Idill és tragikum Radnóti költészetében: az eclogák

Radnóti Miklós költő, a modern magyar líra kiemelkedő képviselője, emellett kiváló műfordító és prózaíró is.
Költői pályáját kettészelte és tragikus módon ki is teljesítette a második világháború és a zsidóüldözés.

1909-ben született Bp.-en zsidó értelmiségi családban, eredeti neve Glatter Miklós. Születésekor édesanyja és ikertestvére
meghalt. (Élete végéig erős önvád gyötörte → Ikrek hava c. visszaemlékezés.) Édesapja halála után nagybátyja lett a
gyámja, aki kereskedői pályára szánta. De Radnótit az irodalom érdekelte, 1930-ban beiratkozott a szegedi egyetem
magyar–francia szakára, s ugyanebben az évben jelent meg első verseskötete, a Pogány köszöntő. Tagja volt a Szegedi
Fiatalok Művészeti Kollégiumának, akik magukat forradalmárnak és szocialistának vallották. 1935-ben feleségül vette
diákkori szerelmét, Gyarmati Fannit. Ebben az évben szerzett tanári oklevelet is, de zsidó származása miatt nem kapott
állást (numerus clausus). Több alkalommal is behívták munkaszolgálatra. 1944-ben a szerbiai Bor község közelében lévő
Lager Heidenauba került, amit augusztusban a visszavonuló németek felszámoltak, és a rabokat erőltetett menetben
elindították Mo.-on keresztül Németország felé. Ennek az útnak az állomásait örökítik meg Radnóti utolsó versei, a
Razglednicák. A legyengült, már járni sem tudó rabokat, köztük Radnótit is, Abda határában lelőtték és tömegsírba
temették. Ebből a tömegsírból kerültek elő Radnóti utolsó versei a kabátja zsebében lapuló Bori noteszből.

Radnóti költészete a fenyegető fasizmus hatására teljesedett ki. Már Hitler hatalomra jutásától tudta, hogy
milyen sors vár rá zsidó származása miatt, de a haláltudat még inkább fokozta benne az élet szeretetét, az
otthon és a szerelem fontosságát. Az 1935-ös Újhold című kötet már a világ fenyegető változásáról ad hírt, a
halálsejtelem szövi át a verseket. Ez a kötet fordulatot jelez Radnóti lírájában. Költészete klasszicizálódik:
szívesen használja a görög-római versformákat, nyelvezete is letisztul, egyszerűsödik. Ezért is
beszélhetünk újklasszicizmusról Radnóti költészete kapcsán.
E korszak jellegzetes műfaja az ekloga. Az ekloga ókori görög eredetű műfaj: párbeszédes formájú,
hexameterekben írt pásztori költemény, amit Vergilius tett ismertté. 1938-ban Pásztori Magyar Vergilius
címmel jelent meg Vergilius tíz eklogája. Az egyiket Radnóti fordította. Ekkor kedvelte meg ezt a műfajt.
Az ekloga eredetileg idilli hangulatú, de már Vergilius verseiben is megzavarja a természet békéjét a
háború. Radnóti eklogái is afféle „háborús idillek”: a költő boldogságvágyát szólaltatják meg egy
embertelen korban. Remény és kétségbeesés hullámzását követhetjük végig ezeken a műveken. A számozás
szerint nyolc ekloga született, de a hatodik hiányzik (sokan a Töredék c. verssel azonosítják). Valószínűleg
Radnóti is tíz eklogából álló ciklust tervezett, mint Vergilius, de halála miatt nem készült el. Az eklogák elé
egy Előhangot is írt (Száll a tavasz... c. vers).

Az Első ecloga (1938) egy Vergiliustól származó mottóval kezdődik, mely a bűnök eluralkodására utal,
megteremtve a vers alaphangulatát: „Mihelyt a jog és a jogtalanság összekeveredik, háborúk lepik el a földet
és a bűnök sokasága.” Az eclogák közül az első követi leginkább a vergiliusi mintát:
 Verselése hexameter.
 A természetben, pásztorok között játszódik → bukolikus idill ábrázolása.
 Párbeszédes formájú. A pásztor és a költő beszélgetnek, valójában azonban a költő két énje
vitázik, keresi a választ arra, hogy mi a költő sorsa ebben a világban.
 Idill és tragikum (háború) keveredése.
Idilli természeti képpel kezdődik a költemény, de a tavaszi fagy már sejteti, hogy valami veszély közeleg, az
idill nagyon törékeny. Ezután a spanyol polgárháború borzalmait festi le a pásztor. Az általános pusztulás
képeit felváltja két költő sorsának rövid felvillantása: Federico Garcia Lorca és József Attila sem menekült
el, hanem szembeszegültek az embertelen renddel, és sorsuk a pusztulás lett. Az ő példájukat tekintve
próbálja megfogalmazni Radnóti saját ars poeticáját a tölgyfa-hasonlattal: ahogy a tölgy az utolsó pillanatig
új levelet hajt, úgy kell a költőnek is a végsőkig írnia verseit (IDÉZET!). Az ars poetica megfogalmazása
után természeti kép fogja keretbe a költeményt: csendes megbékélés idilli hangulatával zárul a vers. Az
utolsó sor szépségét a hexameter lüktetése mellett az alliteráció és a magas-mély magánhangzók szabályos
váltakozása, ritmusa fokozza: „alkonyi lepke lebeg már s pergeti szárnya ezüstjét.”

Második ecloga: A repülő és a költő párbeszéde. A repülő allegorikus alak: az elgépiesedett, ölni kényszerített embert
jelképezi. A költő a humánus értékek védelmében emeli fel szavát.
Harmadik ecloga: Elveti a párbeszédes formát. Személyes vallomásban foglalja össze a vágyait Radnóti. A vers egy
könyörgés, invokáció a pásztori múzsához. Életképeket villant fel a költő. Életről, szellemről szeretne írni. Mégis minden versében a
veszélyérzetet kell megörökítenie.

A Negyedik ecloga 1943-ban, a 2. munkaszolgálat idején íródott → a fenyegetettség és a közelgő halál

tudata hatja át a verset. A vers a költő és a hang párbeszéde - valójában egy kivetített belső vita. Alapkérdései:
mi értelme az életnek egy ilyen világban? Mit tehet az ember? Mit tehet a költő? A költő az őt ért csapásokról,
károkról beszél, hangja tiltakozó, indulatos. A hang – a költő lelkiismerete - ellenállásra bátorítja a költőt.
Nyugodt hangon érvel, eszébe juttatja az életben átélt apró örömöket. A hang szerint nem adhatja fel, amíg él,
hiszen a költőnek szólnia kell.
Ötödik ecloga: Bálint György emlékére írta, aki újságíró volt és munkaszolgálatosként tűnt el Ukrajnában. Egyfajta
bizonytalanságérzet, mély fájdalom hatja át a verset.

A Töredéket Radnóti az utolsó munkaszolgálatra való bevonulás előtt írta, és cím nélkül hagyta ránk. (A
címet a kiadó adta.) A Töredék keserű látlelet, korkép a 30-as évek Magyarországáról. Az ismétlések („Oly
korban éltem én e földön”) azt a benyomást keltik, mintha a költő újra meg újra nekigyürkőzne a feladatnak,
hogy tudósítsa a jövőt saját koráról. A vers 1-3. versszaka arról a világról készít leltárt, ahol minden érték a
visszájára fordult, ahol jog és jogtalanság, erény és bűn felcserélődtek („besúgni érdem volt”, az ember
„kéjjel ölt”). A 4. versszak a következtetés: nem érdemes ilyen világban élni („az asszony boldog volt, ha
elvetélt”). A cím ellenére a vers nem hat töredékesnek: csattanószerű a lezárás, mely szerint e korra méltó
átkot mondani csak az ószövetségi próféta, Ézsaiás képes – a költő nyelvi eszközei túl szegényesek ehhez. A
verset szokás az elveszett hatodik eklogaként emlegetni. Azonban több ponton eltér az ekloga műfaji
hagyományaitól: nem párbeszédes, és hiányzik a versből a szörnyűségek ellenpontja, az idill!

A bori lágerben született 1944 nyarán a Hetedik ecloga (a bori notesz egyik verse), amely csak a címe
szerint ecloga, valójában inkább életkép. Radnóti itt már nagymértékben eltér a vergiliusi mintától: a
hexameteres formát ugyan megtartja, de ez a vers nem párbeszéd, hanem inkább párbeszédszerű monológ, a
hitveshez intézett levél, és nem a természetben, pásztorok közt játszódik, hanem a munkatáborban.
A levél megszólítottja a kedves (tegező forma) – azonban Fanni nincs név szerint megnevezve → így
válik a konkrét beszédhelyzet általános érvényűvé. A „látod-e” megszólítás ismétlődése (anaforás sorkezdő
helyzetben) a magánlevél bizalmas hangját idézi.
A vers dokumentumszerű életkép a foglyok életéről. A leírás kívülről halad befelé: a beszélő először a
külső környezetet mutatja be (esteledik, tábor, szögesdrót), innen halad a barakk belseje és a lágerlakók,
illetve saját állapotának leírása felé.
A foglyok csak álmukban szabadulhatnak, amikor visszarepülhetnek a múltba, újra láthatják az otthont. De
az álom is megtelik aggódó félelemmel: létezik-e még az otthon?
A költészet értelmére is rákérdez: „Mondd, van-e ott haza még, ahol értik e hexametert is?” Érdemes-e
verseket írni, ha nincs már, aki olvassa, megértse őket?
Már-már naturalisztikus hitelességgel festi le a költemény születésének embertelen körülményeit:
„Ékezetek nélkül, csak sort sor alá tapogatva,
úgy irom itt a homályban a verset, mint ahogy élek,
vaksin, hernyóként araszolgatván a papíron.”
A költő ébren virraszt, s az emlékek őt is kiszabadítják egy időre a valóságból. Az éjszaka sötétsége rövid
ideig a szabadság illúzióját kelti, de ezt megsemmisíti a holdfényben előtűnő szögesdrótok látványa.
Az egész vers ellentétes képekből, motívumokból építkezik: jelen ↔ múlt, a láger ↔ az otthon, valóság
↔ képzelet, álom ↔ ébrenlét, rabság ↔ szabadság képei keverednek.
A vers szókincse is kettős: alantas, durva szavak keverednek fennkölt, ünnepélyes kifejezésekkel
(rongyosan, kopaszon, horkolva, férgek közt ↔ „oly lebegő”, „az álom, a szép szabadító” „szép asszonyi
szó”, „szabad emberi sors”).
A költő sötétben tapogatózva írja a verset, hiszen számára a költészet létfeltétel, egyet jelent az élettel. A
költészet mellett a szerelem jelent még számára kapaszkodót.
A vers megrendítő szerelmi vallomással zárul: „nem tudok én meghalni se, élni se nélküled immár”.

Nyolcadik ecloga: A költő és a próféta párbeszéde. Képzelt beszélgetés a bibliai prófétával, Náhummal. Új elem a versben
megjelenő prófétai „düh” és „harag”. Ebben a versben már nyoma sincs az idillnek: a teljes apokalipszis állapotát mutatja be, és
újra megerősíti a költő „szent”, Istentől származó megbízatását (váteszköltői szerep).

Az ecloga Radnóti számára a háborús borzalmak kifejezőeszköze lett. Az ecloga rendkívül tiszta és
szabályos formája (hexameter) szemben áll a háború zűrzavarával és káoszával: a költészet őrzi meg
Radnóti számára a világ harmóniáját és rendjét.