ELŐZETES FIGYELMEZTETÉS

De re, quae agitur, petimus, ut homines eam non

opinionem, sed opus esse, cogitent ac pro certo ha-
beant, non sectae nos alicujus, aut placiti, sed uti„
litatis et amplitudinis humanae fundamenta mo-
liri. Deinde, ut, suis commodis aequi, in commune
consulant, et ipsi in partem veniant.
Baco de Verulamiot

A tudománytan szerzője, miután valamelyest megismer-

kedett a kanti Kritikák2 megjelenése utáni filozófiai iro-
dalommal, nagyon hamar meggyőződött róla, hogy e nagy
ember szándéka - gyökerestül megváltoztatni a kor filo-
zófiai, és egyszersmind tudományos gondolkodásmódját -
teljesen sikertelen maradt, mivel számos követője közül
egyetlenegy sem veszi észre, miről beszél Kant tulajdon-
képpen. A szerző tudni vélte ezt; elhatározta, hogy életét
ama nagy felfedezés Kanttól teljesen független kifejtésé-
nek szenteli, és erről a szándékáról nem is fog lemondani.
Az idő majd megmutatja, ó jobban meg tudja-e értetni ko-
rával. Mindenesetre tudja, hogy semmi igaz és hasznos nem
megy veszendőbe, miután az emberiség egyszer már meg-
szerezte - még ha csak a késő utókor tudja is hasznát
venni.
Egyetemi állásom arra késztetett, hogy először hallga-
tóimnak írjak; nekik élőszóban addig magyarázhattam, míg
meg nem értettek.3
Minden okom megvan rá, hogy elégedett legyek velük,
és sokukhoz a legszebb tudományos reményeket fűzzem,
ámde nem tartozik ide, hogy erről tanúságot tegyek. Amaz
írás' viszont ·hallgatóim körén túl is ismertté vált, és a tu-
dósoknak különféle elképzeléseik vannak róla. Hallgatóim
„ 19

L.________ ~~
 véleményén kívül nem olvastam vagy hallottam olyan véle-
kell állniuk önmagukban, Kant pedig teljesen kimarad a
ményt, amely akár csak látszólag indokokon alapulna; vi-
játékból. Hogy nyíltan kimondjam: számomra nem a for-
szont annál inkább olvastam gúnyolódásokat, gyalázkodá-
galomban levő filozófiai fogalmak helyesbítése és kiegé-
sokat, és annál többször találkoztam azzal az általános
szítése a fontos, akár antikantiánus, akár kantiánus fogal-
megállapítással, hogy ez a tan az embernek, noha nem ér-
maknak nevezik is őket, hanem azok teljes kiirtása, és a
ti, ellenszenves. Ami a nem-értést illeti, ez egyedül az én
gondolkodásmód teljes átalakítása az elmélkedés e kérdé-
búnöm lesz mindaddig, amíg a közönség máshonnan meg seire vonatkozólag, úgy, hogy a megismerőképesség téte-
nem ismeri rendszerem tartalmát, és azt nem találja, hogy
lezze és határozza meg az objektumot, mégpedig egész ko-
ott azért nem olyan érthetetlenül adom elő; sőt, akár fel- molyan, és nem csak úgyszólván, s ne az objektum a meg-
tétlenül, egyszer s mindenkorra is kész vagyok magamra
ismerőképességet. Rendszerem tehát csak önmagából vizs-
vállalni ezt a bűnt, ha ily módon kedvet csinálhatok az
gálható, nem pedig valamely más filozófia tételei alapján;
olvasónak ahhoz, hogy áttanulmányozza a jelen kifejtést,
csak önmagával kell összhangban lennie, csak önmagából
amelyben a lehető legnagyobb világosságra fogok töreked-
magyarázható, csak önmagából bizonyítható vagy cáfolha-
ni. Rendszerem kifejtését mindaddig folytatni fogom,
tó; vagy egészen el kell fogadnunk, vagy egészen el kell
amíg meg nem győződöm arról, hogy egészen hiába írok.
vetnünk.
De akkor írok hiába, ha senki sem tanulmányozza az ér-
Itt nem számít, ha valaki azt mondja: „Ha ez a rend-
veimet.
szer igaz, akkor bizonyos tételek nem állhatnak fenn";
Még a következő figyelmeztetésekkel tartozom az olva-
mert korántsem gondolom, hogy fenn kellene állnia annak,
sóknak. Mindig is mondtam, és most megismétlem, hogy
amit ez a rendszer cáfol.
rendszerem nem más, mint a kanti rendszer. Vagyis: a
Ez a kijelentés: „Nem értem ezt az írást", semmi mást
dolognak ugyanazt a szemléletét tartalmazza, de módsze-
nem jelent számomra, mint amit a szavak mondanak, és az
rében teljesen független a kanti kifejtéstól. Nem azért
ilyen beismerésről azt tartom, hogy fölöttébb érdektelen és
mondtam ezt, hogy egy nagy tekintéllyel fedezzem magam,
semmitmondó. Az olvasó nem értheti meg, és nem is sza-
vagy hogy elméletemnek rajta kívül levő támaszt keressek,
bad, hogy megértse írásaimat, amíg nem tanulmányozta
hanem hogy megmondjam az igazságot, hogy méltányos le-
őket; mert írásaim nem egy rég megtanult leckét ismétel-
gyek.
nek, hanem valami olyasmit tartalmaznak, ami a kor szá-
Most, mintegy húsz év elteltével, ezt bizonyítani lehet-
mára, mivel az Kantot nem értette· meg, egészen új.
ne. Kant mind ez ideig - egy újabb jelzéstől eltekintve,
Aki rendszeremet indoklás nélkül szidja, csupán azt fe-
amelyre később majd utalok - csukott könyv, pontosan azt
jezi ki ezzel, hogy e tan nem tetszik neki; és ez a vallomás
olvasták ki belőle, ami nem illik bele, aminek ő ellent-
megint csak fölöttébb érdektelen, mert egyáltalán nem az
mondana.
a kérdés, tetszik-e nektek vagy sem, hanem hogy be van-e
Nem szándékom, hogy írásaim Kantot magyarázzák,
bizonyítva. A jelen kifejtésben, hogy megkönnyítsem az
vagy ·hogy Kantból magyarázzák írásaimat; ezeknek meg
érvek szerinti vizsgálatot, mindenütt meg fogom jegyezni,
20
21
hol kellene a rendszert támadni. Csak olyanoknak írok,
akiknek még van érzékük a megismerés bizonyos vagy ké-
tes, világos vagy zavaros volt.a iránt, akiknek számít vala-
mit a tudomány és a meggyőződés, akiket igazi buzgalom
sarkall ezek keresésére. Az olyanokkal, akik hosszas szelle-
mi szolgaság következtében elvesztették önmagukat, önma-
gukkal együtt a saját meggyőződésük kialakításához szüksé-
ges érzéket és a mások meggyöződésébe vetett hitüket, akik
ostobaságnak tartják iazt az elvet, hogy az ember önállóan
keresse az igazságot, akiknek a tudomány nem jelent mást,
mint kényelmes kenyérkeresetet, akik a tudomány minden
gyarapodásától megijednek, mivel az új munkát ad nekik,
akiknek semmiféle eszköz nem túl szégyenletes ahhoz, hogy
a mesterség elrontóját elnyomják - nos, az ilyenekkel sem-
mi dolgom sincs.
Sajnálnám, ha ők megértenének. Eddig sikerült is elér-
nem, hogy ne értsenek meg, és most is remélem, ez a be-
széd annyira megzavarja majd őket, hogy mostantól kezd-
ve semmi mást nem látnak, csak hetüket, s közben a foj-
tott düh ide-oda ráncigálja bennük azt a valamit, ami ná-
luk a szellem helyét foglalja el.
BEVEZETÉS
I.
Figyelj önmagadra, fordítsd el tekintetedet arról, ami
körülvesz, és nézz a bensődbe - ez a filozófia első köve-
telménye a kezdővel szemben. Nem arról van szó, ami kí-
vüled van, hanem csakis önmagadról.
Bárki a legfelületesebb önmegfigyeléssel is fontos kü-
lönbséget vehet észre tudatának különböző közvetlen meg-
határozásai között, amelyeket képzeteknek is nevezhetünk.
22
Némelyek ugyanis úgy jelennek meg előttünk, mint ame•
lyek teljesen a mi szabadságunktól függnek, de lehetetlen-
ség azt gondolnunk, hogy megfelel nekik valami, ami kí-
vülünk és a közreműködésünk nélkül létezik. Képzeletünk,
akaratunk szabadnak jelenik meg előttünk. Más képze-
teinket egy tőlünk függetlenül megállapítandó igazságra
vonatkoztatjuk mint mintára; és úgy találjuk, e képzetek
meghatározásában köt bennünket az a feltétel, hogy ezzel
az igazsággal meg kell egyezzenek. A megismerésben, ami
a tartalmát illeti, nem tartjuk· magunkat szabadnak. Rövi-
den, azt mondhatjuk: bizonyos képzeteinket a szabadság
érzése, más képzeteinket a szükségszerűség érzése kíséri:
Az a kérdés, hogy miért éppen ilyen meghatározottsá-
gúak és nem másfélék a szabadságtól függő képzetek, ér-
telmesen nem vethető fel, mert ha feltételezzük, hogy a
szabadságtól függnek, ezzel tagadjuk, hogy az ok fogalma
alkalmazható volna rájuk; ilyenek, mert így határoztam
meg őket, és ha másképp határoztam volna meg őket, ak-
kor másfélék lennének.
De azon a kérdésen valóban érdemes elgondolkodni,
hogy mi az oka a szükségszerűség érzésétől kísért képze-
tek rendszerének és magának a szükségszerűség érzésének.
A filozófiának az a feladata, hogy erre a kérdésre vála-
szoljon, és véleményem szerint nincs más filozófia, csak az
a tudomány, amely ezt a feladatot megoldja. A szükségsze-
rűség érzésétől kísért képzetek rendszerét nevezik tapasz·
talatnak is: belső és külső tapasztalatnak. Más szavakkal
tehát a filozófia meg kell hogy adja minden tapasztalat
okát.
Ezzel az állítással szemben csak háromféle ellenvetést
lehet tenni. Valaki esetleg tagadhatja, hogy a tudatban
előfordulnak olyan képwtek, amelyeket a szükségszerűség
érzése kísér és valamilyen, a közreműködésünk nélkül
23
meghatározandó igazságra vonatkoztatunk. Az ilyen em-
ber vagy annak ellenére tagadja e képzeteket, hogy tudo-
mása van róluk, vagy másféle természete van, mint más
embereknek; ekkor számára nem is léteznék semmi, amit
tagad, nem léteznék a tagadás sem, mi pedig minden to-
vábbi nélkül figyelmen kívül hagyhatnák ellenvetését. Vagy
azt mondhatja valaki, hogy a felvetett kérdés teljesen meg-
válaszolhatatlan, és e kérdésre vonatkozólag megmásítha-
tatlanul tudatlanságra vagyunk ítélve. Az ilyennel teljesen
felesleges érvekről és ellenérvekről vitatkozni. A legjobban
a kérdés tényleges megválaszolásával cáfolhatjuk meg, ne-
ki pedig nem lesz más választása, mint hogy kísérletünket
megvizsgálja, s megjelölje, melyik pontját és miért nem
tartja kielégítőnek. Végül kifogásolhatja valaki az elneve-
zést, és mondhatja, hogy a filozófia általában valami más,
vagy valami más is, mint amit megadtunk. Ennek köny-
nyen meg lehetne mutatni, hogy az értők mindig is ponto-
san azt tartották filozófiának, amiről beszéltünk, hogy
mindannak, amit filozófiának szeretne feltüntetni, más ne-
ve van már, és hogy ez a szó, ha egyáltalán valami meg-
határozottat jelöl, akkor épp a megjelölt tudományt kell
hogy jelölje.
De mivel nem vagyunk hajlandók szavakon vitatkozni,
ezért a magunk részéről már rég lemondtunk erről a névről,
és tudománytannak neveztük el azt a tudományt, amely-
nek sajátosan épp a jelzett feladatot kell megoldania.
2.
Csak olyan dolog esetében lehet a dolog okát keresni,
amelyet véletlennek ítélünk, vagyis amelyről feltételezzük,
hogy másképp is lehet, de amelyet mégsem szabadság ha-
tároz meg; és e dolog épp azáltal lesz a kereső számára
24
véletlen, hogy az okát keresi. Egy véletlen dolog okát ke-
resni annyit tesz, mint megjelölni valami mást, aminek a
meghatározottságából belátható, hogy a megokolt dolog
ama sokféle meghatározás közül, amelyek megillethetnék,
miért épp azt a meghatározást viseli magán, amelyiket ma-
gán viseli. Az ok kívül esik az okozaton, az ok puszta el-
gondolása következtében; az okozatot és az okot mint
ilyeneket szembeállítjuk egymással, egymás mellé helyezzük
őket, s így magyarázzuk meg az előbbit az utóbbiból.
Mármost a filozófiának minden tapasztalat okát kell
megadnia; tehát a filozófia objektuma szükségszerűen kí-
vül esik minden tapasztalaton. Ez a tétel minden filozó-
fiára érvényes, és valóban általánosan érvényes is volt egé-
szen a kantiánusok koráig: a tudat tényeinek és a belső
tapasztalat tényeinek koráig.
Az itt kimondott tétellel szemben semmi ellenvetést nem
lehet tenni, mert következtetésünk felső tétele a filozófia
általunk megalkotott fogalmának puszta elemzése, és eb-
ből vonunk le következtetést. Ha valaki azt vetné fel, hogy
az ok fogalmát másképp kell érteni, akkor természetesen
módjában áll, hogy ezen elnevezés kapcsán arra gondoljon,
amire akar; mi viszont ugyanilyen joggal kijelenthetjük,
hogy a filozófia fenti leírásánál mi pontosan azt értjük
ezen, amit megadtunk. Aki tehát nem engedi meg ezt a
jelentést, az tagadja, hogy egyáltalán lehetséges volna a fi-
lozófia az általunk megadott értelemben; ezzel viszont fen-
tebb már foglalkoztunk.
3·
A véges eszes lénynek semmije sincs a tapasztalaton kí-
vül ; ez tartalmazza gondolkodásának egész anyagát.
Ugyanezek a feltételek szükségszerűen érvényesek a filozó-
25
fusra is, ezért felfoghatatlannak látszik, hogyan képes a ta-
pasztalat fölé emelkedni.
De a filozófus tud elvonatkoztatni, azaz a gondolkodás
szabadságával szét tudja választani azt, ami a tapasztalat-
ban össze van kötve. A tapasztalatban szétválaszthatatla-
nul össze van kötve a dolog, amelynek szabadságunktól
függetlenül kell meghatározást kapnia és amelyhez megis-
merésünknek igazodnia kell, valamint az intelligencia,
amely a megismerést végzi. A filozófus elvonatkoztathat
a kctt6 közül vaLamelyiktől: ekkor elvonatkoztatott a ta-
pasztalattól és fölébe emelkedett. Ha az előbbitől vonat-
koztat el, akkor a tapasztalat magyarázó okaként egy magá-
banvaló intelligenciát tart meg, vagyis elvonatkoztat az in-
telligenciának a tapasz.talathoz való viszonyától; ha az utób-
bitól vonatkoztat el, akkor egy magábanvaló dolgot tart
meg, vagyis elvonatkoztat attól, hogy a dolog a tapaszta-
latban szerepel. Az első eljárást nevezzük idealizmusnak,
a másodikat dogmatizmusnak. 5
Nem lehetséges más filozófiai rendszer, csak ez a kettő,
s a jelen fejtegetésnek épp erről kell meggyőznie az olvasót.
Az első rendszer szerint a szükségszerűség érzésétől kísért
képzetek az intelligencia produktumai, amelyet magyaráza-
tukhoz fel kell tételezni, a második szerint egy magában-
való dolog produktumai, s akkor ezt kell feltételezni.
Ha valaki tagadni kívánná ezt a tételt, akkor vagy azt
kellene bizonyítania, hogy az elvonatkoztatáson kívül más
módon is fölébe emelkedhetünk a tapasztalatnak, vagy azt,
hogy az említett két alkotórészen kívül más is szerepel a
tapasztalat tudati aktusában.
Ami az előbbit illeti, később ki fog ugyan derülni, hogy
amit intelligenciának nevezünk, az valóban szerepel a tu-
datban más elnevezéssel, tehát nem olyasmi, amit pusztán
elvonatkoztatással hozunk létre; de mégis látni fogjuk, hogy
26
az intelligencia tudata elvonatkoztatást, bár az ember szá-
mára természetes elvonatkoztatást feltételez.
Nem tagadjuk, e különnemű rendszerek töredékeiből
össze lehet kotyvasztani egy ·egészet, és erre a következet-
lenségre valóban van is nagyon sok példa, de tagadjuk,
hogy lehetséges volna e kettőnél több rendszer, ha kidolgo-
zásuknál következetesen járnak el.
4.
Ha a tapasztalatnak valamely filozófia által megadott
magyarázó okát e filozófia objektumának nevezzük - mi-
vel ez, úgy látszik, csak e filozófia által és csak számára
létezik -, akkor az idealizmus és a dogmatizmus objektu-
ma között figyelemre méltó különbség van a tekintetben,
hogy milyen a viszonyuk a tudathoz általában. Mindazt,
a.minek tudatában vagyok, a tudat objektumának nevezzük.
Az objektum és a képzetalkotó között háromféle viszony
lehet. Az objektum vagy úgy jelenik meg, mint amit csak
az intelligencia képzetalkotása hoz létre, vagy úgy, mint
ami az intelligencia közreműködése nélkül létezik; az utób-
bi esetben pedig vagy úgy, mint ami minősége szerint is
meghatározott, vagy úgy, mint ami csupán léte szerint van
jelen, de minősége szerint a szabad intelligencia határoz-
hatja meg.
Az első viszony olyan dologhoz tartozik, amelyet csu-
pán kitalálunk, akár céllal, akár cél nélkül, a második a
tapasztalat tárgyához tartozik, a harmadik pedig csupán
egyetlenegy tárgyhoz, amelyet azonnal megmutatunk.
Szabadon elhatározhatom ugyanis, hogy elgondolom ezt
vagy azt, például a dogmatikusoknál szereplő fogalmat: a
magáhanvaló dolgot. Ha most elvonatkoztatok az elgon-
dolttól, és csak önmagamat szemlélem, akkor ebben a
27
tárgyban egy meghatározott képzet objektuma leszek a ma-
gam számára. Hogy éppen ezzel és nem más meghatáro-
zottsággal jelenek meg önmagam előtt, hogy éppen úgy je-
lenek meg, mint aki gondolkodik, és az összes lehetséges
gondolat közül épp a magábanvaló dolgot gondolja el, ez
véleményem szerint önmeghatározásomtól függ, szabadon
változtattam magamat ilyen objektummá. De önmagamat
nem én hoztam létre, önmagamat mint meghatározandót
kénytelen vagyok úgy elgondolni, mint ami megelőzi az
önmeghatározást. Én magam tehát a magam számára olyan
objektum vagyok, amelynek a minősége bizonyos feltételek
esetén egyedül az intelligenciától függ, de amelynek a lé-
tét mindig eleve fel kell tételezni.
Nos, éppen ez a magábanvaló Én* az idealizmus ob.;.
jektuma. E rendszer objektuma valóságosan is szerepel a tu-
datban mint valami reális: nem mint magábanvaló dolog,
mert akkor az idealizmus megszűnne az lenni, ami, és átvál-
tozna dogmatizmussá, hanem mint magábanvaló Én, és
nem mint a tapasztalat tárgya - mert nem meghatározott,
hanem csak én határozom meg, s ez az objektum e megha-
tározás nélkül semmi, nélküle egyáltalán nincs is -, hanem
mint valami olyasmi, ami minden tapasztalat fölött van.
A dogmatizmus objektuma viszont az első osztály ob-
jektumai közé tartozik, amelyeket egyedül a szabad gon-
dolkodás hoz létre; a magábanvaló dolog puszta kitalálás,
és semmi realitással nem bír. A tapasztalatban nem szere-
pel, mert a tapasztalat rendszere nem más, mint a szük-
ségszerűség érzésétől kísért gondolkodás, és másnak még a
* E kifejezést eddig kerültem, nehogy valakiben az :Snnek mint
magábanvaló dolognak a képzete alakuljon ki. Óvatosságom hiábavaió
volt, ezért most már alkalmazom e kifejezést, mivel nem látom, kit
kellene kímélnem.
\
28
dogmatikus sem tüntetheti fel, akinek, mint minden filozó-
fusnak, az a feladata, hogy ezt a rendszert megokolja. Igaz
ugyan, hogy a dogmatikus biztosítani akarja a magában-
való dolog realitását, vagyis hogy szükségszerűen azt kell
elgondolnunk minden tapasztalat okaként, és biztosítja is,
amikor kimutatja, hogy ezzel a tapasztalatot valóban meg
lehet magyarázni, nélküle viszont nem lehet; de éppen ez
a kérdés, és nem szabad eleve feltételezni, amit bizonyítani
kell.
Az idealizmus objektumának tehát az az előnye a dog-
matizmus objektumával szemben, hogy egyáltalán kimu-
tatható a tudatban, igaz, nem a tapasztalat magyarázó oka-
ként, ami önellentmondás volna, és magát ezt a rendszert
is a tapasztalat részévé változtatná; a dogmatizmus objek-
tuma ezrei szemben nem tekinthető másnak, mint puszta
kitalálásnak, amely csak a rendszer sikerétől várja realizá-
lását.
Ezt pusztán azért említettük, hogy megkönnyítsük a két
rendszer közti különbségek világos megértését, és nem
azért, hogy valami következtetést vonjunk le belőle az
utóbbi ellen. Már a filozófia lényege megköveteli, hogy a
filozófia objektuma mint a tapasztalat magyarázó oka kí-
vül essék a tapasztalaton, ez tehát egyáltalán nem válhatik
kárára egy rendszernek. Hogy ennek az objektumnak mi-
ért kell ezen felül valamilyen különleges módon is szere-
pelnie a tudatban, annak okát még nem találtuk meg.
Mivel ez csak mellékes megjegyzés, ezért ha valaki er-
ről nem tudja magát meggyőzni, attól még az egészről meg-
győződhetik. De tervemnek megfelelően itt is tekintetbe
veszek lehetséges ellenvetéseket. Allításunkkal ellentétben
valaki tagadhatja a szellem szabad cselekvésében meglevő
közvetlen öntudatot. Az ilyent csupán ismét emlékeztet-
nünk kell ennek az öntudatnak 'általunk megadott feltéte-
29
leire. Amaz öntudat nem erőszakolja ránk magát, és nem
jelenik meg magától; valóban szabadon kell cselekednünk,
azután el kell vonatkoztatnunk az objektumtól, és csak
magunkra kell figyelnünk. Senkit sem lehet kényszeríteni,
hogy ezt megtegye, s ha valaki úgy tesz, mintha ezt csinál-
ná, még akkor sem tudhatjuk, hogy helyesen és úgy cse-
lekszik-e, ahogy megköveteljük. Egyszóval, ezt a tudatot
senkinek . sem lehet bebizonyítani, mindenkinek szabadon
kell létrehoznia önmagában. A második állítással szemben,
hogy a magábanvaló dolog puszta kitalálás, csak azért te-
hetnek ellenvetést, mert félreértik. Az ilyeneket újból e
fogalom keletkezésének fenti leírásához utasítjuk.
S·
E két rendszer nem tudja közvetlenül megcáfolni egyik
a másikát, mert vitájuk az első, másból már nem levezet-
hető alapelvről folytatott vita: bármelyikük cáfolja a má-
sik alapelvét, ha az övét elismerjük, mindegyik tagadja a
másik összes állítását, és egyetlen közös pontjuk sincs,
a.honnan kiindulva megérthetnék egymást és egyesülhetné-
nek. Ha esetleg egyetértés van köztük egy tétel szavaira
vonatkozólag, akkor is mindegyik más értelemben veszi
azokat.*
* Ezért nem értették meg Kantot, ezért nem volt, és nem is lesz
egyhamar sikere a tudománytannak. A kanti rendszer és a tudománytan
ideaüsta rendszerek - nem a szónak szokásos meghatározatlan értelmé-
ben, hanem az imént megadott meghatározott értelemben; a modern
filozófusok viszont mind dogmatikusok, és szilárdan elhatározták, hogy
azok is maradnak. Kantot pusztán azért tűrték meg, mert belőle dogma-
tikust lehetett csinálni; a tudománytan, amelyet nem lehet így átváltoz-
tatni, szükségképpen elviselhetetlen e világbölcseknek. A kanti filozófia
gyors elterjedése, miután úgy-ahogy felfogták, nem a ·kor alaposságának,
~
30
Először is, az idealizmus nem tudja megcáfolni a dog-
matizmust, jóllehet az előbbinek, mint láttuk, megvan az
az előnye az utóbbival szemben, hogy a tapasztalat általa
megadott magyarázó okát, a szabadon cselekvő intelligen-
ciát, a tudatban ki tudja mutatni. A tényt mint olyant a
dogmatikus is kénytelen elismerni, mert különben lehetet-
lenné tenne minden további eszmecserét ellenfelével; ám-
de a dogmatikus ezt a tényt, mivel az ő filozófiájában nem
maradhat meg, az alapelvéből levont helyes következtetés
segítségével látszattá és csalódássá változtatja .át, és ezál-
tal alkalmatlanná teszi arra, hogy valami másnak a magya-
rázó oka legyen. A dogmatikus szerint egy magábanvaló
dolog produktuma minden, ami tudatunkban előfordul, te-
hát ennek produktumai állítólagos szabadságunk által létre-
hozott meghatározásaink is, azzal a véleménnyel együtt,
hogy szabadok vagyunk. Ezt a véleményt a dolog hatása
hozza létre bennünk, és ugyanez hozza létre azokat a meg-
határozásokat, amelyeket a szabadságunkból vezetünk le,
csakhogy erről mi nem tudunk, s ezért nem valamilyen ok-
nak, hanem a szabadságnak tulajdonítjuk ezeket. Minden
következetes dogmatikus szükségképpen fatalista: nem ta-
gadja a tudat ama tényét, hogy szabadnak tartjuk magun-
kat, mert ez értelmetlenség v-olna, de alapelvéből bebizo-
nyítja e kijelentés hamis voltát. Teljesen tagadja az Én ön-
állóságát, amelyre az idealista épít, és az Ént a dolgok
hanem felületességének bizonyítéka. Egyrészt, e filozófia, ebben az alak-
jában, a legfurcsább torzszülött, amelyet az emberi képzelet valaha meg-
teremtett, és védelmezőinek aligha válik becsületére, hogy ezt nem ve-
szik észre; másrészt, könnyen be lehet bizonyítani, hogy csak azért lett
olyan kapós, mert azt hitték: e filozófia segítségével minden komoly
spekuláció alól kihúzták a talajt, és menlevelet kaptak arra, hogy to-
vábbra is a felszínes empirizmusnak hódoljanak, melyet annyira szeret-
nek.
Jl
puazta produktumává, a világ valamelyik akcidendájává
változtatja; a következetes dogmatikus szükségképpen
materJaliata is.e A dogmatikust csak az Én önállóságának
é1 1ubadságának posztulátumából kiindulva lehetne meg-
cáfolni, de éppen ez az, amit ő tagad.
.Sppoly kevéssé tudja a dogmatikus megcáfolni az idea-
listát.
Alapelve, a magábanvaló dolog - semmi, és a magában-
való dolognak, miként védelmezője is kénytelen elismerni,
nincs más realitása, csupán az, amit azáltal kap, hogy a
tapasztalat csak bellSle magyarázható meg. E bizonyítékot
az idealista megsemmisíti, mivel a tapasztalatot másképp
magyarázza meg, tehát éppen azt tagadja, amire a dogma-
tizmus épít. A magábanvaló dolog tökéletes kimérává 7
lesz, többé aemmi alapot nem találunk arra, hogy feltéte-
lezzük, éa vele együtt az egész dogmatikus épület össze-
omlik.
A mondottakból egyben kiderül, hogy a két rendszer
teljességgel összeegyeztethetetlen, mivel ami az egyikből
következik, az érvényteleníti a másikból levezethető követ-
keztetéseket; kiderül tehát, hogy a kettőt egy rendszerré
összekeverni szükségképpen következetlenség. Ha erre kí-
sérletet tesznek, a tagok nem illenek össze, és valahol min-
dig nagy hézag támad. Az ilyen egyesítés lehetőségét, vagy-
is azt, hogy lehetséges folytonos átmenet az anyagtól a
szellemhez vagy megfordítva, vagy ami ugyanazt jelenti,
folytonos átmenet a szükségszerűségtől a szabadsághoz -
nos, ezt annak kellene bizonyítania, aki iménti állításunkat
vitatni kívánná.
Mivel a két rendszer, amennyire most meg tudjuk ítélni,
spekulatív szempontból egyenértékűnek látszik, s a kettő
együtt nem állhat fenn, de egyik sem tud fölébe kerekedni
a másiknak, ezért érdekes kérdés, hogy ha valaki belátja
32
ezt - és igazán könnyű belátni -, akkor mi bírhatja rá az
ilyen embert, hogy az egyiket előnyben részesítse a másik-
kal szemben, és miért nem válik általánossá a szkepticiz-
mus, mely teljesen lemond a felvetett probléma megvála-
szolásáról.
A vita az idealista és a dogmatikus között voltaképpen
arról folyik, hogy az Én önállóságáért kell-e feláldozni a
dolog önállóságát, vagy fordítva, a dolog önállóságáért
kell-e feláldozni az Én önállóságát:. Nos, mi bír rá egy ér-
telmes embert, hogy sajátosképpen az egyik mellett foglal-
jon állást?
A megjelölt állásponton, amely szükségképpen a filozó-
fus álláspontja kell legyen, ha filozófusnak akar számítani,
és amelyhez az ember a gondolkodás folyamán előbb­
utóbb a filozófus tudós közreműködése nélkül is eljut, nos,
ezen az állásponton a filozófus csak annyit állapít meg,
hogy azt kell képzelnie, ő maga szabad, és rajta kívül van-
nak bizonyos dolgok. Lehetetlen, hogy az ember megálljon
ennél a gondolatnál: a puszta képzet gondolata csak fél
gondolat, töredéke egy gondolatnak, valamit hozzá kell
gondolni, ami a képzetnek a képzetalkotástól függetlenül
megfelel. Más szavakkal: a képzet nem állhat meg önma-
gában, a képzet csak valami mással összekapcsolva valami,
önmagában pedig semmi. Épp a gondolkodásnak ez a
szükségszerű volta bírja rá az embert, hogy amaz álláspont-
ról kiindulva felvesse a kérdést: mi a képzetek oka, vagy
ami ugyanazt jelenti, mi az, ami nekik megfelel?
Mármost meglehet bennünk az Én önállóságának a kép-
zete és a dolog önállóságának a képzete, de magának az
Énnek és a dolognak az önállósága együtt nem állhat fenn.
Csak az egyik lehet az első, az eredeti, a független, a
második, épp ·azáltal, hogy második, okvetlenül függni
) fog az elsőtől, össze lesz vele kötve.
33
 Melyiket tegyük hát kettejük közül az elsővé? Az ész
semmilyen döntési kritériumot nem adhat, mert itt nem
arról van szó, hogy egy tagot beiktassunk a sorba, már-
pedig az észokolc csak eddig érnek el, hanem arról, hogy
mi a kezdete az egész sornak, ami - lévén abszolút érte-
lemben első aktus - csakis a gondolkodás szabadságától
függ. Ezt az aktust tehát az önkény, s mivel az önkényes
elhatározásnak is kell oka legyen, a hajlam és az érdek
határozza meg. Az idealista és a dogmatikus különbözé-
sének végső oka tehát érdekük különbözése.
A legfőbb érdek és minden más érdek oka az embernek
önmagához fűződő érdeke. Így van ez a filozófus esetében
is. Hogy énjét az okoskodásban el ne veszítse, hanem
megőrizze és érvényre juttassa: ez az az érdek, amely lát-
hatatlanul egész gondolkodását irányítja. Mármost az em-
beriségnek két fejlődési foka van, az embereknek pedig,
nemünk fejlődése közben, amíg az utóbbbi fajta általános-
sá nem válik, két fő fajtájuk. Némelyek, akik még nem
emelkedtek fel szabadságuk és abszolút önállóságuk teljes
átéléséhez, csak a dolgok elképzelésében találják meg
önmagukat, csak szétszórt öntudatuk van, amely az objek-
tumokhoz .tapad, s amelyet azok sokféleségéből kell ösz-
szeszedegetni. Saját képüket, tükör módjára, csak a dolgok
mutatják nekik; ha ezektől megfosztják őket, akkor saját
énjüket is elvesztik; önmaguk miatt nem adhatják fel a
dolgok önállóságába vetett hitüket, mert ők maguk csak
e hittel együtt léteznek. Valóban egészen a külvilág által
lettek azzá, amik. Aki ténylegesen csak a dolgok produk-
tuma, az nem is fogja soha magát másképp látni, és amíg
csak magáról és a hozzá hasonlókról beszél, addig igaza
is lesz. A dogmatikusok elve a dolgokban való hit, ön-
maguk miatt, tehát közvetett hit a saját szétszórt énjük-
ben, amelyet csak az objektumok hordoznak.
34
De aki tudatára ébred önálló és a külvilágtól független
mivoltának - és ennek csak úgy ébredhet tudatára, ha
mindentől függetlenül, önmaga által teszi magát valami-
vé -, annak énje támaszául nincs szüksége a dolgokra, és
nem használhatja fel a dolgokat, mert azok :megsemmisí-
tik ezt az önállóságot, üres látszattá változtatják. Az Én,
amelynek birtokában van és amely érdekli, megsemmisíti
a dolgokban való hitet; az ilyen ember hajlamánál fogva
hisz az önállóságában, nem indulat nélkül ragadja meg.
Önmagában való hite közvetlen.
Ebből az érdekből megmagyarázhatók azok az indula-
tok is, amelyek a filozófiai rendszerek megvitatásába ren-
desen belekeverednek. A dogmatikust a rendszere elleni
támadás valóban azzal fenyegeti, hogy elveszti önmagát,
még sincs felfegyverkezve e támadással szemben, mert
bensőjében van valami, ami támadójával rokonszenvez,
ezért hevesen és elkeseredetten védekezik. Az idealista
viszont akarva-akaratlan lenézi némileg a dogmatikust,
mivel ez csak olyasmit mondhat neki, amit ő már régóta
tud, és amit mint téveset már rég elintézett magában;
mert az ember, ha nem is magán a dogmatizmuson, de
legalább a dogmatizmusra való hajlamon keresztülhalad-
va8 jut el az idealizmushoz. A dogmatikus heveskedik, ki-
forgatja a szavakat, ha tehetné, üldözné ellenfelét; az
idealista hűvös, és hajlamos gúnyolódni a dogmatikusan.
Hogy valaki milyen filozófiát választ, az tehát· attól
függ, milyen ember: mert egy filozófiai rendszer nem va-
lami holt ruhanemű, amelyet tetszés szerint felölthetünk
és levethetünk, hanem átlelkesíti annak az embernek a
lelke, akié. Az a jellem, amely természettől fogva petyhüdt,
vagy petyhüdtté tett és elpuhított a szellemi szolgaság,
tudósi fényűzés és hiúság, soha nem ·fog felemelkedni az
) idealizmushoz.
3*
3S
 A dogmatikusnak megmutathatjuk, hogy rendszere elég-
telen és következetlen, amiről majd mindjárt beszélünk,
összezavarhatjuk és gyötörhetjük, ahogy csak akarjuk, de
nem tudjuk meggyőzni, mert nem képes nyugodtan és
józanul meghallgatni és megvizsgálni azt, amit elviselni
egyáltalán nem tud. Hogy valaki filozófus lehessen - ha
az egyetlen igazi filozófiának az idealizmust tekinthetjük9
-, ahhoz születni kell, ahhoz nevelés és önnevelés kell,
de semmiféle emberi mesterség segítségével nem lehet
valakiből filozófust csinálni. Ezért a már kész emberek
közül ez a tudomány sem remél sok proszelitát10; ha egyál-
talán remélhet valamit, akkor inkább az ifjúságban bízik,
amelynek vele született erejét még nem tette tönkre a kor
petyhüdtsége.
6.
De a dogmatizmus egyáltalán nem tudja megmagyaráz-
ni, amit meg kell magyaráznia, s ez az oka alkalmatlan
voltának.
Meg kell magyaráznia a képzetet, és arra tesz kísérletet,
hogy a képzetet a magábanvaló dolog hatásából vezesse
le. De nem tagadhatja azt, amit a képzetről a közvetlen
tudat mond. - Nos, mit mond ez a képzetről? Itt nem
szándékozom szavakba foglalni azt, amit csak bensőnkben
tudunk szemlélni, és nem akarom kimeríteni azt, aminek
kifejtése a tudománytan tekintélyes részének a feladata.
Pusztán azt akarom feleleveníteni, amit már régen észre-
vett mindenki, aki akár csak egyszer is figyelmesen ön-
magába tekintett.
Az intelligencia mint olyan önmagát szemléli; önmagá-
nak ez a szemlélése közvetlenül együtt jár mindennel, ami
az intelligencia tartalmává lesz, s az intelligencia termé-
)
;6
szete nem más, mint a létnek és a szemlélésnek ez a
közvetlen egyesülése. Az intelligencia a maga számára az,
ami benne van, ami egyáltalán a tartalmát alkotja, és
csak annyira intelligencia, amennyire a maga számára az.
Elgondolom ezt vagy azt az objektumot: mit jelent ez, és
hogyan jelenek meg a magam számára ebben a gondolko-
dásban? A következőképpen: bizonyos meghatározásokat
létrehozok magamban, ha az objektum puszta kitalálás,
vagy azok a közreműködésem nélkül. léteznek, ha az ob-
jektum valami valóságos kell legyen, és szemlélem ezt a
létrehozást, ezt a létet. E meghatározások csak annyiban
vannak bennem, amennyiben szemlélem azokat: szemlélés
és lét elválaszthatatlanul egyesül. - Egy dolog ezzel szem-
ben nagyon sokféle lehet, de arra a kérdésre, kinek a
számára létezik, senki sem fogja azt válaszolni - ha érti
a szó jelentését -, hogy a maga számára, hanem a dolog-
hoz hozzá kell gondolni még egy intelligenciát, amelynek
számára létezik; az intelligencia viszont szükségszerűen
a maga számára az, ami, és semmit sem kell hozzágondol-
nunk. Azzal, hogy intelligenciaként tételezzük, egyben már
azt is tételezzük, aminek a számára van. Az intelligenciá-
ban tehát, képletesen szólva, egy kettős sort találunk, a
lét és a szemlélés, a reális és az ideális sorát, s az intel-
ligencia lényege nem más, mint e kettős sor szétválaszt-
hatatlan volta (az intelligencia szintetikus) ; a dolgot vi-
szont . csak egy egyszerű sor, a reális sora illeti meg (a
dolog puszta tételezettség). Intelligencia és dolog tehát
éppen ellentétesek: két világhoz tartoznak, amelyek kö-
zött nincs híd.
Az általában vett intelligenciának ezt a sajátosságát és
különös meghatározásait a dogmatizmus a kauzalitás té-
tele segítségével akarja megmagyarázni: az intelligencia
37
 valaminek a hatása, az intelligencia a sor második tagja
kell legyen.
Amde a kauzalitás tétele reális sorról, nem kettős sor„
ról beszél. A ható dolog ereje átmegy egy másik, rajta
kívüli, vele szemben álló dologra, előidéz benne valami-
lyen létet és semmi többet; e lét egy rajta kívüli, lehet-
séges intelligencia számára és nem e dolog számára van.
Ha csak mechanikus erőt tulajdoníttok is a hatást el-
szenvedő tárgynak, az a kapott hatást tovább fogjia adni
a hozzá legközelebb fekvő dolognak, s így az elsőtől ki-
induló mozgás tetszőlegesen hosszú soron mehet végig, de
sehol sem fogtok ebben a sorban .olyan tagot találni,
amely önmagába visszatérő hatást fejtene ki. Vagy adjá-
tok meg a hatást elszenvedő tárgynak a legtöbbet, amit
egy dolognak adhattok, adjatok neki ingerlékenységet, úgy,
hogy saját erejéből és saját természetének törvényei sze-
rint mozogjon, s ne a rá ható dolog által megadott tör-
vény szerint, mint ahogy ez a puszta mechanizmus sorában
történik. Ekkor e dolog visszahat ugyan a kiváltó ingerre,
az okban nincs benne annak a létnek a meghatározó alap-
ja, amely ebben a hatásban megnyilvánul, hanem csak az
a feltétel van meg benne, hogy egyáltalán legyen valami-
lyen hatás, ámde e lét mégis csak puszta, egyszerű lét,
és az is marad: egy rajta kívül levő lehetséges intelligen-
cia számára való lét. Nem kapjátok meg az intelligenciát,
ha nem elsőként, abszolútként gondoljátok el, és bajosan
tudjátok megmagyarázni az intelligenciának a tőle füg-
getlen léttel való kapcsolatát. - E magyarázat szerint a
sor egyszerű, és az is marad, tehát egyáltalán nincs meg.,.
magyarázva, amit meg kellene magyarázni. Meg kellene
mutatniok a léttől a képzetalkotáshoz való átmenetet, de
ezt nem teszik meg, és nem is tudják megtenni, mert
elvük csupán valamilyen létnek az alapját, nem pedig
38
a léttel ellentétes képzetalkotás alapját tartalmazza. Ha-
talmas ugrással olyan világban teremnek, amely elvüktő]
teljesen idegen.
Ezt az ugrást többféleképpen próbálják leplezni. A lé-
lek, szigorúan véve - és így jár el a következetes dogma-
tizmus, mely egyben materializmussá is lesz -, nem lehet
dolog, és egyáltalán semmi sem lehet, hanem csupán a
dolgok egymás közti kölcsönhatásának produktuma, ered-
ménye.
De ezáltal csak a dolgokban jön létre valami, s ha nem
gondolunk oda egy intelligenciát, amely a dolgokat meg-
figyeli, akkor sohasem jön létre olyasmi, ami a dolgoktól
el van választva. A hasonlatok, amelyeket felhoznak,
hogy rendszerüket érthetővé tegyék, például az a hasonlat,
amely a különféle hangszerek összecsengéséből eredő har-
móniára vonatkozik, épp e rendszerek értelmetlenségét
teszik nyilvánvalóvá. Az összecsengés és a harmónia nem
a hangszerekben van, hanem csakis a hallgató lelkében,
aki a sokfélét egyvalamivé egyesíti magában, és ha nem
gondolunk oda egy ilyen hallgatót, akkor egyáltalán nincs
harmónia.
De ki akadályozhatná meg a dogmatizmust abban, hogy
feltegye: a lélek egyike a magukban való dolgoknak?
Ekkor a lélek beletartozik abba, amit a dogmatizmus a
feladat megoldása céljából posztulál, és csak ezált~l lesz
alkalmazható az a tétel, amely a dolgoknak a lélekre
gyakorolt ha~ról beszél, mivel a materializmusban csak
a dolgok egymás közti kölcsönhatása létezik, és ennek kell
létrehoznia a gondolatot. Hogy az elgondolhatatlant el-
gondolhatóvá tegyék, rögtön úgy akarták feltételezni a
ható dolgot vagy a lelket, vagy mindkettőt, hogy a hatás
által képzetek keletkezhessenek. A ható dolognak olyan-
nak kellett lennie, mint amilyen az Isten Berkeley rend-
39
 szerében: hogy a hatásai képzetek legyenek. (Ez a rendszer
egyébként dogmatikus, korántsem idealista.) Ezzel azon-
ban semmit sem nyertünk: csak mechanikus hatást tudunk
felfogni, és lehetetlenség, hogy másféle hatást elgondol-
junk; ama feltételezés tehát csak puszta szavakból áll, de
nincs semmi értelme. Vagy a léleknek olyan természetű­
nek kell lennie, hogy minden rá gyakorolt hatás képzetté
váljék. De ezzel ugyanúgy járunk, mint az előbbi tétel-
lel, egyáltalán nem tudjuk felfogni.
Így jár el a dogmatizmus mindenütt, bármilyen alak-
ban jelenik is meg. Azt a hatalmas szakadékot, amely
nála a dolgokat és képzeteket elválasztja, magyarázat he-
lyett üres szavakkal tölti ki, s az ember megtanulhatja
betéve, elmondhatja újból és újból e szavakat, de még
eddig nem volt senki, és nem is lesz, aki gondolt volna
valamire, amikor ezeket kimondta. Mert ha világosan el
akarjuk gondolni,· hogyan megy végbe, amit a dogmatizmus
állít, akkor az egész fogalom semmivé foszlik.
A dogmatizmus tehát csak arra képes, hogy elvét kü-
lönböző alakokban csak ismételje és ismételje, újból és
újból elmondja, nem képes azonban eljutni belőle a meg-
magyarázandóhoz, nem tudja azt levezetni. Márpedig
éppen ez a levezetés a filozófia. A dogmatizmus tehát a
spekuláció szemszögéből nézve sem filozófia, hanem pusz-
ta kijelentése és bizonygatása valaminek. Marad tehát az
idealizmus, mint az egyetlen lehetséges filozófia.
Nem kell foglalkoznunk azzal, hogy milyen ellenveté-
seket itesz az olvasó .az itt kifejtett tannal szemben - hi-
szen semmit sem lehet felhozni ellene -, de annál in-
kább foglalkoznunk kell azzal, hogy sokan teljességgel
képtelenek megérteni e tant. Hogy minden hatás mecha-
nikus, és hogy mechanizmus által nem keletkezhetik kép-
zet, azt senki sem tagadhatja, aki csak megérti ezeket a
40
szavakat. De éppen ez okozza a nehézséget. Már ahhoz
is a szellem bizonyos fokú szabadsága és önállósága szük-
séges, hogy valaki felfogja áz intelligencia lényegét, úgy,
ahogy itt megrajzoltuk; márpedig a dogmatizmus cáfola-
tát egészen erre alapoztuk. Sokan csak a természeti me-
chanizmu~ egyszerű sorát tudják gondolkodásukkal fel-
fogni, és ennél tovább nem jutottak; nagyon természetes
tehát, hogy számukra, ha el akarják gondolni, a képzet
is ebbe a sorba tartozik, az egyetlenbe, amely a lelkükben
jelen van. A képzet számukra egyfajta dolog lesz, amire
a leghíresebb filozófiai íróknál is találunk példát. Az ő
számukra elég a dogmatizmus, az ő számukra nincs sza-
kadék, mert az ő számukra az ellentétes világ egyáltalán
nem létezik. - A dogmatikust tehát nem tudjuk megcá-
folni az előadott bizonyítással, bármilyen világos is az,
mert e bizonyítás nem hatolhat el a tudatáig, hiszen hiány-
zik belőle az a képesség, amellyel a bizonyítás -premisz-
száitU felfoghatná.
Ahogyan a dogmatizmust itt tárgyaljuk, az korunk el-
néző gondolkodásmódját is sérti, amely rendkívül elterjedt
volt ugyan minden korban, de csak a mienkben emel-
kedett szavakban kifejezett maximáv~ne legyünk oly
szigorúak a következtetésben, a filozofiában nem kell
annyira szó szerint venni a bizonyításokat, mint például
a matematikában. Ez a gondolkodásmód, ha csak néhány
láncszemet vesz is észre, és a következtetési szabályt fogja
fel, a képzelőerő segítségével nyomban mindenestül pó-
tolja a hiányzó részt, anélkül, hogy tovább kutatná, mi-
ben áll is az. Ha, mondjuk, egy Alexander von Joch12 azt
mondja nekik: Minden dolgot a termés2Jeti szükségszerű­
ség határoz meg, képzeteink a dolgok minőségétől függ-
nek, akaratunk pedig a képzetektől, ennélfogva egész aka-
rásunkat a természeti szükségszerűség határozza meg, és
41
i \
csalódunk, amikor azt gondoljuk, hogy akaratunk szabad
- akkor ez rendkívül világos és érthető számukra; annak
ellenére, hogy nincs semmi értelme, bámulják a bizonyí-
tás szigorát, és meg vannak győződve a helyességéről.
Emlékeztetek arra, hogy a tudománytan nem ennek az
elnéző gondolkodásmódnak a szülötte, s nem is tart rá
igényt. Ha az általa levonandó következtetések hosszú
láncolatában akár csak egy tag is van, amelyik nem kap-
csolódik szigorúan a következőhöz, akkor a tudománytan
egyáltalán semmit sein ·bizonyított be.
7.
Az idealizmus, mint fent már megmondtuk, az intel-
ligencia cselekvéséből magyarázza a tudat meghatározá-
sait. Az intelligencia az ő számára csak tevékeny és ab-
szolút, nem szenvedő; azért nem szenvedő, mert az intel-
ligencia az idealizmus posztulátuma szerint az első és a
legmagasabb, nem előzi meg semmi, amiből szenvedése
megmagyarázható volna. Az intelligenciát ugyanezen oknál
fogva voltaképpeni lét, fennállás sem illeti meg, mert az
valamilyen kölcsönhatás eredménye, és nem létezik sem-
mi, nem is tételezünk fel semmit, amivel az intelligenciát
kölcsönhatásba lehetne hozni. Az intelligencia az idealiz-
mus számára tevékenység és semmi több; még tevékeny
valaminek sem szabad nevezni, mert e kifejezés valami
fennállót sejtet, amihez a ·tevékenység tartozik. De az
idealizmusnak nincs semmi oka arra, hogy feltételezzen
valami ilyesmit, mivel elvében nincs benne, és minden
egyebet először le kell vezetnie. Mármost ennek az intel-
ligenciának a cselekvéséből meghatározott képzeteket kell
levezetnünk, olyan képzeteket, amelyek egy közreműkö-
41
désünk nélkül létező, anyagi, térbeli világra vonatkoznak,
mivel, mint ismeretes, ilyen képzetek fordulnak elő a
j tudatban; de egy meghatározatlan valamiből semmi meg-
határozottat nem lehet levezetni, mivel ilyenkor nem al-
kalmazható minden levezetés szabálya, az elégséges alap
elve. Ezért az intelligencia amaz alapul vett cselekvésének
meghatározott cselekvésnek kell lennie, mégpedig - mi-
vel maga az intelligencia a végső magyarázó alap - olyan
cselekvésnek, amelyet saját maga és tulajdon lényege, nem
pedig egy rajta kívül levő valami határoz meg. Az idea-
lizmus feltételezése tehát a következő lesz: az intelligencia
cselekszik, de saját lényegénél fogva csak egy bizonyos
módon cselekedhet. Ha a cselekvés e szükségszerű módját
a cselekvéstől elválasztva gondoljuk el, akkor ezt nagyon
találóan a cselekvés törvényeinek nevezhetjük; az intelli-
genciának tehát szükségszerű törvényei vannak. - Ez egy-
ben érthetővé teszi a szükségszerűség érzését is, amely a
meghatározott képzeteket kíséri: az intelligencia ilyenkor
nem valamilyen kívülről eredő benyomást érez, hanem
ebben a cselekvésben saját lényegének korlátait érzi. Ha
az idealizmus ezzel az egyedül ésszerű, meghatározott és
a jelenségeket valóban megmagyarázó ~ételezéssel él,
amely az intelligencia szükségszerű törvényeire vonatko-
zik, akkor kritikai vagy transzcendentális13 idealizmusnak
nevezzük. Ezzel szemben transzcendens idealizmus volna
az a rendszer, amely a meghatározott képzeteket az intel-
ligencia szabad és törvényeknek egyáltalán nem alávetett
cselekvéséből vezetné le; de ez a feltételezés . önellent-
mondást tartalmazna, mivel az ilyen cselekvésre, amint
épp az imént jegyeztük meg, nem alkalmazható az elég-
séges alap elve.
Amennyiben az intelligencia cselekvésének törvényei,
amelyeket fel kell tételeznünk, az intelligencia egyetlen
43
 r
'I
lényegében vannak megalapozva, annyiban maguk e tör-
vények feltétlenül rendszert alkotnak; vagyis: hogy az in-
telligencia e meghatározott feltétel fennállása esetén éppen
így cselekszik, az ismét megmagyarázható, mégpedig abból
magyarázható meg, hogy ha egyáltalán fennáll valamilyen
feltétel, akkor az intelligencia meg.határozott módon cse-
lekszik; és ez utóbbi ismét egyetlenegy alaptörvényből
magyarázható meg. Az intelligencia cselekvése során maga
adja magának a törvényeket, és e törvényhozás maga is
egy magasabb, szükségszerű cselekvés vagy képzetalkotás
által történik. Például a kauzalitás törvénye nem első,
eredeti törvény, hanem csupán a sokféleség összekapcso-
lásának egyik módja, és ennek az összekapcsolásnak az
alaptörvényéből vezethető le; a sokféleség összekapcsolá-
sának törvénye pedig, akárcsak maga a sokféleség, ismét
magasabb törvényekből vezethető le.
E megjegyzés értelmében maga a kritikai idealizmus is
kétféleképpen láthat neki feladatának. Vagy valóban le-
vezeti az intelligencia alaptörvényeiből a szükségszerű cse-
lekvési módoknak ezt a rendszerét és vele együtt az ez-
által létrejövő objektív képzeteket, s így képzeteink egész
terjedelmét fokozatosan hozza létre az olvasó vagy hall-
gató szeme láttára, vagy pedig már közvetlenül az objek-
tumokra alkalmazva, tehát alacsonyabb fokon fogja fel
ezeket a törvényeket, amelyeket valahonnan ismer (ezen
a fokon kategóriáknak nevezzük őket), majd pedig kije-
lenti: ezek határozzák meg és rendezik az objektumokat.
Honnan szerzi az utóbbi fajtájú kritikus, aki az intel-
ligencia feltételezett törvényeit nem az intelligencia lé-
nyegéből vezeti le, e törvényeknek akár csak a materiális
ismeretét is, azt az ismeretet, hogy az intelligencia törvé-
nyei éppen ezek, a szubsztancialitás, a kauzalitás stb. tör-
44
vényei? Mert egyelőre még nem is akarom őt azzal a
kérdéssel zaklatni, honnan tudja, hogy ezek az intelligen-
cia puszta, immanens törvényei. Ezek közvetlenül az ob-
jektumokra alkalmazott törvények, és ő csak elvonatkoz-
tatás útján, csak ezekből az objektumokból, tehát csak
a tapasztalatból meríthette e törvényeket. Mit sem segít,
ha, mondjuk, kerülő úton a logikából meríti őket, mert
számára a logika is az objektumokból keletkezett elvonat-
koztatás útján, és most csak közvetve teszi azt, ami, ha
közvetlenül tenné, túlságosan szembeszökő volna számunk-
ra. Tehát semmivel sem tudja bizonyítani, hogy posztulált
gondolkodási törvényei valóban gondolkodási törvények,
valóban nem egyebek, mint az intelligencia immanens tör-
vényei; a dogmatikus, vele ellentétben, azt állítja, ezek
a dolgok általános tulajdonságai, melyek a dolgok lényegé-
ben vannak megalapozva. Nem látjuk be, miért kellene
több hitelt adnunk az .egyik #1 bizonyítatlan állításának,
mint a másik fél bizonyítatlan állításának. - Ennél az el-
járásnál nem lehet megérteni, hogy az intelligenciának
valóban éppen így kell-e cselekednie, és miért kell így
cselekednie. Hogy ezt megérthessük, ahhoz a premisszák-
nak tartalmazniok kellene valamit, ami csak az intelligen-
ciát illetheti meg, és ama gondolkodási törvényeket a sze-
münk láttára kellene hogy levezessék ezekből a premisz-
szákból.
Ennél az eljárásnál kiváltképpen azt nem látjuk be,
hogyan jön létre maga az objektum, mert ha elfogadjuk
is a kritikus bizonyítatlan posztulátumait, ezek akkor sem
magyaráznak meg többet, mint a dolog minőségeit és vi-
szonyait; például, hogy térben van, i~n nyilvánul meg,
hogy akcidenciáit valami szubsztanciálisra kell vonatkoz-
tatnunk stb. De honnan van az, aminek ilyen viszonyai
és minőségei vannak, honnan az anyag, amely ezeket a
45
,,,r /
\
formákat kapja? Ebbe az anyagba menekül a dogmatiz-
mus, ti pedig csak tetéztétek a bajt.
Jól tudjuk, hogy a dolog csakugyan e törvények szerint
végbemenő cselekvés által jön létre, hogy a dolog nem
más, mint mindezek a viszonyok, a képzelőerő által egye-
sítve, hogy mindezek a viszonyok alkotják a dolgot, és
hogy az objektum csakugyan mindez.eknek a fogalmaknak
az eredeti szintézise. Forma és anyag nem különálló ré-
szek, az egész megformáltság az anyag, s csak az elem-
zésben kapunk külön formákat. De a megadott módszer
szerint a kritikus ezt csak állítani tudja, és még az is ti-
tok, honnan tudja ő maga, ha egyszer tudja. Amíg nem
hozzuk létre az. egész dolgot a gondolkodó szeme láttára,
addig a dogmatizmust nem szorítottuk vissza végső búvó-
helyére. De ez csak akkor lehetséges, ha hagyjuk, hogy az
intelligencia a maga egészének, s ne csak valamely részé-
nek a törvénye szerint cselekedjék.
Az ilyen idealizmus tehát nem bizonyított és nem bi-
zonyítható. A dogmatizmussal szemben nincs más fegy-
vere, mint a bizonykodás, hogy neki van igaza, a maga-
sabb, végigvitt kriticizmussal szemben pedig, mint a tehe-
tetlen harag és annak bizonygatása, hogy nem lehet to-
vábbmenni, hogy rajta túl már nincs semmi bizonyos, hogy
számára érthetetlen, ha valaki túlmegy rajta és más effé-
lék; ámde mindennek semmi jelentősége sincs.
Végül az ilyen rendszerben csak azokat a törvényeket
mondják ki, amelyekhez igazodva a csupán szubszumáló
beosztóerő a külső tapasztalat objektumait határozza meg.
Ez viszont az ész rendszerének messze a legkisebb része.
Ezért a gyakorlati ész és a reflektáló ítélőerö14 területén
ez a félbemaradt kriticizmus éppoly vakon botorkál, mi-
vel nem látja át az ész egész működését, akárcsak a pusz-
46
ta utánzó, és éppoly naivul másol le önmaga számára is
teljesen érthetetlen kifejezéseket.*
Annak a teljes transzcendentális idealizmusnak a mód-
szerét, amelyet a tudománytan kíván kidolgozni, másutt
egyszer már világosan kifejtettem.** Megmagyarázhatatlan
számomra, hogyan lehetett azt a kifejtést nem megérteni„
ám tény, hogy nem értették meg.
Ezért kénytelen vagyok ismét elmondani azt, amit már
elmondtam, és emlékeztetek arra, hogy e tudományban
minden ennek megértésén múlik.
* Ilyen kritikai idealizmust dolgozott ki Beck professzor15 Einzig-
möglicher Standpunkt der kritischen Philosophie című művében. Jólle-
het felfogása nem mentes a fent említett hiányosságoktól, ez azonban
nem tart vissza engem sem attól, hogy nyilvánosan kifejezzem nagyra-
becsülésemet e férfiú iránt, aki a kor zűrzavarából önállóan el tudott
jutni ama belátásig, hogy a kanti filozófia nem dogmatizmust, hanem
transzcendentális idealizmust tanít, és hogy e filozófia szerint az objek-
tum nincs adva sem egészen, sem félig, hanem mi hozzuk létre, sem pe-
dig attól, hogy reméljem, idővel e férfiú majd még magasabbra emelke-
dik. Az említett írás, véleményem szerint, a legcélszerűbb ajándék, ame-
lyet a kor kaphatott, és mint a legjobb bevezetést ajánlom azoknak,
akik a tudománytant az én írásaim alapján kívánják tanulmányozni.
Ez az írás nem vezet el ama rendszernek az útjára, de lerombolja a
legnagyobb akadályt, amely sokak számára megközelíthetetlenné teszi
azt. Hangnemét állítólag sértőnek találták, és egy recenzens egy ismert
folyóiratban még újabban is süteményt követelt, azaz: crustula, elementfl
velint ut discere prima ;16 én viszont a magam részéről még mindig túl
enyhének találom a hangnemét, mert nem tudom belátni, miért tartoz-
nánk hálával bizonyos íróknak. amiért több mint egy évtizeden át ösz-
szezagyválták és léalacsonyították a legbölcsebb és legmagasztosabb tant,
miért kellene először tőlük engedélyt kérnünk ahhoz, hogy igazunk le-
hessen. - Azt viszont csak sajnálni tudom, hogy ugyanez az író egy má-
sik, hozzá nem méltó társaságban oly felületesen nyilatkozik könyvekről,
amelyekről saját. lelkiismerete megmondhatná neki, hogy nem érti őket,
és nem tudhatja, mi lehet a dolog mélyén.
** Az Über den Begriff der Wissenschaftslehre (Weimar 1794.) című
írásban.
)
47
',r-:r-
Ez az idealizmus az ész egyetlenegy alaptörvényéből in-
dul ki, amelyet a tudatban közvetlenül kimutat. Itt a
következőképpen jár el. Felszólítja a hallgatót vagy olva-
sót, gondoljon el szabadon valamely meghatározott fogal-
mat; ha ezt megteszi, azt találja, hogy kénytelen egy bizo-
nyos módon eljárni. Itt kétféle dolgot kell megkülönböz-
tetni: az egyik a kívánt gondolkodási aktus, ezt szabadon
hajtjuk végre, aki pedig nem hajtja végre, az semmit sem
lát abból, amit a tudománytan megmutat; a másik az a
szükségszerű mód, ahogyan ezt az aktust végre kell haj- ------
tani, ez az intelligencia természetében van megalapozva,
és nem függ az önkénytől, szükségszerű valami, de csak
szabad cselekvésben és szabad cselekvés esetén létezik,
olyasmi, amit készen találunk, de aminek a megtalálása
a szabadságtól függ.
Ennyiben az idealizmus a közvetlen tudatban mutatja
ki azt, amit állít. Az viszont puszta feltételezés, hogy ama
szükségszerű valami az egész ész alaptörvénye, hogy belőle
levezethető szükségszerű képzeteink egész rendszere, tehát
nemcsak azok a képzeteink, amelyek egy világra vonatkoz-
nak, ahogyan ,annak objektumait a szubszumáló és reflektá-
ló ítélőerő meghatározza, hanem azok a képzeteink is, ame-
lyek önmagunkra mint törvényeknek alávetett szabad és
gyakorlati lényekre vonatkoznak. Ezt a feltételezést az
idealizmusnak a tényleges levezetéssel be kell bizonyíta-
nia, éppen ebben áll voltaképpeni feladata.
Eközben a következőképpen jár el. Kimutatja, hogy
amit először kimondott és a tudatban közvetlenül meg-
mutatott mint alapelvet, az nem lehetséges, ha nem tör-
ténik egyidejűleg még valami más is, és ez a más nem
lehetséges, ha nem történik egyidejűleg valami harmadik
is, és így halad előre mindaddig, amíg teljesen ki nem
meríti az először megmutatott valaminek a feltételeit, és
48
amíg az, lehetőségére nézve, teljesen érthetővé nem válik.
Az idealizmus menete szakadatlan előrehaladás a feltéte-
len alapulótól a feltételhez. A feltétel ismét feltételen ala-
pulóvá válik, és meg kell keresni ennek a feltételét.
Ha az idealizmus foltételezése helyes, ha a levezetés
során helyesen következtetünk, akkor végső eredmeny-
ként, az először kimondott alapelv feltételeinek összessé-
geként az összes szükségszerű képzet rendszerét vagy az
egész tapasztalatot kell megkapnunk, de ezt az. összeha-
sonlítást nem magában a filozófiában végezzük el, hanem
csak utólag.
Mert az idealizmus előtt nem lebeg ott ez a tapasztalat
mint olyan cél, amelyet már eleve ismer és amelyhez el
kell jutnia, eljárása közben mit sem tud a tapasztalatról,
és egyáltalán nincs rá tekintettel, saját szabálya szerint
halad előre kiindulópontjából, és nem törődik azzal, hogy
mi jön ki a végén. - A megfelelő szög, amely szerint a
maga egyenes vonalát meg kell húznia, adott számára;
mi szüksége van ezen kívül még egy pontra, hogy vonalát
meghúzza? úgy gondolom, egyszerre adott számára vo-
nalának összes pontja. Adva van egy meghatározott szám.
Feltételezitek, hogy bizonyos tényezők szorzata. Tehát
csak meg kell keresnetek, a jól ismert szabály szerint, e
tényezők szorzatát.. Utólag, amikor a szorzatot már meg-
kaptátok, majd kiderül, megegyezik-e az adott számmal.
Az adott szám - az egész tapasztalat; a tényezők - az a
valami, amit a tudatban megmutattunk és a gondolkodás
törvényei; a szorzás - a filozofálás. Akik azt tanácsolják
nektek, hogy filozofálás közben fél szemmel a tapasztalat-
ra is sandítsatök, azok azt tanácsolják, hogy változtassá-
tok meg egy kicsit a tényezőket, szorozzatok egy kicsit
hamisan, hogy egyező számok·at kapjatok, ám ez az eljárás,
amilyen tisztességtelen, éppoly lapos is.
49
\
.:.r
Amennyiben az idealizmusnak ezeket a végső eredmé-
nyeit mint olyanokat, mint az okoskodás eredményeit te-
kintjük, annyiban ezek az emberi szellem a priori tartal-
mát alkotják, amennyiben úgy tekintjük őket, mint ami
a tapasztalatban van adva - ha valóban megegyezik az
okoskodás és a tapasztalat -, annyiban ugyanezt a poste-
riorinak nevezzük.17 A teljes idealizmus számára az a priori
és az a posteriori nem kétféle, hanem egyféle, csak más-
más oldalról szemléljük őket, és csak azáltal különbözőek,
ahogyan eljutunk hozzájuk. A filozófia anticipálja az
egész tapasztalatot, csakhogy mint szükségszerűt gondolja
el, és ennyiben ez a priori, a valódi tapasztalattal össze-
hasonlítva. A posteriori a szám, amennyiben adott szám-
ként szemléljük; ugyanez a szám a priori, ha a tényezők
szorzataként kiszámítjuk. Akinek erről más véleménye van,
az maga sem tudja, mit beszél.
Ha egy filozófia eredményei nem egyeznek meg a ta-
pasztalattal, akkor ez a filozófia bizonyosan hamis, mert
nem tett. eleget ígéretének, hogy az egész tapasztalatot
levezeti az intelligencia szükségszerű cselekvéséből. Ekkor
a transzcendentális idealizmus feltételezése vagy általában
helytelen, vagy csak abban a meghatározott kifejtésben
tárgyalták helytelenül, amely nem teljesíti azt, amit telje-
sítenie kellene. Mivel az emberi észben benne rejlik az a
feladat, hogy a tapasztalatot az okából megmagyarázzuk,
mivel eszes ember nem tételezheti fel, hogy olyan feladat
rejlik az észben, amelynek megoldása teljességgel· lehetet-
len, mivel a feladat megoldásának csak két útja van, a
dogmatizmusé és a transzcendentális idealizmusé, és az
előbbiről minden további nélkül be lehet bi.ronyítani, hogy
nem tudja teljesíteni, amit ígér, ezért az eltökélt gondol-
kodó mindig az utóbbi mellett dönt, hogy tudniillik csak
a következtetés során vétettek hibát, maga a feltételezés
so
önmagában véve helyes, és sikertelen kísérletek sohasem
fogják visszatartani 'attól, hogy újból és újból próbál-
kozzék, mindaddig, amíg nem sikerül a kísérlet.
Ezen idealizmus útja, mint látjuk, valami olyantól indul
el, ami a tudatban - igaz, csak a gondolkodás szabad
aktusa folytán - feltalálható, s innen a teljes tapasztalat-
hoz vezet. Ami a kettő között van, az az ő voltaképpeni
területe. Ez a valami nem ténye a tudatnak, nem tartozik
bele a . tapasztalat terjedelmébe; hogyan is lehetne az
ilyesmÍt filozófiának nevezni, mikor a filozófiának a ta-
pasztalat okát kell megmutatnia, az ok viszont szükség-
szerűen kívül esik az okozaton. Olyasmi ez, amit szabad,
de törvény szerinti gondolkodással hozunk létre. - Ez
nyomban egészen világos lesz, ha közelebbről szemügyre
vesszük az idealizmus alapvető állítását.
Az idealizmus kimutatja, hogy amit posztulál, az· nem
lehetséges egy másodiknak a feltétele nélkül, e második
nem lehetséges egy harmadiknak a feltétele nélkül stb.,
tehát mindazok közül, amiket felvesz, egyetlenegy sem le-
hetséges, hanem mindegyik csak az összessel egyesítve
lehetséges. A tudatban tehát, saját állítása szerint, csak
az egész szerepel, és ez az egész épp a tapasztalat. Köze-
lebbről meg akarja ezt ismerni, ezért elemeznie kell, de
nem vaktában tapogatózva, hanem a szintézis meghatáro-
zott szabálya szerint, úgy, hogy lássa, miként jön létre az
egész a szeme láttára. Meg tudja ezt tenni, mivel tud el-
vonatkoztatni, mivel szabad gondolkodással valóban fel
tudja fogni a különállót önmagában. Mert a tudatban a
képzeteket nem pusztán szükségszerűség illeti meg, ha-
nem szabadság is, és e szabadság ismét vagy törvény, vagy
szabályok szerint cselekedhet. Az egész a szükségszerű
tudat álláspontján van adva az idealizmus számára; s ezt
éppúgy készen találja, mint saját magát. Csak azt a sort
4•
SI
i,7"""

hozza létre a szabadság, amely ennek az egésznek a szin- MÁSODIK BEVEZETÉS

tézise révén jön létre. Aki végrehajtja a szabadságnak
ezt az aktusát, az tudatára ébred ennek a sornak, és úgy- A TUDOMÁNYTANBA,
szólván új területet tár fel a tudatában; aki nem hajtja OLYAN OLVASÓK RÉSZÉRE,
végre, annak számára egyáltalán nem létezik az, ami ezen
alapul. - A vegyész elemeiből szintetizál egy testet, mond-
AKIK MÁR RENDELKEZNEK
juk, egy fémet. A közönséges ember az általa jól ismert FILOZÓFIAI RENDSZERREL
fémet látja, a vegyész a test és a meghatározott elemek
kapcsolatát. Talán valami mást látnak mind a ketten?
Nem gondolnám: ugyanazt látják, csak másképpen. A ve-
gyész férne az a priori, ő a különállót látja; a közönséges
ember férne az a posteriori, ő az egészet látja. - Itt csak
annyi a különbség, hogy a vegyésznek először elemeznie
kell az egészet, mielőtt szintetizálni tudná, mivel az ana-
lízis előtt nem ismerheti a tárgy szintézisének szabályát,
a filozófus viszont előzetes analízis nélkül is szintetizál-
hat, mivel ismeri tárgyának, az észnek a szabályát.
A filozófia tartalmát tehát csak a szükségszerű gondol-
kodás realitása illeti meg, azzal a feltétellel, hogy a ta-
pasztalat okáról akarunk gondolkodni. A filozófia azt ál-
lítja, hogy az intelligencia csak úgy gondolható el, mint
ami tevékeny és mint ami ezen a meghatározott módon te-
vékeny. E realitás teljesen elég a filozófiának, mert kimu-
tatja, hogy más realitás egyáltalán nem létezik.
A tudománytan a teljes kritikai idealizmust kívánja ki-
dolgozni. Amit legutoljár·a mondtunk, az tartalmazza a tu-
dománytan fogalmát, és erre nézve nem kell ellenvetések-
től tartanom, mert senki sem tudhatja nálam jobban, hogy
mit akarok csinálni. Csak nevetségesek lehetnek azok, akik
be akarják bizonyítani egy megvalósulóban levő és rész-
ben már megvalósult dolog lehetetlenségét. A bírálóra nem
tartozik más, csak a megvalósítás: a~t kell megvizsgálnia,
hogy ez teljesíti-e, amit ígért.