még ha egy
páran kétségkívül ott is hagyják a fogukat.
A minotaurusz, aki rejtve maradt a parasztház romjai között, mit sem tudva a
mögötte felbukkanó lovasokról, felállt, hogy integessen Humának és a sárkánynak.
Még ha a lovagok nem is vették észre a minotauruszt, a sárkány landolását
mindenképpen látták. Az egyik lovag megpillantotta a bikafejű teremtményt, és
felkiáltott, hogy figyelmeztesse a többieket. A csapat azonnal teljes
sebességgel vágtázni kezdett. Kaz megpördült a mennydörgésszerű hangra, és
nyugodtan állt egy pillanatig. Aztán csapásra készen már ott is volt a kezében a
harci szekerce, amelyet Huma meghagyott neki. Lándzsák és kardok emelkedtek a
levegőbe.
Huma csak egy dolgot tehetett. Odakiáltotta tervét az ezüstsárkánynak. A
vágtázó lovasok meglepetten pillantottak fel, rendezett soraik felbomlottak, és
egy villanásnyi ideig mindenről elfeledkeztek az ég lenyűgöző látványt nyújtó
szárnyasa láttán. A bestia leereszkedett Kaz mögött, és megragadta a
minotauruszt a vállánál fogva. Kaz meglepett kiáltást hallatott, és elejtette
szekercéjét, ahogy a hatalmas karmok összenyomták vállát és felemelték a
földről. A lovagok keményen megrántották a gyeplőt, megpróbálva megállítani a
hátasokat, míg üdvrivalgásban törtek ki, azt gondolván, hogy a portyázó
minotaurusznak vége.
Kaz továbbra is úgy átkozódott, hogy azt hallva a legkomiszabb zsivány is
elsápadt volna, de tehetetlen volt a sárkány markában. Mikor biztonságos távolba
értek, a sárkány óvatosan a földre ejtette a minotauruszt, majd maga is
leszállt.
Huma lekászálódott a sárkányról, és Kaz szinte azonnal nekirontott. Ha a
bikafejű lény nem tesz fogadalmat, hogy visszafizeti adósságát, futott át az
ifjú agyán, könnyedén megeshetett volna, hogy ott és akkor lemészárolja a
lovagot. Tűz lobogott Kaz mélyen ülő szemében, és dühében úgy szitkozódott, akár
a vízfolyás.
– Semmi harc! – parancsolta Huma.
– Meg fognak ölni! Legalább hadd harcoljak a végsőkig, ne kelljen ott állnom,
mint valami tehetetlen mocsári törpe!
Nagyon halkan, a dühtől elfúló hangon, amely magát Humát is meglepte, a lovag
újra megismételte.
– Azt mondtam semmi harc!
A minotaurusz hangosan fújtatott, majd úgy tűnt, belenyugszik a döntésbe.
Rámeredt a társára.
– Ahogy gondolod. Bízom benned, aki már kétszer megmentette az életemet.
Már megint ez! Huma elkeseredetten sóhajtott, majd megfordult, miközben az
újrarendeződött csapat tétován odalovagolt a különös hármashoz. Az őrjárat
vezetője, az egyetlen ember, akit szemmel láthatóan hidegen hagyott a nagy
bestia látványa, megállította embereit, majd előredőlt, hogy szemügyre vegye a
fiatal lovagot.
– Úgy tűnik, Bennett végül mégsem szabadul meg tőled, Huma.
A felismerés szikrája költözött az ifjú szemébe.
– Rennard!
A parancsnok fölemelte sisakjának rostélyát. Néhány lovag kényelmetlenül
fészkelődni kezdett. Rennard arca halálosan sápadt volt, és amikor beszélt, úgy
tűnt, mintha arca nem is mozogna. Valaha jóképű férfi lehetett, ám jóvágású
arcát eltorzította egy fiatalkorában túlélt pestis, melybe majdnem belehalt.
Arca szikár volt és ráncos. Némely rosszindulatú bírálója szeretett azzal
tréfálkozni, hogy Rennard tulajdonképpen belehalt a pestisbe, csak éppen soha
nem vette észre. Ilyen találó tréfákat azonban sosem eresztettek el a
jelenlétében. Csak kevesen vehették volna föl vele a versenyt.
Huma örült, hogy viszontlátja Rennardot. Az idősebb lovag a kezdetektől a
szárnyai alá vette az ifjút, még akkor, amikor az Vingaard erődjébe ment, hogy
benyújtsa felvételi kérelmét a lovagsághoz. Rennard kiállt mellette, amikor a
többiek el akarták utasítani, egy fiút, aki azt állította, hogy az apja lovag
volt, és akinek az anyja semmiféle bizonyítékkal nem tudott szolgálni, hogy
alátámassza igazát.
A lovagok napirendre tértek a sárkány fölött, és most már minden szem Kazra
szegeződött. Pusmogás támadt a sorok között, a legtöbben azt találgatták, hogy
egy ilyen furcsa szerzet, mint egy minotaurusz, mit kereshet itt. Rennard intett
az egyik lovasnak.
– Kötözzétek meg a minotauruszt! Lefogadom, hogy Lord Oswalt igencsak
érdekelni fogja, és az is, hogy mit kereshet itt, ilyen messze a csatatértől.
Kaz hátralépett, ökle a levegőbe emelkedett.
– Próbáljátok csak meg! Az első, aki kezet emel rám, soha többé nem lesz képes
rá!
Az egyik lovag kardot rántott.
– Arcátlan dög! Nem fogsz már sokáig élni!
– Ne! – Huma Rennardhoz lépett. – Ő nem ellenség! Az ogrék elől menekült el.
Goblinok rabjaként találtam rá, és megmentettem. Megölt egy ogrét, hogy
embereket mentsen!
Számos lovag epés megjegyzést tett az ifjú hiszékenységére és Huma érezte,
hogy arca lángba borul.
Kaz felhorkantott. A Huma becsületén ejtett folt olyan volt számára, mintha őt
gyalázták volna meg, mióta az életét köszönhette a lovagnak.
– Ennyit ér hát a solamniai lovagok híres becsülete? Így kezelik a társukat?
Valószínűleg tévedtem, amikor úgy gondoltam, hogy a lovagság talán olyan
tiszteletre méltó, mint az én fajom!
A lovag, aki előkapta a kardját, előreugratott a lovával. – Ezért a fejedet
veszem, minotaurusz!
– Semmi ilyesmit nem fogsz tenni, Konrád lovag.
A feldühödött katona megpróbált farkasszemet nézni Rennarddal, de mint már oly
sokszor, ezúttal is a sápadt parancsnok győzött. Senki sem volt képes
belemélyedni a kék szempárba.
– Valójában egyikőtök sem bírálhatja Huma képességeit – folytatta a vezető. –
És ezzel ti is tisztában vagytok. Viselkedjetek lovaghoz méltón, ne pedig úgy,
mint a kicsinyes ergothiak vagy finomkodó elfek!
A többiek elhallgattak, bár nyilvánvaló volt: nem örülnek annak, hogy
megszidták őket, mint valami gyerekeket. Huma tudta, hogy Rennardot ez a
legkevésbé sem érdekli. Rennardot csak Rennard érdekelte.
Humának pedig a következőket mondta:
– A minotauruszt a te őrizeted alá helyezzük. Jobban ismerem a fajtájukat,
mint amennyire ezek itt ismerni vélik őket. Ha szavát adja, hogy békés
szándékkal tart velünk, azt elfogadom biztosítékként, nem akarok tőle többet.
Huma Kazra tekintett, aki előbb az őrjáratot, majd a magas lovagot vette
szemügyre. Végül némi töprengés után a minotaurusz beleegyezően bólintott.
– Szavamat adom neked, hogy békés szándékkal tartok veletek, és mindenben
elfogadom Huma ítéletét.
Az utolsó mondatával gúnyosan utalt arra, hogy a lovagok kételkedtek egyik
társuk szavában. A lovagok kényelmetlenül feszengtek. Nem igazán tetszett nekik
az ötlet, hogy egy ilyen ütőképes fogoly lovagoljon közöttük. Az ezüstsárkány
pofájára enyhe meglepődés ült ki. Rennard arcáról semmit nem lehetett leolvasni,
habár Huma úgy érezte, meghökkent a kijelentéstől.
Az őrjárat vezetője hüvelykujjával a háta mögé bökött.
– Van néhány fölösleges lovunk, amelyre úgy egy mérfölddel ezelőtt tettünk
szert. Azt hiszem, az egyikük elég magas és erős, hogy elbírjon egy minotauruszt
is. Ha kiválasztottátok a lovaitokat, azt akarom, hogy gyertek a menet élére.
Sok mindent meg kell beszélnünk, és neked, Huma lovag, egy igencsak érdekes
jelentés lehet a tarsolyodban.
A lovagok utat nyitottak, ahogy Huma és Kaz közéjük lépett. Öt szabad hátas
volt a csapatban, négy harci ló és egy igásállat, amelyet nyilvánvalóan
elhagyott a gazdája. Az igásállat és a két csataló úgy tűnt, alkalmatlan a
lovaglásra, csupán húsuk miatt hozták el magukkal. A legmagasabb, és egyben az
egyetlen ló, mely képes volt egy minotauruszt elvinni a hátán, ideges volt, de
nem annyira, hogy Kaz ne tudta volna megfékezni. Huma egy ezüstszürke paripát
választott, amit azonnal megkedvelt. Mikor már a lovon ültek, csatlakoztak
Rennardhoz.
Huma végignézett a pusztításon.
– Mi történt itt?
Rennard érzelem nélküli szavai csak még félelmetesebbé tették a
mondanivalóját.
– Mit gondolsz, mi szokott történni, Huma? A mágusok vívják a maguk kis
harcát, feltépik a földeket és nem hagynak mást hátra azok számára, akik a
földön járnak, csak köveket és krátereket. A megmaradó zöld mezőket pedig a
sárkányok égetik fel, fagyasztják meg vagy szaggatják fel. Mire a csapatok
összecsapnak, már alig marad valami, amiért érdemes harcolni, ha marad
egyáltalán.
Rennard érzékeny pontja a mágusok voltak. Senki sem tudta, miért. Huma sohasem
említette neki Magiust, attól tartva, hogy a vezető eltávolodik tőle, és ő
elveszíti ritka pártfogóinak egyikét.
– Vesztettünk?
– Döntetlen. A hadszíntér most északabbra húzódott, és minket azért küldtek
ki, hogy megbizonyosodjunk afelől, hogy az északra való visszavonulásukat nem
csupán cselből követték-e el. Már éppen vissza akartunk fordulni, amikor
megláttunk titeket.
Az ezüstsárkány, aki egész eddig csendben maradt, most közbevágott.
– Akkor nem láttátok a sárkánylovasokat?
Rennard felkapta a fejét, a többi lovag pedig megmerevedett.
– Sárkánylovasokat mondtál?
– Hatan voltak. Mindannyian feketébe öltözve, és valamennyien egy vörös
sárkányon ültek, kivéve a vezetőjüket, aki egy hatalmas feketét lovagolt meg.
Úgy tűnt, keresnek valamit, amíg meg nem láttak minket. Próbáltam időt nyerni,
ám a te lovag bajtársad nem akart egyedül hagyni. Ragaszkodott ahhoz, hogy
csatlakozzon hozzám a küzdelemben.
Mivel a legtöbb lovagnak le volt eresztve a sisakrostélya, Huma nem tudta
kifürkészni társai véleményét. Néhányan aprót biccentettek, mint akik nyugtázták
a hírt, míg az egyikük mintha motyogott volna valamit a fölösleges
vakmerőségről. Rennardot, úgy tűnt, teljesen leköti a dolog.
– Egy hatalmas feketét említettél?
– A legnagyobb sárkány, amelyet valaha is láttam. Mindazonáltal fiatal. A
lovasa úgy döntött, hogy szemtől szembe egyedül vív meg velünk. Így is lett,
amikor is furcsa dolog történt. Huma súlyos sebet ejtett rajta, és a feketének
vissza kellett vonulnia. És ahelyett, hogy bosszút álltak volna a társukért, a
többiek inkább körbevonták a feketét, hogy segítsenek sebesült vezetőjüknek.
Könnyedén lemészárolhattak volna minket, ha mindannyian egyszerre támadnak ránk.
Még mindig nem értem.
Rennard arcán nem tükröződött érzelem. Lehetetlen volt megmondani, hogy a hír
hogy érintette őt. Mikor újra megszólalt, úgy tűnt, mintha már meg is
feledkezett volna a különös csatáról.
– Hálásan köszönöm, hogy segítettél egy bajtársamon. Csatlakozol hozzánk? Nem
tudom ugyan, hogy kell a sárkányok sebét begyógyítani, de ha Mishakal papjainak
ereje segít, akkor elmondom, hogy van néhány pap a főseregben.
A nagydarab bestia széttárta a szárnyait – amitől nem egy lovag és hátas
megriadt –, és visszautasította Rennard ajánlatát.
– Majd a saját varázslataim meggyógyítanak. Csak pihenésre van szükségem.
Csatlakozni fogok a fajtámbeliekhez. Talán még találkozunk.
Az utolsó megjegyzés inkább Humának szólt, mint a parancsnoknak.
 – Nagy örömömre szolgált, hogy veled lehettem, még ha erre a csekélyke időre
is, Huma lovag – folytatta a sárkány. – Csak így tovább! Paladine óvjon téged!
Azzal az ezüstsárkány a levegőbe emelkedett. Huma és a többiek kénytelenek
voltak elfordítani a fejüket, hogy ne menjen szemükbe a por. Mikor végre megint
tisztán láttak, a nagyszerű teremtmény már messze járt. A csapat, amely még
mindig a hatása alatt állt, lenyűgözve figyelte, ahogy eltűnik a felhők között.
Rennard megfordult, megszámolta embereit – Humát és Kazt is beleértve –, majd
megfordította lovát. Egy parancsszó sem hagyta el az ajkát, de nem is volt rá
szükség. A többiek egyszerűen követték, a két újonnan érkezett pedig közvetlenül
a parancsnokuk mögé zárkózott fel.
Mikor már egy jó darabot megtettek, Rennard csak akkor intett nekik, hogy
lovagoljanak mellé. Tekintete az úton maradt, miközben beszélt.
– Ezek a lovasok... Hallottál már róluk, vagy láttad már őket, Huma?
– Kellett volna?
– Talán. Te, minotaurusz...
– A nevem Kaz. – Belefáradt már, hogy úgy kezelik, mintha ott sem lenne.
– Akkor Kaz. Te biztosan ismered őket!
– Ők a Fekete Gárda. A sok közül ez az egyik nevük. A Királynő hadurát
Crynust, és a renegát mágust, Galan Dracost szolgálják.
– Mit tudsz magáról a hadúrról?
Kaz vállat vont.
– Nagydarab fickó, de hogy ogre-e vagy valami más, csak néhány kivételezett
tudja. Nagy stratéga, aki szívesen kockáztatja még akár a saját életét is. A
kedvenc hátasa... hátasa...
A minotaurusz elhallgatott, szeme tágra nyílt.
Rennard vékony ajka halálos mosolyra húzódott, ijesztő látvány volt a haláli
arcon. A parancsnok Huma felé fordult.
– Szerintem azt fogja mondani, hogy Crynus kedvenc hátasa egy hatalmas fekete
sárkány, akit Charrnak hívnak. Mind az ember, mind a sárkány megrögzött
kockázatvállaló, és a szemtől-szembeni harc az, amit a leginkább szeretnek.
– És... és én velük harcoltam.
A felismerés megdöbbentette Humát. Magával Crynussal csatázott és túlélte.
Akárcsak a hadúr, hasított belé hirtelen a gondolat. Csúnyán megsebesült, az
igaz, de Huma lefogadta volna, hogy életben van, és valahogy azt is érezte, hogy
a hadúr nem fog addig nyugodni, míg meg nem találja. Hogy visszavegye a
tekintélyét. A becsületét. Nemcsak hogy elégtételt vegyen.
Hanem, hogy megölje.
– Úgy tudom, a hadúr nagyon a szívére szokta venni a viadalait – fűzte hozzá
Rennard szinte mellékesen.
Hirtelen gyorsabb ügetésre fogta lovát, mire a többiek olyan gyorsan követték,
ahogy csak tudták. Ám egyikük sem nyargalt olyan sebesen, mint Huma, aki
hirtelen aggódva kezdte fürkészni az égboltot.

5. FEJEZET

Ha odafentről szörnyűnek tűnt a pusztítás, akkor közelről nézve még

borzalmasabbnak bizonyult. Huma most láthatta, milyen alapos munkát végzett a
halál. Kyre, az ergothi határon fekvő, egykor nyüzsgő város többé nem létezett.
A föld kiégett. A hullák összetört játékszerként hevertek szerteszét. A legtöbb
épületnek csak a váza maradt meg, némelyeknek még az sem. Mikor az őrjárat
elhaladt a város keleti fala mellett – vagyis amellett, ami megmaradt belőle –,
a rothadás rémes bűze csapta meg az orrukat. Huma azért imádkozott, hogy el ne
hányja magát, és az sem nyugtatta meg, hogy legtöbb társa szintén a
rosszulléttel küszködött. Rennard egykedvűen lovagolt tovább.
A nap végére a sár teljesen beborította őket és hátasaikat. Rennard, tudván,
hogy még több órányi lovaglásra vannak a főseregtől, és ismervén a rájuk váró
nehéz utat, megálljt parancsolt az egykori út közelében. Maguk mögé pillantva
látták, hogy füstcsíkok szállnak az égbe Kyre-ból. A tüzek már rég elaludtak, ám
a füst nem akart elülni, mintha csak kudarcukra akarta volna emlékeztetni a
lovagokat.
Az éjszaka minden különösebb esemény nélkül telt el. Kaz fogadalmához híven
próbált egész éjjel a fiatal lovag felett őrködni, de mind Rennard, mind Huma
ragaszkodott hozzá, hogy a kimerült minotaurusz is aludjon.
A hajnal első sugara már az úton érte őket. Huma és Kaz ismét az őrjárat
vezetője mellett lovagolt. Az ifjú lovag megpróbált beszélgetésbe elegyedni
Rennarddal, ám a másik most is ugyanolyan hallgatag volt, mint mindig. Csak
akkor beszélt, amikor szükségét látta.
Délre elérték a déli csapattest külső szélét. A csata egyetlen óriási
csetepatévá fajult, miközben mindkét fél a másik gyengéit próbálta kipuhatolni.
Az őrjáratnak szerencséje volt. Ha máskor érkeznek, talán éppen egy ilyen
ütközet közepébe csöppentek volna.
Néhány lovag durva hangon éljenezni kezdett, mihelyt meglátta őket, mert azt
hitték, megérkezett az erősítés. A hangulat meglehetősen komornak tűnt, és mikor
a lovagok felismerték Rennardot és Humát, elhallgattak.
A déli csapattest a város romjaitól délkeletre ütött tábort. A vezető
megállította hátasát. Egy nagy sátor elé értek, amely előtt a Kard lovagjai
gyülekeztek. A sápadt lovag nem szállt ki a nyeregből, ehelyett inkább magához
hívatta az őrparancsnokot. A szóban forgó lovag elsápadt, mikor meglátta
Rennardot, majd gyorsan tisztelgett.
– Ki itt a parancsnok? – nézett le rá a hullaszerű arc.
– Lord Killian. Itt viszont nem fogod megtalálni. Kiment az emberei közé, hogy
megpróbáljon lelket önteni beléjük.
Rennard bólintott.
– Akkor talán te is tudsz segíteni. Hol találjuk Lord Oswal főhadiszállását?
Mikor útra keltünk, még itt állt a közelben.
Rennard hűvös pillantásától kisérve az őr tájékoztatta őket arról, hogy a
parancsnokság egynapi járóföldre, északkeletre található. Az örökké cinikus Kaz
motyogott valamit arról, hogy a saját farkukat kergetik, de Huma szigorú
pillantása elhallgattatta. A csapat pillanatokon belül ismét úton volt.
Az északkeleti területek sokkal jobb állapotban voltak. Alig egy órája
lovagoltak, mikor megpillantották az első élő fákat. Percek múlva újabb és újabb
fák tűntek fel. Legtöbbjük alacsony ugyan, de mégiscsak fák voltak. A csapat
hangulata kissé megenyhült.
Útjuk során egyetlen pillanatra sem tévesztették szem elől a hegyek és fák
között manőverező két sereget. Északon Solamnia és az ősi Ergoth határát képező
hegylánc húzódott. A csúcsok közül nem egy az eget verte, és a félelmetes ogrék
tekintélyes kolóniájának adott otthont. Az életükkel játszottak azok, akik elég
bátrak voltak hozzá, hogy megkíséreljenek átkelni a hegyeken.
Huma gondolatai elkalandoztak lovaglás közben. Vajon mit mond majd Lord Oswal,
amikor találkoznak? Mindig is rossz volt a viszony a főparancsnok és a
nagymester között, és Lord Trake egyáltalán nem volt elragadtatva attól, hogy
fivére a fiatal Humát támogatja. Ez a döntés hosszú távon akár végzetes is lehet
Lord Oswal számára. Jelenlegi pozíciójában sokat veszíthetett volna befolyásából
és hatalmából, ha Huma kudarcot vall mint lovag. A lovagság, bármennyire
kérkedett is azzal, hogy milyen jó, mégiscsak politikai szervezet volt. Nem
mintha Humát ez foglalkoztatta volna. Sokkal inkább azon tűnődött, hogy mivé
lenne a hadsereg, ha nem a főparancsnok irányítaná. Lord Oswal volt a lovagság
legragyogóbb hadvezére.
Rennard felkiáltott, és nyugat felé mutatott. Mindnyájan arra fordultak. A
borús égbolt pillanatok alatt koromfekete lett. Nézték, ahogy a sötétség
szétterül, mint a sáskahad a búzamező felett, és tudták mit látnak: a
varázslatok leggonoszabbik fajtáját. A Királynő szolgái ismét azon munkálkodtak,
hogy szétzúzzák a védelmi vonalakat.
Rennard lelassított, majd lehúzott sisakrostélya mögül a többiekre pillantott.
Humára és Kazra nézett.
– Velünk harcol a minotaurusz, ha megkéred rá, Huma?
Kaz hangosan felhorkantott.
– Kérdezd meg magad, vérszopó!
 A sápadt lovag ugyanúgy figyelmen kívül hagyta a sértést, mint az arcába fújó
szelet.
– Velünk harcolsz?
Huma érezte, hogy Rennard tekintete az övébe fúródik.
– Te döntesz, Kaz.
Vad, széles vigyor terült szét a minotaurusz képén.
– Akkor harcolok, méghozzá örömmel, mert legalább kinyújtóztathatom az
izmaimat. És különben is, attól a pillanattól kezdve kitaszítottá váltam, hogy
leütöttem azt az ogrét és elmenekültem. Ha elfognak, azonnal megölnek. Ha
veletek tartok, még mindig lehetőségem nyílik bebizonyítani, hogy nem vesztettem
el a becsületemet.
– Akkor hát segítse testvéreinket kardforgató karunk ereje!
Rennard ezekkel a szavakkal megsarkantyúzta a lovát. Az egyik lovag
csatakiáltást hallatott. Huma összeszorította a fogát, remélve, hogy valaki
halálos elszántságnak nézi majd grimaszát, nem pedig gyenge próbálkozásnak,
amivel a testét szaggató érzelmeket próbálja elfojtani.
A lopakodó sötétség eléjük sietett, hogy üdvözölje őket.

* * *

Mintha holdtalan éjszakában harcoltak volna. Sebesültek és haldoklók üvöltése,

harcosok csatakiáltása töltötte be a levegőt. Hatalmas, sötét bestiák
szárnyaltak az égen. Néha le-lecsaptak a földön harcoló alakokra, de teljes
erejüket csak ritkán vetették be. A sárkányiszony még nem telepedett rá a
harcolókra. Túl nagy volt a földön a zűrzavar, és könnyen megeshetett volna,
hogy a sárkányok saját szövetségeseikre csapnak le.
A nyers energia fényes villanásai felfedték a csatatéren zajló mészárlást.
Fehérbe és vörösbe öltözött mágusok küzdöttek a feketék ellen. A vörös és fehér
köpenyeseket a megfontoltság tartotta vissza a győzelemtől, a fekete
köpenyeseket pedig a gondatlanság. A harcnak mégis volt némi eredménye: a
hirtelen támadt sötétség halálos terjedése megtorpant, és valamelyest
visszahúzódott. A fekete köpenyesek nem tudták sokáig egyszerre ellenfeleiket
támadni és a sötét felhő erejét is fenntartani.
Hirtelen sárkányok tűntek fel az égbolton, több, mint amennyit bárki is el
tudott volna képzelni. Csendben és apránként gyűltek össze, és csak erre a
pillanatra vártak. Mikor a sötétség visszavonult, a sárkányok kirobbantak a
felhőtakaró mögül. Sokkal többen voltak azoknál a sárkányoknál, amelyek a
lovagok oldalán harcoltak. Vörösek, feketék, zöldek, kékek: az eget ellepték a
halál színei.
Habár a fény sárkányai kevesebben voltak, feléjük fordultak. Nem voltak
elegen. A Sárkánykirálynő gyermekei gyorsan rést ütöttek a lovagok sorain, végső
célként azonban sokkal többet akartak. A bérceket elárasztva az ogrékat és a
többi földi szövetségeseiket védelmezték, akik eközben maguk is nagy számban
özönlöttek elő a hegyekből. A keményen ostromolt lovagok, akiket már így is a
kelleténél több ellenség szorongatott, az újonnan érkezett csapattól reméltek
haladékot.
Rennard őrjárata a kardokat és a lándzsákat a magasba emelve támadó alakzatba
fejlődött. A felettük repkedő sárkányok nem zavarták őket. A csatasor ki fog
tartani.
Huma egyike volt azoknak, akiknek nem volt dárdájuk, de biztos volt benne,
hogy kardja rövidesen ellenfélre talál. Az ogrék előrenyomultak, mohón
küzdöttek, hogy megtörjék az állóháborút. Az első támadóhullám éppen akkor
csapott le, amikor Huma és társai elérték a csatamezőt. A hegyi terep
lelassította a harci méneket. Huma látta, amint az egyik lovag a földre zuhant,
mikor lova lába alól kicsúszott a föld, és több másik állat is megbotlott. Aztán
összecsaptak az ogrékkal.
Körös-körül szikrázott a fém, és mindenki teli torokból üvöltött. Huma
elkeseredetten hárította a felé sújtó fegyvereket, és szinte fel sem fogta, hogy
több ogréra is lecsapott. Egy ogre bámult az arcába; feje szőrös és vad volt,
olyan hosszú, éles fogai voltak, mint a minotaurusznak, széles, lapos arcában
vörös szemek ültek. Bűzlött a lehelete. A lovag félrerúgta a támadót.
 Huma fülét röhögés ütötte meg, amely különös módon vadságával beleillett az
adott helyzetbe. A harcolók között a csatabárdját lengető óriási Kaz maga volt a
káosz és a halál bosszúálló ereje. Minden csapása talált. Az ölés vágya
csillogott a hatalmas lény szemében, majd a minotaurusz hirtelen eltűnt szem
elől, mikor újabb ogrék támadtak a fiatal lovagra.
Egy bárd csapott le Huma lábára. A lovag csak azért nem vesztette el
végtagját, mert ő sújtott le először, és támadása pontos volt. A lény már akkor
halott volt, amikor visszaütött. A sokk miatt azonban Huma egy pillanatra
elvesztette önuralmát. Kardja majdnem kicsúszott a kezéből, és bizony akkor és
ott levágták volna, ha Rennard közbe nem lép. A magas lovag módszeresen
kaszabolta az ellenséget. Az ogrék próbáltak kitérni az ádáz harcos elől, ám ő
mindig rájuk talált. Huma rábámult. Abban a pillanatban nem sok különbség volt a
lovag és a minotaurusz között.
A roham még így is kevésnek bizonyult, és úgy látszott, hogy a lovagokat
megsemmisíti az ellenség. Aztán újabb hatalmas alakok kapcsolódtak be a harcba,
ezúttal a solamniaiak oldalán. Megérkezett az erősítés. Ám az ujjongás
pillanatok alatt szertefoszlott. Egy újabb ogre vetette magát Humára.
A pokoli sötétség ugyanolyan gyorsan szétoszlott, ahogy létrejött. A Királynő
varázslóinak ellenállása mérséklődött. A lovagok újult reménnyel törtek előre.
Huma látta, hogy a föld felrobban, és megborzongott, mikor a szeme előtt
számtalan harcos repült a levegőbe, majd pillanatokkal később a földhöz
csapódott.
– Huma!
A hang Rennardé volt, aki mintha figyelmeztetni akarta volna valamire. Huma a
hang felé fordult, közben az árnyékok hirtelen újra besűrűsödtek. Valaki
dulakodni kezdett vele. Humának sikerült kettejük között felszúrva átdöfnie
ellenfele torkát.
Az ifjú lovag megfordította a lovát a sötétségben, és hallására támaszkodva
próbálta megkeresni társait. Vesztére egy nehéz tárgy zúgott keresztül az
éjszakán, és erősen tarkón csapta.
Lassan előrebukott, majd lecsúszott a nyeregből.

* * *

Huma nem is gondolta volna, hogy a halál ennyire szép és kellemes lesz. A lány
kezét felé nyújtva letörölte szemöldökét, majd enyhén megemelte a fejét, hogy
meg tudja itatni.
A víz kissé kitisztította a lovag fejét, mire az rájött, hogy mégsem halt meg.
A fölé hajoló arc nem a halálé volt, hanem egy fiatal, gyönyörű, fehér – nem is
fehér, ezüst hajú nőé. A hajkorona annyira lenyűgözte, hogy megpróbálta
megérinteni. Döbbenetére, az egyszerű mozdulattal együttjáró kín elég volt
hozzá, hogy ismét az eszméletlenségbe zuhanjon.

* * *

– Fel szándékozol kelni valamikor?

A mogorva, ám aggódó hang áthatolt a Huma agyát borító ködön. A lovag szeme
felpattant, majd gyorsan le is csukódott, ahogy elkápráztatta a fény.
– Egy kis fénybe nem fogsz belehalni, ha már ogrék és sárkányok sem tudtak
megölni.
Huma ismét megpróbálkozott a dologgal, ezúttal lassabban. Fény szüremlett be
szemhéján keresztül.
Még egy kicsit jobban kinyitotta a szemét, mire a körülötte lévő tárgyak
kezdtek alakot ölteni. Ezek között első helyen szerepelt egy minotaurusz csúf,
nem emberi arca.
– Kaz? – Megrémítette saját hangja: alig volt több brekegésnél.
– Talált.
Huma körbenézett. Egy sátorban feküdt, ahol a sebesült lovagokat ápolták. A
legtöbb priccs üres volt, és amelyiken mégis feküdtek, azokon az emberek mélyen
aludtak, vagy talán még annál is mélyebben. Az ifjú lovag megborzongott. Ettől
pedig újra előtörtek fájdalmai.
 – Mi történt velem?
Szinte emberi vigyor terült szét a vadállati arcon, és Kaz mély hangon
felkuncogott.
– Mi nem történt? Először is, majdnem belenéztél egy csatabárd élébe – de ne
aggódj, csupán megkarcolta a halántékodat.
Megcsúsztál, a földre estél, és a lovak majdnem agyontapostak. A jó hír az,
hogy mindvégig eszméletlen voltál. Kész csoda, hogy nem törött csontod, Huma
barátom. Viszont rendesen összezúztad magad.
– Minden porcikám sajog.
– Nem csodálom. Mondd csak, mindig ilyen gondatlan vagy?
Huma elmosolyodott, de a mosoly, mint minden más, fájdalmasnak bizonyult.
– Felébredt?
Huma megfeledkezett a fájdalomról, és gyorsan a dallamos hang irányába
fordította a fejét, megpillantva az álmában látott nőt. Ezüstös haja az arca
köré omlott. Olyan köntöst viselt, mint Mishakal gyógyítói, mindössze annyiban
különbözött tőlük, hogy sima, elefántcsontszínű nyakát nem ékesítette medál. A
köntös nem rejtette el nőies domborulatait és Huma kényszerítette magát, hogy
félrenézzen, mielőtt még mindent elrontana azzal, hogy kínos helyzetbe hozza a
lányt.
– Ébren van, életben van, és nyilván nincsenek is akkora fájdalmai, mint
gondolta. – Kaz felkelt. – A gyógyító gondjaira bízlak, Huma. Amíg te pihentél,
addig engem munkára fogtak, hogy mindent, amit csak tudok, mondjak el korábbi
uraim haditerveiről.
– Megengedték, hogy szabadon járj-kelj a táborban? – Ez megdöbbentő gesztus
lett volna a lovagok részéről.
Kaz megvetően felhorkantott.
– Csak ha két fegyveres őr is velem tart. Nem méltóztattak engedélyezni, hogy
egyedül látogassalak meg.
– Tévesen ítélsz meg minket, Kaz.
Az emberállat megrázta félelmetes fejét.
– Nem. Lehet, hogy tévesen ítéllek meg téged és még pár embert, de a
lovagságot nem.
Kaz egyetlen további szó nélkül elcsörtetett. Huma nézte amint távozik. A
dühítő szavak érzékenyen érintették. Valóban megérdemli a lovagság a megvetést?
Az nem lehet.
– Érdekes társaid vannak.
Huma ismét a nőnek szentelte figyelmét.
– Tessék?
A lány elmosolyodott. Mosolya maga volt a megtestesült tökély. Telt, vörös
ajka felett tökéletesen ült hetyke orra és mandulavágású szeme. Szeme színe a
napfényhez hasonlított, ami élesen elütött csillogó hajkoronájától. Mindent
összevetve nem is nézett ki igazán embernek és Huma úgy gondolta, hogy szépségét
bizonyára elf ősöknek köszönheti.
– Végeztél? – kérdezte a lány szemmel látható derűvel.
Huma rádöbbent, hogy megigézve bámulja a nőt. Elvörösödött, és a mennyezetet
kezdte tanulmányozni.
– Bocsánatodat kérem. Nem állt szándékomban felbosszantani, úrnőm – mondta
enyhén hebegve és arca még jobban lángba borult.
A mosoly még szélesebb és – hihetetlen módon – még tökéletesebb lett.
– Sosem mondtam, hogy felbosszantottál. – Egy nedves rongyot vett a kezébe a
mellette lévő tálból, és a lovag arcát kezdte törölgetni vele. – És nem vagyok
„úrnő” sem. A Gwyneth remekül megteszi. Végül is ez a nevem.
Huma félénken visszamosolygott rá.
– Az én nevem Huma.
– Igen, tudom – bólintott a lány. – A minotaurusz és az a lovag, aki behozott,
többször is említette a nevedet. Még sosem láttam minotauruszt.
– Kaz a barátom. – Úgy döntött, hogy ezt ennyiben hagyja. Nem volt elég erős
ahhoz, hogy hosszas magyarázkodásba kezdjen. Valami eszébe jutott. – Említettél
egy lovagot. Tudod, ki volt az?
– Nem tudnám elfelejteni – borzongott meg Gwyneth. – A külseje és a hangja
olyan volt, akár egy halotté. Mégis egyfajta szomorúság áradt belőle.
 Huma még soha nem hallott hasonló leírást Rennardról, de azt tudta, hogy a
sápadt lovag valahogy kimentette a halál karmai közül.
– Jobban vagy?
A fájdalom mintha csökkent volna.
– Igen. Neked köszönhetem ezt a csodát?
Gwyneth elpirult.
– Nem, én csak kisegítem a gyógyítókat.
Huma megpróbált felkelni, de rá kellett döbbennie, hogy még mindig túl gyenge
a hasonló mozdulatokhoz. Fájdalmasan elfintorodott. Gwyneth úgy nézett rá, mint
egy rosszalkodó gyerekre.
– Ezt meg ne próbáld még egyszer!
– Azt hiszem, nem is tudnám. Nem gyógyított meg valamelyik pap?
– Mindössze egy páran vannak az egész táborban. Meg kell elégedned azzal a
kevés segítséggel, amelyet nyújtani tudtak. Még a gyógyítók képességeinek is
vannak határai.
Bár Gwyneth mosolygott, hanghordozása jelezte, hogy véleménye szerint a
lovagok túlságosan gyakran vették igénybe a papok hatalmát.
– Hol vagyunk?
– Solamnia egyik legnyugatibb erdejében. Egy napig voltál eszméletlen.
Körülbelül ilyen messzire vagyunk a fronttól.
– Győztünk? – Huma nem akarta elhinni, hogy kitartott az arcvonal.
– Senki sem győzött. Ugyanaz történt, mint mindig. Ha a csapatotok közbe nem
lép, lehet, hogy az ogrék áttörtek volna. Szerencsére ismét kudarcot vallottak.
– Elhallgatott, elmerült saját gondolataiban, majd új lendülettel folytatta. –
Eleget beszéltünk a háborúról. Szeretnél enni valamit? Az elmúlt két napban egy
falatot sem ettél.
Huma készségesen beleegyezett. Ám elcsüggedt, mikor Gwyneth valami krétaszínű
pástétomot kezdett kevergetni. A lány felnézett, meglátta a lovag
arckifejezését, és kellemesen elmosolyodott. Kiemelte a kanalat a tálból, majd
lehajolt, hogy megetesse Humát. A lovag gyanakvóan méregette az ételt.
– Nem olyan rossz, mint amilyennek látszik. Kóstold meg!
A lovag óvatosan kinyitotta a száját; úgy érezte magát, mint egy kisgyerek.
Tényleg, döbbent rá, a pástétom jobb volt, mint gondolta. Rávette magát, hogy
tovább egyen, de inkább azért, mert nem akart nevetségesnek látszani Gwyneth
előtt, semmint azért, mert annyira kívánta volna az ételt. Meglehetősen
elégedett volt, mikor végre az utolsó falat is elfogyott.
Úgy tűnt, Gwyneth is elégedett, mert félrerakta a tálat.
– Sajnálom, hogy itt kell hagynom téged, de más dolgom is van még. Ígérem,
időről időre benézek majd hozzád.
Huma felé nyújtotta a kezét.
– Még egyszer köszönöm.
Gwyneth tétovázott, és Huma zavarában leeresztette a kezét. Rennard jelent meg
a sátornyílásban, megkímélve őket a további suta helyzetektől. Gwyneth
összeszedte a holmiját, majd kisurrant a sátorból. Huma nézte ahogy távozik,
majd a lovagra emelte tekintetét.
– A minotaurusz mondta, hogy felébredtél és kezdesz meggyógyulni. Örömmel
hallottam. – Rennard olyan színtelen hangon mondta mindezt, mintha egy
szállítmánylistát olvasott volna fel, de Huma hitt neki. Akárcsak Gwyneth, ő is
tisztában volt vele, hogy rejtőzött valami Rennard örökös közönye mögött.
A parancsnok sisakrostélya fel volt csapva. Humának immár semmilyen gondot nem
jelentett ránézni az arcra, amelytől oly sokan elfordultak. Fontos volt számára,
hogy Rennard eljött. Csak kevés lovag törődött annyira Humával, hogy
meglátogassa.
Rennard mellé térdelt.
– Mindig légy résen, Huma! Ez az egyetlen gyengéd. – Meg az, ha fejbe vágnak.
A vékony ajkak csak egy pillanatra húzódtak halvány mosolyra.
– Na igen. Ennek is véget kell vetned. Még károsnak bizonyulhat.
Ha Huma nem ismerte volna jobban a sápadt lovagot, még komolyan vette volna az
állítást.
– Mi történt? Gwyneth...
– A fiatal nő?
 Huma elvörösödött.
– Igen... azt mondta, hogy már megint nem jutottunk dűlőre.
Rennard felsóhajtott, majd levette a sisakját, s előbukkant fejére tapadt,
deres haja. A parancsnok egyike volt azon kevés lovagoknak, akik nem viseltek
hosszú, vastag bajuszt, ehelyett inkább simára borotválták az arcukat. Szintén
azon kevesek közé tartozott, akik rövidre nyíratták a hajukat. Senki nem
kérdőjelezte meg döntéseit, Rennard az Rennard volt.
– Pillanatnyilag így állnak a dolgok. Bennett azt állítja, hogy ez a győzelem
jele. Egyfolytában azt hajtogatja, hogy Crynus nagy támadása összeomlott. Senki
sem hallott még Crynus felől, mióta te megvívtál vele. Bennett egészen odáig
elment, hogy a maga módján még meg is dicsért.
– Engem?
– Idézem: „Részben annak a lovagnak a bámulatba ejtő szerencséje folytán
Crynus hadúr valószínűleg meghalt, de legalábbis cselekvőképtelen.”
Huma elfordult. Bennettnek azonban igaza volt. Szerencséje volt. Egy igazi
lovag jobban kihasználta volna az alkalmat, és biztosra ment volna.
– Tudom, mi jár a fejedben, Huma. Hagyd abba! Minden tekintetben ugyanolyan
lovag vagy, mint Bennett és az ölebei. Még különb is vagy náluk. Nem vesztetted
szem elől a valós világot. – Rennard kínos csendbe burkolózott, mikor Huma
visszafordult hozzá.
– Mikor kelhetek fel?
– Majd ha felépültél, semmivel sem előbb. Bőven lesz dolgod, miután rendbe
jöttél.
– Lord Oswal... akar valamit mondani nekem? – Huma félősen megremegett. Az
idős lovag olyan volt számára, mint a sosem látott apja.
Rennard felállt, és visszatette fejére a sisakot. Bólintott.
– A főparancsnok a legjobbakat kívánja, és reméli, hogy mihamarabb
meggyógyulsz. Azt mondja, még mindig messzemenőkig bízik a képességeidben.
Amivel a főparancsnok azt akarta Huma tudtára hozni, hogy még mindig milyen
büszke rá. Ez a ritka dicséret jó hatással volt a fiatal lovag magabiztosságára.
– Jó pihenést, Huma! Megpróbállak ismét meglátogatni, mikor legközelebb lesz
rá időm.
Ezzel távozott, magára hagyva az ifjú lovagot a gondolataival. Azon
töprengett, hogy vajon lesz-e belőle valaha is olyan igazi lovag, mint Bennett,
Lord Oswal vagy Rennard. Eszébe jutott Crynus, a gonosz hadúr, és azon tűnődött,
hogy vajon tényleg személyes bosszút állna-e egy olyan jelentéktelen alakon,
mint ő.
Valami halkan lépkedett a sátor mellett. Nem ló volt az, sokkal inkább egy
kutya. Enyhe bűz csapta meg Huma orrát. Hallotta, hogy az a valami a sátorlapot
kapirgássza, mintha azt próbálgatná, mennyire kitartó. A borongós égből lesütő
kevéske napfényben Huma épphogy csak halványan megpillantott valamit.
Mishakal egyik papja lépett a sátorba, hogy megnézze a sebesülteket. A sátor
túloldalán lévő alak elsietett, gyors mozdulatai ellenére csaknem hangtalanul. A
szag gyorsan szétoszlott.
– Hé, pap!
Az öreg pap puszta jelenléte megnyugtatta Humát. A pap alacsony, kövérkés alak
volt. Mindössze egy maréknyi haj nőtt az egész fején.
– A nevem Broderin. Miben segíthetek?
Huma alaposan átgondolta mondanivalóját.
– Vannak... farkasok a táborban? Netán nagy testű kutyák?
Broderin megfeszült, mintha arra számított volna, hogy egy hatalmas vadállat
támad rá a sátorlapon keresztül. Aztán visszanyerte lélekjelenlétét.
– Farkasok? Kutyák? Az utóbbiakból talán akad néhány, de semmiképpen sem a
közelben. Ami pedig a farkasokat illeti... – A pap idegesen kuncogni kezdett. –
Egy farkas Paladine lovagjainak sorai között? Nem hinném. Csupán a harcmező
túloldalán vannak farkasok, fiam. Sajnálatos módon legtöbbjük az okosabbik
fajtából való. Miért kérdezed?
– Azt hittem, hogy láttam egyet.
Erre az öregember ismét szorongani kezdett. Bár hangja többé-kevésbé
határozott volt, szeme ide-oda cikázott, mintha mindenfelé farkasokat vélne
látni.
 – Bizonyára tévedsz, fiam, vagy talán káprázott a szemed a sebeid miatt. Igen,
biztosan így történt.
– Egészen biztos vagy benne? – A látomás nagyon valódinak tűnt.
– Szólok valakinek, hogy nézzen körbe. Lehet, hogy egy kóbor kutya volt.
Hiszen bármerre elkószálhatnak.
A pap egy másik sebesülthöz fordult, jelezve, hogy részéről befejezettnek
tekinti a beszélgetést. Huma figyelte egy darabig, majd lehunyta a szemét.
Pihenését szerencsére csak egyetlen álom szakította meg, melyben valami sápadt
dolog cserkészte be egy végtelen erdőben. A lesben álló mindig éppen mögötte
volt, és mindig éppen látótávolságon kívül.
És ahogy az a legtöbb álommal és rémálommal lenni szokott, mikor felébredt,
nem is emlékezett rá.

6. FEJEZET

Huma kilépett a sátorból és szemügyre vette a tábort. Nem tudta pontosan, hol
vannak, de azt látta, hogy a parancsnokság ismét arrébb költözött, ezúttal úgy
tűnt, közelebb a határhoz. Ergothhoz ilyen közel a tájat fák borították, élő
fák. Valamiféle homályos oknál fogva az ogrék óvakodtak a hegyekhez közel fekvő
területek elpusztításától. A táj szépsége aligha lehetett ennek oka, mindenki
úgy tudta, hogy az ogrék nem igazán tartják nagyra a szépséget. Egyes helyeket
egész erdők borítottak, ezekben magas, kortalan fák álltak, melyek még a
nyugodtabb időkre is emlékeztek, talán még a legelső elfeket is látták.
Huma két-háromszáz főre becsülte a környéken letáborozott lovagok számát. Az
itt állomásozó emberek között voltak Lord Oswal személyes testőrei, kisebb-
nagyobb mértékben megsebesült lovagok, néhány csatlós, akik helyismeretük révén
segítették ki a lovagokat, sőt, a papokon kívül még egy-két mágus is. A mágusok
és a papok annyira elhatárolták magukat egymástól, amennyire csak tudták. Az
előbbiek nem bíztak az utóbbiakban, akiket vallási fanatikusoknak tartottak, a
papok pedig, bár toleránsabbak voltak, mégsem bíztak a maguk útját járó
varázslókban, akik inkább a hatalomra, semmint az istenekbe vetett hitre
összpontosítottak.
Senki sem bízott igazán a mágusokban. Ezért nem engedték meg nekik, hogy
fegyvert hordjanak magukkal. Így legalább egy bizonyos fokig sebezhetővé váltak.
– Hogy érzed magad?
Huma arca egy pillanatra felragyogott, ám gyorsan bátor komolysággal
palástolta el árulkodó arckifejezését. Gwyneth egyik kezében egy vödröt tartva
lépett oda hozzá. Bármennyire próbálta elfojtani, Huma önkéntelenül is
elmosolyodott.
– Halálosan unom már a sátrat, és örülök, hogy láthatom a világot, még akkor
is, ha az csak maga a tábor.
Gwyneth vidáman felnevetett, majd hirtelen elkomorodott. – Nemsokára elmész,
ugye?
Huma higgadtan bólintott. Rennard többször meglátogatta. Huma tudta, hogy Lord
Oswal megbízásából kíséri figyelemmel a felépülését. Ha meg akarta tartani
önbecsülését a főparancsnok előtt, akkor minél hamarabb biztosítania kellett
felkészültségéről.
A szél feltámadt, és néhány hosszú, vastag tincset fújt Gwyneth arcába. A lány
félreseperte haját az arcából, és mintha mondani akart volna valamit, amikor egy
ismerős, behemót alak tűnt fel, akit a Kard rendjének két lovagja kísért.
– Huma!
Kaz odalépett hozzá, és megpróbálta megölelni egyetlen igaz ember barátját,
aminek eredményeként Huma ismét a sátorban találta volna magát néhány összetört
bordával. A fiatal lovagnak sikerült félrelépnie előle, és így megúszta néhány
zúzódással, mikor Kaz örömében vállon veregette. Huma már négy napja nem látta.
Ahogy Lord Oswal egyre inkább megbízott a minotauruszban, úgy lettek Kaz
tanácsai egyre jelentősebbek. A lovagok már évek óta harcoltak az ogrék ellen,
de vajmi keveset tudtak róluk. Kaz viszont, aki rokonai elnyomása alatt nőtt
fel, túlságosan is jól ismerte őket.
– Gwyneth... – kezdte Huma, mikor eszébe jutott a nő, de elkésett. Gwyneth
eltűnt.
A minotaurusz figyelmesebb volt, mint azt megjelenése alapján gondolni
lehetett volna.
– Rosszkor jöttem? Bocsánat, ha tolakodó voltam.
Huma legyintett a bocsánatkérésre.
– Én kérek bocsánatot tőled. Örülök, hogy látlak, Kaz.
– Nem is gondoltam volna, hogy ti emberek ennyit tudtok kérdezni, újra és
újra! Mindent elmondtam, amit tudok, ők mégis többet akarnak.
– El vannak keseredve, Kaz. Meg akarjuk törni a...
Huma hirtelen elhallgatott, mikor egy magas, karmazsin köpenyt és csuklyát
viselő alak haladt el közöttük, mindenféle köszönés nélkül. Vékony, csontos arca
egyik félelmetes oktatójára emlékeztette Humát, aki még apród korában tanította.
A minotaurusz követte tekintetével a vörös köpenyes alakot.
– A mágusok rettentő idegesek. Érzem rajtuk a félelem szagát. Felfordul tőle a
gyomrom.
Huma észrevette, hogy kissé a bal oldalára kellett támaszkodnia. Még nem épült
fel teljesen.
– Mitől félnek?
– Az ismeretlentől. Ahhoz már hozzászoktak, hogy fekete köpenyes ellenfeleik
ellen harcoljanak, de azt beszélik, hogy Galan Dracos szabadjára engedte a
renegátjait. Láttad a mágikus csatát?
– Ki ne látta volna? Csaknem elborította az eget.
– Egy tucat nagy hatalmú mágus lépett harcba a mi oldalunkon. Négyen közülük
meghaltak, egyikőjük pedig talán soha nem nyeri vissza teljesen teste és elméje
épségét. Tudod hányan voltak ellenük?
– Hányan?
– Hárman.
– Hárman? – A lovag a fejét rázta. – Bizonyára nagy hatalommal bírtak, de
honnan tudják a mágusok, hogy nem feketeköpenyes varázslókkal állnak szemben?
Kaz sokat tudóan elmosolyodott.
– Úgy mondják, ketten közülük fekete köpenyesek voltak. Aki elmenekült, az
nem. Hatalma túlságosan is vad és kiszámíthatatlan volt ahhoz, hogy a három rend
gyámsága alatt nőjön fel. Renegát volt. Sőt, azt mondják, több is annál.
Huma önkéntelenül is Magiusra gondolt, aki nyúlánk testével és jóvágású
ábrázatával sokkal inkább illett volna a királyi udvarba, semmint egy nyirkos,
félreeső varázslótoronyba. Huma gyerekkori barátja egészen addig kalandor volt,
amíg alá nem vetette magát a mágusok próbájának. Képességei révén már sokkal
korábban felülmúlta oktatóit. Magius mindig is kísérletező kedvű volt, még akkor
is, ha ezzel a saját életét veszélyeztette. Ám időnként arról beszélt, hogy
elhagyja iskoláját.
Kazt ismét hívatták, és ő sóhajtva intett búcsút. Huma visszament a sátorba,
aztán végigaludta a nap hátralévő részét. Rennard benézett hozzá, és
tájékoztatta, hogy akár felépült, akár nem, készüljön fel őrszolgálatra az
elkövetkező napok valamelyikén. Huma ellenkezhetett volna, de nagyon is örült
annak, hogy újabb lehetőséget kapott a bizonyításra.
Gwyneth is benézett hozzá, de beszélgetésük rövid és meglehetősen céltalan
volt. Úgy tűnt, mintha mondani akart volna valamit, de bármi volt is az, mégsem
mondta ki. Huma nem látta többet a felépülése során.

* * *

Azon a napon, mikor Huma először állt újra szolgálatba azt követően, hogy a
lovak csaknem agyontaposták a csatamezőn, a táborban izgatott mozgolódás támadt.
A lovagok oszlopokban lovagoltak el a főhadiszállásul szolgáló hatalmas sátor
mellett, melynek tetején a jégmadár képével díszített lobogó lengett, és amelyet
szüntelenül a Rózsa lovagjainak egy osztaga őrzött. Lord Oswal és tisztjei itt
tervelték ki a stratégiát. Huma csak találgatni tudott a mozgolódás okát
illetően. Egyesek szerint az ogrék lerohanták a hegyekkel tűzdelt keleti
határvidéket, és most Vingaard erődje felé tartottak. Egy másik szóbeszéd arra
figyelmeztetett, hogy ragály sújtott le a lovagok egyik állomására. Huma annak
tudta be a pletykákat, amik voltak, ijesztő találgatásoknak.
Mikor Rennard felkereste, Huma a papoknál segédkezett, hideg és meleg vizet,
valamint élelmet vitt nekik. Nem csinált túl sokat, de mégiscsak segített nekik.
És lefoglalta magát, így nem gondolt az aggasztó hírekre.
Huma vigyázzba vágta magát, amikor a másik lovag odalépett hozzá. A
mozdulattal majdnem leforrázta Rennardot, mivel a vödrök előre-hátra kezdtek
himbálózni a kezében. Rennard kifejezéstelen arca megrándult, de Huma nem tudott
rájönni, milyen érzelmet tükrözött.
– Látom, nagyon is fel vagy készülve, hogy ismét teljesítsd lovagi
kötelességeidet – jelentette ki komoran Rennard.
Huma alaposan megizzadt a kemény munkában, és verejték gyöngyözött a homlokán.
Arca maszatos, ruhája foltos volt. Nem mert megszólalni, nem tudta, mit mondjon,
így hát bólintott.
Rennard keresztbe fonta a karját.
– Ma este te leszel az őrparancsnok. Lord Oswal úgy véli, készen állsz egy
ilyen felelősségteljes feladatra.
Tetőtől talpig rezzenéstelen arccal mérte végig Humát.
Már majdnem besötétedett. Huma nyelt egyet.
– Kaphatnék rá engedélyt, hogy megmosakodjak és rendbe szedjem magam?
– Természetesen. Már kijelöltem az őrszemeket. Keress meg, ha elkészültél!
Rennard leeresztette a karját, és elment. A tisztelgést mindig is fölösleges
dolognak tartotta.
Mellesleg elég körülményes dolog úgy tisztelegni, ha az ember mindkét kezében
vödröt tart.

* * *

Huma attól tartott, hogy néhány lovag majd ellenkezni fog a parancsnoksága
ellen. Erről azonban nem volt szó. Az őrök egy része nem ismerte őt, másik
részük pedig még túlságosan újonc volt ahhoz, hogy Bennett vagy társai
befolyásolhatták volna őket. Ez nem azt jelentette, hogy zöldfülű,
tapasztalatlan lovagok lettek volna; lovaggá válás előtt minden apród kemény
próbákon ment keresztül.
A biztonság kedvéért néhány veteránt is beraktak közéjük, ám ők hűségesek
voltak Lord Oswalhoz és az embereket nem születésük, hanem érdemeik alapján
ítélték meg.
Az egyik ilyen veterán vigyázzba vágta magát, amikor Huma elhaladt mellette.
Huma kellemetlenül érezte magát, hogy nála kétszer idősebb és tízszer
tapasztaltabb embereknek parancsolgat, bár tudta, hogy időről időre a
parancsnokok kivételével minden lovagnak őrséget kell állni. Huma mégis idegesen
megremegett, amíg az idősebb őrszem jelentését hallgatta, és csak akkor vette
ismét könnyebben a levegőt, amikor útban volt a másik őr felé. Nem számított,
hogy ez az ember kevésbé volt tapasztalt, mint az előző, maga a parancsnoklás
ijesztette meg Humát. Ha valami baj történik, őt fogják hibáztatni érte.
A tábor széle az erdő peremén volt, és Huma meglehetős izgalommal fürkészett
körbe. Bármi bujkálhatott arra, és nem volt nehéz szempárokat és suhanó
árnyalakokat odaképzelnie maga elé, bárhová nézett.
Egészen éjfélig föl sem fedezte a megüresedett őrhelyet.
Az emelkedő terep egészen addig eltakarta a posztot a szeme elől, amíg már
csaknem ott állt mellette. Huma egy pillanatra kővé dermedt a felismeréstől.
Valaki mást is megbízhatott volna az őrszemek ellenőrzésével, de mivel ez volt
az első parancsnoksága, így saját maga akarta csinálni. Segítségért kellene
kiáltania, vagy vissza kellene rohannia Lord Oswalhoz és a többiekhez, hogy
figyelmeztesse őket, de tudta, hogy ez túl sok időt venne igénybe és
felriasztaná az odakint rejtőző valakit vagy valamit.
Huma kardját kivonva belépett a sötét erdőbe. Valójában tudta, hogy ezzel
esetleg magának okoz bonyodalmat, de az erdőből valamiféle hipnotikus erő
vonzotta a sűrű felé. Látni nem látta, csak érezte. Tehetetlenül hatolt egyre
beljebb az erdőbe, a sürgető kényszer a részévé vált. Már el is felejtette,
valójában miért merészkedett be a rengetegbe, attól eltekintve, hogy elszánta,
megtalálja az odabenn bujkáló valakit vagy valamit.
Egy árny lépkedett Huma mellett, vörös, ám világtalan szemei a lovagra
szegeződtek. A másik oldalról egy újabb alak cserkészte be őt. Huma nem látta és
nem is hallotta őket, és ez akkor is így lett volna, ha semmi másra nem figyel.
Nagy akaraterőre volt szükség ahhoz, hogy az ember meglássa az erdőben kóborló
éjszakai vadállatokat.
Csillogó, remegő fénypontok táncoltak az elbűvölt lovag előtt. Közeledtére a
legtöbb fénypont kialudt, ám kettő mégis megmaradt és ezek rámeredtek. Huma
feléjük bukdácsolt, nem törődve a mozdulatlan, páncélos alakkal, akin majdnem
átbukott. A világító gömbök hívogatták, és úgy tűnt, mintha egy sötét árnyék
öltött volna testet körülöttük.
Egy hang törte meg a csendet. Alig volt több sziszegésnél, mégis teljesen
megragadta Huma figyelmét.
– Bátor lovag. Akkora bizzztonságot nyújtanak a kis játékssszereid?
Az alak kissé oldalra húzódott. Huma szeme engedelmesen követte. Az árnyalak
mintha a zsákmányát tanulmányozta volna.
– Vajon te vagy az, akire ssszükségünk van?
Egy kesztyűs kéz fogta meg az ifjú lovag állát. Jobbra-balra fordította a
fejét, miközben Huma tekintete egy pillanatra sem szakadt el fogvatartójától.
– Igen. Dracosss elégedett lesssz, sőt, még a hadúr is. Nem lehet véletlen
egybeesés. Azért vett réssszt ebben, hogy a saját bőrét mentse. – A szempár és a
kéz Huma kardjára tévedtek. – Erre nem lesz ssszükség.
Az árnyalak mögött felcsillanó fény hirtelen magára vonta Huma tekintetét.
Fogvatartója annyira elmélyült prédája vizsgálatában, hogy nem vette észre a
különös fényt. Mások azonban jeleztek neki. Mély morgás hallatszott, a halál
bűze pedig felerősödött.
A lény tekintetét gyorsan visszafordította foglya arcára.
Kettejük pillantása találkozott. Huma már nem állt a bűbáj hatása alatt.
A lovag ösztönösen mozdult. A meglepetés és a félelem szülte erővel vonta ki
kardját. A sötét alak teste kevés ellenállást tanúsított. Karmos kezek csaptak
vadul Huma arcába, de ő nem törődött vele, csak próbálta minél mélyebbre döfni
kardját az ellenfelébe. Pengéje hirtelen megakadt, bár az árnyalak nem esett
össze. A karmolászás viszont végleg abbamaradt. Az alak kétszer megrázkódott,
aztán nem mozdult többet.
Huma az erőlködéstől kimerülten rogyott térdre.
A sötétség lényei egy pillanatig közelítettek felé, majd megtorpantak, mintha
valami váratlan dolgot éreztek volna meg. Huma fölemelte a fejét, és még éppen
elcsípett egy sápadt, nagyjából farkasforma alakot. Aztán a lény eltűnt.
Fogalma sem volt, meddig maradt ott. Fokozatosan halk léptekre lett figyelmes,
ahogy valaki felé közeledett. A léptek rossz irányból jöttek, az erdő mélye
felől. Huma kissé bizonytalanul állt talpra. Rádöbbent, hogy még nem épült fel
teljesen.
– Hadd segítsek! – A hang erős volt, mint ahogy a felé nyúló kéz is. Amíg a
lovag mély levegőt vett, addig a jövevény végignézett a támadó maradványain,
majd felkuncogott. – Szép munka! Odatűzted a fa törzséhez. Lenyűgöző
erőfitogtatás, és ami azt illeti, az alak meg is érdemelte.
– Ki... ?
– Tartogasd az erődet a sétára! Mélyebbre tévedtél, mint gondolnád.
Amíg kifelé sétáltak az erdőből, Huma megkockáztatott egy fáradt pillantást a
jövevény felé. A magas idegen különleges, jól szabott ruhát viselt. Elegáns
arany fürtjei egy fejedelmi oroszlán külsejét kölcsönözték neki. Az arca már
kevésbé volt látható, de Humának az a benyomása támadt, hogy az illető jóképű és
bizonyára otthonosan mozgott a királyi udvarokban, ahol fiatal, tehetős
kisasszonyokkal andalgott. Erről aztán eszébe jutott valaki, akit évek óta nem
látott...
– Magius! – ejtette ki Huma döbbenten a nevet.
Megálltak. A jövevény elengedte a lovagot. Egymásra néztek, és a lovagnak úgy
tűnt, mintha a másik belülről ragyogna.
 – Huma. Örülök, hogy látlak, még a körülmények ellenére is. Azon tűnődtem,
hogy vajon meddig tudom – már megbocsáss a kifejezésért – eltitkolni előled a
kilétemet.
– Te élsz! – Huma sohasem volt biztos benne, mi történt Magiusszal a próba
után. – Élsz! – ismételte csodálkozva.
Magius arca még a sötétben is látható volt. Ajka gúnyos mosolyra húzódott.
– Igen. Elnézésedet kérem.
A mosoly lehervadt Huma arcáról.
– Elnézést kérsz? – kérdezte. – De hát miért?
– Azt hiszed, puszta véletlen, hogy itt vagyok? Remélem nem. Miattam került
veszélybe az életed.
– Nem értem. – A veszély gondolatára Huma a kardja után nyúlt. Mikor csak az
üres levegőt markolta, eszébe jutott, mi történt fegyverével. Megfordult. – A
kardom! Vissza kell...
– Nem! – A mágus hangja erős és parancsoló volt. – Nem szabad a kelleténél
több időt itt töltenünk egyedül. Majd visszamész érte, mikor lesz, aki fedezze a
hátad. A rémfarkasok valószínűleg elmenekültek, de lehet, hogy tévedek. Nem ez
lenne az első eset. Az istenek a tanúim rá, nem ez lenne az első.
Magius a tábor felé sürgette Humát, és a lovag belátta a dologban rejlő
bölcsességet. Volt azonban egy-két kérdése, amire választ akart kapni.
– Mi volt az, odabenn az erdőben? Hogy értetted azt, amit az előbb mondtál?
Régi barátja mintha vesztett volna valamennyit ragyogásából. Magius hirtelen
öregebbnek látszott Humánál, habár egykorúak voltak. A mágus nem nézett
egyenesen a lovagra.
– Jobb, ha megkérdezed valamelyik vörös köpenyest a táborban. Ők biztosan el
tudják mondani neked a hiteles történetet.
– Valamiféle bajba keveredtél?
– Igen, és ki akarlak hagyni belőle. Bolondság volt egyáltalán ide jönnöm.
A tüzek távoli fénye jelezte, hogy a tábor már nincs messze. Huma mozgolódást
hallott. Valaki észrevette, hogy eltűnt a két lovag, akik közül az egyik az
őrparancsnok volt.
Magius is felfigyelt a zajra. Hirtelen megtorpant.
– Bármit is hallasz rólam, semmit nem változtam, Huma. – A mágus megragadta
legkedvesebb barátja vállát. – Higgy nekem! Ha bármit tett is a próba, hát ezt
bebizonyította!
A varázslót övező fellengzős ragyogás hirtelen megszűnt, de Huma még
megpillantotta a barátja arcán tükröződő félelmet. Magius nemcsak maga miatt
aggódott, hanem miatta is.
– Figyelj! – A mágus arcát eltakaró árnyak túlvilági külsőt kölcsönöztek neki.
– A fenevadak nem fognak többet zaklatni. A gazdáik engem keresnek. Utánam
küldték őket, mikor észrevették, hogy eltűntem.
– A Sárkánykirálynő fenevadjai elől menekülsz – mondta megborzongva az ifjú
lovag.
Kettéroppant egy száraz gally. Mindketten mozdulatlanná dermedtek. Huma
amennyire csak tudta, végigfürkészte az erdőt, de semmit nem látott. Magius
közelebb hajolt hozzá.
– Most el kell mennem – suttogta. – Ismersz engem, Huma. Tudod, mire vagyok
képes. Bízz bennem! Értesíteni foglak, ha a dolgok akár jó, akár rossz
fordulatot vesznek.
Magas, sötét alakok rajzolódtak ki a fák között. Magius rájuk pillantott, majd
sarkon fordult és eliramodott. Huma már szólásra nyitotta volna a száját, mikor
rájött, hogy veszélyes ostobaság lenne megszólalnia. Azon tűnődött, vajon
valóban jól tette-e, hogy Magius tanácsára a fában hagyta a kardot, odaszegezve
vele a förtelmes lényt.
Összeszedte minden bátorságát, és a tábor felé indult ugyanazon az úton,
amelyen jött, miközben azért fohászkodott, hogy az első élőlény, akivel
szembetalálkozik, egyik lovagtársa legyen, ne pedig egy, a mágus rémálmából
előpattant fenevad.

* * *
 Az őt keresőkkel történetesen pár percnyire találkozott attól a helytől,
ahonnan eltűnt az őrszem. Huma bűnösnek érezte magát, amiért megfeledkezett a
szerencsétlen őrről, aki ráadásul még nála is tapasztalatlanabb volt. Ám már
semmit nem tehetett érte, és Huma tudta, hogy inkább azzal a valamivel kellene
foglalkoznia, ami talán még mindig ott ólálkodik az erdőben, és azzal, hogy ez
vajon mit jelenthet. Ha az ellenségnek sikerült ennyire mélyen a vonalaik mögé
férkőznie...
Rennard meghallgatta jelentését, és látszólag nem döbbentette meg igazán, hogy
éppen Huma keveredett bajba. A támadóról szóló hírek, aki csakis mágus lehetett,
aggasztották ugyan, de arcán semmilyen érzelem nem tükröződött. Egy csapat Huma
és Rennard vezetésével visszatért a színhelyre. A halott őr testén semmiféle
sebesülés nem látszott, úgy tűnt, mintha a szerencsétlen alak pusztán összeesett
és meghalt volna. Rennard kiköpött, és példátlan érzelmi megnyilvánulása során
elátkozta az összes mágust. Huma összehúzta magát. Nem tett említést Magiusról,
bár ez ellentétbe ütközött az Eskü és a Mérték előírásaival. Mennyire lehet
becsületes egy lovag, aki hazudik?
Magius azonban a barátja volt.
Tiszta tekintettel szemlélve az árnyszerű támadó nagyon is szilárdnak
bizonyult. Rennard kihúzta a fából a kardot, hagyva, hogy a mágus teste a földre
omoljon. Huma magát is meglepte azzal, hogy lehajolt és hátrahúzta a csuklyát a
halott arcából. Az arc még a sötétben is visszataszító volt. Egyedül Rennard
tűnt közömbösnek a rajta ülő gonosz kifejezés láttán.
A mágus valaha talán ember lehetett, de most inkább hüllőre hasonlított. A
fáklyák fénye megcsillant sötét, pikkelyes bőrén. Szeme csupán keskeny rés volt,
orra pedig jószerivel nem is létezett. Huma meglátta fogait, melyek még a
minotauruszt is megszégyenítették volna. Több lovag is Paladine-hoz
fohászkodott.
A holttest vastag, durva anyagból készült, barna köpenybe volt bugyolálva.
Rennard megérintette, majd elengedte, mintha viperát tapintott volna.
– Nem a Sárkánykirálynő feketéjét viseli. Ezt vigyétek a táborba! – mutatott
két lovagra. – Tudni akarom, mit szólnak hozzá a varázslók. A többiek
szóródjanak szét! Győződjünk meg róla, hogy nem hagyott-e hátra további
meglepetéseket! Huma, te velem maradsz!
Megvárták, amíg a többi lovag eltávolodik, majd Rennard megperdült, és olyan
haragos tekintettel nézett Humára, hogy a fiatal lovag hátrahőkölt.
– Ki volt a másik?
– Senki más nem volt.
– De igen. – Szavait fagyos csend követte. – Tudom. Nem értem, miért akarnád
eltitkolni egy mágus jelenlétét, hacsak nem... – Mereven Huma szemébe nézett.
Huma állta a pillantását. Meglepő módon Rennard fordult félre.
Hiábavaló győzelem volt.
– Nyilvánvaló. Csak egyvalakire tudok gondolni, akit ennyire védelmeznél. De
mit keres errefelé Magius?
– Én nem... – Huma nem tudta, mit mondjon. Honnan tudott Rennard egyáltalán az
ő gyerekkori barátjáról?
– Ostoba vagy, Huma. Bátor és jó lovag vagy, de túlságosan is emberséges,
túlságosan is megbízol másokban. Főleg egy mágusban. A mágusokban nem szabad
megbízni. Mindannyian árulók.
Bármennyire is tisztelte Rennardot, Huma megmerevedett a sértés hallatán.
– Magius nem ilyen. Együtt nőttünk fel. Nem árulná el azt, amiben hisz.
Rennard szomorúan megrázta a fejét.
– Csak akkor fogod megérteni, amikor már túl késő lesz. – Aztán mintha minden
lehetséges dolgot elmondott volna, Rennard témát váltott. – Gyere! A legjobb
lesz, ha visszamegyünk a táborba. Lord Oswal hallani szeretne az esetről.
A sápadt harcos visszaadta Humának a kardját, és elindult, meg sem várva, hogy
a másik követi-e. A fiatal lovag utánasietett, miközben azon tűnődött, hogy
vajon mit fog jelenteni
Rennard és mit fog mondani ő maga, tudván, hogy az az ember, aki meghallgatta
őt, már tisztában van azzal, hogy hazudott.
Vajon mit követelne tőle az Eskü és a Törvény?
 7. FEJEZET

Volt egyszer egy Garig nevezetű oktató, aki elhatározta, hogy megbuktatja a
Huma nevű fiatal apródot a lovagi kiképzésen. Garig egy vadállat volt, aki
inkább emlékeztetett medvére, semmint emberre. Néhányan el sem hitték, hogy ez a
brutális ember tényleg lovag volt. Ami azt illeti, Garig egy hónap leforgása
alatt ki akarta készíteni Humát.
Huma azonban maradt. Maradt, tanult, és kiemelkedett a többiek közül, bár
Garig rettenetesen megfélemlítette. Lord Oswal, a főparancsnok támogatta a
fiatal lovagot. Akárcsak Rennard, Lord Oswal is meglátott benne valamit, és
elhatározta, hogy kifejleszti a fiú képességeit, annak kétes vérvonala dacára.
Végül az apród bátran szembeszállt az elnyomó oktatóval, és alaposan
helybenhagyta egy küzdelem során, amelyet csak nehezen lehetett volna
lovagiasnak nevezni. Ezt a győzelmet legalább annyira a saját félelme, mint
Garig felett aratta.
Huma most megint félelmet érzett, mikor elébe járult annak az embernek, aki
átsegítette őt azon a korábbi akadályon.
A főparancsnok felöltözve és teljesen ébren várta. Huma – sok más lovaghoz
hasonlóan – elcsodálkozott azon, hogy az idős lovag mintha sosem pihent volna. A
parancsnok egy egyszerű fazsámolyon ült, ami éles ellentétben állt díszes
páncéljával. Sisakja a mellette lévő asztalon pihent, több tucat szétszórt
térkép társaságában. Huma úgy érezte, mintha valamilyen módon a sisak is őt
fürkészné.
Mindössze két másik lovag tartózkodott a szobában. Egyikőjük egy alacsony,
kövérkés ember volt, akinek puszta megjelenése meghazudtolta erejét és
intelligenciáját. Apró kecskeszakállától és a tarkóján nőtt néhány hajfürttől
eltekintve feje teljesen kopasz volt. Sólyomszem Arak nem volt mókás ember.
Nevét remek céllövő tudásának köszönhette. Még a déli nomád törzsek is ismerték
Sólyomszemet. Bármelyikőjüket lepipálta lovaglásban és íjászatban. Személyes
célja volt, hogy egy csapat lovagot megtanítson úgy lovagolni és íjazni, mint
ahogyan azt a nomádok tették. Címerpajzsán a Rózsa díszelgett, és a mostani
hadjárat során ennek a rendnek volt a rangidős parancsnoka.
Közöttük állt Bennett, a nagymester fia, a főparancsnok unokaöccse és a Kard
rendjének képviselője, aki alig vett tudomást a fiatal lovagról. Humát leginkább
az ő jelenléte nyugtalanította. Bennett maga volt a lovagság megtestesítője, aki
fejből idézte Vinas Solamnus oly régen papírra vetett alapszabályainak bármely
sorát. Bennett ezek szerint a szabályok szerint élt, és Huma ennek köszönhetően
maradhatott idáig a rend berkein belül. Befolyása ellenére Bennett semmi olyat
nem tett, ami ellenkezett volna az Esküvel és a Törvénnyel. Mikor a Huma
származásával kapcsolatos vádak alapján nem sikerült kitúrnia az új lovagot, nem
nyúlt egyéb, visszataszító módszerekhez, ahogyan azt sok más lovag tette volna.
Ehelyett szükséges rosszként kezelte Humát, és amikor csak tehette, ügyet sem
vetett rá. Bennett befolyása miatt az ifjú lovag a későbbiekben nehezen akadt
barátokra.
Bennett külsőre nagyon hasonlított apjára és nagybátyjára, bár határozottan
inkább az előbbire ütött. Azok, akik már fiatalkorában is ismerték Lord Trake-
et, megesküdtek, hogy semmi különbség nincs apa és fia között. Mindkettejüknek
ugyanolyan sólyomszerű arcvonásaik voltak, amelyek ragadozó madárhoz tették őket
hasonlatossá. A Baxtrey-ház a legősibb királyi vérből származott. Ugyanezek a
vonások voltak megtalálhatók sok ergothi nemes arcán is. Mikor Bennett
megfordult – gondolatai már minden bizonnyal az előttük álló ügyön jártak –,
találkozott Humával a pillantása. Bennett tekintete hűvös volt.
– Távozhatsz, de akár maradhatsz is, Rennard.
Rennard megmerevedett.
– Maradnék, ha a főparancsnoknak nincs ellene kifogása.
Az nyilvánvaló volt, hogy Bennettnek nem tetszett a dolog. Trake fia majdnem
ugyanannyira gyűlölte Rennardot, mint Humát, bár őt más okból. Lord Oswalon
kívül csak egyvalaki volt képes párbajban legyőzni a nagymester fiát. Méghozzá
alaposan. Bennett számára, aki büszke volt saját tökéletességére, ez csaknem
elviselhetetlen volt. A két rivális most nyíltan méregette egymást, Rennard
nagyjából olyan hozzáállással nézett rá, mintha egy fűszálat vizsgált volna.
Lord Oswal Humához fordult.
– Rendes körülmények között Lord Araknak kellene jelentést tenned, de mivel a
helyzet percről percre változik, szeretném, ha mindannyian azonnal hallhatnánk a
mondanivalódat. Ebbe Arak és Bennett is beleegyeztek. – Bennett bácsikájára
pillantott, majd újra elfordult. – Akkor talán neki is kezdhetnél.
– Milord. – Huma megköszörülte a torkát. Az első néhány szó után elmúlt
nyugtalansága, és határozott, szabatos mondatokban tárta eléjük a támadás
részleteit. A három parancsnok figyelmesen hallgatta. Huma nem hallgatta el
Magius jelenlétét sem, bár beszélgetésük nagy részét kihagyta.
Mikor végzett, csendben, vigyázzban állt, tekintete a semmibe révedt. A vezető
lovagok egymáshoz fordultak, és megbeszéltek néhány dolgot. Suttogva beszéltek,
így Huma nem hallhatta, mi ragadta meg a figyelmüket. Lord Sólyomszem ellépett a
másik két lovagtól, és Rennardhoz fordult.
– Kívánsz valamit hozzátenni, Rennard lovag?
– Csak annyit, hogy az embereknek meghagytam, hogy fésüljék át az erdőt, és
Huma távollétében kineveztem egy másik őrparancsnokot.
Szinte elviselhetetlen volt a késztetés, hogy megszólaljon, ám fegyelmének
köszönhetően Huma leküzdötte a vágyat. Rennard kiállt mellette.
– Értem – mondta Lord Oswal. – Akkor ez lenne minden. Huma lovag, javasolni
fogom Lord Sólyomszemnek, hogy engedélyezzen számodra egy újabb lehetőséget.
Nyilvánvaló, hogy kivételes erejű mágiával kerültél szembe, és emiatt hagytad el
figyelmeztetés nélkül a tábort.
Bennett pillantása halálos volt, de Huma túlságosan is megkönnyebbült ahhoz,
hogy ezzel foglalkozzon.
– Köszönöm, uram... uraim.
A főparancsnok intett a kezével.
– Leléphettek.
– Huma és Rennard, mindkettőtöket felmentelek a ma éjjeli szolgálat alól.
Pihenjétek ki magatokat! – szólt Lord Sólyomszem.
Rennard pusztán bólintott, mintha mindvégig tudta volna, mi lesz a megbeszélés
végeredménye. Ők ketten távoztak, a három parancsnok pedig egymáshoz fordult.
Bennett hangjából düh csendült ki. Kétségtelenül úgy vélte, hogy a Törvény
sokkal súlyosabb büntetést követel azért, ami az ő szemében a halálos
figyelmetlenség megnyilvánulása volt. Huma és Rennard azonban már
hallótávolságon kívül voltak, mire Bennett választ kapott.
– Ez jól ment – jegyezte meg hanyagul Rennard.
Huma nem bírt rá nézni.
– Köszönöm, Rennard.
– Mit? Ezt? Valakinek meg kell téged védenie önmagadtól. És különben sem adnám
meg Bennettnek ezt az örömöt. Még az Eskü kedvéért sem. De még a Törvény
kedvéért sem.
Huma megdöbbent szavai hallatán. Úgy tűnt, hogy Rennard a saját szabályai
szerint él.
Csendben mentek tovább.

* * *

Egy hatalmas bronztorony magasodott Huma fölé. Az Abyssnak nevezett semmi

szélén lógott. A torony olyan ősi volt, hogy bár fémből készült, mégis
omladozott.
Huma úgy érezte, hogy valami akarata ellenére a torony kapuja felé vonzza.
Olyan lények mutattak utat neki, melyeknek halottnak kellett volna lenniük.
Mosoly jelent meg a leprások ajkak nélküli arcán. Egy pestises lény, aki valaha
asszony volt, felé nyúlt, hogy megragadja a kezét. Huma a rettenettől görcsösen
rángatózva ismerte fel saját anyját. A lovag hátrahőkölt, mire az asszony
eltűnt.
A földdel borított kapu leereszkedett előtte. Odabentről egy kéz integetve
hívta befelé. Egy magas, rongyokba öltözött alak várta, rozsdás korona ült a...
fején? A korona alatt nem volt arc, csupán két, a végtelenség tengerében úszó
vörös gömb.
A kapu csendben becsukódott Huma mögött.

* * *

Huma izzadságban úszva ébredt. A tábor még nem ébredt fel, bár a lovagok
rövidesen mocorogni kezdenek majd. Huma hálás volt ezért. Az álom után nem volt
kedve ismét elszenderedni.
Korábban nem kínozták ehhez hasonló erőteljes rémálmok. Voltak, akik azt
mondták, hogy az ilyen álmok jelentenek valamit, de hogy éppen ez az egy mit
jelentett, arról Humának fogalma sem volt. Nem mintha nem ismerte volna fel a
bronztornyot és a benne élő gonoszságot. Élénken élt emlékezetében az eset,
mikor Paladine egyik papja bemutatta neki a fény ellen fordult isteneket. Ezt a
gonoszt Morgionnak hívták, aki a világ pusztulásából boldogult.
Ha volt olyan isten, amelyik hasznot húzott ebből a végtelen háborúból, akkor
az Morgion volt. A rothadás mindenütt jelen volt, még azokban a városokban is,
amelyeket elkerült a háború: ha nem a fizikai pusztulás, akkor az erkölcsi
romlás jelei mutatkoztak rajtuk, mint ahogy az az ergothi császár megcsömörlött
városában is megesett, annak a császárnak a városában, akit a szóbeszéd szerint
annyira elkényeztettek, hogy nem is tudott a háborúról.
A rothadás féktelen volt, a betegségek pedig az élet természetes részévé
váltak. Huma magában dédelgette anyja emlékét. Minden megváltozott, amikor őt
elvitte a pestis. Egyedül volt, hallotta apja hívását, akit bár soha nem látott,
mégis ő irányította az életét. Az ár azonban...
Huma lerázta magáról az álmot és felkészítette magát a reá váró napra. Rennard
megígérte, hogy beszélni fog Lord Sólyomszemmel Huma fokozott parancsnoklásával
összefüggésben. A Magiusszal kapcsolatos incidens a sápadt lovag részéről el
volt intézve. Ennél fontosabb dolga is akadt.
Elfojtott nyögést hallott, és lenézett. Kaz felébredt a zajra, és csipás
szemmel pislogott körbe. Az arcán ülő kifejezés annyira hasonlított a tanyán élő
állatéhoz, hogy Huma nem tudott elnyomni egy apró mosolyt.
A minotaurusz visszafeküdt aludni. Kaz eddig semmit nem tudott az éjszakai
eseményekről. A parancsnokok, miután megelégedtek azzal, hogy kiszipolyozták
belőle az utolsó cseppnyi értesülést is, hagyták, hogy a minotaurusz végre
rendesen kialudja magát.
Huma ásítva nézett ki a tábor peremén túlra, ahol a fák között már megcsillant
a hajnal első fénye.
Pillantása azokba a világtalan fénypontokba fúródott, amelyek csakis annak a
lénynek a szemei lehettek, melyet Magius rémfarkasként emlegetett.
Egykor talán valódi farkas lehetett. A test általános formája megmaradt, de
úgy nézett ki, mintha valami beteges nekromanta megpróbálta volna feltámasztani
a lényt és csak részben járt volna sikerrel. Egyetlen szőrszál sem meredezett
csontfehér testén. Mintha még bőre sem lett volna. Leginkább egy megölt és
megnyúzott vad szellemére hasonlított. Bár jó húszlábnyira volt tőle, Huma mégis
érezte a tegnap esti szagot. A rothadás szagát. A halálét.
A lény tudta, hogy Huma ott van. Bár nyilvánvalóan vak volt, mégis érezte őt.
A halott szemek mögött hűvös, gonosz intelligencia lapult, mely mintha őt
gúnyolta volna.
Anélkül hogy szemét levette volna a lényről, Huma a minotaurusz fölé hajolt.
– Kaz!
Érezte, hogy társa megfeszül. Fátyolos hangú suttogás volt a válasz.
– Huma?
– Fordulj meg! Nézz a hátam mögé!
A minotaurusz úgy tett. Szeme résnyire nyílt, és először semmit nem látott
álomittas pillantásától. Csak akkor fedezte föl a rettenetes teremtményt, mikor
tágabbra nyitotta a szemét. A bűz a minotaurusz orrát is megcsapta.
– Őseimre – sziszegte Kaz. – Ez egy rémfarkas, Huma!
– Tudom.
A minotaurusz ezek szerint ismerte ezeket a lényeket. Mi dolga lehet erre a
farkasnak? – tűnődött Huma. Magius azt mondta, hogy elmennek majd, miután
felfedezik, hogy ő már nincs itt. Miért volt még mindig itt a visszataszító
lény, dacolva még a hajnallal is? Hogy jutott át az őrök között?
A rémfarkas továbbra is Humát bámulta élettelen szemével. Miatta volt itt,
ehhez kétség sem férhetett. Egyfajta küldönc volt, döbbent rá a lovag.
– Közelebb kell mennem hozzá.
Kaz gyorsan felpattant, kezében a csatabárddal. A lény azonban épphogy csak
odapillantott Huma szokatlan társa felé. Mintha még türelmetlenebb lett volna,
miközben Huma néhány óvatos lépést tett felé.
– Huma, ne! – Kaz most már hangosan beszélt.
Humát zavarta, hogy egyetlen őrszem sem bukkant fel. A vadállat ura talán
olyan hatalmas, hogy az egész tábort elaltatta?
Az ifjú lovag lerázta magáról a minotaurusz kezét, és még közelebb húzódott a
rémfarkashoz. A förtelem lustán megcsóválta a farkát. Kitátotta pofáját, és Huma
meglátta rothadó, sárga fogait, melyek még mindig elég élesek voltak ahhoz, hogy
letépjék karjáról a húst. A rémfarkas megnyalta a száját, és olyan képet vágott,
amelyet Huma mindentudó mosolynak vélt.
Mikor a lovag tíz lábon belülre merészkedett hozzá, a szörnyeteg ismét
kitátotta a pofáját. Ami torkából előtört, az annyira meglepte Humát, hogy
csaknem sarkon fordult és elfutott.
– Huuuumaaaaa...
Kaz elkáromkodta magát. A lovag megvetette a lábát. Kardját kivonta, de nem
tudta, pengéje mit ér majd ezzel az élőholt fenevaddal szemben.
– Huma. – Ezúttal tisztábban ejtette ki a nevét, majd sötéten felnevetett.
– Ki vagy te? Mit akarsz?
A rémfarkas mintha végigmérte volna, mielőtt újra megszólalt volna. Mikor
szólásra nyitotta pofáját, derűje nagyon is nyilvánvalóvá vált.
– Mulatságos hajszában volt részünk, solamniai lovag. Még egy értékes
szolgánkat is elveszítettük miattad. Úgy véljük, ugyanakkora veszélyt jelentesz
ránk, mint álnok barátod, Magius.
– Magius. – Huma semmiféle érzelmet nem mutatott a visszataszító lény előtt.
Vajon Magius a kezük közé került?
– Tudjuk, hol van jelenleg. Megtanulja majd, mit jelent elárulni Galan
Dracost.
Galan Dracos. A renegátok vezére, a Sötét Királynő szolgája. Huma ismerte a
nevet, mint ahogy a mögötte lappangó gonoszságot is.
A rémfarkas szinte megvetően ült le. Huma egy rövid ideig eltűnődött azon,
hogy vajon volt-e a lénynek saját akarata, vagy csupán az őt irányító hatalom
bábja volt.
– Crynus nagyon meg volt elégedve veled azt a rövid összecsapást követően. Már
nagyon közel járt ahhoz, hogy elfogja a barátodat, mikor te feltűntél a színen.
Nem is csoda, amikor rádöbbentünk, ki is vagy. A te jó Magius barátod csalinak
használt, fiatal lovag. Tudtál róla?
A Huma mellett felhangzó nehéz léptek jelezték, hogy Kaz mellé húzódott. A
rémfarkas egy rövid pillanatra a minotaurusz felé fordította vak tekintetét,
majd figyelmen kívül hagyta őt, és tovább folytatta beszédét.
– Az volt Crynus vágya, hogy személyesen szakítson el téged a tábortól, és a
kastélyába vitetve a saját szórakoztatására megvívjon veled.
Huma torka kiszáradt.
– Szerencsém volt.
– A szerencse képesség. Ha tovább élnél, talán megértenéd.
Mind a lovag, mind a minotaurusz megmerevedett. Mindketten arra számítottak,
hogy az erdőt hirtelen ellepik a vámpírszerű rémfarkasok. Azonban semmi ilyen
nem történt, és a lény ismét kigúnyolta őket csaknem emberi mosolyával.
– Nem kell tőlem félned. Ellenkezőleg, ha tartanod kell valakitől, akkor az te
magad vagy, Korona lovagja. Jelenleg te vagy saját magad legnagyobb ellensége.
A rémfarkas újra fölnevetett, és talpra ugrott. Kaz felé suhintott, ám a lény
egyszerűen sarkon fordult, és az erdő felé iramodott. Mindketten tudták, hogy
esélyük sincs követni.
– Vajon ez mi volt? – tűnődött a minotaurusz.
– Úgy látszik, azért jött, hogy csúfot űzzön belőlem. – Huma hüvelybe dugta
kardját. – De miért törődne Crynus egy hozzám hasonló alakkal?
 – Talán inkább a barátod érdekli. Talán ez a barátod nincs is olyan közel az
elfogáshoz. Ki ez a Magius?
Huma röviden vázolta az éjszaka történteket. A minotaurusz arca elsötétült,
mikor rádöbbent, hogy mindez az idő alatt történt, amíg ő aludt. Mire Huma
befejezte a mesélést, addigra néhány lovag már kezdett ébredezni.
– Mit kellene tennem?
Kaz a fejét rázta.
– Tudom, hogy én mit tennék, de a te módszereid különböznek az enyéimtől,
Solamnia lovagja. Szerintem próbálkozz a sétáló hullával! Ő a szövetségesednek
tűnik.
Kaznak igaza van, döntötte el Huma. Talán Rennard meg tudja magyarázni Galan
Dracos szavait.
Hirtelen erős szél támadt, és több hatalmas alak öltött testet, amelyek mintha
magából az égből jöttek volna. Az egész táborban felnéztek a lovagok, és
olyasvalamit láttak, ami csakis lelkesítőleg hathatott rájuk. Méltóságteljes,
szárnyas lények köröztek a tábor felett; arany-, ezüst-, bronz- és rézszínűek
voltak, pompájuk lenyűgöző volt. Néhány sárgaréz színű sárkány is akadt
közöttük, ám ők csak kevesen voltak. Ők inkább a sivatagok hőségét kedvelték.
Huma harminc-negyven főre becsülte számukat, amellyel meglehetősen ütőképes
erőt képviseltek, különösen ha rendezetten vonultak harcba. Ez volt egyetlen
előnyük sötét testvéreikkel szemben; Takhisis sárkányai hajlamosak voltak egymás
ellen is harcolni, néha még a csata közepette is. A fény sárkányai mindig
gyorsan kihasználták az adódó alkalmat.
A sárkányok megjelenése pillanatnyilag elfeledtette Humával a félelmeit.
Jelenlétük mindig is szinte gyerekes örömmel töltötte el. A leszállóhelyük felé
sietett, figyelmen kívül hagyva Kaz kiabálását, akinek semmi kedve nem volt
ilyen hamar ismét sárkányokkal találkozni.
Nem Huma volt az egyetlen, aki feléjük szaladt. Még a veteránok is futva
érkeztek, mivel a sárkányok látogatásaik során gyakran rendkívül jelentős
híreket hoztak.
Mikor az ifjú lovag odaért a leszállóhelyhez, észrevette, hogy a sereg három
parancsnoka már beszélgetésbe merült egy óriási aranysárkánnyal. Hatalmas
termete ellenére a sárkány halkan, csaknem tudós hangon beszélt. A lény azonban
minden bizonnyal baljós híreket hozott, mivel a lovag sötét kifejezést
pillantott meg Lord Oswal arcán.
Huma meglátta Rennardot. A lovag a szokásosnál is sápadtabbnak tűnt, s mintha
meglepődött volna, mikor Huma rákiáltott.
– Mi újság, Rennard?
– A keleti sereg visszavonulóban van.
Rennard színtelen hangja miatt Huma fel sem fogta az ösztövér lovag
kijelentésének súlyát. Mikor végre megértette a szavak jelentését, csak állt
tátott szájjal mielőtt levegőhöz jutott volna és újra kimondta az imént hallott
szavakat. Megint elismételte őket, majd megrázta a fejét.
– Az nem lehet! A lovagság még soha nem szenvedett el ekkora vereséget!
– Most elszenvedett.
Kénytelenek voltak várni, amíg a parancsnok és az aranysárkány tanácskoztak.
Kaz Huma mellé lépett, az arcán ülő kifejezés arról árulkodott, hogy ő is
hallotta a hírt. A fiatal lovag azon tűnődött, hogy vajon miként érezhet a
hatalmas keleti. A minotaurusz mégsem térhetett vissza az ellenséghez, miután
megölte azok egyik parancsnokát.
Kaz, mintha csak a gondolataiban olvasott volna, lenézett rá, és megszólalt.
– Nem bántam meg amit tettem, Huma. Lesújtottam az ogréra, és ismét így
tennék. És különben sincs most már igazi otthonom a népem között. Az ő szemükben
én gyáva nyápicnak számítok, amiért szánalmat mutattam a gyámoltalanok iránt.
Ekkorra már a legtöbb sárkány is földet ért. Huma felfigyelt egy
ezüstsárkányra, amely ismerősnek tűnt, ha ez lehetséges volt egyáltalán. Éppen
el akarta vetni a látszólag nevetséges elképzelést, mikor a sárkány felé fordult
és bólintott neki. Ugyanaz a lény volt, amelyik biztonságba szállította őket,
ugyanaz a sárkány, aki szembeszállt a halálos fekete szörnyeteggel, melynek
nyergében maga Crynus, a hadúr ült.
 Valahol elől felharsant egy kürt, egyetlen gyászos sírást hallatva, mintha a
kürtöt megfújó minden reményét elvesztette volna. Ami meglehet, így is volt.
A feketeség ismét elterült az égbolton. Percek múlva már a lovagok első
vonalai fölé tornyosult. Csak az istenek tudták, mi történik a sötétségen belül.
Bennett és Sólyomszem Arak hangosan szitkozódtak, Lord Oswal pedig most
tényleg öregnek látszott. Válla megereszkedett, és el kellett fordulnia a
sárkánytól. A bestia egy szót sem szólt, ám együttérzése nyilvánvaló volt.
– Milord! – Bennett immár kiabált. A szél meglehetősen gyorsan felerősödött.
Néhány sárkány idegesen megrebbentette szárnyát, talán érezték az új veszedelem
szolgálatára megidézett gonosz hatalmat.
Lord Oswal mintha magához tért volna unokaöccse hangja hallatán. Egyetlen
további percet sem vesztegetett, és megparancsolta az embereknek, hogy
készüljenek fel a harcra, és húzódjanak meg a közeli üregben. A tábort a szél
kényére-kedvére bízták. Most nem volt idő rendrakásra. Itt most életről és
halálról volt szó.
Rennard lecsapta sisakrostélyát.
– A másik sötétségben aratott győzelmünk csupán csel volt. Biztos vagyok
benne, hogy a mágusok még nagyobb túlerővel néznek majd szembe, amikor
megpróbálják ezt visszaverni, és lefogadom azt is, hogy veszíteni fognak.
Huma a széltől képtelen volt levegőt venni, így a másik lovag példáját követve
maga is lecsukta sisakrostélyát. Levegő után kapkodott. A mellette álló Kaz
kénytelen volt elviselni mindent. Huma tudta, hogy a minotauruszok még a
legvadabb tengereken is viszonylagos könnyedséggel hajóznak, Kaznak mégis el
kellett takarnia kezével az arcát, és fél térdre esett.
A szél tovább erősödött.
A nem megfelelően rögzített tárgyak tovasodródtak. A lovak vadul nyihogni
kezdtek, mikor egy tartórúdjairól leszakadt sátrat közéjük fújt a szél. Huma
odarohant, és lehúzta a sátrat az állatokról, de nem tudta megtartani, így csak
nézte, amint a szél az erdő felé viszi.
Az egész környék százféle válogatott halálcsapdává vált. A vad szél a magasba
fújta a tábortüzeket, és néhány sátor lángra kapott.
Kaz kénytelen volt eltakarni a szemét, ha nem akarta, hogy megvakítsa a
felkavart por.
– Sargas bocsáss meg! Ez minden földi szélviharok királya!
A minotaurusz szavai igaznak tűntek. Huma még nem látott olyan vihart vagy
forgószelet, amely képes lett volna véghez vinni ekkora pusztítást. A fák
vészesen közel hajoltak a földhöz. Kevés híja volt, hogy ki ne szakadjanak a
helyükből és a levegőbe ne repüljenek, s a dühöngő sötétség szemmel láthatóan
nem csendesedett. Csupán idő kérdése volt az egész.
Huma küszködve próbálta megőrizni egyensúlyát. Mennyivel szörnyűbb lehetett
odakint a fronton! Csak a kürtszó figyelmeztette őket. Crynus jól számolt. Galan
Dracos is jól számolt.
Váratlanul minden elcsendesedett. A szél csaknem teljesen elült, és hulladék
záporozott a földre. Kaz felállt, Huma pedig felnyitotta sisakrostélyát, hogy
jobban lásson.
– A varázslók! Megcsinálták! – A mágusok tőlük messze, bal oldalon álltak.
Összesen tizenketten voltak, hatan közülük vörös, hatan pedig fehér köpenyt
viseltek. Huma még innen is látta, micsoda megterhelésnek voltak kitéve. Ez nem
olyan vihar volt, mint az előző napi. Az mindössze halvány árnyéka volt ennek,
egy próba, puszta csel talán. Bárhogyan is volt, a mágusok ezúttal a vártnál
sokkal, de sokkal nagyobb hatalommal kerültek szembe.
Az egyik vörös köpenyes kimerülten összeesett.
Enyhe szellő támadt.
Egy lovas takarta el Huma szeme elől a kilátást. Huma felnézett, és Bennettet
látta meg maga előtt, aki a kavarodás ellenére is teljesen ura volt önmagának és
a helyzetnek. Abban a pillanatban sólyomszerű, királyi vonásaival és díszesen
megmunkált páncéljában úgy nézett ki, mint Vinas Solamnus társainak egyike.
Bennett végigpásztázta a környéket, majd a fiatalabb lovagra pillantott.
– Hozd a lovakat! Ha nem engedjük szabadjára őket, a varázslókkal együtt
elpusztulnak.
 Eközben egy újabb vörös köpenyes remegett meg, majd bukott fel. A szellő
széllökéssé erősödött.
– Visszahúzódunk! – Bennettnek túl kellett kiabálnia a szelet. – De nem
szóródhatunk szét! Ha ez bekövetkezik, akkor semmi sem áll a Királynő sakáljai
és Vingaard erődje közé! Semmi!
A megmaradt tíz mágus többé nem tudott egységet alkotva helytállni. Többen is
összeestek, és az a néhány talpon maradt varázsló kevésnek bizonyult a
küzdelemhez. Vajon miféle hatalommal kerülhettek szembe?
A hirtelen, megrázó erejű széllökés csaknem a földhöz vágta Humát és Kazt.
Bennett alig tudta uralma alatt tartani hátasát. A harci ló vérhez és acélhoz
szokott, nem az olyan erejű szélhez, amely kis híján lesöpörte lovasát a
nyeregből. Az állat ösztönei azt súgták, hogy keressen fedezéket.
Bennett valami érthetetlen dolgot kiáltott, majd elviharzott. Huma, emlékezve
a korábban kapott utasításokra, félig kúszva közelítette meg a tiltakozva
nyerítő lovakat. Kaz követte. Most, hogy visszanyerte egyensúlyát, nagy testének
köszönhetően könnyebben mozgott, mint a lovag.
Mint kiderült, a harci lovakat nem is volt olyan könnyű elengedni. Teljesen
felbőszültek, és minden mozgó tárgyban fenyegetést láttak. A legközelebbi állat
Huma felé rúgott, a többiek pedig a karja után kapkodtak. A lovagnak a veszély
ellenére is közelebb kellett kerülnie hozzájuk, ha el akarta engedni őket.
Amíg közelebb oldalazott, patkós paták rúgtak felé, és csak azért úszta meg a
minden bizonnyal megnyomorító erejű büntetést, mert egy nehéz test ledöntötte a
lábáról. Az egyik pata a jobb karjába rúgott, és bár az ütés félrecsúszott, így
is elég erős volt hozzá, hogy elzsibbassza a karját.
Huma talpra küszködte magát, és kioldotta a gyeplőket. Remélte, hogy talán
sikerül lecsillapítania néhány állatot, és eggyel talán biztonságba lovagolhat,
ám a lovak túlságosan megvadultak. Az egyik néhány hosszon keresztül magával
vonszolta, mikor a józan ész szavára Huma elengedte a gyeplőt.
– Kaz!
Huma nem látta a minotauruszt, és ekkor hirtelen eszébe ötlött, hogy társa
hogyan állta útját a megbokrosodott harci mén támadásának. Megfordult, és
megpillantotta a mozdulatlan alakot. Kaz a saját testével fogta fel a rúgásokat.
A lovagnak eszébe jutott a minotaurusz esküje, és rá nem jellemző módon
elkáromkodta magát. Nem akarta, hogy a minotaurusz halála az ő lelkén száradjon.
– Kaz! – Huma megmentője mellé térdelt, és hanyatt fordította.
Megkönnyebbülésére a minotaurusz kinyitotta a szemét. – Nem sérültél meg? –
kérdezte a bikafejű lény.
– Ezt nekem kellene kérdeznem tőled! – Huma majdnem elnevette magát. Ha Kaznak
volt ereje arra, hogy érte aggódjon, akkor elég erős volt az élethez is. Talpra
segítette a hatalmas teremtményt.
– Tudsz futni?
A minotaurusz előrehajolt.
– Egy pár percet kérek. Attól tartok, az a ló kipréselte belőlem a szuszt.
Amíg Kaz magához tért, addig Huma körbenézett. A tábor szinte lakatlanná vált.
Délre néhány lovag a felszereléssel bajlódott, és Huma mintha lovasokat látott
volna keleten. A sátor, melyben Mishakal papjai a sebesülteket gyógyították,
többé nem állt a helyén. Huma egyetlen holttestet sem látott; a mágusoknak
legalább annyi időt sikerült nyerni a számukra, hogy elmeneküljenek. Csak
reménykedni tudott benne, hogy Gwyneth is megmenekült.
De hol voltak ezalatt a sárkányok?
Huma a vihar kitörése óta nem látta őket. A dermesztő feketeség hatalmas fala
ekkorra már csaknem ellepte a tábort, magával hozva a holdtalan éjszaka
sötétségét. Huma nem akarta tudni, mi rejtőzik a sötétségben, de kényszerítette
magát, hogy felnézzen rá. Mikor fölemelte a fejét, végre megpillantotta a fény
sárkányait.
Huma felismerte, hogy kettős „V” betűre hasonlító alakzatba rendeződtek.
Szánalmasan aprónak tűntek a közelgő tombolással szemben.
A szélhez most zuhogó eső társult. Kaz mérgesen felhorkantott, és megjegyzést
tett az elázott emberek szagára. Most már elég jól volt ahhoz, hogy járjon,
lassan ugyan, de biztosan. Az özönvíz megnehezítette a mozgást. Még mindig jobb
lassan de biztonságosan haladni, mint megkockáztatni, hogy egyikük, vagy
mindketten elveszítsék egyensúlyukat.
Akár éjszaka is lehetett volna. A napfények nyoma sem maradt. Huma homályos
alakokat vett ki maga előtt. A jelenlegi körülmények között azok is rövidesen el
fognak tűnni szem elől, ahogy a Sárkánykirálynő ereje elsöpri a fényt.
Elsöpri a fényt...
Végül mégis vereséget szenvedtek volna a lovagok? Huma megborzongott annak a
világnak a gondolatára, melyben csak sötétség létezett. Egy világ, amelyben a
Királynő uralkodott.
Pillanatnyilag az egyedüli fényt az égen cikázó lángnyelvek jelentették. Úgy
tűnt, hogy nem a vihar részei és Huma felpillantott, azon töprengve, hogy ez
vajon a sárkányok műve volt-e. Talán végre összecsaptak az ellenséggel? Huma azt
kívánta – ami őrült kívánságnak tűnt, mikor jobban belegondolt –, hogy bárcsak
segíthetne nekik valahogy.
– Huma! – A pisszegés először megdöbbentette, aztán ráébredt, hogy Kaz volt
az. A minotaurusz hangja rekedt volt. Jobban legyengítette a sebesülés, mint
ahogyan azt a lovaggal elhitette. – Huma! Fény előttünk!
Kaznak igaza volt. Halványan ragyogott csupán, mint egy éjjeli bogár, de akkor
is ragyogott. Már úton voltak felé, mikor Humának eszébe jutott a gonosz
varázsló, aki tőrbe csalta. Ez a fény mégsem követelte, hogy engedelmeskedjen,
mint az a korábbi. Inkább úgy tűnt, mintha segítséggel kecsegtetett volna, ami
igazán rájuk fért. Huma a biztonság kedvéért azért kivonta kardját.
Sárban bukdácsoltak, egyszer pedig majdnem el is estek. Ide-oda csúszkálva
közeledtek a fény felé.
Egy ideig úgy tűnt, mintha a ragyogás ugyanolyan messze maradna. A távolság
azonban fokozatosan csökkent, és Huma rájött, hogy a fény is közeledik feléjük.
Keményen megmarkolta kardját. Kaz megfeszült mellette.
– Téged kerestelek.
Mintha maga lett volna a ragyogás forrása, szemmel láthatóan mit sem törődve a
széllel és a zuhogó esővel, Magius állt előttük.

8. FEJEZET

Magius fényvarázslata sátorként ölelte körül őket. A fénykörön túl teljes

sötétség honolt. Hallották a mágikus vihar tombolását, bár érezni nem érezték: a
mágust oltalmazó varázslat Humát és Kazt is megvédte. Egyedül a talpuk alatti
föld volt ingatag, ahogy azt a minotaurusz meg is tapasztalta. A lovag talpra
segítette barátját. Az emberállat alsótestét vastagon borította a sár.
Magius nyájasan elmosolyodott, ami csak tovább növelte Kaz bosszúságát. A
varázslónak társai lassúságára tett megjegyzései sem javítottak a helyzeten, no
meg az sem, hogy egyetlen sárfolt sem csúfíthatta el pompás ruháját. Huma tudta,
hogy újabb varázslat áll a dolog mögött, mivel Kaz már megpróbált némi sarat
rúgni megmentőjük hátára. A sárdarab a gyanútlan célponttól tenyérnyire megállt
a levegőben, aztán némi késedelem után a földre hullott.
Sem a lovagnak, sem a minotaurusznak nem volt fogalma arról, hogy hová vezeti
őket Magius. Mindössze annyit tudtak, hogy végre biztonságba kerültek a
Sárkánykirálynő mágusainak vad varázslatai elől. Humát igencsak elkeserítette a
tudat, hogy ekkora hatalom van a gonoszok kezében. A helyzet most
reménytelenebbnek látszott, mint eddig valaha.
Magius hirtelen fölemelte szabad kezét. A testét övező ragyogás kihunyt.
Csupán a varázslóbotjából áradó fény – amelyre korábban Huma és Kaz felfigyelt –
tartotta távol tőlük a sötétséget.
Semmit nem láttak maguk előtt, de azt hallották, hogy a vihar elült. Valami
mást is hallottak: állatok puha lépteit és nagytestű lények szuszogását. Huma
olyan erősen markolta a kardját, hogy ujjai kifehéredtek. A lények, melyek
minden bizonnyal éjszakai vadászok voltak, ha ilyen könnyedén közlekedtek a
sötétben, továbbálltak. Miután eltávolodtak, és percekig nem történt semmi más,
Magius leeresztette a kezét.
 Egy pillanatra visszafordult társaihoz.
– Előfutárok. Galan Dracos teremtményei. Nem is csoda, hogy néhányan a
Királynő halandó hitveseként kezdik emlegetni. Az őrült észjárása valóban méltó
Takhisishez.
Huma eltűnődött azon, ki lehet az a „néhány”, akiről Magius beszélt. Rengeteg
mindent szeretett volna kérdezni a mágustól az elmúlt évekkel kapcsolatban.
Magius, mielőtt alávetette volna magát a próbának, egy szarkasztikus, hiú
szélhámos volt, aki folyton legjobb barátjával csipkelődött, és csúfot űzött a
lovagságból annak begyöpösödött módszerei miatt. Egyedül Huma értette meg
igazán, hogy Magius rettenetesen bizonytalan – ez volt az egyik ok, amiért
mágiát tanult –, és hogy a lovagra irányuló gúnyos megjegyzéseknek más célja
volt. Huma példaképei azok a lovagok voltak, akik megvetették őt. Számára mindig
a lovagság becsülete volt az első.
Ennek a Magiusnak azonban, bár nyomokban még mindig megvolt benne a
rosszindulat, létezett egy komoly, árnyékos oldala is, amely akár le is
gyűrhette egyéniségét.
– Huma, hová megyünk? – suttogta a minotaurusz.
Mindketten azt feltételezték, hogy Magius oda vezeti őket, ahol a solamniai
seregek újracsoportosulnak, vagy ahogy Huma remélte, átszerveződnek. A fiatal
lovag azonban egyre biztosabb lett abban, hogy éppen az ellenkező irányba
tartanak.
– Magius?
– Hmmmm? – A varázsló még csak hátra sem fordult.
– Visszamegyünk Solamniába? – kérdezte tétován Huma.
– Nem.
– Akkor hová megyünk?
Nyugodt megjelenése ellenére a varázsló hangjában bizonytalanság, sőt mintha
félelem is bujkált volna.
– A kastélyomba megyünk, a birtokomra.
Huma végre kibökte valódi aggodalmát.
– Ergothba?
– Igen.
Magius folytatta útját, ám a másik kettő döbbenten megtorpant. Nem csoda, hogy
a vihar ilyen hamar lecsendesedett! Az ellenséges vonalakon mentek keresztül!
– Elárult minket! – nyújtotta ki a kezét Kaz. A minotaurusz erős mancsával egy
pillanat alatt kettéroppantaná Magius nyakát.
– Kaz! Ne! – Huma egy rövid ideig viaskodott a minotaurusszal, de az nem
hallgatott rá. A teremtmény azt hitte, hogy ismét a nem éppen megbocsátásukról
híres rokonai keze közé kerül majd, akik kivégzik.
A hatalmas mancs már nyúlt is a mágus nyaka felé, de nem tudta megszorítani
azt. Ugyanaz a varázslat, amely megvédte Magiust a sártól, védelmet nyújtott
számára a testi erőszakkal szemben is. Az előbbi előny kétségtelenül csak
egyfajta szerencsés mellékhatás volt, bár a hiú Magius esetében ezt nem lehetett
biztosra venni.
Még mindig a minotaurusz markában, Magius hátrafordult. Kaz figyelmeztetés
nélkül lesújtott a varázsló fejére. Ha azt gondolta, hogy a nyers erő diadalt
arat majd, tévedett. A mágus nemcsak hogy meg sem mozdult, de támadója keze is
visszapattant róla.
A varázsló arcán ugyanaz az évek során kifejlesztett idegesítő mosoly ült,
amelyet Huma oly jól ismert. A nyomasztó sötétség közepén egy pillanatra ismét
visszatért a régmúlt.
– Egyikőtöket sem árultam el. Az igaz, hogy Ergoth felé tartunk, de a vidék
nagy része lényegében még mentes az ogrék és visszataszító úrnőjük jelenlététől.
Valójában itt sokkal nagyobb esélyünk van arra, hogy biztonságba jussunk, mint
ha követjük a hű-de-bátor lovagokat őrült rohanásukban.
Huma elfintorodott a szavak hallatán, és kínosan érezte magát, annak ellenére,
hogy tudta, a lovagság minden tőle telhetőt megtett. Magius elfelejtette
megemlíteni, hogy a varázslók is elmenekültek.
A minotaurusz azonban nem hagyta a dolgot annyiban. – Sargasra és húsz
nemzedékkel ezelőtti őseimre...
 Magius Kaz orra alá dugta fénylő mágusbotját, mire az hátrahőkölt, attól
tartva, hogy a mágus varázslatot akar rábocsátani.
– Ha valaki felhívja ránk a figyelmet, akkor az te leszel, minotaurusz!
Emlegesd porrá vált rokonaidat, ha muszáj, de ne emlegesd azt a gonosz istent,
ha csak nem akarod, hogy felfigyeljen ránk!
Sargas. Huma csak néhány pillanattal később döbbent rá, ki is áll a név
mögött. Sargas, Sargonnas, Takhisisnak, a Sárkánykirálynőnek volt a hitvese. Az
önmagába forduló erő. A minotauruszok őt imádták. Kaz nyilvánvalóan ösztönösen
emlegette fel az istent, de ez akár végzetesnek is bizonyulhat egy olyan
időszakban, amikor az istenek és istennők nagy érdeklődéssel figyelik a
halandókat.
Sargas nem nézne jó szemmel egy olyan minotauruszt, aki Paladine kiválasztott
halandó őreinél keresett biztonságot. Sargas a bosszú és az aljas tervek istene
volt. Kaznak nem maradt más választása, mint hogy lehiggadjon, és meghajoljon a
mágus józan esze előtt – legalábbis ebben a tekintetben.
– Nos, akkor indulhatunk tovább? – kérdezte Magius kisimítva köpenye ráncait.
– Előbb-utóbb elfáradok majd, és nem kívánok a Királynő őreinek hatókörén belül
ragadni.
Úgy tűnt, mintha napokig követték volna a mágust a sötétségen keresztül. Huma
azon tűnődött, hogy vajon egész Ergothot árnyék borítja-e, és hogy ez az árnyék
most vajon Solamnia felé terjed-e. Egy cseppnyi bűntudatot érzett amiatt, hogy
nem segédkezett a csapatok újrarendeződésénél, de azzal vigasztalta magát, hogy
talán itt is tehet valami hasznos dolgot, ahol a hadúr a legkevésbé számít rá.
Végül a trió észrevette, hogy a sötétség megenyhül, mintha gyengülne, vagy
elérték volna a szélét.
– Óriási lehet az a hatalom, melynek segítségével létrehozták és fenntartják
ezt a borzalmat – jelentette ki Magius. – Galan Dracos renegátjai ügyesek, de
még nekik is megvannak a maguk korlátai. Mégis úgy tűnik, hogy a sötétség elérte
célját. Az állóháború megdőlt.
A varázslót szemmel láthatóan nem izgatta a dolog.
Sötét szellemalakok öltöttek testet körülöttük, melyek feléjük nyújtogatták
karjaikat. A démoni alakok magas fákká és vastag bokrokká változtak.
– Magius, mi történt keleten?
A varázsló lassított, bár tekintetét még mindig az előttük fekvő ösvényen
tartotta.
– Történt valami keleten?
– Eljöttek a sárkányok. – Vajon mi történt velük? töprengett Huma. Talán
mindannyian elpusztultak, még az az ezüstsárkány is, akit Huma olyan különös
módon a szívébe zárt? – Azt mondták, hogy a keleti seregek összeomlottak.
Magius megállt, megfordult, és barátja arcát kezdte tanulmányozni.
– Valóban? – A mágus gondolkodóba esett.
Kaz keresztbe fonta hatalmas karjait.
– Sokat tudsz, varázsló. Sokkal többet annál, mint amennyit nekünk elmondasz.
A mágus arcára ismét visszatért a cinikus mosoly.
– Minden tőlem telhetőt elkövetek majd, hogy felvilágosítsalak titeket, amint
elértük úti célunkat.
– És az mikor lesz? Megesküdnék rá, hogy már napok óta gyalogolunk.
A fénylő alak megrázta arany haját.
– Türelem! Lehet, hogy ez lesz utunk legveszélyesebb része!
– Egy újabb átkozott rejtély – morogta Kaz, mikor Magius ismét előrefordult.
A homályos erdőben rövidesen csaknem hajnali világosság támadt, majd hirtelen
egyszerre nappali fény áradt szét. Jóllehet mint mindig, az ég most is borús
volt, amióta a Királynő betette lábát Ansalonba, de legalább nappal volt.
Megálltak, hogy magukba szívják a fényt. Mintha még Magius is felderült volna.
– Most már viszonylagos biztonságban vagyunk. A lehetőségekhez képest a
legrövidebb és legbiztonságosabb útvonalat választottam, de még mindig egynapi
utazás áll előttünk. Nem fogom hagyni, hogy Dracos vagy akár a fekete köpenyesek
kiszagolják, merre van a ligetem.
Kaz pusztán a fejét rázta, és Humára nézett, aki válaszképpen szintén
megcsóválta a fejét. Ő sem ismerte a ligetet, amelyről Magius beszélt.
 Egy újabb, nem várt nyűggel kellett szembenézniük. – Éhes vagyok – jelentette
ki a minotaurusz.
Huma gyomra éppen akkor kordult meg, amikor Kaz megszólalt.
Magius felsóhajtott. Varázslóbotjával a földre koppintott, mire egy tarisznya
bukkant elő a semmiből. Az egyszerű bőrből készült, zárt iszák majdnem akkora
volt, mint egy lovagi nyeregtáska.
– Nem valami sok, de be kell érnünk ennyivel az adott körülmények között.
Amit a mágus nem túl soknak vélt, az bőségesen elég volt három éhes szájnak,
melyek közül az egyik egy minotauruszé volt. Huma csak nézte, ahogy Magius
gyümölcsöt, kenyeret és még egy flaska bort is elővarázsol az iszákból. A benne
lévő étel kétszer annyi volt, mint a táska nagysága, és úgy tűnt, hogy még
mindig maradt benne valamennyi. Vajon milyen egyéb trükk volt még gyerekkori
barátja tarsolyában, amelyet maga a mágus természetesnek vélt? Mekkora lehetett
Magius hatalma, és kinek köszönhette ezt a hatalmat?
Huma beleharapott egy almába, és tanulmányozni kezdte a varázsló ruháját.
Voltaképpen Magiusnak vagy a jó mágusok fehér, vagy – és ez sokkal
valószínűbbnek látszott – a semleges mágusok vörös színű köpenyét kellett volna
viselnie. Ehelyett azonban Magius egy kék és aranyszínű ruhát viselt, amely
inkább illett volna egy ergothi nemes udvarába. Gallérja fehér volt de annyira
puha és jól szőtt, hogy vagy mágikusan hozták létre, vagy egy remek kézműves
munkája volt. Magius fényes, puha bőrből készült halászcsizmát viselt, melynek
anyaga szintén eltért a megszokottól. A lovag képtelen volt rájönni, de korábban
már látott ehhez hasonló csizmát. A nagymester lábán.
Ez nem egy mágus ruházata volt. Legalábbis Huma még nem hallott olyan
mágusról, aki ilyen öltözéket viselt volna.
Kaz szólalt meg, félbeszakítva ezzel Huma gondolatmenetét.
– Tengerek istene! Még sosem kóstoltam ehhez fogható bort!
A minotaurusz arcára kiülő kifejezés szemmel láthatóan szórakoztatta Magiust.
– Gratulálok az ízlésedhez. Ez a bor ritka élvezeti cikk, amit a Qualinestiben
élő elfektől kaptam. Azóta személyes kedvencemmé vált.
– Te voltál Qualinestiben? – Huma már hallott az elfekről és rokonaikról, akik
Silvanestiben éltek, de eddig csak félelfet látott, már ha Gwyneth az volt.
Gwyneth gondolata olyan emlékeket és álmokat idézett fel Humában, amelyekre
most nem szívesen gondolt. A múltat elméje egyik sötét zugába kényszerítette.
– Jártam az elfek között – mondta Magius. – Azért mentem oda, hogy
kipuhatoljam, milyenek. Ugyanolyan makacsak, mint a rokonaik. Mindannyian azt
hiszik, hogy képesek egyedül megváltani a világot. Büszkeségük az emberiség
rovására válik.
Ettől kezdve meglehetősen elkomorodtak. Huma azon vette észre magát, hogy abba
az irányba bámul, amerről jöttek. Híre-hamva sem maradt a nyomasztó sötétségnek.
Beköszöntött az éjszaka és Magius javaslatára tábort vertek. Mikor a lovag
fölvetette, hogy álljanak őrt, a varázsló ismét gúnyolódni kezdett. Biztosította
őket, hogy a hatalma elegendő a feladat elvégzésére. Ennek ellenére mind Huma,
mind a minotaurusz hajthatatlan maradt. A zsémbelődő mágus végül beleegyezett,
de csak azzal a feltétellel, ha ő őrködhet utolsónak.

* * *

Azok a lovagok, akik mélyen alszanak, nem élnek sokáig. Ez volt az egyik első
szabály, amelyet az apródok megtanultak. Túlságosan is sok olyan ellenségük
volt, aki csendben mozgott. Így a lovagok gyorsan kifejlesztették azt az
érzéküket, amely figyelmeztette őket, ha valaki vagy valami volt.
Huma is rendelkezett ezzel a képességgel.
Az utolsó őrködés ideje volt az, amelyet Magius vállalt. Huma az oldalán fekve
résnyire nyitotta a szemét. A minotaurusz lábfejét és a varázsló mozdulatlan
alakját pillantotta meg, aki minden bizonnyal aludt.
Bárki volt is az, Huma tudta, hogy mellette áll. Lassan és óvatosan, mintha
még mindig aludna, megfordult, míg végül már hanyatt feküdt. Keze kardjának
markolatára tévedt és bízott annyira saját képességeiben, hogy azt higgye, talán
még mindig van esélye.
Éppen csak annyira nyitotta ki a szemét, hogy lásson.
 Csak nehezen tudta visszafojtani a torkából feltörő kiáltást. Puszta ösztönből
arrébb gurult, és kardját kivonva emelkedett fél térdre. Kaz őrült horkantással
ugrott talpra mögötte, teljesen harcra készen.
A lény még a minotaurusznál is magasabbnak bizonyult és nem volt egyéb egy
magas, hatalmas szikla- és növénytömegnél. Ha már előző éjszaka is ott lett
volna, Huma semmi különöset nem fedezett volna fel rajta. Talán meg sem látja az
erős kőnyúlványokat, amelyeket csak jóindulattal lehetett volna karoknak
nevezni. Lehet, hogy nem vette volna észre az állandóan változó sár- és
növénytakarót. Előfordulhatott volna, hogy Huma valamiképp még arra a két
kékesszürke kristályra sem lesz figyelmes, amely mintha reá bámult volna egy
arcnak alig nevezhető ábrázatból.
Huma egy pillanat alatt mérte fel a jövevényt. Az élő domb kissé előremozdult,
földet, rovarokat és növényeket húzva ki a földből. Úgy tűnt, mintha nem is
lenne valódi teste, hanem úgy kölcsönözne magának alakot mozgás közben. Huma
megvetette a lábát. Kaz megemelte hatalmas csatabárdját. Aztán nevetés rengette
meg az erdőt. Magius kacagott.
– Nyugalom, bátor harcosok. Az elementál nem szándékozik ellenetek harcolni. Ő
az én... mondjuk úgy, hogy kapuőröm.
Kaz a mágus felé perdült, és szekercéje mélyen abba fába vágott, ahol Magius
ült. A penge néhány ujjnyival hibázta el a fejét. Magius olyan sápadt lett, mint
Rennard, és szája tátva maradt.
A dühös harcos nem tudta kiélvezni bosszúja ízét, mert a lába alól hirtelen
eltűnt a talaj. Remegés futott végig a szerencsétlen minotauruszon. Huma
lepillantott a saját lába elé, ahol a föld épp olyan szilárd volt, mint
korábban, majd visszanézett Kazra. A minotaurusz felüvöltött, kiejtette kezéből
fegyverét, és hanyatt esett.
Időközben Magius magához tért döbbenetéből. Arra azonban ügyelt, hogy nevetése
csendesebb és kevésbé gúnyos legyen. A fejét rázta, mikor Kaz hiába próbált
felkelni.
– Addig nem fogsz talpra állni, míg én azt nem mondom, forrófejű barátom.
Megesküszöl rá, hogy felhagysz a törekvéssel, hogy eltégy láb alól?
A minotaurusz morogva beleegyezését adta, mikor álla kemény földnek ütközött.
Magius az elementálra nézett. Úgy tűnt, mintha a két kristály a mágus felé
fordult volna, hogy a szemébe nézzen, de Huma jól tudta, könnyen meglehet, hogy
csak képzeli az egészet. A talaj figyelmeztetés nélkül visszanyerte rendes
állapotát Kaz alatt. A minotaurusz tétovázott, újabb cselre számítva.
– Ó, kelj fel! – motyogta a varázsló. – Tökéletes biztonságban vagy.
Huma elernyedt, de kardját nem dugta vissza a hüvelyébe. Zavarta a földlény.
Magius felkelt, majd Huma és a teremtmény közé lépett. Mintha kutyát
idomítana, Magius felemelte a kezét.
– Beszélj! – mondta.
A lény hangja mély és visszhangzó volt, olyan mintha valaki köveket rázott
volna meg egy vödörben. Első szavai gyakorlatilag érthetetlenek voltak. Aztán
megismételte mondanivalóját.
– Minden rendben. Senki nem lép ligetbe. Kastély kész mágus visszatérésére.
A földkupac elhallgatott.
Magius elégedetten bólintott.
- A mögött a sűrűn nőtt fák mögött, talán három- vagy négyórányi járásra
fekszik utunk célja – mondta a többieknek.
- Kaz ökölbe szorította a kezét, majd meggondolta magát. Már látta, mire képes
a varázsló szolgája.
– Ilyen közel vagyunk, és mégis itt kellett aludnunk?
– Azt hiszem, hallottad, hogy a földelementál említést tett a ligetről, nemde?
– A mágus arca meglehetősen komor volt.
– És, mi van vele?
– Egyedül én merészelnék sötétben a ligetbe lépni, de csakis azért, mert
éveket töltöttem el azzal, hogy az uralmam alá hajtsam. Ha átvezetnélek titeket,
az biztosan a halálotokat jelentené.
Huma abba az irányba nézett, amerre barátja mutatott.
– Mi jelenti a veszélyt? El tud bánni vele egy kard vagy egy szekerce?
A mágus nevetésében kevés volt a derű.
 – Sokkal halálosabb fenyegetések is léteznek a kézzelfogható veszélyeken
kívül. Mondjuk úgy, hogy erős elmére lenne szükség ahhoz, hogy egy darabban
jöjjön ki onnan az ember. Erős elmére, avagy egyszerű elmére, ahogy tetszik.
Újabb rejtély, ahogy Kaz mondta volna – gondolta ekkor Huma. Nem bízott az
olyan kihívásokban, melyekkel nem lehetett egyenesen szembenézni. Bizonyos
értelemben ez újabb jele volt annak a változásnak, amelyen Magius azóta ment
keresztül, hogy legutóbb, még a próba előtt találkoztak.
– Az elementál mutatja majd az utat, és minden tőle telhetőt megtesz, hogy
megvédelmezze bármelyikőnket, aki letér az ösvényről. Az istenek legyenek
kegyesek ahhoz, aki letér, mert a liget nem lesz kegyes hozzá.
Mindössze fél óra alatt elérték a liget szélét. Huma nem emlékezett, hogy
valaha is látott volna ehhez hasonlóan sűrű növényzetet. Fák, fű, bokrok, meg
indák nőttek és fonódtak egymásba, valódi védőfalat alkotva Magius birtoka
körül. Bárhogy is próbálkozott a lovag, nem tudta kivenni, mi rejtőzik a
növények mögött.
Helyenként nyílt ösvények pettyezték a ligetet, de legtöbbjük rövidesen
elkanyarodott és lehetetlen volt eldönteni, melyik lenne a legjobb út. Az
elementál elhaladt néhány ösvény mellett, melyek közül több is sokkal
csábítóbbnak látszott, mint az, amelyet végül választott. Kaz bíráló
pillantásokkal szemlélte a kiválasztott ösvényt, majd megrázta hatalmas fejét.
– Ezt nézd meg! – mutatott karmos kezével a bejárat mentén növő tüskés indák
felé. – Az ösvény, amely mellett az imént elmentünk, tiszta volt, és jól
kitaposottnak tűnt! Biztosan nem ez a helyes út!
Magius nyílt megvetéssel nézett vissza rá.
– A legcsábítóbb csali vonzza magához a legtöbb legyet, barátom. Kipróbálhatod
a másik ösvényt is, ha kedved tartja. Itt talán összeszurkálnak a növények. Ott
viszont... bármi megtörténhet.
Kaz bizonytalanul megfeszült, és egyik ösvényről a másikra pislogott.
Kétségbeesésében Humára nézett, tőle várva tanácsot.
Huma viszont Magiusra tekintett. A mágus semmitmondó arcot öltött. Huma az
indás ösvényre bámult.
– Én hiszek neki, Kaz.
– Akkor arra megyek, amerre te.
– Örülök, hogy ezt megbeszéltük.
Magius elképedve rázta meg a fejét. Varázsbotját megemelte és az elementál
hátára koppintott, vagy legalábbis arra a részre, amely a lény hátának tűnt. Az
élő földkupac előrelódult, az előtte fekvő föld a részévé vált, miközben
behatolt a ligetbe. Magius habozás nélkül követte. A minotaurusz az ifjú lovagra
pillantott, majd a mágus után indult.
Huma mély levegőt vett, kardját készenlétbe helyezte, – hogy mire számíthat
odabenn, azt nem tudta volna megmondani – majd rálépett az ösvényre.

9. FEJEZET

Az ösvény elképesztően sűrűn kanyargott. Ha Magius nem nyugtatta volna meg

őket többször is, Huma azt gondolta volna, hogy körbejárnak.
Nem tetszett neki a liget, amely még nappal is nyomasztó volt, tele árnyakkal.
A mágusbotból sugárzó fény nélkül minden bizonnyal letévedtek volna a csapásról.
Huma elhajolt egy, a csapást keresztező tüskés ág elől. Sisakrostélyát
lehajtotta, mikor a megszámlálhatatlan tüskék egyike először belészúrt. A tüskék
azonban páncélját karmolták és a lovag bosszúsan vagdalta a növényeket. Mégis
ahányszor alkalma nyílt visszanézni, nyomát sem látta, hogy kárt tett volna
bennük.
Előtte Kaz szitkozódva sújtott le szekercéjével egy tüskés bozótra. A
megsebzett minotaurusz addig csapkodta a növényt, míg csak cafatok maradtak
belőle. Szinte ugyanebben a pillanatban arcul csapta egy lelógó ág. Az éles
csatabárd ezt is szétszabdalta.
 A következő kanyarban lévő váratlan lejtő mindannyiukat meglepte. Az elementál
továbbment, és biztos mozgása becsapta Magiust. Mágusbotja nem ért földet, és a
varázsló, aki valamiféle ellenállásra számított, előrebukott. A nyomában lépdelő
Kaz megbotlott, és a mágusra zuhant. Huma kicsavarodott, hogy elkerülje az egyre
növekvő rakást, ám elvesztette lába alól a talajt, és lebukfencezett az
ösvényről.
Az ifjú egy valamikori gigantikus fa óriási kérgébe ütközve hirtelen megakadt.
Megdörzsölte tarkóját, amely elnyelte az ütés egy részét, majd felpillantott...
a semmibe.
Az ösvény eltűnt. Csupán a liget fái tarkították a környéket. A fák között
magas, öreg bokrok nyújtóztak. A bokrok közt pedig árnyak rejtőztek. Mély, sötét
árnyak.
Huma lehunyta szemét, majd újra kinyitotta, ezúttal megbizonyosodva afelől,
hogy tekintete nem az árnyakra irányul. A hideg végigkúszott a hátán.
Megdermesztette az, amit látott. Hogy mi volt az? Valami olyan, amit képtelenség
lett volna leírni. Csak annyit tudott, hogy valahol odakint volt, és arra várt,
hogy Huma meggondolatlanul felé forduljon.
– Magius! Kaz! – visszhangzottak szavai. Úgy tűnt, mintha mindenfelől csendes,
gúnyos kuncogást hallana.
– Huuuuuumaaaaa.
A hang hallatán Huma pallosa után nyúlt, ám észrevette, hogy fegyvere eltűnt.
Ekkor eszébe jutott, hogy kardját a kezében tartotta. Ennek ellenére nyomát sem
látta a pengének, mikor a félhomályban kutatott maga mellett.
Valami magas és alaktalan bontakozott ki a többi árny közül, és áthaladt Huma
előtt. A lovag idegei pattanásig feszültek, mikor újból felhangzott a gúnyolódó
kacaj. Előhúzott egy tőrt, remélve, hogy az acél valamiféle hatással lesz
ellenfelére.
Hirtelen eltűnt a szeme elől minden, amikor valami szó szerint az orra előtt
bukkant elő a semmiből. Előredöfött a tőrrel, mire sárba és földbe ütközött.
Keze belesüppedt az iszapba, és kicsúszott belőle a fegyver.
Elkerekedő szemmel nézett fel, egyenesen az elementál jégkék kristályszemébe.
Huma leküzdötte az érzést, hogy megölelje a különös szerzetet. Az elementál
ránézett és ugyanazon a csikorgó kövekhez hasonló hangon szólt hozzá, amellyel
Magiusnak válaszolt. – Kövess!
Abban a pillanatban ez az egyszerű szó csodálatosan hangzott a lovag számára.
Egy csapásra kardja ismét a kezében termett.
A két kristály gyorsan a földkupac mélyére süllyedt. Az élő földkupac először
nem mozdult, és a lovag azt hitte, hogy a lény biztosan megdermedt. Huma eltette
kardját, és nekidőlt az elementál földkérgének. Elhatározta, hogy kiássa szorult
helyzetéből a mágikus lényt. Ám amint megérintette a földkupacot, az
rettenetesen felforrósodott az ujjai alatt, így gyorsan visszakapta a kezét. Két
csillogó ékkő emelkedett ki a halomból.
Miután a szeme a helyére került, az elementál megismételte előbbi üzenetét.
– Kövess!
Huma félreugrott a meginduló lény útjából. Az elementál ahelyett, hogy
elfordult volna, egyszerűen abba az irányba fordította a fejét, amerre menni
kívánt. Enyhén szólva meghökkentő volt, és a még mindig csodálkozva bámuló Huma
ismét teljesen figyelmen kívül hagyta a földszolga parancsát. A földkupac nem
ismételte önmagát. Egyszer csak felcammogott egy emelkedőn, és azonnal eltűnt.
Huma első, ösztönös mozdulatával előhúzta kardját. Aztán összeszorította fogát
és négy hosszú lépés után egy hangosan átkozódó minotaurusz és egy aggódó mágus
előtt találta magát.
– Huma!
Kaz kis híján összeroppantotta medveszerű – vagy inkább bikaszerű –
ölelésével.
Magius megkönnyebbülten elmosolyodott.
– Mikor lefordultál az ösvényről, a társad mindenáron utánad akart rohanni.
Alig tudtam megmagyarázni neki, micsoda ostobaság lenne, ha mindketten
elvesznétek.
A minotaurusz elengedte Humát, és a mágus felé fordult.
– Te nem mentél utána! Valakinek csak tenni kellett valamit!
 – Valaki meg is tette. – Magius hátravetette arisztokratikus hajtincseit. – Én
eligazodom a ligetben, és sokkal inkább küldöm magam helyett az elementált,
akinek nincs félnivalója, mint hogy veszélybe sodorjam magamat, pusztán a
látszat kedvéért.
– Gyáva vagy!
– Gyakorlatias vagyok. – Magius régi barátjához fordult. – Ha az elementál nem
lett volna itt, vagy ha nem talált volna meg, akkor követtelek volna, ebben
biztos lehetsz.
Huma elfogadta a mágus magyarázatát, amit Kaz egy gúnyos horkantással
nyugtázott. Magius ez utóbbit figyelmen kívül hagyta, majd miután botjával
megérintette az elementál hátát, a csapat ismét útra kelt.
Habár több baj nem érte őket, Huma mindvégig körültekintően az ösvényen
tartotta a szemét. Végül kiértek a fényre. Vakító fényre. Olyan volt, mintha a
végtelen felhőtakaró végre utat engedett volna a nap aranysugarai számára. Még
Kaz is megengedett magának egy széles, szívből jövő mosolyt. Mikor Magius
megfordult, hogy szóljon hozzájuk, az ő szája is mosolyra húzódott. Varázsbotját
a magasba emelte.
– Legyetek üdvözölve az otthonomban!
Egy vad, aranyló mezőt láttak maguk előtt. Könnyű volt elképzelni, hogy
valahol a réten elfek táncolnak és játszanak. Pillangók és apró madarak
repkedtek ide-oda, ragyogó, érett búzakalászok integettek utánuk. Piciny, prémes
állatok ugráltak az erdő szélét tarkító fák között. Ha valóban volt paradicsom
Krynnen, úgy tűnt, ez volt az.
Ennek a csodás mezőnek a közepén állt Magius kastélya, egy torony, amely olyan
volt, mintha aranyból készült volna, akárcsak a körülötte lévő mező. Középen egy
gigantikus fakapu emelkedett. A torony felső részén ablakok sorakoztak, és
legfelül még egy kis gyilokjárót is fölfedeztek. A torony csúcsa jól megmunkált,
tűhegyes lándzsaként meredt az égre. A falak fémesen csillogtak, és Huma
mindössze azt sajnálta, hogy valamelyest a pokoli Abyss peremén felépített,
ingatag és vészjósló bronztoronyra emlékeztette.
Magius meghajolt, és mutatta, hogy menjenek előre. Az elementál eltűnt,
valószínűleg azért, hogy még egyszer körbejárja a ligetet.
– Itt biztonságban vagytok, barátaim. Ugyanolyan biztonságban, mint bárhol
Ansalonban.
A lovag és a minotaurusz, mint két gyermek léptek a mezőre. Megfeledkeztek a
háború miatti aggodalmukról, megfeledkeztek a gyűlöletről, a félelemről. Egyedül
az előttük elterülő táj lélegzetelállító szépsége létezett számukra.
A mágus menet közben figyelte őket, a mosoly lassacskán lehervadt arcáról.
Miközben lépkedtek, furcsa dologra figyeltek fel. A kastély megnőtt. Minden
egyes lépéssel magasabb és magasabb lett. Mire elérték a kaput, úgy tűnt,
Humának és Kaznak egész az égbolt tetejéig kell felnéznie.
– Hogy lehet az, hogy a sárkányok nem vesznek észre egy ekkora tornyot?
Ezúttal nem volt gyanakvás Kaz szavaiban, csupán merő ámulat.
– Ahogy ez a mező is – felelte Magius –, a dolgok nem mindig azok, aminek
látszanak, vagy aminek látjuk őket. Ezt a helyet valaki még réges-régen azelőtt
teremtette, hogy az emberek megvetették lábukat Krynn világán. Sok időt
töltöttem azzal, hogy megpróbáltam fényt deríteni a titkokra, de a töredékek
ogrék keze munkájára utalnak. Nem tudom elhinni, hogy az ogrék valaha is képesek
lennének felépíteni egy ilyen gyönyörű helyet. Lehet, hogy maguknak az
isteneknek a paradicsomi kertje volt. Azt hiszem, inkább ez a helyénvalóbb.
Huma úgy döntött, ezt a pillanatot választja, hogy egy köhintéssel megszakítsa
ezt az idilli jelenetet.
A mágus elfintorodott.
– Bocsássatok meg! Biztosan fáradtak és szomjasak vagytok. Menjünk be és
frissüljünk fel! Aztán majd beszélünk.
Magius ismét a magasba emelte botját, és egy sor, látszólag értelmetlen szót
motyogott. A varázsbot, melynek korábbi fénye már kialudt, most újra ragyogni
kezdett, hogy Humának és Kaznak el kellett takarnia a szemét.
A kapu kinyílt, mintha egy nagy, láthatatlan kéz mozgatta volna. Magius újra
és újra ámulatba ejtette Humát, habár nagyon könnyen előfordulhatott, hogy a
kastély is az ősök műve volt.
 Átléptek a kapun, és egy előcsarnokba értek, amely bár kisebb volt, mint a
nemesi házaké, ám pompája túlragyogta a legtöbbjüket. Elfek, állatok, magas,
emberszerű lények, emberek és minden bizonnyal maguk az istenek szobrai
sorakoztak a falak mentén. Az emeletre vezető lépcső túlméretezett kígyóként
kanyargott felfelé. Az egyik oldalon egy vörös és arany faliszőnyeg lógott,
rajta a csillagképekkel, míg egy másik egy hegyet ábrázolt, amely gyakorlatilag
a táj fölé tornyosult. Annyira valódinak látszott, hogy magára vonta Huma
figyelmét. Valahol az agya mélyén ott motoszkált benne az érzés, hogy ismeri
valahonnan azt a helyet, bár Huma tudta, hogy voltaképpen még nem látta a
valóságban. Tovább bámulta a képet, mígnem Magius hangja megtörte a falikárpit
varázsát.
– Nem mind eredeti, de ugyebár nem szerezhetünk meg mindent. Óvatosan!
Ez utóbbi figyelmeztetés Kaznak szólt, aki nagy buzgalommal vizsgálgatott egy
fura kinézetű, kortalan sárkányszobrot. A sárkány hosszú és keskeny volt,
majdnem olyan, mint egy szárnyas kígyó lábakkal. Ami kevés megmaradt a színéből,
az arra utalt, hogy egykoron zöld és kék volt, ami elég furcsa színpárosítás egy
sárkány számára.
– Ezt a szobrot egy népemből való készítette.
– Lehetetlen. Biztosan elf munka. Nézd csak meg!
Kaz felhorkant.
– Azt hiszed, nekünk nincsenek kézműveseink? Én felismerem az árulkodó
formákat, még akkor is, ha a te „értő” szemed semmit sem tud kihámozni belőle.
– Miért akarna bárki is egy ilyen sárkányt formázni? Sosem láttam még ilyen
hosszú és keskeny sárkányt. Létezett valaha ilyen példány? – kérdezte Huma
Magius felé fordulva.
A mágus vállat vont.
– Sosem találtam bizonyítékot arra nézve, hogy valaha is létezett volna ilyen
teremtmény. Úgy hiszem, ez egyszerűen egy művészi ábrázolás, a fantázia
szüleménye. Ez egy újabb ok arra, hogy miért nem lehet minotauruszok keze
munkája, arról nem is beszélve, hogy nagyon régi.
– A miénk volt az első civilizált faj.
– Civilizált vagy háziasított?
Kaz gyorsan mozdult, de a szobrocska félúton mozdulatlanná dermedt a
levegőben, mintegy háromlábnyira Magiustól. A mágus arcára kiülő elégedettséget
csak a Kaz arcán megjelenő mélységes csalódás múlta felül.
– Legközelebb jobban célozz, mert az lesz az utolsó dobásod, tehén! És
használj valami kevésbé értékeset.
Magius szabad keze egy legyintésével visszaküldte a sárkányszobrot a
talapzatára. Kaz fújtatott, szeme kivörösödött a dühtől. Huma hirtelen közéjük
lépett, és meglóbálta a kardját.
– Fejezzétek be!
Kitörése annyira vad volt, hogy a mágus és a minotaurusz úgy nézett rá, mintha
elment volna az esze. Huma egyikről a másikra tekintett, reményei szerint dühös
pillantást vetve rájuk.
– Egész Ansalon, de az is lehet, hogy egész Krynn tehetetlenül hever a
Sárkánykirálynő előtt, ti pedig itt úgy viselkedtek, mint a gyerekek!
Kettejük közül egyedül Kaz szégyellte el magát. Magius úgy fogadta a
dorgálást, mint minden mást. Egyszerűen vállat vont, és úgy tett, mintha az
incidens meg sem történt volna.
– Még rengeteg látnivaló akad, de gondolom, szeretnétek pihenni egy keveset.
Igazam van?
– Ebben, legalábbis – motyogta Kaz.
Huma visszahelyezte kardját, de még mindig paprikás hangulatban volt.
– Mi lesz azután? Kapcsolatba tudsz lépni a rendeddel? Nem maradhatunk itt
örökké. Te kerestél meg minket. Van terved?
– Már hogyne lenne! – hangzott a gyors válasz, de volt valami a varázsló
szemében, amitől Huma úgy érezte, valahogy sántít a dolog. Ismét egy olyan
Magius állt vele szemben, akit nem ismert. Ez itt egy olyan Magius volt, aki
eltitkolt bizonyos dolgokat az elől az ember elől, akiben megbízhatott volna.
Mennyire megváltozott!
 Vagy én változok? töprengett Huma. Régen sosem vonta volna kérdőre Magiust,
sosem vonta volna kétségbe barátja válaszait. A lovagok felnyitották a szemét,
és ő meglátta az elfátyolozott féligazságokat, amelyek a legtöbb ember életében
fontos szerepet játszanak.
– Szeretném hallani a tervedet – mondta határozottan Huma.
– Eljön majd annak is az ideje. Rengeteg dolgom van, amit azonnal el kell
intéznem. Amíg ezzel foglalatoskodom, ti ketten kipihenhetitek magatokat, és
esetleg ehetnétek is valamit.
Magius varázsbotjával a földre koppintott. Borzongás futott végig a lovag
hátán. Aztán meglátta a ködöt.
A pára úgy szárnyalta körül a varázslót, mint kismadár a gazdáját. Huma
semmiféle szellőt nem érzett és a ködnek sem látta a forrását. A gomolygás úgy
mozgott, mintha saját élete lenne.
– Vendégek. Vezesd őket!
Magius a szavakat a felhőhöz intézte, amely válaszolt neki:
– Vvvvveeenndéééégeeeek. Vvvveezzzeeeettttniiiii.
A ködfelhő hangja olyan volt, mint a vízzel lelocsolt tábortűzből felszálló
gőznek.
– Szobák éjjelre.
– Ssssssssszoooobáááák.
Magius elfintorodott.
– Ezek a légelementálok annyira lassúak. – A lebegő felhő felé intett. – Most,
légy szíves! – Majd Humához fordult.
– A dolgok tisztábbnak tűnnek majd, miután ettetek és kipihentétek magatokat.
Kaz hümmögött egyet, de Magius nem törődött vele. A légelementál, aki azt a
parancsot kapta, hogy lásson neki teendői elvégzésének, nyugtalanul lebegett a
két „vendég” körül.
– Gggyeeerteeek. Ssssszooobáááák. Vvvvveeenndéégeeek.
Vendéglátójuk nézte, amint követik a ködlényt a lépcsőn felfelé. Mikor
hallótávolságon kívül értek, Kaz az elöl haladó Huma felé hajolt, és a fülébe
súgta:
– Ez a mágus a barátod?
– Igen. – Humának nehezére esett biztos feleletet adnia.
– Imádkozz, hogy ő is annak tekintsen téged! El tudom képzelni, hogy ez a
torony a benne lévő titkokkal egy nagyon biztonságos és nagyon is állandó
börtön.
A lovag nem vitatkozott az állítással, mivel már maga is fontolóra vette ennek
lehetőségét.

* * *

Ha ez valóban fogház volt, akkor ide sok gonosztevő esdekelt volna

bebörtönzésért. Miután Kaz és Huma legalábbis részben hozzászoktak a ködszerű
szolgához, egyáltalán nem esett nehezükre a húsok és gyümölcsök élvezete, a
borokról nem is beszélve, amelyek bármely királyi lakomán helyet kaphattak
volna.
A szobák szintén ragyogóak voltak, habár Huma túl nagynak találta őket. Kaz
méreteihez azonban tökéletesen megfeleltek a bútorok, és nem is mulasztotta el
megjegyezni, hogy ez újabb bizonyítékául szolgál annak, hogy a torony saját
fajtájának maradványa. Huma tudta, hogy a háború kitöréséig soha senki nem
hagyott feljegyzést minotauruszokról ennyire messze nyugaton, ám kétségeit
megtartotta magának.
Külön szobát kaptak, ami ellen Kaz kezdetben tiltakozott, mondván, hogy ez a
trükk nyilvánvalóan megosztásukat és legyőzésüket célozza.
– Ha akart volna, Magius már százszor is lecsaphatott volna mindkettőnkre –
szállt szembe vele Huma. – Emlékezz, miként intézett el a folyosón!
– Szerencséje volt. De álljon ki velem szemtől szembe!
– És csak a hamvaidat hagyja meg belőled. Számára olyan természetes a mágia,
mint számunkra a légzés.
A minotaurusz beleöklözött a falba. Nagy megelégedettségére az alaposan
behorpadt.
 – Odahaza...
Huma leállította, mielőtt még továbbmondta volna.
– Ez itt Ergoth. Ez az emberek világa. Emberi szokásokkal.
– Valóban? Már meg is feledkeztél az összecsapásról?
– Nem. Csak azt gondolom, bízhatsz bennem. Sokkal jobban ismerem Magiust, mint
te.
Kaz elhallgatott, de előtte még visszaszólt.
– Remélem is. Mindkettőnk érdekében.

* * *

Huma ezeken a szavakon rágódott, miközben hátát az ágytámlának vetve üldögélt.

Habár a ligeten való átjutás kiszívta minden energiáját, mégsem volt képes
aludni. Kaz ezzel ellentétben akár halott is lehetett volna, attól a ténytől
eltekintve, hogy horkolása visszaverődött a falakról, és elhallatszott az ifjú
szobájáig.
A gyertyák, melyeket még nyugovóra térése előtt gyújtottak meg, olyannyira
leégtek, hogy a legtöbb csak igen kevés fényt adott, ha pislákolt egyáltalán. A
hunyorgó fény furcsa árnyakat rajzolt a falakra, és a lovag egyszer csak azon
kapta magát, hogy pillantása minduntalan vissza-visszatér a szoba távoli
sarkának egyik különösen sötét, homályos szegletéhez. Az a rész ott annyira
sötét volt, hogy szinte úgy vélte, ha akarna, egyenesen belesétálhatna, és
keresztülléphetne a falon.
– Huma...
Egy nyitott tenyér bukkant elő az árnyékból, amit egy másik követett. A lovag
az ágy mellett lógó kardja felé mozdult.
– Huma, beszélnem kell veled!
– Magius?
– Ki más? – A kezeket karok követték, majd a mágus többi testrésze is
megjelent. – Bocsásd meg a drámai belépőt – suttogta Magius –, de szeretném
elkerülni a minotaurusszal való beszélgetést, mert valószínűleg felbosszantaná
néhány dolog, amit mondani fogok.
– És engem nem fog?
Huma ingerült volt. A mágus trükkjei még őt is kezdték idegesíteni.
Találkozott a pillantásuk, és Magius gyorsan elfordult.
– De, meglehet. De te legalább belátó vagy. Ha csak egyszer is meginog a
hatalmam, az a két lábon járó bika nyomban elintéz.
– Nem tudom kizárólag őt hibáztatni, Magius.
– Tudom. – A varázsló a tenyerébe temette az arcát. – De még mennyire, hogy
tudom!
Huma felállt, odament gyerekkori barátjához, és gyengéden a vállára tette a
kezét.
– Mondd el nekem és ígérem, elfogulatlanul végighallgatlak.
Magius felnézett és egy pillanatra ismét gyermekek voltak, mikor egyikőjük sem
törődött semmi mással a mókán kívül. A pillanat elmúlt, olyan gyorsan, ahogy
jött. A választékos varázsló kinyújtotta a kezét. Mágusbotja azonnal ott
termett, a parancsaira várva.
– Egy nagy hatalmú varázslót láthatsz magad előtt, akiben még nagyobb
képességek rejlenek. Nem én vagyok az első, aki ezt mondja. A kövér, vidám
Belgardin mondta ezt azon a napon, mikor maga mellé fogadott.
Belgardin. Humának eszébe jutott az öreg mágus. Ő volt az első, aki meglátta a
fiatal Magiusban rejlő hatalmat. Olyan hatalmat, amelyet azelőtt sosem látott.
Belgardin tehetséges vörös köpenyes volt, ezért tudta, milyen segítségre van
szüksége a fiúnak, miközben számolt azzal is, hogy tekintélyét óriási mértékben
megnöveli, ha ő taníttathatja ki az egyik lehetséges rend – bármelyik rend –
vezetőjét.
– Igaza volt. Emlékszel, mindenben kimagasló voltam. Én voltam a legragyogóbb
jelölt, akit valaha is láttak. Olyan varázslatokat is elsajátítottam,
amilyenekkel még néhány tehetséges varázslónak is gondjai támadtak. Csoda
voltam.
 A Magius hangjában rejlő büszkeség meglehetősen érthető volt, hiszen minden
amit mondott, igaz volt.
A mágus arca megkomolyodott.
– Ti, hétköznapi emberek pletykákat hallotok a próbáról és arról, hogy mi
történik ott. – Magius legyintett. – Ám a pletykák meg sem közelítik az
igazságot.
A próba volt az utolsó bizonyítéka annak, hogy a mágusjelölt képes-e
megbirkózni saját hatalmával. Nem számított, melyik rendhez tartozott, hogy nő
volt-e, avagy férfi. Minden varázslójelöltnek át kellett esnie a próbán.
Magius a varázsbotjára támaszkodott.
– Nem tudom elmondani, hogy mások min mentek keresztül, csak azt, hogy
néhányan közülük nem élték túl a dolgot. Úgy mentem a próbára, hogy előre
elképzeltem az összes lehetséges feladatot. Azt hittem, sötételfeket küldenek
utánam, netán arra kényszerítenek majd, hogy megöljek egy idős vagy egy beteg
embert. Még talán az is átfutott az agyamon, hogy az Abyss határára küldenek,
hogy magával a Királynővel nézzek szembe. Tudtam, hogy többé-kevésbé illúzió
lesz az egész, de jórészt mégis valóság lesz majd. Legalábbis elég valós ahhoz,
hogy megöljön.
Huma értőn bólintott. Természetesen szivárogtak ki pletykák. Úgy tűnt, hogy
van benne némi igazság.
A jóképű arcra vigyor ült ki, ami az adott helyzetben őrültnek tűnt. Magius
halkan nevetett, bár Humának fogalma sem volt, mit talált annyira mókásnak.
– Teljesen becsaptak. Vagy lehet, hogy igazán nem is tudnak mindarról, ami a
próba során történik. Gyanítom, hogy néha maga a hatalom veszi kézbe a dolgokat.
Bárhogy legyen is, én olyasvalamivel találtam szemben magam, aminél rá kellett
jönnöm, hogy nem tudom elfogadni.
– Megláttam a saját halálomat.
Huma erre semmit nem tudott mondani. Meghazudtolhatta volna, vagy
megpróbálhatta volna meggyőzni Magiust arról, hogy az egész csak illúzió volt,
de mi olyat mondhatott volna, amiben maga is hitt?
– Valahogy sikerült túlélnem. Azt hiszem, hogy őrületre lettem volna
kárhoztatva, ha elbukom. Akkor azzal csaptam be őket, hogy másfajta elmebaj lett
úrrá rajtam. Egy elmebaj, amely annak volt az eredménye, hogy rádöbbentem, amit
láttam, az valóban be fog következni. Otthagytam a tornyot, a próbát, ismerve
végzetemet, és eltökéltem, hogy tenni fogok ellene.
– Később rájöttem, hogy nem tehetek semmit. Legalábbis a rendek szigorú
szabályzatai mellett semmiképpen sem. Állítólagos megkötésektől való mentességük
ellenére sem a vörös, sem pedig a fekete köpenyesek nem tudtak semmi olyannal
szolgálni, ami segítségemre lett volna. Még mindig túlságosan korlátozottak
voltak, és mint jól tudod, a fehér köpenyt nem nekem találták ki.
Magius kuncogott ez utóbbi kijelentésén, majd felsóhajtott. A gyertyák már
majdnem teljesen leégtek.
– Miután felismertem, hogy a három rend milyen megszorításokat ró rám, úgy
döntöttem, hogy kénytelen leszek átlépni az általuk meghúzott határt, hogy – már
megbocsáss a kifejezésért – megváltoztassam a jövőt.
Huma akaratlanul is hátrahőkölt. A vad varázslatok, a különös ruházat, amely
annyira különbözött a többi mágus egyszerű köpenyétől. Megrázta fejét, nem
akarta elhinni, hogy mindaz lehetséges, amit Magius véghezvitt.
– Akkor és ott – folytatta barátja elmélyülten – elfordultam a Tanács
szertartásos és fullasztó tanításaitól és renegát lett belőlem.

10. FEJEZET

– Ennyire megdöbbent, Huma? Fiatal és zabolátlan voltam. Valószínűleg kiléptem

volna más okok miatt is. Talán a próba iránt érzett undor miatt, amelyet még
mindig a válogatás barbár módjának tartok.
Huma visszahanyatlott az ágyra. A lovagi szabályok szigorú hitében nevelkedett
ember számára minden mágus gyanús volt. A renegátokat még a fekete köpenyeseknél
is sötétebbnek tartották, mert ők olyan varázslatokat is használtak,
amilyenektől még az utóbbiak is visszariadtak volna.
Magius elértette a pillantást, és szomorúan elmosolyodott.
– A renegát azzá lesz, amivé lenni akar, Huma. Nagyon kevesen vannak, mivel
nehéz elmenekülni a Tanács elől, de azon kevesek nagyon jó emberek. Néha nem
elég hatalmasak. Ha vállalták volna a próbát, a legtöbben meghaltak volna. Ám
hogy életben maradtak, megpróbálnak minden tőlük telhetőt, hogy másokon
segítsenek. Ugyanakkor persze mindig ott van a másik oldal is.
– Galan Dracos.
– Igen. – Magius arca elfehéredett. – Még a Királynő sötét papjai is félnek
tőle. De neki szüksége van Dracosra.
A lovag megmerevedett.
– Sokat tudsz.
– Én... sokat hallottam róla utazásaim során. Azt hittem, ő segíteni tud, és
megvédelmez majd. Ő nem fél a három rendtől.
Motoszkálást hallottak a szomszéd szoba felől. Magius visszalépett az árnyak
közé.
– Azt hiszem, most nem tudjuk tovább folytatni a beszélgetést. Próbáld
megérteni, hogy jó oka van mindannak, amit tettem! Később beszélünk.
Magius beleolvadt a sötétségbe. A lovag felugrott, és benyúlt az árnyas
sarokba. Ahogy gondolta, csak falak voltak ott. Bármilyen kaput is nyitott meg
Magius, mostanra már bezárult.
Kaz vicsorogva rontott a szobába.
– Hallottam! Hol van?
Huma visszalépett, a minotaurusz dühe megdöbbentette. – Mi az, Kaz?
– Ahogy sejtettem, ez egy csapda! Eltűnt a szekercém! És a tőreim is!
– Miről beszélsz?
Huma az ágy mellett lógó kardja után nyúlt.
A kardhüvely ugyanúgy ott lógott, mint azelőtt, ám üres volt. Huma sietősen
átkutatta a holmiját. Akárcsak Kaznak, neki is eltűnt az összes fegyvere. Az idő
alatt tűntek el, míg a két régi barát beszélgetett egymással.
Huma a homlokára tette a kezét. A szoba rettentő forró lett. Érezte, hogy
kipirul. Kaz hirtelen ott termett az oldalán, s átkarolta.
– Mit tett veled? Rosszul vagy?
– Jól vagyok. – Az ifjú lovag elhessegette együtt érző társát. – Semmi az
egész!
Huma bolond volt. Azt hitte, hogy a múlt még mindig számít, mikor mostanra
nyilvánvalóvá vált, hogy a mágus hazudott. Az ellentmondások, a terjengős
magyarázatok több kérdést hagytak megválaszolatlanul, mint amennyire
megfeleltek.
Huma a páncélja után nyúlt.
– Elmegyünk... valahogy.
Kaz segített felölteni a páncélt.
Úgy tűnt, senki nincs az előcsarnokban, ám a lovag biztos volt benne, hogy
láthatatlan szolgák figyelik minden mozdulatukat. Azon gondolkozott, hogy vajon
Magius milyen messzire engedi őket elmenni.
– Nem tetszik ez nekem – motyogta Kaz. Ő sokkal kevésbé bízott bármely
varázsló mesterkedéseiben, mint a társa.
Akadály nélkül érték el a hosszú csigalépcsőt, ami csak még inkább óvatosságra
intette őket. Huma kinyújtotta a kezét, és egyik ujjával megérintette a
lépcsőkorlátot. Mikor nem érzett semmit, megragadta. Egy lépést tett lefelé. Még
egyet. Egy harmadikat. Kaz olyan szorosan követte, amennyire csak nagy teste
engedte. Öntudatlanul is gyorsítottak a tempójukon.
A hatodik lépcsőfokon Huma pislogni kezdett. Ezúttal nem a lépcsőn volt, hanem
újra odafenn a lépcső tetején. Öt lépcsőfokkal lejjebb Kaz őt keresve
megperdült. Mielőtt Huma figyelmeztethette volna, a keletről jött tagbaszakadt
fickó lelépett a hatodik lépcsőfokra. Huma csak egy gyors pillantást vetett
Kazra, mikor az utóbbi eltűnt, és egy pillanattal később ismét megjelent
mellette.
– Újabb trükkök – motyogta Kaz.
 Újfent megpróbálták, ám megint ugyanarra az eredményre jutottak. Minden egyes
alkalommal ahogy a lépcsőre léptek, észre sem vették a változást. A
legbonyolultabb és legkifinomultabb mágiával néztek szembe.
Valamiféle hurok tartotta őket fogva. Huma adta fel elsőként, rájőve a
turpisságra. Kaz még folytatta egy darabig, remélve, hogy csak van valamilyen
kiút. Végül azonban a minotaurusz is csatlakozott a folyosón álló Humához.
– És most mi lesz?
Huma ledobta csomagját, és leoldotta az üres kardhüvelyt.
– Semmi. Úgy látszik, nem megyünk sehová.
– Nem maradhatunk itt!
A vörös izzás újból visszatért az óriás szemeibe.
– Van valami ötleted? Nincsenek ablakok, a falak kőkemények. Legalábbis a mi
számunkra.
– Lemászhatnánk a folyosóra.
Huma felkapta az üres kardhüvelyt, és odament a lépcsőhöz. A tárgyat a korlát
fölé emelte, majd elengedte.
A kardhüvely eltűnt.
Kaz tovább bámult, Huma pedig megfordult, és a földre mutatott. Az üres
kardhüvely mögöttük feküdt a földön. – Várunk. Nincs más választásunk.
A minotaurusz csüggedten ejtette le a vállát.

* * *

Noha megpróbáltak ébren maradni, lassanként elnyomta őket az álom. Huma álmot
látott. Gwynethről és egy hegyről álmodott, meg egy repülő ezüstsárkányról,
gonosz varázslókról és istenek csatájáról. Mindannyian olyan véletlenszerűen
keveredtek össze, hogy a lovag nem volt igazán biztos benne, miről szólt vagy
mikor kezdődött el az álom.
Azt azonban tudta, hogy hirtelen szakadt vége, mert akkor fejeződött be, mikor
a hang áttört az álom fátylán.
– Éééébbbrreeedjjj!
Időbe telt, mire Huma rájött, hogy a sziszegő suttogás nem az álom része.
Sokkal inkább egy ködszerű szolga hangja volt, aki őt szólította.
– Uuuuraammm. Kíííííívváááánn. Beeeesssssszéééllniiiii.
Huma felkelt, és Kaz, aki meghallotta az elementált, hasonlóképp cselekedett.
– Hhhuuuummmaaaa. Cssssaaaakk.
– Vele megyek, akár tetszik az uradnak, akár nem! Most pedig vezess, vagy
beszippantalak!
Akár megértette a minotaurusz szavait, akár nem, az elementál a lépcső felé
sodródott. Huma követte, Kaz szorosan a nyomában. Az elementál lefelé vezette
őket. Huma habozott egy kicsit, mikor ahhoz a részhez értek, amely korábban
visszavetette őket. Tett egy lépést. Legnagyobb meglepetésére ezúttal semmiféle
akadályba nem ütközött. A légnemű szolga mellette lebegett, mintha
nyugtalankodott volna. Huma továbbment lefelé, először lassan, majd ahogy
nyilvánvalóvá vált, hogy Magius nem állított semmilyen csapdát, egyre
gyorsabban.
Egy dühös kiáltást hallott, mire gyorsan visszafordult, és felnézett a fenti
emeletre. Kaz megpróbálta követni a lovagot. A minotaurusz legnagyobb
bosszúságára a varázslat őt még mindig fogságban tartotta.
Huma egy szó nélkül megfordult, és követte a szolgát a lépcsőn lefelé,
keresztül olyan folyosókon, amelyeket előző nap nem látott. Ezek a falak sokban
hasonlítottak a ligethez: néhány helyen a sötétebbnél is sötétebbnek tűntek.
Időnként különböző dolgokon csillant meg a néhány fáklyából szűrődő pislákoló
fény. Huma csak akkor lehetett biztos benne, hogy még mindig követi a szolgát,
miután már elhaladtak a fáklyák mellett.
– Uuurraammm.
Huma először nem értette a dolgot, hiszen a szoba, amelybe belépett ugyanolyan
sötét és nyomasztó volt, mint a folyosók, és semmi jelét nem látta annak, hogy
valaki lett volna ott. Aztán neszezés ütötte meg a fülét.
Egy szó hangzott el, és a szobát bevilágította Magius varázsbotja. Huma azt
hallotta motoszkálásnak, ahogy a mágus felállt a székéből. Ahogy barátja
megfordult, az ifjú lovag szája tátva maradt a döbbenettől. Magius kétszer olyan
öregnek tűnt, mint korábban. Az ember el sem hitte volna, hogy mindkét férfi
ugyanolyan idős.
– Huma. – A varázsló hangja szinte esdekelt a barátságért. Huma összes magába
fojtott haragja elenyészett, mikor kutatni kezdte a életerő ily váratlan
hiányát.
– Magius, mi...?
– Tudom. Minden egyes találkozásunkkor újabb és újabb kérdésekkel és
félelmekkel szembesítelek. Attól tartok, hogy ezen most sem tudok változtatni,
habár megpróbálok tisztázni néhány gondot. Először is azt akarom, hogy nézd meg
ezt!
A mágus egy szomszédos szobába vezette, ahol Huma azzal a földelementállal
találta szemben magát, aki a ligetben kalauzolta őket. Valami hevert az élő
földkupac előtt, valami, ami ijesztően ismerős volt.
Huma felismerte.
– Egy rémfarkas.
Furcsa szögben volt kitekeredve, és Huma észrevette, hogy egyik végtagját
letépték. Megkövesedett, ami még furcsább volt. Megérintette, és ezzel csak
megbizonyosodott a látvány valósága felől. Olyan volt, mintha egy követ érintett
volna meg.
A világtalan szem mintha még mindig őt bámulná. Huma Magiushoz fordult
magyarázatért.
– Ezen kívül még hárman voltak, de azok elpusztultak a ligetben. Ennek azonban
kékre-zöldre verve és megtépázva sikerült eljutnia a mezőig, ahol ő – mutatott
Magius a földelementálra – végzett vele. A baj azonban már megtörtént. Galan
Dracos tudja, hol vagyok, és valószínűleg azzal is tisztában van, hogy te is itt
vagy. Nincs más választásom.
Huma hallgatta, de nem egészen értette, hogy mire akar kilyukadni a barátja.
– Gyere!
Visszatértek a másik szobába, és Magius odament az egyik falhoz, melyen egy
magas, aranyszegélyű tükör lógott. Ovális alakú volt, és finoman megmunkált
csigavonalak díszítették. Magius a földhöz koppintotta varázsbotját, és annyit
mondott:
– Mutasd!
– Ott. A középső hegycsúcs.
Az előtérben egy hatalmas hegy derengett. Huma azonnal felismerte. Ugyanaz a
hegy volt, amelyet az egyik faliszőnyegen olyan szembetűnően ábrázoltak.
– Mikor próbára tettek a toronyban, ezt láttam, ezt a hegyet. Jól emlékszem
rá, mivel ez volt az utolsó helyszín, amelyet elém varázsoltak. Nem hittem
volna, hogy valódi, míg rá nem bukkantam erre a helyre és a fogadószobában lévő
faliszőnyegre. Mikor megláttam, tudtam, hogy több valóság volt a próba képeiben,
mint azt a tanítóim feltételezték volna. Ez a hegy kapcsolatban van a háborúval.
Valamit rejteget. Ez az egyetlen rejtély, amelyet nem tudok felfedni. Még a
pontos helyét sem tudom, de innen nyugatra van, talán délnyugatra.
Humához fordult, és felé nyújtotta fegyvereit, habár egy pillanattal korábban
még semmi nem volt a kezében.
– A minotaurusz is visszakapja a fegyvereit. Az elementál elvezet titeket a
föld alatti járatokon keresztül a lovakhoz, amelyeket vészhelyzet esetére
tartogattam.
A torony hirtelen megrázkódott.
Magius megpördült, és a tükörre bámult.
– Mutasd!
A hegy képe eltűnt, és helyette a kastély jelent meg, amelyet lovasával együtt
egy hatalmas fekete sárkány és több vörös sárkány vett körül.
– Krynn holdjaira! – mosolyodott el keserűen Magius. – Méltó vagyok magának
Crynusnak a figyelmére?
– Crynus!
A mágus Humára nézett, és a keserű mosoly elmélyült arcán.
– Ó igen, ti ketten már találkoztatok. Ha lenne időm, sok érdekességet
mesélhetnék róla és a Fekete Gárdáról. De... – A torony ismét megrázkódott és a
mennyezett omladozni kezdett.
 – Arion! – A ködszerű szolga előtermett a semmiből a varázsló sürgető
hívására. – Vidd őket az istállóhoz! Siess!
– Uuuurraaaaaammmm.
– Magius, hadd segítsek.
– Segíteni? – A mágus elmosolyodott. – Egykor Galan Dracos oldalán álltam. Az
őt körülvevő seregnyi mágus közül én voltam utána a legjobb. Nem fog megállítani
néhány sárkány!
Egy erős széllökés keresztültaszította Humát az ajtón. A lovag azon tűnődött,
mennyire volt igaza Magiusnak. Nem csupán képességeivel, hanem érveivel
kapcsolatban is. Vajon megtudja-e valaha is biztosan?
– Huma!
– Kaz!
A minotaurusz mindenféle veszélyt figyelmen kívül hagyva végigdübörgött a
folyosón. Magius ígéretéhez híven visszaadta fegyvereit, hatalmas szekercéjével
egyetemben.
A nagydarab harcos első szavait előre sejteni lehetett.
– Ezúttal miféle őrületet szabadított ránk?
– Mindössze a hadurat, hat sárkányt és csak Paladine tudja, mi mást még.
További törmelék hullott a padlóra.
Kaz magasan a feje fölé emelte a szekercét.
– Harminc nemzedékkel ezelőtti őseimre mondom, nem fogom halálra zúzni magam a
kövek alatt!
– Oossssttooobbááákk! Kkkkkööövesssseetekk!
– Ez az izé...
– Fog minket kivinni innen! Egy szót se többet!
A légelementál után siettek, amely ezúttal megdöbbentő sebességgel suhant
előttük. Halvány, ezüstös fényben világított, így nem tudták szem elől
téveszteni a sötét folyosókon.
Az istálló egy jól szellőző barlangnak bizonyult. Fél tucat mindenféle méretű
ló állt benne, de mindegyikük izmos és ápolt volt. Mialatt Huma és Kaz
kiválasztották hátasaikat, a légelementál eltűnt.
– Hol vagyunk? – kérdezte Kaz.
Huma felpattant választott lovára, egy magas, ezüstös kancára, majd a barlang
bejárata felé pillantott.
– Azt hiszem, a ligettől nyugatra, az alatta kivájt alagútban.
– Jó. Egy apró nehézséggel kevesebb.
A minotaurusz felmászott saját hátasa nyergébe; a ló legalább olyan magas
volt, mint ő maga.
Újabb lökés rázta meg a barlangot. Huma szabadon engedte a többi állatot, nem
akarta, hogy elpusztuljanak, mikor a barlang beomlik.
– Gyí! Gyerünk!
A lovak gyorsak voltak, és Huma meg Kaz tíz percig vissza sem nézve vágtattak.
Maguk mögül a sárkányok kiáltásai hallatszottak, amint a kastély védelme és ura
ellen törtek.
Mi értelme van egy olyan harcnak, amit nem lehet megnyerni? Huma azonban
tudta, hogy a következő küzdelem az övé lesz.
Egy tisztásra értek, és ekkor Huma visszanézett.
– Lovasok!
Legalább nyolcan voltak, ébenfekete páncélos alakok szénfekete csataméneken,
olyanok, akár az Abyss teremtményei. A Fekete Gárda. Huma ujjait a kardjára
fonta, csak hogy megnyugodjon afelől, az még mindig a helyén van.
Mások is feltűntek a lovasok mögött. Sápadt, kutyaszerű lények, vaksi, vörös
szemekkel. Hat vagy talán hét is. Rémfarkasok.
A föld hirtelen óriási dühvel szakadt fel a sötétbe öltözött lovasok előtt.
Egynek sikerült megtartania az egyensúlyát, két másik pedig elkerülte a
robbanást, de a többi pillanatnyilag eltűnt a hatalmas domb mögött, melyben Huma
felismerte a földelementált. Egy kis szívesség Magius részéről, gondolta a
lovag. A mágus egyik legmegbízhatóbb szolgáját küldte öreg barátja segítségére.
A rémfarkasok sikeresen elkerülték a zűrzavart, bár egyikük egy egyensúlyát
vesztett ló áldozatául esett. A többi tovább folytatta az üldözést.
 Egy faág karon csapta Humát, aki még éppen időben fordult vissza ahhoz, hogy
elkerüljön egy alacsony ágat. Kaz tőle jobbra vágtázott, akinek nagyobb teste
némi gondot okozott számára. Fején a szarvak ijesztően gyakran gallyazták a
faágakat. Kaz azonban bőszen kapaszkodott.
Huma visszapillantott, amikor csak a terep engedte, ám mindannyiszor ugyanaz a
látvány fogadta. A rémfarkasok változatlan iramban loholtak mögöttük, és nem úgy
tűnt, mintha fáradnának. Csak hat ébenfekete lovasnak sikerült újrarendeződnie
és tartania a tempót.
– Ez így... – Egy ág arcon csapta Kazt, miközben beszélni próbált. – Ez így
nem mehet tovább. A lovak el fognak pusztulni.
Huma egyetértett. Az állatokat gyilkos tempóra ösztökélték. Huma nehéz döntést
hozott.
– Szétválunk! Menj észak felé!
Mondandóját egy kézmozdulattal kísérte. Kaz összeráncolta a szemöldökét, de
elfogadta az ötletet. Huma mutatta, hogy ő maga délnek fog vágtatni. A
minotaurusznak nem volt jobb ötlete, így engedelmeskedett.
Mikor a lovag jelt adott, Kaz élesen jobbra kanyarodott, majdnem leszakítva
saját jobb karját miközben arra kényszerítette a lovat, hogy beforduljon egy fa
mellett. Huma nézte, amint Kaz eltűnik, majd erősen megrántotta saját hátasa
gyeplőjét.
Az állat csaknem összeesett. Olyan tempóval lassított, amilyen gyorsan csak
tudott, miközben többször is megbotlott a csalitban. Huma leugrott a nyeregből,
mielőtt még megállt volna. A talpára esett, majd besietett a fák oltalma alá.
A rémfarkasok gyorsan közeledtek és Humának alig maradt ideje felkészülni. Az
istálló-barlangban talált egy kis fapajzsot, amelyet szabad kezére csatolt.
Kardját egyetlen olajozott, csendes mozdulattal vonta ki. Azért imádkozott, hogy
a rémfarkasok először a ló után rohanjanak. Csak így lehetett valami esélye.
Elhatározta, hogy feltartóztatja őket, amíg Kaznak sikerül elmenekülnie. Huma
tudta, hogy ez valószínűleg az életébe fog kerülni, de nem látott semmilyen más
módot a menekülésre, csak ha egyikőjük hátramarad. Ezt pedig még Kaztól sem
kérhette volna.
Az első rémfarkas elrohant mellette. Az elvakult vámpírszerű lény az elhagyott
ló után szaladt, amely felismerve a helyzetet, újra futásnak eredt. Huma tudta,
hogy nem jut messzire és undort érzett, amiért egy állatot fel kellett áldoznia
emiatt.
Két másik rémfarkas rohant tova. Aztán még egy. Még legalább kettő hátra volt.
Huma megtámasztotta magát és próbálta megőrizni a nyugalmát.
Még egy. És még egy. Mikor többen nem jöttek, Huma megkockáztatott egy
pillantást a fa törzse mögül. Ez hibának bizonyult, mivel éppen akkor tűnt fel
az első lovas, aki könnyedén felfedezte Humát.
A lovag azért választotta éppen ezt a fát, mert nagy terjedelmű gyökerei egy
része a föld felett kacskaringózott. Választása szerencsésnek bizonyult, mivel a
lovas, aki elsőként akarta megszerezni a zsákmányt, túl közel hajtotta lovát. A
fekete mén bal első patája beleakadt az egyik gyökérbe. Az állat éles nyerítést
hallatva bukott előre, lovasa a levegőbe repült, végül eltorzult kupacként ért
földet. Huma meggyőződött róla, hogy a lovas meghalt, majd megfordult, hogy
szembenézzen a többivel.
A többi lovas egy csapatként tűnt fel. A fák között olyan kevés volt a hely,
hogy le kellett lassítaniuk, és csak egyesével tudtak haladni, megtörve ezzel a
laza alakzatot. Huma harsány csatakiáltással rohamra indult.
Az első gárdistát éppen akkor kapta el, mikor az fölemelte szekercéjét, ám az
beleakadt az egyik fa ágaiba. Huma csapása talált, és a lovas lebuckázott a
nyeregből.
A lovag hirtelen ötlettől vezérelve felpattant az elhagyott lóra. Az állat
küzdött ellene, ám Huma úrrá lett rajta és sikerült az egyik ellenfelét
leterítenie, mikor a ló egyik patájával szétrúgta a koponyáját. Elhárította a
másik üldözője támadását, majd lovát dél felé irányítva kiugratott. Ahogy
remélte, a négy lovas követni kezdte.
Valami nekiugrott. Egy fehér folt. Huma csak a szerencséjének köszönhette,
hogy sikerült lecsapnia rá a kardjával, habár a rémfarkas így is megtépázta a
lábát borító sodronyt. A lovag azon vette észre magát, hogy egy felnyársalt, még
mindig vonagló rémfarkas társaságában lovagol. Ha meg akarta tartani a kardját,
tulajdonképpen kénytelen volt maga után húzni a súlyos állatot. Huma érezte,
hogy menten kicsavarodik a karja.
A rettenetes állkapocs utána kapott, és az üveges szem még forgott üregében,
mígnem a rémfarkas végre lecsúszott a kardról, és a földre bukott. Huma
visszapillantott, és ijedten vette észre, hogy a lény úgy kelt fel, mintha meg
sem sebesült volna.
A rémfarkas még éppen idejében fordította el a fejét ahhoz, hogy lássa az első
üldöző lovának patáit maga felett. A vámpírszerű lényt figyelmeztetés nélkül
agyontaposták.
Mind saját, mind megmaradt üldözőinek lova ereje végéhez közeledett. A ló
szája tajtékzott, és botladozni kezdett. A lovag csattanást hallott, és
megkockáztatott egy gyors visszapillantást. Az egyik ló összeesett, egy másikat
is ledöntve lábáról.
Huma megállította hátasát, majd megfordult. A két megmaradt gárdista két
oldalról támadott azzal a szándékkal, hogy egymást keresztezve terítsék le őt. A
Huma jobbján lévő lovas aljas csapást mért rá, a másik pedig egy
szempillantással később követte. A lovag tökéletesen időzített. Az első csapást
pajzsával fogta fel, a másikat pedig olyan pontosan hárította, hogy még sikerült
is visszavágnia. Kardjának hegye a bal oldalán találta el a lovast, mellvértje
és sisakja között. A hátrabukó gárdistát tovább vonszolta lova.
A megmaradt lovas a szemtől szembeni harc helyett inkább visszafordult két
másik társa felé, akik próbálták kiszabadítani magukat sebesült lovaik alól.
Huma egy vad csapást mért rá, és bár a halálos vágás célt tévesztett, a gárdista
leesett lováról, és többé nem kelt fel.
Ekkorra már visszatért a többi rémfarkas is. Huma lova megingott, és térdre
esett, a lovag leugrott róla, mielőtt az állat maga alá temette volna, majd
kardját és pajzsát szorongatva fordult szembe a soraikat rendező öt szörnnyel és
két lovassal. A komor gondolat, hogy meg fog halni, elhomályosította az agyát.
Mikor az első rémfarkas a torkának ugrott, olyan mindent elsöprő csapással
fogadta, amely azon emberek sajátja, akik eltökélték, hogy minél több ellenséget
visznek magukkal a sírba. Így szinte vakon vágott, csapott és döfött, többé nem
látott tisztán. Még a pajzs is fegyverré vált a kezében, mikor koponyarepesztő
erővel legalább egy fehér alakra lecsapott vele.
Vértől fröcsögő megsárgult agyarak villogtak arca előtt. Pengék fenyegették
azzal, hogy elmetszik a torkát. Huma minden támadást hárított, majd
visszatámadott.
Végül ráeszmélt, hogy a levegőt csapkodja. A tudattól újra kitisztultak
érzékszervei. Kipislogta a szemét borító ködöt, majd az elé táruló látványra
meredt.
A két gárdista halott volt, fegyvereik messzire elszórva. Vértócsák borították
a talajt. Az öt rémfarkas cafatokra szabdalva feküdt szerteszét.
Hirtelen rátört a kimerültség. Térdre esett, és aztán sokáig csak bámulta
tettét.

11. FEJEZET

Sejtelme sem volt, hogy mikor kezdte érezni a fájdalmat. Végül elbotorkált a
szörnyű helyszínről, legalább annyira, hogy enyhítse növekvő undorát, mint
azért, hogy elkerülje a további üldözőket. Halványan ott motoszkált az agyában,
hogy lesznek még mások is, ha másért nem, hát azért, mert mind Dracos, mind
Crynus hadúr eltökéltsége a fanatizmus határát súrolta. És Huma úgy vélte, hogy
legalábbis Crynust mindenképpen foglalkoztatja az ő holléte.
A fájdalom fokozódott. Az ifjú lovag kábultan sandított le az ellenfeleitől
kapott számtalan sebre. Páncélja szakadt és megviselt volt, láncinge majdhogynem
használhatatlanná vált. Azon csodálkozott, hogy mikor szerezte ezeket a
sebesüléseket. A harcból semmire sem emlékezett, kivéve azt, hogy kardja
lecsapott mindenre, ami mozgott.
 Talált egy patakot, ahol amennyire csak tudta, kimosta sebeit. A hűs víz
nemcsak testét, de elméjét is megnyugtatta.
Miután végzett, úgy döntött, követi a patakot. Többé-kevésbé délnyugat felé
folyt, és Humának eszébe jutott, hogy Magius ezt az irányt javasolta. Ez a
gondolat eszébe juttatta Kazt, és a lovag lelkiismeret-furdalást érzett, amiért
magára hagyta egyetlen igaz barátját. Vajon biztonságban van valahol a
minotaurusz?
Hirtelen egy óriási alak akkora szélt kavart, hogy a fák ágai kilengtek. Huma
ösztönösen egy fához lapult, és felnézett. Egy jókora, hártyás szárnyat
pillantott meg, de szinte ugyanabban a pillanatban már el is tűnt, így még a
színében sem lehetett biztos. Bármilyen sárkány volt is, nem tért vissza.
A nap úgy eltelt, hogy a lovag észre sem vette. Korgó gyomra követelt
figyelmet magának, és Huma átkutatta a nyeregtáskát, amelyet az egyik lóról vett
le. Úgy tűnt, a Fekete Gárdának kevés személyes holmija akadt. A táska alján
megtalálta, amit keresett, háromnapi élelmet.
Egy pillanattal később kiköpte az ételt, bármilyen éhes is volt. Egy újabb
lecke ellenfeleivel kapcsolatban: ízlésük pokoli volt. Huma tudta, hogy ez az
étel többet ártana, mint használna, ha megenné, gyomra jelenlegi állapotában
képtelen lenne befogadni.
Végül madártojásokkal és bogyókkal sikerült élelmet biztosítania magának. Nem
volt túl laktató, de csillapította éhségét. Miközben élelemért kutatott,
észrevett valami mást is: a legtöbb bokorról leszedték az ehető bogyókat.
Ráadásul nemrég. Túl alapos munka volt ahhoz, semhogy állatok végezték volna.
Továbbá Huma a madarakon kívül nem látott más élőlényt az erdőben. Ha túl sokáig
marad itt, éhezni fog. Úgy tűnt, hogy valaki a patakot is megcsapolta.
Három napig kóborolt a csermely mentén. Az arc, mely a harmadik napon a vízből
visszanézett rá, gúnyos mosolyra késztette. A vízen tükröződő lovag fésületlen
volt, bajusza százfelé meredezett, horpadt és tépett páncélját vér és sár
borította. Huma zavartan próbálta letörölni a sarat a Korona rendjének
szimbólumáról. Gondolatban látta, ahogy saját arca eltűnik és egy Bennettéhez
hasonló arc jelenik meg helyette. Trake fia természetesen makulátlanul festett.
Mellvértje ragyogott, mint mindig, büszke, tömött bajuszát gondosan megnyírta.
Olyan volt, akár egy igazi lovag.
Egy másik arc jelent meg Bennetté mellett, ám nem Solamnia valamely lovagja
volt, hanem egy idegen vértbe bújt alak dús szakállú, medveszerű arca. Megvetően
mosolygott.

* * *

Ha nem látta volna akkor és ott, a medveszerű ember el sem hitte volna, hogy
valaki ilyen gyorsan mozogjon. A patak fölé hajoló viharvert alak látszólag a
semmiből egy kardot rántott elő. A szerencsétlen idegen alig tudta elkerülni a
csapást, és ez sokkal inkább a másik előnytelen testhelyzetének volt köszönhető,
mint bármi másnak.

* * *

Huma nem ismerte fel azonnal a férfit, aki megpróbálta becserkészni.

Tarkabarka páncélt viselt, amelynek néhány darabja ogre kézimunka volt, a többi
pedig egy solamniai páncélzatból származott. Huma hagyta volna elfutni, de
eszébe jutott, hogy talán egy útonállóval akadt dolga, aki képes még a
halottaktól is lopni.
Ellenfele hirtelen felkiáltott, majd megfordult, és otromba termetét
meghazudtoló gyorsasággal eliramodott. Huma üldözni kezdte.
A kimerültség azonban lelassította. A lovag éppen kezdte utolérni a másikat,
mikor az gyorsan befordult egy kis domb mögött. Huma utána...
...majd egyből visszahőkölt, mikor több mint egy tucat lovas és sokkal, de
sokkal több gyalogos fordult meg meglepetten, és bámult a két jövevényre.
Egy magas, ezüstfekete hajú, gondosan nyírt fekete szakállú férfi egy
parancsszót vakkantott. Huma nem hallotta, hogy mit, de azt tudta, hogy az vele
kapcsolatos.
 Ezúttal elhagyta szerencséje, mert az erdő itt ritkább volt, és magabiztos
mozgásuk alapján úgy tűnt, hogy a lovasok elég jól ismerték a vidéket. Mikor a
lovag rájött, hogy nem tud elmenekülni előlük, megfordult, és megvetette a
lábát. Annyit tudott, hogy ezek a katonák nem a Sárkánykirálynő seregéhez
tartoztak, de hogy szövetségesek voltak-e avagy ellenségek, abban nem lehetett
biztos.
Néhányan felé indultak. Jó lovasok voltak, de Humának sikerült őket
elijesztenie a kardjával. Aztán szorongatott helyzetbe került, mikor egy
harmadik lovas, majd néhány gyalogos is csatlakozott hozzájuk, így Huma egy
rohamosan szűkülő körben találta magát. Mégsem támadtak rá. Egyikőjüknek sem
volt kedve megismerkedni a villogó pengével.
– Senki ne húzzon fegyvert! Ez parancs!
Megérkezett a többi lovas. A férfi, aki kiadta a parancsot, a körhöz
irányította lovát, ahol a katonák utat nyitottak neki. Huma elé lovagolt és
tanulmányozni kezdte. A parancsnok vonásai kemények voltak, bár a vezetéssel
járó felelősség ráncokba vonta arcát. Mint a legtöbb solamniai lovagnak, neki is
meglehetősen sólyomszerű ábrázata volt, ami ősi ergothi vérvonalra utalt,
királyi vérvonalra. Tekintete azonban nem volt olyan szigorú, mint a
főparancsnoké vagy mint Bennetté. Az ajka körül játszó halvány mosoly nem illett
volna egyik jeles lovag arcára sem.
– Egy solamniai lovag? Meglehetősen távol kerültél Vingaard erődjétől, nemde,
Korona lovagja?
Huma belevörösödött, ahogy elképzelte, mit hihet róla ez az ember. Nem
nyújthatott valami épületes látványt, mint lovag. Megpróbált összeszedni némi
méltóságot, és úgy válaszolt.
– Napokig egymagam voltam. Szörnyekkel és harcosokkal csatáztam.
Legszívesebben más utat választottam volna.
Még nem bízott bennük annyira, hogy másról is beszéljen.
– Értem. – A parancsnok arrébb mozdult a nyeregben. – Lord Guy Avondale vagyok
Durendiből, jelenleg sokkal délebbre, mint szeretném. Te ki vagy, és mi dolgod
itt, Ergoth kellős közepén? Áttörtek végre a solamniaiak?
– Huma vagyok, Solamnia lovagja, a Korona rendjének védelmezője. A Fekete
Gárdisták kényszerítettek rá, hogy ebbe az irányba haladjak, mikor a
Sárkánykirálynő csatlósai szétzúzták az arcvonalunkat.
Hazudhatott volna, táplálhatott volna bennük hamis reményeket, de úgy döntött,
hogy nem teszi.
Avondale arca elfehéredett. Katonái idegesen sustorogni kezdtek maguk közt.
– Jól értettem, amit mondtál? A lovagokat elsöpörték?
– Nem, Lord Avondale. Áttörtek az arcvonalunkon, de hátrébb átcsoportosultunk
volna. Engem sajnos rossz irányba kényszerítettek. Vingaard erődje ugyanúgy áll,
mint ahogy mindig is állt, és ahogy mindig állni is fog.
A másik gúnyosan elmosolyodott.
– Mi itt Ergothban túlságosan is jól ismerjük a lovagok erejét, habár úgy
tűnik, ennek kevés hasznát vettük. Örömmel hallom azonban, hogy mégsem arattak
felettük teljes győzelmet.
Az egyik lovas közelebb léptetett, mire Huma megpördült, pengéjével tüzelve
cselekvésre a férfit. Avondale feltartotta kezét, hogy mindkettőjüket
megnyugtassa.
– Sok mindent szeretnék még kérdezni tőled, de úgy látom, kimerült vagy. Te –
mutatott arra a lovasra, aki az imént közelebb húzódott –, add neki át addig a
lovadat!
– Igenis, milord!
Huma a felkínált lóról először Guy Avondale-re nézett, majd vissza a lóra. A
nemes összeráncolta homlokát, mikor rájött, mire gondol a fiatal lovag.
– Ez nem csapda, Huma. Ugyanúgy a Sárkánykirálynő ellenségei vagyunk, mint te.
Hagyjuk a múlt sérelmeit ott, ahol vannak – a múltban.
– Én is ugyanezt kívánom, Lord Avondale – morogta Huma, majd hálásan
felmászott a csataló hátára.
– Remek. Miután visszaértünk a táborba, gondoskodom róla, hogy enni kapj.
Aztán vagy pihensz, vagy egyenesen hozzám jössz.
Valami eszébe jutott Humának.
 – Milord, nem hallottatok valamit egy errefelé kóborló magányos
minotauruszról?
– Egy minotauruszról? – Avondale tanácstalanul pillantott alvezéreire. Ők a
fejüket rázták. – Úgy tűnik nem. De ha mégis meglátjuk, elintézzük, ne aggódj!
Huma hangja sürgetővé vált.
– Milord, éppen ezt nem akarom! A minotaurusz – tudom, hogy ezt nem lesz
könnyű megérteni – szövetséges, és nem szabad, hogy baja essék. Kaznak hívják.
– Csakugyan? – Avondale még egyszer tanulmányozni kezdte Humát. Ezúttal
hosszabb ideig. – Sosem hallottam még ilyesmiről, és sosem gondoltam volna, hogy
egy solamniai lovagtól ilyet fogok hallani. De úgy teszek majd, ahogy kérted.
Megfelel?
– Igen, milord.
– Remek.
Avondale alvezéreihez fordult.
– Rendezzétek valami alakzatra emlékeztető dologba ezt a menetoszlopot! Azt a
fickót pedig zárjátok be, mikor visszaértünk! – A nemes azon vette észre magát,
hogy a fiatal lovag szeme közé néz. – Az az ember, akit üldöztél, szökevény
volt. Hálás vagyok neked. Kíváncsian várom a beszélgetésünket.
A lovasok és gyalogosok rendezték soraikat, majd Avondale parancsára
megindultak dél felé. Bár Huma jobban szeretett volna továbbmenni délnyugatnak,
megbízott Lord Avondale-ben.
Hirtelen émelygés tört rá, és majdnem kicsúszott a nyeregből.
– Az istenekre! – A parancsnok szóra nyitotta a száját, de először nem tudta,
mit mondjon. – Derek, támaszd meg! Nem szeretném, ha a lova patái alá esne!
Avondale alaposabban szemügyre vette Humát.
– Az istenekre! – ismételte. – Tele van sebekkel!

* * *

Mishakal gyógyítói nem voltak a seregben. Újabb pestishullám sújtott le

Caergoth közelében és az ottani papok az első áldozatok között voltak. Avondale
motyogott valamit a járvány különlegességéről, mivel leginkább ott sújtott le,
ahol a legnagyobb kárt okozta. Korábban elkerülte Caergothot, és a város lett
volna Avondale seregének fő utánpótlási bázisa. Huma egy egész napig aludt, ami
aggasztotta a nemest, mivel a túlzott fáradtság a pestis első jelei közé
tartozott. Lord Guy csak akkor nyugodott meg, mikor Huma új erővel és hálával
telve felébredt. Miután megbizonyosodott afelől, hogy a fiatal lovag újra
teljesen rendbejött, Avondale magához kérette egy négyszemközti beszélgetés
céljából.
A parancsnok jóravaló ember volt, mindazok ellenére, amiket Huma a magasabb
rangú lovagoktól hallott az ergothiakkal kapcsolatban. Avondale ragyogó stratéga
is volt, habár jobban szerette volna képességeit országa jobbá tétele érdekében
kamatoztatni. Ergoth császára, egy III. Bestellként ismert jelentéktelen személy
úgy rendelkezett, hogy Lord Avondale vezesse seregeit. A nemes, aki bár
hűségesen szolgálta hazáját, azt kívánta, hogy ura és parancsolója bárcsak
nélkülözni tudná magasan képzett és rendkívül tapasztalt királyi testőrsége
néhány tagját, hogy kipótolja a már rettenetesen megcsappant sereg egy részét.
Ám akárcsak elődei, III. Bestellt is csak saját jóléte érdekelte. Mindig talált
valami kifogást, hogy személyes testőrségét ne kelljen a főváros kapuin kívülre
helyeznie.
A lovagok katasztrófájáról szóló hír csak tovább tetézte Lord Avondale egyre
növekvő aggodalmát.
– Még mindig nehezen békülök meg a gondolattal, de tudom, hogy igazat mondasz,
Huma. Ami a jelenlegi helyzetet illeti, fogalmam sincs róla, hogyan juttathatlak
vissza bajtársaidhoz. A császár parancsára Daltigothba tartunk, azt követően
pedig minden bizonnyal észak felé fordulunk majd. Úgy érzem magam, mint egy
zsinóron rángatott bábu.
Huma és Avondale a parancsnoki sátorban ültek. Ez volt az első alkalom, hogy
Huma elhagyhatta sátrát. A fiatal lovagot robosztus ergothi páncélba bújtatták,
amelyet Avondale elmondása szerint saját fiának szánt, ám ő meghalt élete első
csatájában.
 Az erős vért jól illett Huma megmaradt páncéljának darabjaihoz. A mellvértet
és a sisakot ki lehetett javítani, amiért Huma hálás volt. Bármennyire is
csodálta az ergothi páncélok kidolgozását, legtöbbjük még a
legarisztokratikusabb solamniai lovagoknak is túlzottan hivalkodó volt. Avondale
bizalmasan közölte vele, hogy csak olyankor öltötte fel díszpáncélját, ha a
császár színe elé járult. Az alacsonyabb rangú méltóságoknak be kellett érniük a
csatában viselt páncéljával, még akkor is, ha ez sértette kényes ízlésüket.
Huma szerencsétlen kalandját kivéve mindent elmondott neki.
– Van lehetőség arra, hogy szabadon utazhassak az országban?
– A háború kellős közepén vagyunk, Huma. Hogyan engedélyezhetném, hogy
szabadon mozogj?
Huma kortyolt egyet az Avondale által felkínált borból. Meglepetéssel töltötte
el, hogy egy nemes ekkora tisztelettel bánjon egy alacsonyabb rangú solamniai
lovaggal. Ám az ergothinak megvolt a magához való esze. Tudta, hogy kevesen
élték volna túl mindazt, amit Huma. Így ennek megfelelően bánt a lovaggal.
– Ha beszélhetek nyíltan ... – Huma az odakint álló őrökre sandított.
A lovag felsóhajtott, majd folytatta.
– Azt beszélik, hogy valahol délkeleten rejtőzik a végtelen háború
befejezésének kulcsa. Valahol egy hegységben.
Avondale eltűnődött ezen.
– Van arrafelé egy hegyvonulat. Csak kevesen fordulnak meg azon a tájon. Úgy
tartják, hogy az a hely a sötétség sárkányainak és talán más dolgoknak is a
menedéke. Lehet, hogy tényleg van valami fontos azon a környéken.
Huma lelke egy pillanatig szárnyra kapott.
– El tudnál kísérni?
A parancsnok felnevetett.
– Attól tartok a császár ezért a fejemet vétetné. És különben is, a vidék nem
lovasok számára való. Már eltűnt néhány őrjárat azok között a hegyek közt. A
mágusok sem hajlandóak odamenni, a papok pedig mindenkinek azt tanácsolják,
maradjanak távol attól a helytől. Ez alapján gondolom, van némi fogalmad arról,
hogy mit is kérsz.
– Igen, milord. – Huma fejét fogva a zsámolyra rogyott. Hirtelen nagyon meleg
lett a sátorban.
– Jól vagy?
– Igen. Egy pillanat az egész. – Huma letörölte az izzadságot a homlokáról.
Láza alábbhagyott.
Lord Avondale aggódni látszott.
– Talán jobban tennénk, ha holnap folytatnánk a beszélgetést.
– Valóban, milord.
– Értem. – A nemes megdörzsölte az állát. – Gyere el velem Caergothba, és én
gondoskodom róla, hogy elmehess a hegyek közé, ha továbbra is ez a szándékod.
– Caergothba? – A hőség elhomályosította Huma látását. Nehezére esett a
parancsnokra összpontosítania.
– Igen, Caergothba. A papok majd elirányítanak a dögvész járta területekről.
Mit szólsz hozzá?
– Köszönöm. – Huma gyorsan felállt, mire elkezdett szédülni. Semmi mást nem
kívánt, csak hogy lefekhessen. Még mindig nem nyerte vissza teljes erejét. –
Megbocsátasz?
– Természetesen.
Guy Avondale figyelte, ahogy a solamniai lovag elsiet. Aggódva húzta össze
szemöldökét. Belekortyolt borába, majd a pohárba bámult.

Lord Avondale katonáinak többsége egyszerű kereskedő és földműves volt,

mielőtt besorozták őket a császár seregébe. Ezért a solamniai lovagokat szinte
csak a legendákból ismerték. És most egy ilyen legenda volt közöttük, akinek
kalandjairól szóló történetek, igazak és kitaláltak egyaránt, szájról szájra
jártak a táboron belül. Huma majdnem annyira le volt nyűgözve, mint az
ergothiak, mivel nem tartotta magát legendának, és ugyancsak zavarba hozták az
őt bámuló nyílt tekintetek.
A legtöbb történet az üldözésről és Huma harcoshoz méltó, a hadúr ébenfekete
páncélos szolgáival szemben tanúsított helytállásáról szólt. Úgy tüntették fel
őt, mintha egy egész sereget mészárolt volna le, beleértve egy jókora csapat
démoni rémfarkast is, amelyektől rettegtek azok a férfiak, akik tudták, hogy
családjaik gyakorlatilag védtelenek, míg ők háborúznak. Huma elgondolkodtatónak
találta, hogy az ergothiak, akiktől az ő lovagsága erőszakkal szakadt el, úgy
néznek rá, mint egy bajnokra.
Avondale, úgy tűnt, derül a dolgon. Mikor Huma tiltakozni kezdett amiatt, hogy
a történetek kezdenek túlzó méreteket ölteni, ő csak elmosolyodott, és azt
felelte, hogy minden legendának át kell esnie ezen a megpróbáltatáson, hogy
megfeleljen jó hírének.
– Szükségük van a maguk hőseire. Reményt önt beléjük – reményt arra, hogy
egyszer legyőzik Takhisist és a sötétséget, és visszatérhetnek szeretteikhez.
Alkalomadtán sárkányok hoztak hírt a háború állásáról. Észak-Ergothot és Hylót
lerohanták. Huma nyugtalankodni kezdett. Azon gondolkozott, hogy vajon Kaz
továbbment-e észak felé, vagy visszafordult, hogy megkeresse. Még ha az utóbbi
eset állt is fenn, egy minotauruszt sehol nem láttak szívesen errefelé. Huma nem
csak Kaz miatt aggódott: a viharvert keleti minden tőle telhetőt megtenne azért,
hogy ne egyedül haljon meg.
Huma Solamnia felől tudakozódott, de egyik sárkány sem tudta, mi történt ott.
Azt beszélték, hogy a lovagokat majdnem a Vingaard erődjéig vezető út feléig
visszaszorították. Keletről semmilyen hír nem érkezett.
Caergothtól kétnapi járóföldre, egy valaha virágzó város romjai mellett vertek
tábort. A város lakói már a háború kezdetén meghaltak a pestis miatt, és sokan
úgy vélték, hogy az újabb pestishullám a város romjai közül tört elő. Avondale
más véleményen volt.
– Ugye emlékszel – mondta Humának azon az estén –, hogy megjegyeztem,
szerintem milyen különös ez a pestis.
– Emlékszem.
A nemes a sátrában lévő asztalra koppintott.
– Szerintem az a különös benne, hogy bizonyos emberek szándékosan terjesztik.
Huma nem akarta elhinni, hogy bárki is önszántából terjessze a ragályt, de
valamennyire ismerte Morgion kultuszát. Azt beszélték róluk, hogy minden
társadalomban, minden országban, minden szervezetben vannak megbízottaik, akik
csak a parancsra várnak, hogy az emberek nyakába zúdítsák istenük halálos
adományát.
– Nem lehet, hogy tévedsz? – Huma jobban örült volna, ha így áll a helyzet.
– Meglehet.
Huma többé nem volt a táborhoz kötve. Avondale az első napon hozta ezt a
megszorítást, de feloldotta, mihelyst megbizonyosodott afelől, hogy Huma nem fog
semmilyen ostobaságot elkövetni, mint például segítség nélkül ellovagol. Így
történt, hogy Huma elkóborolt a táborhelytől, és végül a romok felé vezetett az
útja. A romok ugyanúgy zavarták, mint bármi más, ami kapcsolatban állt a
pestissel, de a lovag tisztában volt azzal, hogy ennyi idő elteltével már nyoma
sincs a járványnak.
Humának nem állt szándékában belépni a szerencsétlen sorsú város maradványai
közé, amíg a szeme sarkából észre nem vett egy a négylábú árnyat, amely gyorsan
beleolvadt az omladozó házak útvesztőjébe. Valószínűleg csak egy farkas volt az,
netán egy kutya.
Kardját kivonva az árny után lopakodott. Észre sem vette, hogy milyen mélyen
behatolt a romok közé, amíg meg nem hallott valamit az elhagyott épületek közt
osonni. Nem olyan hang volt, amilyet egy négylábú lénytől elvárt volna.
Gyakorlata és tapasztalata azt súgta neki, hogy ez az újabb zaklató két lábon
jár.
Huma megpróbálta kivenni a sötétben a tárgyak körvonalait. Egy halványan izzó
vörös szempárt vett észre, mielőtt eltűnt volna az egyik épület mögött. A lovag
egy lépést tett abba az irányba.
Rohanó léptek zaját hallotta a bal oldali házból. Huma odafordult, de ott is
csak sötétséget látott.
Egy magas, alaktalan tömeg ütközött neki, amint gyorsan keresztülfutott a háta
mögött. Huma megpördült, és az alak egy fájdalmas kiáltást hallatott, mielőtt
szó szerint beleolvadt volna az éjszakába. Az ifjú lovag kardját maga előtt
tartva rohant utána.
 Bármerre menekült is az alak, azt csak a lovag előtt ásító rozoga ajtónyíláson
keresztül tehette. Huma félrerúgta az ajtó maradványait, majd belopózott.
A szoba üres volt. Huma átvizsgálta a kis ház többi szobáját is. Ezeket is
csak a megszokott férgek népesítették be. Üldözöttje eltűnt. Tett néhány dühödt
lépést a ház hátulja felé, mozgás közben felkavarta a port. Az épület hátulja
mögött semmi mást nem látott, csak további törmeléket. Huma biztos volt benne,
hogy hacsak nem azok alatt a romok alatt feküdt az a valami, akkor valahol
máshol kell lennie.
A felszálló portól csúnyán köhögni kezdett. Hirtelen elgyengült, szédülni
kezdett és megerőltető volt maga a járás is, nemhogy még a kardját is kézben
fognia. Bosszúsan dobta a földre, csak még több idegesítő port kavarva fel
ezzel. Páncélját vastagon fedte a szenny, de nem törődött vele. Most már
tántorgott. Úgy tűnt, hogy a por mindent beborít, ellepi szemét, orrát, fülét és
torkát. Sikerült eljutnia az ajtóig, majd sóhajtva összerogyott, és ülve bámulta
az élettelen utcát. Ez is túl fárasztó lett, és úgy döntött, hogy egy kis
szunyókálás nagyon, de nagyon jót tenne. A lovag becsukta szemét, és rövidesen
már horkolt is.
Hosszú, mindent eltakaró köpenybe burkolózott, sötét alakok öltöttek formát
Huma körül. Arcukat bő csuklyák rejtették el, és csak az egyiknek látszott a
keze. Ez az alak egy apró üvegcsét vett elő az övéből és kihúzta belőle a dugót.
A fiola tartalmát gondosan a földre szórta. A fiolában lévő vöröses por azonnal
elegyedni kezdett azzal, amit Huma az idő porának hitt. A két anyag sisteregve
gőzölgött, míg végül semmi más nem maradt hátra, mint az évek során
felhalmozódott természetes, szürke portakaró. A csuklyás alak visszadugaszolta
az üvegcsét, majd a fekvő lovaghoz fordult. Csettintett egyet, mire négy társa
sietve megragadta Humát.
A szoba egy pillanat alatt kiürült. Ha bárki benézett volna, nyomát sem látta
volna annak, hogy nemrég járt ott valaki. A lovag és homályos foglyulejtői
eltűntek.
Gúnyos vonyítás hasított a szellemváros csendjébe.

12. FEJEZET

Hangokat hallott, értelmetlenül sziszegő hangokat. Tulajdonosaik látszólag

vitatkoztak valamin. Időbe telt, mire a kába lovag rájött, hogy a lények rajta
vitatkoznak. Azt kívánta, bárcsak ki tudná nyitni a szemét, hogy lássa, kinek
lehet ő ennyire fontos.
Egy újabb dühös, mégis, valahogy ismerős hang vágott közbe. – Miért
késlekedtek?
– Meg van jelölve.
– Mit számít ez, Skularis?
A Skularisnak nevezett figura haragosan sziszegett vissza.
– Valami itt nincs teljesen rendjén, ha egy solamniai lovag ilyen jelet visel.
Egy másik, leginkább egy nagy kecskebékára emlékeztető hang közbevágott.
– Ő nem fogja megérteni, Éjmester! Ez itt a földön sokkal inkább közénk való,
mint ő.
Az előbbi hang, az Éjmester, még egyszer megpróbálta elmagyarázni.
– Vannak szolgáink közöttük. Nagy hatalmú szolgák.
A másik egyetértően brekegett. Huma megmoccant. Úgy tűnt, azt hiszik, hogy
valami fontos jelet visel. Jelenleg mindössze a homloka sajgott.
– Tudom, mit jelent ez a jel – hallotta az ismerős hangot. (Hol is találkozott
már vele?) – Azt is tudom, hogy az nem fogja elpusztítani, mint ahogy azt
korábban hittem. Kiváló. Szükségem van a tudására. A puszta léte is fontos a
számomra.
– Akkor mit akarsz, mit tegyünk? Nem árthatunk neki, mivel egy közülünk való
jelölte meg.
A nyilvánvalóan kívülálló felhorkant, és Huma tüstént magához tért, mikor
meghallotta a hangot. Csak a rémfarkasok voltak képesek ilyen hangot hallatni.
 Valaki bizonyára észrevette, hogy megmoccant, mivel egy kesztyűs kéz balról
jobbra fordította a fejét. A kesztyű meglehetősen rothadt volt, és olyan büdös,
hogy Huma ösztönösen elhúzódott tőle. Az Éjmesterként emlegetett teremtmény
ocsmányul felröhögött.
– Nem közülünk való, egyikőnk mégis a védelme alá vette. Ez egyre érdekesebb!
– Mit csináljunk? – kérdezte a brekegő.
– Rejtsétek el, ti nyavalyás hullák! – vicsorogta a kívülálló. – Rejtsétek el,
amíg a szolgáim kapcsolatba nem lépnek veletek! Nemcsak a testeteket, de az
eszeteket is elvette a pestis?
Huma szeme ekkor résnyire kinyílt.
Két magas, sáros, bűzlő ruhakupacra emlékeztető alakot látott, akik egy
rémfarkassal beszélgettek. Senki mást. Huma ködös elméje csak pillanatok múlva
ébredt rá, hogy Galan Dracos – aki valahol messzi kastélyában ült – élőholt
szolgáját használta szemként, fülként és szájként itt Ergothban.
Csak sejtette, hogy még mindig valahol a romok közt voltak. Az a kevés dolog,
amit ki tudott venni, igazolta sejtését, mert a szobát omladék borította, és a
mennyezet egy része hiányzott. Huma nem tudta, mióta volt eszméletlen, vagy hogy
milyen messzire vonszolták.
Ekkor a két rongyokba burkolózott ellenfél közül a félelmetesebbik fölemelte
egyik karját, egyúttal látni engedte csontos, sebekkel teli kezét, és ujját a
renegát hírnökére szegezte.
– Vigyázz, mágus! Most még rajtad van a királynő áldása, de ő kiszámíthatatlan
azokkal szemben, akik cserbenhagyják. Jobban tennéd, ha udvariasabban beszélnél
azokkal, akikre szükséged van.
A rémfarkas sápadt testén felborzolódott a szőr az alig visszafojtott dühtől,
mikor Dracos szolgáján keresztül közvetítette érzelmeit. Az alacsonyabbik
csuklyás hátrébb csosszant, foltos kezét nyilvánvaló félelemmel tartotta fel.
A másik, az Éjmester, bizonyára mosolygott, mivel hangja tele volt gúnnyal.
– Hatalmad félelmetes az ijedősek számára, de nem nekünk, akik Morgion
védelmét élvezzük!
Morgion! Huma alig tudta elfojtani döbbenetét, amelybe beleremegett izmos
teste. Morgionnak, a betegség és rothadás istenének követői ejtették foglyul!
– Ez csupán ostoba időpocsékolás – motyogta végül Dracos bérence.
– Egyetértek. Rendben van, mágus. A társaim szolgálatodra bízzák ezt itt, de
csak azért, mert urunk akarata szerint való. Nem azért, mert félünk a
hatalmadtól.
– Hát persze!
– De a jel... – kezdte a brekegő.
– Tudod, testvérem, olykor mindannyiunknak áldozatot kell hoznunk Morgion
dicsősége érdekében.
– És természetesen a Királynő érdekében – tette hozzá Dracos eltökélten.
– És a Királynő érdekében. Milyen kár! Még mindig kíváncsi vagyok, vajon hogy
került oda az a jel!
Skularis Huma homlokára tette a kezét.
Az ifjú lovag szédülni kezdett a sokktól, mintha egyenesen a lelkébe hatoltak
volna. Összehúzta magát, de nem volt elég helye, hogy kitérjen a karomszerű
érintés elől.
Egyik pillanatról a másikra a lovag eltűnt a romok közül. Látványok és hangok
kavalkádja ölelte körül. Nem érzett ijedséget. Egy része tudta, hogy ez csak egy
elmeállapot, bár arra nem talált magyarázatot, hogy ez miért nyugtatja meg. Úgy
tűnt, mintha csatába induló lovak hangját hallaná, majd páncélok csörömpölését,
csatakiáltásokat és az egymásnak csapódó acél csengését. Három lovagot látott.
Mindegyikük a lovagok egyik szimbólumát viselte: a koronát, a kardot és a
rózsát. Mindannyiuk sisakrostélya le volt eresztve, de Huma valahogy tudta, hogy
a két hátsó csakis Habbakuk és Kiri-Jolith, a két ikeristenség lehet. Ketten a
solamniai Triumvirátusból. És ez azt jelentette, hogy aki előtte áll, az nem
más, mint...
Huma váratlanul elszakadt a látomástól, és újra visszatért a valós világba. Ha
nem lett volna betömve a szája, minden bizonnyal felkiáltott volna, mert a
csontos, betegség rágta kéz olyan hirtelen vált le róla, hogy úgy érezte, mintha
csíkokban fejtette volna le arcáról a húst. Huma homályosan látta, hogy a két
bebugyolált alak rá bámul.
– Nem tudtam behatolni az elméjébe. A puszta akaratereje védelmezi.
Elképesztő!
– És a jel? – brekegte a másik.
– Már nincs ott. Túl gyenge volt. Túlságosan is kezében tartja a fájdalom,
amit az ostobák életnek neveznek. Nem közülünk való. Sosem lehetne az.
Mögülük újra felhangzott a rémfarkas torkából Dracos hangja.
– Akkor nincs miért tovább tétovázni.
– Nincs. Megkapod, amint érte jönnek a szolgáid.
A pap csettintett. Huma tekintete ebben a pillanatban tisztult ki. Csuklyás
alakok emelkedtek ki a sötétből, betegség sújtotta ghoulok, amik olyanok voltak,
mint a csatatér feltámadt hullái. – Vigyétek a katakombákba! Kötözzétek az
oltárhoz!– És csak semmi áldozat!
Még Huma sem tudta nem észrevenni a pap vigyorra húzódó ajkát.
– Ne aggódj, akasztófavirág! Élni és virulni fog! Kíváncsi leszek, nagyobb
szerencsével jársz-e, mint én.
Dracos erre nem válaszolt semmit, legalábbis a rémfarkas nem közvetített
semmiféle üzenetet. Huma küszködött, de kötelékei szorosak voltak. Négy köpenyes
alak durván megragadta és fölemelte. Bűzük szinte elviselhetetlen volt.
Huma remélte, hogy sikerül képet alkotnia arról, hol vannak és hová tartanak,
de az egyik hordár molyrágta ruhájának ujja eltakarta a szemét. Úgy vélte, hogy
még mindig elég közel lehetnek ahhoz az épülethez, ahol botor módon csapdába
esett. Huma már hallott Morgion követőiről. Terveiket és rendbéli tagságukat
tökéletesen titokban tartották. Az, hogy most a katakombákba vitték, azt
jelentette, hogy Caergoth alatt éltek, ami ijesztő felfedezés volt. Nem csoda,
hogy semmi nyomát nem lelték a pestisnek! Nem a városból, vagy annak közeléből
indult ki a járvány, hanem egyenesen alóla.
Friss szellő űzte el a bűzt orrából. Huma arra gondolt, hogy biztosan kiléptek
valamelyik romos épületből az éjszakába. Elkeseredetten próbált valamilyen
menekülési tervet kovácsolni, mivel úgy vélte, hogy a katakombákból
gyakorlatilag lehetetlen lesz kitalálnia. Ám erősen megkötözték, száját pedig
kipeckelték, így helyzete jelenleg reménytelennek tűnt.
A csoport kissé eltávolodott az épülettől, mikor Huma egy éjjeli madár
hangjához hasonló huhogást hallott. A rongyokba burkolt alakok hirtelen
megtorpantak, mikor késve ráeszméltek arra, amire Huma azonnal felfigyelt.
Sziszegő hang hallatszott, amint valami átszelte a levegőt, majd Huma egyik
hordára nyílvesszővel a mellkasában hanyatt bukott. A lovagnak még volt ideje
megtámasztani magát, mielőtt kicsúszott a többi hordár keze közül és a földre
esett.
Aztán pokoli zűrzavar keletkezett. Ragyogó fény árasztott el mindent, és a
csuklyás alakok nem tudtak hova menekülni. A jól irányzott nyílvesszők további
két hívőt terítettek le, mielőtt azok még felocsúdhattak volna. A Skularis nevű
alak átrohant Huma előtt. Úgy döntött, hogy a menekülés kedvéért inkább lemond a
vezetéssel járó dicsőségről. Azonban nem jutott messzire: nem is egy, hanem
egyenesen három nyílvessző is hátba találta. Éjmester féktelen bábuként
tántorgott, majd összeroskadt.
A fény kezdett alábbhagyni, és páncélos alakok bukkantak elő. A köpenyes
gonosztevők közül – Huma döbbenten vette észre, hogy több mint egy tucatnyian
voltak – már csak négy maradt talpon. Nem volt náluk semmilyen fegyver, és az
első katonák, akik lerohanták őket, elkövették azt a hibát, hogy biztonságban
vélték magukat. A hiba akkor vált nyilvánvalóvá, mikor az egyik gonosz pap egy
apró erszényt húzott elő, és a legközelebbi páncélos alakhoz vágta. Huma
hallotta a férfi sikolyait és a többi katona meglepett kiáltásait, mikor a
pestis minden pusztító ereje pillanatok alatt a szemük elé tárult.
Egy ismerős alak lépett elé, majd lehajolt, hogy megvizsgálja kötelékeit.
– Micsoda bolond voltam! Tudnom kellett volna...!
Végül az íjászok dűlőre vitték a harcot. Mire Avondale átvágta Huma
kötelékeit, az utolsó köpenyes alak is holtan feküdt.
– A rémfarkas? Láttad?
– Rémfarkas? – Avondale aggódva pásztázta végig a környéket. – Nem láttam.
 – A kardom!
Huma fegyvere az egyik hulla alól kandikált ki. Gondolkodás nélkül kirántotta.
Egyedül az járt a fejében, hogy meg kell állítania a négylábú szörnyeteget.
Valahogy, szinte hihetetlen módon, a lény elkerülte a harcot, és most menekült.
Huma nem akarta, hogy a rémfarkas újra a nyomára bukkanjon és elmondja urának,
hogy hol van és mit csinál.
Hallotta, hogy Lord Avondale utána kiált, de nem törődött vele. Gondoskodnia
kellett róla, hogy a szörny elpusztuljon!
Rohanó léptek zajára lett figyelmes. Teljes erejéből a hang után futott, épp
hogy csak elkerülve jó néhány gödröt és buckát, amelyeken felbukhatott volna, ha
elvéti a lépést, ám ő nem törődött a veszéllyel.
Átugrotta egy kőfal maradványait. Mindazt a kárt, amelyet maga körül látott,
nem közvetlenül a pestis okozta, hanem az esztelen zendülések és a pestissel
fertőzött házak felgyújtása.
Hirtelen kőtörmelékre lépett, kicsúszott a lába alól a föld, és hanyatt esett.
Nagy erőfeszítésébe került, de végül sikerült megtartania kardját. Lába
kifordult alóla és ő fogát csikorgatta fájdalmában.
Ahogy ott feküdt kábultan, az ijesztő pofa hirtelen belevicsorgott az arcába.
A hosszú, sárga agyarak a torka felé kaptak, a vérvörös nyelv meg-megvillant a
hatalmas állkapocsban. A vak szemek a halál ígéretét hordozták a csapdába esett
lovag számára. A rémfarkas mellső mancsa élesen Huma mellkasába vájt.
– Inkább megfosztanám a mágust a báb-barátjától!
A fogak összezárultak a lovag torkán.
Huma teljes erőből lecsapott a farkasra. Előnytelen testhelyzetben volt, és a
seb, amelyet okozott, jelentéktelen volt. Mégis sikerült lelöknie mellkasáról a
szörnyet.
A rémfarkas bukfencezett egyet, majd a talpára érkezett. Bíbor szeme vadul
csillogott, a lény gyűlölettel telve húzta hátra ajkát. Huma a magasba emelte a
kardját.
A szörny hirtelen lángra kapott. Az egyik pillanatban még ott állt, készen
arra, hogy lecsapjon, a másikban pedig tűzgolyóvá vált. Huma csodálkozva
bámulta, majd egy újabb alakra figyelt fel, aki az egykor meglehetősen
terjedelmes kocsma romjai mögül lépett elő.
– Magius!
A mágus gyorsan ajkához emelte az ujját, és intett Humának, hogy maradjon
csendben. Lesoványodott, és az önteltség nagyrészt eltűnt modorából. Hajának
egykor ragyogó arany csillogása eltűnt, most siralmas barna színű volt, és
sokkal rövidebbre volt vágva. Netán leégett? Magius olyasvalamit viselt, amelyet
Huma nem látott rajta tanulóidejének első napjai óta: egy bíbor köpenyt.
– Gyere! Egy varázslattal összezavartam Lord Avondale katonáit, de hamarosan
rájönnek, melyik irányba futottál!
– De... – Huma tudta, hogy ostobaság lenne öreg barátját követni, azonban a
tegnap kovácsolt kötelék ma is ugyanolyan erősnek bizonyult.
– Gyere! – ismételte sürgetően Magius.
Huma követte.
Döbbenetes iramban siettek keresztül a városon, míg végül a déli végén
lyukadtak ki. Két ló várt rájuk. Magius jelezte, hogy a nagyobbik a lovagé. Csak
akkor szólalt meg, mikor már jó ideje úton voltak.
– Egy darabig hajszolnunk kell a lovakat. Ki kell kerülnünk egy solamniai
helyőrséget.
– Helyőrség?
A hír rendkívül megdöbbentette Humát, aki kevésbé ismerte a Solamniától délre
fekvő területeket. Solamnia lovagjai! Ergothban!
– A te műved volt a fény?
– Igen, az enyém – felelte Magius. – Reggel majd mindent megmagyarázok, miután
megbizonyosodtam afelől, hogy leráztuk az üldözésünkre küldött csapatot, amit az
ergothiak kétségkívül már meg is szerveztek!
Huma visszafogta a lovát.
– Miért menekülünk Lord Avondale elől?
A mágus szeme felvillant.
 – Nem látsz a szemedtől? Azt hiszed, hogy az ergothi puszta jóakaratból
segített?
Huma legszívesebben visszavágott volna, hogy igenis megbízik a nemesben. Mi
rossz van ebben?
– Elmondtad neki, hogy van valami a hegyek közt, nem igaz? Meséltél neki az
útról!
– Összevissza fecsegsz, Magius. Nem is tudok semmilyen útról.
Magius elfintorodott, és Huma rádöbbent, hogy valami kicsúszott a mágus
száján. A varázsló azonban gyorsan összeszedte magát.
– Megmondtad neki, hogy van valami a hegyek között, amivel le lehet győzni
Takhisist. Avondale mindenek előtt ergothi nemes, Huma. Az ergothi nemesek pedig
híresek arról, hogy készek bármit megtenni saját tekintélyük és hatalmuk
növelése érdekében. Gondolj csak bele, mit mondtál neki. Micsoda jutalom ütné a
markát, ha a császár elé vihetné! Gondold csak el, miként jutalmazná meg a
császár azt az embert, aki végre-valahára békét hoz Ansalonnak. Bármelyik
ergothi nemes képes lenne ölni azért, amit mi keresünk!
A szavak – vagy talán a hanghordozás – szinte hipnotikusnak tűntek. Huma egyre
csak azt hajtogatta magában, hogy Lord Avondale derék ember. De mégis, nem
császárához lenne-e inkább hű, mint egy kóbor lovaghoz? Felajánlotta Huma
számára a szabad utazást, de csak azzal a feltétellel, ha előbb vele tart. Huma
kirázta a fejéből az őrjítő gondolatokat. Többé nem volt biztos benne, hogy mi a
helyes és mi nem, kivéve azt, hogy meg akarta találni azt a hegyet. Abba az
irányba tartott, és most már értelmetlennek tűnt visszafordulni.
Huma nem vette észre a mágus megviselt arcára kiülő kesernyés mosolyt, ahogy
az ismét előrefordult.
A varázsló vezetésével egy Caergothtól délnyugatra fekvő, síkságokon és
erdőkön keresztül vezető, kanyargó utat követtek.
Csaknem hajnalodott már, mikor végre megpihentek. Magius egy kicsiny, majdnem
eldugott tóra bukkant. A lovakat egy dús legelőn kötötték ki. A mágus rövidesen
nyugovóra tért, már megint anélkül, hogy bármit is megmagyarázott volna. Huma
leült, hátát egy fa törzsének vetette és a nyugodt víztükröt nézte. A renegát
máguson tűnődött, aki mindkettejükre egyformán fente a fogát. Dracos.
Galan Dracos kéméből, a rémfarkasból csak hamu maradt, így a mágus nem
láthatta, mit csinál Huma és Magius – legalábbis egyelőre. Mivel a háború
túlságosan is lekötötte minden igyekezetét, a renegát varázslónak nem volt más
választása, minthogy rendkívüli módon megbízzon kémeiben. Huma szerint Dracos
legalább annyit tudott, mint amennyit Huma tudott arról, amit Magius keresett,
vagy még többet. Valahol, valamikor újabb kémek tűnnek majd fel, és Humának
kétsége sem volt afelől, hogy Galan Dracos előbb vagy utóbb átmenetileg
félbehagyja egyéb teendőit és megkísérel személyesen véget vetni mind ellenségei
életének, mind pedig kalandjuknak.
Felvett egy apró kavicsot és a tó közepébe hajította, de az visszarepült
hozzá. Huma megpróbált felállni, de lába felmondta a szolgálatot. Ezúttal vajon
mibe keveredett? Bosszúsan törte a fejét.
Hirtelen egy női fej bukkant fel a tó szélén. Enyhén zöldes árnyalatú, mégis
gyönyörű arca volt. Szeme mandulavágású, olyan, mintha éppen most ébredt volna.
Apró, hetyke orra volt, és széles, telt ajka. Mikor kiemelkedett a vízből, Huma
látta, hogy teste karcsú, lábai pedig hosszúak, bár az egész teremtmény nem ért
volna fel Huma válláig. Egyedüli öltözete, egy vékony, átázott köntös volt,
amely követte teste minden domborulatát. Egy nimfa! Huma már hallott róluk. Azt
beszélték, hogy az álmok korából valók voltak, abból az időből, mikor még nem
volt írott történelem. Hogy önálló fajt alkottak-e, az kérdéses volt. Csak
nagyon ritkán lehetett őket látni.
– Üdvözöllek, emberfajzat! – hangja olyan dallamos volt, mint egy erdei
madáré. Elmosolyodott, mire Huma elvörösödött. Bármily vonzó volt is, egy másik
nő képe, Gwynethé, fontosabb volt számára. Sikerült talpra vergődnie.
– Üdvözöllek!
Időbe telt, mire összeszedte a bátorságot ahhoz, hogy válaszolni tudjon. A
nimfa legalább annyira zavarta, mint amilyen vonzónak találta. A legendák
szerint ezek a teremtmények nem pusztán tréfásak voltak, hanem egyenesen
halálosak. Már több férfit a halálba csábítottak, ha hinni lehetett az ősi
meséknek. Huma ujjai végigfutottak kardjának markolatán. A nimfák mágikus népség
voltak, és Huma Magiusszal való barátsága ellenére is bizonyos mértékig
osztozott a gyanakvásban, amelyet a lovagok a varázslatokkal szemben
tanúsítottak.
A lovag lenézett maga mellé, és meglepődve tapasztalta, hogy Magius még mindig
alszik. Gyanította, hogy álma most már nem természetes álom, és ettől
megborzongott.
A nimfa meglepetten nevetett föl.
– Azt hittem, hogy valaki más vagy – mondta. – Azonban te is tetszel nekem.
– Ó?
A lovag mindent elkövetett azért, hogy közömbösnek látsszon, bár agya és szíve
hevesen zakatolt.
– Miért gondoltad, hogy valaki más vagyok?
Huma nem akart sokáig maradni, ha mások is látogatták a tavat. Ha a nimfához
hasonló dologról lenne szó, Huma úgy vélte, hogy semmi esélye nem lenne, ha
harcra kerülne a sor. Keze önkéntelenül is kardjának markolatára szorult.
– Úgy festesz, mint Buoron. Az a sok ostoba fém. El szokott jönni
meglátogatni. Szeretnéd látni az otthonomat?
Huma gondterhelten hátrébb lépett. Tudomása szerint a nimfa otthona minden
bizonnyal a tó fenekén volt. Ha kényszeríteni akarná...
– Köszönöm, nem – válaszolta sietve. – Nem szeretnék a terhedre lenni.
A nimfa lebiggyesztette az ajkát.
– Még a hangod is olyan, mint Buoroné.
– Őrá vársz?
Huma gyorsan körbepillantott a tó pereme mentén, félig-meddig arra számítva,
hogy bármelyik pillanatban egy páncélba öltözött alak ront rá a fák közül.
A nimfa kilépett a partra. Huma Magius felé fordult, de a mágus még mindig
aludt.
– Addig nem ébred fel, amíg nem engedem. Őt nem szeretem.
A lovag szemöldökét ráncolta.
– Őt is ismered?
Úgy legyintett a varázslóra, mint valami jelentéktelen dologra.
– Nem őt. A képmását.
– Honnan?
Huma nem tudta, mit gondoljon a teremtményről. Törékenynek tűnt, de elég
hatalma volt ahhoz, hogy könnyedén fogva tartsa Magiust. Talán ez nem fordult
volna elő, ha Magius nem lett volna annyira kimerült, de ettől függetlenül nagy
mágikus erőre vallott.
– A tükrömben látom. Megmutatja nekem, hogy mások miről álmodnak. Olyan
unalmas itt! Hiányoznak az üregvájók. – Az üregvájók?
– Azok, akik a földet ássák, te buta. Tudod, azok az alacsony, mókás fickók!
A törpék. Idegőrlő volt azt találgatni, hogy a nimfa bizonyos dolgokkal mire
célzott.
A nimfa most már ott állt mellette, ártatlanul éppen olyan közel hajolt hozzá,
hogy elbátortalanítsa.
– Biztos vagy benne, hogy nem akarod megnézni az otthonomat? Nem hagyom, hogy
megfulladj, amíg nem válsz unalmassá.
Ez volt az igazi csapda. Vajon hány férfi engedett a csábításnak és követte őt
a tó fenekére, csak hogy egy vízi barlangba zárva találja magát? Huma ösztönösen
egy fohászt mormolt Paladine-hoz.
A nimfa hátrébb lépett.
– Bárcsak ezt ne tetted volna!
Bár a szó szoros értelmében nem volt gonosz, sem Paladine, sem Gilean
teremtménye nem volt. Ezért a bármelyikőjükhöz intézett igaz fohász
feldühítette, esetleg el is űzhette.
Huma már éppen bocsánatot akart kérni, mikor meghallotta egy csataló
csörtetését a közeli bokrok között. Igyekezett felállni, és megmarkolni a
kardját.
– Nini, itt jön Buoron! Remélem, megvívtok majd egymással! Már évszázadok óta
nem láttam egy jó kis harcot.
 A ló és lovasa áttört a sűrű bozóton, majd az apró tavat körülölelő keskeny
partszakaszra értek. A férfi testét jórészt köpeny borította, ám Huma meglátta
alatta a páncél csillogását. A jövevény először nem vette észre őket, aztán
szájtátva bámult az ifjú lovagra. Köpenye szétnyílt, és az ifjú alaposabban
szemügyre vette az alatta viselt páncélt. Huma a vértről a lovasra nézett, majd
újra a páncélra. Eszébe jutott, hogy Magius sebtében említett valamit egy déli
helyőrségről valahol Dél-Ergothban. Egy solamniai helyőrségről.
A nimfa kedvesen mosolygott.
– Látod már, miért kevertelek össze Buoronnal? Még a páncélotok is egyforma.
Igaza volt. Buoron a Korona egyik lovagja volt.

13. FEJEZET

Buoron megfordult, és a nimfára bámult. Arcvonásai durvák voltak, se nem

jóképű, se nem csúnya, csupán megviselt. Szemében mélységes bánat ült. Arcáról
furcsamód hiányzott a lenyűgöző bajusz, amivel a legtöbb lovag büszkélkedett.
Ehelyett fekete szakállt viselt, ugyanolyan formára nyírva, mint Lord Avondale-
é. Huma azon töprengett, vajon a másik mióta élhet ezen a vidéken.
– Hagyj minket magunkra! – mondta Buoron a nimfának.
– Hát nem vívtok meg?
Úgy tűnt, Buoron megütközik a kérdésen.
– Ő a bajtársam. Nem fogok harcolni ellene.
– Ó.
A nimfa előbb összeráncolta a szemöldökét, majd felvidult.
– És megvívsz a mágussal?
– A mágussal? – A lovag félresöpört egy rakoncátlankodó tincset az arcából,
majd a szunyókáló kupacra nézett. – Bizonyára alaposan elfáradt, ha mindezt
végigaludta.
– Elaltatta – magyarázta Huma.
Sóhaj. Úgy tűnt, a lovag nem számított egyébre. – Miért?
A nimfa lebiggyesztette ajkát.
– Nem tetszik nekem. Ő az egyik álmodó, akit mutattam.
– Tényleg? – Buoron kihúzta magát, érdeklődése hirtelen feltámadt. – Melyik?
– Az, aki folyton meghal.
Huma szeme összeszűkült. Utazásaik során Magius egyszer említette, hogy
halálának képsora folyton visszatér álmában. A nimfa erről biztosan nem tudott.
Vagy mégis? Valóban látta volna mások álmait?
– Engedd el! – utasította a lovas. – Nem akarsz üldögélni velem? – A nimfa
mozdulata túlságosan is árulkodó volt. Buoron ismét elvörösödött.
– Nem. Hagyj minket magunkra! Fontos dolgokról kell beszélnünk.
A vízi teremtmény finom kezét a csípőjére tette, és mérges pillantást vetett
rá.
– Többé nem szeretlek! Nem akarom, hogy meglátogass!
Ezzel a nimfa a tóba gázolt, és mikor a víz már elég mély volt, eltűnt a víz
alatt. Semmi jele nem volt nem emberi mivoltának, bőre halványzöld színezetét és
mozdulatai elképesztő könnyedségét kivéve. Huma azon töprengett, hogy vajon hogy
tud lélegezni.
– Nem gondolta komolyan, amit mondott – motyogta Buoron. – Már tucatnyi
alkalommal megharagudott rám, de mindig meg is feledkezett róla, mielőtt egyet
szusszanhattam volna. Úgy gondolom, ez a fajtája sajátossága, habár soha nem
láttam másokat.
Huma a még mindig szendergő Magiusra pillantott. – Eszébe jut majd, hogy
elengedje?
– Várj egy kicsit! Már nem sokáig tudja bűbája alatt tartani. Tudod a nevem,
testvér. Hát a tied micsoda?
Huma kihúzta magát.
– Huma vagyok, a Korona lovagja, Vingaard erődjéből.
 – Vingaard! – Buoron úgy ejtette ki a szót, mintha magának Paladine-nak a
nevét mondta volna ki. – Sikerült végre áttörniük? A végéhez közeledik végre-
valahára a háború?
Huma fejét rázta, majd a földre bámult. Sietve vázolta az eseményeket. Buoron
nem volt elragadtatva.
– Az egyik kedvenc játéka – mondta Buoron a víz felé intve –, hogy fogja az
álmodók tükrét, megrázza, és azt lesi, hogy kinek az álmaiba pillanthat bele. –
A szakállas lovag megborzongott. – A Sárkánykirálynő szolgáinak álmai
sötétebbek, mint képzelnéd.
– Mindig itt élt?
Buoron vállat vont. Nem szívesen beszélt a nimfáról. Kettejük kapcsolatát,
függetlenül attól, hogy milyen jellegű volt, a lovagok nem nézték jó szemmel.
– Már itt volt, mikor csatlakoztam az helyőrséghez. Rettentő régiek a kincsei.
– Szünetet tartott. – Véletlenül bukkantam rá. A többi lovag sosem távolodik el
ilyen messzire az erődtől. Egy szarvasbikát űztem, és nem akartam elszalasztani.
Ritkán kerül hasonló pompás étek az asztalunkra. Valamilyen oknál fogva a
szarvasbika éppen itt szaladt keresztül. A lovam hirtelen megállt, én kirepültem
a nyeregből, és mikor végre kitisztult a fejem, egyenesen az ő szemébe néztem.
Huma látta a másik zavarát.
– Ne félj semmitől, testvér! Senkinek nem beszélek a tóról.
Buoron vállat vont.
– Többé-kevésbé tudnak róla. Nem titkoltam el, hogy merre járok-kelek és
szinte semmi mást nem csináltam vele, mint ücsörögtem és szórakoztattam őt. A
nimfák nem valódiak. Nekem valami többre van szükségem.
Magius megmoccant. Buoron rámutatott.
– Bűbájos barátod kezd ébredezni. Kétlem, hogy örülne neki, ha megtudná, hogy
mindezidáig varázslat tartotta fogva!
Huma lepillantott. Magius ugyan még nem volt teljesen ébren, de gyorsan
kellett határoznia.
– Nem kell megtudnia.
A szakállas lovag egy szót sem szólt, de szemében hála csillant. Huma számára
nyilvánvaló volt, hogy jobban törődött a nimfával, mint amennyire mutatta.
Magius felugrott, mintha valamely érzéke megsúgta volna neki, hogy ő és Huma
nincsenek egyedül. Megfordult, és a jövevényre meredt.
– Üdv, vörös köpenyes!
Buoron tisztelgése határozott és hivatalos volt. Magiust csak akkora
tiszteletben részesítette, amekkorát egy bajtárssal együtt utazó megérdemelt.
A mágus összeszedte magát. A rá annyira jellemző stílusban meghajolt, és
viszonozta a köszöntést.
– Üdv néked, Solamnia lovagja. Nem is hittem volna, hogy még egy nemes
lovaggal hoz össze a sors itt a messzi délen.
Huma arckifejezése nem változott, bár zavarta barátja újabb hazugsága. Mikor a
romok közül menekültek, Magius előadta azon óhaját, hogy kerüljék el a
helyőrséget.
– Van egy helyőrség errefelé – válaszolta Buoron. – Kicsi, ezért gyakran
megfeledkeznek róla. Kétségem sincs afelől, hogy néhány év múlva elhagyatottá
válik majd.
– Persze. – A varázslót szemmel láthatólag nem érdekelte a dolog. Ehelyett
arra a pontra bámult, ahol feküdt, majd onnan a tóra nézett. – Elnézésedet
kérem, amiért nem ébredtem fel korábban. Ez nem jellemző rám. Nem akartam
udvariatlannak tűnni.
Buoron nyugtalanul fészkelődni kezdett, mire őzpej lova, megérezve gazdája
hangulatváltását, idegesen toporgott.
– Semmi gond. Az ilyesmi gyakran megesik errefelé. Én magam is elaludtam már
így.
– Ez még mindig nem mentség.
– Milyen messze van az erőd? – kérdezte végül Huma, mire Magius haragos
tekintetet vetett rá.
– Nincs messze. Egyórányi lovaglásra. Természetesen velem kell jönnötök. A
szörnyű hírek ellenére is örömmel fogadnak majd titeket.
Magius titokzatosan kuncogott.
 Buoron kezdte megutálni a varázslót. Úgy tett, mintha nem hallotta volna,
amint felnevet, és lovaik felé intett.
– Úgy tűnik, egész éjszaka hajszoltátok ezeket az állatokat. Gondoskodni kell
róluk, ha tovább akartok menni.
Gondosan ügyelt arra, hogy ne kérdezze őket úti céljuk felől, mivel úgy
gondolta, hogy Huma majd elmondja, ha eljön az ideje.
A mágus beadta a derekát.
– Jól van. De csak egy kis ideig maradunk. Még hosszú út áll előttünk.
Buoron legszívesebben csak dünnyögött volna valami válaszfélét, de ugyanakkor
– mint Huma észrevette – fürkésző pillantást vetett kettejükre, amíg ők
eloldozták hátasaikat és nyeregbe szálltak. Mikor készen álltak, nyugat felé
mutatott.
– Arra. Menjetek előre! Rögtön jövök én is.
Huma és Magius ellovagoltak a fák és bokrok között. Az előbbi visszanézett, és
látta, amint Buoron leszáll lováról, majd egy apró fafaragványt vesz elő egyik
nyeregtáskájából. A víz bugyogni kezdett mellette, és előbukkant a nimfa arca.
Aztán a fák eltakarták Huma elől a tavat. Mikor útitársa felé fordult, úgy tett,
mintha gondolatai az előttük lévő úton járnának.
Buoron pár pillanat múlva beérte őket. Bólintott Huma felé, majd átvette a
vezetést.
Útjuk során Huma az erődről faggatta Buoront.
– Sok erőd van errefelé?
– Rajtunk kívül csak egy. Az pedig annak a hegyvonulatnak a nyugati oldalán
fekszik. – Buoron a láncot alkotó hegycsúcsok felé mutatott, amelyeket csak
akkor láttak meg, mikor egy domb tetejére értek. – Lényegében mi vigyázzuk a
keleti oldalt, ők pedig a nyugatit. Errefelé azonban kevés olyan dolog akad, ami
érdekelné a Sárkánykirálynőt. Állítólagos rablókat kergetünk ahelyett, hogy a
mocskos ogrék sorait tizedelnénk.
– Nagy az erődötök? Nem is gondoltam volna, hogy van errefelé valaki.
Buoron fölnevetett, hangjába úgy tűnt, keserűség vegyült.
– Én sem gondoltam volna, amíg ide nem vezényeltek úgy öt éve. Nem, az erőd
egyáltalán nem nagy. Nyolcvan lovag próbál őrködni egy akkora vidék felett,
amely Solamnia méreteivel vetekszik. Régen többen voltunk.
Humának nem volt szüksége részletekre. Most, hogy a háború ennyire kedvezőtlen
fordulatot vett, igazán el voltak vágva mindenkitől, a hegy nyugati oldalán álló
bajtársaikat kivéve. Nem hagyhatták el őrhelyüket, hogy északra lovagoljanak, és
csatlakozzanak a hadsereghez. Ide parancsolták őket, és addig fognak itt
maradni, míg nem kapnak más parancsot. A kötelesség olyan dolog volt, amit
minden lovagba belevéstek. Rennard újra és újra hangsúlyozta ennek fontosságát.
– Voltál már a hegyek között? – kérdezte hirtelen Magius.
– Nem. – Buoronnak semmi kedve nem volt beszédbe elegyedni a varázslóval.
– És valaki más?
– Csak a külső csúcsok környékén. A belső hegyvonulatot elkerüljük.
Magius meglehetős érdeklődést tanúsított.
– Miért?
– Az út nem biztonságos. Ezért.
Huma látta, ahogy a társa arca megnyúlik csalódottságában. Magius valami
rendkívülibb dologra lett volna kíváncsi.
Ilyen messze Dél-Ergothban nehéz volt elhinni, hogy az országban háború dúl.
Meg kell hagyni, az ég itt is ugyanolyan borús volt, mint északon, de az erdők
és mezők békésnek tűntek. Huma tudta, hogy a béke csak látszólagos, hiszen abban
a pillanatban semmivé fog válni, ahogy a Sárkánykirálynő hordái leszámoltak
Solamniával. Ha Solamnia elesik, a Sötétség Királynője egy éven belül végigsöpör
az egész kontinensen.
– Mindjárt ott vagyunk.
Huma szemügyre vette a solamniai erődöt. Nem volt olyan kimagasló építmény,
mint Vingaard erődje. Az egész fából épült, de oly módon, hogy egy esetleges tűz
nem változtatta halálos csapdává. Falai négyszer olyan magasak voltak, mint
Huma. Tetejükön egymástól egyforma távolságra lévő lövészállások voltak az
íjászok számára. Mindössze egy őrtorony magasodott a falak fölé, a szolgálatot
teljesítő őrszem a közeledő hármasra szegezte pillantását. A katona felkiáltott,
és feléjük mutatott. Buoron nem kiáltott vissza, csak fáradtan intett az őrnek.
Huma Magiusra pillantott. A varázsló vágyakozva nézett a távoli hegyek felé.
Újabb kiáltások harsantak, mikor az őrszem észrevette, hogy az egyik idegen a
bajtársuk. A fából ácsolt kapukat közeledtükre szélesre tárták, és úgy tűnt,
hogy szinte az erődítmény összes lakója előjött, hogy üdvözölje a jövevényeket.
– Buoron! Már vissza is jöttél? Kiket hoztál magaddal?
A megszólaló magas, agg férfi már biztosan akkor is lovag volt, mikor Lord
Oswal még gyermek volt. Arcán mély ráncok ültek, hangja pedig kissé remegett, ám
mozdulatai könnyedek voltak és Huma biztosra vette, hogy még mindig képes
forgatni a kardot. A lovagok többségével ellentétben, akik szemmel láthatóan az
ergothi szakállat részesítették előnyben, az idős lovag tradicionális, noha
megőszült bajusszal büszkélkedhetett. A Rózsa lovagja volt, első pillantásra a
jelenlévők közül az egyetlen.
– Üdv, Lord Taggin. Két megfáradt utazóval érkeztem, egyikőjük rendbéli
testvérünk. Rendkívül fontos hírt hozott.
– Ahogy gondoltam – bólintott mogorván Taggin. – Mindenki vissza a helyére! –
parancsolta az összesereglett lovagoknak. – Jusson eszetekbe, hogy Solamnia
lovagjai vagytok, nem pedig holmi siserehad!
Némi csalódottság ült ki a lovagok arcára, akik közül Buoron állítása szerint
sokan lassan már tíz éve itt éltek. Taggin kétszer annyi ideje volt itt.
Tulajdonképpen évekig ő maga volt az egyedüli legénység.
Huma nem tudta megállni, hogy el ne mosolyodjon. Valahogy úgy érezte, mintha
másmilyen lovagok közé került volna, mint azok ott Vingaard erődjében. Kevésbé
vették szigorúan a szabályokat és könnyebben alkalmazkodtak a körülményekhez.
Mint kiderült, mindössze három épület volt az erődben. Az egyik a torony volt,
amely egyúttal fegyverraktárként és istállóként is szolgált. A másik, egy
hosszúkás épület, Huma szerint a katonák szálláshelye volt. A harmadik és
meglepő módon a legjelentéktelenebb kinézetű épület volt Taggin parancsnoki
központja és saját kvártélya. Mindegyik fából épült. Humát, aki falun nőtt fel,
inkább emlékeztette otthonára, mint a büszke erődre. Az építők a lehető
legokosabban terveztek. Huma megfigyelte, hogy az építmény elég közel volt az
erdőhöz ahhoz, hogy a lovagok könnyedén vadászhassanak, és összegyűjthessék a
szükséges tűzifát, ám ugyanakkor elég messze is volt tőle, így az esetleges
támadó seregnek számolnia kellett a nagy kiterjedésű nyílt mezővel. A vizet egy
kis patak és egy kút szolgáltatta. Később Huma azt is felfedezte, hogy a lovagok
még saját növényeket is termesztettek az erőd mögötti megerősített kertben. Huma
ismét kénytelen volt csodálkozni az itteni és a solamniai lovagok közti
különbségeken.
Taggin meghagyta Buoronnak, hogy mindkettejüket vigye a színe elé, amint ettek
és megmosakodtak. Magius meglehetősen nyersen kijelentette, hogy addig senkivel
nem beszél, míg ki nem pihente magát. A parancsnok homlokát ráncolta a mágus
önteltsége láttán, de elismerte a szükség elsőbbségét.
Huma a kilovagolni készülődő katonák hangjára ébredt. Futó pillantást vetett
Magiusra, aki nyugtalanul mozgolódott, majd a közeli ablak felé fordult, és
kikémlelt. A nap lemenőben volt. Jó néhány teljes vértbe öltözött lovag
léptetett ki a kapun, többjüknél súlyokkal ellátott hálók voltak megszokott
fegyvereik mellett. Túl sokan voltak egy egyszerű őrjárathoz.
Látta Buoront elmenni az ajtó előtt, és intett neki. A lovag visszaintett,
majd megindult felé. Huma öltözködni kezdett. Buoron belépett a szobába.
– Jobban vagy már? – kérdezte halkan.
– Sokkal jobban. Hetek óta nem aludtam ennyit.
Huma csendben maradt, amíg teljesen fel nem öltözött. Aztán mindketten
kimentek. Addigra már az utolsó lovas is távozott, a kapukat pedig bezárták.
Huma a kapukra mutatott.
– Miért a megerősített őrjárat? Talán ogrék vannak a közelben?
Buoron a fejét rázta.
– Kezdem kétségbe vonni, hogy valaha is lesznek. Nem, ez a probléma sokkal
inkább helyi jellegű. Kisebbfajta kereskedelmet folytatunk a qualinesti
elfekkel, habár fajtársaikhoz híven általában jobban szeretnek csak maguk közt
üzletelni.
 – Az egyik azon kevés elf közül, akik rendszeresen találkoznak velünk, azt
mondta, hogy egy szörnyeteg ólálkodik a környéken. – A szakállas lovag
elmosolyodott. – Meg szerettük volna kérdezni tőlük, hogy mit kerestek ilyen
messze a hazájuktól, de a kapcsolatunk nem állta volna ki a próbát. Inkább
köszönetet mondtunk nekik, és elkezdtünk kutatni.
– Te láttad ezt a szörnyet?
– Egyszerűen Fenevadnak hívjuk. Megvan a magához való esze. Lehet, hogy egy
ogre felderítő. Már háromszor meglógott előlünk. Úgy vélik azonban, hogy ma este
becserkészhetik a lakhelyén. Egy kis szerencsével sikerül élve elfogniuk.
– Mi célból?
– Ha kém, akkor friss hírekkel szolgálhat. De Taggin akkor is látni akarja, ha
csak valamilyen állat. A qualinestieket felcsigázta a jelenléte, a parancsnok
pedig tudni akarja, hogy miért.
Lord Taggin éppen befejezte napi teendőit, mikor Buoron a színe elé vezette
Humát. Az idős lovag barátságosan üdvözölte a vendéget, – az etikettnek errefelé
nem tulajdonítottak jelentőséget – ám idegesnek tűnt.
– Tudsz valamit arról, hogyan állnak jelenleg a dolgok?
Huma megrázta a fejét.
– Semmit. Abban reménykedtünk, hogy sikerül újracsoportosulni. Mindössze
ennyit tudok.
– Értem. – Taggin pillantása a lelkéig hatolt. – Semmit nem tehetünk. Az lesz
a legjobb, ha reggel közöljük az emberekkel a rossz hírt – mondta egy idő múlva.
Buoron, aki csendben figyelemmel kísérte az egész beszélgetést, nem
tétovázott.
– Úgy lesz, Lord Taggin.
– Jól van – a parancsnok mindent félresöpört munkaasztaláról. – Leléphetsz,
fiam.
Huma Buoronnal együtt megfordult, de Taggin azonnal megállította.
– Te nem, Huma. Még lenne hozzád pár kérdésem. Foglalj helyet, kérlek!
Addig semmit nem mondott, míg Buoron ki nem ment. Huma kényelmetlenül érezte
magát egyedül Taggin jelenlétében, de elég fegyelmezett volt ahhoz, hogy ne
mutassa ki. Taggin az asztalon dobolt az ujjaival. Egy darabig szemmel
láthatólag gondolatait rendezte, majd megszólalt.
– Mi az utazásod célja?
– Uram?
Az idős lovag idegessége elpárolgott. Hangja és pillantása állhatatos volt.
– Ne kertelj, Huma! Ez itt nem Vingaard. Amit mondasz, nem kötelez semmire.
Minden köztünk marad. Szeretem azt hinni, hogy jó emberismerő vagyok, és társad
modora ellenére is megbízom benned.
– Köszönöm, milord.
Taggin bánatosan elmosolyodott az udvariaskodás hallatán.
– Tudatában vagyok státuszomnak, kivált a koromnak. Hívj kérlek Tagginnak.
Szóval, mi célból jöttél ide? Legalább száz olyan utat ismerek, amin sokkal
hamarabb visszajuthattál volna Vingaardba. Miért éppen dél felé tartasz? A mágus
miatt? Nem éppen kellemes viselkedése ellenére úgy érzem, ti ketten közeli jó
barátok vagytok.
– Együtt nőttünk fel. – Huma nem szívesen mélyült volna el a szükségesnél
jobban a Magiusszal való barátság részleteiben.
– Tényleg? Érdekes párosítás. Mindegy, az ember több, mint holmi szimbólum
vagy köpeny, legyen bár fehér, vörös vagy fekete.
– Ő nem gonosz, Lo...Taggin.
– Ezt én sem mondtam – mosolyodott el halványan a parancsnok.
Humát kezdett feloldódni a másik megértését látva.
– Félti az életét, de ugyanakkor szeretne véget vetni a háborúnak.
– Melyik nála az első szempont?
– A... – Huma megfeszült. – Azt kell, hogy mondjam, az élete fontosabb a
számára.
– Ez érthető. Persze feltéve, hogy ez nem lesz nem a világ rovására.
Huma erre nem tudott mit felelni.
Lord Taggin felkelt, és elkezdett fel-alá járkálni a szobában.
 – Miért döntöttél úgy, hogy vele tartasz ebben a jobb világért folytatott...
hogy is mondjam... „kalandban”? Pusztán barátságból?
– Igen. Nem. Ezért is, azért is.
Az idős lovag felvonta szemöldökét.
– Ezért is, azért is?
Ahhoz, hogy megmagyarázza válaszát, Humának először mesélnie kellett Tagginnak
a próbáról és arról, hogy ez milyen hatással volt Magiusra. A Rózsa lovagja
nyugodtan hallgatta végig, amit Huma mondott Magiusnak a saját halálával
kapcsolatos balsejtelmeiről. Taggin arckifejezése alig változott.
– Őszinte voltál hozzám – mondta a parancsnok, miután Huma befejezte. –
Szeretném megemészteni a hallottakat, és aztán még beszélek veled.
Most, hogy Huma mondandója végére ért, úszott a verítékben.
– Igenis, milord. Köszönöm.
Taggin leült.
– Hosszú életem volt, Huma. Többet láttam, mint hinnéd. Gondolkozz el ezen ma
este. Elmehetsz.
Huma tisztelgett, majd távozott. Mikor kilépett, nagyot fújtatott. Észrevette,
hogy Buoron rá várt.
– Már jó ideje nem ettél – mondta végül a szakállas lovag. – Szeretnél valami
élelmet?
Huma hálásan elmosolyodott.
– Jól esne egy kevés étel. Gondolom, Magiusnak is.
– Tud gondoskodni magáról. Elvégre varázsló.
A megjegyzés érzékenyen érintette az ifjút. Huma visszapillantott a lovagok
szálláshelye felé.
– Valószínűleg még mindig alszik – mondta végül. – Majd felébred, ha éhes
lesz.
– Úgy van.
Buoron elvezette, ő pedig nem ellenkezett.

* * *

Rájuk esteledett, az este éjszakába fordult, majd lassanként megpirkadt.

Magius még mindig aludt. Huma úgy vélte, hogy a mágus valószínűleg szándékosan
gyűjti az erejét. Első ránézésre akár halott is lehetett volna, olyan sápadt és
merev volt, mint egy hulla. Huma azonban ellenőrizte a szívverését, és rájött,
hogy nincs semmi gond.
A hajnal első órája elteltével a toronyőr elkiáltotta magát, jelezve, hogy az
őrjárat végre hazatért. A katonák rohantak kinyitni a kapukat, miközben azt
találgatták, vajon sikeres volt-e a vadászat. Huma megkereste Buoront, és
csatlakoztak a többiekhez. Taggin kilépett kvártélyából, és egyszerűen csak
figyelte őket.
A kapunál álló legelső ember kikukucskált a kémlelőnyíláson keresztül, majd
izgatottan fordult vissza.
– Hoznak valamit magukkal!
Taggin azonnal feléjük indult.
– Minden szolgálatban lévő térjen vissza az őrhelyére! A Triumvirátusra, ez
katonai létesítmény, nem pedig cirkusz! Ha tényleg szörnyről van szó, úgyis
hamarosan meg fogjátok látni!
A kapuk kitárultak, és a megfáradt, ám diadalmas csapat bemasírozott. Úgy
tűnt, néhányan megsebesültek közülük, de Buoron azt suttogta, hogy mindannyian
visszatértek.
A Fenevadat nem lehetett látni, mivel súlyos hálókkal volt körbetekerve.
Néhány helyen előtűnt barna szőrzete, ám kilétét homály fedte. A felgöngyölített
lény prüszkölt és morgott.
Taggin a Fenevadat egy napokkal korábban kimondottan erre a célra épített
karámhoz vitette. Huma nézte, amint néhány lovag megragadja és a karámba
vonszolja az összegöngyölt bestiát. A Fenevad vergődni kezdett, és kötelékének
egy része meglazult. A lovagok kisiettek a karámból, míg a lény megpróbálta
kiszabadítani magát.
Az őrjárat parancsnoka Lord Tagginhoz lépett és tisztelgett.
 – A vízmosásban találtuk. Éppen egy szarvasbikán lakmározott. Megérezte a
jelenlétünket, de addigra már körülvettük. Az első emberek megpróbálták
behálózni, de nyakon csípte őket. Még többen megsebesültünk, amikor próbáltuk
kimenteni őket. Egy pillanatig azt hittem, meg kell ölnünk. Szerencsére erre
mégsem volt szükség. Felbukott a hálókban, és akkor már a miénk volt.
Az idős lovag bólintott.
– Semmi kétség, Paladine vigyázott rátok. Örülök, hogy senki sem halt meg. A
ketrec most már féken tartja.
– Inkább nem nevezném ketrecnek. A börtön megfelelőbb kifejezés lenne rá,
milord.
– Börtön? – Huma és Buoron összenéztek a parancsnok mellett. – Mi akadt a
horgunkra?
A Fenevad még mindig felismerhetetlen volt: bár sikerült kiszabadítania
végtagjait, még nem tudta kibogozni magát. Az mindenesetre nyilvánvalóvá vált,
hogy morgása valójában elfojtott beszéd.
Az őrjárat vezetője rendkívül büszke volt magára.
– A Sárkánykirálynő egyik kéme! Az egyik undorító szörnye északról. Végre a mi
javunkra billent a háborús mérleg!
A lovag szemében feltűnő csillogás nyugtalanította Humát.
Taggin közelebb lépett a ketrechez. A Fenevad végre kezdte leszaggatni magáról
az őt borító hálókat...
– Sargas, légy átkozott! Mindenkit darabokra szaggatok!
Huma megdermedt. Buoron ránézett, minden bizonnyal azon csodálkozva, hogy
vajon miért lepte meg annyira Humát a Fenevad látványa. Odafenn északon biztosan
látott már hasonlót.
A Fenevad az utolsó hálót is lehúzta a fejéről. Nagyokat zihálva fogvatartóira
támadt. Vérfagyasztó dühvel rázta börtöne rácsait.
– Ostobák! Gyávák! Hadd küzdjek meg egyikőtökkel! Adjatok esélyt! Hová lett a
híres becsületetek?
Pillanatnyi helyéről a Fenevad nem láthatta Humát, a lovag azonban nagyon is
jól látta őt. Elkerekedett szemmel bámult a dühös emberállatra és azon
töprengett, vajon hogyan fogja megmenteni Kazt a kivégzéstől.

14. FEJEZET

Először Buoronnak árulta el a titkot.

– Szerencséd volt, hogy más nem vette észre – mondta a szakállas lovag. –
Tátva maradt a szád, amikor behozták.
Huma megcsóválta a fejét.
– Teljesen megdöbbentem. Mikor utoljára láttam Kazt, ő észak felé vágtatott,
én pedig délnek. Egy csomó üldöző volt a nyakunkban. Nyilvánvalóan én voltam a
nagyobb zsákmány, mivel engem követtek.
– És megfizettek érte – jegyezte meg csendesen Buoron. Huma már beszámolt az
esetről, mindenféle szépítés nélkül. A történet lenyűgözte a másik lovagot.
– Csodálkozom rajta, hogy Kaz itt van, és hogy legalább néhány nappal előttem
is itt volt már. Bizonyára szinte azonnal dél felé fordult, és épp hogy csak
elkerült. Miután elváltunk, kénytelen voltam szabadjára engedni a lovam, abban a
reményben, hogy talán sikerül még inkább félrevezetnem az üldözőket. Azután
gyalogoltam egy darabig. Ettől függetlenül igencsak hajszolhatta a lovát, ha
ideért. Bizonyára nem sokkal később el is hagyta.
– Tudta, hogy merre tartasz?
Huma sokáig gondolkozott. Úgy tűnt, mintha az egész évekkel ezelőtt történt
volna. – Nagyjából. Annyit mindenesetre tudott, hogy délnyugat felé.
Buoron egy ablakon keresztül a ketrec felé nézett. Kaz mogorván gubbasztott.
– Sok olyan út van, amelyen a jó harcos veszélytelenül utazhat. Biztosan
fölfedezte, hogy itt vagyunk, és gondolta, hogy majd megpihensz nálunk. Lehet,
hogy azt hitte, ez lesz az úti célod.
Úgy tűnt, ennek van értelme.
 – Valóban megemlítettem, hogy vissza akarok térni a lovagok közé. Talán arra
gondolt, hogy ide jövök, ha nem sikerül visszatérnem Solamniába.
– Vagy... – habozott Buoron – vagy tényleg kém és mindvégig ez volt a
szándéka.
– Nem – jelentette ki határozottan Huma. Jóllehet az utóbbi időben sok
mindenben bizonytalan volt, a minotaurusz hűségéhez nem férhetett kétség.
– Nem lesz könnyű erről meggyőznöd a többieket. Egy minotaurusz az mégiscsak
egy minotaurusz. Ki fogják kérdezni, aztán ha beszél, ha nem, minden bizonnyal
kivégzik.
– Miért? Semmit nem csinált, csak megvédte magát.
Buoron elfintorodott.
– Nem figyeltél arra, amit mondtam? Ő egy minotaurusz. Más okra nincs
szükségük.
Huma fel-alá járkált.
– Beszélnem kell Tagginnal.
– Akkor siess! A kihallgatást ma fogják megkezdeni, valószínűleg virradat
után.
– Taggin most a kvártélyában van?
– Nem hinném. Mint a Rózsa lovagja ilyenkor mindennapos imáit szokta
elmondani. Ma reggel is csak a vadászat miatt halasztotta el. Jut eszembe,
könnyítettél mostanában a lelkeden?
Huma abbahagyta a járkálást, és elfehéredett.
– Nem. Megérdemelném, hogy Paladine örökre elfordítsa tőlem az arcát.
Buoron megrázta a fejét.
– Szerintem Paladine ennél egy kicsit megbocsátóbb. Gyere!

* * *

Taggin nem tudta fogadni Humát az imádkozás után. A parancsnok tisztjeivel és

az őrjárat vezetőjével tanácskozott. Huma okosabb volt annál, semhogy
bebocsátást követeljen: csak csökkentette volna az esélyt, hogy meggyőzze őket
Kaz szabadon eresztéséről.
Mivel a vezetők elfoglaltak voltak, Huma úgy döntött, hogy szembenéz a
minotaurusszal. Nem lett volna helyénvaló, ha úgy tett volna, mintha nem ismerné
a nagydarab keletit. Kaz mindig becsületesen bánt vele.
A minotauruszt egy olyan ketrecbe zárták, mint amilyenben az utazó cirkuszok
tartották az egzotikus állatokat: a rácsos ketrec fémből készült, egyetlen
ajtószerű nyílással, a padlóra pedig füvet és szalmát szórtak. Kaz nem járkált
fel-alá. Ehelyett egy helyben ült, és morcosan nézett az elé vetett húsra és
gabonára. Nem volt igazán étvágygerjesztő, és Huma azon töprengett, hogy vajon
az íze is ugyanolyan szörnyű-e, mint ahogy kinéz.
Két lovag őrizte a ketrecet, akik fürgén elállták Huma útját.
– Kikérdezhetem a rabot?
– Az a parancsnok dolga. Nézni lehet.
– Legalább beszélhetek vele?
A két lovag egymásra nézett. Kétségkívül azon csodálkoztak, hogy vajon miért
akar egyik rendbéli társuk beszélni a minotaurusszal. Végül az, amelyik az előbb
is megszólalt, kibökte:
– A parancsnok engedélye nélkül nem.
Ekkorra Kaz már meghallotta a hangokat. Elég lassan mozdult meg, bizonyára
azért, mert nem volt biztos benne, hogy kinek a hangját hallotta. Hirtelen
felszökkent, és a rácsokra vetette magát.
– Huma!
A két őrszem meglepődött, majd az, amelyik szemmel láthatóan az ügyeletes volt
kettejük közül, a rácsra csapott páncélkesztyűs kezével – elég messze a
minotaurusztól ahhoz, hogy az ne tudja megragadni őt.
– Csend legyen, Fenevad! Majd beszélhetsz, ha összeült a meghallgatás.
Kaz mérgesen felhorkantott.
– Eddig azt hittem, a lovagok becsületesek, de most már látom, hogy a becsület
olyan tulajdonság, amely csak nagyon kevés lovag sajátja! – Hosszú, izmos karját
könyörögve nyújtotta ki a rácsok között. – Huma! Szabadíts ki ebből a ketrecből!
 A lovagok összeszűkült szemmel meredtek Humára.
– Úgy tűnik, jól ismer téged. Ez meg hogyan lehet?
– Találkoztunk, és együtt utaztunk. Ő nem a Sárkánykirálynő szolgája. Ő a maga
ura. Barát.
– Barát? – A két őr ámulva és hitetlenkedve nézett Humára. A többi lovag is
kezdett összegyűlni, kíváncsiak voltak rá, hogy mi volt a nagy kiabálás oka.
A másik őr végül megszólalt.
– Talán értesítenünk kellene Taggint, nem, Caleb?
– Nem fogom most megzavarni. – A Caleb nevezetű, magas, kövérkés, ragadozó
tekintetű férfi Humára mutatott. – Ha nem ismernélek, még kémnek gondolnálak,
amiért mágusokkal és minotauruszokkal társulsz. Így azonban azt hiszem,
mindössze megbolondultál. Ha beszélni akarsz ezzel a lénnyel, kérd meg Taggint!
Ha rajtam múlna, legszívesebben bezárnálak, amíg össze nem ül a meghallgatás.
Egyetértő mormogás hallatszott, ami megdöbbentette Humát. Néhány pillanat
leforgása alatt szívesen látott vendégből csaknem kitaszított lett.
– Mi folyik itt?
Mindenki, még Kaz is megdermedt a hang hallatán. Lord Taggin volt az,
hivatalos páncéljában. Legalább húsz évvel fiatalabbnak tűnt. Maga volt a
megtestesült tekintély.
– Az utóbbi időben úgy viselkedtek, mint holmi söpredék. Látom már, hogy
változtatásokat kell eszközölnöm. – Taggin Humához fordult. – Tudomásomra
jutott, hogy ismered ezt a minotauruszt. – A parancsnok háta mögött Buoron
lehajtotta a fejét. – Fél órán belül megkezdődik a kihallgatás. Elvárom, hogy
ott légy, és elénk tárd a tényeket. Megértetted?
– Igenis, uram.
Taggin az őrök felé fordult.
– Ami pedig titeket illet, megszegtétek a lovagság egyik alapelvét. Remélem,
mindketten okultok ebből az esetből.
A Rózsa lovagja nem várta meg, hogy válaszoljanak, hanem ellépett előttük, és
a ketrechez ment. Kaz haragosan nézett rá. Úgy tűnt, ez Taggint nem hatja meg.
– Halld szavam, minotaurusz! A lovagság alapelvei nem változnak. A
kihallgatásod pártatlan lesz. Minden esélyed meglesz rá, hogy bizonyítsd
ártatlanságodat és mindazt, amit ez a lovag rólad állít. Ezt megígérem.
Egy alig észrevehető bólintástól eltekintve Kaz nem válaszolt.
Taggin sarkon fordult, és kvártélya felé indult.

* * *

– Újra és újra meglepsz azzal, ahogy a figyelem középpontjába tudsz kerülni,

Huma.
Huma és Buoron felnéztek, mikor beléptek a lovagok szálláshelyére. Magius
vörös ruhájának teljes pompájában nézett rájuk a szoba túloldaláról. Huma ismét
eltűnődött a változáson. Vajon Magius tényleg csatlakozott Lunitari rendjéhez,
vagy ez is csak egy újabb szeszély?
– A mágus visszatért az élők közé – jegyezte meg Buoron szárazon.
A varázsló összerezzent.
– Igazán, Huma, az egyetlen dolog, ami még a fémdarabokban való parádézásodnál
is ostobább, az a társaságod. Jómagam kivételével, természetesen.
– Ha nem tudsz valami érdemleges dolgot mondani, akkor inkább meg se szólalj,
Magius! – Huma maga is meglepődött saját megjegyzésén.
Magius figyelmen kívül hagyta a bosszantó kijelentést.
– Látom, a minotaurusz sikeresen bajba keverte magát. Erre igazán nincs időnk.
Ha nem lett volna szükségem pihenésre, már tegnap éjjel továbbálltunk volna.
Buoron kajánul elmosolyodott.
– Nem mehetsz sehova Lord Taggin engedélye nélkül.
– Nem-e?
– Velem nem, Magius. Nem, ameddig ki nem szabadítottam Kazt – tette hozzá
Huma.
A mágus felsóhajtott.
– Rendben. Nagyon remélem, hogy nem fog sokáig tartani. Tudom, milyen hosszú
és unalmas lehet egy ilyen meghallgatás.
 – Huma, ez a piszok tényleg a barátod? – vetette közbe Buoron.
– Akár hiszed, akár nem, igen. Még mindig reménykedem abban, hogy a felszín
alatt megtalálom a régi Magiust.
A varázsló erre nem tudott visszavágni. Egyszerűen Humára nézett, majd valami
érdekes dolgot kezdett tanulmányozni a varázsbotján.
– Velem jössz, Magius?
Gyerekkori barátja felpillantott.
– A meghallgatásra? Aligha. A végén még úgy döntenek, hogy engem is bíróság
elé állítanak. Itt várom meg a végkifejletet.
Huma felsóhajtott, bár azt nem tudta, hogy megkönnyebbülésében vagy
aggodalmában.

* * *

A vingaardi merev meghallgatásoktól eltérően az erődben lezajlott ülés gyors,

egyenes és lényegre törő volt. Kazt arról kérdezték, merre járt az utóbbi fél
évben. Aprólékos gonddal vizsgálták ki korábbi urai ellen elkövetett bűntettét,
majd az azt követő, Humával való találkozását, mert Lord Taggin valami olyan
nyelvbotlást keresett, amely a minotaurusz megbízhatatlanságára utalt volna.
A kikérdezés során sok minden napvilágra került a minotaurusz múltjából. Olyan
vérvonalból származott, amelyik bajnokokat adott klánjának. Még egyik távoli
őse, egy hatalmas harcos nevét is neki adományozták, aki huszonhárom éven át
uralkodott, mielőtt egy csatában elesett volna.
Kaz azonban egy olyan korban nőtt fel, mikor népének nem volt igazi vezére.
Mint azt korábban Humának is mesélte, azok, akik népét irányították, másfelől a
Sárkánykirálynő parancsnokainak bábjai voltak. Minden minotauruszt, aki elérte a
megfelelő életkort, besoroztak a Sötét Királynő seregének egyre növekvő soraiba,
lett légyen az férfi vagy nő. Egy-egy egységben sosem voltak annyian, hogy
lázadást szíthassanak. Kaz népét a legkisebb kihágásért is szigorúan
megbüntették.
A magas harcos bevallotta, hogy kivette a maga részét a háborúból. Ez vele
született tulajdonsága. Azonban lassacskán megcsömörlött a körülötte folyó
értelmetlen mészárlás láttán. A legtöbb dologban, amire rákényszerítették, nem
volt semmi dicsőség. Az ogrékat nem érdekelte, hogy egy faluval vagy egy
sereggel állnak-e szemben. Minden útjukba esőt elpusztítottak.
Kaz ezek után részletesen kifejtette azt a végső incidenst, amikor összetűzött
az öldöklő ogre vezérrel. Egy rövid ideig az összes jelenlévő lovag az ő pártján
állt.
A solamniai arcvonal áttöréséről és az azt követő káoszról szóló hírek aztán
újból felbőszítették a lovagokat. Ezután Kaz leírta a Magius kastélya ellen
intézett támadást, majd a menekülésüket, melynek során el kellett válnia
Humától.
A kihallgatás fénypontja talán az volt, mikor Kaz Humának a hadúrral történt
rövid, ám véres összecsapásáról számolt be. A szimpátia ismét az ifjú lovag
oldalán volt. Azok, akik furcsa barátai miatt eddig rossz szemmel néztek rá,
most megújult tisztelettel pillantottak felé.
Kaz után Huma beszélt. Nem emelt szót Kaz érdekében, csupán beszámolt a
minotaurusz bátor és igazságos cselekedeteiről.
Arra is rámutatott, hogy a becsület Kaz számára ugyanolyan fontos, mint a
lovagoknak.
Miután minden elhangzott, Lord Taggin rettentő fáradtnak látszott. Felállt, és
az őrökkel körülvett, megkötözött minotaurusz felé fordult, majd mély levegőt
vett.
— A Kaz nevű minotaurusz minden lehetséges módon együttműködött velünk.
Segítségével bepillantást nyerhettünk a Sárkánykirálynő seregének berkeibe, és
szavait Huma, a Korona lovagja is megerősítette. Kivívta hát magának a dicső
halál jogát — mondta.
Kaz dühösen felhorkantott, és próbált kiszabadulni kötelékei fogságából. Huma
fel akart állni, de Buoron visszanyomta a helyére. Taggin tovább folytatta.
— Létezik azonban egy másik lehetőség is. Paladine az igazság és a bölcsesség
istene. A minotaurusz kivégzése lenne a legnagyobb istentagadás, amelyet
elkövethetnénk. Ezért Kazt Huma lovag értő felügyeletére bízom, aki, biztos
vagyok benne, hogy féken tartja őt.
Szavait üdvrivalgás követte. A Humáról alkotott vélemény ismét úgy
megváltozott, hogy társai is majdhogynem akkora hősként ünnepelték, mint az
ergothiak.
— Oldozzátok el a minotauruszt!
Caleb vonakodva engedelmeskedett. Kaz minden fogát kivillantva rávigyorgott,
mikor a lovag kötelékei utolsó darabját is elvágta; majd egy szempillantással
később a minotaurusz már a tömegen verekedte át magát. Kaz megragadta barátját
és hálás kiáltással emelte a magasba.
— Már azt hittem, sosem foglak újra látni, barátom! Tudnod kell, hogy az
irántad érzett tiszteletből visszafogtam indulataimat, amíg téged kerestelek!
Örülök, hogy rögtön délnek indultam. Átvillant az agyamon, hogy talán észak felé
fordultál, hogy megkeress.
Huma elvörösödött.
— Csak reméltem, hogy biztonságban vagy. Magius...
Kaz félreértette.
– Igen, láttam, hogy bámult rám az a sárkányfattyú barátod. Úgy tűnt, szívesen
feláldozna, ha úgy hozza a sors. Annyira feldühített az az elégedett képe, hogy
már egy öngyilkos menekülési terven kezdtem törni a fejem.
A minotaurusz hahotázni kezdett, bár Huma nem értette, miért.
Taggin megköszörülte a torkát. Huma gyorsan felé fordította a minotauruszt.
– Lord Taggin, a Rózsa lovagja. Bemutatom neked Kazt, a minotauruszt.
– Egy olyan nemzetségből, amely több mint egy tucat bajnokot adott népemnek.
A minotauruszok szemében a vér szava nem számított annyira, mint az
arisztokratikus gondolkodású solamniai lovagok között, ám egy olyan vérvonalat,
amely bajnokokat nemzett, a minotauruszok is nagyra becsültek. A lovagok számára
ez azt jelentette, mintha Kaz népe egyik nemesurának vallotta volna magát.
Taggin üdvözölte a minotauruszt, majd elkomolyodott.
– Beszélnünk kell, miután mindenki távozott. A mágust is ide hívattam.
A szoba hamarosan kiürült. Buoron a parancsnok egy pillantására távozott. Kaz
zavartnak tűnt, ám Lord Taggin addig nem volt hajlandó beszélni, míg Magius meg
nem érkezett.
A varázsló nyilvánvaló idegenkedéssel lépett be a terembe. Kaz teste
megfeszült, szeme pedig elvörösödött a dühtől. Huma attól tartott, hogy
megtámadja a mágust, de Kaz nem mozdult. Magius úgy tett, mintha a nagydarab
alak ott sem lett volna.
– Úgy döntöttem, hogy kérésednek eleget téve színed elé járulok, Lord Taggin.
– Milyen kedves tőled! – Az idős lovag többé nem volt hajlandó eltitkolni a
mágus iránt érzett ellenszenvét, mint ahogyan Buoron tette. – Úgy döntöttem,
megengedem, hogy tovább folytasd utazásodat, és még kíséretet is adok melléd.
Magius a száját húzta.
– Mily nagylelkű az ajánlatod, Lord Taggin, de nem lesz szükségünk kíséretre.
Huma és én egyedül is boldogulunk.
– Csakhogy nem leszel egyedül, te farkasfajzat – sziszegte Kaz. – Én is
veletek megyek, akár lesz kíséret, akár nem.
Taggin kezét fölemelve parancsolt csendet.
– Nincs más választásod. Mindenképpen adok melléd kíséretet. Nem
udvariasságból; ez a feltétele annak, hogy tovább folytathasd ezt a... kalandot.
Magius nyílt haraggal nézett Humára.
– Mintha hallgatási fogadalmat tettél volna! Úgy tűnik, mégiscsak fecsegtél.
Huma dühbe gurult, de nem adta meg társának azt az örömöt, hogy gyerekes módon
visszavágjon.
Az erődparancsnok olyan közel lépett Magiushoz, hogy csak tenyérnyi távolság
volt kettejük arca között.
– Holnap pirkadatkor távozol. Sem előbb, sem később. Ne is gondolj szökésre!
Megtalálunk, és akkor bebörtönözlek. Hidd el nekem, képesek vagyunk arra, hogy
fogva tartsunk egy varázslót!
Huma megelégedettségére szolgált, hogy Magius elhátrált.
– Rendben van. Szemmel láthatóan nincs más választásom.
– Nincs.
 Magius Huma felé fordult, és a minotauruszra mutatott.
– Ennek is velünk kell jönnie?
– Mindenképpen – válaszolta Huma, amihez Kaz az összes fogát kivillantó
vigyort villantott felé.
– Tehát reggel – fordult vissza Magius Lord Tagginhoz.
– Ennyi az egész?
– Nem. Jól értem, hogy mindez egy álomra épül?
A mágus elmosolyodott, láthatóan szomorkásan.
– A próba nem álom volt. A rémálom megfelelőbb szó lenne rá. Egy rémálom,
amelyet remélem, sikerül megváltoztatnom.
Taggin pillantása a varázslóéba fúródott.
– Nem mondtál el mindent neki, igaz, Magius?
Huma szeme elkerekedett, majd még jobban elcsodálkozott, mikor a varázsló
késlekedett a válasszal.
Magius a többiekre pillantott, majd hirtelen sarkon fordult.
– Nem. Majd elmondom, ha itt lesz az ideje.
Nézték, ahogy távozik.
– Figyelj rá, Huma! – suttogta végül Taggin. – Nemcsak a ti érdeketekben, de
az övében is.
A fiatal lovag csak bólogatni tudott. Ismét elcsodálkozott rajta, hogy képes
még mindig hinni Magiusnak.

* * *

Egy lovag állt a legmagasabb hegycsúcs tetején. Sisakrostélyát lecsukta, így

lehetetlen volt felismerni. A Rózsa lovagjainak jelképét viselte, baljában pedig
egy pompás kardot tartott. Úgy tűnt, mintha Huma felé nyújtaná a fegyvert.
Huma sziklákat mászott meg a szakadékok felett. Több tucatszor elvesztette a
fogást, de mindig sikerült újra megkapaszkodnia, mielőtt még lezuhant volna. Bár
Huma már közel volt a csúcshoz, a másik lovag mégsem segített neki. A különös
figura csak állt ott, kezében a karddal.
Huma végül felért, és elfogadta a felajánlott fegyvert. A kard gyönyörű és ősi
darab volt. Huma háromszor a levegőbe suhintott vele. A másik csak nézte.
A fiatal lovag megköszönte a fegyvert, és a másik neve felől érdeklődött. Az
nem válaszolt. Huma hirtelen dühbe gurult, és kezét kinyújtva felnyitotta a
sisakrostélyt.
Sosem volt biztos benne, hogy mit is látott, mert az álomkép darabokra
hullott, mikor valami felüvöltött, és Huma felriadt.

* * *

Taggin gondoskodott róla, hogy minden rendben menjen. Különös figyelmet

fordított Magiusra, de a varázsló türtőztette magát azon a reggelen.
A kíséret megérkezett. Tíz önkéntes jelentkezett. Huma megkönnyebbülten
fedezte fel köztük Buoront.
Mikor mindenki elkészült, Buoron jelzett, hogy nyissák ki a kaput. Miközben
kilovagoltak, mindenki – Magiust és Kazt kivéve – tisztelgett az
erődparancsnoknak. Lord Taggin aznap reggel semmit nem mondott Humának, de mikor
tisztelgését viszonozta, halvány biztatás volt a mozdulatában.
Útjuk végig nyílt vidéken vezetett, így remek kilátásuk nyílt a hegységre.
Több napi járóföldre voltak úti céljuktól. Huma azon töprengett, vajon melyik
hegycsúcsot keresi Magius, és hogy mit is keres valójában. A mágus mindvégig
nagyon csendben volt. Ami azt illeti, amióta elhagyták az erődöt, végig a
hegycsúcsokon tartotta a szemét. A mágus úgy nézett a hatalmas sziklarengetegre,
mintha az élete függött volna tőle, ami valószínűleg így is volt.
Ha Huma visszanézett volna, talán észreveszi azt a fürge alakot, amely
fedezékből fedezékbe bujkált. Nem érdekelte a napsütés, amely egyébként ártalmas
lett volna számára. Úgy tekintett magára, mint ura kiterjesztésére. Mindamellett
azért tette meg ezt a hosszú utat, hogy szemként és fülként szolgáljon annak,
aki a kezében tartotta az életét. Az ő kedvéért elviselte a napfény okozta
szenvedést, a napfényét, amely még az örökös felhőtakarón átsütve is égette.
 Bárhova is tartott a lovag és a mágus, a rémfarkas követte őket.

15. FEJEZET

A hatalmas sziklagigászok fenyegetően tornyosultak föléjük, nem törődve a

külső peremükön csoportosuló apró, kellemetlen alakokkal. A hegyek messziről
csodásnak látszottak; közelről viszont nyomasztóan hatalmasak voltak. Még Magius
sem szólt egy szót sem. Egyszerűen csak bámulták a látványt.
Az itteni hegyek öregek voltak, sokkal öregebbek, mint keleti, vagy akár
északi társaik. Több csúcs veszett a felhőtakaróba, ami hihetetlen magasságról
tanúskodott. Az idő olyannyira megviselte a hegyeket, hogy némelyikük hatalmas
vízi szörnyek burkára emlékeztetett. A szél mindenütt jelen volt, és itt
tízszerte erősebben fújt, mint a síkságon, s csaknem emberi hangon süvített.
– Sargas! – suttogta Kaz. Senki sem szidta meg csendes kitörése miatt.
Természetesen Magius volt az, aki végül megszólalt. Kényelmetlenül
fészkelődött hátasa nyergében, pillantását a belső hegycsúcsokra szegezte.
– Semmire sem jutunk azzal, hogy itt ülünk, és a szánkat tátjuk. Huma, készen
állsz a továbbindulásra?
Huma pislogott.
– Igen. Azt hiszem, indulhatunk. Kaz?
A minotaurusz felnézett a hegyekre, majd végül elmosolyodott.
– Jól ismerem az ilyen helyeket, barátom. Nincsenek aggályaim.
– A biztonság kedvéért három napig itt várunk rátok – mondta Buoron.
Magius felhúzta az orrát, és lekicsinylően nézett a messzeségbe.
– Nincs rá szükség.
– Attól még várunk. Nem számít, mit mondasz.
– Akkor hát induljunk! – szúrta közbe sietve Huma. Alig várta, hogy túl legyen
a dolgon, már ha ez lehetséges volt.
– Rendben. – Magius indulásra ösztökélte lovát.
– Huma – szólt Buoron komoran, kezét a lovag felé nyújtva. Arca leginkább az
előttük álló hegyekre hasonlított: kemény vonású, de a maga nemében mégis
csodálatra méltó volt. – Paladine vigyázzon titeket!
– És téged is!
A többi lovag búcsúzásként bólintott, amint elhaladt előttük. Huma nem nézett
vissza, attól tartva, talán elfogja a vágy, hogy visszaforduljon erről az
alighanem ostoba kalandról. Magius vagy Kaz előtt mégsem mutatta ki félelmét.
Egy Bennetthez hasonló lovag úgy nyargalt volna a hegyek közé, hogy készen állt
volna szembeszállni akár magával a Sárkánykirálynővel is, ha a szükség úgy
hozza. Huma tudta, hogy ő erre sosem lenne képes, de mindent megtett, hogy
méltóságteljesnek látsszék.
Túlságosan is hamar értek be a hegyek közé. A csúcsok körülvették őket, úgy
tűnt, hogy a fantasztikus sziklafalak és pillérek készen álltak rá – és talán
őket várták? –, hogy beomoljanak, és minden nyomát eltöröljék az apró lényeknek,
akik bemerészkedtek a birodalmukba.
– Az ilyen hegyek láttán mindig eszembe jut, hogy is érezheti magát egy ogre –
jegyezte meg Kaz.
Magius megvetően felkacagott előttük.
– Ezek puszta kövek. Elsőre talán lenyűgözőnek tűnnek, de nem érdemelnek
nagyobb nagyrabecsülést, mint egy apró tengerparti kavics.
– Akkor sosem ismerted igazán a hegyeket. Vigyázz, nehogy saját
jelentéktelenségük alá temessenek.
Üvöltés hallatszott valahonnan a hegyek közül. Éles, ragadozóüvöltés volt, és
mindhárom lovas sietve körbepillantott.
Ahogy teltek az idő, és semmi nem jelent meg, Kaz Magius felé fordult.
– Mi volt ez? Te ismered ezt a hangot?
A mágus visszanyerte önuralmát és vele együtt nagyképűségét is.
– Talán egy madár. Az is lehet, hogy egy sárkány. Nem lepődnék meg, ha itt
élnének.
 – Itt? – Huma szinte már látta lelki szemei előtt, amint hatalmas vörös
sárkányok csapnak le a szerencsétlen társaságra. Magius valószínűleg fel tudná
tartóztatni őket egy darabig, de sem Kaznak, sem Humának nem lenne sok esélye. A
kard vajmi keveset ér a sárkányok pikkelyes bőrével szemben.
Útjuk során kanyargó lejtőket, párkányokat és bizonytalan fordulókat hagytak
maguk mögött. Buoron azt mondta, hogy az ösvényt réges-régen az akkor még itt
élő törpék építették, és az egyetlen olyan út volt, amely némi reménnyel
kecsegtetett, hogy esetleg sikeresen kibukkanhatnak a hegy túloldalán. A lovagok
csak ritkán tévedtek a hegyek közé. Nem azért, mert féltek, hanem azért, mert
tudták, hogy még az a kevés haramia is, aki megfordult errefelé, nagy ívben
elkerüli a hegyeket.
A szél vadul csapkodta Huma köpenyét, így végül kénytelen volt maga köré
csavarni. A hűvös szél hátborzongató hangokat sodort feléjük, melyek leginkább
valamilyen különös, elképzelhetetlen szörny üvöltéseire hasonlítottak.
Még mindig Magius vezette őket, mivel ő volt az egyetlen, akinek valami
sejtése volt afelől, hogy hová is tartanak. Huma kereste azt a csúcsot, amelyet
a faliszőnyegen látott, míg Kaz egyszerűen megelégedett azzal, hogy a többiekkel
lovagolt, és hagyta, hadd csináljanak, amit akarnak. Nem érdekelte, hogy mit
keres a varázsló. Egyedül a maga és Huma egészsége számított. Felőle a vörös
köpenyes akár fel is fordulhatott volna.
Befordultak egy újabb sarkon... és zsákutcába jutottak. Magius szitkokat
szórt. Kaz a varázsló szemében felcsillanó vészjósló pillantás ellenére is
felröhögött.
Az ösvényt több hatalmas szikla borította be. Huma felnézett, és egy újkeletű
hasadékot vett észre az egyik hegy oldalában. Próbálta elképzelni, micsoda erő
szükségeltetett egy ekkora földcsuszamlás előidézéséhez.
– Nem fogtok becsapni! – kiáltotta Magius a hegyek felé, a nyeregben állva. A
másik kettő felé fordult. – Nem sokkal ezelőtt volt két leágazás. Nézzétek meg,
nem kanyarodik-e vissza valamelyik ebbe az irányba. Én megnézem, mit lehet itt
tenni.
A minotaurusz nem törődött Magius parancsával, de Huma lecsendesítette. Nem
lett volna jó napja Kaznak, ha most keresztbe tesz a mágusnak.
Amíg a varázsló a sziklaomlást vizsgálta, Huma és Kaz visszalovagolt. A két
ösvény, amelyről Magius beszélt, meglehetősen használatlannak tűnt, és az
egyiket teljesen ellepte a hegyek közt gyökeret verő szívós bozót. Huma ez
utóbbit választotta.
Kaz elviharzott, hogy megvizsgálja a másik ösvényt. Huma nézte, ahogy eltűnik,
majd leszállt a lováról. Az ösvény meglehetősen csalóka volt, ő pedig nem akarta
veszélybe sodorni magát és a lovát. Jobb, ha az állatot hátrahagyja. Ha beljebb
szilárdabb lesz az út, akkor majd visszajön a hátasáért, és tovább vizsgálódik.
A kardját kellett használnia ahhoz, hogy megtisztítsa az utat a növényzettől.
Bár a bokrok külön-külön törékenyek voltak, annyira sűrűn nőttek, hogy Humának
olyan érzése támadt, mintha szalmabábukat csapkodott volna. Fertályórai kemény
munkába tellett, mire továbbmehetett.
Egy pillanat alatt felmérte, hogy a sziklákkal borított ösvény meredeken vezet
felfelé, lehetetlenné téve a lovaglást, a gyaloglás pedig lassú vánszorgássá
vált.
Egyszer csak az ösvény enyhén lejteni kezdett. A lejtőt részben eltakarta a
buja bozótot. Huma megkönnyebbülten mosolyodott el. Úgy tűnt, ez az út egy kört
téve csatlakozik a másikhoz a sziklaomlás mögött. Hosszas megfigyelés után végül
arra a következtetésre jutott, hogy az út nemcsak járható, hanem ráadásul
egyenesen azok felé a csúcsok felé vezetett, amelyeket Magius keresett. Örömmel
vette észre azt is, hogy ez az út sokkal kevésbé volt szeles. A lovag lépteit
szaporázva fordult vissza. Biztos volt benne, hogy mostanra már Kaz is végzett a
kutatással. Ugyanakkor kétségbe vonta azt is, hogy időközben Magius valamilyen
útra bukkant volna a sziklaomlás mögött. Úgy tűnt, Huma ösvénye a legjobb, és
talán az egyetlen választás.
Visszaért a két lejtő találkozásához, és visszabukdácsolt a csapás sziklás
részéhez. Huma befordult az egyik sarkon, és hirtelen megtorpant egy hatalmas
sziklafal előtt.
 – Mi a...? – motyogta, s szemöldökét felvonta csodálkozásában. Végignézett a
sziklafalon, majd megérintette. Nagyon is valódi volt. Biztosan rossz helyen
fordultam be, gondolta.
Huma hátralépett, és zavartan megállt. Minden jel arra utalt, hogy először a
helyes utat követte. Ennek ellenére a sziklaképződmény úgy nézett ki, mintha
évek óta ott lett volna. A felszínét moha borította, meglehetősen viharvert
volt, a tetején majdnem gömbölyű.
Huma végül feladta, és visszatért a másik kereszteződéshez, amelyet az előbb
fedezett fel. Habár úgy érezte, ez volt a rossz út, követni kezdte. Aztán ahogy
előrébb haladt, bizakodása egyre nőtt, mivel úgy látszott, hogy az ösvény éppen
oda vezetett vissza, ahová ő jutni szeretett volna. Aztán hirtelen a másik
irányba kanyarodott. Huma rövidesen szédülni kezdett a kanyargó és kacskaringózó
utat követve. Megállt. Ez a csapás csak még messzebbre vitte. Mormogott valamit
az orra alatt, majd megfordult, hogy visszamenjen saját nyomán.
Az út most-balra kanyarodott, pedig tudta, hogy jobbra kellett volna
fordulnia.
Ez az egész nem jelentett jót. Huma elképzelhetőnek tartotta, hogy korábban
elvétette az utat, de ezúttal biztosan nem; rendkívül gondos volt, alaposan
megjegyzett magának minden egyes fordulót. Buoron és a többiek azt mondták, hogy
sok utazó sosem hagyta el a hegyeket; most már értette, miért nem. Úgy tűnt,
mintha a hegyek maguktól mozogtak volna, bár Huma tudta, hogy csakis egy halandó
lehet a dolgok mögött. Galan Dracosra gyanakodott, de ez nem a renegát stílusára
vallott. Rádöbbent, hogy valaki tereli valamerre; Dracos mostanra már elfogta
volna. Nem, ennek a varázslatnak más célja volt.
Huma kivonta a kardját, úgy kezdte el követni az egyetlen lehetséges utat.
Semmi különöset nem látott, csak sziklákat, tüskés bokrokat és néha egy-egy
madarat a magasban.
Az ösvény hirtelen kétfelé ágazott. Huma megtorpant, arra gondolva, hogy
valójában csak egyetlen választása van. De vajon melyik?
Már egy jó ideje merengett, mikor felfigyelt a háta mögül hallatszó kopogásra.
Huma kardját támadásra emelve perdült meg. Egy ogréra számított, esetleg egy
fekete gárdistára. Ehelyett egy nagy, lapos sziklán ülő csuklyás alakkal találta
szemben magát.
A kopogás egy Magiuséhoz hasonló bottól származott, amelyet egy szürke,
kesztyűs kéz tartott. A kezet részben eltakarta a köpeny ujja. A szürke köpeny
pedig – Huma közelebb lépett, hogy meggyőződjön róla – egy szürke arcú alakot
takart.
A szürke férfi végigsimított hosszú szürke szakállán, és szinte
észrevehetetlenül a lovagra mosolygott.
Huma lejjebb eresztette a pengét, de nem engedte le teljesen. – Ki vagy te? –
kérdezte.
– Te ki vagy? – vágott vissza a szürke ember.
A lovag összeráncolta homlokát, de úgy döntött, hogy egyelőre belemegy a
játékba.
– Huma vagyok, a Korona rendjének lovagja.
– Egy solamniai lovag. – A szürke alak úgy beszélt, mintha mindvégig tudta
volna. Botja koppant a sziklán.
– Válaszoltam a kérdésedre, most te is válaszolj az enyémre!
– Én? – a szürke ember elmosolyodott, elővillantva szürke fogait. – Én csupán
egy hozzád hasonló utazó vagyok.
Huma körbemutatott.
– Ez a te műved?
– A hegyek? Ó, nem. Úgy tudom, már régóta itt vannak.
– Az eltűnő utakra gondoltam.
Humát kezdte idegesíteni a másik hóbortos viselkedése.
– Én nem mozgatok hegyeket. Inkább az a valószínű, hogy nem használod elég jól
a szemedet.
A sziklán ülő alak tökéletesen beleolvadt a háttérbe. Huma észrevette, ha
netán csak egy pillanatra is félrenézett, utána alaposan meresztenie kellett a
szemét, hogy újra megtalálja a férfit. Kétségkívül a szürke ember már akkor is
ott ült a sziklán, mikor ő pillanatokkal korábban ellépett mellette. Észre sem
vette.
– Te valami varázsló vagy? – érdeklődött Huma.
A bot kopogása egy pillanatra félbemaradt.
– No, ez aztán tényleg érdekes kérdés.
A kopácsolás tovább folytatódott.
– Szóval?
Huma alig bírta türtőztetni magát.
A szürke ember szemmel láthatólag gondolkodott egy darabig. Majd botjával a
Huma mögötti két útra bökött.
– Nem a két út közül akartál választani? Tudod, döntened kéne. Lehet, hogy
valami fontos helyre igyekszel.
– Rendben. Te melyiket választanád?
Huma visszatartotta a lélegzetét, azon tűnődve, vajon kap-e valami értelmes
választ.
A palaszínű alak röviden tanácskozott magában, majd botjával a bal oldali
ösvényre mutatott.
– Az elég jónak tűnik.
– Köszönöm. – Huma az ösvény felé indult. Nem akart többet szürke emberekkel
és ide-oda mászkáló utakkal foglalkozni. Minél hamarabb elindul...
– Persze mások úgy találták, hogy a jobb út a jobb – tette hozzá a különös
alak.
Huma megtorpant. Megfordult, és hűvösen a szürke emberre nézett.
– Te melyiket választanád?
– Én nem megyek sehová.
A lovag a két utat kezdte tanulmányozni. Onnan, ahol állt, mindkettő
egyformának látszott. A kinézet alapján nem tud dönteni közöttük. Az ösztöneire
kell hagyatkoznia.
Huma eltökélten a jobb oldali csapásra lépett, és elindult rajta. Még akkor
sem pillantott vissza, mikor felhangzott az ismerős kopogás.
Az utolsó megjegyzésre azonban mégiscsak megtorpant. – Érdekes választás.
A kopogás megszűnt. Huma akarata ellenére is megfordult. Az ösvény – és vele a
szürke férfi – eltűnt. A helyükön egy magas, meredek hegycsúcs állt.

* * *

Huma órák hosszat vonszolta magát a kanyargó úton. Észrevette, hogy a nap már
alacsonyan jár, ami azt jelentette, hogy a nap nagy részét a többiektől
elszakítva töltötte. Kiáltozása hiábavalónak bizonyult.
A szél felerősödött. Huma összefogta a köpenyét, majd eldugta kardját is, hogy
még szorosabbra húzza magán a ruhát. Azon morfondírozott, vajon mennyire hűlhet
le a levegő a hegyekben, majd úgy döntött, hogy az lesz a legjobb, ha nem
töpreng ilyesmin.
Hol volt Magius és Kaz? Remélte, hogy a minotaurusz és a varázsló nem ölték
meg egymást, most, amikor nem volt ott, hogy közéjük álljon.
Gyomra ismét megkordult, amitől bűntudata lett. A böjtölés a megtisztulás
egyik bevett módja volt a lovagok körében. Egy pár óra biztos nem árt neki sem.
Néhány bogyó pettyezte az út menti bokrokat, ám korábbi próbálkozásai során
ehetetlennek bizonyultak, sőt, valószínűleg mérgezőek is voltak. Az állati
életnek semmi nyomát sem látta vagy hallotta, kivéve az időnként felharsanó
üvöltést, amelyet az a lény hallatott. Talán egy nagy madár volt az. De akkor
vajon mivel táplálkozhatott? Meggondolatlan és ostoba utazókkal?
Végül beköszöntött az este, és Huma egy jelre várt Magiustól. Azonban sem
fény, sem hang nem törte meg a sötétséget. Az ifjú lovag még mindig egymaga
volt, mikor az este éjszakába fordult.
A változatosság kedvéért az éjszaka derült volt. Valahogy úgy tűnt, hogy a
csillagok mindig átvilágítanak a felhőtakarón, amelyen a nap sugarai nem tudtak
áthatolni. Talán még kecsegtetőbb volt az, hogy a Solinari végre emelkedőben
volt. Most a fehér köpenyesek istene őrködött a világ felett, Huma remélte, hogy
Solinari azért barátai felett is őrködik, annak ellenére, hogy Magius a bíbor
árnyalatait viselte.
 Huma végül megpihent éjjelre, zavartan és fáradtan, eltökélve, hogy reggel
továbbindul. Egy viszonylag sík helyen bemászott egy kilógó szikladarab alá, és
maga köré tekerte köpenyét. A tűzrakás szóba sem jöhetett. Huma már rosszabb
dolgokat is átélt, de az éhség miatt a hasába nyilalló fájdalom még akkor is
idegesítette, mikor álomba merült.

* * *

Huma megmoccant. Hatalmas szárnyak csapkodására emlékeztető zaj ragadta ki

szunyókálásából. Kikukucskált fedezéke alól, és mivel a sötétségen kívül semmi
mást nem látott, úgy döntött, hogy biztosan csak kőomlás volt, vagy a szél
sodort felé hangokat. Hamarosan visszaaludt.
Egy távoli bucka mögül csillogó, vérvörös szempár bámulta vakon a mit sem
sejtő alakot. A rémfarkasnak ezúttal csak a megfigyelés volt a feladata, nem
pedig a gyilkolás. A szendergő férfi azonban megfelelő áldozatnak bizonyult, és
a sárga agyarak elővillantak, ahogy előtört a szörnyből a gyűlölet. A farkas
felkészült, hogy rávesse magát az alakra, és ekkor egy óriási karmos kéz úgy
összeroppantotta, hogy már az élőhalott szörny sem volt képes újraéledni.
Egyetlen kurta hang sem törte meg az éjszaka csendjét.
Huma megint megmoccant, de ezúttal nem ébredt fel.

* * *

Hajnaltájban a lovag úgy érezte, hogy nincs egyedül.

Körbepásztázta a környéket. Minden ugyanolyan volt, mint előző nap, attól
eltekintve, hogy az idő kissé melegebbre fordult. Még mindig mardosta az éhség,
de már kezdte megszokni, bár azt is el tudta képzelni, hogy már túllépett azon a
ponton, amikor az éhség még számított.
Megpróbált társai után kiabálni. A szél mérséklődött, és Huma úgy vélte, hogy
ezúttal talán meghallják majd. Ha ez azt jelenti, hogy szembe kell néznie azzal
a lénnyel, amelyik tegnap üvöltött, ám legyen.
Senki nem válaszolt a hívásaira, sem a mágus, sem a minotaurusz, sem a
láthatatlan szörny. Huma felhagyott a kiabálással, és folytatta megkezdett útját
a furcsa ösvényen. Már az sem érdekelte, hogy visszatalál-e a saját nyomait
követve.
Meglepetésére és örömére az út simább lett, és követni is könnyebb volt. Még
táplálékot is talált: bogyókra bukkant egy újfajta bokron. Mivel ízletesnek
bizonyultak, Huma mindet behabzsolta. Persze a mérgek általában lassan hatnak,
de Huma felismerte a növényeket. Úgy vélte, hogy bármi hozta is létre az utat,
azt akarta, hogy egyelőre életben maradjon.
Mikor Huma már kezdte azt hinni, hogy az út a végtelenbe tart, végre véget
ért, és ő egy csillogó vizű tavacska mellett találta magát, amelyet gyümölcsfák
és egy kert öveztek. Szomjasan a tó széléhez sietett. A víz nem lehetett
mérgező, ha ilyen élet vette körül, és Huma lehajolva egy tenyérnyit mert ki
belőle. A víz végigcsurgott az arcán, miközben ivott. Mivel ennyi nem volt elég
neki, letérdelt és előrehajolt, hogy egyenesen a tóból szürcsöljön.
A vízből egy sárkány nézett vissza rá.
Elugrott a tó szélétől, és ekkor rádöbbent, hogy a sárkányfej csak tükörkép
volt. Tágra nyílt szemmel nézett fel. Huma elérte úti célját.
Egy hatalmas kősárkány állt a tó szélén, hatszor akkora, mint Huma, aki látta,
hogy a szörnynek egykor hasonmása is volt a tó túloldalán. A másik sárkányból
csak a talapzat és fejének egy része maradt meg. Úgy tűnt, mindkettőt márványból
vagy valamilyen hasonló kőzetből vájták ki.
A még mindig álló sárkányt ezüstsárkánynak vélte, míg a másikat, amelyik
darabokra tört, aranysárkánynak.
Huma teleitta magát. Miután végzett, egyenesen előrenézett, és egy növényekkel
benőtt, szó szerint a sziklába vájt kapualjat vett észre. Közelebb ment, és
tanulmányozni kezdte. A nyílás körüli domborművön apró alakokat fedezett föl,
legtöbbjük megviselt volt. Néhányuk, amelyeket talán a vastag növénytakaró óvott
meg, még mindig felismerhető volt, de legalábbis határozott körvonallal bírtak.
Huma kétségbeesetten azt kívánta, bárcsak tudná, mit jelentenek a szimbólumok.
 Félrehajtott néhány vastag ágat, és bekukkantott. Odabenn sötétnek kellett
volna lennie, ám belülről mégis halvány fény szűrődött ki. Mintha valaki
fáklyákat gyújtott volna, hogy megvilágítsa az útját, gondolta kényelmetlenül.
Megtörten felsóhajtott, majd belépett, azt várva, hogy a barlangszerű bejárat
nedves és penészes lesz. Ehelyett azonban olyan volt, mintha Vingaard erődjének
tanácstermébe lépett volna. A bejárat meleg volt és száraz, a falak és a
mennyezet pedig sima.
Időbe telt, amíg végighaladt a kopár előszobán. Figyelmét az előtte pislákoló
fényre összpontosította. Mikor a folyosó utolsó szakaszát is megtette, észbe
kapott, és előhúzta kardját. A folyosó egy nagy terembe nyílt, amely Huma
szerint egykor egy nagy király vagy uralkodó udvara lehetett. Falai a magasba
nyúltak; az egész egy tökéletesen kivájt természetes barlang volt. A fény
valóban fáklyáktól származott, és Huma azon tűnődött, hogy vajon ki gyújthatta
meg azokat.
Páncélos lovagok fémes szobrai sorakoztak a falak mentén. Élettelenek voltak,
mégis valahogy nagyon is életszerűek. Akár őrszemek is lehettek, akiknek azt
parancsolták, hogy aludjanak, amíg nincsen rájuk szükség, vagy élőholtak,
akiknek az volt a dolguk, hogy minden betolakodót lemészároljanak.
Huma a csarnok közepére ment, és a padlóra nézett. Megvizsgálta a kőbe vésett
ábrát. Az mindenekelőtt bátorságot öntött belé, mivel a hatalmas ábra magának
Paladine-nak, a Platinasárkánynak a képe volt. A sárkány a szoba egyik végétől a
másikig kígyózott, és ha Huma jól ítélte meg, az ábra valóban platinából
készült. Huma csodálkozva állt a bonyolult mű felett.
Pillantása a barlang egyetlen berendezési tárgyára tévedt – egy trónusra,
amely olyan fából készült, amilyet Huma még sosem látott. Úgy tűnt, sugárzik
belőle az élet. A trónus szélei drágakövekkel voltak kirakva, amelyek
megcsillantak a fáklyák fényében.
Gyerekes öröm kerítette hatalmába, miközben körbejárta a termet. Felfigyelt
rá, hogy a páncélok az évek során viselt különböző típusokat vonultatták fel.
Nem egy rostélyt felnyitott, és belekukucskált, de a poron kívül semmi mást nem
talált.
Végül egyszerűen megállt, és hálát adott Paladine-nak, amiért megengedte neki,
hogy idáig eljusson. Azért is imádkozott, hogy a Triumvirátus őrködjön két társa
felett, azok különbözősége ellenére. Majd hódolattal térdelt le a trónus előtt.
Áhítata azonban szinte rögtön félbe is szakadt. Az egyik sötét folyosó felől
kalapáló zaj hallatszott, mintha fém ütődött volna fémnek. Huma talpra állt,
majd körbekémlelt, próbálta kivenni, hogy melyik folyosóról jött a hang.
A zaj azonban elült, és ő nem tudta kideríteni az irányát.
Humának eszébe jutott, hol hallott már ilyet. Vingaard erődjében.
Kovácsműhelyben megszokott hang volt ez, ahogy a kalapács lesújt a forró
fémre.

16. FEJEZET

Egy kovácsműhely! Huma azon gondolkodott, ez vajon mit jelenthet. Sok mindenre
számított, csak egy működő kovácsműhelyre nem. Példának okáért ki lehetett a
kovács? Valami évekkel ezelőtt elhunyt szellem? Lehet, hogy a törpék mégsem
hagyták el ezt a helyet?
Visszapillantott a trónusra, és ekkor meglátta, hogy nincs egyedül. Huma első
gondolata az volt, hogy a szürke ember jött vissza, mivel az alakot beborító
köpeny és csuklya szintén szürke volt. Ám ez az alak sokkal törékenyebb volt.
– Hát eljöttél.
A hang halk volt, és a köpeny majdnem teljesen eltompította, de minden
kétséget kizáróan női hang volt. Apró női kéz bukkant elő a köpeny redős ujja
alól, majd a csuklyához érve lassan hátrahúzta azt, felfedve hosszú, dús, leomló
haját és arcát, amely egyszerre döbbenettel és örömmel töltötte el a lovagot,
hiszen ismerte az arcot és vágyódott utána.
– Gwyneth!
 – Azt hittem, talán megfeledkeztél rólam – mosolygott a lány.
– Soha!
A nő mosolya szélesebb lett, majd hirtelen elkomolyodott.
– Tudtam, hogy te leszel az. Mikor először megpillantottalak a... ahogy ott
feküdtél, harcolva azzal az észvesztő sebbel. Igen, a seb sokkal komolyabb volt,
mint gondolnád. Csontod nem tört ugyan, ám az elméd... Ha a gyógyítók nem
vesznek azonnal gondjukba, mindörökre elvesztetted volna az összes érzékedet.
– Paladine! – lehelte Huma. Hogy süket, néma és vak legyen... vagy még
rosszabb...
– Gwyneth! Mi ez a hely?
– Hívd a szeretet ajándékának. Azok építették, akik nagyon szerették Paladine-
t és az ő templomát. Semmit nem kívántak cserébe. A maga idejében lenyűgöző
volt.
Zavarba ejtő volt, ahogy beszélt, mintha már járt volna itt a múltban,
gondolta Huma.
– Ez az, amit Magius keresett?
– Bizonyos értelemben, igen. A barátod rögeszméje ellenére még mindig jó
ember. Ám előfordulhat, hogy az felemészti őt. Akár elhiszi, akár nem, az a
jövő, amelyet a próba során látott, nem volt több fondorlatos koholmánynál. A
próbának az a célja, hogy megvilágítsa a tanoncok gyenge oldalát, és attól
félek, hogy ő nem jutott túl rajta olyan könnyen, mint ahogy azt a Tanács hiszi.
– Akkor mindennek semmi köze ahhoz, amit mondott.
Gwyneth meglepettnek tűnt.
– Ó, dehogynem! Ennek a helynek a gondolata évszázadokon keresztül, a
Sárkánykirálynővel vívott legelső háború óta száll emberről emberre. Nem sokat
változott. A Tanács ismerte tanítványát, Magiust. Gyerekkori barátod legnagyobb
hibája, hogy akárcsak az elfek, ő is saját magát tekinti a világ megmentőjének.
Keresve sem találhattak volna jobb próbatételt a számára, mint azt, hogy
elbuktatják minden küldetések legnagyobbikán.
Huma hallgatott, amíg mindezt megemésztette.
– És velem mi a helyzet? – kérdezte végül. – Úgy tűnik, Magius azt hitte,
fontos szerepem van abban, hogy megváltoztassa a jövőt.
– Valóban fontos vagy, de nem úgy, ahogy ő gondolja. Valójában egy olyan
férfira vagy nőre van szükség, aki megtestesíti mindazt, amit Paladine próbált
megtanítani ennek a világnak. Már sokan közel kerültek a célhoz, de a végén
mindnyájan elbuktak. – Szomorúan bólintott, mikor Huma szemei elkerekedtek. –
Nem te vagy az első, aki ide jöttél, Huma. Imádkozom – ó, Paladine, könyörgök –,
hogy te legyél a megfelelő. Ha nem egész Krynn szenvedne meg érte, azt mondanám,
hogy azonnal fordulj vissza, mielőtt még túl késő lenne!
A lovag teste megfeszült.
– Még ha mondanád sem tenném meg. Nem tudnám. Attól fogva nem lennék ugyanaz,
aki most vagyok.
– Ennyire sokat jelent neked a lovagság?
– Nem a lovagság, hanem a tanításai.
Huma ezelőtt sosem gondolt erre ilyen formában.
Gwyneth hálásnak tűnt, de csak annyit mondott:
– Bárcsak lennének hozzád hasonló emberek, akár csak a lovagok között is!
– Gwyneth, hol van Kaz és Magius?
– Vigyázni fogok rájuk. Ne aggódj, Huma! – Egy pillanatnyi szünetet tartott. –
Azt hiszem, itt az ideje elkezdeni.
– Elkezdeni? – Huma körbenézett, félig-meddig arra számítva, hogy a szoba tele
lesz szertartáshoz készülődő papokkal és varázslókkal. Ehelyett Gwyneth lelépett
a trónusról, és megindult felé. Habár egyszerű ruhát viselt, arca pedig
kifejezéstelen volt, Huma gyönyörűbbnek látta, mint azt valaha is gondolta
volna. Buoron nimfája elhalványult mellette.
Gwyneth egy pillanatra beleremegett Huma pillantásába. A lovag sikertelenül
próbált meg rájönni, mit látott a lány szemében. Mikor már csak karnyújtásnyira
volt tőle, Gwyneth a sötét folyosók felé mutatott.
– Válaszd, amelyik tetszik!
– És mi lesz azután?
 – Végigmész a kiválasztott úton. Hogy azután mi történik, az már tőled függ.
Csak annyit mondhatok, hogy három próbát kell kiállnod. Azt beszélik, hogy az
egyes próbákat részben a Triumvirátus tagjai teremtették, habár a próbák nem
egyetlen istent jelképeznek, mint ahogy az ember is részletek összessége, nem
pedig különböző, egymástól független tulajdonságokból áll.
Huma sokáig tanulmányozta a folyosókat. Ha tovább akar menni, bíznia kell
Paladine-ban és remélni, hogy jól választott.
Egy lépést tett a kiválasztott folyosó felé, de Gwyneth megfogta a karját.
– Várj!
Lágyan megcsókolta.
– Paladine vigyázzon téged! Nem akarom, hogy te is elbukj.
A lovagnak fogalma sem volt, mit válaszoljon, ezért gyorsan elfordult, és a
folyosó felé indult. Tudta, hogy ha visszanéz, és Gwyneth még mindig ott van,
esetleg enged a csábításnak, hogy maradjon. Azt is tudta, hogy ha marad, akkor
azt sosem lesz képes megbocsátani magának.
A folyosó olyan volt, mint egy természetes barlang. A járat néha összeszűkült,
ezért le kellett buknia, vagy oldalra kellett húzódnia. Nagyon-nagyon hosszú
volt, és majdnem teljesen sötétségbe borult.
Az alagút nemsokára kivilágosodott, úgy tűnt, mintha maguk a falak
világítottak volna. Huma megtorpant, hogy megvizsgálja a jelenséget. Már hallott
ilyesfajta fényekről szóló történeteket.
A világító falakkal kapcsolatban támadt egy ötlete. Kardjának markolatával
lepattintott egy darabot a falból és a még mindig világító követ az erszényébe
dugta.
Dobhártyarepesztő üvöltés rengette meg a falakat, Humát pedig a földre lökte.
Sziklák záporoztak a lovagra.
Ugyanaz az üvöltés volt, amelyet a hegyszorosban hallott. Most már tudta,
honnan jött: éppen elölről. És Huma csakis előre mehetett, mivel akárcsak
korábban, a folyosóból is csak egy kőfal maradt a háta mögött.
Kardját és pajzsát készenlétben tartva lopakodott végig a folyosón a hang
felé.
Kiért a járatból és egy másikra érkezett. Ez háromfelé ágazott, és az a valami
bármelyikben ott lehetett. Huma idegesen húzta ki magát. Az üvöltés visszhangot
vert a barlangban, a szörny bárhol lehetett. Talán több órányi gyaloglásra van
egy mélyebb kamrában. Vagy esetleg éppen a háta mögött áll.
Ez a gondolat járt a fejében, mikor előrelépett, de lába nem ért szilárd
követ. Huma csörömpölve zuhant a földre.
A lovag megrázta fejét, hogy az kitisztuljon, majd a fekete tócsára bámult,
amelyen elcsúszott. Belenyomta egyik ujját, és kezét az arcához emelte, hogy
tüzetesebben megvizsgálja a mintát. Ahhoz képest, hogy milyen pici tócsa volt,
iszonyúan bűzlött. Huma legnagyobb rettenetére azt vette észre, hogy a folyadék
elkezdte beleenni magát páncélkesztyűjébe. Az anyagot a sziklára kente, amely
láthatóan sokkal ellenállóbb volt a folyadékkal szemben.
– Hiiiiiiih!
A hang először gonosz nevetésre emlékeztette. Huma talpra vergődött, de még
mindig nem tudta eldönteni, melyik folyosó felől jött a hang. És mikor újra
hallotta, már tudta, hogy nem nevetés volt.
Hanem szuszogás.
Valami elképzelhetetlenül hatalmas lény ólálkodott a közelben, hacsak nem a
kamrák erősítették fel a hangot. Talán biztonságosabb lett volna, ha Huma egy
helyben marad, de neki semmi kedve nem volt hozzá. A középső folyosó mellett
döntött, és végigsietett rajta.
Kinézetre megegyezett az előzővel. Huma azon tűnődött, hogy egy ilyen hatalmas
lény vajon hogyan fér keresztül ezeken a szűk folyosókon. Sokszor ez még neki is
nehézséget okozott.
Ez az alagút egy másikba torkollott, amely pontosan ugyanúgy nézett ki, mint a
két korábbi folyosó. A barlangok útvesztőt alkottak, és ebben a kockázatos föld
alatti játékban Huma versenyző és díj is volt egy személyben.
Menet közben felfigyelt a talpa alatt szivárgó sötét folyadékra és a
folyosókból áradó melegre. A hőnek kénes szaga volt, ami Huma szerint arra
utalt, hogy közeledett a hegy tüzes gyomrához. Már hallott ehhez hasonló
hegyekről, és imádkozott, hogy ez itt addig ne törjön ki, amíg ő is benne
tartózkodik.
– Hhhhhiiiiiiiiiiiiiihhhhh.
Huma a falhoz simult. Visszhang ide vagy oda, az ifjú lovag tudta, hogy ő és
az a másik csak percekre vannak egymástól. Láthatóan a másik is tisztában volt
ezzel, mert őrülten kuncogni kezdett. Mikor a nevetés elhalt, a másik lassan,
halk hangon megszólalt.
– Emberfajzat. Érzem a szagodat, emberfajzat. Érzem a tested melegét, a
fémvérted keserű hidegét. Érzem a rettegésed.
Huma egy szót sem szólt, csak csendben visszahúzódott abba a folyosóba,
ahonnan bejött. Semmi kedve nem volt szembenézni a barlanglakó lényhez hasonló
nagyságú valamivel, amíg nem talált valami olyan helyet, ahol szabadon mozoghat.
– Gyere Féregapóhoz, emberfajzat! Hadd mutassam meg az erőmet!
Féregapó hallása szemmel láthatóan egészen rendkívüli volt, mivel a szörny
hangosan felszisszent, valahányszor Huma megmozdult, és a lovag hallotta, hogy a
nagy test az alagút oldalait súrolja.
A lovag végigsietett egy nyitott folyosón, megkerülve Féregapót, legalábbis
remélte, hogy így tett. Úgy tűnt, mintha a sziszegő hang minden irányból jönne.
A folyosók végtelennek látszottak.
A sziszegés hirtelen félbeszakadt, Huma pedig megdermedt. Pár percig csend
volt, a lovag vadul kalapáló szívének dobogását leszámítva. Aztán újra
meghallotta a súrlódó hangot, és ezúttal úgy tűnt, mintha Féregapó távolodott
volna tőle.
Huma rádöbbent, hogy az alagút falai azért voltak viszonylag simák, mert
üldözője teste folyamatosan koptatta őket.
A durva, súrlódó hang elhalt, miközben Huma ezen tűnődött. Csendesen osont
tovább az alagútban. Ha ki tudna találni ebből az útvesztőből...
Vad nevetés hallatszott, és a járatot tűz borította el.
Humának a futás maradt az egyetlen választása. Féregapó tudta, hogy hol van.
Huma félretette a lopakodást, és nemes egyszerűséggel a legközelebbi folyosó
felé rohant.
Egy újabb tűzkitörés ebből a járatból is kiűzte. Hogy tud Féregapó ilyen
gyorsan mozogni? Egyáltalán, mi ez a Féregapó?
Nem számolta, hány járaton futott keresztül, vagy hogy hányszor figyelmeztette
a barlanglakó nevetése, mielőtt újabb lángnyelvek perzselték volna meg bajuszát.
Kétségbeesett rohanásában Huma először fel sem figyelt a bal oldalon lévő
széles nyílásra. Csak mikor már túlszaladt rajta, akkor jutott eszébe, hogy nem
folyosót látott. A lovag azonnal megállt, és mozdulatlanná vált.
Féregapó kárörvendő sziszegése pillanatnyilag a távolból hallatszott, bár Huma
jól tudta, hogy ez bármelyik pillanatban könnyen megváltozhat. A lovag óvatosan
visszaoldalazott a járat széléig, és előrehajolt, hogy bekukkantson.
Nagyon rövid folyosó volt, mely látszólag egy barlangban végződött. Huma
belépett az új járatba, és lassan végighaladt rajta.
A barlang nagyobb volt, mint az első pillantásra látszott. Úgy tűnt, ez az
üreg is ugyanúgy jött létre, mint a folyosók: egy nagy test vájta ki.
De hol lehet maga a szörnyeteg? Hol van Féregapó? Huma körbepillantott a
barlangban. Alagutak bejáratai tarkították több szinten is. A lovag éles szeme
követte a föld körvonalait. A padlat elég sima volt ahhoz, hogy járni lehessen
rajta, habár néhány helyen a lejtők meredekké váltak, főleg ott, ahol hirtelen
emelkedni kezdett...
Huma átkozta magában a pillanatot, majd visszalépett a folyosóra.
Amit látott, amit kétségbeesetten próbált elutasítani, az egy hatalmas
kígyószerű test volt, amely kiemelkedett a barlang aljából, mint valami
elátkozott fa, majd hirtelen oldalra fordult, és az egyik távolabbi alagútban
folytatódott.
Végre megpillantotta Féregapó egy részét.
A gonosz lényben lüktetett az élet, ahogy kinyújtózott abban a középen tátogó
szakadékban. Huma mindössze egy hüllőszerű törzset látott, amelynek vastagsága
kétszer akkora volt, mint ő maga. Szürke testét kék és zöld foltok borították,
mintha valami ragály ütött volna ki rajta.
 A törzs hirtelen leereszkedett a szakadékba. A másik járatból előbukkant
Féregapó rettenetes feje, és a felismeréstől Humának földbe gyökerezett a lába.
Féregapó sárkány volt.
A szörnyeteg mellett minden sárkány, amelyet Huma korábban látott, vagy amiről
hallott, eltörpült. Féregapó két falásra könnyedén felfalt volna egy csapatnyi
lovat, pláne egy magányos embert! A hosszú, széles fogak majdnem akkorák voltak,
mint Huma, és a pofából elő-elővillanó erezett, villás nyelv játszva
beboríthatta volna.
Mindenhonnan kénszag áradt, és Huma rádöbbent, hogy mégsem a hegy gyomra
háborog. A szag a sárkányból áradt.
Huma mozdulatlanná dermedt, amikor a sárkány súlyos feje felé fordult. Volt
valami furcsa ebben a fejben. Túl nagy volt a nyakhoz viszonyítva, amely
ugyanakkor túl hosszú volt, legalábbis azokhoz a sárkányokhoz képest, amelyekre
Huma emlékezett.
A felismeréstől elállt a lélegzete. A Magius kastélyában lévő sárkányszobrot
Féregapó után mintázták meg. Ám a szobrocska még elf mércével mérve is ősi volt.
Élhet-e ilyen sokáig akár egyetlen sárkány is?
Féregapó felszisszent. Fejét olyan irányba fordította, hogy lehetetlen volt
nem észrevennie a lovagot, ám a halálos szörnyeteg mégis tovább pásztázta a
barlangot. Huma csak akkor értette meg, hogy miért, mikor a sárkány szemére
nézett; mindkettőt fehéres bevonat takarta. Féregapó vak volt.
Viszont nem volt süket, és minden bizonnyal szaglása is remekül működött.
Egyszer már elhaladt Huma mellett; a lovag kételkedett benne, hogy ez még
egyszer előfordulhat. Már most is úgy tűnt, hogy a hosszúkás pofa azokat a
területeket ellenőrzi, amelyeken egyszer már végighaladt. Hacsak Féregapó vissza
nem dugja a fejét valamelyik folyosóba, bármelyik pillanatban megtalálhatja.
Mintha csak ugyanezek a gondolatok járnának a fejében, Féregapó megszólalt. A
lény hangjától megremegett a hatalmas kamra.
– Cseles fickó. Nagyszerű! Nagyon régen találkoztam már akár a legkisebb
kihívással is. A többieket annyira könnyű volt elintézni!
A fej Huma közelében suhant el. A sárkány orrlyukai kitágultak, ahogy a lény a
lovagot szimatolta.
– Érzem rajtad Paladine mocskát. És Habbakukét. És érzem rajtad a fény
isteneinek legátkozottabbikát, bebörtönzőmet, azt az átkozott Kiri-Jolithot!
Huma meg sem mozdult, még levegőt sem vett ez alatt a kitörés alatt. A
szörnyeteg találkozott a lovagság megteremtőjének legalább egyik tagjával. Úgy
tűnt, a találkozás során a sárkány húzta a rövidebbet.
– A kincseimért jöttél? Több kincsem van, mint amennyit bármelyik sárkány
valaha is összehordhat. Még így bebörtönözve is képes vagyok gyarapítani. Ah! –
Halálos, hüllőszerű vigyor ült ki a hatalmas pofára. – Talán a tükröt keresed?
Igen, a tükör többet ér minden kincsemnél!
Mialatt beszélt, Féregapó Humát keresve szaglászott körbe a barlangszerű
helyiségben.
Fémhez csapódó fém zaja csattant fel a kamrában. Huma ösztönösen befogta
fülét, mikor a zaj az elméjét kezdte döngölni. Megint a kovácsműhely volt az. A
kovácsműhelyben lévő kalapács.
Ha a kalapálás zavarta Humát, Féregapót egyenesen az őrületbe kergette. A
sárkány saját rikoltásaival tetézte a zajt. Átkozódott, kiáltozott,
fenyegetőzött. Mindenféle szavak özönlöttek ki a száján. Pofájáról hab
csöpögött.
– Királynőm! Miért hagyod, hogy kínozzanak? Hát nem viseltem-e el számtalan
porrá lett évezredet? Még mindig szenvednem kell annak az átkozott kovácsnak a
szüntelen kalapálásától! Elhagytál engem, hatalmas Takhisis?
A kamra túloldalán egy folyosó fényesebben ragyogott, mint a többi. Féregapó
beszélt tengernyi kincséről és arról, hogy még innen is képes volt újabbakat
keresni. Biztosan volt valami használható a között a temérdek kincs között!
Lehet, hogy esetleg egy halálosabb fegyver, mint az ő látszólag jelentéktelen
kardja? Elkeseredett döntés volt, az egyszer biztos. Huma már akkor rohant,
mikor a szörny újra elkezdett kiabálni.
 Huma csizmáinak csattogása felhívta magára Féregapó figyelmét, ám a kalapálás
miatt a sárkány nem hallotta pontosan az apró alakot. A sárkány felordított
dühében, és perzselő lángtengert okádott szerteszét.
Huma beugrott a járatba. A sárkány említést tett egy nagyon fontos tükörről.
Humának eszébe jutott a nimfa tükre, amelyben mások álmait nézegette. Lehet,
hogy a kettő összefüggött egymással? A nimfáé azonban csak mások álmainak
foglyul ejtésére volt alkalmas. Ennek talán másfajta tulajdonságai vannak.
Féregapó még mindig a kalapálás miatt dühöngött.
Huma végigszaladt a folyosón, attól tartva, hogy esetleg melléfogott. Lehet,
hogy csak aranyat és drágaköveket talál, ami jelenleg hasztalan volna. Lehet,
hogy semmi nincs ott.
Huma elesett, és egy pillanatig rettegve nézte azt, amiben megbotlott. Egy
behorpadt koponya vigyorgott az arcába, míg egy kifacsarodott kar gúnyosan
mutatott rá. A csontváz nagy részét egy páncél összegyűrt darabjai borították.
Huma sikeresen kigurulta az esést, bár az ütközés megzavarta.
Felállt, és szomorúan nézett a részleges csontvázra. Nagyon régi volt,
páncélját majdnem teljesen ellepte a rozsda. Ennek ellenére volt rajta néhány
látható jel, és Huma a rettenettől elbűvölve törölte le a port a mellvértről,
amelyen a Rózsa lovagjainak szimbólumát fedezte föl.
Ösztönösen elmormolt egy imát. Itt feküdt előtte egy lovag, aki eljutott
idáig, csak hogy meghaljon.
Hogy meghaljon.
Ahogy esetleg ő is.
Alig bukkant fel fejében a hívatlan gondolat, már észre is vette az újabb
veszélyt. A kalapálás olyan hirtelen szakadt félbe, ahogyan elkezdődött. Huma
szinte észre sem vette, hogy néhány lépést tett előre, és majdnem felbukott egy
óriási kupac értékes holmiban.
Arany- és ezüstpénzek tömkelege feküdt előtte, több, mint amennyit valaha is
látott. Csillogásuk szinte megigézte Humát. Egy sor ritkaság vegyült közéjük,
sok közülük ékkövekkel volt kirakva, és mindegyik lenyűgöző volt. Nagy,
tökéletes gyöngyszemekből álló nyakláncok. Apró, kristályos anyagból, talán
smaragdból vagy jádéból formázott figurák. Páncélok, amelyeket mintha aznap
kovácsoltak volna, némelyikük annyira alaposan kidolgozott, hogy biztosan
császárok számára készültek, akik meg tudták fizetni a mesterek munkáját és a
pazar díszítést. Még fegyverek is akadtak közöttük, bár ezek jórészt
hasznavehetetlennek bizonyultak, mivel inkább stílusuk és költségük számított,
nem pedig használhatóságuk.
Kalapáló szívvel vizsgálta át a szobát. Csak ez a sok előtte heverő drágaság,
mikor mindezt örömmel odaadta volna egy olyan fegyverért, amivel legyőzhette
volna a barlanglakót.
– Hová bújtál, emberfajzat?
Huma megmerevedett. Féregapó nagyon közel volt. A folyosó bármelyik
pillanatban lángtengerbe borulhatott.
– A kovács elhagyott téged, Solamnia lovagja! Igen, most már tudom, ki vagy.
Érzem rajtad a Hármak mocskát, erősebben, mint ezelőtt. Solamnia lovagja vagy,
egy igazhitű, nem úgy, mint azok előtted. Azt gondolták, hogy van hitük, de csak
színleltek. Te azonban más vagy. Vajon milyen lesz az ízed?
Rozsdás csatabárdok. Drágaköves díszkardok, amelyek csak szertartásokon
jutottak szerephez. Ez nem lehetett az a hatalmas mennyiségű kincs, amelyről
Féregapó beszélt – már ha nem csak őrületében álmodta össze a kincseit.
A tükröt is?
– Most megvagy!
Huma hallotta a csúszó, súrlódó hangot, ahogy a megtermett fej előrefurakodott
a folyosón. Megperdült, és ekkor észrevette, hogy a viszonylag sovány arany- és
ékkőkupac egy másik kamrából ömlött át ide. Az értékes holmik alkotta domb
legtetejébe vájt, majd ásni kezdett. Pillanatokon belül egy aprócska nyílás lett
fáradozása jutalma. Egyelőre csak egy piciny nyílás volt, és lassan növekedett,
miközben Huma tovább ásott, minden pillanatban azt várva, hogy mikor érzi meg
hátán Féregapó perzselő leheletét. Kimerítő munka volt. Az értékek folyamatos
áradata hatásos akadálynak bizonyult. Huma halkan szitkozódott, mikor újabb
pénzérmék és furcsa varázstárgyak özönlöttek azok helyére, amelyeket már
eltávolított. A lovag mély levegőt vett. Az ásás nem volt elég. Miután
félrekotort néhány összegabalyodott ékszert a nyílásból, elkezdett felfelé
araszolni, mint egy vakond.
Már mélyen beásta magát az ékszerek közé, amikor megérezte a sárkány forró,
bűzös leheletét. Féregapó itt nem vethette be leheletfegyverét, mert a végén még
saját kincseit pusztította volna el; ezért a sárkány a kincstár bejárata felé
kígyózott.
A sárkány feje felbukkant a sarok mögött – még éppen idejében ahhoz, hogy
hallja, amint a lovag eltűnik a másik kamrában. Féregapó megtorpant. Egy
pillanattal később a hüllőszerű ajkak kaján vigyorra húzódtak, és a hatalmas
sárkány nekilátott, hogy távozzon a kamrából.

* * *

Először mindent sötétség borított, ami furcsa volt a sok kivilágított folyosó
után. Huma azon töprengett, hogy ez a terem vajon miért különbözött a többitől.
Mivel nem látott, esetlenül bukdácsolt előre a hatalmas kincsgyűjtemény
között. Biztosan ez volt az a kincsrengeteg, amelyről a sárkány beszélt, de hogy
találjon meg bármit is ebben a sötétségben? Volt egyáltalán bármi is, amit
kereshetett volna?
Valahogy úgy érezte, lennie kell. Ha ez egy próba volt, akkor kellett lennie
valaminek, amivel legyőzheti a sárkányt.
Keze egy kardmarkolathoz ért és a szobát hirtelen tompa, zöld ragyogás
töltötte be. Huma döbbenten kapta el a kezét. Reménykedett és imádkozott. Most
végre megtalálta. Csak... csak valamilyen oknál fogva félt megérinteni. Mintha
valami ösztönösen arra figyelmeztette volna, hogy ne tegye.
Ragadj meg! Forgass! Használj! Én leszek a te életre kelt akaratod.
A tiszta, édes és csábító szavak tisztán visszhangoztak fejében.
A szavak a kardból jöttek.

17. FEJEZET

Huma keze a kardtól pár ujjnyira állt meg a levegőben. A ragyogás továbbra is
áradt belőle, ám a szavak nem ismétlődtek meg.
Lenyűgöző penge volt. A markolatot gyönyörű ékkövek díszítették, köztük egy
hatalmas zöld kő. Valószínűleg ez volt a ragyogás forrása. A vívó kezét
markolatkosár védte. Maga a penge olyan éles volt, mintha új lett volna. Huma
alig tudta legyűrni a vágyát, hogy megérintse. Biztos volt benne, hogy ezzel a
karddal a kezében még Féregapó sem győzhetné le.
Féregapó! A varázs megtört, mikor Humának eszébe jutott a sárkány. A
karddal... Nem! Huma elhátrált a fegyvertől. Nem lett volna képes megmondani,
hogyan, de valahonnan tudta, hogy a kard rosszindulatú. Nem az ő társaságát
kereste, egy rabszolgát keresett, aki az ő utasításai szerint cselekszik.
Ahogy elfordult a kardtól, valami megcsillant az egyik sarokban. Huma
végigszaladt az ékszer- és pénzhalmokon, hogy alaposabban megnézze, mi az.
Reményei valóra váltak. Egy aprólékosan kidolgozott, nála kétszer magasabb
tükör volt az, az a tükör, amelyről Féregapó beszélt. Humának eszébe jutott,
hogy a barlanglakó világtalan, és azon tűnődött, vajon mihez kezd a vak sárkány
egy tükörrel. Nyilvánvaló volt, hogy Féregapó évszázadokon keresztül halmozta
fel kincseit.
Tükrök.
Ez volt a harmadik tükör. Az első a nimfáé volt. Egy második Magius
kastélyában lógott a falon. Mindegyik mágikus. Vajon mindegyiket ugyanaz a
személy készítette? Nem hitte, hogy valaha is meg fogja tudni.
– Emberfajzat, beszélnék veled!
Huma összerezzent, ahogy Féregapó hangja betöltötte a termet. A kamra hirtelen
megtelt ragyogó fénnyel és a lovag átkozta magát, amiért nem vette észre, hogy
hibázott. A kamrából nem volt kiút, mert az egyetlen bejárat a mennyezeten volt!
Az ősi sárkány már hozzá is látott, hogy félrehúzza a nagy kőtáblát, amely a
házméretű kincseskamra fedeleként szolgált. Huma végigpásztázott a zsákmányolt
holmik végtelen tengerén, keresve valamit, de csak azt vette észre, hogy szeme
minduntalan visszatéved a baljóslatú smaragddíszes pengéhez.
– Emberfajzat! – Féregapó a levegőbe szippantott, és széles mosolyra húzódott
rettenetes pofája. – Mámorító a kincsek illata, nemde?
Huma biztos volt afelől, hogy tíz szívdobbanáson belül odaérne a kardhoz. De
vajon lesz-e ennyi ideje?
– Hasztalan a bujkálás, emberfajzat. Érzem a szagodat. Letarolhatom ezt a
kamrát. Mégsem kell, hogy megöljelek. Van egy másik lehetőség is.
Az ifjú lovag a kard felé oldalazott. Féregapó hatalmas feje a hang irányába
fordult.
– Mit szólnál egy alkuhoz, Solamnia lovagja? Elvégzel nekem egy feladatot,
cserébe az egyik kincsemért. Biztosíthatlak róla, az évek során jó néhány dolgot
összegyűjtöttem, amit a testvéreid elhagytak.
Humának eszébe jutott a Rózsa lovagjának megviselt sisakforgóját viselő ősi
maradvány. Vajon Féregapó neki is megtette ugyanezt az ajánlatot? Vajon éppen a
jutalmát választotta ki, mikor lecsapott rá a sárkány?
A pénzérmék megcsúsztak az ifjú talpa alatt, és a sárkány feje hirtelen
eltorlaszolta előtte az utat. Huma készenlétbe helyezte a kardját, miközben
sajnálattal nézett a másik kardra, amely már annyira közel volt hozzá. Oly
közel!
Féregapó beleszagolt a levegőbe.
– Egy solamniai lovag, valóban! A bújócska véget ért, emberfajzat! Elfogadod
az ajánlatomat – a vicsor ismét kiült a hatalmas pofázmányra –, vagy valami más
megoldás után kell néznünk?
– Mit akarsz?
A szörnyeteg hegyezni kezdte a fülét.
– Ahhh! Beszél! Számításaim szerint több mint háromszáz éve egyetlen
betolakodó sem merészelt egyenesen hozzám szólni, leszámítva a könyörgést.
Mindezek után már a hangod is kedvemre való!
– Örülök – hagyta rá Huma. Semmi más nem jutott eszébe. A rákövetkező kuncogás
arra kényszerítette, hogy befogja a fülét.
– Bátor válasz, emberfajzat! Tetszel nekem! Mit szólsz az ajánlatomhoz?
– Kész vagyok meghallgatni.
– Igazán bátor! Akkor hát, halld szavam! – A hatalmas szörny a magasba emelte
a fejét. – Féregapó vagyok, rettegett asszonyom legelső és leghatalmasabbik
gyermeke, aki elsőként ébredtem fel hívására! Az ő ügyéért harcoltam a fény
undorító istenei és csúszómászó talpnyalóik ellen, és mindig diadalmaskodtam
felettük! Hatalmam oly nagy és félelmetes, hogy magának Kiri-Jolithnak kellett
szembeszállnia velem – és mondhatom, rettegéssel töltötte el a gondolat!
– Több mint egy évig harcoltunk. Hegyek keletkeztek, a földdel váltak
egyenlővé, majd újjászülettek. A föld beleremegett küzdelmünkbe, a tenger
hullámai a magasba csaptak. Végül hibáztam, és Kiri-Jolith legyőzött. A győzelem
azonban nem volt elég neki! A szétzúzott földből ezt a hegyet emelte körém,
elzárva engem az örvendetes égbolt elől! Azt mondta, a hegy része leszek. Még a
legenyhébb szellő sem fog megérinteni. Gúnyolódva hozzátette, hogy csakis saját
testvérei egyike lesz képes rá, hogy kiszabadítson! Csak egy hozzá hasonló
szabadíthat ki!
A vak szempár jelentőségteljesen meredt Humára, aki kezdte felfogni, mire akar
kilyukadni a sárkány.
– Sokáig azt hittem, hogy az egyik hozzá hasonló istenre gondolt, és
üvöltöttem dühömben. Aztán megértettem a szavaiban rejlő fondorlatot. Nem
istenre gondolt. Egy harcos, aki igaz hitből és akaratból követi az utat, képes
megtenni azt, amit én nem. És vajon nem Solamnia lovagjai-e Paladine gyermekei?
Vagyis lélekben nem testvérei-e Kiri-Jolithnak?
Huma az ékszerek és pénzérmék közé ágyazódott kardra meredt. Olyan erős vágy
fogta el, hogy majdnem odarohant érte. Ám hirtelen ismét előtte termett Féregapó
rettenetes képe. A forró, kénes lehelet csípte a lovag szemét.
– Szabadíts ki, Solamnia lovagja és bármi a tiéd lehet! Akár a tükör is, amely
oly nagy hasznomra volt, mielőtt rám köszöntött volna a sötétség!
 A tükör.
Huma ránézett. Ha megismerné a titkait... Elkápráztatta saját hevessége.
– Hogy működik? Utána esetleg fontolóra veszem a dolgot.
– Arra a helyre kell gondolnod, ahová menni szeretnél, aztán kérned kell...
Nem! Előbb engedj el!
Az egész hegy megremegett, mikor Féregapó újabb eszelős tombolásban tört ki.
A kalapálás újrakezdődött, ha lehet, még hangosabban.
Féregapó a magasba emelte hatalmas fejét.
– Nem fogsz megint becsapni! – rikoltotta.
Huma a kard felé rohant. Az őrült sárkány dühösen lecsapott. Irdatlan
állkapcsa tágra nyílt, és kicsapódott villás nyelve. Féregapó egy falásra akart
végezni az apró emberrel.
Huma ujjai a kard markolatára kulcsolódtak. A fegyver még páncélkesztyűjén
keresztül is égette a markát. A fájdalom ellenére kiszabadította a kardot és a
magasba emelte, pusztán ösztönének és ügyességének köszönhetően.
Féregapó állkapcsa összezárult Huma felett, miközben számtalan kincset is
elnyelt. A lovag egy pillanatra eltűnt a titán pofájában.
Az ősi szörnyeteg egy sziklarepesztő, fájdalmas üvöltés közepette görcsösen
összerándult. Arany- és ezüstpénzek, szobrocskák, ékszerek és az alaposan
megviselt Huma hullott ki a pofájából. A lovag ráesett az egyik pénzhalomra,
alaposan beverve jobb karját.
Felette Féregapó előre-hátra rázta a fejét, így próbált megszabadulni a
kardtól, amelyet lenyelt. Hasztalan erőlködés volt, testét már csak az idegek
mozgatták. A sárkány agya halott volt, a zölden csillogó kard a közepébe hatolt.
A hirtelen mozdulatoktól a penge csak még mélyebbre fúródott testébe.
Huma épp akkor állt talpra, mikor a hatalmas fej zuhanni kezdett. Féregapó még
halálában is az ifjú lovag életét veszélyeztette. A katona nehézkesen
vánszorgott arrébb.
Az irdatlan koponya vészesen közel csapódott be Huma mellett. A lovag csaknem
egy vagyont érő tárgy kíséretében előrerepült, utolsó gondolatai Solamnián
jártak. A tükörnek csapódott...
...és egy esőáztatta, kietlen táj mocskos és sáros földjére érkezett.
Első kétségbeesett gondolata a kard volt, amely a haldokló sárkány pofájában
maradt. Vissza kell szereznie!
De hogyan? Körbenézett a tájon, és döbbenetében megszédült. Ez Solamnia volt!
Nagyon közel Vingaard erődjéhez. Huma felült, és arcát a kezébe temette.
Felfedezte a tükör titkát. Most azonban messzire került a hegyektől és a
társaitól!
Zsibbadt jobb karja csaknem használhatatlan volt, de úgy érezte, hogy csontja
nem törött. Az átmeneti bénultság néhány óra múlva elmúlik majd. Huma páncélja
tetőtől talpig csupa sár volt. Hirtelen a derekához nyúlt, és megkönnyebbülten
felsóhajtott: még mindig megvolt saját kardja, amely hitványnak tűnt ahhoz a
hömpölygő erőhöz képest, amelyet akkor érzett, mikor megmarkolta a zölden
ragyogó pengét. Bárcsak...
Eszébe jutott valami.
Nehéz volt megállapítani, hogy hol is van, de a néhány, még felismerhető
jellegzetesség alapján biztosan tudta, hogy Vingaard erődjétől délre van. Ha
derült idő lenne, látta volna a hatalmas kastélyt.
Hasztalan törölgetve a sarat arcából, Huma észak felé indult.

* * *

A lakóhelyek, amelyek mellett Huma elhaladt, kevés védelmet nyújtottak volna a

vadállatoknak, az embereknek pedig még annyit sem. A fából készült rothadó
keretek düledeztek. A szalmatetők tulajdonképpen ki sem érdemelték volna ezt a
nevet, túl sok volt rajtuk a lyuk, a szalma pedig túl kevés ahhoz, hogy
megjavítsák azokat. A köveket összetartó habarcs annyira átnedvesedett, hogy sok
fal teljesen leomlott.
A falunak aligha nevezhető település csont és bőr túlélőinek zavaros
tekintetétől Huma megborzongott. Vajon mit tehet az erőd, hogy megoldja ezt a
helyzetet? – tűnődött. Ezek az emberek éppen csak tengődtek. Otthonuk alig volt
több egy fészernél, és némelyiküknek még ennyi sem jutott. Az a néhány a
felégetett földön ült a sárban, és a körülöttük lévő pusztítást bámulta.
Huma tudta, hogy a lovagok nem törődhetnek mindenkivel, de ettől függetlenül
gyötörte a bűntudat. Azért imádkozott, hogy kapjon egy új lovat, amellyel
visszatérhet a hegyhez, és ha lehetséges, még egyszer szembenézhessen a
kihívással. A társai miatt is aggódott. Vajon keresték-e őt?
Ahogy a romba döntött vidéket nézte, Humában felmerült a gondolat, hogy a
lovagok talán segíthettek volna az embereknek, hogy újjáépítsék falvaikat.
Járőrözhetnének az erdőkben, és talán növényeket gyűjthetnének vagy
termeszthetnének. Ehelyett azonban nem történt semmi.
Huma megtorpant egy pillanatra, saját, majdhogynem istenkáromló gondolatain
tűnődve. Mit mondott volna Rennard, ha hallotta volna? Huma halványan
elmosolyodott. Valószínűleg nem sokat, gondolta.
Jöttére előbújt néhány falusi a viskójából, és rá bámult. Arcukon különféle
érzelmek jelentek meg: félelem, tisztelet, düh és undor. Öt ember állta el az
útját. Huma pislogott és várt. Az öt falusi nem lépett félre.
Úgy tűnt, a vezérük egy magas, nagydarab, kopaszodó férfi, akinek piszkos
szakálla és lapos orra volt. Több mint kétszáz fontot nyomhatott, és valaha
bizonyára csupa izom volt. A földművesek jellegzetes sárfoltos nadrágját,
valamint egy sokszor foltozott inget viselt. Ruházata meglehetősen lenge volt a
kemény időjáráshoz képest. Izmos kezében egy kovácskalapácsot szorongatott.
– Dobd el a kardod, kis ember, és nem fogunk bántani. A holmidat akarjuk, nem
az életedet.
A nagy ember mellett álló vékony, savóképű fickó idegesen vihogni kezdett. A
fiú csaknem teljesen kopasz volt, és magán hordozta a pestist túlélt emberek
minden vonását, ideértve az őrület jellemvonásait is. A másik három
meghatározhatatlan emberi roncs volt, testük és arcuk már rég elsorvadt.
Egyikőjük sem volt valódi rabló. Huma csendben azért fohászkodott, hogy ne
kelljen kezet emelnie rájuk.
– Süket vagy?
– Nem tudom odaadni nektek az értékeimet vagy az élelmemet, ha ezt kívánjátok.
Nekem is csak nagyon kevés van belőlük.
– Nincs választásod. – A nagy ember próbaképpen nagy pontossággal Huma felé
lendítette a kalapácsot. – Szerintem nem értettél meg. Elvesszük, ami kell.
A kalapács támadó helyzetbe lendült. Huma kirántotta kardját, bár még ellenük
sem használta szívesen. A döntést azonban meghozták helyette, és a rablóvezér
kalapácsa süvítve zúgott el Huma feje mellett, épp csak elhibázva a célt.
Öt alak csapott le a lovagra, vagy legalábbis megpróbálták. Huma váratlanul
hasba rúgta az egyik támadóját. Szabad kezével elkábította a vihogó fiút, aki
egy öreg, rozsdás rövidkarddal próbált meg rátámadni. Majd leterítette a
kardlapjával, és a fiú ájultan terült el. Könnyedén lefegyverezte a vizenyős
szemű öregembert is. Az öreg gyorsan visszavonult, így Huma nyugodtan
foglalkozhatott a két megmaradt támadóval, akik közül az egyik a vezér volt.
A lovag kétségbeesetten látta, hogy ez a kettő nem fogja feladni a harcot. Az
utolsó megmaradt kardvívó elkeseredetten küzdött, ami vészesen megnövelte
egyébként jelentéktelen erejét. A vezér gonoszul vigyorgott, miközben egyre csak
nyomult előre.
Jóllehet Huma szíve vérzett, mégis meghozta a döntést. A többi megdöbbent
falusi szeme láttára a Korona lovagja áttört kardvívó ellenfele védelmén, és
mélyen a mellkasába döfött. A férfi hörgött valamit, majd összeesett. Miközben
ellenfele a földre hanyatlott, Huma máris a vezért verte vissza, egyik fájdalmas
csapást a másik után mérve rá. A megtermett férfi elkezdett vadul a lovag felé
csapkodni, Huma pedig kivárt. Tudta, hogy előbb-utóbb hibázni fog a másik, és
mikor eljött az idő, egyetlen csapással véget vetett az elkeseredett vezér
életének.
Huma szaggatottan lélegezve nézett fel közönségére. Arcukon nem látszott
semmiféle érzelem. Nem tudta, örülnek-e, avagy dühösek.
Tekintetével a másik három túlélőt kereste. Kettő eszméletlenül feküdt, a
harmadik pedig elszaladt. Többé nem kevernek bajt.
 Huma undorodva elrakta kardját, majd ismét észak felé indult. Még ki sem ért a
faluból, amikor az emberi keselyűk közt heves vita robbant ki a halott tolvajok
soványka holmija felett.

* * *

Mikor Huma először állt Vingaard erődje előtt, amely azóta a lovagság
otthonául szolgált, hogy Vinas Solamnus évszázadokkal ezelőtt megparancsolta
felépítését, úgy érezte magát, mint egy parány az istenek palotája előtt.
Az érzés azóta sem mérséklődött.
Vingaard erődjének falai nagy magasságokba emelkedtek. Csak nagyon kevés
ellenség merte megmászni azokat. A falak körülvették a kastélyt, és csak lőrések
szakították meg. Csupán egyetlen nyílás volt rajta, amelyet óriási vaskapuk
őriztek, melyek olyan vastagok voltak, mint Huma karhossza és akár egy sárkány
rohamát is kiállták. Mindkét kapuszárnyat a lovagság három részből álló
szimbóluma díszítette: a fenséges jégmadár, félig kiterjesztett szárnyakkal,
éles karmai között egy kardot tartott, amelyen egy rózsa virított. A madár feje
fölött korona volt.
Huma alaposan megázott a hosszas várakozás alatt, mígnem egy őrszem válaszolt
a lovag rekedt kiabálására. Az őr lenézett a részben solamniai, részben ergothi
páncélt viselő piszkos alakra.
– Ki az ott? Jelentsd neved és küldetésed! – kiáltotta.
Huma levette sisakját.
– Huma vagyok, a Korona rendjének lovagja, és távoli vidékről tértem vissza.
Beszélnem kell Lord Oswallal, vagy akár magával a nagymesterrel! Sürgős!
– A nagymesterrel? – Huma nem látta jól a férfi arcát, de a hangjában csengő
megdöbbenés nyilvánvaló volt. – Várj!
Huma elcsodálkozott a furcsa válaszon.
A kapu végre lassan kinyílt.
Ugyanaz az őr állt a kapu mellett, aki kikérdezte. Amaz intett és Huma követte
őt a várba. Azok a lovagok, akik kitárták a kapuszárnyakat, ugyanolyan arcot
vágtak, mint az ifjú kísérője. A rejtély tovább fokozódott.
Az őr, a Korona egyik fiatal lovagja egy sötét sarokba húzta félre Humát a
feltámadó eső elől.
– Tudom, ki vagy, mivel Rennard mester elismerően beszélt rólad a kiképzés
során, ezért megragadom az alkalmat, hogy figyelmeztesselek, még mielőtt esetleg
hibát követnél el.
– Figyelmeztetsz? Mire?
A fiatal lovag körbepillantott.
– Ma reggel a nagymester, Lord Trake elhunyt. Valamilyen dögletes, pusztító
betegségnek esett áldozatul.
Nem! Huma majdnem felkiáltott. A nagymester halott! Trake-et sosem érdekelte
Huma. A férfi valójában ugyanúgy megvetette, mint fia, Bennett, de Humát többi
társához hasonlóan mégis elszomorította a lovagság vezérének halála.
– Nem tudtam. A falusiak nyugtalannak tűntek ugyan, de nem...
– Nem tudják! – sziszegte a másik lovag. – Lord Oswal parancsot adott, hogy
amíg nem választunk új nagymestert, addig semmi sem szivároghat ki a várból! Ha
kitudódna, micsoda fejetlenség uralkodik itt, összeomlanának az utolsó
védvonalaink is!
Utolsó védvonalak?
– Mondd csak...
– Garvin.
– Mondd csak, Garvin, mi történt azután, hogy a sötétség győzedelmeskedett a
seregeink felett? Hol állunk most?
Huma a másik lovag karjába kapaszkodott.
– Hát nem rajtuk keresztül jöttél? – nézett Humára meghökkenve Garvin. – A
csatatér nincs messzebb kétnapi lovaglásra mind nyugati, mind keleti irányban. A
hadúr Fekete Gárdája akadálytalanul tör előre délen. A legtöbb előőrsünk el van
vágva tőlünk. Mi is el vagyunk vágva.
– Nincs semmi remény?
Garvin megmerevedett.
 – Solamnia lovagjai vagyunk, Huma.
Az ifjú bólintott, tudván, hogy a végsőkig harcolni fognak, méghozzá
kíméletlenül. Gondolatai a barlangon, a kihívásokon és mindenekelőtt a kardon
jártak. Vágyódott utána. Azzal a karddal a kezében szétzúzhatná a Királynő
gonosz seregeit. Solamnia győzedelmeskedne. Esetleg még egy kisebb királyságot
is megkaparinthatna magának...
Vadul megrázta a fejét, mire Garvin zavartan ráncolta a homlokát. Huma
elhessegette az istentelen gondolatokat. A kard nem Paladine adománya volt.
Minden magasztossága és hatalma ellenére is volt benne valami, ami émelygéssel
töltötte el Humát, még akkor is, ha vágyódott utána. Nem mintha számított volna.
Mindent elvesztett, mikor átesett a tükrön. Az egész reménytelen volt.
Nem! Kihúzta magát, és bocsánatkérően mosolygott Garvinra. Még mindig van idő,
ha valaki hajlandó lenne őt meghallgatni.
– Garvin, hol találom meg Lord Oswalt?
– Most? – A másik lovag a sötét égboltra pillantott. – Azt tudom, hogy már
megvacsorázott. Valószínűleg a szállásán van. A holnap esti Lovagi Tanács
ülésére készülődik.
– Holnap estig várnak azzal, hogy új nagymestert válasszanak? A Királynő
csatlósai akár már ma éjjel is a kapuinkat döngethetik! Legalábbis a sárkányok!
Garvin bólintott.
– Lord Oswal is ezt mondta, de a Tanács mindig is Tanács marad.
– Akkor azonnal beszélnem kell vele.
Huma kisietett a zuhogó esőbe.

* * *

Még sosem esett ennyire, mióta a háború elkezdődött, merengett Lord Oswal.
Ezelőtt nem volt több egyszerű szitálásnál. Most majdnem olyan volt, mintha az
eső mindent el akarna mosni.
A főparancsnok felriadt merengéséből. Kezdek szenilissé válni, gondolta, hogy
az esőn töprengek, mikor a lovagság és a világ sorsa talán azon múlik, hogy
sikerül-e meggyőznöm a Tanács nehézfejű tagjait arról, hogy munkájukat
meggyorsítva minél hamarabb megválasszák az új nagymestert. Saját esélyeit már
akkor aláásta, amikor döntésképtelennek bizonyult a megfutamodás során.
Pillanatnyi kihagyás volt csupán, meglepődött az események váratlan fordulatán,
mikor felismerte, hogy nem képesek megvívni azt a csatát. Súlyos árat fizetett
érte.
Oswal unokaöccse, Bennett, saját klikkjét irányította. Mindig is tartotta
magát az Eskü és a Törvény előírásaihoz, ám nagyravágyó volt, és megpróbálja
majd befolyásolni a döntéshozatalt. Az lett volna az ésszerű, ha a három rend
vezetőjének valamelyike követte volna a megboldogult nagymestert. Ám Bennett úgy
gondolta, hogy apját neki kellene követnie. Trake mindig erre vágyott. Most már
csak Oswal állt az útjában.
– Lord Oswal?
Felnézett és látta, hogy Rennard fürkésző szemmel bámul rá. A sápadt lovag az
Oswal szobájában lévő másik szék mellett állt.
Rennard. Hideg külsője ellenére a főparancsnok legalább annyira tisztelte őt,
mint Humát, azonban az ifjú elveszett a csatában, noha kétségtelenül szilárdan
állta a sarat egészen a végsőkig.
– Mi az, Rennard?
– Még mindig nem készítettél tervet. Szerintem bölcs dolog lenne, ha...
Odakint nyugtalanság támadt A szoba elé állított őrök vitatkoztak valakivel. A
jövevény állhatatos volt, és a hangja ismerősnek tűnt.
– Rennard, mi...?
A sápadt katona kinyitotta az ajtót, és az idősebb lovag alig hitt a szemének,
szájtátva bámult egy sáros lovagra, aki a két őrrel viaskodott. Pár pillanattal
később Lord Oswal is felismerte a jövevényt, ekkor már ő is örömmel és
meglepetten nézett rá.
– Huma!
Az őrök azonnal abbahagyták a vitatkozást, amint meghallották felettesük
hangját. Rennard is felocsúdott, és rá jellemző módon mindössze annyit mondott:
 – Eresszétek be!
Most, hogy átengedték, Huma beviharzott a szobába.
– Lord Oswal, Rennard...
– Vigyázz, Huma! – szakította félbe az ösztövér lovag.
Huma azonnal vigyázzba vágta magát. Rennard a főparancsnok felé fordult, aki
bólintott.
– Vissza az őrhelyetekre! Ez a főparancsnok utasítása – parancsolta Rennard a
két őrnek.
Miután becsukták az ajtót, Lord Oswal a remegő lovagra meredt. Humának volt
valami mondanivalója, és úgy tűnt, el akarja mondani, mielőtt még kitörne
belőle.
– Pihenj, Huma! Gyere és ülj le! Mondd el, milyen csodának köszönhető, hogy
visszatértél a halottak közül!
Huma letérdelt az öreg lovag előtt. Végre megkönnyebbült, szavai elkezdtek
ömleni belőle.
Lord Oswal és Rennard figyelmesen végighallgatta Huma történetének
kibontakozását. Magius kalandja, a menekülés a Fekete Gárdisták elől, a mindig
jelenlévő rémfarkasok, a hegyek, a barlang, a sárkány, a kard... Ha nem Huma
mesélte volna el mindezt, egyikőjük sem hitte volna el egy szavát sem. Így
azonban őszintén hittek neki.
Lord Oswalt leginkább a fémes csendülések érdekelték, amelyek olyanok voltak,
mint a vár kovácsműhelyében hallható zajok. Megkérdezte Humát, mi a véleménye
ezekről a hangokról.
– Szerintem az istenek egyik műhelye. Máshogy nem tudom jellemezni. Ha nem
Reorx alakítja a fémet valahol annak a hegynek a belsejében... Többet nem tudok
mondani, csak azt, hogy úgy érzem, vissza kell mennem – mondta Huma, majd
hozzátette: – ha Paladine is így akarja.
– Nos.
A főparancsnok először mindössze ennyit tudott mondani. Rennard egyszerűen
bólintott.
Lord Oswal gondolkodott egy pillanatig.
– Ez a kard lenyűgöző lehet. Lehet...?
– Attól tartok, a kard számunkra elveszett. Féregapó lett a sírja – vágott
közbe azonnal Huma.
Hangja óvatos volt. Azt akarta, hogy megfeledkezzenek a kardról, nemcsak saját
elővigyázatossága, hanem a csábítás miatt is, amelyet akkor érzett, mikor
megragadta a különös fegyvert.
A főparancsnok szó szerint értette a szavait.
– A döntésedre bízom. – Humáról Rennardra nézett. – Vagy vannak sárkányok a
közelben? Talán az egyikük...?
A főparancsnok összevonta szemöldökét.
– Semmit nem tehetek érted, Huma. Jelenleg semmiképp sem. Ha elengedlek, hogy
valami vad kalandban vegyél részt, elvesztem az esélyt arra, hogy megőrizzem a
lovagságot azoktól, akiket jobban érdekel a hatalom és az elismerés, mint az
Eskü és a Törvény. Várnod kell, amíg meg nem választják az új nagymestert.
Huma szemmel láthatóan meghökkent.
– De biztosan te...
– Felkértek rá. Ám lehet, hogy valaki más lesz az.
– De...
Huma nem akarta elhinni, hogy küldetését egy ilyen jelentéktelen ok miatt
halasztják el, és valószínűleg meg is tagadják.
– Hiszem, hogy megnyerhetem az ügyet, Huma. Sajnálom, de várnod kell. A te
embered, Rennard. Gondoskodj róla, hogy megfürödjön, egyen és alhasson! Holnap
egy tisztább fejet akarok látni a vállán!
– Igenis, milord.
Rennard barátságosan, ám határozottan Huma vállára tette a kezét. A fiatal
lovag vonakodva állt fel.
Csendben távoztak. Huma kétségbeesése tovább mélyült. Nemcsak kalandja esett
kútba, hanem az az ember is veszélyben volt, akire úgy tekintett, mint az
apjára. Ezekben az időkben egyedül Lord Oswal volt alkalmas a lovagok
vezetésére. Bennett minden vitézsége ellenére is tapasztalatlan volt. Ezt még
Huma is tudta. Solamnia lovagjainak erős vezérre volt szükségük, aki Huma
szerint csakis Lord Oswal lehetett. Oswal nélkül a lovagság darabokra hullik.
Huma hirtelen rádöbbent, hogy ha nem a főparancsnok lesz a vezér, akkor ő
sosem térhet vissza a hegyhez.

18. FEJEZET

Az eső nem enyhült aznap éjjel. Huma annyira kimerült, hogy képtelen volt
aludni. Akárcsak Lord Oswal, ő is egy jelet látott abban, hogy a folytonos
felhőtakarót oly hirtelen egy folyamatos zápor váltotta fel, amely idővel
kezdett idegesítővé válni.
Huma hallotta az odakint ügető lovak hangját. Még az éjszaka közepén is
állandó nyüzsgés folyt. Voltak, akik aludtak, mások pedig dolgoztak. Vingaard
erődjének őreit sosem lehetett készületlenül érni.
Visszatért az egyik őrjárat, gondolta Huma. A hangok az istálló felé
tartottak, majd elhaltak. Huma azon töprengett, hogy vajon milyen hírt hoztak,
már ha hoztak egyáltalán. Még hátrébb szorultak az arcvonalak? Talán rövidesen a
várból is látni fogják az ellent? Mennyi idő van még hátra addig, míg a kör
végleg bezárul a lovagság bölcsője körül?
Huma lassan felállt, nehogy felzavarja a körülötte fekvőket, akikkel együtt
aludt a Korona lovagjainak közös kvártélyában. Az épület lényegében egyetlen
hatalmas szoba volt, amelyben több lapos, kemény ágy sorakozott, továbbá minden
lakónak volt egy apró ládája. A lovagok folyton váltották egymást, így a szoba
soha nem volt tele. Egyesek pedig ilyen vagy olyan okokból távol voltak Vingaard
erődjétől. Saját szállása csak a magasabb rangú lovagoknak volt.
Úgy gondolta, hogy egy kis friss levegő jót tenne neki. Óvatosan lépkedve
kikerülte társait, míg végül elérte az ajtót.
A levegő hűvös volt, a szél pedig egy kicsit élénkebb, mint várta volna.
Mélyet lélegzett, hálát adva a pillanatnak, hogy egy rövid ideig
megfeledkezhetett szomorúságáról és zavartságáról. Huma azért imádkozott, hogy
másnap minden rendben menjen.
Hunyorgott. Szeme becsapta és egy röpke pillanatig biztos volt benne, hogy egy
sötét alakot látott Lord Oswal lakosztálya felé osonni a két őr mögött. Arra
gondolt, hogy szól valakinek, de egyik őr sem zavartatta magát, és mikor Huma
újra odanézett, már nyomát sem látta a feltételezett betolakodónak. Semmi kedve
nem volt nevetségessé tenni magát. Most nem. Belebámult az éjszakába, majd
néhány perc múlva visszavonult szállására. Ezúttal könnyen elaludt.

* * *

A következő nap túlságosan is gyorsan telt. Huma el akarta kerülni a többi

lovaggal való találkozást, legalábbis addig, amíg döntés nem születik a
vezetőséggel kapcsolatos kérdésben. Túl sok minden történt vele, és nem bízott
benne, hogy sikerül megőriznie semlegességét az ügyben. Tudta, hogy amit mond,
az nem vetne jó fényt Lord Oswalra, aki mindig mellette állt. Talán még
Rennardot is belekeverné.
Lord Oswal mégis magához hívatta, mindössze két órával a Lovagtanács tervezett
ülése előtt. Az üzenetet hozó Rózsa lovagja nagyon kíváncsian méregette Humát,
de a főparancsnok iránt érzett hűségéből fakadóan nem kérdezett semmit.
Miközben Huma Lord Oswal kvártélya felé indult, éppen azzal az emberrel
találkozott szembe, akit megpróbált elkerülni.
– Hallottam, hogy életben vagy. Egészen mostanáig azonban kételkedtem benne,
míg a saját szememmel nem láttalak.
Bennett hivatalos öltözéket viselt, többek között egy bíbor köpenyt, a
lovagság és családja birtokainak zászlajával. Mellvértjén egy fekete vállszalag
volt keresztbe vetve. A lovag még most, az éjszaka közepén, a szemerkélő esőben
is fényleni látszott. Mindentől függetlenül Bennett az apja fia volt.
Sólyomszerű arcvonásaival szakasztott olyan volt, mint a néhai nagymester.
 – Elnézésedet kérem, Lord Bennett.
A családi birtokokat Oswal és Trake egészen addig közösen uralták, míg az
utóbbiból nagymester nem lett. Most, mint Trake örököse, Bennett a bácsikájával
közösen osztozott a címen. Mivel Oswalnak nem volt örököse, egy napon az összes
birtok egyetlen ember uralma alá kerül majd.
– Már korábban szerettem volna részvétemet nyilvánítani...
– Ne nézz bolondnak, kecskepásztor! – vágott a szavába Bennett. – Azért
tartottad magad távol tőlem, mert mindig is ellenségek voltunk. Még mindig nem
hiszem, hogy közénk való lennél, de a jó szívemnek köszönhetően téged többé nem
lehet kitúrni innen. Mikor téged dicsértelek – azt hittem, egy halottat dicsérek
–, nem sejtettem volna, hogy visszajössz.
Huma egész testében megfeszült, de nem ült fel Bennett gúnyolódásának. Biztos
volt benne, hogy a megboldogult nagymester fiában felhalmozódott harag apja idő
előtti halálának a következménye.
– Sosem voltam az ellenséged, milord. Éppen ellenkezőleg, mindig is
csodáltalak, annak ellenére, hogy tiltakoztál a felvételem ellen. – Bennett arca
enyhe meglepetést tükrözött. – Viselkedésed, ügyességed, a legkedvezőtlenebb
helyzetekben is megnyilvánuló parancsnoki képességed... te testesíted meg
mindazt, amire törekszem, és amit talán soha nem fogok elérni. Csak arra kérlek,
adj rá lehetőséget, hogy a dolgomat végezzem.
Bennett becsukta a száját. Futólag Humára pillantott.
– Esetleg – motyogta.
– Esetleg? – Huma felvonta egyik szemöldökét. – Mit értesz ez alatt?
Baxtrey legújabb lordja azonban már elfordult. Huma csak nézte, ahogy eltűnik
a vár közepén. Aztán továbbindult, hogy találkozzon Lord Oswallal.

* * *

Rennard is vele volt. Huma éppen akkor szakította félbe őket, mikor egy
térképet tanulmányoztak. Lord Oswal egy északon fekvő helyre mutatott.
Mindketten felpillantottak, mikor Humát bebocsátották és a főparancsnok
halványan elmosolyodott. Rennard csak bólintott.
Lord Oswal felcsavarta a térképet.
– Nem a közös szálláson voltál?
– De igen. Balszerencsémre összefutottam az unokaöcséddel, milord.
Az idősebb lovag megrázta a fejét. Sokkal kimerültebbnek tűnt, mint előző
éjjel.
– Értem. Ne is törődj vele, Huma! Zavarja a tény, hogy látszólag a holtak
közül tértél vissza.
– Még mindig utál azért, ami vagyok.
– Akkor ostoba – vágott közbe hirtelen Rennard. – Bebizonyítottad, hogy
tízszer különb lovag vagy nála.
– Köszönöm, de ezt nem hiszem el.
– Akkor te is ostoba vagy.
– A legkevésbé van szükségünk arra, hogy egymással torzsalkodjunk – szakította
félbe őket Lord Oswal. A homlokára tette a kezét, csaknem feldöntve ezzel egy
égő gyertyát. Huma felé nyúlt, de Oswal elhessegette. – Jól vagyok. Úgy látszik,
nem aludtam eleget az elmúlt éjjel. Elég rossz éjszaka az álmatlansághoz.
– Képes leszel végigcsinálni a Tanácsülést? – kérdezte Rennard.
– Van más választásom? Lehet, hogy ez csak az én személyes véleményem, de ha
az unokaöcsém – aki hangsúlyoznom kell, úgy gondolja, hogy a legjobbat cselekszi
– bármilyen irányítást nyer az eljövendő nagymester felett, akkor végünk van.
A főparancsnoknak az unokaöccséről alkotott véleménye megdöbbentette Humát.
Tudta, hogy nem jönnek ki egymással, de hogy...
– Miért?
– Bennett, mint sokan mások közülünk, túlságosan is belemerült a lovagságról
szóló legendákba. Ő olyasfajta vezér, aki fogná az összes harcképes lovagot és
egyetlen hatalmas, hősies rohamot indítana, amelyben mindannyian odavesznénk.
– Tényleg?
Huma hangja kételkedést sejtetett. Bennett még a sötétséggel szemben is
számítónak tűnt és tökéletesen észnél volt.
 – Tényleg. Bennettet soha nem lehet látni a parancsnoki gyűléseken, ő
rajtaütésszerű támadásokban és pusztító csatákban gondolkodik, sosem állít fel
szilárd, hosszú távú stratégiát. Trake halála óta szerintem még inkább vágyik
arra, hogy valami jelentős tettet vigyen végbe apja emlékére.
– Huma talán nehezen hiszi el mindezt, de én régebb óta ismerem Bennettet. És
egyetértek – tette hozzá Rennard.
Lord Oswal Humára nézett.
– Még valami. Ő sosem hinné el az elvarázsolt kardokról és bebörtönzött
sárkányokról szóló történeteidet, sem az isteni próbákat, amelyek a győzelem
kulcsát adják a kezünkbe. Én elhiszem. Nevezd Paladine-ba vetett hitnek, de
akkor is elhiszem.
Az idősödő lovag hirtelen fejét fogva előrehajolt.
– Pihennem kell – motyogta. – Segíts, Huma!
A két lovag az ágyához kísérte a főparancsnokot. Mikor lefektették, Lord Oswal
megragadta Rennardot.
– Gondoskodnod kell róla, hogy még idejében felkeltsenek a gyűlés előtt.
Megértetted?
A sápadt arc Humára nézett, majd vissza a főparancsnokra.
– Természetesen. Tudod, hogy így lesz – jelentette ki Rennard szokásos,
érzelemmentes hangján.
– Akkor jó.
Lord Oswal szinte azonnal álomba merült. A két lovag csendben távozott. Mikor
becsukták maguk mögött az ajtót, Rennard Humához fordult.
– Azt akarja, hogy ott legyél a Tanácsülésen.
– És vele mi lesz?
Huma aggódott Oswal egészsége miatt.
– Ő is ott lesz. Megígértem, hogy vigyázok rá. – Rennard halványan
elmosolyodott. – Mindent kézben tartok. Majd meglátod.

* * *

Humának gondja volt rá, hogy az elsők között érkezzen.

Nem minden Lovagtanács volt nyitott a vár lakói előtt. A legtöbb tanácskozáson
csak a vezető lovagok és a napirendben kiírt személyek jelentek meg. Az
eseményeknek meghatározott formája volt, szokásos körülmények között ezeket a
lépéseket követték. Az uralkodó testület most azonban úgy döntött, hogy a
nagymester utódának megválasztása olyan esemény, amelybe mindenkit be kell
vonni, és jóllehet mindenki nem férhetett be a terembe, a lovagság egészét így
is szép számmal képviselték.
A Korona és a Kard rendjének mesterei már elfoglalták a helyüket. Sólyomszem
Arak kecskeszakállát húzgálta és meglehetősen arrogánsan tekintgetett a Kard
rendjének vezetőjére. Huma nem ismerte a Lord Sólyomszem mellett ülő férfit. Nem
az a lovag volt, aki az elmúlt négy évben a Kard rendjét irányította. A korábbi
parancsnok a keleten dúló harcokban esett el, utódját pedig a csatatéren
választották meg, szükségből. A lovag szögletes arca Humát inkább egy idealizált
szoborra emlékeztette, semmint emberre. Hosszú bajuszát vékonyra nyírta, szeme
pedig eltűnt dús, bozontos szemöldöke alatt. Mikor Bennett belépett a terembe,
világossá vált, hogy kinek a kezében van az igazi hatalom a Kard rendjén belül,
mert a másik lovag megmerevedett.
A terem végül megtelt, majd kezdetét vette a várakozás. Mindössze két fontos
személy hiányzott, Rennard és Lord Oswal. A Lovagtanács türelmesen várakozott, a
tagok addig egymással beszélgettek. Végül Bennett dölyfösen Lord Sólyomszemhez
lépett, és alig hallható, de csípős hangon szólt hozzá. Sólyomszem hasonlóképp
válaszolt, és hamarosan parázs vitába keveredtek. Sajnálatos módon ahhoz nem
vitatkoztak elég hangosan, hogy érteni lehessen, amit beszélnek, és Huma csak
találgatni tudott afelől, hogy mi is zajlott le közöttük.
A ziháló Rennard éppen ebben a pillanatban rontott be. Arca feszült volt, és a
máskor higgadt lovag ilyen felfokozott lelkiállapota láttán többen is rossz hírt
sejtve pattantak fel ültükből.
Rennard gyorsan odasúgott valamit Lord Sólyomszemnek. Bennett és a többi
tanácstag füleltek, ahogy csak tudtak. Bennett elsápadt, és szorosan megragadta
a legközelebb eső széket. Sólyomszem Arak felállt, hogy szembenézzen a hirtelen
nyugtalanná vált tömeggel.
– Az ülést további értesítésig elnapoljuk. Sajnálattal közlöm az itt
összegyűltekkel, hogy Baxtrey ura, Lord Oswal, főparancsnok és a Rózsa rendjének
mestere megbetegedett – ugyanaz a kór támadta meg, mint amely a nagymestert is
elragadta.
– A várat vesztegzár alá helyeztük. Lord Oswal minden valószínűség szerint nem
éri meg a holnapot.

* * *

Rennard még mindig remegett.

– Jöttem, hogy kérésének eleget téve felkeltsem, ekkor láttam, hogy
eszméletlenül fekszik az ágyban és a hideg rázza, habár két vagy három takaró
volt rajta. Tőlem telhetően segítséget nyújtottam, majd papot hívtam.
Huma még soha nem látta Rennardot ilyen állapotban. Majdnem olyan volt, mintha
a sápadt lovag újra átélte volna a pestissel szemben folytatott saját küzdelmét.
– Mit csinált a pap?
– Nem sokat. Értetlenül áll a betegség előtt. Úgy gondolom egy újabb ajándék
Őfenségétől, átkozott legyen a neve!
– Semmit sem tehetünk érte? – Huma hirtelen elgyengült. Lord Oswal a mentora,
a barátja és jószerivel az apja volt. Nem halhat meg!
– Mindössze annyit, hogy várunk és imádkozunk. – Vajon tényleg volt egy
csipetnyi gúny Rennard hangjában? Huma nem tudta igazán hibáztatni érte. Ő is
annyira gyengének érezte magát! A Sárkánykirálynő, Crynus és Galan Dracos
biztosan nevetnek a sorsunkon, gondolta.
– Huma. – Rennard a vállára tette a kezét. A sápadt arc még mindig feszült
volt. Mennyire szerette Oswalt! – Aludj egy keveset!
Paladine templomának külső kamrájában voltak, ide szállították a főparancsnok
testét abban a reményben, hogy az istenek talán befolyásolni tudják felépülését.
Az idős lovagot gondozó papok egyelőre tanácstalanok voltak. Az egyik
pillanatban úgy tűnt, hogy legyőzték a betegséget, a másikban azonban még
erősebben tért vissza, mint annak előtte. Az idő pedig egyre fogyott. Lord Oswal
szervezete nem bírt ki több komoly megpróbáltatást.
Rennard halványan elmosolyodott.
– Megígérem, hogy felébresztelek, ha bármilyen változás állna be.
Huma jó szándéka ellenére is egyszerre álmos lett, mintha csak az alvás puszta
említése rádöbbentette volna fáradtságára. – Tényleg kelts fel!
– Ezt ígértem Lord Oswalnak is – felelte keserűen Rennard.
Távozás közben Huma még meghallotta Bennett hangját kiszűrődni az
oldalkamrából, ahol a papok tanácskoztak. Úgy tűnt, ugyanúgy törődik
bácsikájával, mint ahogy az apjával tette. A főparancsnok betegségének hírül
adtakor Bennett hangja akadályozta meg a pánik kitörését, ő szervezte meg az
ideiglenes vesztegzárat és azt, hogy a gyengélkedő nemest a templomba vigyék. A
Kard lovagja most idejét megosztva imádkozott bácsikájáért és vitatkozott a
papokkal, akik szerinte túl lassan cselekszenek a válsághelyzetben.
És a háború? Mintha a vár lakói megfeledkeztek volna róla. Ez a gondolat
gyötörte Humát, amíg a priccse felé tartott.

* * *

Huma hirtelen, meglepően tiszta elmével ébredt. Első gondolata Lord Oswal
volt, és rögtön a legrosszabbra gondolt. A többiek még aludtak, úgy látszik,
sokkal inkább hozzászoktak a drága élet elvesztésének mindennapos gondolatához.
Huma kisurrant az éjszakába, és körbekémlelt. A fáklyák halvány fényében ki
tudta venni a falakon virrasztó őrszemeket, mások pedig az udvaron járőröztek. A
főparancsnok lakosztályához vezető ajtóban még mindig ott álltak az őrök. Ez jó
jel volt.
Mivel nem tudott aludni, Huma úgy döntött, hogy visszamegy a templomba. Az nem
lepte meg, hogy Rennard nem jött érte, a sápadt lovag nyilvánvalóan végig
virrasztani akart a főparancsnok ágya mellett, már ha ez lehetséges volt
egyáltalán.
Az eső még mindig nem csendesedett, és az udvar lassacskán kezdett egy óriási
sáros pocsolyához hasonlítani.
Ahogy közelebb ért, Paladine temploma furcsán sötétnek tűnt. Senki nem
őrködött, ami nem volt meglepő. Ám miután felment a lépcsőn, és éppen be akart
kopogni a templom ajtaján, észrevette, hogy az egyik szárny résnyire nyitva van.
Belökte az ajtót, és a főfolyosót is sötétbe burkolózva találta. Tudta, hogy
ennek nem így kellene lennie. Itt egy őrnek kellett volna állnia, vagy
legalábbis egy papnak.
Huma egyszer csak a Rózsa egyik lovagjával találta szembe magát, aki a
főparancsnok díszőre, illetve – az adott helyzetben – a beteg lovag őrzője volt.
A meglehetősen zordnak tűnő lovag az ajtóban állt, és Huma már majdnem
ráköszönt, mikor rádöbbent, hogy a férfi nem állna a sötétben, hacsak nincs rá
valami nagyon jó oka. Huma óvatosan lépkedve végigment a márványpadlón, és meg
sem állt addig, míg szemtől szemben nem állt a testőrrel.
A Rózsa lovagja visszanézett rá, de nem látta.
Huma a lovag arca elé emelte a tenyerét. Érezte és hallotta, hogy a férfi
lélegzik, de úgy lélegzett, mint aki mély álomba merült. Gyengéden arcon csapta
a lovagot. Az meg sem rezdült.
Huma közelebb hajolva megvizsgálta a tágra nyílt szemeket. Üvegesek voltak.
Korábban már látott hasonló embereket, akiknek valamilyen oknál fogva
kábítószert adtak be. Huma gyanította, hogy a Rózsa lovagja semmire nem fog
emlékezni abból, ami ez idő alatt történt. Azt is gyanította, hogy a többi
templomban lévővel is valami hasonló történhetett, köztük Rennarddal is.
Huma Paladine-hoz fohászkodott, majd kivonta kardját. Áthaladt a sötét
csarnokokon, míg végül odaért, ahol Rennard annak előtte ült, ám az ösztövér
lovag most eltűnt. Az ajtó, amely abba a szobába vezetett, ahol Lord Oswal
pihent, szintén résnyire nyitva volt, és Huma két további őrt is ugyanabban a
kábult állapotban talált.
Huma a legrosszabbtól tartott. Rennardot és Lord Oswalt is legyőzték, gondolta
hirtelen. Lassan kinyitotta a Lord Oswal kamrájába vezető ajtót. Egy pillanatig
semmit sem látott a sötétben, de aztán edzett szeme fölfedezte a még sötétebb
foltot, Lord Oswalt, aki az ideiglenesen összetákolt ágy mellett állt.
Állt? Huma pislogott, hogy szeme hozzászokjon a sötétséghez. Nem, nem a
főparancsnok volt az. Oswal az ágyban feküdt. De akkor mi volt az? Árnyék?
Huma előrelépett, mire úgy tűnt, mintha a sötétség arrébb mozdult volna. Újra
pislogott. Az alak – vagy az a valami, amit alaknak vélt – már nem volt ott.
Huma izgatottan lépett beljebb, míg Lord Oswal mozdulatlan alakja mellé nem ért.
Megkönnyebbült, amikor meghallotta a főparancsnok egyenletes szuszogását.
Ekkor Huma beleütközött valamibe. Lenézett, és meglátta az egyik pap
eszméletlen testét. A pap ugyanúgy aludt, mint az őrök, tágra nyílt szemei
üvegesek voltak. Huma erősen megrázta, hátha felébred, ám az meg sem mozdult.
Inkább megérezte, mint hallotta, hogy háta mögött megmozdul a sötétség. Késve
fordult, és ez a késedelem kis híján az életébe került, mivel valami fémes tárgy
vágódott a mellvértjének és ha lassabban mozdul, mélyen a torkába vágott volna.
Huma önmagát átkozva védte ki a kicsiny, hajlított penge újabb alattomos
döfését. Ekkor vette észre támadóját, a kavargó sötétségből formálódó, izzó
vörös szemű alakot. Az alak a fejéhez vágta a pengét, így le kellett buknia. Míg
Huma elkerülte a felé hajított fegyvert, a szellemalak máris egy erszényt húzott
elő és a magasba emelte.
Huma gyorsan elhátrált. Kétsége sem volt afelől, hogy mivel került szembe. A
cselekedetek, a jelenés – meglepődött rajta, hogy nem ismerte fel azonnal a
betolakodót – a betegség és rothadás urának, Morgionnak a követőjére vallottak.
Az egyik féreg bejutott Vingaard erődjébe, és megölt egyet, sőt, valószínűleg
kettőt a lovagság legfontosabb alakjai közül.
A rongyokba bugyolált alak tétovázott, mielőtt eldobta volna az erszényt. Huma
pallosát maga előtt tartva ugrott előre. A kardlap az erszénynek vágódott, amely
kiszakadt, de csak miután a kard lendülete a csuklyás behatoló felé lökte. Huma
hátrabotorkált, elkerülve a másikra záporozó halálos esőt.
 A merénylő köhögni kezdett, mikor a por az arcába szállt. Hátratántorodott, ám
Huma nem mert előrelépni. A behatoló egy padnak esett, majd lassan összeszedte
magát.
– Ha azt hiszed, megölhetsz a saját eszközeimmel, hát tudd meg, hogy Morgion
megvédelmezi a követőit! – A hang durva és erőlködő volt, de valahogy mégis
ismerősnek tűnt. – Mellesleg csak el akartalak altatni. De most már nincs más
választásom.
Huma mindössze annyira volt képes, hogy továbbra is kezében tartsa a kardját,
mikor a csuklyás alak hangja kitisztult, és fény derült kilétére. Az ifjú lovag
elkeseredetten lépett hátra, mikor a betolakodó egy kardot húzott elő a köpenye
alól.
– A kés hegye éppen csak megkarcolt volna, és már el is aludtál volna. Ám
attól tartok, most már csak ez maradt.
A penge fölemelkedett, hegye Huma nyakának szegeződött.
Huma nem tudta rávenni magát a harcra. Ez nem történhet meg, ez nem lehet
igaz! Ez csak valami szörnyű rémálom, amelyből mindjárt felébred!
A merénylő csendesen fölnevetett. A kard kissé lejjebb ereszkedett. A nevetés
Huma agyában visszhangzott, gúnyt űzve mindabból, amiben valaha is hitt.
– Megpróbáltalak megóvni ettől. Sajnálom, Huma.
És bár Huma először nem tudta kimondani a szavakat, azok ott dörömböltek a
fejében és kiáltottak a szívében.
Miért, Rennard?

19. FEJEZET

– Nem akarsz mondani valamit? – kérdezte Rennard. – Van időnk! Mindenki

alszik. A falak vastagok. Senki nem fog meghallani minket. Igen. Azt hiszem, van
időnk.
– Paladine nevére Rennard. Miért?
Huma a csuklya és a sötétség ellenére is látni vélte az arcot. Szinte érezte a
Rennard szavaiból áradó keserűséget.
– Mikor évekkel ezelőtt a betegségben haldokoltam, Paladine-hoz, Mishakalhoz
és az istencsalád összes többi tagjához is esedeztem a megváltásért. Semmit nem
tettek. Tovább szenvedtem, és elsorvadtam. Az arcom most sokakat megdöbbent. Ha
akkor látnak, még jobban megrémültek volna. Tudod, a skarlát pestist kaptam el.
A skarlát pestis. Az összes betegség közül, amely az évek során elszabadult, a
skarlát pestis volt a legrosszabb. A lovagoknak egész falvakat kellett
felégetniük, mert még a legnagyobb hatalmú gyógyítók sem tudták megfékezni a
járványt. Az áldozatok elsorvadtak, de minden nap iszonyú kínokkal járt, és
sokan jóval azelőtt öngyilkosok lettek, hogy a kór végezhetett volna velük.
A neve onnan eredt, hogy az áldozat bőre elvörösödött, mivel a szerencsétlen
beteg végül teljesen elégett. Ijesztő dolog volt, amiről még mindig csak
suttogva beszéltek.
– Aztán mikor már biztos voltam benne, hogy belehalok a kínba, meglátogatott
az egyik isten. Nem azok az istenek, akikhez fohászkodtam, hanem az, aki
hajlandó volt megszabadítani a fájdalomtól, ha megfizetem az árát. – A kard
hegye ismét fölemelkedett. – Morgion volt az. Egyedül ő méltatta válaszra az
imáimat, noha soha nem vártam volna tőle. Hajlandó volt megszüntetni a
fájdalmaimat és meggyógyítani, feltéve, hogy az övé leszek. Nem volt nehéz
döntés, Huma. Azonnal és örömmel elfogadtam az ajánlatát.
Huma imádkozott – azért, hogy Lord Oswal megmoccanjon, vagy lovagok jöjjenek
kivizsgálni a sötétség okát, vagy hogy bármi történjen –, de minden csendes
maradt. Mióta tervezgetett Rennard? Mióta várt erre a pillanatra?
Huma inkább hallotta, mint látta, hogy a kard lesújt rá. A másik lovag
magabiztosan mozgott a sötétben. Humának mégis sikerült újra és újra hárítania
minden csapást, habár tudta, hogy Rennard vívótudását mindenki a legjobbnak
tartja. Főképp most, mikor egy olyan Humával került szembe, aki önmagával is
viaskodik.
 Aztán Rennard olyan hirtelen szakította félbe a támadást, ahogy elkezdte.
Halkan kuncogott.
– Nagyon jó. Akár az apád.
– Az apám?
Eltávolodtak az ajtóktól, és most ott álltak, ahonnan a papok a szertartásokat
szokták vezetni. Rennard hátravetette a csuklyát, és Huma még a sötétben is ki
tudta venni a sápadt, fáradt arcot.
– Az apád. Ó, igen. Tudod, ezért védelmeztelek. Morgion jele, még ha egy
gyanútlan emberen van is elhelyezve, figyelmezteti Morgion híveit, hogy ne is
próbáljanak kezet emelni az illetőre.
Huma visszaemlékezett a romok között elhangzott szavakra. Morgion hívei
felfigyeltek a jelre, és vitatkoztak is vele kapcsolatban. Skularisnak fogalma
sem volt róla, hogyan kerülhetett oda.
– Micsoda érzelgős bolond vagyok – folytatta Rennard –, hogy meg akarom
menteni a rokonomat!
Rokon? Huma növekvő rettenettel rázta a fejét.
– Sok tekintetben olyan vagy, mint a bátyám volt. Duracnak hívták. Eldor
lordja volt, a földjét lerohanták, alighogy ő és én csatlakoztunk a lovagokhoz.
Mára semmi sem maradt Eldorból, néhány szánalmas romtól eltekintve. Jobb is így.
A Baxtrey-birtokkal ellentétben, amelyet Oswal és Trake közösen uraltak, én
semmit nem örököltem volna. Az apád, a legidősebb fiú örökölt.
– Elég!
Huma vadul csapott le arra az emberre, aki elárulta mindazt, amiben hitt. Arra
az emberre, aki egykor a barátja volt.
Rennard könnyedén hárított. Néhány pillanat múlva megint szétváltak.
– Mikor apánk Vingaard erődjébe küldött minket, én már régen Morgion követője
voltam. Az első pillanattól fogva próbáltam megvédeni Duracot. Hiszen családtag
volt. Más Morgion-hívők talán ezt nem értették volna meg, ezért ugyanazt a jelet
ültettem belé, mint ami téged is megoltalmazott tőlük. Ez azonban hiábavalónak
bizonyult. Egy maréknyi másik lovaggal hátramaradt a keleti hegyek között
Hylóban, hogy elzárjanak egy szorost, az egyetlen átjárót, amelyen átkelve a
Királynő seregei hátba támadhattak volna minket. Mi, többiek a fősereghez
vágtattunk, hogy figyelmeztessük őket. Semmit nem tehettem. Ironikus, nemde? Az
utolsó pillanatban el akartam mondani neki az igazságot magammal kapcsolatban,
de természetesen képtelen voltam rá. Akkor nem is sejtettem, hogy feleséget és
egy fiút hagyott hátra.
Huma reszketett, egyik fele vágyott arra, hogy hallja a történetet, míg másik
fele elutasította ugyanezt.
– Kérdezd meg egyszer Lord Oswalt, hogy mit gondol Duracról, amikor találkozol
vele a másvilágon!
Rennard újra rátámadt Humára, felkészületlenül érve a gyötrődő lovagot. Egy
ideig küzdöttek, majd az ifjú azt vette észre, hogy egy őrülettől eltorzult
arcba bámul. Eltűnt az érzelemmentes külső, amely mindig gondolkodóba ejtette,
lehullott az álarc, amely mögé Rennard az árulását rejtette. Humának sikerült
ellöknie magától a másik lovagot.
– Mi is volt a neve, öcsém? Karina? Csak egyetlen egyszer láttam őt, évekkel
később, mikor végre megtaláltam azt a falut, ahová Durac halála előtt járt.
Gyönyörű asszony volt – búzaszőke hajával, elfszerű arcával, karcsú testével –
és élettel teli. Azon gondolkodtam, hogy megkérem a kezét, de akkor megláttalak
téged – teljesen olyan voltál, mint Durac fiatal korában –, és tudtam, hogy
elmenekülne tőlem, a rémtől. Bolond voltam, hogy bármi másra is gondoltam igaz
uramnak tett ígéretemen kívül.
Rennard kardja kettéhasította a levegőt, amint lesújtott Humára. A fiatal
lovag oldalra gördült, majd guggolva maradt.
– Megölted, ugye?
Huma hangja hűvös és élettelen volt, miközben újjáélte anyja halálos
betegségének napjait, ami szinte a semmiből sújtott le az asszonyra.
– Köszönetet kellene mondanod érte. Rád gondoltam. Azt akartam, hogy belőled
váljon az a lovag, akinek Duracnak kellett volna lenni. Azt hittem,
eltitkolhatom előled az igazságot – vigyorodott el kegyetlenül Rennard.
– Az álom. Álmodtam az undorító istenedről.
 – Azt gondoltam, hogy talán sikerül átcsábítanom téged az én oldalamra, hogy a
bajtársam légy és megkíméljük magunkat mindettől.
– A Platinasárkányra, mi folyik itt?
Mindkét küzdő fél mozdulatlanná dermedt, amikor fény árasztotta el a szobát.
Az ajtóban Bennett állt, oldalán két rendbéli társával. Rennard gyors pillantása
elárulta, hogy rádöbbent, mekkorát hibázott; Bennett bizonyára egyedül vonult
vissza, vagy legalábbis távozott, és Rennardnak nem volt alkalma rá, hogy
ugyanúgy elbánjon vele, mint a többi gyanútlan várbelivel.
– Rennard? Huma? – Bármilyen hibái voltak is, a megboldogult nagymester fia
nem volt lassú észjárású. Felfogta a helyzetet, látta a Rennard páncélját borító
rongyos köpenyt és csuklyát, és tudta, mit jelent mindez.
Bennett kardját kivonva az árulóra bökött.
– Én akarom!
– Milyen gyorsan lehull a méltóság álarca a szánalmas érzelmek tükrében –
mosolyodott el Rennard kényszeredetten. Egyetlen további szó nélkül vadul Humára
rontott, aki elkerülte a csapást, majd futásnak eredt a padok között.
– Nincs hová menekülnie!
Bennett most még jobban hasonlított egy ragadozó madárra. Tágra nyílt szeme
tűzben égett, mégis minden mozgásra figyelt. Mozdulatai folyékonyak és
kiszámítottak voltak. Bennett maga volt az áldozatára lecsapó sólyom. Ezúttal
Rennard volt az, akit becserkészett.
Rennard azonban az árnyékba simult, majd átcsúszott a falon. Huma a többiek
előtt ért a falhoz és kitapogatta azt a bizonyos helyet. Nem hitte, hogy Rennard
is varázslat segítségével tűnt volna el, ahogy Magius tette egyszer. Nem,
talán... igen! Huma ujjai egy kis horpadásra tévedtek, és a fal hirtelen
kitárult, hogy elnyelje. Hallotta, hogy a háta mögött Bennett a két másik
lovagnak kiabál, aztán a fal újból bezárult. Huma nem ért rá megvárni őket.
Vajon hová akart menni Rennard?
A lábdobogás alapján rájött, hogy az idősebbik lovag felfelé tart. Vajon mire
számított odafenn?
Ez a járat nem egy ősi rejteklépcső volt, ahogy először hitte; a következő
emeletre menet két ablak mellett is elhaladt.
A lépcső egy, a mennyezeten lévő csapóajtóban ért véget. Huma óvatosan
felnyúlt és másik kezében kardját készenlétben tartva kilökte a csapóajtót.
Odakinn tombolt a szél és az eső.
A várt támadás azonban elmaradt.
A háta mögött felhangzó lábdobogás jelezte Bennett és két társa közeledtét.
Huma nem akarta, hogy ők szálljanak szembe elsőként Rennarddal. Ezt a jogot
magának tartogatta. Lassan kilépett az esőbe.
A tető üres volt. Nem volt hová elbújni vagy elfutni. Huma a legközelebbi
párkányhoz lépett, és lepillantott. Odalent lovagok gyülekeztek, Bennett riadót
fúvatott. Bennett egyik társa lépett ki a tetőre.
– Hol van? Elkaptad?
Huma a fejét rázta. Hol volt Rennard? Az újonnan érkezők is átfésülték a
tetőt, de semmilyen nyomot nem találtak. Rennard egyszerűen eltűnt.
Bennett ezt nem akarta elhinni. A lovagok átkutatták a szomszédos épületeket,
és mikor ez sem hozott eredményt, átkutatták a vár többi részét is.
Összegyűjtötték és átvizsgálták Rennard holmiját, de ez sem nyújtott túl sok
segítséget.
A papok azonnal Lord Oswal mellé siettek, amint tudomást szereztek a
támadásról. Legnagyobb meglepetésükre a főparancsnok állapota javulni látszott.
Amint azt az egyik pap elmagyarázta Humának, Bennettnek és a többi összegyűlt
lovagnak, Lord Oswal szervezete kezdte legyűrni azt a mérget, amelyet Rennard
korábban beadott neki, ezért a merénylő egy újabb adagot akart beadni, még
mielőtt a főparancsnok felgyógyulhatott volna.
Mikor a lovagok szétszéledtek, néhányan azért, hogy tovább keressék az árulót,
mások pedig hogy szolgálatukat teljesítsék, egy kéz nehezedett Huma vállára. Az
ifjú lovag összerezzent, mert először azt hitte, Rennard jött vissza, hogy
végezzen vele. Aztán a mögötte álló alak megszólalt.
– Én vagyok az, Bennett.
 Huma lassan megfordult, és szembenéztek egymással. Oswal unokaöccse szemmel
láthatóan egyszerre több érzelemmel viaskodott, arcán a feszengés, a düh és a
zavar nyomai látszottak. Végül kezet nyújtott neki.
– Hálás vagyok mindazért, amit tettél.
Huma nem tudta, mit is tehetne, így egyszerűen megfogta Bennett kezét és
megrázta.
– Nem sikerült elkapnom az apád gyilkosát.
Bennett megkeményítette arcvonásait. Huma tudta, hogy rettentő kínosan érzi
magát.
– Leleplezted őt. Megmentetted a bácsikám életét. Még... még azzal a sápadt
árulóval is harcoltál, amire én soha nem lettem volna képes.
A sólyomarcú lovag röviden tisztelgett, majd távozott. Huma utána nézett, ajka
körül halvány mosoly játszott, majd ő is megfordult és elindult, hátha sikerül
Rennard nyomára bukkannia.

* * *

Senki nem lepődött meg azon, hogy két nappal később Lord Oswal lett az új
nagymester. A döntéshozatalig elvonult, csak a tanácstagok beszéltek vele.
Bennett részéről mindenfajta ellenállás megszűnt, sőt a nagymester unokaöccse
kérvényezte, hogy a Rózsa lovagjainak sorai közé léphessen. Minden eshetősége
megvolt annak, hogy javasolni fogják a felvételét. Az is valószínűnek tűnt, hogy
rövidesen ő fogja viselni a főparancsnok díszegyenruháját is.
Huma ezekben a napokban azon törte magát, hogy bebocsátást nyerjen. Mikor
végre Lord Oswal fogadta meghallgatás céljából, láthatóan megremegett. Csaknem
annyira tisztelte a nagymestert, mint Paladine-t, hiszen végső soron ő volt a
Triumvirátus óhajának élő jelképe.
Mikor Huma esedezve letérdelt, furcsa hang ütötte meg a fülét, és vette hozzá
a bátorságot, hogy felnézzen. A nagymester mellett díszőrség állt, akiket a
három Rend veteránjaiból válogattak össze. Lord Oswal a trónján ült, és
kuncogott.
– Kelj fel, Huma! Velem szemben nem kell ragaszkodnod a formaságokhoz. Most
nem.
Huma felállt és közelebb lépett.
– Nagymester...
Sóhaj hallatszott.
– Ha mindenáron hivatalos akarsz lenni, mondd azt, hogy Lord Oswal! Nem vagyok
olyan elbizakodott, mint a bátyám volt, még nem.
– Lord Oswal, mielőtt útra kelnék, mesélj nekem Eldori Duracról!
– Duracról? Ismertem egy pár Durac nevű embert. Eldor... nem is tudom...
– Kérlek. Tudod kiről beszélek. Rennard bátyjáról. Az... apámról.
Az újdonsült nagymester tátott szájjal bámult rá.
– Az apád? Durac? Akkor Rennard...
– A bácsikám – préselte ki Huma a rossz ízű szót.
– Paladine! – Lord Oswal hangja alig volt több suttogásnál. – Huma, igazán
sajnálom.
– Uram. Az apám?
A nagymester kitörölt valamit a szeméből.
– Sajnálom, Huma. Bárcsak mindent elmondhatnék neked, de tényleg nem sokra
emlékszem. Durac jó lovag volt, bár egy kicsit túlbuzgó. Remek harcos volt, a
harc majdhogynem veleszületett tulajdonsága volt, és olyan könnyedén tanulta meg
a vívás fortélyait, mint amilyen könnyen az ember kést fog a kezébe. Emlékszem,
sok időt töltött nyugaton, de nem gondoltam volna, hogy azért, mert családja
van. Arra azonban emlékszem – dörzsölgette az állát Oswal –, hogy utánunk
kiabált, amikor ő a többi lovaggal együtt hátramaradt, hogy a hágót védelmezzék.
Most már értem, mire gondolt. Mikor azt mondta, „vigyázz rájuk”, azt hittem,
hogy az emberekre gondolt. Milyen ostoba vagyok! A családjára gondolt, és ezt
Rennard tudta csak igazán.
A nagymester nemigen mondott újat, ami csalódást okozott Humának, bár nem
mutatta ki. A kínos csendet Oswal törte meg.
 – Engedélyezem, hogy elindulj Ergoth és a hegyed felé. Hány lovagra lesz
szükséged?
– Egyre sem.
– Egyre sem?
A nagymester előrehajolt, erősen megragadva a trónus karfáját.
– Ahogy te is mondtad, ez egy rendkívül fontos ügy. Biztos akarok lenni benne,
hogy sikerrel jársz. Paladine úgy látta jónak, hogy megadja nekünk ezt az
esélyt, de nem fogom hagyni, hogy szükségtelen kockázatot vállalj magadra!
– Amit Paladine keres, azt egyedül tőlem várja – válaszolta Huma. – Érzem. Nem
tudom megmagyarázni, hogy honnan tudom. Egyszerűen így érzem jónak.
Oswal felsóhajtott és hátradőlt.
– Ezt nagy meggyőződéssel mondtad. Az eszem azt mondja tévedsz, de a szívem
rád hallgat. Azt hiszem, ezúttal a szívemet követem, hiszen ott gyökerezik a
hit.
– Köszönöm, milord.
Lord Oswal felállt. Huma is így tett. A nagymester megragadta Huma vállát.
– Születésedtől és szüleidtől függetlenül mindig is a saját fiamnak foglak
tekinteni.
Megölelték egymást, majd Lord Oswal elhúzódott.
– Indulj! Menj, mielőtt még nagyobb érzelgős bolondot csinálsz belőlem!

* * *

Csak néhány lovag volt az udvaron, amikor Huma elindult. Ő akarta így. Ez
megkönnyítette az elválást, legalábbis számára. Egyik fele úgy érezte, elfut,
pedig Vingaard erődjében kellene maradnia, amíg meg nem találják és meg nem
büntetik Rennardot. Huma mégsem akart részt venni a másik elfogásában. Túl
régóta ismerte az ösztövér lovagot ahhoz, hogy egyszerűen megfeledkezzen azokról
az időkről, amikor ők ketten barátok voltak.
Egy alakot mégis kiszúrt magának. Bennett volt az, aki a mellvéden állva
pásztázta a várat. A nagymester unokaöccse még mindig apja gyilkosát kereste.
Rennard holmijának átkutatásakor a vár örökre elveszettnek hitt ősi terveire
bukkantak. Ezeken két olyan járat volt bejelölve a templomon belül, amiről még a
papok sem tudtak.
A mogorva Bennett elfordította tekintetét a várat körülölelő tájról, és ekkor
észrevette Humát. Lassan bólintott, majd elfordult. Ez volt minden.

* * *

Huma útja egy újabb félig halott falun vezetett keresztül. Egy órája lovagolt.
Kétszer találkozott őrjáratozó lovagokkal, és mind a kétszer pontosan
tájékoztatta őket az áruló Rennard után folytatott hiábavaló keresésről a
várban.
Ezek a falusiak másképp néztek a magányos lovagra, mint azok az emberek,
akikkel másutt találkozott. Mozdulataik feszültséget és nagy félelmet tükröztek,
mintha arra számítottak volna, hogy a Sárkánykirálynő bármelyik pillanatban
lecsaphat az égből. Lassan elkezdtek Huma és a lova körül kavarogni.
A harci ló idegesen lelassított, orrlyukai kitágultak, amint a lehetséges
ellenfelekre bámult. Huma szorosra fogta a gyeplőt, visszanyerve ezzel uralmát
az állat felett. Nem akarta, hogy ártatlan emberek élete száradjon a lelkén.
A ló rövidesen nem tudott továbbmenni, annyira összesűrűsödött a tömeg. A
falusiak félelmet keltettek ló és lovasa szívében. Huma fülét motyogva
elhangzott kérdések ütötték meg, amelyek a várban történt események felől
tudakozódtak.
Egy koszos, csontos kéz érintette meg a bal lábát.
– Tényleg igaz? Meggyilkolták a nagymestert? Többé nem vagyunk biztonságban? –
kérdezte egy recsegő hang.
– Azt hallottam, hogy a Tanács meg akarja adni magát! – kiáltotta egy hang,
amelynek a forrását a lovag képtelen volt megállapítani.
 Ez utóbbi kijelentés csak tovább fokozta a falusiak szorongását. Még közelebb
húzódtak, megfeledkezve a kiképzett állat patájának veszélyéről. Huma
megpróbálta hátrébb zavarni őket.
– Álljatok félre! Engedjetek át! Ha nem engedelmeskedtek, még nektek támadhat
a ló!
– Menekül! – kiáltotta az előbbi hang. – A lovagok elvesztek!– Mindannyian
elvesztünk! – visította egy öregasszony. Elájult, majd eltűnt a tolongásban.
– Nem hagyhatsz el minket!
– A saját bőrödet akarod menteni!
– Vissza!
Dühös és zavart arcok tűntek fel Huma látómezejében. Kezek ragadták meg. A
megriadt ló felágaskodott. Az állattal szemben állók észhez tértek, és
megfordultak, hogy elmeneküljenek. Ám akik mögöttük voltak, továbbnyomultak
előre.
Egy öregember elesett. A lovagnak sikerült lecsillapítania a lovát, majd
megpróbált utat törni magának, hogy segíthessen a vénemberen.
– Mindannyiunkat elárult! Leütötte az öreget! Fogjátok meg!
Toprongyos, sovány alakok rontottak Humára. Az ifjú lovag kivonta kardját, és
megfenyegette vele a falusiakat. Azok elhátráltak ugyan, de eszük ágában sem
volt feladni, nem, amikor attól féltek, hogy Solamnia lovagjai a Sárkánykirálynő
gondjaira akarják bízni őket.
Huma ezúttal meglátta a felbujtót, egy földművesruhát viselő alakot, aki a
többiektől félrehúzódva állt. A férfi nem rohant el, mikor rájött, hogy
észrevették. Ehelyett egy kardot húzott elő, és ismét felfedte a gonoszság
arcát.
Huma átvágott lovával a tömegen, kardjával kényszerítve vissza az embereket és
köszönetet mondva Paladine-nak, amiért még egyikőjük sem merészelte megütni. Az
alaktól alig hatlábnyira megállította a lovát.
– Bennett azt hiszi, hogy még mindig a várban vagy.
Rennard halványan elmosolyodott.
– Egészen addig ott is voltam, amíg Lord Oswalt hivatalosan meg nem
választották. Aztán ide jöttem, hogy elújságoljam a hírt.
Huma szemét bácsikáján tartva leugrott a nyeregből, kardját azonban nem vonta
ki.
– Úgy érted, azért jöttél, hogy félelmet ébressz bennük. Meg akarod törni a
bizalmat, hogy egymás között kelljen harcolnunk!
– Ez az én... hivatásom. De nem csak nekik újságoltam el a híreket.
Végigjártam az összes falut a környéken. Tegnap óta nem aludtam.
– Megtalálták a titkos járatokat.
— Tudom. Szándékosan hagytam ott a térképeket. Többé nincs szükségem rájuk.
— Ez őrület, bácsikám.
— Bácsikám. Azt hittem, sosem fogod ezt mondani. Igen, ez valóban őrület. Az
egész világ őrült. Azon fáradozom, hogy kevésbé legyen az. — A falusiakra
mutatott, elég halkan beszélve ahhoz, hogy azok ne hallják meg, amit mond. — A
félelem elterjed. Elkeseredésükben Vingaard erődje ellen vonulnak majd, és úgy
hiszem, a lovagok kénytelenek lesznek legalább némi áldozat árán elzavarni őket.
Solamnia nagyszerű lovagjai nemcsak cselekedetüktől szenvednek majd, hanem
egyben a moráljukra mért rettenetes csapástól is. Szükségtelen tovább
folytatnom.
— Ez az egész ki lett tervelve!
— Természetesen. Az egész Tanácsot megölhettem volna, de ez csak megerősítette
volna a lovagok eltökéltségét. Ezért jártam be álruhában a környéket, felkavarva
az érzelmeket. — Rennard kihúzta magát, a kard lassan előre-hátra himbálózott a
kezében. — Már csak te vagy hátra, Huma. Tudtam, hogy ezt az utat fogod
választani. Nem engedhetem, hogy visszatérj abba a... barlangba. Lehet, hogy az
egész csak a te elméd őrült szüleménye, de nem hinném. Nem kockáztathatom meg,
hogy egy ilyen dologban tévedjek.
Kardját felfelé lendítette. Huma azonnal hárította a támadást. A falusiak
hátrébb húzódtak, de szörnyű, várakozással teli pillantásuk azt súgta Humának,
arra várnak, hogy egyikőjük meghaljon, annyira Rennard játékszereivé váltak.
 Az ösztövér lovag lesújtott, ezáltal védtelenül hagyva magát. Rennard
ügyességének köszönhetően ki tudta védeni az ellentámadást, ám Huma pengéjével
még így is sikeres csapást mért a sápadt lovag jobb oldalára. A penge azonban
szilárd felületről pattant vissza, és egy kurta, ravasz mosoly futott végig
Rennard arcán. Tunikája alatt még mindig viselte a páncélját.
Pengéik újra és újra összecsaptak, mialatt az esőáztatta faluban harcoltak. Az
őket körülvevő emberfal úgy kanyarodott ide-oda, ahogy küzdöttek, de egyetlen
pillanatra sem nyílt szét. Huma azon morfondírozott, vajon mi történne vele, ha
esetleg sikerülne legyőznie Rennardot. Nagyon is elképzelhetőnek tartotta, hogy
a falusiak nekiesnének.
— Nagyon jó! — sziszegte Rennard. — Jól kitanítottalak!
— Elég jól.
Huma egy szót sem szólt többet. Tudta, hogy minden csepp erejére szüksége
lesz, mivel Rennardot az őrülete táplálta, ezért makacs erővel és dühvel
harcolt.
Huma éppen akkor csúszott meg a sárban, amikor Rennard pengéje elsuhant a
torka előtt. Az áruló előrebukott, Huma pedig mélyen megvágta a másik lábát.
Rennard nem kiáltott fel, bár a lábát szinte azonnal elborította a vér. A sápadt
lovag elhátrált.
Megfordultak, és újra szembenéztek egymással. Huma a kimerültség határán állt,
Rennardot pedig legyengítette a jobb combján húzódó mély seb. Huma kardja éppen
csak elhibázta a végtagot tartó izmokat és inakat.
— Add meg magad, Rennard! Ígérem, tisztességesen fognak bánni veled!
A sápadt lovag még a szokottnál is fáradtabbnak tűnt.
— Nem hinném. Egy hozzám hasonló áruló, aki megölt egy nagymestert és egy
másikat is majdnem, aligha számíthat tisztességes bánásmódra.
Huma tudta, hogy minél tovább beszélnek, annál inkább visszatér az ereje, míg
Rennardé egyre apad. A másik már most is nehezen bírt állva maradni.
— Gyerünk, öcsém. Vessünk ennek véget!
Rennard elképesztő lendülettel rohanta le Humát, különböző fortélyokkal
támadva rá. Huma helytállt, és lassacskán kezdett támadásba lendülni. Rennard
arca elhomályosodott, csupán ösztönből harcolt, és a kardvívó leckéknek
köszönhetően — ironikus módon éppen Rennard mesteri oktatásának köszönhetően —
Huma minden egyes támadást hárított.
Az ifjúnak végül sikerült megsebesítenie Rennardot. A kardforgató karján
találta el, és az áruló majdnem elejtette a fegyverét, mikor sebesült karja egy
pillanatra megvonaglott. Védtelenül maradt, és Huma pengéje pár ujjnyival az
arca előtt suhant el.
Mostanra már mindkettejüket vastagon borította a sár. Az őrület, mely fogva
tartotta Rennardot, úgy tűnt, elpárolog a sápadt lovagból. A férfi megértette,
hogy mindennek vége. Huma jobb volt nála, azonnal felfogta, mi történik, még ha
az arca kifejezéstelen is maradt. Rennard most már mindössze annyit tehetett,
hogy megpróbálta elkerülni a halálos csapást.
Huma ismét rést talált bácsikája védelmén, és Rennard erősen vérző lába
hirtelen megroggyant.
Térdre esett.
A pillanat megtört. Huma pislogott, és lenézett Rennardra, akinek vére
elkeveredett a sárral. Undor ült ki az arcára.
– Vége, Rennard. Nem foglak megölni. Semmi értelme!
Rennard megpróbált felállni. Fél térdre emelkedve várt, kardját
vállmagasságban tartva, készen arra, hogy megvédje magát.
– Nem megyek vissza, Huma! Nem fogom végigszenvedni a tárgyalás
megaláztatásait.
Huma leengedte a karját.
– Engedd, hogy segítsek! Jó lovag voltál. Az egyik legjobb.
Rennard válasznak szánt nevetéséből csak egy száraz köhögésre futotta. A
sápadt lovag majdnem előrebukott.
– Hát nem érted? Soha nem voltam lovag! Azóta a nap óta az életem egy másik
isten kezében volt, és még ő is cserbenhagyott. Nézz rám! – Rennard erőtlenül
elmosolyodott, és Huma döbbenten nézte, amint egykori társa sápadt teste lassan
elvörösödik. – A bukásom jutalma. Igazából soha nem gyógyultam meg, csupán egyik
napról a másikra éltem.
– Rennard! Rövidesen ideér az egyik őrjárat. Hoznak majd egy papot.
– Egyetlen pap sem fog hozzám érni.
Bármilyen varázslatot vagy rémálmot bocsátott is a falura a néhai lovag, az
most elillant és az emberek sikoltozni és kiabálni kezdtek az egyik legszörnyűbb
betegség láttán. A két páncélos alak pillanatokon belül magára maradt.
– Rennard...
A másik lovagnak még a beszéd is nagy erőfeszítésébe került. A betegség
végigterjedt az egész testén.
– Ne gyere a közelembe, Huma! Érintés útján terjed. – Rennard mosolygott. –
Semmi nem marad belőlem, miután végzett velem. Szerencséjük lesz, ha egy
buroknál többet találnak majd.
Hol van az az őrjárat? Huma csalódottan pásztázta a látóhatárt.
– Bármi is legyen az, amit keresel öcsém – köpte a haldokló alak –, remélem
megtalálod. Talán még mindig van egy utolsó esély.
Ott! Huma lovasokat pillantott meg a távolban. Azonban nagyon lassan mozogtak.
Túlságosan is lassan.
– Huma...
A fiatal lovag lepillantott. Rennard arca eltorzult a fájdalomtól.
– Imádkozz Paladine-hoz, Rennard! Az őrjárat ehhez a faluhoz közeleg. Ha
megmagyarázom...
– Nincs mit megmagyarázni nekik, kivéve azt, hogy el kell égetniük a
holttestemet.
Rennard fölegyenesedett, és mindkét kezével megragadta kardja markolatát, hogy
megtámassza a fegyvert.
Rennard betegségét meghazudtoló gyorsasággal húzta keresztül saját torkán a
pengét.
– Nem! – Humát csak az tartotta vissza attól, hogy kicsavarja a fegyvert a
rongyos alak kezéből, hogy tudta, saját maga terjesztené tovább a pestist.
Már túl késő volt. Egyetlen pap sem lett volna képes idejében begyógyítani egy
ilyen sebet.
A kard Rennard erőtlen kezéből a sárba hullott, amit egy pillanattal később
élettelen teste követett. Huma elejtette saját fegyverét, és térdre esett.
– Nem!
Hangja halkabb volt bármiféle suttogásnál. Huma a kezébe temette az arcát, és
szabad folyást engedett érzelmeinek. Halványan még hallotta a lovak patáinak
csattogását, majd minden elcsendesedett.

20. FEJEZET

Csend. A közeledő lovak nyerítése, a rémült falusiak kiabálása, akik azt

hitték, hogy a pestisek legszörnyűbbike szabadult el közöttük, a patacsattogás,
még a szél is – mind elnémult.
A csendet egy távoli hang törte meg, amint fém ütközött fémnek.
Huma lassan, hitetlenkedve emelte föl a fejét, és tágra nyílt szemmel bámult
maga köré. A Vingaard erődjét körülölelő táj, sőt, ami azt illeti, az egész
külvilág eltűnt.
A tükör állt előtte, ugyanaz a tükör, amelyen napokkal korábban átesett. Most
mindössze egy megviselt, zilált lovagot látott benne, aki úgy tűnt, alig él.
Újra ott volt Féregapó barlangjában. Tényleg megtörtént vele mindez? Először
valószínűtlennek tűnt. Ám Huma még mindig érezte a fájdalmat, amelyet az
állítólagos álom okozott. Rémálom volt tehát, egy igencsak valóságos rémálom.
Mert Rennard tényleg halott volt.
Huma hátradőlt, és lehúzta páncélkesztyűjét. Megdörzsölte a szemét, majd az
átkozott tükörre meredt.
Dühös volt, de ugyanakkor meg is könnyebbült; dühös, amiért úgy érezte magát,
mint egy báb, és megkönnyebbült, amiért lehetősége nyílt kalandja folytatására
és talán arra is, hogy újra lássa Kazt és Magiust. Vajon ők hol lehettek mindez
idő alatt?
Huma tovább bámulta a tükröt. Még mindig érezte Rennard árulásának és
halálának sokkját. Rennard halott volt, és ő imádkozni fog érte, de a
lovagságnak – nem is, egész Ansalonnak – még mindig van egy esélye, ha igaz az,
amit megtudott, hogy valahol a hegyek között van a győzelem kulcsa.
Tükörképe visszabámult, és Huma végre felfogta, amit látott.
Gyorsan előrebukdácsolt. Átmenetileg megfeledkezett arról, hogy mi is történt
ebben a kamrában, és hogy mi történt vele. Nehéz volt elhinnie, de majdnem
megfeledkezett Féregapóról is.
Ha az idő itt is ugyanúgy telt, mint Vingaard erődjében, akkor a hatalmas
testnek mostanra oszlásnak kellett volna indulnia. Mindenféle dögevőknek kellett
volna megjelennie. Ám ez nem történt meg.
Az igaz, hogy a gigantikus fej és nyak most is ugyanott feküdt, ahová zuhant,
de Féregapó hatalmas tömege fémmé változott, méghozzá a legtisztább fémmé, amely
ragyogóbb volt az ezüstnél is. Ugyanakkor sokkal jobban hasonlított rá, mint
bármi másra. Huma végigsimított rajta, érezte simaságát, és elcsodálkozott azon,
milyen rengeteg lehet az egész. Az anyagot jobb híján sárkányezüstnek nevezte
el.
Ügyetlenül körbebukdácsolta a nagy testet, érdeklődését hirtelen az a tárgy
vonta magára, amely elpusztította Féregapót. Valahol a hatalmas állkapcsok
között ott rejtőzött a kard, amelyik beszélt hozzá. Huma biztos volt benne, hogy
őt szólította, mint ahogy abban is biztos volt, hogy meg kell szereznie. Ha
semmi mást nem is nyer ebből a kalandból, legalább a kard legyen az övé!
A halott titán fejjel lefelé kicsavarodott, és Huma látta, hogy az alsó
állkapocs a felsőn nyugszik. Ez azt jelentette, hogy a kard irdatlan tömegű fém
alá volt temetve és semmilyen módon nem lehetett visszaszerezni. Huma mérgében a
lény orrába verte a fejét. Az ütéstől kitisztultak érzékei és futólag
elgondolkodott az ősi penge utáni rögeszméjén. A legjobb lesz, ha...
Belerúgott valamibe. A valami fémes hangot hallatott, és mikor Huma lenézett,
pontosan azt a tárgyat látta meg, amelyet keresett. Meglepetten felkiáltott,
majd térdre esve szinte ringatni kezdte a fegyvert. Az övé! Ez egy jel!
Attól a pillanattól fogva, hogy Huma megérintette, a penge ismét világítani
kezdett. Huma boldogan sütkérezett a cirógató fényben, amely elfeledtette vele
az elmúlt pár nap szörnyűségeit. Vonakodva elrakta a kardot, majd felmászott a
hatalmas szörnyre. Féregapó lejtős nyaka kitűnő lépcsőnek bizonyult, ahonnan
Huma felmászott a barlangot tarkító, magasabban fekvő alagutak egyikébe, hogy
megkeresse a titokzatos kovácsot. Úgy vélte, hogy logikusan gondolkodva ez
útjának célja.
Most, hogy övé volt a kard, sem a végtelen hegyekben felhalmozott arany, sem a
ragyogó ékszerekkel teli dobozkák nem érdekelték. A tükör még mindig izgatta a
fantáziáját, de úgy sem tudta volna magával vinni a barlangon keresztül. Azzal
vigasztalta magát, hogy ha sikerrel jár, még visszajöhet érte.
Most, hogy végre a megfelelő kard volt a kezében, Huma rövidesen kipihentnek
és magabiztosabbnak érezte magát, miközben Féregapó elképesztően hosszú nyakán
lépkedett felfelé.
A fenti alagutakat természetes fény világította meg, habár nem annyira, mint
az alsóbb szinteken lévőket. Lepillantva Huma semmi különbséget nem látott a
korábbi járatokhoz képest. Mindenhol sötét árnyak voltak. Felbátorodva azon,
hogy most végre egy hozzá méltó fegyvert tart a kezében, Huma leugrott Féregapó
megkövesedett nyakáról, és a legközelebbi alagútba lépett.
Ahogy az idő múltával csak újabb folyosókat talált, egyre nyugtalanabb lett.
Hol vannak a kihívások? Féregapó volt az egyik, de tudta, hogy lennie kell még
két másiknak. Mégis, minden bizonnyal egyik sem fogható a hatalmas szörnnyel
vívott csatámhoz, gondolta. Talán az, hogy szembeszállt Féregapóval már éppen
elég nagy próba volt.
Egyik kezével a kard markolatát cirógatta. Talán nem is volt másra szüksége
innen a hegyből. A kard egymagában felért egy egész hadsereggel, és ezt a kardot
ő irányította!
Nyugtalansága egyre nőtt, ahogy a látszólag végtelen alagutakban barangolt.
Egyszerűen csak ki akart jutni innen. Már nem érdekelték a kihívások. Csak a
kardra volt szüksége. Mi egyebet tudna nyújtani a barlang, ami felülmúlna egy
ilyen hatalmas és tökéletes fegyvert?
Hirtelen egy egység vezetésének a gondolata kezdte foglalkoztatni. Lord Oswal
biztosan megjutalmazza majd mindezek után. Nemcsak hogy visszaszerzett egy
rendkívül értékes fegyvert, de leleplezte Rennardot, és megmentette az idős
lovag életét is.
Mindig arról álmodott, hogy vezető parancsnoki beosztásba jut! Onnantól fogva
aztán rövidesen egy egész hadsereget irányíthat majd.
Mosoly terült el az arcán.
– Egy lépést se tovább!
Huma először észre sem vette az előtte álló alakot. A hosszú, leomló köpenyt
viselő figura egybeolvadt a sziklákkal, főleg most, hogy mindent árnyak
borítottak. Az lény arca szürke volt, mint ahogy fogai és nyelve is. A szürke
emberrel történt korábbi találkozásához képest mindössze annyi változás történt,
hogy az alak most egyáltalán nem mosolygott.
– Már megint te vagy az! – Huma örült, hogy találkozott a fura mágussal – már
ha mágus volt egyáltalán –, mert így saját magán kívül másnak is dicsekedhetett.
– Átjutottam a próbáidon, méghozzá könnyedén! Eljöttem a jutalmamért, no nem
mintha annyira számítana.
– Hát persze. Hagyd ott a kardodat, ahol vagy, és lépj előre!– A kardomat? – A
szürke ember ezzel az erővel akár a karját is kérhette volna.
– A kardodat. Mindig is azt hittem, hogy idebenn elég jól lehet hallani. Ezek
szerint tévedtem volna? – Ebben a pillanatban a mágus arca ugyanolyan
kifürkészhetetlen volt, mint Rennardé.
– Miért? – Huma nem törődött ezzel a gyanús kéréssel. A szürke ember végső
soron a Sárkánykirálynő szolgája. Az istenek bizonyára megijedtek Huma
hatalmától. Igen, miért is ne?
– Annak a valaminek nincs helye ezekben a kamrákban. Sehol sem lenne szabad
léteznie.
– Ennek?
A lovag a magasba emelte a remek kardot, megcsodálva fényes ragyogását.
Korábban jól megmunkáltnak hitte, de most, hogy szépsége teljes pompával
sugárzott, egyszerűen csodálatraméltó volt. Hogy mondjon le róla? Akkor inkább
megküzd érte!
– Az a „csodás” penge, amit a kezedben tartasz a Könnyek Kardja néven
ismeretes. Az álmok korából származó ereklye. Takhisis ennek a kardnak
köszönhetően csábította el az ogrékat, elfordította őket a széptől, míg végül
egy maréknyi kivételtől eltekintve mindannyian letévedtek a jó útról. Azt
jósolták, hogy ez lesz az a fegyver, amellyel a sötétség bajnoka az utolsó
előtti napon végső harcot vív majd a fénnyel. A kard a velejéig gonosz, és
száműzni kellene. Már ha van rá valami esély.
– Tévedsz. Ez győzelmünk kulcsa. Nézd csak meg!
A szürke ember beárnyékolta a szemét.
– Már láttam. Rengetegszer. Még ennyi évszázad után is feldühít, ahogy
gonoszul csúfot űz a világosságból.
Huma lejjebb eresztette a pengét, de csak azért, hogy az útjában álló ember
felé bökjön vele.
– Valóban így van? Vagy te vagy az, aki menekülsz a fény elől? Szerintem te
jelented a veszélyt.
– Bárcsak látnád most az arcodat!
– Az arcomat? – Huma öntelten fölnevetett. – Azt mondod, hogy ez a Könnyek
Kardja. Nem lehet, hogy inkább azok miatt a könnyek miatt hívják így, amelyeket
a Sárkánykirálynő fog ejteni, amikor egy nála nagyobb hatalommal kerül szembe?
Undor ült ki a szürke ember arcára.
– Látom, a rettenetes penge mit sem veszített vonzerejéből.
Huma keresztbe fonta a karját.
– Elég sokáig hallgattam már a szónoklatod. Átengedsz végre?
Az őrző szemmagasságba emelte a botját.
– Addig nem, amíg nálad van a kard!
Huma csak mosolygott, és a bal oldali sziklafalba vágta a kardot. A penge
smaragdszínű ragyogásával úgy olvadt bele a falba, mintha az nem is kőből, hanem
legalábbis aludttejből lett volna. A lovag ugyanilyen könnyedséggel húzta is ki
a fegyvert. A pengén egy karcolás sem esett, a fal azon része viszont
elvesztette természetes fényét.
– A legjobb lesz, ha újra belevágod a kardod. Lehet, hogy még mindig harcképes
– mondta gúnyos mosollyal a szürke ember.
Huma rámeredt.
– Ez az utolsó lehetőséged. Átengedsz végre?
– Addig nem, amíg el nem vettem tőled a kardot.
– Akkor a testeden keresztül vágok utat magamnak.
– Ha képes vagy rá!
A lovag a magasba emelte a Könnyek Kardját, amely még fényesebben ragyogott,
mintha erre várt volna, majd előrelépett. A szürke ember felhagyott védekező
testtartásával, és a földre dobta a botját. Huma felemelt karddal állt, egy
pillanatra megdermedve.
– Megadod végre magad?
A csuklyás alak a fejét rázta.
– Ha tovább akarsz menni, meg kell ölnöd.
Öld meg! – követelte egy hang Huma fejében. A Könnyek Kardjának zöld fénye az
egész alagutat betöltötte. Öld meg! – ismételte a hang.
– Ez... – Huma azon küzdött, hogy befejezze a gondolatot. A hang egyre
követelőzőbbé vált. Öld meg, és szerezd meg a jutalmadat!
– ...nem helyes!
– Mondj le a kardról, Huma! Csak így lehetsz szabad!
– Nem!
A szó a lovag szájából tört ugyan elő, de nem ő beszélt. Ehelyett úgy tűnt,
mintha a hang forrása maga a kard lett volna, amely most arra kényszerítette
Humát, hogy a magasba emelje őt, készen arra, hogy lesújtson a szürke mágusra.
– Nem!
Ezúttal Huma szólalt meg. Az alagút oldalához roskadt, majd hirtelen támadt
undorral és rettegéssel nézett a kezében lévő fegyverre, habár az olyan erővel
ragyogott, hogy még a szürke embernek is el kellett fordítania a fejét. Ragadj
meg! Forgass! Arra születtem, hogy vérben fürödjek! Arra születtem, hogy
szétszaggassam a világot úrnőm számára!
– Nem!
A tagadás ezúttal határozottabb volt, miután a Huma szemében ülő döbbenetet a
harag váltotta fel. Elszakadt a rosszindulatú ereklye bűbájától. A kard
lehetetlent kívánt tőle, azt, hogy szándékosan megöljön valakit, aki nem
szolgált rá a halálra, és nem is védekezett ellene. Rennarddal sem tudta ezt
megtenni, és most sem.
Energia áradt a kardból, és Huma felsikoltott. A lökéshullámok a padlóra
dobták. Úgy érezte, mintha teste minden egyes porcikája szétszakadna. Csak a
zöld fényt látta, csak a fájdalmat érezte, és a Könnyek Kardja szüntelen
parancsát hallotta, ahogy a fegyver megpróbálta rákényszeríteni saját akaratát.
– Huma!
Egy másik, ismerős hang is megpróbált befolyást gyakorolni rá. Huma megragadta
a lehetőséget és összpontosított.
– Önként kell elszakadnod tőle, teljesen, különben a démoni kard felemészti a
tested és a lelked!
Teljesen? Huma küzdött a fájdalommal. Most már belátta, hogy a Könnyek Kardja
csak saját fortélyos céljai érdekében cselekedett, és igazából soha nem lesz
senki szolgája. Ez a megvilágosodás meghozta Huma számára a hiányzó akaraterőt.
– Megtagadlak! – Undorral tartotta el magától a kardot. – Nem kérek belőled,
és ezáltal neked sem lesz hatalmad felettem!
A fájdalom mérséklődött, és Huma kihasználta az előnyt. Lassan kiszorította
elméjéből az idegen hatalmat, elátkozva azt, most hogy már meggyőződött róla,
nincs felette hatalma. Az idegen jelenlét összezsugorodott eltökéltsége előtt, a
smaragd ragyogás pedig egyre jobban halványodni kezdett.
Mester! – szólt hozzá a kard. Igazán a mesterem vagy!
A fegyvert megfélemlítette Huma elméjének hatalma. Az ifjú lovag egyre
magabiztosabb lett, míg végül egy gondolat villant át az agyán. Nem
használhatná-e biztonsággal a kardot, most hogy már legyőzte?
 Nem! Huma félresöpörte a gondolatot. Homloka úszott a verítékben. Bőre
elfehéredett.
A lovag vadul a folyosó végébe hajította a démoni pengét. Úgy tűnt, mintha egy
őrült kiáltást hallott vagy érzett volna. A kard a szemben lévő falnak
csapódott, majd a földre hullott. A ragyogás teljesen megszűnt.
– Soha! – zihálta Huma. A falnak támaszkodott, kezét a térdén pihentette. – A
világ minden hatalmáért sem!
Lassú léptek jelezték a szürke ember közeledését. Egy erős kéz nehezedett Huma
vállára.
– Többé nincs mitől félned. A Könnyek Kardja semmivé vált. Nem több a szélben
szálló füstnél. Látod?
Huma felnézett. A démonkard megremegett és kifakult, amint a köveken keresztül
a semmibe süllyedt. Pillanatok múlva már nyoma sem volt a kardnak vagy a benne
lakozó vészjósló erőnek.
– Hová lett?
– Remélhetőleg visszakerült oda, ahová való. A kardnak saját akarata van, de
ezt te is tudod. Azt hiszem, sikerült elzárnom egy olyan helyre, ahonnan jó
darabig eltart majd, mire kiszabadul.
A lovag felnézett.
– Megmentetted az életemet... és a lelkemet.
– Én? – A szürke ember szemmel láthatóan jót derült ezen. – Semmit nem
csináltam, csupán adtam néhány baráti jó tanácsot. Az igazi harcot neked kellett
megvívnod. Mindenesetre kitartó voltál.
– És most mi lesz? – állt fel lassan Huma. Fájt a teste. Fájt a feje. Nem
hitte, hogy jelenleg bármire is képes lenne még. A falnak dőlt.
– Most? – A szürke ember hangjában derű bujkált. Huma nem értette, mi olyan
tréfás ezen. – Most... megkapod a jutalmadat. Mindhárom kihívást legyőzted.
– Legyőztem. – A lovag szomorúan rázta meg a fejét. – Tévedsz. Épphogy
túléltem, a lelkemről nem is beszélve.
– Életben vagy. Igen. Ez a célja mindennek. Hogy küzdjünk az életünkért, a
céljainkért.
– Féregapó. A Könnyek Kardja. Ez csak kettő. Hacsak... – Az igazság
megdöbbentette Humát.
A szürke ember szomorúan, szürkén elmosolyodott.
– A tükrön keresztül tett utazásod nem a véletlen műve volt. Egy sötét folt
kezdett terjeszkedni mélyen a lovagság gyökerei között, és ki más is
tisztíthatná meg a lovagságot a szennytől, mint egy lovag? Szerintem a legtöbben
örömmel lemészárolták volna Rennardot anélkül, hogy biztosították volna neki a
lehetőséget a megadásra. Te még akkor is meg akartad menteni őt. Ez az élet
utáni szenvedély az, amelyre a lovagság igazából és mindenek felett törekszik.
Huma kiegyenesedett, a szürke ember mögött lévő látszólag végtelen alagútba
bámult, majd visszafordult a csuklyás alakhoz.
– Te vagy Paladine?
A szürke mágus pajkosan elmosolyodott, és megpöccintette az orrát.
– Mondhatnám azt, hogy igen, de nem mondom. Legyen elég annyi, hogy a jó és a
gonosz közötti egyensúlyt fenn kell tartani, és én egyike vagyok azoknak, akik
ennek betartására ügyelnek. Akár csak te magad, habár attól tartok, hogy az én
szerepem eltörpül a tiéd mellett. – Nem adott esélyt Humának a válaszadásra. –
Itt az ideje, hogy végigmenj ezen az utolsó alagúton, és elnyerd a jutalmad.
Ahogy már korábban is mondtam, fegyvertelenül kell oda menned. A hited lesz az
egyetlen fegyvered.
A szürke ember fölemelte a kezét, melyben gyengéden, a hegyénél fogva egy-egy
tőrt tartott. Huma ösztönösen az övéhez kapott, de a tőrei eltűntek. A fegyverek
most már a szürke emberé voltak, ám ő is eltűnt. Csak a tátongó alagút állt Huma
előtt.
Egy lépést tett a sötét járat felé.
Huma két imát mondott – az egyiket Paladine-nak, a másikat Gileannak, a
Semlegesség Urának – majd belépett a sötétségbe.

* * *
 Humának nem volt jó időérzéke, de abban biztos volt, hogy már jó ideje
gyalogolt, mikor a kalapálás első visszhangjait meghallotta. A hangok látszólag
sem közelről, sem távolról nem jöttek, és erejük sem változott. Most nem olyan
volt, mint a nagy kamrában, ahol a hatalmas, őrült sárkány üvöltözni kezdett a
kínzó hang hallatán. A kovácsműhely ismerős hangjai most inkább megnyugtatták a
lovagot, aki visszaemlékezett kiképzésének azon szakaszára, mikor a
kovácsmesterség fortélyaira tanították. Valamennyire minden lovag ismerte a
szakmát, hiszen bármelyikőjüket felszólíthatták, hogy javítson meg egy páncélt,
vagy patkoljon meg egy lovat. A lovagság tanítása szerint egy jó kovács
valójában bármit el tud készíteni egy üllő, egy kalapács és némi izzó fém
segítségével.
Huma tudta, hogy bárki is dolgozzon az üllő mellett, az biztos, hogy nagyon
erős, mert a kalapálás annyira szabályos ütemben és annyira hosszú ideje
tartott, hogy a legtöbb ember mostanra már térdre rogyott volna. Ugyanakkor ki
mondta, hogy a kovácsnak embernek kell lennie? Nem lehet, hogy maga Reorx az?
Huma tudta, hogy ez a hatalom és az istenek helye. Akármi megtörténhet.
Aztán valahogy észre sem vette, de egyszer csak ott állt egy hatalmas
kovácsműhelyben.
Számtalan harci eszköz és hétköznapi szerszám állt vagy feküdt faltól falig,
ameddig csak szem ellátott a halvány fényben, és még a mennyezetről is lógott jó
néhány hasonló eszköz. Volt ott egy sarló, melynek ha kiegyenesítenék a
pengéjét, legalább olyan hosszú lenne, mint Huma. Voltak ott még mindenféle
formájú és méretű kardok, némelyik görbe, némelyik egyenes, némelyik vékony, és
némelyik nehéz. Ékkövekkel díszítettek és egyszerűek. Egykezesek és kétkezesek.
Itt még több páncélt látott, mint az alsóbb üregekben, a legegyszerűbb
mellvérttől a legújabb, az ergothi császár által is viselt teljes vértezetig. A
vértek felett pajzsok lógtak, képviselve minden, valaha is létezett címert,
beleértve Solamnia lovagjaiét is.
Még rengeteg sok tárgy volt itt, és Huma nagyon szeretett volna mindent látni.
Úgy érezte magát, mintha egy nagy harcos elveszett sírkamrájába toppant volna.
Ez azonban nem a holtak elfeledett nyughelye volt, mivel a fegyvereken és
ereklyéken nyoma sem volt pornak vagy az idő múlásának. Az eszközök, amelyeket
Huma megvizsgált, olyanok voltak, mintha előző nap készültek volna, olyan
élesek, olyan simák voltak. A páncélok nem rozsdásodtak el, a sarló fanyele nem
volt korhadt. A lovag azonban tudta, hogy ezek a lenti kamráknál is régebben
készültek, mert az egész hegyi útvesztőből ez az üregrendszer jött létre
legelőször. Nem tudta volna megmondani, honnan, de tudta.
Huma teljesen hozzászokott a kalapáláshoz, és először észre sem vette, hogy a
hang elhallgatott. Mikor észrevette, már a fegyverraktár közepén bóklászott, és
szeme ide-oda járt a fegyverek között. Ekkor megtorpant, és egy pillanatra
elbizonytalanodott. Ekkor vette észre elöl a reszkető fényt, és hallotta, hogy
az ismeretlen kovács visszatér munkájához. Már csak egy hatalmas kétszárnyú ajtó
állt előtte.
Huma előrenyúlt, hogy bekopogjon az egyik szárnyon, amikor az ajtó kitárult. A
mozdulathoz óriási nyikorgás társult, és a lovag elcsodálkozott rajta, hogy a
kalapálás ugyanúgy folytatódott tovább, mintha a kovács semmit nem hallott
volna, vagy nem érdekelné.
A kovácsműhelyt istenekre méretezték. Egy hatalmas tartályban víz állt a kész
eszközök lehűtésére. Az óriási műhelyben – Humának meresztenie kellett a szemét
– árnyalakok fűtötték élvezettel és teljes erővel a kohót.
A kalapálás végleg abbamaradt. Huma elszakította tekintetét a tűzforró
kohóról, és megfordult.
Az üllő egészen a derekáig ért, és legalább hatszor annyit nyomhatott, mint az
ő súlya teljes vértezetben. A mellette álló kormos alak, aki egyik kezében
könnyedén tartotta a feje fölé emelt kétkezes kalapácsot, most megfordult, hogy
szemügyre vegye a jövevényt. A kohó körül tevékenykedő alakok megálltak, mint
ahogy az üllő mellett álló két társuk is. A kovács leeresztette a kezét, és
előrelépett. Huma figyelmét először nem az arc, hanem a kar ragadta meg. A
kovács karja fémből készült, amely ugyanúgy ragyogott, mint Féregapó hullája.
 Aztán Huma felnézett a kovács arcába. Akár a test, az arc is kormos volt, de
Huma így is látta, hogy a kovács nem egyetlen fajból származott, mert vonásai
elf, emberi, törpe és... valamilyen azonosíthatatlan jellemzőket hordoztak.
A kovács tetőtől talpig végigmérte, majd meglepően halk hangon megszólalt.
– Eljöttél hát a Sárkánydárdáért?

21. FEJEZET

Huma összezavarodva nézett a toronymagas kovácsra.

– A micsodáért? – kérdezte.
– A Sárkánydárdáért. Te vagy végre a kiválasztott?
A törpe vonások leplezetlen aggodalmat tükröztek. A kovács szeme összeszűkült,
amíg a válaszra várt, és keskeny elf szája alig volt több egy vonásnál zömével
emberi arcán. Az a „másik faj” ijesztő, mégis előnyös külsőt kölcsönzött neki,
ami a másik három faj egyikének sem volt a sajátja.
– Szembenéztem a kihívásokkal, legalábbis a szürke ember ezt mondta.
– Tényleg a szürke ember mondta? Még az öreg Féregapóval is? – A megtermett
alak nem várta meg a választ. – Igen, valószínűleg így van, mert az utóbbi
időben meglehetősen csendben volt. Olyan furcsa, hogy többé nem fogom hallani az
őrjöngését és a kiabálását. Nem is emlékszem, mikor volt utoljára ennyire
csendben. Azt hiszem, hozzá kell szoknom – vonta meg végül a vállát.
– Megfelelő volt a válaszom? – Habár Huma magabiztossága még nem tért vissza,
a méltóságát sikerült összeszednie. Nem akarta, hogy lenyűgözöttnek látsszon.
– Nagyon is – suttogta a kovács, inkább magának, mint a lovagnak. – Nagyon is.
A kovács szívből jövő derűvel nevetett föl.
– Hatalmas Reorx! Soha nem gondoltam volna, hogy megérem ezt a napot! Végre
van valaki, aki értékelni tudja a munkámat. El tudod képzelni, mióta nem
beszéltem rátermett emberrel?
– És ők? – mutatott Huma a kovács mögött álló szellemalakokra. Azok látszólag
nem is törődtek vele.
– Ők? Ők a segédeim. Nekik muszáj, hogy tetsszen a munkám. Ők nem értik meg a
Sárkánydárda hasznát, nem úgy, mint egy lovag. Paladine, olyan régóta várok már!
A hatalmas ember hangja végigvisszhangzott a kamrán.
– Elfeledkeztem magamról. – A kovács hangja hirtelen elhalt, arca
megkeményedett. Huma megfigyelte, hogy a kovácsnak olyan hirtelen változott a
hangulata, mint amennyire egyediek voltak a vonásai. – Vasgyúró Duncan vagyok,
mesterkovács, páncélkészítő és magának Reorxnak a tanítványa. Sokkal régebb óta
várok érkezésedre, mint azt szeretném. Sok-sok esztendőn keresztül aggódtam
amiatt, hogy talán sosem érsz ide, de lehetett volna több eszem is.
Vasgyúró Duncan Huma felé nyújtotta kezét, aki gondolkodás nélkül megfogta, és
azt vette észre, hogy meleg fémet szorongat.
A kovács észrevette, hogy a lovag a szerkezetre bámul, és elvigyorodott.
– Évekkel ezelőtt, még bohó ifjúkoromban maga Féregapó tépte le a karomat.
Habár fájt, sosem sirattam az elvesztését. Ez annyira jól működik, hogy gyakran
eltöprengtem azon, hogy milyen is lehet egy teljes egészében kovácsolt test. –
Egy jó ideig elgondolkozott ezen, majd rájött, hogy elkalandozott a tárgytól. –
Persze az ezüstkar nélkül nem lennék elég erős és kitartó ahhoz, hogy a
nagyszerű sárkányezüstből elkészítsem a finoman megmunkált Sárkánydárdát.
Már megint ez a Sárkánydárda.
– Mi ez a Sárkánydárda? Ha ezért kellett eljönnöm, akkor megnézhetem?
Vasgyúró pislogott egyet.
– Nem mutattam még? – A homlokára csapott, megfeledkezve a koromról, ami most
már mindkettőjüket beborította. – Hát persze, hogy nem! Tökfej vagyok. Gyere
hát! Kövess, és együtt fogjuk megnézni ezt a csodát, amely pompásabb annál, amit
te vagy én valaha is el mernénk képzelni!
A kovács megfordult, és a kamra legsötétebb része felé indult. A négy
árnyszerű segéd utat engedett nekik. Mire Huma a közelükbe ért, beleolvadtak a
sötétségbe, és mindössze négy szempárt látott, amelyek keresztülnéztek rajta.
 Az előtte haladó Vasgyúró egy olyan dallamot fütyült, amely halványan egy
solamniai indulóra emlékeztetett. Ettől Huma kissé megnyugodott, habár
eltöprengett azon, hogy vajon milyen kapcsolatban lehetett a kovács Solamnia
lovagjaival, és vajon mikor alakulhatott ki ez a kapcsolat? Egyáltalán nem lett
volna meglepve, ha ezen a ponton felébred odahaza Vingaard erődjében, és
rádöbben, hogy mindez csak álom volt.
Egy másik ajtóhoz értek, és a hatalmas kovács megállt, majd Humához fordult.
– Ezen az ajtón egyedül kell átmenned. Nekem még sok dolgom van. Egy másik
ajtón keresztül visszajutsz majd a külvilágba, a barátaidhoz.
A barátaihoz? Honnan tudott Vasgyúró Duncan Kazról és Magiusról?
– És a Sárkánydárda?
– Meg fogod ismerni, amikor megpillantod, kis barátom.
– Hol...? – Huma valami mást is meg akart kérdezni, de hirtelen torkán akadt a
szó, amikor észrevette, hogy a levegőnek beszél. Gyorsan visszafordult arra,
amerről jöttek, de a kovácsműhelyt sem látta. Csak sötétséget. Huma néhány
puhatolódzó lépést tett abba az irányba, majd undorodva visszahőkölt, mikor egy
elképesztően nagy és vastag pókhálóval nézett szembe.
Kiköpte a pocsék anyagot, majd megvizsgálta a hálót. Nagyon régi volt, egy
generációkon keresztül tartó munka betetőzése. Vastagon belepte a por. Itt-ott
rozsdás eszközökhöz, kardokhoz és régi kovácsszerszámokhoz tapadt, olyan
tárgyakhoz, amelyekről készítőik és használóik már jóval az ő születése előtt
megfeledkeztek.
De épp most jött onnan.
Egy kellemetlen gondolat kezdett fészket verni agyában: vajon miféle póknak
van szüksége ilyen hatalmas hálóra?
Szemét még mindig a hálón tartva Huma kinyújtotta kezét az ajtó felé. A
hosszú, fogazott, berozsdásodott kilincs csak hosszas küzdelem után volt
hajlandó együttműködni. Az ajtó végül porfelhőt kavarva kinyílt. Huma lassan és
mélységes hódolattal lépett be a Sárkánydárda termébe.

* * *

Egy platinavértbe bújtatott, vágtázó csődört látott, amely tüzet fújt az

orrlyukaiból, miközben versenyre kelt a széllel. Aztán meglátta a lovast is, egy
bátor és tettrekész lovagot, aki támadásra emelte a hatalmas dárdát. A lovag
szintén platinavértet viselt, sisakforgója pedig egy fenséges sárkány taréja
volt. Mellvértjén a Triumvirátus szimbóluma virított: a Korona, a Kard és a
Rózsa.
Az arcát eltakaró sisakrostély mögül ragyogó és életadó fény szűrődött ki, és
Huma tudta, hogy Paladine áll előtte.
A hatalmas paripa hirtelen a levegőbe emelkedett, oldalaiból pedig óriási
szárnyak nőttek ki. Feje megnyúlt, nyaka elferdült és megnőtt, de egy szikrányit
sem veszített magasztosságából vagy szépségéből. A platinavértbe bújtatott
paripából platinasárkány lett, és a lovag meg társa a dárda segítségével elűzte
a sötétséget... a Sárkánydárda segítségével. A fegyver élettől és a saját
akaratától világított, és a sötétség visszahúzódott előle. A világ és az ég
szülte, maga volt az igazi hatalom, a valódi jóság.
Miután a sötétség semmivé vált, a sárkány Huma előtt ért földet, aki térdre
borult előtte. A lovag lecsatolta a Sárkánydárdát a nyeregből és az előtte lévő
halandó felé nyújtotta. Huma némi határozatlansággal kelt fel, majd előrelépett.
Kezét kinyújtotta, és a nyelénél fogva megragadta a dárdát. Ekkor a sárkány és a
lovag eltűnt, egyedül hagyva Humát a csodás ajándékkal.
A lovag a magasba emelte a fegyvert, és örömében felkiáltott.

* * *

Huma verítékben úszott. Szinte minden ereje elpárolgott, de mégsem bánta, mert
ez olyan kimerülés volt, amelyet boldogságában akkor érez az ember, mikor végre
elérte azt, amire vágyott. Tudta, hogy életében soha többé nem lesz ehhez
fogható gyönyörben része.
 A terem padlóján feküdt, a teste tiszta, fehér fényben fürdött. Huma
feltérdelt, a fénybe bámult és áhítat töltötte el.
Feje fölött életnagyságban terebélyesedett a sárkány. Szeme rászegeződött, és
úgy tűnt, mintha épp most ért volna földet. Tiszta platinából készült, és olyan
mester faraghatta, kinek ügyessége minden bizonnyal az istenekével vetekedett.
Kiterjesztett szárnyai átérték a szobát, és Huma azon csodálkozott, hogy a fém
kibírta a megterhelést. A sárkány minden egyes pikkelye, a legnagyobbtól a
legkisebbig, aprólékosan ki volt dolgozva. Huma azon sem lepődött volna meg, ha
lélegzett volna, annyira élethű volt.
A lovag is annyira valódinak tűnt, hogy akár le is ugorhatott volna a
nyeregből. A pillantása, akár a sárkányé, Humára esett, bár ezt nem volt könnyű
megállapítani; sisakrostélya ugyanis le volt csukva. A páncél ugyanolyan
aprólékos munka eredménye volt, mint a sárkány bőre és Huma minden illesztéket
és minden láncszemet látott, sőt, még a mellvértet díszítő csigavonalat is
megfigyelhette.
A termet bevilágította a Sárkánydárda fénye.
A hosszú, sima, keskeny dárda majdnem háromszor akkora volt, mint Huma
testhossza. Olyan hegyes csúcsban végződött, hogy semmi nem állhatta útját. A
dárdahegy mögött, csaknem kétlábnyira a csúcstól, mindkét oldalán éles tüskék
meredeztek, ami azt jelentette, hogy az ellenfél minden csapásért drágán
megfizetett.
A dárda vége egy alaposan kidolgozott, a támadó sárkány ijesztő képére formált
tárcsában végződött, és a nyél tűzcsóvaként meredt elő a bestia pofájából. A
tárcsa mögött a platinalovag karja támasztotta meg a támadásra emelt dárdát.
A Sárkánydárda annyira tökéletes volt, hogy Huma méltatlannak találta magát
ahhoz, hogy elvegye a lovagtól. Mégis megacélozta magát, és felmászott a
sárkányra, hogy kiszabadítsa a fegyvert a hámból, amely a nyereghez rögzítette.
A hámon lévő rúd elfordult, így Huma viszonylag könnyen hozzáfért, de abban még
bizonytalan volt, hogy miként távolítsa el a dárdát a fémlovag kezéből. Amint
hozzáért az ujjakhoz, azok saját maguktól elengedték a fegyvert, amely
jószerivel Huma ölébe hullott.
Ahogy gondolta, a Sárkánydárda valóban nehéz volt, de Huma jelenleg nem
foglalkozott ezzel. Teljesen lenyűgözte a tudat, hogy mindez éppen vele, a
legjelentéktelenebb lovaggal történt meg. Az kész csoda volt, hogy Paladine
ekkora áldásban részesítette és mikor a dárdával együtt a földre huppant, Huma
térdre borult, és hálát adott neki mindezért. A Sárkánydárda mintha még
fényesebben kezdett volna ragyogni.
Mikor végre elmúlt kezdeti döbbenete, felfigyelt a falakat szegélyező többi
dárdára is. Meghökkent ugyan, hogy először nem vette észre őket, de aztán megint
csak hálát adott az előrelátó Paladine-nak, mivel egyetlen dárda biztosan nem
lett volna elég. Összesen húszat számolt össze, ebből tizenkilenc ugyanolyan
volt, mint az övé, egy pedig kisebb volt ugyan, de nem kevésbé ragyogó és Huma
úgy gondolta, hogy bizonyára a gyalogosoknak készült.
A dárdákat egyenként kiemelte nyughelyükről, mindegyiket hódolattal fogva
kezébe. Itt voltak azok a fegyverek, melyek segítségével Krynn megszabadulhat a
Sárkánykirálynőtől, bizonyára számtalan önkéntes akad majd.
Furcsa módon nem látott más kijáratot azon az ajtón kívül, amelyen keresztül
korábban a terembe lépett. Huma azon töprengett, hogy vajon hogyan fogja kivinni
a dárdákat a hegy belsejéből és miként juttatja el őket Solamniába. Azért jutott
el ilyen messzire, hogy most egy viszonylag apró akadályon elbukjon?
Körbenézett a kamrában, és pillantása a sárkányon ülő lovagra esett. Az alak
kissé oldalra és felfelé nézett, mintha keresne valamit a mennyezet egyik távoli
sarkában. A látvány annyira megragadó volt, hogy Huma akaratlanul is megfordult,
és ugyanabba az irányba nézett.
Először nem látott semmit. Aztán megpillantotta egy csapóajtó szinte
észrevehetetlen körvonalait. Oda sietett, hogy alaposabban megvizsgálja, és
ekkor kapaszkodókat fedezett fel a csapóajtó alatt. Ezek csupán bemélyedések
voltak, és addig nem lehetett észrevenni őket, amíg az ember nem állt éppen
velük szemben.
 Huma megfordult, és aggódva nézett az összegyűjtött lándzsákra. Semmi kedve
nem volt otthagyni őket, de tudta, hogy segítség kell majd ahhoz, hogy legalább
egyet is kihozzon a kamrából. Szüksége volt Kazra és Magiusra.
Óvatosan elkezdett felfelé mászni. Nem is volt annyira nehéz, mint gondolta,
és rövidesen el is érte a mennyezetet. A csapóajtó kinyitása azonban kemény
diónak bizonyult, mivel Humának hátra kellett dőlnie ahhoz, hogy megfelelő
erővel nyomhassa az ajtót. Izmai megfeszültek, ahogy belekapaszkodott a
kijáratba. A jobb fogás érdekében le kellett húznia páncélkesztyűjét, és most az
ujjhegyeiről lassan lemálló bőrrel fizetett érte.
Megkönnyebbülten sóhajtott fel, mikor végre kinyílt az ajtó. Bárki találta is
ki a csapóajtót, szándékosan megnehezítette a dolgát, de hogy miért, azt Huma
úgy gondolta, sosem fogja megtudni. Most már azonban csak az számított, hogy a
kifelé vezető út nyitva állt előtte.
Huma kinyújtotta kezét, és hűvös szellő cirógatta meg az ujjait.
Körbetapogatott és rájött, hogy valami puha dolog, talán hó takarja a földet.
Megragadta a lyuk széleit, és felhúzta magát.
Nappal volt. Nem esett az eső. Az eget nem rejtette el a felhőtakaró. A nap
megvilágította a hegyoldalt, és Huma félig a földbe süppedve csüngött, miközben
szeme beitta a látványt. Mennyi idő is telt el azóta, hogy utoljára látta a
napot? Már nem emlékezett rá. A látvány pompás volt és ez talán azt is jelezte,
hogy végre megfordul a hadiszerencse.
A földet valóban vékony hóréteg borította. Nem látott nyomokat a hóban, ami
azt jelentette, hogy egyedül volt, hacsak nem repül valami fölötte. Az égbolt
azonban tiszta volt. Tiszta és kék. Már el is felejtette, hogy az ég kék színű.
Huma kinyomta magát a láthatatlan lyukból, majd gondosan megvizsgálta
környéket. A közelben egy nagyobb kődarabot vett észre és megjelölte vele a
lyukat.
– Reméltem, hogy sikerrel jársz. Imádkoztam, hogy sikerrel járj. Ha nem így
lett volna, nem tudom, mit csináltam volna.
– Gwyneth! – A név önkéntelenül hagyta el ajkát, miközben megpördült.
A lány egyszerű, ezüstös köpenyt viselt, haja lobogott. A fiatal nő, aki a
felépülésére ügyelt a tábori sátorban egyáltalán nem hasonlított erre a fenséges
– hercegnőre? Milyen szerepe volt neki mindebben?
– Valóban sikerrel jártam, Gwyneth! Éppen a talpunk alatt hevernek azok a
fegyverek, amelyek segítségével elűzhetjük a Sárkánykirálynőt a világról!
Gwyneth megmosolyogta a lovag lelkesedését, és előrelépett. Talpa alig
érintette a földet, és Huma felfigyelt rá, hogy nem hagyott nyomot.
– Mesélj nekem róluk!
Próbálta elmesélni, de még mennyire hogy próbálta, ám a szájából előbukó
szavak túl gyengék, túl bonyolultak, túl egyszerűek voltak ahhoz képest, amit
megpróbált leírni. Minden annyira valószerűtlennek tűnt, ahogy előadta
Gwynethnek kalandját. Valóban megtörtént vele mindez? Hogyan lett a Féregapónak
nevezett ősi szörnyetegből egy Humánál sokkal nagyobb, ragyogó fémből készült
ereklye? Vajon valóban megtörténtek a Sárkánydárda termében látott események,
vagy az egész csak a képzelete szüleménye volt?
Gwyneth mindent meghallgatott, és a szemében rejlő, Humára vetett
megfejthetetlen pillantástól eltekintve arca nyugodt maradt. Mikor az ifjú lovag
elhallgatott, Gwyneth bölcsen bólintott.
– Attól a pillanattól kezdve, hogy először megpillantottalak, láttam benned a
nagyságot – mondta. – Megláttam benned mindazt, ami hiányzott az előtted
lévőkből. Te igazán törődsz Krynn népével. A többiek itt buktak el. Ők is
törődtek velük, de személyes vágyaikat előbbre helyezték.
Huma megfogta a kezét.
– Most te is el fogsz tűnni, akár a szürke ember és a kovács?
– Egy ideig igen. Meg kell találnod a társaidat. Mire visszatérsz ide, egy
újabb társ vár majd rád. Valaki, akivel találkoztál már, és aki segítségedre
lesz az elkövetkező napokban.
– És Kaz meg Magius?
– Itt vannak a közelben – mosolyodott el Gwyneth. – Csodálom, hogy ilyen
sokáig elviselték egymást.
 – Meg kell találnom őket – döntötte el hirtelen Huma. Olyan sok dolga volt.
Semmi kedve nem volt elhagyni Gwynethet, még akkor sem, ha találkoznak még. Vagy
mégsem?
Szorongás költözött a lány tekintetébe, és kiszabadította magát Huma keze
közül. Még mindig mosolygott, de most már halványabban, és mosolyát inkább csak
védekezésül használta vagy álarcként.
– A barátaid arra vannak – mutatott kelet felé. – A legjobb lesz, ha most
értük mész. Kezdenek aggódni érted.
Megfordult, majd gyorsan és könnyedén elsietett. Huma majdnem utána indult, de
szerette annyira a lányt, hogy megértse óhajait. Marcangolta a lelkét a
gondolat, hogy talán soha többé nem látja újra, de elengedte őt, és megfordult.
Huma kelet felé tartott a puha hóban. Észrevette, hogy a felhőtakaró nem
vonult el. Mindössze elkerülte ezt a csúcsot.
Még tíz perce sem volt, hogy útnak indult, mikor hangokat hallott. Nem
lehetett összetéveszteni semmivel. Kaz volt az, méghozzá igencsak emberevő
hangulatban. A lovag meggyorsította lépteit. Csak egyvalaki tudta ennyire
felbőszíteni a minotauruszt.
– Bárcsak megtettem volna, amit szerettem volna, és akkor és ott véget
vetettem volna a nyomorúságos létednek! Nincs benned becsület, nincs benned
lelkiismeret. – A minotaurusz a mágus fölé tornyosult. A levegőbe öklözve
nyomatékosította minden egyes szavát, mintha az lenne a dorgálása tárgya.
Magius furcsamód szótlanul ült egy nagy sziklán, arcát a két keze közé temetve
és meg sem mozdult, miközben a minotaurusz tovább korholta. Huma megfeszült,
ahogy kettejük felé közeledett.
A varázsló figyelt fel rá. A mágus arca sápadt volt és nyúzott, haja vadul
omlott arca köré, szeme beesett. Most azonban tágra nyílt, amikor fölemelte
fejét, és eltompult agya végre felismerte egyetlen barátja alakját.
– Huma!
– Micsoda? – Kaz felugrott a hirtelen kiáltás hallatán. Látta, merre néz a
varázsló és ő is megfordult. Szeméből eltűnt a vérvörös köd, és széles vigyor
ült ki tehénképű arcára. Átmenetileg megfeledkezett előbbi haragjáról.
– Huma!
Magius látszólag magába roskadt, mikor a minotaurusz előrelépett. A mágus
szánakozó pillantást vetett a lovag felé, de meg sem mozdult, hogy Kazhoz
csatlakozva üdvözölje elveszettnek hitt bajtársát.
A minotaurusz majdnem összeroppantotta Humát medveszerű ölelésével. Kaz
vigyorogva nézett le rá, majd hirtelen a levegőbe emelte a szerencsétlen lovagot
és körbeforgatta. Huma csecsemőnek érezte magát a hatalmas emberszörny kezei
között.
– Hol voltál? Összevissza kerestelek, de nem találtam meg az ösvényt, amelyen
elindultál. Újra és újra a keresésedre indultam, folyton a nevedet kiáltva, de
csak a szél és az a pokoli üvöltés válaszolt. Sarg... Istenek! Végül már azt
hittem, meghaltál. – Letette Humát. Kaz Magiusra förmedt, aki hátrahőkölt,
mintha megütötték volna. – Mikor elmondtam ennek, hogy mi történt, először
felkiáltott örömében!
– MICSODA? – Huma Magiusra nézett. Gyerekkori barátja rá se pillantott.
Kaz megbökte ujjával a lovagot.
– Tudod, miért voltál olyan fontos neki? Nem azért, mert a barátja voltál.
Őrült látomása meggyőzte róla, hogy tényleg valahol itt lappang Paladine
ajándéka, de ő meghalna, ha megpróbálná megszerezni. Úgyhogy téged küldött volna
maga helyett. Téged ért volna az a támadás, amely őt megölte volna! A te életed
feláldozhatónak tekintette! – A dühös harcos hűvösen felnevetett. – El tudod ezt
képzelni? Azt állította, hogy egy napsugaras páncélt viselő lovag gázolná el,
aki egy hihetetlen hatalommal rendelkező dárdát szorongat a kezében. Hallottál
már ehhez fogható ostobaságot?
– Mikor azt hitte, meghaltál, biztos volt benne, hogy a látomás mindörökre
megváltozott. Biztos volt benne, hogy szinte azonnal megtalálja majd ezt a nagy
titkot, és a te emlékedre meg az ő dicsőségére fogja használni.
Kaz szünetet tartott, hogy levegőhöz jusson, és Huma ezt a pillanatot
választotta ahhoz, hogy megkerülje a minotauruszt, és szembenézzen Magiusszal. A
mágus majdhogynem félve tekintett fel rá, és hátrébb hőkölt. Huma kinyújtotta a
kezét, de Magius nem fogta meg.
A minotaurusz a lovag háta mögé lépett.
– Mikor nem találtunk semmiféle ösvényt vagy barlangot, kezdett magába
roskadni. Soha nem gondoltam volna, hogy van benne lelkiismeret. Véleményem
szerint segítettem neki, mert minden nap minden órájában emlékeztettem arra,
amit tett. Hogy te jó barátodként emlegetted.
Huma lehajolt. Hangja csupa szelídség volt.
– Magius. Nincs mitől tartanod. Nem gyűlöllek azért, amit tettél. Az nem te
voltál, nem lehettél te!
A minotaurusz árnya mindkettőjüket betakarta. Magius elfordult.
– Miket beszélsz, Huma? – követelte a minotaurusz. – Ez itt elárult téged, már
azelőtt is az árulásodat tervezte, mielőtt mi ketten megismertük egymást.
Mindezt valami mérhetetlen, ostoba őrület miatt!
– Te nem voltál ott! – csattant fel Huma. – Én hallottam, hogy mennyire
valóságosak a próbák. Néha csak az elmében léteznek, néha teljes szörnyűségükben
valódiak. A próbának kitett varázsló mindkét esetben meghalhat.
– Magius – suttogott Huma lelkiismeret-furdalásban szenvedő barátjához. A
varázsló láthatóan az összeomlás szélén állt. Biztosan azt gondolta, hogy a
lovag szelleme tért vissza, hogy kísértse az embert, aki elárulta. – Magius.
Felejtsd el a látomást! Igazad volt a heggyel kapcsolatban! Megtaláltam, amit
kerestünk!
A varázsló szeme tágra nyílt, majd összeszűkült, végül kezdett megnyugodni.
– Megtaláltad?
– Meg. Szembenéztem a kihívásokkal, és megküzdöttem velük.
– Miket beszélsz? – bömbölte Kaz. – Miféle kihívások?
Huma röviden vázolta a hegy belsejében történteket. A Féregapóról szóló
történet hallatán furcsa fény költözött Magius szemébe, aki hebegve-habogva
bevallotta, hogy évekkel korábban már megvizsgálta a szobrocska felépítését, de
csak néhány legendatöredékre bukkant. Rennard árulása mindkét barátját megrázta.
Magius együtt nőtt fel Humával és gyakran elgondolkozott a lovag apjával
kapcsolatosan.
– Huszonöt nemzedékkel ezelőtti őseimre! Bárcsak ott lehettem volna, mikor a
sárkányok ősatyjával harcoltál! Micsoda csata, és én kimaradtam belőle!
A minotaurusz a fejét rázta.
A lovag elfintorodott.
– Sokkal inkább a túlélésért harcoltam, mint bármi egyébért. Szerencsém volt.
– Nem hinném. Szerintem a szerencsének nincs szerepe az ilyen próbák esetén.
Hányan cselekedtek volna hozzád hasonló módon? Hányan futottak volna el, vagy
álltak volna remegve a sárkány előtt? Sok minotaurusz is hiábavalónak tartotta
volna a küzdelmet.
Magius szinte gyerekes lelkesedéssel rángatta meg Huma karját. – A
Sárkánydárda? Nálad van? Látnom kell!
Hirtelen egy erős, karmos ököl jelent meg a varázsló arca előtt.
– Semmit nem fogsz látni!
Huma a minotaurusz haragjával dacolva eltolta Kaz öklét. Az emberállat dühösen
nézett vissza rá, de uralkodott magán.
– Ezért van szükségem most a segítségetekre – mondta nekik Huma. – Talán lesz
még valaki, aki segít majd nekünk, de szükségem lesz a segítségetekre ahhoz,
hogy kihúzzuk a dárdákat a kamrából. Egy kivételével mindegyik kétszer akkora,
mint te vagy, Kaz. Nehéz munka lesz.
– Mi azonban megcsináljuk, ez a féreg itt pedig segíteni fog.
Magius elfehéredett, de állta a sarat.
– Ugyanúgy fogok dolgozni, mint te, sőt, valószínűleg jobban.
A szél a minotaurusz arcába fújta sörényét, rendkívül vad külsőt kölcsönözve
neki.
– Majd meglátjuk, mágus!
– Elég! – kiáltotta Huma. Ha kell, egyedül is elhozza a dárdákat. – Ha jönni
akartok, akkor gyertek, vagy maradjatok itt addig, amíg be nem lep a hó!
Ezzel elindult. Egy pillanat múlva a másik kettő gyorsan és egyetlen szó
nélkül követte.
 * * *

Megjelölte a helyet, amennyire csak tudta. A szikla ott volt, ahol hagyta. A
lovag keresztüllépett rajta, majd lehajolt. Kaz és Magius kíváncsian figyelték,
főleg akkor, amikor Huma keze csak a kemény sziklát érintette, és nem a lyukat,
amelynek ott kellett volna lennie.
– Mi a baj? – kérdezte Kaz.
– Nem találom! Nem találom!
A másik kettő letérdelt, és a földön kezdtek kutatni.
– Nem kell tovább keresgélnetek – mondta hirtelen egy hang. – A Sárkánydárdák
biztonságban vannak, és készen állnak az útra.
A hang fentről jött. Szél csapott az arcukba, hátrébb kényszerítve őket. A
hang elnézést kért, és a hatalmas szárnyak lelassultak, ahogy a fenséges sárkány
leszállt egy közeli kiszögellésre.
– Hallottam a hívást – mondta ugyanaz az ezüstsárkány, aki úgy tűnt, valamikor
réges-régen segítséget nyújtott Humának és Kaznak.
– A dárdák készen állnak, és ránk várnak egy biztonságos helyen – nézett a
lovagra. (Tán csak nem szeretetet látott Huma a szemében?) – Az utazás következő
állomása tőled függ, Huma.

22. FEJEZET

– Te? Gwyneth érted küldött?

Az ezüstsárkány bólintott.
– Réges-régen ezen a helyen születtem. Még mindig visszajárok ide, ez a
dolgom, a sorsom egy része, hogy itt őrködjek, várva azt a napot, mikor a
Sárkánydárdák napvilágra kerülnek.
– Hogy boldogultatok a sötétséggel? – kérdezte Huma. Emlékezett rá, hogyan
várták a sárkányok, hogy körülölelje őket a mágikus sötétség. Akkor azon
töprengett, vajon életben maradnak-e, vagy meghalnak.
– Legyőztek minket. – Nagyon is emberi keserűség volt a hangjában. – Az nem
csupán a renegátok műve volt. Éreztük a fekete köpenyesek jelenlétét, akik
valamilyen oknál fogva vonakodtak beavatkozni, és még valami mást is. Valamit,
ami annyira rosszindulatú volt, hogy a sorainkból ketten ott helyben meghaltak,
pusztán a jelenléte miatt. Gyanítottunk valamit, és miután elvesztünk,
beigazolódtak a félelmeink.
A sárkány tétovázott.
– Takhisis eljött Krynnre.
A hír mindannyiukat megdöbbentette. A minotaurusz kitátotta a száját, ám
egyetlen hangot sem volt képes kinyögni. Magius újra és újra a fejét rázta,
mintha megcáfolhatná a tényt. Huma csak állt, az arcán ülő elszánt kifejezés jól
leplezte félelmét és aggodalmát. A Sárkánykirálynő itt van Krynnen... úgy
látszik, elveszett minden remény.
Vagy mégsem? Huma visszaemlékezett a látomásra, melyben a platinalovag a dárda
fényével legyőzte a sötétséget. Hogy elejét vegye mindenféle megjegyzésnek,
megszólalt.
– Ez semmit sem jelent – jelentette ki szárazan. – Nálunk vannak a
Sárkánydárdák. Még mindig van remény.
Kaz a fejét rázta, míg Magius egyszerűen magába szívta minden szavát. A
sárkány elégedetten nézett rá. Úgy látszik, kedvére való volt Huma bizakodása.
A szél kezdett felerősödni, és sem a lovagnak, sem társainak nem állt
szándékában a szükségesnél hosszabb időt tölteni a hegyen. Élelemre és pihenésre
volt szükségük.
– Hol vannak a dárdák? – kérdezte Huma az ezüstsárkányt.
– Odalent, a lovaitoknál. Lehet, hogy el tudnám vinni az összeset, de úgy alig
lennék képes manőverezni, és még kevésbé lennék képes a magasban maradni. Az
lenne a legjobb, ha szabadon tudnék repülni, arra az esetre, ha útközben esetleg
megtámadnának minket.
Valami eszébe jutott Humának. A lovag a társai felé fordult.
– Kaz és Magius, ti vezetitek majd a lovakat. Szeretnélek megbízni titeket
azzal, hogy ketten együtt dolgozzatok. Lehetséges ez?
Kaz barátságtalanul pillantott a mágusra, aki miután megkönnyebbült bűnének
terhétől, kezdte visszanyerni korábbi pimaszságát és hasonló ellenszenvvel
viszonozta a minotaurusz pillantását. Viszont együtt fognak működni, mivel a cél
messze túlhaladta kettejük kicsinyességét. Huma elégedetten folytatta.
– Volt egy nyereg azon a sárkányszobron, amelyet a dárdák kamrájában láttam –
mondta a sárkánynak. – Ennek segítségével tudta a sárkánylovas irányítani a
fegyverét. Szeretnék összeszerelni egy hasonló nyerget. Aztán, ha megengeded,
felülhetnék rád egy Sárkánydárdával, arra az esetre, ha netán megtámadnának
minket.
A sárkány fölemelte a fejét, és szemmel láthatóan fontolóra vette az ötletet.
Végül bólintott.
– Kitűnő gondolat. El kell, hogy mondjam neked, mikor először értem ide a
hegyek közé, összefutottam Galan Dracos egyik rémfarkasával, és azonnal
megöltem, de biztos lehetsz afelől, hogy a renegát a nyakadba fogja küldeni az
inasát, Crynust, hogy végezzen veled. – Kinyújtotta hosszú karmait. – Nem lenne
ellenemre egy újabb összecsapás azzal a Charrnak nevezett förtelemmel. Túl sok
fajtársam esett már a fekete sárkány és a hadúr áldozatául.
Miután elmondta mindezt, az ezüstsárkány kiterjesztette szárnyát, a lehető
legóvatosabban a levegőbe emelkedett, majd olyan helyen ért földet, ahol majdnem
hármójuk szemmagasságába került.
– Másszatok a hátamra! Elviszlek titeket a dárdákhoz. Készüljetek fel rá
azonban, hogy kanyargós lesz az út. A szél meglehetősen vadul fúj itt fenn a
hegyekben.
Miután biztonságosan elhelyezkedtek a hátán, a sárkány ismét kitárta szárnyait
és felszállt. Először mindhárman azt látták, hogy a messzi mélyben lévő föld
száguldva közeledik feléjük, majd úgy tűnt, mintha eltávolodna, miközben az
ezüstsárkány olyan magasságba emelkedett, ahol sikerült megtartania egyensúlyát.
Huma a távolodó hegycsúcsot bámulta. Annyi minden történt ott, hogy soha nem
fog mindent megérteni. Ellentétben azzal, ahogy először gondolta, még csak el
sem érte a csúcsot. A hatalmas vonulatnak még legalább negyede tornyosult
föléjük.
Alattuk a felhőbe burkolt világ terült el. Amikor elérték az Ansalon felett
terjeszkedő ködös határt, Huma megborzongott, és azért imádkozott, hogy –
függetlenül a hegyekben aratott diadalától – elég felkészült legyen a rá váró
kihívásokkal szemben.

* * *

– Ott!
Az ezüstsárkány a hegy déli lábához mutatott. Huma lenézett, és meglátta
lovaikat, továbbá egy szekeret. A sárkány gondosan felkészült a nehéz útra.
Kaz csak akkor kezdett el vitatkozni, mikor földet értek.
– Nem várhatod el ezektől a lovaktól, hogy elhúzzák a szekeret! Ezek nem ilyen
munkára lettek kiképezve. Ezek harci lovak, nem igavonók!
– Megteszik majd, ami tőlük telik – felelte a méltóságteljes teremtmény.
Eközben Huma buzgón nekilátott ötlete véghezviteléhez. Levette a nyerget lova
hátáról. Kölcsönkért Kaztól egy tőrt – az övé még mindig ott volt valahol a hegy
belsejében – és a nyerget mindkét oldalon bevágta, hogy kényelmesen ráférjen a
sárkány hátára, amely szélesebb volt a lovakénál. Mivel a szíjak nem érték körbe
a sárkány hasát, Huma kénytelen volt kötelet használni erre a célra. Szerencsére
a sárkány bőre sokkal erősebb és keményebb volt a lovak bőrénél, így a durva
szíj nem fogja zavarni vagy akadályozni őt.
Huma nem tudott sokat kezdeni a rúddal, amelyen a dárdának kellett volna
elforognia. Mindössze annyit tudott tenni, hogy kivájta a nyeregfő egy részét,
hogy legalább valamin meg tudja támasztani a dárdát. Aztán felszíjazta a
Sárkánydárdát és kipróbálta. Balra elég nagy mozgástere volt, de jobbra csak
igen kevés. Huma meggyőződött arról, hogy használni tudja, így lecsatolta a
dárdát, és megmutatta művét az ezüstsárkánynak. A sárkány először kérdőn nézett
a nyeregre, majd jóváhagyta az ötletet.
– Az a nyereg, amit láttam, nagyban hasonlít egy ló nyergéhez – magyarázta
neki a lovag. – Mindössze szélesebb annál, hiszen sárkány számára készült. A
valódi különbség lényegében a rúd, amelyre a Sárkánydárda ráül. Az, amelyik a
sárkányszobron volt, elfordult, amikor elvettem a dárdát. Azt eszközök és idő
hiányában most nem tudtam megcsinálni. Ezért a nyeregfő egy részének megfaragása
volt az egyetlen megoldás, hogy rá tudjam illeszteni a Sárkánydárda nyelét. –
Huma homlokát ráncolva tekintett keze munkájára. – Valójában nem sokat
csináltam.
– Azért ez is megteszi majd – felelte a sárkány.
Mialatt Huma a nyergen dolgozott, Magius a szekeret vizsgálta. Nem igazán
tetszett neki a gondolat, hogy a dárdákat szekéren vigyék el egészen Vingaard
erődjéig – feltéve, hogy egyáltalán áll még a solamniai vár –, és hangot is
adott kétségeinek.
– Minderre semmi szükség. Gyakorlatilag egy pillanat alatt oda tudom juttatni
a dárdákat.
A varázsló fölemelte kezét és mormolni kezdett.
Huma kezéből kiesett a nyereg, mikor rádöbbent, mit is akar a barátja.
– Magius, ne!
Azonban már késő volt. A mágus kimondta a varázsigét – és semmi nem történt,
kivéve azt, hogy a Sárkánydárdák még fényesebben kezdtek ragyogni. Magius a
szekérre nézett, majd a kezére, mintha azok tehetnének kudarcáról.
Kaz harsányan felnevetett.
– Meg ne próbáld még egyszer! – Huma torkaszakadtából kiabált vele. –
Szerencséd volt, hogy a mágiád nem hat a Sárkánydárdákra. El sem tudom képzelni,
mi történhetett volna, ha egy nagyobb erejű varázslattal próbálkozol!
Röviddel ezután Huma fölnyergelte a sárkányt. Az eszköz épphogy csak ráfért a
bestiára. A bevágásoknak köszönhetően a nyereg kilapult. A kötelek feszesek
voltak ugyan, de nem okoztak kellemetlenséget a sárkánynak. Miután ezzel
végzett, Huma kiválasztotta a többi közül azt a dárdát, amelyet elsőként fogott
a kezébe, majd Kaz segítségével lazán a nyeregkápa bal oldalához kötözte.
Úgy döntöttek, hogy Magius fogja vezetni a szekeret, Kaz pedig lóháton kíséri.
Felettük körözve a sárkány és Huma lesz a felderítőjük és a védelmezőjük.
Mielőtt nyeregbe szállt volna, az ifjú lovag megtorpant, és a hegycsúcs felé
pillantott.
– És Gwyneth? Vele mi lesz?
Az ezüstsárkány hátrafordult, és érdeklődve nézett rá. – Szereted őt?
Habár Huma bevallása szerint nem volt a legjobb bírája saját érzelmeinek,
végül bólintott.
– Bár csak rövid ideje találkoztunk, úgy érzem, még soha senkit nem ismertem
jobban nála. Ő nem jön velünk?
A sárkány hatalmas pofája szóra nyílt, aztán szemmel láthatóan meggondolta
magát azzal kapcsolatban, amit mondani akart.
– Dolga van. Lehet, hogy akkor fogsz újra találkozni vele, amikor a legkevésbé
számítanál rá.
Huma nem éppen ezt a választ akarta hallani, de a lovagoknak szükségük volt
ezekre a dárdákra, nem vesztegethette tovább az időt.
– Lehet, hogy összefutunk néhány rokonommal útközben – jegyezte meg a sárkány.
– Ha így lenne, szállíthatnánk mindent a levegőben és ezzel sok időt
takarítanánk meg.
Huma bebiztosította magát, és ellenőrizte a Sárkánydárdát. A fegyver a kezébe
simult.
– Induljunk!

* * *

Egy hatalmas harci ménen ülő magányos alak várt rájuk, mikor elindultak a
hegyről. A távolból lehetetlen volt megállapítani, hogy barát-e avagy ellenség,
ezért Huma az ezüstsárkány hátán lovagolva alacsonyan és sebesen szállva
előrelendült, hogy kifürkéssze. Félúton járt, mikor az alak fölemelte karját, és
kiáltva üdvözölte. Huma egy pillanattal később felismerte.
Buoron tágra nyílt szemmel nézte, ahogy a sárkány leszáll elé. Látta a lovagot
a sárkány hátán ülni, és azt, hogy az támadásra készen tartja a csillogó dárdát.
– Huma?
– Buoron! – Huma nem szállt le a nyeregből. – Miért vagy még mindig itt?
Történt valami az erőddel?
A szakállas lovag a fejét rázta.
– Nem... Úgy éreztem valakinek várnia kellene itt, biztos, ami biztos.
A másik lovag hűsége meghatotta Humát.
– Nagyra értékelem a kitartásodat, barátom. Visszafelé tartunk Solamniába.
Attól tartok, nem tudunk sokáig időzni az erődben, de muszáj lesz megállnunk,
hogy feltöltsük készleteinket.
– Erre nem lesz szükség. – Buoron a nyergére akasztott nehéz zsákokra
mutatott. – Annyi élelem van nálam, amely egy hétig is elég négy embernek. A
lovak pedig legelhetnek, errefelé sok kövér legelő van. A vízzel sem lesz gond.
Jó néhány forrást ismerek.
Huma rásandított.
– Úgy beszélsz, mintha velünk akarnál tartani. Méltányolom az elhatározásodat,
de ezt nem kérhetjük tőled.
Buoron halványan elmosolyodott.
– Taggin engedélyezte, hogy veletek együtt visszatérjek Solamniába. Úgy érzi,
jelentésre lenne szüksége a főhadiszálláson zajló eseményekről és azt is meg
kívánja tudakolni, hogy Trake nagymester kíván-e tőlünk valamit.
– Trake meghalt. Most Oswal a nagymester.
– Mikor történt?
Huma már éppen belekezdett volna a mondókájába, amikor hirtelen megtorpant.
Még mindig nem győzte meg magát teljesen arról, hogy mindez igaz volt.
– Majd később elmagyarázom. Ha szívesen csatlakozol hozzánk, akkor kétlem,
hogy a társaimnak bármiféle kifogása is lenne ellene.
A másik lovag elfintorodott.
– A minotaurusz... és a mágus?
– Mindketten segítenek.
Kaz és Magius épp ekkor érkezett meg. Huma feléjük fordult és elmondta nekik,
hogy lovag barátja velük fog tartani. A minotaurusz harcostársként üdvözölte,
míg Magius úgy tekintett rá, mint szükséges kísérőre.
Nem sokat haladtak aznap. A harci lovak kitűnő igavonóknak bizonyultak, bár a
nap vége felé elfáradtak. Végül Huma és az ezüstsárkány leszálltak, hogy
táborhelyet keressenek.
Később, miután már tábort ütöttek, Huma riadtan kapta fel a fejét egy távoli
hang hallatán. A hang meglehetősen gyenge volt, ám semmivel sem lehetett
összetéveszteni. Megragadta Buoront.
– Mondd csak, sok farkas él errefelé? – kérdezte.
A lovag társa vállat vont.
– Elég sok. Rajtunk kívül nem sok nyoma akad a civilizációnak errefelé, már
amennyire mi tudjuk. Az elfek azonban biztosan nem értenének egyet velem ebben a
kérdésben. Miért?
– Semmi, nem érdekes. Csak nyugtalan vagyok.
A csapat másnap ismét útra kelt, ezúttal Kaz, illetve Buoron lovagolt a szekér
két oldalán. Az ezüstsárkány a magasban szárnyalt. Egyelőre azonban a szakállas
lovag vezette őket, mivel ő jobban ismerte a környéket.
Mikor elérték az erdős vidéket, Huma nyugtalanná vált. Fentről legtöbbször
lehetetlen volt belátni a fák koronái alá. Ami még rosszabb, a társai a
fegyverek miatt csak a kitaposott ösvényen haladhattak.
Az ifjú lovag annyira vigyázta társait, hogy megfeledkezett a saját
biztonságáról. Az ezüstsárkány is épphogy csak észrevette a rájuk vetülő
árnyékot.
Huma erősen belekapaszkodott a nyeregbe, mikor a lábnyi hosszúságú karmok kis
híján lehúzták nagy társa hátáról.
Vad, fenyegető és halálos rikoltás hasított a levegőbe. Egy pillanatig Huma
csupán egy óriási vörös sárkányt látott, mielőtt saját hátasa még közelebb
ereszkedett volna a fák tetejéhez. Huma gyorsan felpillantott. Két sárkány
repült felettük, mindkettő karmazsinvörös.
Az ezüstsárkány nem tétovázott, mikor meghallotta a lovag parancsát.
Megfordult, és amilyen gyorsan csak tudott, a két támadó felé emelkedett. Huma
megtámasztotta a Sárkánydárdát.
Mindkét sárkányon egy-egy harcos ült, és Huma felismerte, hogy mindketten a
Fekete Gárda ébenfekete páncélját viselik.
Aztán mikor mindkét vörös sárkány feléjük lendült, minden egyéb gondolatról
megfeledkezett.
Huma megütögette az ezüstsárkány bal vállát, aki azonnal elfordult, hogy az
elöl lévő sárkányra támadjon.
A dárda olyan gyorsan és olyan hirtelen döfte keresztül a rettenetes karmazsin
szörnyeteget, hogy az majdnem a földre húzta az ezüstsárkányt, aki nem tudott
elég gyorsan elszakadni tőle. A halott sárkány lovasának még az alatt a rövid
idő alatt is sikerült Huma felé sújtania, majd kétségbeesetten küzdött, mikor a
lovag kihúzta áldozatából a dárdát, mire a sárkány és lovasa az alant fekvő erdő
felé zuhant.
A rövid küzdelem után a másik sárkány lecsapott, és megpróbálta Humát a
dárdával együtt kitépni a nyeregből. Az ezüstsárkány hátrálni kezdett, miközben
gyorsított. A vörös szörnyeteg, ahelyett, hogy lecsapott volna kiszemelt
prédájára, néhány ölnyire ellenfelei előtt zavartan torpant meg.
A vörös lovasa kiáltott valamit. Az ellenséges sárkány még lejjebb próbált
ereszkedni, de egy pillanattal tovább tétovázott a kelleténél. A dárda azonban
csak a vastag bőrt szakította át. Az ezüstsárkány ugyanakkor végigszántott
ellenfele bal szárnyán, miközben elhaladt mellettük.
A vörös sárkány hátán ülő gárdista megfordult, és kardjával az ezüstsárkányra
sújtott, megsebezve annak orrát. A vágás mély volt. A fekete gárdista nem is
volt annyira védtelen, mint ahogy azt Huma vagy társa gondolta.
A vörös imbolyogva hátrált el, szárnyán súlyos seb éktelenkedett, ennek
ellenére fürgén, cikkcakkos ívben megfordult, és újra lecsapott.
Ebben a pillanatban két másik sárkány törte át a felhőtakarót. Az egyik vörös
volt, a másik sárkány pedig egy hatalmas példány volt, nagyobb a vöröseknél, és
szénfekete.
A fekete lény dühösen visított, nem Humára és társára, hanem a megsebzett
vörös sárkányra. A vörös annyira meg akarta bosszulni magát, hogy nem törődött a
figyelmeztetéssel.
Mindenki meglepetésére a fekete sárkány – Huma végül meglátta, hogy valóban
Charr volt az – félelmetes folyadékot okádott ki magából. A vörös sárkány lovasa
még éppen idejében fordult felé ahhoz, hogy lássa, amint közeledik feléjük.
A folyadék mind a sárkányt, mind lovasát elárasztotta. Egyetlen égő masszává
váltak, és Humának elállt a lélegzete a döbbenettől. Sav. Charr bosszúvágya
annyira erős volt, hogy mindkettőjüket elpusztította. Magának és lovasának
akarta az ezüstsárkányt, a rajta és urán, Crynuson ejtett sebekért. A vörös
sárkány és lovasa maradványai a föld felé zuhantak.
A megmaradt vörös sárkány és lovasa a háttérben maradt, mikor Charr és a hátán
ülő magas alak, Crynus rárontott arra az ellenségre, aki korábban mindkettejüket
megalázta. Huma tudta, hogy a harc ezúttal életre-halálra szól majd.
A lovag megkockáztatott egy pillantást lefelé. Félelme beigazolódott, mikor
fekete vértbe öltözött alakokat vett észre az erdő ritkább részein. Újabb fekete
gárdisták. Nyomát sem látta társainak meg a szekérnek, és azért fohászkodott,
hogy képesek legyenek egymaguk helytállni. Humának már így is több gondja akadt,
mint amennyit képes volt megoldani.
Mintha csak ezt a gondolatot akarta volna megpecsételni, Charr lecsapott
rájuk.
– Állj készen, Huma! – kiáltotta az ezüstsárkány. – Van néhány trükk a
tarsolyomban, amit megpróbálok, ha lehetőségem adódik rá, de csak a
Sárkánydárdával győzhetjük le végleg ezt a förtelmet.
A két sárkány a légi fölényért viaskodott. Egyre magasabbra és magasabbra
emelkedtek, ám egyikük sem került előnybe a másikkal szemben. Huma érezte, ahogy
az ezüstsárkány megremeg egy mély levegővételnél. Talán kezd kifáradni? –
tűnődött. Charr is megérezte ezt, és csaknem diadalittasan elvicsorodott.
 Huma társa hirtelen tölcsér alakú ködöt okádott ki magából, beburkolva vele
Charrt. A fekete sárkány megdermedt a levegőben, majd a föld felé kezdett
zuhanni.
– Huma! – kiáltotta érdes hangon az ezüstsárkány. – Nem sikerült telibe
találnom, és iszonyatosan erős akarata van! Még azelőtt kell megtámadnunk,
mielőtt magához térne a bénultságból.
A sárkány már akkor felkészült a zuhanásra, mikor ezeket a szavakat kimondta.
Huma egyik kezével a nyerget, a másikkal a Sárkánydárdát markolta meg, és
mindkét lábát erősen társa nyaka köré kulcsolta. Ha korábban nem ült volna
sárkányháton, és ha azóta nem nézett volna szembe számtalan próbával, biztos
volt benne, hogy már régen elájult volna.
Zuhanás közben Huma észrevette, hogy a fekete sárkány nemsokára megint magához
tért. Charr már lassította is zuhanását. A nyakában ülő Crynus parancsszavakat
harsogott, és szekercéjét meglengetve a felettük repülő ezüstsárkányra és a
lovagra mutatott. Charr lassan felnézett. A két sárkány ezúttal egymásba
kapaszkodva vívott élet-halál harcot.
A Sárkánydárda átdöfte a gonosz sárkány vállát. A sebből rögtön megindult a
vér.
Ahogy a két hatalmas fej újra és újra egymásba mart, a lovasok elég közel
kerültek egymáshoz, hogy megvívjanak. Humát akadályozta a dárda súlya, és nem
tudta kivonni a kardját. Crynus meglengette kétkezes szekercéjét, épphogy csak
elhibázva Huma sisakjának tetejét.
Mindkét sárkány csupa vér volt, és nehéz lett volna megmondani, melyikőjük
kapott több sérülést. Mindkét teremtménynek tucatnyi vágott és harapott seb
tátongott a nyakán. A fekete sárkánynak felszakadt a mellkasa, de sikerült
megtépnie az ezüstsárkány jobb szárnyát.
A korábbi szárnysebe és a most szerzett vállseb kezdte megviselni Charrt.
Kissé lejjebb süllyedt és az ezüstsárkánynak csúnyán összekarmolta a nyakát. A
Sárkánydárda ismét belefúródott Charr vállába.
A fekete sárkány elkeseredésében mély levegőt vett és Huma, aki attól tartott,
hogy társa esetleg ezt nem vette észre, erősen oldalba rúgta az ezüstsárkányt.
Akár érezte a figyelmeztetést, akár nem, az ezüstsárkány mindenesetre keményen
ráharapott Charr orrára, és csukva tartotta a ellenfele pofáját. A sav, amit
Charr éppen kiköpni készült, bennerekedt és visszafolyt. A fekete sárkány
remegett és rángatózott, miközben egyszerre fuldoklott és égett.
Őrjöngésében karmait mélyen az ezüstsárkány testébe döfte. Charr szárnya
mozdulatlanná vált, miközben egész teste rázkódott a fulladástól és a savtól.
Mind a négyen zuhanni kezdtek.
– A szárnyammal lelassítom a zuhanást, de még így is keményen fogunk földet
érni! – kiáltotta az ezüstsárkány. – Megpróbálok úgy helyezkedni, hogy mint egy
párna, felfogjam az ütés erejét.
Crynust szemmel láthatóan nem érdekelte, hogy zuhannak. Még most is azon volt,
hogy elérje Humát vagy az ezüstsárkányt. A szél azonban megakadályozta ebben, és
a hadúr dühében vagy tébolyában kikapcsolta a nyereg biztosítószíját, mire a
légmozgás azonnal elszippantotta a többiektől.
Még csak nem is kiáltott.
Huma csak bámult a távolodó alak után, nem akarta elhinni a fekete páncélos
hadúr ostobaságát.
A fák száguldva közeledtek feléjük. Charr szorítása hirtelen elernyedt, és az
ezüstsárkánynak végre sikerült elszakadnia tőle.
Ekkor azonban már túl késő volt. Iszonyatos reccsenés kíséretében a fák közé
zuhantak.

23. FEJEZET

Mikor Huma magához tért, úgy érezte, mintha egész teste tele lenne
zúzódásokkal, de ettől eltekintve sértetlennek tűnt.
 Felállt, és a tömeges pusztításra meredt. A két irdatlan tömegű sárkánytest
becsapódásának ereje elég volt ahhoz, hogy letarolja a közvetlen környezetükben
lévő fák nagy részét.
Charr mozdulatlan teste az oldalára dőlve feküdt, a nyaka kettéroppantva. Az
undok pofa még mindig szélesen vigyorgott, fejjel lefelé. A halálos karmok
hasznavehetetlenül meredtek az égre.
Az ezüstsárkánynak nyoma sem volt, habár a vér legalább egy része tőle
származott. Biztos, hogy a saját erejéből ment el, de vajon hová?
És hol voltak a társai? Huma semmilyen hangot nem hallott, és fogalma sem volt
róla, hogy merre lehetnek.
A Sárkánydárda és a nyereg a közelben hevert, minden bizonnyal ott, ahová az
ezüstsárkány is esett. A dárda még mindig fényesen ragyogott, és Huma már a
puszta látványától is jobban érezte magát. Legalább egy ellenséges sárkány és a
lovasa még életben voltak, de vajon hol?
A dárdát nem cipelhette a vállán, több mint kétszer hosszabb volt nála. Az
egyedüli választása az maradt, ha maga után vonszolja. Így hát kötelet hurkolt a
tárcsa köré, megkötötte, majd áthúzta a fején és az egyik vállán. Másik kezébe
fogta a kardját, amely sikeresen átvészelte a zuhanást.
A vonszolás igen nehéznek bizonyult, és Huma alig haladt valamit, mikor a
dárda beleakadt egy kifordult fának a gyökerébe. A lovag lerakta a kardot, és
lassan kezdte körbeforgatni a hosszú dárdát. Az hirtelen kiszabadult a gyökerek
fogságából, Huma pedig egy fatörzsnek esett. Minden egyes porcikája belesajdult
az esésbe, és több mint egy percbe telt, mire sikerült felülnie és összeszednie
a gondolatait. Első mozdulatával a kardja után nyúlt. Ez kitűnő döntésnek
bizonyult.
A súlyos szekerce pontosan ott sújtott le a fatörzsre, ahol egy pillanattal
előbb még a nyaka volt.
Huma kardját markolva előrebukott, és megpróbálta kiszabadítani magát a kötél
fogságából. Meglepetésére elmaradt az újabb támadás. Ehelyett a támadó
mennydörgő hangon fölnevetett.
– Annyi időt kapsz, amennyire csak szükséged van, Solamnia lovagja! A
legkevésbé sem lesz a hasznodra.
Huma ledobta a kötelet. Ujjai a kard markolatára kulcsolódtak. Felnézett
ellenfelére és megrázta a fejét, mert nem akarta elhinni, amit látott. Biztosan
csak valami látomás!
Crynus Hadúr kényelmesen kihúzta szekercéjét a kis híján kettészelt
fatörzsből. Dísztelen, ébenfekete páncélja több helyen is behorpadt és
bemocskolódott ugyan, de a fővezér egyébként kitűnő egészségnek örvendett. Arcát
eltakarta a sisakrostély, ám kék szeme jegesen ragyogott.
A magas, vészjósló alaknak halottnak kellett volna lennie.
Crynus egy lépést tett előre.
– Nagyon örülök, hogy életben maradtál, Huma, a Korona rendjének lovagja –
sziszegte mély hangján. – Szerencséd volt azon a napon, amikor először
találkoztunk a senkiföldje felett. Tulajdonképpen le kellett volna csapnom a
fejedet a nyakadról. A te véletlen győzelmednek soha nem szabadott volna
megtörténnie, és azóta csak ez jár a fejemben.
A fővezér súlyos csizmájával egy kidőlt fa ágára lépett, és könnyedén
összeroppantotta azt.
– Én vagyok pokoli őfensége parancsnokainak leghatalmasabbika. Már régen
elvesztette volna a háborút, ha nem én vezetem a seregeit.
– Én mást hallottam – szólt közbe merészen Huma. – Egyesek azt beszélik, hogy
Galan Dracos a leghatalmasabb.
Crynus gyakorlott mozdulattal lendítette meg a kétélű szekercét.
– Hasznos ember, de én nem bízom a hűségében. – A hadúr pillanatnyi szünetet
tartott, majd témát váltva folytatta. – Abban az első, rövid összecsapásban az
engem ért találatod szerencsés volt. Ahogy mondtam, az soha nem történhetett
volna meg.
– Miért nem?
– Majd meglátod, ha elég szerencsés leszel hozzá.
Ezzel a hadúr Humának rontott.
 Az ifjú lovag elhajolt az első csapás elől, és a szekerce egy újabb fába
hasított. A hadúr irtózatos erőről tett tanúbizonyságot, mikor visszafordítva a
pengét egy második támadást intézett Huma ellen. Az ifjúnak el kellett
hátrálnia, mikor a fegyver hirtelen zúgva szelni kezdte feje fölött a levegőt.
A lovag ezúttal kihasználva a másik védtelenségét, előredöfött, ám elhibázta a
célt és fegyvere lepattant a parancsnok mellvértjéről. Crynus fölnevetett, és
újabb aljas támadást indított. Huma egyre hátrébb és hátrébb szorult, ahogy
próbálta elkerülni a folyamatos támadásokat.
A szekerce ismét alig ujjnyival hibázta el. Ezúttal azonban a hadúr
elszámította magát, és a fegyver nyele egy fának ütközött, miáltal az kiesett a
kezéből. Huma mindent egy lapra feltéve előrelendült. Döfése ezúttal pontosan
talált. A kard Crynus védtelen nyakába fúródott. A penge meg sem állt a sisak
hátsó feléig.
A fekete vértes alak hátratántorodott, miközben megpróbálta kicsavarni
ellenfele kezéből a kardot. A hadúr megbotlott, elejtette szekercéjét, és
felbukott. Négykézlábra állt, és hörögni kezdett.
Aztán az őrjítő zihálás visszaváltozott valami ismerős – és hátborzongató –
hanggá. Amíg Huma megbabonázva nézte, Crynus lassan talpra állt, felé fordult,
és elmosolyodott.
A halálos seb alig volt több egy apró hegnél. A hadúr büszkén húzta ki magát.
– Halhatatlan vagyok, Solamnia lovagja. A sebeim azonnal begyógyulnak. Mint
mondtam, én vagyok úrnőm leghatalmasabb vezére. A halálom számára szörnyű csapás
lenne. Ezért követeltem ki magamnak Galan Dracostól ezt a védelmet. Első
próbálkozása csak részben volt sikeres, majdnem végtelen sajnálatomra. Ennek
volt tulajdonítható lerövidített harcunk. Az embereim elintéztek volna, de én
magamnak akartalak, és ők nem mertek ellenszegülni az akaratomnak. Azért
akartalak, amit majdnem megtettél.
A szekerce ismét Huma felé sújtott. A lovag csak védekezett, mivel hogyan is
győzhetne le egy olyan ellenfelet, akinek azonnal begyógyulnak a sebei? Crynus
rendkívül erős és kitartó volt.
A hadúr csak nevetett azon, ahogy Huma csapásai elől félrehajolva próbált
életben maradni. Crynus szándékoltan gondatlan volt, nem fékezte csapásait,
halhatatlanságával kicsúfolva a lovagot.
– Érdekesebb küzdelemre számítottam, fiatal lovag. Csalódtam benned.
Huma egy fának vetette a hátát. Crynus üvöltve lendítette meg szekercéjét. A
halálos csapás épphogy elkerülte Humát, amikor a lovag a hadúrra vetette magát.
A szekerce mélyen a fába vágódott. Ők ketten a földre estek, és dulakodni
kezdtek. Huma számára nyilvánvaló volt, hogy ereje nem érhet fel a hadúréval.
Crynus eltolta magától a lovagot, és meg akarta fojtani, ám Huma beletérdelt a
hadúrba, kizökkentve ezzel az egyensúlyából. Mindketten talpra álltak, majd
egymásra néztek. Humának még mindig megvolt a kardja. A hadúr fegyvertelen volt.
– Mire vársz? – kérdezte kárörvendő vigyorral az ébenfekete páncélba öltözött
vezér. – Csapj le rám! A puszta kezemmel is megöllek!
Huma próbálta húzni az időt, míg agya lázasan kutatott valami ötlet után.
– Hogy lehet az, hogy a sereged nélküled is harcol? Nem félsz attól, hogy
hibát követsz el?
Crynus röviden felkacagott.
– Dracos jó parancsnok. Mellesleg eljött az ideje, mikor már nélkülözni tudják
a vezéri képességeimet. Egyszerűen letaroljuk azokat, akik Vingaard erődje körül
maradtak. Az ehhez hasonló csip-csup ügyeket meghagyom a vezérkarnak.
A szekerce a közelben hevert. Huma egy lépést tett felé. Bárcsak meg tudná
kaparintani!
Crynus felkiáltott, és Huma kardjára vetette magát. A lovag elengedte a
fegyvert és a szekerce felé lendült. A hadúr mozgása lelassult, miközben
próbálta kihúzni magából a kardot. Az ifjú lovag felkapta a csatabárdot és ismét
ellenfele felé fordult. A hadúr láthatóan minden fájdalom nélkül kezdte el
eltávolítani testéből a kardot.
Huma a magasba emelte a szekercét. Crynus felé fordult.
A vágás pontos volt, és a hadúr sisakos feje lerepült a nyakáról. A test
térdre esett. Huma undorodva hajította el a szekercét. Ez nem az ő módszere.
 A fej nélküli test újra talpra állt. Huma arcából kifutott az utolsó csepp vér
is.
A lefejezett lény határozott mozdulattal kihúzta magából a pallost, majd
elhajította. Huma látta, ahogy a seb begyógyul. Még a páncél is összezárult,
mint valami második bőr. A lovag várta, hogy a lény felé forduljon, de mintha ő
nem is létezett volna, a fej nélküli test abba az irányba indult, amerre a hadúr
feje repült.
Huma elfuthatott volna, de tudta, hogy a hadúr mindenhová követné és sosem
fáradna el.
– Sargas!
A kiáltás az élőhalott Crynus felől jött. Huma felkapta a kardját. Csak
egyvalakit ismert, aki így szitkozódott volna.
Ha Kaz itt van, akkor valószínűleg a társai is a közelben vannak. És a
Sárkánydárda...
Hát persze!
Huma átcsörtetett a sűrű bokrokon. Kaz tátott szájjal ült a lován. A többieket
sehol nem látta. A minotaurusz szeme tágra nyílt, mikor Crynus teste a levágott
fej közelébe ért, amely ide-oda billegett és bólogatott, mintha még mindig
működne.
– Kaz! Nem érheti el a fejet!
A minotaurusz előrerúgtatott a lovával a magát Crynusnak nevező förtelem felé.
A harci ló előrevágtatott, majd mikor hatlábnyi távolságon belül került a fej
nélküli Crynusszal, hirtelen nyerítve megállt. Kaz nem vesztegette az időt.
Leugrott a pánikba esett csődörről és a testtel versenyre kelve rohant a fejért.
Eközben Huma visszament a Sárkánydárdáért. Fölemelte a fegyvert.
– Huuummmmmaaaa!
Kaz áttört a bokrokon, kis híján felnyársalva magát a Sárkánydárdára. Jobb
kezében ijesztő zsákmányt szorongatott, amelyben kísérteties módon még mindig
lüktetett az élet. A minotaurusz háta mögött valami nagyon elszántan csörtetett
feléjük.
– Dobd le! – mutatott Huma a fejre. – Gyorsan! Oda!A minotaurusz éppen akkor
hajította a fejet a Sárkánydárda hegye elé, mikor előbukkant egy páncélkesztyűs
kéz.
A fej nélküli test megdermedt, majd félrevetődött, mielőtt még
felnyársalhatták volna.
– Ismeri! – horkantotta a minotaurusz.
Ami még rosszabb volt, mikor a test felkelt, kinyújtott kezében a földre
dobott és elfeledett szekercét tartotta.
– Ez őrület – motyogta Kaz.
– Mi történik itt? – kiáltotta egy újabb hang.
Mind Huma, mind Kaz felnéztek, mikor az ezüstsárkány föléjük szállt. Fáradtnak
tűnt, és egyik mellső mancsa ernyedten lógott a teste mellett, de még mindig
nagy hatalom rejlett benne.
Pillantását kettejükről a szörnyetegre fordította.
– Ez...?
A test a feje után nyúlt.
– Paladine! – motyogta döbbenten a sárkány. Mély levegőt vett, miközben Crynus
lerakta a szekercét, és felvette a fejét a földről. A borzalom éppen akkor
emelte a magasba a fejét, mikor az ezüstsárkány lángtengerbe borította.
Sárkányláng ölelte körül a fővezért. A test imbolyogva térdre esett, és mind a
fej, mind a test eltűnt a tisztítótűzben. Pillanatokkal később már nyoma sem
maradt az élőhalott Crynusnak a miniatűr pokolban.
Az ezüstsárkány a tisztáson ért földet, felkészülve egy második támadásra.
– Ezzel minden bizonnyal véget vetettünk ennek az izének – mondta.
– Várj! – kiáltotta Kaz. A tűzhöz szaladt és felkapta a csatabárdot, amely
átvészelte a pusztítást. A bárdot a lángok közé hajította, majd elrohant, mikor
a fegyver felrobbant. Fém– és faszilánkok szóródtak szét az erdőben. Kaz
szitkozódni kezdett, mikor egy apró fémdarab a vállába fúródott.
– Sar... Istenek! Egy percre sem hagyhatlak magadra, Huma!
Felkeltek, és leporolták magukat. Időközben az ezüstsárkány a tűz helyett egy
hideg csóvát fújt ki, amely megfagyasztotta a közeli fákat.
 – Nem is tudtam, hogy képes vagy erre – mondta Huma a sárkánynak.
A bestia válla megereszkedett a kimerültségtől.
– A fagyasztó lehelet és a dermesztés természetes képességeink közé tartozik.
Ami a lángot illeti – arra minden sárkány képes, kivéve a gyáva, fagyos
vidékeken élő fehér sárkányokat, de nagyon kimerítő, és attól félek, hogy túl is
terheltem magam. Pihennem kell.
Huma megértően bólintott, majd körbepillantott.
– Kaz! Hol van Buoron és Magius? És a Sárkánydárdák?
– Gondolom ott, ahol hagytam őket. Mikor a távolban megláttam a lezuhanó
sárkányokat, én vállalkoztam rá, hogy előremegyek és megnézem, hogy életben
vagy-e.
– Akkor nem láttad őket?
– Kiket?
– Gyorsan, oda kell mennünk hozzájuk!
Huma az ezüstsárkány felé fordult, de a hatalmas szörnyeteg már a földre
zuhant. A számos Charrtól kapott seben túl a zuhanáskor megvédte Humát a
becsapódás erejétől és a végső, irgalmatlanul nagy erőfeszítéssel, amellyel
elintézte a dühöngő Crynust, elérte képességei határát.
– Itt hagyhatunk? – kérdezte tőle Huma.
A csillogó szem felnyílt és ránézett.
– Mindjárt jobban leszek. Sajnálom, hogy nem tudok segíteni.
Kaz újra megtalálta a lovát, amely a legnagyobb állat volt az összes közül.
Miután Huma biztonságosan elhelyezkedett, Kaz vágtára ösztönözte a hátast.

* * *

Már jóval azelőtt meghallották a fegyvercsörgést, mielőtt még odaértek volna,

ahol Kaz elvált a többiektől. Huma azt hitte, hogy amit fentről látott, az már
maga a harc volt. Tévedett. A fekete gárdisták lesből csaptak le társaira.
Előttük éles fény villant, és Huma egy ébenfekete páncélos alakot látott egy
fának repülni. Még nem késtek el. Magius és Buoron még életben voltak és
mindketten harcoltak.
Huma nem várta meg, hogy a ló megálljon, hanem inkább lecsusszant a nyeregből,
és az esésből feltérdelve guggoló helyzetbe érkezett. Kaz előhúzta szekercéjét,
és egy üvöltés kíséretében belevetette magát a csetepatéba.
Magius a szekéren kuporgott, a legtöbb támadót rövid életű varázslatokkal
tartotta sakkban. Buoron a szekér mögött állt, és azokat a katonákat verte
vissza, akik körbevették a mágust. Az ellenség egyre szűkebbre vonta a kört.
Huma lesújtott első ellenfelére, majd lerohanta a másikat.
Amikor pengéik összecsaptak, Huma meghallotta a vonyítást. Nagyon közelről
jött, és ezúttal nem lehetett összetéveszteni semmivel. Egy rémfarkas volt az.
A bestia felugrott a szekér hátuljára. Buoron látta meg elsőként, de a bátor
lovag csak kiáltani tudott, már így is két ellenféllel harcolt. A sápadt és
nyúzott Magius megfordult, hogy szembenézzen a lénnyel. A varázsló felkiáltott,
és elmondott egy varázslatot, ám a lövedék sercegve elpárolgott, mielőtt még
célt ért volna. Magius elérte képességei végső határát.
Ezúttal a rémfarkas – jobban mondva inkább Galan Dracos, hiszen az ő akarata
irányította az élőholt lényeket – tényleg fölnevetett. Humának sikerült
megszabadulnia ellenfelétől és megpróbált a szekérhez férkőzni. Ám két újabb
ébenfekete páncélos gárdista zárta el az útját, így tehetetlenül szemlélte,
ahogy a lény izzó szeme felragyog, és elmond egy varázslatot. Huma nem látta,
hogy mi történt ezután, de mikor a szekér újra a szeme elé került, Magius
sértetlenül állt ott. A Sárkánydárdák megvédelmezték Dracos undok hatalmától. A
rémfarkas lekushadt. Dracos nem számolt ezzel a kudarccal.
Ezután Humát visszaszorították, Kazt pedig lerángatták a lováról. Fény
villant, és egy magas, kör alakú nyílás termett elő a semmiből a levegőben. A
lovag rádöbbent, hogy egy térkapu az, amely elég nagy ahhoz, hogy átférjen rajta
akár egy szekér is. Huma az útjában álló két harcossal küzdött, és nem
kegyelmezett nekik.
 Egy őr ugrott a szekérre Magius mögött, és a varázsló még éppen időben fordult
meg. A szerencsétlen támadó a földre zuhant. A rémfarkast sehol nem lehetett
látni.
Huma egyik ellenfele végzetes hibát követett el, és meg is fizetett érte. A
másik elkeseredetten harcolt tovább. Még több őr sereglett a szekér köré. Buoron
eltűnt.
Két újabb fekete alak ugrott a szekérre, és ezúttal Magius nem volt elég
gyors. Egyikőjük megragadta a karjánál fogva, míg a másik a gyeplőt kereste. A
többi harcos elkezdett visszavonulni a térkapun keresztül, minden bizonnyal
Galan Dracos kastélyába.
Egy újabb őr csatlakozott a szekéren lévő másik kettőhöz. Huma végül megölte
utolsó ellenfelét is, majd a szekér felé rohant. Egy pillanatra egy fehér
ocsmányság került az útjába, de azt minden másnál jobban érdekelte a
visszavonulás. Még csak felé sem pillantott.
Habár a szekér csak néhány ölnyire volt a térkaputól, a hajtó mégis
tétovázott, mikor a kapu elkezdett halványulni. A lovak ellene szegültek. Az
egyik őr leugrott a szekérről, amikor Huma odaért. Ugyanakkor Magiusnak is
sikerült kiszabadulnia fogvatartója szorításából, majd kezét a férfi sisakos
arcába nyomta. Az apró robbanás hátralökte az őrt, de ez csak arra volt elég,
hogy elkábítsa. Magius összeroskadt, ez a végső erőfeszítés utolsó csepp erejét
is elszívta. Nem volt több varázslata, és ereje is csak igen kevés.
Előremászott, és megpróbálta karját a hajtó nyaka köré fonni. Sikerült
megállítania a szekeret, de mindketten leestek a kocsiról.
Az egyik őr elkiáltotta magát és ekkor mindannyian elkezdtek visszavonulni a
térkapu felé.
A lovak, amelyeket felingerelt a körülöttük lévő zűrzavar, újra mozgásba
lendültek. Huma megragadta a gyeplőt. A lovak ellenkeztek, de Huma elkezdett
parancsszavakat kiabálni nekik. Kaz mindent kockára téve a paripák elé állt, és
megragadta a kantárt. Emberfeletti ereje segítségével szilárdan megtartotta a
lovakat. Az állatok még küzdöttek egy darabig, aztán végül megadták magukat.
Huma a hajtóülésre huppant, és hálásan bólintott a minotaurusznak.
A térkapu eltűnt.
Valaki felnyögött a szekér mögött. Huma kardját készenlétben tartva ugrott fel
és ekkor szúró fájdalmat érzett a bal lábában. Lenézett és egy hosszú vágást
pillantott meg, amelyet biztosan egy kard ejtett rajta a harc hevében.
Kaz érte el elsőként a nyögdécselő alakot. Buoron volt az, félig a szekér alá
temetve. Bal karját vér áztatta,és egy vágás éktelenkedett keresztben az arcán.
A sebből csurgó vér átmenetileg megvakította.
– Súlyos a sérülésed? – kérdezte Huma.
– Szúr a szemem, és attól tartok, hogy soha egyetlen szobrász sem fog
modellként alkalmazni, de ami igazán fáj, az a karom. Örülök, hogy nem a
kardforgató karomat sebezték meg. Attól tartok, egy ideig hasznavehetetlen lesz.
Kaz máris nekilátott, hogy ellássa Buoron sérüléseit. A minotauruszt is számos
apró seb borította, de szemmel láthatóan nem törődött saját testi épségével.
Huma bólintott, majd lassan a szekér elejéhez sántikált. Átkukkantott a
túloldalra, majd megdermedt.
Magius! Hová tűnt a varázsló? Huma fájdalmával nem törődve leugrott a
szekérről, és átkutatta a halottakat. Mind Takhisisnak és parancsnokainak a
fekete vértjeit viselték. Könnyű volt felismerni azt a néhány halottat, aki
találkozott a mágus hatalmával. Magiusnak azonban nyoma sem volt.
A fák tövében Huma egy apró botot vett észre a támadók között heverni. Odament
és felemelte.
A bot megremegett és Huma meglepetésében majdnem kiejtette a kezéből.
Meglepetése ámulatnak adott helyet, amikor a bot megnyúlt és addig nőtt, míg
végül már magasabb volt, mint Huma. Ez Magius varázsbotja volt. A varázsló soha
sehová nem ment nélküle.
Pontosan ott hevert, ahol az előbb még a térkapu állt.
Magius Galan Dracos keze közé került.
 24. FEJEZET

– Nem tudjuk, hogy valóban elvitték-e, és ha valóban Galan Dracos fogságába

került is volna, mi akkor sem lennénk képesek kiszabadítani őt, Huma. Bizonyára
egyenesen a renegát kastélyába hurcolták – mutatott rá Kaz már vagy századszor.
– A legjobb lesz, ha elvisszük a Sárkánydárdákat a nagymesterhez Vingaard
erődjébe – tette hozzá Buoron.
Huma bólintott. Tudta, hogy mindkettejüknek igaza van, de mardosta a
lelkiismeret, amiért nem tudta megvédelmezni Magiust, akit majdnem egész életén
át ismert.
Ezúttal Buoron hajtotta a szekeret, sebesült karját felkötötték. Huma a dárdák
mellett ült, ő volt a hátvéd. Az ezüstsárkány felajánlotta, hogy megpróbál
segítséget kérni rokonaitól, és Humának tetszett a gondolat. Most, hogy Crynust
elpusztították, őrei pedig szétszóródtak, egyelőre minden bizonnyal biztonságban
lesznek. Huma egy része valójában majdhogynem vágyott egy újabb összecsapásra.

* * *

Az elkövetkező pár nap minden különösebb esemény nélkül telt el, és a csapat
továbbhaladt Solamnia és Vingaard erődje felé. Huma időről időre arra a hangra
riadt álmából, amelyet teljes bizonyossággal rémfarkasüvöltésnek vélt, ám
egyetlen ilyen szörnyeteg sem bukkant fel.
Az ezüstsárkány mind ez idáig nem tért vissza. Egyikőjük sem bocsátkozott
találgatásokba ennek okával kapcsolatosan, de azt mindhárman sejtették, hogy a
Sárkánykirálynő fokozatosan előrenyomuló hordáival van összefüggésben. Humának
eszébe jutottak Crynus szavai, hogy Solamnia lovagjait tulajdonképpen legyőzték,
és Vingaard erődje rövidesen elesik. Amennyire szerette volna, hogy ez másképp
legyen, annyira sok igazságot érzett ezekben a szavakban.
Ekkorra már messze északnyugatra voltak Caergothtól. Humának eszébe jutott
Lord Guy Avondale, és azért fohászkodott, hogy sikerüljön anélkül áthaladniuk,
hogy találkoznának az ergothi parancsnokkal. Huma nem volt biztos abban, hogyan
fogadná őt Avondale hirtelen távozása után. Azt sem tudta, hogy az ergothiak mit
tennének, mikor meglátnák a Sárkánydárdákat. Talán még el is koboznák azokat.
Mindent összevetve jól haladtak, ám az ifjú lovag még így is elég lassúnak
találta a tempót. Takhisis gonoszsága mindent átjárt, és Huma tehetetlennek
érezte magát.
Végre kiértek a síkságra, amely egészen útjuk végéig eltartott. Jóllehet
könnyebben haladtak, ugyanakkor kevésbé tudtak elrejtőzni.
Délben, mindössze kétnapi lovaglásra a határtól egy nagyobb őrjáratot vettek
észre, ami túl messze volt ahhoz, hogy felismerhető legyen. Az azonban
nyilvánvaló volt, hogy az őrjárat is felfigyelt rájuk, mert a lovasok feléjük
fordították hátasaikat és meggyorsították az iramot.
Kaz előhúzta szekercéjét. Huma leugrott a szekér végéről, és kivonta kardját.
Buoron a szekéren maradt, de ő is kivont karddal várta, hogy beérje őket az
őrjárat. A szakállas lovag ismerte fel őket elsőként.
– Ergothiak – mondta Humához fordulva. – Szerintem az északi hadtestből.
Semmi esélyük nem volt felülmúlni őket. Vajon hogyan viselkednek az ergothiak,
mikor szembetalálják magukat egy szekercét szorongató minotaurusszal és két
lovaggal, akik annak a rendnek a tagjai, amely nagy részben felelős az egykor
hatalmas Ergothi Birodalom széthullásáért?
Az őrjárat parancsnoka kezét fölemelve közelítette meg őket. Terebélyes,
majdhogynem kövér ember volt, apró szakállal és ritkuló, ősz hajjal. Egymás után
végigmérte mindegyiküket, pillantása hosszan elidőzött Kazon, aki természete
ellenére mindent megpróbált, hogy ne tűnjön fenyegetőnek. Huma szerint a
minotaurusz teljes kudarcot vallott.
Az ergothi először Buoronhoz szólt.
– Te az egyik déli erődből jöttél, igaz?
– Igen. – Mindkét lovag megfeszült. A parancsnok jó megfigyelő volt.
– A bajtársad nem?
– Huma vagyok, uram, a Korona rendjének lovagja – szólalt meg Huma.
 – Értem – mondta az ergothi körülbelül akkora érdeklődést tanúsítva, mintha
Huma azt mondta volna, hogy fű nő a síkságon. Kazra mutatott.
– És ez itt? Ez hová valósi? Azt beszélik, hogy...
– Az én nevem Kaz – jelentette ki büszkén a minotaurusz. – Fellázadtam korábbi
fogvatartóim ellen és most Humának, a legnemesebb és legbátrabb lovagnak vagyok
a társa.
Ezen bizonyára jó néhány ergothi elmosolyodott volna, ha nem látták volna Kaz
arcán a sötét pillantást, tudva, hogy minden egyes szavát komolyan gondolta.
– És minotaurusz vagyok, nem pedig „ez”.
– Értem. – A parancsnok megigazította nyergének hevederét, majd Humához
fordult. – Faran vagyok, és habár sosem találkoztunk még, én és az embereim
jelenleg egyik ismerősöd, Lord Guy Avondale parancsnoksága alá tartozunk.
Huma arcán megrándult egy izom.
– Látom, emlékszel rá. Arra kért, hogy kísérjelek titeket hozzá, és nem
fogadok el nemleges választ.
Huma két társára nézett. Az őrjárat számbeli fölénye igencsak nagy volt, és jó
néhány íjász is akadt köztük. Ostobaság lett volna ellenállni. Amíg ők éltek,
élt a remény is.
– Örömmel elfogadjuk a kíséretet.
Faran önelégülten elmosolyodott.
– Gondoltam, hogy így lesz. – Egy intésére az őrjárat kétfelé oszlott és
közrefogták a szekeret. Esélyük sem maradt a menekülésre. – Egynapi járás van
előttünk, úgyhogy ne vesztegessük tovább a drága időt!

* * *

– Be kell vallanom, hogy rendkívül meglepett a hirtelen eltűnésed aznap éjjel,

Huma – jelentette ki másnap Lord Guy Avondale.
Mind a négyen a fővezér sátrában ültek.
– Már elmagyaráztam a körülményeket.
– Igen, valóban. – Lord Avondale letette kupáját. Humáékat is megkínálták
borral, de egyikőjük sem ivott. – Elismerem, több eszem kellett volna, hogy
legyen, de amikor felfedeztük azt a pestisfészket, örömmel fogadtam el a mágus
segítségét.
Kaznak kezdett elfogyni a türelme, és dühösen felpattant.
– Az utóbbi három órában itt ültünk, amiből két órát arra pazaroltunk el, hogy
rád vártunk, parancsnok. Az elmúlt órában semmi mást nem hallottunk tőled, csak
ócska tréfákat és elavult híreket, meddig kell még ezt elviselnünk? Elengedsz
végre minket, hogy Solamniába vigyük a dárdákat?
Két őr viharzott be a sátorba, de a parancsnok elhessegette őket. Huma
felfigyelt rá, hogy nem hagyták el a sátrat.
Az ergothi lerakta kupáját.
– Az utóbbi három órában és egész múlt éjjel azon tanakodtam, hogy mit tegyek
veletek és azokkal a fegyverekkel. Hogy válaszoljak utóbbi kérdésedre, igen
elvihetitek a dárdákat. Miért adnám át őket a császárnak? Ő egyszerűen a palota
valamelyik falára függesztené őket, mint a legújabb trófeáit, függetlenül attól,
amit egész Ansalonért tehetnek.
Huma és Avondale tekintete összekapcsolódott.
– Néhány fanatikustól eltekintve, a legtöbben elég okosak vagyunk ahhoz, hogy
beismerjük az igazságot. Valójában többé már nem a császárért harcolunk, habár
lehet, hogy valamikor ez így volt. Ergothért, a hazánkért, a családunkért
harcolunk. Hosszú távon csakis ez számít. Uralkodók jönnek, uralkodók mennek,
csak a nép marad ugyanaz. Ezt egykor szem elől tévesztettük, és a birodalom nagy
része úgy döntött, hogy jobban boldogulnak majd nélkülünk, de természetesen ezt
ti is tudjátok.
– Ha igazat beszélsz, akkor minek tartasz itt minket? – kérdezte higgadtan
Huma.
– Nem tartalak itt benneteket. Várunk valakire.
Kürtszó jelezte valakinek vagy valaminek az érkezését. Guy Avondale felállt,
és ravaszul elmosolyodott.
 – Azt hiszem, ezek ők lesznek. Kérlek, gyertek velem!Felálltak, és követték az
ergothi hadvezért. A két őr szorosan a nyomukban maradt.
Mikor beléptek a táborba, az első dolog, amire Huma felfigyelt, az a
parancsnoki sátor előtt lévő kiterjedt nyílt vidék volt. Akkor ugyanúgy
elgondolkodott azon, hogy vajon mi célt szolgálhat, mint ahogy egészen mostanáig
azon töprengett, vajon honnan tudhatta Avondale azt, hogy ők merre járnak, és
egyáltalán honnan tudta, hogy itt vannak. Most már értette.
Elsőnek maga az ezüstsárkány ért földet. Úgy tűnt, teljesen meggyógyult, és
annyira lelkesen üdvözölte Humát, hogy a lovag teljesen lenyűgözve állt előtte.
– Elnézésedet kérem a késés miatt, Huma, de nehezebbnek bizonyult segítséget
találnom, mint azt gondoltam. De megtaláltam őket!
Két másik ezüstsárkány ért földet, az egyik hím volt, a másik nőstény. Az
ezüstsárkány testvéreiként mutatta be őket. Mindketten komolyan üdvözölték
Humát, majd tüzetesen vizsgálgatni kezdték. Huma kissé kényelmetlenül érezte
magát, amikor viszonozta köszönésüket.
Az utolsónak érkező jövevény egy bronzszínű sárkány volt, aki kicsit
alacsonyabb volt a többieknél. Ám kis termete ellenére nagyon is erős és fürge
volt. Az emberektől a Mennykő becenevet kapta, melyet büszkén viselt. Végre egy
Kazhoz hasonló beállítottságú lény, gondolta Huma.
– Fejenként négy vagy öt dárdát minden további nélkül elbírunk – magyarázta
Huma ezüstsárkánya.
– De a nyereg... – kezdte Huma.
– Néhány emberem dolgozott rajtuk – szúrta közbe Avondale. – Négy nyergünk
van, ami elég kell, hogy legyen. Biztosíthatlak róla, hogy ki fogják bírni a
viszontagságokat.
– Még szép – morogta Kaz.
– Azt mondtad, négy nyereg van – mondta Huma. – Mi Magius nélkül mindössze
hárman vagyunk. Hacsak nem arra gondolsz, hogy...
– Nem! – Az ergothi hadvezér egyenesen Huma szemébe nézett. – Paladine és
egész Ansalon nevében megtiltom, hogy a renegátra vesd magad, hogy hiábavaló
módon megkíséreld kiszabadítani a mágust! Te magad beszéltél róla, hogy a
Sárkánydárdák milyen sokat jelentenek mindannyiunk jövője szempontjából. Ha
eldobod magadtól az életedet, mindannyiunkat odalöksz a Sárkánykirálynő sötét
álmai elé!
Valahol belül Huma szégyellte, hogy megkönnyebbült Avondale szavai hallatán.
Egyik fele kétségbeesetten meg akarta menteni a társát, míg a másik fele saját
biztonsága után vágyódott. Huma úgy érezte, mintha kettészakadna.
– Akkor ki lesz a negyedik lovas?
– Én.
– Te? – horkantott fel megvetően Kaz. – A világ összes hadvezére megőrült?
Lord Avondale hűvös hangon válaszolt.
– Faran nagyon is képes átvenni az irányítást. Habár nem kedveli Solamniát,
meglehetősen gyakorlatias. Nem fog semmi olyat tenni, amivel súlyosbítaná a
helyzetet. Senki másban nem bíznék meg jobban.
– Mit fog szólni hozzá a császár? – kérdezte Buoron, aki egészen eddig
csendben volt.
– Bármit is szóljon hozzá, majd elmondja, ha életben maradok. Ahogy mondtam,
én Ergothért harcolok. Sosem bocsátanám meg magamnak, ha valaki másnak az életét
sodornám ekkora veszélybe, bár biztos vagyok benne, hogy sokan ajánlkoznának.
Valakinek veletek kell mennie, hogy képviselje Ergothot a nagymester előtt, és
miért ne én lennék az?
Huma vonakodva bár, de beleegyezett. Jelenleg Avondale a markában tartotta
őket, valójában nem volt választásuk – és jó, hogy velünk tart, döntötte el
Huma.
Megegyeztek abban, hogy Huma ismét az ezüstsárkányon lovagol majd, míg Buoron
és Avondale a fiatalabb hímet, illetve nőstényt kapta hátasként. Így Kaznak a
fürge Mennykő jutott. Ahogy az ifjú lovag gondolta, a minotaurusz és a
bronzsárkány azonnal megkedvelték egymást, mintha régi harcostársak lennének.
Huma csak attól tartott, hogy ők ketten esetleg önkényesen előrevágtatnak majd
és ezt meg is említette az ezüstsárkánynak.
A bestia felkuncogott.
 – Mennykő és Kaz valóban rakoncátlan párost alkotnak, de a sárkánynak több
esze van – legalábbis remélem. Majd figyelmeztetem, miután felszálltunk.
– Gondoskodj róla, hogy mind a ketten tudomásul vegyék a figyelmeztetést.
– Kétséged se legyen efelől!
Harsonaszó nélkül akartak távozni, de Faran hallani sem akart róla. A
másodparancsnok díszőrséget állított nekik.
Mennykő érdeklődését különösképpen felcsigázta a Sárkánydárda. Már így is az
egek réme volt, – legalábbis a saját állítása szerint – ám ezúttal kijelentette:
most, hogy Kaz és a dárda is vele van, már végképp előnyt élvez mindenkivel
szemben. Az ezüstsárkányok alig leplezett derűvel néztek rá, bár Huma sárkánya
röviddel ezután bevallotta, hogy a bronzsárkány bizony nem hencegett. Valóban
félelmetes ellenfél volt.
A sárkányok egymás után emelkedtek a levegőbe, először Huma és a hátasa, végül
pedig Kaz és Mennykő. A nap már magasan járt az égen, ám a sárkányok hátán ettől
függetlenül is nagy utat tettek meg aznap.

* * *

Mire beköszöntött az éjszaka, már rég elhagyták Solamnia határát. Egyvalamivel

azonban nem számoltak, és ez visszafogta tempójukat. Ergothban még csak
szemerkélt az eső, de most már zuhogott, és mind a négy sárkánylovas bőrig
ázott. A sárkányok nem törődtek az esővel, főleg Mennykő nem, aki szemmel
láthatóan élvezte a cikázó villámokat, amelyek kétszer is majdnem beléjük
csaptak. Huma sürgetésére végül leszálltak, remélve, hogy reggel kedvezőbb
feltételek mellett folytathatják majd útjukat. A sárkányok védelmező négyzetet
alkottak körülöttük és a négy lovas felverte a két sátrat, amelyet Avondale
előrelátó módon magával hozott. A sátrak védelmet nyújtottak az eső elől, és
Huma csak azt sajnálta, hogy az éjszaka előrehaladtával az elázott minotaurusz
erős szaga egyre elviselhetetlenebbé vált.
Reggel Kaz ugyanezt jegyezte meg róla.

* * *

Az eső ugyan nem állt el, de mérséklődött. A lovasok köpönyegeikbe, vagy a

néhány magukkal hozott pokrócba burkolóztak. A sárkányoknak köszönhetően két nap
múlva már Vingaard erődje közelében lesznek. Ha nem terhelte volna meg őket a
vitt dárdák súlya, akár még ennyi időre sem lett volna szükségük.
Utazásuk még korántsem ért véget, hiszen most a Sárkánykirálynő seregével
kellett szembenézniük. Dracos Solamnia szívét szorongatta, mivel végleg elvágta
a várból ki-be vezető északi és déli utakat, ezáltal körbevette Vingaard
erődjét. A készletek kezdtek apadozni. Hogy ki uralja az égboltot, az még mindig
kérdéses volt, ám a közhangulat még a fény sárkányaira is rányomta bélyegét.
Amint azt az ezüstsárkány elmondta, egyedül a Sárkánydárdáról szóló pletykák
tartották bennük a lelket.
A hímsárkány repült elől, mikor megérezték az első fürkészt. Volt ott valami a
közelükben, és mágia segítségével próbálta felfedezni az idegeneket. A fürkész
csak egy röpke pillanatra került kapcsolatba az elméjükkel, de ez elég volt
ahhoz, hogy az egész csapat megtorpanjon.
– Vissza! – kiáltotta a hím.
A négy szárnyas óriás megfordult, és hátrébb repült.
– Mi volt az, amit éreztünk? – kérdezte Huma sárkánya.
– Egy elme. Nem sárkányé, hanem egy nagy hatalmú emberé. Fegyelmezetlen volt.
Ez az ember sosem tanult a Mágia Rendjei között.
– Nem pap volt?
A hím megrázta hatalmas fejét.
– Nem, határozottan mágus volt. Egy renegát.
Huma idegesen pillantott körbe.
– Ugyan már, nektek biztosan nem tud ártani!
– Közvetlenül nem, Huma – válaszolt saját ezüstsárkánya. – De könnyedén
értesíthet másokat a jelenlétünkről – már ha eddig meg nem tette –, akik viszont
már árthatnak. Az ő feladata csupán az, hogy figyelje az eget.
 – Hadd kapjam el! – kiáltotta Mennykő.
– Hogyan tudnád megakadályozni abban, hogy figyelmeztessen valakit, mielőtt
lecsapsz rá? – kérdezte a fiatal nősténysárkány.
A bronzsárkány elhallgatott.
– Szerintem mégis van egy megoldás – jegyezte meg az ezüstszínű hím. – Végül
is ő csak egy ember. Felszállok a magasba, magasabbra annál, mint amilyen
magasságban repülni szoktunk. Mikor odaérek, valószínűleg ki tudom puhatolni,
hogy vajon olyan magasságba is kiterjed-e a hatalma. Meg kell kockáztatnom a
lelepleződést, ahhoz, hogy megbizonyosodjak róla. Ha a társaimnak nincs ellene
kifogása... – tette hozzá.
Buoron a fejét rázta, habár erősen szorította a nyeregkápát.
– És a többiek?
Ők sem tiltakoztak. A hím ezt igenlő válaszként értelmezte, ezért tett egy
kört, majd a magasba szállt. Mivel Buoron szorosan kapaszkodott, az ezüstsárkány
egyre magasabbra és magasabbra emelkedett, míg végül eltűnt a felhőtakaróban.
Teltek-múltak a percek, és a többiek izgatottan vártak rá. Aztán Huma
észrevette, hogy egy alak bontakozik ki a felhők közül.
Buoron meglehetősen sápadt volt, de egyébként úgy tűnt, semmi baja. A sárkánya
ujjongott.
– Igazam volt! Annyira jellemző a földhözragadt elmékre, hogy a keresés csak a
felhőtakaró magasságáig terjed. Számukra a felhő feletti dolgok nem is léteznek.
– Gondolhattam volna! – méltatlankodott Mennykő.
– De nem gondoltad, mint ahogy én sem – jegyezte meg Huma sárkánya. – Most,
hogy hallom, meghökkentem. Már el is felejtettem, hogy egyes embereknek mennyire
beszűkült a látókörük. Azonban még mindig előfordulhat, hogy véletlenül rádöbben
a hibára, úgyhogy a legjobb lesz, ha sietünk.
A többiek követték Humát és sárkányát az ég felé, egészen addig emelkedve, míg
végül eltűntek a felhőtakaró ködében, majd kibukkantak a túloldalon. Ott aztán
felbecsülték, hogy milyen messze lehetnek Vingaard erődjétől, és továbbindultak.

* * *

A sárkányok egész éjjel repültek, míg lovasaik aludtak. Huma arra ébredt, hogy
Kaz a hatalmas hüllőszerű lényekkel vitatkozik, mondván, hogy háború ide vagy
oda, le kell szállniuk, mielőtt még minden izma elgémberedne. Szemmel láthatóan
a sárkányok is elfáradtak, ezért készen álltak rá, hogy leszálljanak, és újra
meghatározzák helyzetüket.
Elsőnek Mennykő kezdett gyorsan lefelé körözni, majd a többiek is követték. A
bronzsárkány eltűnt a bársonyos, fehér tengerben, a másik ezüst nőstény pedig
hamarosan követte. Utánuk Huma és az ő ezüstsárkánya következett.
Humát körbevette a hűs köd, és még a sárkány fejét sem látta. Lentről durva,
fülsértő csattogást hallott és az első gondolata az volt, hogy egy óriási
viharba kerültek. Aztán hirtelen áttörték a felhőtakarót...
...és a káosz kellős közepébe pottyantak.
Tévesen azt hitték, hogy átjutottak az ellenséges vonalakon. Huma agyában
rettenetes rémálmok képei kavarogtak, mikor észrevette, hogy milyen szorosan
körülvették a várat. Mindenhol harcok dúltak.
Emberek és ogrék küzdöttek őrjöngve egymással. Az ifjú lovagnak úgy tűnt,
mintha halottak és haldoklók hemzsegtek volna alattuk. Mindkét fél egyszerre
tört előre és vonult vissza, attól függően, hogy éppen hova nézett. A káosz dúlt
odalent. Takhisis sárkányai újra és újra lecsaptak, megtámadva mind a lovagok
szétzilált vonalait, mind azokat az ogre szövetségeseket, akik balszerencséjükre
túl közel álltak a lovagokhoz. Arany-, ezüst-, bronz- és rézsárkányok
népesítették be az égboltot, de úgy tűnt, mintha mindig kevesebben lennének az
ellenségnél. Ami még rosszabb volt, egyfajta gonosz légkör uralkodott a
levegőben, amelyet látszólag még a jó sárkányok bátorsága sem tudott
ellensúlyozni. Huma még itt; távol a harctól is érezte, hogy elbátortalanodik,
és a megadás érzése felgyülemlik a lelkében.
– Takhisis itt van – motyogta az ezüstsárkány Humának. – Itt van Krynnen,
hatalmával erősítve testvéreinket és megdermesztve ellenségei elméjét. Nem
hittem volna, hogy ekkora hatalma lesz az anyagi síkon. Ez az egész olyan,
mintha már járt volna itt előttünk.
A sárkánynak igaza volt. A Sárkánykirálynő jelenléte nyomasztó volt. Humát
kirázta a hideg, amely azzal fenyegetett, hogy nem is annyira a testét, mint
inkább az elméjét dermeszti meg. Hogyan harcoljon egy istennő ellen?
– Előttünk! Látod, Huma?
Pillantása követte a sárkányét, majd miután többször is kitörölte szeméből a
könnyeket, felismerte a láthatáron feltűnő apró pontot.
– Vingaard erődje! – kiáltotta előttük Kaz. Most már mindannyian látták, akár
csak a csatát, ami látszólag az egész vidéken dúlt, egészen a várfalakig.
Lord Avondale felkiáltott, és jobbra mutatott. Egy aranysárkány két vörös
sárkánnyal harcolt. A küzdelem heves volt, és mindhárom sárkány megsebesült.
Mikor nyilvánvalóvá vált, hogy az aranysárkány vesztésre áll, Mennykő nem
tétovázott tovább. Kaz megtámasztotta a Sárkánydárdát, és mindketten a küzdő
felek közé rontottak.
Hirtelen mindenhol sárkányok tűntek fel, a legtöbbjük ellenséges volt. Az evés
és pihenés gondolata elpárolgott Huma agyából. Csak karmok és fogak, sikolyok és
kiáltások, vér és fájdalom létezett.
És a Sárkánydárdák.
Ezek a sötét sárkányok semmit nem tudtak a dárdákról, talán azért, mert Dracos
nem akarta, hogy féljenek. Ám rövidesen megismerték a félelmet, amikor egymás
után végezték a dárdák hegyén, amelyeken kihúzás után sem folt, sem karcolás nem
esett, és amelyek saját ragyogó fényükkel világították.
Takhisis gyermekei rövidesen megfordultak és megfutamodtak a ragyogás elől,
amelyet Paladine jelének hittek, aki felett nem volt hatalmuk. A távolban lévő
többi sárkány észrevette, hogy testvéreik milyen őrjöngés közepette menekülnek,
és akkor azt hitték, vesztettek. Az első néhány sárkány megfutamodása rövidesen
tömeges kavarodást okozott az égen, ahogy egyre több értetlen és pánikba esett
sárkány vonult vissza.
Miután megszabadultak ellenfeleiktől, Paladine sárkányai, a lovagok
segítségére siettek, és a csata kimenetele a földön is megfordult. Először a
Sárkánykirálynő seregeinek nyugati, majd keleti vonalai hajoltak meg, aztán
szétszakadoztak, és végül teljesen összeomlottak. A sötétségért harcoló ogrék és
emberek elbátortalanodtak, most hogy sárkány szövetségeseik nem támogatták őket,
és sokan egyszerűen fegyverüket eldobva menekültek.
Végül befejeződött a harc. Az, hogy az ég baljóslatúan dörgött, és a nyugati
hegyeket villámok szaggatták, csak keveseket érdekelt. Kétségbeesetten küzdöttek
valamiféle győzelemért, és most győztek. Akkor senki nem tudta, hogyan, ám hálát
adtak Paladine-nak és az ő istencsaládjának a csodáért, majd komoran tekintettek
az elkövetkező események elébe.
Délután négy kimerült sárkány ért földet Vingaard erődjének udvarán.
Mindegyikük hátán ült egy-egy lovas is, akik sápadtak és szintén kimerültek
voltak. A jövevényeket ezüstös ragyogás övezte, és végül valaki észrevette, hogy
az isteni fényt a hatalmas dárdák árasztják, nem pedig a sárkányok és lovasaik.
Ekkorra azonban már szárnyra kaptak a történetek.

25. FEJEZET

– Mondták, hogy te vagy az, de nem akartam elhinni. Főleg a mendemondák után
nem.
– Mendemondák?
Huma és társai lemásztak a sárkányokról, ahol az emberek azonnal körülvették
volna őket, ha Lord Grendal, a vár védelméért felelős parancsnok nem gondol erre
előre. Grendal jól képzett veteránjainak többsége egy perccel a leszállás után
már ott állt a jövevények körül.
Lord Oswal Humára mutatott.
– Tudod, miről beszélek. A pestis és a széthúzás magvait elhintő démon ellen
vívott csata történetéről.
 – Rennard?
– Rennard. Elképesztő, hogy mennyire hiányos tud lenni az emlékezetük. Mikor
leleplezted, majd legyőzted őt, gyorsan meg is feledkeztek arról, hogy mennyire
el akarták hinni a pletykáit. Gonosz démonnak vagy papnak nevezték, már nem is
emlékszem pontosan. Aztán mindezek tetejébe úgy eltűntél, mintha maga Paladine
lettél volna.
Huma arca bíborszínűvé vált.
— Az eltűnésemről szóló rész igaz, de biztosíthatlak róla, hogy nem saját
hatalmamnál fogva történt.
— Csakugyan? — Lord Oswal pillantása a Sárkánydárdákra tévedt, és mintha egy
pillanatra megborzongott volna. — Ezek lennének hát azok a fegyverek, amelyeket
kerestél? Amelyekre annyira szükségünk van?
— Igen, nagyúr. A Sárkánydárdák. Már hamarabb ideértünk volna, de
belekeveredtünk a csatába.
— No mondhatom! Az emberek és a sárkányok is mesélték, ahogy ti nyolcan
előtűntetek a semmiből, félelmet és halált hozva a Sárkánykirálynő szolgáira.
Talán igazuk van, talán tényleg te vagy Paladine és halandó álcát öltve jöttél
el Krynnre.
— Lord Oswal!
A nagymester kuncogott.
— Még mindig nem tettem le erről a gondolatról. Még nem. — Habár nyilvánvalóan
szerette volna megvizsgálni a dárdákat, Oswal Huma csapatának többi tagja felé
fordult. — Ismerlek téged, minotaurusz, és örülök, hogy megbíztam benned. Méltó
vagy arra a sok jóra, amit fajtádról hallottam. Köszönöm, hogy segítettél.
Kaz szokatlanul csendes volt.
— Azt tettem, amit tennem kellett. Megesküdtem Humának.
— Ennyi az egész? — A nagymester elmosolyodott, majd a többiekhez fordult.
Lord Avondale-hez szólt elsőként. Épp csak egy cseppnyi hűvösség volt a
hangjában. — Bajtársként üdvözöllek, ergothi hadvezér. Gondolom, a seregedet nem
hoztad magaddal?
— Mikor korábban találkoztunk, nagymester, tudtam, hogy egy napon majd
elfoglalod jelenlegi pozíciódat, de reméltem, hogy ettől majd benő a fejed
lágya, még mielőtt újra találkoznánk.
Oswal igazi mosollyal fogadta a burkolt dorgálást.
— Bocsásd meg nekem, ha néha megfeledkezem arról, hogy Paladine papjával
beszélek.
Huma, Kaz és Buoron összenéztek. Habár tisztelték Lord Avondale-t, sosem
hitték volna, hogy Paladine papja. Ugyanakkor ki határozhatná meg, hogyan kell
kinéznie egy papnak, amíg hite és módszerei nem mondanak ellent a tanításoknak?
— Felfedted a titkomat, no de ez így is van rendjén. Huma talán most már
megérti, miért akartam, hogy elkísérjen Caergothba. Mikor fölfedeztem a hűséges
lovagon Morgion jelét, aggódni kezdtem, hogy esetleg valami alávaló tettnek
esett áldozatul.
Avondale mosolyogva Huma felé fordult.
A nagymester elfordult Avondale-től, és derűsen mérte végig Buoront. A
délnyugatról jött lovag nagy szakállával kilógott a többi lovag közül. Buoron
megremegett a nagymester előtt.
— Te vagy...
A lovag többször is pislogott, mire végre sikerült kinyögnie a nevét.
— Buoron, milord!
— Gondolom az egyik messzi ergothi erődünkből.
— Igen, milord. — Buoron falfehér volt.
— Jó katona — veregette meg a vállát Lord Oswal, majd elfordult tőle. Buoron
megkönnyebbülten sóhajtott fel, és halványan elmosolyodott.
— Nos akkor Huma! — A nagymester halálosan komoly volt. — Ha lennél olyan
szíves, szeretném, ha te és a társaid velem jönnétek a szállásomra. Mindent
hallani akarok.
– Igenis milord, de a Sárkánydárdák...
— Vigyázni fogunk rájuk, és biztonságos helyre tesszük őket, amíg el nem
döntjük, hogy mihez kezdjünk velük. Most pedig gyertek, gondolom, rátok férne
egy ital. Azt tudom, hogy a mai, csaknem katasztrofális nap után rám ugyancsak
rám fér.

* * *

Huma beszámolóját szinte percenként félbeszakította a nyugati hegyekben

tomboló villámlás és mennydörgés. Takhisis rázúdította dühét mindazokra, akik
kudarcot vallottak, vagy talán Galan Dracos volt ingerült, amiért csatlósai nem
tudták megszerezni a Sárkánydárdákat, vélte Kaz.
Miután Lord Oswal végighallgatta Humát, az asztalra csapott.
– Paladine! Ha nem te mondod, sosem hittem volna el! És hogy még láthatom is
azokat! Büszkeséggel töltöd el az öregember szívét, Huma! Tudom, hogy Durac is
büszke lenne rád!
– Köszönöm, milord. – Ez utóbbi dicséret mindennél többet jelentett neki.
– Sárkányezüstből formázta meg őket egy ezüstkarú kovács, akinek kalapácsát
egy isten készítette el.
Huma zavartnak tűnt.
– Ezt nem említettem.
A nagymester sokat sejtetően elmosolyodott.
– Jól ismerem az ősi tanokat és ez az egyik oka annak, hogy mindvégig hittem
neked, Huma. Ha ez a kovács valóban úgy néz ki, ahogy leírtad, akkor biztos,
hogy a kalapácsát magától Reorxtól kapta. Hálás vagyok, hogy ősi feljegyzéseink
végül igaznak bizonyultak, és hogy el tudtad hozni a fegyvereket.
Valami nagyon kikívánkozott Humából, aki végül nem tudta tovább türtőztetni
magát, és felállt.
– Könyörgöm, milord. Nagyra értékelem mindazt, amit mondtál, és tudom, hogy
sok mindenre kíváncsi vagy, de most, hogy már nálunk vannak a Sárkánydárdák, egy
szívességet szeretnék kérni tőled. Húsz dárdánk van. Csak egyetlenegyet adj, és
engedd, hogy elrepüljek Galan Dracos és sötét úrnője birtokára! Ki kell
szabadítanom Magiust!
– Huma lovag! – A nagymester színtelen hangja ijesztően hasonlított
Rennardéra. Lord Oswal addig meredt Humára, míg a lovag végül leült. – Egyetlen
férfi vagy nő – legyen bár társ, szerető vagy vérrokon – sem ér fel százak
életével, és akkor is ezt mondanám, ha rólam lenne szó. Lehet, hogy nem értesz
egyet velem, ez a te magánügyed. Egész Solamniáért, egész Ansalonért, sőt,
meglehet, egész Krynnért harcolunk. Nem támogathatom az ötletedet.
– Akkor rabolták el, amikor a dárdákat védte. – Huma elkeseredett.
– Megértem Huma, ahogy felismerem a rád leselkedő veszélyeket is, melyekkel
szerintem te nem vagy tisztában. A válaszom ugyanaz. Világos?
Huma semmit nem felelt.
– Tehát azt mondtad, huszonegy dárdánk van, ebből az egyik gyalogos dárda.
– Igen.
– Húsz dárda aligha lesz elegendő. Ezúttal szerencsénk volt, hogy a sárkányok
nem számítottak rátok és a hirtelen felbukkanásotok összezavarta őket.
– A farkukat behúzva menekültek el! – jegyezte meg önelégülten Kaz.
– Ezúttal. Viszont mikor újra támadnak – és ne higgyétek, hogy nem fognak –,
ravaszabbak és magabiztosabbak lesznek, és nemhogy négy dárdával, de még hússzal
sem fogunk győzedelmeskedni.
– Azt állítod, hogy máris elvesztettük a háborút. Nem ezt vártam Solamnia
lovagjainak nagymesterétől – jegyezte meg Lord Avondale.
A nagymester figyelmen kívül hagyta az ergothi lenéző arckifejezését és
tekintetét továbbra is Humára szegezte.
– Egyesek ezt talán a vereség elismerésének tartják, csupán azért, mert nem
veszik a fáradságot, hogy végighallgassanak. Minden egyebet ki kell hordanunk a
kovácsműhelyből és amennyire csak lehetséges, az eredetiekhez hasonló minőségű
dárdákat kell készítenünk.
Guy Avondale szeme összeszűkült, majd halvány mosoly jelent meg ajka körül.
Kaz és Buoron zavartan néztek össze. Huma töprengett egy darabig az idős lovag
szavain.
– Tehát cselről van szó! Fortéllyal fogjuk tőrbe csalni őket!
Lord Oswal elmosolyodott, de szeme idegességről árulkodott.
 – Cselt vetünk. Pontosan. Hétköznapi dárdákat már most is tudunk kovácsolni.
Ezután pedig annyi élethű hamisítványt készítünk a Sárkánydárdákról, amennyit
csak tudunk.
– Mennyi időt vesz igénybe mindez? – kérdezte Avondale. – Ahogy te magad is
mondtad, nemsokára visszajönnek.
– A fémmegmunkálás a vérünkben van, parancsnok. Ez sikerünk egyik titka. Ócska
fegyverekből csak ócska sereget lehet kovácsolni, ahogy az a Törvényben is áll.
Két nap alatt több mint száz dárdánk lehet. Ahogy mondtam, csupán másolatai,
hamisítványai lesznek a valódi Sárkánydárdáknak. Minden bizonnyal elterjedt a
megfutamodás okának a híre. Mikor legközelebb szembeszállunk velük, remélem,
hogy legalább száz dárdánk lesz. Takhisis sárkányai valóságos rohammal találják
majd szembe magukat. A meglepetés ereje a miénk lesz. Reménykedem benne, hogy
száz látszólag valódi Sárkánydárda újabb pánikot kelt majd. Ha sikerül sakkban
tartanunk a sárkányokat, a hadsereg előrenyomulhat, és összecsaphat az ogrékkal.
– Ez több egyszerű cselnél. Te győzni akarsz, Sárkánydárdák ide vagy oda.
Érdekes terv. Valóban bízol a sikerében?
– Neked kellene tudnod, te vagy Paladine papja! Mellesleg nem is a tervben
bízom annyira, mint inkább az embereimben. Végső soron Solamnia lovagjai
vagyunk.

* * *

– Huma!
Az ifjú lovag egyedül sétált, megpróbálta rendbe szedni az eseményeket.
Magius, a Sárkánydárdák, Galan Dracos, Gwyneth...
– Huma!
Huma megperdült. Gwyneth állt ott az istálló árnyai között. Leomló, ezüstkék
köpenyt viselt, amely látni engedte karcsú testét, miközben odament hozzá. Huma
tátott szájjal bámulta.
– Gwyneth?
– Talán valaki mást vártál? – mosolyodott el.
– Nem!
– Már korábban meg akartalak keresni, de nem nyílt rá lehetőségem. Voltak...
bizonyos dolgok, amiket el kellett intéznem. De remélem, nem bánod, ha veled
tartok.
– Nem. Egyáltalán nem.
Gwyneth belekarolt az ifjúba, és lassan körbesétáltak az udvaron. Huma
emlékezete szerint hosszú ideje ez volt az első majdnem derült éjszaka. Itt-ott
előtűntek a csillagok, mintha a felhőtakaró kezdene végre felszakadozni. Humának
több esze volt annál, semhogy azt higgye, végleg eltűnnek a sötét fellegek. Ezt
csak egyetlen dolog idézheti elő: a Sárkánykirálynő teljes veresége.
Eltartott egy darabig, mire a lovag összeszedte a bátorságát, de végül
megszólalt.
– Hogy jutottál be? – kérdezte.
Gwyneth elfordította tőle az arcát.
– Kérlek, ezt most ne kérdezd. Rövidesen elmondom, ígérem.
– Rendben. Csak örülök, hogy látlak.
Erre Gwyneth visszafordult.
– Örülök neki. Ez értelmet ad mindennek. – Gwyneth arca hirtelen megint
elsötétült. – Valami olyasmit hallottam, hogy egymagad akarsz Magius után menni.
– A nagymester megtiltotta.
– Mit fogsz tenni?
– Engedelmeskedem. Ez a kötelességem.
Ezután csendben maradtak. Gwyneth megfogta Huma karját, akit megdöbbentett a
lány kezében rejlő erő. Annyi mindent nem tudott Gwynethről, többek közt azt
sem, hogy milyen kapcsolat volt közte és a Sárkánydárdák között. Biztosan papnő,
döntötte el magában Huma, de abban már nem volt biztos, hogy melyik istené.
Gwyneth hirtelen előrenézett és megmerevedett. Huma követte a tekintetét és
egy vele nagyjából egykorú férfit pillantott meg. Az alak falusi ruhát viselt –
az emberek Vingaard erődjébe jöttek, még mielőtt a háború feldúlta volna
otthonaikat –, de testtartása nem falusira vallott. Arcát árnyék takarta, ám
Huma megesküdött volna rá, hogy a szeme világít. Az idegen végigmérte őket, majd
eltűnt egy sarok mögött.
– Ki ez? – Huma keze kardjának markolatára csúszott. Ha valaki becserkészte
Gwynethet...
– Senki – válaszolta Gwyneth túlságosan is gyorsan. A lány elhúzódott Humától.
– Most mennem kell. Ígérem, később még találkozunk.
Ezzel megfordult és elsietett. Huma utána akart menni, de Gwyneth szinte
azonnal eltűnt szem elől. A lovag pislogott, nem emlékezett, mikor vagy hol
veszett nyoma a lánynak.

* * *

Az emberek nem úgy néztek a Sárkánydárdákra, mint ahogy azt Huma és a többiek
elképzelték.
Az ifjú lovag felajánlotta, hogy bemutatja a Sárkánydárda használatát.
Legnagyobb csodálkozására csak néhány lovag jelent meg. Egyikőjük elmondta, mi
bajtársaik döbbenetes közönyének oka. Huma kábultan mesélte el a többieknek,
amit a lovagtól hallott, és hogy ez az érzés mennyire elterjedt a lovagok
között.
– A csodák ideje véget ért. Nem hisznek a dárdák varázserejében, és ki
hibáztathatná őket ezért? Az ő szemükkel nézve azt kérjük tőlük, hogy
feleslegesen tegyék kockára az életüket. Azok, akiknél a valódi Sárkánydárdák
lesznek, vállalják majd a támadás oroszlánrészét, aztán megpróbálnak áttörni és
lecsapni a gonoszság szívére, Galan Dracosra és pokoli úrnőjére. Ám az
öngyilkosságot tiltja az Eskü és a Törvény. És ami azt illeti, csak kevesen
hisznek igazán Paladine-ban. Azt hallottam, néhányan úgy vélik, hogy a dárdákat
én magam kovácsoltam. Tudni akarják, miért kockáztassák szükségtelenül az
életüket, mikor idelent a bajtársaikkal együtt nagyobb eséllyel harcolhatnának
egy kézzelfogható ellenség ellen. A sárkányok elleni harc egy dolog, magával a
Sárkánykirálynővel szembeszállni ostobaság. Ezt többször is hallottam.
Lord Oswal felállt.
– Akkor is meg kell kockáztatni, hogy legyenek átkozottak! Lovagok, nem pedig
settenkedő tolvajok! Megparancsolom nekik, hogy fogják meg, és használják a
dárdákat!
– És akkor mind meghalnak – szúrta közé Avondale.
– Micsoda? – A két hadvezér tekintete összekapcsolódott.
– Meg fognak halni, nagymester. Ha nincs hitük, egyszerűen elpusztulnak. Nem
az számít, hogy Paladine ereje áthatja-e a Sárkánydárdákat. A fegyvert tartó
harcosnak erős hitűnek kell lennie, máskülönben a támadások lassúak és
pontatlanok lesznek. Ha nem bíznak úgy a győzelemben, mint mi, akkor elvesznek,
mert úgy tekintenek majd a dárdákra, mint a többi fegyverre, amelyek
elgörbülnek, elvásnak és széttörnek a sárkányok bőrén.
– De a Sárkánydárdák...
Az ergothi pap kezét fölemelve kért csendet.
– Húsz Sárkánydárdánk van, igaz?
– És a gyalogos dárda – tette hozzá sietve Huma.
– Húsz dárda. Mindössze húsz emberre van szükségünk. Hiszem, hogy Paladine
őrködik felettünk. Ha mindössze húsz Sárkánydárdánk van, akkor joggal van ennyi.
Ha többre lesz szükségünk, Paladine majd gondoskodni fog róla, hogy újabb
dárdákhoz jussunk. Ha a hitünk erős, húsz dárdával is ugyanúgy győzni fogunk,
mint akár ezerrel.
Lord Oswal Humára nézett.
– Igaza van.
Huma végignézett a szobában összegyűlteken. Kaz, Buoron és Avondale vele
tartanak. Már csak tizenhat emberre van szüksége. – Akkor legyünk csak húszan!
Erre többen is felvonták a szemöldöküket. Huma nem várta meg a kérdéseiket,
inkább hangosan töprengeni kezdett.
– Buoron, Kaz, milord Avondale. Tudom, hogy ti hárman velem fogtok tartani.
Ismeritek a Sárkánydárdát, tudjátok, mire képes. Ha mindössze húsz dárda áll
köztünk és a vereség között, akkor hálát kell adnunk Paladine-nak, amiért
egyáltalán ezek is vannak, és a lehető legjobban kell kihasználnunk őket.
 – Papnak kellett volna menned Huma, mert a hited erősebb bárkinél, akit valaha
is ismertem.
Nyoma sem volt a gúnynak Lord Guy hangjában.
Kopogtak a nagymester szobájának ajtaján, és Lord Oswal egyik testőre, a Rózsa
egyik lovagja lépett be.
– Nagymester, Bennett lovag kíván beszélni veled.
– Már jó ideje elhívattam a várfalról. Merre járt?
– Nem mondta, nagyuram.
Lord Oswal Humára pillantott, majd lassan bólintott.
– Bocsásd be!
– Milord.
Az őr pár szót váltott valakivel odakint a hallban, majd vigyázzba vágta
magát. Bennett dölyfösen lépett a szobába. Most még jobban hasonlított apjára,
mint valaha. Hódolatteljes módon tisztelgett bácsikájának, és udvariasan vette
tudomásul a többiek jelenlétét, bár szigorú tekintete hosszasan időzött az
ergothi hadvezéren.
– Mi az, Bennett?
– Megvizsgáltam a Sárkánydárdákat, bá... nagymester.
Az idős lovag arca elsötétült.
– Ki adott rá engedélyt?
A dölyf egy része eltűnt Bennett arcáról.
– Magamtól tettem. Képtelen voltam megállni, miután beszéltél nekem Huma
eltűnéséről.
Bennett beszéd közben Humára nézett, ám ő semmit nem tudott kiolvasni a merev,
sólyomszerű arcvonásokból.
– És?
Bennett szeme tágra nyílt, az álarc lehullott, és mind Humát, mind Lord Oswalt
meglepte a nagymester unokaöccsének arcán elterülő lelkesedés.
– Simák, annyira simák, hogy bizonyára erőlködés nélkül szelik a levegőt.
Sosem láttam még ennyire éles hegyet, ennyire fényesen csillogó fémet, ennyire
élőt. Hallottam, hogy sokan kétségbe vonják a dárdák valódiságát, de én hiszem,
hogy azokat csakis Paladine küldhette nekünk választott bajnoka által.
Huma életében először érezte, hogy Bennettből mélységes tisztelet árad, és ez
a tisztelet egyenesen őrá irányult.
Lord Oswalt nem kevésbé döbbentették meg az elhangzottak. Kaz csendesen,
gúnyosan felhorkantott, de Bennett pillantására elhallgatott.
– Közéjük akarok tartozni, nagymester! Húszat számoltam össze és nem tudom,
lesz-e még több is belőlük, de közéjük akarok tartozni. Ezért küzdöttem, hogy
szolgálataimat a Triumvirátusnak és Paladine-nak ajánljam. Kész vagyok
szembenézni bármilyen próbával, hogy bebizonyítsam, méltó vagyok a
megtiszteltetésre.
Bennett kifújta a levegőt, válla megroskadt. Lemeztelenítette magát a
jelenlévők előtt és most az ítéletre várt.
A nagymester Humáról Avondale-re, majd az unokaöccsére pillantott.
– Bennett lovag, látom, bátyám fia vagy – azé az emberé, aki egészen addig a
bátyám volt, míg a vezetésben felmerülő feszültségek el nem szakítottak minket
egymástól. Ha megmaradsz olyannak, amilyen most vagy, biztos vagyok abban,
amiben sokan mások is, hogy te leszel az egyik legelső és legjobb lovag
közöttünk.
Bennett kihúzta magát, nem tudta leplezni büszkeségét. Oswal tovább folytatta.
– Ha valóban azzá akarsz válni, amiért mi mindannyian küzdünk, akkor arra
kérlek, végy példát erről a lovagról – mutatott a döbbent Humára –, mivel ő
tanításaink megtestesítője, akár elhiszi, akár nem.
– Akkor én...
– Igen, és külön feladatot bízok rád. Keríts a három rendből tizenöt hozzád
hasonló embert, akik hajlandóak hinni Paladine erejében és akaratában, és akik a
Sárkánydárdákkal felfegyverezve szelik majd az eget!
Bennett kis híján orra bukva indult az ajtó felé, majd bácsikája felé fordult.
Lord Oswal intett, hogy távozhat. A Rózsa lovagja elsietett.
Bennett pontosan úgy cselekedett, ahogy azt meghagyták neki. Önkénteseket
keresett mindhárom rendből, akiket érdemeik és hitük alapján válogatott ki, nem
pedig aszerint, hogy hűségesek voltak-e hozzá, ahogy azt apja halála előtt tette
volna. Akadtak közöttük veteránok és csaknem újoncok is. Az mindenesetre
igencsak meglepő volt, hogy Bennett három olyan lovagot is bevett a csapatba,
akiket megcsonkítottak, vagy akik megnyomorodtak a háborúban. Békeidőben Lord
Oswal a várban adott volna munkát nekik, hogy továbbra is hasznukat vegye, ám
ugyanakkor elkerüljék a kínos helyzeteket. Most azonban minden harcképes emberre
szükség volt. Azok, akik elvesztették egyik lábukat még mindig tudtak lovagolni
és vívni. Ha egyik keze hasznavehetetlen volt, a lovag használhatta a másikat.
Solamnia lovagjai addig nem adták fel a harcot, amíg nem győzedelmeskedtek vagy
le nem győzettek. Ha az ilyen embereket felmentették volna a szolgálat alól, a
várban lévő sereg létszáma majdnem a negyedével csökkent volna.
Ahogy a Sárkánykirálynő seregei visszavonultak Vingaard erődje alól, az
utánpótlási útvonalakat, ha szórványosan is, de újra megnyitották. A délen
állomásozó lovagok élelmiszert és nyersanyagokat küldtek. Mindez veszélyes
vállalkozás volt, mivel az ogrék és a sárkányok még mindig fosztogattak az
útvonalak mentén, és néhány szállítmány soha nem ért célba.
A nyugati hegyek baljósan hallgattak és Huma azon vette észre magát, hogy
időnként feléjük pillant. Magius még mindig ott volt, benne pedig még mindig
égett a vágy, hogy megpróbálkozzon a kiszabadításával. Bosszantotta, hogy a
várban kell kivárnia, mit forral legközelebb Galan Dracos és az ő úrnője.
Lehet, hogy minden könnyebb lett volna, ha Gwyneth vele van, de a lány nem
tért vissza azóta az éjszaka óta. Huma egyre gyakrabban beszélgetett az
ezüstsárkánnyal. Kizárólag négyszemközt beszéltek, mert a többi várvédő sárkány
jelenléte – legfőképpen az ezüstsárkány két testvére, akik mindig feszülten
figyelték, valahányszor felbukkant – zavarba hozta a lovagot.
A sárkány minden szavát meghallgatta, és olyan lelkesen válaszolt kérdéseire,
hogy Huma gyakran megfeledkezett arról, hogy egy nála sokkal nagyobb és ősibb
teremtménnyel beszélget. Ugyanakkor valamiért szomorúnak tűnt, ám Huma nem tudta
kideríteni ennek okát. Csak egyszer kérdezősködött efelől. Mikor túl messzire
ment, a nagy sárkány elfordult tőle, és egy szó nélkül faképnél hagyta.
Huma nem tudta megmagyarázni azt az érzést, ami akkor belényilallt, de
valahogy megérezte, hogy a sárkány miatta szomorú.
Vigyázott rá, hogy soha többé ne hozza fel a témát, mivel tartott az
igazságtól, amit esetleg leleplezhet.

* * *

Három nap telt el, és azután úgy tűnt, mintha az ég kitört volna, mint egy
vulkán. A várban lévő lovagok az égre mutogattak, és zúgolódni kezdtek. Habár
letagadták volna félelmüket, mégis sokan elsápadtak, amikor visszaemlékeztek
arra a napra, amikor legutóbb így festett az ég.
Huma felrohant a pártázatra, Kaz és a szakállas lovag pedig szorosan a
nyomában haladt. Huma és a minotaurusz összeszűkült szemmel néztek az eléjük
táruló rettenetre. Mivel Buoron a délnyugati erődből jött, így legutóbb még nem
volt jelen, ám alaposan megfigyelte a látványt, majd mikor társaihoz fordult,
megpillantotta azok arckifejezését.
Buoron maga is elsápadt.
– Ez mit jelent? – kérdezte. – Miért ilyen fekete az ég?
A gomolygó sötétség, amely a lovagok számára a korábbi csatában majdnem a
háború végét jelentette, lassan a legkülső védelmi vonalak felé nyújtotta
csápjait. A vár környékén a szél a végletekig fölerősödött.

26. FEJEZET

– A Sárkánydárdákat! Most kell felszállnunk!

A többiek már gyülekeztek, mire Huma és társai az udvarra értek. Bennett úgy
nézett rá, ahogy egy szárnysegéd néz a parancsnokára. Itt most Huma volt a
vezér.
 A sárkányok is ott voltak. Kisebb gondjuk támadt azzal kapcsolatban, hogy
kiválasszák, melyikőjük repüljön a lovagokkal. Az emberekkel ellentétben
mindegyik sárkány vállalkozott a feladatra. Végül az ezüstsárkány válogatta ki
őket, hiszen ő ismerte leginkább a dárdákat. Döntését senki sem kérdőjelezte
meg, mivel az önkénteseket állóképességük és múltbéli teljesítményeik alapján
válogatta ki. Voltak közöttük ezüst- és bronzsárkányok – ezek között Mennykő
volt a hangadó – és még egy aranysárkány is.
A szükségesnél több nyereg készült el, és a jól képzett lovagok már végeztek
is a felkészülésnek ezzel a részével. Valaki arra is gondolt, hogy a gyalogos
dárdát Huma ezüstsárkányának nyergére erősítse.
Miután elkészültek, Huma hátrafordult, majd elfintorodott, mikor rádöbbent,
hogy a parancsára várnak. Még Lord Avondale, aki Huma megítélése szerint
gyakorlottabb repülési parancsnok volt nála, is hozzá alkalmazkodott. Az ifjú
lovag előrefordult, majd miután meggyőződött arról, hogy minden rendben van,
finoman az ezüstsárkány oldalába vágta a sarkát, és megadta a jelet az
indulásra.
Micsoda lenyűgöző látvány, gondolta Huma, ahogy egy pillanatra hátrafordult. A
húsz sárkány nyílhegy alakzatban repült, Humával az élen. Kaz és Mennykő egy
kissé hátrébb, a balján, Buoron pedig a jobbján repült. A vezető nem látta Lord
Avondale-t, aki az alakzat végén repült.
Gondolatait a felé forduló ezüstsárkány szakította félbe.
– Huma, én... – Huma előrenézett, felkészülve rá, hogy a Sárkánykirálynő
gyermekeit látja majd kitörni a sötétségből. – Semmi. Én... én csak azt
szerettem volna mondani, hogy mindig számíthatsz rám.
– Mindig hálás leszek neked! – kiáltotta Huma, mivel a szél annyira
felerősödött, hogy a fülében zúgott és nem tudta: a sárkány mennyire hallja, mit
mond. A teremtmény addigra elfordult.
Már az is kisebb küzdelem volt, hogy behatoljanak a Galan Dracos követői által
létrehozott sötétségbe. A szél vadul tombolt. A lovasok beszíjazták magukat, a
Sárkánydárdákat pedig a biztonság kedvéért kampóval a sárkányokra erősítették.
Elsőként Huma és az ezüstsárkány ért a sötétségbe, és olyan érzésük támadt,
mintha Krynn megszűnt volna létezni. Az ég és a föld eltűnt. Csak a lovag volt,
a sárkánya és a dárda. Nem, döbbent rá Huma. Más is volt ott. Maga mögött látta
a többi Sárkánydárda ragyogó fényét. A lovag először azon aggódott, hogy
jelzőtűzként fognak világítani Takhisis serege számára. Aztán meglátta, hogy a
dárdák fénye hogyan mossa el a sötétséget és oszlatja szét a varázslatot. Akkor
már nem számított, hogy látják-e őket, vagy sem. A sötétség fenyegetése
megszűnt.
– Átjutottunk! – kiáltotta az ezüstsárkány.
A világ hirtelen ismét megjelent. Huma számára gyalogosként hihetetlenül
végtelennek tűnt a sötétség, melyben egy másik síkról származó dolgok neszeztek
és leselkedtek gyanútlan prédájuk után. Most az egész semmiségnek tűnt.
Az ellenséges sárkányok a nyakukon voltak.
Az első támadók akkor csaptak le Humára és az ezüstsárkányra, amikor újra
kibukkantak a sötétségből. A két vörös sárkány könnyű prédát látott a magányos
fajtársban és lovasában és elszakadtak társaiktól, hogy elbánjanak Humáékkal. A
lovag mögött azonban feltűnt a többi sárkánylovas és a könnyű prédából halálhozó
vadász lett. A két túlzottan magabiztos vörös hamar bevégezte, mivel képtelenek
voltak időben elhátrálni. A többi sárkány – kékek, feketék és vörösek – már
bizonytalanabbul közeledett feléjük. Huma úgy érezte, mintha csak úrnőjüktől
való félelmük miatt támadtak volna, amely még a Sárkánydárdáktól való
rettegésnél is nagyobb volt.
Egyik társuk, egy Hallerin nevű, nemrég megválasztott, ám tehetséges Korona
rendbéli lovag ellenségének savas köpetétől égve lezuhant. A lovagok négy
ellenséggel végeztek, mielőtt a többi sárkány inkább visszafordult,
megkockáztatva úrnőjük haragját.
Néhány lovag üldözőbe akarta venni őket, de Huma továbbra is tartva az
útirányt jelezte, hogy ellenzi az ötletet. Az ő célpontja a változékony sötétség
forrása volt.
Többször is légi harcot vívtak különböző lényekkel. Volt közöttük mindenféle
színű sárkány is. Egyszer nagy, madárszerű lényekkel csaptak össze, amelyeknek
oroszlánszerű pofája és három pár karma volt. A rémek, amelyek csakis Dracos
őrült teremtményei lehettek, egy újabb sárkánylovast ragadtak el. Humát
különösképp elszomorította az újabb veszteség, egy Ogrepusztító Marik névre
hallgató, sebhelyes, Rózsa rendbéli lovag halála. Marik egyike volt a
hadirokkant lovagoknak és az elsők között jelentkezett. Most már csak
tizennyolcan maradtak. Repülés közben Huma az agyába véste minden elesett
bajtárs halálának helyét és körülményeit, remélve, hogy később valamilyen módon,
akár dalban, akár versben megörökítheti majd ezeknek az embereknek a bátorságát.
Az ifjú lovag tudta, hogy közel vannak a varázslat forrásához. Érezte.
– Huma, észlelek valamit – mondta az ezüstsárkány.
– Hol?
– Ott lent, jobbra.
Huma követte a sárkány tekintetét. Mindössze egy kopár hegyet látott, amelyen
csak néhány kidőlt és korhadó fa állt, melyek mintha valamilyen mintázat szerint
nőttek volna. Huma nem erre számított, és ezt közölte is az ezüstsárkánnyal.
A sárkány sokatmondóan elmosolyodott.
– Ne a szemeddel nézd Huma, hanem Paladine bölcsességével! Láttál te már olyan
fákat, amelyek pentagramma alakzatban nőttek?
A lovag újra odanézett, és ekkor rádöbbent, hogy mennyire pontos volt a
mintázat. Mikor jobban szemügyre vette a fákat, azok remegni kezdtek, mintha nem
valódiak lennének. A fák nem tűntek el, hanem barna kámzsás alakokká változtak,
akik olyanok voltak, mint az a mágus, amelyik – úgy tűnt, valamikor réges-régen
– az erdőben Humára támadt.
Most már jobban látta őket. Közel egytucatnyi alak kuporgott a sárban
lehajtott fejjel, karjukat a pentagramma közepe felé nyújtva, ahol egy másik
társuk állt, karjait a magasba emelve.
– Elintézzük őket? Úgy látszik, nem vettek észre – kiáltotta oldalról Kaz.
Mennykő mohón igyekezett kifejezésre juttatni hasonló érzelmeit.
– Ha lehet, élve akarom őket.
– Ha lehet? – horkantott Kaz.
Mennykő alábukott, és épphogy megúszta súlyos sérülés nélkül, mikor valami,
mint egy villám csapott ki a földből és a felhők közé vágódott. Kaz és Mennykő
tettek egy újabb kört és ezúttal a sárkány könnyedén kitért a támadás elől. Az
ég megnyílt, és egy villám csapott le a hegyre. Miután elszállt a füst, már csak
egy apró kráter jelezte az alakok korábbi helyét.
Az ezüstsárkány fölnevetett, mire Huma felé fordult.
– Ezért hívják Mennykőnek. Erre minden bronzsárkány képes, de csak kevesen
céloznak ennyire pontosan, és egyikőjük sem érhet az ő nyomába.
Most, hogy védelmüket szétzúzták, a renegát mágusok hirtelen mozgásba
lendültek. Egyenként a magasba emelkedtek, és a jövevények felé fordultak. Huma
feltűnően hasonlónak vélte az arcukat, bár ilyen távolságból nem vehette
biztosra. Valószínűleg mindannyian testvérek voltak. Aztán Huma rájött, mi volt
annyira hasonló bennük. Úgy cselekedtek, mintha bűbáj hatása alatt álltak volna,
vagy mintha annyira koncentrálniuk kellett volna, hogy ez arcukba és
mozdulataikba is belevésődött. Bizonyos értelemben véve egyetlen lényt alkottak,
és most mindannyian Huma és az ezüstsárkány felé fordultak.
– Bukj le! – kiáltotta Huma, ám a sárkány már megelőzte. A renegátok próbálták
követni a mozgásukat, de az ezüstsárkány fordulóival és zuhanásaival bonyolult
mintázatot rajzolt az égre. Míg a mágusok rájuk összpontosítottak, addig a többi
sárkánylovas közelebb került hozzájuk.
Vajon meddig tudják még a renegátok egyszerre fenntartani a védelmüket és a
sötétséget is? – tűnődött Huma.
– Huma, alattunk!
A hegy túloldalán rendületlenül menetelt előre az ogresereg. A földön szó
szerint nyüzsögtek az ogrék, ember szövetségeseik, goblinok és még néhány
azonosíthatatlan lény – amelyek kétség kívül a mágusok kísérleteinek
eredményeként jöttek létre. Dolgok, melyeknek túl sok karjuk vagy lábuk volt,
sőt, akadtak többfejű és többtestű förmedvények is.
Huma szeme előtt kettévált a levegő, és ő egy olyan világot látott meg,
amelyet csak rémálmokból és imákból ismert. Csak futó pillantást vetett rá, de
tudta, hogy az őt felfalni kész, lehengerlő sötétség csakis az Abyss lehetett.
 Ennyire nagy volt a hatalmuk. Rést nyitottak az anyagi síkon, és az el fogja
őt nyelni! Huma leküzdhetetlenül remegni kezdett, és még az ezüstsárkány is
beleborzongott a látványba. Úgy tűnt, a hasadék még jobban kitágul, és ők sehová
nem menekülhetnek vagy bújhatnak el előle. Közelebb ért... majd a rést nyitva
tartó erő összeomlott, amikor a renegátok a rájuk támadó fény sárkányainak
áldozatául estek. A mágusok nem tudtak tovább összpontosítani; túl sok fontos
dolog történt egyszerre. Ahogy a sárkányok egymás után támadásba lendültek,
néhány renegát megpróbált harcolni, ám ott helyben meghalt, ahol állt, a többiek
pedig szétszóródtak, miáltal megszűnt az őket összekötő erő.
Mögöttük szétoszlott a sötétség. Néhány lény iszonyodva visítozni kezdett,
amikor fény érte. Sötétben születtek, talán maga az Abyss volt a szülőföldjük.
Nem tudtak sötétség nélkül létezni, harmatként párologtak el a fényben, nyomot
sem hagyva maguk után.
Ez azonban nem rettentette el a menetelő sereget, amely a felé a hegy felé
tartott, amelyen az előbb a renegátok álltak. A Sárkánykirálynő hadvezérei, akik
nem voltak olyan leleményesek és merészek, mint Crynus, mindenüket bevetették az
első csatában.
Az ezüstsárkány ismét Humához fordult.
– Félnek. Nem tőlünk, hanem úgy gondolom, Galan Dracostól és a
Sárkánykirálynőtől.
– Mit tehetünk?
– Meghalhattok.
Huma hallotta, hogy a többiek mögötte kiabálni kezdenek. Egy alak lebegett
előtte a levegőben, karjait mellkasán keresztbe fonva, gúnyosan vigyorgott rá
barna csuklyája alól. Talán még Humánál is magasabb volt, és sudár is, sokkal
inkább nézett volna ki lovagnak, mint mágusnak. Hüllőszerű mosolyától eltekintve
a lebegő varázsló arca alig volt több puszta árnyéknál.
– Galan Dracos – suttogta maga elé a nevet Huma, ám nyilvánvaló volt, hogy a
mágus is meghallotta, mert elismerően bólintott.
– Te vagy Huma. Mennyire máshogy nézel ki emberi szemmel nézve! A rémfarkasok
egyetlen hátránya. Az ember úgy látja a világot, ahogy ők.
Huma alig tudta megállni, hogy ne parancsolja meg az ezüstsárkánynak, hogy
rohanják le a lebegő alakot. Itt állt előtte minden gonoszság megtestesítője.
Galan Dracos szélesen elmosolyodott.
– Az idődet pocsékolod, jó lovag. Az igaz, hogy a dárdák előnyt nyújtanak a
sárkányokkal szemben, de csak húsz van – bocsánat, csak volt – belőlük, és a
sárkányok sokkal többen vannak. Ezt te is láthatod – mutatott maga mögé a mágus.
Huma odasandított. Sötét tömeg kezdett gyülekezni a láthatáron. Először azt
hitte, hogy egy újabb sötétségvarázslat. Aztán meglátta, hogy a tömeg nem
egyetlen valami volt, hanem rengeteg repülő lény összessége.
Sárkányok. Takhisis gyermekei. Százával.
Mikor Huma a mágus felé fordult, Galan Dracos még mindig mosolygott.
– Sötét úrnőm segítségével egész Krynnről összehívtam őket. Mindegyiket, az
utolsó szálig. Feketéket, vöröseket, fehéreket, zöldeket, mindenféle színű
sárkányt. Napok óta úton vannak, és már majdnem megérkeztek.
Húsz dárda, már csak tizennyolc. Tizennyolc dárda sárkányok százai ellen.
Bárcsak több dárdájuk lenne...
– Ha most megadod magad, még helyet kaphatsz a seregben. Úrnőmet lenyűgözte
túlélési képességed. Ha hajlandó lennél a szolgálatába állni, ő meglehetősen
hálás lenne. – A renegát elmosolyodott. – Valójában csak a harcos oldalát
láttad. Azonban léteznek más, ugyanilyen csodás képességei is.
Az ezüstsárkány rá nem jellemző módon dühében felszisszent, és Huma hirtelen
azon kapta magát, hogy a mágus felé közeledik. Dracos furcsa módon csak
nevetett, mikor a hatalmas sárkány tágra nyitott pofával és előrenyújtott
karmokkal rávetette magát.
Az állkapcsok ártalmatlanul csattantak össze.
– Illúzió – motyogta Huma.
Gúnyos kacaj hallatszott. A csapat bizonytalanul lebegett, Huma utasításait
várták. A lovag arra a pontra bámult, ahol az előbb Galan Dracos illúziója
lebegett.
Az egyik lovag, aki nem bírta tovább idegekkel a várakozást, felkiáltott.
 – Elvesztünk!
– Addig nem vesztünk el, amíg az utolsó lovag is el nem esett, Derrick –
kiáltott a lovagra Bennett. Aztán az aranysárkány fülébe súgott valamit, aki
azonnal odarepült Humához, elég közel ahhoz, hogy a többiek ne hallják meg, mit
beszélnek.
– Most mi legyen?
Bennett tőle kért tanácsot? Ha a helyzet nem lett volna ennyire tragikus, Huma
valószínűleg felkacagott volna.
– Visszahúzódunk. Figyelmeztetnünk kell a várban lévőket. Mivel csak ilyen
kevés dárdánk van, Vingaard erődje felett kell köröznünk. Nehezítsük meg a vár
elfoglalását, amennyire csak lehetséges!
– Feladod?
– Egyáltalán nem. Egyelőre a vár megvédése a legjobb választás. – Huma a
többiek felé fordult. – Vissza Vingaardba!
Huma megpróbálta elrejteni csalódását, mikor visszafordultak, hogy
megfutamodjanak a közelgő horda elől. A helyzet reménytelennek látszott.
Ekkor azonban valami fényes dolog csillant meg a szemében és Huma először azt
hitte, hogy a napfény verődött vissza valamiről. De nincsen napfény, jött rá
hirtelen. A csillogó valami egy fénysugár volt, amelynek forrását nem lehetett
látni.
Ahogy Huma tüzetesebben megvizsgálta az apró, remegő csillogást, olyan érzése
támadt, mintha az hívogatná őt. Nem igazán fénysugár volt, inkább valami zöldes
ragyogás. Humát a Könnyek Kardjából áradó ragyogásra emlékeztette.
A csillogás szemmel láthatóan a föld felé tartott és Huma tétovázott. Aztán
felhívta az ezüstsárkány figyelmét a fénylő tárgyra.
– Szerinted mi lehet az?
– Valamiféle hírnök, de szerintem a viselője feketében jár. Ne is törődj vele,
térjünk vissza a várba, mielőtt a dolgok tovább romlanának! Nekem nem tetszik
itt.
Huma felfigyelt a sárkány furcsa viselkedésére. A Dracos elleni meghiúsult
támadás óta csendes, majdhogynem morcos volt. Dracos úrnőjének bájaira tett
utalása váltotta ki belőle ezt a viselkedést, jutott Huma eszébe. De miért?
Talán az ezüstsárkány attól tartott, hogy prédájává válik ennek a hamis álomnak?
Huma mély levegőt vett, aztán megrázta a fejét.
– Kövesd a fényt!
– Huma...
– Gyerünk!
Huma még sosem beszélt vele így azelőtt, de úgy gondolta, jelenleg nem bízhat
meg a sárkányban. Neki kell döntenie.
– Huma! – kiáltotta előttük Kaz. Huma megrázta a fejét, és kifejezéstelen
arccal a vár felé mutatott. A minotaurusz motyogott valamit Mennykőnek, majd
megfordult, hogy lássa, mi történik. Kaz kiáltott valamit. Történjék bármi, a
nagydarab keleti meg fogja várni, amíg a lovag megvizsgálja azt a valamit, ami
magára vonta a figyelmét.
Az ezüstsárkány vonakodva követni kezdte a zöldes ragyogást. Mikor elérték az
egyik hegy lábát, a fény egy csillanás kíséretében hirtelen eltűnt. Az
ezüstsárkány földet ért, Huma pedig várakozóan tekintett körül.
– Békével jöttem, Solamnia lovagja.
A hang halk és fülsértő volt. Tulajdonosa egy alacsony, izmos, de sovány férfi
volt, akinek túlméretezett fején keskeny, menyétszerű vonások uralkodtak.
Egyetlen szál haj vagy szőr sem nőtt a fején.
Fekete köpenyt viselt.
– Csapda! Megmondtam!
Az ezüstsárkány felágaskodott, készen arra, hogy megvédje Humát. A fekete
köpenyes összehúzta magát, bár szemében nem látszott félelem. Az ifjú lovag
kiabálva csillapította le a társát. Kezdte zavarni a sárkány újkeletű
nyugtalansága.
– Hallgass végig – recsegte a sötét mágus.
Huma mogorván nézett rá.
– Mit akarsz mondani? Már beszéltem az uraddal.
A varázsló elfintorodott.
 – Rátapintottál ennek a találkozásnak a lényegére. A renegátról van szó, aki
az urunknak nevezi magát. Az a patkány!
– Mindketten ugyanazt az úrnőt szolgáljátok, nemde?
– Jól figyelj, Solamnia lovagja, mert nem tudom, hogy az a korcs mikor jön rá,
hogy eltűntem. A beleegyezésedre van szükségünk.
– Az enyémre? – pislogott Huma. Tőle kér segítséget egy fekete köpenyes?
– Ismerünk téged... valakin keresztül, aki élete során sokféle köpenyt viselt,
és ha testben nem is, lélekben más köpenyt visel. – Magius! – ismerte fel a
lovag a homályos leírást. – Hol van?
A varázsló kezét feltartva hallgattatta el.
– Erre most nincs idő. Figyelj! Most már tudjuk, hogy ha a Sárkánykirálynő
győzelmet arat, semmivel nem fogunk többet jelenteni neki, mint ti. Dracos lett
a hangadója itt az anyagi síkon, és az ő világa magából az Abyssból születik
majd. Láttad förtelmes lényeit. Azt akarod, hogy mindörökké itt éljenek?
Csatlakozni kívánunk hozzátok. Jobb küzdelemben elesni, mint örökké a
Sárkánykirálynő kegyelmére bízva élni, és hidd el nekem, mindkét rend számára
külön helyet tart fenn.
Szövetségi ajánlat... egy fekete köpenyestől?
– Hogyan hihetnék neked, aki magad is egy vagy a teremtményei közül?
A mágus kihúzta magát.
– Először is és mindenek felett Nuitarinak, a Mágia Sötét Urának hűséges
követője vagyok. Hibáztunk, mikor azt hittük, hogy őt szolgáljuk azzal, ha
felajánljuk a Sárkánykirálynőnek szolgálatainkat. Nem fogom az anyjának nevezni,
egyszerűen csak úgy hívom, hogy aki megszülte őt. Nuitari azonban törődik ezzel
a világgal. Ezért volt az, hogy ő, Lunitari és – a varázsló habozott kiejteni a
nevet – Solinari, a Fény Ura abbahagyták Krynnért folytatott küzdelmüket, és
külön-külön létrehozták a varázslórendeket, melyeknek azt a feladatot tűzték ki,
hogy a világban használatos mágia jobbításán fáradozzanak. Ha Takhisis
győzedelmeskedik, Krynn alig lesz több egy, a többi csillag között keringő hideg
sziklánál. Urunk álma meghiúsulna. Ezt nem engedhetjük meg.
– Mit akartok?
– Nem is az a fontos, hogy mit akarunk, hanem inkább az, amit adhatunk.
– Adni? – Az ezüstsárkány, aki a beszélgetés alatt nagyrészt csendben maradt,
most összehúzta szemét és szarkasztikusan fölnevetett. – A fekete köpenyesek
csak halált és nyomort osztanak.
– Ez egy igazságtalan hazugság. Azonban ez esetben mindenféle nyomort és
halált Dracosra és csőcselék seregére fogunk zúdítani, de szükségünk van egy
lehetőségre.
– Egy lehetőségre? Mit akarsz ezzel mondani?
– Ezt ajánlom fel neked. – A mágus kinyújtotta csontos kezét. Tenyerében egy
apró zöld gömb lapult. – Soha nem fogod meglátni Galan Dracos kastélyát, ha nem
kerülsz elég közel hozzá. A kastély a mi síkunk és az Abyss peremén fekszik.
Ezzel megtalálod majd.
– És mi a helyzet korábbi úrnőtökkel, a Sárkánykirálynővel? Ő egyszerűen csak
félreáll majd az utunkból, és tétlenül nézi, ahogy megrohamozzuk legbizalmasabb
szolgáját? – gúnyolódott az ezüstsárkány.
A varázsló a Sárkánydárda felé bökött.
– Azt hallottam, aggályai vannak ezekkel kapcsolatban, és a kastélyban marad,
az Abyssba vezető ösvény közelében, mert fél a Sárkánydárdák hatalmától.
– Nevetséges! Huma, nem hagyom hogy... – Az ezüstsárkány beszéd közben a lovag
felé fordult, és megdermedt a másik arcán ülő kifejezés láttán. – Huma... nem
hiheted el!
A lovag figyelmen kívül hagyta a sárkányt.
– Mit fogtok csinálni, ha támadunk, feltéve, hogy így lesz?
– A kastélyon belül a megmaradt Fekete Gárda és a Dracost önként követő
renegátok jelentik majd számotokra a legnagyobb veszélyt. Mi elintézzük őket. Ha
lehet, megpróbáljuk elűzni a sárkányokat is.
– Őrültség!
Egy árny tornyosult föléjük. Mindhárman felnéztek, és meglátták Kazt és
Mennykövet odafenn a levegőben.
– Siessetek! Sárkányokat láttunk a közelben! – kiáltott le Kaz.
 A mágus gyorsan visszafordult Humához.
– Nuitarira esküszöm, hogy a nevem Gunther és megbízhatsz bennem. Fogd!
A fekete köpenyes az urára esküdött meg. Aki Nuitari követői közül megszegte
adott szavát, azt gyakorta halállal büntették. Huma kinyújtotta a kezét, és
elvette az apró zöld gömböt.
– Veletek vagyunk. – A mágus hirtelen eltűnt. Huma gyengéden hátasa oldalába
vágta a sarkát. A sárkány széttárta szárnyait, és szemmel láthatóan
megkönnyebbülten emelkedett a magasba.
Kaz észrevette Huma ökölbe zárt kezét, és felé hunyorgott.
– Mi az?
Huma a rombolás közelgő áradatára nézett, és azt gondolta, hogy visszatekintve
milyen egyszerű is volt legyőzni a sötétségvarázslatot. Lenézett az apró gömbre.
– Azt hiszem, a legjobb esetben is csak egy elkeseredett remény.

27. FEJEZET

– A Triumvirátusra! Vajon hány sárkányt tudnak még a nyakunkba zúdítani?

Guy Avondale a fejét rázta.
– A gonosz mindig bőséges termést hoz, ha sikerül gyökeret vernie. Ez az
elődöm egyik hatásvadász kijelentése volt, de nagyon is igaz!
Az udvarban álltak, ahol a sárkányok és lovasaik földet értek. Két elit
harcosuk elvesztése, valamint a gonoszság újabb feléjük tartó hullámáról szóló
hírek aggasztották a nagymestert.
– Mi a véleményed a Nuitari követőivel kapcsolatos szövetségről, Huma? –
kérdezte Bennett. – Szerinted megbízhatunk bennük?
– Azt hiszem, igen – válaszolta Huma hosszas gondolkodás után. Feltartotta az
apró, smaragdzöld golyóbist. A gömb lüktetett. – Ezt ők adták. Talán azért, hogy
kicsalogassanak minket, és a nyílt vidéken vesszünk el, de a mágus, aki nekem
adta, magára a Mágia Sötét Urára esküdött meg. Egyetlen épeszű fekete köpenyes
sem merné keresztülhúzni Nuitari számításait.
– Egyetértek – tette hozzá a nagymester. Felsóhajtott. – Nos, meglehetősen
súlyos problémával kell szembenéznünk. Nyilvánvaló, hogy nem tudjuk Vingaardot
túl sokáig védeni egy ilyen intenzív ostrommal szemben. Ugyanakkor őrültség
lenne kivonulni és szembeszállni azzal a hatalmas sereggel.
Egy darabig tétovázott.
– Felajánlottam a sárkányoknak, hogy elmehetnek, ha úgy érzik, hogy az ügy
elveszett – tette hozzá. Feltartotta kezét, hogy lecsendesítse nyugtalan
társait. – Meg kellett kérdeznem őket. Azonban biztos vagyok benne, hogy a
végsőkig kitartanak mellettünk. Majd meglátjuk. Hol is tartottam? Á, igen.
Keletről még mindig semmi hír. Azt hallottam, hogy állóháború dúl az ogrékkal
szemben. Délről nem számíthatunk segítségre, hogy a fene essen ezekbe a
nyavalyás elfekbe! Északon pedig víz borít mindent.
– Elkészültek a hamis Sárkánydárdák – szakította félbe Bennett. – Használjuk
őket egy végső roham során! Ha másra nem is lesznek jók, legalább összezavarják
az ellenséget, és mi időt nyerhetünk.
Lord Oswal morgott valamit, és a sárkánylovasok dárdáira nézett.
– Azt hiszem, a mai nap az őrületé, de ha nincs más ötlet, akkor egyesítsük az
unokaöcsém által annyira kívánt hősies rohamot a Galan Dracos kastélyának
megkeresésére és elpusztítására indított hadművelettel!
Körbepillantott. Senki, még Lord Avondale, a veterán harcos-pap sem emelt szót
az öngyilkos stratégia ellen.
Oswal megcsóválta a fejét.
– Ha egyáltalán emlékezni fog rám az utókor, akkor úgy emlegetnek majd, mint a
nagymestert, akit arra kárhozott a sors, hogy lemészároltassa az embereit.
Felharsant egy kürt.
– Észrevették az első támadóhullámot – jelentette ki valaki gondterhelten.
Egyszer csak mindenfelé lovagok nyüzsögtek. A lovakat felnyergelték és
felsorakoztatták. A lovagok csatarendbe álltak. Lándzsások, dárdások, íjászok,
mind rendbe álltak, hogy elkerüljék a fejetlenséget ebben a vészterhes órában.
– Kiosztani a gyalogos dárdákat! – kiáltotta a nagymester egyik
szárnysegédjének. A férfi gyorsan tisztelgett, majd elsietett, hogy szóljon a
fegyvernököknek.
Huma csatarendbe akarta állítani a megmaradt Sárkánydárdákat, de Lord Oswal
elébe állt.
– Nem. Ha át akarsz törni és el akarsz jutni a hegyekig, akkor azután kell
elindulnod, mikor a sárkányok már összecsaptak.
– De a hadsereg...
– Annyi védelmet kap majd a sárkányoktól, amennyit csak lehetséges. Én...
A kürt ismét felharsant, ezúttal azonban más hangon, mint az előbb.
– Kiri-Jolith nevére, mi ez?
A nagymester és a többiek előresiettek oda, ahol Lord Sólyomszem volt a
parancsnok.
– Lord Sólyomszem! – A Rózsa lovagjainak parancsnoka megperdült.
– Nagymester, megálltak a látóhatáron. Még a sárkányok is. Mintha várnának
valamire. Mindenkit készenlétbe helyeztem.
– Nagyon jó. – Huma visszafojtotta a lélegzetét, míg a feszültség el nem tűnt
a nagymester arcáról. – Játszadozni akarnak velünk egy kicsit. Azt akarják, hogy
lerohanjuk őket. Az ostoba pokolfajzatok. Nem adjuk ilyen olcsón a bőrünket!
– Hadd izzadjanak ők egy kicsit! Várjanak csak ők! Mikor elfogy Galan Dracos
vagy az úrnője türelme, akkor lépünk mi.
Egy aranysárkány repült az udvarra az egyik templomtoronyról. Még sárkánynak
is idős volt, bőrét karcolások és ősrégi hegek borították. Mozdulataiban azonban
nyoma sem volt gyengeségnek.
– Továbbítottam a többiek felé a korábbi ajánlatodat.
A sárkány hangja mély volt és dübörgő, leginkább Magius földelementáljának
hangjára hasonlított.
A lovagok elcsöndesedtek.
Lord Oswal tétovázott egy keveset, majd végül megszólalt. – És mit feleltek?
A sárkány megeresztett egy „na-ugye-megmondtam” pillantást.
– Nem fogunk itthagyni benneteket. Ha Vingaard erődje elesik, egyik erőd sem
marad talpon. Ez az ítélet helye. Ha Vingaard elesik, elesik Ergoth, majd az elf
birodalom és a törpe királyság is. A Királynő fog uralkodni minden felett.
– Csak azt akarom, hogy Paladine ügye életben maradjon, ha itt elbukunk.
– A jó ügy mindig élni fog. Ezt még Takhisisnek is tudnia kell.
A körülöttük folyó sürgölődés ellenére egyikük sem szólt egy szót sem. Huma
megértette, hogy a sárkányok elkötelezték magukat az élet-halál harc mellett.
Ember szövetségeseik kedvéért. Paladine tanításaiban való hitük kedvéért.
A nagymester ekkor valami példátlan dolgot cselekedett. Féltérdre ereszkedett,
és kifejezte hódolatát, nemcsak ennek az egyetlen sárkánynak, hanem az összes
fajtársának. Mellettük maradtak, mikor nyitva állt előttük a szabadság útja.
– Köszönöm. Reménykedtem, de az ember sosem lehet biztos.
Az aranysárkány méltóságteljesen bólintott, majd hosszú szárnyait széttárva a
magasba emelkedett. A nagymester csendben figyelte, majd megfordult, mikor újabb
zajt hallott. A fegyvernökök futva hozták az összegyűlt lovagoknak a hamis
gyalogos Sárkánydárdákat. Huma a dárdákra bámult. Hogy ragyogtak! Mintha...
– Nagyuram! – Huma magát is meglepte azzal, hogy közbevágott.
– Igen, Huma?
– Ha megbocsátasz, némi elintéznivalóm akad.
– Akkor menj!
– Kaz! – Huma félrehúzta a minotauruszt. – Hozd el az egyik dárdát, amelyet a
fegyvernökök osztogatnak, és hasonlítsd össze a valódi Sárkánydárdákkal!
– Mi... – A minotaurusz nem tudta befejezni a kérdését.
– Majd elmagyarázom, ha visszajöttem – rohant el Huma, és a minotaurusz
zavartan rágódott társa kérésén.

* * *
 A kovácsműhely ott volt a közelben, a nagymester és a többiek éppen nem láttak
rá.
Huma a hatalmas faajtó felé közeledett, mikor a szárnyak kivágódtak, és ő
gyorsan hátralépett, szemtől szembe találva magát egy idegennel.
– A legjobb lenne, ha nem ácsorognál az ajtók mellett, ha nem akarsz
megsebesülni.
A jövevénynek ezüstfekete haja és hosszú, keskeny feje volt. A szeme egy
pillanatra mintha felizzott volna, és Humának az az alak jutott eszébe, aki
Gwynethre bámult azon az éjszakán, mikor ő és a lány az udvaron sétáltak.
Gwyneth félt attól az embertől. Ez azonban nem lehetett ugyanaz az ember. Az
magasabb és vékonyabb volt. De a szeme...
– Te vagy Huma, a Dárda Lovagja – állapította meg az idegen. Tekintete szúrós
volt.
– Huma vagyok. – A lovag nem volt legendás hős, hogy ilyen nevet viseljen.
– A mesterkovács elfoglalt, de szerintem rád tud szánni egy kis időt. –
Mosolya furcsa volt, annyira idegen, hogy Humát kirázta tőle a hideg. Vajon mire
is emlékeztette?
Bentről hangfoszlányok szűrődtek ki. Mindkét hang ismerős volt neki, főleg az
egyik.
– Szóval nem tudsz tanácsot adni?
– Túl sokáig voltam távol az emberek világától, és majdnem kitöltöttem a
Krynnen nekem járó időt. A legjobb lenne, ha egy hozzád hasonlóval beszélnél.
– Egyikük sem ért meg engem! Hogyan mondjam el neki, hogy nem az vagyok,
aminek hisz? Hogy szinte nap mint nap vele repültem, anélkül, hogy ő tudott
volna erről? Gondolod, hogy tudna szeretni, ha megtudná, hogy én... hogy mi...
Csak a kohó közelében volt némi fény, és ez épp csak ahhoz volt elég, hogy
Huma kivegye a két álló alak körvonalait. – Gwyneth?
Az egyik alak, a lány, megfordult a hangjára, elakadt a lélegzete, majd
kimenekült a hátsó ajtón. Huma utána indult, hogy kövesse, ám a másik alak
elállta az útját, és szívből jövően üdvözölte őt.
– Huma! Milyen jó újra látni téged! – Vasgyúró Duncan a magasba emelte,
megrázta, mint egy kisbabát, majd lerakta a földre. Huma a toronymagas kovács
mögé pillantott, de Gwynethnek nyoma sem volt.
– Azt hitted, elengedlek csupán húsz dárdával? Megleptél engem, pajtás!
– Akkor tényleg igaziak! Nem csak a képzeletem játszott velem!
– De nem ám! Sokkal-sokkal több dárdát készítettem, de nem voltak a közelben.
Mellesleg soha nem lettél volna képes mindet elhozni. Túl sok kém volt a
környéken. Különben is szükségem volt egy kis kiruccanásra – mosolyodott el.
– És a műhely...
Vasgyúró Duncan körbemutatott a munkahelyén.
– Szükségük volt mesterkovácsra és egy tapasztalt fegyverkészítőre. Egy kicsit
elferdítettem a valóságot, és azt mondtam nekik, hogy te hívtál engem délről,
ami bizonyos tekintetben így is volt. Érthető módon lenyűgözte őket a munkám, és
engedték, hogy átvegyem a helyiséget. Rövidesen magamra maradtam a segítőimmel.
– Ez... ez egyszerűen elképesztő!
Mindez idő alatt valódi Sárkánydárdák készültek a kovácsműhelyben!
A hatalmas kovács a mellkasára csapott.
– Bebizonyítottad nekik, hogy a Sárkánydárdák működnek, Huma. Szerintem még a
híres nagymesteretek sem hinné el, mennyien hisznek a dárdákban.
Huma gondolatai villámként cikáztak.
– Nyergek! Több nyeregre lesz szükségünk!
– Khildith!
Huma most látta meg először a kovács segédeit. Egy elf, egy ember és egy törpe
volt az, nyilvánvalóan ez utóbbi volt Khildith, mivel előrelépett.
– Vasgyúró mester?
– Készen vannak a nyergek?
A törpe arcán a kovácséhoz hasonló vigyor jelent meg. A kis, zömök fickónak
jókora szakálla volt, és bár meglehetősen öregnek látszott, korát meghazudtoló
gyorsasággal és eleganciával mozgott.
– Több is a kelleténél.
 – Remek, remek. – Vasgyúró Duncan Humához lépett, és a vállára tette a kezét.
A lovag érezte, hogy udvariasan bár, de határozottan kituszkolják a műhelyből.
– Vasgyúró mester. Csak egyetlen kérdés. Gwyneth...
– Az kettőtök dolga. – A kovács arckifejezésének megváltozása elég volt ahhoz,
hogy elhallgattassa Humát. – Ne feledd, most már van elég dárda. Használd őket!
Huma még csak el sem tudott búcsúzni, és már az ajtón kívül találta magát. A
félkarú kovács behajlította fémkarját. – Paladine legyen veled, pajtás! Ha
elveszted a hited, még a dárdák sem segíthetnek.
A kürt újra felharsant. Huma összerezzent. A közelgő csata mellett minden
egyéb kérdés elhalványult. A Sárkánydárdák valódiak!
Kaz jött szembe vele, egy gyalogos dárdát cipelve.
– Ez valami csel, Huma? Megesküdnék...
– Valódiak! Mind valódi! Hol van Lord Oswal?
A minotaurusz az egyik dárdával mutatta az irányt.
– A várfalon. Ragaszkodott hozzá, hogy a saját szemével győződjön meg róla.
Huma megfordult, és megpillantotta Bennettet, aki a lovasokat rendezte
alakulatba. Huma odakiáltott neki. Bennett még elvakkantott egy utolsó
parancsot, majd csatlakozott hozzá.
– Mi az?
A nagymester unokaöccsének arcán minden izom külön életet élt. Bennett
elemében volt és ez akaratlanul is meglátszott rajta.
– A Sárkánydárdák valódiak!
A másik lovag fürkésző tekintetett vetett rá.
– Hát persze, hogy valódiak!
Huma megtorpant. Bennett nem tudott az eredeti tervről. Akkor még senki nem
tudta, hogy Vasgyúró Duncan felbukkan majd.
Bennett csendben várt, míg Huma végül akadozó szavakkal előadta a történetet.
A Kard lovagjának arca lassan kiismerhetetlen maszkká vált. Mikor Huma végül a
történet végére ért, egymásra néztek.
Bennett ragadozó pillantása a sorokban és oszlopokban álló lovagok felé
villant, akik a parancsra vártak. Tekintete gyorsan visszatért Humára.
– Van még valami más is? Sok dolgom van.
A monoton, érzelemmentes szavak megdöbbentették Humát. Dühre és meglepetésre
számított, de hogy egyiket se lássa?
– Bennett...
A másik félbeszakította rezzenetlen pillantásával. Bennett a körülöttük lévő
lovagok felé mutatott.
– Változtat valamit a dolgokon az, amit mondasz, Huma? Ha a Sárkánydárdák nem
léteznének, ezek az emberek akkor is a harcra készülnének, az elképzelhető
végeredmény ellenére. Az elsők között lennék, mint ahogy gondolom te is. Minden
érvágás, amit nekik okozunk, minden, amivel meggyengítjük őket még a vereség
ellenére is, egyfajta győzelmet jelent. – Felsóhajtott, és a fanatikus tűz
lelohadt szemében. – Valóban örülök, hogy megbizonyosodtam róla, hogy nem
védtelenül esünk a halál torkának, de ez minden. Mondd azt nekik, hogy a
Sárkánydárdáknak semmi hasznuk nincsen; ettől ők még ugyanúgy kivonulnak a
várból, és minden erejüket beleadják a harcba. Te vajon másképp cselekednél?
A hit, amely Bennett a múltban mindig is mutatott, új értelmet nyert Huma
szemében. Tudta, hogy a másik lovag megérzései helyesek, főleg a vele
kapcsolatos dolgok tekintetében. Nem számít, mennyire esélytelen a harc, Huma az
első lovagok között, a legelső vonalban harcolna.
— Most pedig, ha megbocsátasz, sok elintéznivalóm van még. A bácsikámat
megtalálod odafent. — Bennett jobbra, a mellvéd felé mutatott. — Szerintem
örülni fog a hírnek.
Bennett menet közben parancsokat kiabálva faképnél hagyta, és úgy tett, mintha
a beszélgetés meg se történt volna. Huma sarkon fordult, és a falak felé
sietett.

* * *

A nagymester a várfalon, a pártázaton állt.

 Lord Oswal meghallotta Huma közeledését, és felé pillantott. Mikor látta, hogy
valóban Huma az, megszólalt.
– Mozgást látok. Valami kezd formálódni az égbolton.
Az a valami mindössze egy apró folt volt a felhős égen, messze a közelgő sereg
mögött, de ha egyszer az ember ránézett, az úgy megragadta a figyelmét, hogy már
másra sem tudott figyelni. Huma úgy érezte, mintha a folt egyik felét húzná maga
felé, mintha egyenesen a lelkét akarná magához kötözni. Visszafojtotta a
lélegzetét, és elszakította róla a tekintetét.
— Mi ez?
A nagymester megrázta a fejét.
— Nem tudom, de szerintem felénk irányítja az ogrékat és a sárkányokat.
Humának eszébe jutott, hogy miért is jött ide és gyorsan értesítette Oswalt a
felfedezéséről.
Az idős lovag már azelőtt cselekedett, mielőtt Huma befejezte volna a
mondanivalóját.
— Riasszátok a parancsnokokat! — kiáltotta szárnysegédeinek. — A sárkányokat!
Valaki szóljon a sárkányoknak! A sereg álljon csatasorba!
Lord Oswal visszafordult a közeledő horda felé, és a fejét rázta. A sötétség
sárkányai a földi sereg elé vágtak. Mindjárt ideérnek.
— Nagyuram — mondta sürgetően Huma —, add az irányításom alá az eredeti
sárkánylovasokat. Feltartóztatjuk az ellenséget, amíg a többiek elkészülnek.
Húszasával küldd fel őket, de várjanak addig a vár felett, amíg nem lesznek
elegen! Akkor aztán küldd ki őket a gyalogosokkal együtt! Ha sikerül uralmunk
alá vonni az eget, a föld is a miénk lesz.
— Meg fogsz halni!
A fiatal lovag csak egy pillanatig tétovázott.
— Akkor Paladine-nak áldoztam az életemet, ahogy azt bármelyik lovag tenné.
Oswal fáradtan bólintott. Huma lesietett az udvarra, azon tűnődve útközben,
hogy vajon mennyi idő alatt tudja összeszedni a többieket. Emberei azonban
meglepetésére a sárkányok hátán ülve, készenlétben tartott dárdákkal várták. Az
alatt a rövid idő alatt, amit együtt töltöttek, a csapat teljesen egybeforrt. Az
ezüstsárkány is ott volt, és Huma parancsát várta.
A csata előtti halálos nyugalomban Huma csapata elé állva elmagyarázta nekik
küldetésük veszélyeit és valószínű kimenetelét. Ellenkezésre, logikus érvekre
számított, amelyek romba döntenék a tervét. Ehelyett azonban döbbenten
tapasztalta, hogy mindannyian hittek a javaslatában, jóllehet az életük volt a
tét. Bennett helyeslően bólintott, sőt, néhány sárkány is jelezte egyetértését.
Furcsa módon egyedül saját hátasa nem válaszolt. Zárkózottnak tűnt, bár nem
ellenkezett, mikor Huma a nyeregbe mászott. Ahogy az ifjú lovag megadta a jelet
az indulásra, a sárkány, ha nem is lelkesen, de gyorsan és határozottan
engedelmeskedett.
A levegőben Kaz és Mennykő közelebb húzódott hozzájuk.
— Mielőtt meghalnánk, még teszünk róla, hogy emlékezzenek ránk! Ezt elhiheted,
Huma.
— Meg kell keresnünk Dracost — válaszolta Huma. — Ő a kulcsa mindennek.
— Ő és az ő sötét úrnője.
Huma bólintott.
Odafent Lord Avondale, aki délnyugat felé kémlelt, hirtelen lefelé mutatott.
– Odanézzetek! – kiáltotta. – Látjátok?
Elsőnek Mennykő válaszolt.
– Még egy sereg. Az ellenség tovább erősödik!
Avondale jót nevetett ezen.
– Mi vagyunk azok, akik tovább erősödünk! – kiáltotta.
Az észak-ergothi hadsereg volt az. Tudták, hogy ha a lovagok elesnek, rájuk
csupán vereség és rabszolgaság vár majd, ezért mindent kockára tettek abban a
reményben, hogy sikerül meglepetésszerűen hátbatámadniuk az ellenséget. Eddig
még nem vették őket észre Takhisis szolgái, ami valóban nagy szerencse volt.
– Mikor szállnak fel a többiek? – kiáltotta Avondale.
– Nemsokára – kiabált vissza neki Bennett, amiért Huma hálás volt. Ezen a
ponton semmit nem mert volna garantálni.
 Mialatt beszélgettek, a csoport egyre közelebb került az első felderítő
sárkányokhoz. Szoros alakzatban repültek, jól tudva, hogy egyenként levágnák
őket.
Úgy tűnt, a sötét sárkányok megérezték szándékukat, mert ehhez alkalmazkodva
változtattak mozgásukon. Néhányan azonban nyilvánvalóan más véleményen voltak a
lovagok képességeivel kapcsolatban, mivel társaiktól elszakadva az ellenség felé
indultak. Huma akaratlanul is halványan elmosolyodott. Mikor a gonosz sárkányok
kitátott pofával és kinyújtott karmokkal rájuk támadtak, rádöbbent, hogy nem
hisznek a Sárkánydárdák hatalmában.
Pár perc alatt csaknem az összes támadó elpusztult, a legtöbben felnyársalták
magukat a dárdákra. Két további sárkány halt meg, mielőtt Huma intett volna,
hogy hagyják futni őket. A menekülők rettegésükkel megfertőzik majd a többi
várakozó sárkányt.
Huma egy kurta pillantást vetett bajtársai felé. Kaz kipirult, és tele volt
élettel, Mennykő alig tudta megállni, hogy ne vesse magát az üldözők után. Lord
Avondale az ergothi sereg felé nézett. Buoron csendes volt, arca csaknem
kifejezéstelen. Karja már begyógyult és olyan szilárdan tartotta a
Sárkánydárdát, ahogy csak bírta.
Temérdek sárkány repült feléjük, hátukon lovasokkal. Vörösek, feketék, zöldek
és kékek. Fehér sárkányok is voltak a támadók között, de rajtuk nem ültek
lovasok, és Huma úgy gondolta, hogy őket csalinak használják majd, mivel ezek a
sárkányok inkább ösztönösen cselekedtek, semmint tudatosan, és ez a környezet
egyáltalán nem volt nekik való. Habár kisebbek voltak a többi sárkánynál, ettől
még ugyanolyan veszélyesek voltak, és az ő jelenlétük is a Sárkánykirálynő
előnyét növelte.
Alattuk megváltozott a két sereg mozgásának iránya. Az ergothiak hosszú,
széles vonalba rendeződtek, és az ogrék déli csapata feléjük fordult, hogy
szembenézzen az újabb fenyegetéssel. A sereg északi fele, amelyik még nem tudott
a támadásról, kezdett eltávolodni a déli csapatoktól, miáltal a középen lévők
szétszóródtak, és a harcosok próbálták teljesíteni a parancsokat. Úgy tűnt,
teljes a fejetlenség közöttük.
Most! – kiáltotta egy hang Huma fejében. Most kellene támadni! Persze a várban
várakozó lovagok nem láthatták az ergothi sereget. De bizonyára észrevették az
ogrék szétválását és rájöttek, hogy az ő előnyükre változnak a dolgok. Vajon
mennyi időbe telik, míg megindulnak?
Ekkor a dárdások kis csapata összecsapott az ellenség látszólag végtelen
hullámaival és már csak a túlélésen járt az eszük.
Úgy tűnt, mintha minden pillanatban újabb és újabb sárkányok bukkantak volna
fel és tűntek volna el. Mindenfelől sikolyok hallatszottak. Egyszer olyan sötét
lett, mint az Abyss, másszor pedig világos, mint nappal, mikor a sárkányok
bevetették különféle varázslataikat, lovasaik pedig, akik között papok és
varázslók is akadtak, saját hatalmukkal is fokozták a csata hevét.
Az ezüstsárkány kivédett egy csapást, Huma pedig észrevette, hogy az egyik
bajtársa legalább hat ellenséges sárkánynak esett áldozatul. Sárkány és lovasa
eltűntek a szörnyetegek iszonyatos ereje alatt és Huma alig tudta megállni, hogy
fel ne kiáltson társa hősi halála láttán. A káoszban nem tudta felismerni, ki
volt az, aki elhunyt.
Az alakzat kezdett felbomlani. Kaz és Mennykő azonban Humával és az
ezüstsárkánnyal maradtak. Huma egyszer csak Guy Avondale-t hallotta erős hangján
kiabálni.
Egy félelmetes fekete sárkány, nyergében egy fekete gárdistával csapott le
rájuk fölülről. Huma rákiáltott az ezüstsárkányra, de amaz elkeseredett harcot
vívott egy vörös sárkánnyal, aki mérgében fel sem figyelt arra, hogy egyre
mélyebbre és mélyebbre döfte saját vállába a Sárkánydárdát. A lovag kivonta
kardját, amely egy ekkora sárkány ellen semmit sem ért, és felkészült az
ütközésre.
Hirtelen egy ezüstös csíkot látott, és egy fényes testű sárkány oldalba kapta
a feketét. Az ezüstsárkány hátán egy lovas ült, akiben Huma felismerte Buoront.
A lovagot már többször is megsebesítették; páncélját és hátasát vér borította.
Fájdalom! Huma hátrahanyatlott, amikor bal lábán hullámokban szakadt fel a
kín. Lenézett és látta, hogy mély sebből ömlik a vére. Lába rángatózni kezdett,
és a fájdalom most már elviselhetetlenné vált. Könnyáztatta pilláin keresztül
egy sárkányon ülő ogrét pillantott meg. Az emberfeletti erejű ogre csatabárdja
sikeresen célba talált.
Az ifjú lovag kivédte a szörny következő csapását, de érezte, hogy nem képes
összpontosítani. Túl sokat követelt tőle a fájdalom.
Huma megkönnyebbülésére az ezüstsárkánynak végre sikerült eltaszítania magától
ellenfelét. A vérveszteségtől legyengült vörös sárkány, tehetetlenül zuhant a
föld felé, magával rántva szerencsétlen lovasát.
– Huma!
Eltelt pár pillanat, mire Huma felfogta, hogy az ezüstsárkány beszél hozzá. A
sárkány szemében iszonyatos félelemmel nézett a lovagra. A bestia nem saját maga
miatt aggódott. Huma korábban már látott ilyen szemet, de...
Gondolatait félbeszakította az ismét felharsanó kiáltozás. Először azt hitte,
itt a vég, és még több sárkány érkezett, hogy a többi támadóhoz csatlakozzon.
Tévedett. A bestiák, amelyeket maga körül látott, arany- és ezüstszínűek
voltak. Megérkeztek Paladine fémesen csillogó sárkányai. Több mint százan
voltak, és mindegyikük hátán egy sárkánylovas és egy lovag ült, utóbbiak
fényesen ragyogó és pontosan célba találó dárdákat szorongattak a kezükben.
Sárkánydárdákat.
Tömeges zűrzavar támadt a gonosz sárkányok sorai között. Ha bármit is mondtak
nekik, az mindössze annyi lehetett, hogy az ellenségnek csupán egy maréknyi
Sárkánydárdája van. A legközelebbi sárkányok anélkül pusztultak el, hogy akár
védekezésre emelték volna a mancsaikat, annyira nem akartak hinni a szemüknek.
Huma letörölte a szemöldökét, és kezén vért pillantott meg, a saját vérét.
Azon tűnődött, vajon mikor és hogyan kapta a vágást.
Erről eszébe jutott sebesült lába és lenézett. A vére még mindig folyt, és
tudta, hogy rövidesen elájul, ha nem állítja el a vérzést. Az ezüstsárkány
kezdett eltávolodni a küzdelemtől.
Egyre több bestia érkezett a vár felől. Vajon hány Sárkánydárdát készített a
kovács?
Az ezüstsárkány úgy repült, mintha maga a Sötétség Királynője kergette volna.
Időről időre hátrapillantott Humára, szemében ugyanazzal a rémült kifejezéssel.
Huma összeráncolta szemöldökét, és kezét a sebére nyomta, hogy csillapítsa a
vérzést.
Végre a vár falai fölé értek, és épphogy sikerült elkerülniük egy újabb csapat
felszálló dárdást, miközben az ezüstsárkány oda repítette Humát, ahol csapata
többi túlélőjét is gyógyították.
– Vigyétek! – A sárkány hangja annyira nyers volt és parancsoló, hogy a
kirurgusok nem késlekedtek. Huma elvesztette szeme elől a sárkányt, és a világ
megszűnt létezni.

* * *

Mikor felébredt, Gwynethet látta maga fölé hajolni, amint éppen a sebet
tisztogatta. Kezének érintése nyomán enyhült a fájdalom. Huma szinte érezte a
lány ujjaiból áradó erőt. Sápadt arcát részben eltakarta leomló haja, ahogy a
lába fölé hajolt.
Huma körülnézett. Egy hegyen voltak, távol a küzdelemtől, de annyira azért
mégsem messze, hogy ne hallják a csatazajt. Avondale is ott volt, bal oldala
csupa vér. Kazt sehol nem látta. Már csak kilencen maradtak az eredeti
csapatból. Bennett ugyan nem sebesült meg, de ő is és páncélja is úgy nézett ki,
mintha végigvonszolták volna a síkságon. A nagymester unokaöccse megfejthetetlen
arckifejezéssel bámult Gwynethre, mintha egyszerre érezne visszatetszést és
elragadtatást a lány iránt. Tekintete egy pillanatra találkozott Humáéval, majd
gyorsan elfordult.
– Buoron meghalt, Huma – szólalt meg végül Oswal unokaöccse, szemét még mindig
Gwynethen tartva. – Mikor utoljára láttam, ő és a sárkánya egy fekete sárkányra
vetették rá magukat, hogy téged megmentsenek. Mindketten meghaltak.
Ez utóbbi hír nemcsak Humát rázta meg, hanem Gwynethet is. A lány abbahagyta a
foglalatoskodást és arcát a tenyerébe temetve sírni kezdett. Huma megérintette a
lány karját.
 – Nem Buoront siratja... Bennettnek nehezére esett megtalálni a megfelelő
szavakat.
– Hagyd békén, Bennett! – Guy Avondale megpróbált felkelni.
– Huma!
Mennykő jelent meg, a hátán ülő Kaz üdvözlésképpen meglóbálta a szekercéjét.
Mind a sárkányt, mind a minotauruszt karmolások és kisebb sebek borították, de
ez szemmel láthatóan egyikőjüket sem gyengítette le. Huma csak futó pillantást
vetett rájuk, majd újra Gwynethre nézett. A lány elkapta a tekintetét. Az ifjú
lovag még akkor is őt bámulta, mikor végre válaszolt Bennettnek.
– Mit akarsz ezzel mondani, Bennett? Mire akarsz kilyukadni?
Bennett sólyomszerű arca az ergothi hadvezér-paphoz fordult.
– Mindenki más látta. Miért titkoljuk el? Ha ő nem tudja megmondani neki,
valaki másnak kell megtennie. Tudnia kell. Tudom, mit érez iránta.
– Ez a kettejük dolga! – jelentette ki dühösen Avondale.
– Fejezzétek be!
Gwyneth hangja határozottan csengett. Humára nézett, és felállt. Karja
ernyedten lógott oldala mellett.
Avondale váratlanul visszahanyatlott. Bennettre és Kazra pillantott.
– Segítsetek fel! Kezdek fázni. Valami fedett helyre kell mennem!
Kaz és Bennett vonakodva bár, de felsegítették őt, és mindhárman távoztak.
Gwyneth végre megszólalt.
– Megsirattam Buoront. Mindenkit megsiratok, aki a Sárkánykirálynő elleni
harcban esik el.
– Ahogy én is.
Gwyneth megpróbált elmosolyodni.
– De különösképpen Buoron nagy ezüstsárkányát sirattam.
Saját sárkánya testvére volt, ötlött Huma eszébe. Vajon Gwyneth miért siratja
meg ennyire épp ezt a sárkányt?
A lány rosszkedvűen pillantott körbe. A helyiség kiürült. Arcvonásai
ellágyultak, mikor meglátta a Huma arcán ülő tanácstalan kifejezést.
– Mielőtt még bármit is elmondanék, tudnod kell, hogy szeretlek, Huma. Semmi
olyat nem tennék, amivel árthatnék neked.
– Én is szeretlek. – A szavak hirtelen olyan könnyedén röppentek el ajkáról.
– Lehet, hogy megváltozik a véleményed – mondta titokzatosan Gwyneth.
Humának nem volt ideje megkérdezni tőle, hogy ezzel mire célzott, mert a lány
hirtelen ragyogni kezdett, majdnem úgy, ahogyan a Sárkánydárdák. Amíg Huma
rémülettel teli elragadtatással figyelte, a lány arca megnyúlt, orrából és
szájából fogakkal teli pofázmány lett. Huma boszorkányságot gyanított, és
megpróbált felkelni, hogy segítsen neki, de a lába még nem gyógyult meg egészen,
és fejsérülése is sajgott. Lecsusszant a földre.
Gwyneth hosszú, vékony karjai még jobban megnyúltak, és izmosabbak lettek.
Apró keze kicsavarodott és kifordult, végül szörnyűséges karommá vált.
Négykézlábra esett, aztán egyre csak nőtt, nőtt és nőtt. Valami tekergőzni és
mozogni kezdett a hátán. Most már egyáltalán nem emlékeztetett emberre, hanem
olyan valamire, ami a lovagot arra késztette, hogy újra és újra a fejét rázza.
Öltözéke eltűnt – Paladine tudja hová –, de jelenlegi formájában nem is volt
rá szüksége. A hátán két nagy púp tekergőzött és vonaglott, amelyek végül
kirepedtek, és alóluk denevérszerű szárnyak tűntek elő. A szárnyak kinyíltak, és
az átalakulás pillanatokon belül befejeződött. Az a valami, ami az előbb még
Gwyneth volt, egy egyenes, büszke és megszeppent lépést tett felé.
Egy sárkány volt az. Egy ezüstsárkány.
Az ő sárkánya.

28. FEJEZET

Az ezüstsárkány lesütötte a szemét.

– Paladine nevére, Huma, kérlek mondj valamit!
 A hang kétségkívül Gwynethé volt. Huma felnézett a hüllőszerű arcba, és
félelmet látott rajta: a sárkány attól félt, hogy a lovag elutasítja őt. Huma
nem tudta, mit gondoljon. Mintha minden összeomlott volna körülötte. Ez nem
lehet Gwyneth. Vagy mégis?
– Azon az estén a bátyámat láttad, ahogy találkoztál a másik testvéremmel is,
aki Vasgyúró Duncannél szolgált. Mindketten emberi alakot öltött sárkányok
voltak. Annyira irigyelünk téged, Huma! Téged és a fajtádat. Annyi mindent
elértek rövid életetek alatt!
Huma egy szót sem szólt. Akaratlanul is kissé elhúzódott a sárkánytól. Nem a
félelem, hanem a zavarodottság miatt.
A sárkány azonban ezt másképp értelmezte, és egyre gyorsabban kezdett
beszélni. Közben visszaváltozott. Szárnya összezsugorodott. Végtagjai
kisimultak, és addig csavarodtak, míg végül újra emberi formát öltöttek és
Gwyneth képes volt talpra állni.
Teste gyorsan összement, mintha a hatalmas lény Huma elborzadt szeme előtt
olvadt volna el. Az arc kisebb és kerekebb lett, a sárkány hatalmas pofája pedig
a lány telt, tökéletes vonalú ajkává változott vissza. A teremtmény fejéből
csillogó, ezüstszínű haj nőtt, amely a hátára omlott. Huma kis híján elszaladt.
Nem lehet igaz ez a szeme előtt lezajló átalakulás!
– A bátyám mondta el nekem azt, amit először nem vettem észre, hogy annak a
valaminek az áldozatává váltam, ami eddig csak kevesekkel történt meg. Olyan
régóta élek köztetek, hogy megtanultam ugyanúgy szeretni, ahogy ti.
– Miért?
Gwyneth összeráncolta a homlokát, mert nem volt teljesen biztos benne, hogy
Huma mire célzott.
– Te megtestesíted Paladine tanításait – válaszolta. – Bátor vagy és kedves,
sosem gyűlölködsz. Saját magad miatt szerettem beléd, semmi másért.
– Á, a boldog szerelmespár!
A hűvös, diadalittas hang felrázta Humát kábulatából. Az nem lehet, itt nem...
Galan Dracos öltött testet a lovag és a sárkánylány előtt. Ugyanúgy nézett ki,
mint legutóbb, és gúnyosan mosolygott.
– Legszívesebben már korábban tiszteletemet tettem volna, de nem akartam
félbeszakítani a gyönyörű jelenetet.
Gwyneth olyan kiáltást hallatott, amelyre egyetlen ember sem lett volna képes,
és nekiesett volna, ám Huma már megelőzte és eléállt. Az ifjú lovag csak pár
lépést tett, majd a lába hirtelen kibicsaklott, és ő a földre zuhant. Csak ekkor
jutott eszébe, hogy az előtte álló alak pusztán illúzió. Csendben átkozta saját
ostobaságát.
A renegát felkacagott.
– Azért jöttem, hogy tetézzem szenvedéseidet, Huma. Azért vagyok itt, hogy
visszaadjam a veszteséget, amit Crynus elvesztése jelentett. Be kell vallanom,
hogy az őrülete a végén kiszámíthatatlanná tette. De ettől függetlenül ő volt a
legjobb hadvezérem, és hiányozni fog nekem. Kár.
Kaz és Bennett, akiket felriasztott a túlságosan is jól ismert hang, futva
fordultak be a sarkon. Dracos illúziója fölemelte a kezét, és ők ketten
megálltak, mintha falba ütköztek volna.
– Szemet szemért, szánalmas halandó! – Dracos mindkét kezét feltartotta és
valami kezdett testet ölteni előttük. Huma csak akkor ismerte fel, mikor az alak
már teljes valóságában ott volt előttük.
– Magius!
A varázslót megkínozták. Arca véres massza volt csupán, szeme teljesen
feldagadt. Köpenye cafatokban lógott rajta, és Huma meglepődve látta, hogy fehér
és nem vörös a színe. Egyik keze lehetetlen szögben volt kicsavarodva, és a
legkevésbé sem tudott volna járni. Magius nagy erőfeszítés közepette ép karjára
támaszkodott.
– Hu... Huma. – Több foga hiányzott. – Végül... igazam volt.
Dracos elnézően elmosolyodott.
– Időnként ilyesmiket zagyvál.
Bár nehezére esett, Magius mégis megfordult, és leköpte a renegát ruháját.
Galan Dracos feldühödött, és egyik nyitott tenyerét foglya felé nyújtotta.
Magius felsikoltott, és vonaglani kezdett a fájdalomtól.
 Gwyneth előrelépett.
– Rajtam próbáld ki a varázslataidat, Galan Dracos!
A mágus illúziója aljasul elmosolyodott.
– Nagyobb hatalmam van, mint hinnéd, de most nem kívánom használni. Pusztán
azért jöttem, hogy megmutassam Humának, micsoda ostobaság is a győzelem után
álmodoznia.
Huma előrébb mozdult, kétségbeesetten próbálta elérni megkínzott barátját.
Magius megrázta összevert fejét.
– Ne, Huma! Most már semmi értelme! Öld meg Dracost! Csak ennyit kérek.
Dracos mindkét kezét Magius felé emelte.
– Lejárt az időd, barátom.
A renegát egy kézmozdulattal zöld fénysugarakat küldött foglya felé. A
fénysugarak áthatoltak Magius testén, aki úgy üvöltött, mintha mindegyik egy-egy
dárda lett volna. Csak egy pillanatig remegett, majd előrebukott, és pontosan
Huma lába előtt terült el. A halála nem volt illúzió. Huma felkiáltott, és
küszködve próbált megmozdulni. A többiek előrébb léptek, de Dracos már kezdett
eltűnni.
– Ez az ellenszegülés ára, Solamnia lovagja. Rövidesen mindannyian így jártok,
mielőtt megtapasztalnátok úrnőm ölelését.
– Nem, renegát – jelentette ki a lovag fölegyenesedve. – Ha valaki megfizet,
akkor az te leszel!
Nem tudta, hogy Dracos vajon hallja-e a szavait, mert az alak időközben
eltűnt.
Bennett és Kaz előrebukott. A minotaurusz szólalt meg először.
– Huma! Jól vagy?
Az ifjú lovag nem válaszolt, csupán mereven lenézett Magius összeroskadt
alakjára.
– Ha bosszút akarsz állni, szívesen melléd állok, Huma. – Kaz sosem kedvelte a
varázslót, de a végén kezdte tisztelni őt.
Huma megrázta a fejét.
– A bosszú nem vezet semmire. – Fölemelte az egyik kezét. – Segítsetek oda
hozzá!
Odaléptek a mozdulatlan testhez. Furcsamód Magius arca most békésnek tűnt.
Annyi bizonyos, hogy soha életében nem látszott ennyire nyugodtnak.
Huma a földre hajtotta a mágus fejét, majd fogát összeszorítva saját erejéből
feltápászkodott. Bennett és Kaz segíteni akartak neki, de elhessegette őket.
Mikor végül felállt, Huma hármójukhoz fordult.
– Szükségem van a segítségetekre, mindhármatokéra. Eljött az idő, hogy
helyrebillentsük az egyensúlyt. Eljött az idő, hogy Galan Dracos és sötét úrnője
megtanulják, hogy a gonoszságot mindig ellensúlyozza a jóság. Ezt példázza
Magius élete is. Élete során mindhárom rend színét viselte, de legvégül Solinari
fehérjét. Az inga oda-vissza mozog a gonoszság és a jóság között. Itt az ideje,
hogy végre a mi oldalunk felé mozduljon el.
– Meg akarod keresni a kastélyt? – kérdezte Bennett.
– Igen. A segítségeteket kérem és bárkiét azok közül, akik még életben vannak
a csapatunkból. Megértem, ha tétováztok, mert ez valóban öngyilkosság lesz.
Kaz felháborodva tört ki.
– Ha arra vársz, hogy hátat fordítsak egy csatának, legfőképp ennek, akkor
semmit nem tudsz a népemről. Lehet, hogy nem vagyok Solamnia lovagja – figyelmen
kívül hagyta Bennett metsző pillantását –, de tudom, mikor van itt az ideje a
harcnak. Veled tartok.
Bennett bólintott.
– Én is. Biztos vagyok benne, hogy akik még képesek nyeregbe ülni, ugyanezt
fogják mondani.
– Akkor most egy kis időre hagyjatok magamra! Bennett, kérlek értesítsd a
nagymestert az itt történtekről. Szeretném, ha rendesen eltemettetné Magiust,
bármi történjék is.
– Ahogy kívánod.
A minotaurusz és a lovag távoztak. Huma Magius holttestére meredt, miközben a
szebb napok jártak az eszében. Gondolataiból egy női hang zökkentette ki.
 – És velem mi lesz, Huma? Félbeszakított minket ez a tragédia. Nem kérem, hogy
választ adj az érzéseimre, még csak nem is remélem, hogy viszonozni tudod a
szerelmemet. Annyit azonban mondhatok, hogy ami Galan Dracost és Krynnt illeti,
még mindig a társad vagyok. Én leszek az, aki oda repít, mikor a
Sárkánykirálynőnek rontasz. – Várta a választ. Huma hallgatott. – Várni fogok,
és készen állok, ha te is.
Ezután Huma lépteket hallott. Majd a léptek elhallgattak, és ő semmi mást nem
hallott. Addig nem mozdult el onnan, amíg papok nem jöttek a templomból, és el
nem vitték Magius testét végső nyughelyére.

* * *

Huma a csapat felé sántikált. Az eredeti alakulat összes harcképes tagja

készen állt. Összesen nyolcan voltak, nyolc sárkánnyal. Lord Avondale sebei
miatt ugyan nem tudott velük tartani, de ott volt, hogy elbúcsúzzon tőlük.
Huma először Avondale-hoz fordult.
– Van valami hír az embereidről?
– Megrekedtek, de a többség még életben van. A nagymester támadásnak indította
a hadsereget. Folyamatosan nyomulnak előre. Megállították az ogrékat.
Huma kábán bólintott. Csak egy részét hallotta annak, amit az ergothi mondott
neki. Magius megölésével a renegát elkeseredetten próbálta megtörni Huma
bátorságát, és a lovag valóban letörtnek és összezavarodottnak érezte magát,
ahogy élete legfontosabb és legragyogóbb pillanata előtt állt.
– Kívánj nekünk szerencsét!
– Ennél jobbat is tudok. – Avondale a nyakához nyúlt, és egy láncot húzott
elő. Mikor átbújtatta a fején, Huma egy medált látott meg a láncon, melyet a pap
páncélja és a ruhája alá rejtve hordott. – Hajolj előre!
Huma engedelmeskedett. Avondale a nyakába akasztotta a medált.
– Te méltóbb vagy rá, mint én.
A lovag egyik kezébe fogta a medált és megvizsgálta. Paladine egyik ábrázolása
tekintett vissza rá. A medál kellemesen melengette.
– Én... hálás vagyok.
– Ne köszönd! Találd meg Dracost!
Huma bólintott, majd felkelt. A többiek már nyeregben voltak. Huma az
ezüstsárkányhoz lépett. Mondani akart neki valamit, majd meggondolta magát, és ő
is a nyeregbe szállt. Valaki a kezébe adta a dárdáját. Észrevette, hogy a
gyalogos dárdát valaki megint felerősítette a nyeregre.
Huma jelt adott, és mindannyian a levegőbe emelkedtek, azzal az
elhatározással, hogy az ellenségen áttörve megkeressék a mágus erődítményét.
Huma a magasba emelte az apró zöld gömböt, és összpontosított. Azt kívánta, hogy
vezesse őket a kastélyhoz.
A gömb felragyogott, kiemelkedett a tenyeréből, és a nyugati hegyek felé
repült.
A nyolc páros követte.

* * *

A csata mészárlássá fajult. A sárkányok, akiket úrnőjüktől való félelmük

hajtott, újra és újra a dárdásoknak rontottak. Mindannyiszor súlyos veszteséget
szenvedtek és visszaverték őket.
Időközben a dárdásoknak több mint az ötöde esett áldozatul a túlerőnek. A
szárazföldi erőknek is súlyos veszteségeik voltak, főleg a kezdetekben. Azonban
mihelyst ráébredtek a dárdák hatékonyságára, az áldozatok száma csökkent.
Rövidesen egyetlen sárkány sem merészkedett a közelükbe. Varázslataik és
leheletfegyvereik továbbra is zűrzavart keltettek a lovagok között, de a
Sötétség Királynőjének gyermekei közül sokan árnyira kifárasztották magukat,
hogy könnyű zsákmányt nyújtottak a sárkánylovasoknak.
Szándékaik ellenére Huma és társai nem tudták teljesen kivonni magukat a harc
alól, a küzdelem mostanra már túlságosan is elharapódzott. Többször is
lecsaptak, hogy kisegítsenek egy-egy kóbor lovast, akit az a veszély
fenyegetett, hogy ellenségei eltiporják. Takhisis gyermekei azonban még
korántsem voltak legyőzve. Csoportokba verődve támadták meg a leggyengébbnek
tűnő pontokat. Már jó néhányuknak sikerült áttörnie a vonalakat, és ezek most a
vár felé tartottak. Huma azonban tudta, hogy még vár rájuk egy kis meglepetés. A
nagymester nem volt holmi zöldfülű kezdő. Több mint ötven lovag és sárkány állt
készenlétben, akik szükség esetén egy pillanat alatt a levegőbe emelkedhettek.
Alattuk az ogrék és szövetségeseik teljesen össze voltak zavarodva. Két
hadszíntéren kellett harcolniuk, mivel az ergothiaknak sikerült megvetniük a
lábukat és nagy sikerrel zavarták meg a déli szárnyat.
Az ég hirtelen elsötétült körülöttük, s Huma és társai megérezték a
rettenetes, közeledő gonoszt.
Villámok cikáztak, rémületes pontossággal találtak el sárkányokat és lovasokat
egyaránt, és nem sok minden maradt utánuk. Az előrenyomuló sárkánydárdások
megtorpantak, majd visszaverték őket. A Sötétség Királynőjének gyermekei
megújult erővel lendültek támadásba.
Huma a lándzsatárcsába öklözött. Hogyan harcoljon a vihar ellen? Ez nem holmi
mágus műve volt. Kezével beárnyékolta a szemét. Ha lát valami megfogható
célpontot, akkor talán csinálhatna valamit. De mit tehetne az őselemekkel
szemben akár a Sárkánydárdák segítségével is?
Kérdésére választ kapott, mikor berepült a vihar szívébe. A gonoszság
jelenléte annyira erőteljesen érződött, hogy Huma szinte látni vélte maga előtt
a Sárkánykirálynőt, amint az esőt és villámokat szór felé. Egy villám nem sokkal
a háta mögött csapott be, és Huma sikolyt hallott. Nem tudta volna megmondani,
hogy az arcán könnyek avagy esőcseppek gördültek-e végig.
A Sárkánydárda hirtelen olyan erővel kezdett ragyogni, hogy a lovag egy
pillanatra kénytelen volt lehunyni a szemét. A körülötte hallatszódó meglepett
kiáltozásokból tudta, hogy a többiekkel is ugyanez történik. Mikor már megszűnt
a káprázat, megkockáztatott egy óvatos pillantást, majd egyre tágabbra nyílt a
szeme a csodálkozástól.
A viharfelhők kezdtek szétoszlani. Gyorsan. Huma döbbenten vette észre, hogy
napfény csillog a páncélján. De vajon nem másképp kellene lennie? Számításai
szerint estének kellett volna lennie. A napnak le kellett volna nyugodni, mégis
magasan ragyogott fenn az égen.
Egyik oldal harcosainak sem volt szüksége kézzelfoghatóbb jelre ahhoz, hogy
megállapítsa, a harc állását. A sötétség sárkányai elvesztették lendületüket,
hátrálni kezdtek, majd egyesével és párosával kezdtek menekülni a csatából. Még
úrnőjük iránti félelmük sem volt elég erős ahhoz, hogy visszatartsa őket.
Paladine bizonyult a hatalmasabb istennek.
Az ogrék azonban szinte elvakult dühvel harcoltak. A sárkányok
elmenekülhettek, hogy elhalasszák a harcot, ám az ogrék és ember szövetségeseik
már nem tehették ezt meg. Nem bújhattak volna el sehová anélkül, hogy a lovagok
meg ne találták és le ne terítették volna őket. Nekik a győzelem volt az
egyetlen választásuk.
Kaz és Bennett Huma két oldalán és kissé mögötte repültek. Huma megérintette a
Lord Avondale-től kapott medált. Továbbra is melegség áradt belőle, és a lovag
előrehajolva ösztönösen a Sárkánydárdához érintette.
Erő áradt szét benne.
A hegyek éppen előttük magasodtak. A zöld gömb valahogy mind ez idő alatt
velük maradt, nem volt rá befolyással se a vihar, se a Sárkánykirálynő dühe.
Huma készen állt, arra az esetre, ha megpillantaná a kastélyt. Fogalma sem volt,
mennyire lehetnek közel hozzá, és a várnak nyilvánvalóan akadnak majd védői is.
Hirtelen energianyaláb csapott ki az egyik kisebb délnyugati hegycsúcsból.
Huma felé fordult, remélve, hogy a dárda majd megtöri annak hatalmát, ám ekkor
egy másik nyaláb csapódott az előbbinek. A kettő kioltotta egymást. Huma
pillantása a második nyaláb kitörésének forrása felé villant. A két hegycsúcson
lévő csoport a szeme előtt kezdett el csatázni egymással. Néhány pillanatig
nézte őket, majd megértette. Komoran elmosolyodott, és Kaz felé fordult.
– Megindultak a fekete köpenyesek! Galan Dracos és csapata ellen fordultak! –
Az üzenetet megismételte Bennettnek is, aki továbbadta a mögöttük röpülő
harcosoknak.
 A hegyek közül hirtelen egy tucatnyi vörös sárkány emelkedett fel, mindegyikük
hátán egy-egy lovas ült. A sárkánylovasok mind feketébe öltöztek és – Huma és
társai rettenetére – a kezükben Sárkánydárdát szorongattak.
A fegyvereket kétségkívül az elesett sárkánylovasoktól szerezték. Gondolnom
kellett volna erre a veszélyre, állapította meg Huma. A dárdák bárki kezében
ugyanolyan halálosak voltak.
Kétszer annyian voltak, mint az ifjú lovag csapata.
Bennett és a többiek közelebb húzódtak Humához. A köpenyes, szarvas sisakot
viselő, elrostélyozott arcú alak, aki szemmel láthatóan a gárdisták vezére volt,
jelt adott a többieknek. A vörös sárkányok váltakozva emelkedni és süllyedni
kezdtek, két szintet alkotva. Taktikájuk azonnal nyilvánvalóvá vált. Bármelyik
csoportot támadná is meg Huma csapata, védtelenül maradnának a második csoport
támadásával szemben.
Mikor a vörös sárkányok a közelükbe értek, Huma mindkét kezét széttárta, majd
mintha tapsolna, összecsapta.
A lovagok két csoportra oszlottak, az egyik balra, a másik jobbra tért ki.
A manőver megzavarta ellenfeleiket. A gonosz sárkányok tétováztak, majd az
alakzat összeomlott, mikor mindannyian igyekeztek megvédeni az oldalukat a
halálos dárdáktól. Mivel egy csomóban voltak, ez még ártalmasabbnak bizonyult.
Két vörös sárkány összeütközött egymással. Huma felnyársalt egy szerencsétlen
szörnyeteget. A többiek lecsaptak. Ennek a támadásnak a fürgeség volt a lényege.
A lovagok nem fecsérelték az idejüket, és egyetlen lehetőséget sem
szalasztottak el. Az ezüstsárkány lebukott az egyik dühös vörös sárkány
tűzcsóvája elől, majd Humával és a dárdával egyenesen a hasa alá repült. A
Sárkánydárda ellenállás nélkül hatolt a bestia testébe és a vörös sárkány
megremegett. Lovasa, rádöbbenve, hogy ebből a szögből nem tudja használni a
dárdát, őrjöngve a hátán lógó íj felé nyúlt. Nem volt ideje használni. A sárkány
görcsösen vonaglott, majd Huma meglepetésére elborították a lángok, és
mindkettejükből csupán hamu maradt.
Huma a szeme sarkából megpillantotta, ahogy az ébenszín páncélú
gárdaparancsnok elrabolt dárdájával nyakon szúr egy gyanútlan aranysárkányt. A
bestia vadul megrázta magát, elszabadulva ezáltal a Sárkánydárdától. Sebe mély
volt. Az aranysárkány dobálni kezdte magát, lerepítve hátáról a lovasát. Sebéből
lövellni kezdett a vér. Huma semmit nem tehetett a zuhanó sárkánylovasért, mivel
a gárdista most felé fordította a sárkányát.
A dárdáról az aranysárkány vére csöpögött, és Huma megfigyelte, hogy a fegyver
bemocskolódott, ami azelőtt még sosem esett meg. Aztán mindkét sárkány
felüvöltött, elővillantva csupasz karmaikat és rettenetes fogaikat.
Az ezüstsárkány összecsapott a vörössel. Mindkét dárda tökéletes
támadópozícióban volt, és Huma semmilyen módját nem látta annak, hogy
megakadályozza Gwyneth halálát – végre képes volt így gondolni a sárkányra.
Mikor a dárdák összecsaptak, Huma egyszavas imát mondott Paladine-hoz.
A lopott Sárkánydárda hegye az ezüstsárkány védtelen mellkasának jobb felét
vette célba, majd lecsúszott róla, és a sárkány testét elkerülve lyukat ütött
szárnya alsó felén.
Huma dárdája viszont célba talált, méghozzá olyan erővel, hogy a fegyver hegye
a vörös sárkány hátán bukkant ki. Emiatt Gwynethnek birkóznia kellett a haldokló
szörnyeteggel, hogy sikerüljön elszakadniuk tőle. Sebesült szárnya még jobban
nehezítette a feladatot.
A fekete páncélos lovas felismerte a lehetőséget, kiszíjazta magát a haldokló
vörös sárkány nyergéből, és fürgén elkezdett előremászni. Az ezüstsárkányt
lefoglalta a másikkal vívott küzdelem, és csak akkor vette őt észre, mikor a
gárdista Huma mögött a testére huppant. Ekkor már semmi olyat nem tehetett,
amivel ne veszélyeztette volna a lovagot is.
A támadó erősen megragadta az ezüstsárkány vállát és a hátán lógó kardhüvely
felé nyúlt. Egy hatalmas, gonosz pengét húzott elő, aminek élei mentén apró
tüskék meredeztek.
Huma saját kardja szánalomra méltóan alkalmatlannak tűnt a másik fegyverrel
szemben, de mivel más harceszköze nem volt, így megfordult és szembenézett az
ellenféllel. A két fegyver összecsapott, és a lovag kardja majdnem kihullott a
markából, mikor a penge beleakadt a tüskékbe.
 Az ezüstsárkány óriási erőfeszítéssel végre megszabadult a hatalmas hullától.
Amíg az a föld felé zuhant, az ezüstsárkány már azon törte a fejét, hogyan
szabaduljon meg az ébenszín páncélos alaktól anélkül, hogy Humát is elveszítené.
Időközben egyik harcos sem jutott előnyhöz. Huma biztonságosabb helyen volt a
nyeregben, de nem tudott annyira könnyen megfordulni. A sárkány alsótestén ülő
gárdista semerre nem mozdulhatott anélkül, hogy megkockáztatta volna a zuhanást.
Semmilyen módon nem tudta bebiztosítani magát.
A lovag vadul rángatni kezdte a szíjakat, amivel bekötötte magát a nyeregbe,
majd előremászott, hogy némi levegőhöz jusson, aztán megfordult. Ellenfele
tüskés pengéjével felé suhintott, de elhibázta. Huma átnyúlt a nyereg fölött és
csapást mért ellenfele oldalára. A fekete páncélos kivédte a támadást, és a
lovag pengéje beszorult a tüskék közé. Mindketten azon küzdöttek, hogy
kicsavarják a kardot a másik kezéből.
Ez az újabb erőfeszítés a gárdista számára végzetes hibának bizonyult. Huma
olyan helyzetben volt, hogy mindkét kezét használni tudta, a másik viszont nem.
A sötét lovag felnyúlt a másik kezével, hogy megerősítse szorítását a kardon, és
egyensúlyát elveszítve csúszott le az ezüstsárkány hátáról. Még megpróbálta
megragadni a sárkány szárnyát, ám az kicsúszott a keze közül, és a Fekete Gárda
parancsnoka csak a levegőt csapkodta vadul, mielőtt sikoltva eltűnt volna szem
elől.
Huma felpillantott. Kaz és Mennykő nézett le rájuk, mindkettejük arcán
diadalittas kifejezés ült.
Meglepő módon a sárkánydárdások csak egyetlen emberüket veszítették el a csata
során. Huma hálát adott, amiért többen nem haltak meg, de ugyanakkor azon
tűnődött, hogy vajon még mi minden várhat rájuk.
Aztán a levegő elkezdett vibrálni körülöttük, és Huma, aki éppen
visszaszíjazta magát a nyeregbe, egy pillanatra azt hitte, hogy újabb támadás
érte őket. A vibrálás zavaró volt, és fagyos hideggel párosult. Úgy tűnt, mintha
az egész hegylánc eltorzult volna, mintha egyszerre több irányba repülnének.
Huma mindössze annyit tudott tenni, hogy erősen kapaszkodott, és azért
fohászkodott, hogy hamarosan befejeződjön a dolog.
Talán Paladine meghallotta őt, vagy talán elérték a túloldalát annak a
varázslatnak, amelyet Galan Dracos bocsátott rájuk, mivel a furcsa zavar
hirtelen megszűnt, és mikor Huma újra kinyitotta a szemét, a hegyek ugyanolyanok
voltak, mint azelőtt.
Egyetlen kivételtől eltekintve. Az egyik csipkés hegycsúcs oldalában egy
hatalmas, fekete vár állt.
Galan Dracos, a Sárkánykirálynő szolgálatába állt renegát kastélya volt az.
A végső győzelem helyszíne – vagy az örökké tartó vereségé.

29. FEJEZET

A kastély elhanyagolt fekélyként éktelenkedett a lepusztult hegycsúcs északi

oldalán. Feketébb volt az éjszakánál, feketébb az őrök ébenszín páncéljánál is,
és annyira visszataszítónak látszott, hogy Huma csakis a rémálmaiban felbukkanó
abyssi várhoz tudta hasonlítani. A lovag azon gondolkozott, hogy talán várnia
kellett volna addig, amíg össze nem szed még néhány másik dárdást. De most már
nincs visszaút. Szembe kell néznie a Sárkánykirálynővel.
– És most mit tegyünk, Huma? – nézett rá az ezüstsárkány. A szemében halál
tükröződött, nem a lovag halála, hanem a sajátja. Huma látta, hogy Gwyneth
minden reményét feladta, hogy az övé legyen. A lovag mondani akart valamit,
bármit, de nem volt képes rá. Nem ennek az idegen, hüllőszerű arcnak. Szégyellte
magát.
– Megkeressük a bejáratot. És Galan Dracost.
Közelről nézve a kastély még ocsmányabb volt. Szinte a szemük láttára rohadt
el. Időről időre apró vakolatdarabok hullottak le róla, de szemmel láthatóan egy
porszemnyi anyag sem veszett el. Külső falaira elszáradt növények kúsztak fel,
és miközben Huma azon merengett, hogy vajon hogyan képesek megélni ilyen
hidegben, észrevette, hogy azok már jó ideje haldokolnak.
Az oromzaton ijesztő külsejű vízköpők őrködtek. Közelebbről megfigyelve
kiderült róluk, hogy nem holmi démoni lények, hanem valami őrült szobrász
kezének munkái.
Az épület két tornya mindenek fölé magasodva meredt az ég felé. Az egyik
minden bizonnyal őrtorony volt, mivel ezt a hegytől legtávolabbi peremre
építették, így az odafent állók elé fantasztikus látvány tárult mind a
hegyvonulatról, mind a keleten elterülő földekről.
A másik torony egyáltalán nem illett a képbe. Olyan széles volt, hogy a belső
udvar majdnem egynegyedét elfoglalta. Bár a vár többi része omladozott, ez a
torony újnak és szinte makulátlannak látszott. Humának kétsége sem volt afelől,
hogy ott találja majd meg a renegátot.
– Senki nem védelmezi a várat! – kiáltotta Bennett.
Egyetlen őrszem sem rótta a várfalakat. Az őrtoronyban és az udvaron sem volt
senki. Az egész épület elhagyatottnak tűnt, bár Huma tudta, hogy Galan Dracos
már várja őket.
Huma a többiek felé fordult.
– Oszolj! Egyedül megyek be.
Az ezüstsárkány megremegett alatta, de továbbra is mereven nézett előre. Kaz
már nem volt ennyire csendes.
– Még hogy oszoljunk szét? Megőrültél? Azt hiszed, elhagyunk téged?
– Dracos engem akar. Így kell lennie.
Bennett közelebb húzódott.
– Nem engedem, hogy megtedd.
– Valóban őrültség lenne, Huma – jegyezte meg Bennett aranysárkánya.
Az ezüstsárkány olyan hirtelen kezdett a vár felé zuhanni a tátott szájjal
bámuló társak mellett, hogy Humának a nyeregkápa után kellett kapnia. A bestia
meghozta helyettük a döntést. Lehet, hogy utánuk indulnak, de nem tudják majd
utolérni őket.
Az udvar épp alattuk volt. Humát bámulatba ejtették a vár méretei. Galan
Dracosnak nem lehet akkora hatalma, hogy várát szakadatlanul ott tartsa a
hegycsúcs oldalában, elrejtve az emberi tekintetek elől és egyidejűleg még
legyen ereje ahhoz is, amit mind ez idáig tett.
Még akkor is ezen tűnődött, amikor valamilyen iszonyatos erő csapott le rá és
Gwynethre. Egy óriási kéznek látszó valami kiemelte a nyeregből.
A világ eltűnt.

* * *

Egy szűk csarnokban tért magához. Csak egyetlen fáklyát látott, amely egy
homályos folyosót világított meg. A kőfalak hidegek voltak, és nyirkos szag
terjengett a levegőben. Humának kavarogni kezdett a gyomra.
Mit keres itt? Ha ez Dracos csapdája volt, akkor miért nem zárta el egy
cellába, megfosztva őt fegyvereitől és páncéljától?
Fegyverek. Az oldalához kapott, és kardjának markolata a tenyerébe simult. Egy
gyors pillantás után megállapította, hogy tőrei is megvannak. Miféle trükk ez?
Fémes csörgést hallott az egyik oldalfolyosó felöl. Páncélos alakok. Huma
óvatosan kivonta kardját. Nem bízott annyira ezekben a folyosókban, hogy
vaktában elkezdjen rohanni. Túlságosan is emlékeztették azokra a
barlangjáratokra, amelyekben Féregapó vadászott rá.
Kardját maga előtt tartva és lélegzetét visszafojtva állt a kereszteződés jobb
oldalára. Úgy számította, hogy legalább ketten voltak. Remélte, hogy az elsővel
és talán a másodikkal is sikerül elbánnia, de a harmadiknak már lenne ideje
riadóztatni a többieket.
Egy sötét csizmát pillantott meg. A jól ismert ébenszín páncél viselője balra
kanyarodott. Az első őrt egy újabb követte. Huma visszafojtotta a lélegzetét.
Egy páncélkesztyűs kéz kapott a hosszú, komisz penge után, amilyet korábban
Huma a sárkánylovasok parancsnokának kezében is látott. Az első őr megfordult a
zajra, és saját fegyvere után nyúlt. Bár a második észrevette Humát, nem tudott
elég gyorsan fegyvert rántani. Huma keresztülszúrta a torkát, mielőtt az akár
csak félig is kihúzhatta volna hüvelyéből a fűrészfogas kardot.
A falak beleremegtek a másik támadó csapásába, amely elől Humának sikerült
lebuknia. Az őr pengéje mélyen belevájt a falba, az mégis könnyedén kihúzta. Az
ifjú lovag kivédte a második támadást is, majd átvette a kezdeményezést.
Ellenfele jó harcos volt, de nem annyira, mint egy jól képzett solamniai
lovag. Védelme kezdett lankadni, mikor a szurokfekete alak rádöbbent, hogy nem
győzheti le a behatolót. Huma a magasba kényszerítette ellenfele kardját, majd
hasba rúgta. Az őr nem tudta elkerülni a támadást. Hanyatt esett, és mikor
megpróbált felállni, Huma ledöfte.
Valaki biztosan felfigyelt a zajra.
Huma végignézett azon a folyosón, ahonnan az őrök jöttek és azon is, amerre
tartottak. Mindkét járat a messzeségbe nyúlt.
Amilyen csendben csak tudott, Huma elindult az ellenkező irányba vezető
folyosón. A járatban sötét volt, és a lovagnak a falat kellett tapogatnia,
nehogy kihagyjon egy oldalfolyosót vagy egy kereszteződést.
Hol lehet az ezüstsárkány? – töprengett. Hol lehet Gwyneth? – javította ki
magát. Bármilyen alakot vagy formát öltött is, ő Gwyneth maradt, ezt nagyon is
értette, bár saját érzelmeiről nem tudta volna elmondani ugyanezt. Valahol itt
kell lennie, okoskodott Huma. Lehet, hogy Gwyneth is céltalanul bolyong a
kastély valamely sötét részén, eredménytelenül kutatva utána.
Egy ösztönös mozdulattal előhúzta nyakából a medált és magához szorította. A
meleg átjárta testét, és a medál a Sárkánydárdákéhoz hasonló fénnyel kezdett
ragyogni. Ekkor egy hang visszhangzott végig az előcsarnokban.
Ketten beszélgettek sziszegő hangon. Az biztos, hogy nem a hadúr Fekete
Gárdájának tagjai voltak, mert Huma megfigyelte, hogy azok csak igen ritkán
beszéltek. Mágusok voltak, de vajon renegátok-e, vagy netán azok, akik
megfogadták, hogy segítséget nyújtanak nekik?
Huma pengéjét készenlétben tartotta, közben halkan átkozta a sötétséget. A
sötétség a varázslók barátja volt, mivel akár az orgyilkosok, a varázslók is
hírhedtek voltak dörzsölt bűvészmutatványaikról. Huma remélte, hogy mindkettőt
hamar elintézi.
– Itt kell lennie!
– Miért csináltad?
– Mindketten a renegát kezében voltak. Ő... Aúú!Az elől haladó varázsló
hirtelen azt vette észre, hogy egy kard hegye szegeződik a torkának. Társa nem
támadt a lovagra.
– Csak semmi gyanús mozdulat – suttogta a lovag.
– Ő az! – sziszegte a másik mágus a bajtársának.
– Látom! – mondta a varázsló, majd Humához fordulva hozzátette: –
Szövetségesek vagyunk! Gunther nem mondta el? – A sötétben nehéz volt kivenni a
varázsló arcvonásait, de Huma szerint szeme tágra nyílt a félelemtől.
– Gunther?
– Törékeny alkat, állati arcvonások. Kopasz fej.
Egyszerű jellemrajz volt, de meglehetősen pontos. Ez azonban még nem
jelentette azt, hogy ezek ketten barátok voltak. – Egy apró, smaragdgömböt adott
neked.
– Jól van. – Habár kockázatos vállalkozás volt, Huma úgy döntött, hogy
leengedi a kardot. A mágusok jól hallhatóan felsóhajtottak. Mindketten átlagos
testmagasságúak voltak, egyikük igencsak terebélyes, de a részleteket illetően
Huma csak találgatni tudott.
– Máskor megmutattuk volna, mit jelent megfenyegetni Nuitari rendjének tagjait
– morogta a kövérebb. – De a jelenlegi helyzet arra kényszerít minket, hogy
segítsünk.
– Engem ugyanannyira nem érdekel, mint titeket.
– Dracos biztos volt benne, hogy megkísérelsz majd leszállni az üresen hagyott
udvarra, de tartogatott a számodra egy kis meglepetést. Nem volt időnk
mindkettőtöket kiragadni onnan, ezért rád összpontosítottunk, mint a
fontosabbra. Annak érdekében, hogy a renegátok ne tudjanak téged elfogni, arra
kényszerültünk, hogy a vár egyik véletlenszerűen kiválasztott pontjára repítsünk
és reménykedjünk a legjobbakban.
 – Nekem volt egy nagyon jó ötletem azzal kapcsolatban, hogy hol fogsz földet
érni; nem volt okunk aggodalomra. – A soványabbik mágus megvetően szippantott
egyet.
– Néhányunknak olykor egyszerűen szerencséjük van. – A köpcös mágus a társához
intézte a szavait, és Humának az a halvány benyomása támadt, hogy ők ketten
nemcsak ruhájuk, de vérük szerint is testvérek voltak. – Bárhogy is legyen, azt
akarjuk, hogy te...
– Azt akarjátok? – Huma megszorította kardja markolatát és a két mágus torka
felé kapott a fegyverrel. – Nekem nem parancsolnak a fekete köpenyesek. Együtt
dolgozunk, de egyenlő felekként.
Mindketten felsóhajtottak. Huma nagyon jól meglett volna hasonló szövetségesek
nélkül is, habár egyszer már megmentették az életét.
– Mi lett a sárkányommal?
– Azzal? – kérdezte az első mágus. – Megfagyott. Sztázismezőben. Galan Dracos
nem pazarolja a nyersanyagot.
– Ez mit jelent? – A gondolat, hogy ebben a pillanatban is esetleg valami
szörnyű dolog történik Gwynethtel, csaknem pánikba ejtette Humát. Rémületét a
mágusok gyilkos dühnek hitték, és gyorsan megtettek mindent, hogy
kiengeszteljék.
– Semmit! Jelenleg túlságosan is elfoglalt! Valamiféle hatalmas varázslaton
dolgozik, ami állítása szerint egész Krynnt megváltoztatja majd. Nincs ideje a
sárkánnyal foglalkozni.
Huma mély levegőt vett, és megnyugodott.
– Eddig felbecsülhetetlenül nagy segítséget nyújtottatok, de szerintem
veszélybe sodortátok magatokat. Mostanra biztosan az összes fekete köpenyesre
gyanakszik, nemde?
A sovány mágus ismét szippantott egyet.
– Nem is sejti, mennyire elterjedt a lázadás. Azt hiszi, hogy mindössze a rend
néhány elégedetlenkedő tagjáról van szó. Nem is gyanítja, hogy tömegesen
elpártoltunk tőle. Nem fogunk rabszolgaként meghajolni ez előtt a korcs vagy
úrnője előtt!
– Hallgass! – sziszegte az első. – Még magunkra vonod a Sárkánykirálynő
figyelmét, pedig az olyasvalami, amivel nem tudunk szembeszállni!
– Nem? – Huma undorodva nézett rájuk, és azt kívánta, bárcsak igazán látnák
arckifejezését. – Hát így állunk! Szóval nekem kell elvégeznem helyettetek az
összes munkát. Remek. Merre van Galan Dracos?
– Nem lehetsz ennyire őrült! – Nem lehetett megállapítani, melyikőjük mondta
ezt.
– Merre?
– Mi hoztuk ide – mondta az első mágus a másodiknak. – Akár túl is eshetnénk a
dolgon.
– Nem így terveztük el.
– Történt-e eddig valami is úgy, ahogy elterveztük? Sagathanus az első
alkalommal meghalt, amikor szót emelt a renegátok ellen. És ő volt az, aki
összeszedte őket, aki megígérte nekik, hogy elviseljük őket! Aki megígérte, hogy
többé nem fognak vadászni rájuk és nem fogják megölni őket, ha megtagadják, hogy
belépjenek a három rend valamelyikébe, és hogy engedelmeskedjenek a Tanács
törvényeinek!
– Ez volt a mi hibánk! Megígértük nekik, hogy szabadon folytathatják förtelmes
kísérleteiket, amik még a mi elnéző határainkon is túllépnek.
Huma azzal akadályozta meg a további vitát, hogy pengéje hegyét a két civakodó
varázsló arca közé bökte. Azok azonnal elhallgattak.
– Utoljára kérdezem. Hol van Galan Dracos?
A köpcös mágus egy sor fordulót és folyosót sorolt fel, újra elismételte, majd
megkérdezte Humát, hogy megjegyezte-e őket. A lovag az emlékezetébe véste.
– Törekedni fogunk arra, hogy kiszabadítsuk a sárkányt, ha tudjuk. Ha nem... –
A mágus vállat vont.
– És mi van a többi társammal?
– Ők távoztak, amikor a csapda működésbe lépett. Nem tudom, hogy visszajönnek-
e. Lehet, hogy visszasiettek Vingaardba.
 Huma figyelmen kívül hagyta a gúnyolódást. Biztos volt benne, hogy a többiek
ott vannak valahol a közelben, és forralnak valamit. Az lesz a legjobb, ha
továbbindul.
Léptek visszhangzottak végig a csarnokon. A két varázsló szó szerint
megugrott.
– Menj! – suttogta a soványabbik.
Huma gyors léptekkel eltávolodott a fekete köpenyesektől. Elmosódott
beszédfoszlányokat hallott és rájött, hogy azok ketten ameddig csak tudják,
húzzák neki az időt.
Páncélos alakok árnyait fedezte fel maga előtt. Huma visszaugrott egy másik
folyosóra és várt.
Hat őr osont el csendesen, teljességgel adott feladatukra összpontosítva.
A fekete köpenyesek nagyobb veszélyben voltak, mint gondolták volna. Ha Huma
jól értelmezte a helyzetet, az őrök elkezdték összeterelni őket, hacsak nem
szándékoztak azonnal végezni velük. Ez azt jelentette, hogy egyedül kell
szembenéznie Galan Dracosszal és velejéig gonosz istennőjével.
Huma megtorpant a következő forduló után, mert három kivilágított járattal
találta szemben magát.
Hangok. Közelebb lopakodott – aztán megdermedt, amikor az egyiket felismerte.
– Tudod, mit kell tenned az ékkővel, Gharis?
– Kiválasztottuk a helyet, Galan mester. Ott várunk a jeledre.
– Ez csak puszta elővigyázatosság, Gharis. Ő követelte így, de az én jelemnek
engedelmeskedsz majd, amikor eljön az idő. Megértetted?
A Gharis nevű alak iszapszerű hangon válaszolt. Huma úgy vélte, hogy Dracosnak
valamilyen, a hipnózishoz hasonló eszközzel kellett megerősítenie a parancsait.
Galan Dracos láthatóan megelégedett azzal, hogy a másik engedelmeskedni fog,
és azonnal elzavarta. Huma visszahúzódott, ám Gharis – aki mesteréhez hasonlóan
valószínűleg maga is renegát volt, mivel egyszerű, barna köpenyt viselt, nem
pedig feketét – nem azon a járaton keresztül távozott. Ehelyett léptei egy másik
irányba tartottak.
A szobának több bejárata is volt. Huma baljós előérzettel egy másik folyosón
közelítette meg a kamrát. Lassan a folyosó végéhez oldalazott, majd bekukkantott
a helyiségbe.
Ha lehet, a kamra még inkább egy őrült elme szüleménye volt, mint a vár többi
része. Óriás démoni alakok sorakoztak a falak mentén, akik úgy tűntek, mintha
készek volnának lecsapni a gyanútlan behatolóra. Huma beleborzongott a
gondolatba. A szobában lévő tárgyak közül a legszembetűnőbb egy látszólag fekete
kristályból készült emelvény volt. Négy lépcsőfokból állt, a legfelső fokon egy
smaragdgömb ragyogott.
A lovag gyorsan visszahúzódott. Dracos valóban ott volt, a gömb előtt állt,
háttal Humának. Az ifjú lovag csupán a mágusra számított, ám a gömb mögött egy
három ember magas, feszülten figyelő zöld sárkány ült nyugodtan.
Huma még sosem látott ehhez fogható bestiát, és ez zavarta leginkább.
– Ugye most már érted kis barátom, miért mindig én vagyok az, aki parancsol?
– Galan Mester hatalmas – sziszegte a fiatal sárkány. Hangja még a fajtájához
képest is kegyetlen és ravasz volt. Huma csak keveset tudott a zöld
sárkányokról, de az alapján úgy ismerte meg őket, mint a legaljasabb
sárkányfajtát, akik leggyakrabban csaláshoz és megtévesztéshez folyamodtak.
A nyílt harc nem az ő kenyerük volt, de testi adottságaikat legalább annyira
tisztelték, mint elméjüket, csavaros és alattomos észjárásukat.
– Vérszomjas Cyan sokat tanul abból, hogy Galan mestert figyeli.
A renegát kacagása ugyanolyan hűvös és kegyetlen volt, mint a fiatal sárkány
hangja.
– Vérszomjas Cyan sosem fogja megismerni teljes hatalmát, ha azt hiszi, valaha
is uralkodhat felettem. Te egy kísérlet vagy, Cyan. Rajtam keresztül megértetted
az emberek, elfek, törpék és minden egyéb faj gondolkodását, amire fajtád
egyetlen más példánya sem képes. Mire felnősz, neved még álmukban is rettegést
hoz majd nekik – de akkor nem, ha keresztülhúzod az én számításaimat.
Valami leküzdhetetlenül fuldokolni kezdett, és Huma azon tűnődött, hogy a
sárkány talán úgy döntött, véget vet a mágus arrogáns beszédének. Egy
pillanattal később azonban meghallotta, ahogy Vérszomjas Cyan őrjöngve esedezik
bocsánatért.
– Galan Mester mindenható! Hagyd abba! Kérlek!
– Klóros leheleted bebüdösíti a szobát. Távozz! Majd hívlak, ha ismét
szükségem lesz rád.
– Mester! – Szárnyverdesés hallatszott, és Huma rádöbbent, hogy a kamrát
nyilvánvalóan felülről is meg lehet közelíteni.
Léptek zaja figyelmeztette arra, hogy Galan Dracos távozóban van. Huma
megkockáztatott egy újabb pillantást, és még éppen meglátta a távolodó mágus
hátát, mielőtt az eltűnt egy boltíves kapu alatt. A kamrában világító fáklyák
fénye elhalványult.
Huma egy lépést tett a szoba felé. Félig-meddig valamilyen boszorkányos
csapdára számított, de semmi még csak meg sem rezdült.
Óvatos, kimért léptekkel a fekete, kristályos emelvényhez lépett, és a nagy
gömbre meredt. Talán ez vonzotta magához az ő apró kísérőjét, gondolta. Talán
Dracos ennek a segítségével rejtette el a kastélyt a külvilág elől. Vagy lehet,
hogy...
Hullámokban tört rá az undor, amitől hátratántorodott és csaknem elejtette a
kardját. Homályosan érzékelte, hogy ez a gömbből árad. Huma lehunyta a szemét,
és összpontosított. A gyűlölet eltűnt, a helyét megvetés és irónia váltotta fel,
ahogy valaki gúnyolódott vele, magát a létezését gúnyolta. Huma erőnek erejével
kinyitotta a szemét. Tudta, mit fog látni és nem hagyta magát megfélemlíteni.
Ott volt, valahonnan őt bámulta, a gömbön keresztül.
Takhisis.
Furcsa módon Huma első gondolata az volt, hogy vajon Galan Dracos tudja-e,
hogy a Sárkánykirálynő hatalma a kamráig ér. Vajon gyanította-e a Sötétség
Királynője – ahogy Huma kezdte sejteni –, hogy Dracos hipnotizált szolgáján
keresztül valamit forralt ellene? Azt biztosan gyanította, hogy egy olyan
nagyravágyó alak, mint a renegát, addig sosem fog megelégedni, amíg nem ő
uralkodik minden felett. Talán éppen ezért mosolygott?
Mosolygott? Először nem is volt ott igazán semmiféle arc. Most azonban a
Sötétség Királynője látni engedte szemét, orrát és száját. Huma egy női arcot
látott, bár a Királynő akár páncélos harcos, vagy akár fa képében is
megjelenhetett, ha úgy hozta kedve.
Az igazat megvallva, Huma minél tovább bámulta, annál inkább tudta, hogy még
sosem látott ennyire csodálatos arcot. Szoborszerű arcvonásai valóban egy
halhatatlané voltak, aki a királynők királynője volt. A férfiember könnyedén
elveszett ebben a gyönyörűségben – mindörökre. Az ár annyira csekély volt érte.
Mit adott neki a lovagság a nyomoron kívül? A lovagság miatt elvesztette
szüleit, Rennardot, és számtalan bajtársát, köztük Buoront is. Még a szerelmét
is elszakították tőle...
Hazugság! A köd fölszállt agyáról, és meglátta az úgynevezett igazságok mögött
húzódó hazugságokat. Rennard már azelőtt elveszett, hogy a lovagokhoz
csatlakozott volna, ő volt a felelős Huma anyjának haláláért. Huma apja, Durac,
egy olyan ügyért harcolva esett el, amelyben elkeseredetten hitt, egy olyan
ügyért, amiért úgy érezte, érdemes meghalnia. Ami pedig Gwynethet illeti... – a
gondolat befejezetlen maradt.
Ahelyett, hogy lesújtott volna rá, a Sötétség Királynője egyszerűen
elmosolyodott.
Az arc eltűnt. A Sárkánykirálynő gonoszságának csak szikrája maradt hátra,
hogy emlékeztesse Humát arra, amit éppen az imént élt át.
– Azt hiszem, itt az ideje, hogy befejezzük a játékot – törte meg a csendet
hirtelen Galan Dracos hangja.

30. FEJEZET

Galan Dracos karját összefonva nézett a lovagra. Vékony ajka hiénaszerű

mosolyra húzódott.
 A renegát mágus hátrahúzta csuklyáját, felfedve ezáltal egész arcát. Vékony
szálú, kusza haja koponyájára tapadt, és egy csomóba gyűlt a homlokán. Feje
elnyújtott volt, szinte nem is emberi. A mágus lenyúlt, és megveregette az őt
körülvevő rémfarkasok egyikének csontfehér fejét, a mozdulat közben elővillantak
hosszú, csontos, karmokban végződő ujjai.
– Elérkeztünk hát a véghez. Nem is akarhattam volna másként. Itt kell lenned,
hogy lásd győzelmemet... a végső győzelmemet.
– Tudtad, hogy itt vagyok?
– Nuitari követői nem válnak uruk becsületére. Annyira elmerültek
önteltségükben, hogy észre sem vették, mire képes valaki, akit nem kötnek a
három rend Tanácsának ostoba vezetői által lefektetett törvények. Én nem
keresném az ő segítségüket.
Amíg Dracos beszélt, Huma számba vette lehetőségeit; nem volt túl sok.
Elkeseredett terv öltött testet a fejében. Egy lépést tett hátra, és bal kezét a
nagy gömb fölé nyújtotta, amelyben pillanatokkal ezelőtt még a Sárkánykirálynő
képmását látta.
– Egyetlen mozdulat, és összetöröm. Mi lesz akkor az álmaidból?
– Szó szerint darabokra hullanának, ha valóban be tudnád zúzni a gömböt.
Felajánlom neked a lehetőséget, hogy próbát tégy vele.
Huma teljes erejéből rácsapott a smaragdgömbre. Páncélkesztyűs keze
visszapattant róla. Még csak meg sem karcolódott.
– Látod?
Huma bólintott, és kezét lazán maga mellé ejtette.
– Azt hiszem... – Galan Dracos mindössze ennyit tudott kimondani, amikor Huma
egy éles pengét rántott elő az övéből és egyenesen a mágus felé hajította.
Pontos dobás volt. A renegát mégis csupán egy ujját emelte föl, mire a penge
lelassult, félkörívet írt le, majd visszarepült Huma felé. A lovag
előrevetődött, és lebukdácsolt a kristályemelvény lépcsőin. A kés lepattant a
hatalmas zöld gömbről, és csörömpölve a földre hullott.
– Szánalmas. Többet vártam volna tőled mindezek után. – Mielőtt Huma
megvethette volna a lábát, Dracos csettintett az ujjával. A lovagot hirtelen
erős kőkezek ragadták meg hátulról. Megpróbált kiszabadulni az ostoba
szörnyalakok szorításából, de láthatatlan támadó meg sem rezdült, és Huma
páncélja a húsába vájt.
– Ahhoz a falhoz! – mutatta Dracos.
Humát valami körbependerítette, majd felkapta. Valami hideg és sziklás ragadta
meg először a csuklóját, majd a bokáját is. Csapdába esett.
A mágus szolgája gyorsan és pontosan mozgott, ezért Huma nem tudta
megpillantani. Hirtelen azonban rémülten vette észre, hogy valójában a falak
mentén sorakozó vízköpők egyike tartotta fogva. A szobor a lovag szeme előtt
lépett lassan vissza fülkéjébe. Huma a válla felett hátrapillantva látta, hogy
egy másik, csupa kéz vízköpő tartja szilárdan a falon.
– Látom, nagyra becsülöd a kezem munkáját. – Dracos közelebb lépett hozzá, és
a fogságba esett lovag észrevette, hogy a mágus arcának legnagyobb részét
pikkelyek borítják. A renegát külsőre csaknem hüllőszerű volt és Huma azon
tűnődött, hogy a mágus vajon embersége mekkora részének feláldozásával fizetett
meg hatalmáért.
– Hogy őszinte legyek, eleinte lebecsültelek. Azt hittem, csupán Magius egyik
játékszere vagy, egyik korábbi barátja, akinek most ismét hasznát veheti.
Képzelheted, mennyire meglepett, amikor rádöbbentem, hogy nem csupán játékszer
voltál, hanem közös barátunk valójában meg is bízott benned.
Magius említésére Huma ismét vergődni kezdett fogságában, de a vízköpő
szorítása nem enyhült. Tehetetlen dühvel nézett a renegátra, aki erre csak még
inkább sugárzott az elégedettségtől.
– Tudod, mindent megtagadott, amit tett. Azt hiszem, az utolsó pár napban
egész Krynnen nem volt nála fehérebb köpenyes varázsló. Kár. Hallanod kellett
volna az üvöltését. A... segédeim... olykor gazdag fantáziáról tesznek
tanúbizonyságot. Az egyiket meg kellett büntetnem túlbuzgósága miatt. Megölte
volna a barátunkat. – A renegát felkuncogott. – Azonban annyira utálom
elkedvetleníteni őket. Nem mintha akkor már bármit is számított volna. Attól
tartok, hogy Magius ezután már nem igazán volt velünk. Elkezdett magában
beszélni, gondolom gyerekkori dolgokról. Végtelenül idegesítette a szolgáimat.
Ügyet sem vetett kifinomult módszereikre. Az igazat megvallva addig meg sem
szólalt, amíg te és én nem találkoztunk. Bizonyára nagyon sokat jelentettél
neki, ha újra előkaparta elméjét abból a biztonságos menedékből, ahová
elrejtette.
Dracos vállat vont.
– Eleget beszéltünk azonban a múltról! Foglalkozzunk most inkább a jövővel –
ha már egyszer olyan helyzetben vagyunk, hogy még van mivel foglalkoznunk.
Huma a mágusra mosolygott, bár fejében aggasztó gondolatok kergették egymást.
– A sárkányokat legyőztük, a renegátjaidat legyőztük, Crynus és a Fekete Gárda
legtöbb tagja holtan hevernek. Az ogrék még napszállta előtt visszavonulnak.
Vesztettél. Pár hét múlva a háború emlék lesz csupán.
Dracos szeme dühösen villant, és Huma látta, hogy érzékeny pontjára tapintott.
Mikor a varázsló újra megszólalt, hangja durva volt és dühös.
– Egy kivételtől eltekintve igazad adok. Az ogrék visszavonulnak majd.
Zsarnokok, és a zsarnokok mind gyávák. Egyszerűen tölteléknek használom őket,
semmi többnek, és igencsak meglepődnének, ha tudnák, milyen jelentéktelenek
lesznek az én világomban.
– A te világodban?
– A világomban – amely természetesen úrnőm, Takhisis szava szerint épül majd
fel – hajolt meg Dracos, mintha a királyi udvarban volna.
– Nincs sereged.
– Ez volt a gond Crynusszal. Mindenben a csatát látta. Mikor beleegyezett
abba, hogy hatalmammal segítsem, abban is csak a saját céljainak
megvalósításához szükséges eszközt látta.
Galan Dracos a fekete kristályemelvényhez lépett, és most a legfelső fokon
állt, gyakorlatilag a gömböt cirógatta. A gömbből áradó smaragd ragyogás
megvilágította az arcát, amitől úgy nézett ki, mint egy hulla. Huma önkéntelenül
is megborzongott.
– Hatalmam követőimből fakad, akár önszántukból követnek, akár nem. Mikor rám
talált a fekete köpenyes Sagathanus, ez érdekelte bennem a leginkább. Akkor még
ostoba voltam, csupán néhány helybélit tartottam az irányításom alatt. Valójában
valamiféle érzelemmel viseltettem az iránt a mocskos hely iránt, mivel ott
születtem. – Felnézett Humára. – Hallottál valaha Culthairairól? Nem? Nem
csodálom. Egy apró földműves tartomány Istár közepén. A zabon kívül az ottaniak
csak néhány erős hátast tudnak eladni az arra járó zsoldosoknak. Képzeld csak
el! A valaha létezett leghatalmasabb mágus – egy említésre sem méltó
tartományban született!
– Biztosan szörnyű lehetett neked. – Humát meglepte saját megjegyzése.
Fanyar mosoly jelent meg a hüllőszerű arcon.
– Milyen igaz! Ezt soha senki nem méltányolta. Gondolom te azért tetted, mert
te is hasonló körülmények között nőttél fel.
Úgy tűnt, Dracos sok mindent megtudott róla.
Neked hagytam. A hirtelen, tiszta gondolat elárasztotta Humát. Nem a sajátja
volt. Inkább majdnem úgy hangzott, mintha Magius... Mit hagyott neki?
Az egyik rémfarkas megérzett valamit, odaügetett hozzá, és a levegőbe
szimatolt. Az állat rothadó szagától Huma gyomra felfordult.
Dracos a maga részéről a gömbbe bámult, talán olyasvalamit nézett, amit csakis
ő láthatott.
Hosszú, bőrredős szárnyak csapkodása hallatszott, mire mindketten felnéztek.
Vérszomjas Cyan mestere engedélye nélkül tért vissza. A fiatal zöld sárkány
szemében ülő pillantás félelemről tanúskodott.
– Galan mester! Az ogrék kezdenek összeomlani! Testvéreim pánikba esve
menekülnek. A gyávák! Mit fogunk most csinálni?
Dracos valósággal ujjongott.
– Elérkezett az idő. A káosz olyan hatalmas méretet öltött, amire utoljára az
álmok korában volt példa. Távozz! – felelte az aggódó sárkánynak. – Nem akarom,
hogy a bűzöd megrontsa a levegőt egy ilyen pillanatban!
A fiatal sárkány sietősen távozott. Dracos magához hívta a két rémfarkast,
amelyek vad remegésbe kezdtek.
 Huma undorral vegyes csodálkozással nézte. Látta amint az életerő – már ha
lehetett ennek hívni – távozik a két ghoulszerű förtelemből. Még csak nem is
ellenkeztek. Dracos levette kezét a két sovány, mozdulatlan alakról. A
rémfarkasok hamuvá váltak.
– A félelem káosz. A háború káosz. A káosz végtelen hatalom. Olyan hatalom,
amelyet még az istenek is tisztelnek. Érted?
Huma pislogott. Annyira lenyűgözte a két rémfarkas elpusztítása, hogy nem is
figyelt Dracos szavaira.
– Mit fogsz csinálni?
– Ez itt – a mágus megcirógatta a gömböt – a kulcs, melynek segítségével
csatornát létesíthetek a mi síkunk és az Abyss között. Egy kapu vagy átjáró,
amely a Sárkánykirálynő síkjára nyílik. Tudd meg: mikor egy isten a halandók
síkjára lép – úgy értem, valóban eljön erre a síkra – mindössze árnyéka valódi
önmagának. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy ilyenkor gyenge. Közel sem az. A
többi istennek azonban előnye van vele szemben.
Felismerés csillant a lovag szemében.
– A Sárkánykirálynő éppen ezért nem távolodott soha el az általa létrehozott
kaputól. Attól félt, hogy Paladine a kritikus pillanatban lesújt rá. Most
azonban kidolgoztál egy módszert, melynek segítségével ezen a síkon is teljes
hatalmára támaszkodhat.
Galan Dracos megfeszült, majd hűvösen elmosolyodott. A vár mintha megrázkódott
volna, ám a mágus nem törődött vele.
– Eszesebb vagy, mint gondoltam. Ettől függetlenül apró beavatkozásod
rövidesen történelem lesz.
Talán! Egy halvány kép kezdett derengeni Huma agyában.
– Érezd magad megtisztelve. Egy olyan esemény szemtanúja leszel, amely egész
Krynnt megváltoztatja!
Erre a megjegyzésre a smaragdgömb még erősebben kezdett ragyogni. Galan Dracos
ismét fejébe húzta a csuklyáját, és a semmiből egy halvány, csontszínű botot
hívott elő.
Huma a renegát varázslóbotjára összpontosított. Ez a kulcs! Magius
varázslóbotja. Amit társa elejtett, amikor a Fekete Gárda elfogta. Elejtette?
Inkább hátrahagyta. Magius bármikor magához hívhatta volna a botot, ugyanúgy,
ahogy Galan Dracos is tette.
De mit kellene tennie? Hol van most a varázslóbot?
A fáklyák fénye megremegett, amikor a renegát a magasba emelte a mágusbotot.
Úgy tűnt, mintha magához vonzotta volna a lángokat. A kamra sötétebb lett.
– Takhisis, hatalmas királynő, a sötétség úrnője, elérkezett az idő, hogy
teljesen megnyisd a kaput! Elérkezett az idő, hogy teljes hatalmaddal megjelenj
ezen a síkon!
Huma átmenetileg megfeledkezett Magius varázslóbotjáról. Rémülten figyelte,
ahogy a gömb mögött eltorzul és kicsavarodik a fal, úgy nézett ki, akár valami
őrületes táj. Aztán úgy tűnt, mintha az épület azon része teljesen leomlana.
A varázslat azonban nem a hegyeket fedte föl. Egy sötét, kaotikus vidék tűnt
fel, ami egyre csak zuhant egy tátongó, végtelen szakadékba, ahonnan egyetlen
fénysugár sem szabadult ki.
A tájkép Huma szeme előtt változott át. Most erdők borították, ám az éjfekete
színű fák elpusztultak, vagy éppen haldokoltak.
Majd forró sivataggá változott minden, melynek homokbuckáiból elfeledett
utazók csontjai meredtek ki. Pillanatok múlva valóságos csonttengerré alakult.
– Mi ez? – Huma tudta a választ, de remélte, hogy a mágus mást mond majd.
Galan Dracos elfordult az őrjítő látványtól, és összeszűkült szemmel nézett a
lovagra.
– Ez úrnőm birtoka. Az Abyss.
– Folyton változik.
– Csupán az elméd érzékel változásokat. Az Abyss a tapasztalatainkra épít.
Ebben az esetben a te tapasztalataidra. Én megtanultam uralkodni a hasonló
tudatalatti gondolatok felett.
Galan Dracos lelépett az emelvényről, és Huma felé közeledett, aki hiába
küzdött. A kastély ismét megrázkódott, de Dracost látszólag még mindig nem
érdekelte. Pikkelyes kezét a lovag homlokára nyomta.
 – Nem kell aggódnod – mondta leereszkedő modorban a renegát. – Nincs
felesleges időm vagy hatalmam, amelyet rád pazarolnék. Egyszerűen csak elzárom a
gondolataidat az Abyss elől. Mintha falat emelnék köré.
Huma fejét hatalmas erő lökte hátra. Egy röpke pillanatra minden gondolata
eltűnt. Dracos rövidesen újra az emelvényen állt. Elefántcsont botját kétszer a
földhöz koppintotta, majd mágikus szavakat kezdett motyogni. A smaragdgömb apró
napként világított. A vár újból megrázkódott.
– A csatorna Krynn és Abyss között biztonságos! – rikoltotta diadalittas
hangon a renegát. Valami pislákolni kezdett a gömb belsejében. Dracos eltüntette
varázslóbotját, majd mindkét kezét a ragyogó gömbre helyezte. A kristályba
bámult, szemmel láthatóan megfeledkezve a csaknem vakító fényről. Ismét motyogni
kezdett.
Huma gondolatával magához hívta a varázslóbotot.
Nem tudta eldönteni, hogy a gondolat vajon a sajátja volt-e, avagy inkább –
ahogy képzelte – Magius bosszúálló szellemének gondolata. Mindössze annyit
tudott, hogy a halott mágus varázslóbotjára összpontosítva kellett azt magához
hívnia, méghozzá ebben a pillanatban.
Annyira egyszerű volt – most, hogy már tudta. Keze az egyik pillanatban még
üres volt, a következőben már ott szorongatta baljában a rövid varázslóbotot.
Szeme hirtelen tágra nyílt, mikor remegés futott végig bal tenyerén. A
varázslóbot, mintha csak saját élete lenne, megfordult a kezében és a lovag
csuklóját fogva tartó kőmancsra koppintott.
A vízköpő elengedte Huma csuklóját.
Galan Dracos még mindig a gömb felé fordulva állt. Kezét kinyújtotta, mintha
saját istenéhez könyörögne.
Huma kiszabadította a jobb csuklóját.
Dracos érthetetlen hangon felüvöltött. A gömbből áradó ragyogás szétterült, és
körbefogta a mágust. A renegát magasabb lett. Huma a gömbre nézett. A belsejében
lévő energia kaotikusan kavargott. A vár vadul megrázkódott.
– Nem! – Úgy tűnt, Dracos valaki máshoz beszél. – Túl erős az áramlás! Újra
erőt kell merítenem, különben eltipor az energia!
Huma nem értette, mit beszél, de azt tudta, hogy meg kell szakítania a két sík
közti kapcsolatot. Ha Takhisis kilép erre a síkra...
Ezúttal a vár olyan vadul rázkódott meg, hogy több vízköpő is előrezuhant és
darabokra tört a padlón. Galan Dracos arckifejezése semmit nem változott, mikor
meglátta, hogy Huma kiszabadult, csupán mormogott valamit az orra alatt, majd
haladéktalanul újra a varázslatra összpontosított.
Abban a pillanatban, hogy Huma kiszabadult, a varázsbot megnyúlt és
kiszélesedett, mintha csak saját életet élne. Ugyanúgy megnőtt, mint korábban.
Ekkor a vízköpők előléptek fülkéikből, szörnyek kavalkádját alkotva.
Mindegyiknek csak egyetlen dolog járt a fejében, hogy megölje Humát.
Az ifjú lovag kitanulta a botvívás fortélyait, így a varázslóbotot hasznos
fegyverként forgatta. A rúd minden érintésére szikrák záporoztak, és úgy hatolt
át a vízköpőkön, mint kés a vajon. Huma azonban nem tudta megállítani a lényeket
azzal, hogy levágta a végtagjaikat vagy a fejüket. Minden irányból támadtak, és
Huma tudta, hogy soha nem fognak elfogyni. Mégis elszántan és Paladine-ba vetett
hitével harcolt.
A lovag tisztában volt vele, hogy mindössze egyetlen jól irányzott csapást
kellene Dracosra mérnie, ám a vízköpők minden oldalról tódultak felé, és a
közelharcban gyakorlatilag semmi hasznát nem vette a botnak. Hacsak nem történik
valami, már csak másodpercei vannak hátra, mielőtt a kőszörnyek leterítenék.
– Huuuuummmmmaaaaa!
A hang felülről jött, túlkiabálva a vár visszhangjait. Mit csinál Dracos?
Talán magukat a hegyeket kell leomlasztania?
– Huuuummmaaa!
Huma most már látta őt.
– Gwyneth!
A sárkány megpillantotta őt, és körözve ereszkedni kezdett, éppen amikor az
egyik vízköpő kiütötte a botot Huma kezéből. Az ezüstsárkány felüvöltött, és
lecsapott a legközelebbi kőlényekre. Azok homokká váltak. A sárkány
fölemelkedett, körberepült, majd újra támadott. Több vízköpő is elfordult
Humától, hogy az újabb ellenséggel foglalkozzon. Gwyneth azt vette észre, hogy
négyen a hasába kapaszkodtak, és most lefelé húzzák. Felüvöltött, inkább a düh,
mint a fájdalom miatt, majd amennyire csak tudott, megperdült a széles kamrában,
hogy megpróbálja lerázni magáról a vízköpőket. Ám azok erősen fogták, így a
sárkánynak fel kellett szállnia, hogy a szobából kirepülve lerázza őket.
Az ezüstsárkány még így is időt nyert Humának. A lovag megragadta Magius
varázslóbotját, majd megperdült, és egy csapással ártalmatlanná tette a
legközelebbi támadót. A többi szörny ismét megpróbálta körbezárni.
Néhány alak rohant a szoba felé. Fekete gárdisták. Az ébenszín páncélos alakok
megtorpantak a boltíves bejáratban, és tátott szájjal bámultak az eléjük táruló
látványra.
Huma elkapta Dracos őrült pillantását, mikor az katonái felé fordult. Szemében
a smaragdgömbből áradó ragyogáshoz hasonló fény csillogott. Egyetlen szót ejtett
ki, de még ettől az erőfeszítéstől is megrándult az arca.
Vékony, halálos energiavillám csapott ki a gömbből, és ijesztő sebességgel
közeledett a gyanútlan katonák felé. Útközben kétfelé, majd megint kétfelé
ágazott. Az őrök ha későn is, de rádöbbentek helyzetükre, és megfordultak, hogy
elfussanak. Négyüknek még arra sem volt ideje, hogy megmozduljanak. Az
energianyalábok felnyársalták, majd a kamrába vonszolták őket. Huma
megborzongott. Szemmel láthatóan Galan Dracos annyira uralta a varázslatot, mint
amennyire az uralta őt. A lovag kételkedett benne, hogy a renegát valóban tudja,
mit is tett. Dracos számára most már csak a hatalom számított.
A többi őr elmenekült. Huma tehetetlenül nézte, amint egy újabb energianyaláb
csap ki a gömbből, ezúttal felé tartva.
A villám a mellkasába vágódott, ereje szétterjedt, és seregnyi vízköpőbe
csapott. Huma először azt érezte, hogy valami szó szerint elszívja az erejét.
Aztán valami visszaverte a nyalábot, és az vonaglások közepette tért vissza a
smaragdgömbbe. Huma a mellkasához kapott, és az a medál akadt a kezébe, amelyet
Avondale adott neki. Paladine papi medálja.
– Huma! Kezd szétesni a vár!
Az egyik vízköpő térdre esett. Egy másik egyszerűen összeomlott. Huma
megfordult, és egyenesen Galan Dracosszal találta szemben magát. Őrült kifejezés
ült a renegát nem emberi arcán.
– Én... én az... az akaratom alá hajtom! Dracos vagyok, a valaha létezett
leghatalmasabb mágus!
A mágus újra előhúzta varázslóbotját, és háromszor az emelvényre koppintott
vele.
– Shurak! Gestay Shurak Kaok!
A vízköpők elvesztették alakjukat. Miközben sorra omlottak össze a lovag
körül, az ezüstsárkány újra megjelent, és Humához repült. Dracos egy lépést sem
tett feléjük, még csak nem is látta őket. Ehelyett az égboltra vigyorgott.
Alakja energiától duzzadt.
– Megcsináltam, úrnőm! Enyém a hatalom!
A renegátot annyira lefoglalta saját nyilvánvaló diadalának mámora, hogy észre
sem vette a smaragdgömbben formálódó képet. Gúnyos, nem emberi arc volt. Az arc
Huma szeme előtt vált ketté. Aztán tovább osztódott. Az arcok eltorzultak,
hüllőszerűvé váltak. Sárkányok. Legalább öt fej. Mindegyiken ugyanaz a gúnyos
kifejezés.
– Huma, el kell mennünk innen!
– Nem tudok! – Huma a Gwyneth által hordozott Sárkánydárdákra nézett. Túl
esetlenek voltak a jelenlegi feladathoz. Még a gyalogos dárda is ormótlan volt.
Aztán pillantása Magius varázslóbotjára esett. Egy sugallat szállta meg.
Megbecsülte a bot súlyát. Számára érthetetlen szavak törtek fel ajkáról, és a
varázslóbot hirtelen fényleni kezdett. Huma teljes erejéből eldobta.
A varázslóbot elkerülte Galan Dracost, de nem is ő volt a célpont. Ehelyett a
bot, mint valami lándzsa, tökéletes pontossággal szállt a ragyogó gömb közepébe.
Úgy tűnt, mintha tétovázott volna, amikor a bot hegye a gömbhöz ért, de aztán
továbbhaladt, szétzúzva minden ellenállást.
– Ne nézz oda! – kiáltotta Huma Gwynethnek.
A smaragdgömb mennydörögve robbant fel.
 A vár megremegett – a kamra pedig meginogott – az ereklye robbanásának
erejétől.
– Huma! – bökte meg az ezüstsárkány. – Meneküljünk! Siess!
A lovagnak sikerült a sárkány egyik szárnyába kapaszkodva talpra kecmeregnie.
Gyors pillantást vetett az emelvényre, amelyet zöldes pokol vett körül, amely
mintha beborította volna a falat.
Odakint valami felüvöltött.
– Paladine! – suttogta a lovag. Nem lehet igaz! Huma csak egyetlen olyan lényt
tudott elképzelni, melynek fülsüketítő kiáltásába még a föld is beleremegett.
Egy sárkányt. Egy óriási sárkányt. Egy ötfejű titán, gondolta. Takhisis.
– Teeeeeeeeeeeee!
Huma megfeledkezett az üvöltésről, és megpördülve a ragyogás felé fordult,
ahonnan ez a legutóbbi kiáltás felhangzott.
Valami lassan kiemelkedett a smaragdszínű tűzből. Világított ugyan, de nem
égett. Két lábon járt, de többé semmilyen módon nem emlékeztetett emberre.
Fölemelte egyik pikkelyekkel borított mancsát, mely valaha a karja volt. A
szakadt és megtépázott csuklya maradványai alól egy kígyószerű, eltorzult démoni
arc bukkant elő.
– Hhhhuuuuuummmmmaaaaa!
Galan Dracos előrebotorkált.
– Megöllek!
Valami indás lőtt ki felé – amit felfogott valami, ami egy pillanatig ezüst
pajzsnak tűnt. Galan Dracos hátrébb lépett.
– Szóval itt van a... a pártfogód is! Kár, hogy Krynn-nek már túl késő. – Arca
eltorzult.
Huma egy lépést tett előre. Gwyneth ellenkezett, de a lovag pillantását látva
elhallgatott. Az ifjú lassan közeledett az őrült mágus felé.
– Túl sokan haltak meg miattad, Galan Dracos. Paladine a tanúm rá, nem
engedhetem, hogy továbbra is szabad maradj. Itt kell véget érnie!
Mikor Dracos végre megszólalt, már nyugodt volt a hangja. A távolba meredt.
– Igen. Itt fog véget érni. A győztessel – anélkül, hogy fény derülne
árulásomra. Kockáztattam és vesztettem. – Dracos visszafordult Huma felé, és
mintha vállat vont volna.
A renegát visszabotorkált a pokol pereméhez. Alig bírt járni. Egyre inkább
varázslóbotjára támaszkodott.
Huma elszántan lépett felé.
– Nem engedhetem, hogy elmenj.
Az eldeformálódott mágus felkacagott, túlságosan is hosszasan. Galan Dracos
szeme keskeny, ragyogó rés volt csupán.
– Nem fogok a Királynő ítélethozatalára várni. Akkor inkább a feledést
választom. Nem fog az örökkévalóságig elátkozott lelkemmel játszani!
Galan Dracos, a mestermágus, a renegát, egyetlen szót ejtett ki.
A smaragdzöld lángok körülfogták. Védőpajzsa – bármilyen természetű volt is –
megszűnt. Huma eltakarta a szemét a felizzó tűz elől. Mikor újra odanézett, a
mágusnak nyoma sem volt.
– Elégette magát.
– Nem. – Az ezüstsárkány megrázta a fejét. – Megszűnt létezni. Ez volt az
utolsó varázslat, amit elmondott. Olyan, mintha soha nem is létezett volna.
Rövidesen senki sem fog emlékezni rá, korábbi úrnője kivételével, azt hiszem. –
Összevonta a szemöldökét. – Valójában megmenekült a Sárkánykirálynő elől.
Elképesztő!
A kastély újra megremegett.
– Huma! – Gwyneth átmeneti elragadtatása azonnal megszűnt, ahogy felismerte a
veszélyt.
– Igen! – Huma elkezdett felmászni az ezüstsárkány hátára, majd megtorpant. –
Nem! Magius varázslóbotja! Meg kell... – Nem azt a rövid botot keresed ott az
öveden?
Huma lepillantott. Jobbján, biztonságosan övébe tűzve ott ragyogott az
ismerős, lábnyi hosszú bot.
– Hogy...?
Gwyneth felbőszült.
 – Majd máskor mesélek neked a mágiáról! Huma, Paladine az én tanúm rá, hogy
szeretlek! Nem fogom hagyni, hogy itt pusztulj, ha tehetek ellene valamit!
Ezekre a szavakra Huma ügyetlenül a nyeregbe mászott. Gwyneth minden egyes itt
töltött pillanattal a saját életét kockáztatta – és miért? Huma tétovázása és
félelmei miatt.
Gwyneth mégis szerette őt.
Az ezüstsárkány fürgén a levegőbe emelkedett.
– Kapaszkodj szorosan, és tartsd egyenesen a Sárkánydárdát! – kiáltotta.
A kastély ismét megmozdult, miközben kezdett összeomlani. A vízköpők
homokvárként roskadtak össze. A kamra egyes darabjai leváltak. A fenti járat egy
része beomlott. Most már nem tudnak a szűk kéményen keresztül elmenekülni.
Huma hallotta, hogy az ezüstsárkány varázsigéket kiált. Hallotta, hogy
lehullik a vakolat, majd szikladarabok kezdtek repkedni a feje körül.
– Támaszd meg! Ez az!
Érezte, ahogy a Sárkánydárda belevág a vastag kőfalba és kitágítja a nyílást.
Gwyneth szárnyát összecsukva, nyílvesszőként suhant felfelé. Huma tudta, hogy a
sárkány amennyire csak képes rá, saját testével védelmezi őt.
Aztán egyszer csak kint voltak. Huma észrevette, hogy visszafojtotta a
lélegzetét, így most kifújta tüdejéből a levegőt. Az ezüstsárkány körözve
emelkedett. Fentről lepillantva látták, hogy zöld ragyogás övezi a kastély nagy
részét.
A mágus tornyának maradványa csak átmenetileg állt a szakadék felett. Ott
megremegett, majd lassan felborult. A torony dőlt le elsőként, mint egy hosszú
rúd átbukott, majd a mélybe zuhant.
Huma az égboltra emelte a tekintetét.
– Paladine!
Hirtelen új és nagyobb sötétség borult rájuk.
– Huma... – Az ezüstsárkány hangja bizonytalan volt.
A lovag követte a sárkány tekintetét ugyanarra a hegycsúcsra, ahonnan Galan
Dracos kastélya a mélybe hullott. Valami hatalmas, sokfejű, gonoszságot árasztó
lény nézett feléjük.
Huma – Paladine bajnoka! Gyere! Hadd öleljelek meg!
Takhisis volt az.

31. FEJEZET

Egy ismerős hang törte meg a Sárkánykirálynő szinte hipnotikus hívását.

– Huma! Hála az isteneknek! Már attól tartottunk, hogy maga alá temetett a
kastély!
A lovag megfordult a nyeregben. Bennett és Kaz repültek mellé.
– A többieket elküldtük erősítésért – magyarázta gyorsan Kaz. – Csak...
Sargas! Mi ez?
– Ez a Sárkánykirálynő, nemde? – kérdezte Bennett érzelemmentes hangon.
Huma csak bólintott. A föléjük tornyosuló szörnyetegre nézett. A kapu egyre
nőtt és a Sárkánykirálynő egyre tömörebbé, egyre valóságosabbá vált.
Eszébe jutott valami. Lenyúlt az oldalához, és Bennettnek adta Magius
varázslóbotját.
– Vidd ezt vissza Vingaard erődbe! Át kell adni a Tanácsnak. Mint vezető
mágusok tudni fogják, mihez kezdjenek vele. Magiusé volt, és attól tartok, hogy
nekem többé nem lesz szükségem rá.
Kaz és Bennett összenéztek.
Huma egyetlen pillantással lefegyverezte őket.
– Meg kell mondani nekik, hogy Dracos már nem él. Továbbá össze kell szedned a
dárdásokat. Bennett, te egy nagymester fia és egy másik unokaöccse vagy.
Vezetésre születtél!
– Ameddig csak tudom, elterelem a Sötétség Királynőjének dühét, de egy tömeges
támadás az egyetlen esélyünk. És akkor, ha Paladine is úgy akarja, juthatunk
valamire.
 Bennett a fejét rázta.
– Huma, ez egy istennő! Egyetlen leheletével elpusztít bennünket!
– Ám mi Solamnia lovagjai vagyunk – felelte Huma. – A mi rendünket a
Triumvirátus hívta életre, Paladine vezetésével. Az a feladatunk, hogy igazságot
szolgáltassunk és gondoskodjunk róla, hogy a gonosz soha ne uralkodhasson Krynn
felett. Ez a végső próbánk. Itt az alkalom, hogy igazán megmérettessünk az Eskü
és a Törvény tükrében.
A másik lovag nem tudott mit felelni. Bennett arca halványan elvörösödött.
– Nincs időm vitázni. Bennett, fordulj vissza! Kaz, menj vele! – kérte Huma.
A minotaurusz hátasára nézett, majd vissza Humára.
– Egyetértek azzal, hogy valakinek vissza kell mennie, és hogy az a valaki
Bennett legyen. De én maradok. Én is megesküdtem, és eddig még nem állt módomban
beváltani az ígéretemet. És Mennykő ugyanígy vélekedik.
Huma felsóhajtott.
– Kaz, nem tarthatlak vissza. Bennett, tedd a dolgod!
A sólyomarcú lovag a fogát csikorgatta, de végül bólintott. Jelzésére
aranysárkánya megfordult, ám előtte még egy pillantást váltott Gwynethtel.
Valamiféle üzenetet adtak át egymásnak és Humának eszébe jutott, hogy ez a
sárkány sajátjának rokona. Nekik sem volt könnyű az elválás.
Mikor Bennett eltűnt, Huma a minotauruszhoz fordult. – Most!
A két sárkány egyre magasabbra emelkedett. Felettük mintha megremegett volna
Takhisis ötfejű sárkányalakja. Az egész hegy, sőt, még a felette lévő égbolt is
elgörbült az ég szövedékében ásítozó hatalmas lyuk közelében. Az átjáró, melyen
keresztül a Sárkánykirálynő erre a világra lépett. A kapu, melyen keresztül a
szenvtelen Galan Dracos segítségével magával hozta hatalma egy részét. Takhisis
ugyan nem támaszkodhatott teljes erejére, mert Huma összezúzta a smaragdgömböt,
de az átjáró megmaradt. És a Sötét Királynő máris rendelkezett azzal a
hatalommal, amit korábban átsugárzott erre a síkra. Még soha nem volt ennyire
erős a halandó síkon való megjelenései során.
Elbűvölő. Még érdekesebb, mint az, hogy folyton reménytelen ügyeken vitáztok
egymással.
A hűvös, kegyetlen gondolatok lecsaptak Huma elméjére.
Össze kell gyűjtenem még pár hozzád hasonlót, hogy tanulmányozhassam ezt a
szórakoztató, átmeneti dolgot, amit ti szeretetnek neveztek. Annyira...
pazarlónak tűnik.
Huma legalább megelégedett azzal, hogy tudta, Takhisis soha nem tapasztalhatja
meg azokat az érzéseket, amelyeket ő. Egy hozzá hasonló számára ez örök rejtély
marad. Ebben a tekintetben kevesebb volt bármely halandónál.
Taníts hát meg rá!
Bár Huma tudta, hogy a Sötétség Királynője sárkányként még mindig ott állt a
hegy tetején, de ugyanakkor megpillantott egy elbűvölő, kecses, csábító,
hollófekete hajú női alakot is, kinek testét a legvékonyabb sötét selyem fedte.
Mikor elmosolyodott, az olyan volt, mintha ez lett volna a legelső igazi mosoly
a világon.
Az lehetnék, aminek csak kívánsz. Megmutathatnád nekem ezt a szeretetet, amire
olyan gyakran gondolsz. Nagyon készséges tanítványod lennék!
Gondolataiban a csábító alak kissé oldalra fordult, újabb kacér pózokat
villantva fel. Huma nem bírt összpontosítani. Páratlanul szép volt, és készen
állt megtanulni mit jelent szeretni, mit jelent halandónak lenni. Ha megmutatná
neki, akkor Krynn-nek talán soha többé nem kellene megismernie a gonoszt és a
szenvedést.
Ehhez járult még – és sokat nyomott a latban – az a sok érdekes szempont, ami
bizonyára együtt járna tanításával.
A nő elmosolyodott, és felé nyújtotta karcsú, tökéletes formájú kezét.
Huma melegséget érzett a keblén. Önkéntelenül is rászorult a keze. Egy ismerős
tárgyra kulcsolódtak ujjai.
– Nem! – kiáltotta hirtelen. – Nem fogok sötét csábításod rabjává válni! Soha
nem ismerheted meg a szeretetet vagy az életet, és nem kérek belőled! A szívem
már másé!
Gwyneth megrándult alatta, mintha most tért volna magához. Huma nem tudott
tovább rá gondolni, mert a Sárkánykirálynő újra a gondolataiba férkőzött.
 Megismerhetted volna az örömöt, amelyben embernek soha nem volt még része.
Vezethetted volna seregeimet, mivel egyetlen harcos sem bizonyult olyan
találékonynak, olyan rugalmasnak és olyan elszántnak, mint amilyen te vagy. A
jobbkezem lehettél volna, és én minden elképzelésedet felülmúló módon
jutalmaztalak volna érte.
Iszonyatos szél támadt. Az ezüstsárkányt csaknem a hegy oldalához vágta, Kaz
és Mennykő pedig lemaradtak. Huma egyik kezében a Sárkánydárdát, a másikban
Paladine medálját szorongatta. Ezek segítségével sikerült életben tartania a
reményt.
Jól van! Visszautasítottál. Kinyitottad a pusztulásodhoz vezető ajtót – és
veled pusztul majd az is, akit szeretsz.
A Sötét Királynő a szeretetet nem, de a gyűlöletet annál jobban ismerte.
– Huuummmaaaaa!
A lovag egy pillanatra hátrafordult és látta, hogy Mennykőnek le kellett
szállnia egy sziklás párkányra. Kaz elkeseredetten kapaszkodott a nyeregbe.
Ez most már kettőnk harca, ó, Solamnia oly halandó lovagja! Bocsánatért fogsz
könyörögni mindazért, amit tettél! Esedezel majd, hogy vessek véget
szenvedésednek, de én legfeljebb az örökkévalóság végén veszem majd fontolóra,
hogy megajándékozzalak-e a kegyelmemmel.
Humának eszébe ötlött Galan Dracos választása: inkább a feledés, mint a
Sötétség Királynőjének „felajánlott” igazsága. És mindezt valaki olyan tette,
aki nem érzett szánalmat, aki kegyetlen módon megkínozta Magiust, és ezreket
küldött értelmetlenül a halálba. Dracosban végül már csak félelem maradt,
félelem attól, hogy úrnője kényére-kedvére lesz kiszolgáltatva.
Először péppé verem a testedet, de nem fogsz belehalni. Aztán megragadom az
elmédet, és feltárom előtted birtokom minden sötét szépségét. Az őrület nem fog
megmenteni. Nem fogom engedni. Aztán megragadom szerelmedet és saját
szórakoztatásomra használom őt, miközben te tehetetlenül nézed.
Huma sok olyan csodát és rémséget látott, amelyet rajta kívül csak kevesen, és
mindannyiszor csupán Paladine-ba és az isten által képviselt igazságba és
jóságba vetett hite mentette meg. A hit mindig erőt öntött belé. Huma
ugyanannyira megszerette Krynnt, mint Paladine-t és kész volt mindent feláldozni
a világ megmentése érdekében, ha az a sötétség legyőzését jelentette.
Ahelyett, hogy visszafordította volna Gwynethet, Huma tovább ösztökélte őt.
Az ezüstsárkány engedelmeskedett. Soha nem hagyná cserben őt.
Bolondok vagytok. Nagyobb bolondok, mint Dracos volt, aki azt hitte, istenné
válhat. A feledésbe menekült, így megvédte magát velem szemben. De titeket mi
fog megóvni?
Mintha hirtelen egy függönyt húztak volna el. Ott állt a Sárkánykirálynő, őket
nézte, szépsége egyszerre volt lélegzetelállító és szörnyűséges.
Az óriási sárkány mindegyik feje őt gúnyolta. Összesen öt feje volt, mindegyik
fej egyik gyermekét jelképezte. A ravasz és kegyetlen zöldet. A makacs fehéret.
A nagy hatalmú, pusztító vöröset. A kiszámíthatatlan feketét. Az uralkodó kéket.
A fejek kígyózva tekeregtek előre-hátra, mintha valamilyen hipnotikus
varázslatot szőnének. Szemüket egyetlen pillanatra sem vették le Humáról. A
mozgást egy pillanatra sem hagyták abba.
A Sötétség Királynőjének jó hatvan láb magas teste erőtől duzzadt. Mozgása
maga volt a megtestesült kecsesség és erő. Minden egyes mozdulata, bármilyen
apró volt is, azt mutatta, mekkora ostobaság szembeszegülni akaratával.
Most már látod. És tudod.
A fürge és a többinél valamivel kisebb fehér sárkány hirtelen feléjük köpött.
Huma alig vette észre a feléjük közeledő fagykúpot, de Gwyneth könnyedén kitért
előle, majd elrepült a sugár közeléből.
Az Ezerszínű és Seszínű Sárkány – Humának eszébe jutott az ősi név –
kegyetlenül fölnevetett. A támadás épp olyan játék volt számára, mint ahogy a
macska játszik az egérrel, mielőtt felfalná.
A szél továbbra is csapkodott körülöttük, és az ezüstsárkány vészesen közel
sodródott a hegyoldalhoz. A Sárkánykirálynő fejei felkacagtak.
Az isteni hüllő egy rövid pillanat erejéig tétovázott, mikor Huma elméje
megmoccant. Többé nem gúnyolta őt. A szemek egyre erőteljesebben
összpontosítottak a lovagra, mintha a Sárkánykirálynő újra tanulmányozni kezdte
volna. A hatalmas szárnyak idegesen nyíltak szét.
Huma jelt adott Gwynethnek. Az ezüstsárkány megfordult, eltávolodott a
Sárkánykirálynő szörnyű alakjától, majd szembefordult az istennővel. Huma
megtámasztotta a Sárkánydárdát. Az öt fej mozdulatlanná dermedt.
A lovag ismét jelt adott.

* * *

A Sárkánykirálynő által felkorbácsolt vihar a tízszeresére erősödött, arra

kényszerítve Kazt és Mennykőt, hogy a párkány legbelső részébe húzódva
keressenek menedéket. Csak futó pillantást vethettek az ezüstsárkányra, aki
dacolva a metsző széllel és a hirtelen lezúduló esővel, egyre gyorsabban repült
előre. A lovag és a sárkány a hegycsúcs közelében eltűntek szem elől.
Kaz Paladin istencsaládjának minden olyan istenéhez mondott egy imát, akinek a
nevét sikerült felidéznie ködös agyában. Legutolsó és leghosszabb fohászát a
Platinasárkányhoz intézte – ahhoz az istenhez, akit az emberek Paladine-ként
tiszteltek.

* * *

Dermesztő fagy. Fürge, halálos villámcsapás. Sziszegő, mérges gáz. Fényes

tűzcsóva. Köpködő és fröcsögő sav.
Mindegyik fej rájuk zúdította a maga hatalmát. Gwyneth fordult és kitért,
kitért és fordult, majd csigavonalban repülve próbálta elkerülni az egymást
követő rettenetes támadásokat. Néha azonban még az ő ügyessége is kevésnek
bizonyult. Szárnyán sav égetett számtalan apró lyukat. Lángnyelvek perzselték
végig a hátát. Huma minden viszontagság ellenére is szilárdan tartotta a
Sárkánydárdát.
Ez idáig nem tudták megsebezni a Sárkánykirálynőt. Az mindenesetre rendkívül
fontos volt, hogy Takhisis még nem sújtott le rájuk minden erejével. Ez azt
jelentette, hogy a Sötétség Királynője nem tudta igazán hasznát venni
megnövekedett erejének. Túl sokat akart, túlságosan is szétszórta hatalmát, túl
sok különböző varázslatot mondott el.
Gwyneth fagykúpot okádott az istennő zöld sárkányfejére, ám az lerázta
magáról, mint egy tollpihét.
Vészesen közel csattant egy állkapocs. Huma egy vörös sárkány fejét
pillantotta meg, miközben Gwyneth hatótávolságon kívülre repült.
Mikor az ezüstsárkány újra a Sárkánykirálynő felé fordult, Huma észrevette,
hogy a hatalmas szörnyeteg végre kezd fölemelkedni a hegycsúcsról. A Sötét Hölgy
már nem volt olyan biztos a győzelemben. Azzal az elhatározással támadt Humára,
hogy nem nyújtja a harcot a kelleténél hosszabbra.
Most, hogy a levegőbe emelkedett, látszott, hogy a Sárkánykirálynő legalább
tízszer nagyobb az ezüstsárkánynál. Kiterjesztett szárnya eltakarta az eget. A
mellső mancsain éktelenkedő karmok könnyedén bezúzhatták volna Huma társának
fejét.
Unom a játékaidat. Úgy rebbensz ide-oda, mint egy pillangó.
Az ezüstsárkány megtorpant és Huma rádöbbent, hogy Takhisis most szólt először
Gwynethhez.
Takhisis fekete sárkányfeje egy varázsigét kiáltott. Lovag és hátasa hirtelen
sötétségbe borult.
Üvöltés hallatszott.
Karmok szelték a levegőt Huma feje felett. Az ezüstsárkány az utolsó
pillanatban bukott le. A Sárkánydárda még mindig ragyogott, ez volt az egyedüli
fényforrás az égen.
Fény? Nem lehet!
Először még Huma sem vette észre, de tényleg így volt. A sötétségből félhomály
lett, majd a félhomályból ismét világosság támadt. Takhisis habozott,
feldühítette a Sárkánydárda hatalma.
Paladine nem védhet meg örökké!
 – Huma – szólt hozzá az ezüstsárkány, fájdalmasan kapkodva a levegőt. – Már
nem tudom sokáig elkerülni!
Az ifjú lovag megérintette a mellkasa közepén lógó medált. Bólintott.
– Itt az ideje, hogy összecsapjunk vele!
Gyere hát! Gyere a karjaim közé!
– Ugyanazt a lehetőséget ajánlom fel neked, Sötét Királynő, mint amit Galan
Dracosnak is. Felajánlom a lehetőséget a megadásra.
Tréfálsz a pusztulásod pillanatában, halandó Huma. Érdekesnek találom a
humorodat. Egy örökkévalóságig szórakoztathatom majd magam.
Huma úgy támasztotta meg a Sárkánydárdát, hogy a fegyver pontosan a
Sárkánykirálynő hatalmas testének közepére mutatott.
– Majd elválik, hogy tréfálok-e. Ez Paladine hatalma. Halandó fegyver nem
pusztíthat el – ám a Sárkánydárda nem halandó fegyver.
Te azonban halandó vagy, Solamnia lovagja.
Huma beismerően biccentett.
– Solamnia lovagja vagyok. Paladine, Kiri-Jolith és Habbakuk evilági keze
vagyok. Krynnre léptél. Az enyém vagy, Sötétség Királynője.
Oldalba rúgta Gwynethet, aki megújult erővel tört előre. A Sárkánydárda
fényesen ragyogott.
Ekkor furcsa dolog történt.
Huma úgy érezte, mintha páncélja fényesebb lett volna és viselete is
megváltozott. Ránézésre és tapintásra platinának látszott. Eltűntek a csaták
során felhalmozódott lyukak és szakadások. Páncélkesztyűs keze ugyanolyan
fénnyel ragyogott, mint a dárda. Ekkor eszébe jutott látomása és a szobor,
melyről a legelső dárdát leemelte.
Gwyneth szintén átalakult. Megnyúlt, karcsúbb és sokkal szebb lett. Ragyogó
fehér harci mén volt, egy platinasárkány, egy fenséges jégmadár.
Lehet, hogy minden, amit látott, csak illúzió volt, de vajon a Sárkánykirálynő
ugyanezt látta-e?
Nem tudta biztosan. Mindössze annyit tudott, hogy a hatalmas színes szörny
megint tétovázott. Ezúttal sárkány csapott össze sárkánnyal. Karmok és fogak
tépték a húst. A Sárkánydárda csak egy pillanatig ütközött akadályba. Huma
felkészítette magát az ütközésre.
A Sárkánykirálynő nem vette ennyire számításba saját lendületét. Teste
előrebukott – és a Sárkánydárda hirtelen beledöfött a középső fej védtelen
nyakába.
Isteni vér fröcskölt Humára. Égette sebesült lábát, egy pillanatra kiragadva
őt az önkívületből. Huma kirekesztette tudatából a fájdalmat.
Takhisis vadul remegett, amikor a fájdalom végigfutott a testén.
Az istennő sikolya szó szerint megrengette a hegyeket, és még mérföldekkel
arrébb is hallani lehetett. Négy feje vakon a fájdalom forrása felé fordult. Az
ötödik, a kék színű fej esetlenül, hasznavehetetlenül fityegett. Takhisis vadul
hadonászott karmaival. Megpróbálta kihúzni magából a Sárkánydárdát, de hiába,
mert az ezüstsárkány nem hátrált el. A négy másik fej az ezüstsárkány, Gwyneth
után kapott.
Huma rájött, hogy a Sötétség Királynője még soha nem érzett fájdalmat.
Takhisis kínjában marta és tépte őket. Huma jelezte Gwynethnek, hogy húzódjon
vissza. Legnagyobb rémületére azonban rá kellett jönnie, hogy a dárda nem jön ki
a sebből. Az ezüstsárkány erősen vérzett és Huma látta, hogy rengeteg tépett
szélű, vértől csepegő vágás borítja a testét. Megtépázott szárnyai lassabban
vertek, légzése pedig egyre felszínesebbé vált.
A Sárkánykirálynő tovább üvöltött, miközben szárnyával előre-hátra csapkodott.
A Sárkánydárda állványa jelentősen meghajlott. Huma hiába próbálta megtámasztani
a dárdát. A fegyver vége hirtelen felcsapódott, erősen fejbe vágva a lovagot.
Huma szédülve és vérezve bukott hátra.
Csattanást hallott.
Óriási erőfeszítéssel felhúzódzkodott, és látta, hogy az állványból csak
szilánkok maradtak. Takhisis megfosztotta a dárdától. De vajon hova lett?
– Hu... Huma.
– Gwyneth! – Huma előrehajolt. A sárkány szabálytalanul kapkodta a levegőt, a
szájából pedig vér csurgott.
 – Ő... én... odalent. Nem... tudok...
Szárnya megdermedt a levegőben.
A hegy felé zuhantak. Huma még egyszer kiáltotta Gwyneth nevét, mielőtt
becsapódtak volna. Aztán érezte, hogy kirepül a nyeregből, és mindent elborított
az éjszaka.

* * *

Mikor magához tért, a világ vörös volt. Vér. Vér és fájdalom. Úgy tűnt, hogy
órákig csak feküdt. Bevörösödött szeme szúrt, látása homályos volt. Igazából
csak foltokat látott. A szél még mindig üvöltött.
Semmit nem tudott tenni a fájdalom ellen. Egész testét betöltötte. Sebesült
lába érzéketlenné vált.
Nagy erőfeszítések közepette ülő helyzetbe tornázta magát. Aztán megpróbált
felállni, de arccal előre a hegyoldal hűvös földjére esett. Agyában ismét
fellángolt a fájdalom.
Mászni kezdett. Nyomát sem látta Gwynethnek vagy a Sárkánykirálynőnek.
Hüvelykről hüvelykre vonszolta előbbre magát. Szenvedése közben a figyelmét a
hegycsúcs közelében lévő valami vonta magára.
Egy kéz volt az. Egy emberi kéz.
Huma nem tudta, honnan merítette hozzá az erőt, de mindenesetre sikerült a
kiszögellés közelében fekvő alak felé húznia magát.
– Gwyneth.
Visszaváltozott emberi alakjába. A testét borító sebek így is ugyanolyan
szörnyűek voltak. Egyik karja teste alá csavarodott. Arca olyan sápadt volt,
mint ezüstös haja. Szaggatottan, reszelős hangon szedte a levegőt. Időnként
vadul megrándult és apró, állati hangra emlékeztető fájdalomkiáltások hagyták el
töredezett, vérző ajkát. Egész testét vérző vágások és sötét zúzódások
borították. Csoda, hogy egyáltalán élt.
Huma szája néma kiáltásra nyílt. Gwyneth mellé vonszolta magát, nem törődve
véres, durva kezével és a belsejéből szüntelenül áradó kínnal.
Mikor oda ért mellé, végre észrevette, hogy Gwyneth ép kezében a gyalogos
Sárkánydárdát szorongatja, mintha az maga lenne az élet. Bár szakadt és
megviselt volt, Gwyneth mégis megmentette a kisebb Sárkánydárdát, tudva, hogy
egyedül ez a fegyver védheti meg őket, ha a Sárkánykirálynő visszatér.
Huma elismételte Gwyneth nevét.
Valami üvöltött. A lány szeme tágra nyílt, ő maga pedig felült. – Huma?
– Pihenj! Kaz vagy valaki majd ide jön.
– Nem! – Szemében könnycsepp csillogott. – Takhisis! Nem engedheted, hogy
kiszabadítsa magát!
A lovag felnézett. Valami csapkodott a magaslat túloldalán. Valami hatalmas,
aminek szörnyű fájdalmai voltak. Újra felüvöltött.
– Ő... – Gwyneth vért köhögött fel. – Előbb vagy utóbb legyőzi a Sárkánydárda
hatalmát. Tenned kell... valamit, mielőtt megelőz.
– Mit tehetnék? – Huma alig bírta megtámasztani magát.
– Fogd ezt – mutatott Gwyneth a kisebbik Sárkánydárdára. – Nekem... sikerült
megmentenem. – Gwyneth hirtelen megragadta őt. – Súlyosan megsebesültél? Hadd
segítsek!
– Ne törődj velem! Ne törődj a Sárkánykirálynővel. Veled mi történt? Miért
vagy emberi alakban? Gyógyítod magad?
– Nem... nem számít. A zuhanás csak... súlyosbította a sebeket. Hálás vagyok
Paladine-nak azért, hogy te... te még mindig életben vagy.
– Ne beszélj többet!
Nem lehet, hogy haldokoljon, gondolta rémülten a lovag.
Én... én megmenthetem őt, halandó!
A szél mintha hirtelen fagyossá vált volna. Huma csendben hallgatta az agyában
felhangzó szavakat. Hogyan? – gondolta.
Sss... a fájdalom! Még elérhetem őt! Szüntesd meg ezt... ezt a kínt, és én
örömmel meggyógyítalak mindkettőtöket! Esküszöm a... a túlvilágra! Esküszöm a
főistenre!
Huma lenézett és látta, hogy Gwyneth feszülten néz vissza rá.
 – Mi az?
– Felajánlotta nekünk... neked – az életet.
– És mit kér cserébe?
Huma habozott.
– Azt, hogy engedjem szabadon.
– Hu... – Gwyneth vadul köhögni kezdett. Lehunyta szemét. A lovag egy
pillanatig attól tartott, hogy elment. Az ezüsthajú lány azonban újra kinyitotta
a szemét, és rá szegezte tekintetét. – Nem ölheted meg, az nem lehetséges. De
nem is engedheted el. Egész Krynn megbűnhődne az őt ért kínzásért. Nem... nem ér
ennyit az életem. – Szünetet tartott. A beszéddel járó erőlködés felemésztette
maradék erejét is.
Huma saját testével takarta be őt, hogy ne érje annyira a durva szél.
– Nem engedem, hogy meghalj.
– Nincs más választásod – mosolyodott el halványan.
– Nem halhatsz meg – hebegte Huma, majd végre kimondta, amit önmagának már
régen bevallott. – Szeretlek. Szégyellem magam, hogy korábban nem tudtam
kimondani. Nem foglak elveszíteni.
A lány arca a szörnyű sebek ellenére is felragyogott.
– Azt... azt akarom, hogy úgy emlékezz rám, amilyen most vagyok, mert ez
vagyok igazából. Először éltem emberként. Mély levegőt vett. – Emberként
szerettelek.
Keze kicsúszott Huma keze közül.
– Emberként fogok meghalni... most, hogy végre megtudtam, hogy te... – Gwyneth
lehunyta szemét, ahogy a fájdalom újra felizzott testében. Huma a karjában
tartotta remegő testét. – ...te...
A remegés elmúlt. A lovag enyhített szorításán. Gwyneth szeme lecsukódott,
élettelen arcán különös nyugalom honolt. – Gwyneth?
Haaalaaandóóóó! Mééég neeeeem késő!
Huma lehajtotta a fejét.
Egy farkat látott meg egy pillanatra, majd újra eltűnt a magaslat mögött. Az
ég megint elsötétült. A kapu, melyen keresztül Takhisis az Abyssból a világra
lépett, halvány árnyéka volt csupán korábbi gonosz magasztosságának, de még
mindig állt.
Huma a Sárkánydárdát megragadva a magaslat felé kezdte vonszolni magát.
Önkéntelenül cselekedett, agyában csak homályos gondolatok keringtek a
történtekkel kapcsolatban. Többé nem létezett a jelenben. Még azt is csak akkor
fogta föl, hogy felért a magaslat tetejére, amikor azon vette észre magát, hogy
a Sárkánykirálynő szeme közé bámul.
Takhisis kissé lejjebb, a zuhanástól keletkezett kráterben feküdt.
Huma sokáig feküdt ott. Nehezen lélegzett és rájött, hogy bordái bizonyára
eltörtek. A látvány újra és újra elhomályosult szeme előtt.
Valahogy sikerült felhúznia a Sárkánydárdát az orom tetejére és hegyével előre
áttuszkolta a hegy fokán. A fagyos szél nem érdekelte többé. Mindössze arra volt
jó, hogy kitisztította elméjét, így az előtte álló feladatra tudott
összpontosítani.
Mit... csinálsz?
A Sárkánykirálynő gondolatai hirtelen fellobbantak a fejében. Huma annyira
meglepődött, hogy majdnem elejtette a dárdát, majd visszahúzta a fegyvert, és
rátámaszkodva sikerült megállnia rogyadozó lábain. A Sárkánydárdát lándzsaként
fogta kézbe, majd lenézett a hánykolódó istennőre.
Takhisis a hátán feküdt, szárnyait esetlenül maga alá csavarta. Négy megmaradt
feje vadul kapkodott a testébe ékelődött, kettétört Sárkánydárda után. A fegyver
szikrákat szórt, valahányszor a fejek a közelébe értek, mire azok újra és újra
visszahúzódtak a fájdalom elől.
– Figyelj ide! – szólalt meg Huma.
Először a szörny tovább vergődött és rettenetes hangon üvöltött fájdalmában és
dühében.
– Figyelj ide! – ismételte a lovag.
Halandó... mit akarsz?
A hatalmas sárkány megpróbált felkelni. Nem sikerült neki.
– Legyőzettél, Takhisis, Sárkánykirálynő.
 Nem! Nem lehet!
– Seregeid megfutamodtak. Renegátjaid halottak vagy szétszóródtak. A Tanács
majd lecsap rájuk. A jövőben jobban odafigyelnek a hasonló alakokra. Soha nem
lesz még egy Dracos.
Múlt az idő. A Sárkánykirálynő szemmel láthatóan a kiszabadulásért küzdött.
Mit akarsz, halandó?
– Az egyensúlyt fenn kell tartanunk. Jóság nélkül nem nőhet gonoszság.
Gonoszság nélkül a jóság eltespedne. Tudom, hogy nem ölhetlek meg.
Akkor engedj el!
Huma visszahőkölt a pillanat erejétől. A Sárkánydárda majdnem kicsúszott a
kezéből.
– Először meg kell adnod magad.
A szél elállt. Az ég furcsamód tiszta volt. Napfény melengette Huma testét.
A kapu csaknem teljesen eltűnt.
A Sárkánykirálynő mozdulatlanná dermedt. Majdnem – halottnak tűnt. Huma
visszahúzta a dárdát a peremtől, és áthajolt.
Egy smaragdzöld sárkányfej kapott felé. Huma túl későn húzódott vissza.
Vastag, sistergő, veszedelmes zöld gáz tört elő a sárkány kitátott pofájából,
beborítva a lovagot, mielőtt az még felfoghatta volna, mi is történik. Huma
előrebukott, és ezúttal teljesen kicsúszott a dárda a kezéből. A fegyver
csörömpölve hullott le az oromról. A szerencsétlen lovag is lezuhant, éppen a
Sárkánykirálynő felé.
Valahányszor teste a kráter sziklás oldalához csapódott, felkiáltott.
Ha korábban fájdalmai voltak, akkor most megtanulta, mit jelent a kín.
Üvöltött és üvöltött, de nem halt meg.
Még mindig élsz! Mit tegyek, hogy elpusztítsalak? Mégiscsak halandó vagy!
Huma ekkor a fájdalom ellenére is fölnevetett.
– Paladine-é vagyok. És Gwynethé. Egyikőjük sem fogja engedni, hogy valaha is
megkaparints.
Huma felhúzta magát. Köhögni kezdett, keze remegett. Túl sokat szívott be a
gázból. A zuhanás szétroncsolta a testét, és annyira szédült, hogy alig bírt
ülve maradni. Tudta, hogy szavai ellenére nincs sok ideje hátra.
– Jönnek, Takhisis.
Kik?
– A többi sárkánydárdás lovag. Több mint százan vannak. Százszoros kín és
fájdalom. Felajánlottam neked egy lehetőséget. Ők nem lesznek ennyire
készségesek. Ezt te is tudod.
Nem ölhetnek meg!
– Örökké tartó szenvedést okozhatnak neked.
Nem! Az egyensúly! Te beszéltél róla!
– Mit érdekli őket az egyensúly? Sokkal jobb békében élni, ezt fogják mondani.
Szavait hosszú csend követte. Huma szeme kezdett lecsukódni, ám a lovag
kényszerítette magát, hogy ne veszítse el eszméletét.
– Nem tudsz kiszabadulni, mielőtt ideérnek. Még ha én meghalok is, téged akkor
is elkapnak. Egy istennő, aki ki van szolgáltatva a halandók kényére-kedvére.
Mit akarsz?
Nyilvánvalóan nehezére esett folytatni. Már csak egy fej nézett Huma felé. A
másik három vadul remegett.
– Vonulj vissza Krynnről!
Én...
– Most!
Jól van.
– Hívd vissza a sárkányaidat is! Soha többé nem tehetik Krynnre a lábukat.
Vidd magaddal őket!
Hosszú csend.
– Esküdj meg! – tette hozzá.
Takhisis habozott.
Esküszöm.
– Hallani akarom, ahogy megesküdsz a számodra legszentebb dologra.
Mindketten észrevették a fejük felett repülő sárkányt, és mindketten hallották
lovasának kiáltását, akinek hangja ismerősen csengett Huma számára.
 – Az időd egyre fogy, Királynő.
Esküszöm, hogy visz... vissza... – Takhisis megvonaglott a fájdalomtól, és
Huma egy pillanatig azt hitte, hogy a hatalmas test maga alá temeti. –
...visszavonulok Krynnről gyermekeimmel együtt, amíg a világ világ. Esküszöm
a...
Kimondta.
A túlvilágra. A főistenre.
Mennykő a közelben ért földet, és éberen figyelt. Kaz ügyet sem vetve az
ocsmány Sárkánykirálynő tornyosuló alakjára Humához rohant.
– Győztél! Legyőzted őt! – Kaz hirtelen elhallgatott, és arca megkomolyodott.
– Én vagyok a tanúd rá, Huma. Én – ugyanúgy fogok emlékezni erre a pillanatra,
mint ahogy az őseimre.
Huma egy pillantással elhallgattatta.
– Kaz, ki kell húznod a testéből a Sárkánydárdát.
– Micsoda? – Kaz felpattant és úgy nézett Humára, mintha a lovag megbolondult
volna. – Hogy engedjem el? Mindent elpusztít! Meghalunk, ha szerencsénk van!
Huma megrázta a fejét.
– Nem. Megesküdött. Meg... megígérem, hogy – szeme le akart csukódni – távozni
fog.
– Nem tehetem!
– Kaz! – Huma elfintorodott. – Megígértem neki. A becsületemről van szó. Te
tudod, mi a becsület. Ősi nyelven... azt mondjuk „Est Sularis Oth Mithas”. „A
becsületem az életem.”
A minotaurusz elcsendesedett, majd a lovagról az istennőre pillantott,
beleborzongva a fájdalomba.
– Siess! A dárda. A becsületem. A többiek... nem engednék.
A minotaurusz vonakodva indult el.
– A becsületem – motyogta, félig magának, tekintetét a feladatra szegezve – az
életem.
A Sárkánykirálynő fejei felé kígyóztak, de csak egyetlen, az áruló zöld
sárkányfej tartotta továbbra is Kazon a tekintetét. A többi fej előre-hátra
hajlongott, mintha a Sárkánykirálynő minden uralmát elvesztette volna felettük.
A dárda mélyen belefúródott a kék fej nyakának tövébe. Kaz undorral és nem
kevés izgalom közepette mászott fel Takhisis, a Sötétség Királynőjének hasára.
A zöld sárkányfej feszülten figyelte.
A nagytermetű harcos megvetően felhorkantott, ami őrült hősködés volt a
részéről. Visszahőkölt, mikor úgy tűnt, hogy a fej lecsap rá, aztán az mégis
komoran kínja forrása felé fordult.
– Istenek! – mormogta Kaz, aztán gyorsan becsukta a száját, mikor eszébe
jutott esküje. A Sárkánydárdához lépett. Erősen megragadta, majd
nekiveselkedett.
A dárda a legapróbb ellenállás nélkül jött ki a testből. Kaz lába alól
kicsúszott a kő, és ő a fegyverrel a kezében lebucskázott az óriási testről.
Szörnyű, agybénító kacagás töltötte be a levegőt.
Kaz végül megállt, hanyatt fordult és felnézett.
A Királynő teljes pokoli ragyogásában állt ott. Kitárt szárnyai eltakarták az
eget. Mind az öt feje az égboltra nézett és nevetett. A fájdalom, a sebek,
mintha sosem léteztek volna.
Öt rettenetes sárkányfej nézett le a tehetetlen és megviselt lovagra, majd
kiszabadítójára, a minotauruszra. Mindegyik pofán kárörvendő vigyor ült.
Az égbolt lángba borult és Kaznak el kellett takarnia a szemét.
Mikor újra kinyitotta, az égen egyetlen felhő sem úszott és a nap – a rég
elfeledett nap – méltóságteljesen, diadalittasan sütött.

* * *

A nap most fényesen ragyogott. Huma többé nem fázott, bár túlzottan melege sem
volt. Álmosnak érezte magát.
Nyitott tenyerében észrevette a Lord Avondale-tól kapott medált. Paladine arca
ragyogóan csillogott a napfényben. Túl erős volt a ragyogás. Huma lehunyta
szemét. Nem tudta öklébe szorítani a talizmánt. Jó is volt ez így. Majd újra meg
akarja nézni, mikor a nap már arrébb ment az égen.
Gwyneth jutott az eszébe és azon tűnődött, mit is fognak csinálni most, hogy
végre befejeződött a háború.

32. FEJEZET

– Egy templom. Egy nyavalyás templomot építenek neked, mikor mindössze egy
nyughelyre vágytál.
Kaz elfordította lovát a pazar síremléktől. Lord Oswal osztozott a minotaurusz
cicoma iránti ellenszenvében, hiszen Humát sem érdekelte soha életében, de más
szempontokat is figyelembe kellett venni.
– Az embereknek szükségük van egy hősre – magyarázta a nagymester meglehetősen
kétkedő kifejezéssel az arcán –, a lovagoknak pedig egy mértékadóra, amihez
felnőhetnek. Huma mindkettő volt.
Kaz ezután azon tűnődött, hogy az emberek vajon mennyi idő múltán feledkeznek
meg Humáról, vagy gondolnak majd rá úgy, mint a többi legendára, úgy, mint egy
újabb történetre. Emberek, törpék, surranók és elfek – mindannyiukra jellemző
volt, hogy az idő múlásával elfeledték vagy elkendőzték az igazságot. Ebben még
a minotauruszok is bűnösök voltak.
Az előtte fekvő ösvényt tanulmányozta. Bennett azt mondta, reménykedik benne,
hogy a síkságon öt-hat éven belül visszaállíthatják a háború előtti állapotokat.
Kaz ezt kilenc-tíz évre becsülte. Az út azonban használható volt, és most csak
ez számított. Mire a lovagok észreveszik, hogy eltűnt, addigra már messzire
akart járni. Olyan sok minden volt, amit egyetlen fajtabélije sem látott még.
Qualinesti érdekes helynek tűnt. Lehet, hogy élmény lesz meglátogatni az
elfeket.
Az ég tiszta, a levegő pedig meleg volt, amihez Kaz nem volt hozzászokva.
Hálás volt, amiért jó sok vizestömlőt csomagolt. Amíg nem ismeri meg jobban a
vidéket, addig gondosan tartalékolnia kell majd.
A Lord Oswaltól kapott hatalmas harci mén fürgén ügetett a csapás mentén. Sok
volt a kátyú a feldúlt úton, és Kaz felszerelési tárgyai egymásnak ütődtek. A
jobbján csapkodó erszény annyira idegesítővé vált, hogy végül leakasztotta
övéről. Fém csörrent benne.
Kaz megállította lovát, majd az erszényébe nyúlt. Két tárgyat emelt ki belőle.
Az egyik egy pecsét volt, melynek egyik oldalán a lovagság jelképe virított.
Másik oldalába belevésték a minotaurusz nevét, valamint azt a tényt, hogy ő
valóban minotaurusz. A neve felett egy jelzés volt, ami azt jelentette, hogy
Solamnia lovagjainak védelmét élvezi. Kaz kezdetben gúnyolódott ezen, ám a
nagymester sietve rámutatott, hogy kevés ember volt jó véleménnyel a
minotauruszokról. Huma szárnyra kapott történeteiben nem tettek említést Kazról.
A legtöbb lovag még mindig nem tudott belenyugodni, hogy a legendás bajnok egy
olyan lénnyel barátkozott, akit a legtöbb ember vadállatnak tartott.
Kaz óvatosan visszahelyezte tarsolyába a pecsétet, majd a másik tárgyat kezdte
vizsgálgatni. Paladine medálja volt az, amely kihullott Huma élettelen kezéből,
mikor a minotaurusz Mennykő hátára emelte őt. A minotaurusz akkor megőrzés
céljából az erszényébe dugta és egészen mostanáig meg is feledkezett róla.
Napfény verődött vissza a medálról, és Kaz újra felnézett az égre. A dolgok
megváltoztak. A sötét sárkányok eltűntek, de velük együtt a fény hívei is.
Mennykő egyetlen szó nélkül távozott, miután visszavitték a holttesteket. Azóta
senki nem látott egyetlen sárkányt sem.
Kaz finoman megsarkantyúzta a harci lovat. Lovaglás közben is a medált
forgatta. Megfordult a fejében, hogy megtartja, azért hogy legyen egy emléke
Humáról. De most már nem volt annyira biztos benne, hogy az valóban őt illeti.
Kaz már majdnem visszatette a medált az erszénybe, amikor észrevette az út
jobb oldalán álló magányos fát. A többi körülötte lévő fa vagy gyökerestül ki
volt tépve, vagy elszáradt. Csak ezen látszott némi élet, ágain friss hajtások
sarjadtak.
 A minotaurusz hirtelen ötlettől vezérelve kinyújtotta a kezét, és mikor egy
vonalba ért a fával, a talizmánt láncánál fogva annak egyik, az út fölé hajló
ágára akasztotta.
– Est Sularis Oth Mithas – mormogta.
Újra az előtte fekvő útra pillantott, és hirtelen vágtára ösztökélte lovát.
Addig nem lassított, míg a fát és a síremléket messze maga mögött nem hagyta.