ESKÜ ÉS SZABÁLYZAT

Michael Williams

Fordította: Tamás Gábor és Kiss Dóra

A verseket fordította: Csobay Dávid

Margaret Weisnek

1. fejezet: Különös lakoma

Lord Alfred MarKenin nyugtalanul álldogált asztalnál kijelölt helye előtt.

Megborzongott, majd összedörzsölte kezét, hogy életre keljen és végignézett a tanácstermen,
ahol zászlók hűvös tengere hullámzott ma este.
A nagy solamniai házak lobogói szokatlan, kísérteties alakokként függtek a meg-
meglibbenő fáklyafényben. Az egykor vastag és ragyogó szövetek a hosszú használattól mára
olyan vékonyak lettek, mint valami pókháló, a téli szél pedig beléjük kapott és meglibbentette
őket, míg bebarangolta a huzatos csarnokot. Természetesen ott volt a MarKenin-család
címere, valamint a Kar-thonok és MarThasalok harsány zászlói, gyönyörűen szőtt napok,
jégmadarak és csillagok. Ott függött büszkén az Uth Wistan egymásba fonódó rózsái és a
Peres-ház főnixe is. A kisebb házak – az Inverno, a Koronaőr, a Ledyard és a Jeoffrey – is
képviseltették magukat, színeik együtt kavarogtak, ahogy a lengedező zászlók lassan újra
mozdulatlanná váltak. Megtartották az első ünnepséget, és háromszáz solamniai lovag foglalt
helyet, hogy megülje az év halotti torát.
Hiszen nem kezdete, és egyúttal vége is-e ez az évnek? – tette fel a kérdést önmagának
Lord Alfred, míg az egyszerű származású Jack, az áttelepített kertész esetlenül meggyújtotta
az asztalon álló gyertyákat. Egy újabb év halála?
A hatalmas lovag, a Solamniai Rend Főbírája fészkelődött egy keveset a leghosszabb
asztal fejénél lehelyezkedő kényelmetlen, magas támlájú, feketére pácolt fából készült
székében. Rettegett mindattól, aminek nem ismerte a magyarázatát, márpedig a
megmagyarázhatatlan minden kétséget kizáróan egyre közeledett, ahogy a gyertyák lángja
remegett az enyhe szellőben. Végigpillantott csapatai és kapitányai arcán – jó páran voltak, és
olyannyira különböztek egymástól, mint az ékkövek. Szemükben ott látta tükröződni
bajtársaik alakját ezen az ünnepélyes éjjelen.
Bal kezénél Lord Gunthar Uth Wistan ült, alig harmincas, zömök férfi, bár haja máris
acélszürke színű. Lord Koronaőr Boniface után, kinek dicsősége legendás volt, Lord Gunthar
volt a legügyesebb kardforgató a lakomán. A hozzá hasonló emberek sohasem szenvedhették
az efféle ceremóniákat, mivel túlságosan nyugalmasnak és finomnak találták azokat. Lord
Alfred együttérzett vele és tovább figyelte barátját. Gunthar nyilvánvalóan túl akart lenni ezen
az egészen; mindenen, a vacsorától a szertartáson át egészen a nagy zárójelenetig.
Kényelmetlenül pislantott a lobogók hatalmas seregén túli, selymet, vásznat és damasztot
magába nyelő sötétbe, arra a helyre, ahol Lord Boniface, barátságot színlelő vetélytársa ült,
körülötte az ifjú csodálók csoportja; olyan apródoké, akik viselkedését utánozták és irigyelték
a nagyságot kardforgató művészetéért.
Kétségtelen, hogy az ottani árnyékokból is sütött a türelmetlenség, habár Guntharnak el
kellett ismernie, Boniface – az Eskü és Szabályzat betartásának heves buzgalmában –
elegánsabban viselte a várakozást, azonban volt valami más is a megtermett lovag
nyugtalanságában és hallgatásában – gondolta Alfred. Gunthar fejében a szertartások
késlekedést jelentettek két csata között, míg Boniface-nak ezek is éppen ugyanolyan csaták
voltak.
Lord Alfred jobbján Lord Stephan Peres foglalt helyet, ízületei hangos recsegés-
ropogása, és halk nyögések közepette. Lord Peres kiszolgált veterán volt, aki még nem
engedte, hogy élete fonala kicsússzon erős markából. Alfred hátradőlt és kesztyűbe bujtatott
ujjaival a szék sötét karfáján dobolt, majd intett jobb kezével, mire kezdetét vette a muzsika.
Nehézkes induló volt, lassú és komor, ahogy az illik egy olyan gyászénekhez, mely az évet
siratja, a háromszáznegyvenegyediket az Összeomlás óta.
A Főbíró melletti vénséges Lord Stephan szakálla erdejében rejtőző szája mosolyra
húzódott. Magas, szikár férfi volt, sikerült elkerülnie az idősebb lovagokra olyannyira
jellemző álmodozást és elnehezedést. Azt mondták, különcségének köszönheti, hogy
egészséges maradt, valamint szerencsés adományának, hogy szinte mindenben mulatságát
lelte, ami a Toronyban és a Rendben történt.
Azonban ma este ez a mulatság némiképp erőltetett volt: elérkezett nyolcvanötödik
születésnapja is, és – a szokáshoz híven – ezzel együttjáró megemlékezés, mikor
fellobogózzák a termeket. Belefáradt az egészbe, a pompába és ricsajba, a tél feneketlen,
sötét, örvényébe, a Vingaard-hegységben fújó metsző decemberi szelekbe.
 Lord Stephan megemelte poharát, Jack pedig lesütött szemmel újratöltötte a
borostyánsárga kharoliai borral. A csillámló, aranyszínű folyadékon keresztülpillantó Stephan
tekintete a Lord Boniface-hoz legközelebb elhelyezkedő apródok asztalát, az ünnepélyes
homályban, egymagában égő gyertyát fürkészte.
A láng mellett ülő fiatalember teljesen gondolataiba merült. Fényeskardú Sturm, ő volt
az. Délről jött, Vigaszból, habár családja északi, ősi tagja a lovagrendnek.
Lord Stephan szeme előtt megjelent Fényeskardú Angriff alakja. Angriffé, és előtte
Emmeliné, Bayardé, Helmaré és az összes Fényeskardúé egészen vissza Bertelig, a család
Hatalom korában élt alapítójáig.
Sturm örült volna, ha ismeri Stephan gondolatait, elvégre azért tért vissza hatévnyi
távollét után az ostromlott Solamniába, hogy meglelje helyét ebben a láncolatban.
Tizenegy éves korában kicsempészték egy téli éjjel a Fényeskardúak várából, így
atyjára a fejében megőrzött képekből és jelenetekből emlékezett, nem is annyira hús-vér
emberként, mint inkább események soraként. Fényeskardú Angriff kezdettől fogva a
solamniai kötelmekkel törődött, a fiúcskát pedig anyja és a szolgák gondjára bízta.
Azonban Sturm – emlékei darabjaiból, anyja történeteiből és minden bizonnyal saját
képzeletéből – kitalált magának egy apát. Angriff annál kedvesebbé és bátrabbá vált, minél
többet álmodozott róla a fiú, és az álmok menedékül szolgáltak Abanasiniában, távol a
solamniai udvartól, egy Vigasz nevű, jellegtelen településen, ahol csupa közönyös déli élt. Itt
nevelte fel őt Lady Ilys, nem annyira barátok, mint inkább tanítók segítségével, itt tanította
meg a megfelelő udvari viselkedésre és ismeretekre, itt ismertette meg örökségével…
És ott tette alkalmatlanná a solamniai lovagságon kívül minden másra – mosolyodott el
Lord Stephan.
Ilys belehalt a járványba. Azt mondják, a fiú elküldte azt a pár barátot, akit szerzett és
egymagában gyászolt, némán és virrasztással, ahogyan azt megszabták. Azon az őszön Lord
Gunthar és Boniface – akik egykor Fényeskardú Angriff legjobb barátai voltak – elintézték,
hogy Sturmot visszavegyék Thelgaardba, ahol a Rend további képzésében részesült.
Sturm nem ment azonnal északra, Okos fiú volt, kétség sem férhet hozzá, és a büszke
szegénység évei úgy megedzették, hogy az északi fiúk titokban irigyeltek érte: ismerte az
erdőt és úgy ülte meg a lovat, mint bármelyik harcedzett lovag. Ám déli stílusa és régi
solamniai jelleme az előző nemzedék maradványaként tüntette fel a solamniai előkelők
családjából származó sima modorú fiatalok, apródok és lovagok szemében. “Sturm apó”-nak
csúfolták és nevettek kiejtésén, a fejében őrzött költeményeken, no meg kísérletein, hogy
bajuszt növesszen.
 Egyszer kinevették az apját is – merengett Stephan. Voltak, akik egészen az ostromig
nevettek rajta.
Sturmot ma este sem kímélték:
- Hol van a te lobogód, Fényeskardú? – sziszegte gúnyosan Koronaőr Derek az asztal
másik végéből. A híres kardforgató unokaöccse volt és egekig emelte orrát a rokona miatt, bár
még semmi jelét sem adta, hogy nemcsak származásában és nevében azonos a legendás hírű
nagybácsival.
Derek gúnyosan elmosolyodott, tagbaszakadt társai pedig – egytől-egyig a ködrévi
Koronaőrök tányérnyalói – fuldokoltak a nevetéstől. Ketten közülük idegesen pillantgattak a
főasztalhoz, ahol az összegyűlt urak – a legöregebb oktatótól és tanácsadótól kezdve egészen
a fiatalabb hadvezérekig, mint Gunthar és Boniface – emlékeikbe és a ceremóniába merülve
üldögéltek. Miután megbizonyosodtak arról, hogy mestereik tekintete máshol jár, az apródok
úgy fordultak meg, akár a lakomázni kész, vigyorgó hiénák.
- Netovább, Derek! – mormogta Fényeskardú Sturm, és barna szemével egyre az asztalt
bámulta. Erőtlen visszavágás volt, ezt az ifjú is tudta, de semmi mást sem tudott
felsorakoztatni a többi apród rosszindulatú ingerkedésével szemben. Derek volt a legrosszabb,
pöffeszkedő és önhitt, mivel ő volt Lord Boniface választott apródja, de mindegyik gúnyos
volt és felsőbbséges. Barátai, Caramon és Raistlin, figyelmeztették a tűznél, sör mellett
folytatott hosszú beszélgetéseik alatt, hogy a Főpap Tornyában elhangzó szavak gyorsak és
élesek, gyakran politikai felhangokkal. Mikor Sturmot társai nyelvük hegyére tűzték, és eltűnt
apjával kapcsolatos tréfákat faragtak, falusiasnak érezte magát, kétbalkezesnek, olyannak, akit
megfosztottak az örökségétől.
Nem kellene talán elismernie, hogy igazuk van?
Sturm haragjában elvörösödött, kezét ökölbe szorított az asztal alatt, hogy elfehéredett.
Derek diadalittasan felhorkantott és a terem közepe felé fordult, ahol folytatódott a szertartás,
mint ahogy immár ezer éve, mindig ugyanebben a helységben. A hárfás – egy ezüsthajú elf
egyszerű kék tunikában – kilépett a lobogók kavargásából, és a teremben körben elhelyezett
fáklyák vetette vöröses fényben belefogott Huma dalába, a mítosznak és fennen szárnyaló
hősiességnek ebbe az ősrégi vegyülékébe.

El a faluból, el a zsúpos, zsúf megyékből

El a halomtól, el az ároktól, árok és halom,
Hol kardja lopva lejté dölyfös, ifjú
táncát
És tudta, a vidék el mint tűnik szüntelen,
nagysága lápi tűz,
S csak kereng a jégmadár untalan
felette…

A lovagok ajka némán formálta a dal szövegét, és a dal, Huma szerelmének,

áldozatának és kegyelettel őrzött emlékének dala lassan felerősödött a fáklyafényes teremben.
Sturm haragja lecsillapodott, ahogy a körülötte ülő többi ifjúhoz hasonlóan ő is belépett a
történet világába.
Ismerte a hagyományt. Ha a dal tökéletesen és teljesen egy szólamban hangzik el egy
olyan éjszakán, mint szentiván éjjele vagy a télforduló, a bolygók ritka együttállásának idején,
maga Lord Huma tér vissza, hogy helyet foglaljon az éneklők között. Ezét hagyták a legfőbb
asztal legfőbb helyét üresen. Végül ő is csatlakozott és alig hallhatóan ismételte a dal
szövegét, miközben a terem megtelt a lágy szellő hangjával, egyetlen elf éneklésével, melyet
háromszáz másik hang suttogása kísért. Csak a legfiatalabbak hitték még mindig, hogy
bármiféle különös történhet ezen, vagy bármelyik másik télforduló ünnepén.
Folytatták hát, összecsengett szavuk, ahogy kántáltak, míg a fuvola felharsanása fel nem
riasztotta őket.
Éles hangú dallam bukdácsolt zavarodottan és játékosan lefelé a szarufáról, a zenével
együtt zöld és arany fényeső hullott alá és eloszlatta a nagyterem árnyait, elvakította az
elképedt lovagokat. A suttogás egyszerre elhallgatott, akárcsak az énekes dalolása, ahogy az
új, sivítozó zene feltámad és belelendült, hogy betöltse a helységet. Olyan volt, akár a
madarak trillázása vagy a méhek döngicsélése, vagy mikor átfütyül a szél a fenyők ágai
között. Később minden egyes lovag másként emlékezett arra, mi történt, és bárhogy is
próbálták leírni, érezték, hogy nem illik a dallam, ami egyfolytában átalakult, áradó volt és
nyughatatlan.
Sturm a meglepetéstől némán kapaszkodott az asztal lábába. A fa megremegett kemény
markában, a kelyhek pedig oda nem illő módon csilingeltek, ahogy a kőpadlóra ejtették őket
és apró darabokra törtek. A levegőben terjengő édeskés fafüst egyszerre csípős illattá
változott, amilyen a kilöttyentett bor szaga, majd friss szőlő és szamóca, végül levelek átható
illata lett belőle. Az asztalok körüli fáklyák kihunytak, és a nagyterem egyszerre – meglepő
módon – ezüst és vörös holdfényben fürdött.
- Hatalmas Solin és Luin! – suttogta elképedten Sturm és döbbent pillantott Koronaőr
derekre, aki hasonló arccal nézett vissza rá.
 És akkor a zene közepette megjelent a fejük fölötti szarufán a Vadon Urának zöld
szikráktól körülvett.

*****

Sturm még sosem látott hozzá foghatót. A férfi páncélja a magyal viaszos fénytelen
zöldjében csillogott. Egymásba fonódó zöld és vörös rózsák domborodtak mellvértjén, levelek
és bíbor bogyók kacskaringóztak lefelé páncélkesztyűjéből és lábvértjéből, az élettelen, téli
csarnokba beköszöntő tavasz hírnökeiként követték őt. Arca körül még több levél virított és
lógott fürtökben róla, akárha zöld lángnyelvek volnának, fűzöld fényből font glória, közepén
hatalmas, villódzó, szikrázó, nevetésre álló, fekete szemével. Olyan volt, mint egy hatalmas
zöld madár, vagy egy driád hitvese. Ismét ajkához emelte a fuvolát, és megint előtört az a
semmilyen akadályt sem ismerő muzsika, előtört a napnyugtából, a cédrusok és fenyők közül.
A férfi bámulatra méltó könnyedséggel ugrott le a tetőgerendáról.
Lord Alfred, Lord Gunthar és Lord Stephan zord és vészjósló arckifejezéssel lassan
felemelkedtek a helyükről, kezüket könnyedén kardjuk nyelén nyugtatták. Sir Hajthatatlan
Jeoffrey és Ködrévi Lord Boniface elléptek az asztaltól és elindultak a terem közepe felé,
majd váratlanul megtorpantak, arcukon gyanakvó kifejezéssel. A szolgák szétszaladtak a
terem távoli sarkai felé, ahogy még több kristály tört össze és ezüstnemű csörrent a padlón. A
különös, lombos szörnyűség mit sem törődött a zűrzavarral, hanem nevetésre ingerlő módon
fejet hajtott a terem közepén, míg az elf dalnok káromkodások közepette igyekezett elhúzódni
csengő-bongó hárfájával, azonban köpönyege beleakadt a magyaltövisekbe.
- Ki vagy te? – kérdezte Lord Alfred mennydörgő hangon. – Hogy merészeled
megzavarni ezt az ünnepélyes estét?
A zöld ember megperdült a sarka körül és közben eltűntette fuvoláját valahová a testét
borító levél és páncélrengetegbe. Sturm még halványan hallotta a lépcsőfordulóban
végigzengő muzsikát, ahogy visszhang visszhangba olvadt, míg füle többé nem volt képes
érzékelni a dallamot.
- Vertumnus vagyok – mondta a behatoló mély, szelíd hangon. – Én vagyok az évszakok
váltakozása, és én vagyok az elmúlt évek otthona.
- És senki sem lakik a fejemben – dörmögte Derek, azonban Lord Gunthar jeges
pillantása torkára forrasztotta a szót.
- Na és mit akar tőlünk Vertumnus nagyúr ezen a télfordulón? – kérdezte Lord Alfred
feszült, ünnepélyes hangon, ujjai kardja arany gombján játszottak.
 - Szeretnék valami számomra roppant fontos dolgot egyszer és mindenkorra világossá
tenni – jelentette ki Vertumnus és minden további nélkül leült a padlóra.
Levette a sisakját. Halántéka körül zöld tűznyelvek táncoltak.
Sturm idegesen ráncolta a homlokát. Úgy tudta, a sötét bűbájosok a vígság varázslói
voltak, akik igyekeztek rávenni áldozataikat, hogy ne legyenek annyira búskomorak és
gondterheltek; végső soron arra, hogy legyenek kevésbé jók. Mikor pedig a mókázástól és
dalolástól elvesztetted az eszed, akkor…
Nem tudta, mit tesznek akkor. De bizonyos, hogy belepusztulsz.
- Ti, solamniaiak, baglyokként gyülekeztek az év végeztével eme csarnokokba –mondta
Vertumnus –, sötét időkről, elmúlt korokról huhogtok, meg arról, mennyire felborult a világ az
álmok és hatalom kora óta. Nézzetek csak körül! A Főpap Tornya semmi más, mint
tükörterem, ahol minden oldalról és szögből megfigyelhetitek egymást, páváskodhattok és
illegethetitek magatokat, csodálhatjátok önnön fontosságotokat!
- Engedelmével, Lord Alfred –szakította félbe Lord Gunthar félig kivont karddal. –
Engedelmével, Lord Alfred, megmutatom ennek a… ennek a kórónak, merre van a kijárat és
talán még a hegyről levezető legrövidebb utat is.
Vertumnus vészjóslón elmosolyodott, a szélfutta arcán szétszaladó ráncok akár egy öreg
tölgy kérge. A lobogók meglebbentek a langyos, tavaszi szélben.
- Senki se mondja – szólt Vertumnus és a hangjának enyhe susogását meglepő módon
még a nagyméretű csarnok legtávolabbi sarkában is tisztán ki lehetett venni –, hogyha kardot,
buzogányt vagy lándzsát lehet ragadni, Lord Gunthar megelégszik szavakkal, elméje élével,
netán némi fortéllyal is.
- Erőtlen szavakkal kevésre mész, Vertumnus – fenyegetőzött a sértés felett elsikló
Gunthar.
A Vadon Ura felkacagott. Páncélrecsegés és levélzörgés közepette felkelt a padlóról és
fuvolájával az üres szék felé intett, mint valami komédiás, mozdulata mégis zavaró, szinte
már szemérmetlen volt. Az öregebb lovagok levegő után, a fiatalabbak pedig kardjukért
kapkodtak. Vertumnus minden sietség nélkül, nyugodtan és kecsesen megfordult, úgy
suhogtatta a fuvolát, mint valami kardot. A hangszer kísérteties füttyöket adott magából,
ahogy Vertumnus a levegőben lengette, Sturm pedig megbabonázva figyelte őt.
-Ím, szavaim bizonyítéka: van egy szék, hol senki nem ül – jegyezte meg Vertumnus. –
Sem vendég, sem árva, sem koldus, sem idegen; egy sem azok közül, kiknek a Szabályzat
szerinti eskütőkkel bajnokai vagytok és ügyelitek épségüket. A szék pedig üres, ma ugyanúgy,
mint minden este, papagájok és pávák helyének szolgál.
 Lord Alfred MarKenin dühödt pillantást vetett Vertumnusra, aki higgadtan folytatta.
- Hisz’ az Eskü, mit az eskük eme fészkében fogadtatok sötét és komor, jól ismeri az
éjszaka mélyét – jelentette ki, és eszelős tekintetét le nem vette volna az üresen álló székről. –
Még ez az ünnep is világosan mutatja, ti nem leltek örömöt követésében.
- Ki vagy te, idegen, hogy örömeinkről és ünnepeinkről beszélsz? – dörögte Lord
Alfred. – Hogyan beszélhet egy rongyos levél- és fűkupac a székről, mely Humára vár?
Gunthar és Stephan az árnyékok felé fordultak, majd vissza, arcuk láthatatlan a
félhomályban. Lord Alfred váratlanul előrelépett az asztal mögül, a Zöld Emberre mutatott és
olyan hangon szólította meg, melyet általában lovaknak, alantas személyeknek, képzetlen és
tanulatlan apródoknak tartott fenn.
- Ki vagy te, hogy megkérdőjelezed szokásainkat, ezerévnyi várakozásunkat álmaink
beteljesedésére? Te… te két lábon járó, dudáló káposzta!
- Vénember! – vágott vissza Vertumnus, és megindult az Főbíró felé; alig néhány centire
megállt előtte. – Te lovag nélküli aranyozott vérthalmaz! Te üres sisak és verdeső zászló! Te
törvények álarca mögé bújt igazságtalanság! Robotoló szamár, orrod a betűk közé fúrod, míg
becsületet legelsz a csupasz pusztaságban! Ha netán holmi látnoki szellő suhanna el melletted,
testvéreid szellentésének hinnéd!
Sturm a fejét rázta. Ez a különös gúnyolódás túlságosan költői, szinte gyerekes volt,
mintha csak dalnokok párbaja lett volna, vagy – ami ennél is rosszabb – fecskék csivitelése a
tetőgerendák között. Lord Alfred MarKenin a solamniai lovagrend Főbírája, akit tisztelettel,
hódolattal és szolgálatkészen szokás megszólítani, azonban most csak úgy záporoztak rá a
Zöld Ember szavai, a meghökkent Főbíró pedig kábultan és álmélkodva elhallgatott.
Az összes apród Sturm körül nyugtalanul izgett-mozgott és tekintetük egyre az
ablakokra vagy a tetőre tévedt. Az ifjak folyton civakodó, egymással incselkedő csapata
szokatlanul csendes volt; időnként egy-egy ideges nevetés buggyant ki az árnyékokból, ám
egyetlen apród sem mert társára pillantani, megszólalni pedig semmiképpen sem.
Egyszerre Lord Stephan lépett elő, szeme csillogott a váratlan mulatságtól. Sturm
homlokán összefutottak a ráncok az aggodalomtól, mivel az öreg maga is félig-meddig a
vadságot jelképezte, hiszen ingerkedett az ifjú lovagokkal, ha a lehető legszigorúbban
ragaszkodtak az Eskühöz és kinevette a Szabályzat legapróbb részletekre is kiterjedő
előírásait, amikor még a legifjabb solaminaiak számára is kőbe vésett törvények szabályozták
a helyes beszédet és azt, miként viselkedjenek az asztal mellett.
Egy hatvan évvel ezelőtt, valamelyik járatlan nerakai hágóban szerzett fejsebének
köszönhette mindezt, mely miatt fejében többé nem volt világos, mi helyes, s mi helytelen.
Úgy látszott, élvezi ezt a parázs szócsatát, és Sturm növekvő zavarodottsággal hallotta, hogy
az idős lovag megköszörüli torkát.
- Mit kívánsz hát, Vertumnus nagyúr, mit tegyünk? – kérdezte, hangja nyolcvanöt év
után is erős és határozott. – Miért jöttél, ha mi csupán képmutatók és az igazságtalanság álarca
vagyunk? Nem látok özvegyet, sem árvát oldaladon. Mit tennél te a szegényekért,
üldözöttekért és elesettekért?
- Én tettem azt, hogy feltedd eme kérdést – válaszolta Vertumnus ravasz mosollyal. –
Öreg róka vagy, Lord Stephan, több bölcsesség szorult beléd egymagadba, mint amennyit egy
véreb kiszimatolhatna ebben a tökfejekkel teli szobában. Ám az öreg róka is végül önnön
farkába harap, és saját bűzét követi, míg körbejárja az erdőt, habár sehova nem jut.
Költészet a fondorlatok helyett, ó, Vadon Ura? – kérdezte Stephan, fehér szakálla akár a
tajték, ahogy nyögések és recsegő-ropogó térde kíséretében egyenesen a Zöld Ember elé állt,
kinek arcizma sem rándult és nem mozdult el helyéről.
- Hogy mit teszek az árvákért, azt nem kötöm az orrodra – felet neki Vertumnus nyugodt
hangon –, hiszen mit sem változtat Solamnia romos tartományainak helyzetén, az egyre-másra
megsemmisülő falvakon, a tüzeken, az éhínségen és az új, sohasem látott sárkányokon.
Egyetlen árva sem vonna kérdőre engem. Nem, helyette mögém állna, hogy velem együtt
adjon hangot méltatlankodásának.
Egy pillanatra elhallgatott, sötét szeme a termet fürkészte.
- Már amennyiben egy árva is van itt.
Tévedsz, Vadon Ura – gondolta Sturm, és maga alá húzta lábát, hogy felálljon.
De nem. Vertumnus “árvák”-ról beszélt.
- Mindazonáltal – folytatta Vertumnus – én nem fogadtam esküvel védelmüket.
A Sturm melletti falikarban lévő fáklyák egyikének fénye megrebbent és majdnem
kihunyt, Vertumnus pedig ismét ajkához emelte a fuvolát.
A dallam ott szárnyalt a terem levegőjében szomorúan és kísértetiesen. Sturm
valamiképpen az őszt, a halált és a lehetetlen módon semmivé foszló időt vélte felfedezni
benne. Alig hallható, mélabús muzsika volt, a lehullott levelek pedig sárgán, feketén és
lázpírosan kavarogtak a teremben, akár a bűbájos elől menekülő szellemek.
De hiszen Vertumnus bűbájos! – gondolta Sturm. Kétértelműen, talányokban beszél. Ne
hallgass rá! Ne hallgasd!
Vertumnus még egyet lépett előre. Szemtől-szembe állt a vénséges solamniai úrral, ám
egyikük szemében sem látszott a harag. Beszéltek egymással, azonban olyan csendesen, hogy
később maga Lord Alfred is megesküdött rá, egyetlen szót sem hallott belőle, noha két lépés
sem választotta el tőlük. Aztán a Zöld Ember ismét sarkára nehezedett és felkacagott, Lord
Stephanból, pedig rejtélyes módon levelek hajtottak ki.
Zöld hajtások, kacsok és vékony ágak burjánzottak elő az öregember páncéljából, a
levelek összevegyültek szakállával, és ujját indák fonták be. Vertumnus hátralépett a terem
közepe felé és újból belefújt hangszerébe. Ezúttal víg nyári szellő kerekedett, és a nemes
tartású öregúron, aki hosszú ideje szolgált a hiányzó Főpap helyetteseként egyszerre száz meg
száz kék virág bontott szirmot, valahonnan a fagyott tetőgerendák közül pedig sárga pillangók
raja ereszkedett alá és boldogan megtelepedett Lord Stephan Peresen.
- Elég ebből! – kiáltott fel Lord Gunthar és ökölbe szorított kezét magasba emelve
megindult felé, azonban asztalának lába is kihajtott és a lába körül kígyózó bordázott
gyökerek bokájára fonódtak, így akadályozták, hogy a helység közepére jusson. Stephan
magyarázott valamit, ám szavainak értelme elveszett a virágok között. Vertumnus kecsesen
elfordult a felé igyekvő solamniai lovagtól, ahogy Gunthar a Jeoffrey fivérek asztalára zuhant,
és a poharak, tálak, valamint Jeoffreyk szerteszét szóródtak. A fiatal Jack, aki szemmel
láthatóan azért mászott az asztal alá, hogy elcsenjen egy keveset a vacsora maradékából,
négykézláb igyekezett biztonságba jutni, mivel a feldöntött asztal gyökeret engedett a
padlóba, sötét lapja pedig ágakat eresztett és kirügyezett.
Valaki félretolta Sturmot. – Az Esküért és a Szabályzatért! – kiáltotta Lord Boniface és
meggondolatlanul kitört a terem közepe felé, Kardját előre szegezte, pajzsát maga előtt
tartotta, hideg pillantása kéken csillogott, akár a csatára váró edzett acél. Vertumnus
megperdült, a lovagra kacsintott majd elfordult, hogy szembenézzen a Jeoffrey testvérek
egyikének rohamával, míg Boniface arcra esett a kőpadlón, mivel bőrből készült lábvédője
titokzatos módon bokájáig csúszott.
A Jeoffrey megtorpant, majd elájult, Vertumnus pedig szótlanul felpattant egy asztalra,
amivel kicsúszott a másik Jeoffrey markából, aki egyszerre azon kapta magát, hogy lába
földbe gyökerezett, mint valami facsemete. Az ifjú lovag felkiáltott, a terem pedig baljós
mozdulatlanságba dermedt, ahogy legalább tucatnyian készültek megtámadni egyetlen
ellenfelüket, aki nem sokkal az asztal fölött táncolt és fuvoláját ismétcsak szájához emelte.
Ez sértés! – gondolta Sturm –, olyan sértés, ami túl van minden szón és mértéken. Még
elkapta Derek pillantását, ahogy – végig sem gondolva, hogy mire készül – előrelépett és
kivonta rövidkardját. A kíméletlenül megalázott Boniface fegyverén kívül az övé volt az
egyetlen csupasz penge a helységben. A kardhoz még egyetlen csepp vér sem tapadt.
Vertumnus odakapta a fejét és abbahagyta a táncot, hogy a fiú felé forduljon. Arcán
komor árnyék futott végig, és bólintott. Kelletlenül a padlóra lépett, eltette a hangszerét és
előhúzta hatalmas kardját, majd a nagyterem közepére sétált. A solamniai lovagok lába
gyökeret vert és tehetetlenül álltak a felborított asztalok zöld bokrai között. A levelek és
árnyak közül figyelték az egymást kerülgető párbajozókat, a Zöld Embert és a zöldfülűt.
Sturm azonnal látta – de már túl későn –, hogy esélytelen ebben a küzdelemben:
Vertumnus a tapasztalt vívók öntudatlan könnyedségével mozgott, és a penge mintha életre
kelt volna kezében. Körözés közben a Vadon Ura megszólította az ifjút, szavai a szélhez
hasonlóan lágyak és beférkőztek Sturm fejébe, míg mélyen a szemébe pillantott.
- Tedd el, fiú – suttogta és sötét szem megrebbent. – Az erdőt nem ismered, bár szélét
taposod… hol a penge kevés, sötét, tövis ellen.
- Elég a verselésből! – mormolta Sturm. – Kardommal a Fényeskardúakért és a Rendért!
– legalább megadja a módját.
Döfése azonban lassú volt, szinte csak próbálkozás. Vertumnus könnyedén hárította.
- A Fényeskardúakért és a Rendért? – sziszegte a rengetegből jött férfi az ifjú háta
mögül, aki megbotlott, miközben megfordult, hogy szembenézzen vele. – Egy Rendért,
amelyik már harapni sem tud és elbukott? Egy apáért… a te apádért, akinek semmi köze sincs
a solamniai becsülethez?
- Semmi köze? – Sturm keze hangjával együtt megremegett. Vertumnus elhátrált előre,
és szemével a tanácsterem bejáratát, a lépcsőfordulót és a téli éjszakát fürkészte. Sturm
mintha hallott volna Dereket felvihogni. – Semmi köze? M-mit értesz azon, ho…
A Vadon Ura ismét rápillantott, tekintete ádáz, akár egy hiúznak. Csuklója
megfoghatatlanul villant, akár a nyári villám, és kardja szélsebes mozdulattal áttörte Sturm
bizonytalan védelmét és mélyen belemártotta az ifjú bal vállába.
A kábult Sturm zihálva térdre esett. Vállában, mellkasában, szívében zöld tűz, szúró
fájdalom izzott. A levegő úgy zúgott fülében mintha szúnyogok búskomor, baljóslatú dalt
zümmögő kara volna.
Hát ilyen a halál. Most meghalok – bukdácsoltak gondolatai, ám a fájdalom egyszerre
alábbhagyott, tompa sajgás lett csupán, és Sturm döbbenten látta, hogy a vállán lévő seb
gyorsan és tisztán összezárul, a fehér tunikájára frissen kicsordult vér elhalványodik. Azonban
a fájdalom belefurakodott és kitartóan égette belsejét, akár a levegő zúgása.
- Nézz körül, fiú! – mondta Vertumnus megvetően. – Hogyan lehetne ezek között hely
egy olyan férfinak, mint apád volt?
Sturm egy szempillantás alatt megfeledkezett a sebéről. Felkiáltott és felpattant, fiatalos
hangja valósággal sistergett az érzésektől. Rövidkardját két marokra kapta és vakon
rohamozott Vertumnus felé. Ellenfele higgadtan oldalra lépett, a fegyver pedig mélyen
belefúródott egy tölgyfaágba, ami előtte nőtt ki Huma székéből.
Az ifjú egyre csak rángatta a kardot, miközben nagyon igyekezett, hogy lüktető válla
felett szemmel tartsa a fenyegetően közelebb lépő Vertumnust, aki végül lassan leeresztette a
kardját, és a fiút méregette, míg az megpróbálta kiszabadítani a pengét a kemény fából és
elmosolyodott, mikor esetlenül megpördült, hogy szembenézzen vele.
Vertumnus mosolya zavarba ejtette Sturmot, éppoly kiismerhetetlen volt, mint a vadon
határa; ez még sokkal inkább felbőszítette, mint a Vadon Urának szavai. Újból felkiáltott és
ellenfelére vetette magát, és minden erő kiszállt Vertumnus lábából, ahogy az ifjú kardja
mellkasába fúródott.

2. fejezet: a Szabályzat kihívása

A fuvola a padlóra koppant és mozdulatlan maradt. Azonnal visszatért a tél hidege és a

lovag fájdalmasan érezték, ahogy felkúszik a lábukon. Egy sóhajt sem lehetett hallani a
teremben, mintha megfagyott volna a levegő.
- Sturm… - kezdte az elképedt Lord Stephan. A fiatalember megtántorodott és
kirántotta a kardot, Vertumnus pedig élettelenül előrehanyatlott. Gunthar a Zöld Emberhez
sietett, Sturm pedig összerándult, ahogy Lord Alfred erős marka vállára kulcsolódott.
A Sturm pengéjén lévő folt átlátszó volt, örökzöldek gyantaillata lengte körül. Vadul
megpördült és látta Alfred és Gunthar tanácstalanságát, Lord Stephan különös, sebzett
tekintetét és a kettétört asztal mellett álló Lord Boniface haragját, aki hitetlenkedve és irigyen
meredt az ifjúra, majd lehajolt, hogy felhúzza a lábvédőjét.
- Mit tettél, fiú! – bömbölte Alfred. – Mit tettél! – a kérdés visszhangzott a levegőben.
Ez volt az egyetlen hang, ami megtörte a sivár, tátongó csöndet.
Aztán Vertumnus felpattant és félrelökte az ámuló Lord Gunthart. Az egész teremben
hallani lehetett, ahogy meglepetésében mindenki levegőért kapkod, mintha magának a
helységnek állt volna el a lélegzete. A Vadon Ura megérintette sebét, ami az élő fán esett
sérüléshez hasonlóan összehúzódott és bezárult. Szemében derűs nyugalommal kereste Sturm
pillantását.
- Hát megtörtént, ifjú Fényeskardú. Kinyilvánítottad az álláspontodat – jelentette ki
Vertumnus, miközben a lábánál lévő kőkockát vastag moha lepte be.
 - A többi a te ostobaságodnak köszönhető. Innen már az én játékom része vagy, amit –
sajnálatos módon – végig kell játszanod, ahogy a vállad figyelmeztetni fog erre éjjel és
nappal.
Odakinn újra felzengett az énekesmadarak kórusa. Sturm elkerekedett szemmel
pillantott a Zöld Emberről saját kardjára, melyet még ideje sem volt, hogy megtöröljön, majd
vissza Vertumnusra. A zavarodott ifjú igyekezett, nehogy elveszítse a fejét és megérintette a
pengét. Száraz volt és tiszta.
- Találkozzunk a tavasz első napján – rendelkezett Vertumnus, és ajka körül ismét ott
játszott az a különös mosoly – erődömben, a Déli-Komorerdő közepén. Egyedül gyere, és
akkor elrendezzük ezt, ahogy kell: kard kard ellen, lovag a lovaggal, férfi a férfival.
Megvédted atyád becsületét, és most tiédet kell bizonyítanod, merthogy tartozom neked egy
vágással, mint ahogy te is tartozol nekem egy élettel. Meg vagyon írva abban a drágalátos
Szabályzatban, hogy bárki, aki viszonozza csapást, ki kell, tartson a csata végéig.
Sturm értetlenül nézett rá. Gunthar és Alfred dermedten álltak a díszemelvényen, Lord
Stephan pedig beszélni akart, de a szavak nem jöttek ki a száján.
A gyors eszű Lord Boniface készségesen bólintott. A Szabályzat valóban tartalmazta
azt, amit Vertumnus mondott a csapás viszonzásáról. Sturm ösztönös tettével egy ősi rendelet
csapdájába esett.
- Ha eljön az idő, elvezetlek arra a helyre – közölte Vertumnus –, és ott majd
megtudhatsz néhány dolgot atyádról. Azonban neked önmagadnak kell eljutnod addig. Ha
nem sikerül ott lenned a megadott helyen a megadott éjjel, örökre eljátszottad a becsületedet.
Ám nem csak a becsületed forog veszélyben – folytatta a Vadon Ura titokzatos
mosollyal. – Hisz’ egy élettel tartozol nekem, Fényeskardú Sturm, és meg is fizeted, akár
megérkezel a megadott időben, akár nem.
Színpadiasan az ifjú vállára mutatott.
- Eljöhetsz a Rend gyermekeként, hogy szembenézz a kihívásommal – hirdette ki –
vagy megbújhatsz eme vár falai között, míg várod, hogy sebed kihajtson. Mert kardom tettei
virágba borulnak tavasszal, gyümölcsük pedig rettenetes és végzetes.
A termet még több levél, inda és kacs töltötte még, még több tövis és gyökér és annyi
ág, hogy egy hétbe is beletelik, mire mind kisöprik innen. A Zöld Ember lehunyta szemét,
biccentett és levélsuhogás közepette semmivé foszlott, a falakra függesztett fáklyák pedig
hideg fehér lánggal fellobbantak. Az álmélkodó Sturm megpróbált átlesni az árnyékokkal teli
bozótoson, de Vertumnus tényleg elment, ködöt és fafüstöt hagyott csak maga után és az erdő
vizes, fémes illatát, melyet villámlás után áraszt magából.
 - A sokféle bajból, amit előidézhettél volna, fiatalember, mindabból, amit fejedre
hívhattál, vagy hagyhattad volna tovább, zavartalanul, bizony ez volt a legrosszabb –
jelentette ki szomorúan Lord Alfred.
- A legrosszabb? – hebegte Sturm. – Én… Én nem…
Az ifjú lovagok a rájuk jellemző higgadt hatékonysággal máris nekifogtak, hogy
megszabadítsák a termet a rengeteg levéltől és az elszáradt gallyaktól. Sturm ott állt a
rendrakás és helyrehozatal közepette és a Huma üres trónusa mellett összegyűlt lovagok
csoportjára pillantott. A fiatalember megrázta a fejét, így próbálta meg elűzni az éjszakát,
mintha csupán zavaros álom volna.
- Volna szíves követni, Fényeskardú Sturm? – kérdezte Lord Alfred ezúttal valamivel
lágyabb hangnemben. Gunthar és Stephan felzárkózott mögéjük, ünnepi páncéljuk szinte már
vakítóan csillogott. Vertumnus látogatásának romjai között elfoglalt helyükről Lord
Hajthatatlan és Lord Boniface is csatlakozott a félelmetes hármashoz.
Olyanok, akár a napok – gondolta az ifjú. Akár a napok és üstökösök. Közelükbe sem
érek, és még rájuk pillantani is nehezemre esik.
- Azt hittem… - kezdte Sturm, ám a visszhangos teremben hangja vékonynak, elhalónak
tűnt. Nem tudta elmondani, mit hitt. Már gondolni sem volt képes rá.
Alfred bólintott és Lord Gunthar előrelépett, miközben Alfred könnyedén a fiatalabb
férfi helyére lépett, Stephan mellé.
Mögötte elhalt a fűrészelés és a fejszecsattogás. Csupán a szolgák, az öreg Reza és a fiú,
Jack folytatták tovább a dolgukat, összesöpörték a törött kristálypoharak maradványait. A
Rend fiatalabb tagjai, akik egyébként is kelletlenül végezték a szolgák feladatát, most
abbahagyták, hogy a Huma trónja mellett kibontakozó tragédia tanúi legyenek, mivel
örömüket lelték egy majdnem korukbéli szorult helyzetében, sőt, az esetleg rászabott
büntetésben. Habár a lovagok a Szabályzat különféle erényeinek szentelték magukat, a Főpap
Tornya szóbeszédek és – nem feltétlen barátságos – versengéseknek is otthont adott.
Lord Stephan az ilyen típusú harcokból is kivette már a részét. Sturmhoz lépett és
páncélkesztyűs kezével megragadta az ifjú karját, hogy az ágaskodók feje és a sanda
oldalpillantások között egyenesen a nyugati ajtóhoz vezesse, és még tovább, a kápolna
csendjébe. Nyomában ott lépdelt Lord Gunthar és Alfred, mögöttük pedig a nagyhírű Lord
Boniface. A tanácsteremben maradt lovagok visszatértek ahhoz, amivel foglalatoskodtak, és
közben képzeletükben minden bizonnyal óriási rejtélyek és büntetések jelentek meg a zárt ajtó
mögött, az ablakokon átsütő színes fényben
 Lord Stephan nem éppen finoman leültette az ifjút az egyik ablaknál álló padra. Sturm a
vállát markolászta és megborzongott, ahogy a szél átbújt a háta mögötti öreg kőcsipkézeten.
De a festett üvegben ősrégi formákat pillantott meg és attól is összerázkódott, ahogy meglátta
a rózsát, a bölényszarvat, a sárga hárfát és a fehér kört, a kék spirált. Mind a hatalmas isten,
Paladine ezüst háromszögében voltak, aki minden magában foglal minden dolgot, és egyúttal
lényege szerint több is ezeknél. Az ablaküvegben látható jelképek mind a régi valláshoz
tartoztak, melyet a sötét idők és Ansalon veszélyei ellenére a Rend továbbra is követett.
A polcok meghajoltak a matematikáról, fizikáról, építészetről szóló vaskos kötetek súlya
alatt – csupa olyan tudomány, amiért az anyjával Vigaszban töltött néhány röpke év alatt nem
igazán lelkesedett a fiatalember.
- Sturm – mondta neki édesanyja –, neked a könyvek maradtak. A kard, a Rend és apád
cserbenhagytak. Lehet, hogy egy tudós nem túl gazdag, de a tudósnak jut étel az asztalára,
nem kell féltenie a házát attól, hogy felgyújtják és a fejét, hogy levágják.
Sturm fintorgott egyet és megrázta a fejét. Lady Ilys a kunyhó középső szobájából
intézte hozzá szavait, egy szobányira az ablaktól és a fénytől. Sturm úgy tett, mintha
odafigyelt volna, aztán félretolta a könyvet és felmászott a ház zsúpfedeles tetejére. Amikor
elhelyezkedett odafönn, édesanyja feje fölött, aki egyre csak sorolta intelmeit, szemével egyre
az északi láthatárt kutatta, túl az abanasiniai mezőkön, ahol nem volt más, csak fény és
pusztaság, de a fiú maga elé képzelte a Schalltenger-szoros háborgó hullámait, amitől északra
Solamnia déli partja terül el.
Most úgy érezte, a kápolna könyvei gúnyolódnak rajta és a szalma, a mókusok és
madarak között elvesztegetett évein. Milyen messzire jutott Vigaszból csak azért, hogy végül
egy másik sötét szobában kössön ki ugyanazokkal a könyvekkel, és csak most kezdte
világosan látni, mekkora lehet az ügy súlya, ami miatt idejöttek vele.
- Nem csak a te hibád, fiú – kezdte Lord Stephan jóindulatúan, Sturm mégis
valamiféle különös zavarodottságot vélt felfedezni a hangjában, ahogy figyelte az oltár előtt
lehajtott fejjel lépkedő öregembert. - Nem csak a tiéd. Ez a Vertumnus – úgy tűnik – sokunkat
meglepett.
- Hogyan történhetett ez, Lord Gunthar? – kérdezte gúnyosan Boniface. – Úgy hittem, a
terem őrizete a te… kiváló parancsnokságod alá tartozik, mint ahogy eddig is, az összes
lakoma idején.
Gunthar ingerülten felhorkantott és a kápolna ajtajának dőlt. A két elsőrangú
kardforgató, egész nemzedéken át tartó heves versengésüknek köszönhetően, egyáltalán nem
szívelhette egymást.
 - Gondoskodtam róla, Boniface! Semmi szükség sincs erre az átkozott kárörömre! –
dörögte, és tekintete ősz szemöldöke alól villámokat szórt.
- Tehát – szakította félbe őket Lord Stephan kimért hangon, hogy csillapítsa indulatukat
– bármiféle körülmények között is tettük, kétségtelenül találkoztunk végre a legendás Vadon
Urával, aki éppen úgy titokzatos minden ízében, ahogyan azt a történetekben hallhattuk.
- A történetekben? – kiáltott fel Sturm és félig felállt a székéből. – Azt akarják mondani,
hogy ismerték ezt a szörnyeteget, és… és…
- Valóban ismertük – válaszolta Alfred. - A Vadon Uráról száz és száz szóbeszéd járja,
süket az a solamniai lovag, amelyik legalább egyet ne hallott volna közülük. Ismertük, de még
sohasem láttuk. Hogyan is számíthattunk volna a látogatására? Erre a zenére és a
mindenhonnan előbújó venyigékre?
Gunthar dühödt pillantást vetett Boniface-ra és a négy lovag mindegyike saját
gondolataiba merült.
- Későre jár – szólalt meg Alfred a hosszú hallgatás után –, hajlamosak vagyunk arra,
hogy hitelt adjunk saját képzeletünknek is. Talán jobb lenne, ha reggel állnánk neki ennek a
kérdésnek, mikor napfény ragyogja be mindazt, ami történt, s nem a hold titokzatos alakja veti
rá kettős árnyékát.
- Egyetértek Lord Alfreddal – állt mellé Lord Boniface és Lord Gunthar is bólintott.
- De hát, várjanak! Ki ez a Vertumnus? – kérdezte Sturm.
A lovagok ideges pillantásokat váltottak egymással.
- Úgy hallottam – kezdte Lord Alfred – kiugrott lovag, kinek útja elfekkel és mindenféle
fajta erdei csodaságokkal fonódott egybe. Azt is hallottam, hogy egy csapat nerakai bandita
hívja őt kapitányának a Déli-Komorerdőben.
- Úgy tudom, Vertumnus druida – jelentette ki Lord Gunthar –, nagyhatalmú pogány
pap, kinek szíve oly’ kemény és göcsörtös, akár egy öreg tölgy. Komorerdei szentélye tiltott
hely, hol a madarak suttogják a bűnösök utolsó szavát, és a holtak úgy lógnak a fák lombja
közt, akár a gyümölcs.
Sturm a szemöldökét ráncolta: ez még sokkal hihetetlenebbül hangzott, mint a kiugrott
lovagról szóló történet.
- Én pedig azt hallottam – csatlakozott hozzájuk Lord Stephan – hogy ereiben tiszta
mágia folyik, és sötét szemét Nuitari fekete holdjának kövéből formázták. Úgy mesélték, a
Komorerdő káprázat, a fekete hold és a varázsló álmainak szüleménye.
 - Ám mégis ellátogat ide, hozzánk, télforduló idején – mondta Sturm – és legyen
varázsló, druida vagy rablólovag, mi meghallgatjuk őt? Hogyan… hogyan történhetett ez? És
miért?
-Remélem, Lord Gunthar hamarosan végére jár ennek a kérdésnek – jegyezte meg
szárazon Lord Boniface. – Hogyan lehetett képes egyetlen ember keresztüljutni Solamnia
válogatott ifjainak őrjáratain, hogy közben maga után terelgette azt az óriási vaddisznót?
- Óriás vaddisznó? – lepődött meg a másik négy és egy emberként fordultak Lord
Boniface felé. A híres lovag homlokát ráncolta, Alfred pedig ügyetlenül vállára tette kezét.
- Mi… mi nem láttunk semmiféle vaddisznót, Lord Boniface – magyarázta a Főbíró. –
Talán a zavaros éjszaka teszi, vagy a bor…
- Mondtam már, egy vaddisznót láttam – erősködött dühösen Boniface. – Ha pedig
láttam, akkor Paladine-ra, Majere-re és az összes jó istenre esküszöm, akit meg tudsz nevezni,
hogy ott volt!
- Bárhogy is van, mi nem láttunk semmiféle vaddisznót – ismételte türelmesen Alfred –,
csupán egy csapat hollót a tetőgerendán.
Elhallgatott, ahogy a többi lovag értetlenül nézett rá.
- Ti… ti nem láttatok semmiféle hollót – állapította meg fagyosan. – Egyikőtök sem.
- Nem néztem a fejem fölé – nyugtatgatta Stephan – viszont Paladine-ra és a többi
istenekre esküszöm, jól emlékszem a visítozó és kiabáló driádokra, akiket a Zöld Ember
magával hozott.
Most ő következett; a lovagok megrökönyödve pillantottak rá.
- Volt még valami kukoricából, és méhek zsongása is volt – motyogta Stephan –, és egy
nagy medve táncolt közöttünk.
- Nem, dehogy – javította ki Gunthar. – Csak Vertumnus volt egymaga, ebben biztos
vagyok.
- Olyan ez, akár egy kaleidoszkóp – mormolta Stephan.
- Na és a sebesülés? – kérdezte Sturm. – A sebből előbuggyanó gyanta?
- Gyanta? – hitetlenkedett Lord Boniface. Négy solamniai szempár fordult az ifjú felé,
mintha az előbb jelentette volna be, hogy a holdak lehullottak az égből.
Stephan felkuncogott majd hirtelen elkomorodott, szemét az előtte lévő padon
nyugtalankodva üldögélő, reszkető ifjú felé fordította. – Az a gond, Sturm, hogy bármit is
láttunk, abban mindannyian egyetértünk, hogy megsérültél, hogy dühödben leszúrtad a vadon
Urát, és mindannyian hallottuk az utána elhangzott kihívást.
 - Megsérült a fiú? – kérdezte Gunthar riadtan. Sturmhoz lépett és kezét nyújtotta. – Hol
vágott meg téged, Sturm?
- A vállamon – felelte a fiú és a sebre mutatott.
Azonban a sérülés teljesen eltűnt. Az ünnepi tunika tiszta, fehér anyaga fedte a helyet,
ahol a seb tompán lüktetett, sehol egy szakadás, sehol egy folt rajta. Gunthar és Alfred néma
zavarodottsággal vizsgálták Sturm vállát.
- Bármit is érzel – állapította meg Alfred csendesen –, semmilyen sebet sem látok. Ám
egy seb mindent megmagyarázna, hiszen nélküle a zöld szörnyeteg utoljára mondott
fenyegetése nevetséges volna.
A többi lovagra pillantott, akik sötéten bólintottak.
- Akár megsérültél, akár nem, Fényeskardú Sturm – folytatta lord Alfred és felemelte a
mutatóujját, mint valami tanító vagy jogtudós – a probléma mit sem változik. Bárhogy is
emlékszünk rá, ez a valami – a párbaj, a halálos döfés, majd ahogy feltámadt a halálból és…
és a szivárgó gyanta, az istenek szerelmére! – fontosabb a driádoknál és a vaddisznónál, vagy
– ha már itt tartunk – a sebednél is. Hiszen Vertumnus hozzád beszélt és te vagy az, akinek
eleget kell tennie a kihívásnak.
- Így igaz – mondta Lord Boniface határozottan, de nem barátságtalanul. – Most pedig
meg kell határoznunk, mit is jelent ez pontosan.
Sturm a gyengén megvilágított könyvtárban egyik arcról a másikra pillantott. A szoba
árnyai a legmélyebb sötétségből már valamiféle ködös szürkeséggé változtak. Talán ez is
Vertumnus muzsikájának hatása, hogy egy hosszú éjjelt gyorsan elrepülő beszélgetéssé
változtatott. Az is lehet, hogy azért repült olyan gyorsan az idő, akárcsak a Vigaszban eltöltött
évek alatt, mert Sturm nem számolta.
Szinte már megkönnyebbült, mikor elhaló kopogás jelezte a Torony őreinek érkezését,
vagy legalábbis kettőjükét, akiknek az a megtiszteltetés vagy balszerencse jutott, hogy az
erősség és a benne zajló ceremónia védelmére kirendelt öt tucat férfi nevében szóljanak. Ott
álltak az ajtóban szégyenlősen, nem találták a helyüket, ahogy fülig vörösen és lehajtott fejjel
vártak.
A hatvan őr mindegyike kiváló gyalogos katona volt, Solamnia minden részéről, akiket
a Rend képezett ki és a nerakai háborúkban estek át a tűzkeresztségen. Nem olyan emberek
voltak, akik őrhelyükön bóbiskolni szoktak.
Ám mégis legalább ötvenen voltak közöttük, akik felé halk, panaszos dallam szűrődött a
téli éjszakában. Egyesek megesküdtek rá, hogy Coastlund északi részén énekelt népdalt
hallottak a csípős decemberi szélben, mások úgy vélték, valami finomabb és hagyományosabb
volt, ahhoz hasonló, amit Palanthas csúcsíves udvarában hallottak.
Voltak, akik szerint altatódalt hallottak. Bármiféle dal is volt, ami a Lovagsarkantyú és
Habbakuk szárnyai közötti falakon álló őrök hallottak, valóban altatóként működött, hiszen
csak jó néhány óra múlva tértek magukhoz társaik kiáltásaira, akik az alvó katonákat
körbefonó kacsokat és gyökereket cibálták, hogy kiszabadítsák őket.
Lord Alfred dühödt csöndben hallgatta végig, ahogy a páros elmotyogta a történetet.
Alig pillantott rájuk, mikor engedélyt adott a távozásra, tekintete a szoba sarkában elhelyezett
olvasóállványon nyitva heverő, rendetlenül felstószolt könyveket fürkészte. Az ajtó bezáródott
az őrök után és a közösen hallatott óriási sóhaj lépteikkel együtt a tanácsterem távoli zsivajába
vegyült.
- Tehát ez a Vertumnus valóban olyan hatalmas, mint amilyennek mondják – jegyezte
meg csendesen Alfred, mihelyt visszatért a csend a szobába. – Ez még sokkal aggasztóbbá
teszi a helyzetet, különösen, hogyha eszembe jut, mi minden vár még a fiúra.
Az összes szempár ismét Sturmra meredt, aki azt kívánta, bár ő is elmehetett volna az
őrökkel együtt, azonban visszatartotta a feltörni készölő sóhajt és elfojtotta igyekezett, hogy
félelme minél kevésbé üljön ki az arcára.
- Úgy hiszem – kezdte a Főbíró –, téged választottak valamilyen feladatra.
- Miféle feladatra? – kérdezte Sturm.
- Ha eddig figyeltél, fiam, akkor bizonyára világossá vált előtted, hogy magunk sem
tudunk erre pontosabb választ nálad – magyarázta Stephan mosolyogva. – Csupán annyit
tudunk, hogy volt valami a zenében, a gúnyolódásban és a perlekedésben, amitől úgy esett,
hogy te rántsál kardot a Vadon Ura ellen és legyőzzed a harcban, hogy aztán kiderüljön ő
győzött és a játék még korántsem ért véget. Annyi bizonyos, hogy ez egy rejtély, amire
nekünk kell választ keresni.
- És mi az? – kérdezte Sturm.
- Úgy vélem megadta neked a választ – felelte Lord Alfred. – Vagyis, hogy a tavasz első
napján neked – és csakis neked – találkoznod kell vele a Déli-Komorerdő közepén megbúvó
erődjében. Ott bizonyára pontot tesztek majd a kérdés végére, ahogy a Zöld Ember mondta:
“kard kard ellen, lovag a lovaggal, férfi a férfival”. Mindannyian tudjuk, hogy a Kard
Szabályzatának lényege “a lovagság becsületének megóvásáért elfogadni a küzdelemre szóló
felhívást”.
 Sturm nyelt egy nagyot és hideg kezét köpenye alá csúsztatta. A lovagok komoran
méregették, hiszen maguk sem tudták, hogy nem a halálos ítéletét mondta-e ki az előbb Lord
Alfred.
- Egy dolog mindenesetre biztos, fiú. – mondta Boniface – Kihívtak téged.
- Én pedig elfogadom, Lord Boniface – jelentette ki bátran Sturm. Felállt, de azonnal
megtántorodott. Lord Gunthar erős kezével gyorsan megragadta, hogy segítsen neki.
- De hisz’ nem vagy lovag, Sturm! – mondta Lord Stephan. – Vagyis még nem. Habár az
Eskü és a Szabályzat a véredben van, nem biztos, hogy vonatkoznak rád.
- Ugyanakkor – erősködött halkan Lord Boniface – Fényeskardú vagy – odahajolt
Sturmhoz, kék szeme a fiú szívébe látott.
Sturm megint leült, bár meglehetősen ügyetlenül. Arcát kezébe temette; szeme előtt újra
a különös lakoma képei peregtek, emlékei kissé homályosak, bizonytalanok. Vertumnus
arcából csak egy foltot tudott felidézni és a dallamokból, ezekből az idegen hangokból sem
maradt semmi, bár egy órával úgy hitte, soha többé nem tudja elfeledni őket.
Mi maradt meg az egészből? Csakis a kihívásra emlékezett világosan. Az a kihívás volt
az egyetlen biztos pont – olyan biztos pont, mint amilyen az Eskü és a Szabályzat, mely arra
kötelezi a lovagokat, hogy elfogadják az ilyesféle kihívásokat.
- Lord Stephannak igaza van, mikor azt mondja, nem vagyok még tagja a lovagrendnek
– kezdte Sturm és le sem vette szemét a lovagok mögötti könyvespolcokról. A zöldkötésű
könyvek mintha csúfondárosan táncoltak volna a sápadt fényben. – Ám örökségem szerint
engem is köt az Eskü. Mintha… mintha ténylegesen itt folyna, az ereimben. Ha pedig erről
van szó – ha valóban olyasmi ez, ami összeköt engem az édesapámmal, mint ahogy azt
Vertumnus mondta, vagy legalábbis azt gondolom, hallottam, hogy mondta – akkor követni
akarom.
Alfred bólintott, szája sarkában ott bujkált a mosoly. Gunthar és Stephan némán és
ünnepélyes arccal álltak, míg Lord Koronaőr Boniface tekintete máshol járt.
Sturm megköszörülte a torkát. – Azt hiszem, az olyan dolgok, mint a szabályok és a
fogadalmak még… sokkal erősebbek, ha másként is cselekedhetnél, de úgy határozol, hogy
betartod őket, mert… mert…
Nem volt biztos abban, hogy miért. Ismét talpra állt, Lord Alfred pedig elhagyta a
szobát, hogy egy pillanat múlva visszatérjen Gabbathával, azzal az óriási karddal, ami a
legendák szerint egykor Vinas Solamnus derekát díszítette. Az igazság kardja volt, egy
csillogó kétélű pallos, markolata finoman kimunkált és egy jégmadarat ábrázolt, melynek
aranyozott szárnyai szolgáltak a fegyver keresztvasaként. Így aztán a Rend leghatalmasabb
lovagjai előtt Sturm Gabbathára helyezte a kezét, és erős fogadalmat tett, hogy szembenéz
Lord Vertumnus a varázsló, druida vagy kiugrott lovag kihívásával.
Mikor elhangzottak a szavak és az esküt megpecsételték a gondolatban valahol máshol
járó Lord Stephan tűnődve kivonult a teremből, miközben valamit motyogott a bajsza alatt a
lehetetlenről és az esélytelenségről. Mikor az idős lovag kinyitotta az ajtót kinn visszhangot
vert a fejszecsapkodás.
Sturm egyik lábáról a másikra állt és az idősebb férfiakra nézett. Tanácsot remélt tőlük,
útbaigazítást, parancsokat.
- Hát igen – lehelte Lord Alfred. – Hát… igen – úgy viselkedett, mintha elvesztett volna
valamit.
- Két héten belül el kellene indulnod – sürgette Lord Boniface. – Ha gyorsan nekivágsz
azzal… időt nyert, hogy bejárd az ismeretlen vidéket. Ha hihetünk a Vadon Urának, az idő
ennek a kihívásnak a lényege.
- Úgy emlékszem – mondta Sturm csípősen – kijelölte a helyet és az időt.
- De először fel kell készülnöd, Sturm – buzdította nem túl meggyőzően Gunthar.
- Ez igaz – értett egyet készségesen Alfred. – Válassz egy lovat az istállóból, mármint…
mértékkel. Elvégre a Rend gyermeke vagy, és mindent megteszünk, ami tőlünk telik, hogy
felszereljünk, kiképezzünk és felkészítsünk a tavaszra és a Déli-Komorerdőre.
Sturm bólintott Az éjjel lagymatag ígéretekké sorvadt. Olyan volt, mintha a lovagok
előre tudták volna ezt és azt is, hogy valami még sötétebb gondolat húzódott meg az ígéretek
mögött.
Tény, ami tény, a fiú megsebesült, vagy legalábbis ezt állította, az éles szemű Stephan
Peres pedig megerősítette. A Vadon Urának fenyegetése értelmében a seb tavasszal végzi be
feladatát.
Annyira zavaros volt mindez a szemükben, annyira nyomasztó és megjósolhatatlanul
titokzatos.
Gunthar az egyik polchoz oldalgott és átforgatott egy könyvet, míg Alfred a felszerelést
sorolta, amire Sturmnak szüksége lesz, hol kaphatja meg és mekkora mennyiséget vagy
milyen minőséget hajlandó a Rend biztosítani neki. Sturm egyre csak bólogatott és
köszöngette a Főbíró gondoskodását, azonban szeme a távolba révedt, gondolatai máshol
jártak.
Végül magára hagyták a még mindig bólogató és csendben töprengő fiút, aki csak állt a
könyvtár közepén, körülötte Solamnia egész történetével, ami körbevette és fölé magasodott a
poros és közönyös pocokról. Lord Boniface – Angriff jó barátja, vetélytársa a kardforgatásban
– volt az utolsó, aki kilépett az ajtón.
- Büszke vagyok rád, fiú – mondta és sarkon fordult, arcát elrejtették a gyengén
megvilágított szoba árnyékai.
- Köszönöm – lehelte újra Sturm, és az ajtó becsukódott a lovagok háta mögött, ő pedig
egyedül maradt félelmeivel és gondolataival.
- Hogyan veheted fel a harcot egy rejtéllyel? – kérdezte hangosan. – Hogyan eredhetsz a
nyomába? – megfordult és a sötét festett üvegablakkal találta magát szemközt.
Az ablak mögött alig szűrődött be valami fény – a keletről kelő Nap ferde sugarai szinte
nem is láthatók az előtte húzódó hegyek, a magas falak és azon egyszerű oknál fogva, hogy az
ablak nyugatra néz. Az ablak sarkában, a hárfa sárgája és a Solinari fehér köre mögött a fiú
éles, ide-oda lengedező árnyékra figyelt fel. Egy magyalvessző volt az, ami az ablak tövében
nőtt és a téli reggelt köszöntő szellőben hajladozott.

3. fejezet: Fogadók és visszaemlékezések

Az ikrek még azon az Otthonban töltött őszi estén figyelmeztették, egy héttel azelőtt,
hogy Luin nyergébe szállt volna és ellovagolt Vigaszból a veszélyes északra.
Ez volt a találkozás és búcsú utolsó éjjele, ott ültek mindhárman a csöpögő gyertyák
előtt, a hosszú asztalnál, a fogadó közepéből kinövő, mérhetetlenül nagy selyemfa törzse előtt
és hideg teát iszogattak. A mindig mindenre kínosan ügyelő Otik, a fogadós épp a legutolsó
üvegpoharakat és cserépedényeket törölgette, míg a három barát szórakozottan kortyolgatta az
elé tett italt és egymást bámulta a pislákoló fényben.
Sturm rosszulöltözöttnek érezte magát szürke köpönyegében és csuklyájában,
különösen régi barátai között. Azon töprengett, ez is része-e a gyásznak, hogy hathónapnyi
böjtölés, bezártság és szürke ruhák után bele kell fáradnod az egészbe, és már alig várod,
hogy végre letehesd a köpenyt, és valami másba kezdjél. Voltak még olyan pillanatok, hogy
gyötörte Sturmot anyja hiánya, de Fényeskardú Ilys arca már elhomályosult az emlékezetében
és gondolkodnia kellett, ha fel akarta idéznie anyja szemének színét.
Azonban a történet, amit elmesélt a legutolsó részletéig frissen élt Sturm
emlékezetében. Anyja pontosan elmesélte halálos ágyán, még mielőtt látomásai támadtak
volna a láztól és többé nem tért magához. Ez a történet indította el Sturmot Vigaszból.
 Megrázta a fejét, ahogy egy hangos, dörmögő hang kizökkentette az emlékeiből. A papi
füstölő miatti sötét látomások, édesanyja természetellenesen sápadt arcának képe mind
eltűntek a fényben és ő újra az Otthonban volt, vele szemben Caramonnal, aki áthajolt az
asztalon és éppen őt kérdezte az égő gyertyák fölött.
- Hallottad, Sturm? Itt vagyunk, ez az utolsó este az utazásod előtt, nyeregtáskád tömve
van élelemmel, levelekkel és ajándékokkal. Bár ne lennél úgy oda azért a Solamniáért meg
ezért a vacsoráért, és itt maradnál…
- Egy szóval sem mondtam, hogy nem jövök vissza! – vágott közbe Sturm. – Már
megmondtam mindkettőtöknek, Caramon. Ez… ez csak afféle zarándoklat, amint
megtanultam pár dolgot és elrendeztem néhány másikat, visszatérek.
Caramon vastag, vörös ujjaival belekapaszkodott az asztalba és bocsánatkérően
mosolygott komoly és zárkózott barátjára. Raistlin mindeközben egy szót sem szólt, sötét,
figyelmes arca a tűzhely és a lángok egyre fogyatkozó fény felé fordult.
- De ez a kóborlás és kutatás, Sturm – magyarázta Caramon –, ennek nem biztos, hogy
valaha is vége lesz. Az igazi solamniai lovagoknál ez így szokott lenni.
Sturm összerándult az igazi hallatán.
- De még ha véget is ér, semmivel sem leszünk okosabbak azzal kapcsolatban, miért
mentél el egyáltalán.
- Már ezt is jó párszor elmondtam neked, Caramon – ismételte Sturm higgadtan, fáradt,
reszelős hangon. – Ez az Eskü és Szabályzat, és az Eskü az, ami összeköti a solamniai
testvériséget. Ezért kell északra mennem, Solamniába, a Vingaard-hegységbe… a Főpap
Tornyába.
- Már megint a Törvény – törte meg hallgatását ezzel a megjegyzéssel Raistlin.
A két erősebb ifjú egy emberként fordult sötét, cingár társuk felé. A fatörzs egyik
sötétebb zugában meghúzódó ifjú varázsló félig elveszett az árnyékban, szinte már annyira
testetlenül, mint saját illúziói.
Raistlin újra megszólalt a szürke, pislákoló homályban, vékony, dallamos hangja akár a
magas hangok a hegedűn.
- Az Eskü és a Szabályzat – köpte ki a szavakat. – Az önelégült viselkedés, amire
esküszik a solamniai Rend. No meg a Szabályzatotok harmincöt kötete…
- Harminchét – javította ki Sturm. – A Szabályzat harminchét kötetet foglal el.
Raistlin megrántotta a vállát, és összébb húzta magán szakadozott vörös köpenyét.
Gyorsan, olyan könnyedén, mint valami madár, előrehajolt és vékony kezét a tűz egyre
halványuló fénye felé nyújtotta.
 - Harmincöt vagy harminchét – mélázott és sápadt ajka mosolyra húzódott – vagy akár
háromezer. Nekem mindegy, mennyi ostobaságot hordtak össze, mennyi előíráshoz
ragaszkodnak körömszakadtukig. Egyetlen oldalát sem vagy köteles betartani, Fényeskardú
Sturm. Az apád, és nem te, volt solamniai lovag.
- Már korábban is vitatkoztunk erről, Raistlin – kezdte Sturm kioktató stílusban, de
aztán leállította magát és kényelmetlenül hátradőlt a székben. Jól tudta, hogy úgy beszélt,
mint valami iskolamester, aki fejmosást akar tartani.
Raistlin rábólintott és megkavarta a teáját. Úgy meredt a csésze fenekére, mintha
zaccból olvasna.
- Voltak már más évek is, Sturm – suttogta – más télfordulók.
Sturm megköszörülte a torkát.
- De… de anya már meghalt, Raistlin – válaszolta óvatosan és gondolataiba merülve
nézte a fekete cserépből készült gyertyatartóban gyülekező csillogó viasztócsát. A kanóc a
vibráló felszínen úszott; a gyertya nemsokára teljesen leég.
- A Rend a családom utolsó darabja. Sehova sem mehetek, csak északra. De leginkább
azért, amit anya mesélt nekem arról, mi történt aznap éjszaka, mikor eltűnt az apám.
Az ikrek előrehajoltak; teljesen meglepte őket ez a váratlan bejelentés.
- Volt még valami más is? – kérdezte Raistlin. – Még valami, amiről anyád nem beszélt?
- A… a megfelelő időpontra várt - felelte Sturm, s kezét bizonytalanul az asztalra
helyezte. – Egyszerűen csak… a járvány… és nem volt már idő…
- Akkor az volt a megfelelő idő, mikor elmondta neked – nyugtatgatta Caramon, és
hatalmas kezét Sturm vállán nyugtatta. – Mondd el nekünk is. Mesélj arról az éjjelről.
Sturm ifjú barátja kíváncsiságtól csillogó szemébe nézett. – Rendben van, Caramon.
Elmondom a történetét, de ne feledjétek, nem lesz valami vidám.
Az ikerpár várakozva előrehajolt; kinn, a kora őszi éjszakában fütyült a szél és egyre
rázta a fogadó fölötti leveleket, Sturm pedig belekezdett a történetbe.

*****

- Először is – kezdte Sturm, és tekintetét az asztalra szegezte –, Lord Angriff

gondoskodott rólam és Lady Ilysről. Kicsempészett minket a nyugati úton, mielőtt a
földművesek fáklyái körbeértek volna a kastély falai előtt. Soren Vardis vezetett minket és
kavargott a hó a főút körül, így nem láthattak meg minket. A földművesek dühükben
megfeledkeztek arról, mennyi mindent tett a Rend értük.
 Az ikrek értetlenül néztek egymásra, majd Raistlin krákogott egyet. Sturm egyre csak a
kihúnyófélben lévő tüzet figyelte, ahogy tovább folytatta a történetet.
- Ami atyámat illeti – mondta álmodozó hangon és látszott, gondolatban valahol
máshol jár –, mikor mi már biztonságban voltunk, a kastély és a helyőrség felé fordította
figyelmét. Ott volt Alfred, Gunthar és Boniface és még további száz ember, akik közül apám,
ha húsz lovagban bízhatott, merthogy a környék váratlanul és igen gyorsan a parasztok kezére
jutott, és jó néhány gyalogos katona szíve elfordult a Rendtől a kastély eleste előtti néhány
hétben.
Sturm keze ökölbe szorult, szemében parázslott a harag.
- Mi mást vártál, Fényeskardú Sturm? – mormolta Raistlin. – Mi mást vártál egy rakás
paraszttól és útonállótól? – vékony kezét a solamniai fiú vállára tette. A varázsló ujjai
sápadtak, szinte áttetszők voltak és volt valami kellemetlen az érintésében.
Sturm vállat vont és elhátrált székével az asztaltól.
- Folytasd! – lehelte Raistlin. – Meséld el a történetet!
- Édesapám lesétált a várudvarra, ahová összehívták a katonáit. Az emberek
összebújtak, hogy melegebb legyen, reszkettek agyonfoltozott pokrócaikban és elhasznált
köpenyeikben. Talán ha tucatnyi hiányzott csak közülük, és azok is megbízható lovagok
voltak, akiket apám jelölt ki, hogy őrizzék a falakat, míg ő tanácsot tartott.
Az udvaron csupa szürke árny és gőzölgő lehelet, a hó pedig egyre csak esett, míg
közeledett a hajnal. Apám magabiztosan lépkedett csapatai előtt, csak azért állt meg, hogy egy
vonalat húzzon a hóba, ahogy egy igazi parancsnokhoz illik. Magam is láttam, mikor a
nerakai háborúk idején ilyet tett, de még a felnőtt emberekre is nagy hatása volt.
Sturm – arcán szomorú mosollyal – tiszteletteljesen elhallgatott. Odakinn a nyári éjben
egyre szólt a muzsika; a csalogány vad, fuvolázó füttye elnyomta a rovarok állandó, lassú
ciripelését. A három ifjú együtt hallgatta a koncertet, miközben a kimerült Otik elsétált az
asztal mellett kezében félig teli söröskupákkal és koszos edényekkel.
Sturm az ikrekre nézett és újra felvette a történet fonalát.
- “Akik velem vannak” – mondta apám –“, maradjanak a helyükön, mert hó jön, ostrom
és lázadás.”
Aztán a lába előtt húzott vonalra mutatott és – úgy mondják – a köd eloszlott az
emberek feje fölül, egyszerűen azért, mert egyikük sem vett lélegzetet.
-“Akik pedig mennének” – folytatta – “, akár a biztonságba, akár azért, hogy
csatlakozzanak a felkelőkhöz, lépjék át eme vonalat, és ettől fogva áldásomat adom rájuk.”
- Áldását adja rájuk? – kérdezte Caramon.
 Sturm bólintott. – Bárki is meséli a történetet, mindig áldást mond, és én még akkor sem
tudnám megmondani, miért, ha az életem múlna rajta, bár azt hiszem, ha sem a szívük, sem az
esküjük nem lett volna elég, hogy hűek maradjanak, bún lett volna csatába küldeni őket.
De a valódi bűn még csak most következett. Nyolcvanan lépték át a vonalat és sétáltak
ki a Fényeskardúak kastélyából. – keze ismét ökölbe szorult és elpirult. Sturm maga is
meglepődött a saját érzésein.
- Mondd el a többit is – mondta Caramon és felemelte a kezét, mintha így akarna gátat
vetni barátja haragjának.
- Apám száját egy rossz szó sem hagyta el – folytatta a történetet a kivörösödött Sturm.
– Helyette leparancsolta a lovagokat a falakról. Csak maroknyian voltak a várudvaron,
mindannyian a Rendből, a hó pedig egyre csak esett mindkét félre, azokra is, akik a
kastélyban maradtak és azokra is, akik elmentek.
Raistlin nyújtózott majd felállt az asztaltól és nekitámaszkodott a kandalló falának.
Sturm – fiatal fejében zavaros és keserű gondolatokkal – fészkelődött egy keveset a székében.
- Ami azokat illeti, akik elmentek, akik csatlakoztak a földművesek hadához, az istenek
tudják, mi történt nagyrészükkel. Úgy hallottam, sokan szolgálták bátran és jól új ügyüket.
Ám akik maradtak továbbra is bizakodtak, merthogy apám elmondta nekik – elmondta a
lovagoknak, és csakis nekik, követői szűk körének, akiket kötött az Eskü és a Szabályzat –
hogy az öreg Ösvényőrző Agion, aki akkor már a hetvenes éveit taposta, de még mindig teli
volt életerővel, nemsokára megérkezik még ötven lovaggal, a lóval néhány órányira délre
elhelyezkedő di Caela kastély szinte teljes helyőrségével, és véget vet az ostromnak.
Addig kihúzzák, ebben biztosak voltak.
Egészen addig, míg üzenetet nem kaptak a parasztok vezetőjétől – egy öregasszonytól,
aki druida volt, de édesanyám már nem emlékezett a nevére –, hogy Lord Agiont és csapatát
elárulták. Apám helyőrségének egyik tagja kiüzent a parasztoknak a titkos kerülőútról, amin
Lord Agion érkezik a di Caela kastélyból a Fényeskardú kastélyba. Tőrbe csalták őket a
domboknál. A parasztok hatalmas túlerőben voltak; egyetlen lovag sem maradt életben, noha
mindannyian harc közben estek el. Állítólag Agion volt az egyik első, akit megöltek.
Sturm lehunyta a szemét.
- Kiderült, hogy ki volt az áruló? – kérdezte a hatalmas igazságérzettel rendelkező
Caramon. Sturm lassan bólintott.
- Azt mondják. Gunthar, Boniface, Alfred MarKennin – a legjobbak eredtek a nyomába.
Apám azt mondta, hagyják futni, de addig üldözték, míg Boniface-nak sikerült elkapnia. Egy
új lovag volt, Lemishből – nyilvánvaló, hogy miért. Lord Boniface megvádolta őt, ám a lovag
csak tagadott és tagadott; természetesen párviadal következett, ám a gyáva féreg elinalt még
aznap este. Állítólag maguk a parasztok akasztották fel – Gunthar látott valakit a bitófán,
mikor átkelt az állásaik között.
Apám másnap üzenetet küldött az öregasszonynak. A parasztok egyre azt állították,
kiváló hadvezéri képességei ellenére a druida igazságos és becsületes – talán túlságosan is az.
Mivel azok, akikben bízott, elárulták, apám az ismeretlenbe vetette hitét. Azt mondta az
öregasszonynak – ennek a druidának –, nem szeretné, hogy solamniaiak között még több
vérontásra kerüljön sor, akár a Rend pártját fogják, akár ellene vannak, és ha ez lehetetlen,
akkor az legyen az ő vére. A fegyverszünet biztosításaképpen átadta magát a parasztoknak
cserébe az ígéretükét, hogy Lord Alfred, Lord Boniface és Lord Gunthar, még a Fényeskardú
kastély helyőrségének maradéka szabadon elvonulhat.
- Legalábbis így mondják – mormogta Sturm, és dühösen nézte a szikrázó pajzsot –,
merthogy aznap éjjel kisétált a sűrű hóesésbe és a túlélők közül senki sem látta őt többé.
A fogadóra tiszteletteljes csend telepedett. Otik egy pillanatra abbahagyta a kandalló
kisöprését és seprűjére támaszkodott, a fiatal lány pedig, akit azért fogadott fel Otik, hogy
friss szalmával hintse fel a padlót, félbeszakította késői munkáját és ott guggolt a pult mellett,
mintha valahonnan tudná, hogy ez a fájdalmas, belsőséges elbeszélés mozdulatlanságot
követel tőle.
- Azt említettem, hogy Lord Angriff nevetve nézett szembe a sorsával? – kérdezte
Sturm, ajkán különös mosollyal. – Hogy olyan könnyedén adta át a pajzsát és mellvértjét
barátjának, Lord Boniface-nak, mintha csak aludni készülne, és ezért öltözne át?
Sturm lehunyta a szemét. Rekedtes hangon folytatta a történetet.
- “Semmi haszna sincs ennek, ennek a lovagi felszerelésnek ott, ahová megyek” –
mondta apám. “Mi bánt titeket? Miért ez a sok komor gondolat szívetekben?” Alig tudták
megállni, hogy el ne sírják magukat – így mesélte édesanyám –, mert tudták, hogy a halálába
tart és soha nem találkoznak még egy hozzá hasonlóval.
Megölelte bajtársait, és elindult. Hamarosan elnyelte a Fényeskardú kastély falai körül
kavargó förgeteg. Még két ember eredt a nyomába a félelmetes hóviharban. Nem
engedelmeskedtek apám parancsának, mert túlságosan szerették, és a helyőrség síró katonái
látták apámat és a másik kettőt három sötét foltként a hóviharban, majd újra feltűntek, épp a
látóhatáron, ahol a parasztok hólepte lámpásai olyanok voltak, mintha távoli, alacsonyan álló
csillagok volnának, ők hárman pedig besétáltak az ellenség vékony, sötét soraiba egész végig
egyenes háttal, mintha vakon belesétáltak volna valami áthatolhatatlan bozótosba.
 Sturm megremegett. – Ebből a bozótosból emelkedett ki Fényeskardú Angriff fia,
barátaim. Megkeresem Lord Fényeskardú Angriffot, vagy azt, ami lett belőle, még ha
Hiddukel pofájával is kell szembenéznem, mely el akar emészteni.
- Bizony lehet, hogy így is lesz – mondta csendben Raistlin. – Bizony lehet.
Sturm idegesen nyelt egyet. – Akár így lesz, akár nem, itt az ideje, hogy megpróbáljam.
Bár nekem is olyan eszem volna, mint neked, Raistlin Majere. Vagy olyan erős volnék, mint
Caramon. A Főpap Tornya kegyetlen hely tud lenni egy magamfajta, semmiből szalajtott
fiúnak.
- Nem vagy te puhány, Sturm – bátorította hangosan Caramon. A kislány ijedten pattant
fel a pult mellől és nyomában potyogó szalmaszálakkal az árnyékok közé menekült. – Te is
megülöd a lovat, és jobban forgatod a kardot nálam. Egyszerűen csak… csak…
- Nem értek a kardhoz – bizonygatta Sturm. – Nem igazán. Nem úgy, ahogy apám és
nem úgy, mint ahogy azt megszokták északon. Fele olyan bátor sem vagyok és közel sem
olyan jó lovas, mint ott. Kérdezd meg az anyámat, vagy kérdezz meg bárkit solamniai
barátaink közül, akik délre utaznak, hogy mindezt elmondják nekem.
Caramon nyitotta a száját, hogy válaszoljon, majd utálkozva hátradőlt. A szavak már
megint kibabráltak vele. Valahol alattuk a vigaszi selyemfák között vezető úton lónyerítés
hallatszódott a fütyülő éjjeli szélben, amit a lovas hangos kiáltása követett.
- Arra akartuk felhívni a figyelmedet mind a ketten – szólalt meg Raistlin, aki már nem
saját gondolataiba merült, hanem Sturmot méregette csillogó, nyugtalanító pillantásával –,
hogyha ilyesmit hallasz Vigaszban, sokkal rosszabb vár rád a Vingaardban. Túlságosan korai,
Sturm. Északon éhség van, és a Rend… Igen, a Rend olyan, amilyennek leírtad.
- Most kell menni, Raistlin – érvelt Sturm és szájához emelte a langyos, füstös ízű
löttyel teli csészét. – Most kell mennem, mert az Eskün, a Szabályzaton és anyám utoljára
elmondott története mellett már nem bírom tovább.
- Miről beszélsz? – kérdezte Caramon, akinek a gondolatai máris másfelé kalandoztak.
Ám fejében folytatódott a történet: a páratlan Fényeskardú Angriff, mesteri kardvívó, hős és
nemes lovag, aki elég bátor volt ahhoz, hogy nagyszerű módon eltűnjön a Fényeskardúak
kastélyának ostromakor.
Aki elég bátor volt ahhoz, hogy magára hagyja a fiát, teli kérdésekkel.
- Tudnom kell – jelentette ki Sturm drámai hangon. – Meg kell találnom az apámat.
Persze, persze, lehet, hogy halott. De idefenn emlék lesz és nem… nem legenda.
Raistlin felsóhajtott és furcsa, bizonytalan mosollyal visszafordult a tűz felé.
 Mindaz, amit apám tett – magyarázta Sturm –, a bajvívások, a nerakai háborúk, ahogy
összetartotta a birtokot és a családját…
- Tönkreteszi a fiatalságodat – szakította félbe Raistlin. Köhögött egy keveset, minden
bizonnyal a téli hideg miatt, és megkavarta a csészéjében lévő langyos teát. – Ez az
apakeresés – jegyezte meg gúnyosan – kísérteties. Meg akarod ismerni az arcát annak, aki
szépen lassan megöl téged.
Caramon bizonytalanul bólintott, bár nem értette igazán. Tekintetével követte testvére
pillantását. Az ikerpár némán üldögélt és a vörös parazsat figyelte.
Igen, kísérteties – gondolta dühödten Sturm, ahogy figyelte őket, milyen elégedettek
különösen elosztott szövetségükben. – De soha nem fogjátok megérteni. Egyikőtök sem.
Hiszen bármi történhet, mindig ott vagytok egymásnak, hogy… hogy…
Hogy meglássátok, kik vagytok igazából.
És senki sem akar megölni engem.
Saját, tekervényes gondolataiba belezavarodott Sturm felkelt az asztaltól. Az ikrek alig
vették észre, mikor kilépett a tárt karokkal váró abanasiniai éjszakába. Caramon intett a válla
fölött, s mikor Sturm utoljára visszanézett, ott ültek egymás mellett, alakjukat élesen
kirajzolta a mögöttük égő tűz, és mindketten saját, szögesen ellentétes álmaikba merültek.

4. fejezet: Búcsútörténet

Most, hogy ideutazott északra és egy évszakot itt töltött, Sturm már csak a várakozó,
melankolikus hangulatra emlékezett ebből a találkozásból.
Míg a tél közepe viharos gyorsasággal haladt az első, szeles februári hét felé, ami fel-
felkapta a Vingaard-hegység lejtőit borító porhót, Sturm tanulással töltötte az időt. Lord
Gunthar volt a tanítója lovaglásban és vívásban, Lord Hajthatatlantól az erdő veszélyeit és
ajándékait sajátította el, és solamniaiakhoz méltóan az egész lovagrend okította a
virrasztásokra, imákra és az istenek mélységes tiszteletére. A tanítás után esténként a
Lovagsarkantyú lőrései mögött sétálgatott és hunyorgó szemével egyre csak a délre eső
vidéket fürkészte, ahol a Habbakuk szárnyai beleolvadtak a Virkhus-dombságba, ami aztán
még jobban ellaposodott és a Solamniai-síksággá változott. Tiszta, szélcsendes időben az ifjú
zöld tarajt vélt látni a déli látóhatár legszélén.
Az ott a Déli-Komorerdő – gondolta és válla megsajdult. Az ott Vertumnus. Lassan
véget ér a tél, és még messze vagyok attól, hogy készen álljak.
 Raistlin titokzatos megjegyzéseinél sokkal sürgetőbb kérdésekre kellett most választ
találnia. Éjszakáról-éjszakára ezeket kérdezte önmagától, ahogy lámpását a lőrésekkel
csipkézett kőfalra helyezte.
- Miért jött a Zöld Ember ide, a Toronyba? Miért volna más ez a télforduló, mint az
összes többi? Miért éppen engem választott és mit akar tőlem? Mi vár rám a Déli-
Komorerdőben?
Na és a kardon, a lovon és a kiképzésen kívül hogyan tudok felkészülni az árnyak és
mágia ura ellen?
Lord Stephan Peres növekvő aggodalommal figyelte őt a szobájából. Ha kinézett az
ablakán, látta a magányos lámpás reszkető fényét a reggeli homályban. Látta, hogyan
gyakorlatozik Sturm, hogyan készül a tavaszra, és bár jóeszű, gyors fiú, zöldfülű volt és
ügyetlen, mikor belefogott, nem juthat igazán tovább az alapoknál.
Az ügyetlenség lehet végül Sturm végzete – keringett a sötét gondolat az idős lovag
fejében.
Példának okáért rögtön ott vannak a parasztok. A solamniai vidék lakosai soha nem
bocsátottak meg a lovagoknak az Összeomlásban – a világ több mint három évszázaddal
ezelőtti, tűz és földrengések közepette történt végzetes szétszakadásában – játszott állítólagos
szerepükért. A parasztok megőrizték a sérelmeket és hiába tűnt el a gyűlölködés és lázongás
hosszú időre – esetenként akár tíz-tizenkét évre is – a baj egyes helyeken újra felüti a fejét,
akár az öt évvel ezelőtti felkelés idején.
Mint ahogy nyilvánvaló, hogy most, a télforduló lakomáját követő fagyos hetek alatt is.
Habbakuk szárnyait, ezeket a Főpap Tornyától délre fekvő széles, sáros, alacsony
dombokat, melyek a legkényelmesebb utat jelentették a hegyek felé, az utóbbi időben
kelepcék, vermek és durván megtervezett csapdák akadálypályává változtatták. A tapasztalt
lovagok könnyűszerrel felismerték a jeleket – túlságosan sok a lehullott selyemfalevél egy
gyakran használt ösvényen, vagy hogy a lankás síkságokat pettyező bokrosok között
szokatlanul csillog a fény. Ismerték már a parasztok fogásait, már zöldfülű apród koruktól
fogva, hiszen itt nőttek fel, a Torony közelében.
Azonban Stephan aggódott az ifjú Fényeskardú miatt, aki háromszor is csak hajszállal
kerülte el, hogy fiatalon búcsút intsen életének, amikor társaival a szárnyakat járta.
Legutoljára az ifjú ravasz öreg kancája, Luin jóval nagyobb bölcsességről tett
tanúbizonyságot ügyes, ámde óvatlan gazdájánál, mikor átszökkent egy vermen, amiben
különben mind a ketten halálukat lelték volna, miközben a váratlan ugrástól Sturm kiesett a
nyeregből. Sérült vállát még napokig fájlalta utána, de Lord Stephant ez sokkal kevésbé
foglalkoztatta, mint a különös körülmények.
Olyan volt, mintha a csapdákat kifejezetten Sturmnak állították volna.
Lord Stephan az ablak kőpárkányára támaszkodott és a télforduló ünnepére rendezett
vacsora egyre halványuló eseményein, Vertumnus érkezésén, a párviadalon és a titokzatos
kihíváson tűnődött. Homályosak voltak, elhalványodtak az öregember emlékezetében.
Stephan az őszi madarakra gondolt, ahogy minden reggel kettővel, hárommal vagy néggyel
kevesebb gubbasztott a pártázaton. Az emlékek is ilyenek, és mire eljön az első fagy, csak a
legszívósabb madarak maradnak.
A tavasz sokkal zavarba ejtőbb volt ennél. A tél során a holdak változtatták helyüket az
égen és először nyugaton keltek fel, majd északnyugatra, aztán mindketten alacsonyan
keletre, ahogy nyár közepén szokták. A vörös Lunitari és a fehér Solinari váltogatta a helyét és
fázisát és a csillagászok szerint a fekete Nuitari is ugyanígy tett. Először alaposan
megrémítették ezeket a csillagászokat, és a tudósok meg a tanítók azt állították, hogy a
változó holdak talán valamilyen nagyobb zavart jeleznek előre. Esetleg visszajön az
Összeomlás, és vele szétszakad a föld, elmozdulnak a földrészek, teljes lesz a pusztítás, de az
is lehet, hogy valami ennél is rosszabb következik be nemsokára.
Azonban az efféle félelmek hamarosan elmúltak. A holdak jó néhány éjszakán át
váltakoztak, de egyetlen hasadás sem nyílt alattuk a földben. A Torony összes lakója
megkönnyebbült, a talpasok még fogadásokat is kötöttek, hol fognak következő éjszaka a
holdak megjelenni. A madarak, melyek megszokták, hogy holdfénynél vándoroljanak, és a
holdak helyzetét használták iránytűnek most eltévedtek és megzavarodtak. A vörösbegyek és
a pacsirták túlságosan korán érkeztek a környékre, hogy aztán ott fagyoskodjanak az ereszek
és párkányok között, ahogy a hó és a szél visszatértek.
Az egyik reggel Lord Stephant három sirály fogadta kamrája ablakában. A holdak
megtréfálták őket, és nagyon messzire vándoroltak miattuk a tengertől. Tolluk
összeborzolódott és szárnyuk végére jég rakódott. A Solinari bizonytalan erejének kitett
Vingaard-folyó először megáradt, leapadt majd ismét megáradt és már azzal fenyegetett, hogy
átcsap a régi töltésen, amit egy évszázaddal ezelőtt építettek Sturm Fényeskardú és di Caela
ősei. A holdfénynél fejlődő növények – mint amilyen a százszorszép – vadul virágzottak a
Torony kertjeiben, a földeken pedig a kertészek nagy részének meglepetésére és fiaik
szomorúságára korán kidugta fejét a spárga, a rebarbara és a savanyú ízű téli
főzeléknövények.
 Azonban a holdak ennél jóval látványosabb területeken okozták a legnagyobb zavart.
Mivel természetesen a mágia is a holdak fázisai körül forgott és a mennyek szokatlan, zavaros
állapota úgy összezavarta a környék mágikus erejét, hogy a legerősebb jövendöléseken kívül
minden más varázslat felmondta a szolgálatot, a szél és az időjárás ugyanolyan változékony
volt, akár a holdak és imbolygó fények táncoltak Habbakuk szárnyain. Jó néhány bűbájos
jelentkezett Lord Stephannál arcukra, vagy testük rejtettebb helyéhez tapadt kolbászokkal,
lámpásokkal vagy cipőkkel, mivel a varázslók közötti állandó viszálykodás éppen annyiszor
sült el visszafelé, mint ahányszor sikerrel járt.
Lord Stephan idegenkedett a panaszkodó mágusoktól, és bár igyekezett megtenni
minden tőle telhetőt, hogy látszódjék rajta a felháborodás és az együttérzés, alig bírta
megállni, hogy ne nevessen fel hangosan. Végül aztán azt javasolta egy vörösköpenyes
varázslónak, akinek a füléből jól hallhatóan szőlőindák kígyóztak kifelé, bár bor bírna lenni
bajából.
A z ifjú Sturmban végbemenő változások már nem voltak ennyire mulatságosak.
Komorságával és a falakon tett sétáival még a Szabályzathoz leghívebben ragaszkodó lovagok
türelmét is kikezdte. A Paladine kamrájában eltöltött hosszú délutánjai különféle
találgatásokra adtak okot.
- Minden bizonnyal a második Összeomlásért imádkozik – morogta lord Alfred nyersen
Lord Stephannak még ennek a napnak a reggelén, mikor összefutottak a lépcsőnél. – Ha
megnyílna a világ, hogy elnyelje, azzal pontosan az történne, amit szeretne, és a világ is
örömmel fogadná.
- Alfred – intette az idősebb lovag, bár csitító hangja nem hangzott valami meggyőzően
–, ha nem tudsz a fiú elveszett apjára tekintettel türelemmel viseltetni iránta, akkor jusson
eszébe a teher, amit visel. Itt az ideje, hogy félretegyük a keserű és sötét gondolatokat, hogy
segítsünk a fiúnak a felkészülése utolsó simításaiban.
A tavasz a kóbor holdak, a növények, állatok és mágusok zavarodottsága ellenére egyre
közeledett a Vingaard-hegységben. A napok csak mentek, egyik a másik után, és bár a naptár
volt az egyetlen megbízható jele, hogy az idő múlik, eljött a pillanat, hogy az ifjú útnak
induljon.

*****

Sturmot egyedül lelte kamrájában az este. Igencsak hosszú délelőttöt töltött a központi
udvaron, ahol Lord Gunthar alaposan kimerítette, miközben a kardforgatás fogásait tanította.
Még mindig zihált a megerőltetéstől, válla pedig megduzzadt, és ahogy lecsatolta magáról az
alkarvértet felszisszent, ahogy a fém és a párnázás hozzáért a szárnyakon tett lovaglás során
szerzett horzsolásain. Voltak ott frissebb sérülések is, melyeket a harci kiképzésnek és tanára,
Lord Gunthar igyekezetének köszönhetett. Fából faragott, életlen gyakorló fegyverek voltak,
ráadásul még rongyokba is tekerték őket, azonban Lord Gunthar borzasztóan erős volt és a
csapásai – az elővigyázatosság ellenére – igencsak hatásosnak bizonyultak.
Sturm felnyögött és a padlóra hajította az alkarvértet. Hátradőlt kemény ágyán és a
megerőltetéstől, na meg a szégyentől kivörösödött arccal a plafont bámulta. Kimerültségét
annak köszönhette, hogy Lord Gunthar alaposan megdolgoztatta, szégyenét pedig, hogy az
idősebb férfi könnyedén, szinte megerőltetés nélkül és nyugodt hangján tanító jellegű
megjegyzéseket fűzött Sturm szerencsétlenkedéséhez. – Emeld fel a pajzsod! – zsörtölődött. –
Úgy fujtatsz, mint Lord Raphael!
Sturm lehunyta a szemét. Lord Raphael százhuszonhárom éves volt és szenilis
kábaságában az Összeomlásról gagyogott, amire valójában nem is emlékezett.
A két ember, oktató és diák, lassan kerülgették egymást. Lord Gunthar egy pillanatra
sem vette le szürke szemét a fiú jobb kezében imbolygó, rongyokba csavart kardról.
- Alacsonyan tartod alapállásnál, fiú – jegyezte meg. – Vertumnus kardja még azelőtt
átjár, hogy felemelnéd!
Sturm erre megbotlott, Gunthar pedig hátrálásra kényszerítette, míg végül leültette az
udvar kemény földjére. A lovag komoran megállt felette és hűvös, helyreutasító hangon
kifejtette, hogy a Vadon Ura nem várná meg udvariasan, míg visszanyeri az egyensúlyát.
Elvégre a Zöld Ember nem tartozik a Rendhez. Senki nem várhatja tőle, hogy
méltósággal, a Szabályzat előírásai szerint harcoljon. A vadonban nincs semmiféle szabály,
éppen ezért van itt. Te leszel a Szabály, amikor találkoztok!
Valaki kopogtatott az ajtón, mire Sturm felriadt. Elaludhattam – gondolta ijedten, és
éppen lábvértjének madzagjaival bajlódott, mikor Lord Koronaőr Boniface, Ködrév ura
belépett a szobába. Kezében pallost fogott, vállán nagy viaszosvászon zsák, tartalma csöngött
és csörömpölt, ahogy becsukta maga után az ajtót.
Egy rövid, rémálomszerű pillanatig az ifjú azt hitte, hogy a kiképzés tovább folytatódik
egy újabb alapos vereséggel, ezúttal Lord Boniface-tól. A pillanat törtrészéig valami sötétebb
gondolat villant át rajta, hogy a lovag rátör a félhomályos vendégszobában, Boniface azonban
csendes, szinte szelíd volt, ahogy letette a terhét és leült Sturm kuckójának sarkában, a kardot
pedig térdére fektette. Csizmája sáros volt, a sarkára selyemfalevelek tapadtak.
- Láttalak Guntharral. Túl könnyen elfáradsz – mondta nyersen.
 - Gunthar pedig nem fárad valami könnyen – mosolygott kimerülten Sturm és ezzel
igyekezett leplezni zavarodottságát és félelmét. A férfi felhorkant.
- Fényeskardú Angriff fia vagy, le sem lehet tagadni – állapította meg végül, Sturm
pedig reményteli pillantást vetett rá. – ott van benned valahol mélyen. Bizony. Csak ki kell
engedni, hogy némi levegőt szívjon. Angriff ott maradt volna Guntharral az udvaron, tudod,
addig, míg le nem győzi. Ennyire egyszerű. Jöhetett volna egy újabb Összeomlás, őt nem
érdekelte, csak mérje össze kardját az enyémmel, és bár én voltam a jobbik…
Boniface egy pillanatra elhallgatott és megköszörülte a torkát.
- Bár én voltam a jobbik, hevességével, vakmerőségével, gerincességével apád nyert
volna.
Boniface újra elhallgatott és érdeklődően pillantott az előtte lévő fiatalemberre.
- Valamiféle különös kapcsolatban állt a karddal – gondolkodott hangosan – mintha
lényének egy része képes lett volna érezni a fém gondolatait és mozdulatait. Jó fegyverkovács
lett volna belőle, ha nem csábítja a Rend. De az efféle dolgok nem igazán kézzelfoghatók,
szinte csak bujkálnak az ember fejében, akárha vérében hordozná őket.
- Nem hiszem, hogy bármi is megtalálható bennem ebből – jelentette ki Sturm elhaló
hangon. – Se kapcsolat, se hevesség, se vakmerőség, se gerincesség.
- Mégis nekivágsz, hogy komoly kiképzés és tanulás után szembenézz a Vadon Urával –
felelte Boniface halkan. – Melyik úton indulsz majd?
- Azt mondják, a legjobb mindig az egyenes út – felelte Sturm. – Úgy tervezem, hogy
egyenesen Vingaard vára felé lovaglok, majd a folyó mentén délre a nagy gázlóig. Ott átkelek
a Vingaardon és követem a déli ágát, míg a part mellett egyenesen a Komorerdőbe jutok.
Nincs ennél egyszerűbb, simább út.
Lord Boniface erős keze ránehezedett a fiú vállára.
- Bátor terv, Fényeskardú Sturm, és méltó a nevedhez – állította. – Magam sem
gondolhattam volna ki jobbat ennél.
- Köszönöm, Lord Boniface – felelte Sturm arcán értetlen kifejezéssel. – Bizalmad
megerősít az elhatározásomban.
A lovag elvigyorodott és közelebb hajolt hozzá. – Nem mesélte el neked Angriff,
miképpen veszett egyszer össze a saját apjával?
Sturm megrázta a fejét és lassan elmosolyodott. Mióta a Főpap Tornyába ért, minden
egyes lovag, akivel találkozott, őrzött egy történetet Fényeskardú Angriffról a tarsolyában. Az
ifjú fülét hegyezve előrehajolt, hogy meghallgasson egy újabbat.
Lord Boniface arcán mosoly ömlött végig és belefogott.
 *****

- A nagyapád, Lord Fényeskardú Emelin jó lovag volt és jó ember, de nem a türelméről

és az udvariasságáról volt híres. Fényeskardú Bayard és Lady Einid di Caela fiaként Lord
Emelin szívós volt, mint egy igazi Fényeskardú és olyan, mint egy di Caela… Dölyfös?
Makacs?
Sturm elkomorult. Egyáltalán nem ismerte a nagyapját, de nem feltétlenül ennek a
kritikának. Úgy látszik, Lord Boniface megszokta, hogy megmondja a véleményét a
Fényeskardúakról.
A lovag tekintetét az ölében nyugvó kardon pihentette és folytatta: - Ami igaz, az igaz,
soha nem voltak valami egyszerű népek. Angriff legalább annyira tartott az apjáról, mint
amennyire tisztelte és kamaszkorának nehéz éveiben elmaradt az idős Emelintől a különböző
ceremóniákon, csak vadászat idején találkozott vele, mert hiszen a vadászat volt az, mikor
egymásra talált a lelkük, mint ahogy a költemények és történetek is megállapítják, hogy apa
és fia között így kell lennie.
Boniface kinyújtózott a kamrába és kezét a feje mögé tette.
- Legtöbbször – mondta Sturm.
- Jól emlékszem azokra a vadászatokra – folytatta Boniface. – A fafüst illatára az ehhez
hasonló hideg reggeleken, mikor lóra kaptunk, hogy vadkanra menjünk. Legjobban a Komor
gróf telére emlékszem.
- Komor gróf, uram? – kérdezte Sturm. Bármennyire is otthonosan mozgott a solamniai
történelemben, egyetlen Komor nevű lovagra sem emlékezett.
Boniface felhorkantott – Egy vadkan. Komor gróf hatalmas agyarú vadkan volt, aki
háromszáztizenhét telén, mikor az apád és én tizenhét évesek voltunk, és mindenre készen
álltunk csak erre a disznóra nem, aki még a legjobb vadászoknak is túljárt az eszén. Komor
gróf kicselezett minket a hegyekben, a dombok között és a lapos, hólepte síkságon, ahol
napokig követhetted a nyomát.
Elmúlt már a télforduló is, és még mindig nem tudtuk elejteni. Egészen a tél közepéig
kellett várni, míg végül lándzsavégre akadt, nem messze innen, Habbakuk szárnyain. Jól
emlékszem arra a napra. A vadászatra. A lándzsadöfésre. De leginkább arra, ami utána történt.
Sturm óvatosan a földre helyezte a lábvértet, le sem vette a szemét apja régi barátjáról.
Boniface lehunyta a szemét és olyan sokáig hallgatott, hogy Sturm már attól tartott,
elszenderedett. Ám Lord Boniface megszólalt ő pedig fejest ugrott a történetbe. Huszonöt
évvel ezelőtt járt, a Toronytól messze délre.
- Lord Ösvényőrző Agion vezetett minket a dombok között, a rokonod. Soha nem került
még ki ilyen megtermett Ösvényőrző ebből a mára kihalt családból. Agion hóbortos apja
egyik kentaur barátjáról kapta a nevét úgy, ahogy mondom. Ő volt nagyapád legjobb barátja.
Jó párszor mentek ökölre egymással, becsülettel összecsaptak, és barátokként váltak el.
Névrokonához hasonlóan Agion is félig lónak tűnt, ahogy az a hatalmas ember a nyeregben
ült, és úgy rohamozott, akár a szárnyak lankáin végigszáguldó szél.
Hajnalban leltünk rá a nyomára és a vastagnyakú kutyák – a legjobb vadászkutyáink –
már a Komor gróf szagára is fülsiketítő zenebonát csaptak. Úgy rohantak végig a sziklákon,
akár a hegyi patak, dombnak fel, szétszóródtak, majd újra falkába gyűltek, átözönlöttek egy
szűk szurdokon egy csenevész borókással borított kis tisztásra, ahol már várta őket a vadkan.
A hajtók alig tudták megfékezni a kutyákat. Ugattak és morogtak, egyre köröztek az
örökzöldekből álló kis csalitos körül. Komor gróf ott volt a kis fák között, ezt mindannyian
tudtuk, de egyikünknek sem fűlött a foga hozzá, hogy bemenjen, és ő üdvözölje elsőként.
Sturm rábólintott és összerázkódott. Még az ősszel túlesett élete első
vaddisznóvadászatán.
- Végül aztán négyen szálltunk le, hogy gyalog közelítsük meg a bozótost: Agion,
Emelin, az apád és én. Angriff és tulajdonképpen apródként voltunk ott. Azt várták tőlünk,
hogy vigyük a lándzsát, ne fussunk el és maradjunk csendben. Mikor Agion átcsörtetett a
cserjésen és felzavarta a vadkant a búvóhelyéről az apád úgy vetette rá magát, mint egy
párduc és egyszer, kétszer, háromszoris beledöfte a lándzsáját. A Komor gróf öreg volt már, és
vastag volt a szőre, apád pedig fiatal volt – gyorsan és pontosan döfött, de hiányzott belőle az
erő, hogy átszúrja a csontot és a rágós húst.
- Szóval egyszerűen csak felbőszítette – állapította meg Sturm, Boniface pedig
helyeslően bólintott.
- A gróf rárontott Agionra, aki megfordult és elrohant. Úgy verekedte át magát a
borókák egymást érő ágai között, a vadkan pedig alig egy lépéssel mögötte szántotta a földet,
ahogy befordult és megcsúszott a köveken. Közben nagyapád megkerülte a fenevadat, és csak
a megfelelő pillanatot leste, hogy ledöfje.
Azonban ez a pillanat nem jött el, mert Angriff türelmetlen volt. Az öreg gróf után
vetette magát, és csak néha láttam, ahogy kibukkan a sűrűből, mígnem néhány lépést
hallottam majd egy köhintést, és ahogy sikerült átpréselnem magamat az ágak alkotta rácsok
között, szemtől-szembe találtam magamat Komor gróffal.
 Boniface elhallgatott. Felállt és járkálni kezdett a szobában, miközben Sturm
visszafojtott lélegzettel figyelte őt.
- Olyan bozontos volt, mint Kiri-Jolith bölénye, sár és harmat csorgott a hátáról, ahogy
félig eltűnt a ködben és az örökzöldek között. Olyan volt, mintha egy legendából lépett volna
ki, az Álmok korából vagy a bárdok meséiből. Emlékszem, arra gondoltam, mielőtt
megrohamozott volna, ha a Természet alakot öltene, olyan lenne, mint ez a fenevad itt,
előttem a maga zabolátlanságával és rémítő megjelenésével és furcsa, visszataszító
közönyével.
A lovag újra elhallgatott; keze ökölbe szorult. Úgy markolta a levegőt, mintha
megpróbálna megragadni valamit vagy eltolni valamit magától.
- A gróf… rádtámadt, Lord Boniface? – kérdezte végül Sturm. – Rádrontott az óriás
vadkan?
Boniface bólintott. – Egy szempillantás alatt előhúztam a kardomat. De nem kellett
használnom.
Különös árnyék szaladt végig a lovag arcán. Sturm izgatottan várakozott, biztos volt
benne, hogy Boniface éppen újra átéli a pillanatot, a vadkan rettentő rohamát.
- Soha nem kellett használnom – ismételte Lord Koronaőr. – Angriff lándzsája éppen a
gróf két lapockája között hatolt be a vadkan pedig felbukott. Talpra állt, de újra összeesett.
Hidd el, amit mondok, fiú, mert bár még jócskán volt még köztem és a vadkan között, mikor
másodszor is felbukott, de láttam, mi történik. A nagyapád és Agion kirontottak a tisztásra, és
Lord Emelin kardja ezüstként villant a téli napfényben, ahogy a penge felemelkedett és
lesújtott.
Egy ideig mindannyian némán álltunk a vadkan felett. A kutyák valahol a fákon kívül
ugattak, de annyira gondolatainkba merültünk, hogy úgy hallatszott, mintha csak
emlékeznénk rájuk.
Aztán Lord Agion megszólalt: “Megfelelő vég ez az ellenfelünknek” – mondta. “Komor
grófra, akinek a trófeája Fényeskardú Emelin, a legyőzője falát fogja díszíteni.”
A nagyapád elmosolyodott és bólintott, ám az apád csak sápadtan és némán állt ott, én
pedig abban a pillanatban tudtam, hogy valami talán visszavonhatatlanul szét fog bomlani
köztük. “De hát, Lord Agion” – ellenkezett Angriff, és éppen ugyanolyan vakmerően, olyan
esztelenül vágott a közepébe, mint ahogy minden egyes vadászaton és lovagi tornán
viselkedett – “remélem, hogy mindenki számára világossá válik, én döftem bele először a
sorsát megpecsételő lándzsát.”
 “Ostobaság” – szállt vele szembe Emelin. “Kardom lesújtott a vadkanra, és az meghalt.
Ennél egyetlen szóval sem érdemes többet vesztegetni erre.”
Valóban nem lehetett erre mit mondani, de láttam, hogy ennek ellenére Angriff
belekezd. Nem hagyta annyiban a dolgot, és megvédte a becsületét. Azonban Lord Emelinnél
süket fülekre talált.
Lord elhallgatott és tekintete az előtte lévő ifjúra tévedt. Sturm tátott szájjal hallgatta,
keze ökölben. Micsoda igazságtalanság ez Lord Emelin részéről! – háborgott Sturm. De
hiszen ez teljes egészében az Eskü és a Szabályzat ellen való!
- Egyáltalán nem, Fényeskardú Sturm – javította ki Lord Boniface, mintha csak
olvasott volna a gondolataiban. – A vadászat szabályai egyszerűek. Olyan egyszerűek, ahogy
Lord Emelin felállította aznap reggel a Habbakuk szárnyain. Angriff azonban halottsápadt
volt. Úgy érezte, volt ebben valami, ami túl van a szabályokon és a formaságokon, azonban
ezek azt mondták, hogy több szót nem lehet ejteni ilyenkor. Kihúzta a lándzsáját – Boniface
elhallgatott és kissé szomorúan megrázta a fejét – én pedig visszadugtam a kardomat és
mindannyian felszálltunk a lovakra. Figyeltem barátomat, hogyan fortyog benne a düh a
Virkhus-dombságtól egészen a Fényeskardú kastélyig. Olyan néma volt, mint a birka mielőtt
megnyírják és egyetlen szót sem szólt aznap délután, de még este sem, mivel – ahogy azt te
is tudod – ha valaki ellenszegül az apjának, az sokkal inkább az Eskü és a Szabályzat ellen
való, mint bármi, amit Lord Emelin tett a tisztáson.
Agion a kastélyhoz vezető úton egész végig Angriffot ugratta. Bozótvágónak nevezte,
vérebnek és kopónak, mintha az ifjú csak azzal vett volna részt a vadászatban, hogy felkutatja
a vadat. Angriff csak még haragosabb lett, de továbbra is néma maradt. Én azonban tudtam,
hogy ezzel még nincs vége.
Így is volt, még aznap este, a Lord Emelin dicsőségére adott fogadáson. Az összes
fontos család ott volt – a MarKenninek, a Jeoffreyk és a Celeste-ek –, és a vadászatról, az
ünnepségekről beszélgettek.
Mikor már feltálalták a vacsorát és a vendégek a bortól és az ételektől kissé
elbágyadtak, Angriff odalépett apja székéhez. A Lord Emelin balján ülő Agion felhorkantott,
ahogy észrevette, és jól hallhatóan azt mondta: “Itt jön a fiú, hogy kérje, ami a kutyának jár.”
Sturm nyelt egy nagyot. Vadászat idején, mikor már megnyúzták és kipucolták a
zsákmányt, a belsőségek, a lábak és az összes kevéssé gusztusos részt a kutyáknak hagyták.
Agion szavai nemcsak sértőek voltak, rosszindulatúak is.
Emelin Agionhoz fordult és élesen válaszolt neki, de ezt nem hallottuk – mondta
Boniface. – Azonban úgy tűnt, Angriff oda se figyel a faragatlan óriásra. Némán állt apja előtt,
míg Lord Emelin végül elfordult a rokonától és rápillantott. Ekkor belekezdett. Halkan,
visszafogottan beszélt, jól átgondolt minden egyes szót, de soha ilyen sürgető beszédet nem
intéztek a Fényeskardú kastélyban sem azelőtt, sem azóta senkihez.
“Uramapám jól tudja” – mondta – “hogy néha a Szabályzat és az igazság
szembekerülnek egymással. Azt is jól tudja, hogy a kardtól és a kegyelemdöféstől függetlenül
az én lándzsámnak köszönhette Komor gróf a halálát.
Meglehetősen mesterkélt és ügyetlen beszéd volt, de elérte a célját. Mindenki
összesúgott a szobában, Lord Emelin pedig haragosan felegyenesedett.
“Azt akarod mondani, Angriff” – kérdezte – “hogy az apád… hogy én… elloptam a
zsákmányodat?”
“Az ellopni nem megfelelő szó” – felelte Angriff, és az ő haragja is átütött már a
higgadtság és udvariasság mögül. – Én úgy mondanám: kisajátította.”
És ekkor Lord Emelin átnyúlt az asztal felett, és pofon vágta a fiát.
- Pofon vágta? – kérdezte Sturm, hangja elvékonyodott a felháborodástól. – A társai
között egy hivatalos fogadáson? De hát Miért? Nincsen semmi… semmi…
- Semmiféle magyarázat erre a megalázásra – felelte nyugodtan Boniface. – Emelin
mégis túlment minden határon, áthágta a Szabályzat rendelkezését, miszerint: “habár a
becsület különböző formában és alakban jelenhet meg, az apának is ugyanúgy becsülnie kell a
fiút, mint ahogy a fiúnak is az apját.” Elképzelhetetlen lett volna, hogy Angriff visszaüssön,
mint ahogy szóban sem vehetett elégtételt a sérelemért. De nem is állhatott ott, hogy lenyelje
a pofont és megőrizze a becsületét.
Emelin elvörösödött ezután. Jól tudta, túlment mindenen, de nem tudta meg nem
történtté tenni. Úgy tűnt, Angriffnak nincs más választása.
Ott állt, apja előtt és forrt benne az indulat. Emelin kezének nyoma még mindig ott
vöröslött sima állán. Aztán egyszerre csak kimérten megfordult és öklével egyenesen orrba
vágta Agiont.
Olyan hangot adott ki, mint mikor valami vastag ág megreccsen az erős szélben. Agion
hátrabukott és a földre esett, ott is maradt eszméletlenül, csak egy jó félórával később tért
magához és kalucsnikról meg rebarbarás pitéről motyogott valamit.
- Az apám megütötte Agiont? – kiáltott fel Sturm döbbenten és izgatottan. – De miért?
És… és…
- Figyelj, – mosolyodott el Boniface – merthogy apád a következőket mondta: “Add ezt
át az apámnak, ha legközelebb összeakaszkodtok. Az lesz az én ütésem, épp úgy, ahogy az
övé a Komor grófnak szólt.
 Sturm elismerésében a fejét csóválta. – Hogyan jutott ez az eszébe, Lord Boniface?
Hogyan jutott ez az eszébe?
Boniface kinyitotta a lábánál heverő zsákot, és lassan, némi erőfeszítéssel előhúzott egy
mellvértet és egy pajzsot. – Így gondolkodott, Sturm. Úgy vélte, ezeket nálam hagyja… hogy
odaadjam neked, ha eljön az ideje.
Sturm elfojtotta a lélegzetét, ahogy a pajzs után nyúlt.
- Az Eskü kötelez, hogy ezeket átadjam neked – jelentette ki titokzatosan. – De ez a
kard az én ajándékom.
Átnyújtotta az ölében heverő pallost. – Úgy látszik, apád magával vitte a Fényes Kardot,
vagy elrejtette valahová, amit még a barátai sem tudnak. Azonban Fényeskardú Angriff fia
megérdemel egy olyan kardot, mint amilyent most átadok neked.
Markolattal előre kinyújtott a fegyvert. Tompán csillogott Sturm lakhelyének
lámpafényénél.
- Legyen a tiéd – mondta Boniface sejtelmesen. – Fényes és kétélű.

*****

Boniface magára hagyta Sturmot, ölében a karddal. Az ifjú egy óráig, talán kettőig is a
fegyvert tisztogatta. Saját magát látta a meg-megcsillanó pengében, arcának torz, rókaszerű
tükörképét a páncél szögletes felszínén. Alig hallotta meg, mikor Lord Gunthar Uth Wistan a
szobába lépett.
- A Déli-Komorerdőben sokkal éberebbnek kell lenned – állapította meg a Főbíró, mikor
a megriadt ifjú felpattant a kard pedig csörömpölve a kamra kőpadlójára esett.
- Én csak… én…
Lord Gunthar oda se figyelt a fiú makogására és nagy csörgés-zörgés közepette helyet
foglalt. Óvatosan letette a kezében tartott csomagot – valami súlyos, ormótlan dolgot, amit
egy lepedőbe csavartak. Sturm csodálkozott, hogy a lovag teljes harci díszben járkál a
Toronyban. Még azt gondolhatnák, valaki most készül megostromolni a Főpap Tornyát.
Gunthar kinyújtotta páncélkesztyűs kezét, markában néhány friss, zöld levéllel.
- Ismered ezeket? – kérdezte kurtán.
Sturm a fejét rázta.
- Calviai tölgy – magyarázta a lovag lakonikusan. – Emlékszel a szólásra?
Sturm bólintott. A mondókákat és babonákat sokkal jobban ismerte a leveleknél meg a
fáknál. – “Utolsónak zöldül, utolsónak sárgul”, uram. Legalábbis Vigaszban így mondták.
 - Ugyanezt mondják itt is – bólintott helyeslően Gunthar. – Ezért is olyan különös, hogy
ilyen leveleket hozok a tél közepén, nem gondolod?
Higgadt, kiismerhetetlen pillantással méregette Sturmot.
- Ez azt jelenti, hogy mennem kellene – jelentette ki a fiú és leguggolt, hogy felvegye a
kardot. A szobában kellemes meleg volt és az ablakon át halvány virágillatot hozott felé a
délkeleti szellő.

5. fejezet: Indulás és intrika

Aznap reggel csak a legbátrabbak nem fordították el a tekintetüket.

Az éjszaka a végéhez közeledett és a harmadik őrségváltást jelző harangkondulás
magányosan zengett a levegőben, az apródok pedig mozgolódni kezdtek a hűvös, fáklyákkal
bevilágított folyosókon és közben az időjárás és a korai kelés miatt zsémbeltek. Ilyenkor
mindenhol sürögtek-forogtak, egymást ugratták és pletykákat cseréltek az emberek, azonban
ezen a reggelen mindenki abbahagyta, amivel foglalkozott és a beszélgetések elhalkultak,
ahogy Sturm az istálló felé menet elsietett mellettük. A néma szinte már szégyenkező lovagok
elfordították róla tekintetüket. Még a solamniai ügyekkel szemben általában közömbös
szolgák is összesúgtak a háta mögött és védőjeleket rajzoltak magukra.
- Távol tartják maguktól a megátkozottat – mormogta a bajsza alatt Sturm, ahogy
kilépett a hatalmas központi udvarra és lábnyoma kirajzolódott a még megmaradt koszos
hófoltokban. Valamilyen titokzatos cél miatt már régóta ébren lévő Koronaőr Derek ott állt
párálló leheletébe és pokrócba burkolózva kőhajításnyira az istálló ajtajától. Mellette a két
Jeoffrey, tejfeles képű társai, ha rosszban sántikált. Mindannyian arisztokraták, családjaik
nemzedékek óta az elsők között van, így semmiféle feladatuk nem volt reggel és Sturm csak
találgatni tudott, mi vehette rá őket, hogy kibújjanak meleg ágyukból és felhagyjanak
nagyratörő álmaikkal.
Sturm bement az istállóba és felnyúlt, hogy levegye nyergét megszokott helyéről, azonban
hiába, mert a nyerget odakötötték és körbehurkolták száraz indákkal, ráadásul néhány
fenyőággal groteszk módon feldíszítették. Hallotta, hogy kinn felnevetnek, és dühödten
kirántotta a nyerget a növények kusza gubancából. Az indák elszakadtak ő pedig
hátratántorodott a nyereggel. A sötét és fagyos udvarból fiatal hangok kórusa hallatszódott.

Huma keblére térjen Ő,

A vad, közömbös égen át,
Harcoshoz ez így illő,
És szemének múló sugarát
A harcmező fűstködétől ment’
Vezesd a csillagokra fent…

Sturm kilépett az istállóból. Akarata ellenére nem tudta megállni, hogy el ne

mosolyodjon, elvégre a fiúk solamniai siratóéneket adtak elő.
Befejezték a versszakot és megvetően álltak előtte. Koronaőr Derek kipirult és a hamis
énekléstől kifogyott belőle a szufla, mégis jelentőségteljesen magasodott ellenfelével
szemben. Bőrpáncélja pecsétes, piszkos és sáros, arca nemkülönben. Mögötte a két sápadt
Jeoffrey, arcukon ostoba kifejezéssel zihált a rosszindulatú nevetéstől.
Sturm fejében őrült tébolyult gondolat támadt. Ha tényleg teljesíti Koronaőr Derek
kívánságát és soha nem tér vissza erről a különös, baljós utazásról, miért ne távozna úgy,
ahogy az apja távozott a miatta búslakodó laktanyából azon a legendás éjszakán, mikor a
Fényeskardú kastély elesett? Miért ne hagyja itt őket nevetve?
Váratlanul Sturm is vadul énekelni kezdett:

S legutolsó sóhaját
Emelje a ringó lég
Varjak álmai fölé,
Hol halált csak a héja lát.
Árnya Humához szálljon hát
A vad, közömbös égen át…

Sturm egyre hangosabban és hangosabban énekelt és először az egyik Jeoffreyba

fojtotta bele a szót, majd a másikba, végül magába a főkolompos Derekbe is. Az apródok
értetlenül és némileg megszeppenve elhátráltak az istálló elől, Sturm pedig követte őket és
közben még hangosabban énekelt.
A teljesen elbátortalanodott Jeoffreyk megfordultak és futásnak eredtek, magára hagyták
Dereket, aki tovább hátrált a várudvaron. Sturm egyre csak a nyomában lépdelt, miközben
még hangosabban énekelt, hogy végül fények gyulladtak a Torony ablakaiban, ahogy a
kedvetlen lovagokat felrázta álmukból Derek visszafelé elsülő tréfája.
 A rátarti apród egyre gyorsabban és gyorsabban hátrált, a mosoly teljesen eltűnt arcáról
most már, ahogy a nyilvánvalóan őrült déli szigorú szemébe nézett. Annyira igyekezett
elkerülni Sturm útjából, hogy észre sem vette Jacket, a fiatal kertészt, aki mögötte állt meg,
hogy egy pillanatra megpihenjen, mielőtt továbbtolja az istállóban összeszedett talicskányi
trágyát.
Nagyon sajnálhatta, hogy nem vette észre.
A hátráló Derek belezuhant a talicskába, de annak viszonylag friss tartalma szerencsére
tompította az esését. Kiügyeskedte magát a talicskából, megbotlott és orra esett, Sturm pedig
diadalmas arckifejezéssel teli torokból elénekelte a sirató befejezését.
Stephan és Gunthar ott álltak a fiúk feje fölötti falon és őket figyelték, míg a szokatlan
reggeli ének el nem hallgatott.
- Tiszta Fényeskardú, úgy bizony – jegyezte Lord Gunthar halkan öreg barátjának.
- Nem tiszta Fényeskardú, de ha az istenek is úgy akarják, eléggé Fényeskardú –
engedte meg Stephan.

*****

Sturm elmosolyodott miközben a lovát nyergelte. Vadnak érezte magát és felkavarta az,
ami történt, ám egyúttal – furcsa módon – szabaddá is tette.
Derek elvörösödött, átkozódott és elhátrált, bár ezalkalommal nagyon ügyelt, merrefelé.
Arisztokratikus önteltségét maga mögött hagyta a hólepte udvaron. Lord Boniface dühtől
fújtatva előbukkant a Lovagsarkantyúhoz vezető lépcsőkön és tiszta kesztyűjében nyakon
ragadta a mocskos apródot.
- Hogy merészeled otromba tréfákkal tölteni a reggelt – morogta – mikor még ezer
dolgod van napkelte előtt! – Átmasíroztak az udvaron, és közben a lovag az apródot
szidalmazta, egyik kérdést a másik után vágta a fejéhez. Jack, a kertész kezével letakarta
számtalan lyukas fogát megmutató ásítását és utánuk tolta a talicskát, miközben magában
Sturm énekének dallamát dúdolta.
Sturm kuncogott miközben a parádét figyelte. Dereket most minden bizonnyal vízbe
dugják, aztán pedig kibélelt kis szobájába küldik, ahol dühödten és izgatottan elismétlik, mit
kellett volna tennie vagy mondania, mikor az a vigaszi senkiházi harsogó kacagás és
gyászhimnusz közepette ellene fordult.
 - Kapjon egy napot, Luin – suttogta a kancának, aki kedvesen horkantott egyet az istálló
lassan tisztuló homályában. – Kapjon Derek egy napot, én pedig legyek addigra jó messzire,
ami pedig a ma reggel az udvaron történteket illeti, ki tudja mi lesz a történet folytatása.
Most már a vár belseje is jól kivehető volt a sápadt szürkeségben. A toronyban világító
lámpák sem adtak sokkal több fényt, odafönn pedig a denevérek és a világító bogarak a
barlangok és a pajták padlásainak menedékébe igyekeztek. Valahol messze a síkságon
kirajzolódott a horizont.
Mire Sturm végigvezette Luint az udvaron a déli kapuhoz, már a Nap is felkelt. Ott volt
Lord Stephan, hogy elbúcsúztassa, fehér szakállából gomolygott elő lehelete; ott volt Gunthar
is és szigorú szemmel vizsgálgatta a fiatalembert, megbizonyosodott arról, hogy a lovát
megfelelően nyergelte fel, és hogy az örökségként kapott páncél egy solamniaihoz méltóan
mutatott rajta.
- Ez a családi örökség egy kissé… túlméretezett, fiú – jegyezte meg csalódottan és
kétkedve pillantott Angriff mellvértjére; olyan széles volt és nagy, úgy nézett ki benne Sturm,
mintha valaki egy kalitkába zárta volna. – Bizonyosan akadt valami ennél megfelelőbb páncél
a szállásodon.
- Kisebb páncél van, hogyne, Lord Gunthar. Ám megfelelőbb? Ezt nem hinném.
Fényeskardú vagyok, akit a Vadon Ura kihívott párbajra. Az örökségem velem együtt lovagol
az istenek tudják, hová – a fiú elrejtette a mosolyát. Ezt a beszédet gyakorolta csutakolás
közben, úgy vélte, igazán jól sikerült és a Szabályzat szerinti, megfelelő végszó és bevezető is
egyúttal nagy kalandja előtt.
Nagyszájú, fellengzős kölyök – gondolta Lord Stephan szelíd mosollyal. Hogy jár a
szája abban a ládányi mellvértben! Majd meglátjuk, hogyan szerepel a “Fényeskardú”, meg az
öröksége.
- Ahogy mondod, az istenek tudják, hová, Fényeskardú Sturm – mondta ki hangosan
Stephan és a Főpap Tornyának hatalmas tölgyfa kapui lassan kitárultak a háta mögött. –
Azonban először minden bizonnyal a Déli-Komorerdő felé tartasz, és az oda vezető utat Lord
Vertumnus – úgy tűnik – ki szeretné jelölni neked.
Sturm szeme elkerekedett, ahogy kipillantott Stephan válla mögé. Megmagyarázhatatlan
módon indák sarjadtak ki a déli kapu előterét fedő kövek között és hatalmas, zöld hálót
alkottak az óriási kapun. Habbakuk szárnyain vékony csíkban fű bújt elő a sziklás
dombhátakon és délkelet felé tartva végighúzódott egészen a messzeségig. Egyetlen éjszaka
alatt eljutott a vár kapujától a Solamniai-síkságig. Olyan volt, mint valami zöld tűzláng és
olyan tökéletes, mint egy rendjelszalag valamelyik előkelőségen.
 - Jó vendéglátó ez a Lord Vertumnus – próbálta tréfával elütni Sturm és közben
megdörzsölte a vállát, ami váratlanul sajogni kezdett. – Jó vendéglátó, ha elvezet engem a
Toronytól saját birtokáig – szavai erőtlenül lógtak a ködös levegőben.
- Remélem, hogy ez a vállalkozás nem annyira sötét, mint ahogy azt a barátod,
Koronaőr gondolja – állapította meg Lord Stephan. – Azonban nem tudok hazudni, hogy azt
mondjam, könnyű út áll előtted. Kísérjen végig az Imádkozó Sáska és a Sárkány és nyíljon
meg előtted a Szürke Könyv, mutassa meg neked bölcsességét!
Micsoda kenetteljes beszéd volt ez! – gondolta Lord Stephan. Biztos a korai időpont és
a zöldségek miatt – merthogy a lovagokat is váratlanul érte, hogy Vertumnus mágiája egészen
az erőd kapujáig elért. Vékony fűcsík volt, ez igaz, de szívós. Lord Gunthar kiment a kapun és
először kardjával, majd csupasz kézzel is megérintette. Stephan követte a példáját: a tavaszi fű
melegnek és ruganyosnak tűnt ujjai között, és ahogy megérintette valamiféle szokatlan
meghatározhatatlan vágyakozás tört rá a rengeteg mélye, az erdő szabadsága és zöldje után.
- kísérjen végig az Imádkozó Sáska és a Sárkány – suttogta, ahogy Sturm óvatosan
kivezette lovát a zöld labirintuson keresztül Vertumnus mágikus ösvényére. Boniface és
Gunthar a falakról figyelték és a fiú mindhárom lovag szemében törékenynek,
felkészületlennek tűnt. Lord Stephan ismét azon kapta magát, sajnálkozik, amiért az Eskü és a
Szabályzat nem engedi, hogy fegyvert ragadjanak és kövessék.
Lehet, hogy a fiú Fényeskardú – valóban Lord Angriff fia, kívül, belül egyaránt. De ami
rá vár…

*****

Boniface a kert egy félreeső részébe húzta megállás nélkül magyarázó apródját, nem
messze egy melléképülettől, amiben a kertészek szerszámai hevertek a törött szobrok, és egy
gnómok készítette locsolórendszer romjai mellett, ami soha nem működött.
Boniface végignézett rajta és gyorsan nekiesett szerencsétlen unokaöccsének.
- Minden a helyén van, Derek?
- Min-minden? – dadogta a fiú idegesen.
- Minden te kis elkényeztetett majom! A csapda a gázlónál, a ló lebetegedése, a
rajtaütés, a meglepetés a faluban, a…
- Bács… Lord Boniface, kérlek! – suttogta ingerülten Derek és közben egyre csak Jack
felé mutogatott, aki éppen békésen egy kupac közepére ürítette a talicska tartalmát a kert
sarkában. Mikor ezzel megvolt, leporolta a kezét és óvatosan végigsétált a virágok
útvesztőjében, hogy leguggoljon és megvizsgálja egy zöld rózsa zöld bimbóját.
- Ne is foglalkozz vele! – szólt rá a lovag mély, fenyegető hangon. – Csak egy szolga,
egy tökfilkó, de talán még ő is ügyesebben elő tudta volna készíteni a bolond Fényeskardúra
váró meglepetéseket.
- Megnyugodhat, uram – felelte hűvösen Derek, ahogy feltámadt haragja és méltósága.
– Paladine-ra és az összes jó istenre mondom, mindaz, amit tervbe vett Fényeskardú Sturm
kapcsán, a helyén van és már csak az ő megtisztelő jelenlétére vár.
E szavak hallatán a solamniai kardforgató megnyugodott és elengedte a markában
tartott apródot. Különös mosollyal méregette az előtte álló fiút.
- Furcsa istenekre fogadkozol, Koronaőr Derek. Nagyon furcsákra.

*****

Sturm meglepődött, hogy a zöld sáv azt az utat követte, amit korábban választott.
Végigment Habbakuk szárnyain és közben elhaladt Hart erdejének szélénél; ez a kis
bozótos volt az egyetlen, ahol az örökzöldek és juharfák között néhány selyemfa is megbújt a
Vingaardi-dombságon. A sáv dél felé sziporkázott és bár eltűnt a reggeli párában, minden
bizonnyal a folyó, és az azon túl fekvő Lemish tartománya felé vezetett annak a nyugtalan
vidéknek a közepébe, ahol a Déli-Komorerdő helyezkedett el.
Olyan volt, mintha valaki feltérképezte volna az útirányát. Azonban hiába jelölte ki az
utat a Zöld Ember, a Solamniai-síkság többé nem jelentett biztonságos, sima utazást, mert
megváltoztak az idők Vinas Solamnus, Fényeskardú Bedal és Huma hősi kora óta – olyan
idők voltak azok, mikor erényes és igazságos volt a vidék, erős lándzsákkal és még erősebb
hittel védelmezték ellenségeitől.
Most már még szinte elképzelni is lehetetlen volt azokaz az ősi időket. A vidék
erőszakkal, haragosan a lovagok ellen fordult. A parasztok fellázadtak, nerakai banditák
fosztogattak a keleti határon és állítólag még ennél is sötétebb lények jelentek meg a
hátországban – makogó, pikkelyes lények, gyíkszerű alattomos szörnyek, gyermekeket
raboltak és leölték a jószágot; olyan lények, akik végigjárják a falvakat éjszaka, ujjaikkal
végigtapogatják a falakat és a zsindelyt, megzörgetik az ajtókat…
Sturm összerázkódott. Előtte ott húzódott a ködlepte, halott hanga rozsdaszínű foltjaival
pettyezett síkság, amíg csak a szem ellátott. A zöld sáv úgy húzódott végig rajta, mint valami
csillámló sujtás. Jellegtelen, kemény táj volt,, ahol napokig is bolyonghat, ha elvéti az ösvényt
vagy figyelmetlenül elkóborol. Különös, jellegzetes csend honolt ezen a helyen, mintha
szélnek itt nem volna hangja.
Lába alatt Luin szelíden felnyihogott és lehajolt, hogy legeljen egy keveset Vertumnus
ragyogó ösvényéből. Sturm megfordult a nyeregben és visszanézett a Vingaard-hegységre,
ahol a Főpap Tornyának óriási magas csúcsa megcsillant a reggeli napfényben. Bár alig
háromórányit jött eddig, a Torony távolinak látszott, mintha egy másik kor közepén
helyezkedne el.
Ismét a zöld sáv felé fordult, ami ott húzódott előtte, végig az egyszerre ellenségesnek
ható elképzelt útvonalon, át a gyorsfolyású Vingaard-folyón egyenesen a throti hobgoblin
erődök közé – és ez még csak bevezetés a Komorerdőhöz képest, no meg ahhoz, amit
Vertumnus forgat a fejében.
- De hát már abba is belehalhatok, hogy el akarok jutni oda – suttogta Sturm, és
meglehetősen rosszul érezte magát ettől.
Bizony, egyesek jó pár veszéllyel találkoztak, amikor arrafelé utaztak. A solamniai
utakon leselkedő veszélyekről számos sötét történet szólt. Ott volt például az a Caergothból
indult karaván, amit napokig vártak, és mikor megtalálták, a rúd elé befogott lovak még
mindig húzták Thergaard vára felé a szekereket, azonban a kocsisok és az utasok mind egy
szálig eltűntek. Aztán ott volt az a tucatnyi kaolyni zarándok, akik elindultak Palanthusban
lévő szentélyekhez és szinte már csak a csontvázuk maradt, mikor a keresésekre indult Lord
Gunthar megtalálta őket a selyemfák alacsonyabb ágain, hurokkal a nyakukban.
Sturm megdörgölte a szemét és szorosabbra húzta a köpenyt vállán. Kétszer is azt hitte,
valaki követi őt, de amikor hátranézett, csupán a sápadt napfényt, csupán a magas fűben játszó
szelet.
Jól tudta, hogy a törpék még ennél is sötétebb történeteket mesélnek. Hogyan tanulták
meg a hobgoblinok a kisgyerekek sírását utánozni, csak azért, hogy a jóindulatú áldozatokat
valamilyen elhagyatott, veszélyes helyre csalják, ahol aztán a vastagon gomolygó köd tisztább
foltjaiban…
Köd! Sturm felegyenesedett a kengyelben. Míg ő elábrándozott, a kanca megállt a zöld
ösvényen és csendesen rágcsálta az előttük húzódó fűsávot.
Természetellenesen fakó ködnyúlványok szivárogtak elő körülötte a pusztából, mintha
holt lelkek lennének. A nap rézsútosan, tompán sütött, a levegő megtelt fehérséggel, ami
távolabb, ahol a pára teljesen elfátyolozta a napfényt, szürkének látszott.
Sturm előrehajolt és hunyorított; kezét a kardjára tette. Nincs még este, csak vastag a
köd. Csettintett a nyelvével, hogy indulásra bírja a lovat és Luin óvatosan nekiindult. Olyan
finoman helyezte egyik patáját a másik után, mintha ingoványon vagy szakadék mellett járna
éppen.
Aztán valahonnan muzsika csendült, mélabús sípszó. Sturm előhúzta a kardját és egyik
oldalról a másikra forgott a nyeregben, de nem volt más körülötte, csak a köd és a dallam
hangjai, más semmi. Egyszerre ostobának érezte magát, mintha azért húzta volna elő a
kardját, hogy megküzdjön a levegővel.
- Gyere elő, Vertumnus! – morogta Sturm és hangja dühével együtt erősödött – Ne
rejtőzz köd, és egyéb játékok mögé, hanem rendezzük le. Kard kard ellen, lovag a lovaggal,
férfi a férfival!
A zene azonban egyre csak folytatódott, a dallam állandóan változott és visszatért
önmagába – jól felismerhető, de sohasem ugyanaz. A köd lassan táncolni kezdett a zenére,
kavargott és hullámzott valamiféle őrjítő, mindent magába záró spirálban. Sturm most már
nem látta a talajt; olyan volt, mintha Luin sekély, bizonytalan vízen gázolna keresztül.
Az ifjú óvatosan leszállt a nyeregből és a ló mellett haladt tovább, léptei könnyűek,
határozatlanok. Már nem is érezte a frissen nőtt füvet, és már kezdte azt gondolni, hogy maga
a talaj is köddé vált.
- A vár. Vajon Vingaard vára balra van? A lenyugvó Nap… - motyogta a bajsza alatt. Az
irányok még akkor is értelmüket vesztették volna, ha képes lenne visszaemlékezni rájuk
ebben a pokoli, mindent összezavaró zenében. Az út nagyon gyorsan átváltozott Sturm pedig
átkozta magát, hogy máris eltévedt.
Legalább egy órán keresztül vagy még tovább is verekedte előre magát a sűrű
homályban, útja reménytelenül kanyargóssá vált, zavarodott gondolatai pedig átadták
helyüket a kétségbeesésnek.
A muzsika elhallgatott, mintha elvágták volna. A nyomába lépő csend épp ugyanolyan
veszélyesnek tűnt, mintha maga síkság hallgatott volna el valamilyen rettenetes bűntettre
várakozva. Sturm érezte, hogy kardja remeg a kezében.
Néhány percig még bolyongott, léptei egyre óvatosabbak. Bagoly huhogott egy
villámsújtotta tölgyfában – úgy hangzott, akárha a holtak birodalmából szűrődött volna idáig,
és a fiú egyszer vagy kétszer mintha gyermeksírást is hallott volna. A hangoktól majdnem
pánikba esett. Kétszer bele is lépett a kengyelbe, de összeszedte a bátorságát és meggondolta
magát.
- Már csak az hiányozna! – suttogta haragosan. – Leesni a lóról ilyen vastag ködben!
Betörne a fejed, és még az a megmaradt kevés eszed is kiszökne!
 Végül, amikor már azt gyanította, hogy visszafelé tart a Torony irányába, Sturm úgy
határozott, megáll és megvárja, míg eloszlik a ködfelhő.
- Milyen jól szórakozna Koronaőr Derek, hogyha egyszer csak kibukkannék a déli kapu
előtt, mert rémületemben teljesen visszafordultam – magyarázta Luinnak. – Humára! –
fogadkozott fogcsikorgatva. – Inkább meghalok, semhogy megadjam annak a
semmirekellőnek ezt a pillanatnyi boldogságot!
Luin a fiú vállához dörgölte hosszú orrát és elgondolkodva rágcsálta a haját.
Ott álltak és várakoztak – az öreg kanca és fiatal lovasa. Elbóbiskoltak, csak néha
ébredtek fel a fürjek szárnycsapásaira vagy a távoli fákon lakó mókusok hangjára. Végül
leszállt az este, a vidék elhallgatott és mozdulatlanságba dermedt körülöttük.

*****

Sturm felriadt – egy pillanatig azt hitte, még mindig a Főpap Tornyában van
biztonságban, az apródok szállásán. Azonban páncél volt rajta, oldalán fegyver, ágyául pedig
a puszta föld szolgált. Megfordult és bután pislantott néhányat, míg eszébe jutott, hol is van.
- Luin! – suttogta. A ló elsétált valamerre, de itt maradt a közelben. Hallotta őt a kora
reggeli sötétségben, ahogy szaglászik, és a földet kaparja. Sturm talpra kecmergett; Apja
mellvértje kényelmetlen volt és túl nehéz. Még utoljára fordult egyet, hogy megtalálja az
egyensúlyát, aztán elindult a hang irányába. Váratlanul szellő érintette meg az arcát és a
hangot, amit hallott évek múlva is egy szempillantás alatt felismeri majd, Xak Tsaroth romjai
között. Először azt gondolta, viharos szél borzolja a fák levelét, de a levegő mozdulatlan volt.
Vertumnus jutott az eszébe és az évszakok szokatlan váltakozása…
Előrebukott és a forró lehelet a feje fölött süvített el és kén, hamu, tomboló harag szagát
árasztotta magából. Először úgy tűnt, mintha az egész síkság felgyulladt volna, mintha maga
köd kapna lángra körülötte. Sturm fuldoklott.
Megpördült és eszeveszetten fütyülni kezdett, hogy magához hívja Luint. A kanca
nyugodt léptekkel bukkant elő a ködből és a bodorodó füstből, csak azért állt meg, hogy
lustán megvizsgáljon egy halomnyi lóherét. Sturm megkapaszkodott a kanca oldalában,
valahogy a hátára tornázta magát – és igyekezett megőrizni drága életét, ahogy Luin orrába
csapott valami a levegőben terjengő csípős szag mellett, valami nagyobb fenyegetőbb rémség
szaga. Hátasa idegesen kirúgott és belevágtatott a ködbe.
Sturm kapaszkodott a kantárba a kengyel pedig bokája köré csavarodott Hiába
próbálkozott a nyeregbe kerülni, mivel Luin vadul és hevesen belevágtatott a ködbe és
meglehetősen rázós talajon haladt, így Sturm csak annyira volt képes, hogy a hátán maradjon.
Mögöttük elhallgatott a susogó hang, majd újra feltámadt, ezúttal sokkal hangosabban. A
forgószelekre gondolt, a hegyi hágókon fúvó könyörtelen aferiai szélre, ami fákat, házakat
egyaránt elsöpör, ahogy lecsap a síkságra. Luin még gyorsabban vágtatott, gesztenyebarna
szőre nyálkás és foltos most már a habtól, de az óriási zaj csak közeledett feléjük, egyre
hangosabb, sebesebb és sürgetőbb.
Sturm arra gondolt, hogy kardot ránt, és bármi is legyen, szembenéz azzal, amit
Vertumnus utána küldött, Luin azonban egyre csak vágtatott, mintha maga lenne a Solamniai-
síkság fölött szárnyaló szél. Ha egyik kezével elengedné a kantárt, azzal azt kockáztatja, hogy
nyakát szegi; hogy végigvonszolják a kemény talajon. Így aztán tovább kapaszkodott és lábát
egyszer, kétszer, háromszor is igyekezett átvetni a nyergen, de a ló sebessége és saját
páncéljának súlya miatt továbbra is ott lógott és küszködött, de képtelen volt visszanyerni az
egyensúlyát. Háta mögött a köd, vészjósló, vérvörös fénnyel kezdett ragyogni és a fény
közepén óriási sötét alak repült felé denevérszerű szárnyán, a levegő pedig egyre forróbb és
forróbb lett, míg végül elviselhetetlenné vált.
Aztán egyszerre váratlanul visszatért a muzsika. A köd magába zárta őket és a fény
eltűnt a háta mögül, vele együtt a hang és a forróság is. A köhögő, fuldokló, félig lován fekvő
Sturm figyelte, ahogy a fehér gomolygás szétnyílik és elnyeli üldözőjük ormótlan,
bőrszárnyas alakját. A forróság és a dübörgés azonnal alábbhagyott.
A zene egyre visszhangzott a körülöttük lévő sziklák között. Most más dallam szólt –
váratlan fordulatokkal és tréfákkal teli, gyors, táncra hívó zene. Olyan ragadós volt, hogy a
tölgy és selyemfaágakon gubbasztó fülemülék válaszképpen dalolni és utánozni kezdték. Luin
előbb ügetésre váltott, majd egyszerű poroszkálásra, a kifulladt és zavarodott Sturm pedig
elhelyezkedett a nyergében.
- Branchalára mondom, ez aztán furcsa dolog volt! – dörmögte. A köd lassan szétoszlott,
esőként szállt vissza kemény, sovány földbe. Sturm feje fölött megjelentek a csillagok
Solamnia éjjeli egén; először a holdak, aztán a világító Sirion és Reorx. Felnézett, és amikor
ezek segítségével betájolta magát, kiderült, hogy több mérföldnyire délre van onnan, ahol
lennie kellene.
- Mi… mi volt ez, Luin? – kérdezte. – És… hol vagyunk?
A köd mostanra teljesen szétoszlott és lova hátáról Sturm elég messzire ellátott a
síkságon. Mesze nyugatra egy falut pillantott meg, halvány fényei pislákoltak a tiszta téli
éjszakában. Igencsak hívogató lehetőség – meleget és fedelet találna arra a néhány órára, ami
napkeltéig hátra van.
 Azonban Sturm ismerte a parasztokat és tudott a Renddel szemben viselt lankadatlan
gyűlöletükről. Bármilyen falu is legyen, bármennyire is hívogatóak legyenek a fényei, nem
valószínű, hogy a Jégmadár, a Korona és a Rózsa szívesen látott vendégek volnának.
Felsóhajtott és kelet felé fordult, ahol a kelő Nap és a Solinari egyre halványuló
fényében egy óriási kastély két tornya tört az égbe. Nem a Fényeskardú kastély volt, ez biztos,
de mindenképpen kastély, és ezen a tájon a kastélyok jelentették az Eskü és Szabályzat
tisztelői számára a menedék és pihenés lehetőségét.
Sturm lassan, kényelmes tempóban keleti irányba, a tornyok felé irányította lovát,
melyek a ködhöz hasonlóan emelkedtek ki a földből. Már szinte pirkadt, mire a védművek
megjelentek a láthatáron, és az első napsugarak halvány homályában ki tudta venni a kastély
nyugati kapu feletti hatalmas pajzsára festett kopott családi címert.
A jelzést igencsak megviselte az idő, a festmény több helyen lepattogzott és
felpúposodott, de Sturm eleget ismert saját családja történelméből ahhoz, hogy felismerje a
jellegzetes formákat – a kék mezőben fehér felhőn nyugvó vörös fényvirágot.
- Di Caela! – suttogta. – Anyai nagyszüleim ősi lakhelye! Messze délre kerültünk
onnan, ahol lennünk kellene, jó Luin, de azt hiszem, bizonyos szempontból otthon vagyunk.
A kanca horkantott a közeli pihenés lehetőségére. Gyorsabb lépésre váltott majd
ügetésbe kezdett és megújult erővel vitte Fényeskardú Sturmot ősei megviselt kapuja felé.

6. fejezet: A Komorerdő

A Déli-Komorerdő mélyén, indákból és levelekből készült függőágyán hevert a Vadon

Ura, aki most lassan lehunyta szemét és letette fuvoláját. Körötte még a fény is zöld és
sárgaszínű volt, mintha a fák homályos, girbegurba ablakok lettek volna.
A függőágyat két ősöreg tölgy közé akasztották és még náluk is ősibb és öregebb rom
maradványai fölé. A mohlepte kövek töredezett fogakként tarkították a tisztást, halványan
jelezték egy apró épület – talán egy őrtorony vagy egy kolostor – alaprajzát, melyet minden
bizonnyal a Hatalom korában hagytak magára.
Vertumnus szeme megrebbent és kinyílt. Az egyik tölgy ágán két driád üldögélt és
értetlenül bámultak rá.
- Most megölhetted volna! – sziszegte a kisebbik, aki fekete haját hosszú fonatban
hordta. Hangja baljóslatúan csengett, akár a szél az elszáradt levelek között.
 Vertumnus nem válaszolt. Lassan karba tette a kezét és egy pillanatig úgy festett, mintha
egy réges-rég eltemetetett király méltóságteljes és kifürkészhetetlen szobra volna. A driádok
kényelmetlenül fészkelődtek a feje fölött és a magasabbik olyan ügyesen, akár egy pók a
hálóján végigmászott a függőágyat a fához rögzítő indán, míg végül leült a Zöld ember mellé
és arcát Vertumnus szakállának zöld bozótjába temetve hozzábujt.
- Tudom, hogy úgyse’ akarod megölni – suttogta csábító hangon, hangja akár a
furulyaszó, érintése akár a gyengén verdeső madár szárnya – nekünk pedig mindegy. De ijessz
rá, zavard össze és mikor már teljesen összekuszáltad a gondolatait, küldd vissza a hitében
osztozó testvéreihez! Csináld meg! Most!
Vertumnus felkacagott és a szél hátára vette a hangot.
- Vérszomjas boszorkányok vagytok, mindannyian – mordult fel. – Olyan bolondok és
követelőzők, akár a szarkák.
A levelek megzörrentek, ahogy intett a driádoknak, hogy távozzanak.
- Menjetek, mindketten! Reggel van már és ideje, hogy lepihenjek.
Nagyot nyújtózkodott az oldalán lévő driád pedig kikecmergett a függőágyból le az erdő
száraz levelekkel borított talajára. Felpillantott a feje fölötti ágak között félig már szendergő
zöld alakra és lebiggyesztette ajkát, míg Vertumnus idegenül csengő hangját hallgatta.
- Nem közülünk való vagy, nem bizony – jelentette ki a driád vádlón. – Még nem. De
közéjük sem illesz már, még ha vágyódsz is az elmúlt napok után.
Vertumnus csak nevetett ezen és megfordult a függőágyban. Megrázta a fejét, és
makkok záporoztak lefelé az összefonódott indák közül, a levegő pedig egy pillanatra
felszikrázott az ezernyi szállongó nyárfamagtól. Csillogó fekete szemmel méregette a driádot,
pillantása meleg és mosolygós, de semmit sem lehetett kiolvasni belőle.
- Ki vagy te, kicsi Evanthe, hogy megmondd, mi után vágyakozom és sóvárgok?
Valahonnan a boróka vastag, terpeszkedő ágai közül bagoly ereszkedett le és csőrében
savanykás kék bogyókkal lepett gallyacskát tartva a függőágy egyik rögzítésére telepedett.
Vertumnus a bagolyra kacsintott és közben gúnyosan figyelte az alatta duzzogó nimfákat.
-Most pedig keress egy tölgyfát, társam és én pedig elszenderedünk, hogy az éjjel bölcs
lakóinak álmát aludjuk – ásította, majd a bagoly felé fordult, miközben újra – ezúttal
valamivel türelmetlenebbül – intett a nimfáknak, hogy távozzanak.
A driádok mérgesen suhantak tova az erdő közepe felé; egyszer, majd másodszor is
visszanéztek még válluk fölött a közöttük élő kezelhetetlen titokra, a Zöld Emberre.
 - Soha nem leszel közénk való! – kiáltotta a kisebbik csúfolódásképpen. – Zöld vagy,
mint egy facsemete, mint az újhagyma, de soha nem leszel közénk való, Vadon Ura! – ezzel
mindketten eltűntek az erdő fényfoltokkal pettyezett mélye felé.
Vertumnus elmosolyodott és lehunyta a szemét.
- Diona – suttogta és ajkához emelte fuvoláját –, el sem tudod képzelni, mennyire
kevéssé zavar ez engem.
A Zöld Ember lassan körbejáratta pillantását az erdő sötét boltozatán. A fuvolát ajkához
érintette, majd leeresztette és csitításképpen néhány szót mondott a bagolynak valamiféle
füttyökből, huhogásokból, burukkolásokból és a magasan lévő ágak között játszó szél
hangjából álló nyelven, mire a madár Vertumnus hajának kazlába fészkelte magát. Újra
felemelte fuvoláját, és erre a többiek is előbújtak az árnyakból – a pacsirta, a sólyom, a vadlúd
és a mókus, meg a denevér. Még egy sárga szemű hiúz is.
A Vadon Ura lassan játszani kezdett az ünnepélyes kilencedik hangnemben, amit a
bárdok branchalainak neveznek. A férfi függőágyán sarjadó új levelek megzavarták a baglyot
kényelmes pihenőhelyén. Bár a világot és az időjárást még mindig a tél utolsó foszlányai
takarták, Vertumnus körül tombolt a nyár.
Játszott, egyre csak játszott és bimbózó virágok törtek elő körülötte, hogy kitárulkozó
szirmaikkal incselkedjenek vele és vékony, gyenge szárukkal szakállába és hajába
fonódjanak. Fürgén tizedik hangnembe, a derűs és ütemes matheriba váltott s a levegő megtelt
édes illatokkal. A feje fölötti ágakon üldögélő énekesmadarak bólintottak, ahogy elkábították
őket a csodálatos illatok, és egyenként bekapcsolódtak, hogy vele együtt énekeljenek,
ahogyan a Solamniai-síkságot ellepő ködben is tették.
A Zöld Ember hunyorgott örömében, hiszen a következő hangnem a tizenegyedik – a
soliniai, a Fehér Hold dala, mely látomásokat bocsát az emberekre. Ansalon minden egyes
zugában voltak, akik felkapták a fejüket, és fülüket hegyezték, hogy elkaphassák a Déli-
Komorerdőből feléjük szálló vékonyka, alig hallható muzsikát.
A zöld ujjak boszorkányos gyorsasággal táncoltak a fuvolán és a zene gyorsultával
elhomályosodtak a sebességtől. A Vadon Ura felnézett az ágak kusza erdején áttetsző reggeli
égbolt szürke foltjára és figyelte, ahogy lassan beborítja a Solinari fehér arca.
Vertumnus szeme megvillant és elkerekedett. Most kezdődik a tánc. Az ágak már
semmit sem takartak az égből, helyette a zene és a fény közé szorulva szinte
összezsugorodtak, míg csak a győzedelmes hold felszínét behálózó karcolásoknak nem
tűntek.
 Az égitest szikrázó felszíne, valamiféle távoli, szférák közötti háború eredményeként
zölddé változott Vertumnus játéka közben. A felhők némán kavarogtak és dagadoztak,
mígnem a kavarodás közepéből képek nem jelentek meg és benépesítették a hold felszínét.
Olyan volt, akár a délibáb, mint valami kép, ami élesebb az emlékeknél de nem eléggé
élethű, hogy valódi látvány legyen. Tucatnyi törpe kutyagolt kőtől kőig a Solinari arcán,
mintha át akarnának vágni a hold felszínén.
Vertumnus csippentett a szemével és tovább játszott.
Két törpe megállt, a hold peremén egyensúlyozó árnyalakok. Egymásra néztek, a
levegőbe szimatoltak és furcsálkodva rázták a fejüket, mintha valami belement volna a
fülükbe.
Vertumnus mosolygott bár száját egy pillanatra sem vette le a fúvókáról. Mindig ez
történt: a zene különös zavarodottságként jutott el hozzájuk, valamilyen megfoghatatlan
dologként, melyet rögtön azután elfelejtenek, hogy meghallották. Ám a soliniai hangnem a
változások dala. Akik meghallják, megváltoznak a muzsikától – már ha végighallgatják.
Voltak, akik alig észrevehetően változtak meg, másoknál jóval kézzelfoghatóbb volt az
átalakulás, de mindenkit megérintett ez a dallam ott belül, a szíve legmélyén, akinek volt füle,
hogy meghallja, és a dal soha többé nem hagyta el őket.
A törpék ugyanolyan gyorsan tűntek el a holdat borító felhőkben, mint ahogy
felbukkantak. Nyomukban három lovag lovagolt be – arcukat sálakba bugyolálták a metsző
téli szél ellen.
Az egyikük, akinek nem volt sál az arca előtt és őszülő fekete hajába bele-belekapott a
szél, rántott egyet a kantárján néhány hóborította boróka alatt. A lovas félig az örökzöldek
árnyékába veszett, de arcát most az ég, a holdfény felé fordította és a zenére összpontosított.
Olyan ismerősnek tűnt, ahogy megülte a lovat… ezt már látta valahol…
Ám mielőtt Vertumnus alaposabban is megnézhette volna a lovas eltűnt, beleolvadt a
hold előtt kavargó zöld felhőkbe. Vertumnus erre leengedte a hangszert, és mintha szél söpört
volna végig a felszínén, a Solinari ezüst fénnyel ragyogott elő…
Majd váratlanul és megmagyarázhatatlan módon fogyni kezdett.
Vertumnus szomorúan csóválta a fejét, hosszú, zöld fürtjeiről csöpögött a harmat. Most
újra meg kell találnia a fiút, még mielőtt vékony sarlóvá fogyna a hold, mielőtt még
megújulna és elnyelné a sötétség. Meg kell találnia azt, akivel a tavasz beköszöntéig
foglalkozik. Vidáman nekilátott a nyolcadik hangnemű dzsigget szaporázni – olyan egyszerű,
hogy szinte már nincs is benne mágia. Az erdők mélyi lugasokban lévő driádok a zene
hallatára kiléptek fáikból és – nyomukban tölgylevelekkel meg különös ezüst fényekkel –
köréje gyűltek.
- Vannak sokkal ígéretesebb táncosok is, Vertumnus – sürgette Diona.
- Egy lovag – javasolta Evanthe. – Még az a törpe pár is szórakoztatóbb volna.
Vertumnus tovább játszott, mintha meg sem hallotta volna. Sturm valóban meglehetősen
fárasztó alanynak tűnt: szinte minden képzelőerőt nélkülöző, a szokások és szabályok
bilincsében élő fiatalember. A nimfák azonban nem tudták, mennyire foglalkoztatta őt ez a
Fényeskardú – mennyit nem hagyta nyugodni Vertumnust a télforduló idején lezajlott
összecsapás. itt az ideje, hogy a fiú kapjon néhány kemény leckét vérről, türelemről és a hőn
szeretett Rendje közepén díszelgő ámításról. Apja hiányában Vertumnus vállalta magára, hogy
megtanítsa ezekre.
Evanthenek igaza volt: Vertumnus már egyszer, kétszer, számtalanszor megölhette volna
Fényeskardú Sturmot, hiszen az a sötét lény, ami a fiú nyomába eredt a ködlepte síkságon, az
a lény, amire senki emberfiának és még az istenek közül is csak egynéhánynak volt befolyása
úgy táncolt, ahogy Vertumnus fütyült. Megközelítette a fiút, és majdnem elemésztette, ám a
Zöld ember az utolsó pillanatban észak felé, Kalaman és a mögötte lévő öböl irányába
utasította.
Túl korán volt még ilyen sötét lényekhez, túl korán, hogy ilyen kemény próba elé állítsa
a fiút. Éppen elég veszély leselkedik rá a halál ígéretével; de most nem, hisz a tánc még alig
vette kezdetét. A tavasz pedig még midig jó kéthétnyire volt.
Vertumnus fürgén keresgélt a ködben az ifjú Fényeskardú után. A muzsika szélvészként
söpört végig a síkon, fenn keringett Vingaard erődje felett, le a nagy folyó mentén, egészen a
thelgaardi erődig, és még mindig kutatott, átkutatta egész Solamniát, mígnem…
A dallam utolsó ünnepélyes hangjaira a köd egy ősi, romokban álló, elhagyatott kastély
előtt vált széjjel. Vertumnus sötét szeme elkerekedett.
A driádok egymásra néztek.
- Ott van, Evanthe – suttogta Vertumnus. A köd utolsó foszlányai is elpárologtak és ott
billegett Fényeskardú tajtékos lova hátán. A köd, a tűz és a nyaktörő lovaglás igencsak
megviselte, aprócskának látszott, elveszett abban a nevetséges solamniai páncélban.
- Szinte már sajnálatraméltó – mondta Diona. Sötét keze a Zöld Ember vállán
nyugodott.
- Én nem sajnálom – felelte Vertumnus és hangjában ott bujkált a tél. – Az én ágaimon
nem talál sajnálatot.
 Tovább figyelte a bagollyal és a driádokkal, ahogy az ifjú belovagolt a Di Caela kastély
roskadozó kapuján.
- Ismered ezt a helyet, Vadon Ura? – suttogta incselkedőn Evanthe, ajka szinte súrolta a
Zöld Ember fülét. Vertumnus ajka mosolyra húzódott, de nem válaszolt.
Sturm leszállt lováról és átvezette lovát a mohlepte kövekkel borított udvaron düledező
pajták és más épületek mellett a kastély központi tornyának megviselt, de továbbra is egyben
lévő mahagóni színű kapujához. Megpróbált bejutni és némi birkózás árán sikerült
kirángatnia.
Belépett és napfény egy rövid pillanatra bevilágított a benn honoló sötétségbe.
- Most a nagy előszobában van. – mormolta Vertumnus – Tapéták, aranyozott
madárkák és márvány lépcsőkorlát veszik körül.
- Mesélj róla – suttogta Evanthe. – Mesélj nekünk, Vertumnus!
A Vadon Ura lehunyta szemét és a felemelte a fuvolát. Valami derűsebbet kellene most,
talán mágiával teli hangnemben; vagy valami harsányat és könnyűt…
- Vertumnus! Nézd! – sziszegte Diona. Vertumnus szeme felpattant és látta, ahogy egy
árnyalak vágott át a távoli udvaron, akár valami hívatlan kísértet egy álomban. Árnyékból
árnyékba surrant a köpenyt és csuklyát viselő ember, végig a falak mentén. Eljutott a kastély
óriási mahagóni kapujához, rátette kezét az ajtóra…
És váratlanul, nagy erővel becsapta, még egy tőrt is beékelt a kilincs mögé. Éppen olyan
gyorsan szívódott fel, mint ahogy érkezett és a kastély belsejéből tompán kiszűrődtek a
hangok, ahogy a fiú kétségbeesetten igyekszik kinyitni a beszorult ajtót.
Vertumnus hátradőlt a függőágyban, fuvolája hallgatott, bár ujjai ott táncoltak rajta.
- Ez – tűnődött – ez a csuklyás.
Boldog mosollyal fordult Evanthe felé.
- Ismerem ezt az alakot! Megismerem a járását, minden apró mozdulatát.
Nevetve összeborzolta a driádok haját és játékosan taszított rajtuk egyet.
- Eredj az úrnőhöz, Evanthe! Diona! Mondd meg neki, hogy a tánc sokkal érdekesebbé
vált!
Ahogy a driádok elsiettek a vastag örökzöldek között, Vertumnus kiugrott a
függőágyból és kirázta a párát hosszú, zöld fürtjei közül. Övébe csúsztatta a fuvolát és
lemászott a fáról. Hosszú út állt előtte, ami mégis aprónak tűnt ahhoz képest, melyet hat év
alatt megtett.
- Boniface! – lehelte. – Az összes szerencsétlenséget és szerencsét hozó csillagzatra, ez
Lord Koronaőr Boniface, Ködrév ura! Miben sántikálhat? A muzsika egyre gyorsul.
 *****

Boniface elfordult a kastély tornyának bejáratától és megrázta a fejét, hogy elűzze a

fülében megülő különös zümmögést.
Elégedett volt. Páratlanul elégedet. A kíváncsiskodó fiát bezárta a torony erődjébe.
Az összes lovaglási ismeretére és térképészeti tudását össze kellett szednie, hogy
Fényeskardú Sturm előtt érjen a kastélyhoz. A sötét istállóban szállt le a lóról és átigyekezett a
várudvaron; alig volt ideje előkészíteni a toronyból kivezető ajtókat, hogyha egyszer belép a
fiú, többé lehetetlen legyen kijönnie. Az ezeréves torony földszintjén található összes ajtót
beékelte, hogy semmiképpen se lehessen kinyitni. Az ablak magassága biztosíték volt arra,
hogy senki nem próbál kiugrani onnan.
Boniface felsóhajtott, ahogy Luint egy esővízzel teli vályúhoz vezette, amiből az
aprócska kanca hangosan kortyolt. A zaj elnyomta azt, ahogy bentről kiabáltak megállás
nélkül püfölték a vastag faajtót.
Nem valami kellemes feladat fiúkat tornyokba zárni. Sturm valószínűleg éhen hal, de ha
valamiféle hatalmas szerencsének köszönhetően mégis sikerülne megmenekülnie, eleget
késlekedne az erdei találkozóról ahhoz, hogy a Zöld Ember szavaival élve “örökre eljátssza” a
becsületét.
Így kell lennie – mondta magának Boniface miközben Luint a sötétbe borult istálló felé
vezette. Így kell lennie, mert az apja után kérdezősködő Sturm rálelhet a Fényeskardú kastély
ostromával kapcsolatos igazságra.
Túl fiatal ahhoz, hogy megértse az igazságot, vagy azt, miként fenyegette Angriff magát
a Rendet.
Boniface a ló meleg hátának támasztotta homlokát, ahogy visszaemlékezett. Maga előtt
látta, mikor Fényeskardú Angriff visszatért Nerakából, lelke teli látomásokkal és váratlan
veszélyekkel. Mindannyiuknak feltűnt a férfiban végbement változás, ahogy kardforgató
tudománya szárba szökkent, mennyire ügyessé, vakmerővé és újítóvá vált.
Valahogy kissé… zavaró volt ez az egész. Elvégre Angriff nemrég házasodott meg, és
apja, Lord Emelin, alig tért vissza Huma kebelére, fiára hagyva ezzel a Fényeskardúak
kastélyát. Úgy tűnt, Angriffnak jóval… konzervatívabbnak kellene lennie.
Boniface vállat vont és a vályúnak dőlt.
Nem igazodott el Angriffon. Sohasem igazodott el rajta. Ott volt az, mikor a kertben
voltak, nem sokkal azután, hogy visszatért, mikor a virágokkal szegélyzett vékony ösvényen
sétálgattak: Boniface alig tucatnyi lépéssel Angriff mögött, a levegő hangos a pintyőkék és
fecskék csivitelésétől.
Boniface megkerülte az egyik bokrot és meglátta barátját, amint ott guggol az ösvényen,
és kesztyűs kezével óvatosan fogja egy zöld és ezüst rózsa szirmait. Olyan volt, mintha
Angriff… eltávozott volna egy pillanatra, mintha valami olyasmi lenne a virágban, amire
elkeseredetten igyekezne visszaemlékezni, visszaszerezni.
Boniface ott állt, míg barátja gondolataiba merült és a calviai tölgy levelein áttűző
májusi napsugártól az egész – a lovag, az ösvény és az ezüst virág – különös zöld színt kapott.
Ez a pillanat nem igazán alkalmas sötét gondolatokra.
Ám Boniface – bár szórakozottan és csupán taktikai megfontolásokból – mégis azon
tűnődött, micsoda kiváló hely volna ez arra, hogy lesből rajtaüssenek, ha a gonosz szándék
megtalálná a kertnek ezt az eldugott szegélyét és a remek vívót, aki most az egyszer
elővigyázatlan volt.
Megremegett és elhessegette fejéből az efféle sötét ötleteket.
Boniface elmosolyodott, ahogy most az eszébe jutott. Mennyire fiatal is volt, azon a
kertben töltött napon!
Gondolatai tovább kalandoztak, a Lord Angriff kezében tartott rózsára, és más,
szelídebb témákra. Ám Angriff váratlanul előhúzta kardját s gyorsan felpattant. Elment
egészen az ösvény kanyarulatáig, benézett a bokrok alá, majd megpördült és elindult a kert
teraszos közepén lévő aprólékosan kidolgozott kovácsoltvasból készült nyári lak felé.
Zavartan, zaklatottan viselkedett. Nekidőlt az aprócska épület csigavonalakkal díszített
bejáratának, mintha valami különös váratlan betegség támadta volna meg.
Boniface hívta a szolgákat, mert arra gondolt, segítségre lesz szüksége, hogy elvigye
Angriffot az ispotályig.
A kifulladt és kipirult szolgák is odaértek, de addigra Angriff összeszedte magát és
teljesen éber volt. Félresöpörte Boniface támogató kezét és utasította az embereket, hogy
fésüljék át a kertet. Hamarosan visszatértek és biztosították a lovagokat, hogy a hely
biztonságos.
Angriff akkor fáradtan felé fordult.
- Elnézést ezért a szertelen mutatványért, Bonano – mondta és Boniface gyerekkori
becenevét használta, amit utált, de hagyta, hogy tehetséges barátja így szólítsa. – Mikor
lehajoltam, hogy megcsodáljam ezt az ezüst rózsát, valami váratlan változásra lettem
figyelmes a kert energiáiban. Ezt alaposan megtanulod az útonálló fegyveresekkel szemben,
Nerakában, mikor szívednek és kardodnak meg kell éreznie ellenfeled mozdulatát és
szándékát.
Itt éreztem, a kertben – mondta – és nem láttam mást, csak téged. Még egy kutyát vagy
egy mókust sem.
Angriff elvigyorodott és fáradtan félresöpörte fekete haját a szeméből. – Fáradtabb
lehetek, mint hittem – vallotta be és még óráknak kellett eltelnie, mire Boniface annyira félre
tudta tenni saját döbbenetét, hogy elmondja neki, ő okozta a változást a “kert energiájában”.
Az engedetlenségen, a tornák és a hatalmasok tanácsai során mutatott tiszteletlenségen
túl ez – az évek során rendszeresen visszatérő és egyre nagyobbá és nagyobbá váló – pillanat
volt az, ami megpecsételte Angriff jövőjét Boniface-nál. Ezért kellett a Fényeskardúaknak
örökre eltűnniük Ansalon színéről.
Ezért kellett a logika törvényeinek megfelelően a fiúnak is eltűnnie.

7. fejezet: A di Caela kastély

Sturm a félhomályban üldögélt és lehorzsolt vállát dörzsölgette.

Pontosan azt a rémmesét élte végig, amit azért mondanak el, hogy elriasszák a
gyerekeket a romoktól és az elhagyatott pincéktől. Sturm bemerészkedett és valaki – jobb
híján Vertumnusra gyanakodott – bezárta az ajtót mögötte. Hallotta a távolodó lépteket. Az
ajtó pedig – természetesen – nem akart kinyílni, hiába próbálkozott, sem erővel, sem
ügyességgel.
Sturm körbepillantott. A tető alatt megbúvó kis ablakból némi halvány fény szűrődött
be, ami megakadályozta, hogy az óriási di Caela fogadóterem teljes sötétségbe boruljon. A
terem mégis nyomasztóan barátságtalan volt; mahagóni vagy valamilyen más, sötétszínű fa
borította a falakat. A csillogó lakkréteget hat éve nem takarították.
A di Caela kastély ugyanabban az évben került a parasztok kezére, mikor a Fényeskardú
kastély is elesett és Lord Angriff eltűnt. Ösvényőrző Agion hangos ám ügyes tiszttartónak
bizonyult és rendben tartotta a birtokokat, de mikor elárulták és megölték Habbakuk
szárnyainál, szinte teljesen üres éléskamrát és talán ha tucatnyi emberből álló helyőrséget
hagyott maga után. A parasztok 326 nyarának végén, Sturm tizenkettedik születésnapja
tájékán kiéheztették a helyőrséget.
- Kiéheztették – jegyezte meg Sturm önmagának szomorú hangon.
 A fiú lassan és némi fájdalom árán felkelt és elindult a nagyebédlő zsanérjairól
leszakadt dupla ajtaja felé. A di Caelák, majd az őket követő Fényeskardúak több
nemzedékének büszkeségét jelentő mahagóni lapok most törötten hevertek, darabjaikat
szétszórták a poros helységben.
Itt született Emelin nagyapa – gondolta Sturm. Apa is csak egy hónappal késte le, hogy
itt szülessen, mert amikor nagyanya várandós volt, Emelin északra vitette, ahol Bayard, az ő
apja…
A fiú gondolatai elkalandoztak, míg egy magas támlájú székben üldögélt. Saját
történelmén töprengett a por, pókhálók és romok közepette. Ide már valamivel több fény
jutott, a tető alatt legalább tucatnyi ablak nyílt, ahol befütyült a szél és felkavarta a port meg a
rothadó függönyöket. A parasztok kezei sok darabot letördeltek és megrongálták a terem
fölötti erkélyeket borító márvány frízekből. A szinte kivehetetlen alakok Huma történetének
szereplői voltak; hét jelenetben mesélték el a nagy solamniai hős életét.
Sturm kihúzta magát ültében, ahogy a frízt figyelte. Minden érdekelte, ami régi,
márványból faragott vagy összefüggött a történelemmel és ezek a faragások majd’ ezer éve
voltak már a család birtokában. Megcsodálta az összetekeredett szőlőtőkét, a csodálatosan
kifaragott hegyeket és Takhisisnak, az Éj Anyjának rémítő alakját.
Felnézett Humára és meglátta, hogy az alak az ő vonásait viseli.
- Paladine-ra! – suttogta. – Huma arca ugyanolyan, mint az enyém? – egyre csak a sérült
domborművet vizsgálgatta miközben átvágott a bútorok romjain és a törmelékhalmokon, hogy
közelebb kerüljön az erkélyhez.
Nem. Rosszul látta. Huma arcát letörték, minden bizonnyal a kastély elfoglalásakor.
Valószínűleg úgy esett rá a fény; váratlan és megmagyarázhatatlan káprázat.
- Nemsoká elfogy a fény – mondta csak úgy, magának. – Előre hát, a kastély többi
szobájába, míg az ablakokon besütő napfény mutatja az utat! – mély, bátorító lélegzetet vett
és a nagylépcsőn lassan fellépdelt a di Caela kastély felső szobáihoz.

*****

A termeket szobrok és rozsdás, madarakat formáló szerkezetek szegélyezték.

Sturm már hallott a di Caela kastély kakukkjairól, arról, hogy az ükapja, Sir Robert,
mindenféle fajta zenélő, berregő masinériát összegyűjtött, melyek közül egyik sem működött
– legalábbis nem úgy, ahogy azt eltervezték –, viszont kiválóan alkalmasak voltak a látogatók
bosszantására és rémítgetésére. Enid dédmama a Macskatoronyban – a kastély két
tornyocskája közül a kisebbikben – tárolta ezeket a találmányokat, azonban Sir Robert és Sir
Ösvényőrző Galen, Bayard dédapa bogaras barátja, helyreállították a madárházat a maga kétes
dicsfényében, mivel bizonyosak voltak benne, hogy “elaltatja a kis Emelint”.
Elmentek már, mindannyian. Robert megfulladt, mikor a gnóm gyártmányú gépezet,
mellyel a lovakat kívánták leváltani, a felvonóhídról a színültig telt vizesárokba fordult. Enid
dédmama békésen, csendben távozott száztizenkét éves korában. Olyan hosszú ideig élt, hogy
még látta az újszülött Sturmot is a bölcsőben. Ami Sir Bayardot és Sir Galent illeti, senki sem
tudja, mi történt velük. Valamikor, még a századforduló előtt, mikor már mind a kettejük fején
nem volt egyetlen egy sötét hajszál sem és ezzel együtt az a kevéske eszük is elhagyta őket,
ami addig volt, a két boldog nagyapa hóbortos párosa újabb kalandra indult, ezúttal a
Courrain-óceán legtávolabbi térségében található Karthay felé. Csupán Sir Galen testvére, egy
madarakkal és zöldségekkel társalkodó hibbant remete kísérte el őket és azóta egyikük sem
tért vissza.
Megkapargatta az egyik nevetséges formájú madár réz csőrét – a fej a kezében maradt,
de előtte még csippantott egy utolsót.
Ennyit tehát a di Caelákról és kompániájukról. A családnak ez az ága meglehetősen
elburjánzott és sok vadhajtást növesztett – édesanyja figyelmeztette, hogy vigyázzon az
örökségükkel és azt mondta a fiúnak, mindig a legjobb Fényeskardú viselkedést kövesse,
különben ő is olyan lesz, mint az itteniek és macskákkal meg gyíkokkal fog egy házban élni.
Előhúzta a kardját és továbbment a világosabb második emeletre, maga mögött hagyta a
parasztok keze nyomát, ahol a Kettő Harmincegyes hatalmas szökőkútjai átszakították a
padlót, és még a felsőbb emeleteket is eláztatták. A szobában több tucatnyi szobor álldogált –
a megörökített alakok története egészen az Összeomlás előttig nyúlt vissza, mikor mind
Fényeskardú, mind di Caela számtalan hősies tettet hajtottak végre és ott voltak az első
lovagok között Vinas Solamnus oldalán. Most itt álltak mind, örökké éberen, bárha kissé
porosan is.
Sturm elérzékenyült, ahogy megvizsgálta, átnézte a termet, meglepetése pedig egyre
csak fokozódott, hiszen itt volt Lucero di Caela, a Nagy Ogre háborúk tábornoka, ahogy
kivont karddal csatába indul. Itt állt Fényeskardú Bedal szobra, aki egymagában harcolt a
pusztai bennszülöttek ellen és tartotta a Solamniába vezető hágót, míg meg nem érkezett a
segítség. Itt volt Roderick di Caela is, aki saját élete árán állította meg a Throtból induló
hobgoblin betörést.
Az utolsó szobor Fényeskardú Bayardot ábrázolta; minden bizonnyal Lady Enid
emeltette eltűnt férjének emlékezetére. Őt is csupasz karddal, előrelépve ábrázolták.
 Sturm megdörzsölte a szemét. Nem hitte, amit meglátott, merthogy ami lenn, a
nagyteremben csupán fantáziaszülte tévedés volt, az itt, az erősség felső szegletében felkavaró
valósággá lett.
Minden egyes hős Sturm arcát viselte, még a gyerekkorában szerzett forradás is ott volt
az állukon. Sebesen rohant egyiktől a másikig, és ránézett erre, ránézett arra, de nem látott
semmit. Ezúttal biztos, hogy nem a fény játszott talán vele. Talán megint Vertumnus?
Egy ideig ott üldögélt Sir Robert di Caela lábánál és gondolatai szertelenül csapongtak.
Némi időbe tellett, mire újra összeszedte magát és talpra állt. Szívében erősen elszánta magát,
nem engedi, hogy az éjszaka legyőzze őt ebben az elhagyatott kastélyban. Sebesen átvágott
szobáról szobára, kamráról kamrára. Az ablakokból a meredeken lefelé ívelő falakra és a
kövekkel kirakott udvarra nyílt egyedül kilátás; a Nap utolsó sugarai Sturm reményeivel
együtt hunytak ki, ahogy az égitest lebukott a látóhatáron.
Elkeseredetten kutatott valamiféle rostély, indák, vagy lépcső után és hármasával vette a
lépcsőfokokat, míg végül az erőd legfelső emeletén lévő padlásszobában találta magát. Ebben
a tágas helységben megszámlálhatatlan nemzedéknyi di Caela gróf és grófnő aludt át ezer és
ezer éjszakát, utánuk pedig kétnemzedéknyi Fényeskardú következett. A hagyomány
örököseként Sturm is némileg elálmosodott abban a pillanatban, ahogy belépett a szobába. Ha
lehet ilyesmit mondani, akkor a dolgok ebből a szemszögből még sokkal komorabban
festettek. A padlásszoba felett ott volt a fal, azonban a csapóajtóhoz vezető egyetlen létra
Sturm alkarjánál nem nagyobb darabokban hevert a padlón. Ami igaz, az igaz, jó néhány
ablak is volt – a zöld különböző színeiben játszó ólomüvegből –, ám ezek is magasan, a tető
alatt helyezkedtek el, ahová még egy mókus sem tudott volna felmászni.
Elkeseredetten leült az óriási, baldachinos ágyra és betakarózott a cafatokban lógó
függöny foszlányaival.
- Holnap – mondta magának, és szeme máris félig lecsukódott. A függöny dohos volt
ám meleg. – Minden bizonnyal akad itt néhány föld alatti kamra, ahonnan… ki… tudok…
Az utolsó szót éberségével együtt elmosta a beszüremlő zöld fényben lebegő por és a
fáradtság. Kétszer, talán háromszor is tüsszentett álmában, de nem riadt fel rá.
Így aztán utazása legeslegelső napján Fényeskardú Sturm a romos kastély komor
uraként aludt el. Csapdába esett, amiből nem sok kiutat lehetett látni és olyannyira elfáradt,
hogy háborítatlanul aludt, míg csak a reggeli Nap fénye be nem sütött a falakra kivezető
csapóajtón keresztül.

*****
 Sajnos, az új nap sem ígért semmi jót. A pincébe vezető ajtót könnyedén felfeszítette, de
ha volt is olyan folyosó vagy járat, ami kivezetett onnan, mára a pincével együtt
hozzáférhetetlenné vált. Ugyanaz a földrengés, amitől elszabadult a víz a ház felsőbb
szintjein, lezárta az alsó részt is – állapította meg Sturm. Szomorúan vizsgálgatta az üres
hordókat, üvegeket és állványokat, és titkos ajtókat, rejtett átjárókat, na és valami ehetőt
keresett. Kimerültségtől és haragtól kipirultan dőlt neki a nedves falnak.
- Ha megtalálom a Vadon Urát vagy azt, aki bezárt ide, az busásan megfizet ezért! –
fogadkozott és öklével a pince döngölt földből készült padlójára sújtott. – Én… én… tenni
fogok valamit és az borzasztó lesz!
Lehunyta a szemét és tovább fortyogott magában. Ostobának és tehetetlennek érezte
magát, méltatlannak lovagi örökségére. Mielőtt végbe tudná vinni kegyetlen bosszúját, mielőtt
sarokba tudná szorítani azt a csirkefogót, és solamniai módra megbüntetné, még ki kell jutnia
nagyapja házából.

*****

Délutánra sem javult a helyzet. Sturm a kastély termeiben barangolt és minden egyes,
maga mögött hagyott falmélyedéssel és sarokkal otthonosabban mozgott itt.
Haragja helyét lassan egyre fokozódó éhsége és félelme foglalta el. Az erőd kútjában és
a padlásszoba melletti vízgyűjtőben csörgedezett némi víz, de úgy látszott, ugyanolyan
könnyen éhen lehet halni egy kastélyban, akár a vadonban vagy a pusztaságban. Aznap este az
éhség ébren tartotta és nyugtalanul aludt. Felébredve sem volt sokkal pihentebb, mint mikor
először lehunyta a szemét.
A délelőtt a szobrok termében érte a megviselt és kimerült Sturmot; vonzotta a hely és a
benne felgyülemlett történelem. Végigtámolygott a terem egyik végétől a másikig, egyik
márványba vésett nemzedéktől a másikig, míg el nem érte Sir Robert di Caela szobrához,
mely őseivel és leszármazottaival azonos, harcias pózban állt és fejét kissé elfordította, mintha
a rég halott szobrász ezzel a szokatlan faragással szerette volna megőrizni modelljének
különcségét.
A fiú hangosa sóhajjal nekidőlt a poros márványszobornak, azonban lecsúszott a
talapzatról a földre. A szobor teremben, ahol vagy húsz ősének emeltek emléket, ott ült
Fényeskardú Sturm és nevetett; nevetett saját ügyetlenségén, saját felkészületlenségén, az
úton felbukkanó nehézségekkel szemben. Felállt és felugrott a szobor talapzatára: kezébe
kapta a szobor fejét, hogy Sir Robertet, életében először, az egyenes felé terelje.
Felnevetett és rántott rajta egyet, ismét felnevetett és megint rántott a szobron egyet;
nevetése végigvisszhangzott az üres teremben. A napfény aranyló csillogással vonta be
Sturmot. Kába volt, erőtlen és gyötörte az éhség, ezért fel sem tűnt neki, hogy a szobor
megbillent, imbolygott egy keveset és végül ráesett Sturmra. Feje a padlóhoz koccant és
tüdejéből kiszökött minden levegő.
Zenére tért magához – a fuvola magányos, kesergő hangjára és valamiféle különös,
megfoghatatlan fényre, ami ott táncolt a szobrok között. Először azt gondolta, a számtalan di
Caela tükör egyikét látja, ahogy idevetíti a holdfény egy darabját, vagy saját mozgását tükrözi
a csiszolt bronzdarab, azonban a muzsikával nem tudott mit kezdeni és ezzel a fénynek is
egyfajta csábító titokzatosságot adott.
Követte a fényt a szobából az átjáróhoz, a zene pedig az ő nyomában járt és
végigvisszhangzott a poros folyosókon. Sturm mozdulatlanul állt az előcsarnokba vezető
lépcső tetején és látta, hogy a fény egyre változtatja az alakját miközben ködszerűen a lenti
nagyterem kétszárnyú ajtaja felé gomolygott. Előhúzta a kardját és lassan elindult a fény felé,
ami közben a boltíves terem közepéig lebegett majd eltűnt a levegőben.
Sturm idegesen leült a magas támlájú mahagóni székbe, ahonnan először nézett körül az
elhagyatott helységben; teljes szívéből hitte, hogy az előbb látott fény volt az éhezéstől
ráköszönő őrület első jele. Elgyengült, homloka és halántéka lüktetett és már egyáltalán nem
volt olyan biztos benne, hogy képes lesz újra felállni.
- Hát ez volna a Fényeskardúak nemzetségének vége – állapította meg gúnyosan. –
Éhhalált halt egy kastély ebédlőjében!
- Ha valóban ez a vég, akkor a nemzetség csupa bolondból és tökkelütöttből áll most
már! – jelentette ki egy goromba, alig hallható hang valahonnan a fiú feje fölötti, árnyékba
bújó szarufák közül.
Sturm riadtan igyekezett felkelni, de túlságosan gyenge és rémült volt, ezért nem ment
valami könnyen.
- Ez persze nem jelenti azt, hogy korábban nem volt ennek semmilyen jele sem a
vérvonalban – folytatta a hang. Sturm felnézett a feje fölötti félhomályba és hunyorogva
próbálta felfedezni azt, aki odabújt.
- Ki vagy te? – kérdezte idegesen. – És… és… hol vagy?
- Az erkélyen – felelte a hang tömören.
 Lassan különös, sárgászöld fény ömlött az erkélyből végig a homályos termen és Sturm
elképedve látta, hogy a fény az erkély korlátján lovaglóülésben elhelyezkedő sisakos,
páncélos, sápadt öregemberből ered. Arca bántóan fényes, vonásai elmosódottak, távoliak,
mintha lámpaburán keresztül látná őket.
- Ki… ki vagy te? – nyögte ki a fiú.
A férfi némán ült tovább mintha égő hajóorrdísz vagy lidércfény, az a mocsár közepén
megjelenő zöldes gázláng lett volna. Ruhája táncolt a tűzfénynél és valamilyen fehéren izzó
harmat csepegett belőle, ami olvadt aranyhoz hasonló csillogó tócsákba gyűlt alatta a padlón.
Sturmnak elállt a lélegzete a férfi különös, fenyegető szépsége láttán.
- Te vagy az, aki bezárt engem ide? – kérdezte, ezúttal valamivel halkabban.
- Nem – felelte végül a férfi. Mély zengő hangja és hanglejtése jó neveltetésről
árulkodott. Szavai nyomán a terem mahagóni borítása zölden felragyogott. – Nem, nem
vagyok börtönőr. Te vagy az első, aki ezt a palotát börtönnek tartja.
- Ki vagy te? – kérdezte Sturm ismét. A férfi mozdulatlan maradt, feje fölött lángoszlop
ragyogott.
- Pillants a pajzsodra, fiú, és mondd el, mit látsz.
- Fényezett bronzot látok és az arcomat, ahogy tükröződik benne.
- Tartsd felém, bolond! Aztán nézd a tükröződést! Paladine szakállára! Nektek
Fényeskardúaknak soha nem vágott valami gyorsan az eszetek! Már ha Fényeskardú vagy,
ahogy arról a pajzsod és az önsajnálatod árulkodik.
A férfi tovább fénylett és zsörtölődött, Sturm pedig felemelte a pajzsát és úgy fordította,
hogy a fény a pajzsdudorról verődjön vissza. A zöld fény eltűnt és a férfi jóval sápadtabbnak,
határozottan vénnek látszott; Sturm ki tudta venni a vonásait, bajsza vonalát és a mellvértjén
díszelgő címert.
Kék mezőben fehér felhőn vörös fényrózsa. A di Caela, egy letűnt család címere ez, egy
letűnt házban.
- Dédagyapa – mondta Sturm és letérdelt a terem törmelékborította padlójára – vagy
nagyapáim nagyapja, bárki is vagy. Bármi is legyél, jelenés, szent vagy emlék üdvözöllek
téged, di Caela, ősöm!
A fiú ünnepélyesen előrenyújtotta kardját. Az erkélyen ülő férfi erre már megmozdult és
vékony karjával elutasítóan integetett.
- Kelj fel, fiú, vagy bármi is legyen, amit mondtunk, mikor a Szabályzatot szabályozták
és számtalan magadfajtával kellett foglalkoznom. Ez egy ebédlő, nem pedig szentély, én pedig
Robert di Caela vagyok és nem Huma vagy Vinas Solamnus vagy akárki, akinek manapság
felajánljátok a kardotokat.
Robert di Caela úgy süllyedt el az erkélyben, mintha sötét hullám lenne csupán. Először
ragyogó csizmája bukkant ki az erkély aljából, majd zöld lábvédője és napszítta mellvértje.
Fényes volt, teli rikító színekkel, mint valami paradicsommadár és kecsesen a terem padlójára
lebegett. A Sturm egyedüli menekülési útvonalát jelentő tölgyfa ajtószárnyak Robert háta
mögül hívogatón tárták ki karjukat a fiú felé, aki egyre csak az ajtót figyelte az idős lovag
áttetsző testén keresztül. Foszforeszkáló, hínárszerű szalagok szakadtak le di Caelából, ahogy
közeledett és a sötét padlót díszítették mögötte.
Sturm ösztönösen elhátrált.
- Csupán egyszerű kis vidéki lovag vagyok – mondta Sir Robert. – A tény, hogy többé
már nem élek, még sokkal egyszerűbbé tesz. Bár felkavartad a port és elhúztad a függönyöket,
semmi gonosz szándékom sincs veled szemben – egyszerűen meglepődtem, hogy látlak és
szeretném megtudni, mi késztet arra egy Fényeskardút, hogy ennyi év után visszatérjen ide.
Sturm a székig hátrált és hangos döccenés beleült. Elég jól ismerte a családfáját ahhoz,
hogy ne lepődjön meg, amiért egy di Caela úr pletykákra és hírekre éhes.
Mindenesetre a kísértet előrehajolt, fehér arcát ápolt fehér szakáll keretezte. Robert
arckifejezése olyan volt, akár egy pantomim maszk, ahogy a sötét mahagóni falburkolat
látható volt üres szemgödrében.
- Küldetésem van, Lord Robert – hebegte a fiú idegesen.
- Sir Robert – javította ki a kísértet. – Az én időmben mit sem törődtünk az egymásra
halmozott címekkel és rangokkal. A “Sir” elegendő volt a dédnagyapádnak és a hozzá
hasonlóaknak.
Sir Robert helyet foglalt egy rozoga padon és beszéd közben egy kissé belesüllyedt.
Nyomában porfelhő szállt fel a padról.
- Olyan idők voltak azok, mikor a küldetés nagyszerű dolognak számított, fiú!
Bűbájosok nyomába eredtünk! Elveszett kultúrák és az egész földrészt körbefonó férgek
felkutatására indultunk!
A kísértet lehunyta a szemét, mintha álmában látná mindazt, amiről mesélt.
- És miféle küldetésről volna szó, ifjú Fényeskardú? – kérdezte Sir Robert kissé
nyersen, mikor ismét felpattant a szeme.
Mintha megbájolták vagy elbűvölték volna, esetleg túl sokat éhezett már ahhoz, hogy
hazudjon, vagy bármit is rejtegessen, Sturm elmesélte az egész történetet a vacsora éjjelétől
fogva a ködben megeset kalandjain keresztül egészen addig, hogy csapdába esett itt, a di
Caela kastélyban. Beszéd közben meglepődött, mennyire hosszúnak és kalandosnak hangzott,
miközben megélte, és mennyire gyengének, egyszerűnek és ostobának tűnik, ahogy most
beszámolt róla.
A történet kezdetén Sir Robert minden figyelme rá irányult, ám ez a lelkesedés nem
tartott sokáig. Arckifejezése előbb udvarias figyelemről, majd elkalandozó gondolatokról és
kábaságról tanúskodott, míg végül majd’ lebillent a feje, ahogy az alvás szélén
egyensúlyozott.
- Ennyi volna tehát? – kérdezte. – Elindultál, hogy szembenézz egy olyan ellenféllel, aki
láthatóan jobb nálad mind erejét, mind vívótudását tekintve és sikerült bezárnod magadat a
kastélyomba még mielőtt félútig juthattál volna?
Sturm elpirult és bólintott miközben Sir Robert vékony hangon kuncogva nevetett.
- Nos? – kérdezte a kísértet és felállt. Alig húszlábnyira lebegett a fiútól.
- Uram?
- Gondolj vissza a kísértethistóriákra, fiú! Miféle bosszút kellene állnod a nevemben?
- Semmilyent, uram.
- És miféle befejezetlen ügyem van, aminek az elvégzésére megkértelek?
- Egy sincs.
- Pontosan. Úgy látom, elég befejezetlen ügyed van neked önmagadtól is, ami egy egész
életre elég. Van valamiféle kincsem?
- Uram?
- Milyen kincs, a pokolba is! Átfésülted ezt a helyet a pincétől egészen a padlásig.
Rejtegetek valamit?
- Semmit sem, uram – a fiú belefáradt a faggatózásba. Éhes volt és kimerült.
- Akkor mi maradt még? – noszogatta Sir Robert.
- Tessék, uram?
- Mi másért vagyunk még mi, szellemek?
Sturm némán állt tovább. Sir Robert közelebb ment hozzá, csupa zöld, sárga és vörös.
- Kérdéseket válaszolunk meg. Azért tértem vissza, hogy megfeleljek egy kérdésre.
Nem, két kérdésre fogok válaszolni.
Sir Robert di Caela talán még karnyújtásnyira sem volt Sturm székétől és kitárta a
karját. Az éhség egyre csak gyötörte Sturmot, aki elmélyülten figyelte a kísértetet.
- Mindig is úgy gondoltam, hogy valamiképpen az tűnik igazságosnak, és mágikus
szempontból is úgy látszik jónak, hogyha három kérdésre kellene megfelelni – tűnődött az ifjú
lovag hangosan.
 - Ne alkudozz velem, fiú! – csattant fel Sir Robert. – Vagy két kérdés, vagy egy sem.
Ebben a kérdésben nem köt semmiféle ostoba hagyomány. Két kérdés.
Ezernyi kérdés villant át Sturm agyán, miközben a kísértetet bámulta, történelmi,
metafizikai, teológiai kérdések…
De melyik kérdés?
- Miért éppen te jöttél el hozzám?
- Ez volna hát az első kérdésed?
- Ez az – Sturm óvatosan méregette a kísértetet. Sir Robert jó háromlábnyira lebegett a
földtől, mintha vízben úszna.
- Miért én?
- Ezt kérdezem – erősítette meg Sturm.
- Kutya legyek, ha tudom – felelte Robert. – Következő kérdés.
- Ez volt a válaszod? – kerekedett el Sturm szeme.
- Ez már a második kérdés? – kérdezte Sir Robert.
- Tessék? Hát… nem – motyogta Sturm. Elhallgatott a termet bevilágító zöld fény pedig
mélyebbé vált. A pad, a szék és törmelék árnyéka megnyúlt a poros kőpadlón, míg végül úgy
látszott, hogy maga a berendezés is nagyobb a megszokott emberi méretnél.
- Ne… nem is tudom, mit kérdezzek – felelte végül Sturm. Agyába befészkelték
magukat a bebörtönzött varázslókról szóló történetek, akiket arra kényszerítettek, hogy
kívánságokat teljesítsenek, és hogyan vették rá a fogvatartóikat, hogy halhatatlanság és
mérhetetlen gazdagság helyett egy kiadós reggelit kérjenek. Bármiféle szándéka is van az
előtte álló szellemnek, elhatározta, hogy nem hagyja magát csőbe húzni.
- Véleményem szerint a kérdés adja magát – szólalt meg Sir Robert arcán különös
mosollyal.
Sturm tátott szájjal bámult a kísértetre és hátradőlt a székében. Sir Robert most ott állt
felette, vékony karját összefonta légies mellvértje előtt, tekintetével a messzi távolt fürkészte.
Lassan a magas támlájú szék és a benne ülő kétségbeesett és reszkető fiatalember felé
fordította a fejét.
- A kérdés adja magát – ismételte meg. – Úgy vélem, meg kellene kérdezned, hogyan
jutsz ki innen.

8. fejezet: Holdfényes találka

 - Rendben van. Hogyan jutok ki innen?
- Azt hittem, már sosem kérdezed meg – nevetett fel Sir Robert.
A szellem megpördült az állott levegőben. Egész végig tudta – gondolta Sturm. A
szivárvány színeiben játszó fénytócsák maradtak a nyomában, melyek fürtjeiről, ruhájáról
csorogtak a földre, ahogy elindult a terem közepéből, át az ajtón a fogadóhelység irányába.
Sturm felemelkedett a székéből, kihúzta a kardját és utána eredt.
Legnagyobb meglepetésére a lábnyomok a di Caela kastély pincéjébe vezettek. Az orra
előtt lebegő Sir Robert a lépcső aljához sietett.
- Bradley, az építész munkája, hogy hozzáférhessünk a borhoz, azután is, hogy a féreg
feltörte a pincét – motyogta.
A szellem egy felborult hordó mellett egyenesen a fal felé suhant, majd el is tűnt benne
teljesen. Nyomában zöldesen csillogtak a terméskövek.
- Kövess! – sürgette Sturmot a fal másik oldaláról. Rátette kezét a csillogó falfelületre,
mire az elfordult és Sturm arca friss levegőben fürdött. Kilépett a kastély Solinari ezüst
ragyogásától világos udvarára.
Visszafordult – Sir Robert addigra már eltűnt. Újra eltöprengett, miért éppen ez a
szellem a jó néhány lehetséges szellem közül, melyek egy efféle, régóta elhagyatott és
kétségtelenül kísértetekben gazdag helyet laknak.
Luin előkocogott az istállóból; úgy tűnt, semmi baja sem történt azóta, hogy utoljára
látta. Szőre fényesen csillogott, mintha lecsutakolták volna és jól lakottan gömbölyödött az
oldala, noha még mindig rajta volt a nyereg, épp úgy, mint amikor Sturm azt gondolta, csupán
néhány percig marad majd a kastélyban.
Feltúrta a nyeregtáskát és talált egy kevés szárított húst, quith-pát és néhány szelet
harmadnapos kenyeret, amit a jó modorral mit sem törődve magába tömött. Míg evett, Luin
elégedetten böködte az orrával, hogy végül Sturm megsimogatta a fejét és elszégyellte magát,
hogy eddig nem jutott az eszébe a hűséges kanca.
- Na és te, öreglány, hogy sikerült ilyen jól tartanod magad, míg én odavoltam? Hogy
él…
Ez volt az a pillanat, mikor körülnézett, és észrevette, hogy a kastély kertje csupa zöld;
vastag fű ütött ki az udvart fedő kőlapok közötti rések között és gazdag legelőt nyújtott.
Élettől duzzadó zöld, nem az új hajtások sápadt árnyalata.
Legalább egy hetet töltött a kastélyban, ebben biztos volt. Eljött a tavasz első napja, de
legfeljebb csak egy-két nap és beköszönt. Felidézte a télfordulóra rendezett fogadást és a Zöld
Ember figyelmeztetését, hogy tartsa be a találkozójuk időpontját, és agyában komor
lehetőségek merültek fel.
Lekési és az apjával kapcsolatos híreket nem hallja, nem tudja meg. Talán mindörökre
lekési őket.
Az örökkévalóság gondolatára tompa sajgást érzett a vállában, amitől rátört a pánik.
Nem ígért talán még sokkal halálosabb dolgokat Vertumnus, ha Sturm nem tartja be a
találkozó idejét?
- Sebed kihajt és az a virág végzetes.
Nem gondolt többet sem magára, sem Luinra, hanem azonnal nyeregbe kapott. Lova
átkopogott az udvaron, ahogy megsarkantyúzta, egyenesen Solamnia közepe felé a csalóka
holdfénybe.
Válla fölött még vetett egy utolsó pillantást a di Caela kastélyra, őseinek szülőházára.
Szinte anyagtalannak tűnt, mintha csak része lett volna annak a ködnek, ami a kastély kapuja
elé terelte. Ahogy távolodott már csak a két tornyot látta. A nagyobbik már nem keltette fel az
érdeklődését; abban volt a terem és Sir Robert di Caela szelleme. Azonban mögötte ott volt a
másik, a Macskatorony, ahová ükanyja családja az igazán bogarasakat zárta, akik között nem
egy igazi eszelős is akadt.
A Macskatorony legmagasabb szobájából fény szűrődött ki. A lámpát egy ünnepi
páncélba öltözött sápadt öregember tartotta. Sturm még ilyen messziről is ki tudta venni a
mellvértjét díszítő címert.
Kék mezőben fehér felhő, benne vörös fényrózsa.

*****

Boniface ott vágtatott a nyomában. A délnyugati őrtoronyban szendergett és a halvány

holdat bámulta, így meglepte, hogy Sturmnak sikerült kiszabadulnia az erődből. Magában
átkozódott, majd megszidta magát, amiért átkozódik, miközben a fiú nyeregbe szállt és
kiügetett az északi kapun, még mielőtt Boniface leért volna a falról, hogy az istállóba menjen.
Nem várt volna ilyen találékonyságot a fiútól, aki minden bizonnyal örökölte a
Fényeskardúak csavaros észjárását, különben hogyan szabadulhatott volna ki egy ilyen jól
bezárt kastélyból?
Lord Koronaőr Boniface magában mosolygott, miközben kivezette lovát az istállóból a
várudvarra. Könnyedén, a lovassági tiszt gyakorlott mozdulatával lóra ült, hogy Sturm és Luin
után eredjen. Csődöre sötét foltként hasította az éjszakát a holdfényben fürdő síkságon.
 Ám nemsokára ügetésre lassított. Idő kérdése az egész, hiszen gondoskodott néhány
“véletlenről”. A Déli-Komorerdőig vezető út egyetlen, csapdákkal tarkított vesszőfutással ér
fel. Nemsokára oda is ér a következő meglepetéshez.

*****

Sturm és Luin északkelet felé vágtáztak – vagyis afelé, amit a fiú északkeletnek gondolt
– végig a solamniai-síkságon. A fiú reményei minden egyes, látóhatáron felbukkanó
dudorodástól vagy foghíjtól csak még mélyebbre süllyedtek: ki gondolta volna, hogy
Solamnia ilyen nagy, ennyire felfoghatatlanul hatalmas?
Lehunyta a szemét és hallgatta, hogyan fütyül a szél a füle mellett. Most már sosem
lehet a Rend tagja.
Bár a pánik már alábbhagyott, mégis csüggedten ügetésre lassította Luint. Egyszerre
szellő suhant el balra tőlük magával hozva a folyó sáros illatát.
A kastély összezavarta a tájékozódását; dél felé indult és egyre messzebbre került a
gázlótól és a Lemishbe vezető úttól. Vertumnus útja beleveszett a solamniai préribe és a fiú
egy órát lovagolt céltalanul a minden irányban egyformán széles síkságon.
Megrántotta Luin zabláját, felállt a kengyelben és elkeseredetten nézte az előtte minden
irányba elterülő puszta és jellegtelen tájat, melyet csak imitt-amott szakított meg egy örökzöld
vagy egy magában árválkodó selyemfa.
Ott állt, az elhagyatott vidék közepén és arra gondolt, milyen csalódást okozna
bukásával és késlekedésével Lord Guntharnak és Lord Boniface-nak. Koronaőr Derek
kárörvendő pillantása lebegett a szeme előtt és kárörvendő arca. Úgy vijjogna és károgna a
sok apród, mint egy csapat varjú…
Hol vannak a madarak? Ez az! Hová lettek a madarak?
Sturm megpördült és jobbra-balra pillantgatott, miközben zavara lassan reménynek adta
át a helyét, merthogy ezen a solamniai tavaszon – a meleg és a mindent elborító zöld ellenére
– nem hangzott fel a madárdal. A síkság hallgatott – olyan néma volt, mint télvíz idején.
Sturm újra felegyenesedett a kengyelben. Kelet felé, amerről a víz illatát hozta a szél,
még több havat látott a látóhatáron, és ettől teljesen belefészkelte magát szívébe a remény. A
síkságot borító fű hirtelen barnává változott és a táj felett lebegő pára is az a téli köd volt,
melyet a Nap sugarai képtelenek szétoszlatni.
- Még mindig tél van! – kiáltott fel Sturm, ahogy visszazökkent a nyeregbe. Élénk
muzsika hangjai szálltak felé és maguk után csalogatták, végig a fagyos pusztaságon. Újult
erővel vágta bele sarkantyúját kancája oldalába, hogy vágtába ugrassa és elszáguldottak kelet
felé.
Sturm elmosolyodott a bajsza alatt; ez a kaland még csak most kezdődik.
Luin szinte repült a síkságon, átugrott egy rég ledőlt kerítésen, ahogy keresztülvágtattak
a földeken és a parlagon hagyott legelőkön. A muzsika egyre csak hívogatta Sturmot, ott
táncolt az orra előtt, míg mögötte a tavasz zöld színei egy csapásra visszaváltoztak a barna,
fagyos téli tájjá.
A fiú felkacagott. Innen már könnyű lesz. Gondolataiba merült, mikor érezte, hogy lova
lába belesüllyed valamibe és az állat megtántorodott.

*****

Szerencséjük volt, hogy egyikük sem sérült meg. Meg is halhattak volna. Sturm gyorsan
megrántotta a zablát, mire Luin azonnal lépésre váltott majd megállt. A fiú lehajolt lova jobb
hátsó lábához, hogy szemügyre vegye a sérülést.
Ez nem baleset volt. Korát meghazudtolóan tapasztalt volt a lovakat illetően és első
pillantásra meg tudta állapítani, valaki meglazított egy szöget, sőt talán többet is, hogy egy
hosszabb vágtánál leessen a patkó.
- Miért nem történt meg korábban? – tette fel hangosan a kérdést miközben egy
örökzöldekből álló pagony felé vezette lovát, hogy oda húzódjanak az ismét egyre erősebbé
váló fagyos szél elől. – Elmenekültünk, bele a ködbe az elől a valami elől, bármi is volt az.
Sokkal rosszabb talajon vágtattunk végig, mint ez itt. Miért nem esett le rólad a patkó akkor,
Luin?
Hacsak…
A fiú megrázta a fejét. A di Caela kastélyban lazították ki a szögeket. Ugyanaz tette, aki
bezárta őt. Az, aki a nyomában jár és igyekszik elérni, hogy lekésse a találkozót.
Egész délután gyalogoltak miközben Sturm egyre a különböző lehetőségeket latolgatta.
Többé-kevésbé keleti irányba tartottak. Luin óvatosan lépdelt a nyomában, néha lehajolt,
hogy harapjon egyet-kettőt a kiszáradt fűből. Ötlete sem volt a fiúnak, hogyan jutnak el a
Déli-Komorerdőig.
Az este felhangzó muzsika szinte már megkönnyebbülést jelentett, ahogy elszűrődött
hozzájuk az előttük lévő liget smaragdzöldjéből. Sturm előhúzta a kardját és lovával a
nyomában utat tört magának a borókás felé, míg gondolatait szigorúan a kézzelfogható
valóságra összpontosította.
 *****

Sturm reménykedett, hogy Vertumnust fogja megpillantani, de nem ő játszott a

hangszeren, noha a fuvolát megszólaltató lány majdnem ugyanolyan vadnak és varázslatosnak
tűnt. Mandulavágású szeme és hegyes füle árulkodott elf származásáról, a testén látható
festett jelek pedig azt mutatták, hogy Sturm a kagonesti egyikével találkozott.
Nem tudott valami sokat erről a bujkáló erdei népről. Az elfek közül a kagonesti voltak
a legtitokzatosabbak és manapság a legritkábbak is. Nem rendelkeztek olyan összetett
kultúrával, mint silvanesti és qualinesti rokonaik, a szervezetlen vadelfek kis csapatokban
éltek vagy magányosan utazgattak Krynn erdőségeiben. Sturm igencsak meglepődött, mikor
látta, egyikük olyan hosszan időzik valahol, hogy zenélni kezdjen. Leeresztette a kardját,
leguggolt egy bokor mögé és csodálkozva figyelte a lányt.
A fiatal elf lány keresztbevetett lábbal üldögélt a pagony közepén lévő tisztáson
felépített apró, zsúpfedeles kunyhó tetején, sötét haján megcsillant a holdfény. Prémekbe
bugyolálta magát a hideg és a szél ellen, de egyik lába kikandikált a hermelin és rókaprémek
közül, zöld kriksz-krakszokat és csigavonalakat festettek izgatóan barna bőrére. Ezüstszínű
fuvolán játszott valamilyen lassú, méltóságteljes dallamot.
Sturmot teljesen elbűvölte a barna alapon zöld színű kavargás és azon kapta magát,
hogy elfelejtett levegőt venni.
A lány feje fölött az örökzöldek ágai bólogattak a szélben, majd kecsesen félrehajoltak,
mintha csak azért tennék, hogy valamilyen titokzatos, nehezen érthető okból kifolyólag
megvilágítsa a holdfény a lányt.
Úgy tűnt, a lány csalogatta elő a fák közötti résben hamarosan feltűnő holdat, jobban
mondva holdakat, mivel a ragyogó Solinari teliholdként függött odafenn és fényében
fürösztötte a lányt, míg Lunitarira, vörös húgára várt, hogy együtt érjék el a zenitet. Lassan a
vörös hold is előbukkant, míg a lány egyre játszott és a zene betöltötte a ligetet.
Sturm úgy érezte, minden nehézség ellenére, ami eddig történt vele, valahogy megérinti
őt ez a látvány. Mérhetetlen béke áradt belőle, mintha mindaz, ami csak jó – szépség,
egészség, erény és tisztaság – mind együtt táncolt volna a fuvola hangjára. Volt benne
egyúttal valamiféle szomorúság is. Noha csupán szerencséjének köszönhette, hogy itt volt,
Sturm tudta, túlságosan hamar elszáll és azt is, neki tulajdonképpen semmi keresnivalója sem
lett volna.
 Legalább nyolc méter hosszú, ujjnyi vastag szálak feszültek a fák között, középpontjuk
akkora, mint Sturm pajzsa, körkörösen húzódtak ágról-ágra, és időnként keresztszálak
kötötték össze őket, mintha egy hatalmas halászhálót dobtak volna a tisztásra. A fiú felemelte
kardját. Ha egy pók szőtte ezt, akkor legalább akkorának kell lennie, mint egy kutyának, vagy
mint egy embernek… vagy mint egy lónak. Védekezően maga elé emelte a pajzsát és
megpördült, hátha ott van a szörnyeteg, de nem volt más a hálóban csak néhány száraz levél
és varjak meg mókusok csontvázzá aszott maradványai. Sturm továbbra sem állt fel, hanem
közelebb lopakodott a tisztáshoz, hogy figyelmeztesse a lányt.
Az utolsó pillanatban ért oda. Ott volt a pók, duzzadt potroha óriási, szürke és fejér
foltos, elülső lábait az óvatlan elf feje fölé emelte, aki lehunyt szemmel játszott, sötét hajába
belekapott a szél. Sturm felkiáltott és a tisztásra ugrott.
A muzsika azonnal elhallgatott. A lány ijedten pillantott rá. A pók hátraugrott és
villámgyors mozdulatokkal lesietett a kunyhó oldalán. Egy pillanat alatt Sturm és a lány közé
állt, elülső lábait felemelte, mintha lecsapni készülne és hosszú, fekete rágóját csattogtatta.
A lény legalább két méter magas volt; Sturm nem várta meg, hogy lemérhesse, helyette
félreugrott előle és egy bokorba érkezett, ahol sikerült elveszítenie a pajzsát. A pók rávetette
magát a helyre, ahol az előbb állt, veszedelmes rágója a levegőt hasította.
A szörnyeteg mögött a lány leugrott a kalyiba tetejéről és négykézláb besietett a
kunyhóba. Alakját elnyelte az ajtóra vetülő árnyék.
Sturm átcsörtetett a bokron, hogy a másik oldaláról felemelt karddal a pókra rontson. A
lény vadul csiripelt valamit, elugrott és megkapaszkodott egy kopasz selyemfában, hogy a fiú
feje fölött lévő alacsony ágak közé húzódjon. A pók leugrott és agyon is nyomta volna
Sturmot, ha ő nem veti előre magát, hogy bukfence végén beleakadjon a selyemfa törzsébe,
majd kábán felegyenesedett, hogy kardja után tapogasson az aljnövényzetben. A pók
megfordult, hátsó lábaira nehezedett és vadul lecsapott rá, azonban rágója Fényeskardú
Angriff mellvértjébe vágódott és ártalmatlanul koppant egyet a díszes bronzlemezen.
Sturm felkiáltott és kitört a pók öleléséből. Ahogy körbepillantott észrevette tőle alig
háromméternyire heverő kardját. Odafutott és egy gyors, akrobatikus mozdulattal felkapta a
földről majd továbbgördült, hogy mikor felpattant a földről, kardját a pókra szegezze.
Ám a lénynek már csak hűlt helyét látta, merthogy mialatt a fiú bemutatta
tornamutatványát, a pók felkapaszkodott a selyemfa egyik magasabban lévő ágára és a
mellette lévő borókafenyő ága után nyújtózott, hogy majomszerűen, első két lábával
fogódzkodjon rajta, míg átlendült egy vastag, kinyúló ágra, amiről minden további nélkül a
kunyhó tetejére huppant.
 Sturm felkiáltott és a kalyiba felé rohant, de egyfolytában elcsúszott az aljnövényzeten
és belebotlott a gyökerekbe és bokrokba. A pók átugrott a feje fölött és könnyedén földet ért
mögötte, miközben fonószemölcséből vastag, nyúlós hurkot eresztett. A fiú ezúttal elég gyors
volt, ellépett a fonál elől és előreszegezett karddal rárontott a szörnyetegre.
Ám a pók újra eltűnt. Sturm ostobán pillantott körbe majd fel a fákra, még éppen
időben, hogy elugorjon a lény elől, aki legalább nyolc méter magasból vetette rá magát.
A borókák felé szaladt, feje fölött ott csillogott a pók hálója. Felemelte a kardját és
egyszer, kétszer, háromszor is lesújtott a vastag fonalakra, míg egy hosszú szálat nem sikerült
szereznie, amit most kesztyűs kezében tartott.
- Most aztán – dörmögte, ahogy szembefordult a rohamra induló lénnyel –, mivel kard
és erő mit sem ér…
Elfordult és a pók lábai közé vetette magát, miközben el nem engedte volna a kezében
tartott pókfonalat. A rágó ott csattogott a feje felett, aztán már el is hagyta a lény, de két lába
beleakadt Sturm fonalába. A fiú egy szempillantás alatt az egyik fa törzse köré csavarta a
fonalat, majd megfordult és újra átbújt a szörnyeteg lábai között. Az egyik rágó ártalmatlanul
lepattant a hátáról és mikor újra talpra ugrott, ismét rácsavarta fonalat a fára.
Most már öt lábát kötözte meg és a pók földre zuhant; port és leveleket vert fel, ahogy
dühösen kaparászott. Kiáltása olyan volt, mint a kabócák berregése, fülsértően éles. Sturm
kibújt a kesztyűjéből, ami odatapadt a szálhoz, felvette a kardját és odalépdelt a vicsorgó
szörnyeteghez. Győzedelmesen emelte magasba a kardját… az elf lány pedig rémülten
felkiáltott, ahogy kidugta fejét a kunyhó ajtaján.
- Ne! – kiáltotta. – Ne tovább, te ember!
Sturm értetlenül felpillantott, majd hátrébb lépett és leeresztette a kardját. A lány
haragosan kirontott a házból és átvágott a tisztáson; sötét, mandulavágás szeme szikrázott a
dühtől.
- Oldozd el szegényt, te gazember!
Sturm nem hitt a fülének.
- Oldozd el, vagy Branchalára mondom…
A lány előhúzta a kését. Sturm ösztönösen felemelte a pajzsát, de a lány már el is sietett
mellette. Letérdelt a szörny mellé és a pókot fogva tartó szálakat próbálta elvágni.
- Én… én nem… - kezdte Sturm, de az elf olyan megsemmisítő pillantást vetett rá, hogy
nem magyarázkodott tovább. Tétován álldogált a lány mellett és nézte, hogyan birkózik a
szálakkal. Végül odatérdelt mellé, bár nem túl szívesen, hogy pallosával átvágja a durva és
ragadós szálakat.
 Kicsivel több, mint egy perc kellett ahhoz, hogy kiszabadítsák a pókot. Imbolyogva
lábra állt, mintha éppen felébredne, vagy csak most született volna. Sturm egy pillanatra sem
vette le róla a szemét, kardját leeresztette és pajzsát is maga elé emelte, ám a lény dülöngélt,
motyogott valamit majd besietett a fák közé. Különös, nyeldeklő hangokat adott ki, mintha
sírna. A teljesen összezavarodott Sturm követte szemével, míg egyik lábát maga után húzva el
nem tűnt a cédrusok és fenyők között.
- Mi… - kezdte, de nem sikerült befejeznie a mondatot. A lány pofonja teljesen
készületlenül érte.
- Hogy merészelsz berontani a tisztásomra karddal a kezedben! – kiáltotta és felemelte a
kezét, hogy újra megüsse. Sturm hátralépett.
- Azt hittem, veszélyben vagy – magyarázta és megint csak hátrált, a lány hirtelen
mozdulata miatt, ám ezúttal csupán hátravetette sötétszínű haját. Arcán szomorúság és harag
viaskodott egymással.
- Ostoba fiú – mondta halkan. – Fogalmad sem volt róla, mit teszel, nem igaz?
Sturm nem válaszolt. A lány, arcán halvány, szomorkás mosollyal, az ég felé mutatott.
- Nézz fel! Mit látsz ott?
- Egy nyílást a fák között – felelte Sturm bizonytalanul. – Az éjjeli eget. A két holdat.
Sturm feje félrebillent, a lány újabb pofonjától.
- A két hold a lényeg, te ostoba! Te zöldfülű, törpeagyú lovagok szégyene!
Az elf megtántorodott, majd belekapaszkodott a selyemfa törzsébe, hogy megtartsa
magát.
- A két hold, melyek együttállnak a téli égbolton, Mishakal jegyében – mondta
valamivel nyugodtabban. – Mit gondolsz, milyen gyakran fordul ez elő?
- Nem vagyok csillagjós, hölgyem – vallotta be Sturm. – Nem tudom, milyen gyakran.
- Ó, csupán ötévente – mondta az elf. Összeszorította az ajkát. Csillogó szemével a fiút
méregette és látszott rajta, hogy alig tudja féken tartani a haragját. – Ötévente egyszer, mikor
egy bizonyos dallammal, melyet a branchalai összhangzatok kilencedik hangnemében játszik
el egy olyan zenész, aki legalább három éve tanulja ezt, meg lehet törni a varázslók és druidák
mágiáját.
- Nem értem – mondta Sturm és elhátrált, amikor a lány felé lépett.
- Nem érted – ismételte hidegen és forgatta a kezében lévő kést: penge… markolat…
penge. – A dallam megtöri a bájolást, véget vet az átkoknak és visszaadja az átváltoztatottak
eredeti alakját.
- Átváltoztatottak?
 - Azokat, akiket pókká változtattak! – kiabálta a lány és elhajította a kést Sturm füle
mellett, aki zavarában mozdulatlanul álldogált, a penge pedig rezegve beleállt egy kopasz
tölgyfába a háta mögött. Füle mögül levágott hajtincsek szálltak a vállára.
- Az öt év lehető legrosszabb pillanatában jöttél erre a tisztásra – mondta az elf –, és
ezzel biztosítottad, hogy Cyren, Silvanost királyi házának sarja, királyok leszármazottja és
szívem imádottja újabb fél évtizedig csücsüljön hálójában nyolclábú, hatszemű alakban, hogy
rágcsálókat és dögöket egyen, míg a fehér Solinari és a vörös Lunitari – mindkettő a maga
külön pályáján – átkel az egész átokverte égen, hogy újra együttálljon!
- Én… én… - kezdte Sturm, ám szavai elvesztek a fák között.
- Ne mentegetőzz! – a lány fogai felszikráztak, ahogy ferdén elmosolyodott. Solinarit
eltakarták a hajladozó borókák, és a tisztást most már csupán Lunitari vészjósló vörös fénye
világította meg. – Ne mentegetőzz, kérlek, mert még mindig nem tettem le teljesen arról, hogy
megöljelek.

9. fejezet: Mara és a pók

Sturmnak sikerült néhány perc alatt megnyugtatnia az elf lányt azzal, hogy
számtalanszor elnézést kért tőle és elismerte, hogy igen, ő a földrész legostobább fiúja, és
hogyha valaki nála nagyobb bolondot szeretne találni, el kell mennie a throti goblinok közé.
Úgy tűnt, ez pillanatnyilag elegendő volt a lánynak, aki felsőhajtott és bólintott, majd ijedten
pillantott körbe, mintha a tisztás, ahol két hónapot töltött, amíg az együttállásra várt, egyszerre
valódi pókteleppé változott volna.
- Nem maradhatok itt – jelentette ki és berontott a kunyhóba. Sturm kinn álldogált,
egyik lábáról a másikra nehezedett és igyekezett hasznosnak látszani. Volt valami mozgás a
bokrok között, de mikor odafordult, hogy jobban szemügyre vegye, abbamaradt.
- Pókok – motyogta. – Fogadok, végül minden pókokká változik. Még a lány és én is.
Azonban semmilyen pókszerű nem volt a lányban, mikor egy pillanattal később előbújt.
A hátán lévő, ruhákból, indákból és pókhálókból álló csomag legalább kétszer akkora volt,
mint ő és úgy vetette át a vállán, mint egy idomtalan, sebesült valamit.
- Hát akkor… vigyél haza minket – jelentette ki, és majd összerogyott a csomag súlya
alatt. Sturm kinyúlt, hogy segítsen, de a lány elutasította, bár ettől majdnem felborult.
- Ne törődj vele! Majd felteszem a lóra – intett a fejével Luin felé, aki a pókkal lezajlott
közjátéktól még mindig nyugtalanul álldogált a tisztás közepén.
 - D-de nem teheti, hölgyem. Egyszerűen nem lehet – ellenkezett Sturm. – Leesett az
egyik patkója és nem lehet megterhelni.
A lány kétségbeesetten dobta le a batyuját.
- Azt akarod mondani, hogy gyalog kell mennünk Silvanostba?
Sturm nyelt egy nagyot. Noha nem tájékozódott valami jól, ismerte a földrész nagyobb
földrajzi egységeit. Silvanost legalább ötszáz mérföldnyire van innen és egy ilyen utazás
elképzelhetetlenül hosszúnak és fárasztónak tűnt.
- De én csupán a Déli-Komorerdőbe tartok – ellenkezett.
A lány a fejét csóválta. – Többé már nem. Most már Silvanostba tartunk, hogy Calotte
mester kegyelmére bízzam magamat.
Sturm értetlenül bámult rá.
- A bűbájos – magyarázta a lány szárazon. – Ha emlékszel rá, szívszerelmem még
mindig egy pók.
Felkeltek és egymásra bámultak.
- Én… sajnálom, hölgyem – motyogta Sturm. – És ezt csak még jobban megerősíti,
hogy utam csakis a Déli-Komorerdőig vezet. Attól tartok, Silvanost messzi tája túl van a…
lehetőségeimen. Nincs rá időm. Még az is lehet, hogy követnek.
Krákogott egyet, mert valami elszorította a torkát.
- Badarság – mondta a lány hideg, érzelemmentes hangon. – Silvanost lehet akár a világ
túlsó oldalán is, neked akkor is el kellene vinned oda. Erre kötelez a becsületed. Mit szoktak
mondani nálatok? Est Sularus oth Mithas?
Sturm kelletlenül bólintott. – “A becsületem az életem.” De honnan tudtad, hogy…
Az elf keserűen felnevetett: - Hogy a Rendhez tartozol? Mikor előkerül a kard, senki
sem olyan meggondolatlan, mit egy solamniai ifjonc. Menj csak bátran a Komorerdődbe és
csinálj azt, amit akarsz, de én ott leszek melletted. Utána pedig elviszel Silvanostba. Ennyire
egyszerű. Ezt írja elő az ostoba Esküd és Szabályzatod.
Ez egy próba! – gondolta Sturm egyre növekvő félelemmel. Az elf lány mérgesen ám
ártatlanul meredt rá. Ha a Vadon Ura olyan könnyűszerrel tudott játszani az évszakokkal és
azok váltakozásával, miért ne lehetnének szövetségesei is – néhány vadonban élő elf és ki
tudja, még miféle népek –, akik minden további nélkül teljesítik az akaratát.
Hiszen ez is fuvolán játszik!
Egyébként is, honnan tudna egy elf a solamniai Esküről, melyet a Szabályzat a gyengék
és elesettek védelmezéseként értelmez?
 Komor pillantást vetett a lányra de az meg sem rezdült. Mindennek látszott, csak
gyengének és elesettnek nem.
De Vertumnus bizonyosan megtudná, kényszerítene, hogy megtartsam az Esküt és a
becsületemet, további próbának tenne ki!
Sturm megrázta a fejét. Mit tud egyáltalán a Vadon Ura a becsületről, és mit törődik
vele? Nevetségesek voltak ezek a kusza gondolatok, hogy zöld hátteret látott ebben a véletlen
esetben.
- Sajnálom – kezdte.
Válla szinte felrobbant a hirtelen belévágó éles, szúró fájdalomtól, ami mellett az összes
többi fájdalom enyhe csípésnek, nyilallásnak hatott csupán.
Ez a halál – gondolta és térdre esett a lány előtt –, ez a tétovázásom, a gyávaságom, a
becstelenségem…
És nem volt több gondolat.

*****

Az elf lány nem éppen kedvesen ébresztette fel: addig rázta, míg magához nem tért.
Sturm fátyolos szemmel pillantott fel a lányra és minden eszébe jutott – a harc a pókkal,
a lány felháborodása, története és kérése; ahogy visszautasítja őt… és az utána következő
fájdalom, a sérült vállát széthasító izzó fehérség.
- Rendben van – mormogta. Szája kiszáradt, torka kapart. – Hát akkor Silvanost. De
hadd figyelmeztesselek, csak a Déli-Komorerdő után!
Mielőtt a lány válaszolni tudott volna Sturm talpra ugrott és egy gyors, erőteljes
fordulattal felkapta a lány összecsavart batyuját, és a hátára vette.
A vállában lévő fájdalom különös módon teljesen megszűnt. Egyáltalán nem lepődött
meg ezen. Nyilvánvaló, hogy ebben az erdő közepén történt találkozásban, ebben a harccal,
muzsikával, ígéretekkel és holdfénnyel teli éjszakában Vertumnus keze van benne. A fiú terhe
egyik pillanatról a másikra ötszörösére nőtt az eddiginek, és most ötször annyi út áll előtte,
mint korábban. Elképzelte Silvanostot, valahol a messzeségben, egy fenyőerdő közepén.
Elképzelte a hosszú utazást át a Khalkist-hegységen a nerakai határ mentén Sanctionig, majd
le Blode-ba és délre a sűrű erdőbe. Úgy hallotta, szörnyeken és útonállókon kell
keresztülvágnia magát annak, aki arra tart. Szinte már remélte, hogy Vertumnus végezni fog
vele a tavasz első napján.
 *****

A lányt Marának hívták és igazi Kagonesti történetet mesélt el, tele varázslattal, tiltott
szerelemmel és balvégzettel.
- Négy évvel ezelőtt kezdődött – felelte a lány Sturm kérdésére, mikor kiléptek a fenyők
közül. Kora reggel volt, a keleti látóhatáron éppen csak fél szemmel leskelődő Nap szolgált
irányjelzőjükül.
A fiú megigazította a hátán lévő csomagot. Noha még csak pirkadt, máris fáradtnak
érezte magát, hiszen egész éjjel a fák között barangoltak és húzta a hátát a zsák, amiben csak
az istenek tudják, mi minden volt. Mara követte őt, és kantárszáron vezette Luint; egyszer-
kétszer meghallotta a közelben ágról-ágra mászó pók keltette zajokat.
- Négy évvel ezelőtt? – kérdezte, csak hogy mondjon valamit. Fáradtsága birokra kelt
udvariasságával. Nehezére esett, hogy odafigyeljen a történetre.
- Még Silvanostban – folytatta Mara –, ahol a szépséges, gesztenyebarna szemű
nemeselfek élnek. Cyren a Calamonok közül való, a legnemesebb család sarja, míg én csupán
egyik rokonának szolgálójaként voltam ott.
- Értem – mondta Sturm, bár nem volt benne biztos, hogy valóban így van.
- Már a kezdet kezdetén akadályokba ütköztünk. Semmi sem ment simán és könnyedén
– magyarázta Mara.
Egy pillanatra elhallgatott, valószínűleg visszaemlékezett valamire. Sturm hallotta, hogy
háta mögött felrebbennek a madarak a borókásból, amint felzavarja őket valami – minden
bizonnyal a szóban forgó sarj.
- Először a Nagy Békeünnepélyen pillantottuk meg egymást, amit a Kardhüvely-oklevél
aláírásának emlékére tartanak. Minden évben megünneplik, de évről-évre újnak tűnik. Az
erdő tele lesz lámpásokkal és a Qualinostban meg Ergothban gyújtott fáklyák elkeverednek a
fák között.
Mara felsóhajtott. – Csodálatos éjjel. Mint ahogy azt te is gondolhattad a királyi ház
nőtagjait, az összes lányt és szolgát mind távol tartják az ifjaktól, mert… mert valamelyikük
esetleg kellemetlenkedne.
Elpirult és oda se figyelve rántott egyet Luin kantárján, aki tiltakozásképpen megrázta a
fejét.
- Ez volt a legcsodálatosabb ünnepély – Mara tekintete álmodozón elkalandozott. –
Emlékszem a szemére – mármint Cyrenéra. Elsétált a csónak mellől, megállt a Thon-Thalas
partján és szinte ugyanazzal a mozdulattal csatlakozott az Álmok Táncához, az ünnepély
ötödik, legnagyobb táncához. Már a mozgásából is meg lehetett állapítani, hogy nemesnek
született qualinesti, de én egyre a szemét figyeltem, míg a gordonkák szóltak. Barna volt és
olyan mély, akár a sűrű erdő, tekintete átható, hogy úgy hiszed, sohasem csukja be a szemét,
még csak nem is pislant, ha a déli napba néz. Habár azóta csupán három alkalommal láttam,
olyan tisztán emlékszem rá, mint a fényekre a fák között, vagy Mishakal csillagaira, azokra a
csillagokra, melyeket hónapokon át figyeltem, míg arra az ötévente egyszer eljövő éjszakára
vártam.
Sturm megrándult. A Komorerdőbe vezető út Mara minden egyes szavára egyre
hosszabbnak és hosszabbnak tűnt.
- De tegyük félre mindezt – jelentette ki Mara. – Azt kérdezted, hogyan jutottunk eddig
az éjjelig itt, ebben a hágóban.
Sturm ismét igazított egyet a vállán lévő batyun. Póktojások? Sziklák? Házak? Mit
rejthetnek ezek a pókhálókkal és levelekkel vegyes takarók?
- Egy szempillantás alatt megtetszettem Lord Cyrennak. A tekintetével udvarolt a
halvány fényben, míg szólt a hárfa és a mély cselló. Én azonban szolgálólány voltam, a
családom háborús zsákmány, és noha Cyren jóképű volt, igyekeztem nem gondolni azokra a
szemekre és dalokra; túlságosan távol álltunk egymástól, elképzelhetetlen volt, hogy összeillő
pár legyen belőlünk. Mindezeken túl különös volt, egzotikus – olyan, mintha a semmiből jött
volna, hiszen az erdő távoli végéből érkezett és számos rokona közül egy sem találkozott vele
s csupán néhányan hallották a nevét.
Csendben lépegetett tovább, beletelt némi időbe, mire újra megszólalt.
- A következő napokban üzeneteket küldött nekem – apró levél-hajókra íródott
üzeneteket, olyan játékhajókra, amilyeneket a gyerekek készítenek. Leúsztatta az üzeneteit a
lassú folyású Thon-Thalason, míg én benn álltam a vízben és az úrnőm ruháját mostam.
Gúnyolódott, incselkedett velem, csábított, hogy menjek vele.
Azt írta, hogy az erdő legnyugatibb csücskénél van egy híd. Ha én is szeretnék elszökni
vele, találkozzunk a hídnál, a hold fényénél, hogy ellovagoljunk Silvanestiből, végig a
Porsíkságon egy olyan vidékre, ahol nem lehet megkülönböztetni a kagonestit a silvanestitől,
ahol az emberek nem tudják, milyen egy nemeself és egy vad elf.
- Vannak ilyen földek – felelte készségesen Sturm. Úgy hiszem, Solamnia is ilyen.
- Még a lovagok is meg tudnak különböztetni egy elfet egy póktól – vágott vissza
keserűen Mara –, de erről később lesz szó.
Ott tartottam, hogy Cyren Calamon a királyi házból nap nap után küldte zöld flottáját
lefelé a Thon-Thalason, én pedig minden éjjel visszatértem úrnőm tornyába, felelet nélkül
hagytam üzeneteit. Illetlenség volna egy szolgálótól, hogy ilyen… egyenes legyen. Ő egyre
csak küldte és küldte a hajócskákat, míg végül biztos voltam benne, ha becstelen szándékai
lettek volna, már régen otthagyott volna. Beleegyeztem hát, hogy találkozzak vele, ám nem a
hídjánál, ahol véget ért a rengeteg és a határunkon túli vidékek szabadságot ígérőn
hívogatnak, hanem egy biztonságosabb helyen, a Silvanosttól nyugatra lévő gázlónál.
Eldugott kis hely volt, messze a nagy tábor márványkemény merevségétől, melyben Lorac
király és leánya, Alhana élnek a Csillagok Tornyában; kevésbé kalandos, mint az új barátom
javasolta helyek és alkalmasabb, hogy senki se fedezzen fel minket.
Lelkesedésünkben ostobaságot követtünk el. Noha találkáink óvatosak voltak, sőt jól
neveltek, valaki meglátott és ez nem tetszett neki. Még az is lehet, hogy valaki féltékeny volt
– tette hozzá komoran. – Ez a valaki beszélt a királyi házban a mi találkáinkról. A feladataim
megváltoztak, úrnőm lakhelyét felköltöztették a Csillagok Tornyának felső kamráiba. Az ő
számára ez megtiszteltetés volt; üresfejű kis liba, aki azt hitte, elismertsége lakóhelyének
magasságával együtt változik, és soha nem vette észre, hogy újdonsült udvari helyzete
bármiféle összefüggésben is volna a szolgálókkal. Számomra azonban kínszenvedés volt.
Hónapokon át szenvedtünk, mindketten magányosan, mindketten menekülés és újabb
találkozó után áhítoztunk, hogy elmeneküljünk egy olyan helyre, ahol a származás és ősök
semmit sem számítanak.
- Ilyen hely nem létezik! – kiáltott fel Sturm és rögtön el is hallgatott, mivel maga is
meglepődött érzései hevességén. Úgy tűnt, Mara észre sem vette, teljesen belemerült a
történetbe.
- A mese innen még sötétebbé válik, solamniai, merthogy Cyrent kitiltották a Toronyból,
és a magasban lévő ablakokat képtelen volt elérni, hacsak nem növeszt szárnyakat, mint egy
madár, vagy nem tud mászni…
- Mint egy pók? – kérdezte Sturm.
- Mint egy pók, pontosan – bólintott Mara. – Érted, mi volt a terv? Az igazat megvallva
nem volt más, vakmerő elképzelés. Mint már annyiszor az évezredek során, a szerelem a
boszorkányokhoz küldte az oktalan szívet. Calotte mesterhez ment Cyren, az erdőség
legsötétebb részébe, ahol Waylorn szürke, ablaktalan tornya található, melynek árnyéka
egybeolvad a fűzek és nyárfák nyújtotta árnnyal, míg végül minden fényt, származzon az
holdtól vagy naptól, elnyeli egy levél, ág vagy kőcsipke. Azt mondják, arrafelé feketék a
pillangók és a mókusok megvakultak, mert olyan sötét van, hogy csupán szaglásuk és
hallásuk alapján tájékozódnak, mivel a szemük használhatatlanná vált az idők során.
 Sturm igyekezett, hogy ne mosolyogjon. Eléggé hihetetlennek hangzott neki a varázsló
sötét lakhelye, azonban tovább figyelt, Mara pedig folytatta a történet szomorú végével.
Úgy tűnik, Calotte mester segítőkészséget színlelt, ezzel titkolva saját érzéseit Mara
iránt. Öreg volt már és a lány leírása alapján kimondhatatlanul csúf, nem sokkal több reménye
lehetett arra, hogy elnyeri Mara kezét, mint a szolgálólánynak abban, hogy Cyren komolyan
gondolja udvarlását. A bűbáj sem segíthetett volna a vén Calotte-on, mert a misztikusok háza
minden alkalommal meg tudja állapítani, ha egy lény megbájoltak vagy más módon
elvarázsoltak és a silvanesti elfek nem ismerik el a mágia segítségével kötött házasságot. De
minden lehetségesnek tűnt, ha a vén varázsló elővigyázatos lesz, és fondorlathoz folyamodik.
- Egyszerű volt – magyarázta Mara dühösen, mikor Sturm és ő letelepedtek délután a
füves pusztából kimeredő egyik sziklás buckára. – Elég egyszerű, hogy becsapja a hiszékeny
Cyrent, aki elkeseredésében hozzá fordult. Egyszerű átalakítani valakit, aki saját akaratából
vállalkozott rá, hogy bármilyen lény alakját felvegye, amit csak el lehet képzelni. Egyszerű
volt Cyrennak, hogy felmásszon a Csillagok Tornyának oldalán addig az ablakig, ahol én
várakoztam.
A lány elmosolyodott és kinyújtotta lábát a kemény talajon. Sturm ott állt előtte, a
solamniai-síkságot kémlelte, és mintha messze, keletre víz csillogását vette volna észre. Vajon
közel vannak-e a Vingaardhoz, vagy ezek azok a délibábok, melyekről a Thelgaardból az
Elveszett Nevek városába tartó utazók beszámoltak?
- Először megijedtem. Ha egy nálad kétszer nagyobb pók gubbaszt az
ablakpárkányodon és neked cserreg, hív, te is óvatos lennél.
Sturm bólintott. Ő egyáltalán nem “óvatosnak” nevezné.
- De Cyren hamar tudtomra adta, hogy nem közönséges pók, hanem más alakba bújt
igaz szerelmem.
- Ezt hogyan csinálta? – kérdezte Sturm a bajsza alatt mosolyogva, ahogy elképzelte,
amint a pók vékony, minden emberit nélkülöző hangján szerenádot ad, vagy amint Mara nevét
szövi bele a hálójába.
- Kötélhágcsót szőtt. Végig a torony mentén, hatvan-hetven láb hosszan, az ablakomtól
egészen a torony alatti ágak közötti sötétségig.
- Branchalára mondom, nagyon féltem! – kacagott Mara. – Aznap este nem világítottak
a holdak, így senki sem látott meg, mikor leereszkedtem, ám én se láttam semmit. Egyik
lábamat tettem a másik alá, olyan volt, mintha viperák közé ereszkednék. A következő, amire
emlékszem, hogy lábam az erdő fűvel borított földjét tapossa, Cyren pedig nyugat felé siet,
Waylorn Tornyának irányába, majd megáll és megfordul, hogy egy szál pókfonalat húzzon
maga után, amit felvehetek, hogy kövessem, ahogy a te lovad is követi a zablát.
Keresztülvágtunk a rengeteg erdőn, és senki sem pillantott meg engem, senki sem
hallott meg engem, míg átkeltünk a Thon-Thalason és olyan részére értünk az erdőnek, amit
nem ismertünk, míg végül ott álltunk egy tisztáson, a torony aljában.
Összerázkódott, ahogy felidézte az emléket.
- Abban a pillanatban, amint rájöttem, hogy a varázslat Calotte mester műve, félteni
kezdtem magunkat, különösen szegény Cyrent, mivel láttam, hogy nézett rám a bűbájos;
pillantásától megfagyott bennem a vér, és attól tartottam, segítségéért rettenetes árat kell
fizetni. Ez volt a pillanat, mikor kiderült számunkra, mi az ára ennek.
Mara felkelt, megragadta Luin zabláját és intett Sturmnak, hogy a pihenőnek vége, itt az
ideje tovább folytatni útjukat. Lesétáltak a halomról, Luin óvatosan lépkedett a nyomukban; a
pók zörgő, minden mást elhallgattató jelenléte érződött a magas fűben, miközben az elf a
történet utolsó, legkomorabb részéhez érkezett.
- Mint ahogy te magad is kitalálhattad, solamniai, a varázsló megtagadta, hogy
visszaváltoztassa Cyrent. Ott ült, befészkelte magát az egyik sötét, korhadt, árnylepte tölgy
villás ágai közé, ami olyan volt, akár a saját szíve.
“Mara, drága Mara” – mondta. – “Te is jól tudod, hogyan térhet vissza Cyren herceg
abba a formába, melyben oly’ nagy örömödet leled, és pontosan tudod, mibe kerül ez.”
- Gazember – mormogta Sturm.
- Cyren ott helyben rárontott volna! – kiáltotta Mara. – Darabokra szaggatta volna, és
sebeibe hideg mérget eresztett volna, ha nem tartom vissza. Ám Calotte mester halála –
amennyire mi tudtuk – egyszer s mindenkorra ebbe az alakba börtönözte volna szegény
Cyrent, amiben most láthatod.
Sturm kétkedően pillantott a lányra. Maga is összeakaszkodott a pókkal és látta, amint a
lény nyafogva eloldalgott az erdőbe, így azon töprengett mennyire mehetett nehezen
Marának, hogy visszatartsa a bosszúszomjas teremtményt.
- Most már okosabbak vagyunk. Ám elhagytuk Silvanestit, mivel egyikünk számára
sem volt többé biztonságos elvégre én szembeszálltam a királyi ház akaratával, akárcsak
szegény Cyren, ám az ő sorsa rosszabb volt, hiszen újdonsült alakjában Bokrostól egészen a
Balifori-öbölig bármelyik vadász zsákmányának tekintené.
Egy éven és egy másikon keresztül vándoroltunk, és azt kerestük, miként lehetne
megtörni Calotte mester varázslatát. Elutaztunk különféle boszorkányokhoz és sámánokhoz, a
messzi délen lévő Jégfaltól a nyugatra, Qualinestiben lévő Wayreth Tornyáig és egy másik,
nehéz úton vissza, keresztül Blotenen, Zhakaron és Khurikhanon, ahol az elfek épp olyan
kevéssé szívesen látott vendégek, mint a pókok. A harmadik év Abanasinia síkságán talált
minket, ahol egy időre a síkság lakóinak egy csapatához csatlakoztunk, akik látója kislány
volt még, a Que-Shu törzs főnökének lánya. Többször is mély révületbe esett, mikor énekelt
neki a préri, a csillagok pedig új alakot öltöttek fölötte, hogy spirált és hárfát formázzanak.
- Valódi próféciák – állapította meg Sturm.
Mara bólintott. – Ez az Aranyhold azt mondta nekünk, hogy a varázslatot csakis zenével
lehet megtörni a holdak együttállásánál ezen a szent helyen a solamniai-síkság közepén.
- Letelepedtünk hát egy időre itt, Cyren és én. Egy év telt el, még több is, miközben
tanultam, hogyan kell játszani a fuvolán, melyet a lány adott nekem, a holdak pedig áthaladtak
Hiddukel, Kiri-Jolith és a sötét Morigon jegyén, egyre közelítettek ahhoz az egyetlen
éjszakához, az ötéves ciklust megkoronázó éjszakához, mikor a holdak együttállnak Mishakal
közepében, mikor eljön a gyógyulás és átalakulás.
Mara megállt a lefelé vezető úton. Sturm még lépett egy párat, a vállán lévő batyu
megint egyre nehezebbé és nehezebbé vált. Mikor aztán már sem a lány hangját, sem lépteit
nem hallotta, megállt és megfordult.
Ott állt fölötte dühösen, alakját elvékonyította a kora délutáni napfény. Arcát eltorzította
a kétségbeesés és hiába szállt el haragja a történet mesélése közben, most egyre növekvő
bosszúsággal tekintett Sturmra.
- Az az éjjel, az a sokat ígérő éjjel, mikor a holdak együttálltak, szólt a muzsika és a
varázslat megtört – az az éjjel volt tegnap.
A lány gondolatai láthatóan máshol jártak; élénken rántott egyet a kantáron és tovább
indult a dombról lefelé vezető úton. A szendergéséből felriasztott Luin horkantott egyet és
utánaeredt. Az előttük lévő Sturm is visszafordult, hogy folytassa útját, de magában
morgolódott.
- Újra és újra az orrom alá dörgölik ezt a balesetet – dörmögte. – Teljesen megérthető
tévedés volt!
Visszanézett Marára, aki láthatólag meg sem hallotta őt.
- Sziklás pusztaságon, gyalog – szűrte a fiú összeszorított fogai között – legalább
kéttonnás teherrel és egy folyamatosan panaszkodó útitárssal. A lovam lesántult és egy óriási
mérgező pók van valahol mögöttünk. A nyakamat teszem rá, hogy ez nem hősöknek való
küldetés, de ennél rosszabb már nem lehet.
Még mielőtt bármelyikük felfigyelt volna rá, felhők gyülekeztek az égen, mintha egy
isten kezének gyors mozdulatával felkavarta volna a levegőt. A környéket egyszerre valami
sűrű, nehéz érzés ülte meg, a szél enyhe fémes illatot hozott magával. Aztán az első csepp
eltalálta a Sturm hátán lévő batyut, egy másik pedig az orrán csattant szét. Luin várakozásteli
hangon felnyihogott és az egek csatornái megnyíltak a Főpap Tornyától egészen a záporban
hullámzó és bugyogó Vingaard-folyóig.

10. fejezet: Időjárásváltozás

A Déli-Komorerdőben a tisztás közepén álló tisztavizű zöld medence fölött gubbasztó

Vertumnus vidáman kavargatta a vizet. Ujjai alig értek a medence felszínéhez; kis
cseppecskéket zúdított a tőle mérföldekre záporba került Sturm és Mara képére. Evanthe és
Diona izgatottan figyelték, ahogy a kép megremeg és eltűnik, majd újra összeáll.
- Áraszd el őket! – sziszegte gonoszul Evanthe miközben fehér kezével a Zöld Ember
homlokából fésült ki egy hajtincset.
- Öntsd őket nyakon, hogy mindenük tocsogjon! – sürgette Diona.
- Csak egy kevés eső – kacagott fel Vertumnus és újra megkavarta a vizet. – Meg kell
locsolni a füvet.
- Csak egy kis eső? – suttogta Evanthe. – Csak egy kis eső, mikor olyan csodákat
művelhetnél…
- Melyeket a szelek is korokon át emlegetnének – hízelgett Diona, hogy befejezte
testvére mondatát. – Mi mindent tehetnél, Vadon Ura, ha lenne hozzá kedved, képzelőerőd
és… és sütnivalód.
Vertumnus figyelmen kívül hagyta a driádokat, helyette lekuporodott és rálehelt a
vízfelszínre.
A medence párás vizében, mintha csak egy kristálygömbben vagy Sárkánygömbben
jelentek volna meg, ott volt az egymásba kapaszkodó fiatalember és az elf lány a messzi
távolban, szürke alakok a felhőszakadásban. Az összebújó árnyak közül egy kar emelkedett ki
és a domboldal, egy távoli menedék felé mutatott. Arrafelé igyekeztek, alakjuk beleveszett az
egymást keresztező esőcseppek kavargásába. Mögöttük egy önmagában motyogó, elázott pók
szaporázott szelíden.
- Az eső egyaránt esik igazra – mormogta Vertumnus és elhúzta kezét a medence felett –
és hamisra.
A vízfelszínen gomolygó pára félrehúzódott, nyomában egy táborhely jelent meg
valamiféle liget közepén; szétszakadt háló maradványai két borókafenyő között és egy
zsúpfedeles kunyhó, melyet nemrég hagyhattak el. A medence vize lecsillapodott és a kép
szélén lámpás fénye ugrándozott fától fáig, melyet egy sötét, köpönyeges figura tartott a
kezében.
- Á! – lepődött meg a Vadon Ura és annyira előrehajolt, hogy arca szinte érintette a
vízfelszínt. Halkan fütyörészett valamit a mágikus tizedik hangnemben, melyet arra
használtak a régi bárdok, hogy átlássanak a sziklán és hatalmas távolságokon, sőt néha a
jövőbe is bepillantsanak vele.
- Boniface! – kiáltotta. – Hát persze!
Solamnia legjobb kardvívója csendben mozgott és alaposan átvizsgálta a tisztást és a
táborhelyet. Belépett a kunyhóba, majd alig egy lélegzetvételnyi idő múlva újra előbukkant és
fintorogva körülnézett. Hosszú sötét bajszát simogatta, míg a szétszakadt hálót vette
szemügyre, láthatóan gondolataiba merült, majd – mintha egész idő alatt tudta volna, merre
kell mennie, ha folytatni kívánja a keresést – sarkon fordult és otthagyta a tisztást; a kék
örökzöldek úgy zárultak össze mögötte, mint a víz felszíne, ha beleugranak.
- Ő kicsoda? – lehelte Evanthe.
- Igen, ő kicsoda? – visszhangozta Diona. – És miért követi őket?
- Csupán egy árnyék a hóban – felelte Vertumnus. – De hol az úrnő? Az ő útja keresztezi
majd eme férfiúét.
A driádok csalódottan pillantottak egymásra.
- Az a banya? – kérdezte Diona megvetően. – Föld és halálszagú. Nincs olyan növény a
földön, amivel ezt leplezhetné.
- Hol van az úrnő? – ismételte Vertumnus.
Míg érkezésére várt, a medence lassan lecsillapodó vizét nézte és ajkához emelte
fuvoláját.

*****

- Ez valamiféle védelmet ad – hadarta Sturm ahogy kifeszítette köpenyét egy tölgy és

egy juhar felfelé nyújtózkodó ágai közé. Hevenyészett sátor volt ez, ami szinte rögtön
megereszkedett a szakadó esőtől.
- Valamifélét ad, de nem igazán jót – mondta Mara. – A sziklák mészkőből vannak. Le
merem fogadni, hogy a környék tele van barlangokkal.
 - Ha barlangot akarsz keresni, áldásom rád – felelte Sturm kurtán. A hosszú utazás és az
eső igencsak elkoptatta a türelmét. Némán odakötötte köpenye utolsó sarkát a juharághoz
majd hátralépett, hogy megcsodálja munkáját.
Duzzadt fekete potrohán gyöngyöző vízcseppeket viselő Cyren mohón igyekezett a
szedett-vedett menedék alá. Lekuporodott és saját lábainak erdeje mögé rejtőzve elégedetten
mormogott miközben az esőben álldogáló Mara türelmetlenül a solamniai bajnok felé fordult.
- Nem vagy igazi erdőlakó, ugye? – kérdezte, ahogy a köpeny egyre nagyobb hasat
eresztett az esővíztől és az ágak lassan összeborultak felette.
Sturm savanyú arccal figyelte, ahogy sátra összeomlik és a köpködő, csicsergő Cyren
kimenekül az esőbe, majd félig felmászik egy közeli tölgyfára. Egyszerre újra muzsikaszó
kélt, a dallam végigkígyózott az esőben, egyre hangosabban, hogy végül elnyomta Cyren
perlekedését és az időnként felhangzó mennydörgést is. Mara elképedten pillantott Sturmra.
Ő is visszanézett a lányra és igyekezett elkendőzni saját meglepetését.
- Kövessük a hangot, és ha van olyan barlang, melyet meg kellene találnunk – akkor
meg fogjuk találni – mondta.
Az elf már nyitotta a száját, hogy ellenkezzen, ám különös, több számmal nagyobb
páncélban díszelgő, komoly arcú kísérője már el is fordult és az esőfüggönybe vetette magát.
Mara nem láthatta Sturm mosolyát. Bár lehetséges, hogy ez a varázslatos muzsika
elcsalogatja őt és félrevezeti, tévútra tereli, vagy valami mocsárban köt ki miatta, ám ma este
Vertumnus két szívességet is tett neki: a dallam legalább vezeti őt valahová, és abbamaradt az
elfek elviselhetetlen panaszáradata.

*****

A legközelebbi barlang alig egy mérföldnyire volt a ligettől. Cyren látta meg először
odafentről. Izgatottan mormogott és társait a barlang aprócska, szederborította bejáratához
terelte, azonban lelkesedése némileg alábbhagyott, mikor Sturm világossá tette a számára,
hogy Cyrennak kell előttük haladnia a sötétségben. Természetesen arra alapozta ezt, hogy egy
óriás pók jóval hatásosabb belépőre képes egy fiatalembernél vagy egy elf lánynál, ám Cyren
óvatosan mozgott: először csak egy lábát nyújtotta ki, majd egy másodikat, aztán egy
harmadikat, mintha parázson sétálna. Idegesen csattogott és még saját visszhangjától is
megrémült; bedugta fejét a barlangba, majd újra kihátrált és olyan gyászosan bámult Sturmra,
hogy szinte már sajnálatraméltó volt, ha nem lett volna annyira visszataszító.
 Sturm háromszor intett a póknak, hogy menjen vissza a barlangba és közben egyre
türelmetlenebbé vált. Végül aztán, mikor Cyren újra megmakacsolta magát, előhúzta a kardját
és némán ámde határozottan újból intett neki.
A lény magában dörmögve lépett be a sötétségbe és félelmében a barlang bejáratához
lapult. Mikor végre megbizonyosodott róla, hogy teljesen üres és biztonságos, az alakot
váltott herceg hálót szőtt a barlang legtávolabbi sarkában elégedetten elszundított és különös
álmokat látott, melyekben elf tornyok és gyönyörű szép lányok keveredtek denevérekkel,
fecskékkel és repülő mókusokkal, mindenféle szárnyas és zamatos állatkákkal, melyek
ragadós hálókba gabalyodtak. Utána Luin következett, aki gőzölögve és csöpögve megállt a
barlang közepén, majd ő is elaludt, hogy a lovak kifürkészhetetlen álmait álmodja.
Mara és Sturm együtt üldögéltek a barlang szájában felállított parázsló tűznél,
túlságosan átáztak, és nyomorultul érezték magukat ahhoz, hogy elaludjanak. A fiú levette a
mellvértjét, és Cyren hálója mellé támasztotta, közben többször is meglehetősen gyanakvó
pillantásokat vetett a pókra. Óvatosan, szinte már kecsesen vette le a csizmáját, kiöntötte
belőle a vizet, majd letette a tűz mellé, hogy száradjon. Mara nem volt ennyire kényes; a
ruháját alkotó átnedvesedett bőrökben, homlokára tapadt sötét hajával úgy nézett ki, mintha a
tüdőgyulladással cicázna.
Megtehette volna, hogy az ésszerű, mitöbb egészséges megoldást követi azzal, hogy
megszárítja magát és kibújik vizes ruháiból be a meleg takaró alá. Mikor Sturm megígérte,
hogy elfordul, egy pillanatra még el is gondolkodott ezen, de ahogy mélyebben belenézett a
fiú szemébe úgy határozott, hogy nem hisz neki. Helyette tovább vacogott, míg csöpögött
belőle a víz, viszont elővette fuvoláját és játszani kezdett. Lassú kis népdalt játszott; Sturm
felismerte, hogy a pusztai que-shuktól ered. A dallam előhívta belőle gyerekkorának emlékeit,
melyet a Crystalmir-tónál, Abansiniától messze délre töltött.
Más sem kellett neki, mint hogy többi nyomorúsága mellett még honvágya is legyen
ettől a daltól.
- Egész évszakra elég sípolást hallgattam már – ellenkezett mogorván Sturm és
kinyújtotta kezét a tűz melege felé. A nedves bőrök, a nedves ló és a rosszul megrakott tűz
füstje tettek arról, hogy egyre elviselhetetlenebb szag terjengjen a barlangban, és a fiú úgy
érezte, hogy az időjárás, a társaság és maga a helyzet is mintha mind összefogott volna ellene.
- Elég volt a sípolásból? – kérdezte Mara arcán halvány mosollyal, ahogy leengedte a
fuvolát. – Csak nem attól tartasz, hogy téged is pókká változtatlak?
 - Változtass, ha akarsz – ajánlotta fel komoran Sturm. – Cyren boldognak tűnik a
hálójában. Vagy ha mindenáron sípolnod kell, fújjad Chislev hangnemében, hogy legalább
valamicske összhang legyen közöttünk.
- Ezek szerint van egy kevés fogalmad a bárdok hangnemeiről – jegyezte meg Mara.
Nem látszott, hogy különösebben elcsodálkozott volna ezen.
- Nem több mint amennyit az átlagos solamniai iskola nyújthat – felelte a fiú. – Hét
hangnem van, melyeket az Álmok korában fektettek le; egy minden egyes semleges istennek.
A filozófusok szerint a zene és az emberek lelke olyan finoman szövik át egymást, akár…
akár Cyren hálója ott. Azonban meglehetősen veszélyes. A vörös istenek cseles szolgák.
Mara szájához emelte a fuvolát.
- Fehér hangnemek? – kérdezte Sturm és a lány újra belefogott a síkság lakóniak dalába;
ujjai elmosódtak, ahogy fel-alá futkároztak a hangszeren. Habár a dallam ugyanaz volt és az
elf lány ugyanolyan halkan és lassan játszotta, mint előző alkalommal, mégis volt valamilyen
másfajta érzés a zenében, mintha egyszerre mélységgel és céllal telt volna meg. Cyren hálója
megremegett és – mintegy válaszul – zümmögni kezdte a dallamot, az eső pedig
visszahúzódott a barlang szájától, nyomában apró szivárvány támadt a nedves föld felett.
- Ez a te műved? – kérdezte a kételkedő Sturm, majd tátva maradt a szája, ahogy az
elfre pillantott; a lány köpenye teljesen megszáradt, akárcsak a haja, mintha a dallam
valamiféle meleg, száraz szellő lenne, ami egészen átjárta volna őt. Kellemes volt,
átmelegítette Marát, aki hátradőlt és feje kissé lebillent az álmosságtól.
Elnehezedő szemhéja mögül Sturmra pillantott. Egy pillanatig hallgatott, a pókháló
szálai még zümmögtek, a szertefoszló muzsikát visszhangozták, és még utoljára
megismételték, mielőtt ők is elhallgattak volna.
- Te mit gondolsz? – kérdezte Mara. Hangja távoli, visszhangos, mintha valahonnan
mélyen a barlang belsejéből szólt volna a fiúhoz. – A fehér hangnemet hallottad, a harcos
Kiri-Jolithot a que-shu esőhimnusszal együtt, hogy visszatartsa a vizeket a küszöbünktől.
- De hát semmit sem hallottam. Akarom mondani, tulajdonképpen semmiben sem
különbözött attól, amit ezelőtt játszottál.
- Milyen kár – felelte Mara. A tűz felé tartotta a fuvolát, és szórakozottan vizsgálgatta. –
Milyen kár… és milyen különös.
- Különös? Miért különös? Ugyanaz a dallam volt, nem igaz?
- Az egyik igen – helyeselt Mara. – De a másik, a fehér hangnem, a vörös helyére került,
a síkság lakói dalának hangjai közé. Azért nem hallottad, mert nem számítottál rá, hogy
hallanod kellene. Vannak olyanok, akik még akkor sem hallják, amikor kifejezetten ezt
figyelik. Úgy tűnik, születésüktől fogva alkalmatlanok arra, hogy hallják. Talán te is egy ilyen
vagy.
- Mit akarsz mondani ezzel? – kérdezte ingerülten Sturm. Egyáltalán nem tartotta magát
botfülűnek, azonban ezen az esős délutánon, egyik dallam ugyanolyannak tűnt, mint a másik,
ám a második mégis tele volt varázslattal.
- Mit akarsz mondani ezzel? – ismételte, de a lány váratlanul felpattant, mint a vadak, ha
valami idegen és veszélyes lép a területükre.
- Pszt! – intette csendre halkan a fiút. – Te is hallottad?
- Mit? – kérdezte ingerülten Sturm. Úgy látszik, egyfolytában kételkednek az
érzékeiben. Mara csendre intette, majd kezében tőrrel behúzódott a barlangba. Luin
nyugtalanul fészkelődött mögöttük; valahol hátul, a sötétségben Cyren csettegett és füttyögött.
- Van valami a közelben – suttogta a lány. – A szél és eső mellett is hallom, hogy valami
ott járkál a fűben, annak a bokornak a túloldalán.
Bizonytalanul egymásra pillantottak.
- Állj mögém, Lady Mara – utasította Sturm nem túl magabiztosan a lányt –; úgy
hiszem, bármit is hallottál a szélen és esőn túl, inkább az én feladatom, hogy törődjek vele,
semmint a tiéd.
Előhúzta a kardját, és kilépet az esőbe, miközben még saját is lenyűgözte, milyen
bátornak mutatta magát. Mara tekintetéből komoly kételyt lehetett kiolvasni, ahogy a fiút
figyelte, ám Sturm ezt alig vette észre. Csak akkor döbbent rá, hogy otthagyta a sisakját,
mellvértjét és pajzsát is, mikor már félig megközelítette a szóban forgó bokrot.
- Ennyit a vakmerő kirohanásról – dörmögte, míg az eső apró patakokban csorgott bele
a nyakába. – Most már nem lehet visszafordulni.
Meggörnyedt és dél felé megkerülte a bokrot. Elhaladt egy magányos fenyő alatt – egy
pillanatra megállt a száraz, gyantaillatú helyen, ahol az esőcseppek hangosan fröccsentek szét
az ágakon, majd kardját előreszegezte és sebesen előrontott az árnyak közül, ajkán azzal vad
kiáltással, amelyet vaddisznóvadászat idején hallatnak.
Alig húszméternyire tőle valamilyen sötét folt vágott át két fa között és most egy széles,
mohalepte szikla mögé osont. Sturm tovább rohant; érezte, hogy sikerült meglepnie az alakot.
Nagy ugrásokkal átrohant a tisztáson és egy hatalmas szökkenéssel felpattant a sziklára, majd
rávetette magát a csuklyás ismeretlenre, még mielőtt ideje lett volna arra, hogy fegyvert
rántson, elugorjon, vagy akár egyetlen mozdulatot is tegyen.
Karok, lábak, köpenyek nedves kuszasága látszott csupán, ahogy hanyatt estek és
lecsúsztak a domboldalon, birkózás közben egyre dagasztották a teljesen átázott talajt.
Valamikor a számtalan bukfencek egyikében Sturm kezéből kiesett a kard. Kinyitotta a száját,
hogy felkiáltson, arcával felszántotta a sarat, hogy köpködve és kábán a sötét alak tetejében
találta magát.
A csuklyás férfi szinte azonnal eldobta magától Sturmot, neki a sziklának, ő pedig
nehézkesen talpra állt. Sturm szinte vakon tapogatózott a sárban a kardjáért, bár egy kő vagy
egy méretesebb faág is megtette volna, azonban semmi sem került a kezébe, csak egy
maréknyi fű, homok és néhány gyökér, amit aztán hatalmas üvöltéssel ellenfeléhez vágott.
A csuklyás férfi könnyedén elhajolt előlük – egy táncos mozog így, vagy egy akrobata –
és Sturm szerény fegyvere ártalmatlanul továbbszállt. A fiú megingott dobásának lendületétől
és megcsúszott a síkos, esőáztatta domboldalon, ám sikerült visszanyerni egyensúlyát és most
először alaposabban megnézte ellenfelét.
Sáros földes köpönyegébe fű és elszáradt indák keveredtek, amitől úgy nézett ki, mintha
az éjszakát és az erdőt igyekezett volna valaki megformálni benne. Ingerülten végigsöpört a
köpenyén, mire a föld és a növények lehullottak a karjáról és a válláról.
Sturm nyelt egyet, tekintete pedig ide-oda járkált a szikla, a fű és a lejtős talaj között,
ahogy elkeseredetten kereste a kardját. Balra, a lenyomott fűben valamilyen halvány fémes
csillanást vett észre.
A férfi egy szót sem szólt, arcát eltakarta a csuklya és az esőtől egyébként sem lehetett
kivenni, azonban mozdulatai valahonnan ismerősnek tűntek. Sturmnak azonban nem volt
ideje, hogy találgasson. Megtámaszkodott a sziklán és a sárban csúszkálva igyekezett feljebb
jutni a dombon. Még azelőtt sikerült elérnie a kardot, hogy a csuklyás alak odaért volna. Egy
kesztyűs kéz fonódott a csuklójára és Sturm nekirepült a szikla oldalának, szeme előtt vakító
fehérség lobbant, ahogy a levegő kiszorult a tüdejéből.
Lassan feltápászkodott és maga is meglepődött, hogy még mindig nála van a kardja.
Fájdalmas mozdulattal felemelte a kardját, és a Szabályzat harcra vonatkozó előírásának
megfelelően arra várt, hogy ellenfele is előhúzza fegyverét. Ám az csak állt mozdulatlanul,
sötét árnyék a sűrű esőben. Sturm meglengette a kardot a feje felett, de a férfi még mindig
nem tett semmit.
Fuvola hangja hangzott fel megmagyarázhatatlan módon, mintha a talpuk alatt lévő
vízáztatta földből szállt volna fel.
Sturm újra felüvöltött, ahogy félelme és haragja egymással viaskodott, hogy melyik a
nagyobb: - Paladine-ra mondom, kihívlak téged!
 Elhallgatott, mivel maga is meglepődött azon, mi szaladt ki a száján, még mielőtt
végiggondolhatta volna. Dühében és félelmében a legnagyobb istenre fogadkozott. Kötötte őt
az Eskü és a Szabályzat. Nem gondolhatta meg magát.
A csuklyás férfi kelletlenül húzta elő a kardját, mintha belelátott volna az előtte álló fiú
gondolataiba. Sturm pengéje ügyetlen ívben villant előre. A köpönyeges alak macskaszerű
könnyedséggel félretolta. A fiú másodszor is kitört, ezúttal erőteljes szúrással próbálkozott,
ám a csuklyás alak könnyedén, szinte gondolkodás nélkül hárította. Saját meggondolatlan
támadásának köszönhetően Sturm kibillent az egyensúlyából és megtántorodott – fél térdre
rogyott és végigcsúszott a nedves talajon. A csuklyás férfi nevetése közepette igyekezett talpra
állni.
Dühödten megpördült, kardját a feje fölé emelte és váratlan, szemkápráztatóan gyors
mozdulattal lesújtott vele. A csuklyás alaknak csak annyi ideje maradt, hogy a feje fölé kapja
fegyverét. A pengék egymásnak csapódtak, visszhangzott tőle a domboldal.
Mindketten hátratántorodtak, mindkettejüket meglepte a csapás ereje. Csendben
méregették egymást a csillapodó esőben, ahogy ott álltak az esetlen összecsapásuk nyomán
felszántott domboldalon.
A csuklyás alak megdörzsölte a vállát és átvette kardját a bal kezébe. Lassú, magabiztos
mozdulattal Sturmra mutatott pengéjével, aki lenézett a fegyverére, ami törötten,
hasznavehetetlenül fityegett a kezében.
Elkeseredésében késéhez kapott, hátralépett és ellenfele csillogó szemébe nézett, aki
magabiztosan közeledett felé, hogy egyetlen csapással véget vessen ennek a küzdelemnek.

11. fejezet: meglepő látogató

A csuklyás férfi villámgyorsan Sturmra rontott; a fiú érezte, hogy egy kéz kúszik a
csuklójára, majd egy gyors, heves rázás és kése eltűnt a magas fűben. Elkeseredetten
birkózott, de a férfi túlságosan erős volt, lefogta a vállát, és hátára döntötte.
A kába Sturm egy kard pengéjét érezte a torkán.
- Ne mozdulj! – kiáltotta a csuklyás alak. Sietve körülnézett riadt, aggódó mozdulattal,
mintha szavai végigvisszhangzottak volna a síkságon, sőt az egész kontinensen. Talpra ugrott
és hüvelyébe dugta a kardját és a már látott erőteljes, ruganyos mozdulattal hátraseperte a
csuklyáját.
- Te… - kezdte Sturm, de a meglepetéstől nem jutott szóhoz.
 - Jack Derry, szolgálatára, uram! – suttogta a fiatal férfi és elmosolyodott. – Nem
emlékszel rám a toronyból? A kertész? Talicskával az udvaron?
- I-igen – felelte Sturm, ahogy a név és az arc végre helyrekerült a fejében. A
holdfényben Jack Derry természetellenesen fiatalosnak látszott, arca sima és szőrtelen, akár
egy kisgyereké, ám ha közelebbről megnézték, melegbarna szeme igencsak viharvertnek tűnt
a nehéz úttól, fekete haja csapzott és gubancos, bőr mellvértje csupa karcolás és repedés, zöld
rózsadíszítése megfakult, de még kivehető.
Jack Derry volt semmi kétség, mégis valahogy másnak tűnt, és ezt nem csupán az
időjárásnak és öltözékének köszönhette.
- De hát… hogyan… és miért? – hebegte Sturm, ahogy a szavakat keresgélte.
- Egy száraz helyen, az esőtől biztonságban könnyebb válaszolni a kérdésekre – felelte
halkan Jack. – Amint elvezetsz arra a helyre, kérdezhetsz, és én válaszolni fogok.
Sturm a homlokát ráncolta; a víz végigfolyt sáros arcán. – Honnan tudjam, hogy nem
csapdáról van szó?
- A hét istenre mondom – fogadkozott Jack Derry és megragadta Sturm karját –, mi
szükségem volna csapdára, mikor egy pillanattal ezelőtt pengém még a torkodon nyugodott!
Meggyőző érvnek hangzott. Már amennyiben Jack nem forgat valami nagyobb
gonoszságot a fejében, és csak egy emberre van szüksége, aki elvezeti az elf lányhoz, aki
egyszerre kisebbnek, sebezhetőbbnek tűnt Sturm szemében, mint korábban gondolta.
- Nem – szólalt meg Jack halkan. Arcát olyan közel nyomta Sturméhoz, hogy a fiú
csupán a kertész szigorú, fekete szemét látta és orra megtelt gyökerek és nedves föld erős
szagával. – Egyikőtöknek sem akarok ártani. Vezess, Fényeskardú Sturm! Minél hamarabb
kerüljünk el ebből a hidegből!

*****

A halálra rémült Cyren bebugyolálta magát saját hálójába. Szürke selyemgubóként

tehetetlenül himbálózott egy vastag szálon hátul a barlangban. Mara éppen azon volt, hogy
kiszabadítsa Cyrent, késével a háló szálait vágta át, mikor Sturm és Jack beléptek a barlangba
nyomukban Jack zömök kis lovával, melyet menedék felé mentükben gyűjtöttek össze.
- Segítsetek! – sürgette őket a lány, épp csak egy pillantást vetve a válla felett.
Sturm letette törött kardját és elindult felé, de Jack megelőzte. Odaguggolt Mara mellé
és kardja könnyed mozdulatával kiszabadította a pókot. Cyren felsietett hálja legtetejébe és
egész testében reszketett.
 - A pók fele az, ami… ami így megrémült – mondta a lány, ám ez nem hangzott valami
meggyőzően.
- Nem is értettem, miért nem jött egyikőtök sem, hogy segítsen – felelte Sturm.
Mara rápillantott, majd Jackre és megvonta a vállát: - Csak annyit mondtam, hogy a szél
és eső mellett is hallok valamit – hangja igencsak türelmetlen volt. – Nem emlékszem, hogy
azt mondtam volna, támadd meg.
- De hát… - kezdte Sturm, és az elf, a pók és a kertész között járt a szeme, majd minden
átmenet nélkül lehuppant a földre.
- Ne is törődj azzal, mi és miként volt, Sturm mester – szólalt meg Jack, miközben
odakuporodott a tűz mellé és kinyújtotta sáros kezét, hogy felmelegedjen. – Van más kérdésed
is, mely teljességgel jogos, én pedig mindent megteszek, hogy megfeleljek rá.

*****

Jack Sturm üldözőjének nyomába eredt és úgy tűnik, közben valamiféle összeesküvés
nyomára bukkant.
Ez volt az egyetlen épeszű magyarázat arra a különös beszámolóra, melyet a fiú a Főpap
Tornyáról hallott. Úgy látszik, Jack egyfolytában a lovag és apródja, Derek után tolta
talicskáját, és a Sturmnak felállított csapdák és akadályok felsorolása egy egész imára
elegendő. Habbakuk szárnyaitól egészen a Komorerdő határáig mindenhová jutott.
- Lord Boniface mindenféle fajta csapdát kieszelt – mondta Jack. Szeméből csak úgy
sütött az elszántság. – Lesben állnak, vermet ástak és volt még valami a gázlóval is, de
túlságosan messze voltam ahhoz, hogy halljam.
- Lehet, hogy többről is lemaradtál, Jack – töprengett hangosan Sturm. Lehetetlennek
hangzott az egész – Lord Boniface, apja barátja, összeesküvést sző Derekkel, hogy
elveszejtsék őt a Déli-Komorerdő felé vivő úton. Miért süllyedne olyan mélyre, hogy képes
legyen ekkora árulásra?
Na és ha tényleg ezt forgatja a fejében, miért bajlódik egy fiúval, aki még csak nem is
apród?
Sturm a tűz fölé hajolt. Gyanúsan hangzik, túlságosan is gyanúsan. Volt valami ebben a
hírhozóban, ami több volt a zöldségeknél és szolgalétnél, de hogy pontosan micsoda, azt nem
tudta megállapítani. Ráadásul Jack egyáltalán nem volt olyan együgyű, mint amilyennek a
Toronyban játszotta magát.
Attól tartott, van valami trükk ebben. Mégis…
 - Meglehet, messze voltam, uram – folytatta Jack, és egyáltalán nem zavarta a fiú
kétkedő arckifejezése –, olyan messze, hogy egy róka nem hallotta volna; ebben igazat adok.
Sturmra pillantott és fekete szeme résnyire szűkült. Míg az esős délután esős estére
fordult, a kertész egy pillanatra tölgyből vagy égerből készült durva faragványnak látszott,
melyet valamiféle réges-régi erdei népek készítettek volna.
- Messze voltam, meglehet – mormolta Jack Derry vészjósló hangon – de mit mondasz
a kastélyban töltött időről? És szegény Luin patkójáról? Kérdem én, ki lazította meg a
szögeket?
Végül pedig ki adta ezt a félig rossz kardot? Hiszen itt tisztán látható, ahol még azelőtt
eltört, hogy mi összecsaptunk volna – ezzel rámutatott egy aprócska, tökéletesen egyenes
rovátkára, ami végigfutott a törött penge lepattant élén.
- Véletlenek, egytől-egyig – felelte Sturm, de válaszából hallható volt, hogy félig-
meddig kérdésnek szánta kijelentését.
- A “véletlen” ó-solamniai kifejezés arra, hogy “nem tudom” – mondta Jack és ezzel
Marára kacsintott. – Ugyan már, Sturm mester – tette hozzá gyorsan – semmi szükség
párbajra vagy ökölharcra, hiszen vagy elhiszi nekem, vagy nem; nekem ez egyáltalán nem
fontos.
- Mégis, most már napok óta követsz – mondta Sturm és dühösen meredt a tűz másik
oldalán ülő váratlan látogatóra.
- Követtelek? Dehogy is! – felelte vidáman Jack. – Oda tartok, ahová te is, ezt
elismerem, hogy meglátogassam anyámat. Ám útjaink ott elválnak, ha engem kérdezel – vagy
lehet akár most is, ha így jobb volna.
- Azt akarod mondani, nem azért jöttél el eddig, hogy engem figyelmeztess? Azt akarod
mondani, hogy találkozásunk itt, a puszta közepén, a szakadó esőben puszta…
- Véletlen? – kérdezte Jack arcán különös félmosollyal, majd Marával nevetésben törtek
ki.
Sturm mérgesen elvörösödött.
- Rendben van, Jack Derry – mondta és igyekezett összeszedni minden solamniai
neveltetését. – Ha mindaz, amit Boniface-ról és a többi dologról mondtál, igaz, nincs más
választásunk, mint letáborozni és megvárni, míg ideér. Amennyiben valamilyen okból
kifolyólag el akar veszejteni, nincs más választása, mint hogy idejöjjön és megkeressen.
A kertész elmosolyodott. – Ha csak egy szó is igaz mindabból, amit a Toronyban
beszélnek, akkor ez nem lehetséges, Sturm mester. Úgy beszélik, határidőd van – mintha a
tavasz első napját emlegették volna. Bizonyára te is észrevetted, hogy tegnap éjjel a holdak –
a nagy Solin és Luin – áthaladtak az égbolton.
Sturm nem mert Marára pillantani.
- Ha járatos vagy az asztronómiában, azt is tudnod kell, hogy ez ritkaság, talán csak
minden ötödik évben fordul elő, és ebben az évben egy héttel a tavasz első éjjele elé esik –
fejezte be Jack.
Egy hét! Hála legyen Paladine-nak és az összes jó isteneknek, hogy még van egy hetem!
– Sturm felállt és elfordult a tűztől.
- Boniface akár egy hónapot is késlekedhet, vagy egy évet – folytatta Jack Derry. –
Nincs jobb számára, mint hogy várjon, míg te elszalasztod a Zöld Emberrel való találkozódat.
- Te valójában nem kertész vagy, ugye? – Sturm keze lassan törött kardja felé mozdult. –
Egy csapda vagy, Jack Derry. A Vadon Urának műve… vagy egy jelenés… vagy… vagy…
- Hogy mondhatsz ilyesmit Fényeskardú Sturm? Nem láttad talán, milyen szép rendben
tartottam a Torony kertjét?
Tompa fájdalom hasított Sturm vállába; nem olyan éles, mint amit sebesülésekor érzett,
vagy a di Caela kastélynál, esetleg a ligetben a síkság közepén, hanem egyfajta nehéz,
zsongító fájdalom, egészen az ujja hegyéig.
Képtelen volt megragadni a kardot.
- Ne, ne tegye, Sturm mester – mondta Jack. – Pontosan annyira vagyok kertész, mint
bármi más, és mit sem érdekel ez a nyakatekert solamniai cselszövés – pillantása Sturm
kardjának gombjára ugrott, majd lefegyverző nyíltsággal a fiú arcára.
- Bár jóravaló vagy és dicső ősök leszármazottja, legalábbis így mondták nekem, nem
azért tettem meg ezt a hosszú utat, hogy figyelmeztesselek, vagy hogy tiszteletre méltó
jelenlétedet élvezhessem. Ugyanannak a Déli-Komorerdőnek határa felé tartok, egy kis
faluba, melyet Dun Ringhillnek hívnak, ahol öreg édesanyám vár egy olyan anya
lelkesedésével és sóvárgásával, kinek hosszú ideje távol lévő fia északra ment, hogy
szerencsét próbáljon a lovagok udvarában.
- Dun Ringhillbe? – kérdezte Sturm.
- Lovakkal még két nap innen az út – mondta Jack. – A te csizmáddal, négy-öt napba
telik. Át kell kelni a síkságon és folyómedreken, végig a throti határ mentén, ahol goblinok
tanyáznak, aztán jön Lemish, ahol a falu van. Ott sem találsz egy embert sem, aki a lovagok
barátjának vallaná magát.
 Jack felkelt a tűz mellől és odasétált apró hátasához. Barátságosan megsimogatta a ló
orrát és mormogott neki valamit, de hangja beleveszett az eső kopogásának és a közeli tűz
pattogásának zajába. A ló felemelte a fejét, horkantott egyet és a barlang bejárata felé fordult.
- Úgy látom, jobb, ha társaságommal nem zavarlak tovább – ajánlotta, ahogy kifelé, a
hangosan záporozó esőbe vezette a jószágot. megállt a barlang szájánál, egyik lábát a
kengyelbe tette és készült, hogy felszálljon és kilovagoljon az esőbe.
Mara oldalba bökte Sturmot, aki büszkesége és haragja ellenére így szólt:
- Jack Derry.
A kertész ott állt, mozdulatlanul várakozott a barlang bejáratánál.
- Jack… nem ismersz egy kovácsot… Dun Ringhillben, ugye így hívták?
- Hát már hogyne ismernék, Sturm mester – válaszolta az ifjú, de arcát továbbra sem
fordította feléjük. – A rokonom, Weyland volna az. Jó kis kovács.
- Jónak is kellene lennie – felelte Sturm és le nem vette volna pillantását a tűzről –,
merthogy a vén Luint megpatkolni, inasnak való feladat, de egy kardot újrakovácsolni…
Jack visszafordult és szigorú pillantásával végigmérte a tűznél ülő fiatalembert.
- Weyland Derry jó kardot kovácsol neked, Fényeskardú Sturm mester – mondta halkan
–, és a Rendnek kijáró fogadtatásban lesz részed Dun Ringhillben. Minden a Szabályzatnak
megfelelően történik majd, úgy, ahogy azt elvárod a falumtól.

*****

Boniface összehúzta magát, hogy így védekezzen az eső ellen, miközben a messzi
barlangban világító tűz remegő fényét figyelte.
Túlságosan sokan voltak a fiú körül. Először az elf lány meg a pókja:
kiszámíthatatlanok és éppen ezért veszélyesek. Aztán meg az ostoba kertész, már ha valóban
ostoba volt, sőt, már ha egyáltalán kertész volt, aki, az istenek tudja, mi okból keveredett ide.
Túlságosan sok ártatlan életbe kerülne, ha most támadna Fényeskardú Sturmra. Túlságosan
sok fegyver. Túlságosan nagy az esélye, hogy legalább egy megmenekül és elmondja
másoknak is.
Azok pedig nem értenék.
Lord Koronaőr Boniface egyszer már korábban is elbánt a szemtanúkkal. Akkor egy
ügyefogyott lovagról volt szó, Lemishből, aki új volt még a Renden belül, új volt még
számára a Szabályzat.
 Ő sem értette meg, és ami akkor történt, kusza volt, mocskos, majdnem katasztrófához
vezetett.
Ezért nem lehetnek tanuk – gondolta Boniface és elmosolyodott. Lesz még másik
alkalom. A gázlónál és a faluban.
Felállt és lóra pattant, hogy kelet felé lovagoljon, fekete csődöre patájának dobogását
elnyelte a záporozó eső zaja.

*****

Másnap reggel indultak tovább, mikor az eső abbamaradt. Sturm és Jack mentek elől,
vezették a lovakat. Mara Jack zömök pejlova, Almás hátán ült, mellette a holmijával, aminek
a kanca láthatóan nem örült igazán. Mögöttük pedig Cyren a pók jött le-lemaradozva, mivel
igyekezett elkerülni a napfényt és a nyílt terepet, ezért hol felrohant a magas fűből egy
sziklára, hol vissza a nagyra nőtt fűbe.
Jack javaslatára Sturm már nem a Vingaard-erődnél lévő híres gázló felé tartott. Ha –
mint ahogy gyanította – igaza volt Jacknek, mikor Lord Boniface csapdáira figyelmeztette,
akkor az összes nagyobb gázlónál veszély leselkedik rá.
A csapat inkább kelet felé fordult, egyenesen egy szűk átjáróhoz, ahol Jack állítása
szerint ugyanolyan biztonságosan lehetett úszkálni, mint átgázolni. Magasan felettük
jégmadarak figyeltek, és időnként lebuktak; ha előjelre várt volna, Sturm bátorságot
meríthetett volna a felettük szálldosó ősi solamniai jelképekből.
Rosszkedvűen kutyagolt a fiatal kertész mellett. Úgy tűnik, nem elég, hogy biztos
bukásra van ítélve egy olyan leleményes és ügyes valaki ellen, mint amilyen Vertumnus, most
még Solamnia legjobb kardforgatója is rá leselkedik, ha esetleg valamilyen csoda folytán
túlélné a Zöld Emberrel történő összecsapást.
Már amennyiben lehet hinni Jack Derrynek. Az egész olyan lehetetlennek tűnik –
mintha valamilyen ősrégi, vérrel, sötét eskükkel és bosszúval teli történetből került volna elő.
Boniface apja barátja volt. Angriff mentette meg őt a Komor gróftól, együtt nőttek fel. Együtt
harcoltak, tanultak és szenvedtek, együtt gazdagodtak bölcsességükben és…
Legvégül ott volt az Eskü és a Szabályzat.
Nem lehet igaz. Boniface nem lehet áruló.
Kesztyűs kezével finoman végigsimított Luin nyakán. Ujjaiba lassan, fokozatosan
visszatért az élet és igyekezett másfelé terelni gondolatait: az előtte álló hosszú útra és a
percről-percre kevesebb időre.
 *****

Új útirányuk gazdag legelőkön vezetett keresztül, Solanthus ősi erősségétől északra. A

föld foltokban zöldült már és az első vándormadarak is visszatértek már a napfényes északon
lévő téli szálláshelyükről. A tavasz jelei között Sturm dél felé nézett, végig a lapos tájon, míg
végül látóhatára legszélén homályosan meglátta a híres, szürkeszínű erődöt. Teli volt
történelemmel és történetekkel, pontosan az a fajta hely, amilyent mindig is be szeretett volna
járni. Most mégsem mert közelebb menni azok után, amit Jack Derry mondott neki. Boniface
bárhol ott lehet a síkságon, szövetségesei pedig kétség kívül ott vannak mindenhol.
Felsóhajtott és megrántotta Luin gyeplőjét.
- Miért ilyen rosszkedvű, Sturm mester? – érdeklődött Jack és ügyesen kikerültette
Almással a pocsolyákat, melyek esetleg veszélyesek lehettek. – Örvendezz, hogy magunk
mögött hagytuk az esőt!
- Minden a tavasz felé igyekszik, Jack – felelte a fiú. – Attól tartok, ez túl gyors nekem.
Már csak egy hét maradt, mielőtt meg kellene jelennem a Komorerdőben, készen arra, hogy
rendezzük a számlát Vertumnusszal.
- Nézz körül, Sturm mester! – jegyezte meg halkan a kertész. – Hol van Vertumnus, és
hol van az a horog és az a madzag, amivel kelet felé húz téged?
- Értsd már meg! Először is ott a sebem. Tudom, hogy a Toronyban kinevetik. Azt
mondják, képzeltem, hogy megsebzett, de – Paladine-ra mondom! – ott van. Ám ami még
ennél is fontosabb, tiszteletben kell tartani a kihívást. Nem tehetek másként. Ezt te nem
tudhatod, Jack. A kertészeknek nincsen Szabályzata.
Jack furcsán mosolygott és megdörgölte az állát.
- Szabályzat nincs, viszont ott a Nap, a holdak és az évszakok – felelte. – Hálás vagyok
értük.
- Én pedig a Szabályzatért – vágta rá kissé talán hamar Sturm. – Meg… ezért a szép
napért is – nézett körül és igyekezett magára erőltetni valamilyen derűs álarcot. Ez már csak
enyhe télutói nap, Jack. Nem fagy és a madarak is visszatérnek. Olyan enyhe, mint a
harmincötös tavasz.
Ha a földművesek enyhe tavaszról beszéltek, akkor 335-öt emlegették. Sturm jól
emlékezett rá, noha még csak tíz éves volt akkor; a téli olvadásra és a Fényeskardú kastély
kertjében kinyíló virágokra.
 - Enyhe, az már igaz, de nem tudok semmiféle három harmincötről – mondta Jack és
keletre mutatott. – Legjobb volna, ha még itt megállnánk éjszakára. A különböző rablók és
banditák miatt jobb, ha ilyen messze maradunk az erődtől.
Ünnepélyesen Sturmra pillantott.
- Jobb szeretném, ha Fényeskardú mester ne lepődne meg, ha megtudja, mit gondolnak
az itteniek az Esküről és a Szabályzatról.

*****

Az este csendben telt, Mara óriási megkönnyebbülésére, ám Sturmé még a lányénál is

nagyobb volt. Egy hét óta most először aludt úgy, ahogy egy magakorabeli ifjúnak kellene,
abban a biztos tudatban, hogy Jack Derry vigyáz rájuk.
Volt valami a kertészben, valami bizalomkeltő; ezt érezte az egész napi hosszú utazás
alatt, mikor Jack úgy olvasott a széljárásban, ahogy egy kardforgató olvas ellenfele
szúrásaiból és csuklómozdulataiból. Jack megbízható, sőt, nagytehetségű erdőismerő volt, de
kétség sem férhet hozzá, hogy ilyen volt az a veszélyes alak is, akinek Sturm a kihívására
készülődött.
Figyelte, ahogy Jack táplálja a kihunyófélben lévő tűzet, nézte, amint a lefojtott vörös
fény árnyékokat rajzol a kezére és az arcára. A kertész ebben a fényben nyugtalanítóan
ismerősnek tűnt, mintha egész életükben ismerték volna egymást.

*****

- Nézzétek meg közelebbről, és ti is észreveszitek majd a Vingaard legdélibb elágazását

– mondta Jack.
Sturm lábujjhegyen állt és Luinba kapaszkodott. A keleti horizontot fürkészte hunyorgó
szemével, ahol az ég alja mintha remegett volna. Az Almás hátán ülő Mara éles elf szemével
nézett kelet felé és azonnal bólintott, mikor Jack a folyóra mutatott.
- Ezen a ponton még csak egy pancsolóhely – folytatta a kertész huncut mosollyal. – A
pókod akár száz levelet is küldhet neked levélcsónakon.
Mara fagyos hallgatásba burkolózott mögöttük. Sturm igyekezett, hogy ne vigyorodjon
el; biztosan megbánta már, hogy jó néhányszor elmesélte nekik a történetet, főleg, ha olyan
gunyoros valakiről van szó, mint amilyen a kertész.
 - Mint ahogy már mondtam nektek, mikor ezt az utat választottuk, itt ugyanolyan
könnyű úszni, mit átkelni. A folyó lassú és a mindkét partja lankás. Egy jó óra múlva
Lemishben lehetünk, és onnan már csak egy nap Dun Ringhill, ha jó hozzánk az időjárás, és
nem kerülnek elő a banditák.
Rosszalló pillantást vetett Sturmra.
- Úgy hiszem, Sturm mester – mondta és kisöpörte barna haját a szeméből –, bölcsebb
volna, ha nem hagynál magadon ennyi páncélt. Még egy lassú folyót is könnyebb átúszni húsz
kiló vért nélkül.
A fiú elpirult saját figyelmetlensége miatti szégyenében, majd levette a mellvértjét és
pajzsával együtt az alig megterhelt Luin hátára rakta. Jack keserű mosollyal figyelte közben.
- Most már nehéz megmondani, hogy ki solamniai és ki szolga, nem igaz, Sturm
mester?
- Kövessetek – dörmögte Sturm a bajsza alatt és a folyó felé léptetett, azonban Jack
gyorsan elé vágott.
- hadd bátorkodjak javasolni, uram, ne adjunk most a pompára és formaságokra.
Engedje, hogy olyasvalaki vezesse az átkelést, aki ismeri a folyót.
Ott állt a két fiatalember egymással szemben, fikarcnyi különbség sem volt közöttük
magasságukat, testalkatukat illetően. Olyan volt, mintha Sturm valamilyen páralepte tükörbe
nézett volna, és az arc, ami visszanéz rá korban és kifejezésében hasonlít rá, noha biztos, hogy
nem az övé.
- Én a kertészt támogatom – szólt közbe Mara. – Egy folyó még a legjobb vezetővel is
elég veszélyes.
- Nem emlékszem rá, hogy a véleményedet kérdeztem volna – szólalt meg Sturm
fagyosan, éppen csak egy pillantást vetve az elf felé.
A folyóra pillantott. Valóban nem tűnt úgy, hogy nehéz lenne átkelni rajta. A folyó talán
harminc méter széles volt ezen a részen és óriási fák – örökzöldek és csupasz szikomórfák
meg selyemfák – árnyékolták a partját. A két parton álló fák ágai összekapaszkodtak
egymással, és vékony rácsot képeztek a folyó felett, mintha csak egy lugas volna vagy…
Vagy egy háló.
- Cyren! – kiáltotta Sturm diadalmasan. Mara megrökönyödve nézett rá, de Jack azonnal
megértette, mire gondolt, és az egyik ígéretesnek látszó selyemfa vastag törzse felé terelgette
a vonakodó pókot.
- Most pedig, Lady Mara – szólalt meg Jack és sötét szeme elszántan csillogott. – Volna
olyan kedves, és vegye rá a pókját, hogy másszon át a folyó felett; gondoskodjon róla, hogy
hálójából nekünk többieknek is utat sző közben. Azt hiszem, ennek nyugodtan élére állhatsz,
Sturm mester, hogyha szilárd lesz a kötélzet, amibe kapaszkodhatunk, és akadálytalanul
átkelhetünk a Vingaard-sodráson.
- A Vingaard-sodrás? Én azt hittem, az még keletebbre van innen – mondta Sturm. Sok
történetet hallott a folyó legkeletibb ágában lévő csalóka, gyorsan változó áramlásról. Ükapját
is majdnem magával ragadta a sodrás, amivel elmoshatta volna az utána következő
Fényeskardú családfát. A Fényeskardúak és a sodrások nem jöttek ki valami jól egymással, és
Jack bejelentésétől meglehetősen kényelmetlenül érezte magát.
- Errefelé nem olyan veszélyes – magyarázta Jack –, bár a folyó mindig csalóka.
Mivel jobban ismerem a sodrást, esetleg mégis úgy kellene továbbmennünk, ahogy először
terveztük, vagyis én haladok elöl.
- Rendben van – Sturm kapva kapott a lovagias ajánlaton. – Hiszen te születtél
Lemishben, Jack.
- Akkor ezt megbeszéltük! – állapította meg a kertész. Csúfondáros mosolya csak
tovább szélesedett, mikor Mara sürgetésére és csizmájának enyhe ösztönzésére Cyren
átmászott a selyemfáról egy szikomórfára, onnan egy selyemfára, majd biztonságosan átért a
folyó másik oldalára. – Jó lovag lesz belőled, Fényeskardú Sturm.
Erős, ragadós fonál feszült a két part között, a csapat tagjai pedig megfogták egymás
kezét és nekiláttak, hogy átkeljenek a lassan hullámzó vízen.

*****

A Jack választotta helyen valóban nyugodtabb volt a folyó, mint máshol. Sturm egyik
kezével a fonálba kapaszkodott, a másikkal Luin gyeplőjét fogta. Őt Mara követte, óvatosan
és figyelmesen vezette Almást a körülöttük hullámzó vízben. Előttük Jack feje tűnt fel
időnként, ahogy boldogan úszkált és fujtatott, akár egy fóka.
- Már nincs messze! – suttogta, mikor újra felmerült a kavargó vízből. Sötét tincsei a
homlokára tapadtak. – Megmondhatod az összes többi lovagnak és a kis Fényeskardúaknak,
hogy tegyék meg ezt az utat. Egy pókfonálon múlott az életed!
Jack szeme elkerekedett a színlelt döbbenettől. Ez volt az első alkalom, hogy Sturm
rámosolygott.
- Ajjaj, Fényeskardú mester! – kiáltotta. – Azt hiszem, lapul ott valaki a mindenféle
Eskük és Szabályzatok mögött.
 A vigyorgó Sturm kifésülte nedves haját a szeméből. Az átkelés most kalandosnak és
könnyűnek tűnt, ahogy körülötte ott ordított a Vingaard.
Olyan hangos volt a sodrás zaja, hogy senki, még a lovak sem vette észre a közeledő
rablókat. Az első nyílvesző éppen akkor érte el őket, mikor Jack átkelt a folyó közepén.

12. fejezet: Nem messze a fától

Különös, szedett-vedett társaság támadt rájuk.

Emberek és hobgoblinok együtt nyüzsögtek a cserjésben, volt, aki maszkkal takarta el
magát, volt, aki nem, volt, akin láncing volt és bőr mások semmiféle páncélt sem viseltek. Ott
kiabáltak és visítoztak, miközben egyik nyilat küldték a másik után a szerencsétlen csapatra.
Az utazóknak annyi szerencséjük volt, hogy a támadók nem voltak valami nagy céllövők. A
nyílvesszők nagy része ártalmatlanul elszállt a fejük felett, egyetlen egy állt bele Luin
nyergébe hangos csattanással. Szegény ló szinte alig sebesült meg, de rémülete jóval nagyobb
volt. A nyilak is egyre közelebb és közelebb jöttek, ahogy a rablók belőtték a távolságot.
Jack nyugodt ámde elszánt tekintettel pillantott hátra Sturmra. Rákacsintott és egyetlen
pillantásával felmérte a környezetüket: a benyúló ágakat, a körülbelül tucatnyi ellenfelet, akik
ott várakoztak az előttük lévő parton.
- Készen állsz, hogy ellásd a bajukat, Fényeskardú Sturm? – suttogta Jack, hangja akár a
tölgyfa levelek zörgése, ahogy kardját kiemelte a vízből. A pengéről csorgott a víz és
megcsillant a napfényben.
- Ne-nekem nincs fegyverem, Jack – mondta Sturm és azonnal meg is bánta. Hangja
éles volt, vékony, sőt, remegett a kiáltozó rablók és a fejük felett elzümmögő nyílvesszők
közepette.
- Badarság! – jelentette ki Jack széles mosollyal. – Kövess, és egy szempillantás alatt
szerzek neked fegyvert!
Mielőtt Sturm bármi mást mondhatott volna a kertész felmászott a hálóra. Mintha maga
is pók, vagy inkább kötéltáncos volna, végigszaladt a fonálon miközben egyre záporoztak rá a
nyílvesszők és leugrott a túlsó parton, ahol kardjának egyetlen gyors, körkörös mozdulatától
felbukott az egyik hobgoblin, és a vörös színű partot csillogó, fekete véresővel terítette be.
Jack mintegy mellékesen felkapta a szörny kardját, és markolattal előre Sturm felé
hajította. A fiú kinyújtotta a kezét, becsukta a szemét és Paladine-hoz imádkozott, hogy a
markolatot érje el először. A henger alakú, hűvös fém megnyugtató érzése jelezte, hogy imája
meghallgatásra talált, mire belekapaszkodott a fonálba miközben legbátrabb csatakiáltását
hallatta, és addig húzta kifelé magát a vízből, míg végül szilárd talajt érzett a talpa alatt és
kirohanhatott, hogy társához csatlakozzon.
Zihálás és kiáltások közepette kimászott a szárazföldre, sáros, vizes csíkot húzva maga
után és megpördült. A hobgoblin kardja súlyosan húzta a kezét. Míg ő kifelé tartott a
sodrásból, öt bandita körülzárta Jacket. A levegő késekkel és kardokkal telt meg körülötte, ám
a forgolódó, ugrándozó Jack Derryben igencsak emberükre találtak, azonban még három
másik rontott ki a bozótosból: két jól megtermett hobgoblin és egy szikár férfi, ajkán hosszú
sebhellyel.
Sturm megfordult, hogy szembenézzen ezzel a csúf trióval. Mozdulataik mélyről
indultak és hamiskásak voltak. Azok harcolnak így, akik kocsmákban tanulták a verekedést,
nem pedig a pontos szabályokat követő katonák. Nem lesz túlságosan nehéz – gondolta a fiú
és kardját hagyományos solamniai üdvözlésre emelte, majd előre lépett a kibontakozó
közdelembe.
Pillanatokon belül komoly tisztelettel tekintett a kocsmai bunyósokra. A hobgoblinok
zömökek, erősek és meglepően gyorsak voltak, de Csorbajak, a vékony rabló még sokkal
veszélyesebb volt; hátramaradt és dobótőrét készenlétben tartotta, arra várt, hogy valamilyen
nyílást találjon. Sturm ősei pajzsát hiányolta, ahogy balra táncolt, hogy a hobgoblinokat közte
és a halálos férfi között tartsa.
A kisebbik hobgoblin, egy csorbafogú, sárgászöldes, dögszagú gazember háromszor
egymás után Sturmra rontott. A fiú mind a három szúrást hárította és mindannyiszor hátrébb,
és még hátrébb szorították, míg érezte, hogy megcsúszik a folyóparti iszapban. Elkeseredetten
előrerontott, gyorsan ellépett a lény kinyújtott kardja mellett és pengéjét a szörny bőr
mellvértje alá szúrta, míg arca a hobgoblinéhoz nyomódott. A lény sárga szeme elkerekedett
és megüvegesedett, ahogy Sturm félrelökte és kirántotta a kardot a hasából, hogy
szembeforduljon nagyobbik társával.
A nagy goblin egy akkora bunkósbotot tartott a kezében, mint Sturm lába. Nagyot
reccsent, mikor lesújtott vele a magas fűbe, miközben Sturm ügyesen ellépett előle. Egy
pillanatra bekerült Csorbajak látómezejébe és a szikár férfi előrelépett, hogy eldobja a tőrét.
Sturm azonban gyorsan a nagy hobgoblin másik oldalára ugrott, aki eddigre újra felemelte
bunkósbotját.
A szörnyeteg lesújtott a fegyverével, majd lesújtott még egyszer, de Sturm túlságosan
gyors volt neki, mozdulatai megfoghatatlanok. Emögött a különös, halálos tánc mögött
Csorbajak egyre türelmetlenebbé vált. Amikor volt egy kis ideje, hogy egy pillanatra ne a
rohamozó hobgoblint figyelje, látta, ahogy a férfi előrelép, felemeli a kezét, majd mérgében
toppant egyet, mikor célpontja ismét védett helyre ugrott.
Így folytatódott volna, míg csak Sturm el nem fárad, és nem találja meg a goblin
bunkója vagy egy felé repülő tőr, ám Csorbajak elvesztette a türelmét. Mérgében felkiáltott és
eldobta első tőrét.
Beleállt a goblin hátába, aki arccal előre a folyóba zuhant. Csorbajak elmosolyodott és
második tőrét a ziháló és a fáradtságtól és meglepetéstől földhöz szegezett Sturm felé küldte.
A fiú látta, ahogy felemelkedik a rabló keze és előrelendül, látta, ahogy a tőr hasítja a
levegőt, mint valami hullócsillag. Aztán valami oldalba taszította és ő elesett, a tőr pedig a
füle mellett húzott el.
Jack Derry guggolt fölötte, kezében karddal.
- Maradj a földön, Jack! – kiáltotta az ifjú kertész és megpördült, hogy szembenézzen
Csorbajakkal.
A kábult és kifulladt Sturm megpróbált talpra állni, de nem sikerült.
Jack? – gondolta. Miért nevezett engem Jacknek?
Most azonban válaszokra nem volt idő. Jack Derry Csorbajak felé szaladt, aki újabb tőrt
vett elő és egyenesen a kertész mellkasát célozta meg vele. Jack szinte természetfeletti
gyorsasággal kapta teste elé a saját pengéjét, amivel ügyesen elhárította a dobótőrt. Csorbajak
megfordult és szaladni kezdett, de megtántorodott, mikor egy tőr szállt el Sturm feje felett és
beleállt a magas rabló gerincének tövébe. Sebesen, akár egy őz, Mara szökkent át Sturmon és
előhúzott egy tőrt Jack övéből, hogy aztán harcra készen megálljon a kertész oldalán.
Sturm bizonytalanul felállt. A folyó felé pillantott, ahol hét bandita feküdt holtan, Jack
szemkápráztató gyorsaságának és vakmerőségének áldozatai. Azonban még tíz vagy
tizenkettő közeledett; kardokat lengettek és durva nerakai tájszólásban üvöltöztek.
- Menjünk innen, Jack! – kiáltotta Jack Sturmnak, aki riadtan és zavarodottan
támolygott feléje.
- Hozd a lányt is! – intett Mara felé. – Az istenek tudják, mit tennének vele!
- D-de… – kezdte Sturm, ám nem sikerült végigmondania.
- Gyerünk, Jack! – kiáltotta a kertész olyan hangosan, amennyire csak a torkán kifért,
még fekete haját is megrázta, hogy ezzel is fokozza a hatást. – Védd meg ezt a lányt! És ne
feledd, az alma nem esik messze a fájától!
Meglóbálta a kardját és tett egy fenyegető lépést Sturm felé. Sturm biztos volt benne,
hogy társa megbolondult és hátralépett. Mara közben odaszaladt hozzá, megragadta a karját,
és dél felé húzta, a folyó medréhez.
 - Siess, Sturm! – suttogta, és valósággal áthúzta egy selyemfa gyökere fölött. – Itt van a
lehetőséged, hogy megments!
A teljesen összezavarodott Sturm még vetett egy utolsó pillantást a bátor kertész felé,
aztán elfordult.
Noha hősnek nem nevezhető, Cyren volt annyira leleményes, hogy összeterelje a
lovakat a parton. Idegesen kapálták a füvet, nagy szemüket forgatták és időről-időre a pókra
pillantottak. Sturm felszállt Almásra és felhúzta maga mellé Marát is. A lány közben megfogta
Luin gyeplőjét, és maga után húzta. Almás apró lábai gyorsan és határozottan mozogtak,
mintha az egész szökést hónapokkal korábban eltervezték volna. Végül olyan messzire
ügettek a csata helyétől, hogy sem nyílvesszők, sem hangok nem érték már utol őket.
Sturm még egyszer, utoljára hátrapillantott, mielőtt a folyó végképp eltűnt volna a
szemük elől. Jack bátran mosolygott, körötte ágak, és új levelek. A banditákat gúnyolta azzal,
hogy kardját lóbálta és olyan trágár módon táncolt, amit Sturm már látott valahol, de hogy
hol, arra nem emlékezett.
A rablók megálltak. Jack bemutatta, hogy tud bánni a fegyverrel, és egyikük sem
szeretett volna kardforgató tudásának következő kísérleti alanya lenni.
Ez azonban nem lesz örökre így. Sturm megrázta a fejét, és óriási szomorúság kerítette
hatalmába, ahogy visszafordult az előttük húzódó ösvény felé és maga mögött hagyta Jack
Derryt. Ha nem lenne itt Mara, vállt vállnak vetve küzdene a kertésszel, szembenézne a
nerakaiakkal és a hobgoblinokkal, míg nem diadalmaskodik, vagy nem ragadja el a halál. De
a lány olyan gyámoltalan, törékeny és…
- Az ösvényt figyeld inkább, solamniai! – utasította a gyámoltalan, törékeny kis lény,
ahogy megragadta a fiú fülét és visszarántotta a valóságba. – Nem hagyom, hogy Jack csak
azért tegye kockára az ostoba fejét, hogy aztán te betörd a miénket!

*****

Egy órán keresztül csak mentek és nem szóltak egy szót sem; mind a ketten
gondolataikba merültek. Bár alig ismerte a kertész, Sturm mélyen fájlalta az elvesztését és
arcát köpenye csuklyájának sötét redői közé rejtette. Ám fájdalmát legalább ugyanolyan
mértékű értetlenség kísérte.
- Jack – szólalt meg végül és Mara felé fordult, miközben egyre csak dél felé tartottak a
mind mélyebbé váló éjszakában. – Miért nevezett Jacknek?
 Az elf lány a testét borító prémek között matatott, majd megcsillant a holdfény a
kezében lévő ezüstös fuvolán.
- Azért, hogy ne rád, hanem rá támadjanak, te tökfilkó – felelte és ajkához emelte a
hangszert.
- Ezt nem értem – mondta a fiú és ezzel megzavarta a felcsendülő dallamot.
- Nem emlékszel azokra a csapdákra és előre felállított lesállásokra, melyekről Jack
mesélt neked? Azokra, amiket ez a Bonito…
- Boniface – szólt közbe Sturm. – Ködrévi Lord Boniface.
- Boniface vagy Bonito – legyintett Mara – az a valaki, aki megpróbál csapdába ejteni,
megállítani téged. Ha engem kérdezel, Jack úgy gondolta, ezek a banditák is egy ilyen csapda
volt.
- És azért hívott engem Jacknek… - kezdte Sturm, ahogy lassan felfogta.
- Hogy azt gondolják, a másik fiatalember az, akit keresnek – fejezte be Mara. – Az, aki
valami olyan ostoba, solamniai dolgot művelne, mint például egymagában feltartóztatja őket,
míg mi elmenekülünk.
- Szóval Jack úgy tett, mintha ő volna én! – kiáltott fel Sturm és megpróbálta
visszafordítani Almást.
- Az összes Fényeskardú ilyen éleseszű? – kérdezte gúnyosan a lány. – Fogd meg a
lovadat, Sturm mester, mielőtt egész Nerakáig visz minket!

*****

Hirtelen sötétedett, mint ahogy tél végén gyakorta lenni szokott. Sturm dúsfüvű
legelőkön és megművelt földeken kelt át, egyre kereste a Dun Ringhillbe vezető utat,
hasztalan. Úgy látszott, Nyugat-Lemish is épp annyira jellegtelen, mint a holdkorong és
legalább annyira barátságos is.
Ameddig csak ellátott, sehol egy lámpa vagy fáklyafény, szemernyi füstszag sem volt a
levegőben, semmiféle jószág vagy kutya hangját nem hozta feléjük a szél. Lakatlan,
jellegtelen vidék volt ez.
Sturm leszállt a lováról. Előtte pusztaság, amerre csak nézett; a felhők olyan alaposan
takarták a csillagokat, hogy az se tudta megmondani, merre van észak, és merre van nyugat,
nemhogy a csillagok alapján meghatározza, merre kellene menniük.
- Ennyit Lemishről – mondta utálkozón. – Semmi sincs itt, csak legelő.
Mara nyeregben maradt, ahogy éles elf szemével hunyorgott és a látóhatárt kémlelte.
 - Dun Ringhillnek valahol itt kell lennie, ebben biztos vagyok.
Megrezzent a fű a hátuk mögött és Cyren jelent meg. Egy darab fehér fonalat húzott
maga után.
- Azt hittem, ti már jártatok erre – mondta Sturm és felpillantott a lányra.
- Ez így van – felelte a lány halkan. – Innen nem messze találkoztam egyszer Jack
Derryvel.
- Tessék? Hogyhogy találkoztál vele? Kicsoda valójában ez a Jack Derry? – kérdezte
Sturm, és kíváncsisága miatt ezúttal félretette a solamniai udvariasságot, elvégre mondhat
esetleg valamit az elf, valamit, amivel eljuthatnak a faluba, Weyland kovácshoz és nem utolsó
sorban valamilyen biztos helyre.
- A legutolsó rézpénzemet is rá merném tenni, hogy ott fog várni minket Dun
Ringhillben. Ha meg akarjuk találni a falut, először is tudnunk kell, hogy merre van kelet és
merre nyugat. A napkelte elég hamar elárulja ezt nekünk.
Mara lepillantott rá számtalan prémje mögül, szeme kérdően csillogott.
- Te is tudod jól, hogy nem fogja – morogta Sturm. Legalábbis nem elég gyorsan. A
vidék tele van banditákkal, és nem lenne szerencsés, ha közöttük ütnénk tábort.
- Akkor csakis a csillagok fényére hagyatkozhatunk – jelentette ki a lány és újra
felemelte fuvoláját.
- A csillagokra? – kérdezte Sturm hitetlenül. – Hölgyem, nézz a felhőkre…
Ám az elf lehunyta a szemét és kísérteties dallamot csalt elő hangszeréből. Egy
qualinesti egyházi ének volt, mely Gileannak szólt. Az éles, szaggatott muzsika betöltötte
körülöttük a párás levegőt és Sturm kényelmetlenül pillantott körbe, mivel biztos volt benne,
hogy a zene idecsalogatja a banditákat.
Mara egyre játszott és ezüstös fény csillogott a hajában. Sturm egy pillanatra azt
gondolta, valamiféle ragyogás veszi körül a lányt, aztán lassanként ráébredt, hogy ez a fény
végigkúszik az ő karján és vállán is, beborítja Almás nyakát és a mögöttük álló Luint is. A
fehér Solinari áttört a felhők vastag fátylán és az előtte és mögötte húzódó út olyan tisztán és
vakítóan látszott, mintha fényes nappal jártak volna rajta.
- Ettől tartottam – mondta Mara, mikor befejezte a dalt, és a felhők újra összehúzódtak.
– Egy kissé dél felé tértünk. Ha továbbra is erre tartunk, újra a folyónál fogunk kilyukadni.
- Ezt… ezt hogy csináltad? – kérdezte Sturm és minden erejével azon volt, hogy
letérítse Almást arról az ösvényről, melyet a makacs kis jószág mindenáron követni akart.
 - Gilean hangnem, melybe Paladine felső hangnemét illesztettem. Ha összerakod őket,
akkor a dal… feltár dolgokat. Eloszlatja a felhőket és az éjszakát, lecsillapítja a vizet, hogy a
folyó vagy tó aljára pillanthass. A nagy bárdok kezében leleplezi az alakoskodókat.
Sturmra mosolygott, akinek elállt a lélegzete, ahogy mélyen a lány mogyoróbarna
szemébe nézett.
- Én azonban nem vagyok nagy énekmondó – fejezte be halkan. – Szerencsések
vagyunk, ha dalom hatására bármilyen pillanatnyi változás történik az időjárásban.
Sturm elpirult és bólintott, majd újra rántott egyet Almás gyeplőjén.
- A felhők mindenesetre elég hosszú időre húzódtak széjjel – mondta Mara és kelet felé
mutatott: - Ez a mi irányunk. A Komorerdő erre van.
- De az erdő szélén hol helyezkedik el Dun Ringhill? – kérdezte Sturm. – A csillagok ezt
nem árulják el nekünk. Bár itt volna Jack is!
- Sajnos azonban Jacket elvesztettük, vagy az is lehet, hogy a folyó mentén feljebb van
most vagy… bárhol lehet. Neki köszönhetjük, hogy életben maradtunk, még ha bölcsebbek
nem is leszünk ettől.
- Úgy gondolta, meg tudom találni az utat – motyogta Sturm szomorúan. – Abban
bízott, hogy olyan vagyok, mint apám, hogy találékonyabb vagyok, mint amilyennek érzem
magamat.
- Drága fiam – mosolyodott el ferdén Mara –, a hét isten szerelmére, mondd meg
nekem, ezt meg miből gondolod?
- Ő mondta, hogy az alma nem esik messze a fájától. Mi másról beszélt volna, mint
apákról és fiúkról?
- Talán valami kézzelfoghatóbb dologról, aminek több köze van a fákhoz? Az is lehet,
hogy egy találós kérdés, amit nem ismertél fel, mert az apádon jár az eszed? Elvégre Jack nem
mondhatta meg neked, merre van Dun Ringhill. A rablóknak is van fülük, és úgy követnének
minket, akár a vérebek.
Sturm bólintott. Ebben van igazság. Jack tele volt talányokkal és rejtélyekkel. Miközben
lova egyre nyugtalanabbá vált, Sturm igyekezett minél többet előhozni emlékezete tárházából
a fákat, kertészkedést és a driádok mitikus, ősi naptárát illetően, mely elvben a különböző
tulajdonságokat jelképező fákon alapult. Semmi sem segített. Úgy érezte, mintha újra a di
Caela kastély útvesztőjében bolyongana, vagy ismét belepné a Zöld Ember rábocsátotta köd.
Lova újra megrázta a fejét és vadul rántott egyet a gyeplőjén.
- Az istenek szerelmére, Almás! – csattant fel. – Ha nem ha…
Mara kacagása beléfojtotta a szót.
 - Most mi van? – kérdezte ingerülten, de az elf csak még jobban nevetett.
- Engedd el a gyeplőt, Fényeskardú Sturm – mondta, mikor ismét levegőhöz jutott.
- Bocsáss meg?
- Gondolkozz, Sturm! Ki az, aki közülünk ismeri a Dun Ringhillbe vezető utat?
Sturm lassan, kénytelen-kelletlen kinyitotta a markát. A bőrdarab erőtlenül Almás
sörényére esett, a szabadságát megérző mokány lovacska pedig megfordult és határozottan
elindult kelet felé, aztán délnek fordult, majd vissza keletnek. Mara újra zenélni kezdett.
Ezalkalommal a régi, Qualinostból való dalt énekelte.

A Nap
- a mennyeknek
tündöklő szeme -
alámerül,

s marad
a hunyó ég
- lángpillével szórt -,
szürkén elterül.

A lomb
fagytűzben ég,
hamuvá lángol,
az év ha véget ér,

s szelek
szárnyán a raj
Északnak fordul,
ha tűnik az Ősz.

Sötét napok,
bús évszakok,
s mi csak
várjuk a Nap
zöld lángját a
fákon.

Az előttük lévő kopár földből zöld lábnyomok hajtottak ki. Almás előrehajolt és
harapott az egyikből, majd elindult az új ösvényen. Luin ott haladt a nyomában, ő is beledugta
orrát a lábnyomokba és legelészett a mögöttük elmaradó ösvényből. Valamivel távolabb
meghajoltak és megremegtek a nagyra nőtt bokrok biztos jeleként annak, hogy Cyren – a tőle
megszokott módon, bujkálva és rejtőzködve – követi őket.
Talán húsz métert mentek, mikor előttük is felcsendült a muzsika. Valamiféle gyönyörű,
lágy dallam csatlakozott Mara énekéhez. Sturm lehunyta a szemét és azt képzelte, hogy mint
valami mágikus csermely, folyékony ezüst csordogál az orra előtt.
Vertumnus tehát ismét bekapcsolódott a muzsikába. Hátradőlt nyergében, hagyta, hogy
Almás vezesse, és körülfolyja a dallam. Noha a Zöld Ember zenéje eddig minden egyes
alkalommal valamiféle… kihívás elé vezette, ám egyúttal a Déli-Komorerdőhöz is közelebb
vitte. A kihívások és veszélyek ellenére mégis csak ez volt útjuk célja.
Egyre csak utaztak, és bár nem láttak mást, csak a mélysötét éjszakát, Sturm szíve
mégis jóval könnyebb volt. Jack Derry találós kérdése egyszerű volt, nem valami nagy dolog
a még hátralévő rejtélyekhez képest. Ám ha egyvalamit megoldasz, az reménnyel tölt el, hogy
sikerül megoldanod a következőt is. Az előtte álló út most már egyáltalán nem tűnt annyira
rémisztőnek, és ahogy Dun Ringhill fényei halványan pislákolni kezdtek előttük, a fiú maga
elé képzelte a kovácsműhelyt, ahogy újrakovácsolják a kardját és Vertumnust, amint a tavasz
első napján szembenéz vele és legyőzi őt.
Az egész lehetségesnek, sőt, valószínűnek tűnt. Érezte, ahogy a kaland, a kardok, vad
nyargalások, titkok és gyönyörű nők felkeltette tűz heves életörömmel tölti el. Hátradőlt és
végigsimított az alvó Marán, aki motyogott valamit és még szorosabban kulcsolta Sturm
dereka köré a kezét. Egy pillanatig úgy tűnt, ezért az útért született.
Észre sem vette a férfiakat, míg fel nem emelkedtek a magas fűben, akár a pára –
váratlanul, sebesen és igen hatékonyan. Az előtte álló férfi, egy barna, aszott kis fickó,
elmosolyodott és felemelte a kezét.
- Jó estet, Fényeskardú Sturm! – szólalt meg. Folyékonyan beszélte a közös nyelvet, de
kiejtésén érezni lehetett, hogy Lemishből való.
Jó öreg Jack Derry – gondolta elismerően a fiú. Ugyanolyan gyors a lába is, mint
amilyen a pengéje. – Üdvözlet! – kiáltotta és leszállt a lóról. Majd valamivel mértéktartóbban,
ahogy egy solamniaihoz illik: - Kinek van szerencsém üdvözletet mondani?
 - Duir kapitány vagyok a dun ringhilli milíciából, uram! – jelentett ki a viharvert kis
ember és nehéz volt nem nevetni, ahogy vigyázzállásba vágta magát. – Feladatunk a nyugati
határ védelme.
Sturm jókedvűen Marára pillantott, aki éppen a szemét dörgölte és kihúzta magát a
nyeregben.
A fiú előrelépett, levette a kesztyűjét, és hagyományos solamniai módon kezet nyújtott.
Félszeg, esetlen mozdulattal Duir kapitány is kinyújtotta a kezét, és egyenlőként üdvözölték
egymást.
Sturm bólintott és rámosolygott a földművesből lett katonára, aki lassan
visszamosolygott rá. Kék szeme résnyire szűkült a különös, újdonsült mulatságtól.
- Solamniai Fényeskardú Sturm mester – szólalt meg újra a kapitány ugyanolyan
hivatalos hangon és szorítása megkeményedett a fiú karján. – Ragnell druidaasszony nevében
letartóztatlak, mint törvényszegőt!

13. fejezet: Emlékeztető

Most már visszatérhetett a Toronyba.

Boniface egy távoli selyemfa legmagasabb ágai közül nézte végig Sturm letartóztatását.
A kis távcső, amit magával hozott, homályos volt, de jól szolgált. Látta, ahogy a fiú kezet
nyújt, látta, ahogy a kapitány elfogadja, látta, ahogy a barátságos mozdulatok megmerevednek
és megkeserednek és látta, ahogy a milícia mindegyiküket – a lovakat, az elf lányt és
Fényeskardút – elviszi Dun Ringhill felé, ahol várja őket a haragos bíróság élén álló vén
druida.
Solamnia legjobb kardforgatója szorosan maga köré tekerte fekete köpenyét és
összerázkódott a boldogságtól. A baljóslatú vörös holdfény háttere előtt távolról valamiféle
hatalmas varjúnak, vagy megnevezhetetlen, denevérszárnyú lénynek tűnt, aki ott gubbaszt a
roppant méretű fa tetejében. A tavaszi szél alig lengette meg a fa alsó ágait, odafenn pedig
teljes tél honolt. Minden halott volt és rezzenetlen. Boniface lehelete úgy emelkedett fel az
éjjeli levegőbe, mint valami kísértet.
Hadd kapja el a fiút az a vén boszorkány! – gondolta. Úgy mászott le a fáról, mint egy
pók.
Akasszák fel, süssék meg, csináljanak vele bármit, amit ebben a primitív lemishi
faluban szoktak! A maga módján így is, úgy is teljesen törvényesnek számít.
 Talán még fel is rázza a tanácsot közmondásos szendergéséből otthon, a Toronyban –
ahol az Eskü meg a Szabályzat ott porosodik a szekrényben. Védencének halála esetleg dél
felé mozdítja Gunthar Uth Wistant, amerre már régen esedékes volna egy hadjárat. Akkor
aztán Dun Ringhill, a Komorerdő és egész Lemish lakosai megtudnák, mit is jelent az Eskü és
a Szabályzat megsértése, aztán pedig Throt és Neraka kerülne sorra.
De még ha nem is sikerülne kimozdítani Lord Gunthart a Toronyból, még ha a fiú halála
megbosszulatlanul is maradna, és Lemish is érintetlenül folytatná az életét, hogyha ez az
éjszaka lenne a pont az egész ügy végén, Boniface még akkor is elégedett. Évtizedes
háborúság érne egyszer s mindenkorra véget.
Ködrévi Lord Boniface fekete csődöre nyergébe ugrott Sebesen vágtába ugratta a lovat
és teljes sebességgel elindult a Vingaard-folyó felé, míg agyában újra felmelegítette legrégibb
sérelmét.

*****

Angriff és Boniface együtt nőttek fel. Egyetlen hajszál sem választotta el őket a kard és
a könyv forgatásában, a lovagolni tudásban és cselek kieszelésében, együtt hajtották végre
első rajtaütéseiket a blode-i ogrék ellen és együtt vonultak hadba a nerakaiak elleni
határháborúban. Csak a Mértékhez és Szabályzathoz való ragaszkodásukban mutatkozott
némi különbség közöttük.
Boniface-nak a Rend volt az élete, szabályai és rítusai az éltető eleme. Mély tisztelettel
iparkodott emlékezetébe vésni a Szabályzat egyik kötetét a másik után, a minden részletre
kiterjedő fejezeteket, felsorolásokat, megkötéseket és kivételeket. Annyira igyekezett, hogy
társai mosolyogva “a következő Főbírának” nevezték.
Azért mosolyogtak, mert sokra becsülték; a fiatal Boniface biztos volt ebben. A
Szabályzatban lefektetett megkötések és törvények betűje adta neki ezt a bizonyosságot, mely
elkísérte őt apródságának egész ideje alatt és az ifjú lovag is abból a forrásból táplálkozott,
melyet Vinas Solamnus fakasztott, mikor először helyezte pennáját a papírra.
Nem értette barátját, Angriffot, ki sokkal inkább valamiféle játékként tekintett a
Mértékre és a Szabályzatra. Boniface néha attól tartott, eljön majd az idő, mikor maga mögött
hagyja Angriffot, mikor tanulmányai és komoly magatartása végül a valódi lovagság
Rózsájának virágjába szökken, Angriffból pedig nevetség tárgya lesz, tanulságos példa az ifjú
jelölteknek, hogy a tehetség, a jó kiállás és a nemes lélek még nem tesz senkit sem lovaggá.
Várta, hogy mikor fog ez bekövetkezni, de Angriffból is apród lett, majd pedig a Korona
Lovagja, aki ragyogóan megállta a helyét a Negyedik Nerakai Hadjáratban.
Egy kevésbé szoros barátot bosszantotta volna, hogy ezt a ragyogóságot, ez a tehetséget
játékokra, zenére és költészetre pazarolják, minden másra, ami nem kötelesség, becsület. Egy
kevésbé szoros barátot bosszantott volna, azonban Boniface kitartott Angriff mellett,
miközben az egyre nyilvánvalóbb bizonyítékok ellenére abban reménykedett, hogy a nemes
Fényeskardú család örököse, Fényeskardú Emelin fia és Fényeskardú Bayard unokája végül
fegyelmet tanul, és örömét leli abban, hogy minden cselekedetét a Szabályzat hajlíthatatlan
törvényei szerint teljesíti.
Boniface a mind láthatóbb bizonyítékok ellenére ebben reménykedett. Egészen addig,
míg barátja vissza nem tért keletről.
A frissházas Angriff már egy hónapja eltűnt a Keleti Gyepű pusztaságában, és ifjú
feleségén, Ilysen kívül mindenki elkönyvelte már, hogy odaveszett. Boniface személyesen állt
a Lovag Sarkantyúján a bájos lány mellett, akinek vörös volt a szeme az egész heti sírástól, és
azt mondta neki, szárítsa fel könnyeit, öltse fel a solamniai özvegyek zöld fátylát.
Természetesen nem a gyűlölet dolgozott benne; nehéz idők jártak akkoriban a Rendre,
közel s távol ellenséges erők gyülekeztek. Ő csupán felmérte, milyen esélyei vannak
Angriffnak, és az eredmény nem sok jóval biztatott.
Ilys kötelességtudóan bólintott és utasítást adott, hogy kezdjenek neki a fátyol
szövésének. A tél már tavaszba fordult, mire a varrónő az utolsó hímzést, az ősi családi
jelképet, a főnixet is ráhelyezte. Két nappal azelőtt, hogy Ilys magára öltötte volna az ünnepi
fátylat, és a Szabályzat szerint özveggyé vált volna, Fényeskardú Angriff visszatért a
solamniai síkságról. Lassan végiglovagolt Habbakuk szárnyain a Főpap Tornyának kapuja
felé – olyan sáros és ázott volt, hogy képtelenég volt megállapítani, hol ér véget a ló és hol
kezdődik a lovas, így aztán az első őrszemek felajzották az íjukat, mivel valamiféle
kentaurnak hitték.
Ilys kelengyés ládájának legaljára rejtette a fátylat, és csak tizenöt évvel később vette
elő ismét, ők pedig mindannyian a kapuhoz siettek, hogy üdvözöljék a férjét. Boniface szíve
ugyanolyan könnyű lett, mint a többieké, öröme épp ugyanolyan tiszta, meglepet és
határtalan…
Míg csak el nem vette a kantár kimerült barátjától és meglátta a szemében a változást.
Valami történt a Keleti gyepű pusztaságain. Angriff sohasem beszélt róla, sem pedig
arról, hogyan jutott haza, azonban Boniface-ot elborzasztotta, milyen nyeglén kezelte ezek
után a Mértéket és a Szabályzatot. Úgy látszott, a törvény és az élet csupán játékszer a léha
Angriff kezében, aki attól a naptól fogva csupán a legalapvetőbb előírásokat tartotta be. Nem
engedelmeskedett a feletteseinek, ha a parancsaikat meggondolatlannak vagy kíméletlennek
tartotta, könnyedén megbocsátotta katonái engedetlenségét, ellenezte a párbajjal történő
igazságszolgáltatást és került mindenféle ünnepélyességet, mivel “többé nem érdekelte”.
Ráadásul Boniface-ot még jobban felháborította, hogy Angriff nem tisztelt semmiféle
tekintélyt és a halál szemébe nevetett. A tanács szemet hunyt helytelen magatartása felett,
mivel kardvívó tudása hatalmasat fejlődött. Nincs szó, amivel pontosan ki lehetne fejezni, ami
történt. Fényeskardú Angriff olyan dolgokat művelt a fegyverrel, melyekről előtte még
álmodni sem mertek. Ami azt illeti, azóta sem. Ő és Boniface ugyanattól a mestertől tanultak.
Lényegében ugyanúgy mozogtak, mégis, valami történt a pengével, ha Fényeskardú Angriff
kezébe került. Olyan volt, mintha maga a kard szabná meg saját útját, és Angriffnak
egyszerűen csak követnie kellene. Valamilyen nemtörődömség, szabadság költözött
kardforgató tudományába, és Boniface egyetlen hagyományos szabálya vagy klasszikus
mozdulata sem tudta felvenni vele a versenyt.
Boniface figyelte és irigykedett. Várta a pillanatot, mikor összemérheti magát régi
barátjával.
Ez az Összeomlás utáni háromszázhuszonharmadik év Nyárfordulói Viadalán érkezett
el. Kétszáz lovag gyűlt össze a Thelgaard-erődben, és Angriff Boniface-szal együtt a
Kardvíváson, a hagyományosan a viadal második napján megrendezésre kerülő kardforgató
erőpróbán állt sorompóba.
Eddig minden alkalommal csupán egyetlen egy nevezett be a Kardvívásra a nagy
solamniai kardforgatók közül. Az egyik évben Angriff a másikban Boniface, a harmadikban
Gunther Uth Wistan. Hallgatólagos megállapodás volt ez, hogy sportszerűen esélyt adjanak a
többi lovagnak is, és hogy elkerüljék a jó néhány próba első soraiban meglévő acsarkodó
rivalizálást.
Háromszázhuszonháromban Angriff volt soron. Bár sok lovag meglepődött és néhány
fel is háborodott, hogy ott látta Boniface nevét is az induló listáján, a Szabályzat értelmében
neki is épp úgy joga volt jelentkezni, mint bárki másnak. Némán tiltakozott hát, aki szükségét
érezte, és bár Gunthar Uth Wistan nem volt hajlandó szóba állni vele a kardvívást megelőző
este rendezett vacsorán, Angriff nemesen, barátságosan viselkedett és azon a lehetőségen
tréfálkozott, hogy holnap hajnalban esetleg meg kell mérkőzniük egymással a páston.
Boniface nem szólt egy szót sem. Éjjel igencsak nyugtalanul aludt, álmában penge
villant és napfény sütötte arcát. Mikor másnap reggel felkelt, karját máris gyengének érezte,
mivel álmában egész éjjel küzdött.
 Úgy látszott, Angriff kipihente magát, mélyen és nyugodtan aludt, ahogy egy hatalmas
fa szunnyad tél közepén. Vidáman ébredt és egy kardokról és szörnyekről szóló régi dalt
dúdolgatott; mikor meglátta Boniface-ot, rögtön meghívta sátrába, hogy együtt költsék el a
reggelit. Étkezés közben képtelen volt Angriffra pillantani. Öreg barátja egy-egy mozdulata,
ahogy gyümölcsért vagy egy szelet kenyérért nyúlt, úgy megrémítette, mintha váratlanul
vipera zörrenne mellette az avarban és aznap reggeli lelki gyakorlata felszínes volt és nem járt
sok eredménnyel.
A pást pontosan olyan volt, amilyennek a hagyomány előírta. A kertben felrajzolt kör
hat méter átmérőjű volt; nem volt benne semmiféle akadály vagy buktató, bár a földet fű
borította, és egy óriási olajfa ágai lógtak be fölé. Békés hely volt, csendjét még nem zavarta
meg a délután összecsapó kardok csengése, Boniface mégis mintha valamiféle búgást hallott
volna, akárha egy izgatott, várakozással és egyfajta körülírhatatlan fenyegetéssel teli méhkas
állt volna a pást helyén.
A Kardvívás első menete könnyeden, barátságos hangulatban telt. Tapasztalt
kardforgatók kerültek össze a rosszul sikerült párosítások miatt kezdőkkel, akik hálaimát
rebegtek az isteneknek, amiért a viadal szabályai értelmében kizárólag a nyári játékokon
használt könnyű, életlen pengékkel kellett szembenézniük.
Boniface első ellenfele szinte készületlenül érte őt és ő érte el az első, majd a második
pontot is, míg hírneves ellenfele nyugtalanul fürkészte a tömeget.
Talán csak nem Fényeskardú Angriffot keresi? – kérdezgették egymástól a nézők. Az
egész Torony zsongott, mivel mindenki szentül hitte, hogy ők ketten még szembekerülnek
egymással azon a délutánon. Találgatások, fogadások szálltak a levegőben. Vajon Angriff
tehetsége vagy Boniface gyakorlata diadalmaskodik-e majd? Győzedelmeskedik-e a misztikus
vad ihlete a mester gyönyörűséges precizitásán és belénevelt pontosságán?
Boniface újra az előtte álló ellenfél felé fordult. Egy gyors, szinte már matematikailag
kiszámított mozdulattal földre küldte a fiatalembert, kardjának lekerekített hegye tehetetlen
ellenfele nyakára mutatott. Sebesen elfordult és ismételten elhessegette Fényeskardú
Angriffhoz kapcsolódó gondolatait, miközben odament a pihenőhelyre, bár a pihenésnek
semmi szükségét nem érezte. Várta, ki lesz második ellenfele a versengésben.
Lord Fényeskardú segédje, Gunthar Uth Wistan tíz perc késéssel vágott át a zsibongó
tömegen, nyomában magával Angriffal, akinek több idejébe telt, hogy bejusson a körbe, mint
hogy kiejtse ellenfelét, az ifjú zeriaci Inverno Medocot. Annyira váratlan és fürge mozdulat
volt, hogy szinte már esztelenségnek tűnt: ahelyett, hogy hárította volna Sir Medoc első,
gyakorlatlan döfését, Angriff egyszerűen jobbra kitért az ügyetlen ifjonc útjából, fegyverét
átvette a bal kezébe, és egyetlen könnyed mozdulattal lefegyverezte, felborította és a földhöz
szegezte Medocot.
Angriff hátralépett és kardjával tisztelgett földön fekvő ellenfelének, aki meglehetősen
savanyú arcot vágott, aztán egyszerre túl sok lett az a könnyedség és gyorsaság, amivel
szembenézett és Medoc akarata ellenére elnevette magát.
- Nem éppen átlagos az a lovag, akit ilyen villámgyorsan legyőz egy mesteri
kardforgató, és ő mégis életben marad, hogy mindezt saját maga mondhassa el! Páratlan
ellenfél voltam a számodra, Lord Angriff!
Angriff vele együtt nevetett és egyszerre jószándékú és tiszteletteljes mozdulattal
felsegítette az ifjú lovagot a földről. A pást körül mindenki összesúgott és tompa, udvarias
taps hallatszódott.
Boniface magában fortyogott, keze viszketett kardja markolatán. Ez az ember már
hosszú ideje gúnyt űz a Mértékből és a Szabályzatból, és ahogy elhallgatta Medoc nevetését,
ez a gúny ragadós, megfertőzi a fiatal, befolyásolható lovagokat is.
A Kardvívás első fordulója után nyolc lovag maradt sorompóban. A nevek újra
bekerültek egy sisakba, melyet összeráztak, azonban ezúttal csalódott sóhaj hullámzott végig
a lelátókon helyet foglaló izgatott közönség sorain, mivel a következő mérkőzésben Boniface
és Angriff álltak ki egymás ellen. Mindannyian abban reménykedtek, még jó ideig nem kerül
sor erre a találkozóra – ízlelgetni szerették volna a lehetőségeket végig a hosszú nyárközépi
nappal alatt egészen estig, mikor lámpások és szentjánosbogarak fényében, tücsökzene mellett
Solamnia legjobb lovagja győzedelmeskedik az utolsó párviadalban. Azonban a bajnokság így
hamarosan elveszíti igazi izgalmát, és az összes többi összecsapás haszontalanná válik, akár a
villámokkal, mennydörgésekkel beharangozott vihar utáni gyenge nyári eső.
Mindennek ellenére a vihar azért közelgett és sistergett a levegő, ahogy a két férfi
felkészült. Angriff segédje Gunthar Uth Wistan volt, Boniface-é egy sötéthajú, fiatal harcos,
Tiberio Uth Matar, kinek családja tíz éven belül mindenestől eltűnik Solamnia földjéről. A
vihar egye közelebb ért, amint a négy lovag belépett a földre rajzolt körbe és a küzdő felek
felöltötték a bajvívásban használatos bőr sisakot és lenvászonból készült páncélt.
A hosszú, néma bevezetés véget ért. A résztvevők a kör két végébe húzódtak – Angriff
és Gunthar a keletiben, Boniface és Tiberio a nyugatiba – és mozdulatlanul várták, hogy
megszólaljon az összecsapás kezdetét jelző trombitaszó.
Angriff olyan gyors volt, akár a szél és máris a kör közepén termett. Boniface pörgött-
forgott és kétszer is felé döfött, ám úgy látszott, Angriff mindenhol ott van, csak épp a kardja
hegye előtt nem. Kétszer is összeakadtak a pengéik és Boniface mindkétszer hátratántorodott,
hogy aztán minden ügyességét és erejét beleadva parírozza a rákövetkező támadásokat.
Néhány másodperc kellett csak ahhoz, hogy tisztában legyen vele, legyőzték. Túl
hosszú ideje forgatta a kardot ahhoz, hogy ne tudta volna, mikor nincs esélye, melyik az az
ellenfele, aki minden képzeletét felülmúlóan képzett, gyors, erős és merész is. A mérkőzés
vége kezdettől fogva csupán idő kérdése volt. Ha Boniface önmagán is túltesz és eddig soha
nem tapasztalt hevességgel, vakmerőséggel harcol, három, talán négy percig is elodázhatja a
vereséget.
Csak ne mutassak nagyon ostobán! – ismételgette elkeseredetten önmagában. Akármi is
történjék velem, ne mutassak ostobán! Aztán egy utolsó, reménytelen rohamra indult, kardját
kopjaként tartotta maga előtt.
A következő pillanatban mintha önmagához intézett imái meghallgatásra találtak volna.
Valamilyen oknál fogva – talán örömében vagy sportszerűségből esetleg egyszerűen
szánalomból, ezt Boniface sohasem tudta meg – Angriff felugrott a levegőbe, megragadta az
olajfa lelógó ágát és kecsesen félrelendült az útjából, majd egy ügyes szaltó után nagyjából
három méterre állt meg előbbi helyétől. Néhány fiatalabb lovag tapsolt és hangosan kifejezte,
mennyire tetszett neki ez a mozdulat, azonban a lelátó szinte teljes egészében néma maradt a
meglepetéssel vegyes zavarodottságtól és csodálkozástól.
Ám a kör szélén álló Boniface úgy érezte, régi barátja balgasága megmentette.
- Óvás! – jelentette be és kardját felemelte, ahogy azt hagyományosan fegyverszünet
kérésekor teszik.
- Az óvást elfogadjuk – felelte a viadal bíráinak megfigyelő helyét jelző vörös
drapériával borított páholyról kihajoló Lord Alfred MarKennin értetlenkedő arckifejezéssel.
Megengedett volt, hogy óvást jelentsenek be a viadal közepén, bár nem éltek túlságosan
sokszor vele. Általában akkor, ha valaki megsértette a becsületes küzdelem szabályait.
Ez a mostani eset is ilyen volt. Boniface a Szabályzat fejében őrzött tetemes
mennyiségű előírása között keresgélt, oda-vissza forgatta többéves jogi tanulmányait egyetlen
mondatért, a viadalok Szabályzatának egyetlen előírásáért, ami megfelelne.
Hát persze. A harmincötödik kötet, ha jól emlékszik rá.
- Hozzák ide, kérem, a… Szabályzat harmincötödik kötetét.
Lord Alfred elfintorodott és elszalajtott egy apródot a könyvért. A küzdelmet
felfüggesztették, a lovagokból álló nézőközönség pedig azt találgatta, miféle poros előírást
tartogat a ködrévi Lord Boniface talárja ujjában. Angriff újra felugrott az ágra és felmászott a
nagy fa két villás ága közé, ahol kényelmesen helyet foglalt, hogy ott várja be az apródot.
 A kötetet – két, vörös köpenyt viselő bölcs kíséretében – a bírák páholyához vitték. Lord
Stephan átvette, és akárha vékony üveget tartana, átadta Lord Alfrednak, aki az ölébe helyezte
és várakozón Boniface-ra pillantott.
Az Eskümre kérem, legyen meg azon a helyen, ahol emlékezetem szerint van –
gondolta a lovag. Csak legyen meg ott, ó, legyen ott, legyen ott, legyen ott…
- Ha jól emlékszem, van a Viadalok Szabályzatában egy kitétel… - itt megállt és a
körülöttük lévő lovagok felé bólintott –, mely teljességében a solamniai Szabályzat
harmincötödik kötetében található és még a harminchatodik kötet első hetven oldala is ezzel
foglalkozik… Valamiféle hivatkozás arra, hogy a Kardvívás versenykörének sértetlenségét
meg kell őrizni.
- Valóban van ilyen – felelte az egyik bölcs és kopasz fejével egyetértően bólintott. –
Harmincötödik kötet, kettőszázhetvennyolcadik oldal, hetedik paragrafus, második bekezdés.
Lord Alfred a könyv fölé hajolt és sebesen lapozgatta. Angriff lecsúszott a fáról és leült
a kör közepébe. Fejét oldalra döntötte, akár egy sólyom, és figyelmesen hallgatta a többieket.
- Kardvívás közben – olvasta Lord Alfred –, legyen az nyárközép, napéjegyenlőség
vagy télforduló idején, az a lovag, ki elhagyja a mérkőzés vagy próba közben a kört, kardját
veszíti.
Alfred MarKennin felnézett és zavarodottan pislantott egyet. – Csakugyan a körről
beszél, de nem értem, miféle fontossága lenne jelen helyzetünkben.
- Egyszerű – magyarázta Lord Boniface most már valamivel magabiztosabban, és a kör
közepére lépett. – Azzal, hogy Lord Fényeskardú Angriff elemelkedett a talajtól, hogy… hogy
elkerülje a rohamomat, gyakorlatilag távozott a körből és ezzel magára vonta a Szabályzat
kiszabta büntetést.
Utolsó szavainál már az egész nézősereg hallgatott. Gunthar Uth Wistan haragosan
előrelépett, azonban Angriff visszatartotta. A lovag meglepődött, de szeme csillogásán
látszott, jót mulat.
- Becsületes bajvívásban képtelen vagy megverni – morogta Gunthar. – Nincs más, amit
használhatnál, csak ez a… ez az aritmetika.
Boniface egyetlen pillanatra sem vette le a szemét Lord Alfred MarKenninről Elvégre ő
és a tanács fognak dönteni az ügyben, miután kikérték a bölcsek véleményét. Alfred még
vetett egy utolsó pillantást a szembenálló felekre, aztán összehúzta a vörös függönyt a páholy
előtt.
 Kevesebb, mint egy óra kellett ahhoz, hogy döntést hozzanak. Mikor a függöny
elhúzódott, Boniface felfigyelt Lord Stephan Peres nyugtalan arckifejezésére és
elmosolyodott. Jó hírekre számított.
Angriff nyugodta, gondolataiba mélyedve üldögélt a földön. Felnézett a lombot adó
ágakra és még azon is túl az alkonyi égen felbukkanó első csillagokra.
- A tanács nem tudott döntésre jutni a kérdésben – jelentette be Lord Alfred. – Azonban
aggodalomra semmi ok, hiszen ilyen esetekben a második kötet harminchetedik oldalának
második paragrafusa, harmadik bekezdés értelmében a döntést a Szabályzat tudósainak kell
meghozniuk.
- Második bekezdés – javította ki a kopasz bölcs és áhítatosan lehunyta a szemét.
Alfred felsóhajtott és bólintott. Mikor megszólalt, hangja törődött volt, alig hallható: -
Az előbb említett solamniai Szabályzat második bekezdése…
- Értelmében és annak megfelelően – vette át a szót a másik bölcs, egy alacsony, ősz
hajú férfi. Beszéd közben hullámzott a szakálla vörös köpönyege előterében. – A Solamniai
Akadémia elismeri ködrévi Lord Boniface óvását. A kérdéses viadalban Lord Fényeskardú
Angriffnak tartózkodnia kell kardja használatától.
Maga is tudta, hogy erről az egészről üvölt, hogy övön aluli fogás és csupán a törvény
betűje szerint helyes, de győzött. Igyekezett palástolni a diadalmámorát és ünnepélyes arccal
fordult a kör másik oldalán lévő ellenfele irányába. Tiberio Uth Matar már egyáltalán nem
volt ennyire finom. Egyre hangosabban és hangosabban kuncogott és még maga Lord Alfred
sem volt képes jeges pillantásával lehűteni.
Angriff elmosolyodott és eldobta a kardját. Tiberio belépett a körbe, ahol a
Szabályzatnak megfelelően felvette a félredobott fegyvert Maga is felmászott a fára és
láthatóan jót derült, ahogy letört egy alig harminc centiméteres, ujjnyinál nem vastagabb ágat
és gőgösen Fényeskardú Angriff ölébe dobta.
- Itt a kardod, Fényeskardú – szólt csúfondárosan. – Ez a fa vette el a fegyvered, ennek
kell adnia is egyet!
Boniface leteremtette arcátlan segédjét, de Angriff csak nevetett. Lassan, magabiztosan
felállt és előretartotta az olajfa ágát.
- Legyen hát, Tiberio! – jelentette ki halkan. – Ha jól hallottam, a Szabályzat semmit
sem mond a viadal befejezéséről. A kardomat fel kellett adnom, de én magam még nem adtam
fel.
Higgadtan Lord Boniface felé fordult, sötét szemének mélyén vidám kis szikrák
sziporkáztak, akár egy mérhetetlenül rosszcsont gyereknek.
 -Hát, Bonano, akkor befejezzük? – a gyerekkori becenevét használta. Azóta nem
használták ezt a nevet, hogy mind a ketten apródok lettek. – Mint férfi a férfival, kard az ág
ellen?
- Ne légy bolond, Angriff – tiltakozott hevesen Boniface és megfordult, hogy otthagyja
a kört és a viadalt.
- Ha kilépsz a körből, kardodat veszíted – gúnyolódott Angriff. – Valamelyik kötet, egy
oldal, egy paragrafus és így tovább.
Boniface sarkon pördült és saját dühével birkózott. Angriff azt éreztette vele, mintha
kicsi volna, nevetséges, akár egy gyerek, akit megbüntettek egy nádpálcával. Hűvösen, kimért
mozdulattal előre lépett, kardját majd’ harmadáig kihúzta.
- Óvás – hangjában sürgető él. Szinte már úgy hatott, mintha panaszkodna. – A viadal
így a Szabályzatnak megfelelően folytatódhat?
A mostanra már teljesen összezavarodott Lord Alfred a tudósok felé fordult. A két fej,
egy kopasz és egy ősz, összebújt egy röpke pillanatra, majd egy emberként fordultak a viadal
bírái felé, mivel mondanivalójukat nekik címezték.
- Lord Angriffnak adunk igazat – mondták ki egyszerre.
- Fontold meg még egyszer, Angriff – sürgette Alfred, ám Boniface azonnal a
Fényeskardúra rontott. Az volt a célja, hogy kardjának egyetlen, erőteljes suhintásával
szétvágja a másik nyomorúságos fegyverét. Angriff kilépett oldalra, és éppen hogy csak
hozzáért az olajággal a kardhoz, mégis kivédte a rettenetes csapást. Kardjának lendületétől
Boniface térdre esett és sisakja a szemébe csúszott. Valahonnan az egyik lelátó közepéből
halk, elfojtott kacagás tört fel.
A dühöngő Boniface feltápászkodott és Angriffra rontott, pengéje süvített a levegőben.
Ellenfele lebukott, majd gyorsan felpattant és az ággal Lord Boniface arcába csapott. A
felingerelt lovag tántorogva, egyensúlyát vesztve előrelépett – fegyvere elsiklott a félrehajoló
Lord Fényeskardú mellett. Angriff felnevetett és szemkápráztató gyorsasággal ráhúzott régi
barátja fegyverforgató kezének csuklójára. Az ág hangos reccsenéssel félbetört, Boniface
felkiáltott és elejtette a kardot. Angriff felkapta a fegyvert, és mielőtt a nézők egyet is
pisloghattak volna, tompa hegyét Boniface torkának nyomta.
- Azt hiszem, én nyertem, Bonano – jelentette ki. – Még a Szabályzat szerint is.

*****
 Ezért kellett Boniface-nak végeznie Angriffal. Tizenkét évet kellett várnia, mire
lehetősége nyílt rá, mikor a Fényeskardú kastélyt ostromolták, és a felmentést Ösvényőrző
Agion valamint a Di Caela kastély katonái jelentették.
Boniface volt az, aki elárulta a banditáknak, melyik úton érkezik Sir Agion, mekkora
csapata ereje és ő jelölte meg azt a pontot, ahol a terep, a meglepetés és a megfigyelőhely a
lehető legsebezhetőbbé teszi a lovagokat, ha ott lesben állva csapdát állítanak nekik. Csak
egyetlen lovagot vitt magával, egy holtsápadt újoncot Lemishből. A nevére már nem
emlékezett. Ezen kívül egy három-négy gyalogos katona alkotta kísérete volt. A katonák nem
számítottak – átadta őket a banditáknak és holttestük elveszett az Agion csapata elleni
rajtaütést követő vérfürdőben. A lovag kapóra jött, mint bűnbak.
A legfontosabb mégis az volt, hogy Fényeskardú Angriff elveszett.
Tizenkét évnyi várakozás igencsak fokozhatja a bosszú utáni sóvárgást, egészen addig a
pontig, hogy hajlandó vagy mindent kockára tenni csak azért, hogy végre elnyerd. Boniface
készen állt, hogy ő legyen az a bizonyos utolsó ember; hogy elessen a kastély ostrománál,
hogyha ezzel eléri Lord Fényeskardú Angriff pusztulását.
Azonban Angriff még az utolsó pillanatban sem a Szabályzatnak megfelelően játszott.
Míg egy igazi solamniai parancsnok elesett volna a kastéllyal együtt, ő életét adta a
kastélyban lévőkért azzal, hogy a parasztok kezére adta magát és ezzel mindannyiukat
kiváltotta.
Még Boniface-ot is.
Tisztán látta maga előtt, akárha tegnap lett volna, pedig hat éve volt már, hogy Angriff
kilépett a hóba és elindult a távoli fények felé, nyomában a két katona, mint két őrült csatlós;
mint két hűséges véreb.
Tizennyolc évvel azután a napfényes nyárközépi nap, a viadal után Boniface éles, fájó
tisztasággal emlékezett mindkét kudarcára.
Ezért kellett a Fényeskardú fiúnak is meghalnia. Fényeskardú Angriff vérének meg kell
semmisülnie utód nélkül, hogy így csillapodjon az a vadság, mely ebben a családban ég; hogy
a Mértékkel és Szabályzattal szembeni dac végleg nyugovóra térjen még mielőtt az efféle
árulás ismét utat talál a Rend berkeibe.
Boinface ezeken rágódott, és amíg fekete csődöre a Vingaard-folyó és a Főpap Tornya
közötti távolság egyik mérföldjét emésztette a másik után, mélyen és hosszan töprengett,
gondolatai elmerültek szívének zavaros törvényeiben.
 14. fejezet: Dun Ringhill

A falu a Déli-Komorerdő legszélén összebújó negyven kunyhóból és egy nagyobb,

központi épületből állt. Sokkal inkább kinőtt az erdőből, mint elhatárolta a síkságtól – nehéz
volt megállapítani, hol ér véget a falu és hol kezdődik a vadon.
Dun Ringhillt fényesen kivilágították – minden egyes ablakban gyertya égett és a
lépcsőkön valamint az úton a lakók álltak, kezükben fáklyákkal és lámpásokkal. Más
körülmények között és eltérő társaságban Sturm hívogatónak, ünnepélyesnek, sőt mi több, a
maga falusias módján bájosnak találta volna, azonban a ma este más volt – az egész falukijött,
hogy lássa a foglyokat és a fogadtatásuk egyáltalán nem volt barátságos.
A fiú a milícia előtt lépdelt. Valóságos vesszőfutás volt ez a jeges tekintetek
kereszttüzében. A gyerekek túlságosan vékonyak voltak – ez volt az első dolog, amire
felfigyelt. Előrelépett az egyik, aztán egy társa utána, kezüket kinyújtották a koldusok időtlen
mozdulatával, azonban a felnőttek visszahúzták és hideg, pattogó lemishi nyelven
összeszidták őket.
Sturm elfintorodott. Igyekezett elkapni néhány solamniai vagy közös nyelvű szót, de
csakis lemishiül beszéltek: a hosszú magánhangzók és szünetek úgy hatottak, mintha egy ház
másik emeletéről szűrődött volna el hozzá a beszélgetés.
Néha-néha valaki hozzájuk vágta azt, ami a keze ügyében volt. Száraz sárgöröngyök,
trágya és túlérett gyümölcsök repültek elő a tömegből és zuhantak a keményre taposott
földútra, azonban a támadások meglehetősen lagymatagra sikerültek és még csak meg sem
közelítették célpontjukat.
Mara csendesen sétált Sturm mögött egy nagytermetű darabos paraszt meglepően
gyengéd őrizete alatt, akit Duir kapitány Oronnak hívott. Maga Duir Sturmot kísérte –
elővigyázatos volt és határozott, de nem durva.
- Mit mondanak, kapitány? – kérdezte nem is egyszer a fiú, azonban Duir nem válaszolt.
Tekintetét egyetlen másodpercre sem vette le az előttük lévő tanácsházról, ahol hatalmas
máglya égett. Mikor a lángok közelébe értek, két őr elvezette Almást és Luint a tömegen
keresztül a falu istállójába. Sturm követte őket a szemével, amíg csak el nem nyelte őket a
sötétség. Bárhol is van az istálló, a kovácsműhelynek mellette kell lennie.
- Nézzél csak magad elé – utasította Duir kapitány. – Egyébként is, mit bámultál
annyira?
- A kovácsműhelyt – felelte a fiú és a tér felé fordult, ahol ott ropogott, pattogott a
máglya. – Dolgom van a ti Weylandotokkal.
 - Milyen magabiztos egy fiú! A dolgod velünk hamarosan véget ér.
- És milyen magabiztos a te falud, ahol a cingár gyerekek érett gyümölcsökkel dobálják
a látogatót. Honnan sikerül az embereknek almát szereznie márciusban, Duir kapitány?
Az őr valamivel keményebben szorította Sturm csuklóját.
- Majd vele megbeszélsz mindent – mondta.
- A druidaasszonyra gondolsz? – kérdezte a fiú.
Azonban Duir kapitány nem felelt. Sturmot és Marát egy éppen annyira gúnyosnak,
mint udvariasnak értelmezhető mozdulattal a máglya mellé tessékelte, ahol egy üres, fonott
trónus állt, körülötte tucatnyi őrrel.

*****

Sturm hozzászokott már a meséskönyvek vidéki falvainak életéhez és látványához,

hiszen életének nagyobbik részét Vigasz határán töltötte, ami akkoriban még az ismeretlenség
homályába burkolózott, míg alig egy évtizeddel később híre messze szállt. Mikor Jack Derry
Dun Ringhillről beszélt, Sturm egy barátságos kis falvacskát képzelt maga elé, ahol a fából
készült vagy vertfalú házak gondos kezek munkáját dicsérik, minden egyes tetőn friss még a
zsúpfedél és a kerítések jó állapotban, foghíjak nélkül állnak az út mentén.
Azonban Lemish elhanyagolt volt és lakosai egyáltalán nem törődtek azzal, milyen
szedett-vedett körülmények között laknak. A házak nagyok voltak, kör alakúak, falaik
palánkokból, vesszőfonadékból készültek, a fedelet súlyos, szétázott nád alkotta. Minden
egyes ház tetején hatalmas lyuk tátongott, abból szállt fel a füst, amiből Sturm arra
következtetett, hogy a kunyhókat kezdetleges központi tűzrakó hely igyekszik kifűteni.
Számítani lehetett erre – gondolta a fiú. Hallotta, hogy a lemishiek még mindig a
Sötétség Korában élnek és leghatalmasabb vezetőik otthona solamniai fogalmak szerint
viskónak is alig nevezhető.
Azonban amire nem számított az a tér volt illetve az, hogy nyíló virágok és zöld fű
borította. A szürke, jellegtelen falu közepén lévő házak kihajtottak, levelek és indák
zsendültek a falakon, mintha a deszkák még mindig életben lennének, még mindig
sarjadnának és ágakat növesztenének magukból.
Ennek az emberalkotta erdőnek a közepén várta Sturm és Mara Ragnell druidaasszonyt.
Kilépett a levelek sátrából, előtte három csodaszép lány hintette teli az utat levendulával
és orgonával. Az öregasszony gyakorlatilag valódi magasságának csupán a feléig ért, mivel
kétrét görnyedt, arca sötét és ráncos, akár a dió héja, vékony szálú fehér haja gubancos. Sturm
a tengeri alakokra gondolt, azokra a sárból, fából készült nyakigláb, életnagyságú bábokra,
melyek Kothas és Mithas partján álltak. Azért tették oda őket, hogy ha valaki messziről látja
őket, azt a látszatot keltsék, a lakók őrzik és figyelik a tengerpartot.
Az öregasszony odaimbolygott a fonott trónushoz és a fiatal lányok segítettek neki,
hogy beleüljön, miközben ajkáról hosszú, kifejező sóhaj szállt fel. A lányok elsiettek
csendesen és fürgén, akár a madarak, olajbarna bőrük elveszett a pislákoló fáklyák fényében,
ahogy egyre távolodtak a rengetegbe, míg már olyan messzire voltak, hogy a fák között
lebbenő fehér köpönyegüket Sturm szellemeknek vélte.
- Mit hoztál nekem, Duir kapitány? – kérdezte a druida és ezzel hirtelen ismét a térre, a
fényre és a fűzfatrónon gubbasztó visszataszító, vén teremtményre terelte Sturm figyelmét.
- Egy solamniait, Lady Ragnell – jelentette ki a kapitány. – Egy solamniait és a társát,
egy elfet.
- A kagonestiket örömmel látjuk magunk között. Engedjétek szabadon a lányt.
Oron udvariasan, szinte már szégyenlősen arrébblépett. Mara ott állt a milícia és a
körötte zsibongó, kéregető gyerekek gyűrűjében és maga sem tudta, mit tegyen, hova menjen.
Kérdően pillantott Sturmra, aki egyetlen szót formált némán: - Menj!
Alig akaródzott elindulnia, de azért átnyomakodott a tömegen egészen a tűz
fénykörének határáig, ahol a falu is véget ért. Ott megállt egy pillanatra, majd elbujt az
árnyékok között.
Most, hogy egyedül kellett szembenéznie a vénséges druidával, Sturm gombócot érzett
a torkában, ahogy a fonott trónus felé fordult. Senki sem tudta volna megmondani, mi vár rá
ezután, és mindez még sokkal homályosabb lett az ezen a környéken élő druidákról kerengő
különös történetektől. Sturm gyűlölte a bizonytalanságot, de mást nem tudott tenni, minthogy
megacélozta magát – bármiféle meglepetést forgat is a vénasszony a fejében, nem éri
készületlenül.
A legtöbb solamniai lovag számára a druidák csupán szóbeszédekben fordultak elő. A
többi vallás határvonalán léteztek és úgy tűnt, eltökélt szándékuk, hogy ellenük
cselekedjenek, ezért aztán a solamniai papok “eretnekeknek” és “pogányoknak” nevezték
őket. Állítólag Ansalon egyes területein fákat imádtak, míg máshol különös, változékony
mágiát űztek, mely a varázslók holdjai helyett az évszakok változásával erősödött és gyengült.
A fiú hallott ennél sötétebb dolgokat is suttogni, azonban ezeket a rémítő történeteteket elzárta
agya hátsó részébe most, hogy itt állt a falu máglyája mellett.
 Idegesen pislogott a csúf, kampósorrú vénasszonyra, kinek szürkés színű forradás
kígyózott lefelé a jobb arccsontjától. Csak az istenek tudják, hol szerezte ezt a kitüntetést, bár
talán még ők sem ismerik a lemishi druidák szokásait.
Láthatóan ez a ráncos és forradásos Lady Ragnell volt a fődruida, bármit is jelentsen ez.
A falusiak és az őrszemek tisztelettel és hódolattal szólították meg, úgy, ahogy a solamniai
lovagok beszélnének egy nemeshölggyel, azonban a falu lakosai meghallgatták druida
tanácsait és bármit határozott, teljesítették. Az öregasszony előrehajolt trónusán, fekete szemei
szikráztak.
- A solamniaiak errefelé tilosban járnak, fiú. Talán nem tudtad?
- Utam a mögöttetek elterülő rengetegbe vezet – jelentette ki Sturm és igyekezett a
lehető leglovagibb modorban beszélni. Előrelépett és kihúzta magát. Csak most vette észre a
folyó mellett küzdelemből rajta maradt sarat és giz-gazt. Azt kívánta, bár olyan tekintélye
lenne, mint Lord Alfrednak vagy Guntharnak. Hangjának még nemigen volt alkalma
kipróbálni magát a kihívások és kihirdetések terén, így aztán gyengén, recsegősen szólt a
falusiak csoportja előtt.
Ragnell vállat vont és szinte már finomkodón ölébe tette a kezét. Egy rövid pillanatra,
mely illékonyabb volt az égre emelkedő lángnyelveknél, Sturm maga előtt látta, milyen
lehetett a druida fiatalkorában. Minden bizonnyal vonzó volt, talán még szép is, ám azóta egy
egész évszázad telt el és lassan behúzódott a körülötte lévő erdőbe, ahogy göcsörtös lett,
bütykös és formátlan, mintha maga is csak egy fa volna.
- Sehova sem vezet az utat, fiacskám – felelte a druida. Hangjában nem volt egy csepp
rosszindulat vagy fenyegetés sem. – Sehova sem vezet az utad innen, míg kitaláljuk… a
megoldásodat. Addig is akad neked egy hely a tanácsházban, abban a szobában, amit a
látogatásodra készítettünk elő.
- Talán Jack Derry házában szívesebben látnak – javasolta Sturm.
A druida pislogott néhányat. – Mikor Jack Derry elhagyta ezt a falut, nyomait levelek,
és hó fedte be. Nincs olyan vadász Lemishben, aki követni tudná, merre ment és egy sincs a
szolgálatomban, aki megtenné.
Sturm nyugtalanul nyelt egyet és elfordította tekintetét a druida csontos arcáról.
- Évek teltek el – folytatta Ragnell. – Többé nem ismerem Jack Derryt.
Áruló! – gondolta mérgesen a fiú, miközben elpirult és arca égett. Kinyitotta a száját, de
egyetlen szó sem jött belőle.
 - Azonban ismerem a Rendedet, és ismerem a történelmet is. Egyik sem valami jó
ajánlólevél. A mi vidékünk továbbra sem kedveli azt, ahonnan te jössz; népünk nem barátja a
Rendnek.
- Ez azonban nem jelenti azt, hogy én ellenséges szándékkal jöttem – felelte Sturm.
- Ám sokkal valószínűbb, hogy inkább ártalmunkra, semmint hasznunkra lesz az ittléted
– vágott vissza a druida és hátradőlt trónusán, miközben a tűzbe bámult, mintha csak abból
szeretne egy pillantást vetni a jövőre vagy megidézni a múltat.
- Mindig is így volt – folytatta halkan – a lovagjaid keresztülvágtattak ezen a földön
mint a szélvész, falvakat, életeket szórtak széjjel, míg egyre csak hajszolták azt a valamit,
amit ti törvényesnek, jónak neveztek. Volt azonban olyan idő, nem is olyan régen, mikor
fenyegető igazságosságotokat visszaszorították, sőt, majdnem elsöpörték.
- A lázadás? – kérdezte Sturm és felidézte, hogy menekült a havas hágón keresztül a
védelmére rendelt Soren Vardisszal.
- Mi inkább Felkelésnek nevezzük – válaszolta Ragnell ünnepélyesen. – Mikor Lemish,
Déllund és Solamnia népe feltámadt a kegyetlen, képmutató Rend ellen.
Egy pillanatra elhallgatott és elmosolyodott. Sturm jól látta girbe-gurba, foghíjas
vigyorát.
- Nagyjából megtörtük a ti lovasaitok hátát is – jelentette ki. – Én vagyok Ostromló
Ragnell.
- A-attól tartok, a történelmünk nem… jegyezte fel ezt a nevet – felelte diplomatikusan
bár némileg akadozva Sturm. A vén boszorkány felnevetett és bütykös kezével legyintett,
mintha félresöpörné a fiú történelmét.
- Katonáim bevették a Vingaard-erődöt, akárcsak a Di Caela, a Fényeskardú és a
Jochanan kastélyt. Azonban a Vingaard-erőd megszerzésekor kaptam ezt a nevet.
Sturm a meglepetéstől némán, szájtátva bámulta a vihorászó vénasszonyt. Ösztönösen
az övéhez nyúlt, azonban csak válla rándult meg fájdalmasan, ahogy keze a levegőt
markolászta.
Nem mintha számítana – gondolta, ahogy összeszedte magát és mélyen az előtte ülő
druida szemébe nézett. A kardja eltörött és darabjai ott vannak, Luin nyergén, egy pokrócban.
Szerette volna, ha lenne nála egy tőr, egy fojtóhurok vagy akár méreg – bármi, amivel véget
vethet ennek a szörnyetegnek, aki itt ül az orra előtt és kárörvendően figyelte a fiút.
Ez volt az a druida, akiről Lord Stephan Peres beszélt neki a Főpap Tornyában, azon a
napon, mikor odaadta neki Fényeskardú Angriff pajzsát. Ez volt az az asszony, aki
megostromolta a Fényeskardú kastélyt; az asszony, aki – ha legkomorabb gondolatainak hinni
lehet – végzett Sturm apjával.

*****

Mara a sötét, sáros utcákon bolyongott, mögötte egyre halkult a sokaság zaja és helyét
valamiféle különös, várakozással teli csönd töltötte be, melyet időnként egy fülemüle vagy
egy bagoly huhogása, esetleg az egyik istállóban álló ló távoli, nyugtalan prüszkölése tört
meg.
A nyerítések nyomában egy csűrhöz jutott, ami kinn állt a falu szélén. Ott találta Luint
és a mellette lévő bokszban Almást, aki nyugodtan álldogált most, hogy volt szalmája és tető
került a feje fölé. Egy pillanatig nem tudta, mit tegyen, annyira csábító volt a menekülés
gondolata. Silvanost alig kéthétnyi távolságra volt lóval Dun Ringhilltől és egy egészséges
hátassal tíz nap alatt a Csillagok Tornyának aljánál lehetne.
Azonban Marának gondolnia kellett Cyrenre is. Cyrenre, aki a baj első jelére eliszkolt
és most minden bizonnyal itt bolyong a környéken, a hálóját szövögeti, siránkozik azon, hogy
elkapták Marát és megriad az éjszaka hangjaitól. Az elf lány nem is reménykedhetett abban,
hogy elmegy, míg meg nem találja őt.
Aztán ott volt Fényeskardú Sturm is. Kétbalkezes, ez igaz, és az ostoba becsületessége
Mara és párja újraegyesülésébe és jó néhány évébe került, ráadásul a Vingaard-folyónál még a
fogát is majdnem otthagyta emiatt. Azonban az ostoba becsületesség is a becsületesség.
Bármiféle katasztrófát is idézett elő, Sturmban csakis a jószándék munkált.
A lány Jack Derry apró lovacskájának kellemesen langyos oldalára hajtotta fejét a
szénaszagú istállóban. Almás álmosan horkantott egyet, gondolatai nyilvánvalóan a jól
megérdemelt vacsora után járó ugyancsak jól megérdemelt alváson jártak.
- Nem lovagolhatok most el és hagyhatom itt ezt a mamlaszt, nem igaz? – tette fel a
kérdést csak úgy, önmagnak Mara, miközben állát Almás hátán nyugtatta. – Valakinek
mellette kell maradnia és meg kell őt védenie. A lemishiek nem bánnak kesztyűs kézzel a
fajtájával, és most itt van, egy ellenséges helyen, ahol lefogták és…
Mara elhallgatott. Éles elf hallásával a lehető leghalkabb hangokra is felfigyelt, de csak
egy padláson motozó egér lehetett, amire az előbb felkapta a fejét.
- És fegyvertelen – suttogta a mondat befejezését. – Azonban ezt rövid úton orvosolni
lehet!
 A lány fürgén leszedte a pokrócba csavart törött kardot a nyeregről és elindult, hogy
megkeresse a kovácsműhelyt.

*****

Weyland kovács még a mesterségében megszokottnál is nagyobb volt. Hatalmas volt és

vörös, alkarja akkora, mint Mara csípője. Noha barátságosnak és szelídnek mutatkozott, már a
férfi testi megjelenése is elegendő volt ahhoz, hogy Mara rémülten megálljon a kovácsműhely
ajtajában és ne menjen beljebb, míg az óriási kovács leült egy padra és kigöngyölte a kardot.
- Hát erről lenne szó? – kérdezte. Hangja olyan volt, akár a hegyoldalon lezúduló
kőgörgeteg robajlása.
- Erről? – kapta fel a fejét Mara. – Csak nem azt akarja mondani, hogy már korábban
is találkozott vele?
- Pedig így van, hölgyem – felelte a kovács és megfordította péklapát méretű, koromtól
fekete tenyerében a káprázatos solamniai markolatot. – Elég jól emlékszem a családi
pengékre, hiszen itt Dun Ringhillben nemigen tudunk a szegénységen kívül mást hátrahagyni
magunk után. Ezt itt talán hat hete láttam. A tél közepén jártunk, mikor a Lunitari is
megjelenik…
Az égen ott, ahol a fehér hold áll – fejezte be Mara a mondatot. Meglepődött, hogy a
kovács is figyelemmel követi a csillagokat. – Az a fiú, aki elhozta neked…
- Nem fiú volt, hölgyem, hanem egy meglett, szakállas férfi- javította ki a kovács, míg
továbbra is a pengét vizsgálgatta. – Beszédjéből ítélve északról jött, bár én nem vagyok az a
fajta, aki megkérdezi, honnan valók, akik ide betérnek.
Lerakta a padra a törött fegyvert – először a pengét, aztán a különálló markolatot –, és
arckifejezése elárulta, hogy igencsak töpreng valamin. Ujjával ügyetlenül követte a kard
vércsatornáját körülvevő rúnák vonalát.
- Ám ezt meg kellett volna kérdezni, hiszen annyira különös és furcsa volt az, amit kért.
Merthogy azt szerette volna, hogy gyengítsem meg a kardot.
- Gyengítse meg? – kérdezte Mara.
- Csak egy hajszálrepedés. Egy pont, ahol feszül a fém – a kovács felemelte tenyerét és
megmutatta mire gondolt az idegen. Borzasztó sokáig folytathatta volna a felsorolást, hogy
hányféleképpen lenne képes tönkretenni egy pengét.
 Úgy tűnt, képes lenne rá, de megtenni nem szeretné. Méltatlankodó fintor csavarta szája
sarkát, ahogy erre gondolt és minden teketória nélkül a tűzbe köpött. – Soha nem végeznék
ilyen munkát – magyarázta. – Egy fegyvert csak alávaló gazemberek tesznek tönkre.
Gyengéden a pengére pillantott és ismét felvette. – Barbár munka egy ilyen pengét
tönkretenni. Ám az a férfi egy igazi úr volt, nemes fekete csődörön, még az apródjának is jó
lova volt, hogy az ember azt gondolná, valami körmeneten vesz részt végig a vidéken. Azt
akarta, hogy megrongáljam a kardot és úgy meggyengítsem, hogy teljesen széttörjön,
Annyira, hogy még újjákovácsolni se lehessen. Sok-sok darabra törjön, akár a porcelán és
soha többé ne lehessen összerakni.
Mara bólintott. – Mi a neve?
- Ó, azt nem tudnám megmondani, hölgyem. Nekem nem mondta és miután
visszautasítottam, nem is állt szóba velem többé. Nagy dérrel-dúrral kilovagolt a
városkánkból és azt mondta, talál olyant, aki jobban is el tudja végezni ezt a munkát. Azon
csodálkoztam, hogy akkor miért jött ilyen messze délre egy kovácsért, ha a saját földjén is
talál ilyen jót.
Weyland hunyorgott és a kard élét vizsgálgatta.
- Azonban meg kell vallanom, nem hiszem, hogy talált. A mesterem meg tudta volna
csinálni – mindenesetre, az összes kovács közül, akit ismerek, ő képes lett volna rá.
- A mestere? – A lány előtt ülő hatalmas ember magabiztossága és határozottsága azt
sugallta, hogy nem is volt mestere. Mara el nem tudta volna képzelni, milyen volt Weyland
inasként.
- Ó, de még mennyire – bólogatott a kovács. – Solamniai volt és a fém beszélt hozzá.
Ámde az árulás neki sem volt a kenyere, akárcsak nekem és ő az egyetlen másik olyan
kovács, aki ismeretem szerint előidézheti vagy megjavíthatja azt, amit itt látsz.
Mara kíváncsian pillantott Weylandre, mire a férfi bólintott.
- Igen, meg tudom javítani ezt a pengét, hölgyem, és örömmel meg is teszem.
- Köszönöm – mondta a lány halkan. Most már csak azt kell kitalálnia, hogyan juttatja
el a pengét a fogolyhoz. Gyorsan meghajolt és kihátrált a szobából, majd megfordult és
elrohant az istálló felé. Batyujában, melyet az utazás nagy részében Sturm vitt a hátán, volt
egy íj és néhány nyílvessző is.
A csomag ott hevert két szénakupac között. Mara megesküdött volna rá, hogy mikor
elhozta a kardot, még szorosan össze volt kötve, de az épület sötétségbe borult és a lány
sürgött-forgott, mivel sietős volt a dolga. Csak homályosan emlékezett, már ha egyáltalán fel
tudott idézni valamit is.
 Bárhogy is volt, a csomag most kibontva hevert a földön. Mara ingóságai ott hevertek a
szénán, a sápadt holdfényben. Volt ott egy bronzból készült hárfa és három síp, két köpeny és
egy erszény, melyben a gyerekkorában gyűjtött kagylóhéjak lapultak, Cyren brossa és
gyűrűje, rajta a Calamon család zöld sárkányt ábrázoló pecsétjével…
Az íjnak hűt helye. Mara letérdelt a pokrócra, előtte kincsei és a széna, egyre
nyugtalanabb lett, ahogy körbepillantott.
- Csak nem ezt keresi, hölgyem? – kérdezte valaki durva hangon a háta mögött.
Mara megpördült. Duir kapitány magasodott fölé, kezében íja és a tegeznyi nyílvessző.
A kapitány mellett a hatalmas termetű Oron álldogált, arcán a csalódottság tompa
kifejezésével.
- Nagyon fájlaljuk, hogy ráleltünk erre az arzenálra – mondta a kapitány és hamisan
elmosolyodott. – Azt pedig még jobban sajnáljuk, hogy Ragnell druidaasszony bizalmát és
jóindulatát élvezve visszajött ide, hogy megkeresse a fegyvereit. Feltételezem az volt a
szándéka, hogy… távozzon?
- Nem – felelte Mara és a kapitány szeme összeszűkült.
- Hm. Ha fegyvert akart fogni a mi békés falucskánkban, mégis miféle céllal?
- Öö… én… - kezdte Mara, de tudta, hogy Duir csapdába csalta.
- Nem látok más lehetőséget – mondta a kapitány lassan, miközben Oron kitárt karral
elindult a lány irányába –, minthogy előkészítsem az ön szobáját is a tanácsházban. A
szabadság olyan kiváltság, melyet Dun Ringhill örömmel biztosított a számára, azonban
bebizonyította, hogy sokkal inkább solamniai mint kagonesti.
Lefogták és elkísérték a kovácsműhely mellett. Weyland betöltötte az ajtót és elállta a
háta mögött égő tűz fényének útját. Figyelte, ahogy elviszik Marát a zöld folt, a tanácsház
felé, ahol megkapja az elfogott solamniaiéval szomszédos cellát.
A kovács megrázta a fejét, gondolatai homályosak, távoliak, aztán visszafordult a
tűzhely felé és becsukta az ajtót, de előtte még felvette a tűz fényénél ezüstös, vörösen
csillogó hosszú pengét a padról, ahol eddig hevert.
Ha nem dolgozott volna a fújtatóval, talán meghallotta volna, ahogy még valaki elsiet az
ajtaja mellett, ahogy egyre mélyült az éjszaka és a falu lakosai nyugovóra tértek kör alakú
házaikban. A kovácsműhely mellett eliszkolt valaki, óvatosan, könnyedén lépkedett végig a
közeli sikátoron és közben halkan ciripelt, mint valami tücsök. Bár semmi köze nem volt az
emberi beszédhez, mégis valahol mélyen emberi szavak, emberi félelmek és aggodalom
lapultak ebben a különös nyelvben.
 15. fejezet: Mit tudott a druida

Sturm három napig egymagában üldögélt a boltíves cellában.

Az ablaktalan helyiség alig volt nagyobb egy istállóbeli állásnál. Az oldalfalak egy
síkban álltak a helység háta felé lejtő tetővel. A szoba hátsó felében egy szalmazsák hevert. Az
elülső fal durván négy méter magas volt, fölötte csak a plafon és az épület központi tűzhelye
felett lévő nyílást látta a fiú. Éjszakánként bevilágított egy-egy csillag a nyíláson és egyik
reggel mintha a Solinari ezüstös peremét pillantotta volna meg Sturm, azonban az idő nagy
részében semmit sem látott. A nyílás épp ugyanolyan jellegtelen volt, akár a fiút körülvevő
falak. Az egyetlen változatosság az ajtó volt, melynek a másik oldalán két megtermett őrszem
állt.
A katonák csak lemishiül beszéltek és gyanakodó pillantásokkal méregették solamniai
foglyukat. Naponta két alkalommal bedugta egyikük a fejét, odalökött egy mocskos
agyagtálat Sturm elé, majd gyorsan bevágta az ajtót, a fiú pedig egyedül maradt a
zabkásájával és a gondolataival.
Ez a Jack Derry ügy nem hagyta nyugodni. Különös volt, hogy a falusiak között a
druidától az őrszemekig bezáródóan nem akadt senki sem, aki bármit is tudott volna a
kertészről.
Azonban Mara kérdése még ennél is sürgetőbb volt. Sturm úgy gondolta, a lány
biztonságban van, azonban éjszaka előfordult, hogy úgy hitte, az ő hangját hallja, itt van,
valahol a közelében. A második éjjel meg mert volna esküdni rá, hogy vékony panaszos
fuvolaszót hallott a mellette lévő szobából kiszűrődni.
Fogságának harmadik éjszakáján ismét meghallotta a fuvolaszót. Most is a régi elf
dallam szólt, akárcsak a síkságon, a szavak tisztán, szomorúan töltötték be a hely levegőjét és
a füstön kilovagoltak a csillagokkal teli éjszakába.

A szél
fúj, meg nem áll.
Évadra, hóra
támad új király.

Elhal
a tűzpille, rigó
a fák, s emberek
akár a szó.

S Álom
- régi pajtás -
fák közt pihen
s minket
is hív.

A Kor,
ezernyi élet,
emberek, mesék,
a síré lett.

S népünk,
nagy múltú nép,
éneklett, dicső,
a dalból kilép.

Sturm lehunyta szemét és hallgatta a muzsikát, érzékeiből kizárt minden zavaró

tényezőt. Mara a csendekben rejtőző dallamról beszélt, a fehér hangnem mágiájáról, ami a
legtöbb fül előtt rejtve marad. Talán valamiféle üzenetet rejtett el ebben a dallamban?
Hosszan, elmélyülten hallgatta a hangokat és szüneteket, a strófák közötti csendet, de
semmit sem tudott kihámozni a hallgatásból. – Semmi- mormogta és szalmazsákja felé
fordult. – Csak ábrándok és elf költészet.
Mind későbbre és későbbre járt, a dallam pedig visszalopakodott a fiú fejébe. Kora
hajnalban, mikor abban a különös, álom és ébrenlét közötti, várakozó állapotban lebegett,
harmadszor is meghallotta, ahogy Mara újra rákezdett a dalra.
Ám a harmadik alkalommal hallott is valamit- lehet, hogy ábránd vagy csupán költészet,
azonban valami tagadhatatlanul ott rejtőzött a dal utolsó strófáiban.

A Kor,
ne félj ne félj
ezernyi élet,
emberek, mesék,
a síré lett.
Reménytelenség, mi leláncol.

S népünk,
halld ó halld
nagy múltú nép,
éneklett, dicső,
a dalból kilép.
A bűbáj körülöttünk táncol.

A csendek, szünetek muzsikája édes volt, biztonságot sugárzott magából és

megnyugtatta a fiút, hogy nincs egyedül a feneketlen éjszakában.
Sturm szeme elfelhősödött, a dallam pedig – a hallható éppúgy, akár a néma – semmivé
enyészett a füstös levegőben. Felült a fekhelyén. A muzsika végén beállt, szinte már
tapintható csendben Sturm minden erejét megfeszítve hallgatózott, hátha elcsíp néhány szót,
ami irányt mutathat, tanácsot vagy bátorítást nyerhet belőle, azonban semmit sem sikerült
elcsípnie, csak egy távolabb posztoló őrszem horkolását és a központi tűz ropogását.
Most már teljesen felébredt, mégis visszafeküdt a matracra és elhatározta, aludni fog,
ám órákba telt, mire lecsukta a szemét. Szinte azonnal álomba zuhant, akárha egy magas és
meredek várfalról esett volna le.

*****

A negyedik nap reggelén is feltárult az ajtó, mint eddig minden alkalommal. Sturm felült
– ezután a nyugtalan éjszaka valamivel éhesebb volt, mint szokott, és remélte, hogy a zabkása
ma reggel jobban fog ízleni. Azonban nem a reggelit hozták, hanem Ragnell druida lépett be.
A vénasszonyt Oron kísérte. Keze egyetlen mozdulatával elküldte a hatalmas termetű
férfit, aki nem szívesen hagyta magára; legalábbis ez volt az arcára írva, mikor becsukta az
ajtót a druidaasszony mögött.
- Bizonyára rájöttél, hogy hosszú ideig leszel még itt – kezdte Ragnell.
Sturm nem szólt egy szót sem. Mit is mondhatna apja gyilkosának? Indulatosan
visszadőlt a szalmazsákra és a fal felé fordult.
 Hallotta, hogy az idős nő köhécsel és fészkelődik egy keveset mögötte. Nehezen tudta
elképzelni egy sereg vezéreként.
- Hát így fogadsz? Ez az a híres-nevezetes solamniai előzékenység?
Sturm megfordult és gyűlölettől izzó, lesújtó pillantást vetett rá-
- Köszönöm, hölgyem, azonban jelenléte helyett a zabkásámmal foglalkoznék – felelte
kimért udvariassággal.
A druida elmosolyodott és vén csontjai hangos recsegése-ropogása közepette leült a
fiúval szemben. Köpönyege ráncai közül előhúzott egy gallyat – talán fűzfa volt, de Sturm
növénytani tudása nem volt valami erős, ezért nem igazán tudta megállapítani, milyen fáról
való. Ragnell gyakorlott biztos mozdulattal egy kört rajzolt a porba.
- Nagyon súlyos a vétked, gyermekem – állapította meg. – Súlyos és végzetes.
- Vétek? Talán vétek volna az, hogy fegyveres őrizetben odahurcolnak ön elé?
A druida tudomást sem vett róla, tekintete a felrajzolt körben kavargó porba veszett.
Hamarosan Sturm is azon kapta magát, hogy akarata ellenére a vénasszony kezében gyorsan
ide-oda mozgó botot figyeli.
- Vétek, mert a lemishiek félnek a solamniai légióktól – magyarázta Ragnell. – Félnek
fényes kardjaiktól, lovaiktól és tiszta tekintetüktől.
- Talán éppen maguknak köszönhetik, hogy félnek, Lady Ragnell! – vágott vissza Sturm.
– Talán van valamiféle bűne Lemishnek, mely igazságért kiált! Talán van néhány kastély
innen északra, melyek tanúsíthatják…
- Mit tanúsíthatnak? – vágott közbe a druida, nyugodt, érzelemmentes hangon. Sturm
látta, hogy egy pillanatig valami szikrát vetett a szemében. Harag volt? Vidámság? Képtelen
volt arra, hogy ezt megállapítsa.
- Talán tényleg van valami oka, Fényeskardú Sturm – vallotta be Lady Ragnell. – A
fiatalok ezt mondják, ezért mondjuk nekik, hogy ragadjanak fegyvert.
A fiú alig hallotta, amit mondott, mivel ismét csak a most már egyre táguló kör ragadta
magához a tekintetét, mely úgy növekedett a porban, akár a hullámok egy nyugodt
tavacskában, mikor beleejtenek valamit a vízbe.
- Azonban most nem azért vagyok itt, hogy kettőnk álláspontjáról vitatkozzunk,
fiatalember – mondta Ragnell és kántálásba kezdett. – Nem is az udvari előírásoknak
megfelelő fogadás vezetett ide, sem pedig az, hogy dicsőítsek vagy büntessek. Csupán azért
jöttem, hogy megmutassam…
Hangja egyre emelkedett, hogy végül éneklésbe váltson. Sturm felismerte, hogy ez az
egyik ősi hangnem és igyekezett beazonosítani. Aztán úgy érezte, egy újabb melódiát, egy új
dallamot talál mélyen a szavak és gondolatok alatt, hallja a hangok közötti szünetek és
lélegzetvételek mélyén, a szavak közötti pillanatnyi megtorpanásokban.
- Egy maroknyi port mutatok most neked – kántálta Ragnell, miközben a bot egyre
sebesebben és sebesebben mozgott. – Most megmutatok neked egy maroknyi port.

*****

Havas, sík táj fogadta. Amerre a szem ellátott, sehol egy fa. Annyira valóságosnak tűnt,
hogy Sturm megborzongott.
Throt. Valahonnan tudta, hogy a throti sztyeppe terül el az orra előtt. Hátrafelé nézett az
időben a télbe, hónapokkal korábban volt, mikor vastag a jég és új év közeleg.
Hol volt, hol nem volt – kezdte egy hang gunyorosan. A szavak befurakodtak a bőrén is
érzett jeges szél zúgásába. Sturm döbbenetében megrázta a fejét. képtelen volt megállapítani,
hogy a hang Mara mesterkedésének eredménye, avagy a druida kántálásából született.
Télforduló idején, a goblinok földjén – folytatta a hang. A látomásban most egy falu
jelent meg, tucatnyi dobozszerű ház, a hó már félig betemette őket. Füst bodorodott felfelé a
központi tűzből és zömök, görnyedt, szőrmékbe burkolózott alakok váltak ki időnként az
árnyékokból.
Nyomorúságos egy hely volt, teljesen elszigetelődött Throt téli pusztaságában. Sturmnak
már a látványtól is felállt a szőr a hátán, ahogy eszébe jutottak a goblinok rajtaütéseiről szóló
történetek, a fürge és kegyetlen hordák. Akár a farkasok.
Mikor a solamniai csapat, sebesen, akár a téli pusztaság felet tomboló förgeteg,
előlovagolt a hóból, Sturm felélénkült, izgatott lett. Húsz, talán huszonöt köpenyes, páncélos
lovag alkotta a csapatot. Kardjukat már előhúzták, pajzsaikat sötét, vastag bőrrel borították.
A sötét pajzsok azt jelentették, nincs kegyelem – a gonosz, mellyel szembe kell
szállniuk, túlságosan nagy, túlságosan megátalkodott.
- Miért mutatod ezt nekem, Ragnell? – kérdezte. – Talán el fogják veszíteni az enyéim a
csatát?
Várj! – suttogta a szél. – Várj és figyelj!
A lovagok feltartóztathatatlan futótűzként vágtattak végig a goblinok táborán. A szálfa
termetű parancsnok belecsapott kardjával a legközelebbi, hóval borított jurtába és a levegő
megtelt a recsegő fa, a hasadó bőrök zajával, valamint a meglepett bennlakók sikolyaival.
A táborhely egy szempillantás alatt romhalmazzá változott. A pengék úgy villogtak, akár
a rajzó méhek szárnya és mindenhol a fémnek csapódó fém, a követ, csontot törő pengék zaja
recsegett. A goblinok lándzsái ártalmatlanul lepattogtak a lovagok pajzsairól, ám az emberek
fegyverei súlyos hatékonysággal találtak célba. A lovak megtorpantak, páran felbuktak, a
goblinok pedig marokszámra hulltak a roham előtt.
Sturm megrázta a fejét. Ökölbeszorított tenyere izzadt, négykézláb figyelte a látomás
kavargó porát. Zihált, hosszú haja összetapadt. Egy pillanatig csak port és deszkákat látott és
csupán Ragnell kántálását hallotta a dun ringhilli tanácsház mély csendjében.
Aztán ismét felbukkant a látvány, részletesen, könyörtelen élességgel. Egy magas,
kíméletlennek tűnő férfi – Sturm felismerte Lord Joseph Uth Matart, a kihalt család vejét –
jött ki az egyik jurtából, markában két goblin kölyökkel. Apró, koszos kis teremtmények
voltak, dühükben és félelmükben karmoltak, haraptak és összepiszkították magukat.
Lord Joseph egyetlen szó vagy más jel nélkül térdre kényszerítette a jajgató kis lényeket.
Röviden, halkan beszélt velük, csak nevetett fenyegetéseiken és átkozódásaikon. Mikor a
kihallgatás véget ért, egy ifjú lovag – Sturm úgy vélte, a számos Jeoffrey egyike – bátran
birokra kelt a visítozó, köpködő szörnyetegekkel. Bár az arca valamivel megviseltebb volt a
küzdelem után, mivel találkozott a goblinok éles körmeivel, azért sikerült egy új kötelet
hurkolnia szorosan a csuklójukra és a derekukra.
A viskók úgy égtek, akár az aprófa, akár a száraz fű. Hamarosan az egész hely lángolt,
fekete füst gomolygott az olvadó hó felett. Lord Joseph ott ált a goblin ifjoncok felett, míg
hadnagyai összeszedték azt a keveset, amit találtak a rongyos jurtákban, mielőtt fáklyát
dobtak volna rájuk.
A tucatnyi lobogó máglya közepén három lovag gyűlt össze a sikoltozó kis szörnyek
mellett. Lord Joseph hunyorgott, mintha át akarna látni az egyre sűrűsödő füstön. Erre-arra
forgott, leárnyékolta szemét és tekintgetett mindenfelé, mintha valamiféle távoli vagy
menthetetlenül elveszett dolog után kutatna.
Elégedetten bólintott. Fürgén lóra pattant és suttogott valamit a két fiatalabb lovagnak,
majd elügetett a menetoszlop elején. Az ottmaradtak vártak, míg a hó és a távolság végképp
elnyelte a patadobogást, míg nem hallatszódott más zaj, csupán a lángok ropogása és a fiatal
goblinok átkozódása.
Akkor előhúzták kardjukat és a kardvívó tornákkal, vívóiskolával és viadalokkal
eltöltött jó néhány év, valamint a Szabályzat előírásai szerinti gondos, költséges neveltetés
szülte eleganciával magasba emelték pengéjüket és könnyed, szinte már szépséges ívben
lesújtottak a kis szörnyetegekre.
A döbbent Sturm felemelte a fejét. Képzeletében ott csengtek a halálsikolyok. Ragnell
kifejezéstelen arccal figyelte.
 - Hát akkor… azt hiszem, mára eleget mutattam neked, Fényeskardú Sturm – mondta a
druida.
Felemelkedett, a por pedig lassan lelassult és leülepedett. Ragnell nehéz léptekkel –
mintha belefáradt volna a reggelbe – odacsoszogott az ajtóhoz és megkopogtatta. Oron
elhúzta a reteszt és megállt az ajtóban, míg a vénasszony elsétált mellette. Közben egyszer
sem pillantott be, Sturmra.
Az ifjú lovag ott ült a matracon – gondolataiba merült, felzaklatta és megdöbbentette
mindaz, amit az előbb látott. Valahol a közelben Mara ismét énekelni kezdett, hangja tisztán,
vigasztalóan csengett. Sturm gondolatai azonban szinte azonnal más irányba terelődtek,
belevesztek a Mértékbe és a Szabályzatba, no meg mindabba, amit látott.

*****

Weyland kovács ott aludt a szobában, a kemence mellett, a lángokat biztonságosan

lefojtotta és lerakta. Jó volt a meleg az évnek ebben a részében, mivel a tavasz eleji hideg
éjjelek megkínozták a falu lakosait.
Kora reggelre Weyland már csak forgolódott. Megszokta, hogy napkeltekor kezdi a
munkát, és az évek során teste lassan várni kezdte a hajnalt, fészkelődött és időről-időre
felébredt az utolsó éjjeli őrség idején.
Azt hitte, valamiféle mozgolódást hall a kemencéből – gyors léptek zaját, mintha valami
elmozdult volna a parázson. Weyland lehunyta a szemét. Az efféle hangok nem meglepőek,
főleg ha időnként egy-egy fuvallat utat talált kacskaringós kéményében és megborzolta a tüzet
borító tőzegtéglát. Egyébként sincs itt semmi, amit érdemes volna ellopni – mondta magának
és ismét álomba süllyedt. Kábaságában megfeledkezet a solamniai kardról, melyet két nappal
ezelőtt újrakovácsolt.
A kard egy zsinóron lógott a falon. A kovács szinte tökéletes munkát végzet vele – a
penge éles volt, erős és rugalmas. – Száz csatára is kész! – mondta Weyland büszkén, mikor
befejezte és feltartotta, bele a délutáni napfénybe. Azonban ettől a pillanattól fogva két
kardnak fog számítani: ötvennemzedéknyi Fényeskardú örökségének, mely egészen
Fényeskardú Bedal fegyveréig nyúlik vissza, a homályba vesző Hatalom korában, és egy
másiknak, melynek semmiféle leszármazás nem számított, frissen, újonnan született.
Ez a mai éjjel volt a kard első kalandja. Míg Weyland aludt egy vékony, szőrös csáp
nyúlt ki és a markolatra fonódott, aztán még egy és még egy.
 Cyren alig bírta el a fegyvert. Megfordult és visszafelé igyekezett a kovácsműhely
padlóján, a kardot a hátán egyensúlyozta. Félelme és az éhség között ingadozott, ahogy a súly
alatt billegve elindult a kifelé vezető ajtóhoz. Úgy kapaszkodott a kardba, mintha az élete
múlna rajta.
Balszerencséjére a sötétben túl sokat forgolódott és a félelem is komoly szerepet
játszhatott abban, hogy végül a hálószoba ajtaja felé vette az irányt. A kard beleakadt az
ajtókeretbe. Weyland felébredt a zajra és kábán, homályos szemmel körülnézett.
Egy akkora nyolclábú féreg nézett rá riadtan a szoba másik feléből, amekkorát még soha
nem látott.
Nehéz lett volna megmondani, ki rémült meg jobban. A kovács és a pók egyszerre
üvöltöttek fel. A kovács kiugrott a nyitott ablakon, Cyren pedig körberohant a falon, újra
beleakadt a karddal az ajtóba, majd átrohant a parázson, bele az éjszakába. Ahogy elrohant a
ház oldalánál, beleütközött a hisztérikus kovácsba, mire mind a ketten még hangosabban
felüvöltöttek és lepattantak egymásról, aztán elmenekültek, ki merre látott.
A falu közepén Sturm felriadt a kiabálásra és hangzavarra. Az őrök nyugtalanul
fészkelődtek cellája előtt és valaki oda is kiáltott a központi tűz mellől: – Mi az? – Egy
dörmögő, mély hang azt morogta: - Hallgass! – és a tanácsházra újra csend borult.
Sturm hátradőlt és kipillantott a ház tetején lévő nyíláson. Az ég fényesen ragyogott, a
felhők jól kivehetőek voltak, szélük vörösen tündöklött, mintha a Lunitari kitelt volna.
A lovagokról, kardokról és goblinokról álmodott valamit és valahonnan katonás zene
szűrődött felé – ezúttal nem fuvola és nem is énekhang, hanem egy trombita volt az.
Hallotta, ahogy Mara mormog valamit a cella falának másik oldalán. Sturm fáradtan
elmosolyodott.
- Még akkor sem áll be a szája, mikor alszik – suttogta.
Nyugtalanította, felkavarta a druida mutatta jelenet. Az égő házak, a fiatal goblinok, a
vadászat a szélfutta hóban…
Éppen időben emelte fel a fejét, hogy lássa, amint egy hosszú fehér fonál ereszkedik
lefelé a nyílásból, ahol egy rémítő arcot pillantott meg, amint tíz, kidülledő szemével őt
bámulta.

16. fejezet: Irány a Komorerdő

 Cyren először Marához ment. Bátorsága minden egyes morzsájára szüksége volt ahhoz,
hogy megmássza a tetőt és megálljon a hatalmas tűz fölött, főleg pedig ahhoz, hogy fonalat
eresszen le a falusi őrök közé. Visszataszító képét megvilágította a holdfény, ahogy vadul
integetett és ciripelt.
Mara úgy kúszott fel a fonálon, mintha maga is egy pók volna. Megtámasztotta lábát a
homorú falon és a második próbálkozásra sikerült feltornásznia magát és fellendült a ház
tetejére, akár egy akrobata. Végül eltűnt a tetőn lévő nyílásban, csak barna lábait lehetett látni,
ahogy kalimpált velük. Visszanézett a szobába és átdobta a fonalat a fal másik felére,
Sturmnak.
A fiú hátrahelyezte a testsúlyát és vett egy mély levegőt. Meglehetősen vakmerőnek,
sőt, ostobaságnak tűnt, hogy arrafelé meneküljön, de mégis csak egy menekülési lehetőség
volt.
Lassan, matrózkúszásban mászott felfelé. Igyekezett kímélni a vállát, ami újból gyötörni
kezdte és addig húzódzkodott a hálón, míg végül ott egyensúlyozott cellája elülső falának
tetején. Alatta ott hevertek az alvó, hátukat cellája külső falának támasztó őrök. Még fél tucat
húzta a lóbőrt a parázsló tűz mellett és a távolabbi bejáratnál két őr dőlt a lándzsájára. Sturm
most már valamivel magabiztosabban nézett körül és rátekerte a derekára a pókfonalat. Innen
már csak egy kis ugrás a tetőnyílásig és ott árja a szabadság. Megtámaszkodott a fal tetején és
elrugaszkodott és kitárta a karját.
Azonban körülbelül egy méterrel rövidebbet ugrott.
Megpördült a levegőben, hogy még utoljára, elkeseredetten a perem után kapjon, és
ezzel elveszítette a maradék egyensúlyát is. Lába magasabbra került a fejénél és beleakadt a
hálóba. Sturm elfojtott egy kiáltást, ahogy fejjel előre zuhanni kezdett a tőzeggel letakart tűz
közepe felé. A háló nem sokkal az ütközés előtt megfogta, így aztán lassan, némán, ingaként
lengedezett az alvó őrök feje felett.
A zuhanás kipréselte belőle a szuszt. Erősen zihált, ahogy igyekezett elérni a bokáját.
Harmadszorra sikerült is megkapaszkodnia benne. Megmarkolta a fonalat és felhúzta magát,
egyenesen a nyílás felé, ahol Mara segített, hogy kicsússzon a tetőre.
Legalább egy órának tűnt, mire elérte a tetőt és még egy volt, mire sikerült kiszabadítani
a hálóból. Mikor felnézett, Mara hajolt fölé és Cyren vetett árnyékot rá, mint valami
baldachin, melyet átalakított egy ferde ízlésű bűbájos.
- Tessék – suttogta az elf, és átnyújtotta a kardot Sturmnak. – Az a kovács kovácsolta
újjá, akit Jack Derry ajánlott nekünk, úgyhogy azt gondolom, jónak kell lennie.
 - A kovács! – sziszegte Sturm. – Ezek szerint megtaláltad? – a pókfonál utolsó darabkáit
is lerúgta a lábáról és elindult a tető pereme felé.
- Arra van, az istállók felé. Ott ránk találhat az őrjárat. Még egy ugató kutya is…
- Mutasd, merre van! – szólította fel Marát a fiú. – A veszély nem számít; el kell
mennem a kovácsműhelybe.
A lány felé fordult és megragadta a kezét. – Jack Derry magyarázattal tartozik ezért.
Övébe csúsztatta az újjákovácsolt kardot és leereszkedett a tanácsház tetejéről. A fal
tövében növő repkény segítségével jutott le a falu főterének pázsitjára. Mara felsóhajtott és
utána eredt. A pók felmászott a hátára és idegesen csattogott. Mikor mind a kettejüknek
szilárd talaj volt a talpa alatt az elf megmutatta, merre vannak az istállók és a kovácsműhely.
Dun Ringhill árnyékos mellékutcáin lopakodtak, hogy elkerüljék a hold fényét, míg végül
elérték a falu határát.
Magányos fény pislákolt itt Weyland ablakában.
Sturm meghallotta a muzsikát, mikor megpillantotta a kovácsműhelyt. Messziről, sokat
sejtetően szállt felé és Vertumnusra emlékeztette az ifjú lovagot, az előtte álló útra és a
kihívásra. Feljebb húzta köpenyét, hogy ezzel védekezzen az eső ellen és intett Marának,
maradjon tető alatt, ahol nem ázik el és megbújhat az árnyékban, ő pedig összegörnyedt és így
rohant át a kovácsműhely és közte lévő nyílt térségen. Halkan odakúszott az ablakhoz és
lábujjhegyre állva belesett.
Két férfi állt a tűzhely előtt, kezükben piszkavassal, hogy leszedjék a tőzeget és
elinduljon a kovács napja – éppen pókokról beszélgettek.
- Ahogy mondom, akkora volt, mint a fejem! – jelentette ki éppen a nagyobbik és
kinyújtotta két kormos kezét, hogy mutassa, mekkora is volt a szóban forgó fenevad.
A másik férfi hallgatott. Hátát mutatta az ablaknak. Sturm nem látta jól, kicsoda a tűz
fénye miatt, de meglehetősen erősnek és ügyesnek tűnt és láthatóan tudta, hogyan kell
használni a piszkavasat.
- Ha már a pókoknál tartunk – szólalt meg végre, azonban hangját elnyelte a piszkavas
kotorászása a parázsban – mit fűzne mindehhez hozzá a te híres mestered?
- Ugyanazt, amit a te híres apád – felelte a megtermett kovács különös mosollyal, majd
kinyújtózott és megtörölte a homlokát. Sturm még közelebb húzódott az ablakhoz, ahogy
megérezte a tűzhelyből áradó meleget.
- Kíváncsi volnék, mit eszik egy ilyen szörnyeteg? – kérdezte a kovács, ahogy felvette a
piszkavasat és ismét munkához látott. – Te talán tudod?
 - Kovácsokat – válaszolta kurtán a másik. Sturm fülelt, hátha hall még valamit, de
hiába.
- Hogy’ mondtad, Jack? – kérdezte a magas kovács és a másik most megfordult, arca
tisztán kivehető a lámpás és a tűzhely fényénél.
- Az ekkora pókok mindennél jobban szeretik a kovácsokat – ugratta tovább Jack Derry
komoly, kifürkészhetetlen arccal.
- A kertészeket még annál is jobban!- kacagott a kovács és tréfás fenyegetésként
felemelte a piszkavasat.
Sturm karddal a kezében beugrott az ablakon. Hangos csörömpöléssel egy
munkapadnak ütközött majd nekitántorodott az üllőnek, hogy végül kábultan megállapodjon
és kardját nem is annyira fenyegetően, mint inkább fogódzóként tartsa, ahogy a padlón
kuporgott.
Mindenki meglepődött, főleg az ifjú lovag és egy lélegzetvételnyi ideig a három ember
csak bámulta egymást, miközben fejükben egymást érték a gondolatok. Aztán Sturm Jackre
vetette magát és a kovácsműhelyben egyszerre mindenki kiabálni kezdett, és összecsapó
fegyverek csengése töltötte be a levegőt.
Sturm végigkergette Jacket a tűzhely körül és menekülés közben felkapott egy fogót,
majd berobbant a hálószobába és Weyland kovács ágyán szembefordult a fiúval. Fenyegetően
lengette a fogót, mint valami szakács, akin különös őrület vett erőt. Acél csapott össze a
vassal és a vas engedett – a fogó kirepült Jack kezéből.
- Az a penge a legjobb szerszámmal is felveszi a versenyt – jelentette ki a kovács
hangjában némi büszkeséggel, aztán megragadta Sturm tunikájának hátulját és fél kézzel a
levegőbe emelte. A fiú kapálódzott, mint valami kölyökkutya az anyja szájában, a kovács
pedig kivette a kardot a kezéből.
Jack Derry lekászálódott az ágyról és felkapott egy éjjeli edényt, hogy Sturmhoz vágja.
Weyland háta mögé tolta az ifjú lovagot és a verekedők közé állt. Föléjük tornyosult, mint
valami ogre.
- Ennek most azonnal vége – jelentette ki zordan. Jack Derry azonnal nyájas mosolyt
vett fel és óvatosan lehelyezte az éjjeli edényt, mintha csupán arrébb akarta volna tenni.
Sturm minden haragja elszállt. Valójában örült neki, hogy Weyland kicsavarta a kardot a
kezéből és maga is meglepődött váratlan, fékezhetetlen dühkitörésén.
Mara jelent meg az ablakban. Átlendítette lábát a párkányon és már benn is volt.
 - Van egy ajtó is a műhelyen és én jobban kedvelem, ha a vendégek onnan érkeznek –
jegyezte meg udvariasan Weyland, miközben egyik kezét – egyáltalán nem baráti
megnyilvánulásként – még mindig Sturm vállán nyugtatta.
- Kiabálást hallottam – magyarázta az elf és visszacsúsztatta tőrét az övébe.
- Volt némi… vita Jack mester és a solamniai ifjonc között – mondta a kovács. –
Remélem, még azelőtt rendezni tudják, hogy rendetlenség lesz a házamban.
Sturm kiszabadította magát Weyland markából és méltóságteljesen letelepedett az ajtó
mellett álló zsámolyra. A kovács alkotta fal mögül pillogott korábbi barátjára, aki nyájasan,
dühítően nyájasan mosolygott vissza rá.
Jack mosolya csengő kacagássá szélesedett. Felállt és valahogy sokkal nagyobbnak tűnt,
mint amekkorára Sturm emlékezett.
- Meglep, hogy itt vagy, Fényeskardú Sturm – mondta Jack és karba tette a kezét. – A
meglepetések pedig jót tesznek az egyensúlynak.
- Neked Fényeskardú Sturm mester, kertész! – vágott vissza dühösen a fiú.
Jack mosolya sokat vesztett az őszinteségéből.
- A “mester” és a “kertész” ott maradt a folyónál – felelte halkan. – Az én földemen
jársz, ahol a fák figyelik minden egyes mozdulatodat és igencsak más nótára, táncolsz.
Sturm elfintorodott – egy másik ember állt előtte. Eltűnt a kertész hajbókolása,
megalázkodása, egyszerű humora és udvarias szerénysége.
Az előtte álló ember magabiztos volt, határozott és nagylelkű. Herceg volt, a vadon, az
erdő örököse. Sturm orrát eső és levelek enyhe illata csapta meg, de volt még ebben a szagban
valami más is, valami meghatározhatatlan, mégis ismerős.
Jack leült a tűzhely melletti padra, állát megtámasztotta és egy ragadozó sötét, fürkész
pillantásával méregette az ifjú lovagot. – Mint ahogy már mondtam, mielőtt félbeszakítottál,
meglepett, hogy itt vagy.
- Hol jártál? – kérdezte hűvösen Sturm. – Három napig tartottak a druidák bezárva és a
tavasz első napja már a nyakamon. Nincs idő gondolkodni, felkészülni…
Lassan elhallgatott, ahogy Jack Derry rezzenetlen tekintetét figyelte.
- Talán még emlékszel rá, hogy megszabadítottalak néhány nyomodban lévő banditától,
még a Vingaard-folyónál – szólt a kertész.
- De hol… - kezdte Sturm, azonban Jack felemelte a kezét.
- De hát legalább tizenkettő volt belőlük – a fiúba nem lehetett egykönnyen beléfojtani a
szót.
- Én tizennégyet számoltam – javította ki Jack. – De hol voltál te?
 - Hiszen te hagytad… te mondtad, hogy… - a szavak most olyan erőtlennek hangzottak
Sturm számára, ahogy Jack kemény, vádló pillantása ránehezedett.
- Mi az, Fényeskardú Sturm? – kérdezte halkan Jack. – Miért keresed az árulást és
hitszegést ott, ahol semmit sem találhatsz? Senki sem hagyott téged egy behavazott
kastélyban zavarodott, éhező csapatokkal.
Sturm erre nem tudott mit válaszolni. Fáradtan felkelt az alacsony zsámolyról, kissé
megbillent, mikor talpra állt. Mara fürgén ott termett, hogy segítsen neki.
- Hol voltál? – kérdezte a fiú ismét, elhaló hangon. Már nem is törődött vele,
válaszolnak-e a kérdésére.
Jack ismét elmosolyodott. – Míg én szokás szerint a nyomodban takarítottam, kitörtél a
celládból, Fényeskardú Sturm, ehhez pedig ügyességre, leleményre és lélekjelenlétre van
szükség. Itt van az új évszak, és az erdő alig nyíllövésnyire van innen. Ha ismét elfogadsz
vezetőnek, megmutatom neked a Vadon urához vezető utat.

*****

A kovács jelenlétében ennél nem mondott többet. Tudomást sem vett Sturm kérdéseiről,
csak megállt a kovácsműhely bejáratánál – a hold fénye hátulról érte, arcán különös,
kiismerhetetlen kifejezés ült.
- Gyere velem – mondta. – Ha szükséged van rá, hozd az elfet is. Nem számít, lovon
jössz-e vagy gyalog. Mindenképpen velem kell jönnöd. A tavasz első órája már közel.
Az eső alábbhagyott mire kiléptek a műhelyből. Cyren az istálló falánál kuporgott –
elázott, remegett és láthatóan rosszkedvű volt. Sturm meglengette felé a kardját, mire a lény
elhátrált és hagyta, hogy kihozzák és felnyergeljék a lovakat.
Sima ösvény vezetett az erdőbe. Szinte már gyanúsan sima. Senki sem riasztott, sehol
egy vészharang vagy őrszem kiáltása – úgy tűnt, a falu alszik, és nem tud semmiről.
- Nem gondolod, hogy Lord Boniface az erdőben várakozik, Jack?
Jack vállat vont és előre dőlt a szívós kis Almás nyergében. – Szerintem Boniface útban
van Solamnia felé. Ha tudja, hogy Dun Ringhillbe kerültél, azzal szórakoztatja magát
útközben, mi mindent tehet egy falkányi druida solamniai foglyukkal.
- Mi minden tettek volna, Jack? – kérdezte Sturm.
- Lehet, hogy semmit. Hacsak nem fizetett nekik a Rend.
- A Rend? Fizetett nekik?
 Jack Derry a válla felett hátrapillantott és egy rövid, gúnyos mosollyal jutalmazta
Sturmot.
- Nos, úgy esett, hogy megvizsgáltam a halott banditák ingóságait – magyarázta. –
Nyomokat kerestem, melyből kiderülhet, honnan jöttek, és ki küldte őket.
- És?
- És mindannyiuknál solamniai pénzt találtam.

*****

A Komorerdő mintha tárt karokkal várta volna őket. Egyes sorban lovagoltak a falu
északi végén kezdődő keskeny erdei ösvényen. Ahogy a dús növényzet elnyelte őket a
település fényei minden átmenet nélkül teljesen kihunytak.
Sturm azonnal előhúzta a kardját. Az újonnan összekovácsolt penge még elkapta a fiú
válla fölött ragyogó Solinari fényének utolsó fehér szilánkját, mielőtt a hold eltűnt volna egy
sűrűbb borókacsoport mögött. Egy röpke szempillantásig mintha valamiféle arc jelent volna
meg a pengén – nem az ő arca, mégis ismerős, akárha valaki Sturm szemével figyelne, és
váratlanul észrevették volna a visszaverődő fényben. A fiú megrázta a fejét és visszacsúsztatta
fegyverét az övébe.
Jack vezette a menetet Almás nyergében, kezében lámpás. Az előttük álló fák közül
valamiféle lassú, fenséges muzsika szállt volna feléjük, a kertész pedig magabiztosan
noszogatta kis lovacskáját, aki biztos léptekkel haladt az ösvényen, mintha számtalanszor
megtette volna ezt az utat. Sturmnak minden erejét össze kellett szednie, hogy lépést tartson
Jackkel. Luin még mindig óvatosan, bizonytalanul lépdelt és Mara súlya csak még jobban
lassította. Jack időről-időre megállt és magasra emelte a lámpást, ők pedig követték a fényt a
zöld sötétségen át, az édes illatú levegőben.
Az erdő csendes volt, várt. Nagy néha egy-egy madár elfüttyentette magát, mire a másik
válaszolt neki, ám körülöttük csendben lapult a táj és még a kora tavasszal felbukkanó
rovarok is mozdulatlanok, némák maradtak.
- Jack? – suttogta Sturm. A kertész megrántotta lova zabláját, hogy a fiú beérhesse. –
Honnan tudtad…
Valami susogott és recsegett az aljnövényzetben. Egy barna galamb vágódott ki felettük
és halk félelemkiáltást hallatott. Mindketten a kardjuk után kaptak és egyszerre – mintha
eddig maga is csak egy fa lett volna – egy zöld lovag állt előttük az ösvényen.
- Vertumnus – suttogta Sturm.
 - Nem hinném – sziszegte Jack. – és ha van egy kis eszed, jó messzire elkerülöd.
A hatalmas lovag nem mozdult. Arcát világos borostyánlevelekkel díszített sisak takarta.
Láncingét pedig acél helyett vastag, zöld indákból szőtték. Pajzsa akkora volt, mint egy szérű
ajtaja és igencsak emlékeztetett rá vastag, összecsapszegelt tölgyfaborításával.
Azonban az ifjak figyelmét a fegyvere hívta fel magára igazán. Egy bunkósbot
nyugodott az óriási férfi vállán, akkora, mint Sturm lába. A pajzs is csak úgy nagyjából-
egészéből felelt meg a feladatának, a bunkósbotot azonban frissen törték az erdőben – még
mindig jól látszott, melyik volt a fához nőtt vége és a kisebb ágakat lehántották vagy igencsak
rosszindulatúnak látszó tüskékké faragták.
- Feltehetően vezet valamiféle jobb út is ebbe a rengetegbe – vetette fel Jack, és már
fordította is Almást, hogy megkeresse. Mara megbökte Sturmot, mire ő is elindult, de még
utoljára vetett egy pillantást a lovagra, aki tapodtat sem mozdult az ösvényről.
- Ez nem tetszik – motyogta. – Ott van előttünk… visszautasítani a kihívást… hiszen a
Szabályzat értelmében a lovagnak minden küzdelemre történő felszólítást el kell fogadnia…
- A Rend becsületének védelmében – szakította félbe az elf és karját a dereka köré fonta,
ám olyan erővel, hogy a fiúnak egy pillanatra elakadt a lélegzete. – Ezt mostanra már
mindannyian tudjuk, Sturm. Tisztában vagyunk azzal, mit mond a Szabályzat, bármiről is
legyen szó, a nyelvtantól az asztal melletti viselkedésen át egészen a kardvívás
illemszabályaiig. Megvédted már a Rendedet árnyak, ártatlan pókok és rablók ellenében és
még egyiküket sem hallottam, hogy gyalázkodón emlegette volna bármit, ami solamniai.
- Mi volt ez? – kérdezte Sturm. Jack megfordult, bár arcát nem lehetett látni a levelek
árnyékától.
- Egy trent. A trentek réges régóta létező óriások. Öregebbek az erdő legöregebb
selyemfájánál is, még magánál az időnél is. Azt mondják, már akkor is itt voltak, mikor Huma
még kiskölyök volt. Őrzik az erdőt, védelmezik a fákat és a vadon titkait. Vannak olyan
dolgok ebben a rengetegben, mellyel sem a te, sem az én értelmem sem tud mit kezdeni.
- Honnan tudsz ezekről a dolgokról, Jack Derry? – tette fel a kérdést Sturm.
Jack nem válaszolt, csak intett, hogy kerüljenek meg egy alacsonyra nőtt selyemfát.
Sturm engedelmesen lehajtotta a fejét az egyik lelógó ág miatt és félig-meddig remélte, hogy
Marát túlságosan lefoglalja a kioktatása, és nem figyel oda, azonban a lány is elhajolt és
tovább locsogott sértésekről, lovagiasságról, a Mértékről és a Szabályzatról.
- A mögöttünk lévő lovagot sem hallottam rosszat mondani a te drágalátos Rendedről –
mondta Mara. – Olyankor is megbántódsz, amikor semmi okod rá és még a szélből, az esőből
is kihívást hallasz.
 A szorítása engedett és újra némaságba süllyedt; azonban nem tudta megállni, hogy még
ne fűzzön hozzá valamit. Kinyúlt és megcsípte Sturm fülét, majd hátrahúzta, és azt suttogta: -
A legnagyobb veszélyt saját magad jelented.

*****

Jack Addig haladt a szederbokrok mellett, míg végül egy új ösvényt talált. Mire
elindultak az új úton, a hajnal fénye már az erdőt is elérte és a Nap fénylándzsái át- meg
átjárták az árnyékokat mindenféle zöld foltokkal tarkázva az erdő talaját. Találtak egy apró
erdei tavacskát, ahol leszálltak és megitatták a lovakat.
Mara álmosan segédkezett Cyrennak, aki egy valamivel odébb található égerfán látott
neki megszőni a hálóját. Mióta elhagyták Dun Ringhillt, a pók sokkal magabiztosabb lett,
szinte már bátornak lehetett nevezni – többé nem a csapat nyomában haladt, a levelek, ágak és
bokrok takarásban, hanem Luin mellett lépdelt, miközben boldogan és titokzatosan dörmögött
magának.
Valahonnan nyugatról halk kutyaugatást hallatszódott.
Sturm letérdelt Jack mellé és kezük segítségével nagyot ittak mind a ketten a tó vizéből.
Ahogy a víz felszínén elcsitultak a hullámok, és ismét felvette megszokott simaságát, Sturm
lepillantott a tükörképükre, ahogy ott álltak egymás mellett a levelek árnyékában.
Újra meglátta azt a kifejezett hasonlóságot, majd gyorsan beledobott egy kavicsot a
tóba.
Jack felnézett rá, a víz még mindig csöpögött az álláról. Rezzenetlenül állta Sturm
pillantását és a titokzatos mosoly újra megjelent az arcán.
- A kutyák hangja a Dun Ringhillből elinduló vadászatot jelzi. Gondolom, az öreg
Ragnell már értesült a szökésedről és amennyiben nem ismertem őt félre, akkor neki
köszönhető a vadászat, hogy így hozzon vissza a faluba.
- Mit tudunk tenni, Jack? – kérdezte esdeklően Sturm. A kérkedő solamniai hangnem
teljesen eltűnt a hangjából.
- Azt hiszem, tudok tenni valamit a nyugati határszélnél, Fényeskardú Sturm – mondta
Jack. – El tudom ágakkal tüntetni a nyomainkat és rózsavízzel meg ginnel elmosni a
szagunkat. Ha minden jól megy, van egy órányi előnyünk, talán kettő, mielőtt a kutyák újra
felveszik a szagodat.
Megfordult és résnyire szűkülő szemmel méregette a hátuk mögötti erdőséget.
- Okosan használd fel ezt az időt – suttogta.
 Sturm hálásan bólintott és ismét a vízhez hajolt, hogy igyon még egyet. Mire felnézett,
Jack Derry már eltűnt. A rengeteg elnyelte a fiút – az ágak, levelek és fűszálak még mindig a
reggeli levegőben fürödtek, sehol semmi nyoma, merre járt Jack Derry.
Sturm felállt és intett Marának.
- Jobb, ha most megyünk – mondta, és nyeregbe segítette az elf lányt aztán maga is
utána. – Az erdő közepe minden bizonnyal még jó messzire van innen, és ahogy elhallgattam
Jacket, fél Dun Ringhill a nyomunkban van…
A tisztáson megszólaló összes hanghoz hasonlóan ő is elhallgatott. Megszűnt a madarak
csivitelése, és ahogy lepillantottak a tavacskába, látták, hogy egyszerre elsimul, megnyugszik.
Sturm nem mert felnézni; a tükröződő vízfelszínt figyelte, a levelek mindenfelé elnyúló
hálóját, a beszűrődő fényt.
A tavacska másik partján ott állt a trent, a szörnyűséges harcos, elképesztő méretű
hátasán és lassan felemelte a kezében lévő bunkósbotot.

17. fejezet: Csata a tisztáson

Sturm megragadta a kantárt és lassan megfordította Luint miközben biztatásképpen

nyelvével csettegett neki. Körbeléptetett a tavacska partján, hogy jobban szemügyre vehesse a
fából lévő harcost, azonban tekintete egyre az óriás mögötti területet kutatta, hátha talál
valamilyen ösvényt, kerülőutat, hogy kicsusszanjon a fölé tornyosuló fenyegetés karmai
közül.
Cyren azonban a lehető legrosszabb időzítéssel ezt a pillanatot választotta, hogy
újdonsült bátorságát bizonyítsa. Ez is egyike volt azoknak a borzalmas jeleneteknek, mikor az
események irányítás nélkül, visszavonhatatlanul követik egymást, ahogy a pók éles kiáltást
hallatott és kiugrott a hálójából, majd tíz szemét le sem véve az egykedvű óriásról átügetett a
tisztáson. Vakmerőn átvetette magát a tavacska felett, meggörbítette a hátát, ahogy elülső
lábait kinyújtotta, hogy minél félelmetesebbnek látsszon és megőrizze az egyensúlyát.
Feltornászta magát a másik parton és rákszerűen oldalazva a hatalmas harcos felé indult.
Mara felkiáltott és sarkát a póni oldalába vágta, azonban Almás derűs nyugalommal megállt a
víz biztonságot jelentő átellenes partján. Eközben a toronymagas lovag nem torpant meg,
hogy lovagi módra üdvözölje ellenfelét, hanem egyértelmű, világos fenyegető mozdulattal
emelte fel mérhetetlenül nagy bunkósbotját és sebes, lendületes, a szélhez vagy az évszakok
változásához foghatóan közömbös mozdulattal lesújtott a pók hátára.
 Mintha nedves ágakat törtek volna ketté és Cyren lábaiból elszállt minden erő. Kábán
elhátrált a küzdelemből, lába össze-vissza tapogatózott és vékony fonalakat eregetett lüktető
szövőszemölcséből. Átható sikoltással megpördült és kínzó fájdalmában a földön vonaglott,
majd ahogy csak erejéből futotta eliszkolt a tisztásról.
Mara egy szempillantás alatt a földön termett. Szinte szállt, úgy rohant az ágakkal
borított erdei talajon, az ágakat és árnyékokat kerülgette átalakult szerelme utáni elkeseredett
hajszájában. A lány és a pók egy pillanat alatt eltűntek mindketten és a tisztás újra némaságba
süllyedt, melyet egyszer, esetleg kétszer tört csak meg a lány tiszta hangja, amint kedvesét
szólongatta a távoli lombok között.
Sturm hátradőlt nyergében és előhúzta kardját.
- Hogy ki vagy, többé már nem érdekes – kiabálta és felemelte a fegyvert. – Családod,
országod és szándékod sem fontos nekem már.
A lovag rezzenetlenül ült tovább nyergében.
- Merthogy, bármit is mondhatsz és gondolhatsz, kezet emeltél társaim egyikére –
folytatta Sturm egyre magabiztosabban. – És bár eleddig bizonytalankodtam, Humára,
Paladine-ra és Vinas Solamnusra mondom, már nincs bennem semmi bizonytalanság!
Az óriás nem szólt egy szót sem csak lassan, súlyos mozdulatokkal leszállt a lováról.
Mikor a csődör végre megszabadult hatalmas lovasától felhorkantott, és berohant a fák közé,
míg a harcos felemelt fegyverrel újra mozdulatlanná dermedt. A bunkósbot legvégén három
hosszú, fekete tüske meredezett és fenyegetően megcsillant a sápadt napfényben.
Sturm is lepattant a nyeregből és egyetlen pillanatot sem vesztegetve átnyúlt Luin háta
felett, hogy leoldja a pajzsot és mellvértet tartalmazó batyut, amit aztán az erdő levelekkel
borított talajára helyezett. Az óriás a sisakból nézte, ahogy magára öltötte ősapái páncélját és
csupasz karddal átgázolt a tavacskán, bár a szokatlan súly kissé lehúzta a vállát. Az
újjákovácsolt kard csillogott az erdei napfényben és amint Sturm kilábalt a vízből, a
hagyományos solamniai üdvözléssel előrenyújtotta pengéjét, hogy köszöntse a fölé magasodó
alakot.
Ezek után már csak arra maradt ideje, hogy felemelje a pajzsát.
A bunkósbot csapásától az ifjú lovag térdre esett és egy pillanatig az érzékei is
elgyengültek. Azt hitte, az Otthonban van, Caramon, Raistlin és édesanyja szeme szikrázik fel
a körös-körül a földet borító levelek zöld zugaiban. Kábán megrázta a fejét. A szemek
eltűntek és ismét felemelte a pajzsát, még időben, hogy felfogja a második csapást.
Sturm a sárban csúszkált, páncélja recsegett és csörömpölt, ahogy bizonytalan léptekkel
a víz felé hátrált, ellenfele pedig szilárdan megvetette a lábát és valamilyen különös, zagyva
nyelven beszélt, ami nem is annyira szavakból, mint inkább a leveleken keresztülfújó szél
susogásából, a száraz levelek zörgéséből, zizegéséből állt.
- Elbuktál – mintha valami ilyesmit mondott volna. – Annyi sok mérföld, annyi év és a
számtalan vakmerő út az üres, mérgező sötétségbe, és mégis elbuktál, bizony, legsötétebb
félelmeidnél is mélyebben, pontosan a félelmeid miatt.
A sisak arclemeze hirtelen felcsúszott és nem volt mögötte semmiféle arc – helyette
egyfajta mély, jellegtelen falap, tölgykéreg. Aztán a nyaklemez, a könyökforgó és a lábvért
alól egy tucat, nem, két tucat ág kígyózott elő és befonták, magukba gabalyították Sturmot, és
többször végigvágtak rajta, ahogy hirtelen, rohamos növekedésük közepette jobbra-balra
csavarodtak. A fa lombja a sisakból szökkent elő és éles, recsegő hangok kíséretében
szétszakította. Sturm levegő után kapkodott és hátraugrott, hogy bokáig érő vízben érjen
földet. A fa megmozdult.
- Sosem győzöl le engem – mondta most már világosan érthetően, ahogy a harcos felállt
és kinyújtózkodott. Lába gyökeret vert a talajba, azonban legalább negyven végtagja kinyúlt
és ide-oda mozgott. – Sosem győzöl le, mert én vagyok az, amivé a kard vélik az utolsó
csatában.
A lény könyörtelenül, szinte már élvezettel Sturm pajzsa közepébe bökött a
bunkósbottal és hátrébb taszította. Recsegtek az ágai, ahogy újra és újra meglökte Sturmot,
aki érezte, hogy a víz a térdét nyaldossa. A lény egyre csak beszélt, fecsegett, azonban először
a szavakat, aztán már magukat a hangokat sem hallotta a hullámzó víztől és saját, fülében
dübörgő félelmétől.
Idegesen, bizonytalan, rövid mozdulatokkal előreszúrt a karddal. Az első döfés a szörny
páncélját találta el és félrecsúszott, a következőt és az azután jövőt pedig a lény botjának
egyetlen könnyed mozdulatával hárította.
- Nincs más eszközöd a problémáidra, csupán a kard és a dárda? – gúnyolódott a
tölgyfalény és meglóbálta botját a feje fölött. Sturm a félelemtől reszkető végtagokkal
figyelte, ahogy a hatalmas fegyver ezernyi kabóca, százezernyi darázs zümmögésével átzúg a
levegőn.
A fiú elkeseredetten igyekezett kifelé a vízből és jóval hanyagabb, természetesebb
mozdulatokkal újra a teremtményre rontott. Kardja átcsúszott az ide-oda csapkodó bot alatt és
rést talált a páncélon – egyenesen a fa szívéig hatolt. A lényt mintha megcsípték volna;
üvöltése akár a letörő ág reccsenése, a bunkósbot pedig villámsebesen a mellvért hónaljánál
termett, belekapott a húsba, izomba, csontba és a kard pörögve az aljnövényzetbe hullt.
 Izzó fájdalom mart Sturm bal karjába, ahogy a fekete tüske pontosan ugyanazon a
helyen akadt a vállába, ahol Vertumnus is megsebezte Télforduló idején. Elfojtotta feltörő
kiáltását, eldobta a pajzsát és a kard után iramodott, a tölgyfalény botja a háta mögött zúgott
el és megremegtette a földet. A riadtan ébredő erdő szinte felrobbant körülöttük, ahogy
mókusok fülsiketítő perlekedése, sólymok és szajkók hangos, kitartó kiabálása töltötte meg a
levegőt.
Sturm jobb kézzel megragadta a fegyver markolatát és megfordult, hogy szembenézzen
ellenfelével. Az árnyékokkal borított tisztáson a lény távolinak, homályosnak látszott, mintha
elvarázsolta volna az erdőt, hogy elrejtse őt. Sturm dülöngélt a lábán, bal keze lüktetett és
használhatatlanul lógott az oldalán, vállát átjárta a törött fekete tövis – leeresztette a kardját és
így várta a harcos rohamát.
Azonban a tölgyfalény egyhelyben állt, fegyverét felemelte, de nem mozdult. Az
árnyékok miatt hatalmas, sokkarú póknak tűnt, szúrós tagjai most rezzenetlenül álltak. Sturm
értetlenül állt előtte és próbaképpen lépett felé egyet, miközben az erdő zajai megnyugodtak
és elhallgattak körülötte. A fiú lassan felemelte a kardját, tekintetét egy pillanatra sem vette le
a fa koronájáról és leveleiről. Tett még egy lépést, aztán még egyet…
Egyszerre gyökerek törtek elő a földből, a bokája köré csavarodtak, és a földhöz
szögezték. Aztán az ágak is egyre közeledni kezdtek hozzá – a száraz levelek úgy zörögtek,
akár a halotti dobok.
Sturm rávágott a gyökerekre, azonban jobb kézzel elég ügyetlen volt és korántsem
tudott a vágásba annyi erőt adni, mint ballal. Mikor az egyik gyökér elszakadt egy újabb tört
elő a földből, hogy átvegye a helyét, a fiú vágásai pedig egyre sietősebbek, izgatottabbak és
kockázatosabbak lettek. Rémületében felemelte a kardját és beledöfte az egész testét beborító
ágak hálójába. Elengedte a markolatot – a fegyvert a vastag, össze-vissza csavarodó ágak
között hagyta és a félelemtől megtáltosodva puszta kézzel esett a lábát borító gyökereknek.
Mikor az ágak és gyökerek már majdnem ellepték és egy zöld ág éppen a torkára
fonódott Sturm elkeseredetten a feje fölött lévő pengéért nyúlt. Érezte, hogy a levegő és vele
együtt az élet is kiszökik belőle, mire a fuldokló ember minden erejével kitépte a fegyvert az
ágak közül és hatalmas üvöltéssel markolatig döfte a trent sötét szívébe.
A lény ajkát érdes, nyikorgó sikoly hagyta el és a Sturmot beszövő ágak egy pillanatra
megremegtek. Azonban a szörnyeteg szíve üres volt, korhadt és az ágak újra megszorultak,
újult erővel tekeredtek körbe Sturm nyakán és mellkasán. A fiú vállsebe lüktetett, minden erő
elhagyta és gondolatait a félelem helyett valami nagy, mélybe húzó fáradtság töltötte be,
ahogy közeledett a fekete, álomtalan elalváshoz.
 Mielőtt még elvesztette volna az eszméletét, elmosolyodott, ahogy belegondolt, micsoda
ostobaság ez az egész. Mint valami régi erdei legenda – gondolta. Egészen eddig eljutottam,
hogy végül egy tüske végezzen velem.
Aztán hirtelen nagy recsegés-ropogással felrobbant körülötte a világ izzó, ezüst és zöld
fényeket rejtegető fehérséggel és nem látott, nem érzett semmit. Aki erre jár, ott találja majd, a
szétrobbant fa tövében, mint valami ősi és érthetetlen emberáldozat lenne.

*****

Mara vakon rohant a sűrű erdőben, mit sem törődött az akadályokkal és a veszéllyel.
Három alkalommal is észrevette, amint valami csillogó feketeség villan fel előtte a fák között,
tisztán hallotta az ismerős és most igencsak vészjóslóan hangzó, sürgető füttyögést és
csattogást. Minden egyes alkalommal a hang felé vette az irányt, azonban addigra a
fájdalomtól félőrült pók már elrohant és a lány magára maradt. Egyetlen társa egyre növekvő
félelme.
Egyre csak futott, gondolatai mind sötétebb és sötétebb színt öltöttek, ahogy a lombok
összezáródtak mögötte. Előtte újabb kiáltás harsant fel, ezúttal élesen… valahogy másként.
Végre megpillantotta Cyrent, amint egy napsütötte tisztáson hánykolódott; hátán mély,
szakadozott szélű seb. Két lába furcsa, törött szögben állt, fájdalmában rekedten visítozott és
igyekezett befúrni magát egy villámsújtotta tölgy gyökerei közé. Mara odasietett hozzá és
megérintette. Cyren sebesen megpördült, sérült hátát elkeseredett védekezésében begörbítette.
Mikor megpillantotta a lányt, valami megadta magát benne annak a sötétebb dolognak,
ami már jó egy mérföld óta követte őt a déli napsütésben fürdő erdőben. Cyren lassan –
mintha valami mélyen rejtőző emléket próbálna felidézni, mely legalább annyi idős, mint a
pókfaj maga – összegömbölyödött, a körülöttük heverő levelek időnként megzizzentek, ahogy
megremegett és rándult egyet-egyet.
- Cyren – szólalt meg Mara bizonytalanul és újra a lény felé nyújtotta a kezét. Nem volt
sem gyógyító, sem tudós, azonban ismerte az erdőt és volt már szerencséje a télhez –
felismerte a halál évszakát. Derekasan viselkedett: elfojtotta könnyeit és köpönyegét a pók
potrohára terítette, bár nem volt meggyőződve, hogy ezzel bármiféle módon enyhíthetne a
fájdalmon.
A teremtmény felnézett a maga csúf ártatlanságában és a lány azt gondolta, egy
pillanatig mintha egy jóval megnyugtatóbb arcot látott volna a csáprágók és szemek között,
Cyren, az elf rég eltűnt arcát, melyet mágiával loptak el már három éve és nemsokára örökre
elvész, ahogy hűvös, mindent elfeledő érintésével közelgett a halál.
- Minden rendbe jön – nyugtatgatta Mara elkeseredetten és vékony karját átfonta a lény
sérült testén. – Sturm elpusztítja azt a… azt a valamit a tisztáson és végére járunk annak,
amiért a Déli-Komorerdőbe jöttünk. Minden rendbe jön, Cyren Calamon és a holdak éjjele
eljön nekünk.
Nem tudta, mit mondhatna még. Kábultan ült a tölgyfa alatt és jó időbe tellett, mire
észrevette, hogy a test, amit magához ölel nem egy pók teste, hanem egy halálos sebet kapott
elfé.
- Mara – lehelte Cyren. Hangjában még hallani lehetett a pók érdes, csattogó beszédét.
A lány elkerekedett szemmel fordult felé és egy pillanatig diadal fénylett fel mélységesen
szomorú tekintetében.
- Ó, Cyren! – sóhajtotta meglepetten. – Vi… visszatértél. Még ha…
Elhallgatott és átkozta magát, amiért a bánat miatt nem ügyelt arra, mit mond, azonban
Cyren elmosolyodott és sérült kezével finoman végigsimított a lány arcán.
- Még ha csak rövid időre is. Így van, Mara. Ez az alak valahogy… helyénvaló.
Semmi más nem lennék, csak Cyren, az elf, hiába áll már a halál kapujában.
Mara sírt és ölébe vette Cyren fejét.
- Ez a végső kegyetlenség – mondta. – Önmagad vagy újra, de csak azért, hogy meghalj.
Cyren keserűen felnevetett, légzése egyre erőlködőbbé vált.
- Nem ez a végső kegyetlenség, drága Mara, hanem csupán az utolsó előtti, hiszen nem
vagyok magam, csupán egy bűbáj azon a lényen, aki természetes, megszokott alakjában
három éven át utazott veled.
Az a természetes, hogy pók vagyok, Mara. Póknak születtem és gondolom, az is volt a
sorsom, hogy pókként haljak meg. Azonban volt két rövid időszak, ami más volt. Az egyik
Qualinostban, három évvel ezelőtt, a másik pedig…
- A másik most.
Mara bénultságában a fatörzsnek támasztotta a fejét. A tisztás megremegett körülötte és
igyekezett, hogy eszméleténél maradjon. Eközben a karjai között tartott elf – pók – folytatta
hitvány beszámolóját arról, hogyan csalogatta le őt Calotte mester egy vastag, sötét levelű
tölgy magasából, hogyan tartotta fogságban, míg végül felhasználhatta rettentő mágiájához.
- Most már neked is világos – magyarázta Cyren, bár légzése egyre gyengébb lett és
haja verítékesen tapadt a fejére –, a bűbájos azért változtatott át ebbe az alakba, hogy ezzel
csalogasson téged magához- Úgy gondolta, hogy te majd… megadod magadat neki azért,
hogy kiszabadíthass, és aztán… Na igen, aztán és pók leszek, te pedig…
- Ott leszek Calotte oldalán a feleségeként, vagy örökre száműznek a népemből, hogy
egyedül és barátok nélkül találjam meg az utamat a vadonon és a pusztaságon keresztül –
fejezte be Mara elhaló hangon, ahogy felidézte a qualinesti törvény rideg szavait, melyek
előírták, hogyan kell a hajadonoknak viselkedniük. – De hát miért bájolnak el egy pókot, hogy
te legyél? Miért nem változtatja önmagát jóképűvé, hogy romlott lelke ellenére mégis
megakadhasson rajta egy fiatal lány szeme?
- Téged akart, Mara. Azt akarta, hogy az öreg, visszataszító Calotte-hoz menj feleségül,
úgy, hogy pontosan ismered azt, aki előtted állt volna.
- Az Abyss szülte ezt a tervet! – mormogta Mara és fájdalma, bánata lassanként haraggá
sűrűsödött.
- Mégis… a fény, az ismeretségek világába vitt engem. Már nem egy háló szélén kellett
üldögélnem és egy időre napok, az idő, az évszakok és a szavak mind jelentettek valamit
nekem.
Cyren elmosolyodott, ahogy erre gondolt, azonban tekintete mintha egy távoli ponton
nyugodott volna. Hangja elhalkult és szavak elakadtak ajkán.
A férfi mérhetetlen gyengédséggel pillantott Marára és egy másodpercre a lány eszébe
jutottak a zöld hajók és a Thon-Thalas folyón levitorlázó üzenetek.
- Nagyon fáj, Cyren? – kérdezte és belenézett az aranyszínű szempárba. Addig nem
fordította el a fejét, míg a férfi tekintete meg nem üvegesedett és pillantása a végtelent kutatta,
míg mandulavágású szeme nem változott ismét kerek, szemhéj nélküli összetett szemmé,
ahogy abban az alakban halt meg, melyet leginkább ismert, a lány pedig ott maradt az árnyas
tisztáson, karjai között egy összehúzódott pókkal, gondolatai ide-oda csapongtak az
álmélkodás és a szomorúság között.

18. fejezet: Árnyék és fény

Mindketten nyeregben ültek, úgy figyelték a vingaardi gázlót.

A Vingaard-erődtől nyolc mérföldre, délre lévő gázlót használta szinte mindenki, hogy
átkeljen Solamnia nyugati részéből a keletibe. A régi karavánutak ezen a sziklás, sekélymedrű
ponton szelte át a folyót és a legrégebbi, földrajzzal és túléléssel foglalkozó solamniai
utasításokban is az állt, hogy a hegyekhez, a térséget őrző kastélyokhoz és várakhoz vezető
összes ösvény hagyományosan ezen a ponton szelte át a folyót.
Elavult tanítás volt ez. Tizenkét gázló volt a Vingaard mentén – néhány titokban maradt,
másokat a Szabályzat tiltott meg a Hatalom Kora óta elfeledett okok miatt. Mindazonáltal a
Kalamanból, Nordmaarból és Sanctionból származó kereskedelem még mindig a Vingaard-
gázlónál kelt át a folyón, ahol az erődben lakók éles szemmel figyelték az utat és óvták a
rablóktól, valamint más, sötétebb lényektől.
Azok az éles szemek valószínűleg éppen pislantottak, esetleg a folyóból felszálló pára
és a mai holdtalan éjjel különösen nagy sötétsége eltakarta a kilátást az erőd tornyaiból,
merthogy a két férfi észrevétlen lovagolt el a gázló partjáig. Lovaik patáját ruhába tekerték és
így a dobogás is alig hallatszott.
Az alacsonyabbik előrehajolt nyergében és tüsszentett egyet. Nem szokott az ilyen
hosszú lovaglásokhoz és a nedves éjjeli levegőhöz.
- Pszt! – szólt rá a magasabb és társa lovának kantárja után nyúlt – Még a végén egy
nagy adag nyilat zúdítanak ránk, ha így lármázol, Koronaőr Derek!
- Nem értem ezt az egészet, uram – suttogta Derek. – Titkos küldetés a messzi keletre a
hideg éjjel közepén, a szolgáknak meg kell esküdniük, hogy hallgatnak rólunk és már a
Habbakuk szárnyaitól egészen eddig a helyig úgy fenyegetőzöl, mintha csatába készülnénk.
- Talán így is van – felelte Boniface és hátravetette csuklyáját. – Talán így is van, még
ha ezt nem is érted.
Jóval sápadtabb volt, óvatosabb, mint amikor Derek utoljára látta. Apró szemével
zavarodottan, számítóan nézte környezetét.
Jobban teszem, ha nem vitatkozok vele – gondolta a fiú, mégsem hallgatott el.
- te magad mondtad, bácsikám, hogy a Komorerdőben van. Azt mondtad, egy druida
börtönben rohad, és hogy mikor már elegük van abból, hogy csak úgy ott tartják…
- Tudom, hogy mit mondtam! – csattant fel Boniface. Felemelkedett a nyeregben és
előrehajolt, leheletén érződött a bor és még valami állati, valami félelemmel teli.
- De ez nem elég, Derek! – suttogta. – Minden képzeletet felülmúló biztonságban kell
lennünk. Ha valamilyen furcsa véletlen miatt vagy egy eddig nem látott rejtett képessége
segítségével mégis megszökne, akkor készen kell őt várni az úton.
- Ezt az út már két hete megvan – tiltakozott Derek, noha maga is tudta, hogy meg se
hallják, amit mond.
Boniface idegesen hátrafésülte a haját.
 - Azonban két hét egy egész év azoknak az emlékezetében, akiket… akiket alkalmazunk
– magyarázta elvékonyuló hangon és egy kissé talán túlságosan is hangosan.
Derek elfintorodott és elhúzódott mellőle, hogy a zsoldosok nyomát keresse a ködben.
Reggel óta csak ezt hallotta, mikor Boniface sarokba szorította az istállóban.
- Készíts fel két lovat! – hörögte a lovag. Tekintete jeges volt, zavarodott, marka
megszorult a fiú vállán.
- A… ahogy kívánja, uram – felelte Derek és máris indult vissza a zablával. Csendben
felszerszámozta a lovakat – ösztönszerűen tudta, egyetlen kérdésére sem kap választ egészen
addig, míg csak nincsenek úton, bármi is legyen céljuk Boniface hagymázas stratégiájának
értelmében.
A torony kapuja bezáródott mögöttük és már jócskán a Virkus-dombságon jártak, mikor
Lord Boniface elárulta úti céljukat. Akkor is csak annyit mondott: - Vingaard-gázló. Minden
más csak sürgetés volt és átkozódás, ahogy sebesen átvágtak a síkságon, végig a halott füvön
és az évszakhoz képest meglepően hideg levegőben, miközben lovaik háta mögött köd
gomolygott elő a földből és a torony eltűnt a hegyek között.
Derek megborzongott. A tavasz még jócskán odébb van, bármit is mond a naptár. Már
éppen hangot adott volna barátságtalan gondolatainak, azonban mozgást vett észre a folyó
partján, mintha valami megváltozott volna az árnyékokban.
- Arra, uram! – suttogta és odamutatott, ahol néhány árnyék vált ki a folyó feletti vastag
párafelhőből. Három zömök alak indult feléjük, csuklyás, settenkedő lények. Fürgén
végigsurrantak a part mentén, mintha töpörödött, bütykös lidércek volnának.
Boniface fogai között szűrte a levegőt. Ösztönösen kardja markolatára tévedt a keze,
miközben lova idegesen meg-megrándult alatta.
Ez egyáltalán nem tetszik – gondolta Derek, ahogy észrevette, még több van ezekből a
kavargó ködben.
Boniface felemelte a kezét és az egyik lény – a legmagasabb, aki középen állt – feleletül
felemelte a magáét. A másik kettő egy gondolattal mögötte maradt; félig belevesztek a folyót
borító ködbe.
- Lord Mordonharc? – kérdezte a közelebbi. Volt valami reszelős a hangjában, amiből
több évszázadnyi kő és forróság sütött. Valahogy nem illett erre a helyre és Derek ösztönösen
elhúzódott tőle, míg ijedt lovával birkózott, nehogy mindent odahagyva elvágtasson vele.
Boniface rezzenéstelenül ült a nyeregben. Nyilvánvalóan a “Mordonharc” nevet
választotta, hogy ezzel álcázza magát.
- Ne olyan hangosan – suttogta. – Ellenséges területen vagy.
 Az orgyilkos – merthogy orgyilkos volt, hiába igyekezett Boniface finomabb szavakat
használni az ügyletükre – mély hangon, kegyetlenül felkacagott.
- Talán nem Solamniában lennénk? – kérdezte. – És te nem… a barátom vagy?
- Tudod, mit kell tenned? – kérdezte kurtán Boniface, és újra felhúzta a csuklyát.
- Bízz bennem – sziszegte az orgyilkos. Keze az övén függő tőrre kúszott és Dereknek
úgy tűnt, mintha a kéz pikkelyes volna, akár egy gyík háta. Az orgyilkos mögött az egyik
csuklya természetellenesen csapkodott és hullámzott.
Biztosan nem – gondolta a fiú és kezével lova marját lapogatta, nyugtatta az ideges
állatot. Biztos csak a köd tévesztette meg.
- Bízzak benned? – kérdezte Boniface. – Mondd el, mit akarsz tenni és a sorrendet is,
ahogy tervezed. Azután már beszélhetünk bizalomról. A fizetségről is szót ejtünk majd, a
megbízhatók, hallgatagok markát ütő aranyról.
- A folyás mentén felfelé, az őrökön túl elzárjuk a folyót – kezdte az orgyilkos.
Hanglejtése elárulta, hogy a megjegyzett utasítást ismétli el. – Akkor kell cselekedni, ha egy
fiú érkezik – lehet gyalogosan vagy lovon, nem számít. A pajzsán vörös kard van sárga nap
előtt.
Boniface bólintott: - És ha cselekedni kell?
- Ki kell nyitni a gátat, mikor a fiú a folyó közepénél jár – válaszolta az orgyilkos és
különös, nesztelen mozgással egyik lábáról a másikra nehezedett. – A többi a sodrás dolga.
- És azután?
- Egyetlen szó sem eshet a tettünkről, a megállapodásunkról – jött a válasz, majd
ósolamniaiul. – És megszabadulok a társaimtól – az ősi nyelv romlottan, visszataszítóan hatott
a csuklyás összeesküvő ajkán.
- Jóval egyszerűbb lesz szétosztani az aranyat – tréfálkozott Boniface az ünnepélyek és
dalok hagyományos nyelvén, Derek pedig azon vette észre magát, hogy éppen úgy
elborzasztja lovagi mestere, akár a formátlan szörnyetegek, akikkel alkudozik.
Mi ez? – gondolta a fiú, miközben önteltséggel párosuló nehéz felfogása úgy mált le
róla, mint a sárréteg sűrű esőben. Hová jutsz a becsületedért, Ködrévi Lord Boniface?
Azonban Koronaőr Derek nem szólt egy szót sem, csak ült a nyergében, míg az arany –
a szóban forgó aranyak fele – a lovagtól az orgyilkoshoz került azzal az ígérettel, hogy a
másik fele akkor követi, ha kifogták a fiú tetemét a folyóból. Az apród némán követte lovagját
fel a folyóparti emelkedőn és aztán északra az erőd felé, ahol ártalmatlan tüzek mellett
pihenhetnek az éjjel hátralévő részében, miközben a Mértékről és a Szabályzatról folytatnak
eszmecserét a katonákkal.
 - Mi van, ha… - kezdte Derek, azonban Boniface leintette. Köpönyege sötét fellegében
egészen olyan volt a karja, mint egy denevérszárny.
- Ki hinne nekik? – kérdezte rezzenéstelen, baljóslatú hangon. – Ki bízna meg ezek
közül a becsületes emberek közül a hozzájuk hasonlókban, ha a Kard egy lovagjának szava áll
velük szemben?
Megfordult a nyeregben és hűvös pillantással végigmérte apródját.
- Adj hálát, hogy egy elárvult kölyökről van szó, akinek nincs egyetlen nagybátyja vagy
rokona sem, hogy Koronaőr vérért kiáltson, mikor megtörténik. Ha így állna a helyzet, te sem
mosnád ki magadat, öcsém.
Lesújtó pillantást vetett Derekre. – Sőt, bízom benne, hallgatni fogsz erről, mint ahogy
te is megbízhatsz bennem; ha a körülmények úgy hozzák, hogy okom legyen rá, képes vagyok
elbánni minden… kényelmetlen szemtanúval. Mi több, már korábban is tettem ilyet.
Tekintete valahová a távolba révedt. Dereknek ez még sokkal kevésbé tetszett.
Lord Boniface hirtelen hevesen megrázta a fejét, mintha önmagával birkózna, hogy ne
figyeljen valamilyen ismeretlen zenére. Felemelkedett nyergében és ostobán pislantott párat.
- Holnap visszatérünk a Toronyba és felkészülünk az utolsó eshetőségre is.
A solamniai síkon, a Vingaard-erőd előtt Koronaőr Derek megkapta a maga utasításait
és megtudta, mi vár rá, ha nem figyel tanára szavára.

*****

Sturm kora reggel zenére és egy lágy kéz érintésére ébredt. Két gyönyörű szép nő állt
felette, úgy gubbasztottak a tölgyfa vastag ágain mintha aprócska, képtelen madarak
volnának. Hajuk vörös, bőrük sápadt, mandulavágású a szemük, akár az elfeknek, bár jóval
kisebbek azoknál. Mindketten vékony ezüstszínű tunikát viseltek.
- Driádok! – nyelt egyet Sturm, ahogy eszébe jutottak a bűbájosságról, bebörtönzésről
szóló legendák. Megpróbált felállni, ám a két lény fürgén és határozottan visszanyomta a
földre.
- Pszt! – suttogta az egyik és aprócska ujjacskáját ajka elé emelte. Menta és rozmaring
illata érintette meg a fiú orrát az irányából. – Mond meg a Mesternek, Evanthe!
Sturm megpróbált kicsusszanni a driád markából, azonban csak annyit ért el, hogy a
lény szorosabban markolta, akárcsak a lábát körbefonó gyökerek. Megmozdulni sem tudott.
Aztán, ahogy fészkelődött, az erősebb fájdalom is visszakúszott mellkasába és vállába.
Eszébe jutott, hogy megsebesült – a vállában lévő fekete tüske.
 A fájdalom visszatért és vele az ágak közül édes, ezüstös esőként alászálló muzsika is
újra itt volt. Sturm körbenézett, hogy merre találja Marát, de hiába. Aztán a mellette lévő két
varázslatos teremtmény halkan, fülbemászóan dúdolni kezdett.
Hangjuk összefonódott a fuvola magas szólamával, ami úgy szárnyalt végig a szavakon,
akár egy vidra az ezüstös vízben. Zavarodottsága és bizonytalan egyensúlya ellenére Sturm
azon vette észre magát, hogy mosolyog és könyökére támaszkodva ismét körbepillantott,
merre találja az elf lányt.
Egy alig tízlábnyira álló fűz tövében Vertumnus mélázott, levelekkel keretezett arcát
felfelé fordította, vállán egy bagolypár.
Sturm kardja után tapogatózott driádokat, gyökereket és lehullott gyökereket szórva
szerteszét. A Zöld Ember komoly, kiismerhetetlen arccal tovább játszott. A fiú csúszkált és
összegörnyedt a fájdalomtól, mire sikerült elérnie kardja markolatát, azonban a fegyver meg
sem moccant. Képtelenség volt kihúzni a fa tűztől feketéllő szívéből és Sturm keze lecsúszott
a csillogó fémről.
Eközben a Vadon Urának meglepő társasága akadt. A környező erdő rejtekéből egy
szarvas, majd egy borz bújt elő. Három holló keringett a tölgy felett, aztán letelepedtek a felső
ágakra és oda nem illő módon egy aprócska barna pacsirta csatlakozott hozzájuk, Sturm körül
pedig az összes ág mintha mókusokból álló virágfűzért fakasztott volna. Végül egy fehér hiúz
vált ki az árnyékokból és Vertumnus lábához telepedett, onnan méregette Sturmot csillogó,
aranyszínű szemével.
A fiú szólásra nyitotta a száját, de nem talált szavakat. Sebének sötét fájdalma újra
átjárta és többé nem látott, nem érzett semmit.

*****

- Evanthe, Diona, oldozzátok el! – utasította a driádokat Vertumnus.

- És aztán, uram? – kérdezte Evanthe. – Bezárjuk a fa közepébe?
- Megitatjuk az erdő talaját emberi vérével? – replikázott mohón Diona.
- Nincs semmiféle bebörtönzés és nincs több halál – jelentette ki Vertumnus. – Mire
véget ér az éjszaka, már túleshet mind a kettőn.
- Csak nem odaadod neki! – sziszegte Diona. – Annak a gyökerek és főzetek között élő
bűbájos banyának?
- Megfüvesíti! – ellenkezett Evanthe. – A zöldségekben nincs semmi szórakoztató!
 Vertumnus gúnyosan elmosolyodott. A fuvolát nyitott tenyerében tartotta és lágyan
rálehelt. A hangszer eltűnt, és ahogy a driádok meglátták ezt a csöndes, de annál hatalmasabb
mágiát, abbahagyták a lármázást.
Luin és Almás poroszkált be békésen a tisztásra – indákkal egy növényekkel borított
kocsi elé fogták őket, azt húzták. A bakon Jack Derry ült és átható pillantása a fában lévő fiún
nyugodott. Rövid, tiszteletteli bólintással köszöntötte Vertumnust és elmosolyodott.
- Jó, hogy újra látlak, fiam – mondta a Zöld Ember. A driádok meghajoltak Jack előtt és
a tölgyfa füstölgő ágáról a vállára telepedett a pacsirta.
- Hogy van, apa? – kérdezte és odakormányozta a kocsit Vertumnus mellé.
- Egyre rosszabbul – válaszolta Diona. Keze Sturm nyakára siklott, fehér ujjacskáival
óvatosan pulzusát keresgélte. – Sok mindenen ment keresztül és meg is sebesült. Kevés élet
maradt benne és az is egyre fogyatkozik.
- Szabadítsd ki, Jack – utasította Vertumnus.
- Ahogy kívánod, apám – felelte kötelességtudóan Jack és színpadiasan a driádokra
kacsintott, akik elpirultak és elfordultak. – Nem tudom, mi a terved vele. Nemesség és
gyengeelméjűség vívja háborúját benne és magam sem tudnám megmondani, melyik áll
nyerésre.
- Te úgy mozogsz a két világ között, akár a víz, Jack Derry – feddte meg elnézően
Vertumnus. – Mit sem tudsz a kettéosztott szívekről.
- Úgy látszik ennek a… faszörnyetegnek majdnem sikerült valóban kettéosztani a szívét
– jegyezte meg Jack keserűen, ahogy Sturm válla fölé hajolt.
- A trent nem tesz különbséget jó és rossz szándék, elf, ember és ogre, barát vagy
ellenség között – magyarázta türelmetlenül Vertumnus. – Mégis közénk tartozik, nem
szörnyeteg. Kisgyerekkorod óta jól tudod mindezt, Jack. Azóta sem változott, hogy elmentél.
Többet nem mondott. Míg figyelte, ahogy Jack felemeli Sturmot a megperzselődött
földről, lustán, szinte már szórakozottan intett és a fuvola ismét kezében termett.
- Gyanítom, nem volna ellenedre, ha Sturm itt lenne, közöttünk – mondta Jack és a
vállára emelte a fiút. – Bár sok mindenre kellene megtanítanom.
Vertumnus felhorkant. – És ő is sokat taníthatna neked, Jack Derry a szertartásos,
méltóságteljes, a nehezen érthető dolgokról. Úgy nőttél fiam, akár a dudva, azonban öt nyár
csak csemetét ad, legyen szó fáról, vagy fiúról.
- Ha a solamniai udvarban lennék öt éves, akkor még csak totyognék, játszadoznék és
elsírnám magam, ha valami olyasmit látnék, ami nem tetszene, mint ahogy minden bizonnyal
ő is ezt tette – csipkelődött Jack.
 - Semmi ilyesmit sem tett – szólt halkan Vertumnus. – Még ötévesen sem.
- Már akkor is ismerted? – kérdezte Jack. – Akkor minden bizonnyal ismerted
“népszerű” édesapját is.
- Másik élet volt az, egy másik ország – felelte merengő hangon Vertumnus és ujjai
között megforgatta a fuvolát. A hollók lábához szálltak, izgatottan ugráltak és kíváncsian
figyelték a Zöld Ember kezében lévő fényes, csillogó valamit. – Ismertem Fényeskardú
Angriffet. Nerakában alatta szolgáltam, egészen a kastély ostromáig.
- Mi történt Fényeskardú Angriffel? – kérdezte a fia. – Van valami esélye a fiúnak arra,
hogy megtalálja?
- Nem tudom, és nem tudom a válasz – ezzel Vertumnus felemelte a fuvolát.
- Akkor miért hozod ide, közénk? Miért rángatod végig zöldellő sebénél fogva? –
kérdezte némileg ingerülten Jack. – Semmit sem tudsz mondani az apjáról és…
- De arról már igen, hogyan érte el a végzete – felelte Vertumnus. – A solamniaiak
számára már történelem, miért nem érte el Ösvényőrző Agion és az erősítés a kastélyt, de
hogy ki szervezte a rajtaütést…
- És te segítesz a Fényeskardúnak, hogy bosszút álljon?
- Eszemben sincs, hogy ezt tegyem – felelte a Vadon Ura megfontoltan és játszani,
emlékezni kezdett.

*****

Vertumnus játékára felkavarodott a víz. Gondolataiba, emlékeibe veszett: egy réges-régi

telet idézett fel újra, az érkezés idejét, mikor Lady Hollis visszahozta sötét álmából.
Sosem tudta meg, mi történt. Csak az éjféli találkozóra emlékezett, ahol Lord Boniface
és ő várták a banditákat, emlékezett a megdöbbenésére, ahogy a lovag és a rabló között pénz
cserélt gazdát és megbeszélték az összeesküvést. Emlékezett arra, ami ezután következett,
hogy megvádolták, elárulta a Rendet. Emlékezett arra, hogyan szökött el az őrök mellett
éjszaka, aztán már csak a tél és a léptei hangja. A biztonságot adó falak egyre kisebbé váltak a
háta mögött, a hó pedig szabályos függönyt alkotott előtte, ahogy ostobán és vakon utat
keresett kelet felé Lemishbe, az otthonába.
Rettenetes hideg volt, a hó megállás nélkül esett és a szél annyira üvöltött, hogy
hamarosan nem látott semmit, nem érzett semmit és nem is gondolt már semmit.
Emlékezett a távoli táborhely lámpása, hogyan pislákolt a sötétben és hófúvásban, míg
végül valamiféle holdnak vagy napnak nem vélte az ember, nem pedig a halálnak, ahogy
félelmében először gondolta, mikor meglátta. Emlékezett arra, ahogy belép a fénybe, körötte
mindenhol rongyos emberek, aztán a fejére záporozó ütésekre és a szülőföldje pattogó
mássalhangzóival fűszerezett átkokra. Megpróbált válaszolni a botok és bütykös öklök zápora
alatt, de akkor jött az a hirtelen ütés a bal vállára, a szíve fölött felizzó éles, fekete tőr.
Egyszerre az egész világ fehérbe borult, aztán sötétbe. Aztán semmi.
Végül visszaemlékezett erre a helyre. Arra ébredt, hogy egy öreg banya néz le rá és
valamilyen végeláthatatlan gyógyító ráolvasást zümmög. Emlékezett minden egyes szavára,
mert ahogy az öregasszony kimondta őket, mindegyik melegséggel árasztotta el végtagjait és
életet lehelt bénult testébe, és minden egyes szóval letörlődött egy ránc az éneklő arcról, hogy
végre visszanyerje semmihez sem hasonlítható elveszett szépségét – mandulavágású szemek,
barna bőr és sötét haj, mely úgy ragyogott, akár téli ég.
Vertumnus lassan, fájdalmasan megmozdult – először csak egyik ujja majd a keze.
Belemarkolt a fűbe kitépett egy szálat, aztán még egyet. Azonban még mindig túlságosan
gyenge volt, és nem tudta felemelni a kezét, ezért aztán lehunyta a szemét és a nő dalának,
törődésének biztonságában elszenderedett. Nem látott semmi mást, csak zöldet és zöldet.
Aludt és levelekről, tavaszról, a föld mélyén rejtőző gyökerekről álmodott.
Legalább száz évnek tűnt, mintha emberemlékezet óta történt volna, és mégis itt van, a
Déli-Komorerdőben, driádok, baglyok és egy szépséges, titokzatos nő társaságában, aki életet
adott neki, virágba borította. Ő adta neki a fuvolát és tőle ismeri a hangnemeket.
Aztán itt vannak a többiek – a többiek, akik Vertumnus életét és királyságát fenyegetik.
Megismerte mindannyiukat és meg is bocsátott nekik. Azonban a megbocsátás nem egyenlő a
feladással – a Komorerdő a vérében csörgedezett és visszavonhatatlanul az övé.

*****

Dalának utolsó hangja felszálltak a selyemfák holdfényes ágai fölé. Vertumnus lassan,
szinte már szeretettel hajolt a kocsiban lévő ágyon heverő fiú fölé és valami olyasmit suttogott
neki, amit senki, még a driádok sem hallottak.
Évekkel később egy késői februári napon a Főpap Tornyában alvás közben eszébe
jutnak majd Sturmnak ezek a szavak. Mikor felébred, nem tudja majd megidézni őket álmai
homályos vidékéről, és nem is foglalkozik majd sokat azzal, hogy visszaemlékezzen, mivel a
megelőző sötét napon Derek jó néhány lovagot vezetett a pusztulásba, így aztán reggel
készülődni kell.
 Azonban a mondat nem volt túl bonyolult. Így hangzott: - Választhatsz. Egészen ennek,
vagy bárminek a végéig, választhatsz.
- Túl fogja élni, ugye, apám? – kérdezte idegesen Jack. Evanthe bedugta karját Jack
karjai közé és csintalan csókot adott a fiúnak. Aprócska ajka még mindig Jack füle mögött
lebegett.
- Így vagy úgy, de élni fog, ha minden jól megy a Lady kezében – jelentette ki
Vertumnus. – Most énekelj, Evanthe! Diona, tarts te is a testvéreddel! Míg mi Hollishoz
visszük a fiút, énekeljétek az erdő dalát!
Hirtelen Jack felé fordult, arcán vad fintorral:
-Énekelj te is, Jack! Apád tenorját és kardforgató kezét örökölted. Így kell, hogy legyen,
mert az övé már gyengül.
Jack elmosolyodott és felmászott a kocsi bakjára, gondjait pedig a megfeketedett tölgy
tövében hagyta. Valóban igen kellemes tenor hangja volt, ahogy belefogott a dalba. A kocsi
mozgásba lendült és a lovak nyakán üldögélő driádok könnyedén beléptek a dalba, de csak
halkan dúdolták, hagyták, hogy Jack vigye a főszólamot.
A fiú énekelt és apja kísérte – a fuvola volt az átkötés a dal szavai és a szavak közötti
szünetekben. Ha Mara itt lett volna, azonnal felismerte, micsoda mágikus játéka van
Vertumnusnak, mivel elárulta volna az a kifinomult technika, mellyel kitöltötte a zene
szüneteit, a hangok közötti teret. A kocsi elhagyta a tisztást, összezárultak mögötte a levelek
és hamarosan újra csendbe borult minden, ahogy elhalt az éneklés és a fuvola élénk hangja.
Az egyik strófaközi szünetben Sturm kardja kihúzódott a fából és a földre esett. A fán
ejtett seb azonnal begyógyult és az ágakon csodálatos bőségben levelek bújtak elő. Mikor újra
felhangzott a muzsika – ezúttal halványan, épp csak hallhatóan –, két göcsört elsötétedett a fa
törzsén, aztán megcsillant, ahogy a trent magához tért és kinyitotta kortalan szemét.

19. fejezet: A pacsirta álma

Sturm hol magához tért, hol pedig ismét elájult mialatt a kocsi egyre mélyebbre hatolt
az erdőben. Kinyitotta a szemét és sötétzöld takarót látott maga fölött. Azt gondolta, éjszaka
van és utazás közben átaludta az egész napot.
De hát hova utazik? És honnan? Csak nagy vonalakban emlékezett a reggeli
eseményekre: volt valami járkáló fa, fegyveres ellenfél. Vertumnus is felbukkant emlékei
között és önmagát is meglepte, hogy nem tudott szabadulni attól a ködös lázálomszerű
látomástól, ahogy Jack Derry egy fűzfából font kocsin a tisztásra hajt.
Levelek borították a testét, lázas köd az elméjét. Szendergett, alvását néha-néha egy dal
foszlányai zavarták meg. Távoli, visszhangtalan muzsika – tompán szól, mintha egy lámpa
vagy üveg mélyéből szűrődne ki.
Lehunyta szemét és egy pillanatig sikerült odafigyelnie rá. Sárgaréz színű pók
rángatózott végig görcsösen szemhéja mögött, akár a felvillanó fény után a recehártyán
maradó utókép. Cyrenre gondolt, aztán Marára, azonban gondolatai visszakanyarodtak a
sötétség, az alvás felé és a délután soha többé vissza nem térő álmokról szólt.

*****

A kocsin lévő ágyat egyszerre fény ragyogta be. Sturm pislogott és levegő után
kapkodott – megpróbált felülni, aztán ismét lázas kábulatba zuhant. Erős kezek ragadták meg
és mozgatták, ebben biztos volt, a fény pedig egyre gyorsabban mozgott felette, ahogy
átszűrődött a levelek és fenyőtűk között, a levegő pedig friss volt és gyantaillatú.
Úgy hitte, Jack Derryt látta egyszer, amint fölé hajol, azonban a levegő kínzóan
fájdalmas, világítóan zöld volt ahhoz, hogy biztosan megállapíthassa. Kétszer is belehallgatott
egy beszélgetésbe, melyet feltételezése szerint a driádok folytattak egymással, mivel magas,
tiszta, dallamos hangok beszéltek. Olyanok voltak, akár a kristályból készült szélhárfa.
- Haldoklik? – kérdezte az egyik, és a másik erre azt felelte: - Nem igazán.
Aztán teljesen fölöslegesen ugyan, de Sturm megpróbált megmozdulni, mivel Ragnell
druidát látta maga fölött. Az öregasszony gyógyfű és tőzegmoha szagú volt, ráncos arca
kiismerhetetlen maszk.
Visszavittek Dun Ringhhilbe – gondolta Sturm és lázával együtt félelme, dühe is
magasba szökött, azonban a fölébe hajló arc elhomályosult, mintha felkavart vízben
tükröződne csupán és mikor ismét kitisztult, egy szépséges, sötéthajú, zöld szemű, negyvennél
nem idősebb nő képe jelent meg előtte, aki hajában viaszosan csillogó magyalkoszorút viselt.
Sturm egy pillanatra felismerte benne Lady Ilyst, azonban nem ő volt az. Hiába volt
láza, a fiú meg mert volna esküdni erre. – kezdődjék hát – suttogta a nő és Sturm mögött dalra
fakadtak a madarak.

*****
 A Sturm előtti nyugodt vizű medence felszíne a legkisebb szellőre is fodrozódni kezdett,
a fa pedig kinyílt körülötte és széket formázott, melyben a fiú háborítatlan, mély álmát aludta.
A sutyorgó nimfák felemelték leheletvékony szoknyájukat és eltáncoltak az erdő
irányába, magára hagyták a sebesült solamniait a másik hárommal. Lady Hollis
gyógymódjának sikeressége nem érdekelte őket különösebben most, hogy a lovag és a trent
küzdelme túl volt a hangos és látványos végkifejleten.
Ráadásul megvetették Lady Hollist, a hajlott öreg druidát, akit Dun Ringhillben Ragnell
néven ismertek, és aki kisebb hírnévre tett szert, amiért talán hat évvel ezelőtt lerohant néhány
solamniai kastélyt. Valamiféle megmagyarázhatatlan okból a Vadon Ura feleségül vette.
Diona, aki sohasem hitt a férfiak ostobaságában, még utoljára visszafordult, mielőtt
Vertumnus teljesen eltűnt volna egy kék virágokkal telehintett bokor mögött. Széthajtotta az
ágakat és a megleste a tisztást. Egy szemhunyásnyi időre aggodalom töltötte el, mivel azt
hitte, a druida sokkal fiatalabb; haja sötét, tartása egyenes, dereka vékonyan ível.
Evanthe utánaszólt, mire az alacsonyabbik nimfa könnyed mozdulattal megpördült és
elsietett az erdő felé.
Természetesen sem Vertumnus, sem a lovag sebeit ellátó druidaasszony mellett álló Jack
Derry nem látta, mennyire vén az előttük álló asszony. Hollis kecsesen térdelt a sérült fiú
mellett, hibátlan vonásait megzavarta az aggodalom.
- Meg tudod menteni, anyám? – kérdezte Jack, mire a nő felpillantott.
- Jól tettétek, hogy a lehető leghamarabb hozzám hoztátok – állapította meg. – Jól
végezted a dolgodat, fiam. Most apád és én következünk.
- Ezek szerint sikerült megbékélni a villám ellenére is? – kérdezte aggódó hangon Jack.
- Van úgy, hogy a törvény meghajol a szellem és a szív előtt – felelte a druida. – A trent
rendbe ön és a törvény is megmarad.
Jackre mosolygott és újra Sturm felé fordult. Széttárta karját és köpenye körbevette a
fiút. – Először a baglyot – suttogta.
A madár pislogott és meglehetősen nevetséges látványt nyújtott, amint leugrott
Vertumnus válláról, aztán kitárta a szárnyát és néma csendben átsiklott a tisztáson egészen
egy, az eszméletlen fiú feletti ágig.
- Most – lehelte Hollis, mire Vertumnus ajkához emelte a fuvolát. Először csak
bátortalanul kísérte a bagoly dalát saját muzsikájával, majd egyre játékosabbá és vakmerőbbé
vált, ujjai repkedtek a hangszer billentyűin. Hollis sárga, szivacsos állagú zuzmót tolt az alvó
fiú orra elé, Vertumnus feje felett pedig a köd és a fény addig örvénylett, hogy a végtelen kék
jelét rajzolta a levegőbe, ahogy Sturm végighaladt a három álom közül az elsőn és
megkezdődött a gyógyulás.

*****

Azt álmodta, hogy egy tölgy ködlepte ágai között hever.

Mélyen beszívta a levegőt és elfintorodott. Körülnézett, merre van, Vertumnus vagy
Ragnell, esetleg Jack Derry, azonban senkit sem látott. Egyedül volt és még ebből a talajtól jó
negyven lábnyira elhelyezkedő magaslati leshelyből sem látott mást, csak növényeket és
ködöt.
Ahogy magára pillantott, látta, hogy zöld ruhát visel, növényekből és levelekből szőtt
tunikát.
Valami azt súgta, ez nem a Komorerdő.
- Sőt, mi több, valami azt súgja, még fel sem ébredtem – suttogta.
Gyorsan elmondta a tizenegyedik és a tizenkettedik fohászt, melyek megvédik az álom
földjén rá leselkedő veszélyektől és tekintetét mindvégig a talajon tartva óvatosan lemászott a
fáról. Félúton, biztonságos de nem éppen kényelmes távolságra a földtől, megragadott egy
vastag, erős ágat, lefüggeszkedett és aztán elengedte. Bízott az álmok különös módon működő
biztonságában.
Igaza volt. Langyos szellő kapott a testébe és ügy lebegett a száraz fűszálak felé, mintha
vízbe süllyedne. Legnagyobb meglepetésére újra családi páncélját viselte és kezében ismét
pajzsát és kardját tarthatta.
- Mi a tanulság ebben? – kérdezte hangosan, mivel a régi filozófusok azt mondták, az
álmok feleletek. Gyorsan körbepillantott valamiféle előjelért – hátha lát egy jégmadarat, ami a
Rend felemelkedését jelzi, esetleg egy Kardot vagy a Koronát.
- Zöld – állapította meg végül és ledöccent a tölgyfa tövébe. – Semmi más csak zöld,
zöld és zöld.
Állát tenyerébe támasztotta és egyszerre egy ló nyihogása hallatszott az egyik sűrű
borókacsoport mögül. Azonnal talpra ugrott és előhúzta kardját. Legyen az szörnyeteg,
ellenfél vagy az álmok bármilyen elorzója, Sturm készen állt. Szélvészként sietett a hang
irányába és a faágak áthaladtak a testén, azonban semmit sem érzett belőlük.
Egy tisztás szélén állt, melyet két, faragott kövekből épített torony uralt. A rémítő fekete
kőépületek körüli falak egyenlő oldalú háromszöget alkottak. Minden egyes sarkon egy-egy
aprócska torony állt, mely leginkább valamiféle vészjósló, fekete kaptárhoz hasonlított.
 - Wayreth! – suttogta Sturm rekedten. – A Mágia Tornyai! – Meg van írva, hogy ide
csak az juthat el, akit idehívtak.
- De miért? – kérdezte. – Miért vagyok itt, a varázslók földjén?
Ekkor meghallotta a hangokat és meglátta Caramont és Raistlint, amint kilovagolnak a
fák közül, és bizonytalanul megállnak a tornyok előtt, pejlovaik nyugtalanul táncolnak
alattuk. Viszonylag messze voltak, nem lehetett hallani, miről beszéltek és arcukat sem
lehetett pontosan kivenni a homályban, azonban valamilyen halk, mély hang dörmögött Sturm
fülébe, mintha egy lovagregényből, egy mondából vagy ősi meséből olvasná fel.
Megpördült és szembetalálta magát a Vadon Urával, aki az ikrekre és a tornyokra
mutatott majd folytatta a történetet
- A Mágia híres Tornyai! – ámult Raistlin.
A magas kőtornyok mintha csontvázak lettek volna, melyek éppen most igyekeztek
kimászni a sírból.
Sturmnak nem akaródzott visszafordulnia a Vertumnus elbeszélésében szeme előtt
kibontakozó álomjelenethez, mégis így tett. Mikor a Vadon Ura beszélt, látta, ahogy a Zöld
Ember szavainak megfelelően mozog Caramon és Raistlin szája.
- Most már visszafordulhatunk – károgta Caramon elcsukló hangon.
Raistlin megdöbbenten pillantott fivérére.
Raistlin Caramon felé fordult. Sturm vadul megrázta a fejét, így próbálta megtisztítani a
pókhálóktól, álmoktól és a sötét, homályos utalásokkal teli szavaktól egyaránt.
Mióta az eszét tudja, Raistlin most először látta Caramont félni – folytatta Vertumnus. –
Az ifjú varázsló valami szokatlant érzett magában, ahogy melegség árasztotta el tagjait.
Kinyúlt és magabiztosan fivére remegő vállára helyezte kezét. – Ne aggódj, Caramon –
mondta. – Itt vagyok veled.
Caramon Raistlinre pillantott és idegesen felnevetett, aztán lova oldalába vágta a
sarkát.
Caramon és Raistlin gépiesen – mintha a szavak vezérelnék őket – egymás felé fordult,
beszélt és aztán, ahogy Vertumnus folytatta a történetet, Raistlin belépett és eltűnt, otthagyta a
remegő Caramont a kapuban.
Sturm megsajnálta Caramont, ahogy egymagában kellett megállnia a rejtély előtt. Most,
hogy testvére nem volt vele a nagy harcos egyik fele mintha árnyékba temetkezett volna és
volt valami anyagtalan abban a széles vállban és vastag karban.
- Olyan… olyan, mint egy megtépázott zászló! – suttogta Sturm és a mellette álló
Vertumnus újra belefogott a történetbe. Raistlin végül kisétált a toronyból az álom fényébe,
Caramon pedig felállt, hogy üdvözölje. Többé már nem Raistlin volt, hanem egy meggyötört,
megtört fiatalember, aki felemelte a kezét, hüvelykujját testvére felé fordította, és…
Mágia járta át a testét és lángolt fel a kezén. Figyelte, ahogy a tűz fellobban, füst
gomolyog, és a lángok elborítják Caramont.
Sturm felkiáltott és eltakarta a szemét. Lehetetlen! Nem lehet ez a jóslat! Raistlin és
Caramon Vigaszban van. Semmi sincs, ami miatt Wayrethbe mennének!
És Raistlin. Raistlin soha…
Vertumnus keze a fiú vállán nyugodott.
- Ne aggódj, Sturm – suttogta és megszorította a fiú karját. – Itt vagyok veled. Ne bújj el
előlem.
Sturm elhúzódott a Vadon Urától, aki egyre erősebben, fájdalmasabban szorította.
- Érted, Sturm? – suttogta Vertumnus és lehelete cédrusillatú volt. – Most már érted?
Aztán Sturm úgy érezte, felemelkedik. Az ágak szétváltak előtte és egyszerre friss,
hűvös szellő kapta fel az őszi égbe, ahol a végtelen kék jele pislákolt felette. A fiú könnyű,
álomtalan álomba zuhant.

*****

- Most elküldjük a második álomba – tüsténkedett Hollis és kisöpörte sötét haját az

arcából. – A fiú élni fog, ebben biztos vagyok. Kiemelkedett a halál bozótjából és most már
élni fog. A hollók eldöntik, miként.
A hollók afféle előjelként végig ott köröztek a fejük fölött az első dal ideje alatt. A
három madár most vészjóslóan letelepedett egy hatalmas selyemfa alacsony ágára. Akkorák
voltak, mint egy kisebb kutya. Rekedten károgták dalukat, mintha egyáltalán nem akarózna
énekelniük. Hollis újabb növényt – ezúttal egy szürke lótuszvirágot – emelt a fiú ajkához, aki
megremegett, ahogy megízlelte. Egy pillanatig mintha tüskék csatabárd lebegett volna Sturm
felett, hogy lesújtson rá, mit sem törődve azzal, ki az ártatlan és ki a bűnös. A baljós árnyékok
között álmodta Sturm második álmát.

*****

Ezalkalommal a Főpap Tornyában volt, az udvarra néző falon.

 Sturm a katonák feje felett lebegett a tábortüzek füstjében, merthogy katonák táboroztak
a toronyban, összebújtak a védelmező falak mögött a tél, a hó és még valami… valami elől,
ami odakinn várakozott.
Sturm pontosan ilyennek képzelt egy ostromot. Idegesen nyelt egyet és a lángokból
felszálló füst hátán egyik tűztől a másikig lebegett.
A katonák gyalogosok voltak, parasztok. Egyesek Uth Wistan címerét viselték a
ruhájukon, mások MarKenninét és voltak, akik a Koronaőrökét, de a vert sereg jelei ott voltak
mindannyiukon. Mindenük átázott a hótól, tekintetük tompa és alattomos. A lovagok
falkaterelőkként járkáltak köztük és egyetlen szót sem váltottak velük.
- Mi ez? – szólt oda Sturm az egyik lovagnak. – Mi történt? Neraka?
A lovag meg sem hallotta, csak felé fordult és átnézett rajta. Gunthar Uth Wistan volt az,
azonban szürke haja és szakálla már-már felismerhetetlenné tette.
Bármi is történt, a csata legalább tíz évvel öregebbé tette. Egyszerre minden hang
megszűnt az udvaron, mintha elszippantották volna a sereg mormogását, a tűz pattogását, a
fegyverek csengését és csörömpölését, helyette ismerős hang kelt a fiú mellől.
Vertumnus is ott állt a falon és Fényeskardú páncélt viselt! Zilált volt, mintha
Fényeskardú Angriff levelekből kirakott portréja lenne. Sturmot megdöbbentette a
hasonlóság. A Vadon Ura az udvarra mutatott és halk, kísérteties hangon újra beszélni kezdett.
Ahogy beszélt, nyomorúságos kinézetű csapatok gyülekeztek a kapunál. A sor elején álló
ősz hajú őrmester felpillantott a falra, tekintete találkozott Sturméval, miközben Vertumnus
egyre csak mondta a szomorú, végzetszerű történetet.
Mintha összementek volna, törékenynek tűntek páncéljukban, kardjaikkal és
lándzsáikkal, ahogy összegyűltek. Topogtak, hogy kiűzzék lábukból a fagyot, és sorba
rendeződtek a nyeregben ülő lovagok mögött. Megismertem a legelső sorban álló Brecát, jó
egy fejjel magasabb volt mindenki másnál és azt hiszem, egyszer ő is felpillantott oda, ahol én
álltam. Határozott tekintete még ilyen messziről is látszott, a fal árnyéka és a reggeli sötétség
sem tudták elrejteni. Lehet, hogy a sötétség miatt, de arca kifejezéstelen volt, vagyis nem,
emlékszem az arcára…
Ha létezik olyan arckifejezés, ami teljesen jellegtelen, mentes a félelemtől, a rémülettől
és végső soron a reménytől is, csupán csak valamiféle beletörődés és kitartás tükröződik
rajta, akkor ilyen volt Breca és a többiek arca, mintha azt mondanák: “Nem így képzeltem, de
rosszabb, mint amire számítottam”. Ennyi és semmi több, amikor a kárhozat kapui kinyíltak…
- Ne aggódj, Sturm – suttogta Vertumnus, szeme elkerekedett. Akár két, pályájáról
letaszított hold. Itt vagyok veled. Érted, Sturm? Most már érted?
 - Azt… azt hiszem – nézett bele a fiú a Vadon Ura csillogó szemébe. – Még az Esküt
és a Szabályzatot is elárulhatja az… az őrület.
- Nem – mondta Vertumnus, hangja suttogásként visszhangzott Sturm gondolatai között.
– Nem csak erről van szó – ismét elmosolyodott, ezúttal valamivel gúnyosabban. – Az Eskü
és a Szabályzat maga az őrület!
Vállánál fogva megragadta Sturmot és megfordította, hogy szembenézzen az alatta
gyülekező sereggel. – Ők azok, akikkel végez a Szabályzat – suttogta követelőzően, míg a
katonák kényelmetlenül fészkelődtek, fegyvereiket és felszerelésüket igazgatták. – Ezen a
véren úszik a ti becsületetek, ezeken a csontokon nyugszik a ti Mértéketek. Ez az óriási
solamniai játék egyfolytában velünk van, annyira egyszerű és mérgező, akár a saját büszke
szívünk!
Úgy beszél, akár egy eszelős – gondolta Sturm – és az álomból valamiféle nyugtalanító
feketeségbe esett. Maga sem tudta volna megmondani, meddig aludt.

*****

- Nem rossz – jelentette ki a druida.

A délután mostanra estévé változott. Az erdőt betöltötték az éjjeli állatok kiáltásai, a
tisztás felett felragyogtak az első csillagok Branchala hárfájának zöldje, míg a vörös Sirrion
égő hajóként vitorlázott be a mennybolt alá.
Hollis Vertumnusra pillantott, arca még fiatalabb, mint a gyógyítás kezdetén. – Túlélte
az első két álmot. A harmadik már könnyű, ha van hozzá gyomra és akarata.
- Egyikük sem könnyű, Hollis – felelte Vertumnus különös mosollyal. – Te nem vagy
solamniai, ezért a Választó Álom könnyebbnek tűnik a többinél. Valójában ez a
legfájdalmasabb.
A távolban pacsirta dala hangzott fel. Hollis beleegyezően bólintott és egy kétvirágos
rózsatővel megérintette Sturm szemét. Az egyik virág vörös volt, a másik zöld, akár egy levél.
Vertumnus játszani kezdett fuvoláján, közben az ezüst Solinari a tisztás fölé lebegett, és
sziporkázó fénysugarakkal borította a selyemfa és a tölgy leveleit, a druida hajában lévő
magyalkoszorút és a Vadon Urának zöld fürtjeit.

20. fejezet: Az utolsó álom

 Sturm körül egyre zengett az éles madárdal: szajkó, veréb, vörösbegy, de
leghangosabban a pacsirtadal, mely egyre ott zengett a fülében azután is, hogy a fiú
megmozdult és a füttyszó elhallgatott.
Felült és körülnézett. Azon a helyen volt, ahová a kocsival hozták, már amennyire össze
tudta rakni a lázálmában látott képeket. Itt volt a medence és a tölgy meg a fűvel borított,
napsütötte tisztás, azonban Vertumnus és társai eltűntek – se Jack Derry, se driádok, se druida;
Sturm egymagában feküdt a tölgyfa tövében, mellette gondosan odakészítve kardja és
páncélja. Úgy nézett ki, mint valami üres héj vagy elhagyott gubó.
Megérintette a mellvértet. A bronz jégmadár természetellenesen meleg volt. Kiütött rajta
a rézrozsda zöldje, mintha már egy ideje itt hevert volna. Sturm homlokát ráncolta és
magához húzta pajzsát és a horpadt pajzsgombot díszítő porlepte napra pislogott.
Valaki felköhögött a háta mögött. Összerezzent és megpördült.
Ragnell álldogált a tisztás szélén és sötét szemével őt figyelte.
- Te vagy! – kiáltotta Sturm és kardja után nyúlt, azonban szinte azonnal meg is torpant,
elvégre egy öregasszony állt előtte és a Szabályzat megtiltotta…
- Békés szándékkal jöttem – szólalt meg Ragnell. – Békés de oktató.
- Bi-bizonyára megsérültem – magyarázta Sturm. Bántotta a fény a szemét, a tisztás
megingott és hullámzott alatta. – Talán… minden bizonnyal…
Ragnell bólintott. – Hét éjszakán át. Egy egész hetet aludtál, és bízom benne, álmaid is
voltak. Jelentőségteljes álmok mindarról, ami történni fog. Próféciának is nevezhetnéd, de én
inkább madárjóslatnak hívnám.
A druida szavai összezavarták a fiút, ám lassan, gondolatébresztő módon beszélt.
Hangja úgy fonódott Sturm gondolataira, akár a hínár, míg végül már maga sem tudta, ő maga
gondolja a szavakat, vagy a druida mondja ki őket. Megrázta a fejét, hátha ezzel eltűnik
Ragnell hangja is és mikor nem járt eredménnyel, Sturm fel akart tápászkodni.
- Még mindig nem gyógyultam fel – hangja erőtlen volt és rekedtes.
- Ahogy mondod, Fényeskardú Sturm – felelte Ragnell, cserzett, ráncos arca meg sem
rezdült. – A tüske még mindig mélyen a válladban van, egészen a szíved mellett. Nézz a
kezedre – parancsolt a fiúra.
Sturm így is tett és lélegzetét is visszafojtotta attól, amit megpillantott. Az erei zöld
színben játszottak. A körmei is zöldek voltak. Keze sötét volt, kérges, akár a Vadon Urának.
- Mi… - kezdte, de Ragnell hangja ellenállhatatlan erővel tört elő agya hátsó részéből és
vastag, mindent beszövő indaként terült szét gondolatai között.
 - Felébredt… - kezdte a hang és a tisztás eltűnt a ködben. Semmi nem maradt utána,
csak az asszony, a csillogó víz és az éjszaka. Ragnell mögött felkelt a fehér hold, fénye
vékony udvarral keretezte a druida hullámzó, zöld színű ruháját és valósággal foszforeszkált,
ahogy visszaverődött a víz felszínéről. Sturm kétségbeesetten hátratántorodott. Végre kiderült,
hogy még mindig álmodik.
Vállsebe előbb zöldre, aztán ibolyakékre végül kimoshatatlanul feketére színezte
tunikáját, ahogy a nedve elpárolgott és kicsapódott az anyagon. Sturm némán kezére pillantott
– ahelyett, hogy a vállából csorgó vér, nedv vagy akármi elvesztésétől elfehéredett volna, bőre
szinte már színjátszóan világoszölden világított.
Ragnell egyre közeledett felé és tartása megváltozott. Agyafúrt, gonosz, fonnyadt
öregasszonyból csodálatos szépség lett. Sötét haj, sötét bőr és sötét szempár, kápráztató
sötétség, és annyira kedvesen mosolygott, hogy megdobogtatta Sturm szívét. A fiú térdre
esett, egyetlen vágya, hogy vele lehessen, bár maga sem tudta, mit szeretne inkább –
gyerekként vagy férfiként szeresse viszont.
Ez kísértés – gondolta, ahogy a nő keblének zöld köpenyen keresztül is lágyan ívelő
vonalára esett a pillantása. A Zöld Ember küldte. Csapda. Nekem pedig… nekem…
Nem tudom, nekem mit kellene tennem azon kívül, hogy megtagadom.
A levegőben cédrusillat terjengett és valahol az éjszakában, a holdfényben újra
felhangzott a fuvola hangja.
Talán ez az utolsó csábítás – vélekedett Sturm. Lehet, hogy Vertumnus már vár az
álmon túl és végre keresésem végére érek.
A nő megállt és felemelte a kezét. Összefonta karját keble előtt és ajka szólásra nyílt.
Szavai bekerültek Sturm gondolataiba, képzeletébe, azonban nem lehetett volna azt állítani,
hallotta őket, sem pedig, hogy Ragnell hangja szólt, mivel most valamilyen mélyebb hangon
beszélt, mely ismerős volt, mégsem tudta a fiú felidézni, hol hallotta korábban.
Egy férfi hangja volt és valami köze volt a hóhoz, az éjfélhez és a sürgős távozáshoz.
Sturm felhajtotta tunikáját és a vállán lévő sebre pillantott. A szakállas, csúf tüske
mellcsontjához közel hatolt be. Döbbenten látta, hogy még mélyebbre fúrja magát.
Hamarosan eltűnik a szeme elől, testébe süllyed, hogy helyrehozhatatlan sérülést okozzon.
Ragnell előrehajolt és megérintette a sebhelyet. A fiú felkiáltott és ellökte a kezét.
- Ne! Ez az erdő már így is épp eléggé tönkretett! Szörnyű sebeket okoztál
mindenkinek… nekem, a Rendnek és apámnak is a Fényeskardú kastély ostrománál!
 A druida lassan ingatta a fejét és elmosolyodott. – Jó néhány solamniai lovag meghalt
abban a… “lázadásban”, ahogy ti nevezitek. Azonban az apád tisztességes ember volt és nem
tapad a vére a kezemhez.
- Akkor… akkor… - Sturm a szavakat kereste, hogy válaszolhasson, ám a tisztás
elhomályosult. Megtántorodott és térdre esett.
Ragnell bizonytalanul a fiú ruhájába markolt, azonban Sturm kitépte magát a kezéből.
A nő kétkedő mosollyal jutalmazta. – Rendben – mondta halkan és a zavaros víz fölé
emelte a kezét. – Ha kísértés vagyok, lássuk, mit ajánlok.
Érintése nyomán lecsillapodott a vízfelszín és a holdfény fehér háttere előtt Sturm
önmaga tükörképét látta visszatükröződni a medencéből. Azonban ez a különös tükörkép egy
sötét fiút mutatott – egész teste zöldbe borult, levelek és indák kúsztak rajta, kócos hajában
harmatcseppek, fején magyalból, borostyánból font koszorú.
- Humára! Ez Jack Derry! – kiáltott fel.
- Nem Jack Derry, hanem te – jelentette ki a druida. – Te magad vagy, ha átváltozol,
Fényeskardú Sturm. Ilyen vagy az Eskü és Szabályzat mögött, egészen lényed legmélyén.
- Egy újabb druidaálom! – felelte megvetően Sturm és elfordította fejét a tükörképétől.
- A medence még mindig ott volt előtte, tükörképe tekintete továbbra is őt figyelte;
derűs, változatlan erdőlakó. Leguggolt a rezzenéstelen vizű tavacska partjára, tükörképe pedig
utána, hogy szembenézzen vele.
- Tényleg ez lapul mélyen bennem? – kérdezte.
Ragnell vállára helyezte a kezét. Az ő tükörképe is megjelent a vízben – hajlotthátú,
mérhetetlenül öreg asszony a fiú fákhoz hasonló, térdelő hasonmása felett.
- Ez is és még sok minden más, Fényeskardú Sturm – válaszolta a druida. – A
Szabályzaton és az Eskün túl óriási bölcsesség lakozik. Azonban neked kell választanod. Vagy
eltávolítom a tüskét vagy… dallá változtatom.
- Dallá?
A druida bólintott. – bensődben zengő muzsikává, ami egyesíti kettészakadt szívedet,
akár a szabó tűje, minden sérülése ellenére újra teljes egésszé változtatja. A dal egész
életedben elkísér majd, és gyökeresen megváltozik minden. A másik lehetőség, hogy
kiszedem a tüskét.
Előrehajolt és ujjával felkavarta a medence vizét. – Bárhogy is lesz, tiéd a választás.
Sturm nyelt egyet.
 - Válassz – noszogatta a druida és a fiú vállsebére mutatott. Míg beszélt, a tüske még
mélyebbre fúrta magát Sturm húsába és most már izmai és csontja közé ékelődött – Sturm alig
tudta mozgatni a karját. Egészen a könyökéig zöld volt már, és ez egyre feljebb kúszott.
- Még mélyebbre rágja magát és halálossá válik – jelentette ki Ragnell. – Ne félj a
muzsikától. Fényeskardú Sturm, hamarosan te is az erdő, a nyárközépi végeláthatatlan,
zöldellő rengeteg része leszel.
- Ne! – kiáltotta Sturm; körülötte élesen rikácsoltak a felzavart madarak. – Vedd ki a
tüskét, Ragnell!
- Ha megteszem, soha többé nem pillanthatod meg az apádat – mondta vészjóslóan a
druida. Elfordult és elindult a tisztás széle felé.
Hazudik – gondolta Sturm, ahogy utána eredt. Hazudik, mint ahogy Caramon és
Raistlin sem járt a Mágia Tornyánál és Vertumnus sem volt ott a Lovag Sarkantyúján. Csak
egy álom. Hazudik és ez az egész álomlátás ostobaság, nekem pedig semmi mást nem kell
tennem, csak…
- Ragnell! – kiáltotta. A druida háta mögötti bokrok megzörrentek, ahogy valami
felugrott és elrohant. – Távolítsd el ezt a tüskét a vállamból!
- Nem! – jött a bizonytalan, alig hallható válasz.
Választhatok – mondta Sturm diadalittasan. A szavak magabiztosan, fürgén csusszantak
ki a száján és annyira megingathatatlanok voltak, hogy egy pillanatig Sturm azt gondolta, nem
is tőle származnak. – Egészen ennek, vagy bárminek a végéig, választhatok.
- Ahogy mondod, Fényeskardú Sturm – helyeselt a druida némi hallgatás után. A fuvola
hangja magányos pacsirta énekévé változott és egy pillanattal később ez a dal is semmivé
foszlott – Fogd hát a kardod, no meg az Esküdet és a Szabályzatodat.
Sturm felé fordult és arcán különös, szomorú kifejezéssel a vállához nyúlt, hogy
kivegye a tüskét.
- Az erőd azonnal visszatér – jelentette ki, ahogy minden – a tüske, a druida, a medence
és a tisztás is –halványulni kezdett a fiú szeme előtt.
- Soha többé nem kell választanod.

*****
Mara egészen az erdő széléig vitte a pók testét. Ott talált egy apró halmot, ahol a fák
fűnek, köveknek és a holdfénynek adták át helyüket, és ha nyugatra pillantott, a gyorsan
ritkuló növényzeten keresztül láthatta Dun Ringhill tüzeinek fényét.
 Egy ilyen nagy, pipaszárlábú lényhez képest Cyren meglepően könnyűnek bizonyult.
Eltávozott belőle az élet és csak egy papírvékony burkot hagyott maga után, mint valami üres
gubót.
A lábai máris kiszáradtak és töredezni kezdtek.
Mara nem nagyon volt a tudatában, hová viszi, még kevésbé annak, miért teszi ezt. A
fák fenyegetően magasodtak körülötte és az erdő visszhangzott a rengeteg zajtól –
morgásokból, füttyökből és megzörrenő aljnövényzetből álló sötét vidék volt ez. Átmászott
egy kidőlt juharfán, aztán valamilyen tüskés, sűrű bozóton, ami alaposan végigkarmolta és
belekapaszkodott a ruhájába.
Néha-néha kivillant a hold a fák ágai között és Mara akadálytalanul felnézhetett az égre,
a feje fölött egyre mélyülő ibolyakék színű mennyboltra és a társtalan csillagokra.
Olyan volt, mintha az egész erdő ellene fordult volna és elf vérének minden egyes
cseppje teli volt félelemmel, óvatossággal. Időről-időre éles, ismeretlen visítás hangzott fel a
bokrok közül – valami sebesült, dühös lény, amint mohón felhördül, rögtön utána valahol a
közelben felharsant egy ezüstös csengésű fuvola, olyan gyönyörűen és vészjóslóan, hogy a
lány azt gondolta, csupán képzelete játszik vele. Többször is felmerült benne, hogy otthagyja
a halott Cyrent; hogy elrohan a féktelenül száguldozó, könnyű, hűvös szellőkkel együtt; hogy
felmászik egy selyemfára és felkapaszkodik az erdő tetejére, ahol majd megnyílik előtte az ég.
És mindeközben csorogtak a könnyei.
- Bűbájosságok! – morogta keserűen, miközben a tetemet vonszolva megkerült egy kis
foltot, ahol kibukkant a szikla az erdő talaja alól. – Valahogy nem így kellene ennek történnie.
A herceget, királyokat békává vagy madárrá változtatják, esetleg kővé dermesztik vagy
megátkozzák, hogy évszázadokon át aludjanak. A régi történetek becsaptak minket, mert úgy
látszik, egy békából, egy madárból, sőt, egy kőből is lehet herceg. Szerelmes voltam Calotte
bűbájába.
Eszébe jutott, mennyire nevetséges ez az egész. Szomorúan elmosolyodott és leült az
egyik kőre. Hosszan bámult a pók élettelen szemeibe és addig nevetett, míg újra kicsordult a
könnye.
Aztán valamilyen elképzelhetetlen véletlen folytán valahonnan jobbja felől füstillatot
sodort orrába a szél. Alig érezte, szinte már azt is gondolhatta volna, csak a képzelete játszott
vele. Újra felemelte a megtett úttal együtt egyre nehezebbé és nehezebbé váló Cyren testét és
nehézkes léptekkel elindult a szag irányába.
 A pók a vállán, így mászta meg az előtte lévő emelkedőt. Az utolsó néhány meredek
méteren megtámasztotta a lábát egy fűzfacsemete tőrzsén, hogy feljusson. Egyszerre könnyű,
friss levegő csapta meg és ott állt az egyre ritkuló erdő feletti szélfutta tisztáson.
Óvatosan a földre csúsztatta a pókot. Letérdelt a domb tetején és előhúzta a kését.
Szinte már tiszteletteljes mozdulatokkal nekilátott, hogy sírt ásson a köves talajba. Míg ezzel
foglalatoskodott egy nyugati siratóéneket dúdolt, melyet még akkor tanult, mikor a most
eltemetésére váró lénnyel vándorolt.

Elhittem annak idején,

Éjbe a föld, mint fordul át,
S hogy a sötétség kebelén
Az eső új életet ád.

De elfeledtem én ma már,
Az aranytelér, hogy megmarad
Mit fel ezernyi tavasz tár,
Ezernyi élet felkutat.

Most már a tél emlék csupán,

Most az ősz, most a nyári fény —
Minden tavasz hát ezután
Új évszak lelkem éjjelén.

Ásott tehát és újra elkezdte a dalt, míg meg nem hallotta, hogy felnyihog egy ló mellette
és árnyék kúszott a gödörre. Jack Derry volt az, és letérdelt Mara mellé. A kertész némán,
azzal a csendes magabiztossággal, melyben Mara megtanult megbízni, míg együtt utaztak, és
amihez ezúttal valamiféle eddig ismeretlen komolysággal, előhúzta kését, és csatlakozott a
lányhoz.
Éjfélre a lényt ünnepélyesen levélágyra fektették és Jack betemette, miközben Mara egy
ősi, kedves és mélabús elf dallamot játszott. Ujjai nyomán zene szállt a levegőben és lassan
Lunitari, a vörös hold bukkant elő egy nyárfacsoport mögül, hogy csatlakozzon a fejük felett
álló fehér Solinarihoz.
 Mara meglepetten nézett a két hold váratlan együttállásán is túlra, a Lemish feletti
elérhetetlen, felhőtlen égre. A kora reggeli alig fényben ott ragyogott kéken és fehéren
Mishakal fényes spirálvonala. Jack mosolygott.

*****

Már jócskán reggel volt, vagy talán már nem is az előző reggel, mikor Sturm felriadt az
erdő közepén. Teljes vértben hevert egy lassú folyású, moszatos csermely mellett valamilyen
különös, elhagyatott helyen, melyet még sohasem látott. Körötte indák és tüskés bokrok
nőttek – a növényzet láthatóan érintetlen volt, mintha nagy magasságból óvatosan
idepottyantották volna a fiút.
Megdörgölte a szemét és felkelt. Egy szempillantásnyi ideig észre sem vette, hogy
másként mozog, hogy visszanyerte karja erejét és lába fürgeségét. Elképedten bámulta kezét –
vörös volt, ismerős; egy csepp sem volt rajta a vérét és álmait megkeserítő zöld nedvből.
- Álmok… - motyogta és megmozgatta a vállát. Bőre sima volt, sehol egy forradás és
karja is hajlékonyan mozgott, teljesen rendbejött.
- Hová tűntek az álmok? – kérdezte önmagától és darabos mozgással átcsörtetett a
bozóton.
Egész délelőtt és délután a Déli-Komorerdőben kóborolt és egyre több minden jutott az
eszébe. Emlékezett a Vadon Urának télfordulón elhangzott szavaira: “Ha nem sikerül ott
lenned a megadott helyen a megadott éjjel, örökre eljátszottad a becsületedet.” Ezért aztán
Vertumnus nyomát kutatta. Lelkesedése átadta a helyét zavarodottságának, ahogy egyik
ösvényt járta a másik után és mindegyik a lemishi-síkságra, Dun Ringhill füstös, egymáshoz
bújó házaitól kissé északabbra vezette. Mintha valamiféle hóbortos erdőkerülő taposta volna
ki, az összes ösvény ugyanarra a helyre érkezett és Sturm minden egyes alkalommal
meglepődött, hogy hová jutott, merthogy az erdőben még egy másik ösvénynek gondolta.
Az éjszakát az erdő szélén töltötte. A fák mintha elhúzódtak volna aprócska tábortüzétől
és reggelre úgy találta, vagy a táborhelye ment arrébb, vagy a fák hátráltak meg, merthogy
legalább százméternyire feküdt attól a helytől, ahol éjjel megágyazott magának.
Zavarodottan, az alvástól még mindig dagadt szemmel az erdőhöz sétált. Az ösvény
eltűnt. Jó néhányszor elindult befelé az erdőbe, azonban mindig ugyanazon a helyen kötött ki
és lassan megértette, hogy maga az erdő veti ki önmagából. Élete végéig hiába próbálkozna
bejutni a rengetegbe, mert bármelyik utat is választaná, azonnal visszavezetné ide.
 - Elmúlt a tavasz első éjjele – mondta magában Sturm. Elkeseredése csak tovább nőtt,
ahogy egy újabb erdei ösvény is a táborhelynél ért véget. – Lekéstem a Vadon Urával történő
találkozómról. Szégyent hoztam a fogadalmamra.
Ennek ellenére Sturm még mindig életben volt. Vállsebe nem “hajtott ki”, bármiféle
végzetet jelentsen is ez. Megvizsgálta a vállát és nyomát sem látta annak, hogy megsérült
volna. Talán csak egy rezzenésnyi ideig tartó kellemetlen érzés, mikor túl erősen nyomta
sebesülése helyét.
Valami azt súgta neki, a küzdelem még nem ért véget és találkozni fog még a Vadon
Urával, ha nem adja fel most a keresését. Beárnyékolta a szemét és végignézett a fák és
tüskebokrok alkotta vastag, áthatolhatatlan határvonalon, majd Dun Ringhill felé fordult.
- Biztos vagyok benne, életem során bárhol is voltam eddig, legkevésbé ebben a faluban
fognak örömmel látni, azonban a titoknak ott kell lapulnia – suttogta és kardját, akár egy
gyalogoslándzsát, a vállára kapta.

21. fejezet: Fordulópont

A tőle északra látott füst és a vibráló fénypontok már jóval azelőtt eltűntek, hogy elérte
volna a falu szélét. Megpróbált emlékezetből odatalálni és kétségbeesetten reménykedett,
hogy meghallja Vertumnus muzsikáját, mely mutatja a helyes irányt, azonban az erdő széle
teljesen jellegtelennek bizonyult és az egyetlen zajt az időnként felhangzó madárdal jelentette.
Mikor már éppen azt gondolta, sohasem találja meg Dun Ringhillt, egy domb mögött
megpillantotta az első házakat.
A hely teljesen megváltozott, mintha valami névtelen, óriási dolog rettenetes boszút állt
volna rajta. A kunyhók és viskók vészesen megdőltek, ahogy indák, a földből előtörő fák és az
egyre terjeszkedő aljnövényzet fokozatosan növekvő nyomása kifordította volna őket
alapjukból. Zöld volt Dun Ringhill, egészen a házak csúcsáig.
Sturm tétován lépdelt a lombok és házak rengetegében, fülében a bogarak hangos
zümmögése, szaglását eltompította a bódító virágok és az örökzöldek erős illata. Úgy tűnt, a
növényzet keletről nyugat felé terjeszkedett. A nagy tanácsházat indák borították és egy
hetven méter magas májusfa óriási gyökerei tisztán láthatóan kiemelte az alapjából.
A fiú némán sétált végig a mellékutcákon és zsákutcákban, csupasz pengéje kezében
villogott, míg kerülőúton Weyland kovácsműhelye felé tartott. Átvágott a falu közepén lévő
burjánzó réten nyugatra, keresztül egy halom, önmagától növekedésnek indult, szőlők és
tökök kacsaiból álló rengetegen, egészen a falu széléig, ahol – ha érzékei nem csalnak – ott
állt az istálló és a kovácsműhely egymás mellett. Páncélja csörömpölt a repkénnyel befutott
szűk mellékutcákban, miközben hol a remény, hol a felfedezésétől való félelem dolgozott
belsőjében.
A Weyland háza melletti utcák csendesek és kihaltak voltak, mintha a falunak ezt a
részét megkímélték volna, vagy mintha a falusiak egy időre békén hagynák ezt a helyet, mert
valami különleges, bensőséges esemény zajlana éppen a műhely és az istálló közelében. A
falusiak ugyan nem voltak itt, használati tárgyaik viszont annál inkább – tőrök, árak, orsók
hevertek szanaszét a falu füvében és Sturm néhányszor törött cserépedényre lépett, ami
hatalmas bogarak páncéljára emlékeztető reccsenéssel tört össze még apróbb darabokra a
talpa alatt. Egy bronz tükör támaszkodott féloldalasan az egyik falnak, felszínét rézrozsda
borította. Alig néhány lépésre tőle egy aranyozott fátyol hevert, furcsamód sértetlenül, széleit
hímzett zöld rózsák díszítették. Sturm leguggolt, hogy felvegye és szomorúan hagyta átsütni
rajta a Napot.
Feldobta a levegőbe. Belekapott a szellő és lágyan hullámzott, majd megtelepedett az
egyik elhagyatott kunyhó ablakpárkányán. Ebben a pillanatban üllőn csendülő kalapács
hangja szállt fel a falu széléről.
Sturm futásnak eredt, reményei egyszerre vadul szárnyra kaptak. A falu lakosai közül
Weyland az egyetlen, aki meg tudja mondani, hogyan juthat Jackhez, Jack pedig ismeri a
Vertumnushoz vezető utat.
Az istálló ajtaja tárva-nyitva, a meleg, átható szagú sötétségből lovak prüszkölése
hallatszott, a kovácsműhely ablakából pedig fény szűrődött ki és úgy tűnt valaki serénykedik
odabent. Egy ember járkált ide-oda a tűz előtt és halkan dúdolt magában.
Sturm egyetlen pillanatig sem tétovázott, odament a műhely ajtajához és kinyitotta.
Vertumnus állt előtte, kezében fogóval és kalapáccsal és barátságosan elmosolyodott.
Láthatóan számított már a fiúra.
Letette a szerszámokat és egy durva zsákvászonba törölte a kezét, míg Sturm a tűzhely
forróságától kipirult arccal ott állt az ajtóban, és emlékei között kutatott.
A fiú döbbenetében még kardját is elejtette. Egyszerre minden világossá vált. Az álmok
és döntések hirtelen komor értelmet nyertek, noha Sturmnak még mindig nehezére esett volna
pontosan szavakba önteni. Szóra nyitotta a száját, száz meg száz kérdést akart feltenni
Vertumnusnak, azonban a Vadon Ura megállt és felemelte a kezét, hogy elhallgatassa.
- Megviseltnek látszol és kimerülhettél a hosszú utazás alatt – állapította meg –, én
pedig rossz házigazda volnék, ha nem kínálnálak meg kenyérrel és némi itallal.
 - Nem, köszönöm. Vagyis igen. Igen, egy kevés kenyér jólesne. És egy kupa víz.
Vertumnus, kezében merőkanállal, a hátsó ajtó és a kút felé indult. Sturm minden
különösebb cél nélkül utánaeredt és közben ügyetlenül az üllőnek ütközött.
- Zöldfülű ifjonc vagy te, solamniai – mondta vidáman a Zöld Ember, ahogy elsietett a
fiú mellett az éléskamra irányába. – Zöldfülű és nyakas, bár mindkettőre akad orvosság, noha
egyik sem jelent feltétlenül rosszat. Zöldfülűséged megakadályozta, hogy megromolj és
megalkudj, és nyakasságod segítségével jutottál el egészen idáig.
- A bukásomig, merthogy a tavasz első napja már elmúlt – szólt ingerülten Sturm. –
Kitértél előlem, Vertumnus, és formailag te nyertél!
- A solamniai részed az, aki formaságok miatt siránkozik – válaszolta jókedvűen
Vertumnus. – Ha jól emlékszem, azt mondtam, ha nem sikerül ott lenned a megadott éjjel,
örökre eljátszottad a becsületedet.
Sturm mérgesen bólintott és esetlenül leült a padra. Vertumnus átnyújtotta neki a
kenyeret és a csordultig teli merőkanalat.
- A druida hibája az egész – folytatta a fiú. – Ragnell bebörtönzött három napra és aztán
egy hétig tartó álmot bocsátott rám, különben jócskán lett volna időm arra, hogy
felkeresselek.
Vertumnus leült a padlóra. – Abban a börtönben biztonságban voltál. Könyörtelen
ellenség járt a nyomodban és mikor az Úrnő lefogatott, felhagyott az üldözéseddel.
Sturm dühösen szipákolt. Már megint ez az összeesküvés-történet és Boniface.
- Tehát? – Vertumnus összekulcsolta ölében heverő kezét. Úgy nézett ki, akár egy ősi
keleti szobor, a messziségben járó nyugalom jelképe. – Tehát? Érzed a sebedet? A
veszteséget? A hiányt?
- Nem értem – nézett rá Sturm.
- Gondolom, a becsületed még mindig megvan, hacsak nem tartod kötelességednek,
hogy elveszítsd a naptár miatt. Ó! – kiáltott fel, mintha egyszerre eszébe jutott volna valami. –
Van egy ajándékom a számodra.
Felkelt és a műhelyben lévő polcokhoz sietett. Felállt egy zsámolyra és levett egy
vászonba csomagolt hosszúkás tárgyat. Lassan, méltóságteljesen bontotta ki és Sturm elé
tartotta.
Egy kardhüvely volt az, aprólékos, mesteri díszítés borította tetejétől a hegyéig.
Legalább egy tucat, csillogó ezüstből kidomborított arc nézett Sturmra. Olyanok voltak,
mintha tucatnyi tükörképet látna, vagy mint a Di Caela kastélyban látott szobrok. A fiú úgy
érezte, évek teltek el azóta, hogy megpillantotta őket. Minden egyes arc az ő szemén és arcán
osztozott és mindegyiket egymásba fonódó, rézből készült rózsák és levelek keretezték –
vörös és zöld, mintha lángolna az egész, akár egy tucatnyi aprócska Nap, vagy napraforgó,
esetleg bimbózó virág.
- Ez… ez nagyszerű, uram – suttogta Sturm. Udvariassága felülkerekedett
megdöbbenésén. Távolról csodálta a kardhüvelyt, szinte félt hozzáérni. Szórakozottan
üldögélt az üllőn, szemét résnyire húzta, ahogy a mesteri munkát vizsgálgatta. – Úgy vélem,
ez akár Weyland munkája is lehetne.
- Ezt a mestere készítette – mondta halkan Vertumnus. – Nincs olyan élő ember, aki
ehhez hasonlót tudna készíteni, ezt én mondom – csendben a tűz elé guggolt.
- Örül az utazó, ha így gondoskodnak a kényelméről, Lord Vertumnus – jelentette ki
Sturm legünnepélyesebb modorában és megfordította a kezében tartott kardhüvelyt. – Ez
kétségtelenül becsületed és neveltetésed bizonyítéka, akárcsak ez a csodálatos ajándék.
Elfojtott nevetés jött a kovácsműhely sarkából, ahol Vertumnus guggolt a mélykék
árnyék és sárga tűz között és éppen egy kevés tőzeget rakott a tűzhelyben izzó széndarabokra.
Sturm megköszörülte a torkát és belevágott. – Ugyanakkor jól emlékszem egy
megállapodásra kettőnk között, melyet a télforduló tiszteletére rendezett vacsorán kötöttünk.
Így hangzott: “Találkozzunk a tavasz első napján, erődömben, a Déli-Komorerdő közepén.
Egyedül gyere, és akkor elrendezzük ezt, ahogy kell: kard kard ellen, lovag a lovaggal, férfi a
férfival.” Azt mondta, meg kell védenem apám becsületét és megkérdőjelezte az enyémet.
Vertumnus bólintott. Titokzatos mosolya elhalványult, határozott, szigorú
komolyságnak adta át a helyét.
- Hát akkor, térjünk a tárgyra – suttogta. Az utolsó tőzegtéglát is a tűzre helyezte és
teljes magasságában kihúzta magát. Legalább egy fejjel magasabb volt a vele szemben álló
fiúnál.
Sturm hangosan nyelt egyet. Nem emlékezett rá, hogy a Zöld Ember ennyire nagy,
ennyire tiszteletet parancsoló.
- Nemcsak ennyi hangzott el közöttünk – folytatta. – Ti solamniaiak annyira imádjátok a
szabályokat és szerződéseket, úgyhogy bizonyára emlékeztek az elhangzott szavakból
felépített kártyavárra és arra, pontosan mi hangzott el, szóról-szóra.
- Természetesen emlékszem – válaszolt Sturm. – “Merthogy tartozom neked egy
vágással, mint ahogy te is tartozol nekem egy élettel.”
- Akkor ugyanarra emlékszünk – mormogta Vertumnus. – Gyere utánam a műhely
udvarára. Ott eleget teszünk a megállapodásban előírtaknak.
 Stuem letette a kardhüvelyt és kilépett a kovácsműhelyből a délutáni napfényre.
Verrtumnus a kút mellett várt rá, körülötte avar, elrontott termékek és féligkész díszítmények.
Szinte azonnal mély muzsika szállt fel a földből körülöttük és Sturm idegesen várakozva
előretartotta csupasz pengéjét.
- Védd magad, Lord Vertumnus! – szűrte a kihívést összeszorított fogán keresztül.
Vertumnus lustán, akár egy macska, a kút kövének támaszkodott.
Aztán egy villanás – elmosódó mozdulat, ahogy egy zöld kéz kulcsolódott
ellenállhatatlan erővel a fiú csuklójára a kard felett.
- Kard, kard ellen – mormogta a Vadon Ura és erősödött a szorítása.
Sturm fájdalmában elfintorodott. Valamilyen különös, szinte már elektromos érzés
kúszott végig kardforgató kezén. Majdnem felkiáltott és megpróbálta elengedni a fegyvert,
azonban ez az erő szétválaszthatatlanul odaszegecselte a kezéhez. Döbbenten pillantott
Vertumnusra, aki eszelős, mégis meglepően jóindulatú tekintettel meredt rá. A fiú szívéből
hatalmas mennyiségű kedvesség tört elő és mindent betöltött körülötte a muzsika, a fuvola, a
tamburin, az elf cselló és valahol mindezek között egy trombita távoli, átható hangú hívása,
melyet újra és újra hallani fog egészen addig a napig, a Torony falán, mikor a látóhatáron
felbukkan a Sárkányúr, ő pedig ott áll a Lovag Sarkantyúján – utoljára hallja majd a dalt és
végre megérti, mit jelent.
Letérdelt a földre, az ekevasak, patkók és meghajlott kardok közé, Vertumnus pedig ott
állt felette, kezében villogott a kard.
- Lovag a lovaggal, férfi a férfival – fejezte be halkan a Vadon Ura.
Sturm képtelen volt diadalmaskodó ellenfelére pillantani. Lassan, szánalmasan a Vadon
Ura felé kúszott.
- A feltételek majdnem mind teljesültek – mondta reszkető hangon. – Add ki a
jussomként járó kardcsapást és vedd el az életet, amivel tartozom neked.
Igyekezett rezzenéstlenül térdeli Vertumnus előtt és félelmével birkózott. A solamniai
gyászéneket dúdolta, ahogy komoran készülődött a lesújtó pengére.
Ám csak könnyedén, szeretetteljesen, játékosan ért hozzá a fegyver, először a bal, aztán
a jobb vállához.
- Emelkedj fel, Sir Fényeskardú Sturm, az Erdő lovagja – szólt a Vadon ura nevetve.
Sturm döbbenten és haragosan pillantott ellenfelére.
Aki kigúnyolta, a becsületébe gázolt és elvette a fegyverét.
Aki még a lovaghoz méltó halálból is kihúzta a Szabályzatot.
 - Az élet, amivel nekem tartozol, fiú, az, amelyiket kardforgatással és bosszúval töltenél
– mondta Vertumnus.
Sturm értetlenül, kérdő szemmel nézett rá.
- Ugye a fiam beszélt neked… Lord Koronaőr Boniface-ról? – kezdte a Vadon Ura. – És
talán te is találkoztál a keze nyomával a Komoerdő felé vezető utadon.
- Nem… nem állíthatnám, hogy könnyű utam volt, Lord Vertumnus – felelte akadozva
Sturm –, de nem hiszem, hogy ezt Lord Boniface-nak köszönhetném.
- Gondolkozz! – szólt rá ingerülten Vertumnus. – Banditák és orgyilkosok innen egészen
a Főpap Tiornyáig, akiket solamniai pénzzel fizettek ki, balszerencsével, balesetekkel teli
vesszőfutás, az egyetlen ajándékot, melyet Boniface-tól kaptál szándékosan megrongálták…
Egyszerű matematikával is rá lehetne jönni a válaszra, ha az Esküd és Szabályzatod nem
vakítana el az igazsággal szemben!
- De hát miért? – kérdezte a fiú. – Ha Lord Koronaőr Boniface ilyen aljasságra képes,
miért pazarolná olyasvalakire, mint én?
- Hogy miért? – egyszerre muzsika töltötte be a szeméttel teliszórt udvart, mintha a szél
valahogy keresztülfújt volna a Vertumnus övén lógó fuvolán és valamilyen dallamot csalt
volna elő belőle. – Figyelj, és nézz rá az újjákovácsolt pengére.
Sturm akarata ellenére is a fegyverre pillantott és a penge szívében havas tájat pillantott
meg, ahogy a fém ezüstös csillogása fehérségnek adta át a helyét. Sturm hunyorgott és
közelebb hajolt…
Csuklyás, köpenyes, rosszarcú emberek egy csoportja feszült a viharos erejű szélnek és
egy távoli hágónál gyülekezett. A menetoszlop elején egy férfi ült lova nyergében, csuklyája a
vihar ellenére vállán pihent. Szakállas volt és jó néhány heg csúfította az arcát, mintha
terméskövekből és száraz ágakból rakták volna össze.
A férfi beszélgetésbe merült egy másik emberrel, aki elegánsan, solamniai páncélban
feszített. A lovagnak nem volt valami nagy kísérete – csak egy másik lovagot és három
gyalogost lehetett látni. Az első lovag páncélján csorgott az olvadt hó, ahogy egy tekercset
nyomott a marcona férfi bütykös kezébe és a forrongó jeges levegőbe mutatott egy sziklafalak
között vezető sötét átjáró irányába.
- Azon a hágón keresztül érkeznek – mondta.
Sturm megismerte a hangját. Kiabálni kezdett, azonban a zene még hangosabb lett
körülötte és elnyomta a hangját.
- A lobogón Ösvényőrző Agion címere lesz – mondta a lovag. – Fekete hegy előtt vörös
kentaur.
 A viharvert férfi még szorosabbra húzta a köpönyeget maga körül. – És ilyen bőkezű
fizetségért, Lord…
- Mordonharc – felelte a lovag. – Neked Lord Mordonharc vagyok.
- Illúzió! – kiáltotta Sturm és hatalmas erőfeszítéssel sikerült elszakítania tekintetét a
látomásról. Vertumnus az üllő tetejéről méregette kíváncsian és kissé szomorúan. – Illúziónak
kell lennie! Annak kell…
- És ha mégsem?
- Mérhetetlenül nagy bosszút fogok állni! Akkorát, hogy… - kezdte Sturm.
- Ne – Vertumnus könnyed mozdulattal leugrott az üllőről és két nagy lépéssel Sturm
mellett termett, keze szorosan markolta a fiú vállát.
Sturm nyelt egyet. A fájdalom már el is tűnt… A sebe…
- Ne – ismételte Vertumnus. – Nem illúzió. Én voltam a másik lovag annál a távoli
hágónál, ahol a tekercs és a pénz gazdát cserélt és az útonállók kezébe került. Mikor aztán
Agion elesett és a kastély végzete is világossá vált, én voltam az, akit Boniface
meggyanúsított.
Sturm a döbbenetében még a kardot is elejtette. Könnyei és haragja annyira
elhomályosította a szemét, hogy csak tapogatózni tudott a kovácsműhely padlóján heverő
fegyver után, míg a Vadon Ura nyugodt hangon folytatta:
- A hóvihar ellenére követtem őt a hegyekbe. A Szabályzat szeretete vezérelt és az öröm,
hogy Lord Boiniface abban a megtiszteltetésben részesített, hogy megkért, kísérjem el őt. A
szeretet és öröm gyűlöletté és haraggá változott, mikor láttam, hogy a banditával szövetkezik,
mikor láttam, hogyan vándorol a pénz a lovagtól a rablóhoz.
- Azonban semmit sem tehettem. Visszatértem a Fényeskardú kastélyba, ahol Boniface,
akár egy öreg róka a hóban, addig ügyeskedett, míg a saját nyomai önmagukba értek és arra
használta a Mértéket és a Szabályzatot, meg az egész átkozott solamniai gépezetet, hogy
megvádoljon engem a saját árulásával. Mikor kiléptem a kapun és elindultam az egyre
tornyosuló hóban, még semmit sem tudtam Hollisról és a rám váró átalakulásról. Azt
gondoltam, a halálom felé tartok, a jég és a lassú elszenderedés vár rám, de inkább ezt a halált
választottam, mint azt, amelyik a Rendnél várt volna rám.
- Azonban nem azért hoztalak el idáig, hogy vérontásba hajszoljalak. A solamniai
bosszú csúf, szövevényes dolog, olyan forró és mérges akár a párosodó pókok. Nem is az
Eskü és Szabályzat miatt, bármekkora büszkeséggel töltik is el a Rendedet. Lehet, hogy
létezik Szabályzat szerinti bosszú, azonban ettől még mindig bosszú marad, körülményes és
ártalmas.
 - Akkor… akkor mit tegyek – Sturm szinte üvöltött.
Vertumnus leguggolt mellé.
- Maradj a Komorerdőben. Bocsáss meg Boniface-nak, a Rendnek, apádnak,
mindenkinek. Bocsáss meg nekik és ne törődj velük. Bocsáss meg nekik.
- De hát ott van az Eskü és a Szabályzat! Ezer éves törvények…
- Melyek semmit sem érnek! – szakította félbe hevesen Vertumnus. – Szörnyeteggé
tették a Koronaőröket és a Jeoffreykat, névtelenek ezreinek vére szárad rajtuk, elvesztetted
miattuk az apádat és téged is megfertőztek már annyira, hogy nins már reményed a
gyógyulásra, hacsak…
A fiú rémülten, dühösen eltávolodott az előtte lévő férfitól, míg válla a kút falába
ütközött. Megbotlott egy eldobott kandallóvasban, de sikerült talpra állnia, szemét szorosan
lehunyta fájdalmában, elhagyatottságában és haragjában; annyira szorította kardja markolatát,
hogy ökle kifehéredett.
Aljas gyalázkodás. Nem engedek. Humára, Vinas Solamnusra és magára Paladine-ra
esküszöm, nem engedek!
- A Rend most már az apám! – kiáltotta Sturm, hangja vékonyan, gyötrelmesen csengett
a néma udvaron. – A Rend a családom! Menj vissza az erdődbe és hagyjál nyugtot nekem!

*****

Az üllőn ébredt, kezében a kardhüvellyel. Az egész kovácsműhely eltűnt és vele az

istálló is, csak Luin legelészett békésen egy közeli gyümölcsösben, Lord Vertumnusnak pedig
nyoma sem volt.
A muzsika elhallgatott. Sturm először az egyik, aztán a másik irányba indult, az üllő
körül körözött és erre-arra tekintgetett, hátha visszatér a dal és elvezeti Vertumnushoz,
azonban az egész falu csendes volt – mélyen, ellenségesen hallgatott.
Luin felemelte a fejét nyihogott egyet, noha Sturm semmit sem hallott.
Felnézett, mire a szél hangtalanul átszaladt a fák között. A levelek zajosan zörögtek és
az égen egy csapat vadlúd szállt délnek, ahogy szokásos vándorlásuk során a hidegebb
területek felé igyekeztek, szárnycsapásaik és kiáltozásuk nem jutott el a fiú füléig.
- Micsoda? – kérdezte Sturm fennhangon, annyira vágyott már arra, hogy halljon
valami, még ha a saját hangja is az. Ismét elkiáltotta magát, aztán harmadszor is.
Semmi más nem hallatszott a saját hangján kívül és az is megremegett, mielőtt elveszett
volna a körülötte lévő mély, állandó csendben. Aztán a csendből egy távoli dob tompa, ütemes
hangja szűrődött el a fiúig. Sturm igyekezett megtalálni, merről jöhet a hang, de a hang
továbbra is alig hallatszódott bármerre is fordult, és hiába mozgott akár Luin, akár az üllő,
akár a város középpontja felé, semmi változást sem tapasztalt, csak a tompa puffogást.
Már a falu főterét borító füvön járt, mire ráébredt, hogy saját szívdobogását hallja.
Megállt és előhúzta a kardját. A néma csendben levelek surrogását hallotta, az ágak között
sóhajtozó szelet.
Aztán pedig mindenféle szabálya, előírása és tanult tudása számára
megmagyarázhatatlan módon egyszerre tudta, hogy soha többé nem találja meg a Zöld
Embert.

*****

Vertumnus a törzsnek dőlt a selyemfa alacsonyan növő ágán és elmélyülten figyelte az

alatta lévő erdei tócsa zavaros felszínét. A fa tövében ott ült Hollis úrnő és a fiúk, Jack Derry.
Weyland kovács legalább tucatnyi falujabeli között gubbasztott, péklapát kezében
valamilyen bonyolult, réz- és ezüstdrótból készült szövevény. Még a körben ülők
legokosabbja sem jött egyenlőre rá, mit készít, azonban mindannyian izgatottan figyeltek és
várták, ezúttal miféle csoda jön létre érintése nyomán a kezében lévő fémből.
Mindannyian idegyűltek a druida hívására, kíváncsian várták a Vadon Urának híreit,
ahogy a reggel lassan átadta helyét a tündöklő nappalnak. Különféle pletykák keringtek a
falusiak között: háború készül Solamnia ellen, a Vadon Urát elrabolták a silvanesti elfek,
északra lovagolt, hogy bosszút álljon valamilyen megfoghatatlan sérelemért. Végül
meghallották a város irányából érkező metsző széllel szálló muzsikát és tudták, itt van a
közelben, és hamarosan csatlakozik hozzájuk.
Már majdnem véget ért a délelőtt, mikor elhallgatott a zene és az erdő szélén őrködő
Duir kapitány volt az első, aki megpillantotta a lehangolt, lassan lépkedő Vertumnust
közeledni A hajában és ruháján lévő levelek mind elfonnyadtak és sárgán villogtak.
Vertumnus nem mondott nekik egy szót sem és csak bólintott, mikor Jack Derry
bemutatta őt Marának. Tudomást sem vett Hollis úrnő vigasztalásáról és a civakodó
driádokról, csak felmászott oda, ahol most is üldögélt.
A falusiak egy idő után megfeledkeztek a Vadon Uráról és visszatértek különböző erdei
feladataikhoz: fekete nadálytövet és gyűszűvirágot gyűjtögettek, vadásztak, halásztak az erdő
mélyén csordogáló csermelyben. Mara egyre csak Vertumnust figyelte és azon töprengett, hol
járhatott és miért ilyen levert. Végül megkérdezte Hollis úrnőt, túl vannak-e már a Sturmmal
való találkozáson.
A druida bólintott, miközben azzal foglalatoskodott, hogy cickafarkkóró-teát főzzön,
amiről Mara Silvanostban eltöltött évei alapján úgy tudta, orvosságként szolgál búskomorság
esetén. – Pontosan, ahogy mondod – helyeselt Hollis úrnő.
- A Vadon Urának arckifejezéséből arra következtetek, hogy Sturm legyőzte – mondta
Mara.
Hollis felnézett, oda, ahol a Vadon Ura ült csendes méltósággal, sötét szeméből sütött a
bánat.
- Én arra következtetek az arckifejezéséből, hogy Sturm önmagát győzte le – felelte a
druida.
Órákba telt, mire Vertumnus megszólalt. Már késő délutánra járt az idő és a pacsirták
elfészkelődtek az ágakon. Az erdőt betöltötte a mókusok perlekedése és a délre igyekvő barna
galambok magas burukkolása.
- Már elment – jelentette be. Egyszerre kétszáz pár szem szegeződött a selyemfának arra
az ágára, amelyiken ült. Sárga levelek potyogtak szomorkásan a szakállából és a tunikájáról. –
Vissza a Vingaard, a Torony és ostoba Rendje felé.
- Ahová te is tartoztál volna, ha nem lettél volna annyira szerencsés egy téli éjjelen –
állapította meg Hollis.
- És ha nem lett volna ennyire kedves a Lord Angriff kastélyát ostromló sereg –
mosolygott le rá Vertumnus.
Hollis is elmosolyodott és felnyújtotta a teát az ágon gubbasztó férjének.
Vertumnus kedvesen pillantott az alatta álldogáló Jack Derryre és ismét elcsodálkozott,
milyen gyorsan nő a fiúk. Hiszen csupán öt éves és máris felnőtt, erős a karja, éles a szeme
és…
És láthatóan érdeklődik egy nemrég társát vesztett elf leány iránt.
Vertumnus mosolyából fintor lett végül. Még utána kell nézni egy-két dolognak és van
olyan is, amelyik nem várhat tovább.
- Ha jól látom, Mara, az elf jártas a fuvola művészetében és ismer néhány ősi
hangnemet is – szólt.
Mara elpirult, azonban Hollis biztatóan a vállára helyezte a kezét.
- Tanultam néhány dallamot, Vadon Ura – felelte és tekintete a levekkel borított földet
fürkészte.
- Helyes, helyes. Ha jól tudom a szerelem és a találékonyság vezetett el hozzájuk.
 - Alaposan becsaptak, mikor megtanultam őket – válaszolta keserűen Mara és tekintetét
a Zöld Emberre emelte.
- Az igaz, hogy becsaptak, de azt kétlem, hogy alaposan tették volna. A szerelem és a
találékonyság még a legszebb álmainknál is tovább tart.
Mara a homlokát ráncolta. Úgy tűnik, az érthetetlen solamniai szabályok közül ebbe a
levelekkel, árnyakkal és példázatokkal teli világba került. Senki sem tudná megmondani, ezek
után mi következik.
- Mit kérsz tőlem? A játékomat? – tette fel a kérdést.
- Társaságot – felelte Vertumnus és egy közeli juharfa ágai közül heves, gonosz
sziszegés hallatszódott. A driádok kidugták a fejüket egy levélcsomó mögül, aprócska szemük
haragosan csillogott.
- Nem elég, hogy ehhez a banyaszerű druidához kötöd a szekeredet! – szólt Diona.
- Most meg elfeket akarsz! – vádolta Evanthe. – Csak az istenek tudják, milyen sötét
szándék vezérel.
- Távozzatok, mind a ketten! – nevetett Vertumnus és hozzájuk vágta a teáscsészét.
Felpattant a selyemfa ágáról és könnyed mozdulattal leugrott. – Különben visszazárlak titeket
a fába, ahol találtalak!
- Nem ijedünk meg ilyen könnyen! – köpte felé Evanthe a tea langyos maradékától
csöpögve. – Már megmutattad, mennyire vajszívű vagy, mikor nem végeztél azzal a
solamniaival vagy… vagy… vagy nem bájoltad el!
- Azonban jól tudjátok, hogy én egyáltalán nem vagyok vajszívű – szólt most Hollis.
Karba tette a kezét és vad mosolyt villantott a driádokra. – falvakat prédáltam fel és
kastélyokat romboltam le és bárkit megbűvölhetek, ha kedvem tartja.
A driádok felkiáltottak, ahogy a juharfaág, melyen ültek, egyszerre vastag sugárban
kilőtte édes nedvét. Bosszúsan és tetőtől-talpig szirupban elmenekültek. Ágról-ágra ugráltak,
levelek és kosz tapadt ragadós ruhájukra, ahogy az erdő mélye felé igyekeztek. Nyomukban
kacagás hullámzott végig az embereken.
- Bár lenne olyan varázslatom, amilyenre szüksége volna az ifjú Sturmnak – tette hozzá
Hollis valamivel komolyabban.
- Ő dönthette el, hogy dallá változzon-e a tüske és ezzel önmaga is átváltozzon –
mondta Vertumnus. – Ehelyett azt kérte, távolítsd el, hogy olyan maradjon, amilyen volt. A
kardot választotta és a Rendet.
- De a sebesülés soha nem fog begyógyulni teljesen. Bár eljön az idő, hogy meg is
feledkezzen róla, a seb még mindig ott lesz.
 - Egészen ennek, vagy bárminek a végéig, választhat. – mondta Vertumnus és ajkához
emelte a fuvolát. – Azonban maradt még valami, amihez szükség van rám, szükség van az
bűbájosságomra…
Vertumnus elfintorodott, Jack Derry pedig elnevette magát apja játékán.
- A szerelmemre és találékonyságomra – fejezte be és Marára nézett. – Csapdát állítottak
a Vingaard-gázlónál. Meg kell védenem a fiút egy régi vérbosszútól. Ehhez pedig szükségem
volna egy másik fuvola, egy másik dal társaságára.
Mara idegesen meghajolt. – Megtisztel, ha kísérhetem, uram. És megtisztel, hogy
segíthetek Fényeskardú Sturmnak – tette hozzá gyorsan.
Vertumnus boldogan bólintott. Ez volt a lehető legjobb válasz. Adott néhány utasítást az
eflnek erre a szokatlan duettre vonatkozóan. A lány egy régi qualinesti téli éneket kell, hogy
játsszon, melybe a tizedik hangnemet, a matheriait rejti, az elmélkedés és gondolatok zenéjét,
mert csak egy elmélyült, határozott elme képes arra, amire a Vadon Ura készül.
Ő pedig egy olyan dalt fog játszani, melyet a Jégfalnál énekelnek a barbár thanoi és a
tizennegyedik, a legmagasabb hangnem bonyolult variációit használja majd mögötte,
Paladine, a változás hangnemét. Aztán pedig, amikor a négy dallam felszáll a két fuvolából, a
két játékos keze közül, nos…
Akkor beköszönt a változás és visszatér a tél a solamniai-síkságra.
Vertumnus mosolygott. Majd meglátjuk, amit meglátunk.

22. fejezet: A Vingaard gázlójánál

A Vingaard gázlónál

Most tizenegyen álltak ott, ahol az előbb még csak hárman. Összekuporodva vártak a tűz
mellett a Vingaard partjainál, a solamniaiak ígéretét bírva, hogy a fiú nemsokára megérkezik.
Mindig a többség győz. Sturm egyedül lesz.
Tivok, a csapat vezére, összehúzta magát védekezve az eleven tavaszi éjszaka ellen. A másik
nyolc észrevétlenül csatlakozott hozzájuk, pikkelyük kékes színben játszott és farkuk lassan
rángatózott a téli közönyben. Már nekilátott a gyilkosság előkészítésének mindössze két
csatlóssal számolva, és kieszelt egy ördögi tervet is ami úgy alakítaná a helyzetet hogy a két
fegyvernök harcolna.
Ezután lepte meg a másik nyolc, egy három napos út után a déli tájak felől érkezve, besétálva
a táborhelyre, és hirtelen a tervek megváltoztak.
De ez volt az út ezekben az időkben: több volt az ő fajtájából-a drakóniaiak , sárkány
tojásokból születve, amelyeket egy sötét és ismeretlen erő rontott meg- többen, mint ahogy azt
Tivok elképzelni is tudta, és ahogy hallotta, még többen-néhányuk a mágia mesterei közül,
néhány alakváltó- utaztak észak felé a Jéghegy halkeltetőitől. Legyen úgy, ahogy van,
gondolta a gyilkosok vezére, szemhéj nélküli tekintetét a felhős ég felé fordítva.
Senkinek közülük nem kell tudnia az arany mennyiségről, amit a solamniaiak adtak.
Tíz kard biztosan elvégzi a dolgát ott, ahol eredetileg kettő lett volna…kockázatosabb. Itt
kellene maradnom ezen a hegyen és szemmel tartani a gázlót, amíg a tavasz kezdete utáni
tizedik éjjel el nem érkezik, ahogy a Solamniai mondta.
És figyelnem kell. Igen, ellenőriznem kellene.
És a jutalom, ha jön a fiú? Megtartom az én felemet és szétosztom a maradékot tíz felé kettő
helyett.
Nevetett ravasz tervén, nevetése olyan volt akár a szél zaja a száraz falevelekbe kapva. Csak
ez a pokoli hideg múlna már el, ha jönne a tavasz és nemcsak a csillagok és kalendáriumok
jelei szerint…

*****

A solamniaiak mondták, hogy a zsákmány jönni fog, ha jön egyáltalán, tíz napon belül,
követve a napéjegyenlőséget.
Ősi solamniai páncélt fog viselni, sokkal inkább díszítő mint funkcionális jelleggel. Mellvértje
egy ősi címerrel lesz díszítve: piros kard a sárga nap előtt.
A fiú fáradt lesz, mondták. Talán legyőzőtt, feltétlenül sebezhető
A gyilkosok már megöltek három utazót, szerencsétlenekre ráillett a leírás, vagy csak részben,
vagy talán csak balsorsú és egyedüli utazók voltak a Vinagaard gázló szélén.
Kirohantak a sűrű borókabokrok közül és lerántották az elsőt a lováról. Akkor az idő
melegebb volt és a feladat is könnyűnek számított.
Bizonytalan volt, ahogy az első halálraítélt vándornak, egy sovány, foghíjas fiúnak délről,
utolsó szavai lemishül szóltak amikor a szöges kardok beléhatoltak.
A második öregebb volt, noha a távolból testtartása és mozdulatai elevennk és erőteljesnek
látszottak és mindent egybe véve fiatalosnak hatott. Tivok jelt adott a folyón felfelé lévő
négynek akik a hevenyészett töltésnél várakoztak, abban a valószínűtlen esetben hogy az utas
kitérhetne az első rejtőző csapat elől.
Mind a hat megmaradt csatlósra szükség volt hogy legyőzze az öreg gazembert, aki a
végsőkig küzdött és rúgott, kettőjüket is megsebesítve a harcban. Ugyan a harcász Tivok a
gáthoz állította a sérülteket, azok helyére friss harcosokat küldve.
Tivok a jó kilátás ellenére nem tudta megmondani, hogy a harmadik utas nő volt, különösen
mivelhogy be volt bugyolálva az erősen zuhanó hőmérséklet ellen. Ő szintén bátran harcolt és
előnyben volt az időjárás miatt. Valóban, a gyilkosok közül egy kardjának fürge döfésének
áldozatául esett, de a penge megakadt benne amikor annak fajtájára oly jellemzően a teste
kővé merevedett, és fegyverének széles markolata lerántotta a lóról.
A másik öt úgy kavargott körülötte mint óriási bronz legyek, sötét farkuk vibrált.
“Még mennyi ideig vesztegelünk ebben rossz időben”- kérdezte az egyik Tivokot amikor egy
part menti sekély sírba ásták el a lány testét
“Még egy darabig” sziszegte Tivok, hátrasimítva csuklyáját felfedve megereszkedett, tarajas
homlokát és réz pikkelyeit.
“Még egy darabig”. Elpusztított bajtársának nekifeszítve vállát, feldöntötte a nehézkes kő
figurát ami így úgy tetszett mintha a halott harcos egy szikladarab volna, egy ártatlan barna
kitüremkedés.
“Tekintsük a történteket, mint….gyakorlást, Nashif”, Tivok hangjában fenyegetés bujkált.
Vegyük mint manővereket…
Nashif nem válaszolt. Az öt gyilkos hangtalanul az örökzöldek árnyékaiba merült, kettő
közülük megállt kardjuk pengéit nyalogatni.

*****
Sturm alig két mérföldre volt a gázlótól amikor azok elásták a lányt. A kipihent és
különösképpen nyugtalan Luinon lovagolt, köpenye szorosan borította testét védve azt a tél
meglepetésszerű visszatértétől.
Már elfelejtette utolsó találkozását a Vadon Urával.
Utolsó látogatása Dun Ringhillben rövid volt. Bebarangolta a benőtt romokat, Ragnell, Mara
vagy Jack Derry nyomait kutatva, vagy akár Vertumusét, de a hely kihalt volt, és a lombozat
olyan sűrű, hogy meg mert volna esküdni rá, hogy ez a hely nem 7 napja, hanem 70 éve
elhagyatott.
Mara elvesztése aggasztotta a leginkább. Valahogy a Szövetség ellen szólt, elmenni anélkül,
hogy tudná mi történt vele. És mégis, furcsa és gyógyító álmai során úgy gondolta, hogy látta
az arcát, látta mozdulatait a falusiak tömege között, ahogy megpillantotta lázas és álmatlan
pillanataiban.
Valami éreztette vele, hogy Mara biztonságban volt, törődtek vele, de elgondolkodtatta vajon
érezné –e akkor is ezt a nyugtató bizalmat ha nem akarna már továbbállni. Délre feladta.
Felnyergelve Luint, kilovagolt a faluból a Lemish alföldekre. Késő délutánra átgázolt a
Vingaard folyó legdélibb elágazásánál, egészen pontosan ott ahol őt, Jacket és Marát
megtámadták a banditák.
Felmerülve a vízből a szemben lévő parton, megkönnyebbülést érzett, mintha valami
titokzatos és megerőltető emelkedett volna fel belőle.
Szeszélyesen nem messze aludt a folyó hangjától és Bonifaceról, hóról és késekről álmodott.
Másnap korán reggel ismét lovagolt, északra és nyugatra, ahogy emlékezete vitte.
Céltalanul a bolygóktól vezetve, rövid időre Komorerdőben volt, az ég megváltozott.
Chislev, Sirrion és Reorx visszatértek égi öreg tartományaikba és azt gondolnád, hogy tél van,
ha a bolygók állását nézed inkább mint a kalendárium napjait. Valóban, maga az idő is
felélénkült és Sturm első napjának tavaszias reményei a hazafelé tartó úton megfeneklettek
egy jeges esőben ami estéről a következő reggelre érkezett.
Megállt egy tölgy és éger csalitosban, ezúttal fürgén és gyakorlottan egy tetőszerűséget építve
köszönetet lehelve a szűz Marának.
Kora délelőtt volt a harmadik napon amikor Fényeskardú Sturm elérte a Vingaard folyó
legészakibb nyúlványát. A hideg egész éjjel délről fújt és a tölgy levelein lévő dérre és a
csípős levegőben látszódó párára ébredt. Két óra lovaglás után elérte a híres gázlót; Túl a
gázlón, fagyos köd terült el a folyópartokon, és északra, a Vingaard vártorony beleveszett a
nyomasztó és jeges homályba.
Sturm lépésre fogta lovát egy óriási barna szikladarab mellett és felállt a nyeregbe kezét
dörzsölgetve hogy azok megmelegedjenek.
A vizek természetellenesen sekélyek voltak a korai tavaszhoz képest, amikor a folyó általában
megduzzadt és kiáradt partjain. A jó szerencse kedvező jelének látszott. Egy könnyű
átkeléssel és egy hosszú élénk lovaglással a Solamniai alföldeken át táborozhatna egy
viszonylag biztonságos országban-talán a Virkhus hegyekben- és a Toronynál lehetne holnap
délre.
És azután jönne a magyarázkodás, a válaszok Guntharnak, Alfrednek és Stephannak. És a
Bonifaceval való találkozás. Gondolhatott volna rá. Gondolnia méreg és tőrök után kutatva a
sötétben.
Mérgesen hátracsapta a csuklyáját. Hogy miért volt Boniface a nyomában még mindig titok
volt. Valamit az apja csinált, semmi kétség, de hogy a fiú ebbe hogy kerül bele, azt homály
fedte. De az Eskü volt a családja és a Torony az otthona az ott leselkedő veszélyek ellenére.
Visszatérne, nyugodtan és ha az idő megfelelő lenne.
Leleplezné a viperákat az udvarban. Megbosszulná az apját.
Mindazonáltal azt kívánta bárcsak maradt volna Komorerdőben. Kívánsága még inkább
erősödött amikor a előtte a ködből kiválva öt kucorgó és bozontos alak közeledett lassan,
kardjukat kihúzva és farkukkal nehézkesen csapkodva. Még soha nem látott draconiaiakat
előtte.
Valóban, még soha nem hallott róluk kivéve egy kender legendában megemlítve őket,
kigúnyolva, és elűzve az utolsó mostani fontos Karácsonyt megelőző komótos hónapban.
De elég volt egy pillantást vetni rájuk és kihúzta kardját újonnan kovácsolt hüvelyéből.
Ahogy ezt tette, a hó elkezdett esni. Könnyedén olvadt szét Luin izmos vörös vállain és a
fegyver csupasz pengéjén. Egy pillanatra, Sturm azt gondolta, hogy zenét hallott, távolit,
jókedvűt és vadat, de elhessegette gondolataiból.
A drakóniaiak még lassabban közeledtek, szöges kardjaikat felemelve, annak ellenére, hogy
még jó 20 jardnyira voltak. Sturm egy élénk solamnic köszöntéssel jelzett és hárman közülük
egyszerre megálltak. Guggolva, ugrándozva mint a varjak, egymáshoz fordultak és suttogni
kezdtek, izgatottan lóbálva fegyvereiket.
Hirtelen, Sturm megsarkantyúzta Luint, kardját feje fölött villogtatva Egy ősi solamniai
üvöltéssel az ajkán “Est Sularus oth Mithas!” egyenesen a két legközelebb lévő drakóniai felé
lovagolt.
Mielőtt azok még felemelhették volna pajzsaikat, kard szaladt az egyik fejébe. Egy
villanásnyi fordulattal a nyeregben, Sturm ledöntötte pengéjével a másikat, és azután,
gyorsabban mint a gondolat, a következő három felé irányította Luint akik visítva és lomha
mozdulatokkal tartottak a sekély folyó felé.
Úgy tűnt, hogy már a derékig érő vízben járnak.
Sturm közéjük lovagolt és Luint a Vingaard partjai felé kormányozta. A kardok drámaian
csattantak fel, és egy másik hangos és metsző üvöltéssel feléjük fordult. Ettől megrémülve, a
drakóniaiak eldobták fegyvereiket és különböző irányba vánszorogtak, nyikorgó visításuk
elveszett a zenében és a feltámadó szélben.
A nyeregre támaszkodva, Sturm nézte ahogy szétszóródnak. Könnyű lenne követni őket és
egyiket a másik után megölni. De emlékezett a látomásra amit Ragnell mutatott neki azon az
estén Dun Ringhill házikójában-Throt télies tájára, a goblin falu kifosztására, a kegyetlen
kardok játékára és a szerencsétlen és felnyársalt lényekre.
“Nem” suttogta. Talán eljön az ideje ennek is, de nem most. És olyan ember sem volt. Addig
nézte őket amíg el nem tűntek a sziklák, cserjék és szederbokrok mögött, majd a gázló és a
kereszteződés felé fordult.
A víz lassan örvénylett körülötte, szelíden nyaldosva kancája térdeit. A folyó egyenletes
moraján túl, Sturm azt gondolta, hogy hallotta a zenét. Emlékezett Mara fuvolájának a
hangjára és valami mélyen az emlékezetében és képzeletében azt súgta neki, hogy Mara
biztonságban van.

****

A Vingaard nyugati partja feletti dombtetőn, Tivok szemével követte az ifjút ahogy az a
sekély vízbe vezeti a lovát . A drakóniai bebugyolálta magát a jeges keleti szél ellen
védekezve és intett bajtársainak akik a folyón felfelé táboroztak. A második lovasszázad volt.
Négyük-kicsi és köpcös drakóniaiak az összetákolt gátnál állomásozva- figyelnének.
Eldobálnák a sziklákat és a kopár ágakat amíg a víz keresztüláradna fürgén és iszonyatos
erővel, dél felé rohanva elárasztva a folyó partjait.
Ha jól időzítenek, az első hullámok széttörnék a gázlót amikor a lovas az ár közepére érne.
Tivok kuncogott. Majd meglátjuk hogy bánik ez a suhanc a lóval.
Biztos volt benne, hogy ő az. Hallotta a solamnicai esküt csengeni a levegőben és látta a kard
villanását a magasban, mint amikor hősugár villan a távoli égen.
Nashif büntetést érdemel amiért hagyta átjutni
Tivok a biztonság kedvéért ismét jelzett, azután megnyalta a kardját, méreggel bevonva ezzel
a pengét.

****
A hó most gyorsabban esett és folyón felfelé lévő partokat keskeny jégréteg borította.
Hawode, Tivok másodparancsnoka kényelmetlenül mocorgott a szikla és fa összevisszaságán.
Kétségtelenül fárasztó volt arra az apró jelre várni. Nem volt egy régi mondás arról amit az
ember nagyon vár?
Fájt a feje és álmos volt. A drakóniaiak nem bírták ezt az évszakot és időjárást, hideg vérük
álmosítóan hatott rájuk ha a hőmérséklet leesett. Már felkeltett egyet a sebesültek közül,
kardjának markolatával püfölve és még szörnyűbb büntetést ígérve neki ha újra elaludna.
A lány baljóslatúan tekintett rá csuklyája alól. ……
Megrázta a fejét eloszlatva a fájdalmat. A domb egyre távolibbnak tűnt, ahogy a hó betakarta
és kétszer elvesztette szem elől egy megrémült pillanatban. Úgy gondolta kezdeményez,
kinyitva a gátat és hagyni kiáramlani a vizet abban a kétségbeesett reményben, hogy Tivok
láthatatlanul jelzett a dombtetőről.
Butaság volt, tudta. Tehát nem csinált semmit. Ott ült és duzzogott addig amíg a hegy
kontúrjai elő nem bukkantak ismét a vakító fehérségből és félelme visszaváltozott tompa
gyötrelemmé.
Ha ez a tavasz Solamniában, latolgatta Hawode, gondolatai lustán és lassan keringtek, akkor
nem szeretné látni…
A gondolat befejezetlenné dermedt a jeges levegőben. A drakóniai bóbiskolt, szendergése
együtt mélyült a hóval ahogy csatlakozott három társához a hüllők téli és álmatlan
szendergésében.

****

Tivok dühös volt amikor a lovas elérte a másik partot. Felszisszent és levánszorgott a
hegyoldalon, két incsnyit csúszva a friss havon, köpenye hullámzott akár egy rozoga jégtörő
vitorlája.
Mindegyik elvétette-Nashif és a bokorban rejtőző csapat, Hawode és akik a folyón felfelé
lévő gáton voltak. Rettegett attól, hogy ez bekövetkezik, de még jobban rettegett a Solamniai
arany elvesztésétől.
Megcsúszott és elesett, majd felegyenesedett, halkan káromkodva. Kardja kiesett a kezéből,
vastag zöld csíkot húzva a havon. A hegy aljának a szélén feküdt, barbár pengéje villogott, az
olvadó hótól . tisztára mosva
Mindennek ellenére, gondolta Tivok felvéve fegyverét, megvoltak a saját tervei is a folyó
ezen oldalán. Gondolataiba merülve lassú mozdulattal hüvelyébe csúsztatta fegyverét és a
gázló nyugati partja felé szökdécselt.

****

Luin megborzongott, ahogy a szél megcsapta nedves lágyékát. Sturm gyorsan leszállt róla és
előhúzott egy pokrócot a nyereg alól, megszárogatva a kancát amennyire csak tudta.
Az átkelés könnyű volt, majdhogynem gyanúsan könnyű. A zene elhalkult a folyó közepe
táján de a kanca engedékenyen és egyenletesen cammogott tovább a keleti partról a nyugati
felé. Noha az időben beállt változás kényelmetlen lovaglással kecsegtetett, Sturm az út
leghosszabb részét már maga mögött tudhatta és több veszély már nem leselkedett rá,
megőrizve az utolsót és legfenyegetőbbet, a Bonifaceval való találkozást a Toronyban. Az ifjú
ismét eltöprengett az elmúlt két héten, szétválogatva a bizonyítékot a szóbeszédtől és a tényt a
mendemondától. Könnyű célpont volt ahogy szórakozottan térdelt Luin lágyékánál
belefeledkezve gondolataiba és nem vette észre Tivok közeledését a vízparton, ahogy léptei
nyomán hangosan recsegett a vékony jégréteg.
Sturm egyszerre felpattant, előrántva fegyverét és szembefordulva a hatalmas drakóniaival.
Fenyegető sziszegéssel Tivok kirántotta pengéjét és suhogva lecsapott. Sturm felemelte
kardját, hogy kivédje a csapást és karjain felfelé egészen a válláig érezte a pengék csattanását
és csikorgását. A drakóniai erősebb volt mint ő. Nem remélhette, hogy legyőzi. Sturm elhátrált
Tivoktól, a teremtmény szöges kardjának villámló vágását elhárítva. Luin, meglepetéstől
prüszkölve leügetett a folyópartra egyedül hagyva a két harcost. Sturm vízszintesen és
erőteljesen tartva kardját körözött a drakóniai körül meglapulva és készülve a támadásra.
Tivok azonban nem volt már zöldfülű, tanulatlan harcos. Felmérte idejét,l assan együtt
mozogva a körülötte táncoló fiúval és amikor eljött a pillanat, csapása hirtelen, pontos és
majdnem halálos volt.
Sturm előrebukott a nem várt gyors döféstől, megakadályozva egy ütést és elhárítva egy
másikat, majd előrecsúszott a jeges földön egészen addig ahol a kard már nem érhette el. Csak
fiatalságának gyorsasága és ellenfele vérének téli lomhasága mentette meg a hirtelen haláltól.
Tivok visszalépett és lenézően kardjára támaszkodott.
“Ez, solamniai, már elég lesz”, közölte.
Sturm nem szólt semmit hanem felkészült a következő támadásra.
“A penge, látod, mérgezett volt, ahogy ez már csak a mi szokásunk, noha az Esküd ezt mégoly
gyalázatosnak is találja.
“Mi köze van ehhez az Eskümnek?” - kérdezte Sturm mérgesen felemelve a kardját.
“Az ő pénze fizetett a méregért”- vágott vissza Tivok szárazan nevetve. Gúnyosan ő is
felemelte kardját, lassan megfordítva a pengét.
“Mi-mit akarsz ezzel mondani?- kérdezte Sturm. Lába reszketett és járása botladozott.
“Solamniai pénz fizetett engem és csatlósaimat”- magyarázta Tivok, hangja vontatott és
édeskés volt, mintha egy lassú észjárású fiatal gyereket oktatna.
“Esküd legkitűnőbb kardforgatója ajánlotta fel az aranyat és engem ideparancsolt, hogy itt
várjam visszatértedet.
“Boniface?”- kérdezte Sturm, noha már tudta is a választ. A drakóniai elkezdett keringeni
körülötte, fekete nyelve vibrált.
“Ne izgasd magad”, ingerkedett Tivok, kardját egyik kezéből a másikba dobálva. “A méreg
sokkal sebesebben áramlik a meleg véren keresztül.” Nevetett és egy puhatolózó lépést tett a
fiú felé.
“És igen, Boniface volt”- suttogta melodramatikusan miközben szemei gonosz vidámságtól
fénylettek.
“Grimbanenak nevezte magát, mintha nem hallottuk volna a híres solamniai kardforgatóról,
nem hallottuk volna a pajzshordozójával beszélni ahogy a Vingard felé közeledetek.
“Valóban Boniface az, és még több aranyat fog fizetni a fejedért amit elviszek neki amint a
méreg végez veled.” A drakóniai magabiztosan közeledett Sturm felé, lehelete
megnedvesítette kardjának fogazott pengéjét.
“Ha megmérgeztél, mit számít a többi?” jelentette ki Sturm hidegen. A gondolat vakmerő
volt, furcsán felszabadító. Tivok irónikusan megvonta a vállát. És akkor zene tört fel
körölöttük. Fuvolák harciasan visító hangja, egy régi Solamniai temetési dal, hangos és
metsző. Tivok megrándult és egy pillanatra megijedt, de Sturm rajta termett mielőtt még
felocsúdhatott volna, olyan vadul énekelte mint ahogy azon a fagyos reggelen tette a Torony
udvarában.

S legutolsó sóhaját
Emelje a ringó lég
Varjak álmai fölé,
Hol halált csak a héja lát.
Árnya Humához szálljon hát
A vad, közömbös égen át…

Tivok visszatántorodott, farka durván csapkodott a jéggel borított mocsárban. A két kard
folyamatosan egymásba akadt, Solamniai családi ékszer és fogazott drakóniai szablya.
Sturm kecsesen a pengék közé csúszott, a drakóniai lába alá gurulva és felpattant a
teremtmény másik oldalán játékosan annak farkára csapva kardjának lapjával.
“Ide vissza, ha kérhetném Kétéltűségedet”- gúnyolódott Sturm. Káprázatos ívben megforgatta
kardját és a drakóniainak összes fürgeségére szükség volt hogy kivédje a kemény ütést.
Tivok visszahőkölt, az előtte lévő fiú pedig csodásan és találékonyan kezelte kardját.
Akárhová is csapott le Tivok szablyája, Sturm elhárította azt, mintha a fegyver maga is érezte
volna a kard irányát és szándékát. Sturm kitáncolt a kard köréből, előrelendülve és szökellve
mint egy kolibri, hosszú pengéje döfött, metszett és vibrált.
Úgy tűnt mintha kettő lenne belőle, ügyesen fröcskölve a Vingard peremén. A drakóniain
lassan úrrá lett a félelem. Valami rosszul sült el a méreggel, mostanra az embernek már
tehetetlennek és bénultnak kellene lennie.
Tivok dermedten nézte, magyarázatért, utánpótlásért és kiutak után kutatva. Szemei újra és
újra visszatértek a kardhoz amely villódzva forgott torkánál, mellénél és arcánál. Sturm
táncolt és énekelt ahogy harcolt és a levegő a szél hangján susogott a páncélok és egy távoli
fuvola halk énekén túl. A drakóniai összeszedte magát és kétségbeesetten megindult a fiú felé.
Esetlenül forgott kettészelve a levegőt, kardja erőtlenül csapkodott amikor Sturm oldaléra
lépett…
És kardjával lecsapott a teremtmény tarkójára. Egy pillanatig tartott az egész. Ugyan a
drakóniai Tivok utolsó üvöltése a folyón felfelé szállt szendergő csapataihoz, senki nem jött,
hogy megbosszulja halálát a fiún, aki nyeregbe pattant, és elég okosan ahhoz, hogy elkerülje a
további akadályokat, északnak irányította kicsi kancáját, a sík és elhagyatott alföldeken át.
Hawode a gáton feküdve megmoccant a távoli zajra, és azután még mélyebb álomba zuhant.

23. Mindig a tavasz kezdete.

Vertumnus leült fuvolájához és sóhajtott. Lent, a falusiak a daltól kővé dermedve ültek,
arcukon magasztos kifejezés tükröződött. Nem látták amit a tisztás örvénylő vizei mutattak
Vertumnusnak- ahogy Sturm átszeli a Vingardot és a harcot a nyugati parton. Jack
megköszörülte a torkát.
“Túlfűtött barátod nem sokat hagyott abból a semmirekellőből”- jegyezte meg csipkelődve, a
Vadon Urára szegezve tekintetét.
“Sokat tanulhattál volna tőle Jack”- vágott vissza Vertumnus. “A világ nagy része odakint
olyan mint ő.”
“Azt kívántuk, hogy a gyík falta volna fel” sziszegte Diona.
“Nem!” vitatkozott Evanthe addig húzva nővére haját amíg a kisebb driád fel nem visított a
dühtől és a fájdalomtól. Úgy harcoltak a magas ágakon mint a mókusok, de hirtelen
abbahagyták amikor Evanthe bizonytalanul lógott lefelé egy gallyról.
“De miért, Lord Vertumnus?”- kérdezték kórusban. “Miért nem hatott a gyík mérge?”
“A muzsikánk hatására a hó lemosta”- magyarázta Vertumnus. “És ami titeket illet, nem
akarok több dulakodást és veszekedést!”
A driádok felé intett fuvolájával és a szél keresztülfújt rajta. Abban a pillanatban a Vallenerdő
ágai kirügyeztek körülöttük, ezzel a fák kalitkájának csapdájába ejtve őket.
A Zöld Ember a tavacskába tekintett ahol a levelek céltalanul lebegtek és a víz fodrozódott és
örvénylett. Az erdő széli halvány madárfütty jelezte a tavasz visszatértét és egy langyos
nyugati szellő vitorlázott keresztül az ágak között.
“Igen nemes ember”-jegyezte meg Jack a hosszú csönd után, amelyben a falusiak azt
gondolván, hogy a zenének és a drámának vége szakadt és az elhangzottak csak apára és fiára
vonatkoztak, szétszóródtak hogy folytassák munkáikat a tisztáson.
“Becsületes és bátor, és csak kevéssé unalmas” Karddal és becsülettel bizonyította.
“Ez minden amit tudni akar”- jegyezte meg Vertumnus.
“És talán egyszer elpusztul tudásának hiányossága miatt.” Ahogy eltette fuvoláját zene töltötte
be ismét a tisztást. A fán lévő társaság hirtelen a muzsika forrásának irányába fordult. Mara
állt a tó egyik távoli partján, köntöse fátyolszövetből és levelekből állt, sötét hajában
magyalkoszorú lengett és szemei a bogyók finom színeivel ragyogtak. Hollis állt mögötte,
Mara játékán és a lány látványától Jack Derry szeme és mosolya felvidulásán vigyorogva.
Mara ajkaihoz illesztette a fuvolát és játszott, Branchala méltóságteljes himnuszát,amire csak
az elfek találnak szavakat.
A falusiak, úgy érezvén, hogy valami csodálatos és megmagyarázhatatlan történik,
félbehagyták munkájukat és hallgattak. Weyland a kovács, gyerekek sokaságától övezve,
Mara felé fordította arcát és tisztelettudóan megbillentette kalapját.
“Szuka”- sziszegte mérgesen Diona, de elhallgatott Vertumnus lesújtó pillantásától. Jack
felállt és lemászott a fáról szemét egyetlen percre sem levéve a lány csodálatos látványáról és
a zenéről, gondolatai rajongással és mélységgel voltak tele.
Vertumnus elfordult, megadva az egyedüllét pillanatát fiának és a lánynak.
“A tavasz kezdete mindig közeledik”, suttogta tudatosan.

*****
Sturm körül beesteledett és a csillagok a téli csillagkép formájába rendeződtek. Először
gondolkodott el azon, hogy talán a napok visszafelé pörögnek és hogy az év visszasüllyedt a
jégbe a tavasz érkezését várva. Egy pillanatra gondolatai a Déli Komorerdőnél jártak. Talán
ha a tavasz később jönne, még mindig lenne ideje lovát visszafordítani és visszatérni az
ösvényre amin haladt….
De most már mélyen Solamniában járt, alig három órányi lovaglásra a Főpap Tornyától.
Úgy döntött visszatér, és most úgy is tesz, dacolva ítélettel és bírálattal és Lord Boniface
fenyegetésével. Dicséretes volt ezen keresztülmenni az igazság érdekében, szembeszállva
Lord Gunthar, Alfred és Stephan rosszallásával. És a bosszúért.
Bizonyára a lovagok meghallgatják, hogy jóvátegyék Lord Boniface gaztetteit. Az Igazságért,
ami a Szabályzat szíve és a Rózsa lelke. Addig lovagolt a metsző éjszakába, amíg a Lovagok
Szárnyának lőrésein lévő halvány őrlángok magasan ragyogtak nyugaton mint egy utolsó
csillagkép.

****
Felöltöztették, enni adtak neki és lefektették. Öreg Reza szolgált a lovagok negyedében a
reggel korai óráiban és ő volt aki ügyelt Sturm kényelmére, kenyeret és sajtot téve a fiú elé az
asztalra és serlegét újra és újratöltve vízzel amíg ő a Toronybeli pletykákat suttogta Sturm
figyelmetlen fülébe.
“És a Jeoffryk megint ellenséges viszonyban állnak a MarKeninsekkel, noha nem annyira
szenvedélyesen mint ahogy az huszonhárom nyarán történt. Minden akkor kezdődött amikor a
fiatal Hyeronimus Jeoffrey a Hart erdőben valamilyen vadászat után Alastor MarKenins után
ment. Hyeronimus fekete szemekkel és beesett kifejezéssel az arcán tért vissza, amiből Darien
Jeoffry arra a következtetésre jutott, hogy Sir Alastor is szükségét látná hasonló díszek
viselésének. Így tehát Darien és három a fiatalabb Jeoffryk közül becsalogatta Alastort a
Lovag Szárnyának sötét folyosójára és az ugyanolyan ábrázattal tér vissza és ezenkívül még
egy törött bal kézzel. Melyet Lord Alfred oly módon hoz helyre, hogy a következő reggelen
Darient az oromcsipkézetnek szorítva kicsit nagyobb hévvel ragadta meg a fiú jobb kezét…
ha érted…
Sturm bólogatott. Reza derűsen folytatta, elfelejtve a Toronynál betöltött szerepét a történet
izgalmában és leült a fiú mellé.
“De abban a csatában Sturm Mester, Sir Darien további zúzott bordákat szerzett mirel Lord
Gyémánt körbement azzal vádolva Lord Alfredot, hogy a hír ne igaz ellenben égető szüksége
van rá.”(275)
Tehát Lord Adamant és Lord Alfréd már majdnem párbajoztak egymással ami egy karddal
vagy lándzsával vívott harcba torkollot volna, ha Lord Stephan nem lépett volna be és nem
hűtötte volna le a széltolókat.
Sturm bólogatott és teli szájjal majszolt tovább. A Torony nem változott.
“És természetesen, ahogy Lord Boniface mindig is szokta mondani, szerinte karddal kellett
volna elintézni a dolgot, bár köztünk legyen mondva, fiatal Mestre, csak akkor tudták volna
ezt véghezvinni, ha legalább egyikük feledni tudta volna a régmúltat és lovag módjára
viselkedni.
Egyébként, Lord Boniface azt mondja, lovagi fegyverekkel is el lehetett volna intézni, az
életlen karddal vagy akár a fűzfavesszővel, és hogy ezt a Szabályzat mondja, és így tovább és
így tovább….”
Sturm azonnal éberré vált apja régi barátjának nevének említésekor. Lassan letette a serleget
és mereven a szolgára tekintett, megpróbált nyugodtan és csak kevéssé érdeklődőnek látszani.
“Azt mondtad, Lord Boniface?” Akkor ő…itt van a Toronyban?”
Reza bólintott. “Egyél még egy kis sajtot, Sturm Mester”- kínálta Reza a fiút, feléje tolva a
tányért. “Igen, Lord Boniface csakugyan itt van.”
“Akkor tekintettel kell lennem a család iránti tiszteletre-válaszolt Sturm- attól féléve, hogy
egy kicsit túl gyorsan is.
“Igen, meglátogatom és tekintettel leszek rá” Rámosolygott az öreg szolgálóra és elfogadott
még egy darab sajtot. Gondolataiban ezer meg ezer lehetőség fordult meg.
“Nyomban fogadni fog”- mondta Reza “Tudod, hogyan vélekedik a Szabályzatról”.
“Valóban fog”- mondta Sturm hálásan a csatlósok alkalmatlankodó természetének.
“Valóban fog”, Reza és türelmetlenül várom,de hálás lennék, ha nem említenél semmit az
érkezésemről amíg én magam nem gondolom úgy.” Reza bólintott, meghajolt és elhátrált az
asztaltól. Sturm befejezte az étkezést, bízva az öreg ember szavában. Azután csendben felállt,
ásított egyet, elvette a gyertyát az asztalról és hálófülkéjébe indult a hátsó lépcsőházon
keresztül. Fáradt volt és már bóbiskolt, ahogy a szoba felé közeledett nyilvánvalóan a késői
órának, a kinti madárcsicsergésnek és a háta mögül jövő csoszogásnak köszönhetően.
Ahogy Sturm becsukta maga mögött az ajtót, halvány fény tűnt elő a lépcsőházban. Koronaőr
derek lopva körülkémlelt a sarkon majd lépéseit nagybátyja hálószobája felé vette.

****

Sturm a következő reggelen jelentette be ittlétét. Nyakon ragadott egy apródot a hallban és
Lord MarKeninhez küldte sietve azzal a hírrel, hogy Fényeskardú Sturm Mester visszatért a
keleti és nyugati partokról és megtiszteltetés lenne számára ha beszámolhatna utazásairól a Fő
Tanács előtt. Amikor az apród délelőtt visszatért hogy elkísérje Sturmot a Lovagok
Szárnyába. tanácstermébe, Sturm követte a gyermeket, páncélja kifogástalan és tükörfényes
volt, kardja csupaszon fénylett kezében. Hálószobájában egy pillanatra arra gondolt, hogy
hüvelyébe teszi a kardot ami Vertumnus ajándéka volt. De meggondolta magát. Legyőzésének
ékes emlékeztetőéül szolgált. Sturm tudta, hogy a Főtanácsot Lord Gunthar, Lord Alfred és
Lord Stephan alkotta. Mióta a Tanács egyenként ülésezett minden visszatérő lovaggal,
Boniface nem lesz jelen. Amiről Sturmnak meg kellett állapítani, hogy nem fogja hiányát
érezni.

****

A tanácsterem nem volt más mint egy nagy csarnok ahol a Karácsonyi bankettet tartották.
Megfosztva minden díszétől és visszaállítva eredeti állapotába sötétnek és alkalmasnak tűnt,
sokkal inkább egy állami irodának mint mulatság székhelyének és inkább hathatósság mint
elegancia jellemezte.
Első meglepetése igen kellemetlen volt. Alfred és Lord Gunthar ott voltak, de Lord Stephan
Peres helyén Ködrévi Koronaőr Boniface ült a harmadik tanácsszékben. Amikor Sturm
belépett a terembe, Boniface előrehajolt, arca kifejezéstelen volt, de szemei hidegen és
feszülten vnézták rá, minta hogy az íjász a célpontra összpontosít. Sturm zavartan befejezte a
három szertartásos meghajléást és a hatodik hivatalos cím harmadikánál, a “kifogástalan”
szónál elakadt a nyelve és mélyen elpirult. Ez a hanyagság nem volt méltó viselkedés a
Szabályzat szerint. Sok idő eltelt azóta, hogy rítusokkal foglalkozott és azonkívül Boniface is
itt volt…
“Sokat megengedsz magadnak Fényeskardú Sturm”- szólt Alfred. “kihallgatást kérve a
tanácstól. Végül is még nem vagy a Rend tagja.”
“Igaz, Lord Alfred” értett egyet Sturm. Nehezére esett, hogy ne pillantson Bonifacera.
“És még azon a Karácsony estén amikor a Vadon Ura párbajra hívott engem és én úgy
döntöttem, hogy útnak indulok, a Rend sürgetésének eleget téve és jóváhagyásával történt.
Úgy gondoltam…helyesen…hogy sorjában kell megválaszolnom annak ítéleteit.
“Amiről úgy gondolod, ’helyes’, Fényeskardú Sturm, nem feltétlenül a Szabályzat szerint
való- jegyezte meg Boniface, hangja szárazan és hidegen csengett. Hátradőlt székében
elegánsan maga előtt összefonva kezeit.
“De minket mint a Tanácsot érdekel, hogy mi történt a Déli Komorerdőbe vezető utadon. És
így, ezeket a rendkívüli körülményeket tekintve a Tanács elnézi botlásodat.
“Amiért én nagyon hálás vagyok- válaszolta Sturm, visszanyerve egyensúlyát az udvariasság
és tiszteletadás zavaros táncából.
“És tisztelettel köszöntöm Lord Bonifaceot a Főtanácsban, remélve, hogy kinevezése vidám
körülmények között zajlott. Hosszú szünet állt be, amiben a három tanácstag kényelmetlenül
tekintett egymásra.
“Lord Stephan most máshol van.” Válaszolta Alfred. “Foglalj helyet.”
Sturm tanácstalanul nézett egyikről a másikra, további híreket és magyarázatokat várva öreg
barátjáról. De Lord Alfred elfordította tekintetét Boniface fülébe suttogva valamit, aki
erőteljesen bólintott. Gunthar volt a tanács egyetlen tagja aki egyenesen a fiúra nézett. Gyors,
alig észrevehető hunyorítása megnyugtató volt, noha semmit nem árult el. Sturm
megköszörülte a torkát.
“Úgy gondolom-szólalt meg-hogy Vertumnusról való híreimmel kellene kezdenem. És
mindent elmondott, vagyis majdnem mindent, bízva legalább annak a másik kettőnek az
igazságosságában és ítéletében aki a tanácsban ült. Elmesélte, hogyan merészkedett keresztül
a kísérteties kastély útvesztőjén, banditákon és ellenséges falusiakon át az illúziók erdejébe
melyet mítikus teremtmények és különös, csalóka ösvények őriztek. Elmondta történetét, alig
említve a csapdákat és kelepcéket amikkel a Komorerdőbe és az erdőből kifelé vezető
utazása során találkozott, sem Jack Derryt és Marát nem említve, noha maga sem tudta miért
hagyta ki barátait az elbeszélésből. Három szempár szegeződött rá miközben mesélt ,és
amikor befejezte a tanácsteremre vastag és kényelmetlen csönd telepedett.
“Nos”- kezdte Lord Boniface egy oldalpillantást vetve Lord Alfredra és
Guntharra-“Feltételezem, hogy a hiányos elbeszélés ellenére van valamennyi igazság a
történetben.”
“Több, mint amennyit a beszámoló elénktárt” -ellenkezett Lord Gunthar ezzel felingerelve
Bonifaceot.
“És ha Lord Bonifacenak több tapasztalata lenne a Tanács dolgait illetően, akkor látná a fiú
útjának értékét és érdemét
“Talán Lord Gunthar szeretne kiigazítani engem…”-válaszolt Boniface irónikusan, Sturmhoz
intézve szavait ahogy székében megfordult.
“A fiút azért küldtük a Déli Komorerdőbe, hogy találkozzon a Vadon Urával a tavasz első
éjszakáján és megfeleljen egy titokzatos kihívásnak. Saját bevallása szerint, Sturm csak az
első feladatot teljesítette, mégpedig a Déli Komorerdőbe való eljutást. Nem számít, hogy hány
gombát gyűjtött és hány tündérrel találkozott.” Gonoszan vigyorgott és a fürge
vívómesterekre jellemző mozdulattal kihúzta tőrét és nyesegetni kezdte körmeit.
Sturm álla leesett. Oldalt helyezkedve a Szabályzatnak ugyanazzal a vakmerőséggel ami
kardját vezette a drakóniai ellen a Vingard partjainál, ellenfele felé fordult.
“A gombák és tündérek kevésbé bizonyulnak hihetetlennek ahhoz képest amit láttam, uraim.
Láttam a Rend közül egyet, a Kard egy hírneves lovagját sötét összeesküvést szőve ellenem,
olyan okokból kifolyólag amit nem tudok.” A terem fenyegetően csöndes volt. Az ajtón kívül
a lépcsőházban egy szolga seprűje zizegett és egy oda nem illő bagoly huhogott csodálkozón
valahol a kastély ereszei alatt.
A solamniai lovagok nem mozdultak, és Sturm Castle di Caela-ra gondolt, márvány
épületeire, családra és bolondságra, amikor újból elmondta történetét. Ezúttal semmit nem
hagyott ki. Jack Derry bukkant fel a történetben, összes tanulatlan szakértelmével, az elf Mara
zsémbeskedésével, muzsikájával és páratlan odaadásával egy gyáva pók iránt.
És most először, Sturm megemlítette a druidákat és Ragnell neve régi emlékeket idézett fel a
tanács arcain. De az egész történeten keresztül egy név újból és újból visszatért, attól a
pillanattól kezdve, hogy Castle de Caela ajtaja bezárult mögötte, egészen a drakóniai Tivok
utolsó szaváig.
Boniface volt. ’Grimbane’ Lord Ködrévi Koronaőr Boniface A Kard Solamniai Lovagja.
Összeesküvő. A Szabályzat árulója. Úgy tűnt mintha a világ megszűnt volna. Egy percnyi
csend után, amelyben senki és semmi nem mozdult, nem pisszent, LordAlfred megköszörülte
torkát.
“Ezek”-találta meg végre a hangját- a legominózusabb vádak, Fényeskardú Sturm Mester.
“Vádak”- süvöltötte Lord Boniface- amiért elégtételt kell követelnem.
A kardforgató mérgesen felállt az asztaltól feldöntve székét és szétszórva a Szabályzat papír
és bőrtekercseit. Kivonta kardját és kimért léptekkel elindult a terem közepe felé, ahol
megfordult és szembenézett mindenkivel-vádlójával és a tanács tagjaival akik hallották a
történetet.
“Úgy gondolom, Lord Alfred”-közölte Boniface, hangja érzelmektől remegett- “hogy a
Szabályzat tizenhatodik kötetének huszonharmadik oldalának harmadik cikkelyében az áll,
hogy a Kard Rendje, amely a Szabályzatait a bátorságról és hősiességről szóló ügyeiből
meríti, előírja minden tag számára a küzdelemre való kihívás elfogadását a lovagság
becsületéért. Úgy hiszem, Lord Alfred, hogy a lovagság becsületét megsértették..”
Gunthar felállt és nyugodtan Boniface üres székéhez ment. Felemelt hármat a bőrtekercsek
közül melyek a földön feküdtek az asztalnál és egy száraz és csúfondáros mosollyal
végiglapozta azokat.
“Fényeskardú Sturm nem sértett semmiféle Rendet”- helyesbített Gunthar szemét a Fő
Bíróságra emelve. “Ehelyett megvádolt egy egyszerű lovagot- Lord Ködrévi Koronaőr
Bonifaceot .
“Akkor a fegyveres istenítélet szabálya vonatkozik ide” vitatkozott Boniface hirtelen
LordAlfred felé fordulva. “LordAlfred visszaemlékezhetne a nem olyan régen történt …
harcára Gyémánt Jeoffryval, úgymint a Szabályzat előírt rendelkezése az olyan kérdésekben
mint a becsület.
“És amit jóakaratúan elsimítottunk”- szúrta közbe Gunthar.
“Egy olyan ember hízelkedéseivel aki elsétált az erdőbe, maga mögött hagyva a Rendet”-
vicsorogta Boniface.
Minden szem nyugtalanul a legendás kardforgatóra szegeződött aki a csarnok gerendáit
szemlélte, ahol a galambok fészkeltek és turbékoltak. Lehunyta szemeit és úgy tűnt,
megpróbálja összeszedni magát.
“Ha figyelembe veszitek az előbb említett tizenhatodik kötet negyvenötödik oldalát- mondta,
hangja csendes volt, majdnem suttogott- “az első cikkelyben világosan ott áll, hogy a
fegyveres istenítélet a megkívánt megoldása az ilyen lovag és lovag közti ellentétnek.
“Akár így, akár úgy, Boniface”- kiáltott fel Gunthar mérgesen. “Elítélendő – e Sturm mint
Lovag, vagy pedig úgy, mint Renden kívüli fiú?”
Lord Alfred elgondolkozva lapozgatta az előtte fekvő kötetet, szemei az izzó mahagóni falat
bámulták, gondolatai összekuszáltak és zavarodottak voltak. Végre megszólalt, még a
galambok is abbahagyták a zajongást, hogy figyeljenek.
“Bonifacenak igaza van”- jelentette ki, hangja száraz volt és reszketett.
“A fegyveres istenítélet a megoldás, ha egy a vitázó felek közül beleegyezik. Sturmot a
választás joga illeti, éles vagy életlen, halálos vagy tompa fegyverekkel kíván harcolni.”
Sturm nyelt egyet és felállt.
“Nem számít az ügy kimenetele”- mondta Lord Alfred-“ sem a vádak sem az ítélet soha nem
fogják elhagyni ezt a termet. És addig senki sem közülünk, amíg el nem rendeződnek a vádak
az Eskünek és a Szabályzatnak és szent hagyományunknak megfelelően.
“Tompa fegyverek”- mondta Sturm csöndesen.
Lord Boniface mosolygott. “Az első kitörést én nyertem- állapította meg.
Lord Gunthar a terem távoli sarkában lévő ládához ment, felmutatta a kitömött fűzfa kardokat,
amelyek eldöntik majd az ügyet.
“Legyőztél egy zöldfülűt a Gátaknál” mondta Bonifacenak összeszorított fogakkal. A
kardforgató megmerevedett.
“Megtanítom a fiút a Szabályzat tisztelésére, Gunthar Uth Wistan.”- vágott vissza Boniface.
“Ahogy az apja tenné ha életben volna.”
“Az Apja többet tenne”- dörmögte Lord Gunthar. “És a te bőröd bánná”.
“A Szabályzatra, Lord Gunthar”, mondta Boniface, hangja ujjongó és csúfolódó volt. “A
Szabályzatra most és mindörökké, és hagyjuk, hogy a kardok döntsenek.”

24. Fejezet
Tompa fegyverek és egy ítélet

Vívóállásba helyezkedtek a terem közepén, a zöldfülű fiú és a legendás kardforgató. Sturm

felemelte pajzsát és utána kezébe gurította fegyverét. A fűzfa kard könnyebb volt mint
gondolta és meghittnek, ismerősnek tetszett.
A solamniai fegyveres istenítélet egy ősi, tiszteletreméltó szokás volt, még a Hatalom és Vinas
Solamnus idejéből. Ha megvádoltak egy Rend béli lovagot, becsületét kard által védhette. A
győzelem ártatlanságot biztosított a jelenlévők és a Rend szemében, figyelmen kívül hagyva
az ellene felhozott bizonyítékot. Ha azonban legyőzték, eskü kötötte hogy bevallja bűneit és
elfogadja a Szabályzat szigorú büntetését.
Sturm idegesen nyelt egyet. Ez egy komoly dolog volt egy komoly kardforgató ellen. És egy
pillanatra remény töltötte el. Furcsább dolgok is történtek már a Rendben ,minthogy egy
jöttment kibillentsen egyensúlyából egy bajnokot. És Sturmmal is történtek már furcsább
dolgok. A sarkára állt és várta híres ellenfelét. Lassan, magabiztosan Boniface felhúzta fehér
kesztyűit. Felemelte a bajnokok pajzsát amit húsz évvel ezelőtt nyert a Gátaknál. A
keresztirányú pengék a pajzs előlapján fakók és csorbák voltak fegyverek ezreinek sikertelen
csapásaitól és szúrásaitól.
A lovag alkalomszerűen felemelte a kardot amit használni kívánt, hibák után kutatva és
egyensúlyát tesztelve, azután kezébe perdítette akár egy különös és mágikus játékszert.
Lenézően Sturmhoz fordult, nyersen és hűvösen viszonozva a fiú szertartásos köszöntését.
“Intésedre várunk, Lord Alfred MarKenin”- jelentette be Boniface és alázatosan meghajolt a
Vinas Solamnus ideje óta ősi solamniai üdvözlésben, a kardforgatók pózában.
Lord Alfred vonakodva felemelte a kezét majd leengedte és a tanácsterem közepén a küzdők
egyre szűkölő körökben keringtek egymással szemben. Sturm mozdult először, mint ahogy
ezt mindenki tudta, a fiatalok türelmetlenségével. Előre lépett és ütést mért Bonifacera,
mozdulatai iskolázottak és vakítóan gyorsak voltak. Az idősebb lovag felhorkant, oldalra
lépett és kiütötte Sturm kezéből a kardot, és mindezt olyan méltóságteljesen és könnyedén
cselekedte, mint amikor az ember arrébbfricskáz egy legyet.
Sturm a kard után kúszott amely a sötét falban állapodott meg, markolatával gúnyosan keze
felé irányulva. Megragadta a kardot és megfordult. Boniface nevetett és a hosszú
tanácsasztalra támaszkodott miközben kardját kezében pörgette.
“Fényeskardú Angriff igazán örülne-gúnyolódott,”ha látná a fiát béka mód kiterülve és
tapogatózva a Gátakon.”
Sturm egy ordítással Bonifacera vetette magát, vadul megrohamozva mint egy óriási,
felbőszített állat. A lovag higgadtan várt és az utolsó pillanatban megpördülve elgáncsolta
Sturmot és fűzfa kardjának lapjával háton ütötte.
A fiatal fiú bukfencet vetve átcsúszott a Szabályzat földön fekvő kötete felett és belecsapódott
az írnok asztalába, darabokra zúzva annak nyurga lábait.
“Fejezd be Boniface!” kiáltotta Gunthar, arca kipirult, szemei lángoltak.
“Az Istenekre, fejezd be és hagyd békén a fiút!” Boniface drámaian bólintott, mosolya
harapós és elégedett volt. Átfordult és kimérten lépdelt a bódult Sturm felé, aki bizonytalanul
és ingatagon emelte fel kardját.

****

Sturm elszédülve, érzékeitől összezavarva, kezeit nehezen lógatva ,figyelte ahogy Boniface
kardja körülötte, mellette táncolt el-eltalálva mellvértjét, sisakját és térdét. Olyan volt mint
lódarazsak raja, vagy tinók falkája, és nem számított, hogy Sturm hol emelte fel védekezve
pajzsát, Boniface kardjának csapásait hárítva, Boniface fegyvere alatta, felette és körülötte
táncolt, metszőn, könyörtelenül és szurkálva.
Kétszer akasztották össze pengéjüket, a fűzfa repedő hangja vízhangzott a tanácsteremben,
mint amikor a fa ágai reccsennek. Mindkét alkalommal visszaszorította Sturmot, a második
lökéstől már tántorgott. Boniface nemcsak gyorsabb és gyakorlottabb, hanem kétszer olyan
erős is volt mint az előtte álló fiú . Sarokba szorítva, kicselezve, elnyűtten és viharverten
Sturm nekifeszült a terem legtávolabbi falának, amelyet bezártak mögötte amikor a
meghallgatás elkezdődött. Nem tudott hova futni, kitérni a támadás elől. Gondolatai viharosan
örvénylettek kardcsapások áradatába fullasztva. Sturm kutatott valami után- bármi után ami
visszafordította volna ellenségét. A drakóniai, gondolta utoljára.
Most mit tettem….
Kardja kirepült a kezéből, negyven lábnyit száguldva a levegőn át Boniface ügyes vágásának
köszönhetően, majd csörömpölve leérkezett és széttört a tanácsterem kőpadlóján. Abban a
pillanatban egy vessző hegye szegeződött torkának és Boniface szemeibe nézett, melyek
kékek és élettelenek voltak mint a felhőtlen téli égbolt.
“Ítéletet, Lord Alfred”-kérte Boniface. Még a levegőt sem szedte gyorsabban. “A tanács a
fegyveres istenítéletben Lord Boniface javára dönt”- jelentette ki Lord Alfred, hangja vékony
és elmélyedt volt.
“Pakold össze a holmid, fiú” – sziszegte Boniface. “Solace igen különös tavasszal, mondtam.”

****
Mind a négyen csendben hagyták el a termet. A folyosókon megelőzve őket, apródok és
fegyvernökök húzódtak az alkóvba és szolgák folytatták feladataikat túlontúl is iparkodva.
Senki nem kérdezte a fegyveres istenítélet kimenetelét, sem azt, hogy miért került sor arra.
A tanács hallgatásra volt kötelezve az ilyen esetekben és sem Alfred sem Gunthar nem fog
soha beszélni erről a délutánról. De mindenki tudni fogja. Ha nem tudják majd megmondani
Dturm vérvörös arcára vagy Lord Boniface acélkék szemében tükröződő vad
megelégedettségre tekintve, tudni fogják Koronaőr Derek részletes beszámolójából, aki a
kulcslyukon keresztül leskelődött. És azt fogják hallani amit Derek és Boniface tudatni akar.
“Egy igazi kardforgató győzte le Fényeskardú Angriff fiát és tanította tiszteletre az idősebbek
iránt.”
Ez volt az a verzió amiről Sturm azt gondolta, hogy a többiek hallani fognak,miközben
holmiját pakolta a következő reggel.
Elképzelte, ahogy a reggelinél pattannak majd ki a kegyetlen hírek, a halotthalvány és
összeesküvő Jeoffryk között, akik szalonnájuk mögé bújva nevetve képzelik majd el a
történteket.
Lassan vastag vászonba bugyolálta pajzsát, mellvértjét és kardját. Ők jobban szolgálták őt
mint ő azokat. Talán később majd ismét méltó lesz rájuk. De ami a mostat illeti… el kell
fogadnia vereségét mint egy Lovagnak, akivé őszintén válni szeretett volna.
Minden vádnak és gyanúnak meg kellett semmisülnie a tanácsteremben. A fegyveres
istenítélet törvényei szerint Boniface kardjával rendezte le őket. Sőt, ahogy Sturm az utolsó
kelmét tekerte a kardjára, kezdte azt hinni, hogy Boniface calóban ártatlan.
A drakóniai szava egész nyugodtan lehetett akár rágalom is, egyszerűen csak kitaláció,
aminek egy véletlenül meghallott név és egy rosszindulatú szív adott alapot….
…és ami Jack Derryt illeti…
Nos, az elmúlt két hétben álom és valóság oly mértékben keveredett a tényekkel és
magyarázatokkal, hogy…
Megrázta a fejét. Boniface bűnös volt, az Eskü és Szabályzat ellenére. Tudta, lelke mélyén
érezte. És ráadásul Sturm gyengesége biztosította támadójának szabadságát. A tárgyalás
befejeződött. Tekintet nélkül arra, hogy ő, Alfred vagy Gunthar mit gondolt a dologról,
Bonifaceot ártatlannak találták, a jobb kéz és a Solamniai állam és hagyomány rendelete által
felmentve. Vállára véve páncélját, Sturm követte a bonyolult útvesztőt ami hálófülkéjéből au
udvarba vezetett. Ugyan olyan nap volt amikor távozott a Déli Komorerdőbe, búcsú, bátorítás
és egyetlen kedves pillantás nélkül. Mindenki sietett elkerülni őt, máshol tartózkodni amikor
Sturm keresztülhaladt a Torony istállója felé.
Gunthar beszélt vele az előző este és arra unszolta minden lelkesedés nélkül, hogy maradjon a
Papok Tornyában. Fellélegzett amikor Sturm kitartott szándéka mellett és félszegen, esetlen
szavakkal és egy rideg kézszorítással mondott istenhozzádot.
És nem is mondana semmit a fiúnak Lord Stephan Peresről.
Lord Stephan elbúcsúzhatott volan tőlem kedvesebben is, gondolta Sturm ahogy
megszemlélte öreg Reza ügyetlen és zavart fáradozását a felnyergelt Luinnál. Mókának és
kacagásnak kellett volna az oromzatról hallatszani és talán pár bölcsességnek is, noha az
istenek tudják, hogy a bölcsességnek nem sok haszna van téves irányok és ostobaságok
között.(288).
De Lord Stephan…távol volt. Reza végül előrukkolt a történettel, ahogy dörzsölte a nyerget
és az öreg Lovag bizarr elutazásának történetére lassan fény derült.
Úgy tűnik, hogy az utolsó éjszakán miután Sturm elindult a Komorerdőbe, Lord Alfred
MarKenin összetoborzott egy csapat nem sok jót ígérő vadászt egy kis kiruccanásra és őzre
való vadászatra a Habakukk Szárnyaiban. Lord Gyémánt Jeoffry fiatalabb ikertestvére
egyszer önként jelentkezett, buzgón behízelegve magát a Fő bíróság kegyeibe, és Koronaőr
Derek szintén, amikor Lord Bonifaceot hirtelen feladatai a Thelgaard Vártoronyhoz
szólították kíséret nélkül hagyva. A fiatal oroszlánok hármasa, Alfred meghívta Lord Gunthart
is egy úgynevezett ’stabilizáló hatásnak’. Gunthar kegyelmet kért, miután sem vadászatra sem
pedig jó baráti társaságra nem voltak kilátásai a csapatban, de Lord Stephan véletlenül
meghallotta a kínálkozó alkalmat és azonnal a társaságra akaszkodott.
“Hol vadásztak, Reza?” – kérdezte Sturm. “És mi köze van ennek Lord Stephan
elbúcsúzásának?”
“Mindent a maga idejében”- mondta Reza és a ajtónak támaszkodott ahogy Sturm
összeszedte ruháit és begyömöszölte őket a nyeregtáskába miközben gondolatai a Lovag
történetére összpontosultak. “Ezalatt, halld a többit: Teljesen vegyes társaság volt lord Alfred
vadászcsapata és amikor úgy döntöttek, hogy engem is magukka visznek mint valamiféle
fegyverhordozót….nos, nem igazán tudták, hogy mit hogy rendezzenek. Lord Alfred úgy
döntött, hogy a Hart Erdőbe megyünk, amiatt, hogy az az erdő megfelelő az olyanok számára
mint a Jeoffryk.
Sturm mosolygott, A Hart Erdő egy negyven hektáros őzpark volt nem messze onnan ahol a
Szárnyak a Virkus Hegyek végei felé keskenyültek. Régen imádta azt a helyet és szeretett ott
vadászni, de a Déli Komorerdőbe való utazása során inkább szelídnek és rendezettnek- egy jól
megszervezett fák és vadvilág kertjének tűnt.
“Nos, napfelkeltekor értünk oda” folytatta Reza, “és közel három órán keresztül bóklásztunk,
mókusokkal, szúnyogokkal és seregélyekkel övezve de őz nyomával egyetlen egyszer nem
találkoztunk.
Ez aggasztotta Lord Alfredot és megkockáztatom, az ügyetlen Jeoffryk, Koronaőr Derek
üvöltő hangja , és az is ahogy Lord Stephan a rozsdaette vadászkürtjébe fújt miközben
páncélja teljesen belegabalyodott a kúszónövényzetbe. Így végül Lord Alfred lefújta a
vadászatot pedig még dél sem volt. Visszafordultunk és elindultunk kifelé a parkból.”
Reza előrehajolt, pisszegett és nagyon jól szórakozott.
“És akkor történt hogy az erdő elkezdett változni. Fák bontottak levelet és rügyeztek,
gyökerek fakadtak a földből, és gyümölcs potyogott a fák tetejéről.”
“Gyümölcs?” kérdezte Sturm hitetlenkedve.
“Oh, az évszakok néha megbolondulnak, Sturm Mester” magyarázta Reza. “semmi kétség,
magad is találkozhattál már vele. Mindenesetre, olyan volt mintha a pagony elhatározta volna
hogy erdővé változik, mint egy Silvanost vagy…vagy akár egy Komorerdő, Sturm Mester. És
ellenünk fordult-halálra rémítve a fiatalokat A Fiatal Rettenthetetlen Jeoffry Mestert a lova
ledobta amikor egy pici sárga gyíkocska kiesett a pagony ágai közül szegény pára orrára. A
másik Jeoffry iker- Balthazar Mester, ugye?”
“Beaumont, Reza,” javította ki Sturm a kengyelbe téve a lábát. A nyereg megbillent egy kicsit
és szemöldökét ráncolva lépett vissza.
“Beaumont Mester…keresztülvágtat egy pókhálón, megriad, és ez csak rosszabb lesz, amikor
a pók, aki a hálót szőtte és hüvelykujj nagyságú megharapja őt.
Sturm elismerően vigyorgott.
“Tehát ez a Beaumont Mester kancáját visszafordítva elgallopozik és senki nem látja egészen
három nappal későbbig és mindenki közülünk azt hiszi, hogy az erdő elnyelte őt. Visszatért
alig felismerhetően, a pókcsípésektől teljesen feldagadt arccal.”
Reza megszorította a nyergen lévő hevedet majd hátrafelé tett egy lépést, hogy megcsodálja
munkáját.
“De mi történt Lord Stephannal?”- kérdezte Sturm.
“Aztán még itt van, hogy mi történt Derek Mesterrel”, húzta ravaszul Reza Sturmra pillantva.
“Na jól van. Tudod, hogy nem tudok ellenállni. Mi történt Derekkel?”
“Nekiszaladt egy fának.”
“Egy fának?”
“Egy tövössel borított fának. Derek Mester azt mondja, hogy még mielőtt a lovát meg tudta
volna állítani, hirtelen kinőtt a földből. Egy alacsony ág állon vágta és a következő dolog
amire emlékszik, az az, hogy a Torony betegszobájában van és két nap telt el azóta.”
Sturm elfojtott egy nevetést. Ez majdnem elfelejtette vele vereségének és távozásának
szomorúságát.
“De Reza,” erősködött, higgadtan pakolva dolgait Luin hátára. “Mi van Lord Stephannal?
Elszomorít, hogy nem tudok elköszönni tőle.”
“A legfurcsább dolog, ami történt,” mondta a szolga támolyogva a mellvért súlya alatt amíg
Sturm el nem vette tőle és fel nem pakolta a kancára.” Hogy egész idő alatt zene szólt.”
“Zene!” kiáltotta Sturm rémülten.
“Mindenki hallotta, de senki nem tudta közölünk, hogy honnan jön.”
Sturm összeráncolta homlokát, beszélni kezdett, aztán csöndben maradt ahogy Reza tovább
csacsogott.
“ Körös-körül zene szólt. Fuvola hangja, az volt, és az ágak a muzsika dallamára lengtek és
minden madár bekapcsolódott. Egy percig sem tartott és Lord Stephan válaszolt a hangokra
azzal a rozoga kürtjével és első alkalommal, hogy úgy szólt mint valami hangszer és a
madarak visszacsicseregték amit játszott.
“És akkor egy zöld ösvény nyílt a fák között. Láttam. Nem egészen egy yardnyira kezdődött a
lábamtól. Szél fújt a fák között és olyan volt mint egy szőnyeg ami a koronázási emelvényre
vezet. Lord Stephan nevetni kezdett ahogy a vörös hold bevilágította.
És akkor azt mondja ’Végre’, ’Végre valahára’ és ellovagol az ösvényen őrült módjára
nevetve.”
“Senki nem próbálta-“ kezdte Sturm de az öreg szolga előrehajolt, hogy befejezze a történetet.
“Elgaloppozik, páncélja zöldesen fénylik ahogy lovagol, és nevet, öreg nevetése süvölt a
madárdal és a fuvolák között. Lord Alfred utánaügetett, megpróbálná elállni az útját és
megfékezné a lovát, de Lord Stephan félretolja, és azt mondja neki. ’Nem’ mondja, ’Ne, olyan
régóta várok erre a pillanatra’ és nevet majd lovával a sűrű tölgyek felé vágtat, és úgy tűnt
mintha a tölgyek csoportja kinyílt volna előtte, hogy beengedjék és azután szép csöndben
bezárultak mögötte, és az erdő ugyan úgy néz ki mint mindig, mielőtt még idejöttünk.
Késő délutánig kutattunk Lord Stephan után, kiabáltunk és a kutyákat is eleresztettük, de azok
közülünk akiket sem a pagony nem nyelt el és nem is fogták menekülőre, kissé ijedősek
voltak az esettel kapcsolatban, ahogy azt el tudod képzelni…”
Sturm szórakozottan bólintott, gondolatai Lord Stephanon jártak. Különös történet volt, de
csakúgy, mint a többi különös történet, amit hallott, a meghittség fuvallatát árasztotta.
Nem gyászolná Lord Stephan Peres eltűnését, sem nem akarta megkeresni az öreg embert.
Volt valami hirtelen és bölcs az eltűnésében mintha Lord Stephan körülnézett volna és
felfedezte volna, hogyan élje túl a Rendet.
Reza folytatta még pár percig – olyan történetekkel hogy hogyan hibáztatta mindenki a
másikat a szerencsétlenségért az őzparkban történtekért. Visszalépett amikor Sturm felmászott
a nyeregbe.
“Több vagyunk mint gondolnád, Sturm Mester”- mondta az öreg szolga, biztatóan lágyékon
veregetve Luint “akik előre örülünk saját nyolcvanöt évüknek és annak hogy az mit hoz.”
“Remélem, hogy az enyém olyan lesz mint Lord Stephan Peresé,” válaszolta Sturm és a kapu
felé irányította Luint.

****
Sturm két napja utazott vissza Solaceba, átvágva a Virkus hegységen és a Solamniai
Alföldeken, ugyanazt az ösvényt követve amit két héttel, egy évszakkal, egy élettel ezelőtt tett
meg. Egyedüli társasága a hiány növekvő érzése volt – valami pótolhatatlan ami
gondolatainak peremén időzött mint valami félig elfelejtett dallam.
Most a Hart Erdő köszönt rá, ahogy délre haladt tőle. Zölden és szabályosan csillogott
látóterének szélén és egy röpke pillanatra, Sturm arra gondolt, hogy északnak fordul, hogy az
eltűnz Lord Stephan után kutasson. De meggondolta magát. Nem Lord Stephan volt az, aki
elhessegette őket, zöld gondolatba és árnyékba sodorva készséges szívvel?
Mindenki a magafajtájához, gondolta Sturm keserűen, de tudta, hogy ez nem könnyít
helyzetén.
Lent lovagolt át az alföldeken , biztonságosan a folyó keleti oldalán. Castle di Caela kettős
tornya tűnt elő egy pillanatra a ködös keleti távolban, de Sturmnak nem volt kedve visszatérni
oda. Elhagyta a Thelgaard Vártornyot és Délvidék határain keresztül ügetett, ahol egy napi
lovaglás után ért el Caergothba és a tengerhez. Egész idő alatt reménytelenül várta a muzsika
felcsendülését amely azonban nem tért vissza. Biztonságosan elrejtve tartotta páncélját és
titokban, vászonba bugyolálva, amíg el nem érte a Schalltenger szorost. Úgy volt ahogy
Ristlin mondta: Az Észak elevenen felfalna. Solamnia veszélyes ország volt a solamniaiak
számára, még inkább veszélyesebb a kegyetlen és ormós Eskü számára.
Nem nézett vissza, ahogy áthaladt.
Azután hogy szárazföldre érkezett Abanasinia legészakibb folyószakaszánál, az utazás
könnyű volt, a megszokott dolgok látványa úgy növekedett mint a köd vagy a zene egy távoli
alföldön.
Ott voltak a hegyek – a kerekded Keleti Falak és az impozáns Kharolis vonulat mögötte – és
abban a pillanatban ahogy hangtalanul ügetett a nyugati látóhatáron észrevette az Alföldiek
csoportját, napfénytől, messzeségtől és sötét mágiájuktól övezve.
“Otthon”, suttogta, és megpróbált valami otthonra jellemző érzést előcsalogatni magából: egy
csendes sóvárgást, vagy valami égető vágyat szíve legmélyén. De egyikét sem érezte ezeknek
a könyvízű érzelmeknek. Valóban, nem érzett semmit, csak a felismerés hasított bele-ezek
voltak azok a helyek amiket már ennek előtte is látott, és ettől a pillanattól kezdve nem fog
eltévedni az úton.
Sehol nem volt otthon, döntötte el. Sem Solamniában, sem itt. A hazatérés örömteli
összejövetelt jelentett. Sturm Solaceba lovagolt ahol Caramon a falu terén kalapácsolt és
szegecselt, utolsó simításait végezve egy furcsa állványon és emelvényen.
Caramon üdvözlése rövid és lelkes volt. A hatalmas ember erős szorításától Sturm
megdörzsölte sajgó vállát majd szemügyre vette az előtte álló művet.
“Raistnek készül” folytatta büszkén Caramon egyáltalán nem udvariasan helyet foglalva a
füvön és egy korsó vízért nyúlva. “Hozzon nekünk egy kis útipénzt.”
A hatalmas ember kacsintott és összedörzsölte ujjait ártatlanul utánozva egy világi kereskedő
mozdulatait.
“Milyen érdekes,” mondta Sturm, higgadtan tekintve barátjára.
“és hova fogsz utazni, Caramon?”
A Fő Boszorkányság Tornyába” suttogta Caramon, közelebb intve magához Sturmot. “A
Wayreth Erdőbe. A testvérem varázslatának első nagy próbatételére.”
“Nem szükséges…meghívó oda, Caramon?”
“Pontosan, Sturm” válaszolta Caramon.” Raistlint meghívták. Korábban és hosszan már
próbára tették és méltónak találták.
Caramon sugárzott és zöld lombozat távoli széle felé biccentett. Ott, a napfény káprázatában
egy apró, pirosba öltözött figura forgott és mormolt, sötét madarak táncoltak a kezében és
öltözetének szegélyénél.
Kipróbálták és alkalmasnak találták? Gondolta Sturm miközben figyelte a fiatal mágust ahogy
gyakorol. Bűvészmutatvány, úgy vélem, és talán tükrök és füstölők egész sora. Ez nem olyan
könnyű amikor túl bátor vagy, mert maga az egész zöld világ megtévesztő és titkokat sípol
olyan helyekről ami meghaladja ismereteidet.
Ez egy zene ami nagyjából megölt. De mindezek ellenére, még mindig megvan a Szabályzat
és az Eskü.
Sturm összevonta szemöldökét. A gondolat úgy tűnt nem vigasztalja.
De lehettek volna más dolgaim is, ha úgy választok.
Arrafelé is vannak választások, Raistlin. És a mágia legjobb része, hogy van választási
lehetőséged.
Ennek és bárminek a végén, választhatsz. És remélem, becsületesen fogsz választani.
Nemtörődve régi barátjának megérkezésével, a fiatal mágus széttárta kezeit, megrándult a
tavaszi szélben ahogy egy felhő eltakarta a napot és felmászott az újonnan befejezett
emelvényre. Sturm számára úgy tűnt mint a csoportos játékok, mint egy okos gyerek mágia
mutatványa, ahogy üvegek, madarak és kék lángok surrantak keresztül a levegőn és tűntek el.
Lassan a tömeg gyűlni kezdett, falusiak Solaceból, farmerek a távoli vidékről, még egy két
törpe is és egy különös kender, mindenféle népek, a tömeg mögött állva, nyakukat
nyújtogatva, hogy lássák mi zajlik az emelvényen. Valahol az emberek nyüzsgésében és
morajában ahol a törpék rekedt megjegyzései keveredtek a nép parasztos beszédével és Haven
és Tarsis és a messzi Zeriak dallamos déli tájszólásával, egy fuvola halvány hangja csendült
fel és időzött a levegőben, ígérettel hintve tele azt.

Epilógus

Emlékezésekről és Fogadókról

Még egy év eltelt és utána még egy tavasz, hideg és fenyegető. És Lord Gunthar Uth Wistan
keresztüllovagolt Solaceon.
Nem maradt sokáig. Sturm magányos kunyhója egy kissé kényelmetlen és szerény volt egy
ilyen kiváló Solamniai Lovagnak, és volt valami, ami nem hagyta nyugodni Lord Gunthart,
mégpedig hogy jó barátjának fia miért éppen szalmafedelű házikóban lakik és a poros kemény
földön alszik.
Gunthar intézkedéseket és elég ezüstöt hagyott hátra a fiúnak amiből kényelmesen
eléldegélhet nyár derekáig. Egy történetet is itthagyott, és amikor elutazott, Sturm sietve
rohant az Utolsó Otthon Fogadóba barátaihoz a hírekkel és némi kenyérrel.
Raistlin éppen kezét melegítette a tűznél amikor Sturm belépett. Caramon a nyugati ablaknál
állt, kibámulva a késői hóra ami az óriási vallenwood ágairól esett le és beborította a
rusztikus öreg fogadót.
Olyan volt mintha az ikrek különváló álmokban vesztek volna el. Raistlin vörös palástot viselt
a Wayretheben lévő Fő Boszorkányság Tornyában történő varászlói próbatételének
megfelelően. Caramon aggodalmai az utazást illetően Sturmra is átragadtak, amíg a palástok
látványa szorongással és nyugtalansággal töltötték el.
Rsistlin felé fordult, halványan elmosolyodott és leült a zsúfolt asztalhoz.
“ Valamilyen híreket hoztál, Fényeskardú Sturm” suttogta, vékony halovány kezével arrébtéve
a cserépedényt és a késeket. “Ez a jólismert rohanás, és Solamniai fontosság. Foglalj helyet.”
Caramon az ablaknál maradt amikor Sturm kicsomagolta a kenyeret. Raistlin falánkul, lázasan
evett, ahogy Otik csendben az asztalhoz jött. Sturm egy érmét nyújtott a fogadósnak és a
testes ember visszament a konyha tüzéhez és a teáskannához.
“Híreket hoztam, Raistlin,” jelentette be Sturm barátjának szűnni nem akaró éhségen
méltatlankodva.”Lord Gunthar hozta a híreket nekem.”
Caramon elfordult az ablaktól és didergett.
“Már soha nem lesz meleg, Raist?” A hideg a csontodig hatol és úgy tűnik mintha a tavasz
első napja soha nem akarna megérkezni.”
Raistlin elhessentette bátyja megjegyzését és gunyorosan mosolygott Sturmra szegezve sötét
szemeit. “Eleget beszéltünk az időről, Caramon. Barátunknak, Fényeskardú Sturmnak, hírei
vannak a Renben történt intrikákról, és semmi kétség, hogy fenséges látogatója hozta el neki
ezeket.”
Sturm megbillent a széken, tekintete tiszta és átható volt.
“Ez az a történet amit a Fő Pap Tornyában mesélnek. Vertumnus visszatért a Karácsonyi
Ünnepekre ami azt jelenti, hogy hosszú számüzetésemnek vége van.”
Caramon felemelt egy széket és Sturm belevágott a csodálatos ám kissé összekuszált
történetbe.
“Figyelmeztetlek benneteket, hogy ez csak egyike a történet rengeteg változatának. Lord
Gunthar szerint mindenki máshogyan emlékszik a történetre - Lord Gunthar, Lord Alfred, az
összes MarThalas, Jeoffry és Inverno.”
“Mint ahogy másképp emlékeztek a Karácsonyra és az első látogatására”, szúrta közbe
Caramon.
Raistlin türelmetlen pillantást lövellt bátyja felé. “Én emlékszem Sturm beszámolójára az elő
látogatásról, Caramon. A Lovagogtól eltérően, nekem senkire nincs szükségem, hogy
felfrissítse a memóriámat.”
A szobát kényelmetlen csend töltötte be. Sturm megköszörülte a torkát.
“Nos, bárhogy is legyen, közülük senki nem emlékszik hasonlóképpen, de néhány dologban
legtöbbjük egyetért.
“Miután elhagytam a Fő Pap Tornyát és visszatértem ide, Gunthar és Alfred gondosan
megvizsgálták Bonifaceot, ahogy Lord Gunthar elmondta. Az ügyet le kellet zárni, a
fegyveres istenítélet döntött, de a két bíró közül egyiket sem hagyta nyugodni a gondolat,
hogy volt ott valami…kellemetlen és zavaró Lord Boniface körül, ahogy kihívott engem és a
tanácsterem egyik oldaláról a másokra űzve kigúnyolt és megfélelmlített. Mindenesetre a
hagyomány kötötte őket, hogy elfogadják a vizsgálat eredményét, és természetesen a Rendnek
egyéb feladatai is voltak, amire figyelniük kellett és felügyelniük a Solamniai vidéken.”
“Másszóval,” szakította félbe Raistlin szárazon,” elfeledkeztek rólad.”
“Nem gondolom úgy,” tiltakozott Sturm sietősen és kissé hevesen. “Ez csak annyit jelent,..
hogy.. hogy a Rendnek is vannak más feladatai.”
A sötét iker bólogatott, ahogy tekintete ismét a kandallóra tévedt, félig odafigyelve.
Otik kiszuszogott a konyhából tálcáján egy gőzölgő cserépedénnyel. Legutolsó vendégei, egy
kender és egy törpe, emlékezett Caramon, összekuporodtak és lassan kimentek a fogadó
főbejáratán, itthagyva a termet csöndesen és gyakorlatilag üresen.
“Amikor a késő tavasz korai nyárba hajlott,” folytatta Sturm, ahogy Otik elétette a teát.” Úgy
tűnt mintha Boniface is teljesen megfeledkezett volna a dologról. Lorg Gunthar azt mondta,
hogy megjött az étvágya, tovább aludt és tulajdonképpen teljesen elveszítette azt a riadt és
elgyötört tekintetét amit egész végig az előző télen keresztül viselt, és megint viccelődött az
apródokkal, vadászott Gyémánt Jeoffryval és még egy hosszú nyári utazást is tervezett
nyugatra, Ködrévben lévő birtokaira.
“Tehát a nézeteltérések teljesen elsimultak, vagy legalábbis úgy tűnt.” Még a Közelgő
Karácsony sem aggasztott senkit vagy emlékeztette őket a kemény időkre, és ezért
meglehetősen biztosak voltak abban, hogy – kezdve Lord Alfredtól egészen a legfiatalabb
Lovagig aki emlékezett- hogy ez az ünnep örömteli és csendes lesz mint ahogyan az előző
Karácsonyok is a még Zöld Ember birtokháborítása előtt.
“Boniface szintén elég jókedvű volt ahogy közeledett a bankett ideje, és egyenesen
örvendezett amikor elkezdődött, helyet foglalt az őt megillető széken, a Koronaőrök, Jeoffryk
és ebben az évben még néhány előkelő Jochanan között. A csarnok világosabb volt mint
bármikor azelőtt, új lámpásokkal díszítve és fáklyákkal borítva, még a fáklyahordókat is
elkapta szépsége., Azt mondta Lord Gunthar hogy a zene jobb volt mint tavaly- a távoli
Hyloból érkezett kender trió két bádogsíppal és egy tamburinnal, tombolva és szemérmetlenül
és olyan hangosan mint a mókusok fészke.
“Szerettem volna hallani azt a zenét” kiáltott fel Caramon.
“Csend!” csattant fel Raistlin gyengéden meglegyintve bátyját, amire Sturm mosolygott és
kiöntötte a teát.
“Azt mondják Boniface boldog volt, fesztelenül nyugtatva csízmás lábait a tölgy asztalon
mintha vadászaton vagy a földeken volna és nem egy ünnepélyes banketten. Egy kisebbhfajta
udvartartást alakított ki a fiatalabb Lovagok körében, kardforgatásról, fegyverekről és
lovakról beszélgetve, a vadászatot dicsőítve és valaki fiának - ha jól emlékszem egy
Joachanére- egészségére ürítve poharát”
“El vagyok bűvölve a részletektől” jegyezte meg Raistlin irónikusan. “Kezdd már el az igazi
történetet, Sturm.”
Sturm kortyolt egyet a teából. Alma és halvány fahéj íze volt- téli tea, semmi kétség a
legutolsó Otik kamrájából.
“Ahogy folyt a bor,” mondta, “a beszélgetés egyre hangosabb lett, túlszárnyalva a kender
sípokat, egészen addig amíg el nem kezdte Lord Gunthart zavarni, és higgyétek el, nem egy
kérlelhetetlen ember, ha szokásokra és formaságokra kerül sor.”

Caramon bizonytalanul bólogatott. Raistlin megfogta és felemelte az előtte lévő csészét.

“Gunthar azt mondta, hogy a fiatal Lovagok nem törődtek vele.”, folytatta Sturm” és csak
hangosabbak és tüzesebbek lettek ahogy a bankett folytatódott. A hangzavar üvöltésbe és
lökdösődésbe torkollott, és Lord Gunthar azt mondta, hogy nehéz volt Bonifaceot elképzelni
egy ilyen durva játék közepett. Azt mondta, hogy olyan volt mintha valami megváltozott
volna benne, mintha dicsőítései is …kétségbeesettek lennének. Boniface karddal
fenyegetőzött a legcsekélyebb nézeteltérésnél is és mindenkit megfedett feladatai
elmulasztása miatt, a Szabályzat kötetéből és paragrafusából idézve.”
“Röviden összefoglalva, tipikus Solamniai módra viselkedett” kommendálta Raistlin, újra
kortyolva teájából. Sturm nem törődött társa megjegyzésével.
“Olyan volt, mintha Boniface olyan szorosan markolta volna az Esküt, hogy elveszítette. Vagy
legalábbis ahogy Lord Gunthar mondta. És hirtelen fuvolaszót hallott a nevetés és a
bádogsípok közt.”
“Na végre!” lélegzett fel Raistlin és letette a csészét. ”Nagy utat teszel meg mire elérsz a
történet lényegéhez, Sturm.” Sturm nem foglalkozott vele.
Még a legtávolabbi asztalok is elhallgattak ahogy a fuvola hangja csatlakozott a
bádogsípokhoz. Az új hang gyönyörűséggel töltötte e a kender zenészeket és improvizálni
kezdtek az új melódiára amíg a sípok hangja össze nem keveredett a fuvoláéval és nehéz lett
volna megmondani, melyiket ki játszotta.
“Gunthar feltekintett, mondta, és rózsák ezrei bukkantak elő a gerendák közül. Rózsaszín,
fehér, vörös és levendula, és szirmaik százezreivel borították a Lovagokat és a hölgyeket. A
kender muzsikusok örömtelien kiáltottak és a levegőbe hajították hangszereiket, és a fuvola
egyedül folytatta a rózsaesőben.”
“Folytasd,” sürgette Raistlin elszántan.
Sturm mosolygott. Ez volt az a része a történetnek amit a legjobba szeretett. “Nem sokkal
mondhatok többet, barátaim. Akkor történt, hogy a csarnok ajtói robbanásszerűen kicsapódtak
és Lord Verumnus masírozott be egy egész hadsereg élén.
“Galambok, baglyok, pacsirták és hollók repültek előtte, elárasztva a gerendákat és miközben
szétrebbentek, énekeltek. Mókusok és vadnyulak követték őket, és rókák lépdeltek peckesen,
büszkén parádézva az asztalok között mint hegyes fülű vadászebek.
“Mostanra a kenderek már teljes révületben úsztak, táncuk felélénkült és sokkal bomlasztóbb
volt, elárasztva az asztalokat és az emelvényt. Gunthar azt mondta, hogy ez már túl sok volt
Gyémánt Jeoffrynak és kettőt közülük elkapott a bóbitájánál fogva és nem eresztette őket.”
“Van valaki akivel szívesen ugyan ezt tenném,” dörmögte vészjóslóan Caramon, vállai fölött a
közös terem ajtaja felé tekintve.” És szeretném jól megforgatni amíg csak bírom.”
“Egy tucat jávorantilop következett,” mondta Sturm, “és két tucat őz utána. A teremtmények
halkan beléptek és Koronaőr Derek tíz évet öregedett rémületében ahogy egy óriási,
sötétszemű bak, hosszú, komoly arccal és agancsokkal felkúszott utána és hozzádörgölőzött.
Sturm nevetett, ahogy elképzelte. Koronaőr Derek látványa, ahogy visszafelé hátrál, vég
nélküli szórakozással töltötte el. Lord Gunthar újra és újra elismételte azt a bizonyos jelenetet
fiatal barátja örökös gyönyörűségére.
“És akkor a zene is megérkezett nyomon követve az őzet és jávorantilopot” Mondta Sturm
ahogy magához tért. Három kentaur vágtatott a hallba, felborítva az asztalokat és székeket és
a családi zászlókat. A teremtmények mindegyike nilleai sípon játszott és mindegyik hátán egy
zöld köpenyes nöstény lovagolt. Gunthar azt mondta, hogy egy emberi druida volt és két
driád, és kézi dobokon játszottak. Azt hiszem tudjátok kikről van szó abból a történetbeől amit
elmeséltem.
“Utoljára egy hatalmas grizzly medve érkezett, minden magabiztosságot és jóérzést áthágva,
egyenesen az Eskü közepébe. És a Vadon Ura ült a széles vállak tetején, és a medve háta
mögött fuvolájának hangja szárnyalt és gyöngyözött és egy új dalt játszva…”
Caramon felpattant és türelmetlensége nőttön nőtt. “Ez mind szép és jó, Sturm a
körmenetekről és zenéről. De mi történt a Lovaggal? Mi történt azzal a gazember Bonifaceal?
Ki nem állhatom azokat a történeteket ahol nem kapja azt amit megérdemel.”
“Ez most következik csak, Caramon” válaszolta Sturm. “Boniface felemelkedett az asztaltól,
kezét nyugodtan kardjának markolatán nyugtatva. Gunthar és Alfred lejöttek az emelvényről.
“Vertumnus lecsúszott a medve hátáról és újra egy teljes fordulatot tett és fuvolája eltűnt a
levelek között amik elfedték. A kentaurok leültek a sípjukhoz és zene töltötte be a termet.”
“’Én vagyok Vertumnus’, jelentette be, hangja mint mindig szelíd és halk volt.’ És újra, az
évszak változásában szeretnék valamit elmesélni ami szívemhez közel álló és kedves, újra
elmondani a druidák legendáját.”
“Nem tudok semmilyen druida legendáról” jelentette ki Caramon.
Sturm megvonta vállát.” Én sem. És úgy tűnt, Lord Gunthar, sem. Körbenézett seregén,
Afredra, Bonifacera és a Jeoffryk és Jochananon századára tekintett és ugyanazt az üres
kifejezést látta az összes arcon.
“’nagyon helyes”’mondta Lord Gunthar.’ Add elő el a legendákat, Vertumnus.” Nevetett
amikor elmondta nekem. Azt mondta, hogy felvágott és hencegett, mintha meg tudta volna
akadályozni Vertumnust hogy bármit is mondjon vagy tegyen amit akar, de úgy gondolom,
hogy az összes Szabályzat néha – mondjuk, hogy irányítani tudunk valamit mert nem akarjuk
mélységeit és lehetőségeit látni…”
“Elég a filozófálgatásból”, jelentette ki Raistlin. “Ez nem jellemző rád.”
Sturm folytatta, szemeivel a tűzre tekintve.
“’Ez egy egyszerű legenda, Lord Gunthar Uth Wistan,’ közölte a Zöld Ember, ’Lady Hollis
mesélte el nekem.’
“És akkor Hollist, vagy Ragnellt, vagy akármilyen nevet is viselt az illető, levetette magáról a
kentaur.
“Csak találgatni tudnak a hölgy kiléte felől, tudod,” mondta Sturm, tekintete elveszett az izzó
parazsak mélyén. “Egyesek egy rút boszorkányt láttak leereszkedni a kentaur hátáról, mások
egy fiatal és gyönyörű lányt, akinek borostyánnal volt ékesítve sötét hajkoronája, és
néhányan-csak nagyon kevesen-egyáltalán nem láttak semmilyen druidát.”
Nevetett és megrázta a fejét, és az ikrek kíváncsian egymásra néztek.
“De mindenki hallotta Vertumnust és következő szavaira is tisztán emlékeztek.
“’Úgy hallottam,’ szólt a Zöld Ember, hogy egy druida olyan erős varázslatot tud kibocsátani ,
hogy egy hitszegő ember –rangos árulója barátnak, Rendnek és országnak-nem tudta
hüvelyéből vagy tokjából kihúzni a kardját. Legalábbis a druidák így mesélték nekem.’
“A tanácsteremre csönd borult, mondta Gunthar. Egy pisszenést sem lehetett hallani a zászlók
alatt. És akkor mindenki egy hüvelyéből kihúzott kard zajára lett figyelmes. Egy emberként
fordultak a hang forrása felé.”
“Boniface!” kiáltotta Raistlin diadalmasan nevetve. “A nagyképű bolond bedőlt egy gyerekes
trükknek!”
“Milyen trükk?” Kérdezte Caramon, kenyérért nyúlva az asztalon. “Azt hittem druida
varázslatokról beszélünk.”
“Igazad van Raistlin,” mondta Sturm. Ez leleplezte az árulót. Boniface szégyenkezve és
megrémülve állt a széke mellett félig csupasz karddal.
“Vertumnus csak viccelődött. Természetesen én nem hiszek azokban a legendákban, noha
néhányan közületek talán meggyőzőnek találjátok,’ mondta, és lemászott az emelvényről hogy
Lord Gunthar közelében legyen.
“Boniface kihúzta a penge fennmaradó részét a tokból és elegánsan a csarnok közepére sétált.
El tudom képzelni, hogy nézhetett ki az arca. Biztos vagyok benne, hogy már láttam előtte.
’A Vadon Ura sötét és álnok vádakkal illet engem?’ kérdezte hangosan, és szerettem volna
abban a teremben lenni mint egy róka vagy holló, vagy akár egy apró téli pók, hogy lássam mi
történt.
“Mivel Vertumnus csak a fejét ingatta. ’A kezedben tartott kard vádol téged, Ködrévi
Boniface.,’ ismételte szelíden és tudom hogy a szelídség tovább ingerelte a Koronaőr család
vezetőjét.
Sturm szótlanul felállt az asztaltól és megállt a kandalló mellett, majd az ablakhoz ment. Kint
a hóesés elállt és csillagok bukkantak elő a felhők alacsony hálójából. A keleti égbolt szélén
Solinari fehér szegélye ragyogott a látóhatáron. A vörös holdat sehol nem lehett látni. Sturm
mély lélegzetet vett és visszafordult barátaihoz.
“’Akkor a kardomnak kell megváltania engem a sértéstől és rágalomtól,’ mondta Boniface és
kardját a hagyományos fegyveres istenítélet pózába emelte. Vertumnus bólogatott és
kinyújtotta a jobb kezét és azt mondják, hogy zöld lángok táncoltak au ujjai körül. Aztán Lord
Gunthar felé intett, egyszer és titokzatosan, és hangos suttogással kérdezte, ’Senki nem adja
kölcsön a kardját, hogy használjam?’
“Gunthar védekezik, hogy nem tudja miért adta kardját Vertumnusnak. A Koronaőrök
árulónak nevezik. Rondább nevekkel is illették már télen és tavasszal és még Lord Alfred is
azt mondja, hogy Gunthart megbabonázták vagy elvarázsolták.
“Gunthar azt mondja, hogy valami más történt. Azt mondja, hogy a felbolydulás és
szemráhányások ellenére örül, hogy így cselekedett.
“De bármi is volt, báj vagy szabad akarat, kihúzta kardját hüvelyéből és Vertumnus felé
nyújtotta, aki nyújtózkodott, ásított egyet és a terem közepére lépdelt nem egészen egy
kardhossznyi távolságra Bonifacetól.
“’Éles fegyverek,’ ugye? Kérdezte a Vadon Ura.
“’Tompa fegyverek,’ válaszolta Boniface idegesen és visszahelyezte tokjába kardját ahogy
Koronaőr Derek ahogy ellépett a kérődző jávorszarvas mellett és a láda felé vette útját ahol a
fűzfa kardok voltak.
“’Ahogy akarod,’ felelte Vertumnus. ’Legyen tompa fegyver, és döntse el a többit a győztes
jobb keze.’

****

Caramon előrehajolt. Ez volt az a része a történetnek amire várt.

Otik türelmetlenül fészkelődött a pult mögött. Eljött a záróra ideje és a három ifjú egyáltalán
nem úgy nézett ki mint aki távozni szeretne. A fogadós hangosan felsóhajtott ahogy lesöpörte
az üres asztalokat, de útját keresztbe irányította a termen, hallgatózva és meg megállva,
utolérve az ikrekek Sturm leleplező történetében.
Sturm lehunyta szemeit. “Háromszáz szempár tekintett várakozón ahogy a két ember egymás
körül forgott, fűzfa kardokat zümmögtetve a füstös levegőben. Tudom, hogy milyen a hangja.
Magam is hallottam alig egy évvel ezelőtt.
“És ahogy a Gátaknál is láttam őket, meg tudom mondani, hogy hogyan kellett kezdődnie.
Vertumnus ügyesen és gondtalanul kezelte a fegyvert, mint egy zsonglőr mialatt Boniface
körülötte lépdelt, mozdulatai erőteljesebbek, jobban kidolgozottabbak.
Megkockáztatnám, hogy azonosak és mégis ellentétek találkozása volt ez.
“De Gunthar másképp mesélte nekem. Azt mondta, hogy a kezdetektől a Vadon Ura
irányította a küzdelmet. Először, másodszor és harmadszor is elhárította Lord Boniface
döféseit és kardcsapásait és a harmadik alkalommal keresztülsüvített a levegőn és könnyedén
ellenfele másik oldalára érkezett, ahol is egy éles ütést mért fűzfa kardjának lapos oldalával
Boniface hátsó felére.
“’Ami jó az egyiknek!’ gágogta Vertumnus és Boniface felpattant és utánarohant. Ezen
alkalommal Vertumnus kardja a Lovag arcánál táncolt, gömbölyű ütéseket mérve mindkét
fülére mielőtt még Boniface visszanyerte volna gyorsaságát és egyensúlyát hogy elhárítsa a
csapásokat.
“Micsoda…micsoda sértés!” kiáltotta örömtől ittas hangon Caramon és Sturm bólintott,
bűnösen harcolva saját bosszúszomjas öröme ellen.
“Gunthar azt mondta aljasság volt és hogy még idejében el akarta fordítani a fejét, de örült,
hogy nem tette. Azt mondta, ahogy szeme sarkából a Fő Bíróságra tekintett, látta, hogy azok
válla a nevetéstől rázkódik.
“Vertumnus játékosan körbehajszolta ellenfelét a teremben, pengéje zümmögött és sivított.
Kardja hegyével megérintette a Boniface nyakánál lévő melltűt és csuklójának egyetlen
mozdulatával a kövezetre küldte a csecsebecsét a gallérral együtt.
Ezután a Zöld Ember bal kezébe vette át a kardját, jobb kezével szemeit árnyékolva és
mozdulatlanná dermesztette Solamnia legkiválóbb kardforgatóját. Még így elvakítva is
felfogta és hárította Lord Boniface gyors és ügyes támadásait.
Caramon kieresztett egy mély sóhajt. Otik ismét köhintett egyet és áthajolt a legények melletti
asztalon, nedves ruhát szorongatva húsos kezében.
Belemélyedve a történetbe, Sturmot figyelem és udvariasság övezte. Otik egy sóhaj
kíséretében leült Caramon mögé és hallgatta a történet hátralévő részét.
“A tanácsterem legtávolabbi sarkaiban, megbűvölve a Vadon Urának parádéjától és
virtuskodásától, néhányan a fiatal lovagok közül elkezdtek tapsolni. A Vadon Ura egy párduc
ügyességével mozgott és jobb keze, nemtörődöm eleganciával ide-oda táncolt a fáklyafényben
ahogy a penge sípolt és énekelt akár egy fuvola.
“És ez volt az amit Lord Gunthar mesélt nekem, és az összes Lovag is így emlékszik vissza
rá: Hirtelen a tanácsterem ősi kőfalai megrepedtek és szétmállottak és ágak törtek elő a
repedésekből. Fák inogtak a régi mozaikpadlón, juhar, tölgy és galagonya, előtörve a
falazatból. Vertumnus Boniface felé lépett fűzfakardjával integetve.
“Akkor Boniface a legközelebbi ajtó felé fordult, de ott egy nagyon öregember, aki fehér
szakállt viselt és zöldbe volt öltöztetve elállta az útját. Boiface ide-oda forgott az árnyékban. A
megzavart fáklyafény visszaverődött páncéljáról, ünnepi pajzsáról, ahogy az öregember
elővett egy trombitát és egy vadász indulót hallatott.
“Stephan?” kérdezte Raistlin gunyorosan mosolyogva.
Sturm bólintott. “Gunthar egyszerre felismerte. Boniface szintén, mert belekapaszkodott egy
székbe hogy visszanyerje egyensúlyát.
“Az ajtónál Lord Stephan saját vívóállásába helyezkedett. ’Legyen a lombozatból, lombozat,
Vadak Ura!’ kuncogott és a közelében egy izgatott mókus himbálózott csendesen. ’és hagyjuk
a Fényeskardú Kastély köveit Ködrévi Boniface ellen tiltakozni.
“Paladinra, ez lassan egy igai donnybrookra kezd hasonlítani. Üvöltött fel Otik az elmélyült
Caramon mögül. A meglepetéstől mindhárman a jól megtermett fogadós felé fordultak aki
elvörösödött és intett Sturmnak.” Folytasd, fiatal mester. Az idő még fiatal, noha a fogadó már
zárva tart.”
Sturm biccentett és visszatért történetéhez.
“Vertumnus megpördült és tekintete nyugalommal és megvetéssel követte ellenfelét, ahogy
Lord Gunthar tette. Leszakított egy olívaágat a sűrű növényzetből felfelé majd kinyújtva az
emelvényen lévő Lovagoknak akik arrébb álltak ahogy Boniface a székek között hátrált,
kardját még mindig felemelve.
“Elhagyatottan és támadóan, a Lovag az emelvény mögötti árnyékos kijárat felé tekintett
amely egy fából készült védőfallal volt borítva. Ott szintén állt valaki – valaki aki zöld, fiatal
és különösen ismerős volt…”
Sturm mosolygott ahogy Jack Derryre gondolt. Csendben minden jót kívánt barátjának.
“Tehát nem volt kiút. A zsúfolt tanácsteremben a Rend közepén, Koronaőr Boniface
eljátszotta utolsó szerepét a Szövetség előtt.
“’A Szövetségre, Lord Vertumnus,’ mondta, és hangja kiáltó, biztos és harcias volt,
túlharsogva a Lovagok morajlását, a kürtöt és a driádok dobolását, amely még egyszer
felcsendült a tanácsterem gerendái között. ’Ragaszkodom, hogy a Solamniai Rend szabályai
szerint harcoljunk.’
“’Jól van,’ egyezett bele Vertumnus.’ Az egyik szabály éppolyan jó mint a másik, ahonnan és
jövök.’
“Akkor Boniface lemasírozott az emelvényről és a fűzfakardok az utolsó alkalommal
csattantak fel.
Sturm itt szünetet tartott. Kortyolt egyet a teájából és álmatagon a tűz felé nézett.
Ha bármit is tanultál, Fényeskardú Sturm, gondolta Raistlin, akkor az az, hogyan kell
elmesélni egy történetet.
“Majdnem az elejétől fogva,” folytatta Sturm, “a harc kimenetele egyértelmű volt. Boniface
kétszer is elesett, átbukdácsolva az általa oly jól ismert szabályokon. Kardja nehéznek tűnt,
mozdulatai szervezettnek, és noha a Zöld Ember fegyvere is lassan mozgott először, mostanra
az gyorsasággal és ihlettel telt meg. A Vadon Ura törvényt és szabályt betartva harcolt olyan
precizen akár egy vívómester ahogy azt el lehet képzelni és Lord Gunthar még azt is mondta,
hogy Vertumnus még az ingerkedésre és vizsgálódásra is talált módot.
“Boniface az első alkalommal akkor esett el amikor megbotlott az emelvény lépcsőin.
Lecsúszott Lord Alfred székének lábához, lehorzsolva kezeit és térdeit és a kard kirepült
kezének szorításából a szolgák ajtaja felé, ahonnan Jack Derry lépett elő az árnyékból és
lábával megállította a fegyvert, majd egyetlen gyors mozdulattal visszacsúsztatta
Bonifacenak.
“A Lovag nehézkesen felállt, felemelte a kardot és visszafordult Vertumnus felé, aki
udvariasan nem mozdult ellenfele visszatérésére várva. Összeakasztották kardjaikat, egyszer,
kétszer, majd Vertumnus csapások és szúrások sorozatát mérve Bonifacera kiütötte annak
kezéből a fegyvert és mielőtt még a Lovag félre tudott volna lépni, kardjának tompa élét
torkának szegezte.
“Légy hálás, Boniface,” jelentette ki Vertumnus, “noha elárultad a Rendedet, nem vagy
képzett gyilkos. Noha pénzed és intelligenciád elzárta a szorost négyszáz banditával együtt a
di Caela és a Fényeskardú kastélyok között, nem vagy gyilkos. Agion Nagymesternek látnia
kellett volna a csapatok érkezését…eléggé ismerni kellett volna hogy visszaforduljon. A
véletlen volt ami halálát okozta azon a téli éjjelen a lázadás és az ostrom közepette.
“Mi?” kiáltott fel Caramon.” “Miért, Vertumnus”
“Adj Bonifacenak egy esélyt!” kiáltotta Raistlin.” Miért, milyen érthetetlen! Nem látod,
Testvér? A Szabályzat az árulást száműzetéssel, a gyilkosságot halállal bünteti!”
Sturm mosolygott. “ Jól ismered a Rend szabályait, Raistlin, ha így kritizálod. Egyszóval,
Verumnus biztosította Lord Boniface Foghaven büntetését és egyúttal meg is bocsátott neki.”
“Nem tudom követni,” szólt Caramon.
“Sem pedig én” dörögte mögötte Otik.
Raistlin szemeit forgatva így szólt. “Ez nagyon egyszerű, ahogy értettem. Minden amit
Bonifacenak tennie kellett, hogy bevallja, hogy üzletet kötött a banditákkal, és ahogy Sturm
elmesélte, így volt, és utána azt mondani, hogy nem állt szándékában egyetlen haja szálát is
meggörbíteni Lord Pathwardennek vagy akár Lovagjainak Az árulás vádja továbbra is fennáll
de a a fő vádat, a gyilkosságot a Rend…elnézné.
De engem sem hagy nyugodni az tény, hogy Vertumnus miért akarná felmenteni öreg árulóját
egy kellemes száműzetéssel a távoli vidékre.”
“Akkor hallgasd meg a történet végét,” mondta Sturm.
“És valóban, a Zöld Ember Bonufacehoz intézett következő szavai fenyegetőek voltak:
’Választhatsz,’ mondta, miközben felemelte fuvoláját a sötét teremben. ’És válassz bölcsen!’
“’De az árulás rosszabb,” szólt Boniface ’noha büntetése csak száműzetés. Amíg a gyilkos a
kötélen lóg, addig a száműzöttnek sokkal nehezebb. Nem szenvedhetek és élhetek ezzel a
váddal. Nem,’ mondta emelkedett fel a hangja gyónásával beöltve a termet. Tartanom kell
magam a kardomhoz és elpusztulnom ott, ahol éltem, a Szabályzat karjaiban. Agion és
helyőrsége halott, megöltem őket és előre kiterveltem a gyilkosságot. Gyilkos az lehetek, azt
monodm, hoyg soha nem árultam el a Rendet.’”
“A bolond!” ordította Raistlin. “Előtte a szabadsággal….ez öngyilkosság a szabályok szerint!”
“Vagy valami egészen más,” jegyezte meg Sturm.
“Az életemre, nem vagyok benne biztos, hogy bolondság volt a részéről vagy inkább a
legnemesebb módja a befejezésnek.
“Mindenesetre Boniface higgadtan ellépett az emelvénytől és beszámolt szerepéről a
tanácsteremben lévőknek az Agion Pathwerden ellen elkövetett gyilkosságban.
Elborzadva a hallottaktól, Gunthar a Vadon Urára nézett aki komoran visszapillantott rá.
Azt mondta, hogy Vertumnus szemei ’fényáthatatlanok és megfejthetetlenek’ voltak és meg
volt róla győződve, hogy Vertumnus is hasonlónak találta az övét.”
A szünetek leghosszabbika jelezte a történet végét. Néhány perc után Otik felemelkedett és
visszament a konyhába és a három barát egymásra bámult az asztal fölött. Csendben
üldögéltek és tisztelettudóan hallgattak amikor Caramon udvariasan bátyja vállára terítette
köpenyét. Hárman együtt sétáltak ki az Abanasiai éjszakába és reggel az első járókelő
könnyedén meg tudta mondani, hogy merre vált szét útjuk a frissen felkavart hóban.

****

De volt olyan része is a történetnek, amit Gunthar nem említett öreg barátja fiának, amiről
csendben hallgatott, gyanítva, hogyha még Sturmnak mondaná is el, az felérne egy hőn
dédelgetett titok elárulásával.
A Lovagok szertartásosan elvezették Bonifaceot és a fuvola hangja elhallgatott. Amikor
eltelik az egy év, a Torony udvarában állni fog az akasztófa és néhányan a tanácstermen kívül
tudni fogják, hogy miért akasztják majd fel Ködrévi Koronaőr Bonifaceot a tavasz első
napján. Néhányan tudni fogják, mivel a Rend bizonyítékai ellene szóltak és ő dacosan és
kérlelhetetlenül, teljes Solamniai páncéljában ment felfelé a lépcsőkön.
De még volt valami ami azon a Karácsony estén történt, amikor Vertumnus társaságával ott
időzött egy órával azután, hogy az őrök elkísérték Bonifaceot. Ahogy a driádok, kentaurok,
druidák és a medve eltávolodott, a Vadon Ura utolsó alkalommal játszott fuvoláján a Rend
szövetségének. Rövid és gyászos szerenád volt, az összes Lovag, szolga és apród
megrendülve hallgatta ahogy a Vadon Ura lecsillapította és elcsendesítette őket a muzsikával.
És egy történetet keletkezett abból az éjszakából ami a következőkben történt.
Vertumnus olyan egy olyan ősi dallamot kezdett el játszani, új fák, olyanok akikről még senki
nem hallott az Álmok Kora óta és amelyeket csak a bárdok dalaiban hallottak, előtörtek a
csarnok kövein keresztül és a Lovagok kérdezés nélkül tudták neveiket, felbuzdulva a zene
egy különös és vad ösztönétől.
Hirtelen Gunthar felismerte a dallamot és elkezdett énekelni. Az ’El a falubólt’ énekelte és
Lord Alfred azonnal csatlakozott hozzá, hangjuk diszharmónikus de egy erős duettet alkotott.

“El a faluból, el a zsúpos, zsúf megyékből

El a halomtól, el az ároktól, árok és halom,
Hol kardja lopva lejté dölyfös, ifjú táncát
És tudta, a vidék el mint tűnik szüntelen,
Nagysága lápi tűz,
S csak kereng a jégmadár untalan
Felette….”

A Lovagok egyenként kapcsolódtak be és a dal úgy szállt ahogy mindig, de ezúttal több volt a
dallam mint a kántálás, megszentelve nem a Rend egy melódiája és az Eskü és Szabályzat
harmóniája által.
Néhányan a Lovagok közül Huma székére pillantottak, mivel három apród, szemüket
tisztelettudóan a megszentelt ponton nyugtatva egy kísérteties sisakot és mellvértet látott,
amely vörösen és ezüstösen ragyogott a becsület helyén, mintha a kettős hold összegyűjtötte
volna a sugarakat, hogy történelmet írjon belőle.
Az öregebb Lovagok közül senki nem látta a jelenést.
Még Vertumnus sem, akinek gondolatai még Gunthar előtt is rejtve maradtak: gondolatok,
amelyek a Toronynál, bástyáinál és oromzatánál jártak, múltat, jelent és jövőt idézve, mely
visszahozza majd a fiút Solaceból erejének teljében amit ismét választott-erők, amelyek
elhozzák az oromzathoz hat évvel később, amikor a Torony ostrom alatt lesz és a Lándzsák
Háborúja fogja tombolni.
Választhatsz, Fényeskardú Sturm, gondolta Vertumnus, utoljára leeresztve fuvoláját a nagy
tanácsteremben abban a pillanatban amikor eltűnt a levelek és a fény világába. A levelek, a
fény és a lombozat szintén köddé váltak vele együtt és a csarnok csupasznak és árnyékosnak
hatott ismét.” To the last of this any anything.” Választhatsz.
Egyetlen rózsa, tökéletes és vad, ékesítette Huma székének helyét.