Johan Theorin

A FALON TÚL

SKANDINÁV KRIMIK

Öland. Festői, békés sziget a svéd

partok mellett. Itt tűnik el nyomtalanul
egy hatéves
kisfiú. Családja hiába keresi, nem
kerül elő. Húsz év telik el, s a nagyapja,
aki egykor
hajóskapitány volt, s ma egy
öregotthonban él, kis csomagot kap,
benne unokája
szandáljával. Ő és lánya, a fiú anyja
újra megpróbálják összeilleszteni a két
évtizede
történt esemény mozaikdarabkáit. Sok
jel mutat arra, hogy a rovott múltú Nils
Kantnak
köze lehet a gyerek eltűnéséhez, ám
bizonyosságot nem szerezhetnek erről,
mivel a férfi
már rég halott. Julia, az anya
hamarosan azzal szembesül, hogy
valakinek nagyon nem
tetszik, hogy még mindig fia
ismeretlen sorsa foglalkoztatja. És ki
lehet az az idegen, aki
naplemente után már jó ideje fel-
feltűnik a tengerparton?
 Copyright © Johan Theorin, 2007
A mű eredeti címe: Skumtimmen
A Bonnier Group Agency, Stockholm
engedélyével
Első kiadás: Albert Bonniers Förlag,
Stockholm

Magyar kiadás © Animus Kiadó,

Fordította: Dobosi Beáta

Borítóterv: Beleznai Kornél

Kiadta az Animus Kiadó 2012-ben

 Az ölandi Gerlofsson családnak

ÖLAND, 1972 SZEPTEMBERE

A fal hatalmas, kerek kövekből épült,

melyeket szürkésfehér zuzmó borított, és
majdnem olyan magas volt, mint a fiú.
Csak úgy tudott kinézni mögüle, ha
lábujjhegyre
emelkedett a szandáljában. A
túloldalon sápadt fény derengett át a
ködön. Mintha a gyerek
 a világ végén állt volna, de tudta,
hogy pont az ellenkezője igaz: a világ a
fal túloldalán
kezdődik. A nagy-nagy világ, mely a
nagyszülei kertjén túl terül el.
Felfedezésének
gondolata egész nyáron nem hagyta
nyugodni.
Kétszer is megpróbált átmászni a
falon. Mindkétszer lecsúszott a keze a
durva
kövekről, és hanyatt esett a nedves
fűbe.
A fiú nem adta fel, és harmadjára
sikerrel járt.
Vett egy mély lélegzetet, felhúzta
magát, erősen megkapaszkodott a hideg
kövekben, és
feltornázta magát a fal tetejére.
Diadalmas érzés volt: nemsokára
hatéves lesz, és ez az első önálló útja a
falon túl.
Ücsörgött egy kicsit a fal tetején, akár
egy király a trónusán.
A kinti világ hatalmas és határtalan
volt, ugyanakkor szürke és ködös. A köd
miatt, ami
délután szállt le a szigetre, nem sokat
láthatott mindabból, ami a kerten kívül
volt, de a fal
mentén elterülő kis legelő sárgásbarna
füvét tisztán ki tudta venni. Távolabb
csak
alacsony, göcsörtös borókabokrokat és
az ingoványos földből kiálló köveket
látott. A talaj
ugyanolyan sík volt, mint a kertben,
de odakint valahogy minden nagyobbnak
tűnt,
furcsának és csábítónak.
 A fiú rálépett egy nagy kőre, ami félig
a talajba süppedt, és lemászott a fal
túloldalán.
Életében először járt egyedül a kerten
kívül, és senki sem tudta, merre kóborol.
Az
édesanyja elment valahova, elhagyta a
szigetet. A nagyapja nemrég indult el a
partra, a
nagyanyja pedig elaludt, ezért a fiú
belebújt a szandáljába, és kiosont a
házból.
Azt tehetett, amit csak akart. Izgalmas
kalandok vártak rá.
Leereszkedett a fal köveiről, és
belegázolt a fűbe. A fű gyér volt,
könnyedén lehetett
lépdelni benne. Tett néhány lépést, és
kissé kitisztult a kép a szeme előtt. A
borókabokrok
 kibontakoztak a ködből, és a fiú
feléjük indult.
A talaj puha volt, a hangok tompák, a
lépteit pusztán a fűszálak halk zizegése
jelezte.
Még akkor is csak halk puffanásokat
hallott, amikor páros lábbal a levegőbe
szökkent,
vagy nagyot dobbantott. Ha felemelte
a lábát, a fűszálak azonnal
kiegyenesedtek, és a
lábnyomai egykettőre eltűntek.
Néhány méteren keresztül csak
ugrándozott és nagyokat dobbantott.
Amikor átjutott a legelőn, és elérte a
borókabokrokat, abbahagyta az
ugrabugrálást.
Körülnézett.
Miközben átszökdécselt a legelőn, a
köd a feje fölé kúszott, csendesen
körülölelte, és
leereszkedett a háta mögött. A legelő
túlsó oldalán emelkedő kőfal elvesztette
határozott
körvonalait, a sötétbarna hétvégi ház
pedig teljesen eltűnt.
Egy pillanatra a fiú azt fontolgatta,
hogy visszafordul, ismét átvág a legelőn,
és
átmászik a falon. Nem volt órája, az
idő még csak homályos fogalom volt
számára, de az
ég most sötétszürkén borult a feje
fölé, és lehűlt körülötte a levegő. Tudta,
hogy
alkonyodik, és hamarosan leszáll az
éj.
Továbbment kicsit a puha talajon.
Végtére is tudta, hol van, a hétvégi ház,
ahol a
 nagyanyja az igazak álmát alussza, a
háta mögött van, még ha nem is látszik.
Sétált tovább
a közelben derengő ködfal felé, látni
lehetett, de megérinteni nem, valahogy
szüntelenül
távolodott tőle. Varázslatos volt.
Mintha a köd játszott volna vele.
A fiú megállt. Visszafojtotta a
lélegzetét.

Minden csendes volt, semmi sem

mozdult, de hirtelen az az érzés tört rá,
hogy nincs
egyedül.
Valami zajt hallott a ködben?
Hátrafordult. Már nem látta a falat a
legelő túloldalán, csak füvet és
borókabokrokat
 látott maga mögött. A bokrok
körülvették, mozdulatlanok voltak, és
tudta, hogy
élettelenek – legalábbis nem elevenek
abban az értelemben, ahogy ő eleven, de
képtelen
volt elűzni a gondolatot, hogy milyen
hatalmasak. Néma, fekete alakok vették
körül, talán
közelebb is ólálkodtak hozzá, amikor
nem figyelt.
Ismét megfordult, és még több
borókabokrot látott. Borókákat és ködöt.
Már nem tudta, merre van a hétvégi
ház, de a magány és a félelem arra
ösztökélte, hogy
folytassa az útját. Ökölbe szorította a
kezét, és rohant, meg akarta találni a
kőfalat és a
kertet, mely mögötte bújt meg, de
csak füvet és bokrokat látott. Végül már
azt se. A világ
összefolyt a szeme előtt.
A fiú megtorpant, vett egy mély
lélegzetet, a könnyei elapadtak. Az egyik
borókabokornak túl vaskosak voltak
az ágai, és a fiú hirtelen észrevette, hogy
mozog.
Egy ember volt.
Egy férfi.
Előbukkant a szürke ködből, és a
gyerektől néhány lépésnyire megállt.
Magas volt és
széles vállú, sötét ruhát viselt, és a fiút
nézte. Ott állt a fííben, a lábán súlyos
bakancs, és
lebámult rá. Fekete sapkáját a
homlokába húzta, öregnek tűnt, de nem
olyan öregnek, mint
a fiú nagyapja.
 A gyerek némán állt. Nem ismerte a
férfit, és hát az idegenekkel
elővigyázatosnak kell
lenni, ahogy az anyja mondta. De
legalább már nem volt egyedül a ködben
a
borókabokrokkal. Bármikor sarkon
fordulhat és elinalhat, ha a férfi
gorombáskodni kezd.
– Hé, te ott! – kiáltotta a férfi mély
hangon. Nehezen lélegzett, mintha
hosszú utat tett
volna meg a ködben, vagy mintha
erejét megfeszítve rohant volna.
A fiú nem felelt.
A férfi elfordította a fejét, és
villámgyorsan körülnézett. Aztán megint
a fiúra pillantott,
és komoly arccal halkan azt kérdezte:
– Egyedül vagy?
 A fiú némán bólintott.
– Eltévedtél?
– Szerintem igen – mondta a fiú.
– Semmi baj... Úgy ismerem az alvart,
mint a tenyeremet. – A férfi tett egy
lépést a
gyerek felé. – Hogy hívnak?
– Jensnek – felelte a fiú.
– Milyen Jensnek?
– Jens Davidssonnak.
– Értem – mondta a férfi. – Engem
pedig... – habozott, majd mégis folytatta:
– Nilsnek.
– Milyen Nilsnek? – tudakolta Jens.
Olyan volt, mint egy játék. A férfi
kurtán felnevetett.
– Nils Kantnak – válaszolta, és tett
még egy lépést a gyerek felé. Jens
csendben állt, és
már nem nézelődött. Nem volt a
ködben más, csak fű, kövek és bokrok.
Na, meg az idegen
férfi, Nils Kant, aki most
elmosolyodott, mintha máris jó barátok
lennének.
A köd körbezárta őket, egyetlen hang
sem hallatszott. Még madárfütty sem.
– Rendben – mondta Nils Kant, és
kinyújtotta a kezét.
Mostanra már nagyon közel voltak
egymáshoz.
Jens arra gondolt, hogy Nils Kantnak
van a legnagyobb keze, amit valaha
látott, és
rájött, hogy már késő elfutni.

1
 Amikor az apja, Gerlof felhívta
októberben egy hétfői estén, már
majdnem egy éve
nem beszéltek, és Juliának a csontok
jutottak az eszébe, amiket a hullámverés
mosott ki a
sziklás tengerpartra.
A csontok, amelyek olyan fehérek
voltak, mint az igazgyöngy, amelyeket
simára
csiszoltak a hullámok, amelyek szinte
világítottak a part szürke kavicsai között.
Ezek a csontszilánkok kísértették évek
óta.
Nem tudta, hogy valóban ott vannak-e
a parton, de több mint húsz éve várt
rájuk.

Aznap Julia hosszan beszélt a

társadalombiztosítóval, és pont olyan
rosszul ment a
dolog, mint minden más akkor ősszel.
Mint mindig, most is addig halogatta a
hívást, ameddig csak lehetett, hogy ne
kelljen a
sóhajaikat hallgatnia, és amikor végre
rászánta magát, egy gépi hang üdvözölte,
ami arra
kérte, adja meg a betegbiztosítási
kártyájának számát. Miután beütötte,
előrébb juthatott a
telefonos automata rendszer
labirintusában; olyan volt, mintha
zsákutcába került volna.
Csak állt a konyhában, bámult ki az
ablakon, és hallgatta a halk búgást a
vonal túlsó
végén, ami olyan tompa volt, mint a
távolban megtörő hullámok moraja.
 Ha visszafojtotta a lélegzetét, és a
füléhez préselte a kagylót, néha
kísérteties hangokat
hallott a távolból. Olykor egész halkan
suttogtak, máskor meg harsányan
rikoltoztak. A
telefonos hálózat szellemvilága
csapdába ejtette, az esedező hangok
kelepcébe csalták.
Dohányzás közben a konyhai
ventilátorból is hallani vélte őket. A ház
szellőzőrendszerében visszhangoztak
és motyogtak. Egy szavukat sem tudta
kivenni, de
mindig feszült figyelemmel
koncentrált rájuk. Egyszer mintha egy női
hang kristálytisztán
azt mondta volna: „Itt az idő.”
Ott állt a konyhaablakban, hallgatta a
duruzsolást és kinézett az utcára. Hűvös,
szeles
idő volt. A megsárgult nyírfalevelek
az esőáztatta úton kavarogtak a szélben.
A járda
szélét sötétszürke levélszőnyeg
borította, az autók kerekei péppé zúzták.
Julia elképzelte, mi lenne, ha erre
tévedne egy ismerős. Jens befordulna a
sarkon,
öltönyben és nyakkendőben, mint egy
igazi ügyvéd, a kezében aktatáska, a haja
frissen
vágva. Az arcán magabiztos kifejezés
ülne. Meglátná az anyját az ablakban,
meglepetten
megállna a járdán, felemelné a kezét,
integetne, és rámosolyogna...
A duruzsolás hirtelen elnémult, a
helyét egy ingerült hang vette át.
– Társadalombiztosító, Inga.
 Nem az új alkalmazott volt, akinek
segítenie kellett volna Julia ügyeit
intézni. Az ő
neve Magdalena volt. Vagy inkább
Madeleine? Sosem találkoztak.
Julia vett egy mély lélegzetet.
– Julia Davidsson vagyok, és azt
szeretném kérdezni, hogy...
– Kérem, adja meg a betegbiztosítási
kártyájának a számát!
– Nos... De már beütöttem az előbb.
– Nem jelent meg a képernyőmön.
Megadná újra?
Julia lediktálta a számot, mire a vonal
túlsó végén csend állt be. Már a
duruzsoló
hangot sem hallotta. Szándékosan
letették?
– Julia Davidsson? – kérdezte a hang,
mintha Julia nem mutatkozott volna már
be. –
Miben segíthetek?
– Meg szeretném hosszabbítani.
– Mit szeretne meghosszabbítani?
– A betegszabadságomat.

– Hol dolgozik?
– A kórházban, az ortopédián – felelte
Julia. – Ápolónő vagyok.
Még mindig az? Olyan keveset
dolgozott idén, hogy már biztos nem is
hiányolják. És
természetesen neki sem hiányoznak a
betegek, akik szakadatlanul a nevetséges
kis
nyavalyáik miatt sopánkodnak,
miközben gőzük sincs róla, mi az igazi
boldogtalanság.
– Van orvosi igazolása?
 – Igen.
– Ma volt orvosnál?
– Nem, múlt szerdán. Pszichiáternél.
– És miért csak most hív?
– Nos, nem éreztem túl jól magam... –
mondta Julia, miközben arra gondolt,
hogy már
azelőtt sem volt jó bőrben. A fájdalom
egyre szorította a mellkasát.
– Aznap kellett volna telefonálnia...
Julia tisztán hallotta, ahogy a nő
levegőt vesz, és nagyot sóhajt.
– Jól van, a következőt fogom tenni –
folytatta a hang –, belépek a rendszerbe
és
meghosszabbítom a betegszabadságát.
Ez egyszer. Kivételesen.
– Nagyon kedves – mondta Julia.
– Egy pillanat...
Julia ott maradt az ablaknál, és
továbbra is az utcát fürkészte. Minden
mozdulatlan volt.
Aztán megjelent valaki a járdán, a
forgalmas útról kanyarodott be a
mellékutcába. Egy
férfi. Julia úgy érezte, jéghideg ujjak
markolnak a gyomrába, de aztán
észrevette, hogy a
férfi túl öreg, már erősen kopaszodik,
olyan ötvenes lehet, kertésznadrágját
festékfoltok
pettyezik.
– Halló?
Látta, hogy a férfi megáll az út
túloldalán magasodó épület előtt, beüti a
kapukódot,
kinyitja az ajtót, és bemegy.
Nem Jens volt az. Csak egy átlagos
középkorú férfi.
– Halló? Julia?
 A hang visszatért.
– Igen? Itt vagyok.
– Szóval írtam egy megjegyzést a
betegszabadsági kérelméhez, miszerint az
orvosi
igazolás úton van hozzánk.
– Rendben. Szerintem... – Julia
elnémult.
Ismét kipillantott az utcára.
– Segíthetek még valamiben?
– Szerintem... – Julia megmarkolta a
kagylót. – Szerintem hideg napunk lesz.
– Igen – mondta a hang, mintha
minden a legnagyobb rendben lenne. – A
bankszámlaszáma a régi?
Julia nem felelt. Kétségbeesetten
kutatott valami hétköznapi téma után,
amiről
beszélhetne.
– Olykor beszélek a fiamhoz – nyögte
ki végül.
Csend volt egy darabig, aztán ismét
megszólalt a hang:
– Azt mondtam, hogy írtam egy
megjegyzést...
Julia levágta a kagylót.
Még mindig a konyhában állt, bámult
ki az ablakon, és arra gondolt, hogy a
levelek az
úton mintázatot alkotnak, el akarnak
mondani valamit, amit nem lesz képes
megérteni,
bármeddig mered is rájuk.
Elkeseredetten vágyott arra, hogy Jens
hazajöjjön az iskolából.
Nem, nem az iskolából, hanem a
munkából. Jens már évekkel ezelőtt
befejezte az
iskolát.
Mi lett belőled, Jens? Tűzoltó?
Ügyvéd? Tanár?

Később a tévé előtt kuporgott az

ágyban, a kétszobás lakás nappalijában,
és a keresztes
viperákról nézett egy ismeretterjesztő
filmet. Aztán átkapcsolt egy másik
csatornára, és
megnézett egy főzőműsort, amelyben
egy nő és egy férfi húst sütött. Amikor
vége lett,
kiment a konyhába, hogy
megállapítsa, el kell-e törölgetni a
konyhaszekrényben sorakozó
borospoharakat. Ó, igen, ha a konyhai
lámpa fényébe tartotta őket, apró fehér
porszemek
látszódtak az üvegen, ezért aztán
egyesével kiszedte és eltörölgette mindet.
Juliának
huszonnégy borospohara volt, amiket
felváltva használt. Minden este megivott
két pohár
vörösbort, néha hármat.

Este, amikor az ágyában feküdt az

egyetlen tiszta blúzban, amit még a
szekrényben
talált, a konyhában megcsörrent a
telefon.
Az első csörgésnél Julia hunyorogni
kezdett, de nem moccant. Nem, nem
fogja
felvenni. Nem köteles felvenni.
A telefon újra csörgött. Úgy döntött,
nincs itthon, elment, hogy elintézzen egy
fontos
ügyet.
 Fel sem kellett emelnie a fejét, hogy
lássa az ablakon át az út mellett sorakozó
házak
tetejét, a sötét utcai lámpákat és a
föléjük nyúló faágakat. A nap lebukott a
belváros
mögött, az ég egyre sötétebb lett.
A telefon harmadszorra is megszólalt.
Alkonyodott. A szürkület órája volt.
A telefon negyedszer csörgött.
Julia nem kelt fel.
A telefon csörrent egy utolsót, majd
csend lett. Odakint az utcai lámpák
vibrálni
kezdtek, aztán ragyogásba borították
az aszfaltot.
Egész jó nap volt.
Nem. Egyetlen nap sem jó. De néhány
nap gyorsabban eltelik, mint a többi.
Julia mindig egyedül volt.
 Az talán segített volna, ha szül még
egy gyereket. Michael azt szerette volna,
ha
Jensnek kistestvére születik, de Julia
nemet mondott. Sosem volt biztos
magában, és végül
Michael feladta. Természetesen.

Amikor Julia nem vette fel a telefont,

az ismerősök sokszor üzenetet hagytak.
Így aztán
ezen az estén, miután a készülék
elnémult, kikászálódott az ágyból és
felvette a kagylót,
de üzenet helyett csak tompa búgást
hallott.
Kinyitotta a hűtő fölötti szekrény
ajtót. Ott állt a mai üveg, ami
természetesen
vörösborral volt tele.
 Őszintén szólva ez már a második
üveg bor volt aznap, mert az ebédhez
megitta a
tegnapi maradékát.
A dugó halk pukkanással jött ki,
ahogy meghúzta a dugóhúzót. Teletöltött
egy poharat,
majd visszadugta a dugót. A pohár
ragyogóan tiszta volt.
A bor melegen terjedt szét a testében,
így most már képes volt kinézni a
konyhaablakon. Besötétedett, az utcai
lámpák csak néhány kerek foltot
világítottak meg az
aszfalton. Fénykörükben minden
mozdulatlan volt. De mi rejtőzhet a
sötétségben? Nem
lehetett látni.
Julia elfordult az ablaktól, és
felhajtotta a második pohár bort.
Megnyugodott. A
társadalombiztosítóval folytatott
beszélgetés óta feszült volt, de most
ellazult. Megérdemel
egy harmadik pohárral is, de azt már
lassabban kortyolgatja el, a tévé előtt.
Lehet, hogy
betesz valami zenét, például a francia
zongorista, Satie albumát, aztán lenyel
egy pirulát,
és még éjfél előtt lefekszik.

Később újra megszólalt a telefon.

A harmadik csöngésnél felült az
ágyban. Az ötödiknél felállt, a hetediknél
már a
konyhában volt.
Mielőtt kilencet csöröghetett volna,
felvette a kagylót.
 – Julia Davidsson – suttogta.
Válaszul nem duruzsolás érkezett,
hanem egy tiszta, nyugodt hang.
– Julia?
Azonnal tudta, ki az.
– Gerlof? – kérdezte halkan.
Már nem hívta apának.
– Igen... Én vagyok.
Ismét csend állt be, és Julia kénytelen
volt erősebben a füléhez szorítani a
kagylót,
hogy jobban halljon.
– Megtudtam valamit... az esetről.
– Mi? – Julia a falra meredt. – Milyen
esetről?
– Nos, arról... ami Jensszel történt.
Julia csak bámult maga elé.
– Meghalt?
Olyan, mintha egy sorszámmal a
kezében mászkálna az ember ide-oda.
Egy nap sorra
kerül a száma, és akkor odamehet az
ablakhoz, hogy megtudjon mindent. Julia
a fehér
csontszilánkokra gondolt, amiket
odalent Stenviknél vetett ki a tenger.
Pedig Jens félt a
víztől.
– Minden bizonnyal...
– Megtalálták? – szakította félbe Julia.
– Nem, de...
Julia pislogott.
– Akkor miért hívtál?
– Nem találták meg, de...
– Akkor ne hívogass! – sikoltotta
Julia, és levágta a kagylót.
Lehunyta a szemét, és ott maradt a
telefon mellett.
Mindenki kap egy számot, ami azt
jelöli, hányadik a sorban. De nem ez volt
a
megfelelő nap. Julia nem akarta, hogy
ezen a napon találják meg Jenst.
Leült a konyhaasztalhoz, kipillantott
az ablakon túli sötétségre, nem gondolt
semmire,
aztán megint a telefonra nézett.
Felkelt, odalépett a készülékhez, várt, de
nem csörrent
meg újra.
Érted teszem, Jens.
Felvette a kagylót, és tekintetét a
papírfecnire emelte, amit évekkel ezelőtt
ragasztott fel
a csempére a kenyérkosár fölé.
Beütötte a számot.
Az apja az első kicsörgés után
felkapta.
– Gerlof Davidsson.
– Én vagyok az – mondta Julia.
 – Julia! Nos...
Csend lett. Julia összeszedte minden
bátorságát.
– Nem lett volna szabad lecsapnom.
– Jaj, ugyan...
– Ez nem megoldás.
– Valóban nem – felelte az apja. – De
megesik olykor.
– Milyen az idő Ölandon?
– Hideg és borús – mondta Gerlof. –
Ki sem dugtam ma az orrom.
Ismét csend ereszkedett rájuk, és Julia
vett egy mély lélegzetet.

– Miért hívtál? – kérdezte. – Történt

valami?
Gerlof hezitált kicsit, mielőtt válaszolt
volna.
– Igen... történt egy s más – mondta. –
De nem lettem sokkal okosabb. Csak
annyit
tudok, mint eddig.
Én is, gondolta Julia. Ne haragudj,
Jens!
– Azt hittem, van valami hír.
– Gondolkodtam kicsit – folytatta
Gerlof. – És szerintem tehetnénk valamit.
– Tenni valamit? Minek?
– Úgy értem, előreléphetnénk –
válaszolta az apja, majd gyorsan
hozzáfűzte: – Át
tudnál ugrani?
– Mikor?
– Valamikor mostanában. Szerintem
jó lenne.
– Nem hagyhatok itt csapot-papot –
húzódozott Julia, holott nagyon is
megtehette
volna. – El kell mondanod... El kell
mondanod, miről van szó. Miért nem
avatsz be?
Az apja hallgatott.
– Emlékszel még, mi volt rajta aznap?
– kérdezte végül.
Hogy aznap mi volt rajta?
– Igen.
Julia maga öltöztette fel Jenst azon a
reggelen, és amikor elkészültek,
észrevette, hogy
nyári ruhát adott rá, noha ősz volt.
– Sárga rövidnadrág és piros
pamutpóló – mondta. – A pólón egy
manó. Az
unokabátyjáé volt régen. Olyan
rávasalható kép. Tudod, a vékony
műanyag réteget
vasalóval lehet ráolvasztani az
anyagra...
– És arra emlékszel, mi volt a lábán? –
kérdezte Gerlof.
– Szandál – válaszolta Julia. – Barna
bőrszandál, aminek fekete gumitalpa volt.
A jobb
szandál pántja a lábujjánál elszakadt,
és a bal pántjai is kinyúltak már... A nyár
végére
viseltessé vált, de mindig megvarrtam.
– Fehér cérnával?
– Igen – vágta rá Julia. Aztán
elgondolkodott. – Igen, szerintem
fehérrel. Miért?
Néhány másodpercig nem érkezett
válasz. Aztán Gerlof újra megszólalt.
– Itt van egy régi szandál az
asztalomon. Fehér cérnával varrták meg.
Szerintem egy
hatéves gyereké lehetett... Itt ülök, és
nézem.
Julia megszédült, rátámaszkodott a
konyhapultra.
Gerlof még mondott valamit, de Julia
megszakította a vonalat, és újra beállt a
csend.
A sorszám. Ez az ő sorszáma,
nemsokára szólítják.

Lecsillapodott. Tíz perc elteltével

felemelte a kagylót, és újra tárcsázta
Gerlof számát.
Az apja az első csörgés után felvette
megint, mintha várt volna a hívásra.
– Hogy került hozzád? – kérdezte
Julia. – Hogy került hozzád, Gerlof?
– Bonyolult – felelte az apja. – Tudod,
hogy... Tudod, milyen nehezen mozgok,
Julia.
És egyre rosszabb lesz. Ezért
szeretném, hogy ide gyere.
– Nem is tudom... – Julia behunyta a
szemét, és csak a duruzsolást hallotta a
kagylóban.
– Nem tudom, hogy el tudok-e
szabadulni.
Látta magát a parton, látta, ahogy a
kövek között bóklászik, és vigyázva
gyűjtögeti a
csontokat, aztán a melléhez szorítja
őket.
– Talán.
– Mire emlékszel? – kérdezte Gerlof.
– Hogyhogy mire emlékszem?
– Emlékszel arra a napra? Történt
aznap valami különös? – tette fel a
kérdést. –
Szeretném, ha elgondolkodnál rajta.

– Arra emlékszem, hogy Jens eltűnt...

Jens...
 – Nem Jensre gondoltam – szólt közbe
Gerlof. – Nem emlékszel valami másra?
– Hova akarsz kilyukadni? Nem
értem...
– Emlékszel, hogy aznap köd volt
Stenvikben?
Julia hallgatott.
– Igen – nyögte végül. – Köd...
– Gondolj erre! – mondta Gerlof. –
Gondolj a ködre!
A köd... A ködre minden ölandi
emlékszik.
Észak-Ölandon nem gyakori a sűrű
köd, de őszi napokon olykor benyomul a
szigetre a
szoros felől. Olyankor hideg és
nyirkos minden. De mi történt aznap a
köd leple alatt?
Mi történt, Jens?
 ÖLAND, 1936 JÚLIUSA

Az 1930-as évek közepén a férfi, aki

későbbi élete folyamán oly sok gyászt és
félelmet
hoz Öland szigetére, tízéves fiúcska
még csak. Az övé a köves tengerpart és a
hatalmas
víz.
A fiút Nils Kantnak hívják. A bőre
napbarnított, és rövidnadrágot visel a
nyári
kánikulában. Egy nagy kerek kövön
ücsörög a napsütésben Stenvik épületei
és
csónakházai alatt. Gondolkodik.
Mindez az enyém.
 És igaza van, mert a tengerpart Nils
családjáé. Roppant földjeik vannak
Észak-Ölandon
már évszázadok óta, és mivel az apja
három évvel ezelőtt meghalt, Nils úgy
érzi, az ő
felelőssége, hogy gondját viselje a
birtoknak. Nilsnek nem hiányzik az apja.
Az
emlékeiben magas, hallgatag, szigorú
emberként él, aki néha igen durva tudott
lenni. Nils
arra gondol, hogy kész szerencse,
hogy már csak az anyja, Vera vár rá
odafönt a faházban.
Másra nincs is szüksége. Nem
kellenek neki barátok. Tudja, hogy a part
menti
falvakban sok gyerek él, és itt is
vannak idősebb fiúk, akik a kőfejtőben
dolgoznak. De ez
a partszakasz csak az övé. A fenti
malmokban robotoló molnárok és a
dombtetőn álló
csónakházakat használó halászok nem
jelentenek fenyegetést.
Nils felkészül rá, hogy leugrik a
szikláról és úszik még egyet, egy utolsót,
mielőtt
hazamenne.
– Nils! – kiáltja egy magas fiúhang.
Nils nem néz a hang irányába, de
hallja, ahogy murva és kavics gördül le a
partra
vezető lejtőn, majd sietős léptek
közelednek.
– Nils! Én is kaptam karamellát
anyától! Egy csomót!
Az öccse az, Axel, aki három évvel
fiatalabb Nilsnél, és majd kicsattan az
elevenségtől.
Egy szürke csomagocskát szorongat.
– Ezt nézd!
Axel odasiet hozzá, megáll a nagy kő
mögött, izgatottan felnéz Nilsre, majd
kibontja a
rongyot, és kiteregeti a tartalmát.
Egy kis bicska és egy halom
karamella van benne, sötéten ragyogó
tejkaramellák.
Nils nyolcat számol össze. Ő csak ötöt
kapott az anyjától, mielőtt kijött, de már
mindet
befalta. A szíve vadul kalapál
dühében.
Axel kivesz egy karamellát, a szájába
tömi, és elnéz a csillogó víz fölött.
Lassan,
elégedetten rág, mintha nemcsak a
karamella lenne az övé, hanem az egész
part és a víz és
az ég is a fejük felett.
Nils elfordítja róla a tekintetét.
– Úszom egyet – mondja, és a vízre
mered. Leugrik, kibújik a
rövidnadrágjából, és a
kőre teszi.
Hátat fordít Axelnek, és belegázol a
vízbe, a csillogó köveken egyensúlyoz,
melyeken
megtelepedett az alga. Lábujjai közé
vízinövények apró indái akadnak.
A nap felmelegítette a tengert, Nils
néhány lépés után beleveti magát. Idén
nyáron
megtanult víz alatt úszni. Vesz egy
mély levegőt, lebukik a felszín alá,
leúszik a köves
meder aljáig, majd megfordul és
hatalmas fröcskölés közepette újra
kibukkan a
napsütésre.
Axel a parton áll.
Nils ide-oda siklik a vízben, pancsol,
bukfencet vet, a feje körül buborékok
pezsegnek.
Úszik befelé még néhány métert, ahol
már nem ér le a lába.

Van itt egy szirt, egy hatalmas

sziklatömb, ami éppen a víz színe alatt
bújik meg, mint
egy szunnyadó vízi szörny. Nils nagy
nehezen felkapaszkodik rá, feláll, a víz
csak a
lábfejét lepi el. Aztán fejest ugrik. Itt
már nem tud lemerülni a fenékre. Lebeg,
tapossa a
vizet, és látja, hogy Axel még mindig
a parton áll.
– Tudsz már úszni? – kiált oda neki.
Tudja, hogy nem tud.
Axel nem felel, csak lesüti a szemét,
az arcát szégyen és harag árnyékolja.
Leveszi a
rövidnadrágját, és leteszi a kőre a
karamella mellé.
Nils nyugodtan körbeússza a szirtet,
először gyorsúszásban, aztán háton, csak
hogy
megmutassa, az úszás gyerekjáték.
Elrúgja magát, és máris a szirten áll
ismét.
– Segítek! – kiáltja Axelnek, és egy
pillanatra tényleg elgondolkodik rajta,
hogy
megteszi, hogy igazi nagytestvér lesz,
aki megtanítja az öcsköst úszni. De az
nagyon sok
 időbe telik.
Integet.
– Gyerünk!
Axel betántorog a vízbe, lábával
kitapintja a köveket a talajon, a karjával
kalimpál,
mintha valami meredély szélén
egyensúlyozna. Nils némán figyeli öccse
bizonytalan
lépteit.
Négy lépés után a víz már Axel
combjáig ér. Merev arccal felnéz Nilsre.
– Gyáva nyúl!
Csak viccel. Csak viccelődik a
testvérével.
Axel megrázza a fejét. Nils a vízbe
veti magát a szirtről és a part felé kezd
tempózni.
– Ne félj! – mondja. – Végig leér a
lábad.
 Axel a kezét nyújtja felé, kissé
előrehajol. Nils hátrál, és az öccse
önkéntelenül követi.
– Ügyes vagy! – biztatja Nils. A víz
már a derekukig ér. – Még egy kicsit!
Axel engedelmeskedik, tesz még egy
lépést előre, aztán ideges mosollyal néz
Nilsre.
Nils visszamosolyog és biccent, ezért
Axel lép még egyet.
Nils kinyújtja mindkét karját, és
lassan háttal a vízre fekszik, hogy
megmutassa, milyen
végtelenül egyszerű ez.
– Mindenki tud úszni, Axel –
magyarázza. – Én magamtól tanultam
meg.
Rugdosni kezd, és lassan a szirt felé
úszik. Axel követi, a lába még a köveken.
A víz a
 mellkasáig ér.
Nils újra kimászik a szirtre.
– Már csak három lépés! – kiáltja.
Ez nem teljesen igaz, még hét vagy
nyolc lépés lehet. De Axel lép egyet,
kettőt, hármat,
aztán hátra kell vetnie a fejét, hogy az
arca a felszín felett maradjon, és még
mindig három
méter van hátra a szirtig.
– Lélegezz! – mondja Nils.
Axel szaporán, lihegve szedi a
levegőt. Nils leül a szirtre, és nyugodtan
a kezét nyújtja
Axelnek.
Ekkor a kisöccse ellöki magát. Aztán
mintha rögtön meg is bánná, mert vesz
egy nagy
lélegzetet, és a szája meg a torka
telemegy hideg vízzel. Vadul csapkod, és
Nilsre bámul.
A szirt túl messze van, hogy elérje.
Nils egy-két másodpercig figyeli,
hogyan küszködik Axel a vízben, aztán
hirtelen
előrehajol, és felhúzza az öccsét a
szirt biztonságába.
Axel megcsimpaszkodik, köhög és
szaggatottan, kapkodva lélegzik. Nils
feláll
mellette, és kimondja azt, ami egész
idő alatt a fejében motoszkált.
– A part az enyém.
Aztán leugrik a szirtről, és mint akit
puskából lőttek ki, villámgyorsan jó pár
méterre
eltávolodik. Hosszú, magabiztos
tempókkal úszik egészen addig, amíg
keze meg nem
 érinti a part köveit, és a tréfája teljes
nem lesz. Most már igazán élvezi a
játékot. Megrázza
a fejét, hogy kijöjjön a füléből a víz,
aztán a kőhöz megy, amelyen Axel a
kibontott
csomagocskát hagyta.
Az apró rövidnadrág, amit Axel
levetett, szintén ott van. Nils felkapja, azt
képzeli,
hogy egy bolha mászik ki a szegés
alól, ezért a földre hajítja.
Aztán a csomag fölé hajol. A
tejkaramellák egy halomban hevernek,
csillognak a
napfényben. Nils kivesz egyet, és
lassan a szájába teszi.
A szirt felől bosszús ordítás hallatszik,
de Nils a füle botját se mozgatja.
Óvatosan
majszolja a karamellát, lenyeli, és
vesz egy másikat.
Csobbanást hall. Felnéz, az öccse
végre-valahára beleugrott a vízbe.
Nils már csaknem megszáradt a
napon, és legyőzi a késztetést, hogy
elinduljon Axelért.
Ehelyett kivesz egy harmadik
karamellát a csomagból.
A csobogás folytatódik, Nils figyel.
Axel lába természetesen nem ér le, és
kétségbeesetten igyekszik
visszakecmeregni a szirtre. De a keze
szüntelenül lecsúszik
róla.
Nils rágja a karamellát. Csak
lendületből lehet felkapaszkodni a szirtre.
De Axel nem tud lendületet venni,
ezért megfordul, és elindul a part felé.
Vadul verdes
a karjával, a víz habzik körülötte, de
nem halad. Elkerekedett szemmel,
rémülten néz
Nilsre.
Nils visszanéz rá, lenyeli a karamellát,
és vesz egy újabbat.
A csobogás kezd elhalni. Az öccse
üvölt valamit, de Nils nem érti. Aztán a
hullámok
összecsapnak Axel feje felett.
Nils tesz egy lépést a víz felé.
Axel feje felbukkan, de már nem
emelkedik annyira a felszín fölé, mint
korábban. Nils
csak a vizes haját látja. Aztán újra
elsüllyed. Buborékok törnek fel, de egy
kis hullám
elsodorja őket.
Most már sietős Nilsnek, beugrik a
tengerbe. A lába felkorbácsolja a vizet,
erőteljesen
tempózik a karjával, a tekintetét a
szirtre szegezi. De Axelnek nyoma sincs.
Nils gyorsan megteszi az utat a szirtig.
Amikor már majdnem ott van, alábukik,
de nem
igazán tudja nyitva tartani a szemét a
víz alatt. Csak tapogatózik a hideg
sötétben, de a
keze nem talál semmit, ezért újra
feljön a napfényre. Megragadja a szirtet,
köhög, felhúzza
magát.
Akármerre néz, mindenhol csak vizet
lát. A napsugarak megtörnek a
hullámokon,
melyek mindent elrejtenek a felszín
alatt.
Axel eltűnt.
 Nils csak vár és vár a szélben, de nem
történik semmi. Végül, amikor fázni
kezd, a
vízbe ugrik, és lassan kiúszik a partra.
Már semmit sem tehet. Kijön a vízből,
kifújja a
levegőt, és a nagy kőre támaszkodik.
Sokáig áll ott a napsütésben. Várja a
csobogás hangjait és Axel ismerős
kiáltozását, de
nem hall semmit.
Minden csendes. Felfoghatatlan.
Axel csomagjában három karamella
maradt, Nils ezeket nézi.
Azokra a kérdésekre gondol, amiket
az anyja és a többiek fognak feltenni
neki, és
igyekszik kitalálni, mit is feleljen.
Aztán arra gondol, milyen nyomasztó
volt a
 hosszadalmas gyászszertartás a
marnasi templomban, amikor az apja
meghalt. Mindenki
feketébe öltözött, és egyházi énekeket
énekelt, melyek a halálról szóltak.
Nils megkísérel szipogni. Jól hangzik.
Felmegy az anyjához, szipogni fog, és azt
mondja, Axel még a parton van.
Maradni akart, de ő, Nils már szeretett
volna hazamenni.
És amikor mindenki elkezdi Axelt
keresni, a szomorú orgonaszóra gondol
az apja
temetésén, és együtt sír az anyjával.

Nils mindjárt felmegy a házhoz, már

tudja, mit fog mondani, és mit nem fog
mondani,
ha arra kerül a sor.
 De előbb még megeszi Axel
karamelláját.

Gerlof Davidsson a szobájában ült a

marnasi idősek otthonában, és az ablakon
át a
naplementét nézte. A csengő éppen
elhallgatott, vagyis hamarosan itt a
vacsoraidő. Fel
kellene tápászkodnia, és el kellene
ballagnia az ebédlőbe. Az élete még nem
ért véget.
Stenvikben élt, abban a kis
halászfaluban, ahol született, és ahol a
partról nézhette,
 hogyan bukik alá a nap a Kalmar-
szorosba. De mostani otthona, Marnas a
keleti parton
feküdt, így azt nézte minden este,
hogyan tűnik el a nap a nyírfaerdő
mögött, az idősek
otthona és a marnasi templom között
nyugaton. Az évnek ebben a szakában,
októberben a
nyírfák ágai csaknem teljesen
csupaszok voltak, és úgy néztek ki, mint
kecses karok,
melyek a lenyugvó nap aranykorongja
után nyúlnak.
Elérkezett az alkony órája, a
vérfagyasztó történetek ideje.
Gyermekkorában, Stenvikben
ilyenkor ért véget a munka a földeken és
a csónakházak
körül. Ahogy leszállt az est, az
emberek összegyűltek a házakban, de a
petróleumlámpákat
még nem gyújtották meg. Az
idősebbek összedugták a fejüket az
alkonyi órán, és
megvitatták, mit végeztek a nap
folyamán, és mi történt a faluban. Időről
időre
történeteket meséltek a gyerekeknek.
Gerlof mindig is azon a véleményen
volt, hogy a legijesztőbb történetek a
legjobbak. A
kísértetmesék, a rémtörténetek, a
manókról és mindenféle gonoszságokról
szóló históriák,
amelyek az ölandi pusztaságban estek
meg. Vagy azok a történetek,
amelyekben a
hullámok nekicsapják a hajókat a
sziklás partnak, és ízzé-porrá zúzzák
őket.
A csengő másodjára is megszólalt.
A kapitány, akinek hajója viharba
kerül és kisodródik a partra, elöbb-utóbb
meghallja,
ahogy a meder sziklái végigkaristolják
a tőkesúlyt, recseg-ropog minden, és ez
jelzi
számára a vég kezdetét. Nem esik
meg gyakran, de ha a kapitány elég
rátermett és
szerencsés, kidobathatja a horgonyt,
ez lelassítja és ismét szélirányba fordítja
a hajót, amit
aztán visszakormányozhatnak a nyílt
vízre. A hajók többsége azonban nem
mozdul többé,
ha egyszer zátonyra fut. Általában a
kapitánynak villámgyorsan el kell
hagynia a hajóját,
 hogy mentse a saját és a legénysége
bőrét, és a sziklákon megtörő hullámok
között kell
kievickélnie a szárazföldre. Aztán
csuromvizesen és jéggé fagyva állhat a
parton, és
nézheti, ahogy a hullámverés a
partnak csapdossa a hajót, majd ripityára
töri.
A zátonyra futott kis teherhajók
olyanok, akár az eltemetetlen ütött-kopott
koporsók.
A csengő utoljára jelzett, Gerlof
megkapaszkodott a faasztal szélében, és
felhúzta
magát. Érezte, ahogy a Sjögren-
szindróma tünetei belopakodnak a
végtagjaiba. Érezte, és
nagyon fájt mindene. Fontolgatta,
hogy beleüljön-e a kerekes székbe, ami
az ágya végénél
állt, de bent sosem használta, és most
sem szándékozta. Jobbjával megmarkolta
a botját, és
erősen szorította, miközben elindult az
előtér felé, ahol a kinti ruhái lógtak a
fogason, és a
cipői sorakoztak katonás rendben.
Megállt, rátámaszkodott a botra, aztán
kinyitotta az
ajtót. Kiment és körülnézett.
Csoszogó lépteket hallott, majd
meglátta, ahogy jönnek egymás után: a
többi öreg.
Lassan bandukoltak, botokra vagy
járókeretekre támaszkodtak. A marnasi
idősek
otthonának lakói vacsorázni
igyekeztek.
Néhányan halkan üdvözölték egymást,
mások végig a padlóra szegezték a
tekintetüket.
Mennyi különleges ember vánszorog
végig a folyosón! – gondolta Gerlof,
miközben
csatlakozott az ebédlő felé battyogó
fáradt menethez.
– Jó estét! Örülök, hogy látom
magukat! – mondta Boel, aki ma estére
volt beosztva, és
kimosolygott rájuk a zsúrkocsik közül
a konyha előtt.
Mindenki elfoglalta a szokásos helyét
az asztal körül.

Mennyi nagytudású ember! Gerlof

mellett egy cipész, egy templomi
gondnok és egy
gazdálkodó ült, akik mindannyian
olyan tapasztalatnak és tudásnak voltak a
birtokában,
ami ma már senkit sem érdekel. És ott
volt még Gerlof maga, aki csukott
szemmel is
megköt egy tengerészcsomót néhány
másodperc alatt, gond nélkül.
– Fagyni fog éjjel, Gerlof? –
érdeklődött Maja Nymán.
– Igen, északi szél fúj – felelte Gerlof.
Maja mellette ült, kicsi volt, ráncos és
csontos, de ragyogóbb, mint bárki más
ezen a
helyen. Rámosolygott Gerlofra, és
Gerlof visszamosolygott rá. Maja azon
kevesek közé
tartozott, akik helyesen ejtették ki a
nevét: Jejrloff. Pont így.
Maja is Stenvikben született, de
hozzáment egy földműveshez, és az
1950-es évektől
Marnastől északkeletre élt. Gerlof
Borgholmba költözött, amikor
hajóskapitány lett. Majd’
negyven évig nem látták egymást,
mígnem újra találkoztak az idősek
otthonában.
Gerlof vett egy szelet burgonyás
kenyeret, beleharapott, és mint mindig,
most is
elöntötte a hála, hogy még tud rágni.
Tar fej, rossz szem, erőtlenség, sajgó
izmok, de a
foga még jó.
A konyhából káposztaillat szállt. Ma
káposztaleves szerepelt az étlapon, és
Gerlof
felemelte a kanalát, amíg arra várt,
hogy a zsúrkocsi odaérjen hozzá.
Vacsora után az öregek többsége
letelepedett a nappaliban, hogy az est
hátralevő
részében tévézzen.
Más idők jártak. A régi hajók egytől
egyig eltűntek Öland vizeiről, és már
senki sem
mesélt történeteket az alkonyat óráján.

A vacsora véget ért. Gerlof visszatért

a szobájába.
A könyvespolcnak támasztotta a
botját, és leült az asztalhoz. Odakint már
sötét volt. Ha
áthajolt volna az asztalon, és
hozzányomta volna az orrát az
ablaküveghez, még
megpillanthatta volna a Marnastől
északra fekvő földeket, valamint azokon
túl a partot és
a sötét tengert. A Balti-tengert, ahol
korábban dolgozott. De be kellett érnie
azzal, hogy az
idősek otthona mögött álló nyírfákat
nézegeti.
Már nem öregek otthonának hívták az
ilyen otthonokat. Szüntelenül jó csengésű
új
neveket találnak ki, de ez a hely
továbbra is kivénhedt trottyok
gyűjtőhelye, akiknek a
túlnyomó többsége csak ücsörög itt és
várja a halált.
Az asztalon – egy halom újság
társaságában – egy fekete jegyzetfüzet
hevert, amit
Gerlof most felemelt. Az otthonban
töltött első héten mást sem csinált, csak
ült az
asztalnál és bámult ki az ablakon,
majd összeszedte magát, bement a faluba
és megvette a
jegyzetfüzetet a vegyesboltban. Aztán
elkezdett írni.
Mindenféle gondolatokat jegyzett fel.
És felírta a teendőit, majd kihúzta őket,
ha
megvoltak, kivéve egyet:
„Borotválkozz meg!” Ezt az első lap
tetejére írta, és sosem húzta
ki, borotválkozni minden nap kell. A
borotválkozás elengedhetetlen, ezt ma
sem felejtette
el.
Az első gondolat így hangzott:
„Többet ér a türelmes ember a hősnél,
és az indulatán uralkodó annál, aki várost
hódít.”
Egy sokatmondó idézet volt a
Példabeszédek tizenhatodik részéből.
Gerlof tizenkét
 évesen kezdte el olvasni a Bibliát, és
soha többé nem tette le.
A jegyzetfüzet hátulján három sor állt,
amit szintén nem húzott ki.
„Fizesd be a csekkeket!”
„Julia kedd este jön.”
„Beszélj Ernsttel!”
Csak jövő héten kellett rendeznie a
telefonszámlát, az újságelőfizetést, a
felesége, Ella
sírjának váltságát és az idősek
otthonabeli szobájának bérleti díját.

Julia pedig úton volt, végre megígérte,

hogy eljön. Ezt nem szabad elfelejtenie.
Bízott
benne, hogy a lánya marad egy
darabig. Annyi év telt el, és Juliát még
mindig bánat
 emésztette, Gerlof fel akarta vidítani.
Az utolsó emlékeztető is nagyon
fontos volt, és ugyancsak Juliával
kapcsolatos. Ernst
egy stenviki kőfaragó volt, azon
kevesek egyike, akik egész évben a
faluban maradtak. Ő,
Gerlof és a közös barátjuk, John
minden héten beszéltek telefonon. Néha
össze is jöttek
alkonyatkor, és régi történetekkel
szórakoztatták egymást, amit Gerlof igen
élvezett, noha
a történetek többségét már ismerte.
Néhány hónappal ezelőtt egy este
Ernst egy új történettel állított be
Marnasbe: egy
történettel, ami Gerlof unokájának,
Jensnek a gyilkosáról szólt.
Gerlof még nem készült fel rá, hogy
végighallgassa – egyáltalán nem is akart
a kis
Jensre gondolni –, de Ernst
letelepedett az ágyára, és foggal-
körömmel ragaszkodott
hozzá, hogy elmondja.
– Sejtem, hogy történhetett – mondta
csendesen.
– Tényleg? – kérdezte Gerlof, aki az
asztalnál ült.
– Nem hiszem, hogy az unokád
lement a tengerhez és belefulladt –
közölte Ernst. –
Szerintem kiment az alvarra a ködben.
És ott találkozott a gyilkosával.
– A gyilkosával? – csodálkozott
Gerlof.
Ernst elhallgatott, bütykös kezét
összekulcsolta a térdén.
– De ki volt az? – kérdezte Gerlof.
 – Nils Kant – felelte Ernst. –
Szerintem Nils Kanttal találkozott a
ködben.
Gerlof csak bámult rá, de Ernst
tekintete komoly maradt.
– Szerintem tényleg így történt –
erősködött. – Nils Kant visszatért a
tengerről, vagy
mit tudom én, hol volt, és még több
nyomorúságot hozott ránk.
Többet nem igazán mondott a
dologról. Csak ezt a rövid kis történetet
az alkonyati
órán, de Gerlof azóta se tudta kiverni
a fejéből. Reménykedett, hogy Ernst
hamarosan újra
eljön, és tovább mesél.
Gerlof végigpörgette a jegyzetfüzet
lapjait. Sokkal kevesebb gondolatot
jegyzett le,
 mint ahány emlékeztetőt, és a füzet
nemsokára betelik.
Becsukta. Nem akadt más tennivalója
az asztalnál, mégis ott maradt, és nézte a
sötétben
hajlongó nyírfákat. Egy kicsit a hűvös
szellőben lobogó vitorlákra
emlékeztették, és ez
eszébe juttatta egykori önmagát.
Ahogy ott állt a fedélzeten az őszi
szélben, és nézte,
hogyan maradnak el mögöttük lassan
Öland partjai, a köves földek és a
faházak, míg nem
marad más belőlük, csak egy sötétlő
csík a horizonton. Amikor eddig jutott az
elmélkedésben, hirtelen megcsörrent a
telefon az asztalon.
A hang nagyot harsant a csendes
szobában. Gerlof hagyta, hogy még
egyszer
kicsöngjön. Gyakran megérezte előre,
ki hívja, de most nem volt biztos a
dolgában.
A harmadik csöngés után felemelte a
kagylót.
– Davidsson.
Nem kapott választ.
A vonal élt, hallotta az elektronok
sziszegését – vagy mi örvénylik a
telefonkábelekben? –, de a hívó
egyetlen szót sem szólt.
Gerlof mégis úgy gondolta, tudja, mit
akar a másik.
– Gerlof vagyok – mondta. –
Vonalban vagyok. A szandál miatt hív?
Úgy vélte, valaki nyugodtan lélegzik,
s ezt hallja a vonal túlsó végéről.
– Néhány napja megjött – mondta.
Csend.
 – Szerintem maga küldte – folytatta
Gerlof. – De miért?
Néma csend.
– És honnan szerezte?

Csupán a sziszegő hangot hallotta.

Egy ideig szorította a kagylót a füléhez,
úgy érezte,
teljesen egyedül van a
világegyetemben, és a távoli sötét űr
csöndjét hallgatja. Vagy a
tengerét.
Harminc másodperc múlva valaki
mély hangon felköhögött.
Aztán egy kattanás hallatszott.
Letették a kagylót a vonal túloldalán.
3

Julia nővére, Lena Lundqvist

keményen markolta a kulcsokat, és a
kocsit bámulta, le se
vette róla a szemét. Csak futólag
pillantott Juliára, majd ismét az autóra
nézett.
Egy kis piros Ford volt. Már nem új,
de a fényezése még mindig csillogott, és
jó
állapotú nyári gumik voltak rajta. Az
utcán parkolt a kocsifelhajtó előtt, amely
Lena és a
férje, Richard torslandai házához
vezetett. A háznak hatalmas kertje volt,
és noha a
tengerre nem lehetett rálátni, olyan
közel volt, hogy Julia érezni vélte a sós
víz szagát. A
nyitott ablakok egyikéből harsány
nevetés hallatszott, és Julia rájött, hogy a
gyerekek is
itthon vannak.
– Nem szívesen adjuk kölcsön...
Mikor vezettél utoljára? – kérdezte Lena.
A kulcsok még mindig a markában
voltak, a karját összefonta a mellén.
– Tavaly nyáron – felelte Julia, majd
gyorsan hozzátette: – De ez az én
kocsim...
Legalábbis félig.
Az utcán hideg, nyirkos szél söpört
végig a tenger felől. Lenán csak vékony
kardigán és
szoknya volt, mégsem hívta be Juliát a
melegbe, hogy ott beszéljék meg a
dolgokat. És
hiába is tette volna, Julia nem ment
volna. Richard minden bizonnyal odabent
van, és Julia
egyáltalán nem vágyott rá, hogy vele
vagy kamasz gyerekeikkel találkozzon.
Richard nagykutya volt (vagy
legalábbis meglehetősen nagykutya) a
Volvónál.
Természetesen volt saját céges autója,
ahogy Lenának is, aki a hisingeni
általános iskola
igazgatója volt. A sors kegyeltjei
mindketten.
– Nincs szükségetek rá – folytatta
Julia eltökélten. – Csak azért van
nálatok... mert nem
szeretek vezetni.
Lena újra a kocsira meredt.
– Igaz. De Richard lánya minden
második hétvégén itt van, és szeretné...
– Fizetem a benzint – szakította félbe
Julia a nővérét.
Nem félt Lenától, sosem félt tőle, és
már eldöntötte, hogy autóval megy
Ölandra.
– Tudom, nem is arról van szó –
mondta Lena. – Valahogy mégsem érzem
helyesnek.
Meg ott van a biztosítás is. Richard
szerint...
– Csak Ölandra megyek – vágott
közbe ismét Julia. – Aztán vissza
Göteborgba.
Lena a házra emelte a tekintetét,
csaknem minden helyiségben égett a
villany a
függönyök mögött.
– Gerlof kért meg, hogy menjek –
folytatta Julia. – Tegnap beszéltem vele.
– De miért épp most? – kérdezte Lena,
de a választ nem várta meg. – És hol
fogsz
megszállni? Gondolom, az otthonban
nem aludhatsz. Amennyire tudom, ott
nincsenek
vendégszobák. A stenviki faházat és a
csónakházat pedig lezártuk télre...
– Majd kitalálok valamit – felelte Julia
gyorsan, miközben ráébredt, hogy
valóban nem
tudja, hol fog megszállni. Még nem
gondolkodott ezen. – Akkor ideadjátok a
kocsit?
Érezte, hogy a nővére közel áll ahhoz,
hogy beadja a derekát, és még az előtt
választ
szeretett volna kapni, hogy Richard a
felesége segítségére siet, és
keresztülhúzza a
számítását.
– Nos... – kezdte Lena –, rendben,
elviheted. Csak ki kell vennem pár
cuccot.
Odament a kocsihoz, kinyitotta az
ajtót, és kivett egy halom papírt, egy
napszemüveget
és egy tábla csokit.
Visszasétált Juliához, kinyújtotta a
kezét, és átadta a kulcsokat. Aztán adott
valami
mást is.
– Vidd el ezt is! – mondta. – Így el
tudunk érni. Most kaptam újat az
iskolától.
Egy fekete mobiltelefon volt.

– Nem tudom használni – ellenkezett

Julia.
– Egyszerű. Először egy kódot kell
beütnöd... Ezt – Lena felírta egy darab
papírra a
telefonszámmal együtt. – Ha fel
akarsz hívni valakit, csak üsd be a
számot, az előhívót se
felejtsd el, aztán nyomd meg a zöld
gombot. Van rajta némi pénz. Ha az
elfogy, fel kell
töltened.
– Oké – vette el Julia a készüléket. –
Köszi.
– Hát, jó... Vezess óvatosan! – mondta
még Lena. – Üdvözlöm apát.
Julia bólintott, és a kocsihoz lépett.
Beszállt, az orrát megcsapta nővére
parfümjének
illata, beindította a motort, és elhajtott.
Már majdnem alkonyodott. Átment
Hisingenen, húsz kilométer per órával
kevesebbel a
megengedettnél, és azon
gondolkodott, miért nem képesek néhány
másodpercnél tovább
egymásra nézni Lenával. Régebben
közel álltak egymáshoz – annak idején
Julia Lena
miatt költözött Göteborgba –, aztán
eltávolodtak. Akkor fordultak ilyen
rosszra a dolgok,
amikor egy péntek este sok-sok évvel
ezelőtt Julia Lenáéknál vacsorázott –
tulajdonképpen akkor járt náluk
utoljára –, s a gyerekek nem voltak
otthon. Az est azzal
ért véget, hogy Richard letette a
borospoharát, felállt az asztaltól, és azt
kérdezte:
– Muszáj nekünk állandóan arról
társalognunk, mi történt ezer éve? Csak
kérdezem.
Muszáj?
 Haragos volt, és kissé spicces is, a
hangja durva, noha Julia csak azért
említette meg
Jens eltűnését mintegy mellékesen,
hogy megmagyarázza, miért érzi magát
úgy, ahogy
érzi.
Lena hangja nyugodt volt, amikor
Juliára nézett, aztán tett egy megjegyzést,
ami miatt
Julia két évvel később visszautasította,
hogy a nővérével tartson Ölandra, és
segítsen
átköltöztetni Gerlofot a stenviki
faházból Marnasbe.
– Sosem tér vissza – mondta Lena. –
Mindenki tudja, hogy... Jens meghalt,
Julia. Ezt el
kell fogadnod.
Hasztalan volt felpattanni, és
rárivallni Lenára a vacsoraasztal fölött,
Julia mégis
megtette.

Julia hazaért, letette a kocsit az utcán,

és bement összecsomagolni. Miután
bepakolt tíz
napra elegendő ruhát, néhány
tisztálkodószert és egy-két könyvet (plusz
két üveg
vörösbort és pár pirulát), evett egy
szendvicset, és ivott egy kis vizet, bor
helyett. Ideje
volt lefeküdni.
Aztán ébren hevert az ágyban a
sötétben, és képtelen volt elaludni.
Felkelt, kiment a
fürdőbe, bekapott egy tablettát, és
ismét lefeküdt.
Ha becsukta a szemét, látta magát
fiatal anyaként, ahogy feladja Jensre a
szandálját, és
az emlék rátelepedett, a súlyos
bizonytalanságtól megborzongott a
takaró alatt.
Jens apró szandálja előkerült. Több
mint húsz év után, mialatt a legkisebb
nyomot sem
lelték. Hiába tették tűvé Ölandot,
hiába rágódott annyi álmatlan éjszakán.
Aztán az altató hatni kezdett.
Nem akarok többé sötétben
tapogatózni!, gondolta. Segíts, hogy
megtaláljuk!

A reggel csak nagy sokára virradt fel,

és még sötét volt odakint, amikor Julia
felébredt
és felkelt. Megreggelizett,
elmosogatott, bezárta az ajtót, és beszállt
a kocsiba. Beindította
a motort, felkapcsolta az ablaktörlőt,
hogy lesöpörje a leveleket a szélvédőről,
aztán
elindult ki a városból a napfelkeltében
és a reggeli csúcsforgalomban.
Az utolsó közlekedési lámpa zöldre
váltott, és Julia keletre fordult az
autópálya felé,
elhagyta Göteborgot.
Letekert ablakkal tette meg az első
néhány kilométert, hogy a hűvös reggeli
szél kifújja
a kocsiból nővére parfümjének illatát.

Jövök, Jens, gondolta. Jövök már,

senki sem állíthat meg.
Tudta, hogy nem lenne szabad
beszélnie hozzá, még magában sem.
Tébolyult dolog, de
azóta csinálta, hogy Jens eltűnt.
Borás után véget ért az autópálya, a
házak kisebbek és ritkábbak lettek. Az út
két
oldalát Smáland sűrű fenyvesei
szegélyezték. Letérhetett volna, hogy
belehajtson az
ismeretlenbe, de az erdőt átszelő
nyomvonalak elhagyatottnak tűntek.
Ment tovább
egyenesen, a keleti part felé, és
próbálta élvezni az utazást. Évek óta nem
indult ilyen nagy
útra egyedül.
Néhány kilométerrel a part előtt
megállt egy benzinkútnál, hogy
tankoljon, és bekapjon
valamit, de az étel rágós és nyúlós
volt, nem érte meg az árát. Aztán újra
felkerekedett.
Az Öland híd felé tartott. A Kalmartól
északra fekvő híd a szigetre vezetett,
húsz éve
építették, és azon az őszön adták át a
forgalomnak, amikor... Azon a napon.
Nem gondol rá többet, amíg oda nem
ér.
A híd óriási és masszív volt, átívelt a
szoros felett, vaskos betonpilléreken
nyugodott,
és a fagyos szélrohamok, amik jobbra-
balra taszigálták az autót, meg sem
kottyantak neki.
Széles volt, és tökéletesen egyenes,
leszámítva azt a felpúposodó szakaszt a
part
közelében, ami alatt a nagyobb hajók
átmehettek. Odafentről csodálatos kilátás
nyílt, Julia
 látta a sík szigetet. Az egész
horizontot betöltötte, északtól délig.
Látta az alvart, a füves síkságot, mely
Öland nagy részét fedte. Sötét felhők
vonultak át
fölötte lassan, akár roppant léghajók.
A turisták és a helyiek imádtak
kisétálni az alvarra, hogy megfigyeljék a
madarakat, de
Julia nem szerette. Túl nagy volt, és
nem kínálkozott semmi menedék, ha az
ég leszakadni
készült.
Amikor átért a hídon, északra fordult,
Borgholm irányába. Az út sok-sok
kilométeren át
a nyugati parttal párhuzamosan futott,
és nem sok autóval találkozott, így, a
turistaszezon
végén. Julia az útra szegezte a
tekintetét, hogy ne kelljen a kihalt alvart
vagy a másik
oldalon a végtelen vizet néznie, és
minden erejével azon volt, hogy ne
gondoljon a kis
szandálra, melynek egyik pántját
megvarrták.
Nem jelent semmit. Nem biztos, hogy
jelent valamit.
Az út a hídtól Borgholmig majdnem
fél óra volt. Az egyetlen lámpás
kereszteződésnél
úgy döntött, balra fordul, és lemegy a
parti kisvárosba.
A Storgatan elején állt meg egy kis
cukrászdánál, hogy elkerülje a kikötőt, a
teret és a
templomot. A templom mögött lakott
a szüleivel, amikor Gerlof megvette a
saját kis
 teherhajóját, és a kikötő közelében
szeretett volna élni. Julia Borgholmban
töltötte a
gyerekkorát. Nem vágyott rá, hogy
sápadt szellemként lássa magát
szaladgálni a tér körüli
kis utcákon, nyolc-kilenc éves
kislányként, aki előtt még ott az élet.
Nem akart fiatal
férfiakkal találkozni, akik
szembejönnek, és Jensre emlékeztetik.
Épp elég dolog juttatja
eszébe Göteborgban.
A cukrászda ajtaja fölé függesztett
csengő kedvesen csilingelt.
– Jó napot!
A pult mögött álló lány szőke és
csinos volt, és végtelenül unatkozhatott.
Üres
arckifejezéssel hallgatta végig Juliát,
aki két fahéjas süteményt és két
eperkrémes tortát
kért magának és Gerlofnak.
A lány a harminc évvel fiatalabb
önmaga is lehetett volna, de Julia alig
tizennyolc
évesen elköltözött a szigetről, és
huszonkét éves koráig Kalmarban és
Göteborgban
dolgozott. Michaellel Göteborgban
ismerkedett meg, majd néhány hét múltán
teherbe esett
Jensszel, és a nyugtalansága tovatűnt,
és nem is tért vissza soha. A válás után
sem.
– Nem sokan fordulnak meg itt
mostanság – mondta, miközben a lány
kivette a
tortaszeleteket az üvegpultból. –
Mármint, így, ősszel.
 – Valóban – felelte a lány üres
tekintettel.

– Szeret itt élni? – kérdezte Julia.

A lány gyorsan megrázta a fejét.
– Néha. De itt semmit sem lehet
csinálni. Borgholmban csak nyáron van
valami élet.
– Ezt ki mondja?
– Mindenki – válaszolta a lány. –
Főleg a stockholmiak.
Lezárta a süteményes dobozt, és
átadta Juliának.
– Nemsokára Kalmarba költözöm –
mondta. – Kér még valamit?
Julia megrázta a fejét. Elmesélhette
volna, hogy kamaszként ő is
Borgholmban
dolgozott egy kávézóban odalent a
kikötőnél, és ő is mérhetetlenül unta, és
csak arra várt,
hogy végre elkezdődjön az élete.
Aztán váratlanul kedve támadt Jensről
beszélni, a
fájdalmáról és a reményről, ami miatt
ma visszatért. Egy apró szandálról egy
borítékban.
De nem szólt semmit. A cukrászdában
csak egy ventilátor zümmögött, amúgy
minden
csendes volt.
– Turista? – kérdezte a lány.
– Igen... Nem... – felelte Julia. –
Stenvikbe megyek pár napra. A
családomnak van ott
egy faháza.
– Most olyan ott, mint fent északon
Norrlandban – mondta a lány, miközben
átnyújtotta
 Juliának a visszajárót. – Csaknem
minden ház üres. Egy lélekkel sem
találkozni, bármerre
megy az ember.

Már délután fél négy volt, mire Julia

elhagyta a cukrászdát. Végignézett az
utcán.
Borgholm gyakorlatilag kihalt volt.
Alig tucatnyi embert látott, egy-két autó
araszolt az
úton, más semmi. A város fölötti
dombon hatalmas várrom emelkedett, az
ablakai sötét
szemekként meredtek a városra.
Hideg szél söpört végig az utcán,
ahogy Julia az autó felé bandukolt. A
csönd majdnem
hátborzongató volt.
Elhaladt egy nagy hirdetőtábla előtt,
melyet egymás hegyére-hátára ragasztott
plakátok
borítottak. Amerikai akciófilm ment a
borgholmi moziban, rockkoncert volt a
várromban,
és különféle esti tanfolyamokra
lehetett beiratkozni. A plakátokat
kifakította a nap, a
szélüket rongyosra tépte a szél.
Most először látogatott el felnőttként a
szigetre ebben az évszakban. Ősszel,
amikor
Öland lelassul. Beszállt a kocsiba.
Jövök, Jens.
A várostól északra az út mindkét
oldalán az alvar száraz, füves síksága
terült el. Az út
lassan elkanyarodott a parttól a sziget
belseje felé, egyenesen a lapos táj
irányába, ahol
 kerek, zuzmó fedte, szürke köveket
bányásztak a földből, hogy hosszú,
alacsony falakat
emeljenek belőlük. A falak roppant
mintázatot rajzoltak ki a síkságra.
Juliát enyhe agorafóbia gyötörte
idekint a széles ég alatt, és egy pohár
vörösborra
vágyott, és a vágyódása nőttön-nőtt,
ahogy közeledett Stenvikhez. Odahaza
minden nap
megpróbált felhagyni a
poharazgatással, és sosem ivott, ha
vezetett, de idekint ezen az
isten háta mögötti tájon a táskájában
lapuló borosüvegek tűntek az egyetlen
érdekes
társaságnak. Szeretett volna
bezárkózni valahova, és inni pár pohárral,
hogy elterelje a
 figyelmét.
Úton észak felé csak két jármüvel
találkozott, egy busszal és egy traktorral.
Elhajtott
néhány sárga jelzőtábla mellett,
melyekre a környező kis falvak és az út
menti
létesítmények nevét írták, neveket,
melyekre korábbi útjairól emlékezett.
Betéve tudta
őket, mint valami mondókát. Helyek,
amik mellett évekkel ezelőtt elment. A
nyarat
mindig a stenviki faházban töltötte a
szüleivel. A házat az 1940-es évek végén
építették,
évekkel az előtt, hogy a turisták
felfedezték maguknak a falut. Ősszel,
télen és tavasszal
Borgholmban laktak, de nyáron
mindig Stenvikben. Látni akarta a falut,
mielőtt felmegy

Marnasbe Gerlofhoz. Zömében rossz

emlékek fűzték ide, de azért jók is
akadtak. A
hosszú, forró nyári napok emlékei.
Már messziről látta a sárga táblát:
Stenvik 1. Az alatta álló Kemping
feliratot feketével
áthúzták. Fékezett és ráfordult a falu
főútjára, el az alvartól, a szoros felé.
A kis faházak első csoportja ötszáz
méter után tűnt fel, mind zárva volt, az
ablakukon
fehér spaletta. Aztán jött a büfé, ahol a
falusiak nyaranta összegyűltek. A bódé
mellett egy
jelzőtábla állt, mely nyugatra, a
kemping és egy mini golfpálya felé
mutatott. Julia
emlékezett rá, hogy a kempinget
Gerlof egyik barátja üzemelteti.
Az út a víz felé vezetett, aztán a part
feletti sziklás dombtetőn jobbra fordult,
északnak.
Arrafelé még több lezárt faház
sorakozott a keleti oldalon. A másik
oldalon a part futott,
telis-tele kövekkel és kavicsokkal, a
szoros vizének felszínét kis hullámok
fodrozták.
Julia lassan elment a régi szélmalom
mellett, amely masszív fatalpazatán a víz
fölé
tornyosult. Elhagyatottan állt ott,
nagyjából tíz-tizenkét méterre a parttól,
amióta Julia
csak az eszét tudta, de mostanra
megszürkült, a vörös festék csaknem
teljesen lemállott
róla, a vitorláiból pedig csak két,
kereszt alakban összeszegelt léc maradt.
A Davidsson család csónakháza száz
méterre feküdt a malomtól.
Gondozottnak tűnt,
vörös fafalai, fehér ablakai és
koromfekete teteje volt. Nemrég
festhették le. Lena és
Richard vajon mikor járt itt?
Julia fejében élt egy kép Gerlofról,
ahogy nyáron a csónakház előtt ül egy
széken, és a
hosszú hálóit foltozza, míg ő, Lena és
az unokatestvéreik a parton rohangálnak,
és az
orrukban érzik a kátrány csípős
szagát.
És Gerlof odalent volt a csónakháznál,
a halászhálóit javítgatta azon a napon is.
Azóta
Julia nem szerette, ha halászik.
Most senki sem volt a csónakháznál.
A száraz fű rezgett a szélben. A zöld
facsónak az
oldalán feküdt a fűben a ház mellett.
Gerlof régi csónakja annyira kiszáradt,
hogy a nap
átsütött a deszkái között.
Julia leállította a motort, de nem szállt
ki. Sem a cipője, sem a ruhája nem volt
megfelelő az őszi ölandi szélben,
ráadásul a csónakház ajtaját egy vasrúd
és egy hatalmas
lakat zárta. Az apró ablakok spalettáit
becsukták, ahogy a falubeli házakban is.
Stenvik üres volt. Csak díszlet egy
nyári előadáshoz. Egy nyomasztó darab
díszlete,
 legalábbis Julia ettől tartott.
Úgy döntött, megy és megnézi Gerlof
hétvégi házát. Gerlof saját kezűleg
építette a
család földjén. Julia beindította a
kocsit, és végighajtott a falu főútján,
aztán jobbra tartott,
a sziget belseje felé. A kevés házat,
amiben télen is laktak, alacsony erdőcske
védte, de a
fákat a szakadatlanul fújó szél a sziget
belseje felé döntötte.
Az út jobb oldalán egy nagy kertben a
bokrok mögött egy sárga faház állt, ami
úgy
nézett ki, mintha bármelyik percben
összeomolhatna. A festék lepattogott a
falakról, a
cserepek összetörtek, moha fedte őket.
Julia nem emlékezett, kié, vagy hogy
valaha
gondozottnak látta volna.
Egy kis csapás vezetett le az útról a
fák közé, az autónyomok között térdig ért
a sárga
fű. Julia felismerte a bejáratot,
lehúzódott, és leállította a motort.
Belebújt a kabátjába, és
kiszállt a csípős hidegbe.
A szél a fák száraz leveleit borzolta,
és a parton megtörő hullámok moraja is
idehallatszott a távolból. Ezeket
leszámítva azonban csend volt: se
madarak, se emberek,
se forgalom.
A cukrászdás lánynak igaza volt: pont
olyan volt minden, mint fent a
hegyekben.
A rövid csapás, ami Gerlof faházához
vezetett, egy vaskapunál ért véget,
amelyet egy
kőfalba építettek. Julia kinyitotta a
kaput, ami halkan megnyikordult.
Belépett a kertbe.
Itt vagyok, Jens.

A kis barna ház a fehér eresszel nem

tűnt annyira elhagyatottnak, mint Stenvik
többi
nyaralója. De ha Gerlof még itt lenne,
nem hagyta volna, hogy ekkorára nőjön a
fű, és
hogy sárga tűlevelek heverjenek a
kertben. Julia apja lelkiismeretes munkás
volt, mindig
csendben, módszeresen ténykedett,
amíg el nem végezte a dolgát.
Gerlof és Julia anyja szorgos emberek
voltak. Ella, aki egész életében
háztartásbeli
volt, néha olyan volt, mintha a
tizenkilencedik századból csöppent volna
ide, a szegénység
korszakából, amikor a szigeten élő
embereknek nem maradt idejük és erejük
nevetni és
álmodozni. Mindent eltettek és
újrahasznosítottak. Ella apró volt és
csendes, makacs
elszántsággal vértezte fel magát, a
konyha volt a birodalma. Julia és Lena
olykor kapott
tőle egy fülest, de meg sosem ölelte
őket. Gerlof pedig többnyire a tengeren
volt.
A kertben semmi sem mozdult. Julia
gyerekkorában volt egy artézi kút a gyep
közepén,
egy méter magas lehetett, zöld volt, a
csöve hatalmas, a fogantyúja szépen
ívelt, de ma
már nyoma sem volt. A helyén egy
betonlap feküdt.
A faház keleti oldalán kőfal
magasodott, s mögötte kezdődött az
alvar. Ameddig a
szem ellátott. Ha nem lettek volna ott
a fák, Julia láthatta volna a marnasi
templomot, ami
úgy meredt az égnek, akár egy fekete
nyílvessző. Ebben a templomban
keresztelték meg
néhány hónapos korában.
Julia hátat fordított az alvamak, és
elindult a ház felé. Ellépdelt a vadon
növő
szőlőlugas mellett, és felkapaszkodott
a rózsaszín mészkő lépcsőfokokra,
amelyek olyan
 hatalmasnak tűntek gyerekkorában. A
lépcső egy kis verandára vezetett,
amelynek faajtaja
most csukva állt.
Julia lenyomta a kilincset, de zárva
volt. Ahogy várni lehetett.
Itt kezdődött az utazása, és itt is ért
véget.
Furcsa, hogy a ház még áll, gondolta
Julia, amikor annyi minden történt a
nagyvilágban, amióta Jensnek nyoma
veszett. Új országok születtek, míg
mások eltűntek.
A falu, Stenvik az év nagy részében
teljesen üres, de a ház, amiből Jens
elcsavargott, még
mindig áll.
Julia leült a lépcsőre, és sóhajtott
egyet.
Fáradt vagyok, Jens.
 A kövekre nézett, amiket Gerlof
halmozott fel a ház előtt. A halom tetején
egy
göröngyös sötétszürke szikla feküdt,
melyről Gerlof úgy tartotta, hogy az
égből hullt alá
lángoló üstökösként, és hatalmas
krátert hagyott maga után a kőfejtőben
valamikor a
tizenkilencedik század vége felé,
amikor Gerlof apja és nagyapja ott
dolgozott. A végtelen
űrből érkezett látogatót most
madárürülék borította.
Jens elballagott az űrbéli szikla
mellett azon a napon. Felvette a
szandálját, és elhagyta
a házat, ahol a nagyanyja aludt,
lesétált a lépcsőn, és kiment a kertből. Ez
az egy biztos.
 Hogy hova ment és miért, senki sem
tudja.
Amikor Julia aznap visszatért a
szárazföldről, arra számított, hogy Jens
elé szalad.
Ehelyett azonban két rendőr várt rá,
mellettük a pityergő Ella és a pókerarcú
Gerlof.
Julia most azonnal ki akart nyitni egy
üveg bort. Csak ülni a lépcsőn és vedelni,
és
elveszni az álmokban, amíg le nem
száll az est... Elhessentette a gondolatot.
Az üres kert pont annyira színpadi
díszletnek hatott, mint a falu többi része,
de a
függöny már évekkel ezelőtt lehullt,
valaki elment, és Julia érezte, ahogy a
bénító magány
befészkeli magát a lelkébe.
 Percekig ücsörgött a lépcsőn, teljes
némaságban, amíg egy új hang nem
vegyült a
hullámok morajába.
Egy autó berregett. A fáradt, öreg
járgány lassan pöfékelt végig a falu
főútján.
A hang egyre közelebbről hallatszott,
aztán leállították a motort, egész közel a
házhoz.
Julia felállt, előrehajolt és
körülkémlelt. Egy kis kocsit látott a fák
között. Egy Volvót.

A kapu megnyikordult. Julia

megigazította a kabátját, ösztönösen
hátrasimította fakó
haját, és várt.
Szapora, súlyos léptek közeledtek a
halott leveleken.
Egy zömök öregember állt meg a
lépcső alján, egy szót sem szólt, és
komoran
feltekintett Juliára. Kissé az apjára
emlékeztette, de nem tudta megmondani,
miért. Talán a
sapka, a buggyos nadrág és a vajszínű
gyapjúpulóver miatt, amiktől az öreg
vérbeli
tengerésznek tűnt. De alacsonyabb
volt Gerlofnál, és a bot, amire
támaszkodott, azt
sugallta, hogy már régóta nem
hajózik. A kezét friss és régebbi
horzsolások borították.
Julia halványan emlékezett rá, hogy
már találkozott vele évekkel ezelőtt. Az
egyik
állandó stenviki lakos. Hányan
lehetnek még?
– Üdvözlöm! – mondta Julia, és
mosolyra húzta a száját.
– Jó napot!
A férfi bólintott egyet. Levette a
sapkáját, és Julia látta, hogy ritka ősz
tincseit
keresztbe fésülte tar feje búbján.
– Csak beugrottam, hogy vessek egy
pillantást a házra – mondta.
– Ja... Jó, ha valaki rajta tartja a
szemét – felelt az öreg a legerősebb
ölandi
tájszólásban, amit Julia valaha hallott.
Kemény, elnyelt hangok voltak. – Ő is
így akarná.
Julia bólintott.
– Elég jó állapotban van.
Csend.
– Julia vagyok – mutatkozott be, és a
ház felé biccentett. – Gerlof Davidsson
lánya.
Göteborgból.
Az öreg bólintott, mintha nyilvánvaló
lenne.
– Tudom – mondta. – Ernst Adolfsson
vagyok. Odaát lakom – mutatott a háta
mögé,
egyenesen északra. – Ismerem
Gerlofot. Rendszeresen beszélünk.
Ekkor beugrott Juliának. Ernst! A
kőfaragó. Julia gyerekkorában úgy járta a
falut,
mintha valami múzeumi díszlet lett
volna.
– Működik még a kőfejtő? – kérdezte.
Ernst lesütötte a szemét, és megrázta a
fejét.
– Nem. Már nem dolgoznak ott. Néha
jönnek, és összeszedik a kőtörmeléket...
De már
nem bányásznak.
– De maga ott dolgozik? – tudakolta
Julia.
– Kőfaragó vagyok – mondta Ernst. –
Szívesen látom, ha szeretne vetni egy
pillantást a
munkámra, hátha megtetszik valami...
Ma este vendégem jön, de holnap szabad
vagyok.
– Jó, lehet, hogy benézek – válaszolta
Julia.
Noha nem engedhette meg magának,
hogy vásárolgasson, a csekély táppénzből
erre
nem futotta, nézni nem kerül
semmibe.
Ernst bólintott, és lassú, bizonytalan
mozdulattal megfordult. Julia csak akkor
jött rá,
 hogy ezzel a beszélgetésnek vége,
amikor az öreg már háttal állt neki. De ő
még nem
fejezte be, ezért vett egy mély
lélegzetet.
– Ernst! – szólt utána. – Ugye, húsz
éve is Stenvikben élt?
A férfi megállt, és félig visszafordult.
– Ötven éve itt élek – mondta.
– Csak az jutott eszembe...
Julia elhallgatott, mert egyáltalán
semmi sem jutott az eszébe. Kérdezni
akart valamit,
de nem tudta, mit.
– Húsz éve eltűnt a fiam – nyögte ki
iszonyatos erőfeszítések árán, mintha
szégyellné a
bánatát. – Jens. Emlékszik rá?
– Persze – bólintott a férfi kurtán. –
Dolgozunk rajta. Gerlof és én.
 – De...

– Ha az apjához megy, átadna egy

üzenetet? – kérdezte Ernst.
– Mit?
– Mondja meg neki, hogy a
hüvelykujj a lényeg – mondta. – Nem a
kéz.
Julia az öregre meredt. Egy szót sem
értett, de Ernst csak folytatta.
– Meg fogjuk oldani. Régi história,
még a háború idejére nyúlik vissza... De
meg
fogjuk oldani.
Aztán megint sarkon fordult.
– Háború? – képedt el Julia. – Milyen
háború?
De Ernst Adolfsson nem méltatta
válaszra.
 ÖLAND, 1940 JÚNIUSA

Amikor a lovas kocsit lepakolják

odalent a parton, az emberek elkezdik
felrakodni a
csónakokra az újonnan kibányászott
és lecsiszolt mészkőtömböket. Ez a
leginkább embert
próbáló munka, és az utóbbi hat
hónapban – mióta a kőfejtő két billencsét
lefoglalta az
állam, hogy katonai célokra használja
– kézzel csinálják.
A világháború javában zajlik, de
Ölandon el kell végezni a mindennapi
teendőket, csak
 úgy, mint máskor. Követ kell
bányászni, és fel kell pakolni a
rakományt a teherhajókra.
– Gyerünk! – üvölti Lass-Jan
Augustsson, a rakodómunkások vezetője.
A Szél nevű teherhajó fedélzetéről
irányítja a munkát, vadul mutogat az
embereknek,
akik puszta kézzel emelik a köveket a
hajóba. A kezük kiszáradt, a durva
kőtömbök
lehorzsolták a bőrüket. Az Augustsson
mellett álló munkások arra várnak, hogy
a
fedélzetre emelhessék a rakományt.
A Szél nagyjából száz méterre
horgonyozik a parttól, biztos távolságban,
ha esetleg egy
viharos széllökés a sziget felé
taszítaná. Stenviknél nincs kikötőgát, ami
mögött a hajók
menedéket találhatnának, és a part
menti meder sziklás alja bármelyik
pillanatban
szétzúzhatja őket.
A tömböket két evezős csónakkal
viszik ki a hajóhoz. Az egyik jobb oldali
evezőnél
Johan Almqvist matróz ül, aki tizenhét
éves, és néhány esztendeje dolgozik
bányászként
és evezősként.
A bal oldali evezőt Nils Kant
markolja, aki még zöldfülű a szakmában.
Tizenöt éves,
csaknem felnőtt.
Miután megbukott az iskolai vizsgán,
az anyja a családi kőfejtőben szerzett
neki
munkát. Vera Kant úgy határozott,
hogy matróz lesz belőle, noha még igen
fiatal. Nils
tudatában van, hogy lassacskán át
fogja venni az egész kőfejtőt a
nagybátyjától. Tudja,
hogy egy napon nyomot fog hagyni a
hegyoldalban. Egész Stenviket kivájja.
Nils éjszakánként néha azt álmodja,
hogy elsüllyed a fekete vízben, de
napközben
ritkán gondol vízbe fúlt öccsére,
Axelre. Nem gyilkosság volt, bármit
pletykálnak is a
falusiak. Baleset volt. Axel testét
sosem találták meg, a tenger fenekén
pihen, ahogy más
vízbe fúltak is, és soha többé nem jön
a felszínre. Baleset volt.
Az egyetlen emlék, ami Axelből
maradt, egy bekeretezett kép az anyja
asztalán. Vera
és Nils sokkal közelebb került
egymáshoz, mióta Axel meghalt. Vera
mindig azt
mondogatja, hogy neki már csak Nils
maradt, amitől Nils fontosnak érzi magát.
Az evezősök kikötve várják a
rakományt az ideiglenes famóló mellett,
ami mintegy tíz
méterre nyúlik be a vízbe. A
megrakott kocsik megérkeznek a partra.
A köveket
végeérhetetlen sorokban cipelik a
mólóra a sihederek, az asszonyok, az
öregek és néhány
ereje teljében lévő férfi, akit még nem
hívtak be katonának. Lányok is vannak
közöttük.
Nils látja, hogy Maja Nyman piros
kockás ruhában sétál a mólón. Tudja,
hogy a lány
tudja, hogy néha figyeli.
Öland felett a háború árnya lebeg. A
németek nagyjából egy hónappal ezelőtt
minden
nehézség nélkül megszállták
Norvégiát és Dániát. Minden nap új
hivatalos közleményeket
mondanak be a rádióban. Svédország
tényleg képes lenne visszaverni egy
támadást? A
szoros vizén idegen hadihajók
cirkálnak, és időről időre szárnyra kap a
szóbeszéd, hogy
Dél-Ölandot már megszállták.
Ha tényleg jönnek a németek, a
szigetlakók magukra lesznek utalva,
hiszen az elmúlt
századokban sosem ért ide időben a
segítség a szárazföldről, amikor
ellenséges erők
közelítettek. Soha.

Azt mondják, a hadsereg el akarja

árasztani Észak-Ölandot, hogy elejét
vegyék a sziget
megszállásának. Keserű iróniája lenne
a sorsnak, most, hogy a komoly tavaszi
árvizet
lassan felszárítja a nap az alvaron.
Ma reggel egy motor berregése
hangzott fel a víz felől, mire abbahagyták
a berakodást,
és mindenki a borús égre függesztette
a tekintetét. Mindenki, kivéve Nilst, aki
ég a
kíváncsiságtól, milyen lehet egy
légitámadás. A süvítő bombák tényleg
tűzgolyókká
 válnak, és csak füstöt, könnyeket,
sikolyokat és káoszt hagynak maguk
után?
De a sziget felett egyetlen gép sem
jelenik meg, és a munka folytatódik.
Nils gyűlöl evezni. A kőtömbök
cipelése se lehet sokkal jobb, de az
evezés mechanikus
mozdulatsorától megfájdul a feje már
rögtön indulás után. Úgy nem tud
gondolkodni, ha
szüntelenül a nehéz csónakot kell
irányítania az evezőjével, és állandóan
figyelik. Lass-
Jan árgus szemekkel követi a
berakodást, miközben csúcsos sapkáját a
szemébe húzza, és
ordítva utasítgatja a munkásokat.
– Erőltesd már meg magad egy kicsit,
Kant! – óbégatja, amikor az utolsó
tömböt is
felrakták a csónakra.
– Hátrébb az agarakkal, Kant! Ott a
móló! – hőbörög, amikor Nils túl
vehemensen
rántja meg az evezőt, és a könnyű,
üres csónak túlságosan előrelendül.
– Mozogj már, Kant! – ordítja Lass-
Jan.
Nils végig őt bámulja, amíg a
teherhajóhoz eveznek. Nilsé a kőfejtő –
pontosabban
szólva az anyjáé és a nagybátyjáé –,
Lass-Jan mégis az elejétől fogva úgy
bánik vele, mint
egy rabszolgával.
– Csipkedjétek magatokat? – üvölti
Lass-Jan.
Reggel, amikor megkezdték a
berakodást, az emberek beszélgettek és
nevetgéltek,
majdnem olyan hangulat volt, mint
egy mulatságon, de a kövek néma súlya
és éles szélei
könyörtelenül megtörték őket. Most
elszántan, hajlott háttal, vánszorgó
léptekkel cipelik
őket, a ruhájukat fehér mészkőpor
borítja.
Nilsnek semmi baja a csenddel, nem
is nagyon beszél senkivel, hacsak nem
muszáj. De
időről időre rápillant a mólón dolgozó
Maja Nymanra.
– Tele van! – ordítja Lass-Jan, amikor
a követ egy méter magasra púpozták a
csónakban, és a tengervíz már a
peremet nyaldossa.
Két rakodómunkás lemászik, és a
kőkupac tetejére telepszik, miközben
egyre azt a
kilencéves fiúcskát nézik, aki meri ki
a csónakból a vizet. A fiú lopva rémült
pillantást vet
Nilsre, majd fogja a favödrét, és meri
tovább a vizet a csónak aljából.
Nils kitámasztja a lábát, és felemeli az
evezőt. A csónak lassan siklik a teherhajó
felé,
ahol éppen kirakodták a másik
csónakot.
Előre-hátra, evez, előre-hátra, szünet
nélkül. Nils keze fáj, kar- és hátizmai
sajognak.
Arra vágyik, hogy meghallja a német
bombázók hangját.
A csónak végre a hajó oldalának
koccan egy tompa puffanással. A két
rakodómunkás
egy szemvillanás alatt a tat felé
perdül, lehajol, megragad egy tömböt,
majd átemeli a Szél
fedélzetére.
– Adjatok bele apait-anyait! – kiáltja
Lass-Jan a fedélzetről, inge foltos, hájas
hasa
kidudorodik.
Átemelik a köveket a teherhajóra,
majd a raktér nyitott ajtaján át
lecsúsztatják egy
széles deszkán a hajó gyomrába.
Nilsnek segédkeznie kellene a
rakodásnál. Felemel néhány kődarabkát,
majd egy
nagyobbacska tömbnél habozni kezd,
és inkább visszateszi a csónakba. A
lábára esik, és
pokolian fáj.
Vak dühében újra felkapja a követ, és
áthajítja a hajóra anélkül, hogy
megnézné, hova
esik.
– A kurva életbe! – motyogja a
tengernek és az égnek, majd leül az
evezőhöz.

Leveszi a cipőjét, megtapogatja a

sajgó lábujjait, aztán finoman
megdörzsöli őket.
Biztos eltörtek.
Az utolsó tömböket is kirakodják a
csónakból, és a munkások átugranak a
teherhajóra,
hogy ott fejezzék be a kövek
szétválogatását.
Johan Almqvist követi őket. Nils a
csónakban marad a kisfiúval, aki
szakadatlanul meri
a vizet.
 – Kant! – Lass-Jan fölé tornyosul,
kihajol a hajó korlátján. – Pattanj és
segíts!
– Megsérültem – feleli Nils, és ő maga
is csodálkozik rajta, milyen nyugodt a
hangja,
noha a fejében egy egész repülőraj
zúg, mint a megvadult darazsak. Hasonló
higgadtsággal fogja meg az evezőjét.
– Eltörött a lábujjam.
– Lódulj már!
Nils feláll. Egyáltalán nem is fáj
annyira. Lass-Jan vadul rázza a fejét.
– Gyere fel, és láss munkához, Kant!
Nils megrázza a fejét, a keze
megmarkolja az evezőt. A bombák hullni
kezdenek,
fütyülve zúgnak a levegőben.
Nils kiveszi az evezőt a villából, és
kissé felemeli.
 Lassan hátralendíti.
– Eltörte a lábujját... – Egy
rakodómunkás hajol át a korláton Lass-
Jan mellett, egy
alacsony, széles vállú férfi, akinek a
nevére Nils nem emlékszik. – Akkor
hadd fusson
csak haza anyucihoz? – kiáltja
megvetően.
– Majd én elintézem – fordul hozzá a
rakodásvezető.
És ez a veszte! Lass-Jan nem látja,
ahogy Nils evezője felé süvít.
A súlyos evező a tarkóját találja
telibe. Lass-Jan száját elhagyja egy
elnyújtott „aú”, és
megroggyan a térde.
– Az enyém vagy! – ordítja Nils.
Fél lábbal egyensúlyozik a csónak
oldalán, és újra ütésre lendíti az evezőt.
Most a hátán
találja el a rakodásvezetőt, és nézi,
ahogy átdől a korláton, mint egy
liszteszsák.
– A rohadt életbe! – kiált fel valaki a
teherhajó fedélzetén, aztán egy hangos
csobbanás
hallatszik, ahogy Lass-Jan a vízbe
zuhan a hajó és a csónak között.
A partról kiáltások harsannak, de Nils
elengedi őket a füle mellett. Meg fogja
ölni Lass-
Jant! Felemeli az evezőt, belecsap a
vízbe, és eltrafálja Lass-Jan kinyújtott
karját. Az ujjak
nagy reccsenéssel törnek el, a férfi
feje hátrahanyatlik, és eltűnik a víz színe
alatt.
Nils leengedi az evezőt. Lass-Jan teste
fehér buborékok örvényébe süllyed. Nils
újra
felemeli az evezőt, hogy folytassa.
Valami elsuhan Nils füle mellett, és
megüti a bal karját. Hamarabb hallja az
ujjak
reccsenését, mint érezné a kezét
megbénító fájdalmat. Megtántorodik, és
már nem képes
tartani az evezőt, a csónakba ejti.
Szorosan behunyja a szemét, majd
felnéz. A munkás, aki gúnyolódott rajta,
a korlátnál
áll, a kezében egy hosszú szigony. A
tekintetét Nilsre szegezi, rémült, de
eltökélt.
A munkás visszahúzza a szigonyt,
majd ismét fellendíti, de ekkor Nilsnek
sikerül
ellöknie a csónakot a hajótól az
evezővel, és már úton van a part felé.
Otthagyja a munkást
a hajón, és Lass-Jan süllyedő testét a
vízben. Visszateszi a bal oldali evezőt a
villába.
A part felé evez, bal kezének törött
ujjai lüktetnek és sajognak. A fiúcska, aki
meri ki a
vizet a csónakból, összekuporodik az
orrban, és fülét-farkát behúzza.
– Húzzátok ki! – kiált fel mögötte
valaki.
Hallja a csobogást és az ordítozást,
ahogy a Szél fedélzetére emelik Lass-Jan
ernyedt
testét. Biztonságba helyezik,
kipréselik belőle a vizet, és elkezdik
újraéleszteni. Nilsnek
szerencséje volt: Lass-Jan nem tudott
úszni. Nils azon kevesek egyike, aki tud.
Nils a szoros túlpartjára, a horizontra
szegezi a tekintetét. A nap rést talált az
eget
borító felhőzeten, és leragyog az
ezüstösen csillogó vízre.

Minden rendben van. Csak ne fájna

úgy a bal keze! Nils mindenkinek
megmutatta, kié
Stenvik. Nemsokára egész Észak-
Öland az övé lesz, és az élete árán is
megvédi, ha jönnek
a németek.
A csónak feneke a köveknek ütődik,
Nils megragadja az evezőt, és kiugrik.
Mindenre
felkészült, de senki sem ront rá.
A munkások sóbálvánnyá váltan
állnak a mólón: nők, férfiak, gyerekek.
Némán, riadt
 szemmel figyelik. Maja Nyman úgy
fest, mint aki mindjárt könnyekben tör ki.
– Menjetek a pokolba! – ordít rá Nils
Kant a sokaságra, és elhajítja az evezőt a
kövek
közé.
Aztán rohanni kezd a falu felé, haza
az anyjához, Verához, a nagy sárga
házba.
De sem az anyja, sem senki más nem
tudja, amit Nils tud: nagy dolgokra van
elhivatva,
amelyek túlmutatnak Stenviken.
Olyan dolgokra, mint a háború. Egy
napon majd egész
Öland megismeri a nevét, mindenütt
csak róla fognak beszélni. Érzi.
4

Gerlof Davidsson a szobájában várt a

lányára.
Előtte az asztalon az Ölandi hírek, a
helyi napilap friss száma feküdt, és
Gerlof épp egy
nyolcvanegy éves férfiról olvasott, aki
időskori elbutulásban szenvedett, és
akinek nyoma
veszett a dél-ölandi Kastlösában. A
férfi előző nap egyszerűen elhagyta a
házát, és
nyomtalanul eltűnt. Most rendőrök és
önkéntesek keresik az alvaron, még egy
kutatóhelikoptert is bevetettek. Az
éjszaka hideg volt, így egyáltalán nem
biztos, hogy
élve akadnak rá.
 Időskori elbutulás, nyolcvanegy év.
Gerlof csak egy évvel volt fiatalabb,
közeledett a
nyolcvanadik születésnapja. Az még
semmi! Persze könnyebben elfogadja az
ember, ha
egy öreg tűnik el nyomtalanul, mintha
egy kisgyermek. Becsukta az újságot, és
az órára
nézett. Negyed négy.
– Örülök, hogy látlak – mondta
magának. Aztán szünetet tartott,
köhögött, majd
folytatta: – Pont olyan szép vagy, mint
régen, Julia! De most, hogy megjöttél,
lenne
néhány elintéznivalónk. A saját
érdekedben. Beszélhetünk... Tudom,
hogy nem mindig
voltam jó apa, sokat voltam távol. Ti
Ellával maradtatok hármasban
Borgholmban, amíg
én a tengert jártam. De hajóskapitány
voltam, ez volt a munkám, árut
szállítottam a Balti-
tengeren, távol a családomtól... De
most itt vagyok, és nem megyek sehova.
Elhallgatott, és lenézett az asztalra.
Leírta a jegyzetfüzetébe a szavakat,
amiket Juliához
akar intézni. Amióta csak megtudta,
melyik napon jön, igyekezett bemagolni a
mondandóját. Úgy kell hangzania,
mint amikor egy apa a lehető
leghétköznapibb módon
beszélget a gyermekével.
– Örülök, hogy látlak – kezdte újra. –
Pont olyan szép vagy, mint régen.
Vagy mondja inkább azt, hogy csinos?
A csinos talán jobb szó a lányára.
 Már majdnem négy óra volt, és már
csak egy óra volt hátra vacsoráig, amikor
végre-
valahára kopogtak az ajtón.
– Tessék! – kiáltott ki Gerlof, mire
kinyílt az ajtó.
Boel dugta be a fejét.
– Igen, itt van – mondta csendesen
valakinek, aki mögötte állt, aztán
hangosan így
szólt: – Látogatója van, Gerlof.
– Köszönöm – felelte Gerlof, mire
Boel elmosolyodott, és hátralépett.
Egy másik nő jelent meg az ajtóban,
tett néhány lépést az előtérben, Gerlof
pedig nagy
levegőt vett, hogy belefogjon a
mondókájába.
– Örülök, hogy látlak... – kezdte,
aztán elnémult.
 Egy középkorú nőt látott, aki gyűrött
kabátot viselt. Csak nézett rá az előtérből,
a
szeme fáradt volt, a homloka ráncos.
Néhány másodperc múlva a tekintete
tovasiklott,
átölelte barna válltáskáját, mintha
valamiféle védőpáncél lenne, majd tett
néhány lépést
befelé a szobába.
Gerlof fokozatosan felismerte a lányát
a ráncos, komoly arcú nőben, de Julia
sokkal
elgyötörtebbnek nézett ki, mint amire
számított. Sokkal kimerültebbnek és
soványabbnak.
Keserűség és az önsajnálat, ez jutott
róla Gerlof eszébe.
A lánya megöregedett. És akkor ő
milyen öreg lehet?
 – Szia, Gerlof! – mondta Julia, aztán
hallgatott pár pillanatig. – Hát, itt
vagyok.
Gerlof bólintott, és nyugtázta, hogy
még mindig nem apának szólítja, még
szemtől
szemben sem. Azt mondta, „Gerlof’,
méghozzá olyan hanghordozással, mintha
valami
távoli rokonhoz beszélne.
– Milyen volt az utad?

– Jó.
Julia kigombolta a kabátját,
felakasztotta a fogasra az előtérben, a
táskáját pedig a
padlóra tette. Gerlofnak úgy tűnt,
hogy lassan, erőtlenül mozog. Meg
szerette volna
 kérdezni, hogy van, de talán még túl
korai lenne.
– Akkor jó. – Ismét csend állt be. –
Rég láttalak.
– Négy éve, azt hiszem – mondta
Julia. – Több, mint négy éve.
– Igen. De beszéltünk telefonon.
– Igen. Jönni akartam segíteni a
költözésnél, de...
Julia félbehagyta a mondatot, mire
Gerlof bólintott.
– Nem volt semmi gond – mondta. –
Sokan segítettek.
– Akkor jó – felelte Julia. A szoba
közepéig jött. Aztán az ágyhoz ment, és
leült.
Gerlofnak hirtelen eszébe jutott a kis
beszéde, amit begyakorolt.
– Most, hogy itt vagy – vágott bele –
lenne egy kis elintéznivalónk...
 De Julia félbeszakította.
– Hol van?
– Mi?
– Tudod – mondta Julia. – A szandál.
– Ja, persze. Az asztalfiókban. –
Gerlof a lányára nézett. – De szerintem
előbb...
– Megnézhetem? – szólt közbe ismét
Julia. – Nagyon szeretném látni.
– Lehet, hogy csalódni fogsz –
mondta Gerlof. – Csak egy szandál.
Nem... Ettől még
nem kapunk választ a kérdéseinkre.
– Látni akarom, Gerlof!
Julia felállt. Eddig se mosolygott, de
most olyan áthatóan bámult Gerlofra,
hogy a férfi
kezdte azt hinni, hiba volt idehívni.
Talán nem kellett volna. De már
mozgásba lendült a
 gépezet, és nem lehetett megállítani.
Addig akarta halogatni a dolgot, amíg
lehet.
– Egyedül jöttél? – kérdezte.
– Kivel jöttem volna?
– Például Jens apjával – mondta
Gerlof. – Mats... Vagy mi is volt a neve?
– Michael – válaszolta Julia. – Nem
jött. Malmőben él. Csak elvétve
beszélünk.
– Értem – nyugtázta Gerlof.
Ismét csend lett. Julia tett pár lépést
előre, de Gerlofnak eszébe jutott valami:
– Megtetted, amire kértelek? –
kérdezte.
– Mire kértél?
– Elgondolkodtál rajta, milyen sűrű
köd volt aznap?
– Igen... el. – Julia biccentett egyet. –
De miért jössz állandóan a köddel?
 – Szerintem nem... – Gerlof
megválogatta a szavait. – Szerintem nem
történt volna
semmi... Nem történt volna ilyen
borzalom, ha nincs köd. És milyen
gyakran van köd
Ölandon?
– Nem túl gyakran – hagyta helyben
Julia.
– Hát, nem. Évente háromszor-
négyszer. Legalábbis olyan sűrű, mint
aznap. És
mindenki tudott róla, mert bemondták
az időjárásjelentésben.
– Honnan tudod?
– Felhívtam a Meteorológiai
Szolgálatot – felelte Gerlof. – Van
archívumuk.
– És mitől olyan fontos a köd? –
kérdezte Julia.
 – Szerintem... valaki kihasználta, hogy
köd volt – mondta Gerlof. – Valaki, aki
nem
akarta, hogy meglássák.
– Úgy érted, hogy azt nem akarta,
hogy aznap arra lássák?
– Egyáltalán nem akarta, hogy
meglássák.
– Szóval valaki kihasználta, hogy köd
van... és elvitte Jenst? – álmélkodott
Julia.

– Nem tudom – mondta Gerlof. – De

elgondolkodtam rajta. Ki tudta előre,
hogy Jens
aznap kiszökik? Senki. Nem igaz?
Még maga Jens sem. Csak megragadta a
lehetőséget,
ami adódott. – Gerlof látta, hogy Julia
összeszorította a száját, amint a fia
eltűnéséről
kezdtek beszélni, ezért gyorsan
folytatta: – De a ködöt, azt bemondták
előre.
Julia nem szólt semmit. Csak
meredten nézte az asztalt.
– Ezen el kell gondolkodnunk – fűzte
tovább a szót Gerlof. – Rá kell jönnünk,
kinek
származott a legnagyobb előnye
abból, hogy köd volt.
– Láthatnám? – kérdezte Julia.
Gerlof tudta, nem húzhatja tovább az
időt. Bólintott, s az asztal felé fordult.
– Itt van – mondta.
Kihúzta a legfelső fiókot, belenyúlt, és
óvatosan kiemelt egy aprócska tárgyat.
Alig pár
dekát nyomhatott, és fehér
selyempapírba bugyolálták.

Julia lassan Gerlofhoz sétált, amíg a

férfi kibontotta a csomagot. Az apja kezét
nézte,
amin meglátszott a kor: ráncos bőr,
barna májfoltok, fekete erek. Remegett az
ujja, amíg a
selyempapírral bajlódott. Julia
fülsiketítőnek érezte a zizegést.
– Segítsek? – kérdezte.
– Nem, menni fog.
Percekig tartott, mire Gerlof
kibontotta a csomagot, legalábbis úgy
tűnt. Amikor az
 utolsó réteget hámozta le róla, Julia
meglátta, mit rejt a papír. A lábbeli egy
tiszta
nejlonzacskóban volt. Nem tudta
levenni róla a szemét.
Nem fogok sírni!, gondolta. Ez csak
egy szandál.
Aztán érezte, hogy a szeme égni kezd,
és kénytelen volt hevesen pislogni, hogy
lásson.
Látta a fekete gumitalpat és a barna
bőrpántokat, amelyek az idők folyamán
berepedeztek
és kiszáradtak.
– Nem tudom, hogy ez az a szandál-e
– mondta Gerlof. – Ha jól emlékszem,
ugyanilyen volt, de lehet, hogy...
– Ez Jens szandálja – szakította félbe
Julia, a hangja tompán csengett.
– Nem lehetünk biztosak benne –
intette Gerlof. – Ne döntsünk
elhamarkodottan!
Julia nem felelt. Tudta. Letörölte a
kezével a könnyeket az arcáról, majd
óvatosan
felemelte a nejlonzacskót.
– Amint megkaptam, zacskóba tettem
– mondta Gerlof. – Ujjlenyomatok
lehetnek
rajta...
– Tudom – felelte Julia.
Olyan könnyű volt, olyan könnyű.
Amikor egy anya ilyen szandált ad a
kisfia lábára,
csak felkapja a padlóról, és el sem
gondolkodik rajta, milyen könnyű. Aztán
odaáll a
gyerek mellé, előrehajol, érzi a kicsi
testmelegét, megfogja a lábát, mialatt a
gyerek az
 anyja pulóverébe kapaszkodik,
csendben áll ott, vagy mond valamit,
valami gyerekes
butaságot, amit az anyja csak félfüllel
hallgat, mert más dolgokon jár az esze.
Számlákon,
amiket be kell fizetni. A bevásárláson.
Férfiakon, akik nincsenek ott.
– Megtanítottam Jenst, hogyan vegye
fel a szandált – mondta Julia. – Ráment
az egész
nyár, de amikor ősszel elkezdtem a
főiskolát, már meg tudta csinálni. – Még
mindig a
kezében tartotta az apró lábbelit. – És
ezért mehetett ki egyedül aznap, ezért
surranhatott
ki... Mert fel tudta venni a szandált.
Ha nem tanítottam volna meg neki, nem
tudott volna...
 – Ne hibáztasd magad!
– Csak azért... Csak azért tanítottam
meg neki, hogy időt takarítsak meg –
mondta
Julia. – Hogy több időm legyen.
– Ne ostorozd magad, Julia! –
ismételte Gerlof.
– Kösz, hogy mondod! – felelte Julia,
de nem nézett az apjára. – Ezt csinálom
húsz éve.
Elhallgattak, és Juliának feltűnt, hogy
már nem gondol a stenviki parton heverő
csontszilánkokra. Élve látta maga előtt
a fiát, ahogy előrehajol, és minden
idegszálával
arra összpontosít, hogy fel tudja venni
a szandálját, mert apró ujja nem akar
engedelmeskedni az akaratának.
– Ki találta meg? – kérdezte, és
Gerlofra emelte a tekintetét.
 – Nem tudom. Postán jött.
– Kitől?
– Nem volt rajta feladó – válaszolta
Gerlof. – Egy barna borítékban volt, és
elmosódott
rajta a bélyegző. De szerintem
Ölandon adták fel.
– Levelet nem mellékeltek hozzá?

– Nem – mondta Gerlof, de már nem

nézett Julia szemébe, hanem az asztalt
bámulta, és
Julia mást nem tudott kihúzni belőle.
Talán gyanakodott valamire, és nem
akarta
megosztani vele.
Nincs válasz. Julia felsóhajtott.
– De van valami, amit
megpróbálhatnánk – folytatta aztán
Gerlof gyorsan. Majd ismét
elhallgatott.
– Mi? – tudakolta Julia.
– Nos...
Gerlof hevesen pislogni kezdett, és
nem válaszolt. Úgy nézett a lányára,
mintha
elfelejtette volna, miért is hívta ide.
Juliának fogalma sem volt róla, mihez
kezdhetnének, és nem szólt semmit.
Rájött, hogy
még körül sem nézett az apja
szobájában, teljesen lekötötte, hogy a
szandált lássa, kézbe
vehesse.
Tekintete végigpásztázta a szobát.
Mivel ápolónő volt, egykettőre kiszúrta a
vészhívókat a falakon, és mivel Gerlof
lánya volt, észrevette, hogy az apja
magával hozta
 a hajós emlékeit a faházból. Három
teherhajójának lakkozott fa névtáblája –
Hullámtörő,
Szél és Nóra – a hajók fekete-fehér
bekeretezett fotója fölött lógott. A másik
falon
berámázott, lepecsételt hajózási
engedélyek. Az asztal melletti
könyvespolcon ott voltak
Gerlof bőrkötéses hajónaplói,
időrendbe szedve, mellettük két apró
hajómodell, amik egy-
egy üvegpalackban szelték a
hullámokat.
Olyan szépen elrendezett mindent,
akár egy hajózási múzeumban, minden
csillogott-
villogott, és Julia érezte, hogy irigyli
az apját, mert megfér egy szobában az
emlékeivel, és
 nem kényszerül kimenni a
nagyvilágba, ahol az embernek meg kell
játszania, hogy fiatal
és kemény, és szakadatlanul
bizonygatnia kell, hogy értékes.
Az éjjeliszekrényen Gerlof ágya
mellett egy fekete Biblia feküdt, mellette
vagy egy
tucat gyógyszeres doboz. Julia ismét
az asztalra nézett.
– Még meg sem kérdezted, hogy
vagyok, Gerlof – mondta csendesen.
Gerlof bólintott.
– Nem nevezel apának – mondta.
Csend.
– Nos, hogy vagy? – kérdezte Gerlof
aztán.
– Jól – felelte Julia tömören.
– Még mindig a kórházban dolgozol?
– Igen – mondta, és elmulasztotta
megemlíteni, hogy hosszabb időre
kiírták. Ehelyett
azt mondta: – Elmentem Stenvikbe,
mielőtt idejöttem. Megnéztem a házat.
– Remek. Minden rendben odaát?
– Csak, mint mindig. Be van zárva.
– Nem tört be egyik ablak sem?
– Nem – mondta Julia. – De
találkoztam valakivel. Odajött, amikor ott
voltam.
– Gondolom, John volt az – tippelt
Gerlof. – Vagy Ernst.
– Ernst Adolfsson. Feltételezem,
ismered.
Gerlof bólintott.
– Szobrász. Öreg kőfaragó. Smálandi,
de...
– De egyébként rendes fickó –
egészítette ki Julia gyorsan.
– Már régóta itt él – helyeselt Gerlof.
 – Igen, halványan emlékszem rá
kiskoromból... De mondott valami
érdekeset, mielőtt
elment, valami háborús históriáról. A
második világháborúra célzott?
– Szemmel tartja a házat – magyarázta
Gerlof. – Odaát lakik a kőfejtőnél, néha
összeszedi a hátrahagyott
kődarabokat. Annak idején ötven ember
robotolt ott, de mára
csak Ernst maradt... Segített
kiókumlálni ezt az egészet.

– Micsodát? Hogy mi történt

Jensszel?
– Igen. Beszélgettünk róla, törtük a
fejünket – mondta Gerlof, majd azt
kérdezte: –
Meddig maradsz?
 – Hát... – Juliát váratlanul érte a
kérdés. – Nem is tudom.
– Maradj pár hétig! Olyan jó lenne! –
kérlelte Gerlof.
– Az túl sok – vetette ellen gyorsan
Julia. – Haza kell mennem.
– Tényleg? – ámult el Gerlof, mintha
valami meglepőt hallott volna.
Az asztalon heverő szandálra nézett,
Julia pedig követte a pillantását.
– De maradok egy darabig – mondta.
– Segítek.
– Miben?
– Amiben csak kell. Hogy tegyünk
egy lépést előre.
– Jó – mondta Gerlof.
– Hát, akkor mit csináljunk? –
kérdezte Julia.
– Beszélgessünk el az emberekkel!
Hallgassuk meg a történeteiket! Mint a
régi szép
időkben.
– Úgy érted... több emberrel kell
beszélnünk? – rökönyödött meg Julia. –
Többen
tették?
Gerlof a szandálra tekintett.
– Van néhány ölandi, akivel szeretnék
beszélni – mondta. – Szerintem tudnak
dolgokat.
Már megint nem adott egyenes
választ. Julia kezdett belefáradni, és már
nagyon
mehetnékje volt, de most még
maradnia kellett... És hozott süteményt
is!
Maradok, Jens. Néhány napig. A
kedvedért.
– Lehet itt kávét kapni? – kérdezte.
– Általában igen – válaszolta Gerlof.
 – Akkor kávézhatnánk és sütizhetnénk
– javasolta Julia, és hirtelen úgy érezte,
hogy
hangja kísértetiesen hasonlít Lenáéra,
aki mindig mindent előre eltervez.
– Hol alhatok ma éjjel? Van valami
javaslatod? – kérdezte.
Gerlof lassan az asztal felé nyúlt.
Kihúzott egy kis fiókot, beletúrt, és
előhalászott egy
kulcscsomót.
– Itt van, ni! – mondta, és átadta a
kulcsokat Juliának. – Aludj a
csónakházban... Van
bent áram.
– De nem... – Julia az ágy mellett állt,
és lebámult Gerlofra. Úgy festett, az apja
mindent eltervezett. – Nincs tele
halászhálókkal meg ilyesmikkel? –
kérdezte. – Úszókkal
 meg kátrányosdobozokkal?
– Teljesen kipucoltam. Már nem
halászom – világosította fel Gerlof. –
Senki sem
halászik már Stenvikben.
Julia elvette a kulcsokat.
– Korábban alig lehetett belépni,
annyi lom volt ott – mondta. –
Emlékszem...
– Mindent eltakarítottam –
nyugtatgatta Gerlof. – A nővéred pedig
szépen rendbe rakta.
– Tényleg azt akarod, hogy
Stenvikben töltsem az éjszakát? –
kérdezte Julia. – Teljesen
egyedül?
– A falu nem üres. Csak úgy néz ki.

Fél órával az után, hogy elindult

Gerloftól, Julia ismét Stenvikben volt.
Odalent
ácsorgott a sötét víz partján. Az ég
ugyanolyan felhős volt, mint reggel, telis-
tele
árnyakkal. Már csaknem alkonyodott,
és Julia egy pohár vörösborra vágyott.
Aztán még
egyre. Borra vagy tablettára.
A hullámok miatt volt. Ma este a
hullámok békésen nyaldosták a part
kavicsait, de
viharban majd’ két méter magasra is
feltornyosultak, s mennydörgésszerű
robajjal messze

kicsaptak a partra. Sok mindent

kivetettek a szoros medréből: roncsokat,
haltetemeket,
csontszilánkokat.
 Julia nem akarta tüzetesebben
szemügyre venni, mi minden hever a part
kavicsai
között. Az óta a nap óta nem úszott a
tengerben Stenviknél.
Megfordult, és a csónakházat
fürkészte. Aprónak tűnt, és
magányosnak.
Már nem vagyok messze, Jens.
Juliának fogalma sem volt, miért
fogadta el a kulcsokat, és miért ment
bele, hogy itt
aludjon, de egy éjszakára talán
megteszi.
Sosem félt a sötétben, és megszokta
már az egyedüllétet. Egy-két napig
megteszi.
Aztán hazamegy.
Kinyitotta a csónakház fehér ajtajának
lakatját. A szoros felől egy utolsó hideg
fuvallat
érkezett, és szabályosan betaszította a
sötétségbe.
Amikor az ajtó bezárult mögötte, az
őszi szél süvítése hirtelen elnémult. A
csónakházban minden csendes volt.
Felkapcsolta a mennyezeti lámpát, és
megállt a küszöbön.
Gerlofnak igaza volt. A csónakház
már nem olyan volt, mint amilyenre
emlékezett.
Nem egy halász munkahelye volt, tele
bűzlő hálókkal, összetört csónakokkal és
az
ölandi napilap padlón felhalmozott
sárguló példányaival. Amióta Julia
utoljára itt járt, a
nővére teljes egészében felújította a
csónakházat, és kicsinosította, mintha
csak egy kis
 nyaraló lenne. Lakkozott lambéria
volt a falakon, alul fenyőpadló, és volt
odabent egy kis
hűtő, egy hősugárzó és egy főzőlap is,
amelyet a partra néző ablaknál helyeztek
el. A
másik ablaknál egy asztal állt, amin
egy hatalmas, bronzból és fényes rézből
készült
iránytű volt. Gerlof egyik emléktárgya
a tengeren töltött időből.
A csónakház levegője száraz volt.
Enyhe kátrányszag terjengett, de hamar
kiszellőzött,
amikor Julia kinyitotta a spalettákat és
a kis ablakokat. Gond nélkül ellesz itt,
leszámítva,
hogy teljesen el van zárva mindentől.
Vélhetően a kőfejtőnél lakó Ernst
Adolfsson volt a legközelebbi
szomszédja. Ernstnek
egy régi Volvója volt, és Julia nagyon
örült volna, ha megint megpillantja a falu
főútján,
de amikor kikukucskált az ablakon az
iránytű fölött, semmi mozgást nem látott,
csak a
dombtető gyér füve hajladozott a
szélben. Még a sirályok is eltűntek.
A csónakházban két keskeny ágy állt.
Az egyikre kipakolta a táskái tartalmát: a
ruhákat, a neszesszert, egy váltás cipőt
meg egy halom papírkötéses romantikus
regényt,
amiket a hátizsák aljába tömött;
titokban ilyeneket olvasott. A könyveket
az
éjjeliszekrényre tette.
Az ajtó melletti falon egy kis tükör
lógott lakkozott keretben, és Julia az
arcát nézegette
benne. Ráncos volt és nyúzott, de a
bőre nem tűnt olyan szürkének, mint
Göteborgban. A
sziget hűvös szelei adtak egy kis színt
az arcának.
Mihez kezdjen? Miután meglátogatta
Gerlofot, vett egy seízű hot dogot az
idősek
otthona melletti büfében, így most
nem volt éhes.
Olvasson? Nem.
Igya meg a bort, amit hozott? Nem,
még nem.
Úgy döntött, felfedezőútra indul.

Julia kiment a csónakházból, lassan

lesétált a vízhez, és elindult délnek a part
mentén.
Egyre könnyebben lépdelt a köveken,
ahogy visszanyerte a veleszületett
egyensúlyérzékét,
aminek hála stenviki diáklány korában
is úgy szökdécselt egész álló nap a
tengerparton,
hogy egyszer sem botlott meg.
A csónakház alatt srégen még mindig
megvolt a Szürke Szem, de a hullámok és
a jég
romboló munkája révén közelebb
került a tengerhez. A Szürke Szem egy
méteres,

keskeny szirt volt. Egykoron Julia a

saját sziklájának tekintette, és most
futólag
megpaskolta, ahogy elhaladt mellette.
Úgy tűnt, az évek alatt jobban
belesüppedt a talajba.
 A malom is kisebbnek tetszett.
Stenvik legmagasabb épülete volt, a
dombhát peremén
állt néhány száz méterre délre a
csónakháztól. De amikor Julia odaért,
látta, hogy nem tud
felkapaszkodni, mert a szikla túl
meredek.
A szélmalomtól délre további
csónakházak sorakoztak a keskeny öböl
partján, ahová
nyáron a hosszú napozóstéget
építették. Egy teremtett lelket sem
lehetett most látni.
Julia felment az útra, és Gerlof
csónakházától északra haladt. Megállt, és
kibámult a
szárazföld felé. Smáland csupán egy
vékony csík volt a horizonton. Hajókat
nem látott.
 Lassan körbefordult, hogy az egész
környék látványát magába szippantsa,
mintha a
partvidék valami talányt rejtene, amit
megfejthet, ha rábukkan a megfelelő
nyomokra.
Ha valóban az történt, amitől
mindenki fél, és Jens a vízhez ment,
akkor itt kellett
végigbandukolnia azon az estén.
Kereshetne nyomokat, de természetesen
ezt már
megtették. Megtette ő maga, a
rendőrség és az összes stenviki.
Folytatta az útját, és néhány száz
méter után elérte a kőfejtőt.
Természetesen zárva volt. Már nem
bányásztak mészkövet. A Stenvik Kő
Kft. felirat
betűit alig lehetett kivenni a parti út
mentén álló fatáblán, a festék
lepattogzott, lemállott.
A kőfejtőnél egy kis csapás vezetett az
alvar felé, de kissé távolabb mind a
csapás, mind a
bamászöld táj hirtelen véget ért, és
eltűnt a talaj széles hasadékában. Julia
közelebb lépett
a meredély széléhez, aminek fala
csaknem kilencven fokos szögben esett
lefelé.
A külszíni bánya nem lehetett
mélyebb négy-öt méternél, de területre
több focipályát is
kitett. Az ölandiak évszázadokon át
fejtették itt a követ, vájták a sziklát.
Juliának úgy tűnt,
mintha mindenki egyszerre tette volna
le a szerszámát, és ment volna haza
örökre. A
 kibányászott tömbök még mindig szép
sorban hevertek a murván.
A bánya túlsó végében magas,
halovány figurák sorakoztak az alvaron.
Túl sötét volt és
túl messze voltak ahhoz, hogy Julia
láthassa a részleteket, de egy idő után
ráeszmélt, hogy
kőszobrok állnak ott. Úgy festettek,
mintha egy kőfaragó művész alkotásai
lennének, mind
különböző nagyságú volt. Közvetlenül
a kőfejtő szélén egy másfél méteres tömb
magasodott, a teteje kicsúcsosodott,
úgy nézett ki, mint egy középkori
templomtorony.
Talán a marnasi templom.
Julia rájött, hogy Ernst Adolfsson
munkáit szemléli.
A kőszobrok mögött egy faház állt,
egy bordó négyszög az alvar kellős
közepén az
alacsony fák és a borókabokrok
között, és mellette ott parkolt Ernst
hatalmas, íves
karosszériájú Volvója. A ház
ablakaiban égett a fény.
Julia úgy határozott, másnap reggel
közelebbről is megtekinti Ernst
műalkotásait,
mielőtt elhagyja Stenviket.
Innen a Blá Jungfrunt is látta, egy
apró kékesszürke bucka volt a láthatáron.
A szigetet,
ahol a legenda szerint a boszorkányok
mulatoznak a sátánnal. Lakatlan volt, a
területe
nemzeti park, de egész napos
hajóutakat szerveztek oda. Julia
kislánykorában járt ott egy
 verőfényes napon, Lenával, Gerloffal
és Ellával.
Sok-sok gyönyörű kerek kavics
tarkállott a sziget partján, de Gerlof óva
intette, hogy
egyet is magával vigyen.
Balszerencsét hoz, így hát hagyta a
köveket, ahol voltak. Ennek
ellenére elég szerencsétlenül alakult
az élete.
Húsz perccel később már az ágyon ült
a csónakházban, hallgatta a szél zúgását,
és
kicsit sem érezte fáradtnak magát. Tíz
körül megpróbált nekiállni az egyik
szerelmes
regénynek, amit magával hozott. A
birtok titka címet viselte, de nagyon lassú
sodrású volt
a történet. Becsukta a könyvet, majd
az ablak melletti asztalon álló iránytűre
meredt.
Göteborgban kellene lennie, a
konyhaasztalnál kellene ücsörögnie egy
pohár
vörösborral, és az utcai lámpákat
kellene néznie, ahogy megvilágítják a
kihalt utcát.

Stenvikben vaksötét volt. Kiszaladt

pisilni, átbotladozott a köveken, és
majdnem
eltévedt, holott alig néhány méterre
távolodott el a csónakháztól. Már nem
látta a vizet
odalent, csak a hullámok sóhajtozását
és a partot érő kavicsok koppanásait
hallotta. Az
égen komor esőfelhők úsztak át a
sziget fölött sietve, mint gonosz
szellemek.
Ahogy a szabad ég alatt guggolt, és a
szél a csupasz hátsóját fújta, akaratlanul
is a
szellemre gondolt, aki az 1900-as
évek hajnalán bukkant fel a parton.
Emlékezett rá, hogy a nagyanyja, Sara
mesélte el a történetet az alkonyat óráján.
A
férje és annak testvére lementek a
partra egy viharos éjszakán, hogy
biztonságba
helyezzék a tomboló hullámok elől a
halászcsónakokat.
Ahogy ott álltak a habzó víz szélén, és
a facsónakjaikat vonszolták, cibálták,
hirtelen
egy alak öltött testet a sötétben. Egy
férfi volt, aki vastag vízhatlan ruhát
viselt, és elkezdte
az ellenkező irányba, a tenger felé
rángatni az egyik csónakot. Nagyapa
ráüvöltött, mire az
alak visszaüvöltött. Törte a svédet.
Szakadatlanul egyetlen szót ismételgetett.
– Saaremaa! – ordította. – Saaremaa!
A halászok keményen fogták a
csónakjukat, mire az alak sarkon fordult,
és a csapdosó
hullámok közé vetette magát.
Nyomtalanul eltűnt a viharban.
Julia gyorsan befejezte a dolgát a
csónakház ösvényén, és visszasietett a
melegbe, majd
bezárta maga mögött az ajtót. Aztán
eszébe jutott, hogy a házban nincs víz, fel
kell mennie
érte a faházba.
Három nappal a szörnyűséges vihar
után, hírek jöttek Öland legészakibb
csücskéből:
zátonyra futott egy hajó Bödánál, a
hullámok összezúzták. Az észtországi
Saaremaa
szigetéről jött. A legénysége
odaveszett a viharban, így a tengerész,
akihez a halászoknak
szerencséjük volt, akkor már halott
volt. Vízbe fulladt.
A nagymama biccentett egyet Juliának
a szürkületben.
– A parti szellem.
Julia elhitte a történetet, nagyszerű kis
mese volt, és Julia minden történetet
elhitt, amit
az alkonyat óráján hallott. A vízbe fúlt
tengerész most is odakint kóborol valahol
a parton,
elveszetten és magányosan.
 Juliának borsódzott a háta a
gondolattól, hogy megint kimenjen.
Nincs is szüksége
vízre, egyszer kibírja fogmosás nélkül.
A csónakház ablakában vastag vörös
gyertyák álltak. Meggyújtott egyet az
öngyújtójával, mielőtt lefeküdt, és
sokáig hagyta égni.
Jensért. És az anyjáért.
A láng fényében döntésre jutott: ma
nem borozik, és nem vesz be altatót.
Egyedül fogja
leküzdeni a bánatát. Végtére is
mindenütt vele volt, nem csak
Stenvikben. Amikor egy
fiatal férfival futott össze az utcán,
egyből maga alá gyűrte a mélységes
szomorúság.
Tekintete a címjegyzékére esett, ami
Lena mobilja mellett hevert az ágyon, és
hirtelen
felindulásból felkapta mindkettőt.
Átfutotta a füzetet, megtalálta a számot,
amit keresett,
és gyorsan beütötte.
Működött. Két kicsengés, három,
négy.
Egy tompa férfihang szólt bele:
– Halló?
Fél tizenegy volt egy átlagos
munkanapon. Julia túl későn telefonált,
de most már nem
gondolhatta meg magát.
– Michael?
– Igen?
– Julia vagyok.
– Igen... Szia, Julia!
A férfi inkább fáradtnak hangzott,
mint meglepettnek. Julia megkísérelte
felidézni,
 hogy néz ki, de nem járt sikerrel.

– Ölandon vagyok. Stenvikben.

– Aha... Nos, én Malmőben, mint
általában. Már aludtam.
– Tudom, hogy késő van – mondta
Julia. – Csak azt akartam mondani, hogy
van egy új
nyom.
– Nyom?
– A fiunk eltűnésének ügyében –
magyarázta. – Jens eltűnése ügyében.
– Aha – felelte a férfi.
– Ezért jöttem ide... Gondoltam, tudni
akarod. Talán nem vezet sehova, de
mégis...
– Hogy vagy, Julia?
– Jól... Majd hívlak, ha van valami.
– Oké – hagyta annyiban Michael. –
Ezek szerint még megvan a számom. De
ha
legközelebb nem ilyen későn
telefonálnál, igen hálás lennék.
– Persze – vágta rá Julia.
– Minden jót!
Michael letette, és a vonal elnémult.
Julia csak ült ott a mobillal a kezében.
Hát jó. Kipróbálta és működik, de tudta,
hogy
rossz embert hívott.
Michael már a válásuk előtt
továbblépett. Az első perctől kezdve meg
volt győződve
róla, hogy Jens lement a partra, és
vízbe fulladt. Julia volt, hogy gyűlölte
ezért, máskor
meg irigyelte.

Néhány perccel később, amikor

leoltotta a lámpát és nadrágban,
pulóverben lefeküdt,
szakadni kezdett. Egész este lógott az
eső lába.
Nagyon hirtelen kezdődött, az
esőcseppek megszállottan verték a
bádogtetőt. Julia
feküdt a sötétben és hallgatta, ahogy
apró patakok erednek meg odakint a
lejtőn. Tudta,
hogy a csónakház biztonságos,
minden tomboló vihart túlélt eddig, ezért
behunyta a
szemét és elaludt.
Azt már nem hallotta, hogy a vihar fél
óra múltán elállt. Nem hallotta a lépteket
odaát a
sötét kőfejtőnél. Semmit sem hallott.
 ÖLAND, 1943 MÁJUSA

Nilsé a part, Nilsé Stenvik és Nilsé az

egész alvar, ami a falut körülöleli. Ha az
anyjának nincs szüksége a segítségére
a házban vagy a ház körül, egész nap az
alvaron
barangol, nagyokat sétál. A sárga
napfényben járja Öland sztyeppéjét,
hátizsákja a vállán
himbálódzik, vadászpuskája a
kezében.
A mezei nyulak általában a
fészkükben gubbasztanak, egész a talajra
lapulnak, amíg rá
nem jönnek, hogy észrevették őket, és
akkor kereket oldanak, az embernek
pedig
 észvesztő gyorsasággal kell a vállához
kapnia a fegyverét. Nils állandó
készültségben áll,
amikor vadászik.
Az otthona és az alvar jelenti számára
az egész világot, amióta az anyja
megmondta,
hogy nem dolgozhat többé a
kőfejtőben a Lass-Jannal történt néhány
évvel korábbi
összetűzés után. Egyetlen munkás sem
akarja maga körül tudni. De Nils egy
kicsit se
bánja, úgysem ment volna vissza oda,
és nem kért volna bocsánatot. Az
egyetlen dolog,
ami dühíti, hogy az anyja kifizette
Lass-Jan bérét azokra a hetekre, amíg a
törött ujja miatt
nem tudott dolgozni.
 A francba! Végtére is az egész Lass-
Jan hibája volt!
Nils is hordozza az összecsapás
emlékeit: két törött ujj a bal kezén. Nem
volt hajlandó
elmenni az orvoshoz Marnasbe, noha
igen fájt, és a csontja rosszul forrt össze,
az ujjai
görbék lettek, nehezen tud fogni
velük. De oda se neki! Jobbkezes, és a
puskát így is meg
tudja tartani.
A falusiak elkerülik Nilst ezekben a
napokban, de ez se számít fikarcnyit se!
Látta
párszor Maja Nymant a főúton,
amikor az alvarra tartott, de a lány csak
bámult rá némán,
ahogy a többiek is. Majának nagy kék
szeme van, de Nils tökéletesen megvan
nélküle is.
Nils az anyjától kapta a duplacsövű
Husqvarna vadászpuskát, hogy legyen
társasága.
Nils pedig nekiajándékozza a
nyulakat, amiket a fegyverrel lő, így az
anyjának nem kell
fizetnie a drága húsért a pénzsóvár
falusi tenyésztőknek.
Keleten látszik a marnasi templom
fehér tornya a horizonton, de Nilsnek
nincs
szüksége ilyesfajta támpontokra. Úgy
ismeri az alvart, mint a tenyerét,
eligazodik a
kőfalak, a szirtek és a bokrok
labirintusában a végtelen síkságon.
Előtte az emlékhalom: egy apró,
kövek alkotta bucka, amit azon a helyen
emeltek, ahol
 egy tébolyodott szolga végzett egy
pappal vagy püspökkel sok száz évvel
azelőtt, hogy
Nils világra jött. Az erre járók a mai
napig tesznek ide egy-egy követ olykor.
Nils ugyan
nem, de ez remek hely, hogy leüljön
és megebédeljen.
Megáll, elmereng, és enyhe éhséget
érez. Odamegy a kőhalomhoz, levesz róla
néhány
göröngyös követ, aztán letelepszik, a
puskát a keze ügyébe helyezi, a
hátizsákot a térdére
veszi.
Kinyitja, és látja, hogy két sajtos és
két kolbászos szendvics van benne
zsírpapírba
csomagolva, mellettük egy kis üveg
tej. Az anyja kérés nélkül pakolta be az
elemózsiát,
miközben Nils megtöltötte a kis réz
laposüvegét konyakkal, amit az anyja a
kamrában tart,
leghátul a fal mellett.
Azzal kezdi az ebédszünetet, hogy
kinyitja a flaskát, és nagyot húz belőle, az
ital égeti
a torkát, aztán kibontja a
szendvicseket. Lehunyt szemmel eszik és
iszik, hagyja, hogy
kavarogjanak a gondolatai.
A vadászat jár az eszében. Ma még
nem lőtt nyulat, de ott van még rá az
egész délután.
Aztán a háborúra gondol, a hírek még
mindig ettől hangosak, bármikor
kapcsolja be az
ember a rádiót.
 Svédországot nem támadták meg,
noha 1941 nyarán három német romboló
aknamezőre
futott Ölandtól délre, és a levegőbe
röpült. Hitler száz katonája végezte a
tengerben,
megfulladtak vagy halálra égtek az
olajfoltok lángjaiban. A rákövetkező
nyáron sok ölandi
úgy vélte, a háború elérte őket is,
amikor – valamilyen oknál fogva – német
gépek nyolc
bombát dobtak a borgholmi várrom
melletti erdőre.
A robbanás zaja Stenvikig
elhallatszott. A tompa dörej felébresztette
Nilst, kibámult a
sötétbe az ablakon, a szíve vadul
kalapált. Meg mert volna esküdni rá,
hogy a repülők
hangját is hallotta, amint elhagyták a
sziget légterét. Messerschmittek, talán.
Hallgatózott,
és arra vágyott, hogy újabb
robbanások dörrenjenek, és Stenvik körül
is hulljanak a
bombák.
De a németek nem szállták meg
Ölandot, és most már úgyis túl késő,
Hitler semmit
sem tehet. Nils olvasta az újságban,
hogy a német csapatok megadták
magukat
Sztálingrádnál a kegyetlen tél miatt.
Úgy fest, Hitler a vesztes oldalon áll.
Nils nyerítést hall a háta mögül.
Kinyitja a szemét, és hátranéz.
Néhány ló bukkan fel mögötte. Négy
fiatal fehér és
 barna állat közeledik a kőhalomhoz,
kacskaringós sorban ügetnek el előtte, a
fejüket
leszegik, a lábuk körül por örvénylik.
A patáik csaknem teljesen nesztelenek,
ahogy
átvágnak a füvön.
A lovak ménesekben nyargalásznak az
alvaron kedvükre. Olykor, amikor Nils
nyulak
után kutat, és nem néz a lába elé, a
bakancsa mélyen belesüpped egy-egy
kupac lószarba,
amiket apró barna emlékhalmokként
hagynak maguk után az állatok.
Úgy tűnik, ennek a kis ménesnek
határozott célja van, de amikor Nils
füttyent egyet, és
beledugja a bal kezét a táskájába, a
csapatot vezető ló lelassít, és felé fordítja
a fejét.
A többi állat is megtorpan, és Nilst
vizslatja. Az egyikük lehajtja a fejét,
hogy
megszaglássza az alvar sárga füvét, de
nem kezd legelészni. Valami ízletesebbre
várnak.
Nils bal keze még mindig a táskában,
az üres zsírpapírt zörgeti, míg a jobbját
kényelmesen maga mellé teszi a
kövekre.
A lovak tétováznak, bele-
beleszimatolnak a levegőbe, patájukkal
kapálják a talajt. Nils
újra megzizegteti a papírt, és a
sötétbarna vezérló tesz egy óvatos lépést
az irányába. A
többiek lassan követik, az orrcimpáik
finoman remegnek.
A ménes vezetője megáll öt méterre
Nilstől.
– Gyertek csak! Ebédidő! – mondja
Nils, és várakozásteljesen mosolyog.
Nyulakat nem csalogathat így
magához az ember, csak lovakat.
A vezérló megrázza busa fejét, és
horkant egyet.
Aztán tesz két lépést előre, mire Nils
hirtelen felemeli a jobbját, és elhajítja az
első
követ.
Telitalálat! A durva mészkődarab pont
a pofáján találja el az állatot, ami
hátrahőköl,
mintha áramütés érte volna. Rémülten
hátrál, s nekiütközik a mögötte álló
társának.
Rémületében megpördül, ekkor Nils
talpra szökken, és elhajítja a második
követ. Ez
 simább és élesebb, és úgy hasítja a
levegőt, akár a penge.
A vezérló oldalát találja el. Az állat
magas hangon, riadtan felnyerít, és ekkor
a többi ló
is felfogja a veszélyt. Hanyatt-homlok
vágtáznak az alvaron át, ahogy a lábuk
bírja, a
patáik dobolnak a talajon. Elnyelik
őket a bokrok.
Nils megrémült egy kicsit, és a
harmadik kő elvéti a célt, túlságosan
messzire megy és
irányt téveszt. Ez nem jó.
Villámgyorsan lehajol, de a negyedik
dobás meg túl rövidnek
bizonyul.
Az utolsó dolog, amit a vezérlóból lát,
az a tomporán vérvörösen csillogó
sérülés. A
 seb mély, vélhetően jó pár napig
eltart, mire begyógyul. Nils meg szeretné
találni a követ,
ami megsebesítette az állatot, mielőtt
hazamegy, hogy megnézze, véres lett-e.

A lovak halálos vágtájának zaja elhal.

Az alvarra újra csend telepszik. Nils
kifújja a
levegőt, és visszaül a kőhalomra.
Elmosolyodik, amikor eszébe jut a ló
meghökkent, buta
tekintete az első találat után.
Rohadt lovak!
Nils megmutatta nekik, ki az úr a
stenviki alvaron! Még mindig maga elé
mosolyog,
amikor felkapja a hátizsákját. Az
anyja nem rejtett bele egy kis
vajkaramellát?

Leszállt az est a marnasi idősek

otthonára. Gerlof az asztalánál ült, előtte
a
jegyzetfüzete. Egy golyóstollat tartott
a kezében, de nem írt semmit.
Amikor az asztalánál ült,
könnyűszerrel meggyőzte magát róla,
hogy nem is olyan
öreg, mint gondolja, és még rengeteg
erő van benne, egy-két perc múlva
felpattan,
kinyújtózik, és erőtől duzzadó lába
oda viszi, ahova akarja.
 Ki. Le a stenviki partra. Kiviszi a
csónakot, kievez a hajóhoz, ami a nyílt
vízen várja.
Felszedi a horgonyt, felvonja a
vitorlát, és elhajózik a nagyvilágba.
Mindig is élvezte, hogy
hajóskapitányként bárhová elhajózhat.
Egy kis szerencse, egy
nagy adag tudás, megfelelő felszerelés
és ellátmány, és máris célba veheti a
világ bármely
kikötőjét, aztán újra hazatérhet.
Lenyűgöző. Határtalan szabadság.
Néhány perc múlva megszólalt a
vacsorára hívó csengő, és visszarántotta
Gerlofot
gyarló testi valóságába. A lába merev,
a karja már nem lenne képes felhúzni a
vitorlát.
Elrepültek a tengeren töltött évek. És
nem is volt belőlük olyan sok. Gerlof
először első
tisztként hajózott ki az apja
kétárbocosán, az Ingrid Marián a húszas
évek végén. Öt
esztendőre rá, amikor az apja
felcsapott hajókereskedőnek, átvette a
hajót, és átkeresztelte
Szélre, majd megmunkált faanyagot
kezdett szállítani Smálandból Ölandra.
Huszonkét
évesen már kapitány volt.
A második világháború alatt
révkalauzként dolgozott Ölandon, és
kétszer is végig
kellett néznie, ahogy egy hajó
elsüllyed – a fedélzetén a teljes
legénységgel –, mert a
kapitány azt hitte, biztonságosabb utat
tud az aknamezőn át, mint a révkalauz.
 Gerlof állandóan rettegett az aknáktól.
Rémálmaiban, amikből jeges verejtékben
fürödve riadt fel, a hajó korlátjánál állt
a naplementében ragyogó vízen, lenézett,
és
hirtelen meglátott egy óriási fekete
aknát a felszín alatt. Öreg és rozsdás akna
volt, benőtte
a hínár, de a sasszeg pár pillanat
múlva neki fog ütődni a hajónak, és az
akna felrobban.
A hajót már nem állíthatta meg,
némán úszott az akna felé... És pont
mielőtt nekiment
volna, Gerlof felriadt.
A háború után megvette a második kis
teherhajóját, a Hullámtörö t, és Borgholm
és
Stockholm között kezdett ingázni a
Södertalje-csatomán. Ölandi vörös
mészkövet
szállított a fővárosba, ahol gőzerővel
folyt az újjáépítés. Visszaúton gyakorta
hozott
benzint és meszet a borgholmi
termelőszövetkezetnek. Az útját
szegélyező kikötőkben
rendre találkozott ismerős hajókkal, és
ha bárki segítségre szorult, rá bizton
számíthatott.
Abban az időben nem volt versengés,
és Gerlof is sok segítséget kapott azon a
decemberi éjszakán 1951-ben, amikor
a Hullámtörő fedélzetén felcsaptak a
lángok, ahogy
Ángsőnél horgonyzott. A
szállítmánya, a lenolaj gyulladt meg, és
Gerlof meg az első
tisztje, John Hagman éppen csak felért
a fedélzetre, mielőtt a tűz végigsöpört a
hajón.
Egyikük sem tudott úszni, de egy
másik teherhajó, ami Oskarshamnból jött,
a közelben
horgonyzott, és átjutottak rá. Minden
támogatást megkaptak, amire csak
szükségük volt,
de csupán annyit tehettek a
Hullámtörőé rt, hogy elvágták a
horgonyát, és hagyták, hogy
elsodródjon az éjszakába.
A téli éjszakában lángoló hajó Gerlof
számára az ölandi hajózás találó jelképe
lett,
noha ezt akkoriban még nem látta.
Feladhatta volna, amikor a nyomozás
után
felmentették, de ő arra használta a
biztosítótól kapott pénzt, hogy újabb
teherhajót vegyen,
 ezúttal motorosat, és további kilenc
évig tevékenykedett hajóskapitányként. A
Nóra volt
az utolsó hajója, ezt szerette a
legjobban. Kecses volt, a teste pompás
tatban végződött,
csodálatos dízelmotorja valósággal
dorombolt. Még ma is a fülébe cseng a
hangja, főleg
elalvás előtt.

1960-ban túladott a Nórán, a

borgholmi tanácsban kezdett dolgozni, és
innentől kezdve
csak ülőmunkát végzett. Megvolt az
az előnye persze, hogy minden este
hazamehetett
Ellához. A lányai gyerekkorának nagy
részéből kimaradt, de legalább a
kamaszkorukat
velük tölthette. És amikor a hatvanas
évek végén a kisebbik lánya, Julia
teherbe esett,
Gerlofot hidegen hagyta, hogy férjnél
van-e vagy sem: imádta a kiskölyköt. Az
unokáját.
Jens Gerlof Davidssont.
Aztán jött az a borzalom.
Ősz volt, Julia esti iskolába járt,
ápolónőnek tanult, és hosszabb időt
töltött Stenvikben
Jensszel, mint máskor. Jens apja,
Michael a szárazföldön maradt. Ebéd
után Julia Gerlofra
és Ellára bízta a fiát, és átment
Kalmarba az új hídon. Megkávéztak,
majd Gerlof habozás
nélkül magára hagyta a feleségét és
Jenst, mert sejtelme sem volt róla, hogy
valami baj fog
történni. Lement a partra, hogy
kibogozzon néhány halászhálót, amit
másnap reggel
szándékozott kivetni.
Odalent a csónakháznál látta, hogy a
köd kezd felszállni a Kalmar-szoros
felett, a
legsűrűbb köd, amit a tengeren töltött
évek óta látott. Amikor leereszkedett a
partvidékre,
Gerlof a bőrén érezte, mint valami
jeges fátylat, és megborzongott, mintha a
hajója
fedélzetén állna a hidegben. Néhány
pillanattal később a világ tejfehérbe
öltözött
körülötte, és semmit sem látott.
Haza kellett volna mennie Ellához és
Jenshez. Gondolt rá. De még egy óráig a
 csónakházban maradt, és a hálókkal
bajlódott.
Így történt. Ám mivel a csónakháznál
maradt, és mivel jó volt a hallása, egy
dolgot
biztosan tudott, amiről soha senkit
sem sikerült meggyőznie, leszámítva
talán Juliát: Jens
nem ment le a partra aznap. Gerlof
meghallotta volna. Jens nem fulladt
vízbe, ahogy a
rendőrség feltételezte, és a testét nem
sodorták el a hullámok, és nem süllyedt a
Kalmar-
szoros fenekére.
Jens máshová ment, nem a vízhez.
Gerlof az asztal fölé hajolt, és leírt egy
mondatot:
Az alvar olyan, akár a tenger.
Igen. Odakint bármi megtörténhet, és
soha senki sem fogja megtudni.
Letette a tollát az asztalra, és becsukta
a jegyzetfüzetet. Amikor kihúzta a fiókot,
újra
megpillantotta a selyempapírba
csomagolt szandált és mellette a
vékonyka könyvet, amit
idén adtak ki.
Egy emlékirat volt, hatvan oldal, a
borítóján ez a cím állt: A Malm Hajózási
Vállalat
negyven éve. Alatta egy hajó képe.
Ernst adta kölcsön, amikor két hete
felkereste Gerlofot.
– Innen talán elindulhatunk – mondta.
– Nézd meg a tizennyolcadik oldalt!
Gerlof kivette a könyvet, kinyitotta, és
a tizennyolcadik oldalra lapozott. Alul, a
szöveg
alatt egy kis fekete-fehér fotó volt,
amit már számtalanszor megnézett. Régi
felvétel volt.
Egy kikötői kőmólót ábrázolt, a mólón
egy halomban hosszú deszkák hevertek.
A farakás
mögött, az egyik sarokban egy kis
vitorlás hajó fekete tatja látszott,
hasonlított
Gerloféhoz. A deszkák mellett egy
csoport férfi sorakozott, fekete
munkásruhát és csúcsos
sapkát viseltek. Ketten előrébb álltak,
mint a többiek, lábukat terpeszbe tették,
az egyikük
keze a másik vállán.
Gerlof a férfiakra bámult, akik
visszabámultak rá.
Kopogtak.
– Vacsora, Gerlof! – hangzott fel Boel
hangja.
 – Megyek! – kiáltott vissza Gerlof, és
hátratolta a székét.
Nagy nehézségek árán felkászálódott.
De nem tudta levenni a szemét a
fényképen álló
férfiakról.

Egyikük sem mosolygott, és Gerlof

sem mosolygott rájuk, mert az Ernsttel
folytatott
utóbbi beszélgetése óta félig-meddig
meggyőződésévé vált, hogy a képen
látható férfiak
egyike felelős az unokája haláláért. És
valaki közülük elrejtette Jens testét
örökre.
Csak azt nem tudta, melyikük.
Halk sóhaj kíséretében becsukta a
könyvet, és visszatette a fiókba. Aztán
fogta a botját,
és elindult az ebédlő felé vacsorázni.

Az ölandi hajnal csendes, és a nap

kápráztató fénnyel bukkan fel a
láthatáron, de ezen
az október reggelen Julia átaludta a
napfelkeltét.
Gerlof csónakházában mindhárom
ablakon spaletta volt, valaha bordók
lehettek, de
lassacskán halvány rózsaszínre
fakította őket a nap. Valamivel fél nyolc
előtt az ágy
melletti spaletta hatalmas csattanással
kivágódott, akárha égzengés hasított
volna a
csendbe.
Julia kinyitotta a szemét. Nem a zaj
ébresztette fel, hanem a napfény, ami a
keletre
néző ablakon beszüremlett.
Hunyorgott és felemelte a fejét a meleg
párnáról. Látta, hogy
odakint az elsárgult fü hajladozik a
szélben, és eszébe jutott, hol is van.
Heves szél fújt, a
levegő tiszta volt.
Újra pislogott, és igyekezett felemelve
tartani a fejét, de visszasüllyedt a párna
mélyedésébe. Világéletében nehezen
ébredt, és az utóbbi húsz évben az alvás
nyújtotta
feledés nagyon csábítónak tűnt. A
küzdelem, amit az után a nap után kezdett
vívni, arra
késztette, hogy felnőtt élete jóval
nagyobb részét aludja át, mint egyébként
tette volna.
Borzalmasan nehéz felkelni, ha az
embernek semmi oka nincs rá.
A stenviki felkelés pedig az átlagosnál
is nehezebben ment, mert itt nem volt jó
meleg
fürdőszoba, ahova kitámolyoghatott
volna. Csak a sziklás part és a jéghideg
víz a
csónakház alatt.
Julia halványan emlékezett rá, hogy
éjjel ádáz eső verte a tetőt, de most csak a
hullámok moraját hallotta. Az ütemes
ismétlődés eszébe juttatta, hogy régebben
felkelt,
ledobta a ruháit, lerohant a partra és a
hullámok közé vetette magát. De ez már
a múlt.
Néhány percig még ágyban maradt,
aztán felkelt.
A levegő nyirkos volt és csípős, és
még mindig elég szeles volt az idő
odakint. De az a
Stenvik, ami most elé tárult, miután
kabátba bújt és végre kinyitotta az ajtót,
már nem az a
kísértetjárta vidék volt, amilyennek
előző este látta.
Az éjszakai felhőszakadás elmosta a
szürkeséget, a nap ismét ragyogott, Öland
partja
tiszta volt, dísztelenségében pompás.
Az öböl, amiről a falu a nevét kapta, nem
volt mély,
inkább lágy ívű, a csónakház mindkét
oldalán elkanyarodott, a szoros csillogó
hullámai
 mosták ki. Néhány száz méterre a
parttól sirályok bukdácsoltak a habok
hátán, kitárták
szárnyukat, élesen felrikoltottak vagy
csak kinevették egymást a szélben.
A napfényben ott volt egy leheletnyi
szomorúság is, hogy semmi sem az,
aminek
látszik, de Julia igyekezett nem
tudomást venni róla. Egyszerűen csak jól
akarta érezni
magát, nem akart csontszilánkokra
gondolni és Jenshez beszélni ma reggel.
Vidám ugatás ütötte meg a fülét.
Amikor hátranézett a parti út felé, egy
ősz nőt látott
vörös, bélelt kabátban, aki dél felé
bandukolt apró világosbarna kutyájával.
Az eben nem
volt póráz, fel s alá szaladgált,
szimatolt az úton. Háttal voltak Juliának,
aztán letértek az
útról, és bementek az egyik házba az
út túloldalán.
Nem csak Ernst maradt Stenvikben,
gondolta Julia.
Az álmossága elpárolgott, úgy érezte,
duzzad az erőtől. Felkapott egy műanyag
kannát,
és felsétált Gerlof házához, hogy
megtöltse ivóvízzel a kerti csapnál. A ház
nagyon
barátságosnak tűnt a napfényben,
leszámítva a túl nagyra nőtt füvet. Gerlof
nem adott neki
kulcsot, hogy bemenjen, és megnézze
a régi gyerekszobáját.
Miközben engedte a vizet, rájött, hogy
egy-két napnál tovább is maradhat
Ölandon. Ha
 tényleg tehet valami hasznosat – ha
Gerlof összekapná magát, és előállna
valami
javaslattal, hogy mit csináljon, vagy
minek járjon utána –, maradhatna akár
két-három
napot is.

Körülnézett a kihalt kertben, és

döntésre jutott. Nem. Hazamegy
Göteborgba még ma,
de csak később.
Ahogy sétált visszafelé a
csónakházba, és magához szorította a
kannát, megállt egy
pillanatra, hogy megnézze a
galagonyabokrok mögött megbúvó sárga
házat. Magas,
terebélyes kőrisfák vették körül, alig
látszott ki a sövény mögül, de amit látni
lehetett
belőle, az nem volt túl szívderítő.
Nemcsak simán üres volt, hanem
egyenesen elhagyatott.
A vadszőlő mindent befutott,
lassacskán az ablakokat is.
Julia halványan emlékezett rá, hogy
valaha egy idős asszony élt ott, aki sosem
járt
emberek közé.
Furcsa, hogy a házban minden átadta
helyét az enyészetnek, mert egyébként
csinos kis
lak bújt meg a tépázott külső mögött.
Valakinek fel kellene újítania.
Julia visszatért a csónakházhoz, hogy
csináljon egy csésze teát és valami
reggelit.
 Negyvenöt perccel később bezárta a
csónakház ajtaját, az egyik táskája a
vállán, a
másik a kezében. Bevetette az ágyat,
lekapcsolta a főkapcsolót, becsukta a
spalettákat. A
csónakház ismét üresen állt.
Julia átsétált a dombon a kocsihoz,
körülnézett, de egy kóbor lelket sem
látott a parton,
majd beszállt. Beindította a motort, és
még egy utolsó pillantást vetett a
csónakházra.
Aztán a dombtetőre nézett, a
lepusztult szélmalomra, a csillogó
hullámokra, és újra úrrá
lett rajta a szomorúság.
Gyorsan a főút felé kormányozta az
autót.
Elhajtott a gazdaság mellett, ami most
üdülőként működött, aztán az elhagyatott
sárga
ház és Gerlof nyaralójának kapuja
mellett. Viszlát! Viszlát!
Szia, Jens!
A főútról egy utca ágazott le balra,
ami a többi hétvégi házhoz meg a talajba
süppedt,
szögletes mészkőtömbhöz vezetett,
amire a Kőfaragó 1 km feliratot festették
fehérrel.
Fölötte egy vaspóznán tábla függött,
ami jelezte, hogy rossz minőségű
útszakasz
következik.
Julia meglátta a táblát, és eszébe
jutott, mit tervezett ma reggelre, mielőtt
beugrik
elköszönni Gerloftól: megáll a régi
kőbányánál és megnézi Ernst Adolfsson
szobrait.
Nem igazán volt ilyesmire pénze, de
szerette volna látni a műalkotásokat. És
talán
tehetne egy kísérletet, és
érdeklődhetne Jens felől is.
Megkérdezhetné Ernsttől, mire
emlékszik, és hol volt azon a napon.
Nagy baj nem lehet belőle.
Ráfordult a keskeny ösvényre, és a kis
Ford zötykölődni kezdett, jobbra-balra
billegett.
Ez volt a legrosszabb ölandi út, amin
Julia eddig vezetett, főleg a tegnap éjjeli
felhőszakadás miatt. A
keréknyomokban még mindig hatalmas
pocsolyákban állt az
esővíz, ezért lelassított, és egyesben
gurult tovább, ennek ellenére az autó
meg-
 megcsúszott a sáros mélyedésekben.
Maga mögött hagyta a faházat, és az
alvar peremén haladt tovább. Az út
enyhén
elkanyarodott a parti úton fekvő
kőfejtő irányába, majd ismét egyenesen
vitt tovább Ernst
Adolfsson alacsony háza felé. A ház
előtt hatalmas térbe torkollott, ahol meg
lehetett
fordulni. Itt parkolt Ernst öreg fehér
VoIvója.
Életnek nem volt nyoma, de a térség
közepén egy lapos, csiszolt kő emelkedett
ki a
talajból, rajta fekete betűs felirat:
Kőfaragó – Isten hozta!
Julia megállt, kiszállt a kocsiból, és
kivette a táskájából a vékony kis
pénztárcáját.
 A szél a fátlan táj hosszú füvét
borzolta. Az udvar egyik végében egy
nagy seb
tátongott a domboldalban: a kőfejtő. A
másik végén pedig csak fű volt, és
magányos
borókabokrok, ameddig a szem
ellátott. Az alvar.
Julia megfordult, és a házra nézett.
Zárva volt, minden csendes.

– Hahó! – kiáltotta.
A szél sóhajtozása elhalkult, senki
sem felelt.
A ház oldalán nyíló ajtóhoz széles,
mészkővel kirakott járda vezetett, csengő
nem volt.
Minden mozdulatlanságba dermedt.
Egy hirtelen ötlettől vezérelve, Julia
lenyomta a kilincset. Nem volt kulcsra
zárva, az
ajtószárny hívogatóan kinyílt.
Julia bedugta a fejét.
– Hahó!
Nem érkezett válasz. A villanyt
lekapcsolták, az előszoba sötétbe
burkolózott. Julia
hallgatózott, hátha lépteket hall, de
minden csendes volt.
Nincs itthon, elment meglátogatni
Gerlofot, súgta egy hang Juliának. De a
kíváncsiság
nem hagyta nyugodni. Az ölandiak
nem zárják be az ajtót, ha elmennek
otthonról? Még
mindig ennyire megbíznak
egymásban?
Isten hozta! – hirdette a zöld
műanyag lábtörlő az ajtó előtt. Julia
megtörölte a lábát, és
belépett.
– Hahó! – kiáltotta újra. – Ernst? Julia
vagyok. Gerlof lánya...
Az előszoba plafonjáról apró fahajók
lógtak, és körbe-körbe vitorláztak a
huzatban.
Jobbra a konyha nyílt, tiszta volt és
rendes, egy kis asztal és néhány faszék
állt odabent.
Balra a hálószoba volt, benne egy
keskeny, bevetett ágy.
Az előszobából egyenesen előrefele a
nappaliba lehetett jutni, ahol egy kanapé
és a tévé
kapott helyet, a helyiség hatalmas
ablaka a kőfejtőre és a mögötte
meghúzódó kék
szorosra nézett. Az asztalon újságok
és könyvek álltak halomban, egyébként a
nappali is
üres volt. Az egyik falon hatszögletű
óra lógott, amit csiszolt mészkőből
faragtak, a
mutatóit palából készítették.
Az egyetlen figyelemre méltó dolog
az volt, hogy az egész házban egyedül az
óra volt
kőből. Ernst beérte azzal, hogy a ház
körül mindenütt követ lát?
Julia visszament az előszobába, és
többször körülnézett, mintha valami
ismeretlen
támadó ugorhatna elő hirtelen
valamelyik ajtó mögül. Kisétált a házból,
és óvatosan
becsukta az ajtót.
Mozdulatlanul állt a napfényben, és
nem igazán tudta, mitévő legyen. Úgy
tűnt, Ernst
 Adolfsson elment itthonról valahova,
és elfelejtette bezárni az ajtót.
Julia a kőfejtő peremén sorakozó
szobrokra pillantott. Mellettük egy
vörösre festett
pajta állt, amit alacsony növésű
nyírfák vettek körül. A pajta előtt
hatalmas kőtömbök és
temérdek különböző méretű szikla
hevert. Néhányon a megmunkálás
nyomai látszódtak,
de egyiket sem fejezték be. Egyes
kövek alaktalan emberi lényekre
emlékeztették Juliát.
Torz arcokat és fekete szemgödröket
látott a sziklákban, amikről a manók
jutottak az
eszébe, akik elrabolják az
embergyerekeket, hogy örök életükre a
hegy gyomrának foglyai
 legyenek. Gerlof mesélte, hogy réges-
régen, amikor nyoma veszett a kőfejtők
szerszámainak, a munkások a
manókat okolták. Azt
elképzelhetetlennek tartották, hogy
valamelyik társuk lopta el őket.
Julia elfordította a tekintetét a
kövekről, és ismét a kőfejtő peremén álló
kész szobrokat
nézte. Kis világítótornyok, kerek
kútfedők, hatalmas napórák és egy csomó
széles sírkő
hevert ott. Még nem véstek rájuk
neveket.
De valami hiányzott. A szobrok
hosszú sora foghíjas volt, és Julia
közelebb lépett.
Látott valamit tegnap este a kőfejtő
túloldaláról: a magas templomtorony,
ami a marnasire
 hasonlított, most nem volt sehol. A
bánya peremén a murvában egy sekély
mélyedés
húzódott.
Julia lassan elsétált a csiszolt kövek
között, és a kőfejtő irdatlan tátongó
lyukként tárult
fel előtte.

Ezen a részen nem volt mély, csupán

néhány méter, de a fala igen meredek.
Julia a
peremére lépett, és a túloldalon
elterülő sivár, köves tájat bámulta,
amikor hirtelen
megpillantotta a magas
templomtornyot közvetlenül maga alatt.
Lezuhant a peremről a
mélységbe, és az oldalán landolt. A
torony csúcsa nyugatra mutatott, a víz
felé.
De nem zúzódott szét.
És a hosszúkás szobor alatt Ernst
Adolfsson feküdt kiterítve. Felbámult az
égre a
kőfejtő fenekéről, a szájából vér
szivárgott, a teste összetört.

ÖLAND, 1945 MÁJUSA

Minden megváltozott. Nagy dolgok

fognak történni, a világban és Nils Kant
életében
egyaránt. Van valami a levegőben.
A nap szilajabban tűz le az alvarra,
mint valaha, Öland szelei frissebbek, a
levegő
tisztább, a virágok teljes pompájukban
tündökölnek. A fű zöld, a kánikula még
nem
perzselte meg. Az égen a halványan
derengő pontocskák hirtelen megnőnek,
fecskék
cikáznak a síkság felett, mint a
nyílzápor zúgnak lefelé, majd ismét
felfelé szárnyalnak, és
egykettőre odafent teremnek ismét az
égen.
Az ölandi tavasz megtorlással
fenyeget, és Nils Kant tudja, hogy
változás lóg a
levegőben. Majdnem húszéves,
teljesen felnőtt és tökéletesen szabad.
Előtte az egész élet,
és nagy dolgok fognak vele történni.
Érzi minden porcikájában.
 Nils túl öreg ahhoz, hogy csak úgy
bóklásszon és nyúlra vadásszon. Más
tervei vannak.
Szedi a sátorfáját, és nekivág a
nagyvilágnak, amint véget ér a háború.
Magával viszi Maja
Nymant, a lányt, aki odalent él egy
faházban Stenvikben, a domb aljánál.
Emlékszik rá,
hogy néz ki, és meglehetősen gyakran
gondol rá. Sosem beszélt vele úgy
igazából, csak
köszöntek egymásnak, amikor
találkoztak, ha a lány egyedül volt. Ha
nem lesz lehetősége
hamarosan beszélni vele, egyedül
kerekedik fel.
Ezen a napon messzebbre elkóborol
Stenviktől, mint máskor, majdnem
átmegy a sziget
 keleti partjára. Mielőtt elérné a főutat,
lő két nyulat, egy bokor alá rejti őket,
majd
visszaúton felszedi a zsákmányt.
Szeretne még lőni egyet-kettőt, mielőtt
hazatér az
anyjához, és talán még néhány fecskét
is puskavégre kap, csak úgy
szórakozásból.
A tél hava már elolvadt, hatalmas
tócsákba gyűlt az alvaron, ettől olyan,
mintha valami
mocsaras tájon járna, amit apró tavak
tarkítanak. A nap gyorsan felszárítja a
pocsolyák
vizét. Nils nagy, strapabíró csizmát
visel, így mindenen átgázolhat, amin csak
akar.
Tökéletesen szabad, az övé az egész
világ.
 Adolf Hitler megpróbálta az uralma
alá hajtani a világot. De most halott,
agyonlőtte
magát Berlinben egy-két hete. Ez a
véget jelentette Németország számára.
Már senki sem
tud és akar az oroszokkal és az
amerikaiakkal harcolni.
Nils kikecmereg egy tócsából, és egy
csoport borókabokor között folytatja az
útját.
Régebben, amikor még fiatalabb volt,
kedvelte Hitlert, bizonyos fokig tisztelte
az
akaraterejét.
Áhítattal hallgatta dörgedelmes
szónoklatait, amikor az anyja a
nappaliban bekapcsolva
hagyta a rádiót, és évekig várta, hogy
német bombázók támadása söpörjön
végig Ölandon,
hogy végre ideérjen a háború, de
Hitler már halott, és az angol bombázók
térdre
kényszerítették Németországot.
Németország már nem tűnik
különösebben érdekesnek. Anglia viszont
egyre vonzóbb.
Amerika hatalmas, és nagy
ígéretekkel kecsegtet, de már így is túl
sok ölandi vándorolt ki
oda, és sosem tért vissza. A
tizenkilencedik században ezrek tűntek el
nyom nélkül. Nils
be akarja járni a világot, és királyként
akar visszajönni Stenvikbe.
Nils halk, de határozott hangot hall,
ezért megáll.
Nyomát sem látja nyúlnak, és hirtelen
úgy érzi...
 ...nincs egyedül.
Van itt valaki.
A szél hangot hozott felé, egy rövid
zörejt, ami nem madárdal volt, és nem
rovarzümmögés, de még csak nem is
lónyerítés. Évek óta járja az alvart, tudja,
milyen az,
amikor minden rendben van, és tudja,
milyen az, amikor nincs. És most valami
nagyon is
hibádzik. Érzi, ahogy a nyugtalanság
megbizsergeti a tarkóját és a gerincét.

Ez nem nyúl, ez valami más.

Farkasok? Nils nagyanyja, aki már rég
nem él, gyakran mesélt farkasokról, amik
az
alvaron éltek. Hajdanán voltak
errefelé farkasok. De már nincsenek.
 Emberek?
Valaki felé oson?
Nils lassan leveszi a válláról a
Husqvarna vadászpuskát, két kézzel
megmarkolja, és
felkészül a lövésre, a hüvelykjével
kibiztosítja a fegyvert. A Gyttorp
lőszergyár két
tölténye kész kirepülni a csőből.
Nils körülnéz: csaknem mindenhol
borókabokrok állnak, a többségüket
kitekerte, a
földre lapította a szél, nem
magasabbak egy méternél, de a sűrű
növényzeten nem lehet
átlátni. Ha Nils kihúzza magát,
átnézhet fölöttük, messze-messze ellát, és
senki sem
surranhat mögé, hacsak nem a talajon
kúszik, ahol a bokrok elrejtik.
 Nem hall neszt, az sem biztos, hogy
az előbb hallott valamit. Talán csak
képzelődött,
már máskor is megesett, amikor
egyedül volt idekint.
Nils csendben áll a fűben, teljesen
mozdulatlanul, vár. Nyugodtan lélegzik,
az övé a
világ minden ideje. A nyulak mindig
előbukkannak, ha türelmesen vár, az
idegeik
felmondják a szolgálatot, és
előviharzanak a rejtekükből, összevissza
ugrabugrálva
rohannak a vadász elől. És akkor
Nilsnek nincs is más dolga, mintsem a
vállához emelni a
puskát, célba venni a barna pontokat
és meghúzni a ravaszt. Aztán odasétál és
összeszedi a
 még rángatózó testeket.
Nils visszafojtja a lélegzetét. Fülel.
Semmit sem hall, de hirtelen fuvallat
támad, és áporodott izzadság- és olajszag
csapja
meg az orrát. Csípős testszagot hoz
felé a szél.
Egy ember van valahol, nagyon közel.
Nils jobbra pördül, az ujja a ravaszon.
Egy riadt tekintet mered rá a
borókabokrok közül, alig egy méterre
lehet.
Egy emberi lény bámul a szemébe.
A sűrű bokor árnyékában kirajzolódik
egy arc, szürke a kosztól, a haja borzas.
Egy bő
ruhába bújtatott test lapul a talajra.
Nils látja, hogy egyenruha van rajta.
A férfi katona. Idegen katona, akinek
se sisakja, se fegyvere.
 Nils maga elé tartja a puskát, az ujja
begyében érzi, hogy a szíve vadul
kalapál. Pár
centivel feljebb emeli a csövet.
– Gyere elő! – mondja hangosan.
A katona kinyitja a száját, és mond
valamit. Nem svédül beszél, vagy
legalábbis a
svédnek olyan nyelvjárását beszéli,
amit Nils még sosem hallott. De inkább
valami idegen
nyelv lehet. Németnek hangzik.
– Mi? – kérdezi Nils gyorsan. – Mit
mondasz?
A katona lassan feltartja a kezét –
piszkos és sebes és ebben a pillanatban
Nils
felfedezi, hogy a férfi nincs egyedül a
rejtekhelyén.
Mögötte, a borókabokor rejtekében
lapul egy másik ember, aki szintén
mocskos
egyenruhát visel. Mindkettejük
tekintete űzött, mintha borzalmas
emlékek elől
menekülnének.
– Bitte nicht schiessen! – suttogja az
első katona.

Julia felhívta Gerlofot Ernst

Adolfsson telefonjáról, és elmondta neki,
mi történt: hogy
holtan találta Ernstet a kőfejtőben.
Gerlof felfogta ugyan, amit mondott,
de képtelen volt bármit is gondolni vagy
érezni,
pusztán a lánya hangjára
összpontosított minden idegszálával.
Julia feszült volt,
természetesen, de nem remegett. Ura
volt önmagának.
– Ernst tehát halott – szögezte le
Gerlof.
Nem jött válasz a vonal túlsó végéről.
– Biztos vagy benne? – kérdezte.
– Ápolónő vagyok – felelte Julia.
– Felhívtad a rendőrséget? – tudakolta
Gerlof.
– A segélyhívót hívtam – mondta a
lánya. – Ideküldenek valakit. De mentőre
nem lesz
szükség. Már késő. – Julia elhallgatott
egy pillanatra. – De a rendőrség kijön
akkor is, ha
baleset volt. Ernst...
 – Én is odamegyek – közölte Gerlof.
Abban a szent pillanatban szánta el
magát, ahogy
kiejtette a szavakat. – A rendőrség
biztos mindjárt odaér, de azért én is
megyek. Helyezd
magad kényelembe, és várj.
– Rendben. Várok – egyezett bele
Julia. – Várlak.
Még mindig nyugodtan csengett a
hangja.
Letették a kagylót, és Gerlof egy-két
percig még ülve maradt az asztalánál,
erőt
gyűjtött.
Ernst meghalt. Gerlof igyekezett
tudatosítani magában. Egész eddigi
életében két
közeli barátja volt, John és Ernst.
Most már csak egy maradt.
 Fogta a botját, és felállt. A végsőkig
eltökélt volt, ám a reumája és a bánat
most is
megnehezítette lépteit. Kiment a
folyosóra, nevetést hallott a konyha felől,
ezért arra
indult.
Boel az új lánnyal ácsorgott ott, és
éppen azt magyarázta, hogyan működik a
mosogatógép. Megpillantották
Gerlofot, és Boel rámosolygott, aztán az
öreg
arckifejezését látva elkomorult.
– Stenvikbe kell mennem, Boel.
Baleset történt. Meghalt a legjobb
barátom – mondta
Gerlof határozottan. – Valakinek oda
kell vinnie.
Nem nézett félre, és Boel végül
bólintott. Nem szeretett eltérni a bevett
napirendtől, de
most nem tette szóvá.
– Adjon két percet, és indulhatunk –
mondta.

Amikor elérték az északi elágazást

Stenvik felett, ami a kőfejtőbe vezetett,
Gerlof
felemelte a kezét és előre mutatott.
– A déli úton megyünk – mondta.
– Miért? – csodálkozott Boel. – Azt
mondta...
– Van egy másik barátom is
Stenvikben Ernsten kívül – magyarázta
Gerlof. – Szólni
kell neki, mi történt.
Nem volt nagy kitérő, a déli elágazás
hamarosan feltűnt. Az áthúzott Kemping
felirat
jelezte, hogy a stenviki kemping
jelenleg zárva tart. John Hagman
ragasztotta rá a fekete
szalagot, nem mintha az a veszély
fenyegetett volna, hogy valaki
lakókocsival vagy
sátorral vetődik erre októberben.
Balra feltűnt a bezárt büfé, aztán a
minigolfpálya, ahol egy zöld melegítős,
középkorú
férfi söpörgetett, keze fáradtan
markolta a seprű nyelét. Félénken a
járműre nézett, ahogy

elhajtottak mellette. Anders Hagman

volt, John egyetlen fia. Agglegény volt,
igen csendes
természet, és Gerlof mindig
ugyanolyan koszos melegítőben látta,
talán több is volt neki.
 Megpillantották a kempingbe vezető
utat.
– Ez az – mondta Gerlof. – Az a ház
ott.
Az út szélén álló kis házra mutatott.
Alacsony épület volt, keskeny kis
ablakokkal, úgy
nézett ki, mintha valamiféle őrbódé
lenne. Az ajtó előtt egy rozsdás, öreg
Volkswagen
Passat parkolt, ami azt jelentette, John
itthon van.
Boel fékezett, és megállt. Gerlof
kinyitotta az ajtót, és a botjára
támaszkodva kiszállt.
Csaknem ugyanebben a pillanatban
kitárult a ház ajtaja. Egy alacsony ember
jött ki
zokniban a falépcsőre. Sötétkék
munkaruhát viselt, ősz haját hátrafésülte
és egy kis
copfban fogta össze a tarkóján. Johan
Hagman volt az, aki mindig
villámgyorsan sietett
elő, hogy megnézze, ki a látogatója.
John és Anders Hagman együtt
üzemeltette a kempinget nyáron. De a
telet Anders
többnyire Borgholmban töltötte.
John egész évben Stenvikben maradt,
és elvégezte a mindennapi tennivalókat,
amikor
Anders nem volt itt. Nehéz munka
volt az öregember számára, és Gerlof
szívesen a
segítségére lett volna, ha nem lett
volna még Johnnál is öregebb.
John odabiccentett a barátjának, és
belelépett egy fekete gumicsizmába, ami
az ajtónál
 állt a lépcsőn.
– Gerlof! – szólalt meg, amikor a férfi
odasétált hozzá. – Nem vártalak.
– Tudom. De baleset történt – mondta
Gerlof.
– Hol?
– A kőfejtőben.
– Ernst? – kérdezte John halkan.
Gerlof bólintott.
– Megsérült?
– Igen. Csúnyán – felelte Gerlof. –
Nagyon csúnyán.
John már majd’ ötven éve ismerte
Gerlofot, a tengeren töltött évek után is
tartották a
kapcsolatot. Úgy tűnt, már Gerlof
arckifejezéséből is világosan megértette,
mennyire
súlyos a sérülés.
– Van ott valaki? – kérdezte.
 – Már biztos odaértek – mondta
Gerlof. – A lányom, Julia telefonált. Ő is
ott van.
Tegnap jött Göteborgból.
– Jó – lépett vissza a házba John.
Amikor újra kijött, egy bélelt kabát és
egy
kulcscsomó volt a kezében. –
Menjünk az én kocsimmal. Rögtön
jövök, csak váltok pár
szót Andersszel.
Gerlof biccentett válaszképpen. Boel
biztos vissza akar menni az idősek
otthonába,
ráadásul úgy nyugodtabban
beszélgethetnek Johnnal, ha kettesben
vannak.
John odasétált Andershez, megállt
előtte, a golfpályára bökött, és mondott
valamit
 csendesen. Anders megrázta a fejét.
John a fiára szegezte az ujját, és Gerlof
tisztán
hallotta, hogy megemeli a hangját.
Apa és fia viszonya kissé feszült volt,
Gerlof jól tudta.
Túlságosan is függtek egymástól.
Végül Anders bólintott, John
megcsóválta a fejét, és hátat fordított a
fiának. A vita
véget ért.
Miközben John kinyitotta a kocsit,
Gerlof lassan Boel felé indult, hogy
megköszönje a
fuvart.

– Szóval Ernst meghalt – mondta John

a volán mögött.
– Julia azt mondta – felelte Gerlof, aki
mellette ült, és a partot meg a csillogó
vizet
nézte.

– Rázuhant egy kő – közölte John.

– Egy nagy kő. Ezt mondta Julia –
magyarázta Gerlof.
A kőfejtőben évek óta nem történt
súlyos baleset, gondolta, de most, hogy
bezárt, Ernst
egy nagy kő alatt végezte.
– Elhoztam a pótkulcsot – mondta
John. – Arra az esetre, ha már nem
lesznek ott.
– Adott neked kulcsot? – ámult el
Gerlof, akire Ernst sosem bízott
pótkulcsot. Persze ő
sem adott kulcsot Ernstnek a
faházához. Talán mégsem bíztak meg
egymásban eléggé.
 – Ernst tudta, hogy nem megyek oda
szaglászni – válaszolta John.
– Talán körülnézhetnénk bent –
vetette fel Gerlof. – Azt ugyan nem
tudom, mit
keressünk. De körül kellene néznünk.
– Igen – hagyta helyben John. – Ez
most más helyzet.
Gerlof nem felelt, csak bámult ki a
szélvédőn, mert egy mentőautó jött velük
szembe a
parti úton. Gerlof még sosem látott
mentőt Stenvikben.
Lassan jött a kőfejtő irányából, a
kékfényt nem kapcsolták be. Ez rossz jel
volt, de nem
is számítottak másra. John lassított,
ahogy a mentő elhaladt mellettük, majd
ráfordult az
északi útra a falu felé.
 – Sok munkáján sikerült túladnia idén
nyáron – mondta John egy idő után. – El
is
viccelődtünk rajta, hogy Ernstnek
több vásárlója van, mint ahány hal az én
hálómba
beleakad.
Gerlof csak bólintott, nem volt mit
mondani. Ernst halála roppant súlyként
nehezedett a
vállára.
John ráfordult a kis ösvényre, amely a
kőfejtő fölötti fennsíkra vezet, és Gerlof
több
jármű nyomát fedezte fel a sárban.
Ernst és Julia kocsija odafent parkolt,
mögöttük két
rendőrautó és egy civil kocsi, egy
csillogó kék Volvo. Egy sapkás férfi állt
mellette, a
 fényképezőgépe a nyakában lógott.
– Bengt Nyberg már megint új kocsit
vett – állapította meg Gerlof.
– Szerintem az újságírók nem
keresnek rosszul – vélekedett John.
– Tényleg? – kérdezte Gerlof, amikor
John lehúzódott a Kőfaragó – Isten hozta!
feliratú kő mellett, és leállította a
motort. Csend lett.
Gerlof némi nehézség árán
kikászálódott az autóból, a végtagjai
merevek voltak, mint
mindig, és tiltakoztak minden
mozdulat ellen. Azért kihúzta a hátát, és
odabiccentett a
helyi lap, az Ölandi hírek
újságírójának, aki feléjük baktatott,
miközben kezét a
fényképezőgépén nyugtatta.
– Már elvitték a mentők – mondta
Nyberg.
– Tudjuk – felelte Gerlof.
– Én is elkéstem. Csináltam néhány
képet a rendőrökről meg a nagy kőről
odalent, de
szerintem nem tudjuk lehozni. Persze
a borgholmi szerkesztőség dönt.
Úgy hangzott, mintha egy autóról
beszélt volna, ami belehajtott egy árokba,
vagy
aminek betört az ablaka. Bengt mindig
is érzéketlen volt, gondolta Gerlof.
– Jobb is, ha nem hozzák le – mondta.
– Tudja, ki talált rá? – kérdezte
Nyberg, miközben megnyomott egy
gombot a
fényképezőgépen. Surrogás
hallatszott, ahogy a gép előretekerte a
filmet.
– Nem – válaszolta Gerlof.
 Lassan megindult a kőfejtő pereme
felé. Hol lehet Julia?
– Menjen haza, és írja meg a cikkét,
Bengt! – mondta John Gerlof háta
mögött.
– Azt fogom tenni – felelte Nyberg. –
Holnap elolvashatják az újságban.
Odament az új kocsijához, beszállt és
beindította.
Gerlof lassan elporoszkált a ház és a
pajta mellett a kőfejtő felé. Amikor már
csak
néhány méterre volt a szélétől, egy
egyenruhás rendőrtiszt kapaszkodott fel a
mélységből.
Nagy nehezen fél lábbal fellépett a
peremre, és felnyomta magát, aztán
lehajolt, hogy
 segítsen egy fiatalabb kollégájának.
Erőteljesen kifújta a levegőt, és Gerlofra
emelte a
tekintetét, aki egyiküket sem ismerte
fel. Biztos Borgholmból jöttek, vagy a
szárazföldről.
– Az elhunyt rokona? – kérdezte az
idősebb rendőr.
– Régi barátja vagyok – felelte Gerlof.
– A rokonai Smálandban élnek.
A rendőrtiszt bólintott.
– Nincs sok látnivaló – mondta.
– Baleset volt?
– Munkahelyi baleset – válaszolta a
tiszt.
– Idehozta a szobrot a szakadék
peremére – magyarázta a fiatalabb
rendőr, és a szikla
szélére mutatott, ahol egy kis
bemélyedés volt a murvában. – Vagyis itt
állhatott, amikor
tartotta. És aztán...
– Megcsúszott vagy megbotlott, és
lezuhant, a szobor pedig ráesett – fejezte
be az
idősebbik.
– Nagyon gyorsan történhetett – fűzte
hozzá a fiatalabb.
Gerlof tett még egy lépést előre, és
már látta is a templomtornyot. Ernst
legnagyobb
alkotása odalent hevert a kőfejtőben.
Tisztán lehetett látni, hova esett. Volt egy
mély lyuk
a murvában odalent.
Ernst nyoma. Gerlof gyorsan
elfordította a tekintetét a bányáról, de
amikor belegondolt,
hány és hány sírkövet bányásztak itt ki
az évek alatt, még messzebbre kellett
néznie, a part
és a víz felé, hogy megkönnyebbüljön.
Aztán jobbra tekintett a bánya pereme
mentén, ahol a többi szobor sorakozott.
Ernst
egymástól néhány méterre állította fel
őket, de egy helyen volt egy nagyobb
hézag...
Gerlof odasétált.
Egy másik, kisebb szobor is leesett.
Gerlof tisztán látta a szakadék alján.
Hosszúkás,
ovális kő volt, talán valamiféle tojás
vagy manófej. A templomtoronnyal
ellentétben ez a
szobor kettétört.
Hmmm. Gerlof elfordult, lassan,
nehogy elveszítse az egyensúlyát a
hepehupás
murván, és megindult a ház felé.
 – Julia Davidsson itt van még? –
kérdezte a rendőröket. Azok megálltak,
hogy
szemügyre vegyék Ernst pajtáját, ahol
kalapácsok, talicskák és régi kőfaragó
szerszámok
voltak összezsúfolva további,
különböző méretű kőszobrokkal
egyetemben.
– Odabent van Henrikssonnal –
mondta az idősebb, és a ház felé mutatott.
– Köszönöm.
A ház ajtaja résnyire nyitva volt, John
biztos bement. Gerlof küszködve
kaptatott fel az
alacsony falépcsőn. Tett néhány
meddő kísérletet, hogy megtörölje a lábát
a lábtörlőn.
Aztán belökte az ajtót.
Jó néhány utcai cipő állta az útját, és
Gerlof félrelökdöste őket, hogy be tudjon
lépni.
Szóba sem jöhetett, hogy lehajoljon és
kibújjon a lábbelijéből. A falakon a
hajdani kőfejtő
bekeretezett képei lógtak, a férfiak
kezében csákány és ásó.
Halk hangokat hallott.
John a nagyszoba ablakánál állt, és
kifelé bámult. Julia és egy egyenruhás
rendőr a
kanapén ücsörgött. Idősebb férfi volt,
és udvariasan levette a sapkáját, amikor
Gerlof
odabiccentett neki.
– Jó napot, Lennart!
A kanapén ülő rendőrtisztet Gerlof jól
ismerte. Lennart Henriksson már
csaknem
harmincöt éve volt rendőr, szinte
mindenhol dolgozott Észak-Ölandon,
Marnastől északra
egy házban élt, és volt egy helyi
irodája a kikötőben. A haja ősz volt, a
férfi lassacskán a
nyugdíjazásához közeledett.
Többnyire kedvetlen arcot vágott, széles
vállát előreejtette az
egyenruha alatt, de most egyenes
háttal ült Julia mellett.
– Üdvözlet a kapitány úrnak! –
köszöntötte Gerlofot.

– Szia, apa! – mondta Julia csendesen.

Sok-sok éve most szólította először
apának, ebből Gerlof tudta, hogy
összezuhant.
Lassan besétált a helyiségbe, és
megállt az asztalnál.
 – Szeretne leülni? – kérdezte Lennart.
– Jó így. Kell egy kis testedzés
időnként.
– Jól néz ki, Gerlof.
– Köszönöm.
Csend állt be. John sarkon fordult, és
szó nélkül elhagyta a szobát.
– Julia épp most mondta, hogy a lánya
– szólalt meg Lennart.
Gerlof bólintott, és ismét csend
telepedett rájuk.
– Már elmentek a mentők? – kérdezte
Julia, s Gerlofra sandított.
– Igen... Láttuk őket az úton Johnnal.
– Akkor elvitték.
– Igen. – Gerlof Henrikssonra nézett.
– Volt itt orvos?
– Igen. A fiatal helyettes doki
Borgholmból... Még nem találkoztam
vele. Megerősítette
 a feltételezéseinket.
– Azt mondta, baleset volt? –
tudakolta Gerlof.
– Igen. Aztán ment is.
– De a test egész éjszaka kint volt az
esőben – mondta Gerlof.
– Igen – válaszolta Lennart. – Tegnap
este történhetett.
– Ezért nem láttunk vért – értett egyet
Gerlof. – Gondolom, az eső minden
nyomot
elmosott.
Maga sem tudta, miért mondja ezeket,
hova akar kilyukadni, az is lehet, hogy
csak
fontos embernek akart tűnni.
Valószínűleg a vágy, hogy fontosak
lehessünk, az utolsó,
amitől megszabadulhatunk.
– Az arca véres volt – mondta Julia. –
Egy egészen kicsit.
Gerlof biccentett. Az előszobában
léptek kopogtak, és a fiatalabb rendőrtiszt
dugta be a
fejét az ajtón.
– Végeztünk, Lennart – mondta. –
Indulunk.
– Jó. Én még maradnék egy kicsit.
– Te vagy a főnök!
Milyen tiszteletteljes a fiatal rendőr
hangja, gondolta Gerlof. Talán mert
Lennart annyi
évet húzott le szolgálatban, vagy mert
már az apja is rendőr volt, és kötelessége
teljesítése
közben ölték meg.
– Vezessetek óvatosan! – szólt
Lennart a kollégája után, aki bólintott, és
eltűnt.
A háta mögött John állt, a kezében
egy nagy barna bőrtárca volt, és feléjük
nyújtotta.
– Háromezer-kétszázötvennyolc
korona, a szobrok eladásából – mondta. –
A
konyhaszekrény legalsó fiókjában volt
néhány nejlonzacskó alatt.
– Vegye magához, John – javasolta
Henriksson. – Nem hagyhatunk itt ekkora
összeget.
– Vigyázhatok rá, amíg a család meg
nem osztozik a hagyatékon – nyújtotta a
kezét
Gerlof.
John látható megkönnyebbüléssel adta
át a tárcát.
A szobában ismét csend állt be.
– Jól van – mondta végül Henriksson.
Előrehajolt, és felkelt a kanapéról. –
Szerintem
 jobb, ha odébbállok.
– Köszönöm a... – Julia még mindig a
kanapén ült, és a megfelelő szavakat
kereste. –
Köszönöm, hogy szakított rám időt.
– Nincs mit. – Henriksson ránézett. –
Borzalmas elsőként érkezni egy halálos
baleset
színhelyére. Megtörtént velem is
néhányszor az elmúlt években,
természetesen. Az ember
olyan... magányosnak érzi magát.
Erőtlennek.

Julia bólintott.
– De most már jobb kicsit.
– Akkor jó. – Henriksson feltette a
sapkáját. – Van egy irodám Marnasben.
Bármikor
 szívesen látom, ha van valami. –
Johnra és Gerlofra nézett. –
Természetesen magukat is.
Az ajtóm mindig nyitva áll, bármikor
beugorhatnak. Bezárják a házat?
– Persze – mondta Gerlof.
Lennart Henriksson elbúcsúzott tőlük,
és távozott.
Hallották, hogy beindul egy autó
motorja, majd a berregés lassan elhal a
távolban.
– Nemsokára mi is indulunk – mondta
Gerlof Juliának. Ernst tárcáját beletömte
a
zsebébe, majd Johnra pillantott. –
Kijönnél velem egy percre? – kérdezte. –
Csak mutatni
akarok valamit... Észrevettem valamit
odakint.
– Én is mehetek? – kérdezte Julia.
 – Szükségtelen.
John hagyta, hogy Gerlof mutassa
neki az utat, átvágtak a murvás udvaron,
megkerülték a házat, a kőfejtő felé
tartottak.
– Mit akarsz mutatni? – kérdezte
John.
– Ott van a szakadék szélén,
észrevettem ott valamit... Itt, ni! Gerlof
lemutatott a
mélybe, ahol a csiszolt kő hevert
kettétörve, ami leginkább egy hatalmas
tojásra vagy egy
félresikerült fejre hasonlított.
– Te is kiszúrtad, nem? – fordult
Johnhoz.
John lassan bólintott.
– Ernst Kant-kőnek hívta – mondta. –
Viccből.
– Lelökték – folytatta Gerlof. –
Szerinted nem?
– De – válaszolta John. – Úgy néz ki.
– Nyáron a ház mögött volt felállítva
– mondta Gerlof.
– Múlt héten, amikor itt jártam, már itt
volt – felelte John. – Biztos vagyok
benne.
– Ernst okkal hozhatta ide – vélte
Gerlof.
– Igazad lehet.
Az öreg barátok összenéztek.
– Mit gondolsz? – kérdezte John.
– Nem is tudom – sóhajtott Gerlof. –
Nem tudom. De szerintem Nils Kant
visszatért.

9
 Julia gondoskodott róla, hogy a két
bánkódó öreg kapjon egy-egy csésze erős
feketét.
Kölcsönvette Ernst fehér
porcelánkészletét, amin az ölandi táj
felett sárgán tündökölt a
nap, és csinált két csésze kávét a
faházban, mielőtt felkerekedtek. Ettől az
az érzés töltötte
el, hogy tett valami hasznosat. John és
Gerlof a kanapén üldögélt, és halkan
Ernstről
beszélgetett.
Csak rövid kis történeteket,
emlékfoszlányokat idéztek fel,
különösebb cél nélkül.
Milyen baklövéseket követett el Ernst,
amikor először alkalmazták kőfejtőként
Ölandon
 való letelepedése után. Milyen
csodálatos szobrokat alkotott a
műhelyében öregkorában.
Julia megtudta, hogy Ernst –
leszámítva azt a pár évet, amit a tengeren
töltött a háború
alatt – egész felnőtt életében a kővel
foglalkozott. Amikor az 1960-as években
a kőbánya
bezárt, Ernst saját szakállára dolgozott
tovább. Elhordta a kibányászott köveket,
amiket a
munkások szétválogattak, és addig
szépítgette, csiszolgatta őket, amíg
valamiféle
műalkotássá nem váltak.
– Szerette ezt a kőfejtőt – mondta
Gerlof, és kinézett az ablakon.
– Biztos vagyok benne, hogy
megvette volna a lángviki Gunnar
Ljungertől, ha lett
volna rá pénze. Nem akart máshol
élni. Mindent tudott a kövekről, tudta,
hogyan kell
hasítani, csiszolni, megmunkálni a
különböző anyagokat.
– Ernst faragta a legjobb sírköveket –
toldotta meg John. – Ha végigsétálsz a
marnasi
temetőn, vagy a borgholmin, láthatod.
Julia csendben ült, és az Ernst
dohányzóasztalán felhalmozott régi
könyveket nézte,
amelyek a környékről szóltak.
Tényleg szeretett volna Johnra és
Gerlofra figyelni, de nem
tudta kiverni a fejéből, hogy nézett ki
Ernst, amikor rátalált.
Az első rendőr, aki ideért, Lennart
Henriksson azonnal előkapott egy
pokrócot a
kocsijából, Ernstre borította, és
bevezette Juliát a házba. Vele maradt,
nem szólt sokat, de
így is jó érzés volt. Miután Jens eltűnt,
sokan eljöttek, hogy vigasztalják, de Julia
üresnek
érezte a szavakait.
– Haza tudnál vinni, Julia? – kérdezte
Gerlof, amikor kifogytak a kávéból és a
történetekből.
– Persze.
Julia felkelt, hogy kimenjen a
konyhába elmosogatni, dühítette a
kérdés.
Találtam egy embert, akit összezúzott
egy szikla, gondolta. A szájából vér
csörgött, a
szeme kiguvadt a szemgödréből.
Láttam már vért, láttam már holttesteket.
Rosszabb
dolgokat is megéltem már.
És ahogy a gondolatai kavarogtak,
hirtelen felrémlett neki valami, ami
fontos lehet,
ezért az apjához fordult.
– Üzent neked valamit – mondta. –
Csak elfelejtettem.
Gerlof felnézett.
– Ernst... – magyarázta Julia. –
Találkoztam vele a háznál, amikor
megérkeztem
Stenvikbe, és megkért, hogy mondjak
meg neked valamit. Közvetlenül, mielőtt
elment. –
Julia megállt, és igyekezett felidézni
Ernst szavait. – Valami olyasmit, hogy a
hüvelykujj a
lényeg, nem a kéz.
– A hüvelykujj a lényeg? – képedt el
Gerlof.
Julia bólintott.
– Van róla sejtésed, mit jelenthet?
Gerlof elgondolkodva csóválta a fejét.
Aztán Johnra nézett.
– Neked?

– Gőzöm sincs – mondta John. –

Valami szólásmondás?
– Hát, csak ennyit mondott –
összegezte Julia, és kiment a konyhába.

Julia és Gerlof a Forddal ment vissza

a kempinghez, John pedig a saját
kocsijával
követte őket. A Kalmar-szoros felől
szürke felhőtakaró kúszott a sziget fölé,
és eltakarta a
napot. Stenvik életre kelt az öregek
meséiben, emberek éltek és dolgoztak itt
egész éven
át, minden dűlőnek és minden
ösvénynek saját neve volt – ez a Stenvik
most nyugovóra
tért. A házak üresek voltak, lezárták
őket, a szélmalom kerekét nem forgatta
már a szél, az
öbölben nem fogtak angolnát.
Amikor Julia bekanyarodott, és
megállt a minigolfpálya mellett, John
leállította a
kocsiját, és átült hozzájuk.
– Vigyázz az apádra!
Ez volt az első alkalom, hogy John
Hagman egyenesen neki címezte a
mondanivalóját.
Julia bólintott.
– Megpróbálok.
– Majd beszélünk, John – búcsúzott
Gerlof. – Szólj, ha látsz valakit... ha
idegent látsz!
Idegent?, gondolta Julia, és
visszaemlékezett egy esetre, ami
gyerekkorában történt, az
ötvenes években. Egy nyáron
felbukkant Stenvikben egy fekete férfi,
széles mosolya volt,
és nagyon gyatrán beszélt angolul,
svédül meg egyáltalán nem. Házról házra
járt egy
bőrönddel a kezében, a falusiak meg
bezárták az ajtaikat, és nem voltak
hajlandók
beengedni. És amikor végre valaki
összeszedte a bátorságát, hogy
megkérdezze tőle, mit
akar, kiderült, hogy nem rabló, hanem
egy kenyai keresztény, aki Bibliát meg
énekeskönyvet árult. A stenvikiek
nem szerették az idegeneket.
– Majd jelentkezem – ígérte John
Hagman, és kiszállt.
Julia figyelte, ahogy a ház felé megy,
majd megragadja a seprüt, mintha az
lenne a
legféltettebb kincse. Aztán megindult
a golfpálya felé, és integetni kezdett a
fiának,
Andersnek.
– Huszonöt éve John működteti a
kempinget – mondta Gerlof.
– Most Anders dolga lenne, de ő csak
ábrándozik állandóan. Még mindig
Johnnak kell
mindent karbantartania. Nem kellene
ennyire komolyan vennie a dolgokat, de
nem hallgat
rám.
Sóhajtott egyet.
 – Hát, ez van – mondta aztán. –
Menjünk a házhoz!
Julia megrázta a fejét.
– Hazaviszlek Marnasbe – mondta.
– Tényleg szeretném megnézni a
házat – ellenkezett Gerlof. – Ha már
egyszer ilyen
remek sofőröm van.
– De már későre jár – kötötte az ebet a
karóhoz Julia is. – Arra gondoltam, hogy
hazamegyek ma.
– Hova sietsz? – kérdezte Gerlof. –
Göteborg megvár.

Julia nem emlékezett rá, hogy ő vagy

Gerlof javasolta-e, hogy töltsék az
éjszakát a
házban.
Talán akkor döntötték el, amikor
Gerlof besétált a nappaliba kabátban, és
egy mély
sóhajjal lerogyott az egyetlen
karosszékbe. Vagy talán akkor, amikor
Julia kiment az
utcára, hogy megnyissa a főcsapot,
majd a konyhába sietett, felkapcsolta az
áramot,
feltekerte a radiátort, és készített
mindkettőjüknek egy bodzateát.
Mindenesetre volt
közöttük egy kimondatlan egyezség,
hogy Stenvikben éjszakáznak. Julia
bekapcsolta a
mobilját, hogy Gerlof fel tudja hívni
az otthont, és meg tudja mondani, nem
alszik ott.
Aztán Gerlof tett egy sétát a kertben.

– Nyoma sincs patkányoknak –

mondta elégedetten, amikor visszatért a
házba.
Julia csendben végigjárta a nyaraló
apró, sötét szobáit, mintha múzeumban
járna. Élete
egy része itt zajlott, a kora
gyerekkora, és úgy érezte, mintha
üvegvitrinbe zárták volna
azokat az éveket.
Mi látnivaló volt a nyaralóban? Nem
sok minden. Öt kicsi szoba, amelyeknek
bútorait
fehér lepellel takarták le, a keskeny
ágyakon nem volt ágynemű, az apró
konyha
ablakában döglött legyek hevertek. A
nappaliban a falon Észak-Öland régi
hajózási
térképe függött, amelyet rég kifakított
a nap, a komódon pedig egy bekeretezett
fekete-
fehér fénykép állt, a hatvanas években
készült, rajta a kamasz Julia mosolygott,
mellette a
nővére, Lena. Az egyik sarokban
könyvespolc magasodott. Egyébként a
szoba teljesen
személytelen volt, mintha csak bérlők
laknák.
A fapadlón nem volt szőnyeg, és
fogvacogtató hideg volt. Semmi nem
maradt, amire
Julia emlékezett volna a
gyerekkorából.
De azért volt néhány személyes tárgy,
és amikor Julia kihúzta az íróasztal
legalsó
fiókját egykori szobájában, rá is
bukkant egyre: egy bekeretezett fotóra,
amelyen egy
 napbarnított, fehér pamutpólós kisfiú
mosolygott szégyenlősen a fényképészre.
A kép
hosszú évekig állt az íróasztalon,
aztán valaki elrejtette.
Julia visszatette oda, ahol a helye volt.
Nézegette az eltűnt fia képét, és
vörösborra
vágyott. Néhány pohár felmelegítené,
attól tudna feledni, és könnyebben
elviselné a
házban töltendő éjszakát. De nem
akarta, hogy Gerlof meglássa, hogy iszik.
Úgy tűnt, az apja nem veszi észre,
hogy érzi magát Julia. Gerlof lassan
körbejárta a
szobákat, mintha ez lenne az igazi
otthona. És valójában ez is volt. Amióta
nyugdíjba
ment, minden nyarat és minden
hétvégét itt töltött, eleinte Ellával, aztán
egyedül,
amennyire Julia csak vissza tudott
emlékezni. A kapuban állt és integetett,
amikor a
gyerekek visszaindultak a szárazföldre
a házban töltött néhány hét után.
De most nem nyár van, és hamarosan
mennem kell, gondolta Julia, miközben
az
ajtóban állt és a slusszkulcsot
szorongatta, de hangosan csak ennyit
mondott:
– Lenával az emeletes ágyon
aludtunk, amikor itt jártunk... Én aludtam
felül.
Gerlof bólintott:
– Alig fértünk el nyaranta, amikor
mindenki itt volt, de senki sem
panaszkodott, ha jól
 emlékszem.
– Nem. Emlékszem, mennyire
élveztem, hogy minden unokatestvérem
itt van egész
nyáron... Mindig sütött a nap –
mondta Julia, és az órára nézett. – De
most már ideje
lefeküdni...
– Máris? – csodálkozott el Gerlof, és
kisimította a térképet a falon a háta
mögött. –
Nincs több kérdésed?
– Kérdésem? – lepődött meg Julia.
– Igen... – Gerlof óvatosan lehúzta a
lepedőt a nappali karosszékéről, és
összehajtotta. –
Nyugodtan kérdezhetsz – mondta.
Komótosan leült, és ebben a
pillanatban megszólalt Julia mobilja a
kabátja zsebében a
 sötét előszobában.
A csengés kellemetlenül törte meg a
csendet, ezért Julia kisietett, hogy
felvegye a
telefont.
– Halló! Julia vagyok.
– Szia! Mi újság? – Lena volt,
vélhetően az egyetlen, aki tudta Julia
számát. –
Megérkeztél?
– Igen... Nos... Igen.
Mégis mit mondhatott volna? Ahogy
felnézett, a sötét ablaküvegben saját,
feszült arcát
pillantotta meg, és nem igazán volt
kedve beavatni a nővérét mindabba, ami
történt. Nem
akart Jens szandáljáról és a kőfejtőben
történt halálesetről beszélni.
 – Minden rendben – mondta végül.
– Meglátogattad már apát?
– Igen... A házban vagyunk éppen.
– A stenviki házban? – ámuldozott
Lena. – Feltételezem, nem akartok ott
aludni.
– De – mondta Julia. – Megnyitottuk a
vizet, és bekapcsoltuk az áramot.
– Nehogy apa megfázzon! –
aggodalmaskodott Lena.
– Nem fog – felelte Julia, aki
szégyellte magát, hogy erre nem gondolt.
Aztán meg
azért szégyellte el magát, mert
szégyellte magát.
– Csak ücsörgünk és beszélgetünk...
Miért hívtál?
– Hát... A kocsi miatt. Marika hívott,
és úgy fest, jövő hétvégén Dalslandba jön
valami
drámatanfolyamra, úgyhogy szüksége
lesz a kocsira. Azt mondtam neki, hogy
megkapja...
Mert te úgysem maradsz Ölandon,
ugye?
– Egy darabig még maradok – mondta
Julia.
Marika Lena férjének, Richardnak a
lánya volt, az első házasságából született.
Julia
úgy vélte, Lena és Marika viszonya
meglehetősen rossz lehet, de ahhoz
nyilvánvalóan
elég jó volt, hogy a kedvéért Lena
visszavegye a kocsit Juliától.
– Meddig?
– Nem is tudom... Néhány napig.
– De mégis hány napig? Háromig? –
erősködött Lena. – Vasárnapra vissza
tudod hozni
a kocsit?
– Csak hétfőre – vágta rá Julia.
Mindegy is, milyen napot mond Lena,
Julia úgyis megtoldotta volna eggyel.
– Hamarabb kell – mondta Lena.
– Meglátom, mit tehetek – felelte
Julia. – Lena...
– Remek! Üdvözlöm apát. Szia!
– Lena... Te raktad be Jens képét az
íróasztalfiókba? – kérdezte Julia gyorsan.
De Lena már letette.
Julia mélyet sóhajtott, miközben
kikapcsolta a telefont.
– Ki volt az? – kérdezte Gerlof, aki a
karosszékben ücsörgött.
– A nővérem – válaszolta Julia. –
Üdvözöl.
– Aha – nyögte Gerlof. – Azt akarja,
hogy hazamenj?
 – Igen. Folyton ellenőrizget.
Julia leült a nappali sarkába, szembe
Gerloffal. Bodzateája az asztalon állt.
Már
langyos volt, majdnem teljesen kihűlt,
de azért megitta.
– Aggódik miattad? – kérdezte Gerlof.
– Kicsit – felelte Julia.
A kocsija miatt biztos jobban aggódik,
tette hozzá gondolatban.
– Itt biztonságosabb, mint
Göteborgban – mondta Gerlof, és
elmosolyodott.
Aztán úgy tűnt, eszébe jutott, mi
történt ma odaát a kőfejtőben, és
lehervadt az arcáról a
mosoly. Némán lesütötte a tekintetét.
Julia sem szólt semmit.
A ház levegője lassan felmelegedett.
Az ablakokon túl leszállt az éj, már
majdnem
kilenc óra volt. Julia azon merengett,
vajon van-e ágynemű a házban. Kellett
lennie.
– Nem félek a haláltól – mondta
Gerlof hirtelen. – Amikor fiatal voltam,
és a tengert
jártam, féltem, évekig féltem. Féltem,
hogy zátonyra futunk, féltem az aknáktól
és a
viharoktól, de most már túl öreg
vagyok... A félelmem akkor párolgott el,
amikor Ella
kórházba került. Azon az őszön,
amikor megvakult, és lassan
elveszítettük.
Julia szótlanul bólintott. Nem akart az
anyja halálára gondolni.
Jens két ok miatt hagyhatta el a házat
és mehetett ki a ködbe azon a
szeptemberi napon.
Egyrészt azért, mert Gerlof nem volt
itthon. Másrészt meg azért, mert a
nagyanyja, Ella
leheveredett és elaludt a délután kellős
közepén. Azon a nyáron Ella állandóan
fáradt volt,

a kimerültség megcsapolta az
életerejét. Teljességgel érthetetlen volt az
egész, amíg
következő nyáron az orvosok meg
nem állapították, hogy cukorbeteg.
Jens eltűnt, és a nagyanyja már csak
néhány évet élt. Elsorvadt, miközben a
bánat és a
lelkiismeret-furdalás mardosta, amiért
elszenderedett azon a napon.
– A halál szinte már jó barátnak tűnik,
ha megöregszik az ember – mondta
Gerlof. – De
legalábbis régi ismerősnek. Csak azt
akartam, hogy tudd. Ne hidd, hogy nem
tudok
megbirkózni vele... Ernst halálával.
– Aha – mondta Julia.
– Az élet megy tovább – mondta még
Gerlof, és kiitta a teáját.
– Így vagy úgy – tette hozzá Julia.
Néhány percig csend volt.
– Azt akarod, hogy kérdezgesselek? –
szólalt meg nagy sokára Julia.
– Igen. Kérdezz csak!
– De miről?
– Hát... Nem szeretnéd tudni, hogy
hívják azt a kerekded szobrot, amit
lelökött valaki a
kőfejtő pereméről? – nézett Gerlof
Juliára.
 – Azt az alaktalan követ... A
borgholmi rendőrök nem kérdeztek róla?
Vagy Lennart
Henriksson?
– Nem – felelte Julia. Aztán
elgondolkodott. – Szerintem észre se
vették, másra
figyeltek, a templomtoronyra, és... –
Elhallgatott. – Én sem tulajdonítottam
jelentőséget
annak a kőnek. Valami baj van vele?
– Jó kérdés – ismerte el Gerlof. – De
csak a neve különös.
– Miért, hogy hívják?
Gerlof nagyot sóhajtott, és hátradőlt a
karosszékben.
– Ernst nem nagyon szerette... –
mondta aztán. – Elrepedt, és úgy tűnt,
nem valami jó
anyag, Ernst így gondolta. Ezért
keresztelte el Kant-kőnek. Nils Kant
után.
Ismét csend állt be. Gerlof úgy bámult
Juliára, mintha valamit várna, de Juliának
fogalma sem volt róla, mit.
– Nils Kant – mondta végül. – Aha.
– Hallottad már ezt a nevet? –
kérdezte Gerlof. – Mesélt róla valaki
gyerekkorodban?
– Nem emlékszem – válaszolta Julia.
– De a Kant nevet hallottam már.
Az apja bólintott.
– A Kant család itt élt Stenvikben –
magyarázta. – Nils volt a család fekete
báránya...
De amikor te megszülettél a háború
után, addigra már nyoma veszett.
– Aha.
– Elment – tette hozzá Gerlof.
– És milyen borzalmakat követett el
Nils Kant? – kérdezte Julia.
– Megölt valakit.

ÖLAND, 1945 MÁJUSA

Nils Kant a két idegen katonára fogja

a fegyverét, az ujja a ravaszon pihen. A
szél, a
madárfütty és az alvar összes többi
zaja elnémul. A táj elmosódottá válik,
Nils csak a
katonákat látja és a puska dupla
csövét, amit folyamatosan az idegenekre
szegez.
A katonák lassan feltápászkodnak,
mintha parancsnak engedelmeskednének.
Úgy
 tűnik, a lábuk erőtlen, a fűbe
markolnak, miközben talpra
kecmeregnek, aztán a magasba
emelik a kezüket. De Nils nem engedi
le a fegyverét.
– Mit műveltek itt? – kérdi.
A férfiak csak bámulnak rá, a kezük a
fejük fölött, és nem válaszolnak.
Az elöl álló hátrál egy lépést,
nekiütközik a társának, megáll.
Fiatalabbnak tűnik, mint
a hátsó, de mindkettőjük arca szürke a
piszoktól, sárosak és borostásak, ezért
lehetetlen
megmondani, hány évesek. A szemük
fehérje véreres, a tekintetük vénséges
vén.
– Honnan jöttetek? – kérdezi Nils.
Nem kap választ.
Hirtelen lepillant a földre, de semmi
jelét nem látja annak, hogy bármi
csomagjuk
lenne. A szürkészöld egyenruhák
térde kikopott, a szélük kirojtosodott, az
elöl álló katona
nadrágja hosszan kihasadt a térde
fölött.
Nilsnek fegyvere van, de ez nem
nyugtatja meg. Igyekszik lassan lélegezni
az orrán át,
hogy a karja ne remegjen, és szilárdan
tartsa a puskát. A fejét láthatatlan
vasabroncs kezdi
szorítani, pont a füle fölött, és a
fájdalom miatt képtelen tisztán
gondolkodni.
– Nicht schiessen! (Ne lőjön!) –
mondja az elől álló katona ismét.
Nils nem érti a szavakat, de úgy véli,
pont úgy hangzanak, ahogy Adolf Hitler
szavai a
rádióban. Vagyis németek, akik a
nagy háborúban harcoltak. De hogy
kerültek ide?
Csónakkal, gondolja Nils. Csónakkal
keltek át a Balti-tengeren.
– Gyertek velem! – mondja.
Lassan beszél, hogy a katonák
megértsék. Itt ő parancsol, végtére is nála
van puska.
Odabólint nekik.
– Értitek, amit mondok?
Jó érzés beszélni, még akkor is, ha
nem értik. Ettől enyhül a félelme, és
könnyebben le
tudja küzdeni agya bénultságát.
Elviszi őket Stenvikbe, hős lesz. Hogy a
többi falusi mit
gondol, hidegen hagyja, az anyja
biztosan büszke lesz rá.
 Az elöl álló katona is bólint, és lassan
leengedi a karját.
– Wir wollen nach England fahren –
mondja. – Wir wollen in die Freiheit.
(Angliába
akarunk menni. Szabadok akarunk
lenni.)
Nils ránéz. Az egyetlen szó, amit
megért, az „England”, ami svédül is
hasonlóan
hangzik, de biztos benne, hogy a
katonák nem angolok. Többé-kevésbé
biztos benne, hogy
németek.
A hátul álló katona fél kézzel a zsebe
felé nyúl.
– Ne!
Nils hallja a saját szívverését, eltátja a
száját.
A katona a zsebébe süllyeszti a kezét.
Túl gyorsan mozog, Nils nem tudja
követni a
szemével. Tennie kell valamit. Ezt
kiáltja:
– Keze...
A többit elnyeli a fülsiketítő robaj. A
vadászpuska nagyot rúg.
A csőből füst gomolyog, egy
pillanatra elhomályosítja az előtte álló
férfi képét.

Nils igazából nem akar lőni, csak

kicsit erősebben markolja meg a puskát,
hogy
mutogatni tudjon vele. Hogy felfelé
tudjon mutatni. De a fegyver elsül, és
sörétzápor
zúdul a németekre, leteríti az elöl álló
katonát, mintha egy buzogány sújtott
volna le rá.
Nils egy árnyat lát a füstön át. Az árny
a földre rogyik, ráng, majd elterül a
fűben.
A füst felszáll, a hangok elhalnak, de
a katona még mindig a földön hever az
oldalán, a
zubbonya rongyokban lóg. Egy
pillanatra a teste teljesen sértetlennek
tűnik, aztán vér kezd
átszivárogni a szakadt anyagon. Egy
sötét, egyre terebélyesedő folt. A katona
lehunyja a
szemét, úgy fest, haldoklik.
– A francba! – suttogja Nils maga elé.
Megtörtént. Lelőtte a katonát. Mi
több: a másikat. Nem az elöl álló dugta a
zsebébe a
kezét, mégis ő fekszik vérben a
földön.
 Nils agyonlőtt egy emberi lényt,
mintha csak egy mezei nyúl lett volna, ő
lőtte le, nem
más.
A földön fekvő férfi lassan pislog, a
karja remeg, azért küzd, hogy felemelje a
fejét, de
nem sikerül.
A lélegzetvétele akadozik, köhög,
kifújja a levegőt, de be már nem szívja.
Az
egyenruhája vérben ázik. A tekintete
tétován vándorol ide-oda, végül
megállapodik egy
ponton: az égen.
A másik katona mögötte áll, ő
matatott az imént a zsebében. A száját
összeszorítja, a
pillantása üres. Tökéletes némaságban
áll ott, és tart valamit a bal hüvelyk- és
mutatóujja
között. Valamit, amit akkor vett elő a
zsebéből, amikor a lövés eldördült.
Nem fegyvert, valami kisebb tárgyat.
Olyan, mint egy apró bordó kő, csillog-
villog,
noha az alvar fölött nem is süt a nap.
Nils markolja a puskát, a katona
markolja a kis követ. Egyikük sem süti le
a szemét.
Nils lelőtt valakit, megölt valakit. A
kezdeti rémület szertefoszlik, jeges
nyugalom árad
szét benne. Ura a helyzetnek.
Nils kifújja a levegőt, tesz egy lépést a
katona felé, és a fejével a kis kőre bök.
– Add ide! – mondja higgadtan.
10

Gerlof nem válaszolta meg Julia

kérdését, egyszerűen csak a háta mögé
mutatott, az
ablakon túli sötétség felé.
– A Kant család idelent élt – mondta.
– Abban a nagy sárga házban. Már rég itt
éltek,
amikor mi építkezni kezdtünk.
– Emlékszem, hogy egy öregasszony
lakott ott, amikor kicsi voltam – mondta
Julia.
– Nils anyja, Vera – magyarázta
Gerlof. – A hetvenes évek elején halt
meg. De előtte
már évek óta egyedül élt. Gazdag volt,
a családnak volt egy fűrészmalma
Smálandban és
 sok földje a part mentén, de szerintem
a pénze nem tette boldoggá.
Feltételezem, hogy a
rokonsága még mindig az örökségen
marakodik, mert a ház lassan összeomlik.
Vagy talán
csak senki sem mer ideköltözni.
– Vera Kant... – mondta Julia. – Csak
nagyon halványan rémlik. Nemigen
szerették,
nem?
– Nem. Megkeseredett és haragtartó
volt – mesélt tovább Gerlof.
– Ha a nagyapád valami jogtalanságot
követett volna el ellene, még az anyádat
is
gyűlölte volna, meg téged, de még a
kutyádat is egész hátralévő életében.
Makacs volt és
rátarti. Amikor meghalt a férje, újra
felvette a lánykori nevét.
– Sosem hagyta el a falut?
– Nem. Vera visszavonultan élt –
felelte Gerlof. – Mindig csak a házában
kuksolt, és a
fia után vágyakozott.
– Mit követett el a fia? – kérdezte
Julia ismét.
– Sok mindent... – válaszolta Gerlof. –
Azt beszélték, hogy gyerekkorában vízbe
fojtotta az öccsét. Az tény, hogy csak
Nils és a testvére volt odalent, amikor a
dolog
történt, és Nils később azt mondta,
baleset volt... Sosem tudjuk meg az
igazságot.
– Barátok voltatok?
– Ugyan dehogy! Néhány évvel
fiatalabb volt nálam, és én elég hamar
elmentem
 hajózni. Alig-alig találkoztunk
gyerekkorunkban.
– És felnőttkorotokban?
Gerlof csaknem elmosolyodott, de
nem nagyon volt min derülni, ha Nils
Kantról volt
szó.
– Egyáltalán nem láttam, amikor
felnőttünk – felelte Gerlof. – Ahogy
mondtam: elment
a faluból.
Felemelte a kezét, és a keskeny
könyvespolcra bökött, ami a szoba
sarkában állt.
– Van ott egy könyv Nils Kantról.
Legalábbis részben róla szól. Alulról a
harmadik
polcon, vékony sárga gerince van.
Julia felkelt, és a polchoz ment. Rövid
keresgélés után levette a könyvet a
polcról.
Ölandi bűnesetek volt a címe.
Kérdőn pillantott Gerlofra.
– Az az! – mondta az apja. – Bengt
Nyberg kollégája, az Ölandi hírek
munkatársa írta
néhány éve. Olvasd el! Megmagyaráz
egy-két dolgot.
– Jó. – Julia az órára nézett. – De nem
ma este.
– Dehogyis! Ideje lefeküdni.
– Szeretnék a régi szobámban aludni –
mondta Julia. – Szabad? Gerlof a
szomszédos
hálószobát választotta, amiben Ellával
aludt évekig. A régi franciaágyuk már
nem volt
meg, de az új ágyak ugyanazon a
helyen álltak. Amíg Gerlof a fürdőben
időzött, Julia
 megágyazott neki.

Amikor Julia végzett, bement a

szobájába, Gerlof pedig jégeralsóra és
trikóra vetkőzött,
és bemászott az ágyba. A matrac
keményebb volt, mint amilyenhez
szokott.
Feküdt a sötétségben, és gondolkodott
egy darabig, már nem érezte otthon
magát a
házban, úgy, ahogy marnasi
szobájában. Nagy dolog volt, hogy
beismerte, hogy már nem
tudja ellátni magát Stenvikben, és
átköltözött az idősotthonba. De vélhetően
ez volt a jó
döntés. Legalább nem kell mosogatnia
és kávét főznie.
Gerlof a fákat borzoló szelet hallgatta
egy ideig, aztán elaludt. És ezen az
éjszakán azt
álmodta, hogy hideg köveken fekszik
a kőfejtőben.
Az ég sötétkék volt, és csillagok
ragyogtak a feje felett, a szél fújt, de
ennek dacára
vékony ködfátyol borult a tájra.
A sziklafal peremén Ernst Adolfsson
állt, és fekete szemgödreiből bámult a
kőfejtőn
túlra.
Gerlof már nyitotta a száját, hogy
megkérdezze a barátját, hogy tényleg ő
lökte-e le a
követ a bányába, és ha igen, miért
tette, de ekkor suttogás hallatszott, és
Ernst megfordult.
 Én öltem meg mindet.
Nils Kant suttogott.
Gerlof! Üdvözöl az unokád!
Nils Kant füstölgő puskával a kezében
baktatott át az alvaron, megállt Ernst
házának
sarkánál, nemsokára átvág Gerlofhoz.
Gerlof felemelte a fejét, és visszafojtotta
a
lélegzetét. Hamarosan megpillantja,
hogy néz ki a felnőtt Nils Kant, az öreg
Nils Kant.
Van még haja? Megőszült? Szakállas?
De helyette Ernst fordult be a sarkon,
és tűnt el a ház mögött, lassan elillant a
ködben,
akár egy kísértethajó. Gerlof utána
kiáltott, de Ernst elment.
Amikor Gerlof felébredt, az Ernst
halála fölött érzett bánat megbénította.
 – Fordulj balra! – mondta Gerlof
Juliának másnap reggel a kocsiban.
Julia rápillantott, és fékezett.
– Marnasbe megyünk, nem? –
kérdezte. – Vissza az otthonba.
– Mindjárt. De még nem – felelte
Gerlof. – Arra gondoltam, kávézhatnánk
egyet itt
Stenvikben.
Julia még bámult rá pár pillanatig,
aztán balra fordult. Visszagurultak a part
menti út
felé.
Gerlof megszokásból a csónakházra
emelte a tekintetét, hogy
megbizonyosodjon róla,
minden rendben van-e.
– Megint balra – utasította Juliát, és a
parti út mentén magasodó házra mutatott.
– Oda
megyünk.
Julia fékezett, és letért az útról
anélkül, hogy belenézett volna a
visszapillantó tükörbe.
– Egy idős asszony lakik itt – mondta,
amikor megálltak a ház előtt. – Láttam
tegnapelőtt... A kutyáját sétáltatta.
– Nem olyan öreg – ellenkezett
Gerlof. – Szerintem Astrid Linder
hatvanhét-
hatvannyolc körül lehet. Nemrég ment
nyugdíjba... Orvosként dolgozott
Borgholmban
évekig. De itt nőtt fel.
– És egész évben Stenvikben lakik?
– Most már igen. Én elköltöztem a
házamból, amikor megözvegyültem,
Astrid pont az
ellenkezőjét tette, visszaköltözött. –
Gerlof kinyitotta az ajtót, és fájdalom
hasított a
tagjaiba, amikor elfordult az ülésen. –
Persze valamivel fittebb, mint én.
Nagy nehezen kinyújtotta a lábát, de
Juliának kellett kisegítenie az autóból.
Gerlof
kurtán odabiccentett neki
köszönetképpen, és elindult a ház felé.
– Amikor visszajövök Stenvikbe,
mindig azt képzelem, hogy minden
házban lakik
valaki egész évben – mondta. – Néha
azt képzelem, hogy mozog a függöny az
ablakok

mögött. Az ember árnyakat lát

végigsétálni az utcákon, apró
mozdulatokat érzékel a
 szeme sarkából... A szemed sarkából
tisztán láthatod a szellemeket.
Julia nem felelt.
Az alacsony falban faajtó nyílt, Julia
lenyomta a kilincset. Az udvar üres volt,
de
szépen kialakított. A ház előtti
alacsony mészkő teraszon négy fehér
műanyag szék állt
egy kis asztal körül, mellettük egy kis
szürke porcelántörpe zöld kapucniban
merev
mosollyal nézte a bejáratot.
Mielőtt még becsöngethettek volna,
izgatott ugatás hangzott fel a házban.
– Nyughass, Willy! – hallatszott egy
női hang, de a kutya fittyet hányt rá.
Amint az ajtó kinyílt, az eb
kiviharzott, mint valami barna-fehér
villám, és körbe-
 körberohangált Julia és Gerlof lába
körül.
– Nyughass már, te buta kutya! –
kiáltott Astrid ismét.
Egy nő jelent meg az ajtóban, apró
volt és teljesen ősz, de Gerlof szemében
gyönyörű.
– Szia, Astrid!
Astrid elkapta a foxterrier nyakörvét,
megmarkolta, és felnézett.
– Szia, Gerlof! Hazajöttél? – Aztán
megpillantotta Juliát, és gyorsan azt
kérdezte: – Te
jó ég! Új barátnőd van?

A nap ragyogott, az őszi szél azonban,

ami végigsöpört a szigeten, állhatatos és
metszően hideg volt. Ennek ellenére
Astrid Linder a teraszon terített meg a
reggeli
 kávéhoz, hozott egy takarót, amit
Gerlof köré tekert, ő maga pedig vastag
zöld
gyapjúpulóverbe bújt.
– Én is kérek pulóvert – szólt Gerlof.
– Nem kérsz! Olyan szép idekint, friss
a levegő – mondta Astrid, miközben
kihozta a
kávét, és egy tálca süteményt is tett
mellé. Bolti bukta volt. Astrid nem
szeretett sütni.
Kitöltötte a feketét, és leült.
Gerlof bemutatta a kisebbik lányát.
Julia és Astrid pedig elcseverésztek kicsit
Willy
kirobbanó jókedvéről, majd figyelték,
ahogy lassan lehiggad, és bekuporodik az
asztal alá.
Egyikük sem hozta szóba Ernstet.
Gerlof úgy vélte, Astrid nem
emlékszik Juliára, ezért eléggé meglepte,
amikor a nő ezt
mondta:
– Tudod, Julia... Ott voltam aznap,
amikor átkutattuk a partot. A férjem is ott
volt.
Gerlof látta, hogy Julia megmerevedik
az asztal túloldalán, lassan eltátja a száját,
és a
megfelelő szavakat keresi.
– Köszönöm – nyögte ki végül. – Nem
is gondoltam... Aznap minden olyan
zavaros
volt.
– Tudom, tudom – bólintott Astrid, és
belekortyolt a kávéjába. – Mindenki
rohangászott, mint pók a falon. A
rendőrség csónakokat küldött ki az
öbölbe, de senki sem
tudta, hova is kellene menniük. A
falusiak egyik csoportját délre küldték a
part mentén, mi
meg északra mentünk egy másik
csapattal. Csak mentünk és mentünk a
parton, néztük a
vizet, belestünk minden csónak alá,
amit kihúztak a vízből, bekukkantottunk
minden
szikla mögé. Végül aztán besötétedett,
és már az orrunkig sem láttunk... Vissza
kellett
fordulnunk. Borzalmas volt.
– Igen – mondta Julia, miközben a
csészéjét bámulta. – Mindenki részt vett a
keresésben.
– Iszonyatos volt – bólogatott Astrid.
– És nem ez volt az első és az utolsó eset,
hogy
valaki eltűnt az öbölben.
Csend telepedett az asztaltársaságra.
A szél lágyan fújt. Willy tüsszentett
egyet, és
nyugtalanul szimatolni kezdett Astrid
lába körül.
– Megtalálták a fiú szandálját –
mondta Gerlof néhány pillanat múlva.

Astridra nézett, de a szeme sarkából

Julia meglepett arckifejezését
tanulmányozta.
– Aha – nyugtázta Astrid. – A vízben?
– Nem – felelte Gerlof. – Valaki ennyi
év után sem adta fel, de még nem tudjuk,
ki.
– Te jó ég! – kiáltott fel Astrid. – De...
Vízbe fulladt?!
Julia letette a csészéjét, egy szót sem
szólt.
– Vélhetően nem – válaszolt Gerlof. –
Hosszú történet... Még alig tudunk
valamit.
– A fickó, akiről tegnap meséltél,
Gerlof – szólt közbe Julia. – Ez a Nils
Kant. Tudhat
valamit Jensről? Mit gondolsz?
– Nils Kant? – rökönyödött meg
Astrid, és Gerlofra nézett. – Mit mondtál
róla?
– Épp csak megemlítettem tegnap.
Julia bizonytalanul nézett hol
Gerlofra, hol Astridra, mintha valami
rosszat mondott
volna.
– Csak azt hittem... talán köze volt
hozzá. Hiszen nyilvánvalóan sok volt a
rovásán.
Astrid felsóhajtott.
– Azt hittem, már senki sem
emlékszik Nils Kantra – mondta. –
Amikor elment
Stenvikből...
– Félig-meddig tényleg feledésbe
veszett – szakította félbe Gerlof. – Ha
más nem is, az
mindenképpen ezt bizonyítja, hogy
Julia eddig még csak nem is hallott róla.
– Körülbelül egy évvel volt idősebb
nálam – folytatta Astrid. – De egy
osztályba
jártunk elemiben. Mindig
rosszkedvűnek tűnt, sosem láttam
vidámnak. Folyton
verekedett, elég nagylegény volt. Mi,
lányok féltünk tőle... És szerintem a fiúk
is. Mindig
ő kezdeményezte a csetepatékat, aztán
meg másra fogta.
– Én előbb jártam iskolába, idősebb
voltam nála – mondta Gerlof. – De John
Hagman
mesélt a verekedésekről.
– Később a családi kőfejtőben kezdett
dolgozni – fűzte tovább a szót Astrid. –
De nem
alakultak valami jól a dolgai.
– Ott is volt valami perpatvar. A
rakodásvezető majdnem vízbe fulladt –
csóválta a
fejét Gerlof. – Emlékszel, Astrid,
hogy az egyik hajó, amivel a köveket
szállították,
kigyulladt, miután Nils eljött a
kőfejtőből? Izabellának hívták. A
lángviki kikötőbe tartott,
és a kapitány arra ébredt, hogy
lángokban áll a fedélzet. Épp csak ki
tudta vontattatni a
mólóhoz, mielőtt felrobbant. Azt
állapították meg, hogy magától gyulladt
ki. De sok
stenviki úgy tartotta, hogy Nils Kant a
felelős. Ezzel kezdődött minden.
Julia kíváncsian nézett az apjára.
– Mi minden?
– Nos... Nils Kant lett Stenvik
bűnbakja – felelte az öreg. – Bármi rossz
történt, őt
hibáztatták.
– Azért nem mindenért – szólt közbe
Astrid. – Csak a bűncselekményekért. A
tűzesetekért, a lopásokért, vagy ha
megsérült egy állat...
– A balesetekért is – tette hozzá
Gerlof. – Ha eltört a szélmalom lapátja,
vagy ha
elszakadt a halászháló, vagy ha egy
csónak elsodródott. ..
– Rá is szolgált a gyanakvásra –
közölte Astrid. – Tett érte.
 – De nem véletlenül volt ilyen –
mondta Gerlof. – Az apja szigorú volt, és
meghalt,
amikor Nils még kicsi volt. Az anyja
pedig folyton-folyvást azt hajtogatta,
hogy Nils jobb,
mint a többi falusi. Sanyarú
gyerekkora volt.
Astrid bólintott, majd rövid tépelődés
után azt kérdezte:
– Hallottam a tegnapi balesetről a
helyi rádióban... Mikor lesz a temetés?
Gerlofnak feltűnt, hogy Astrid túl
gyorsan váltott témát. Talán megneszelte,
hogy lehet
valami összefüggés Nils Kant és Ernst
halála között.
– Szerdán, ha jól tudom – felelte
Gerlof. – Ma reggel beszéltem Johnnal
telefonon, ő
 mondta.

– A marnasi templomban?
– Igen – felelte Gerlof, miközben
felvette a csészéjét. – Hiába az a
nyamvadt
templomtorony okozta a halálát.
– De hát olyan óvatos volt – mélázott
Astrid. – El nem tudom képzelni, mit
akarhatott a
szikla peremén.
Gerlof a fejét ingatta, de nem szólt
semmit.

– Csak ennyi? – kérdezte Julia az

Astridnál tett látogatás után, amikor már
a kocsiban
ültek, és Marnas felé mentek.
– Hogyhogy ennyi? – kérdezett vissza
Gerlof.
– Más nem lakik Stenvikben? Mást
nem kell felkeresnünk?
– Hát, többé-kevésbé ennyi – felelte
Gerlof. – Ennyi tősgyökeres stenviki
maradt. Van
még néhány borgholmi és kalmari,
akik ide ruccannak ki hétvégente.
Összesen tizenöten-
húszan. Nem igazán ismerem őket.
– És nyáron mi a helyzet?
– Tömegnyomor – sóhajtott Gerlof. –
Minden tele van turistákkal... százával
jönnek.
Egyre többen és többen.
Folyamatosan építkeznek. És odaát, John
kempingjében is
rengetegen vannak. Több ember
fordul meg itt, mint ahányan a faluban
éltek
 gyerekkoromban. De Langvikban még
rosszabb a helyzet, ahol van kikötő és
part menti
szálloda is.
– Emlékszem, milyen volt régen
nyáron – mondta Julia.
Gerlof ismét sóhajtott egyet.
– De nem panaszkodom. Végtére is itt
költik el a pénzüket.
– Csak sok az idegen – mondta Julia,
és fékezett, hogy leforduljon Marnas felé.
– Nyáron igen – hagyta helyben
Gerlof. – Olyan, mint a városban, ahol
laksz. Az
emberek úgy jönnek-mennek, ahogy
kedvük tartja.
– Ősszel is megtehetik – válaszolta
Julia. – Stenvikben nincs senki, aki rajtuk
tartaná a
szemét.
 Hirtelen megállt, mintha valami
szeget ütött volna a fejébe.
– Astrid azért nyitva tartja a szemét –
mondta Gerlof. Aztán feltűnt neki,
milyen
csendben van Julia, és ránézett. – Mi
van?
– Hirtelen beugrott... Ernst azt
mondta, látogatót vár. Amikor
összefutottam vele a
háznál tegnapelőtt, azt mondta, hogy
szívesen lát, ha meg szeretném nézni a
szobrait, de
aznap estére látogatót várt.
– Ezt mondta? – csodálkozott Gerlof,
és elgondolkodva bámult ki a szélvédőn.
– Ő lehetett... ez a Nils Kant?
– Talán.
Csend volt az autóban. Elhajtottak a
marnasi templom előtt, és Gerlofnak
eszébe jutott
Ernst közelgő temetése. Nem igazán
várta.
– Többet tudsz, mint amennyit
elmondasz – vetette a szemére Julia.
– Egy kicsit többet – felelte halkan
Gerlof. – De nem sokat. Van néhány
feltevésünk.
Johnnak és nekem.
Hát persze, Ernstnek is voltak
feltevései, gondolta Gerlof szomorúan.
– Ne játssz velem! – fakadt ki Julia. –
Jens a fiam!
– Tudom. – Gerlof azt kívánta,
bárcsak megkérhetné Juliát, hogy
álljanak meg, és
beszélgessenek Jensről, mintha még
mindig élne. – Nemsokára beavatlak.
– Miért szóltál Astridnak a
szandálról? – kérdezte Julia.
 – Hogy híre menjen – válaszolta
Gerlof. – Astrid biztos tovább fogja adni,
jó az
ilyesmiben. – Juliára nézett. –
Beszéltél a rendőröknek a szandálról
tegnap?
– Nem... Más dolgok jártak a
fejemben. És miért kellene elmondanunk
fűnek-fának?

– Hát... Lehet, hogy kapóra jön. Szóra

bírhat valakit.
– Szóra bírhat valakit?
– Sosem tudhatjuk – mondta Gerlof,
amikor megérkeztek az idősek
otthonához.
Julia kisegítette az apját a kocsiból.
– Mit fogsz csinálni? – kérdezte
Gerlof.
 – Nem tudom... Átmegyek a
templomhoz.
– Jó ötlet. Van egy gyertyatartó Ella
sírján, gyújthatnál benne mécsest. Van
mécsesem
a szobában.
– Jó – mondta Julia, és az ajtóhoz
kísérte az apját.
– És körülnézhetnél a temetőben is
kicsit. Miután meggyújtottad a mécsest
az anyád
sírján, sétálj át a templom bal oldali
falához, és vess egy pillantást a sírokra.
– Jó. De miért? – kérdezte Julia,
miközben megnyomta a gombot, ami
kinyitotta az
otthon bejárati ajtaját.
– Tudni fogod, amint meglátod –
válaszolta Gerlof.
11

Julia a marnasi sírkertben állt, és Nils

Kant sírját nézte.
A nyugati falnál feküdt, az utolsó volt
a sírok hosszú sorában. A kőbe a Nils
Kant nevet
és az 1925-1963-as évszámokat
vésték. Apró, jelentéktelen, átlagos
mészkődarab volt,
feltehetően a stenviki kőfejtőben
bányászták. Talán pont Ernst Adolfsson
faragta ki. Több
mint harmincéves volt, a tetejét
foltokban fehér zuzmó kezdte benőni.
A síron száraz, sárga fű virított, de
virág egy szál se.
 Julia azt kérdezte, miért nem merült
fel Nils Kant neve annak idején, amikor
Jensnek
nyoma veszett. Válasz helyett Gerlof
ideküldte, ebbe a kihalt temetőbe. Most
már belátta,
hogy Nils Kantnak nem lehetett köze
Jens eltűnéséhez. 1972-ben Kant már
majd’ tíz éve
halott volt. A válasz kőbe volt vésve.
Igen. Újabb zsákutca.
Két méterrel arrébb egy másik sírkő
állt, szintén mészkőből faragták, de ez
magasabb
és szélesebb volt. Rajta nevek és
évszámok: Karl-Einar Andersson, 1889-
1935 és Vera
Andersson, szül. Kant, 1897-1972.
Alattuk kisebb betűkkel egy másik név:
Axel Theodor
 Kant, 1929-1936. Ő lehetett Nils Kant
kisöccse, aki vízbe fulladt, és akinek a
testét sosem
találták meg a szorosban.
Julia már éppen azon volt, hogy
sarkon fordul, és elhagyja a temetőt,
amikor
megpillantott egy kis fehér tárgyat
Nils Kant sírja mögött. Földbe
gyökerezett a lába, aztán
tett pár lépést, és lehajolt.
Egy kis fehér borítékot lengetett
finoman a szellő, amit két hervadt rózsa
szára közé
dugtak be.
A rózsákat nem olyan rég tehették a
sír mögé, mert még megvoltak a száraz,
sötétvörös
szirmaik. Ahogy Julia felemelte a
borítékot, érezte, hogy nedves. Ha írtak is
benne
valamit, a tintát biztos elmosta az eső.
Julia körülkémlelt. A temető
tökéletesen kihalt volt. A fehér templom
úgy ötven
méterre magasodott, az ajtaja zárva
volt, amikor Julia megpróbált bemenni, a
keskeny kis
ablakok mögött nem látott mozgást.
Villámgyorsan a kabátzsebébe
gyömöszölte a borítékot, és hátat fordított
a sírnak.
Visszament az anyja nyughelyéhez,
félresöpörte a sárga nyírfaleveleket, amit
azóta fújt
rá a szél, hogy néhány perce itt járt,
majd lehajolt, hogy megnézze, ég-e még
a mécses a
kis gyertyatartóban.
Aztán visszasétált a kocsihoz, hogy
beautózzon a közeli Marnasbe.
Amikor Julia kicsi volt, kész
kalandnak számított, ha a sziget keleti
partjára, Marnasbe
kirándultak. Ott nemcsak egy sima kis
büfé volt, hanem egy sor komoly bolt,
ahol
játékokat is lehetett venni.
Most, ahogy behajtott a kis faluba,
főleg azért volt hálás, hogy itt lehet még
ingyenesen
parkolni, ami nagy előny Göteborghoz
képest. A szupermarket előtt a főúton és
odalent a
kikötőnél is meg lehetett állni. Julia
választása a kikötőre esett. Volt ott egy
kis bár, a
Moby Dick Étterem és Pub, és az
ablak melletti asztalok teljesen üresen
álltak, holott fél
 óra múlva itt volt az ebédidő.
Sem kirándulóhajók, sem halászhajók
nem voltak a kikötőben. Julia kiszállt a
kocsiból,
végigsétált a kihalt betonmólón, ami
egyenesen a horizont felé nyúlt. Megállt
pár
pillanatra, tekintetét a tengerre
függesztette, amelynek felszínét apró
hullámok borzolták.
A láthatáron semmi sem látszott.
Északkeletre valahol ott van Gotland és –
a Balti-tenger
túloldalán – Kelet-Európa. A régi-új
balti államok, amelyek kiváltak a
Szovjetunióból:
Észtország, Lettország és Litvánia.
Olyan világ, amit Julia nem ismert.
 Elfordult, végigsétált a főúton, s egy
teremtett lélekkel sem találkozott. Elment
egy kis
ruhabolt, egy virágüzlet és egy
bankautomata mellett. Megállt, hogy
kivegyen háromszáz
koronát. Az egyenleg szerint fogytán
volt a pénze, mint oly gyakran, ezért
gyorsan
összegyűrte a papírkát.
A következő ajtó fölött egy fémtábla
lógott, rajta felirat: Ölandi hírek. Alatta
kisebb
betűvel: Észak-Öland napilapja.
Julia tétovázott pár másodpercig, majd
bement.
Egy apró rézcsengő csendült meg a
feje felett, amikor kinyitotta az ajtót. Egy
kis
világos helyiségbe jutott, amelynek
levegője borzalmas, állott cigarettafüsttől
bűzlött. A
bejáratnál üres recepcióspult
árválkodott, a mögötte lévő irodában a
két íróasztalt újság- és
papírhalmok borították.
A zümmögő számítógépek fölé két,
nem éppen fiatal férfi görnyedt, az
egyikük ősz, a
másikuk teljesen kopasz, mindketten
farmert és gyűrött inget viseltek. Az ősz
férfi
asztalán névtábla állt: Lars T. Blohm.
A kopasz férfi asztalán nem volt tábla, de
Julia
felismerte, hogy ő Bengt Nyberg, a
riporter, aki olyan szélsebesen kiérkezett
a
kőbányához.
A falakon újságcímlapok kivágásai
lógtak. Az egyiken bal oldalon az alábbi
szalagcím
állt: Tragikus, végzetes baleset a
kőfejtőben.
Hát nem minden végzetes baleset
tragikus?
– Segíthetek? – Úgy tűnt, Bengt
Nyberg nem ismerte fel Juliát. Vastag
olvasószemüvege mögül meredt rá,
ahogy megkerülte az íróasztalt. –
Hirdetést szeretne
feladni?
– Nem – felelte Julia, aki nem is
igazán tudta, miért tért be. – Csak erre
jártam...
Pillanatnyilag odalent lakom
Stenvikben... Eltűnt a fiam.
Hunyorgott. Miért mondta ezt?
– Értem – mondta Nyberg. – De ez
nem a rendőrség. Az a szomszédban van.
 – Köszönöm – válaszolta Julia, és
érezte, hogy gyorsabban ver a szíve,
mintha valami
kínos dolog hagyta volna el a száját.
– Vagy azt szeretné, ha irnánk róla?
– Nem – vágta rá Julia. – Átmegyek a
rendőrségre.
– Mikor tűnt el? – kérdezte a másik
férfi, Lars Blohm, mély, rekedtes hangon.
– Hány
órakor? Innen tűnt el, Marnasből?
– Nem, nem ma történt – mondta
Julia. Az arca egyre vörösebb lett, ahogy
állt ott, és
megvezette a két újságírót. – Mennem
kell. Köszönöm. – A tarkójában érezte a
tekintetüket, amikor villámgyorsan
sarkon fordult és kisétált az irodából.
Odakint a járdán jó mélyen beszívta a
hideg levegőt, és megpróbált lehiggadni.
Mi az
ördögért ment be egyáltalán? És miért
hozta szóba Jenst? Nem szokott
ismeretlenekkel
cseverészni. Egy ilyen kis településen
meg még rosszabb, mert itt mindenki
ismer
mindenkit, az idegeneket azonnal
megjegyzik, és egykettőre pletykálni
kezdenek róluk.
Göteborgba vágyott, ahol az emberek
levegőnek nézik a másikat, és fel sem
pillantanak,
amikor elhaladnak egymás mellett a
járdán.
Néhány lépésre eltávolodott már az
Ölandi hírek csupasz ablakaitól, amikor
észrevett
egy másik táblát is a napilapé mellett:
a Rendőrség felirat felett a testület kék-
sárga
jelvénye virított.
Az ajtóra egy cetlit ragasztottak. Julia
felment a lépcsőn és elolvasta.
Ügyelet szerdánként 10-12, állt rajta
feketével.
Péntek volt, a rendőrség tehát zárva.
De mi van, ha nem szerdán követnek el
bűntényt
Marnasben? Ezt a kérdést egyetlen
kifüggesztett cédula sem válaszolta meg.
Az ablakra nézett, és látta, hogy egy
sötét árny mozog odabent.

Már indult volna, de ebben a

pillanatban megzörrent az ajtó. Elfordult
a kulcs, és
Lennart Henriksson jelent meg. És
mosolygott.
 – Láttam, hogy látogatóm érkezett –
mondta – Hogy van?
– Jó napot! – felelte Julia. – Jól... Azt
hittem, nincs itt senki. Olvastam a
cédulát...
– Tudom. Csak szerdánként kellene itt
lennem két órát – mondta Lennart. – De
máskor
is átnézek. Bár ez titok. Így többet
tudok végezni. Jöjjön be!
Fekete egyenruhát viselt, az övében
rádió és pisztoly.
– Nem indult éppen valahova? –
kérdezte Julia.
– Csak ebédelni. De jöjjön csak be
egy kicsit!
Félrelépett, hogy beengedje Juliát.
A helyiség ósdibbnak tűnt, mint az
újság szerkesztősége, de tiszta volt és
rendes, az
 ablakpárkányon növények, és
dohányszag sem érződött. Csak egyetlen
íróasztal állt bent,
ami az ajtó felé nézett, a papírok pedig
rendezett halmokban sorakoztak. A
számítógép, a
fax és a telefon szépen egymás mellett
álltak. Az aktákkal teli polc fölött egy
poszter
lógott, rajta egy telefon rajza. A
rendőrségi drogsegélyvonalat reklámozta.
A másik falon
Észak-Öland óriási térképe függött.
– Csinos iroda – mondta Julia.
Lennart Henriksson szerette a rendet
és a tisztaságot, ami tetszett Juliának.
– Tényleg? – kérdezte Lennart. –
Több mint harminc éve megvan.
– Egyedül dolgozik itt?
– Jelenleg igen. Nyáron többen
vagyunk, de ebben az évszakban csak én
vagyok itt.
Állandóan leépítések vannak. – Borús
arckifejezéssel nézett körül a szobában,
majd
hozzáfűzte: – Majd meglátjuk, meddig
maradhatunk egyáltalán nyitva.
– Azt tervezik, hogy bezárják?
– Talán. A nagykutyák folyton arról
papolnak, hogy spórolni kell – mondta
Lennart. –
Mindent Borgholmban
központosítanának, szerintük ez lenne a
legjobb és a legolcsóbb
megoldás. De bízom benne, hogy itt
maradhatok, amíg nyugdíjba nem
vonulok. Már csak
néhány év. – Lennart Juliára nézett. –
Ebédelt már?
– Még nem.
 Julia megrázta a fejét, majd
elgondolkodott, és ráébredt, hogy
meglehetősen éhes.
– Van kedve velem tartani? – kérdezte
Lennart.
– Igen... Rendben.
Julia egyetlen okot sem tudott kisütni,
amiért nemet mondhatott volna.
– Remek! Menjünk át a Moby
Dickbe... Csak kikapcsolom a
számítógépet, és
beüzemelem az üzenetrögzítőt.

Öt perccel később Julia ismét a

kikötőben volt Lennarttal. Marnas
legjobb és egyben
egyetlen éttermébe tartottak éppen,
ahogy Lennart mondta.
A belső kialakítást a tenger ihlette,
mindenütt hajózási térképek, halászhálók
és régi,
törött evezők lógtak a sötét
faburkolatú falakról. Az asztalok felénél
vendégek ebédeltek, a
termet halk beszélgetés moraja töltötte
meg, a konyhából edények csörömpölése
hallatszott. Néhány kíváncsi tekintet
fordult Julia felé, amikor belépett, de
Lennart
előrement, és egy viszonylag félreeső
asztalt választott az ablaknál, ahonnan
kilátás nyílt a
Balti-tengerre.
Mikor evett utoljára étteremben? Már
az idejét sem tudja. Furcsa érzés volt
olyan
helyiségben asztalhoz ülni, amely tele
volt idegenekkel, de Julia erőt vett
magán, és
Lennart szemébe nézett.
 – Jó napot! Üdvözlöm önöket!
Egy pocakos férfi jött oda hozzájuk
feltürt ingujjban, és átadott nekik két,
bőrkötéses
étlapot.

– Szia, Kent! – köszöntötte Lennart,

miközben elvette az étlapot.
– Milyen itallal szolgálhatok ezen a
gyönyörű napon?
– Alkoholmentes sört kérek – mondta
Lennart.
Julia pedig vizet jégkockával.
Az első gondolata persze az volt, hogy
vörösbort rendel, leginkább egy egész
kancsóval, de legyőzte a késztetést.
Józanul fogja végigcsinálni. Nincs mitől
tartania, az
emberek nap mint nap esznek
étteremben világszerte.
– Ma a lasagnét tudnám ajánlani –
közölte Kent.
– Nekem jöhet – felelte Lennart.
– Nekem is – biccentett Julia, és
ahogy Kent az étlapokért nyúlt,
megpillantott egy
terjedelmes sötétzöld tetoválást a
felkarján, éppen az ingujj alatt. A szélei
már ugyancsak
elmosódtak. Úgy tűnt, valamiféle
bekeretezett betűk. Talán egy név? Egy
hajó neve?
– Az ár tartalmazza a salátát és a kávét
– mondta Kent, majd eltűnt a konyhában.
Lennart felállt, hogy salátát hozzon a
svédasztalról, és Julia követte.
– Lennart! – kiáltotta egy férfihang a
terem túlsó sarkából, amikor visszafelé
igyekeztek az asztalukhoz. – Lennart!
 A rendőrtiszt halkan felsóhajtott.
– Egy perc és jövök – súgta oda
Juliának, aztán a kiabáló férfi felé fordult.
Idősebb úr
volt, az arca vörösen fénylett, és kék
kertésznadrágot viselt. Julia letelepedett
az
asztalukhoz, és a hevesen mutogató
férfit figyelte, aki határozott
arckifejezéssel
magyarázott valamit Lennartnak.
Lennart csendesen és kurtán
válaszolgatott, mire a férfi
újra vad kézmozdulatokat tett.
Néhány perc elteltével visszajött az
asztalukhoz, és éppen leült, amikor Kent
megjelent
a két tányérral, amin a forró lasagne
sistergett.
– Elnézést a közjátékért – mondta
Juliának.
– Semmi gond.
– Betörtek a pajtájába, és elvitték a
benzintartályát – folytatta Lennart. – A
vidéki
rendőr mindig szolgálatban van. Nem
sokat kell azon törnöm a fejemet, mit
csináljak
szabadidőmben. De most lássunk
hozzá!
Julia is falatozni kezdett. Már nagyon
megéhezett, és a lasagne igazán
ínycsiklandó
volt.
Miután már majdnem mindent
eltakarított a tányérjáról, Lennart
belekortyolt a sörébe,
és hátradőlt.
– Szóval látogatóba jött az apjához –
mondta. – Nem akar napozni és úszni is
kicsit?
Julia elmosolyodott, és a fejét ingatta.
– Nem – felelte. – Habár Öland ősszel
is gyönyörű.
– Gerlof remekül néz ki – mondta
Lennart. – Leszámítva a reumáját.
– Igen... Sjögren-szindrómában
szenved – válaszolta Julia. – Ez reumás
ízületi
fájdalommal jár, ami hol enyhül, hol
rosszabbodik. De szellemileg ép. És még
mindig tud
hajót építeni palackban.
– Igen, csodálatosakat! Gondolkodtam
rajta, hogy rendelek egyet a rendőrségre,
de
aztán nem lett belőle semmi.
Csend állt be. Lennart kiitta a poharát,
majd halkan azt kérdezte:
– És maga hogy van, Julia? Minden
rendben?
– Persze – vágta rá Julia. Ez bizonyos
fokig hazugság volt, és amikor látta, hogy
Lennart komolyan érdeklődik, azt
kérdezte: – Úgy érti, a tegnap történtek
után?
– Hát, igen – válaszolta Lennart. –
Részben. De inkább arra a régi dologra
gondoltam...
arra, ami a hetvenes években történt.
– Ó! – nyögött fel Julia.

Szóval Lennart tudja. Persze, hogy

tudja! Miért, mit várt? Harminc éve
rendőr itt, ezt
mondta. És ő is, akárcsak Astrid,
nyugodtan és óvatosan előhozakodott
ezzel a
tabutémával. A nővére már évekkel
ezelőtt belefáradt, és a legtöbb
hozzátartozója meg
sem meri említeni.
– Maga is... részt vett a keresésben? –
kérdezte Julia halkan.
Lennart az asztalra szegezte a
tekintetét, tétovázott, mintha a kérdés
kellemetlen
emlékeket idézne fel.
– Igen. Részt vettem a keresésben –
mondta végül. – Én voltam az egyik
rendőrtiszt a
helyszínen. Én küldtem ki a
kutatócsoportokat a part mentén. Egész
este dolgoztunk,
nagyjából éjfél után egy órával fújtuk
le a keresést. Ha egy gyerek tűnik el,
senki sem
akarja feladni...
Elnémult.
 Julia emlékezett rá, hogy Astrid
Linder majdnem szó szerint ugyanezt
mondta, és ő is
lesütötte a tekintetét. Nem akart
könnyekben kitörni egy rendőrtiszt előtt.
– Elnézést – mondta egy
másodperccel később, amikor mégis
eleredtek a könnyei.
– Nincs miért bocsánatot kérnie –
felelte Lennart. – Néha én is sírok.
Csendes és higgadt volt a hangja, akár
egy medence nyugodt felszíne. Julia
pislogott, és
a férfi komoly arcára összpontosított,
hogy ne párásodjon be a szeme. Szeretett
volna
mondani valamit, bármit.
– Gerlof – mondta, és megköszörülte
a torkát – nem hiszi, hogy a fiam, Jens...
Gerlof
 nem hiszi, hogy vízbe fulladt.
Lennart rápillantott.
– Értem – csak ennyit mondott.
– Van nála... egy szandál – folytatta
Julia. – Egy kis szandál, egy kisfiú
szandálja. Pont
olyan, mint amilyet Jens viselt
aznap...
– Egy szandál? – Lennart még mindig
meredten nézte. – Egy fiúszandál? Látta?
Julia bólintott.
– És felismerte?
– Igen... azt hiszem. – Julia felemelte
a vizespoharát. – Először biztos voltam
benne. De
most már nem tudom. – Lennartra
tekintett.
– Régen volt. Az ember azt hiszi,
bizonyos dolgokat sosem fog elfelejteni,
de elfelejti.
 – Szeretném látni – mondta Lennart.
– Szerintem nem gond. – Juliának
fogalma sem volt, hogy fogadja majd
Gerlof, hogy
bevonta a rendőrséget, de nem
különösebben izgatta, végtére is Jens az ő
fia. – Maga
szerint lehet valami jelentősége? –
kérdezte.
– Szerintem nem szabad elbíznunk
magunkat – mondta Lennart. Megette a
maradék
lasagnét, majd hozzátette: – Szóval
Gerlof felcsapott magánkopónak
vénségére?
– Magánkopónak? Igen, azt hiszem –
sóhajtott fel Julia. Jó volt Gerlof helyett
valaki
mással beszélgetni erről. – Van egy
halom elmélete, vagy minek nevezzem
őket. Vad
feltételezések... De igazából nem
tudom, mit gondol. Azt mondta, a
szandált postán kapta
borítékban, de nem volt rajta feladó.
Összevissza hadovál valami Kant nevű
fickóról, aki...
– Kant? – vágott a szavába Lennart
dermedten. – Nils Kant? Őt említette?
– Igen – válaszolta Julia. – Stenviki,
de a születésemkor már nem élt a
faluban. Voltam
ma a temetőben, és láttam...
– A marnasi temetőben van eltemetve
– szólt közbe ismét Lennart.
– Igen, láttam a sírját – felelte Julia.
A szemben ülő rendőr az asztalra
meredt. A válla előreesett, és hirtelen
nagyon
fáradtnak tűnt.
 – Nils Kant... nem hajlandó távozni e
világról.

ÖLAND, 1945 MÁJUSA

Egy kövér, zöldesen csillogó légy

zümmög keresztül az alvaron a
napsütésben.
Cikcakkban manőverezik át a
borókabokrok és a többi növény között,
és végül
nehézkesen leereszkedik egy nyitott
tenyér közepére. A szárnya abbahagyja a
verdesést,
lábát szétterpeszti, szilárdan
megkapaszkodik, készen arra, hogy a
veszély legapróbb
 jelére szárnyra kapjon, de a kéz
mozdulatlanul hever a fűben.
Nils Kant még mindig ott áll, kezében
a fegyver, és figyeli a legyet, ami
megpihen a
német katona tenyerén.
A katona hanyatt fekszik a fűben. A
szeme nyitva, a feje rézsűt fordul, azt
hihetné az
ember, hogy meglepetten nézi a
legyet. De nyakának és vállának fele
hiányzik, levitte Nils
lövése, az egyenruha zubbonyát
átitatta a vér, és a katona már nem lát
semmit.
Nils kifújja a levegőt, és hallgatózik.
Most, hogy elhalt a légy zümmögése,
tökéletes csend honol az alvaron, de Nils
füle
még mindig cseng kissé a
vadászpuska utolsó durranásától. A lövés
minden bizonnyal
messzire elhallatszott, de Nils úgy
hiszi, senki sem hallotta meg. Erre
nincsenek ösvények,
és az emberek a legritkább esetben
barangolnak el ilyen messzire az alvaron.
Nils
nyugodtnak érzi magát.
Nagyon nyugodtnak. Az első lövés
után, ami úgy hatott, mint derült égből a
villámcsapás, és ami leterítette a
németet, mintha egy láthatatlan kéz
markolta volna meg
reszkető vállát.
És most higgadj le! A vére már nem
lüktet az ujjbegyében, a keze nem remeg,
és
biztosabbnak érezi magát, mint
valaha, amikor a másik németre szegezi a
Husqvarna
vadászpuskát. A pillantása nyílt, az
ujja a ravasznak feszül, a cső
határozottan irányul a
célra. Ha ez háború, vagy majdnem
az, felettébb hasonlít a nyúlvadászatra.
– Add ide! – mondja újra.
Kinyújtja a kezét, és a német megérti.
Gyors kézmozdulattal adja át az apró,
szikrázó
drágakövet, amit szorongatott.
Nils elveszi a követ – anélkül, hogy
ránézne, vagy leengedné a fegyvert –, és
a
farzsebébe dugja. Bólint egyet, csak
úgy magának, és lassan a ravaszra görbíti
az ujját.
A német gyámoltalanul a magasba
emeli a kezét, és ebben a pillanatban
felfogja,
 milyen reménytelen a helyzete, a térde
megroggyan, eltátja a száját, de Nilsnek
nem áll
szándékában meghallgatni.
– Heil Hitler! – mondja halkan, és
tüzel.
Egy utolsó dörrenés, aztán csend.
Ennyire egyszerű.
Mindkét katona ott fekszik a
borókabokrok tövében, az egyiküket
hátrataszította a
lövés, a háta ívesen meggörbül, ahogy
a társán hever. A légy felmászik a katona
mutatóujjának hegyére, kiterjeszti a
szárnyát, és könnyedén felröppen. Nils
követi a
tekintetével, amíg meg nem kerüli a
borókabokrot, és el nem tűnik.
Nils lép egyet előre, egyik lábát a
felső holttestre teszi, és odébb rúgja. A
test lassan
lecsúszik a fűbe. Így már jobb. Még
szebben el tudná rendezni őket, mintha
csak
aludnának, de ez is megteszi.
Nils a tetemeket nézi. A katonák
öregnek tűnnek, pedig nagyjából
egyidősek vele, és
ahogy ott hevernek, Nils megint
elgondolkodik rajta, kik lehetnek.
Honnan jöttek? Nem értette őket, de
majdnem teljesen biztos benne, hogy
németül
beszéltek. Az egyenruhájuk sáros és
rongyos, a szegélyek kirojtolódtak, a
térdük fénylik.
Egyiküknél sem volt fegyver, de a
második vállán van egy zöld batyu, ami
leesett, amikor
a katona elvágódott. Nils csak most
veszi észre.

Lehajol, felszedi a batyut, száraz és

alig van rajta vér. Kinyitja, és egy csomó
különféle
tárgyat talál: néhány címke nélküli
konzervet, egy kést, amelynek fanyele
eléggé ütött-
kopott, egy paksaméta levelet,
amelyet fonállal kötöztek össze, egy
megszáradt fekete
cipót. Pár madzagdarab, egy-két
piszkos, barna kötszer és egy csiszolatlan
rézből készült
kis iránytű van még a zsákban.
Nils kiveszi a kést, zsebre vágja,
elviszi emlékbe. Valószínűleg egy lyukas
garast se ér.
És van még más is: egy kis fémdoboz,
alig kisebb egy puskatusnál. Nils
kihalássza.
Valami zörög benne. Nils megnyomja
a hüvelykujjával a fedelet, és kinyitja.
A doboz tele van csillogó
drágakövekkel. A markába önti őket.
Érzi, milyen kemények,
és milyen sima a csiszolt felszínük.
Néhányuk csak akkora, mint egy
puskagolyó, mások
nagyobbak, körülbelül húsz van
belőlük. Mellettük egy nagyobb tárgy
bújik meg, zöld
rongyba bugyolálták. Nils kibontja a
csomagocskát.
Egy színaranyból készült keresztet
talál, pont akkora, mint a tenyere. Az
aranyban
vörös drágakövek tündökölnek
sorban. Csodaszép! Nils sokáig nézi a
feszületet, aztán
ismét beletekeri az anyagba.
Lecsukja a dobozt, és a hátizsákjába
teszi a hadizsákmányt. A másik batyut
halott
tulajdonosa mellé rakja. Itt már
tényleg nem akad több tennivalója. El
kellene temetnie a
katonákat, természetesen, de nincs,
amivel áshatna.
A testek itt is maradhatnak, a
borókabokrok védelmében, és egy nap
talán majd
visszajön egy jó kis ásóval. Azért még
odanyúl, és lezárja a szemüket, hogy ne
kelljen az
eget bámulniuk.
Aztán felegyenesedik, ideje
hazamenni. Egy vállrándítással
megigazítja a hátizsákját,
 fogja a vadászpuskát, ami még mindig
meleg és lőporszagú, és nyugatra indul,
Stenvik
felé. A nap előbújik a felhők közül.
Úgy ötven lépés után visszafordul egy
pillanatra, elnéz a ragyogó, füves síkság
fölött.
A borókabokrok közötti rés árnyékba
borul, a katonák zöld egyenruhája
beleolvad a tájba,
de egy mozdulatlan fehér kéz kilóg a
fűből, tisztán látható a boróka göcsörtös
ágai között.
Nils folytatja az útját. Azon kezd
tűnődni, mit mondjon az anyjának, hogy
magyarázza
meg a nadrágján éktelenkedő
vérfoltokat. El akar mondani neki
mindent, nem akarja
eltitkolni, mit követett el kint az
alvaron, de néha úgy érzi, vannak dolgok,
amikről az
anyja nem akar tudni. Talán a
katonákkal folytatott csatája is ilyen.
Ezen el kell
gondolkodnia.
Így hát elgondolkodik, de semmi jó
ötlet nem jut eszébe. Már nincs messze a
Stenvikbe
vezető út. A környék elhagyatott, Nils
egyre csak gyalogol.
De nem! Az út mégsem teljesen
kihalt. Valaki jön szembe, pont ahol az út
elkanyarodik, a falu első házaitól pár
száz méterre.
Nils először el akar rejtőzni, de
hirtelenjében nem talál megfelelő
búvóhelyet, a satnya
borókabokrok túl alacsonyak. De
egyébként is: miért kellene elfutnia és
elbújnia? Kint az
alvaron valami nagy dolognak volt a
részese, valami világrengető dolognak, és
már soha
többé senkitől sem kell félnie.
Nils megáll a kőfal mögött, és a
közeledő alakot figyeli.
Hirtelen rájön, hogy Maja Nyman az.
Maja, a stenviki lány, akit gyakran
megbámul, és akire sokat gondol, de
akivel még
sosem beszélt. Most sem elegyedhet
szóba vele, de a lány egyre közelebb ér,
és úgy
mosolyog, mintha ez egy átlagos nyári
nap lenne. Meglátja Nilst, de nem lassítja
le lépteit.
Nilsnek úgy tűnik, kissé jobban
kihúzza magát, pár centivel felemeli az
állát, és kinyomja
 a mellét.
Nils az út mellett áll, mint aki
sóbálvánnyá vált, és látja, hogy Maja
megtorpan az
alacsony kőfal túloldalán.

A lány őt nézi. Nils pedig visszanéz

rá, de nem találja a szavakat, még egy
szervuszt
sem tud kinyögni. A fal mellett
húzódó árokból egy fülemüle száll fel, és
örömteli
csicsergése még elviselhetetlenebbé
teszi a csendet.
Végül Maja nyitja szóra a száját.
– Lőttél valamit, Nils? – kérdezi
jókedvűen.
Nils kis híján sarkon fordul. Először
az a benyomása támad, hogy Maja
mindent tud, de
aztán rájön, hogy a lány nem a
katonákról beszél. Vadászpuska van nála,
és többnyire
nyúltetemekkel szokott visszatérni a
faluba.
Megrázza a fejét.
– Nem – feleli. – Ma nem akadt
puskavégre egyetlen nyúl sem.
Hátrál egy lépést, érzi a hátizsákban
megbújó fémdoboz súlyát, és azt mondja:
– Mennem kell... Vár az anyám.
– Miért nem a főúton mész? –
tudakolja Maja.
– Mert... – Nils még mindig hátrál. –
Az alvaron át rövidebb.
A szavak egyre könnyebben hagyják
el az ajkát. De hiszen ő beszélget Maja
Nymannal! Majd máskor társalog még
vele, de ma nem.
 – Hát, akkor viszlát! – mondja, és
választ sem várva elfordul.
Érzi, hogy a lány még mindig ott áll,
és bámul utána, ezért eltávolodik az úttól.
Megtesz még kétszáz lépést, aztán
elfordul, ismét lefelé tart a falu felé.
Egész idő alatt hallja, ahogy a
fémdoboz zörög a hátizsák alján, és
rájön, hogy nem
meri hazavinni. Vigyáznia kell a
hadizsákmánnyal.
Néhány száz lépés után az út eltűnik a
borókabokrok mögött, és megjelenik Nils
előtt a
kis kőrakás.
A régi emlékhalom. Nils mindig
elsétál mellette, amikor az alvarra tart, de
most
egyenesen odalép hozzá, és megáll.
Nézegeti a sok apró és nagyobbacska
követ,
elgondolkodik egy percre, aztán
körülkémlel.
Az alvar tökéletesen kihalt. Csak a
szelet hallani.
Lerántja a válláról a hátizsákot, a
földre veti, és kinyitja, kiveszi a
drágaköves dobozt,
és a halom mellé lép.
A mamási templomtorony majdnem
pont keleti irányban látszik. Nils látja,
ahogy a
csúcsa az égbe tör, mint egy kis fekete
nyíl a horizonton. A torony alapján
tájékozódik,
meghatározza a helyzetét, majd öles
léptekkel eltávolodik a halomtól, és ásni
kezd.
A nap kíméletlenül tűz az alvarra, a
talaj teljesen száraz, így Nils kis
darabokban fel
tudja szedni a füvet, aztán kézzel és a
német apró késével le tud ásni. A talaj
igen vékony
az egész alvaron, itt is közel van a
felszínhez a köves réteg.
Nils tovább vájja a talajt, kiszélesíti az
üreget, kapál és ás, időnként körbe-
körbepillant.
Nagyjából harminc centi után sziklába
ütközik, de így is elég mély lett a gödör.
Előszedi a fémdobozt, és óvatosan a
lyukba helyezi. Hoz néhány lapos követ a
halomról,
és a doboz köré rakja őket, hogy
megvédjék. Aztán gyorsan betemeti a
gödröt, és a
tenyerével olyan keményre döngöli a
földet, amennyire csak tudja.
A legtöbb időt arra szánja, hogy
visszategye a gyeptéglákat a helyükre,
fontos, hogy
minden pontosan ugyanolyan legyen,
mint máskor. Hosszasan igazgatja a
füvet, majd
felkel, és minden oldalról szemügyre
veszi a helyet. Érintetlennek látszik, de a
keze még
mindig koszos, amikor a hátára lendíti
a hátizsákot.
Ismét felkerekedik hazafelé.
Úgy dönt, beszámol az anyjának arról,
hogy találkozott a németekkel, de
finoman fogja
beadagolni neki, hogy ne rémítse
halálra. A drágakövekről, amiket elrejtett,
hallgatni fog.
Egyelőre. Meglepetésnek szánja. A
hadizsákmány pillanatnyilag olyan
helyen van, amit
 csak ő ismer.
Felkapaszkodik a kőfalra, és visszaér
a főútra. Már majdnem elérte Stenviket.

Mielőtt hazajutna, két férfi – a

lábukon súlyos bakancs – jön szemben az
úton a partról,
és elcammognak mellette.
Angolnahalászok, egy frissen
kátrányozott varsát visznek, a
kezük fekete.
Egyikük sem köszön, elnéznek Nils
mellett, amikor elhaladnak. Nils nem
emlékszik a
nevükre, de mindegy is. Az
udvariatlanságukra is fittyet hány.
Nils Kant hatalmasabb náluk,
hatalmasabb, mint egész Stenvik. Ma
bebizonyította,
 amikor megvívta a csatáját odakint az
alvaron.
Már majdnem beesteledett. Kinyitja a
ház kapuját, bemegy a csendes udvarra,
büszkén
felmasírozik a kőjárdán. Az üres kert
kezd kizöldülni és kivirágozni. A
levegőben fuillat
száll.
Minden ugyanúgy néz ki, mint reggel,
amikor felkerekedett nyúlra vadászni. De
Nils új
ember lett.

12

Lennart Henriksson Gerlof asztala

mellett állt, s a kezében méregette a
nejlontasakot,
amiben a kis szandál volt, mintha a
súlya elárulhatná, hamisítvány-e vagy
sem. A tény,
hogy előkerült, láthatóan nem dobta
fel.
– Az ilyen dolgokat be kell jelenteni a
rendőrségen, Gerlof – mondta.
– Tudom – felelte a férfi.
– Az ilyesmit azonnal be kell
jelenteni.
– Igen, igen – ismételte Gerlof
csendesen. – Csak még nem jutottam el
addig. De mit
gondol?
– Erről? – A rendőr a szandált
nézegette. – Nem tudom, nem tudok
semmire
következtetni. Maga mit gondol?
 – Szerintem máshol kellett volna
keresgélnünk, nem a vízben – közölte
Gerlof.
– Keresgéltünk – jelentette ki Lennart.
– Nem emlékszik? Átkutattuk a kőfejtőt,
a falu
összes házát és csónakházát, a
pajtákat, és keresztül-kasul autóztam az
alvaron is. Semmit
sem találtunk. De ha Julia azt mondja,
ez az a szandál, akkor komolyan kell
vennünk a
dolgot.
– Igen, ez Jens szandálja – szólalt meg
Julia Lennart háta mögött.
– És postán jött? – kérdezte Lennart.
Gerlof bólintott, miközben az a
kellemetlen érzése támadt, hogy
kihallgatják.
– Mikor?
 – Múlt héten – felelte Gerlof. –
Felhívtam Juliát, és elmondtam neki...
Részben ezért
jött ide.
– Megvan még a boríték? – tudakolta
Lennart.
– Nincs – válaszolta Gerlof gyorsan. –
Kidobtam... Néha kicsit szórakozott
vagyok. De
nem volt benne levél, és nem volt rajta
feladó. Ezt biztosan tudom. Csak annyit
írtak rá,
hogy „ Gerlof Davidsson kapitány,
Stenvik. De hát nem is olyan fontos az a
boríték, nem?
– Ujjlenyomatokról még nem hallott?
– sóhajtott fel halkan Lennart. – És
lehettek rajta
hajszálak, vagy... Mindegy, szeretném
elvinni a szandált. Azon is lehetnek
nyomok.
– Én inkább... – kezdte Gerlof, de
Julia félbeszakította.
– Laborba viszi?
– Igen – felelte Lennart. –
Linköpingben van bűnügyi labor. Az
országos rendőr-
főkapitányság laborja. Ott ilyesmiket
vizsgálnak.
Gerlof néma maradt.
– Remek! Nézessük meg! –
indítványozta Julia.
– És kapunk róla átvételi
elismervényt? – érdeklődött Gerlof.
Julia ingerülten pillantott rá, mintha
kínos helyzetbe hozta volna, de Lennart
csak
bólintott egyet, miközben fáradt
mosoly ült ki az arcára.
– Persze, Gerlof – mondta. – Írok egy
átvételi elismervényt, hogy beperelhesse
a
borgholmi rendőrséget, ha a szandál
elveszik a linköpingi laborban. De a
maga helyében
emiatt nem aggódnék.
A rendőr távozott, Julia pedig
utánament, hogy bocsánatot kérjen az
apja helyett. Mikor
egy kis idő múlva visszajött, Gerlof
még mindig az asztalnál ült, az
elismervényt
szorongatta, és bosszúsan bámult ki az
ablakon.
– Lennart azt mondja, ne beszéljünk
másnak a szandálról – közölte Julia.
– Ó, tényleg ezt mondta?
Gerlof továbbra is csak nézett kifelé.
– Mi bajod? – kérdezte Julia.
 – Nem lett volna szabad beavatnod! –
tört ki Gerlof.
– Azt mondtad, terjesszük a hírt.
– De nem a rendőrségre gondoltam –
dohogott a férfi. – Magunk is meg tudjuk
oldani
az ügyet.
– Megoldani? – álmélkodott Julia, és
megemelte a hangját. – Mi a fészkes
fenét akarsz
megoldani? Mi a bánatot forgatsz a
fejedben? Szerinted aki elrabolta Jenst,
már ha
elrabolta egyáltalán valaki... be fog
ugrani hozzád, hogy mutasd meg neki a
szandált?
Tényleg ezt gondolod? Hogy
meglátogat, és bevallja, mit tett?
Gerlof nem felelt, még mindig az
ablakon nézett kifelé, háttal Juliának, ami
még jobban
kihozta a nőt a sodrából.
– Egyébként mit csináltál aznap?
– Te is tudod – válaszolta Gerlof
csendesen.
– Hát persze! Tudom! – fakadt ki
megint Julia. – Anya fáradt volt, és
valakinek
vigyázni kellett volna az unokádra...
ezért lementél a partra, hogy a hálóiddal
bíbelődj.
Mert halászni készültél.
Gerlof bólintott.
– Aztán leszállt a köd – tette hozzá.
– A gyilkos köd... de nem mentél
haza!
Gerlof megrázta a fejét.
– Tovább vacakoltál a hálókkal –
mondta Julia. – Mert sokkal izgalmasabb
volt
egyedül szöszmötölni a parton, mint
egy kisgyerekre vigyázni. Ugye?
– Egész idő alatt füleltem, amíg lent
voltam – mondta Gerlof, de nem nézett
Juliára. –
Egy hangot sem hallottam. Hallanom
kellett volna, ha Jens...
– Nem erről van szó! – vágott a
szavába Julia. – Arról van szó, hogy
mindig máshol
csámborogtál, amikor szükség lett
volna rád otthon. Hogy minden a te
akaratod szerint
történt... Mindig is így volt!
Gerlof nem felelt. Arra gondolt, hogy
az ég elsötétült odakint. Máris
alkonyodott?
Hallgatta a lánya szemrehányásait, de
nem tudott jó válasszal előhozakodni.
 – Tisztában vagyok vele, hogy rossz
apa voltam – mondta nagy sokára. –
Gyakran
voltam távol, mert szólított a
kötelesség. De ha bármit tehetnék
Jensért... Ha vissza
tudnám forgatni az idő kerekét. ..
Elhallgatott, a hangja cserbenhagyta.
A szoba csendje elviselhetetlen volt.
– Tudom, apa – mondta Julia végül. –
Egy szavam se lehet, végtére én nem is
voltam
Ölandon. Kalmarba mentem, és én is
láttam, ahogy a köd átáramlott a híd alatt,
amikor
áthajtottam a szoroson. – Felsóhajtott.
– Van róla fogalmad, hányszor
megbántam, hogy
ott hagytam Jenst aznap? Még csak el
sem búcsúztam tőle.
 Gerlof vett egy mély lélegzetet.
Megfordult, és Juliára nézett.
– Kedden, az Ernst temetése előtti
napon, elviszlek ahhoz az emberhez, aki
a szandált
küldte – mondta.
Juliának torkára fagyott a szó.
– Micsoda? – kérdezte aztán.
– Tudom, ki küldte – válaszolta
Gerlof.
– Száz százalékig biztos vagy benne?
– Kilencvenöt százalékig.
– Hol lakik? – kérdezte Julia. – Itt,
Marnasben?
– Nem.
– Stenvikben?
Gerlof a fejét rázta.
– Odalent Borgholmban – mondta.
 Julia hallgatott egy darabig, mint aki
arra gyanakszik, hogy valami átverés
áldozata lett.
– Hát, jó – mondta.
Elindult, hogy felvegye a kabátját az
ágyról.
– Most meg hova készülsz? – kérdezte
Gerlof.
– Nem tudom... Talán lemegyek
Stenvikbe, és összegereblyézem kicsit a
leveleket a
kertben. Most, hogy van áram és víz,
főzhetek valamit, de az is lehet, hogy
megint a
csónakházban alszom.
– Jó. De maradj kapcsolatban Johnnal
és Astriddal – tanácsolta Gerlof. – Össze
kell
tartanotok.
– Persze – bújt bele a kabátjába Julia.
– Egyébként voltam a temetőben.
Meggyújtottam
a mécsest anya sírján.
– Köszönöm. Pár napig ég majd. A
temetőkezelőség gondoskodik a sírról. Én
sajnos
nem jutok ki túl sűrűn... – Gerlof
köhögni kezdett. – Megásták már Ernst
sírját?
– Nem láttam – válaszolta Julia, majd
hozzátette: – De megtaláltam Nils Kantét
a
falnál. Ezt akartad mutatni, igaz?
– Igen.
– Mielőtt megtaláltam a sírt, azt
gondoltam, hogy Nils Kant egy
lehetséges gyanúsított
– mondta Julia. – De most már értem,
miért nem került szóba a neve.
Gerlof azt fontolgatta, hogy mondjon-
e még valamit – talán elámlhatná
Juliának, hogy
a legjobb alibi egy gyilkos számára,
ha mindenkivel elhiteti, hogy halott –, de
nem szólt
semmit.
– Rózsák voltak a síron – mondta
Julia.
– Friss rózsák?
– Hát, nem frissek – felelte Julia. –
Talán nyáron rakhatta oda őket valaki. És
még
valami...
Belenyúlt a kabátzsebébe, és kivette a
borítékot, amit a rózsák között talált. Már
megszáradt. Átnyújtotta Gerlofnak.
– Talán nem szabadna kinyitnunk –
mondta. – Úgy értem, talán valami
személyes, és
nem...
 De Gerlof egy szemvillanás alatt
feltépte a borítékot, kivett egy kis fehér
papírdarabot,
és felolvasta hangosan:
– Hiszen mindnyájan oda fogunk állni
Isten ítélőszéke elé. – Felnézett Juliára. –
Csak
ennyi... Egy idézet Pál apostol
rómaiakhoz írt leveléből. Megtarthatom?
Julia bólintott.
– Máskor is szoktak virágok és
üzenetek lenni Kant sírján? – kérdezte.
– Nem túl gyakran – válaszolta
Gerlof, miközben betette a levelet az
egyik
íróasztalfiókba. – De évente egyszer-
kétszer megesik... legalábbis virágok
mindig szoktak
lenni. Egyszer egy egész rózsacsokrot
láttam ott.
 – Szóval Nils Kantnak még mindig
vannak élő barátai?
– Igen... Vagyis valaki még emlékszik
rá, valamiért – felelte Gerlof, majd
hozzátette: –
A hírhedt embereknek olykor akadnak
csodálóik.
Csend lett.
– Hát, jó. Elindulok Stenvikbe –
közölte Julia, és elkezdte begombolni a
kabátját.
– Mit csinálsz holnap?
– Talán elugrom Langvikba – mondta
Julia. – Majd meglátom.
Amikor a lánya elhagyta a szobát,
Gerlof a fáradtságtól teljesen
összegörnyedt.
Felemelte a kezét, és látta, hogy
remeg. Kimerítő napja volt, de maradt
még egy fontos
 elintéznivalója.

– Torsten, te temetted el Nils Kantot?

– kérdezte Gerlof néhány óra múlva.

Ő és a másik öregember külön

asztalnál ült a pincében berendezett
közösségi
helyiségben. Minden jól alakult, hiába
izgult Gerlof. A vacsorát követően
lebattyogott ide,
majd közel egy órát ücsörgött és várta,
hogy az elsőn lakó öregasszony befejezze
a
végeérhetetlennek tűnő
kézimunkázást.
Az volt a célja, hogy magára
maradjon Torsten Axelssonnal, aki a
marmasi temetőben
 dolgozott a háború végétől egészen a
hetvenes évek közepéig. Mialatt
várakozott, az őszi
sötétség áthatolhatatlanná sűrűsödött a
keskeny pinceablakokon túl.
Mielőtt előrukkolt volna a nagy
kérdéssel, elbeszélgetett egy kicsit
Axelssonnal a
közelgő temetésről, főleg azért, hogy
itt tartsa. Axelsson is reumás volt, de az
esze vágott,
mint a beretva, és általában nagyon
szórakoztató társaságnak bizonyult. Úgy
tűnt, benne
nem él az a nosztalgikus vágy egykori
foglalkozása, a sírásás után, mint
Gerlofban, de
legalább itt maradt, és eldiskuráltak a
régi szép időkről.
Gerlof asztalát fadarabkák, ragasztós
tubusok, mindenféle eszközök és
csiszolópapírok
borították. Egy kétárbocos vitorlás, a
Búcsú modelljén dolgozott. Ez volt az
utolsó
borgholmi vitorlás, ami később, a
hatvanas években kirándulóhajó lett
Stockholmban. A
hajótesttel már elkészült, de a vitorlán
még dolgoznia kellett. És persze, csak
akkor lesz
teljesen kész, ha bekerül a palackba,
felállítja az árbocokat, és ráerősíti a
kötélzetet. Ez
eltart még egy darabig.
Gerlof óvatosan egy rovátkát ejtett az
egyik árboc csúcsán, miközben a
nyugalmazott
sírásó válaszára várt. Axelsson az
asztalát elborító ezernyi kirakósdarab fölé
görnyedt.
Monet vízililiomainak óriási képe már
félig kész volt.
A helyére illesztette a tó egy darabját,
aztán felnézett.
– Kantot? – kérdezett vissza.
– Igen, Nils Kantot – ismételte el
Gerlof. – A sírja még ma is magányosan
áll a nyugati
falnál. Erről jutott eszembe a
temetése. Akkoriban nem itt éltem...
Axelsson bólintott, felvette a kirakós
egy darabkáját, és eltűnődött.
– Igen, én ástam meg a sírját, és a
munkatársaimmal együtt vittük ki a
koporsót a
halottasházból... Nem volt nagy
tülekedés ezért a megtisztelő feladatért.
– Voltak gyászolók?
– Igen... Az anyja ott volt. Végig ott
volt. Korábban alig-alig láttam, de akkor
csupa
csont és bőr volt – mondta Axelsson.
– Fekete kabátot viselt, de hogy
gyászolónak
hívhatjuk-e, arra nem vennék mérget.
Ahhoz elég vidámnak tűnt.
– Vidámnak?
– Igen... A templomban persze nem
láttam – folytatta Axelsson de
emlékszem, hogy
rápillantottam, miközben leengedtük a
koporsót a sírba. Vera úgy egy méterre
állt a
gödörtől, nézte, hogy tűnik el a
koporsó, és láttam, hogy elmosolyodik a
fátyla alatt.
Mintha örömöt okozna neki a temetés.
Gerlof bólintott.
– És volt még rajta kívül más is ott?
Vagy csak ő egyedül?
Axelsson a fejét ingatta.
– Jó néhányan voltak, de egyikük sem
gyászolt igazán. A rendőrök is eljöttek,
de kissé
távolabb álltak, majdnem a
templomnál.
– Talán látni akarták, hogy tényleg
elföldelik Kantot egyszer és mindenkorra
–
vélekedett Gerlof.
– Így igaz – hagyta helyben Axelsson.
– Más nem volt. Leszámítva Fridlund
tiszteletest.
– Őt legalább megfizették érte.
Csend borult a teremre. Gerlof a hajó
kicsiny testét csiszolgatta egy darabig.
Aztán vett
egy nagy levegőt.
 – Azon merengek, mi lehetett a
koporsóban, ha Vera Kant mosolygott a
temetésen,
ahogy mondtad...
Axelsson lenézett a kirakósra, és
felvett egy újabb darabot.
– Azt akarod tudni, Gerlof, hogy nem
volt-e gyanúsan könnyű, amikor vittük? –
kérdezte. – Az évek alatt sokan
megkérdezték már ezt tőlem.
– Hát, azt beszélik – mondta Gerlof –,
hogy Nils Kant koporsója talán üres volt.
Biztos
te is hallottad.
– Feleslegesen agyalsz rajta, nem volt
üres – szögezte le Axelsson. – Négyen
vittük,
ahogy máskor is, és szükség is volt
négy emberre. Átkozottul nehéz volt.
 Gerlof nem akarta azt sugallni, hogy
kétségbe vonja az öreg sírásó
épelméjűségét, de
meg kellett kérdeznie:
– Egyesek úgy vélik, hogy lehettek
benne kövek vagy homokzsákok is –
mondta
csendesen.
– Hallottam ezt a pletykát – felelte
Axelsson. – Nem néztem bele a
koporsóba, de
valaki biztos belenézett... amikor
megérkezett a komppal.
– Úgy tudom, senki sem nyitotta ki –
vetette fel Gerlof. – Lepecsételték, és
senkinek
nem volt idegzete meg jogosultsága
hozzá, hogy feltörje a pecsétet. Te tudsz
róla, hogy
kinyitották volna?
 – Nem... – válaszolta Axelsson. –
Csak emlékszem, hogy jött valamiféle
halotti
bizonyítvány a koporsóval Dél-
Amerikából Malm egyik hajóján. Valaki
a borgholmi
szállítmányozóknál, aki tudott
valamicskét spanyolul, elolvasta... Azt
írták, Nils Kant
vízbe fulladt, és hosszú ideig a vízben
volt, mire kihalászták. Szóval szerintem
biztos nem
nézett ki túl jól a hullája.
– Az emberek talán attól féltek, hogy
Vera Kant kiveri a balhét – vélekedett
Gerlof. –
Gondolom, minél hamarabb szerették
volna eltemetni és elfelejteni Nils Kantot.
Axelsson Gerlofra nézett, de aztán
csak vállat vont.
 – Engem ne kérdezz! – mondta, és
Monet vízililiomos festményének egy
újabb darabját
rakta a helyére. – Én csak betettem a
föld alá. Elvégeztem a munkámat, aztán
hazamentem.
– Tudom, Torsten.
Axelsson még egy kirakós helyét
megtalálta, elnézegette a képet egy ideig,
aztán a
falon lógó órára sandított. Lassan
felkelt.
– Itt az idő kávézni – mondta. De
mielőtt még kiment volna a teremből,
megállt, és
hátranézett. – Mit gondolsz, Gerlof? –
kérdezte. – Nils Kant a sírjában fekszik?
– Biztos vagyok benne – felelte Gerlof
halkan, de közben nem nézett az öreg
sírásóra.
 Mire Gerlof visszatért a szobájába,
már elmúlt hét, és kevés volt hátra az esti
kávéig.
A pincében folytatott beszélgetés
Torsten Axelssonnal felettébb hasznos
volt, gondolta
Gerlof. Talán egy kicsit szószátyár
volt, és túlságosan is sürgette a
válaszokat, de cserébe
hagyta, hogy Axelsson incselkedjen
kicsit.
Gerlof Nils Kant iránt tanúsított
figyelemre méltó érdeklődésének híre
minden
bizonnyal már szárnyra kapott az
otthon folyosóin. Talán a falakon kívül is
elterjed egy
kis szerencsével. Végtére is ezt akarta,
nem? Fel akarta bolygatni a hangyabolyt,
és
mozgásba akarta lendíteni a gépezetet.
Nehézkesen leereszkedett az ágyra, és
felvette az Ölandi hírek aznapi számát az
éjjeliszekrényről. Reggel nem volt
ideje elolvasni az újságot, vagy
legalábbis nem volt
lelkiereje hozzá.
A címlapon a vezető hír, a stenviki
haláleset állt, amelyet Bengt Nyberg
kőfejtőben
készült fényképe illusztrált. Egy nyíl
jelölte, hol történt pontosan a baleset.

A borgholmi rendőrség szerint baleset

volt. Ernst Adolfsson a szakadék szélére
akart
vinni egy kőszobrot, megbotlott és
lezuhant, s a hatalmas kő alatt végezte.
Nem
gyanakodtak bűncselekményre.
Gerlof Bengt Nyberg cikkének csak
az elejét olvasta el, majd átlapozta az
újságot,
mígnem rábukkant néhány írásra,
amelyek kevésbé érintették személyesen:
egy
csúszásban lévő lángviki építkezésről,
egy Löttorp melletti pajtatüzről és a
nyolcvanegy
éves szenilis öregemberről, aki
néhány napja azzal hagyta el dél-ölandi
otthonát, hogy jár
egyet, majd nyomtalanul eltűnt az
alvaron. Vélhetően majd megtalálják,
holtan.
Gerlof összehajtogatta az újságot,
aztán pillantása Ernst pénztárcájára esett.
Csak
 letette, amikor hazaért Stenvikből.
Most fogta, kinyitotta, megnézte a
bankjegyeket és a
számlák vaskos kötegét. A bankókat a
tárcában hagyta, de a számlákat
végigbogarászta.
Kisebb marnasi vagy lángviki
élelmiszervásárlások blokkjai voltak,
néhányat pedig Ernst
állított ki, amikor nyáron túladott egy-
egy szobron.
Gerlof olyanok után kutatott, amiket
azon a napon írt Ernst, amikor a marnasi
templomtorony agyonzúzta. De egyet
sem talált.
A köteg alján azonban ráakadt valami
másra: egy kis sárga múzeumi
belépőjegyre. A
Ramnebyi Famúzeum feliratot
nyomtatták rá, mellette halmokba
rendezett deszkák rajza,
és egy fekete pecsét: Szeptember 13.
Az éjjeliszekrényen hagyta a belépőt.
A számlákat összefogatta egy
iratkapoccsal, és
betette az íróasztal egyik fiókjába.
Aztán leült az asztalhoz, elővette a
jegyzetfüzetét, s
kinyitotta az első tiszta lapnál. Fogott
egy ceruzát, gondolkodott egy kicsit,
majd felírt két
dolgot.
Vera Kant mosolygott, amikor
elhantolták a fiát.
Ernst felkereste a Kant család
ramnebyi fűrészmalmát.
Aztán beletette a múzeumi belépőt a
füzetbe, becsukta, kényelembe helyezte
magát, és
várta a kávézás idejét.
Menetrendszerűen. Minden
menetrendszerűvé válik, ha
megöregszik az ember.

13

Julia nem is emlékezett rá, hogy

megitta az első pohár bort. Látta, ahogy
Astrid kitölti a
konyhaasztalnál, látta, ahogy a vörös
folyadék örvénylik a pohárban, és ahogy
kinyújtotta
a kezét, hogy átvegye, aztán a pohár
hirtelen üresen állt az asztalon. Érezte a
bor ízét a
szájában és az alkohol ismerős
melegét szétterjedni a testében.
 Odakint, Astrid konyhaablakán túl a
nap lebukott, Julia lába pedig sajgott a
hosszú
biciklitúrától, amit a parton tett.
– Kér még egy pohárral? – kérdezte
Astrid.
– Igen – felelt Julia olyan nyugodtan
és közömbösen, amennyire csak tudott. –
Nagyon
finom.
Persze akkor is megitta volna, ha
olyan íze van, mint az ecetnek.
Igyekezett a második pohár tartalmát
kicsit lassabban eltüntetni. Csupán
néhányat
kortyolt, majd visszatette a poharat az
asztalra.
– Nehéz napja volt? – tudakolta
Astrid.
– Elég nehéz – ismerte be Julia.
 Pedig valójában nem sok minden
történt.
Észak felé biciklizett a part mentén,
egészen a szomszédos Langvikig, ahol
megebédelt.
Aztán egy öreg tojásárus, aki egy kis
tanyán élt, azt mondta neki, hogy a fiát,
Jenst
meggyilkolták. Nem csak simán
meghalt, és már réges-rég eltemették,
hanem
meggyilkolták.
– Elég nehéz napom volt – ismételte
Julia, és felhajtotta a második pohár bort
is.

Előző este, amikor Julia arra készült,

hogy egy újabb éjszakát töltsön egyedül a
csónakházban, az ég tiszta volt.
Úgy tűnt, a kihalt parton a csillagok az
egyedüli barátai. A hold szürkésfehér
csontdarabként függött a keleti
égbolton. Julia a sötét parton állt, és fél
órán át a
csillagokat bámulta, mielőtt felment a
csónakházba. Ott aztán észrevett egy
másik
megnyugtató fényforrást: Astrid
házának külső lámpáit az út túloldalán.
Az elhagyatott
part menti házak fényei távolinak
tetszettek, és majdnem olyan haloványak
voltak, mint a
csillagok, de Astrid lámpáinak fénye
megnyugtatta, hogy nincs egyedül a
sötétségben.
Julia szokatlanul gyorsan és
nyugodtan aludt el, és nyolc órával
később kipihenten
ébredt a csapdosó hullámok hangjára,
és észrevette, hogy a morajlás ritmusára
veszi a
levegőt.
A sziklás táj békés volt, és Julia
kinyitotta az ajtót, kinézett a vízre
anélkül, hogy a
csontszilánkokra gondolt volna.
Felment Gerlof házába, hogy
megmosakodjon és reggelit készítsen.
Később tett egy
sétát a kertben, és talált egy régi
biciklit a szerszámoskamra mögött.
Feltételezte, hogy
Lenáé. Rozsdás volt, és ráfért volna
egy kis olajozás, de a gumija nem
engedett le.
Így aztán elhatározta, hogy elteker
északra, Langvikba, és ott ebédel. Aztán
megkeres
egy öregembert, akit Lambertnek
hívnak, és bocsánatot kér tőle, amiért
évekkel ezelőtt
megütötte.

Az északra vezető parti út poros és

köves volt, telis-tele gödrökkel, de azért
végig
lehetett biciklizni rajta. A táj pedig
pont olyan gyönyörű volt, mint máskor:
jobbra az
alvar, balra pedig néhány méterrel a
sziklák pereme alatt a csillogó tenger.
Julia nem
nézett a kőfejtő felé, amikor elhaladt
mellette; nem akarta tudni, hogy ott van-e
még a
vértócsa.

Ezt követően a biciklitúra igen

élvezetes volt, egyik oldalról a nap
sütötte, hátulról
pedig a szél fújta.
Langvik öt kilométerre volt
Stenviktől, de nagyobb és teljesen más
jellegű falu volt.
Homokos strandján úszni lehetett, kis
kikötőjében a kirándulóhajók horgonyt
vethettek, a
központban nagyobb, többlakásos
épületek emelkedtek, és mind északon,
mind délen
üdülőövezetet építettek ki.
Telek eladó – hirdette egy útszéli
tábla. Langvikban még mindig folyt az
építkezés.
Mindenütt kerítések és jelzőtáblák. Az
alvar felé újonnan létesített murvás utak
vezettek,
amelyek hatalmas, nejlonnal bevont
raklapoknál értek véget. A raklapokon
téglát és
megmunkált faanyagot halmoztak fel.
A homokos strand mellett –
természetesen – egy háromemeletes
szálloda emelkedett,
amelynek egy nagy étterme is volt.
Julia elfogyasztotta az ebédjét az
étteremben, miközben homályos
nosztalgiaérzés
kerítette hatalmába. Táncolni járt ide a
hatvanas évek elején. Kamaszkorában a
hotel még
lényegesen kisebb volt, de
nagyszerűségéből mit sem veszített.
Akkoriban biciklivel jött
Stenvikből a barátaival. A part fölé
egy nagy faterasz nyúlt ki, ott táncoltak
éjfélig. Az
amerikai és angol rockzene
szüneteiben hallani lehetett a sötétben
partra kifutó hullámok
moraját. Az izzadság-, arcszesz- és
cigarettaszagot szinte most is érezte. Julia
itt,
Langvikban itta meg az első pohár
borát, és olykor rozzant kis robogóval
vitték haza késő
éjjel. Teljes gázzal száguldottak át a
sötétségen, bukósisak nélkül, abban a
mély
meggyőződésben, hogy az élet mindig
egyre csodálatosabb lesz.
A terasz ma már nem volt meg, a
szállodát pedig kibővítették, pompás,
tágas
konferenciatermeket építettek, és egy
saját medencét.
Ebéd után Julia elkezdte a könyvet,
amit Gerloftól kapott: Ölandi bűnesetek.
A
Gyilkos, akinek nyoma veszett című
fejezetben Nils Kantról olvasott. Arról,
hogy mit tett
a férfi 1945-ben egy nyári napon
odakint az alvaron:

„Ki volt az a két egyenruhás férfi, akit

Nils Kant hidegvérrel lemészárolt azon a
gyönyörű napon az alvaron?
Vélhetően német katonák, akik
valahogy átjutottak a Balti-tengeren. A
borzalmas
kurlandi csatából menekülhettek el
Lettország nyugati partjáról a második
világháború
vége felé. A németek Kurlandon
letették a fegyvert a Vörös Hadsereg
előtt, és az egyetlen
módja a megmenekülésnek az volt, ha
valami úszó alkalmatossággal átjutnak a
vízen.
Óriási kockázattal járt, ekkoriban
mégis katonák és civilek egyaránt
választották ezt a
megoldást, hogy megpróbáljanak
átszökni Svédországba a balti
államokból.
De biztosat tudni nem lehet. A halott
katonáknál nem volt útlevél vagy egyéb
irat,
amelyek segítségével azonosíthatták
volna őket, a sírkövükre nem véstek
nevet.
Számos nyomot hagytak viszont
maguk után. Amikor Kant otthagyta az
alvaron a két
holttestet, nem tudta, hogy aznap
reggel egy kis, zöldre festett, orosz
névtáblával ellátott
 motoros csónakra bukkantak a
Marnastől néhány kilométerre délre
fekvő öbölben.
A csónakban, amelyet félig elöntött a
víz, német harci sisakokat, egy tucat
rozsdás
ételkonzervet, egy éjjeliedényt, egy
törött evezőt és egy tégely tetvek elleni
port találtak.
A Dr. Theodor Morell-féle
gyógyhintőport Berlinben gyártották,
kifejezetten a
Wehrmacht katonái számára. Dr.
Morell Hitler orvosa volt.
A csónak felfedezése nagy port kavart
– mint minden más, amit Ölandon vet ki
a tenger
– ezért sok marnasi tudta azt, amit
Kant nem: idegenek járnak a környéken.
Néhányan –
 fegyverrel vagy anélkül – fel is
kerekedtek, hogy felkutassák őket.
Nils Kant nem temette el a katonákat,
de még csak le sem takarta a holttestüket.
Az
alvaron heverő tetemek hamar
odavonzzák a dögevőket – apró
rovarokat, madarakat –, és
a zsákmány fölötti marakodásuk
hangja messzire elhallott a pusztában.

Ezért csak idő kérdése volt, hogy az

alvart járó keresőcsapatok ráakadjanak a
halott
katonákra.”

Amikor megjelent a pincémő, hogy

leszedje az asztalt, Julia becsukta a
könyvet, és a
 gondolataiba merülve lepillantott a
szálloda kihalt strandjára.
Nils Kant története érdekes volt, de a
férfi már meghalt, és eltemették, így Julia
még
mindig nem értette, miért olyan fontos
Gerlofnak, hogy erről olvasson.
– Fizethetek? – kérdezte a pincémőt.
– Igen, természetesen. Negyvenkét
korona lesz.
A nő fiatal volt, talán még a húszat se
töltötte be, és úgy tűnt, mint aki élvezi a
munkáját.
– Egész évben nyitva tartanak? –
érdeklődött Julia, amikor átnyújtotta a
pénzt.
Már az is meglepte, hogy ennyi ember
járt-kelt Langvikban, az meg különösen,
hogy
ennyien voltak a kikötőben, annak
dacára, hogy ősz volt.
– November és március között csak
hétvégente, a konferenciák miatt –
tájékoztatta a
pincémő.
Elvette a pénzt, és kinyitotta a derekán
fityegő tárcáját, hogy kihalásszon néhány
egykoronást.
– Tartsa meg! – mondta Julia.
Kinézett az ablakon a szürke vízre, aztán
folytatta: –
Kérdeznék még valamit... Nem tudja
véletlenül, hogy él-e Langvikban egy
Lambert nevű
férfi? A vezetékneve – son-ra
végződik, Svensson vagy Nilsson vagy
Karlsson.
A pincémő elgondolkodott, aztán
megrázta a fejét.
– Lambert? – tűnődött. – Ilyen nevet
megjegyez az ember, de szerintem én
még sose
hallottam.
Túl fiatal ahhoz, hogy ismerje az
idősebb lángvikieket, gondolta Julia.
Bólintott, és
felkelt, de a pincémő folytatta:
– Kérdezze meg Gunnart! Gunnar
Ljungert. Övé a hotel. Mindenkit ismer
Langvikban.
Megfordult, és a bejáratra bökött.
– Menjen ki, aztán balra, majd végig
az épület mellett. Ott az irodája. Bent kell
lennie.
Julia megköszönte a segítséget, és
elhagyta az éttermet. Ma is vizet ivott az
ebédhez,
amiben nagy jégkockák úsztak,
kezdett szokásává válni. Jó érzés volt,
hogy tiszta a feje,
 amikor kisétált a hotelpark hideg
levegőjére, habár a vörösbor előidézte
nyugodtság sokat
segített volna...
Lambert Svensson vagy Nilsson vagy
Karlsson.

Julia megkerülte a szállodát. Egy

faajtóhoz érkezett, amelyre cégtáblákat
függesztettek,
a legfelsőn a Langviki
konferenciaközpont felirat állt. Kinyitotta
az ajtót, és besétált a kis
recepcióra, ahol a sárga
padlószőnyegen nagy zöld műnövények
díszelegtek.
Olyan volt, mintha egy göteborgi
irodába lépett volna be. A háttérben lágy
zene szólt.
A recepción egy fiatal, csinos nő ült,
mellette egy hasonlóan fiatal, fehér inges
férfi
támaszkodott a pultnak. Mindketten
úgy néztek Juliára, mintha egy fontos
beszélgetést
zavart volna meg, de aztán a recepciós
sietősen üdvözölte és rámosolygott. Julia
is
köszönt, és kissé feszélyezve érezte
magát, mint mindig, amikor idegenekkel
hozta össze a
sors, majd Gunnar Ljunger felől
érdeklődött.
– Gunnar? – kérdezett vissza a
recepciós, és a pultnál álló férfira
tekintett. – Visszajött
már az ebédről?
– Igen – bólintott a férfi Juliának. –
Jöjjön velem, mutatom az utat.
Julia követte a rövid folyosóra,
melynek végén nyitva állt egy ajtó. A
fiatalember
kopogott, és kinyitotta az ajtót.
– Apa? – mondta. – Látogatód jött.

– Igen? – hallatszott egy mély

férfihang. – Jöjjön be!
Az iroda nem volt valami nagy, de a
strand és a Balti-tenger látványa, amit a
panorámaablak kínált, lenyűgöző volt.
A szállodatulajdonos, Gunnar Ljunger az
íróasztalánál ült. Magas férfi volt, a
szakálla ősz, a szemöldöke bozontos. Egy
számológépbe pötyögött be éppen
valamit. Fehér inget és nadrágtartót
viselt, a széke
háttámláján egy barna zakó lógott. Az
asztalon, a számológép mellett az Ölandi
hírek
 hevert kinyitva.
– Üdvözlöm! – pillantott Juliára.
– Jó napot!
– Miben segíthetek?
Ljunger mosolygott, míg egyre ütötte
be a számokat a számológépbe.
– Csak kérdezni szeretnék valamit –
kezdte Julia, és belépett. – Lambertet
keresem.
– Lambertet?
– Itt él Langvikban... Lambert
Karlsson, azt hiszem, így hívják.
– Talán inkább Lambert Nilsson –
helyesbített Ljunger. – Más Lambert
nincs
Langvikban.
– Az lesz az! Nilsson! – vágta rá Julia.
– De Lambert meghalt – mondta
Ljunger. – Öt vagy hat éve.
– Aha.
 Julián úrrá lett a csalódottság, noha
valamelyest számított erre. Lambert már
a hetvenes
években is idős volt. Egy nap csak
úgy átdöcögött a robogóján, hogy
megkérdezze, mi
történt Julia fiával.
– Az öccse, Sven-Olof viszont még él
– tette hozzá Ljunger, és Julia háta mögé
mutatott. – Ott lakik a dombon, a
pizzéria mögött. Lambert is ott lakott.
Sven-Olof tojást
árul, a sok tyúkról felismeri a házát.
– Köszönöm.
– Ha benéz hozzá, mondja meg neki,
hogy azt üzenem, manapság
gazdaságosabb a
vezetékes vízellátás – fűzte még hozzá
Ljunger egy mosoly kíséretében. – Egész
Langvikban ő az egyetlen, aki még azt
hiszi, hogy nincs jobb a kútvíznél.
– Rendben – felelte Julia.
– Nálunk szállt meg? – kérdezte
Ljunger.
– Nem. De jártam ide táncolni, amikor
fiatal voltam... Odaát lakom Stenvikben.
Julia
Davidsson vagyok.
– Az öreg Gerlof rokona? –
kíváncsiskodott Ljunger.
– A lánya.
– Tényleg? – ámult el a
szállodatulajdonos. Adja át neki
üdvözletemet! Sok palackos
hajómodellt csinált nekünk az
étterembe. És még szeretnénk párat.
– Meg fogom mondani.
– Stenvik csodálatos hely, nem igaz?
– kérdezte Ljunger. – Szép és békés,
amióta a
 kőfejtőt bezárták, és a nyaralók
kiürültek. – Mosolygott. – Persze mi
ideát kicsit máshogy
látjuk... Fejlesztések, turizmus, golf,
konferenciák. Szerintünk ez az egyetlen
módja, hogy
Észak-Ölandon egy part menti kis
falucska fennmaradhasson.
Julia tétován bólintott.
– Úgy tűnik, működik – mondta.

Stenviknek is be kellene fektetnie az

idegenforgalomba? Ezen tépelődött Julia,
miközben elhagyta az irodát, és
átvágott a szeles parkolón. Ki tudja? Az
biztos, hogy
Langvik mostanra már úgy elhúzott,
hogy Stenvik sosem tudná behozni a
lemaradást.
Stenvikben nem lehetne homokos
strandot kialakítani, szállodát és pizzériát
építeni. A falu

az év nagy részében továbbra is kihalt

lenne, csak a nyári hónapokra támadna
fel, és ezzel
nem lehetett mit csinálni.
Julia elsétált egy kis benzinkút mellett
a kikötőben, majd a pizzéria felé vette az
útját.
Az út eltávolodott a parttól, és
felkaptatott egy dombra, a szél most
hátulról fújt. A
ligetes dombtetőn egy fal húzódott,
ami egy kis udvart vett körbe. Odabent
fehérre meszelt
házikó és egy kőből épült, bekerített
tyúkól állt.
Tyúkoknak nyoma sem volt, de a
kapura szögeit fatáblán egy felirat állt:
Tojás eladó.
Julia kinyitotta a kaput, és besétált a
faragatlan mészkőtömbökből kirakott
járdán.
Elhaladt egy zöldre festett kút mellett,
amiről eszébe jutott, mit mondott Gunnar
Ljunger a
hotelban a vezetékes vízellátásról.
A ház ajtaja zárva volt. Miután Julia
megnyomta a csengőt, néhány percig
csend volt,
aztán egy puffanás hallatszott, majd
kinyílt az ajtó. Egy öregember dugta ki a
fejét, vézna
volt és ráncos, ritka, ezüstös haját
átfésülte kopasz feje búbján.
– ’Napot! – mondta. – Tojást akar
venni?
Úgy tűnt, ebéd közben zavarta meg az
öreget, mert még mindig rágott.
Julia bólintott. Nem gond, vesz
néhány tojást.
– Ön Sven-Olof? – kérdezte, és a
kellemetlen érzésnek, ami idegenek
jelenlétében tört
rá, híre-hamva sem volt.
Talán itt, Ölandon kezd hozzászokni,
hogy ismeretlenekkel találkozzon.
– Bizony! – felelte az öreg, miközben
belebújt egy nagy fekete gumicsizmába,
ami az
ajtó mellett állt. – Hányat szeretne?
– Hát... Hat elég lesz.
Sven-Olof Nilsson kiballagott a
házból, és a háta mögött egy macska is
kisurrant
nesztelenül, és mint egy árnyék,
követte. Juliát pillantásra se méltatta.
– Máris hozom – mondta Sven-Olof.
 – Jó – válaszolta Julia, de ahogy az
öreg elindult a tyúkól felé, a nyomába
szegődött.
Az öreg kitárta a zöld ajtót, és belépett
a döngölt földes padlóra, Julia megállt a
küszöbön, a helyiségben tojástartók
sorakoztak egy kis asztalon.
– Megyek, és összeszedek pár frisset –
mondta Sven-Olof, és kinyitott egy
roskatag,
festetlen ajtót, ami a ketrecekhez
vezetett.
Juliát megcsapta a baromfik szaga, és
homályosan látta a faállványokat a falak
mentén.
– Hány tyúkja van? – kérdezte.
– Mostanság már nem túl sok – felelte
Sven-Olof. – Ötven örül... Majd kiderül,
meddig
tudom még csinálni.
 Halk kotkodálás hallatszott ki bentről.
– Hallottam, hogy Lambert meghalt –
mondta Julia.
– Tessék? Lambert? Igen.
Nyolcvanhét éves volt – szólt ki Sven-
Olof a sötétségből.
– Találkoztam vele egyszer – mondta.
– Évekkel ezelőtt.
– Hát, ja.
Nem tűnt különösebben izgatottnak,
hogy meghallgathat egy történetet a néhai
bátyjáról, de Juliának nem volt más
választása, kénytelen volt folytatni.
– Stenvikben, ahol lakom.
– Igen, igen – nyugtázta Sven-Olof.
Julia tett egy lépést az öreg felé a
sötétbe. A levegő áporodott volt.
Hallotta, ahogy a
tyúkok idegesen fészkelődnek a falak
mellett.
 – Az anyám, Ella hívta fel Lambertet
– mondta mert szükségünk volt...
szükségünk volt
a segítségére. Hogy megkeressen
valakit, aki eltűnt. Három napja veszett
nyoma, és sehol
sem találtuk. Ekkor hozta szóba az
anyám Lambertet... Azt mondta, Lambert
képes
megtalálni dolgokat. Erről híres.
– Ella Davidsson? – kérdezte Sven-
Olof.

– Igen. Idetelefonált, és Lambert

másnap átjött a robogóján.
– Igen, mindig szívesen segített
másoknak – mondta Sven-Olof, aki
mostanra már csak
egy árny volt a ketreceknél. Hangját
majdnem teljesen elnyomta a tyúkok
kotkodálása. –
Lambert megtalált dolgokat. Álmodott
róluk, aztán rájuk akadt. Vizet is talált,
mogyorófa
varázspálcával. Mindenki nagyra
értékelte.
Julia bólintott.
– Elhozta a párnáját, amikor átjött
hozzánk – mondta. – Jens szobájában
akart aludni,
Jens cuccai között.
– Igen, mindig ezt csinálta –
magyarázta Sven-Olof. – Álmában
mindenféléket látott.
Vízbe fúltakat és elveszett tárgyakat.
Olyan eseményeket, amik még nem
történtek meg,
amik csak ezután fognak megtörténni.
Hetekkel előre megálmodta a saját halálát
is. Azt
mondta, az ágyában fogja érni a vég a
szobájában hajnali fél háromkor, és hogy
a szíve
meg fog állni, a mentők pedig nem
érnek ide időben. És pontosan ez történt,
azon a napon,
amikorra megjósolta. A mentők nem
értek ide időben.
– Mindig bejöttek a jövendölései? –
kérdezte Julia. – Mindig igaza lett?
– Nem mindig – válaszolta Sven-Olof.
– Olykor egyáltalán nem álmodott
semmit.
Vagy nem emlékezett az álmára...
Néha ez is megesett. Neveket sem tudott
soha mondani,
az álmaiban mindenki névtelen volt.
– És ha látott valamit? – firtatta
tovább Julia. – Az mindig igaznak
bizonyult?
– Majdnem mindig. Az emberek
bíztak benne.
Julia lépett párat előre. Ki kell böknie
végre.
– Már három napja nem aludtam,
amikor a bátyja megérkezett hozzánk a
robogóval –
kezdte csöndesen. – És azon az
éjszakán sem tudtam lehunyni a szemem.
Ébren feküdtem,
és hallgattam, hogyan mászik be Jens
kis ágyába. Hallottam, hogy felnyögnek a
rugók,
ahányszor csak megmoccan. Aztán
csönd lett, de az én szememre nem jött
álom... Amikor
másnap reggel hétkor felkelt, már a
konyhában vártam rá.
A tyúkok nyugtalanul kotkodácsoltak
Julia körül, de Sven-Olof néma maradt.
– Lambert látta a fiamat álmában –
folytatta. – Láttam az arcán, amikor a
hóna alatt a
párnájával belépett a konyhába. Rám
nézett, és amikor megkérdeztem,
álmodott-e Jensről,
azt felelte, igen. Szomorúnak tűnt...
Biztos vagyok benne, hogy mást is akart
mondani, de
képtelen voltam elviselni.
Megütöttem, és ráordítottam, hogy
takarodjon. Az apám, Gerlof
kikísérte a kapuig, én meg a
konyhában álltam, sírtam és hallgattam,
ahogy elhajt. –
Tartott egy rövid szünetet, és
felsóhajtott. – Soha többé nem láttam
Lambertet. Sajnos.
Csend lett.
 – A fiú... – szólalt meg Sven-Olof a
sötétben. – Ennyire borzalmas volt? Ő az
a stenviki
kisfiú, akinek nyoma veszett?
– A fiam, Jens – felelte Julia, és
mérhetetlenül vágyott egy pohár
vörösborra. – Még
mindig nincs meg.
Sven-Olof nem szólt többet.
– Tiszta szívemből szeretném tudni...
Nem beszélt Lambert soha arról, mit
álmodott
azon az éjszakán?
– Csak öt tojás van – hallatszott a
sötétből. – Nem találok többet.
Julia rájött, hogy az öreg nem
szándékozik több kérdést megválaszolni.
Egy mélyet sóhajtott.
– Semmim sincs – mormolta
magában. – Semmim sincs.
 A szeme fokozatosan hozzászokott a
sötéthez, és most már látta, hogy Sven-
Olof
mozdulatlanul áll az ól közepén, és rá
bámul, miközben öt tojást szorít a
mellkasához.
– Biztos mondott valamit Lambert,
Sven-Olof – kérlelte Julia. – Biztos
megosztotta
önnel, mit álmodott azon az éjjelen.
– Csak egyszer hozta szóba a fiút.

Most Julián volt a hallgatás sora.

Visszafojtotta a lélegzetét.
– Olvasott egy cikket az Ölandi
hírekben – mondta Sven-Olof. – Öt évvel
a történtek
után lehetett. Reggeli közben olvastuk
az újságot. De nem volt benne semmi
érdekes.
– Sosincs benne semmi érdekes –
nyögte Julia elgyötörten. – Nem nagyon
van miről
írni, mégis egyre csak gyártják a
cikkeket.
– A konyhaasztalnál ültünk, először
én futottam át a lapot – folytatta Sven-
Olof –,
aztán Lambert vette kézbe. Amikor
láttam, hogy a fiúról szóló cikket olvassa,
megkérdeztem, mit gondol. Ekkor
Lambert leengedte az újságot, és azt
mondta, hogy a fiú
halott.
Julia lehunyta a szemét. Némán
bólintott.
– A tengerbe veszett? – kérdezte.
– Nem. Lambert szerint az alvaron
halt meg. Megölték odakint az alvaron.
 – Megölték – ismételte Julia, és
érezte, hogy borzongás fut végig rajta.
– Lambert azt mondta, egy férfi tette.
Azon a napon, amikor a fiú eltűnt, egy
férfi,
akinek a szíve tele volt gyűlölettel,
megölte az alvaron. Aztán eltemette egy
kőfal tövében.
Ismét csend állt be. A falnál egy tyúk
kezdett idegesen verdesni a szárnyával.
– Csak ennyit mondott – fejezte be a
történetet Sven-Olof. – Semmi más nem
hangzott
el a fiúról vagy a férfiról.
És Lambert álmaiban mindenki
névtelen, gondolta Julia.
Sven-Olof kijött az ólból, és feszülten
nézett Juliára, mintha attól félne, hogy őt
is
megüti.
 – Most már tudom – mondta a nő. –
Köszönöm.
– Beletegyem tojástartóba? – kérdezte
Sven-Olof.
Julia megpróbálhatta volna
meggyőzni magát róla, hogy Lambert
tévedett, vagy hogy
az öccse csak kitalálta az egészet, de
nem lett volna értelme. Tudta.
Hazafelé Langvikból megállt a kihalt
part fölött, figyelte, hogyan fodrozódnak
a
hullámok, amikor kicsapnak a partra,
és tíz percen keresztül csak zokogott.
Tudta, és ez a bizonyosság borzalmas
volt. Olyan volt, mintha Jens csak tegnap
tűnt
volna el, mintha lelkének sebei még
mindig véreznének. El kell fogadnia,
hogy már csak
 az emléke él. Lépésről lépésre
elfogadni, különben a bánat megfojtja.
Jens meghalt.
Tudta. Mégis arra vágyott, hogy újra
láthassa a fiát, a fia testét. És ha már ez
nem
lehetséges, legalább tudni akarta, mi
történt vele. Ezért volt itt.
A szél felszárította a könnyeit. Egy
idő után nyeregbe szállt, és kerekezett
tovább.
A kőfejtőnél belebotlott Astridba, aki
a kutyáját sétáltatta, és meghívta Juliát
vacsorára.
Nem tett megjegyzést Julia duzzadt,
kisírt szemére.
Astrid borjúszeletet, főtt krumplit és
vörösbort tett az asztalra. Julia csak pár
falatot
evett, ám jóval többet ivott, mint
amennyit szabad lett volna. De a
harmadik pohár után
már nem kínozta annyira a gondolat,
hogy Jens hosszú-hosszú ideje halott,
csak tompa
fájdalmat érzett a mellkasában. És hát
alig volt remény, már a második napon
sem volt,
amikor már huszonnégy óra telt el
anélkül, hogy Jens életjelet adott volna
magáról. Nem
volt remény...
– Szóval Langvikban járt ma.
Julia felrezzent a gondolataiból, és
bólintott.
– Igen. Tegnap meg Marnasben –
mondta gyorsan, hogy elterelje a
beszélgetést
Langvikról és Lambert Nilsson
álmáról.
 – És mi újság arrafelé? – kérdezte
Astrid, miközben az utolsó csepp bort is
Julia
poharába töltötte.
– Nem sok – felelte Julia. – Kimentem
a temetőbe, és láttam Nils Kant sírját.
Gerlof
úgy gondolta, látnom kell.

– Ó, igen, Nils sírja – mondta Astrid,

és felemelte a borospoharát.
– Azon töprengek... – kezdte Julia. –
Lehet, hogy nem is tudja, de azok a
német
katonák, akiket Nils Kant megölt az
alvaron... Szóval sok német jött Ölandra?
– Én csak erről a kettőről tudok –
válaszolta Astrid. – Talán ha száznak
sikerült élve
 átjutnia a balti háborúból
Svédországba, de a többségük
Smálandnál ért partot. Aztán
persze haza akartak menni, vagy
Angliába akartak kijutni. De Svédország
tartott
Sztálintól, ezért visszaküldték őket a
Szovjetunióba. Elég gyáva dolog volt. De
biztosan
olvasott minderről.
– Igen, egy kicsit... Rég volt – mondta
Julia.
Derengett valami halvány emlék
iskoláskorából, hogy háborús menekültek
érkeztek a
hazájába Oroszországból, de
akkoriban nem különösebben hozta lázba
a svéd vagy akár az
ölandi történelem.
– És mit csinált még Marnasben? –
faggatózott tovább Astrid.
– Hát... a helyi rendőrrel ebédeltem –
felelte Julia. – Lennart Henrikssonnal.
– Rendes ember – bólogatott Astrid. –
Nagyon jóvágású.
Julia bólintott.
– És beszélt Lennartnak Nils Kantról?
Julia megrázta a fejét, aztán
elgondolkodott.
– Említettem neki, hogy láttam a
sírját. De csak ennyit beszéltünk róla.
– Jobb, ha nem hozza fel Lennartnak
újra – tanácsolta Astrid. – Mindig
kiborítja.
– Kiborítja? – csodálkozott Julia. – De
hát miért?
– Régi história – mondta Astrid, és
belekortyolt a borába. – Lennart Kurt
Henriksson
fia.
 Komoly arccal nézett Juliára, mintha
ez mindent megmagyarázna.
De Julia csak értetlenül rázta a fejét.
– És az ki?
– Rendőr volt Marnasben – fejtette ki
Astrid. – Vagyis körzeti felügyelő, ahogy
akkoriban hívták.
– És mi lett vele?
– Neki kellett volna letartóztatnia Nils
Kantot a németek meggyilkolásáért –
válaszolta
Astrid.

ÖLAND, 1945 MÁJUSA

Nils Kant lefürészeli a vadászpuskája

csövét.
 A fáskamrában tikkasztó hőség van, a
nyírfa rönköket a plafonig tornyozták fel,
Nils
előregömyed. A farakás úgy néz ki,
mintha bármelyik pillanatban
rázúdulhatna. A
Husqvarnája a tőkén fekszik, és már
majdnem teljesen átvágta a csövet. Bal
bakancsa a
puskatuson nyugszik, két kézzel
húzza-vonja a fűrészt. Lassan, de
eltökélten vágja át a
csövet, időnként elhessenti a legyet,
ami körbe-körbezümmög a kamrában, és
folyton Nils
izzadt arcára akar rászállni.
Odakint síri csend. Az anyja, Vera a
konyhában bepakolja Nils hátizsákját. A
meleg
tavaszi levegőt megtölti a feszült
várakozás.
Nils folytatja a fűrészelést, s végül a
penge áthatol az utolsó milliméter acélon
is, a cső
egy kurta fémes csendüléssel a kamra
kőpadlójára esik.
Nils felveszi, eldugja a farakás egyik
hézagába, majd leteszi a fűrészt a tőkére.
Két
töltényt vesz elő a zsebéből, és
megtölti a fegyvert.
Aztán kimegy a kamrából, a puskát az
ajtó mögé rakja.
Készen áll.
Négy nap telt el az alvaron lezajlott
lövöldözés óta, és már egész Stenvik
tudja, mi
történt. Holtan találták a német
katonákat – Egy vadászpuskával
végezték ki őket. Í gy adta
 hírül a helyi lap címoldala tegnap. A
szalagcím pont akkora volt, mint három
évvel
ezelőtt, amikor a borgholmi parti erdőt
bombázták.
De a szalagcím hazugság, Nils nem
végzett ki senkit. Tűzharcba keveredett
két német
katonával, és végül ő
diadalmaskodott.
De talán nem mindenki látja így. Egy
este, amikor Nils lement a faluba, és
elsétált a
parton a malom mellett, a molnárok
néma tekintete kísérte. Egy szót sem szólt
hozzájuk,
de tisztában volt vele, hogy
összesúgnak a háta mögött. Pletykálnak.
Arról, hogy mi
történt odakint az alvaron. A
szóbeszéd úgy terjedt, mint ahogy a
hullámok gyűrűznek a
vízen.
Bemegy a házba.
Az anyja, Vera szótlanul és
mozdulatlanul ül a konyhaasztalnál,
háttal Nilsnek, és
bámul ki az ablakon az alvarra. Nils
jól látja, hogy a válla megfeszül a vékony
blúz alatt
az idegességtől és az elkeseredéstől.
Nilsnek nincsenek rá szavai, hogy
kifejezze a saját félelmét.
– Szerintem itt az idő – mondja.
Az anyja alig észrevehetően bólint,
nem fordul hátra. A hátizsák és a kis
bőrönd az
asztalon áll, Vera mindent
becsomagolt, Nils pedig odasétál és
felveszi a csomagokat.
 Szinte elviselhetetlen a csönd. Ha
megpróbálna kinyögni egyetlen szót is,
sírásba fúlna a
hangja. Így hát szó nélkül távozik.
– Vissza fogsz térni, Nils – mondja az
anyja a háta mögött, a hangja rekedt.
Nils bólint, habár az asszony nem
láthatja, és leveszi a sapkáját az
ajtófélfába ütött
faszegről. A réz laposüveg a sapkában
van, tele konyakkal. A táskájába dugja.
– Indulnom kell – mondja halkan.
A pénztárcája, melyben az útiköltség
lapul, a hátizsákjában, a többi fontos irata
a
farzsebében.
Az ajtóból visszafordul. Az anyja
most már a konyha közepén áll, és még
mindig nem
néz rá. Talán nem képes. A kezét
ökölbe szorítja a hasán, hosszú, fehér
körme a tenyerébe
váj, a szája széle remeg.
– Szeretlek, anya – mondja Nils. –
Vissza fogok jönni.

Azzal kisiet az ajtón, le a kőlépcsőn az

udvarra. Megáll egy pillanatra a
kamránál, hogy
felkapja a fegyverét, aztán megkerüli
a házat a kőrisfák között.
Nils tudja, hogyan hagyhatja el úgy a
falut, hogy ne szúrják ki. Gömyedten
oson a
marhacsapás mellett a sűrű
bozótosban messze az úttól, átmászik a
zuzmó fedte
kőfalakon, és olykor-olykor megáll,
hogy hallgatózzon, nem vegyülnek-e
suttogó hangok
a fűben nyüzsgő rovarok
zümmögésébe.
A falutól délkeletre ér ki a napfényes
alvarra, nem fedezték fel.
Elmúlt a veszély, Nils jobban ismeri
ezt a terepet, mint bárki más, gyorsan és
könnyedén lépdel a fűben. Bárkit
észrevesz, mielőtt lelepleződne.
Egyenesen a nappal
szemben halad, nagy ívben elkerüli a
helyet, ahol a németekkel találkozott.
Nem akarja
látni, hogy ott vannak-e még a
holttestek, vagy már elszállították őket.
Egyáltalán nem is
akar gondolni rájuk, mert miattuk kell
elválnia az anyjától.
A halott katonák elüldözik. Egy időre.
– El kell tűnnöd – mondta az anyja
előző este. – Szállj fel a Marnasből
Borgholmba
tartó vonatra, aztán menj át a komppal
Smálandba. August bácsi Kalmarban fog
várni.
Tedd, amit mond! És vedd le a
sapkádat, amikor megköszönöd a
segítségét! Senki mással
ne állj szóba, és ne gyere vissza
Ölandra, amíg a botrány el nem csitul!
Mert el fog ülni,
Nils, csak ki kell várnunk.
Hirtelen tompa kiáltást vél hallani a
háta mögül, és megáll. De semmi.
Óvatosabban
folytatja az útját át a borókabokrokon,
de nem késlekedhet sokat. A vonat nem
vár.
Néhány kilométer után eléri a murvás
főutat. Délről egy szekér közeledik, ezért
 gyorsan átszalad az úton, és elbújik az
árokban. A kocsit egyetlen ló húzza,
leszegi a fejét,
és Nils már messze jár az úttól, mire
odaér. Nagyjából a sziget közepén lehet,
és erről
eszébe jut, amit az újságban olvasott:
körülbelül egy hete feltehetően ezen az
úton
ólálkodtak végig a német katonák,
miután a csónakjuk motorja csütörtököt
mondott, és
Marnastől délre partra sodródtak.
Nem akar rájuk gondolni, de hirtelen
bevillan neki a kis drágaköves fémdoboz,
amit
elvett tőlük, és látja magát, amint
elássa a dobozt az emlékhalom
közelében. Az utóbbi
napokban, amit jobbára a házban
töltött az anyjával, majdnem elkotyogta
neki a
hadizsákmány titkát, de valami mégis
hallgatásra bírta. El fogja mondani, ki
fogja ásni a
dobozt, meg fogja mutatni az
anyjának a kincseket, de majd csak
akkor, amikor újra
hazatérhet.
Újabb húsz perc gyaloglás után,
feltűnik előtte a murva fedte vasúti töltés:
a keskeny
nyomtávú vonal Böda és Borgholm
között. Nils északnak fordul, és a sínek
mellett
kutyagol a marnasi állomás felé. A
kétemeletes, fából épült állomás teljesen
magányosan
áll a falutól délre. Posta és
vasútállomás is egyben.
 A vágány üres. Nils vonata még nem
érkezett be.
Nils már háromszor járt
Borgholmban, és tudja, hogyan
viselkednek az utasok. Besétál
a csendes állomásra, az ablakhoz lép,
és megveszi az egy útra szóló jegyet a
városba.
A nyomorúságos külsejű, szemüveges
nő, aki a vasrács mögött kuksol, felnéz
rá, aztán
hirtelen lepillant az asztalára, és
kiállítja a jegyet. Tollának acélhegye
serceg a papíron.
Nils idegesen vár, úgy érzi, figyelik,
ezért körülkémlel. Fél tucat embert lát,
zömében
férfiakat, akik elegáns kabátokban
ücsörögnek a váróterem fapadjain.
Egyedül vagy
 csoportokba verődve várakoznak, és
egyesek fekete bőrtáskát cipelnek. Nils az
egyetlen,
akinél hátizsák és bőrönd is van.
– Parancsoljon! Utolsó kocsi, hármas
ülés.
Nils elveszi a jegyet, fizet, és kisétál a
peronra, a hátizsákja a vállán, a bőröndje
a
kezében. Alig pár perc elteltével meg
is hallja a mozdonyfüttyöt, és a három,
pirosra
festett fakocsi lassan bezakatol az
állomásra.

A fekete, pöfögő gőzmotorban

roppant erő szunnyad. Csikorognak a
fékek, ahogy
megáll az állomásépület előtt.
 Nils felkapaszkodik az utolsó kocsiba.
Az állomásfőnök ordít valamit a háta
mögött, az
állomásépület ajtaja kitárul, és újabb
utasok bukkannak fel. Nils hátrafordul a
legfelső
lépcsőfokon, és némán rájuk néz. A
másik kocsik felé indulnak.
A fülke sötét és teljesen üres. Nils
felteszi a bőröndjét a poggyásztartóra, és
leül egy
ablak melletti bőrhuzatos ülésre,
ahonnan látni lehet az alvart. A
hátizsákját maga mellé
rakja. A mozdony nekilódul, a
szerelvény nehézkesen, de erőteljesen
mozgásba lendül.
Nils lehunyja a szemét, és kifújja
magát.
A vonat tompa szisszenéssel újra
megáll. A kocsi néma marad.
Eltelik egy perc, aztán még egy.
Valami baj van?
Valaki kiált valamit odakint, aztán
Nils érzi, hogy a vonat újra megmozdul.
Komótosan
gyorsít, és Nils látja, ahogy elmarad
mögöttük az állomásépület. Az ablakok
résein át
hűvös levegő áramlik a kocsiba,
olyan, mint a stenviki parti szellő.
Nils válla lassan ellazul. Az egyik
kezét a hátizsákjára teszi, kinyitja, és
hátradől az
ülésben. A vonat egyre gyorsul. A
mozdony fütyül.
Hirtelen kivágódik a fülke ajtaja.
Nils odafordítja a fejét.
Egy tagbaszakadt ember sétál be, aki
rendőrsapkát és fekete, fényes
gombokkal kivarrt
egyenruhát visel. Egyenesen Nils
szemébe néz.
– Nils Kant Stenvikből – közli a férfi
komoly arccal.
Nem kérdés, Nils mégis ösztönösen
bólint.
Úgy ül ott, mint akit az üléshez
szegeztek. A vonat száguld át az alvaron.
Az ablakon
túl zöldesbama a táj, kék az ég. Nils
szeretné megállítani a vonatot, hogy
kiugorhasson,
szeretne visszarohanni az alvarra. De
a vonat sebesen robog, a kerekek
zötykölődnek a
sínen, a szél süvít.
– Jó.
Az egyenruhás férfi nehézkesen leül a
srégen lévő ülésre, olyan közel, hogy a
térdük
csaknem összeér. A férfi kisimítja a
kabátját, amit állig begombolt, holott
borzalmas hőség
van. A homlokán izzadság csillog a
sapkája karimája alatt. Nilsnek halványan
derengeni
kezd, ki ez. Henriksson, a marnasi
körzeti felügyelő.
– Borgholmba utazik, Nils? – kezdi
Henriksson, mintha régi ismerősök
lennének.
Nils lassan bólint.
– Látogatóba megy valakihez? –
érdeklődik Henriksson.
Nils megrázza a fejét.
– Akkor mit fog csinálni odalent?
Nils nem felel.
A rendőrtiszt elfordítja a fejét, és
kinéz az ablakon.
 – Mehetünk együtt – javasolja –, és
közben elbeszélgetünk kicsit.
Nils nem szól semmit.
A rendőrtiszt folytatja:
– Amikor felhívtak, és tájékoztattak
róla, hogy itt van, megkértem a
vasutasokat, hogy
tartóztassák fel néhány percre a
vonatot, hogy ideérjek, és
csatlakozhassam magához. –
Újra Nilsre emeli a tekintetét. –
Tényleg szívesen elcsevegnék magával.
Tudja, azokról a
hosszú kirándulásokról, amiket az
alvaron szokott tenni...
A vonat ismét lassít az egyik
állomásnál. Nils ablaka előtt egy apró
házikó suhan tova,
amit almafák vesznek körül. Azt
képzeli, hogy palacsintaillat csapja meg
az ablakon át, az
anyja előző este cukros palacsintát
készített neki.
Nils a rendőrre néz.
– Az alvarról... nincs mit mondani –
feleli.

– Hát, ebben nem értünk egyet. – A

rendőrtiszt előhúz egy zsebkendőt a
zsebéből. –
Szerintem igenis hosszasan
elbeszélgethetünk róla, Nils, és sokan
osztják a véleményemet.
Az igazság előbb-utóbb mindig
kiderül.
A rendőr mélyen Nils szemébe néz,
amikor lassan letörli a homlokáról a
verejtéket.
Aztán előredől.
 – Az elmúlt napokban sok stenvikivel
beszéltem. Azt mondták, kérdezzük
magát, Nils,
ha ki akarjuk deríteni, ki lövöldözött
az alvaron vadászpuskával.
Nils a lelki szemei előtt látja az
alvaron heverő két halott katonát, látja,
ahogy a
tekintetük az égre mered.
– Nem – rázza meg a fejét.
Zúgni kezd a füle. A vonat fékez.
– Találkozott idegenekkel odakint az
alvaron, Nils? – vallatja tovább a rendőr,
miközben elteszi a zsebkendőjét.
A vonat megáll, a kocsik kissé
megdöccennek. Nagyjából fél perc múlva
a szerelvény
újból mozgásba lendül.
– Maga tette, ugye?
A rendőr le sem veszi a szemét
Nilsről, a válaszra vár. Határozott
tekintete égeti Nils
arcát.
– Megtaláltuk a testeket, Nils –
mondja. – Maga lőtte le őket?
– Nem csináltam semmit – ellenkezik
Nils csendesen, miközben ujja a
hátizsákja
fedelén babrál.
– Mit mondott? – kérdezi a rendőr. –
Mit piszkálgat ott?
Nils nem válaszol.
A kerekek ismét megdöccennek, a
mozdony éles hangon fütyül, Nils pedig
reszkető
kézzel keresi a hátizsák nyílását, aztán
a táska oldalra borul, a nyílás pont Nils
felé van. A
ruhái és egyéb holmijai között
tapogatózik.
 A rendőrtiszt félig felemelkedik az
ülésről, talán észrevette, hogy készül
valami.
A vonat őrjöngve fütyül.
– Nils, mit matat...?
Nils ujjai a levágott csövű
vadászpuskára fonódnak a hátizsákban.
Meghúzza a ravaszt,
és a fegyver megrándul a ruhák
között.
Az első lövés leszakítja a hátizsák
alját, és feltépi az ülést a rendőr mellett.
Faforgácsok
röppennek fel a mennyezetig.
A rendőr talpra szökken a dörrenés
hallatán, de nem próbál fedezéket
keresni.
Nincs hova mennie.
Nils villámgyorsan felkapja a szakadt
hátizsákot, és célzás nélkül újra tüzel. A
hátizsák
cafatokra szakad.
A második lövés eltalálja a rendőrt. A
teste olyan erővel csapódik a falnak,
hogy Nils
hallja a csattanást. Súlyosan az
oldalára dől, a háta lecsúszik a felhasadt
ülésről, és a kocsi
padlójára zuhan.
A vonat kerekei döcögnek a sínen, a
szerelvény száguld keresztül az alvaron.
A rendőrtiszt a földön hever Nils előtt,
a karja kissé rángatózik. Nils megragadja
a
vadászpuskát, elhajítja a szétszakadt
hátizsákot, és feláll, a lába remeg.
A francba!
– Szállj fel a borgholmi vonatra –
cseng a fülébe az anyja hangja.
A terv dugába dőlt.
 Nils körülkémlel, látja, ahogy a táj
elsuhan az ablakon túl.
Még mindig az alvaron van, és süt a
nap.
Fejjel lefelé kirázza a hátizsákját,
potyognak ki a puskaportól büzlő,
szakadt ruhák:
zoknik, alsók meg egy gyapjúpulóver.
A kis csomag vajkaramella, a tárcája és a

konyakkal teli réz laposüveg sértetlen.

Felkapja a flaskát, és mielőtt a farzsebébe
gyömöszöli, meghúzza a langyos
konyakot. Ettől jobban érzi magát.
Pénz, pulóver, laposüveg, fegyver és
vajkaramella. Csak ezeket viheti
magával. A
ruhákkal tömött bőröndöt is kénytelen
itt hagyni.
 Nils átlép a rendőr mozdulatlan testén,
kinyitja az ajtót, és kimászik a két kocsi
közé a
fülsiketítő zajba.
A vonat száguld tovább az alvaron. A
szél cibálja Nils ruháját, az arcába vág.
Az
ablakon át belát a következő kocsiba,
ahol egy fekete kalapos férfi ül háttal
neki, a vonat
döcögésének ritmusára hintázik.
A lövés dörejét elnyelték a
hátizsákban lévő ruhák, úgy tűnik, senki
sem hallott
semmit.
Nils kinyitja az ajtót, megérzi az alvar
növényeinek illatát, és látja, hogy a töltés
murvája úgy rohan alatta, akár egy
világosszürke folyó. Lemászik a legalsó
lépcsőfokra,
 látja, hogy szabad az út, és
elrugaszkodik.
A levegőbe szökken, igyekszik futva
földet érni, de a talajjal való ütközés
kirántja alóla
a lábát. A vonatkerekek dübörögnek, a
világ forogni kezd. Kemény ütés éri a
homlokát,
megfeszíti a testét, és felkészül rá,
hogy a vonat alá kerülhet. De legurul a
töltésen.
Felemeli a fejét, és látja, hogy a vonat
tovarobog, látja, hogy az utolsó kocsi
egyre
zsugorodik a vágányon, aztán eltűnik
a távolban, és minden csendes megint.
Megcsinálta!
Lassan feltápászkodik, és körülnéz.
Ismét idekint van az alvaron, a
vadászpuskája még
 mindig a kezében.
Sem épületeket, sem embereket nem
látni. Csak a végtelen füvet és a kék eget.
Nils szabad.
Anélkül, hogy egyetlen egyszer is
visszapillantana a vasúti pályára, kisiet az
alvarra, a
sziget nyugati partja felé.
Nils szabad, és most el fog tűnni.
Már el is tűnt.

14

– Ezt a történetet az alkony óráján

mesélték – mondta Astrid halkan.
Mire befejezte Nils Kant történetét, a
borospoharak üresek voltak. A nap
lemenőben
volt, és lassan már csak egy keskeny
sötétvörös csík látszódott a horizonton.
– Szóval a rendőr... meghalt? –
kérdezte Julia.
– Amikor a kalauz belépett a fülkébe,
holtan találta – felelte Astrid. –
Mellkason lőtték.
– Ő volt Lennart apja?
Astrid bólintott.
– Lennart nyolc-kilenc éves lehetett
akkoriban, úgyhogy talán nem sok
mindenre
emlékszik az egészből – mondta
Astrid, majd hozzátette: – De biztosan
nagy hatással
voltak rá a történtek... Tudom, hogy
nem szeret az apja haláláról beszélni.
Julia a borospoharába bámult.
– Most már azt is értem, miért nem
szeret Nils Kantról beszélgetni – mondta.
A bor
mámorító hatásának köszönhetően
hirtelen egész közel érezte magához
Lennart
Henrikssont: a férfi elvesztette az
apját, ő pedig elvesztette a fiát.
– Hát, igen – hagyta helyben Astrid. –
És a pletykák, amelyek szerint Nils Kant
még
mindig életben van, nem könnyítik
meg a helyzetét.
Julia felnézett rá.
– Ki pletykálja ezt?
– Nem hallotta, hogy miket beszélnek
egyesek?
– Nem. De láttam Kant sírját
Marnasben – válaszolta Julia. – A
sírkövén ott a dátum
és...
 – Nem sokan vannak már, akik
emlékeznek Nils Kantra, többnyire csak
az öregek...
Sokuk úgy gondolja, hogy a koporsó
kövekkel volt tele, amikor megérkezett a
tengerentúlról – mondta Astrid.
– Gerlof is így véli?
– Sosem mondta – felelte Astrid. –
Legalábbis én nem hallottam tőle. Gerlof
egy vén
tengeri medve, aki sosem adott sokat a
szóbeszédre. És mindaz, amit Nils
Kantról
összehordanak, nem egyéb...
pletykánál. Néhányan azt állítják, hogy
látták Nils Kantot az
út mentén az őszi ködben, figyelte a
kocsikat, a szakálla bozontos volt, a haja
ősz... Mások
meg az alvaron vélik látni, ahogy
kóborol összevissza, mint fiatal
korában... A borgholmi
tömegben is látták nyáron. – Astrid a
fejét ingatta. – Én nyomát sem láttam
Kantnak.
Biztos halott.
Fogta a borospoharakat, és felállt az
asztaltól. Julia nem mozdult, azon
töprengett,
vajon Astrid és az anyja, Ella
elcseverészett-e így egymással, amikor
Ella még élt. Talán
nem, az anyja szívesebben tartotta
meg magának, amit gondolt.
Julia hirtelen valami puhát és meleget
érzett a nadrágszára alatt, és összerezzent,
de
csak Astrid foxterrierje, Willy volt az,
aki nesztelen léptekkel beosont az asztal
alá. Julia
 megvakargatta spröd bundáját,
miközben elgondolkodva bámult ki a
konyhaablakon a
szárazföld fölött elterülő alkonypírra.
– Bárcsak maradhatnék! – mondta.
Astrid elfordult a mosogatótól.
– Hát, maradjon – mondta. – Gyerek
még az idő. Beszélgethetünk még egy
kicsit.
Julia megrázta a fejét.
– Úgy értettem... Bárcsak Stenvikben
maradhatnék!
És persze maradt. Talán csak a bor
miatt, de abban a pillanatban
elárasztották a
gyerekkori nyarak emlékei, amiket a
faluban töltött, akár egy csodálatos
dallam
 visszhangjai, egy ölandi népdal
visszhangjai. Ide tartozott. Hiába kínozta
fájdalom Jens
eltűnése és Ernst halála miatt.
– És miért ne maradhatna itt? –
kérdezte Astrid. – Elmegy Ernst
temetésére Marnasbe,
ugye?
Julia újra megcsóválta a fejét.
– Vissza kell vinnem a kocsit a
nővéremnek. – Igen gyenge érv volt,
végtére is ő volt
az autó egyik tulajdonosa, de nem
jutott az eszébe más, amivel
előrukkolhatna. – Talán
már holnap este elutazom, vagy
holnapután.
Némi nehézség árán felállt az
asztaltól. A lába elég ingatag volt az
elfogyasztott bortól.
 – Nagyon köszönöm a vacsorát,
Astrid – hálálkodott.
– Szívesen – felelte az idős asszony,
és ismét széles mosolyra húzta a száját. –
Találkozhatnánk még egyszer, mielőtt
elutazik. Vagy amikor legközelebb
ellátogat
Stenvikbe.
– Mindenképpen – ígérte meg Julia, és
megpaskolta Willyt, majd a konyhán
keresztül
távozott.
Odakint még nem szállt le az éj, csak
kora este, így aztán nem vaksötétben
kellett
hazabotladoznia.
– Jöjjön át, ha fél a sötétben – szólt
utána Astrid. – Gondolja csak el: alig
páran
vagyunk most Stenvikben. Maga, én
és John Hagman. Hajdanán háromszázan
éltek itt.
Volt antialkoholista szövetség,
missziós hivatal és jó néhány malom
odalent a parton.
Most meg már csak mi vagyunk.
Mielőtt még Julia válaszolhatott
volna, Astrid becsukta a konyhaajtót.
A bódultság, ami olyan erőteljesen
jelentkezett Astrid konyhájában, a kinti
friss
levegőn csillapodott, legalábbis Julia
így gondolta. Az este hűvös és tiszta volt,
a
messzeségben, a szoros túloldalán
fények derengtek a szárazföldön. Az
ölandi
partszakaszon is fények pislákoltak a
házakban.
Juliánál volt Gerlof házának kulcsa, és
néhány száz méter után a sziget belseje
felé
fordult. Végigsétált a falu főútján,
kilépett, amennyire csak tudott. Belesett
Vera Kant
kertjébe, futólag arra gondolt, vajon
az öreg Vera Kant látta-e még halála előtt
szeretett
fiacskáját.
A kert csendes volt, és árnyakkal teli.
Julia folytatta az útját a nyaralóig,
kinyitotta a
bejárati ajtót, és felkapcsolta a villanyt
az előszobában.
Itt nem voltak árnyak. Jens vele volt,
de csak halvány emlékként. Jens halott
volt.
Megmosakodott a nyaraló
fürdőszobájában, és megmosta a fogát.
Amikor végzett, lekapcsolta a villanyt
az előszobában, végül pedig felkapta a
mobilt,
amit egész nap a házban hagyott
töltődni. Az előszoba nagy ablaka előtt
állt, és Gerlof
otthonbeli számát tárcsázta. Az apja
három kicsöngés után vette fel.
– Davidsson...
– Szia! Én vagyok.
Mindig bűntudata volt, amikor nem
teljesen józanul beszélt Gerloffal, de nem
tehetett
ellene semmit.
– Szia! – mondta Gerlof. – Hol vagy?
– A házban. Astridnál vacsoráztam,
most meg megyek a csónakházba aludni.
– Jó. Mi mindenről beszélgettetek?
Julia elmerengett egy pillanatra.
– Stenvikről... És Nils Kant
történetéről.
 – Elolvastad már a könyvet, amit
adtam? – kérdezte Gerlof.
– Még nem fejeztem be – válaszolta
Julia, majd témát váltott. – Elmegyünk
valamikor
Borgholmba?

– Szerintem jó ötlet – felelte Gerlof. –

Ha kijutok innen. Szerintem Boel írásos
engedélye kell, hogy elhagyhassam az
épületet.
– Ha megszerzed az engedélyt –
mondta Julia –, érted megyek fél
kilencre.
Hirtelen elnémult, és az ablaknak dőlt.
Látott valamit odakint, egy derengő
fényt...
– Halló! – szólt bele Gerlof a
kagylóba. – Itt vagy?
 – Lakik valaki a szomszéd házban? –
kérdezte Julia, és a szemét meresztgette.
– Melyik szomszéd házban?
– Vera Kant házában.
– Már több mint húsz éve üresen áll –
felelte Gerlof. – Miért?
– Nem is tudom.
Julia egyre meresztette a szemét. Most
már nem látta a fényt odaát. De biztos
volt
benne, hogy az imént villant valami az
egyik földszinti ablakban.
– És kié a ház? – tudakolta.
– Hát... valami távoli rokonoké,
gondolom – mondta Gerlof. – Szerintem
Vera Kant
másod-unokatestvéréé. Mindenesetre
senki nem mutatta jelét, hogy rendbe
akarná hozni.
Látod, milyen állapotban van... Már
akkor is lerobbant volt, amikor Vera
meghalt a
hetvenes években.
A túloldalon minden sötét volt.
– Hát jó – mondta Gerlof. – Akkor
holnap találkozunk.
– És elmegyünk ahhoz, aki elrabolta
Jenst?
– Ezt sose mondtam – tiltakozott
Gerlof. – Csak annyit ígértem, hogy
felkeressük, aki a
szandált küldte. Ez minden.
– Hát nem ugyanaz az ember volt? –
kérdezte Julia.
– Nem hinném – válaszolta Gerlof.
– Ezt hogy érted?
– Majd Borgholmban elmondom.
– Jó – nyugtázta Julia, aki már
képtelen volt folytatni a társalgást. –
Akkor holnap!
 És kikapcsolta a mobilját.
Ez alkalommal Julia lassabban sétált
el Vera Kant háza előtt. Sötétség honolt a
terebélyes vén fák között, de Julia
egyre csak a hatalmas ablakokat bámulta.
Egyikben
sem égett fény. A gazdátlan ház nagy
fekete árnyként magasodott az éjszakai
égbolt
háttere előtt. Az egyetlen módja
annak, hogy megtudja, rejtőzik-e odabent
valaki, ha...
bemerészkedik és körülnéz.
Ez persze esztelenség lett volna, Julia
tudta. Legalábbis egyedül bemenni. Vera
Kant
háza kísértetjárta ház manapság, de...
Mi van, ha Jens bement oda aznap?
Mi van, ha még mindig ott van?
Gyere, anyu! Gyere, gyere, vigyél el!
 Nem. Nem szabad ilyesmiket
gondolnia!
Julia folytatta az útját a csónakház
felé. Kinyitotta az ajtót, bement, majd
bezárta az
ajtót maga mögött.

15

A kedd reggel hideg és szeles volt, és

Gerlof megalázónak érezte, hogy nem tud
egyedül kimenni a kocsihoz. Az
ápolóknak kellett segíteniük, amikor
kivánszorgott az
otthonból Julia Fordjához.
Csupán annyit tehetett, hogy egyik
kezével a botjára támaszkodott, a
másikban az
irattáskáját szorongatta, és hagyta,
hogy vezessék.
Megalázó volt, nem volt mit tenni.
Olykor különösebb gond nélkül tudott
járni-kelni,
máskor meg moccanni is alig bírt.
Holnap lesz Ernst temetése, ma pedig
kirándulni készül
Juliával.
Julia kinyitotta az anyósülés ajtaját,
Gerlof pedig beszállt.
– Hova készülnek? – kérdezte Boel,
aki a kocsi mellett állt.
Szerette rajta tartani a szemét
Gerlofon.
– Délre – mondta Gerlof. –
Borgholmba.
– Visszaérnek vacsorára?
– Talán – felelte Gerlof, és becsapta
az ajtót. – Jól van, indulás? – szólt oda
Juliának, és
abban reménykedett, hogy a lánya
nem teszi szóvá, milyen nyomorúságos
állapotban van
ma.
– Törődik veled – mondta Julia, ahogy
elhagyták az otthont. – Mármint Boel.
– Ez a dolga, nem akarja, hogy bajom
essen – felelte Gerlof, majd hozzáfűzte: –
Nem
tudom, hallottad-e, de Dél-Ölandon
eltűnt egy nyugdíjas. A rendőrség keresi.
– Az autórádióban hallottam – mondta
Julia. – De nem az alvarra megyünk,
ugye?
Gerlof megrázta a fejét.
– Nem, Borgholmba – válaszolta. –
Három férfival fogunk találkozni. Az
egyikük
 küldte Jens szandálját. Beszélni akarsz
vele, nem?
Julia némán bólintott, és vezetett
tovább.
– És ki a másik kettő?
– Az egyikük egy barátom – mondta
Gerlof. – Gösta Engströmnek hívják.
– És a másik?
– Hát, az elég különös történet.
Julia fékezett, ahogy a főút
kereszteződésének piros lámpájához
közeledtek.
– Mindig olyan titokzatos vagy,
Gerlof! – csattant fel. – Fontosnak
szeretnéd feltüntetni
magad?
– Nem, dehogyis! – tiltakozott Gerlof.
– Szerintem pedig igen! – szögezte le
Julia, ahogy rákanyarodott a borgholmi
főútra.
 Talán igaza van, gondolta Gerlof.
Sosem tűnődött el rajta, mi vezérli.
Nem szeretek fontoskodni – mondta
végül. – Csak úgy vélem, a történeteket a
maguk
ütemében kell elmesélni. Annak
idején az emberek mindig szántak rá időt,
hogy
történeteket meséljenek, ma meg
mindent azonnal ki kell tálalni.
Julia nem szólt semmit. Délre tartott a
stenviki elágazás felé. Néhány száz méter
után
Gerlof megpillantotta a régi
állomásépületet a nyugati horizonton.
Nils Kant erre
bandukolt azon a nyári napon, amikor
a háború már véget ért, azon a napon,
amikor
agyonlőtte Henriksson körzeti
felügyelőt a vonaton.
Gerlof tisztán emlékezett rá, micsoda
felfordulás támadt. Először a két
meggyilkolt
katona az alvaron, aztán az agyonlőtt
rendőr, a gyilkos pedig szökésben: olyan
szenzációk,
amik kitüntetett helyet kaptak a
hírekben, és még a második világháború
végjátékának
drámai eseményeit is maguk mögé
utasították.

Újságírók jöttek hetedhét országból,

hogy megírják a bestiális és
hátborzongató ölandi
történéseket. Gerlof akkor éppen
Stockholmban volt, azt próbálta elintézni,
hogy megint
 hajózhasson, és csak a Dagens
Nyheter nevű újságban olvasott az
eseményekről. A
rendőrség erősítést kért Dél-
Svédországból, hogy átfésüljék a szigetet
Kant után kutatva,
aki leugrott a vonatról, és kereket
oldott.
Ölandon már nincs vasúti forgalom,
felszedték a síneket, a marnási állomás
épületéből
nyaraló lett, természetesen.
Gerlof elfordította a tekintetét az
állomásról, és hátradőlt az ülésben.
Néhány perc
múlva valami kitartóan sípolni kezdett
a kocsiban. Gyorsan körülnézett, de Julia
higgadt
maradt, és előhúzott egy mobiltelefont
a táskájából. Röviden beszélt valakivel,
aztán
letette a telefont.
– Sosem értettem, hogyan működnek
ezek a ketyerék – mondta Gerlof.
– Milyen ketyerék?
– A vezeték nélküli telefonok.
Mobiltelefonok, így hívják őket.
– Csak be kell kapcsolni, és máris
telefonálhatsz – magyarázta Julia. Aztán
hozzátette:
– Lena volt az. Üdvözöl.
– Kedves tőle. Mit akart?
– Szerintem főleg a kocsiját – felelte
Julia tömören. – Állandóan ezért hívogat.
–
Erősebben markolta a kormányt. –
Közös az autó, de úgy tűnik, ez kicsit se
zavarja.
– Aha – dünnyögte Gerlof.
A lányai szemmel láthatóan
torzsalkodtak valamin, amiről ő semmit
sem tudott. Az
anyjuk biztos tenne róla, hogy
helyrejöjjenek a dolgok, ha még élne, de
Gerlofnak sajnos
gőze sem volt, mihez kezdhetne.
A hívás után Julia némán ült a
volánnál, Gerlof meg semmit sem tudott
kisütni, amivel
megtörhette volna a csendet.
Negyedóra múlva Julia északnak
fordult, rá a borgholmi bekötőútra.
– Hova megyünk? – kérdezte.
– Először is kávézni – felelte Gerlof.
Engström lakása, ami Borgholm
külvárosában helyezkedett el, meleg és
kényelmes
volt. Az alacsony épülettömbből,
Gösta és Margit erkélyéről pazar kilátás
nyílt a
 várromra. Egy elhagyatott rét túlsó
végén a meredek domboldalban egy kis
erdő volt, a
fennsíkon pedig ott magasodott a
középkori vár. A tizenkilencedik század
elején rejtélyes
körülmények között tűz ütött ki az
épületben – ami nem volt egyszeri eset
Borgholmban –
a tető és a fagerendák a lángok
martalékaivá váltak. Ahol egykor az
ablakok voltak, most
nagy fekete lyukak ásítottak.
A kiégett nyílások mindig egy
koponya tátongó szemgödreire
emlékeztették Gerlofot.
Pontosan tudta, hogy egyes
borgholmiak nem szerették a várat, aztán
a düledező
romhalmazt átalakították, és a
történelmi rom vonzotta a turistákat. Az
ölandiaknak kellett
annak idején felépíteniük a várat
királyi parancsra, ami vérrel, verejtékkel
sikerült is. A
szárazföldiek mindig is azon voltak,
hogy kiszipolyozzák a szigetet.
Julia némán állt az erkélyen, és a
romot szemlélte.
– A kőkorban ledobták az öregeket,
akik megbetegedtek, arról a szikláról –
mondta
Gerlof, és a vár felé bökött. –
Legalábbis ezt beszélik. Persze akkor
még nem állt a vár. És
még nem születtek meg azok, akik
otthonokat építettek az időseknek...
Margit Engström lépett hozzájuk. Egy
tálca volt a kezében, rajta kávéscsészék.
Kötényt
 viselt, amelynek felirata azt hirdette,
hogy ő A világ legjobb nagyija.
– Nyáron koncerteket tartanak a
várban – mondta. – Olyankor elég nagy
zaj van.
Egyébként igazán szép itt a vár
tövében élni.
A tálcát a tévé előtt álló asztalhoz
vitte, majd kitöltötte a kávét
mindannyiuknak, és
hozott egy kosár aprósüteményt és
egy tál kekszet a konyhából.

A férje, Gösta szürke öltönyt, fehér

inget és nadrágtartót viselt, és
szakadatlanul
mosolygott. Gerlof jól emlékezett rá,
hogy hajóskapitány korában is mindig
fülig ért a
 szája, legalábbis amíg az emberek
követték az utasításait.
– Örülök, hogy látlak benneteket –
mondta Gösta, és felemelte a gőzölgő
kávéscsészét.
– Természetesen megyünk holnap
Marnasbe. Feltételezem, ti is.
Ernst temetéséről beszélt. Gerlof
bólintott.
– Én biztosan. De lehet, hogy Juliának
vissza kell mennie Göteborgba.
– Mi lesz a házával? – kérdezte Gösta.
– Tudják már?
– Nem. Szerintem még korai eldönteni
– felelte Gerlof. – De gondolom,
nyaralónak
fogják használni a smálandi rokonai.
Na, nem mintha hiány lenne a
nyaralókban Észak-
Ölandon.
 – Hát, igen. Sok mindent át kellene
alakítani, ha valaki egész évben ott
szeretne lakni –
vélekedett Gösta, majd ivott egy korty
kávét.
– Mi jól érezzük magunkat a
városban, minden olyan közel van –
örvendezett Margit,
miközben az asztalra tette a púpozott
kosarat és tálat. – De persze a marnasi
helytörténeti
egyesület tagjai vagyunk.
A férje szeretetteljesen rámosolygott.

Nem időztek hosszan Engströméknél,

csak egy félórát.
– Jó – szólalt meg Gerlof, amikor
ismét a háztömb előtt parkoló kocsiban
ültek. – Most
menjünk át a Badhusgatanra.
Megállunk Blomberg
autókereskedésénél, és bevásárolunk,
mielőtt lemennénk a kikötőbe.
Julia rábámult, mielőtt beindította
volna a kocsit.
– Volt valami célja az előbbi
látogatásunknak?
– Kaptunk kávét és kekszet – felelte
Gerlof. – Ez nem elég? És szerettem
volna látni
Göstát. Egy teherhajó kapitánya volt a
Balti-tengeren, pont, mint én. Nem
vagyunk már
sokan...
Julia bekanyarodott a Badhusgatanra,
és elhajtott az üres járda mellett. Autóval
se igen
találkoztak. Szemben, az utca végén
magasodott a fehér kikötői szálloda.
– Fordulj be ide! – mutatott balra
Gerlof.
Julia indexelt, és behajtott egy
hatalmas, leaszfaltozott térre. Egy
alacsony épület adott
otthont a műhelynek és a
használtautó-kereskedésnek. Néhány
újabb Volvo kiérdemelte,
hogy odabent helyezzék el őket az
üveg mögött, de a járművek többsége a
szabad ég alatt
állt, a szélvédőjükön kézzel írt cédula
adta tudtul az árat és a futott kilométerek
számát.
– Gyerünk! – mondta vidáman Gerlof,
amikor Julia leparkolt.
– Autót veszünk? – kérdezte a lánya.
– Dehogy! – felelte Gerlof. – Csak
beugrunk, és meglátogatjuk Robert
Blomberget.
Az ízületei kissé bemelegedtek, és új
erőre kapott Engströmék kávéjától. A
fájdalmai
valamelyest csillapodtak, és egyedül
is át tudott sétálni az aszfaltozott
térségen, ennek
ellenére Julia elé ment, hogy kinyissa
neki a műhely ajtaját.
Megszólalt egy csengő, és olajszag
csapta meg az orrukat.
Gerlof rengeteget tudott a hajókról, de
az autókról vajmi keveset, és a motorok
látványa
mindig bizonytalansággal töltötte el.
A betonpadlón egy kocsi állt, egy fekete
Ford,
körülötte hegesztőkészülék és
különféle szerszámok, de senki sem
dolgozott velük. A hely
tökéletesen kihalt volt.
Gerlof lassan a műhelyben megbújó
kis irodához sétált, és bekukkantott.
– Jó napot! – köszönt a fiatal
szerelőnek, aki piszkos overallban ült az
íróasztalnál, és
elszántan böngészte az Ölandi hírek
karikatúráit. – Stenvikből jöttünk, és
motorolajat
szeretnénk venni a kocsiba.
– Hát... Igazából azt a kereskedésben
áruljuk, de hozok maguknak.

A szerelő felkelt, alig valamivel volt

magasabb Gerlofnál. Biztos Robert
Blomberg fia.
– Magával megyünk és megnézzük a
kocsikat – mondta Gerlof.
Odabiccentett Juliának, és követték a
fiatalembert a kereskedésbe.
Odaát nem volt olajszag, a padló tiszta
volt, és csillogó autók parkoltak szép
sorban.
A szerelő a polchoz sétált, ami
roskadozott az autóápolási cikkek és az
apró alkatrészek
alatt.
– Ásványi olaj? – kérdezte.
– Igen, az jó lesz – felelte Gerlof.
Látta, hogy egy idősebb férfi lép ki a
kis irodából, és megáll a bemutatóterem
ajtajában.
Majdnem olyan magas és széles vállú
volt, mint a szerelő, ám az arca ráncos
volt, s a
hajszálerek sűrű hálózatától
pirospozsgás.
Sosem beszéltek még egymással, mert
Gerlof mindig Marnasben intézte az
autóval
kapcsolatos ügyeit, de tudta, hogy a
férfi Robert Blomberg. A szárazföldről
települt át a
hetvenes évek közepén, majd nyitott
egy autószerelő-műhelyt és egy kis
bemutatótermet.
John Hagman olykor üzletelt vele, és
beszámolt róla Gerlofnak is.
Az idősebb Blomberg csak biccentett
Gerlofnak, nem szólt egy szót se. Gerlof
is
némán viszonozta a köszöntést. Tudta,
hogy Blombergnek alkoholproblémái
voltak
nemrégiben, és talán még ma is
vannak, de ez nem kínálkozott túl
ígéretes beszédtémának.
– Parancsoljanak! – mondta a fiatal
szerelő, és átnyújtotta a műanyag flakont.
Robert Blomberg lassan
visszahúzódott az ajtóból, és ismét eltűnt
az irodájában.
Enyhén tántorgott, gondolta Gerlof.

– Nekem nem is kell motorolaj –

dohogott Julia, amikor ismét beszálltak a
kocsiba.
– Jó, ha van az embernél tartalék –
felelte Gerlof. – Mi a véleményed a
műhelyről?
– Olyan, mint bármelyik másik
műhely – mondta Julia, és visszahajtott a
Badhusgatanra. – Úgy tűnik, nem
szakadnak meg a munkában.
– Menj a kikötő felé! – utasította
Gerlof. – És mit gondolsz a
tulajdonosokról,
Blombergékről? Milyenek?
– Nem túl beszédesek. De miért
kérdezed? Mi van velük?
– Robert Blomberg hosszú időt töltött
a tengeren, úgy hallottam – mondta
Gerlof. –
Bejárta az egész világot, még Dél-
Amerikába is eljutott.
– Aha – morogta Julia.
Néhány másodpercre csend lett a
kocsiban. Közeledtek a kikötői szálloda
felé, ami a
Badhusgatan végén állt. Gerlof
elnézett a hotel mellett a kikötő felé, és
enyhe szomorúság
fogta el.
– Hát, nem egy happy end – mondta.
– Tessék? – kérdezett vissza Julia.
– Bizonyos történetek rosszul
végződnek.
– De valahogy csak végződnek, és ez
számít, nem? – vélekedett Julia. Aztán az
apjára
nézett. – Vagy egy bizonyos történetre
céloztál?
– Igen... Sokat gondolok az ölandi
hajózásra – felelte Gerlof.
– Szerintem jobban is alakulhattak
volna a dolgok. Túl gyorsan vége lett.
A borgholmi kikötő persze nagyobb
volt, mint a marnasi és a lángviki, de
azért még
könnyen átlátható. Néhány
lebetonozott kirakodóhelyből állt,
amelyek most tökéletesen
üresek voltak. Még egy árva
halászcsónak sem állt benn. Az aszfalton
egy óriási, feketére
festett vasmacska hevert, talán azért,
hogy emléket állítson a mozgalmasabb
időknek.
– Az ötvenes években sorban álltak itt
a teherhajók – mondta Gerlof, miközben
kifelé
 bámult az oldalablakon a szürke vízre.
– Az olyan őszi napokon, mint ez a mai,
berakodták vagy karbantartották őket,
emberek nyüzsögtek körülöttük. A
levegőt kátrány-

és lakkszag töltötte meg. Ha sütött a

nap, a kapitányok kiengedték a vitorlákat,
hogy
átfújja őket a szellő. Erős
vászonvitorlák lengedeztek a kék égen,
csodálatos látvány volt...
Gerlof elnémult.
– Mikor állt le a hajóforgalom? –
kíváncsiskodott Julia.
– Ó! A hatvanas években.
Lehorgonyoztak itt a hajók, és már nem
futottak ki többé.
Akkoriban a sziget legtöbb kapitánya
kénytelen lett volna lecserélni a vitorlását
modernebb hajóra, csak így tudtak
volna lépést tartani a szárazföldi hajózási
cégekkel, de
a bankok nem nagyon adtak kölcsönt.
Nem láttak nagy jövőt az ölandi hajózás
előtt. –
Gerlof megint elhallgatott egy percre,
majd folytatta: – Én sem kaptam hitelt,
úgyhogy
eladtam az utolsó kétárbocosomat, a
Nórá t, aztán beiratkoztam egy esti
tanfolyamra, hogy
elsajátítsam az irodai munka alapjait,
és gyorsabban teljenek a téli napok.
– Úgy emlékszem, télen sem voltál
otthon – mondta Julia. – Sosem voltál
otthon.
Gerlof gyorsan a lányára pillantott.
– Pedig otthon voltam. Hónapokig.
Állást akartam szerezni egy óceánjárón a
következő
évben, de aztán mégis irodai munkára
adtam a fejem, és a helyi tanácsnál
kezdtem
dolgozni. Hagman, aki az első tisztem
volt, viszont megvette a saját hajóját,
amikor én
letelepedtem a szárazföldön. Évekig
hajózott még. Az volt az utolsó
borgholmi hajó.
Találó neve volt: Búcsú.
Julia hagyta, hogy a kocsi lassan
elguruljon a rakparttól a kikötő északi
részén sorakozó
faházak felé. Helyes fakerítések vették
körül őket. A legközelebbi volt a
legnagyobb,
széles ház volt, falait fehérre festették,
és majdnem olyan magas volt, mint a
kikötői
szálloda.
Gerlof felemelte a karját.
– Itt állj meg! – mondta.
Julia lehúzódott az út szélére a ház
előtt, Gerlof pedig óvatosan előrehajolt,
és
kinyitotta az irattáskáját.
– Az ölandi hajótulajdonosok
makacsak voltak, mint az öszvér –
mesélte, miközben
előhúzott egy barna borítékot és egy
vékonyka könyvet. – Közösen elég
tőkénk lett volna,
hogy új, nagyobb hajókat vásároljunk.
De nem akart senki közösködni.
Szerintem
mindegyikünk azt hitte, hogy egyedül
jobban boldogul. Nem mertünk ekkora
befektetést
 megkockáztatni.
Átnyújtotta a könyvet a lányának. A
címe A Malm Hajózási Vállalat negyven
éve volt,
és a borítóját egy nagy, motoros
hajóról készült fekete-fehér légi felvétel
díszítette. A hajó
az óceán végtelen vizét szelte a
napfényben.
– A Malm Hajózási Vállalat kivételes
eset volt – folytatta Gerlof.
– Martin Malmnak volt vér a
pucájában, és befektetett egy nagyobb
hajóba. Lett egy
kisebb flottája, ami bejárta az egész
világot. Ez jócskán hozott a konyhára,
így újabb
hajókat tudott vásárolni a nyereségből.
A hatvanas évek végére Martin Öland
egyik
 leggazdagabb embere lett.
– Valóban? – jegyezte meg Julia. –
Hát, ez pompás!
– De azt senki sem tudja, honnan vette
a kezdőtőkét – fűzte tovább a szót Gerlof.
–
Neki sem volt többje, mint más
kapitányoknak, amennyire tudom. – A
könyvre mutatott. –
A Malm Hajózási Vállalat tavaly
tavasszal adta ki ezeket az emlékiratokat.
Fordítsd meg!
Mutatni szeretnék valamit.
A hátlapon egy rövid szöveg adta
tudtul, hogy a jubileumi kiadvány Öland
legsikeresebb hajózási vállalatairól
szól. Az írás alatt egy lógó díszelgett,
rajta a Malm
Hajózási Vállalat szavak, amik fölött
három sirály lebegett.
 – Nézd meg a sirályokat! – mondta
Gerlof.
– Megnéztem – felelte Julia. – Három
sirály. És?

– Hasonlítsd össze ezzel a borítékkal!

– nyújtotta felé Gerlof a barna borítékot.
A
felhullámosodott bélyegen svéd pecsét
virított, Gerlofnak címezték a mamasi
idősek
otthonába. Fekete tintával írta rá a
nevet egy reszketeg kéz. – Valaki letépte
a jobb felső
sarkát. Itt. De azért még ki lehet venni
a sirály szárnyát... Látod?
Julia megnézte, majd lassan bólintott.
– Milyen boríték ez?
– Ebben küldték a szandált –
válaszolta Gerlof. – A fiú szandálját.
Julia félrekapta a fejét.
– Azt mondtad Lennartnak, kidobtad a
borítékot!
– Füllentettem. Szerintem épp elég,
hogy a szandálra rátette a kezét. – Aztán
gyorsan
folytatta: – Az a lényeg, hogy a
boríték a Malm Hajózási Vállalattól jött.
És Martin Malm
küldte el Jens szandálját. Ide a rozsdás
bökőt! És szerintem ő hívogatott.
– Hívogatott? – döbbent meg Julia. –
Ezt nem is mondtad!
– Biztos ő hívogatott. – Gerlof
kipillantott a nagy házra. – Mit
mondhattam volna?
Hogy ősszel néhányszor felhívott
valaki? Az után kezdődött, hogy
megkaptam a szandált.
 De a hívó sosem szólt bele.
Julia leengedte a borítékot, és az
apjára nézett:
– És most hozzá megyünk?
– Úgy tervezem – mutatott Gerlof a
nagy fehér faházra. – Itt lakik.
Kinyitotta az ajtót, és kikecmergett.
Julia még a kocsiban maradt néhány
másodpercig,
rezzenéstelenül ült a kormánynál,
aztán ő is kiszállt.
– Gondolod, hogy itthon van?
– Martin Malm sosem mozdul ki –
felelte Gerlof.
A szoros felől hideg szél fújt, és
Gerlof hátranézett a válla fölött a vízre.
Ismét Nils
Kanton járt az esze: vajon hogy jutott
át a szoroson majd’ ötven évvel ezelőtt?
 SMÁLAND, 1945 MÁJUSA

Nils Kant egy kis ligetben ücsörög a

szárazföldön, és Ölandot bámulja a víz
túloldalán.
Csak keskeny mészkőcsíknak látszik a
horizonton. Nils pillantása telis-tele van
szomorúsággal, a szél búskomoran
süvít a fenyőfák ágai között a feje felett.
A szoroson
túl elterülő sziget felragyog a reggeli
napfényben, a fák élénkzöldek, a hosszú
partok úgy
csillognak, akár az ezüst.
Az ő szigete. És Nils vissza fog térni
oda. Nem most, de amint lehet, ez biztos.
Tudja,
 hogy olyasmiket tett, amiket sokáig
senki nem fog megbocsátani, és Öland
most veszélyes
hely számára. Ráadásul semmi sem
igazán az ő hibája. A dolgok csak úgy
megtörténtek,
nem tehetett ellenük semmit.
A dagadt körzeti felügyelő
ráakaszkodott a vonaton, megpróbálta
elfogni, de Nils túl
gyors volt.
– Önvédelem – suttogja a sziget felé,
mely az otthona. – Önvédelemből lőttem
le...
Megáll, a szeme könnyes, és hangosan
megköszörüli a torkát, nehogy elsírja
magát.
Húsz óra telt el, amióta leugrott a
vonatról az alvaron. Nem lepleződött le,
mert sebesen
 haladt délre odakint az alvaron, és
messze elkerült minden utat és falut.
Néhány kilométerre Borgholmtól
délre, ahol a szoros a legkeskenyebb,
lement a vízhez
az erdőn át. Talált egy félig elkorhadt,
kiszáradt kátrányoshordót, aminek
levágták a
tetejét. Belepakolta azt a keveset,
amije maradt. Megvárta az erdőben, amíg
leszáll a sötét,
aztán levetkőzött, és betolta a hordót a
hideg vízbe. Mindkét karjával átölelte,
felsőtestével
hozzásimult, szorosan
belecsimpaszkodott, majd rugdosni
kezdett. A szoroson át a fekete
csík felé tartott, ami a szárazföld volt.
Órákig tartott, mire átevickélt, de
csónak nem bukkant fel a közelben
átkeléskor, és úgy
tűnt, senki sem vette észre. Amikorra
elérte Smálandot pucéran és fagyott
lábbal, alig
maradt ereje, hogy kiszedje a holmiját
a hordóból, bemászott a fák rejtekébe, és
álomba
zuhant.
Már ébren van, noha még csak most
pirkad. Feláll, a lába még mindig sajog a
megerőltetéstől, de ideje, hogy újra
útra keljen. Rájön, hogy Kalmar egész
közel van, és el
kell tűnnie innen. A városban biztos
rendőrök járőröznek az utcákon.
A ruhája száraz, felveszi az ingét, a
pulóverét, a zokniját és a bakancsát. A
tárcáját
zsebre vágja. Vigyáznia kell a pénzre,
amit az anyjától kapott. Anélkül
elveszett, és nem
lesz képes rejtőzködni.
A Husqvarna vadászpuskája már nincs
meg, valahol a szoros fenekén hever.
Félúton a
sziget és a szárazföld között kivette a
hordóból, és a vízbe dobta. Halk
csobbanás
hallatszott. Ennyi.
Úgysem volt már benne töltény. De
Nilsnek hiányzik a fegyver megnyugtató
súlya.
A hátizsákjára gondol, amit szitává
lőtt, az is hiányzik. Most kénytelen
mindent a
nadrágzsebeibe és a zsebkendőből
kötött kis batyuba gyömöszölni, így nem
vihet sok
mindent magával.
Északra indul a reggeli napsütésben.
Tudja, hova tart, de hosszú út áll még
előtte, majd’
egész nap kutyagolni fog. Követi a
partvonalat, és elkerül minden falut. Az
erdei utakon
olyan gyorsan kel át, amilyen gyorsan
csak tud, a fák között érzi biztonságban
magát.
Kétszer is lát őzeket az erdőben, olyan
csendesek, hogy meglepik Nilst. Az
emberek
közeledését már több száz méterről
meghallja, így könnyűszerrel kitérhet az
útjukból.
Tökéletesen tisztában van vele, hol
van Ramneby, gyerekkorában
számtalanszor járt
ott, utoljára tavaly nyáron. Nem kell
betérnie a faluba, vagy megkerülnie, mert
August
 bácsi fürészmalma a településtől délre
fekszik.

Már messziről hallja a fűrészek

sikítását, és hamarosan megérzi a frissen
fűrészelt fa és
a balti-tengeri hínár illatának ismerős
egyvelegét.
Nils óvatosan kilopakodik az erdőből,
és egy deszkákkal teli pajta menedékében
lapul
meg. Többször járt már itt, de nem
tudja biztosan, merre van az iroda. És
semmiképpen
sem mutatkozhat nyilvánosan. A
fürészmalomtól néhány száz méterre
délre áll August
bácsi faháza, de Nils azt se meri
megközelíteni. Ott nyüzsögnek a
gyerekek, a sofőrök, a
szolgák, akik értesíthetik a
rendőrséget, ha megpillantják Nilst.
Kénytelen a pajtánál
várakozni, ahol elrejtik a sűrű
orgonabokrok. A virágok súlyos illata
számtalan rovart
odacsábít.
Nils órája megállt, amikor úszott át a
szoroson, de biztos benne, hogy fél óra is
eltelt,
mire feltűntek az első emberek.
Három munkás jött a malomból, és
nevetgélve elhaladt a
pajta mellett anélkül, hogy egyáltalán
felé néztek volna.
Egyre csak vár.
Pár perccel később egy magányos
ember bandukol arra. Egy fiú, olyan
tizenhárom-
 tizennégy éves lehet, de majdnem
olyan magas, mint Nils. Egy vastag sapka
van a fején,
jól a homlokába húzta, kezét mélyen
az olajfoltos nadrágja zsebébe süllyeszti.
– Hé! – szól utána Nils a bokrok
közül.
Túl halkan szólítja meg, a fiú nem
hallja. Cammog tovább.
– Hé, te sapkás!
A fiú megáll. Gyanakodva
körülkémlel, Nils pedig óvatosan
felegyenesedik, és
odainteget neki.
– Itt vagyok!
A fiú tesz néhány lépést a bokrok felé.
Megtorpan, Nilsre bámul, de egy szót
sem szól.
– Itt dolgozol a fürészmalomban? –
kérdezi Nils.
 A fiú büszkén bólint.
– Ez az első nyaram.
A hangja most kezdhetett mutálni, és
erős smálandi tájszólásban beszél.
– Jó – mondja Nils. Komoly
erőfeszítésébe kerül, hogy a hangja
nyugodtan és
barátságosan csengjen. – Segítségre
van szükségem. Találkozni szeretnék
August Kanttal.
Beszélnem kell vele.
– A főnökkel? – kérdezi a fiú
meglepetten.
– Igen, igen, August Kanttal, a
főnökkel – feleli Nils. Elkapja a fiú
tekintetét, és
kinyújtja a kezét, hogy megmutassa, a
markában egy egykoronás rejlik. –
Mondd meg
neki, hogy itt van Nils. Menj az
irodába, és mondd meg neki!
A kifutófiú bólint, arcizma se rezdül a
Nils név hallatán, és gyorsan felmarkolja
a
pénzérmét. Aztán megfordul, minden
sietség nélkül. A koronást a zsebébe
dugja.
Nils nagyot szusszan, majd letelepszik
a bokrok tövébe. Ez az, minden sínen
van! A
nagybátyja gondoskodni fog róla, és
elbújtatja, amíg elcsitulnak a dolgok.
Semmi kétség,
a nyár hátralévő részét itt kell töltenie
Smálandban, távol a kandi tekintetektől,
ebbe bele
kell törődnie.
Várnia kell, nagyon sokáig. Végül
aztán közeledő léptek zaja üti meg a
fülét. Felemeli
 a fejét, mosolyog, tesz pár lépést
előre, de nem August bácsi az. Csak a
sapkás fiú megint.
Nils ránéz.
– Nem volt az irodában? – kérdezi.
– De – bólint a fiú. – De nem akar
kijönni.
– Nem akar? – értetlenkedik Nils.
– Ezt küldi – mondja a fiú.
Egy kis fehér borítékot tart a kezében.
Nils elveszi, hátat fordít a fiúnak, és
kinyitja.
Nincs benne levél, csak három
bankjegy. Három százkoronás,
összehajtogatva.

Nils becsukja a borítékot, és

megfordul.
– Ez minden? – kérdi.
 A fiú bólint.
– Nem mondott valamit a főnök? Nem
üzent valamit?
A fiú megrázza a fejét.
– Csak ezt a borítékot adta.
Nils lesüti a szemét, aztán a bankókra
bámul.
Pénz, csak ennyit kapott. Pénzt, hogy
elkotródjon, ez elég világos üzenet.
A nagybátyja semmit sem akar tenni
érte.
Sóhajt egyet, és ismét felnéz, de a
fiúnak már hűlt helye. Nils még
megpillantja, ahogy
eltűnik a pajta mögött.
Nils ismét maga van. Egyedül kell
boldogulnia.
El kell tűnnie. De hova menjen?
Először is el kell hagynia a partot, ez a
legfontosabb. Aztán majd meglátja.
 Körülnéz. A rovarok zümmögnek, az
orgona illata betölti a levegőt. Minden
zöld, a
nyár mélyzöldje veszi körül.
Északkeleten látja a víz keskeny kék
sávját.
Vissza fog jönni. Most elűzhetik, de
vissza fog térni. Öland az ő szigete.
Nils még egyszer utoljára a víz felé
néz, aztán elfordul, és visszaballag a
fenyves
oltalmába.

16

Martin Malm házához nagy

mészkőtömbökből kirakott, széles járda
vezetett. Julia az
épületre nézett, és Vera Kant stenviki
házára gondolt. Nagyjából ugyanakkorák
lehettek,
de Malm házát szépen levakolták és
rendben tartották, hiszen itt laktak a
tulajdonosok. De
ki gyújtott gyertyát Vera Kant
házában tegnap éjjel? Julia akaratlanul is
egyre ezen
tűnődött: tényleg látta a fényt az
ablakban?
Belekarolt Gerlofba, kinyitották a
súlyos vaskaput, és lassan végigsétáltak a
göröngyös
köveken. Elég idegesnek érezte
magát.
Úgy vélte, Jens gyilkosával fog
farkasszemet nézni. Ha Martin Malm
adta postára a
 szandált, akkor minden bizonnyal ő a
gyilkos, akármit is hisz Gerlof.
A járda egy lépcsőnél ért véget, ami
egy széles mahagóniajtóhoz vezetett. A
fém
névtáblán a Malm név állt. Az ajtó
közepén, egy kis maszatos üvegablak
alatt volt egy
csengő, ami egy apró kulcsot
formázott.
Gerlof Juliára sandított.
– Felkészültél?
Julia bólintott, és a csengő felé nyúlt.
– Még valami! – szólt Gerlof. –
Martinnak agyvérzése volt néhány éve.
Vannak jobb és
rosszabb napjai, valahogy úgy, ahogy
nekem. Ha ma jó napja van, beszélhetünk
vele. De
ha nem...
 – Jó – felelt Julia, a szíve a torkában
dobogott.
Megnyomta a csengőt, mire elnyújtott
csilingelés hangzott fel a házban.
Egy pillanat múlva egy árny jelent
meg az üvegablak mögött, és kinyílt az
ajtó.
Egy fiatal nő állt előttük, húsz-
huszonöt éves lehetett. Alacsony volt,
szőke és egy
kicsit bizalmatlan.
– Jó napot! – köszönt.
– Jó napot! – mondta Gerlof. – Martin
itthon van?
– Igen – felelte a lány. – De szerintem
nem...
– Jó barátja vagyok – szakította félbe
Gerlof. – Gerlof Davidssonnak hívnak.
Stenvikből jöttem. Ő pedig a lányom.
Csak be akartunk ugrani Martinhoz.
 – Hát, jó – adta be a derekát a lány. –
Megnézem.
– Várakozhatnánk addig a melegben?
– kérdezte Gerlof.
– Természetesen.
A lány hátralépett.
Julia segített Gerlofnak, betámogatta
az előszoba márványpadlójára. A
helyiség nagy
volt, a falakat sötét lambéria borította,
mindenütt régi és modern hajók
fényképei függtek.
A ház belsőbb helyiségeibe három
ajtó vezetett, az emeletre pedig egy széles
lépcsőn
lehetett feljutni.
– Martin rokona? – tudakolta Gerlof,
amikor a bejárati ajtó becsukódott
mögöttük.
A lány megrázta a fejét.
 – Ápolónő vagyok Kalmarból –
mondta, a középső ajtóhoz sétált, és
benyitott.
Julia igyekezett kifürkészni, mi van
mögötte, de egy sötét függöny takarta el a
helyiséget.
Gerloffal együtt az előszobában
maradtak, hallgattak, mintha a hatalmas
ház és a zárt
ajtók némaságot parancsolnának.
Minden olyan csendes és ünnepélyes
volt, mint egy
templomban, de amikor Julia a fülét
hegyezte, mozgást vélt hallani az
emeletről.
Ismét kinyílt a középső ajtó, és az
ápolónő visszatért.
– Martin ma nem érzi jól magát –
mondta halkan. – Sajnálom. Fáradt.
 – Édes istenem! – sóhajtott Gerlof. –
De kár! Évek óta nem találkoztunk.
– Jöjjenek vissza máskor – ajánlotta
az ápolónő.
Gerlof bólintott.
– Majd jövünk. De előbb ideszólunk
telefonon.
Elindult vissza a bejárati ajtó felé,
Julia pedig vonakodva követte.
Hallgatagon sétált Gerlof mellett,
kinyitotta a vaskaput, aztán
visszapillantott a nagy
házra.
Látta, hogy az egyik emeleti ablakból
egy sápadt arc bámul rá. Egy idős nő
volt, és
komoly pillantással nézett rájuk az
ablak mögül.
Julia már nyitotta a száját, hogy
megkérdezze Gerlofot, ő is látta-e, de az
apja már úton
volt a kocsi felé. Csipkednie kellett
magát, hogy ki tudja nyitni az ajtót neki.
Amikor újra a házra emelte a
tekintetét, a nő már eltűnt az ablakból.
Gerlof beült a kocsiba, és az órájára
nézett.
– Fél kettő – közölte. – Talán
haraphatnánk valamit. Aztán be kell
ugranunk az
italboltba. Megígértem az egyik
szomszédomnak, hogy viszek neki ezt-
azt. Benne vagy?
Julia helyet foglalt a volán mögött.
– Az alkohol méreg – mondta.

Megették a napi ajánlatban szereplő

egytálételt Borgholm azon kevés
éttermeinek
 egyikében, ami télen is nyitva tartott.
A helyiség csaknem üres volt, de amikor
Julia meg
szerette volna vitatni Gerloffal a
Martin Malmnál tett látogatást, az apja
csak megrázta a
fejét, és az ételre összpontosított.
Ragaszkodott hozzá, hogy ő fizessen,
aztán lementek az
italboltba, ahol Gerlof vett két üveg
abszintot, egy üveg tojáslikőrt és hat
doboz német
sört. Mindet Juliának kellett cipelnie.
– Ideje hazatérni – mondta Gerlof,
amikor visszaértek a kocsihoz.
Olyan nyugodt hangon beszélt, mint
aki élvezte a városban töltött sikeres
napot, és ez
bosszantotta Juliát. Sebességbe tette a
kocsit, és visszahajtott az útra.
 – Nem jutottunk semmire –
dühöngött, amikor már úton voltak, és
megállt a piros
lámpánál Borgholm keleti részén.
– Ezt meg hogy érted? – kérdezte
Gerlof.
– Hogy hogy értem? – paprikázódott
fel még jobban Julia, és északra fordult a
főúton.
– Nem igazán jártunk sikerrel.
– Dehogynem. Először is, és ez a
lényeg, finom süteményt ettünk
Göstáéknál – felelte
Gerlof. – Aztán vetettünk egy
pillantást Blombergék kereskedésére. És
eljutottunk a...
– De mi volt ennek az egésznek a
célja? – kérdezte Julia.
Gerlof egy darabig nem adott választ.
– Sok célja volt – felelte végül.
 Julia vett egy mély levegőt.
– Itt az ideje, hogy kitálalj, apa –
mondta, miközben meredten bámult ki a
szélvédőn.
Azon volt, hogy beletapos a fékbe,
feltépi az ajtót, és kihajítja Gerlofot az
alvarra. Úgy
érezte, az apja szándékosan gyötri.
Gerlof hallgatott egy ideig.
– Ernst Adolfsson a fejébe vett
valamit nyáron – kezdte aztán. – Gyártott
egy elméletet.
Szentül meg volt győződve róla, hogy
az unokám az alvarra ment azon a ködös
napon, és
nem a partra. Úgy gondolta, hogy Jens
odakint találkozott a gyilkosával.
– De ki volt az?
– Talán Nils Kant.
– Nils Kant?
 – Igen, Nils Kant, aki akkorra már tíz
éve halott volt, és eltemették... Hiszen
magad is
láttad a sírját. De a szóbeszéd szerint...

– Tudom – vágott közbe Julia. –

Astrid elmondta. De ki találta ki ezt az
egészet?
Gerlof felsóhajtott.
– Volt egy stenviki postás... Erik
Ahnlund. Miután nyugdíjba ment, egy
történettel
traktált mindenkit. Engem, Ernstet és
minden falusit, aki hajlandó volt
meghallgatni. Az
állította, hogy Vera Kant rendszeresen
kapott képeslapokat, amiken nem volt
feladó.
– Vagy úgy!
 – Nem tudom, mikor jött az első –
folytatta Gerlof –, de Ahnlund szerint
Dél-
Amerikában adták fel őket, különböző
helyeken az ötvenes és a hatvanas
években. Évente
több is jött. És egyiken sem volt
feladó.
– Nils Kant küldte őket?
– Feltehetően. Ez a legvalószínűbb
magyarázat. – Gerlof végignézett az
alvaron. –
Aztán Nils Kant hazatért koporsóban,
és eltemették Marnasben.
– Ezt már tudom – mondta Julia.
Gerlof a lányára lesett.
– De a képeslapok a temetés után is
egyre jöttek – folytatta Gerlof. –
Külföldről, és
nem volt rajtuk feladó.
 Julia futólag az apjára nézett.
– Igaz ez?
– Könnyen lehet – válaszolta Gerlof. –
Noha csak Erik Ahnlund látta a Verának
címzett
lapokat, de megesküdött, hogy
évekkel Nils halála után is kézbesített
ilyeneket.
– És ezért gondolták a stenvikiek,
hogy Nils Kant él.
– Persze – mondta Gerlof. – Az
alkonyat óráján az emberek mindig
összejöttek, és
mindenfélét fecsegtek, de Ernst sosem
volt az a pletykálós fajta. Ennek ellenére
ő is ezt
gondolta.
– És te mit gondolsz?
Gerlof habozott.
– Olyan vagyok, mint Tamás apostol
– mondta végül. – Bizonyítékot akarok,
hogy
tényleg él. De még nem találtam egyet
sem.
– És miért kerestük fel Blombergéket?
– kérdezte Julia.
Gerlof újból hezitált, mert attól félt,
hogy a lánya szenilis vén bolondnak
fogja nézni.
– John Hagman szerint Robert
Blomberg Nils Kant – nyögte ki végül.
Julia rámeredt.
– Hát, jó – mondta. – De te nem
hiszed?
Gerlof lassan megcsóválta a fejét.
– Elég erőltetettnek hangzik – felelte.
– De John sok mindenre rámutatott.
Blomberg
tengerész volt, ahogy már mondtam.
Smálandban nőtt fel, és mérnökként szállt
tengerre
nagyon fiatalon. Évekig oda volt...
Húsz-huszonöt évig, vagy még tovább.
Végül hazatért,
és Ölandra költözött. Megnősült, és
gyerekei lettek. Szerintem, akivel a
műhelyben
találkoztunk, a fia volt.
– Mindez nem tűnik különösebben
gyanúsnak – vélekedett Julia.
– Nem – hagyta annyiban Gerlof. –
Az egyetlen furcsa benne, hogy olyan
sokáig el
volt. John hallott néhány pletykát
arról, hogy kipenderítették egy hajóról, és
lecsúszott
iszákosként járt kikötőről kikötőre
Dél-Amerikában, míg egy svéd kapitány
haza nem
hozta végül.
 – De nem hiszem, hogy Blomberg az
egyetlen, aki Ölandra települt – szólalt
meg Julia.
– Persze, hogy nem – válaszolta
Gerlof. – Százak költöztek át a
szárazföldről.
– És John mindegyiküket azzal
gyanúsítja, hogy ő Nils Kant?
– Nem. És szerintem Blomberg se az
– mondta Gerlof. – De mindenki azt hisz,
amit
akar. Az anyám, a nagyanyád, Sara
látott egyszer egy koboldot, amikor fiatal
volt...
Emlékszel? Szürke embernek
nevezte...

– Igen, ismerem a történetet –

szakította félbe Julia. – Nem kell
elmesélned...
De Gerlofból ömlött a szó.
– Akármi is volt az, a tizenkilencedik
század vége felé látta egy tavaszi napon,
amikor
odalent volt a Kalmar-szoros partján
Grönhögen mellett, és mosott. Váratlanul
gyors
lépteket hallott a háta mögül, az
erdőből jött valaki rohanvást... Egy apró
emberke volt,
úgy egy méter magas, és szürke ruhát
viselt. Egy szót sem szólt, csak vágtázott
a szoros
felé, elviharzott Sara mellett, de
pillantásra sem méltatta. Akkor sem állt
meg, amikor
elérte a vizet. Sara utána kiáltott, de az
csak futott tovább, egyenesen bele a
vízbe, mígnem
 a hullámok átcsaptak a feje felett, és
elmerült. Ennyi volt.
Julia biccentett egyet. Elég bizarr
történet volt, talán a legfurcsább, amit
valaha az
ölandi családjától hallott.
– Egy öngyilkos kobold – mondta. –
Nem mindennap lát ilyet az ember.
– Nyilvánvalóan a történet nem igaz –
szögezte le Gerlof –, de én hiszek benne.
Hiszem, hogy az anyám látott egy
koboldot, vagy valami természeti erőt
vagy ismeretlen
jelenséget, amiről azt hitte, hogy
kobold. Ugyanakkor azt is tudom, hogy
koboldok és
manók nem léteznek.
– Legalábbis mostanság nem sűrűn
látni őket – értett egyet Julia.
– Hát, nem – mondta Gerlof
komótosan. – És talán így áll a dolog Nils
Kanttal is. Senki
sem beszélt vele, senki sem látta. A
rendőrség elkönyvelte, hogy meghalt,
eltemették a
marnasi temetőben, állítottak neki
sírkövet, amit bárki megnézhet. És mégis
vannak
emberek Észak-Ölandon, akik szerint
még él. Legalábbis egyes öregek szerint,
akik még
emlékeznek rá.
– De te mit hiszel? – kérdezte Julia
újból.
– Azt hiszem, üdvös lenne, ha
sikerülne eloszlatni a rejtélyt, ami Nils
Kantot körüllengi
– mondta Gerlof.
– Én inkább a fiamat szeretném
megtalálni – suttogta Julia. – Ezért
vagyok itt.
– Tudom – felelte Gerlof. – De a két
dolog talán összefügg.
– Nils Kant története és Jens eltűnése?
Gerlof bólintott.
– Azzal már tisztába jöttem, hogy van
valami kapcsolat közöttük, és ez tény.
Martin
Malm köti össze őket.
– De hogyan?
– Nála volt Jens szandálja – válaszolta
Gerlof. – És a Malm Hajózási Vállalat
egyik
hajója hozta haza Svédországba Nils
Kant koporsóját.
– Tényleg? Honnan tudod?
– Nem volt titok – mondta Gerlof. –
Magam is lent voltam a kikötőben,
amikor a
koporsót szállító hajó befutott. Egy
marnasi temetkezési vállalkozó vette a
gondjaiba.
Julia elgondolkodott, ahogy a marnasi
lehajtóhoz közeledtek. Fékezett, és
lekanyarodott.
– De azzal az emberrel, aki a szandált
küldte, nem sikerült ma beszélnünk.
– Nem, de láttad a házát – felelte
Gerlof. – Martin ma pont nem volt jól, de
előbb-utóbb
csak sikerül beszélnünk vele. Talán
már a jövő héten.
– Nem maradhatok itt csak ezért –
mondta Julia élesen. – Vissza kell
mennem
Göteborgba.
– Már mondtad – bólintott Gerlof. –
Mikor indulsz?
– Nem tudom. Nemsokára... Talán
holnap.
 – Holnap lesz a temetés. Tizenegykor.
– Nem tudom, hogy elmegyek-e –
felelte Julia, miközben befordult az
otthon bejárata
elé. – Végül is nem ismertem Ernstet.
Borzalmas, hogy meghalt, és sosem
fogom
elfelejteni azt a reggelt, amikor
rátaláltam... De nem ismertem.

– Azért próbálj meg eljönni – kérte

Gerlof, aztán kinyitotta az ajtót.
Julia kiszállt, hogy segítsen neki.
– Köszönöm – mondta Gerlof, és a
botjára támaszkodott. – Már sokkal jobb
a lábam.
– Majd beszélünk – búcsúzott Julia,
amikor elérték a liftet. – Köszönöm a mai
napot.
 Kiment, beszállt a kocsiba, és figyelte,
ahogy Gerlof kinyitja a liftajtót és belép.
Szerencsére nem botlott meg.
Aztán beindította a motort, és
kifordult az útra, kelet felé. Vásárolni
akart valami
ennivalót Marnasben, mielőtt lemegy
a csónakházba.
Odakint lassan alkonyodott, tíz perc
múlva fél öt. Az átlagemberek – az
emberek,
akiknek volt munkájuk – minden
bizonnyal hazafelé tartottak a
munkahelyükről.
De néhányan még nem indultak haza.
Amikor Julia elhajtott a kis marnasi
rendőrség
mellett, látta, hogy bent ég a villany.
Megállt az élelmiszerboltnál. Tejet,
kenyeret és egy kis felvágottat vett. Már
alig
maradt pénz a számláján, és még egy
hét volt hátra, mire az újabb táppénz
megérkezik.
Nem gondolt rá, mást nem tehetett.
Amikor kijött a boltból, ismét
észrevette a fényt a rendőrség ablakaiban.
Lennart
Henrikssonra gondolt, és arra, amit
Astrid mesélt róla. Lennart életében is
történt valami
borzalmas dolog.
Julia megállt, és az ablakban derengő
fényt nézte. Betette az élelmiszert a Ford
csomagtartójába, és bezárta a kocsit.
Aztán átkelt az úton, és bekopogott a
rendőrség
ajtaján.
17

– Mindig az anyámat hibáztattam –

mondta Julia. – Ledőlt aznap délután, és
elaludt. –
Kipislogta a szeméből a könnyeket, és
folytatta. – Az apámra még jobban
haragudtam.
Gerlof, szóval... Lement a partra a
hálóit javítgatni. Ha otthon maradt volna,
Jens nem
szökhetett volna ki a házból. Imádta a
nagyapját.
Julia sóhajtott egyet:
– Évekig vádaskodtam – mondta. –
De igazából az én hibám volt. Ott
hagytam Jenst, és
elmentem Kalmarba találkozni egy
férfival, holott tudtam, hogy tiszta
időpocsékolás. El
sem jött a találkozóra. – Elhallgatott,
majd hozzátette: – Michael volt az... Jens
apja.
Szakítottunk, és ő Skáne megyében
élt, de azt mondta, vonatra pattan, és
eljön találkozni
velem... Azt hittem, még
újrakezdhetjük, de őt már nem érdekelte
a dolog. – Juliának
jólesett elmesélni mindezt. – Persze
Michael akkor sem volt nagy segítség,
amikor Jens
eltűnt. Malmőben maradt... De csak
magamat okolhatom.
Lennart némán ült az asztal túloldalán,
és figyelmesen hallgatta a történetet –
Julia jó
hallgatóságnak tartotta –, hagyta, hogy
a nő kipanaszkodja magát. Amikor
befejezte, így
szólt:
– Senki sem hibás, Julia. Csupán
szerencsétlen véletlenek sorozata volt,
így mondjuk a
rendőrségen.
– Igen – ismerte be Julia. – Baleset
volt.
– Hogy érti? – kérdezte Lennart.
– Úgy, hogy... Hacsak nem az történt,
hogy Jens kiszökött, és valaki elrabolta.
– De ki? – faggatta Lennart. – Ki
tenne ilyet?
– Nem tudom – felelte Julia. – Egy
eszelős? De maga úgyis jobban tudja
nálam,
végtére is rendőr.
Lennart a fejét ingatta.
– Csak egy zavart ember tesz ilyet... –
mondta. – De ők mindig horogra akadnak
más
erőszakos cselekedetek miatt.
Akkoriban nem volt ilyen Ölandon.
Higgyen nekem,
tisztáztunk minden gyanút.
Bekopogtattunk a házakba, átnéztük a
nyilvántartást.
– Tudom – mondta Julia. – Megtették,
amit lehetett.
– Azt feltételeztük, hogy lement a
vízhez – folytatta Lennart. – Alig néhány
száz méter,
és könnyen eltévedhetett a ködben.
Sokan, akik belefulladtak a Kalmar-
szorosba, örökre
eltűntek... – Elhallgatott. – Biztosan
nehezére esik erről beszélni, és nem
akarom...
– Minden rendben – tiltakozott Julia
halkan. Aztán elmerengett egy pillanatra,
és
hozzátette: – Szerintem nem volt túl
bölcs dolog ősszel idejönni, és újra
szembenézni a
dolgokkal, de most már mindegy. Már
épp kezdtem kiheverni... Tudom, hogy
nem fog
visszajönni. – Minden erejét
összeszedte, hogy természetesen csengjen
a hangja: – Tovább
kell lépnem.

Kedd este volt Marnasben. Julia csak

be akart ugrani Lennarthoz a rendőrségre,
de még
mindig ott időzött. Lennart szemmel
láthatóan épp befejezni készült a napi
munkát,
kikapcsolta a számítógépet, és indult
volna haza, de mégis maradt.
– Szóval ma este nincs szolgálatban?
– kérdezte Julia.
– De igen. Csak nem ilyen későig –
felelte Lennart. – Az építészegyesületbe
tartok,
gyűlést tartunk. De csak fél nyolckor.
Julia meg szerette volna kérdezni,
milyen politikai párt híve Lennart, de
ebben mindig
benne volt az a veszély, hogy nem fog
tetszeni a válasz. Aztán azt szerette volna
megtudni, hogy Lennart nős-e, de
lehet, hogy ez a válasz se nyerné el a
tetszését.

– Rendelhetek pizzát a Moby Dickből

– mondta Lennart. – Kér egyet?
– Igen, jó ötlet – felelte Julia.
 A rendőrségen volt egy kis konyha is.
Noha az iroda elég személytelen volt, a
konyha
otthonosan kényelmesnek tűnt, az
ablakon függöny lógott, a padlót vörös
rongyszőnyeg
borította, a falakon pedig függött pár
kép. A makulátlanul tiszta pulton
makulátlanul tiszta
kávégép állt. A sarokban egy alacsony
asztalka, körülötte karosszékek, és
amikor kihozták
a sonkás pizzákat a kikötői
étteremből, Lennart és Julia itt foglalt
helyet.
Evés közben beszélgetni kezdtek –
ami ezúttal nem csak udvarias érdeklődés
volt –, és
csendes társalgásuk a bánat és a
veszteség körül forgott.
 – Tovább kell lépnem – mondta Julia.
– Ha Jens a tengerbe veszett, el kell
fogadnom.
Máskor is történt már ilyen, ahogy az
imént mondta. – Egy rövid szünet után
így folytatta:
– Csak az a baj, hogy félt a víztől,
nem is szeretett a parton játszani. Ezért
sokszor
eszembe jut, hogy biztos másfelé
ment, ki az alvarra. Tudom, hogy
butaságnak hangzik,
de... Gerlof is egyetért velem.
– Az alvart is átkutattuk – mondta
Lennart csendesen. – Mindent átfésültünk
abban a
pár napban.
– Tudom, és igyekszem észben
tartani... Találkoztunk akkor? – kérdezte
Julia. – Úgy
 értem, mi ketten.
A rendőrtisztek, akik beállítottak és
Jensről faggatták, csak névtelen
arcokként éltek az
emlékezetében. Kérdéseket tettek fel,
és Julia automatikusan válaszolt. Nem
érdekelte, kik
ők, csak találják meg Jenst.
Sokkal később eszmélt csak rá, hogy
néhány kérdésükkel azt próbálták
kipuhatolni,
hogy nem ő maga végzett-e a fiával,
és rejtette el a testét – valami ismeretlen
okból,
például azért, mert teljesen őrült.
Lennart megrázta a fejét.
– Sosem találkoztunk... Legalábbis
sosem beszéltünk – mondta. – Más
rendőrtisztek
léptek kapcsolatba magával és a
családjával, én a kutatást vezettem, ahogy
már mondtam.
Önkénteseket toboroztam Stenvikben,
akik egész este a partot járták, én magam
pedig
körbeautóztam a Stenvik körüli utakat
és az alvart a szolgálati kocsimmal. De
nem
akadtunk a nyomára...
Elnémult és sóhajtott egyet.
– Rémes napok voltak – folytatta
aztán. – Főleg mivel... Mivel korábban az
én
életemben is történt tragikus dolog.
Az apám...
Ismét szünetet tartott.
– Tudok róla, Lennart – szólt közbe
Julia gyengéden. – Astrid Linder
elmesélte, mi
történt az apjával.
 Lennart bólintott, és lesütötte a
szemét.
– Végül is nem titok – mondta.
– Astrid mesélt Nils Kantról is –
folytatta Julia. – Hány éves volt,
amikor... amikor
történt?
– Nyolc – felelte Lennart, s tekintetét
a padlóra szegezte. – Elsős voltam a
marnasi
iskolában. Már közelgett a vakáció,
szép nyári nap volt. Örültem... Nagyon
vártam a nyári
szünetet. Aztán a diákok suttogni
kezdték, hogy lövöldözés volt a
borgholmi vonaton, és
egy marnasi meghalt, de senki nem
tudott semmi biztosat. Csak akkor tudtam
meg, amikor
hazaértem. Az anyám otthon volt, és a
húgai is átjöttek. Sokáig ültek ott síri
csöndben, de
végül aztán anyám elmondta, mi
történt.
Lennart elhallgatott, elmerült az
emlékeiben. Julia úgy érezte, látja a
szemében azt a
rémült, összetört nyolcéves kisfiút, aki
azon a napon volt.
– A zsaruk nem sírnak? – kérdezte
Julia óvatosan.

– Dehogynem – felelte Lennart

csöndesen. – De szerintem jobb, ha véka
alá rejtjük az
érzéseinket. – Aztán folytatta: – Nils
Kant... Azt sem tudtam, ki fia-borja.
Több mint tíz
évvel volt idősebb nálam, sosem
találkoztam vele, noha alig pár
kilométerre éltünk
egymástól. Aztán agyonlőtte az
apámat.
Ismét csend állt be.
– És utána mit érzett? – kérdezte Julia
végül. – Érthető, ha gyűlölte...
Magára gondolt. Hányszor és
hányszor elképzelte, mit tenne, ha
szemtől szemben állna
Jens gyilkosával? De igazából nem
tudta, mit tenne.
Lennart sóhajtott egyet, kinézett az
ablakon a sötétségbe, a rendőrség mögötti
tűzfalra.
– Igen, gyűlöltem Nils Kantot –
mondta. – Tiszta szívemből. De féltem is
tőle... Főleg
éjszakánként, amikor nem jött álom a
szememre. Rettegtem attól, hogy
visszatér Ölandra,
és végez velem meg az anyámmal is.
– Tartott egy rövid szünetet. – Eltartott
egy darabig,
mire megszabadultam ezektől az
érzésektől.
– Vannak, akik úgy tartják, még él –
felelte Julia halkan. – Erről hallott már?
Lennart ránézett.
– Ki él még?
– Nils Kant.
– Hogy még mindig élne? – nézett
nagyot Lennart. – Lehetetlen.
– Igen. Én sem hiszem...
– Kant halott – szakította félbe
Lennart, és vágott egy darabot a
pizzájából. – Ki állít
mást?
– Én sem hiszek benne – ismételte el
Julia gyorsan. – De Gerlof szakadatlanul
róla
locsog, amióta csak betettem a lábam
hozzá... Olyan, mintha arra próbálna
rávezetni, hogy
Nils Kant áll Jens eltűnése mögött.
Hogy Jens találkozott aznap Nils Kanttal,
aki akkorra
már tíz éve halott volt.
– 1963-ban halt meg – mondta
Lennart. – A koporsó ősszel érkezett meg
a borgholmi
kikötőbe. – Lenézett. – És nem tudom,
hogy ezt kifecseghetem-e, de a borgholmi
rendőrség kinyitotta a koporsót.
Valamiért nagyon diszkréten jártak el,
talán féltek Vera
Kanttól, vagy csak tisztelték. Verának
sok pénze volt, és sok földje... De a
koporsót
kinyitották.
 – És a test benne volt? – kérdezte
Julia.
Lennart bólintott.
– A saját szememmel láttam – felelte
csaknem suttogva, aztán hozzátette: – Ez
nem
felel meg a hivatali eljárásnak, de
amikor a koporsót meghozták...
– A Malm Hajózási Vállalat egyik
hajójával – szúrta közbe Julia.
Lennart bólintott.
– Igen. Szóval Gerlof minden apró
részletet elmondott? – kérdezte, majd
választ sem
várva folytatta: – Akkor kezdtem
közrendőrként dolgozni Marnasben, egy-
két Vaxjőben
töltött év után, és elkéredzkedtem,
hogy ott lehessek Borgholmban, amikor
kinyitják a
 koporsót. Természetesen az indokaim
kizárólag magántermészetűek voltak, a
rendőrséghez semmi közük sem volt,
de a munkatársaim megértőnek
mutatkoztak. A
koporsót egy kamrában helyezték el
odalent a kikötőben, amíg a temetkezési
vállalkozó
érte nem jött. Egy leszögelt
fadobozban volt, valamelyik dél-amerikai
svéd konzulátus
kiállította a megfelelő papírokat, és le
is pecsételte őket. – Tartott egy kis
szünetet, majd
folytatta: – Az egyik idősebb rendőr
felnyitotta a fedelet. Nils Kant teste
feküdt a
koporsóban, már összeaszott, és fekete
penész borította. A borgholmi kórház
egyik orvosa
 is a helyszínen volt, és megerősítette,
hogy az elhunyt sós vízbe fulladt.
Láthatóan elég
hosszú ideig volt a tengerben, mert a
halak kikezdték...
Lennart arckifejezése szórakozottá
vált, ahogy a történetet mesélte, de most
hirtelen
lepillantott az asztalra, és úgy tűnt,
ráeszmél, hogy éppen esznek.

– Elnézést, hogy ennyire részletesen

meséltem el – szólt gyorsan.
– Semmi gond – felelte Julia. – De
honnan tudja, hogy tényleg Nils Kant
volt az?
Vettek ujjlenyomatot?
– A nyilvántartásban nem volt meg
Nils Kant ujjlenyomata – válaszolta
Lennart. – A
foglenyomata sem. De a bal keze
sérüléséről azonosíthattuk. A stenviki
kőfejtőnél
verekedésbe keveredett, és több ujja
eltört. Én magam is hallottam több
stenvikitől. A
koporsóban fekvő holttestnek is pont
ilyen sérülése volt. Ez eldöntötte a
kérdést.
Néhány másodpercig csend volt a
konyhában.
– Milyen érzés volt? – kérdezte aztán
Julia. – Hogy holtan látta Kantot.
Úgy tűnt, Lennart eltűnődik a
kérdésen.
– Tulajdonképpen semmit sem
éreztem. Az eleven Kanttal akartam
szembenézni. Egy
holttestet semmiért sem kárhoztathat
az ember.
Julia elmerengve bólintott. Szeretett
volna egy szívességet kérni Lennarttól.
– Járt valaha a Kant-házban? –
kérdezte. – Keresték ott Jenst?
Lennart megrázta a fejét.
– Miért kellett volna?
– Nem is tudom... Csak szeretnék
rájönni, hova mehetett. Ha nem a partra
ment, és nem
is az alvarra, akkor talán valamelyik
szomszédos házba. És Vera Kant háza
alig pár száz
méterre van a miénktől...
– De miért ment volna oda? –
kérdezte Lennart. – És miért maradt
volna ott?
– Nem tudom. Talán bement, és
megtámadták... – Julia elmerengett. Ki
tudja? Vera
 Kant talán pont olyan eszement volt,
mint a fia.
Odamentél, Jens? Vera pedig rád
zárta az ajtót?
Aztán folytatta:
– Tudom, hogy őrültségnek hangzik...
de nem jönne be velem körülnézni?
– Körülnézni? Úgy érti, nézzünk körül
a Kant-házban? – kerekedett el Lennart
szeme.
– Csak tegyünk egy gyors kört,
mielőtt holnap visszautazom Göteborgba
– kérlelte
Julia. El akarta mondani neki, hogy
fényt látott a házban, de aztán úgy
határozott, inkább
hallgat, hiszen lehet, hogy csak
képzelődött. – Mivel a ház üres, biztos
nem számít
betörésnek, ugye? – kérdezte. – És
maga be tud menni bárhova, hiszen
rendőrtiszt.
Lennart a fejét csóválta.
– A szabályok nagyon szigorúak –
mondta. – Mivel én vagyok az egyetlen
szolgálatos
a megyében, valamelyest szabad kezet
kaptam, de...
– Senki sem fog meglátni minket –
erősködött Julia. – Stenvik gyakorlatilag
üres, és
Vera Kant háza körül csupa nyaraló
áll. Ott most senki sincs.
Lennart az órájára nézett.
– Indulnom kell a gyűlésre – mondta.
De legalább nem mondott kerek perec
nemet a javaslatra, gondolta Julia.
– És utána?
– Ma éjjel akar odamenni?
Julia bólintott.
 – Majd meglátjuk – felelte Lennart. –
Ezek a gyűlések olykor nagyon
elhúzódnak.
Megcsörgetem, ha időben végzek.
Van mobilja?
– Igen, hívjon csak!
A konyhaasztalon hevert néhány toll,
Julia letépte a pizzásdoboz sarkát, és
ráírta a
telefonszámát.
– De ne kezdjen semmibe a saját
szakállára! – figyelmeztette a férfi Juliát.
– Nem fogok – ígérte meg Julia.
– Tavaly nyáron, amikor arra jártam,
Vera Kant háza úgy nézett ki, mint ami
bármelyik
pillanatban összedőlhet.

– Tudom. Nem fogok bemenni

egyedül.
De ha Jens ott van, teljesen egyedül a
sötétben, képes lesz megbocsátani valaha,
hogy
az anyja nem ment be érte?

Marnas utcái tökéletesen kihaltak

voltak, amikor elhagyták a rendőrséget.
A boltok
sötétek, de a tér túloldalán álló büfé
még nyitva tartott. A nyirkos levegő azt
sejtette, hogy
hamarosan fagyok jönnek.
Lennart lekapcsolta a villanyt, és
bezárta maguk mögött a rendőrség ajtaját.
– Akkor most visszamegy Stenvikbe?
– kérdezte.
Julia bólintott.
– Ott találkozunk később, ugye?
– Lehet.
 Juliának eszébe jutott még valami.
– Lennart! – fordult a férfihoz. –
Megtudott valamit a szandálról? Amit
Gerlof adott.
A rendőr értetlenül nézett rá egy
pillanatig, aztán kapcsolt.
– Sajnos nem – felelte. – Még nem.
Elküldtem a linköpingi bűnügyi laborba
egy
lepecsételt zacskóban, de még nem
kaptam választ. Jövő héten felhívom
őket. De nem
szabad vérmes reményeket táplálnunk.
Annyi idő telt el, és még azt sem tudjuk
biztosan,
hogy ez az a szandál-e...
– Én tudom... hogy nem biztos –
mondta Julia gyorsan.
Lennart biccentett.
– Vigyázzon magára, Julia!
 – Viszlát! Köszönöm a pizzát!
– Nincs mit! Hívom a gyűlés után.
Valami oknál fogva a pillantása a
kelleténél kissé tovább időzött el Julia
arcán. Aztán
elfordult.
Julia átvágott az úton a kocsijához.
Lassan elhagyta Marnas központját,
elment az
idősek otthona előtt, ahol Gerlof
valószínűleg az asztalnál ült, és a kávéját
kortyolgatta,
majd elhajtott a sötét templom és a
temető mellett is.
Lennart Henriksson nős vagy
agglegény? Julia nem tudta, és
megkérdezni se merte.
Stenvikbe menet azt latolgatta, nem
árult-e el túl sok mindent magáról és a
bűntudatáról. De kellemes volt
elbeszélgetni, és némi távlatból szemlélni
ezt a borgholmi
napot. Gerlof új elméletekkel rukkolt
elő: a férfi, aki meggyilkolta Jenst,
betegen fekszik
egy fényűző borgholmi villában, és
Nils Kant, aki végzett Henriksson körzeti
felügyelővel, talán még mindig
életben van, és ugyanabban a városban
dolgozik
autókereskedőként. Nem igazán tudta
eldönteni, hogy az apja csak a bolondját
járatja vele
vagy sem.
Nem. Ilyen dolgokkal biztos nem
viccelődne. Julia valahogy mégis azt
érezte, hogy
Gerlof ötletei nem viszik előre őket.
Akár haza is mehetne.
Úgy döntött, másnap visszautazik
Göteborgba. Előbb elmegy Ernst
Adolfsson
temetésére, aztán búcsút vesz
Gerloftól és Astridtól, majd délután
hazautazik, és
megpróbál jobb életet élni, mint
eddig. Kevesebb bort iszik, kevesebb
pirulát vesz be.
Amint lehet, újra elkezd dolgozni.
Megkísérel elszakadni a múlttól, és nem
fog többé
megoldhatatlan talányokon rágódni.
Hétköznapi életet fog élni, és előre fog
tekinteni a
jövőbe. Tavasszal majd visszatér
meglátogatni Gerlofot – és talán
Lennartot is.
Az út mentén feltűntek Stenvik első
házai. Gerlof házánál megállt, kiszállt a
sötétbe,
 kinyitotta a kaput, és begurult az
udvarra. A régi szobájában fogja tölteni
az utolsó
éjszakát, határozta el. Együtt alszik a
jó és a rossz emlékekkel.

Először a csónakházhoz ment, hogy

felhozza a fogkeféjét és a többi cuccát,
amiket ott
hagyott. Többek között a
borospalackokat, amiket még
Göteborgból hozott, de önmagát
meghazudtolva idáig nem bontott ki.
Ahogy végigsétált a főúton a
sötétségben, Vera Kant háza előtt szinte
kiélesedtek az
érzékei, de nem fordította a fejét az
épület felé. Astrid Linder és John
Hagman háza
 mellett is elhaladt, és alig pillantott
oda az ablakokban égő fényekre. Aztán
lekanyarodott
a csónakház felé.
Miután összeszedte a holmiját, a
tekintete megakadt egy régi
petróleumlámpán, ami az
ablakban lógott. Egy pillanatnyi
tétovázás után leakasztotta, és magával
vitte a házba.
Csak a biztonság kedvéért.
Visszafelé megint elment Vera háza
mellett, nagy volt és fekete, és az
ablakokban nem
látszott fény.
Lennart azt mondta, sosem néztek
körül odabent.
De miért is kellett volna átfésülniük?
Vera Kantot aligha lehetett azzal
gyanúsítani,
 hogy elrabolta Jenst.
De ha Nils Kant titokban ott rejtőzött,
ha Vera bújtatta? Ha Jens kiment a falu
főútjára
a ködben, és elindult lefelé a partra, és
megállt Vera Kant kapujában, és
kinyitotta, és
bement...
Nem, ez elég erőltetett!
Julia továbbsétált a ház felé. Bement a
melegbe, és minden helyiségben villanyt
kapcsolt. Elővette az egyik
borosüveget a táskájából, hiszen ez az
utolsó ölandi estéje!
Kinyitotta a palackot a konyhában, és
egy pohárba bort töltött. A pultnál állva
lehúzta,
aztán újra teletöltötte a poharat.
Az alkohol szétáradt a testében.
Csak gyorsan körülnéznek! Ha a
marnasi gyűlés, amire Lennart ment,
korán véget ér,
ha Lennart felhívja... Ha átjön, újra
megkéri. Biztos akar vetni egy pillantást
a házra, ahol
az apja gyilkosa felnőtt! Csak gyorsan
körülnéznek!
Olyan volt, mintha Gerlof valami
lázzal fertőzte volna meg: Julia fejében
szakadatlanul
Nils Kant járt.

GÖTEBORG, 1945 AUGUSZTUSA

A világháború utáni első nyár ragyogó

és meleg, telis-tele derűlátással. Göteborg
városában új lakónegyedeket
terveznek, és a régi, rozzant faházakat le
fogják rombolni.
Nils Kant látja, ahogy a markolók
dolgoznak, amikor a várost járja.
Világbéke – olvassa Nils a
városközpont falain lógó plakátokon
augusztus elején. Egy-
két nappal később vásárol egy újságot,
a Göteborgi híreket, és elolvassa az első
oldal
címsorát: Atombomba – Új
világszenzáció. Japán feltételek nélkül
megadta magát, az
amerikaiak új bombája véget vetett a
háborúnak. Nils hallgatja, amint az
emberek
összesúgnak a villamosokon, biztos
komoly bomba lehetett, ha ilyen
eredményeket ért el,
de amikor meglátja az újságban a
képet az ég felé szálló hatalmas
gombafelhőről,
valamiért a halott katona kezén
trónoló légyre kell gondolnia.
Nils számára azonban nincs béke, még
mindig keresik.
Késő délután van. Egy fa alatt áll a
külváros egyik kis parkjában, és egy
öltönyös
fiatalembert figyel, aki az egyik utcán
közeledik.
Nils sötét öltönyt visel, amit egy
használtruha-boltban vett, nem új, de
nem is
agyonhasznált. A fején kalap, jól a
szemébe húzta. Nem borotválkozik,
szakállt növesztett.
Vastag, fekete szakállt, amit minden
reggel megnyír a tükör előtt a kis
majomai
 bérszobájában.
Amennyire tudja, csak egyetlen
fénykép készült róla, és már az is jó hat-
hét éves: egy
iskolai csoportkép, amelyen Nils a
hátsó sorban áll, a sapkája árnyat vet a
szemére. Elég
homályos a felvétel, és Nils abban
sem biztos, hogy a rendőrségnek sikerült-
e
megszereznie, de nem akarja
megkockáztatni, hogy felismerjék.
A park melletti utca, Göteborg egyik
legnyomorúságosabb utcája a kikötő
fölött fut
végig. Rosszul kikövezett, sáros és
poros, úgy tűnik, mintha a festetlen kis
faházak
egymásnak támaszkodnának, hogy ne
roskadjanak össze. Nils Kant szakálla,
használt
öltönye, hátrasimított haja nem rí ki
ebből a környezetből. Szegénynek
látszik, de nem
bűnözőnek. Legalábbis reméli.
Amióta kénytelen volt elmenekülni
Ölandról, leginkább a beilleszkedéssel
volt
elfoglalva. Nem akart kitűnni, nem
akarta magára vonni mások figyelmét.
Nilsnek nehezére esett elhagyni a
Balti-tenger partját, ahonnan ráláthatott a
szigetére a
fenyők közül. August bácsi
fürészmalma körül kóválygott, és csak a
harmadik reggelen
pillantotta meg az első rendőrkocsit,
ami az iroda előtt parkolt le, és ekkor
kerekedett fel
nyugatra.
 Bevette magát a sűrű erdőbe.
Az alvaron megszokta, hogy hatalmas
távolságokat gyalogoljon le, és ügyesen
tájékozódott a nap és a megérzései
segítségével.
Júliusban átvágott a vidéken, csak egy
volt a sok fiatalember közül, akik a
háború
befejeztével nagyobb városok és új
lehetőségek felé tartottak; nem figyelt fel
rá senki.
Alig néhányan látták. Elkerülte az
utakat, az erdőkben és a bozótosokban
osont, patakok
vizét itta, és óriási, sötét fenyők alatt
hajtotta álomra a fejét, vagy egy pajtában,
ha éppen
esett. Olykor vadalmafák kerültek az
útjába, máskor beólálkodott egy-egy
tanyára, tojást
 és tejet lopott.
A Verától kapott vajkaramella a
harmadik napon elfogyott.
Husqvarnában megállt néhány órára,
hogy szétnézzen a városban, ahol a
vadászpuskáját gyártották, de nem
találta meg a fegyvergyárat, és nem merte
megkérdezni, merre lehet. Husqvarna
majdnem akkorának tűnt, mint Kalmar,
és a

szomszédos Jönköping még nagyobb

volt. Noha a ruhája izzadságszagú és
koszos volt,
olyan sokan nyüzsögtek az utcákon,
hogy feltűnés nélkül sétálgathatott.
Még ahhoz is volt mersze, hogy
étteremben egyen, és vegyen egy pár új
cipőt. A
 lábbeli pontosan harmincegy
koronával csappantotta meg a vagyonát,
amit az anyjától és
August bácsitól kapott. A pénze tehát
rohamosan apadt, mégis beült egy kis
bárba a
pályaudvar mellett, és rendelt egy
hatalmas marhasültet, egy Pilsnert meg
egy kis pohár
konyakot, ami két koronába és
hatvanhárom őrébe került. Drága volt, de
Nils úgy érezte,
megérdemli a sok strapa után.
A bárban tett látogatás új erőt adott
neki, így maga mögött hagyta
Jönköpinget, és
hetekig ment tovább nyugatra
Vástergötland erdőségein keresztül.
Végül aztán elérte a
partot.
 Göteborg Svédország második
legnagyobb városa, Nils az iskolában
megtanulta.
Göteborg óriási, a Göta-folyó partján
magas épülettömbök sorjáznak, az utakon
járművek
százai száguldanak, és mindenféle
ember jár-kel mindenütt. Kezdetben a
nagy tömeg kis
híján halálra rémítette, és az első pár
napban folyton elveszettnek érezte
magát. A kikötő
körüli utcákon idegen szót hallott,
angol, dán, norvég, holland
tengerészekkel találkozott.
Nézte a hajókat, amelyek vitorlát
bontottak, hogy idegen kikötőkbe
hajózzanak. De
érkezett is sok hajó, lassan
közelítettek a rakparthoz, hogy kirakják
az áruikat, amiket
idegen földről hoztak. Életében
először Nils banánt is evett, a gyümölcs
majdnem fekete
volt, és kissé rohadt, de remek íze
volt. Dél-amerikai banán.
A kikötőben minden hatalmas az
ölandi kikötőkhöz képest, hatalmas és
más. A
toronydaruk sora, amelyekkel ki- és
bepakolják az árut, félelmetes, ősidőkben
élt
szörnyetegek sziluettjét rajzolja az
égre, a vontatóhajókból pedig sürü szürke
füst
gomolyog, ahogy ide-oda cikáznak a
hatalmas fehér óceánjárók között a
csatorna vizén. A
göteborgi kikötőből eltűntek a
vitorlások, és eltűnt az árbocrengeteg, a
rakpartok mellett
jobbára propeller hajtotta teherhajók
sorakoznak.
Nils a víz mentén sétál, a roppant
hajótesteket mustrálgatja, és a dél-
amerikai banánra
gondol.
A lehető legkevesebb időt tölti
nyomorúságos szobájában az egyedülálló
férfiaknak
fenntartott szállón, későn ér haza, és
korán kel. Kicsit se hiányoznak neki a
keserves,
fagyos éjszakák, amiket az erdő
moháján és a fák ágai alatt töltött, de ha
az ágyában
fekszik, a falak börtönbe zárják, és
mindig rendőrök súlyos lépteit véli
hallani a
lépcsőházból.
 Egy éjszaka kitárul a szobája ajtaja, és
a testes Henriksson körzeti felügyelő
sétál be
rajta talpig uniformisban. A ruhája
csurom vér. Az ágy felé nyújtja a kezét,
amiről vörösen
csöpög a vér.
Meggyilkoltál, Nils. És most rád
találtam.
Nils kiugrik az ágyból, és
összeharapja a fogát. A szoba üres.
Amíg Göteborgban vesztegel, csak
egyetlen képeslapot küld Verának. Egy
fekete-fehér
kép van rajta a Vinga-szigeten álló
világítótoronyról. Elküldi Stenvikbe, de
sem feladót,
sem üzenetet nem ír rá.
Semmi mást nem mer az anyja
tudomására hozni, csak a tényt, hogy még
szabad, és
valahol a nyugati parton van, de ennyi
elég is.
A fiatalember beér a parkba. Egyidős
lehet Nilsszel, Maxnak hívják.
Nils három nappal ezelőtt látta először
egy kis kávézóban a kikötőben. Max a
sarokban
ült, néhány asztalnyira Nilstől.
Könnyű volt kiszúrni, mert arany
cigarettatartóból vette ki
a cigarettáit, és hangosan, erőteljes
göteborgi nyelvjárásban beszélt a
pincérnővel, a
kávézó mosolygós tulajdonosával és a
többi vendéggel. Mindenki Maxnak
szólította.
Egyesek csak besétáltak az utcáról, és
letelepedtek az asztalához – öregek és
fiatalok, akik
 halkan beszélgettek vele. Ekkor Max
is suttogóra fogta a hangját, a társalgást
széles
kézmozdulatok és gyors szóváltások
kísérték.
Max árult valamit, ez nyilvánvaló
volt, és mivel soha nem adott át semmit
az
asztaltársainak, Nils úgy vélte,
információt és jó tanácsot osztogat.
Nagyjából egy óra
múlva Nils felállt, és átment a
sarokasztalhoz, de a nevét nem mondta
meg. Így közvetlen
közelről azt is látta, hogy Max
valamivel fiatalabb nála, a haja zsíros, az
arca piszkos. De
a tekintete éber volt, ahogy
végighallgatta Nilst.
Furcsa volt ott ülni, és egy idegennel
társalogni, miután olyan hosszú időt
töltött
egyedül, de azért odament hozzá. Pont
olyan halkan, mint a többiek, ő is
tanácsot kért. És
szívességet is akart Maxtól: valami
fontosat. Max meghallgatta és bólintott.
– Két nap – mondta.
Ennyi időre volt szüksége, hogy
elvégezze a fontos feladatot.
– Huszonöt koronát tudok fizetni –
mondta Nils.
– Harmincötnél kevesebbért nem
csinálom – vágta rá a fiatalember.
Nils elgondolkodott.
– Legyen harminc!
Max bólintott, és előredőlt.
– De legközelebb nem itt találkozunk
– mondta még halkabban.
– Hanem egy parkban... Egy jó kis
parkban, ahol máskor is intézem az
ilyesmit.
Elmagyarázta Nilsnek, hogyan talál
oda, aztán felkelt, és sietősen elhagyta a
kávézót.
Nils pedig itt áll a parkban és vár.
Félórája érkezett, körülnézett, ellenőrizte,
hogy a
park teljesen üres-e, és keresett két
különböző menekülési útvonalat arra az
esetre, ha
rosszul sülnének el a dolgok. Nem
mondta meg a nevét újdonsült
ismerősének, de arra
mérget mert volna venni, Max rájött,
hogy Nils a rendőrség elől menekül.
A fiatalember egyenesen felé tart, nem
néz körül, nem jelez egyetlen megbúvó
társnak
sem.
De Nilst ez még nem nyugtatja meg,
mégsem old kereket. Rábámul Maxra, aki
nagyjából egy méterre tőle megáll.
– Mennyei Bárka – mondja. – Ez a
hajód neve.
Nils bólint.
– Angol hajó. – Max leül egy kőre a
fák között, és elővesz egy cigarettát. – De
a
kapitány dán, Petrinek hívják. Nem
érdekli különösebben, kit vesz a
fedélzetre, csak a
pénz számít neki.
– Beszélhetünk róla – feleli Nils.
– Épp faárut rakodnak be, három nap
múlva szedik fel a horgonyt – mondja
Max, és
kifújja a füstöt.
 – Hova mennek?
– Newcastle-be. Ott kirakodják a fát,
és szenet vesznek fel, aztán Santosba
mennek. Ott
partra szállhatsz.
– Amerikába akarok menni – mondja
Nils gyorsan. – Az Egyesült Államokba.
Max megrántja a vállát.
– Santos Brazíliában van, Riótól délre
– feleli. – Onnan áthajózhatsz.
Nils elmerül a gondolataiban. Santos
Dél-Amerikában van? Az jó kiindulópont
lehet a
további utazásaihoz, mielőtt
visszatérne Európába.
Bólint.
– Jó.
Max felpattan. Kinyújtja a kezét.
Nils öt súlyos kétkoronást nyom a
markába.
 – Előbb találkozni szeretnék ezzel a
Petrivel – mondja. – Utána megkapod a
többit is.
Mutasd meg, hol találom.

Max elmosolyodik.
– Trógerolni fogsz, ahogy mondani
szokás. – Nils értetlenül mered rá, és
Max folytatja:
– Akik munkát keresnek, lemennek a
kikötőbe hajnalban, és várják a napi
munkásfelvételt. Néhányan kapnak is
melót, mások hoppon maradnak. Menj le
holnap
hajnalban. Fel fognak venni a
Mennyei Bárkára.
Nils újból bólint.
A fiatalember gyorsan zsebre vágja az
érméket.
 – Max Reimer vagyok – mondja. – És
te?
Nils nem felel. Nem azért fizetett,
hogy megkíméljék a kérdezősködéstől? A
szívverése
felgyorsul, ahogy a harag elönti az
agyát.
Max barátságosan mosolyog rá, nem
érzi fenyegetve magát.
– Szerintem Smálandból jöttél –
mondja, miközben elnyomja a
cigarettáját. –
Legalábbis a kiejtésed alapján úgy
tűnik.
Nils egy szót sem szól. Tudja, hogy ki
tudná lapítani Maxot, hiszen kisebb nála,
szóval
nem lenne gond. Leüthetné, aztán
megrugdoshatná.
Egy nehéz kővel végleg el is
intézhetné, aztán elrejthetné a testet a
parkban.
Nagyon-nagyon könnyű lenne.
De mi lesz utána? Max vissza fog
járni éjszakánként, akárcsak a halott
körzeti
felügyelő.
– Túl sokat kérdezel – mondja
Maxnak, és elindul a parkon át a kikötő
felé. – A végén
még pórul jársz.

18

Lennart nem telefonált.

Julia órákon át várakozott a házban.
Kedd este fél kilenc volt, aztán kilenc
lett, de
Lennart nem jelentkezett.
Ekkorra Julia már kiürítette a
vörösboros palackot. Az eltökéltség,
hogy bemegy Vera
Kant házába, olyan mélyen gyökeret
vert a lelkében, hogy már az sem
számított, befut-e
Lennart vagy sem.
Eszébe ötlött, hogy felhívja Gerlofot,
és elmondja neki, mit szándékozik tenni,
de aztán
elvetette a gondolatot. És már nem
volt mit összepakolnia és kitakarítania,
hogy
gyorsabban teljen az idő. Nyugtalan
volt, és kíváncsi.
A sötétség és a csend a ház falának
feszült. Háromnegyed tízkor Julia végre
feltápászkodott, kicsit szédelgett a
bortól, de elszántsága túltett a
bódultságán.
Felvett még egy pulóvert a kabát alá,
és vastag zoknit húzott. A bejárati ajtónál
álló
szekrényben volt egy régi, barna
gyapjúkalap. Alágyömöszölte a haját, és
megnézte magát
az előszobai tükörben. A barázdák a
homlokán vajon a Lennarttal folytatott
megnyugtató
beszélgetés óta simultak ki?
Talán. De az is lehet, hogy csak a
vörösbor tette.
Zsebre vágta a mobilját, fogta a régi
petróleumlámpát, és lekapcsolta a
villanyt a
házban. Készen állt.
Csak gyorsan körülnézek, döntötte el.
Az éjszaka tiszta és hideg volt, a fákat
csak gyenge szellő kócolta. Julia kiment
a falu
főútjára, a sötétség körülzárta, de a
szárazföld pislákoló fényeit azért látta.
Néhány méter után megtorpant, fülelt,
nem hall-e zajt az árnyak között: zizegő
leveleket, kettéroppanó gallyakat.
Néma csend volt, semmi sem mozdult.
Stenvik kihalt volt. A murva halkan
ropogott a talpa alatt, ahogy Vera Kant
háza felé
igyekezett.
Újból megállt. A kapu halványan és
fehéren fénylett a holdvilágnál, és zárva
volt, mint
mindig. Julia lassan megérintette a
hideg vasreteszt. A felülete érdes volt a
rozsdától, és
rendesen beragadt.
Julia megrántotta. A kapu halkan
megnyikordult, de nem nyílt ki. Talán a
zsanérok is
berozsdásodtak.
Végül Julia letette a petróleumlámpát,
és két kezével megmarkolta a kapu
tetejét.
Megemelte és befelé tolta. Engedett
pár centit, aztán ismét elakadt. De Julia
most már
átfért a résen.
A kertet magas fák szegélyezték, és
tele volt sötét árnyakkal. Julia némán
megállt egy
pillanatra, várta, hogy a szeme
hozzászokjon a homályhoz. Lassan ki
tudta venni a
részleteket: egy kanyargós,
mészkőtömbökből kirakott járda vezetett
a kertbe hívogatóan,
mellette kerek kútfedél feküdt, amit
sárrögök és levelek borítottak. A fű
mindenhol nagyra
nőtt. A kút túloldalán magasodott a
fáskamra; úgy tűnt, a teteje bármelyik
percben
beomolhat.
Julia tett egy óvatos lépést a kert
sötétjébe. Aztán még néhányat.
Hallgatózott, egyre
nehezebb lett továbbmenni.
A mobilja hirtelen sípolni kezdett, a
csengőhangtól majd’ kiugrott a szíve.
Gyorsan
előkapta a telefont a kabátzsebéből,
mintha megzavarhatna valakit, aki a
sötétben lapul, és
lenyomta a zöld gombot.
– Halló!
– Halló... Julia?
 Lennart nyugodt hangja szólalt meg a
vonal túlsó felén.
– Jó estét! – köszönt Julia, és
igyekezett józannak hangzani. – Hol van?
– Még mindig a gyűlésen – mondta
Lennart. – És még mindig nincs vége...
Kicsit
hosszúra nyúlik. Arra gondoltam,
utána egyenesen hazamegyek.
– Rendben – felelte Julia, miközben
tovább lépdelt előre a járdán, és
megpillantotta
Vera Kant házának a sarkát. – Semmi
gond. Legalább tudom, hogy...
– Holnap lesz a temetés, és előtte még
van egy kis munkám – magyarázkodott
Lennart.
– Szerintem ma már nem jutok el
Stenvikbe...
 – Persze, megértem – mondta Julia
gyorsan. – Majd máskor megejtjük.
– A szabadban van? – kérdezte
Lennart.
A hangjában nyoma sem volt
gyanakvásnak, de Julia annyira feszült
volt, hogy egy
hazugsággal állt elő:
– A dombon sétálok. Egy kis esti
testmozgás.
– Ja, jó... Találkozunk holnap? A
templomban?
– Igen... Elmegyek – felelte Julia.
– Jó – mondta Lennart. – Akkor jó
éjszakát!
– Jó éjt! Aludjon jól!
Egy kattanás, és Julia ismét teljesen
egyedül volt, de már jobban érezte magát.
Érezte,
hogy Lennart nem jön el.
 Jó néhány lépéssel az orra előtt a járda
egy széles kőlépcsőben végződött, ami az
üvegezett verandához vezetett. A
verandát valaha ékes faragások
díszítették, amelyeket
mostanra elkoptatott a szél és az eső.
A ház úgy tornyosult Julia fölé, mint
valami néma, fából ácsolt kastély. A
fekete
ablakok a kiégett borgholmi várromot
juttatták az eszébe.
Itt vagy, Jens?
Még a sötétség sem tudta elleplezni a
hanyatlás nyomait. A bejárati ajtó egyik
szárnyán
az üvegtáblák kitörtek, a festék
lepattogzott az ablakkeretekről.
A verandán vaksötét volt.
Julia a fülét hegyezte. De ki után
szaglászik egyáltalán? Miért suttogva
beszélt
Lennarttal a telefonban?
Rájött, milyen nevetséges volt
lopakodnia, hiszen senki sem hallhatja,
de nem tudott
lehiggadni. Görcsös léptekkel ment fel
a lépcsőn.
Próbált Jens fejével gondolkodni,
érezni, amit ő érzett, ha tényleg itt járt
azon a napon,
amikor eltűnt. Ha be is jött Vera Kant
kertjébe, volt elég bátorsága ahhoz, hogy
feljöjjön a
lépcsőn a bejárati ajtóig, és
bekopogjon? Talán.
A verandaajtó kilincse lelógott, Julia
azt feltételezte, zárva van, és a fáradságot
sem
vette, hogy érte nyúljon. Ám egyszer
csak észrevette, hogy az ajtó résnyire
nyitva áll. Az
ajtókeretről lefaragtak egy darabot,
így a zárnyelvet már semmi sem tartotta.
A
behatolónak nem maradt más dolga,
mint kitárni az ajtót, és besétálni.
Szóval Vera Kant házába betörtek.
Talán tolvajok? Télvíz idején jöhettek
az elhagyatott környékre, hogy
zavartalanul
kifoszthassák a nyaralókat. Az üresen
álló ház, ami Észak-Öland egyik
leggazdagabb
asszonyáé volt, biztos lázba hozta
őket.
Vagy valaki más tette?
Julia csendben megpróbálta kinyitni
az ajtót. Nem moccant, és amikor Julia
lenézett,
rájött, miért. Egy kis faékkel
támasztották ki, valószínűleg azért, hogy
a szél ne csapdossa,
ha a zár már nem működött. A
tolvajok nem szoktak ilyen figyelmesek
lenni.
Julia kipiszkálta az éket a lábával, és
újra benyomta az ajtót. A zsanérok
nehezen
engedtek, de aztán az ajtó lassan
kinyílt.

A bent honoló sötétségtől még

idegesebb lett, de most már nem
fordulhatott vissza.
Majd’ meghalt a kíváncsiságtól.
Az éket kívülről tolták az ajtószámy
alá, tehát most senki nincs a házban.
Hacsak nincs
egy másik kijárat is.
 Julia óvatosan átlépte Vera Kant
házának küszöbét.
Odabent pont olyan hideg volt, mint
kint, és semmit sem látott, mire eszébe
jutott, hogy
nála van a petróleumlámpa.
Elővett egy gyufásskatulyát a
zsebéből, meggyújtott egy gyufaszálat, és
levette a lámpa
üvegét. A vastag kanóc apró,
pislákoló lánggal gyulladt meg, aztán a
láng egyre nagyobb
és fényesebb lett, amikor Julia
visszatette rá a burát. Az üres veranda
felderengett a
halvány, szürkés fényben, de az
árnyak továbbra is ott ólálkodtak a sarkok
sötétjében.
Julia felemelte a lámpát, és elindult a
belső ajtó felé. Ez sem volt kulcsra zárva,
így
Julia könnyen bejutott.
Vera előszobája egy keskeny, hosszú
folyosó volt, a virágmintás tapétát
kifakította a
nap. Julia akkor sem lepődött volna
meg, ha Vera kabátjai még mindig ott
lógtak volna a
fogason, vagy ha egy sor apró női
cipőt talál a padlón, de minden teljesen
üres volt. A
falakon fehér pókhálófüggönyök
lógtak a mennyezetről a padlóig.
Az előszobából négy ajtó nyílt. Julia
az elsőhöz lépett, és benyitott.
A helyiség meglehetősen kicsi volt,
alig néhány négyzetméter, és tökéletesen
üres,
leszámítva néhány penészes
befőttesüveget, ami a padlón hevert. Ez
lehetett régen a
tároló, ahol a takarítóeszközöket
tartották.
Julia óvatosan becsukta az ajtót, és
kinyitotta a következőt.
Vera konyhája hatalmas volt.
Julia látta, hogy a barna
linóleumpadló a helyiség közepén
csiszolt kőbe megy át. A fal
mellett fényesre súrolt óriási, fekete
vas tűzhely állt. Szemben két jókora
ablak nézett a
ház háta mögé, és Julia tudta, hogy
Gerlof háza ott van a fákon túl, alig pár
száz méterre.
Ettől kissé kevésbé érezte magát
magányosnak.
Balra, a fal mellett egy keskeny,
meredek falépcső vezetett az emeletre, a
korlát elég
 rozoga volt. A levegőben rothadó
zöldségek szaga érződött. A padlót por és
légytetemek
borították.
Vera Kant minden bizonnyal itt állt
esténként, a gőzölgő fazekak és
serpenyők fölé
görnyedve. Ebben a helyiségben tette
bele a táskájába Nils Kant a vadászpuskát
egy szép
nyári napon, amikor már véget ért a
háború.
Vissza fogok jönni, anya!
Elhangzott ez a fogadalom?
A lépcső alatt egy rés bújt meg, és
amikor Julia közelebb lépett,
megpillantott egy félig
nyitott csapóajtót.
A pincébe vezetett. A pince remek
kiindulópont, ha...
 ...ha egy holttestet keres az ember,
amit elrejtettek. De Julia nem holttestet
keresett.
Vagy igen?
Csak gyorsan körülnézek, döntötte el
végleg.
Julia érezte a mobilja súlyát a
zsebében. Elmentette Lennart számát,
bármikor
felhívhatja, amikor csak akarja.
Bebújt a lépcső alatti nyíláson, a
petróleumlámpát maga elé emelte.
A lefelé vezető lépcsőt durva lécekből
ácsolták. A pince alját döngölt föld fedte.
De... Valami nem stimmelt.
Julia lehajtotta a fejét, nehogy beüsse
a meredeken lejtő plafonba, és
lemerészkedett
néhány lépcsőfokot, hogy jobban
lásson.
 A pince padlóját felásták. A lépcső
aljánál érintetlen volt, de a kőfalak
mentén valaki
kis lyukakat ásott körös-körül. A
lépcsőnek pedig egy ásót támasztottak,
mintha csak egy
rövid szünetet tartana az, aki itt
dolgozott.
A pincelépcsőn megszáradt sáros
lábnyomok vezettek lefelé.
A földet kis kupacokba halmozták fel
a falak mellett, és arrébb néhány teli
vödör is állt.
Valaki azon fáradozott, hogy
módszeresen felássa az egész pincét.
Vajon mi folyik itt?
Julia felfelé szedte a fokokat. Olyan
nesztelenül, ahogy csak tudott. Felért a
konyhába,
visszafojtotta a lélegzetét, és
hallgatózott.
Minden csendes volt.
Felhívhatná Lennartot...
Óvatosan belenyúlt a zsebébe, kivette
a mobilját, és kikereste Lennart számát a
telefonkönyvből. A hüvelykujját a
hívógombon pihentette.
Ha történne valami, ha...
Igyekezett meggyőzni magát róla,
hogy Jens vele van ebben a sötét házban,
még ha
halott, akkor is, és csak arra vár, hogy
ő megtalálja. Valamennyire sikerült
megnyugtatnia
magát, erőt gyűjtött, és ment tovább.
A falhoz lapulva elosont a tűzhely
mellett.
Elindult felfelé a lépcsőn az emeletre,
a szíve a torkában dobogott.
A fa néha halkan megreccsent a talpa
alatt. A jobb kezével finoman a korlátra
támaszkodott, míg a másik kezében a
lámpát szorította, és csak lépdelt felfelé,
oda, ahová
már nem ért el a petróleumlámpa
fénye.
A feje fölött koromsötét volt.
Megállt félúton, és fülelt, aztán újra
nekilendült.
A korlát véget ért, és Julia félve lépett
a felső szint fapadlójára.
Egy folyosón találta magát, ami pont
olyan keskeny volt, mint a földszinti
előszoba, és
mindkét végén csukott ajtókat látott.
A félelem és a határozatlanság ismét
megállásra kényszerítette.
Jobbra vagy balra? Ha túl sokáig
szobrozik itt, a végén képtelen lesz
megmozdulni, így
hát elindult balra. Arrafelé valahogy
kevésbé tűnt sötétnek a folyosó.
A falakon halvány négyszögek
derengtek, képek nyomai, amelyek
egykor itt lógtak.
Elérte a folyosó végét, kinyitotta az
ajtót, és a magasba emelte a lámpát.
A szoba kicsi volt, és bútorokat itt
sem talált. De mégsem volt teljesen üres.
Julia
belépett, és földbe gyökerezett a lába,
amikor meglátta, hogy egy sötét alak
hever a szoba
egyetlen ablaka előtt a falnál.
Nem. Nem ember volt, már látta. Egy
hálózsák, kitekerték, és úgy nézett ki,
mint egy
fekete selyemgubó.
 Fölötte újságkivágások lógtak a falon.
Julia tett egy újabb lépést előre. Látta,
hogy a papírok régiek és megsárgultak,
gombostűvel tűzték ki őket.
Az egyiken ez állt: Holtan találták a
német katonákat – Egy vadászpuskával
végezték ki
őket. A másikon meg: Nemzetközi
körözést adtak ki a rendőrgyilkos ellen.
A harmadikon
pedig, ami még nem sárgult meg
annyira, ezt olvasta: Nyomtalanul eltűnt
egy fiú
Stenvikben.
A címsor mellett egy kisfiú fekete-
fehér fényképe látszódott, amint
gondtalanul
mosolyog, és Juliát ugyanaz a
kétségbeesés árasztotta el, amit mindig
érzett, ha meglátta a
 fiát. Voltak még más cikkek is, de
azokat már nem olvasta el. Gyorsan
kihátrált a
szobából.
Megállt. A petróleumlámpa fényében
látta, hogy a folyosó másik végén lévő
ajtó nyitva
áll.

Az előbb még csukva volt, de most

látszott a küszöb.
Volt bent valaki. Julia érezte, hogy
odabent valaki lesben áll. Az
öregasszony. Egy
széken ül az ablaknál.
Az volt az ő hálószobája. Egy hideg
hálószoba, csordultig telve magánnyal,
várakozással és keserűséggel.
Az asszony társaságra várt, de Julia
csak állt a folyosón, mint akinek gyökeret
eresztett
a lába.
A sötétből kaparászást hallott. Az
asszony felállt. Lassan az ajtó felé indult.
Csoszogó
léptek közeledtek...
Ki kell jutnia innen! Vissza kell
mennie a földszintre!
A petróleumlámpa lángja imbolyogni
kezdett, ahogy Julia futásnak eredt.
Le a lépcsőfordulóba, aztán a
földszintre.
Lépteket vélt hallani a feje felett, és
kirázta a hideg az asszony közelségétől.
Rászedett!
Tényleg ezt mondta az asszony?
Julia érezte, ahogy a gyűlölet szinte
mellbe vágja. Vakon botorkált előre a
sötétben,
 elvétette a következő fokot,
elvesztette az egyensúlyát három vagy
négy méterrel a
kőpadló fölött.
A keze a levegőbe markolt, elejtette a
mobilt és a lámpát is.
Mindkettő szétzúzódott a konyha
padlóján. A petróleum lángja felcsapott,
és Julia
tudta, hogy mindjárt mellé zuhan a
kőre.
A fogát csikorgatta fájdalmában.

19

Ernst Adolfsson temetésének napján

Gerlof hideg, szürke hajnalra ébredt, és
úgy
érezte, a karját és a lábát marcangoló
fájdalom megbénítja.
Az idegesség okozta, hogy a nyavalya
törje ki! Kénytelen lesz kerekes székben
a
templomba menni.
A Sjögren-szindróma reumatikus
tünetei gyakran előjöttek, és noha Gerlof
minden
egyes alkalommal megpróbálta régi
ismerősként üdvözölni és lefegyverezni
azzal, hogy
lazított, a betegség átjáróháznak
használta a testét: – Hát akkor csak tessék
parancsolni! –,
De most mindez hasztalan volt. A
görcsök nekiestek, mélyen az ízületeibe
fúrták magukat,
az idegei pattanásig feszültek.
 Gerlof engedett a fájdalomnak, amíg
az ki nem adta a dühét.
– Babakocsiban megyek – mondta
reggeli után.
– Nemsokára megint talpra áll, Gerlof.
Marie, aki aznap segített neki,
begyömöszölt egy kispárnát a háta mögé,
hogy
nekidőlhessen.
Marie segítségével Gerlof nagy
nehezen belebújt az egyetlen fekete
öltönyébe,
amelynek szövete fényes volt a sok
tisztíttatástól. A felesége temetésére
vette, de azóta
már hússzor volt rajta: barátok és
rokonok temetésén a marnasi
templomban. És majd a
saját temetésén is ezt fogja viselni.
Az öltönyre szürke kabátot vett, a
nyaka köré vastag gyapjúsálat tekert,
szőrmekalapját
a fülére húzta. A hőmérséklet
fagypont alá süllyedt ezen az október
közepi borongós
napon.
– Kész? – kérdezte Boel, amikor kijött
az irodából. – Meddig lesz el?
Mindig ugyanaz a kérdés.
– Az attól függ, milyen lelkes lesz ma
Högström tiszteletes – felelte Gerlof.
– Megmelegítjük majd az ebédjét a
mikroban – mondta Boel.
– Köszönöm – válaszolta Gerlof, aki
erősen kételkedett benne, hogy egyetlen
falat is le
fog menni a torkán Ernst temetése
után.
Arra gondolt, hogy Boelnek örülnie
kellene, amiért a Sjögren-szindróma
kerekes
székbe kényszerítette, mert így
könnyebb ellenőrizni, merre jár. De
nemsokára megint
talpra fog állni, és megkeresni azt, aki
megölte Ernstet.
Marie felvette a kesztyűjét, és
megragadta a kerekes szék fogantyúját.
Beszálltak a liftbe, lassan lementek a
földszintre, aztán ki a csípősen hideg
levegőre. A
fagyott murva ropogott a szék kerekei
alatt, ahogy elindultak a templom felé.
Gerlof gyűlölte a magatehetetlenség
érzését, ami a kerekes székben tört rá, de
igyekezett ellazulni, és hagyni, hogy
mások segítsenek neki.
– Nem vagyunk késésben? – kérdezte.
– Egy kicsit – felelte Marié. – De az
én hibám...
 – Aligha tartóztatják le érte – mondta
Gerlof, és Marie udvariasan felnevetett.
Gerlofot ez örömmel töltötte le. A
marnasi otthonban nem minden
alkalmazott volt
tisztában vele, hogy a fiataloknak
kutya kötelessége nevetni az idősebbek
szellemességén.
Gurult tovább a templom felé, kissé
előrehajolt, hogy óvja az arcát a Kalmar-
szoros
felől fújó csípős széltől. Az ilyen erős,
kitartó délnyugati szélben egy jól
megrakott
kétárbocos is fel tud vitorlázni a svéd
partok mentén egészen Stockholmig. De
ilyen
időben nem vágyakozott a tengerre. A
szél felkorbácsolja a vizet, a hullámok
felcsapnak a
 fedélzetre, és a fagy jégpáncélba
burkolja a padlót. Jóllehet, már több mint
harminc évet

töltött a parton, Gerlof még mindig

hajóskapitánynak érezte magát, és
egyetlen tengerész
sem kívánkozik a vízre télen.
Megkondultak a harangok, ahogy
elhaladtak a templom előtt parkoló busz
mellett, és a
vigasztalan és elnyújtott harangszó
messze elhallatszott a sík vidéken. Marie
meggyorsította a lépteit.
Gerlof nem érezte sürgősnek, hogy
odaérjen a temetésre, úgy gondolta, ezt
inkább a
többi gyászoló kedvéért rendezik. Ő
maga már elbúcsúzott Ernsttől a múlt
héten, odalent a
kőbányában, Johnnal együtt. A
hiányérzet, amit a barátja elvesztése miatt
érzett, elvegyült
azzal a szomorúsággal, amit Ella
halála okozott neki, és ami egész
hátralévő életében el
fogja kísérni. Ugyanakkor az a
kellemetlen érzés kerítette hatalmába,
hogy Ernst nem fog
békében nyugodni addig, amíg Gerlof
helyre nem rakja a kirakós minden
darabkáját, amit
hátrahagyott.
A templom előtti téren tucatnyi autó
parkolt. Gerlof Julia piros Fordját
kereste, de sehol
sem látta. Észrevette viszont Astrid
Linder VoIvóját, és feltételezte, hogy ő
hozta el Juliát
 Stenvikből, ha egyáltalán eljött a
lánya a temetésre.
A fehérre meszelt tizenkilencedik
századi templom merészen tört az égbe.
Majd’ ezer
éve élnek erre keresztények. Ez volt a
harmadik templom, akkor építették,
amikor a
középkori templomot kinőtte a
gyülekezet, és már amúgy is túl sok
minden ment tönkre
benne.

Gerlof levette a kalapját, amint

beértek a sötét és üres előtérbe. A
templomhajót
feketébe öltözött emberek töltötték
meg, és beszélgetés halk moraja
hallatszott. A
szertartás még nem kezdődött meg.
 A lehajtott fejek tapintatosan fordultak
Gerlof felé, amikor begördült a sorok
közé.
Rájött, hogy milyen gyengének és
rozzantnak láthatják az emberek, és
persze igazuk is
volt. Rozzant volt és gyenge, de az
elméje tiszta volt, és ez a legfontosabb.
Néhányan csak azért járnak temetésre,
hogy felmérjék, kit terítenek ki
legközelebb. Hát
csak hadd nézzék, gondolta Gerlof.
Olyan mindegy!
Nemsokára talpra áll, és megint járni
fog.
Az egyik első padban egy fehér kéz
emelkedett a magasba, és elkezdett
integetni.
Astrid Linder volt az, a fején fekete
kalap és fátyol. Volt mellette egy üres
hely a negyedik
sorban, és Marie segített Gerlofnak
beülni a padba Astrid mellé.
– Nem maradtál le semmiről –
suttogta Astrid Gerlof fülébe. – Olyan
unalmas!
Gerlof alig észrevehetően bólintott,
miután vetett egy futó pillantást az üres
helyre
Astrid másik oldalán, és nyugtázta,
hogy Julia nincs itt.
A társalgás elhalt a templomhajó
boltozatos mennyezete alatt, mert a
kántor elkezdte
játszani a gyászszertartásokon
szokásos zsoltárt. Gerlof meg sem tudta
volna mondani,
hány temetésen hallotta már a
szomorú himnuszt. A zene megnyugtatta,
s óvatosan
 körülkémlelt.
A templomban egybesereglett
gyülekezet idősebb emberekből állt.
Vagy százan voltak.
És Gerlof csaknem biztos volt benne,
hogy Ernst gyilkosa ott van a gyászolók
között.
Astrid mellett, kissé távolabb a
testvére, Carl ült, aki Marnas utolsó
állomásfőnöke volt.
Amikor az állomás a hatvanas évek
közepén bezárt, Carl pályát váltott, és
vaskereskedést
nyitott. Mára már nyugdíjas volt. Carl
egyik idősebb kollégája, Axel Mansson
fütyült Nils
Kant vonatának azon a háború utáni
nyári napon, de Carl is szolgálatban volt
akkor.
Abban az időben küldönc volt az
állomáson, és elmesélte Gerlofnak, hogy
látta, amikor
Margit, a jegypénztáros felhívta a
marnasi rendőrséget, és suttogva
elmondta, hogy a
keresett személy, a fiatal Kant épp
akkor vett jegyet Borgholmba. Azt is
látta, ahogy
néhány perccel később a körzeti
felügyelő, a hatalmas pocakjával
rohanvást érkezett
Marnasből, hogy elkapja a
feltételezett gyilkost.

Talán Carl volt az utolsó élő ember

Ölandon, aki közvetlen közelről látta a
felnőtt Nils
Kantot, de amikor Gerlof egyszer
megkérdezte tőle, hogy nézett ki, Carl
csak a fejét
ingatta: csapnivaló az arcmemóriája.
Egy távolabbi sorban ült Bert
Lindgren, a helyi közösségi ház egykori
vezetője, aki az
ötvenes és a hatvanas években hosszú
időt töltött a tengeren, s beutazta a
világot. Mellette
Olof Hákansson, az angolnahalász,
aztán Karl Lundstedt ezredes, aki
lángviki nyaralójába
költözött a nyugdíjazása után.
Sok nyugdíjas költözött be Marnasbe.
Gerlof jól tudta, hogy Észak-Öland nem
öregembereknek való, ott inkább a
fiatal, dolgos kezeknek van helye.
Az orgonaszó elhalt. Áke Högström
lelkész, aki már évtizedek óta Marnasben
szolgált,
a rózsákkal díszített fehér fakoporsó
mellé lépett. Egy hatalmas, barna bőrbe
kötött Bibliát
tartott a kezében, és komoly
arckifejezést öltött, ahogy végignézett a
gyülekezeten kerek
szemüvegén át.
– Azért gyűltünk ma egybe, hogy
búcsút vegyünk barátunktól, Ernst
Adolfssontól... –
A lelkész szünetet tartott, visszatolta
az orrára a szemüvegét, aztán egy fontos
kérdéssel
vágott bele a temetési beszédbe. –
„Mert kicsoda tudja az emberek közül az
ember dolgait,
hanemha az embernek lelke, amely ő
benne van.”
Pál apostol korintusiakhoz írt első
levelének második része, nyugtázta
Gerlof.
 – Mi, emberek olyan keveset tudunk
egymásról – folytatta a lelkész –, csak
Isten tud
mindent. Látja minden hibánkat,
gyarlóságunkat, ennek dacára az örök
életet ajándékozza
annak...
Valahol a templom hátsó felében
száraz köhögés hangzott fel.
Gerlof lehunyta a szemét, és figyelt, a
lelke megtelt békességgel, és csak
egyszer
bóbiskolt el. Amikor a
száztizenharmadik zsoltárt énekelte a
gyülekezet, ő is csatlakozott
a dalhoz a legjobb tudása szerint.
Aztán imádságok következtek a lelkész
vezetésével,
majd újabb biblia- és zsoltáridézetek,
végül egy szép ének: Ahol a rózsák
sosem halnak
meg.
Gerlof érezte, hogy a szíve össze
szorul a fájdalomtól, amikor az
orgonazene végén hat,
komoly arcú ember emelkedett fel,
hogy előrelépjen és kivigye a koporsót.
Köztük volt a
barátja, a borgholmi Gösta Engström
is, és Bernard Kollberg, aki évtizedekig
vezette a
Stenviktől délre fekvő Solby falucska
boltját, és gyakran szállított házhoz
Ernstnek ezt-
azt. A többiek Ernst smálandi rokonai
voltak.
Gerlof azt kívánta, bárcsak talpra
tudna állni, és maga is vinni tudná Ernst
koporsóját,
de a helyén kellett maradnia, amíg a
többiek el nem kezdtek felcihelődni, és
Marie odajött
a kerekes székkel.
– Szerintem már tudok járni – mondta
Gerlof, de persze nem tudott, és Marie
visszasegítette a székbe.
– Majd én tolom – szólalt meg Astrid
határozottan, és megragadta a fogantyút.
Marie habozott egy pillanatig, nézte a
csont és bőr Astridot, de Gerlof biztatóan
rámosolygott.
– Ott van John – mutatott előre Astrid.
Gerlof látta, amint John Hagman
elhagyja a templomot a fiával,
Andersszel.
A hideg és a szél lecsapott rájuk a
templom kapuja előtt, és Gerlof valami
lapos tárgyat
tapintott ki a zsebében. Eszébe jutott,
hogy magával hozta Ernst tárcáját.
 Elővette, megtapogatta az elnyűtt bőrt.
– Láttad ma már a lányomat? –
kérdezte Astridtól.
– Nem, ma még nem – felelte Astrid.
– De nem úgy volt, hogy visszamegy
Göteborgba? Nem láttam a kocsiját,
amikor eljöttem a ház előtt.
– Aha – mondta Gerlof.

Szóval Julia elutazott reggel. Igazán

eljöhetett volna a temetésre, gondolta
Gerlof.
Vagy legalább beugorhatott volna,
hogy elköszönjön. De hát Julia már csak
ilyen. Végtére
is rávette, hogy tovább maradjon
Ölandon, mint ameddig szándékozott, és
annak ellenére,
hogy nem sokkal lettek okosabbak,
Gerlof azon a véleményen volt, hogy a
látogatás jót
tett Juliának. Nemsokára felhívja
Göteborgban.
– Az Ernst pénze? – kérdezte Astrid.
Gerlof bólintott.
– Oda szeretném adni a smálandi
rokonainak – mondta.
Minden az övék lehetett, ami a
tárcában volt, kivéve a Ramnebyi
Famúzeum belépőjét,
amit Gerlof elrejtett az íróasztalában.
– Derék dolog – mondta Astrid.
– Csak kerüljön minden a helyére –
válaszolta Gerlof. – Nem szeretem az
elvarratlan
szálakat.
Már a sírok között jártak, a sok-sok
ismerős sírkő között. A legszebbeket
Ernst faragta
 ki, mielőtt nyugdíjba ment: többek
között Ella széles sírkövét is. Tiszta volt
és elegáns,
elég hely maradt rajta Gerlof nevének
a feleségéé mellett.
Ernst frissen kiásott sírja az itt
eltemetett stenvikiek sorában volt. A
gyülekezet félkör
alakban állta körül a nyughelyét, és
Astrid határozottan tolta előre Gerlofot a
gyászolók
között. Ő pedig látta, ahogy a mély
gödör feltárul a kerekes szék előtt. Fekete
volt és
hideg, lehetetlen kimászni belőle, ha
az ember belepottyan.
A koporsóvivők megálltak a sírnál, és
óvatosan leeresztették a koporsót a
földre. Gerlof
számos ismerős arcot látott. Itt volt
Bengt Nyberg, a helyi újságíró, és ezúttal
nem volt
fényképezőgép a kezében. Gerlof
elgondolkodott rajta, mióta élhet és
dolgozhat
Marnasben. Tizenöt-húsz éve. A
szárazföldről jött, mint oly sokan mások.
Mellette Öijan Granfors állt, a gazda,
akinek a Marnastől északkeletre fekvő
birtokáról
a nyolcvanas években elvittek néhány
tehenet. Gerlof emlékezett rá, hogy
gondatlansággal
vádolták meg.
Granfors mellett Linda és Gunnar
Ljungert, a lángviki szálloda
tulajdonosait pillantotta
meg, akik szorosan egymás mellett
álltak. Csendesen beszélgettek,
valószínűleg az új
 épületekről, amiket a nyaralófaluban
fognak felhúzni. És mellettük ott volt
Lennart
Henriksson. Egyenruháját ma fekete
öltönyre cserélte.
Gerlof ismét lenézett a sírba. Vajon
mit vár tőle Ernst? Mi a csodát
csinálhatna?
A Gerlofnál tett őszi látogatásai
alkalmával Ernst gyakran hozta szóba
Nils Kantot és a
kis Jenst, mintha újra és újra át akarná
rágni magát a két rejtélyen, abban a
meggyőződésben, hogy van közöttük
valamiféle kapcsolat, amit rajta kívül
senki sem
látott.
Ahogy telt az idő, Gerlof megbékélt a
tudattal, hogy Jens nyomtalanul eltűnt,
ahogy
 beletörődött Ella halálába is, már
amennyire ez lehetséges volt.
De szeptember elején Ernst beállított a
marnasi otthonba, hogy elbeszélgessen
Gerloffal. Egy vékony kis
puhakötéses könyvet hozott magával.
– Láttad már ezt, Gerlof? – kérdezte.
Gerlof megrázta a fejét, és előrehajolt.
A Malm Hajózási Vállalat
alapításának évfordulójára kiadott
könyvecske volt az. Úgy
egy hónappal azelőtt Gerlof olvasta az
Ölandi hírekben, hogy megjelent, de
még nem
került a kezébe.
– Ismered Martin Malmot, ugye? –
tudakolta Ernst. – Itt van róla egy régi
kép, ami az
ötvenes évek végén készült a Kant
család smálandi fűrészmalmánál.
 – Nem ismerem Martint túlságosan –
felelte Gerlof, és meglepetten vette el a
könyvet
Ernsttől. – Bár összefutottunk jó
néhány kikötőben, amikor még
mindketten hajóztunk.
– És miután letelepedtél?

– Csak nagyon ritkán láttam.

Háromszor vagy négyszer. Például a
hajóskapitányok
hagyományos vacsoráján.
– A vacsorán? – kérdezett vissza
Ernst.
– Igen, Borgholmban.
– Tudod, honnan szerzett pénzt Martin
az első óceánjárójára? – folytatta a
kérdezősködést Ernst.
– Igen... nem. Nem tudom – válaszolta
Gerlof. – A családjától?
– Nem egészen – mondta Ernst. – A
Kant családtól.
– Ezt írják a könyvben? – esett le
Gerlof álla.
– Nem. De ezt hallottam – felelte
Ernst. – Nézd meg a képet! Itt áll August
Kant, és
átkarolja Martint. Te átkarolnád?
– Nem – mondta Gerlof.
De ott állt feketén-fehéren: August
Kant, a morózus cégvezető a hasonlóan
morc
Martin Malm kapitány vállán
nyugtatta a karját barátságosan. Különös.
Ernstből többet nem lehetett kihúzni,
de kétségtelenül tudott még dolgokat,
csak nem
akart beszélni róluk. Látott vagy
hallott valamit, amitől támadt egy ötlete.
Felkereste a
Ramnebyi Famúzeumot, hogy
körülnézzen, de Gerlofot nem avatta be.
És néhány héttel
ezután találkozott a kőfejtőnél
valakivel, akivel feltehetően meg akart
vitatni valamit, de
Gerlofnak erről sem szólt.
– Oda akarsz menni elbúcsúzni,
Gerlof?
Astrid kérdése visszarántotta a
temetőkert valóságába.
– Már elbúcsúztam – felelte.
Ledobták az utolsó rózsákat is Ernst
koporsójának fedelére, és a temetés véget
ért.
Mindenki elindult a templom melletti
közösségi ház felé a rövid kis
összejövetelre.
– Ránk fér egy csésze kávé –
vélekedett Astrid, majd megindultak ők
is.
A fájdalom belemart a nyakába, és
Gerlof elnézett a nyugati fal mellett
sorakozó sírok
irányába.
Nils Kant sírja felé.
Ki nyugszik ott valójában?

PUERTO LIMÓN, 1955 OKTÓBERE

A vízparti város sötét és zajos,

mocsoktól és kutyaürüléktől bűzlik.
Nils Kant hátat fordít neki. Egy
kikötői bár, a Casa Grande teraszán ül a
szokásos
asztalánál, előtte egy üveg bor, és a
Karib-tengert nézi Costa Rica partjainál.
Jóllehet az
iszap és a rothadt hínár szaga sem
sokkal jobb, mint a város szűk utcáin
terjengő bűz, a víz
legalább varázslatos.
Napközben gyakran ácsorog
valamelyik rakparton, és bámulja a
napfényben csillogó
tengert.
A haza vezető utat. A tengeren
Svédországba juthat. Ha lesz elég pénze,
Nils rögvest
hazaindul.
Erre inni kell!
Felemeli a langyos vörösborral teli
poharát, iszik egy nagy kortyot, hogy
elfelejtse a
legnagyobb gondját, amiért nem térhet
haza. Mert az az igazság, hogy már nincs
elég
pénze. Mindet elköltötte. Hetente
néhány nap banánt és olajoshordókat
rakodik a
kikötőben, de amit keres, csak
élelemre és lakbérre elég. Többet kellene
dolgoznia, de
nincs valami jól.
– Estoy enfermo (Beteg vagyok) –
motyogja bele az éjszakába.
Gyakran fáj a gyomra és a feje, a keze
pedig reszket.
Hányszor ihatott már Svédországra a
Casa Grande teraszán? És hányszor
Ölandra? És
Stenvikre? És az anyjára, Verára?
Képtelenség összeszámolni. Ez az este
ugyanolyan, mint az összes többi itt a
bárban,
leszámítva, hogy Nils a harmincadik
születésnapját ünnepli. Nem mintha
bármi
ünnepelnivaló lenne rajta, tisztában
van vele, de ettől csak még inkább
kutyául érzi magát.
– Quiero regresar a casa (Haza akarok
menni) – suttogja a sötétségbe.
Lassacskán megtanult spanyolul, és
egy kissé angolul is, de a legelevenebben
még
mindig a svéd él benne.
Már több mint tíz éve van szökésben,
azóta, hogy külföldre menekült a
Göteborgból
kifutó Mennyei Bárka fedélzetén a
háború utáni nyáron.
A hajón kapott egy kabint, ami olyan
szűk volt, akár egy koporsó. Egy
acélkoporsó.
Azóta már számtalan öreg hajón
vitorlázott Dél-Amerika partjai mentén,
de a Mennyei
Bárka volt mind közül a legrémesebb.
A fedélzeten egy talpalatnyi száraz hely
sem akadt,
a nyirkosság beszivárgott
mindenhova, és az, ami nem volt nedves
és penészes, vagy
eltörött, vagy megette a rozsda.
Mindenhol víz csordogált és csöpögött. A
kabinja ablakán
több mint egy hónapig nem sütött be a
nap, mert a beszivárgó víz megbillentette
a hajót.
A motorok éjjel-nappal zúgtak. Nils a
betegségtől félholtan hevert a priccsén a
sötétben, mellette pedig gyakorta a
körzeti felügyelő, Henriksson állt némán,
a
mellkasából ömlött a vér. Ilyenkor
Nils behunyta a szemét, és tiszta szívből
azt kívánta,
hogy a hajó fusson aknára. A tenger
telis-tele volt aknákkal, hiába ért véget a
háború,
ahogy arra az az átkozott Petri
kapitány számtalanszor emlékeztette
Nilst. Azt is világossá
tette számára, hogy ha a Mennyei
Bárka elsüllyedne, Nils lesz az utolsó, aki
mentőcsónakba szállhat.
Mialatt a hajót megrakodták
Angliában, Nils kénytelen volt éjjel-
nappal a kabinjában
meglapulni kerek két hétig. Aztán
végre vitorlát bontottak, és nekivágtak az
Atlanti-
óceánnak. Az elszigeteltség kis híján
megőrjítette Nilst.
Brazília partjainál látott egy
albatroszt: a hatalmas madár kiterjesztett
szárnyakkal
vitorlázott a víz tajtéka fölött,
gondtalanul és szabadon a meleg
levegőben. Nils jó jelnek

vélte, és úgy döntött, egy darabig

Brazíliában marad. Nem esett nehezére
búcsút inteni a
Mennyei Bárkának és faképnél
hagyni azt az istenverte Petri kapitányt.
De amikor először megpillantotta a
csavargókat Santos kikötőjében, kiverte a
víz.
Szánalmas teremtmények voltak, már
akkor a rakpart felé botladoztak, amikor a
Mennyei
Bárka még horgonyt sem vetett, a
tekintetük üres volt, a ruházatuk rongyos.
 – Hontalanok – mondta egy svéd
matróz a korlátnál megvetően, majd
megtoldotta egy
jó tanáccsal: – Dobáld meg őket
kővel, ha közelednek.
A csavargók kegyvesztett emberek
voltak, akik nem leltek otthonra sem a
tengeren,
sem a szárazon. Európai matrózok,
akik egy körrel többet ittak, és itt
ragadtak, amikor a
hajójuk kifutott.
Nils nem volt hajléktalan,
megengedhette magának, hogy
szállodában töltse az
éjszakáit, és néhány hónapig elidőzött
Santosban. Olyan bárokban borozott,
amilyeneket a
szegények nem látogathattak, bejárta a
város ragyogó fehér strandjait, tanult egy
kis
spanyolt és portugált, de csak azokkal
elegyedett szóba, akikkel feltétlenül
muszáj volt.
Valamelyest lesoványodott, de még
mindig erős és jókötésű legény volt, és
senki sem
próbálta meg kifosztani.
Szakadatlanul vágyódott a hazája, Öland
után. Minden hónapban
küldött egy képeslapot az anyjának,
nem írt rá feladót, csak tudatni akarta
vele, hogy
életben van.
Egy spanyol hajóval felment Rióba.
Ott nagyobb volt a tömeg és a
szegénység, na meg
a jólét is, kövérebbek voltak a
csótányok és több csavargó kószált a
kikötőben és a parton.
 De semmi nem változott: Nils
céltalanul barangolt, bort ivott, és
gyötörte a honvágy.
Végül innen is elhajózott. Hogy
takarékoskodjon, elvállalta a fedélzet
takarítását.
Egy sor kikötőt végiglátogatott:
Buenaventurát, La Platát, Valparaísót,
Chanaralt,
Panamát, a karibi Saint-Martint, ami
dugig volt franciákkal és hollandokkal,
valamint a
kubai Havannát, ami dugig volt
amerikaiakkal. Egyik sem volt egy
jottányival sem jobb a
másiknál.
Amint partot ért, azon nyomban
küldött egy képeslapot az anyjának.
Jelezte, hogy él, és
sokat gondol Verára. Nem keveredett
bajba, és nem szórta a pénzt nőkre.
Az Egyesült Államokba akart jutni, és
kapott is kabint egy francia hajón, ami a
ködös
Louisianába tartott a Mexikói-öblön
át. New Orleans bárjainak meleg fényei
csodálatosak
voltak, de svéd útlevél nélkül nem
léphetett be az országba. Azt már nem
engedhette meg
magának, hogy bárkit is
megvesztegessen, ezért újra délre kellett
vennie az irányt.
Már a gondolattól is rosszul volt, hogy
vissza kell térnie Dél-Amerikába, és
egyre
nehezebb volt átjutni a határokon. Így
aztán Costa Ricában szállt partra, Limón
kikötőjében. És itt ragadt.
Több mint hat évig élt Limónban, a
tenger és a dzsungel között. A város alatti
párás
esőerdőkben banánfák és azáleák
burjánzanak, akkorák, akár egy almafa,
de Nils sosem
megy oda le. Hiányzik neki az alvar.
A forró égövi dzsungel olyan szagot
áraszt, mint egy
trágyadomb, csavarja Nils orrát.
Limón nyílegyenes utcái minden egyes
felhőszakadás
után hömpölygő sárfolyamokká
válnak, a kanálisokból kicsap a
szennyvíz.
Telnek a napok, a hetek, a hónapok.
Már nagyjából egy éve lakott
Limónban, amikor először írt rendes
levelet az anyjának,
amiben beszámolt róla, mi történt
vele, és megadta a limóni címét.
 Választ is kapott, amivel érkezett egy
kis pénz is, ezért Nils újra írt. Arra kérte
az
anyját, segítsen felvenni a kapcsolatot
August bácsival. Nils most már nagyon
haza akart
menni. Már több mint tíz éve élt távol
Ölandtól, és ez elég büntetés volt.
Ha valaki haza tudja csempészni,
akkor az August bácsi. Az anyja, Vera
osztja a
kívánságát, de ő egyedül nem tudja
megszervezni a hazajutást.
Eltartott egy darabig, de most ott
hever a boríték Nils előtt az asztalon a
bor mellett,
tintával írták rá a limóni címét, és egy
ötvenőrés svéd bélyegzőt nyomtak rá. A
levél
 három hete jött Svédországból, benne
egy kétszáz dolláros csekk. Nils újra és
újra
elolvassa.
August bácsi küldte a smálandi
Ramnebyból. A testvérétől, Verától tudja,
hogy Nils
Latin-Amerikában van, és haza akar
térni.

Soha többé nem térhetsz haza, Nils.

Ezt írta August bácsi. A levél csupán

egyoldalas, és szigorú figyelmeztetéseken
kívül
nincs benne semmi egyéb, és Nils
csak ezt az egyetlenegy kurta mondatot
látja.
 Soha többé nem térhetsz haza, Nils.

Nils igyekszik elfelejteni a szavakat,

de nem megy.
Újra és újra elolvassa a mondatot, és
úgy érzi, mintha a halott Henriksson
körzeti
felügyelő ott állna a háta mögött,
mosolyogna, és a válla fölött beleolvasna
a levélbe.

Soha, Nils.

Tölt még egy kis bort a palackból. A

parton akkora szúnyogok zümmögnek,
mint a
svéd egykoronás érme, a fakorláton
pedig egy fényes csótány mászik végig.
A bár belső helyiségeiből hangos
nevetés hasít a sötétségbe, berregő
motorok döcögnek
a város sáros utcáin. Limónban
sosincs csend.
Nils iszik, és lehunyja a szemét.
Megfordul vele a világ. Nils beteg.
– Quiero regresar a casa (Haza akarok
menni) – motyogja a sötétségbe.

Soha.

Nils még csak harmincéves. Még

fiatal.
Nem hallgat August bácsira. Továbbra
is levelezni fog az anyjával. Könyörög,
rimánkodik. Az anyja gondoskodni
fog róla.

Most már hazatérhetsz, Nils.

Ezekre a szavakra vár.

 És nemsokára benne is lesznek egy
levélben.

20

Gerlof a kerekes székében ült, és

elgondolkodva zötykölődött át a temetőn.
Úgy vélte,
Ernstnek nem sikerült megállapodást
kötnie valakivel, amikor meghalt. De
miféle
megállapodásról lehetett szó?
Ernstet sosem érdekelte különösebben
a pénz, amennyire Gerlof tudta.
Tökéletesen
kielégítette, hogy a kőfejtőben
dolgozhatott, és hébe-hóba eladott egy-
egy szobrot a
turistáknak, amivel megkereste a
betevőre valót. Beérte ennyivel. De miért
nem mondta el
Gerlofnak, mit gondol Jens
eltűnéséről?
A Kant-kővel bajlódott. Határozottan
a Kant-kővel. De miért?
Gerlof időtlen időkig el tudott volna
tűnődni ezen. Körbe-körbejárt, és mindig
ugyanoda lyukadt ki: ha Nils Kant
nem halt meg, ha sikerült valahogy
megrendeznie a
saját halálát, és álnéven vissza tudott
térni Svédországba, ahogy John hiszi,
akkor azok,
akik az igazság nyomában vannak,
fenyegetést jelentenek számára.
– Felkészültél, Gerlof? – kérdezte
Astrid a háta mögül, ahogy elérték a
közösségi házat.
Gerlof bólintott.
– Akkor bemegyünk – mondta Astrid,
és feltolta a kerekes széket a rámpán.
Nem voltak odabent annyian, mint a
temetésen, de Gerlofnak és Astridnak
mégis úgy
kellett átvergődnie az emberek között.
Néhányan lehajoltak, hogy Gerlof
hogyléte felől
érdeklődjenek, de a harmadik ilyen
leereszkedő párbeszéd után Gerlof erejét
megfeszítve
felállt. Meg akarta mutatni, hogy a
fájdalom ellenére képes járni, nem
magatehetetlen.
Szerencsére a borgholmi Gösta
Engströmöt nem érdekelte, hogy érzi
magát Gerlof, és
még ennél is jobb volt, hogy a
felesége nem volt mellette, így legalább
nyugodtan
eldiskurálhattak az őszi eseményekről,
és Gerlof végül azt is megemlítette neki,
mit
gondol Ernst haláláról.
– Hogy nem baleset volt? – kerekedett
el Gösta szeme.
Gerlof megrázta a fejét.
– Úgy érted... gyilkosság?
– Valaki lelökte a szakadékba, és
rádobta a szobrot – jelentette ki Gerlof. –
Legalábbis
John és én így gondoljuk.
Félt, hogy Gösta kineveti, de a férfi
arckifejezése komoly maradt.
– De ki képes ilyesmire? – kérdezte.
Gerlof újra megrázta a fejét.
– Jó kérdés.
Bengt Nyberg, az Ölandi hírek
újságírója persze megint szenzációra
vadászott.
– Úgy hallottam, nincs elég
alkalmazott a marnasi otthonban. Igaz
ez? A lakók nem
kapnak megfelelő ellátást?
Gerlofnak nem volt mit mondania.
Úgy érezte, mintha a teremben
egybegyűltek mind
akarnának tőle valamit. Mielőtt még
elérte volna a megterített asztalt,
belefutott a lángviki
Gunnar Ljungerbe és a feleségébe.
Ahogy mindig, Gunnar most is rögtön a
tárgyra tért.
– Még hatot szeretnék, Gerlof –
mondta a szállodatulajdonos. – Mondta a
lánya? Minap
járt lent Langvikban, a hotelben, és
üzentem vele, hogy még hatot szeretnék.
 Természetesen a palackban épített
hajómodellekről beszélt.
– Nem lesz kicsit zsúfolt a polca? –
kérdezte Gerlof.
– Bővülünk – magyarázta Ljunger
gyorsan. – Az étterem új részlegében
szeretném
kitenni őket az ablakba.
Előkapott egy jegyzetfüzetet és egy
tollat, amin a Vásárolj és nyaralj
Langvikban!
szlogen ékeskedett, és lefirkantott pár
számot, majd átnyújtotta a lapot
Gerlofnak.

– Ennyit fizetek – mondta. –

Darabjáért.
Gerlof a papírra nézett. Nem volt
ínyére, amit Ljungerék műveltek
Langvikban –
hiszen az nem volt más, mint a
környék kizsákmányolása –, de a négy
számjegyű
összegből futotta volna a stenviki ház
helyrepofozására.
– Most két modell van kész – felelte
Gerlof halkan. – A többi el fog tartani
egy
darabig... mondjuk, tavaszig.
– Tavasszal jó lesz – húzta ki magát
Ljunger. – Akkor fizetek. Valamikor
ugorjon le
Langvikba egy ebédre!
Gerlof kezet rázott vele, az asszony
barátságosan Gerlofra mosolygott, és a
házaspár
odébbállt. Gerlof végre folytathatta az
útját az asztal felé, hogy magához vegyen
egy
 csésze kávét és egy szelet répatortát.
Astrid és Carl már leültek, és amikor
Gerlof is helyet foglalt, egy másik férfi
termett az
asztal túloldalán. Lennart Henriksson.
– Hát megvolt – mondta a rendőr
Gerlofnak.
Gerlof bólintott.
– És a lánya... Itt van? – kérdezte
Lennart.
– Nincs. Visszament Göteborgba.
– Tegnap?
Gerlof megrázta a fejét.
– Szerintem ma reggel.
Lennart rábámult.
– És nem ugrott be elköszönni?
– Nem. De ez nem lep meg
különösebben.
Hozzátehette volna, hogy nem
kerültek túl közel egymáshoz Julia itt-
tartózkodása alatt,
de Lennart biztosan magától is rájött.
Lennart némán ült, és a
kávéscsészéjébe meredt. Gondterhelten
ráncolta a homlokát, és
halkan dobolt az ujjaival az asztalon.
Aztán Gerlofra emelte a tekintetét.
– Teljesen biztos benne, hogy elment?
– Astrid azt mondta, nem látta a
kocsiját.
Astrid bólintott egyet
megerősítésképpen.
– Semmit sem láttam a dombon –
fűzte hozzá. – És a csónakház spalettái
zárva voltak.
– Magától elköszönt? – kérdezte
Lennart.
Gerlof fel nem foghatta, mi aggasztja
a rendőrt ennyire.
– Hát, nem – felelte Astrid. – De hát
megesik, hogy az embernek nincs ideje
mindenkit
körbejárni csak azért...
– Felhívom – jutott döntésre Lennart.
– Rendben?
– Persze – mondta Gerlof. – Beszélni
szeretne vele valamiről?
– Nem – válaszolta Lennart, miközben
előhúzta a mobilját. – Csak
megkérdezem, hol
van. Azt mondta...
Elhallgatott, és a füléhez szorította a
telefont.
– „Az előfizető nem kapcsolható.”
Csak a hangposta jelentkezett. – Gerlofra
pillantott,
aztán hozzátette: – A mobilokat
természetesen ki lehet kapcsolni... Ha
nem akarja az
ember, hogy zavarják.
 – Gondolom, Julia is kikapcsolta –
mondta Gerlof. – Biztos éppen vezet.
Lennart lassan biccentett, de továbbra
is elégedetlennek tűnt. Egyre csak dobolt
az
ujjával az asztalon, és egy idő után
felpattant.
– Bocsássanak meg! – mondta. – De...
Meg kell néznem valamit.
Azzal felkapta a kávéscsészéjét, és
elment.

Gerlof utánabámult, és azon

merengett, mit forral a lánya és Lennart
Henriksson, amit
nem kötöttek az orrára... De néhány
pillanattal később valaki egy kiskanállal
finoman
megkocogtatta egy csésze oldalát.
 Gerlof legnagyobb meglepetésére
John Hagman volt az. John és a fia,
Anders is
feszengtek a fekete öltönyben.
John megköszörülte a torkát, az arca
kipirult, a keze idegesen matatott a
zakója oldalán.
Aztán elkezdett beszélni.
– Nem... – mondta. – Nem túl sűrűn
csinálok ilyesmit... elég ritkán... De most
mégis
szeretnék néhány szót szólni
mindannyiunk barátjáról, Ernst
Adolfssonról és Stenvikről. A
falu mostanság sötétebb és csendesebb
hely, mint...
Egy óra múlva Gerlof már ismét a
marnasi idősek otthonában volt – hála
Astridnak és
Göstának –, és megette a kései ebédet,
amit Boel felmelegített neki. Az üres
ebédlő egyik
asztalán az Ölandi hírek friss száma
feküdt, és Gerlofnak szemet szúrt a
főcím: Az eltűnt
nyugdíjast holtan találták.
Újabb rossz hír. A cikk az
öregemberről szólt, akinek a holttestére
most bukkantak rá
az alvaron: halálra fagyott.
A rendőrség szerint nem történt
bűncselekmény, írta az újság. A férfi már
idős volt és
szenilis, és úgy tűnt, egyszerűen csak
eltévedt, alig egy kilométerre a falutól,
ahol az egész
életét leélte.
Gerlof nem ismerte az elhunytat, de
úgy érezte, az újságcikk baljós előjel.
A délután hátralévő részét a
szobájában töltötte, még kávézni sem
ment le. Vacsoráig
az orrát sem dugta ki. Vacsorára
rosszul fűszerezett ölandi krumplis
gombóc volt, amihez
ráadásul túl kevés húst adtak. Gerlof
mindent eltakarított a tányérjáról, noha
nem volt
fogható Ella ínycsiklandó
gombócához.
– Boldogult nélkülem is a
templomban? – kérdezte Marie, amikor
felszolgálta az ételt.
– Nem volt semmi gond – nyugtatta
meg Gerlof.
– Szóval Ernst Adolfsson már a végső
nyughelyén fekszik? – kérdezte Maja
Nymán az
asztal túloldaláról.
Hát, persze, ő is stenviki, még ha
negyven éve el is költözött, gondolta
Gerlof.
– Igen, Ernst a templomkertben
nyugszik.
Fogta a villáját, és enni kezdett. Mint
mindig, most is hálát érzett azért, hogy a
foga
még jó.
– Szép koporsója volt? – érdeklődött
Maja.
– Szép – felelte Gerlof. – Fehérre
festett, csiszolt fakoporsó. Nagyon szép
volt.
– Én mahagónit szeretnék – mondta
Maja. – Persze, ha nem túl drága...
Egyébként
valószínűleg valami olcsóbb fa lesz,
vagy hamvasztás.
Gerlof udvariasan bólintott, bekapott
egy újabb falat gombócot, és éppen ki
akarta
fejteni, hogy a hamvasztás sokkal
jobb, amikor valaki megkocogtatta a
vállát. Boel volt
az.
– Telefonja van, Gerlof – mondta
halkan.
Gerlof hátranézett.
– A vacsora kellős közepén?
– Igen. Nyilván fontos. Lennart
Henriksson az... a rendőrségről.
Gerlof gyomra görcsbe rándult, ami
felébresztette a Sjögren-szindrómát az
esti
szunyókálásából, és a fájdalom újra
belehasított az ízületeibe.
– Akkor jobb, ha beszélek vele – vélte
Gerlof.
Julia? Majdnem biztos, hogy Juliáról
van szó, és majdnem biztos, hogy rossz
híreket
fog kapni. Gerlof kínkeservesen
feltápászkodott.
– Használhatja a konyhai telefont –
mondta Boel.

Gerlof kibotladozott a konyhába. A

falon egy piros műanyag telefon függött,
Gerlof
felvette a kagylót.
– Davidsson – szólt bele.
– Gerlof! Lennart vagyok.
Borzalmasan komolyan csengett a
hangja.
– Valami baj van? – kérdezte Gerlof,
holott jól tudta a választ.
– Igen... Juliáról van szó. Nem ment
vissza Göteborgba.
– Akkor hol van?
 Gerlof visszafojtotta a lélegzetét.
– Borgholmban – válaszolta Lennart.
– A kórházban.
– Súlyos?
– Elég súlyos. De rosszabb is lehetett
volna. Összetörte magát. Be kellett
gipszelni...
De ma este érte megyek.
– Mi történt? – kérdezte Gerlof. – Mit
csinált?
Lennart habozott, vett egy mély
lélegzetet, aztán kibökte:
– Betört Vera Kant házába tegnap
éjjel, és leesett a lépcsőről. Egy kicsit...
Nos, hát egy
kicsit össze volt zavarodva, amikor
rátaláltam. Egyre azt hajtogatta, hogy a
ház nem üres...
Hogy Nils Kant ott él.
21

Juliát egy nyikorgás ébresztette fel

álmából, és néhány másodperccel később
eszébe
villant, hol van.
Didergett. Az összetört tagjaiba hasító
fájdalom elbágyasztotta. A hosszú
éjszakát
ébren töltötte a földön fekve. Aztán
lehunyta a szemét, és a Jensszel töltött
utolsó nyárról
álmodott, amikor a nap szakadatlanul
tündökölt az égen. Amikor az ősz még
messze volt.
És most meglátta a poros, piszokos
verandát maga alatt, és észrevette, hogy
már világos
van.
A nyikorgás a bejárati ajtó felől jött,
valaki kinyitotta.
– Julia? – visszhangzott a feje fölött
egy hang.
Egy kéz felemelte a fejét, és egy
összegöngyölt pulóvert tett alá.
– Hall engem, Julia? Ébredjen!
Julia felfelé fordította sajgó fejét.
Csak a bal szemére látott, a jobb csúnyán
bedagadt.
Lennart nyugodt hangja szólt hozzá.
Már akkor tudta, amikor még nem is látta
a férfit.
Nem egyenruhát viselt, hanem fekete
öltönyt és kifényesített cipőt. Sáros lett,
ahogy átjött
Vera Kant kertjén, de Lennart
látszólag nem törődött vele.
 – Hallom – nyögte Julia.
– Jó. – Lennart hangja nem volt
ideges, inkább fáradt. – Ebben az esetben
jó reggelt.
– Bejöttem, és... leestem a lépcsőről –
folytatta lagymatagon Julia, miközben
felemelte
a fejét a padlóról. – Elég buta dolog
volt tőlem.
– Gerlof azt mondta, hazament –
felelte Lennart –, de én gondoltam, hogy
itt lesz.
Julia a verandán hevert, eddig sikerült
elmásznia éjszaka, miután magához tért a
konyhában. A petróleum kifolyt és
meggyulladt, de a tűz nem terjedt messze
a kőpadlón.
Képtelen volt felállni, így hát a
bejárati ajtó felé kezdett kúszni
kínkeservesen, hogy
 kijusson a konyhából, aztán
kikecmergett a veranda sötétjébe, ahol
elfogyott az ereje.
Hallotta, hogy odakint süvít a szél, és
nem bírt felállni, hogy kimenjen az
éjszakába. Az
ajtónál maradt, és folyamatosan attól
rettegett, hogy a házból közeledő léptek
zaja üti meg
a fülét.
– Buta dolog volt – ismételte halkan. –
Buta, buta...
– Ne rágódjon ezen! Át kellett volna
jönnöm tegnap este, de a gyűlés... –
Lennart
elhallgatott, és Julia érezte a kezét a
karja alatt. Megpróbálta óvatosan
felemelni. – Tud
járni? – kérdezte.
Julia abban reménykedett, hogy a
borozást titokban tarthatja. Az alkohol
utóíze még a
nyelvén volt.
– Nem tudom... Eltörhetett valamim...
A lábam...
– Biztos benne?
Julia ernyedten bólintott.
– Ápolónő vagyok.
És tényleg így volt. Már az éjszaka
számba vette a sérüléseit: törött csukló és
kulcscsont, és talán eltörött a jobb
lába is.
De persze az is lehet, hogy csak
csúnyán kificamította a bokáját, nehéz
volt
megmondani. Juliának már volt dolga
olyan betegekkel, akik egy bokaficam
miatt hetekig
nem tudtak lábra állni, míg mások
törött lábbal is teljesen normálisan jártak,
miközben
nagy fájdalmaik voltak.
Fogalma sem volt róla, hogy nézhet ki
az arca. Valószínűleg rémesen. Az orra
biztosan
vérzett, hiszen erőteljesen felduzzadt.
– Próbáljon meg lábra állni, Julia –
mondta Lennart.

Juliának tetszett, hogy a férfi hangja

higgadt maradt.
– Ne haragudjon! – mondta halkan.
– Miért?
Lennart gyengéden felsegítette.
– Hogy idejöttem maga nélkül.
– Most ne foglalkozzon ezzel! –
mondta Lennart.
De Juliának esze ágában sem volt
hallgatni, mindent el akart mondani
Lennartnak.
– Jenst kerestem. Az egyik éjjel fényt
láttam az egyik ablakban, és arra
gondoltam...
Hogy itt van.
– Hogy itt van? De ki?
– Nils... – felelte Julia. – Nils Kant,
Vera fia. Odafont van egy hálózsák.
Láttam. És
régi újságkivágások is vannak.
– Tud járni? – kérdezte Lennart.
– Felásta a pincét... Nem tudom,
miért. Lehet, hogy Jens teste is itt van
eltemetve?
Maga szerint lehet, Lennart? Lehet,
hogy odalent rejtette el?
– Menjünk!
Lennart lassan kivezette Juliát az
ajtón, ki a hideg szélbe.
Amikor elérték a köjárdát, Julia
meglátott egy sötétzöld kocsit a kapu
előtt parkolni.
– A maga kocsija? – kérdezte.
– Igen.
– Nem rendőrautóval jött?
– Ez a sajátom... A temetésről jövök.
– Ja, persze!
Ernst temetése. Juliának teljesen
kiment a fejéből. Elmulasztotta.
Az öreg kaput most is pont olyan
nehéz volt kinyitni, mint előző éjjel, és
Julia fél lábon
egyensúlyozott, amíg Lennart
kirángatta annyira, hogy kiférjenek rajta.
Mikor beült a kocsiba, úgy érezte
magát, mintha legalább kilencvenéves
lett volna.
– Lennart! – mondta gyorsan, mielőtt
a férfi becsapta volna az ajtót. – Benézne
a
 házba? Tudnom kell, hogy... mit
láttam tegnap éjjel. Az emeleten és a
pincében.
Lennart csak bámult rá pár
másodpercig, aztán bólintott.
– Ugye, megvár itt – mondta.
Julia biccentett.
– Lennart! Van fegyvere?
– Fegyver?
– Igen... Hátha van bent valaki...
Szerintem nincs, de...
Lennart kurtán felnevetett.
– Fegyvert nem hoztam, csak
zseblámpám van – mondta. – Nincs
semmi veszély, Julia.
Minden rendben lesz. Mindjárt jövök.
Azzal becsukta a kocsi ajtaját, és
elővette a zseblámpát a csomagtartóból.
Julia figyelte,
ahogy bemegy a kertbe, és eltűnik az
omladozó fáskamra mögött.
Csend lett, óvatosan hátradőlt az
ülésben, sóhajtott és üres tekintettel a
dombhátra meg
a szürke tengerre bámult, ami a falu
főútjának végén hullámzott.
Lennart nem időzött bent hosszan,
talán öt-tíz percet. Amint eltűnt, Juliát
idegesség
kerítette hatalmába, és
megkönnyebbült, amikor a férfi ismét
kilépett a kapun.
Beszállt, és odabiccentett Juliának.
– Igaza volt – mondta. – Járt itt valaki.
Nem is olyan régen.
– Igen – erősítette meg Julia. – És
szerintem...
Lennart villámgyorsan a magasba
emelte a kezét.
– Nem Nils Kant – szakította félbe
Juliát.
Aztán egy apró tárgyat tett Julia elé a
műszerfalra.

– Ezt találtam a pincében. Van még

pár belőle a földön.
Egy kerek dohányszelence volt.
– Olyasvalaki járt bent, aki bagót rág
– mondta Julia.
– Pontosan – bólintott Lennart, és
elfordította az indítókulcsot.
– Most pedig irány Borgholm!

A borgholmi kórházban levágták

Juliáról a ruháit, és kapott egy
fájdalomcsillapító
injekciót. Egy fiatal orvos vizsgálta
meg, és afelől kérdezősködött, hogyan
szerezte a
 sérüléseit.
– Baleset volt... Elesett tegnap éjjel –
mondta Lennart, aki a vizsgáló ajtajában
állt, és
már éppen indulni készült. – Odafent,
Stenvikben.
– A parton?
Lennart tétovázott egy kicsit, mielőtt
bólintott volna.
– Igen, a parton.
Aztán elment, az orvos pedig
megtapogatta Julia hátát és hasát,
megmozgatta a lábát és
a karját, a nővérek pedig csináltak egy
sor röntgenfelvételt. Majd elkezdték
feltenni a
nedves, hideg gipszet. Juliának egy
szava sem volt, ismerte a folyamatot, és
csak túl akart
esni rajta.
 Fontosabb dolgokon kellett
töprengenie. Nagy felfedezést tett Vera
Kant házában,
ebben az egyben biztos volt.
Nils Kant élt. Élt, és az anyja régi
házában lakott; akár egy Hitchcock-
filmben.
Elrejtőzött a házban, ahova Jens
bemerészkedett, így Kant kénytelen volt
végezni vele.
Hacsak nem az alvaron futottak össze
a ködben. Talán Nils Kant odakint
kóborolt.
Julia nem akart bent maradni a
kórházban. Kölcsönkért egy telefont, és
felhívta
Astridot Stenvikben. Elmesélte neki,
mi történt, és megkérdezte, lakhatna-e
nála pár
napig.
 Astrid természetesen azt mondta,
szívesen látja Juliát pár napra. Jó, ha az
ember nincs
egyedül.
Egy óra múlva Lennart visszajött érte.
– Legközelebb jobban vigyázzon a
sziklás tengerparton! – tanácsolta a fiatal
orvos
búcsúzóul Juliának. – Főleg sötétben.
– Sikerült mindent elintéznie a
városban? – kérdezte Julia Lennartot,
amikor már
északra tartottak.
– Csak beugrottam a rendőrségre –
felelte Lennart. – A számítógépeik
gyorsabbak,
mint az én marnasi gépem, úgyhogy
megírtam pár jelentést. – Juliára nézett. –
Egyet a
stenviki betörésről.
 – Vagy úgy! – mondta Julia.
– Magát nem említettem – folytatta
Lennart gyorsan. – Azt írtam, hogy valaki
behatolt
a Kant-házba, és ott töltötte az
éjszakát. Maga sosem járt ott, ne feledje!
Fényt látott az
ablakban az egyik éjjel. Másnap
felhívott, és jelentette. Nem így volt?
Julia viszonozta a pillantását.
– De – felelte. – És a parton botlottam
meg és estem el. A sötétben.
– Pontosan – válaszolta Lennart.
Lekanyarodtak Stenvik felé.
– De még mindig meggyőződésem,
hogy Nils Kant járt ott – tette hozzá Julia
halkan. –
Szerintem nem halt meg.
És ebben a pillanatban Julia látta –
vagy látni vélte –, hogy egy árnyék suhan
át Lennart
arcán.

PUERTO LIMÓN, 1960 MÁRCIUSA

A nap lebukott, Costa Rica keleti

partja sötétbe borult. A Casa Grande bár
terasza alatt,
a homokos strand árnyai között valaki
halkan felköhög, aztán fütyörészni kezd
egy vidám
dallamot, ami belevegyül a parton
megtörő hullámok ütemes morajába. A
bár belső
helyiségeiből nevetés és
üvegcsörömpölés hallatszik.
Fehér villámok néma villanása borítja
fénybe a horizontot, majd tompa dörgés
hangzik
fel. A karibi éjszakában vihar tombol
a tengeren, és lassan közelít a part felé.
Nils Kant a törzsasztalánál ücsörög a
terasz végében, egyedül, mint mindig, a
kis piros
lámpások alatt. Egy darabig lebámul a
félig üres poharára, aztán egy hajtásra
kiissza a
maradékot.
A hatodik vagy hetedik pohara ma
este?
Nem emlékszik, de egyre megy. Nem
akart öt pohár langymeleg vörösbornál
többet
inni ma, de nem számít. Mindjárt
rendel még egyet. Az égvilágon semmi
oka nincs rá,
hogy ne igyon többet.
 Leteszi az üres poharat, és megvakarja
a bal karját. Vörös és duzzadt. Az utóbbi
pár
évben fájdalmas, gyulladt foltok
borították el a bőrét a karján és a lábán, a
napsütéstől. A
hajlatokban fehér pikkelyekben pereg
le, a bőre berepedezik, és az ingét
reggelre mindig
vér pettyezi. A párnája folyton telis-
tele hajszálakkal, egy kopasz folt nő a
feje búbján.
A nap miatt, a hőség miatt, a
nedvesség miatt. Nils apránként
darabjaira esik szét. És
semmit sem tehet ellene.
Semmi mást, csak hogy iszik. Pár éve
átállt az olcsó borra, mert a pénz, amit az
anyja
az ötvenes évek közepe óta küldözget
neki, gyorsan elfogy.
Az anyja csak annyit írt magyarázatul,
hogy a családi kőfejtőt eladták és
bezárták. Azt
nem kötötte Nils orrára, mennyi pénze
maradt még. August bácsi pedig évek óta
egy sort
sem írt.
Nils nem verekedett és nem sérült
meg súlyosabban, amióta elhagyta
Ölandot. De
éjszakánként olykor még mindig
felbukkan az ágya mellett Henriksson
körzeti felügyelő,
némán és véresen. Csekély vigasz,
hogy egyre ritkábban teszi tiszteletét
nála.
Nils felkapja a borospoharat, előredől,
hogy feltápászkodjon, és bemenjen egy
újabb
 adagért... Ám ebben a pillanatban
rádöbben, hogy ismeri a dallamot, amit a
part sötétjében
fütyül valaki.
Megáll, és hallgatózik.
Igen, hallotta már, sok-sok évvel
ezelőtt. Játszották egy darabig a rádióban
a háború
idején, és megvolt az anyja, Vera
gyűjteményében is.

Hé, öreg cimbora!

Vidám, harsány dal. A címére nem

emlékszik, de a refrénjére igen:

Dalolj velem egyet,

Aztán vigyél haza engem...

Nem hallotta, amióta elhagyta

Stenviket. Svéd nóta. Nils feláll.
Óvatosan átkukucskál a
fakorlát fölött, ami három-négy méter
magasan lehet.
Csak árnyakat lát.
De nem ül valaki a homokban a terasz
tartóoszlopa tövében?
– Hahó, jó estét! – szól le csendesen
svédül.

A fütty egy csapásra elnémul.

– Halihó! – feleli egy nyugodt hang a
sötétből.
Ahogy Nils szeme hozzászokik a
homályhoz, megpillantja az odalent
ücsörgő alakot.
Egy kalapos férfit. A férfi nem
moccan.
Elkezd szitálni az eső, ahogy Nils
átmegy a terasz másik végében lévő
lépcsőhöz.
Megmarkolja a korlátot, és imbolygó
léptekkel lesétál.
Óvatosan tapogatózik, amíg meg nem
érzi a bőrszandálja talpa alatt a puha, még
mindig meleg homokot.
Nils évek óta ül a teraszon esténként,
de a parton még sosem volt lent a
sötétben. Lehet,
hogy patkányok tanyáznak idelent,
hatalmas, éhes patkányok.
Az alak, akivel az imént váltott szót,
még mindig ott ül, kényelmesen hátradől
egy
napozóágyon, amit néhány colónért
lehet kölcsönözni a pár száz méterre lévő
üzletből.
Nils látja, hogy a férfi feltűrte az
ingujját. És halkan dúdolja tovább
ugyanazt a
dallamot.

Dalolj,
Aztán vigyél haza...

Nils tesz még pár lépést, aztán megáll.

Némán ácsorog, a teste imbolyog a
bortól,
reszket az idegességtől.
– Jó estét! – köszön a férfi.
Nils megköszörüli a torkát.
– Svéd... Svédországból jöttél? –
kérdezi.
Furcsán csengenek a svéd szavak a
szájából.
– Nem úgy hangzik? – kérdezi a
napozóágyon terpeszkedő férfi, miközben
egy villám
megvilágítja a horizontot.
 A hirtelen támadt fényben Nils
megpillantja a svéd fakó arcát. Egy
másodperccel
később halk dörgés hangzik fel a
tenger felől.
– Úgy gondoltam, jobb, ha te jössz le
hozzám a sötétbe, mintha én mennék fel
–
mondja a svéd.
– Tessék? – értetlenkedik Nils.
– Kerestelek a szobádban, de a
házinénid azt mondta, esténként itt
szoktál inni a
bárban. Biztos nem sok minden mást
lehet csinálni Costa Ricában.
– Mit akarsz tőlem? – kérdezi Nils.
– Beszéljünk inkább arról, amit te
akarsz, Nils.
Nilsnek elakad a szava. Egy röpke
pillanatra az az érzése támad, hogy látta
már ezt a
férfit, valamikor fiatal korában. De
mikor? Stenvikben?
Nem emlékszik.
A svéd megragadja a napozóágy
karfáját, és felkel. A tengerre bámul,
majd egyenesen
Nilsre mered.
– Haza akarsz menni, Nils? – kérdezi.
– Haza Svédországba? Ölandra?
Nils lassan bólint.
– Elintézhetem – mondja a svéd. –
Kapsz egy új életet, Nils.

22

– Semmivel sem vádolom, Gerlof –

mondta Lennart lassan –, de
nyilvánvalóan elhitette
a lányával, hogy Nils Kant életben
van. És hogy az anyja, Vera régi házában
lakik. Meg
hogy elrabolta a fiát az alvaron.
Másnap késő délután volt, és Gerlof
az asztalánál ült a mamasi idősek
otthonában. A
padlót bámulta, mint egy kisdiák, akit
csínytevésen kaptak.
– Utalhattam valami ilyesmire a sorok
között – ismerte be végül. – De arra nem,
hogy
Nils Vera házában bujkál, ilyet sose
mondtam, csak azt, hogy talán él...
Lennart felsóhajtott. A szoba közepén
állt Gerlof előtt, talpig egyenruhában.
Azért jött
az otthonba, hogy tájékoztassa
Gerlofot, hogy Julia Astridnál lábadozik
Stenvikben.
– Hogy van? – kérdezte Gerlof
csendesen.
– Kificamította a jobb bokáját, eltörte
a csuklóját és a kulcscsontját, erőteljesen
vérzett
az orra, tele van zúzódásokkal és
agyrázkódása van – felelte Lennart.
Aztán megint
sóhajtott egyet, majd hozzátette: –
Ahogy már mondtam: lehetett volna
rosszabb is.
Kitörhette volna a nyakát. De jobban
is alakulhatott volna. Ha például nem
megy be Vera
Kant házába.
– Feljelentik? – kérdezte Gerlof. –
Betörésért.
– Nem – válaszolta Lennart. – Én
legalábbis nem. És aligha valószínű,
hogy a
tulajdonosok megteszik.
– Beszélt velük?
Lennart bólintott.
– Megtaláltam Vera egyik váxjői
unokaöccsét – mondta. – Felhívtam,
mielőtt
idejöttem. Nils unokatestvére... Évek
óta nem járt Stenvikben, és biztosan
állította, hogy a
család többi tagja sem. A ház a
smálandi rokonság tulajdonában van, de
látszólag nem
tudják eldönteni, hogy felújítsák-e,
vagy eladják.
– Gondoltam, hogy ez a helyzet –
felelte Gerlof. Aztán megcsóválta a fejét,
és a
rendőrre emelte a tekintetét. – Azt
sosem mondtam Juliának, hogy szerintem
Nils Kant él,
Lennart. Csak annyit mondtam, hogy
néhányan úgy tartják.
– Kik? – kérdezte Lennart.
– Hát... Ernst – válaszolta Gerlof, mert
John Hagmant nem akarta rendőrségi
ügybe
keverni. – Ernst Adolfsson. Szerintem
azt hitte, Nils Kant életben van, és ő ölte
meg Jenst
az alvaron. Megpróbált rávezetni,
hogy...
Lennart elgyötörten pillantott rá.
– Vannak ugye magándetektívek is –
szakította félbe Gerlofot. – Egyesek azt
hiszik,
ügyesebben fel tudnak göngyölíteni
bűneseteket, mint a rendőrség.
Gerlof fontolóra vette, hogy
előrukkoljon-e egy száraz tréfával, de
semmi sem jutott az
eszébe.
– De van még valami. Valaki járt Vera
Kant házában – folytatta Lennart.
Gerlof döbbenten meredt a rendőrre.
– Tényleg? – kérdezte.
– Az ajtót betörték. És az emeleten is
találtam nyomokat. Újságkivágásokat a
falon,
állott ételt... és egy hálózsákot. A
pincét pedig felásták.
Gerlof elgondolkodott.
– Átkutatta a házat? – tudakolta.
– Csak futólag – válaszolta Lennart. –
Kórházba kellett vinnem a lányát.
– Hálás atyai köszönetem – mondta
Gerlof.
 – Astridnál hagytam ma reggel, és
mielőtt idejöttem, még egyszer benéztem
Vera Kant
házába – folytatta a rendőr. – Juliának
ördöge volt: a petróleumlámpa a
kőpadlóra esett,
amikor elejtette. Ha máshova pottyan,
az egész ház a lángok martalékává vált
volna.
Gerlof bólintott.
– De mi van a pincében? –
kíváncsiskodott. – Kiástak valamit? Vagy
elástak?
– Jó kérdés. Szerintem inkább kiástak
valamit.
– A betörők általában nem kezdenek
el csak úgy ásni – vélte Gerlof. – És
többnyire
nem maradnak éjszakára.
Lennart fáradtan nézett az öregre.
 – Már megint magándetektívet játszik,
Gerlof.
– Csak hangosan gondolkodtam. Azon
gondolkodtam...
– Mégis min? – förmedt rá Lennart.
– Nos... Azon gondolkodtam, hogy
egy stenviki járhatott ott.
– Gerlof...
– Bármit megtehet az ember anélkül,
hogy háborgatnák – folytatta Gerlof. –
Ezt maga
is tudja. Most senki nincs ott, akinek
szemet szúrhatna...
– Egészen nyugodtan írhat egy levelet
az újságnak, hogy kevés a rendőr – felelte
Lennart élesen.
– De van valami, amit mindenki
azonnal észrevesz. – Gerlof nem
zavartatta magát. –
Az idegeneket. Az ásós idegeneket.
Meg az idegen kocsikat Vera háza előtt.
Az ilyesmit
kiszúrták volna a stenvikiek. De
amennyire én tudom, senki nem látott
semmit.
Lennart elmerengett ezen.
– Ki van egész évben Stenvikben? –
kérdezte végül.
– Hát, nem sokan.
Lennart hallgatott pár másodpercig.
– Szükségem van a segítségére, Gerlof
– mondta, és gyorsan hozzáfűzte: – Nem
magándetektívként! Csak utána
akarok járni pár dolognak. Találtam
valamit a pincében. –
A zsebébe süllyesztette a kezét. – A
pince ablakpárkányán és a lépcső alatt
egy halom
dohányszelence hevert. Mind üres
volt. Aligha lehettek Veráéi.
 Elővett egy szelencét és egy
jegyzettömböt. A szelence egy apró
műanyag zacskóban
volt.
– Nem szeretem a bagót – mondta
Gerlof.
– Maga nem. De ismer valakit
Stenvikben, aki igen?
Gerlof hezitált egy kicsit, aztán
bólintott. Nem sok értelme lett volna
titkolózni, a
rendőrség úgyis rájön előbb-utóbb.
– Csak egyvalakit – mondta.
Aztán közölt Lennarttal egy nevet. A
rendőr felírta a jegyzettömbbe, majd
bólintott.
– Köszönöm a segítséget!
– Magával megyek – jelentette ki
Gerlof. – Ha hozzá megy. – Lennart
válaszra nyitotta
 a száját, de Gerlof megelőzte: – Kutya
bajom! Simán tudok járni. És ha én is ott
leszek,
megnyugszik, és könnyebben megered
a nyelve. Teljesen biztos vagyok benne.
Lennart felsóhajtott.
– Akkor vegye a kabátját! – mondta. –
Kocsikázunk kicsit.

***

– Szép beszéd volt, John – mondta

Gerlof. – Mármint, amit Ernst temetésén
mondtál.
John az asztal túloldalán ült a kis
stenviki konyhában, és szótlanul bólintott
egyet.
Néhány másodpercre hátradőlt, aztán
megint előre.

Feszült volt, Gerlof tisztán látta, és az

okát sem volt nehéz kitalálni: egy
harmadik
ember is ült az asztalnál, az
egyenruhás Lennart Henriksson. Este
háromnegyed hatra járt,
már besötétedett.
Az üres dohányszelence az asztalon
hevert.
– Szóval újra elővették az ügyet? –
kérdezte John.
– Nem tudok róla... – felelte Lennart,
és megvonta a vállát. – Csak szeretnék
beszélni
Andersszel, ha ez történetesen az ő
szelencéje. Mert az azt jelentené, hogy ő
aludt Vera
 Kant házában, ő ásott a pincében, és ő
tett ki különféle újságcikkeket Nils
Kantról és Jens
Davidssonról a falra. És azt is
szeretném tudni, hol volt Anders azon a
napon, amikor a kis
Jensnek nyoma veszett.
– Szükségtelen Andersnek feltennie
ezeket a kérdéseket – mondta John. – Én
is tudok
felelni.
– Hát jó – egyezett bele Lennart.
Elővette a jegyzettömbjét és a tollát. –
Akkor halljuk!
– Itt volt – közölte John tömören.
– Stenvikben?
John bólintott.
– És maga is itt volt? Tud alibit
biztosítani neki arra a napra?
John megrántotta a vállát.
 – Rég volt – felelte. – Nem
emlékszem... Este kint voltunk a parton,
és részt vettünk a
keresésben. Mindketten. Erre
emlékszem.
– Én is – mondta Gerlof.
Noha az este történései már a feledés
homályába vesztek, Gerlof fejében
elevenen élt
egy kép Johnról és a fiáról – aki
akkoriban úgy húszéves lehetett –, ahogy
délfelé sétálnak
a parton.
– És délután? – kérdezte Lennart. –
Mit csinált Anders délután?
– Nem emlékszem – válaszolta John.
– Biztos odakint volt. De Gerlof háza
közelében
aligha járt. – John Gerlofra nézett. –
Anders nem rossz ember, Gerlof.
 Gerlof bólintott.
– Senki sem tartja annak.
Lennart folytatta a jegyzetelést.
– De azért beszélnünk kell vele –
mondta. – Itthon van?
– Borgholmba ment – felelte John. –
Még tegnap délután, a temetés után.
– Ott él?
– Néha igen... Az anyjával. Néha meg
idefent van velem. Ahogy kedve tartja.
Nem
vezet, úgyhogy vonattal utazgat oda-
vissza.
– Hány éves?
– Negyvenkettő...
– Negyvenkettő... És még mindig a
szüleivel él?
– Ez csak nem bűn! – John a háta
mögé bökött a hüvelykujjával. – Van
saját háza is, itt
 az enyém mögött.
– Szerintem – szakította félbe őket
óvatosan Gerlof – nyugodtan
mondhatjuk, hogy
Anders meglehetősen különc. Ugye,
John? Kedves és segítőkész, de kicsit
fura.
– Találkoztam vele párszor – mondta
Lennart. – Nekem teljesen hétköznapinak
tűnt.
John mereven bámult maga elé,
megfeszítette a nyakát.
– Anders öntörvényű – mondta. –
Sokat járatja az agyát. Elég szótlan,
velem is, és
másokkal is. De nem rossz ember.
– Megmondaná a címét? – kérdezte
Lennart.
John megadta a köpmansgatani címet.
Lennart lejegyezte.
 – Jó – bólintott. – Nem is zavarjuk
tovább, John. Visszamegyünk Marnasbe.

Az utolsó mondatot Gerlofnak

címezte, aki srégen a háta mögött állt, és
aki egyre
kellemetlenebbül érezte magát, mert
látta, hogy a vakrémület egyre növekszik
John
tekintetében a beszélgetés alatt.
A veszély ott lebegett John feje felett,
akár a prédára leső ragadozó madár, s
végül csak
kiszúrta őt és az egyetlen fiát ezen a
sivár észak-ölandi tájon, hogy aztán
megragadja, és
soha többé ne eressze a karmai közül.
– Nem rossz ember – hajtogatta John,
noha Lennart már felállt, és az ajtó felé
indult.
– Ne aggódj, John! – csitította Gerlof,
de nem hangzott túl meggyőzően. – Este
felhívlak. Jó?
John bólintott, de még mindig
idegesen méregette Lennartot, aki az
ajtóban várt.
– Menjünk, Gerlof! – mondta.
Úgy hangzott, mint egy parancs.
Gerlof már nem rendőrnek érezte magát,
sokkal
inkább valami ölebnek, de
engedelmesen megfordult, és követte
Lennartot kifelé. Szíve
szerint elment volna Astridhoz, hogy
meglátogassa a lányát, de ezzel várnia
kellett.

Gerlof izmai jobban remegtek, mint

máskor, ahogy visszacammogott a
szobájába. Az
ízületeit kínzó fájdalom is rosszabb
volt. Lennart visszahozta az otthonba.
Már az ajtó előtt hallotta, hogy a
szobában csörög a telefon, de nem hitte,
hogy időben
odaér. Ám a készülék egyre csöngött.
– Davidsson.
– Én vagyok az.
John volt.
– Mi újság?
Gerlof nagy nehezen letelepedett az
ágyra.
John nem szólt egy szót sem.
– Beszéltél Andersszel? – kérdezte
Gerlof.
– Igen. Felhívtam Borgholmban.
Beszéltünk.
– Jó. Szóltál neki, hogy a rendőrség
beszélni akar vele? Talán nem kellene...
 – Késő – vágott a szavába John. –
Tudja, hogy itt jártak.
– Hát, jó – nyugodott bele Gerlof. –
És mit mondott?
– Semmit. Csak hallgatott.
Hirtelen csend állt be.
– John... Szerintem mindketten
pontosan tudjuk, mit csinált Anders Vera
Kant házában.
Tudjuk, mit keresett a pincében –
mondta Gerlof. – A katonák kincsét. A
hadizsákmányt,
amit magukkal hoztak Ölandra.
– Igen – értett egyet John.
– A kincset, amit Nils Kant elvett
tőlük – folytatta Gerlof –, már ha tényleg
ez történt.
– Anders már évek óta beszél róla –
mondta John.
– Nem fogja megtalálni – vélte
Gerlof. – Tudom.
John ismét hallgatott.
– El kell mennünk Ramnebybe – fűzte
tovább a szót Gerlof. – A fűrészmalomba
és a
famúzeumba. Holnap
felkerekedhetnénk.
– Holnap nem jó – felelte John. –
Borgholmba megyek Andersért.
– Akkor jövő héten. Amikor a
múzeum nyitva van – javasolta Gerlof. –
Utána
beugorhatnánk Borgholmba, hogy
meglátogassuk Martin Malmot.
– Jó – egyezett bele John.
– Meg fogjuk találni Nils Kantot, John
– mondta Gerlof.

Majdnem este kilenc óra volt. Az

otthon folyosóin csend honolt, egy
teremtett lelket
sem lehetett látni.

Gerlof Maja Nymán csukott ajtaja

előtt állt, a botjára támaszkodott. Egy
hang sem
hallatszott ki a szobából. A
kémlelőnyílás fölé egy kis kézírásos
jegyzetet ragasztottak:

Kérlek, kopogj! János 10,7.

– „Bizony, bizony mondom néktek:

én vagyok a juhoknak ajtaja” – idézte
Gerlof
fejből.
Habozott egy pillanatig, majd
bekopogott.
Eltartott egy darabig, de végül Maja
ajtót nyitott. Vacsoránál találkoztak
néhány órája,
és Maja még mindig ugyanazt a sárga
szoknyát és fehér blúzt viselte.
– Jó estét! – köszöntötte Gerlof egy
gyengéd mosollyal. – Csak benéztem,
hátha itt
vagy.
– Gerlof.
Maja elmosolyodott, és bólintott, de
Gerlof látta, hogy aggodalmasan ráncolja
a
homlokát. Váratlanul érte a látogatás.
– Bemehetek? – kérdezte Gerlof.
Maja vonakodva biccentett, majd
hátrált egy lépést.
– Nem takarítottam – szabadkozott.
– Nem baj – nyugtatta meg Gerlof.
A szoba pont olyan tisztának és
rendesnek tűnt, mint amikor utoljára itt
járt. A padlót
bordó perzsaszőnyeg fedte, a falakat
portrék és más képek borították.
Gerlof már sokszor járt Maja
szobájában. Viszonyuk volt, ami néhány
hónappal az után
kezdődött, hogy Gerlof beköltözött az
otthonba, és úgy egy éve ért véget,
amikor a
Sjögren-szindróma elhatalmasodott
Gerlofon. Azóta visszafogottan ugyan, de
nagyon
szoros barátságot ápoltak egymással.
Mindketten stenvikiek voltak, és
mindketten
magukra maradtak egy hosszú
házasság után. Volt miről beszélniük.
– Hogy vagy, Maja? – tudakolta
Gerlof.
– Jól. Nagyon jól.
 Maja előhúzott egy széket az ablak
alatt álló kis barna asztal mellől, és
Gerlof
letelepedett. Maja is leült, és csend
borult rájuk.
Gerlofnak mondania kellett valamit.
– Azt szeretném kérdezni, hogy
mesélnél-e nekem arról a dologról,
amiről régebben is
beszélgettünk már...
Gerlof a zsebébe nyúlt, és előhúzta azt
a kis fehér borítékot, amit Juliától kapott
nagyjából egy hete.
– A lányom találta ezt a levelet a
temetőben, Nils Kant sírjánál – mondta. –
Tudom,
hogy te írtad, és te tetted oda, nem is
ezt akarom kérdezni. Az érdekelne...
– Nincs miért szégyenkeznem –
mondta Maja gyorsan.
 – Persze, hogy nincs – vágta rá
Gerlof. – Én csak...
– Nilsnek soha nem a legszebb
csokrot viszem – mondta Maja. – A
férjemnek igen...
Először mindig Helge sírjához
megyek, és csak aztán teszem rendbe
Nilsét.
– Persze, persze – felelte Gerlof. –
Minden sírnak gondját kell viselni. Nem
erről
akartam beszélni, hanem valami
másról. Emlékszem, mesélted, hogy
találkoztál Nils
Kanttal az alvaron aznap, amikor...
összefutott a német katonákkal.
Maja komolyan bólintott.
– Láttam az arcán – mondta. – Egy
szót sem szólt, de láttam, hogy történt
valami... de
 nem avatott be, hogy mi. Próbáltam
szóba elegyedni vele, de Nils
visszaiszkolt az alvarra.
– Értem – válaszolta Gerlof, aztán
tartott egy rövid szünetet, mielőtt
folytatta volna: –
Azt is említetted, hogy kaptál tőle
valamit aznap.
Maja rámeredt. Aztán újból bólintott.

– Azt szeretném kérdezni,

megmutatnád-e, amit adott –
körülményeskedett Gerlof. –
Meg, hogy beszéltél-e másnak is
erről?
Maja rezzenéstelenül ült, és Gerlofot
nézte.
– Csak te tudod – mondta. – És nem
kaptam tőle semmit, elvettem tőle
valamit.
– Tessék?
– Semmit sem kaptam Nilstől –
ismételte Maja. – Elvettem valamit. De
már ezerszer
megbántam...
– Egy csomagot? – kérdezte Gerlof. –
Azt mondtad, valami csomag volt.
– Követtem Nilst – mesélte Maja. –
Fiatal voltam és kíváncsi. Túlontúl
kíváncsi...
Elbújtam a borókabokrok mögött, és
kilestem. A stenviki emlékhalomhoz
ment.
– Az emlékhalomhoz? – csodálkozott
Gerlof. – Mi keresnivalója volt ott?
Maja hallgatott. A pillantása a múltba
révedt.
– Ásott egy gödröt – mondta nagy
sokára.
 – Elásott valamit? – tudakolta Gerlof.
– Egy csomagot?
Maja rátekintett:
– Nils meghalt, Gerlof.
– Nagyon úgy fest – hagyta annyiban
Gerlof.
– Úgy is van – erősítette meg Maja. –
Sokan nem hiszik, de én tudom.
Máskülönben
megkeresett volna.
Gerlof bólintott.
– Kiástad a csomagot, amikor Nils
elment?
Maja megrázta a fejét.
– Hazaszaladtam – felelte. – Később...
amikor hazatért.
Eltartott pár másodpercig, mire Gerlof
felfogta a hallottakat.
– Úgy érted, miután koporsóban
hazatért?
 Maja bólintott.
– Kimentem az alvarra, és kiástam.
Lassan felállt, lesimította a
szoknyáját, és a szoba sarkában álló
tévéhez ment.
– A hatvanas évek egyik őszén történt,
néhány évvel Nils temetése után – szólt
hátra
Maja a válla felett. – Helge kint volt a
földön, a gyerekek meg iskolában.
Fogtam magam,
bezártam az ajtót, és kimentem az
alvarra egymagam, vittem egy ásót meg
egy
nejlonszatyrot.
Gerlof figyelte, ahogy Maja
küszködve kiráncigál a tévé alól egy
kékre festett faládát,
amit vörös rózsákkal díszítettek. Látta
már a ládát, ez volt Maja régi
varródoboza. Az
asszony az asztalhoz vitte, és letette
Gerlof elé.
– Átkeltem a főúton – folytatta Maja –
, és fél óra alatt kiértem Stenvikből az
alvarra.
Megtaláltam az emlékhalom
maradványait, és próbáltam felidézni, hol
ásott Nils... és
megtaláltam.
Kinyitotta a láda fedelét. Gerlof egy
csomó ollót, cérnát és gombot látott, ami
eszébe
juttatta a régi szép időket, amikor még
szakadozott vitorlákat foltozott. Maja
kiemelte a
láda álfenekét, az asztalra rakta, és
Gerlof megpillantotta, hogy a
rejtekhelyen egy lapos
dobozka bújik meg.
 Egy fémdoboz, amit rozsdafoltok
borítottak.
Legalábbis Gerlof bízott benne, hogy
rozsda az.
– Itt van.
Maja kivette a dobozt, és átadta
Gerlofnak. Az öregember hallotta, hogy
valami zörög
benne.
– Kinyithatom? – kérdezte.
– Azt csinálsz vele, amit csak akarsz,
Gerlof.
A dobozkán nem volt zár, Gerlof
óvatosan kinyitotta.

Apró, fényes kövek voltak benne.

Azt gondolhatta volna bárki, hogy
csak üveggolyók, csak ócska kacat. De
nehéz volt
 nem észrevenni, milyen értékesek.
Közöttük egy kereszt is feküdt. Gerlof
nem értett
hozzá, de úgy látta, a feszület
színaranyból készült.
Lecsukta a doboz fedelét, mielőtt
kísértésbe eshetett volna, hogy kivegye a
gyöngyöket.
– Beszéltél erről valakinek? –
kérdezte halkan.
– A férjemnek, mielőtt meghalt –
felelte Maja.
– Szerinted továbbadta?
– Sosem adott tovább semmit –
mondta Maja. – És ha igen, akkor
biztosan szólt volna
róla. Nem voltak titkaink egymás
előtt.
Gerlof hitt neki. Helge nem volt a
szavak embere. De valahogy mégis csak
elterjedt a
pletyka Észak-Ölandon, hogy a
katonák, akiket Nils megölt, valamiféle
hadizsákmányt
hoztak magukkal a Baltikumból.
Gerlof is hallotta a szóbeszédet, ahogy
John és Anders
Hagman is.
– Egész idő alatt itt rejtegetted? –
kérdezte.
Maja bólintott.
– Sosem kezdtem velük semmit. Mert
nem az enyémek. – Aztán hozzátette: –
Egyszer
megpróbáltam visszaadni Nils
anyjának, Verának.
– Tényleg? Mikor?
Maja körülményesen leült a Gerlof
melletti székre.
– Pár évvel később, a hatvanas évek
végén. Helge hírét vette, hogy Vera árulja
a part
menti földjeit, mert híján van a
pénznek. Így hát arra gondoltam, ha
visszakapná a
köveket...
– Felkerested? – vágott közbe Gerlof.
Maja bólintott.
– Felszálltam a stenviki buszra, és
elmentem Verához... Nyár volt, a bejárati
ajtó
résnyire nyitva állt, és remegő
térdekkel felmentem a lépcsőn. Féltem
Verától, ahogy
mások is... – Maja szünetet tartott,
aztán folytatta: – A házban szólt a
gramofon vagy a
rádió, hallottam a zenét. Meg
hangokat is hallottam. Verának látogatói
voltak.
 Gerlof visszafojtotta a lélegzetét.
– Évekig volt bejárónője, talán ő...
– Nem. Két férfi volt – szakította félbe
Maja. – Férfihangokat hallottam a
konyhából.
Az egyik csak dörmögött, de a másik
hangosan és érthetően beszélt, akár egy
hajóskapitány...
– Láttad őket? – kérdezte Gerlof.
– Nem, nem – mondta gyorsan Maja.
– És nem is hallgatóztam... Bekopogtam,
ahogy
felértem a lépcsőn. A hangok
elhallgattak, és Vera kisietett a verandára,
becsukta maga
mögött a konyhaajtót.
Rémisztő volt annyi idő után
visszatérni a faluba, és szemben állni
Verával.
Lesoványodott és meggömyedt... De
még mindig gyanakvó volt, úgy nézett
rám, mintha
valami tolvaj lennék, vagy ilyesmi.
Megkérdezte, mit akarok. Semmi
üdvözlés, semmi
udvariaskodás. Teljesen
összezavarodtam. A doboz ott volt a
zsebemben, de elő sem
vettem. Nilsről és az alvarról
hebegtem-habogtam... Elég ostobának
tűnhettem. Azaz
biztos, hogy ostobának tartott, mert
Vera csak rám rivallt, hogy tűnjek el.
Aztán
visszament a konyhába. Én meg
hazamentem.. . És néhány évre rá Vera
meghalt.
Gerlof bólintott. Vera ugyanazon a
lépcsőn lelte halálát, amelyről Julia is
leesett.
 – Hallottad, miről beszéltek? A két
férfi – firtatta Gerlof.
Maja a fejét ingatta.

– Csak néhány szót csíptem el, mielőtt

bekopogtam – mondta. – Valami
vágyódásról
volt szó. Azt mondta valaki:
„Természetes, hogy mindketten
vágyódtok egymás után.”
Vagy valami ilyesmi.
Gerlof elgondolkodott.
– Talán Vera rokonai voltak – vélte. –
A smálandi família.
– Talán – hagyta helyben Maja.
Csend lett. Gerlof kifogyott a
kérdésekből, át kellett gondolnia, amiket
hallott.
– Hát... – szólalt meg, miközben
felemelte a kezét, hogy barátságosan
vállon veregesse
Maját. De Maja előrehajolt, így végül
Gerlof ujja az arcán állapodott meg.
Önszántukból így maradtak, a
mozdulatból lassan cirógatás lett.
Maja lehunyta a szemét.
Gerlof megrázta magát, és nekidurálta
magát a felállásnak.
– Hát... – ismételte meg. – Már nem
tudok... Már nem megy.
– Biztos? – kérdezte Maja, miután
kinyitotta a szemét.
Gerlof szomorúan bólintott.
– Túlságosan fáj – mondta.
– Talán ha megjön a tavasz, elmúlik a
fájdalom – vélekedett Maja. – Néha
megesik.
– Talán – bólintott rá Gerlof, és olyan
gyorsan kelt fel, amilyen gyorsan csak
tudott. –
Köszönöm a beszélgetést, Maja! Nem
árulom el a titkodat senkinek. Tudod?!
Maja ülve maradt az asztalnál.
– Rendben, Gerlof – mondta.
Gerlof ráeszmélt, hogy a dobozt még
mindig a kezében szorongatja, ezért
gyorsan az
asztalra rakta. Maja azonnal felkapta,
kivette a keresztet, majd visszaadta a
dobozt
Gerlofnak.
– Vidd csak el! – mondta. – Nem
akarom, hogy nálam legyen. Tartsd meg!
– Ahogy akarod.
Gerlof bólintott búcsúzásképpen, és
elhagyta Maja szobáját. A zsebében
lapuló doboz
súlyos volt és hideg, és halkan zörgött,
ahogy Gerlof végiglépdelt a kihalt
folyosón.
Amint visszaért a szobájába,
kivételesen kulcsra zárta az ajtót.
Hadizsákmány, gondolta. A
katonáknak mindig hadizsákmányra fáj a
foguk. Kitől
szerezhették a drágaköveket? Vér
tapad hozzájuk?
És hova tegye őket? Gerlof
körülnézett. Nincs dupla fenekű
varródoboza.
Végül a könyvespolchoz lépett. Az
egyik polcon egy hajómodell, a legendás
Kékmadár
állt palackban. Az utolsó útján
ábrázolta a kalózvitorlást, ahogy Gerlof
szerint a Bohuslan
partjainál lecsapó éjszakai viharban
kinézhetett.
Gerlof felkapta a palackot, és kihúzta
a dugót. Aztán kinyitotta a dobozt, és
óvatosan,
egyesével bedobálta a köveket a
palackba. Megrázta, hogy a kövecskék
jól elbújjanak. Ha
az ember nem nézi meg tüzetesebben,
a gyöngyök olyanok, mint a sziklák,
amelyeken a
Kékmadár pillanatokon belül szét fog
zúzódni.
Ez egyelőre megteszi, gondolta
magában.
Visszatette a hajót a polcra, az üres
dobozt pedig egy alsóbb polc könyvsora
mögé
rejtette.
Az este hátralévő részében, amíg
ágyba nem bújt, a palackot bámulta.
Miután
huszadjára is átgondolta a dolgokat,
kezdte megérteni, miért lélegzett fel
Maja, amikor
átadta a fémdobozt.

Ezen az éjszakán ismét meglátogatta

az egyetlen igazi rémálma, ami még
hajós
korában gyötörte.

Azt álmodta, hogy egy hajó

korlátjánál áll, és éppen szeli át a Balti-
tengert, valahol
Öland északi csücske és Oaxen
szigete között jár. Szürkület van, a levegő
mozdulatlan,
Gerlof pedig csak áll ott, és elnéz a
horizont felé a csillogó víz fölött,
szárazföld sehol...
...aztán lepillant a vízre, és észrevesz
egy régi, második világháborús aknát.
A felszín alatt lebeg, egy nagy fekete
acéllabda, amit benőtt az alga, kagylók
tapadnak
rá, csak a fekete sasszeg áll ki.
Már képtelenség irányt változtatni.
Gerlof nem tehet mást, csak nézi némán,
ahogy a
hajó teste és az akna lassan, de
könyörtelenül sodródik egymás felé.
Egyre közelebb és
közelebb.
Arra ébredt, hogy összerándult a teste,
és beleordított az otthon csendjébe, épp
mielőtt
az akna felrobbant volna.
23

Vasárnap reggel Julia Astrid

nappalijának ablakánál ült, a mankóját a
széknek
támasztotta, és figyelte, hogyan veszi
birtokba a nővére, Lena és a férje,
Richard újra az
autójukat a dombháton.
A tervezettnél két héttel tovább volt
nála a kocsi, de most le kellett mondania
róla.
Talán jó is így, úgysem tud vezetni.
Lena és Richard szombaton érkezett
egy villámlátogatásra Ölandra,
beugrottak
Gerlofhoz, és megkávéztak vele
Marnasben, majd a házban töltötték az
éjszakát. Reggel
beköszöntek Astrid Linderhez, és
világossá tették, hogy magukkal akarják
vinni Juliát
Göteborgba.
Természetesen a fáradságot sem
vették rá, hogy kikérjék Julia véleményét.
Azt sem
tudta, hogy Lena és Richard be fog
futni, amíg meg nem látta a sötétzöld
Volvót, amint
bekanyarodott az utcába és leparkolt
Astrid háza elé. És akkor már késő volt
menekülőre
fogni.
– Szép jó napot! – kiáltotta Lena
élénken, amikor Astrid beengedte.
Megölelte Juliát,
akinek ettől megsajdult a törött
kulcscsontja.
– Hogy vagy? – nézett Lena a
mankóra.
 – Már egész jól – felelte Julia.
– Apa felhívott, és mondta, mi történt
– folytatta Lena. – Borzasztó... De
rosszabb is
lehetett volna... így kell felfogni:
rosszabb is lehetett volna. – Ez volt
minden, amit a
nővére mondani tudott. Aztán
hozzátette: – Nagyon kedves Astridtól,
hogy befogadott,
nem?
– Astrid egy angyal – értett egyet
Julia.
És ez igaz volt. Sokat beszélgettek
Astriddal. A nő élvezte, hogy a csendes,
üres
Stenvikben élhet, bár azt mondta,
néha igen magányosnak érzi magát.
Végtére is özvegy
volt, az egyetlen lánya pedig
orvosként dolgozott Szaúd-Arábiában, és
csak karácsonyra
meg nyári vakációra jött haza.
Richardnak egyáltalán semmi
mondanivalója nem volt, csak
türelmetlenül bólogatott,
le sem vette a világosbarna őszi
kabátját, és már néhány perc után
szakadatlanul a Rolex
óráját nézegette. Kétség sem fért
hozzá, hogy számára egyedül az fontos,
hogy mielőbb
visszavigye a kocsit Torslandába,
hogy a lánya kedvére autókázhasson,
gondolta Julia.
Astrid kávéval és rágcsálnivalóval
kínálta őket, Lenát meg majd’ szétvetette
a
lelkesedés, milyen csendes és békés
Stenvik ősszel, amikor minden turista
odébbállt.
Richard mereven ült a felesége mellet,
és egy szót sem szólt. Julia az asztal
másik oldalán
foglalt helyet, és kibámult az ablakon,
miközben egyre Vera Kant háza járt az
eszében.
– Hát jó, ideje indulnunk – mondta
Lena, miután megitta a kávét.
– Hosszú út áll előttünk.
Segített leszedni az asztalt, miközben
Richard kiment a ház mögé, hogy
megnézze az
ereszt, ami megrogyott.
Julia semmit sem tehetett, csak ült és
figyelt. Nem tudott járni, nem volt
munkája, és
családja se. De az élet megy tovább –
valahogy.
– Jó, hogy benéztetek – mondta.
 Lena bólintott.
– Rögtön eldöntöttük, hogy átjövünk
és hazaviszünk – felelte. – Így nem tudsz
vezetni.
– Köszönöm – mondta Julia. – De
nem kell hazavinnetek. Maradok.
Lena elengedte a füle mellett a
megjegyzést.

– Mi ketten majd a Forddal megyünk,

Richard meg a Volvóval – folytatta,
miközben
felemelte a kávéskannát. – Általában
Rydaholmban állunk meg ebédelni,
nagyon kellemes
az ottani étterem.
– Nem mehetek haza Jens nélkül –
mondta Julia. – Meg kell találnom.
Lena megfordult, és rámeredt.
 – Mit mondtál? – kérdezte. – De nincs
semmi...
Julia csak rázta a fejét, és
félbeszakította:
– Tudom, hogy Jens meghalt, Lena –
mondta. – Meghalt. Már felfogtam, de
nem is
erről van szó. Csak meg akarom
találni, bárhol van is.
– Jó, jó, rendben. Apa örül, hogy itt
vagy – mondta Lena. – Minden rendben.
Igen, sokkal jobb, mint bort inni és
kapkodni a pirulákat a tévé előtt
Göteborgban,
gondolta Julia. Néhány másodpercig
úgy érezte, hogy a sok elvesztegetett év
hatalmas
súllyal nehezedik a mellkasára. A sok
év, amikor a fia elvesztése fölött érzett
bánata
 fontosabb volt, mint a hozzá fűződő
szép emlékek, amik vigaszt nyújthattak
volna.
Elmerült a bánatban, és elutasított
mindent, ami segített volna
felülkerekedni.
De most megbékélt.
Végül, amikor már elég öreg az
ember, minden lecsillapszik, talál egy
békés helyet,
ahol otthon érzi magát, azok között,
akiket szeret. Stenvikben, Astriddal, aki
egy angyal.
És Gerloffal. És Lennarttal. Julia
szerette őket.
És Lena is jót akart. Julia tudta, hogy
voltaképpen a nővére is jót akar.
– Jó – mondta. – Találkozunk
Göteborgban.
 Fél órával később Richard beszállt a
Volvóba, Lena pedig a kis Fordba.
Előrehajolt, és
a szélvédőn át beintegetett Juliának.
Aztán elindultak, és Julia fellélegzett.
Egy perc múlva megszólalt a telefon
az előszobában.
– Veszem! – kiáltotta Astrid. Julia
hallotta, ahogy felemeli a kagylót, aztán
Astrid
bekiabált neki: – A rendőrség az,
Julia. Magát keresik... Lennart.
Julia könnyebben mozgott a ház sima
padlóján, kiment az előszobába, és
átvette a
kagylót.
– Halló!
– Hogy van? – kérdezte Lennart.
– Jobban – felelte Julia. – Az idő
minden sebet begyógyít... Astrid
gondoskodik rólam.
– Jó – mondta Lennart. – Híreim
vannak... De talán már hallotta is.
– Megtalálta Nils Kantot? – kérdezte
Julia.
Úgy hangzott, mintha Lennart
csendesen felsóhajtott volna a vonal
túloldalán.
– Nem holmi szellem ásta fel a pincét
– felelte. – Gerlof nem mondta?
– Nem igazán volt alkalmunk beszélni
– válaszolta Julia.
– Az apja segítségével megtaláltam a
dohányszelencék tulajdonosát – mesélte
Lennart.
– Tudja, a szelencékét, amikre Vera
pincéjében bukkantam.
– És ki az?
– Anders Hagman.
– Anders? – kérdezte Julia. – John fia?
Aki a kempingben dolgozik?
– Pontosan.
– Biztos benne?
– Nem vallotta be, mert nem tudtunk
beszélni vele eddig – felelte Lennart. –
Anders
eltűnt. De minden arra utal, hogy ő az
emberünk.
– Szóval nem Nils Kant aludt a
házban?
– Nem – mondta Lennart. – A
magyarázat mindig nagyon egyszerű,
Julia. Anders
Hagman alig néhány száz méterre
lakik onnan. Nem volt nagy ügy
sötétedés után
átlopóznia Vera Kant házába.

– De miért ásott?
 – Erről van pár elméletünk. Nekem
megvan a saját elképzelésem, és meg is
vitattam a
borgholmi kollégákkal – magyarázta
Lennart, aztán azt kérdezte: – Ismeri
Anderst?
Gyakran találkozott vele, amikor
Stenvikben élt?
– Nem. Fiatalabb nálam... négy vagy
öt évvel – válaszolta Julia, aki alig-alig
emlékezett Anders Hagmanra
gyerekkorából.
Csak halvány képei voltak egy
erőteljes testfelépítésű, szégyenlős,
csendes fiúról.
Öntörvényű volt, az apjának
dolgozott, és sosem vett részt semmilyen
nyári táncos
rendezvényen vagy a mólónál
rendezett mulatságon, ahogy más stenviki
eseményen sem.
Legalábbis Julia nem emlékezett rá.
– Elítélték testi sértésért – mondta
Lennart. – Hallott róla?
– Testi sértésért?
– Tizenkét évvel ezelőtt részeg
fiatalok civakodtak a kempingben.
Anders megijedt, és
leütött egy fiatal stockholmi fiút. Én
magam mentem ki éjjel, és tartóztattam
le.
Felfüggesztettet kapott és
pénzbírságot.
Néhány másodpercig csend volt.
– És most gyanúsítják valamivel? –
kérdezte Julia. – Nyomoz utána?
– Nem, nem nyomozok – felelte
Lennart. – Csak meg akarom találni, és el
akarok
beszélgetni vele... hogy megtudjam,
mit művelt Vera Kant házában. De
mindenképpen
betörést és magántulajdon elleni
vétséget követett el.
Ahogy én is, gondolta Julia.
– Jensről is kivallatja? – kérdezte
Julia. – Hogy hol volt, amikor Jens
eltűnt?
– Talán – válaszolta Lennart. – Maga
szerint kellene?
– Nem tudom – ismerte be Julia.
Arra sem emlékezett, hogy a fia és
Anders Hagman találkozott-e.
Találkozhattak
egyáltalán? Nyáron gyakran úsztak a
mólónál, ahonnan rá lehet látni a
kempingre. Jens
egész álló nap a parton szaladgált a
kis fürdőnadrágjában és a
szalmakalapjában. Anders
 ott állt a dombháton, és figyelte?
– Anders nyilvánvalóan Borgholmban
van. Meg fogjuk találni – folytatta
Lennart. – Ha
megtudok valamit, értesítem.

Gerlof is felhívta a baleset után, de

Julia rövidre fogta a beszélgetést.
Zavarban volt.
Minél többet gondolt arra, hogy betört
Vera Kanthoz, és azt hitte, hogy Jens ott
van, annál
kínosabban érezte magát.
Hétfő délután aztán Gerlof eljött
Stenvikbe John Hagmannal, és
becsengetett. Julia
egyedül volt otthon, Astrid Marnasbe
ment bevásárolni.
John vezetett, kint is maradt a
kocsiban. Julia látta, hogy ott gubbaszt a
volán mögött,
és tépelődik.
– Csak beugrottam, hogy megnézzem,
hogy vagy – mondta Gerlof. Eléggé
kifulladt, az
autótól a házig egyedül botorkált el.
– Megvagyok – felelte Julia. –
Készültök valahova Johnnal?
~ Smálandba megyünk – felelte
Gerlof kurtán.
– Mikor jöttök vissza?
Gerlof halkan felnevetett.
– Boel ugyanezeket a kérdéseket tette
fel. Az lenne a kedvére való, ha reggeltől
estig a
szobámban kuksolnék – mondta, majd
folytatta: – Késő délután vagy este már itt
leszünk... Benézünk Martin Malmhoz
is, hátha ma kissé tisztább lesz az elméje,
mint
 múltkor.
– Van ennek valami köze Nils
Kanthoz? – kérdezte Julia.
– Lehet – válaszolta Gerlof. – Majd
meglátjuk.

Julia bólintott. Ha Gerlof nem

hajlandó többet elárulni, úgy is jó.
– Hallottam Anders Hagmanról –
mondta. – Hogy segítettél a rendőrségnek
azonosítani.
– Megemlítettem a nevét... Szerintem
John nem repes az örömtől – felelte
Gerlof. – De
úgyis rájöttek volna előbb-utóbb.
– Csak beszélni akarnak vele –
közölte Julia. – Nem vagyok biztos
benne... de úgy
tűnik, a borgholmi rendőrség újra
nyomozást indít. Jens eltűnése ügyében,
úgy értem.
– Hmm... de szerintem rossz nyomon
vannak, ha Anderst gyanúsítják. És
persze John is
osztja a véleményemet.
– Akkor miért nem világosítjátok fel
őket?
– Mert nem szokásuk nyugdíjasokra
hallgatni. Szerintük nincs ki a négy
kerekünk –
mondta Gerlof. – Beszámíthatatlanok
vagyunk.
– De te sosem adod fel. Ami igen
bámulatos.
– Hát igen – nyugtázta Gerlof,
miközben kinyitotta az ajtót. – Minden
tőlünk telhetőt
megteszünk.
– Vigyázz magadra! – búcsúzott Julia.
– Abból nem lehet baj.
Az utóbbi megjegyzése elég gúnyosan
csengett, noha Julia nem volt tudatában,
hogy
amikor legközelebb látja, Gerlof
haldokolni fog.

PANAMAVÁROS, 1963 ÁPRILISA

A Panama állambeli Panamaváros a

csatorna partján fekszik.
Égbe nyúló tömbházak és romos
viskók egymás mellett. Autók, buszok,
motorok,
dzsipek. Meszticek, katonai
rendőrség, bankárok, koldusok, dongó
legyek és izzadt
 amerikai katonák bandái a
sugárutakon. Égett gázolaj, rothadt
gyümölcs és grillezett hal
szaga.
Nils Kant nap mint nap a szűk utcákat
rója, a talpa ég a cipőben.
Svéd matrózokat keres.
Costa Ricában nincsenek. Legalábbis
Nils sosem találkozott eggyel sem.
Őszintén
szólva azért jött ide, Panamavárosba,
hogy svédeket találjon.
Hat órán át buszozott délre. Az elmúlt
két év alatt ötször járt a csatornánál.
Az óceánokat összekötő hosszú
csatornán sorban állnak a hajók, hogy
lerövidítsék a
Horn-fokot megkerülő roppant utat. A
matrózok partra szállnak, és jól érzik
magukat a
 hatalmas kikötőben. Néhányan itt is
maradnak: a csavargóéletet választják.
Nils a megfelelő embert keresi a
matrózok között. Azok között kutat, akik
összegyűlnek a dokkoknál, amikor
Skandináviából érkeznek hajók, meg akik
a skandináv
templomok körül csoportosulnak,
amikor élelmet osztanak. Sokan a bárok
és a boltok
közelében töltik az éjszakát, és bármit
hajlandóak lenyelni, ha alkohol van
benne, az olcsó
kolumbiai rumtól kezdve a cipőboxból
desztillált tiszta szeszig.
Az ötödik látogatása második estéjén
éppen a repedezett betonjárdákon sétál,
amikor
néhány utcányira a skandináv
templom bejáratától megpillant egy
alakot, aki palackkal a
kezében egy kapualjban tántorog.
Lassan mozog, a térde megroggyan.
Nyöszörög,
köhögőroham tör rá, hányásszagot
áraszt.
Nils megáll előtte.
– Hogy vagy? – kérdezi svédül.
Olyasvalakire, aki nem érti ezt a nyelvet,
nem fecsérli
az idejét.
– Mi? – kérdezi a csöves.
– Azt kérdeztem, hogy vagy?
– Svéd vagy?
A svéd tekintete szomorú és kimerült,
de nem ostoba, a szakálla borzas, de a
szeme és a
szája körül futó ráncok még nem
mélyek. Még nem iszik túl régóta, olyan
harmincöt
 körülinek néz ki, vagyis nagyjából
egyidős Nilsszel.
Nils bólint.
– Ölandi.
– Ölandi? – A csavargó megemeli a
hangját, majd köhögésben tör ki. –
Öland, a
francba... Én smálandi vagyok... a
francba! Nybróban születtem.
– Kicsi a világ – feleli Nils.
– Csak... lekéstem a hajót, ami átment
a csatornán.
– Tényleg? De kár!
– Tavaly. Lekéstem... Úgy volt, hogy
két nappal később megy át.
Letartóztattak...
Verekedtem egy bárban, üvegből
nyakaltam a sört. Túl sokat. – A férfi
felnéz, a szemében
remény csillan. – Van pénzed?
 – Meglehet.
– Akkor vegyél valamit, whiskyt...
Tudom, hol lehet.
A férfi fel akar kelni, de a lába merev.
– Elmehetek venni egy üveggel –
ajánlkozik Nils. – Egy üveg whisky, és
megosztozunk. De akkor várj meg itt.
Megvársz?

A férfi bólint, és újra leroskad.

– Hozz valamit – csak ennyit motyog.
– Jó – válaszolja Nils, és
felegyenesedik anélkül, hogy a férfi
szemébe nézne. –
Lehetnénk barátok.

Öt héttel később Nils

Jamaicatownban, Puerto Limón angol
negyedében csavarog.
 Egy táblán a Tican Hotel felirat áll, de
a helyet aligha lehet hotelnek hívni, a
recepcióspult mindössze egy repedt
fadarab, ami pár asztallábon egyensúlyoz,
a
vendégkönyv meg tiszta paca. Az apró
emeleti vendégszobákhoz egy külső
lépcső vezet
fel.
Nils hallja, hogy az út túloldalán álló
épületben hangosan angolul beszélnek.
Nesztelenül felmegy a lépcsőn,
elhalad egy kövér csótány mellett, amely
lefelé mászik
a falon. Eléri az emelet keskeny
teraszát, ahonnan négy ajtó nyílik. Nils a
másodikon
kopogtat.
– Tessék! – kiált ki egy hang, mire
Nils benyit.
 Harmadszor látja a svédet, aki azt
állítja, azért jött, hogy hazajuttassa.
A svéd a meleg hotelszoba egyetlen
ágyán trónol, egy halom ágynemű és
barna foltos
párna között, a felsőteste csupasz, és
izzadságtól fénylik. A kezében pohár. Az
ágy
melletti íróasztalon egy kis ventilátor
zümmög.
Nils kezdi úgy hinni, hogy a férfi
ölandi. Noha sosem mondta, honnan jött,
Nils addig
hegyezte a fülét, amíg enyhe ölandi
hangzást nem vélt felfedezni a
beszédében. Az is
feltűnt neki, hogy a férfi jól ismeri a
szigetet. Vajon találkoztak már ott?
– Gyere csak be! – A svéd mosolyog,
és a falnak dől, majd az íróasztalon álló
 barbadosi rum felé biccent. – Egy
italt, Nils?
– Nem.
Nils becsukja maga mögött az ajtót.
Abbahagyta az ivást. Nem teljesen, de jó
úton jár.
– Limón csodás hely, Nils! –
lelkendezik az ágyon ülő férfi, és Nils
nem hall ki
gúnyolódást a hangjából. – Sétáltam
ma egyet, és merő véletlenségből
ráakadtam egy
igazi bordélyházra az egyik bár
mögött. A nők gyönyörűek voltak. De
persze nem
merültem el az élvezetekben, ha érted,
mire gondolok... Ittam egy pohárkával, és
eljöttem.
Nils kurtán bólint egyet, és a csukott
ajtónak dől.
 – Találtam valakit – mondja. – Egy
kiváló jelöltet. – Furcsának érzi a svéd
szót, miután
tizennyolc évet töltött külföldön.
Keresgélnie kell a megfelelő
kifejezéseket. – Smálandi.
– Jó, nagyon jó! – mondja elégedetten
a svéd. – Hol? Panamavárosban?
Nils bólint.
– Idehoztam... A határellenőrzés
szigorodott, meg kellett kennem néhány
embert, de
aztán ment, mint a karikacsapás. Most
San Joséban van, egy olcsó hotelben.
Elvesztette az
útlevelét, de kérvényeztünk egyet a
svéd követségen.
– Jó, jó! Mi a neve?
Nils megrázza a fejét.
– Nincs neve – feleli. – Maga sem
árulta el, hogy hívják.
– Nincs más dolgod, csak megnézni a
recepción – válaszolja a férfi. – Aláírtam
a
vendégkönyvet. Abból megtudhatod.
– Már megtudtam – mondja Nils.
– És?
– Fritiof Andersson.
A férfi elégedetten bólint.
– Szólíts csak Fritiofnak!
Nils megrázza a fejét.
– Ez egy régi dalból van, ami egy
matrózról szól. De én az igazi nevedet
akarom tudni.

– A nevem nem fontos – feleli a férfi,

és rábámul. – A Fritiof megteszi. Nem
gondolod?
– Lehet – bólint Nils lassan. – Egy
időre.
Fritiof megtörli a mellkasát és a
homlokát egy lepedővel: – De most meg
kell
beszélnünk néhány dolgot. Én most...
– Tényleg az anyám küldött?
– Már mondtam.
Úgy tűnik, az ágyon ülő férfi nem
igazán szereti, ha beléfojtják a szót.
– Küldött volna veled levelet is –
ellenkezik Nils.
– Majd később küld – mondja Fritiof.
– Kaptál pénzt, vagy nem? Az anyád
küldte. –
Belekortyol az italába. – De most
másról kellene tárgyalnunk... Két nap
múlva
hazamegyek. Egy darabig nem hallasz
rólam. De visszatérek, amint minden
készen áll,
 utoljára. Mit gondolsz, meddig fog
tartani?
– Hát... néhány hétig, talán. Meg kell
kapnia az útlevelét – feleli Nils.
– Remek – mondja Fritiof. – Tartsd
rajta a szemed, és csinálj mindent a
megbeszéltek
szerint. Aztán hazatérhetsz.
Nils bólint.
– Jó – nyugtázza Fritiof, és újra
megtörli az arcát.
Valaki felnevet lent az utcán, egy
motor elhúz az épület előtt. Nils már
nyitná az ajtót,
hogy kijusson ebből a bűzös szobából.
– Egyébként milyen érzés? – kérdezi a
férfi, és előrehajol.
– Micsoda? – kérdez vissza Nils.
– Fúrja az oldalam a kíváncsiság. – A
férfi, aki Fritiof Anderssonnak mondja
magát,
elmosolyodik a mocskos ágyneműk
között. – Csak úgy kérdezem, Nils,
puszta
kíváncsiságból... Milyen érzés embert
ölni?

24

Gerlof és John áthajtott az Öland

hídon, elhaladt Kalmar mellett, és
északra tartott
Smáland partja mentén. Egyikük sem
volt túl beszédes kedvében.
Gerlof főleg azon merengett, hogy
egyre bonyolultabb elszabadulnia a
marnasi
 otthonból. Boel alaposan kivallatta
reggel, hova készül és meddig lesz el. A
végén tett egy
célzást rá, hogy Gerlof talán túl
egészséges ahhoz, hogy otthonban lakjon.
– Sok idős ember él Észak-Ölandon,
akik alig tudnak mozogni, és boldogok
lennének,
ha kapnának itt egy szobát, Gerlof –
mondta. – Meg kell győződnünk róla,
hogy a
leginkább rászorulóknak biztosítjuk az
ellátást.
– Igaz – felelte Gerlof, és a botjára
támaszkodva elindult.
Neki talán nincs joga hozzá, hogy
törődjenek vele? Hiszen tíz métert is alig
tud
megtenni segítség nélkül! Boelnek
örülnie kellene, hogy néha kimegy a friss
levegőre, egy
olyan régi baráttal, mint John. Hát
nem?
– Szóval Anders elment – mondta
Gerlof végül, amikor már csak néhány
kilométerre
voltak Ramnebytól.
– Igen – válaszolta John, aki mindig
betartotta a sebességhatárokat, ezért szép
kis
kocsisor gyűlt össze mögöttük.
– Feltételezem, figyelmeztetted, hogy
keresi a rendőrség – mondta Gerlof.
John némán ült a volánnál, de aztán
bólintott.
– Nem tudom, jó ötlet volt-e –
folytatta Gerlof. – A rendőröket
rendszerint felbőszíti,
ha valaki nem hajlandó szóba állni
velük.
 – Csak azt akarja, hogy hagyják békén
– felelte John.
– Beszéltél Robert Blomberggel,
amikor Borgholmban jártál múlt héten? –
kérdezte
rövid szünet után John. – Mármint az
autókereskedővel.
– Láttam – válaszolta Gerlof. – A
bemutatóteremben volt. De nem
beszéltünk... Nem
igazán tudtam, mit mondhatnék.
– Lehet, hogy ő Kant? – kérdezte
John.
– Ha már így rákérdeztél...
Gondolkodtam rajta, de szerintem nem ő
az – közölte
Gerlof. – Nem valószínű, hogy
olyasvalaki, mint Nils Kant, új névvel tér
vissza Dél-
Amerikából, és új életet kezd
Borgholmban.
– Lehet – felelte John.
Pár perccel később elhaladtak egy
sárga tábla előtt, ami arról tájékoztatta
őket, hogy
megérkeztek Ramnebyba. Délelőtt
háromnegyed tizenegy volt. Egy frissen
vágott fával
megrakodott teherautó húzott el
mellettük.
Gerlof még sosem járt Ramnebyban,
sem kocsival, sem hajóval. A falu nem
volt
nagyobb Marnasnél, és egykettőre
átértek rajta, majd lekanyarodtak a
fűrészmalom felé.
A malomnál zárt acélkapu fogadta
őket, előtte parkoló, ahol John megállt.
Gerlof fogta az irattáskáját, odasétált a
kapuhoz, és becsengetett. Nemsokára
recsegő
hang hallatszott a kapu melletti kis
hangosbeszélőből.
– Halló! – mondta Gerlof – Halló! A
Famúzeumba jöttünk. Kinyitná a kaput,
kérem?
A hangosbeszélő néma maradt.
– Hallottak? – kérdezte John.
– Nem tudom.
Gerlof károgást hallott a háta mögül,
hátranézett, és két varjút pillantott meg a
parkoló
melletti csupasz nyírfán. Egyre csak
káráltak, és Gerlof arra gondolt, hogy az
ölandi
varjaknak teljesen másmilyen a
hangjuk. Vajon a madarak is
nyelvjárásokat beszélnek?
 Aztán észrevette, hogy valaki
közeledik a kapu túloldalán. Az idősebb
férfi, aki sapkát
és bélelt fekete kabátot viselt,
majdnem olyan lassan mozgott, mint
Gerlof maga. A férfi
megnyomott egy gombot odaát, és a
kapu feltárult.
– Heimersson – mondta, és kezet
nyújtott.
– Szeretnénk megnézni a Famúzeumot
– mondta Gerlof a bemutatkozás után. –
Tegnap
telefonáltam...
– Rendben van – mondta Heimersson,
és megfordult, hogy mutassa az utat. –
Jól tette,
hogy ideszólt. A múzeum igazából
csak nyáron tart nyitva. Augusztusig. De
ha előre
 idetelefonálnak, megnézhetik.
Elérték az üzemet. Gerlof arra
számított, hogy frissen fűrészelt fa illata
fogja
csiklandozni az orrát, és mindenütt
sapkás férfiakat lát, akik halomba rakják
a deszkát a
fűrészporban. Mint mindig, most is
leragadt a múltban. Ehelyett csak
aszfaltozott
térségeket látott a robusztus szürke
épületek között, amelyeket acélból és
alumíniumból
emeltek. Egy roppant tábla ékeskedett
rajtuk: Ramnebyi Fűrészáru.
– Negyvennyolc évig dolgoztam itt –
szólt hátra Heimersson a válla felett
Gerlofnak. –
Tizenöt esztendősen álltam munkába,
és itt is maradtam. Így van ez... Most én
vagyok a
múzeum gondnoka.
– Abból a faluból jövünk, ahol egykor
a tulajdonosok éltek – mesélte Gerlof. –
Észak-
Ölandról.
– A tulajdonosok? – kérdezett vissza
Heimersson.
– A Kant család.
– Már nem az övék a hely –
magyarázta Heimersson. – A hetvenes
évek végén, amikor
August Kant meghalt, eladták. Most
egy kanadai erdészeti cég tulajdona.
– És a korábbi tulajdonost, August
Kantot ismerte? – kérdezte Gerlof.
– Hogy ismertem-e? – mosolyodott el
Heimersson, mintha valami vicceset
hallott
volna. – Minden nap találkoztam vele.
Mindig jött a sportkocsijával... Na, itt is
vagyunk.
Ez a régi iroda, a végén már ez is túl
kicsinek bizonyult.
Heimersson kinyitotta az ajtót,
bement, és felkapcsolta a villanyt.
– Nos hát... Isten hozta magukat!
Fejenként harminc korona lesz.
A pult mögé lépett, amin egy
hatalmas, ősrégi pénztárgép állt.
Gerlof fizetett, a két belépőjegy
szakasztott úgy nézett ki, mint amilyet
Ernst Adolfsson
tárcájában talált. Aztán bementek a
múzeumba.
Nem volt nagy, csupán két
helyiségből állt, amelyeket egy rövid
folyosó kötött össze.
Az egyik helyiség közepén egy régi
fűrész és egy mérőműszer állt, a falakat
fényképek
borították. Számtalan feketefehér,
bekeretezett, beüvegezett felvétel, rajtuk
kis címkék
tájékoztattak róla, mi látható a képen.
Gerlof csendesen a falhoz sétált, és
megnézett egy
munkásokat ábrázoló csoportképet.
Aztán egy fűrészeket szorongató
favágókról készült
fotót vett szemügyre, majd egy olyat,
amin horgonyzó hajók sorakoztak,
fedélzetükön
nagy halom fa.
– A másik teremben újabb felvételeket
is láthatnak – szólalt meg Heimersson a
háta
mögött.
– Rendben – nyugtázta Gerlof.
Szívesebben nézelődött volna
egyedül, és észrevette, hogy John
óvatosan el is surrant a
tárlatvezető mellől.
– Az első számítógépünket is
kiállítottuk ott – folytatta Heimersson. –
Óriási
előrelépés... Úgy értem, ma már
minden munkálatot számítógépek
vezérelnek. Jómagam
ugyan nem értem, hogyan működnek,
de nagyon hatékonynak tűnnek.
– Igen.
Gerlof egyre csak a fekete-fehér
képeket pásztázta.

– A Ramneby még Japánba is visz ki

csiszolt fát – magyarázott Heimersson. –
Gondolom, maguk nem üzletelnek
velük.
 – Nem – felelte Gerlof, majd gyorsan
hozzátette: – De a londoni Szent Pál-
székesegyház padlóját ölandi mészkő
fedi.
Heimersson nem válaszolt, így Gerlof
témát váltott.
– Az egyik barátunk itt járt a múlt
hónapban, Ernst Adolfsson.
– Ölandi?
Gerlof bólintott.
– Kőfaragó. Szeptember közepén
járhatott itt.
– Igen, emlékszem rá – mondta
Heimersson. – Kinyitottam a múzeumot a
kedvéért,
ahogy most maguknak is. Jól
elbeszélgettünk. Mondta, hogy Ölandon
lakik, de eredetileg
ebből a faluból származik.
– Ramnebyból? – kerekedett el Gerlof
szeme.
– Igen. Itt nőtt fel, aztán Ölandra
költözött.
Ez újdonság volt Gerlofnak, aki sosem
hallotta Ernstet a szülőfalujáról beszélni.
Tett még néhány lépést, és meglátta: a
képen Martin Malm állt August Kant
oldalán a
fűrészmalom kikötőjében, szorosan a
fiatal munkások sorfala előtt.
Baráti hangulatú munkamegbeszélés
a fűrészmalom kikötőjében 1959-ben –
hirdette a
kép alá ragasztott gépelt papírcsík,
noha a felvételen csak egyetlenegy férfi
mosolygott
barátságosan. A többiek – köztük
Malm és Kant – komoly arckifejezéssel
bámultak a
lencsébe.
 1959. Ez jócskán az előtt volt, hogy
Malm megvette az első óceánjáróját,
gondolta
Gerlof.
Ezen a másolaton – ami lényegesen
nagyobb volt, mint a könyvben közölt
kép – tisztán
látható volt a kéz Malm bal vállán, és
a gesztus barátinak tűnt. Gerlofnak soha
nem jutott
eszébe, hogy átkarolja Martin
Malmot, nem az a fajta volt, aki szereti a
bizalmaskodást.
De ha August Kantnak ez megfelelt...
– Ez itt az egyik barátunk – mondta
Gerlof, és Martin Malmra mutatott. – Egy
ölandi
hajóskapitány.
– Igen, igen – felelte Heimersson.
Nem hangzott különösebben
felcsigázottnak. – A
régi szép időkben rengeteg teherhajó
megfordult itt... Fát szállítottak Ölandra.
Hiszen
maguk nem bővelkednek az erdőkben.
– Nincsenek erdeink, mert a
szárazföldiek kivágták őket – vágott
vissza Gerlof. Aztán
ismét a képre bökött. – Ez itt August
Kant, ugye?
– A legjobb főnök volt, igen.
– Volt egy hírhedt unokaöccse –
mondta Gerlof. – Nils Kant.
– Ó, igen – sóhajtott fel Heimersson. –
Hallottam már hírét. Megölt egy rendőrt.
Olvastam az újságban is. De már
meghalt. A tengerentúlra menekült és
meghalt, ha jól
tudom.
– Igen – felelte Gerlof. – Járt itt a
szökése előtt?
– Szerintem a főnök nem rajongott
Nilsért – mondta Heimersson. – Sosem
hozta szóba.
Így hát más se beszélt róla, legalábbis,
amikor a főnök itt volt.
– Talán nem akarta megszellőztetni,
hogy tudja, hol bujkál Nils – vélekedett
Gerlof.
– Az könnyen lehet – válaszolta
Heimersson. – Nils idejött, miután
kereket oldott
Ölandról, miután megölte a rendőrt.
– Tényleg? Beszélt a nagybátyjával?
– Azt nem tudom. De egy darabig erre
ődöngött... Látták az erdőben – mesélte
Heimersson, és egy képre mutatott. –
Gunnar akkoriban küldönc volt, akárcsak
én. Azzal
hencegett, hogy találkozott vele, és
pénzt kapott tőle. De sok mindennel
hetvenkedett...
Csak arra emlékszem, hogy végül
valaki befújta a rendőrségen Nilst.
Idejöttek, és napokig

figyelték a fürészmalmot, hátha

felbukkan. Mindenki nagyon ideges
volt... De tettük a
dolgunkat, persze. És a gyilkos végül
nem jelent meg.
Gerlof látta a lelki szemei előtt, ahogy
Nils az iroda körül ólálkodik, a földre
lapul,
majd próbál bekandikálni az ablakon,
hogy bent van-e August bácsikája.
– A barátunk, Ernst látta ezt a kikötői
képet? – kérdezte Gerlof.
Heimersson elgondolkodott.
 – Igen – felelte aztán. – Hosszan
elidőzött előtte. Megkérdezte, kik vannak
rajta.
– Hogy kik vannak rajta? –
csodálkozott Gerlof. – Megkérdezte a
munkások nevét?
– Igen. És meg is mondtam neki
azokét, akikre emlékszem. Ha az ember
megvénül,
olyan lesz a feje, mint a szita...
Például én nem...
– Megmondaná nekem is, kik vannak
a képen? – szakította félbe Gerlof.
Elővette a jegyzetfüzetét és a
golyóstollát az irattáskájából.
– Persze – felelte készségesen
Heimersson. – Nos, kezdjük balról...
Három ember volt a sorban, akikre
Heimersson nem emlékezett – vélhetően
matrózok
 voltak –, a többiek nevét sikerült
Gerlofnak feljegyeznie: Per Bengtsson,
Knut Lindkvist,
Anders Ákergren, Claes Frisell,
Gunnar Johansson, Jan Ekendahl és
Mikael Larsson.
Gerlof végignézte a listát, de egyetlen
név sem tűnt ismerősnek. Még mindig
nem
értette, mit keresett itt Ernst.
Heimersson vidáman ballagott előttük.
Átvonultak a folyosón a másik terembe.
– Ott van az első számítógépünk...
Akkora, mint egy ház. De akkoriban
ilyenek voltak.
Gerlof szórakozottan biccentett, és
kivárta, míg Heimersson mindent
végigmutogat a
teremben, ahol a fürészmalom és a
favágás általános fejlődését mutatták be.
Többnyire
számokról és óriási masinákról volt
szó.
– Tényleg nagyon érdekes – mondta
Gerlof tíz perc múlva. – Köszönjük
szépen!
– Örülök, hogy eljöttek – mondta
Heimersson. – Mindig örömmel tölt el,
ha olyanokkal
találkozhatom, akiket érdekel a faipar.
Kikísérte őket, és az egyik
acélépületre bökött.
– Épp most vezettük be az új
röntgensugaras eljárást, amivel
megállapíthatjuk, milyen
minőségű a fa – mondta. – Meg
szeretnék nézni azt is?
Gerlof a szeme sarkából látta, hogy
John gyorsan megrázza a fejét, elege volt
már.
 – Köszönjük – mondta –, de szerintem
az túlságosan bonyolult lenne nekünk. De
szívesen lenéznénk a kikötőbe, ha
lehet. Csak úgy magunkban.
– A kikötőbe? – ámult el Heimersson.
– Nem nevezném kikötőnek. Túl sekély a
víz,
hogy a nagy hajók idejöjjenek.
Teherautókkal szállítják el a fát.
– Mi azért megnéznénk –
makacskodott Gerlof.
– Hát jó – adta be a derekát
Heimersson. – Akkor bezárok.
Heimerssonnak igaza volt. Ahogy
megtették azt a száz métert a vízig,
Gerlof is látta,
hogy ez nem igazán kikötő. Semmi
olyasmi nem volt itt, amit rakpartnak
lehetett volna
nevezni, az aszfalt berepedezett, és a
gránitkockák – már ami megmaradt
belőlük –
meglazultak, a soruk meglehetősen
foghíjas volt.
Az egykori rakpart mellett egy famóló
nyúlt a vízbe jó tíz méter hosszan. Erre is
ráfért
volna a felújítás, Gerlof véleménye
szerint. Nincs elég fa a fűrészmalomban,
hogy
helyrehozzák?
A móló mellett egy magányos öreg
facsónak ringatózott a vízen, arra várt,
hogy a
tulajdonosa érte jöjjön, és kiemelje,
mielőtt megérkeznek a téli viharok.
A szél a part felől fújt, kegyetlenül
hideg volt, és Öland csak egy keskeny
sötét csíknak
látszott a horizonton. Noha a smálandi
partvidék, amit szigetek és öblök
tarkítottak,
káprázatos volt, Gerlof máris
hazavágyott.
– Gondolom, itt kötöttek ki Martin
Malm hajói – mondta.
– Igen – felelte John. – Itt készült a
kép.

Más látnivaló nemigen akadt, és

Gerlof érezte, ahogy a hideg behatol a
kabátja alá.
Egyáltalán nem vágyott rá, hogy
végigsétáljon a mólón ebben a szélben, és
amikor John
hátat fordított a tengernek, követte a
példáját.
Visszaúton Gerlof megállt, és elnézett
a fürészmalom épületei közötti tágas
térség felé.
Tökéletesen kihalt volt.
Ebben a pillanatban beléhasított a
bizonyosság. Nem volt benne logika, a
tudatalattija
sötét mélyéből merült fel, akár egy
hal, ami hirtelen megjelenik a víz
felszínén, és még
mielőtt végiggondolhatta volna, már
el is hagyták a száját a következő szavak:
– Itt kezdődött.
– Mi? – kérdezte John.
– Minden itt kezdődött. Nils Kant és
Jens és... Az unokám azért halt meg, mert
itt
elkezdődött valami.
– Itt Ramnebyban?
– Igen, itt. A fíírészmalomban.
– Honnan veszed ezt?
– Érzem – mondta Gerlof, és hallotta,
milyen ostobán hangzik, amit összehord.
De
mégis folytatta: – Találkoztak, volt
valami... Szerintem volt egy
megbeszélés. Amikor
Nils idejött... Biztosan találkozott
August bácsikájával, és kötöttek
valamiféle egyezséget.
Valami ilyesmi történhetett.
De a bizonyosság érzése már tova is
szállt.
– Hát, jó. Akkor hazamegyünk? –
kérdezte John.
Gerlof lassan bólintott, aztán
elindultak.
Gerlof egyedül ült John kocsijában.
Az autó egy nagy kőház előtt parkolt a
kihalt
Larmgatanon Kalmar szívében. John
meg akart állni a városban, hogy
beugorhasson a
testvéréhez, Ingridhez, mielőtt
visszamennek Ölandra.
Gerlof újra végigvette a dolgokat.
Mire jutottak a múzeumlátogatással?
Nem tudta.
Az út túloldalán kinyílt Ingridék
tömbházának ajtaja, és John lépett ki.
Egyenesen a
kocsihoz jött, és kinyitotta a
vezetőoldali ajtót.
– Jól van? – kérdezte Gerlof.
John szó nélkül beült a volánhoz.
Aztán beindította a motort, és
kikanyarodott az útra.
Elhagyták Kalmart, és néma csendben
felhajtottak a nyílegyenes autópályára,
ami
Öland felé vezetett. Gerlof csak a
hídnál döntött úgy, hogy már eleget
hallgattak.
– Valami baj van? – kérdezte. –
Történt valami Ingridéknél?
John kurtán biccentett.
– A rendőrség megtalálta Anderst –
mondta. – Ebéd közben fogták el.
– Hol? – kérdezősködött Gerlof. –
Ingridéknél?
John bólintott.
– Anders a nagynénjéhez jött. Itt
húzódott meg. Most meg letartóztatták.
– Letartóztatták? Biztos? –
csodálkozott Gerlof. – Csak akkor
tartóztatnak le valakit,
ha...
– Ingrid azt mondta, kopogás nélkül
rontottak be – vágott a szavába John. –
És azt
mondták Andersnek, velük kell
tartania Borgholmba. Nem voltak
hajlandóak egyetlen
kérdésre sem válaszolni.
– Tudtad, hogy Anders Kalmarban
bujkál?
John nem felelt, csak ismét bólintott.
– Ahogy már reggel is mondtam –
kezdte Gerlof lassan –, sosem jó ötlet
olajra lépni, ha
a rendőrség beszélni akar az emberrel.
Az csak gyanakvást ébreszt.
– Anders nem bízik a rendőrökben –
magyarázta John. – Meg akarta
akadályozni azt a
dulakodást a kempingben. Aztán
bíróság előtt kötött ki, de a
stockholmiakat senki sem
vonta felelősségre.

– Tudom – mondta Gerlof. – Ez nem

igazság! – Elmerengett egy pillanatra,
majd
amilyen tapintatosan csak tudta, azt
kérdezte: – De ha... ha a rendőrség azt
hiszi, hogy
Andersnek bármi köze lehet az
unokám eltűnéséhez, és erről akarnak
beszélni vele...
elképzelhető, hogy igazuk van?
Mármint jobban ismered Anderst, mint
bárki más...
Gyanítottál valaha valamit?
John megrázta a fejét.
– Anders tisztességes ember.
– El sem gondolkozol rajta? –
kérdezte Gerlof.
– Az egyetlen butaság, amit valaha
láttam tőle – mondta John – az volt, hogy
egy este a
móló melletti borókabokrok közé
rejtőzött, hogy meglessen pár lányt, akik
éppen
fürdőruhába öltöztek át. Tizenkét-
tizenhárom éves lehetett. Megmondtam
neki, hogy soha
többé ne csináljon ilyet. És nem is
csinált, amennyire tudom.
Gerlof bólintott.
– Hát, ez nem komoly vétség –
mondta.
– Tisztességes ember – ismételte John.
– Ettől függetlenül letartóztatták.
Az autó átszáguldott a hídon, és
visszaértek a szigetre.
Gerlof elmerült a gondolataiban,
miközben a szélfútta alvart nézte a főúttól
keletre.
Ismét bólintott.
– Rendben. Irány Borgholm! –
mondta. – Még egyszer utoljára beszélni
szeretnék
Martin Malmmal. Ő majd elmondja,
mi is történt valójában.

25

– Egyedül fogok beszélni Anders

Hagmannal – mondta Lennart Juliának,
miközben
Borgholm felé tartottak a
rendőrautóval. – Jön egy kalmari
felügyelő is, aki járatos az
ilyen dolgokban.
– Hosszú kihallgatás lesz? – tudakolta
Julia, és a volánnál ülő Lennartra
sandított.
A férfi új, bélelt zakót viselt, aminek
vállán ott volt a rendőrjelvény. Kiöltözött
a
városba.
– Szerintem nem lesz igazi kihallgatás
– mondta sietősen. – Inkább csak
elbeszélgetés.
Nem tartóztatták le, nem gyanúsítják
semmivel. Nincs ellene bizonyíték. De ha
beismeri,
hogy ő tört be Vera Kant házába, és ő
tette ki az újságkivágásokat, akkor biztos,
hogy
szóba kerül a fia is, Julia. Akkor majd
meglátjuk, mi mondanivalója van
Andersnek erről.
– Próbáltam felidézni, hogy... hogy
érdeklődött-e Jens iránt bármi módon –
felelte
Julia. – De semmi ilyesmi nem jut
eszembe.
 – Jó, de nem szabad ilyesmivel
gyanúsítgatnia embereket.

***

Lennart akkor hívta Juliát, amikor

éppen a kávéját kortyolgatta Astriddal
kedd reggel.
A rendőr közölte, hogy elfogták
Anders Hagmant Kalmarban, és átvitték
Borgholmba. Fél
órával később Juliáért jött egy
rendőrautóval. Julia igen hálás volt a
férfinak, hogy már a
kezdetektől fogva bevonja a
nyomozásba – vagy mi is ez? –, de ideges
is volt mindattól,
ami rá várt.
 – Én egy másik helyiségben leszek,
ugye? – kérdezte. – Kötve hiszem,
hogy...
– Persze! – vágta rá Lennart. – Abban
a szobában csak Anders és Niklas
Bergman, a
felügyelő lesz velem.
– Egy üvegfalon át nézhetem, amin a
másik oldalról nem lehet átlátni? –
kérdezte Julia.
Rögtön megbánta a kérdést, amikor
meglátta Lennart mosolyát.
– Nem, nincs semmi ilyen – mondta a
férfi. – Ilyeneket csak az amerikai
tévésorozatokban látni. Néha
videoszalagra rögzítjük az eseményeket,
de ez sem történik
meg túl gyakran. Stockholmban
előfordul, hogy szembesítik az embert a
gyanúsítottal, de
 nálunk nem.
– Maga szerint ő tette? – kérdezte
Julia, amikor megálltak az első
borgholmi
közlekedési lámpánál.
Lennart megrázta a fejét.
– Nem tudom. De beszélnünk kell
vele.
A borgholmi rendőrség épülete a
városba vezető főút egyik keresztutcáján
állt. Lennart
behajtott a parkolóba, és kinyitotta a
kesztyűtartót. Julia látta, ahogy a papírok,
névjegykártyák és rágógumicsomagok
között kotorászik.
– Ezt nem szabad elfelejtenem –
mondta a férfi. – Na, nem mintha
szükségem lenne rá,
de nem hagyhatom itt.
Kivette a fegyverét, ami egy fekete
pisztolytokban volt. Lennart
villámgyorsan az
övére akasztotta, és megvárta, hogy
Julia kikecmeregjen a kocsiból, és a
mankójával
egyensúlyozva megálljon előtte, majd
bevezette a rendőrségre.
Julia a pihenőszobában várakozott. Az
egyik sarokban volt egy tévé, és Julia
azon
kapta magát, hogy ugyanazt az
amerikai teleshop csatornát bámulja, amit
délben otthon is
szokott nézni Göteborgban.

Hirtelen teljesen érthetetlennek tűnt a

dolog. Hogy gondolhatta, hogy egy
teleshop
csatorna adását egyáltalán érdemes
megnézni?
Nem sokkal két óra előtt Lennart
visszatért.
– Ennyi volt – mondta. – Egyelőre.
Nem enne valamit?
Julia bólintott, mert nem akarta
kimutatni a kíváncsiságát. Lennart majd
megoszt vele
mindent a kellő pillanatban, és követte
a férfit kifelé.
– Anders még itt van? – kérdezte,
amikor kiértek a hideg Storgatanra.
– Visszamehetett a borgholmi
lakásába.
Lennart lassan sétált a járdán,
alkalmazkodott Julia tempójához. Julia
igyekezett olyan
gyorsan szökdécselni, ahogy csak
tudott, de a jéghideg szélben az ujja
érzéketlenné
 fagyott.
Lennart ismét megszólalt.
– De lehet, hogy nem is az övé a
lakás, hanem az anyjáé. Nem tudom.
Mindenesetre
megígérte, hogy nem válik köddé,
hátha még egyszer beszélnünk kell vele...
Mit szólna
egy jó kínaihoz? Már torkig vagyok a
pizzával.
– Ha nincs messze – válaszolta Julia.
Lennart elvezette a borgholmi
templom mellett lévő kínai étterembe.
Alig pár vendég foglalt helyet az
asztaloknál. Lennart és Julia felakasztotta
a kabátját,
mielőtt leültek az ablak melletti
asztalhoz.
Julia a fehér templomot nézte, és az a
forró nyári nap jutott az eszébe, amikor
itt
konfirmált. Szerelmes volt az egyik
fiúba a konfirmációs csoportból. Úgy
hívták... Hogy is
hívták? Akkoriban mindennél
fontosabb volt, most meg elfelejtette!
– De mit művelt Anders a házban? –
kérdezte halkan, miután megrendelték az
ételt: öt
kis tálat, amin majd megosztoznak. –
Elmondta?
– Igen... Azt mondta, gyémántokat
keresett – felelte Lennart.
– Gyémántokat?
Lennart bólintott, és kibámult az
ablakon.
– Ez egy régi pletyka... Én is
hallottam. Úgy vélték, hogy a
németeknél, akiket Nils
Kant megölt, hadizsákmány volt, amit
a Baltikumból hoztak. Azt rebesgették,
drágakövek
voltak náluk. Anders meg a fejébe
vette, hogy Nils a pincében ásta el a
kincset, mielőtt
odébbállt. Ezért aztán ásott és ásott...
de nem talált semmit – mesélte Lennart,
aztán még
hozzátette: – Legalábbis ezt mondta.
Elég különc figura.
– És az újságkivágások? – kérdezte
Julia.
– A szekrényben voltak. Anders
megtalálta, és kitette őket. Szerinte Vera
gyűjtötte
össze a cikkeket. – Lennart Juliára
emelte a tekintetét. – És tudja, mit
mondott még? Azt,
hogy érezte Vera jelenlétét a házban.
Hogy szellemek vannak odabent.
 – Értem. – Julia csak ennyit felelt.
Nem akarta megosztani Lennarttal,
hogy hasonlót érzett ő maga is. Soha
többé nem
akart arra az éjszakára gondolni, amit
Vera Kant házában töltött.
Volt még egy kérdése, de nem tudta,
fel akarja-e tenni egyáltalán. De mielőtt
az étel
megérkezett volna az asztalukhoz,
Lennart magától is választ adott rá.
– Anders azt mondta, nem látta a fiát
azon az őszi napon. Egy az egyben
megkérdeztem
tőle, és azt válaszolta, semmit sem
tud. A házban töltötte a napot, mert
odakint ködös és
nyirkos volt az idő, és csak akkor
szerzett tudomást a történtekről, amikor
megkérték,
 hogy csatlakozzon a keresőkhöz.
Niklas Bergmannak az volt az érzése,
hogy Anders
igazat mond. Pont olyan nyíltan
mesélt erről, mint arról, hogy betört Vera
Kant házába.
Julia csak bólintott egyet.
– Úgyhogy nem jutottunk előrébb –
összegezte Lennart. – Ha csak nem derül
ki valami
más is.
Julia lepillantott a kezére, és azt
mondta:

– Próbáltam továbblépni... nem

temetkezni a múltba. Eddig nem sikerült
valami jól, de
idén ősszel kicsit jobb. Nagyon kicsit.
– Felnézett Lennartra. – Szerintem jót
tett, hogy
visszajöttem Ölandra... és hogy
találkoztam az apámmal. Meg magával.
– Örömmel hallom – felelte Lennart. –
Én is a múlt foglya voltam hosszú-hosszú
ideig.
– Elhallgatott, majd folytatta: – És
olykor tényleg pocsékul éreztem magam,
amíg rá nem
jöttem, hogy a bosszú nem boldogít.
Tovább kell lépni. Nem könnyű meglátni
a
továbbvezető utat, de meg kell
keresni.
– Igen – értett egyet Julia. – A holtak
meg nyugodjanak békében.
 PUERTO LIMÓN, 1963 JÚLIUSA

Nils elhagyja a limóni strandot, a

Playa Bonitát, amikor az összes bor
elfogyott és a
parti a végéhez közeledik. Két üveg
chilei vörösbort ivott meg egymaga az
este folyamán,
de még mindig nem érzi elég
részegnek magát ahhoz, ami most jön.
Nem sokan látogattak el a Playa
Bonitára ma, és a többség már rég haza is
ment.
Csak ketten maradtak. Árnyakként
ülnek a fövenyen a pislákoló tűz mellett.
Részegen
énekelgetnek és röhögnek, miközben
átkarolják egymást. Az egyikük az a férfi,
akit Nils
Fritiof Anderssonként ismer, a másik
az áldozatuk, a smalandi fickó. Nils
többnyire
Borrachonnak szólítja. Az alkoholista.
Costa Rica sokkal jobb, mint Panama,
véli Borrachon. Nem is érti, miért nem
jött ide
hamarabb. Limón egyenesen
fantasztikus város. Valójában nem is akar
hazamenni. Soha
többé.
Nils azt mondta neki, addig marad,
ameddig akar.
Nils segített Borrachonnak átjönni
Costa Ricába. Mikor valamelyest
józanabb volt,
igényelt Borrachonnak ideiglenes
útlevelet a panamai nagykövetségen
ahelyett, amit a
hajón hagyott, aztán felrakta a San
José-i vonatra. Bérelt neki egy szobát egy
olcsó
szállodában a főpályaudvarnál, adott
neki pénzt borra és ételre, aztán várta
Fritiof
Anderssont.
Borrachon hálás volt, fárasztóan hálás.
Új barátra akadt, valakire, aki megérti.
Akiért
meghalna.
Nils bólint, és Borrachonra mosolyog,
de a szíve mélyén szakadatlanul azt
kívánja,
hogy Fritiof Andersson a lehető
leghamarabb térjen vissza, és siessen a
segítségére. És
már jön is Fritiof Andersson... –
mondja a dal. Nils nem akar ezzel a
nyomorult svéddel
barátkozni, aki odáig van érte. Csak
haza akar menni Ölandra. Fritiof
megígérte, hogy
megszervezi, és Nils semmi mást nem
akar, csak hazatérni...

Dalolj velem egyet,

Aztán vigyél haza engem...

Fritiof meg az elrejtett drágaköveket

akarja.
Nils legalábbis ezt gyanítja. A
látogatásai alkalmával Fritiof
számtalanszor említette.
Tudja, mi történt az alvaron a háború
után.
– Mondták, honnan jöttek? A németek
– kérdezte. – Igaz, hogy hoztak valamit
magukkal Ölandra? Hadizsákmányt?
És ha igen... mi lett vele? Mit csináltál
vele, Nils?
Temérdek kérdés, de Nils úgy véli,
hogy a férfi, aki Fritiofnak nevezi magát,
már
mindre tudja a választ.
Nils felel neki, de csak tömören, de
azt sosem mondja el, hol vannak a
drágakövek. A
kincs az övé, mindegy, mennyit ér.
Megszolgált érte, hiszen annyi éve él
pénz nélkül.
Nem sokáig van nyugta Borrachonnak
a kis San José-i szobában, de Nilsnek ott
kell
tartania, amíg Fritiof megérkezik.
Három nap után kifogynak a
beszédtémákból, és egy hét
után nem marad más közös
tennivalójuk, csak bort vedelni. Némán
ülnek a szállodai
szobában, körülöttük üres palackok,
míg odakint a nap forrón tűz az utcára.
 Végül aztán Fritiof gépe földet ér a
reptéren, és a fickó széles mosollyal,
napszemüvegben beállít a szállodába.
Borrachon fel sem eszmél bódultságából,
fel sem
fogja, ki ez az új svéd alak, és mit
akar, de Fritiof gondoskodik néhány üveg
vörösborról,
és a dorbézolás folytatódik. Fritiof
énekel és nevet, de mindig kezében tartja
az irányítást,
vizsla tekintete Borrachont méregeti.

A Fritiof megérkezését követő napon

Nils levonatozik Limónba. Felkeresi a
régi kis
szobáját, kifizeti a maradék lakbért a
házinéninek, senora Mendozának, és
olyan rövidre
 vágatja a haját, mint Borrachoné.
Aztán lemegy a kikötői bárba, és oda-
odabiccent a
szerencsétlen flótásoknak, akik sosem
fogják elhagyni Limónt. Éjszakákon át
borozik, és a
város sáros utcáit járja merevrészegen.
– Echa (Tölts) – rikoltja. Mindenkinek
köszönetet mond.
Elmeséli senora Mendozának és a
csaposoknak, hogy hosszú kirándulásra
készül
északra a part mentén, a Playa
Bonitán túlra, de néhány nap múlva
visszatér, mert pár svéd
barátja jön hozzá látogatóba.
– Echa – mondja. – Hasta pronto.
Az utolsó limóni napjának hajnalán
felkel, s tesz egy kis pénzt a konyhai
fiókba. A
 cuccai többségét hátrahagyja, csak
néhány ruhát, valamicske élelmet, a
tárcáját és az anyja
leveleit viszi magával. Végre-valahára
elhagyja Limónt. Átvág a piactéren, ahol
az öreg
halárusok már felütötték a sátraikat,
ők a hazaindulás néma szemtanúi.
Elballag a
főpályaudvar mellett, és északra
fordul. Kigyalogol a városból, a Fritioffal
megbeszélt
találkozó helyszíne felé tart, vissza
sem néz.
Nem menekül. Hazaindul.
Húsz év elteltével Nils végre
hazaindul Ölandra.
26

Ezúttal nem a fiatal ápolónő nyitotta

ki Martin Malm házának súlyos ajtaját.
Egy
idősebb, hosszú ősz hajú nő fogadta
őket, aki blúzt meg halvány színű
nadrágot viselt.
Gerlof felismerte: Martin felesége,
Ann-Britt Malm volt az.
– Jó napot! – köszönt Gerlof.
A nő sóbálvánnyá váltan állt az
ajtóban. Sápadt arca komoly maradt,
Gerlof látta rajta,
hogy nem ismeri meg.
– Gerlof Davidsson – mondta, és
üdvözlésre emelte a kezét. – Stenvikből.
– Ó, igen – felelte a nő. – Gerlof,
persze. Járt itt múlt héten is, egy nővel.
 – A lányommal – mondta Gerlof.
– Az emeleti ablakban álltam, amikor
elmentek, de amikor megkérdeztem
Ylvát, nem
emlékezett a nevükre – mondta Ann-
Britt Malm.
– Semmi gond – válaszolta Gerlof. –
Csak el szerettem volna beszélgetni
Martinnal a
régi szép időkről, de nem volt jól. Ma
esetleg jobban érzi magát?
Gerlof a hátán érezte a szoros felől
süvítő jeges szelet, már nagyon szeretett
volna
bejutni a ház melegébe.
– Sajnos nem – mondta Ann-Britt
Malm.
Gerlof együttérzően bólintott.
– De egy kicsit talán jobban, nem? –
kérdezte, és úgy érezte magát, mint egy
házaló. –
Nem maradok soká.
Végül a nő félrelépett.
– Nézzük meg – mondta. – Jöjjön be!
Gerlof megfordult, mielőtt bement
volna, és kinézett az utcára.
John a kocsijában ült. Gerlof
odabiccentett neki.
– Fél óra – mondta korábban. – Ha
beengednek, fél óra és itt vagyok.
John most felemelte a kezét, és
beindította a motort. Elhajtott.
Gerlof besétált a melegbe, és a tagjai
lassacskán abbahagyták a remegést.
Letette az
irattáskáját a hatalmas előszoba
kőpadlójára, és kibújt a kabátjából.
– Mintha tél lenne – panaszkodott
Ann-Brittnek.
A nő alig észrevehetően bólintott,
láthatóan nem óhajtott cseverészni.
Az előszoba egyik ajtaja résnyire
nyitva állt. A nő odalépett, és kinyitotta.
Gerlof
némán követte.
Egy nagyobb szobába értek, a
szalonba. A levegő dohos és áporodott
volt, állott
cigarettaszag érződött. Sok ablak
nézett a hátsó kertre, de a sötét
függönyöket behúzták. A
plafonról csillár lógott. A szoba két
sarkában cserépkályha állt, a
harmadikban egy tévé,
amelyen egy rajzfilm ment, de a
hangot levették.
Frédi és Béni, nyugtázta Gerlof.
A tévé előtt egy kerekes szék állt,
benne egy öregember gubbasztott, a
térdére pokrócot
 terítettek. Kopasz fejét sötét májfoltok
pettyezték, a homlokán fehér forradás
futott végig.
Az álla szüntelenül remegett.
Ő volt Martin Malm, aki elküldte
Gerlofnak Jens szandálját.
– Látogatód van, Martin – mondta
Ann-Britt.
Az öreg hajótulajdonos megfordult, és
pillantása Gerlofra tapadt.
– Jó napot, Martin! – mondta Gerlof.
– Hogy vagy?
Malm reszkető álla a mellkasához
nyomódott, ahogy a férfi biccentett egy
rövidet
Gerlofnak.
– Minden rendben?

Malm megrázta a fejét.

 – Nem? Nálam sem – felelte Gerlof. –
Mindenkit utolér a sorsa.
Csend borult rájuk. A tévéképernyőn
Frédi beugrott a kocsijába, és eltűnt egy
porfelhőben.
– Kér egy kávét, Gerlof? – kérdezte
Ann-Britt.
– Nem, köszönöm. Nem kérek
semmit.
Gerlof őszintén remélte, hogy a nő
nem akar a szobában maradni.
Nyilván nem akart. A kezét a kilincsre
tette, majd még egyszer utoljára Gerlofra
pillantott:
– Nemsokára visszajövök – mondta,
aztán kiment, és az ajtó becsukódott.
A szalonban teljes lett a csend.
Gerlof némán szobrozott ott egy
percig, majd a fal mellett álló székhez
lépett. Több
 méterre volt Martintól, de Gerlof
tudta, hogy nincs ereje közelebb vinni,
így hát leült.
– Szóval így vagyunk – mondta. –
Elbeszélgethetnénk kicsit.
Malm még mindig csak meredt rá.
Gerlof észrevette, hogy a szalonban
nyoma sem volt az emléktárgyaknak,
szemben az
előszobával és Gerlof marnasi
szobájával. Itt nem voltak hajós képek,
bekeretezett
térképek, régi iránytűk.
– Nem hiányzik a tenger, Martin? –
kérdezte. – Nekem igen. Még az olyan
szeles
napokon is, mint ez a mai. De ez még
megvan...
– Felemelte az irattáskáját. – Ebben
tartottam minden papíromat a tengeren,
és még
mindig egy darabban van. Mutatni
szeretnék valamit. ..
Kinyitotta az irattáskát, és kivette a
Malm Hajózási Vállalatról szóló
könyvecskét,
aztán folytatta:
– Erre biztos emlékszel. Gyakran
nézegetem, és sok mindent megtudtam a
hajóidról és
a tengeri kalandjaidról, Martin. De
van itt egy fénykép, ami különösen
érdekes.
Kinyitotta a könyvet azon az oldalon,
ahol a ramnebyi fénykép volt.
– Ez az – folytatta. – Az ötvenes évek
végén készült, ugye? Mielőtt megvetted
az első
óceánjáródat.
Martin Malmra nézett, és látta, hogy
sikerült felvillanyoznia az öreget. Malm a
képre
meredt, és Gerlof észrevette, hogy a
jobb keze megrándul, mintha fel akarná
emelni, hogy
rámutasson valamire a fotón.
– Felismered magad? – kérdezte
Gerlof – És a hajót? Ez az Amélia, nem?
Mindig a
Hullámtörő mellett horgonyzott a
borgholmi kikötőben.
Martin Malm még mindig feszült
figyelemmel nézte a képet, de egy szót
sem szólt.
Nehézkesen lélegzett, mintha a
szobában nem lenne elég levegő.
– Emlékszel, hol készült? Én
többnyire Oskarshamnban vettem
motorolajat, amikor
Smáland partja mentén vitorláztam, de
ez délebbre van, nem?
Martin nem felelt, de még mindig nem
vette le a tekintetét a képről. A mólón
álló
férfiak visszabámultak rá, és Gerlof
észrevette, hogy Martin álla még
hevesebben kezdett
reszketni.
– Ez a ramnebyi furészmalom, nem?
Nincs ráírva semmi, de Ernst Adolfsson
felismerte
a helyet. Amikor ez a kép készült,
még simán meg lehetett élni egy
teherhajóból is.
Apropó... – Gerlof újra a képre bökött.
– Ez pedig a fűrészmalom tulajdonosa,
August
Kant. A stenviki Vera Kant testvére.
Elég jól ismerted Augustot, ugye? Sokat
üzleteltetek.
 Martin megpróbált kiszállni a kerekes
székből, és közelebb menni Gerlofhoz.
Legalábbis úgy tűnt, mert megrándult
a válla, zihálni kezdett, a lába pedig a
szék
lábtartójának feszült. Még mindig a
képet nézte, és kinyitotta a száját.
– Frrr-off – mondta rekedten.
– Tessék? – kérdezett vissza Gerlof. –
Mit mondasz, Martin?

– Frrr-off – ismételte Martin.

Gerlof zavartan bámult rá, és
leengedte a fürészmalmot ábrázoló képet.
Mit mondott?
Elég furán hangzott.
Talán egy név volt? Fridolf!
Esetleg Fritiof?
 PUERTO LIMÓN, 1963 JÚLIUSA

Nils idegesen várakozik a sötétben

egy pálmafa alatt háttal a tengernek már
vagy fél
órája. Körülötte szúnyogok
zümmögnek. Elhessenti őket, és Ölandra
–, arra, milyen volt
szabadon és gondtalanul az alvaron
kóborolni. A fülét hegyezi, de semmi zaj
nem
szüremlik el hozzá a partról.
Végül aztán léptek közelednek a háta
mögött a homokban.
– Eltartott egy darabig, de most már
alszik – mondja Fritiof.
– Jó.
 Nils visszamegy a strandra Fritioffal.
Borrachon, a svéd eldőlt a tűz mellett,
mint egy
liszteszsák, a feje lekókadt, a kezében
még ott az utolsó borosüveg.
– Rendben, hozhatod – mondja
Fritiof.
– Én?
– Igen, te. – Fritiof rábámul. – Már
attól is kikészültem, hogy egész úton
ébren tartsam
ezt a részeg disznót. Most hozd te!
Nils lenéz Borrachonra, de nem
moccan.
– Teljességgel értéktelen, Nils –
mondja Fritiof. – Csak nekünk értékes.
Nils még mindig nem mozdul.
– Gondolod, hogy pokolra jutok ezért?
– kérdezi.
– Dehogyis! – feleli Fritiof. –
Hazajutsz!
– Az úgyis itt van – mondja Nils.
– Mi?
– A pokol – válaszolja Nils. – Ez itt
maga a pokol.
– Jó – bólint Fritiof. – Akkor itt az
idő, hogy hátat fordíts neki.
Nils elgyötörten bólint, lehajol, és
megragadja Borrachon felsőtestét. A férfi
motyog
valamit álmában, de nem tanúsít
ellenállást. Nils átráncigálja a homokon,
minél távolabb a
tűztől, le a sötét tenger felé.
– Vigyázz a cápákkal! – szól utána
Fritiof.
A víz langyos, a hullámok nagyok, de
erőtlenek. Nils belehátrál a tengerbe,
húzza maga
után Borrachon testét.
 Hirtelen megmoccan. Borrachon
felköhög, ahogy a habok az arcába
csapnak, és
hadonászni kezd. Nils a fogát
csikorgatja, tesz még pár lépést, míg a víz
a combjáig nem
ér, aztán lenyomja Borrachont a
felszín alá. Lehunyja a szemét és
számolni kezd: egy,
kettő, három...
A férfi vadul kapálódzik,
elkeseredetten igyekszik kiemelni a fejét
a vízből. Nils
keményen tartja, Ölandra gondol, és
folytatja a számolást: ...negyvennyolc,
negyvenkilenc, ötven...
Úgy tűnik, egy egész óra eltelik, mire
a férfi végre abbahagyja a csapkodást.
Nils nem
mozdul, mereven tartja a testet a víz
alatt. Az utolsó szuszt is ki kell préselni
belőle. Ha
eleget vár, Borrachon talán nem fog
felbukkanni az álmaiban, ahogy a körzeti
felügyelő.
– Vége? – kérdezi Fritiof a partról.
– Igen.
– Szép munka, Nils. – Fritiof
belegázol a vízbe, és Borrachon fölé
hajol. Felemeli az
egyik karját, majd leejti. – Szép
munka!
Nils semmit sem szól. Marad, ahol
van, érzi a víz áramlását, amikor Fritiof
kihúzza a
testet a partra, és hirtelen a kisöccse,
Axel jut az eszébe.
Baleset volt, Axel, nem akartam... A
gyilkolás visszaidézi azokat, akik már
halottak,
 erőteljesebben, mint valaha.

Fritiof kivergődik a partra, megtörli a

homlokát az ingujjával. Kifújja magát.
– Jó, ezzel megvolnánk – mondja, és
Nilshez fordul. – Most már elmondhatod.
– Mit?
Nils lassan kisétál a vízből, és megáll
Fritiof előtt.
– Hogy hova rejtetted a kincset. Hol
van, Nils?
A smálandi fickó teste közöttük
fekszik a parton. Nils érzi, hogy Fritiof
fölénybe került,
de nem hajlandó beadni a derekát.
– Nos, akkor beszéljünk arról is, mi a
neved, Fritiof Andersson! Mi az igazi
neved?
A férfi hallgat.
 – Ha hazaviszel – mondja végül Nils –
, neked adom a kincset.
– Eltart egy ideig – feleli Fritiof, és
elhessent néhány szúnyogot.
– Gondom lesz mindenre, de kell egy
kis idő. Egyszerre csak egy dolgot
csinálunk.
Először a testet kell eljuttatni
Ölandra... Eltemettetjük, és megvárjuk,
amíg mindenki
megfeledkezik róla, már amennyire
lehet. Aztán hazamehetsz. Érted?
Nils bólint.
Fritiof megpiszkálja a lábával a
közöttük heverő testet.
– Most vigyük vissza, csak pár
méterre, szabdaljuk össze kissé az arcát,
és rögzítsük a
talajhoz... A többit majd elvégzik a
halak. Senki sem tudja majd
megkülönböztetni tőled. –
Aztán Borrachon kis táskája felé
biccent, ami a tűz mellett árválkodik. –
Ne felejtsd el
magadhoz venni az útlevelét.
Különben nem jutsz át Mexikóba.
– És aztán – kérdezi Nils – visszajössz
ide?
– Igen. Te Mexikóvárosban leszel, én
meg visszajövök ide úgy egy hét múlva.
Kivonszolom a testet a partra,
eltüntetem a nyomokat, aztán
visszakocsikázom Limónba,
és elkezdek kérdezősködni, hogy nem
látta-e valaki a svéd barátomat, Nilst. Jó
lenne, ha
valaki rátalálna a testre, különben
nekem kell visszajönnöm érte.
Nils elkezd levetkőzni.
– Ruhát kell cserélnünk.
 Fritiof ránéz.
– Más nincs? – kérdezi. – Nem
felejtettél el valamit?
Nils leveszi az ingét a sötétben.
– Mire gondolsz?
Fritiof némán Nils bal kezére mutat, a
két törött ujjára. Aztán lehajol, és
megragadja
Borrachon bal karját, és a homokra
fekteti, majd a cipője sarkával rátapos a
mutató- és a
középsőujjra. Egyre erőteljesebben
nehezedik rá, míg egy halk reccsenés
nem hallatszik a
sötétben.
– Így ni... – mondja, és elővesz a
zsebéből egy zsebkendőt, amivel a
tenyérhez kötözi a
törött ujjakat. – Most már tökéletes
hasonmások vagytok.
 Nils csak bámul rá. Ez a fickó, Fritiof
mindig előtte jár egy lépéssel. Hogy akar
majd
vajon pontot tenni ennek az egésznek
a végére?
– Vedd le a nadrágját! – mondja. –
Megszárítom a tűznél. Aztán ráadom az
enyémet, a
zsebében van a tárcám.
Semmi mást nem akar, csak
hazamenni. Ha visszajut Stenvikbe, a
történet jó véget ér.
Akkor fikarcnyit sem számít, hogy
most a pokolban van.

– Mindketten megöregedtünk –
mondta Gerlof Martin Malmnak. – Volt
időnk
gondolkodni. Újabban megint sokat
járatom az agyam...
 A pillantása összeakadt Martinéval.
Még mindig egymással szemben ültek a
sötét
szalonban, ahol a tévéképernyőn most
Frédi követ fejtett egy hegyoldalban.
– A hajózási céged még nem volt
valami nagy, amikor ez a kép készült –
mondta. –
Tudom, mert az enyém is kicsi volt.
Volt néhány teherhajód, ami árut
szállított a Balti-

tengeren, fát és követ, meg ilyesmiket.

Ahogy a mi cégeink is. Aztán alig telt el
három
vagy négy év, és megvetted az első
gőzhajódat, és elkezdtél Európába meg az
Atlanti-
óceán túloldalára járni. Mi, többiek
még kihúztuk egy darabig a kis
vitorlásainkkal, aztán
megszabták, hány emberből kell álljon
a legénység, meg mekkora lehet a
szállított áru
maximális súlya, és ez ellehetetlenített
mindenkit. A bankok nem voltak
hajlandóak
kölcsönt adni, hogy nagyobb hajókat
vegyünk, te voltál az egyetlen, aki be
tudott fektetni
egy nagyobb teherbírású hajóba
akkoriban. – Gerlof még mindig Malmot
nézte. – De
honnan volt rá pénzed, Martin? Pont
olyan nincstelen voltál, mint a többi
hajóskapitány
abban az időben, és a bankok biztos
ugyanolyan könyörtelenül elzavartak
téged is, mint
 minket.
Martin állkapcsa megfeszült, de nem
szólt semmit.
– August Kant adta, Martin? –
kérdezte Gerlof.
Martin egyre csak Gerlofra bámult..
– Nem? Pedig szerintem igen.
Gerlof újra az irattáskájába nyúlt,
aztán a botjára támaszkodva odasétált
Martinhoz.
– Szerintem pénzt kaptál azért, hogy
hazahozz egy gyilkost Dél-Amerikából,
Martin. A
rendőrgyilkos Nils Kantot... August
unokaöccsét.
Martin előre-hátra ingatta a fejét.
– Eee-ra – mondta. – Eee-ra A-aant.
– Vera Kant? – kérdezte Gerlof. Most
már egy kissé jobban értette Martint. –
Nils
 anyja? Kétségtelenül ő is szerette
volna hazahozatni a fiát. De a testvére,
August fizetett,
nem? Először azért, hogy hozz haza
Ölandra egy holttestet koporsóban, amit
aztán el is
temettek a marnasi temetőben, így
aztán mindenki abban a hiszemben volt,
hogy Nils
Kant halott. Aztán évekkel később
hazahoztad Nilst is, teljes titokban.
Martin előtt állt, akinek egészen hátra
kellett hajtania a fejét, hogy felnézhessen
rá.
– Nils hazatért, vélhetően valamikor a
hatvanas évek végén, és elrejtőzött
Ölandon.
Nem is kellett különösebben
körültekintőnek lennie, hiszen kicsi volt
az esély rá, hogy
 huszonöt év után valaki felismeri.
Biztos vagyok benne, hogy még az anyját
is
felkereshette néha, és szabadon
járhatott-kelhetett az alvaron.
Gerlof lenézett a kerekes székes
emberre.
– Szerintem Nils odakint járt egy
ködös szeptemberi napon is, amikor
találkozott egy
kisfiúval, aki eltévedt. Az
unokámmal, Jensszel.
Gerlof a padlóra szegezte a tekintetét.
– De valami félresikerült – folytatta
csendesen. – Történt valami, és Nils
pánikba esett.
Szerintem Nils Kant nem volt olyan
gonosz és őrült, mint ahogy egyesek
állítják. Csak
félt, és lobbanékony volt, és olykor
erőszakos is tudott lenni. Ezért halt meg
Jens. – Gerlof
sóhajtott egyet. – És aztán... de ezt te
talán jobban tudod, mint bárki. Szerintem
Nils
idejött, és a segítségedet kérte. Együtt
temettétek el a testet valahol az alvaron.
De valamit
megtartottál.
Azzal előhúzta a tárgyat, amit az
irattáskájában szorongatott. A barna
boríték volt az,
amiről leszakították a Malm Hajózási
Vállalat lógóját. Amiben Gerlof a
küldeményt kapta.
– Megtartottad Jens egyik szandálját.
És pár hónapja elküldted nekem, ebben a
borítékban. – Gerlof szünetet tartott,
majd azt kérdezte: – De miért? Beismerő
vallomásnak szántad?
 Martin a borítékra nézett, és az álla
újra remegni kezdett.
– Annn-er a-zééé...
Gerlof bólintott, noha nem értette, mit
mondott Martin. Lassan leült, és még
egyszer
hosszan Martinra meredt.
– Megölted Nils Kantot, Martin?

Gerlof természetesen nem kapott

feleletet az utolsó kérdésre, ezért maga
válaszolta
meg.
– Szerintem igen... Szerintem Nils túl
veszélyessé vált számodra. És szerintem
azt a
homloksebet is tőle szerezted. De
persze egyiket sem tudom bizonyítani.
Előrehajolt, és lassan
visszagyömöszölte a táskájába a könyvet
és a borítékot.
Megizzasztotta ez a kis előadás.
Az egyik fal mellett könyvespolc állt,
amelyen bekeretezett családi fotók
sorakoztak,
néhányon Gerlof mosolygó
sihedereket látott.
– A gyerekeink, Martin... – mondta a
gyerekeink talán elfelednek minket.
Mindennek
ellenére azt szeretnénk, ha
megőriznék az emlékezetükben a jó
dolgokat, de sokszor
minden másként alakul.
Gerlof elcsigázottnak érezte magát, és
csak kimondta, ami az eszébe ötlött. Úgy
tűnt, a
kerekes székben kuporgó Martin
Malm ereje is fogytán volt. Nem
mozdult, és beszélni
sem próbált.
Úgy tűnt, a szalonban teljesen
elhasználódott a levegő, és sötétebb is
lett. Gerlof lassan
felállt.
– Hát, jó, Martin, ideje mennem –
mondta. – Vigyázz magadra... Majd még
beugrom.
Úgy gondolta, az utolsó mondat
fenyegetően hangzott, és bizonyos
mértékig ez is volt
a szándéka.
Az előszobaajtó kinyílt, még mielőtt
odaért volna. Ann-Britt sápadt arca jelent
meg.
Gerlof fásultan rámosolygott.
– Remekül elbeszélgettünk – mondta.
Voltaképpen csak ő beszélt, és
egyetlen világos választ sem kapott.
 Elsétált Martin Malm felesége mellett,
és az asszony becsukta maguk után a
szalon
ajtaját.
– Hát, nagyon szépen köszönöm –
mondta Gerlof, és odabiccentett a nőnek.
– Én küldtem – szólalt meg az
asszony.
Gerlof megtorpant. A nő Gerlof
irattáskájára bökött, amiből kikandikált a
barna boríték
sarka.
– Martinnak májrákja van – mondta
Ann-Britt. – Nem húzza már sokáig.
Gerlof lába földbe gyökerezett,
fogalma sem volt, mit mondhatna.
Lenézett az
irattáskára.
– Honnan tudta... – Megköszörülte a
torkát. – Honnan tudta, hova kell
küldeni?
– Martin tavaly nyáron adta ide a
borítékot – mesélte Ann-Britt Malm. – A
szandál
benne volt, és ráírta a maga nevét.
Nekem már csak fel kellett adnom.
– És maga hívogatott? – kérdezte
Gerlof. – Valaki hívogatott, miután
megkaptam a
csomagot, de mindig letette.
– Igen. Kérdezni akartam... a
szandálról – felelte Ann-Britt. – Hogy
miért volt
Martinnál, és hogy mi ez az egész. De
féltem a választól. Féltem, hogy Martin
tett valamit
a gyerekével.
– Nem a gyerekem volt – mondta
Gerlof kimerültén. – Jens az unokám
volt. Azt én
 sem tudom, mire utal a szandál.
– Én sem, de... – A nő elhallgatott. –
Martin semmit sem volt hajlandó elárulni
róla,
de... de az volt az érzésem, hogy ez a
szandál valamiféle biztosíték számára.
Maga szerint
ez elképzelhető?
– Biztosíték? – nézett nagyot Gerlof.
– Valakivel szemben – folytatta Ann-
Britt. – De nem tudom.
Gerlof az asszonyt fürkészte.
– Mesélt Martin valaha Kantékről? A
Kant családról?
Ann-Britt vacillált, aztán bólintott, de
nem pillantott Gerlofra.

– Igen. De csak annyit, hogy üzletelt

velük. Vera pénzt fektetett Martin
hajóiba.
– Vera? – kérdezte Gerlof. – Nem
August?
Ann-Britt megcsóválta a fejét.
– Vera Kant fektetett be Martin első
gőzhajójába – mondta. – És Martinnak
nagyon
nagy szüksége volt arra a pénzre, ezt
biztosan tudom.
Gerlof alig észrevehetően bólintott.
Már csak egy kérdése maradt, aztán ki
akart
szabadulni ebből a hatalmas,
nyomasztó házból.
– Mielőtt Martin átadta a borítékot –
kezdte –, volt látogatója?
– Nem sokan jönnek hozzánk – felelte
Ann-Britt.
– Esetleg valaki Stenvikből nem járt
itt? – erősködött Gerlof. – Egy öreg
kőfaragó...
Ernst Adolfsson.
– Ernst! Igen, igen! – villant be Ann-
Brittnek. – Vettünk tőle néhány
kőszobrot. De már
meghalt. Beugrott, hogy megnézze
Martint. .. De szerintem ez korábban
történt.
Ernst megint megelőzött, gondolta
Gerlof.
– Köszönöm – mondta, és felvette a
kabátját. Valahogy most sokkal
súlyosabbnak tűnt,
mint máskor, mintha páncél lett volna.
– Beviszik Martint a kórházba? –
kérdezte.
– Nem – válaszolta Ann-Britt. – Az
orvosok házhoz jönnek.

Odakint eleredt az eső, és az erős szél

megtaszította Gerlofot, fáradt volt, az
utcán nem
járt senki, egyedül nézett szembe a
hideggel, de aztán felfedezte John
kocsiját úgy
tízmétemyire.
John biccentett, amikor Gerlof
kinyitotta az ajtót, és beszállt.
– Hát, ennyi volt – mondta.
Gerlof csak ekkor vette észre, hogy a
hátsó ülésen ül valaki: egy széles vállú
alak, aki
egészen lebukott, és elbújt John
mögött. Anders volt az.
– Elmentem érte a lakására –
magyarázta John. – Otthon volt.
Kiengedték.
– Remek! Üdv, Anders!
A fiú bólintott egyet.
– Jó, hogy a rendőrök hittek neked,
nem? – kérdezte Gerlof.
– Igen – válaszolta Anders.
– Nem mész vissza Vera Kant házába,
ugye?
– Nem – rázta meg a fejét Anders. –
Ott kísértetek tanyáznak.
– Én is így hallottam – mondta Gerlof.
– De nem rémítettek meg, ugye?
– Nem – felelte Anders. – A
szobájában aludtam.
– Veráéban?
Anders bólintott.
– Elég mogorva.
– Mogorva?
– Úgy érzi, a bolondját járatták vele.
– Tényleg? – kérdezte Gerlof.
Arra gondolt, amit Maja Nymán
mondott: két férfihangot hallott Vera
konyhájából. Az
egyik Martin Malm lehetett?
 Egyre jobban esett, ezért John
bekapcsolta az ablaktörlőt, ahogy
kikanyarodott az útra.
– Arra gondoltam, benézek Anders
anyjához – mondta John. – Iszunk egy
kávét.
Szerintem téged is szívesen látnak.
– Nem, én inkább hazamennék –
vágta rá Gerlof. – Különben Boel még
kijön a
sodrából.
– Jó – hagyta rá John.
– Felszállók a marnasi buszra –
ajánlkozott Gerlof. – Van egy fél
négykor, nem?
– Megnézzük a végállomáson – felelte
John.

Gerlof némán ült, amíg áthajtottak

Borgholmon. A gondolataiba merült.
Mint mindig,
most is az volt az érzése, hogy
elsiklott valami felett Martin Malméknál,
hogy nem jó
kérdéseket tett fel, és rosszul
értelmezte a válaszokat, amiket kapott.
Jegyzetelnie kellett
volna.
– Martin nem tud beszélni – mondta
egy sóhaj kíséretében.
– Ó, tényleg? – kérdezte John.
Amikor a kocsi jobbra fordult a tér
felé, Gerlof kinézett az ablakon, és
hirtelen
megpillantotta Juliát az út túloldalán.
A templom melletti étteremben ült
Lennart Henrikssonnal, a rendőrrel.
Gerlofot nem
lepte meg, hogy együtt látja őket.
 Julia Lennartra függesztette a
tekintetét, nyugodtnak tűnt, legalábbis
Gerlof így látta.
Talán nem volt boldog, de
mindenképpen békésnek tűnt. És Lennart
is jobb bőrben volt,
mint korábban évekig. Ez jó.
– Akkor nem gond, hogy buszoznod
kell? – kérdezte John.
Gerlof megrázta a fejét.
– Egyáltalán nem – mondta. Ez
részben hazugság volt, bár járni tudott.
Aztán
hozzátette: – És támogatnunk kell a
tömegközlekedést. Különben a végén
még a
buszjáratokat is leállítják.
John északnak fordult, Borgholm
buszállomása felé. A régi időkben ez volt
a
 vasútállomás, ide tartott Nils Kant,
amikor kénytelen volt leugrani a vonatról
a
rendőrgyilkosság után. De most
buszoknak és taxiknak adott otthont.
John megállt a parkolóban.
– Köszi – mondta Gerlof, és búcsút
intett Andersnek.
Fárasztó napja volt, de keményen
küzdött, hogy határozott, méltóságteljes
léptekkel
haladjon az állomás mögött várakozó
buszok felé.
Az eső egyre jobban szakadt. A
Marnasen keresztül Byxelkrokba tartó
busz már beállt,
a sofőr újságot olvasott a volánnál.
Gerlof megállt a jármű ajtaja előtt.
– Legalább a végére értünk – mondta.
– Megtettünk minden tőlünk telhetőt.
Martinnak
együtt kell élnie azzal, amit tett.
Legalábbis a hátralévő rövid időre.
– Igen, így van – bólintott John.
– Még valami... – szólt Gerlof. –
Fridolf... Tudsz róla, hogy Martinnak
lenne ilyen nevű
ismerőse?
John a fejét rázta.
– Fridolf? – tűnődött. – Nem.
– Vagy talán Fritiof – tette hozzá
Gerlof. – Fridolf vagy Fritiof.
– Nem ismerek ilyen nevű embert –
mondta John. – Fontos?
– Nem. Nem hiszem.
Csendben álltak néhány másodpercig,
amíg két kamasz fiú, akik fekete bélelt
kabátot és
égnek álló kakastaréjt viseltek, elment
mellettük, és felugrott a buszra anélkül,
hogy
egyetlen pillantásra is méltatta volna
az öregeket.
Gerlof hirtelen ráeszmélt, hogy
teljesen mindegy, leleplezi-e a gyilkost
vagy sem. Hogy
ez semmin sem fog változtatni. Az
élet a megszokott kerékvágásban folyik,
Öland
továbbra is gyéren lakott sziget marad.
Levertnek érezte magát. Talán elérte a
nyolcvanasok válsága?
– Köszönöm a mai napot – mondta
Johnnak. – Felhívlak, ha hazaértem.
– Mindenképpen.
John bólintott, és megfogta Gerlof
botját, amíg öreg barátja felküszködte
magát a busz
magas lépcsőfokain. Gerlof
megvásárolta a nyugdíjasjegyét a
sofőrtől, majd leült jobb
oldalra az ablak mellé. Nézte, ahogy
John visszabandukol a kocsijához, és
beszáll.

Hátradőlt, behunyta a szemét, és

hallotta, ahogy a busz motorja felberreg,
és olyan
komótosan, akár egy öreg teherhajó,
elindul az állomásról.
Fridolf vagy Fritiof, merengett. Meg a
régi találkozó Ramneby-ban, ahol Ernst
felnőtt.
Fridolf? Fritiof?
Gerlof egyetlen ölandit sem ismert,
akit így hívnának.
28

– Nem vagyok házas – mondta

Lennart. – Soha nem is voltam.
– Gyerekek? – kérdezte Julia.
Lennart megrázta a fejét.
– Gyerekeim sincsenek. – A férfi
lenézett a félig üres vizespoharára. –
Csupán csak
egyetlen komoly kapcsolatom volt
életemben, ami csaknem tíz évig tartott.
Öt éve ért
véget... Most Kalmarban él, és barátok
vagyunk. – Rámosolygott Juliára. –
Azóta jobbára
a háznak és a kertnek szentelem az
időmet.
– Lehet, hogy nem Észak-Öland a
legmegfelelőbb hely – vélekedett Julia –,
ha az
ember ismerkedni akar.
– Ez igaz – felelte Lennart merev
mosollyal. – Felteszem, Göteborgban
nem így áll a
helyzet.
– Fogalmam sincs... – válaszolta Julia.
– Már rég nem keresgélek. – Belekortyolt
a
vizébe, majd folytatta: – Őszintén
szólva nekem is csak egy komoly
kapcsolatom volt. És
már régebben véget ért, mint a
magáé... Jens apjával, Michaellel. Elég
nyughatatlan ember
volt mindig is, és hát úgy végződött...
Tudja.
Lennart bólintott.
– Kell hozzá elszántság, ha az ember
fenn akar tartani egy kapcsolatot –
mondta.
Most Julián volt a bólogatás sora.
– És most mik a tervei? – kérdezte
Lennart. – Ölandon marad?
– Nem is tudom... talán – felelte Julia.
– Nem sok minden köt Göteborghoz. És
Gerlof
sincs valami jól. Lehet, hogy nem
szereti, ha pesztrálják, de szerintem
szüksége van a
törődésre.
– Észak-Ölandon szükség van
ápolónőkre, tudom – mondta Lennart, és
Juliára
pillantott. – És szeretném, ha...
Egy sípoló hang szakította félbe, Julia
úgy megijedt, majd’ kiugrott a szíve.
Lennart
lenézett az övén függő személyi
hívóra.
 – Megint keresnek – dünnyögte.
– Fontos? – tudakolta Julia.
– Nem, úgy tűnik, csak egy kis időre
kell beugranom a rendőrségre. – Lennart
felállt. –
Megyek és fizetek.
– Felezzünk! – ajánlotta Julia.
– Nem, nem – utasította vissza
Lennart a javaslatot. – Én rángattam ide.
– Köszönöm – egyezett bele Julia.
Mint mindig, most is meg volt
szorulva.
– Találkozhatnánk, mondjuk... – A
férfi az órájára lesett. – Mondjuk,
háromnegyed
négykor az állomáson? Addigra biztos
végzek, és együtt hazamehetünk.
– Rendben.
– Lenne kedve beugrani és megnézni
a házamat? Nem túl nagy, de közvetlenül
a parton
áll, Marnas északi részén. És nagyon
szép a naplemente.
– Nagyon szívesen – fogadta el Julia a
meghívást.
Az étterem előtt elváltak egymástól.
Lennart a rendőrség felé igyekezett, míg
Julia a
Kungsgatan felé szökdécselt a
mankójával, hogy kirakatokat
nézegessen. Úgy tűnt, ezen a
héten nincs kiárusítás, de legalább
megnézi, milyen az új divat.
Elment az újságos előtt, és elolvasta a
plakát címsorait: Súlyos baleset az E22-
esen,
Egyik halottat sem sikerült
azonosítani, Carola újra boldog, Amit a
hétvégi tévéműsorról
tudnod kell!, Megnyerte a lottó ötöst?
Egyik cím sem hozta tűzbe
különösebben.

A törött csontjai ellenére kellemesen

érezte magát. Majdnem boldognak. Örült,
hogy
Gerloffal közelebb kerültek
egymáshoz, mint valaha is voltak, és
hogy többé-kevésbé jó
barátságban sikerült elválnia a
nővérétől a hétvégén, és annak is örült,
hogy Lennart
Henriksson szemmel láthatólag élvezi
a társaságát.
Az is nyugalommal töltötte el, hogy a
rendőrség szabadon engedte Anders
Hagmant.
Borzalmas lett volna, ha kiderül, hogy
egy stenvikinek köze volt a fia
eltűnéséhez.
Mindezek ellenére, jobb lett volna, ha
azon a ködös napon Jens lemerészkedik a
partra.
Jobb lett volna, ha felülkerekedik a
víziszonyán, és elkezd a parti sziklákon
ugrabugrálni,
és megcsúszik...
Julia a szíve mélyén ezt kívánta.

JÖNKÖPING, 1970 ÁPRILISA

– Nem valami tágas, de szép kilátás

nyílik a Váttem-tóra – mondja a
tulajdonos, és
kimutat az egyik ablakon. – A bérleti
díjban benne van a konyhahasználat is.
 A tulajdonos agyba-főbe dicséri a
szűk kis szobát. Az épület liftje
bedöglött, és a férfi
homlokát ellepte a verejték, mire
fellépcsőzött két emeletet. Öltönyt visel,
az inge alatt
tekintélyes pocak domborodik.
– Jó – mondja a leendő bérlő.
– Parkolási lehetőség is van.
– Köszönöm, de nincs autóm.
Alig öt percet vesz igénybe, hogy
átnézze a lakrészt. Egy szoba és egy
konyha, a
Grönagatan végén Jönköping déli
részén.
– Kiveszem. Hat hónapra. Talán
hosszabb időre.
– Utazó ügynök? Autó nélkül?
– Vonattal és busszal járok – mondja a
bérlő. – Nincs nagy területem. .. és
várom, hogy
a főnökeim hazahívjanak.
Nils még nem szokta meg az új nevét
és az új életét. Egyelőre csak kóstolgatja,
és érzi,
ahogy a régi valója elhalványul. De
sosem fog teljesen eltűnni. Olyan, mintha
eltették
volna egy befőttesüvegbe. Az új élete
szabadabb, van személyi igazolványa és
útlevele,
amit elfogadnak a határokon, ennek
ellenére nem érzi igazinak. Nem érezte
igazinak Costa
Ricában sem, a Mexikóban töltött
évek alatt sem és az Amsterdam
külvárosaiban lehúzott
esztendők alatt sem. És akkor sem
érezte igazinak, amikor hideg verítékben
fürödve riadt
 fel Göteborg külvárosában,
Bergsjönben egy csaknem teljesen üres
lakásban, és azt hitte,
hogy még mindig a párás és meleg
Costa Ricában van.
– Megkérdezhetném, mennyi idős? –
érdeklődik a főbérlő.
– Negyvennégy.
– A legszebb kor!
– Lehet.

Amikor Nils megkérdezi, mikor térhet

végre vissza Ölandra, Fritiof csak kitérő
válaszokat ad.
– A türelem rózsát terem – mondta
Fritiof három héttel ezelőtt a recsegő
telefonvonal
túlsó végén. – Higgadj le, Nils!
Eltemették a koporsót Mamásben, a fű
kezdi benőni a sírt,
 idős édesanyád pedig időről időre
kivisz egy-egy csokrot a temetőbe. Vár
téged.
– Jól van? – akarja tudni Nils.
– Jól.
Fritiof tart egy rövid szünetet, majd
folytatja:
– Kapott egy csomó képeslapot. Sok-
sok képeslapot. Főleg Costa Ricából, de
Mexikóból és Hollandiából is.
Tudtad?
Nils tudta. Egész idő alatt küldözgetett
képeslapokat és leveleket az anyjának, de
mindig elővigyázatos volt.
– Sosem írtam rá a nevemet – mondja.
– Jó. Biztos vagyok benne, hogy
boldoggá tetted velük – feleli Fritiof. –
Csakhogy azt
rebesgetik, Nils Kant életben van. A
rendőrség ugyan a füle botját se
mozgatja. Nem
adnak a falusi pletykákra. De az
emberek ezt beszélik Stenvikben. Ezért
nem szabad
türelmetlennek lenned. Megértetted?
– Igen. De mi lesz, ha hazatérek
Ölandra?

– Az lesz... – kezdi Fritiof, mintha a

válasznak semmi jelentősége nem lenne.
– Az lesz,
hogy hazamész az anyukádhoz. De
előbb még kincsvadászatra megyünk,
ugye?
– Ebben állapodtunk meg. Ha
hazajutok, megmutatom, hol a kincs.
– Jó. Csak ki kell vámunk a megfelelő
pillanatot – mondja Fritiof.
– És az mikor lesz?
 De Fritiof már letette.
A férfi, akit nyilván teljesen máshogy
hívnak, simán letette. Nilst az az érzés
keríti
hatalmába, hogy nem más Fritiof
Andersson számára, csak egy elvégzett
munka, egy
halott ember. Egy halott és elhantolt
ember a marnasi temetőben.

– A bért előre kell fizetni – mondja a

tulajdonos.
– Rendben – feleli Nils. – Akkor most
rendezném.
– És egy hónap a felmondási idő.
– Jó. Annyi elég.
Nils nem halott, úton van hazafelé.
És a férfi, aki Fritiofnak hívja magát,
jól tenné, ha nem kételkedne ebben.
29

Gerlof a mamasi buszon ült, és

átgondolta a dolgokat. Elbóbiskolt egy
időre a
Borgholm és Köpingsvik közötti
szakaszon, de felébredt, amikor kiértek
az alvarra. És
most gondolkodott.
Sokkal többet elárult Martin
Malmnak, mint amennyit szándékozott,
kifecsegte az
összes alaptalan feltételezését, amiket
vélhetően lehetetlen bizonyítani.
Vallomást ugyan
nem sikerült kicsikarnia Martinból, de
legalább kitálalt.
 Most megpróbálhat továbblépni.
Gyárthatja a hajómodelleket a
palackokban.
Áthívhatja Johnt kávézni.
Olvasgathatja a gyászjelentéseket az
újságban, és nézheti, hogy
köszönt be a tél Marnasbe.
De felejteni nehéz volt. Annyi
mindenről lehetett töprengeni.
Ismét felkapta a Malm Hajózási
Vállalatról szóló könyvet, ami lassacskán
egész
szamárfüles lett, hogy szüntelenül
előráncigálta. Gerlof a ramnebyi képnél
ütötte fel, és
még egyszer megnézte Martin Malmot
és August Kantot, ahogy egymás mellett
állnak a
kikötőben a szigorú képű fűrészmalmi
munkások sora előtt.
 Arra gondolt, amit Ann-Britt Malmtól
hallott: Vera Kant adott kölcsön
Malmnak az
első nagy hajóra, és nem August. Más
szóval ez azt jelentette, hogy Vera fizetett
Martinnak azért, hogy hazahozza
Nilst.
De ha August Kant a háta közepére
kívánta az unokaöccsét, és jobban
szerette volna,
ha örökre Dél-Amerikában marad,
akkor mire föl ez a kép? Mi ez a szoros
üzleti kapcsolat
Martin Malmmal? August keze Martin
vállán...
Mert ez August keze, nem? Gerlof
közelebb emelte a szeméhez a képet. Úgy
tűnt, a
hüvelykujj rossz felé néz.
Addig bámulta a felvételt, amíg bele
nem sajdult a szeme, és a fekete-fehér
körvonalak
el nem kezdtek hullámozni. Aztán
kivette az olvasószemüvegét az
irattáskájából, feltette,
és nézte a fotót tovább. Amikor ez
sem segített, levette a szemüveget, és a
kép fölé
tartotta, mint egy nagyítót. Ettől a
fürészmalmi munkások sápadt, bámuló
arca közelebb
került hozzá, de ugyanakkor fekete
pontok halmazává mosódott.
Gerlof lassan mozgatta a lencsét a kép
fölött, és tüzetesen megnézte a Martin
vállán
nyugvó kezet. Ott volt, barátságosan
közel a hajótulajdonos tarkójához, de
Gerlof most
már tisztán látta, hogy aminek August
jobbjának kellett volna lennie,
voltaképpen egy bal
kéz volt...
Gerlof végigpásztázta a mosolygó
arcokat.
Hirtelen meglátta, amit minden
bizonnyal Ernst is látott.
– Jézusom! – nyögte.
Gyerekkorában az anyja megtiltotta
neki, hogy Jézus nevét a szájára vegye.
Azóta ki
sem ejtette.
Hogy biztosra menjen, előszedte a
jegyzetfüzetét, s addig lapozgatta, amíg
meg nem
találta a nevek listáját, amit
Ramnebyban írt le. Elolvasta az egyiket.
– Jézusom... – szólalt meg megint.
Egy pár másodpercre teljesen
belefeledkezett a nagy felfedezésbe, aztán
felnézett, és
eszébe jutott, hogy északra buszozik
Marnas felé. De még nem értek oda,
Stenviktől délre
jártak, és amikor kinézett az ablakon,
látta, hogy a jármű most hagyta el az első
irányjelző
táblát: Kemping 2 km.
A busz mindjárt beér Stenvikbe.
Beszélnie kell a felfedezéséről Johnnal.
Gerlof felnyúlt, hogy megnyomja a
piros leszállásjelző gombot.

Amikor a busz lassítani kezdett úgy

száz méterre az északi stenviki lehajtó
után, Gerlof
a táskájába tömte a könyvet és a
szemüveget, majd remegő lábbal felállt.
A busz középső ajtaja sziszegve
kinyílt, Gerlof pedig lecammogott a
lépcsőn, ki a
hidegbe és a szélbe. A Sjögren-
szindróma belopózott a karjába és a
lábába, de egyelőre
még nem temette maga alá a fájdalom.
Az ajtó bezárult mögötte, és a busz
elhúzott. Gerlof maga volt a megállóban,
és még
mindig szemerkélt az eső. Régen volt
itt egy kis faépület, ahová ítéletidőben
behúzódhatott az ember, amíg a
buszra várt. De természetesen már
lebontották. Mindent,
ami jó vagy hasznos volt, eltüntettek.
Amikor a motor tompa berregése
elhalt, Gerlof körülnézett a sivár tájon,
nyakig
gombolta a kabátját, aztán a sárga
táblára pillantott, mely a Stenvikbe
vezető útra mutatott,
és elindult.
A főút tökéletesen kihalt volt. Úgy
kétszáz métert mehetett az út mentén a
falu felé,
amikor hirtelen eszébe ötlött, hogy
John Hagman nincs is Stenvikben.
John Borgholmban volt.
Gerlof lecövekelt az úton, és
belepislogott a szélbe.
Hogy a pokolba felejthette el? Alig fél
órája búcsúzott el Johntól a
buszpályaudvaron,
de úgy megmámorosodott a
felfedezésétől, hogy teljesen kiment a
fejéből.
De valakit csak otthon talál
Stenvikben, nem? Julia még biztos nem
ért vissza, de
Astrid szinte mindig otthon van.
Egyébként meg úgysem tehet mást,
minthogy folytatja az
útját. Marnas nagyon messze van.
A léptei elnehezültek, a hideg áthatolt
a kabátján. A szél cibálta, taszigálta, ezért
leszegte a fejét, és tovább lépkedett a
repedezett aszfalton. Számolta a lépteit:
egy, kettő,
három... és a huszonötödiknél újra
felpillantott, de a horizonton emelkedő
fák, amik az
alvar végét és a falu kezdetét jelezték,
jottányit sem kerültek közelebb.
Gerlofot enyhe idegesség szállta meg,
akár egy úszót, aki merészen elhatározta,
hogy
átússza a jeges tavat, de félúton
hirtelen elfogyott az ereje. Lehetetlennek
tetszett
visszamenni a főútra, de
továbblépdelni is borzalmasan nehéz
volt.
Rosszul lépett a bal lábával,
megbotlott, és kis híján az árokban kötött
ki. Nagy
nehezen visszanyerte az egyensúlyát,
és ebben a pillanatban meghallotta egy
motor tompa
berregését.
Egy autó jött Stenvik felől.
Egyre közelebb ért, és Gerlof látta,
hogy egy nagy, csillogó, sötétzöld kocsi
érkezik:
egy Jaguar, amelynek ablaktörlői
ütemesen mozogtak jobbra-balra.
Nem hajtott el mellette, hanem
lehúzódott, és valaki letekerte a sötétített
oldalablakot,
amely mögött egy ősz szakállú arc
jelent meg.
 – Hékás! – kiáltotta egy vidám hang.
Gerlof felismerte a lángviki Gunnar
Ljungert.
A hoteltulajdonos – aki mindig csak
az újabb hajómodellekről karattyolt,
ahányszor
összehozta őket a sors – volt az utolsó
ember, akibe Gerlof most bele akart
botlani, de
kötelességének érezte, hogy a
magasba lendítse a kezét, és üdvözölje.
– Jó napot, Gunnar! – kiáltott oda neki
elcsukló hangon a szél süvítésén át, és
tett még
egy lépést az úton.
– Jó napot, Gerlof! – szólt vissza
Gunnar a kocsiból. – Hova-hova?
Elég csacska kérdés volt, amire csak
csacska választ lehetett adni, ezért Gerlof
a falu
 felé intett a fejével, és ennyit mondott:
– Stenvikbe.
– Látogatóba?
– Igen. – Gerlof megingott a szélben.
– Astridhoz.

– Astrid Linderhez? – kérdezte

Ljunger. – Úgy láttam, nincs otthon,
amikor eljöttem a
ház előtt. Nem láttam fényt az
ablakokban.
– Tényleg?
Ha Astrid sincs otthon, akkor senki
sincs otthon Stenvikben, Gerlof meg
halálra fagy a
szélben. Másnap a rendőrség fogja
megtalálni kihűlt, merev testét az egyik
borókabokor
mögött.
 Végiggondolta, és Ljungerre nézett.
– Egészen véletlenül nem Marnasbe
tart, Gunnar? – kérdezte. – Nem megy az
otthon
felé?
– Dehogynem. A vaskereskedésbe
igyekszem. Elviszem.
– Megtenné?
– Hát persze. – Ljunger áthajolt az
utasoldali ajtóhoz, és kinyitotta. –
Ugorjon be!
– Igazán nagyon kedves!
Gerlof bekászálódott a meleg autóba.
A kocsiban csend volt, és a fűtést a
legmagasabb fokozatra állították. Ljunger
kigombolta sárga bélelt kabátját, és
annak ellenére, hogy Gerlofot még
mindig majd’
megvette az isten hidege, ő is
kigombolta a sajátját.
 – Hát, akkor gyerünk! – mondta
Ljunger. – Reszkess, Marnas, jövünk!
Padlóig nyomta a gázpedált, és a kocsi
olyan erővel lódult neki, hogy Gerlof
belenyomódott az ülésbe.
– Mikorra kell visszaérnie, Gerlof? –
érdeklődött Ljunger.
Gerlof megrázta a fejét.
– Mindegy, de szeretnék...
– Jó, akkor van időnk megnézni
valamit.
Már kint is voltak a főúton, ami
ugyanolyan üres volt, mint korábban.
– Kötve hiszem, hogy... – kezdte
Gerlof, de Ljunger félbeszakította.
– Hogy állnak a hajómodellek?
– Remekül – felelte Gerlof, noha az
utóbbi pár hétben hozzájuk sem nyúlt, de
még csak
nem is gondolt rájuk. – Ugorjon át
valamikor karácsony előtt, és nézze meg
őket...
Ljunger bólintott. Csak néhány
kilométert hajtott a főúton, aztán ismét
lekanyarodott
egy keskeny, kavicsos ösvényre, amit
nem jelzett tábla. A csapás a megművelt
földek és
egy régi kőfal között futott. Keletre
vezetett a tenger felé.
– Arra gondoltam... Nem késő még
szólni, hogy piros hajótesteket szeretnék?
–
kérdezte Ljunger. – Nagyon
lekötelezne.
– Nem gond – bólintott Gerlof, és vett
egy mély lélegzetet. – Hova megyünk
tulajdonképpen, Gunnar?
– Nem messze – felelte a férfi. –
Mindjárt ott is vagyunk.
 Egy szót sem szólt többet, csak
hagyta, hogy a kocsi lassan döcögjön
előre a keskeny
ösvényen. Gerlof nem tehetett mást,
csak némán zötykölődött, és bámulta az
ütemesen
mozgó ablaktörlőket.
Lenézett az ülések közötti tárolóra.
Gunnar mobilja ott hevert, fekete volt, a
pereme
ezüstszínű, és sokkal kisebb volt, mint
azok, amiket Gerlof eddig látott. Csak
fele akkora
volt, mint Juliáé.
– Hova megyünk, Gunnar? – kérdezte
újra csendesen.
Ljunger nem méltatta válaszra, mintha
meg sem hallotta volna.
Csak a sáros, murvás útra bámult,
finom kormánymozdulatokkal kerülgette
a gödröket
és a bukkanókat. És mosolygott
közben.
Gerlof homlokát kiverte a verejték.

Mondania kellene valamit, tennie

kellene valami megszokott, hétköznapi
megjegyzést.
Talán egy udvarias kérdés – hogy
megy a szállodaipar? – megtenné. De
fáradt volt, és a
feje teljesen üres.
Végül csak egyetlen kérdést tudott
kibökni.
– Járt valaha Dél-Amerikában,
Gunnar?
Ljunger megrázta a fejét, még mindig
mosolygott.
– Sajnos nem – mondta, majd
hozzátette: – Csak Costa Ricában voltam.

ÖLAND, 1972 SZEPTEMBERE

Nils Kant a szélvédőhöz hajol a kék

Volvo anyósülésében, amikor fent járnak
az új
hídon, és átnéz a Kalmar-szoros fölött.
Délután van, a vízen pára lebeg. Még a
szoros
fölött ködfüggönnyé áll össze, majd
megindul a sziget felé.
– Ködös éjszakánk lesz – mondja.
– Pont, ahogy reméltük – feleli Fritiof
a volán mögül.
– Kik? – kérdezi Nils. – Mások is
jönnek?
 Fritiof bólint.
– Nemsokára megismered őket.
Nils igyekszik ellazulni, és elnéz a
korlát fölött. Látja magát fiatalemberként
odalent a
szorosban, az életéért úszik a
szárazföld felé, alig húszéves.
Hogy jutott át a hideg vízben? Most
negyvenhat esztendős, és száz métert sem
tudna
leúszni.
Az Öland híd óriási, több tonnányi
acél és beton feszül a víz fölött
kilométereken
keresztül, és majdnem olyan széles,
mint egy autópálya. Nils eddig el sem
tudta képzelni,
hogy a szigetét valaha ilyen építmény
fogja a szárazföldhöz kötni.
– Mikor épült a híd? – kérdezi.
 – Csak nemrég – feleli Fritiof.
Nem túl beszédes, mióta előző este
elment Nilsért Jönköpingbe. Vitt Nilsnek
néhány
sötét ruhát az útra, meg egy fekete
kötött sapkát, de alig szólt valamit.
A jó kedélyű, elbűvölő Fritiof
Andersson, aki felkutatta Nilst Costa
Ricában több mint
tíz évvel ezelőtt, a múlté, amióta a
smálandi fickó belefulladt a tengerbe
Limóntól északra.
Az óta az este óta Fritiof úgy kezeli
Nilst, mintha csak egy csomag lenne,
amit az egyik
helyről a másikra kell cipelnie, egyik
országból a másikba. Apró, olcsó kis
szobákat bérel
neki vacak motelekben a városok
leglezüllöttebb negyedeiben, és szigorúan
csak telefonon
beszél vele, évente legfeljebb egyszer
vagy kétszer.
Az ölandi utat megelőző este, Fritiof
ismét megemlíti a kincset. Hol van? Hol
rejtette el
Nils? A házukban?
Nils a fejét rázza. Végül aztán kiböki.
– Elástam az alvaron, Stenviktől
keletre. A régi emlékhalomnál.
Elmehetünk érte
együtt.
Fritiof bólint.
– Jó, ezt fogjuk tenni.
Nils hosszú ideig várt erre az utolsó
útra. És most itt van.
– Mostantól ki sem teszem a lábam
otthonról – mondja Fritiofnak.
Lehunyja a szemét, ahogy átérnek a
hídon, és újra Fárjestaden szilárd talaját
tudhatja a
talpa alatt. Visszatért Ölandra, végre-
valahára.
– Ki sem teszem a lábam – mondja
újra. – Az anyámnál maradok, és
gondoskodom
róla, hogy senki se lásson meg. –
Szünetet tart, majd így folytatja: – Jól
van, ugye? Az
anyám.
– Igen, igen.
Fritiof Andersson gyorsan bólint
egyet, aztán a gázra lép, ahogy kiérnek a
hatalmas
alvarra, és Borgholm felé fordulnak.
Rengeteg minden megváltozott
Ölandon, amióta nem járt itt, állapítja
meg Nils. Több
cserje és fa van a szigeten, és a
keskeny borgholmi ösvényből széles,
aszfaltozott főút lett.
És pont olyan egyenes és sima, mint a
híd. A vasutat, ami észak-déli irányban
futott a
szigeten, minden bizonnyal
megszüntették, mert Nils egyetlen sínt
sem lát az alvaron. A

szélmalmok sora, ami a parton

magasodott, hogy vitorláiba fogja a
szoros szelét, szintén
eltűnt. Csak néhány maradt.
Úgy fest, kevesen laknak a szigeten,
mégis sok új nyaraló épült a víz mellett.
Nils
feléjük biccent.
– Kik laknak ott? – kérdezi.
– Üdülővendégek – feleli Fritiof. –
Stockholmban megtömik a bukszájukat,
aztán
nyaralókat vesznek itt, Ölandon.
Átjönnek a hídon, napoznak egész
nyaralás alatt, aztán
gyorsan visszamennek, hogy még
több pénzt zsebeljenek be. Eszük ágában
sincs itt tölteni
a telet... Túl hideg és zord nekik.
Úgy hangzik, mintha rokonszenvezne
velük, legalábbis valamennyire.
Nils nem mond semmit. Úgy látszik,
Fritiof nem téved nagyot az
üdülővendégekkel
kapcsolatban, mert a legtöbb autó,
amit Nils lát, az ellenkező irányba megy,
elhagyják a
szigetet. A nyár véget ért,
beköszöntött az ősz.
Legalább még a várrom megvan, és
pont olyan, amilyen mindig is volt, vak
szemekkel
magasodik Borgholm dombján.
Amint elhaladnak a vár mellett, már
majdnem el is érik a várost, és a köd
egyre
sűrűsödik körülöttük. Fritiof lassít, és
behajt egy kis parkolóba a város szélén,
ahonnan
még látni a romot. Szó nélkül leállítja
a kocsit.
– Na, akkor – mondja végül. –
Mondtam, hogy társaságunk lesz.
Kinyitja az ajtót, és integet.
Nils körülkémlel. Valaki lassan
feléjük sétál az úton: olyan ötvenes férfi
lehet. Szürke
gyapjúkardigánt visel, pamutnadrágot
és csillogó bőrcipőt, ami elég drágának
néz ki.
Odabiccent Fritiofnak.
 – Késtetek.
A férfin kalap is van, mélyen a
szemébe húzta. A kezében nincs semmi,
leszámítva egy
félig elszívott cigarettát. Beleszippant
egy utolsót, félrehajítja a csikket, majd
körülnéz,
mielőtt a kocsihoz lép.
– Szerintem ülj hátra, Nils! – mondja
Fritiof csendesen. – Ott biztonságosabb
lesz, ha
beérünk Stenvikbe.
Aztán kiszáll az autóból. A parkoló
másik végében egy telefonfülke áll, és
Nils figyeli,
ahogy Fritiof arra veszi az irányt.
Bedob pár érmét, tárcsáz egy számot,
röviden beleszól
néhányszor a kagylóba.
Nils is kiszáll, a drága ruhákba
öltözött férfi éppen eltapossa a
cigarettáját, alig pillant
Nilsre, és oda sem köszön. Beszáll az
anyósülésre.
Nils nem száll vissza rögtön, fel-alá
lépked az út mentén, örül, hogy
visszatért, hogy
megint szabadon járhat a szigeten.
Az ő szigetén.
Hirtelen egy csomó autó húz el
mellettük a főúton. Nils látja, hogy sápadt
arcok
merednek rá a szélvédők mögül.
Követi őket a tekintetével, amíg el nem
nyeli mindet a
köd.
– Gyerünk már! – kiált hátra Fritiof
ingerülten.
Visszaért a kocsihoz.
Nils lassan odavánszorog, kinyitja a
hátsó ajtót, és hallja, amint az
anyósülésen
gubbasztó férfi azt kérdezi halkan:
– Minden rendben, Gunnar?
Aztán gyorsan hátrapillant Nilsre,
idegesen és bűntudattal, mintha óriási
bakot lőtt
volna.
A férfi, aki idáig Fritiofnak nevezte
magát, szintén megfordul, és mosolyog.

– Semmi gond... Talán itt az ideje,

hogy rendesen bemutatkozzunk –
mondja. – Gunnar
vagyok, ő pedig Martin. Ott hátul
pedig Nils Kant. És mindannyian
megbízunk
egymásban, ugye?
– Persze.
 Nils futólag biccent, és becsapja az
ajtót.
Szóval Fritiofot igazából Gunnarnak
hívják. Nils tudja, hogy találkozott már
vele
valahol, de ötlete sincs, hol.
– Akkor irány Stenvik! – mondja
Gunnar.
A kocsi visszakanyarodik a főútra, és
északi irányban elhagyja Borgholmot. A
táj egyre
ismerősebb Nilsnek, de a szorosból
felszálló köd egyre sűrűbb, eltakarja a
láthatárt.
A levegő is egyre szürkébb. Gunnar
tudta, hogy köd lesz, számított rá, és ezért
tűzte ki
ezt a napot Nils hazatérésére. De mi
mást tervelt még ki ilyen előrelátóan?
Köpingsviktől északra Gunnar
felkapcsolja a ködfényszórót, és belelép a
gázba. Nils
látja az elsuhanó sárga irányjelző
táblákat. Az ölandi falvak ismerős nevei
állnak rajtuk.
De legmélyebben a táj érinti meg: a
földek, a vadon növő fű, az egyenes
kőfalak, amik az
útnál kezdődnek, majd a ködbe
vesznek.
Az alvar, az ő alvarja. Az alvar,
ameddig csak a szem ellát, az alvar
súlyos,
szürkésbarna színei és a végtelen ég,
pont olyan roppant és gyönyörű,
amilyenre
emlékezett.
Nils itthon van.
A kocsiban néma csend honol, és úgy
negyedóra múlva Nils meglátja a táblát,
amire
várt. Stenvik. Alatta egy nagy nyíl,
rajta felirat: Kemping.
A faluba vezető utat leaszfaltozták, és
Stenvik szert tett egy kempingre. Mikor
történt
mindez?
Az autó elhúz a stenviki elágazás
előtt, majd lelassít.
– Északon megyünk be – mondja
Gunnar. – Arra kisebb a forgalom, és
nem kell
átmennünk az egész falun.
Néhány perccel később ráfordul a
faluba vezető északi útra egy tejárusító
bódé mellett,
ami üresen és elhagyatottan áll az út
szélén. Amikor Nils utoljára látta, telis-
tele volt
vajköpűkkel, de most fehér zuzmó
fedi, és úgy fest, mintha menten
összedőlne.
Az elmúlt huszonöt évben egész
Öland megváltozott, de az északi stenviki
út többé-
kevésbé olyan, mint amilyenre
emlékezett: szűk és kacskaringós, és még
mindig murva
borítja. Teljesen kihalt, két oldalon
fűvel benőtt árok kíséri, mögöttük az
alvar.
Gunnar lassan gurul előre a Volvóval,
és néhány száz méter után megáll.
Megfordul, és
Nilsre néz. Martin ugyancsak
hátrapillant.
Gunnar állhatatosan bámulja Nilst,
Martin tekintete csapongó.
– Rendben – mondja Gunnar
szigorúan. – Elhoztunk Stenvikbe.
Úgyhogy most szépen
kiásod a kincset az emlékhalomnál.
Világos?
– Előbb látni akarom az anyámat –
válaszolja Nils, és kitartóan mered
Gunnarra.
– Vera megvár, Nils – mondja. – Egy
kis időt még kibír. Így lesz a legjobb,
mert így
legalább besötétedik, mire beérünk a
faluba. Nem gondolod?
– Elosztjuk a köveket – vágja rá Nils.
– Persze. De előbb ki kell ásnunk
őket.
Nils nézi a férfit egy darabig, aztán
kipillant az ablakon. A köd már igen
sűrű, és lassan
alkonyodik.
Bólint. Gunnar és Martin megkapja a
kövek felét, és kvittek lesznek.
 – De kell valami, amivel áshatunk –
mondja csendesen.
– Naná! Van ásó és csákány a
csomagtartóban – feleli Gunnar. –
Mindenre gondoltunk.
Egyet se félj!

De Nils nem nyugszik meg. Egymaga

van két idegennel szemben, akárcsak a
smálandi
fickó volt a Karib-tenger partján a
sötétben. Nagy különbség azonban, hogy
a smálandi
megbízott az újdonsült barátaiban, de
Nils egy cseppet sem bízik bennük.
Gunnar nem az úton parkol le. A kőfal
egyik nyílásánál fékez, és bekanyarodik.
Lehajt
a falu főútjáról.
 Lassan döcögnek előre az alvar sima,
füves síkságán.
Nils elfordítja a fejét, de nem lát
egyebet a fekete ablakon át, csak ködöt.
Az út, ami a
szülőfalujába vezet, semmivé foszlik.

30

Gerlof néma csöndben, merev háttal

ült az anyósülésen Gunnar Ljunger
mellett, ahogy
kihajtottak a Marnastől délre fekvő
pusztaságba. A puhatolózó társalgás, amit
kezdeményezett, megakadt, mert
Ljunger nem válaszolt a kérdéseire.
Gerlof nem tehetett
 mást, nyugton maradt, és megpróbálta
leküszködni magáról a kabátot, mert már
trópusi
hőség tombolt a kocsiban. Talán
szabályozhatta volna valami módon a
meleget az
utasoldalon, de nem tudta, hogyan.
Úgy tűnt, minden elektromos vezérlésű,
és Gunnar
nem mutatott semmi hajlandóságot,
hogy segítsen neki.
Már egész közeljártak a sziget keleti
partjához. Az autó komótosan gördült
előre az
alacsony gáton, ami több méter
szélesen futott végig a sík tájon. Gerlof
rájött, hol vannak.
Itt szelte át régen a vasút az alvart,
mielőtt az országos vasúttársaság
felszámolta a
 vonalat.
Az órájára nézett. Már majdnem öt
óra volt.
– Szerintem vissza kellene mennem,
Gunnar – próbálkozott halkan. – Az
otthonban el
nem tudják képzelni, merre járhatok.
Ljunger bólintott.
– Biztos nem – felelte –, de idekint
aligha fogják keresni, nem?
A fenyegetés annyira nyilvánvaló
volt, hogy Gerlof elfordult a férfitól, és
elkezdett az
ajtónyitóval babrálni.
A Jaguar lassan haladt, kiugorhatott
volna, talán még csonttörés nélkül is
megúszhatta
volna, és még sötétedés előtt
visszaérhetett volna a főútra, de az
utasoldali ajtót nem
 lehetett kinyitni. Ljunger bezárta a
központi zárral.
– Ki akarok szállni, Gunnar – mondta
Gerlof, és igyekezett határozottnak tűnni,
akár a
hajóskapitány, aki egykoron volt.
– Mindjárt – mondta Ljunger, és ment
tovább.
Átmentek egy ósdi, rozsdás karámon,
ami két kőfal között húzódott, és feltűnt
előttük a
Balti-tenger. A víz hidegnek és
szürkének tűnt.
– Miért csinálja ezt, Gunnar? –
kérdezte Gerlof.
– Igazából nem terveztem el – mondta
Ljunger. – Követtem a borgholmi buszt,
és
láttam, hogy leszáll a stenviki
elágazásnál. Csak annyit kellett tennem,
hogy elmegyek az
északi lehajtóig, átjövök a falun, és
felszedem magát. – Ljunger még jobban
lelassított, és
Gerlof felé fordult. – Mit csinált
Martin Malméknál, Gerlof?
Gerlof úgy érezte, mintha rajtakapták
volna valamin. Nem sietett a válasszal.
– Nos, kicsit elcsevegtünk Martinnal...
Vén tengeri medvék vagyunk mindketten
–
mondta, majd hozzátette: – De honnan
tud erről?
– Ann-Britt felhívott a mobilomon,
amíg maga náluk ücsörgött, és a régi szép
időket
emlegette fel Martinnal – válaszolta
Ljunger. – Meglehetősen aggasztotta,
hogy
mostanában ennyi vén tengeri medve
keresi fel Martint. Előbb Ernst
Adolfsson, most meg
maga. Kétszer is két nap alatt.
Egyszeriben nagy lett a forgalom a
Malm-házban.
– Ezek szerint jóban van Ann-Brittel –
szögezte le Gerlof fásultan.
Ljunger bólintott.
– Igazából régi üzlettársak vagyunk
Martinnal, de mostanában nem igazán
lehet vele
társalogni – mondta. – Ann-Britt
intézi minden ügyét, és általában kikéri
az én
véleményemet is.
Gerlof hátradőlt az ülésben. Teljes
lelki nyugalommal abbahagyhatja a
színlelést.
– Üzlettársak – ismételte. – Már jó
ideje együtt dolgoznak, igaz? Az ötvenes
évek óta?
Az irattáskájába nyúlt, és elővette a
Malm Hajózási Vállalat évkönyvét.

– Ezt a képet mutattam Martinnak –

mondta. – Sokat nézegettem... De
eltartott egy
darabig, mire rájöttem, mit is látok.
– Valóban? – kérdezte Gunnar,
miközben kikerült néhány bokrot. Már
alig száz
méterre voltak a víztől. – De végül
csak rájött, nem?
Gerlof bólintott.
– A fiatal fűrészmalmi munkások sora
előtt két hatalmas ember áll a ramnebyi
kikötőben: August Kant, a gyár
tulajdonosa és Martin Malm, egy
teherhajó kapitánya.
 Úgy tűnik, August keze barátságosan
Martin vállán pihen. – Szünetet tartott,
majd
folytatta: – De ez nem August Kant
keze. Hanem azé a férfié, aki Martin
Malm mögött áll.
Csak nemrég fedeztem fel a buszon.
– Egy kép többet mond ezer szónál –
bólogatott Ljunger, és lefékezett.
Már egészen a partnál jártak, a füves,
sárguló legelő végén. Az eső a földet
áztatta,
hideg volt, mintha mindjárt havazni
kezdene.
– És a férfi, aki Martin Malm mögött
áll, egy fürészmalmi munkás, Gunnar
Johanssonnak hívják. De később nevet
változtatott – mondta Gerlof. – Ugye?
– Nem egészen. Akkoriban művezető
voltam a malomban – felelte Ljunger. –
De az
igaz, hogy Ljungerre változtattam a
nevemet, amikor Ölandra költöztem.
Leállította a motort, és minden
elnémult. Csak az eső és a szél
hallatszott.
– Ennek a képnek nem lett volna
szabad belekerülnie a könyvbe – mondta
Ljunger. –
Ann-Britt tette bele, én a
megjelenéséig nem is tudtam róla. De
csak maga és Ernst
Adolfsson ismert fel. Ernst még
iskoláskorunkból emlékezett rám...
– Ramnebyban nőtt fel, már tudom –
szólalt meg Gerlof. – Nekem nem ment
ilyen
könnyen a felfedezés. De van itt
valami, ami érdekelne...
Tudta, hogy nagyon közel a vég,
Ljunger őt is megöli, ahogy Ernstet is
eltette láb alól.
Csak azért beszélt, hogy késleltesse az
elkerülhetetlent.
– Ha művezető volt a malomban,
biztosan hallotta a történeteket, amelyek
August Kant
rémes unokaöccséről, Nilsről
közszájon forogtak. Ezek adták az ötletet,
hogy...
– Történetesen találkoztam is vele –
vágott közbe Ljunger.
– Kivel? – kérdezte Gerlof. –
Nilsszel?
– Igen – bólintott Ljunger. – A háború
után küldöncként kerültem a malomba,
Nils meg
odajött, miután elmenekült Ölandról a
rendőrség elöl. A malom körül
ólálkodott,
 megpillantott, és megkért, hogy
szóljak August Kantnak. Én meg
megtettem, de a főnök
hallani sem akart róla. Kezembe
nyomott öt százkoronás bankót, hogy
továbbítsam
Nilsnek, így akart megszabadulni tőle.
Kettőt zsebre vágtam, a maradékot meg
odaadtam
Nilsnek. – Ljunger elmosolyodott az
emlék hatására. – A nyár hátralévő
részében királyi
módon éltem a pénzből.
– Szóval ebből jött rá, hogy Nilsből
pénzt lehet kicsikarni – állapította meg
Gerlof, és
kinézett a szélvédőn át az esőre.
– Igen – felelte Ljunger –, de az nem
volt világos, mekkora summára
számíthatok.
 Gőzöm sem volt. Úgy véltem, néhány
ezrest biztos kaphatok érte, na meg
ingyen
átutazhatom az Atlanti-óceánt, hogy
hazahozzam, ha vége ennek az egész
hajcihőnek. Ezt
javasoltam Augustnak is, amikor
művezetővé nevezett ki a malomban, de
kerek perec
visszautasított. A legkevésbé sem
vágyott rá, hogy a család fekete báránya
visszatérjen
Svédországba.
Felemelte a kezét, és megnyomott egy
gombot a kormány mellett, mire Gerlof
ajtaja
halkan kattant egyet.
– Nos, nyitva van – mondta Ljunger. –
Kiszállhat.
Gerlof nem moccant.
 – De nem adta fel – fűzte tovább a
szót, miközben Ljungerre tekintett. –
Amikor
August kikosarazta, megkereste Nils
anyját, és ugyanezzel a javaslattal állt elő
neki is. És
az asszony igent mondott, ugye?
Gunnar Ljunger sóhajtott egyet,
mintha egy rendkívül nyakas gyerek ülne
mellette.
Kibámult a szélvédőn át a parti tájra.
– Vera segítségével fedeztem fel ezt a
gyönyörű szigetet – mesélte. – Először
ötvennyolc nyarán jöttem ide.
Komppal érkeztem Stora Rörbe, onnan
meg vonattal
utaztam északra. Az ölandi vasúti
közlekedés napjai akkor már meg voltak
számlálva, és a
hajózás is hasonló cipőben járt.
Szerintem kevesen hittek benne, hogy ez
be fog
következni... de hallottam, hogy az
emberek arról beszélgettek a vonaton,
hogy egy nagy
hidat fognak építeni. Egy hosszú
hidat, hogy bárki akkor hagyhassa el a
szigetet, amikor
akarja. És hogy a szárazföldiek
idejöhessenek.
– A gazdag szárazföldiek – pontosított
Gerlof.
– Így van. – Ljunger vett egy mély
levegőt, aztán folytatta: – Ezért aztán
Észak-
Ölandra költöztem, felfedeztem a
gyönyörű strandokat, ahol remekül lehet
úszni. Sok-sok
 napsütés és víz, de alig néhány turista.
Már mindent átgondoltam, mielőtt
kopogtattam
Vera Kant ajtaján. – Sóhajtott egyet. –
Vera ott ült abban a hatalmas házban,
egyedül, mint
a kisujjam, és a fia után vágyakozott.
Beszéltem a fejével.
– Egy szál magában és boldogtalanul
– egészítette ki Gerlof – és mérhetetlenül
gazdagon.
– Annyira nem, mint hiszi – felelte
Ljunger. – A kőfejtő a csőd szélén állt, a
testvére
pedig igényt tartott a család smálandi
fűrészmalmára.
– De volt egy csomó földje – mondta
Gerlof nyúzottan. – A part mentén...
strandok.
Azt latolgatta, hogy fog meghalni.
Vajon Ljungernél van fegyver? Vagy
csak felkap
egy követ, és simán beveri a
koponyáját? Ernsttel is hasonlóképpen
végzett.
– Igen, Verának temérdek földje volt
– válaszolta Ljunger. – Szerintem
Stenvikben
senki sem fogta fel, mennyi. A falutól
északra és délre is elnyúltak. Persze mind
teljesen
értéktelen, ha semmit nem kezd velük,
de ha a megfelelő ember kezébe
kerülnek, aki
eladja őket a szárazföldieknek... –
Elkezdte begombolni a kabátját, majd
hozzátette: – Az
ötvenes években csak néhány nyaraló
volt itt, de tudtam, hogy hamarosan
gombamód
 fognak szaporodni, ahogy
megjelennek az éttermek és a szállodák
is. És amint megépül a
híd, az árak az egekbe szöknek.
– Szóval megkapta a lángviki földet
Verától – szögezte le Gerlof.
– Semmit sem kaptam – rázta meg a
fejét Ljunger. – Megvettem az összes
földjét,
teljesen törvényesen. Persze olcsón, és
abból a pénzből, amit Vera adott kölcsön,
de
mindent törvényesen lepapíroztunk.
– Martin Malm pedig nagyobb
hajókra kapott kölcsön tőle?
– Pontosan. Akkor találkoztunk,
amikor Martin faszállítmányt hozott
Ramnebyba –
mesélte Ljunger. – Megbízható
emberekre volt szükségem, akikkel
együttműködhettem...
Olyasvalakire, aki hazahozza a
tengerentúlról Nils koporsóját, később
pedig magát Nilst
is.
Persze eltartott egy jó ideig, mire Nils
hazajöhetett, mert amint megérkezett
volna,
Vera nem adott volna el több földet
nekem. Ennek tudatában voltam,
természetesen.
Elégedett mosolyt villantott Gerlofra.
– Na, gyerünk!
Ljunger kinyitotta a vezetőoldali ajtót.
Gerlof kibámult a szélvédőn. Látta,
ahogy a szél a földre lapítja a legelő
fűszálait.
– Mi van itt? – kérdezte.
– Nem sok minden – felelte Ljunger,
miközben kiszállt a kocsiból. – De majd
meglátja.

31

– Ugorjon ki, Gerlof!

Gunnar Ljunger becsukta a kocsiajtót,
gyorsan megkerülte az autót, és kinyitotta
az
utasoldali ajtót. Türelmetlenül várta,
hogy Gerlof kikecmeregjen.
– Fel kell vennem a... – kezdte Gerlof.
De Ljunger benyúlt érte a kesztyűs
kezével.
– Nem lesz szüksége kabátra, Gerlof –
mondta. – Úgyis melege van, nem?
Ljunger legalább tizenöt évvel volt
fiatalabb Gerlofnál, magas volt és erős.
Keményen
az öregember hóna alá nyúlt, és
szabályosan kiemelte a kocsiból.
Ljunger bélelt kabátot viselt,
amelynek hátára a Langviki konferencia-
központ
kifejezést írták feketével.
– Gyerünk!
Bevágta a kocsiajtót, és megnyomott
egy apró gombot a slusszkulcsán. Az
ajtók egy
halk kattanással bezárultak.
Az ilyesmi csodaszámba ment Gerlof
számára. Megvolt a botja, de az
irattáskája még
mindig az autó padlóján hevert. Tett
néhány ingatag lépést, és lassan
derengeni kezdett
neki, mit forgat a fejében Ljunger.
Az első pillanatban igen kellemes
érzés volt kiszállni a szauna forróságú
kocsiból, a
szél felfrissítette.
De jól tudta, nem fogja túlélni kabát
nélkül. A hideg bénító volt, alig lehetett
pár fokkal
fagypont fölött. A szél viharosan fújt a
Balti-tenger felől, az esőcseppek apró
tűkként
csapódtak az arcába.
– Ezt nézze, Gerlof! – Ljunger
előrement egy darabon a legelő mellett
futó murvás
ösvényen, és egy kőfalra mutatott. A
fal mellett egy magányos, satnya fa nőtt.
– Látja, mi
ez? – kérdezte Ljunger.
Gerlof közelebb botladozott hozzá.
– Egy almafa – mondta csendesen.
– Úgy van, egy vén almafa. – Ljunger
megmarkolta a karját, és óvatosan, de
határozottan a tenger felé húzta. Ismét
felemelte a kezét, de ezúttal egy ferdén
növő
bokorra bökött. – És az ott? –
kérdezte. – Biztos nem látja jól, de az egy
öreg egresbokor.
– Gerlofra pillantott.
– És mit jelent ez?
– Hogy ez egy elhagyatott kert –
vonta le a következtetést Gerlof.
– Pontosan! A fű alatt még ott
lapulnak egy ház alapjának kövei.
– Ljunger körülkémlelt. – Pár éve
fedeztem fel ezt a partszakaszt. Általában
nagyon
békés itt, még nyáron is. Elüldögélhet
itt az ember, gondolkodhat, és néha... –
Ljunger
ismét az almafára emelte a tekintetét.
– Néha elücsörögök itt, és erre az
almafára
gondolok, meg azokra, akik itt
élhettek. Miért mentek el erről a
káprázatos helyről?
– Mert szegények voltak – felelte
Gerlof, és megborzongott. Igyekezett
keményen állni
a széllökéseket, nem meginogni. De
csak egy vékony ing és egy nem túl
vastag mellény
volt rajta, és máris érezte, ahogy az
őszi hideg áthatol a szöveten.
– Igen, egészen biztos, hogy
nélkülöztek – mondta Ljunger. – Talán
átvitorláztak az
Atlanti-óceánon, ahogy Nils Kant és
ölandiak ezrei. De a lényeg az... –
Szünetet tartott. –
A lényeg az, hogy nem látták meg az
óriási lehetőségeket, amiket ez a sziget
tartogatott.
Ahogy a többi ölandi se.
Gerlof alig észrevehetően biccentett.
Ljunger összehordhat hetet-havat, amit
csak akar.
– Vissza akarok szállni a kocsiba –
szólalt meg Gerlof.

– Zárva van – felelte Ljunger.

– Meg fogok fagyni.
– Akkor menjen haza Marnasbe –
bökött Ljunger a fa melletti falra. – Van
egy rés a
falon. A fal mögött egy ösvény
kezdődik, mely északra tart, elvezet egy
régi szabadtéri
táncparkett mellett. Légvonalban
tulajdonképpen csak pár kilométer a falu.
 Gerlofot nem érdekelte már semmi,
valami fontos dolgot kellett mondania.
– Senki más nem tudja rajtam kívül,
Gunnar.
Gunnar szótlanul meredt rá.
– Ahogy már mondtam... a buszon
jöttem rá, amikor megláttam, hogy maga
áll Martin
Malm mögött.
Ljunger vállat vont.
– Ernst Adolfsson is meglobogtatta
azt a képet előttem – felelte. – Meg
hadovált
mindenféle más dologról is, régi
földhivatali bejegyzésekről, meg
ilyesmikről. De nekem
nem száll ilyen könnyen az inamba a
bátorságom.
– Ernst előttem járt egy lépéssel –
magyarázta Gerlof fáradtan. – Azt hittem,
mindent
elmondott, de nem. Mit akart
magától?
– A kőfejtőt. Meg akarta venni a
bányát valami jelképes összegért, és
cserébe hallgatott
volna a Verával való üzleti
kapcsolataimról.
– Hát, nem kért valami sokat –
mondta Gerlof.
– Ne mondja már! – csattant fel
Ljunger. – Az a föld most fabatkát se ér,
de nem lesz
ez mindig így. Talán nemsokára
építenek egy kaszinót a domboldalba...
Ki tudja? Nem
fogadtam el az ajánlatát. – Ljunger
Gerlofra nézett. – De szerintem maguk,
vén tengeri
medvék túlbecsülik a saját
fontosságukat, mintha még bárkit is
érdekelnének olyan
dolgok, amik évtizedekkel ezelőtt
történtek.
– Magát mégis csak érdeklik, Gunnar
– mondta Gerlof. – Máskülönben nem
lennénk
itt.
– Csak nem hagyhatom, hogy egy
rakás nyugdíjas fel-le rohangáljon, és
mindenféléket
terjesszen rólam – válaszolta Ljunger
elgyötörten. – Felfogta? Fontos dolgokra
készülünk
Langvikban, a tervek az építésügyi
hatóság előtt vannak. Hatalmas
befektetésekről van
szó. Az elkövetkezendő hat hónapban
hatvan új telek kerül eladásra a falutól
keletre, mit
 gondol, mekkora üzlet ez?
Gerlof megértette.
– De ahogy már mondtam, csak én
tudok róla, senki más. Se John, se a
lányom.
Ljunger derűsen rámosolygott.
– Nemes dolog, hogy bizalmasan
kezeli az ügyet, Gerlof – mondta. –
Hiszek magának.
– Maga ölte meg Vera Kantot,
Gunnar?
– Dehogyis! Leesett a lépcsőn, és
kitörte a nyakát, így hallottam. Senkit
sem öltem
meg.
– De Ernst Adolfssont igen.
– Nem – felelte Ljunger. –
Vitatkoztunk. Ami dulakodássá fajult.
– Ernst ledobta az egyik szobrát a
szakadékba a dulakodás során, igaz? –
kérdezte
Gerlof.
– Igen. Aztán meglöktem, leesett a
mélybe, és magával rántotta azt a másik
nagy
kőszobrot. Baleset volt, ahogy azt a
rendőrség is megállapította.
– De Nils Kantot megölte – mondta
Gerlof.
– Nem.
– Akkor Martin tette – folytatta
Gerlof. – És Jenst? Melyikük ölte meg
Jenst?
Ljunger már nem mosolygott. Az
órájára lesett, és tett pár lépést a kocsi
felé.
– Jens magával futott össze az
alvaron? – kérdezte Gerlof emelt hangon.
– Miért nem
hagyta életben az unokámat? Ötéves
volt... Nem jelentett fenyegetést.

– Hagyjuk ezt a szomorú témát,

Gerlof! Úgyis mennem kell.
Ez minden kétséget kizáróan igaz
volt: Gunnar Ljungernek tele volt a
naptárja. Gerlof
megölése csak egy volt a mai
intéznivalók közül.
Gerlof lehunyta a szemét. A lába már
nem bírta el. De nem állt szándékában
térdre
hullni Gunnar Ljunger előtt, az
méltóságán aluli lett volna.
– Tudom, hol vannak a drágakövek –
mondta.
Tett egy lépést az autó felé, miközben
a botjára nehezedett. Ha elég közel
sikerül
 kerülnie a járműhöz, rávághat a
botjával, és komolyan behorpaszthatja a
csillogó
karosszériát.
– A drágakövek?
Gerlof bólintott.
– A katonák hadizsákmánya.
Megszereztem, és elrejtettem. Ha segít
visszaszállni a
kocsiba, elmegyünk érte.
Ljunger megrázta a fejét, és újra
elmosolyodott.
– Köszönöm az ajánlatot – mondta. –
Sokszor kérdezgettem róla Nilst, de
tulajdonképpen Martin akarta a
köveket. Nincs rá garancia, hogy érnek is
valamit. Én
beértem Vera földjeivel... Nem szabad
telhetetlennek lenni.
Azzal gyorsan kinyitotta az ajtót, és
bepattant.
Beindította a kocsit. A motor nem is
berregett, inkább csak duruzsolt, szép
csendben.
Ljunger hátramenetbe tette az autót,
aztán lassacskán távolodni kezdett a
murvás
csapáson, és Gerlof hiába tett még egy
lépést, és emelte fel a botját, már nem
érhette el.
Gerlof egy szál magában állt a
legelőn, gyámoltalanul. Lassan leengedte
a botját, és
csak nézte, hogy a kocsi, és benne a
kabátja, eltűnik.
Ljunger kényelembe helyezte magát a
volánnál, rá sem pillantott Gerlofra,
hátrafordult,
hogy gyorsan végigtolathasson az
ösvényen. A dombháton, ahol hajdanán a
vasúti sínek
futottak, megfordult, és elhajtott.
A távolban – már majdnem a főútnál –
a Jaguar mégis megállt. Gerlof
összehúzta a
szemét, és látta, hogy Ljunger
kinyitotta az ajtót, és kihajította az
irattáskáját, majd a
kabátját. Aztán becsukta az ajtót, és
elszáguldott.
Gerlof maradt, ahol volt, a hátát
fordította az esőnek. A csípős szél a
fülében fütyült.
Kezdett átfagyni, és tudta, hogy sosem
lesz képes eljutni a főútig vagy
Marnasbe.
Ahogy Ljunger is jól tudta.
Körbefordult, a partvonal még mindig
szürke és elhagyatott volt.
A régi kert, amit Ljunger mutatott,
úgy ötven méterre lehetett. Addig esetleg
eljuthat,
és a kőfal tövében legalább a szél
ellen oltalmat talál.
– Hát akkor rajta! Indulj! – dörmögte
a bajsza alatt.
Nekivágott. Lépésről lépésre haladt,
de a lába cserbenhagyta. A szabad karját
az átázott
ingmellre szorította, mintha így
megvédhetné magát a széltől.
A murva kemény, zúzott mészkővel
szórták fel az ösvényt sok-sok évvel
ezelőtt.
Gunnar Ljunger kocsija nem hagyott
nyomot rajta, és ha a sártócsákban
lehettek is
abroncsnyomok, az eső egykettőre el
fogja mosni őket. Mintha Ljunger sosem
járt volna
 itt, mintha Gerlof önerőből jött volna
idáig.
A rendőrség nem találja gyanúsnak a
halálesetet. Ezt fogják közre adni az
Ölandi
hírekben, miután halálra fagyva
rábukkannak.
Az ég kezdett elborulni a feje felett.
Csak lépésről lépésre. Gerlof
felemelte reszkető kezét, és letörölte a
hideg esőcseppeket
a homlokáról.
Amint közeledett a parthoz, egyre
tisztábban hallotta, ahogy a hullámok
ütemesen
kicsapnak a keskeny fövenyre a legelő
alatt. Odakint, a nyílt víz fölött egy
magányos
sirály szállt szembe a széllel. De nem
ez volt az élet egyetlen jele. Sok tengeri
mérfölddel

odébb Gerlof ki tudta venni egy nagy

teherhajó homályos körvonalait, amint
északra
tartott. Integethetett volna tiszta
erőből, és ordibálhatott volna, senki sem
látta volna meg.
Sosem járt még ezen a parti legelőn,
vagy legalábbis nem emlékezett rá.
Gerlof a
meredek stenviki partra vágyott, ami
kopár és gyönyörű volt. Itt, Öland keleti
partján a táj
túl sík és burjánzó volt neki.
A murvás ösvény váratlanul véget ért,
a helyét egy keskeny kis csapás vette át.
Hosszú
idő óta senki sem járhatott erre, mert a
fű magas volt, és nehéz volt átgázolni
rajta,
legalábbis Gerlofnak, de folytatta az
útját, lépésről lépésre, és nagy sokára
elérte az
almafát. Ez a néhány lépésnyi
távolság csaknem minden erejét
felemésztette.
Nyomorúságos kis almafa volt, a
tenger felől süvítő kíméletlen szelek
kicsavarták,
meggörbítették. Az ágakon egyetlen
levél sem maradt, a lomb nem kínált
menedéket, de
Gerlof legalább nekidőlhetett a durva
törzsnek, és kifújhatta magát.
Megtapogatta a jobb oldali
nadrágzsebét. Valami keményet érzett
benne, kivette.
Gunnar Ljunger mobiltelefonja volt.
 Gerlofnak hirtelen beugrott. Akkor
vette ki az ülések közötti kis tartóból,
amikor
Ljunger kiszállt, és megkerülte az
autót. Mielőtt kirángatta, Gerlofnak
sikerült a zsebébe
csúsztatnia a készüléket.
De hiába lopta el a telefont, nem
segített, mert Gerlofnak elképzelése sem
volt róla,
hogyan kell használni. Megpróbált
beütni néhány számjegyet – John
Hagman számát –, de
semmi sem történt. A készülék néma
maradt.
Lassan visszatette a zsebébe.
Gyűlölte Ljungert.
Föld és pénz: erről szólt ez az egész.
Martin Malm pénzt kapott az új hajókra.
Gunnar
 Ljunger pedig temérdek földet
Langvik környékén, hogy
kizsákmányolja.
Vera Kantot évekig az orránál fogva
vezették, akárcsak Nilst.
És ahogy Gerlofot is, persze.
Most már tudta nagy vonalakban, mi
történt. Végtére is mindvégig ez volt a
célja, de
most már nem érhette be ennyivel. El
akarta mondani másoknak is, Johnnak és
Juliának,
na meg mindenekelőtt a rendőrségnek.
Arra vágyott, hogy szembenézhessen
azokkal, akik érintettek voltak ebben a
borzalmas
ügyben, hogy elmagyarázhassa nekik,
mi történt, és végül megnevezhesse
azokat, akik
megölték Nils Kantot és a kis Jenst.
Micsoda felbolydulást okozna mindez, az
emberek
izgatottan súgnának össze a
tárgyalóteremben, a gyilkosok könnyekre
fakadnának, és
bevallanák alávaló tettüket, a többiek
meg örömtáncot járnának az igazság
tudatában.
„Fontosnak szeretnéd feltüntetni
magad”, mondta Julia egyszer. És talán
igaza volt.
Talán nem szólt egyébről ez az egész,
csak arról, hogy Gerlof fontosnak
tüntesse fel
magát. Hogy ne tűnjön öregnek,
elhagyottnak. Szinte már halottnak.
De most már nem volt sok hátra. Az
élet maga a fény és a meleg, de a nap
elbújt, és
Gerlof jégtömbnek érezte a lábát a
cipőben, nem érzett az ujjával. A hideg
bénító volt, de
furcsa módon megnyugtató is,
csaknem kellemes.
Lehunyta a szemét néhány
másodpercre. A lelki szemei előtt látta,
ahogy Gunnar
Ljunger elhajt a nagy kocsijával.
Gerlof feltételezte, hogy azért dobta ki a
kabátját és az
irattáskáját, hogy hamis nyomokat
hagyjon maga után. Azoknak, akik
megtalálják a
tárgyakat, minden kristálytiszta lesz: a
szenilis öregember leszállt a buszról,
eltévedt, és
zavarodottságában levette a kabátját
útközben. Végül pedig halálra fagyott a
parton,
amikor leszállt az est.
 Ljunger nem érte be annyival, hogy
elvette Gerloftól az életét, eszementnek
akarta
beállítani.
Gerlof lihegve szedte a levegőt.
Meddig bírja a teste? Mikor adja fel?
Nem akkor,
amikor a vér hőmérséklete harminc
fok alá süllyed?

Tennie kellene valamit, talán le

kellene mennie a partra, és meg kellene
próbálnia
üzenetet hagyni a homokban, mielőtt
meghal. Gunnar Ljunger: gyilkos.
Kiírhatná nagy
betűkkel, hátha nem mossa el az eső.
De nem volt hozzá ereje.
Olyan ez most, mintha vízbe esne az
ember a nyílt tengeren, hideg és nyirkos
minden,
és ő egyedül van. Gerlof sosem tanult
meg úszni, és mindig az volt az egyik
legnagyobb
félelme, hogy belepottyan a tengerbe.
Ellára gondolt. Mindig szentül hitte,
hogy érezni fogja a jelenlétét, ha
közeledik a halál
pillanata, de most nem érzett semmit.
Aztán Julia jutott az eszébe. Elindult
már Borgholmból? Talán most húz el
Lennart
szolgálati kocsijában odafent a főúton.
Remélte, hogy Ljunger békén fogja
hagyni Juliát.
Sosem állok, ha le is ülhetek, és
sosem ülök, ha le is fekhetek. Gerlof
valahol olvasta ezt
az idézetet, de nem emlékezett rá,
hogy hol.
A lába nem bírta tovább. Már nem
volt ereje állni, ezért lassan lerogyott az
almafa
csupasz ágai alá a földre, felhúzta a
lábát, és tudta, hogy soha többé nem fog
tudni újra
talpra kecmeregni. Segítség nélkül
biztosan nem.
Tudta, hogy nagy hiba leülni, előbb-
utóbb majd le is fog feküdni a földre, és
becsukja a
szemét, és belesiklik a sötétségbe.
Elaludni pedig még nagyobb hiba.
De végül Gerlof feladta, és lassan
elterült a fűben.
Csak leült, és becsukta a szemét, csak
egy kicsit!
 ÖLAND, 1972 SZEPTEMBERE

Gunnar Volvójának csomagtartójában

van egy vascsákány és két ásó. Kiveszi a
szerszámokat, az egyik ásót Martin
kezébe nyomja, aztán Nilsre néz.
– Hát jó – mondja. – Merre?
Nils ott áll a hidegben, és körülnéz a
köd borította alvaron. Érzi a fü, a
növények és a
gyér talaj ismerős illatát, látja a
borókabokrokat, a sziklákat és az alig
észrevehető
ösvényeket, pont úgy, mint fiatal
korában. De nem tudja, hol van. A
tájékozódási pontokat
elnyelte a köd.
– Az emlékhalomhoz – feleli halkan.
 – Azt tudom. Mondtad tegnap este –
fakad ki Gunnar. – De pontosan hol?
– Ott... Valahol a közelben.
Nils újra körülnéz, és elindul a
kocsitól.
Martin, aki egész úton alig szólt
valamit, gyorsan a nyomába szegődik.
Alighogy
kiszáll az autóból, máris újabb
cigarettára gyújt, beleszív, az arca feszült.
Gunnar is
csatlakozik hozzá, Martin mellett
ballag.
Nils lassít, mintha nem lenne sietős
dolguk. Azt akarja, hogy a két férfi
megelőzze, és
szemmel tarthassa őket.
A köd sűrűbb, mint amilyet Nils
valaha látott. Voltaképpen csak arra
emlékszik, hogy
 kamaszkorában mindig tűzött a nap,
amikor az alvaron kóborolt. Most olyan
érzése támad,
mintha egy légbuborékban sétálna a
tenger fenekén. Tíz méterre már a
semmibe veszik a
táj, nincsenek színek, minden
szürkésfehér, és minden hang tompa.
Csak egy vékony
pulóver van rajta, egy sötét bőrkabát
és farmer, és meglehetősen fázik a hűvös
levegőn.
– Jössz, Nils?
Gunnar megáll, és hátrafordul. Csak
egy hatalmas szürke árny Nils előtt, a
körvonalai
elmosódnak, mintha csupán egy
faszénnel készített rajz lenne.
Képtelenség kivenni az
arckifejezését, lehetetlen értelmezni.
 – Nehogy elvessz! – mondja Gunnar,
még mielőtt Nils utolérhetné őket.
Az alkony lassan ereszkedik az
alvarra. Késő lesz, mire Nils hazaér az
anyjához. Tudja
egyáltalán, hogy ma jön?
Nils elsétál egy lapos kő mellett,
amelynek érdes a felszíne. Majdnem
háromszög
alakú, és hirtelen felismeri. Most már
tudja, hol jár.
– Balra! – mondja.
Gunnar egyetlen szó nélkül irányt
vált.
Nils úgy véli, halk hangot hall a
ködben. Megáll, és a fülét hegyezi. Egy
autó a falu
főútján? Hallgatózik, de csend van.
Már nagyon közel vannak, de amikor
Gunnar és Martin lecövekel egy
nagyobbacska
füves bucka mellett, Nils úgy
gondolja, még nincsenek ott. Nem látja
az emlékhalom
köveit.
– Ez az! – mondja Gunnar durván.
– Nem – feleli Nils.
– De igen!
Gunnar megrugdossa a halmot, és a fű
alól előbukkannak a kövek.
Nils ekkor döbben rá, hogy az
emlékhalom már nincs meg. Feledésbe
merült.
Évtizedek óta egyetlen erre járó sem
tett hozzá újabb követ a halottak
emlékére. Az alvar
sárga füve benőtte.
Nils felidézi, mikor járt itt utoljára,
amikor elrejtette a kincset. Olyan fiatal
volt, fiatal
 és büszke, hogy lelőtte a katonákat az
alvaron.

Azóta minden kisiklott. Minden

félresikerült.
Nils felemeli a kezét.
– Itt... valahol itt – mondja. – Ássatok
itt!
Martinra néz, aki az ásóval a kezében
ott szobrozik, és a zsebében matat, hogy
újabb
cigarettát vegyen elő. Miért olyan
ideges?
– Kezdjetek ásni! – mondja Nils. –
Már ha a kincset akarjátok.
Félrelép, és megkerüli a buckát.
Hallja, hogy a háta mögött a többiek
belevágják az
ásót a talajba. Elkezdenek ásni.
 Nils a ködbe bámul, de semmi sem
mozdul. Minden csendes.
A háta mögött Martin egy mély gödröt
ás a talajba. Már elérte a sziklákat,
amiket
Gunnarnak kell kicsákányoznia, az
arca vörös. Nehezen lélegzik, és gonosz
pillantásokat
vet Nilsre.
– Nincs itt semmi – mondja. – Csak
sziklák.
– Ott kell lennie – köti az ebet a
karóhoz Nils, majd lenéz a gödörbe. – Ide
rejtettem!
De látja, hogy a lyuk üres.
– Add ide! – kiáltja mogorván, és a
másik ásóért nyúl.
Ásni kezd, gyors, erőteljes
mozdulatokkal.
Úgy egy perc múlva megpillantja a
mészkőtömböket, amiket az
emlékhalomról hozott
réges-régen. Amiket a fémdoboz köré
tett.
Még mindig ott vannak, feketék a
földtől, de a kincsnek nyoma sincs.
Nils Martinra néz.
– Te vetted el a kincset – mondja
csendesen, és közelebb lép a férfihoz. –
Hol van?

32

– Itt is vagyunk – mondta Lennart,

miközben leállította a motort. – Na, hogy
tetszik
szerény hajlékom?
 – Takaros – felelte Julia.
Marnastől néhány kilométerre északra
egy kis magánútra fordultak rá, melyet
fenyők és
szilfák szegélyeztek, aztán megálltak
egy tisztáson. A kékesszürke tenger
előttük terült el,
a parton Lennart vörös téglából épült
háza állt.
Nem volt nagy ház, ahogy Lennart
mondta is, de a környék lenyűgöző volt.
Csak a
végtelen horizont látszódott a ház
mögött. A gondosan nyírt gyep a part felé
lejtett, és a
széles, homokos strandnál ért véget.
A fenyők úgy fogták körbe a kertet,
mint egy templomot a fal.
Amikor Lennart leállította a motort,
ünnepélyes csend borult rájuk, csak a szél
süvítése
hallatszott a fák ágai között.
– A fenyőket természetesen úgy
hozatták ide és ültettették el – mondta
Lennart –, de ez
réges-rég történt.
Kiszálltak az autóból, Julia lehunyta a
szemét, és beszívta az erdő illatát.
– Mióta él itt?
– Régóta... Majd’ húsz éve. De
nagyon boldog vagyok itt. –
Körülpillantott, mintha
keresne valakit, majd azt kérdezte: –
Nem allergiás a macskákra? Van egy
perzsamacskám, Missynek hívják, de
szerintem elcsámborgott valahova.
– Nem, nem vagyok allergiás – felelte
Julia, és követte a férfit a házba.
A kőfalak masszívnak tűntek, mintha
a Balti-tenger egyetlen téli vihara se
ingathatná
meg őket. Lennart kinyitotta a
konyhaajtót, és előre engedte Juliát.
– Nem éhes? – kérdezte.
– Nem, nem kérek semmit – mondta
Julia, és besétált a konyha melletti kis
előtérbe.
Lennart nem volt finomkodó, de a
tisztaságot szerette. A ház sokkal
rendesebb volt,
mint Julia göteborgi lakása. Az Ölandi
hírek számai szépen sorakoztak egy falra
szerelt
fakosárban. Lennart foglalkozására
csak egyetlen dolog utalt: néhány Svéd
rendőrség
című magazin az újságtartóban.
Ezenkívül volt még jó pár horgászbot az
előtérben, két-
három cserepes növény az ablakokban
és egy szakácskönyvekkel rogyásig
megpakolt polc
a konyhában a tűzhely fölött.
Julia egyetlen sörösdobozt vagy
szeszesüveget sem látott. Ez örömmel
töltötte el.
Lennart körbejárt a nappaliban, és
felkapcsolta a lámpákat az ablakokban.
– Van kedve lemenni a partra, mielőtt
besötétedik? – kiáltott vissza. – Viszünk
esernyőt.
– Szívesen, ha le tudok menni
mankóval.
Lennart felnevetett.
– Majd óvatosak leszünk. Szép időben
még Bödát is lehet látni – mondta, majd
hozzátette: – Tudja, az öblöt és a
nagy, homokos strandot odaát.
Julia elmosolyodott.
– Igen, tudom, hol van Böda – felelte.
 – Persze. – Lennart bekukkantott a
konyhába. – Elfelejtettem, hogy itt nőtt
fel.
Mehetünk?
Julia bólintott, és az órára nézett.
Negyed hat.
– Nem bánja, ha előbb telefonálok
egyet? – kérdezte.
– Dehogyis!
– Csak odaszólok Astridnak, hol
vagyok – mondta Julia.

– Ott a telefon a konyhapulton –

válaszolta Lennart.
Astrid mindig bemondta a számát,
amikor felvette a kagylót, így Julia már
betéve tudta.
Gyorsan bebillentyűzte, és hallotta,
hogy a készülék kicsöng. Az ötödik
csörgés után
Astrid felvette, Willy őrjöngve ugatott
a háttérben.
– Julia! – kiáltott bele a kagylóba
Astrid. – Hátul voltam, leveleket
gereblyéztem. Hol
van?
– Marnasben, jobban mondva
Marnastől északra, Lennart
Henrikssonnál...
– Gerlof is ott van?
– Nincs – válaszolta Julia. –
Gondolom, az otthonban van.
– Nincs ott – állította Astrid
határozottan. – Boel nemrég telefonált,
azt kérdezte, hol
van Gerlof. Reggel elment valahova
John Hagmannal, és még nem ért vissza.
– Biztos Johnnal van – mondta Julia.
– Nem – jelentette ki Astrid
ugyanolyan határozottsággal. – John
hívta fel Boelt. A
buszpályaudvaron hagyta Gerlofot, és
azt beszélték meg, hogy Gerlof telefonál
neki,
amint hazaért.
Julia elgondolkodott egy pillanatra.
Gerlof azt csinál, amit akar, biztosan jól
van, de...
– Akkor felhívom az otthont –
mondta, noha másra sem vágyott,
minthogy lemenjen
Lennarttal a partra.
– Jó ötlet – köszönt el Astrid.
– Minden rendben? – kérdezte
Lennart Julia háta mögül. Az előtér
ajtajában állt, és már
fel is vette a kabátját. – Mehetünk?
Amikor visszajöttünk, ihatnánk egy
csésze kávét.
 Julia bólintott, de gondterhelten
ráncolta a homlokát. Kiment az előtérbe
Lennarttal, és
belebújt a kabátjába.
Már kezdett sötétedni, közeledett az
este. A házat ölelő fenyők ágai közt
vigasztalanul
süvített a szél.
Egyik halottat sem sikerült
azonosítani, gondolta Julia.
Egy autóbalesetről szóló cikk címe
volt, amit a borgholmi plakáton olvasott.
Egyre ez
járt a fejében: Egyik halottat sem
sikerült azonosítani, egyik halottat sem...
Megfordult.
– Lennart! – mondta. – Tudom, hogy
gyakran aggódom ok nélkül... de nem
halaszthatnánk el ezt a sétát? Nem
mehetnénk be Marnasbe? Meg kell
néznem, hogy
Gerlof ott van-e.

ÖLAND, 1972 SZEPTEMBERE

– Hogy elvettem? Nem vettem el a

kibaszott kincset! – ordítja a férfi, akit
Martinnak
hívnak.
– Elrejtetted a fémdobozt! – üvölti
Nils, és tesz egy lépést előre. – Amikor
háttal
álltam.
– Milyen dobozt? – ütközik meg
Martin, és előveszi a cigarettásdobozát.
– Mindenki őrizze meg a hidegvérét!
– szól közbe Gunnar Nils háta mögül. –
Hisz egy
hajóban evezünk, vagy nem?!
Nagyon közel áll Nilshez, egészen a
sarkában van.
Idegesíti Nilst. Gyorsan hátrapillant,
aztán ismét Martinra néz.
– Hazudsz – mondja, és lép egyet
előre.
– Én? Én hoztalak haza! – mondja
Martin dühösen. – Gunnarral együtt
megszerveztünk
mindent, és hazahoztunk, az én
hajómon. Tőlem aztán meg is rohadhattál
volna ott, ahol
voltál.
– Nem is ismerlek! – vág vissza Nils,
miközben arra gondol: A kincs az enyém.
És
Stenvik is az enyém.
– Valóban? – Martin rágyújt. –
Szarok rá, hogy ismersz-e vagy sem!
– Tedd le az ásót, Nils! – mondja
Gunnar.
Még mindig szorosan Nils mögött áll.
Martin is nagyon közel van. Hirtelen a
magasba lendíti az ásót.
Nils ráébred, hogy meg akarja ütni a
nyéllel, de már késő. Nilsnél is van ásó,
és már fel
is emelte.
Két kézzel markolja a nyelet, és olyan
erővel lendíti meg, ahogy harminc évvel
ezelőtt
Lass-Janra vágott az evezővel. A régi
düh felizzik, elmos mindent. Csak várt és
várt eddig
türelmesen.
– Az enyém! – ordítja, és az előtte álló
férfi alakja hirtelen elhomályosul a szeme
előtt.
 Martin mozdul, de lebukni már nincs
ideje. Az ásó a bal vállát találja el
először, aztán a
füle mögé sújt.
Martin oldalra dől, elveszíti az
egyensúlyát, Nils céloz, és újra erősen
odacsap, ezúttal
Martin homlokára.
– Ne!
Martin felüvölt, és a földre rogyik,
pont az emlékhalomra.
Nils újra felemeli az ásót, most Martin
védtelen arcát veszi célba.
– Elég! – ordít Gunnar.
Martin Nils lába előtt hever, a
magasba tartja a karját. Az arcán vér
csorog, várja a
halálos ütést.
De Nils nem tudja megütni.
– Elég, Nils!
 Az ásó nyelét megragadja egy kéz.
Gunnar keményen markolja, és Nilsnek
tiszta
erőből meg kell rántania, hogy
kiszabadítsa.
– Elég volt! – ismétli Gunnar
hangosan. – Erre semmi szükség! Mi van,
Martin?
– A kibaszott... kurva életbe! –
suttogja Martin rekedt hangon, a karját
még mindig
védekezőn maga előtt tartja. –
Gyerünk, Gunnar! Ne várd meg, amíg...
Csináld már!
– Még korai – feleli Gunnar.
– Elmegyek – közli Nils.
Lép egyet hátra, és Gunnar arcába
mered.
– Szarok a tervre! Most csináljuk
meg! – ordít Martin. – Ez egy kibaszott
őrült...

Megpróbál talpra állni, de vérzik az

orra és a homlokán a seb.
– Valaki elvitte a kincset... Te vagy
valaki más – mondja Nils, és meredten
bámulja
Gunnart. – Így nincs üzlet. – Vesz egy
mély levegőt. – És most hazamegyek
Stenvikbe.
– Rendben... – Gunnar fáradtan
felsóhajt, de nem néz Nils szemébe. –
Akkor nincs
üzlet. Itt pontot is tehetünk minden
végére.
– Én most megyek – jelenti ki Nils.
– Szó sem lehet róla!
– Dehogynem. Megyek.
– Nem mégy sehova! – mondja
Gunnar, és közelebb lép. – Nem szerepelt
a terveim
között, hogy te valaha elhagyod ezt a
helyet. Nem jöttél még rá? Itt maradsz!
– Egy frászt! Megyek – erősködik
Nils. – Nem pont itt fog véget érni
minden.
– De igen, tulajdonképpen... Végtére
is már halott vagy.
Gunnar lassan felemeli a súlyos
csákányt, körülnéz a ködben, mintha meg
akarna
bizonyosodni róla, hogy senki sem
látja, mi fog történni.
– Nem mehetsz haza, Nils – mondja. –
Halott vagy. Eltemettek a marnasi
templomkertben.
33

Gerlof haldoklott, és halott emberek

jelentek meg előtte.
Hangosak voltak. Egy régi, bronzkori
csatában elesett harcos járkált a parton, a
csontjai
zörögtek. Gerlof behunyta a szemét,
hogy ne kelljen látnia a táncoló
szellemet, de a
csontok zörgését tisztán hallotta.
Amikor újra felnézett, a barátját, Ernst
Adolfssont pillantotta meg, körbe-
körbejárt a
legelőn, és köveket keresett a
fűcsomók között, a felsőtestét vér
borította.
És amikor Gerlof kinézett a tengerre,
magát a Halált látta elvitorlázni az
alkonyatban,
egy régi fahajó fedélzetén, melynek
fekete vitorlái voltak, egyenest a
szélirányba tartott.
A legeslegrosszabb az volt, amikor a
felesége, Ella leült mellé az almafa
tövébe a
köntösében, komoly arckifejezéssel
ránézett, és arra kérte, adja fel a harcot.
Gerlof ismét
becsukta a szemét, és tiszta szívből
szerette volna feladni, és Ellával menni a
fekete
hajóra. El akart aludni, meg akart
szabadulni az esőtől és a hidegtől,
elfáradt, az ágyában
akart feküdni a marnasi otthonban.
Maga sem tudta, miért próbál ébren
maradni. A
haldoklás sokáig tartott, és ez
bosszantotta.
A partról még mindig zörgést hallott,
ezért lassan arra fordult, és kinyitotta a
szemét.
A horizontot, a tenger és az ég közti
határmezsgyét is teljesen elnyelte a
sötétség.
De tényleg csontok zörögnek odalent,
vagy valami más? Egy élő ember jár
valahol a
közelben?
A teste dermedt volt, de még mindig
élt a remény szikrája, az élni akarás
halovány
vágya, és ez képessé tette, hogy a vén
almafába kapaszkodva lassan
feltápászkodjon.
Olyan volt, mintha a fővitorlát akarná
felhúzni a viharos szélben: nehéz, de nem
lehetetlen. Számolt magában: egy,
kettő, három, aztán térdre emelkedett.
Hóóó-rukk, hóóó-rukk, gondolta,
miközben jobb lábát megfeszítette.
Pihennie kellett, remegett a térde,
majd tett egy végső erőfeszítést, és álló
helyzetbe
tornázta magát, akár egy súlyemelő.
Hóóó-rukk, hóóó-rukk! – Sikerült.
Kifeszítette a fővitorlát, a hajó
kifuthatott a tengerre. És a motorra is
szükség lehet.
Gerlof mindig gondosan ápolta. A
teherhajót dízelmotorral szerelte fel.
Óránként meg
kellett kenni, de Gerlof egyszer sem
mulasztotta el megtenni.
– Hóóó-rukk! – mondta magának.
Elengedte a fát, és tett egy lépést a
tenger felé. A kőfal mellett maradt, ahol a
fű
 alacsonyabb volt, és lassan araszolt a
part felé. A szél a tenger felől fújt, olyan
érzés volt,
mintha a nedves ing alatt belevágna a
felsőtestébe. A zörgés egyre hangosabb
lett, és már
egész közelről hallatszott. Gerlof
rájött, mi az: egy üres nejlonzacskó.
Vagyis egy nagy, fekete szemeteszsák
– hogy egészen pontos legyen az ember
amit
félig betemetett a homok. Minden
bizonnyal egy hajó fedélzetéről dobták
ki. A parton egy
csomó szemét hevert: régi
tejesdobozok, zöld üvegpalackok,
rozsdás konzervdobozok.
Szánalmas, hogy az emberek így
elhajigálják a szemetet, de Gerlofnak
nagy szüksége volt
 a nejlonzsákra, ha életben akart
maradni. Ha ki tudná rángatni a
homokból, magára
húzhatná. Megvédené az esőtől, és
melegen tartaná a testét éjszaka.
A legnagyobb gondot az jelentette,
hogy jut le a partra. A legelőt ugyanis
alámosták a
hullámok, és akár egy magas
lépcsőfok, harminc centivel emelkedett a
föveny fölé.
Húsz évvel ezelőtt – de lehet, hogy
még tíz éve is – Gerlof fürgén és
könnyedén
lelépett volna a homokra, még csak el
sem gondolkodott volna rajta, de ma már
nem bízott
az egyensúlyérzékében.
 Összeszedte minden bátorságát,
mélyet szippantott a hideg levegőből, és
kilépett a
szélbe, felemelte a lábát, és
előrenyújtotta a botját.
Nem ment valami fényesen. A bot
elérte a talajt, aztán belesüppedt a nedves
homokba.
Gerlof előrebukott, túl későn engedte
el a botot, és csak egy reccsenést hallott.
Jobb karját védekezőn maga elé
emelte, és amikor végre földet ért, a
homokot olyan
keménynek érezte maga alatt, akár
egy sziklát, az utolsó szusz is kiszaladt
belőle, ahogy a
talajnak vágódott.
Gerlof csak feküdt ott, néhány méterre
a nejlonzsáktól.
Moccanni sem tudott, eltörött
valamije. Megpróbálhatná elérni a zsákot,
de az biztos,
hogy most nem fog tudni talpra
kecmeregni.
Újra behunyta a szemét. Akkor sem
nyitotta ki, amikor egy autómotor hangja
ütötte
meg a fülét.
Már nem érdekelte.

34

A rendőrségi rádió Lennart szolgálati

autójában néma volt, aztán valaki felhívta
a
kalmari sürgősségi központot, és
onnantól kezdve sorban jöttek a recsegő
üzenetek.
Lennart minden idegszálát
megfeszítve hallgatta őket.
– A kutyás keresők késnek kicsit –
mondta, miközben kinézett a sötétbe a
szélvédőn át
de a helikopter mindjárt itt lesz.
– Mikor? – kérdezte Julia, aki mellette
ült.
– Pár percen belül felszállnak
Kalmarból – felelte Lennart, majd
hozzátette: –
Hőkamerájuk is van.
– Hogy mi?
– Hőkamera – ismételte Lennart. –
Érzékeli az emberi test melegét. Nagyon
hasznos,
ha sötétben kell kutatni.
– Remek – mondta Julia, de kicsit sem
érezte jobban magát. Kibámult az
ablakon, de
teljesen sötét volt odakint. Fél hét
volt, és már majdnem vaksötét. Azt sem
tudta, hol
járnak a főúton.

***

Boel igen idegesnek tűnt, amiért

Gerlof nem jelentkezett.
– Zárjuk be? – kérdezte egy sóhaj
kíséretében. – Most tényleg?
Aggódott, akárcsak Julia, és
összeállítottak egy keresőcsapatot az esti
műszakban
dolgozó személyzet tagjaiból, és
elindultak, hogy megnézzék, nem
ücsörög-e Gerlof a
 buszmegállóban.
Lennart higgadtabb volt, de ő is
tudatában volt az eset komolyságának.
Riasztotta a
borgholmi rendőrség ügyeletes tisztjét
a rádióján.
Néhány gyors telefonhívással
megtalálta a buszsofőrt is, aki éppen
visszafelé tartott
Borgholmba. Alig emlékezett
Gerlofra, de azt tudta, hogy Marnas
környékén szállt le.
Már hat óra is elmúlt, mire Julia és
Lennart visszaszállt a kocsiba, és
megkezdte a
kutatást. Ugyanekkor két másik autó
is elindult, bennük az otthon
alkalmazottai. Boel az
otthonban maradt, hátha befut egy
hívás.
 Még mindig esett. Julia és Lennart az
otthontól délre indult, noha egyáltalán
nem volt
biztos, hogy Gerlof ott szállt le a
buszról. El is aludhatott, és elmehetett
Marnasen túlra.
De valahol el kellett kezdeniük a
keresést.

Lennart lassan hajtott, és megállt

minden buszmegállóban és parkolóban,
hogy mindent
szemügyre vehessenek.
– Az orromig se látok... – zsörtölődött
Julia.
Nem mintha sok látnivaló lett volna,
ezen a hideg, esős estén a kutya se
mászkált a
főúton. Julia csak a fekete, bokrokkal
benőtt árkokat és a halványszürke
fatörzseket látta.
A rendőrségi rádió ismét megreccsent.
Lennart feszült figyelemmel hallgatta.
– Felszállt a helikopter – mondta. –
Marnas felé tart.
Julia bólintott. Ráeszmélt, hogy talán
ez az egyetlen reményük.
– Jellemző Gerlofra? – kérdezte
Lennart egy idő után.
– Micsoda?
– Hát, hogy... Korábban is
kiszámíthatatlan volt?

– Nem – rázta meg a fejét gyorsan

Julia, aztán elgondolkodott és hozzáfűzte:
– De nem
vagyok meglepve... Simán lehet, hogy
leszállt a buszról, és elkóválygott, vagy ki
tudja.
 Szerintem túl sokat agyal.
– Megtaláljuk – mondta Lennart
csendesen.
Julia megint bólintott.
– Reggel biztos felvette a télikabátját.
Kutya baja se lesz, ugye?
– Dehogy lesz! Ha rajta van a kabát,
akkor sem lesz baja, ha az egész éjszakát
kint tölti
– felelte Lennart. – Főleg ha valami
szélvédett helyet is sikerül találnia.
De persze az alvaron nincs szélvédett
hely, gondolta Julia.

35

– Gerlof! Hol van, Gerlof?

 Gerlof lassan kinyitotta a szemét, egy
kellemes hajós álomból ébredt.
Belepislogott az
esőbe.
– Tessék? – kérdezte rekedten. Vagy
lehet, hogy csak gondolta, hogy valaki
szólítja?
Még mindig hanyatt feküdt a parton, a
jobb lába lüktetett a fájdalomtól.
Odafent a fűben, akár egy hatalmas
szürke árny az esti ég hátterén, Gunnar
Ljunger állt
a csúnya sárga kabátjában.
De tényleg ott állt? Igen, ez nem
álom. Gerlof észrevette, hogy Ljunger
ezúttal nem
mosolyog. Inkább haragosan ráncolta
a szemöldökét.
– Hol a telefonom? – kérdezte.
Gerlof nyelt egyet, a szája kiszáradt,
alig tudott megszólalni.
– Eldugtam – suttogta.
– Felhívott valakit? – akarta tudni
Ljunger.
Gerlof gyorsan megrázta a fejét. Nem
tudott telefonálni, ugye? A készüléken túl
sok
volt a gomb, fogalma sem volt,
melyiket kell megnyomni.
– Hol van? Feldugta a hátsójába?
– Jöjjön le, és keresse meg maga! –
sziszegte Gerlof halkan.
De Ljunger nem mozdult. És Gerlof
tisztában volt vele, miért. Ha a homokra
lép, a
cipője mély nyomokat hagy maga
után. Amiket még az eső sem moshat el.
A mobil Gerlof nadrágzsebében
lapult, ami nem éppen a legjobb
rejtekhely, de
 Ljungernek legalább azon törnie
kellett a fejét, hogyan kaparintsa meg.
– Szívós egy alak maga, Gerlof. –
Csak ennyit mondott, majd
felegyenesedett. –
Látom, elesett, és megütötte magát.
Gerlofnak egy hang sem jött ki a
torkán.
– „A holtak a legbékésebbek” –
mondta Ljunger teljes lelki
nyugalommal. – „A halál
könyörtelen, énekeljük hát lalala...”
Ez Dan Anderssontól, a költőtől van, ha
nem tudná.
Imádom a dalszövegeit, ahogy az
énekes Evert Taube régi dalait is, amik a
tengerről és a
matrózokról szólnak. Történetesen
Vera Kant hallgattatta meg velem őket
először. Sok
 lemeze volt abból a korszakból.
– Földje volt és pénze – suttogta
Gerlof, miközben a homokban feküdt.
– Tessék?
– Vera földje és pénze... Ez az egész
csak arról szólt.
Ljunger megcsóválta a fejét.
– Sok mindenről szólt – felelte. –
Földről és pénzről, bosszúról és nagy
álmokról... És
Öland szeretetéről is. Szeretem ezt a
szigetet.
Gerlof látta, hogy Ljunger a
kabátzsebébe nyúl, és kivesz egy pár
bőrkesztyűt.
– Szerintem itt az ideje, hogy aludjon
kicsit, Gerlof – mondta. – És ha elaludt,
majd
megkeresem a telefonomat. Nem lett
volna szabad elvennie.
 Gerlof belefáradt már, hogy Ljungert
hallgassa. Csak beszélt és beszélt, nem
volt
hajlandó békén hagyni. Ám ekkor
halk moraj hangzott fel.
– Itt az idő, hogy köszönetet mondjak,
és jó éjszakát kívánjak – mondta Ljunger.
–
Szerintem...
Hirtelen elhallgatott, és elfordította a
fejét.
A moraj egyre közeledett, olyan volt,
mint a víz zubogása. Mintha a szél
odakint a
tenger felett viharossá vált volna.

A zaj nagyon gyorsan erősödött, és

süvöltő szél követte, ami belekapott
Gerlof vékony
 ruhájába.
Látta, hogy Ljunger az ég felé fordítja
az arcát néma döbbenetében.
Gerlof felnézett. Egy árny húzott el
felette.
A part felett egy hatalmas tárgy
lebegett, az adta ki a dübörgő hangot.
Lapos hasán a
Rendőrség szó derengett.
Egy helikopter.
Ljunger már nem állt ott, elviharzott, a
nyakába kapta a lábát; akár egy
szörnyeteg, aki
lelepleztek, és lerántották az álarcát,
inaszakadtából szaladt a murvás
ösvényen.
Gerlof csak bámult. Az óriási
forgószárnyak körbe-körbezúgtak. Igen,
tényleg egy
helikopter lebegett a feje felett,
előrebillent, bereppent a legelő fölé, és
elkezdett
ereszkedni.
Gerlof becsukta a szemét.
Sem örömöt, sem megkönnyebbülést
nem érzett. Semmit sem érzett. Lélekben
még
mindig a halálhajót várta, hogy
kivigye a tengerre. De nem jött.
A zaj elhalt, a helikopter ajtaja kinyílt.
Két sisakos férfi mászott ki, szürke
overallszerü
egyenruhát viseltek, pilóták vagy
rendőrök lehettek, és gyorsan átvágtak a
füvön Gerlof
felé.
Az egyikük egy melegítőtakarót
szorongatott a hóna alatt, a másikuk egy
fehér
csomagot cipelt. Gerlof megértette a
jövetelük okát, és fellélegzett.
A helikopter érte jött. Megmenekült.

36

– Ott van!
Julia hangosan felkiáltott, és Lennart
olyan hirtelen taposott a fékre, hogy a
kocsi
megcsúszott, és keresztbe fordultak az
úton. A stenviki lehajtótól délre jártak.
– Hol? – kérdezte Lennart.
Julia kimutatott a szélvédőn.
– Látom – mondta. – Odakint... a
legelőn. Ott fekszik!
Lennart előrehajolt. Aztán a gázra
lépett, és megfordult.
 – Visszafordulok. – A kocsi
megpördült a nedves úton. – Volt ott egy
csapás, behajtok
rajta.
De amint elérték a murvás ösvényt,
Julia látta, hogy tévedett. Nem emberi
test hevert
ott. Csak egy...
Lennart megállt, és Julia kivágta az
ajtót. A mankó lelassította, így a férfi ért
oda előbb.
Lehajolt, és felvette az ösvény melletti
árokban fekvő tárgyat.
– Csak egy kabát – mondta, és
felemelte. – Valaki elhagyta.
Julia odalépett, és megnézte.
– Ez apáé – mondta.
– Biztos benne? – kérdezte Lennart.
– Nézzük meg a belső zsebét!
Lennart beletúrt a zsebbe. Kivett egy
tárcát, és kinyitotta.
– Hoznunk kellett volna zseblámpát...
– motyogta, miközben igyekezett a tárcát
az autó
fényszórói elé tartani.
– Gerlofé – mondta Julia. –
Felismerem.
Lennart előhúzott egy régi
jogosítványt, és bólintott.
– Igen. Tényleg.
Körülnézett.
– Gerlof! – kiáltotta. – Gerlof!
De a szél és az autó motorjának
berregése elnyomta a hangját.
– Jobb lenne, ha beszállnánk a
kocsiba, és körülnéznénk – javasolta. –
Nem ismerem
ezt az utat, de szerintem lemegy a
partra. Szólok a helikopternek, hol
vagyunk.
 Megfordult, visszament a
rendőrautóhoz, Julia pedig követte.
A férfi egyesbe tette a kocsit, és
elkezdett előrearaszolni, miközben egyre
kukucskált
kifelé a szélvédőn.
– Lekapcsolom a fényszórót – mondta
–, hogy jobban lássunk.
Az ösvény hirtelen vaksötétbe
burkolózott, de amint Julia szeme
hozzászokott, ki tudta
venni az alvart az autó két oldalán.
Minden árny kísértetiesen hasonlított egy
öregemberre,
de csupán borókabokrok voltak.
Lennart hirtelen felmutatott az égre.
– Ott van! – szólt. – Hál’ istennek!
Julia felbámult a gyorsan villogó piros
és fehér fénypontra, ami sebesen mozgott
az
 égen, és ekkor megreccsent a rádió is.
Lennart arca felderült.
– Szerintem találtunk valamit –
mondta valaki a vonal végén. – Lent a
víznél.
Gyorsított, bevett egy kanyart, és a
következő pillanatban vakító fehér fény
árasztotta el
az autót. Egy másik kocsi lámpái.
– A francba! – szitkozódott Lennart
Julia mellett.
A fékre taposott, de már túl késő volt.
A szembejövő kocsi épp gyorsított a
kanyarban.

– Kapaszkodj!
Julia összeszorította a fogát,
megtámasztotta magát a kesztyűtartón, és
megfeszítette a
 testét az ütközés előtt.
A biztonsági öv fogta meg, és látta,
hogy az autó motorházteteje
összegyűrődik, mint a
papír.
A bordáit ért ütés rettentően fájt.
Csend borult rájuk. Az ütközés után
egy pillanatra mozdulatlanságba dermedt
minden.
Julia hallotta, hogy Lennart fújtat a
volánnál, és halkan káromkodik.
Aztán felkapcsolta a fényszórót, és
derengő fény vonta be a csillogó
járművet, ami
beléjük jött.
Lennart átnyúlt a kesztyűtartóhoz. A
rekesz kinyílt, és a férfi kivette a
pisztolytokot.
– Jól van, Julia? – kérdezte.
Julia pislogott és bólogatott.
 – Igen... igen. Azt hiszem.
– Maradjon itt! Mindjárt jövök.
Lennart kinyitotta a vezetőoldali ajtót,
hideg áramlott be. Julia tétovázott, aztán
ő is
kinyitotta az ajtaját.
A másik autóból egy magas, széles
vállú férfi kászálódott ki.
– Ki vagy? – hallotta Julia Lennart
kiáltását.
– Honnan a picsából jöttél? – Hallotta
a másik hangját, ami kissé hangosabb
volt. –
Kapcsoltad volna fel a kurva
fényszórót! Mi a szarért jöttél világítás
nélkül?
– Higgadjon le! – mondta Lennart. –
Rendőr vagyok.
– Ki... Henriksson? – kérdezte a hang.
Julia a mankóval küszködött, aztán
sikerült talpra vergődnie.
– A partról jön? – tudakolta Lennart.
A fényszórók fényében Julia hirtelen
felismerte a másik sofőrt. A lángviki
fickó volt
az, a szállodás.
Aztán a neve is az eszébe jutott:
Gunnar Ljunger.
– Ki az? – kérdezte a férfi.
Lennart láthatólag szintén felismerte.
– Nyugi, Gunnar! – mondta. – Hol
jártál?
– Lent... Lent a parton. – Most már
Ljunger se ordibált. – Csak kocsikáztam
kicsit.
– Nem láttad Gerlof Davidssont?
Ljunger hallgatott pár pillanatig.
– Nem – felelte végül.
– Őt keressük – mondta Lennart, és
felemelte a karját. – A helikopter is.
 – Aha.
Ljunger feltűnően közönyösnek
látszik, gondolta Julia. Lépett egyet előre,
és átkiáltott
Lennartnak a kocsi motorházteteje
fölött.
– Messze van a part?
– Nem hinném – válaszolta a rendőr. –
Pár száz méter.
Ennyi elég volt Juliának.
– Le kell mennem – közölte.
Keményen megmarkolta a mankóját,
és elkezdett lefelé szökdécselni a murvás
ösvényen.
– Tolass el az útból, Gunnar! –
hallotta Julia Lennart hangját a háta
mögött. –
Lemegyek a partra.
– Henriksson! Nem...
– Vidd a kocsit az útból! – szólt rá
Lennart hangosabban. – Aztán maradj itt,
meg kell...

A hangja hamar elhalt a szélben Julia

háta mögött. Látta a helikopter fényeit
néhány
száz méterrel arrébb, és ahogy
közelebb ért, két, világosszürke overallba
öltözött férfit
talált a helikopter kutatófényeinek
pászmájában. Egy test fölé görnyedtek.
Felemelték a
homokból, s bebugyolálták egy
melegítőtakaróba.
– Apa!
A férfiak felé néztek, aztán tették
tovább a dolgukat.
A test a takaróban feküdt a homokon,
és nem moccant. Julia azt szerette volna,
ha
megmozdul, ha felemeli a fejét, de
nem történt semmi. Julia csak pár méterre
volt a
parttól, amikor Gerlof felköhögött.
Szárazan és rekedten.
– Apa! – kiáltott Julia ismét.
Gerlof lassan felé fordította a fejét.
– Julia...
– Óvatosan! – mondta az egyik férfi.
Felemelték a takaróba csavart Gerlofot,
és
gyorsan a helikopterhoz vitték.
– Vele mehetek? – kérdezte Julia a
hátuk mögött. – A lánya vagyok.
Ápolónő.
– Sajnos nem lehet – felelte a
közelebb álló férfi anélkül, hogy felnézett
volna. – Nincs
elég hely.
 – Hova viszik?
– A kalmari kórház sürgősségi
osztályára.
– Utánad megyek a kórházba, apa.
Hallasz engem?
Mielőtt betették volna a helikopterbe,
Gerlof felemelte a fejét, és Julia láthatta
az arcát.
Falfehér volt. De a szeme nyitva volt,
és hirtelen Juliára szegezte a tekintetét.
Mondott
valamit halkan, de ő nem értette.
– Tessék? – Julia előrehajolt, és
feszülten figyelt.
– Ljunger tette – suttogta Gerlof.
– Mit, apa? – kérdezte Julia.
– Elrabolta... Jenst.
Aztán elvitték. Úgy emelték be a
helikopter hátsó ülésére, mint egy
csomagot. Az ajtó
 bezárult mögötte.
– Menjen hátrébb! – mondta a pilóta,
mielőtt bevágta az ajtót.
Julia ügyetlenül hátrált a mankóján.
A forgószárnyak mozgásba lendültek,
ő pedig csak meredten bámulta az egyre
gyorsabban pörgő rotort. Hangos
dübörgés hangzott fel a sötétben, és az
apját szállító
helikopter felemelkedett, mind
magasabbra kapaszkodott, majd eltűnt a
fekete égen.
A szél és a hullámverés moraján
keresztül kiáltást hallott a távolban, és
arra fordította a
fejét.
Lennart volt az. A két kocsi még
mindig az útkanyarulatban állt. Julia
nehézkesen
elindult vissza a murvás úton a baleset
helyszínére.
– Gerlof volt az? – kérdezte Lennart,
amint Julia odaért hozzá.
Julia bólintott.
– Kalmarba vitték.
– Jó.
Gunnar Ljunger a kocsijában ült, az
ajtó nyitva, de nem tudott hátratolatni,
hogy
elengedje a rendőrautót.
Az ütközés után leállt a motor, és nem
lehetett újra beindítani. Csak egy halk
kattanás
hallatszott, amikor elfordította a
kulcsot.
Ljunger dühében rávágott a
bőrborítású kormányra.
– Zárd be, és hagyd itt! – mondta
Lennart. – Elviszünk Marnasbe.
 Ljunger felsóhajtott, nem volt más
választása. Kivette az irattáskáját a
Jaguarból, és
beszállt a rendőrautó anyósülésére
Lennart mellé. Julia kénytelen volt
hátraülni, és a
Marnasbe tartó úton onnan vizslatta
Ljungert.
Mi keresnivalója volt a parton? Mit
mondott Gerlofnak?
Ljunger egyenes háttal ült, láthatólag
nem volt tudatában, hogy árgus
szemekkel
figyelik, de a kocsiban feszült légkör
uralkodott.
– Most már elmondod? – kérdezte
Lennart néhány perc után.
– Mit?
– Hogy mit csináltál a parton.
 – Szippantottam egy kis friss levegőt
– felelte Ljunger szárazon.
– És miért száguldoztál?
– Mert Jaguarom van...
– Tudtad, hogy Gerlof lent van a
parton?
– Nem.
Julia sóhajtott egyet.
– Hazudik – mondta Lennartnak.
Ljunger nem fűzött megjegyzést
hozzá.
– A te tested melegét érzékelhette a
helikopter, Gunnar – mondta Lennart. –
Gerlof
testhőmérséklete biztos túl alacsony
volt. Kész szerencse, hogy ott voltál.
Ljunger erre sem mondott semmit.
Csak nézett ki a szélvédőn: vagy teljesen
közönyös
volt, vagy borzasztóan kimerült.
 Néhány perc múlva a rendőrautó beért
Mamas központjába.
A rendőrség előtt volt üres
parkolóhely, így Lennart ott állt meg.
Kinyitotta az iroda
ajtaját, és mindhárman bementek.
Lennart felkapcsolta a villanyt, az
asztalához sétált, és elindította a
számítógépet.
Ljunger a helyiség közepén állt, akár
egy katona, aki farkasszemet néz a
parancsnokával.
– Csak teszek egy rövid bejelentést,
ennyi – mondta, és Lennartra függesztette
a
tekintetét. – Nem szándékozom a
szükségesnél több időt itt tölteni. Haza
akarok menni.
– Mindannyian haza akarunk menni,
Gunnar – felelte Lennart. Bejelentkezett a
 számítógépbe. – Kávét?
– Nem – felelte Ljunger, majd Juliára
pillantott. – Ez is itt marad?
Lennart megfeszült, Ljunger úgy
beszélt Juliáról, mintha egy tárgy lenne.
Julia csak
megrázta a fejét. Volt más
aggódnivalója is.
– Ez – mutatott magára Julia –
bemegy a kórházba az apjához, és
megnézi, hogy van.
És aztán majd Gerloftól is
megkérdezzük, mi történt a parton.
– Jó, tegyen így!
Ljunger pillantásra sem méltatta, de a
szája sarkában jól látható mosoly bujkált,
mintha
szórakoztatónak találná az egészet.
– Üljön le, Gunnar! – mondta Lennart,
és az asztala mellett álló székre mutatott.
 Aztán tett néhány lépést Julia felé, aki
az ajtóban állt, és suttogóra fogta a
hangját.
– Minden rendben lesz?
Julia bólintott, és felemelte a
mankóját.
– Megnézem, van-e most busz –
felelte. – Ha nincs, fogok egy taxit.
– Jó – mondta Lennart. – Majd hívjon
fel! Amint itt végeztem, hazamegyek.
Julia elmosolyodott, és bólintott,
mintha egy jól sikerült kis estén lennének
túl. Szerette
volna megölelni Lennartot, de Gunnar
Ljunger előtt mégse tehette. Lement a
lépcsőn, ki a
hideg, elhagyatott utcára, a tér túlsó
felén elhelyezkedő buszpályaudvaron
éppen bent állt
egy jármű, de vajon délre megy?
 Áttaxizni Kalmarba sok száz koronába
kerülhet, de lehet, hogy nincs más
választása.
Még akkor sem, ha lenullázza emiatt a
számláját. Be kell mennie a kórházba. Ott
akar

lenni, amikor Gerlof magához tér.

Lennart meg fogja érteni, hogy most
Gerlof mellett a
helye, ráadásul neki is van dolga ma
este.
Hirtelen bevillant neki az a mosoly,
Gunnar Ljunger furcsa kis mosolya.
Összetörte a kocsiját, és Gerlof az
arcába vágta, hogy gyilkos, és mégis egy
apró
mosoly játszott az ajkán, ahogy ott állt
a rendőrségen Lennart asztala mellett,
mintha ott
várna rá a menekülőút.
Mintha azt hinné...
Julia lába földbe gyökerezett. Már
félúton járt a buszpályaudvar felé, de
nem sokat
teketóriázott, visszafordult. Csak
százméternyire lehetett, mégsem ért oda
időben.
A járdán járt, amikor meghallotta a
lövést. Csak egy gyors, éles dörrenés
volt, nem is
visszahangzott, de az épületből jött.
Hallott egy halk puffanást, aztán
néhány másodperccel később újabb lövés
dördült el.
Julia tett még három lépést, a mankó
lelassította, eldobta, és kettesével szedte a
lépcsőket felfelé, a fájdalom a lábába
hasított.
 Ahogy kinyitotta az ajtót, megérezte a
puskapor szagát. Minden néma volt. Julia
bekandikált, és csak Lennart lábát
látta, ami kilógott az asztal mögül. A
szíve kihagyott
egy ütemet, de aztán észrevette, hogy
a láb mozog.
Lennart térdelt az asztal mögött, az
egyik keze a padlón, míg a másikat vérző
homlokára szorította.
A pisztolytokja nyitva volt, és a férfi
lassan megfordult, felnézett Juliára, és az
arcán
zavaros kifejezés ült.
– Hol van? – kérdezte. – Ljunger.
Nem Lennart kapta a találatot, hanem
Ljunger.
Julia látta, és megértette, hogy a
szállodatulajdonos tényleg megtalálta a
menekülőutat.
 Ljunger már nem mosolygott. A teste
az asztal túloldalán hevert a padlón,
csillogó
bőrcipője enyhén rángatózott. A feje
körül vértócsa gyülemlett fel, és a sárga
bélelt
kabáton lilás foltok éktelenkedtek. A
vér csillogott a fényben.
Ljunger a mennyezetre bámult, a szája
félig nyitva. Az arcán meglepettség
tükröződött,
mintha nem igazán értené, hogy
mindennek vége.
A jobbjában Lennart szolgálati
fegyverét szorította.

37
 – Hogy van, Lennart? – kérdezte
Gerlof halkan, miközben a kórházi
ágyban feküdt.
Lennart elgyötörten megvonta a
vállát.
– Megvagyok. Éberebbnek kellett
volna lennem – mondta, és sóhajtott egy
nagyot. –
Észre kellett volna vennem, mire
készül.
– Ne gyötörd magad, Lennart! –
mondta Julia, aki Gerlof ágyának másik
felén ült.
– Lóvá tett. Leült, én meg azt hittem,
lecsillapodott... de aztán előrevetette
magát, az
asztalnak lökött, és feltépte a
pisztolytokomat. Erre nem voltam
felkészülve. – Lennart
 megint felsóhajtott, és megtapogatta a
ragtapaszt a homlokán. – Megöregedtem,
túl lassan
reagálok. Talán...
– Ne rágódj ezen, Lennart! Ljunger
bántott téged, és nem fordítva.
Lennart bólintott, de nem tűnt úgy,
mint akit meggyőztek.
Gunnar Ljunger első lövése csak a
falat találta el, Lennart pedig bevágta a
fejét az
asztal szélébe, miközben a szolgálati
fegyveréért küzdött. A sebét jó pár
öltéssel varrták
össze a marnasi kórházban, a mély
vágást most ragtapasz fedte.
Késő délután volt a borgholmi
kórházban, az ablakon túl az őszi nap
sárgán ragyogott
le a városra.
 Gerlof bízott benne, hogy a látogatás
nem nyúlik túl hosszúra, mert semmi
másra nem
vágyott, csak arra, hogy magára
maradjon és aludhasson. Még arra sem
volt ereje, hogy
kikeljen az ágyból.
De legalább már a feje kitisztult, bár
alig emlékezett valamire az elmúlt pár
napból.
Valószínűleg nem élte volna túl, ha
nem viszik be a kalmari kórházba
helikopterrel. Az
állapota két nap alatt sokat javult, és a
negyedik napon mentőautóval áthozták a
borgholmi
kórházba. Julia és Lennart látogatóba
jött hozzá. Öt nap telt el, amióta Gunnar
Ljunger
megpróbálta megölni a marnasi
tengerparton.
– Ez az első alkalom, hogy ébren
talállak – mondta Julia.
Gerlof fáradtan bólintott.
A bal karja szilánkosan eltört, amikor
elesett a parton, begipszelték. Ahogy az
egyik
lábát is. A karjából egy tű állt ki, ami
egy csőhöz csatlakozott. Az infúziós
zacskóban
gyógyszeres oldat volt. Egy katétert is
bekötöttek, és Gerlof két takaró alatt
feküdt. Mégis
valamivel jobban érezte magát, mint
előző nap. A láza lassan, de biztosan
lement.
Megkísérelt felülni, hogy jobban lássa
Juliát és Lennartot, mire a lánya még egy
párnát
gyömöszölt a háta mögé.
 – Köszönöm.
A hangja erőtlen volt, de legalább
tudott beszélni.
– És hogy vagy, apa? – kérdezte Julia.
Gerlof lassan a magasba emelte a jobb
hüvelykujját.
– Először azt hitték...
tüdőgyulladásom van – suttogta lassan. –
De ma reggel azt
mondták, csak... hörghurut. És
biztosak benne, hogy mindkét lábamat
fogom tudni
használni. – Szünetet tartott, majd
hozzátette: – Jó lenne.
– Kemény fából faragták, Gerlof –
mondta Lennart.
Gerlof bólintott.
– Gunnar Ljunger is ilyesmit mondott.
Lennart személyi hívója, ami az övén
lógott, csipogni kezdett.
 – Már megint...
A rendőr kimerülten sóhajtott. A
kijelzőre pillantott.

– Úgy fest, a főnököm megint látni

akar, sose lesz vége a kérdéseinek. .. –
dünnyögte. –
A legjobb lesz, ha felhívom. Mindjárt
jövök.
Juliára mosolygott, aki
visszamosolygott rá, majd az ágy felé
biccentett.
– Várjon meg, Gerlof!
Gerlof lassan bólintott egyet, és az
ajtó becsukódott Lennart mögött.
A kórteremben csend lett. Julia Gerlof
ágytakarójára tette a kezét, és előredőlt.
– Mindenki üdvözöl – mondta. – Lena
hívott Göteborgból tegnap este,
nemsokára
átjön. És Astrid is csókoltat. Johan és
Gösta beugrott tegnap, de aludtál, azt
mondták.
Szóval mindenki gondol rád.
– Köszönöm – köhögött Gerlof. – És
te... hogy vagy? – suttogta.
– Jól – válaszolta Julia gyorsan. –
Sokat voltam Lennarttal az elmúlt pár
napban, fent a
házában a kis fenyves mellett.
Kellemes hely.
Bár Lennartnak az idő nagy részében
jelentéseket kellett írogatnia, és állandóan
át
kellett ugrania Borgholmba... így
aztán nem sok mindent tudtunk csinálni.
Többnyire a
szomszéd szobában ültem, és érted
aggódtam.
 – Rendbe... fogok jönni – suttogta
Gerlof.
– Igen, tudom – válaszolta Julia. –
Ahogy én is.
Az apja köhögött, majd folytatta.
– Ezek szerint erősnek érzed magad?
– Igen – mosolygott Julia, mintha nem
értené pontosan, mit is jelent ez. – Sokkal
erősebbnek legalábbis.
Gerlof tovább suttogott:
– Azt hiszem... – mondta –, nem
vagyok biztos benne... de talán tudom, mi
történt.
Julia rámeredt.
– Tudod a teljes igazságot? –
kérdezte.
– Tudom a teljes igazságot – súgta
Gerlof. – Elmondjam, mi történt
Jensszel?
Julia csak nézte, az arckifejezése
komoly volt. Visszafojtotta a lélegzetét.
– Tényleg tudod, apa? – kérdezte
megint. – Ljunger pontosan beavatott a
történtekbe?
– Mondott... pár dolgot – felelte
Gerlof. – De szerintem nem mindent.
Csak egy
részét... A többit kitaláltam. De...
nincs happy end, Julia. A történet vége
olyan, amilyen.
Hallani akarod?
Julia összeszorította a száját, és
bólintott.
– Mondd!
– Emlékszel, amikor megérkeztél
Ölandra, azt mondtam... hogy talán
előcsalogathatjuk
a gyilkost... hogy nézze meg Jens
szandálját? – kérdezte Gerlof.
Julia bólintott.
 – De nem sikerült.
Gerlof kinézett az ablakon a fák
mögött lenyugvó napra. Azt kívánta,
bárcsak kisfiú
lehetne, aki hátborzongató
történeteket hallgat az alkony óráján, és
ne kellene
öregembernek lennie, aki maga meséli
el ezeket a történeteket.
– De igen – mondta. – A gyilkos
felkeresett minket... csak nem vettük
észre.

ÖLAND, 1972 SZEPTEMBERE

Gunnar közvetlenül Nils előtt áll, és

lassan a magasba emeli a súlyos
vascsákányt.
Körülnéz a ködben, mintha meg
akarna bizonyosodni róla, hogy senki
sem látja, mi
történik az alvaron. Vagy mi fog
történni.
– Nem mehetsz haza, Nils – mondja. –
Halott vagy. Eltemettek a marnasi
templomkertben.
Nils megrázza a fejét.
– Tedd le a csákányt! – mondja.
Úgy tűnik, mintha az egész alvar síri
csöndbe burkolózott volna hirtelen,
mintha nem
maradt volna levegő az ég alatt.
– Előbb te tedd le az ásót, Nils!
Nils leszegi a fejét. Vet egy gyors
pillantást a másik kincsvadászra,
Martinra, aki
nehezen szedi a levegőt. Tőlük alig
néhány méterre a földön fekszik, és a
fejét fogja. Nem
jelent fenyegetést.
De Gunnar veszélyes. Itt áll az orra
előtt terpeszben, fülel, és úgy tűnik, zajt
hall a
távolból.
– Hát, jó – mondja. – Most leteszem a
csákányt.
Tartja a szavát. A szerszám súlyos
puffanással ér földet az emlékhalom
mellett.
– Jó. – Nils is eldobja az ásót, de nem
tágít. – És most haza akarok...
Most már ő is hallja a zajt. Egyre
hangosabb lesz. Halk moraj a falu főútja
felől, de
egykettőre tompa berregéssé erősödik.
Egy autómotor.
– Szerintem társaságunk van – mondja
Gunnar.
Nem tűnik meglepettnek.
Eltelik néhány másodperc. Aztán egy
nagy árny rajzolódik ki mögöttük a
ködben. Az
árny négy keréken gurul át a füvön.
Egy másik Volvo, egy új, barna Volvo
bontakozik ki a ködből. Lehúzódik, és
leparkol
Gunnar kocsija mellett. A motor leáll.
Nils nem ismeri fel a kocsit és a férfit,
aki kiszáll. De azt látja, hogy a férfi
sokkal
fiatalabb nála, és szépen vasalt
rendőregyenruhát visel. A
pisztolytokjában fegyver.
Becsukja az ajtót, megigazítja a
kabátját, és némán odalép hozzájuk.
A tekintete Nilsre tapad.
– Még nem találkoztunk – mondja –,
de sokat gondoltam rád.
Nilsnek leesik az álla.
– Meggyilkoltad az apámat – mondja
a rendőr.
Pár másodpercig Nils egy szót sem ért
az egészből.
– Nils, ő Lennart – közli Gunnar. –
Lennart Henriksson. Az apja volt a
körzeti
felügyelő. Talán emlékszel, sok-sok
évvel ezelőtt, amikor fiatal voltál, a
borgholmi
vonaton akadtál össze vele.
A körzeti felügyelő fia.
Ekkor összeáll a kép. Nils ráébred, mi
fog történni. Látja, hogy Henriksson a
pisztolytáskájával bíbelődik. Hátrálni
kezd a ködben, aztán nekilódul.
– Állj!
Nils természetesen nem áll meg, egyre
csak fut. A csapda, amit felállítottak neki,
bezárulni látszik, de ő meglóg.
Már nem fiatal, lassan halad a fűben,
de az alvaron a saját terepén van.
Leszegett fejjel
rohan át a ködön a legközelebbi nagy
bokorcsoport felé, és várja, hogy
eldördüljön a lövés

a háta mögött. Lehúzza a fejét, és

sikerül átvágnia a borókabokrok között,
mielőtt ez
megtörténne.
Ordibálást hall a ködben, de csak
nagyon messziről.
Nem áll meg. Lohol előre, elnyújtott
léptekkel.
Erre van a falu?
Nils úgy hiszi. Hazafelé tart, végül
hazajut az anyjához, senki sem állhatja az
útját.
Hirtelen egy alakot lát kibontakozni a
ködből, épp maga előtt. Megtorpan,
levegőért
kapkod.
Kész újra futásnak eredni, de az alak
nem az üldözői közül való. Ez egy kisfiú,
nem
több öt-hat évesnél. Kilép a szürke
ködből, és alig pár lépésre megáll.
Apró és csontos, rövidnadrágot, piros
pólót és szandált visel. Kíváncsian,
némán
méregeti Nilst, tétovázik, mintha nem
félne, de tudná, hogy félnie kellene.
De Nils nem veszélyes, legalábbis egy
gyerekre nem. Sosem tett semmi rosszat,
csak
megvédte magát, és az öccsét is ki
akarta menteni a vízből azon a nyári
napon, csak hát túl
késő volt... Soha életében nem ártott
egyetlen gyermeknek sem. Soha.
– Hé, te ott! – kiáltja, és kifújja a
levegőt.
Igyekszik lenyugodni, hogy ne
rémítse meg a gyereket.
A fiú nem felel.
Nils elfordítja a fejét, és körülnéz, de
nem látja az üldözőit. Nem időzhet itt
hosszan,
csak addig, amíg újra levegőhöz nem
jut.
Aztán megint a fiúra pillant, és halkan
azt kérdezi:
– Egyedül vagy?
A fiú némán bólint.
– Eltévedtél?
– Azt hiszem, igen – mondja a fiú
csendesen.
– Semmi baj... Úgy ismerem az alvart,
mint a tenyeremet. – Nils tesz egy lépést
a
gyerek felé. – Hogy hívnak?
– Jensnek – feleli a fiú.
– Milyen Jensnek?
– Jens Davidssonnak.
– Értem. Engem pedig... – Nils
habozik, melyik nevét mondja.
– Engem pedig Nilsnek – böki ki
végül.
– Milyen Nilsnek? – tudakolja Jens.
Olyan, mint egy játék.
Nils kurtán felnevetett.
– Nils Kantnak – válaszolja, és tesz
még egy lépést a gyerek felé. A fiú
csendben áll
ebben a dermedt világban. Nincs a
ködben más, csak fü, kövek és
borókabokrok. Nils
megpróbál rámosolyogni, hogy
megnyugtassa.
A köd körbezárja őket, egyetlen hang
sem hallatszik. Még madárfütty sem.
– Rendben – mondja Nils.
Le akarja vinni a fiút a faluba,
megkeresik, hol lakik, mielőtt hazatér az
anyjához.
Mostanra már nagyon közel állnak
egymáshoz. Nils és Jens.
A hátuk mögött felberreg egy motor a
ködben, Nils megpróbál elinalni, de már
egyetlen lépésre se marad ideje.
A zaj felerősödik, olyan, mintha
minden irányból jönne.
A barna Volvo száguld át a kövek és a
bokrok között, át a füvön, egyenesen Nils
felé
tart. Nem lassít.
 Jobbra vagy balra?
A kocsi egyre hatalmasabb,
borzasztóan széles. Nilsnek csak
másodpercei vannak
dönteni, egy másodperc, és máris túl
késő. Csak néz, miközben a karjában
tartja a fiút.
Teljesen védtelen.

Egy pillanatra minden eltűnik.

Minden elnémul. Hideg van és sötét.
A hangok tompán visszhangoznak. A
köd, a hideg, a berregő autómotor.
– Elkaptad? – kérdezi egy hang.
– Igen... Látom.
Nils hanyatt fekszik, kiterült a füvön.
Ajobb lába furcsa szögben hajlik a teste
alá, de
fájdalmat nem érez.
 A kocsi alig néhány méternyire van, a
motor jár. Kinyílik a vezetőoldali ajtó. A
rendőr
lassan kiszáll, a pisztolya a kezében.
Az utasoldali ajtó is kinyílik. Gunnar
kászálódik ki, de a kocsinál marad, és
csak mered
az alvarra.
A rendőr Nilshez sétál, és megáll. Egy
szót sem szól, csak bámul.
Nilsnek hirtelen eszébe jut a ködben
eltévedt fiú, Jens. Hova lett?
Eltűnt.
Nils reméli, hogy Jens Davidsson
eltűnt, hogy elnyelte a köd, hogy
visszaszaladt
Stenvikbe az apró kis szandáljában.
Hogy sikeresen kereket oldott. Nils
szeretne utána
menni, haza akar menni, de moccanni
sem tud. Biztos eltört a lába.
– Vége. – Csak ennyit mond.
Vége, anya. Minden itt ér véget az
alvaron.
Nils nagyon elcsigázottnak érzi
magát. Elmászhatna Stenvikig, de nincs
ereje.
A holtak egybesereglenek körülötte,
szürke árnyak gyűlnek össze némán. Az
apja, a
kisöccse, Axel. A két német katona. A
körzeti felügyelő a vonatról és a nybrói
svéd
matróz.
Az összes halott.
A fiatal rendőr, aki előtte áll, bólint.
– Igen, vége.
Csak két lépésre van Nilstől.
A rendőr kibiztosítja a fegyverét, a
csövet a földre szegezi, aztán felemeli,
Nils fejére
céloz, és meghúzza a ravaszt.

38

Gerlof halkan, suttogva mesélte el

Nils Kant halálának történetét.
Julia kénytelen volt előrehajolni, hogy
hallja. De mindent hallott, az utolsó
szóig.
Aztán csak ült az apja ágyánál,
dermedten és némán. Gerlofra nézett.
– Ez... történt? – kérdezte hosszas
hallgatás után. – Ez, amit most
elmondtál? Ez
történt? Biztos vagy benne?
Gerlof lassan bólintott.
 – Elég biztos – suttogta.
– De hogyan? – kérdezte Julia. –
Hogy lehetsz biztos benne?
– Hát, amiket Ljunger mondott...
miközben arra várt, hogy halálra fagyjak
– felelte
Gerlof. – Azt mondta, nem csak arról
volt szó, hogy megkaparintsák Vera Kant
pénzét és
földjeit. Azt mondta, bosszúról is szó
volt. De kin kellett bosszút állni? És ki
szomjazott
bosszút? Itt feküdtem, és
gondolkodtam... és csak egyetlen embert
tudtam megnevezni.
Julia a fejét ingatta.
– Ne – mondta.
– Egyáltalán... miért kellett Nils
Kantot hazahozni? – suttogott Gerlof. –
Hát, nem
 Gunnar Ljunger kedvéért. Ljungernek
jobban megérte, ha Nils Dél-Amerikában
van. Ott
nem jelentett veszélyt számára, és
minden évben újabb földeket zsarolhatott
ki Verából. A
németek kincse semmi nem volt
azokhoz a földekhez képest, amikre
Gunnar rátehette a
kezét. De volt valaki, aki szerette
volna, ha Nils hazatér... ha majdnem
hazajut az
anyjához, mielőtt kivégzik. Méltó
büntetés.
Julia döbbenten hallgatott, már nem
volt ereje kételkedni vagy tiltakozni.
– Valaki besegített – folytatta Gerlof.
– Ugyanaz, aki segített Gunnar
Ljungernek és
Martin Malmnak elhozni a koporsót
Ölandra, aki ott volt, amikor kinyitották,
és
megvizsgálták... aki mindenkit
meggyőzhetett arról, hogy valóban Nils
Kant teste fekszik
benne. Egy megbízható fiatal rendőr.
Ismét csend hullt rájuk. Gerlof
elfordított a fejét, és az ajtóra nézett.
Julia is megfordult.
Lennart visszajött. Julia észre sem
vette, hogy kinyitotta Gerlof szobájának
ajtaját. Úgy
lépett be, mintha minden a
legnagyobb rendben lenne.
– Megint a főnököm keresett –
mondta. – Befejezték a nyomozást
Marnasben, úgyhogy
visszatérhetek dolgozni, ha...
Lennart elhallgatott, és a két komoly
arcot mustrálta.
 – Történt valami? – kérdezte, és a
szék mögé sétált, amin az imént ült.
– Csak... a szandálról beszélgettünk –
mondta Gerlof. – Jens szandáljáról.
– A szandálról?
– Arról, amit elvitt... ha emlékszik rá
– folytatta Gerlof. – Értesítették már a
szárazföldi
bűnügyi laborból? Találtak rajta
valamit?
Lennart néhány másodpercig szó
nélkül bámult Gerlofra, aztán megrázta a
fejét.
– Nem – mondta. – Nincsenek rajta
nyomok. Nem találtak semmit.
– Azt mondtad, elküldöd nekik –
nézett rá Julia.
– És el is küldte, igaz, Lennart? –
kérdezte Gerlof. – Szerintem
utánajárhatnánk, hogy
 megkapták-e.
– Nem tudom... talán – felelte
Lennart.
Egész idő alatt Gerlofra meredt, de a
szemében nem volt harag. Sőt,
semmilyen
érzelem. Az arca sápadt volt, kezét a
szék háttámlájára tette.

– Egy dolog érdekelne, Lennart –

mondta Gerlof. – Mikor találkozott
először Gunnar
Ljungerrel?
Lennart lebámult a kezére.
– Nem emlékszem – felelte.
– Tényleg?
– Hát, úgy hatvanegyben vagy
hatvankettőben lehetett. – A szavai
erőtlenek voltak. –
 Nyáron, amikor a marnasi
rendőrségnél kezdtem dolgozni. Betörtek
a lángviki étterembe...
és én mentem ki. Szóba elegyedtünk.
– Nils Kantról beszélgettek?
Lennart bólintott. Még mindig nem
pillantott Juliára.
– Többek között – mondta. – Ljunger
tudta... Rájött, hogy a körzeti felügyelő,
akit
lelőttek, az apám volt. Pár héttel
később felhívott, és megkért, hogy
menjek át hozzá
ismét. Azt akarta tudni, meg akarom-e
találni Nils Kantot, hogy lassacskán
hazacsalogathassuk, és elégtételt
vehessek az apám haláláért.
Lennart elhallgatott.
– És mit válaszolt?
– Hogy igen – mondta Lennart. –
Hogy segítek neki, ha ő is segít nekem.
Üzletet
kötöttünk.
Gerlof lassan bólintott.
– És néhány nappal ezelőtt került pont
a végére? – kérdezte csendesen. – A
marnasi
rendőrségen. Attól félt, hogy kitálal a
kollégáinak? Kinél volt a fegyver,
Lennart... a
fegyver, amivel agyonlőtték Gunnar
Ljungert?
Lennart csak a kezét nézte.
– Semmi jelentősége – mondta.
– Üzlet – suttogta Julia.
Kinézett az ablakon. Látta, hogy
alkonyodik, de a gondolatai máshol
jártak.
Arra gondolt, hogy Martin Malm
pénzt kapott egy új hajóra.
 Meg arra, hogy Gunnar Ljunger
olcsón földhöz jutott, amin aztán drágán
adott túl.
És arra, hogy Lennart Henriksson,
akiről nemrég még azt gondolta, hogy
beleszeretett,
végül megtorolhatta Nils Kanton az
apja halálát.
A fia élete árán.
– Csak üzlet volt – ismételte Lennart.
– Bizonyos dolgokban segítettem Gunnar
Ljungernek és Martin Malmnak. Ők
meg ezzel viszonozták.
– Szóval találkoztak az alvaron... azon
a ködös napon – mondta Gerlof.
– Ljunger reggel felhívott, és
elmondta, hogy az emlékhalomhoz
készülnek – mesélte
Lennart. – Megbeszéltük, hogy ott
találkozunk. De késtem, és nagyon
rosszul sültek el a
dolgok. Martin Malm a földön feküdt,
amikor odaértem, csurom vér volt. Kant
elagyabugyálta egy ásóval. Sosem
épült fel teljesen... Pár nappal később
kapott először
agyvérzést.
– És Jens? – kérdezte Julia halkan.
– Baleset volt, Julia. Nem láttam... –
felelte Lennart rekedten, de még mindig
nem
nézett Juliára. – Miután Kant meghalt,
megtaláltuk a kisfiút a kocsi alatt. Nem
volt ideje...
arrébb ugrani, amikor elgázoltam
Kantot.
– Hova temették? – kérdezte Gerlof.
– A templomkertben van, Kant
sírjában – válaszolta Lennart. Úgy
beszélt, mint akit
 arra kényszerítenek, hogy felidézzen
egy borzalmas rémálmot. – Miután
besötétedett,
odavittük a kisfiú és Kant testét.
Felakasztottunk egy harangot a temető
kapujára, hogy
halljuk, ha valaki bejön, aztán
felszedtük a gyeptéglákat. A földet
kátrányos ponyvára
hánytuk. Fél éjszaka ástunk. Martin
Malm, Ljunger és én. Mindhárman... csak
ástunk és
ástunk. Rettenetes volt.

Julia becsukta a szemét.

A kőfalnál..., gondolta. Jenst a
marnasi templomkertet körülvevő
kőfalnál temették el,
miután megölte egy férfi, akinek
szívét gyűlölet töltötte el. Ahogy Lambert
is megmondta.
Vett egy mély levegőt.
– De mielőtt eltemettétek Jenst –
kezdte, a szeme csukva volt, a hangja
erőtlenül
csengett –, lejöttél Stenvikbe azon az
estén, és segítettél keresni. Te vezetted a
kutatócsapatot, amelyik a kisfiút
kereste, akit megöltél... az én fiamat. –
Julia elgyötörten
sóhajtott. – Aztán körbeautóztad az
alvart, és úgy tettél, mintha átfésülnéd.
Volt alkalmad
megszabadulni a nyomoktól, amiket
hagytál.
Lennart némán bólintott.
– De nem volt könnyű – mondta
csendesen, és még mindig nem tekintett
Juliára. –
 Csak azt akarom mondani, Julia, hogy
nem volt könnyű hallgatni. És idén
ősszel, hogy
visszajöttél... Tényleg segíteni
akartam. Megpróbáltam... El akartam
felejteni mindent,
ami húsz éve történt, és azt szerettem
volna, ha te is elfelejted. – Megállt, majd
hozzátette:
– Azt hittem, menni fog.
– Szóval Nils Kant tényleg a
koporsójában van? – kérdezte Gerlof.
Lennart bólintott, és rápillantott.
– Évek óta nem beszéltem Gunnar
Ljungerrel. Erről nem... Fogalmam sem
volt róla,
mit tervezett magával, Gerlof.
Elengedte a széktámlát, és lassan
megfordult. Most megint olyan
kimerültnek nézett ki,
 mint amikor Julia először látta a
kőfejtőben. Vagy még kimerültebbnek.
Az ajtó felé indult, majd még egyszer
hátrafordult.
– Azt el kell még mondanom... hogy
Ljungert lelőni sokkal jobb érzés volt,
mint
bosszút állni Nils Kanton – mondta.
Lennart kinyitotta az ajtót, és elhagyta
a kórtermet.
Gerlof fellélegzett. A tapsvihar
elmaradt.
A lányára nézett.
– Sajnálom, Julia – suttogta. – Nagyon
sajnálom.
Julia bólintott, és az apja szemébe
tekintett, az arcán könnyek csorogtak
végig.
Ebben a pillanatban úgy érezte,
pontosan tudja, milyen felnőtt vált volna
Jensből. Látta
Gerlof arcában.
Úgy vélte, hogy nagyon hasonlítottak
volna egymásra, nagyapa és unoka.
Jensnek
nagy, kissé szomorú szeme lett volna,
széles homlokán a sok töprengéstől
ráncok futottak
volna végig, és bölcs, értelmes
tekintete egyaránt látta volna a világ sötét
és napfényes
oldalát.
– Szeretlek, apa.
Megfogta Gerlof kezét, és
megszorította.

EPILÓGUS
 Ez volt az első igazi tavaszi nap,
napfényes és meleg, a virágok és a
madarak
újjáéledtek, és Öland felett az ég
halványkéken ragyogott. Olyan nap volt
ez, amikor az
élet ismét tele van lehetőségekkel,
akárhány éves is az ember.
Bengt Nyberg, a helyi lap újságírója
mindig úgy érezte, hogy az év igazából
tavasszal
kezdődik el Ölandon, akkor köszönt
be tulajdonképpen az új esztendő. Örült,
hogy annyi
időt tölthet a szabadban, amennyi csak
jólesik.
Úgy volt, hogy Bengt szabadságot
vesz ki. Hosszú sétákat tesz a tavaszi
melegben,
 hallgatja a pacsirták önfeledt dalolását
az alvaron, ahol az olvadó jég nyomán
keletkezett
pocsolyákat lassacskán felszárítja a
nap. De ezen a napon mégis inkább
dolgozni akart.
Bengt behunyta a szemét a
napsütésben néhány másodpercre, aztán a
marnasi templom
felé nézett, ami a kőfal túloldalán
magasodott.
Amikor tavaly télen kihantolták a sírt,
sok kíváncsiskodó, hívatlan vendég
sereglett
egybe a templomkertben, valóságos
tömeg ácsorgott a rendőrkordonok
mögött. A most
csütörtöki temetésre azonban csak
páran jöttek el, és a lelkész arra kérte a
kívülállókat,
 maradjanak a kőfal túlsó oldalán.
Bengt is itt állt a jegyzettömbjével, ő
volt az egyetlen újságíró, mellette egy
fiatal
fényképész lábatlankodott, akit a
borgholmi szerkesztőségből küldtek,
hiába mondta
Bengt, hogy ő maga is meg tudja
csinálni a képeket. Ez ugyanis nagy sztori
volt, amit
talán az országos lapoknak is el
tudnak adni, és ebben az esetben persze
Bengt egyszerű
gépe és pillanatfelvételei nem
lennének elegendőek.
A fényképész, akit küldtek, nem
régóta volt a szakmában. Egy fiatal
smálandi srác volt,
Jensnek hívták, akárcsak a kisfiút.
Vélhetően az Ölandi híreket tekintette
pályafutása első
állomásának. Meg volt győződve róla,
hogy a karrierje majd szépen felivel, és
néhány
éven belül valamelyik stockholmi esti
lapnál találja magát. Lelkes volt, de
unalmas. Ha
nem fotózott, szakadatlanul a
hírességekről hadovált, akiket majd egy
óvatlan pillanatban
lencsevégre kap, vagy az ügetőről,
hogy melyik lovon mennyi pénzt fog
nyerni, és
Bengtet egyik téma sem hozta
különösebben lázba.
Jens nyughatatlan volt. Amikor a
temetőfalon kívülre irányították őket,
rögvest
elkezdett egy jobb helyet keresni a
fényképezőjével.
 – Szerintem be tudok jutni a
templomkertbe – mondta Bengtnek,
miközben buzgón
leskelődött át a falon. – Ha
átmászom...
Bengt megrázta a fejét, és nem
mozdult.
– Maradj veszteg! – mondta
csendesen. – Itt is jó lesz.
Így hát álltak a fal mögött a
napsütésben, és vártak. Nemsokára kijött
a gyászmenet a
templomból. Jens automata
fényképezőgépe surrogni kezdett.
Julia Davidsson, az anya a lelkész
mellett sétált végig az úton. Mellette
ment Gerlof, a
nagyapa. Mindketten feketét viseltek.
Mögöttük egy magas férfi baktatott,
nagyjából
 egyidős lehetett Juliával, és fekete
kabátot hordott.
– Az meg ki? – suttogta Jens,
miközben leengedte a gépét.
– A fiú apja – felelte Bengt.
Julia Davidsson belekarolt az apjába,
az öreg egész úton a lányára
támaszkodott, amíg
el nem érték a sírt. Egymás mellett
álltak, mialatt a koporsót leengedték a
földbe. Gerlof
leszegte a fejét, Julia egy rózsát dobott
a koporsóra.
Bengt szerint az egész rendben volt.
Az elmúlt hat hónapban annyi iszonyat
történt
errefelé: múlt ősszel Ernst Adolfsson
meghalt a kőfejtőben, egy hónappal
később Gunnar
 Ljunger ért tragikus véget a
rendőrségen, majd a rendőrök
megtalálták a fiú másik
szandálját a lángviki szálloda
széfjében.
Már úgy tűnt, felkerült a pont az i-re,
amikor Lennart Henriksson váratlanul
egy új
jelentést nyújtott be Ljunger halálának
körülményeiről, aminek következtében
Kalmarban
megvádolták Gunnar Ljunger és Jens
Davidsson megölésével.
Végül pedig egy hideg, szürke téli
napon kihantolták Nils Kant sírját.
A rendőrségi helyszínelők sátrat
emeltek a bűntény színhelye, azaz a sír
fölé. Pont úgy
festett, mint egy kicsi, fehér szövetből
készült templom az igazi nagy templom
mellett. Jó
pár napig dolgoztak a szakértők, akik
a templom fűtött előcsarnokába jártak át
melegedni.
A kihantolás során Nils Kant
koporsójában nemcsak az ő testét találták
meg, hanem egy
másik férfiét is, akit még mindig nem
sikerült azonosítani, de vélhetően egy
svéd férfi
volt, aki sokáig élt Dél-Amerikában.
Ott is ölték meg.
Nils Kant koporsója alatt elrejtve egy
harmadik testet is találtak, sokkal
kisebbet, mint
a másik kettő. És ezzel az ügy végre
megoldódott.
Az esti lapok és az országos tévék,
rádiók munkatársai Marnasbe özönlöttek,
hogy
nyomon követhessék az eseményeket.
A helyi lap újságírójának elég zaklatott
időszak volt
ez, hiszen ő állt a legközelebb a
tűzhöz. Bengtnek nehezére esett
megfelelő távolságból
szemlélni mindazt, ami történt, és
gyakran kerítette hatalmába mély
szomorúság, amikor a
cikkeit írta. Évtizedek óta ismerte
Lennart Henrikssont, és semmi izgalmas
nem volt
ezekben a szörnyűségekben.
De most kisütött a nap, és elérkezett
az ölandi újév. És a kisfiút húsz év után
végre
tisztességgel eltemethették.
Amikor a rövid gyászbeszéd a sírnál
véget ért, Julia és Gerlof Davidsson
lassan
visszaindult a templom felé, Jens apja,
Michael néhány méter távolságból
követte őket.
Julia és Gerlof nem beszélgetett,
amennyire Bengt a fal túloldaláról ki
tudta venni. Az
egész szertartás alatt nem látta
beszélni őket. De az volt az érzése, hogy
olyan közel állnak
egymáshoz, amennyire csak két
családtag állhat. Halványan még irigyelte
is őket ezért.
– Hát, ennyi – mondta a fényképész,
és leeresztette a gépét. – Megvagyunk?
– Igen – felelte Bengt. – Menjünk
haza!
Egy árva szót sem írt fel a
jegyzettömbjébe, és lehet, hogy csak egy
kurta kis szöveget
 fog mellékelni a képekhez.
Az is megteszi. De ha később valaki
megkérdezte volna tőle, milyen volt a
kisfiú
temetése, Bengt Nyberg azt felelte
volna, hogy méltóságteljes és békés,
olyan mintha...
mintha minden nyugvópontra jutott
volna.

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

A falon túl cselekménye főleg az

1990-es évek közepén játszódik Öland
szigetén. Ez az
Öland azonban csak az én
képzeletemben létezik. A szereplők és a
történések nem valós
eseményeken és személyeken
alapulnak, és sok helyet is magam
találtam ki.
Hálával tartozom a nagyapámnak,
Ellert Gerlofsson hajóskapitánynak és a
testvérének,
Egon Gerlofssonnak, aki borbély és
búvár volt, amiért megosztották velem a
történeteiket
és eseménydús életük emlékeit. A
történelmi háttérismeretekért köszönetet
szeretnék
mondani Stellan Johanssonnak,
bohuslani hajóskapitánynak, Kristian
Wedelnek, göteborgi
újságírónak és Lars Oscarssonnak,
jönköpingi jogásznak.
Sok barát is a segítségemre volt a
legkülönfélébb módokon, amikor A falon
túl-t írtam:
köszönet illeti Kajsa Asklöföt, Monica
Bengtssont, Victoria Hammart és Peter
Nilssont, a
Litter írócsoport tagjait. Köszönöm
Jacob Beck-Friisnek, Niclas Ekströmnek,
Caroline
Karlssonnak, Rikard Hedlundnek,
Mats Larssonnak, Carlos Olguinnak,
Catarina
Oscarssonnak, Michael Sevholtnak,
Kalle Ulvstignek és Anders
Weidemannak a baráti
támogatást. Köszönettel tartozom a
rokonaimnak, a kalmari Lasse és Eva
Björknek, a
farjestadeni Hans és Birgitta
Gerlofssonnak és a borgholmi Gunilla és
Per-Olof
Rylandemek.
 Szeretném hálámat kifejezni kiváló és
szorgalmas szerkesztőimnek,
mindenekelőtt
Rickard Bergholmnak, a Minotaur
újságírójának és Kent Björnssonnak, a
Shakt kiadó
munkatársának, akik sok-sok
elbeszélésemet gondozták, valamint Lotta
Aquiloniusnak, a
Wahlström&Widstrand kiadótól, aki
A falon túl-t a szárnyai alá vette.
Az édesanyámat, Margot Theorint
külön köszönet illeti a sok régi és új
ölandi könyvért
és újságcikkért, amivel ellátott.
És végül köszönet és ezer csók
Helenának és Kiarának, hogy elviselték a
szüntelen
álmodozásaimat.
Johan Theorin