Senki ​sem ér fel Daemon Blackhez.

Amikor elszántam magam arra,

hogy bizonyítsam az érzéseimet, komolyan beszéltem.
Katy soha többé nem kételkedhet bennem – és most, hogy túljutottunk
a zökkenőkön, újra és újra fellobbannak köztünk a lángok.

Csakhogy még én sem védhetem meg a családtagjaimat, ha eltökélik,

hogy kiszabadítják a szeretteiket.
Mindazok után, amiken keresztülment, Katy sem ugyanaz már, mint
azelőtt. Még mindig változik, és fogalma sincs, mi lesz a folyamat vége.
Lépésről lépésre fedezzük fel az igazságot, és amikor szembekerülünk a
hibridek vizsgálatára és kínzására kiépült titkos kormányzati
szervezettel, ráébredünk, hogy nincsenek határok.

A halál a mindennapjaink része lett. Onnan kapunk segítséget,

ahonnan a legkevésbé várnánk, és a barátainkról is kiderülhet, hogy
halálos ellenségeink – de nem fordulunk vissza.
Akkor sem, ha az eredmény örökre összetöri a világunkat.
Egységben az erőnk – és ezt ők is tudják.

 J. L. ARMENTROUT

OBLIVION 3
feledés

DAEMON

Első kiadás
Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2017

Írta: Jennifer Armentrout

A mű eredeti címe: Opal II (Oblivion Part 3.)

A művet eredetileg kiadta:

Entangled Publishing, LLC, 2015
Copyright © 2015 by Jennifer L. Armentrout
This translation published by arrangement with Entangled Publishing,
LLC through RightsM ix LLC.
All rights reserved.
Cover design by EJ Anderson /M ayhem Cover Creations
Photograph: Energy of Light Trails © Dollar Photo Club/ agsandrew Photograph of man in
jeans © Dollar Photo Club/ vladmirfloyd Photograph of young man’s face © M artin Pelletier
Fordította: M iks-Rédai Viktória
A szöveget gondozta: Váry Orsolya
 A sorozatterv, annak elemei cs az olvasókhoz szóló üzenet
a borítóbelsőn Katona Ildikó munkája.
© Katona Ildikó, 2014
ISSN 2060-4769
ISBN 978 963 395 988 2
© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2017-ben
Cím: 6701 Szeged, Pf. 784
Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139
E-mail; info@konyvmolykepzo.hu
www.konyvrnolykepzo.hu
Felelős kiadó: Katona Ildikó

M űszaki szerkesztők: Zsibrita László, Gerencsér Gábor

Korrektorok: Gera Zsuzsa, Réti Attila
Nyomta és kötötte a Kinizsi Nyomda Kft., Debrecen
Felelős vezető: Bördős János ügyvezető igazgató
M inden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve rövidített kiadásának
jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül
sem a teljes mű, sem annak része semmilyen formában
– akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást
és bármilyen adattárolást – nem sokszorosítható.

ELSŐ FEJEZET

M EZÍTLÁB, FÉLM EZTELENÜL ROHANTAM LE a földszintre, aztán ki a

házból, a sűrű hóesésbe. Kat anyja a havazás miatt Winchesterben ragadt,
de amint beléptem, megéreztem a másik jelenlévőt.
Dawson.
Mi a pokol? Átjött?
Felsiettem a lépcsőn; valójában nem lepett meg a dolog. Úgy értem,
persze, a tény, hogy hajnali hatkor Kat mellett találom, nagyon is különös,
de Dawson… maga is nagyon különös volt mostanában.
Kat szobájának ajtaja nyitva állt. Amikor beléptem, Dawsont az
ablaknál láttam meg; az udvart nézte. Kat az ágyában maradt, és olyan
volt… a fenébe, olyan volt, mintha csak én hiányoznék mellőle. Istenem, de
hiányzott.
A tekintete végigsiklott az arcomon, aztán délnek indult, végül visszatért
északra. Az arcára halvány pír ült ki.
 – Pizsamaparti van? – kérdeztem. – És engem meg se hívtatok?
Dawson csendben ellépett mellettem, ki a folyosóra. Nem sokkal
később becsukódott a bejárati ajtó.
– Na, jó – sóhajtottam. – Az elmúlt napokban ebből állt az életem.
Kat arcára kiült az együttérzés.
– Sajnálom – felelte. Rekedt hangját hallva megint szerettem volna
összetörni valamit. Az ágyhoz léptem.
– Akarom egyáltalán tudni, mit keresett a testvérem a hálószobádban?
– Nem tudott aludni. – Elhallgatott, amikor lehajoltam és megrántottam
a takarót; utána is kapott, de amikor újra rántottam rajta egyet, eleresztette.
– Azt mondta, zavar minket.
Besiklottam a takaró alá, és az oldalamra fordultam, hogy lássam
Kátét.
– Minket nem zavar.
Kat szép arcán kétely suhant át, aztán ő is oldalra fordult.
- Tudom – lágy pillantása ismét rajtam kalandozott, és nagyon
szerettem volna, ha a keze is követi. – Azt is mondta, hogy Bethre
emlékeztetem.
Ez megint mi a francot akar jelenteni? Ráncba szaladt a homlokom,
mire Kat a plafonra nézett.
– Nem úgy, ahogy gondolod.
– Őszintén, akármennyire is szeretem a testvéremet, nem örülök neki
túlságosan, hogy a hálószobádban tölti az idejét. – Kisimítottam néhány
hajtincset Kat arcából, és a füle mögé igazítottam őket. Kat megborzongott
az érintésemtől, én pedig elmosolyodtam. – Késztetést érzek, hogy
megjelöljem a területemet.
– Hallgass el!
– Jaj, imádom, amikor így felfújod magad! Nagyon szexi.
- Javíthatatlan vagy – vigyorodott el. Erre még közelebb helyezkedtem
hozzá, a combomat az övének simítottam.
– Örülök, hogy édesanyád máshol esett a hó fogságába.
– Miért? – vonta fel a szemöldökét kérdőn.
Vállat vontam.
– Kétlem, hogy tetszene neki ez a helyzet.
– Ó, biztosan nem.
Még egy kis fészkelődés, és már csak egy hajszálnyi választott el
minket egymástól. A Kat bőréből áradó barack- és vaníliaillat elborít0tt.
– Mondott valamit Willről? – kérdezte.
 Kat szája sarka lebiggyedt, a jókedve odalett.
– Csak amit múlt héten is, hogy elment valami konferenciára, meg a
családját látogatja meg, de mindketten tudjuk, hogy ez hazugság.
A nyavalyás, hazug seggdugasz.
– A jelek szerint előre tervezett, hogy ne tűnjön fel a távolléte.
– Gondolod, hogy visszajön? – kérdezte Kat leeresztett pillái alól. A
kezem fejével megsimogattam selymes arcát.
– Majd bolond lesz.
Csakhogy Will Michaelsről már bebizonyosodott, hogy bolond.
Kat felpillantott.
– Ami Dawsont illeti…
Elszorult a szívem; a kezem lejjebb vándorolt Kat nyakán.
– Nem tudom, mit tehetnék – ismertem be. Kat lélegzete elakadt; a
kezem a vállára siklott, aztán a karjára, a takaró alá. – Nem szól hozzám
mostanában Deehez is alig. Legtöbbször bezárkózik a szobájába, vagy az
erdőben bóklászik. Én meg követem, de ezt ő is tudja. De azért…
– Időre van szüksége. – Kat előrehajolt, és megcsókolta az orrom
hegyét. Sok mindenen ment keresztül, Daemon.
A csípőjére simítottam a tenyeremet.
– Tudom. Különben is… – Most, hogy egy ágyban feküdtem Kattel,
nem akartam másra összpontosítani, csakis rá. Mindössze néhány drága
percünk van, amíg kettesben lehetünk. Felé fordultam, a hátára fektettem, a
feje két oldalán támaszkodtam meg, hogy ne nehezedjek rá. – …
elhanyagolom a kötelességeimet.
Kat viharszürke szeme ellágyult.
– Kevés időt töltöttem veled. – Csókot nyomtam a jobb halántékára,
majd a balra is. – De attól még gondoltam rád.
A keze megpihent a karomon
– Tudom, hogy sok dolgod volt.
– Tudod?
Bólintott. A jobb kezemre helyeztem a testsúlyomat, az ajkammal
végigsimítottam a szemöldöke ívét, aztán bal kézzel az álla alá nyúltam, hogy
hátrahajthassam a fejét. Összeakadt a pillantásunk.
– Te hogy viseled?
– Bírom – telelte. – Miattam nem kell aggódnod
A hüvelykemet végighúztam telt ajkán.
– A hangod…
Összerezzent és megköszörülte a torkát.
 – Már sokkal jobb.
Egyáltalán nem volt jobb. Az ujjam most makacs álla vonalár követte.
– Még nem eléggé, de már szinte tetszik.
– Igen? – mosolyodott el Kat, és a szívem majdnem megállt.
Bólintottam, aztán gyengéden megcsókoltam; kicsiny kóstoló volt abból
amire vágytam.
– Mondhatni, szexi. – Ugyanakkor szerintem Kat mindenestől szexi
volt. Újra megcsókoltam, ezúttal mélyebben, a nyelvem hegye besiklott
duzzadt ajkai közé. – Ez a reszelős hang… de azért az kívánom, bárcsak…
– Ne! – A tenyere közé fogta az arcomat. – Jól vagyok. Ráadásul van
a hangszálaimon kívül más aggódnivalónk is. A nagy képnek ez csak egy
apró részlete.
Felvontam a szemöldökömet; Kat felkuncogott, aztán elkomolyodott.
– Hiányoztál.
– Tudom. Nem élhetsz nélkülem.
– Ezt azért nem mondanám.
– Ismerd be!
– Na, tessék! Az egód már megint útban van – cukkolt.
Csókot nyomtam a nyakára, éppen az álla alatt.
– Minek az útjában?
– A tökéletes hangulatéban.
Felhorkantam.
– Csak szólok, hogy ami útban van…
– Ne tetézd! – intett le, de azért megborzongott, én pedig halkan
felnevettem. Úgy véltem, nagyon is szeretne hallani arról, ami az útban áll,
nekem pedig semmi kifogásom nem volt ellene.
A combjára csúsztattam a kezemet. Halkan levegőért kapott, és a
derekamra kulcsolta a lábát; elöntött az öröm.
– Olyan piszkos a fantáziád! Csak azt akartam mondani, hogy
mindenben tökéletes vagyok, ami számít.
Nevetve átkarolta a nyakamat.
– Hát persze, teljes mértékben ártatlan vagy.
– Nem, ilyesmit sosem állítottam. – A csípőjéhez nyomtam a sajátomat,
és amikor levegőért kapott, majdnem hangosan felnyögtem Sokkal
inkább…
– Bűnös? – Kát a \ állam liajlacába temette az arcát, a mellkas?
megemelkedett alattam. – Igen, de titokban kedves is. Azért szeretlek.
Szeretlek.
 Ezt a szót sosem fogom megunni. Most is beleborzongtam. Nagyon
szerettem volna egyszerűen a karomba venni Katet, hogy mindig
biztonságban tarthassam. Szerettem volna jobb… luxenné válni iránta.
Oldalra hengeredtem, átfogtam a derekát, és szorosan magamhoz húztam.
Kat fészkelődött, felemelte a fejét, és aggodalmasan nézete a szemembe.
– Daemon?
– Minden rendben – feleltem, a hangom rekedtes volt a ki nem
mondott érzésektől. Csókot nyomtam a homlokára. Éppen ki kellett volna
derítenem, hová lépett le Dawson. Ha visszament az erdőbe vagy haza…
csakhogy semmi kedvem sem volt hozzá. Kattel akartam lenni. – Jól
vagyok. Csak… még korán van. Nincs iskola, nem várható, hogy
édesanyád ránk rontson és a teljes neveden szólítson. Egy kicsit most úgy
tehetünk, mintha az őrült világ odakint nem is létezne. Agyban tölthetjük a
délelőttöt, mint a hétköznapi tinik
– Tetszik az ötlet.
– Nekem is.
– Hát persze – mormolta, és addig helyezkedett, amíg egészen hozzám
nem préselte magát. Nagyon tetszett a helyzet. Éreztem, hogy a szívónk
tökéletesen egyszerre ver.
Így aludni maga lenne a mennyország. Végighúztam a kezem Kat
gerincén, mire a teste kissé ívbe feszült, még jobban hozzám nyomódott.
Nagyon-nagyon tetszett. Talán mégsem az alvás a legjobb ötlet. Talán…
És akkor szétrobbant a belső udvarra néző ablak; valami nagy és fehér
zuhant be rajta, hó és üvegcserepek záporában. Kat riadt sikolyától
csengett a fülem. Felpattantam az ágyról, és valódi alakomba váltottam. A
lényem elűzte a szobában még terjengő sötétséget, amikor megkerültem Kat
ágyát.
Szent szar!
Kat az ágya széléhez mászott, és lenézett.
– Szent szar!
Egy test – egy fehérbe öltözött férfi teste – hevert a padlón. Halott volt.
Teljesen.
 MÁSODIK FEJEZET

A HULLA BIZTOSAN EGY VÉDELM IS VOLT KORÁBBAN – más okot nem

láttam, miért öltözne valaki teljesen fehérbe, hogy beolvadjon a havas
környezetbe.
A pokolba.
A férfi koponyája alatt vértócsa gyűlt. Vagy még azelőtt sebesült meg,
hogy átrepült az ablakon, vagy aközben. A mozdulatlan mellkasa közepén
éktelenkedő megperzselt folt arra utalt, hogy nem csak úgy az égből
pottyant közénk.
A francos pokolba!
Kat szíve úgy dobogott, mint egy megdöngetett fémhordó.
– Daemon?
Õ is látta a helyzetet. Sosem volna szabad ilyesminek kitennem.
Megpördültem és visszavettem emberi alakomat, aztán átfogtam a derekát,
és odébb húztam az ágy széléről.
– Ez egy… egy tiszt… – dadogta, aztán rácsapott a karomra, hogy
eresszem el. – A védel…
Elakadt a szava, amikor Dawson jelent meg a szoba küszöbén, a
szeme éles, fehér fénnyel ragyogott.
– Az erdő szélén ólálkodott – jelentette ki.
A karom ellazult Kat dereka körül, és csak bámultam a testvéremet.
Kétszeresen is megdöbbentett. Ő tette volna? Amellett nem beszélt ennyit
egyben azóta, hogy visszatért közénk
– Te… te tetted ezt?
Dawson csak egy pillantást vetett a testre.
– A házat figyelte – felelte, és felemelt egy megolvadt kamerának tűnő
holmit. – Képeket készített. Abbahagyattam vele.
Az ördög golyóira, erre most mit feleljek?
Eleresztettem Katet, és a test mellé térdeltem, hogy lehúzzam bélelt,
fehér pehelydzsekijét. Égett hús szaga terjengett, amitől Kat azonnal hátrébb
húzódott. A vállam felett hátranézve láttam, hogy az öklét a szájára szorítja
Visszafordultam a férfihoz. A mellkasa teljesen átégett. Rendes körülmények
között a Forrás ereje elhamvasztja az áldozatot, nem ezt teszi vele.
– Pontatlanul célzol, bátyám – jegyeztem meg, és eleresztettem a
kabátot. Megfeszült a vállam. – Az ablak?
– Kijöttem a gyakorlatból – felelte Dawson.
Hogy kijött-e? Ez olyasmi volt, mint kijelenteni, hogy a mennydörgés
néha hangos. Basszus!
– Anyu kitekeri a nyakamat – állapította meg Kat. – De most már
tényleg.
Talpra álltam, és a testvéremhez fordultam.
Most először nem ismertem rá igazán. Kényelmetlen érzés
bugyborékolt a belsőmben. Dawson nem egyszerűen megállította ezt az
embert, hanem megölte, és szenvtelen arcán a megbánásnak nyomát sem
láttam. Valójában… valójában saját magamra emlékeztetett, nem önmagára.
Dawson nem gyilkos.

Matthew mellett álltam az erdő mélyén; figyeltük, ahogy az átható fehér fény
elhalványul. A hó elolvadt, feltárult a megfeketedett föld, ahol ledobtuk a
védelmis tiszt testét. Már csak nedves hamukupacok maradtak belőle.
Lassan kifújtam a levegőt, és a havas agakra emeltem a tekintetemet.
– Dawson megváltozott, Matt.
Az idősebb luxen egy pillanatig hallgatott.
– Ez valóban meglep? Tál sokáig tartották fogva ahhoz, hogy hosszan
tartó hatások nélkül megússza, – Felemelte a kezét, beletúrt világosbarna
hajába. – De ez… Dawson magától sosem…
– Ölne – fejeztem be, és hátraléptem, figyelve, ahogy a szél lassan
hóval telíti be a hamukupacokat. – A védelmisek megfigyeltek minket, talán
ebben a pillanatban is megfigyelnek, és õ megölte az egyiküket.
– Te hármat öltél meg – mutatott rá Matthew.
– Igaz. – És pocsék érzés is volt véget vetni az életüknek. Még mindig
fájt, de ha újra szükség lett volna rá, megtettem volna. Matthew-ra néztem.
– Kizárt, hogy ne legyenek tisztában vele, hogy Dawson kiszabadult és
hazajött. Még ha nem is tudják már semmire használni, hogy lehet, hogy
csak így belenyugszanak? Nem hiszem el, hogy ne jöttek volna rá, hogy már
mi is tudjuk: összeszedik a luxeneket, akik embereket változtatnak át. Miért
nem verik máris ököllel az ajtónkat? Ennek semmi értelme.
 – Valóban – felelte, és az arcomba nézett. – Mostantól óvatosnak kell
lennünk. Meg inkább, mint eddig bármikor.
– Most már nem náluk van az előny – feleltem belehunyorítva a havat
hordó szélbe. – Tudjuk, mire készülnek. Ez a mi erősségünk.
– Igaz.
Visszaindultunk Kat házához. Mindenki ott volt már – Dee is, Andrew
és Ash társaságában. Nekik biztosan nehéz lehetett. Amikor beléptem,
mindketten azt a pontot nézték, ahol Andrew elesett.
Dawson az ablaknál állt, ahol a karácsonyfa díszlett régebben, és kifelé
bámult. A kezét a zsebébe dugta, a homlokát az ablaküveghez nyomta.
Elveszettnek tűnt. Elveszettnek, és halálosan fájt, hogy nem tehetek semmit,
hogy ezt megváltoztassam. Dee a kanapé karfájára telepedett, a pillantását
egy percre sem vette le Dawsonról.
Az emeleti törött ablakot elrendeztük. Matthew elhozta a szükséges
eszközöket – egy ponyvát, egy kalapácsot és szögeket. Nem a legjobb
pótlás volt, de pillanatnyilag megfelelt.
Újra lesétáltam, és Kat mellé ültem. Közelebb húzódott, egészen
hozzám bájt, én pedig a vállára tettem a karomat. Borzongott, pedig nem
járt kint a hidegben. A másik kezemmel odanyúltam, és megrántottam
kapucnis felsője szélét.
– El van rendezve.
– Köszönöm – suttogta, és a vállamra fektette a fejét.
Dawsonra néztem.
– Talált valaki valamilyen járművet?
– A bekötőút mellett állt egy Expedition – felelte Andrew. – Kiégettem.
Matthew a fotel karfájára telepedett; úgy nézett ki, mint akinek jól
jönne egy ital.
– Jó… de azért mégsem jó.
– Na, ne már! Komolyan? – csattant fel Ash. Ránéztem; most igazán
megnéztem magamnak. A haja zsíros tincsekben lógott sápadt arca mellett.
Melegítőt viselt, márpedig még sosem láttam máshogy, mint tökéletesnek.
Vagyis másban, mint rövid szoknyákban vagy feszes farmerekben. – Ez egy
újabb halott védelmis. Összesen hány halt meg, kettő?
A jelek szerint a másik kettőről nem hallott.
A füle mögé tűrte a haját, és folytatta.
– Tudjátok, el fognak gondolkodni, hogy hol vannak. Az emberek nem
tünedeznek el csak úgy.
 – Az emberek állandóan eltünedeznek – felelte halkan Dawson, de meg
se fordult. A szavai mintha kiszippantották volna a levegőből az oxigént,
mert igaza volt.
Ash rávillantorta ragyogó, zafírkék szemét, aztán kinyitotta a száját, de
meggondolta magát, és újra becsukta, majd megrázta a fejét.
– Mi van a fényképezőgéppel? – kérdezte Matthew, mire Kat
előrehajolt, és felvette a megolvadt készüléket.
– Ha voltak is képek, már nincsenek.
– A házat figyelte – fordult meg Dawson.
– Tudjuk – feleltem, és én is előrébb csúsztam, hogy Kat mellett
legyek. Dawson oldalra hajtotta a fejét.
– Számít egyáltalán, mi volt a gépén? Figyeltek benneteket. Őt.
Mindannyiunkat.
Kat összeborzongott.
– De legközelebb inkább… nem is tudom, beszéljünk, és csak utána
hajigáljunk be embereket az ablakokon, ha lehet! – Karba tettem a kezem.
– Megoldható?
– És hagyjuk, hogy a gyilkosok elsétáljanak? – szólalt meg Dee
reszkető hangon, elsötétülő szeme dühösen villant. – Mert úgy tűnik, éppen
valami ilyesminek kellene történnie. Úgy értem, az a védelmis meg is ölhetett
volna valakit közülünk, te meg futni hagynád!
– Dee, tudom… – léptem előre, ám a húgom a szavamba vágott.
– Nekem csak ne tudomozz! – csattant fel. A szája remegett. –
Eleresztetted Blake-et. – A pillantása Katre villant. – Ketten eresztettétek
el.
A fejemet ráztam, a karom lehanyatlott.
– Dee, aznap már elég gyilkosság történt. Elegen haltak meg.
Dee összerezzent, de nem szólt, csak átölelte saját magát. Ash szólalt
meg, és amit mondott, pokolian meglepett.
– Adam sem akart volna több halált. Olyan békeszerető volt.
– Kár, hogy nem kérdezhetjük meg, hogy mit gondol valójában, nem?
– húzta ki magát Dee. – Mert meghalt.
– Nemcsak hogy eleresztettétek Blake-et, de hazudtatok is nekünk.
Tőle – intett Andrew Kát felé – nem várok lojalitást, de tőled? Daemon,
eltitkoltad a dolgokat, és Adam meghalt.
Kat felpattant.
– Adam halála nem Daemon hibája. Ne Kend rá!
– Kat… – próbáltam közbeavatkozni.
 – Akkor kié? – csapott le rá Dee. – A tiéd?
Kat mélyet sóhajtott, de állta a húgom tekintetét.
– Igen.
A francba!
Matthew ekkor lépett közbe.
– Na, jó, ennyi elég volt. A veszekedés és sárdobálás nem vezet
sehova.
– De jobban érezzük magunkat tőle – mormolta Ash, és lehunyta a
szemét.
Kat lehajtotta a fejét és ismét leült, ezúttal a dohányzóasztal szélére.
Sebesen pislogott, és olyan szorosan markolta meg a térdét, hogy az
ujjpercei elfehéredtek.
– Most össze kell tartanunk – folytatta Matthew. – Mindannyiunknak.
Senki sem szólalt meg. Úgy éreztem, annak az esélye, hogy mindenki
összetartson itt, nagyjából az „aligha” és a „semmiképpen” között áll.
És akkor megszólalt Dawson.
– Megkeresem Betht.
Mindenki felé fordult, döbbenten és némán – aztán mindenki egyszerre
szólalt meg, Katet kivéve, aki továbbra ás hang nélkül nézte.
– Szó sem lehet róla, Dawson. Semmiképpen – léptem felé.
– Túl veszélyes – állt fel Dee, az ujjait összefonva, mintha imádkozna. –
Elkapnak, és azt nem élném túl. Még egyszer nem.
Dawson ajka alig látható mosolyra húzódott.
– Vissza kell szereznem. Sajnálom.
– Bolond – suttogta Ash hitetlenkedõn elkerekedő szemmel. –
Istenverte bolond.
Dawson csak vállat vont. Matthew előrehajolr.
– Dawson, tudom, mindannyian tudjuk, hogy Beth nagyon sokat jelent
a számodra, de nem keresheted meg. Addig nem, amíg rá nem jövünk,
mivel állunk szemben.
Erre már fellobbant valami érzelem Dawson pillantásában, szeme színe
erdőzölddé változott. Harag. Az első érzelem, amit láttam rajta, a harag volt.
– Tudom, mivel állok szemben. És azt is tudom, mit tesznek Beth-szel.
Nem hittem a fülemnek. Nehéz léptekkel haladva a testvérem elé
álltam, készen rá, hogy akár örökké is ott tartsam, ha kell.
– Nem engedhetem. Tudom, nem akarod ezt hallani, de szó sem lehet
róla.
Dawson meg sem rezdült.
 – Nincs beleszólásod. Soha nem is volt.
– Nem irányítani akarlak, Dawson. Soha nem is akartalak, de éppen
most jutottál ki a pokolból. Csak most kaptunk vissza téged.
– Még mindig a pokolban vagyok – vágott vissza Dawson a szemembe
nézve. Ebben a pillantásban már szinte felfedezni véltem a régi testvéremet,
azt, aki elindult moziba, és nem tért vissza. – És ha te az utamba állsz, téged
is magammal rántalak.
És már el is tűnt a régi Dawson kicsiny része is…
– Dawson…
Szél kavarodott a nappaliban, meglebbentette a függönyöket, fellapozta
az újságokat. Hirtelen Kat jelent meg mellettem, kis kezét a karomra tette.
– Na, jó, a földönkívüli tesztoszteronszint kezd kicsit túl magasra
kúszni, és nekem nem hiányzik a törött ablak meg az üvegen át berepülő
hulla tetejébe még egy idegen birkózómeccs is. Ha nem hagyjátok abba,
szétrúgom a seggeteket!
Felvontam a szemöldökömet – de nem egyedül én bámultam rá.
– Mi van? – kérdezte elvörösödve.
Lassan, gunyorosan elmosolyodtam.
– Lazíts, cica, vagy muszáj lesz szereznem neked egy
pamutgombolyagot, hogy azzal játssz!
– Ne kezdd megint, tuskófej! – csattant fel.
Öntelten elmosolyodtam, aztán újra a testvéremhez fordultam.
Összeszorult a szívem. Valami mást is megláttam az arcán. Vidámságot. Kat
látványa jókedvre derítette, és a fenébe is… ettől gombóc szorult a
torkomba.
Dawson rám nézett, és az arckifejezése kiürült, a szemében kihunyt a
fény. Áttörhetetlenné vált, mint a sarki jég. Megfordult, és kiment a
szobából; az ajtó becsapódott mögötte.
Abban a percben megértettem, hogy Dawson nem egyszerűen
megváltozott. Azzá lett… azzá lett, aki én voltam, és ahogy én, ő is kész
megtenni mindent, hogy visszaszerezze Bethanyt. Mindannyiunkat veszélybe
sodorná.

Dawson az emeleten volt, önként vonult el a szobájába. De legalább nem

odakint rótta a köröket a hidegben, szóval ez jó hír volt, nem?

A pokolba! Pontos jele, hogy milyen szarul állnak a dolgok, ha ez már

 A pokolba! Pontos jele, hogy milyen szarul állnak a dolgok, ha ez már
jó hír.
Elment az étvágyam. Eltoltam magam elől a pulykás szendvics
maradékát, tányérostól.
Dee is alig nyúlt a magáéhoz, és tudtam, ha felmennek, a Dawson-nak
bekészített kaját érintetlenül találnám az íróasztalán.
Dee hátradőlt, és ram emelte a tekintetét.
– Kat… beszélni szeretett volna velem, amikor elmentünk tőlük.
Összeszorult a gyomrom.
– Nem állok rá készen, hogy beszéljek vele – folytatta Dee a
szendvicse szélét piszkálva. – Nem tudom, hogy valaha is eljutok-e odáig.
– Eljutsz.
Dee lassan ingatta a fejét.
– Nem tudom, Daemon.
Előrecsúsztam a széken, a könyökömet az asztalra támasztottam.
– Nekem megbocsátottál, vagy nem?
Dee szája haragos vonallá szorult össze; átfutott a fejemen, hogy ez
talán nem volt bölcs megszólalás.
– Nem igazán. Ezt jobb, ha tisztázzuk. Hazudtál nekem, és
eleresztetted Blake-et.
Pedig Blake dolgába nem fogok most belemenni.
– De azért szóba állsz velem.
– A testvérem vagy, kénytelen vagyok szóba állni veled – fintorgott, és
karba tette a kezét. – És nem te ölted meg Adamet.
– Nem is Kat tette.
Újra összeszorította a száját.
– Ha õ nem…
– Kat egyáltalán nem akarta, hogy ez megtörténjen, és ezt te is tudod.
Azt hiszed, neki nincs bűntudata az egész miatt? – A haragomtól
megkeseredett a számban a pulyka íze. – Azt hiszed, őt nem mardossa
belülről? Nem mondta el neked az igazat, mert nem akarta, hogy
belekeveredj, és megpróbált benneteket, kettőtöket távol tartani a háztól. Ti
döntöttetek úgy, hogy mégis bementek, és tudod, ha Adam élne, ő újra így
tenne. – Elfordultam; Dee félrepillantott. – És te is így tennél.
Eltoltam a székemet az asztaltól, felálltam, és felvettem mindkettőnk
tányérját.
– Most az a legfontosabb, hogy összefogjunk. Együtt kell
cselekednünk, mert fogalmunk sincs, mi fog történni legközelebb. Csak azt
tudjuk, hogy valami történni fog. – A szemetesbe öntöttem a maradékot,
aztán kimentem, de a küszöbről még visszaszóltam. – Később jövök.
Más szavakkal: ne menj sehova.
Tartsd a szemed Dawsonon.
Kiléptem a fagyos, hóillatú levegőbe. Muszáj volt őrjáratoznom. Az
érzékeim kiélesedtek, amikor megéreztem a meleg bizsergést a tarkómon. A
másik ház felé néztem, ás megdermedtem. Talán még a lélegzéssel is
felhagytam
Kat háza előtt egy hóember állt – féloldalas alak, karok vagy
arcvonások nélkül, amely még nem volt ott, amikor korábban eljöttem
onnan. Mellette Kat ült a hóban, a házunknak háttal.
Lassan elmosolyodtam; a haragom enyhült. A veranda tetejéről függő
hatalmas jégcsapokat észben tartva lementem a lépcsőn és felé indultam. A
vastag hóréteg elnyelte a lépteim neszét. Úgy tűnt, Kat nem is vett észre,
amin a közöttünk lévő kötelékre tekintettel igencsak csodálkoztam.
– Cica, mit csinálsz te itt?
Kissé összerezzent, aztán megfordult.
– Hóembert.
Ránéztem a teremtményre.
– Értem – feleltem. – Néhány része hiányzik.
– .Aha – válaszolta mogorván.
A mosolyom lehervadt.
– Ebből még nem tudtam meg, miért ücsörögsz a hóban A nadrágod
biztosan átázott. – Ebbe belegondolva újra elvigyorodtam. – Várjunk csak,
hiszen akkor alighanem megnézhetem magamnak a fenekedet!
Kat felnevetett. Imádtam a hangját. Lehuppantam mellé a hóba,
törökülésbe. Néhány pillanatig hallgattunk, aztán odahajoltam, és a vállához
érintettem a vállamat.
– Valójában mit csinálsz itt? – tudakoltam.
– Mi van Dawsonnal? Elindult már?
Kikerülte a kérdést, ráadásul annyira feltûnésmentesen, mint a
szemeteskocsi hajnali hatkor, de hagytam. Egyelőre.
– Még nem, mert egész nap követtem, mint egy óvó bácsi. Megfordult
a fejemben, hogy csengőt akasszak a nyakába.
Halkan nevetett.
– Szerintem nem értékelné az ötletet.
– Nem érdekel. – A haragom beszivárgott a hangomba. – Ha elfut
Bethi után, annak rossz vége lesz. Mind tudjuk.
 – Daemon, te…
– Igen? – kérdeztem kisvártatva.
Miért nem jöttek Dawson után? Tudniuk kell, hogy itt van. Ha
megszökik, itt keresnék először. És nyilvánvaló, hogy figyelnek minket –
intett a házam felé. – Szóval, miért nem jöttek el érte? Értünk?
A féloldalas, félkész hóembert néztem.
– Nem tudom. Bár gyanakszom pár dologra.
– Mikre?
– Tényleg hallani akarod?
Kat bólintott.
– Szerintem a minisztérium tisztában volt Will terveivel, tudták, hogy
megszervezi Dawson szabadulását. – Egy pillanatra elhallgattam, hogy meg
tudjam fogalmazni a gondolataimat. – És hagyták.
Aprót sóhajtott, és felvett egy marék havat.
– Én is így gondolom.
– A nagy kérdés az, hogy miért? – pillantottam rá
– Biztos, hogy nem jó szándékból. – Hagyta, hogy a hó nagyja
kiperegjen kesztyűs ujjal közül. – Csapda lesz. Száz százalék.
– Készen állunk – feleltem, mert nem volt más választás. – Ne aggódj,
Kat!
– Nem aggódom – vágta rá, de mindketten tudtuk, hogy ez nem igaz. –
Valamiképpen eléjük kell vágnunk.
– Igazad van. – Kinyújtottam a lábamat, nem törődve a hó nedves
hidegével. – Tudod, hogyan érjük el, hogy az emberek ne fedezzenek fel
minket?
– Felbosszantjátok és elrettentitek őket magatoktól? – vigyorgott rám
szemtelenül.
– Vicces, de nem. Tettetünk. Folyamatosan megjátsszuk, hogy nem
különbőzünk másoktól, hogy semmi sem történik.
– Nem tudlak követni.
Eldőltem a havon.
– Ha eljátsszuk, hogy megúsztuk Dawson szökését, hogy nem találunk
semmit gyanúsnak, vagy hogy fogalmunk sincs arról, hogy kiderültek a
képességeink, talán nyerhetünk egy kis időt, amíg kitaláljuk, mi lesz a
következő lépésük.
Apró mosollyal nézte, ahogy oldalra vetem a karom.
– Gondolod, hogy maid elkövetnek egy hibát?

– Passz. Pénzt nem tennék rá, de mondhatni, nálunk marad a labda.

 – Passz. Pénzt nem tennék rá, de mondhatni, nálunk marad a labda.
Pillanatnyilag ez a legtöbb, amit nyerhetünk.
Összeakadt a pillantásunk. Én is elmosolyodtam, és lassan fel-le
csúsztattam a karom és a lábam a hóban. Kat fojtottan nevetett.
– Ki kellene próbálnod – csalogattam lehunyt szemmel. – Szélesíti a
látókört.
Egy másodperc csend után éreztem, hogy leheveredik mellém.
– Rákerestem a Daedalusra.
– Igen? És mit találtál? – Folytattam az emberek által valaha látott
legszexibb hóangyal megrajzolását.
– Nos, nem találtam meg az „Üdv a Daedalusnál, a kormány titkos
szervezeténél című oldalt.
– Ó, tényleg nem?
Kat fél kézzel rám csapott,
– Tudtad, hogy Daidalosz legendája a görög mondakörben
gyökerezik? Ő építette a labirintust, ahol a Minótaurosz élt, és ő volt
Ikarosz apja. Tudod, a fiúé, aki túl közel repült a naphoz a Daidalosz
készítette szárnyain.
– Hm!
– A monda szerint ez az istenek büntetése volt, mert Ikarosz túlságosan
boldog volt, hogy repülhet. Ezért vesztette el a szárnyait, a tengerbe zuhant,
és megfulladt. Hiszen tudod, milyenek voltak a görög istenek. Nem tetszett
nekik, hogy Daidalosz készített valamit, ami a halandókat isteni
képességekkel ruházta fel, mint a repülés.
– Tulajdonképpen én is képes vagyok repülni – közöltem, és amikor
Kat felhorkant, elvigyorodtam. – Most mi van? Olyan gyors vagyok, hogy a
lábam sem éri a földet.
– Az arroganciád meg akkora, hogy elér a következő dologig, amit
mondani akartam – torkolt le, amin megint csak mosolyogtam. – Szóval
Daidalosz olyasmiket készített, ami az emberiséget előrevitte. Méghozzá
mindenáron, éppúgy, ahogy a kormányzat, ahogy a Daedalus, amit ma
ismerünk. Egy görög mítosz után nevezték el magukat, egy emberről, aki
isteni képességekkel ruházhatott fel másokat. Mint ez a szervezet.
Egyértelműen nem véletlen.
– Nem lepne meg. Ehhez egó kell.
– Te már csak tudod.
– Na, ne nevettess már!
Kat vigyorogva kaszált még egyet a karjával és a lábával.
 – Amúgy hogy lesz ettől szélesebb a látóköröm?
– Csak várj! – válaszoltam halkan nevetve, aztán én is abbahagytam, és
ahogy felálltam, a karjánál fogva felhúztam Katet is. Lesöpörtem a havat a
hátáról, aztán a kezem érthető okokból kicsit elidőzött a hátsóján. Amikor
befejeztem, lenéztünk a hóangyalainkra.
Kate picike volt az enyémhez képest, és meglepő módon a fejrésze volt
hangsúlyosabb.
Maga köré fonta a karját.
– Várom a megvilágosodást.
– Az nincs. – Átkaroltam a vállát, és odahajolva csókot nyomtam
hűvös arcára. – De vicces volt, nem? Most pedig… – Visszakormányoztam
a hóemberhez. – Fejezzük be őt is, nem maradhat tökéletlen! Hiszen itt
vagyok.
 HARMADIK FEJEZET

A M INT A HÓEKÉK M EGTISZTÍTOTTÁK AZ UTAKAT , Matthew szerzett

Katék házához egy üvegest. A mester alig pár perccel azelőtt fejezte be a
munkát, hogy Kat anyja hazaért Winchesterből, pénteken.
Mivel napok óta nem látta a lányát, én csöndben leléptem a hátsó ajtón
át, és hagytam, hadd maradjanak kettesben. Kat anyjának munkarendje
amúgy is jól jött, mert Dawsonra figyelni, és elérni, hogy ne essen újra
fogságba, átkozottul időrabló volt.
Dawson gyalog indult el otthonról péntek reggel, én pedig
természetesen követtem. Az erdőn át haladt a város felé, és néhányszor
megpróbált lerázni. Aztán órákig járkált a házak között, majd összevissza a
megyében.
Órákig.
De azért nem céltalanul tette. Őrjáratozott. Csak éppen nem arumokat
keresett. De nem ám: Beth nyomait kutatta. Talán a védelmisekéit is. Közel
jutott az irodaépülethez is, ahol fogva tartották, de onnan inkább elsietett.
Volt egy olyan érzésem, hogy ha nem vagyok a nyomában, egyenesen
berontott volna.
A nap mar lenyugvóban volt a Seneca-sziklák mögött, amikor Dawson
végre egy percnél hosszabb időre is megállt. Az erdő mélyen voltunk, nem
túl messze a kolóniától. Egy kidőlt fa választott el minket egymástól – csak
egypár lépés, de úgy éreztem, kilométerek nyúlnak el köztünk, egy egész
átkozott kontinens.
Dawson mereven kihúzta magát.
– Nem fogom feladni, hogy megtaláljam.
A döbbenettől összeszorult a szívem. Csak az előző nap volt, hogy
egyáltalán szólt hozzám, nem számítottam rá, hogy igazán beszélni fog. A
fenébe, ettől én váltam képtelenné arra, hogy összerakjam a szavakat.
– Ha Katyről lenne szó, te is ugyanezt tennéd. Tudom, hogy így van. –
Hátrahajtotta a fejét; kócos haja a pulóvere gallérját érte. – Tőlem mégis
elvárod, hogy egyszerűen felejtsem el Betht és… és aztán mit? Lépjek
tovább?
Megráztam a fejem
 – Nem várom el, hogy elfelejtsd.
– Pedig majdnem elhittem. – Lassan felém fordult, nyúzott arcára
üldözött kifejezés ült ki. Hosszú másodpercek teltek el. – Katyt is bezárták
egy ketrecbe, igaz?
Ökölbe szorult a kezem.
– Igen.
– Mindössze néhány órára. És a hangja mégis… megváltozott, és te
tudod, miért.
Tudtam. Sosem fogom elfelejteni, miért rekedt be, miért csuklott el a
hangja. Azért sérült meg a torka, mert kínjában sikoltozott. Olyan szorosan
haraptam össze az állkapcsomat, hogy azt hittem, megroppannak a fogaim.
– Én nem… – Nagyot nyelt. – Hetekig, talán hónapokig. Addig voltam
ketrecben, ónixbilincsekkel a csuklóm és a bokám körül.
– Jézus – nyögtem ki. Minden védelmist darabokra akartam szaggatni.
Dawson pupillája fehéren ragyogott fel.
– Ugyanezt tették Bethszel is. És másokkal. Lehet, hogy épp most is
ezt csinálják.
A gondolattól hányingerem támadt.
– Nem azt kérem, hogy felejtsd el Betht, vagy amit tehetnek vele. Azt
kélem, hogy ésszel csináld.
– Te ésszel csinálnád, ha Katyről lenne szó? – vágott vissza.
Forró harag öntött el.
– Katyt ne rángasd bele, Dawson! Anélkül is tisztán értem, mit akarsz
mondani!
Erre szárazon felnevetett,
Elfojtottam a dühömet.
– Mit… mit tettek veled ott, Dawson?
Találkozott a pillantásunk.
– Mit nem?

Dawson nem mondott többet, miután a fejemre dobta azt a bombát. Mit
nem? Amíg visszaértünk a házhoz, a rettenetes képek egymás után
bukkantak fel a fejemben.
Hazaérve nem szólt sem Deehez, sem Andrew-hoz. Egyenesen a
szobájába vonult. Az ajkát rágó Dee rögtön mellettem termett.
– Ma mit csinált?
 – Valójában semmit – válaszoltam, és beléptem a konyhába. –
Mindössze Bethanyt kereste. Nem próbálkozott semmivel.
Egyelőre. A szó ott függött köztünk a levegőben.
A vékony, fekete telefon a reggelről ott maradt tányérom mellett hevert
a pulton Felvettem, és megkopogtattam a képernyőt. Egy üzenetem jött
Kattől. Zsebre tettem a mobilt, és sarkon fordultam
– Tudsz gondoskodni róla, hogy Dawson egyen ma valamit?
– Megpróbálhatom – biccentett Dee.
Kifelé elmentem a néma Andrew mellett. A kis Prius a behajtón állt,
Kar Camryje mögött. Az anyja még otthon volt. Ez nem térített el; felsiettem
a veranda lépcsőjén, és bekopogtam.
Egy pillanattal később felpattant az ajtó, és Kat vetette rám magát,
kézzel-lábbal kalimpálva. Hátráltam egy lépést, hogy el tudjam kapni, aztán
felnevettem a szertelen üdvözlésen. Kat szorosan átfogta a vállamat, rám
csimpaszkodott.
– Cica – mormoltam. – Tudod, mennyire szeretem, ha így köszönitsz.
Az arcát a nyakam hajlatába temette, ezért a válaszából egy' szót sem
értettem. Felkaptam a levegőbe.
– Aggódtál, igaz?
– Aha – felelte, aztán kiszabadította magát, és erősen mellbe ütött.
– Au! – Vigyorogva dörzsölgettem a mellkasomat. – Ezt miért kaptam?
Kat karba tette a kezét, és halkan felelt.
– Hallottal már a mobiltelefonról?
Felvontam a szemöldökömet.
– Ja, persze. Az a kis izé azzal a csomó király alkalmazással, és…
– Akkor miért nem volt nálad? – szakított felbe.
Hozzá hajoltam, az ajkam az arcát érte.
– Ha ide-oda váltok a valódi alakomba, az nem tesz igazán jót az
elektronikának.
Kat egy pillanatig hallgatott.
– Azért szólhattál volna. Azt hittem…
– Mit hittél?
Elhúzódom, és jelentőségteljesen rám nézett. Tudtam, miért aggódik, és
gyűlöltem, hogy akár egy percet is azzal kellett töltenie, hogy engem féltsen.
Két tenyerem közé fogtam az arcát, és lágyan megcsókoltam.
– Cica, semmi sem fog velem történni. Én vagyok az utolsó, aki miatt
aggódnod kell.
Lecsukódott a szeme.
 – Tudod, ennél nagyobb ostobaságot talán meg sosem mondtál.
– Komolyan? – Megcsókoltam a szája sarkát. – Sok ostobaságot
szoktam beszélni.
– Tudom, szóval ezt veheted dicséretnek. – A keze a mellkasomra
siklott. Nem akarok olyannak tûnni, mint a pasi-megszállott csajok, de a
dolgok kettőnk között kicsit… másként állnak.
Mondott valamit. – Nem is akármit.
– Igazad van.
Elkerekedett a szeme.
– Tessék?
– Igazad van. Be kellett volna jelentkeznem valamikor. Sajnálom.
A döbbenet kiült szép arcára – leesett az álla, meg minden. Imádni való
volt.
– Nem jutsz szóhoz – nevettem halkan. – Ez tetszik. És az is, hogy így
veszekszel velem. Szeretnél még egyszer megütni?
– Te egy akkora… – nevette el magát Kat is, de akkor kinyílt mögötte
az ajtó, és az anyja lépett ki a torkát köszörülgetve.
– Én nem tudom, mit kedveltek annyira a verandákban, de gyertek be!
Megfagytok idekint.
Kat olyan vörösre pirult, mint egy tűzoltóautó. Eleresztettem, és
beléptem a házba.
– Új frizurája van, Ms. Swartz?
Könnyeden megérintette a haját.
– Igen, nagyjából egy hét óta.
– Nagyszerűen áll – mosolyogtam, miközben Kat a homlokát ráncolta.
– Kiemeli ezt a szép fülbevalót.
Kat anyja éppen úgy elpirult, mint a lánya.
– Köszönöm!
Folytattam a meglágyítását, amíg Kat nagyjából egymilliószor nézett fel
a plafonra. Végül elkapta a karomat, és a lépcső felé húzott.
– Oké, szép volt, jó volt…
Ms. Swartz karba tette a kezét.
– Katy, mit mondtam neked a hálószobádról?
Lehajtottam a fejemet, hogy elrejtsem a mosolyomat. Kat még
vörösebbre vált.
– Anyu! – Megint megrántotta a karomat, de az anyja csak felvonta a
szemöldökét. Kat sóhajtott.
– Anyu, úgysem fogunk lefeküdni, amikor itthon vagy.
 – Nos, drágám, jó tudni, hogy csak olyankor fekszetek le, amikor nem
vagyok itthon.
Köhécselésbe fojtottam a mosolyomat.
– Maradhatunk…
Kat pillantása a tudtomra adta, hogy ha folytatom, valószínűleg soha az
életben nem fekszem le vele. Bölcsen befogtam a szám.
– Anyuuuu!
– Az ajtót hagyjátok nyitva! – figyelmeztette az anyja. Kat arca
felragyogott.
– Köszi! – Azzal jóformán felrángatott a lépcsőn, és belökött a
szobájába.
– Rettenetes vagy! – közölte fejcsóválva
– Te pedig engedetlen – válaszoltam, és vigyorogva elhátráltam. – Úgy
hallottam, édesanyád azt kérte, hagyd nyitva az ajtót.
– Nyitva van – intett maga mögé. – Résnyire. Tehát nyitva.
– Ez szőrszálhasogatás – feleltem, leültem az ágyra, és hívogató
mozdulattal intettem felé. – Gyere… gyere közelebb.
Kat nem mozdult.
– Nem azért hoztalak fel ide, hogy behódoljunk a vad, állatias
vágyainknak.
– A fenébe! – ejtettem az ölembe a kezem.
Visszafojtott nevetéstől csillogó szemmel lépett közelebb az ágyhoz.
– Beszélnünk kell. Will felhívta anyámat.
Összeszűkült a szemem.
– Részletek?
Letelepedett mellém, és felhúzta a lábait.
– Azt mondta, egy konferencián van, és nagyjából egy hét múlva ér
haza. Azt is elárulta, hogy mi ketten összejárunk, Már csak a tény is, hogy
szóba hozott minket… – Elhallgatott, megdörgölte a halántékát. – Nem
jöhet vissza. Tudhatja, hogy ha a mutáció nem bizonyul tartósnak, megölöd.
Ha viszont igen…
– Akkor nála vannak a nyerő lapok – ismertem be.
Kat hanyatt vetette magát.
– Jó, ég, ez aztán a szarság… egy kicseszett, hatalmas, hegynyi kupac
szarság! Ha visszajön, nem engedhetem anyu közelébe. El kell mondanom
neki az igazat.
Nekidőltem a fejtámlának, a gondolataim száguldottak, amíg
igyekeztem megoldást találni.
 – Nem akarom, hogy elmondd!
Zavartan oldalra hajtotta a fejét, és a szemembe nezett.
– Muszáj lesz. Veszélyben van.
– Akkor lesz veszélyben, ha elmondod neki – tettem karba a kezem. –
Megértem, miért szeretnéd miért érzed, hogy szükséges, de ha meg tudja,
nem lesz többé biztonságban.
– De rosszabb, ha nem tud semmit, Daemon. – Feltérdelt és felém
fordult. – Will elmebeteg. Mi van, ha visszajön, és ott folytatja, ahol
abbahagyta? Ezt nem hagyhatom.
Nagyot fújva a hajamba túrtam.
– Először azt tudjuk meg, hogy Will valóban vissza szándékozik-e
jönni!
Kat szeme elsötétült bosszúságában.
– És mit javasolsz, hogy csináljuk?
– Azt még nem gondoltam ki. De rájövök.
Egy pillanatig csak nézett rám, aztán rábólintott. Egyelőre fogalmam
sem volt, hogyan, jöjjek rá, vissza akar-e jönni Will, de ebben a percben
nem ez tűnt a legégetőbb problémánknak.
– Mivel foglalkoztál egész nap? Dawsont kergetted? – kérdezte.
Bólintottam. – Mit csínalt?
– Csak bóklászott. Tudom, hogy az irodaépületbe akar visszajutni, és
ha nem logok a nyakában, meg is tette volna. Most is csak azért mertem
egyedül hagyni, mert Dee szemmel tartja. – Elhallgattam és félrenéztem,
megfeszült a v illám, amikor úira hallottam a szavait a fejemben. –
Dawson… a végén még újra a kezükre játssza magát.
NEGYEDIK FEJEZET

ív ki. szombat este Dee vigyázott Dawsonra, én szerettem

/VI volna valami programot csinálni Kattel. Na jó, sok mindent h,m ,,
tinin volna csinálni vele.
Nagyon sok mindent.
I )< vacsorázni is el akartam vinni, aztán meg moziba. Valami hét-I
«»/napit csinálni, mert az isten a megmondhatója, mennyire szük-M'j/c volt a
hétköznapiságra. Ahogy mindannyiunknak. És armt hiVangyalkáeás közben
mondtam neki, az igaz volt. Ügy kellett to-v.ibb élnünk, mintha mi sem
történt volna. Könnyebb mondani, mini megtenni, de ha hétköznapi módon
kell viselkednünk, akkor I i használom.
Elmenni egy igazi randevúra, vacsorázni és moziba, olyasmi volt, unit
még sosem csináltam. Még Ashsel sem. Vele mindig úgy tűnt, hogy
kihagyjuk ezt a lépest, de Kattel nem akartam kihagyni egyet m m.
Azonban amikor szombat este megláttam, egyszerre nagyon nehezemre
esett nem siettetni azokat a lépéseket.
Kát… a fenébe, szépséges volt: leeresztett haja lágy, sötét hullámok
bán hullott a vállára. A piros garbó és a fekete farmer egészen megfeszült
azokon a részein, amelyekkel szerettem volna közelebbrõl is
megismerkedni. Sokkal közelebbien.
Miután a szövegemmel megolvasztottam az anyját, kivezettem Kátét a
házból. Kézen fogva, meg minden, még a kocsi ajtaját is kinyitottam neki.
Magam voltam a megtestesült illem. Kívülről Ami a fejemben járt, abban
semmi illedelmes nem volt.
Felcsavartam a fűtést a terepjáróban, és megcsapott műnket a meleg.
Katre nevettem.
– Na, jó. Van pár szabály ezzel a randival kapcsolatban.
– Igen? – vonta fel a szemöldökét.
– Bizony. – Kitolattam, óvatosan forgatva a kormányt a tükörjég miatt
– Az első: nem hozunk szóba semmit, ami a Védelmi Minisztériumhoz
kapcsolódik.
– Rendben.
Felé sandítottam, és láttam, hogy igyekszik visszafojtani széles
mosolyát.
– Második: nem beszélünk sem Dawsonról, sem Willről. Harmadik: az
én csodálatosságomra összpontosítunk.
Nem bírta tovább: fültől fülig elvigyorodott.
– Azt hiszem, megbirkózóm velük.
– Jobban is teszed, különben büntetést kapsz.
– És miféle büntetést?
Felhajtottam a fontra, és halkan nevettem.
– Alighanem olyasmit, amit élveznél is.
Egyszerre nyúltunk a rádió gombja felé. Összeért az ujjunk, szikra
száguldott végig a kezemen, és átugrott az övére. Kat alig hallhatóan
levegőért kapott, és elrántotta a kezét. Csillogott a szeme. Egyszerre úgy
éreztem, a terepjáróban hőség uralkodik, aminek semmi köze a fűtéshez.

Már korábban kiválasztottam és meglátogattam az olasz éttermet,

 Már korábban kiválasztottam és meglátogattam az olasz éttermet,
ahova jöttünk. A vezető hölgy kezét-lábát törte, hogy segítsen kiválasztani a
menüt. Határozottan belém esett.
Kate a piros-fehér kockás abroszokat nézte, amíg bevezettek minket a
kicsi, hátsó asztalhoz. Amikor meglátta az apró gyertyákkal megvilágított
asztalt és a két, vízzel teli borospoharat rajta, csak pislogni tudott.
Letelepedett velem szembe.
– Te voltál?
Az asztalra könyökölve előrehajoltam. A gyertyák fénye táncolt az
arcán.
– Mi voltam én?
– Te rendezted így? – intett a gyertyák felé.
Vállat vontam.
– Lehetséges.
Elmosolyodott, és a füle mögé tűrte a haját.
– Köszönöm! Ez nagyon…
– Csodálatos?
– Romantikus! – kacagott fel. – Nagyon romantikus. És csodálatos is.
– Amíg szerinted csodálatos, megérte. Felnéztem. Az étteremvezető
érkezett az asztalunkhoz.
– Helló!
Rhonda, aki rendes körülmények között aligha vett fel rendeléseket,
mosolyogva vette fel a miénket. Amikor elsuhant, Kat rám vigyorgott.
– Szerintem extra húsos menüt kapunk.
– Hát igen, néhány dologra jó vagyok – nevettem vissza.
– Egy csomó mindenre jó vagy.
A szavait azonnal követte a pirulás, és ettől elakadt a szavam: nem
soroltam fel, hogy mi mindenben vagyok jó. Inkább a könyvről kérdeztem,
amit a szobájában láttam, a borítóján egy félmeztelen fickóval, aki úgy nézett
ki, mintha teherautókkal gyakorolná a fekvenyomást.
– Történelmi romantikus – magyarázta. – Kalózokról szól.
– Kalózokról – ismételtem hitetlenkedve. Ekkor megérkezett egy
irdatlan halom ízesített kenyérrudacska. Kat újra elvigyorodott.
– A kalózok akkoriban nagyon divatos témát jelentettek. – Kivett egy
rudacskát. – Jól néznél ki egy olyan borítón.
– Nem hordok bőrnadrágot – vágtam rá, és beleharaptam a
fokhagymás-vajas mennyországba.
– Jó, de akkor is. A kinézeted megvan hozzá.
 – Ismerd be, hogy csak a testemért szeretsz! – fintorogtam.
– Hát, igen…
– Most úgy érzem magam, mint egy cukorfigura.
Kat nevetésben tört ki, és már ez is megért egy halom pénzt. Lenyeltem
a kenyeret, és a vászonszalvétával megtöröltem a számat.
– Hol akarsz továbbtanulni?
Pislantott, aztán hátradőlt, és belenézett a gyertyalángba.
– Nem tudom. Úgy értem, nem igazán megoldható, hacsak nincs a
közelben egy nagy rakás kvarc…
– Megszegted az egyik szabályt – emlékeztettem.
– Na, jó – grimaszolt. – És te? Te mit tervezel?
– Még nem döntöttem el – vontam vállat.
– Ki fogsz futni az időből – jegyezte meg.
– Ami azt illeti, mindketten kifutottunk már, hacsak nem
pótfelvételizünk.
– Rendben, tegyük félre a szabályokat! Hogyan lehetséges ez? Online
kurzusokkal? – Amikor újra csak vállrándítással feleltem, folytatta. – Vagy
ismersz olyan főiskolát, amelyik… megfelelő környezetben van?
Ekkor megérkezett a rendelésünk, lehetetlenné téve a társalgást.
Rhonda jóformán egy teljes tömb sajtot reszelt a tányéromra, mielőtt Kathez
fordult volna.
– Szóval, ismersz ilyet? – ismételte Kat, amikor Rhonda távozott.
Késsel-villával szeletelni kezdtem a lasagnát.
– A Flatirons.
– Micsoda?
– A Flatirons-hegység, a Colorado állambeli Bouldertől nem messze. –
Tovább forgattam a kést amíg a lasagna falatnyi darabkákká nem vált. –
Csupa kvarc. Nem olyan ismert, és nem felszíni, mint más helyeken, de a
kvarc ott van, jó pár méterrel a felszín alatt.
– Oké. – Kat a villájára tekergette a spagettitésztát. – Ennek mi köze
van bármihez?
Lapos pillantást vetettem rá.
– A Colorado Állami Egyetem nagyjából három kilométerre van a
hegységtől.
– Aha. – Lassan rágta meg a falatokat. – Te… te oda szeretnél menni?
– Colorado szép hely. Szerintem szeretni fogod.
Kat nagyot nyelt, aztán halványan elmosolyodott, és letette a villáját a
tányérja mellé. Az arcára távoli kifejezés ült ki, mintha ezer kilométerről
nézne a tányérra.
Felvettem egy kenyérrudacskát, és az orra hegyére koppintottam vele.
Fokhagymás só szállt szét.
– Mire gondolsz?
Lesöpörte magáról a morzsákat, és elmosolyodott.
– Én… szerintem Colorado jól hangzik.
Márpedig nem hittem neki. Valami más jutott az eszébe, amitől kihunyt
a fény a szemében. A lehetőségek száma végtelen volt. Beledöfitem a
villámat egy falat lasagnába, és témát váltottam.
– Biztos, hogy ki fogod bírni a filmet, amit választottam? Nem
szeretném, ha megijednél – cukkoltam.
Szúrós pillantást vetett rám.
– Egy megszállt doboznál több kell, hogy engem megijesszen.
Megrándult az ajkam. Megszállt doboz, haha.
– Ha viszont mégis megijednél, nagyon közel kell bújnod hozzám.
Válasz helyett a mennyezetre nézett.
– Nekem ez bejönne – jegyeztem meg.
– Abban biztos vagyok – vágta rá szárazon, de a szeme ismét
kivilágosodott, és újra enni kezdett. Megköszörülte a torkát, ám a hangja
meg mindig kissé reszelős volt, amikor megszólalt.
– Ez a film éppen neked valónak tűnik. Te megszállottja vagy a
szellemes dolgoknak.
– Nem azoknak vagyok a megszállottja – néztem a szemébe.
Elnyílt az ajka.
– Akkor minek?
A pillantásom a szájára siklott. Mennyire lenne illetlen, ha egyszerűen
félrelökném az utamból az asztalt, és megcsókolnám? Nagyon is.
– Azt hiszem, tudod.
Pír kúszott az arcára, és a tésztája maradékát éppen csak nem tömte
be a szájába.
– Hiszel a szellemekben?
Belekortyoltam a poharamba, és hátradőltem.
– Elhiszem, hogy léteznek.
Kat szeme kikerekedett.
– Komolyan? Azt hittem, csak a szórakozás kedvéért nézed azokat a
szellemes műsorokat.
– Hát azért is. Bírom, ahol a srác öt másodpercenként kiabál, hogy
„Haver!” meg „Tesó!”. – Felnevetett, mire elmosolyodtam. – De komolyra
fordítva a szót, muszáj hogy igaz legyen. Túl sokan láttak már
megmagyarázhatatlan dolgokat.
– Mint amikor túl sokan látnak idegeneket meg ufókat? – vigyorgott
rám.
– Pontosan – tettem le a poharat. – Csak éppen az összes ufó
hamisítvány. Minden azonosítatlan repülő tárgy a kormányzat műve.
Leesett az álla.
Kisvártatva megérkezett a számla. Kifizettem, és egymás mellett
kisétáltunk a vendéglőből. Az ajtó mellett néhány iskolatársunk ült.
Mindannyian levesestányérnyira kerekedett szemmel néztek ránk, mintha a
valódi alakomban lettem volna.
Eleredt a hó, mire kiértünk, vékony lepel takarta a parkolót és a
kocsikat, és még mindig esett. Ki akartam nyitni az ajtót Katnek, ő azonban
megállt, és hátrahajtotta a fejét. Kíváncsian néztem.
Lehunyta a szemét, aztán az ajkai között megjelent a nyelve hegye.
Kiszáradt a szám. Részegítő, kellemes feszültség töltött el. Kat elkapott egy
hópihét a nyelvével.
A fenébe!
Kinyitotta a szemét, aztán egyenesen rám nézett.
– Mi az? – kérdezte súgva.
– Mozira gondoltam.
– Remek. És?
– Megszegted a szabályokat, cica. Többször is. Megérdemelsz némi
büntetést.
Felgyorsult a szívverése – ettől az enyém is.
– Szabályszegő típus vagyok.
– Valóban – feleltem egy félmosollyal.
Kat elvörösödött. Olyan gyorsan mozdultam, mint a támadó kobra.
Már előtte is álltam, a két kezem közé fogtam az arcát, hátradöntöttem a
fejét, mielőtt újra lélegzetet vehetett volna. Az ajkammal simítottam végig az
ajkán, az édes érintés miatt majdnem hangosan felnyögtem. Újra
megcsókoltam, és akkor elnyílt a szája. A csókunk elmélyült, olyan íze volt,
mint a mennyországnak.
A kezem a csípőjére siklott, és szorosan magamhoz húztam. A hangtól,
ahogy levegőért kapott, megremegtem. Addig lépdeltem vele, amíg a
kocsim oldalának nem szorult. A világ eltűnt körülöttünk, és lehet, hogy nem
kellett volna nyilvánosan így csókolnom, ahol mindenki láthatja, de nem
érdekelt.
 Kat ezt tette velem.
És ő is éppen olyan lázasan csókolt engem. A keze a mellkasomra
támaszkodott, a tenyere szinte átégette a pulóveremet. Szerettem volna, ha
semmi sem áll köztünk, ám ezt abban a percben nem valósíthattam meg.
Kat a nyakam köré fonta a karját, és hozzám préselte a csípőjét. A
pokolba! Megszakítottam a csókot, és kényszerítettem magam, hogy
lélegezzek.
– Moziba? – mormoltam két csók között. – És utána hova, cica?
Õ is tudta, mi jön a mozi után, még ha nem is mondta ki. Azt hiszem,
akkor már nem is nagyon tudott beszélni, amikor az ujjaim a garbója
szegélye alá csúsztak. Megrándult, halkan nyöszörgött, ahogy a tenyerem
meztelen oldalára simult. A bőre lágy volt, selymes és finom, egy
örökkévalóságig tudtam volna simogatni.
Kat azonban a csípőmre ejtette a kezét, és pokolian meglepett, mert
magához húzott, olyan pózban, amelyben nagyon nehéz volt az önuralomnak
még a látszatát is fenntartani. Nyers érzések áradtak keresztül rajtam.
Felmordultam, és duzzadt ajkára tapasztottam a sajátomat. Az ujjam hegye
csipkét érintett. Kizárt, hogy eljussunk a mo…
A farzsebemben ekkor megszólalt a telefonom. Szerettem volna
ügyeimen kívül hagyni, de arra tekintettel, ami körülöttünk zajlott, nem lett
volna okos dolog. Elhúzódtam, de tudtam, a szemem fénylik.
– Pillanat. – Még egyszer megcsókoltam, úgy rángattam elő a mobilt. A
másik kezemet ott hagytam, ahol volt, Kat felsője alatt, olyan átkozottul
közel. Kat odébb moccant, az arcát a mellkasomba temette, amikor
felvettem.
– Ajánlom, hogy tényleg fontos legyen…
– Dawson megszökött! – sikoltotta Dee a telefonba. – Eltűnt!
 ÖTÖDIK FEJEZET

Ö SSZERÁNDULT A GYOM ROM , amikor felfogtam Dee szavait. Éreztem,

hogy kitágul a pupillám.
– Rendben – feleltem a telefonba. – Ne aggódj, Dee! Megoldom,
ígérem.
Kat egészen elsápadt, mire visszacsúsztattam a telefonomat a
zsebembe.
– Mi az? – tudakolta.
Minden izmom megfeszült.
– Dawson. Megszökött. – A pokolba! – Sajnálom.
– Ne, teljesen megértem! – Kisöpörte a hajából a hópelyheket. – Mit
segíthetek?
– Indulnom kell. – Kiszedtem a kulcsaimat a zsebemből, és Kat kezébe
tettem őket, aztán a telefonomat is. – Úgy értem, gyorsan. Légy szíves, menj
haza és maradj ott! Ezt hagyd a kocsiban! Amint tudok, megyek.
– Daemon, segíthetnék. Én is…
– Kérlek! – Még egyszer megfogtam az arcát, és keményen
megcsókoltam. – Menj haza!
Bíztam benne, hogy hallgatni fog rám. Elengedtem, és olyan gyorsan
kezdtem száguldani, hogy emberi szem nem követhetett. Valami azt súgta,
tudom, hová indult Dawson. A francba! Megvárta, hogy elmenjünk Kattel,
és csak azután rohant el az irodaépülethez, ahol utoljára fogva tartották.
Átsuhantam a főúton, egy teherautó éppen csak el nem csapott.
Bevágódtam a sűrű fák közé, és felvettem valódi alakomat, hogy még
gyorsabban haladhassak.
Talán két óra jutott nekünk Kattel, mielőtt a való világ ránk tört volna.
Most pedig kergethettem a testvéremet. A düh izzón, vörösen keringett az
ereimben. Nem is az bosszantott fel igazán, hogy tönkrement a randim –
hanem hogy egyedül kellett hagynom Katet egy parkolóban, azért, hogy
levadásszam Dawsont, mielőtt újra a védelmisek kezére adja magát. És
azért is, mert tudtam, nem ez lesz az utolsó alkalom.
Jó pár kilométerrel az irodaépület előtt láttam meg Dawsont. Emberi
alakban volt; csúszva állt meg, és szembefordult velem.
 – Mit csinálsz te itt? – kérdezte követelőn. – Neked Kattel kellene
lenned.
Megkísértett a gondolat, hogy felkapjam és belevágjam egy fatörzsbe.
Igyekeztem visszafogni a dühömet, és magam is visszaváltoztam.
– Aha. Vele is voltam, addig a percig, amíg Dee fel nem hívott azzal,
hogy elrohantál.
Dawson keze ökölbe szorult.
– Nem kellett volna otthagynod! Nem lett volna szabad otthagynod!
Főleg úgy, hogy…
– Ezt ne! – emeltem fel a kezem figyelmeztetőn. – Ne merészeld azt
gondolni, hogy nem tudom, milyen veszélyes dolog egyedül maradnia,
miközben én téged kergetlek!
– Akkor mit keresel itt? – vágott vissza, és a szeme felragyogott. A
távolból mennydörgés felelt a belőle kiáradó zabolátlan energiára. Léptem
egyet felé.
– Ezt most komolyan kérdezted? Igazán? A védelmisek fogságában
elvesztettél pár agysejtet is?
– Néhányat mindjárt a te fejedből fogok kiverni.
A legkevésbé sem akartam a testvéremmel verekedni. Nem igazabban
a percben nagyon is akartam. Felemeltem a karom.
– Csak próbáld meg.
Dawsonnak nem kellett több biztatás. Felvette kékes fényben derengő
luxen alakját, és rám vetette magát. Ahogy elkaptam, én is alakot váltottam.
Valóban kijött a gyakorlatból: nem volt képes megtörni a szorításomat,
miközben felemeltem és jó néhány lépésnyit hátradobtam. Kecsesen,
kuporogva ért földet, aztán a tenyerével a hóra csapott.
A hó falként emelkedett fel, úgy száguldott felém, mint egy vonat.
Kipördültem oldalra, ám nem voltam elég gyors. A nehéz hótömeg rám
borult, és egy méter mélyen eltemetett.
A seggfej.
Egyetlen fénylő energialökettel söpörtem le magamról a havat. Dühösen
pattantam fel. A szilfák ágairól lezuhantak a jégcsapok. Jesszusom, ezek át
tudtak volna szúrni valakit!
Dawson újra menekült, kidőlt fákon és hókupacokon ugrált át.
Nekilódultam, és könnyedén utolértem. Megpróbált kitérni balra, ám vállon
ragadtam és a földre vittem. Feldobta magát, majdnem át is vetett a vállán,
de nem eresztettem el.
Hagyd abba!, parancsoltam rá. Csak hagyd már a francba abba!
 Dühös kiáltás visszhangzott a koponyámban válaszul. Dawson átfordult
a földön, és megint kis híján lerázott. Megvetettem a lábam, havat rúgva a
magasba, és a nyaka köré fontam a karomat, aztán felálltam, ezzel őt is
talpra kényszerítve.
Ne csináld, ismételtem. Ne akard, hogy újra át kelljen élnünk az
elvesztésedet.
Eressz el! Megragadta a karomat; ekkor megéreztem a tarkómon a
meleg bizsergést, de nem nézhettem oda, mert Dawson hátralökött, és
kitépte magát a szorításomból.
Ó, hogy mennyire elegem volt!
Előrerontottam, derékon kaptam, és vele együtt a levegőbe vetettem
magam Rázuhantam, szétfröccsent alattunk a hó, a fákról fehér kupacok és
jégcsapok záporoztak. Dawson elszabaduló kékesfehér fénye a törzsekbe
talált.
Jézus, nyögte. Erre semmi szükség nem volt.
Két vállra fektetve leszorítottam.
De bizony, hogy volt.
Megpróbált velem együtt átfordulni, de mindketten megdermedtünk,
amikor egy hangos és tiszta hang szólalt meg.
– Most b ztosan vicceltek.
Kat.
Nos, ez megmagyarázta a meleg bizsergést.
Mindketten ember alakunkba váltottunk, úgy néztünk a felettünk álló
Katre.
– Azt hittem, megkértelek, hogy menj haza és maradj ott – szólaltam
meg figyelmeztető hangon.
– Amikor utoljára ellenőriztem, még nem volt jogod megmondani
nekem, mit csináljak. – Előrelépett. – Nézd, aggódtam! Gondoltam, eljövök
és segítek.
Elhúztam a szám.
– És hogyan segítettél volna?
– Szerintem meg is tettem. Elértem, hogy ti, hülyék, abbahagyjátok a
verekedést.
Ránéztem, úgy, hogy abból megértse: erről még beszélünk később.
– Eressz el, testvér! – taszított meg Dawson.
Lenéztem rá.
– Nem is tudom. Gyanítom, elrohannál, es futhatnék utánad megint.
 – Nem állíthatsz meg – közölte riasztóan egykedvű hangon Dawson.
Megfeszülő izmokkal tartottam vissza.
– De igen, és meg is teszem. Nem hagyom, hogy ezt tedd magaddal.
Beth…
– Beth, mi? Nem éri meg?
– Nem akarná, hogy ezt csináld – dühöngtem. – Fordított helyzetben te
sem akarnád, hogy ő ezt csinálja.
Dawson lelökött magúról, és feltápászkodott.
– Ha Katyt szerezték volna meg…
– Ne kezdd! – szorítottam ökölbe a kezem. Nem kezdte: folytatta.
– Ha őt kapták volna el, te is ugyanezt csinálnád. Ne hazudj!
Kinyitottam a szám – de igaza volt Nem hazudhattam. Már tudtam. Kat
felé pillantottam: saját maga köré font karral állt, hogy védje magát a fák
között kanyargó hideg széltől. Ha őt kapják el, semmi, de semmi nem
állíthatott volna meg, hogy utánamenjek. Hátraléptem, és két kézzel túrtam a
hajamba.
Kat közelebb araszolt.
– Nem állíthatunk meg. Igazad van.
Dawson felé kapta a fejét.
– Akkor eresszetek!
– Azt sem tehetjük. – Rám sandított, aztán folytatta. – A testvéreid az
elmúlt évben azt hitték, meghaltál. Majdnem ők is belehaltak. El sem tudod
képzelni.
– Te nem tudod elképzelni, min mentem keresztül – vágott vissza, aztán
lesütötte a szemét. – Na, jó, talán kicsit. Bethszel az ezerszeresét
csináltatták végig annak, amit veled tettek. Nem felejthetem el a
szerelmemet, hiába szeretem a testvéreimet is.
Levegőért kaptam. Dawson most először mondta ki, amióta
visszakerült, hogy kicsit is törődik velünk.
– Tudják – vágta rá Kat. – Én is tudom. Senki nem akarja, hogy
felejtsd el a szerelmedet, de ha elrohansz, és elkapnak, azzal senkinek nem
használsz.
– Milyen más lehetőség van? – tudakolta Dawson.
Kat mély lélegzetet vett, és ismét rám nézett. Megfeszültem, mert
valami azt súgta, nem fog tetszeni, amit mondani készül – Hadd segítsünk!
– Micsoda? – csattantam fel.
Kat, mint szinte mindig, most sem törődött velem.

– Te is tudod, hogy ha lerohanod a minisztériumot, annak nem lesz jó

 – Te is tudod, hogy ha lerohanod a minisztériumot, annak nem lesz jó
vége. Meg kell tudnunk, hol van Beth, ha egyáltalán itt tartják fogva valahol,
és ki kell tervelnünk, hogyan juttassuk ki. Átgondolt, jó terv kell, ami nem
hagy túl sok esélyt a kudarcra.
Mindketten némán bámultunk rá. Fogalmam sem volt, mi jár Dawson
fejében, de Katet szívesen megfenyítettem volna… a lehető
leggyengédebben. Hogy ajánlhat segítséget, amikor fogalmunk sincs,
egyáltalán merre kezdjük keresni Betht? Mert abban kételkedtem, hogy ott
tartják, ahol korábban Dawsont. Ennyire a védelmisek sem lehetnek
ostobák. De ami a legfontosabb, Katet a védelmiseknek vagy ennek az
ügynek a közelében sem akartam tudni, egyáltalán.
Dawson elfordult tőle, kihúzott háttal nézett el a fák felé.
– Gondolni sem bírok arra, hogy a kezükben van. Olyankor még a
lélegzés is fáj.
– Tudom – suttogta.
Dawson bólintott.
– Rendben.
Az állkapcsomon rángatózni kezdett egy izom. Hatalmas
erőfeszítésembe került, hogy csukva tartsam a szám. Katnek nem esett
nehezére a beszéd.
– De meg kell ígérned, hogy adsz nekünk időt. Nem rohanhatsz el
türelmetlenségedben. Esküdj meg!
Dawson megborzongott, és visszafordult Kat felé, aztán leejtette a
karját.
– Megesküszöm. Segíts, és megesküszöm!
– Megegyeztünk.
Egy pillanatra lehunytam a szemem – részben megkönnyebbültem, hogy
Dawson hajlandó egyezkedni, részben azonban dühített, hogy Kat is
belekeverte magát. Jéghidegek voltak az ujjai, amikor elvettem tőle a
kocsikulcsokat. Feszült némaságban gyalogoltunk vissza a terepjáróhoz.
Beszálltunk, Dawson hátraült. Elszállt a harci kedve, a fejét a támlára ejtette,
és lehunyta a szemét.
Kat engem figyelt, amíg vissza nem hajtottam az útra, aztán hátrafordult.
– Figyelj, Dawson!
– Igen?
– Szeretnél visszamenni az iskolába?
Megszorult a kezem a kormányon.

– Úgy értem, biztosan megoldható – folytatta Kat az ujját rágva. –

 – Úgy értem, biztosan megoldható – folytatta Kat az ujját rágva. –
Mindenkinek megmondhatnád, hogy elszöktél. Előfordul az ilyesmi.
– Az emberek halottnak hiszik – jelentettem ki éles hangon.
– Tuti, hogy szerte az országban egy csomó szökevényt halottként
kezelnek, pedig nem azok – érvelt.
– De mit mondjak Bethről? – kérdezte Dawson egy perc után.
– Ez jó kérdés – tódítottam kihívón.
Kat kivette az ujját a szájából.
– Hogy együtt szöktetek el, és te haza akartál térni, ő meg nem.
Dawson előrehajolt, és a tenyerébe támasztotta az állát.
– Mindenképpen jobb, mint csak ücsörögni és azon tipródni, ami
történik.
– Fel kell vennie az órákat – jegyeztem meg. Akármennyire nem
akaródzott beismerni, ez jó ötlet volt. Ha Dawson iskolába jár, nem kell
amiatt aggódnom, hogy meglép, mialatt Dee meg én az órákon ülünk.
Naponta legalább nyolc órán át egy helyben marad. – Majd beszélek
Matthew-val, meglátjuk, hogyan lehet elintézni.
Kat egy büszke mosollyal helyezkedett el az ülésében.
Dee a verandán várt, amikor behajtottunk a ház elé. Andrew állt õrt
mellette. Dawson kiszállt hátulról, és a húgához lépett. Halkan váltottak pár
érthetetlen szót, aztán átölelték egymást. Ez is most történt meg először,
amióta visszatért.
Leállítottam a motort, és Katre néztem.
– Azt hittem, megkértelek, hogy menj haza.
Lehervadt a mosolya, amikor viszonozta a pillantásomat.
– Segítenem kellett.
Kinéztem a szélvédőn, és az ölembe ejtettem a kezem.
– Akkor mit csináltál volna, ha nem Dawsont találod velem, hanem a
védelmisekkel harcolok, vagy a másik csapattal, akármi a nevük?
– Daedalus – felelte. – És akkor is segítettem volna.
– Igen. Éppen ezzel van bajom. – Kiszálltam, és a kocsi elejéhez
sétáltam. A lökhárítónak támaszkodva vártam, hogy csatlakozzon hozzám.
Néhány másodperc múlva meg is tette.
– Tudom, hogy ideges vagy, mert aggódsz miattam, de nem én leszek
az a lány, aki otthon ölve várja, hogy a hős elsöpörje a gonoszokat.
– Ez nem egy regény! – csattantam tel.
– Nem mondod?!

– Nem. Nem érted! – fordultam felé dühösen; miatta és érte. – Ez nem

 – Nem. Nem érted! – fordultam felé dühösen; miatta és érte. – Ez nem
paranorrnális fantasy, vagy mi a fenéket olvasol te. Nincs megtervezett
cselekmény, nincs egyértelműen eldöntve, hova fog ez az egész kifutni. Az
sem egyértelmű, ki az ellenség. Nincs garantált happy end és te pedig… –
Lehajtottam a fejem, hogy a szemébe nézhessek. – Te pedig nem vagy
szuperhős, akármire is vagy képes.
Szürke szeme elsötétült.
– Tudom, hogy nem egy regényben vagyunk, Daemon. Nem vagyok
hülye.
– Nem? – nevettem komoran. – Az, hogy utánam jöttél, nem a tiszta
ész jele.
– Ugyanez elmondható rólad is! – vágott vissza, immár ugyanolyan
dühvel. – Te is elrohantál Dawson után, holott fogalmad sem volt, mi vár
rád!
– Tény. De én képes vagyok kísérletezgetés nélkül irányítani a Forrás
erejét. Tudom, mire vagyok képes, te pedig nem.
– Én is tudom!
– Tényleg? Ha emberi tisztek vettek volna körül, képes lettél volna
kilőni őket? És utána elviselni a tetted következményét?
Elnyílt a szája, az arcából lefutott a vér. Suttogva felelt.
– Felkészültem rá.
Istenem, nem ezt akartam hallani. Hátraléptem, megráztam a fejem..
– A fenébe, Kat, nem akarom, hogy megtapasztald! – A nyers
érzelmektől elszorult a szívem. – Ölni nem nehéz. Ami utána jön, az igen. A
bűntudat. Nem akarom, hogy ezzel kelljen megbirkóznod, nem érted? Nem
akarom, hogy ilyen életet kelljen élned.
– De már így van. A világ összes reménye, vágya vagy jó szándéka
nem változtat ezen.
Ez csak még jobban felbosszantott, mert soha, soha nem akartam,
hogy ezekbe belekóstoljon.
– Hagyjuk ezt! Amit Dawsonnak ígértél, kicseszettül hihetetlen!
– Micsoda? – Leeresztette a karját.
– Segíteni megtalálni Betht? És hogy a pokolba visszük ezt véghez?
Egyik lábáról a másikra állt.
– Nem tudom, de majd kitalálunk valamit.
– Hát ez jó, Kat. Nem tudjuk, hogyan találhatnánk meg, de segítünk.
Nagyszerű terv.
Újra elvörösödött.
 – Micsoda képmutató vagy! Te magad mondtad tegnap, hogy
kitaláljuk, miben sántikál Will, csak még nem tudjuk, hogyan. Ugyanez a
helyzet a Daedalusszal! – Kinyitottam a szám, hogy tiltakozzak, de a fenébe,
ezzel betalált. – Azonkívül nem tudtál Dawson szemébe hazudni, amikor
megkérdezte, mit tennél, ha engem kaptak volna el. Nem csak te hozhatsz
elsietett és ostoba döntéseket!
– Nem ez a lényeg.
– Ócska érv – vonta fel a szemöldökét.
Előreléptem.
– Nem volt jogod ilyesmit ígérni az én bátyámnak. Nem a te családod.
Kat megrándult és hátralépett.
Egy részem máris megbánta a szavakat, de ígéretet tett a nem is csak
kicsit instabil testvéremnek, amiről fogalmunk sem volt, hogyan tartsuk be.
– Dawson az én gondom is, mert a tiéd is – jelentette ki remegő
hangon. – Együtt csináljuk.
A szemébe néztem.
– Nem mindent, Kat. Sajnálom, ez már csak ilyen.
Sűrűn pislogva ismét hátralépett.
– Ha nem csinálunk mindent együtt, hogyan lehetünk együtt egyáltalán?
– kérdezte elcsukló hangon. – Mert én így nem látom lehetségesnek.
Elkerekedett a szemem. Basszus!
– Kat…
A fejét rázva hátrált, végül sarkon fordult, és merev léptekkel a
házukhoz ment. Utána akartam menni. Meg akartam állítani. Nem akartam,
hogy az este így érjen véget.
Mégsem mozdultam.
 HATODIK FEJEZET

V ASÁRNAP DÉLUTÁN TALÁLKOZTAM Matthew-val, aki azt mondta,

kitalál valamit a bürokraták számára, hogy Dawson visszatérhessen az
iskolába. Nem lesz könnyű, és nem csak a papírmunka miatt. Sok
mindennel meg kell majd birkóznia.
Jó ötlet, ezt mondta Matthew. Persze, jó ötlet, de amikor majd
megtörténik, rémes cirkusz lesz. Éppen úgy, mint mikor Dawson és Bethany
eltűntek, vagy Adam meghalt.
Az egyetlen különbséget az jelentette, hogy most fel tudtunk készülni.
Mivel Dawson nagy belépőjét hét közepénél előbb nem lehetett összehozni,
mi elterveztük, hogy megalapozzuk a dolgot, amint újrakezdődött a tanítás.
Dawson visszatérését nem tartjuk titokban.
Vasárnap délután volt. Dee az emeleten ült Dawsonnál, igyekezett
meggyőzni, hogy hadd vágja le a haját. Én a nappaliban járkáltam, a
gondolataim a szomszéd ház körül forogtak. Pontosabban az ott lakó lány
körül.
A tegnap esti haragom egy része elhalványult, és már beláttam, hogy
jócskán elrontottam, amikor meg akartam magyarázni, miért is vagyok
mérges Katre. Akármilyen lehetetlen is volt, szerettem volna minél távolabb
tudni az egésztől.
A tenyeremmel megdörgöltem az arcomat, és halkan átkozódtam.
Hogyan tarthatnám távol? Ő is a része a kavarodásnak Szinte a
középpontja.
Leejtettem a karomat, és a falra bámultam. Szerettem volna ököllel
verni a vakolatot. A francba, néha sokkal könnyebb, ha az embernek
nincsenek érzései valaki iránt. Az érzelmek, a vágy, hogy mini dénáron
biztonságban tartsam őt, alighanem a legijesztőbb dolog volt, ami eddig rám
jött.
A konyha felé indultam, ám akkor megéreztem egy luxen közelségét.
Egy pillanattal később kopogtak Az ablakon kilesve láttam, hogy nem
Andrew vagy Matthew az, de még csak nem is Ash.
A küszöbön Lydia állt.

Nem lepett meg, hogy végül a kolóniáról is megjelent valaki Odaléptem

 Nem lepett meg, hogy végül a kolóniáról is megjelent valaki Odaléptem
és ajtót nyitottam.
– Tudom, miért vagy itt. Nem, nem mehetsz fel hozzá.
Összeszorított szájjal mosolygott.
– Nos, neked is szép napot, Daernon.
Némán karba tettem a kezem.
Lydia sóhajtott, és összefonta maga előtt az ujjait. A vastag, fehér
mellény, amelyet viselt, a védelmisre emlékeztetett, akit Dawson dobott át
az ablakon.
– Vagyis igaz, amit beszélnek?
Amikor továbbra sem válaszoltam, Lydia felszegte az állát. Ébenfekete
bőre alatt féltő nő fényhullám vonult át.
– Vagy nekem felelsz, vagy Ethannek. Ezt akarod?
Nagyjából annyira akartam, mint hogy egy meteor csapódjon a
házunkba.
– Mit beszélnek?
– Be se hívsz? – Csak rámosolyogtam. Lydia úgy nézett ki, mint aki
kész belevágni engem a legközelebbi falba. A szeme alatt rángatózni kezdett
egy izom. – Azt pletykálják, hogy Dawson mindvégig a Védelmi
Minisztériumban volt.
Fogalmam sem volt, mit mondhatok el neki. Az ajtófélfának dőltem.
– Valóban?
– Újra megtanították beilleszkedni – biccentett.
Vigyáztam, hogy az arcom ne áruljon el semmit. Újra beilleszkedni? Ez
is egy megfogalmazása volt ennek az átkozott helyzetnek, de az igazságnál
mindenképpen jobb. Gondoltam, hogy a kolónia nem repesne örömében,
ha megtudnák, hogy Dawson megszökött, mármint, ha valóban ez történt.
Kiléptem a verandára, és csendesen becsuktam magam mögött az
– Mi sem tudtuk, amíg a múlt héten ki nem engedték. Azt hittük, halott.
– Tudom. Emlékszem, milyen állapotban voltatok akkoriban, Dee meg
te – felelte, és ellazult a válla. – Miért vitték be?
– Nem tudom. – Micsoda remek hazudozó vagyok! – Nem beszéltünk
a védelmisekkel, Dawson meg nem árulta el a részleteket.
Lydia a hátam mögé pillantott, a bezárt ajtóra.
– Még sosem hallottunk olyasmiről, hogy a minisztérium eleresszen egy
luxent, aki talán újra tanításra szorul.
Álltam a tekintetét.
– Mindig van egy első eset.
 – Gondolom, igen – felelte, aztán egy pillanatig hallgatott. – Nem fog
gondot okozni, ugye? Gondoskodsz róla, hogy ne okozzon, igaz? Nem
akarjuk, hogy a védelmisek a nyakunkba lihegjenek, Daemon.
Végre kiderült, miért látogatott meg minket. A kolónia, az Öregek csak
azzal törődtek, hogyan érinti őket Dawson jelenléte; jelent-e a számukra
nem kívánt figyelmet?
A kérdés most már csak az volt, mit rejteget a kolónia.

Kat hétfő reggel még mindig nem békélt meg. Bocsánatkérést várt a
szombat este történtekért. Csakhogy én is, ráadásul szerettem volna bezárni
egy obszidiánnal berendezett szobába, egy rakat gépfegyver társaságában.
A gépfegyver talán mégsem olyan jó ötlet. Alighanem engem lőne le
velük.
Úgy gondoltam, majd később beszélünk. A később ebédidőben jött el.
Billy Crumppal álltam sorba, és éppen arról meséltem neki, hogyan szökött
el otthonról Dawson, de most már hazatért, blabla, meg minden. Kat mellém
lépett, és ránézett az egyik kezemben tartott tejre, meg a másikban tartott
pizzára.
– Pfuj – rázta meg a fejét. – Pedig a pizza tejjel valami isteni. –
Beszélnünk kell – jelentette ki.
Beleharaptam a pizzámba. Kat úgy nézte Billyt, mintha le akarná
nyomni. Az emberfiú is megérezhetett valamit, mert felemelte a kezét, és
elhátrált.
– Oké, rendben, akkor maid később találkozunk.
Bólintottam, de nem vettem le a szemem Katről.
– Mi az, cica? Jöttél bocsánatot kérni?
Összeszűkült a szeme.
– Nos, nem. Nem bocsánatot kérni jöttem. Te tartozol nekem
bocsánatkéréssel.
– Miből gondolod? – Újra kortyoltam.
Kat úgy festett, mintha mindjárt kitörne a fülén a gőz.
– Hát, először is én nem vagyok seggfej. Te viszont igen.
– Ez jó felvezetés – kuncogtam.
– Én tettem kezelhetővé Dawsont. – Győzedelmesen elmosolyodott, én
viszont pontosan az ellenkezőjét éreztem. – És… várj! Ez most nem is
fontos. Jó ég, hogy mindig ezt csinálod!
 – Mit csinálok? – Visszanéztem rá. Hiába, hogy dühös volt rám, és én
is haragudtam, jó ég, nagyon szexi volt, amikor bosszankodott! Az arca
egészen kipirult, a szeme viharfelhőszürkére sötétült; nagyon szerettem volna
megfektetni az egyik asztalon.
– Eltérítesz az oligofrén dolgaiddal – válaszolta. – És ha nem tudnád, ez
azt jelenti, hogy hülye. Mindig elvonod a figyelmemet valami hülyeséggel.
Lenyeltem az utolsó falat pizzát.
– Tudom, mit jelent az oligofrén.
– Meglepő – vágott vissza.
Lassan elmosolyodtam.
– Tényleg nagyon elterelhetlek, mert még most sem mondtad el, miről is
akartál beszélni velem.
Tartottam tőle, hogy megüt.
– Láttam…
Tommy Cruz, a futballcsapat tagja, és a mostanra alighanem halott
Simon barátja ekkor meglökte Katet. Ez nem véletlen volt. A pokolba is.
Kiegyenesedtem, és ellöktem magam a faltól.
– Ó, bocsi! – röhögött Tommy. – Nem láttam…
Egy sebes mozdulattal megragadtam az ingét, és a falnak löktem, pont
az idétlen kabala felfestett képénél. Kidülledt a szeme. Vártam, hogy
összevizeli-e magát, de csak levegőért kapott.
– Jézusom!
Felemeltem a tejesdobozt, és közel toltam az arcához.
– Látod ezt a dobozt? Szeretnéd, hogy az arcod a hátoldalára
kerüljön? Nem? Sejtettem. Ha még egyszer hozzáérsz Kathez, rajta leszel.
– Srácok! – hallottuk Vincent edző kiáltását. – Hagyjátok abba! Mind
a ketten! Hagyjátok abba!
Csend ereszkedett a zsúfolt ebédlőre. Tommy tekintete ide-oda járt,
mintha arra várt volna, hogy valaki beavatkozik. De az edzőjére várhatott: ő
ugyanúgy a luxenek útját járta. Mosolyogva, lassan eleresztettem,
hátraléptem, aztán a maradék tejemet a fejére öntöttem.
Kat a szájára tapasztotta a kezét, amikor a sűrű, fehér folyadék
lecsorgott Tommy arcán. Nevetés csendült a hátam mögött, amikor
megpaskoltam egy tiszta foltot a mellkasán.
– Örülök, hogy megértettük egymást. – Azzal a szemetesbe dobtam a
dobozt, és az edzőhöz fordultam. – Elnézést. Ezek a dobozok nagyon
csúszósak.
Az edző kifejezéstelen arccal nézett vissza rám.
 – Kifelé! Azonnal.
Megfogtam Kat könyökét, elvezettem az edző mellett, és kifelé
indultam vele. Égett az arca.
– Nem kicsit reagáltad túl – morogta.
Vállat vontam.
– Jobban éreztem magam tőle. És tudom, hogy viccesnek találtad.
Apró mosoly jelent meg az ajkán.
– Na jó, ez igaz. Nagyon is. Köszönöm!
– Hmm. – Végigvezettem a folyosón, a tornaterem ajtajáig. Ott
megfordult, és a falnak vetette a hátát. A feje két oldalán én is a falnak
támaszkodtam, és lehajoltam hozzá.
– Mondhatok valamit?
Bólintott.
– Rendkívül vonzónak találom, ha dühös vagy rám. – Mosolyogva a
halántékához érintettem az ajkamat. – Ez talán arról árulkodik, hogy nem
vagyok egészen rendben. De attól még élvezem.
– Összpontosíts! – mondta, amikor az ajkam az ajkához közelített, és a
mellkasomra tett kézzel finoman eltolt magától. – Fontosabb mondanivalóm
van annál, mint hogy téged zavarba ejtő dolgok izgatnak fel.
– Rendben, térjünk vissza ahhoz, amit láttál! – vigyorogtam, és hát
ráléptem. – Figyelek, fejben itt vagyok, meg minden.
Halkan nevetett, de aztán elhallgatott, és mély lélegzetet vett.
– Majdnem biztos vagyok benne, hogy Blake-et láttam ma.
Oldalra billentettem a fejem. Ezt rosszul hallottam. Az a hülye
semmiképpen nem jöhetett vissza. Ha mégis, halott hülye, és ezt ő is tudta.
– Hogy mondod?
– Azt hiszem, pár perce láttam Blake-et.
– Mennyire vagy benne biztos? Láttad szemtől szembe? – A kezem
ökölbe szorult, ahogy a haragom feltámadt.
– Igen, láttam… – Elhallgatott, fintorgott – Szemtől szembe nem.
Nem látta az arcát? Akkor hogy lehet benne biztos, hogy ő volt az:
Lassan sóhajtottam: valami más aggasztó dolog jutott eszembe.
– Rendben, akkor mit láttál?
– Egy sapkát. Baseballsapkát – felelte, az ujjaival babrálva a sémiim. –
Volt rajta egy szörfdeszka. És a kezét is láttam.
Jól értem? Egy sapka és egy kéz?
– Aha – sóhajtott, és leeresztette a vállát.

Csak néztem rá – a hogyléte miatti aggodalom elmosta bennem a

 Csak néztem rá – a hogyléte miatti aggodalom elmosta bennem a
forróságot. Kat nagyon sok mindenen ment keresztül, nem csoda, ha az
árnyékokra is ugrik, és mindenhol Willt vagy Blake-et látja, ahol pedig
nyomuk sincs. Nyugalmat erőltettem az arcomra, és a vállát átkarolva
magamhoz húztam.
– Teljesen biztos vagy benne, hogy ő volt? Nem baj, ha nem. Nagy
teher nehezedik rád.
Erre kissé felhúzta az orrát.
– Emlékszem, valami ilyesmit már korábban is mondtál nekem.
– Cica, ez most más ügy. – Megszorongattam a vállát. – Biztos vagy
benne? Nem akarok mindenkire ráijeszteni, ha csak találgatsz.
Egy pillanatig állta a tekintetem, aztán lesütötte a szemét. Újra
megszorítottam a vállát; nagyon szerettem volna, ha nem kerül ebbe a
helyzetbe. Ha nem ismerné ezt a félelmet.
– Nem vagyok biztos benne – felelte végül.
Lehunytam a szemem, és csókot nyomtam lehajtott feje bobjára. Kat
átkarolta a derekam, és a mellkasomba fúrta az arcát.
– Minden rendben – dünnyögtem a hátát simogatva.
– Sajnálom – motyogta, és a felsőm hálába kapaszkodott. – Nem
akartam rád ijeszteni. Csak úgy gondoltam…
– Ezért nem kell bocsánatot kérned. – Kisimítottam a haját az arcából.
– Tökéletesen érthető. – Amikor nem felelt, egy kicsit szorosabban húztam
magamhoz. – Ma este én vagyok a gyerekfelügyelő. Csatlakozol?
Röpke szünet után Kát felemelte a fejét.
– Persze.
Mosolygott, de a tekintete komoly maradt, nem törölte ki belőle az
üldözött pillantást. Az a mosoly semmit sem változtatott meg.

Néhány órával később a kanapén ültünk, Kat köztem és Dawson között, és

két filmet mar lenyomtunk egy zombimaratonból. Először arról
beszélgettünk, hogyan találhatnánk meg Betht, de csak az irodaházat tudtuk
felhozni, ahol Dawsont tartották, vagy a raktárházat a ketrecekkel.
Katnek és Dawsonnak tetszett ez a terv, én azonban, mint a kétség
magányos hangja, újra meg újra rámutattam, hogy alig van esélye, hogy Beth
ott legyen. Mégis elhatároztuk, hogy a hétvégén megvizsgáljuk az
épületeket.
 A tévében, vagy a Holtak földje, vagy a Holtak bálja ment, fogalmam
sem volt, melyik, de egy halott pasi éppen megrágott egy nemsokára
halottat. Kivettem egy marék pattogatott kukoricát a Kat ölében pihenő
tálból.
– Fogalmam sem volt, hogy zombirajongó vagy. Mitől van? A vér és a
belek, vagy a nyers társadalomkritika miatt?
– Nagyrészt a vér és a belek – nevetett.
– Ez nagyon nem lányos – ráncoltam a homlokomat. Egy zombi egy
húsvágó bárddal csapkodta a falat maga előtt. Mi a… – Nem is tudom.
Mennyi van még hátra?
Dawson felemelte a kezét. Két DVD röppent a tenyerébe.
– Hát, itt van még a Holtak naplója és a Túlélő holtak.
– Nagyszerű – morogtam. Valójában jól szórakoztam. A barátnőm és a
testvérem ült mellettem, és még ha a tévében valami zavaros szarság ment is
(ami azért nálam már jelent valamit), sehol máshol nem lettem volna
szívesebben.
Na jó, Kattel az emeleten, az ágyamban, az más… Áthelyeztem a
kisasztalon pihenő lábamat.
– Finnyás! – vágta rá Kat.
– Persze. – Oldalba könyököltem, mire beejtett egy kukoricát a
mellkasa és a jegyzetfüzete közé. Sóhajtott. Szerettem volna a számmal
kihalászni
– Kiszedjem? – ajánlkoztam. Sötét pillantással felelt, kihúzta és az
arcomba dobta.
– Majd örülsz, ha jön a zombi apokalipszis, és én tudom, mit kell
csinálni, mert zombifétisem van.
Felvontam a szemöldökömet.
– Cica, vannak ennél jobb fétisek is. Ha gondolod, mutatok párat.
– Izé, kösz, nem.
– Nem a legközelebb. Costco áruházba kell elmenni, vagy ilyesmi? –
kérdezte Dawson, és visszalebegtette a filmeket az asztalkára.
Hitetlenkedve fordultam felé.
– Ezt honnan tudod?
Dawson vállat vont.
– Benne van a Zombi Túlélési Kézikönyvben.
– Tényleg – bólogatott Kát lelkesen. – A Costcóban minden megvan.
Vastag falak, élelmiszer, egyéb készletek. Még fegyvereket és töltényt is
árulnak. Évekre beáshatnánk ott magunkat, amíg a zombik kint zabálnak.
 Leesett az állam.
– Most mi van? – vigyorgott. – Nekik is kell enni, tudod.
– A Costco nagyon jó. – Dawson kiszedett egy szem kukoricát és a
szájába dobta. – De egyszerűen meg is süthetnénk a zombikat. Semmi
gondunk nem lenne.
– Jogos felvetés. – Kat beletúrt a tálba, és kiszedett egy félig
kipattogott szemet.
– Szörnyekkel vagyok körülvéve – jelentettem ki, de közben a
mosolyomat próbáltam visszafojtani. Dawsont újra beszélgetni hallani,
mint… mint régen, megfizethetetlen volt.
A képernyőn egy zombi éppen kiharapott egy darabot egy idióta
karjából.
– Mi a fene ez? Az a pasas csak állt ott. Hahó?! Mindenhol
hemzsegnek a zombik. Nézz már körül, seggfej!
Kat kuncogott.
– Na, ezért nem hiszem el a zombifilmeket – folytattam. – Jó, tegyük
fel, hogy a világ egy marha nagy zombitámadásnak köszönhetően ér véget.
Akinek még van két működő agysejtje, az mindent csinállna, csak nem
ácsorogna egy ház fala mellett, arra várva, hogy egy zombi becserkéssze.
Dawson elmosolyodott.
– Hallgass el, és nézd a filmet! – intett le Kat.
– Azt mondod, túlélnéd a zombiapokalipszist? – tudakoltam.
– Persze hogy! – vágta rá. – Tuti én mentenélek ki mindenbõl.
– Igazán? – A képernyőre sandítottam. Rémes ötletem támadt.
Összpontosítottam, és felöltöttem a zombi alakját: a lógó, szürke alapon
barna foltos bőrt, amely az orrán és a járomcsontjai mentén már
foszladozott.
Kitt felsikoltott, és Dawsonnak esett.
– Jézus!!
Elmosolyodtam, tudva, hogy rothadó fogaim csak növelik a
csodálatosságomat.
– Te mentenél ki mindenből? Hát, én nem hiszem.
Kat csak bámult rám.
Dawson… Dawson rekedt, de boldog hangot adott, amit évek óta nem
hallottam tőle. Eleresztettem a képmást, és a torkomat köszörülve Katre
összpontosítottam.
– Azt hiszem, rosszul járnál, ha jönnének a zombik – jelentettem ki.

– Te tényleg beteg vagy – morogta, és óvatosan újra elhelyezkedett

 – Te tényleg beteg vagy – morogta, és óvatosan újra elhelyezkedett
mellettem.
Vigyorogva a tálba nyúltam, de azt üresen találtam. A padló viszont
kukoricával volt beterítve. Felnevettem, és fejrázva Dawsonra néztem.
Minket figyelt. Az arcába vésődött örök szomorúság még mindig megvolt,
de most már elszántságot is láttam rajta.
– Kér még valaki kukoricát? – kérdeztem. – Van ételszínezékünk,
pirosra is csinálhatom, ha akarjátok.
– Kérek, de színezék nélkül, köszönöm – felelte Kat, amikor elvettem
tőle a tálát. – Megállítsam a filmet?
Csak felvontam a szemöldökömet. Kat megint kuncogott. A konyha
felé menet megálltam az ajtóban, amikor az egyik zombi feje kibukkant a víz
alól. Mi a francot nézünk egyáltalán?
Nem volt jelentősége, mert úgy éreztem, hogy visszakaptam azt a
Dawsont, akivel együtt nőttem fel, és ha mostantól folyamatosan
zombifilmeket akar nézni, részemről rendben.
Ahelyett, hogy fogtam volna egy mikroban pattogatható csomagot, a
régi módszert választottam. Felforrósítottam egy kis olajat, és azon
pattogattam ki a kukoricát. Tovább tartott, de sokkal jobb lett az íze.
Amikor befejeztem, visszaindultam, és éppen akkor léptem a küszöbre,
amikor Kat megszólalt.
– Én nagyon szívesen megnéznék párat szombaton, mielőtt körbejárjuk
az épületeket.
A nyavalyás levegő, amire semmi szükségem nem volt, megakadt a
torkomban. Tudtam, miről beszél. A Szellemvizsgálókról, amit Dawson
meg én minden szombat délelőtt együtt néztünk.
Nem felelt azonnal. Már előreléptem, de akkor megszólalt.
– Aha, az… az jó lenne. Szerintem… szerintem megcsinálhatjuk.
– Komolyan? – kérdezte Kat teljesen meglepve. A fenébe, én is
megdöbbentem.
– Igen.
Szent szar.
Pislogtam, megráztam a fejem, mielőtt beléptem volna. A tekintetem
összeakadt Katével, és rámosolyogtam, őszintén rámosolyogtam. Ő
hasonlóképpen válaszolt, és a délutánival szemben ez a mosoly mindent
megváltoztatott.
Csütörtök reggel a kocsimban ültem, figyeltem, ahogy az emberek a
parkolóból a középiskola szürke épülete felé áramlanak. Az utasteret a
fahéj illata töltötte be: a papírpohárból áradt, a kávét Katnek vettem az
utcában lévő pékség-kávézóban.
– Készen állsz? – kérdeztem.
Az utasülésben várakozó Dawson szárazon nevetett.
– Nem igazán.
Rápillantottam. Dee elérte, hogy levághasson egyujjnyit a hajából, de
még így is hosszabb volt, mint az enyém. Az emberek most már
határozottan meg fognak tudni különböztetni minket.
– Nem muszáj, hogy ma csináld. Várhatunk.
Egy másodpercig dermedten ült a helyén.
– Nem – jelentette ki végül, lenyúlt, a lábai közül felvette a hátizsákját,
és kinyitotta az ajtót. Azonnal betört a hideg. – Jobb, mint otthon ülni. Abba
belebolondulnék.
– Megértem – mormoltam, és én is fogtam a kávéspoharat.
A lábam alatt ropogott a porhóval fedett murva, ahogy átmentem a
kocsi másik oldalára, Dawson mellé. Leszegte az állát, hullámos, sötét haja
védelmezőn takarta az arcát. Nem beszéltünk, amíg beértünk az iskolába –
addig nem is tűnt fel senkinek a jelenléte.
Először jött a zavar: az emberek rám néztek, aztán Davvsonra, aztán
megint vissza, egy gyors fejmozdulat, kikerekedett, döbbent szemek.
Aztán következett a suttogás Elkísértem Dawsont a neki kiosztott
szekrényhez, és néhányan zavartalanul bámultak minket. Dawson úgy tűnt,
észre sem veszi, mindentől távol tartotta magát.
Átfutottam az órarendjét, és láttam, hogy Kattel közösen lesz
biológiája. Ez jó. Átadjam neki a papírszeletet.
– Innen elboldogulsz?
Bólintott, becsukta a szekrényajtót, és szembefordult velem.
– Nem fogok elmenekülni.
– Remélem is – vontam fel a szemöldökömet.
Dawson ajka alig látható mosolyra húzódott.
– Később találkozunk.
Ezzel elváltunk; én a saját szekrényemhez siettem, kiszedtem a
könyveimet, és a matekterembe mentem Kat már bent ült. Meleg mosollyal
nézett fel, amikor letettem elé a papírpoharat.

– Köszönöm! – Ujjaival körbezárta. Leültem, és kiszedtem a tollamat a

 – Köszönöm! – Ujjaival körbezárta. Leültem, és kiszedtem a tollamat a
jegyzetfüzetem spiráljából. – A tiéd hol van?
– Ma reggel nem voltam szomjas – feleltem a tollat pörgetve az ujjaim
között, aztán hátranéztem a vállam felett, és a mögöttem ülő lányra
nevettem. – Szia, Lesa!
– Nekem is kell egy Daemon – sóhajtott Lesa.
– Neked Chaded van – jelentette ki Kar a barátjára célozva.
Lesa az égre emelte a tekintetét.
– Ő nem hoz nekem kávét.
– Nem mindenki lehet olyan nagyszerű, mint én – állapítottam meg
mosolyogva.
– Az egód, Daemon, az egód…! – mormolta Kat.
A szomszéd padsorban a csendesebb Carissa a szemüvegével babrált,
komoly, józan tekintettel nézett rám.
– Csak azt szeretném mondani… örülök, hogy Dawson épségben
hazaért. – Belevörösödött a mondatba. – Biztosan nagy megkönnyebbülés.
– Igen, az – biccentettem.
Carissa előrefordult, én hátradőltem, és kinyújtottam a lábamat.
Elkezdődött az óra. Végig a jegyzetfüzetem margójára firkálgattam. Amikor
megszólalt a csengő, felálltam, hogy megvárjam, amint Kat összeszedi a
holmijait. Kiléptünk a folyosóra, és azonnal tudtam, hogy a diákok fele, ha
nem mind, látta Dawsont.
Sokan dermedten álltak a szekrényeknél, és engem bámultak. Mások
gutaütötten pislogtak. Megint mások nem bírták becsukni a szájukat. Kat
megfeszült mellettem, és a karomba kapaszkodott.
– Láttad?
– Megint ketten vannak…
– Nagyon fura, hogy Beth nélkül jött vissza…
– Hol van Beth?
– Talán Adam miatt?
Összeszorítottam az állkapcsomat, és kizártam a hangokat. Erre
számítottunk. Ettől még bosszantó maradt, de számítottunk rá.
– Hát, talán mégsem volt olyan jó ötlet… – kortyolt bele Kat a
mokkájába.
Kinyitottam a lépcsőházba vezető ajtót, a kezem a derekára tettem.
– Ugyan már, miért mondod ezt?
– De ha nem jön vissza, mit kellett volna csinálnia? – érvelt.

Erre nem volt igazi válasz. Mindketten tudtuk, mit tenne Dawson, ha
 Erre nem volt igazi válasz. Mindketten tudtuk, mit tenne Dawson, ha
egyedül hagytuk volna.
A zsúfolt lépcsőházon át elvezettem Katet a saját terméhez, bár ur kém
az első emeleten lett volna dolgom. Amikor az ajtóhoz értünk, lehajoltam.
Szürke szeme állta a pillantásomat.
– Rossz ötlet volt, de jó is. Vissza kell térnie a világba. Lesznek
mellékhatások, de megéri.
Nyilvánvaló megkönnyebbüléssel bólintott.
A két tenyerem közé fogtam az arcát, és gyorsan megcsókoltam.
– Ebédnél találkozunk.
A délelőtt hátralévő része nagyjából ugyanúgy telt, mint ami a folyosón
történt. Senki sem jött oda hozzám. A pletyka, miszerint Dawson visszatért,
már hétfőn elindult, de a jelek szerint élőben látni egészen más volt.
Mindenesetre hozzá voltam szokva, hogy megbámuljanak, szóval mindegy.
A negyedik óra után a szekrényemhez indultam, hogy lepakoljam a
holmimat. A szívverésem az óra közepén megugrott, amitől Katre kellett
gondolnom. Csakis tőle eredhetett, de mivel éppen biológiaórán ült
Matthew és Dawson társaságában, a dolognak semmi értelme sem volt.
Becsuktam az ajtót, és sarkon fordultam. A homlokom ráncba szaladt,
mert megláttam a felém igyekvő Matthew-t; az álla megfeszült, az ajkát
szorosan, haragosan összeszorította. Megdermedtem, de aztán odaléptem
hozzá.
– Mi történt?
Sebesen végignézett a körülöttünk mászkálókon, aztán halkan
megszólalt.
– Blake visszajött.
 HETEDIK FEJEZET

M ATT SZAVAITÓL AZ EGÉSZ ÁTKOZOTT VILÁG M EGÁLLT . Vagy öt

másodpercig csak bámultam rá, mielőtt képes lettem volna válaszolni.
– Szórakozol velem? – tudakoltam, de Matthew megrázta a fejét.
– Nem. Biológiaórán jelent meg, és úgy csinált, mintha mi sem történt
volna.
Elöntött a nyers düh.
– Hol van most?
– Az emeleten. Azt hiszem, Katet követte – felelte Matthew, és
összeszorult a gyomrom. – Meg kellett állítanom Dawsont. Rájött a
dolgokra azok alapján, ahogy Kat reagált a teremben, és nem hagyhattam.
Dawson jelent meg Matt mögött, zavartan nézett egyikünkről a
másikra.
– Basszus! – Megfordultam és először az étkezőbe siettem. Kat nem
volt ott. Akkor a szekrényéhez mentem. Semmi. Végignéztem a teljes első
emeletet, aztán a legközelebbi lépcsőházhoz futottam. A szívritmusom
megugrása most már magyarázatot nyert. Kat okozta, és az a strici
valószínűleg még most is vele van.
Azt hiszem, Blake-et láttám.
Kat már hétfőn is mondta, de akkor az üldözési mániának tudtam be. A
francba!
Felrohantam a lépcsőn: Matthew és Dawson követett, de én arra
koncentráltam, hogyan fogom megölni Blake-et a puszta kezemmel. Abban
a percben semmi sem okozott volna nekem nagyobb gyönyörűséget.
Adtunk a kurafinak egy esélyt, ő pedig az arcunkba köpött.
Blake halott ember volt.
Kirontottam a lépcsőházból, és megpördültem. Azonnal megláttam
Katet. Elöntött a megkönnyebbülés. Négy lépéssel előtte termettem, és
megragadtam a vállát.
– Már mindenhol kerestünk!
Matthew jelent meg a bal oldalamon.
– Láttad, hova ment? Mármint Blake?
 Kat nagyot nyelt.
– Aha. Beszélgetni akart.
Megmerevedtem. A folyosón álló szekrények megzörrentek, ahogy az
energiám pulzálni kezdett.
– Micsoda?
Idegesen Matthew-ra sandított.
– Figyelt minket. Szerintem el sem ment.
Leeresztettem a kezem, és hátraléptem. Küszködve igyekeztem az
uralmam alá hajtani a haragomat, mielőtt az iskola minden ablakát
kirobbantom.
– Nem is hiszem el, hogy itt van. Meg akar halni.
Dawson ellépett mellettem.
– Miért figyelt minket?
Kat mély lélegzetet vett, és a könyves táskája szíját babrálta.
– Azt akarja, hogy segítsünk neki kiszabadítana Christ.
Villámgyorsan megpördültem.
– Tessék??
– Azt akarja, hogy szabadítsuk ki Christ a Daedalustól. Azt mondja…
– sandított Dawsonra azt mondja, ugyanott tartják fogva, ahol Bethanyt is.
Hogyha segítünk neki, magunknak is segítünk.
Erőszakos harag borzongatott meg. Nem bírtam elhinni. Képtelen
voltam felfogni, hogy volt pofája ehhez.
Matthew is a fejét rázta.
– Nem gondolhatja komolyan, hogy megbízunk benne.
– Nem hiszem, hogy különösebben érdekli – felelte Kat, és reszkető
kézzel hátrasimította a haját.
– De tényleg tudja, hol tartják fogva Betht? – Dawsonra nézve láttam,
hogy lázasan csillog a szeme.
– Fogalmam sincs. – Kat ledobta a táskáját, és nekidőlt egy
szekrénynek. – Nála nem lehet kitalálni.
Dawson hirtelen előrelépett, és az arcába hajolt.
– Mondott valamit? Akármit, amit felhasználhatnánk, hogy megtaláljuk?
– Nem. Nem igazán. Én…
– Gondolkozz! – parancsolta Dawson. – Biztosan elszólta magát
egyszer, Katy.
Ennyi elég volt. Megszorítottam a testvérem vállát, és elrántottam
Kattől.
– Vissza, Dawson! Komolyan mondom.
 Lerázta a kezemet, de feszes tartása nem lazult.
– Ha Blake tudja…
– Ezt hagyd! – szakítottam félbe. – A minisztérium küldte, hogy
kipuhatolja, Kat vajon alkalmas alany-e arra, hogy megtegyék vele is, mint
Bethszel. Ő ölte meg Adamet, Dawson. Nem egyezkedünk…
A szemem sarkából láttam, hogy Kat balra billen. Mellette termettem, a
dereka köré fontam a karom, és szorosan magamhoz öleltem
– Mi a baj? – kérdeztem homlokráncolva.
– Minden rendben. Tényleg.
– Hazudsz. – Sápadt volt és gyenge. Hirtelen megértettem. Küzdöttél
vele? – Még halkabban folytattam, a pupillám kitágult: – Bántott? Mert
esküszöm, az egész államot felforgatom, ha…
– Jól vagyok! – Megpróbált kiszabadulni, de nem eresztettem. –
Inkább az „először üss, utána kérdezz” taktikát választottam – folytatta. –
Kifáradtam, de Blake nem bántott.
Szerettem volna hinni neki, muszáj lett volna, mert másodpercekre
voltam attól, hogy letépjem az épület tetejét, mint egy konzervdobozét.
Dawsonra összpontosítottam.
– Tudom, szeretnéd elhinni, hogy Blake valamiképpen a segítségünkre
lehet, de nem bízhatunk benne.
Dawson félrepillantott, megfeszülő állkapcsán le-fel ugrándozott egy
izom. Éreztem keserű dühének hullámait.
– Daemonnek igaza van. – Matthew szólalt meg A folyosó végén
közben kinyílt egy ajtó, és két tanár lépett ki. – De itt nem tárgyalhatjuk
meg. Iskola után, nálatok.
Azzal egy utolsó figyelmeztető pillantással megfordult és elsétált.
– Tudom, mit akarsz mondani – jelentette ki Dawson élesen. – Nem
fogok őrültséget csinálni. Megígértem mindkettőtöknek, hogy nem teszem,
és állom a szavam. Jobb lesz, ha ti is álljátok a tiéteket.
Nem pontosan ezt szerettem volna hallani a testvéremtől. Az ellenkező
irányba sietett el, mint Matthew. A fenébe, akármit mond Blake, Dawson
támogatni fogja, ha a legkisebb esélyét is látja, hogy ez segíthet neki
megtalálni Bethanyt.
– Ez nem alakul jól.
– De még mennyire hogy nem! – Kat megvárta, hogy a két tanár
eltűnjön a folyosóról. – Talán mindegy is, hogy megbízunk-e Blake-hen.
Összeszűkülő szemmel fordultam felé.
– Mit beszélsz?
 Összerezzent.
– Blake megerősítette, amit Will mondott. A minisztérium és a Daedalus
is azt hiszi, elmúlt a mutációm. Ez jó hír, igaz? De Blake kétségbe van esve,
sokkal inkább, mint korábban gondoltuk. Ha nem egyezünk bele a tervébe,
kiad minket.
Megpördültem, és ököllel vágtam a szekrénybe. Mintha a fém vajpuha
lett volna a kezem alatt. Nem is éreztem a fájdalmat. Kat megragadta a
karomat, és a lépcsőház felé vonszolt. Amint becsukódott mögöttünk az
ajtó, kiszabadítottam magam.
Bassza meg! A rohadt! Kurva élet!
Beletúrtam a hajamba, elfordultam Kattől, és megragadtam a korlátot.
Blake meg fog minket zsarolni. Miután hazudott Katnek és nekem,
majdnem kiadott a Daedalusnak, és megölte Adamet, végül visszaélt az
eséllyel, amit adtunk – amit én adtam! – neki, és most meg fog minket
zsarolni. Bele fog kényszeríteni minket egy helyzetbe, amely könnyen
csapda lehet.
Valószínűleg az is.
Az energia kiszabadult a tenyeremen át, és a korlát felforrósodott.
– Daemon… – Kat a hátamra tette a kezét. Lehajtottam a fejem, és
összeharaptam az állkapcsomat.
– Meg akarom ölni.
– Tudom. – Szorosan mögém lépett, és átkarolt. – Én teljesen
egyetértek, de… úgy rendezte el, hogy ha bármi is történik vele, Nancy
megtudja az igazat a mutációról.
– Hát persze hogy úgy rendezte – mormoltam, és megfordultam Kat
ölelésében. A könyves táskája elfeledje hevert a földön. Csak néhány
percünk volt az ebédszünet végéig. Erővel igyekeztem lecsillapítani magam.
Hátrasimítottam a haját.
– Tényleg jól vagy?
– Miattam kell most a legkevésbé aggódnod.
– Mindig miattad aggódom a legjobban. – Átfogtam a derekát, és
felemeltem, hogy a bakancsom orrán álljon, aztán magamhoz szorítottam. –
Ez… ez nagyon el van cseszve.
Egy hosszú pillanatig nem felelt, aztán felszegte a fejét, hogy a
szemembe nézhessen.
– Igaz. De mi… mi együtt átvészeljük. Mindig együtt.
Csókot nyomtam a homlokára.
– Mindig.
A délutáni órák végére már majdnem kibújtam a bőrömből, de most, hogy
Dawson éppen csak visszatért, túl feltűnő lett volna, ha mindhárman
egyszerre ellógunk. Mindvégig azon gondolkodtam, mit tehetnénk, és
minden lehetőség, ami felmerült előttem, ugyanolyan rossz választás volt,
mint az ellenkezője.
A sajátom helyett Kat kocsijában mentem haza, miután megkértem
Deet, hogy Dawsont az én autómmal vigye el. Kat azt gondolta, az iskolába
Dee hozott, és őt ismerve, ha megtudja, hogy rábíztam az autómat Deere, ő
is erősködött volna, hogy egyedül is rendben lesz.
Tudott vigyázni magára, de én ezerszer jobban éreztem magam, ha
ütéstávolságon belül tudhatom. Hogy kitöltsük az időt, arról beszélgettünk,
mit kezdjünk Blake-kel.
– Két lehetőségünk van: együttműködünk vele, vagy megöljük –
jelentettem ki.
Kat szeme kikerekedett.
– És azt te végeznéd el? Nem igazság. Nem volna szabad, hogy mindig
rád maradjon. Nem te vagy az egyetlen harcképes luxen.
– Tudom, de nem várhatom el mástól, hogy magára vegye ezt a terjet –
sandítottam rá. – És nem akarok újra vitát nyitni arról, hogy jó Csodanő
lenne-e belőled, de tőled vagy a testvéreimtől sem várom el. Tudom, hogy
megtetted volna, ha meg kell védened magadat, vagy minket, Kat, de nem
szeretném, ha efféle bűntudat nyomná a te válladat is, érted?
Bólintott, az ujjait elcsúsztatta a kormánykeréken.
– Képes volnék rá… ha muszáj.
Nem tetszett ennek a mondatnak a hangzása.
Amikor megálltunk egy piros lámpánál, odanyúltam, és az arcára tettem
a tenyeremet. Egy pillanatra levette a szemét az útról. Rámosolyogtam, és
kimondtam az első dolgot, ami az eszembe jutott, a nyavalyás igazságot.
– Fényesen ragyogsz, legalábbis a számomra, és tudom, hogy képes
lennél rá, de semmiképpen nem akarom, hogy a fényedet efféle sötétség
szennyezze be.
Könnyek szöktek a szemébe, és kedvesen rám mosolygott. Az út
hátralévő részében nem beszéltünk az elcseszett helyzetről, mert egész este
úgyis térdig fogunk járni benne.
 Mindenkinél előbb értünk a házba. Kat a nappaliban járkált fel-alá,
amíg én hoztam egy üveg vizet. A kanapé melletti kisasztalra tettem, leültem,
megvártam, hogy Kat újra elém érjen, aztán kihajoltam, és derékon kaptam.
Az ölembe húztam, a fejét a vállamra vezettem.
– Tudod, mit kell tennünk – mondta halkan.
A nyakam köré fonta a karját.
– Megölni Blake-et.
Felnevettem, és majdnem köhögőrohamot is kaptam.
– Nem, cica. Nem öljük meg.
– Nem?
Elhúzódtam, mert Kat hangjából őszinte meglepetés csendült ki.
– Meg kell tennünk, amit akar.
– De… de… de…
Vigyorogva lecsúsztattam a kezem a karján, a könyökéig.
– Egész mondatokban beszélj, cica!
– De akkor sem bízhatunk meg benne. Ez valószínűleg csapda!
– Az ördög egyik szarvára kerülünk, ha megtesszük, és a másikra, ha
nem. – Fészkelődtem, végigsimítottam a derekát. – De azért
elgondolkodtam rajta.
– Micsoda? Abban a tíz percben, amíg hazaértünk?
– Aranyos, hogy a házamra azt mondod: haza. – Tetszett, hogy erre
elpirult. – Mellesleg, valóban az én házam. Az én nevem van a tulajdoni
lapon.
– Daemon – sóhajtotta. – Ezt jó tudni, de most nem fontos.
– Igaz, de attól még hasznos információ. Mellesleg, teljesen eltértél a
tárgytól…
– Micsoda? Te voltál, …
– Ismerem a testvéremet. Dawson elmegy Blake-hez, ha nem jutunk
egyezségre – közöltem. – Fordított esetben én is ezt tenném. Márpedig mi
jobban ismerjük nála Blake-et.
– Daemon, rossz érzésem van.
– Akkor sem hagyom, hogy eláruljon a minisztériumnak – vontam
vállat.
– Téged is elárulna, és akkor mi lesz a családoddal? – tiltakozott.
Blake-t beemelni az egyenletbe ostoba és veszélyes lépés.
– A kockázat súlyosabb, mint a lehetséges következmények – feleltem.
– Megleptél – ismerte be, és az ölébe ejtette a kezét. – Már korábban
sem akartad, hogy Blake-kel gyakoroljak, mert nem bíztál benne, pedig
akkor még nem tudtuk, hogy gyilkos.
– De most úgy megyünk bele a helyzetbe, hogy tudjuk, mire képes.
Nyitott szemmel.
– Ennek nincs értelme.
Nem számított, hogy van-e értelme vagy nincs, mert nem volt
választásunk.
Kintről kocsiajtók csapódba hallatszott; Kat felfigyelt, és az ablakra
nézett.
– Csak Dawson és énmiattam akarsz összeállni vele. Ez aligha életed
lebölcsebb döntése.
– Lehet, hogy nem. – Megfogtam az arcát, hogy visszafordítsam a
figyelmét magam felé, és megcsókoltam, mélyen, hosszan, amíg halkan
nyöszörögni nem kezdett. Végül egyszerűen leejtettem a szomszédos
ülőpárnára. – De eldöntöttem. Készülj fel! Ez a tanácskozás rázós lesz.

Ahogy vártuk, a megbeszélés körülbelül annyira volt kellemes, mint

meztelenül meghemperegni egy vöröshangyákkal teli gödörben.
Matthew úgy festett, mint aki szeretné belefojtani magát egy üveg
italba. Dee, Ash és Andrew meg akarta keresni Blake-et, és lassan, nagyon
lassan megölni. Ami azt illeti, fura érzés volt Deet így felhergelve látni. Adam
halála megkeményítette, ahogy engem is, amikor azt hittük, Dawson
meghalt.
Dawson pedig készen állt, hogy minden elővigyázatosságot a sutba
vágva egyenesen idehívja Blake-et.
Dee azonban… a fenébe, őt nem lehetett eltéríteni, még akkor sem,
amikor Ash és Andrew, akik elvesztették a testvérüket, rájöttek, hogy
miféle helyzetbe kerültünk.
– Akkor keressük meg, kinek mondta el, vagy kivel dolgozik, és
rendezzük le őket is!
Leesett az állam.
– Komolyan beszélsz?
– Igen!
Elfordultam, nem bírtam ránézni. Ez nem a húgom.
Dawson ültében előrehajolt.

– A bosszúvágyad fontosabb, mint hogy megtaláljuk Betht, és véget

 – A bosszúvágyad fontosabb, mint hogy megtaláljuk Betht, és véget
vessünk a tortúrájának?
Visszanéztem Deere: csak állt ott, és komor, elszánt arccal meredt
Dawsonra.
– Mert, kicsi húgom, hadd mondjam el neked, hogy akármi történt
Adammel, az semmi ahhoz képest, amin Beth átmegy. Amiket láttam… –
Elcsuklott a hangja, a földre nézett. – Ha nekem nem hiszel, kérdezd meg
Katyt! Õ is belekóstolt a módszereikbe, és meg most is alig tud beszélni,
annyit sikoltozott.
Dee elsápadt, ahogy Katre pillantott. Még mindig nem igazán beszéltek
egymással, de Dee tudta, mi történt Kattel, amikor Will a hatalmába
kerítette. Túlságosan gyorsan fordult félre; a sok szarságból ítélve, amit
korábban Kat fejére borított, még mindig őt hibáztatta Adam miatt.
– Nagyon sokat kérsz – felelte aztán rekedten, remegő ajakkal, de
leeresztette a vállát, megfordult, és könnyes szemmel körülpillantott, majd az
ajtóhoz sietett. Egyetlen szó nélkül rohant ki. Andrew azontúl követte.
– Majd én vigyázok rá – nézett vissza felém.
– Köszönöm! – A tenyeremmel megdörgöltem az államat. – Hát, ez
csodásan alakult.
– Tényleg azt vártad, hogy simán belenyugszunk? – kérdezte Ash.
Felhorkantam.
– Nem, de az azért aggaszt, hogy a húgom ennyire vérszomjas.
– Én nem tudok… – Kat elhallgatott, a hajába túrt.
Matthew visszatérített minket a pillanatnyi problémáinkhoz.
– Hogyan léphetünk kapcsolatba Blake-kel? Ezt a témát nem
szeretném, de nem is lenne szerencsés órán megtárgyalni vele.
– Mi az? – kérdezte Kát, amikor m nden szempár felé fordult.
– Neked megvan a száma, nem? – kérdezte Ash a körmeire pillantva.
– Üzenj neki! Hívd fel! Csinálj valamit! És azt is tedd hozzá, hogy
nevetséges hülyék vagyunk, de segítünk neki!
Kat fintorgott, de benyúlt a táskájába, és elõkotorta a telefonját. Az
uijjai száguldottak a képernyőn. Tudtam, hogy Blake hamar válaszolt, mert
Kat felsóhajtott.
– Holnap este. Szombaton – olvasta erőtlenül. – Holnap este akar
velünk találkozni, egy nyilvános helyen. A Smoke Hole-ban.
Bólintottam. Kat visszaküldte a választ.
– Megvan.

A szó úgy zuhant le a szoba közepére, mint egy tonna cement. Senki
 A szó úgy zuhant le a szoba közepére, mint egy tonna cement. Senki
sem könnyebbült meg igazán, de ami történt, megtörtént. Dee és Andrew
nem ért vissza, mielőtt Ash és Matthew is elment. Dawson felcaptatott az
emeletre, Kat ki a ház elé. Követtem, mögé léptem, és megismételtem, amit
ő tett értem ma délután. Átöleltem, ő pedig nekem dőlt. Teltek a pillanatok,
egyikünk sem beszélt: a csendet csak néha törte meg egy madár kiáltása.
Azokban a drága percekben minden átfutott a fejemen, ami azóta történt,
hogy Kat beköltözött a szomszéd házba. Elöntött a megbánás.
A feje búbjára helyeztem az államat.
– Sajnálom.
– Mit? – kérdezte.
– Nagyon is sok mindent – de gondoltam, valahol el kell kezdeni.
– Múlt hétvégén nem kellett volna akkora jelenetet rendeznem Dawson
ügye miatt. Helyesen cselekedtél, amikor felajánlottad neki a segítségünket.
Ha nem így alakul, csak a jó ég tudja, mibe keveredett volna mostanára. –
Puszit nyomtam barackillatú hajára. – És köszönök mindent, amit
Dawsonért teszel. Még ha a szombat szívás is lesz, Dawson… a zombik
éjjele óta megváltozott. Még nem a régi, de már hasonlít.
Szünet.
– Nem kell megköszönnöd. Komolyan.
– De mégis megteszem. Komolyan.
– Hát jó. – Újra eltelt néhány pillanat. – Mit gondolsz, hibát követtünk
el, amikor futni hagytuk Blake-et?
Átgondoltam a dolgot, közben szorosabban öleltem magamhoz.
– Nem tudom. Őszintén, fogalmam sincs.
– Jó szándékkal tettük, nem? Mintha esélyt akartunk volna adni neki. –
Felnevetett. – Mi az?
– A pokolba vezető út jó szándékkal van kikövezve – nézett fel. – Meg
kellett volna pirítanunk a seggét.
A vállára hajtottam a fejem, és ezt is végiggondoltam. A régi énem?
Igen, azután, ami Adammel történt, gondolkodás nélkül megöltem volna, de
most?
– Talán meg is tettem volna előtted.
– Hogy érted ezt? – fordította felém a fejét.
– Mielőtt megjelentél volna az életemben. Kinyírtam volna Blake-et
azért, amit tett, és utána rohadtul éreztem volna magam, de attól még
megöltem volna. – Megcsókoltam a nyakát, ott, ahol éreztem a pulzusa
lüktetését. – És bizonyos értelemben tényleg meggyőztél. Nem úgy ahogy
Dee gondolja, de kiiktathattad volna Blake-et, és nem tetted.
Apró fejrázás.
– Nem is tudom.
– De én igen. – Az arcához szorítottam az arcomat, és elmosolyodtam.
– Eééred, hogy gondolkozzak, mielőtt cselekednék. Eléred, hogy jobb
ember, vagy luxen, vagy akármi akarjak lenni.
Megfordult a karomban, és őszintén csillogó szemmel nézett fel rám.
– Jó ember vagy.
– Cica, mindketten tudjuk, hogy az ilyesmi igen ritka.
– Ne… – kezdte, de az ajkára tettem az ujjamat.
– Rémes döntéseket hozok. Időnként seggfej vagyok, ráadásul
szánndékosan. Előfordul, hogy addig nyomulok, amíg az emberek meg nem
csinálják, amit akarok. És hagytam, hogy ami Dawsonnal történt, csak
rátegyen egy lapáttal ezekre a… hm, személyiségjegyekre. De… – Elvettem
az ujjamat, és elmosolyodtam. – De te, te ráveszel, hogy más akarjak lenni.
Ezért nem öltem meg Blake-et. És ezért nem akarom, hogy ilyen döntéseket
hozz, vagy, hogy mellettem legyél, amikor én magam hozom meg őket.
Aztán megcsókoltam, és egy darabig – korántsem elég ideig – nem volt
szükség szavakra.
 NYOLCADIK FEJEZET

M IUTÁN BEPÓTOLTUNK EGY KICSIT– DE KORÁNTSEM ELEGET – a Kattel

kettesben töltött időből, szombat délután elindultunk a Smoke Hole-ba. Kat
szinte szikrázott, mint egy áram alá helyezed vezeték, amikor
elhelyezkedtünk egy hátsó bokszban, közel a tűzhöz. Tudtam, azt várta,
hogy a helyzet csapdának bizonyuljon, és a Védelmi Minisztérium perceken
belül lerohanja a helyet.
Nem hagytam volna, hogy bármi történjen vele.
Amellett a védelmisek nem rontottak volna ránk egy nyilvános helyen.
Nem is egyedül jöttünk: Matthew és a többiek a parkolóban várakoztak,
ráadásul a személyzet egy része is földönkívüli volt, beleértve a pincérünket,
Jocelynt.
A kolónián élő luxenek jó része a kolónián kívül dolgozott. A
futballedző és a néhány iskolai titkár is ilyen volt; az azonban, hogy Jocelyn
még mindig itt van, meglepett, hiszen nemrég születtek meg a gyerekei, és
akadt velük dolga bőven.
Kat azzal foglalta el magát, hogy macskaalommá szaggassa a
szalvétáját, amikor Jocelyn megjelent az asztal mellett.
– Daemon, ezer éve nem láttalak! Hogy vagy?
– Jól, köszönöm! És te, Jocelyn?
Kat ujjai megálltak; kíváncsian szemlélte a vörös hajú nőt.
– Nagyon jól – válaszolt Jocelyn. – A kicsik születése óta már nem
vagyok vezető. Csak félállásban dolgozom, mert elég sok munkát adnál, de
te meg a családod azért eljöhetnétek. Főleg most, hogy…
Katre pillantott, a mosolya most először hervadt le kissé. – Hogy
Dawson hazajött. Roland boldog lenne, ha találkozhatna veletek.
– Boldogan. – Katre kacsintottam. – Egyébként, Jocelyn, ő itt a
barátnőm, Katy.
Kat széles mosollyal nyújtotta a kezét a luxén nőnek.
– Szia!
Jocelyn csak pislogott és elsápadt.
– A barátnőd?
– A barátnőm – ismételtem.
 Jocelyn kissé megrázta a fejét, aztán elfogadta Kat kezét, de gyorsan el
is engedte.
– Örülök… örülök, hogy találkoztunk. Szóval, mit hozhatok nektek?
– Két kólát – kértem, Jocelyn pedig elsietett, hogy intézze a rendelést.
– Jocelyn? – tudakolta Kát.
Elé csúsztattam egy másik szalvétát.
– Csak nem vagy féltékeny, cica?
– Eh, persze – vont vállat. – Na, jó, talán előszörre, de aztán rájöttem,
hogy benne van az FKP-ban.
– FKP? – Felálltam, hogy mellé üljek, ne szembe vele. – Húzódj
arrébb!
– Földönkívüli Költöztetési Projekt – felelte, és engedelmesen odébb
ült.
– Haha. – A pad támlájára fektettem a karomat, és kinyújtóztattam a
lábaimat. – Igen, a jók csapatában játszik.
Jocelyn kihozta az italokat. Fasírtos szendvicset kértem. Kat semmit
sem rendelt, tudtam, túl ideges, hogy egyen. Amikor Jocelyn elment,
odahajoltam és lehalkítottam a hangom.
– Nem lesz semmi baj. Oké?
Kat mély lélegzetet vett, és bólintott.
– Csak szeretnék már túlesni ezen.
A szavak jóformán ki sem jöttek még a formás kis száján, amikor
Blake lépett a vendéglőbe, és a tekintete azonnal ránk talált. Az a rohadt
punk olyan magabiztosan sétált az asztalunkhoz, mintha kicsit sem zavarná,
hogy amikor utoljára láttam, meg akartam ölni.
Kat feje mögött a kezem ökölbe szorult a pad támláján.
– Bart – üdvözöltem elhúzva a szót, és erővel lazítottam el az öklömet.
– Milyen régen nem találkoztunk!
– Látom, azóta se bírtál rájönni, mi a nevem. – Beült a szemközti
helyre, érteden pillantást vetett a széttépett szalvétákra. – Szia, Katy!
Hideg mosollyal előrehajoltam.
– Ne szólj hozzá! Egyáltalán.
Kat az asztal alatt a lábamba csípett, de nem törődtem vele. Blake
felvonta a szemöldökét.
– Hát, ha csak hozzád szólhatok, az kemény társalgás lesz.
– Hol érdekel ez engem?
Kat lassan kifújta a levegőt.
– Jó, térjünk a lényegre! Hol van Beth és Chris? Nos, Blake?
 Blake újra ránézett.
– Én…
Az asztalra fektettem a kezem, és hagytam, hogy egy elektromos
hullám átszáguldjon közöttünk, megrázva Blake-et.
Felszisszent, felemelte a kezét, és összeszűkült szemmel nézett rám.
Mosolyogtam.
– Figyelj, te segg! Ezúttal feleslegesen fenyegetőzöl – válaszolta
gyűlölködve. – Csak az idődet pocsékolod, engem meg felbosszantasz.
– Azt még meglátjuk.
Jocelyn érkezett vissza a fasírtos szendviccsel, és felvette Blake
italrendelését. Amint elment, Kat újra Blake-re összpontosított.
– Hol vannak?
– Tudnom kell, hogy ha elmondom, sem ti, sem más nem köt követ a
lábamra, hogy azután úszóleckéket adjon.
Kat a plafonra nézett, én majdnem kinevettem a béna utalást.
– A bizalom kétirányú utca, Blake.
– Márpedig mi nem bízunk benned – tettem hozzá gyorsan.
Blake mély lélegzetet vett.
– Nem hibáztatlak ezért benneteket. Semmi okot nem adtam rá, azon
kívül, hogy nem mondtam el a Daedalusnak, hogy a mutáció tartósnak
bizonyult.
– Lefogadom, hogy vagy a nagybátyád akadályozta meg, vagy azt
hitted, a dolgát végzi – vetette ellen Kat. – De ő is átvert a pénz miatt.
– Így volt – ismerte be Blake, és összeszorította a fogát. – És Christ is
veszélybe sodorta. De attól még utólag meg kellett győznöm őket az
ellenkezőjéről. Arról, hogy örömmel épülök be. Hogy gondolkodás nélkül
benyeltem az ideológiát, és helybe jövök a következő adagért.
– Biztos vagyok benne, hogy csak a saját bőrödet mented –
mosolyogtam rosszindulatúan.
– Tény, hogy a Daedalus már nem hisz benneteket alkalmas alanynak.
– Honnan tudod? – Felvettem a villámat, és ellenálltam a kísértésnek,
hogy a szemébe döfjem.
– Az egyetlen kiszámíthatatlan tényező Will. Ő tudta, és ki is használta
ezt a tudást.
– Pillanatnyilag nem Will a legnagyobb vagy a legbosszantóbb gondunk.
– A számba vettem és lassan megrágtam egy falatot. – Te nagyon bátor
vagy, esetleg nagyon hülye. Szerintem a második.
– Aha. Persze – horkant fel Blake.
 Nem tetszett a hozzáállása. Amikor az ő itala is megérkezett, Jocelyn
pedig elment, előrehajoltam. Blake állta a pillantásomat, és a hülyesége
ellenére is volt annyi esze, hogy rájöjjön, hol hibázott.
– Esélyt adtunk neked, te pedig visszajössz, miután megölted
egyikünket. Azt hiszed, én vagyok az egyetlen, akitől tartanod kell? Nagyon
tévedsz.
Blake égő szemében végre megjelent a félelem, de a hangja nyugodt
maradt.
– Ugyanez vonatkozik rád is, haver.
– Csak hogy értsük egymást – dőltem hátra még mindig félig lehunyt
szemmel.
– Térjünk vissza a Daedalusra! – javasolta Kat. – Honnan tudod, hogy
figyelik Dawsont?
– Én is figyeltelek titeket, és láttam őket a környéken – tette karba a
kezét Blake. – Nem tudom, mennyi melójába került Willnek, hogy
kiszabadítsa, de aligha sikerült bárkit is megtévesztenie. Dawson azért
szabad, mert szabadon akarták engedni. – Elhallgatott. – Az ajánlatom a
következő. Tudom, hol tartják fogva Betht és Christ. Sosem voltam még
ott, de ismerek valakit, aki igen, és meg is tudja adni a kódokat, amikkel
bejuthatunk az épületbe.
– Na, várj csak! – rázta a fejét Kát. – Vagyis te nem tudsz minket
bejuttatni? Valaki más kell hozzá?
– Milyen meglepő – nevetgéltem. – Biff gyakorlatilag semmire sem jó.
Blake szája elkeskenyedett.
– Tudom, hányadik emelet hányadik cellájába zárták őket. Nélkülem
addig szaladgálhatnátok körbe-körbe az épületben, amíg el nem kapnak.
– Az öklöm meg szeretne a pofádba szaladgálni! – csattantam fel.
– Nemcsak azt kéred, hogy benned bízzunk meg, hanem valaki másban
is? – tudakolta Kát türelmetlenül.
– Az a valaki más olyan, mint mi, Katy. – Blake az asztalra könyökölt,
úgy billegtette a poharát. – A srác hibrid, kijutott a Daedalusból. És amint
várható, gyűlöli őket, minden vágya, hogy alájuk tegyen. Nem fog átverni
minket.
– Hogyan lehet kijutni a Daedalusból?
Blake riasztóan elmosolyodott.
– Páran… eltűnnek.
Kat a füle mögé tűrte a haját, és rám pillantott.

– Rendben, tegyük fel, hogy belemegyünk. Hogyan vehetjük fel vele a

 – Rendben, tegyük fel, hogy belemegyünk. Hogyan vehetjük fel vele a
kapcsolatot?
– Úgysem hisztek el egy szót sem, amíg a saját szemetekkel nem
látjátok – vette fel a poharát Blake. – Tudom, hol találjátok Lucöt.
– Luc a neve? – A szám vigyorra húzódott, de Blake csak biccentett.
– Telefonon vagy mailen nem érhető el. Kissé paranoid, úgy gondolja, a
kormányzat lehallgatja és elolvassa a leveleit. Nekünk kell elmenni hozzá.
– Hová is? – kérdeztem.
– Szerdánként egy Martinsburg melletti klubban lóg – magyarázta
Blake. – Ezen a héten is ott lesz.
Felnevettem.
– Nyugat-Virginiának abban a részében csak sztriptízbárok vannak
– Szerinted. – Blake öntelt mosolyát muszáj lett volna lepofozni a
szájáról. – De ez másfajta hely. – Kat felé sandított. – A nők nen farmerben
és pulcsiban járnak oda.
Kat szeme összeszűkült; kilopott egy darab krumplit a tányéromból.
– Hanem miben? Meztelenül?
– Majdnem. – Blake újra mosolygott. – Neked nem túl jó hír, de annál
jobb nekem.
– Te tényleg meg akarsz halni, igaz? – hitetlenkedtem.
– Néha úgy érzem – Ez a válasz meglepett, mert váratlanul őszintén
csengett. – Különben elmegyünk hozzá, megszerzi a kódokat, aztán indulhat
a banzáj. Bemegyünk, ti is megkapjátok, amit akartok meg én is. Soha
többé nem találkozunk utána.
– Most először mondtál olyasmit, ami tetszik is – fészkelődtem
ültömben. – Az a helyzet, hogy nehezemre esik hinni neked. Azt állítod, a
hibrid Martinsburgben él? Ott nincs béta kvarc. Hogyhogy nem lett eddig
valami árum uzsonnája?
Blake állta a pillantásomat.
– Luc tud vigyázni magára.
– És hol van a luxen, akihez kötődik? – faggatta tovább Kat.
– Vele – vágta rá Blake. – Nézd, ami Adammel történt, én azt sosem
akartam. És sajnálom, de meg kell értenetek. Te is megtenne bármit
Katyért.
– Úgy igaz. – Statikus elektromosság zizegett a bőrömön. – Úgyhogy
ha csak egyetlen pillanat erejéig úgy gondolom, hogy át akarsz verni minket,
nem fogok tétovázni. Nincs harmadik esély. És, haver te még nem láttad,
mire vagyok képes valójában.
 – Értem – mormolta Blake, de nem nézett fel. – Megegyeztünk? Az
asztal alatt Kat kezéért nyúltam. Finoman megszorítottam, ő pedig
reszketegen sóhajtott.
-- Megegyeztünk.
 KILENCEDIK FEJEZET

M IVEL BLAKE VISSZAKERÜLT A KÉPBE, mint valami kiirthatatlan gaz a

kertbe, Katet én vittem hétfő reggel iskolába, Dawsont pedig Dee. Iskola
után megálltunk a postán is.
Természetesen.
Kat megpakolt csomagokkal, és amikor hazaért, lerakta őket az
íróasztalra. Az ujjai végigsimították a sárga borítékokat. Lehuppantam az
ágyra, és a tarkóm mögé tettem a karjaimat.
– Ha akarod, akár most is kinyithatod őket.
Kócos kontyba csavarta a haját, és rám nézett.
– Tudok várni.
Vigyorogva lerúgtam a cipőmet.
– Én meg tudom, hogy most akarod kinyitni őket.
Nyelvet öltött rám, és az ágy másik végébe ült, szemben velem. A
csípőjének támasztottam a térdemet.
– Jól vagy? – kérdeztem.
Bólintott, közben a kapucnija zsinórját babrálta.
– Aha.
Némán figyeltem, mert tudtam, sok minden jár a fejében Blake
visszatérésén és azon kívül, hová megyünk szerda este. Előző este beszélt
Deevel, vagy legalábbis megpróbálta. Nem mesélt róla, ahogy Dee sem, de
nem hittem, hogy jól sült el a dolog.
Megveregettem magam mellett a matracot.
– Gyere ide.
Kat átmászott mellém.
– Közelebb – paskoltam meg újra a matracot. Fintorgott, de közelebb
csúszott még néhány centit. Leküzdöttem a mosolyomat. – Feküdj mellém.
– Olyan sokat akarsz – sóhajtott nyafogva.
– A legeslegtöbbet az egész világon.
Kat a fejét rázta, de leheveredett mellém, velem szemben.
– Most boldog vagy?
Kisimítottam egy hajszálat az arcából, és megjátszottam, hogy
elgondolkodom.
 – Boldog vagyok, de még boldogabb lennék, ha a fejed… – Kat
szeme összeszűkült. – …a mellkasomra tennéd – fejeztem be vigyorogva.
Megrándult az ajka, és a mellkasomra tette az arcát.
– Most jó?
Átkaroltam a hátát, a tenyerem kerek csípőjére siklott.
– Sokkal, sokkal jobb.
Halkan nevetett, és a hasamra tette a kezét.
– Szeretem, ha sokat akarsz.
– Tudom. – Néhány pillanatig hallgattunk – Hogy ment a beszélgetésed
Deevel?
Belekapaszkodott az ingembe.
– Őszintén? Nem jól. Egyáltalán nem jól. – Megfogtam a kezét Kat
sóhajtott, és hozzátette: – Azt mondja, még nem áll készen, hogy bármiről is
beszéljen, és ezt teljesen megértem, de… de azt akarom, hogy készen
álljon, mert hiányzik. Ő volt a legjobb barátnőm.
– Még mindig az.
Kat nem felelt. Oldalra fordultam, és lejjebb húzódtam az ágyon. A
szépséges szürke szempár csupa könny volt.
– Még mindig ő a legjobb barátnőd – ismételtem. – Dee törődik veled.
– Úgy gondolod? – suttogta, és az ujjai hegyével megérintette az
arcomat. Csókot nyomtam az orra hegyére, aztán visszahúzódtam.
– Igen.
Halványan elmosolyodott.
– Tudom, nem a barátságok miatt kellene aggódnom, amikor itt van
nekünk Blake meg Dawson meg a Daedalus… és minden más az ég alatt.
Lejjebb csúsztattam a kezemet, a combjára.
– Cica, amiatt aggódsz, ami miatt akarsz. Csak azt szeretném, bárcsak
ne lenne ennyi minden, amibõl válogathatsz.
– Ezt én is mondhatnám neked. – Végigsimított az állkapcsomon. –
Nagyon sok szarsággal kell megküzdened.
– Semmiség – feleltem elmélyülő hangon, a kezem megszorult a
combján. Kat előrehajolt, az ajkamhoz érintette az ajkát.
– Mit gondolsz, mivel találkozunk majd szerdán?
– Fogalmam sincs. – Az ujja átsiklott az alsó ajkamon; finoman
megharaptam. – Még ezt a klubot sem tudom igazán elhinni. Martinsburg
nem egy olyan nagy hely.
– Ennél nagyobb, nem? – Kat az arcom gödröcskéit térképezte fel. –
Tudom, nincs olyan messze anyu winchesteri munkahelyétől.
 – Ennél nagyobb, igen, de a legtöbb hely nagyobb ennél.
EIlvigyorodott.
– Kíváncsi vagyok, kicsoda Luc.
– Fogalmam sincs. Sosem hallottam róla.
– Hmmm. – Elhallgatott, és tudtam, még mást is szeretne mondani, de
inkább megcsókolt.
Erre igazán nem panaszkodhattam.
A csókok lassan indultak, édesen, mint a cukor, de nagyon hamar
elmélyültek, erőszakosabbra fordultak. Semmi vonakodás nem volt i
csókjában, vagy a nyelvünk táncában. Átfordultam vele, a hátára fektettem.
A karja a nyakam köré fonódott, az ujjai elsüllyedtek a hajamban. Egek,
mennyire szeretett beletúrni – ez megint olyasmi volt, amire nem
panaszkodhattam.
Az alkaromra támaszkodtam, elhelyezkedtem felette, és halkan
nevettem, amikor Kat felnyögött. Az ajkammal fogtam el a hangot, de aztán
én nyögtem fel, amikor Kat a derekam köré kulcsolni a lábát.
A fenébe!
A bal karomra támaszkodtam, hogy a jobb kezem kényelmesen
bejárhassa a dombokat és völgyeket; végül becsúsztattam Kat laza felsője
alá. A háta ívbe feszült, amikor megcirógattam a hasa lágy bőrét.
Tudva, hogy az anyja bármelyik percben ránk nyithat, kényszerítettem
magam, hogy visszavegyek a tempóból, és elhúzzam a csókokat, amíg el
nem tudok szakadni. Talán az életben nem volt még olyan nehéz dolgom,
mint amikor kihúztam a kezem Kat ruhája alól.
– Fénylik a szemed – nézett fel.
Féloldalas mosolyra húzódott a szám.
– Nem lep meg.
Áthúzta az ujjait a hajamon, elsöpörte a rövidebb tincseket a
homlokomból. Az ajkaink közötti kicsiny térben elkeveredett a lélegzetünk;
más nesz nem is hallatszott. Kat az enyémhez támasztotta a homlokát, majd
az arcomra simította a tenyerét, és lágyan, halkan sóhajtott.
El tudtam volna élni a csókjain
Az apró lélegzetvételein.
Õrajta.

Mire felhajtottunk a 81-es államközi útra, már szerettem volna kirúgni

Mire felhajtottunk a 81-es államközi útra, már szerettem volna kirúgni
Blake-et az átkozott kocsiból, lekörözni az aszfalt közepén és oda-vissza
áthajtani rajta. Legalább ötvenszer. Vagy ötvenegyszer.
Kat kivételesen kabátot vett, és a miniatűr szoknyából, meg az eleve
szakadt harisnyából ítélve szinte féltem tőle, mi lehet alatta, de a lába…
Hát igen, a lába még mindig érdekelt.
Késésben voltunk, mert belefutottunk egy hózáporba Deep Creek
után, és a hátsó ülésen ülő seggfejnek muszáj volt bejelentenie, hogy ha
délnek mentünk volna, elkerültük volna. Szerencséje volt, hogy már közel
jártunk a célunkhoz, a Falling Waters lehajtóhoz.
– Melyik legyen?
Blake előrehajolt, és az üléseink támlájára könyökölt
– A következő. A Spring Millsbe vezető. Majd balra térj le, mintha
Hedgesville, vagy Back Creek felé fordulnál vissza!
Követtem az utasításait, de gyanakodni kezdtem, amikor egy keskeny
földutra jutottunk. Három kilométer után Blake ismét megszólalt.
– Látod ott azt a régi benzinkutat? A kútoszlopokat?
Amit láttam, az nagyjából negyven évvel azelőtt lehetett benzinkút.
– Igen.
– Ott kanyarodj le!
Kat előrehajolt, és a kutak mellett álló kunyhót elborító gazt nézte.
– A klub a benzinkúton van?
– Nem – neveteti Blake. – Csak kerüld meg, és maradj a földúton!
– Ha visszaérünk, lemosod a kocsimat – morogtam, és óvatosan
tovább vezettem a kátyúk között. Minél beljebb jutottunk ezen az útra egyre
kevésbé emlékeztető ösvényen, annál könnyebb volt elképzelni, hogy az
embereket, akik erre járnak, senki sem látja többé. A fák egyre közelebb
nyomultak, és elgurultunk néhány lerobbant, bedeszkázott ablakú kunyhó
mellett, amelyekbe talán még a villanyi sem vezették be.
– Nem is tudom – mondta Kat. – Szerintem én ezt már láttam A texasi
láncfűrészesben.
Horkantva nevettem, de úgy gondoltam, igaza van. A terepjáró
zötyögött az egyenetlen terepen – és akkor hirtelen mindenhol kocsik
voltak. Összevissza vonalakban leparkolva, a fák között, egy mező minden
talpalatnyi helyén. A rengeteg autón túl egy alacsony, kocka alakú épület állt,
minden külső világítás nélkül.
– Na, jó, ezt már tuti láttam – dőlt hátra Kát. – A Motel első és
második részében volt.
 – Nem esik bajod – nyugtatta Blake. – Azért van így eldugva, hogy ne
találják meg, nem azért, hogy gyanútlan turistákat kapjanak el és
daraboljanak fel.
Hátul álltam meg, a seggfejektől távol, akik, tudtam, a saját kocsijuk
ajtajúval meghúznák az enyémet- Amikor leállítottam a motort, egy fickó
tántorgott elő az előttünk álló autók sorai közül. Tüskékbe állított, zöld
mohikánfrizuráját látva fölszaladt a szemöldököm. Érdekes.
Kat kinyitotta a maga ajtaját, és kiszállt, szorosra húzva magán a
kabátot.
– Miféle hely ez?
– Nagyon másféle – felelte Blake, és bevágta a kocsiajtót.
– Hé! – csattantam fel, miközben gyengéden becsuktam a sajátomat. –
Ha még egyszer bevágod, a fejed lesz a következő!
Blake sóhajtott, és Kathez fordult.
– Le kellene venned a kabátodat.
– Tessék? – meredt rá. – Mínuszok vannak! Látod a leheletemet?
– Az alatt a pár másodperc alatt, amíg eljutunk az ajtóig, nem fogsz
megfagyni. Így viszont nem engednek be.
– Nem értem – kapaszkodott a kabátjába. – Ez annyira tisztességtelen.
Odaléptem mellé, és kézen fogtam.
– Nem kell megtennünk, ha nem akarod. Tényleg.
– Ha nem akarja, rohadt sok időt pocsékoltunk el a semmiért.
– Hallgass! – mordultam hatra, aztán visszanéztem Katre. – Komolyan
mondom. Most szólj, és hazamegyünk. Biztosan van más módja.
Megrázta a fejét és hátralépett, aztán kigombolta a kabátját.
– Jól vagyok. Csak a nagylányos fehérneműk, meg minden.
Nagylányos fehérneműk? Mi a… Minden gondolat eltűnt a fejemből,
amikor Kat levette a kabátot és bedobta a kocsiba. Szent szar. Egyszerre
szerettem volna nekidönteni a legközelebbi fának, és újra ráadni a kabátot.
Hátraléptem, végignéztem a csizmája hegyes orráról a szakadt fekete
harisnyáján át a rövid farmerszoknyájáig, de a tekintetem megakadt
meztelen hasán és a cuki kis köldökén.
A fenébe!
– Na, igen – mormoltam, és eléálltam, hogy eltakarjam a… az egész
világ elől. – Mégsem vagyok benne egészen biztos.
– Hűha… – szólalt meg Blake egyértelmű ámulattal. Megpördültem, és
a Forrás erejének kicsiny részét irányoztam felé. Vörösesfehér szikrák
röppentek ki az ujjaim hegyéből. A seggfej kitért oldalra, éppen csak
elkerülve a becsapódást.
Kat nagyot sóhajtott.
– Menjünk be!
Még egy utolsó figyelmeztető pillantást küldtem Blake felé, és Kat
derekára tettem a kezem. Égett a tenyerem az érintéstől, amíg a parkoló
kocsik között kanyarogtunk. Az épület semmilyen volt – ablaktalan,
mindössze egy acélajtóval, de ahogy közelebb értünk, meghallottuk a
kiszűrődő zenét. Kat Blake-re nézett.
– Akkor most bekopo…
Megdermedtem, mert ekkor egy félóriás jelent meg mellettünk a
francos semmiből. Tél közepe volt, ő azonban csak egy overallt viselt, ing
nélkül. Lila haját három tüskébe zselézte, és az arcán mindenhol piercingek
függtek – az orrán, az ajkán, a szemöldökén. Mindkét fülcimpájába egy
bolygót lövetett.
Bár ember volt, úgy festett, mint aki fél karral képes felemelni egy
házat.
Kat hátralépett, nekem ütközött, de az emberhegy úgy nézett rám, mint
aki szeretne egy falatot.
– Tetszik valami? – kérdeztem, de ő csak mosolygott.
– A partira jöttünk – szólt közbe Blake. – Ennyi az egész.
Az emberhegy továbbra is engem bámult, de közben az ajtóhoz nyúlt
és kinyitotta. Kiáradt a zene.
– Legyenek üdvözölve az Előérzetben!
Még mindig Kat derekát támasztottam, ahogy beléptünk. Az ajtó
becsukódott mögöttünk, és Blake felém fordult.
– Szerintem tetszettél neki, Daemon.
– Kuss!
Halkan nevetett, aztán ellepett mellettünk a szűk, sötét folyosón.
Néhány lépés után beértünk a fő helyiségbe.
Jesszus, sosem gondoltam volna, hogy ez a hely itt van.
Szédítő kék, vörös és fehér stroboszkópvillanások követték egymást.
A tánctér zsúfolva volt emberekkel, mindent átjárt az illatszerek, a keserű
alkohol és az izzadság szaga. A mennyezetről ketrecek lógtak. Foglalt
ketrecek. A tánctér másik oldalán, a bár közelében, magasított színpad állt.
Nem csak embereket láttam a tömegben. Az érzékeim folyamatosan
szirénáztak. Más luxenek jelenlétét is megéreztem, de az arumok olajos
sötétségét is.
 Egyáltalán nem tetszett a dolog. Teljes figyelemmel fürkésztem a
barlangnyi termet. Rengeteg volt az árnyék, rengeteg a fekvőszék, ahol…
uh, megkérdőjelezhető dolgok történtek.
Lepillantottam Katre, és majdnem elnevettem magam, látva, mennyire
kikerekedik a szeme.
– Nem igazán a te világod, igaz, cica?
– Szerintem mégis csak ki kellett volna húznod a szemedet – vágott
vissza.
– Soha de soha! – feleltem mosolyra húzódó szájjal.
Nehéz dobritmus kísért, ahogy elsétáltunk a tánctér mellett. Hirtelen
mindenki megtorpant – a táncolok is, a ketrecbe zárt lányok is. Az öklük a
levegőbe emelkedett, és egyszerre skandálták: Fájdalom nélkül, igazság
nélkül, választás nélkül, a sátán többi mérge nélkül… A kiáltások
felhangosodtak, a dobokon kívül mindent elnyomtak.
Nos, rendben.
Beértünk egy keskeny folyosóra, magunk mögött hagyva a káoszt. Kat
teljes erejét arra fordította, hogy előre nézzen, és ne a fal mellett
felsorakozott párokra. Megálltunk egy ajtó előtt, amelyre eredetileg a
Kizárólag személyzet számára! szavakat írták, a személyzetet azonban
kivakarták azóta, és alkoholos filccel a szörnyek szót írták a helyére.
Helyesnek tűnt.
Blake be akart kopogni, de az ajtó résnyire nyílt. Nem láttam, ki áll
odabent, de úgy éreztem, a luxen az.
– Luchöz jöttünk —jelentette ki Blake. Szünet. – Mondd meg neki,
hogy Blake van itt, akinek tartozik! – Szünet; Blake nyaka elvörösödött.
Szép. – Nem érdekel, mit csinál. Muszáj beszélnem vele.
– Remek – morogtam. – Blake-nek nem sok barátja van.
Akárki állt az ajtó túloldalán, mondott valamit. Blake felcsattant.
– A keservét! Luc tartozik nekem! Ezek jó arcok. Bízz bennem!
Egyiküknél sincs poloska.
Blake végül komor arccal felénk fordult.
– Luc elõször velem akar beszélni. Egyedül.
– Aha. Na, ez nem fog megtörténni – húztam ki magam.
Blake nem hátrált meg.
– Akkor semmi sem fog történni. Vagy úgy csináljuk, ahogy akarja, és
valaki kijön értetek, vagy hiába utaztunk k ide.
Hát ez egyáltalán nem tetszett.
Kat lábujjhegyre állt, és a hátamhoz simult.
 – Táncoljunk!
Félig visszafordultam, hogy rámeredhessek. Az ajkába harapott, és
megrángatta a kezem.
– Gyere már!
Nem volt okos ötlet, de hogy mondhattam volna ellent azoknak az
ajkaknak? Vagy annak a felsõnek?
Vagy annak a harisnyának?
Hagytam, hadd vezessen vissza a tánctérre, a hajladozó, forgolódó
testek között. Amikor talált egy helyet, ami tetszett neki, megállt előttem.
Kíváncsian néztem, hogy ez most tényleg megtörténik-e.
Ez nem olyan volt, mint a végzős bál.
Lehunyta a szemét, felnyújtózott, fél karját a nyakam köré kerítette, a
másikat a derekamra. Közel voltunk, nagyon közel, úgyhogy máris
tetszettek a fejlemények.
És aztán Kat mozogni kezdett.
Egy pillanatig dermedten álltam, mert Kat… ó aztán tudta, hogyan
ringassa minden porcikáját, a vállát, a csípőjét. Kiszáradt a szám, amikor
megéreztem, hogy a combja hozzám nyomódik. Átkaroltam a derekát, az
államat a nyakára hajtottam.
– Hát jó, talán még hálás is lehetek azért, hogy Blake-nek nincsenek
barátai – mormoltam a fülébe, mire elmosolyodott.
Szorosabban öleltem magamhoz, ahogy érzéki mozdulatokkal
imbolygott előttem.
– Azt hiszem, ez nekem tetszik.
Az év alulértékelése.
Kat arcára vékony verejtékréteg ült ki. Megpördült, most a hátát
nyomta nekem. A kezem a hasára csúszott, együtt mozogtunk. A fenébe,
nekem nem sok dolgom volt: Kat vezetett. Eltáncolt tőlem, de elkaptam a
karját, és visszafordítottam.
Újra szemtől szembe simultunk össze. Lábujjhegyre állt; az ösztön és a
csaknem állatias vágy késztetett, hogy hajoljak a szájára. Összeért az
ajkunk. Az erőm fellobbant, átömlött Katbe, de a villanás senkinek nem tűnt
fel.
Egyszerre kalapált a szívünk, a testünk a zenébe olvadt, szoros
közelségben – amikor határozottabban kezdtem csókolni, Kat ajka elnyílt.
Nem torpantunk meg, de Kat keze a mellkasomra csúszott, aztán lejjebb,
az enyém pedig a dereka alatt tapogatózott. Statikus elektromosság
szikrázott a bőrünkön, és a korábban látott fekvőszékekre gondoltam.
Milyen hihetetlenül hasznos…
Egy kéz nehezedett a vállamra, kirántott a mámorból. Eleresztettem
Katet, megfordultam, és akkor láttam meg, hogy a seggfej az. Mielőtt
akkora pofont adhattam volna neki, amitől a következő évben landol, Kat
megragadta a karomat.
– Ti most szexeltek vagy táncoltok? – üvöltötte túl a zenét Blake
vigyorogva.
– Te akarsz valaha szexelni? – süvöltöttem vissza. – Mert mindjárt
elintézem, hogy sose tudj!
Blake hátralépett, és felemelte a karját.
– Bocs! – kiáltotta. – Jesszusom! Luc hajlandó fogadni bennünket, ha
befejeztétek egymás elfogyasztását.
Egyszer komoly kárt fogok tenni benne.
Megfogtam Kat apró kezét, és követtük Blake-et az emberek tömegén
keresztül. Arra használtam ki az időt, hogy rendbe szedjem a gondolataimat.
Konkrétan, hogy újra a fejemmel gondolkodjak, ami a körülményeket
figyelembe véve nem is volt olyan egyszerű.
Blake a Szörnyek feliratú ajtó elé lépett, de mielőtt bekopoghatott
volna, az kinyílt. Mögötte egy nagy, vaníliaillatú helyiség nyílt, a falai mentén
jó néhány kanapéval. Az egyik foglalt volt. Egy vállig érő hajú kamasz nyúlt
el rajta, a lábát bokában keresztbe tette, az ujjai száguldottak egy
videojáték gombjain. A csuklóján egy ezüst karperec díszlett, kék-zöld
pöttyös fekete kövében vörösesnarancs láng rajzolódott ki.
A srác felnézett. Lilás árnyalatú szeme átsiklott rajtunk, egy pillanatig
megpihent Katen, aztán a pénzhalmokkal beterített íróasztal mögött ülő
szőke férfira fordult. Az ezüstszemű alak egyértelműen luxen volt, és meg is
döbbent, hogy engem itt lát.
Előreléptem: a luxen felállt.
– Mi folyik itt? – kérdezte Kat.
A kissrác szárazon felnevetett, és becsukta a videojátékot.
– Idegenek. Megvan ez a sajátságos belső radaruk, amivel felismerik
egymást. Gyanítom, egyikük sem számított a másikra.
Kat a fiú felé fordult. Ő kihúzta magát ültében, a lábát lelógatta a
kanapé széléről.
– Szóval ti vagytok azok az őrültek, akik be akartok törni a Daedalus
erődjébe, és a segítségemet kéritek?

Oldalra hajtottam a fejem, és majdnem hangosan felnevettem. Luc,

 Oldalra hajtottam a fejem, és majdnem hangosan felnevettem. Luc,
akihez Blake elrángatott minket, jóformán óvódás volt.
 TIZEDIK FEJEZET

N A JÓ, AZ ÓVODÁS, AZ TÚLZÁS, de tizennégy-tizenötnél nem lehetett

idősebb, és abban a percben a korkülönbségünk nagyobbnak tűnt, mint az
egész átkozott univerzum. Ez volt, akivel Blake beszélni akart? Aki segíthet,
hogy bejussunk a Daedalusba? Hiszen még nem is serdül.
Luc elmosolyodott.
– Meglepődtél? Nem kellene. Úgy értem, meglepődnöd. Bármin. –
Felállt: meglepve láttam, hogy majdnem olyan magas, mint én vagyok. –
Hatéves voltam, amikor bekanyarodtam egy száguldó taxi elé, hogy lássam,
megáll-e. Nem állt meg. Ráment a világ legjobb biciklije, meg egy csomó
vérem is, de szerencsémre a legjobb barátom idegennek bizonyult.
Gyanakodva néztem, nem voltam benne biztos, hogy elhiszem a
meséjét, mert volt benne valami, ami valaki másra emlékeztetett. Nem
bírtam rájönni, micsoda, de azonnal tudtam, hogy valami nincs rendben.
– Hogyan… hogyan szabadultál meg a Daedalustól? – kérdezte Kat.
– Szívességgel. Véssétek az eszetekbe, most vasárnap este kilenckor!
Tizenöt percetek van, nem több.
– Valóban? – vonta fel Luc a szemöldökét. – Szerintem Blakc a felét
mondta el… a legrosszabbat elhallgatta.
Kat Blake-re sandított.
– De ezzel ti is tisztában vagytok. – Luc felállt, és macskamódra
kinyújtózott. – És továbbra is vállaljátok a hatalmas kockázatot, hogy
belépjetek az oroszlán barlangjába.
– Valójában nincs választásunk – feleltem. – Szóval megadod a
kódokat, vagy sem?
Luc vállat vont, végigfuttatta az ujjait a pénzkötegeken.
– Mit nyerek cserébe én?
Kat nagyot fújt.
– Azon kívül, hogy felbosszanthatod a Daedalust, sok mást nem
ajánlhatunk.
– Nem is tudom… – tétovázott, felszedett egy összegumizott köteg
százast. Egy másodperccel később a bankjegyek széle felpöndörödött, a
papír szinte elolvadt, amíg végül semmi sem maradt belőle, csak az égett
szag.
Komolyan?
– Mit tehetünk érted? – kérdezte Kat.
– Azt látjuk, hogy a pénz nem számít – tettem hozzá szárazon.
Luc ajka megrándult.
– Pénzre nincs szükségem. – A farmerébe törölte az ujjait. – Hatalomra
sincs. Őszintén szólva csak egy szívesség kellene.
Blake ellökte magát a faltól.
– Luc…
A gyerek szeme figyelmeztetőn összeszűkült.
– Mindössze egyetlen szívesség amit bármikor kérhetek. Ezt kérem, és
cserébe mindent elmondok, amit tudnotok kell.
Kat homloka ráncba szaladt.
– Ter…
– Várj! – szakítottam félbe, mert ez nem tetszett. – Azt akarod, hogy
látatlanban egyezzünk bele egy szívességbe?
Luc bólintott.
– Ha mindent tudtok, abban nincs kockázat.
– Ha semmit sem, abban pedig nincs józan ész – vágtam vissza.
A srác felnevetett.
– Bírlak, nagyon is. De a segítségemnek megvan a maga veszélye.
– Jó ég, olyan vagy, mint egy serdületlen maffiózó – jegyezte meg Kat.
– Valami olyasmi – villantotta fel Luc boldog mosolyát. – Amit
egyikőtök sem ért, az az, hogy sokkal nagyobb dolgokról szól a játszma,
mint egy testvér barátnője, vagy egy jó barát… vagy, hogy belekerültök-e a
darálóba. A szelek változásról dalolnak, és vihart hoznak. – Megint rám
nézett. – A kormányzat fél a luxenektől, mert letaszíthatják az emberiséget a
tápláléklánc csúcsáról. Hogy ezt kiküszöböljék, létrehoztak valamit, ami
sokkal erősebb a luxeneknél. És most nem a sima kis hibridekről beszélek.
– Hanem miről? – kérdezte Kát.
Luc nem felelt.
Paris karba tette a kezét.
– Nem akarok bunkó lenni, de ha nem akartok üzletelni, az ajtó arra
van.
Katre pillantottam. Láttam, hogy osztja a kételyeimet. Mindent
megértett. Itt állunk, üzletet készülünk kötni a maffiával, a hibridmaffiával, és
nincs meg minden információnk.
 – Srácok – szólalt meg Blalce –, ez az egyetlen esélyünk.
– Jó ég! – morogtam, de igaza volt. – Hát legyen! Jövünk neked egy
szívességgel.
– És te? – villantotta Katre ragyogó szemét Luc.
– Persze, miért ne? – sóhajtott.
– Kiváló! Paris? – Luc a kezét nyújtotta. Paris lehajolt, és előszedett
egy MacBook Air netbookot, és átadta neki. – Egy pillanat.
Figyeltük, amint valamit begépel, a homloka ráncba szalad az
összpontosítástól. Amíg vártunk, nyílt az ajtó, és a színpadon látott szőke
lány dugta be a fejét.
– Most ne! – kapta fel a fejét Luc. A lány sokatmondó arcot vágott,
egy pillanatig azt hittem, ellent fog mondani, de becsukta az ajtót.
– Ő az, aki a szín… – kezdte Kat kikerekedő szemmel.
– Ne folytasd, ha azt akarod, hogy én folytassam. – Luc fel sem nézett
a képernyőről. – Vagy minden alku semmis.
Hát jó.
Luc kisvártatva letette a netbookot az asztalra, képernyővel felénk. A
kép négy részre vált, fekete-fehérek voltak és szemcsések, mint egy
biztonsági kamera felvétele. Az egyiken fák látszottak. A másikon magas
kerítésbe épített kapu. A harmadikon egy őrbódé, a negyediken egy
egyenruhás ember egy másik kerítésszakasz előtt.
– Ismerjétek meg a Mount Weathert, azaz a Nemzetközi
Katasztrófaelhárítási Szervezetet, a csodás Blue Ridge hegység oldalában.
A Homeland Security védi. Kiképzőbázis és egyben búvóhely a drága
hivatalnokainknak, ha esetleg valaki bombákat hajigálna ránk – mondta Luc
rosszindulatú vigyorral. – Mindemellett a Védelmi Minisztérium és a
Daedalus fedőszerve is. A föld alatt több mint ötvenezer kicseszett
négyzetméternyi területük van gyakorlásra es kínzásra.
– Behatoltál a biztonsági rendszereikbe? – bámult Blake a képernyőre.
– Mondtam, hogy eminens diák voltam – vont vállat Luc. – Látjátok itt
ezt a részt? – mutatott a sétáló őrre; alig látszott a szemcsés háttér miatt. –
Ez a titkos bejárat, ami nem is létezik. Nagyon kevesen tudnak róla. Blake
haver igen.
Megnyomta a szóköz billentyűt, mire a kamera jobbra fordult, és a
képbe beúszott egy kapu.
– Az a szerény javaslatom, hogy vasárnap este kilenckor menjetek.
Akkor van őrségváltás, és a legkisebb létszám, ezt a kaput például csak
ketten védik majd. Tudjátok, a vasárnap olyan uncsi nap
 Paris tollat és papírt szedett elő.
– Ez a kapu az első teljesítendő akadály. Persze az őrökkel el kell
bánnotok, de hát ez szóra sem érdemes, leszek róla, hogy a kamerái kilenc
és negyed tíz között betegeskedjenek, tudjátok, mint a Jurassic Parkban.
Tizenöt percetek lesz, hogy bejussatok, fogjatok a haverjaitokat, és
elhúzzatok a fenébe, szóval vigyázzatok a velőciraptorokkal!
Kis híján elnevettem magam. Tulajdonképpen bírtam a kölyköt.
– Negyedóra – mormolta Blake és biccentett. – Meg lehet csinálni. Ha
már bejutottunk a területre, a főajtó a liftekhez vezet. Lemegyünk a
hatodikra, rögtön ott a cella.
– Remek. – Luc megkopogtatta a kapu képét. – A kódja: Icarus.
Látjátok az irányt? – nevetett. – Beérve három ajtót fogtok látni egymás
mellett.
– A középső, tudom. – Blake megint bólintott. – Mi a kódja?
– Várj! Hova vezet a másik kettő? – kérdezte Kat.
– A hatalmas Óz birodalmába – válaszolta Luc, és addig nyomkodta a
szóközt, amíg a kamera be nem fordult az ajtók irányába. – Különben
semmi érdekes, irodák, meg az igazi katasztrófaelhárítási dolgok. Valaki
megtippeli, mi a középső ajtó kódja?
– Daedalus? – próbálkozott Kát.
– Majdnem – nevetett rám Luc. – Labirintus. Hosszú szó, ne
gépeljétek el, mert csak egyszer próbálkozhattok. Ha elrontjátok, csúnya
dolgok következnek. A lifttel a hatodikig mentek, ahogy Blake is mondta.
Az utolsó kód DAEDALUS, csupa nagybetűvel. És kész.
Kétkedve ráztam a fejem.
– Ennyi az egész? Csak kódok védik az ajtókat? Ez a biztonság?
– Hah! – Luc begépelt valamit, és a képernyő elsötétült. – Kedves új
barátom, nem csak kódokat szavalok és kamerákat vakítok ám meg.
Kikapcsolom a retinaszkennereket is. Naponta tíz-tizenöt percre gond
nélkül megtehetem.
– És mi lesz, ha még bent vagyunk, amikor a rendszer visszaáll élesbe?
– kérdezte Kat.
– Hát, olyasmi, mint egy zuhanó gépen – emelte fel a kezét Luc. –
Szorítsd a fejed a térdeid közé, és búcsúzz el az életedtől!
– Hát ez remekül hangzik – mondta. – Eszerint te egy mutáns hacker
vagy?
Luc csak kacsintott.

– Azért vigyázzatok! – jegyezte meg. – Semmi más biztonsági

 – Azért vigyázzatok! – jegyezte meg. – Semmi más biztonsági
rendszerhez nem nyúlok, amit időközben találhattak ki. Az feltűnő.
– Ejha. – A homlokomat ráncoltam. – Milyen más biztonsági
intézkedéseket tehettek még?
– Ezenkívül csak az őrök vannak, de váltáskor jók leszünk –
mosolygott Blake. – Minden rendben lesz.
Paris felénk nyújtotta a papírszeletet a kódokkal. Gyorsan elmartam,
mielőtt Blake rátehette volna a kezét, és zsebre tettem.
– Köszönjük.
Luc mosolya elhalványult, visszalépett a kanapéhoz, és felvette a
videojátékot.
– Még ne köszönjétek! Sőt, ne köszönjétek meg egyáltalán! Nem is
létezem… addig nem, amíg meg nem kereslek benneteket a szívességgel.
Véssétek az eszetekbe, most vasárnap este kilenckor! Tizenöt percetek
van, nem több.
– Ooo-kéé. – Kát elhúzta a szót és Blake-re pillantott. – Hát akkor…
– Mi mennénk is – fejeztem be, és megfogtam a kezét. – Örülök, hogy
megismerhettelek benneteket, meg minden.
– Jaja – vetette oda Luc. A két hüvelykujja már a játékvezetőkön
röpködött. Azonban amikor az ajtóhoz léptűnk, utánunk szólt. – Nem
tudiátok, mi vár rátok odabent. Legyetek óvatosak! Utálnám, ha nem
kaphatnám meg a szívességemet, mert ti megöletitek magatokat… vagy
rosszabb.
Kat megborzongott.
Kifelé menet odabiccentettem Parisnak. Blake behúzta mögöttünk az
ajtót.
– Hát, ez nem volt olyan rossz, igaz? – mosolygott.
– Olyan érzésem van, hogy épp most paktáltunk le az ördöggel, aki
majd az elsőszülött gyermekünket fogja követelni, ha visszatér – grimaszolt
Kat.
Válaszképpen a szemöldökömet táncoltattam.
– Gyereket akarsz? Mert tudod, gyakorlat teszi a…
– Hallgass! – szólt rám, és fejcsóválva elindult kifelé. Némán nevettem.
A birkózó alkatú kidobó köszöntött az ajtóban.
– Ne feledjétek – közölte, amikor ellépett az útból –, sosem jártatok
itt!
 TIZENEGYEDIK FEJEZET

C SÜTÖRTÖKÖN, ISKOLA UTÁN, mindannyian összegyűltünk a

nappalinkban, és a Mount Weather vasárnap esti megrohamozására
vonatkozó terveinket tárgyaltuk meg.
Dee is velünk szeretett volna jönni, de erről hallani sem akartam. Már
az is elég rossz volt, hogy Dawson a tűzvonalba kerül, ha a dolgok rosszul
alakulnak.
– Te és Ash maradjatok hátra Matthew-val, arra az esetre, ha valami
félresikerül!
Dee karba tette a kezét.
– Mi van, azt hiszed, nem tudok uralkodni magamon a
társaságotokban? Hogy esetleg megbotlok, és halálra szúrom Blake-et?
Majdnem hangosan felnevettem.
– Most, hogy mondod…
Dee csak a plafonra nézett.
– Katy bemegy veletek?
Egész testemben megfeszültem; Kat mély lélegzetet vett.
– Nem akarom, hogy…
– Igen – vágott közbe Kat. – Csak mert én kevertem a legtöbbünket
ebbe a kulimászba, és Blake sem vesz benne részt, ha nem vagyunk ott
mindketten, Daemon és én.
Ash gonoszul elmosolyodott.
– Nahát, milyen lovagias tőled, Katy!
Kat, nem is törődve vele, folytatta.
– De akkor is szükségünk van valakire a kerítésen kívül arra az esetre,
ha valami rosszul sülne el.
– Micsoda? – kérdezte Andrew. – Nem bízol Blake-ben? Ki gondolta
volna?
Hátradőltem, és a hajamba túrtam.
– Különben csak bemegyünk és kijövünk, aztán minden… mindennek
vége lesz.
Kat most Dawsont nézte.
– Mennyi… mennyi idő telt el azóta, hogy utoljára láttad Betht?
 – Nem tudom. Bent máshogy telik az idő. Hetek? Hónapok? –
Dawson felállt, megmozgatta a vállait. – Nem hiszem, hogy azon a hegyi
bázison lettem volna. Akárhányszor kivittek, a levegő mindig meleg volt és
száraz.
Összeszorult az állkapcsom. Amikor kivitték. A pokolba, szerettem
volna szétcsapni valamit.
Dawson szaggatottan felsóhajtott.
– Muszáj járnom egyet.
A nap már lement, és az időjárás sem volt épp sétához illő, de
megértettem, miért kell kiszabadulnia a szobából.
– Megyek én is – ajánlkozott Dee.
– Én meg veled – tette hozzá Andrew.
– Akkor már én sem maradok – vágta rá Ash.
Matthew sóhajtott.
– Egy nap talán sikerül majd balhé nélkül levezetni a dolgainkat.
– Keménykedj csak! – nevettem fáradtan.
Kat kivételével mindenki távozott. Amikor ránéztem, idegesen babrálta
a ruhaujját. Egész este ilyen volt, de ki vethetné a szemére hogy ideges?
Végre kettesben maradtunk, és nem akartam Blake-re vagy a testiemre
gondolni, vagy arra, hogy mire készülünk vasárnap.
Kat rám nézett, összeakadt a pillantásunk.
– Mi az?
Felálltam, és a fejem fölé nyújtottam a kezeimet. Nem kerülte el a
figyelmemet, hogy Kat tekintete a felcsúszó ingem alól kivillanó hasamra
siklott.
– Csend van. – Felé nyújtottam a kezem, ő pedig elfogadta. – Most
már szinte sosincs csend itt.
Kat mosolyogva hagyta, hogy talpra állítsam.
– Nem fog sokáig tartani – jegyezte meg.
– De nem ám. – Magamhoz húztam, és a karomba kaptam;
meglepetésében kikerekedett a szeme. Felsuhantam a lépcsőn, a szobámba.
Kat megnyikkant, de szinte a hang is elmaradt mögöttem. Talpra állítottam.
– Valld be, hogy élvezed ezt a sebességet!
Hátravetette a fejét, és felnevetett.
– Egy nap gyorsabb leszek nálad.
– Álmodozz csak!
– Tuskó! – vágott vissza.
– Bajkeverő! – vigyorogtam.
 – Ó! – nézett rám elkerekedett szemmel. – Ez erős volt.
– Használjuk ki a csendet! – Felé léptem; tetszett, ahogy elpirul.
– Úgy gondolod? – Addig hátrált, amíg a lába az ágynak nem ütközött.
– Igen. – Lerúgtam a cipőmet. – Úgy gondolom, nagyjából fél óránk
van, mielőtt valaki félbeszakít minket.
Lerántottam az ingemet, és félredobtam. Kat pillantása lefelé vándorolt,
az ajka el nyílt.
– Valószínűleg kevesebb.
– Igaz – feleltem cinkos mosollyal. – Mondjunk húszat, plusz mínusz öt.
Közel sem elég arra, amit tenni szeretnék, de azért megoldható.
– Megoldható?
– Mmm-hmmm. – A vállára tettem a kezem, és lenyomtam az ágy
szélére, aztán az arcára csúsztattam a tenyerem, és beléptem a térdei közé.
– Hiányoztál.
Az ujjai a csuklóm köré fonódtak.
– Mindennap látsz.
– Az kevés – mormoltam, és lágy csókot nyomtam a nyakára, ahol a
pulzusa lüktetett. – Ráadásul mindig valaki mással vagy.
Elmosolyodott. Apró csókokkal követtem végig az állkapcsa vonalát.
– Hát akkor nem beszédre kellene vesztegetnünk az időt.
– Igaz. – Megcsókoltam a szája sarkát is. – A beszéd csak
időpocsékolás. – Aztán a másik sarkát is, hogy ne legyen féltékeny. –
Amikor beszélgetünk, abból általában veszekedés lesz.
Kat felkacagott. Imádtam ezt a hangot.
– Nem mindig.
– Cica… – Hátrahajoltam, hitetlenkedve néztem rá.
– Na, jó… – Felmászott az ágyra, én pedig követtem, fölé hajoltam, a
karjaim ketrecébe zártam. – Lehet, hogy igazad van, de csak az idődet
vesztegeted – közölte.
Mindig igazam van.
Kinyitotta a száját, alighanem, hogy ellenkezzen, de mielőtt egy szót
szólhatott volna, lecsaptam az ajkára. Úgy gondoltam, nem bánja, mert
szinte elolvadt a csókban. Az ujjai a hajamba gabalyodtak, és amikor
eltávolodtam volna, visszahúzott.
Tényleg nem bánta.
Imádtam az ajkát, de más… ötleteim is voltak. Végigcsókoltam a
torkát, a felsője gallérja mentén kibukkanó bőrét, a kulcscsontját.
Átsiklottam a virág alakú gombok felett, egyre lejjebb, amíg Kat már szinte
zihált alattam.
A tenyerem a lábára simuló vékony anyagra vándorolt. A sarkamra
ültem, megfogtam az egyik csizmáját, és meglepetten vontam fel a
szemöldökömet, amikor megéreztem, milyen puha.
– Miből van ez? Nyúlbőr? – tudakoltam, aztán lehúztam és a vállam
felett hátradobtam.
– Micsoda? – kuncogott. – Nem, műbirka.
– Nagyon puha. – Lehúztam a másik csizmát is, aztán a zoknik
következtek. Végül megfogtam a bokáját, és puszit nyomtam a lábfejére,
mire megrándult. – De azért nem annyira, mint ez. – Vigyorogva felnéztem.
– Amúgy tetszik a harisnyád.
– Igen? – Nem nézett rám; a tekintete a plafonra tapadt, a tenyerét a
takaróra szorította, amikor végigsimítottam a lábszárát. – Azért… mert
piros?
– Azért… – Közelebb fészkelődtem hozzá, a vállam már a térde között
volt. – És mert olyan vékony. És szexi. De ezt már úgyis tudod.
Az arcát lestem, amíg a kezem a combja külső oldalán játszott, a
szoknyája alatt, majd előrébb. De nem állt meg ott, ó, nem. Egészen
magasra felsiklott. Az éjjeliszekrényen álló lámpa fénye hunyorogni kezdett,
és nem én tettem.
– Cica…?
– Hm? – Belemarkolt a takaróba.
– Csak tudni szerettem volna, hogy még itt vagy velem. Csókot
nyomtam a jobb combjára, a térde felett. – Nem szeretném, ha elaludnál,
vagy valami.
Válasz helyett csak levegőért kapott.
– Tudod, mit? – kérdeztem. – Adj nekem két percet! Több nem kell-
– A tiéd – vágta rá. – De mit csinálsz a maradék tizennyolccal?
– Majd összebújunk.
A nevetése megszakadt, amikor megtaláltam a harisnyája derékív szét,
és lerántottam. A nylon összegabalyodott a bokájánál.
– A fenébe!
– Segítsek? – ajánlkozott.
– Megvagyok – morogtam, összegyűrtem a harisnyát és azt is át
dobtam a vállamon. A tenyerem immár Kat meztelen bőrén kalandozott.
Egyre gyorsabban kapkodta a levegőt. Ugyanazt a forró útvonalat jártam
be, mint az imént, de most, hogy semmi nem állt köztünk, az ajkam is
követte az ujjaimat. Beleremegett a csókjaimba, az érintésembe. Nyitva
tartottam a szemem, fél kézzel a combját fogtam, hogy el ne mulasszam a
gyönyöre egyetlen apró megnyilvánulását sem.
Nem mintha elmulaszthattam volna.
Minden mozdulatára halvány derengés ragyogott fel körülötte. Pokolian
szépséges volt, mindenestől; lágy sóhajai, a torkából felszakadó apró, nőies
hangocskák elragadtatással töltöttek el.
Elernyedt; én alig bírtam visszafogni magam, amikor felegyenesedtem.
A fenébe, még a kezem is remegett.
– Egy kicsit ragyogtál – szólaltam meg rekedten. – Csak egyszer láttam
tőled ilyet eddig.
Kat sóhajtott. Mosolyra húzódott a szám, amikor átkaroltam és
eligazítottam az ágyon, majd – kissé merev mozdulatokkal – kinyújtóztam
mellette. Megcsókoltam elnyílt ajkát.
– Még két perc se kellett – jegyeztem meg. – Mondtam.
– Igazad volt.
– Mint mindig.
Játékosan a mellkasomra csapott, aztán oldalra fordult, és átvetette a
lábát az enyémen. Percekig hallgatott, és pontosan azt csináltuk, amt
mondtam: összebújtunk.
– Nem bírok megmozdulni – szólalt meg végül némileg fojtott hangon.
– Így kell összebújni – nevettem.
– Lassan tényleg haza kellene indulnom – ásított, de nem mozdult, hogy
kimásszon az ágyból. – Anyu nemsokára hazaér.
– Most rögtön indulnod kell?
Megrázta a fejét. Magamban felkészültem. Tényleg beszélnünk kell a
vasárnapról, és Katnek nem fog tetszeni ez a beszélgetés. Az álla alá
nyúltam, és felemeltem a fejét.
– Mi az? – kérdezte.
– Beszélni szerettem volna veled, mielőtt elmész – néztem fürkészőn a
szemébe.
– Miről? – A köd elszállt a tekintetéről.
– A vasárnapról – válaszoltam. – Tudom, hogy úgy érzed, te kevertél
bele mindannyiunkat, de azért ugye tudod, hogy valójában nem így van?
– Daemon… – Megfeszült mellettem. – Erre a pontra is azért jutottunk
el, mert a döntéseim…
– A döntéseink – javítottam ki szelíden. – A mieink.

– Ha hallgatok rád, és nem gyakorlok Blake-kel, nem tartanánk most

 – Ha hallgatok rád, és nem gyakorlok Blake-kel, nem tartanánk most
itt. Adam élne. Dee nem gyűlölne. Will pedig nem szaladgálna a jóisten tudja
hol és miben sántikálva. – Összeszorította a szemét és hanyatt fordult. –
Órákig folytathatnám, de érted.
– És ha nem döntess úgy, ahogy, sosem szabadítottuk volna ki
Dawsont. Afféle bölcsen örült lépés volt.
– Na, tessék – nevetett szárazon.
– Kat, nem cipelheted magaddal ezt a bűntudatot örökké. – Az
ágyrugók megmozdultak, amikor fél könyékre emelkedtem. – A végén
olyan leszel, mint én.
– Milyen? – lesett rám – Egy különösen magas és bunkó földönkívüli?
Elmosolyodtam.
– Ami a bunkóságot illeti, igen. Magamat vádoltam amiatt, ami
Dawsonnal történt. Megváltoztatott. Még mindig nem vagyok a régi
önmagam, aki voltam, mielőtt az egész történt. Ne tedd ezt magaddal.
Kat bólintott, de nem hittem, hogy az érzései ettől megváltoztál, volna.
– Nem akarod, hogy részt vegyek a vasárnapi akcióban.
– Hallgass meg, rendben? – Amikor rábólintott, folytattam. – Tudom,
hogy segíteni szeretnél, és azt is tudom, hogy képes is lennél rá. Láttam, mit
bírsz megcsinálni, és ha feldühödsz, kifejezetten ijesztő vagy. De ha a dolgok
rosszul alakulnak, nem akarom, hogy ott legyél – néztem a szemébe. –
Szeretném, ha biztonságos helyen maradnál.
– Én pedig azt nem akarom, hogy te ott legyél, Daemon. Én téged
szeretnélek biztonságban tudni, mégse kérem, hogy maradj ki az akcióból.
– Az más – ráncoltam a homlokom.
Felült, lesimította a szoknyáján
– Mitől lenne más? De ha azt mondod, hogy azért, mert fiú vagy,
megütlek.
– Cica, ne már…!
Összehúzott szemmel nézett rám. Felsóhajtottam.
– Ennél többről van szó. Nekem már van tapasztalatom. Ilyen
egyszerű. Neked pedig nincs.
– Rendben, ebben igazad van, én viszont már láttam egy olyan ketrecet
belülről. Ezzel a személyes tapasztalattal több okom van rá nálad, hogy ne
kapjanak el.
– Még egy ok, amiért nem szeretném, hogy ott legyél. – Egyszerre
megint azon a rettenetes éjjelen éreztem magam, amikor látnom kellett őt,
hallanom kellett fájdalmas nyöszörgését. – Fogalmad sincs, mi járt a
fejemben, amikor megláttalak a ketrecben… és most is, amikor hallom,
hogy még mindig berekedsz, ha valami felizgat vagy felzaklat. Addig
sikoltoztál…
– Nincs szükségem emlékeztetőre! – csattant fel. – A francba! – A
karomra tette a kezét. – Az egyik dolog, amit szeretek benned, az, hogy
mennyire véded azokat, akik fontosak neked, de ugyanez meg is őrjít. Nem
őrizhetsz örökké.
Ó, de még mennyire.
Kat nagyot sóhajtott.
– Muszáj mennem. Segítenem kell Dawsonnak és Bethnek.
– És Blake-nek? – kérdeztem, mielőtt visszafoghattam volna magam.
– Tessék? – meredt rám. – Hát ezt honnan veszed?
– Nem tudom. – Elhúztam a karom. – Nem számít. Talán…
– Várj! Igenis számít. Miért akarnék segíteni Blake-nek azok után, amit
tett? Megölte Adamet! Holtan akartam látni. Te állítottál meg, hogy
kezdjünk tiszta lappal, vagy valami ilyesmi.
Megmerevedtem, mert a szavai úgy értek, mint egy durva arculcsapás.
– Sajnálom – hadarta. – Tudom, miért nem akartad… elintézni Blake-
et, de akkor is muszáj veletek mennem. Segíteni fog, hogy túllépjek a
történteken. Afféle jóvátétel, vagy mi.
– Nem kell…
– De igen.
Elfordultam, de az állkapcsom összeszorult. Tudtam, hogy képes
vigyázni magára. Tudtam, hogy erős, de a fenébe, nekem nem kell ezt
bebizonyítania! Nem bírtam elviselni a gondolatot, hogy valami történhet
vele.
– Megtennéd a kedvemért? – Elhallgattam. – Kérlek!
– Nem tehetem – suttogta.
Hát persze hogy nem. Megfeszült a vállam.
– Ez ostobaság! Nem volna szabad ott lenned. Végig azon fogok
aggódni, hogy bajod esik.
– Látod, ez a baj. Nem aggódhatsz örökké azon, hogy bajom esik!
– De neked mindig bajod esik – vontam fel a szemöldököm.
Leesett az álla.
– Ez nem igaz!
– Ennek fuss neki még egyszer! – nevettem.
Lemászott az ágyról: haragjában egészen kipirult, amit szórakoztatónak
találtam, annak ellenére, hogy mennyire haragudtam én is.
 – Krisztusom, mennyire fel tudsz bosszantani!
– Hát azért legalább fel is…
– Ezt nehogy végigmondd! – Felkapta a harisnyát és zoknit; fél lábon
billegve igyekezett felhúzni a harisnyát. – A fenébe! Néha tényleg utállak.
Felültem.
– Nem sokkal korábban nagyon is szerettél.
– Hallgass! – Felhúzta a harisnya másik szárát is. – Vasárnap veletek
megyek. Ennyi. Vége a vitának.
– Nem akarom, hogy velünk gyere – álltam talpra.
Eligazította a harisnya derékrészét, és rám meredt
– Nem te mondod meg, mit tehetek és mit nem, Daemon. – Felkapta
az egyik csizmát. – Nem vagyok valami törékeny, elveszett hősnő, akit meg
kell mentened.
– Kat, nem egy regényben vagyunk! – grimaszoltam.
Felrántotta a másik csizmát is.
– Nem? Az szar ügy, mert reméltem, hogy előreszaladsz, és elmondod,
mi fog történni. Én tulajdonképpen szeretem a spoilereket.
Megfordult és kisietett; ledobogott a lépcsőn, ki a házból. Követtem,
mert kétségbeesetten szerettem volna megértetni vele, miért mondom, amit
mondok, és miféle kétségbeesés hajt.
– Azok után, amiken Blake miatt keresztülmentél, azt mondtad, nem
kételkedsz többé bennem. Megígérted, hogy bízni fogsz a döntéseimben, de
megint az ellenkezőjét csinálod. Sem rám, sem a józan ész szavára nem
hallgatsz. Amikor pedig a katyvasz megint felrobban majd, mondd, mit
csináljak?
Elakadt a lélegzete. Hátralépett.
– Ez övön aluli volt.
– De igaz.
Csillogott a szeme. Magamban átkozódtam, ahogy kipréselte magából
a szavakat.
– Tudom, hogy jó szándék vezet, de nem kell barátilag emlékeztetned,
mennyire elcsesztem. Pontosan tudom. És igyekszem jóvátenni.
– Kat, nem bunkózni akarok veled.
– Tudom. Akaratlanul is jön. – A tekintete a hátam mögé villant.
Megfordultam. – Mennem kell. Anyu hazaért – tette hozzá fátyolos hangon.
Lerohant a veranda lépcsőjén, de én még nem végeztem. Sebesen elé
kerültem; elkerekedő szemmel torpant meg.
– Utálom, ha ezt csinálod!
 – Kat, gondold át, amit mondtam! Nem kell bebizonyítanod semmit.
– Nem?
– Nem – feleltem.
Ezerszer is kész lettem volna elismételni ezt, de tudtam, ha kikiabálnám
a Seneca-sziklák tetejéről, azzal sem változtatnám meg az érzéseit. Néztem,
ahogy bevárja az anyját a verandájukon, aztán visszafordultam.
Csodálatos.
Két perc elég volt, hogy elégedett, laza rongybabát csináljak belőle.
De arra is, hogy felbosszantsam.
 TIZENKETTEDIK FEJEZET

P ÉNTEK REGGEL Kat még mindig nem rajongott értem, és engem sem
boldogított a tény, hogy a kétségeim süket fülekre találtak. A kedvemet csak
rövid időre derítette fel, amikor az egyik szünetben az osztályterem előtt
megcsókoltam, de úgy, hogy attól a nap hátralevő részében csak rám
gondolhatott.
Mindazonáltal Katet Blake társaságában találni olyasmi volt, amit
ezerszer is kihagytam volna, ha tehetem. Nem tetszett a gondolat, hogy
Blake a közelében van, vagy akár ugyanabban az időzónában, mint Kat, és
a seggfej ezzel tisztában is volt. Akármilyen nyilvánvalóin szerettem volna
puszta kézzel megfojtani Blake-et, ez őt nem tántorította el egy percre sem.
Még attól sem, hogy megüzenje Katnek: találkozzanak szombat este, és
beszéljék át a Mount Weatherre vonatkozó terveiket.
A vasárnapot még nekem is meg kellett tárgyalnom Katteí, de amikor
iskola után a kocsijához kísértem, csak valami hétköznapi dologra vágytam.
A hétköznapiságra nagyon kevés hangsúly esett mostanában.
Elkaptunk valami délutáni mozielőadást. Fogalmam sincs…..miről szólt
a film, mert azzal foglaltam el magam, hogy kisajátítsam a pattogatott
kukoricás vödröt, aztán Kat száját is. Jóformán csalódott voltam, amikor a
film véget ért, és hazaautóztunk.
A csalódottságom csak növekedett, amint hazaértünk. Ahogy
kiszálltam a kocsiból, megéreztem, hogy egy luxen van a házamban,
mégpedig nem Dee.
– Kat, szerintem haza kellene menned.
– Tessék? – Becsukta a kocsiajtót, és értetlenül meredt rám. – Azt
hittem, beszélni fogunk. És jégkrémet eszünk. A jégkrémet kifejezetten
megígérted
Halkan felnevettem.
– Tudom, de társaságunk akadt.
Megállt előttem a veranda lépcsőjén.
– Miféle társaság?
– Luxen-féle – válaszoltam, és a vállára tettem a kezem. – Az Öregek.
– És én nem mehetek be? – vonta fel a szemöldökét.
 – Szerintem nem jó ötlet. És szerintem nincs is rá lehetőséged,
Kat hátrafordult. A bejárati ajtó akkor nyílt ki, és az Öreg lépett ki.
Gondosan semleges arcot vágtam. Ethan Smith valami oknál fogva úgy
öltözött fel, mint aki a Wall Streetre készül munkába: háromrészes öltönyt
vett, meg minden.
Fogalmam sem volt Ethan valódi koráról. A halántéka őszült, de máshol
éjfekete maradt a haja, ametisztszín pillantását semmi sem kerülte el. Az én
Kat vállán pihenő kezem biztosan nem.
Kedves mosollyal viszonozta Kat tekintetét, és felé fordult. A kezem
Kat hátára siklott.
– Ethan – köszöntöttem. – Nem számítottam rád.
A szeme ismét Katre villant.
– Látom. Ez az a lány, akiről a testvéreid voltak szívesek informálni?
Nem tetszett a lány szóra helyezett hangsúlya.
– Az attól függ, miről voltak szívesek informálni téged.
Ethan mosolya rezzenetlen maradt.
– Hogy együtt jártok. Meglepődtem. Hiszen jóformán egy család
vagyunk.
– Ismersz, Ethan, nem szeretem kitárgyalni a magánéletemet. – Éreztem
a Katből áradó nyugtalanságot; a hüvelykujjammal lassú köröket rajzoltam
a derekára. – Kat, ő trt Ethan Smith. Olyan, mint egy…
Mint egy púp a hátamon?
– Keresztapa? – vetette fel Kat halkan. Ethan felszegte az állát.
– Igen, mint egy keresztapa. – Újra Kat felé fordította a figyelmét.
– Nem a környékről való vagy, igaz, Katy?
– Nem, uram. Floridából jöttem.
– Ó! – Ethan felvonta sötét szemöldökét. – Meg vagy elégedve
Nyugat-Virginiával?
Kat rám pillantott.
– Igen, szép környék.
– Ez bájos. – Ethan lejjebb lépett a lépcsőn, és kinyújtotta a kezét. –
Örömömre szolgál, hogy megismerhettelek.
Kat már nyúlt volna Ethan keze után, de én közbeléptem, és az ujjai
közé fontam a sajátjaimat. Nem bíztam Ethanben, nem akartam, hogy
hozzáérjen Kathez. Inkább felemeltem a kezét, és csókot nyomtam a
tenyerébe.
– Nemsokára átmegyek hozzád – mondtam, és eleresztettem, kissé
odébb lépve, hogy a testemmel védjem Ethantől. – Most van még egy kis
dolgom, nem gond?
– Én is örülök a találkozásnak – törd ült Kat Ethan felé, a hangja
rezzenetlen.
– Részemről a szerencse – biccentett. – Biztos vagyok benne, hogy
még találkozunk.
Ha rajtam múlik, ez nem fog megtörténni.
Ethan kíváncsian félrehajtott fejjel figyelte, ahogy Kat hazasétál.
– Egy ember, Daemon?
Nem foglalkoztam a megjegyzéssel; felsiettem a lépcsőn, és beléptem a
házba. Ethan lassan lépkedett mögöttem.
– Mit tehetek érted, Ethan?
A konyháig követett. Magamhoz vettem egy üveg vizet, de eszem
ágában sem volt őt megkínálni bármivel. Kigombolta a zakóját, és
letelepedett az asztalhoz.
– Sok-sok pletyka jár körbe, és úgy tűnik, mind igaz is.
A pultnak dőlve lecsavartam az üveg kupakját. Őszintén, nem lepett
meg, hogy a szóbeszéd eljutott hozzá.
– Valóban?
Hidegen mosolygott vissza.
– Dawson visszatért.
– Biztos vagyok benne, hogy Lydia erről beszámolt neked.
Ethan oldalra hajtotta a fejét.
– Újra asszimilálták?
– Mhm. – Valami okból nem hittem, hogy ő maga komolyan veszi a
saját kérdését.
– A luxeneket akkor asszimilálják újra, ha megszegik a szabályokat –
jelentette ki, az ujjaival dobolva az asztallapon. – Sokakat nem is eresztenek
ki újból. Dawson milyen szabályokat szegett meg?
Újra kortyoltam.
Ethan halkan nevetett.
– Biztos vagyok benne, hogy ki tudom találni. Ugyanazt, amibe te is
beleestél?
– Hmm.
– Egy emberrel jársz.
– Sokfelé járok – válaszoltam rosszindulatú mosollyal.
Ethan ajka kissé legörbült.
– Tőled többet vártam.
Bizsergett a bőröm bosszúságomban, amikor még egyet kortyoltam.
 – Kár.
– Tisztában vagy a veszélyekkel! – Megvillant a szeme. – És mégis
viccet csinálsz az ügyből.
– Egyetlen átkozott apróságot nem találok ebben viccesnek.
– Hozzám nem ez jutott el.
– Az már nem az én bajom.
A mosolya eddigre teljesen eltűnt, a szája feszes vonallá préselődött
össze.
– Akkor Katy baja?
Megdermedtem. A tüdőm is felhagyott a légzés felesleges
erőfeszítésével, csak bámultam az Öreget.
– Most megfenyegetted?
– Nem. – Halkan nevetett és csak legyintett. – Ugyan már, miért
tenném?
Hát persze. Lószart.
– Nem tudom, azért kérdeztelek.
Némán végighúzta a kezét az asztal lapján.
– Én nem fenyegetnék meg egy lányt, Daemon. Ez az alantas taktika
nem méltó hozzám.
Felhorkantam.
– Szerintem pedig éppen hozzád illik, hogy őszinte legyek.
Ethan szeme összeszűküli.
– A cselekedeteid kihatnak a kolónián élőkre is…
– Az én cselekedeteimnek semmi köze azokhoz, akik a kolónián élnek
– szakítottam félbe, mert már nagyon elegem volt ebből a beszélgetésből. –
Sem hozzád vagy Lydiához, vagy bármelyik másik Öreghez. Sosem volt,
sosem lesz.
Ethan felállt és begombolta a zakóját
– Fiatal vagy, Daemon, abban a korban, amikor még azt hiszed,
mindent tudsz.
A szám mosolyra húzódott.
– Sok mindent tudok.
Az Öreg figyelmen kívül hagyta a megjegyzést.
– És a korod miatt felelőtlen is vagy, hiába hiszed máshogy. Ne hidd,
hogy te vagy az egyetlen luxen férfi… vagy nő, aki a saját fajtáján kívül
keresgélt.
Felvontam a szemöldököm.

– De mindannyian, téged is beleértve, a sajátjaink közül választunk a

 – De mindannyian, téged is beleértve, a sajátjaink közül választunk a
végén.
– Sajnálom, hogy nekem kell ezt veled közölnöm, Ethan, de ez nem fog
megtörténni. – Letettem az üveget, és kissé elkerekedő szemébe néztem. –
Én nem keresgélek az emberek között. Ha úgy tetszik, tagadj ki érte. –
Egyre szélesebben mosolyogtam. – Azzal is megfenyegethetsz, hogy
jelentesz a védelmiseknek. – Ezt bedobni őrültség volt, de hát alig hittem,
hogy a Minisztérium még ne tudna Katről és rólam. – Semmi sem fog
változni.
– Ennyire biztos vagy benne, Daemon? – kérdezte megfeszül vállal.
– Teljesen.
Különös mosoly kúszott az ajkára, amitől a helyiség egyszerre fagyosra
hűlt.
– Márpedig minden változik.

Ethan látogatása után… a fenébe, pokolian különösen éreztem magam. A

szavai rossz szájízt hagytak maguk után. Egyértelműen azért jött, hogy
figyelmeztessen, de komolyan, mi olyasmit mondhat a védelmiseknek, amit
még nem tudnak maguktól?
A látogatás azonban elgondolkodtatott. Elvégre a minisztérium még
nem vadászott le minket… egyébként meg mi a fenét fogunk csinálni, miután
kihoztuk Betht a Mount Weatherbõl, mármint, ha tényleg ott van?
Azt már semmiképpen nem hagyhatják szó nélkül.
Dawsonnak és Bethnek… el kell mennie. Igazán nincs más választás,
és még arra is jó esély van, hogy mindannyiunknak fel kell kerekedni,
beleértve Katet is. Egek, ettől rohadtul ideges lettem; utáltam a gondolatot,
hogy miattam mindent és mindenkit hátra kell hagynia.
Hiszen nem ez lesz a végeredmény?
Szarul éreztem magam, és ez csak rátett egy lapáttal a rosszkedvemre,
úgyhogy amikor Andrew és Ash benézett, hogy megkérdezze, éhes vagyok-
e, igent mondtam. Amúgy se mondtam volna nemet, miután Dee olyan
szomorúan nézett rám, és arra panaszkodott, hogy nem töltök vele szinte
semennyi időt. És ez igaz is volt, amióta… nos, amióta nem járt össze
Kattel, és Dawson hazakerült.

A Smoke Hole-ba mentünk, de az dugig volt, úgyhogy inkább pizzát

 A Smoke Hole-ba mentünk, de az dugig volt, úgyhogy inkább pizzát
rendeltünk a Thompson testvérek címére.
Hónapok óta nem jártam náluk. Bár sok minden megváltozott azóta, és
Andrew meg Ash is jóval csendesebbek lettek, mint Adam halála előtt,
mégis élveztem a társaságukat.
Egészen addig, amíg a vasárnap este nem került szóba.
Andrew beszélt a részvételről, és most először láttam, hogy Ash
valóban fél. Megrettent, hogy Andrew-t is elveszítheti. Dee még mindig meg
akarta ölni Blake-et. Órákba telt, mire végre megegyeztünk a követendő
menetrendről.
Írtam egy üzenetet Katnek, hogy nem érek oda hozzá, mielőtt fekszik,
de nem kaptam választ. Azt mondtam magamnak, hogy valószínűleg
belemélyedt egy könyvbe, és nem hagytam, hogy a csendje felidegesítsen.
Vagyis próbálkoztam – mert hiába tudtam, hogy amíg élek és mozgok, Kat
is él, attól még mindenféle más is történhetett vele.
Hajnali kettő körül keveredtem haza. Még akkor sem kaptam üzenetet
Kattől, de én azért írtam neki egyet szombat reggelre, amikor majd
felébred. Egy régi, laza melegítőt vettem fel, bekapcsoltam valami halk
zenét, és abban a pillanatban kiájultam, amint a fejem a párnához ért.
Álomtalanul, mélyen aludtam. Órákkal később ébredtem, a jelenlét meleg
érzésére, és félálomban elmosolyodtam, mer megismertem, mit jelent a
bizsergés a tarkómon.
Kat csöndesen nyitotta ki a fürdő ajtaját; átlopózott a szobán, végül az
ágy szélére ült. Néhány pillanatig mozdulatlan maradt, de éreztem a tekintete
súlyát.
Figyelmeztetés nélkül fordultam felé, és a dereka köré kerítettem a
karomat, hogy magam mellé rántsam az ágyba, aztán a nyakába fúrtam az
arcomat.
– Jó reggelt! – mormoltam.
– Jó reggelt!
– Hol a szalonnás tojásom? – tudakoltam, aztán átvetettem a lábam az
övén, hogy szorosan tartsam.
– Azt hittem, te ajánlottál fel reggelit.
– Félremagyaráztad. Eredj a konyhába, asszony!
– Hát persze. – Oldalra fordult és szembenézett velem. Csókot
nyomtam az orra hegyére, aztán visszaejtettem a fejem a párnára.
Kinevetett.
– Túl korán van.
 – Mindjárt tíz.
– Az túl korán van. – A csípőjére ejtettem a karomat, és felé fordultam.
– Nem válaszoltál tegnap.
– Elaludtam. Különben… azt hittem, el vagy foglalva.
– Nem voltam – vontam fel a szemöldököm.
– Tegnap benéztem hozzátok, és vártam rád egy darabig. – A takaró
szélét gyűrögette. – Sokáig elmaradtál.
Erővel felnyitottam fél szemem.
– Vagyis megkaptad az üzenetemet, és időd is volt rá, hogy válaszolj.
Miért ejtettél, cica? Megsértetted az érzéseimet.
– Biztosra veszem, hogy Ash meggyógyítgatta őket – közölte, de
belevörösödött.
Erre már felnéztem – aztán elmosolyodtam.
– Féltékeny vagy.
– Nem vagyok.
– Cica…
Felnézett a plafonra, és beszélni kezdett. Ömlöttek belőle a szavak.
– Aggódtam az öreg miatt, és úgy volt, hogy beszélünk még este. Nem
jöttél, hanem vacsorázni vitted Andrew-t, Deet és Asht. Asht, az
exbarátnődet. És én ezt honnan tudtam meg? A testvéredtől. Mondd,
hogyan ültetek le, kényelmes volt? Dee és Andrew együtt, te meg Ash
mellett? Fogadok, hogy nagyon kényelmes volt!
– Cica…
– Nekem ne cicázz! – vágott viasza szigorúan, de folytatta. – Öt körül
léptél le, és mikor értél haza? Kettő után? Mit csináltatok? Töröld le az
arcodról ezt az idétlen vigyort, egyáltalán nem vicces!
Igyekeztem, de a mosoly győzött.
– Imádom, amikor kiereszted a karmaidat.
– Ó, hallgass már! – taszította félre a karomat. – Eressz el! Hívd fel
Asht, hátha ő majd csinál neked szalonnás tojást! Én mentem.
Nem eresztettem el; inkább fölé kerekedtem, a válla mellett a
tenyeremen támaszkodva tartottam magam, és levigyorogtam rá.
– Csak hallani szeretném, amikor kimondod. Féltékeny vagyok.
Káa ajka fintorba húzódott.
– Már mondtam, seggfej! Féltékeny vagyok. Miért ne lennék?
Oldalra biccentettem a fejein.
– Hát, nem is tudom. Talán mert nekem sosem kellett Ash, te viszont
igen, az első pillanattól, amikor megláttalak. Mielőtt elkezdenéd, tudom,
pocsékul mutattam ki, de te is tudod, hogy akartalak. És csak téged.
Bolond vagy, ha féltékenykedsz.
– Tényleg? – tudakolta. – Együtt voltatok.
– Voltunk.
– Ő alighanem még mindig akar téged.
– De mivel én nem akarom őt, ennek semmi jelentősége.
Megremegett az ajka.
– Szép, mint egy modell.
– Te szebb vagy – feleltem, és Isten a tanúm, hogy komolyan mondtam.
– Ne próbálkozz a hízelgéssel!
– Nem próbálkozom.
Az ajkába harapott, amitől kedvem támadt, hogy utánozzam.
– Tudod, először azt gondoltam, hogy megérdemeltem a múlt éjszakát.
Most már tudom, mit éreztél, amikor Blake-kel találkozgattam. Mint egy
lecke a karmától, de ez nem ugyanaz. Mi ketten akkor még nem voltunk
együtt, én pedig korábban nem jártam Blake-kel.
A fenébe, ezt így hallani… letörölte a mosolyt az arcomról.
Megmozgattam a vállamat. Pocsékul éreztem magam.
– Igazad van, nem ugyanaz. Nem randevúra mentem Ashsel. Andrew
beugrott, és muszáj volt megbeszélnünk Ethan dolgát is. Andrew éhes volt,
úgyhogy eldöntöttük, hogy eszünk valamit. Dee hozzánk csapódott, Ash
meg azért jött, mert, tudod, ő Andrew testvére.
Féloldalasan megvonta a vállát.
– És nem étteremben voltunk. Pizzát rendeltünk, és Andrew-éknál
kötöttünk, ki, ahol a vasárnapról beszélgettünk. Ash halálra van rémülve,
hogy Andrew-t is elveszíti, Dee még mindig meg akarja ölni Blake-et.
Órákig tárgyaltam velük ezekről. Nem zártkörű partit tartottunk.
– Akkor legalább miért nem szóltál? Valamit mégis mondhattál volna.
Akkor nem kellett volna megjárnom a pokol összes bugyrát.
Felültem mellette.
– Gondoltam rá, hogy benézek, amikor hazaértem, de már túl késő
volt. Nézd, nem gondoltam végig.
– Vettem észre – morogta.
Megdörgöltem a mellkasomat, és egy pillanatra lehunytam a szemem.
Egy részem még mindig nem értette, hogy lehet féltékeny Ashre, de azt már
sejtettem, miben gyökeredzik az érzés.
– Komolyan nem gondoltam, hogy ennyire felzaklat. Azt hittem ennél
több eszed van.
 – Több eszem? – meredt rám.
– Igen. Azt hittem, tudod, hogy ha Ash meztelenül táncolna be a
szobámba, akkor is elküldeném. Nincs okod az aggodalomra.
– Köszönöm, ezt a képet soha nem leszek képes elfelejteni – ráncolta
az orrát.
Megráztam a fejem, és szárazon felnevettem.
– Ez a bizonytalanság sértő, Kat.
Leesett az álla; aztán felpattant, és térdelő helyzetben állapodott meg.
Azonnal láttam, hogy amit mondtam, nem jött ki jól.
– Tessék? Talán csak te lehetsz bizonytalan?
– Micsoda? Én miért lennék bizonytalan?
– Jó kérdés, de akkor minek neveznéd azt a kis közjátékot Blake-kel a
folyosón? És mit jelentsen a kérdésed, hogy akarok-e segíteni neki?
Becsuktam a szám. Arról az alkalomról beszélt, amikor Blake szeme
láttára csókoltam meg a folyosón. Mi a fenét akar ez jelenteni? Akkor
csókolom meg… Na jó, igaz azért történt Blake szeme láttára, mert
szeretek Kattel csókolózni, és mert a segglej így pont végignézhette.
– Na, ugye?! Pontosan. A te részedről még sokkal nevetségesebb a
bizonytalanság. Betűzöm, jó? – Elektromosság vibrált a bőrén. – Gyűlölöm
Blake-et. Kihasznált, és kész lett volna átadni a Daedalus-nak. Megölte
Adamet. Mindössze egy icipici részem képes egyáltalán elviselni. Hogy bírsz
egyáltalán féltékenykedni rá?
– Akar téged – szűrtem a fogam között.
– Édes istenem, dehogy akar!
– Nekem beszélhetsz. Én is fiú vagyok. Tudom, mi jár a többiek
fejében.
Az égre emelte a kezeit.
– Az se számít, ha igazad van. Utálom Blake-et.
– Rendben.
– Te viszont nem utálod Asht. Egy részed szereti. Tudom, hogy így van,
talán nem ugyanúgy, ahogy irántam érzel, de attól még vonzóak vagytok
egymás számára, és van közös múltatok is. Perelj be érte, ha akarsz, de
engem ez kicsit azért zavar!
Leszállt az ágyról, én pedig követtem: olyan sebesen mozdultam, hogy
azonnal elé kerültem. A tenyerembe fogtam az arcát, és a szemek néztem.
– Oké, értem, mit akarsz mondani. Szólnom kellett volna. És Blake
dolga… igen, az is ostobaság.
– Helyes – tette karba a kezét.
 Ó, még mindig nem húzta vissza a karmait. Igazán perverz, hogy ezt
izgatónak találtam.
– De tudnod kell, hogy én téged akarlak. Nem Asht. Nem mást.
– Akkor sem, ha az Öregek szerint egy hozzá hasonlóval kellene
lenned?
Ezt egyáltalán honnan szedte? Hozzá hajoltam, és lágyan
megcsókoltam.
– Nem érdekel, mit akarnak. Pont ilyen rémesen önző vagyok.
Rendben?
– Rendben.
– Akkor kibékültünk?
– Ha megígéred, hogy nem nyaggatsz, amiért holnap veletek megyek.
Sóhajtottam, és a homlokához nyomtam a sajátomat.
– Keményen alkuszol.
– Így van.
– Nem akarom, hogy gyere, cica. – Szorosan átkaroltam. – De nem
akadályozhatom meg. Ígérd meg, hogy mellettem maradsz!
– Megígérem.
– Mindig az van, amit te akarsz, igaz? – Puszit adtam a feje búbjára.
– Nem mindig. – Ő is átkarolt engem.
A gondolatra, hogy velem lesz vasárnap, kirázott a hideg, de valóban
nem állíthattam meg. Ahogy Dawsont sem.
– Na, gyere, csináljuk meg azt a szalonnás tojást! Ma minden erőmre
szükségem lesz.
– Miért? – kérdezte, de azonnal rá is jött, hogy a seggfej érkezik
nemsokára, hogy megbeszéljük a vasárnapi terveket. – Ja, igen, Blake
– Igen. – Újra megcsókoltam. – Nagyon meg kell erőltetnem magam,
hogy ne okozzak neki sérülést. Ugye, ezzel tisztában vagy? Szóval extra
adag bacont kérek.
 TIZENHARMADIK FEJEZET

A Z EGÉSZ BOLYGÓN, de az egész univerzumban nem volt annyi bacon,

hogy átsegítsen a Blake-kel való találkozón.
Dee egy ökölcsapással köszöntötte, amelynek el kellett volna törnie
Blake állát – ezt Andrew meg én rendkívül mulatságosnak találtuk.
Na jó, a szobában mindenki annak találta, Blake kivételével.
Azonnal a tárgyra tértünk, mert ücsörögni és a seggfejjel bájologni
egyikünknek sem volt sok kedve. Elhozta a Mount Weather térképet: a
piros vonal, amelyet vasárnap követni fogunk, egy tűzoltósági szolgalmi út
volt a létesítmény hátsó kapujához. Blake szerint nem lógunk tudni kocsival
egészen felmenni, am elég komoly következménnyel járt. Kilométerekkel
lejjebb kell leparkolnunk, és a jó öreg luxen-sebességgel továbbhaladni.
Felpillantottam a kisasztalon kiterített térképről, Kat arcába. Még csak
egyszer láttam őt ennyire felgyorsítani.
– Meg tudod csinálni?
– Igen – felelte pillanatnyi tétovázás után.
Dee a fejét rázta, és felállt.
– Milyen gyorsan tudnak futni valójában?
– Ha kell, átkozottul gyorsan – vágja rá Blake. – Csak támadj rám még
egyszer, és megmutatom, mennyire!
– Lefogadom, hogy elkapnálak – nevetett rá Dee rosszindulatúan.
– Lehet – mormolta Blake, aztán Kathez fordult. – Holnap
gyakorolnod kell – folytatta. – Lehet, hogy már ma is kellene. Senki nem
lassíthat le mi nket.
– Nem lassítok le senkit.
– Csak a biztonság kedvéért mondtam – nézett Katre Blake égõ
szemmel.
– Nem kell miatta aggodalmaskodnod – csattantam fel fellobbanó
haraggal.
Matthew avatkozott közbe, mielőtt végleg eltérhettünk volna a tárgytól.
Az út elején állt egy régi farm, ahol kiválóan elrejthettük az otthagyott
autókat. Ash, Dee és Matthew ott marad majd, arra az esetre, ha a dolgok
rosszra fordulnak, így Kat, Andrew és én segítünk majd Blake-nek és
Dawsonnak kiszabadítani Christ és Betht.
– Nem is muszáj kihasználni a tizenöt percet – huppantam Kat mellé, és
jelentőségteljes pillantást vetettem Blake-re. – Aztán fogod Crist, és vele
együtt elhúzol innen. Semmi okod nem lesz arra, hogy visszatérj.
– És mi van, ha mégis megteszi? – tudakolta Dee. – Mi van, ha új okot
talál a zsarolásra, és ismét rávesz, hogy segíts neki?
– Nem fogok – válaszolta Blake, aztán újra Katre pillantott. – Nincs
okom visszajönni.
Egek, a végén komoly kárt teszek benne.
– Ha mégis, azzal eléred, hogy olyat tegyek, amit magam is
megbánok… bár közben valószínűleg élvezni fogom.
– Értelek – bólintott Blake.
– Akkor rendben – vette vissza a szót Matthew. – Holnap fél hétkor
találkozunk ugyanitt. Katy, részedről is rendben?
– Igen – bólintott. – Anyu azt hiszi, Lesánál alszom. Különben is
dolgozni fog.
– Mindig dolgozik – jegyezte meg Ash a körmeit nézegetve. –
Egyáltalán jó neki otthon?
Kat megmerevedett.
– Egyedül fizeti a hitelt, a számlákat, a bevásárlásokat és az
eltartásomat is. Sokat kell dolgoznia.
– Talán neked is munkába kellene állnod – nézett fel Ash – Kereshetnél
egy állást iskola utánra, ami úgy húsz órádat lefoglalja.
Kat karba tette a kezét, és lebiggyesztette a száját.
– Mégis, mire célzol, mondd?
Ash arcán nagyon is ismerős mosoly jelent meg.
– Csak azt gondoltam, ha aggasztana, hogy anyukád nehezen boldogul,
kisegítenéd.
Kat hátára tettem a kezem, és már majdnem meg is mondtam Ashnek,
hogy fogja be, de Kat megvédte magát.
– Hát persze hogy ezt gondoltad.
– Csak egyvalami miatt kell aggódnunk – váltott témát Blake. – Ha
megszólal a riasztó, néhány lépésenként bezárulnak a biztonsági ajtók, és
azok is védelmi vonalként működnek. Ne menjetek a kék fények közelébe!
Azok lézerek. Darabokra vagdalnak mindenkit.
Na igen, ez tényleg csak egy aprócska részlet.
Blake elmosolyodott.
 – De hát nem is jelenthetnek problémát. Csak besurranunk, aztán ki, és
senki meg se lát minket.
– Na, jó – felelte Andrew lassan. – Még valami, amiről tudnunk
kellene? Mondjuk, ónixberakás a falakon?
– Nem, ennyi az egész – nevetett blake.
– Akkor ideje, hogy elmenj – közölte vele Dee, és úgy nézett rá,
mintha szeretne neki bemosni még egyet, én pedig egészen biztosan nem
akadályoztam volna meg ebben, Blake-nek nem kellett több: fogta magát és
elsietett. A megbeszélés felbomlott, csak Dee, Dawson és Kat maradt.
Kat összekulcsolta a kezét az ölében.
– Gyakorolni akarom a sprintet. Úgy értem, tudom, hogy képes
vagyok rá, olyan gyorsan, mint ti, de azért szeretnék gyakorolni
Dee nem felelt. Dawson szólalt meg.
– Lehet róla szó. Rám is rám fér némi gyakorlás.
Átkaroltam Kat derekát.
– Most egy kicsit sötét van hozzá. Csak kitörnéd a nyakad. Majd
holnap.
– Kösz a bizalmat – vágott vissza Kát.
– Szívesen. – Puszit nyomtam az arcára, mire oldalba könyökölt, és
Dee felé fordult. Éreztem, hogy mély lélegzetet vesz.
– Esetleg… esetleg segítesz?
Némán szuggeráltam a húgomat, hogy feleljen, hogy igent mondjon,
mert azzal is egy kicsit összébb zárult volna a köztük tátongó szakadék, õ
azonban némán kisietett a szobából, fel az emeletre.
A francba!
– Majd megbékél. Gyengéden megszorítottam Kat derekát. – Biztosra
veszem
Dawson értetlen arccal ült le.
– Fogalmam sincs, mi lelte, amíg nem voltam itt. Nem értem.
– Mind megváltoztunk, testvér. De a dolgok… a dolgok nemsokára
visszatérnek a rendes kerékvágásba.
Gyász csillant meg Dawson pillantásában, és nagyon vágytam már,
hogy eljöjjön a nap, amikor nem kínozzák a Daedalusban töltött napjainak
rémes emlékei. Pislantott és halványan elmosolyodott.
– Egy Szellemvizsgálók-maratont?
– Nem kell kétszer mondanod. – Felemeltem a kezem; a távirányító a
tenyerembe röppent. – Felvettem vagy hatórányi anyagot. Kukorica van?
Anélkül nem megy.
 – És fagyi is kell. – Dawson felállt. – Hozom a kaját.
Kat halvány mosollyal telepedett le mellém. Újra az arcához érintettem
az ajkam.
– Egyre jobban van, igaz?
– Igaz.
Összeakadt a pillantásunk.
– Akkor csináljuk úgy, hogy a holnap ne legyen hiábavaló!

A vasárnap délelőttöt és a délután egy jó részét gyakorlással töltöttük. A hó

elolvadt már, a talaj vizes volt, Kat tehát teljesen összesározódott.
Igazi piszkos cica lett.
Felé nyúltam, amikor ellépett mellettem. Rosszalló pillantással felelt.
Elvigyorodtam.
– Piszkos az arcod. Cuki.
Haragosan meredt rám, és tudtam, miért. Én egy foltnyi sarat sem
szedtem össze. Órák óta rohangáltunk fel-alá, és még csak meg sem
izzadtam. Kat Dawsonhoz fordult.
– Mindig ilyen bosszantóan jó?
Dawson bólintott, és a kézfejével végigtörölt a homlokait.
– Igen, ebben ő a legjobb. A harcban, a futásban, az effélékben.
Kat lerugdalta a sarat a cipőjéről.
– Szívás – közölte.
Felnevettem. Kat nyelvet öltött rám, és visszaállt mellénk. Az udvaruk
szélén elnyúló erdő peremén álltunk.
– Felkészülni, vigyázz, kész – soroltam az ujj aimat begörbítve. – Rajt!
Kat nekirugaszkodott, és ezúttal láttam, hogy jobban figyel a terepre,
anélkül hogy lelassítana. Elmosódtak a fák, ahogy előreszáguldottam,
élveztem, hogy a Forrás ereje hullámzik a bőrömön.
Hátrapillantva elvigyorodtam, mert Kat épp akkor előzte meg
Dawsont. Az egész teste fénylett kissé, a mosolya lélegzetelállító volt.
Mindössze tíz másodperccel előztem meg őket; megpördültem, hogy
figyeljem, ahogy beérnek. Mindketten sokat fejlődtek ahhoz képest, ahogy
kezdtünk, és már majdnem olyan gyorsak voltak, mint én, ami sokat
mondott – habár Kat még nem fejlesztette igazán ki a lassítás készségét.
Erről leginkább a rátapadó sárréteg tanúskodott. Megvetettem a lábam, és
felkészültem, hogy elkapjam, ha úgy lassítana, mint aki éppen becsúszni
készül egy baseballmeccsen.
Úgy is tett.
Földet és köveket rúgott a magasba, és csúszni kezdett; a lába végül
megállt, de a testét még vitte a lendület. Elkaptam, hogy bele ne pottyanjon
a tóba. Megpördült, felnevetett és kinyújtózott, szürke szeme ragyogott,
amikor arcon csókolt.
– Fénylik a szemed – nevettem rá.
– Tényleg? Mint a tiéd? Gyémántfénnyel?
Dawson is megállt mellettünk, kisöpörte összetapadt haját az arcából.
– Nem, csak a színe csillog. Bájos.
– Szép – javítottam ki. – De azért vigyázz, az emberek előtt ne
mutogasd!
Kat bólintott. Dawsonhoz léptem, és hátba veregettem.
– Mit szólnátok, ha abbahagynánk? Mindketten jó időt futottatok, én
pedig éhen veszek.
Kat összedörzsölte a kezeit.
– Csak menjetek előre! Én még futok kicsit.
– Komolyan?
– Aha. Szeretnélek minden téren lehagyni.
– Erre nem kerül sor, cica. – Visszaléptem mellé, és kerestem egy
tisztább pontot, ahol megcsókolhatom. Nem találtam, de azért adtam neki
egy puszit. – Akár fel is adhatod.
Játékosan eltolt magától.
– Egyszer majd úgyis le kell nyelned a békát.
– Azt várhatod – vigyorodott el Dawson.
Összeszorult a szívem, látva Dawson mosolyát – amit az én barátnőmre
irányzott – és a mögötte rejlő örömet. Ez valóban az igazi Dawson volt. A
könnyed, nyugodt mosoly elárulta.
Nem vette észre, hogy úgy bámulom, mintha az állára is nőtt volna egy
szeme. Hátrasöpörte a haját, és nekilódult.
– Versenyezzünk! – süvöltötte vissza.
Katre pillantottam. Menj – tátogta némán. Egy mosollyal feleltem, aztán
Dawson után lódultam.
– Ugye tudod, hogy veszíteni fogsz?
– Valószínűleg igen, de a te egodnak jót tesz, nem? – felelte.
Felhorkantam. Szinte hallottam Kat hangját a fejemben, hogy azt nem
kell még jobban dédelgetni.
 Egy darabig rendes sebességgel futottunk, aztán Dawson megunta a
játszadozást. A Forrás ereiét felhasználva szinte repülni kezdett a sáros,
egyenetlen talajon. Amíg haza nem értünk, végig tartottam vele a lépést.
Ugyanakkor lassított le, amikor én is; a cipője nyomán repült a murva a
felhajtón. Felém fordult, a szeme fényesen csillogott, amikor elvigyorodott.
– Ennél te pokolian gyorsabban tudsz futni.
– Talán. – A vállammal meglöktem az övét, és elléptem mellette – De
az egómat nem kell már növelni.
– Nem mondod?
Meglepetten felnevettem, és fellépkedtem a verandára. Egy részem
szeretett volna visszafordulni, hogy megszorongassa Dawsont, de tudtam,
okosabb, ha nem hívom fel a figyelmét. Így csak csendben örültem, hogy
egyre inkább a régi önmagává válik, amióta visszatért.
A konyhába érve kinyitottam a hűtőt.
– Mihez lenne kedved?
Dawson lerúgta sáros bakancsait, és lehuppant az egyik székre.
– Bármi jó, ha meg is csinálod.
Felhorkantam, és előszedtem a vajat meg a szeletelt sajtot.
– Akkor grilisajtos szendvics lesz.
Dawson hallgatott, amíg a kenyérszeleteket vajaztam; eleget, hogy
Katnek is jusson, ha majd csatlakozik.
– Nem vagy ideges a mai este miatt? – kérdezte végül.
Erre mit válaszolhattam volna? Belefordítottam a szendvicset a forró,
kivajazott serpenyőbe, és megfontoltam, mit mondjak.
– Bízom benne, hogy sikerrel járunk – mondtam végül.
– Én is. – Ránéztem; Dawson fél kézzel a hajába túrt és a padlót nézte,
amikor rápillantottam a vállam felett, a homloka mély ráncokba szaladt. –
De én… muszáj lesz, hogy majd segíts.
A lapátkával a kezemben fordultam felé.
– Ez természetes, Dawson.
– Nem, nem arra gondolok. Úgy értem… – Megköszörülte a torkát, és
felnézett rám. Mostanra végre kikerekedett egy kissé az arca, de a
járomcsontja még mindig élesen kiugrott. – Úgy értem, Beth-szel lesz majd
szükségem a segítségedre. Nem hiszem, hogy jó állapotban van, érted?
Eszembe jutott Kat leírása Beth viselkedéséről. Biccentettem.
– És azt sem tudom, hogy… hogy felismer-e egyáltalán engem.
Az ujjaim megszorultak a lapát nyelén.
– Fel fog, Dawson.
 – Nem tudom – ismételte, és ismét a padlóra fordította a tekintetét. –
Már volt, amikor nem ismert meg. Volt, olyan is, hogy én nem ismertem meg
őt.
Még a lélegzetvételről is elfeledkeztem.
– Csak szeretném kijuttatni onnan anélkül, hogy neki, vagy… vagy
bárkinek baja essen. – Dawson lassan a szemembe nezett. – És nem tudom,
hogy… szóval, ha meglát és nem ismer meg, nem tudom, mennyit ér majd,
hogy ott vagyok.
– Értem. – Zaklatottan fordultam vissza a serpenyőhöz, hogy
megfordítsam a szendvicseket. – Ott leszek, Dawson.
Szünet.
– Köszönöm! – mondta végül.
Elszoruló torokkal bólintottam, de reméltem, hogy nem lesz majd
szükség a segítségemre. Azt akartam, hogy Dawson és Bethany boldogan
találjon ismét egymásra, de annál több eszem volt, mint hogy vakon bízzak
is benne. Az ugyanolyan lett volna, mint felköpni, aláállni, aztán csodálkozni,
hogy esik az eső.
Elkészültek a szendvicsek; kiemeltem őket a serpenyőből a tányérokra.
Épen tnyújtottam az egyiket Dawsonnak, amikor a szívem megugrott és
összevissza kezdett verni. Az érzés váratlanul ért.
Kat.
Más volt, mint amikor gyakorolt. A mosogatóba dobtam a lapátot, és
egy pillanat alatt a bejárati ajtónál termettem. Kilépve azonnal észrevettem
az út mellett leállított fekete Expeditiont és Lane-t, ám Katet nem láttam
sehol,
A következő pillanatban a saját verandánkról átvillantam Katék
felhajtójára, amivel meg is leptem Lane-t.
– Segíthetek valamiben, Lane?
Hátralépett, és a szívére szorította a kezét.
– Daemon, te jó ég! Utálom, mikor ezt csinálod. – Amikor nem
feleltem, megrázta a fejét.
– Nyomozást folytatok.
– Rendben.
Megfeszültem, amikor kihúzott az öltönye felső zsebéből egy kis
jegyzetfüzetet és felcsapta.
– Brian Vaughn újév óta nem adott életjelet magáról. Minden lehetséges
nyomot ellenőrzök.

Micsoda veszettül pocsék időzítés, hogy éppen ma jelenjen meg

 Micsoda veszettül pocsék időzítés, hogy éppen ma jelenjen meg
Vaughn után kérdezősködni! Rezzenetlen arccal tettem karba a kezem, és
egyenletes hangon feleltem.
– Miért tudnék én róla bármit is, vagy miért érdekelne egyáltalán?
– Mikor láttad utoljára?
– Azóta nem, hogy megérkeztetek a szokásos ellenőrzésre, és abban a
visszataszító kínai vendéglőben akartatok enni – vágtam rá. – Azóta sem
jöttem helyre teljesen.
Lane vonakodva elmosolyodott.
– Igen, tényleg rémes volt a kaja. – Valamit lejegyzett, aztán eltette a
füzetkét. – Eszerint egyáltalán nem láttad Vaughnt?
– Úgy van. – A válla felett valami mozgást vettem észre.
Lane bólintott
– Tudom, hogy ti ketten nem különösebben kedveltétek egymást. Nem
is gondoltam, hogy a saját szakállára idelátogatna, de az ügy jelen állása
szerint minden lehetőséget meg kell vizsgálnunk.
– Megértem. – Újra a fák közé pillantottam, ahol mintha megjelent
volna valami, ám nem láttam biztosan. – A szomszéd házat miért kell
megvizsgálni?
– Mindenhová benézek – válaszolta Lane. – Még mindig jóban vagy
azzal a lánnyal, akivel láttunk?
Összehúztam a szemem. Lane nevetve lépett el mellettem, és a vállamra
csapott.
– Daemon, sosem tanulsz meg lazítani? Engem nem érdekel, kivel…
töltöd az idődet. Csak a munkámat végzem.
Mintha tényleg elhittem volna. Lane nem volt akkora pöcs, mint
Vaughn, de ez nem mondott sokat.
– Vagyis ha úgy döntenék, hogy csak emberekkel fogok járni, és végül
meg is állapodnék egynél, nem jelentened?
– Amíg nem találok rá cáfolhatatlan bizonyítékot, nem érdekel az ügy.
Ez csak egy állás, jó nyugdíjkilátásokkal, és remélem, el is jutok odáig. –
Elindult az autója felé, de megtorpant és visszafordult. – A bizonyíték és a
megérzés között van különbség. Például a megérzésem elárulta, hogy a
testvéred komoly kapcsolatban volt azzal a lánnyal, akivel egyszerre tűntek
el, de bizonyíték az nem volt.
Nekidőltem az autónak. Ez már ingoványosabb talaj volt. Lane vagy
hazudni fog, és úgy tesz, mintha nem tudná, hogy Dawson odabent ül, és
éppen nem eszik grillsajtos szendvicset, vagy kimondja az igazat.
 – Láttad a testvérem holttestét, amikor megtalálták?
Feszült, néma csend következett, majd Lane lehajtotta a fejét
– Én nem voltam ott, amikor állítólag megtalálták őt és a lányt, csak
később hallottam. Én mindössze egy hivatalnok vagyok. – Felnézett. – És
azóta sem mondtak nekem mást. Apró csavar vagyok a gépezetben, de
azért nem vagyok vak.
– Ezzel mire célzol? – kérdeztem.
Lane halványan elmosolyodott.
– Tudom, mi van a házadban, Daemon. Tudom,, hogy hazudtak nekem.
Sokunknak hazudtak, és sokan nem is tudják, mi az igazság. A munkánkat
végezzük, és nem keltünk feltűnést.
Biccentettem. Egyre jobban tiszteltem Lane-t.
– Te sem?
– Nekem megmondták, hogy ellenőrizzem azokat a helyeket, ahol
Vaughn előfordulhat, és ennyi. – A kocsiajtó felé intett; odébb léptem. – Van
annyi eszem, hogy ne üssem az orromat semmibe, ami nem az én ügyem. Ki
akarom használni azt a nyugdíjalapot. – Bemászott, és behúzta maga után a
kocsiajtót. – Légy óvatos!
– Viszlát, Lane! – Intettem és elhátráltam. Az Expedition csikorgó
kerekekkel, murvát szórva elhajtott, csak a kipufogógáz bűzét hagyta maga
után.
Ez… érdekes beszélgetés volt. Szerettem volna elhinni, amit Lane
mondott, de több eszem volt, mint hogy ne tartsam többé fenyegetésnek.
Sóhajtottam és megfordultam, hogy szemügyre vegyem az erdőt.
Megpillantottam egy kék villanást – a felsőt, amit Kat viselt, és már indultam
is arrafelé, amikor Kat lépett ki a fák közül.
– Minden rendben? – kérdezte.
Bólintottam.
– Hallottál belőle valamit?
– Igen. Már visszafelé tartottam, amikor megláttam. – Elhallgatott és
grimaszolt. – Hiszel neki?
– Képtelen vagyok eldönteni. – A vállára tettem a karomat, úgy
vezettem a házam felé. – Lane mindig rendes alak volt, de ez nekem akkor
sem tetszik.
Átfogta a derekamat és nekem dőlt.
– Melyik része?
– Ez az egész helyzet. – Letelepedtem a lépcsőre, az ölembe húztam és
átöleltem Katet. – A tény, hogy a minisztérium minden tagja, még Lane is,
pontosan tisztában van azzal, hogy Dawson visszatért, és nyilvánvalóan azzal
is, hogy tudunk a hazugságaikról. Mégsem tesznek semmit. – Kát az
arcomhoz simította az arcát, én pedig lehunytam a szemem. – A ma este
is… sikerülhet, de mindenképpen őrültség. Az is eszembe jutott, vajon nem
tudják-e már, hogy jövünk.
A hüvelykujjával végigsimított az állam vonalán, aztán csókot nyomott
az arcomra.
– Gondolod, hogy csapdába esünk?
– Szerintem mindvégig csapdában voltunk, csak arra várunk, mikor
csapódik ránk. – Megfogtam sáros kezét. Kat megborzongott.
– Attól még megcsináljuk?
Álltam a pillantását.
– Neked nem muszáj.
– Neked sem – felelte halkan. – Mégis megtesszük.
– Pontosan.
Hosszú pillanatokig egyik ö nk sem szólt, végül Kát megcsókolt.
– Azt hiszem, megyek, hogy kicsit anyuval legyek, mielőtt elindulunk.
Nemsokára felébred.
Viszonoztam a csókot, mindent belesűrítettem, amit éreztem a vágyat,
hogy bárcsak több időnk lenne, a kétségbeesést, hogy nincs elegendő, és
minden érzelmemet Kat iránt. Amikor megszólaltam, rekedtnek hallottam a
saját hangomat.
– Ez jó gondolat, cica.

Órákkal később mindenki feszülten várta, hogy odaérjünk a Mount

Weatherbe. Volt, aki nevetett, volt, aki szentségelt, de ez is, az is erőltetett
volt. Mindannyian tudtuk, hogy talán lesz, aki nem tér haza. Ez a kijózanító
gondolat kísértett mindannyiunkat.
Szóval inkább arra összpontosítottam, hogy Kat az én egyik régi fekete
termopulcsimat vette fel, és a világon nem volt izgatóbb látvány, mint ő – az
én ruháimban. A birtokló büszkeség mértéke, amely eltöltött, alighanem már
beteges volt.
Két kocsival mentünk; Dee, Ash és Andrew Matthew-hoz ültek be.
Okosabb volt Blake-et mellém ültetni, mert én talán kevésbé akartam
megölni. A hülyéje az út első fél órájában csendben maradt, utána azonban
el sem bírt hallgatni.
 A helyzet addig fokozódott, hogy Dawson halkan megjegyezte:
– Te soha nem fogod be a szádat?
– Csak ha alszom – vágta rá Blake.
– És ha halott vagy – csaptam le rá. – Akkor is elhallgatsz, ha
meghaltál.
– Értem – válaszolta Blake, és összepréselte az ajkát.
– Helyes. – Az utat néztem. – Próbálj meg most is hallgatni kicsit!
Kat hátrafordult Dawson felé.
– Mit fogsz csinálni, ha meglátod Betht?
Eszembe jutott, amit a konyhában mondott, és fogalmam sem volt,
milyen választ ad erre.
– Ó, Jézus, fogalmam sincs. Lélegezni… azt hiszem, akkor végre lel
tudok majd lélegezni.
A francba!
A büdös francba!
– Biztos, hogy ő is ugyanígy érez – felelte Kat fátyolos hangon. Rám
sandított, én halványan rámosolyogtam. Megfeszült a válla, amikor Blake-re
nézett.
– És te?
Blake nem válaszolt azonnal.
– Elmegyünk innen, nyugatra, és legelőször is szörfözünk egy jót. Chris
remekül lovagolta meg a hullámokat.
Erre megrándult az ajkam, mert ez olyan átkozottul hétköznapian
hangzott.
Kat visszafordult, és lenézett a kezére.
– Az… az jó.
Amikor már kevesebb, mint egy kilométer választott el a szolgálati
úttól, megcsendült egy telefon a hátsó ülésen.
– Luc az – mondta Blake. – Meg akar bizonyosodni róla, hogy
követjük a tervet.
– Követjük – feleltem. Dawson előrehajolt az ülések között, már-már
az ölembe mászott.
– Biztosan?
– Biztosan.
– Jó, csak kérdeztem – morogta Dawson, és hátradőlt. A helyét Blake
foglalta el. Felnyögtem.
– Minden rendben, Luc is készen áll. Csak emlékeztetni akart, hogy
mindössze tizenöt percünk van. Ha bármi félresikerül, elhúzunk, és később
újra próbálkozunk.
– Nem akarok újra próbálkozni – tiltakozott Dawson. Ha már
bejutottunk, nem szabad visszafordulnunk.
A visszapillantóban láttám Blake grimaszát.
– Ember, én is legalább annyira ki akarom őket hozni, mint te, és az
időnk véges. Ennyi az egész – felelte rosszallóan.
– Követjük a tervet. – A tükörben a testvérem szemébe nézet in Ügy
lesz. Még egyszer nem veszítelek el, Dawson.
– Különben sem lesz semmi baj – avatkozott közbe Kat. – Mind a terv
szerint fog menni.
Megfeszült az állam, úgy figyeltem a bekötőutat. Lassítottam,
lehúzódtam balra. Semmi jelzést nem tettek ki, de csak ez az egyetlen út
emlékeztetett a térképen szereplőre. A tükörben láttám, hogy Matthew
lámpái köveinek. Néhány száz métert gurultunk a sötét úton, és megláttuk az
elhagyott farmházat jobb oldalon. A hold fénye alig világította meg.
Bingó.
– Félelmetes! – mormolta Kat, és a hiányzó fél tetőt méregette.
Lefogadom, hogy a szellemvadászaitok azt mondanák rá, hogy kísértetjárta.
– Szerintük minden hely az – nevettem halkan. – Ezért imádom őket.
– Miért, nem így van? – tódította Dawson.
Megálltunk, Matthew besorolt mellénk. Leállították a motort,
kikapcsolták a lámpákat. Az órára pillantottam. Öt perc múlva kilenc. Nem
volt vesztegetni való időnk.
Blake mobilja megint megcsörrent.
– Azt kérdezi, készen állunk-e.
– Krisztusom, micsoda idegesítő egy kölyök! – morogtam Matthew-ék
felé fordulva. – Ideje felkészülni. Andrew?
Andrew kiszállt, közben még valamit mondott Deenek és a húgának,
aztán megfordult, és fura kézmozdulatot tett, ami csakis bandajel lehetett.
Mi a fene?
– Elkészültem, vigyázz, rajt!
– Azta… – motyogta Blake.
– Követjük a tervet. Egyikünk sem tér el tőle, egyetlenegyszer sem –
néztem Dawsonra. – Mind hazatérünk ma este.
Egyetértésben szálltunk ki a kocsiból. A motorház előtt Kathez léptem,
és a karjára tettem a kezem.
– Maradj mellettem.

Bólintott. Tapintani tudtam az idegességét, és nem hibáztathattam érte.

 Bólintott. Tapintani tudtam az idegességét, és nem hibáztathattam érte.
Magamnak sem engedtem, hogy belegondoljak, mire készülünk, mert
eszement hülyeség volt.
– Idő? – kérdeztem.
Egy mobiltelefon kijelzője villant fel.
– Egy perc – felelte Blake.
A sötétben megfogtam és megszorítottam Kat kezét.
– Harminc másodperc – jelentette be Blake.
Abbahagytam a lélegzést.
– Tíz másodperc.
Újra megszorítottam Kat kezét, aztán nem is eresztettem el. Nem is
fogom. Egyáltalán.
Blake előrehajolt mellettünk.
– Három, kettő, egy… futás!
Mind az öten nekilódultunk, átsuhantunk a sötétségen. Remegett a
levegőben az energia, statikus elektromossággal töltötte fel. Elértük a
hegyet; az út mellett maradtunk, de elkerültük a fényfoltokat.
Szorosan fogtam Kat kezét, de nem kellett magammal húznom. Tartotta
a lépést, éppen olyan gyorsan haladt, mint mi, többiek. Alig több mint egy
perc telt el, és megláttuk a reflektorokkal megvilágított, hétméteres kerítést.
Akkor lelassítottunk, és az utolsó fák fedezékében megálltunk.
Vörös és fehér jelzések figyelmeztettek, hogy a kerítésbe áramot
vezettek. A drót mögött egy focipálya méretû nyílt tér várt, és egy hatalmas
épület – a Mount Weather.
– Idő? – kérdeztem újra.
– Kilenc óra egy perc. – Blake átfuttatta az ujjait tüskékbe fésült haján.
– Oké, látok egy őrt a kapunál. Ti láttok másikat?
Hiába figyeltem, nem láttam mást. Lucnek igaza volt. Váltás idején
érkeztünk, és csak a kapunál posztolt egy őr. Úgy kell leütnünk, hogy ne is
lássa, mi találta el.
– Adjatok egy másodpercet! – súgta Andrew, azzal kilépett a fák
fedezékéből, és a feketébe öltözött őr felé lopózott. Megfeszülő izmokkal
néztem, ahogy leguggol és a földre teszi a tenyeret. Kék szikrák pattantak;
az őr már fordult volna Andrew felé, ám az elektromos löket előbb érte el.
Megrándult, mintha valaki megrázta volna, a fegyver kiesett a kezéből, aztán
egy pillanattal később maga is mellé zuhant. Életben volt, de eszméletlen.
– Azt se látta, mit kapott – vigyorgott Andrew, és megfújkálta az ujjait.
– Nagyjából húsz percig lesz kiütve.
 – Szép – jegyezte meg Dawson. – Ha én próbálkoztam volna,
megsütöm az agyát.
Erre inkább nem is válaszoltam. Egyenesen a kapuhoz mentem. Csak
arra hagyatkozhattam, hogy Luc valóban kiiktatta a kamerákat, nekünk
pedig a helyes kódokat adta meg. Ha nem, nekünk hivatalosan is végünk.
Luc pedig hivatalosan is meg fog halni.
– Ikarus – mondta Blake halkan. Bólintottam, és beírtam a kódot. Egy
fémes kattanás következett, aztán mély zúgás törte meg a csendet. A
lélegzetünk ködfelhőkben gomolygott a hidegben, amíg a kapu kitárult.
Még korai a megkönnyebbülés.
Intettem, hogy mindenki igyekezzen. Átfutottunk az udvaron az
épületig. Végignéztem a falat, de nem láttam a panelt, ahol a második kódot
kellett volna beírni.
– Hol az az átkozott beléptető? – sziszegte Dawson, fel-alá jrkálva az
ajtók között.
Kat hátralépett.
– Ott – mutatott végül jobbra.
Andrew odafutott, az apró bemélyedéshez a szegélyléc árnyékában, és
hátranézett a válla felett.
– Készen álltok?
Dawson Katre nézett, aztán rám, végül a középső ajtóra.
– Igen.
– Labirintus – mormoltam mögöttük. – Az ég szerelmére, ne gépeld el!
Andrew vigyorogva írta be a kódot. Egy pillanattal később az ajtólap
csendesen félresiklott, és feltárult mögötte egy széles, narancsfámé festett
falú folyosó. A legvégén pedig ott voltak a liftek. Ott lemegyünk hat
emeletet, és megtaláljuk a cellákat.
Ekkor minden felgyorsult.
Dawson átlépte a küszöböl. Kat szorosan követte. Utánanyúltam, hogy
magam mellett tartsam, de mielőtt hozzáérhettem volna, valami halk,
szisszenő hang hallatszott, mintha viperafészekbe léptünk volna.
Dawson minden előjel nélkül összeesett a padlón egy vonagló kupacba.
Rémületemben és haragomban összeszorult a gyomrom; odaszáguldottam
mellé és megérintettem, de újra összerándult, mintha a kezem megégette
volna Végignéztem rajta, de nem láttam sérülést.
Mi a pokol?
– Senki ne mozduljon! – parancsolta Andrew.
Blake elfehéredett.
 Akkor értettem meg. Dawson görcsbe merevedett teste… valahonnan
ismerős volt a helyzet… És a fájdalomtól üveges pillantás is. Ónix.
Az egész világ megállt körülöttem. Felnéztem. Az ajtókeretbe
süllyesztve egy sor lefelé néző szórófejet láttam – és újra meghallottam a
szisszenést. Ónix, gondoltam ismét bután, fegyverré alakított, porként kifújt
ónix.
Előrevetődtem, de már későn.
Kat megdermedt, a háta természetellenesen megfeszült. A szája néma
sikolyt a nyílt, amikor a fúvókák sugara egyenesen eltalálta.
 TIZENNEGYEDIK FEJEZET

A Z AGYAM LEKAPCSOLT , az ösztöneim vették át az irányítást. Kathez

rohantam – összerándultam, amikor felkaptam, neki pedig a fájdalomtól
eltorzult az arca aztán a mellkasomhoz szorítottam, és kirontottam. Andrew
Dawsont hozta ki. Meg kellett szabadítanom Katet az ónixtól.
Sebesen rohantam, át a füvön, ki az erdőbe, és kevesebb, mint egy
perc alatt már lent is voltam a bekötőút végében, ahol a többiek vártak.
Fogalmam sem volt, miféle kárt tehet benne az ónixpermet, de mindent
elborított a félelem.
– Mi történt? – kiáltotta Dee, és elém szaladt.
– Ónix. A levegőben volt. Mindenhol rátapadt. – Hátraléptem a húgom
elől. – Ne! Rád is rád fog kerülni. Andrew hozza Dawsont. Le kell szednem
róla. Azonnal.
Matthew átkozódott, és ököllel csapott a kocsija oldalára, amely
behorpadt az ütéstől – aztán megpördült.
– A folyó! Vidd a folyóhoz!
Sarkon fordulta m, és újra nekilendültem; tudtam, a folyó a hegy
lábánál folyik. Süvített mellettem a szél, amíg visszafelé száguldottam a
vízhez, amelyet az ideúton elhagytunk. A hideg csontig hatolt, de ez volt a
leggyorsabb módja, hogy megszabadítsam a rémes anyagtól Katet.
Ahol a meztelen bőrömhöz ért, engem is perzselt az ónix. A vörösen
izzó fájdalom olyan volt, mintha apró kampók akadtak volna a bőröm alá,
és a csontomat karcolták, a húsomat tépték volna. Átrohantam a tüzes
poklon, csak a folyóra összpontosítottam. Amint megéreztem a nedves
szagot, szerettem volna térdre zuhanni, de még nem lehetett. Teljes
sebességgel vágódtam a vízbe.
– Kapaszkodj belém! – mondtam Katnek. – Hideg lesz, de az ónix
beborítja a ruháidat és a hajadat is. Csak kapaszkodj, rendben?
Nem felelt. Lábszárig, majd térdig járva a jeges vízben cifrán
káromkodtam. Összeszorítottam a fogamat: amikor a víz elérte Kat lábát és
átáztatta a nadrágját, megpróbált feljebb kapaszkodni rajtam, de nem
hagyhattam. Szorosabban öleltem át, és máris utáltam magam, amiért ezt
teszem vele, de a tarkójára csúsztattam a tenyeremet, és vele együtt
alámerültem.
Bassza meg!
A jeges hideg minden porcikámat megdermesztette. Tudtam, ha nekem
ilyen rossz, Katnek még pocsékabb. Rázta a fejét a felkavarodott vízben,
de éreztem, ahogy enyhül a perzselő érzés.
Feltérdeltem, és kiemelkedtem vele a vízből. Kat zihálva kapkodott
levegő után, amíg partra rohantam. Andrew akkor érkezett a vízbe,
lenyomva magával Dawsont. Óvatosan, gyengéden lefektettem Katet a
parton, és remegő kézzel kisimítottam a vizes fürtöket az arcából. Szürke
szeme kikerekedett, az ajka elkékült, szaggatottan vette a levegőt.
Loccsanásokat hallottam a hátam mögül. Hátranéztem, és meglepve
láttam, hogy Blake segít Dawsont kihúzni a vízből. Együtt lefektették Kat
mellé. Kat lassan arra fordította a fejét, de egyikük sem mozdult.
Aztán Dawson felhúzta az egyik lábát, és a karjával eltakarta az arcát.
– Basszus…
Ezúttal a megkönnyebbüléstől rogyott meg a térdem. A tenyerem közé
fogtam Kat arcát, és magam felé fordítottam a fejét.
– Jól vagy? Mondj valamit, cica! Kérlek.
– Hűha! – nyögte ki.
Egy pillanatig csak bámultam rá. Hűha? Aztán gondolkodás nélkül
mozdultam, átöleltem és a karomba emeltem, aztán lehuppantam a
fenekemre, és úgy szorítottam, hogy rekedten felnyögött.
– Istenem, nem is tudom… – A tarkójára csúsztattam a kezem. –
Halálra rémültem.
– Jól vagyok – válaszolta fojtottan. – Mi van veled? Rád is biztosan…
– Nincs már rajtam. Ne aggódj emiatt! – Megborzongtam. – A fenébe,
cica…
Belekapaszkodott vizes pulóverem elejébe, amíg végigfuttattam rajta a
kezemet, hogy megbizonyosodjak róla, hogy nincsenek láthatatlan sérülései.
Amikor nem találtam egyet sem, megcsókoltam a homlokát, aztán a
szemhéjait is. Nem bírtam megfékezni a kezem remegését.
Két pár reflektor fénye vetült ránk. A kérdések özönéből Dee esett
térdre Dawson mellett, és megragadta a kezét.
– Mi történt? – kérdezte. – Valaki árulja el, mi történt!
Matthew és Ash is megjelent, mindketten kíváncsian és aggodalmasan
siettek oda. Andrew igyekezett elmagyarázni a dolgokat, ahogy bírta.

– Nem tudom. Amikor kinyílt az ajtó, valami kilőtt belőle. Valami finom
 – Nem tudom. Amikor kinyílt az ajtó, valami kilőtt belőle. Valami finom
porszerű, de szagtalan és láthatatlan.
– Fájt, mint az istennyila! – ült fel Dawson a karjait dörgölve Csak
egyvalami éget így. Az ónix. De ilyen formában még sosem találkoztam vele
– folytatta, miközben Ash és Dce segítségével merev mozdulatokkal talpra
állt – A levegőbe fújták. Őrület!' Szerintem le is nyeltem belőle egy kicsit.
– Jól vagytok? Katy? – fordult hozzánk Matthew.
Kat bólintott.
– Honnan tudtad, hogy a víz segíteni fog?
Kisöpörtem a vizes tincseket a homlokomból.
– Gondoltam, hogy ónixról van szó, és amikor nem láttam sebet
rajtatok, rájöttem, hogy a ruhátokra és a bőrötökre kerülhetett. Aztán
eszembe jutott, hogy elhajtottunk a víz mellett. Úgy találtam, ez a legjobb
hely, ahova hozhatunk benneteket.
– Még az első ajtón sem jutottunk át – nevetett fel keserűen Andrew. –
Mégis, mi a fenét akartunk? Az egész hely dugig van fegyverekkel a
luxenek, és a jelek szerint a hibridek ellen is.
Mellesleg, hogyhogy Blake erről nem tudott? Ő már járt a Mount
Weatherben azelőtt. Hogyhogy nem tudott az ónixról?
Talpra támogattam Katet, aztán leeresztettem a karomat, és a föl dón
ülő Blake mellé léptem.
– Te már jártál a komplexumban korábban, igaz?
Blake lassan talpra kászálódott.
– Igen, de semmi…
Úgy vágtam állon, hogy a feje hátracsuklott. Előrehajolt, a földre
könyökölt, és kiköpött némi vért.
– Nem tudtam! Nem tudtam, hogy ilyeneket szereltek lel!
– Ezt nehezen tudom elhinni.
– Muszáj hinnetek nekem! – nézett fel Blake. – Még sosem történt
semmi ilyesmi! Nem is értem.
– Lószar! – vágta rá Andrew. – Csapdába csaltál minket.
– Nem! Dehogy! – Blake felállt, hátat fordított a folyónak, fél kezével
az állkapcsát tapogatta. – Miért tettem volna ilyesmit? A barátom…
– Nem érdekel a barátod! – rivallt rá Andrew. – Jártál bent! Hogy
lehet, hogy nem tudtál az ajtóba épített fegyverről?
Blake Katre nézett.
– Hinned kell nekem! Fogalmam sem volt, hogy ez fog történni. Nem
vezetnélek benneteket csapdába!
 – És Luc? Ő sem tudta? – kérdezte Kat gyanakodva.
– Ha tudja, megmondta volna. Katy…
– Ne! – figyelmeztettem; haragomban már-már elmosódtak a testem
körvonalai. – Ne szólj hozzá! Egyikünkhöz se szólj most!
Blake kinyitotta a száját, de nem szólalt meg. Végül megrázta a fejét és
visszasietett a kocsikhoz.
Mindenki hallgatott. Végül Ash szólalt meg.
– Most mit csinálunk?
– Nem tudom – válaszoltam a fel-alá járkáló Dawsont figyelve. –
Tényleg nem tudom.
– Ez szívás – emelkedett fel Dee. – Ez istentelen nagy szívás.
– Visszatértünk a rajtvonalra – állapította meg Andrew. – A francba, a
rajtvonal mögé.
Dawson felém pördült.
– Nem adhatjuk fel! Ígérd meg, hogy nem adjuk fel!
– Nem fogjuk – biztosítottam. – Nem adjuk fel.
A szemem sarkából láttam, hogy Matthew visszatér a kocsijától, és egy
takarót terít Kat görnyedt vállára, aztán mond neki valamit, végül
visszakíséri a terepjárójához. Hallottam, ahogy becsukódik az ajtó és
beindul a motor.
Nagyot fújtam, és Dawson szemébe néztem.
– Nem adom fel.
Dawson felszegte az állát: a száját feszes vonallá préselte össze. Nem
szólt semmit, csak visszafordult a saját kocsija felé. Az égen ragyogtak a
csillagok, a fényük éppen olyan hideg és kemény, mint a mi küldetésünk.

Félúton Petersburg felé Kat már nem remegett, de én még mindig

aggodalmaskodtam miatta. Lehet, hogy hibrid, azonban akkor is lefújták
ónixszal, én pedig majdnem belefojtottam a Shenandoah folyóba. Szó sem
lehetett róla, hogy ma este szem elöl tévesszem.
Csaknem éjfél volt már, amikor megálltam a felhajtón. Blake szó nélkül
elsunnyogott, én pedig nagyon reméltem, hogy valahol leugrik egy szikláról.
Nem érdekelt. Elkaptam Katet, mielőtt a szomszéd ház felé vehette volna az
irányt, és bekormányoztam hozzánk. Mindenki egyszerre beszélt, de ez sem
érdekelt. A Matthew takarójába búrkolózó Kat kimerültnek, eltompultnak
tűnt. Megfogtam a kezét.
– Gyere, öltözz át! – A lépcső alján fel akartam emelni, de
félrelegyintett.
– Jól vagyok.
Frusztrált torokhanggal feleltem, de mögötte maradtam, amíg felmászott
az emeletre, arra az esetre, ha visszagurulna. Amint beértünk a szobámba,
becsuktam magunk mögött az ajtót.
– Ezt majdnem hogy megérdemeltük – sóhajtotta.
Odaléptem, és lehámoztam róla a takarót.
– Hogy érted?
– Egy csapatnyi tizenéves be akar törni a Védelmi Minisztérium
megerősített létesítményébe? Ugyan már! Ennek szükségszerűen balul…
Várj! – Elkapta a csuklómat, amikor a pulcsija szegélyéhez értem. – Mit
csinálsz?
– Levetkőztetlek.
Leesett az álla.
– Hűha! Ezt nevezem gyakorlatias megközelítésnek!
Féloldalasan rámosolyogtam.
– A felsőd meg a nadrágod csuromvizes és hideg. Ráadásul még mindig
lehetnek rajtuk ónixmaradványok. Muszáj levetned őket.
– Én is képes vagyok rá! – csapott a kezemre.
– De abban mi az élvezet? – súgtam a fülébe; de azért elengedtem, és a
szekrényhez léptem. – Tényleg úgy gondolod, hogy kudarcra vagyunk
ítélve?
A ruhái susogása nagyon megnehezítette, hogy ne forduljak vissza.
– Ne… ne fordulj meg!
Arra gondolva, hogy már láttam korábban, csak megráztam a fejem, és
tovább kerestem valamit, amit felvehet.
– Nem tudom – felelte végül. – Még képzett kémeknek is nagy feladat
lett volna. Nekünk túl sok.
– De amíg az ajtót el nem értük, minden rendben ment. – Előhúztam
egy inget, amit akár egyberuhának is felvehetett, bár kicsit rövid volt. –
Utálom ezt mondani, de valójában nem hiszem, hogy Blake tudott a
dologról. Az arckifejezése, amikor te és Dawson összecsuklottatok… túl
őszinte volt.
– Akkor miért ütötted meg?

– Mert úgy akartam. – Fél kézzel eltakartam a szemem, úgy fordultam

 – Mert úgy akartam. – Fél kézzel eltakartam a szemem, úgy fordultam
meg és nyújtottam át az inget. – Tessék.
Kat kikapta a kezemből, én pedig egy pillanatra átlestem széttárt ujjaim
között. Még épp megláttam, ahogy az anyag a combjára terül
– Leskelődtél.
– Lehet. – Kézen fogtam és az ágyhoz húztam – Mássz be! Még
ránézek Dawsonra, és mindjárt visszajövök.
Bemászott az ágyba, és elhelyezkedett azon a részen, amely lassan a
sajátjává vált, majd az álláig húzta a takarót. Kiléptem a folyosóra, és meg
álltam a lépcső tetején. Lentről meghallottam Dawson és Dee hangján aztán
Andrew-t is. Matthew valószínűleg már korábban elment.
Le kellett volna mennem, hogy ránézzek a testvéremre, de ott, a lépcső
tetején állva azt mondtam magamnak, hogy Dee is megbirkózik a helyzettel.
Nem mindig van rám szükség. Nem mindig muszáj, hogy én legyek, aki
elintézi a dolgokat.
Ahelyett, hogy lementem volna, sarkon fordultam, és visszamentem a
szobámba. A beeső ezüst holdfényben előszedtem a szekrényből egy
pizsamanadrágot, gyorsan belebújtam, aztán az ágyhoz lépve bemásztam a
takarók alá.
Kat közelebb fészkelődött.
– Hogy van Dawson?
– Megvan. Persze nem kifejezetten boldog. – Nem kellett lemennem,
hogy ezt tudjam.
– Köszönöm, hogy kijuttattál minket onnan. – Hátrahajtotta a fejét, én
pedig kisimítottam még mindig nyirkos haját az arcából.
– Nem egyedül tettem – csókoltam homlokon. – Jól vagy?
– Igen, ne aggódj miattam!
A hajába süllyesztettem az ujjaimat.
– Soha többé ne lépj be elsőnek egy ajtón! Rendben? És ne is
tiltakozz, meg ne gyere azzal, hogy hímsoviniszta vagyok! Soha többé nem
akarlak ilyen kínok között látni.
Vártam, hogy vitába szálljon velem, de csak még közelebb bújt,
meztelen mellkasomra tette a kezét. Amikor megcsókolt, szikra pattant az
ujjai között. Lágyan viszonoztam a csókját. Szinte áldás volt, édes,
gyengéd, de aztán megváltozott. Nem hiszem, hogy valamelyikünk is így
akarta volna, de az este maradék adrenalinja újra az ereinkbe áramlott,
kiélesítette az érzékeinket.

Kat a hátára fordult, én pedig követtem, a bőrünk egy pillanatra sem

 Kat a hátára fordult, én pedig követtem, a bőrünk egy pillanatra sem
vált el egymástól. Fölé hengeredtem, élveztem hívogató lágyságát. Bolondító
volt. Az este kudarca és a Mount Weather pillanatok alatt kiszorult a
szobából.
Végigsimítottam a vállát, lehúztam róla a kölcsöninget, aztán
végigcsókoltam a torkát, és megremegtem, amikor meghallottam halk
nyöszörgését. Csókot nyomtam a vállára is, és akkor Kat felemelte a karját.
Nem tétováztam. Istenem – már soha, egyáltalán nem tétováztam, ha
Katről volt szó. Lerántottam az inget, aztán mozdulatlanul néztem az elém
táruló szépséget. Remegett a kezem. Mindenestől beleremegtem. Hiszen
minden ruhája átázott, semmit sem viselt az ing alatt – miért nem jutott ez az
eszembe korábban?
A fenébe!
Kat olyan módokon tört meg, amelyekről maga sem tudott.
Mohó kezem egy tenyérnyit sem hagyott érintetlenül a testén, ő pedig
ugyanúgy viszonozta. Az ujjai a mellkasomra simultak, aztán a hasamra,
becsúsztak a pizsama laza derekába, végül a nadrág eltűnt, és semmi sem
állt közöttünk.
A hátsó gondolataim között azt kívántam, hogy az első alkalom
tökéletes legyen. Szentimentális volt, és ezzel tisztában is voltam. Kat
megérdemelte a tökéletességet, ám abban a percben nem maradt semmi,
csak az érzések, az akarat és a vágy. Átcikázott rajtunk az energia. Készen
álltam. Ő is készen állt.
– Ne hagyd abba! – súgta.
A szívem egy pillanatra megdermedt könyörgő hangjától. Mélyen
megcsókoltam, aztán felemelkedtem: elektromosság pattogott közöttünk.
Megtörténik. Mindketten ziháltunk, a szívünk egy ütemre kalapált.
Mindketten készen álltunk. Felültem, és az éjjeliszekrény felé hajoltam.
Összeakadt a pillantásunk, Kat beharapta az alsó ajkát, aztán
felkuncogott. A boldog hangot hallva elmosolyodtam, és megszólaltam –
azon a nyelven, amelyen csak nagyon ritkán beszéltünk.
– Mit mondtak – kérdezte.
Felvettem az éjjeliszekrényről a fóliatasakot.
– Nem igazán lehet lefordítani, de emberi szavakkal az áll hozzá
legközelebb, hogy nekem te vagy a legszebb.
Kat levegőért kapott. Összetalálkozott a pillantásunk. A hajamba
süllyesztette az ujjait. Feltéptem a tasakot.
Valaki ököllel támadt az ajtónak. Andrew hangja tolakodott közénk.
 – Daemon, ébren vagy?
Elöntött a hitetlenkedés.
– Ha nem válaszolok, mit gondolsz, elmegy?
Kat keze visszahullott az ágyra.
– Talán.
Andrew újra bedörömbölt. Nem megy el.
– Daemon, muszáj lejönnöd. Dawson elszánta magát, hogy visszamegy
a hegyre, és mindegy, mit mondunk neki Deevel, nem is törődik vele. Olyan,
mint egy öngyilkos hajlamú Duracell-nyuszi.
Összeszorult a gyomrom. Behunytam a szemem.
– Ó, hogy a keserves…!
– Semmi baj – támaszkodott fel Kat. – Szüksége van rád.
Igen, de nekem meg Katre lett volna szükségem, nem is kicsit.
Magamban átkozódva az ajtóra meredtem, és visszadobtam a kis
tasakot az éjjeliszekrényre.
– Maradj itt, és pihenj! Én majd beszélek a fejével… vagy valahogy
beleverek némi józan észt. – Gyorsan megcsókoltam, aztán visszanő urnám
az ágyra. – Sietek vissza.
– Próbáld meg életben hagyni – dőlt hátra.
– Nem ígérek semmit. – Kimásztam az ágyból, felvettem a pizsamát, és
az ajtóhoz léptem, ott azonban megálltam, hogy visszanézzek rá.
Másodpercek választottak el a mennyországtól. Másodpercek.
Felsóhajtottam.
– A francba!
Andrew a szemközti falnál állt, és mindent tudóan vigyorgott. Ellléptem
mellette, és erősen fejbe vertem.
– Hé! Ezt meg mi a fenéért kaptam?
– Az időzítésed oltári szívás – vágtam vissza.
– Hé, ember, nem az én hibám! – Mellettem sietett le a lépcsőn. –
Inkább a testvéred időzítése.
Amint beléptem a nappaliba, és megláttam Dawson elszánt arcát és
Dee aggodalmas fintorát, a libidóm hivatalosan semmivé lett.
– Mit csinálsz, Dawson? – tudakoltam. – Hajnali egy múlt, és…
– Nem érdekel, hány óra van! – Dawson szeme éles, fehér fénnyel
villant. – Beth még mindig a Mount Weatherben van, mi pedig itt ülünk és
nem csinálunk semmit!
Dee a fejét rázta.
– Kattel megsebesültetek! Aztán…
 – Jól vagyunk! – vágott vissza, és oldalra lépett, de elálltam az útját. –
Nincs oka, hogy ne menjünk vissza.
– Megbolondultál? – meredtem rá.
– Ez most költői kérdés volt? – morogta Andrew.
Küzdenem kellett magammal, hogy ne rázzam meg Dawsont, hátha
attól észhez tér. Erőltetetten nyugodt hangon feleltem.
– Gondold ezt végig, Dawson. Most nem sétálhatsz csak úgy be a
Mount Weatherbe. Azt leszámítva, hogy az ónix ugyanúgy kikészítene, Luc
is csak negyedórára kapcsolta le a kamerákat és a biztonsági rendszereket.
Mostanra újra működnek. Amint beteszed a lábad elkapnak.
– Nem ér…
– Nehogy azt mondd, hogy nem érdekel! – csattant fel Dee könnyes
szemmel. – Igenis érdekel! Muszáj, hogy érdekeljen, mi lesz veled! Muszáj,
hogy érdekeljen, mi lesz velünk!
Mielőtt Dawson valami olyasmit felelhetett volna, amivel megtöri Deet,
közbeléptem.
– Muszáj, hogy érdekeljen, mi lesz Bethszel. Ha most visszamész, ha
úgy mész vissza, hogy nem vagyunk jobban felkészülve, nem segítesz neki.
Téged elkapnak, ő pedig nem szabadul ki a veszélyből.
– Nem érted! – dühöngött. – Nem értheted! Neked itt van Katv.
Biztonságban, az ágyadban, az emeleten. Itt van veled. Rögtön vissza is
mehetsz hozzá. De én? Én még csak azt sem tudom… – Elcsuklott a
hangja. – …hogy látom-e még valaha Betht.
Megfeszülve hátraléptem.
– Tudom, hogy aligha érezhetem át teljesen, amit te érzel, de a pokolba
is, bízz bennem egy kicsit! Látni fogod őt.
Dawson kinyitotta a száját, aztán újra becsukta. Félrefordult, két kézzel
túrt a hajába, az arcára kiült a kétségbeesés.
– Nem adjuk fel. Megmondtam. Megígértem. – A vállára tettem a
kezem, és mellé léptem, hogy a szemébe nézhessek. – Megtaláljuk a
módját, hogy kijuttassuk.
Dawson felemelte a fejét. A fény kihunyt a szeméből, a nyomában tűk
fájdalom és bánat maradt.
– Hogyan? Hogyan juttatjuk ki ezek után?
A francba, ez igazán jó kérdés volt. És nem tudtam rá választ adni, mert
még ha rá is vesszük Lucöt, hogy még egyszer kapcsolja le a biztonsági
rendszereket, miként jutunk át az ónixon?

– Nem tudom – ismertem be végül –, de megoldjuk valahogy. Nem

 – Nem tudom – ismertem be végül –, de megoldjuk valahogy. Nem
fogjuk ott hagyni. Kitalálunk valamit.
Sokáig nézett a szemembe, végül bólintott. A harag és pánik helyét
most csontig hatoló fáradtság foglalta el. Lepihent ugyan, de azért vele
maradtam, rajta tartottam a szemem. Végül lefeküdt. Andrew, annak
ellenére, hogy pár órán belül iskolába kellett mennünk, a kanapén dőlt le.
Mire felmásztam a lépcsőn, tele volt a nappal a hócipőm.
Az ágyhoz lépve láttam, hogy Kat már alszik. Szerettem volna
újrakezdeni, amibe belevágtunk, de nem volt szívem felébreszteni. Óvatosan
bemásztam mellé, a teste alá csúsztattam a karomat, és magamhoz öleltem
anélkül, hogy felzavartam volna. Álmában addig helyezkedett, hogy egészen
hozzám nyomta a fenekét. Mivel az inget nem vette vissza, nehezemre esett
figyelmen kívül hagyni a tényt, hogy teljesen, tökéletesen meztelen.
Nagyon nehezemre esett.
Az agyam sem akart leállni mindazok után, ami történt, de
összeszorítottam a szemem, és szorosan átöleltem Katet. Az érzés, amelyet
Dawson szavai keltettek bennem, a félelem, hogy elveszíthetem, még
álmomban is kísértett.
 TIZENÖTÖDIK FEJEZET

B LAKE HÉTFŐN AZ ISKOLA PARKOLÓJÁBAN VÁRT , egy kissé távolabbálló

furgonnak támaszkodva. Amint meglátott minket, ellökte magát, és elénk
sietett.
– Nem ő az az ember, akit elsőként szerettem volna megpillantunk
amint az iskolába érek – nyögtem fel.
– Egyetértek. – Kat az ujjaim köré fonta a sajátjait. – Csak ne feledd,
nyilvános helyen vagyunk.
– Abban semmi élvezet nincs.
Blake lelassított mellettünk.
– Beszélnünk kell.
Nem álltam meg.
– Beszélgetni szeretnék a legkevésbé.
– Megértem – vette fel a tempónkat. – De tényleg nem tudtam az
ajtóba rejtett ónixról. Fogalmam sem volt!
– Hiszek neked.
Blake megbotlott a saját lábában.
– De hát megütöttél!
– Mert úgy akarta – magyarázta Kat, én pedig rákacsintottam. –
Figyelj, nem bízom benned, de talán tényleg nem tudtál róla. Ez nem
változtat a tényen, hogy nem bírunk bejutni.
Blake zsebre tette a kezét és elénk állt.
– Beszéltem az éjjel Luckel. Ő sem tudott az ónixról. Hajlandó még
egyszer megcsinálni. Kikapcsolni a kamerákat, meg mindent.
Ezt jó volt hallani, mert vissza kellett mennünk, sokat mégsem segített.
Körülnéztem.
A futópálya kerítése mellett voltunk, és senki nem hallhatta, amit
mondunk, de azért halkra fogtam a hangomat.
– És azzal mire megyünk? Az ajtón sem jutunk át.
– Vagy ha minden ajtó így van átépítve – tette hozzá Kat.
– Nos, gondolkodtam ezen is – mondta Blake egyik lábáról a másikra
állva. – Amikor a Daedalusnál voltam, mindennap kapcsolatba kerültem az
ónixszal. Az evőeszközeinket is azzal vonták be, de különben egy csomó
mindent, amihez hozzáérhettünk. Égetett, mint a pokol tüze, de muszáj volt
hozzányúlni. Korábban, és nemrég is átmentem már az ajtókon, és semmi
sem történt.
Szárazon felnevettem, és elfordítottam a fejem.
– Most meg csak úgy eszedbe jutott, hogy mesélj róla?
– Fogalmam sem volt, mi az az anyag. Senki sem tudta – válaszolta. –
Nem is gondolkodtam rajta.
Egy részem nem tudta, mit higgyen, de nem volt olyan nagy logikai
ugrás, hogy a Daedalus kondicionálta Blake-et. Újra és újra kitették az ónix
hatásának, hogy kialakuljon benne a védettség. De miért? Miért akarták,
hogy képes legyen ellenállni az ónixnak, annak a fegyvernek, amellyel
kordában tarthatták volna?
– Nem mondhatod, hogy sosem hallottál az ónixról, és hogy mire képes
– jelentette ki Kat.
– Nem tudtam, hogy harcképtelenné tehet – vágta rá Blake.
Kat összepréselte a száját.
– Tudod, túl sok minden van itt, amit csak úgy el kellene hinnünk
neked. Hogy tényleg a Daedalus ellen dolgozol, nem nekik. Hogy Beth és
Chris ott vannak, ahol mondtad, és most még az ónix is.
– Tudom, mi a látszat – felelte megfeszülve.
– Szerintem nem tudod. – Elengedtem Kat kezét, és a kerítésnek
dőltem. – Nincs okunk rá, hogy bízzunk benned.
– Ráadásul zsarolással vettél rá, hogy segítsünk neked – tette hozzá
Kat.
Blake dühösen fújt egyet.
– Rendben, az előéletem nem valami fényes, de semmit sem akarok
jobban, mint kiszabadítani a barátomat a karmaik közül. Ezért vagyok itt.
– És most, ebben a pillanatban miért vagy itt? – Ekkorra csaknem m
elfogyott a türelmem.
– Azt hiszem, megoldhatjuk az ónix gondját. – Blake kihúzta a kezét a
zsebéből, és maga elé emelte. – Hallgassatok meg! Ez őrültségnek fog tűnni.
– Jó ég! – morogtam.
– Szerintem ellenállóvá kell válnotok az ónixszal szemben. Ha a
Daedalus is ezt csinálta, az értelmet ad a dolognak. A hibrideknek muszáj
ki-be járkálniuk azon az ajtón. Ha kitesszük magunkat…
– Teljesen megtébolyodtál? – Összefűztem az ujjaimat a tarkómon.
Mostanában nagyon sokszor tettem fel ezt a kérdést. – Azt akarod, hogy
kitegyük magunkat az ónix hatásának?
 – Látsz más lehetőséget?
– Beszelhetünk erről később? El fogunk késni – kérdezte Kat engem
figyelve.
– Persze. – Blake kitért az utániból. – Iskola után?
– Talán – felelte Kat. – Később.
Blake nem volt túl boldog a válasszal, de elvonult, a kerítés mellett
hagyva minket. Kat rám nézett és a fejét rázta.
– Tegyük ki magunkat az ónix hatásának?
– Bolond – fújtam.
– Gondolod, hogy beválhat?
– Csak nem… – Elhallgattam. Basszus, Kat komolyan fontolóra vette.
– Nem tudom. – Áttette a hátizsákot a másik vállára, és megindultunk
az épület felé. —Tényleg nem. Nem adhatjuk fel, de milyen más
lehetőségünk van?
– Még azt sem tudjuk, beválna-e.
– De ha Blake részben valóban immunis, rajta tesztelhetnénk.
Nahát. Elvigyorodtam.
– Tetszik a gondolat.
– Miért nem vagyok meglepve? – nevetett. – De komolyan, ha ő
ellenáll neki, akkor a számunkra is megoldható a dolog, nem? Ez legalább
már valami. Csak rá kell jönnünk, honnan szerezhetünk belőle. – Amikor
nem feleltem, folytatta. – Mi az?
Hunyorítottam, mert a nap előbújt a felhők mögül.
– Azt hiszem, ezt rám bízhatod.
– Hogy érted? – torpant meg, nem tör jdve a halk jelzőcsengővel.
– Miután Will elkapott téged, pár nappal Dawson hazatérése után,
visszamentem a raktárépülethez, és leszedtem a külső ónixborítás nagy
részét.
Leesett az álla.
– Micsoda?
– Hát, igen. Magam sem tudom, mi ütött belém. Mintha most akartam
volna beléjük rúgni. – Félig zavartan felnevettem. – Képzeld el, milyen képet
vágtak, amikor visszaértek, és azt látták, hogy hiányzik a díszítés.
Kat szóhoz sem jutott. Megpöcköltem az orrát, mire félrecsapta
kezem.
– Őrült vagy! El is kaphattak volna!
– De nem kaptak.
Újra megütött, ezúttal erősebben.
 – Akkor is őrült vagy.
– De ezt szereted bennem. – Odahajoltam, és puszit nyomni, szája
sarkára. – Gyere, mert elkésünk! Igazán semmi szükségiink rá, hogy még
megrovást is kapjunk.
– Aha – horkant fel mintha az lenne a legnagyobb bajunk!

Nem lepett meg, hogy Blake napközben megkereste Dawsont, és elmondta

neki az ötletét, miszerint tegyük ki magunkat az ónixnak, és persze Dawson
azonnal rákattant.
Persze ezért nem hibáztathattam, mert irányt mutatott neki. Visszaadta
neki a reményt. Ezt megértettem. Mégsem tett boldoggá, hogy Blake
megtalálta. Nem akartam, hogy az a seggfej a testvérem közelébe menjen.
Vagy akárkinek a közelébe.
Amikor ezt elmondtam Katnek a hazafelé úton, ő éppen annyira látszott
boldognak, mint én. Blake annyit biztosan elért, hogy aznap este az ónixról
beszéljünk.
Kat sóhajtott.
– Ennyit az értékelési és olvasási terveimről.
– Nem az olvasás jön előbb, és utána az értékelés?
– Mit tudom én! – morogta.
K¡kanyarodtam az útra; a mosolyom lehervadt.
– És miért ne csinálhatnád?
Mert ha Blake ma este beszélgetni akar, az elveszi az összes időmet.
Hallottam a hangján, hogy nyűgös. Rápillantottam.
– Nem kell ott lenned, cica. Meg tudjuk beszélni a dolgokat nélküled
is.
– Persze – nevetett fel. – Jó esélyét látom, hogy ha nem vagyok ott,
valamelyikőtök megöli Blake- et.
– És ez téged tényleg felzaklatna?
– Hát… – fintorgott.
Ránevettem.
– Ne felejtsd el, hogy ha idejekorán hal meg, Nancy Husher levelet
kap. Szóval élve van rá szükségünk.
– Ez igaz. – Fél kézzel eleresztettem a kormánykereket, aztán
odanyúltam, és megérintettem a haját. – De majd rövidre fogjuk, és meglesz
a normális hétfő estéd, normális bajokkal, földönkívüli szívás nélkül.
 Félrepillantott, az ajkába harapott, és szorosan összefonta az ujjait.
– Ez nagyon önző dolog tőlem.
– Micsoda? – Finoman meghúztam a haját, mert nem tetszett a
hangsúlya. – Nem önző, cica. Nem foroghat az egész életed e körül a
szarság körül. És nem is fog.
Kiegyenesítette az ujjait, és rám mosolygott.
– Nagyon eltökélt vagy.
– És tudod, mi lesz, ha eltökélt vagyok.
– Megkapod, amit akarsz. – Felvontam a szemöldökömet, mire
elnevette magát. – De mi a helyzet veled? A te életed sem foroghat kizárólag
e körül.
Visszahúztam és a combomra ejtettem a kezem.
– Én beleszülettem. Hozzászoktam, és azonkívül az egész időbeosztás
kérdése. Mint a tegnap este is. Elmentünk missziózni…
– .…elbuktunk…
– Igen, de az este hátralévő része? – Megjelent a lelki szemem előtt
úgy, ahogy tegnap este alattam feküdt, és ez eléggé elvonta a figyelmemet a
vezetéstől. – Megvolt a rossz, a nem normális. És aztán a jó is, a normális.
Persze a jót félbeszakította a rossz, de azért beosztottuk az időt.
– Tőled hallva egészen egyszerűnek tűnik – felelte, és kinyújtotta a
lábát.
– Mert egyszerű Kat. Csak tudni kell, hol húzd meg a határt, a ahol
neked elég. – Lelassítottam, és rá fordultam a házainkhoz vezető útra. – És
ha neked mára ennyi volt elég, akkor ennyi. Nem kell hogy bűntudatod
legyen, vagy hogy aggódj. – Hiába vártam a válaszra, megálltam a felhajtón,
kikapcsoltam a motort, és ránéztem. – Billt sem fogja megölni senki.
Halkan nevetve kioldotta a biztonsági övét.
– Blake. A neve Blake.
Jókedvűen ránevettem.
– Az a neve, amit én választok neki.
– Rémes vagy! – Hozzám hajolt és megcsókolt, de amikor elhúzódott,
én meg nem teltem be vele. Utánanyúltam, de elkerült, és kisiklott a
kocsiból. – Mellesleg, nem volt elég. Csak egy fenéken billentésre volt
szükségem. De hétre otthon kell lennem.
Én is kiszálltam, és elékerültem, mielőtt becsukta volna az ajtót.
– Nem volt elég?
Elvörösödve nézett fel rám.
– Nem, közel sem.
 – Akkor jó. – A csípőjére tettem a kezem, és magamhoz húztam. Ezt
szeretem hallani.
Lábujjhegyre emelkedett, és a mellkasomra csúsztatta a kezét.
Hozzáhajoltam, összeért az ajkunk. A szívünk egyszerre zakatolt.
A házam bejárati ajtaja ki vágódott, és Dawson kiáltott ki.
– Hé! Szerintem Dee felgyújtotta a mikrot! Megint. Én meg kézzel
akartam pattogatni egy kis kukoricát, de félresikerült. Úgy értem, nagyon,
de nagyon.
Kat homlokának támasztottam a fejem, és felmordultam.
– A keservét!
Halkan kuncogott.
– Időbeosztás, igaz?
– Időbeosztás.

Nagyjából mindenki benne volt az ónix-dologban, és bár senki nem közölte,

miért engedik ennyire készségesen, hogy néhányan újra és újra kitegyük
magunkat a pokoli fájdalomnak, én azért tudtam. Tisztában voltak vele,
hogy ez az egyetlen módja, hogy megakadályozzuk Dawsont, be ne törjön
és el ne kapassa magát.
Vagy rosszabb véget érjen.
Körülnéztem a nappaliban. Végigpillantva a barátaimon és Katen,
ráébredtem, hogy bár Matthew és a Thompson ikrek nem vérrokonaim,
mégis ők is beletartoznak a valódi családomba. Elszorult a torkom. Csak
egy ilyen család veszi ki a részét a hasonló őrültségből, a szabadságukat és
az életüket is kockáztatva.
Nahát, csak nem előtörnek az érzelmeim?
– Ez eszetlenség – jelentette ki Dee. – Majdnem öncsonkítás.
Dawson hátrahajtotta a fejét, és sóhajtott.
– Ez azért így kissé túlzás…
– Emlékszem, hogy néztél ki, amikor kiszabadultál onnan. – Dee a
hajfürtjeit csavargatta; ez egy régi, ideges szokása volt. – Katy teljesen
berekedt a sikoltozástól. Ki az, aki erre önként jelentkezik!
– Az őrültek – sóhajtottam én is. – Dee, nem akarom, hogy
végigcsináld.
Egyáltalán nem nézett ki meglepettnek.
– Dawson, ne haragudj, szeretlek, és nagyon szeretnélek látni Bethszel
a karodban, mert azt kívánom… – Elcsuklott a hangja de összeszedte
magát. – De nem akarom kipróbálni.
Dawson a karjára tette a kezét.
– Semmi baj. Nem várom el.
– Segíteni akarok – magyarázta Dee sírósan. – De ez nem megy…
– Semmi baj – mosolygott rá Dawson, és Dee tarkójára csúsztatta a
kezét. – Nem mindannyiunknak muszáj.
– Akkor ki van benne? – nézett körül Blake. – Ha megcsináljuk, már
tegnap el kellett volna kezdenünk, mert nem tudhatjuk, mennyi időbe telik az
ellenállás kialakítása.
Dawson türelmetlenül felegyenesedett.
– Nem tarthat olyan sokáig.
Blake felnevetett.
– Én évekig éltem a Daedalusban, úgyhogy fogalmam sincs, mikor
lettem immunis… ha egyáltalán az lettem.
– Akkor ezt kipróbálhatjuk – mosolyodott el Kat.
– Nahát! – nézett rá Blake rosszallón. – Csak nem lázba hoz a
gondolat?
Kat bólintott. Szerettem volna ott helyben megcsókolni.
Dee megfordult, és Blake-et kezdte méregetni.
– A tesztelésben részt vehetek?
– Szerintem mindenkire sor kerül – mosolyogtam Blake-re. – De vissza
az alapokhoz. Ki van benne?
Matthew felemelte a kezét.
– Én igen. Ne vedd személyeskedésnek, Andrew, de ezúttal átvenném
a helyedet.
– Semmi gond – bólintott Andrew. – Majd várok Deevel és Ashsel.
Ash, aki eddig meglepően csendben volt, biccentett.
– Ó! – Kat karba tette a kezét. – Igen, én megcsinálom. Ne is kezdd!
Megcsinálom, és semmivel nem tudsz eltéríteni.
Ha azt gondolta, hogy nem is fogom megpróbálni meggyőzni az
ellenkezőjéről, hát megbolondult.
Megbeszéltük, hogy ha nem havazik, másnap iskola után találkozunk.
Ezután, hogy biztos lehessek benne, hogy Kat meg tudja csinálni, amit
aznapra tervezett, sietve hazakísértem.
Persze beszélni is akartam vele.
Belépett a konyhába, és a pultra tette a könyves táskáját.
– Kérsz tejet?
– Igen, köszönöm!
 Kat grimaszolt, de kitöltött nekem egy pohár tejet.
– Tessék.
Lehajtottam a pohár tartalmát.
– Beszélhetünk az ügyről?
Kat felugrott a konyhapultra, kinyitotta a táskáját, és kivett egy
tankönyvet.
– Nem.
– Kat – vontam fel a szemöldökömet.
– Hm? – Felcsapta a könyvet. Odaléptem, és keresztbe vetett lába
mellett megtámaszkodtam a pulton.
– Nem nézhetem végig, hogy újra és újra elszenvedd azt fájdalmat.
Rám se nézett; benyúlt a táskájába, és kiszedett egy szövegkiemelőt.
Na jó. Láttam, hogy alakítja a dolgokat, de nem adtam fel egykönnyen.
– Azok után, ami múlt éjjel történt, és miután Will rád tette az
ónixbilincseket… nekem csak állnom kellene ott, és… – Néztem, ahogy
kihúz egy mondatot. – Figyelsz te rám egyáltalán?
A kiemelő megállt a mondat felénél.
– Figyelek.
– Akkor nézz rám!
Felpillantott; megláttam acélos szürke szemét,
– Rád nézek.
Haragosan viszonoztam a pillantását. Kat sóhajtott, és visszatette a
kiemelő kupakját.
– Na, jó. Nem akarom végignézni, hogy szenvedsz.
Mi a fene?
– Kat…
– Ne, ne szakíts félbe! Nem akarom végignézni, hogy szenvedsz, és
már a gondolatra is, hogy azt fogod érezni, hányingerem lesz.
– Megbirkózom vele.
Egymásra meredtünk.
– Tudom, hogy így van, de ez nem változtat azon, mennyire szörnyű
lesz végignézni – válaszolta türelmesen. – Mégse kérem, hogy ne csináld.
A pokolba!
Most már értettem a taktikáját.
Ellöktem magam a pulttól és a hajamba túrva sarkon fordultam. Kat
félretette a könyvét, és leugrott a pultról.
– Nem akarok veszekedni veled, Daemon, de nem mondhatod, hogy
én viseljem el, amíg te keresztülmész rajta, te viszont nem akarod. – Mellém
lépett, és átkarolta a derekamat. – Tudom, hogy jó szándékkal mondod, de
nem hátrálhatok ki csak azért, mert a dolgok eldurvulnak. Te pedig úgysem
fogsz. Ez így nem tisztességes.
A pokolba!
– Utálom a logikádat – tettem a kezem a kezére. A gondolattól, hogy
újra és újra lássam, amint szenved, felkavarodott a gyomrom, ahogy az övé
is, de… Hagynom kellett, hogy maga hozza meg a maga döntéseit. A
francba! Utáltam ezt. De akkor sem irányíthattam. – És még jobban fogom
utálni ezt az egész ügyet.
Kat magához szorított.
– Az egészben az a jó, hogy lenyomhatom Buffot, és újra és újra a
szájába dughatom az ónixot – állapítottam meg.
– Szadista! – felelte sírva-nevetve.
– Neked meg tanulnod kell, igaz? – kérdeztem. – Iskolai időbeosztás,
nem Daemon-időbeosztás, ami szívás, mert kettesben vagyunk, és itt
nehezebben tudnak félbeszakítani.
Kiszabadította magát.
– Igen, muszáj tanulnom.
– Na, jó, megyek – dacoskodtam.
Kat a karomba fűzte az övét, és kivezetett a bejárati ajtóhoz.
– Majd üzenek, ha átjöhetsz betakargatni.
Azért többet fogok csinálni, mint betakarni – elvégre az anyja dolgozik.
– Rendben – vágtam rá, és csókot nyomtam a feje búbjára. – Várom.
Búcsút intett, én pedig kiléptem a hideg kora estébe. Amint leléptem a
verandán, láttam, hogy Matthew és Andrew kocsija már nincs ott. Blake
akkor lépett le, amikor hazakísértem Katet. Elmentem a saját kocsim
mellett, de megtorpantam, amikor valami különös csillanást pillantottam
meg. Mi a fene? Az egy karcolás?
Haragosan odaléptem, és végighúztam az ujjamat a vékony fehér
vonalon, amely a kilincstől az ajtó közepéig nyúlt. Amikor rájöttem, hogy
csak az útról rátapadt fehér por, elmosolyodtam. Nemsokára meg kell
mosdatni a kicsikét.
Megfordultam, és a ház felé indultam. Félúton voltam, amikor a
szívverésem az égbe szökött – ilyesminek képzeltem a szívinfarktust.
Megfeszültem, és visszaperdültem, a tekintetem felfelé villám
Kat hálószobájának ablakában éles, vörösesfehér fény villant. Atán újra
és újra. Bassza meg! Elöntött az energia, odarohantam, feltéptem a bejárati
ajtót, és szinte repültem felfelé a lépcsőn. Egy pillanat alatt a szobájánál
voltam.
Ott megtorpantam, leesett az állam, úgy néztem a csatatérre, ami
korábban Kat hálószobája volt. Mindenhol szétszóródtak a papírok.
Könyvek hevertek a földön, némelyik szétszakadt, más tüzet fogott. Az ágy
matraca az oldalára fordult, az íróasztal széke felfordult. Füst gomolygott…
jaj, ne, az a füst az új laptopjából jött.
Kat a felfordulás közepén állt, egy ruhahalom tetején, a haját mintha
szél cibálta volna össze. A szája sarkából vér szivárgott, az arcára eperpiros
foltok kenődtek.
– Egyetlen pillanatra sem hagyhatlak magadra, cica…
Előrevetette magát; a derekát átölelve kaptam el. Az egész testében
remegett.
– Feljöttem, hogy tanuljak, gondoltam, letudom amennyit lehet, és
hoztam egy pohár narancslevet – hadarta. – És Carissa… Carissa meg itt
volt.
– Hogy jutott be? Nem is láttam.
Kat a sokktól elkerekedett szemmel rázta a fejét.
– Már akkor is itt volt, amíg én lent pakolgattam. Rám várt. Először azt
hittem, hogy beteg, érted, mert mintha nem is tudta volna, hol van, meg
iskolában sem volt. De nem volt beteg. Istenem, ez…
– Na jó, cica, lassíts a kedvemért. – A tekintetem a padló egy
megperzselődött foltjára rebbent, és összeszorult a gyomrom. Ha Carissa
valóban itt is volt, az már tényleg múlt idő. – Mi történt vele?
Kat megborzongott.
– Rám támadt. De igazán.
Az elmúlt időben nagyon kevés dolog tudott meglepni, ennek azonban
sikerült. Carissa csendes, halk szavú lány volt, épp az ellentéte Lesa
barátnőjének. Az egyetlen dolog, amiről el tudtam képzelni, hogy Carissa
megtámadja, egy könyv volt. Vagy talán egy bogár. Egy kicsi bogár.
– Még engem sem ismert fel. Olyan volt, mint a Terminátor, Daemon,
mint a Terminátor. És nem állt le. Kértem, hogy ne csinálja. Mondtam neki,
hogy nem akarom bántani, de nem hagyta abba. – Könnyek szöktek a
szemébe, és elszorult a szívem, mert eszembe jutott a folt a padlón. – Nem
állt le.
– Semmi baj – karoltam át a vállát. – Nem volt választásod.
Önvédelemből…

– Nem öltem meg! – Kat kihúzta magát a karom alól, és botorkálva

 – Nem öltem meg! – Kat kihúzta magát a karom alól, és botorkálva
hátralépett, aztán fél karral a perzselt folt felé csapott. – Nem öltem meg,
esküszöm! Saját… saját magát semmisítette meg, Daemon. Carissa…
istenem, Carissa egyszerűen megsemmisült, önmagába omlott. –
Visszafordult felém, és letörölte a vért az ajka alatt. – Átváltoztatták. Hibrid
volt.
Ennek egyáltalán semmi értelme, és átkozottul rengeteg kérdést vetett
fel.
– Na jó, rendben, először is menjünk le.
Kat úgy meredt rám, mintha nem fogtam volna fel, amit mondott. Ez
rosszulesett. Megfogtam a kezét, kivezettem a szobából, le a lépcsőn. A
nappaliban leültem mellé a kanapéra, a tenyerem közé fogtam az arcát, és a
Forrás erejével meggyógyítottam a kisebb sebeit.
– Nem értem, mi volt ez – mondta. – Múlt héten még ember volt
Daemon, te is láttad. Hogy lehet, hogy nem jöttünk rá?
– Szerintem jobb kérdés, hogy miért támadt rád – szűrtem a fogaim
között.
Kat levegőért kapott.
– Fogalmam sincs.
Erre nekem sem volt válaszom. Hogyan változtatták át Carissát!
Biztosan a kolónián élő luxenek egyike tette. Nem voltak errefelé sokan
korunkbeliek, és ők sem sokszor merészkedtek ki a kolóniáról. Hogyan
találkozott volna akárki Carissával? És miért tört Carissa Kat életére? Mert
talán mégsem egy kolónialakó változtatta át. Kellett, hogy legyen más
magyarázat.
– Biztosan ismert egy luxent – feleltem elgondolkodva. – Tudna kellett
az igazat, és azt is, hogy muszáj hallgatnia. Úgy értem, a kolóniában senki
sem tudja, hogy te is be vagy avatva.
– De itt nem él más korunkbeli luxen – vetette ellen.
– A kolónián kívül nem is, de bent élnek néhányan, akik csak pár évvel
idősebbek vagy fiatalabbak nálunk.
Félrepillantott, nagyot nyelt.
– Csak nem arra gondolsz, hogy…
– Hogy a Daedalus elrabolta, és rákényszerítettek egy luxent, hogy
gyógyítsa meg? Mint Dawsont? – Belém vágott a harag. – Nagyon
remélem, hogy nem ez a helyzet, mert ha igen…
– Visszataszító – nyögte ki rekedten, és a térde közé szorította remegő
kezét. – Nem volt önmaga. Egy szikra sem maradt a személyiségéből. Mint
egy zombi, érted? Kicseszettül tébolyodott. Ezt jelenti az instabilitás?
Teljesen meggyógyult, legalábbis testben, mégis vonakodtam elvenni a
kezem az arcáról. Féltem, hogy a remegéstől darabokra esik. Átfogtam a
vállát, és szorosan magamhoz húztam.
– Istenem… Carissa meghalt. Ez most azt jelenti, hogy… – Újra
nagyot nyelt.
Gyengéden megszorítottam.
– Ha az itt élő luxenek egyike lenne, arról hallanék. De nem tudhatjuk,
mennyire lett volna tartós a mutáció. Blake szerint néha instabillá válik az
átváltozás, és ez nagyon is instabilnak tűnik nekem. A kötés szerintem csak
akkor jön létre, ha a mutáció stabilan végbemegy.
– Beszélnünk kell Blake-kel. – Megrázta a fejét, és megköszörülte a
torkát, de hosszú másodpercekig nem bírt megszólalni. – Istenkém…
Daemon, ez Carissa volt! Carissa… és annyira rossz…
Elkezdtek potyogni a könnyei. A szívem olyan nehéz lett, mint egy
kőszikla. Az ölembe húztam és átkaroltam, csak ezt tehettem, amíg a
barátja elvesztése miatt zokogott. És nem csak a veszteség miatt volt. Kat
nem beszélhet senkinek arról, mi történt Carissával, úgy kell tennie, mintha
semmit sem tudna, amikor az emberek majd rájönnek, hogy a csendes lány
a matekóráról eltűnt. A bűntudat emészteni fogja, ebben biztos voltam.
Ahogy a fájdalom is. Carissa halála tökéletesen értelmetlen volt, ráadásul
több mint kegyetlen. Nem olyasmi, amit könnyű volna elfogadni, ha
egyáltalán lehetséges. Az ember egyszerűen tudomásul vette.
Csak az ölelést adhattam neki – de amíg sírt, az anyanyelven suttogtam
neki. Elmondtam, hogy helyrejönnek a dolgok, hogy mindegy, mi történik,
én mellette leszek. És elmondtam, hogy egy nap nem fogja többé bántani ez
a fájdalom és ez a félelem.
Teszek róla.
Az agyam már a teendőkön kezdett pörögni. Kat szobáját ki kell
takarítani. Valamivel el kell takarni azt az égett foltot is, mert nem akartam,
hogy naphosszat nézegesse.
Egy idő után elfogytak a könnyei, és felemelte a fejét. A szeme
kivörösödött, de határozott hangon szólalt meg.
– Carissa egy karkötőt viselt. Még sosem láttam rajta korábban.
Ugyanolyan volt, mint Lucé.
Erre nem számítottam.
– Biztos vagy ebben?
Amikor bólintott, hátradőltem, de nem eresztettem el.
 – Ez egyre gyanúsabb.
– Hát, igen.
– A fogadatlan prókátorunk nélkül kellene beszélnünk Luckel. –
Kellemetlen érzés vett erőt rajtam. Nem bíztam a kölyökben. Sem Blake-
ben. Nem hittem el, hogy Carissa találkozott egy luxennel, beleszeretett,
megsebesült és meggyógyították. – Szólok a többieknek. Nem akarom,
hogy még egyszer át kelljen élned, miközben elmeséled.
– Köszönöm! – hajtotta a vállamra a fejét.
– És a szobádat is bízd rám. Rendet csinálunk.
Kat ellazult a karomban.
– Tökéletes vagy, tudod?
– Néha – dünnyögtem, és az arcához simítottam az arcomat. Most
éppen közel sem éreztem magam tökéletesnek. – Sajnálom, Kat. Sajnálom
Carissát. Jó ember volt, nem érdemelt ilyen sorsot.
– Nem, tényleg nem – suttogta.
– És te sem érdemelted meg, hogy ezen keresztülmenj vele.
Erre nem felelt. Óvatosan letöröltem a szemében meggyűlő könnyeket.
– Elmehetünk Martinsburgbe? – kérdezte fátyolos hangon. – Anyu
dolgozik szerdán. Gondolod, hogy az túl korai, hogy ketten beszéljünk
Luckel?
– Nem. Szerintem az jó.
Kat ezután nem mondott többet; lassan a légzése is lecsillapodott. A
harc Carissával, meg a sírás kimerítette. Felemeltem az ölemből és oldalra
fektettem. Motyogott valami érthetetlent, ami mosolyt csalt az arcomra.
Fogtam a kanapé támlájára készített takarót, és rákborítottam.
Egy kicsit még mellette maradtam, aztán kimentem a konyhába, közben
előszedtem a zsebemből a telefonomat. Küldtem Dee-nek egy rövid
üzenetet – a következő percben már be is lépett Kat konyhájába.
– Mi az?
– Halkan! – Nekidőltem a pultnak. – Kat a nappaliban alszik.
Dee a faliórára nézett, és a homlokát ráncolta.
– Izé…
– Carissa hibrid volt – közöltem a lényegre térve. Dee csak bámult,
még a szája is elnyílt.
– Tessék?
Röviden összefoglaltam a gyanúnkat.
– Megtámadta Katet. Harcoltak, aztán Carissa valamiképpen…
önmagába omlott. – Megfeszültem, mert Dee riadtan hátralépett. –
Sajnálom. Tudom, hogy barátok voltatok, de most muszáj egy szívességet
kérnem tőled. – Egek, ez seggfejségnek tűnt, de muszáj volt rávennem
Deet, hogy megtegye. – Tisztában vagyok vele, hogy pillanatnyilag nem Kat
a kedvenced, de ma estére félre tudod tenni a haragot? Muszáj szereznem
egy rohadt szőnyeget a szobájába, aztán rendet is kell rakni ott. Csak azt
szeretném, ha vele maradnál, ha felébred.
– Igen. – Háromszor is pislantott, de nem tétovázott a válasszal. – Igen,
persze.
– Köszönöm! – Megkönnyebbülten átkaroltam a vállát, és magamhoz
szórítottam Deet. Viszonozta az ölelést.
– Carissa… tényleg nincs többé?
Bólintottam és hátraléptem. Dee a markába fogta a copfját, és
csavargatni kezdte.
– Istenem, én nem is…
– Sajnálom. – A történelem legszánalmasabb szava. Én is a hajamba
túrtam. – Átmegyek Dawsonért és elviszem magammal, rendben?
– Rendben.
Mielőtt elindultam volna, még benéztem a nappaliba. Kat ugyanúgy, az
oldalán fekve aludt. A szeme alatt kissé duzzadt volt a bőr, de a csúf vörös
foltok eltűntek. Letérdeltem mellé, arcon csókoltam, és elsimítottam a haját.
– Ígérem – súgtam a fülébe –, hogy nem ilyen lesz az életed. ígérem.
 TIZENHATODIK FEJEZET

–B ASSZA M EG! – mondta a mellettem ülő Dawson. A könyökét az

ajtónak támasztotta, az arcát a tenyerébe. – Bassza meg! Megszorítottam a
kormányt.
– Ez nagyjából összefoglalja a lényeget.
Éppen vásárolni indultunk, hogy szerezzünk egy nagyobb szőnyeget
Kat hálószobájába. Mivel késő volt, és mindentől messze laktunk, nem sok
lehetőségünk maradt. A legközelebbi Walmart Petersburgön kívül volt.
Andrew hátramaradt, arra az esetre, ha még valami váratlan őrültség
történne.
– Tudom, hogy kiestem a dolgok menetéből, de nem hinném, hogy a
kolóniáról tette valaki. Semmiképpen. – Dawson fészkelődött az ülésben. –
Akik ott élnek, nem kerülnek ilyen közel az emberekhez. Hacsak ez meg
nem változott időközben.
Ethan legutóbbi látogatása jutott az eszembe.
– Nem változott. – Rápillantottam; az arcát árnyék takarta. – Azt
gondolod, a Daedalus áll Carissa ügye mögött?
Dawson egy darabig hallgatott.
– Állandóan hoztak be embereket, és arra kényszerítettek minket, hogy
gyógyítsuk meg őket. Általában nem működött… és az emberek belehaltak
a sérüléseikbe. Már nem is tudom, hányan haltak meg a szemem láttára.
Összeszorítottam az állkapcsomat.
– Egyik eset… egyik halál sem volt a te hibád.
– Nem így érzed, ha te vagy az egyetlen, aki megmenthetnéd őket.
Különben… – köszörülte meg a torkát –, néha bizonyos értelemben
működött. Meg tudtam gyógyítani az embert, és néhány napon belül el is
kezdődött a változás, de sosem bizonyult maradandónak. Mindig elmúlt.
Csendben előztem meg egy nyerges vontatót. Fogalmam sem volt, mit
lehet felelni egy ekkora kupac szarságra, és őszintén, nem akartam rosszat
mondani. Dawson napról napra jobban emlékeztetett a régi önmagára, de
még mindig nem beszélt sokat, főleg nem a Daedalusban töltött idejéről.
– Általában nem láttam újra az embereket, miután behozták őket a
gyógyításra – folytatta sötéten. – Egyszer azonban igen. Azt hiszem, a
Daedalus úgy gondolta, sikert értek el. Az a férfi tovább kitartott, mint a
korábbi alanyok, de… nem volt ép, Daemon. Mint amikor a láz kikezdi az
agyat, irányíthatatlanná vált, és éppen az történt vele, ami Kat szerint
Carissával. Magától megsemmisült. Mintha egy bombát rejtettek volna a
testébe, de nem szétrobbant, hanem összeroppant. Semmivé omlott. –
Dawson elhallgatott, fejcsóválva az ölébe ejtette a kezét. – Nem volt
szerencséjük a sikeres mutációkkal. Ezért voltunk mi ketten Bethszel
annyira fontosak a számukra. – Rám pillantott, és ebből már tudtam, mit fog
mondani. – Ezért lennétek ti Kattel olyan fontosak a számukra.
Ahányszor meghallottam, miféle dolgokra kényszerítették Dawsont, és
miket kellett végignéznie, mindig szerettem volna felrobbantani valamit.
Még a gondolatát sem bírtam, ki, hogy Kat esetleg hasonló helyzetbe
kerüljön.
– Sajnálom – feleltem néhány pillanat múlva. – Sajnálom,, hogy
keresztül kellett menned…
– Nem a te hibád, öreg. Nem is volt az, nem is lesz az.
Lassan bólintottam. Az út menti fák elmosódtak.
– Mit gondolsz, miért csinálják ezt? Hogy embereket változtatnak át?
Mondták valaha?
– Nem igazán – nyújtóztatta ki a lábát. – Mindig úgy gondoltam, hogy
hibridsereget akarnak létrehozni.
Röviden felnevettem, és megráztam a fejem.
– Ez esztelenség. Egyesével?
– Aha. – Hátrahajtotta a fejét az üléstámlára. – De mi más oka lehet?
Ebben volt valami. Már láttam a lehajtót, ahol el kellett fordulnunk.
Átsoroltam a másik sávba, és Dawsonra néztem.
– Vagyis átváltoztatnak valakit, pedig tudják, hogy valószínűleg belehal?
Egy szembejövő autó fényszórójának sárga fénye villant át Dawson
arcán.
– Tényleg mindenre képesek. Bármit megtesznek. A Daedalusnak nincs
szíve. Nincs lelke sem.

Kat kedden nem ment iskolába. Bár végigaludta, amíg én rendbe tettem a
szobáját, és letakartam a megperzselődött foltot a padlóján a szőnyeggel,
mégis megviseltnek tűnt, amikor egy óra tájban felbukkantam a küszöbén.
Még mindig a legszebb lány volt, akit valaha láttam, csak fáradt.
 – Mit keresel itt?
Kézen fogtam és bevezettem a nappaliba.
– Jó a pizsamád.
– Iskolában kellene lenned.
– Neked viszont nem kellene éppen most egyedül lenned – foldítottam
meg a baseballsapkámat.
– Jól vagyok.
Azok után, ami történt, korántsem lehetett jól, és ez rendjén volt, de
azért mellette akartam lenni; ezért is hagytam ott az iskolát. A kanapéhoz
léptem, ahol megágyazott magának, leültem, elnyújtóztam és magamhoz
húztam. Fektében felém fordult.
Nem csókolóztunk. Nem is beszéltünk. Teltek a percek, és mi csal
öleltük egymást. Végül elszundítottunk egymás karjában. Öt óra körül
ébredtem – kávéillatra.
Kat anyja állt a küszöbön, a kezében egy gőzölgő bögre, az arcán
halvány mosoly. Nem tűnt mérgesnek amiatt, hogy egyértelműen ellógtam az
óráimat, hogy aztán elaludjak a kanapén a lányával.
Kat felült, fel kézzel lesimította kócos haját, és az anyja lóherés-
leprikónos pizsamájára meredt.
– Honnan van?
– Micsoda? – kortyolt bele a kávéjába.
– Az a… szörnyű pizsama.
– Nekem tetszik – vonta meg a vállát az anyja.
– Szerintem aranyos – jegyeztem meg, és levettem a sapkámat. Kat
oldalba könyökölt. – Elnézést, Ms. Swartz, nem akartam így elaludni…
– Semmi gond – legyintett. – Katy nem érezte jól magát, és örülök,
hogy vele akartál lenni. Csak azt remélem, hogy nem kaptad el a
betegségét.
– Ugye, nem fertőztél meg? – vetettem Katre egy oldalpillantást, de ő
csak fújt egyet.
Ekkor megszólalt az anyja mobilja. Miközben kiszedte a pizsamája
zsebéből, a kávéja a padlóra löttyent, de amikor meglátta a számot,
elmosolyodott, felragyogott az arca. Kat megfeszült, látva, hogy az anyja
megfordul, és a konyhába indul.
– Will – suttogta, és felállt.
– Nem tudhatod biztosan. – Én is talpra álltam.
– De igen. A szeméből látom. Csillog.
Úgy nézett ki, mint akin úrrá lett a hányinger. Nem hibáztathattam érte.
 – Muszáj elmondanom neki, miért környékezte meg Will!
– Mit akarsz elmondani? – Elé álltam, nehogy berontson a konyhába. –
Hogy csak azért jött ide, hogy közelebb kerüljön hozzád? Hogy
kihasználta? Ezzel nem veszed el a dolog élét. – A vállára tettem a kezem. –
Még azt se tudjuk, tényleg ő telefonált-e, vagy hogy mi lett vele. Gondolj
Carissára! – folytattam ugyanolyan halkan. – A mutációja instabilnak
bizonyult. Nem került sok időbe, hogy… megtörténjen, ami történt.
– Akkor Will esetében stabil – jegyezte meg suttogva.
– Vagy teljesen elmúlt – próbálkoztam újra. – Addig nem tehetünk
semmit, amíg nem tudjuk, mivel állunk szemben. Egyenként. Egyenként
fogunk megbirkózni a problémákkal. Mást nem tehetünk.
Kat mély levegőt vett, és bólintott.
– Megyek, megtudom, ő volt-e.
Eleresztettem, de azért utánaszóltam.
– A te pizsamád jobban tetszik.
Visszafordult, és lenézett a saját, rózsaszín és lila pöttyös pizsamájára,
aztán lassan rám emelte a tekintetét.
Elvigyorodtam. Kat ajka megrándult.
– Fogd be!
– Itt várok – huppantam vissza a kanapéra.
Amint Kat belépett a konyhába, a támlára ejtettem a fejem, és sóhajtva
lehunytam a szemem. Talán a külső szemlélő számára úgy tűnhetett, hogy
nem érdekel különösebben Will.. Nem akartam Katet még jobban
felidegesíteni a helyzet miatt, mint amennyire máris ideges volt, de a tény,
hogy Will még mindig fenntartotta a kapcsolatot az anyjával, savanyú ízt
hagyott a számban. Tudtam, hogy még nem végeztünk egymással.
Csak azt nem tudtam, mikor látjuk újra, és mit jelent ez az egész.

Will ügyét azonban félre kellett tenni, mert miután Kat anyja elindult a
munkába, a tóhoz mentünk, és kiástuk az általam korábban eltemetett,
csillogó ónixkupacot.
Mindannyian ott voltunk, és már mindenki hallotta, mi történt Carissával
előző este. Tudtam, hogy Dawson ezért igyekszik minél közelebb kerülni
Kathez.
Vastag bőrkesztyűben vettem fel egy letört ónixdarabot, és Blake- hez
fordultam.
 – Most jön a te számod.
Blake mély lélegzetet vett, és bólintott.
– Szerintem azzal kellene kezdeni, hogy kiderítjük, ellenálló vagyok-e
az ónixszal szemben. Ha igen, az alkalmas kiindulási pontnak, igaz? Altkor
legalább azt tudjuk, hogy a dolog lehetséges.
Lenéztem a tenyeremben heverő kőre, és vallat vontam, aztán sebesen
előreléptem, és Blake arcára szorítottam a követ.
– Istenem… – Matthew hátralépett. Kat álla leesett. Dawson halkan
nevetgélt.
Mindazonáltal semmi nem történt.
Blake végül félrelökte a kezemet.
– Mi a franc… ? – nyögte ki remegő orrcimpával.
Nos, ez csalódás volt. Reméltem, hogy a földre küldhetem, ahol majd
vonaglik fájdalmában. Elhajítottam a követ.
– Hát, a jelek szerint valóban ellenálló vagy. Én meg azt reméltem,
mégse.
Kat a szájára tapasztotta a kezét, hogy elfojtsa a nevetését, ám az
mégis kiszökött.
– Mi lett volna, ha nem vagyok ellenálló? – csattant fel Blake.
Majdnem teljesen biztos voltam benne, hogy az arckifejezésem elárulja,
mennyire nem érdekel. – Jézusom, szerettem volna legalább felkészülni!
– Tudom – vigyorogtam.
Matthew megrázta a fejét.
– Na, jó, fiúk, vissza a témához! Mit gondoltok, hogyan csináljuk?
Blake sötét pillantást vetett rám, odalépett a kőhalomhoz, és felfedett
egyet.
– Javaslom, hogy Daemon kezdje. Addig tartjuk a bőrödhöz, amíg
össze nem esel. Nem tovább.
– Édes istenem! – mormolta Kat.
Tök mindegy. Levettem a kesztyűt, és előrenyújtottam a karomat.
– Csináld!
Blake persze alig várta, hogy visszafizethessen. Szinte rám ugrott, úgy
tette a tenyerembe az ónixot. Semmit se számított volna, ha felkészülök –
olyan volt, mint tűzbe markolni, és a lángok között tartani a kezem. Perzselő
fájdalom kúszott végig a kezemen, a karomon. Megremegtem; aztán a kín
kiterjedt, mintha a sejtjeimet rombolná szét, és…
És akkor Blake elvette az ónixot.
Térdre zuhantam, a földre tenyereltem.
 – A pokolba…
Kat hozzám rohant, a villámra tette a kezét.
– Jól vagy?
– Semmi baja – hajolt le Blake is, és a földre tette az ónixot. Felnézve
láttam, hogy a jobb keze remeg.
– Már engem is égetett. Megvan a határa az ellenállásomnak.
Imbolyogva felegyenesedtem.
– Jól vagyok. – Láttam, hogy Dawson úgy bámul Blake-re, mint ha
pillanatok választanák el tőle, hogy puszta kézzel szedje szét. – Jól vagyok,
Dawson
– Honnan tudjuk, hogy beválik? – tudakolta Matthew. – Meg érinteni
az ónixot egészen más dolog, mint ha lefújnak vele.
– Már átmentem azon az ajtón, és semmi sem történt. És korábban
nem fújtak le ónixszal, szóval ez lehet a megoldás – felelte Blake.
– Jól van, folytassuk! – lépett elő Kat.
Összeharaptam a fogamat, mert ez volt az egyetlen módja, hogy ne
közöljem vele, ne csinálja. Nem volt könnyű ott állni és nézni, amint Blake
felhúzza a kesztyűt, és felszedi az ónixdarabot – ám nem Kathez lépett vele,
hanem Matthew-hoz. Pillanatokon belül ő is a földön térdelt, levegőért
kapkodva. Utána Dawson következett, és kényszerítenem kellett magam,
hogy be ne avatkozzak, amikor Blake az ő kezébe tette a követ.
Õ tovább bírta, ami logikus is volt, feltételezve, hogy őt is elkezdték
felkészíteni, de végül ő is összeesett. A káromkodásomba Kat fülig
belepirult.
Csakhogy végül rá is sor került.
Blake megindult felé – de nem hagyhattam, hogy ő csinálja. Nem lóg
újra fájdalmat okozni neki Felkaptam a földről a másik kesztyűt, és kivettem
az ónixot Blake kezéből.
– Nem – lépett hátra Kat. – Nem akarom, hogy te csináld.
– Szó sem lehet róla, hogy ő csinálja.
– Akkor add oda valaki másnak! Kérlek! – Félrepillantott, de senki
más nem lépett elő. – Ez nem lehet így jó.
Az egész nem volt így jó, de másra nem bíztam volna a dolgot.
– Vagy én, vagy senki más.
Éles pillantást vetett rám.
– Akkor csináld!
A francba! Egy részem remélte, hogy nekem nem engedi majd.
Haragosan néztem a szemébe.
 – Gyűlölöm ezt – jelentettem ki olyan halkan, hogy csak ő hallja.
– Én is – felelte, és mély lélegzetet vett. – Csak csináld!
Újra szerettem volna elfordulni, de nem engedtem magamnak. Kattel
együtt csinálom végig. Ő azonban lesütötte a szemét, ami hálával töltött el.
Nem akartam látni a tekintetét, miközben elképzelhetetlen fájdalmat okozok
neki. Még mindig undorodva az egésztől a tenyerébe tettem az ónixot.
Eltelt egy pillanat.
Kat homloka ráncba szaladt, a szeme lecsukódott, hosszú pillái az arcát
érték. Előretolta az állát, és az én gyomrom felkavarodott. Az ajkába
harapott; összerándult és térdre esett.
Bassza meg!
Félredobtam a követ, és letérdeltem mellé. Egész testében
megborzongott.
– Jól van. Nem is olyan rossz.
– Lószart – jelentettem ki, és talpra segítettem. Erre képtelen leszek…
hogy mindennap lássam, amint szenved, hogy kialakuljon az ellenállása?
Viszolyogtam a gondolattól. – Kat…
Kiszabadította magát, és néhány mély lélegzetet vett.
– Tényleg jól vagyok. Folytatnunk kell.
Félrenéztem, magamban elszámoltam tízig, aztán ötvenig, végül százig,
de az sem ért semmit, mert mindannyian újra végigcsináltuk az egészet, és
egyikünk sem állta ki az ónix érintését hosszabb ideig mint először.
– Olyan, mintha sokkolóval csapnának meg – jegyezte meg Matthew,
miközben farostlemezt borított a gödör fölé, és kövekkel súlyozta le. Késő
este volt, nekünk pedig mindenünk fájt. – Nem mintha sokkoltak volna már,
de ilyennek képzelem.
Visszafelé indultunk; néhány lépéssel Kat elé kerültem. Blake mögötte
gyalogolt, és hallottam, mit mond neki.
– Sajnálom – kezdte. – Kedveltem Carissát. Bárcsak…
– Ha a „volna’ hal volna, minden halász dúskálna! – vágott vissza Kat
keserűen; utáltam hallani a fajdalmát a hangjában. – Vagy nem ezt mondják?
– De igen, ezt. – Blake hallgatott egy darabig. – Az iskolában tébolyda
lesz.
– Mit érdekel az téged? – vágott vissza Kat. – Úgyis elmész, amim
kiszabadítottuk Christ. Te is egy olyan diáit, leszel, aki hirtelen felszívódik.
– Maradnék, ha tehetném. De nem lehet.
Lelassítottam. A seggfej nem marad itt. Ha gúzsba kell kötnöm a
luxenével együtt, és postán feladni a nyugati partra, megteszem.
 – Maradnék – hallottam újra Blake hangját. – Én…
Ennyi elég volt. Megpördültem, és láttam, hogy Kat vállára teszi a
kezét. Egy szívdobbanás alatt előtte termettem, és leválasztottam róla. Ne
érj hozzá!
Blake elsápadt, visszahúzta a kezét, és hátralépett.
– Haver, semmit sem csináltam. Nem játszod kicsit túl a védelmeződ
– Azt hittem, egyezségre jutottunk – emlékeztettem. – Azért vagy itt,
mert nincs más választásunk. Azért élsz még mindig, mert Katy jobb lelkű
nálam. Nem az a dolgod, hogy nyugtatgasd. Értve vagyok? Blake
összeszorított állkapcsán megrándult egy izom, amikor ellépett mellettünk.
– Bánom is én! Viszlát, srácok.
– Tényleg túlreagáltad – nézett fel rám Kat.
– Nem bírom, ha megérint. Még azt se bírom, ha veled közös
időzónában van. Nem bízom benne.
Lábujjhegyre emelkedett, és arcon csókolt.
– Senki sem bízik benne, de ettől még nem ugorhatsz öt
másodpercenként a torkának.
– Dehogynem – horkantam fel.
Kat nevetve hozzám lépett, átkarolta a derekamat, és a mellkasomra
fektette az arcát, a szívem fölé. A kezem a hátára simult. Percekig álltunk
így.
– Tényleg szeretnél még ilyen alkalmakat? Végtelen napokat, csupa
fájdalommal?
– Figyelemelterelésnek éppen jó, arra pedig nagy szükségem van. Ez jó
figyelemelterelés? Jézusom! Ide jutott az életünk. Majdnem nevetséges. A
pillantásom a kopasz ágak között átszűrődő holdfényt fürkészte. Nem,
ebben semmi sem vicces.
Az ujjaim a sűrű fartők közé süppedtek.
– Hamarosan be kell iktatnunk egy randizós estét.
– Nem hiszem, hogy lesz rá időnk – simult még közelebb hozzám.
– Randizós estére mindig van idő – néztem le rá. Találkozott a
pillantásunk. – Emlékszel? Időgazdálkodás?
Halvány mosolya nem érte el a szemét.
– Igen.
– Holnap este úgy terveztük, hogy Martinsburgbe megyünk Luchöz. Ez
nem igazi randi.
– Nem az?

– Egy serdületlen maffiavezérrel lógni? Uh, nem. – Felnevetett, én pedig

 – Egy serdületlen maffiavezérrel lógni? Uh, nem. – Felnevetett, én pedig
elmosolyodtam. – De ez nem mentség rá, hogy ne kerítsünk időt a
hétköznapi dolgokra. Igaz?
– Igaz – mormolta. – De azért… nem helytelen ez? Nem vagyunk
önzők?
– Ha ki akarom élvezni a társaságodat és az időt, amit veled tölthetek,
önzés, akkor az vagyok. – Az arcára simítottam a kezem. – Nézd… –
tettem hozza egy pillanat múlva. – Ki tudja, mi vár ránk holnap vagy a jövő
héten.
– Nem tudjuk – felelte, és megfogta a csuklómat.
– Muszáj, hogy jusson nekünk is néhány óra.
– Igazad van. – Újra lábujjhegyre állt, és megcsókolt. – Utálom, ha
igazad van.
Nevetve odébb léptem, és a vállára tettem a karomat. Nekem dőlt, és
így sétáltunk vissza a házakhoz a holdfényes ösvényen, Egy… hétköznapi
párnak romantikus séta lett volna, de a számunkra a hold fénye szinte
előrevetítette, hogy ránk több sötét vár, mint fény.
 TIZENHETEDIK FEJEZET

S ZERDA ESTE, AM IKOR A TÖBBIEK A TÓPARTON JÁTSZOTTAK az ónixszal,

Kat meg én visszatértünk Martinsburgbe. Megvolt az esélye, hogy Luc nem
fogad minket. A fenébe, még az is előfordulhatott, hogy ott sincs – de mivel
Kat egy szoros felsőt vett fel, amely második bőrként simult rá, én máris
nyerőnek könyveltem el az estét.
Ezúttal sokkal egyszerűbb volt az út – a hó sem esett, és Blake sem
jártatta folyamatosan a száját. Kat nem mosolygott valami sokat, de nem is
hibáztattam érte. Iskola után beálltunk a Carissa keresésére összeállt
csapatba. Bár mindketten tudtuk, hogy nem találhatjuk meg, úgy gondoltam,
Kát számára mégis katartikus, hogy részt vehet a kutatásban.
Hogy eltereljem a figyelmét, szósorolót kezdtem vele játszani; bár azt
állította, hogy csalok, elmosolyodott, sőt, el is nevette magát.
Mire végre elértünk a klub elé, ott mindenhol kocsik álltak – pont úgy,
mint legutóbb. Fel sem foghattam, hogy bír a hely láthatatlan maradni, ha
ennyien járnak ide.
Mire leparkoltam, Kat levette a lazább kardigánt, amit a szoros felső
fölé húzott. Kiszálltunk, és elindultunk előre a kocsik között.
Az első sornál Kat megállt, előrehajolt, előrevetette és kirázta a haját –
én pedig azonnal beindultam tőle.
– Ez egy Whitesnake-felvételre emlékeztet – jegyeztem meg.
– Tessék? – Kiegyenesedett, az ujjaival a hajába szántott, amitől
hullámos tincsei szexin összekócolva hullottak a vállára. Visszanyeltem egy
nyögést.
– Ha felmászol néhány motorháztetőre, még talán feleségül is veszlek.
Az égre fordította a tekintetet.
– Kész vagyok.
Ránéztem; valami összeszorította a szívemet, de ez jó érzés volt.
Ugyanakkor ijesztő is.
– Édes vagy.
– Te pedig rémes. – Felnyújtózott, és arcon csókolt, aztán figyelhettem,
ahogy magas sarkában imbolyog át a magas füvön, amely legutoljára még
nem volt sehol.
 A hegynyi kidobó, akiről biztosra vettem, hogy bír engem, mármint,
igazán, a semmiből jelent meg, és vaskos karját összefonva elállta az ajtót.
– Mintha megmondtam volna nektek, hogy felejtsétek el ezt a helyet.
– Beszélnünk kell Luckel – leptem Kát elé.
– Nekem is sok minden kellene az életben. Például egy rendes
tőzsdeügynök, aki nem veszítené el a pénzem felét.
Nos, hát, jó.
Kat megkoszörülte a torkát.
– Nem maradunk sokáig, de kérem, tényleg muszáj beszélnünk vele.
– Bocsi – felelte a kidobó.
Sóhajtva oldalra hajtottam a fejem. Luc biztosan itt van.
– Csak van valami, amivel meggyőzhetünk.
A kidobó felvonta a szemöldökét, és várt.
Rámosolyogtam, amitől a szemöldöke csak még magasabbra szaladt,
de mielőtt felelhetett volna, megszólalt a telefonja. Kiszedte az overall
zsebéből, és beleszólt.
– Mi a helyzet?
Kat gyorsan oldalba könyökölt. Lenéztem rá.
– Most mi van? Bevált.
– Nem sok mindent – nevetett a kidobó. – Beszélgetek egy seggfejjel
meg egy csini csajjal.
– Tessék? – böktem ki meglepetten.
Kat fojtottan felnevetett. A kidobó szélesen elvigyorodott.
– Aha, itten vannak, hozzád jöttek – sóhajtott. Szünet. – Persze. –
Becsukta a telefont, és ránk nézett. – Luc vár benneteket. Menjetek be, de
egyenesen hozzá. Ma ne táncoljatok, vagy akármit is csináltatok a múltkor.
Nem kellett Katre néznem, hogy tudjam, elvörösödött, mert amit a
múltkor csináltunk, az pokolian biztos, hogy nem csak tánc volt. A derekára
tettem a kezem, és elindultunk az ajtó felé. A kidobó azonban rám
kacsintott, és a kezembe nyomott egy névjegyet.
– Nem vagy az esetem, de tehetek egy kivételt.
Mosolyogva vettem el a kártyát, aztán bekormányoztam a döbbent
Katet az ajtón.
– Megmondtam.
Becsukta a száját, és inkább előre nézett. Mint a múltkor, a tánctér
most is tömve volt, de mi a faiak mentén egyenesen a folyosó felé
igyekeztünk.

Luc irodája előtt Paris állt. Egy biccentéssel nyitotta ki nekem az ajtót.
 Luc irodája előtt Paris állt. Egy biccentéssel nyitotta ki nekem az ajtót.
Barackillat fogadott. Azonnal a kanapéra néztem, de Luc nem volt ott. A
százasok kötegei is eltűntek A srác az íróasztal mögött ült, az ujjai csak úgy
repkedtek a billentyűzeten.
– Kérlek, üljetek le! – intett az egyik kanapé felé, de fel sem nézett.
Kat rám sandított, aztán együtt léptünk a kanapéhoz, és leültünk. Közel
telepedett le hozzám, a lábunk összeért.
– Hallom, nem jutottatok túl messzire a múltkor a Mount Weatherben.
– Luc lecsukta a laptopot, és összefont ujjaira támasztotta az állát.
– Ami azt illeti – hajoltam előre –, nem tudtál az ónixpajzsról?
Luc különös, lila tekintete találkozott az enyémmel. A korát jóval
meghaladó értelem csillogott benne.
– Figyelmeztettelek benneteket, hogy lehetnek dolgok, amikről magam
sem tudok. Még én sem tudhatok mindent a Daedalusról. De szerintem
Biake jó nyomon van. Valóban minden tárgyat ugyan az a vörösesfekete
bevonat takart. Talán mi már ellenállóvá váltunk, azért nem éreztük meg az
ónixpajzsot.
– És mi van, ha nem erről van szó? – kérdezte Kat.
– Ha nem erről van szó? Úgy érzem, ez a lehetőség nem fog
megakadályozni benneteket, hogy újra próbálkozzatok. Kockázatos, de
mindenben van kockázat. Szerencsések voltatok, hogy a múltkor
kijutottatok, mielőtt bárki rájött volna, mi történt – jelentette ki Luc. –
Kaptok még egy esélyt. A legtöbben nem kapnak.
– Igazad van – bólintott. – Mindenképpen megpróbáljuk. De nem
tisztességes, ha nem tudunk előre minden veszélyről. – Kifejezéstelen arccal
a füle mögé tűrte egy barna tincsét.
– Ilyen az élet, bébi.
Megmerevedtem.
– Miért van olyan érzésem, hogy nagyon sok mindent elhallgatsz
előlünk?
Luc ajka félmosolyra húzódott.
– Különben mintha nem az ónixpajzs miatt jöttetek volna. Térjünk a
tárgyra!
Ez már idegesített.
– Katet megtámadta egy instabil hibrid.
– Az instabil emberek már csak ilyenek, hibridek vagy sem.
– Igen, erre rájöttünk, de ő a barátom volt. – Kat reszketeg lélegzetet
vett. – Soha nem adta jelét, hogy tudna a luxenekről. Eleinte teljesen
rendben volt, aztán megbetegedett, végül felbukkant nálam, és
megtébolyodott.
– Te sem árultad el senkinek, hogy tudod: E. T. végül nem telefonált
haza.
Micsoda mini seggfej!
– Igaz, de az eset akkor is váratlanul ért – érvelt Kat.
Luc hátradőlt, keresztbe téve feltette a lábát az asztalra.
– Nem tudom, mit mondhatnék. Talán tudott a luxenekről, megsérült,
valamelyik szerencsétlen megpróbálta meggyógyítani és elbukott. Vagy az
utcán szedték össze, néha ilyesmi is előfordul. Ha nem ismertek néhány átok
jó vallatótechnikát, amit a Daedalus egy tisztjén is kipróbálnátok, fogalmam
sincs, hogyan tudhatnátok meg az okokat.
– Ezt nem vagyok hajlandó elfogadni – suttogta Kat.
Luc vállat vont.
– Mi lett vele?
A keze ökölbe szorult.
– Többé már nem…
– Ó! – mormolta Luc. – Öngyulladás, meg minden, igaz? Basszus!
Sajnálom. Perverz történelemlecke a számodra… Hallottál már a
megmagyarázhatatlan öngyulladásos esetekről?
– Nem is merek rákérdezni – fintorodtam el.
– Furcsa, mennyire kevés eset derül ki, pedig a mit sem sejtő világban
történnek. – Luc széttárta a karját, hogy befoglaljon mindent, ami az
irodáján kívül esik. – Az elméletem szerint, és van értelme ha belegondolsz,
a hibridek legtöbbje az intézményekben semmisül meg, de néhány kijut.
Ezért olyan ritka a jelenség.
– A barátnőm egy karkötőt viselt.
– Tiffanyt? – kérdezte Luc mosolyogva.
– Nem – viszonozta Kat a mosolyt feszülten. – Éppen olyat, mim
amilyet te is.
Luc arcára kiült a leplezetlen meglepetés. Most először láttam, hogy a
kis punkot bármi is váratlanul éri.
– Az nem jó.
– Miért nem jó? – tudakoltam.
Luc a mennyezetre pillantott, aztán vállat vont.
– A fenébe is! Remélem, tisztában vagytok vele, hogy tartoztok nekem.
Hogy itt mit láttok? – pöckölte meg a követ a saját karkötőjében. – Fekete
opál. Olyan ritka, hogy csak néhány bányából kerülnek elő ilyen kincsek. És
csak az effélék a jók.
– Amikben mintha tűz égne? – Kat előrehajolt, hogy jobban
megnézhesse. – Hol bányásszák?
– Általában Ausztráliában. A fekete opál összetételében van valami,
ami felturbóz. Tudod, mint amikor Super Mario eltalálja a gombát. Ismered
azt a hangot? Na, a fekete opál ugyanezt csinálja.
Mario meg a játék hangjai ide vagy oda, ez már érdekes volt.
– Mi van az összetételével?
Luc kikapcsolta a karkötőjét, és felemelte a tompa fényben.
– Az opálfajtáknak megvan az a figyelemre méltó tulajdonsága, hogy
bizonyos hullámhosszú fényeket speciálisan törnek meg és vernek vissza.
Szent szar.
– Lehetetlen – suttogtam.
– De bizony – mosolygott Luc a medálra. – Nem tudom, ki jött rá.
Biztos, hogy valaki a Daedalusban. De amint rájöttek, mire jó, gondosan
távol tartották a luxenektől és a magunkfajtáktól.
– Miért? – Kát egyikünkről a másikra nézett, a homloka ráncba
szaladt. – Most mi van? Nem jártam földönkívüli ásványtan szakra.
Jesszuskám!
Megveregettem a combját.
– Semmi gond. A fénytörés és visszaverődés hatással van ránk,
akárcsak az ónix, hasonlóan, mint az obszidián az arumokra.
– Rendben – felelte lassan.
Luc felszegte a fejét.
– Ha a fény megtörik és visszaverődik, megváltozik az iránya és a
sebessége. A mi barátságos, idegen szomszédaink fényből vannak… Na jó,
nem csak abból, de hadd magyarázzam el a következőképpen: a DNS-ük
fény. És ha egy embert átalakítanak, annak a DNS e is fény-hullámhosszal
rendelkező burkot kap.
Kat bólintott.
– Az ónix megzavarja a fény hullámhosszait, igaz? Mintha ide-oda
tükrözné őket.
– Az opál fénytörési képessége lehetővé teszi, hogy a luxenek vagy a
hibridek erősebbé váljanak. Javítja a saját fénytörésüket – folytatta a
magyarázatot Luc.
– És a visszaverődést is… nahát! – vigyorodtam el. Kat még mindig
nem tűnt lenyűgözöttnek, Oldalba böktem a könyökömmel. – Ha gyorsan
mozgunk, a körvonalaink néha vibrálnak, elmosódnak. Néha egyszerűen
eltűnünk vagy megjelenünk. Minden a visszaverődésen múlik. Kiskorunkban
kémény munka árán vonjuk az uralmunk alá.
– És ha izgatott vagy zaklatott vagy, nehezebb?
– Többek között olyankor – bólintottam. – De hogy képes legyek
tökéletesen uralni a visszaverődést? – néztem Lucre – Azt mondod, képes
vagy arra, amire gondolok?
Luc nevetett, visszakapcsolta a csuklójára az ékszert, és ismét feltette a
lábát az asztalra.
– A hibridek erősek. Gyorsabban mozgunk az embereknél, de a
mostani elhízási arányokat nézve erre a teknősek is képesek. Néha még az
átlagos luxennél is mélyebben férünk hozzá a Forráshoz. Az emberi és az
idegen DNS keverékéből különleges dolgok állhatnak elő, de ez nem
általános. – Önelégült mosoly kúszott Luc ajkára. – De ha egy ilyet egy
luxen kezébe adsz, képessé teszed arra, hogy tökéletesen visszaverje a
lényt.
Kat ajka elnyílt.
– Úgy érted… hogy láthatatlanná váljon?
– Tök jó – mondtam. Már tegnapra akartam egy olyan követ.
Megváltoztathatjuk a kinézetünket, de láthatatlanná válni? Ez új.
– Mi is láthatatlanná tudunk válni?
– Nem. Az emberi DNS-ünk megakadályozza. De attól még olyan
erősek leszünk, mint a leghatalmasabb luxen, még egy kicsivel erősebbek is.
– Luc fészkelődön kicsit a székében. – Vagyis gondolhatjátok, hogy nem
szeretnék, ha ezek a szépségek a birtokunkba kerülnének, főleg nem
olyasvalakiébe, aki nem bizonyult stabilnak, hacsak…
Kat megborzongott.
– Hacsak mi?
Luc mosolya lehervadt.
– Hacsak nem érdekli őket, milyen károkat okoz a hibrid. Talán a
barátnőd tesztüzem volt egy nagy bevetéshez.
– Micsoda? – Megfeszültem. – Szerinted szándékosan tették? Ráadták
egy instabil hibridre, és kiküldték a nagyvilágba, hadd lássák, mi történik?
– Paris szerint paranoid skizofrén vagyok, dugig összeesküvés-
elméletekkel – vont vállat Luc. – De nekem ne mondjátok, hogy a
Daedalusnak nincs valami nagyszabású terve. Bármit kinézek belőlük.
– De miért jött hozzám? Blake szerint nem tudják, hogy a mutációm
állandósult, úgyhogy aligha ők küldték rám. – Elhallgatott. – Hát igen,
feltéve, ha Blake igazat mond.
– A mutációt illetően biztos vagyok benne, hogy igen – válaszolta Luc.
– Ellenkező esetben nem ülnél itt. Viszont azt nem tudom, hogy a Daedalus
tisztában van-e a kő képességeivel és a ránk gyakorolt hatásával. Még
mindig tanulok.
– És eddig mire jöttél rá?
– Hát először is, mielőtt a markomba kaparintottam volna ezt a követ,
akkor sem ismertem volna fel egy hibridet, ha táncot jár előttem. Viszont
azonnal megtudtam, amikor te és Blake beértetek Martinsburgbc, Katy.
Különös érzés, mintha szellő simítana végig rajtam. A barátnőd valószínűleg
megérezte a közelségedet. Ez a legkevésbé szörnyű lehetőség.
Mélyet sóhajtottam. Amit hallottam, aggodalommal töltött el. Meglehet,
hogy Carissa puszta véletlenségből támadt Katre… de akkor valami más
jutott az eszembe.
– Az arumok képességeit is feljavítja?
– Úgy gondolom, igen, ha előtte magukba szívták egy luxen
esszenciáját – felelte komoly tekintettel Luc.
Kat hátradőlt, aztán hirtelen mégis előrehajolt.
– Mit gondolsz, az opál képes valamilyen ellenhatást kifejteni az
ónixszal szemben?
– Lehetséges, de nem tudom. Luc ajka gunyoros mosolyra húzódott.
Mostanábaii nem ölelgettem ónixot.
– Hol lehet i lyet szerezni?
Luc nevetett.
– Hacsak nincs a fiókban úgy harmincezer dollárotok, és nem ismertek
egy opálbányászt, vagy nem akartok kérni egyet a Daedalustól, nincs
szerencsétek. Én nem adom nektek a sajátomat.
Kat válla megroskadt. A fenébe. Nagyon jól jönne, ha legalább egy
ilyen kövünk volna.
– Különben itt az ideje, hogy induljatok – jegyezte meg Luc, azzal
hátrahajtott a fejét, és behunyta a szemét. – Jól sejtem, hogy legközelebb
akkor lépünk kapcsolatba, amikor újra elindultok a hegyre?
– Van még valami, amit elmondhatnál? – kérdeztem, ahogy felálltunk.
– Persze, van – nézett tel Luc. – Tényleg senkiben sem kellene
megbíznotok ebben a játszmában. Mindenkinek van valami célja vagy
veszítenivalója.
 TIZENNYOLCADIK FEJEZET

P ETERSBURG AZ ELKÖVETKEZŐ HETEKBEN apró, visszavonhatatlan

módokon változott meg. Nem csupán arról volt szó, hogy egyre melegebb
lett, jelezve, hogy a télnek hamarosan vége, nem is csak az olvadással
általában együtt járó nyugtalanságról.
A kicsiny, jórészt ismeretlen város, amiről sokan még mindig azt
mondták, hogy Virginia nyugati részén fekszik, újra egy eltűnési eset
középpontja lett.
Carissáért hetente tartottak gyertyafényes virrasztást. A szülei fel-
felbukkantak az esti híradókban, és kérlelték az embereket, ha tudnak
valamit a lányukról, mondják el. Komor hangulat lett úrrá az iskolán, és
tudtam, a suttogások mögött nem csak szomorúság van, amikor a diákok
csoportja engem vagy Dawsont méregetett a folyosón. A gyanú mélyre ásta
magát, mert az eltűntek közül Dawson volt az egyetlen, aki vissza is tért.
És az ő visszatérésével kezdődött a többi eltűnés.
Carissa esete morbid kíváncsisággal töltötte el a világot. Megérkeztek a
tudósítócsapatok, akik mindenkivel beszélni akartak, akik ismerték
Carissát, vagy akiknek volt egy elmélete, miért tűnt el ebből az álmos
kisvárosból ennyi tizenéves – Bethany, Carissa, Simon, de még Adam is a
nevek között volt.
Lefogadtam volna, hogy a védelmisek meg a Daedalus imádjak az
egészet.
És aztán, nagyjából három héttel azután, hogy Carissának nyoma
veszett, dr. William Michaels került be a hírekbe. A testvére jelentette be az
eltűnését, és az alapján, amit Kattől megtudtam, az anyjukkal sem vette fel a
kapcsolatot. A nyomozók árulták el Ms. Swartznak, hogy nem volt
semmiféle konferencia – micsoda meglepetés –, és senki nem hallott semmit
Will felől, amióta elhagyta Petersburgöt.
Egyre több lett a suttogás.
Néhányan tudni vélték, hogy Willnek köze volt Carissához és
Simonhoz. Egymás után tűntek el, és senki sem értette, hogyan veszhet
nyoma egy jól ismert, köztiszteletben álló orvosnak. Mások azt gondolták,
Willnek inkább az eltűnésekhez volt köze; talán a többiekéhez is.
 Eszembe jutott az is, hátha a védelmisek állnak a hírek befolyásolása
mögött. Lett volna értelme. Tudtuk, hogy Will elárulta őket, és így tökéletes
bűnbakká vált.
Azonban bekövetkezett az elkerülhetetlen.
Ahogy a fű kinőtt, és a rügyező fák között kanyargó szél egyre
melegedett, az emberek… az emberek továbbléptek. Nem felejtették el
Carissát, Simont, senkit. Egyszerűen tudomásul vették, hogy ez történt.
Ilyen az élet. Április közepére a dolog kikopott a mindennapi hírek közül,
aztán már a hetiek közül is. Az iskolában még mindig suttogtak, de már nem
olyan sűrűn.
Egy este, miután végeztünk az ónixszal, Kat megkérdezte, hogy vele is
ez történne-e, ha nem térnénk vissza a Mount Wearherből. Tudni akarta,
hogy szerintem az emberek egyszerűen elfelejtenék, továbblépnének-e. A
kérdését hallani olyan volt, mint ledaráltatni a még dobogó szívemet.
Senkinek nem volna szabad azon töprengenie, egy nap elfelejtik-e.
Kinyögtem valami álintellektuális választ, ami még hihetően is hangzott, de a
kérdés aznap éjjel sokáig ébren tartott.
Vajon elfelejti Katet egyszer a világ?
És engem?
Tudtam, hogy egy nap mi is elkerülhetetlenül részévé válunk azoknak a
statisztikáknak. Erről sosem beszéltünk Kattel, de azt hiszem, ő is tudta. Ha
sikerrel járunk, és kiszabadítjuk Bethanyt, annak következményei lesznek.
Itt nem maradhatunk. El kell költöznünk, tálán egyenesen bujkálnunk kell
majd. Volt félretett pénzem, amiből egy ideig kihúzhattuk, de ettől még nem
volt könnyebb végiggondolni, elfogadni.
Kat egész életét megváltoztattam.
Néha képes voltam beismerni a saját nevetséges önzésemet, mert
voltak időszakok, nem is kevés, amikor beláttam, hogy semmin nem
változtatnék. Felfogtam, hogy ez gyenge jellemmé tett, de megpróbáltam azt
a maradjunk-távol-hogy-megvédjük dolgot, és nem vált be.
Az egyetlen módja, hogy a saját kezünkbe vegyük a jövőnket, és
eljussunk oda, amikor szándékosan tűnünk majd el, az volt, ha felkészülünk
a következő támadásra a Mount Weather ellen.
Amikor tehettük, szoktattuk magunkat az ónixhoz. Az, hogy újra és
újra kitettük magunkat az átkozott kő hatásának, mindannyiunk energiáját
elszívta. Utána Kattel együtt csak kidőltünk, és több időt töltöttünk
szundítással, mint bármi mással.

Ugyanakkor lassan, fájdalmasan, de haladtunk. Mindegyikünk

 Ugyanakkor lassan, fájdalmasan, de haladtunk. Mindegyikünk
ellenállása növekedett, és május elejére nagyjából ötven másodpercig
képesek voltunk elviselni az ónixot, mielőtt összeestünk volna.
Ash és Dee is csatlakozott, hogy nézze, amint gyakorlatilag kínozzuk
magunkat; ma először Ash is megpróbálkozott az ónixszal, Kat legnagyobb
mulatságára. Én megpróbáltam lebeszélni Asht, ám ő nem hallgatott rám.
Egy teljes másodpercig bírta, mielőtt sikoltva elhajította volna a követ.
Ash, miután első kézből tapasztalta a fájdalmat, nem értette, micsoda
vagy kicsoda éri meg, hogy ennek vessük alá magunkat, és ennek hangot is
adott. Dawson zaklatottan viharzott el a tótól, én pedig követtem, hogy
megnyugtassam. A testvérem már sokkal jobban kezelte a nyers érzelmeket,
de még mindig voltak pillanatok, amikor attól féltem, kifogy a türelméből, és
egyedül rohan el, hogy kiszabadítsa Bethanyt.
Amikor megbizonyosodtam róla, hogy Dawson, amennyire lehet,
megnyugodott, visszaindultam a tóhoz. Félúton összetalálkoztam Blake-kel.
Tisztes távolban maradt tőlem.
– Hogy van?
Nem is néztem rá, csak továbbmentem. Dawson lelkiállapota nem
Blake dolga volt.
Blake sóhajtott.
– Kat még mindig a tónál van. Nem akartam otthagyni…
Megtorpantam, és olyan sebesen fordultam meg, hogy abba majdnem
Blake szédült bele. Biztosan meglátott valamit a szememben, mert felkapta a
kezét, és sietve hátralépett.
– Csak nem akartam, hogy egyedül maradjon ott!
Ökölbe szorult a kezem. A tény, hogy Kat védelmezőjeként lépett fel,
visszataszító volt, de igazság szerint jól tette, hogy a közelben maradt.
Egyedül maradni lakott területen kívül nem volt okos dolog.
Néztem, ahogy Blake eltűnik a fák között, és csak utána folytattam az
utamat. Amikor kiértem a fák közül, megálltam. Talán a lélegzetem is elállt.
Mindenki elment már, kivéve Kátét. A tó szélén heveredett le, a napon,
a feje a zsenge fűben pihent. Lehunyta a szemét, sötét haja szétterült a feje
körül. Egyszerűen… egyszerűen szép volt. Ahogy közelebb léptem,
rájöttem, hogy elaludt.
Nem hagytam a fejembe tolakodni a gondolatot, hogy Blake itt
leskelődik a közelben, amíg Kat alszik, még akkor sem, ha szükséges rossz
volt. Ha megteszem, tönkreteszem a pillanatot, és hát, te jó ég,
mindkettőnknek nagyon nagy hiánya volt már olyan együtt töltött percekből,
amelyek nem a kimerült alvásról szóltak. Fáradt mosollyal nyúltam el Kat
mellett, és a könyökömre támaszkodva néztem. Arra gondoltam, amit a
hétvégén rendeltem neki, és aminek aznap meg kellett érkeznie. Halkan
nevettem, elképzelve az arcát, amikor meglátja.
Ha jó fiú lettem volna, hagyom aludni, de nem bírtam magammal.
Gyengéden az ajkához érintettem a szám. A pillái megrebbenlek, felnyíltak,
és megláttam szépséges, álomtól ködös szürke szemét.
– Szia! – mormolta.
– Szia, Csipkerózsika!
– Csókkal ébresztettél? – mosolygott.
– Igen. – A hasára csúsztattam a kezem. – Mondtam, hogy varázslatos
az ajkam.
Felnevetett.
– Mióta vagy itt?
– Nem régóta. – A tekintetem az övébe mélyedt. – Összefutottam a
környéken mászkáló Blake-kel. Nem akart itt hagyni, amíg aludtál. – Kat az
égre emelte a tekintetét. – Akármennyire is bosszant, azért ez rendes tőle.
Szinte fájt a beismerés, mintha levágtam volna az orromat, vagy ilyesmi.
– Nahát! Piros hó esik.
Erre csak fintorogtam. Kat hátrasimította a homlokomba hulló
hajtincseket. Lecsukódott a szemem. Hihetetlenül megnyugtató volt, ha a
hajammal játszadozott.
– Hogy van Dawson?
– Megnyugodott. És te, cica?
– Álmosan.
– És?
Az ujjaival végigsimított az arcomon, az államon. Odafordultam, csókot
nyomtam a tenyerébe, közben kigomboltam a kardigánját.
– Örülök, hogy itt vagy.
Ez boldoggá tett. A tenyeremet ráfektettem a vékony felsőre, amelyet a
kardigán alatt viselt.
– És?
– És örülök, hogy nem evett meg egy medve vagy egy prérifarkas,
Erre nem számítottam.
– Micsoda? – vontam fel a szemöldököm.
– A jelek szerint komoly gondot jelentenek errefelé – vigyorgott.
Megráztam a fejem.
– Beszéljünk még rólam egy kicsit.
 Kat nem volt beszélgetős kedvében, inkább cselekedett, aminek
nagyon is örültem. Az ujjai végigsimítottak az alsó ajkamon, aztán a
mellkasomra siklottak. Az ingem elejébe markolva húzott magához.
Belezuhantam a csókba.
Lassan, tapogatózón indult, de hamarosan elmélyült, eltelt a
hullámokban kiáradó érzéseinkkel. Az érintése, a csókja, sosem lehetett
elég. Megittasodtam az ajka ízétől, a halk zihálásától, amikor az ujjaim a
hasa meztelen bőrére kalandoztak. A karja szorosan körém fonódott, és én
elfeledkeztem a világról; hozzám simult, és ennyi elég volt, hogy élhessek.
Lassan, óvatosan fölé kerekedtem, ránehezedtem, egyre mélyebben,
keményebben csókoltam. A lábát a derekam köré fonta, az ujjai a hajamba
fonódtak, és amikor megmozdult, a nevemet sóhajtotta. Csaknem
megsemmisültem.
– Muszáj megállnom – állapítottam meg rekedten. Már egy ideje
nagyon közel álltunk ahhoz, hogy megtegyük a következő lépést, de
ezekben a pillanatokban, amikor így ölelkeztünk, amikor tudtam, ő is éppen
annyira készen áll, mint én, szinte semmi sem óvott meg tőle, hogy
ostobaságot csináljak. Mint például hogy az erdő közepén bontsam ki a
ruháiból; márpedig az első alkalomnak nagyon nem egy ilyen helyen kellene
megtörténnie. Vagy akár anélkül a csúcsra érni, hogy levetkőznénk, mert a
fenébe is, annyira akartam. – Most azonnal.
– Igen – helyeselt, és a tarkómra csúsztatta a kezét.
Jó ötlet. Remek terv. Meg kell állni. Mondjak, most.
Újra megcsókoltam.
Õ pedig szorosabban ölelt át, a keze az ingem alá csúszott, és ez
egészen új érzetekkel töltött el. A háta ívbe feszült, a mellkasa az enyémnek
nyomódott – éreztem, hogy a szíve éppen olyan sebesen ver, mint az enyém.
Mindketten kapkodva szedtük a levegőt. Az ujjaim elérték finom csipke
melltartója szegélyét.
Ismerős érzés borzongott végig rajtam, és megdermedtem, de a
következő pillanatban már meg is hallottam a húgom sikolyát.
– Édes istenem, és a gyermek Jézus a jászolban! Kisül a szemem!
Kat riadtan nézett fel.
Felemeltem a fejem. Dee néhány lépésnyire állt, karba tett kézzel, és
úgy nézett ránk, mintha vad, állatias szex közben kapott volna rajta minket.
Kat kirántotta a kezét az ingem alól.
– Szent ég! – suttogta.

– Dee, semmit sem láttál – közöltem, és sokkal halkabban hozzá

 – Dee, semmit sem láttál – közöltem, és sokkal halkabban hozzá
tettem: – Ugyanis kiválóan tudsz időzíteni.
– De rajta feküdtél..és ezt csináltátok a szátokkal! – Felemelte a kezét,
aztán egyértelműen nyomta össze, jelezve, mit is. Fintorogtam, mert egészen
biztosan nem úgy néztünk ki. – És ez máris több, mint amit látni akartam.
Valaha.
Kat megtaszított, úgyhogy legördültem róla. Felült és megfordult.
– Mit akarsz, Dee? – tudakoltam.
Dee fájt egyet, aztán csípőre tette a kezét.
– Hát, tőled semmit. Katyvel szerettem volna beszélni.
Kat érezhető meglepetésében ledermedt.
– Velem?
– Ashsel szombat délután be akartunk menni az új boltba
Moorefieldbe. Vintage ruhákat árulnak. A bankettre – tette hozzá.
– Bankett?
Rápillantottam. Ahogy a szót visszhangozta, az mintha egy egészen
idegen nyelven szólt volna. Igaz, hogy nem ez volt a legfontosabb gondunk,
de azért egyértelmű volt, hogy elmegyünk a végzős bálra. Nem érdekel, ki
mit mond, átkozott legyek, ha a saját végzős bulijáról lemarad.
– Igen, az érettségi bankett a hónap végén lesz. – Dee rám pillantott. –
A legtöbb ruhát addigra elkapkodják. És nem tudom, hogy nekik mijük van,
de Ash hallott róla, és tudod, hogy van a ruhákkal, amit ő nem tud, az nincs.
Például pár napja talált egy cuki, boleró szabású kardigánt, és…
– Dee! – vágtam közbe, de már mosolyogva.
– Mi van? Nem hozzád beszélek! – Dee olyan izgalommal fordult Kát
felé, hogy majdnem felnevettem. – Szóval, volna kedved velünk jönni? Vagy
már van ruhád? Mert ha már van, akkor nincs sok értelme, de azért…
– Nem, még nincs ruhám – felelte Kát.
– Az jó – nevetett rám. – Akkor szombaton elmehetünk. Gondoltam,
hátha Lesa is szívesen jönne…
– Várjatok! – szakította félbe Kat. – Még nem terveztem semmit a
bankettre.
– Micsoda? – esett le Dee álla. – De hát az érettségi bankettünkről van
szó!
– Tudom, de most, hogy ennyi minden történik… nem is igazán
gondoltam rá. – Ami biztosan hazugság volt, mert az iskolában egy lépést
sem lehetett megtenni anélkül, hogy plaf átokba és szórólapokba ne akadt
volna az ember.
 – A mi bankettünkre? – hitetlenkedett Dee.
– De… – A füle mögé tűrte a hajat, és rám sandított. – Még csak nem
is kérdezted meg, hogy elmegyek-e veled.
– Nem tudtam, hogy kellene – mosolyogtam. – Feltételeztem, hogy úgy
lesz.
– A feltételezés veszélyes sport – vágta rá Dee, és előre-hátra hintázott
a talpán.
Lehervadt a mosolyom, mert Kat úgy nézett rám, mintha egy második,
csúfabb fejet is növesztettem volna.
– Mi az, cica?
– Hogy mehetnénk bankettre úgy, hogy minden felfordult körülöttünk?
– pislantott. – Olyan közel vagyunk ahhoz, hogy elérjük a szükséges
ellenállóképességet és visszamehessünk a Mount Weatherbe, és…
– És a bankett szombaton lesz – fejeztem be helyette, és elhúztam a
kezét a hajától. – Mondjuk, ha két hét múlva készen állunk, az vasárnap
lesz.
Dee egyik lábáról a másikra ugrált izgatottságában, ami elég fura
látvány volt.
– És csak néhány óra – erősködött. – Annyi időre ti is félretehetitek az
öncsonkítást.
Láttam Kat arcán a döntésképtelenséget, és tudtam miből ered. Semmi
köze nem volt az ónixos edzéseiéhez. Átkaroltam és hozzá hajoltam, halkan
szólaltam meg.
– Nem helytelen, Kat. Megérdemled.
Lehunyta a szemét.
– Mi miért ünnepelhetünk, amikor ő már nem?
A pokolba!
Az arcomhoz simította az arcát.
– Mi itt vagyunk. Megérdemeljük, hogy itt legyünk, és hogy időnként
hétköznapi dolgokat is csináljunk. Nem a te hibád. – Megcsókoltam a
halántékát. – Kat, eljössz velem a bankettre?
Dee toporgott.
– Igent kellene mondanod, mert akkor eljössz velünk ruhát venni, és
nem kell végignéznem azt a rendkívül kínos helyzetet, hogy visszautasítod a
bátyámat, bár az önértékelésére ráférne, hogy kicsit lecsavarják.
Kat elnevette magát, és Deere nézett. Dee ajka apró mosolyra
húzódott, és nagyon reméltem, hogy ez a békülés jele. Öt hónapja
kerülgették egymást, ez már éppen elég volt.
 – Hát, jó. – Kát mély lélegzetet vett. – Elmegyek a bankettre, de csak
mert nem akarom, hogy ez a helyzet még jobban elfajuljon.
Megpöcköltem az orrát.
– Ha adnak, vedd el, ha ütnek, fuss el.

Csütörtökön, iskola után Kat kissé furán viselkedett. Csendes volt és

feszült. Addig piszkáltam, amíg el nem lazult, és mire elhagytuk a postát,
hogy hazainduljunk, már többet mosolygott, mint amennyit ráncolta a
homlokát, úgyhogy eldöntöttem, hogy a nap egyenlege pozitív.
Amikor beléptünk a házukba, kinyitotta a nappali ablakát, én pedig
töltöttem magamnak egy pohár tejet. A konyhába érve olyan dicsérő
pillantást vetett rám, amit nehéz lett volna nem észrevenni.
A gondolataim azonnal boldogabb tájakra röppentek, de meglepetést
terveztem a számára, és ha hagyom, hogy túlságosan elvonja a figyelmemet
– ami nem volt nehéz –, akkor nem jutok hozzá, hogy megmutassam, amit
akartam, mielőtt el kell indulnunk a tóhoz.
De kettesben voltunk, úgyhogy…
Letettem a pultra az üres tejes poharat, és villámsebesen mozdultam.
Kat elé lépve a tenyerem közé fogtam az arcát, és hátrahajtottam a fejét,
hogy egyszerre tudjam csókolni és a lépcső felé irányítani.
Elhúzódott, de a szemében lágy fény csillant, és rám nevetett. Puszit
nyomtam az orra hegyére, és felkaptam, mire a derekam köré fonta a lábát.
Felvittem az emeletre, a szobájába. Ott – nem kis erőfeszítés árán –
elszakítottam az ajkamat az övétől, és elvigyorodtam.
Kat csak nézett rám zavartan, az ajka megduzzadt, a homloka ráncba
szaladt.
Jelentőségteljes pillantást vetettem az íróasztala felé, aztán leraktam.
Követte a tekintetemet, és leesett az álla, amikor megpillantotta a
cseresznyepiros tokban lévő MacBook Airt.
– Én… – Rám nézett, aztán megint az íróasztalra, előrelépett, megállt,
visszafordult. – Az az enyém?
Éreztem, hogy felgyorsul a szívverése, és nem bírtam a mosolyommal.
– Nos, a te íróasztalodon van, szóval…
– Nem értem.
– Hát, tudod, van ez a hely, amit úgy hívnak, Apple márkabolt.
Elmentem oda, és kiválasztottam a modellt. Nem volt készleten.
Elhallgattam, mert Kat csak nézett rám. – Úgyhogy rendeltem egyet. És
kértem hozzá egy tokot is. Bátorkodtam helyetted választani, mivel nekem
tetszik a piros.
– De miért? – A szeme nagyobbra kerekedett, mint eddig bármikor.
Halkan nevettem.
– Bárcsak láthatnád az arcodat!
Erre az arcára tapasztotta a tenyerét.
– Miért?
– Mert neked nem volt, és tudom, mennyit jelent a számodra a blogolás
meg a többi. Az iskolai géppark kevés ehhez. – Vállat vontam. – Amellett a
Valentin-napot sem ünnepeltük meg igazán. Szóval… itt van.
– Mikor raktad ide? – kérdezte egy pillanatnyi szünet után.
– Ma reggel, miután elindultál iskolába.
Mély lélegzetet vett, és újra az íróasztal felé fordult.
– És ezt vetted nekem? Egy MacBook Airt? Ezek egy rakás pénzbe
kerülnek.
– Köszönd az adófizetőknek! Az ő pénzük folyik be a Védelmi
Minisztériumba, onnan meg hozzánk. – Az arckifejezését látva felnevettem.
– Spórolós vagyok – tettem hozzá. – Van egy kisebb vagyonom félretéve.
– Daemon, ez akkor is túl sok.
– A tiéd.
A szájához emelte a kezét, Összefűzte az ujjait.
– El sem hiszem, hogy megvetted nekem.
– Megérdemled. – A helyzet úgy állt, hogy még sokkal többet is
megérdemelt.
Egy pillanatig csak állt ott, aztán a nyakamba vetette magát. Nevetve
elkaptam, átfogtam a derekát, és leültem vele az agyra.
– Köszönöm! Köszönöm! – ismételgette, és csókolt, ahol ért;
izgalmában hanyatt döntött. – Köszönöm!
Még mindig nevetve hátraszegtem a fejem az ágytakarón.
– Nahát, milyen erő van benned, ha izgatott vagy!
Lovaglópózban felült, és rám nevetett.
– Még mindig nem hiszem, hogy képes voltál erre.
– Fogalmad sem volt, igaz?
– Nem, de most már értem, miért beszéltél folyton a blogolásról. –
Játékosan mellkason ütött. Na igen, a héten százszor is szóba hoztam. –
Te…
A tarkóm alá tettem a kezem.
 – Milyen is vagyok én?
– Csodálatos – hajolt hozzám, és megcsókolt. – Csodálatos vagy.
– Én is ezt mondom évek óta.
Az ajkamon éreztem meleg mosolyát.
– De komolyan, nem kellett volna.
– Én szerettem volna. – Láttam, hogy ismét az íróasztal felé sandít. –
Tudom, mit szeretnél. Semmi gond, menj játszani!
– Biztos?
– Persze.
Egy apró sikollyal még egyszer megcsókolt, aztán leugrott rólam, és az
íróasztalhoz szaladt, majd a laptoppal együtt visszahuppant mellém. Azonnal
nekiállt, hogy felfedezze, és a következő órában segítettem neki
összeismerkedni vele.
– Ott a webkamera – hajoltam át a vállán. Megnyitotta az alkalmazást,
aztán megint sikkantott, amikor meglátta az arcunkat a képernyőn. – Most
megcsinálhatnád az első blogodat – javasoltam.
Rákattintott a felvétel gombra, és belesikított a mikrofonba.
– Van egy MacBook Airem!
A hajába temettem az arcom, és nevettem.
– Kockacsaj!
Lekapcsolta a felvételt, lecsukta a laptop fedelét és az ágyra tette, majd
átölelt és megszorongatott.
– Köszönöm!
Lehúztam magam mellé, és hátrasimítottam előrehulló tincseit. Az ujjaim
az arcára simultak.
– Tetszik, amikor boldog vagy, és ha valami apróságot tehetek ezért,
megteszem.
– Valami apróságot? – Döbbenetében szinte kiáltott. – Ez nem
apróság. Biztos, hogy belekerült…
– Nem számít. Ha te boldog vagy, én is az vagyok.
Felcsillant a szeme.
– Szeretlek, ugye, tudod?
– Tudom – feleltem magabiztos mosollyal.
Egy pillanatig még a karomban maradt, aztán felült, és lerúgta a cipőjét.
Kinézett az ablakon.
– Sosem fogod kimondani, igaz?
– Mit? – Én is felültem, és megfogtam a csípőjét.
– Tudod, mit.
 – Hmm? – Az oldalára csúsztattam a kezem, azon töprengtem, mennyi
időnk lehet, mielőtt indulnunk kell a tóhoz. A falióra elárulta, hogy semennyi.
Sóhaj. Arcon csókoltam és felálltam.
– Örülök, hogy tetszik.
– Imádom.
Felvontam a szemöldököm.
– Komolyan, nagyon tetszik. Nem köszönhetem meg eléggé.
– Biztos vagyok benne, hogy igen.
Grimaszolva félretolt, aztán körülnézett a padlón. Fogalmam sem volt,
mit keres. Letérdelt, felemelte az ágytakaró szegélyét, hogy az alá is
benézhessen, aztán hasra fekve benyúlt a sötétbe, és hallottam, hogy a
parkettára csap.
– Mit csinálsz? – kérdeztem.
– A papucsomat akarom előszedni.
– Ennyire nehéz?
És nem használhatná ki hozzá egyszerűen a Forrás erejét?
Nem is válaszolt.
– Mi a…
Egy papucs csusszant ki az ágy alól. Aztán egy másik. Hátraléptem,
ahogy Kat is előmászott és felült, aztán kinyitotta összezárt markát.
– Jó ég!
– Mi az? – Letérdeltem mellé, és megláttam, mi van a kezében.
Levegőért kaptam. – Ez az, aminek hiszem?
Kat tenyerén egy fényes, fekete kő hevert, a közepén egy foltnyi
vörössel, mintha láng lobogna benne. Már láttam ehhez hasonló követ
azelőtt. Luc csuklóján.
Kat egy opálgyöngyöt talált.
 TIZENKILENCEDIK FEJEZET

H OSSZÚ M ÁSODPERCEKIG csak bámultunk egymásra. Másra nem voltunk

képesek, mert egyikünk sem bírta elhinni, hogy éppen Kat ágya alatt
akadjunk egy darab opálra.
Egyértelműen Carissáé lehetett, és valamiképpen, amikor a szoba
romba dőlt és mi takarítottuk ki, begurult oda.
Lesiettünk a földszintre, de ott megálltunk. Kat a kezembe ejtette a
követ.
– Próbálj ki valamit! Azt a visszaverődéses dolgot.
A markomba szorítottam a követ, és a környezetemre koncentráltam.
A kanapé, a padló, a tévé… Úgy képzeltem, ugyanolyan lesz, mint felvenni
egy ember kinézetét, de honnan tudtam volna? Még sosem csináltam ilyet
azelőtt.
Az energia végigszáguldott a bőrömön, beivódott az izmaimba, a
csontjaimba. Láttam, hogy a kezem felett halvány derengés jelenik meg,
aztán átterjed a karomra. Egy pillanat múlva a karom helyén csak a padlót
láttam.
Kat szeme elkerekedett.
– Daemon?
Halkan felnevettem.
– Daemon? – Kat a kanapé felé fordult. – Egyáltalán nem látlak.
– Kicsit sem?
Megrázta a fejét, hunyorított, aztán hátralépve oda összpontosított, ahol
álltam, a kanapé előtt.
– Jézusom! Tiszta Predator vagy.
– Ez nagyon király! – Felhagytam az összpontosítással. – Sűrűn be
fogok lógni a fürdőszobádba, mint a Láthatatlan Ember.
Kat rosszalló pillantással jutalmazott.
– Add ide az opált!
Nevetve nyomtam a kezébe.
– Akarsz még a teljes láthatatlanságnál is őrültebb dolgot hallani? –
kérdeztem. – Alig került valami energiámba, jól vagyok.
– Hűha! – Megfordította a követ a kezében. – Muszáj kitapasztalnunk.
 Az opállal együtt elindultunk a tóhoz. Volt mintegy tizenöt percünk,
mielőtt a többiek is megérkeztek volna.
– Te próbálod ki.
Kat hátralépett; az egyik markába szorította az opált, és felemelte a
másik kezét. Egy pillanat múlva vörösesfehér fénygömb jelent meg a
tenyerén.
– Hűha! – jegyezte meg elámulva. – Ez… szokatlan.
Némán bólintottam.
– Nem vagy fáradt, vagy valami?
– Nem. – Sarkon fordult és a vízhez sietett. – A tűzgyújtás sosem ment.
A legutóbbi alkalommal csúnyán megégettem az ujjaimat.
– Akkor biztos, hogy itt és most kell kipróbálnod?
– De hát itt vagy, hogy meggyógyíts.
– A világ legrosszabb érvelése, cica – ráncoltam a homlokom.
Kat azonban csak nevetett, és egy vékony, görbe ágra összpontosított.
Az energia áramlása újra megbizsergette a bőrömet. A levegőben égett
ózonszag terjengett. Kat behajlított ujjai felett fehér fém lobbant, és a
következő pillanatban az ág hamuvá omlott.
– Ejha!
– Ez nem tűz volt, de azért elég közel jártál – összegeztem. – Add csak
ide! Látni akarom, hat-e az ónixra is.
Átadta a követ, aztán követett az ónixhalomhoz. Fél kézbe szorítottam
az opált, aztán lesöpörtem a földet az ónixról, és felkészülve a rendkívül
kellemetlen érzésre, felemeltem az egyik szilánkot.
Semmi. Semmiféle égető érzés, semmi fájdalom. Egyszerűen semmi.
– Mi az? – tudakolta Kat.
Rápillantottam.
– Semmi. Semmit sem érzek.
– Hadd próbáljam ki!
Õ is ugyanazt tapasztalta. Amíg a kezében fogta az opált, az ónix nem
volt rá hatással. Mindketten tudtuk, mit jelent ez. Aki az opált birtokolja,
fittyet hányhat az ónixra, ráadásul meg is erősödik.
Természetesen tenni fogok róla, hogy Katnél legyen.
Megérkeztek a többiek; zsebre tettem az opált. Nem akartam, hogy
Blake tudomást szerezzen róla. így, hogy a zsebemben őriztem, arra is
hamar rájöttem, hogy hacsak nem ér a bőrömhöz, nincs hatása az ónix ellen.
A lelki szemeim előtt láttam Luc karkötőjét. Az opált egészen biztosan úgy
tették bele, hogy mindig érintkezzen a bőrével.
 Amikor estefelé mindenki hazaindult, mi ketten hátramaradtunk Kattel.
– A zsebedben nem hatott, igaz?
– Nem – feleltem, és előszedtem a követ. – Elrejtem valahol. Most az
hiányzik a legkevésbé, hogy rossz kezekbe kerüljön, vagy, hogy
összekapjunk rajta.
– Mit gondolsz, jövő vasárnapra készen állunk majd?
Idegesség vibrált a hangjában. Alig több mint egy hét állt előttünk,
mielőtt újra elindulunk a Mount Weatherbe. A farzsebembe dugtam az opált,
és átkaroltam Katet.
– Annyira, amennyire lehetséges. Különben sem hiszem, hogy Dawsont
továbbra is vissza tudnánk tartani.
Ezzel Kat is egyetértett, de igazság szerint akár készen álltunk, akár
nem, meg kellett tennünk, mert igazat mondtam Dawsonról. Nem mondott
semmit, de már nem tarthattuk volna vissza sokáig.
Mindegy, hogyan, de vasárnapra készen állunk majd.

A lányok szombaton elmentek ruhát venni, mi pedig a fiúkkal kiugrottunk

egy korai vacsorára. Azon gondolkodtam, hogyan alakul a délután Kat
számára. Most először csináltak közös programot Dee-vel Adam halála óta,
és Ash is velük volt.
Majdnem biztosra vettem, hogy Ash nem bocsátotta meg Katnek a
spagetti ügyet.
A Smoke Hole hátsó részében zsúfolódtunk be egy bokszba, és
Dawson azonnal magához ragadta az étlapot. Valahányszor idejöttünk,
mindig valami újdonságot akart kipróbálni. Szerencséjére az étlap
hihetetlenül hosszú volt, és általában talált is rajta valamit, amit még nem
kóstolt. Különös volt – azelőtt nem viselkedett így.
Miután kikértük az italokat, ránéztem a telefonomra. Egy üzenet várt
Kattől.

Mit csinálsz?

Vacsorázom Andrew-val Matthew-val és Dawsonnal. Szeretnél vmit?

Andrew rám meredt. Nem törődtem vele. Jelzett a telefonom.

 Téged.

A fenébe, ettől azonnal kihúztam magam. Felálltam, és Matthew

sóhajával sem törődve intettem.
– Mindjárt jövök.
Dawson halvány mosollyal mélyedt bele az étlapba.
– Csak figyeljetek. Úgy itt hagy minket, mint annak a rendje. Haragos
pillantást vetettem rá, de közben már a választ gépeltem. Tényleg? Aztán
még utána küldtem: Persze, úgyis tudom.
Kiléptem az étteremből, és megnyomtam a hívás gombot. Kat az első
csengetésre felvette.
– Szia!
– Bárcsak otthon lennék! – válaszoltam. Valaki az úton hangosan
dudált. – Pillanatokon belül nálad lehetek.
– Ne! Alig van alkalmatok fiús estét tartani. Maradj velük!
Visszapillantottam az étterem nagy ablakára.
– Nem kell a fiús este. Cicás este kell.
Rövid szünet következett, aztán Kat újra megszólalt, de mintha kissé
kapkodta volna a levegőt.
– Azt megkaphatod, ha hazaérsz.
Elindultam a repedezett járdán, és eltökéltem, hogy várok.
– Találtál ruhát?
– Igen.
– Tetszeni fog? – hunyorítottam a lemenő nap felé.
– Piros, szóval szerintem igen – vágta rá. Az ajkam mosolyra húzódott.
– Tüzes pokol!
– Daemon! – kiáltott utánam Andrew az ajtóból. Megfordultam, és
beintettem neki, ő pedig viszonozta. – Ha nem jössz vissza, salátát rendelek
neked.
Sóhajtottam.
– Na jó, visszamegyek. Vigyek neked valamit? Andrew, Dawson meg
én beülünk a Smoke Hole-ba.
– Van rántott borjúszeletük?
– Van hát.
– Házi mártást adnak hozzá?
Nevetve indultam az ajtó felé, ahol Andrew úgy várt, mintha be kellene
kísérnie.
– A legjobbat a környéken.
 – Remek. Azt kérek.
– Többet viszek, mint amennyi beléd fér – ígértem, és amikor
felnevetett, még szélesebben mosolyogtam. – Nemsokára megyek.
– Szia! – köszönt el Kat, és letette.
Andrew arcán undok mosoly ült, amikor visszadugtam a telefont a
zsebembe.
– Ha hirtelen eltöketlenedtél, biztos vagyok benne, hogy Katy tudja,
hogyan segítsen – jegyezte meg a kilincsért nyúlva. Elvigyorodtam, és
megálltam mellette.
– Hát persze, de ne aggódj, mindenem a helyén van. – Megpöcköltem
az arcát, mire hátrarándult, és nekiesett a falnak. Talán a Forrás erejét is
belevittem az apró mozdulatba. – Hoppá.
– Jesszusom! – Andrew az arcára tapasztotta a tenyerét. – Seggfej!
Még mindig neveltem magamban, amikor visszaértem a helyünkre, és
leültem Dawson mellé.
– Fasírtot rendeltem neked – nézett rám.
– Tökéletes.
Matthew szemöldöke felszaladt, amikor Andrew is letelepedett; az
arcán lévő vörös foltot méregette.
– Mi történt az arcoddal?
– A tökeim – dőltem hátra.
Dawson félrenyelte az üdítőjét.
A szemközt ülő Matthew lassan felém fordult. Andrew újra felmutatta a
középső ujját.
– Tudod… – mondta Matthew –, inkább nem is akarom tudni.
Vigyorogva a boksz támlájára tettem a karom, és végignéztem az asztal
mellett ülőkön. Régen nem csináltunk már effélét. Olyan átkozottul
hétköznapi volt, hogy szinte elfeledkeztem a tényről, hogy a következő
vasárnap egy titkos kormányzati létesítményt készülünk újra megtámadni.
Csak mint a hétköznapi tizenévesek.
– Ha végeztünk, kimegyünk a tóhoz? – kérdezte Dawson.
És ebben a pillanatban elmúlt a hétköznapiság érzése.
Matthew belekortyolt a vizébe, és olyan türelemmel nézte a
testvéremet, amit még csak lel sem foghattam.
– Azt hiszem, mind megengedhetünk magunknak egy szabadnapot.
Dawson megmerevedett mellettem.
– Szerintem meg nem. Muszáj hogy…

– Ötven másodpercig bírjuk kézben tartani az ónixot – vetette közbe

 – Ötven másodpercig bírjuk kézben tartani az ónixot – vetette közbe
Andrew halkan, hogy más ne hallja. – Újabb öt másodperc ide vagy oda,
már nem fog számítani, haver. Vagy át tudunk menni a pajzsokon, vagy nem.
– Jól mondja, Dawson. Egy szabadnap nem változtat semmin.
Mindannyiunknak szüksége van…
Éles, riasztó fájdalom szúrt a mellkasomba, elakasztotta a szavam.
– Szüksége… hé, haver, mi a baj? – fordult felém Dawson.
– Én… – A tüzes kín újra belém metszett; lélegezni sem tudtam.
Előrerándultam, a mellkasomhoz kaptam. Hiába nyitottam ki a számat, a
nyelvem nem engedelmeskedett.
Matthew arca elmosódott előttem.
– Daemon, mi van?
A fájdalom egyre erősödött, a végtagjaimba is kiterjedt. Kifutott a vér
az arcomból. Megpróbáltam felállni, de a lábam felmondta a szolgálatot, és
visszacsúsztam a pad támláján. Valaki újra a nevemen szólított, azonban
nagyon távolinak hallottam. Úrrá lett raj tam a rettenet, amikor összeszorult
a mellkasom – a szívem –, és tudtam, mi történik.
– Kat… – nyögtem ki. – Kat…
 HUSZADIK FEJEZET

A LÁBAM NEM ENGEDELM ESKEDETT . Az izmaim hiába voltak olyan

átkozottul erősek, most használhatatlanok, ernyedtek maradtak. Nem
bírtam menni. Még fel sem bírtam állni a saját erőmből. Mindenki engem
nézett, amikor Andrew és Matthew kitámogatott.
Dawson mar hívta is Deet, de a hangja mintha a végtelenségből
érkezett volna.
– Nem tudom, mi történt. Nem tud járni vagy felállni. Nem tudom.
Most visszük…
– Kat – nyögtem lei; erőlködnöm kellett, hogy a mellkasomban égő
tűzön át is gondolkodni tudjak. – Kat az.
Matthew élesen levegőért kapott, a karja megszorult a derekamon.
– Mondd neki, hogy nézzen rá Katyre! Biztosan nála van az ok!
Dawson engedelmeskedett. Ingadozni láttam az alakját, amikor elém lépett.
A kocsimnál voltunk.
– Dee megnézi, mi van vele. Most…
– Vigyetek oda – krákogtam. Felettem egy pillanatra elsötétült az ég. –
Vigyetek oda. Most.
Egyikük sem mozgott elég gyorsan. Vagy legalábbis úgy tűnt. Muszáj
volt Kathez jutnom. Nem hagyhatom cserben, márpedig most éppen ezt
teszem.
Megpróbáltam előrelépni, de arcra estem volna a parkoló betonján, ha
Dawson és Matthew el nem kap. A föld különös, lüktető hullámokban
mozgott alattam.
– Gyorsan tegyétek be a kocsiba. – Dawson odébb lépett, a hangjában
pánik érződött. – A francba! Azonnal oda kell juttatnunk!
Berántott a hátsó ülésre, maga mellé. Nekidőltem, még ülve is alig
bírtam megtartani magam. A szívem minden lélegzetvételemmel egy itt
kínlódva vert. Dawson az ingem elejét markolta, és hadart valamit, de túl
gyorsan. A kocsibelső elmosódott a szemem előtt. Csikorogtak a kerekek.
Hangok… rengeteg hang… de én csak Kat arcára tudtam összpontosítani.
Ez ő volt. Nagyon súlyosan megsérült. Haldoklik. Istenem, haldoklik, és én
nem vagyok vele! Összerándultam, lélegezni próbáltam.
Erről van szó? Nem lehet. A pokolba, nem lehet! Újra látni fogom
Kátét. Hallom a hangját – látom kívánatos ajkát, ahogy kimondja a nevem.
Újra megcsókolom. Újra érezni fogom, ahogy lélegzik. Újra megérintem.
Szeretni fogom.
Nem így lesz vége.
A terepjáró egy rándulással megállt. Minden elmosódott. Dawson
kiszállt, megfogta a lábam.
Mi történik?
Azt hittem, hangosan tettem fel a kérdést, de senki nem felelt. Dawson
kivonszolt a kocsiból. Ereztem, hogy elveszítem az uralmat az emberi
alakom felett. Valaki átkozódott.
Kat.
Fák inogtak felettem. Az ég lent volt, a föld fent. Meleg szél cibálta a
ruhámat. Valaki cipelt… nem. Dawson és Andrew volt, ők rohantak át
velem a terepen, a fák között.
Az idő a végtelenségig lelassult. Végre aztán deszkákon dobbanni a
lábuk. Kinyílt egy ajtó, és megéreztem a tarkómon a meleg bizsergést.
Hűvös huzat csapott meg.
Erővel kinyitottam a szemem, kényszerítettem a testem, hogy
visszaváltozzon ember alakba. Összeszedtem fogyatkozó erőmet. Muszáj
volt, Katért – kettőnkért.
Dawson és Andrew lerakott a padlóra. Akkor láttam meg. Kitisztult
előttem a kép, minden félelmem valóra vált.
Kat is a padlón hevert, szép arca fehér, elkínzott. A felsője eleje vérben
ázott. Mindenhol vér volt, a földön alatta, a száján, az állán.
– Daemon – suttogta.
– Sss! – Kierőltettem egy mosolyt, megmozdítottam a karom. Dee a
másik oldalon kuporgott, derengő fénye vibrált. Ő tartotta életben Katet…
és engem is. – Ne beszélj! Minden rendben. – Megragadtam Dee véres
kezét, és elhúztam a sebről. – Most már abbahagyhatod!
Meg tudom tenni, felelte Dee. Meg tudom gyógyítani.
– Nem kockáztathatjuk meg, hogy végigcsináld. Muszáj leállnod –
feleltem oldalra fordulva. Vagy Dawson billentett át? Ő tartott meg.

– Haver, túl gyenge vagy hozzá – vetette ellen Andrew; letelepedett

 – Haver, túl gyenge vagy hozzá – vetette ellen Andrew; letelepedett
Dee mellé, és megfogta Kat ernyedt kezét. – Hagyd, hadd csinálja Dee!
Nem hagyhattam, hogy Dee csinálja. Ha ő menti meg Katet, köztük is
létrejön a kötés, mindhármunk között, ez pedig túl nagy kockázatot
jelentett.
Dee visszaváltott emberi alakjába, és hátracsusszant. Remegett a karja.
– Őrült – sírta. – Teljesen őrült!
Talán őrült voltam, de tudtam, képes vagyok meggyógyítani Kátét. Egy
szikrán}ri kétségem sem volt. Felvettem a valódi alakomat, és csaknem
teljesen mozdulatlan mellkasára tettem a kezem. A Forrás erejének minden
szikráját felhasználtam, mindet becsatornáztam Kat testébe, mert ő volt az
én mindenem.
Minden rendben lesz. Itt vagyok, cica. Minden rendben lesz.
Kiáradt belőlem a forróság, Kat felé. Hallottam, hogy a nevemet
ismételgeti. A szíve melléütött, aztán felvette a rendes ritmust, egyre
erősebbé, szabályosabbá vált. A mellkasa kitágult, az életadó levegő
kitöltette a tüdejét.
Most már lazíthatsz, mondtam neki.
Úgy is tett.

– Mindent elrendeztünk – mondta Dawson halkan.

A szobám ajtaja mellett nekidőltem a falnak, és halkan sóhajtottam.
– Köszönöm!
Közelebb lépett, a vállamra tette a kezét.
– Soha nem kell megköszönnöd az ilyesmit – jelentette ki; az enyémhez
olyan hasonló szempárban aggodalom ült. – Egyáltalán szabad neked
mászkálnod, miután Katy sérülése olyan nagyot ütött rajtad, és mégis
meggyógyítottad? Ájultan kellene heverned.
– Éppen azt csináltam, amíg Ash és Dee rendbe szedte Katet. –
Megdörgöltem az arcomat. – Csak most ébredtem.
Dawson az ajtóra pillantott, már felébredt?
Tudtam, hogy aggódik Kat miatt, én pedig… nos, én örültem, hogy Kat
ilyen sokat jelent Dawsonnak. Nekem ugyanígy kellett volna éreznem
Bethany iránt, ébredtem rá. Nagyon sok mindenre rájöttem hirtelen.
– Még nem, de nemsokára.

– Aha – mormolta Dawson, és a farmere zsebébe dugta a kézéi – Nem

 – Aha – mormolta Dawson, és a farmere zsebébe dugta a kézéi – Nem
hiszem el, hogy visszajött… hogy Will visszajött, és ezt tette vele.
Lehunytam a szemem és bólintottam. Will testét azután találtuk meg,
hogy Katet meggyógyítottam. Kat megölte, Will azonban még valahogy le
tudta lőni a magával hozott pisztollyal. Pillanatokon múlt, csak néhány
másodpercen, hogy Kat is és én is megmaradtunk. Ennyire közel jártunk.
A félelem, hogy Will Michaels visszatér, megalapozottnak bizonyult.
Annyira elfoglaltuk magunkat a Mount Weatherre vonatkozó terveinkkel,
hogy nem vettük – legalábbis én nem vettem – komolyan a fenyegetést.
Mardosott a bűntudat.
– Azelőtt is ilyen rosszul nézett ki? – tudakolta Dawson.
Megráztam a fejem. Csak egy pillanatra láttam Willt, mielőtt Matthew
kivitte és megsemmisítette a testet, de a doki mintha évtizedeket öregedett
volna. A mutáció nyilvánvalóan nem bizonyult maradandónak, de ez nem
magyarázta meg, mitől romlott le ennyire az állapota.
– A szomszédban mindent rendbe tettünk. – Dawson ellökte magát a
faltól, és a lépcső felé fordult. – Dee Ashsel és Andrew-val van, Matthew
nemrég ment el. Megyek és eszem valamit. Te is kérsz?
Nemet intettem. Amire nekem szükségem volt, azt Dawson nem
adhatta meg – hogy Katy nyissa ki a szemét.
Dawson elfordult, aztán hirtelen visszanézett, és rekedten szólalt meg.
– Örülök, hogy jól vagytok. Én… én… nem tudnám elviselni, ha
elveszítenélek – mondta. Nagyon különös volt ezeket a szavakat hallani. –
És annak is örülök, hogy Katy rendbe jön.
Nem találtam az ideillő szavakat; csak megöleltem a testvéremet. Egy
pillanatig egyikünk sem mozdult, végül Dawson hátralépett, és lesietett a
lépcsőn.
Visszamentem a szobába, amelyet csak az íróasztalra tett gyertya fénye
világított be.
– Daemon?
Kat rekedten szólalt meg, mégis ez volt a legszebb hang, amit valaha
hallottam. Az ágyhoz léptem, és leültem mellé – a fenébe, még a torkom is
elszorult.
– Itt vagyok. Melletted.
Felém fordult, a tekintete rám talált.
– Nem bírom mozdítani a karomat.
Halkan felnevettem.

– Várj, megoldom. – Vagy Ash vagy Dee olyan szorosan tűrte be

 – Várj, megoldom. – Vagy Ash vagy Dee olyan szorosan tűrte be
körülötte a takarót, hogy jóformán gúzsba kötötték. Megkerestem a széleit,
és kiszabadítottam. – Tessék.
– Ó… – Kibukkant a karja, a takaró lecsúszott meztelen vállán.
Elkerekedett a szeme, aztán megrándult, és a takaró széle után kapott.
– Miért nincs rajtam semmi?
– Nem emlékszel?
Egy pillanatig csak nézett rám, aztán hirtelen felült, sötét haja a vállára
omlott. Le akarta rántani magáról a takarót, de megállítottam a mozdulatot.
– Semmi baj. Csak egy apró nyomot hagyott. Egy picike heget. – Az
ujjai köré fontam az enyémeket. – Nem lehet észrevenni, hacsak nem nézik
egészen közelről, és tudod, engem zavarna, ha valaki olyan közelről
kezdene vizsgálgatni.
Döbbenet ült ki az arcára; elnyílt a szája, de nem bírt szavakat formálni.
Tudtam, most térnek vissza az emlékei mindenről, arról is, amiről én még
nem tudok.
– Dee mosdatott meg, Ash segített – tettem hozzá. – Ők tettek ágyba.
Nem segítettem.
Odanyúltam, hogy megérintsem, de megálltam. A némasága kezdett
aggasztani. Nagyon is. – Biztosan jól vagy?
Kat lassan bólintott.
– Nem kellene itt ülnöm és veled beszélgetnem. Ez…
– Tudom. Ez nagyon sok. – Végre hozzáértem, az ujjaim hegyét az
ajkára simítottam. Meleg lélegzete olyan volt, mint a napot érintem –
Tényleg nagyon sok.
Egy pillanatra lehunyta a szemét.
– Honnan tudtad?
– Hirtelen elakadt a lélegzetem. – Leeresztettem a kezem, és közelebb
húzódtam hozzá. – Aztán fájdalom hasított a mellkasomba Az izmaim alig
akartak mozogni. Tudtam, hogy valami történt. Szerencsére Andrew és
Dawson feltűnés nélkül ki tudtak juttatni. Bocs, a borjúszelet elmaradt –
mosolyodtam el halványan. – Életemben még nem ijedtem meg ennyire.
Megkértem Dawsont, hívja fel Deet, hogy nézzen be rád. Én… túl gyenge
voltam, hogy egyedül eljussak ide.
– Most hogy vagy?
– Tökéletesen. Hát te?
– Jól. Megmentetted az életemet. Az életünket.
– Semmiség.
 És sose lett volna szabad megtörténnie.
Kat álla leesett; aztán elfordult, hogy az éjjeliszekrényen álló órára
nézzen. Hajnali egy múlt. Rémület villant át az arcán, magához szorította a
takarót.
– Haza kell mennem! Biztosan minden csupa vér, és ha anyu reggel
hazajön, én nem…
– Minden el van rendezve – szakítottam félbe. – A többiek elintézték
Willt, és a házat is rendbe szedték. Amikor édesanyád hazaér, semmit sem
fog látni az egészből.
Ettől megnyugodott, de csak egy percre; lecsukódott a szeme, a
homloka ráncba szaladt.
– Kat – szólítottam meg. – Mire gondolsz, cica?
– Megöltem. – Kibuggyantak a könnyei, és lecsordultak az arcán.
– Megöltem, és nem is zaklatott fel a dolog.
Meztelen vállára helyeztem a kezem,.
– Azt tetted, amit tenned kellett, Kat.
– Nem. Nem érted. Nem zavart, amit tettem. Pedig kellett volna.
– Rekedten felnevetett. – Jézus istenem…
A belém vágó fájdalom ugyanolyan erős és igazi volt, mintha testben
éreztem volna.
– Kat…
– Mi van velem? Valami baj van velem. Egyszerűen lefegyverezhettem,
megállíthattam volna. Nem lett volna muszáj…
– Kat, megpróbált megölni. Rád lőtt. Önvédelemből cselekedtél.
Megrázta a fejét – aztán megtört. A tettét követő kín és rettenet, mindaz,
amivel szembenézett, amivel szembe kellett néznie, kiíródott az arcára, és
minden könnycseppjébe beszivárgott. Halk torokhang szakadt fel belőlem,
a takaróval együtt a karomba szorítottam, öleltem es ringattam, amíg
potyogtak a könnyei. Megpróbálta kiszabadítani magát, de nem hagytam.
– Szörnyeteg vagyok. Mint Blake.
A szavak késként metszettek belém.
– Micsoda? Dehogy vagy olyan, mint ő, Kat. Miért mondasz ilyeneket?
– Mert így van. Blake kétségbeesésében ölt. Miért volna ez más, mint
amit én tettem? Ugyanaz!
– Egyáltalán nem – ráztam a fejem hitetlenkedve.
Kat mély lélegzetet vett.
– Újra megtenném. Esküszöm, hogy így van. Ha valaki megfenyegeti
anyut vagy téged, megtenném. És ezt azóta tudom, amióta Blake… és
Adam… De az emberek nem így működnek. Ez nem helyes.
– Semmi baj nincs azzal, ha megvéded, akit szeretsz – ellenkeztem. –
Szerinted én élveztem a gyilkosságaimat? Kicsit sem. De azén nem
csinálnám vissza őket.
A kézfejével megtörölte az arcát, a válla még mindig remegett.
Megállíthatatlanul hullottak a könnyei.
– Daemon, ez más.
– Miért volna más? – Magam felé fordítottam az arcát, kényszerítettem,
hogy nedves pilláin át rám nézzen. – Emlékszel, amikor a raktárháznál
megöltem azt a két védelmist? Gyűlöltem a tényt, hogy megtettem, de nem
volt más választásom. Ha jelentik, hogy láttak minket, mindennek vége,
márpedig nem hagytam volna, hogy elkapjanak. – Az ujjaimmal követtem a
könnyei nyomát az arcán, és nem engedtem, hogy félrepillantson. –
Gyűlöltem, amit tettem. Minden alkalommal, amikor elvettem egy életet,
legyen az árumé vagy emberé. De néha nincs más választás. Az ember nem
fogadja el ezt. Nem békél meg a ténnyel. De előbb-utóbb megérti.
Megmarkolta a csuklómat.
– De mi van… mi van, ha én megbékéltem vele?
– Nem tetted, Katy. – Hogy lehet, hogy nem látja, mennyire nem békélt
meg az egésszel? – Tudom, hogy nem.
– Hogy lehetsz biztos benne? – kérdezte súgva.
Halványan elmosolyodtam.
– Tudom, hogy belül jó vagy. Te vagy a melegség és a fény, és minden,
amit nem érdemiek meg, de te azt hiszed, hogy mégis. Tisztában vagy vele,
mit tettem a múltban másokkal és veled is, és te úgy gondolod,
megérdemellek.
– Én…
– És ez azért van, mert a lelked tiszta. Mindig az volt, és az is marad. –
A kezem lesiklott a nyakán, a vállára. – Semmi, amit teszel vagy mondasz,
nem változtathat ezen. Szóval gyászold meg, amit tenned kellett, sírd ki
magadból, de soha, soha ne kárhoztasd magadat olyasmikért, amikről nem
tehetsz. Most pedig verd ki a fejedből ezt a szarságot, ennél sokkal jobb
vagy! Sokkal több vagy.
Lassan felszáradtak a könnyei, és a pillantása ellágyult. Még mindig
remegve előrehajolt, és az ajkamra szólította az övét. Az ujjaim
megszorultak a vállán. A csókja… a pokolba, a csókja is olyasmi volt,
amitől féltem, hogy nem tapasztalhatom meg újra. Éreztem rajta a
könnyeket, de éledő vágyát is. A csók elmélyült, és más volt, egészen más,
mint a korábbiak. Most százféle érzelem töltötte meg – remény a holnap és
a valós jövő iránt, egymás elfogadása, és annyi elnyomott vágy, hogy szinte
elevenen nyelt el mindkettőnket. A fenébe, azt akartam, hogy elnyeljen.
Olyan mélyre, ahogy csak lehet.
Kat elhúzódott. Egymásra talált a pillantásunk. Megérintettem az arcát,
és három rövid szót mondtam neki az anyanyelvemen. Sokat jelentő szavak
voltak, mégsem fejezték ki mindazt, amit Kat iránt éreztem.
– Mit mondtál? – kérdezte.
Csak rámosolyogtam, és újra megcsókoltam. Eleresztette a takarót, és
az az ölébe hullott. Megremegtem.
Gyengéden hanyatt fektettem, ő pedig átölelt. Az idő felgyorsult és
lelassult, amíg csókoltuk egymást. Semminek nem maradt helye szobában,
csak kettőnknek, és mi felfedeztük, ami összekötött minket. A takaró
félrecsúszott, Kat lába az enyém köré fonódott. Együtt mozogtunk,
összesimultunk. Remegett a karom, ahogy kipirult bőrére simuló kezem is,
amikor a háta ívbe feszült. Felfedeztem a testét, különös figyelemmel a
szívéhez olyan közeli apró hegre – először az ujjammal követtem végig,
aztán az ajkammal, végül a nyelvemmel is.
Felemeltem a fejem, és az arcához szorítottam az arcomat. Nyers,
rekedt hangon szólaltam meg.
– Mondd, hogy hagyjam abba, és megteszem.
Válasz helyett a nyakam köré fonta a karját, és magához húzott egy
újabb perzselő csókra. Fölé gördültem, de eleinte nem igazán érintettem;
statikus elektromosság bizsergette a bőrünket, zizegett a levegő közöttünk.
Kát még közelebb húzott magához, végigfuttatta a hüvelykjét az alsó
ajkamon, a keze a mellkasomon kalandozott. Remegve hunytam le a
szemem.
A legkisebb érintésével megőrjített.
A keze nem állt meg, egyre lejjebb siklott, egészen a farmerem
gombjáig. Felpattant a szemem. Éreztem, hogy árad belőlem a forróság,
amikor felültem és az ölembe vontam. Egyszerre vert a szívünk; a tenyerem
a csípőjére tapadt, olyan közel húztam magamhoz, ahogy csak lehetett.
Lágy nyöszörgése zene volt a számomra, ima, és azt akartam, hogy minél
tovább tartson. Muszáj volt. Újra hanyatt fektettem, csodáltam a szépségét,
a tényt, hogy engem választott és kitartott mellettem.
Nem akartam elsietni.
Még akkor is ki akartam élvezni minden egyes pillanatot, amikor Kat
hozzám préselte a csípőjét, és a körmét a bőrömbe vájta. Forró csókokkal
borítottam be a nyakát, aztán lejjebb és még lejjebb is. Nem gyorsítottam,
akkor sem, amikor már alig bírtam megtartani az emberi alakomat. Fény
derengett, majd kihunyt.
Amikor visszataláltam az ajkához, szavakat súgott a csókba és a
hajamba kapaszkodott. Egyértelmű volt, mit akar.
A fenébe, Kat.
Felemelkedtem róla, lerántottam a nadrágomat, cserébe felkaptam az
óvszert – aztán újra összesimultunk, keményen és lágyan, a kezünk
mindenhol bejárta a másik testét. Mindenhol megérintett, és én is
megismerkedtem minden porcikájával. Még jobban lelassítottam,
csókoltam, harapdáltam, lágyan simogattam, öleltem, amíg már egyikünk
sem bírt volna egy másodperccel sem tovább várni.
Gyűlöltem a pillanatnyi fájdalmat, amikor az egész teste megfeszült, és
mindent megtettem, amit tudtam és ki bírtam gondolni, hogy elmulasszam.
És el is tüntettem, mintha sosem lett volna, de mindez csekélység volt ahhoz
képest, amit ő tett velem. Minden izmom megfeszült, mint az íj elpattanni
kész húrja – és aztán el is pattant minden húr.
Lelassult a lélegzésünk, zakatoló szívverésünk lecsillapodott. Úgy
éreztem magam, mint aki darabokra hullott és újra egésszé lett. Amit
tettünk, amin osztoztunk… soha semmi effélét nem éreztem még.
Akármennyire rohadtul szentimentálisan hangzott, igaz volt, és igazi, olyan
átkozottul tökéletes, hogy ismét elszorult a torkom. Megsimítottam az arcát,
és gyengéden megcsókoltam.
– Jól vagy?
– Tökéletesen.
Azzal beleásított az arcomba.
Kitört belőlem a nevetés. A fenébe. Kat megpróbált elbújni a
párnában, de nem hagytam; elkaptam és újra megcsókoltam, aztán oldalra
fordultam, és magamhoz húztam, szemtől szemben.
Tele volt a szívem.
– Köszönöm!
– De mit?
Végighúztam az ujjaimat a karján, és elmosolyodtam, amikor
beleborzongott.
– Mindent.
 HUSZONEGYEDIK FEJEZET

A HÁLÓSZOBA ABLAKÁN BEESŐ EZÜSTÖS HOLDFÉNY elég világosságot

adott, hogy lássam, mit csinálok. Aludnom kellett volna. A kedd reggel –
vele együtt az iskola – hamarosan megérkezik, én pedig kimerültem, miután
egész este az ónixot fogdostuk, de ezt el akartam intézni, mielőtt elfelejtem.
Óvatosan betekertem az opálgyöngyöt a vékony, fehér zsinórral, úgy,
hogy nagy része szabadon maradjon. Ez ideiglenesen megfelel. Kat felveheti
a felsője alá.
Nagyon valószínű, hogy veszekedni fog velem miatta, de ezt a harcot
nem vagyok hajlandó feladni, Mellesleg, ami őt illeti…
Megéreztem a meleg bizsergést a tarkómon. Felemeltem a fejem és
elmosolyodtam, a fehér zsinórra erősített opált az íróasztalom fiókjába
tettem. Egy pillanattal azelőtt fordultam a háló ajtaja felé, hogy az kinyílt
volna. Vékony ujjak bukkantak fel a résben.
– Cica… – nevetgéltem. – Megint betörsz?
– Semmit sem törtem be. Minden kinyílt. – A következő pillanatban
Kát dugta be a fejét az ajtón, homlokráncolva. – Ébren vagy? – súgta.
– Aha.
Elmélyültek a ráncok a homlokán.
– Neked most aludnod kellene.
– Miért is? – kérdeztem, de a szám akaratlan mosolyra húzódon
Most már az egész arca megjelent; a haját a feje tetején kötötte össze.
– Be akartam mászni az ágyadba, hogy meglepjelek.
– Még lehet róla szó – egyenesedtem fel. – Mindjárt vissza fekszem, és
úgy teszek, mintha aludnék.
– Az nem ugyanaz – duzzogott.
– Nem?
– Nem, mert nem alszol – rázta a fejét.
– Hát jó. – Vigyorogva hátradőltem. – Most bejössz, vagy ott maradsz,
félig a folyosón?
– Még nem tudom.
– Cica… – nevettem rá, mire fújt egyet, de belépett a hálóba, és
becsukta maga mögött az ajtót. Minden izmom megfeszült, amikor végre
végignézhettem rajta. Csíkos pamutnadrágot viselt, és egy rendkívül vékony,
hosszú ujjú pólót – egyértelműen lefekvéshez készülődött.
A lábujjaimmal addig forgattam a székemet, amíg szembe nem kerültem
vele. Átszelte a szobát.
– Az anyukád nagyon mérges lesz, ha felébred, és nem talál az
ágyadban.
– Nem fog rájönni. Csendesen lopóztam.
– Mint én szoktam? – A kezéért nyúltam.
– Jobban – vigyorodott el. – Mint egy nindzsa.
Halkan nevetve az ölembe húztam. A szék felnyögött együttes súlyunk
alatt. Meztelen mellkasomra tette a kezét, és hozzám hajolt. Összeért az
ajkunk.
– Amikor eljöttem tőletek, félig aludtál.
– Szundítottam. – A keze felfelé siklott, végül átkarolta a nyakamat. –
De felébredtem és nem tudtam visszaaludni.
Hátradőltem, és a hüvelykujjammal végigsimítottam az álla vonalán.
– Hiányoztam.
– Talán.
– Csak ismerd be. – Megsimítottam az alsó ajkát; megcsókolta az
ujjamat.
– Nem kell beismernem semmit, mert ha az egód még egy kicsit
nagyobbra növekszik, saját irányítószámot fognak neki kiosztani.
Felhorkantam.
– Van valami más is, aminek saját irányítószámot lehetne adni, ha még
egy kicsit…
– Jó ég! – nevetett Kat. – Nehogy végigmondd!
Kuncogva megcsókoltam. Szinte összeolvadtunk. Szombat este óta
minden megváltozott köztünk, mégsem változott semmi. Minden csók és
érintés végtelen többletjelentést nyert, és nem gondoltam, hogy csupán a
szex miatt. Bár az igazán csodás volt. Inkább a halálközeli élmény tehetett
róla.
Mindketten tudtuk, egyáltalán nem biztos, hogy lesz a számunkra
holnap, de a szombati események igen komoly emlékeztetőt jelentettek,
hogy még a következő percet sem vehetjük biztosra. Minden Kattel töltött
másodperc sokkal értékesebbé vált.
– Miért nem alszol? – súgta, miközben az ajkunk még mindig összeért.
Csókot nyomtam a szája sarkára.
– Hiányoztál.
 – Hallgass!
Átkaroltam és szorosan magamhoz húztam; az arcát a mellkasomhoz
simította.
– Egyszerűen nem voltam álmos – támasztottam az államat a búbjára.
– Hmm. – Kényelmesen elfészkelődött. – A vasárnap estére gondoltál?
Megpusziltam a haját.
– A szombatra.
– Persze – nevetett. – Nem a bankett járt az eszedben.
– Talán mégis. Mindenféle terveim vannak a számodra.
Ez volt az igazság.
– Mifélék?
– Meglepetés.
– Mondd el! – követelőzött.
– Akkor nem lenne meglepetés, cica – nevettem. – Tudod, hogy van
ez. A tökéletes pillanatig titokban fogom tartani.
– Olyan izé vagy – sóhajtott.
– És mindjárt összetörik alattunk a szék.
Erre felhorkant, de kikászálódott az ölemből.
– Talán haza kellene… – A szava egy meglepett visításba fulladt, mert
felkaptam, az ágyamhoz léptem vele és ledobtam a matracra. Olyan
hangokat adott ki, mint egy sípoló gumicica.
– Ó, ezért még megfizetsz!
– Nagyon remélem – kerekedtem fölé, a feje két oldalán támaszkodva.
– Itt fogod tölteni az éjszakát.
– Csak még azelőtt vissza kell jutnom, hogy anyu felkel – tette a kezét
a mellkasomra.
– Megoldható.
Felemelte a fejét, de mielőtt az ajkunk összeért volna, megszólaltam.
– Te a vasárnapon gondolkodtál, igaz? Ezért nem aludtál.
– Aha – harapott az ajkába. – Nehéz nem arra gondolni.
Megértettem. Két nap volt még hátra, és tudtam, mindannyiunk idegeit
tépi a dolog, engem is beleértve. De ezt a néhány napot nem voltam
hajlandó aggodalmaskodással tölteni.
Sokkal inkább Kattel. Az élettel.
Ma éjjel pedig nem akartam, hogy kettőnkön kívül bármi másra
gondoljon. Lehajtottam a fejem, és lágyan megcsókoltam; elmosolyodtam,
amikor az ujjai a hajamba siklottak.

Aztán gondoskodtam róla, hogy egy pillanatig se aggodalmaskodjon

 Aztán gondoskodtam róla, hogy egy pillanatig se aggodalmaskodjon
többet a vasárnap miatt.
 HUSZONKETTEDIK FEJEZET

A M IKOR M EGPILLANTOTTAM KATEÉT a végzős bálra választott

ruhájában, nagyon is szerettem volna ellógni a bulit, hogy egész estea
magaménak tudhassam. Csakhogy, bár általában nem esett nehezemre
önzőnek lenni, Kat megérdemelte ezt az estét.
Ms. Swartz úgy markolta a fényképezőgépét, mintha az menekülni
akarna, amíg a nappalijukban vártam Katre. Végül megjeleni a lépcsőn, és
tökéletesen gyönyörűi volt a piros ruhában.
A pokolba!
Tényleg a piros a kedvenc színem.
Az ajka – amelyet a ruhához illő színűre festett – elnyílt, ahogy
végigmért. Nem gyakran hordok szmokingot, de ha igen, akkor átkozottul
jól áll nekem.
Kat azonban szép volt, és nem butám levenni róla a szemem, miközben
az anyja ezer képet csinált rólunk. A bál alatt is végig Katet néztem, és
amikor szólt, hogy most mar mehetünk, nem bírtam elég gyorsan kivinni
onnan.
Amint beültünk a kocsimba, váraitokon nézett rám. Hosszú, sokat tudó
pillantással feleltem.
– Megveszel a kíváncsiságtól, igaz?
– Igen! – bólogatott hevesen. – El kellene mondanod.
Tényleg fogalma sem volt, hogy mit terveztem a számára ma estére, és
azt akartam, hogy ez így is maradjon. Hála istennek az időjárás kegyes volt
hozzánk – kicsit hűvös, de eső nem esett. Tökéletesen illett a tervemhez.
Nem árultam el semmit, amíg haza nem értünk. Megálltam a fel-hajtón,
és odafordultam hozzá.
– Maradj a kocsiban! Rendben?
Gyanakodott és izgatott volt, de rábólintott. Vigyorogva kiszálltam, és
rekordsebességgel száguldottam le a tóhoz.
A hűtőtáska ugyanott volt, ahol hagytam, vászonnal letakarva, a
kikészített, vastag takarók és párnák kupaca alatt. Egy kézlegyintéssel
szétterítettem őket a körbe halmozott ágak körül. Kényelmes fészek alakult
ki.
 Az egyik ágra tettem a tenyeremet, és a Forrás erejét szólítottam.
Szikrák röppentek, a száraz fa lángra lobbant, a tűz végigkúszott a
göcsörtökön. Halvány füstcsíkok szálltak fel.
Kész. Visszasiettem a kocsiban várakozó Kathez, odaléptem mellé, és
kinyitottam az ajtót.
– Kész vagy? – nyújtottam neki a kezem, ő pedig elfogadta.
– A meglepetésem?
– Meglátod.
Kézen fogva indultunk el a tó felé. Amikor átvágtunk az úton, ahol
felfedtem a valódi kilétemet Kat előtt, akaratlanul is eszembe jutott, mi
lenne, ha akkor nem fut ki a teherautó elé. Határozottan nagyobb
biztonságban élne, és a testvérem nem lenne velünk. Annyi minden máshogy
alakult volna – egyáltalán nem vettem biztosra, hogy a mérleg pozitív.
– Tudsz jönni azokon a sarkakon? – kérdeztem, mert rájöttem, hogy az
őrülten szexi cipőjében nem lehet egyszerű gyalogolni.
– Persze, semmi gond – szorította meg a kezem.
Mindenesetre lelassítottam, és amikor beértünk a sűrűbb részre,
felemeltem a kezem, és az öklömről áradó fehér fénnyel világítottam be az
utunkat. Egek, csak abban bíztam, hogy Kat nem tartja ezt szentimentális
hülyeségnek. Na jó, tényleg érzelgős volt kicsit, de amikor kiértünk a
tisztásra, és megláttam a hold tükörképét a tó nyugodt vizén, Kat arca
elárulta, hogy jó döntést hoztam.
– Meglepetés – szólaltam meg, és előreléptem, a tűznek háttal. – Azt
gondoltam, ez jobb lenne, mint valami parti. És szereted a tavat. Mint ahogy
én is.
Kat a szívére szorította a kezét, és sebesen pislogott.
– Tökéletes, Daemon. Istenem, annyira csodás!
– Komolyan? – Megkönnyebbülten köszörültem meg a torkom. –
Tényleg tetszik?
– Imádom. – Felnevetett, szédítően, el-elcsuklón. – Tényleg nagyon
tetszik.
Rámosolyogtam.
Kat a nyakamba vetette magát, és kézzel-lábbal átölelt. Megcsókolta a
homlokomat, aztán az arcomat is, kétoldalt.
– Tényleg tetszik neked. Boldog vagyok.
A takarókhoz vittem, aztán letettem. Lerúgtuk a cipőnket, és
kényelmesen elhelyezkedtünk. Kat maga alá húzta a lábát.
– Mi van a táskában?
 – Ó, a legjobbak. – Átvillantam a hűtőtáska mellé, és letérdeltem, hogy
kinyissam. Két borospoharat vettem elő. – Epres. A kedvenced.
– Istenem! – nevetett, a szeme köré apró ráncok gyűltek.
Mindkettőnknek töltöttem az üdítőből, és átadtam neki a poharát.
– És még mi? – kérdezte odahajolva, és aprót sikkantott, amikor
kiszedtem egy fémdobozt, amiben csokival bevont eprek voltak. – Te
csináltad?
– Haha. Nem.
– Izé, akkor Dee?
Felnevettem, mert Dee a házat is felgyújtotta volna, ha csokit próbál
olvasztani.
– A városi édességboltból rendeltem. Megkóstolod?
Kivett egyet.
– Annyira finom!
– Van még más is. – Most egy műanyag dobozt vettem elő, tele
sajtfalatokkal és sós keksszel. – Ezek is a boltból, mert én nem értek a
főzéshez.
Végül előszedtem az uborkás szendvicseket és a zöldséges pizzát is, és
egymással szemben ülve nekiláttunk.
– Mikor csináltad meg ezt az egészet? – kérdezte, és egy újabb
pizzaszeletért nyúlt. Felvettem egy epret – kicsi volt. Egy nyamvadt eper.
– A hűtőtáskát meg a vászonba csavart plédeket már korábban
kihoztam. Amikor visszaértünk, csak gyorsan átugrottam ide, kiterítettem,
és meggyújtottam a tüzet.
– Csodálatos vagy – nyelte le az utolsó falatot.
Felvontam a szemöldököm, és visszaejtettem az epret a tárolóba, hogy
leszedjek egy másikat.
– Tudom, hogy erre nem csak most jöttél rá.
– Nem. Mindig is tudtam – felelte. – Talán az elején nem…
– A nagyszerűségem titka a rejtőzés – pillantottam fel.
– Tényleg?
– Aha. – Elvigyorodtam, becsuktam a dobozokat, és visszapakoltam a
maradékot a táskába. Odadobtam Katnek egy doboz üdítőt, és befejeztem
a rendezkedést. – Mégsem mutathatom az összes oldalamat egyszerre.
– Persze hogy nem. Abban hol lenne a rejtély?
Lehűlt a levegő, úgyhogy felszedtem egy takarót, és Kat vállára tettem,
aztán leültem mellé.
– Sehol
 – Köszönöm! – Összehúzta magán a lágy anyagot. – Azt hiszem, a
közvélemény meglepődne, ha megtudnák, mennyire mélyen kedves vagy.
Kinyújt óztam és az oldalamra fordultam.
– Sosem tudhatják meg.
Vigyorogva odahajolt, és csókot nyomott az ajkamra.
– A titkot magammal viszem a sírba.
– Helyes. – Megveregettem a plédet magam mellett. – Visszamehetünk,
amikor csak akarod.
– Nem akarom.
– Altkor tedd ide a csinos kis hibrid fenekedet!
Nevetve ledőlt mellém; még egy párnát is igazítottam a feje alá.
– Jól szórakoztam a bálon… de ez sokkal jobb.
Az egyik dús fürtjével játszadoztam, az ujjúm köré tekergettem.
– Örülök. Azt akartam, hogy a mai nap különleges legyen.
– Tényleg az – pöckölte meg az egyik inggombomat. – A valaha volt
legjobb bankettem.
Halkan nevetve eleresztettem a tincset.
– Ez az egyetlen banketted.
– De akkor is. – Hátrahajtotta a fejét, és rám mosolygott. –
Megnéztem a coloradói egyetem jelentkezési lapjait. Még anyunak is
megemlítettem.
Ezt jó volt hallani. Ezután a továbbtanulásról beszélgettünk, ás közben
jócskán elmúlt éjfél. De akármilyen késő és akármilyen hűvös lett, egyikünk
sem akart még hazamenni.
– Nem vagy ideges a holnap miatt? – kérdezte az államat cirógatva.
– Dehogynem. Bolond lennék, ha nem lennék. – Az ujjai az ajkam
közelébe értek; puszit adtam rájuk. – De nem azért, amit gondolsz.
– Akkor miért? – Most a nyakamat a lógatta, a tenyere az ingemen
siklott lefelé. Közelebb fészkelőd tem hozzá.
– Azért, mert Beth talán nem olyan lesz, mint ahogy Dawson
emlékeiben él.
– Ezért én is.
– De azért tudom, hogy megbirkózik vele. – Mivel kezdtem féltékeny
lenni, én is bedugtam a kezem a takaró alá. – Csak a legjobbat akarom
neki. Megérdemli.
– Igazad van. – Élesen levegő után kapott, amikor végigsimítottam a
derekán, a csípőjén. – Remélem, hogy jól van. Remélem, mindenki jól van,
még Chris is.
 Bólintottam, és gyengéden hanyatt fordítottam, a térdéig lesimítva a
ruháját.
– Valami más is aggaszt téged.
Egy pillanatig tétovázott.
– Nem akarom, hogy bajod essen. – Elcsuklott a hangja. – Nem
akarom, hogy bárkinek is baja essen.
– Ssss. – Hogy eltöröljem a félelmét, megcsókoltam. – Senkinek nem
lesz semmi baja. Nekem sem.
Megmarkolta az ingemet, úgy húzott még lozelebb.
– Mi lesz, ha sikerrel járunk holnap?
– Úgy érted, miután sikerrel jártunk? – Fölébe kerekedtem. Hétfőn
iskolába megyünk. Tudom, unalmas program. Aztán megírjuk a
záródolgozatokat, ami mindenkinek sikerülni fog. Aztán leérettségizünk.
Aztán a miénk az egész nyár, hogy…
– A Daedalus keresni fogja Betht és Christ.
– És nem találják majd őket. – Az ajkam a halántékához, majd a
szemöldökéhez ért. – Mármint, ha elég közel jutnak.
– Daemon…
– Minden rendben lesz. Ne aggódj! – Úgy kell lennie. Teszek róla, így
vagy úgy. – Most ne gondoljunk a holnapra! Ne gondoljunk a következő
hétre vagy a következő éjszakára! Csak mi vagyunk, és semmi más.
Felgyorsult a szívverése, lecsukódott a szeme, és szorosan a karjába
zárt. Egy éjjeli madár távoli dala visszhangzott körülöttünk, ahogy az apró,
gyors csókjaink elmélyültek, meghosszabbodtak.
A ruhánk félrecsúszott. A kezünk ismerős utakat járt be. Pattogott a
tűz, villództak a lángok, amíg megszabadultunk mindentől, ami köztünk állt,
és a takarók fészkében egy testként mozogtunk. Kat megremegett a
karomban, és én csaknem belehaltam az érzésbe – aztán órákkal később
ugyanúgy, amikor egymást ölelve néztünk fel az égre, és figyeltük, ahogy
egymás után kihunynak a csillagok.
A percek és az órák elszálltak, beleolvadtak az örökkévalóságba,
egyre közelebb hozták az időt, amikor már csak mi maradunk és a Mount
Weather.
És a siker vagy a bukás.
 HUSZONHARMADIK FEJEZET

A Z IDŐ FELGYORSULT , és máris azon vettük észre magunkat, hogy el kell

indulnunk a Mount Weatherbe. Kat az anyjával töltötte a délelőttöt, én
pedig kisajátítottam a délutánját. Nekiadtam a nyaklánccá alakított opált,
egyenesen a nyakába akasztottam. Azt akarta, hogy én viseljem, de nem
hagytam magam.
Aztán csak hevertünk egymás mellett, és egyikünk sem aludt. Egészen
más volt, mint az előző éjjel… vagy az aznap reggel, de akkor képtelen
voltam ezt végiggondolni.
Kat egyelőre otthon volt; perceken belül elindul majd Ash és Dee
társaságában, mert igyekeznünk kell.
– Ezúttal Andrew marad hátra az üres telken Ashsel és Deevel –
magyarázta Matthew. – De miután ő is gyakorolt néha az ónixszal, ha úgy
alakul, ő is utánunk jöhet…
Ha rosszul alakulnak a dolgok. Ezért akartam váltani velük néhány
szót, mielőtt nekivágunk.
– Szeretném, ha mindannyian megígérnétek nekem valamit – néztem
Matthew, majd Dawson szemébe.
Matthew sóhajtott, és nekidőlt a kocsim oldalának.
– Miért van olyan érzésem, hogy nem fog tetszeni, amit mondani
készülsz?
– Mert így van – tettem karba a kezem. – Ha a dolgok eldurvulnak az
este, akármi lesz, azt akarom, ígérjétek meg, hogy kiviszitek onnan Katet.
Matthew szemöldöke a magasba szaladt.
– Daemon…
– Tudom, hogy te Bethanyvel fogsz foglalkozni – fordultam
Dawsonhoz. – Ez világos. De kérlek, könyörgök, ha valami történik, azt
akarom, hogy Kattel törődjetek, ne velem.
A testvérem egy hosszú pillanatig nézett rám, aztán bólintott.
– Megértelek.
Tudtam, hogy így lesz, hiszen ő is ugyanígy érzett.
Matthew halkan káromkodott, aztán félrepillantott, a fák felé.
– Én nem vagyok ezzel kibékülve.
 – Matt…
– Hadd fejezzem be! – villantotta rám kristályfényű tekintetét. – Nem
tetszik a gondolat, az egész lehetőség, hogy valahogy majd választanom kell
közted és Katy között. Még csak bele sem akarok gondolni, hogy ez
megtörténhet.
– Én sem – biztosítottam. – És nem hiszem, hogy meg fog történni, de
ha a dolgok megindulnak a pokol felé, azt akarom, hogy őt kijuttassátok.
Semmi más nem számít. Tudni akarom, hogy mind vigyázunk rá. Ő is képes
magára vigyázni, de azért…
– Azt akarod, hogy megvédjük. – Dawson a vállamra csapott. –
Megértettük. – Matthew felé pillantott. – És megtesszük.
Matthew csípőre tette a kezét, de egy pillanatnyi tétovázás után
rábólintott. Megkönnyebbülten sóhajtottam.
– Köszönöm!
Matthew lehajtotta a fejét.
– Kérlek, ne köszönd meg.
– Különben valószínűleg nem is lesz rá szükség – érveit Dawson, és
átfuttatta az ujjak a haján.
Ebben bíztam én is. Elszoruló szívvel fordultam a veranda felé. Kat
ekkor lépett ki a házból. Fekete leggingst viselt és egy hozzá illő inget.
Elmosolyodott, amikor meglátott, szürke szeme felcsillant. A pokolba,
nagyon bíztam benne.

Néhány perccel a kitűzött idő előtt érkeztünk meg a sötét bekötőút tövében
felevő farmhoz, mint azelőtt, most is két kocsival jöttünk, és amikor
kiszálltunk, Blake telefonjára befutott Luc üzenete is.
És nekiindultunk.
Újra felszáguldottunk a hegyre, a kapuhoz. Ezúttal én iktattam ki az őrt.
Feszülten léptem a kapuhoz, és begépeltem az első kódot. Icarus. Semmi
gond. Átrohantunk a füves részen, egyenesen a hármas ajtóhoz.
Ez volt az első nagy próbatétel. Kat át fog jutni, mert ő viseli az opált –
legalábbis így gondoltuk –, de mi lesz velünk, többiekkel? Semmi sem
garantálta, hogy a gyakorlás eredményre vezet. Az ónixszal edzeni azért,
hogy át bírjuk lépni a küszöböt, csak egy elmélet volt, amit csak a
szigetelőszalag és a szentlélek tartott össze.
Katre sandítottam. A nyaklánc az inge alatt a bőrére simult.
 A testvérem beírta a labirintus szót.
Az ajtó egy szisszenéssel félrecsúszott. Elsőként léptem előre.
Hallottam a halk, fúvó hangot, és meg is éreztem – azonban ahelyett, hogy
legyűrt volna, mindössze olyan volt, mint túl közel állni a nyílt lánghoz. Az
egyik lábamat a másik elé raktam, és végül átértem, ott voltam a narancsszín
folyosón. Hátranéztem a vállam felett, és mosolyogtam.
Matthew nagyot fújt. Bevált.
Követett Kattel, aztán Dawson és Blake zárta a sort. Kat szorosan
mellém lépett, ahogy Blake, aki már járt itt, a csoportunk élére álli
Végigvezetett minket a homályos folyosón, amelyet csak nagyjából
húszlépésenként világított meg egy-egy kis falilámpa. Végig azt figyeltem, hol
vannak a vészhelyzetben záródó ajtók, amelyeket említett, és amelyek
elvben le tudnak darálni minket.
– Ónix – suttogta Blake, amikor meglátta, hogy Kat a mennyezetet
nézi. – Az egész helyet ónix borítja.
Jézus, milyen aranyos kis kiegészítő.
A folyosó egy elágazáshoz ért; itt voltak a liftaknák is. Matthew
óvatosan kinézett a fordulónál.
– Tiszta a levegő – jelentette ki.
Némán sorjáztunk be a fülkébe. Dawsonra pillantottam; az arcán
mérhetetlen elszántság ült. Kat a lift mennyezetét nézte; ekkor fedeztem fel,
hogy az is ónixberakásos.
Odanyúltam, és megszorítottam a kezét. Éreztem, hogy száguld a
szívverése. Felnézett rám, én visszakacsintottam, mire megrázta a fejét. Már
majdnem ott voltunk.
A lift puhán állt meg, az ajtó kinyílt. Egy fehér várószobába érkeztünk.
Minden csupa fehér volt, a falak, a mennyezet, a padló is.
– Szép díszítő színek – jegyezte meg Matthew.
Elvigyorodtam, ám a jókedvem hamar odalett, amikor Dawson
odalépett a harmadik, egyben utolsó ajtó elé.
– Óvatosan, Dawson! Lassan csináljuk.
Bólintott.
– Itt még sosem voltam. Blake?
Blake odalépett mellé.
– Egy újabb folyosó, szélesebb és rövidebb, jobboldalt ajtókkal.
Valójában tévével és fürdőszobával ellátott cellák. Nagyjából húsz. Nem
tudom, másokat is fogva tartanak-e.
Mások?
 Kat éles pillantást vetett rám.
– Nem hagyhatjuk itt őket csak így.
Mielőtt felelhettem volna, Blake közbelépett.
– Nincs időnk, Katy. Ha túl sokat szabadítunk ki, lelassulunk, és nem
tudjuk azt sem, milyen állapotban vannak.
– De…
– Most az egyszer Blake-kel értek egyet. – Álltam döbbent pillantását,
és gyűlöltem magam. – Nem lehet, cica. Most nem.
Kat összeszorította a száját, és tudtam, nem tetszik neki a dolog, de
valóban nem volt időnk, és nem is terveztünk többre, mint Chris és Beth
kiszabadítása.
Blake bepötyögte az utolsó kódot. Daedalus.
A csendben meghallottuk a kioldódó zárak neszét, és az ajtó tetején,
jobbra lévő lámpa zölden villant. Kat elé léptem, amikor Blake résnyire
nyitotta az ajtót. Matthew pedig, ahogy kértem, mögé állt.
– Tiszta a levegő – közölte Blake megkönnyebbülve.
Amikor átléptük a küszöböt, megéreztük, hogy ezt az ajtót is ónixpajzs
védi. Tehát visszafelé kettőn kell átjuttatni a többieket. Nem lesz könnyű.
A folyosó olyan volt, mint a fenti, csak fehér, és rövidebb, szélesebb.
Megcsináltuk. Ideértünk.
– A harmadik cella az övé – szólalt meg Blake, de már futott is végig a
folyosón az utolsó ajtók fele. Én Dawsont néztem; Kattel a nyomomban
mellé léptem, amikor az ónixbevonatos kilincsért nyúlt. Egy pillanatnyi
fájdalom villant át az arcán, de aztán kinyílt az ajtó, és Dawson… Dawson
remegni kezdett.
– Beth? – kérdezte, és elcsuklott a hangja.
Akkor láttam meg a vékony lányt; egy keskeny agyon ült, és éppen
olyan volt, ahogy emlékeztem. Sápadt manóarcát sima lófarokba fogott,
barna haj keretezte. A szemében felvillant a felismerés, aztán a pillantása
Dawsonéba akadt, és szerettem volna felkiáltani megkönnyebbülésemben.
Dawson tántorogva előrelépett, a kezét ökölbe szorította, kinyitotta, és
egyre Beth nevét ismételgette. Bethany felállt, a pillantása végigsöpört
rajtunk, aztán megpihent Dawsonon.
– Dawson? Ez most… Nem értem.
Egyszerre mozdultak, egymás felé szaladtak, a karjuk a másik köré
zárult. Dawson felkapta Bethanyt, a nyakába temette az arcát, aztán
megcsókolta; ekkor félrefordultam, hogy megadjam nekik az egyedüllét
illúzióját. Valójában nem engedhettük ezt meg magunknak, de Dawsont
boldognak látni, ahogy összekapaszkodik a szerelmével, olyan volt, mintha
ököllel gyomorszájon vágtak volna.
Szerették egymást, és én egy hatalmas tuskó voltam, amiért nem
támogattam őket az elejétől fogva.
Abban a percben azonban el kellett tűnni nk onnan.
– Dawson – szólaltam meg csendesen.
Dawson elhúzódott Bethtől, aki megragadta a karját. Abban a
pillanatban, hogy a szája felszabadult, öndeni kezdtek belőle a kérdések,
– Mit csináltok? Hogyan jutottatok be? Tudnak róla?
Dawson vigyora fültől fülig ért.
– Később – intette. – Át kell mennünk két ajtón, és fájni fog…
– Ónixpajzs, tudom – felelte Beth.
Basszus! A seggfejnek igaza volt. Ha már szóba került…
Visszafordultam a folyosó felé. Blake akkor érkezett, a karjában egy sötét
hajú luxén ernyedt testével.
– Jól van?
Blake bólintott, de sápadt volt és feszült.
– Nem ismert meg. El kellett hallgattatnom.
Kat sietve félrepillantott. Tudtam, hogy minden szarság ellenére, amit
Blake tett, megsajnálta ezért. A fenébe, ki ne sajnálta volna meg?
– Nem lehet… – fordult felé Beth.
– Mennünk kell – szakította félbe Blake, és elsietett mellettünk. –
Majdnem kitiltottunk az időből.
Beth vadul rázta a fejét.
– De…
– Tudjuk, Beth. De menni kell. – Dawson sietősen megcsókolta, és
Beth végül bólintott, de a folyosón terjengő pániknak nehéz volt ellenállni.
Az adrenalin újabb hulláma öntött el. Mindannyian végigsiettünk a folyosón.
Begépeltem a kódot az ajtón, amely kinyílt, és…
Összerándultam.
A várószobában Simon Cutters állt, és egyértelműen nem volt halott.
Mögöttem mindenki megtorpant.
– Ó, basszus! – nyögtem ki.
– Hiányoztam? – mosolygott Simon. – Én hiányoltalak benneteket.
Azzal felemelte a karját. Fém karkötőjén megcsillant a fény. Egy opál
volt belefoglalva – természetesen. Kitárta az ujjait, és minket mintha
szélvihar kapott volna fel. Mindannyian elzuhantunk: Kát a legközelebbi
ajtónak esett, Dawson megpördült, hogy a testével védje Betht a vihar ellen.
Matthew a falnak zuhant, alólam pedig kicsúszott a lábain, cs többméternyit
csúsztam a kövön.
Bassza meg!
Valakiből felturbózott hibridet csináltak, és fogalmam sem volt, hogyan
történt, de nem volt időnk barkochbázni. Felugrottam, és Katre néztem.
Blake mellett állt, az egyik lábát kímélve. Azt nem láttam, Blake mit csinált
az ájult Chrisszel.
Haragomban felforrr a vérem.
– Halott vagy.
– Ó azt hiszem, ez az én végszavam – válaszolta Simon, és újabb
energiakitörést legyintett felénk.
– Daemon! – kiáltott Ket. Oldalra pördülve tértem ki a csapás elől, és
szólítottam a Forrás erejét, hogy vörösesfehér villámmal vágjak vissza.
– Ki fogsz fáradni, luxen – csúfolódott Simon, kitérve.
– Akkor te is.
Simon kacsintott, aztán Katék felé fordult, és újra előrelökte a kezét.
Kat és Blake újra hátracsúszott; Blake fél karral elkapta Katet, én pedig
Simont megkerülve pajzsként álltam eléjük, hogy a hátam mögé húzzam
Katet.
– Ez nagyon nem jó – jegyezte meg Blake Simon felé araszolva. – Ki
fogunk futni az időből.
– Ne mondd! – köptem oda.
Dawson is Simon felé lódult, de Simon könnyedén visszalökte. A
következő energialöketet Blake kapta, aztán Matthew. Mindketten a földre
vetették magukat, hogy elkerüljék a közvetlen találatot, Simon pedig egyre
csak közeledett, az arcán pszichotikus mosollyal.
Hirtelen kilépett oldalra, hogy Katre nézhessen.
– Akarsz játszani, kiscica?
Ekkor lett nagyon elegem az egészből.
– Ó, a francba! – mordultam fel.
Mint egy kobra, elszáguldottam Blake és Matthew mellett, közvetlenül
Simon elé. A hibrid felemelte a kezét. Éreztem a Forrás erejét kavarogni
benne, amikor a kezemet a koponyája két oldalára szorítottam, és
megcsavartam.
Egy visszhangos reccsenés hallatszott, és Simon összeesett.
Hátraléptem, nagyot fújtam, és ökölbe zártam a kezeimet.
– Sosem bírtam a tuskó fejét.
Kat oldalra botlott, amikor megfordultam és ránéztem.
 – Ő… Ő most…
– Nincs időnk. – Dawson húzni kezdte Betht a liftek felé. – Tudják,
hogy itt vagyunk.
Blake felkapta Christ, egy pillant; sí vetett Simonra, és ellépett az
ernyedt test mellett. Semmit sem szólt.
Kat ujjal közé fűztem a sajátjaimat.
– Jól vagy? Csúnyán elestél.
– Jól vagyok. Te?
Bólintottam, nem engedtem a tudatomba a tényt, hogy éppen most
törtem ki Simon nyakát. Igaz, hogy megpróbált megölni, és nem értett a
szóból, de akkor is egy újabb élet súlya volt a lelkemen.
– Gyerünk! – lépett be a sápadt Matthew a liftbe. – Ha ez az ajtó
kinyílik, akármi várhat ránk.
Biccentettem.
– Hogy vagytok?
– Nem valami jel – felelte Dawson. Szabad kezét ritmikusan nyitotta-
zárta. – Az átkozott ónix. Nem tudom, meddig bírom még.
– Mi a fene volt Simonnal? – fordultam Blake felé, amikor a lift
mozgásba lendült. – Őt alig befolyásolta az ónix.
– Nem tudom, ember – rázta a fejét Blake. – Nem tudom.
Mi a franc okozta ezt? Az opál? Csak az lehetett – de nem volt ide
végiggondolni. Ereztem a Karból áradó rettegést, és leginkább ez
foglalkoztatott. Muszáj volt megakadályoznom, hogy szétcsússzon.
– Minden rendben lesz. Már majdnem kint vagyunk. Megcsináljuk –
mosolyogtam rá. Szép ajka válaszul szintén mosolyra húzódott, és ettől még
itt is összeszorult a szívem. – Megígérem, cica.
És ezt az ígéretet mindenáron meg is akartam tartani.
– Mennyi időnk van? – kérdezte Blake.
Matthew az órájára nézett.
– Két perc.
A francba, kezdtem én is ideges lenni. Két perc.
Az ajtók cuppanó hanggal nyíltak szét. Feltárult előttünk a hosszú,
keskeny folyosó, szerencsére üresen.
Blake rohant előre a terhével. Utána Matthew szaladt, a nyomában
Dawson és Beth, végül, ahogy terveztem, Kat és én zártuk a sort.
– Maradj mögöttem! – utasítottam, és szorosan megfogtam a kezét.
Kat bólintott. Aztán rohantunk, csak akkor lassítottunk le, amikor
Blake a vállára emelte az eszméletlen luxent, és beütötte a kódot. Az ajtó
kinyílt – és beszivárgott az éjszaka sötétje.
Blake kilépett és megtorpant. A válla felett nézett vissza. Nem rám.
Katre. A szabad kezem ökölbe szorult, amikor megláttam, hogy Kat a
nyakához nyúl. Abban a pillanatban megbizsergett a bőröm, mintha ezernyi
tűzhangya masírozna végig rajta.
És Blake elmosolyodott.
Bassza meg!!
Felemelte a kezét; az ujjai között fehér zsinór himbálózott, azon pedig
az opálgyöngy függött, amelyet Katnek adtam.
– Sajnálom. De így kellett lennie.
Felrobbant bennem a düh.
– Rohadék! – üvöltöttem, kirántottam a kezemet Kátéból, és
előrevetettem magam. Ennyi volt, kész, vége, megölöm.
Félig jutottam, amikor borzongató hideg csapott le rám.
Megtorpantam, dühömben felkiáltottam.
Arumok.
A seggfej körül megsűrűsödtek az árnyak, kiterjedtek, besiklottak az
ajtón, és elnyúltak a falakon, a mennyezeten, mint valami pokolbéli
penészfolt. A lámpák szikrázva múltak ki. Minden elsötétült.
Hét alak formálódott a homályból, elléptek Blake és a karjában tartott
luxen mellett – és azzal Blake el is tűnt.
Forrt bennem a harag, mint a kitöm, kész láva. Ez nem történik meg. A
kurva életbe, ez nem történik meg éppen!
Szembeszálltam az első, támadó arummal. A mellkasába öklöztem,
nekitaszítottam a falnak, épp akkor, amikor Dawson félrelökte Bethanyt,
hogy kiüssön egy másikat.
Azonnal csatatérré változott a folyosó. Matthew egy
obszidiánszilánkkal döfött le egy arumot, amely a mennyezet alatt robbant
szét. Kat a Forrás erejével ütött ki egy másikat, ám az nem maradt fekve
elég sokáig, Kat pedig nem bírt tovább kapcsolatban maradni a Forrással.
A támadó arumra összpontosítottam, és egyszerűen, brutálisa n
kivégeztem. Amikor megpördültem, éppen láttam, ahogy a másik éppen
Kathez ér. Ha azt hittem, hogy eddig dühös voltam, hát tévedtem, mert most
még az ízét is éreztem.
– Daemon! – kiáltotta Kat. Visszapördültem; éppen hogy ki tudtam
térni a hátam mögé lopózó arum elől. Nem volt időm erre a szarakodásra.
Meghallottam a Katre támadó ellenfél kiáltását; a következő pillanatban az
is a mennyezetnek csapódott és megsemmisült. Elkaptam az előttem álló
példányt és félrelöktem.
Ki kell jutnunk innen, hallottam Dawson gondolatát. Na ne mondd,
pillantottam rá, és Matthew felé fordultam, aki akkor tápászkodott fel.
Összenéztünk. Feszengést olvastam le az arcáról. A rossz szájízem még
inkább megkeseredett.
Ne feledd a tervet. Juttasd ki innen Katet.
Közvetlenül neki küldtem az üzenetet. Matthew összepréselte az ajkát,
és biccentett.
– Kifelé! Mennünk kell! – süvöltötte Dawson, megragadta Betht, és az
ajtó felé vetődött, jóformán maga után vonszolva a lányt.
Visszafordultam, hogy Katért nyúljak. Akkor ébredtem rá, mekkora
hibát követtem el. Azt mondtam neki, hogy maradjon mögöttem, mintha
valami földönkívüli Héraklész lennék. És engedelmeskedett, az életben ez
egyszer engedelmeskedett, most pedig túl nagy távolság választott el minket.
Bicegve előrelépett, végig a szemembe nézve – aztán összecsuklott, a
tenyere a betonpadlónak csapódott. Elöntött a rettegés, amikor oldalra
zuhant.
Rohantam. Már csak három lépés választott el tőle, amikor
meghallottam – minden hajszálam az égnek állt, és a pánik, mint valami
vírus, átvette felettem az uralmat.
Fény árasztotta cl a folyosót. Zárak csattogtak, mint a sorozatlövés.
Nekünk annyi.
– Nem! – kiáltotta Matthew visszafordulva arra, amerről jöttünk. –
Nem!
A szavak végtelenül ismétlődtek a fejemben, mert megláttam, mi
történik Kat mögött. Kék fényfal zuhant le a mennyezetről a padlóig,
tízlépésenként, újra és újra. A pajzsok egyike eltalált egy arumot,
kettémetszette, és az árnyalak elszállt, mint egy marék koszos por.
Szent szar!
A szívem a torkomba ugrott. Kat megpróbált előremászni. Én érte
nyúltam – az ujjainkat centik, kibaszott centik választották el egymástól,
amikor az újabb kék fal éppen az orrom előtt csapódott le.
Éppen Kat előtt.
– Jézus! – kaptam levegő után. Kat hátrarándult, a forró szél kisöpörte
a haját az arcából.
Nem. Nem. Nem.

A fejemet ráztam, úgy néztem rá a kék fényen át. Nem! A pokolba,

 A fejemet ráztam, úgy néztem rá a kék fényen át. Nem! A pokolba,
nem! Ezt nem!
Összeakadt a pillantásunk, és hirtelen még jobban megrémültem,
minden sejtem belerezdült. Oldalra tántorodtam, rést keresve, de nem volt
sehol. Kat a másik oldalon maradt, és nem egyedül. Az arumokon kívül
katonák is megjelentek a folyosón. Csapdába esett.
Velük esett csapdába.
Nem kaptam levegőt.
– Kát…
Felvijjogtak a szirénák.
Nem!
Előrevetődtem, de nem voltam elég gyors. A vészhelyzetben záródó
ajtók megindultak a plafonról és a padlóról. Az agyam megállt, mert már
szinte nem is láttam Kátét az ajtó mögött; csak a pánik hajtott. Kinyúltam
felé, eltökéltem, hogy elérek hozzá, puszta akaraterőből átjutok a
lézerfüggönyön egészben.
Kat felém csapott. A Forrás ereje átütötte a fénypajzsot, eltalált és
hátralökött. Addig próbáltam küzdeni ellene, amíg hátulról valaki derékon
nem kapott, hogy elhúzzon tőle.
Elvesztettem az eszem. Megpördültem, teljes erőmmel állon vágtam
Matthew-t, ő azonban nem eresztett el, és a második ütés után fel is adtam.
Inkább megpróbáltam őt is magammal vonszolva visszajutni. Így vagy úgy,
de muszáj volt elérnem Katet. Muszáj.
Kat térdre esett. Egy másodperccel később Matthew engem is
elgáncsolt. Kat ajka remegett, zihálva kapkodta a levegőt. Valami elpattant
bennem, egészen mélyen. Soha nem tapasztalt félelem borított el.
– Ne! Kérlek, ne! – kiáltottam, a hangom megbicsaklott. – Kat!
A katonák egyre közelebb értek hozzá, ő azonban nem vette le rólam a
szemét. Végig állta a pillantásomat, amíg Matthew-val birkóztam.
Aztán halványan elmosolyodott, és a szívem megszakadt. Gyenge,
reszketeg, törékeny mosoly volt, de elpusztított ott, a padlón.
– Minden rendben lesz – suttogta könnyes szemmel. – Rendben lesz.
Az ajtók majdnem összezárultak. Szétnyitott ujjakkal nyúltam felé.
Matthew visszarántott; a másik kezemmel támaszkodtam meg. Zakatolt a
szívem. Kat másodpercekre volt attól, hogy eltűnjön az ajtó mögött,
elszakadjon tőlem.
Akkor feltört belőlem valami – amit napokkal, hetekkel, hónapokkal
korábban el kellett volna mondanom.
 – Szeretlek, Katy! Mindig szerettelek! Mindig szeretni foglak!
Visszajövök érted! Vissza…
Az ajtó bezárult.
Kat eltűnt.
Csak ráztam a fejem, és az ajtóra meredtem.
– Kat? Kat!
– Gyere! – Matthew talpra emelt. – Daemon, mennünk kell.
Nem mozdultam. Holt súlynak éreztem magam.
– Kat! – üvöltöttem az ajtónak, de a szirénák elnyomták a hangomat.
Akkor már Dawson is ott volt, elkapta a másik karomat, de kitéptem
magam a szorításából, és felé csaptam. Matthew hátulról fogott le, átölelt és
leszorított.
Dawson szemében félőrült pillantás ült.
– Sajnálom, de muszáj…
– Nem ez volt a terv! – kiáltottam az arcába. – Tennünk kellett volna
róla, hogy kijusson! – Tekeregni kezdtem Matthew szorításában. – Eressz
el, a pokolba! Be kell mennem érte!
– Nem lehet – felelte. – Most nem lehet. Daemon, el kell tűnnünk.
A rettenetes valóság altkor ért el a tudatomig.
– Vége – suttogtam a testvéremre nézve.
Újra erőt vett rajtam a téboly. Kirángattam magam Matthew karjából,
és az ajtó felé fordultam. A Forrás erejét szólítottam, elszántan, hogy ha kell,
lyukat égetek rá, de így vagy úgy, kiszabadítom Katet.
Matthew átkozódott.
Hirtelen fájdalom vágott a tarkómba. Még egy lépést tettem, aztán
megcsuklott a lábam. Úgy estem össze, mintha papírból lettem volna. Még
csak csillagokat sem láttam: sötétség vett körbe. Egy pillanatra még
megjelent előttem Dawson arca.
– Vége – ismételtem, amikor minden elsötétült. – Kat bent maradt.
És aztán átölelt a semmi.
 Valahol Nyugat-Virginiában,
Berkeley megyében, a Spring Mills-i
lehajtó közelében

–T UDOM , HOGY DÜHÖS VAGY RÁM .

Paris behúzta maga mögött az ajtót, és a fiatalembert nézte, aki több
volt, mint a főnöke. Luc a megmentője volt. Meglehet, csak tizennégy éves,
és amikor először találkoztak, ennél is sokkal fiatalabb volt, de így is
többször mentette már meg az életét.
– A „dühös” talán erős kifejezés – felelte Paris egy pillanattal később.
Luc átült a kanapéról a pénzzel borított íróasztal mögé, és lassan felszegte az
állát. Ametisztszín pillantása szinte áthatolt Parison. Ez a szín a hozzá
hasonlók jellemzője volt; Luc nem volt sem ember, sem hibrid, mint Blake
és Katy.
Hanem valami egészen, egészen más.
–Tudom, mit csinálok – dőlt hátra, és feltette a lábát az íróasztalra,
felrúgva egy kupacnyi százast. Valami volt a kezében, és ezúttal nem az az
átkozott játékkonzol.
– Valóban? – Paris ezüst szemébe kétség és némi csalódás ült ki. –
Tudod, mi fog történni velük.
– Kivel? – tudakolta Luc ártatlanul. Paris összeszorította a száját, és az
asztalhoz lépett. A pénz felröppent a padlóról, ő pedig elkapta, ledobta az
asztallapra és karba tette a kezét.
– Tudod jól, hogy kiről beszélek. Semmi esély rá, hogy az a lány és
Daemon kijusson a Mount Weatherből.
Luc kisöpört egy barna haj tincset az arcából.
– Igen, tudom.
Paris erősödő csalódottsággal nézett Lucre.
– Meg kell akadályoznod. Muszáj hogy…
– Nem kell megtennem semmit. – A lila pillantás kiélesedett.
Paris felemelte a kezét.
– Tudod, mire gondolok.
– Te pedig azt tudod, miért kell megtennem. Miért muszáj, hogy
bejuttassam őket a Daedalusba.
Paris igyekezett, hogy csalódott haragja ne látsszon meg rajta, és egy
intéssel az íróasztal elé parancsolt egy széket. Amint az visszazökkent négy
lábra, rá is telepedett.
– Megszerezted a szérumot, Luc. Kipróbáltad. Nem vált be.
Luc állán megrándult egy izom.
– A régi szérum valóban nem. Azt akarom, amit ennek a lánynak adtak,
aki épp most járt itt. Az a szérum beválhat.
– Luc…
– Ne! – Luc szeme szikrát szórt. – Ne mondd, hogy veszett ügyet
hajtok. Nincs olyan, hogy veszett ügy.
– Az a kiruccanás a Mount Weatherbe pokolian veszett ügy – vetette
ellen Paris.
– Nekik, de nem nekem. – Luc vállat vont, amitől a tincsei meg-
rezdültek. – Elkapják őket, kijutnak, kihozzák, amit akarok.
Paris egy percig nem bírt megszólalni, csak nézte Lucöt. Semmi
biztosíték nem volt rá, hogy ha azokat a tizenéveseket elkapják, életben
maradnak addig, hogy megszerezzék, amit Lnc akar, de ezzel Luc maga is
tisztában volt. Egyszerűen kész volt kockára tenni az életüket.
Luc bárki életét kockára tette volna, beleértve Parist is, hogy
megszerezze, amit akart.
Paris sóhajtott, és a tekintete az íróasztal mögötti zárt ajtóra villant.
– És mi lesz, ha nem válik be, Luc? Mi lesz, ha a legújabb szérum sem
gyógyítja meg Nadine-t?
Valami érzelem derengett fel Luc egyébként kifejezéstelen arcán;
mandulavágású szeme összeszűkült.
– Akkor teszek róla, hogy Dasher és Husher megfizessenek azért, amit
vele tettek.
Paris nem felelt. Mit mondhatott volna? Hogy ölni rossz? Hogy a
bosszú nem vezet sehová? Amit Dasher és a Daedalus többi munkatársa tett
Nadine-nal és annyi más ártatlan emberrel és luxennel, nem volt egykönnyen
megbocsátható.
Luc előrehajolt, és az asztalra dobta a kezében szorongatott holmit.
Egy fénykép volt. Paris azonnal megismerte az alakot. Dasher őrmester volt
az, egyenruhában, egy alacsonyabb, hamuszőke hajú nő mellett. Kettejük
előtt egy fiatal, szőke lány állt, és olyan szélesen mosolygott a kamerába,
hogy az orcája egészen kidudorodott tőle. Egy culci kislány. Egy cuki
emberkislány.
Jeges hideg szánkázott végig Paris gerincén, ahogy Lucre emelte a
tekintetét.

– Tudod, ki ez a férfi – nevetett halkan Luc. – A nő a felesége, Sylvia.

 – Tudod, ki ez a férfi – nevetett halkan Luc. – A nő a felesége, Sylvia.
Az a típus, akit díszfeleségnek mondanak, akiknek kicsi jutott. Az a
cukipofa pedig a kislányuk, Evelyn. Mind tudjuk, mit szeret Dasher a
világon a legjobban, és hát nem az asszonyt. De azt is elveszem tőle. A
kislány? Ő minden öröme és büszkesége.
Paris nem sejtette, hogyan jutott Luc birtokába a családi fénykép –
ugyanakkor Luc szinte bármit képes volt megszerezni, amit akart.
– Elpusztítom Dashert is, Hushert is, és mindent, ami fontos nekik-
közölte Luc olyan nyugodtan, mintha csak azt mondaná: meghívta őket
vacsorára.
– Még a kislányt is? – mormolta Paris. – Komolyan?
– Még őt is – válaszolta Luc, lila tekintete meg sem rezzent.
Paris beleremegett a szavakba. Összerezzent ültében. Néha elfelejtette,
hogy a világon kevés Lucnél és Luc képességéinél ijesztőbb dologról tud.
Máskor – mint ilyenkor – maga Luc volt az, aki kedvesen emlékeztette,
hogy egyáltalán nem ember, és bármit megtenne, bármit kockára tenne,
hogy megszerezze, amit akar.
A tekintete újra a pénz mellett heverő képre esett, de nem az őrmestert
vagy a feleségét nézte, hanem a mosolygó lányt, aki talán egy vagy két évvel
lehetett fiatalabb Lucnél.
Evelyn Dasher.
Paris tudta – és talán az agya egy szegletében Luc is rájött –, hogy amit
Nadine-nal tettek, nem lehet meg nem történtté tenni, akármit szerez meg
Luc.
Evelyn Dasher máris halott volt.