Berzsenyi Dániel ódái

A magyarokhoz (I.)
Berzsenyi költeménye – mint már a cím is előrevetíti – a magyarokat szólítja
meg, ezért közösségi ódának nevezzük.
A vers központi gondolata az idő- és értékszembesítés: a múlt dicső, a jelen silány. Az
óda felütése az egész költemény szerkezetét meghatározza. Az első szakasz bevezető jellegű,
kapcsolatot teremt az olvasóval. A 2–3. strófa az alapállítást fogalmazza meg: a jelen nem
méltó a múlt dicsőségéhez.
A történelmi áttekintést Attilától és Árpádtól indítja a költő: nem volt könnyű az ország
helyzete a tatár, a török, a Zápolyát követő „visszavonás”  korában sem, „a régi
erkölcs” mégis életben tartotta a magyarságot. A történelem „szélvészei” – mondja a vers
súlypontján olvasható allegória – nem tudták ledönteni a magyarság „tölgyfáját” – a mostani
romlott erkölcsök azonban „benne termő férgekként” semmisítik meg.
A „Mi a magyar most?” kérdésre csupán megdöbbentő és kiábrándító válaszokat tud adni a
szöveg. A kritika egyre erősebb és elkeseredettebb, a vers zárlata pedig egészen tragikus. Az
utolsó két versszak nem a megújulás lehetőségeit mérlegeli, hanem a nagy birodalmak
elkerülhetetlen bukását állítja elrettentő példaként a megszólított közösség tagjai elé.
A vers nem belenyugvó elégia, hanem felháborodott, szenvedélyes óda – a beszélő indulatáról
árulkodnak az egymásra torlódott retorikai alakzatok is. A mű hangneme patetikus. A
megszólító verskezdet – „magyar!” – után két azonos kezdetű kérdés következik – „Nem
látod…?” –, amelyek már csak az ismétlő nyomatékosítás révén is dühös felkiáltásként
hatnak. Később a felkiáltások is ismétlődnek. E retorikai alakzatok verses szónoklattá teszik
az ódát: tetszhalálából életre keltendő népéhez szól Berzsenyi.
A téma, a beszélő indulata, a változó hangulatok a romantikához kapcsolják a költeményt,
számos más jellemző viszont a klasszicizmus hatását mutatja.
A magyarokhoz (II.)
Közösségi költemény a „Forr a világ bús tengere…” kezdetű óda is, de egészen más
hangnemben szólal meg. Nem a múlt dicsőségére, hanem a jelen történelmi pillanat

kihívásaira és veszélyeire figyelmeztet a beszélő. A vers tételmondata szerint („Nem sokaság,

hanem / Lélek s szabad nép tesz csuda dolgokat”) a közösség maga vívhatja ki szabadságát.
Amíg A magyarokhoz (I.) zárlatában a nagy birodalmak az elbukást példázzák, addig ebben a
versben a reményteli felemelkedés lehetőségét jelentik. A vers Berzsenyi több, már megismert
költeményéhez hasonlóan a klasszicizmus és a romantika közötti átmenet stílusjegyeit viseli
magán. Az antik utalások sokasága a klasszicista stílust idézi, a hiperbolák viszont a
romantika jellegzetességei.