13. Kortárs magyar irodalom: Tóth Krisztina Vonalkód c.

kötetének novellái

Tóth Krisztina mai magyar költő, műfordító, prózaíró. Bp.-en született 1967-ben. A Képzőművészeti
Szakközépiskolában érettségizett. Az ELTE Bölcsészkarán szerzett francia szakos diplomát,
ösztöndíjasként Párizsban töltött két évet. Pályáján lírikusként indult: még egyetemi évei alatt jelent meg
első verseskötete (Őszi kabátlobogás), később a próza felé fordult. Novelláskötetei: Vonalkód (2006), Pixel
(2009), Pillanatragasztó (2014), Párducpompa (2017), Fehér farkas (2019); regényei: Akvárium; A majom
szeme (2022) + meséket is írt. Hobbi: színes ólomüvegablakok készítésével és restaurálásával is foglalkozik.

VONALKÓD (2006) – a kötet bemutatása

A Vonalkód TK első novelláskötete, mely 15 történetet tartalmaz. Műfajilag leginkább a novellafüzérhez

áll közel. Bár a történetek nem függnek össze, ismétlődő szereplők sem tűnnek fel, mégis van pár közös
vonás a novellákban:
- A 15 történet mindegyike az 1970-es, '80-as években játszódik. A szürke, eseménytelen szelíd diktatúra,
a késői Kádár-korszak elevenedik meg a könyvben. Bár a történelmi események csak áttételesen, háttérként
jelennek meg a novellákban (pl. Kádár János halála egy szerelmi csalódás háttereként).
- A könyvborítón Tomoko Yoneda fotója látható, aki szupermodern tereket fotózott Mo.-on. Ezek
úgynevezett „nem-helyek”, mert bárhol lehetnének. Éttermek, uszodák, repterek: világrészletek – helyi
sajátosságok nélkül. Üres, sivár, jellegtelen, élettelen helyek. Egy letűnt korszak szimbólumai.
- Háttérként feltűnnek a szocializmus jellegzetes tárgyai, helyszínei, élethelyzetei: kék iskolaköpeny,
mágneses tolltartó, panelház, nagyábécé, fürdőszobai linóleum, lepukkant hétvégi ház, úttörőtábor…
- A kötet címe: A vonalkód a szocializmus idején a nyugati áruk védjegye, szimbóluma. (A keleti blokkban
ismeretlen volt.) A hangsúly azonban a „vonal” szón van: mind a tizenöt elbeszélésnek alcíme van, melyben
szerepel ez a szó, mégpedig a legkülönfélébb szóösszetételekben: vonalkód, vérvonal, élvonal, törésvonal,
bikinivonal, színvonal, útvonal stb. A vonal egyrészt határ, másrészt kapocs: szétválaszt és összeköt
helyeket, embereket. Ez a motívum fogja össze a 15 történetet.
- A narrátor mindegyik novellában egyes szám első személyű (női) elbeszélő: a történetek így személyes
élményként hatnak. A hajdani kisgyerek, az iskolás nagylány, a szerelmes fiatal nő, ill. a gyermekét
nevelő asszony történetei. Az egyes elbeszélések egyfelől egy önéletrajz fejezeteiként értelmezhetők, bár
a történetek sorrendje nem követ semmiféle kronológiát. Másfelől azonban el is bizonytalanítja az
olvasót, hogy ugyanazt az elbeszélőt hallgatja: pl. a Langyos tej elbeszélője egy viszonylagos jómódban
élő, pesti gimnazista diáklány, a Hangyatérképé pedig egy vidéki, nyomorban élő cigány kislány.
- A kötet elbeszélései mind valamilyen veszteséget, csalódást, hétköznapi tragédiát, valaminek az
elmúlását mutatják be. Tanulságuk talán éppen az, hogy a veszteségeiből áll össze az ember, illetve abból,
ahogyan feldolgozza ezeket. A halál mellett gyakori téma a szerelem elvesztése. Legszebb példája ennek
talán a Hideg padló című történet, mely egy Japánba tett utazásról szól, melynek során az elbeszélő
megszabadul egy zátonyra futott szerelmi kapcsolat fájó emlékeitől: tizenkét kis cédulától. Szerelmi csalódás
a témája az Egy boszorka van és a Szeretek táncolni című elbeszéléseknek is. A kastély, A tolltartó, a Langyos
tej és a Hangyatérkép pedig gyerekkori sérelmeket visznek színre: A kastély egy rémmesébe illő
úttörőtáborbeli megbetegedést, A tolltartó iskolai méltánytalanságot, a Langyos tej egy kamasz önérzetén
esett sérelmet.
- Jellemző a nyitott, „elvarratlan” befejezés.

Langyos tej (alcím: Vonalkód)

- Ezt a novellát az alcíme miatt akár a kötet címadó novellájának is tekinthetjük.

- Az írónő ebben a történetben egy kamasz érzékeny világába vezeti az olvasót. Egy olyan hétköznapi
történetet ír le, ami - ha nem is pont így, de - bárkivel megtörténhetett. Mindenesetre az érzés, amelyet a
novella főhőse átél, valószínűleg az olvasó számára is ismerős.
- A novella E/1-ben íródott, elbeszélője egy budapesti gimnazista lány (neve nem derül ki).
Cselekmény, szerkezet:
- A mű in medias res kezdődik. Az expozícióban egy család életébe pillanthatunk be, akik épp egy jeles
alkalomra készülődnek: a középiskolás lányhoz (aki az elbeszélőnk is egyben) amerikai vendégkislány
érkezik, Kathy. A főszereplő ezt a jeles alkalmat még ünnepélyesebbé, szebbé varázsolja képzeletében.
Verőfényes téli napot képzel, azonban elkezd esni az eső. És mintha a rossz idő következménye lenne, hogy
innentől kezdve mindennek rosszul kell sikerülnie.
- A bonyodalom ott kezdődik, hogy Kathy alaposan felforgatja az elbeszélő életét, sorozatos kudarcok
érik miatta. Az első kudarc az angol nyelvű megszólaláshoz kapcsolódik (amit mond, azt az amerikai lány
nem érti), amit a szülők szótlan szemrehányása kísér a drága különórák miatt. Anyja túlzásba viszi a
vendégről való gondoskodást (wc lehúzása), emiatt is konfliktusba kerül a szüleivel. Kathyről pedig
kiderül, hogy közel sem olyan, mint azt a fotó alapján elképzelte: nem barna, hanem szőke, és nem rózsaszín
pulcsit visel, hanem piros kabátot, és fogszabályzója van. Ráadásul, mint azt Robinak meséli, reggelente
langyos tejet iszik. A langyos tej, a novella címadó motívuma, ekkor tűnik fel először. Egy aprócska jel,
Kathy furcsaságainak egyike.
- A kibontakozásban látjuk főhősünk hiábavaló kísérleteit, hogy Robi észrevegye. Külsejével is a fiúnak
akar megfelelni, hiszen a fiú a vagány lányokat kedveli (fekete körömlakk, összefirkált farmer, átlukasztott
fülcimpa stb.) Bezzeg Kathy természetesen viseli még a ronda fogszabályzót is. A legfájóbb csalódás a
koripályán éri: Robi csak az amerikai lánnyal törődik, főhősünkre ügyet sem vet. A féltékenység és az ebből
fakadó düh egyre jobban kínozza főhősünket.
A novella tetőpontja a történelemórán következik be, amikor az osztályfőnök megszégyeníti az osztály
előtt a főhőst: hangosan felolvassa a törikönyvbe „vonalkódozott” titkos szerelmi vallomást. A lány ekkor azt
hazudja az osztályfőnöknek, hogy halálos beteg (leukémiás). A folyosói szekrényből magával viszi és a
városban eldobálja Robi korcsolyáit, hokiütőjét: kicsinyes bosszút áll a fiú „menő” cuccain.
- Otthon ágyba fekszik, és eljátszik a gondolattal, milyen is lehet, mikor leukémiás valaki, és mi lenne, ha
most felvágná az ereit. A főszereplő a vérét langyos tejnek képzeli. (Itt tér vissza a címadó motívum.) Az
öngyilkosságról való fantáziálással azonban véget is ér a novella, az írónő nyitva hagyja a történetet.

A novella kulcsszavait a cím és az alcím jelöli meg.

A langyos tej az amerikai lány kedvenc reggeli itala, meg az a sűrű, fehér folyadék, amivé a vére alakul át a
leukémiás betegnek – legalábbis ahogy a főhős képzeli. Az érzelmi viharokban vergődő tinédzserhez
kapcsolható mindkettő, akinek baja van a szüleivel, az iskolával, Kathyvel meg Robival, de legfőképp
önmagával. És ezekbe bele akar halni.
Az alcím, a Vonalkód mint szimbólum:
A Kádár-korszak vége felé járunk. A vasfüggöny ekkor még elzárja a szocialista országokat a kapitalista
világtól, s az emberek „áhítatos tisztelettel kezeltek minden tárgyat, ami nyugatról érkezett. (…) A nyugatról
érkezett dolgok ismérve a vonalkód volt: a kis fekete csíkok mágikus erővel ruházták fel az egyébként
érdektelen holmikat is.” A főszereplő árgus szemmel figyeli az amerikai lány holmiját is. Kathy rózsaszín
pulóvert visel a fotón. A magyar kislánynak is van, de ez a Bécsből kapott darab kibolyhosodott, megfakult a
sok mosásban. Lassan dísztárgy lesz belőle, mint a kinőtt, világoskék, szintén Bécsből érkezett papucsból.
A két motívum - a langyos tej és a vonalkód – itt találkozik, egymást erősíti. Kathy szerepe a katalizátoré.
Felerősíti a főhősben a kisebbrendűségi érzést, amit átél féltékeny szerelmesként és a szocialista országban
szerényebb körülmények és lehetőségek között élő magyar lányként.
Hangyatérkép (alcím: Útvonal)
Ez a novella az írónő szociális érzékenységéről tesz tanúbizonyságot. A történet röviden összefoglalható:
A novella egy mélyszegénységben élő, minden bizonnyal roma kislány pár napját mutatja be. A gyereket
nagymamája és annak élettársa neveli, szülei többnyire nincsenek jelen. A kislány ellátogat az újpesti –
szintén cigánytelepen, de némileg jobb körülmények között élő – rokonokhoz, akik kicsit rendbe hozzák,
kimosdatják, megetetik - majd hazamegy, s ott megtudja, hogy újonnan született testvére is meghalt.
– A történet 1-2 nap alatt játszódik, csupán epizódokat villant föl a megfestett társadalmi réteg életéből.
– A novella indító mondata („Nagymama mindig tudta…”) egy pillanatra idillbe ringat bennünket, de a mű
olvasása során ebben nem lesz többé részünk. A nyitó mondat szöges ellentétben áll az egész szöveggel,
hiszen a történet a nyomorról, a kilátástalanságról szól.
– A novella 2 helyszínen játszódik, az erdei kisházban (mely ugyan „ház”, de lakói tulajdonképpen
hajléktalanok) és az újpesti földes udvarú földszintes ház utolsó lakásában. A helyszínek váltakozása
(kisház-Újpest-kisház) megadja a novella keretét és szerkezetét is.
– Az 1. szerkezeti egységben megismerjük a szereplőket, a helyszínt és a főhős jelen nem lévő szüleit is
(az édesanyja szülni ment, az édesapja vásárosként utazgat). A 2. részben más világot ismerünk meg: sok
ember él együtt, van mit enni és inni, az embereknek van nevük, megismerik egymást, észreveszik, hogy a
gyerek tetves és bélférges, tehát mintha az élet egy „magasabb” szintjére kerültünk volna, ami persze
még önmagában tekintve szintén maga a színtiszta nyomorúság (4-5 családnak egy közös udvar, roncs
autók, tíz ember cigarettafüstben egy szobában stb.) A mű tehát tartalmaz egy szembesítő mozzanatot,
miszerint: van másmilyen élet is, s ezt a gyerek is tudja, bár neki nyilván ez az élet netovábbja, hiszen nincs
információnk arról, hogy valódi, normális életeket látott volna. Reggel aztán a kislány hazaindul, délre meg
is érkezik, s ez a mű 3. szerkezeti egysége, itt visszaértünk a kezdőponthoz: a kvázi-hajléktalanságból
nincs kilábalás, nincs menekvés, vannak ugyan utak kifelé, de azok mindig vissza is kanyarodnak
a mérhetetlen nyomorba.

– A mesélő egy gyermek (egy kislány). A gyermeki nézőpontból következik, hogy csak arról kapunk
információt, amit a kislány lát, és valamelyest megért, illetve továbbadja nekünk azt, amit a felnőttektől
hall/hallott (pl. a halott gyerek fényképezése).
- A novellában a leíró és elbeszélő részek dominálnak, a minimális mennyiségű párbeszéd alig tesz hozzá
valamit a történethez, talán két helyen van különös nyomatéka („Mondd meg a nagyanyádnak, hogy…”, és:
„Anyád megszült. Fiú. De megholt.”)
– A főbb szereplők névtelenek → általánosítás! Suli „sok” iskolája miatt kapja a becenevét, „igazibb” nevei
csak az újpesti cigánysoron lakóknak vannak.
– A mű címe: Hangyatérkép. Ez a motívum több helyen is felbukkan a történetben:
- Pl. a kislány nézegeti a hangyákat: „cipelték tovább apró pólyásaikat a védettnek képzelt rejtekhelyre”. A
hangyák iszonyú erőfeszítéssel küzdenek azért, hogy bábjaikat biztos helyen tudják, miközben a novella
emberi világában csak éhen halt, halva született vagy éhező, elhanyagolt gyerekekről olvashatunk.
- Az utolsó sorokban pedig a hangyák megmásszák az Ida néni által küldött kóstolót, mintha még az
életösztönük is erősebb lenne, mint az embereké.
– A hangyák világáról tudjuk, hogy jól szervezett, nem széthulló és semmibe folyó, mint a történet
szereplőié, hogy társas rovarok, s hogy telepekben élnek, mindegyiküknek megvan a maga feladata, s
ezen jellemzők egyértelműen ellentétbe állíthatók a bemutatott emberi világgal, melynek részesei csak
céltalanul, érzelmi kötelék nélkül bolyonganak szenvedéssel teli életükben.

– Az alcím (Útvonal) a kötet többi novellájához köti a történetet (minden mű alcímében szerepel a „vonal”
szó), ezen túl azonban jelentős többlettartalmat hordoz, hiszen az út/utazás a művészetek egyik
legismertebb toposza. Itt leginkább azonban az úttalanság, a kiútkeresés jelentéskörével függnek össze a
mű eseményei. Az útkeresésnek, útvonalnak azonban nincs értelme, a novella körben forog, nincs a
bemutatott életből kivezető út.
Tolltartó (alcím: Irányvonal)
Hely/idő: egy ált. iskola jellegzetes helyszínei (folyosó, tornaterem, osztályterem), egy délutánt ölel fel.
Elbeszélő: 5. oszt. diák – E/1-ben, felnőttként emlékszik vissza a diákkorában történt méltánytalanságra.
Hosszú expozíció: megidézi a korhangulatot, a fojtogató iskolai légkört, az egyhangúságot: indigókék
füzetek és iskolaköpenyek, tornaórán az ismétlődő körök a lépcsőkön, az ebédlőből felszálló főzelékszag az
izzadsággal és a tornacipők szagával keveredve. Komor, nyomasztó képek → sejtetés. A Rudas Roland-
epizód: elbeszélőnket ártatlanul megvádolják. Nem védekezik, nem tagad. Mintha kívülről nézné, ami vele
történik. Elfogadja, hogy megbélyegzett lesz, neve innentől egyenlő a „bűnös” nevével.
A bonyodalmat egy ellopott tolltartó okozza. A mindenki által irigyelt Walt Disney-s, mágneses tolltartó
ritka „nyugati” áru, egy politikus lányáé. Oszi bácsi, a tanár, addig nem engedi ki a gyerekeket, míg a bűnös
nem jelentkezik. Márpedig bűnösnek lenni kell, ez a rendszer alaptézise. Oszi bácsi hatalmi helyzeténél
fogva mint afféle igazságosztó lép fel + hallhatunk tőle egy kis demagóg szöveget (ebben hangzik el az
„irányvonal” szó, ami a novella alcíme). A novella tetőpontja, amikor elbeszélőnk felismeri, hogy ennek az
egész kínos szituációnak véget vethet. Lassan feláll, minden szem rászegeződik, ekkor kimondja a nevét.
Hogyan értelmezzük ezt a gesztust? Miért vállalja magára a lopást?
- ismerős a szituáció, hiszen egyszer már átélte ezt az érzést; már megbélyegzett
- úgy érzi, neve csak egy név, nem érzi azonosnak önmagával
- mintha külső szemlélőjévé válna saját életének; mintha nem is ő cselekedne, csak történnek vele a dolgok
- követi azt az irányvonalat, amit elvárnak tőle (már „priusza” van, így nyilván elhiszik, hogy ő lopta el a
tolltartót. Oszi bácsi és a tanárok pedig megnyugodhatnak, hogy működik a remek pedagógiai módszer, lám,
meglett a bűnös, győzött az igazság (ami nem érdekel senkit – a lényeg, hogy probléma megoldva).