Thomas Mann: Mario és a varázsló

A két világháború közötti szünet feszült, és kétségbeesett hangulatának egyik szüleménye a kor
elterjedt irodalmi és képzőművészeti irányzata, a késő modernség. A stílus lehfőbb jellemzője az
abszurditás, illetve a saját nézőponttól való elszakadás, úgymond kívülről, semlegesen tekintettek a
világra. A sok nyomorúság, a háborús veszteségek, és az ebből következő nélkülözések a társadalom
minden rétegére rányomták a bélyegüket. Az emberek kétségbeesetten próbáltak valami kiutat
találni e helyzetből, ami nagyban segítette a szélsőséges nézetek elterjedését, mint a szocializmus és
a fasizmus. Utóbbi eszmét szemlélteti Thomas Mann műve, mely kora előtt íródott, és csak három
évre rá nyerte el igazi jelentését.

A mű az alcím részletes kifejtésével indít, mely egy, az író által valóban átélt, „tragikus úti élmény“
bemutatása az olasz tengerparton. Hosszú felvezetés során, kacifántos mondatokon keresztül
ismerhetjük meg Torre di Venere üdülőhelyét, mely az utazás alkalmával még a helyiekkel volt tele,
így a külföldieket csupán másodrendűként kezelték. Ebből fakad a család első problémája, ugyanis a
hotelben elköltött első vacsorájuk alkalmával nem ülhettek a hőn áhított teraszra, mely a helyiek
számára volt fenntartva. Ez már alapvetően némi ellenszenvet keltett írónkban a hotel iránt, ám a
problémák csak tovább fokozódtak. A gyerekek szamárköhögésének utolsó tünetei kétségbeejtették
a, szintén a hotelben lakó, hercegnőt, aki így a család azonnali átköltöztetését követelte. Ugyan a
szálloda orvos ráerősített a családapa állítására, miszerint a betegség már lefutott és nem fertőz, a
hotel „szolgalelkű“ menedzsere mégis áthelyezésük mellett döntött, melyre a család a hotel
elhagyásával reagált. Ezután további, a külföldiekkel szemben tanúsított hátrányos
megkülönböztetésből fakadó, kellemetlenségeknek lehetünk tanúi. A strandon egy kifejezetten
gonosz gyermek hisztériáit kell elviselniük, miközben annak szülei politikai eszmékről folytatnak
eszmecserét. Végül, de nem utolsó sorban, a családot meghurcolják és megbírságolják, csupán azért,
mert az író nyolc éves kislánya levette fürdőruháját, míg azt kimosta, mely óriási felháborodást
váltott ki a helyiekből.

Két főszereplőnk, Mario és a varázsló, Cipolla, ugyan már a címben meg vannak jelölve, mindketten
csak jelentős késleltetéssel lépnek színre. Mariot valamivel korábban megismerjük, ő szolgál fel a
családnak a kávézóban, Cipollával azonban csak a mű második felében, a bűvészelőadás során
találkozunk. Itt még egy további késleltetés is felfedezhető, az eredetileg is későn kezdődő előadás
kezdete után még várat magára egy fél órát, és csak a közönség türelmetlen tapsára jelenik meg a
színpadon. E fogás hozzájárul a bűvész által keltett fölényes, öntelt hangulathoz, mely már kezdettől
fogva nem volt túlzottan szimpatikus az írónak. Cipolla a kor egyre terjedő szélsőséges eszméit
testesíti meg, mely az emberek ámításáról, akaratuk megtöréséről és igábavonásukról szól. A bűvész
pontosan ezt csinálja, saját kedvére fordítja mások akaratát, mellyel, a fogalom megnevezése nélkül,
az író, az akkor még csak kialakuló félben lévő, fasizmust kritizálja. Mann szerint eme erő ellen csak
kétféle módon léphetünk fel, passzív-, illetve aktív ellenállással. Passzív ellenállást tanúsít az római úr,
aki nem hajlandó táncolni, azonban látszik, hogy ez nem járható út, hiszen „nem akarásból, úgy
látszik, élni nem lehet“. Ezzel szemben az aktív ellenállas valódi cselekvést takar, tényleges fellépést
az elnyomó hatalom ellen. Ezt az utat választotta Mario, a zömök, egyszerű, de mégis
szeretetreméltó, szórakozott és szolgálatrakész pincérfiú. Mariót kiforgatta és megszégyenítette
Cipolla, annak viszonzatlan szerelmének otromba kinyilatkoztatásával, majd a lány nevében
kierőszakolt csókkal. Így jogosnak, már-már kiérdemeltnek érezzük a bűvész végső büntetését.

A művet végigköveti a gyermekmotívum, mely az egyszerű ember ártatlanságát és tehetetlenségét

hivatott szimbolizálni, valószínűleg az író is ezt érezhette az egyre erősödő fasizmussal szemben. Az
emberek csak bábuk voltak, nem is igazán értették mi történik, csak követték vezérüket, így
belemenetelve a pusztulásba. A mű végkifejlete mégis kicsit bizakodóbb a valóságnál, hisz a gyerekek
éppen aludtak a gyilkosság megtörténésskor, így valójában elkerülték a tragédiát, mely sajnos a kor
embereiről igen kevéssé mondható el.