A HABSBURG HÁZ BŰNEI

 
1. rész
 
GELSEI BÍRÓ ZOLTÁN
 
Kivonatok
 

Kezdő idézet:

„Magyarok!
...Az Ausztriával való egyesüléstek volt a Ti
szerencsétlenségteknek legfőbb oka.
Ausztriáért foly véretek messze
országokban, legbecsesebb javaitok
szüntelenül miatta feláldozva, pedig a Ti
országtok tette (a Habsburgok
birodalmának) legszebb részét és mégis úgy
néztek Titeket, mint valamely
meghódoltatott tartományt....”   
Napóleon.

 
A hétfejű sárkány kiirtásán már a múlt század közepén is mesterkedtek az
európai hatalmak....(és a sárkányról való) véleményüket egy szellemes francia
diplomata a következő rövid mondatban foglalta össze:
„Ausztria egy rákfene Európa testén, amelyet ki kell metszeni.”
Hát most kimetszették.
Ausztria alatt ugyanis akkor még kizárólag az osztrák császári házat értették,
mert ez a tartományokból tákolt államtest tisztán a Habsburg családi érdekek
kedvéért lett állammá, a császári címet is csak 1804-ben akkor vette föl I. Ferenc,
mikor I. Napóleon a német császári koronát győztes kardjával fölkent fejéből
kiütötte. Száz éves volt az új császárság, mely azért állt fönn, hogy a
Habsburgoknak megmaradjon a császári címük. Azelőtt “hercegi” címmel uralták,
egyébként pedig örökös tartományukat olyan tulajdonokul tekintették, mint a
földesúr a földbirtokot. Addig, míg a 67-es kiegyezés nem hozta meg nekik is az
alkotmányt és a parlamentet, osztrák népeiknek úgy hozták a törvényt, hogy a
császár gondolt egyet, azt leírta egy papírszeletre, azután összehívott egypár
hímvarrásos udvaroncot, föltette fejére a kalpagját, felolvasta előttük, amit leírt és
ez lett a törvény. Így készült a pragmatika szankció is. Magyarországot is így
akarták kormányozni. Azért irtóztak úgy még az “alkotmány” szótól is, hogy ezt
Ferenc császár előtt nem is volt szabad kiejteni, mert mindjárt ideggörcsöt kapott és
azért akartak bennünket tűzzel, vérrel, vassal Ausztriához láncolni. Azért lövették,
akasztották, börtönözték és üldözték itt a magyar hazafiakat. Mert ez a “birodalom”
szűk volt az ő féktelen uralomvágyuknak és feneketlen országfaló mohóságuknak.
Ezért tartotta őket Európa rákfenének.
Hiszen még osztrák párt is volt, amely nyíltan kiabálta: Los van Österreich!
(El Ausztriától.)
Henri Martin, a múlt század jeles francia történetírója és diplomatája, már
szabatosabban nevezte nevén a gyereket:
“Az osztrák-ház, - írta -, egy vámpír, amely a nemzetiségek ágyékába ragadt.”
Erről a hétfejű sárkányról mondta ki az ónodi országgyűlés 1707. június 20.-
án, II. Rákóczi Ferenc fejedelem vezérlete alatt, a következő határozatot:
“Miután az osztrák-ház királyi hatalmával visszaélve…
erőhatalommal törekedett a nemes magyar nemzet romlására, s magát nem
akképpen, mint királyhoz illik, hanem az ország nyilvános ellenségeként viselte…
szabad nemzetünket zsarnoki szolgaságba süllyesztette, megigázott gyanánt
elnyomta, hazánk törvényeit, szabadságát eltiporta… magunkat az osztrák ház alól
szabadoknak, a trónt üresnek nyilvánítjuk…”
Erről a hétfejű sárkányról hangzott II. Rákóczi Ferenc manifesztumában szerte
a nagyvilágba, mint a magyar nemzet bús siralma:
“Magyarország egyhangúlag (inkább) visszaóhajtotta a török uralmat, mert a
Habsburgok a magyar nemzetnek sóhajokon és könnyeken kívül egyebet nem
hagytak.”
200 év előtt hangzott el ez az igazság Európa számára. Egy olyan aranytollból,
mint II. Rákóczi Ferencé.
Második szabadságharcunk bukása után Kossuth Lajos, az egész világon
legcsodáltabb magyar politikai lángész, Liverpoolban, a legillusztrisabb angol
államférfiak jelenlétében, hazánk igazságairól tartott felvilágosító előadásaiban ezt
tárta a művelt Anglia elé:
“Egy szerencsétlen órában a Habsburgok becsempésztettek az országba.
Nem hívattak – hangsúlyozta Kossuth -, hanem a szó szoros értelmében
becsempésztettek. És e pillanattól kezdve ránk zúdult az erőszakos németesítés, az
elnyomás és a nyílt erőszak és alattomos ármányok összes eszközeivel a
szenvedések végtelen sora…”
- Ötvennégy éven át – mondja tovább Kossuth – (1790-től 1844-ig) kellett
küzdenünk csak a magyar nyelv birtokáért a Habsburgok ellen.
 Ezért tűrtük az üldöztetést, sanyargatást, küldték ránk az osztrák-ház hóhérait,
az inkvizició mindenfajta eszközeit, hogy itt magyarul ne beszéljünk.
Kossuth Lajos irataiban hivatkozik Hormayrra, a bécsi császári udvar volt
titkos levéltárnokára. Az osztrák-ház e legbennfentesebb udvari embere, tehát
legalaposabb ismerője, ezt a csekélységet jegyezte föl a Habsburgokról
(Megtalálható: Anemonen, II. kötet, 157. lap):
-“Das Haus Habsburg, eine Macht, die seit ihr Name zum ersten Male genannt
worden, die Erb- und Erzfeindlich aller Verfassungen, aller auch gesetzlichen und
geschichtlichen öffentlichen Rechte gewesen ist -
Ez pedig magyarul így hangzik:
- “A Habsburg-ház hatalma, amióta csak neve a történelemben előfordul,
minden alkotmánynak, minden törvényes és történelmi közjognak örökös és halálos
ellensége volt.”
Ehhez még ideiktatom Kossuth Lajos irataiból ezt a jellemzést:
“…Sohasem volt uralkodóház a világon, melynek a korlátlan uralmi vágy
annyira vérében lett volna, mint az osztrák-háznak. Másoknál lehet – rendszer, az
osztrák-háznál mindennél több: természet, családi jellemvonás, mely (mint a vastag
ajk) nemzedékről-nemzedékre örökbe szállt. Lehet, hogy a körülmények
ellenállhatatlan nyomása alatt alakot változtat, álarcot ölt: ez az álarc alatt is ott
ólálkodik a szenteskedés palástja alatt is fegyvert markol, lesben áll, alkalmat les,
hogy az “alkotmányos szabadság”-ot, melynek még a nevét is kiolthatatlan dühvel
gyűlöli, megrohanhassa.”
A gőgös I. Lipót – akit “vastagajkú”-nak neveztek – vallotta uralkodása
jelszavául:
“Faciam Hungariam captivam, postea mendicam, deinde catholicam”
(Magyarországot előbb rabbá, azután koldussá, végül katolikussá teszem.)
(Mert a protestánsokat veszedelmesebb forradalmároknak tartotta.)
Ezt Rákóczi több ízben hallotta magától Lipót kedvenc tanácsadójától, a
magyargyűlölő Kollonics bíbornoktól, aki őt “nevelte”.
Lipót kedvelt generálisai voltak Cobb és Karaffa, akiket császári paranccsal
dirigált a “kemény nyakú magyarok megpuhítására.” Karaffa rendezte a borzalmas
emlékű eperjesi mészárlásokat, melynek puszta elolvasására is elhűl az emberben a
vér. Cobb császári leirataira címerül vérvörös akasztófát, karót és kereket
rajzoltatott. Hogy a császárnak kedvezzen, Karaffa azt vallotta elvül:
“Ereimet nyittatnám föl, ha tudnám, hogy abban egyetlen csepp vér van, mely
a magyaroknak kedvező”.
Hogy a magyarok közt végzett ez irtózatos mészárlások mennyire tetszettek az
osztrák császároknak, mennyire az “apostoli szent királyok”-tól indult ki, arra
nézve Kossuth Lajos följegyzi, hogy pl. a 48.-iki szabadságharc alatt Janku, az oláh
borzalmak vezére, aki a magyarokat kettéfűrészelte, elevenen eltemette, terhes
anyák gyomrait kimetszette, a vérengzés után fölment “jutalomért” Bécsbe. V.
Ferdinánd, az “apostoli magyar király” dicsérgetve megveregette a vállát és azt
mondta neki:
“Nagy dolgot cselekedtél Janku! Nagy dolgot cselekedtél….”
És nyomban egy gyémántdíszes érdemkeresztet akasztott a nyakába.
A nemzetiségek nyílt szervezését és fölizgatását ellenünk I. Ferdinánd után II.
Lipót király kezdte meg olyképen, hogy egy kedvelt generálisát: báró
Schmidfeld Jánost “királyi biztosul” leküldte Temesvárra, aki tehát ott mint a
“magyar király” biztosa, az ő nevében összehívta gyűlésre a szerbeket. Valóságos
országgyűlést tartott velük, ahol szidatta, gyaláztatta a magyarokat: a “királyi
biztos” maga indítványozta, hogy a szerbek különítsék el magukat az országtól,
mint “Temesi bánság”. A zajos gyűlés alatt, a magyarok ellen szórt szörnyű
rágalmak és gyalázkodások közt csak egy ember, mert fölszólalni a magyarok
mellett: Tököli Száva, aki azt ajánlotta, hogy ám jó, legyen meg minden, amit a
szerbek kívánnak, de azt ne Bécstől kérjék, ne a “királyi kegyelem”-től várják,
hanem a magyar országgyűléstől, mert a magyarokkal való összetartás teheti őket
erősekké. Ez azonban nem kellett a királynak. A szerbek pedig majd megverték érte
szegény Tököli Szávát. A magyarok ellen ezután gyűlöletes tüntetéseket rendeztek.
A király erre leírt a szerbeknek és így szólította őket:
“Nekem oly drága illír nemzet… mindent megadandók …” A bécsi újságok
pedig mindezt nagy lármával megírták. Mindez a tüntetés és császári fenyegetés
pedig azért történt, mert a Budán tanácskozó országgyűlés, a koronázás előtt,
a magyar nyelvnek jogot követelt és vakmerően már azt is kívánta, hogy a királyi
hercegek is tanuljanak magyarul.
A szerb izgatás miatt ettől aztán el is állottak.
Édes hazánk testéből mindazt a földrészt, amelyet most négyfelől akarnak
leszaggatni nemzetiségi testvéreink, már régen állandóan az osztrák császárok
ígérgették oda. Ők izgatták őket, oktatták ki arra, hogy ez az övék, a nemzetiségek
a Habsburgi magyar királyok egész sorozatára hivatkozhatnak, e sorozatban, mint
utolsóra Károly királyra, erre az utolsó elbukott Habsburg királyra, aki a
végveszedelem óráiban ide menekült családjával mihozzánk Gödöllőre és “hű
magyarjai” közt, magyar földön alkudozott a nemzetiségi vezérekkel a nemzet
testére.
Ezt ajánlotta Popovics Dusánnak, a horvátok képviselőjének és Mihalovich
Antal horvát bánnak:
“Vegyenek el Magyarországból annyit, amennyit akarnak, csak maradjanak
meg a Habsburgok jogara alatt.”
Ez a két horvát vezér maga mondta el zágrábi követünknek.
 Ugyanilyen ajánlatot tett a cseheknek is. Többet elárulni már nem volt ideje
Magyarországból, mert a forradalom elkergette Gödöllőről.
Ez is egy jó király lett volna!
A Habsburgok így harcoltak Magyarország ellen az utolsó leheletükig.
Az ördög, amit a hétfejű sárkány a falra festett, amely már II. Lipót idejében
jelentkezett: hol szerb, hol horvát, hol román, hol tót jelmezben; letiprásunkra végül
elhozta még az oroszt is,  mikor II Ferenc József az orosz cár lábainál könyörgött,
hogy a magyar nemzetet, mely alkotmányos szabadságot kívánt, letiporhassa. E
kívánságával és a sírjából kaparta föl Cobb és Karaffa szellemét, mert a
Habsburgok hóhérai mindig egyformák voltak – csak most Haynau volt a neve;
nagy szerencsének tartotta, hogy a forradalom leverése után talált egy Haynaura,
aki elvégezte a Habsburgok hagyományos munkáját, minden nemzeti törekvéseink
letörése után: legjobb, legdicsőbb magyarjaink tömeges legyilkoltatását; hozta az
akasztófát, a börtönt, a Habsburgok négyszázados összes uralkodási eszközeit
Magyarországra, de ekkor még az ördög is csalódott a Habsburgokban. Azokat is
becsapta. Ráült zsarnokságával a nemzetiségekre is és uralkodott újra tovább, nem
adva meg nekik mézes ígéreteiből semmit, csak egyet: - önmagát. Janku és
Jellasich ebbe beleőrültek. A kegyvesztett Haynau birtokot vett, magyar ruhába
öltözött, szidta a Habsburgokat és csodálkozott, hogy miért gyűlölik őt a magyarok,
hisz ő csak “rendet” csinált a császár parancsára. De a császár őt is becsapta.
A nemzetiségekkel persze mindig csak műördögöket festette a falra, családi
politikából csupán azért, hogy a függetlenségükre vágyó magyarokat ijesztgessék
vele: legyenek jó fiúk, ne akarjanak alkotmányt, szabadságot, efféle badarságokat,
mert itt csak egy a szent: az “összbirodalom”, vagyis a Habsburg család érdeke,
ami tulajdonkép egy és mert ő a maga hatalmát úgy tudja megtartani és úgy
uralkodhat, ha “minden egy kézben van.”
Kacérkodtak a műördöggel. De ez az egyszer végre megjelent és elsöpörte
őket. A Habsburgokat fölkapta és elszaladt velük a pokolba. Ezt a kis gyerekeknek
így mondom el…
A meseformát nem is folytatom tovább. Most már szóljanak a históriai tények:
négyszáz év hiteles történeti adatai. Oh igen sok véres, szomorú és érdekes epizód
ágaskodik bennük.
Elég egyszerűen dióhéjas krónikát markolni fel belőlük.
*
Felszabadult szép Tündérország, most már neked gyújtom meg a hálaadó
oltári tüzet és járom boldog magyarok örömtáncát, mert négyszázéves hosszú, véres
küzdelmek, szenvedések után végre megszabadultál a te hétfejű sárkányodtól.
És ez a megszabadulás fölér azzal a nagy áldozattal, amely egyelőre inkább
csak fenyeget bennünket. Mi valamikor nem így álmodoztunk róla. Talán Rákóczi
is, Kossuth is máskép gondolta, de a történelem viharaiban álltunk mi már
rosszabbul is és ha a nemzet a Mohi-pusztát, Mohácsot, Világost kiheverte, egy
percre sem félthetjük csüggedt szívvel az ezeréves Magyarországot.
A nehezebbjén túl vagyunk.
Ide jegyzek még Kossuth beszédéből néhány sort, amelyet a művelt Angliának
mondott:
“Ez a dinasztia az egyedüli széles e világon, melynek családi érdekén kívül
semmiféle léttoka nincs… és hatalmát csak a népek egymásközti viszálykodásának
szítogatásával tarthatja fenn…”
Midőn ezt már többé nem tehette, fegyverei ellankadtak a négyéves véres
küzdelemben, el kellett buknia, mert nem a szeretet és szükség, hanem a félelem
volt uralmának alapja. Nem a forradalom, az utca hangulata söpörte el, hanem
megbuktatták a saját bűnei.
Elbuktatta az a bűne, hogy uralmával csak a szakadatlan szenvedések négy
véres századának történetét iktatta Magyarország történetébe. Megvalósult Kossuth
csodás jóslata, aki a kiegyezés után, csüggedt lélekkel, azt üzente meg a
“megalkudott” hazába:
“A Habsburgok meg fogják ásni Szent István trónjának sírját is.”
Azután a turini szent öreg becsavarta az ismét elbukott magyar szabadság
zászlaját és fájdalmas szívvel vonult vissza az örök lemondás magányába. A
kiegyezést haláláig nem tudta megbocsátani. Igaza volt!
……
… Örökre vége az isteni megpróbáltatásnak, melyről Johannes Milner írta e
híres, találó jellemzést:
- A Habsburg-ház Európa “élő szobra”, melynek össze kell dőlnie… Isten
azért teremtette őket uralkodóknak, hogy a királyok erkölcstelenségét megmutassa
a világnak.
---
 
 
A MI NEMZEDÉKÜNK
 
 
Az Úr:
 
…”Én már végtelen időktől tervezem
S már bennem élt, mi mostan létesült…”
            (Madách)
 
 Közbül egy kis rövid, futó visszapillantást vetek ép a legutóbbi időkre, a
kiegyezés bukott korára. Itt végeztek vele, mert beigazolódik, hogy közszelleme
nagyon is át volt itatva az elmúlt századok tanulságaitól a magyar szívekben. De e
korszak szelleme szorosan össze is kapcsolódik a forradalom eredményeivel.
Az 1918. esztendő új korszak küszöbét jelenti és mint egy hatalmas
világfordulat sorompóját fogják beiktatni a világhistóriába. Mi szinte észrevétlen
léptük át ezt a világrázó történelmi vonalat. Kábultságunktól fel se ocsúdtunk, fel se
tudjuk fogni félelmesen nagyszerű nagyságában, hogy mi is történt? Igazolni
fogom, hogy ami történt, arra igenis mi meg voltunk “érve” és hogy Madáchcsal
szóljak, “már bennünk élt, mi mostan létesült.” Ami az ellenkező mellett szólna, az
nem volt más, mint egy mesterségesen nevelt közszellem alakoskodása, petyhüdt
kor, szemforgató hiperlojalitás, romlottság, haszonhajhászás, megvesztegetettség
minden téren, hazudozás minden irányban és tulajdonképpen belső, elrejtett titkos
utálat a kormányzat egész szelleme iránt, bármilyen formában, bárminő
jelszavakkal jött, mert ami volt, az mind csak a hagyományos régi Habsburg-recipe
volt, kényszerülten modernebb alakot öltve, ahogy Kossuth mondja: “míg alakot
változtat, álarcot ölt… ott ólálkodik, a szenteskedés palástja alatt fegyvert markol,
lesben áll, alkalmat les”, hogy a “kiolthatatlan dühvel gyűlölt” alkotmányos
szabadságot megrohanhassa.
Ha a magyar történetíró valamikor ismertetni fogja a kiegyezés korszakát I.
Ferenc József “apostoli királlyá” koronázásától a Habsburg-ház bukásáig, e fejezete
elé legtalálóbb címül ezt írhatná oda:
“A klasszikus kétszínűség korszaka.”
Emlékszem még kiengesztelhetetlen öreg kuruc magyarokra, akik szívükben
őszinte, mély, keserű, nemes haraggal átkozták Deák Ferencet a “kiegyezés”-ért,
amelyért Ferenc József hálás kora őt a “haza bölcsének” nevezte el és emlékét
szoborban örökítette meg. Híven karakterizálva elhízott, kényelmes, testes alakját,
modernül, ülő alakba öntötték, aki minden tűz és temperamentum nélkül, mindig
megfontolva, higgadtan politizált. Petőfi élénk gesztussal kiáltja ma is Pestnek:
“Rabok tovább nem leszünk!...”, Kossuth tüzesen szónokolva hívja kaszára az
Alföld népét az “esküszegő Habsburg-ház ellen: Deák ül! Kényelmes karszékben
ajánlja: “Éljen a Habsburg-király”.
Igaz, hogy hátat fordít Lloydnak, ahol utódai: a Deák-párt, azután a 48-at
letörő Tiszáék – rágódtak hagyományain. Talán megbánta őket. (A művészetben
mindig van valami nagy isteni megérzés. Talán a magyar ihlet sugallta meg, hogy
ily szürke, semmitmondó, ormótlan szobor lett belőle.)
Az öreg kurucok sokszor mondták:
- Ülve csinálta meg a kiegyezést. Rá is ült örökre a magyar alkotmányra.
 Azt ma már elfogulatlanul meg lehet állapítani, hogy a kiegyezés egy olyan
agyafúrt politikai gyurma volt, amelynek párját hiába keressük a világ valamennyi
nemzetének életében. Egy egzotikus alkotás, amely kifundálta ezt a csodát, hogy
miként lehet kétféle ellentétes történelmi törekvést összeforrasztani, két politikai
világnézetet összeházasítani, két életérdeket eggyé nyilvánítani, amely mint két
véglet, mint az olaj és a tűz, csak örökké kiengesztelhetetlen esküdt ellenségei
lehetnek egymásnak. És ezt egyesített erővel kormányozni, helyesebben uralkodni
fölötte. Csak az utóbbit lehetett…!
Machiavelli, Talleyrand a legravaszabb olasz és francia diplomácia sem tudott
felmutatni olyan politikai csodabogarat, amilyennel Deák Ferenc kiegyezése, a
benne felszabaduló szűk szabadságokkal és zseniálisan papírra vetett
maszlagalkotmánnyal egyenesen kétféle irányban tudta nevelni az egész magyar
társadalmat.
Deák akkor végzett volna egészen klasszikus és tökéletesen jellegzetes
munkát, ha az osztrák udvarnál keresztülviszi, hogy a kétfejű sas egész híven
tükrözze vissza a közös helyzetet: a sasfejek forduljanak szembe egymással és
ezentúl egyik fejen a magyar koronával, a másik fejen az osztrák császári koronával
vijjogjanak egymásra. És ez legyen egy közös szimbólum. A címerkérdés legalább
a tényeket ezzel kifejezte volna. Persze az osztrák sasfej az egy dögszagot
szimatoló keselyű, zsákmányra sóvár csőrrel, a kapzsi törtetésben kétszer
hosszabban kinyúló nyakkal, a magyar sasfej egy védekező turul, amelyen azonban
a védekezésben félrebillen már a szent korona is. Mert ez a turul sem szimbolizálta
a magyar álláspontot úgy, amilyen az valójában volt.
Soha még egy nemzet akkorát nem hazudott magáról, mint Magyarország a
67-es kiegyezéssel. És ily irtózatos árral még soha nemzet nem fizette meg
hazugságát.
Kétféle magyar nemzet volt. Kétféle közszellem. Kétféle igazság, kétféle
nemzeti érzés.
És ez megteremtette azt, aminek párja nincs a világon, a kétféle
irányú nevelést.
Pongyolának tetsző, népies képet adok róla, de ezzel rajzolom meg híven az
igazságot.
Gondoljunk vissza rá, hogy a Mikuláson, a vakáción, karácsonyi Jézuska-
járáson kívül legboldogabb gyermeki örömnapunk volt, mikor az édesanyánk
mellünkre tűzte a nemzeti színű kokárdát. Milyen örömmel tűzte föl, világért el
nem engedte volna és mi milyen büszkén jártunk vele. A gyerekeket hazaküldték az
óvodából, a diákokat az iskolából, a főváros föl volt lobogózva, minden tanintézetet
becsuktak, díszmagyarokat láttunk feltűnni az utcákon és mikor azt kérdeztük:
miért van ez? szépen megtanítottak rá:
 - Most március 15.-e van. Ezt ünnepelni kell minden magyar embernek, aki a
hazáját szereti, mert ezen a napon ütött ki Pesten a forradalom.
- Miért ütött ki?
- Kiütött, hogy lerázzuk magunkról a Habsburg-ház zsarnokságát, amellyel el
akarta nyomni a magyar nemzetet.
Olvastuk szép, tanulságos, hazafias képeskönyvekből, gyönyörű képekkel,
milyen dicső, nagy költő volt Petőfi, aki szintén elesett a zsarnokság elleni harcban
sok más nagy hőssel. Mert a magyar király megszegte az esküjét, a bécsi kamarilla
ránk zúdította az osztrák hadsereget, fellázította az összes nemzetiségeket, véres
harcokban kellett elpusztulnia a magyar nemzet színe-virágának, mert a Habsburg-
ház azt akarta, hogy mi ne legyünk szabad nemzet, hanem az osztrák császár
tartománya. Végül a megkoronázott V. Ferdinánd is lemondott, hogy az
alkotmányra tett esküje még látszólag se kösse. I. Ferenc József lett a császár, aki
egy manifesztumban Magyarországot kitörölte a nemzetek sorából és az orosz
cárnál könyörgött, hogy adjon segítséget a magyarok leverésére. Mi az esküszegő
dinasztiát száműztük a trónról, de ezt már nem bírtuk, a hadvezérünk is áruló lett,
Kossuth Lajos, a nemzet legnagyobb fia kénytelen volt száműzetésbe menni, akit
Ferenc József föl is akart akasztatni, a többi nagy hazafival együtt követelte is őt a
töröktől, háborúval fenyegette, ha ki nem adja, de a nemes török szultán nem ijedt
meg, inkább kész volt háborúra. Ferenc József azután kiirtatott a szabadságért
harcoló magyarok közül, akiket tudott. Így tört ki a magyar forradalom. Ezért
viseljük mi a nemzeti kokárdát…
Boldog volt az édes anya, akinek az apró kis gyermeke, ünneplőbe öltözve,
asztaltársaságok lakomáján, fehér asztal tetején, ötéves korában már el tudta
szavalni a “Talpra magyar”-t, elénekelte a “Kossuth nótát”, ha Kossuth-lakomákon
a férje beszédet akart tartani és ha elakadt, csak annyit kellett mondani “éljen
Kossuth Lajos” és már falrengető tapsvihar és zúgó éljen-orkán biztosította a
szónoki sikert. Ez volt a legnagyobb varázsszó Magyarországon.
Október 6.-án kibontottuk a 13 halálfejes fekete lobogót a templomban, az
iskolás gyermekek bevonultak, hallottunk requiemet, láttunk öreg honvédeket sírni,
ereklyemúzeumokban, képkiállításon, otthon acélmetszetű képeken láttuk fehér
kabátokban az osztrák császár katonáit, mellettük mindenütt a hóhért, amint
akasztották hosszú bitófasorban, vagy leölték gyilkos sortűzzel a daliás
magyarokat, akikről az apánk magyarázta:
- Ezek a nemzet nagy vértanúi, a legdicsőbb magyarok, akiket legyilkoltatott
az osztrák császár, mert szerették hazájukat.
Olvastunk történeti bizonyítékokat, hogy ezeket a halálos ítéleteket – még éj
idején, puha ágyból is kikelve – mind I Ferenc József írta alá.
 Hallottunk költeményeket, hogy “Nincs még tizenhárom”, az önképző
körökben kedvvel szavaltuk Petőfitől: “Akasszátok föl a királyokat”, “Itt a nyilam,
mibe lőjem”. Szüreti mulatságon ezt a nótát húzattuk, hogy “mégis huncot a
német”; ha nagyon jó kedvünkben voltunk, akkor elhúzattuk a kávéházban is,
tapsok közt, de ebből néha kardaffér lett, ilyenkor “csak azért is” húzattuk és
gyűlöltük a tisztibojtot, mert az osztrák császáré volt és nekünk kellett viselni.
Tüntettünk a fekete-sárga zászló ellen, utáltuk a Gotterhaltét, amellyel Ferenc
Józsefet kellett fogadni, ahányszor magyar földre lépett, mert ennek a hangjai
mellett végeztette ki vértanúinkat, de ő azért nagyon szerette és mindig
megparancsolta, hogy ezt kell húzni, még a magyar katonának is ezzel kell az ő
hűségére esküdni. A hadúr: egy és ez: az osztrák császár! Így csinálta meg Deák a
kiegyezésben.
A budai Szent-György-téren, ahol I. Ferenc József egyik dicső nagynevű
elődje: a magyar trónon a második Habsburg (V. László), egy égbekiáltó
gyalázatos esküszegés után a magyar nemzet rajongva szeretett hős daliáját, a
nemzet első vértanúját és az esküszegő osztrák ház első áldozatát: Hunyadi Lászlót
tőrbecsalva lefejeztette, I. Ferenc József ide állította a magyar nemzet mintegy
második arculcsapásául az áruló Hentzi szobrát, aki a magyar zászlóra esküdött,
Kossuthnál hitvány ebként térden állva könyörgött kegyelemért és mikor ezt
megnyerte, szabadulását arra használta föl, hogy a budai várban mint áruló zsoldos,
Ferenc József ágyúit a szabadságáért harcoló nemzet szívének szegezte. Szörnyű
isteni ujjmutatásból ott esett el a hős honvédek golyóitól és Ferenc József
megparancsolta, hogy ezt a szégyenszobrot megtűrjük ott, mint az osztrák ház
kegyeletes hálájának elismerését, amellyel a nemzeti szabadság elárulójának, a
nemzet ellenségének magyar földön adózik.
Mikor egy névtelen vállalkozó megkísérelte felrobbantani és ezért a magyar
csendőrség nagy buzgalommal kereste (hogyne: bizonyos, hogy Ferenc József-rend
járt volna ki érte), az egész ország rejtegette, mindenki tudta, hogy hol van és senki
se tudta megtalálni. Az volt boldogtalan, aki legalább egy órára nem rejthette el ezt
a – nagy embert. Ez volt az igazi közhangulat Ferenc Józseffel szemben.
Utáltuk még a kormányt is, mely őt fedezte. Humorizáltunk fölötte. Utánoztuk
a szavait. Egyetlen gondolata ugyan soha nem volt, se a nemzet számára, se az
uralkodói ötletek tárházában. Ha valami semmitmondó hülyeséget akartunk
szatirizálni, akkor citáltuk stereotip kérdéseit: “Milyen volt az idei termés?” “Meg
vagyok elégedve” és frappáns volt a hatás. Még ebben is szűk és szegényes volt
császári szótára. Soha ehhez a nemzethez egy lelkesítő, felemelő, bátorító,
kőbevésésre érdemes szót nem mondott. A bukott német császár tanította ki a budai
várban a magyar történelemről is. Ötperces beszédben többet mondott nekünk, mint
I. Ferenc József 70 év alatt.
 Pedig mennyire lestük a szavát. Milyen álorcás szolgalelkűséggel, émelygős
törtetéssel, beszédeket, kérdéseket, válaszokat gyártottunk a szájába, kínosan törtük
magunkat, hogy mit írjunk róla. Szürke, ötlet nélküli ember volt. Ezt mindenki
tudta.
A ravasz Tisza Kálmán, a kiegyezési éra első nagy “köpönyegforgatója”
lecipelte a szegedi árvízhez és kitalált számára egy mondatot:
“Szeged szebb lesz, mint valaha!”
Ezért az egy szóért a derék magyar város törte magát, óriási adósságokba
keveredett, csakhogy ezt a frázist igazolja és megvalósítsa, mert hisz hát “Őfelsége
mondta”.
Rávésték még a városházára is. Ennél több nagy mondást se tudnak róla. Erről
is a sírban fekvő Tisza Kálmán beszélhetne, hogy ugyan ő mondta-e?
Pedig ez a példa is elég lett volna neki, hogy ezzel a jó bolond magyar
nemzettel, mely a szavát is lesi és erején felüli varázserővel szeretné kitalálni még a
gondolatát is, azt tehet, amit akar, csak egy morzsát juttasson neki. De még ezt a
morzsát se adta meg, mert magyar óhajt rejtett és “nem volt a kiegyezésben”. A
kiegyezés soha sem tetszett neki. Megfeküdte a gyomrát, mint Ferencnek az
“alkotmány” szó. Többször mondta, hogy Deák és Andrássy “becsapták”.
Azért igyekezett is lenyírni belőle, ahol lehetett. Így születtek az obstrukciók,
a nemzeti ellenállás, az általános elkeseredés. A budai palotának feléje se nézett,
Ferenc Ferdinándot küldte rövid órás “királyi” reprezentációkra, aki mint egy
vasálarcos lovag jött, senkivel nem beszélt, kevesebb kérdése volt, mint Ferenc
Józsefnek, arca se rándult, nehogy egyetlen érzést is kiolvassanak belőle a
magyarok iránt. (Talán azt érezte, amit dicső előde, I. Leopold kedvelt Cobb
generálisa.)
Azt beszélték róla, hogy meg se fogja magát magyar királlyá koronáztatni,
megteremti a “trializmust” a magyarok ellen, a nemzetiségek vasfogójával gyűrűz
bennünket körül és ha ez nem tetszik, úgy általánosan portáltak egy az ajkáról
származó kijelentést:
“Hadseregemmel jövök Magyarországra!”
A cseheket imádta, Sarajevóban meglátogatta az utolsó kis bosnyák múzeumot
is, Magyarországot még egyetlennapos látogatásra se méltatta.
Ez a trializmus végül megölte.
És ma őszintén megállapíthatjuk, hogy e merényletért a szerbekre
mindenki dühös volt, mert azt a magyar területre való aspirációk érdekében
folytatott féktelen izgatásuk kirobbanásának tartottuk, de hogy Ferenc Ferdinándot
elvesztettük, azt szíve mélyéből, őszintén nem könnyezte meg egyetlen magyar
ember sem.
 Ilyenekre tanított bennünket Ferenc József kora. Azután jöttek a sötétebb idők.
Megtanultuk, hogy egyetlen kormány se hozhat semmiféle nemzeti vívmányt, mert
annak Ferenc József Bécsben csökönyösen ellenáll. Még gorombán is, mert nem
egy miniszterhez valósággal durva volt. Ez még ki fog derülni, amikor a történelem
előtt az udvari diskréció szolgalelkű pecsétje le fog hullani. Akkor kiderül, hogy
Ferenc József igenis alkoholista volt, amely szenvedélye mind erősebben
kifejlődött nála és sokszor tárgyalt sorsdöntő órákban a nemzet legéletbevágóbb
kérdéseiről ilyen állapotban, mikor a szesz (sokszor szertelen sok szesz) válaszolt a
népküldők által rettegve várt kérdésre:
“Mit mond Őfelsége?”
A magyar nemzet nagy kérdéseit döntötte el sokszor a szesz és pedig úgy,
hogy hol iszonyúan kijózanodottnak, hol dühtől és elkeseredéstől kábultnak éreztük
magunkat tőle.
Hogy mennyire hagyományos Habsburg volt, akinél a kiegyezés is az a
bizonyos “álarc”, azt szemünkbe vágta a “chlopi” hadparancsban. Ebben tudtunkra
adta, hogy a négyszázados családi érdekből egy jottányit se enged, a hadsereg
tisztára sültosztrák, feketesárga jellege egy szentség, amelyen a magyar nyelv jogos
követelése rést nem törhet, “… soha, soha….”, ledegradált bennünket
“néptörzsnek” és nemzeti kívánságainkkal odautalt bennünket a pokol fenekére: --
a gesamtmonarchiába, mely örökölt legszentebb ideálja volt, deák “nagy” művét
valóban csak egy álarcnak tartotta.
Soha…! Soha…! – lihegte felénk a chlopyi hadparancs, igazi
megcsökönyösödött Habsburg dühhel, a legszerényebb nemzeti követeléseinkre.
Ehelyett nyakunkra küldte a darabontokat, szuronyokkal kergette szét a
parlamentet, királyi biztosokat küldött a vármegyékre. Leopold és József mintájára,
más álarccal. A nemzetiségeket már nem izgathatta föl (eléggé föl voltak izgulva,
de most már nem a Habsburg családi érdekek, hanem a saját javukra. Elég baj!) …
Elküldte tehát Kristóffyt, hogy a szociáldemokrata párttal (mely akkor még külön
politikai utakon járt) verje le a küzdő ellenzéket. Inkább ad (?) választó-jogot, mint
függetlenséget, szabadságot, több jogot a magyar nyelvnek, egyáltalán egy
körömaljnyi nemzeti vívmányt is. A nemzetiségekkel űzött százados játékból
azonban gyaníthatjuk, hogy ez se volt más, mint a hagyományos Habsburg politika:
a két pártot, mely akkor egymással szemben állt, összeveszíteni, mert hisz minő
homéri látvány egy Habsburgnak, hogy a Kossuth-eszmékért küzdő rebellis
magyarokat lehurrogja a pesti utca népe (a budai országgyűlés is elhallgatott a
magyar nyelvvel, mikor Leopold a szerbekkel fölordítoztatta szidalmaikat és
fegyvercsörgetésüket a temesi bánságért, mint különválandó illyr állam testét, Ő
szent felsége áldásos dicső uralkodása alatt) és miután összevesztek, semmit se adni
nekik, hanem uralkodni fölöttük. “Divide et impera!” mondja a Habsburg
uralkodási elv. Ez az ő hagyományos, általuk kitalált, sokáig bolond vak
szerencsével bevált és ugyanoly mértékben erkölcstelen elv, a népeknek egymás
ellen való kijátszása és egyetemes leigázása:
“Támassz viszályt és uralkodj!”
A nemzeti ellenzék tényleg elhallgatott, letört, kiegyezett nullára. És a
választójogból pedig valóban nem lett semmi. Hisz az utolsó Habsburg is, az utolsó
pillanatig… az utolsó leheletéig csak taktikázott… taktikázott vele… míg ez az
osztrák “taktik” le nem sodorta a trónról…
Ha Ferenc József akkor teheti: “bemasíroz”. De az álarc mást tanácsolt. A
világ már nagyot fordult 49 óta is. Valami látszólagos alkotmány nélkül Európa
közepén egy nemzet már nem élhet, bármennyire fájt a szíve szegény jó öreg
Habsburgnak a régi jó világ után. Pénzt, katonát pedig már csak alkotmányos úton
lehet kapni. Arra pedig nagy szükség volt a “monarchia” érdekében is, mely – mint
látjuk – a dinasztiáéval egy. És Ferenc József mindenkép nagyon szerette a pénzt.
Hiszen magánvagyonképen 70 milliót hagyott hátra. Ennyit kapart a jó, takarékos
öregember össze.
Hát “embereket” keresett a politikájához. És talált is. Ujjé, eleget! Nem
beszélek Lukácsról, a hírhedt “só-ember”-ről. Szinte a legnagyobb népszerűséget
sikerült kiverekednie abból a csendes utálatból, ami egy magyar kormányférfit,
valójában az osztrák ház egy kedvelt, benső, mindenre kapható titkos tanácsosát
még ma kíséri, mikor már a legmeghaltabb ember szegény. Meghaltabb Tiszánál.
Ferenc Józsefnek sikerült az egész magyar közvéleményt, mint bikát a vörös
posztóval, fölingerelni, mikor Bécsben ilyen erkölcsű és gerincű emberek kezébe
adta a csendes abszolutizmusra a hatalmat, békésen megegyezve, hogy ők
lophatnak, vesztegethetnek, osztogathatnak a nemzet bőrén, csak a magyar
követelésekkel ne zavarják álmait és a szent családi érdekek cirkulusait hagyják
békén.
De itt van egy érdekes, szegény jó ember: Khuen-Héderváry. Ő azt hiszem
inkább egy horvát, akinek szintén egy volt a szent, mint Jellasichnak: teljesíteni
Őfelsége parancsait és nézni, hogy a gesamtmonarchia rögeszméjéből épségben
megmaradhasson, ami a rebellis 67-ből megmaradhat.
De megszállta a jó szellem és egyszer derék jó magyar ember akart lenni, vagy
a miniszterelnöki székben megmaradni (amelyből egyre piszkálgatta ki Őfelsége
kedves embereit az illojális obstrukció). Mindegy! Egy könnyelmű pillanatban az
extázisban tomboló obstrukciónak megígérte a – “rezolúciót”. Azt hitte ez egy
varázsszó lesz, amellyel elsimítja a háborgó óceánt. Megpróbálta. Uramfia, az is
lett. Azt mondta az országgyűlési ellenzék:
- Hát lássuk!
 Ez a “rezolúció” az ellenzék kívánságaiból egy akkorácska “nemzeti
vívmány” lett volna, mintha most az antanttal egy határszéli kútért disputálnánk a
békeasztalnál.
A derék jó Khuen le is ment Bécsbe a rezolúcióért, Ő szent felsége azonban
nagyon kurta tárgyalás után és nagyon rossz hangulatban csaphatta be orra előtt az
ajtót, Kerzel bizonyára eltiltott tőle egy adagot kedvenc italából, mert Khuen igen-
igen hosszú orral jött haza. Mi van a rezolúcióval? zúgott feléje a gúnyos kérdés.
Rezolúció? az nincs! felelte fájdalmas sóhajjal és lemondott. Khuen becsületes
horvát volt. Lemondott.
Ezután jött Tisza. A magyar Tisza! Rezolúció nélkül. Minden nélkül. Ellenben
jött a katonai létszámemeléssel. A legnagyobb vörös posztóval. Minden nélkül. “Ha
pedig az ellenzék nem fogja be a száját, kidobálom a parlamentből!” – mondta
imponáló ősmagyar erővel.
- Ehhez a vakmerő törvénytipráshoz nem lesz mersze és ha lesz mersze, nem
lesz joga.
- Majd megszerzem Őfelségétől!
És megszerezte. Tisza ez időkben a “legkedvesebb Tisza” volt Bécsben.
Őrjöngtek az extázistól a Burgban, hogyan dobáltatja ki Tisza fegyveres
fogdmegekkel az ellenzéket, Rákóczi és Kossuth örökének harcosait, Magyarország
maroknyi nemzeti ellenzékét, a Habsburg-háznak, az osztrák dinasztikus
érdekeknek ez örökös és legnagyobb ellenségeit. Őrjöngött az osztrák ház Bécsben.
Afölötti örömében, hogy mint őrjöng Tisza és pártja Pesten, a nemzet ellen, egy
“többség” nevében, amelyet – hagyományos Habsburg recipe szerint – pénzzel,
szuronnyal, terrorral és vesztegetésekkel szereztek össze. (Az első Habsburg már
így szerezte meg a német választófejedelmeket is és Ferdinánd az első pozsonyi
országgyűlést.)
A nemzet ökle azonban össze volt szorulva. Soha még a széles néprétegek, a
magyar közvélemény oly irtózatos mélyen átérzett gyűlölettel és haraggal nem
nézett egy politikai szolgálatot, melyet “rendcsinálás” címén az osztrák háznak
magyar politikus tett, a Habsburg-jogar hatalmát használva föl rá, mint amint ezzel
Tisza és pártja tett. Ez a mélységes gyűlölet csak elhallgatott, de nem bírt enyhülni
a háború alatt se és elhúzódott a háború hosszú folyamán, de most kitört, elemi
erővel a mai forradalomban.
Ez a szolgálat volt Tiszának a nemzet ellen elkövetett legnagyobb bűne. És
Tisza István volt I. Ferenc Józsefnek a nemzet ellen elkövetett legnagyobb bűne.
A szó szoros értelmében saját sírjukat ásták meg, amelybe belebukott Szent
István ezeréves trónja is.
Akkora bűn volt…
Ezeket tanultuk mi 1867-től egészen a forradalom órájáig.
 Ez volt az egyik nevelési irány.
A másik nevelési irány az volt, hogy az az I. Ferenc József, aki uralkodási
tényeivel mindezt így végigcsinálta: “a legalkotmányosabb király”.
Az ember szinte émelyeg, ha visszagondol azokra a rabszolgaságig görnyedt
alázattal elszavalt beszédekre, felterjesztett feliratokra, elhangzott hízelgésekre,
megírt könyvekre, újságcikkekre, megalkotott képekre és szobrokra, hozott nemzeti
áldozatokra, amelyekkel 1867 óta emberöltőket neveltek arra, hogy mint essünk
hasra, a hálateltség porába borulva Ő szent felsége I. Ferenc József uralkodási
nagysága, apostoli erényei, párját ritkító bölcsessége, az alkotmány kiépítése körül
szerzett hervadhatatlan históriai érdemei előtt.
Deák Ferenc kitalált egy frappáns közhelyet:
- Vessünk fátyolt a múltra!
És a kiegyezés e nagyszerű spongyájával már le is törölték közjogászok, írók,
politikusok, tanárok, egy egész nagy nevelő és tanító társadalom a magyar
történelem táblájáról négyszázados nemzeti szenvedéseink összes fájó emlékeit. Az
osztrák ház uralkodási tényei összezsugorodtak hideg, száraz históriai adatokká.
Isten ments, - felségsértés, bűn lett volna - azt tanítani, hogy miféle
következtetéseket vonhat le ebből a gondolkozó magyar elme. Az oknyomozó
irányzat megszűnt, elaludt. Ahol lehetett elsikkasztották, pikáns, kellemetlen
részektől ment, dióhéjas történelmet csináltak belőle. Olyan ártatlan iskolai
történelem került a kezünkbe a hivatalos nevelő világ irányadó szervilizmusának
buzgalmából, mint aminő ártatlanok lettek Swift Jonathán gyilkos meséi,
amelyeken már csak az összekötözött Gullivert látjuk, de még az óriás királyné
keblén sétáló törpe udvaronca is eltűnt…
“Vessünk fátyolt a múltra!”
Erre már a vértanúk meg se haltak, az aradi Golgotára rátakarta az udvari kegy
mindent eltakaró aranyos fátylát, jött a megbocsátás, a kiengesztelődés, mindenki
fölkelt a sírjából, a hóhérok bocsánatot kértek, a történelmi felelősség cégtáblájára
pedig rákerültek a gonosz udvari tanácsosok, akik a “jó uralkodó” tudta és akarata
nélkül cselekedtek.
Deák Ferenc megíratta Horváth Mihállyal, a nagy történetíróval, hogy a
magyarok tulajdonképpen a Habsburg uralkodóháznak hálával tartoznak. Aki
kíváncsi, olvassa el: miért?
Kossuthot el is felejtették… Azaz dehogy… Tisza Kálmán sietett végleg
száműzni egy törvénnyel, amelyet Őfelsége kegyesen szentesített, a Tiszáknak
pedig grófi címet adott.
Az egyetemeken rafinált művészettel szervírozták föl az új nemzedék
ifjúságának a legpompásabb közjogi műveket, amelyekben fényesen
bebizonyították, hogy Magyarország a 67.-iki kiegyezéssel a legideálisabb
alkotmányosság állapotába jutott vissza, a “közös” intézmények közös
megegyezésen alapulnak, amelyek fölbonthatók, megváltoztathatók, ha Őfelsége is
úgy akarja. Mert hogy mindent ő szentesít. Ez így van jól, mert ő egy alkotmányos
király. Ez mindenkor a magyar királyok joga volt. Máskép nem is lehet.
Csöpögtünk az áradozástól, a lojalitástól, a hálától és a boldogságtól, ha néha
Ő felsége eljött közénk és kegyesen elfogadta tőlünk Gödöllőt. Még itt is lakott.
Minden óráját megírtuk nagy díszes könyvekben.
Jöttek történetírók, aki megírták, hogy Őfelsége ártatlan volt a 49-ben, Görgey
nem volt áruló, Rákóczi egy részeges lump fráter volt valahol Párizsban, Kossuth
ellopta az ország pénzét. Még olyan is volt, aki ilyent terjesztett. (I. Ferenc
Józsefnek, aki 70 milliós vagyont hagyott hátra, egy királyi biztosa, egy kedvenc
minisztere többet lopott egy nap alatt, mint amennyiből Kossuth szegényes kis
turini lakásában ette a száműzetés keserű kenyerét egy hosszú életen át. Mint az
ország kormányzója is megérdemelt volna milliós fizetést, de érdekes, hogy
keserves munkájával tartotta fenn magát és tíz darab arannyal lépett török földre.
Ez volt az a “vagyon”, amit kivitt.)
Minden pacsirta arról zengett a hazában, hogy a koronás királynak nemcsak a
törvény szerinti hűséggel, hanem igaz, odaadó, benső szeretettel tartozunk, minden
születésnapján, neve napján, koronázási évfordulóján kábultunk a tömjéntől,
szívrepesésbe estünk az ágyúszótól és a harang-zúgástól, szószékek, zöld-fehér
asztalok, ünnepi lakomák szónokai arra tanítottak, hogy az Isteni gondviselés
Magyarországot kárpótolta megpróbáltatásaiért, mert íme Szent István trónján a
legbölcsebb és legalkotmányosabb király ül.
Aki népei javára egy hosszú életen át atyai szeretettel, nagy bölcsességgel,
kiváló uralkodói erényekkel munkálkodván, megteremtette a szabadság, jogrend,
alkotmányos élet, a békés fejlődés, nemzetünk felvirágzásának áldáshozó alapjait,
amelyért nemzete Szent István trónján a soha el nem múló hála és ragaszkodás
érzésével rebeg forró, alattvalói köszönetet.
Hány ilyen vezércikket olvastunk!
Ez volt a másik nevelési irány.
Ilyen szemfényvesztő tömjénfüsttel ütközött össze a népek
szabadságvágyának égre törő lángja.
De hogy az mekkora hazugság volt, az események mutatták meg. Szinte
röstelljük, hogy benne éltünk. A történelem kerekét azonban nem lehet megfogni.
A történelem nem tűr meg hazugságot. Négyszáz évig zakatolt egy meggyötrött
nemzet letörölhetetlen, vérző igazságaival és elsöpörte őket.
Kár, hogy az emberek nem támadhatnak föl sírjaikból.
Mindenképen kár: azoknak is, akiknek az elrepült idők eredménye bűnhődés;
azoknak is, akiknek: dicsőség lenne!
*
Most szeretnélek fölhozni a sírból, jó öreg, nemes kuruc, te királygyűlölő
pogány magyar, aki a lelkedet belém lehelted, hogy lásd az idők beteljesedését.
Aki ezt megjósoltad!
Aki engem erre tanítottál!
Aki ezért naponta imádkoztál!
A Habsburg-király felé ömlengő alázatos és hazug kiegyezési dicshimnuszok
harsogó áradatában akadt egy büszke kis vármegye, amely Rákóczi és Kossuth
evangéliumának élő tiltakozásául, odakiáltotta ebben a hódoló, kenetes
hangzavarban I. Ferenc Józsefnek:
“Ugocsa non coronat!”
Ugocsa bizony nem koronáz!
A legkisebb vármegye volt, fönn északon, messze Mármarosban a Tisza két
partján, amely nem engedte föl Budára zsinóros hajdúit és párduckacagányos
vármegye urait, hogy hivatalosan ott legyenek azon az országra szóló zenés
requiemen, amelyen Magyarország függetlenségét temetik és egy örökösödési
parádén, ahol a “Halott” fölött osztozkodnak.
Magyarország e legkisebb vármegyéje, amelyet oly gúnyosan kinevettek a
királyi fényben sütkérezők, a legnagyobb lett egy hallgató nagy magyar társadalom
lelke mélyén, mely akkor megnémult, de nem rég még konspirált, fegyvert
rejtegetett a pincében, hogy jön Kossuth az olasz-magyar légióval, a porosz király
burkusaival, megszabadítani I. Ferenc Józseftől Magyarországot. Akkorában úgy is
volt. Kossuth mindezt előkészítette: III. Napoleonnal, Viktor Emánuellel,
Bismarckkal tárgyalt, kibontotta Rákóczi zászlaját olasz földön, légiót szervezett,
az osztrák házat iszonyúan elverték Königgrätznél, Klapka, Komárom hős védője, a
határszélen állt az első Kossuth-légióval, kis kúriánk pincéjében el voltak ásva az
általános felkelésre felhívó plakátok, apám őrnagynak volt kinevezve, Tatay
tiszteletes asszony Bakony-Tamásin éjjel ragasztotta ki az új szabadságharcra való
felhívást (amiért fogságot is szenvedett), ekkor azonban a megijedt osztrák háznak
ölébe szaladt a kövéres Deák Ferenc, I. Ferenc Józseffel megcsinálta a
kényszerkiegyezést, amely a Habsburg uralkodónak úgy ízlett, mint rókának a
savanyú szőlő (nem is volt vele megbékülve haláláig), de béke lett, a Habsburg-ház
meg lőn mentve, jött a koronázás és ezzel Deák Ferenc Kossuth Lajos kezéből
örökre kiütötte a függetlenségi remény ama zászlaját, amelyet 18 évig páratlan
szívóssággal, csodás lángeszének és legendás szervező erejének lankadatlan
feláldozásával hordott meg e nagyszerű, modern magyar Sisyphus, szerte az egész
művelt világban.
Azután Ugocsához nyíltan csatlakozott még hét magyar, ugyanannyi, mint a
honfoglaló hét magyar pogány vezérek voltak, akik itt vérszerződést csináltak,
hogy örökké magyar alkotmány legyen és annak sérthetetlenségén a magyar
nemzetségből választott nemzeti fejedelem őrködjék, aki az ország beleegyezése
nélkül semmit sem tehet (ominózus szám a Habsburgoknak), ez a hét magyar,
akiket hét “kuruc tigris”-nek neveztek, azalatt, míg Budán a koronázási mise
orgonája búgott és Ferenc József esküdött az alkotmányra, oly szentül, mint V.
László a Hunyadiaknak, ez a hét kuruc tigris, szívében mélyen eltemetett
fájdalommal és keserűséggel kivonult Cinkotára, a históriai “Nagy Itce” csárdába,
ott összecsördítették németverő nagy Hunyadi Mátyás szimbolikus kupáit, aki
egykor Bécset foglalta el és elkeseregve a nemzeti királyság elmúlásán, bánatos,
szomorú gyásztort ittak ama nemzeti szerencsétlenség fölött, hogy Budán megint
Habsburgot koronáznak.
A behódolás és megalkuvás ama másik iránya igyekezett ugyan nevetséges
figurákat csinálni a cinkotai hét magyarból - sziporkázott a fizetett gúny -, de az
ország közszelleme, az más volt… Ugocsa és a hét magyar nem állt egyedül…
Ennek későbbi bizonyítéka az a sok 48-as mandátum is, amelyet Kossuth
Lajos varázsos neve hordott össze az országból – a hazug közszellem és az
irtózatos választási korrupciók dacára.
De a magyar nevelési irányból ide festek egy kis képet, népieset, a magamét,
hisz az egyszerű példák a leghívebbek, a legigazabbak…
Visszaszállok emlékeimmel a kis fehérfalú kúriára, milyen volt a belső
világa… Mert majd mind ilyen volt. Aki nem volt ilyen, nincs is velünk…
Felidézem sírjából a rég porladó kuruc magyart, mert az ő emléke egy históriai
korképet fest Ferenc József Magyarországáról. Talán érdekes is…
*
Kossuth Lajos szabadságharcra hívó szavára kiürültek a kúriák… Négy fiú
közül a kis kúriában a legkisebb fiú maradt ott – a tizennégy éves – tépést készíteni
az édesanyja mellett. Egy éjjel az is megszökött. Feljött Buda alá, ahol a hős
honvédek ép a várat ostromolták. Itt megtalálta a testvérbátyját, aki honvéd-
huszárszázados volt Görgey seregében. A jó bátya összecsapta a kezét:
- Te is otthagytad az édesanyánkat. Mit keresel itt?
- Eljöttem én is harcolni a magyar szabadságért.
- Kicsi vagy még!
- Az nem baj. Tudok dobot verni. Ha más nem lehetek, jó leszek dobosnak.
Beállt a rohamozók közé. De feljött az édesanyja. Győrig öreg batáron,
Komáromig ekhós szekéren, azután már kocsin is, gyalog is. Nagy siránkozva
kiragadta fiát a rohamozók közül és vitte haza.  Másnap megint megszökött. Ez a
fiú volt az én édesapám. Apró gyerek voltam, mikor meghalt. A kis kúriát, ott a
veszprémmegyei Páltelek pusztán, a Bakony alatt, amelyet apám “fiágra” épített,
elvitte még életében a függetlenségi politika, amelyért annyit harcolt, költött,
áldozott. Eladta a kis birtokkal még kölyök koromban – mikor bele se szólhattam –
az Ihászoknak. Ma méltóságos uraknak az öröksége, a néhai Ihász Lajos
főrendiházi tag úr özvegyéé, a Jókai Etelka méltóságos asszonyé. A Bíró-birtokok
egy másik része a Jankovich-Bésán grófoké. Ők nem csináltak függetlenségi
politikát, nem jártak magyar ruhában, nem szavaltak a “paraszt”-nak március 15.-
én és október 6.-án, mint ahogy mi csináltuk, akit az apám elvitt már ökölnyi
koromban faluról-falura magyar attilában “Talpra magyar”-t szavalni. Beültek a
főrendiházba, jó 67-esek lettek és az övék lett Hencidától Boncidáig minden.
A szabadságharc leveretése után nagybátyám, Gelsei Bíró Vince, Görgey
huszárszázadosa üldözött vadja lett az osztrák pribékeknek. Soká bujdosott a
Bakonyban. Egyszer hazajött, akkor elfogták a méhesben, elhurcolták. Azután az
osztrák hóhér mégis belefáradt a gyilkolásba, talán észre tért, hogy Isten is van és…
maradtak, akik hazatértek.
Félárva lettem, ő lett az apám. Elvitt a kis fehérfalú páltelki kúriába és nevelte
belém egész haláláig, 1897-ig az – “1849”-et. Elnöke lett az ugodi függetlenségi
kerületnek és az maradt haláláig. A kúria karcsú fehér kéményére ráfestette piros
betűkkel politikai hitvallását: “1849”. Talán még ma is vöröslik. Minden
esztendőben ellátogatott Turinba, minden szabadságünnepen felöltette velem a
magyar ruhát és jártunk lelkesíteni, fenntartani Kossuth Lajos eszméit. Az ő birtoka
is belepusztult. Mikor új cselédje költözött be hozzá, először is megkérdezte:
milyen képei vannak, mert az ő földjére Ferenc József arcképét nem engedi
behozni. És ha a cselédnek nem volt képe, adott neki egy Kossuth-képet. Kossuth
Lajos nagyon szerette őt. Mikor fia – Vince öcsém – született, Kossuth Lajost kérte
föl keresztapának. És ekkor Kossuth Lajos levelet írt neki Turinból, mely
családunknak a legdrágább, aranykeretes ékessége. A levélből közlöm ezt:
“Uram barátom, vitéz százados úr!
…Ön áldásomat kéri fia fejére. Ha nem fél Ön az igézettől, mely engem, a
nemzettől kitaszított hontalan vándort, egy hosszú élet kálváriáján kísért, … ha
mondom: nem fél Ön az igézettől, úgy tegye nevemben kezét fia fejére és mondja
utánam, nevemben a következő áldást:
“Kossuth Lajos áldását küldi neked gyermekem, életedet vezéreljék a
legszentebb hagyományok: atyád kardjához kötött emlékek…”
És szegény nagybátyám egyetlen fia már apró korában béna lett,  elfonnyadt
rövid kis bal karját nem bírta emelni, ujjaival fogni képtelen volt, apja örökségét
átvette ugyan, nagyon szellemes, művelt ember is volt, de korán elvitte egy ragály,
a birtok idegen kézre került és akit hátrahagyott, a szíve szerint legkedvesebbre egy
rettenetes, szörnyű, letörölhetetlen igézet szállt rá…
Nagybátyám nagyon művelt ember volt. Hatalmas könyvtárt gyűjtött össze a
kis kúriában, amelynek polcán első helyet foglalt el Kossuth iratainak tíz kötete, ez
volt az “evangélium”, amelyből esténként fel kellett olvasnom. Népszerű ember is,
mindenki szerette, haláláig magyar ruhában járt, tipikus körszakállas, ősmagyar
alakja Garai Ákos, a rajzoló-művész ihletét annyira megkapta, hogy számtalan
formában rajzolta le, mint a letűnt kuruc-magyar korszak típusát.
És ez a művelt magyar öreg úr, akinél feneketlenebbül nem gyűlölte még
senki az osztrák házat, egy nap elárulta nekem egy féltett titkát, ami fölött
megdöbbentem.
Egy reggel azt kérdezte tőlem:
- Kedves fiam, szoktál-e imádkozni?
- Igen! – feleltem némi zavarral, hogy épen ezt ő kérdi.
- Én is! mondta – Nekem is van egy imám. Magyar miatyánk. Amióta a kardot
letettem, elmondom minden nap. Még senki se hallotta… Te meghallhatod…
Ezzel odalépett a zöld zsalugáteres ablakhoz, kinyitotta keretét, elővett egy
üveg saját készítette diópálinkát, két “kupicát” (ahogy ő nevezte), töltött
mindkettőnknek, koccintott, azután fölemelve - nagy ámulatomra -, a
legáhítatosabb arccal elmondta ezt az el sem képzelhető imát (szó szerint leírom):
- Miatyánk első Ferenc József, ki vagy a Burgban, üssön belétek a
mennydörgős mennykő, de sohase belétek, mindig mellétek, hogy bűneitekért
mindörökre reszkessetek… Ics, vics Popovics, Jelasics, Haynau, Windischgretz,
Pap Andor, Subri Jóska és összes latrok, királyok, államférfiak, mentsd meg uram
magyar hazánkat e gonoszoktól és hozd el nekünk Kossuth Lajos országát – ámen!”
Ezt imádkozta el az öregúr haláláig minden reggel. A birtokán akart pihenni
jeltelenül, de váratlanul Pápán halt meg szívszélhűdésben, ott temettettük el, Sós
törvényszéki bíró, néhai sógorom kriptájában egykori huszárszázados
egyenruhájában, Kossuth Lajos arcképével.
Ő mondta nekem többször:
- Fiam, én tán nem érem meg, de te még megéred, hogy Deák Ferenc szobrát
belefordítják a Dunába!
A búcsúztató pap azt mondta sírja fölött:
- Te benned Bíró Vince a legigazabb, legbecsületesebb magyar ember halt
meg! Egy történelmi korszak száll a sírba veled!...
Ilyen magyarok voltak. Ilyeneket láttam én.
Ilyen nevelésünk volt.
Bocsánat ezért a kis házi történetért, ebben a nagyobb szabást igénylő történeti
munkában, de mint korkép elég jellemzés arra, amit bizonyítani akartam, hogy
igenis korszakokon át egy egész nagy magyar társadalom átérezte és vágyta azt,
amit ma megértünk. És példáimban hű és közvetlen akartam lenni.
Most már jöjjön a történelem.
 
A HABSBURG HÁZ BŰNEI

Az első Habsburg

 
A regényes szép svájci földön, ahol a Reuss és az Aar vize kanyarog, Aargau
kanton festői kies vidékén, brugg városka közelében, poétikus tájon áll még ma is
egy fekete kőomladék. Tilinkózó pásztorok, akiknek itt minden várrom a lovagkor
egy-egy regényét beszéli el, vaspáncélba öltözött daliás lovagok kalandjait,
rablólovagvárak romantikus történeteit, tarkítva hőstettekkel, szerelmi kalandokkal
és középkori iszonyatokkal vegyest; ez a kőomladék évezredes patinájával
valamennyi romadőlt környékbeli rablólovagvárnál többet beszél. Pedig volt a
vidéken garmadával, hisz egykor ezek rettegtették az egész német földet.
Mikor e romok közül elősuhan a denevér, fölhuhog a zsákmányra éhes bagoly,
vagy elcsuvikolja rémes jóslatát a halálmadár, a régi boszorkánymesék e kísérteties
éjjeli madarai, méltán borzonghat végig nemcsak a babona pásztor, de a kései kor
historikusa is, mert az ördögi gonoszságok konyhájának e szárnyas jelképei sehol
stílszerűbb fészket nem verhettek, mint épen itt. Sőt innen repült ki közülük majd
ezer év előtt a legrémesebb éjjeli szárnyas, a gonoszság ama kétfejű vámpírja, mely
emberhússal táplálkozott, nemzetekbe csimpaszkodott, fél Európa vérét szívta.
Ez a romadőlt várrom volt egykor “Habsburg-vára, vagy amint máskép
nevezték Habichtsburg vára.
Majd ép ezer éve: 1027-ben emeltette Werner strassburgi érsek, aki a
családból akkor már magas főpapi méltóságra, vagyonra és hatalomra vergődött.
A szabad Svájcban oly jelképeként áll ez a várrom a művelt világnak, mint a
görög vallási regeírók színes fantáziájában a mitológiai Pandora: a “mindenki által
megajándékozott”, akit az istenek az emberiség romlására teremtettek, akinek Zeus
aranyszelencét adott, amelyből minden rossz, átok, gonoszság, romlás áradt a
világra. És ő kiárasztotta. Csak a remény maradt meg a fenekén. Ezt meghagyta.
Mennyi bölcsességgel írták meg a görögök vallási meséiket! Mintha
Pandorában a Habsburgokat jósolták volna meg nekünk, akiket a népek isteni
jámborsága: a “sancta simplicitus”, ahogy a máglyára ítélt Hieronymus nevezte el
vértanúmosollyal azt a buzgó parasztot, aki oly átszellemült arccal hordta alája a
rőzsét, hogy segítsen teljesíteni a császár parancsát, megégetni a “néplázító”
eretneket; akiket ez a “szent együgyűség” ajándékozott meg mindennel és ők
cserébe Pandora gonoszságával juttatták szörnyű sorsukra a hozzájuk hű és
önfeláldozó nemzeteket. Véres lábuk nyomán nem maradt meg számukra más, mint
a remény, amit itt hagytak e pusztaságban. Ebbe kapaszkodunk most ott Svájcban,
e romokhoz kötve, követeink, barátaink, jóakaróink útján.
Mindenki menjen el e romokhoz és mutasson rá a világ előtt:
- Íme, ez volt a magyar nemzet Pandoraszelencéje!
Ennek köszönhetjük az ártatlanul ránk árasztott romlást, melyben mi áldozatok
voltunk, akik most csak az igazságra vagyunk méltók.
Mikor ez a vár még új volt, bástyái kevély gőggel meredtek az égnek, egykorú
hiteles följegyzések a vár akkori lakóinak jellemzésével már szinte előrevetették a
későbbi kárhozatos históriai szereplésük árnyékát.
Már akkor megvolt bennük mind az a jellemvonás, amelyet az atavizmus
törvényeinek ideális pontosságával örököltek ivadékról ivadékra. Az átöröklés
törvénye, ködbe vesző ősök jellemének átütődése kései utódokra, sehol szabadabb
tökéletességgel nem jelentkezik, mint nálunk. És ép azért, mint uralkodók,
mindenidőkre csak veszedelmesek lehettek a népekre. Ebből ezt a tanulságot
meríthetjük.
A korabeli följegyzések megírják a családról, -- amely sváb eredetű volt, --
hogy amikor még nem jutottak históriai szerephez, igen szorgalmas gazdák voltak,
legfőbb vágyuk a gazdagodás. Kapzsiak, alkalmazkodó tehetségük kiváló, a
pártvillongásokban mindig zseniálisan megérezték, hogy melyik párt az, ahol a
család megtalálja a maga hasznát, szenteskedők és főleg igen szaporák. A sors
különösen kedvezhetett nekik a szerencsés házasságokban.
Hisz a családnak híressé vált ez a sokszor idézett jelszava:
“Tu felix Austria, nube !” (Boldog Ausztria, házasodj!)
Kossuth Lajos az angoloknak elmondott beszédeiben rá is mutat, hogy a
történelemben csupán ez az egy “érdemük” van. Ami ha nem is érdem, de legalább
nem bűn. Azonban minden egyéb, amit tettek, bűn, állapítja meg Kossuth.
Ez emelte őket lassanként világhatalomra.
A XI–ik században már négy águk volt, mind gazdagok, tekintélyesen
befolyásosak, homályos utakon, erőszakkal sok birtokot szereztek Svájcban és
Elzászban. 1170 körül már tartományi grófok. Köztük leggazdagabb és
legbefolyásosabb: Habsburgi Rudolf gróf. Egy ideig, míg a Hohenstaufok
hatalmában remélt, hívüknek mutatta magát, emiatt még birodalmi átok alá is
került, de mikor látta, hogy elbuktak, hátat fordított nekik és sietett oda, ahol a
nyereséget remélhette. Valósággal a legnagyobb zavarosban sikerült nekik
kihalászni a német királyi trónt. Két árnyékkirály is viaskodott érte, de a pápa a
német trónt üresnek nyilvánította és ez alapon, bár a királyválasztás a nemzetet
illette, megegyeztek, hogy a választás joga hét választófejedelemre szálljon át.
A hét választófejedelem összeült, -- köztük három érsek. – A világiak persze
mind magukat szerették volna legjobban megválasztani német királlyá. Végre
megállapodtak abban, hogy keresnek egy szürke, semmitmondó nyolcadikat, aki a
koronáért majd engedelmes bábjuk lesz és azt teszi, amit ők akarnak. Így jutott
eszükbe Habsburg Rudolf.
Pénze volt bőven, szórta mint a polyvát és a hogy I. Ferenc József csinálta
kormányával a választásokat, Rudolf is megjelent Frankfurtban és első dolga volt a
választófejedelmeknek megfizetni a választási költségeket. Jó busásan. Hét leánya
közül pedig a legidősebbet, Matildot és Ágnest mindjárt el is jegyezte Lajos
palotagróffal és a szász herceggel. Erre 1273. október 24.-én Engelbrecht kölni
érsek Aachenben megkoronázta Nagy Károly koronájával és mindjárt megtartotta
két leányának az esküvőjét is. Így lett a Habsburgi családból Rudolf az első német
király.
A koronázási szertartás alatt lejátszódott egy érdekes epizód is, amelyet a
babonás Habsburgok udvari krónikásai az első uralkodói “ómen”-ként jegyeztek
föl. Jó ómen volt Bevált! Két év előtt, az utolsó Habsburg, a bukott Károly király
budai koronázásakor is közbejátszott egy ómen. Az is bevált…
Mikor Habsburgi Rudolfnak kezébe kellett volna vennie a jogart, hogy
megeskesse rá a választófejedelmeket, ijedten vették észre, hogy nincs meg a jogar.
Nem olt sehol. Hiányzott a koronázási jelvények közül. Valahol Mainzban
felejtették. Zavartan néztek körül. Az egyházi funkcionárisok kínosan pillantgattak
szét. De Rudolf feltalálta magát. Hirtelen kezébe ragadta a keresztet és arra eskette
meg a fejedelmeket.
A palota gróf meg is jegyezte:
-- Jó ómen! A kereszt jele alapozza meg a Habsburg hatalmat!
Nyolcszáz év után Budán, Károly király koronázásakor észrevették, hogy a
szent koronáról elveszett egy ékkő. Kiesett a szertartás alatt. Valahonnan
Esztergomból került elő, annak a zsebéből, aki a szőnyegen megtalálta és elrejtette
“megőrzés végett”. Az ékkő egy lóherealakú, zománcos dísz volt, azokból, amelyen
a korona láncain csüngenek. A “lóhere” a babonások szerint “szerencsét” jelent, ha
tehát elvész, akkor viszont szerencsétlenséget. A háborúnak akkor már egyre
nagyobbra nőtt a pesszimista tábora. Nem csoda hát, ha a pesszimista babona széles
körben terjesztette:
-- Rossz ómen! Ezer év után “egy” Tisza koronáz, a koronából pedig kiesik az
első ékkő és az is egy “lóhere”!
Csakugyan, ez az “ómen” is bevált. Csakhogy fordítva. Elveszett vele mindkét
trón.
Mondják az első Habsburgról, hogy igen “görcsösen markolta” a keresztet.
Találékonysága pedig igen tetszett az érsekeknek és siettek hírét megvinni a
pápának, akinek ez a gesztus igen megnyerte a tetszését. Kellett is, mert X. Gergely
pápa eleinte idegenkedéssel fogadta a Habsburgot, két ellenkirály pedig a maga
érdekében ostromolta Rómát. Rudolf azonban nagyon sietett neki hódolni.
“Alázatosan” könyörögte a császári koronát, esküt tett neki, hogy hű szolgája lesz,
parancsainak engedelmeskedni fog, keresztes hadat visel, ellenségeit legyőzi és
elődeivel szemben mindent megad a pápának, amit kíván. Lausanneba sietett X.
Gergely elé, akinek alázatos modora annyira megtetszett, hogy megszerette. A
német trónra Ottokár cseh király is pályázott, a pápánál panaszt is emelt a választás
miatt, de a pápa elutasította; a másik igénylőt, Alfonzot pedig, aki még mindig
némi joggal viselte is a német uralkodói címet, rábeszélte, hogy igényeiről mondjon
le Rudolf javára. Mert hisz Rudolf mindent megígért… Ezt tette Rudolfnak a pápa.
Rudolf azonban a pápát is becsapta. Se keresztes hadat nem viselt, se Rómába nem
ment el a császári koronáért.
Rómáról gúnyosan jegyezte meg:
-- Róma egy oroszlánbarlang, ahová minden út bevezet, de vissza egy se!
Nem is lett soha római császár.
Gergely pápa az első Habsburgnak e rút hálátlanságát nem érte meg.
Szerencséjére meghalt, mielőtt “esküszegéséért” felelősségre vonhatta volna.
A fő, hogy az első ómen sikerült. A kereszt megalapozta világhatalmát.
A keresztről szólva, ugyan volt-e uralkodóház a világon, mely annyi bűnt
követett volna el a szent kereszt ellen?
A tiszta szép katolikus vallás ellen ők követték el a legnagyobb bűnöket, ők
fertőzték be történelmi borzalmaikkal emelkedett idealizmusát, ők alacsonyították
le hatalmi érdekeik erkölcstelen eszközévé, ők kompromittálták a keresztet és
vétkeztek ellene legnagyobbat az egész világon. akkor még ez az egy vallás volt az
egész kereszténység vallása és a kereszttel, melyet Rudolf jogarul felemelt,
zsarnoki hatalmuk szolgálatában a történelem legvéresebb és legsötétebb emlékű
lapjait írták tele.
Ők gyújtogatták az inkvizíció máglyáit legvadabb dühvel: spanyol, német,
olasz, osztrák földön, csak a nemes magyar nemzet földjét nem tudták meggyalázni
e sötét borzalmakkal, mert a nemzet szerencséjére akkor még nem Habsburgok
uralkodtak. Az osztrák ház e szörnyűsége idegen maradt számunkra.
Ők idézték föl a rettenetes vallási mészárlásokat, zsarnoki uralmuk szülte a
reformációt, az első tiltakozást. Luther Mártont és a német nemzeti egyházat, mely
e mozgalommal a Habsburg zsarnokságot akarta lerázni magáról és amidőn új
vallást csinált, tulajdonképpen szabadságharcát vívta, a világ felvilágosodásáért
harcolt, melyet ők hatalmi érdekükből hóhérkézzel és máglyával akartak elnyomni.
A Habsburgok sohase tudtak nemzeti királyok lenni. A német trónon nem voltak
“németek”, ahogy a cseh trónon nem voltak “csehek” és a magyar trónon
legkevésbé magyarok. De még mindenütt valamennyire simulóbb hajlamúak, mint
épen Szent István trónján, melyet rablott és zsebre vágható családi zsákmánynak
tekintettek.
Csak egy hitet és egy nemzeti célt ismertek: a szent családi érdeket. Ennek
rendeltek alája mindent. Eszköz volt kezükben hit, kereszt, trón, korona, ország,
nemzet, nép, állam…minden…
Emlékezzünk a vastagajkú Habsburg jelszavára Magyarországon: “Faciam…”
stb. (Előbb idéztem.) Valóban, miután Magyarországot rabbá tették, azután
zsoldosaikkal olyan koldussá nyomorították, hogy a szegény magyar nép kutya- és
macskahúst evett e gazdag országban, a kenyerébe nem jutott só, mert a
Habsburgok a magyar királyág jogcímén elrabolták a bányákat és mint királyi
jövedelmet, a só árát megfizethetetlen magasra felsrófolták (ez Lipót alatt történt) –
a kereszttel tehát elkezdték Magyarországot “katolizálni”.
De hogyan? Mit jelentett ez? Nem magát a katolikus vallás erőszakolását
jelentette, amelyet ők maguk csak olyan szellemben istápoltak, aminőben családi
érdekeiknek megfelelt (hisz már az első Habsburg is nyomban cserben hagyta a
pápát és fütyült a X. Gergelynek tett “szent esküre”, minden fogadalmára, mihelyt
családi érdekei mást diktáltak),  a protestáns vallást sem katolikus bigottságból
üldözték tűzzel-vassal Magyarországon, hanem azért, mert az egy erős nagyra párt
képviselt a Habsburgok beolvasztó törekvései ellen, minket úgy akartak
“katolikussá” tenni, hogy itt még a magyar katolikus is az ő fogalmuk szerint való
“katolikus” legyen.
Ez I. Ferenc József is, még hatvan év előtt, az abszolutizmus alatt is,
kormányával úgy akarta keresztülvinni, hogy a hazafias magyar piaristáktól
elvették az iskolákat, behozták az osztrák jezsuitákat és a magyar katolikus papság
közt valóságos inkvizíciót tartottak, mely abból állt, hogy a magyar papságnak a
Habsburgok jezsuita konventjében kellett jelentkezniök, ahol megvizsgálták őket,
hogy “egészséges vallásúak”-I, ami az osztrák ház szempontjából való politikai
megbízhatóságot jelentette.
Ezt jelentette a szent kereszt is. Habsburgi Rudolf kezében, a jogar képében. A
családi érdekből való “katolizálás” minden országaikban, egészen Magyarországig!
Érdekes, hogyan lett népszerűvé Habsburgi Rudolf a német nép előtt. Miután
tulajdonkép sokáig király nélkül álltak, a birodalom zilált, zűrzavaros állapotai közt
nagyon elszaporodtak a rablólovagok, akik elviselhetetlenül sanyargatták a népet.
Rudolf ismerte fészkeiket, tempóikat, szervezetüket, tehát zsandárügyességgel tudta
megfékezni őket. Valóságos hadjáratot viselt ellenük, váraikat leromboltatta, a
rablókat kiirtotta is rendet teremtett a birodalomban.
Állítólag leghatalmasabb ellenfele, Ottokár cseh király jegyezte meg
gúnyosan, mikor a rablólovagok megfékezéséért dicsérték előtte:
-- Nem csoda! Rablóból lesz a legjobb pandúr!
 A bécsi műtörténeti Múzeumban őrzik az első Habsburg királynak egy az
időből való képét. Rudolf hosszú, magas, sovány alak volt, cseppet sem bizalmat
keltő arc, inkább ellenszenves, csúnya. Biggyedt nagy ajka, kesernyésen aláhajló
szájszöglettel, hosszú, keskeny és sovány fejéhez túl hosszú, duzzadt sasorra,
fanyar, komor és élvvágyó tekintete apró, ravasz, villogó szemekkel. Hosszú,
fekete haja füleire simult. A zsarnoki hajlam rítt le arcából. Szinte csoda, hogy
ezzel az ábrázattal hogyan tetszhetett meg X. Gergelynek. A választófejedelmeknek
– mint láttuk – inkább az aranyai imponáltak és amellett azt hitték, hogy egy
semmitmondó, akaratnélküli bábot ültetnek a német trónra, akit majd úgy
rángathatnak, ahogy nekik tetszik. Az udvari krónikák is így írják le. Elképzelhető,
hogy a körötte sütkérező krónikások, művészek inkább hízelegtek neki és a róla
való rajzok és jellemzések inkább előnyére készültek. a családi frigyek
megszövésében elsőrendű művész volt. Ezt hagyta örökül és irányelvül hátra
családjának.
Hát leányát sikerült mind a szomszédos uralkodókhoz férjhez adni. A hatodik
leányának? Klementinának Kun László magyar király öccsét, András herceget
szerezte meg vőlegényül (rátérek, mit jelentett ez nekik), de mert András meghalt:
Martel Károly felesége lett. Ezzel megszerezte a nápolyi trónt. Fiai is mind
uralkodó családokba házasodtak, úgy, hogy egyszer csak azt vették észre, hogy az
összes európai fejedelmi trónokat Habsburg-atyafiság fűzi össze.
De (tu nube Austria felix)… hogy megszerezze magának még Burgundot és
Savoját is, képes volt rá, hogy már öregen, hatvanhat éves korán feleségül vegye a
gyönyörű szép fiatal Erzsébet burgundi hercegnőt, aki ekkor tizennégy esztendős
volt. 1284-ben tartották esküvőjüket… A nász eredményéről a krónika nem beszél.
De hisz náluk ez nem volt fontos. Ott volt az udvar és annak az életében a férjét
mindig pótolta helyettes. Épen egyetlen leánya, Eufénia – a hetedik – volt az, aki
ettől a családi princípiumtól annyira megundorodott, hogy apáca lett. De Eufénia
akkor már nem számított.
A Habsburg-ház családi csápjai annyira belegubancolódtak az akkori Európa
egész testébe, hogy minden trónon Habsburg-vér szőtte a cseleket, irányította az
udvari erkölcsöket és inspirált, intrikált és konspirált a családi érdekekért.
*
A lovagias magyar barátság első Habsburg mentő világhistóriai ténye.
35-40. old.
 
Az itt megállapítandó világhistóriai ténynek kénytelen vagyok e külön címet
adni.
A világtörténelemben nincs párja annak az önzetlen, becsületes baráti
szolgálatnak, amellyel a vitéz, lovagias magyar nemzet, minden érdek nélkül, sőt
érdekei ellenére, csupán szomszédi becsületből, vére hullásával sietett a
megsemmisülés előtt álló osztrák szomszéd segítségére, hogy az első Habsburgot a
mindörökre való elpusztulástól megmentse.
Ha ezt nem tesszük, a történelem ma már nem beszél Habsburgokról és mi
nem sírunk véres könnyeket a zsarnoki uralkodásuk alatt elszenvedett négy
évszázados szenvedéseink fölött.
Ma talán nem osztanának bennünket darabokra és mi volnánk az urak
Bécsben, vagy Prágában, ahová Hunyadi Mátyás elvitte a magyar kard erejét,
hatalmát és becsületét.
De ki lát a jövőbe? És ha mi nem láttunk, csak ideálisan lovagias szomszédok
voltunk, akkor legalább fizessünk örök megvetéssel, amikor már tehetjük, a föld
legundorítóbb hálátlanságáért.
Ez egy történelmi fejezet életünkben, amelyet soha se használtunk ki úgy,
ahogy az a legelemibb hazafias feladatunk lett volna.
Elég szomorú, hogy sem az iskolakönyvek, sem a történeti munkák és a
nemzeti népnevelés szolgálatába állított összes sajtótermékek – a
ponyvairodalomtól a legfinomabb igényekig – (amikben állandóan könnyelműek,
lusták és hanyagok voltunk) nem kiáltották lépten-nyomon, rikítóan, minden
magyar embernek a fülébe, agyába, szívébe és lelkébe úgy, hogy egyben
Ausztriában és a világ minden részében is meghallják azt, amit mi 1278-ban az első
Habsburgokért tettünk.
Száz magyar ember közül talán csak egynek vibrál homályosan az agyában (az
is egy szorgalmasabb történettanuló), egy festményben maradt meg mindössze,
amelyet azoknak az időknek magyarlelkű piktorja festett meg, mikor még volt
bennünk nemzeti lelkesedés és tudtunk ihletet meríteni és tárgyat találni a múlt idők
nagy históriai eseményeiből, mikor még a művészet nem csak azt ambicionálta,
hogy a kor ízlését hajhássza, “modern” legyen mindenképen, csak azért, hogy
anyagi hasznát megtalálja, hanem érzett nemzetnevelő hivatást is, azzal a hazafias
lelkesedéssel és kötelességérzéssel, amellyel az angolok és franciák gyújtottak
dicsőítő fáklyákat nagy történelmi múltjuknak, csupán egy festményben maradt
meg az a jelenet, mikor a Morva mezején, királyi vértezetben, két prüszkölő harci
ménen ülve: Habsburgi Rudolf kezet szorít Kun László magyar királlyal.
Ez a kézszorítás volt az, amelyet a magyar nemzet a Habsburgoktól
egyetlenegyszer kapott.
Micsoda rettenetes ára lett!
Akkor még kegyesek voltak lóhátról beszélni velünk. Azóta csak páholyból.
Azóta soha kezet velünk nem szorítottak. Még Ferenc József is és az ifjú Károly is,
két lépés távolban, isteni gőggel, csak állva beszéltek a nemzet legmagasabb
méltóságaival. Sőt, mint a lakájoknak, egy hanyag gesztussal egyszerűen ajtót
mutattak minisztereinknek, így jelezve, hogy a legfelsőbb “kegy” megunta a
diskurzust. Az eleven húsunkba vágó legéletbevágóbb nemzeti érdekeinket egy
Habsburg-gesztussal intézték el.
A lojalitás, az álszemérem, a Ferenc József korában divattá vált lovagias
kímélet minden történeti ténynek a 67-es fátyollal való leborítására, ami az osztrák
ház hálátlanságára és a magyar nemzet ellen elkövetett ágbekiáltó bűneikre
elevenen emlékeztet, hallgatta el velünk 1278-nak a harsogva való szétkiáltását,
pedig ennek a festménynek ott kellett volna csüngenie a királyi palotában, ahol
Ferenc József aludta át ritka kényszerálmait, hogy legédesebb álmában is erről
álmodjon, az összes Habsburgok koronás nyoszolyái fölött, a parlamentben, ahol a
Habsburgok jogarának hatalmával Tisza István kidobáltatta az ország
függetlenségéért harcoló magyarságot az utcára, a középületek homlokzatán és
termeiben, mindenütt, ahol magyar ember él, ahol a Habsburgok és szolgalelkű
zsoldosaik megfordultak. Minden feliratnak ezt kellett volna hirdetni, ahol
transparantet emelünk a Habsburgok fogadására.
A történet rövid:
Említettük, hogy Ottokár cseh király igényt támasztott a német trónra és
Gergely pápánál tiltakozott Habsburgi Rudolf megválasztása ellen. Először a
választó fejedelmek is neki ígérték szavazatukat, de csendben hagyták. Ottokár – el
kell ismerni – a csehek legvitézebb és legnagyobb stílű uralkodója volt.
Felhasználva a hazánkban dúló pártviszályokat, vitéz kardja erejét Pozsony, Győr,
Nyitra és Sopron is érezték. Rudolf megválasztása hírére azonban otthagyta az
elfoglalt magyar várakat és kivonult, hogy Rudolfot letaszítsa a trónról. Rudolf
körül nagyszerűen megszervezte a megsemmisítő hálót. A választó fejedelmek
akkor már csalódtak a “ravasz Habsburgban”, elidegenedtek Rudolftól, irigységgel
és féltékenységgel nézték azt a mohó vágyat is, amellyel az Ottokártól elfoglalt
osztrák tartományokra rávetette magát. Megelőzőleg Ottokárt még birodalmi
átokkal sújtotta, a salzburgi érsekkel kimondatta rá az egyházi átkot is, ezután Bécs
ellen vonult, azt elfoglalta a cseh királytól, Ottokárt pedig úgy megalázta, hogy
térden állva kellett neki hűségesküt tennie és Ausztriáról is lemondott, de ezt a
megalázást nem feledte el. Most meg akarta torolni. A Rudolfban csalódottakat
használta föl céljaira. Szövetkezett a bajorokkal, kölniekkel, meisseniekkel,
Brandenburggal, Sziléziával, Lengyelországgal, sőt föllázította Rudolf ellen még az
osztrák nemességet is. Rudolf egyszer csak azt vette észre, hogy vasgyűrűként van
körülvéve ellenséggel, fegyverkeznek ellene még az osztrákok is, a választó
fejedelmek pedig cserben hagyván, nincs senkije. Alig volt pár ezer silányan
felszerelt zsoldosa.
A megsemmisülés szélén állt. Akkor kétségbeesésében a magyarokhoz fordult.
Azonban a magyar király éppen Ottokár cseh királlyal állt szövetségben. És
közbelépett a hagyományos jó bolond Habsburg-szerencse. Pektári Joachim
tótországi bán, aki László király kiskorúságában édesanyjának, a Kun Erzsébetnek
kormányzótársa volt, felbontotta ezt a szerződést. Már most attól függött, hogy a
magyarok hová szegődnek: Ottokárhoz-e, vagy Rudolfhoz?
Rudolf minden ékesszólását elővette, hogy Kun Lászlót vesztett ügyének
megnyerje. A lovagias magyar király megsajnálta Rudolfot és döntött.
1278. augusztus 26.-án a regényes Morvamezőn, Dürnkrut és Stillfried
városok környékén szemben állott a két sereg…
Rudolf pár ezernyi, rosszul fegyverzett zsoldos hadával pár órára sem vehette
volna föl a küzdelmet. De Kun László magyar király ott állt húszezer válogatott
magyar vitézzel, szemben Ottokár összes szövetséges seregeivel. A magyarok
támadtak. Először megfutamították a morvákat, majd a cseheket, végül a
lengyeleket. Ottokár látta, hogy a történelmi fontosságú ütközet el van vesztve
számára. A magyarok legyőzték. Végső elkeseredésében egy kétségbeesett hősies
tettre szánta magát. Ha a csata elveszett, vesszen ő is! Maroknyi csapatával
beugratott a magyarok közé és addig vagdalkozott, míg egy magyar vitéz leszúrta.
Halva maradt a csatatéren. Serege megfutamodott…
Ekkor előlovagolt a csendes háttérből Rudolf, fölkereste a győztes magyar
királyt és hálásan kezet szorított vele.
Kun László király magyar vitézeivel megmentette a Habsburg-házat.
Egy kézszorítás volt a köszönet.
Ha Kun László nem ezt teszi, a cseh király rebeg neki hálás köszönetet – a
német trónon.
Ezután jön egy nagyon rút epizód, amely jellemző az első Habsburgi királyra
és mintha uralkodói erényül hagyta volna hátra összes utódaira.
A “győztes” Rudolf már úgy is kielégített bosszújának még nagyobb
kielégítésére egy nagyon csúf dolgot művelt, a harctéren halva maradt hős
ellenféllel. El lehet mondani, hogy igazi Habsburg-vonás volt és nem lehet a
középkori hadviselés lelki durvaságainak számlájára írni, mikor a győztes
uralkodók előtt már az ókorból ott állt Nagy Sándor fölemelő lovagias példája, aki
megsiratja legyőzött ellenfelét és díszes temetést rendez neki, a hitvány gyilkost
pedig, aki urára becstelen módon, a veszélyben gyilkot emelt, jutalom helyett –
kivégezteti.
Rudolf király magának követelte az elesett Ottokár holttestét. A magyarok
nem tudták miért? (Ha tudják, talán el is viszik a “győztes” Habsburg elől.) Átadták
a csatateret Rudolfnak. És a Habsburgi Rudolf ládába tetette az elesett cseh király
megcsonkított holttestét, nagy diadallal Bécsbe vitette, ott teljesen meztelenül
felravataloztatta a franciskánusok kolostorában és e meztelen holttestet napokig
dicsekedve mutogatta:
 - Hadd lássa személyesen az egész világ, hogy a hatalmas cseh király ilyen
sorsra jutott. Így jár az, aki egy Habsburg ellen fegyvert emel!
Ezt tette a legvitézebb ellenfelével.
És a magyarok? Akik ehhez a győzelmet kivívták?
A magyarok a Morva mezőről csendben elvonultak. Ott hagytak egy halom
nemes magyar vitézt, akinek piros vére azért csorgott a cseh mezőkön,
hogy megmentsék vele a Habsburg uralkodóházat.
Ugyanezt a szolgálatot tették később Mária Teréziának és Ferenc császárnak
is.
És ők?
Szépen meghálálták! Az elsőtől kaptunk egy kézfogást. Az utolsótól még ezt
se, ellenben kész volt elajándékozni Magyarországot a cseheknek, akik cserben
hagyták ezt az országot, melynek fiai még az utolsó pillanatban is vérüket
csorgatták érte a világ mind a négy táján.
Ez a Habsburg-hála!
 
Osztrák szomszédság.
 
Mikor Rudolf meghalt, a választó fejedelmek annyira megutálták, hogy a
fajtájából se akartak többé királyt látni a német trónon. Hiába erőlködött még
életében, hogy hasonnevű fiát, majd midőn az húsz éves korában meghalt, második
fiát, Albrechtet – akit kevésbé szeretett – válasszák meg utódának.
A választó fejedelmek Nassaui Adolfot emelték a trónra és ezután majd
kétszáz évig azé volt a szavazatuk, aki többet fizetett.
Albrecht ugyan hét évi intrika után – harcra kelve Adolf ellen, aki egy
csatában elesett – megszerezte a német trónt, de csakhamar nagyon csúfos véget
ért.
Bátyjának, a korán elhalt Rudolfnak maradt egy fia, János, aki apja örökségét
igényelte, de most Albrecht útját állta, hát a nagybácsit egyszerűen legyilkolta. E
tette után aztán kolostorba vonult. A történelem ezért Parricida (rokongyilkos)
Jánosnak nevezte el. A megölt második Habsburgnak huszonegy gyermeke maradt.
Ezek közül három fiának hagyta hűbérül az osztrák örökös tartományokat. E három
Habsburg unoka: Rudolf, Frigyes és Lipót. Ők lettek azok a derék szomszédok,
akik gondoskodtak róla, hogy jusson belőlük a magyar trónra is. Hálából a
dürnkruti csatáért. Ezt a hálát elengedtük volna…
A Habsburgok ezután száznegyven évig csak hercegeskedtek Ausztriában.
*
Az osztrák szomszédság átka nekünk már korábban, az Árpádok korában is
kimutatta viperafogait. Bár büszkén mondhatjuk, hogy nincs nemzet, amelynek oly
ritka, szép, regénytárgyat kínáló történelme volna, mint a mienk, akik soha senkit
meg nem csaltunk, eskünket senkivel szemben meg nem szegtük, szövetségesünket
soha cserben nem hagytuk, azért mérhetetlen gyalázatosság, amit egy osztrák
herceg már a Habsburg-ház első királyságát megelőző időkben velünk elkövetett.
Ezt is érdemesnek tartom megemlíteni.
Mikor a rettenetes mongol invázió fenyegetett bennünket, Frigyes osztrák
herceg rögtön itt termett. A szövetséges jó szomszédság ürügyén jött, de inkább
szimatolni akarta a helyzetet és esetleg itt-amott növelni a zavart, hogy a széthulló
ország testéből ő is zsákmányolhasson valamit. A dunántúli vármegyékre fájt a
foga, azt szerette volna Ausztriához láncolni. Egyelőre!
A szegény IV. Béla király – mint emlékszünk – siralmas helyzetben volt.
Hiába hordatta körül a véres kardot. Nem volt serege. A dőzsölésbe merült,
elpuhult főurak gúnyosan, kárörvendve üzenték neki:
- Menjen a király maga harcolni kedves kunjaival, akiket úgy szeret!
A kunok iránt ok nélkül táplált ellenszenv és oktalan rágalom, hogy ők titkos
ellenségeink és a tatárok szövetségesei, a legnehezebb helyzetbe juttatták. Igazán
alig volt más serege, mint a kunjai. Legalább is tekintélyes haderőt képviseltek, jó
verekedő, vitéz nép volt.
Mikor a tatárok előcsapatai Pest alatt kalandoztak, Frigyes osztrák herceg a
tatárok közül megsebesített és elfogott egy kunt, akit behozatott a magyar táborba.
Ez a tette - ravaszság volt-e benne, vagy nem, nem tudjuk -, de nagy
szerencsétlenséget okozott. A tábor a kun láttára felzúdult és vak gyűlöletében a
kunokat Kuthen vezérükkel együtt sorra legyilkolta. Béla királynak most már
kunjai sem voltak. A kun ugyan, akit Frigyes elfogott, nem a mi kunjainkból való
volt, tehát nem egy “áruló”, hanem a tatárok által még Ázsiában ejtett fogoly. De
már mindegy volt.
A mohipusztai rettenetes katasztrófa után, mikor az ország pusztasággá
változott és a király is üldözött vad lett saját hazájában, nagy veszedelmek közt
Pozsonyon át kimenekült ugyanez, Frigyes osztrák herceg tartományába.
És a derék jó szövetséges igazán osztrák herceghez méltóan fogadta. A
sorssújtott magyar királytól, aki megmentett kincsivel menedéket keresett nála,
először is minden értékből, az utolsó aranyig kifosztotta. De ezzel nem elégedett
meg. Mikor kirabolta minden vagyonából, vendégszeretetét a következő feltételhez
kötötte:
IV. Béla király engedje át az ország három nyugati vármegyéjét (amire az
osztrák testvér a “nagy osztozkodásban” most is sandított.), ha pedig az országot a
tatároktól megvédi (már kitakarodóban voltak), az egész Magyarországot engedje
át az ő főhatósága alá. Ez a magyar királyi trónt jelentette.
Ha pedig ebbe nem egyezik bele, hát kiadja a  -- tatároknak!
 Az osztrák uralkodóház első hercege így akarta már megszerezni 1241-ben,
nemzeti szerencsétlenségünk legrémesebb óráiban – az első jogcímet a magyar
királyi trónra.
Ferdinánd ugyanezt csinálta a mohácsi vész után.
A kirabolt és megfenyegetett IV. Béla király színleg engedett a zsarolásnak,
valahogy üres kézzel Horvátországba menekült. a tatárok kitakarodtak. De magyar
király volt és mikor a nemzet feltámasztásával öt év múlva újra kezébe került a
kard, megfelelt vele az osztrák hercegnek. Felkereste a talpra állított magyar
sereggel és úgy megverte a Lajta mellett, hogy a rabló herceg maga is ott veszett a
csatában…
Ez volt a válasza az első osztrák örökösödési igényre.
Mi most – változott formában – ugyanezt tettük velük. Csak hétszáz évvel
később és azért a nagy árért kár, mit fizetünk érte.
De a legrosszabbján túl vagyunk!
------
 
 
 
Hunyadi László gyilkosa.
 
 
Az első Habsburg eskü:
“…Esküszöm az égre,
Egek istenére
Bántani nem foglak…”
(V. László magyar király.)
 
Ez is valami, amire soha se mutattunk rá.
Hosszú történeti szünet után, a hagyományos Habsburg-fegyver: a “szerencsés
házasság”, ismét egyszerre három trónhoz is hozzájuttat egy Habsburg-ivadékot és
ebben, legnagyobb szerencseként, elsőül ép a magyar királyi trónt szerzi meg,
amelybe ennélfogva beleül az első Habsburgházi uralkodó.
Az első nász, mely a magyar nemzet óriási lelkesedése, koronázási ünnepek,
zúgó örömharsonák, ágyúdörgés, harangzúgás, tömjénfüst, templomi zsolozsmák,
buzgó hálaadó imák közt megy végbe, ez az örömteli királyi nász, melyet a magyar
nemzet rajongó lelkesedéssel ünnepel, megszüli az első Habsburg-gyümölcsöt, aki
azután – hálából és cserébe – mindjárt első uralkodási tényül nemzeti tragédiáink
legszivetrázóbb és leggyásztelibb lapját írja bele a magyar nemzet történetébe,
véres hóhérkézzel.
 Rudolf fiának, az unokaöccse által meggyilkolt I. Albrechtnek hasonnevű
szépunokája, a hűbérül nyert osztrák örökös tartományok egyik hercege, addig
szőtte szerelmes szíve hálóját, addig hízelgett, ígért, vesztegetett, törte magát
Zsigmond magyar-cseh-németrómai császár-király kegyéért, míg elnyerte tőle
Erzsébet nevű leánya kezét. Ezzel az első Habsburgnak sikerült belecsimpaszkodni
a magyar királyi trónba.
Nem a holdvilágra sóhajtozó troubadour szerelme vonzotta Erzsébethez. A
magyar trón kellett neki. A menyasszony egyébként sem bírt akkor a legkiválóbb
ajánlólevéllel ahhoz, hogy szerelmes szívű koronás férjjelöltek nagyon epekedjenek
érte (a Habsburgokon kívül), mert Erzsébet a hitvesi hűség, a királynői erkölcsök és
erények példáit édesanyjától, Borbála királynőtől tanulta szorgalmasan, aki a budai
udvarban oly undorítóan feslett életet élt, hogy Zsigmondnak utoljára el kellett
záratnia, mert a végsőkig nyíltan űzött erkölcstelen szerelmi kalandjait még egy
király sem nézhette el. Egy ideig valami Walmerod nevű jól megtermett, izmos
német “lovag” helyettesítette egész nyíltan, a távol országokban hadakozó királyi
férjet, azután egy még szörnyűbb szerelmi összeesküvést szőtt Zsigmond ellen. Az
öregedő, negyvennyolc éves asszony beteges vággyal férjéül akarta megszerezni a
tizennégy éves Ulászló lengyel királyt. A lengyel udvar főurai révén össze is
szövetkezett a “gyermekkel”, hogy Zsigmondot “félreteszik az útból” és
házasságuk által egyúttal egyesítik a lengyel és cseh uralmat is. Zsigmondnak
futnia kellett Prágából a mérgezés elől, mely rá várt, azután a “szerelmes” Borbálát
másodszor is elcsukatta. Ma is megvan az a latin könyv, melyben Borbála teljesen
meztelenül, mint Vénusz van, repülő paripán megfestve. A budai udvar tivornyáiról
pedig Európa szerte beszéltek. Ebben a légkörben élt Erzsébet és amint látni fogjuk,
az alma sem igen messze esett a fájától. Ilyen vonásokat találunk nála is. De
Albrechtnek pompás, jó feleségül és a Habsburgoknak nagyszerű ősanyjukul vált
be.
Az egész világ előtt csúfosan fölszarvazott Zsigmond, aki ötvennégy évig
uralkodott, ezután bánatában azt tette, hogy fölvette a császári ornátusát, fölült
trónjára és ott meghalt. Végakarata szerint még holttestét is első felesége mellé, a
nagyváradi templomban temették el, híveit pedig megeskette, hogy Albrechtet
választják meg utódául, -- annyira utálta Borbálát.
Borbála a börtönben ült, mialatt a magyar országgyűlés – a közelgő török
veszedelemre való tekintettel is – Székesfehérváron, valóban az osztrák Albrechtet
választotta meg királlyá, de fogadalmat tétetett vele, hogy nem kalandoz külföldön,
mint Zsigmond, hanem Budán lakik és az országot nem hagyja el. Így jutott az első
Habsburg a magyar trónra.
A fordulatot, hogy “német” király ül a magyar trónon, mindjárt vérével
pecsételte meg a magyar. Megszülettek a Habsburgok első magyar vértanúi.
 A budai német lakosság ugyanis vérszemet kapva, hogy most már osztrák
herceg az úr Budán, azt követelték, hogy ezentúl a bíró is német legyen és ne
magyar. Azelőtt a budai magyarok vendégszerető előzékenységéből úgy egyeztek
meg, hogy egyik évben magyar, másik évben német bírót választottak. Most épen
magyarra került volna a sor, de miután már osztrák király volt, a németek
forradalmat csináltak, elfogták a magyar bírópárt főemberét: Ötvös Jánost és
lábaira követ kötözve, kegyetlen kínzások közt ledobták a Dunába. Garay László
nyomta el ezt a sváb forradalmat, mely már előrevetette a német uralom árnyékát.
Albrecht is sietett “feloldatni” magát a magyaroknak tett fogadalma alól, mert
német és cseh királlyá is megválasztották. Felvonult Prágába, föltette a cseh
koronát, de tovább már nem jutott, mert II. Murád szultán nagy török sereggel már
Temesvár alatt állt. Visszafordult, itthon azonban az alvidéki táborban mocsárlázat
kapott és 1439-ben meghalt.
Tehát az első Habsburg csak másfél évig ült a magyar trónon.
A történetírók előzékenyen jegyzik föl róla, hogy belőle nagystílű, kiváló
uralkodói erényekkel ékeskedő magyar király bontakozott volna ki. Lehet, hogy
igazuk van. Pechünk volt. Akkor szerintünk ez az egy lett volna a “jó” király, a
hosszú Habsburg-sorozatban és ezt is elszólította közülünk az Úr, hogy hosszú és
áldásos uralkodása helyett csupán egy történeti emléket hagyjon ránk: az özvegyét
és magzatát.
Akiknek a következő történeti emlékeket köszönhetjük:
*
Albrecht még halála előtt összehívta a budai országgyűlést és ott
kimesterkedte, hogy halála esetére feleségét és születendő gyermekeit ismerik el
utódainak.
Erzsébet, az özvegy királyné, akkor hat hónapos Habsburg-magzatot hordott a
szíve alatt. Hiú és uralomra vágyó asszony volt, mint édesanyja Borbála királyné,
aki börtönben vezekelte feslett, cselszövő élete következményeit. Ő is zseniálisan
örökölte anyjától a magasabb udvari cselszövés összes tudományait. Mindenkép
rajta volt, hogy őt válasszák a magyar trónra királynénak.
A hódító Murad szultán azonban hatalmas sereggel a határon állt és küszöbön
állt az a megegyezés is, hogy Ulászló lengyel királyt is megnyeri Magyarország
ellenségéül. A hazájukért aggódó hazafiak, élükön olyan kiváló nagysággal, mint
Hunyadi János, tudták már, mit jelent egy asszonyi kormány uralma a budai
udvarban. Ott állt előttük az erényes Borbála példája. Az ország ilyen
veszedelmében belátták, hogy okvetlen egy erőskezű férfikormányra van szükség
és zseniális sakkhúzással meghívták a magyar királyi trónra épen Ulászló lengyel
királyt. Ezzel a lengyel vitézséget Magyarország védelmére szegődtették. De mit
csináljanak Erzsébet királynéval? Ezt is megoldták. Felajánlották, hogy menjen
Ulászlóhoz feleségül! Bár Ulászló csak tizenhat éves, Erzsébet pedig már a
harmincegyen túl volt, az udvari erkölcsök szerint is mégis megemészthetőbb, ha ő
teszi ugyanazt, amire épen a kedves mamája már két év előtt annyira vágyott!
Ulászló is közölte a magyar főurakkal, hogy – Isten neki, ha már muszáj – kész erre
a házasságra, sőt mindjárt az esküvőt és megtarthatják, egyben lovagiasan
kijelentette, hogy a gyászév leteltéig a házasság után sem kívánja tőle azt, amivel a
feleség férjének tartozik. Erzsébet eleinte szabódott az ügytől, hogy édesanyja
szerelmi tárgyát ölelje a keblére, egy ilyen fiatal gyereket, akinek inkább dajka kell,
mint feleség, de mikor földicsérgették előtte a lengyel királyt, hogy milyen csinos
legény, korához képest már kifejlődött dalia és hogy nemsokára ő is csak ember
lesz, lemondott arról a legfőbb vágyáról, hogy ő legyen a magyar királyné
és beleegyezett. Egyelőre! Mert Frigyes német császár titkon keverte már a kártyáit,
titkos követeket küldözgetett Erzsébethez, hogy a születendő Habsburg-rokon,
vagyis a szent “család” számára megmentse az osztrák uralmat Magyarország
fölött.
A lengyel és magyar urak viszont buzgón futkároztak Varsó és Buda közt,
hogy megcsinálják a házassági paklit.
Erzsébet akkor gondolt egy legújabbat és elhatározta, hogy a házassági ígéret
elől egyelőre megszökik Frigyeshez. Azt gondolta, hátha német császárné lesz és ez
még jobb, vagy: mégis jobb. Egy udvarhölgyével: Kottauner Ilonával ellopatta
Visegrádról a magyar szent koronát, s útra kelt Pozsony felé. De ekkor közbeszólt a
természet egy színesebb játéka. A cselszövő asszony fájdalmakat érzett és még
aznap megszülte a legfrissebb Habsburg-csemetét, egy egészséges fiúgyermeket,
aki a László nevet nyerte.
Az ifjú Ulászló pedig már fényes kísérettel, csótáros, bogláros táncoló harci
ménen, mint boldog vőlegény lovagolt Buda felé, a házasságra és a koronázásra…
De az osztrák ház érdeke most már mást parancsolt. Volt már Habsburg-
csemete, jogos trónigénnyel. Az ország érdeke, az asszonyi ígéret, az mind semmi!
Erzsébet az újszülöttel leutazott Székesfehérvárra, a kis csecsemőt ott az ellopott
szent koronával megkoronáztatta és a koronával együtt szökött Pozsonyon át,
Frigyeshez Bécsbe. Frigyes nagy örömmel fogadta. Nagylelkűen ki is segítette.
Mivel Erzsébetnek pénz kellett a Magyarország elleni további intrikákhoz,
megegyeztek, hogy Erzsébet zálogba adja a szent koronát és gyermekét 26.500
aranyért. Erzsébet királyi anya volt, könnyű szívvel adta zálogba gyermekét és az
ország koronáját, mert hisz fontos volt, hogy a kapott összeggel folytathassa
cselszövevényeit Magyarország ellen, amelyet akkor már a török és Erzsébet által a
maga védelmére behívott kegyetlen Ziska cseh hadai iszonyúan dúltak.
 De a Habsburg-ház számítása csak nem akart sikerülni. A magyar urak nem
jöttek zavarba. Ulászlót ünnepélyesen fogadták Székesfehérváron és az elrablott
korona híján a Szent István sírját díszítő koronával koronázták meg.
Az új király pedig tüstént erélyi vajdává nevezte ki Hunyadi Jánost és ezzel
egy lángeszű vezér kezébe került a hadjárat sorsa, akivel nem bírt sem a török, sem
Erzsébet hívei: a rabló csehek. A cselszövő királyné Frigyesben is iszonyúan
csalódott. Le kellett mondania arról az álomról, hogy császárné lesz. Frigyes csak
Magyarországot akarta, -- nem őt! Gondolt hát egy legeslegújabbat, kibékült,
találkát rendezett Ulászlóval Győrben, ott annyira megtetszett neki a pelyhedző állú
dalia, hogy most már mindenáron hívni akarta. Harmincöt éves volt. Türelmetlen,
ideges vágyakozással sürgette a házasságot az ifjúval. Ingerlékenyen kergette a
követeket, hogy tűzessék ki már a menyegző napját. Most meg már Ulászló kezdte
játszani a flegmatikust. Közelgett 1443 szent estéje. Erzsébet újévre már a budai
nászágyban szeretett volna hálni. Ekkor a sors előállt az asszonyi szeszélynél egy
még nagyobb valamivel. Erzsébet váratlanul, december 19.-én meghalt…
Itt hagyta magzatát, aki zálogban sírdogált bécsi dajkája keblén, Frigyesnél…
A következő év novemberében az ifjú Ulászló elesett a szerencsétlen várnai
csatában. Az első magyar király volt, aki ellen Murád szultán magas póznára tűzte
a várnai csata okát: azt a békeszerződési okmányt, amelyet a magyar király
megszegett. Hadd lássa a magas Allah is…! Szegény magyar király nagy árat
fizetett érte. Ott maradt a csatatéren. De vitézül, karddal kezében…
*
Így jutott a második Habsburgi csemete a magyar trónra.
De Frigyes nem akarta kiadni. A ravasz német császár azon mesterkedett,
hogy Magyarországot ő keríti biztosabb eszközökkel, a Habsburg-ház hatalmába.
Azonkívül a gyermek Lászlót illették az osztrák örökös tartományok is és ezeket ő
kormányozta helyette oly ambícióval, hogy nem is volt szándéka többé a kezéből
kiadni.
A Habsburgokra jellemző az a kis epizód is, mely akkor, e tartományok
birtoklása körül, házi civakodás alakjában lefolyt köztük.
Frigyes öccse, Albert, szintén részt követelt a zsákmányul esett osztrák
tartományok prédájából, de a kapzsi Frigyes erről hallani se akart. Albert erre
föllázította az osztrák népet, forradalmat ütött Bécsben Frigyes ellen és
megostromolta a Burgot. A császár már napokig éhezett családjával a bécsi várban,
mikor a ravasz cseh Podiebrád megjelent köztük mint békeangyal és kieszközölte
Frigyestől, hogy osszák meg Ausztriát; Albrecht bírja nyolc évig, azután ő. De
Frigyest megint az a bolond szerencse érte, hogy kedves Albert öccse ez egyezség
után hirtelen meghalt. Ez 1462-ben történt.
 Frigyes cinizmusára és a Habsburg gondolkozásra jellemző, hogy később,
mikor 1485-ben Hunyadi Mátyás király vette ostromzár alá Bécset és a lakosok
szintén nagy éhínséget szenvedtek, a városból elmenekült királyhoz egyre-másra
jöttek siránkozó vészhírnökök segélyért könyörögni a város felszabadítására.
-- Felség, a nép nem bírja a rettentő éhínséget! – siránkoztak a követek.
És erre a saját királyunk hideg gőggel végignézve rajtuk, ezt felelte nekik
gúnyos Habsburg-mosollyal:
-- Úgy kell nektek! Emlékezzetek 1462-re. Akkor engem éheztettetek, hát most
éhezzetek ti is.
És hízott a nagy kárörömtől, hogy saját fővárosát az ellenség olyan alaposan
sanyargatja. (Mátyás be is vette Bécset, ott halt meg 1490-ben.)
Ennyire nem voltak ők “nemzeti” királyok még Bécsben sem, mint másutt
sehol, ennyire kizárólag csak a rút, önös, kapzsi családi érdek volt uralkodásuk
egész alapja, gazdagodás és zsebelés egyetlen céljuk, csak a “Habsburg érdek”
világhatalmuk tetőpontján is.
Frigyest típusosan jellemezte ez az egyetlen létcéljuk, ezért jegyeztem ide ezt
a kis epizódot.
A gyermek Lászlót és a koronát most már a magyar urak követelték
Frigyestől. Fölajánlották a zálog megtérítését, sőt Hunyadi hadat is vezetett ellene
Bécs alá, de hiába. Makacsul vonakodott a “zsákmányt” kiadni. Azt hozta föl
ürügyül, hogy Lászlót anyja, Erzsébet bízta rá és nagykorúságáig ő fogja nevelni.
Végre Cillei Ulrik, a “nagybácsi” szövetkezett a cseh, morva és osztrák rendekkel,
Bécsújhelyen ostrom alá fogta Frigyest és kényszerítette, hogy a koronát és a
gyermek királyt kiadja. Külön célja volt a kis gyerekkel, nehogy halálos ellensége,
a hős Hunyadi befolyása alá kerüljön, aki akkor – király híján – kormányzója volt
Magyarországnak. Cillei meg is kapta a fiút, de ekkor sem Budára, hanem Prágába
vitte, ahol Podiebrád, egy népszerű cseh köznemes, akkor már kormányzó, később
cseh király, a kis Lászlót cseh királlyá koronáztatta.
Így nyertük vissza V. Lászlót, Cillei Ulrik révén a magyar trónra.
A kis Habsburg-csemete teljesen Cillei befolyása alá került. Történetét minden
kis gyerek ismeri. Látta színműben, szavalta költeményben, hallotta operai
zenében. Nincs magyar gyerek, aki ne dúdolná Erkel népszerű áriáját: -- “Meghalt a
cselszövő, eltűnt a viszály…” és nincs gyerek, aki ne szavalta volna iskolai vizsgán
azt az esküt, amelyet fejezetem címe alá biggyesztettem. A magyar történeti
festőket, költőket, írókat, egyetlen kor sem ihlette meg annyira az alkotásra, mint
amit V. László rövid uralkodása nyújtott végül Hunyadi László tragédiájának
örökké gyászos emlékezetével a magyar történelemben.
A gonosz Cillei a Hunyadi ellen táplált rettenetes gyűlöletből erkölcstelen
tobzódásokba dobta a fejletlen gyereket, hogy hatalmában tartva, e hatalommal a
Hunyadi-házat kiirthassa. Ezt tanítja a történelem. Ez a pártoskodó magyar főúr
szörnyű bűne volt.
Azonban a történelemnek ez a tanítása is meg fog változni, midőn
felszabadultunk az alól a szervilizmus alul, amellyel a Habsburg-háznak sok
esetben önkéntelenül is adóztunk.
Senki sem emelte ki soha, hogy az ártatlan, nemes lelkű Hunyadi László
tulajdonképpen a Habsburg uralkodóház első áldozata volt, az első vértanú, aki –
számolva ama korban a Hunyadiakra hárult hazafias feladattal – méltán a Zrinyiek,
Frangepánok, Martinovichok, az aradi vértanúk, mind a Habsburg-uralom
áldozatainak sorába iktatható.
Cillei azt hitette el a gyermek Lászlóval, hogy a Hunyadiak a királyságra
törnek. Cillei pártos gyűlöletből és hatalmi vágyból megrontotta a gyermek lelkét.
Egy szörnyű igézet alatt tartotta. Ma azt mondanánk: hipnotizálta. Igen, de mikor
Cilleit Hunyadi László barátai, afölötti dühükben, hogy a dölyfös, vakmerő főúr ott
a nándorfehérvári várban saját kardjával akarta megölni, összekaszabolták és a
cselszövő meghalt”, felszabadult ettől az igézettől. Nem volt már Cillei… A
kenetes ifjú Habsburg-király, aki oly buzgón látogatta a templomokat, aki olyan
gondos egyházi nevelésben részesült, akit következéskép papi nevelői mindenesetre
megtanítottak arra, hogy a feszületre tett eskü megszegése a legszörnyűbb bűn, hisz
e feszületnek volt alázatos szolgája a világ leghatalmasabb ura: a római pápa, a
feszület adta az egész világnak az üdvözülést; a pápa fejére a tiarát, a királyok
fejére a koronát, a feszület volt az az Isten, akinek kegyelméből egy tizennégy éves
gyerek, mint milliók feje és királya uralkodhatott… ezzel a gyermek László
tisztában volt, mögötte már nem állott esküszegést sugalmazni a gonosz Cillei,
mégis, a legelső alkalommal a legborzalmasabb esküszegést követte el.
Az egykori krónikás megírja azt a templomi jelenetet ott Temesváron, mikor a
király Cillei halála után Nándorfehérvárról visszatérőben megjelen a templom
oltára előtt, jelen van az egész udvar, ott áll jobbról Hunyadi János özvegye talpig
gyászban, két fiával: Lászlóval és Mátyással, a király meghívására annak a hősnek
a neje és két gyermeke, aki királyhűségével, vitézségével, és önfeláldozásával
megmentette Lászlónak a királyi trónt és végpusztulástól a nemzetet, ünnepélyes
szent esküt tesz, hogy Cillei Ulrik haláláért őket számadásra vonni soha nem fogja.
Így szól az egykori értesítés:
“László király kezeinek az Úr testére és az evangéliumra való tételével
esküdött meg, hogy Lászlót bántani nem fogja.”
Micsoda irtózatos szó volt ez akkor! Mit jelentett egy ilyen eskü!
Cillei Ulrik pedig már nem élt.
 És ha bármilyen gonosz ördögi befolyás eredményének akarnánk magyarázni
egy ilyen eskü megszegését, hát állítsunk egymás mellé ugyanolyan adott
viszonyok közt elképzelhető jellemeket.
Láttuk, hogy Hunyadi Mátyást nem tudta elnevelni és megrontani sem a budai
udvar, sem Podiebrad prágai udvara. II. Rákóczi Ferencet nem tudta elnevelni
Kollonich, összes osztrák jezsuitáival együtt, hiába adták gyermekkorában ajkára
anyanyelvül a német szót, hiába titkolták el még azt is, hogy magyar szó van a
világban, hiába tanítottak neki hazájáról olyan hazug történelmet, aminőt Lipót
zsarnok uralma alatt az osztrákházi jezsuita nevelők csöpögő hiperlojalitása csak
kieszelhetett, mégis ő húzta ki elsőnek kardját a letiport magyar szabadságért, az
osztrák ház zsarnoksága ellen és lett legnagyobb vezére nemzetének…
V. László ekkor már tizenhét éves ifjú volt. Minden tudományra nevelt,
gondolkozó, sőt koraérett fiatalember. Látta tisztán azt a borzalmas gaz kelepcét,
amellyel Lászlót és Mátyást fölcsalták Budára, hogy a két Hunyadi ifjút megöljék.
Beleegyezett, hogy az ő nevében csalogassák föl őket, azon ürügyön, hogy a “jó
király” szívében minden aggodalmat eloszlassanak irántuk, mert a pletyka a király
elleni fondorkodással vádolja őket.
A két ifjú gyanútlanul megjelenik. Hisz a király esküdött bántatlanságukra. A
király, a szent feszület előtt!
A két ifjút a király nevében azonban elfogják, börtönre vetik és Hunyadi
Lászlót három nap alatt, kihallgatás nélkül lefejezik a budai Szent-György-téren.
De mily irtózatosan.
A bakó háromszor sújt rá, nem bírja az erős fejet elvágni a daliás testtől.
Negyedszerre sikerül a borzalmas hóhérmunka és a legirtózatosabb királyi
szörnytett íródik egy nemzet történetébe. …
Mindezt végig szemléli az ifjú Habsburg-király, aki szent esküt tett az ártatlan
vértanú bántatlanságára.
Azután lakomához ül, jönnek táncolni a bajadérok, gitár peng, pohár cseng és
részeg orgiákba fúl a véres éjszaka.
Az ifjú király mulat. . . !
Ugyanezt jegyezte föl a történelem I. Ferenc Józsefről 1849 október 6.-án, az
aradi vértanúk éjszakáján. . . .
De az ébredő hajnallal fölmorajlik a szörnytettől eliszonyodott nemzet
fenyegető forradalmi zúgása.
“Mátyást?” . . . Mátyást már nem meri felküldeni a véres vesztő helyre.
Menekül Prágába és hurcolja oda az ifjú Mátyást magával.
Ott azonban végez vele – a méreg!
Podiebrád “kormányzó” úr maga akar cseh király lenni!
 Rásújt a legfőbb bakó, amelyre hamisan esküdött, maga a Végzet! László
elpusztul hű csehei közt, méreg által Prágában. Ez volt a sors büntetése az elhagyott
Budáért.
A második Habsburgi-sarj koronája véresen bukik le a magyar trónról . . .
A borzalmas históriai szörnytett, amelyet a budai Szent-György-téren követett
el, ez V. László személyes bűne volt.
Habsburg-jellem, Habsburg-vér, Habsburg-faji vonás volt a temesvári
esküszegés és Hunyadi László legyilkoltatása.
Ne kenjük a Cilleiekre.
Jövőben e históriai tényre pártatlan igazsággal kell rámutatnia a
történelemnek. . .
Azután a kiontott ártatlan vérből kisarjad a Hunyadi-ház dicső uralma. A sors
nagyon igazságos volt. A hóhér helyébe az igazságos Mátyást ajándékozta, aki a
Habsburgokat Bécsből is kiverte. Nem is találkozunk velük egész a mohácsi vészig.
..

3. rész
 
A „becsempészés” története.
 
 
A kapzsi frigyes, akit Mátyás kivert Bécsből, szinte pénz és hajlék nélkül
kóborolt birodalma városaiban, mindenütt segítségért koldulva a magyar király
ellen, aki annyira megalázta. De e helyett tőle követeltek alkotmányreformokat. A
seregnélküli császár savanyúképpel abba is kénytelen volt beleegyezni, hogy Miksa
fiát válasszák meg római királlyá. Ez a Miksa lett aztán jó házasságokkal és szinte
bolond szerencsével a Habsburgok világuralmának megalapítója. Neki
köszönhetjük az egész sorozatot.
Mátyás király 1490-ben meghalt Bécsben. Fügétől lett rosszul. Lehet, hogy
megmérgezték. Ekkor tűnt ki, hogy mit jelentett nekünk a Hunyadiak kardja.
A félelmes magyar hadigépezet, mint a kártyavár omlott össze. A gyönge
Ulászló, akit “Dobzse” Lászlónak gúnyoltak, a marakodó főurak bábja lett. Ekkor
Miksa, az új német római király visszafoglalta Bécset, betört Magyarországra,
egész Székesfehérvárig nyomult és a gyáva dobzsekirálytól olyan vérlázító,
jogtalan szerződést csikart ki Pozsonyban, amely örök szégyenfoltja marad a
királyok szerződéseinek. Ezzel varrta nyakunkba először a Habsburg házat. A
szerződésben Ulászló visszaadta Mátyás király összes hódításait, ami esküszegés is
volt, mert annak megtartására hitlevélben kötelezte magát, fizetett százezer arany
hadiköltséget, továbbá átadta Kőszeget több várossal és beleegyezett, hogy Miksa a
magyar királyi címertmegtarthassa, végül jön a java, ha Ulászló fiága kihalna, a
magyar korona Miksára, vagy utódaira száll. Miksa jól tudta, hogy ez a szerződés
törvénytelen, a magyarokat nem kötelezi, de azzal nem törődött. Ezzel az utolsó
ponttal akarta ugyanis becsempészni a Habsburg házat a magyar trónra.
Amint a szerződés kitudódott, az 1492.-i országgyűlés köznemessége annyira
felháborodott, hogy azt “becstelennek” nyilvánította. Az 1505.-i híres rákosi
országgyűlés pedig ünnepélyesen a következő végzéssel felelt a tolakodó
Habsburgi erőszakosságra:
-- A magyar nemzet idegeneket sohasem fog királyául elismerni, s mindazokat,
akik idegeneket támogatnak vagy akár behoznak, hazaárulóknak bélyegzi.
Miksa felbőszült a kudarcon, Dobzset megint haddal ijesztette, mire szegény
nyavalyás Ulászló nagy titkon még azzal is megtoldta az egyezséget, hogyha fia
születnék, azt Habsburgi Annával, Ferdinánd nővérével fogja eljegyezni. Ezzel még
jobban kiszolgáltatta a magyar királyi trónt a kapzsi osztrák-háznak.
Ez persze nem kötelezte a nemzetet, mert hisz mi királyválasztó ország
voltunk, semmiféle király egy másiknak nem seftelhette el a magyar koronát, mert
az nem volt egy kalap, ami fölött két fél alkudozhat. A rendek annyira felbőszültek,
mikor ezt a titkos megegyezést megtudták, hogy kard verdesve követeltek
országgyűlést és 1507-ben újból kimondták országgyűlésileg, hogy
nekik Habsburg nem kell, az a törvénytelen szégyenegyezés semmis, sőt nagyobb
nyomatékul már Ulászló fiát, Lajost sem akarták megkoronázni, nehogy az Annát
behozza. Dobzse mindent ígért, könyörgött a rendeknek, hogy csak koronázzák
meg Lajoskát – akkor hatéves volt, -- nem kell az osztrák Anna. Ekkor aztán 1508-
ban meg is koronázták, de Dobzseval ígéretet tétettek az alkotmány éber
megőrzésére és hogy fia is védi a nemzet e jogait.
De Dobzse: Dobzse maradt. 1515-ben családjával titkos találkát fogadott el az
erőszakos Miksától, aki a kalandorok szívósságával törtetett a magyar trón után,
hogy Magyarországot családjának megszerezhesse és mert az karddal nem sikerült
volna, megszerezte a hathatósabb Habsburg fegyverekkel: a nadrággal és a
szoknyával; Dobzse László Anna leányát eljegyezte Miksa fiával, Ferdinánd
herceggel, fiát, a magyar királlyá koronázott gyermek-Lajost pedig most már nem
az Annával, hanem Máriával, Miksa leányával. Most össze volt szőve a családi…
azaz az üzleti kapocs. Végül újra megállapodtak, hogy családjuk netáni kihalása
esetén egymás országait öröklik. Persze Habsburg annyi volt már, mint a fűszál, a
Dobzse Lászlóéból pedig csak a vézna beteges Lajoskát pólyázták.
A nemzet persze még jobban meggyűlölte Dobzset, de a sors és a történelem
vihara hamar elsöpörte őket.
 Ulászló a következő évben meghalt. Lajos pedig 1526-ban ott veszett a
háromórás véres mohácsi csatában, amikor sírba szállt vele a nemzeti királyság is
és egy nagy temető lett Magyarország…
Fölötte pedig, mint éhes holló, verdeste szárnyait a zsákmányra sóvár idegen
uralom undok kétfejű szárnyasa, míg a győzelemittas török hadak magyar
véráradatban hömpölyögtek Buda felé. . .
*
Megindul a szenvedések szakadatlan sora. . . .
-- Nem kell idegen uralom! – kiáltják a jók, a jelesek, a  hazafiak. Ezek közt,
mint legkimagaslóbb bölcsességű magyar: Werbőczy István, Magyarország
halhatatlan emlékű legelső törvényhozója. A tisztalelkű hazafiak, akik átérzik a
nemzet szerencsétlenségét, rettegnek a pártoskodástól, mintha éreznék, hogy
százados szenvedést zúdítanának a nemzet nyakába: felelevenítik az 1505.-i rákosi
országgyűlés végzéseit.
Székesfehérváron összejön az országgyűlés. Werbőczy István megkérdi:
-- Uraim, tudjátok, hogy az ország fejetlen árvaságra jutott. A fenséges
ausztriai főherceg akarna Magyarország királyává lenni.
Akarjátok-e őt?
Az egész országgyűlés harsogva zúgja:
-- Nem akarjuk! Nem kell az idegen.
-- Kit akartok? – kérdezi Werbőczy.
-- Zápolya Jánost akarjuk!
Éljen János király!
Ferdinánd követei már ott vannak, kapacitálnának, zsebükben az osztrák
arany, ajkukon a mézmázos szó: rangok, címek, kiváltságok ígérgetése, de a
nemesség annyira felbőszül, hogy megkergeti őket. Futva menekülnek és 1526.
november 21.-én Zápolya Jánost a magyar szent koronával, Podmaniczky István
nyitrai püspök, az ország legöregebb főpapja (az érsek elesett) megkoronázza.
Követeit szétküldte az európai udvarokhoz, még Ferdinándhoz is.
Zápolya-pártiak voltak a mohácsi csatából megmenekült összes főurak, az
ország egész népe. Mindenki nemzeti királyt akart. Igaz, volt néhány ellensége is és
az osztrákház ezekre vetette ki hálóját.
Ferdinánd stíriai herceg, a Habsburgok legifjabb férfi sarja, még csak 21 éves,
kinyújtja csápjait a magyar korona után és vesztegetéssel a pártoskodás
legborzalmasabb üszkét veti el, mikor az ország vérében fetreng. De mit törődtek
ők azzal? Nekik az az egyetlen családi érdek volt a fontos, hogy a leterített
boldogtalan Magyarországot megkaparítsák maguknak, uralmuk alá hajtsák és
megszerezzenek belőle annyit, amennyit a török meghagy és amennyit
vesztegetéssel és árulással megszerezhetnek.
 Ez volt a cél. Ezt mindjárt el is érték.
Ferdinánd mindjárt Miksa hazugságaival jött, aki neki nagyapja volt.
Hivatkozott a Dobzse Lászlóval kötött szerződésre, amelyet a rákosi országgyűlés
egyszerűen becstelenségnek és hazaárulásnak nyilvánított, és amelyet még három
országgyűlés jelentett ki érvénytelennek, továbbá a boldogtalan Lajos király
nővérével kötött házasságára. Ezek voltak a “trónigény” jogcímei.
Magyarország eddig minden királyát úgy hívta a trónra, róluk pedig egyenesen
többszörös törvényben mondta ki, hogy nem kell. Arcátlanság, ahogy mindezt és a
székesfehérvári koronázó országgyűlés határozatát is lerázta. És pártjára csábította
Zápolya János néhány gyöngelelkű, ingatag jellemű ellenségét.
Ferdinándról megmaradt egy egykorú rézmetszet, vastag ajkai oly duzzadtak
voltak, hogy nem tudta összecsukni, metszőfogai, mint egy fókáé villogtak ki,
hosszú, idomtalan sasorra, szemeinek bamba, kifejezéstelen nézése egy idióta
benyomását teszi az emberre. Ez rakta tele átokkal a magyar történelmet. Nyakában
a Habsburgok szomorú emlékű aranygyapjas rendje csüngött, Spanyolországban
nevelték, testestől, lelkestől spanyol Habsburg volt és csak a magyar zsákmányért
kalandozott el közénk.
Igaz, hogy a német rendektől kértünk segítséget a török ellen, amelynek a
visszaszorítása nekik is égő érdekük volt, de segély helyett most a törvényes király
megbuktatására és a pártviszályok átkos felszítására egy trónkövetelőt kaptunk.
Ferdinánd Pozsonyba gyűjtötte össze ellenségeit, de oly kevesen voltak, hogy
azok is soká szégyelltek országgyűlésdit játszani. Végre sikerült 13 pártos főurat
megvásárolnia, ezek közt Horváth Mihály felsorolja: Báthory Istvánt, mint
nádort, Szalaházy Tamás veszprémi és Brodarics István szerémi
püspököket, Batthyányi Ferenc bánt, Thurzó Elek tárnokmestert, Tahy János várnai
perjelt, stb. Ezeknek megígérte, hogy “minden törvényeinket szentül megtartja,
idegeneket az ország tanácsában nem alkalmaz. . . esküjét szentül megtartja.” Az
ígéretektől elvakított 13 főúr Pozsonyban Ferdinándot tehát királlyá kiáltotta ki.
Egy ferencrendi klastromban folyt le ez a királyválasztási komédia, ahol János
királlyá választását is törvénytelennek nyilvánították, és egész komolyan felhívták,
hogy “fő és jószágvesztés terhe mellett 40 nap alatt térjen vissza Ferdinánd
hűségére.” Persze a szent koronával nem játszhatták el a komédiát, mert az
Székesfehérváron volt. Így támadt az országnak két királya, köztük a legnagyobb
harmadik úr: a török szultán. . .
Ekkor írta Sándor Gáspár, a rendek egyike Velencébe:
-- “Egyik oldalon a német, másik oldalon a török, boldog aki
innen békés helyre elhúzódhat. . .”
A rendek meg is próbálták Ferdinándnál feliratban tiltakozni a Habsburg ház
ily arcátlan betolakodása ellen:
 -- “Tudja meg felséged, -- szólt a felirat, -- hogy Magyarország
sem jegyajándékul, se hűbérül el nem ajándékozható, hanem . . . független ország,
melyet királyaink és őseink nem adhattak örökségül, miután annak birtokából
a törvény minden idegent kizár!”
Ferdinánd most már háborúval támadta meg a magyar királyt, aki az ország
ellenségéhez, a törökhöz volt kénytelen segítségért folyamodni. Szolimán meg is
indította hadait, mire a Ferdinánd-párti magyarok ijedten kértek tőle fegyveres
segítséget, de ő úgy akarta megmenteni Magyarországot a töröktől, hogy az ország
pénzéből százezer arany évi adót ajánlott föl, a nagyvezért pedig hatezer arannyal
akarta megvesztegetni. A török azonban elutasította a magyarok bőrére tett
ajánlatot, Buda alá vonult, iszonyúan végigpusztította az országot, úgy, hogy sokan
elkeseredésükben ismét János pártjára álltak.
A török veszedelem mellett a két ellenkirály közt a polgárháború iszonyai
dúltak. Végül 53 vármegye deputátusai ismerték el Jánost királynak és Ferdinándot
felhívták az országból való kitakarodásra.
De Ferdinánd hihetetlen szívóssággal csimpaszkodott az országba. Folytatta a
polgárháborút, amelynek eredménye az lett, hogy Székesfehérváron ő is
megkoronáztatta magát, sőt feleségét, Annát is. A török sereg azalatt folyton dúlta,
sarcolta az országot, ezrével hurcolta rabláncra fűzve török rabszolgaságba a
szegény magyarokat. János király meghalt, az ország három részre szakadt, Budát
csellel bevette a török, de Ferdinánd “ország szabadító” császári hadaitól többet
szenvedett az ország, mint a töröktől. Ferdinánd katonái azon a címen, hogy zsoldot
nem kaptak, kíméletlenül pusztítottak és fosztogatták a lakosságot. A királyi
tanácsban csupa németek ültek. Ferdinánd persze csak a kegyetlen, zsaroló német
zsoldos vezéreket küldte az országba. Ő maga folyton külföldön tartózkodott.
Rendeleteit pedig a német kancellária útján küldte az ország tanácshoz, utoljára már
a pénzsegélyt is az országgyűlés nélkül egyszerűen körlevelekkel akarta beszedetni.
Mikor Nádasdy János nádor fölterjesztette az ország tanács tiltakozását, hogy az
adószedésnek ez a módja az alkotmányba ütközik, Ferdinánd válaszában ezzel a
Habsburg-rabulisztikával érvelt:
“A közjó (!) felette áll minden törvénynek. A régi törvények
nem irányadók és félretehetők, ha a közjó úgy kívánja. . . .”
A tanács erre országgyűlést sürgetett, amit Ferdinánd össze is hívott. A
panaszok áradata zúgott a német invázió ellen, de Ferdinánd nem orvosolt egyetlen
panaszt sem.
Uralma alatt a nemzet elnyomorodott, meg volt törve. Az ellenállás ellanyhult,
a nemzet lehajtotta fejét a Habsburg-bárd alá.
A “becsempészés” vérrel, vassal, furfanggal, erőszakkal, polgárháborúval, a
nemzeti javak pusztításával sikeresen megtörtént.
 Habsburgi Ferdinánd akkor már a hódító császárok gőgjével beszélt a
magyarokkal.
Jellemző, hogy mikor fiát, Miksát, királlyá koronáztatta, már nem engedte ezt
a kitételt használni, hogy a rendek által királlyá “választatott”, hanem a rendek
Őfelségét királyukká “nevezték”.
A “választás” szónak halálos ellensége lett. És e fogalom elleni gyűlöletében
már benne volt az örökös királyság titkos célja, vagyis, hogy a független
Magyarországot “öröklés” útján a Habsburg-birodalomba egyszer és mindenkorra
bekebelezzék.
És a vérző nemzet ez ellen már nem tudott küzdeni. A vámpír a nyakunkba
ragadt.
Ferdinándról megállapítható, hogy történelmünkben a Habsburg ház alatt azt
az eredendő ős főbűnt képviselte, amit Lucifer a Teremtésben.
Programot adott Magyarország megrontásáról és attól a pillanattól kezdve,
amidőn ide lábát betette és a Habsburg-uralmat a magyar trónra becsempészte,
utódai szakadatlan sorban az ő pokoli eszközeivel igyekeztek Magyarországot
osztrák tartománnyá nyomorítani.
Ő hozta be ide az osztrák-ház első hóhérait, ő küldte be sanyargatásunkra az
első osztrák zsoldos hadvezéreket rabló, fosztogató, gyilkos hordáikkal. Ő
gyilkoltatta le első vértanúinkat, akik a magyar nemzet szabadságát védték. Ő
szervezte meg nemzetünk kormányzására a német kancelláriát, mely Bécsből
küldte ránk a császár parancsait és az országgyűlést, alkotmányt, törvényeinket,
független kormányzatunkat felrúgva, erőhatalommal szedte az adókat. Mikor pedig
katonáit fizetni nem tudta, felhatalmazta őket a rablásra és első volt ama véres
emlékű szörnytettek meghonosításában, mikor a “magyar király” katonai (ez a
bitorlott jogcím volt épen a legnagyobb gaztette) a magyar népet kirabolták az
utolsó bögre lisztig, az ellenszegülőket legyilkolták, az ifjakat hadimunkára
hurcolták, a nőket megbecstelenítették, a falvakat felgyújtották.
-- Égő falvak mindenfelé – írja a krónikás --, Ferdinánd Őfelsége katonái
kegyetlenebbek a töröknél. A török csak adót szed, rovatalokat vet ki,
intézményeinket nem bántja, de a német, aki mint barát és védő jön a király
nevében rettenetesebben pusztít, mint a török uralom a legkegyetlenebb
éveiben. Olyan emberirtást végez, aminőt a török sohasem tett . . .
Ferdinánd fosztotta meg az országot királyválasztási jogától, amely üres
formasággá süllyedt már akkor, mikor fiát még életében erőszakkal,
megkoronáztatva, azzal a ravasz formalitással, hogy nem “választatott”, hanem
“neveztetett”, családja számára alapot rakott le és irányt szabott, hogy a magyar
trón örökösen az övék maradjon. Ezen az alapon csempészték be később a fiági,
majd a nőági örökösödést, amellyel kivették a nemzet kezéből sorsa irányításának
leghatalmasabb fegyverét: a szabad királyválasztást és elvezetett Magyarország mai
tragédiájához. Mert a külpolitikát is az osztrák császárok csinálták,
megkérdezésünk nélkül, sőt érdekeink ellenére, amint azt családi politikájuk
diktálta.
Ferdinánd az osztrák ház bűneinek megszemélyesítője volt.
Bűnös uralomvágyával az országra testvérháborút zúdított, államunkat kettő-,
majd háromfelé osztotta, százötven éves török igát és négyszázados német jármot
hurcolt a szabad magyar nemzet nyakába, mely nemrég még vitéz kardjával
Bécsből diktált politikát Európának.
Pedig a magyar vitézség akkor is páratlan volt és ha nem hozza reánk
Ferdinánd a németet és még tragikusabb pártoskodást, épen Mohács után, mikor
véres viaskodásban álltunk a törökkel, a nemzeti királya alatt lelkesedő és
becsületes szövetségetől támogatott magyarság kitisztította volna országunkat a
töröktől és nem ült volna százötven évig török basa Budán.
Hogy ez mennyire igaz, annak fényes példája az a sok vitézi tett, amelyet e
vérében fetrengő ország ekkor felírt a történelem lapjaira.
Ferdinánd és János királysága alatt, a török pusztítás és német borzalmak
kettős átka és a pártoskodás harmadik szerencsétlensége közepén mutatta meg a
magyar vitézség leglegendásabb példákban megnyilatkozó erejét. Jurisics Miklós,
Kőszeg hős védője, háromszáz emberrel a roppant török haderőt megállította hódító
útjában, úgy, hogy az kénytelen volt hazatakarodni. A török nemes jellemére vall,
aki meg tudta becsülni az ellenségben a hőst, hogy Ibrahim nagyvezér Jurasicsot
táborába hívta, nagy tisztességgel fogadta, maga mellé ültette, és neki ajándékozta
Kőszeg várát. Ennyire becsülte a magyar hősiességet a török. Ekkor adott
magasztos példát e hősiességből Szondy György, Drégely várában, Dobó István és
az egri asszonyok Eger védelmében, Losonczy István, Temesvár hőse.
Mikor a török az ország egyharmadát, Ferdinánd német hordáival a másik
harmadát elfoglalta, a kis erdélyi részre szorult magyarság, ahol még Zápolyában
nemzeti király uralkodott, mutatta meg a nemzetvédelem legragyogóbb példáit. Ez
a kis Erdély adta a magyar nemzet leglángeszübb politikusát: Martinuzzi Györgyöt,
a históriai emlékű Fráter Györgyöt, akiről Jókai legszebb regényét írta, aki
egyszerű barátból esztergomi érsekké, bíbornokká és az ország kancellárjává
emelkedett, és akinek azt köszönhettük, hogy csodás lángelméjével a két szörnyű
ellenséges malomkő: a török és Ferdinánd közt regébe illő tehetséggel tudta
megmenteni az egész nemzeti létünket.
Ilyen tehetségekkel rendelkeztünk akkor.
És Ferdinánd, a Habsburg-család uralmáért elkövette azt a legnagyobb
szörnytettet, hogy galád módon, a barátság, jóakarat és a szövetségesi hűség álorcás
címén elküldte egyik vérszomjas és pénzsóvár, kalandor tábornokát: a
kegyetlen Castaldo generálist és az osztrák-ház még néhány cinkosát, hétezer
osztrák zsoldossal Erdélybe azon az ürügyön, hogy a török betörés ellen segítse az
erdélyi “testvér-királyt”. Persze az a hétezer német zsoldos, egy török támadás
esetén a semminél is kevesebbet jelentett. De arra épen elég volt, amire Ferdinánd
odaküldte. A hétezer zsoldos megszállta Erdélyt és mialatt
sarcolta, Castaldo megvásárolva Ferdinánd aranyaival Ferrarit, Martinuzzi áruló
titkárát, annak segítségével és az osztrákház egy másik cinkosa:
a pármai Pallavicini beosontak Martinuzzi alvinci kastélyába és
Martinuzzit Ferdinánd parancsára kegyetlenül legyilkolták.
Ferdinánd pedig Erdélyt hatalmába kerítve uralma alá vetette.
Ez volt a legnagyobb bűntette. Hogy ez a borzasztó gyilkosság az ő parancsára
történt és teljesen az ő személyes bűnténye volt, azt ő maga is hivatalosan
beismerte. A szörnytetten ugyanis egész Európa felháborodott, vizsgálatot rendelt
el, de ekkor előállt Ferdinánd és kijelentette, hogy a gyilkos merényletért a teljes
felelősséget ő vállalja el.
A pápának tehát meg kellett szüntetnie a vizsgálatot.
Ferdinánd nyittatta meg a szomorú emlékű németújhelyi börtönt, első alapját
az osztrák ház rémes börtöneinek, szabadságszerető magyarok kínzására és
kivégeztetésére. Ferdinánd vetette itt börtönre Bodó Ferencet, a nemzeti hűség
halhatatlan emlékű vértanúját, akinek kincseket, aranyhegyeket ígért, ha pártjára
áll, mert benne nagytehetségű vezért nyert volna a magyar ügy elárulására.
De Bodó állhatatosan ezt üzengette neki a börtönből:
-- Én hűséget esküdtem a magyar királynak, becstelen ember lenni nem
akarok.
Ott pusztult el Ferdinánd börtönében. Megőrült a kínzásoktól. A férgek ették
meg.
Ferdinánd hozta be az első Haynaukat, a Castaldo-vágású osztrák
hóhérgenerálisokat: a hosszú szakállú Roggendorfot, aki véres kegyetlenséggel
ostromolta Budát, hogy elvegye a magyaroktól, pusztító ostromával ránk csődítve a
török “segítséget” és mikor ez nem sikerült, a környékbeli magyarságot pusztíttatta
rabló zsoldosaival, az ő kreatúrája volt Fels Lénárd, a magyarság e réme. Ő
szövetkezett Grittivel, a velencei kalandorral, aki a Habsburg ház pártjára állva,
bejött Magyarországba, itt fejedelemként lépett föl, adót szedett, katonákat
soroztatott, hóhért hozott, vérpadot állított föl, kivégeztette János király leghívebb
emberét, Czibak Imre váradi püspököt is és még egész sereg vértanúkat. Mikor
pedig ezért a fellázadt magyar sereg Medgyes várában körülfogta és megölte,
Ferdinánd csapata a legnagyobb lármát, a török szultánt ingerelte, hogy vezessen
bosszuló hadjáratot a “gyilkos” magyarok ellen és ez érlelte meg a szultánnak azt
az elhatározását is, hogy Magyarországot bekebelezi birodalmába.
 Az 1535.-iki országgyűlés egy szomorú törvényben örökítette meg Ferdinánd
művét, mely törvény így jajdul föl a becsempészett Habsburg király uralkodási
tényei fölött:
-- A magyar nép az évtizedes fosztogatások és zsarolások következtében oly
állapotba jutott, hogy összevert és mezítelen testénél egyebe nem maradt.
Ezt tette a Habsburg-király, aki ide magyar királynak és védőnek jött be, a
“pogány” török ellen.
De mindezzel Ferdinánd nem elégedett meg. Megkezdte a legelső nemzetiségi
politikát is, hogy a törökön és németen kívül még azok is segítsenek az I.
Lipót koldusává és rabjává tenni a kifosztott Magyarországot, hogy ez
a “pusztaság” aztán bizton az övék lehessen.
Kápráztató ígéreteivel és aranyaival pártjára csábította a szomorú emlékű
“fekete embert”, más néven Czerni Juont, akit az egész testén, egész a
szemöldökéig húzódó fekete sávról neveztek el fekete embernek. Ez a Czerni Juon
egy kalandos életű rác vezér volt, akivel Ferdinánd fellázítatta (először) a
szerbeket, pénzzel segítette, hogy rác sereget szervezzen a magyarok ellen. Czerni
tábora véres kegyetlenséggel segített pusztítani töröknek, németnek az árva
magyart. Ferdinánd szervezte meg tehát az első szerb nemzetiségi felkelést is
Magyarország ellen.
Ezt a harmadik ellenséget ugyan Czibak Imre váradi püspök egy ütközetben
tönkreverte, amelyben a rác vezér is elpusztult, de ezért, mint láttuk, Ferdinánd
pokoli bosszút állt, mert a hős magyar püspököt Grittivel kivégeztette.
Ez volt Ferdinánd!
A nemzet két ellenség malomköve közt őrlődvén, mivel a német volt a
pusztítóbb és a kegyetlenebb, az emberségesebb törökkel való megbékülésre
gondoltunk. János király látva, hogy Ferdinánd a Habsburg ház önző érdekein kívül
egyébbel nem törődik, az ország végromlás küszöbén áll, sem a pápa, sem az
európai udvarok ujjukat se mozdítják, hogy a keresztény magyarságot a török ellen
segítsék, a német csak pusztítani és fosztogatni jön, legnagyobb ellenségéhez – a
törökhöz fordult. És megtörtént a magyar-török szövetség. De csak “szövetség”.
Szuleiman szultán kardját magasra emelve trónján, ezt mondta János követének:
-- “Urad ügyei az enyémek… uradnak barátja és
tántoríthatatlan szövetségese leszek, őt mindenki ellen segítem. Fogadom
prófétánkra Mohamedre, fogadom szablyámra!”
És most a Habsburg király eljátssza házuk legjellemzőbb és legundorítóbb
történeti emlékű komédiáját.
Ferdinánd előbb szemforgató felháborodással telelármázta egész Európát,
hogy íme az áruló János a pogány törökkel, “Európa veszedelmeivel” szövetkezett,
azután mikor látta, hogy a Habsburg-házat, mely ezzel nagy veszedelembe juthat,
nem mentik meg azok a frázisok, amelyekkel a törököt “Európa legveszedelmesebb
csapásaként” tüntették föl, amidőn üres pusztában hangzott el a legújabb Habsburg-
jelszó is: “a kereszténységet meg kell menteni a pogányoktól . . .” Ferdinánd
gondolt egyet és a családi érdek megmentéséért következőkép főzte le János királyt
és a magyarokat.
Esztergom várának kulcsait – melynek birtokában volt – összecsomagolta és
hódolata jeléül elküldte Konstantinápolyba Szuleiman török szultánnak. Küldött
még hozzá hétezer aranyértékű ajándékot. A szultán kegyesen átvette a kulcsokat és
elfogadva Ferdinánd meghódolásánakjelképéül, kegyesen visszaadta. Közben
Ferdinándot “fiának” nevezte. Sceppa Kornél, Ferdinánd követe pedig urának
következő érzelmeit tolmácsolta:
“Fiad, Ferdinánd király, a maga javait a tiednek tekinti, mert te neki atyja vagy
és ő a te fiad…”
És most jön a következő irtózatos galád és mint puszta históriai emlék is,
minden magyar embert ma is mérhetetlen dühre fakasztó kijelentés, csimborasszója
a Habsburg-farizeusságnak és a családi érdekek durva hajhászásának.
Sceppa követ így folytatja mondókáját, ura nevében a szultánnak:
“… Ha uram, Ferdinánd király tudta volna, hogy te Magyarországot magad
számára kívántad, ő sohase kezdett volna érette háborút. Ezt most tudva, örvend s
csak azt reméli, hogy az atya  ezen országot fiának (!) átengedi…”
Szuleimán szultán ezt felelte:
“Amit kértetek, a nagyúr megadja . . . A nagyúr kész Ferdinándot,
mint fiát mások ellen is megvédeni.
Tehát itt a különbség:
János király, mint egyenlő fél, Mohácson, magyar földön a szultán sátorában
becsületes megegyezés alapján szövetséget köt a szultánnal.
Ferdinánd király elszalad Konstantinápolyba, térden állva kézcsókkal, hogy (a
hitetlen pogány, Európa veszedelme, a kereszténység átka) legyen az ő édesapja és
ő legyen az ő édesfia és mint apa fiának adja oda Magyarországot . . . Minden lesz,
csak adja oda Magyarországot . . . !
Így tolta fel magát Ferdinánd a szultán fiának. Amint azonban az első
alkalommal a Habsburg-érdekek mást kívántak, úgy felrúgta az édes fiú az
édesapának ígért hűséget, hogy Szuleiman szultán dühében a legborzalmasabb
emlékű pusztításban torolta meg ezt – Magyarországon!
Ferdinánd megölte Martinuzzit és elfoglalta Erdélyt. Nem volt már lángeszű
Martinuzzi. Az álarcot is nyíltan ledobta az “édes fiú”. . . Könnyelmű volt? Nem!
Hitvány! Annál is több! Mert erre 1522-ben Szuleiman megtorlásul bevezette azt a
haderőt, mely dúlásaival véresebb emlékűvé lett számunkra minden
katasztrófánknál. Rabbá, koldussá és pusztasággá tette az országot.
 Ferdinánd elvitte az irháját, itt hagyva prédául hazánkat, melynek veszedelmét
felidézte, melyet, mint király meg kellett volna védenie. Megint nem ő, megint nem
Ausztria, hanem Magyarország bűnhődött a Habsburgok bűneiért.
Ferdinánd ugyanígy “testvériséget” fogadott János királynak is. A nagyváradi
békében a két király elismerte egymást “testvérnek” és János az ország
megmentése érdekében annyira ment, hogy az egyezségben beleegyezett abba,
hogy halála után – még ha fia születnék is – országa a Habsburgok birtokába
menjen át és örökösödés útján azok tulajdonában maradjon egész kihalásukig. Fiát
egy hercegséggel és egy Habsburg-feleséggel kárpótolták volna. De Ferdinánd ezt a
szerződést is felrúgta. A “testvér” ellen ezután is intrikált, ki akarta túrni a trónból,
egyedül akart uralkodni. És hordta az ország nyakára a véres szerencsétlenségeket.
A történelem megállapította, hogy Zápolya János a Habsburg versengés nélkül
kitűnő uralkodó lehetett volna. Már kis korában a királyi feladat jövendő
eshetőségeire nevelték. Húsz éven át ez volt az álma. Az ország leggazdagabb és
leghatalmasabb főura volt. Erdélyi vajda. Ez majd egy kis fejedelemség.
Az 1505-iki rákosi végzés pedig kimondta, hogy idegen a magyar trónra nem
ülhet. Ezt egyenesen a Habsburgok ellen hozták. Tehát a királyt csak a magyar
főurak sorából választhatták. Ez nem lehetett más, mint Zápolya.
Zápolya tehát jogos alapon állott. De túl becsületes alapon is. Ugyanis ő ki
akarta elégíteni a Habsburgokat. A rendek többsége ugyanis azt ajánlotta, hogy
Zápolya vegye el feleségül az elesett Lajos király özvegyét, Ferdinánd nővérét,
Mária özvegy királynét. Így oldala mellett Habsburgi leány kerül ismét a trónra.
Bár Jánosnak erkölcsi felfogása ellentmondott ennek, politikai célszerűségből,
az ország érdekében, erre az áldozatra is kész lett volna. “Áldozat”-nak
mondhatjuk, mert Máriáról, aki ifjú és szép volt, akkor már Európa szerte
köztudottak voltak sikamlós szerelmi históriái. Ferdinándnak is fülébe jutott, hogy
nővére forró Habsburg-vére nem tud ellenállni bizonyos szerelmi csáboknak. Egy
püspök, majd egy főúr, azután egy jelentéktelen, de annál feltűnően szebb arcú cseh
ifjú voltak szerelmi kalandjainak tárgyai. Ma azt mondanák: “négy szeretőt is
tartott egyszerre.”
De azért elindult Zápolya bizalmasa: Horváth Gáspár főétek fogómester Mária
özvegy királyné udvarába. Beszélgetésüket hiteles krónikai adatok így közlik.
Mária hiúságának hízelgett, hogy a hatalmas magyar vajda kéri meg. De a
követ érveire ezt felelte:
Ha én – mitől Isten őrizzen – kezem nyújtanám Zápolyának, engem a két
bátyám: Ferdinánd és a császár nyomban nem testvérükül, hanem ellenségükül
tekintenének. Hisz Ferdinánd a minap esküdött meg előttem, hogy ez ország
birtokáért élni-halni kész. Testvérem árulója nem lehetek soha (nem is ment férjhez
többé. V. Jakab skót királyt is kikosarazta. Élt a szabad szerelemnek). A legfőbb
családi törvény, a “tu felix Ausztria nube” elve tehát itt az ellenkezőt parancsolta.
Ahogy az aggastyán Rudolf elvette a 14 éves gyermekleánykát, mert az két
országot hozott a Habsburg-konyhára (Burgundot és Savoját), épen olyan kézzel-
lábbal tiltakoztak, hogy Jánossal összeboronálják a ledér Máriát, mert ezáltal
esetleg elveszhetett volna egy ország (a legszebb), amelyre ők már rátették
ragadozó körmüket.
Ferdinánd bűneiért a történelem itt-amott felelőssé teszi a pártoskodó
magyarságot is. Az ő megítélésükben elfogulatlanoknak kell lennünk. A Ferdinánd
pártjára állt magyarok nem bűnrészesei, hanem inkább eszközei és áldozatai voltak
a Habsburg-politikának. A későbbi korok magyarsága inkább volna felelőssé
tehető, a legutóbbi korszak magyarja pedig, akik a Habsburg-királyok kezéből
fogadták el a hatalmat arra, hogy akaratukat teljesítsék, amely nem volt már, mint a
Habsburg politika behunyt szemmel való szolgálata (máskép nem is kellettek) . . .
mennél inkább haladtak a korszakok, annál vétkesebbek, mert előttük már szomorú
tapasztalatok állottak, hogy mit jelent a Habsburg-uralkodás, minden ígéretük, jó
szándékuk, esküjük, egész életcéljuk Szent István trónján.
Az akkori magyarok legtöbbje jóhiszemű, vak, elbolondított ember volt, aki a
holnapot nem látta, ha önös érdeket hajhászott is, fogalma sem volt róla, hogy a
nemzet ekkora szerencsétlensége lesz az ára. Ezt mentségükre meg kell állapítani.
Hisz mikor a török veszedelem már küszöbön állott, olyan nagy férfiú is, mint
Hunyadi János, a bár gyermek lengyel királyt hívta meg a trónra, hogy erős
szövetségest szerezzen a török elleni élet-halál küzdelemhez.
Voltak, akik úgy gondolkoztak, hogy egy nemzeti király az ország haderejével
szövetség nélkül, nem lesz elég erős a világhódításra indult törököt megállítani.
Jóhiszeműen gondoltak az osztrák szomszédságra, mely jó lesz, hisz Ferdinánd az
elesett Lajos király sógora, osztrák herceg és várományosa a német trónnak, így
tehát van hatalmas serege, mellyel segíthet a török ellen. Ferdinánd pedig ígért
aranyhegyeket, lándzsaerdőket, keresztes háborút, pápát, mindent. Megesküdött
égre-földre és a gombostűre, csakúgy, mint szerződéseire és a magyar alkotmányra.
Már a mohácsi vész előtt a szegény Lajos király egyre-másra futtatta segélyt
kérő követeit az osztrák “sógorhoz”, aki nagyhangú üzenetekben bíztatta “persze,
okvetlen, hogyne, majd, majd . . . Ekkor, akkor, holnap”. De csak egy ujját is
mozdítani, eszében sem volt.
Ellenben a mohácsi tragédiának és Lajos király halálának a török sem örült
annyira, mint épen Ferdinánd.
Ekkor rögtön itt termett. És ekkor se fegyvert hozott, hanem hozta a
trónigényt. És a világ legnagyobb szemfényvesztőjét megszégyenítő agyafúrtsággal
szervezett pártot, sőt fegyveres erőt is, hogy összeveszítse és egymásra uszítsa
magyart a magyarral. Mikor ez megvolt, hozta rájuk a németet, uszította a törököt,
még a rácot is.
A régi Habsburg-elv: “Divide et impera!” (Támassz viszályt és uralkodj.) A
viszályt pokoli eszközökkel megcsinálta és uralmának jármát a nemzet nyakába
csempészte.
Isten és a történelem előtt, mindazért, amit a Habsburg-uralom alatt
elszenvedtünk, első fokon és legelső sorban Ferdinánd az egyedüli felelős, senki
más. Minden Habsburg-bűnnek ő a főbűnöse. . . .
Jellemző, hogy a spanyol udvarnál nevelkedett, testestől-lelkestől spanyol
volt, még németül sem tudott megtanulni soha, a magyar nemzetet gyűlölte, ide
csak féktelen uralomvágya hozta, a spanyol udvari nevelés gonoszságaival vett erőt
a nemzeten, mely nemes volt, a cselszövényeket nem ismerte, az egyetlen hatalmas
erdélyi diplomatáját, akinek a versenyétől rettegett, bérgyilkosaival megölette. Nem
lelkesedett senkiért-semmiért, csak a családi érdekért. Mikor megkérdezték, mi a
legkedvesebb nyelve azt felelte:
-- Anyanyelvem a spanyol, de én csak Habsburgul beszélek.
1564-ben halt meg. Ily kimerítő jellemzést azért adtam róla, mert ő volt
tulajdonképen az első Habsburg, aki családját örökössé tette a magyar trónon és
lerakta alapelveit a Habsburg-uralomnak, mely ezután a családnak következetesen
végrehajtott irányeszméje lett.
Magyarországot “családi birtokká” tenni, e célból germanizálni,
agyonnyomorítani, tartománnyá süllyeszteni.
Ezeket követte el az egész sorozat, amelyek ellen ezután “nemzeti sérelmek”
gyűjtő cím alatt küzdöttünk meddő országgyűlési harcokban (még két
szabadságharcban is), amelyeket Ferdinánd eszközeivel: ravaszsággal, pénzzel,
vesztegetésekkel, címek, rangok adományozásával, üres frázisokkal, hízelgéssel,
hellyel-közzel akasztófával, hóhérral, börtönnel, a nemzetiségek felizgatásával,
idegen fegyveres erővel nyomtak el az országban és az országgyűléseken egyaránt,
ott különösen mindig találva rá erre kapható magyar embereket: Báthori István
nádortól (aki I. Ferdinándot megkoronázta) egészen az utolsó (magát szintén
koronázó nádorhelyettesül fölerőszakoló) Tisza Istvánig.
 
 
 
Az első “közösség”.
 
Most már vázlatos képeket nyújtok Ferdinánd “örököseinek” sorozatáról.
 Fia I. Miksa még az apja bűnein is túltett a magyar nemzet
megnyomorításában. Most már “hagyomány” állt előtte. Ezt nevezte a koronás
Habsburg-sorozat “hagyományos uralkodásnak”.
Miksa a török ellen legtanácsosabbnak tartotta a német segítséget
megszerezni. Az augsburgi birodalmi gyűléshez fordult pénzsegélyért és katonai
támogatásért. A német rendek ezt felelték:
-- Adunk pénzt is, katonát is, de a következő feltétel alatt:
Magyarország a német birodalomhoz kapcsoltatik, a katonaállítást és az
adózást közösen viselik és az ezentúl az egész birodalom közös céljait szolgálja.
(Vagyis hogy magyar vér omoljon a német birodalmi érdekekért is.)
És Miksa ebbe – beleegyezett. De ennél is többet. Megígérte, hogy mind ő,
mind pedig utódai ezt a célt fogják követni és kormányaikat is erre a törekvésre
szorítani.
Miksa volt tehát az első, aki Magyarországot hitvány segélyért odaígérte a
német birodalomnak. Mondanunk sem kell, hogy sem pénz, sem katona
Augsburgból még nem jött, a török ellen a magyar vér már javában folyt, de a
“közösség” mint Magyarország tartományi alárendeltségének első csírája, már meg
volt vetve.
Miksa végre összekoldult egy negyvenezernyi német haderőt. De ez siralmas
segítség volt. Mialatt Zrinyi Miklós Szigetvár alatt elvérzett egy világraszóló hősi
küzdelemben, a német generálisok Komárom alatt tanácskoztak. A törökök jöttének
hírére pedig nyomban szétszaladtak. Szokoli nagyvezér ekkor nyolcvanezer
rabláncra fűzött magyar fogollyal vitte Nándorfehérvárra a Szigetvár alatt meghalt
Szuleiman szultán holttestét.
Később, Buda ostromakor – beszéli el Horváth Mihály – a német seregek
összeverődtek. A török sereg akkor már gyengébb volt. De ebben sem volt
köszönet. A kitűnő magyar seregeket már német vezérek alá helyezték. A
magyarokat a németek közé ékelték. Így a magyar nemzet a saját hadi tervei
szerint, saját védelmére már nem hadakozhatott, önállóan nem is fegyverkezhetett,
így a német vezénylet kénye-kedvére lett hagyva. Már most ha egy ütközetet kellett
vívni, a német zsoldos had, amelyben a magyar vitézség egy szikrája se volt meg,
de nem is lelkesedett, csak rabolni szeretett és a zsákmánynál termett ott, hogy a
maga számára megszerezze, mikor a török rohamozott, a német segédhad
rendszerint megfutott. Ezzel zavart, pánikot keltett a magyar csapatokban is. Így
történt, hogy sok csatát el kellett vesztenünk emiatt – hadisikerek nélkül – a nemzet
is kezdte elveszteni önbizalmát. A veszélyeztetett várak, amelyeknek a védelmét
épen ezért a német taktika mindig a magyarokra bízta, legnagyobb bizonyítékai
annak, hogy ott ahol a magyarok magukra voltak hagyva, egész maroknyi őrségek a
legcsodásabb hőstetteket vittek véghez és itt teljesen akárhányszor el is kellett
veszniök, mert a német “fölmentő seregek” nem igen siettek fölvonulni, ahol a
törökök ágyúkkal lőttek.
Ilyen volt az a segély, amiért Miksa a német birodalomnak odaígérte
Magyarországot.
A török fegyverszünet alatt Miksa végre országgyűlést hirdetett. Adót és
katonát akart. A rendek összejöttek és mindenekelőtt listába szedve, elkezdték az
ország rengeteg sérelmeit fölpanaszolni. Miksa azt felelte hidegen, hogy
majd biztosokat küld ki, akik megvizsgálják, hogy mi igaz és jogos a panaszokból.
Ez volt az első “királyi biztosi” intézmény, amelyeknek a ránk küldésével elég
keserves történelmi emlékeket szereztek az osztrák császárok.
A rendeket annyira bántotta ez a legmagasabb kibúvó, hogy voltak, akik
hangos jajveszékelésre fakadtak. De Miksát ez egyáltalán nem hatotta meg. Ilyen
volt egész uralma. A törököt kiverni nem tudta, olcsó békére törekedett, mindig
csak meghunyászkodott előtte, a nemzet érdekeit semmibe nem vette, az országos
bajokkal szemben cinikusan közönyös volt, a német uralmat megerősítette és a
Habsburg-jármot még szorosabbra fűzte a magyar nemzet körül. Bár művelt ember
volt, több nyelvet beszélt, a csehet is megtanulta, de magyarul sohasem tanult, a
magyar szót gyűlölte. Hiába kérte a nemzet legalább azt, hogy közelebb, Bécsben
lakjék és egy fiát küldje Magyarországra, válaszra se méltatta. Ellenben az összes
állami hivatalokat Bécsben összpontosította, innen intézte az ország pénz és
hadügyét, melyet így közössé tett és századokra elvette a jogát a nemzetnek ebbeli
önállóságától is. A nádorválasztást nem engedte meg, mert ebben nemzeti
engedményt látott, amely káros a Habsburgi politikára. Végül már gyűlölt
bennünket. Mikor azt látta, hogy Magyarországot nem tudja egészen Ausztriába
olvasztani, terveket kovácsolt, hogy miként lehetne a Habsburg-törekvéseknek
némiképp ellenálló nemesi rendet kiirtani, a kipusztult országot pedig teljes
pusztulásba sodorni. Ebben halála akadályozta meg.
A jobbágy nép alatta szenvedett legtöbbet. Idegen érdekekért kellett
elvéreznie. Az elviselhetetlen zsarolások és nyomorgatás ellen háromszor is
fellázadt, de elnyomott minden jajszót.
Ha jogról beszéltek előtte, ezt mondta:
-- Csak egy jogot ismerek el, amely uralkodóházam hasznára válik.
Regensburgban halt meg 1576-ban.
Utóda, Rudolf részéről még zsarnokibb önkény mellett gőgös lenézés és
vérlázító közöny jutott osztályrészéül Magyarországnak. Az uralkodását azzal
kezdte, hogy mindjárt adót követelt a nemzettől. Prágából küldte a parancsot, hogy
az országgyűlés üljön össze Pozsonyban az adó megszavazására. Ő maga el se jött.
A rendek persze keserves panasszal kezdték. Minden hivatalban németek ültek, a
nemzet elnyomva, a katonaság zsarol, az összes sérelmeket feliratba foglalták és
elküldték Prágába. Üres szólamok jöttek rá. A következő évben ugyan eljött
Pozsonyba, ahol ekkor megszavaztak kapunként két forint adót, de ezután épen tíz
évig nem látták Rudolfot.
A törökkel itt-amott folytak az apróbb harcok. A hadsereg zömét és erejét a
magyarok adták, de a vezérek mindig németek voltak. Azért sohase tudtak döntő
eredményt felmutatni. A béke rosszabb volt a törökkel, mint a háború. Csak az
1592-ik évben is 35 ezer léleknél többet hurcoltak el rabszolgául.
A német zsoldos seregeknek Mátyás főherceg volt a főkapitánya. Ez a zsoldos
sereg azonban gondosan elkerülte a törököt, egyetlen egyszer harcba nem állt,
ellenséget soha nem is látott. Hát mit keresett Magyarországon?
Illésházy nádor elpanaszolja keservesen:
“Nem volt nap, hogy magyart nem öltek. A táborban paráznaság, részegség,
vendégség, üzérkedés és udvari pompa járta . . . iszonyú volt nézni. A kapitányok
tíz órakor evéshez ültek és délután négy órakor részegen keltek föl. . . A városokat,
falukat sorra pusztították, a szegény nép mindenét elhordták, barmát, jószágait, a
lovak alját is lekaszált vetésből készítették . . . Akik elbújtak, azokat levetkőztették,
a nőket elrabolták és megbecstelenítették . . .”
Mikor pedig ezért Mátyás főherceghez az urak panaszra mentek, bezárkózott a
táborba, senkit nem bocsátott maga elé, két hétig se látták. Mulatott, dőzsölt
azokkal a kapitányokkal, akik ezeket a borzalmakat megrendezték.
Ha egy várban német őrség volt, azt biztos föladták. Így esett el Győr is. Ha
pedig vegyes volt magyarral, a németek elárulták. Így jutott török kézre Rudolf
alatt a magyar vérrel oly hősileg megvédett Eger.
Rudolf akkor már Prágában eszelőse lett a babonának. Bűvös tükrökből leste a
jövendőt, bűvészek és kuruzslók közt élt és aranycsináláson törte a fejét. A nemzet
panaszai persze nála süket fülekre találtak. Egyszer válaszolt és akkor is azt
mondta:
-- A magyarok csak szokásból panaszkodnak, hogy kevesebb adót kelljen
fizetniök.
Rudolf küldte Erdélybe a rettenetes Básta Györgyöt, aki a legborzalmasabb
rémuralmat hozta a népre. Ekkor árultak Nagyenyeden nyilvánosan emberhúst,
mert már a ló-, kutya-, macskahús is elfogyott. Ezt Básta maga is beismerte. Egy
mérő gabona 25 arany volt. A Felvidékre pedig ugyanilyen rendeltetéssel elküldte a
prágai udvar Belgiojoso Barbanio Jánost, akit Rudolf Felső Magyarország
főkapitányává nevezte ki. Ez a két emberbőrbe bujt vadállat leírhatatlan
borzalmakat végzett az osztrák császár nevében. És a magyaroknak ajkukon fagyott
a panasz, mert a prágai udvarban Rudolf tanácsosai ezt válaszolták a sérelmekre:
-- Ahány magyar van, mind kiirtjuk, mert ezelőtt is a németeké volt
Magyarország.
 A nemzet akkor már tisztán látta, hogy igazi ellenségét nem a törökben,
hanem a Habsburgokban kell keresnie. És a jövő ködéből már előbontakoztak
Bocskay, Rákóczi és Bethlen szabadságharcra hívó zászlai.
Az eszelős Rudolf őrjöngeni kezdett, mindenkit akasztani akart és a jó ég
tudja, minő borzalmakat szenvedtünk volna még el, ha Mátyás főherceg, aki maga
is uralomra vágyott, meg nem sokallja a nagybácsi prágai őrjöngéseit. Sereget
vezetett Prágába és Rudolfot lemondásra kényszerítette. Rudolf ugyan lehetett
eszelős, de hogy a Habsburg-politikát a magyar nemzet ellen elődeihez méltón
folytassa, ahhoz őrültségeiben is nagyon józan tudott lenni.
II. Mátyásban éppen úgy csalódtunk. Óriási lelkesedéssel koronáztuk meg
Pozsonyban. Ígért fűt-fát. Azután a török háborúra pénzt kérve, ugyanekkor
Ferdinánd stíriai főhercegnek ezt írta:
-- “A török háború tisztán ürügy . . . családunk fönntartása az első és a fő
ok . . .”
(Mert már akkor Bethlen Gábor javában vívta dicsőséges szabadságharcát a
Habsburgok ellen. Ez ellen kellett a pénz és a katona.)
Mátyás már az a meglapuló ravasz Habsburg volt, aki csak az alkalmat leste,
hogy hol árthat valahogy a nemzet jogos szabadságtörekvéseinek.
Jellemző, hogy a török követ titkon azt tanácsolta neki, -- bizonyára nagy
ravasz mosollyal --, hogy a magyar végvárakba helyeztessen mindenüttnémet
őrségeket, mert a magyarok kezdenek megbízhatatlanokká válni. A tanács igazi
célja nyilván az volt, hogy a török könnyebben el tudott bánni a német
várvédőkkel, akik hol feladták, hogy elárulták a várakat, hol jó pénzért, hol meg a
saját bőrük épsége áráért.
Mátyás azonban nagyon kapott a török tanácson. A Habsburg-mohóság, hogy
így németesítheti a magyart, egészen elvakította. A magyar várak német kézen!
Ekkor írta Albert öccsének, aki Belgium kormányzója volt, azt a jóformán
tanácskérő levelet, amelyben ezeket írta Mátyás . . . ama népszerű II. Mátyás a
magyarokról:
“A török kívánsága, hogy a magyar végekbe németek tétessenek igen
nagy fontosságú, kivált miután a magyarokra viszont sérelmes. Minél inkább
fontoljuk, ránk (a Habsburg-házra) isteni végzet, hogy a török maga kívánja
eltörölni a Bocskai idejében alkotott törvényeket és kikötéseket (a nemzeti
szabadság vívmányai voltak, amelyeket a török akkor hatalmával támogatott a
Habsburgokkal szemben), amiként akkor ellenünk (a Habsburgok ellen)most a
magyarok ellen nyilatkozik (íme nyílt bevallása, hogy a Habsburgi király és a
magyar nemzet érdeke két homlokegyenest ellenkező érdek), amit akkor tőle a
töröktől hosszú, bajos alkudozás által se lehetett kieszközölnünk, most a maga kára
dacára oly hévvel kívánja . . . a szép alkalmat nem kellene elhalasztani. Midőn a
pozsonyi országgyűlésen titkos tanácsosunk, Molarth János a németeknek a
végvárakba bocsájtása végett a magyarokkal oly hosszan s fáradalmasan alkudozott
(kapacitálni akarta őket a várak békés feladására), a magyarok sértő nyilatkozatok
közt azt követelték, hogy (ez esetben) a végvárak kulcsai és a kapitányi tisztség a
magyarok kezében maradjanak. Most e hálátlanságért (ennek nevezte az elnyomás
elleni védelmünket) és bizalmatlanságért (mennyi okunk volt rá) maga az ellenség
méltó büntetést szab reájuk, midőn tőlük nemcsak váraik védelmét, hanem kulcsait
és igazgatását is el akarja venni. (Tehát csak egy “méltó büntetés” a magyaroktól
elvenni még a saját váraikat is.)
Azután így folytatja a népszerű Mátyás, a kedves naiv Habsburg:
“Ha megfontoljuk, hogy Magyarország a mi magas házunk öröksége (tehát
egy örökölt jó nagy úri birtok, amely már az övék), ha meggondoljuk, hogy mily
ártalmas fondorlatokat szőnek arra a magyarok, hogy a szabad királyválasztást
megalapítsák (akkor még le se mondtunk róla, erőszakkal ültek ránk és e
legszentebb jogunk fenntartásáért való törekvésünket íme “ártalmas fondorlat”-nak
nevezték).
nem nyúlhatnak jobb eszközhöz, mint ha
németek által helyettesítjük a magyarokat,
e módon a gonoszokat is rendben tarthatjuk…
s Magyarországot magas házunk örökségében
annál könnyebben megtarthatjuk. . .”
 
Ezután a ravasz Habsburgi Mátyás leírja a következő őszinte vallomást:
“Ha továbbá a magyarok jelen állapotát tekintjük, úgy találjuk, hogy ők most
szegények és gyöngék (“captivam postea mendicam …”) a békéért sóvárgó
szomszédoktól nem várhatnak segélyt (az ő erőszakuk ellen) . . . emiatt félni tehát
nem lehet: így
akarnak, nem akarnak, kénytelenek paran-
csunkhoz simulni s engedelmeskedni…”
 
Most jön a szomorú sor:
Kivált miután egyrészről a töröktől, más-
részről tőlünk kellene tartaniok, ha valami
káros mozgalmat kezdenének.
(Tehát itt a nyílt bevallás, hogy a megkoronázott Habsburgi magyar király és
a török sem más, mint a magyar nemzet két egyforma ellensége,akik két
oldalról készek minden pillanatban nyakába zúdítani a pusztulást és a
végveszedelmet.)
 “Végre ezen rég várt s most kínálkozó alkalom a magyar
végvárakat németekkel rakhatni meg, egyszersmind eszközt is nyújt kezünkbe
Erdély megtartására és a Házunk ellen fondorkodók is biztosabban
megbüntethetnének. . .”
Az embernek végigborzong a háta!
És ez az ember volt még az összes Habsburgok közt a magyar nemzet
legnépszerűbb királya!...
*
II. Ferdinánd követte a trónon. Ő is Habsburg-ivadék tetőtől talpig.
Kénytelenségből hívta össze az első országgyűlést is Pozsonyban, mert nyíltan
bevallotta, hogy abszolutizmussal akar uralkodni. De pénz és katona kellett neki.
Semmi sérelmet nem orvosolt. A rendek elkeseredve mentek szét az
országgyűlésről.
Ferdinánd szenvedélyesen folytatta a protestánsok üldözését. Tűzzel-vassal
törekedett a katolizálásra (“deinde catholicam”) Habsburg szellemben. Zsarnoki
hajlamait a hős Bethlen Gábor és Rákóczi György diadalmas szabadságharcai
fékezték meg annyira, hogy nem írhatta még inkább tele hagyományos Habsburg-
borzalmakkal nemzetünk történetét.
A török hódoltság ekkor már nagy kerületre terjedt. Ferdinánd nyugodtan
tűrte, hogy a törökök ezrével fogdosták össze állandóan a magyarokat és véreinkkel
valóságos rabszolga-kereskedést űztek. Nőink legszebbjeit hurcolták el örökre, a
különféle háremekbe. A jobbsorsúak foglyok kiváltásáért az utolsó öt év alatt 200
ezer forint váltságdíjat fizettek ki. És ekkor “béke” volt a hazánkban a török és a
magyar király közt.
A végvárak, most már Mátyás németjeivel megrakva, csak a “magas házat”
védték, olyformán, hogy maguk is segítettek rabolni a töröknek.
Ferdinánd ezalatt jezsuitákkal vette körül magát és azon gondolkozott, hogy
mint lehetne kiirtani a protestáns magyarságot. Ez fájt egyedül a fejének.
Fia III. Ferdinánd ugyanaz lett, ami az apa. Még nála is jezsuitább volt.
Lippay kancellár Eszterházy nádorhoz írt levelében keserűen panaszkodik,
hogy III. Ferdinánd király még azt se engedte meg, hogy a török rablások ellen a
magyar vármegyék fegyverkezhessenek. Hátha megharagszik a török! Mert hogy
“béke” volt. “A német zsoldosok pedig magukat se tudják oltalmazni.”
Tehát nem hogy megvédett volna bennünket Ferdinánd a török csapásoktól,
hanem még magunkat is engedelemmel védhettük. Erre pedig egyszerűen nem
adott engedelmet.
Szürke, jelentéktelen, a magyar iránt ellenséges Habsburg volt.
4. rész.
 
A vastagajkú zsarnok
 
 
A négyszázados Habsburg-uralomnak épen a felében, 1657-ben, tehát a
tizenhat zsarnok király bűnkrónikájának közepén, sőt köztük épen a nyolcadik
megkoronázott magyar szent király személyében lép trónra az a szőrösszívű
szörnyeteg, aki valamennyi Habsburg között a legégbekiáltóbb, legeliszonyítóbb,
soha el nem felejthető és meg nem bocsátható borzalmas uralkodói bűntényekkel
telítette meg a magyar nemzet történetét.
I. Lipót méreteiben őrjöngőbb és kegyetlenebb zsarnok volt fölöttünk Nérónál
és Kaligulánál, mert azok ugyan kegyetlenkedtek a keresztényeken, de országaik
népére legféktelenebb tombolásaikban sem zúdítottak annyi bestiális kínzást,
szenvedést, olyan rémes, emberpusztító hóhéruralmat, mint aminőt Lipót mért az
ártatlan Magyarországra. A sátán nem találékonyabb, mint ő volt cinkosaival, az
erre irányuló eszközökben.
Amit ez az ember ellenünk vétett, az nem egy nemzet gyászteli történelmének,
de egy bűnügyi rémregénynek is sok volna. Kötetek kellenének a megírásához.
Csak néhány vonást adok róla . . .
Gazsága kezdődik a vasvári szégyenbékénél. Viperafogait itt mutatja ki
ellenünk először dicsőült III. Ferdinánd dicső fia. Szentgotthárdnál iszonyúan
megverjük a törököt. Már-már kitakarodnék . . . Erre hirtelen Vasváron békét köt
vele. A hátunk mögött. Ugyan ő is ünnepélyesen megesküdött a szent feszületre,
mint összes elődei, hogy az alkotmányt sértetlenül megtartja, mely kötelezi arra is,
hogy magyar ügyekben, béke és háború kérdéseiben a magyarok tanácsával
éljen. A kegyes, katolikus szent király, fütyült az esküjére, amint fütyült a szent
feszületre is, mely csak katolizálni volt jó, eszköz, jelszó, olyankor, ha az a
Habsburg érdekeket szolgálta. Fölparancsolt Bécsbe néhány magyar főurat és
azokkal közölte a már megtörtént békekötésnek az – álokait.
Soha még nemzet békekötés fölött oly siralmasan nem jajdult föl, mint most a
magyar. Nagyobb szerencsétlenséget jelentett nekünk száz vesztett csatánál. “A
nemzetet megfosztotta az egész keresztény világ készülő segélyétől – sírja el Teleki
Mihály – és ebbe rövidesen mindnyájunknak el kell vesznünk . . .”
E békében a már meggyöngült törököt bennhagyja az országban, átengedi
Budavárát és hozzá még nagy erős várakat, magyar megyéket (ahonnan kedvük
szerint tovább is kironthattak ölni, rabolni, gyújtogatni, pusztítani a népet), e
szerződésben tehát aláírásával ünnepélyesen megpecsételi a török uralmat
Magyarországon és húsz évre nyakába varrja ennek a szerencsétlen nemzetnek.
Akkora győzelem után! Hírünk, tudtunk nélkül. Akaratunk ellenére.
Felületesen szemlélve, azt hinnénk, hogy ez a szégyenbéke az ismert osztrák
hadvezéri tyúkagyvelők gyávasága és ostobasága volt. Dehogy az volt!
Az osztrák uralkodóház egy olyan pokoli agyafúrtsággal kieszelt célzatú
politikai műve, aminő mérhetetlen aljassággal a legromlottabb udvarok cselszövői
sem tudtak kieszelni egy politikai bűntényt, valamely nemzet romlására. Még
ellenséges ország emberietlen megbosszulására sem. Nem az ellen, amely fölött
épen ők uralkodtak. Ilyen becstelenségnek nincs példája a világtörténelemben.
A béke oka egyszerűen az volt, hogy I. Lipót galád jelszavát teljesítendő:
“Magyarországot rabbá és koldussá tenni”, hátunk mögött megegyezett a törökkel,
hogy ők ketten békésen osztozkodnak az országon. Minek harcolnának egymással
tovább? Mikor a zsákmány úgyis Magyarország! Az osztrákház halálos döfése volt
ez, hogy így rémuralomba kergessék az országot, leigázzák, koldussá tegyék és
amidőn teljesen elpusztult, kedvező szerencsével, alkalmas pillanatban
bekebelezzék az osztrák birodalomba! (A török remélhetőleg úgyse marad itt
örökké.)
Ez a munka szörnyűségesen meg is indult.
Tafferner, Lipót császár egyik jezsuitája nyíltan meg is mondta Rozsnyay
Dávid erélyi követnek:
-- “Istennek hála, valahára elveszitek ti magyarok, amit megérdemeltek; a
felséges osztrák háznak sok bajt szereztetek (sajnos, már az első Rudolffal is
megmentettük őket), de megfojtva, meggyengülve, ezután nem fogtok
gáncsoskodhatni és ne is várjátok tőlünk sorsotok enyhülését . . .”
Nem is vártuk!
Az országgyűlés elkeseredve oszlott szét. Az egész nemzet szívében gyűlölet
lángolt. Olyan hazafiak, mint Zrinyi Miklós a költő, emeltek szót a vasvári aljasság
ellen. De mert Lipót hóhérkézzel fojtott a nemzet torkára minden jajszót, amikor a
“sérelem” szóért is karóba húzás járt, a török és a német zsoldos pedig együtt irtotta
a magyart, a jeles hazafiak titkon szervezkedtek az ország megmentésére. Sok volt
akkor már a “kuruc”, aki csak jelszóra várt. Bocskay, Bethlen, Rákóczi Ferenc,
Zrinyi Péter horvát bán, Frangepán Ferenc, Tattenbach Erazmus stíriai gróf (aki a
stájer pórok fellázadását és Grác megszállását vállalta), csupa jelesek, nagyok és
még sok kiváló hazafi, kezdték az országban a kuruc felkelést szervezni. Zrinyinek
volt már mintegy nyolcezer főnyi serege. Ekkor az egész szervezkedést Erdődy
Miklós zágrábi püspök elárulja Bécsben.
-- “Álomnak látszanék” – lihegi elképedve vastag ajkán Lipót az éppen előtte
hajlongó spanyol követnek, de azután zsarnoki gőggel, szemeinek vad villanásával
folytatja, -- “De bízom Istenben (!), hogy megsegít és úgy az ujjaikra verek, hogy a
fejeik is legördüljenek.”
És ehhez Lipót elővette az osztrák udvar legelvetemültebb kétszínű játékát,
amelyből már dicső előde, V. László is nyújtott “hagyományos” ízelítőt. A
legcsábítóbb ígéretek, királyi kegy, jutalom, rang, cím, kitüntetés, bántatlanság,
minden szép, jó ígérgetésével felcsalogatták a beárult hazafiakat Bécsbe (itthon
lázadás tört volna ki és ki tudja minő eredménnyel) és a négy gyanútlan főurat, akik
közül Zrinyinek például Lobkowitz azt ígérte, hogy a király főkapitánnyá teszi,
kegyelméről biztosítja, maga is hozzátéve “szóval még nagy emberré teszem
Kegyelmedet”, amint Bécsben megjelentek, tüstént elfogatta őket, börtönbe
dobatta, egy Hocher nevű magyargyűlölő osztrák kancellár elnöklete alatt német
vérbírákkal azonnal halálra ítéltette és mind a négyet lenyakaztatta. Tudjuk, mily
irtózatos kegyetlenséggel. Az ítélete “kéz és fejvételre, jószág és
méltóságelvesztésre szólt”. Előbb a jobb kezüket levágják. Elirtóztak. Abele
Kristóf, Lipót udvari tanácsosa, így vigasztalta a siralomházban Zrinyit:
“A felség különös kegyelméből (minő megható kegyelem) csak fejét és jobb
kezét vágják le (csak!), habár gonoszsága válogatott kínzásokatérdemelt volna . . . “
Bár már akkor zsebében volt a Habsburg-féle “kegyelem” hogy Lipót – Isten
neki, irgalmas lesz és Jézus nevében – a jobb kezet, azt kegyelemmel elengedi. De
még kínozni akarta.
Ellenben Zrinyinek végig kellett nézni, amint Lipót hóhéra Frangepánt
lefejezi. A bakó “ügyetlen” volt. Először a vállára sújtott, sikoltva elbukott, újra a
tőkéhez hurcolták, három csapás kellett, míg feje elvált testétől.
Zrinyi eliszonyodva szólt rá:
-- Lelketlenség így elkínozni az embert. Végezze jobban kötelességét.
De őt is hasonlókép, több eltévesztett vágás után, nagy kínzások közt,
pallosával a földön csapkodva végezte ki. Nádasdyt és a steier grófot ugyanígy
végezték ki.
Lipót bosszúszomjának azonban ez nem volt elég. Ezután jött a “java”.
Ráküldte a “gyanús” országra borzalmas hóhérait. Először is elfogatta Zrinyi
ártatlan fiát, az “utolsó Zrinyit” is, aki egy penészes börtön mélyén, húsz évi
szenvedés után, őrülten halt meg. Meztelen testét jeltelen sírba dobták. (Így hálálta
meg a Habsburg-ház a szigetvári hős vértanú hűségét ártatlan dédunokájával
szemben.) Megindultak a tömeges elfogatások, kínzások, börtönözések,
kivégzések.
Ránk küldte I. Lipót azokat a borzalmas emlékű császári tábornokait, akik
kegyetlenebbek voltak a vérszomjas tigriseknél.
Cobb Farkast, ezt az emberbőrbe bujtatott vadállatot kinevezte “szatmári
kapitánnyá”. Minő banditagúny a nemzet ellen!
 Cobb Farkas valóságos vadászatot tartott a felkelésben “gyanúsakra”, a
szegény bujdosó kurucokra és főleg – a vagyonosokra, akiknek pénzeit
elrabolhatta. Kassa piacán például egyszerre hatvankét “gyanús” magyart
végeztetett ki. Ebből huszonkettőt karóba húzatott, a többit felnégyeltette,
felakasztatta, kilenc kiváló vitézt pedig lefejeztetett. Valóságos hóhérkiállítást
rendezett a különféle kivégzési nemekből. Árvaváralján ugyanígy naponta százával
végezte ki a szerencsétlen magyarokat. Az egész Felvidéken valóságos
istenítéleteket tartott a császár nevében. Ezután napirenden voltak a kínzások és
kivégzések mindenfajta nemei, amelyeket belerajzoltatott a címerébe is: akasztás,
kerékbetörés, lefejezés, karóba húzás, megfojtás, felnégyelés, szemkiszúrás,
nyelvkivágás, eleven elégetés, stb. . . Aki elszörnyedni mert fölötte, annak
vesszőzés és kaloda járta. . .
Mikor azonban Lipótnak adó kellett és Cobb vérengzései miatt már a
szolgalelkű meghunyászkodó országgyűlésben sem fojthatta el a nemzeti
felháborodás jajszavát, a “kedves Cobb”-ot visszahívta és a “királynak tett hű
szolgálataiért” hálálkodó császári leirattal, kitüntetésekkel és adományokkal
halmozta el. Milliókat rabolt össze magának ez a haramia, kivégzett áldozatainak
vagyonából.
Lipót csak egytől félt, hogy a török felbontja a vasvári békét. Mindent
elkövetett, hogy ezt a “jó viszony”-t megőrizze. Miatta ítéletnapig is
fosztogathatták volna Magyarországot, vállvetve ketten: az ő zsoldos seregei és a
török martalócok. Hiába biztatta a pápa is, hogy a török már meggyengült. De a
nyugtalan verő Kara Musztafa gondolt egyet és felrúgva a vasvári békét,
negyedmilliós török sereggel megindult Bécs ellen. És ekkor a jó bolond Habsburg-
szerencse megint csodát csinált. A tehetségtelen Lipót egyszer csak azt vette észre,
hogy akarata ellenére, Európa megmentője lett, a törököt visszaverték Bécsből,
azután kiverték Budáról. Megverték Mohácsnál, Zentán. Most már harcokban folyt
a vitéz magyar vér. Hipp-hopp, török uralom: volt nincs Magyarországon! Ekkor
előállt a gőgös Lipót és foghegyen a következőkép kezdett beszélni.
A pozsonyi országgyűlésen kijelentette, hogy most már alkotmány nélkül is ő
az úr, mert Magyarország hódított terület, amelyet bekebelezhet a többi országaiba,
de ő kegyelmes akar lenni ez “alávetett” országgal szemben. A föltétel azonban az,
hogy az ország mondjon le a “szabad királyválasztás” rögeszméjéről, törölje az
arany bulla ellenállási záradékát (ettől tartott egy forradalom sikere esetén)
és ismerjék el a Habsburgok fiágának örökösödését, még a spanyol ágra is.
Noha Buda alatt is és mindenütt elsősorban mi véreztünk. És míg a harcokban
véreztünk, azalatt a német zsoldos katonák sáskajárása pusztasággá tette népünk
földjeit, falvait. Nemrég jómódú parasztok félőrülten bolyongtak a földeken, a
füvet rágták. Divatba jött újra a paraj-evés, minden ürgét kiöntöttünk, felfaltuk a
kutyákat, macskákat, azután, mikor minden elfogyott, éhhalálban elpusztult
magyarok hullái díszítették az útszéleket, ahol a német zsoldosok diadalmas
elvonulásukat rendezték.
Ezzel fizettük meg Budát, a törökök kiverését, az ország felszabadulását.
És az arcátlan császár az örökösödési jog ránk erőszakolásával zsarolt meg
bennünket. Nyakunkba sózta a későbbi zsarnokokat.
Ez volt a zsarnok Lipót legelvetemültebb bűntette. De Buda elfoglalása után
nyomban újra ránk küldte az örökös szent király Cobb második kiadását, az újabb
emberbőrbe bujt vadállatot, Caraffa Antalt is, ezt a bestiális kalandort, aki “grófi”
címmel Lipót legkedvesebb császári tábornoka volt. A legvadabb és
legjellemtelenebb fenevad, túltett még Cobbon is. Ez a szörnyeteg mondta:
-- Ha tudnám, hogy ereim közt van egy csepp vér is, mely a magyarok iránti
kíméletre hajlamos, kész volnék kimetszeni és tűzre vetni.
Lipót, hogy vérbe fojtsa a nemzet lélegzetét és engedelmes rabszolga ország
legyünk, kinevezte a felső magyarországi hadak főparancsnokává. Mint ahogy I.
Ferenc József „kedves Haynau”-ját elnevezték az olaszok „bresciai hiénának”,
viszont Lipótnak ez az olaszból vedlett osztrák vadállata az „eperjesi hóhér” címet
kapta a történelemben. Érdemeket akart szerezni Lipót előtt és ráfeküdt a földig
tepert szegény magyarra. A vagyonosabb felvidéki urak ellen aljas vádakat koholt,
hogy Thökölyvel és Zrinyi Ilonával állanak összeköttetésben, elfogatta és
kegyetlenül kivégeztette őket. Eperjes piacán, szállása előtt állíttatta föl a vérpadot,
mely körül harminc zöldruhás hóhér és pribék “dolgozott”. 1687. március 6.-án
először négy előkelő eperjesi polgárt fejeztetett le, de előbb levágatta a jobb
kezeiket. Azután ismét hat, majd két előkelő városi tisztviselőt gyilkoltatott le ilyen
irtózatos módon. A kivégzettek vagyonát pedig egyszerűen elrabolta.
És I. Lipót ezekért az eperjesi borzalmakért, ezt a gyilkos, zsivány császári
haramiát gazdag jutalmakban részesítette, a “Nekem és Házamnak” teljesített
buzgó és hű szolgálataiért “tábornaggyá és titkos tanácsosává nevezte ki.”
Méltó “titkos tanácsos” volt!
Igazán zavarban lehet a történelem, hogy melyik volt köztük az undorítóbb
szörnyeteg, a “tanácsos”-e, vagy a császárja?
Jól mondta Gregoire püspök:
-- “A királyok olyanok az erkölcsi világban, mint a szörnyek a
természetben…”
I. Lipót valóban egy ilyen kiváló példányuk volt. Egy igazi példány a
Habsburgokból!
 
Az álarcos zsarnokok kora.
 
 Lipót rémuralma megérlelte hazánk földjén II. Rákóczi Ferenc legendás,
költői epizódokban gazdag szabadságharcát, aki örök példája marad annak, hogy
jellemes lelkekből, tiszta szívekből soha semmiféle agyafúrt nevelési teóriák és a
zsarnoki elnyomás legrafináltabb erőszaka sem bírja kiirtani a hazaszeretet égő
szent tűzét. Apró gyermek korában, mint a szabadság veszedelmes “farkaskölykét”
elhurcoltatta a bécsi udvarba, udvaroncok árgus-szeme őrizte fogságában, nehogy a
szabadság dalos madarává váljon arany kalitjában; nevelését az átkos emlékű
Kollonich bíbornokra bízta, aki lángoló gyűlölettel lövellte hazánkra a hírhedt
osztrák udvari jelszót: Magyarországot koldussá, rabbá, jezsuitává tenni, hogy
azután német tartománnyá süllyeszthessék. ezzel az osztrák jezsuitaszellemmel
telítették meg, bécsi német lett az anyanyelve, magyarul nem is tudott és mégis,
mikor ennek dacára a szabadság néhai dicsőült oroszlánjának fiáról elszivárgott az
első hír a bécsi Burgba, hogy “kezdenek kinőni a körmei”, nyomban elfogatta,
bilincsekbe verette és lelökette ugyanabba a rettenetes börtönbe, amelyből
nagyatyját, Zrinyi Pétert küldte a vérpadra. I. Lipót holtbizonyosan lefejeztette
volna II. Rákóczi Ferencet is, ha a Gondviselés közbe nem lép, hogy kinyissa
börtöne ajtaját, mint egykor szent Péterét és a bilincsből kardot varázsoljon
számára, amellyel azután bevéste nemzetünk történetébe minden népek legszebb
szabadságharcát.
Harsogott a kuruc tárogató. A hitszegő osztrák házat trónvesztettnek
nyilvánította az ónodi országgyűlés. Véres csaták nyomán elhangzott a jelszó:
-- Eb ura fakó! A zsarnok Habsburg nem királyunk . . . !
Azután a gyönyörűen indult drámai költeményt befejezte egy bús elégia a
majtényi síkon. Károlyi lerakta a kuruc fegyvereket.
Lipót akkor már hat éve porladt. Itt volt I. József (1705-1711), a zsarnoknak
jóval szelídebb arcot öltött fia. Bár a kuruc-szablyák a hidra fejét levágni nem
tudták, de alaposan megnyirbálták. Okulhatott belőle, mint I. Ferenc József. És
alkalmazkodott is. Felvette a “kegyes király” álarcát. Ám tegyünk valami ártatlan
flastromot azokra a bizonyos “nemzeti sérelmekre”. Jó, hát legyen országgyűlés,
alkotmány, nádor, magyar tanácsosok a király mellett Budán (hisz úgyse ott lakik,
Bécsben pedig a kutya se hallgat rájuk), hangzottak a kenetes frázisok, fellengős
ígéretek, királyi maszlagok, amelyek szédítik a jó magyart. Egyéb semmi!
A lényeg: a magyar nemzet sorsának intézése, az Bécs kezében maradt. És ez
volt a fő!
József alatt csupán a protestánsok véres, kegyetlen üldözése lankadt el. Izzott
a föld már az elkeseredéstől. Nem merte folytatni azt, amiben “dicsőült atyja”, I.
Lipót a kedves Cobbal és Caraffával oly elsőrendű hóhérmesternek bizonyult,
akikkel nemes versenyben húzatta vérpadra, máglyára, a bitó alá, rettenetes
gályarabságokba a protestánsokat, papjaikat kihurcolva házaikból és porrá égetve
templomaikat. Hisz ezek a vallásüldözések egész Európára kiterjesztették a
Habsburgok hóhéruralmának világraszóló borzalmait. Ismeretesek. Elég ez a
néhány sor róluk. . .
József nem érte meg a szatmári békét. Volt még egy emlékezésre méltó tette,
amelyet Horváth Mihály jegyez fel róla. Károlyi Sándort “ötvenezer pengő forint
adomány”-nyal jutalmazta meg a majdtényi fegyverletételért. Ez volt a szép nap
ára. Tehát hálás uralkodó volt. Ezt az összeget ugyan már öccse, Károly fizette ki a
fegyverlerakó kuruc vezérnek, mert József a szatmári béke küszöbén meghalt. De
megállapíthatjuk, hogy azon melegében mindjárt ő kezdte meg a Rákóczitól
elpártolt “dinasztia hű” magyarok jutalmazását, amiért cserbenhagyták a kuruc
zászlót. És ezzel ő vetette meg ágyát ama szégyenletes emlékű korszaknak, mikor
hazaárulókat, hóhérokat, Magyarország legalávalóbb ellenségeit jutalmazta véres
emlékű, becstelen munkájukért: a – magyar király! Persze már nem a Habsburg-
vagyonból. Sőt még az is gyarapodott a nemzeti vérdíjakból. Kezdődött ugyanis
szerteprédálása azoknak a mérhetetlen dús vagyonoknak, amelyeket a hazájukhoz
hű igaz hazafiak, szabadságharcunk elbukása után, száműzöttként idegenbe
menekülve, osztrák prédául itt hagytak. Rátették kezüket a “magyar királyság”
jogcímén. (Amellyel annyiszor visszaéltek a családi érdekek önző céljaiért.)
Az országgyűlést egy elnémított, megfizetett, görnyedten fejet hajtó, alázatos
császári lakájsereg hitvány gyülekezetévé aljasították. A kuruc ügy bukása és a
szatmári békekötés tragédiája egészen karjaikba dobta őket.
III. Károly (1711-1740), József öccse, Spanyolországból sietett közénk a trón
elfoglalására. Ott élt csecsemőkora óta. A testvéri köteléken kívül semmi egyéb
köze nem volt Magyarországhoz. A romlott, cselszövő spanyol udvarban szívta
magába az anyatejet és hozta el annak egész rothadt légkörét. Ezt iszonyúan meg is
keserültük. Amint megjött, a spanyol diplomácia kígyó sima ravaszságával
pislogott körül. Ügyeinkben való első tájékozatlanságában, jellemző óvatosságára
Horváth Mihály ama feljegyzése, hogy elöljáróban csak a rendek “többszöri
sürgetésére és a főurakkönyörgésére” erősítette meg a szatmári békét.
Mikor azonban felismerte, hogy abban aranytálcán szállítottuk családja
jármába a szabad Magyarországot, annál kegyesebb lett. E “kegy” a
legelvetemültebb iszonyatosságokkal gyalázta meg a magyar nemzetet.
A szánalmasan vergődő országgyűlés holmi csekélyke “engedményeket” kért.
Ő minden ígéret előtt kikötésekkel felelt. Az országgyűlés azt megadta.
A “kikötések” aztán spanyol ornátusban így festettek:
Az országgyűlés először is Cobbot és Caraffát, ezt a két legborzalmasabb
emlékű osztrák hóhért, Lipót vérszomjas magyarfaló fenevadjait – jól figyeljünk
ide és valahogy ne kapjunk agyszélhűdést – “cum ardenti favore” (hév
lelkesedéssel) . . . “Magyarország iránt teljesített honfiúi érdemeikért a magyar
haza fiaivá” fogadtatta. Honfiúsítottak!
Cobb..! Caraffa . . ! Eperjesért . . ! A vértanúkért . . . A mészárlásokért . . . Az
ország rettenetes kipusztításáért . . .
Óh, még nem vagyunk III. Károly “kegyeivel” készen. Cobb és Caraffa után
az így megtizedelt illusztris magyar hazafiak sorában következik a
legembertelenebb és legbrutálisabb osztrák-hóhér: Heister generális, azután a
hírhedt Kollonics, Salm, Sacher és Lipót véreskezű hóhérjainak egész sorozata.
Ezek valamennyien III. Károly által szentesített magyar törvényben, kenetes
szavakkal: “mint igaz és kétségtelen magyar honfiak honfiúsítattak . . .”
Hogy nem pirult el – még Károly is – szégyenében, mikor ezt aláírta. Szent
kézzel “szentesítette”. Így válik szent munkává a legbecstelenebb hazugság, a
legaljasabb istenkáromlás, a legelvetemültebb nemzetgyalázás egy király kezében.
De még ez az arculcsapás sem volt elég.
Most jön a Habsburg-alávalóságok koronája:
Míg az osztrák ház e véres emlékű hóhérai magyar honfiakká dicsőülnek,
ugyanakkor III. Károly az 1715-iki országgyűlési törvénycikkben kihirdetteti,
hogy II. Rákóczi Ferenc, Thököly Imre és mindazok a dicső magyarok, akik a
békével lezárult kuruc szabadságharc hősei voltak,“hazaárulóknak, lázadóknak és
felségárulóknak bélyegeztetnek meg és összes jószágaik elkoboztatnak”.
Ezután bekövetkezik végül az aljasságok aljassága.
A Habsburgi király ráteszi kezét a másfél milliárd értékű Rákóczi birtokokra
és az összes többi óriás értékű kuruc vagyonra.
És jön az osztozkodás. Az elmondottak után csak néhány hátborzongató példa,
így: az osztrák Salm generális megkapta a trencséni
uradalmakat,Trauston Regőcöt, Rindsmaul grófnő (szép szemeiért) a babocsai
uradalmat, Samberg gróf Szerencset, Schickingen Ónodot, Altenburg Ottó nevű
báró négy Rákóczi-uradalmat, Stahrenberg Hatvant és
Nagyoroszfalut, Schönborg Munkácsot és Szentmiklóst, L’Huillier (osztrák
tábornok) a csetneki és borsodi uradalmakat . . . és így tovább . . .
Egy kis nemzeti pirulni való is keveredik az osztozkodásba. Károlyi Sándor
majtényi szolgálatáért megkapta még a tarcali Barát, Nagy- és Kis-Deák szőlőket, a
tarcali kúriát, valamint birtokában hagyatott a szatmári fiskálitásnak és az erdődi
uradalomnak. Tehát eleget kapott. (Később még többet is hozott Majtény.)
Gróf Pálffy János pedig, a “nagy békeszerző”, megkapta a nagysárosi és makovicai
uradalmakat, a szatmári béke jutalmául. Egyelőre . . .
 
*
 
A pragmatica sanctio svindlije.
 
 
Ezután jött III. Károly egy nevezetes, történelmi okmányhamisítása. Kossuth
Lajos bebizonyítja iratai II. kötetében, hogy III. Károly a legcsalárdabb
szemfényvesztéssel csempészte be leányutódait Szent István trónjára egy
okmányhamisítás révén, amelynek köszönhetjük aztán a későbbi szenvedéseinket,
az értük kiontott vértengert és mindazt a szerencsétlenséget, mely uralmuk alatt
végre elvezetett Magyarország feldarabolásához.
III. Károlynak csak leánygyermekei voltak, József bátyja is fiúörökös nélkül
halt meg, tehát nehogy megszabaduljunk Habsburg-csemetéi uralkodásának
áldásaitól, a bécsi Burg tróntermében eljátszotta az ismert komédiát. Összecsődített
néhány hímvarrásos osztrák lakájt, akik a “tartományi rendek” címét viselték, fölült
trónjára, föltette a kalpagját és fölolvasott előttük egy írást. Ezután nyomban szét is
küldte őket. Mert ez az írás ezzel már törvény is lett. Beleszólásuk nem volt, csak
hálatelt alázattal tudomásul vehették. Ez a fölolvasott “Hausgesetz”, ez a családi
törvény, melyet a hírhedt . . . “pragmatica sanctio” néven ismerjünk.
Ebben a “Hausgesetz”-ben azt hirdette ki Ausztriának, hogy az esetben, ha fia
nem maradna, leányai fogják örökölni az osztrák trónt, amennyiben azok is
kihalnának – ne adja Isten --, úgy öröklési sorrend szerint: előbb “dicsőült” bátyja,
József leányai, azután szintén “dicsőült” nagybátyja I. Lipót leányai. Mert ezek
mind “dicsőültek” voltak. Még meg se úgy haltak, mint más közönséges
alattvalóik. Így lett Mária Terézia III. Károly örököse.
Hát az osztrák “Hausgesetz” ráparancsolhatta Ausztriára, hogy Mária Terézia
a trón örökösnője.
De Magyarország alkotmányos állam volt, ahol az országgyűlés határozata
nélkül ez a “Hausgesetz” közjogilag csak egy értéktelen papiros rongy, amely az
utolsó vándor cigányt se kötelezi.
Megnyugtathatom a történetszomjas olvasót, hogy Károlynak a magyar
országgyűléssel is ilyen könnyen ment a dolga. Csoda-e azoktól, akikkel Cobbékat
honmentőknek és a magyar szabadsághősöket hazaárulóknak sikerült
deklaráltatnia?
Az 1723. évi országgyűlés három törvénycikkben fogadta el Károly nőági
örökösödését, úgy ahogy Ausztriában megállapította. De még ennek a szolgalelkű
országgyűlésnek is mentségére siet Kossuth, mert kiemeli, hogy (talán hazafias
aggodalomból) olyan latin szöveggel iktatták törvénybe, amelynek nincs értelme.
Ami fő, ezt a szót: “pragmatica sanctio” egyáltalán nem is idézik benne. Mintha
célzatosan kerülték volna. Ezóta sem fordult elő ez a szó, egyetlen törvényünkben
sem, egészen 1867-ig, ami szintén fontos.
 Hormayr, a bécsi udvar titkos levéltárosa, mint a leghiteltérdemlőbb forrás
megállapítja, hogy III. Károly, a leánya trónöröklése érdekében hausgesetzet
hamisított. Elmondja Hormayr a “Hausgesetz” kijavításának históriáját is. Érdekes
az is, hogy a pragmatica sanctio, a bécsi udvar szerint 1713-ban kelt. Mária Terézia
pedig négy évvel később született, tehát a dátum is nyilvánvalóan hamis, mert nem
létező gyermeknek nem biztosíthatott Károly már négy év előtt trónöröklést, ha
csak Isteni jóslat nem jelentette meg néki előre Mária Teréziát. (Náluk ilyen
hazugság is lehetett.)
Legfontosabb ebben az okiratban Kossuthnak az a szenzációs históriai
megállapítása, hogy ez a pragmatica sanctio egy közönséges misztifikáció.
Egyáltalán nem létezik.
Ő felkutatott százezrekre menő könyvtárt, hogy legalább a szövegét
felfedezze, ha mindjárt csak Hormayr kivonatban is, de végül megállapította,
hogy nincs. Sem a bécsi udvar irattárában, sem sehol a világon. A pragmatica
sanctiót sem egyetlen történetíró, sem egyetlen magyar államférfi soha nem látta,
ezt az osztrák ház soha még a magyar törvényhozásnak sem mutatta be, mely ezt
elfogadta, de soha senki élő szem nem is látta. Nincs. Tehát mint Habsburg-családi
okirat egy nem létező, légből kapott koholmány.
Most következik azonban ennek az osztrákházi svindlinek a véres csapása
szerencsétlen országunkra.
1848-ban a bécsi kamarilla egy palotaforradalomban lelöki trónjáról V.
Ferdinándot és I. Ferenc Józsefet ülteti helyébe, hogy még holmi eskük se
feszélyezzék őket Magyarország leigázásában. Magyarországnak pedig megüzenik,
hogy mindaz, amit V. Ferdinánd az 1848-iki törvényekben szentesített, semmis,
azokat megadni joga nem volt, mert e törvények sértik a pragmatica sanctiót.
De még tovább mennek. I. Ferenc József Bécsben kihirdeti az 1849. márciusi
birodalmi alkotmányt, mely a pragmatica sanctio alapjánMagyarországot kitörli az
önálló államok sorából és Ausztria “Kronland”-jává teszi. 1860-ban megkapjuk az
októberi diplomát, majd 1861 februárjában a hírhedt Reichsrath-patenst, ezután
áprilisban összehívják az országgyűlést, (melyet a “legalkotmányosabbá” lett I.
Ferenc József épen a magyarok nyakassága miatt kénytelen eredménytelenül
hazakergetni) és az osztrák ház tartománnyá nyomorításunkat, minden zsarnoki
erőszakát a pragmatica sanctióból magyarázza.
A kiegyezés előtt, mikor a bécsi udvart a háborús kudarcok, az olasz-francia
fegyverek, Kossuth fáradhatatlan agitációi, az olasz-magyar légió, külső és belső
veszedelmek puhítják, előlépnek sorra-rendre jeles magyar államférfiak, kiváló
közjogászok, híres állambölcsek és magyarázzák a pragmatica sanctióból, hogy mit
jelent az Ausztriára, Magyarországra és az uralkodóházra. Semmi mást, mint amit
az 1723-iki törvény mond. Másról nem is lehet szó. Ez elfogadja a nőági
örökösödést azon elsőszülöttségi rendben, melyet az uralkodó az
(“elválaszthatatlanul és feloszthatatlanul együtt birtoklandó”) osztrák örökös
tartományokban megállapított. Továbbá, hogy ez legyen a magyar király is. (Persze
a törvényes formák közt.)
Ebben az Ausztriával való közösségünkről egy szó sincs.
Deák Ferenc 1861-ben még Kossuth Lajos evangéliumi igazságával
magyarázza az országgyűlésen, hogy a magyar nemzetnek nincs semmi más köze
Ausztriához, mint az, hogy a magyar és osztrák uralkodó személye egy.
Így szól Deák:
-- Magyarország szerződött az uralkodóházzal az örökösödés fölött és nem az
Ausztriával való valamely szorosabb kapcsolat (!) fölött.
(Minő szerencsétlen szó lett mégis ez a “kapcsolat”.)
És ezt mondja Deák:
“Magyarországnak magát Ausztria érdekeinek lekötni és önállóságáról
lemondani bizonyára szándéka nincs.”
És ugyanez a Deák fogja magát, hat év után kiegyezik I. Ferenc Józseffel és az
1867. évi XII. törvénycikkben beiktatja a következőket: “Azonkapcsolat, mely
Magyarország és Őfelsége osztrák tartományai közt jogilag fönnáll, az 1723-iki I.,
II., III. t-cikkek által elfogadott pragmatica sanctio-n alapszik.”
Tehát törvénybe iktatta, amit száznegyvennégy évig soha semmiféle
törvényben nem ismertünk. Lett már “kapcsolat” is, “pragmatica sanctio” is.
“Deák Ferenc ezzel lekötötte Magyarországot Ausztria érdekeinek
és lemondott önállóságáról. . . Hitet mernék tenni, hogy a pragmatica sanctiót azok
sem látták, akik jogalapnak elfogadták.
“Szegény Magyarország.”
Így bélyegezte meg Kossuth Lajos Deák Ferencet, akinek a nemzet ellen
elkövetett legnagyobb bűne volt, midőn az osztrák ház e történelmi hamisítványát
beengedte csempészni a magyar törvénybe, amit még III. Károly rabszolga-
parlamentje sem mert vállalni és száznegyvennégy éven át egyetlen magyar
törvényhozás sem iktatott be, még puszta idézetül se, soha, soha. . .
Deák elfogadta a “kapcsolat” veszedelmét egy “Hausgesetz” alapján, amelyet
magyar törvénnyé deklarált. A Habsburg-ház pedig görcsösen belekapaszkodott
ebbe a hamisítványba, ez alapon ragadva magához, mint egy vampír, összes
nemzeti erőinket, megfosztott bennünket független, önálló állami létünkről, a
“kapcsolatból” “közösséget” csinált, pénzügyünket, külügyi képviseletünket, összes
életérdekeinket, odaláncolta Ausztria jármához, belekapcsolt a német szövetség
hadigépezetébe, melynek keretében német nyelvű hadseregünkkel, osztrák
külképviselettel, osztrák pénzrendszerünkkel, valóban a nagy német szövetség
tartományaként tűntünk föl. Önálló külpolitikát nem űzhetvén, erőtlenül, vakon, a
német katonai hatalom érdekkörébe láncolva, midőn az harcba keveredett és
elbukott, a megsemmisülésbe rántotta Magyarországot.
Ma látjuk, hogy az 1867-iki kiegyezés árulás volt a nemzet ellen és romlásunk
legfőbb oka pedig a Habsburg-családi politika e bűnös, magyargyűlölő,
osztrákosító, önző kapzsisága.
Ezt tette III. Károly pragmatica sanctio-ja. Deák Ferenc ezért a honfiúsított
“Hausgesetz”-ért egy mosolyt, egy kézszorítást, majd egy halotti koszorút kapott
Erzsébet királynétól.
III. Károly a prezentált hamisítás első elfogadóinak sokkal gavallérosabban
fizetett.
Zuhogtak az újabb jutalmazások. Pálffy János grófnak megírt egy hálálkodó
levelet, mellékelte hozzá saját jól eltalált arcképét és még némi csekélységül neki
adományozta a Szentgyörgy, Modor, Bazin-ból álló leghatalmasabb uradalmak
egyikét. Nagy István alnádort, aki az alsótáblán a “Habsburgesetz” elfogadására az
indítványt megtette, szintén egy elkobozott nagy kurucbirtokkal ajándékozta meg.
Károlyi Sándor se menekült meg üres kézzel. Terjedelmes birtokaihoz
megkapta azt, ami még hozzá hiányzott, régi hő vágyának teljesüléseit,
agrófi rangot.
III. Károly ezután többé már nem is törődött velünk. Miután megszavazták
még neki az állandó hadiadót, az állandó hadsereget, felállították tetszésére az első
magyar sorezredeket német kommandó, osztrák generálisok alatt és így megvetette
első alapját a közös hadseregnek, nyugodtan meghalt, Érthető. Voltak már
örökösei, akik tovább nyomorítsák Magyarországot.
Mária Terézia (1740-1780) már Bécsben értesült, hogy örökösödési joga
annyira hajszálon lóg, mint aminő igazságos jogalapon a “Hausgesetz” készült. A
trónöröklésre több igényjogosult is jelentkezett. És már fegyverrel is jöttek. a bajor
és szász választófejedelem, a spanyol Bourbonok, a lengyel király (József leánya
volt a felesége), Savoya pedig Lombardiát, no és Nagy Frigyes Sziléziát követelte.
A bajor és a porosz király már jöttek. Bécs nyíltan a bajor fejedelem mellett
tüntetett. A Habsburg-dinasztia a megsemmisülés előtt állt. Felső-Ausztria, Stájer-,
Csehország elszakadni készült, csak Magyarország állt még a hűségben. Végső
kétségbeesésében lefutott a pozsonyi országgyűlésre. Fején a magyar koronával,
szomorúan, sápadtan, könnyezve a magyar rendek elé:
-- “Mindenkitől elhagyva, csak az ősi magyar erényben látjuk
menekülésünket!” – szavalta a trónról és többször zokogott.
Karján tartotta a kisded Józsefet, akivel még ugyan sok bajunk lesz. A kis
Józsika ugyanekkor hangos sírásra fakadt.
Ez annyira meghatotta a rendeket, hogy kirántották kardjaikat és elkiáltották a
sorsdöntő szállóigét:
 -- Vitam et sanguinem!” (Életünket és vérünket a mi királynőnkért. . .)
Egy verzió szerint Mária Terézia, aki nagyszerű művésznői érzékkel tervezte
ki e színpadias jelenetet, amellyel a romantikus kedélyű magyarokat lelkesülésre
bírta, még nagyobb hatás kedvéért a kisded ez emlékezetes sírását is mesterségesen
váltotta ki. (De sokba került nekünk.) Ő volt a kis trónörököse. Nem kellett több,
minthogy a magyarok ezt is sírni lássák. Érzelmes királynői végszava után titkon
megcsípte Józsika combját. És Józsika végszóra – sírt.
A magyarok pedig elérzékenyülve kiáltották el a “vitam”-ot, belekeveredtek
abba a véres örökösödési háborúba, mely átment a hétéves háborúba, vérezve a
Habsburgokért. Jó volt ismét a “kuruc”, világhírű lett a huszár, hős a sok magyar,
dicsőségeket aratott olyan lángeszű hadvezérrel szemben, mint Nagy Frigyes,
patakokban omlott a nemes magyar vér, ismét a Habsburgokért és mi másodszor is
megmentettük a Habsburg-dinasztiát.
A hála, igaz, nem maradt el.
Mária Terézia például mindjárt azon melegében annyira hálás volt, hogy még
ugyanazon az országgyűlésen, melyen a „Vitam et sanguinem” megmentésére
felharsant, az ekkor fölterjesztett sérelmeinkre egyszerűen fügét mutatott. Mikor azt
olvasta föl a királyné válaszában Péczy ítélőmester, hogy a nemzet kívánságai azért
nem teljesíthetők, mert sok pontban a “királyi jogokba” ütköznek, a rendek hangos
zúgásba és gúnyos hahotába törtek ki. Végül leverten szétoszlottak.
Ugyanekkor már Salzburg, Felső-Ausztria, Csehország örömrivalgva siettek
elsőként hódolni a bajor Károlynak, Mária Terézia halálos ellenségének.
Magyarország pedig felejtve kétszázéves szenvedéseit, mindazokat a cseh és
osztrák hóhérokat, akiket e „hűtlen” tartományokból küldtek a Habsburgok
nemzetünk sanyargatására, most, mikor tulajdon hóhéraik cserben hagyták ők
elmenekültek, hogy megmentsük velük szemben a dinasztiánkat.
Mária Terézia mégis gyanakvó maradt és a gonoszságig szívtelen tudott lenni.
Nem marad-e örökké a legrútabb jellemvonás életében, hogy mikor Rákóczi halála
után a szegény ártatlan Mikes Kelemen folyamodott a hazatérhetésért, (kinek ártott
volna ő már itt? az egész kuruc hadjáratban sem ártott, hisz tán egy legyet sem ütött
agyon) a jámbor Mikes folyamodványát elérzékenyülten eléje vitték, ő rideg
gőggel, bosszúsan ezt felelte:
-- Nec nominetur in nobis!” (Ne is említessék előttünk.)
Ezzel a száműzöttek hazatértét egy gőgös szívtelen szóval elintézte örökre. És
még voltak, akik e rideglelkű, kegyetlen Habsburg-nőt a fennkölt erényű nőként
magasztalták, aki ily szívtelen gyűlölettel tudta örök szenvedésre kárhoztatni a
szegény hazavágyó száműzötteket, akik itthon már legfeljebb csak ő érte véreztek
volna el. Egyébként a hízelgő macskák ravasz természete volt meg benne. Mikor
katona kellett neki, az öreg Pálfi nádort például azzal szédítette el, hogy hátas
paripát, díszkardot, gyűrűt küldött neki és sajátkezű levélben “Apám Pálfi”-nak
szólította. Persze, hogy lett megint katona. A magyarokkal újfajta Habsburg
eszközzel akart elbánni. Bécsbe édesgette, német copfra, ceppedlire, bécsi módira
és német szóra szoktatta őket. Egész megszervezett udvari gárdát tartott a vezető
magyarság mesterséges elnémetesítésére.
Magyarul egy szót se tudott. A magyar nemzetet épen úgy osztrák
tartománynak tekintette, mint I. Lipót. A magyar országgyűlést következetes
makacssággal sohasem nevezte “Reichstag”-nak, hanem mindig csak “Landtag”-
nak, vagyis célzatosan mindig csak tartományi gyűlésnek akarta elismerni, úgy,
hogy az ő révén ez később szokássá is lett az osztrák szójárásban.
Azután, hogy a nemzet megmentette trónját, “apám Pálfi”-nak már szépen
berozsdásodhatott a kardja, nem a jó bolondszívű öreg nádor, hanem a fiatal, csinos
daliák kellettek neki, mert már a harcok elültek, párduckacagányos vitézeket
szállíttatott az udvari pompákra, a festett udvari dámák mulattatására és akkor
egyszerre elfelejtette, hogy Magyarország is van, annak alkotmánya is van, az adó
magától csurgott, nem szorult a rendekre; a “vitam”. . . egy elfelejtett epizód lett és
ekkor a “hálás” királyné tizenhárom teljes évig össze sem hívta a magyar
országgyűlést.
Elhízott öreg osztrák nő lett belőle, aki utoljára már olyan kövér volt, hogy
kocsin vagy hordszéken szállították. Egy súlyos himlőbetegség az arcát is
elrútította. Nagy Frigyes, ez a kiválóan szellemes uralkodó nagyon sok adomát
gyártott és gyűjtött össze róla, amelyekhez a bécsi pletyka is hozzásegített, köztük
számos banalitás, a frivoltól a triviálisig és – bár a történetírók udvariaskodnak – a
magyar közhitből soha sem lehet kiirtani a róla elterjedt pikantériák hitelét. A
magyar közmondás azt tartja, hogy nem zörög a haraszt szél nélkül. A
hagyományok pedig mindig arra tanítanak, hogy bármily hihetetlennek látszanak is,
mindig van valami alapjuk. A szentté avatott Erzsébet legendájának csak úgy, mint
Mária Terézia históriáinak a bécsi Burg zárt falai között, mely annyi titkot temetett
el örökre magába a Habsburgok bukása után.
Mária Terézia vízkórban halt meg. Tizenhat gyermeket hagyott hátra. Halálos
ágyán “a magyar rendek kipróbált hűségébe” ajánlotta József fiát, aki egykor
Pozsonyban végszóra – sírt. De ekkor már nőttek az ő vércsekörmei is, amelyekkel
visszacsípni készült bennünket, olyképen, hogy most majd mi tanuljunk meg egy
kicsit sírni, -- az ő végszavára.
És sikerült is neki. Hálából a pozsonyi jelenetért! Sőt körmeit itt-ott még a
húsunkba is úgy belevágta, hogy nemcsak sírtunk, hanem még ordítottunk is
belé. . .
 
A kalapos király
 
II. József (1780-1790) a legkimagaslóbb tehetség a Habsburg-királyok
sorozatában. Köztük az egyetlen lángész. Kortársa Nagy Frigyesnek, akinek
udvarában egy Voltaire él. Ekkor telítik meg a világot modern forradalmi
eszméikkel a francia encyklopedisták. A népjogi elméletek első csírája kezd tért
hódítani. II. József szerelmes lesz a felvilágosult önkény népboldogító eszméibe.
De miért? Kitűnik. A felszínen így fest:
Egy zsarnok, aki a nemesekkel és főurakkal szemben uralkodói hatalmával az
elnyomott nép mellé kíván állni. Cselekszik is. A kiváltságosokkal szemben új rend
megteremtésébe fog. Sok ilyen rendelete lát napvilágot, amiért a legkiválóbb
Habsburg-uralkodóként magasztalják. Ez mind így van és mind igen dicséretes
dolog volt tőle. De egész nemzeti létünk szempontjából mérve azt látjuk, hogy
amennyire a legzseniálisabb Habsburgként jelentkezik, ép olyan arányban
igyekszik érvényre juttatni képességeit kizárólag arra, hogy e nagy reformátor
valamennyi Habsburg közt a leggonoszabb eszközökkel hajtsa végre családja
öröklött politikai hagyományát: Magyarország teljes megsemmisítését.
Türelmetlenebb Cobb és Caraffa akasztófáinál, Kollonics jezsuita katolicizmusánál.
Sőt, hogy a szabadság akkor szellemi képviselőinek kedvezzen, az előbbit
félreteszi, az utóbbit újból megnyirbálja, a jezsuitákat szétkergeti, a szerzetes
rendeket eltörli Magyarországon. Még a pápa is ijedten siet le hozzá, hogy
személyes tekintélyével valahogy mérsékelje nagy arányokban nekilendült vallási
reformjaiban. Ő továbbá a jobbágyat szereti, nála a népeknek kell boldogulni.
Valóban minden paraszt fazekában főjön a IV. Henrik kövér tyúkja. Azt mondja:
-- Kiveszem a nagy Mátyás királyt a nép szájából!
Még a legnagyobb magyar király népszerűségét is el akarta homályosítani. De
miért? Mindezt azért, hogy a nép őt dicsérje, amely persze akkor sem képviselhette
a magyar faji védelmet, mert hisz a nemzeti önállóságért vívott összes harcokat, az
egész politikai ellenállást a magyar nemesség szervezte és vezette Bécs ellen. A
népnek nem volt kezében a kezdeményezés módja. A nemesség pedig előjogaival
már egyre népszerűtlenebb lett előtte. Szembe akarta hát állítani őket.
Összeveszíteni a hatalmas nyers tömeget kisszámú szellemi vezetőivel. Ezzel kettős
célt érhet el. A “lázadásra” hajlamos magyar urak horgára többé nem akad vitéz jó
“kuruc”, akiket fölfegyverezzen, hogy a császári ház családi céljai ellen vezesse.
Ellenben épen a császár az a “nagy parasztboldogító”, akivel szemben fordítva, a
népnek csak egy ellensége van: a forradalmakat szító magyar nemes. A mindig
gyanús rebellis. Ehhez fog korát megelőző nagy koncepciójú népreformokba,
csupán azért, hogy általuk egy tollvonással kitörölhesse Magyarországot a
nemzetek sorából és végrehajtsa a családi hagyományt: Magyarországot
mindörökre beolvasztani az osztrák örökös tartományokba.
 A népboldogító üdvös eszmék pokoli eszközökké alacsonyulnak kezében.
Magyarország szemében ezzel nagyobb gonosztevővé, gyűlöletesebb zsarnokká
válik, mint volt I. Lipót. József már keverék vér. Személyében elsőnek ül trónra a
Habsburg-Lotaringiai uralkodóház.
Apja Lotaringiai Ferenc, később császár, akit Mária Terézia kedvéért
koronáztunk magyar királlyá. Félfrancia vér. Ferenc ügyeinkbe nem avatkozik bele,
legföljebb néha jóindulattal. A kormányzást a feleségére hagyja. Jó papucskirály,
kitűnő üzletember. Eszével sok vagyont szerez. József a tehetségét tőle örökölhette.
Hazánk elleni bűneit azonban típusosan anyja révén, a Habsburgoktól.
A hála is rá vall, amellyel anyja és egész császári házuk másodszori
megmentéséért velünk elbánt.
Amint trónra lépett, Magyarországot többé egyszerűen nem tekintette
nemzetnek. Alkotmányt nem ismert, az országgyűléseket eltörölte, hogy neki ne
fecsegjenek nemzetről és “sérelmek”-ről a fülébe. A vármegyéket nem létezőknek
jelentette ki, összes főispánjainkat hivatalvesztéseknek nyilvánította, e helyett tíz
kerületre osztotta az országot és azoknak kormányzására biztosait küldte ki, azzal a
paranccsal, hogy szervezzék teljesen osztrák mintára az országot. Az országban e
célból kötelezővé tette a német nyelv használatát. Mindezt egyetlen tollvonással,
rendeletek alakjában. A németesítést is jóakaratú nagy és bölcs reformátori álarccal
zúdította ránk, azzal a körmönfont Habsburg-rabulisztikával, hogy a magyaroknak
hivatalos nyelve úgyis a latin, persze szerinte azért, mert a magyar nyelv nem
elég fejlett, hogy azt használhassák, mivel pedig latinul a művelt nemzetek nem
beszélnek, egy világnyelv pedig olyan népnek okvetlen kell, amelynek semmiféle
fajrokona nincs, az tehát viszont meg egészen természetes, hogy nem lehet más,
mint a német. És tűzzel-vassal kezdett németesíteni. Mindezt rendeletekben intézte
el, egyetlen tollvonással. Még a “Hausgesetz”-ek alakjához is lusta volt. Egy írásos
parancsa volt számunkra a törvény, az alkotmány, az országgyűlés, a nemzeti
akarat, minden…
A nemzet véresen följajdult ez újszerű korbácsütésekre és igyekezett
ellenállni. “Azért is” magyarul beszélt, magyar ruhát öltött, kezdte művelni a
magyar nyelvet, megteremtette a magyar irodalom bölcsőjét és faji
életrevalóságának, nemzeti léte elpusztíthatatlanságának oly ragyogó példáit
nyújtotta, hogy ez mai szomorú napjainkban is vigaszul és lángoló például
szolgálhat.
Mikor a nemzet forradalmi lángolása a Burgig feljutott és József meghallotta,
hogy a magyarok egyszerűen nem is tekintik királynak, csak egy trónbitorló
“kalapos” zsarnoknak, mert meg sem koronáztatta magát, enélkül pedig senki sem
lehet törvényes király Magyarországon, ez érv épen kapóra jött. Arra is megfelelt
egy tollvonással. A magyar szent koronát egyszerűen Pozsonyból Bécsbe vitette és
ott a leglázítóbb atrocitást követte el a magyarok ezeréves szent nemzeti
szimbóluma ellen.
Mikor a szent korona a Burgba érkezett, felvitette magához, összehívta
lakájait, megmutatta nekik, azután egyenkint Mária-Terézia tükre elé állította őket,
a fejükbe nyomogatta a koronát és ujjával a tükörbe böködve, gúnyosan mondta
nekik?
-- Látjátok, a buta magyarok ezt az ósdi kalapot tartják “szent”-nek.
Azután mint „haszontalan bútordarabot” elrakatta az udvari múzeumba, letűnt
emlékül, a többi Habsburg-császári jelvények közé. El volt tökélve, hogy soha se
veszi onnan elő.
A „divide et impera” új Habsburg formája: a „paraszt” összeveszítése az
“úrral”; hogy belső forradalom támadjon, az ország ebben elgyöngüljön és
uralkodhasson a veszekedők fölött, jelen esetben olyképen, hogy Magyarországot
osztrák családi birtokká kebelezhesse be, meg is szült egy véres emlékű
forradalmat. József idézte föl politikájával a borzalmas emlékű első oláhlázadást.
Hora, Kloska és Krisán, akik hozzá jártak föl Bécsbe, a “császár” nevében azzal a
jelszóval, hogy a császár a népet akarja védeni az “urak” ellen, követték el a
kőrösfalvi, bródi borzalmakat, ahol a magyarokat elevenen eltemették,
kettéfűrészelték, nyársbahúzták, úri családokat iszonyú kínzások válogatott nemei
közt tömegével gyilkoltak le, porrá égettek egész falvakat. Így érte el azt, amit
Lipót Cobbal és Caraffával produkált.
József egyébként különcködő rendeleteivel sokszor a tobzódó eszelősség
színében tűnik föl. Mintha a lángész és a bolond valami különös keveréke lett
volna, amire az egyszerű magyar paraszti észjárás azt mondja, hogy az ilyen fejben
“egy kerékkel több forog”, de ami annál mérhetetlenül veszedelmesebb egy
nemzetre, ha az ilyen ember az örökösödés szent jogán, mint király zsarnokoskodik
fölötte és védtelenül kényszerül tűrni, hogy Isten kegyelméből jövőjét, egész
életsorát intézze.
Az ilyen példák érvelnek legdöntőbben az örökös királyság káros és
veszedelmes intézménye ellen, melyet József is alaposan segített lejáratni.
Hogy egy mutatót nyújtsunk József csavaros logikájáról, egyik rendeletében
például megtiltotta, hogy a halottakat koporsóban temessék el. ezentúl minden
halottat zsákba kell varrni és úgy tenni a földbe, mert akkor hamarabb elrothad és
nem terjeszthet járványt. A “pátens”-t, miután “törvény” volt, végre kellett volna
hajtani, de mert ebben az egész társadalom a halotti kegyelet durva megsértését
látta, valóságos forrongás tört ki, amelyhez csatlakozott még József legbensőbb
környezete is. Az egyházi és világi méltóságok erélyes közbenjárására, a sok
könyörgésre és a fenyegető ellenállásra végre – engedett. Bosszúsan visszavonta
ugyan rendeletét, de hogy mégis egy pofont adjon a “rebellisek”-nek, cinikus
gúnnyal így indokolá: “Visszavonom, de nem azért, mert nem volna jó és
szükséges, hanem mert az emberek még nem értek meg arra, hogy okos
törvényekkel ajándékozzam meg őket…”
Tíz évig csinálta ezt így József. Konok, zsarnoki dühvel akarta Magyarország
egész nemzeti létét összeroppantani, német bugyogóba öltöztetni és “Kronland”-dá
nyomorítani.
De ekkor Párizsban kitört a forradalom. Körülötte az osztrák ház összes
ellenségei fegyverkeztek. Csak a zavarok kitörését lesték. Magyarország pedig a
forradalom szélén állt. A magyar nemesek már a weimari herceget akarták
meghívni a trónra. Az osztrák hadsereg szétzilálva, súlyos veszteséget szenvedett a
töröktől. És a magyar forradalom a levegőben lógott. Ő pedig halálos ágyán feküdt.
Megrettent a dinasztia végromlásától. Belátta, hogy a családi hagyományt téves
politikával szolgálta. Visszavont mindent. Csak ezért! Nem azért, mert “megbánta”.
A magyarok miatt ugyan soha sem háborgott egy Habsburg-lelkiismeret sem.
Hanem mert a ránk emelt fegyver visszafelé készült elsülni. a családi tőr kétélűnek
bizonyult. Visszavonta. . . !
Aztán meghalt.
Öccse, II. Lipót (1790-1792) csak két évig uralkodott.
Nagy baj volt. Szepes megye már nyíltan pengette, hogy legjobb lesz
visszatérni az ősi szabad királyválasztás jogára. Pozsony megye pedig felírt, hogy a
“boldogult császár” kettétépte az örökösödési szerződést és az már nem is
kötelezhető a nemzetre. Levegőben lógott, hogy: nem kell Habsburg!
Lipót elővette a családi sémát, hogy mit mond a “hagyomány” ilyen esetre és
azt tette, amit I. József – Lipót után. Áradozott a dicsérő szó és a sok fényes ígéret a
“kedves, drága, szeretett magyarjaim”-ra. A magyar megint csak odaállt a bécsi
kötélnek.
A magyar koronát szállították Bécsből Budára. Leírhatatlan, micsoda tomboló
lelkesedéssel kísérték. Százezrek sírtak örömükben. Nagyváradon megállt
diadalútján. Te Deum, misék, prédikációk, bandériumok ünnepelték. Diadalkaput
emeltek, amelyen át elhozták és arra ezt írták: “Kíván ország ősi nagy Attilát.” Ezt
kívánták, nem Lipótot!
Két paraszt atyafi beszélget a diadalkapu alatt és nem tudja, miről van szó.
Megkérdi az egyik?
-- Ugyan minek örülnek most olyan nagyon az urak?
A másik igen természetes arccal feleli:
-- Azért, mert meghót a király!
Ilyen volt a hangulat.
Könyvem elején megírtam, hogy Lipót egyfelől ekkor már megkezdte a szerb
izgatást, hogy ráijesszen az “ősi Attiláért” sóvárgó magyarokra. A budai
országgyűlés be is gyulladt. Másfelől ugyanekkor szentesítette az 1790-iki
országgyűlési törvénycikket, mely így szólt:
Őfelsége elismeri és vallja, hogy Magyar-
ország szabad és független ország, mely
semmi más országtól nem függ, hanem
tulajdon önállásával és alkotmányával
bír, mely törvényesen megkoronázott
királya és utódai által is csak saját tör-
vényei és szokásai szerint, nem pedig
más tartományok módjára kormányzandó.
 
E törvénycikkről azt jegyzi föl Horváth Mihály keresetlen egyszerű szavakkal:
“E törvénycikk, mely legsúlyosabb a nemzet törvényei közt, bár megíratott,
szentesíttetett, de soha be nem tartatott.”
II. Lipót megesküdött rá egy fényes, díszes koronázási szertartás keretében,
sokat várt tőle a nemzet, de mielőtt csalódhatott volna, inkább meghalt. Így aztán ő
maga sem szegte meg.
De amit tőle várhattunk volna, az sejthető abból a felséges óhajból, mely az
erős magyarosodási mozgalmat a következő mérsékléssel igyekszik lehűteni:
“Az udvar nem örömest látná, ha azon élénk nemzeti szellem, mely elébb
magunkat is (már tudniillik a felséges osztrák családot) megragadnilátszék, folyton
ápoltatnék . . .”
Íme az emléke annak, hogy az idők kényszerétől a királyi trón sarokba
szorítva, mennyire színlelték csupán a magyart.
 
Az utolsók.
 
I. Ferenc (1792-1835) fülébe már a Marseillaise zeng, osztrák föld felé
csörögnek a francia fegyverek és a guillotine fűrészporos kosarába gurul XVI.
Lajos király véres feje, tehát magyar huszárdolmányban, kócsagtollas kalpagban ül
föl Pozsonyban a trónra és azt mondja: “soha sem fogom elválasztani a magam
sorsát a magyar nemzetétől.”
A pozsonyi országgyűlést már magyar szó nyitja meg.
Püföli Napóleon az osztrák sereget és hadonászó gesztusokkal szavalja ám I.
Ferenc, áradozó trónbeszédében a pozsonyi országgyűlésnek:
“Magyarok! Ti nekünk oly dicső, kedves nemzet . . . !”
Napóleon le is taszítja a német császári trónról, most már a kis Ausztriája
marad meg és fölveszi ennek a császári címét, hogy legalább “császár”
maradhasson, de hogy még ez a puszta cím is megmaradjon, hát menekül – a
magyarokhoz!
Napóleon itt terem, felhívja a magyarokat, rázzák le a hitszegő osztrák házat,
mely csak zsarnokokat és vérszopókat juttatott a magyar trónra, jöjjenek össze a
Rákos mezején és válasszanak magyar királyt. Ha ezt akkor Magyarország
megteszi, a felszabaduló Lengyelországgal összefogva, milyen más fordulatot vett
volna Napóleon orosz hadjárata, a szláv uralom kérdése, a történelem, a francia
hála, mai sorsunk és minden . . . .
E helyett a magyarok seregbeálltak, áldoztak vért, pénzt, adót, katonát
és harmadszor mentették meg a Habsburg-dinasztiát.
A hála?
Megkaptuk Thugutot, a három császár szent szövetségét, mely minden
alkotmány eltiprására összeesküdött, azután Metternichet, a bécsi politikát, mely a
hazai ipart, kereskedelmet elnyomta, Magyarország összes erőforrásait Ausztriába
csorgatta, behozta a névtelen följelentések, titkos kémkedések utálatos rendszerét. I
Ferenc pedig 1820-ban, mikor már Napóleontól tiszta volt a levegő és a magyar
huszároknak a csontjai is elporladtak érte, így szavalt Pesten, kevély gőggel, a
hajlongó magyaroknak:
“A világ eszelősködik, s mellékcélokból ábrándos alkotmányokat hajhász, nem
tudva mit kíván . . .”
Ferenc királyi biztosokkal kezdett dolgozni, az 1830-iki országgyűlés pedig
már siránkozott, hogy a “magyar ezredeknél csupa német tiszt van, akik a magyar
legénységgel méltatlanul bánnak”.
Törődtek is már vele!
Ferenc annyira utálta még azt a puszta szót is, hogy “alkotmány”, hogy arról
Kossuth, mint a bécsi udvari emlékiratokból hiteles adatot érdemesnek tart egy
jellemző epizódot feljegyezni: 1822 telén Ferenc császár makacs köhögésben
szenvedett és udvari orvosa: Stift báró azzal vigasztalta, hogy nem félti őt, mert
ismeri a császár constitutio-ját. (Németben kettősértelmű: nemcsak “állapot”,
hanem “alkotmány” is.) A császár rárivallt:
-- Sie Stift! dies Wort lassen sie mich nicht mehr hören… Ezt előttem többé ne
merje mondani. Ám mondja:”Dauerhafte Natur” vagy “gute Complexion”. De jó
konstitució, az nem lehet! Előttem ilyesmi nem létezik. És nem is lesz soha!
Kossuth hozzáteszi, hogy Ferenc ezzel a bizalmas kifakadásával csak családja
történetét mondta el. Vérükben van!
És Ferenc is elhozta ide a hóhért, ártalmatlan naiv magyar hazafiakra, akik a
francia forradalom demokratikus eszméiért lelkesedve, itthon szabadelvű tanok
fölött ábrándoztak. Eszük ágában sem volt lázítani, vagy Ferenc ellen valami
veszélyes forradalmat szítani. Hisz tömeg se lett volna hozzá. A nemzet épen
Ferenc császárért vérzett a Francia fegyverekkel szemben. A bécsi udvar mégis
rebelliseket szimatolt itthon, pribékjeivel kegyetlenül rájuk csapott, elküldte Pestre
hóhérait, tömegével tartóztatták le a legjelesebb magyarokat, szerte a hazában,
minden bizonyíték nélkül hozatták meg a leggyalázatosabb ítéleteket, ezer arannyal
fizették meg már előre ez ügyben teendő fáradalmaiért a hírhedt “ügyigazgatót”, a
börtönök megteltek rabbilincsbe vert magyarokkal és 1795-ben, Ferenc császár,
akiért ez a nemzet akkor a harctereken vérzett, habozás nélkül, nyugodtan írt aláhét
halálos ítéletet, amely Martinovics Ignácot és hat vértanú társát az osztrák bakó
bárdja alá küldte. A budai vérmezőn fejezték le őket iszonyú kegyetlenséggel,
súlyosbítva azzal, hogy egymás vértanúságát végig kellett nézniök, Martinovics
feje gördült le utolsónak. A jószágaikat pedig elkobozták . . .
Ez a hét vértanú Ferenc zsarnokságának véres emléke és örök időkre szóló
tanulsága minden idők magyarságának, hogy az osztrák ház akkor is hóhérral,
börtönnel, vérpaddal dolgozott Magyarországon, a császárja akkor is magyarokat
gyilkolt, mikor mi érte véreztünk a harcmezőkön, hogy hűségünkkel trónját és
dinasztiáját megmentsük.
Ezt kapta Ferenc császártól a “nekünk oly dicső kedves magyar nemzet”.
Egyéb semmit!
V. Ferdinánd (1830-1848) szegény jó szalmabáb király! Őt már a kamarilla
madzagján rángatták. Pojácája volt még Metternichnek is. Az volt a legnagyobb
boldogsága, ha kiszökhetett a Burg aranysujtásos lakájai közül Penzingbe, az ő
jószívű parasztjához, aki  vályogviskójában egy aranyért szalonnás gombócot adott
neki enni. Ez ízlett a legjobban neki. “Nem kell fácán” – sírta – “gombóc kell!” Ez
mind históriai tény. Ha nem engedték el, toporzékolt, verte a mellét, “mi vagyok
én, nem én vagyok Ausztria császára és Magyarország királya? A császár
parancsolja”. Ha ez se használt, kijelentette Metternichnek, hogy addig nem ír alá
semmi okiratot, míg akaratát nem teljesítik. Ez volt egyetlen fenyegetése, ami végül
mégis hatott. Metternichnek és a kamarillának sötét gazságaikhoz mégis csak
kellett az aláírása. És adtak érte – gombócot!
Mikor Kossuth Lajos István főherceggel megjelent a Burgban, kérni a nemzet
kívánságainak teljesítését, Ferenc Károly főherceg (Ferenc József apja) odavezette
őket a császárhoz és mialatt Kossuth beszélt, azt látja, hogy egyszer csak V.
Ferdinánd császár odasompolyog István főherceghez, kezeit kérőleg összeteszi
előtte és gyerekes együgyűséggel, elkezdi bécsies dialektusban siránkozni:
-- I pitt di’ nim mir meinen Thron nit! (Kérlek, ne vedd el tőlem a trónomat!)
Ennyire együgyű és hülye volt szegény, gonosz környezete már ekkor ilyen
mesékkel ijesztgette. Kossuth megírja, hogy mikor a bécsi nép a császár ablaka alatt
forrongott és felzúgott hozzá az éljen (“es lebe der Kaiser”), V. Ferdinánd nagyon
örült, egy vörös-fekete zászlót szorongatott a kezében, azzal futkált ablaktól-
ablakhoz, kilobogtatta a nép felé és torkaszakadtából kiáltozta:
-- Es lebe die Constitution! (Éljen az alkotmány!)
Az alkotmányt éltette, míg a fenséges családot a hideg rázta.
Ekkor történt, hogy Ferenc József apja Kossuthnak kezét nyújtotta, melegen
megszorította (Kossuth ugyanis megígérte, hogy lecsendesíti a forrongó bécsi
népet) és ezt mondta a főherceg:
-- “Az osztrák ház önnek örök hálára lesz kötelezve!”
Kossuth hatalmas beszédekben megnyugtatta a bécsi népet, majd a császárral
kikocsizott a városba és megéljeneztette a trónjáért remegő dinasztiát.
Kossuth szavának állt!
Megmentette a felfordulástól a Burgot.
Másfél év múlva háborúval fenyegették meg a török szultánt, ha Kossuth
Lajost ki nem adja, hogy felakaszthassák. Ezt “in effigie” (képletileg) meg is tették
ez újépület mögött. És pedig az a kamarilla, amelynek épen Károly Ferenc volt
egyik feje és tette a saját fia, I. Ferenc József nevében. Az a főherceg, aki “örök
hálát” fogadott Kossuth Lajosnak és a kezeit szorongatta, az osztrák bíróság által,
komoly szertartással, képletileg is bitófára húzatta. Ilyen volt az osztrák hála!
A szabadságharc eseményeit bővebben ismerjük, semhogy arról dióhéjban is
írnom kéne. Ugyanaz a Habsburg-recipe: a nemzetiségek fellázítása, esküszegések,
Magyarország fegyveres eltiprása, hóhér, börtön, akasztófa, erőszakos németesítés,
az ország bécsi járomba hajtása a legaljasabb és legborzalmasabb eszközökkel,
semmi másért, mint pusztán az osztrák családi érdekekért.
Végre V. Ferdinándot nyíltan félrelökték. Alkalmatlan lett már nekik az
egyszerű jó kis öreg, elküldték bukott rángatója: Metternich után. 1875-ben halt
meg, elfeledten, Prágában. . . Akkor már azt se tudták, hogy élt is valaha. . .
*
Tulajdonképpen V. Ferdinánd után Károly Ferencet, a “Mein Lieber Kossuth”
kegyes jóakaróját illette volna a trón. A kamarillának, a felszabadult földi pokol e
szörnyű szövetségének azonban, mely a Habsburg főhercegi család legszőrösebb
szívű szörnyetegeit egyesítette magában, ennek a császári bűnszövetségnek,
amelynél feketébblelkű koronás gonosztevőket a história legromlottabb udvarai
sem hagytak hátra a világ elnyomott nemzeteinek történetében, akik a véres emlékű
Lipót és a Habsburg-ház valamennyi eddig ránk uszított császári emberevőinél
kegyetlenebb vérszomjjal és eszközeikben a sátánt megszégyenítő agyafúrt
rafinériával tervezték meg a magyar nemzet elpusztítását és mindörökre bécsi
rabszolgabilincsbe verését . . .  , ennek a kamarillának volt Ferenc Károlynál egy
még hatalmasabb hidrafeje, a tervező, kigondoló, diktáló és valamennyi fölött
parancsoló elme: Zsófia főhercegnő, Károly Ferenc felesége, I. Ferenc József
édesanyja. Minő tévedése, vagy gúnyos, rút játéka a sorsnak: a leggyönyörűbb női
arc. Hódító szelíd tekintet, elbűvölő szemek, szerelmet lihegő, csábot kínáló, élvet
ígérő asszonyi fej. Egy mosolygó Medea. Habfehér pihegő keblen, brilliánskolliés
alabástrom nyakon a szerelmet kínáló Megaira. Rámosolyog Batthyány Lajos
miniszterelnökre. A mosolyával azt mondja:
-- De szép fekete szakállad van, deli magyar forradalmár! Hajh, a kurucok!
Sokat hallottam rólatok. Tetszel nekem! Úgy-e én is szép vagyok? Tetszem neked?
Nézd meg jól ezt a piros ajkamat . . .
Batthyány összerezzen. Pandora királynő rámosolyog. Ő a nemzeti ellenzék
vezére. Hány “nyakas kuruc”-ra mosolyogtak már itt “így” századokon át, ez
aranydíszes falak közt. Mit mondanának “erre” otthon? Arca gyenge pírba borul,
majd fehérre sápad. Az aszkéták komor merevségét ölti föl. És odafordul V.
Ferdinándhoz:
-- Bocsánat . . . felség! Én mint az ország miniszterelnöke, hivatalos ügyek
legalázatosabb fölterjesztésére jöttem ide . . .
-- No és?
-- Bocsánat . . . hölgyek jelenlétében nem tárgyalhatok . . . ! A szép Zsófia
összeszorítja a fogait. Felszisszen. Mosolyog . . . és ott marad.
Egy év múlva pedig Windischgraetzel elfogatja Pesten Batthyány Lajost. Az
osztrák vérbíróság hiénái is megállapítják, hogy annyira ártatlan, királyhű,
mindenáron békekereső és az alkotmányos állapothoz szigorúan ragaszkodó volt,
hogy csak három hónapra ítélik el. Mert elítélni el kell! Zsófia azonban
megsemmisítteti az ítéletet erre a vérbírák kötélhalálra ítélik Batthyány Lajost.
Nyakát börtönében átdöfi és így golyóhalállal hal meg a bitó alatt. Ezért kellett
Batthyány Lajosnak meghalnia. . .
Ez a gyönyörű telt arc, kacéran göndörülő hajfürtjeivel, mindig feltűnő mélyen
kivágott, áttetsző, lenge udvari kosztümjeiben, vakító vállait, alabástrom kebleit
mutogatva, így mosolygott Jellasicsra, ettől bódult meg Janku, ez tüzelte
Windischgraetzet, ez előtt hajlott földig a félszemű Schlick, majd elvesztve az
egész szeme világát és e szemeket gyönyörködtette magyar vérfürdővel Haynau a
legutálatosabb császári vadállat.
Zsófia főhercegnő, a kamarilla feje határozta el, hogy férje helyett
tizennyolcéves fiát ülteti a trónra. Ferenc Károlyt konok Habsburg-felfogása mellett
is valamelyest kötelezhette, vagy legalább feszélyezhette volna Kossuth-tal és a
forradalom vezéreivel folytatott egynémely eszmecseréje. Néhány kézfogás égette.
“Rovott” múltja volt. No és Zsófia mellett nem lehetett akarata. Korán kopaszodó,
magas, dudoros homlokú, biggyedt ajkú, hanyagul alákonyult vastag bajuszt viselő,
rendellenes, cseppet sem rokonszenves fej volt. Jámbor, pipogya férj, Offenbach
Menelaus-a, a gyönyörű, kacér, bajor szép Heléna mellett. Tekintélyesen kifejlődött
szarvakkal.
Ez a tény, de nem csoda. Egy akkori udvarhölgy svájci memoárjaiban megírja
a – köztudott – udvari titkot. Ferenc Károly már négy éve volt férje Zsófiának és
nem volt gyermekük. Nem is várhatták. Mert Ferenc Károlyról már ifjú korában
megállapították ennek a lehetetlenségét. A Habsburgi házasságoknál az ilyesmi
nem volt akadály, mert hisz azt az udvari és családi érdekek szabályozták. Az
azonban fontos volt, hogy örökös legyen.
Zsófia tetszésére volt tehát bízva, hogy az udvarnál hódoló lovagok közt
válasszon olyat, aki méltó egy császári főhercegnő szolgálatában magasabb udvari
tisztség betöltésére is, persze a családi tanács hozzájárulásával. Ekkor megegyeztek
egy svéd nemesben, aki csinos is volt, erőteljes és ami a fő egészséges.
Kiválasztották Wása Gusztávot, a híres férfiszépséget, aki soká élt a bécsi udvarnál,
mint Zsófia főhercegnő leginkább kitüntetett bizalmasa.
I. Ferenc József igen csinos ifjú lett. Később is szelíd, rokonszenvet keltő arc
volt, gömbölyű fej, sima, finom vonások, belőle minden Habsburg-típus hiányzott,
a hosszú, keskeny arc, a vastag, biggyedt ajk, melyet Ferenc Károly és leginkább
Albrech képviselt, azonkívül a hajlott, hosszú orr helyett, rövidebb, gömbölyded
orra volt.
Az ifjú uralkodóról azt is feljegyezte a memoár, hogy szerette a zenét, pezsgőt,
szűkebbkörű, zajos, víg estéket, fűszerezve asszonykacajjal. Egy kiváló egyetemi
tanárunk felfedezte róla azt a megrendítő hiteles adatot, mely V. László
analógiájaként fogja őt beállítani a magyar történelembe, hogy 1849. október 6.-án,
mikor Pesten az aradi vértanúkat kivégezték, ugyanazon éjjelen ő a Burgban
dáridót rendezett, olyat, aminőt a korhelyek körében “fekete misének” neveznek és
az abban résztvett hölgyek a társaság mulattatására teljesen ruha nélkül táncoltak.
Ezt a bált Grüne hadsegéd rendezte. Ezt tette az aradi vértanúk kivégzésének
éjjelén. Mikor egy egész ország sírt. És akiket az ő aláírása küldött a vesztőhelyre.
Ma már hitelesen tudott, hogy Haynau mégse merte, még az ő hiéna-
lelkiismeretére se venni, hogy a borzalmas kivégzéseket egészen saját felelősségére
hajtsa végre. Fedezni akarta magát a császár aláírásával. Az utolsó órákban küldte
futárját lóhalálban Bécsbe a halálos ítéletekkel. A futár éjjel érkezett meg a Burgba.
Grűne hadsegéd azt jelentette, hogy a császár alszik. Nem merte fölkelteni. A futár
azonban erélyesen sürgette. Követelőzött, hogy keltsék föl a császárt, mert erre
szigorú parancsa van Haynautól. A hadsegéd később mégis fölkeltette. Végignézte
a rettenetes okiratot, amelyből végtől végig “halál . . . halál és halál” feketéllett rá,
azután tollat fogott és egyenként, gondolkozás nélkül aláírta. Ezután ismét
nyugodtan elaludt. Az aradi vértanúk kivégzése tehát I. Ferenc József személyes
bűne volt.
 Ma már az elvetemült hiperlojalitás nem írja aljas hízelgésből, egy ordóért,
egy királyi palást kedvéért a hóhérok bőrére. A királyi történethamisítók csúf kora
lejárt. Az aradi vértanúk vére a Habsburg-paláston szárad.
I. Ferenc Józsefnek ezekért az irtózatos, kegyetlen történelmi gyilkosságokért,
a “kedves Hajnau” hóhérmunkájáért a sors sok fátumszerű csapását meg kellett
érnie saját családja életében. Mintha a Végzet akart volna fizetni érte. Miksa
öccsétől egész Ferenc Ferdinándig számoltuk itthon: “egy. . . kettő . . .
Tizenegy . . . Nincs még tizenhárom”. Fiát és saját feleségét is gyilkos kéz szúrta le
mellőle. Ártatlanul.
Ezt a nemzeti érzést most már nincs miért tagadni.
Az iszonyú hóhérmunkát követte a nemzet rettenetes elnyomása. Ferenc
József nem elégedett meg a sok ezer és ezer magyar vértanúval, hóhérait követték
az átkos emlékű pribékek: Bach és sintérei, az osztrák zsandár, a cseh beamter, a
bécsi spicli, a császári cenzorok. Az elnyomás oly irtózatos volt, hogy egy kalap
mellé tűzött tollért börtön járt. Ferenc József cenzúrája a magyar újságírókat
bebörtönöztette, ha például csak ilyen szókat írtak cikkeik közé: “alkotmány”,
“huszár”, “király”, “szabadság”, “haza”, már börtönbe hurcolták. A lázítási,
felségsértési perek napirenden voltak. A börtönök örökké tele hazafiakkal. A
Hunyadi operában eltiltották a “Meghalt a cselszövő” éneklését és mi ehelyett a
“hetes-nyolcast” énekeltük a magyar pincék mélyén. Tizennyolc évig csinálta ezt
így Ferenc József. Az osztrák bíróságokkal egész komoly szertartással “in effigie”
bitófára akasztatta az ország külföldre menekült jeleseit. Ebből látjuk, mi sors várt
volna rájuk és mennyivel több vértanúnk volna.
De tovább már ő se bírta. Úgy járt, mint a többi zsarnok. Ausztriába nem bírt
beolvasztani bennünket.
Dinasztiája ellen pedig félelmes ellenségek fegyverkeztek. Kellett újra a
magyar pénz, magyar adó, magyar búza, magyar vér, hogy negyedszer mentse meg
a dinasztiát. Most se rajta múlt, hanem a saját négyszázados bűnein.
Belefanyalodott, hogy Deák Ferenc tálcán szervírozza neki az elalkudott
Magyarországot.
Beolvasztani nem sikerült, de összeforrasztotta Ausztriával. A lényeg azért
megvolt. Nyugodtan halhatott meg, azzal az őszinte, benső, titkos ellenszenvvel a
magyarok iránt, amit anyjától örökölt, hogy osztrák-Magyarországot hagyott hátra.
Kár, hogy nem lehet felkelteni őket Zsófiával és Deák Ferenccel együtt.
Hol van Feltámadás? Először várnám türelmetlenül a jöttödet!
*
 
Károly királyról, azokon kívül, amiket szemléltünk, tudjuk, hogy Ferenc
Ferdinánd nevelése volt, az ő szellemét és hagyományát örökölte és ebben a jelben
akart fölöttünk uralkodni. Ferenc Ferdinánd pedig igen becsületes nyíltsággal utált
bennünket. Többre becsült egy cseh klarinétost, mint a Habsburgokért felzúgó
budavári szentmisék összes zenéjét. Nem is hallgatta meg soha. Ezt tette Károly is.
Két év alatt tíz napig se volt nálunk. végül pedig oda akart adnia a cseheknek.
Jellemzésül ide vetítek egy epizódot, amelyet egy harctérről jött tiszt beszélt
el. Trónörökös korában a galíciai állóharcok alatt magyar rohamot akart látni.
Fegyvercsend volt. A szemben kígyózó orosz lövészárokban tízszeres erővel
megszállott ellenség állt. A cseh parancsnok majd megőrült a boldogságtól, hogy
Őfensége valamit egyáltalán kegyeskedik óhajtani tőle. Már mellén érezte az összes
érmeket az összes kardokkal.
-- Rohamot?
Az a legkevesebb! Egy pillantás elég ehhez ő szent fenségének. a cseh
parancsnok kikergetett egy színmagyar dunántúli ezredet, neki, a
gépfegyvererdővel megtömött orosz lövészároknak. Minden ok nélkül.
Állóharcban, puskacsendben, bevehetetlen orosz állásnak. Csak azért, mert
“Őfelsége rohamot akart látni.” A magyar bravúr megtette a magáét.
Hatszázkilencvenhárom magyar halottja volt ennek a bravúrnak.
Őfensége távcsövön nézte. Mint egy szép nagygyakorlatot.
Nagyon tetszett neki.
A cseh parancsnok elégülten dörgölte a kezeit és kövérre puffadt a
boldogságtól.
Ez a szellem lengett négy éven át a monarchia összes véres csatamezői fölött. .
.
És ezek a bűnök ásták meg a sírjukat.
Azt hisszük mindörökre.
*
 
Kis tanulmányom legtökéletesebb befezéséül ide iktatom a magyar nemzet
ihletett prófétájának egy jóslatát, mely úgy nyilal bele minden magyar ember
szívébe, mintha Isten szava harsogott volna le az ég felhői közül hatvan év előtt,
mint ahogy a Messiásnak szólt, midőn a Jordán vízében elnyerte a szent erőt a világ
megváltására.
Csakhogy az bibliai legenda.
Ez pedig átélt való!
És mi süketek voltunk!
*
 
 Kossuth Lajos 1859-ben Londonban él. Igyekszik felrázni lánglelkével az
egész művelt világot rab nemzete megváltására, az ősi,
független,királyválasztó Magyarország felszabadítására.
Jósika Miklós, egyik jeles száműzött fegyvertársa akkor azt a sziszifuszi
munkát végzi, hogy a magyar nemzet ügyét szerte a világ sajtójában igazságosan
ismerteti. Mert a bécsi udvar gyalázatos perfid rágalmakkal, az udvaroknál lézengő
hazug diplomatái erőszakával, pénzzel presszióval, tagadással, ferdítéssel,
hazudozással minden gaztettét, szent erénnyé magasztalja és a véres tetemeiben
heverő magyar nemzet jajszavát a világ nyelvein a Habsburgoknak zengő
dicshimnusszá fordítja.
Kossuth ekkor levelezget Jósikával. Iratai II. kötetének 92. lapján találunk
csak egy szerény, jelentéktelen levélkét, aminőket ő tehetségének kifogyhatatlan
lángkévéjéből ezrével szórt szét nyomtalanul, mint az izzó napkitörések egy kis
játszi sugarát.
Kossuth ekkor  -- odavetve – megírja, mi vár a magyar nemzetre, ha még
egyszer, törvényes formák közt, koronázott Habsburg-király uralma alá kerülne
Magyarország.
Megírja Kossuth 1859-ben, hogy mit jelentett erre a szerencsétlen nemzetre
az, mikor Deák Ferenc 1867-ben Magyarországot elszállította I. Ferenc Józsefnek.
Halljuk a prófétai jóslatot és  . . . imádkozzunk magyarok!
*
 
Kossuth Lajos Jósika Miklósnak.
                                                                                                                               
London, 1859. december 20.
(Levélkivonat.)
 
“… Te nem tartozol azok közé, akik az osztrák ház történelmének
tanulságát elfelejtik, s ezzel hazánkat egy újabb megcsalattatásba s vele
végromlásba sodorni elég gondtalanok . . . akik elfelejtik . . . 1849-et s a nemzet
ünnepélyes akaratnyilvánításával szentesített függetlenségi nyilatkozatot
megtagadni akarnád. . . “
(Az 1849. április 14.-én hozott határozat a Habsburg-dinasztia száműzetését és
a magyar trónról mindörökre való kirekesztését mondta ki.)
“…E térnek elhagyása végtelenül veszélyes is volna. E tért elhagyva, a
magyarnak nincs többé alapja, melyen állást vegyen: levegőben fog állani, szelek
játéka lesz, kapkodva, mint a vízbefúló, minden lengő szalmaszálhoz. s hová fogják
e szelek hajtani?
Előttem, a dolog igen világos. Ha
 a magyar magát engedményekkel még-
egyszer meghallja kérlelni – úgy értem,
hogy lekenyerezni, hogy botor kutya-
hűséggel a tőle való szabadulás helyett
ismét ő mentse meg sanyargatóját – ha,
mondom, az osztrák-háztól még egyszer
meghagyja kérlelni, ismét meg fog csalatni,
e csalás folytán
ismét lesz forradalom Magyaror-
szágon, de az többé nem lesz magyar,
mert a magát megkérlelni hagyott magyar
resignálván (lemondásba, önmegtaga-
dásba esvén)… szláv irányba fogja azt
vezetni, hazánk Lengyelország sorsára
jut s a magyar csak lakos lesz honában
de nem nemzet.
Ez borzasztó jóslat, de jóslat. Én
alig merek már arról gondolkozni: mi
lesz a jövendő, oly irtózatos pontossággal
teljesedik, amit mondok. aki irataimat
olvasta azon idő óta, midőn 1843-ban
megírtam, hogy Széchenyi meg fog őrülni
tavaly megtartott beszédemig, melyekre
a tények oly gyorsan elkövetkeztek: meg-
fogja érteni, miért borzadok a jövőtől.
Nem kell olvasni a csillagokban . . . csak
a történelem ismerete kell …. és egy kis
józan logika… Igen, ez lesz a jövendő,
ha a magyar lemond… a függetlenségi
alapról…
Ezt jósolja meg Kossuth Lajos hatvan év előtt.
Az égből harsogott le ránk e szavak a magyarok Mózesének ajkáról…
És amidőn letettük a fegyvert és négyszázados bűnei után letaszítottuk Szent
István trónjáról ezt a zsarnok uralkodó-házat, mely bennünket családi érdekeiért, az
osztrák-germán uralomért 1914-ben a világ legvéresebb háborújába hurcolt…
igen… úgyszólván német láncon hurcolt oda, … az ellenség előtt lerakott magyar
fegyverekre, a Hunyadiak uralmának dicső színhelyén, ama négyszázados várfalak
alatt, amelyek egykor színről-színre látták, hogy e fegyverek erejével Európa
tisztelte és félte a magyart, a Habsburgok elnyomó uralmától, ujra Belgráddá
visszahódított Nándorfehérvárott, legműveltebb ellenségünknek, ez volt hozzánk az
első szava:
-- Miért nem tartottak önök Rákóczival és Kossuth-tal?
Ezt mondta D’Esperay tábornok. Így ismerték a magyar nemzetet… Sajnos,
csak Kossuth Lajosig ismerték.
A világ e szemrehányó kérdésére csak egyetlen egy ember felelhetne meg:
Deák Ferenc. De Deák Ferenc meghalt. Már csak a történelem teheti felelőssé.
Mi ártatlanok vagyunk.
De a magunk részéről megfeleltünk 1918 novemberével. Mindent jóvátettünk.
Ledöntöttük trónjáról a dinasztiát. Életünket nem fertőzi meg többé bűneivel.
Szabad levegőt szíva nézünk reményteljesebb jövő elé és megépítjük Kossuth Lajos
országát, az ő igéivel, mert ennek a nemzetnek 1867 után is ő volt a szentje, a
Habsburgot csak tűrtük, alkuszokra is talált itt ugyan, de a magyar népmilliók lelke
sohasem alkudott meg vele!
Nézzen a magyar szívekbe az egész világ, a közszellem sírja ezt ki belőle.
Legyőztük a sátánt, most már hagyjanak bennünket élni. Mert minden
ellenünk tört népnél több szent, nagy jogunk van élni. Ezer éves jogunk van élni!
*
 
És befejezésül még ide iktatom Wekerle Sándornak, az utolsó Habsburg utolsó
miniszterelnökének a magyar nemzet közvéleménye számára tett egy őszinte
nyilatkozatát, amelyből kitetszik, hogy kitől szabadultunk meg a zsarnokok ez
utolsó sarjában.
Ezt vallja Wekerle:
-- Sajnos, most utólag már megmondhatom, hogy Károly ex-király nem volt
őszinte. Tisza Istvánt megkérte, hogy menjen le a délszlávokkal tárgyalni s a
hátunk mögött pedig ugyanakkor megbízta Korosetzet, csinálja meg ellenünk a
jugoszláv államot. Oly nagy volt ennek a Korosetznek befolyása a volt uralkodóra,
hogy az ex-király minden vele kötött megállapodásomat
visszamondta Korosetznek, úgy, hogy ez nyomban megkezdhette az
aknamunkát ellenem. Gyakran megtörtént, hogy ha figyelmeztettem a királyt előbbi
ígéreteire, ő erre már nem emlékezett vissza. Nem is tudják, hogy hányszor
mondtam le. Nem háromszor, sokkal többször, de hivatalosan csak ez a szám lett
publikálva. Két ízben futárt is küldött utánam, hogy csak maradjak. Utoljára már
semmi szín alatt sem maradtam volna. Én különben megmondtam a királynak,
hogy a vesztébe rohan. Felség, még a trónját is el fogja veszíteni, ha így folytatja –
mondtam neki nem egyszer, de ő nem hallgatott reám. Pedig mindent meg lehetett
volna menteni,legfeljebb Boszniát kellett volna feláldozni.
 -- Tudom, -- folytatta Wekerle – hogy azt is nekem róják fel bűnül, hogy nem
hoztuk haza a magyar katonaságot, pedig hányszor interveniáltam ebben az
ügyben. Utoljára október 2.-án tett nekem ünnepélyes ígéretet a volt király, hogy
még aznap hazarendeli a magyar katonaságot a veszélyeztetett határok védelmére.
De hát ez nem történt meg.
-- A csehek csak Károly alatt, nyilván az udvar titkos biztatására jöttek
követelni magyar megyéket. Nem az entente, hanem Bécs volt az ő titkos
reménységük. Mindezeket az intrikákat csak később, utólag tudtam meg.
Megvannak a titkos jelentések. Bizonyítani nem tudom, hogy az én becsületes
törekvéseimet, mint hiusította meg a bécsi titkos kéz.
---
 
 
 
ADDENDUM
 
Egyed Attila Perjel
 
A Habsburgokról
 
A Habsburg-család egy cél felé tör, Ottó vezetésével, aki nekünk, magyaroknak
udvarol.  Emigrációs újságjaink lihegve kapkodnak – el kell ismerjük – jól megírt,
vagy valaki mással jól megíratott cikkeiért.  Ez alatt kedves öccse, Róbert, osztrák
főherceg a kanadai szlovákság Világ Kongresszusán, 1972, júniusában,
Torontóban, mint arra meghívott előadó, olyan megállapításokat tett, amelyek igen
kellemetlenül érintették a Kongresszuson megjelent magyar részvevőket.  (Erről
annak idején a torontói Magyar Élet is beszámolt 1974. feb. 16-i számában, cikkíró
Dr. Nagy György, miután a Kongresszus jelentése könyv alakban megjelent.) 
Habsburg Róbert biztos, hogy a volt uralkodóház szemszögéből adta elő szlovák
hallgatóságának szánt mondanivalóját, amiben igen kevés megértést mutatott a
magyarok történelmi szerepével kapcsolatban, az elmúlt századok folyamán. 
Óvatosan ügyelt arra, hogy ne a magyar nemzetet magát, hanem a „magyar
oligarchiát” tegye felelőssé azért, hogy a Habsburg-ház szerinte liberalizáló, más
nemzetiségek jogait védő (s ez nagyon igaz!) intézkedései nem érvényesülhettek. 
Egész előadásán végig futott az a régi bécsi politikai felfogás, mely minket,
magyarokat, mint örök rebelliseket tekintett és kezelt Mohácstól, az I. Világháború
végéig.  Szemérmesen elhallgatta, hogy azok a bűnös oligarchák, mind a
Habsburgok kegyeiből lettek oligarchák (nagy többségükben nem is voltak magyar
származásúak!) és minden cselekedetük Bécsből volt irányítva.
            A török időkkel kapcsolatban a főherceg azt a merész kijelentést tette, hogy
a mohácsi vésztől a karlovici békéig (1526-1697), amikor az ország három részre
szakadt:
            „A magyar királyság a valóságban Szlovák királyság volt!” 
            A magyar nemzeti felkelésekkel kapcsolatban Róbert élesen elítéli
Bocskayt, Thökölyt és II. Rákóczi Ferencet, de szóval sem említi Básta, Caraffa és
a többi császári generálisok terrorral összekötött rabló gazdálkodásait
Magyarországon, amelyek a felkeléseket kiváltották. 
            Most térjünk át a Ház fejére, Ottóra. Mint magyar – mert annak vallja magát
--   úgy az 1848-49-es, mint az 1956-os nemzeti felkeléstforradalomnak (még
szép tőle, hogy nem ellenforradalomnak nevezi.
            Mindkét megmozdulás a magyar nép szabadságáért, függetlenségének
visszaszerzéséért történt, tehát az magyar szemmel nézve nem forradalom
hanem szabadságharc, nemzeti felkelés!
            A továbbiakban többek között ezt mondotta: „Bűnös dolog egy népet
megfosztani történelmi tudatától!”  És ezeket 1982. októberében, New Yorkban
elhangzott beszédében mondotta.
            Ez roppant érdekes kijelentés volt, mert igen csekély – szocialista –
változtatással azt a történelmet tanítják ma Magyarországon, amit a „Habsburgok
kényszerítettek rá a magyar közoktatásra”, az 1848-49-es szabadságharc – és
nem forradalom letörése, vérbefojtása után, mikor – neki – kedves és
mintaképül szolgáló nagybácsikája, Ferenc József a „magyar tudomány”
legfelsőbb vezetőjévé Budenz, Hunsdorfer, Faber és Goldzitzer professzor
urakat nevezte ki.    
            Ha Ő tényleg magyarrá vált volna – ami ugyebár lehetetlen --, mert azon
kívül, hogy magyar nyelvet kitűnően megtanulta, egyáltalán nem takargatott
szándékkal, semmiféle vérségi kapcsolat sem fűzi a magyar néphez – akkor ezt
kellett, mert illet volna mondania:  „Bűnös dolog egy népet megfosztani
történelmi tudatától és ezt tette az én Családom 400 éven keresztül!  Cseheket,
osztrákokat és egyéb más magyartól teljesen idegen és éppen ezért nekik teljesen
megbízható, áltudós szélhámosokkal rakták meg a Magyar Tudományos
Akadémiát, akik – dicső Családom parancsára – elterjesztették az egész világon és
az iskolai oktatás segítségével, a magyar néppel is elhitették, hogy őseik egy
Európát felforgató, műveletlen csürhe voltak.  Ez a közel hetven évig tartó
Habsburg propaganda segítette elő és tette lehetővé Magyarország és a magyar nép
teljes tönkretételét.  És azt, hogy mint egy ötmillió magyar őslakost kényére-
kedvére kiszolgáltattak, Magyarország ősi területére beszivárgókból megalakított
utódállamoknak.  Ezt én, mint egy Habsburg, ki felelősnek érzi magát elődei
magyar pusztító cselekményeiért, csak úgy tudom, ha nem is teljesen, de részben
javítani, hogy élére állok – ha elfogadnak – teljes nemzetközi tekintélyemmel
azoknak az áldozatos magyaroknak, akik őstörténelmi kutatásaikkal vissza akarják
adni a magyar nép önbizalmát, történelmi és nemzeti tudatát.  Felkészültségemmel
én teszem nevetségessé és lehetetlenné azokat, akik elődeim – idejét múlt –
tudományos műemlőin nevelkedve, magyar származásuk ellenére is ellenségei a
magyar feltámadásnak.”
            De ilyet egy Habsburg nem tehet.  Nem tagadhatja meg magyar faló
elődeit!  Csak diszkrét utalásokkal kábíthatja el – a várható címek – rangok
reményében a reá még feltekintőket, elrejtve valódi szándékait. 
           
*          *            *
 
Friedrich Klára:  Kőbe vésték, fába rótták . . .c. könyvében (98 old.) írja: 
 
„Csák Mátyus várainak legtöbbjét és más gyönyörű felvidéki
erődítményeinket a magyar gyűlölő, elmebeteg Habsburg Lipót (1640-1705)
felrobbantatta, azzal az indokolással, hogy a török be ne fészkelhesse magát.  Ezek
között voltak olyanok, amelyek mellett a csodált és a világ örökség részévé
nyilvánított Loire menti kastélyok idomtalan kőhalmaznak tűnnek.  Nem
feledhetjük azt a pusztítást, amelyet idegenek követtek el nemzeti értékeinkben.”
 
 
(Megjegyzés Botos Lászlótól: Ezen nemzeti értékeinkért jóvátétel igényel
állhatnánk elő a Habsburgokkal szemben.)