G. K.

CHESTERTON

BROWN ATYA
BOTRÁNYA
 A mű eredeti címe:

G. K. Chesterton: The Scandal of Father Brown.

A kötet először 1929-ben jelent meg, a Cassell Kiadónál.

Fordította: Péter Ágnes

A fordítást az eredetivel egybevetette és a szöveget gondozta:
Selyem Zoltán

© Hungarian edition: Új Ember, Budapest, 2008

 I

BROWN ATYA BOTRÁNYA

Brown atya kalandjainak elbeszélésekor nem hallgathatjuk el,

hogy egy alkalommal kínos botrányba keveredett. Még mindig
sokan vélik úgy, s valószínűleg hívei közt is akadnak ilyenek, hogy
az ügyből kifolyólag folt esett a derék pap becsületén. Mexikóban
történt az eset, egy egzotikus és − mint később kiderült −
meglehetősen kétes hírű útmenti fogadóban, s némelyek szerint
az atya ez alkalommal a benne megbújó romantikus hajlamnak és
az emberi gyarlóság iránti megértésnek engedve olyan akciókba
sodródott, melyek megsértették az erkölcsi normákat. Az ügy
önmagában roppant hétköznapi történet, és az egészben az eset
hétköznapisága a legmeglepőbb.

Trója pusztulása Szép Helénával indult; ez a dicstelen történet

Hypatia Potter szépségével kezdődik. Az amerikaiaknak megvan az
a fantasztikus képességük, melyet az európaiak nem mindig
értékelnek, hogy alulról építenek fel intézményeket, mintegy az
egyszerű állampolgárok kezdeményezése nyomán. Mint minden jó
dolognak, ennek is megvan a maga előnye, például − amint azt
többek között Mr. Wells [Herbert George Wells (1866-1946),
elsősorban fantasztikus regényeiről ismert angol író. Nyíltan
védelmezte a szocialista nézeteket, sok műve tartalmaz szociális és
politikai jellegű utalásokat.] is megállapította hogy az Amerikai
Egyesült Államokban bárki közintézménnyé válhat anélkül, hogy
egyszersmind hivatalos intézmény volna. Még ha nem is egy
filmsztárról vagy egy Gibson-lány [A Gibson-lány a gyönyörű és
független, eszményi amerikai nő képi megjelenítése, amely Charles
Dana Gibson (1867-1944) amerikai illusztrátor tollából született a
XX. század fordulóján.] eredetijéről van szó, ha egy ifjú hölgy szép
és szellemes, igen könnyen lehet belőle koronázatlan királynő. Azon
szerencsések avagy szerencsétlenek közé, akik szépségük
kisugárzásával a közvélemény figyelmének fókuszába kerültek,
tartozott egy bizonyos Hypatia Hard is, aki abból a kezdeti állapotból,
hogy a helyi lapok társasági rovatában halmozták el ömlengő
bókokkal, odáig jutott el, hogy valódi újságírók kezdték interjúkért
ostromolni. Elbűvölő mosollyal nyilatkozott háborúról és békéről,
hazaszeretetről, szesztilalomról, törzsfejlődésről és a Bibliáról. E
nyilatkozatok nyilvánvalóan távol estek népszerűsége valódi
forrásától, amelyet azonban nehéz lett volna megjelölni. Maga a
szépség és egy gazdag apuka nem ritka jelenség ebben az
országban, úgyhogy Hypatia Hardból valami rejtélyes vonzerő is
sugározhatott, amely megbabonázta a sajtó könnyen elkalandozó
tekintetét. Rajongói közül szinte senki sem látta testi valójában, vagy
akár remélhette, hogy valaha is láthatja, olyan meg, aki bármiféle
kézzelfogható hasznot húzhatott volna a papa vagyonából, biztosan
egy sem akadt. Hypatia egyszerűen romantikus ideállá nőtt az
emberek szemében, mítoszok istennőinek modern megtestesítőjévé,
s e bűvereje folytán lett főszereplője utóbb annak a botránnyá
dagadt, viharos románcnak, amely sokak véleménye szerint
olyannyira megtépázta Brown atya és mások jó hírét.

Az amerikai humor által könnyfacsaróként emlegetett társasági

rovatvezetők egy szép napon − romantikus felindulással avagy
néma belenyugvással − kénytelenek voltak tudomásul venni, hogy
Hypatia házasságra lépett egy Potter nevű jóravaló és tiszteletre
méltó üzletemberrel. Kezdték úgy érezni, hogy immáron Mrs.
Potterként kell emlegetniük, de maga Potter nemigen tarthatott
többre igényt, mint hogy Mrs. Potter férjeként szerepeljen a
nyilvánosság előtt.

És akkor következett be a nagy botrány, mely Hypatia barátait és

ellenségeit a legvérmesebb reményeiket is túlszárnyaló mértékben
megdöbbentette. Neve összefonódott (micsoda kifejezés!) egy
Mexikóban élő ismert irodalmi figuráéval, aki állampolgárságát
tekintve amerikai volt, vérmes természetét illetően viszont nagyon is
latin-amerikai. Sajnálatos módon az úriember bűnei vetekedtek a
hölgy erényeivel, amennyiben ezek is, azok is egy jól megírt szerep
belső logikájából fakadtak. A botrány hőse nem kisebb személyiség
volt, mint a híres avagy hírhedt költő, Rudel Romanes, aki széles
körű népszerűségnek örvendett annál az egyszerű oknál fogva, hogy
műveit a közkönyvtárak kitiltották, az erkölcsrendészet pedig
elkoboztatta őket. Akárhogy is, Hypatia tiszta és gyengéd csillaga
együttállásba került a költő üstökösével. Romanes ugyanis
üstököshöz volt hasonlatos, lévén bozontos és heves; előbbi az
arcképein, utóbbi a költészetében nyilvánult meg. És pusztító is volt:
az üstökös csóváján válások sorakoztak, amiben egyesek
kiemelkedő szerelmi sikerének, mások sorozatos férji kudarcainak
bizonyítékát látták. Hypatia nehéz helyzetbe került; ugyancsak
megvan a hátulütője, ha valaki életének legintimebb eseményeit
kénytelen a nagy nyilvánosság előtt bonyolítani, mintha csak egy
áruházi kirakatban szürcsölgetné a teáját. Az interjúk kétes értelmű
kijelentéseket közöltek tőle a szerelemről mint az önmegvalósítás
legmagasztosabb formájáról. A pogányok ujjongtak. A
könnyfacsarók céhe romantikus sajnálkozásának adott hangot, sőt
egyesek merészen a Maud Müllerről szóló költeményt [John
Greenleaf Whittier (1807-1892) 1856-ban írt versében egy gyönyörű
lány, Maud Müller aratás közben találkozik egy helyi bíróval.
Mindkettőt elbűvöli a másik látványa: a bíró elképzeli magát a
lánnyal békésen elő földművesként; a lány pedig a bíró melletti
gazdagságról ábrándozik. Gondolataikat azonban nem mondják ki, a
bíró továbbmegy, és később mindketten valaki mással házasodnak
össze. De mindketten életük végéig őrzik e találkozás emlékét.]
idézték, amely szerint „nincs búsabb szó a föld felett: »Lehetett
volna, mégse lett.«„ Mr. Agar P. Rock pedig, akiben szent és kegyes
gyűlölet lobogott a könnyfacsarók iránt, kijelentette, hogy ez esetben
teljesen egyetért Bret Harte-nak [Francis Bret Harte (1836-1902)
amerikai író, költő; az ő nevéhez fűződik a vadnyugat témájának
felfedezése az amerikai irodalomban.] a vershez fűzött
kiegészítésével: „Még búsabb, s halljuk is hetente: »Meglett, de
bárcsak mégse lenne!«„
Mr. Rock ugyanis őszinte és tántoríthatatlan hittel vallotta, hogy igen
sok mindennek, ami van, nem volna szabad lennie. Ez a bátor és
becsületes férfiú a Minneapolis Meteor című lap belső
munkatársaként izzó gyűlölettel ostorozott minden olyan
megnyilvánulást, amely a nemzet elfajulását előlegezte. Talán kissé
túlságosan belelovalta magát a méltatlankodásba, de
felháborodásának kiindulópontja az az egészséges ellenérzés volt,
melyet a modern sajtó és pletykaéhség keltett benne azáltal, hogy
az jót és rosszat hanyagul eggyé maszatolt. Elítélő véleményének
első ízben akkor adott hangot, amikor a romantikus dicsfény ellen
protestált, melyet a bérgyilkosok és a gengszterek köré szőttek.
Erőteljes indulatai arra a talán elhamarkodott következtetésre
ragadták, hogy minden gengszter digó (ahogy az amerikaiak a latin-
amerikaiakat és az egyéb latin népeket csúfolják), és hogy minden
digó gengszter. De előítéletei, ha kissé provinciálisak voltak is,
frissítőén hatottak e siralmasan férfiatlan hősimádat korában, amikor
a hivatásos gyilkos is divatbálvány lehetett, ha a riporterek
meggyőzték a közönséget, hogy mosolya ellenállhatatlan, és
szmokingja kifogástalanul áll rajta. Mindenesetre előítéletei nem
kevésbé fortyognak Mr. Rockban, amikor történetünk kezdetét veszi,
hisz most valóban a digók földjét tapodja; épp indulatosan kaptat fel
egy hegyre, nem messze a mexikói határtól, egy fehérre meszelt,
díszpálmákkal körbeültetett fogadó irányába, ahol a hírek szerint
Potterék laknak, s ahol a titokzatos Hypatia tartja mostanság az
udvarát. Agar Rock, már csak ránézésre is, tökéletes megtestesítője
volt a puritán szellemiségnek, mégpedig inkább a XVII. századi
férfias puritánoknak, mint puhább és kifinomultabb modorú XX.
századi utódaiknak. Ha valaki azt mondta volna neki, hogy régimódi
fekete kalapja, komor képe és kovakeménységű arcvonásai sötét
árnyat vetnek a pálmák és kúszónövények e napfényes világára,
igen elégedett lett volna. Tekintetében mindenre kiterjedő gyanakvás
izzott, ahogy a tájat fürkészte maga körül. Amint lehetett, fel is
keltette figyelmét fenn, a hegygerincen két alak a szubtrópusi
naplemente fényével a háta mögött. Olyan kimerevedett testtartással
álltak ott, hogy még egy kevésbé gyanakvó szempár is gyanút fogott
volna láttukon.
A két férfi közül az egyik önmagában is feltűnő jelenség volt.
Pontosan ott állt, ahol az út hirtelen fordult a völgy felett, mintha
ösztönösen igazodna a táj jellegéhez vagy valami szoborcsoport
kompozíciós törvényéhez. Alakját hosszú, fekete köpeny burkolta
be, amilyenben Byront volt szokás ábrázolni, s arca a köpeny felett
szintén a költő sötét, impozáns vonásaira emlékeztetett. Homlokát
ugyanolyan göndör fúrtok keretezték, és ívelt orrcimpáiból ugyanaz a
gőgös megvetés áradt a világ felé, mint hajdanán a költő egész
lényéből. Egyik kezében hosszú, hegyes bot volt, afféle hegymászó
alkalmatosság, amely szúrós végével úgy hatott, mintha dárda
volna. A másik figura komikus ellentéte volt emennek, s épp egy
ernyőt emelt magasba, vadonatúj, összetekert példányt, távolról sem
olyat, mint például Brown atya elmaradhatatlan esernyője. Ez
vaskos, tömzsi, szakállas férfi volt, pedánsan öltözött ember, aki
olyan benyomást keltett, mint, mondjuk, egy hivatalnok, amint éppen
üdülni indul, de a prózai ernyőt úgy tartotta a kezében felemelve és
fenyegetően, mintha szúrni készülne vele/ A magasabb alak erre
hirtelen felemelte botját, hogy kivédje a támadást, de erre váratlanul
az egész jelenet mosolyogtató fordulatot vett, minthogy az esernyő
hirtelen magától kinyílt, s tulajdonosa szinte teljesen eltűnt mögötte,
a byroni hős pedig mintha egy groteszk pajzsba készült volna
beledöfni dárdáját. De mielőtt az elérte volna az ernyőpajzsot,
félúton megállt, a köpönyeges visszahúzta a hegyes végű botot,
türelmét vesztve hátat fordított a köpcösnek, és határozott léptekkel
megindult lefelé a lejtőn. Erre a másik gondosan összetekerte
esernyőjét, és az ellenkező irányba, a fogadó felé vette útját. Mr.
Rock egy szót sem hallott a vitából, amely nyilván megelőzte ezt a
néhány másodpercig tartó komikus összecsapást, most
mindenesetre ő is megindult az alacsony, szakállas figura nyomában
a szálló irányába, s közben meghányta-vetette magában a dolgokat.
Pillanatok alatt arra a következtetésre jutott, hogy az egyik férfi
romantikus köpenye, színpadias, impresszív vonásai és a másik
energikus, támadó fellépése pontosan alátámasztják feltételezését,
amelynek bizonyítása végett érkezett. Biztos volt benne, hogy már
néven is nevezheti a két fura figurát, vagyis hogy Romanest és
Pottert látta a hegygerincen.
Ahogy beért a fogadó oszlopos tornácára, feltevését egy csapásra
igazolva látta: hallotta ugyanis, hogy odabenn a szakállas emelt
hangon utasítást ad valakinek. Nyilván az igazgatóval vagy
valamelyik alkalmazottal beszélt, Rocknak mindenesetre épp eleget
sikerült elcsípnie, hogy megértse, a férfi figyelmezteti a
személyzetet, hogy egy veszedelmes, mindenre elszánt alak
ólálkodik a fogadó környékén.

− Ha már bejelentkezett − mondta válaszul a köpcös valami halk

ellenvetésre −, jól tennék, ha nem engednék vissza. A rendőrségnek
már rég a nyomában kellene lennie, én mindenesetre nem tűröm,
hogy tovább molesztálja a hölgyet.

Rock komoran, némán és egyre szilárdabb meggyőződéssel fülelt,

majd bement, átsurrant az előcsarnokon, és odalépett az egyik
beugróban a recepciós pulthoz, ahol a vendégkönyv feküdt. Amikor
az utolsó oldalra lapozott, látta, hogy a „mindenre elszánt alak”
valóban bejelentkezett már a fogadóba: nagy, cikornyás, szokatlan
betűkkel be volt ugyanis írva e hírhedt név: „Rudel Romanes”, s
alatta, kis kihagyással, precíz amerikai vonalvezetéssel Hypatia
Potter és Ellis T. Potter aláírása következett.

Agar Rock undorodva nézett körül a helyiségben: minden, még a

legapróbb dísztárgyak is pontosan azt szimbolizálták számára, amit
a leginkább gyűlölt a világban. Nem sok okkal sérelmezhetné bárki
is, hogy narancsok lógnak egy narancsfa ágain, ha e növény csak
egy cserépben virít is, s még kevésbé, ha a gyümölcsök csupán
elvékonyodott függönyök és megkopott tapéták mintáin virítanak.
Rock szemében azonban a vörös és aranyholdak, amelyek pontos
sorrendben váltakoztak ezüstszínű társaikkal a drapériákon, különös
módon az ócskaság lényegét jelenítették meg. Éppen azt az
érzelgős és közönséges ízlést látta bennük megfogalmazódni,
melyet leginkább rühellt ez elfajzott, modern civilizációban, és
amelyet előítéleteitől terhelt fantáziája a Dél melegével és
enerváltságával kötött össze. Mindig felingerelte, ha egy darabka
textílián Watteau stílusában ábrázolt, gitáron játszó pásztorokat
fedezett fel, vagy egy falicsempén a delfinen lovagló Cupido
közhelyszerű figuráját. A józan ész megsúghatta volna neki, hogy a
Fifth Avenue egyik kirakatában mindezt éppúgy megtalálhatja, de
mintha itt a pogány mediterrán kultúra kihívó sziréndallama áradt
volna e motívumokból. S ekkor hirtelen meglendült a kép a szeme
előtt, ahogy a tükör felfénylik, ha váratlanul elsuhan előtte valaki; s
nyomban az az érzése támadt, hogy a helyiséget valami vészt hozó
jelenség tölti be. Merev tartással, szinte akarata ellenére megfordult,
és már tudta, hogy magával a híres Hypatiával áll szemtől szemben,
akiről oly sok év óta már annyit hallott és olvasott.

Hypatia Potter, született Hard egyike volt azon jelenségeknek, akikre

a „sugárzó” jelző a szó szoros és átvitt értelmében egyaránt illik.
Vagyis engedte, hogy sugarakban áradjon ki belőle az a valami, amit
a lapok az „egyéniségének” neveztek. Éppolyan szép lett volna
(egyesek ízlése szerint talán még vonzóbb is), ha zárkózottabb.
Csakhogy kicsiny gyermekkorától azt sulykolták belé, hogy a
zárkózottság nem más, mint önzés. Valószínűleg azt nyilatkozza, ha
kérdezik, hogy az önzés bűnétől a köz szolgálatában szabadult meg,
de talán közelebb járunk az igazsághoz, ha azt mondjuk, hogy
önzését a köz szolgálata során volt alkalma kifejleszteni;
mindazonáltal hiba lenne feltételezni, hogy nem hitt teljes szívével a
közszolgálat erkölcsi parancsában. így aztán csillagként ragyogó kék
szeme valóban kifelé lövellte sugarát, mint a régi hasonlatban, mely
szerint Cupido pillantásai nyilak, melyek távolból ölnek; ám őt a
közönséges kacérságtól mentesen inkább valami elvont hódítási
hajlam irányította. Szőke hajából − mely egyébként úgy koronázta
arcát, mint szentet a dicsfény − elektromosság sugárzott szerteszét.
S amikor megértette, hogy a Minneapolis Meteor munkatársa, Mr.
Agar Rock áll előtte, tekintete távolra világító reflektorként pásztázta
végig az Államok horizontját.

A hölgy azonban félreértette a helyzetet, ami máskor is előfordult

vele. Mert ebben a pillanatban Agar Rock nem a Minneapolis Meteor
munkatársa volt. Csupán mint Agar Rock állt ott, s lelkében akkora
és oly őszinte morális erő buzgott fel, amely messze meghaladta egy
riporter közönséges merészségét. Érzései mélyén a szépség iránti
lovagias és nemzeti érzékenység keveredett a határozott morális
cselekvés sürgető kényszerével, amely persze szintén amerikai
beidegződés, következésképp készen állt egy nagyjelenetre, egy
nemes rohamra az erkölcsök védelmében. Emlékezetében
felderengett az eredeti Hypatia képe, a csodaszép ókori
filozófusnőé, s az is eszébe jutott, milyen gyönyörűséggel falta
annak idején, kisfiú korában Kingsley romantikus regényét [Charles
Kingsley (1819-1875) anglikán lelkész, író, történész, egyik
legismertebb műve az 1853-ban megjelent, Hypatia című történelmi
regény.], főleg azokat a lapokat, amelyeken az ifjú szerzetes
bujaságáért és bálványimádásáért ostorozza a hősnőt. Acélkemény
komorsággal így szólította meg Hypatia Pottert:

− Asszonyom, ha megengedi, szeretnék önnel néhány szót váltani

négyszemközt.

− Uram − felelt a hölgy, ragyogó pillantásával felmérve a terepet −,

nem tudom, vajon alkalmasnak találja-e ezt a helyet egy ilyen
beszélgetésre.

Rock is körülhordozta tekintetét, de a narancsfák növényi léte volt a

legaktívabb jelenlét a helyiségben, leszámítva egy jókora fekete
gombaszerűséget a sarokban, melyben a zsurnaliszta valami
bennszülött pap kalapját vélte felismerni, aki, bár egykedvűen
eregette fekete mexikói szivarjából a füstöt, éppoly mozdulatlanul ült,
mint a növények a cserepekben. Rock szemügyre vette az arc
nehézkes, kifejezéstelen vonásait, s ama durva paraszti típust
fedezte fel benne, amelyből a latin országokból való és
különösképpen a latin-amerikai papok tekintélyes része ered, majd
hangját lehalkítva, de gúnyosan felnevetve így válaszolt a hölgynek:

− Nem hiszem, hogy ez a mexikói padre érti, amit beszélünk. Nem

arról híres ez a tunya népség, hogy az anyanyelvén kívül bármi mást
is megtanulna. Persze nem biztos, hogy mexikói, lehet valami más
származék is, például valami indián keverék, vagy talán
éppenséggel nigger. De arra megesküdnék, hogy nem amerikai. A
mi teológiai szemináriumaink nem szoktak ilyen közönséges arcokat
kibocsátani.
− Ami azt illeti − szólalt meg a közönséges archoz tartozó száj,
miközben tulajdonosa kivette belőle a fekete szivart −, angol vagyok,
a nevem Brown. De igen szívesen magukra hagyom önöket, ha
négyszemközt akarnak beszélgetni.

− Vagy úgy? Nos, ha ön angol − s Rock máris belemelegedett a

témába −, nyilván az ön nordikus ösztöneit is sérti ez az ostoba
komédia, ami itt zajlik. Elég lesz talán, ha csak annyit mondok, hogy
egy roppant gyanús alak kószál a fogadó környékén, a saját két
szememmel volt alkalmam megbizonyosodni róla. Magas, fekete
köpenybe burkolózó figura, mint a bolond költők a múlt századi
képeken.

− Ó, a köpeny nem jelent semmit − mondta szelíden a tisztelendő. −

Ezen a vidéken sokan hordanak ilyet, naplemente után ugyanis
nagyon hirtelen le tud hűlni a levegő.

Rock sötét pillantást vetett a papra, mintha gyanakodna, hogy az

titkon mindannak a pártján áll, amit az ő számára utálatos.

− Nem csak a köpenyről van szó − csikorgatta a szót a foga közt −,

bár már az is épp elég gyanús, ahogy a vállára volt vetve. De az
egész pasas mintha az operettszínpadról lépett volna le
ellenállhatatlan arcélével. Mindenesetre, ha megbocsát, asszonyom,
azt tanácsolom, bármiféle érintkezést kerüljön vele, ha
idemerészkedne a fogadóba. A férje szerencsére már utasította a
személyzetet, hogy semmi szín alatt ne engedjék be…

Hypatia erre felugrott, s tőle nem várt gesztussal tenyerébe temette

arcát, ujjait sűrű hajába mélyesztve. Egész teste rázkódott, sírógörcs
vehetett erőt rajta, de mire összeszedte magát, a zokogás vad
kacajra váltott.

− Jaj, ne nevettesse ki magát! − s tőle szokatlan módon hirtelen

sarkon fordult, egy másodperc alatt az ajtónál termett, és eltűnt.

− Ez a nevetés! Hisztérikus alkatra vall − szólalt meg Rock kissé

feszélyezetten, majd némi tétovázás után az apró paphoz fordult. −
Ha ön csakugyan angol, nyilván fenntartás nélkül mellém áll e
digókkal szemben. Nem vagyok az a fajta, aki szörnyen nagyra van
az angolszász fensőbbséggel, de hát mégiscsak létezik valami
olyasmi, hogy történelem. Annyit bátran állíthat, hogy Amerika
Angliától örökölte a civilizációját!

− S hogy büszkeségünket kissé lehűtsük − válaszolt Brown atya −,

hozzá kell tennünk, hogy Anglia meg a digóktól örökölte a magáét.

Rockot erre ismét elfogta az a tehetetlenséggel rokon rossz érzés,

mely azt sugallta: beszélgetőtársa láthatatlan karddal hadakozik
ellene, mégpedig valami gyanús ügy érdekében, hogy kitérjen az ő
csapásai elől, s kurtán beismerte, hogy nem érti a célzást.

− Tudja, járt nálunk valaha egy digó vagy római származék, egyre
megy, egy bizonyos Julius Caesar − fejtette ki türelmesen Brown
atya −, egyébként később valamiféle szurkálásba keveredett, és
megölték, ön is tudja, hogy ezek a latinok folyton-folyvást kést
rántanak. Meg volt egy másik is, egy Ágoston nevezetű, aki volt
kedves a kereszténységet átplántálni kicsiny szigetünkre. Van egy
olyan érzésem, hogy semmiféle civilizációval nem dicsekedhetnénk
e kettő nélkül.

− Nem érdekel, ezek az ősidők − felelt kissé ingerülten az újságíró −,

engem a modern történelem izgat, mégpedig nagyon is. S lépten-
nyomon látom, hogy ezek a gazfickók becsempészik hozzánk a
pogányságot, hogy a kereszténységnek a szikráját is kioltsák.

A józan észt is lerombolják. Veszélyben a hagyományok által

szentesített szokásjog, a biztonságot jelentő egész társadalmi rend,
az az életmód, amelyet a földművesek, apáink, nagyapáink
alakítottak ki, hogy fennmaradjanak: ez mind szertefoszlik a
szenzáció és az érzékiség posványában, amely a filmsztárok körül
dagad, akik szinte havonta válnak, s azt a tévhitet táplálják az
ártatlan kis libákban, hogy a házasság nem más, mint a válás
szükségszerű előzménye.
− Teljesen igaza van − válaszolta Brown atya. − Ebben egyetértek.
De azért vegyünk tekintetbe néhány dolgot. Meglehet, a déli
népekben valóban kissé több hajlandóság van az ilyen
eltévelyedésre. Ám ne felejtsük el, hogy az északibb népeknek is
megvannak a hibáik. Talán ez az itteni környezet egyenesen arra
ösztönöz, hogy az ember túl nagy jelentőséget tulajdonítson holmi
románcnak…

Rocknak csak ez kellett, amint elhangzott a románc szó,

közbevágott:

− Gyűlölöm a románcokat! − kiáltott, s a nyomaték kedvéért az

asztalra csapott. − Mióta csak megjelenek különböző
sajtóorgánumokban, immáron negyven éve, megállás nélkül
hadakozom a lealacsonyító romantikus giccs ellen. Amint egy sötét
csirkefogó meglép egy pincérlánnyal, máris mindenki romantikus
szöktetésről fecseg; jelen esetben pedig egy derék család jól nevelt
leányát, Hypatia Hardot belehajszolják egy ocsmány válási
komédiába, amelyet aztán a sajtó úgy kürtöl szét a világba, mintha
királyi esküvőről volna szó! Ez a tébolyult költő, ez a Romanes
állandóan a sarkában van, s biztosra lehet venni, hogy a
reflektorfények olyan glóriát fonnak majd köré, amilyennel a
spanyolos arcélű hősszerelmeseket világítják be a giccsfilmekben.
Néhány perce láttam a fogadó környékén, az egész fizimiskája épp
olyan, mintha erre a szerepkörre találták volna ki. Az én ideálom a
tisztesség és a józan ész. Minden együttérzésem ezé a
szerencsétlen Potteré, az egyszerű, becsületes pittsburghi
tőzsdeügynöké, aki úgy hiszi, a magánélete szent és sérthetetlen. S
kész is arra, hogy mindenáron megvédje. Hallottam, hogy kiabált a
személyzettel, utasítva őket, nehogy be merjék engedni a fickót a
fogadóba, s igaza is van. Alattomos, szenzációéhes népség vesz
körül bennünket, Potter azonban, szerencsére, jól rájuk ijesztett.

− Hát, ami az igazgatót és a személyzetet illeti − mondta Brown atya

−, értük nem állok jót, de azért nem szabad az ő példájuk alapján
megítélni a mexikói népet. Mellesleg az a gyanúm, a szóban forgó
úriember nemcsak kiabált, de a zsebébe is mélyen belenyúlt, hogy
dollárjaival megnyerje az itt dolgozókat. Láttam, ahogy rögtön
bezárták a kapukat, és hallottam, amint izgatottan sutyorogtak
egymás között. Egyszerű, becsületes védencének, úgy látszik,
pénze is van bőven.

− Egy percig sem kételkedtem abban, hogy jól megy az üzlete −

válaszolt Rock −, Potter a józan pénzember tipikus megtestesítője.
Mi kivetnivalót talál benne?

− Azt hittem, újabb fogódzókat adhatok a rejtély megfejtéséhez −

felelte Brown atya, majd nehézkes méltósággal felállt, és elhagyta a
helyiséget.

Aznap este vacsora közben Rock le nem vette a szemét a Potter

házaspárról, és úgy érezte, újabb tények birtokába jutott, de ezek
egyike sem rendítette meg abban a hitében, hogy komoly
veszedelem fenyegeti a Potter-ház békéjét. Maga Potter különösen
méltó alanynak bizonyult a gondos megfigyeléshez: az újságíró
eredetileg meglehetősen prózai, igénytelen jelenségnek vélte, s
most örömmel fedezett fel rajta finomabb vonásokat, melyek szerinte
illettek egy közelgő tragédia hőséhez vagy áldozatához. Potter
töprengő arca határozottan figyelemreméltó volt, bár gondterhelt, s
időnként sértődöttséget tükrözött. Rockra olyan benyomást tett,
mintha most gyógyult volna fel valami betegségből, haja fénytelen
volt, ritkás és kissé lenőtt, mintha újabban nemigen tartotta volna
rendben, és szokatlan szakálla is hasonlóan hatott. Egyszer-kétszer
ingerült, éles hangon beszélt feleségéhez étkezés közben valamiféle
tablettákról meg emésztési problémákról, de igazi nyugtalansága
nyilvánvalóan a kívülről fenyegető veszélynek szólt. Az asszony
pompásan, bár kissé leereszkedően játszotta a türelmes Grizeldát,
[Griselda, számos szerző (köztük Boccaccio, Chaucer és Perrault)
által feldolgozott középkori történet főszereplője, akinek a neve
egybeforrt a türelem és az engedelmesség erényével.] de az ő
tekintete is megállás nélkül körbe-körbe járt az étteremben, az
ajtókat, ablakzsalukat leste, mintha valami erőszakos behatolástól
tartana. Rocknak minden oka megvolt rá, hogy miután korábban
végignézte az asszony meghökkentő indulatrohamát, azt gyanítsa,
hogy Mrs. Potter aggodalma nem egészen őszinte.

Ennek az éjszakának a kellős közepén következett be aztán a

szenzációs esemény. Rock meg volt győződve arról, hogy ő az
utolsó a vendégek közül, aki visszavonul szobájába, mikor
észrevette, hogy Brown atya ismét ott üldögél megbújva a hall
narancsfáinak ágai alatt, és szép nyugodtan olvasgat. Kurtán jó
éjszakát kívántak egymásnak, és az újságíró már épp fellépett az
első lépcsőfokra, amikor a fogadó bejárata hirtelen megremegett,
csak úgy rázkódott a kapu, ahogy valaki kívülről döngetni kezdte, és
a zajt is túlkiabálva vadul követelte, hogy engedjék be. Rock biztos
volt benne, hogy egy hegyes végű hegymászóbot csapásainak
hangját hallja. Visszanézett a már elsötétített helyiségre, és látta,
hogy az alkalmazottak izgatottan ide-oda futkosnak, hogy
megnézzék, minden be van-e reteszelve. Erre komótosan megindult
fölfelé, majd szobájába érve azonmód leült, és indulatosan nekilátott,
hogy megfogalmazza beszámolóját lapja számára.

Leírta a fogadó ostromát, a baljós hangulatot, a hotel elnyűtt

eleganciáját, Brown atya gyanús, kitérő válaszait s főként az
idegborzoló üvöltést a kapunál, mintha prédára leső farkas ordítana
a szálló tornácán. Aztán, amint így fogalmazta a cikket, hirtelen
újabb hang ütötte meg a fülét, mire megállt kezében a toll. Elnyújtott,
ismétlődő füttyszót hallott, amely pillanatnyi lelkiállapotában
kétszeresen felingerelte, mert olyan volt, mintha összeesküvők
adnának jelt egymásnak, vagy mint párzás előtt a madarak
burukkolása. Aztán néma csönd lett, s ő moccanatlanul fülelt; majd
hirtelen felugrott, mert újabb zajt hallott a közelben. Halk suhogás,
majd egy éles koppanás vagy inkább zörgés hallatszott, és Mr. Rock
majdnem biztos volt abban, hogy valaki valamit az ablaknak dobott.
Kimért léptekkel a földszintre indult, a haliba, amely teljesen üres volt
már, vagy legalábbis majdnem. Az alacsony pap ugyanis még
mindig ott ült a narancsfa tövében, egy kis állólámpa alatt, láthatólag
teljesen belefeledkezve könyvébe.
− Még mindig nem akaródzik lefeküdnie, atyám? − kérdezte Rock
félreérthetetlen gúnnyal.

− Tipikusan rendszertelen életvitel − válaszolt Brown atya széles

mosollyal feltekintve. − Hajnalig fennmaradni. Az uzsora
gazdaságtana kedvéért.

− Lezárták a fogadót − közölte Rock.

− Mégpedig alaposan − felelte a pap. − Szakállas barátja a jelek

szerint minden óvintézkedést megtett. Mellesleg az a benyomásom,
hogy egy kissé zilált idegállapotban van. Vacsora közben
kifejezetten feldúltnak mutatkozott.

− Még csodálja? − morgott az újságíró. − Nyilván ő is észrevette,

hogy barbár erők szövetkeztek, hogy ezen a barbár helyen aláássák
magánélete bástyáját.

− Nem tudom, nem volna-e helyesebb taktika − mélázott el Brown

atya −, ha belülről igyekezne megerősíteni magánélete bástyáját,
talán akkor biztosabban védekezhetne a kívülről támadó barbár erők
ellen.

− Sejtettem, hogy a végén még kimutatja, mindenért ő a hibás −

vágott vissza Mr. Rock. − Meglehet, kissé türelmetlen volt vacsora
közben a feleségével, az igazság mégis az ő oldalán áll. Az a
gyanúm, hogy ön alakoskodik, és sokkal többet tud, mint ahogy
mutatja. Végül is mi folyik ebben az átkozott fogadóban? Ön például
miért nem fekszik le, kérdem én, mire vár itt a hallban, mikor minden
normális ember már rég az igazak álmát alussza?

− Elég egyszerű a magyarázat − mondta nyugodtan a pap −,

kiderült, hogy valakinek szüksége van a szobámra.

− Ugyan kinek?

− Nos, ha tudni akarja, Mrs. Potternek − válaszolt rendíthetetlen

nyugalommal Brown atya. − Természetesen felajánlottam, hogy
átengedem neki egy kis időre, annak ugyanis ki lehet nyitni az
ablakát. Menjen csak föl, és nézze meg, ha mindent tudni akar.

− Előbb valami mást kell elintéznem! − csikorgatta a fogát Rock. −

Ha úgy tetszik, ön csak játssza el a szerepét ebben az ocsmány
komédiában, de én még kapcsolatban állok a civilizált világgal.

Azonnal a telefonfülkéhez nyargalt, és feltárcsázta a lapját; s csak

úgy ömlött belőle a szó az elvetemült papról, aki képes volt
összejátszani az elvetemült poétával. Amikor befejezte, felrohant
Brown atya szobájába, ahol a pap épp akkor gyújtott meg egy
gyertyacsonkot, melynek fényénél az újságíró rögtön láthatta, hogy
az ablak tárva-nyitva áll.

Épp idejében lépett oda, hogy még végignézze, amint a gyepen egy
férfi nevetve göngyöl össze egy vaskos kötéllétrát, miután a végét
valaki nyilván leoldotta az ablakpárkányról. A vidám úriember szép
szál, sötét bőrű férfi volt, s egy ugyancsak nevetős kedvű szőke
hölgy állt közvetlenül mellette. Ezúttal Mr. Rock azzal sem
vigasztalhatta magát, hogy a nő kacaját hisztérikusnak minősítheti.
Ugyanis azt elképesztően igazi jókedv fakasztotta, s végigcsilingelt a
kanyargós kerti ösvényen, amelynek végén, karján a hölggyel a
trubadúr eltűnt a megfigyelő szeme elől a sűrű sövénykerítés
mögött.

Agar Rock felháborodott tekintetében a végítélet pusztító villáma

égett, amint a pap felé fordulva kijelentette:

− Biztosíthatom, hogy egész Amerika tudomására fogom hozni ezt a

botrányt. Maga tehát segítséget nyújtott egy férjes asszonynak, hogy
megszökjön göndör fürtű szeretőjével.

− Úgy van − felelte egykedvűen a pap valóban segítettem egy

asszonynak, hogy megszökjön göndör fürtű szerelmesével.

− És még Krisztus szolgájának mondja magát? − kiabált most már

önkívületben Rock. − És még büszke is egy ilyen bűntényre?
− Igen sok bűnténnyel volt már dolgom − szólt szelíd mosollyal az
atya. − Szerencsére azonban ez alkalommal szó sincs bűnről.
Házias idill ez, mely a családi tűzhely meghitt fényénél fog véget
érni.

− Kötélhágcsóval végződött, és nem kötéllel, azt látom −

méltatlankodott Rock. − Tán nem férjes asszonyról van szó?

− De igen − bólintott Brown atya.

− Nem az ura mellett volna a helye? − sistergett Rock.

− Hiszen ott is van, az ura mellett − felelte a pap.

Erre az újságíró végképp elvesztette a fejét.

− Hazudik! − süvítette. − Az a szerencsétlen ember ott horkol az

ágyában.

− Úgy látom, ön valóban sokat tud a szóban forgó úr magánügyeiről

− mondta Brown atya türelmes megadással. − Akár meg is írhatná
az életrajzát Egy szakállas üzletember útja címmel. Egyetlen dolog
van csupán, amit nem sikerült kiderítenie: a nevét.

− Ne humorizáljon! − csattant fel Rock. − A vendégkönyvben

ellenőriztem.

− Tudom − bólintott az atya megnyugtatóan −, tudom, hogy ott áll

ákombákom betűkkel: Rudel Romanes. Hypatia Potter itt adott
randevút neki, és nagy merészen közvetlenül a Romanesé alá írta a
saját nevét, amikor úgy döntött, elszökik vele; majd a férj, amikor a
nyomukba ért, az asszony neve alá biggyesztette saját aláírását.
Mintegy tiltakozásképp szorosan a felesége neve alá. Akkor aztán
Romanes (akinek a bőre alatt is pénz van, mint várható egy
népszerűvé lett embergyűlölőtől) lefizette az itteni kegyetlen
személyzetet, hogy torlaszoljanak el minden bejáratot, és ne
engedjék be kedvesének hites urát. Én pedig, ahogy ön nagyon
helyénvalóan megállapította, segítettem neki, hogy mégiscsak
bejusson.

Ha az ember olyasmit hall, amitől egy csapásra az egész világ a feje

tetejére áll, például hogy a farok csóválja a kutyát, vagy hogy a hal
fogja ki a horgászt, vagy esetleg hogy a Föld kering a Hold körül,
bizony időbe telik, míg képes megkérdezni, jól hallott-e. Jó darabig
leköti tudatát, hogy a nyilvánvaló igazság ellenkezőjét hallotta. Rock
végül kinyögte:

− Csak nem akarja azt állítani, hogy az a jelentéktelen kis alak lenne
a romantikus Rudel Romanes, akivel tele vannak a lapok, a fürtös
fejű operett színész meg Mr. Potter, a pittsburghi tőzsdeügynök?

− De igen − felelte Brown atya. − Amint megláttam őket, rögtön

tudtam. Persze azért utána is jártam a dolognak.

Rock elnémult; próbálta megemészteni a hallottakat, de kisvártatva

kijelentette:

− Éppenséggel lehet, hogy igaza van. De hogy jutott ilyen gondolatra

a tények ellenében?

Brown atya mintha egy percre zavarba esett volna, de aztán

visszaereszkedett székébe, maga elé meredt, majd halvány mosoly
jelent meg kerek, kissé együgyű ábrázatán.

− Hát − mondta végül − nézze… szóval én nem vagyok romantikus

alkat.

− Az ördög tudja, miféle alkat! − vágta oda Rock nyersen.

− Mert látja, ön például romantikus alkat − magyarázta türelmesen

Brown atya. − Ha úgy néz ki valaki, mint egy költő, hajlamosak
vagyunk azt gondolni, csakugyan az is. Van magának fogalma,
barátom, hogy a legtöbb költő hogy néz ki? Teljesen félrevezette az
emberiséget az a három jóképű arisztokrata a múlt század elején,
Byron, Goethe meg Shelley. Higgye el, az ihlet hevében bárki
mondhatja, hogy „a szépség égő csókja érte ajkam”, vagy mi az
ördögöt firkált össze az az alak, de ez nem jelenti azt, hogy ő maga
különösen szép volna. Továbbá van magának fogalma arról, mennyi
idős lesz valaki, mire a híre bejárja a világot? Watts [George Frederic
Watts (1817-1904) szimbolista festő és szobrász.] sugárzó
hajkoronával festette meg Swinburne-t, [Algernon Charles
Swinburne (1837-1909) angol költő, író, kritikus.] csakhogy
Swinburne szegény teljesen megkopaszodott, mire késői amerikai
és ausztrál rajongói egyáltalán értesülhettek volna jácintszépségű
fürtjeiről. így járt D’Annunzio [Gabriele d’Annunzio (1863-1938) olasz
költő, író, újságíró, politikus.] is. Mellesleg, ha jobban megfigyeli,
Romanesnek még mindig igen nemes feje van, s egész lényéből
sugárzik valami intellektuális erő, hiszen értelmiségi, és őrült is, mint
e típus képviselői közül jó néhányan. Túl sokat foglalkozik
önmagával és az emésztési problémáival. így aztán e tipikus
amerikai szépség, aki azt hitte, maga a kilenc múzsa fogja a
Parnasszus csúcsára repíteni, ha egy igazi költővel szökik meg
tőzsdeügynök férje mellől, egyetlen nap alatt rájött, hogy elege van
az egészből. S mire a férj megjelent, és megostromolta érte a várat,
a hölgy boldog volt, hogy visszamehet hozzá.

− Na de egy ilyen férj? − értetlenkedett Rock. − Valahogy nem illik a

képbe…

− Ó, hát túlságosan sok szerelmes ponyvát olvasott, barátom −

felelte Brown atya, s félig lehunyta szemét, hogy elkerülje a másik
tiltakozó tekintetét. − Magam is ismerem az ilyen egy kaptafára
készült történetek egész sorát, melyek kezdetén az ártatlan
szépséget hozzáadják valami otromba, vén tőzsdei spekulánshoz.
És vajon honnan ered ez a sületlenség? Onnan, hogy ezek a
modern irományok, ebben is, mint sok egyébben, a modern
valóságnak épp az ellenkezőjét tükrözik. Nem állítom, hogy ilyesmi
sose történik, de ha igen, manapság csakis a leányka hibájából.
Mostanában ugyanis a fiatal lányok ahhoz mennek, akihez akarnak,
kiváltképp az olyan elkényeztetett fiatal hölgyek, mint Hypatia. És
ugyan kihez mennek? Egy olyan szép és gazdag lányt, mint ő, millió
hódoló döng körül. S százat egy ellen, hogy a millió közül a
legcsinosabbat fogja választani, akivel egy partin vagy esetleg a
teniszpályán találkozott. Na már most, egy átlagos üzletember olykor
igen jó megjelenésű férfi. S mikor Hypatia látókörében felbukkant
egy ifjú isten (akit épp Potternek hívtak), édes mindegy volt számára,
hogy tőzsdeügynök-e vagy épp betörő. Persze ha az ember
figyelembe veszi a társadalmi környezetet, valószínűbb, hogy
üzletember az illető, s hogy Potternek hívják. Ön olyan
gyógyíthatatlanul romantikus alkat, hogy egész teóriája arra épült,
hogy egy ifjú istent nem hívhatnak Potternek. Higgye el, barátom, a
neveket nem igazán méltányosan osztották ki közöttünk.

− Hát jó − mondta némi töprengés után Rock −, de a továbbiakat

hogy magyarázza?

Brown atya erre hirtelen felállt a kényelmes karosszékből, a

gyertyafény megnyújtotta árnyékát a falon és a mennyezeten, s ettől
mintha megváltoztak volna a szoba arányai.

− Hát igen − mormogta a foga közt −, ez a legkomiszabb az

egészben. Az egész történet legrémesebb vonatkozása. Sokkal
rosszabb, mint a régi indián démonok ezen a csavargótanyán. Ön
azt gondolta, hogy utat akarok nyitni a latin-amerikai züllésnek, és az
a legfurcsább az egészben, hogy bizonyos mértékig igaza is volt −
folytatta Brown atya, s úgy pislogott Rockra a szemüvegén keresztül,
mint egy bagoly.

− Ön azt mondja, pokolba minden romantikával. Én viszont azt

állítom, mindent meg kell tennünk az igazi romantikáért, hisz oly ritka
jelenség manapság, főleg a forró ifjúság néhány szűk esztendején
túl. Igenis azt mondom tehát, hogy pokolba az intellektuális
barátsággal, a platonikus érzülettel, pokolba az önmegvalósítás
hamis kényszerével, én inkább vállalom a hivatásomnak látszólag
ellentmondó szerepkört. Pokolba minden úgynevezett szerelemmel,
mely távolról sem szerelem, csupán hiúság, dicsvágy, feltűnési
viszketegség vagy szenzációhajhászás. Ha ezeket sikerül kiirtani az
életünkből, talán szabad utat tudunk adni az olyan szerelemnek,
amely valóban méltó a nevére, s ezért ugyanúgy meg kell
küzdenünk, mint a kéjsóvárság és a szabadosság megfékezéséért.
Hogy a fiatalokat szétveti a vágy, azt minden pap éppen olyan jól
tudja, mint az orvosok azt, hogy a gyermeki szervezet nehezen tud
védekezni a kanyaró ellen. Na de Hypatia Potter legalább
negyvenéves, ha nem több, és körülbelül annyira izgatja ez a
poétácska, mint a kiadója vagy a reklámfőnöke. S itt van a kutya
elásva: ez a költő Hypatia népszerűségét szolgálta! Kizárólag a
maguk sajtója tehet róla, hogy idáig fajult az ügy, a reflektorfény,
mely a hölgy minden lépését követte, s amely végül ahhoz a
téveszméhez vezette, hogy állandóan a figyelem középpontjában
kell lennie, a címoldalon, még ha botrány árán is, ha az eléggé
fenséges és lélekbe markoló. A szerencsétlen fejébe vette, hogy
legalábbis George Sandnek [George Sand, eredeti nevén
Amandine-Lucie-Aurore Dupin (1804-1876) francia írónő, a
feminizmus egyik első képviselője.] kell lennie, akinek az alakját a
fáma örök időkre összekötötte Alfréd de Musset [Alfréd de Musset
(1810-1857) francia költő, drámaíró, a romantika egyik
legjelentősebb alakja. A századgyermekének vallomása című
önéletrajzi művében állított emléket George Sandhez fűződő
szenvedélyes, szomorú véget ért szerelmének, amely egész későbbi
művészetének hangoltságát meghatározta.] nevével. Amikor üde
ifjúságának valódi romantikája megfakult, a korosodók tipikus bűne
kerítette hatalmába, az intellektuális ambíció vétke. Nincs ugyan
említésre méltó intellektusa, de ahhoz nem is kell, hogy valaki
intellektuelnek számítson.

− Azért meg kell adni, bizonyos értelemben elég eszes a hölgy −

jegyezte meg elgondolkodva Rock.

− Igen, egyetlen értelemben − válaszolt Brown atya. − Az affér üzleti

vonatkozásait illetően tévedhetetlen érzékkel számított. Mindennek
persze semmi köze az itt lebzselő szerencséden digókhoz. Ön átkot
szór a filmsztárok fejére, és azt állítja, gyűlöli a romantikát. Valóban
azt hiszi, hogy a filmsztárok az érzelgősségüknek engednek, amikor,
mondjuk, ötödször kötnek házasságot? Nagyon is praktikus
megfontolások mozgatják őket, a filmsztárok ugyanis általában
ugyancsak gyakorlatias gondolkodású emberek, sokkal inkább, mint
ön. Azt is kijelentette, hogy minden rokonszenvével a megbízható
üzletemberek oldalán áll. Nem gondolja, hogy Rudel Romanes
kitűnő üzletember? Ő is felmérte, éppúgy, mint az asszony, micsoda
reklámfogás lesz számára egy ilyen utolsó, mindent elsöprő
szenvedélyes viszony egy híres társasági szépséggel. Azt is tudnia
kellett, hogy nem tartja szilárdan a kezében az ügyet, azért rohangált
annyit összevissza, s tett meg mindent, hogy lefizesse a
személyzetet, és lezárassa a bejáratot. Mindenesetre annyit
mondhatok, s ez az ügy egyetlen tanulsága, hogy sokkal kevesebb
botrány lenne a világon, ha az emberek nem eszményítenék a bűnt,
és nem akarnának a tettes pózában tetszelegni. Néha az a
benyomásom, hogy ezek a szegény mexikóiak úgy élnek, mintha
nem is emberek volnának, vagy inkább nagyon is ember módra
vétkeznek, de ha bűnt követnek el, nem hivatkoznak eszményekre.
Ennyit igazán a javukra írhatunk.

Éppoly váratlanul, ahogy az előbb felugrott, Brown atya most

visszaereszkedett a karosszékbe, és bocsánatkérően elnevette
magát.

− Ez hát a vallomás, amellyel tartoztam, Mr. Rock − szólt. − A

botrányos ügy, amikor is Brown atya segédkezet nyújtott egy
szerelmi háromszög elrendeződéséhez. Most aztán azt tehet a
vallomással, amit akar.

− Ha így áll a dolog − mondta Rock, és felkelt a székéből −,

visszavonulok a szobámba, és átírom a cikket. De előbb kénytelen
leszek felhívni a szerkesztőséget, hogy beismerjem, mennyi
ostobaságot fecsegtem össze nekik az előbb.

Alig fél órája közölte lapjával az újságíró, hogy egy pap segédkezett
egy költőnek megszöktetni egy tisztességes üzletember nejét, és
tessék, most újra telefonált, hogy elmesélje, hogyan akadályozta
meg ugyanaz a pap a költőt aljas szándékában. Csakhogy e fél óra
alatt megszületett, óriási méretűre dagadt és szerte − szállt a
szélben a hír Brown atya botrányáról. Az igazság még most is
félórás késésben van a rágalomhoz képest, és senki sem tudhatja,
mikor és hol fogja utolérni. Az újságírók szenzációéhsége és a pap
ellenségeinek mohó rosszindulata következtében a történet első
változata pillanatok alatt elterjedt, még mielőtt nyomtatásban
megjelent volna. Rock maga sietett azon nyomban kiigazítani és
megcáfolni a hírt egy másik közleményben, amelyben pontosan
beszámolt arról, hogyan is végződött a történet, de persze távolról
sem volt biztos, hogy ez megsemmisítette az első verziót.
Rengetegen olvasták a korábbi híradást, a helyreigazítást viszont
nagyon kevesen. Szerte a világon, hol itt, hol ott, újra meg újra
feltámadt a régi história, mint hamu alatt a tűz, Brown atya
botrányáról, miszerint „Pap dúlta fel Potterék otthonát”. Brown atya
védelmezőinek tábora lankadatlan szorgalommal figyelte, hol bukkan
fel a pletyka, és fáradhatatlanul hadakoztak ellene cáfolatok,
leleplező cikkek és protestáló levelek formájában. A leveleket
időnként közölték a lapok, időnként nem. Senki sem tudta, hányan
vannak, akik hallottak az esetről, és nem olvasták a róla
megjelentetett cáfolatot. Kifogástalan és ártatlan emberek sokasága
volt meggyőződve arról, hogy a mexikói botrány
megfellebbezhetetlen történelmi tény, akárcsak a Guy Fawkes-féle
lőpor-összeesküvés. [Guy Favvkes (1570-1606) és összeesküvő-
társai 1605. november 5-én fel akarták robbantani az angol
parlament londoni épületét a felsőházi ülés alatt, de a készülő
merényletet idejében felfedezték.] Akkor valaki újra felvilágosította
ezeket a jámbor elméket, de máris kénytelen volt észlelni, hogy újra
felbukkan a régi történet, mégpedig művelt és jól tájékozott emberek
körében, akikről aligha feltételezné bárki is, hogy ilyen
sületlenségeknek felülnek. így aztán a két Brown atya most már az
idők végezetéig üldözheti egymást a világ körül: egyikük arcátlan
bűntárs egy szenzációs botrányban, aki menekül az
igazságszolgáltatás elől, a másik pedig egy rágalomhadjárat
áldozata, feje körül az igaztalan vád dicsfényével. Azonban egyik
sem hasonlít túlságosan az igazi Brown atyára, akit az eset
egyáltalán nem tört össze: kissé suta lépteivel egyre járja a maga
útját, kezében elnyűhetetlen esernyőjével, s amerre csak elhalad,
szeretettel figyeli az emberek többségét, a világot elfogadja
olyannak, amilyen, útitársaként, de soha nem tórájaként.
 II

A FÜRGE

Sussexben, a tengerpartnak azon a szakaszán, ahol a Májusfa és

Virágfüzér nevű hotel bámulja saját parkján át a hullámokat, még
mindig sokan emlékeznek arra a különös esetre, amely két össze
nem illő idegennel volt kapcsolatos. Igencsak meghökkentő látvány
volt a furcsa páros, amint azon a napfényes délutánon megjelentek a
békés szállodában. Egyikük az erős fényben különösen szemet
szúrt, az egész part felfigyelt fényes zöld turbánjára, amely fekete
szakállas, sötét bőrű arcát keretezte; a másik talán még
egzotikusabb és feltűnőbb figura volt egyesek számára. Szőke
bajusza volt, és puha fekete papi kalap fedte keseszínű
oroszlánsörényét. Őt ugyan gyakran lehetett látni, ahogy a part
fövenyén prédikál, vagy az úgynevezett Remény Hadosztály akcióit
vezeti kis falapáttal a kezében, azt azonban, hogy belépett volna egy
szálloda bárjába, még soha senki nem tapasztalta. E korántsem
mindennapi kettős megjelenése történetünknek nem a csíráját,
hanem a csúcspontját jelenti, s hogy ezt a meglehetősen titokzatos
ügyet a legvilágosabban tárhassuk az olvasó elé, talán helyesebb az
elején kezdeni.

Fél órával azelőtt, hogy mindenki élénk érdeklődésétől kísérve ez a

két szembetűnő jelenség belépett volna a szállodába, két abszolút
érdektelen figura tért be ugyanoda, akiknek érkezésére senki sem
figyelt fel. Az egyikük tagbaszakadt férfi volt, tetszetős és markáns
arcú ember, akinek megvolt az a rendkívüli képessége, hogy termete
ellenére igen kis helyen elfért, szinte belesimult a háttérbe. Csak a
beteges gyanakvásra hajló megfigyelő vette volna észre a cipőjéről,
hogy rendőrfelügyelő az illető, aki egyszerű, mondhatni nagyon
egyszerű civil ruha mögé rejti kilétét. A másik szürke, jelentéktelen
emberke volt, szintén szerényen öltözött, alacsony férfi, csakhogy az
ő viselete éppenséggel papi reverenda volt; de őt soha nem látta
senki a tengerpart homokján prédikálni.

Ez utóbbi két utas is egyenesen a bárba ment, mégpedig egy olyan

oknál fogva, amely a tragikus kimenetelű délután minden későbbi
eseményét meghatározta. Az az igazság, hogy a Májusfához és
Virágfüzérhez címzett hotelt éppen felújították. Akik eredetileg
kedvelték a helyet, hajlamosak voltak úgy fogalmazni, hogy épp
felforgatják, sőt, feldúlják. Mr. Raggley-nek, e zsörtölődéséről híres
öreg különcnek, aki az egyik sarokban szokta iszogatni brandyjét,
mindenesetre ez volt a véleménye. A falakat már mindattól
megszabadították, ami arra utalt volna, hogy az épület valaha
becsületes angol fogadó volt, s méterenként és helyiségenként
mindent elkövettek, hogy az egész úgy fessen, ahogy a közel-keleti
olajmágnások makett palotái az amerikai filmekben. Egyszóval
nagyban folytak az átalakítási munkálatok, s egyetlen terem volt,
ahol ezek már befejeződtek, mégpedig a bár, amely közvetlenül a
hallból nyílt, s immár készen állt, hogy fogadja a vendégeket. Valaha
szalonnak épült, de az átalakítás után drinkbár lett a neve, s olyan
stílusban képezték ki, mintha valami szeráj lett volna. Keleti
motívumok uralkodtak mindenütt, és ahol valaha kampóra akasztott
vadász-fegyverek, képkeretekben sportjelenetek, üvegdobozokban
meg kitömött halak függtek, most keleti drapériáit hullottak alá, s
handzsárok, görbe indiai kések és jatagánok függtek mindenfelé,
mintha titkon a turbános vendég érkezésére vártak volna. A néhány
vendéget tehát, aki betévedt a szállodába, mind ideterelték,
minthogy a bár már teljes díszben, kitakarítva pompázott, míg az
épület többi helyisége, a szokásos elegáns termek még félkész
állapotban voltak. S talán az is ezzel magyarázható, hogy még azt a
néhány betévedt vendéget is kissé elhanyagolta a személyzet,
ugyanis az igazgatót és az alkalmazottakat mindenféle disputák és
magyarázkodások kötötték le az épület különböző pontjain.
Egyszóval a két vendég, aki elsőnek érkezett, jó darabig várhatott,
amíg figyelemre méltatták őket.
Mikor beléptek, a bár teljesen kihalt volt. A felügyelő türelmetlenül
csengetett és dobolt a pulton; a jámbor kis tisztelendő azonban
befészkelte magát egy karosszékbe, és nyilvánvaló volt, hogy neki
semmi sem sürgős. Sőt, amikor barátja feléje fordult, látta, hogy
teljesen üres tekintettel bámul maga elé − ami gyakran megesett
vele −, és pápaszemének két kis holdján át elmélyülten vizsgálgatja
a frissen dekorált falat.

− Akár ajánlhatnék is egy pennyt a gondolataiért, atyám − mondta

Greenwood felügyelő bosszús sóhajjal elfordulva a pulttól −, mivel a
jelek szerint itt mást úgysem kapok a pénzemért. Úgy látom, ez az
egyetlen helyiség az egész épületben, amely nincs tele létrákkal és
meszesvödrökkel, és olyan üres, hogy még egy pikolófiút sem lát az
ember, akitől egy korsó sört rendelhetne.

− Ó… a gondolataim egy pennyt sem érnek, nemhogy egy egész

korsó sört! − válaszolta a pap, és megtörölte a szemüvegét. − Nem
tudom, hogy jutott eszembe, de arra gondoltam, hogy milyen
egyszerű lenne itt elkövetni egy gyilkosságot.

− Könnyű önnek, Brown atya − folytatta kedélyesebben a felügyelő

−, jóval több gyilkossági ügyben volt már része, mint amennyi egy
átlag halandónak kijár; mi meg, szegény rendőrök, kielégítetlenül
élhetjük le egész életünket. Esküszöm, egyetlenegy kis
gyilkossággal is beérnénk már. De hát hogy jutott eszébe…? Ja,
látom, azokat a török pengéket nézegeti a falon. Rengeteg olyan
tárgy van, amivel gyilkolni lehet, ha erre gondol. Nem kell több, mint
amit egy közönséges konyhában fellel az ember: egy kenyérvágó
kés, egy piszkavas, akármi. A rejtély nyitja sohasem az eszközben
keresendő.

Brown atya megfékezte elbitangolt gondolatait, kissé mintha zavarba

jött volna, majd gyorsan azt mondta: persze, tényleg nem.

− A gyilkosság mindig egyszerű − folytatta Greenwood felügyelő. −

Alighanem a világon a legegyszerűbb megölni valakit. Például én
ebben a pillanatban könnyebben megölhetném önt, mint ahogy itt
egy korsó sört szerzek. Csak egy a nehéz, úgy elintézni valakit, hogy
közben az ember magát is el ne intézze. Ezért oly tartózkodó a
vallomások terén minden gyilkos, s az efféle ügyek kibogozását
mindig az nehezíti, hogy olyan bután szerények vállalni a
mestermunkájukat. Ragaszkodnak ehhez a különös rögeszméhez:
úgy gyilkolni, hogy senki ne jöjjön rá. Legtöbbjüket ez riasztja vissza
egy tőrökkel teli szobában is. Ha nem így volna, minden késüzlet
dugig lenne hullákkal. S mellesleg ez a magyarázata, hogy van
egyfajta gyilkosság, amelyet nem lehet kivédeni. És persze
bennünket, szegény zsarukat hibáztatnak, hogy képtelenek vagyunk
cselekedni. Ha egy őrült a fejébe veszi, hogy lepuffant egy királyt
vagy egy elnököt, nem lehet megakadályozni benne. Nem lehet egy
királyt a szenespincében tartani, vagy az elnököt acéldobozban
szállítani. Őket bárki megölheti, akit nem érdekel, hogy gyilkosnak
bizonyul. Ebben hasonlít az őrült és a mártír − nem e világon élnek.
Egy fanatikus akkor és úgy öl, amikor és ahogy neki tetszik.

Még mielőtt Brown atya válaszolhatott volna, delfinrajként úszott be

a helyiségbe valami jókedvű utazóügynök-csapat; egyikük −
hatalmas, impozáns jelenség, csillogó nyakkendőtűvel − sztentori
hangon szólította az igazgatót, aki, mint kutya a füttyentésre, nagy
készségesen és olyan gyorsasággal került elő, amilyenre a civil
ruhás rendőr képtelen volt indítani őt.

− Kimondhatatlanul sajnálom, Mr. Jukes − hajlongott az igazgató

homlokába fésült, erősen beolajozott hajfürtjeivel. − Alig van
emberem, s jelenleg szinte mindent nekem kell intéznem.

Mr. Jukes hangosan és roppant nagylelkűen biztosította

megértéséről, s italt rendelt mindenkinek, beleértve a szűkölő
igazgatót is. Mr. Jukes egy híres bor- és italkereskedelmi cég
ügynöke volt, s egy drinkbárban szemmel láthatólag úgy ítélte meg,
hogy hivatalos minőségben veheti kezébe a dolgok irányítását.
Mindenesetre csapongó monológba kezdett, félig-meddig kioktatva
az igazgatót, hogyan kell szállodát igazgatni; s a körülötte állók
szemében láthatólag szaktekintély volt. A felügyelő és a pap
visszavonult egy alacsony padra az egyik asztal mögé, ahonnan jó
rálátás adódott az eseményekre, s ott is maradtak a háttérben addig
a pillanatig, amikor a felügyelő kénytelen volt határozottan
beavatkozni az események folyásába.

Mert hamarosan, mint már említettük, nagy feltűnést keltve belépett

a bárba az a bizonyos sötét bőrű, zöld turbános ázsiai, nem kevésbé
feltűnő társával, a maga útját járó prédikátorral egyetemben. Ilyen
előjelek szokták megelőzni a katasztrófákat. Jelen esetben kétség
sem fért hozzá, hogy a jelek a lehető legbaljóslatúbbak. Az egyik
fiatal alkalmazott, aki némán, de éberen figyelve már órák óta mosta
az emeletre vezető lépcsőt (nem volt az a típus, aki elsieti a
munkát), a fekete hajú, kövérkés csapos a pult mögött, de maga a
diplomatikus, ám kissé szórakozott szállodaigazgató egyaránt erről
számolt be.

Szkeptikus szemmel nézve a szóban forgó jelenés nagyon

egyszerű, természetes okoknak volt tulajdonítható. Az
oroszlánsörényes férfiú nem egészen szokványos papi öltözékében
nemcsak jól ismert szabadtéri igehirdető volt, mint már szó volt róla,
hanem egyben nemzetközi hírű erkölcsnemesítő propagandista is.
Nem más volt ugyanis, mint David Pryce-Jones tiszteletes, akinek
messzire ható jelszava szesztilalmat követelt, és megtisztulást,
hazájában éppúgy, mint a tengeren túl. Roppant hatásos szónok
volt, és ragyogó szervező, akinek egy szép napon olyan kitűnő ötlete
támadt, amely a szesztilalom bajnokaiban már rég felmerülhetett
volna. Arra a meggyőződésre jutott ugyanis, hogy amennyiben az
alkohol tiltása helyes dolog, némi elismerés jár Mohamed
prófétának, akit talán a szesztilalom első apostolának lehet nevezni.
Levelezésbe lépett hát az iszlám vallás leghíresebb
szaktekintélyeivel, s végül sikerült rávennie egy jeles mozlim
filozófust (akinek sok-sok neve közül az egyik Akbar volt, a többi
meg Allah dicsőségét hirdető lefordíthatatlan jelzők sorozata), hogy
látogasson el az Egyesült Királyságba, és tartson előadókörutat
Mohamednek a borra vonatkozó tilalmáról. Sem ő, sem keleti
vendége nem járt még életében nyilvános italkimérésben, s hogy
most mégis betértek ide, kizárólag a fent vázolt okoknak volt
tulajdonítható: kiűzettek ugyanis a szolid teázóból, és őket is
beterelték az újonnan berendezett bárba. Ebből sem történt volna
bonyodalom, ha a neves antialkoholista nem lép a pulthoz, hogy
nagy ártatlanul egy pohár tejet rendeljen.

A kereskedelmi ügynökök, amúgy jóravaló emberek, a tej szó

hallatán önkéntelenül fájdalmas kiáltásban törtek ki, és fojtott hangon
élcelődni kezdtek: „A sörcsapokat azonnal lezárni!”, „Hozzátok be a
tehenet!”, stb. Az impozáns Mr. Jukes azonban úgy érezte,
gazdagságát és villogó nyakkendőtűjét ennél kifinomultabb
szellemességgel kell megvillantania; legyezgetni kezdte magát, mint
akit ájulás környékez, és elhaló hangon így szólt:

− Tudják, hogy alig állok a lábamon. Egy szellő elég, hogy

feldöntsön. Tudják, hogy az orvosaim szigorúan óvnak minden
megrázkódtatástól. És képesek hidegvérrel hideg tejet rendelni a
fülem hallatára!

David Pryce-Jones tiszteletes jól tudta, hogyan kell leszerelni egy

provokátort egy nyilvános gyűlésen, most mégis volt olyan
meggondolatlan, hogy ebben a számára szokatlan és világias
közegben tiltakozzék és visszavágjon. A keleti vendég viszont
nemcsak a szeszektől, de a szavaktól is képes volt tartózkodni, s
ezzel kétségtelenül tiszteletet ébresztett. Sőt, viselkedése folytán a
muzulmán kultúra csendes győzelmét könyvelhette el; modora
annyival kifinomultabbnak bizonyult a kereskedelmi utazókénál, hogy
arisztokratikus nyugalmával enyhe ellenérzést ébresztett bennük, s
mikor Mr. Pryce-Jones valami erre utaló célzást engedett meg
magának, a feszültség igencsak megnövekedett a teremben.

− Szeretném megkérdezni, barátaim − szólt a társasághoz szónoki

emelvényre illő széles gesztusaival Mr. Pryce-Jones −, miért
barátunk ad példát nekünk, keresztényeknek az igazi keresztény
önuralomból és testvéri lelkületből? Miért áll úgy előttünk, mint a
hiteles keresztény mintaképe, az igazi jó modoré és úriemberi
tisztességé, a viszálykodás és indulatok e tipikus helyszínén? Mert
bármi dogmabéli különbség válassza is el egymástól vallásainkat, az
alattomos komló, az árpa és a szőlőtőke az ő talajukba soha nem
lett…
Ebben a kritikus pillanatban lépett be John Raggley, száz meg száz
viharos összetűzés oka és kirobbantója. Vörös arcú, hófehér hajú,
hajlott korú férfi volt, kissé hátracsúszva elöregedett keménykalap ült
a fején, pálcája úgy pörgött a kezében, mint valami bunkó, s egy
ostromló hadsereget idéző módon vonult be.

Mindenki ismerte a környéken hóbortjairól. Az a fajta ember volt, aki

újságoknak küldözget leveleket, melyeket a lapok igen ritkán
közölnek, de a szerző pamfletté duzzasztva saját költségén
kinyomtatja őket, s így jutnak el szemétkosarak százaiba. A tory
[Tory és whig: a kormányzásban egymást váltó angol arisztokrata
pártok. Az utóbbi századokban a tory név egyet jelentett a
konzervatív, a whig pedig a liberális jelzővel.] földbirtokosokkal
ugyanúgy örök harcban állt, mint a radikális többségű helyi
tanácsokkal; gyűlölte a zsidókat, s bizalmatlanul szemlélt mindent,
amit a boltokban vagy akár szállodákban árultak. Hóbortos panaszai
mögött végső soron mindig volt valami tény. Keresztül-kasul ismerte
az ország valamennyi szegletét, és mindenről tudomást szerzett;
mindezeken túl kitűnő megfigyelő volt. Még Mr. Wills, a hoteligazgató
is némi tisztelettel kezelte, mert volt érzéke a habókosság azon
mértéke iránt, melyet rangos családokban mindenki bocsánatos
bűnnek tekint. Nem épp a joviális és nagyhangú Mr. Jukes iránt
tanúsított hajbókoló odaadással, azt ugyanis erősen meghatározták
az üzleti érdekek, de azért igyekezett elkerülni az összeütközést e
vén házsártossal, már csak azért is, hogy a nyelvére ne kerüljön.

− Természetesen a szokásosat, uram? − kérdezte Wills széles

mosollyal és mély meghajlással a pult mögül.

− Minthogy más normális ital nincs − horkant fel Mr. Raggley, s fura,
elöregedett kalapját lecsapta a pultra. − Az ördögbe is, mondják
meg: a cherry brandyn kívül maradt még ebben az átkozott
országban bármi is, ami angol volna? A cherry brandynek még
mindig cseresznye íze van. Mutasson például egyetlen sörmárkát,
amelyen érződik a komló zamata, vagy almabort, amely emlékeztet
az almára, vagy borfajtát, amelyről bárki elhinné, hogy a legtávolabbi
rokonságban is van a szőlővel! Máshol már rég kitört volna a
forradalom, ha az italmérésekben olyan pokolian átvernék a
vendéget, mint nálunk. Tudok egyet s mást, biztosíthatom az urakat.
Csak várják meg, míg az anyagot kinyomtattatom, lesz nagy
felfordulás. Ha sikerülne elérnem, hogy betiltsák ezt a sok pancsolt
italt, amivel a népünket mérgezik…

E szavak hallatán David Pryce-Jones tiszteletes ismét vétett a

tapintat ellen, holott azt a legfőbb erényként tisztelte. Az a
meggondolatlan ötlete támadt, hogy szövetségesként kezeli Mr.
Raggley-t, azzal a csellel, hogy gondosan összekeveri a rossz
szesznek és a szesznek mint rossznak a fogalomkörét. Ismét
megpróbálta bevonni a vitába méltóságteljes és tekintélyt parancsoló
keleti barátját, megint úgy hivatkozván rá, mint aki kifinomultabb
civilizációt képvisel a vulgáris angol ízléssel szemben. Arányérzékét
olyannyira elvesztette, hogy toleráns teológiai megközelítést
emlegetett, s végül magára Mohamedre hivatkozott, akinek a neve
aztán úgy hatott, mint egy jól időzített bomba.

− Isten küldje pokolra a lelkét! − üvöltött Mr. Raggley kevésbé

toleráns teológiai megközelítéssel. − Csak nem akarja azt mondani,
hogy az angol polgárnak azért nincs joga az angol sörhöz, mert
abban a mocskos sivatagban az a mocskos szélhámos Mohamed
valaha betiltotta a bort?

Ebben a pillanatban a felügyelő egyeden szökkenéssel a pulthoz

vetődött. A keleti úriembernek ugyanis, aki eleddig mozdulatlanul,
nyugodt és fénylő tekintettel állt, egy szempillantás alatt
megváltozott a viselkedése. Ahogy barátja sugallta, hirtelen
nekilátott, hogy példát szolgáltasson az igazi keresztény
önmérsékletből és felebaráti szeretetből. Egy tigris ragyogó
ugrásával a falnál termett, letépte az egyik kést, amely ott díszelgett,
s mint parittyából a követ, oly nyílegyenesen hajította el, hogy a
penge fél hüvelykkel Mr. Raggley füle fölött állt meg remegve a
falban. Biztosra vehetjük, hogy pontosan Mr. Raggley szíve közepén
áll meg, ha a felügyelő idejében nem rántja félre a késdobáló karját,
letérítve a gyilkos szerszámot tervezett pályájáról. Brown atya
mindeközben nyugodtan ült a helyén, érdeklődéssel szemlélte az
eseményeket, s szája szélén bizonytalan mosolyféle játszott, mintha
a felfordulás puszta indulatai mögött valami mást is látott volna.

És ekkor a jelenet meghökkentő fordulatot vett, amelyet nehéz lesz

megértenie annak, aki nem ismeri a Mr. Raggley-féle csudabogarak
pszichológiáját. A vörös arcú vén fanatikus felállt, és olyan harsány
hahotában tört ki, mintha élete legjobb viccét hallotta volna.
Egyszerre mintha minden vicsorgó dühe és keserűsége elszállt
volna, s kirobbanó jó kedéllyel lépett oda a másik megszállotthoz, aki
egy pillanattal azelőtt majdnem megölte.

− Nem hiszek a szememnek! − kiáltotta. − Végre egy férfi! Évek óta

nem láttam ilyet!

− Kíván feljelentést tenni, uram? − kérdezte a felügyelő kissé

tanácstalanul.

− Még hogy feljelentést?! − válaszolt Mr. Raggley. − Inkább

meghívnám egy italra, ha a vallása nem tiltaná. Igazán nem állt
szándékomban megsérteni a hitét, és istenemre, bár akadna egy
maguk közt, görény népség, akiben volna bátorság akár embert is
ölni, na nem a vallása védelmében, minthogy az egyiküknek sincs,
hanem mert pocskondiázzák bármijét − akár a sörét.

− Most, hogy görényeknek lettünk titulálva − mondta Brown atya

Greenwoodnak −, talán helyreáll a béke és a harmónia. Bárcsak az
a szeszellenes szónok akadt volna fel a barátja kése hegyén, az
egész kalamajkát ő okozta.

Miközben a pap beszélt, a különös csoportosulás kezdett feloszlani:

időközben sikerült kiüríteni a tárgyalóhelyiséget a kereskedelmi
utazók számára, ahová vissza is vonultak, nyomukban egy
pikolófiúval, aki egy tálcán vitte utánuk az italokat. Brown atya
mindeközben merően nézegette a két poharat, amely ott maradt a
pulton. Nyomban felismerte, melyikben volt a baljóslatú tej, a másik
meg whiskytől szaglott; majd megfordult, épp idejében, hogy tanúja
lehessen a nyugati és a keleti fanatikus búcsújának. Raggley vad
tekintetében még ott ragyogott a rokonszenv melege; a muzulmán
szeméből még nem tűnt el a vészterhes fenyegetés, ami persze
érthető is volt, de azért méltóságteljes megbocsátás áradt
ünnepélyes meghajlásából, amellyel távozott, egyszóval minden jel
arra utalt, hogy a háborúság békés véget ért.

Brown atya azonban sokáig nem tudott szabadulni a titokzatos

jelenet emlékétől, újra meg újra felbukkant lelki szemei előtt az
udvarias meghajlás, amellyel a két harcos elhagyta a hadszínteret.
Hogy is felejthette volna el? Másnap ugyanis, mikor jó korán lement
szobájából, hogy a reggeli imádságot valahol a közelben mondja el,
s belépett az egzotikus ázsiai díszítőelemekkel ékes drinkbárba, a
napkelte halálsápadt fényénél valamennyi részlet élesen
kirajzolódott körös-körül, s ezek egyike John Raggley ernyedt
holtteste volt a sarokban, a padlón, szívében a nehéz markolatú,
görbe késsel.

Brown atya szép csöndben visszament az emeletre, hogy lehívja a

felügyelőt, majd a néma épületben, ahol még mindenki az igazak
álmát aludta, jó darabig szótlanul álltak a holttest fölött.

− Nem szabad készpénznek vennünk a nyilvánvalót, de semmibe

venni is hiba volna − törte meg végül a csendet Greenwood. −
Remélem, emlékszik, atya, mit említettem tegnap délután.
Megjegyzem, milyen furcsa, hogy épp tegnap került szóba a dolog!

− Csakugyan − bólintott a tisztelendő, és úgy hunyorgott a

felügyelőre, mint egy bagoly.

− Megmondtam − folytatta Greenwood hogy a gyilkosság egyik

válfaja kivédhetetlen, mégpedig a vallási fanatizmusból elkövetett
emberölés. Olajos képű barátunk valószínűleg azt gondolja, ha
felakasztják, egyenes útja lesz a paradicsomba a próféta
becsületének megőrzése miatt.

− Természetesen ez is lehet − felelte Brown atya. − Ha szabad így

fogalmaznom, ésszerű megoldás volna, hogy muzulmán barátunk
szúrta le a szerencsétlent. Legalábbis egyelőre senki másról nem
tudunk, akiről a racionalitás határain belül gyaníthatnánk, hogy
ledöfte. De azért… azt hiszem…

Kerek arcán hirtelen kihunyt a fény, és elhalt a szó az ajkán.

− Mi a baj? − kérdezte a felügyelő.

− Tudom, hogy elég fantasztikusan hangzik − suttogta maga elé

Brown atya −, de az jutott eszembe… Arra gondoltam, hogy
bizonyos értelemben teljesen mindegy, ki szúrta belé a kést.

− Ez valami új erkölcs? − érdeklődött Greenwood. − Vagy talán a

régi kazuista megközelítés? A jezsuiták csakugyan elfogadhatónak
tartják a gyilkosságot?

− Nem azt mondtam, hogy mindegy, ki ölte meg − felelte a pap. −

Persze előfordulhatna, hogy az ölte meg, alá leszúrta. De lehetett
valaki egészen más is. Mindenesetre a két dolog nem azonos
időben történt. Nyilván meg fogja vizsgáltatni a markolaton az
ujjlenyomatokat, de ne tulajdonítson nekik túl nagy jelentőséget. El
tudom képzelni, hogy többen is voltak olyanok, akiknek akadt okuk,
hogy beledöfjék a kést szegény öregbe. Nyilván nem épületes
indítékuk, de olyan, amelynek semmi köze a gyilkossághoz. Bele kell
még szúrni egyszer-kétszer, hogy el lehessen dönteni, voltaképpen
mi történt.

− Csak nem a… − kezdte a felügyelő, és zavartan vizsgálgatta

Brown atya arckifejezését.

− Pusztán a boncolásra gondoltam, hogy meg lehessen állapítani a

halál valódi okát.

− Ja, értem − derült fel Greenwood. − Ami meg a kést illeti,

valószínűleg igaza van. Persze meg kell várnunk a törvényszéki
orvost, de fogadnék, hogy egyetért magával. Gyanúsan kevés a vér
a szúrás körül. Nyilván akkor döfték belé a kést, amikor a test már
kihűlt. Na de miért?
− Talán hogy a muzulmán vendégre tereljék a gyanút − válaszolt
Brown atya. − Kétségkívül hitvány dolog, de nem feltétlenül
gyilkosság. Az a gyanúm, egyesek számára fontos, hogy bizonyos
titkok ne szivárogjanak ki, de azért még nem gyilkosok.

− Hát ezen, megvallom, még nem spekuláltam − szólt Greenwood. −

Hogy jutott erre a gondolatra?

− Emlékszik, mit mondtam tegnap, mihelyt beléptünk ebbe a rémes

helyiségbe? Azt, hogy milyen egyszerű lenne itt egy gyilkos dolga.
De nem azokra az ostoba fegyverekre gondoltam, ahogy ön hitte.
Egészen más járt az eszemben.

A felügyelő és barátja, Brown atya a következő néhány órában

alaposan meghányta-vetette mindenkinek a mozgását, viselkedését
a szállodában, azt, ahogy a személyzet kiadta az italokat, hogy a
poharait el lettek-e mosva vagy sem, egyszóval valamennyi
mozzanatot elemezték mindenkivel kapcsolatban, aki részese volt
vagy látszólag nem volt részese az eseményeknek. Olyan alapos
munkát végeztek, mintha nem egy, hanem harminc személyt tettek
volna el láb alól a szállodában.

Azt minden kétséget kizáróan megállapították, hogy az épületbe

csak egy ponton, a főbejáraton lehet bejutni, az előcsarnokon
keresztül, mely maga közvetlenül érintkezett a drinkbárral, minden
más ajtó így vagy úgy el volt torlaszolva az átalakítási munkálatok
miatt. Előző délután egy fiú mosta a főbejárathoz vezető lépcsőt, de
semmi érdemleges információval nem tudott szolgálni. Amíg a keleti
turbános vendég meg nem jelent antialkoholista barátjával,
meglehetős feltűnést keltve, a fiú semmi jövés-menést nem
tapasztalt, kivéve az ügynökök érkezését. Hallotta, amint azok
harsányan biztatják egymást: „Gyerünk be, fürgén hörpintsünk egy
kortyot”, s attól kezdve, hogy megjöttek, csoportjuk végig együtt
vonult, mint Wordsworth versében a felhők csapata. [Utalás William
Wordsworth (1770-1850) angol költő, a romantika egyik
legjelentősebb alakjának műveire, melyeknek meghatározó
motívuma a természet.] Volt azonban egy mozzanat, amelynek
kapcsán a fiú és a személyzet többi tagja eltérő módon nyilatkozott.
Az előbbi szerint ugyanis az egyik ügynök feltűnően fürgén
hörpintette azt a kortyot, mert pillanatokon belül újra megjelent a
szálloda bejárata előtt, az igazgató, valamint a csapos azonban
senkire nem emlékezett, aki ekkora önállóságnak adta volna
tanújelét. Ők ketten mellesleg a csoport összes tagját ismerték, és
nem volt kétségük afelől, hogy azok együtt mozogtak. Jó darabig a
bárban viccelődtek és italoztak, tanúi voltak a nem túl éles
szópárbajnak impozáns vezérük, Mr. Jukes és Mr. Pryce-Jones
között, aztán a jóval fenyegetőbb összecsapásnak Mr. Akbar és Mr.
Raggley között. Végül, amint kiderült, hogy sikerült kiüríteni a
számukra foglaltatott helyiséget, az egész társaság egy emberként
átvonult oda, s a pikolófiú győzelmi trófeaként vitte utánuk a tálcát az
italokkal.

− Nem jutottunk túl messze − összegezte a tényállást Greenwood

felügyelő. − Az ügybuzgó alkalmazottak persze szorgoskodtak,
ahogy ez már lenni szokott, elmostak mindent, még Mr. Raggley
poharát is. Csak ne lenne mindenki olyan igyekvő, a rendőrség
jobban tudná teljesíteni a kötelességét.

− Tudom, tudom − mondta Brown atya, és szája szögletében ismét

megjelent az a kis torz mosoly. − Néha nekem is az a benyomásom,
hogy a higiéniát bűnözők találták ki. Vagy hogy a tisztaság
megszállottjai találták ki a bűnözést, némelyik legalábbis úgy fest.
Annyi szó esik arról, hogy a nyomortanyák és a nagyvárosok
szennyes sikátorai a bűnözés melegágyai, holott fordítva áll a dolog.
A nyomornegyedek rossz hírét nem az elkövetett, hanem a
felderített bűntények nagy száma kelti. Valójában a tiszta,
makulátlan, agyontakarított környezetben tenyészik igazán a bűn,
ahol nincs sár, amely megőrizné a lábnyomokat, és nem marad meg
a poharak alján a méreg maradéka, ahol szorgos szolgák takarítják
el a bűneset valamennyi árulkodó jelét; s a gyilkos akár hat feleségét
is megölheti és elhamvaszthatja, mert sehol sincs egy csöppnyi
keresztényi kosz sem. Talán túlságosan is belelendültem, de
figyeljen csak ide. Tisztán emlékszem egy pohárra a pulton, amelyet
szintén elmostak azóta, pedig nagyon fontos lenne többet tudni róla.
− Raggley poharára gondol? − kérdezte Greenwood.

− Nem, hanem egy gazdátlan példányra − válaszolt a pap. − A tejes

pohár mellett állt a pulton, és volt még az alján egy-két ujjnyi whisky.
Mi ketten, ugyebár, biztosan nem ittunk whiskyt. S tisztán
emlékszem, hogy az igazgató, amikor a nyájas Jukes inni hívta, „egy
csöpp gint” kért. Gondolom, ön sem feltételezi, hogy muzulmán
barátunk zöld turbánnal álcázott szesztestvér volna, vagy hogy
David Pryce-Jones tiszteletes egyszerre itta volna ki a tejet és a
whisky nagy részét, anélkül, hogy ez feltűnt volna neki.

− Az ügynökök viszont többnyire whiskyt ittak − emlékeztette barátját

a felügyelő. − Ahogy szokták.

− Helyes, de meg is szokták inni, amit rendelnek. Ez esetben is

felszólították a pikolófiút, hogy vigye utánuk az italokat. Egy pohár
azonban ott maradt a pulton.

− Gondolom, véletlenül − vetette ellen Greenwood.

− Könnyen rendelhetett az illető másikat, miután átvonultak a

tárgyalóhelyiségbe.

Brown atya határozottan megrázta a fejét.

− Mindenkit olyannak kell látnunk, amilyen. Például ezek az

ügynökök egyesek szerint primitív alakok, mások szerint pedig
közönségesek. Megítélés dolga. Én inkább úgy fogalmaznék, hogy
jórészt egyszerű, derék emberek, akik alig várják, hogy
hazatérhessenek feleségük és gyermekeik körébe. Nyilván van
köztük gazfickó is, némelyikük több szeretőt is tart vagy tett el láb
alól. De a legtöbbjük hétköznapi ember, s ráadásul egy icipicit be is
voltak csípve. Nem nagyon; sok herceg és oxfordi dón [Egyetemi
dón: nagy múltú angol egyetemek (így főként Oxford és Cambridge)
felsőbb éves növendékeinek elnevezése.] volt már náluk
kapatosabb. De ha egy ilyen férfi kissé az alkohol hatása alá kerül,
óhatatlanul megjegyzéseket, mégpedig harsány megjegyzéseket fog
tenni mindenre. Nem figyelte még meg, hogy a legapróbb esemény
is megindítja a beszélőkéjüket? Ha túlcsordul a sör habja, ők is
rögtön túlcsordulnak, mondván: „Na, nézd csak!” „Ez aztán a
megtiszteltetés!” Egyszóval valószínűtlen, hogy ha öt ilyen
emelkedett hangulatú ember a tárgyalóhelyiségben leül az
asztalhoz, ahol csak négy pohár van, az ötödik fickó ne kezdjen
kiabálni és követelni a sajátját is. Valószínűleg mind az öten
reklamálnak. De hogy a kimaradt ne követelje nagy hangon az italát,
az egyszerűen ki van zárva. Nem fog csöndben üldögélni, ahogyan
egy más rétegből való angol ember tenné, amíg később módja lesz
újat rendelni. Az egész épület visszhangzott volna: „Hát velem mi
lesz?” „Hé, George, én talán antipiás lettem?” „George, lát zöld
turbánt a fejemen?” Márpedig a csapos vallomásában szó sem volt
reklamációkról. Biztosra veszem, hogy az ott hagyott whiskyt valaki
más itta meg egy-két korty híján: valaki, akire még nem gondoltunk.

− De el tud képzelni ilyesvalakit?

− Azért, mert az igazgató és a csapos nem említett senki ilyet, ön,

Greenwood, figyelmen kívül hagyja az egyetlen független
tanúvallomást, a fiúét, alá tegnap a lépcsőt mosta a bejáratnál. Azt
mondta, látott egy embert, aki talán az ügynökök bandájához
tartozott, de valójában nem keveredett velük, s aki bejött a
szállodába, de szinte rögtön távozott is. Az igazgató és a csapos
nem is látta, vagy azt állítják, hogy nem látták. De valahogy
mégiscsak kapott egy pohár whiskyt a bárban. Az egyszerűség
kedvéért nevezzük őt „fürgének”. Nagyon jól tudja, barátom, hogy
nem szoktam beleavatkozni az ügyeibe, mert tudom, hogy jobban ért
hozzájuk, mint én, vagy amennyire én igyekszem érteni. Sose
képzeltem, hogy nekem kell beindítanom a rendőrség gépezetét,
vagy hogy bűnözők után kellene rohangálnom. Most az egyszer
mégis ezt szeretném. Kérem, kerestesse meg „a fürgét”, még ha a
világ végéig kell is követnie! Indítsa be azt az átkozott gépezetet,
fésültesse át akár az egész világot, csak „a fürgét” sikerüljön
elkapnia. Mert véleményem szerint ő kell nekünk.

Greenwood megadóan tárta szét a karját.

− Van arca, alakja, valami látható vonása azon túl, hogy fürge? −
kérdezte.

− Csuklyás felöltő volt rajta − sorolta máris Brown atya −, s azt

mondta a boynak a szálloda előtt, hogy másnap reggel
Edinburghban kell lennie. A boy többre nem emlékszik, na de tudom,
kevesebb információ alapján is kaptak már el embereket a
nyomozói.

− Nagyon lelkesnek látszik, atyám − mondta kissé zavartan a

felügyelő.

A pap maga is mintha elbizonytalanodott volna gondolatai felől.

Töprengve nézett maga elé, majd hirtelen megszólalt:

− Tudja, olyan könnyen félreértik az embert. Mindenki fontos. Ön is

fontos. Én is. Ez a legnehezebben hihető teológiai tétel.

A felügyelő elképedve meredt rá, miközben a pap így folytatta:

− Fontosak vagyunk Isten számára, s csak ő tudja, miért. Végső

soron ez az egyetlen megfontolás indokolja a rendőrség létezését.

A felügyelő láthatólag nem értette létének e kozmikus igazolását.

− Nézze, a törvénynek bizonyos értelemben igaza van. Ha minden

ember fontos, a gyilkosság is az. Nem hagyhatjuk, hogy titkon
elpusztítsák, amit Isten oly titokzatosan teremtett. Viszont…

Olyan élesen ejtette ki az utolsó szót, mint aki új, döntő lépésre
készül.

− Viszont ha kicsit eltávolodunk az egyenlőség transzcendens

értelmezésétől, nehéz belátni, miért olyan lényegesek a maguk
fontos gyilkosságai. Hányszor mondta ön is, barátom, egyik-másik
esetéről, hogy rendkívüli jelentőségű ügyről van szó! Egyszerű,
hétköznapi állampolgárként csak annyit látok, hogy megölték a
miniszterelnököt. Mint egyszerű, hétköznapi állampolgár, nem
hiszem, hogy a miniszterelnök olyan rendkívül fontos lenne. Sőt, ha
pusztán e világi összefüggésekben gondolkodunk, a miniszterelnök
nem is létezik. Gondolja, hogy ha őt és vele együtt az összes
politikust lelőnék holnap, nem akadna abban a minutában valaki, aki
felállna a bársonyszékből, és bejelentené, hogy minden utcát
átkutatnak, és a kormány alaposan fontolóra fogja venni az ügyeket?
A modern világ vezetői elhanyagolhatók. Azok is, akik valóban
irányítják az eseményeket. Mindenki, akivel tele vannak a lapok.

Brown atya felegyenesedett, és még az asztalra is rácsapott, amit

ritkán szokott megtenni, majd hangnemet váltva így folytatta:

− Raggley azonban nem elhanyagolható. Annak a fél tucat

történelmi figurának a vonulatához tartozott, akik talán
megmenthették volna Angliát. Élesen és sötéten kirajzolódva álltak
ők, mint útjelző táblák, amelyeket senki nem követ a lassan lejtő út
mentén, mely itt ért véget az összeomlás anyagias mocsarában.
Swiftre gondolok, a dublini esperesre, meg dr. Johnsonra és a jó
öreg William Cobbetre. [Jonathan Swift (1667-1745) ír szatirikus író,
esszéista, politikai művek szerzője, anglikán pap, később esperes.
Legismertebb műve a Gulliver utazásai; Samuel Johnson (Doctor
Johnson; 1709-1784) angol író, újságíró; William Cobbett (1763-
1835) angol politikus, történész, politikai pamfletek szerzője.]
Mindnyájan zsémbes, vádaskodó, embergyűlölő különc hírében
álltak, barátaik azonban őszintén szerették őket, és mennyire meg is
érdemelték ezt a szereteted Nem látta, hogy ez az öregember
békejobbot nyújtott az ellenfelének? Csakis önzetlen elvek harcosai
tudnak így megbocsátani. Ő valóban gyakorolta az erényt, amelyről
az antialkoholista szónok csak papolt itt nekünk, állítólagos
keresztényeknek. És ha egy ilyen embert mocskos indítékból,
rejtélyes körülmények között meggyilkolnak, akkor az valóban fontos
bűntény, olyannyira, hogy minden tisztességes ember azon
nyomban köteles beindítani a rendőrség egész modern gépezetét,
amint tudomást szerez róla… Nincs mit köszönnie… Mindenesetre
életemben először szeretném határozottan felszólítani, hogy
intézkedjék.
Így aztán, mondhatnánk, az apró termetű Brown atya hajtotta maga
előtt a következő napokban az angol korona rendőri szervezetének
teljes állományát és harci gépezetét e különös hadművelet során,
ahogy annak idején az apró termetű Napóleon irányította az egész
Európát átfogó haditerv tüzérségi ütegeit és frontvonalait. Éjjel-
nappal folyt a lázas munka a rendőrállomásokon és a
postahivatalokban, utakat zártak le, leveleket vizsgáltak meg,
mindenfelé nyomoztak, kihallgattak, csak hogy sikerüljön a nyomára
bukkanni annak az árnyalaknak, akihez nem tartozott sem arc, sem
név, csak egy csuklyás felöltő és egy Edinburghba szóló vonatjegy.

Közben természetesen más vonalakon is folyt a nyomozás. Egyelőre

nem érkezett meg a teljes orvosi jelentés a boncolás eredményéről,
de mindenki biztosra vette, hogy mérgezés történt. Ez aztán a cherry
brandyre terelte a gyanút, amelybe így természetszerűleg a hotel is
belekeveredett.

− Ott is elsősorban az igazgató − dörmögte Greenwood. − Szerintem

hitvány, alattomos fráter. Persze lehetett valamelyik alkalmazott is,
például a csapos. Eléggé barátságtalan figura, Raggley egyszer
talán jól legorombította valamiért, amilyen lobbanékony volt, bár
mindig hamar jóvá is tette, ha megsértett valakit. Mindenesetre,
ahogy mondtam, a legfőbb felelősség és ennélfogva a legfőbb gyanú
az igazgatót terheli.

− Sejtettem, hogy ő lesz az első számú jelölt − válaszolt Brown atya.

− Épp ezért nem gyanúsítottam őt. Nyilván más is kiszámította, hogy
rá fog terelődni a figyelem, vagy legalábbis a szálloda valamelyik
alkalmazottjára. Azért is említettem akkor délután, hogy itt a
hotelben könnyű lenne megölni valakit. De azért az a legokosabb, ha
megy, és kihallgatja az igazgatót.

A felügyelő már indult is, de meglepően hamar visszatért. Amikor

belépett, látta, hogy tisztelendő barátja dossziéba gyűjtött iratokat
tanulmányoz Raggley viharos életútjáról.
− Ment, mint a karikacsapás! − mondta lelkesen Greenwood. − Azt
hittem, órákba fog telni, míg sikerül kiszednem valamit ebből a
nyomoroncból, minthogy törvényesen semmi terhelő adatunk nincs
ellene. Ezzel szemben amint beléptem, a pasas összeomlott, s
hisztérikus félelmében mindent elmondott, amit csak tud.

− Gondoltam − bólintott Brown atya. − Akkor is teljesen összeomlott,

amikor megtalálta Raggley holttestét az ivóban, a jelek szerint
megmérgezve. Azért is szánta rá magát ijedtében arra a
szerencsétlen ötletre, hogy egy késsel dekorálja ki a hullát: így aztán
a szutykos képűre fog terelődni a gyanú, ahogy ő mondaná. Nincs
más bűne, mint hogy ilyen hisztérikusan reagált; ő volna az utolsó,
aki kést szúrna egy élő testbe. Fogadnék, az is nagy erőfeszítésébe
került, hogy a holttestbe beledöfje. Viszont ő az első, akit kitör a
frász, hogy olyasmivel fogják gyanúsítani, amit nem is követett el; és
aki erre képes ilyen bolondot csinálni saját magából.

− Gondolom, a csapost is ki kellene hallgatni − vélekedett

Greenwood.

− Helyes − hagyta jóvá a pap. − Én biztos vagyok benne, hogy a

személyzetnek semmi köze sincs a dologhoz, s épp azért, mert a
tettes azt a látszatot igyekezett kelteni, hogy csakis az alkalmazottak
közt lehet a bűnös… Egyébiránt látta már az anyagot, amelyet
Raggley-ről állítottak össze? Ugyancsak érdekes pálya. Kíváncsi
vagyok, akad-e majd, aki megírja az életrajzát.

− Kiírtam belőle minden adatot, amely kapcsolatban lehet az üggyel

− válaszolta a felügyelő. − Özvegyember volt, de valaha a felesége
miatt összekülönbözött egy skót férfival, aki akkoriban
ingatlanügynök volt errefelé, s az a benyomásom, Raggley elég
harciasan viselkedett az eset során. Állítólag gyűlölte a skótokat, s
talán ez volt az oka… Sejtem, miért mosolyog olyan talányosán.
Nemde épp valami skót alakot kergetünk… Edinburgh
környékéről…?

− Meglehet − felelte Brown atya. − De az is, hogy Raggley minden

személyes sérelemtől függetlenül ellenszenvezett a skótokkal.
Furcsa, de tény, hogy minden radikális tory, vagy minek hívják őket,
aki a whig merkantilista szellem ellen hadakozott a történelem során,
utálta a skótokat. [Tory és whig: a kormányzásban egymást váltó
angol arisztokrata pártok. Az utóbbi századokban a tory név egyet
jelentett a konzervatív, a whig pedig a liberális jelzővel.] Cobbett is,
dr. Johnson szintén, Swift pedig az egyik leggyilkosabb szatírájában
tette nevetségessé az akcentusukat. Még Shakespeare-t is elérte az
elfogultság vádja a skótokkal szemben. De a nagy szellemek
előítéletei általában elvi megfontolásokból erednek. S van is valami a
dologban. Skócia eredetileg szegény mezőgazdasági terület volt,
később azonban gazdag ipari országrész lett. A skót tehetséges,
élelmes népség, azt hiszik, ők hozzák északról az ipari civilizációt, s
nem tudják, hogy délnek sok évszázados mezőgazdasági kultúrája
van. Az ő nagyapáiknak a földje igen falusias volt, de nem civilizált…
Mindenesetre, nincs mit tenni, mint megvárni az újabb híreket.

− Nem hinném, hogy Shakespeare-től vagy dr. Johnsontól kapunk

újabb információkat − vigyorgott a felügyelő. − Csekély bizonyító
ereje van annak, miként vélekedett Shakespeare a skótokról.

Brown atya felvonta a szemöldökét, mintha valami váratlan ötlete

támadt volna.

− Ha jobban meggondolom − kezdte újra −, ennél is fontosabb

bizonyítékot találhatunk ügyünk szempontjából, még Shakespeare-
nél is. A skótokat ritkán emlegette. De szívesen élcelődött a walesiek
rovására.

A felügyelő barátja arcát fürkészte; komoly vonásai mögött feszült

élénkséget sejtett.

− Könyörgök − mondta −, eddig még senkinek sem jutott eszébe,

hogy arrafelé tapogatózzék!

− Nos hát − válaszolt Brown atya rendíthetetlen nyugalommal −,

nem tudom, ki kezdte itt a fanatizmust emlegetni. S ki állította, hogy
egy fanatikus bármire képes. Tegnap a modern világ
legmegszállottabb, legpökhendibb és mindenre elszánt hittérítőjével
volt szerencsénk találkozni e helyiségben. Ha egy rögeszmétől
vezérelt tökfej olyan könnyen gyilkol, kijelentem, hogy előbb
gyanúsítható emberöléssel antialkoholista testvérem, Pryce-Jones
tiszteletes, mint Ázsia összes fakírja együttvéve, és mindenképpen
figyelemre méltó, hogy iszonytató tejes pohara a titokzatos whiskys
pohár mellett állt az ivópulton.

− Amely viszont szerepet játszott a gyilkosságban, nemdebár? −

kérdezte Greenwood kissé gúnyosan. − Az az igazság, atyám, hogy
most már fogalmam sincs róla, komolyan beszél-e, vagy tréfál.

Miközben a felügyelő barátjára meredt, mert valami

kifürkészhetetlent látott arckifejezésében, éles hangon megszólalt a
telefon. Greenwood felcsapta a pult lapját, odaugrott a készülékhez,
és lekapta a kagylót. Néhány pillanatig hallgatott, majd felkiáltott; e
kifakadását nem beszélgetőtársának, hanem a mindenségnek
címezte. Aztán még figyelmesebben hallgatta a hívó felet, de
időnként robbanásszerűen tört ki belőle:

− Igen, igen… Azonnal jöjjenek ide, hozzák őt is magukkal, ha csak

lehet! Remek munka volt…! Gratulálok!

Mint aki visszanyerte ifjúsága életerejét, Greenwood visszatért az

asztalhoz, Brown atyával szemben leült a székre, kezét a térdére
fektette, barátja szeme közé nézett, és végre megszólalt:

− Fogalmam sincs, atyám, hogy csinálja. Kitalálta, hogy ő a gyilkos,

mielőtt bárki tudta volna, hogy létezik. Senki volt, semmi, csöppnyi
zavar a bizonyítékok sorában. Senki sem látta a hotelben, a lépcsőt
mosó fiú sem mert volna megesküdni rá, egy kétség árnya volt
csupán, a pulton maradt elmosatlan pohárra alapozva. De megvan,
s ő az, akit keresünk.

Brown atya erre úgy állt fel, mint aki válságos fordulathoz ért.
Gépiesen összeszedte a papírlapokat, amelyek oly becsesek
lehettek Raggley esetleges életrajzírója számára, és üres tekintettel
bámult barátjára. A felügyelő úgy érezte, meg kell ismételnie, amit
mondott, mert a pap bizonyára nem értette a szavait.
− Elkaptuk „a fürgét”! És tényleg fürge volt, mint a gyík, úgy próbált
elsiklani előlünk. Az embereim épp a parton kapták el. Azt állítja,
horgászni indult az Orkney-szigetekre. És kétségtelenül ő az, az a
bizonyos skót ingatlanügynök, aki annak idején elcsábította Raggley
feleségét. Ő ivott skót whiskyt aznap délután itt a bárban, aztán
vonatra szállt Edinburgh felé. És ha ön nincs, atyám, nem is tudtunk
volna róla.

− Én csak azt akartam mondani… − kezdte volna Brown atya

fátyolos hangon, de abban a pillanatban éles csikorgással súlyos
járművek fékeztek le a szálloda előtt, és néhány másodperc múlva
Greenwood két-három nyomozó beosztottja tűnt fel a bár
bejáratánál. Egyikük főnöke intésére odalépett az asztalukhoz, s
olyan fesztelenül ült le, mint aki boldog, meg kimerült is, és közben
áhítatos rajongással pillogott Brown atya felé.

− Elkaptuk a gyilkost, uram, esküszöm! − lihegte. − Biztos, hogy ő

tette: úgy nekem rontott, hogy majd leterített. Csíptem már el pár
nehézfiút életemben, de ilyennel még nem volt dolgom. Úgy hasba
rúgott, mint egy ló, s öt ember is alig bírta lefogni. Végre elfogtunk
egy igazi gyilkost, felügyelő, micsoda mázli!

− Most hol van? − kérdezte Brown atya komoran.

− Kinn, a rendőrkocsiban, megbilincselve − hangzott a magabiztos

válasz −, s egyelőre talán a legjobb, ha ott is marad.

Mintha zajtalanul összerogyott volna, úgy süppedt vissza Brown atya

a foteljába, és a papírok, melyeket az előbb még idegesen
szorongatott, szétrepültek, s mint az olvadó hó fedték a szőnyeget.
Hirtelen nemcsak az arcából, de egész testéből kiment az élet, mint
egy kilyukasztott léggömbből a gáz.

− Ó… ó…! − nyögte, mintha nem lenne súlyosabb szó a

kétségbeesésére. − Mit csináltam már megint?!

− Ha arra gondol, hogy ismét elkapott egy bűnözőt… − kezdte volna

Greenwood, de barátja közbevágott: a szavak oly elhalóan jöttek ki a
száján, mint a kiürülő szódásüvegből a lég.

− Arra gondolok − szólt Brown atya −, hogy mindig ugyanaz történik,

nem tudom, miért. Én igyekszem azt mondani, amit gondolok, de
mindenki egészen mást ért bele.

− Most meg mi az ördög bántja? − kiáltott kétség-beesetten

Greenwood.

− Nos, megállapítok ezt vagy azt − felelte a pap oly erőtlen hangon,
hogy az önmagában érzékeltette a szó gyengeségét. − Mondok ezt
vagy azt, de mintha mindenki biztos volna abban, hogy többet
jelentenek, mint amennyit állítok. Egyszer például megpillantottam
egy eltört tükröt, s csak annyit szóltam, „itt történhetett valami”, s
mind, aki hallotta, rögtön rávágta: „igen, kitalálta, atyám, két pasas
összeverekedett, s az egyik kirohant a kertbe”, és csak mondták,
mondták, mondták. Az, hogy „itt történhetett valami”, szerintem
egyáltalán nem azt jelenti, hogy „két pasas összeverekedett”, s nem
hinném, hogy az én logikámmal van baj. Egy sor tudományos
szakkönyvet olvastam a logika tárgykörében. Ugyanez történt most
is. Mindenki biztos abban, hogy megvan a gyilkos, holott én soha
nem állítottam, hogy ez a szerencsétlen skót az. Csak annyit
mondtam, hogy ő az, aki kell nekünk. És tényleg nagyon kell, égető
szükségünk van rá, minthogy ő az egyetlen olyan láncszem ebben
az egész rémes históriában, amely még hiányzott: egy tanú!

Mindenki döbbenten meredt rá, összeráncolt homlokkal, követni

igyekezve az érvelés váratlan fordulatát. Brown atya mindenesetre
tovább magyarázott:

− Amint beléptem ebbe az üresen tátongó bárba, kellemetlen érzés

fogott el, túl elhagyatott volt, túlságosan csábító annak, aki egyedül
akar lenni. Azaz tanúk nélkül. Csak annyit tudunk, hogy amikor a
felügyelővel beléptünk, sem a hotel igazgatója, sem a bár csaposa
nem volt a helyiségben. De hogy előtte volt-e benn valaki, és ha
igen, mikor? Csinálhatunk-e időtáblázatot arról, hogy ki mikor hol
volt? Tanú nélkül semmiképpen. Úgy képzelem, hogy mielőtt jöttünk,
valaki járt már itt, mondjuk, a csapos vagy akárki más, skót barátunk
csak így kaphatta meg skót whiskyjét. Semmiképp sem azután, hogy
mi bejöttünk. De nem tudhatjuk meg, ki tett mérget a szerencsétlen
Raggley cherry brandyjébe, mielőtt tisztában lennénk azzal, ki járt a
bárban, és mikor. Épp ezért még egy szívességet szeretnék kérni
önöktől, barátaim, e kavarodás ellenére, amely alighanem az én
hibám. Azt szeretném kérni, hívjanak össze mindenkit, aki csak
számításba jöhet az üggyel kapcsolatban. Azt hiszem, mindenki itt
van még, hacsak turbános barátunk vissza nem tért Ázsiába. Aztán
kísérjék be szegény skót barátunkat is, de bilincsek nélkül, hozzák
ide, hogy megmutathassa, ki szolgálta ki whiskyvel, és ki volt a
pultnál rajta kívül, egyáltalán ki volt a helyiségben, és így tovább. Ő
az egyetlen, akinek a vallomása perdöntő lehet az időpontra nézve,
amikor a bűntény történt. Semmi kétségem, hogy megbízhatunk a
tanúskodásában.

− Az isten szerelmére! − sóhajtott keservesen Greenwood. − Ezzel

csak visszakanyarodunk a szállodai személyzethez, pedig, nemde,
ön is egyetértett, hogy nem az igazgató a gyilkos. Akkor talán a
csaposra gondol?

− Nem tudom − felelte a tisztelendő kifejezéstelenül. − Még az

igazgatóért sem tenném tűzbe a kezem. A csaposról meg semmit
sem tudunk. Elképzelhető, hogy az igazgató benne van valami
cselszövésben, ha a gyilkosságot nem is ő követte el… De tudom,
hogy van egy tanú a világon, aki talán látott valamit, s ezért kértem,
hogy küldje a nyomába minden kopóját, a világ végére is!

Mikor a titokzatos skót végre megjelent az összeterelt társaság előtt,

bizony elég félelmetes jelenségnek hatott: tagbaszakadt férfi volt,
óriási, lendületes léptekkel vonult be a helyiségbe, s nemcsak hogy
úgynevezett skót csuklyás kabát volt rajta, de markáns arcát
keretező vörös fürtjeire skót kalpag volt húzva. Igazán érthető, hogy
enyhén ellenséges indulattal nézett körül: láthatólag az a fajta volt,
aki erőszakkal is ellenáll a letartóztatásnak. Nem volt meglepő, hogy
valaha ölre ment a harcias Raggley-vel. S figyelembe véve
elfogatásának körülményeit, igazán nem csoda, ha a rendőrök meg
voltak győződve arról, hogy mindenre elszánt bűnözőt sikerült
elkapniuk. Ő viszont azt állította, hogy tisztességes farmer
Aberdeenshire-ből, becsületes neve James Grant, s hamarosan
nemcsak Brown atya, de Greenwood felügyelő, ez a ravasz és
tapasztalt nyomozó is meg volt győződve arról, hogy az erőszakos
ellenállás nem a bűntudat, hanem az ártatlanság dühkitörése volt.

− Szeretnénk megkérni valamire, Mr. Grant − szólt Greenwood

ünnepélyesen, magyarázkodás helyett udvarias hangneműre
fordítva a tárgyalást. − Ha válaszolni tudna néhány kérdésre, igen
fontos ügyben lenne segítségünkre. Kimondhatatlanul sajnálom,
hogy annyi kellemetlenséget volt kénytelen elszenvedni egy
félreértés miatt, de biztos vagyok benne, hogy hajlandó lesz segíteni
az igazságszolgáltatás ügyét. Úgy vélem, nem sokkal azután, hogy a
bár kinyitott, úgy fél öt táján ön járt itt néhány napja, és rendelt egy
pohár whiskyt. Viszont nem tudjuk, ki szolgálta ki a pultnál, maga az
igazgató, a bár csaposa vagy valaki más a személyzetből. Lenne
szíves körülnézni, és megmondani, hogy az a személy, aki akkor
kiszolgálta, itt van-e a teremben?

− Megmondom hát! − felelte kesernyés mosollyal Mr. Grant,

tekintetét körbejártam az arcokon. − Bárhol felismerem, elég nagyra
nőtt, hogy ne tudjon elbújni. Az egész személyzet ekkora ebben a
kócerájban?

A felügyelőnek szeme sem rebbent, hangja semleges és színtelen

maradt. Brown atya arca kiismerhetetlen volt, de a társaság nem egy
tagjának mintha elborult volna a tekintete. A bár csaposa nem volt
nagydarab ember, az igazgató meg éppenséggel apró termetű volt.

− Csak a bár csaposát kellene azonosítania − szólt kimérten a

felügyelő. − Mi természetesen tudjuk, ki az, de szeretnénk, ha ön,
mint pártatlan tanú, megerősítené a véleményünket. Úgy gondolja…

A felügyelő hirtelen elhallgatott.

− Gyerekjáték felismerni − vont vállat a skót. Már emelte is a

mutatóujját, mire a lenyűgöző méretű Jukes, a kereskedelmi
ügynökök fejedelme úgy ugrott fel, mint egy trombitáló elefánt.
Abban a pillanatban három rendőr is rávetette magát, mint kopók a
felbukkanó vadra.

− Voltaképpen egyszerű volt az egész − fordult Brown atya nem

sokkal később a barátjához. − Ahogy mondtam, amikor beléptünk az
üres bárba, rögtön az jutott eszembe, hogy ha senki sincs a pult
mögött, a világon semmi nem akadályozhat meg egy betérőt, még
engem vagy akár magát is beleértve, barátom, hogy felcsapja a
bárpult lapját, besomfordáljon, és pár csepp mérget csöpögtessen
az egyik palackba. Persze egy gyakorlott mérgező nyilván úgy jár el,
mint Jukes tehette: az egyik palackot kicseréli egy mérgezettel, ez
egy szempillantás alatt megvan. Szeszkereskedelmi ügynökként
feltűnés nélkül hozhatott magával egy palack preparált cherry
brandyt a megfelelő márkából. Egyetlen feltétele volt a sikernek, de
ez is rendben volt. Sörrel vagy whiskyvel kockázatos lett volna, túl
sokan fogyasztják, és tömeggyilkossághoz vezethetett volna a
dolog. De ha valakiről tudni lehet, hogy egyetlen italhoz ragaszkodik,
mondjuk egy bizonyos fajta cherry brandyhez, olyan egyszerű az
egész, mintha a saját otthonában mérgeznék meg. Csak sokkal
biztonságosabb egy ilyen helyen. így automatikusan az
alkalmazottakra terelődik a gyanú, vagy bárki másra, akinek köze
van a szállóhoz, és nincs ember, aki bizonyíthatná, hogy több száz
vendég közül, aki az adott időpontban megfordult a szállodában,
valaki is inkább gyanúsítható, mint bárki más. Olyan névtelen és
kockázatmentes megoldás ez, hogy jobbat elképzelni sem lehet.

− De vajon mi oka lehetett ölni? − érdeklődött Greenwood.

A pap felállt, összeszedte a papírokat, amelyeket felborzolódott

idegállapotában imént kiejtett a kezéből, majd szelíd mosollyal
megkérdezte:

− Ismét felhívhatnám a figyelmét A néhai Mr. Raggley élete és

levelezése című, még megírandó kötet forrásanyagára? Vagy a
néhai Mr. Raggley-nek a fülünk hallatára elhangzott néhány
szavára? Itt, ugyanebben a bárban jelentette be a minap, hogy
hamarosan nyilvánosságra fog hozni bizonyos adatokat a
szállodákban folyó botrányos visszaélésekről. Nyilván a szokásos
ügyletekről lett volna szó: a szállodák vezetői és kereskedelmi
ügynökök gyakran kötnek korrupt megállapodást, amelynek
értelmében egy italcég monopolhelyzetbe kerül az egész környéken.
Ez nem egyszerű függőségi viszony, mint a sörgyárak tulajdonában
levő vendéglők esetében, amelyek egyetlen cég italainak árusítására
szerződnek, hanem olyan csalás-sorozat, amely sokakat
megkárosít. Ez köztörvénybe ütköző bűncselekmény. Ezért a
leleményes Jukes, kihasználva azt a rövid időt, amíg üres volt a
bárhelyiség, mint ilyentájt gyakran, besurrant a pult mögé, és
kicserélte az üvegeket. Legnagyobb bosszúságára a köpenyes skót
férfi épp a legrosszabbkor lépett be, és harsányan whiskyt rendelt.
Jukes átlátta, másképp nem mászik ki a csávából, csak ha úgy tesz,
mintha ő lenne a csapos, és kiszolgálja a váratlan vendéget. És
milyen megkönnyebbüléssel nyugtázhatta, hogy a vendég olyan
„fürge”.

− Azt hiszem, ön volt a legfürgébb − állapította meg Greenwood −,

ha, mint mondja, már az üresen tátongó helyiség légkörében
megérezte az események előszelét. Egyébként amikor meglátta
Jukest, már gyanakodott rá?

− Hát mindenesetre felfigyeltem a gazdagságára − válaszolt

elmélázva Brown atya. − Rögtön feltűnik, ha valakinek már a
hanghordozásán is érezni az anyagi helyzetét. Nem is értettem,
vajon miért ilyen undorítóan nagyvilági a férfi hangja, holott a
kollégáiból tisztes szegénység sugárzott. Azt hiszem, a gyémántos
nyakkendőtűjét látva sejtettem meg, hogy valami álságos van benne.

− Talán mert hamis volt a kő? − kérdezte Greenwood bizonytalanul.

− Ellenkezőleg: mert valódi volt − felelte Brown atya.

 III

VIHAR A VARÁZSKÖNYV
KÖRÜL

Ha valaki azt merészelte mondani róla, hogy spiritiszta, vagy hogy

hisz a spiritizmusban, Openshaw professzorból mindig bombaként
robbant ki a felháborodás. Robbanékonysága azonban nem merült
ki ebben az egy dologban. Ugyanilyen reakciót váltott ki belőle, aki
azt merészelte állítani, hogy nem hisz a spiritizmusban. Büszke volt
arra, hogy egész életét a parapszichológiai jelenségek vizsgálatának
szentelte, s büszke volt arra is, hogy sosem vallott színt, vajon valódi
pszichikai tényeknek vagy érzékcsalódásoknak tekinti-e ezeket az
eseményeket. Semmit sem élvezett annyira, mint amikor lelkes
spiritisztáknak mesélhette, hogyan sikerült lelepleznie egyik hamis
médiumot és fondorlatos szemfényvesztést a másik után. Mert a
professzornak valóban rendkívüli érzéke volt, hogy elkülönítse a
hamisat a valóditól, ha egy tárgyat megfigyelés alá vett, s a
médiumokat mindig felette gyanús tárgyként vette megfigyelés alá.
Azt mesélik róla, három különféle álcában sikerült lelepleznie
ugyanazt a spiritiszta imposztort, aki egyszer nőnek adta ki magát,
máskor hosszú ősz szakállú öregúrnak, később pedig
csokoládébarna arcú hindu brahmanként lépett föl. A szellemekben
komolyan hívőkre nyugtalanítóan hatottak a professzor úr előadásai,
az igazat megvallva ez is volt velük a célja. Bár igazán nem lehetett
okuk panaszra, hiszen egyetlen spiritiszta sem tagadja, hogy
valóban léteznek álmédiumok; csak éppen úgy tűnt: a professzor
ékesszólása arra utal, hogy minden médium csaló.

De jaj volt annak az együgyű és ártatlan materialistának is (s a

materialisták általában együgyű és ártatlan emberek), aki a
lendületes érvek hatására azt merészelte állítani, hogy a szellemek
létezésének elmélete ellentmond a természet törvényeinek, esetleg
hogy a spiritizmus ősi babona, maszlag vagy egyenesen szamárság.
Ilyenkor ugyanis a professzor megváltoztatta tudományos ütegeinek
tüzelőállását, és a naiv materialistát olyan kétségbevonhatatlan
tények és racionálisan megmagyarázhatatlan jelenségek sortüzével
söpörte le a színtérről, amilyenekről a szerencsétlen illető persze
soha életében nem hallott. A tudós felsorolt minden adatot és leírt
minden körülményt, elmondta, milyen természettudományos
magyarázatokkal próbálkoztak már, természetesen mindhiába, csak
azt nem árulta el, hogy vajon ő maga, John Olivér Openshaw hisz-e
vagy sem a szellemek létezésében. Ezt a rejtélyt sem a
spiritisztáknak, sem a racionalistáknak nem sikerült megfejteniük.

Történetünk kezdetén Openshaw professzor magas, szikár alakját

szőke oroszlánsörényével és hipnotikus tekintetű kék szemével egy
szálloda bejáratánál láthatjuk, amint Brown atyával beszélget,
miután a két jó barát a szállodában töltötte az éjszakát és költötte el
néhány perce a reggelijét. A professzor későn este érkezett vissza
egy kísérletekkel tarkított előadásról, teljesen kimerültén, és még
most is bizsergett benne a csata, amelyet mindig egymaga vívott
meg a két szemben álló tábor ellen.

− Ó, önnel nem érdemes beszélni erről! − mondta a professzor

nevetve. − Ön akkor sem hinne az egészben, ha igaz volna. De az a
sok marha mindig azt kérdezi, mit szándékozom bebizonyítani.
Képtelenek felfogni, hogy tudós vagyok. Egy tudós nem bizonyítani
akar. Azt igyekszik megtalálni, ami önmagától bebizonyosodik.

− De ugyebár még nem sikerült megtalálni? − kérdezte Brown atya.

− Van már némi elképzelésem a dologról, és az nem is olyan

elutasító, amilyennek egyesek hiszik − válaszolt némi töprengés
után Openshaw. − Mindenesetre kezdem sejteni, hogy ha egyáltalán
létezik is bármiféle bizonyíték, a spiritiszták nem jó irányban keresik.
Túlságosan teátrális az egész: túl nagy a felhajtás, a fényt kibocsátó
ektoplazma, a harsonák, a suttogások meg a többi. Mindez a régi
melodrámák felépítését követi, meg az elsárgult ponyvaregényeket
az ősök titkos folyosókon bolyongó szelleméről. Ha a történelmet és
nem a történelmi fikciókat bújnák, elképzelhető, hogy találnának
valamit. De biztosan nem kísérteteket.

− A kísértethistóriák lényege − tette hozzá Brown atya − a

látszatjelenségek feltűnése. S nyilván ön is úgy tartja, az ősök
szelleme azért bukkan fel a régi históriákban, hogy a látszatot
fenntartsa.

A professzor máskor oly finoman elvont pillantása most hirtelen

egyetlen pontra irányult, ahogy egy gyanús médiumra szokott. Olyan
volt, mintha nagyítólencsét illesztett volna összehúzott szemébe.
Nem mintha csakugyan azt gondolta volna, hogy az atya
leleplezésre méltó médium, egyszerűen megdöbbentette, hogy
barátjának gondolatmenete milyen közel jár a sajátjához.

− ”Látszatjelenségek feltűnése” − motyogta maga elé −, hát ez

döbbenetes! Hogy épp ezeket a szavakat használja! Minél többet
gondolkodom ugyanis, annál biztosabb vagyok benne, hogy a
spiritisztáknak ez a fő tévedése: elmerülnek a látszatjelenségek
feltűnésének tanulmányozásában. Pedig ha több figyelmet
szentelnének az eltűnésnek…

− Milyen igaz! − vágott közbe Brown atya. − Végül is a régi

tündérlegendákban sem a híres tündérek megjelenése a lényeg,
például megidézni a hold sápadt fényénél Titániát, vagy a semmiből
elővarázsolni Oberont. Számtalan legendát ismerünk viszont, ahol
eltűnnek bizonyos szereplők, mert a tündérek elcsenik őket. Próbálta
már kinyomozni, hová tűnt Kilmeny, [A James Hogg (1770-1835)
skót költő, író által gyűjtött balladák sorában szereplő mű hőse.]
vagy a szerencsétlen Thomas, a poéta a régi balladában? [Thomas
Learmont (1220 körül - 1297 körül), ismertebb nevén Thomas, The
Rhymer (Thomas, a poéta): félig történelmi, félig legendás személy,
a skót népköltészet jelentős alakja. Egyik műve egy tündérkirálynő
legendáját dolgozza fel, aki egy Thomas nevű, a prófétálás
adományával megáldott férfi iránt lobbant szerelemre.]

− Inkább valóságos emberek után nyomozok, akiknek a rejtélyes

eltűnéséről olvashatott a lapokban − mondta lelkesen Openshaw. −
Lehet, hogy csodálkozik rajta, de ez a szórakozásom,
tulajdonképpen már jó ideje. Véleményem szerint ugyanis a
parapszichológiai tüneményeket viszonylag könnyű megokolni. De
bizonyos eltűnésekre semmi magyarázatom nincs, hacsak fel nem
teszem, hogy valóban okkult jelenséggel állunk szemben. Például
naponta lehet arról olvasni a lapokban, hogy nyomuk vész
embereknek, akiket aztán sosem sikerül megtalálni. Ha tudna
bizonyos tényekről, amelyekről épp mostanában értesültem…! A ma
reggeli postámban is van egy levél, amely mintha megerősítené az
elméletemet. Egy idős misszionárius írta, aki feltétlenül szavahihető
embernek látszik. Ma délelőttre várom az irodámba. Nem volna
kedve velem ebédelni, hogy négyszemközt elmesélhessem a
történteket?

− Hogyne, nagyon szívesen, hacsak − válaszolt Brown atya

huncutkás mosollyal − a tündérek el nem lopnak addig.

Ezzel elbúcsúztak egymástól. Openshaw befordult a sarkon az

irodája felé, amelyet a hotel közelében bérelt, s ahol egy kis
folyóiratot szerkesztett a legracionálisabb és legagnosztikusabb
cikkei számára a parapszichológia és a pszichológia köréből.
Egyetlen titkárt alkalmazott csupán, aki most is a dolgozószoba előtti
fogadóhelyiségben ült íróasztalánál, tények és számadatok
összegzésébe merülve, amelyek a kinyomtatandó cikket voltak
hivatva alátámasztani. Openshaw csak annyit kérdezett,
jelentkezett-e már Mr. Pringle, a titkár pedig fejét fel sem emelve
közölte, hogy még nem, s már folytatta is a mechanikus számolást, a
professzor pedig ment tovább dolgozószobája felé.

− Ja, igen, Berridge − szólt vissza hátra se fordulva −, ha megjön,

küldje egyenest hozzám. Folytassa csak a munkáját, jó volna, ha
még ma meglennének az eredmények. Ha elkészült, tegye be a
számításokat az asztalomra, hátha holnap egy kicsit később érek be.

S azzal bevonult irodájába, egyre a problémán töprengve, amelyet a

Pringle név juttatott eszébe, illetve amelyet a név viselője
bizonyíthatott vagy alátámaszthatott az ő új elméletével
kapcsolatban. A legkiegyensúlyozottabb agnosztikus is gyarló
ember; s meglehet, hogy a misszionárius ígért beszámolója máris túl
nagy súlyt kapott a professzor gondolatmenetében, mint remélt
bizonyíték mindeddig titkos és óvatos hipotézise számára. Leült
kényelmes, széles karosszékébe, szemközt Montaigne rézbe
metszett arcképével, s újra átolvasta Luke Pringle tisztelendő úr
rövid levelét, amelyben aznap délelőttre ígérte látogatását. Nincs
ember, aki a professzornál hamarabb felismerné egy levélben a
mánia jegyeit: a részletek halmozását, a pókszerű kézírást és az
ismétléseket. Ebben a küldeményben azonban semmi ilyesmi nem
szerepelt. Egyszerű, tárgyilagos, gépelt közlés volt arról, hogy a
levélíró tanúja volt egy ember rejtélyes eltűnésének, s hogy az eset
nyilván számot tarthat Openshaw professzor úr érdeklődésére,
minthogy köztudomású szakértője a parapszichológiai
jelenségeknek. A professzorban kifejezetten jó benyomást keltett a
levél, semmi gyanús mozzanatot nem talált benne. Némi
meglepődést csak az váltott ki belőle, hogy amikor felpillantott, Luke
Pringle tisztelendő úr már benn is volt a szobájában.

− A titkára azt mondta, jöjjek be nyugodtan bejelentés nélkül −

mentegetőzött Mr. Pringle széles és megnyerő vigyorral. Ez szinte
teljesen eltűnt az őszbe vegyülő vöröses szakáll- és
bajusztömegben, amely tökéletes dzsungelként fülig benőtte a férfi
arcát. Fehérek szoktak ilyen szőrzetet növeszteni az őserdőkben, de
a lelkész tömpe orra felett fürkésző szemében nem volt semmi
elvadult vagy civilizálatlan. Openshaw rögtön azzal a
reflektorélességű, gyújtólencse-keménységű pillantással viszonozta
tekintetét, amellyel mindig sikerült felismernie az imposztorokat és
az elmebetegeket, de szokásával ellentétben ezúttal úgy érezte,
minden gyanúja alaptalan. Az elhanyagolt szakáll önmagában
utalhatott volna némi egzaltáltságra, de a tekintet tökéletesen
ellentmondott a szőrzetnek: őszinte, barátságos jóindulat és derű
áradt belőle, csalárdság, téboly ilyet biztosan nem képes produkálni.
Vélhette volna egy nyárspolgár vagy egy vidám szkeptikus
nézésének, aki sekélyes, de őszinte és harsány megvetéssel kezeli
a kísérteteket és szellemeket; de hivatásos szélhámos nem lett
volna képes ilyen felhőtlen mosollyal járulni Openshaw professzor
elé. Állig begombolt, kopott köpönyeg volt a lelkészen, és csak
széles, konya kalapja utalt egyházi személyre, de hát a
misszionáriusok a világ elvadultabb vidékein nem mindig törekednek
paposan öltözni.

− Professzor úr, ön most biztosan azt hiszi, hogy valami újabb

rosszízű tréfáról van szó − kezdte valami személytelen derűvel a
hangjában −, s remélem, elnézi, ha előre nevetek várható és nagyon
is érthető kétkedésén. De én már alig várom, hogy valaki hozzáértő
meghallgassa a történetet, mert az szó szerint igaz. S mindenféle
tréfát félretéve, nem csupán igaz, de tragikus is. Szóval, hogy rövid
legyek, egy nyugat-afrikai misszióban dolgozom, Nya-Nyában,
Nyugat-Afrika egyik sűrű erdős vidékén, ahol rajtam kívül az
egyetlen fehér ember a körzet parancsnoka, bizonyos Wales
kapitány. Szoros barátság alakult ki közöttünk. Nem mintha
lelkesedne a misszióért; szoros értelemben véve nem éppen tágas
elme, afféle széles vállú és alacsony homlokú, tettre termett ember,
akinek ritkán van szüksége arra, hogy gondolkodjék, s még kevésbé,
hogy higgyen. Épp ettől lesz még különösebb az egész. Nemrég
rövid szabadság után visszatérve alig lépett be őserdei sátrába,
felindultan rögtön mesélni kezdte, hogy olyan hátborzongató
élményben volt része, amelyet sehogy sem képes megmagyarázni.
Kezében régi, elnyűtt bőrkötéses könyv volt, az asztalhoz ment vele,
s letette revolvere és arab szablyája mellé, melyhez nyilván
egzotikus volta okán nagyon ragaszkodott. Mint elmondta, a könyvet
a hajóról hozta magával, s a kötet tulajdonosa megesküdött volna,
hogy azt senki ki nem nyithatja, mert aki belenéz, azt azon nyomban
elviszi az ördög, eltűnik a föld színéről, vagy valami hasonló. Wales
persze kijelentette, hogy az egész ostobaság, mire
összeszólalkoztak, a vita során Wales az illetőt gyáva, babonás
fickónak nevezte, mire az kinyitotta a könyvet, majd abban a
pillanatban ki is ejtette a kezéből, a hajó korlátjához lépett…

− Egy pillanat! − állította le Openshaw, miközben néhány jegyzetet

firkantott a noteszébe. − Elárulta az illető Walesnek, hogyan jutott a
könyv birtokába? Hogy kitől kapta?

− Igen − válaszolt Pringle elkomolyodva. − Azt mondta, vissza akarja

vinni dr. Hankey-nek, a híres orientalistának, aki most épp itthon van
Angliában, mert a kötet az övé, s eredetileg ő figyelmeztette a férfit e
tárgy mágikus erejére. Hankey, úgy tudom, tekintélyes tudós, éles
nyelvű szkeptikus hírében áll, s ettől az eset csak még különösebb.
Mindenesetre Wales sztorijának az volt a csattanója, hogy az illető,
amint kiejtette kezéből a könyvet, és a korláthoz lépett, eltűnt, és
azóta sem került elő.

− S ön elhiszi az egészet? − kérdezte némi töprengés után

Openshaw.

− El − válaszolta Pringle. − Két jó okom is van, hogy elhiggyem.

Először is Wales tökéletesen fantáziátlan, s elbeszélésében
megemlített egy részletet, amelyet csak képzeletgazdag előadó
tenne hozzá a történethez. Azt mondta ugyanis, hogy a pasas
szélcsendes, nyugodt napon lépett át a korláton, mégsem hallottak
csobbanást.

A professzor néhány percig elmerült jegyzetei tanulmányozásában,

majd ismét megszólalt:

− És mi a másik oka?

− Az, amit később a saját szememmel láttam − válaszolt a lelkész.

Kis ideig várt, majd nyugodt, tényszerű modorában folytatta az

elbeszélést. Bármi volt is a hangjában, semmiképp sem az a mohó
igyekezet, amellyel a megszállottak vagy a neofiták próbálják
megnyerni ügyüknek hallgatóikat.
− Mint már említettem, Wales lerakta a könyvet a szablya mellé az
asztalra. A sátornak csak egy bejárata volt, s én éppenséggel ott
álltam, az erdő felé bámulva, háttal a kapitánynak. Ő ott zsörtölődött
az asztal mellett, hogy ilyen ostobaságot a XX. században, hogy
valaki féljen kinyitni egy könyvet, meg hogy ő ugyan nem fog bedőlni
ilyen dajkamesének, majd ő kinyitja. Erre valami ösztönös hang
csendült meg bennem, és hátraszóltam, hogy talán jobb lenne, ha
békén hagyná azt az átkozott kötetet, és mihamarabb visszajuttatná
dr. Hankey-nek. „Ugyan már, mi történhet?” − kérdezte nyugtalanul.
„Mi történhet? − ismételtem, és megmakacsoltam magam. − Ami
azzal a szerencsétlennel a hajón!”

Nem válaszolt, különben is mit mondhatott volna. De én merő

hiúságból tovább erősködtem, hogy logikus érvekkel elhárítsam a
kísértést. „Megjegyzem, kíváncsi lennék − folytattam −, ön hogyan
magyarázza a történteket.” Erre se felelt, mire hátrafordultam, és a
kapitány nem volt sehol.

Egyedül álltam a sátorban. A könyv ott feküdt az asztalon, de

kinyitva, lapjaira fektetve, mintha a kapitány fordítva tette volna
vissza. A szablya túloldalt hevert a földön, a sátor oldalán meg egy
nagy hasadék tátongott, mintha valaki a szablyával vágott volna
lejáratot rajta. Ott ásított a hasíték, mögötte a sötétlő erdő, de
azonkívül sehol senki. Átléptem a hasadékon, de sehol nem látszott,
hogy a magas növények s alattuk a sűrű bozót meghajlottak volna,
mint amikor valaki átgázol rajtuk, legalábbis a sátortól néhány
lábnyira már semmiképp. Azóta pedig nem láttam Wales kapitányt,
és nem is hallottam róla.

Erre aztán barna papírba csomagoltam a könyvet, vigyázva közben,

hogy rá se pillantsak, s visszahoztam Angliába, azzal a szándékkal,
hogy azonnal visszajuttatom dr. Hankey-nek. Az ön folyóiratában
viszont felfigyeltem néhány megjegyzésre az ilyesféle dolgokkal
kapcsolatos elméletéről, mire úgy döntöttem, előbb eljövök önhöz,
és elmesélem a történteket, minthogy sokat hallottam elfogulatlan,
józan ítélőképességéről.
Openshaw professzor erre letette a tollát, és tekintetét látogatója
arcára szegezte. Összegződött ebben minden tapasztalata a
szándékos csalás különféle formáiról és a tisztességes emberek
egyes hóbortos és rendkívüli típusairól. Normális esetben
természetesen abból indult volna ki, hogy amit hallott,
szemenszedett hazugság. Tulajdonképpen hajlott rá, hogy most is
ezt higgye. De valahogy, nyilván a viselkedése miatt, igen nehéz lett
volna elhinni a misszionáriusról, hogy egyszerűen füllent. Ha
hazudna, vélte a professzor, másképp tenné: Pringle ugyanis
egyáltalán nem igyekezett őszintének látszani, ahogy az
imposztorok és a csalók teszik. Éppen ellenkezőleg, mintha
szavahihető ember volna, akinek csupán a látszat szól ellene.
Openshaw arra is gondolt, hogy jámbor emberrel van dolga, aki
valami szelíd téveszme áldozata, de valahogy ez sem tűnt igaznak:
vendége tüntető közönnyel viseltetett saját története iránt, mintha
egyáltalán nem érdekelné, hogy esetleg téveszme áldozata, ha
ugyan tényleg arról van szó.

− Mr. Pringle! − szólalt meg olyan élesen, mint az ügyész, akinek

hangjára összerezzennek a tanúk. − Hol van most az a bizonyos
könyv?

A szakállas arcon ismét elömlött a vigyor, amely az elbeszélés

folyamán komorságnak adott helyet.

− Kinn hagytam a titkáránál − felelte. − Talán kockázatos ötlet volt,

de így kisebb a kockázat.

− Kisebb? − ámult el a professzor. − Miért nem hozta be

egyenesen?

− Azért, mert biztos voltam benne, hogy ön gondolkodás nélkül

kinyitja, még mielőtt végighallgatott volna. Gondoltam, ha mindent
elbeszélek, kétszer is megfontolja majd, hogy belenézzen-e.

Elhallgatott, aztán folytatta:

− Nem volt kinn senki más, csak a titkár, őt meg higgadt
fiatalembernek láttam, aki fülig merült üzleti számításaiba.

Openshaw őszintén felnevetett.

− Ő, Babbage − mondta derűsen −, mellette valóban biztonságban

van a mágikus kötet, annyi szent. Berridge-nek hívják, de én
időnként Babbage-nek szólítom, mert épp olyan, mint egy
számológép. [Charles Babbage (1791-1871) angol matematikus és
feltaláló, tőle származik a programozható számítógép ötlete.] Nincs
emberi lény, amennyiben ő emberi lénynek nevezhető, aki nála
kevésbé hajlamos kibontani egy nem neki címzett csomagot.
Mindenesetre kimehetünk a könyvért, és behozhatjuk, de
biztosíthatom, alaposan meg fogom fontolni, mi a teendő. Sőt,
őszintén bevallom − Openshaw újabb kutató tekintetet vetett
vendégére −, nem is tudom, kinyissuk-e egyáltalán, vagy küldjük el
inkább egyenesen dr. Hankey-nek.

Felállt, és vendégével együtt megindult a külső irodahelyiség felé.

Amikor átértek, Mr. Pringle felkiáltott, és odarohant a titkár
asztalához. Az ugyan ott állt a helyén, de a fiatalember nem ült
mögötte. Az asztalon a felszakított csomagolópapírból kivéve ott
feküdt becsukva a kopott bőrkötésű könyv, de úgy volt letéve, hogy
látszott: nemrég beleolvashatott valaki. Az íróasztal az ablak előtt
állt, s a széles üvegtáblákon át le lehetett látni az utcára. Az egyik
közepén embermagasságú, cikcakkosan kitört hatalmas nyílás
tátongott, mintha valakit azon keresztül hajítottak volna ki a
külvilágba. Mr. Berridge semmi más nyomot nem hagyott maga után.

Első döbbenetében a professzor és vendége sóbálvánnyá meredt, s

kellett egy kis idő, míg a tudós magához tért. Még sosem látszott oly
elfogódottnak, mint most, ahogy lassan a vendégéhez fordult, és
kezét nyújtotta neki.

− Bocsásson meg, Mr. Pringle − kérlelte. − Bocsássa meg a

gondolataimat, az alig megfogalmazható kételyeimet. De nem
nevezheti tudósnak magát, aki nem próbál szembenézni egy ilyen
eseménnyel.
− Azt hiszem − szólt Pringle kissé zavartan −, utána kellene
néznünk, mi lett vele. Talán felhívhatnánk, kideríteni, nem ment-e
haza.

− Nem tudom, van-e telefonja − mondta Openshaw szinte oda sem

figyelve −, azt hiszem, valahol Hampstead felé lakik. De előbb-utóbb
nyilván ideszól valaki, ha a barátai vagy a családja rájönnek, hogy
eltűnt.

− Tudunk személyleírást adni, ha a rendőrség megkeres bennünket?

− A rendőrség?! − Az ötlet láthatólag kizökkentette a professzort

merengéséből. − Személyleírást…? Igen kínos, mert épp úgy nézett
lei, mint bárki más, kivéve a szemüvegét. Olyan simára borotvált,
mindennapi arc. De még hogy a rendőrség? Mi az ördögöt
csináljunk? Átkozott egy história…

− Én tudom, mi a teendőm − szólt Pringle tiszteletes határozott

hangon. − Máris indulok, elviszem a könyvet dr. Hankey-hez, és
megkérdezem tőle, mi az ördög ez az egész. Tudtommal nem
messze lakik innen, úgyhogy hamarosan itt leszek, és elmondom,
mit válaszolt.

− Tökéletes! − vágta rá a professzor, és elcsigázva hanyatlott vissza

karosszékébe. Talán megkönnyebbülve is, hogy valaki egyelőre
leveszi válláról a felelősséget. De jóval azután, hogy a misszionárius
fürge, messze hangzó lépteinek zaja elült az utcán, még mindig
magába roskadva ült, és úgy meredt maga elé a levegőbe, mintha
transzba esett volna.

Még akkor is ott ült, ugyanabban a karosszékben és ugyanabban a

pózban, mikor az energikus léptek zaja ismét felhangzott odakünn a
járdán, és egy perc múlva Pringle tisztelendő úr megint ott állt előtte,
de − ezt a professzor rögtön megállapította − a könyv már nem volt
nála.

− Dr. Hankey − kezdte Pringle a helyzethez illő komolysággal −

szeretné a kötetet úgy egy órára magánál tartani, hogy
átgondolhassa, mi a teendő. Egy óra múlva mindkettőnket vár, hogy
közölhesse, milyen végkövetkeztetésre jutott. Külön hangsúlyozta,
hogy szeretné, ha ön is elkísérne második látogatásomra.

Openshaw még mindig némán bámult maga elé, majd hirtelen

ingerülten megkérdezte:

− Végül is ki az ördög ez a dr. Hankey?

− Ez úgy hangzott, mintha azt feltételezné, hogy dr. Hankey maga az

ördög − válaszolt Mr. Pringle mosollyal az arcán. − Azt hiszem, nem
ön az első, akiben felmerült e gondolat. Egyébként igen hírneves
képviselője az ön tudományágának, de minthogy elsősorban
Indiában kutatott az ottani mágikus hagyományok után, Angliában
kevésbé ismerik. Sárgás bőrű, szikár kis ördög, sántít, és eléggé
zabolátlan a modora, de úgy tudom, jó nevű praxist folytat ezen a
környéken, és nem hinném, hogy bármit fel lehetne róni neki, hacsak
az nem gyanús, hogy ő az egyetlen, aki valamit is tudhat erről az
egész tébolyult ügyről.

Openshaw professzor nagy nehezen feltápászkodott, odament a

telefonhoz, felhívta Brown atyát, és ebéd helyett vacsorára beszélte
meg a találkozót, hogy szabaddá tegye magát az angol-indiai tudós
házába tervezett expedícióra. Akkor aztán visszaült karosszékébe,
rágyújtott egy szivarra, és újra visszazuhant gondolatainak
feneketlen mély kútjába.

Brown atya a megbeszélt időben megjelent a vacsorához

kiválasztott étteremben, s egy ideig türelmesen várakozott barátjára
a tükrökkel és cserepes pálmákkal ékes hallban. Tudott Openshaw
délutáni programjáról, de ahogy odakünn, az ablaküveg mögött, a
zöld növények felett lassacskán elsötétedett a viharfelhőkkel terhes
égbolt, arra gondolt, nyilván valami váratlan fordulatra derült fény, és
ezért a vártnál jobban elhúzódik a Hankey-vei való beszélgetés. Még
az is felmerült benne, hogy a professzor talán el sem jön, de barátja
végül mégiscsak befutott, s Brown atya rögtön látta, hogy
általánosabb sejtései nem csaltak.

Openshaw-nak tudniillik vadul csillogott a szeme, és vadul égnek

meredt a haja, mikor végül Mr. Pringle-lel visszakocsikázott London
északi csücskéből. Ott, a házak legkülső sora mögött még mindig
rétek és mezőcsíkok húzódnak, amelyek most a viharos naplemente
miatt komorabbak voltak, mint rendesen. Mindenesetre megtalálták
a házat, kissé távolabb, de nem igazán elkülönülve a többi
hampsteadi villától; ellenőrizték a réztáblát, amelyre, ahogy illik, fel
volt vésve a név és a cím: dr. J. I. Hankey, a Királyi Sebészkollégium
tagja. A gond csak az volt, hogy dr. J. I. Hankey-t, a Királyi
Sebészkollégium tagját nem találták otthon. Bizony pontosan az várt
rájuk, amire lidérces sejtelmeik tudattalanul már felkészítették őket:
egy szokványosán berendezett fogadószoba, amelynek közepén
egy asztalon ott feküdt az átkozott könyv, mintha épp most olvasott
volna bele valaki; a szoba másik végén a ház hátsó kijárata tárva-
nyitva állt, és mögötte az emelkedő kerti ösvényen halvány
lábnyomok látszottak; egy sánta ember nem juthatott fel ily fürgén
egy meredek kapaszkodón. Márpedig az illető bicegett, mert odakinn
valamiféle ortopéd cipő nyoma váltakozott egy normális talpéval,
aztán csak az előbbi következett kétszer egymás után (mintha az
illető fél lábon folytatta volna útját), s aztán a nyomok teljesen
megszűntek. Tehát semmi mást nem sikerült megtudniuk dr. J. I.
Hankey-ről, csak annyit, hogy elszánta magát. Elolvasta a
varázsszöveget, és utolérte a végzet.

Amikor a professzor belépett Mr. Pringle-lel az étterem bejáratán, a

misszionárius lecsapta a könyvet egy kis asztalra, mintha égetné a
kezét. A pap kíváncsian pillantott a kötetre, de csak egy ákombákom
betűkkel nyomott versikét tudott kibetűzni a címoldalán:

Aki engem kinyitott,

Mind az ördöghöz jutott.

Alatta, mint megállapította, ugyanez a figyelmeztetés szerepelt
görögül, latinul és franciául. A professzor és a misszionárius a
kimerítő és zavarba ejtő kaland után érthetően sóvárgott egy korty
italra, úgyhogy Openshaw szólította a pincért, aki hamarosan hozta
is a koktélokat egy tálcán.

− Remélem, ön is velünk vacsorázik − szólt a professzor a

misszionáriushoz, de Mr. Pringle szeretetre méltóan megrázta a
fejét.

− Ha megbocsátanak − mondta −, inkább elvonulnék valahová a

könyvvel, hogy egyedül birkózzam meg vele és az egész
felfoghatatlan históriával. Nem engedné meg, hogy az irodáját
használjam egy órára?

− Dehogynem… csakhogy ilyenkor zárva van már… − felelte

Openshaw, meglepődve Mr. Pringle ötletétől.

− Elfelejtette, professzor úr, hogy az ablakon be lehet jutni.

Luke Pringle tisztelendő mindezek után mosolyainak

legszélesebbikével meghajtotta magát, és eltűnt a kinti sötétségben.

− Fura egy alak − nézett utána a professzor.

S ahogy barátja felé fordult, csodálkozva látta, hogy az közben

szívélyes csevejbe merült a pincérrel, aki a koktélt kihozta nekik,
mégpedig nyilvánvalóan annak legszemélyesebb ügyeiről. Valami
kicsikét emlegettek, aki szerencsére túl van már az életveszélyen.
Openshaw meg is jegyezte, hogy elképzelni sem tudja, honnan
ismeri olyan jól az atya a pincért, de barátja csak ennyit mondott:

− Két-három havonta egyszer itt vacsorázom, és mindig

elbeszélgetünk egy kicsit.
A professzor arra gondolt, hogy ő heti öt alkalommal vacsorázik
ebben az étteremben, de még sosem jutott eszébe hosszabban
szóba elegyedni a pincérrel. Tűnődéséből hirtelen éles
telefoncsengés riasztotta fel, és már hallotta is, hogy a készülékhez
szólítják. A vonal másik végén a hang Pringle-ként mutatkozott be,
bár kissé fojtottan, de az a bozontos szőrzet a lelkész szája körül
épp eléggé eltompíthatta a hangját. Abból, amit mondott,
személyazonossága kétségtelenné vált.

− Professzor úr − szólt a hang −, nem bírok tovább ellenállni a

kísértésnek. Elhatároztam, hogy belenézek. Itt vagyok önnél az
irodában, és előttem fekszik a könyv. Ha bármi történnék velem, el
akartam búcsúzni. Ne is próbáljon lebeszélni. S úgysem érne ide
időben. Már nyitom is ki. Már…

Openshaw valami hátborzongató, mindazonáltal alig kivehető robajt

vélt hallani, mire kiáltozni kezdte Pringle nevét a telefonba, de
csupán süket csönd felelt. Visszaakasztotta hát a kagylót, és a
tudósok királyi nyugalmát erőltetve magára, amely inkább kétség-
beesett beletörődésként hatott, visszament, és szép csöndesen
leereszkedett a székre a vacsorára terített asztal mellé. S akkor
olyan hűvös közönnyel, mintha valami naiv szeánszon tapasztalt,
ócska trükkről lett volna szó, teljes részletességgel barátja elé tárta
ezt az elképesztő és felfoghatatlan eseménysorozatot.

− Öt, azaz öt ember tűnt el most már ilyen képtelen módon −

magyarázta. − Mindegyik eset döbbenetes, de számomra a
titkáromé a legmegfejthetetlenebb. Berridge végképp nem illik a
sorba, mert ő volt a legkiszámíthatóbb figura az összes szereplő
között.

− Hát az biztos! − bólogatott Brown atya. − Egyszerűen

felfoghatatlan, hogy juthatott ilyesmi az eszébe. Félelmetesen
lelkiismeretes volt. Mindig óvakodott tőle, hogy a hivatali ügyeibe
bármiféle egyéni mókát is belekeverjen. Kevesen gondolták volna
róla, hogy családi körben, barátai közt roppant szellemes embernek
ismerik, és…
− Kicsodát? Berridge-et? − vágott közbe elképedve a professzor. −
Miket beszél? Csak nem azt akarja állítani, hogy ismerte a
titkáromat?

− Az, hogy ismertem, túlzás − vetette oda könnyedén Brown atya. −

Annyira ismerik, mint ezt a pincért, akit ön is látott. Nemegyszer
voltam kénytelen hosszasan időzni az előszobájában, barátom, míg
ön befutott, s közben el-elbeszélgettem szegény Berridge-dzsel.
Roppant szórakoztató fiú volt. Emlékszem, egyszer azt mesélte,
hogy úgy döntött, értéktelen holmikat fog beszerezni, mint a
műgyűjtők, akik minden kacatot megvesznek, mert azt hiszik, majd
felmegy az értékük. Nyilván ön is ismeri azt a régi történetet arról a
hölgyről, aki értéktelen tárgyaltat gyűjtött.

− Őszintén szólva, fogalmam sincs, miről beszél − vallotta meg

Openshaw, − De még ha volt is valami különc hajlam Berridge-ben,
bár ezt senkiről nem tételeztem volna fel oly kevéssé, mint róla, az
sem magyarázza, ami a szerencsétlennel történt, s főleg nem a
többiek sorsát.

− Kikről beszél, barátom? Milyen többiekről? − kérdezte a pap.

− Kedves atya, öt ember tűnt el! − mondta a professzor igen

tagoltan, mintha kisgyermeknek magyarázna, és mereven bámult rá.

− Kedves professzorom, egyetlen ember sem tűnt el.

Brown atya ugyanolyan merőn nézett barátjára, ahogy az őt

fürkészte, és ugyanolyan tagoltan ejtette a szavakat. A professzor
mégis kérte, ismételje meg, és az atya készséggel megtette ezt,
ugyanazzal a hangsúllyal.

− Azt állítottam, hogy egyetlen ember sem tűnt el.

Majd kisvártatva így folytatta:

− Tapasztalatom szerint arról a legnehezebb meggyőzni valakit,

hogy nulla meg nulla meg nulla az összesen nulla. Az emberek a
leghajmeresztőbb dolgokat is hajlamosak elhinni, ha azok
sorozatban történnek. Ez az egyszerű magyarázata például annak
is, miért hitte el Macbeth olyan könnyedén a három vészbanya
három jóslatát, bár az első olyasmi volt, amit ő maga is tudott, az
utolsó meg olyan, amit csak ő vihetett végbe. Az ön esetében a
három állítás közül a középső a legbizonytalanabb.

− Hát ezt meg hogy érti?

− A tulajdon szemével egyetlen eltűnést sem látott, igaz? Nem látta

az első áldozatot eltűnni a hajó fedélzetéről. Nem látta a kapitányt
eltűnni a sátorból. Minderről csak Mr. Pringle beszélt, de ezt
egyelőre hagyjuk. Annyit azonban máris beismerhet, hogy nem ad
hitelt a szavainak, ha nem támasztja alá az abszurd mesét titkára
eltűnése, épp ahogy Macbeth sem hitte volna el, hogy király lesz, ha
előbb meg nem erősítik hitében, hogy máris Cawdor thánja. [Thán
(thane): skót nemes (angol).]

− Eddig rendben is volna − nyugtázta óvatosan a szavakat a

professzor. − Na de a titkárom eltűnése valóban megerősítette az
abszurd históriát. Még hogy semmit sem láttam a saját két
szememmel! Azt magam is láttam, hogy a titkáromnak nyoma
veszett. Berridge eltűnt!

− Csakhogy Berridge nem tűnt el − mondta Brown atya. −

Ellenkezőleg.

− Mi az ördögöt beszél?

− Berridge nem tűnt el − ismételte meg a pap. − Éppenséggel

előtűnt!

Openshaw döbbenten meredt barátjára, majd mintha tekintetében

némi értelem gyúlt volna, mint amikor valaki kezdi felfogni, hogy egy
probléma más szemszögből is nézhető. A pap pedig így folytatta:

− Berridge belépett önhöz a dolgozószobájába, bozontos rőt szakáll

mögé rejtve arcát, állig begombolt, esetlen köpenyben, és Mr.
Pringle néven mutatkozott be. S ön, barátom, soha nem nézte meg
elég jól a titkárját, hogy ebben a hirtelen összetákolt álöltözetben
felismerje.

− Na de az azért… − kezdte volna a professzor.

− Miért, meg tudta volna adni a személyleírását a rendőrségnek? −

kérdezte Brown atya. − Nem hinném. Csak annyit vett észre, hogy
se bajusza, se szakálla, és hogy színezett szemüveget visel.
Csupán az, hogy levette a szemüvegét, jobb álca volt, mint ha bármit
felöltött volna. Ön a szemébe se nézett jobban, mint a lelkébe;
azokba a csibészes szemekbe. így aztán Berridge szépen elhelyezte
a könyvet, bekészítette az összes kelléket, óvatosan betörte az
ablakot, felragasztotta az álszakállt, magára terítette a köpenyt, és
besétált önhöz a dolgozószobába, hiszen biztos lehetett afelől, hogy
soha életében nem nézte meg őt.

− Na de hogy jutott eszébe, hogy ezt az egész ostobaságot

végigcsinálja velem? − kérdezte hitetlenkedve Openshaw.

− Hát éppen azért, mert soha életében nem nézte meg őt − mondta
némi indulattal Brown atya, s ujjait begörbítve már-már emelte a
karját, hogy az asztalra csapjon, ha szokása lett volna az asztalt
csapkodni.

− Számológépnek nevezte őt, mert életében nem használta semmi

másra. Soha nem vette észre azt, ami pedig bárkinek feltűnt volna,
aki öt percig elbeszélget vele, hogy egyéniség, mindig kész a tréfára,
eredeti véleménye van főnöke teóriáiról, s főleg arról a hírnévről,
hogy minden csalót „rajtacsíp”. Képzelje csak a kísértését, hogy
bebizonyítsa, ön még a saját titkárát sem tudja „rajtacsípni”!
Fantasztikus ötletekkel van tele a feje. Például azzal, hogy értéktelen
kacatokat fog gyűjteni. Nem ismeri, barátom, a történetet a hölgyről,
aki megvette a két legfeleslegesebb dolgot: egy öreg orvos
réztábláját és egy falábat? Ez a két tárgy elég volt találékony
titkárának, hogy a semmiből megalkossa ezt a fura különcöt, dr.
Hankey-t, épp olyan könnyedén, mint a képzeletbeli Wales kapitányt.
A réztáblát és a falábat a saját házában…
− Csak nem azt akarja állítani, hogy az a hampsteadi cím, ahová
kimentünk, Berridge saját háza volt? − kérdezte álmélkodva
Openshaw.

− Miért, talán ismerte a házat vagy akár a címet? − válaszolt a

kérdésre kérdéssel a pap. − Remélem, nem gondolja, hogy
szándékomban áll megbántani, vagy lekicsinyelni tudományos
eredményeit. Ön kiváló szolgája az igazságnak, s tudja, hogy ezt
igen nagyra értékelem. Sok hazugon sikerült átlátnia, ha egész
figyelmét rájuk összpontosította. De ne csak az imposztorokra
koncentráljon. Nézzen meg néha legalább egy becsületes embert,
amilyen ez a pincér is.

− És Berridge most hol lehet? − kérdezte némi csöndes töprengés

után a professzor.

− Semmi kétségem felőle − válaszolt Brown atya −, hogy szépen

visszament a hivatalba. Épp akkor léphetett be, amikor Luke Pringle
kinyitotta azt az ördögi könyvet, és szertefoszlott a semmibe.

Jó darabig hallgattak, majd Openshaw professzor harsányan

felnevetett, ahogy csak azok a nagy emberek tudnak nevetni, akik
elég nagyok ahhoz, hogy ne féljenek kicsinynek látszani. Aztán
hirtelen ezt mondta:

− Belátom, megérdemeltem, ha valójában nem veszem észre a

legközelebbi munkatársamat. De azért ismerje be, az események
félelmetesen halmozódtak. Ön talán egy pillanatra sem érzett valami
irracionális félelmet a baljós könyvvel kapcsolatban?

− Én? − csodálkozott a pap. − Ahogy megláttam a hallban az

asztalon, kinyitottam. Semmi különös, egy csomó üres lap. Látja, én
nem vagyok babonás.
 IV

A ZÖLD MATRÓZ

A sűrűsödő félhomályban, ahogy lassacskán elsötétült a föveny és a

tenger, a parttal párhuzamosan futó golfpályán önmaga ellen játszott
egy mohó, szenvedélyes arcélű, bricsesznadrágos fiatalember.
Nemcsak úgy jókedvében röptette a labdát, ellenkezőleg,
meghatározott ütéseket gyakorolt mikroszkopikus pontossággal,
akár egy kecses és takaros forgószél. Sokféle sportot elsajátított, és
igen gyorsan; sajnos hajlama volt rá, hogy sebesebben tanulja meg
őket, mint amennyire lehet. Kész volt bedőlni az olyasfajta
hirdetéseknek, hogy „tanuljon meg hat óra alatt hegedülni”, vagy
hogy „garantáltan tökéletes kiejtés francia levelező tanfolyamon”.
Ilyen vérmes reményeket keltő reklámok és kalandok huzatos
légkörében élt. Jelenleg épp magántitkárként működött Sir Michael
Craven admirális mellett, akinek impozáns villája a golfpálya mentén
kezdődő hatalmas park túlsó szélén emelkedett. A fiatalember
becsvágyó volt, s nem állt szándékában egész életét
magántitkárként tölteni bárki mellett is. De igen józan is volt, s
nagyon jól tudta, hogy a magántitkári sorból kiemelkedni csak egy
módon lehet: ha kitűnő magántitkárnak bizonyul. Ennek megfelelően
kitűnő magántitkár volt, s az admirális levelezésében felgyülemlett
elmaradást ugyanazzal az elmélyedéssel kezelte, mint most a
golflabdát. Jó ideje egyedül, saját belátása szerint kellett rendeznie a
levelezést, minthogy az admirális hat hónapja elhajózott, s bár már
hazaúton volt, érkezése nem volt várható aznap este, de a közeli
napokban sem.

A fiatalember, akit egyébként Harold Harkernek hívtak, izmos

lábának egyetlen lendületével fellépett az emelkedőre, amely a
golfpályát elválasztotta a tengerparti fövenytől, s ahogy a homokos
parton át kinézett a nyílt tenger felé, különös jelenetre lett figyelmes.
Nem látta teljesen tisztán, mert a viharos felhők mögött az égbolt
percről percre sötétedett, de az volt az érzése, hogy érzéki csalódás
folytán valami rég elfelejtett álmot lát, vagy kísértetek színjátékát
letűnt századokból.

A lebukó nap karéjának még látható széle megnyúlt réz- és

aranyszín csíkokkal világította be a tenger inkább fekete, mint kék
sávját a horizont legmélyén. S e sugárzás előterében még
feketébben két sötét fantomalak vonult, mint két árnyjátékfigura,
háromszögletű kalapban és karddal az oldalukon, mintha épp most
szálltak volna le Nelson admirális [Lord Horatio Nelson (1758-1805)
angol altengernagy, a Földközi-tengeri brit flotta parancsnoka, a
napóleoni háborúk során több fontos tengeri ütközet, köztük a döntő
jelentőségű trafalgari csata győztese. E hadművelet során vesztette
életét.] valamelyik fából ácsolt vitorlás hajójáról. Nem olyan érzéki
csalódás volt ez, amilyen természetes lett volna, ha Mr. Harker épp
hajlamos az ilyesmire. A lobbanékony fiatalember egyszersmind
tudományos elmével is rendelkezett, s inkább fantáziáit volna a jövő
század kísérleti léghajóiról, mint a múlt század kísérteti rémhajóiról.
Épp ezért, nagyon helyesen, úgy döntött, hogy még a futurológus is
hihet a saját két szemének.

Érzéki csalódása pillanatokig tartott csak. Ahogy jobban odanézett,

megállapította, hogy szokatlan ugyan, de egyáltalán nem hihetetlen,
amit lát. A két figura, aki egymás mögött közeledett a homokos
vízparton − egyik vagy tizenöt lépéssel a másik után −, két köznapi
tengerésztiszt volt, csakhogy abban az extravagáns
díszegyenruhában, amelyet, ha teheti, normális tengerésztiszt
magára nem ölt, csak olyan ünnepélyes alkalmakkor, mint a királyi
család valamely tagjának látogatása. Harker most már fel is ismerte,
hogy aki elöl halad, s minden jel szerint nem tud róla, hogy követik, a
saját gazdája, görögös arcélével és jellegzetes szakállával. A
másikat azonban, aki kissé hátrébb lépkedett, még soha nem látta.
De mintha hallott volna valamit az ünnepi eseményről, amely
magyarázatul szolgálhatott a díszes egyenruhákra. Most már
emlékezett rá, hogy a közeli kikötőben, ahová az admirális hajóját
várták, valami fontos személyiség készült megtisztelni munkaadóját
látogatásával, s az nyilván ezért volt kénytelen magára ölteni a teljes
tiszti pompát. De ismerte jól a tengerésztiszteket, legalábbis a
gazdáját. Mi üthetett belé, hogy talpig díszben száll partra, mikor az
ember megesküdne, hogy ha csak öt perce van is rá, civilbe vagy
legalábbis hétköznapi egyenruhába bújik − erre a magántitkár nem
talált magyarázatot. Mindez valahogy végképp nem vallott a
főnökére. Egyébként ez a mozzanat hetekig az egész titokzatos ügy
legfőbb rejtélye maradt. Mindenesetre akkor este, ahogy a két
teátrális jelmezbe bújt alakot figyelte az üres színtéren, melyet a
fekete víztömeg és a homoksáv rajzolt ki, úgy érezte magát, mintha
egy vígoperát nézne.

A hátul haladó figura, ha lehet, még titokzatosabb volt már

megjelenésében is, kifogástalan hadnagyi egyenruhája ellenére, de
viselkedése még rejtélyesebb volt. Egyenetlenül és szabálytalanul
követte az előtte lévőt, hol szaporázta, hol lassította lépteit, mintha
nem tudná eldönteni, megelőzze-e az admirálist, vagy inkább ne. Az
nagyothallott, s a puha homokban biztosan nem észlelte, hogy
követik, de ha mögötte a lábnyomokat valaki detektívszemmel
vizsgálta volna, legalább húszféle teóriát állíthatott volna fel róluk, a
sántaságtól kezdve az indiántáncig. A hátsó ember egyébként sötét
bőrű férfi volt − ez nem csupán a mélyülő árnyékok miatt látszott így
−, s a szeme fehérje állandóan ide-oda járt, fel-felvillant, ami mintha
izgatottságra vallott volna. Egyszer nekiiramodott, de aztán hirtelen
kényelmes, sőt tétova döcögésre váltott. S ekkor váratlanul olyat tett,
amit − Mr. Harker legalábbis úgy gondolta − a Brit Királyi Flotta
egyetlen normális tisztje sem cselekedne, még bolondok közé
csukva sem. Kirántotta a kardját.

A látomásszerű jelenet e csúcspontján a két figura eltűnt a part egyik

kiszögellése mögött. A döbbent magántitkár csak annyit látott még,
hogy a sötét bőrű idegen, visszazökkenve közönyébe, csillogó
pengéjével lenyisszantotta egy tengeri iringó fejét. Mintha letett volna
szándékáról, hogy utolérje az admirálist. De Mr. Harold Harker még
egy darabig töprengő arccal állt ott, majd megindult az út irányába,
amely a villa előtt vezetett el, s onnan kanyarodott a tengerpart felé.

Léptei vonalából ítélve, és természetesen feltételezve, hogy hazafelé

tart, ezen a kanyarodó úton volt várható, hogy az admirális
megérkezik a villa elé. A föveny melletti ösvény épp a golfpályával
átellenben, a kiszögellés másik oldalán fordult el, s kiszélesedve és
enyhén emelkedve vezetett végül a Craven House kapujához. A
titkár ezen az úton indult meg a part irányába, a rá jellemző
lendülettel, hogy minél előbb üdvözölhesse hazatérő főnökét. De az
a jelek szerint nem hazafelé tartott. S ami még különösebb volt, a
titkár sem került elő egyhamar, s a késedelem miatt mindenféle
találgatások, sőt némi ijedelem kaptak lábra a Craven House-ban.

A kastélyszerű villa oszlopsora és magasba szökő pálmái mögött a

várakozás valóban átadta helyét az aggodalomnak. Gryce, a
komornyik, egy sárgás bőrű, nagydarab férfi, aki éppoly hallgatag
volt gazdái, mint a házi személyzet körében, a nyugtalanság jeleit
mutatta, a bejárat mögötti hallban fel s alá járkált, és újra meg újra
kinézett a veranda oldalablakain a tengerpart felé kanyarodó fehér
útra. Az admirális húga, Marion volt a ház asszonya, görögös orra
volt neki is, mint fivérének, de ő némileg fentebb hordta a magáét;
roppant beszédes nő volt, sőt fecsegő hajlandóságú, de nem minden
humor nélkül való, s hangja a nyomaték kedvéért néha olyan
rikoltásba csapott, mint a kakadué. Az admirális egyetlen gyermeke,
Olive sötét hajú, álmodozó leány volt, csöndes, kissé melankóliára
hajló; így aztán beszélgetéseikben a nagynéni vitte a szót, amit ő
persze nem vett zokon. Azért a leány is képes volt olykor jóízűen
kacagni, ami elragadóvá tette.

− El se tudom képzelni, hol lehetnek − mondta nyugtalanul az

idősebb hölgy. − A postás említette, hogy látta a parton hazafelé
jönni, mégpedig annak a kiállhatatlan Rooknak a társaságában.
Csak tudnám, miért hívják Rook hadnagynak!

− Talán azért − válaszolt a melankóliára hajló ifjú hölgy némi

pajkossággal a hangjában −, mert hadnagy
− Fogalmam sincs, miért alkalmazza az admirális! − dohogott a
nagynéni, mintha valami cselédlányról volna szó. Nagyon büszke
volt a fivérére, és mindig admirálisként emlegette, bár a tiszti
rangokról kissé pontatlan fogalmai voltak.

− Az igaz, hogy Rook hadnagy mogorva, barátságtalan meg minden

− tette hozzá Olive −, de attól még lehet ragyogó tengerész.

− Tengerész! − sivított a néni azon a bizonyos éles kakaduhangon. −

Én ugyan nem így képzelek el egy igazi tengerészt. Fiatalkoromban
volt egy ismert dal, mindenki azt énekelte: „A matróz meg a lyány…”
Ez meg? Nincs benne élet, kalandvágy vagy mi a szösz! Nem
énekel matrózdalokat, még a dudástáncot sem tudja eljárni.

− Az admirális sem túl gyakran jár dudástáncot − jegyezte meg

unokahúga.

− Tudod te jól, hogy értem. A könnyedség és az úri modor hiányzik

belőle − dohogott a néni. − Még a titkárban is több a spiritusz, mint
ebben a morc alakban.

Olive tragikusba hajló vonásai felragyogtak derűs kacajától.

− Mr. Harker a néni kedvéért biztosan eljárná a dudástáncot, s

eldicsekedne, hogy fél óra alatt tanulta meg egy kézikönyvből.
Mindent így tanul.

Hirtelen elkomorult, és nagynénje nyugtalan arcára pillantott.

− Nem értem egyébként, hol lehet − mondta.

− Hogy Mr. Harker hol lehet, az nem nagyon izgat − válaszolt az idős
hölgy, majd felállt, és az ablakhoz lépett.

A tengerpart lapályán az est sárga fénye már rég szürkére váltott,

most pedig, a hold világánál kezdett fehérbe fordulni. Az ablak
mögött a táj egyenes vonalait csak egy lagúna törte meg, melyet
néhány fa girbegurba törzse szegélyezett, valamint a lagúna
túloldalán − az égbolt előtt komoran és sötéten tornyosulva − állt a
Zöld Matrózhoz címzett silány halászcsárda tömbje. A tájon, az úton
az életnek semmi jele. Nem volt sehol a háromszögletű kalapos férfi,
akit a parti fövenyen láttak nemrég, sem az a másik, az a még
rejtélyesebb alak, aki mögötte haladt. Sőt a titkár sem volt sehol, aki
rövid idővel ezelőtt figyelte meg őket.

Éjfél is elmúlt már, mikor ő végre berobbant, és felverte a házat;

kísértetiesen sápadt arca még fehérebbnek hatott a mögötte belépő
felügyelő rezzenetlen vonásai és tekintélyt sugárzó alakja előtt. A
rendőr vörös, darabos, merev arca talán még inkább a végzet
maszkjának tetszett, mint a titkár meggyötört ábrázata. A lehető
legnagyobb tapintattal és a lehető legtöbb részletet elhallgatva
közölték a hírt a két hölggyel. De az így is elviselhetetlen volt:
hosszas kutatás után ráleltek Craven admirálisra; az iszapos
lagúnából, a fojtogató szagú hínár közül húzták ki holtan.

Ismerve Mr. Harold Harker magántitkárt, aligha csodálhatjuk, hogy a

viszontagságos éjszaka utáni reggel már mindent elsöprő lendülettel
látott dolgaihoz. A felügyelőt, akivel előző éjjel a Zöld Matróz melletti
úton találkozott, belökdöste egy félreeső szobába, hogy
négyszemközt megbeszélhesse vele az ügyet. Úgy faggatta őt,
ahogy az hallgatna ki egy bugrist. De Burns felügyelőt nem lehetett
kihozni a sodrából; túl buta vagy túl okos volt ahhoz, hogy
fennakadjon ilyen apróságokon. Hamarosan kiderült, hogy távolról
sem olyan buta, mint amilyennek látszik, mert lassan, de ésszerűen
és módszeresen adott választ Mr. Harker mohó kérdéseire.

− Nos hát − kezdte Harker, s lelki szemei előtt ott lebegett egy
csomó kézikönyv, olyasféle címekkel, mint „Detektív lehetsz tíz nap
alatt” vegyük a három klasszikus lehetőséget. Baleset, öngyilkosság
vagy gyilkosság.

− Semmiképpen sem lehet baleset − válaszolt a felügyelő. − Még

elég világos volt, és a lagúna ötven yardnyira van az úttól, amely
azon a szakaszon nyílegyenesen halad, s az admirális nyilván
ismerte, mint a tenyerét. Éppoly kevéssé sétálhatott bele a
lagúnába, ahogy nem fog nagy gonddal belefeküdni egy pocsolyába
az utcán. Ami az öngyilkosságot illeti, nem szabad felelőtlenül bánni
a szóval, s ez a megoldás különben sem valószínű. Aktív, sikeres
ember volt, nagyon gazdag, gyakorlatilag milliomos, ami persze még
semmit sem bizonyít. Magánélete teljesen kiegyensúlyozott volt,
normális mederben folyt: bárkiről inkább el lehet képzelni, hogy
vízbe fojtja magát.

− Így hát − szólt a titkár, s izgalmában kissé lehalkította a hangját −,

gondolom, marad a harmadik megoldás.

− Azzal sem szabad elsietni a dolgot − szólt a felügyelő a

türelmetlen titkár nem kis bosszúságára −, de azért nem ártana
kideríteni egy-két dolgot. Jó volna tudnunk valami közelebbit az eset
anyagi vonatkozásairól. Nem sejti véletlenül, ki az örökös? Ön mint
magántitkár talán tudhat valamit a végrendeletről.

− Annyira azért nem voltam magántitkár − felelte a fiatalember. − A

Willis, Hardman és Dyke ügyvédi iroda kezelte az anyagi ügyeit,
nyilván a végrendelet is náluk van elhelyezve Suttfordban, a High
Streeten.

− Akkor legjobb lesz, ha minél előbb felkeresem az urakat − mondta

a felügyelő.

− Menjünk máris, ne vesztegessük az időt! − javasolta a

nyughatatlan titkár.

Felugrott, s izgatottan kezdett fel s alá lépdelni a szobában, majd

újabb kérdés tört ki belőle:

− Hogyan rendelkezett a holttest ügyében, felügyelő úr?

− Dr. Straker már vizsgálja a rendőrségen. Valószínűleg egy óra

múlva már tudni fogjuk az eredményeket.

− Egy óra túl sok − türelmetlenkedett Mr. Harker.

− Talán nyerünk egy kis időt, ha dr. Strakert is odakérjük az ügyvédi
irodába.

Elhallgatott, és sürgető tónusa mintha zavartra vált volna.

− Felügyelő úr − szólt −, mielőtt továbbmennénk, szeretném

átgondolni, illetve szeretném, ha átgondolnánk a fiatal hölgy kérését,
a szegény admirális lányáét. Említett valamit, lehet hogy csacsiság,
de nem szeretnék csalódást okozni neki. Azt mondta, szeretné
megbeszélni az ügyet valami atyai jó barátjával, aki épp itt van a
városban. Brown tiszteletes vagy tisztelendő, vagy mit tudom én.
Nincs nagy bizalmam a papokban, de…

A felügyelő bólintott.

− Általában nekem sincs, de Brown atya kivétel, benne vakon

megbízom. Egy híres ékszerrablási ügy kapcsán találkoztunk.
Állítom, nyomozónak kellett volna mennie, nem papnak.

− Hát ez remek! Jöjjön ő is az ügyvédi irodába − mondta izgatott

hangon a titkár, és már el is tűnt a szobából.

Így történhetett hát, hogy amikor bementek a városba, és

megérkeztek az ügyvédi irodába, Brown atya már ott ült, és kezét
súlyos esernyője fogantyúján nyugtatva elmélyülten beszélgetett az
iroda egyetlen jelen lévő képviselőjével. Már dr. Straker is befutott,
de nyilván épp csak megelőzte őket, mert ahogy beléptek, még
látták, ahogy kesztyűjét gondosan elhelyezi keménykalapjában, azt
pedig lerakja a kisasztalra. A pap holdvilágképének és
pápaszemének szelíden sugárzó fénye és az ősz hajú jogtanácsos
diszkrét derűje, mellyel az atya szavait nyugtázta, arra vallott, hogy
az orvosnak még nem volt ideje bejelenteni a halálhírt.

− Végül teljesen kitisztult − szólt éppen Brown atya. − Úgy látszik, a

vihar csapadék nélkül vonult el felettünk. Tegnap este óriási felhők
gyülekeztek, de nem esett éjszaka.
− Egy csepp se − bólintott a jogtanácsos, és elmerülten forgatta
tollát a kezében. Egyébként ő volt a harmadik partner az ügyvédi
irodában, dr. Dyke. − Ma meg egyetlen felhő sincs az égen. Ilyen
időre vágyik az ember hétvégén.

Ekkor meghallotta az újabb vendégek érkeztét, felnézett, letette a

tollat, és felállt, hogy üdvözölje őket.

− Jó napot, Mr. Harker! Mi újság? Hallom, az admirális hamarosan

várható.

Amikor a titkár megszólalt, hangja mintha üres veremben

visszhangzott volna:

− Sajnos szomorú hírt hoztunk. Craven admirális vízbe fúlt, mielőtt

hazaért volna.

Az irodában nyomasztó csönd támadt, a jogtanácsos és Brown atya

meg úgy meredt Harkerre, mintha egy tréfa fagyott volna az ajkukra.
Aztán megismételték, amit hallottak, „vízbe fúlt”, egymásra
meredtek, majd a titkár felé fordultak. Csak úgy sorjáztak döbbent
kérdéseik:

− Mikor történt? − kezdte a pap.

− Hol találták meg? − csatlakozott a jogtanácsos.

− A part menti lagúnában, nem messze a Zöld Matróztól. Alig

lehetett felismerni, amikor kihúzták a vízből, annyira ellepte a zöld,
nyálkás folyondár és az iszap. De talán dr. Straker már többet is
mondhat… Mi a baj, atyám? Rosszul van?

− A Zöld Matróz − motyogta Brown atya, és beleremegett a szóba,

ahogy kiejtette. − Elnézést kérek… Sajnálom, hogy így felzaklatott…

− Micsoda? − kérdezte a felügyelő.

− Talán az, hogy zöld, nyálkás iszap fedte − felelte a pap, és

rázkódva felnevetett. Majd határozottabb hangon hozzátette: −
Inkább rátekeredett valami, mondjuk a hínár, ami nem hagyta élni.

Mindenki azzal a jól érthető gyanakvással bámult rá, hogy talán

megtébolyodott, de a következő kijelentés, amely még inkább
megdöbbentette a jelenlevőket, nem Brown atyától származott. A síri
csendet ugyanis az orvos szavai törték meg.

Dr. Straker már csak megjelenését tekintve is igen figyelemreméltó

jelenség volt. Magas és szögletes termetű, előírásos és hivatásának
megfelelő öltözetet viselt, amely azonban a viktoriánus korszak
divatját követte. Bár aránylag fiatal ember volt, hosszú, barna
szakállt viselt, amely beborította mellényét, s hozzá képest markáns,
megnyerő arca feltűnően sápadtnak hatott. Az is rontotta az
egyébként kellemes összhatást, hogy valamicskét bandzsított.
Minderre nem lehetett nem felfigyelni, mert amint megszólalt, volt a
hangjában valami rejtélyes, hipnotikus erő. Egyébként mindössze
ennyit mondott:

− Még egy körülményt meg kell említenem Craven admirális

vízbefullásával kapcsolatban. − Elgondolkodva hozzátette: − Craven
admirális halálát nem fulladás idézte elő.

A felügyelő tőle szokatlan fürgeséggel fordult a tisztiorvos felé, és

magyarázatot kért.

− Most vizsgáltam meg a holttestet − folytatta dr. Straker. − A halál

közvetlen oka egy hegyes pengével vagy tőrrel ejtett szúrás volt,
amely egyenesen a szívét érte. Csak valamivel a halál beállta után
dobták a tóba, nyilván, hogy elrejtsék a holttestet.

Brown atya olyan érdeklődéssel fordult dr. Straker felé, amilyet senki
fia sem igen szokott kiváltani belőle, s amikor a kis csoport
szedelőzködni kezdett, az orvos mellé szegődött, hogy tovább
csevegjen vele. Mielőtt azonban elindultak volna, még egy kérdést
tisztázni kellett, a végrendelet ügyét. A titkár türelmét ugyancsak
próbára tette az öreg ügyvéd hivatásos körülményeskedése. Végül a
pap tapintata − inkább, mint a felügyelő tekintélye − eltántorította
attól, hogy titokzatos ködbe burkolja, ami egyáltalán nem titokzatos.
Mr. Dyke tehát mosolyogva kinyilvánította, hogy az admirális
végrendelete teljesen szokványos és hétköznapi, minden vagyonát
egyetlen leányára, Olive-ra hagyja; valamint semmi ok nem forog
fenn, ami miatt e tényt titkolnia kellene.

A tisztiorvos és a tisztelendő lassan baktatott az úton, amely a várost

maga mögött hagyva a Craven House felé vezetett. Harker szokásos
türelmetlenségében előrerohant, hogy időben eljusson, ki tudja,
hová, de ők ketten annyira belemerültek a beszélgetésbe, hogy nem
is nagyon figyelték, merre mennek. A jóval magasabbra nőtt orvos
igencsak titokzatos hangsúllyal kérdezte a mellette lépkedő apró
termetű papot:

− Nos, Brown atya, mit szól a történtekhez?

Az figyelmes pillantással nézett föl rá, majd így szólt:

− Egy-két dolog már összeállt a fejemben, de nagyon megnehezíti a

dolgom, hogy alig ismertem az admirálist, bár a leányával többször
volt szerencsém találkozni.

− Az admirális az a fajta ember volt − válaszolt rezzenetlen arccal a

doktor −, akiről azt szokás mondani, hogy az égadta világon nincs
egy ellensége.

− Úgy értsem − kérdezte az atya − , hogy ezt szokás mondani, de

közben valami mást szokás gondolni?

− Az már nem az én dolgom − vágta rá hevesen dr. Straker. −

Indulatos ember lehetett. Egyszer engem is megfenyegetett, hogy
feljelent, de később nyilván meggondolta magát. El tudom képzelni
róla, hogy gorombán bánt az alárendeltjeivel.

Brown atya a távolban ügető titkárt követte tekintetével, s addig

nézte, míg meg nem értette, hová igyekszik. Még messzebb, úgy
ötvenyardnyira a fiatalember előtt az admirális lánya ballagott a
Craven House felé. A férfi rövidesen beérte, s attól kezdve Brown
atya mindaddig szemlélte két emberi hát néma drámáját, míg ponttá
nem zsugorodtak a messzeségben. A tisztelendő úgy látta, hogy a
titkár izgatottan magyaráz valamit a lánynak, de ha rájött is, mi lehet
az, titkát megtartotta magának. Ahogy elértek a sarokra, ahol a
doktor háza állt, csak annyit kérdezett:

− Nem tud még valamit, amit el kellene mondania?

− Ugyan miért? − felelte a doktor kissé nyersen, és távozott, nem

árulva el, mire vonatkozott a kérdése: hogy „ugyan miért tudna
valamit”, vagy hogy „ugyan miért kellene elmondania”.

Brown atya tovább-baktatott a két fiatal nyomában, s amikor elérte a

park bejáratát, és megindult a fasoron az admirális háza felé, nagy
meglepetésére Miss Craven hirtelen megfordult, s már jött is vissza,
egyenest felé, s szokatlanul sápadt arcán és ragyogó szemében
valami új és egyelőre névtelen érzelem tükröződött.

− Atya − szólt fojtott hangon −, beszélnem kell önnel, amint csak

lehet. Meg kell hallgatnia, nem látok más kiutat.

− Szívesen − felelte a pap olyan hűvösen, mintha csak egy

utcaseprő kérdezte volna tőle, hány óra. − Hova menjünk, s nem
fognak zavarni?

A lány már indult is egy kissé elvadult lugas felé a parkban, s a

hatalmas, cikcakkos szélű levelek árnyékába ültek egy padra. Olive
azonnal belevágott, mint aki vagy rögtön könnyít érzésein, vagy
menten elájul.

− Harold Harker valami iszonyút mesélt − suttogta. − Olyan iszonyút,

hogy az elmondhatatlan.

Az atya biztatóan bólogatott, mire a lány folytatta:

− Roger Rookról van szó. Ismeri őt, atya?

− Hallottam róla − válaszolt a pap −, hogy matróztársai Víg

Rogernek csúfolják, na nem azért, mintha víg volna, sőt, hanem mert
a kalózok lobogóját is így hívják.

− De nem volt ám mindig ilyen − tette hozzá a lány. − Iszonyatos

dolgokon mehetett keresztül. Nagyon jól ismertem, gyerekkorunkban
sokat játszottunk együtt a parti homokon. Szeleburdi gyerek volt, s
mindig kalóz akart lenni. Az a fajta, akiről azt jósolják, a végén még
bűnöző lesz belőle, annyi kalandregényt olvas. De ahogy ő beszélt a
kalózokról, abban volt valami elragadó költői fantázia. Akkor még
igazán víg Roger volt. Talán ő volt az utolsó, akiben még élt a régi
legenda: el, el a tengerre… A szülei kénytelenek voltak beletörődni,
hogy jelentkezik a flottához. És aztán…

− Mi történt aztán? − kérdezte bátorítóan Brown atya.

− Aztán alighanem rájött, hogy a tengerészélet nem olyan,

amilyennek képzelte − ragyogott fel hirtelen a lány arcán az a ritka
mosoly. − A Brit Királyi Flotta tisztjei ritkán kapnak kést a foguk közé,
nem hadonásznak véres karddal, és nem lengetnek fekete zászlót.
Mindez persze nem indokolja, hogy ennyire megváltozott.
Megkeményedett, mogorva, keserű ember lett belőle, két lábon járó
hulla. Engem is kerül; ez persze nem fontos. Az az érzésem, valami
szörnyű csapásba rokkant bele, amiről én semmit sem tudok.
Mindenesetre ha Harold igazat beszél, ez a csapás vagy az, hogy
megtébolyult, vagy az, hogy megszállta az ördög.

− És mit beszél Harold? − kérdezte a pap.

− Oly rémes az egész, hogy elmondani is alig bírom − felelte a lány

− Megesküdött rá, hogy látta tegnap este Rogert, ahogy a parton
titokban követi apámat; s némi habozás után kihúzta a kardját… A
tisztiorvos meg azt mondta, hogy egy hegyes pengével szúrták le
apát… Képtelen vagyok elhinni, hogy Roger ilyesmit tett volna! Ő
mogorva, apám meg hirtelen természetű volt, így aztán gyakran
összeszólalkoztak, de hát ez nem sokat jelent. Ne gondolja, hogy a
régi barátot védem, hiszen már korántsem barátságos velem. De
előfordul, hogy az ember biztosan érzi, igaza van, ha régi ismerősről
van is szó. De hát Harold meg esküszik rá…
− Harold elég sok mindenre esküszik − szólt elgondolkodva Brown
atya.

Hirtelen csönd ereszkedett közéjük, majd Olive szólalt meg ismét, de

már nyugodtabb hangon:

− Hát igen, más dolgokra is esküszik. Például épp most közölte:

esküszik, hogy szeret, s megkérte a kezem.

− Gratulálok, leányom. Vagy inkább neki gratuláljak? − kérdezte

Brown atya.

− Azt feleltem neki, várjon egy kicsit. De a várakozás nem fér össze
a természetével. − Most újra megcsendült hangjában ritka komikus
érzéke: − Azt állította, én vagyok az eszményképe és az életcélja
meg hasonlók. Éveket töltött Amerikában, s valahogy ez sose jut
eszembe, ha dollárokról beszél, csak olyankor, ha eszményeket meg
életcélt emleget.

− Gondolom − szólt szelíden Brown atya −, mielőtt eldöntené, mit

válaszoljon a fiatalembernek, szeretné tudni, mi az igazság Roger
körül.

Olive meghökkent és elkomorult, majd váratlanul ismét felderült az

arca:

− Ön, atya, túl sokat tud.

− Nagyon keveset tudok, erről az ügyről meg éppenséggel szinte

semmit − mondta a pap megfontoltan. − Csak azt tudom, ki ölte meg
az édesatyját.

A lány felugrott, s halálra vált arccal nézett atyai jó barátjára. A pap

keserű fintorral folytatta:

− Teljesen nevetségessé tettem magam, amikor rájöttem. Amikor

arról volt szó, hogy hol találták meg a holttestét a zöld iszapban, a
Zöld Matróznál.
S akkor ő is felállt, hirtelen támadt határozottsággal megragadta
ormótlan esernyőjét, és friss eltökéltséggel így szólt a lányhoz:

− Van még valami, amit tudok, ami a kegyedet kínzó rejtélyek kulcsa
is, de egyelőre nem mondom el. Rossz hír lesz, talán lesújtó, de
semmiképpen sem annyira, mint azok, amiket eddig összefantáziált.
− Begombolta kabátját, és a kapu felé indult. − Megyek,
megkeresem a maga Mr. Rookját. Ott lesz a kis házikóban a parton,
amelynek közelében Mr. Harker látta őt tegnap este. Gyanítom, hogy
ott él. − És sietősen megindult a tengerpart felé.

Olive képzeletgazdag leány volt, túlságosan is ahhoz, hogy rémítő

sejtelmei ne támadjanak Brown atya ködös célzásai nyomán; az atya
viszont épp azért sietett el, hogy megtalálja a legjobb ellenszert e
sejtelmekre. Rémalakok lidérces tömegét ébresztette fel Olive
fantáziájában mindaz, amit arról hallott, hogy milyen titokzatosan
esett egybe Brown atya hirtelen megvilágosodása a lagúnáról és a
matrózcsárdáról elhangzott szavakkal. Lelki szemei előtt
megelevenedett a zöld matróz, undorító vízi növényeket húzva maga
után a hold baljós fényében, majd a csárdacégér figurája himbálózott
akasztott emberként, a lagúnából meg felajzott képzeletében
matrózkocsma lett, pultjánál halott tengerészekkel. És ekkor a pap a
leggyorsabb módszert választotta, hogy kiszabadítsa szegényt
nyomasztó víziói közül, mintha szemkápráztató fénnyel maga a nap
kelt volna fel, titokzatosabban, mint az éjszaka.

Mert mielőtt lebukott volna a nap, egy olyan jelenség bukkant fel
Olive előtt, amely egész életét ismét fenekestül felforgatta, valami,
amiről a lány nem is tudta, hogy vágyik rá, míg hirtelen el nem
nyerte: valami, ami régi és meghitt, ugyanakkor megfoghatatlan és
hihetetlen, akár egy álom. Roger Rook rohant felé a fövenyen, s
Olive már akkor is látta, hogy sötét arca csupa nevetés és túláradó
öröm, amikor a fiatalember alakja még csupán egy pici pont volt a
távolban. Nyílegyenesen szaladt a lányhoz, olyan természetesen
ölelte át a vállát, mintha soha nem szakadtak volna el egymástól, és
csak ennyit mondott:

− Hál’ istennek most már vigyázhatok rád!

Olive nem is tudta, mit felel, de mintha megkérdezte volna a fiútól,
mitől változott meg annyira, és mitől olyan boldog.

− Attól, hogy megtudtam a rossz hírt − válaszolt Roger.

Akiket csak érintett az ügy, azok is, akik kevés érdeklődést mutattak
iránta, a park ösvényén gyülekeztek, hogy az előírt formák szerint
meghallgassák Craven admirális végrendeletének ismertetését és a
jogtanácsos valószínűleg kevésbé formális értékelését a válságos
helyzetről. Az ősz hajú ügyvéden kívül, aki a végrendeletet vitte, ott
haladt a felügyelő, aki a törvény tekintélyét képviselte a bűntény
kapcsán, és ott ment Rook hadnagy is, leplezetlen odaadással a
mellette lépdelő ifjú hölgy iránt; egyeseket meglepett, hogy velük van
a hórihorgas tisztiorvos is, mások meg mosolyogva néztek az
esernyős kis pap után. Mr. Harker szárnyas sarujú Hermészként
röppent eléjük a kapuig, majd a park pázsitjáig invitálta a társaságot,
de máris rohant vissza a házba, hogy előkészítse fogadásukat.
Megnyugtatta őket, hogy pillanatokon belül ismét köztük lesz, s aki
megfigyelte gőzgép-energiájú mozgását, bízvást hitelt adott
szavának; pillanatnyilag mégis kissé magukra hagyva ácsorogtak a
gyepen.

− Mindig az a benyomásom, hogy ez a fiatalember az egész életét

egy nagy krikett játszmaként éli meg − mondta a hadnagy.

− Nyilván bosszantja − fűzte hozzá az ügyvéd −, hogy a törvényes

eljárások tempója képtelen lépést tartani vele. Szerencsére Miss
Craven megérti, hogy bizonyos jogi bonyodalmak késleltetik az ügy
gyors lezárását. Értésemre adta, hogy megbízik lassúságomban.

− Bárcsak én is megbízhatnék a fiatalember gyorsaságában! − szólt

váratlanul a tisztiorvos.

− Miért? Mire gondol? − kérdezte Rook érdeklődve. − Ön szerint

Harker túl gyors?
− Túl gyors, és egyszersmind túl lassú − válaszolta dr. Straker a rá
jellemző talányos modorban. − Tudok egy esetről, amikor egyáltalán
nem siette el a dolgát. Vajon miért töltött fél éjszakát a lagúna
környékén, a matrózcsárda mellett lődörögve, mielőtt a felügyelő
megjelent, s megtalálta a holttestet? Miért várta ott be a felügyelőt?
Miért vette biztosra, hogy a Zöld Matróz mellett fognak összefutni?

− Nem értem! − csattant fel Rook. − Arra céloz, hogy a fiatalember

nem mondott igazat?

Dr. Straker nem válaszolt. Az ősz ügyvéd epésen felnevetett.

− Nekem semmi kifogásom a fiú ellen − felelt végül csupán annyi,

hogy igen készségesen és dicséretes módon megpróbált kioktatni a
saját szakmámról.

− Ami azt illeti, engem is megpróbált kioktatni az enyémről − szólalt

meg a felügyelő, aki épp akkor lépett a menet élén haladók mellé. −
De nem fontos. Ha viszont dr. Straker valamire célzott az előbb, az
nagyon is lényeges. Megkérem, fogalmazzon világosabban, doktor
úr. Lehet, hogy rögtön kénytelen leszek kihallgatni Mr. Harkert.

− Itt jön ő maga − szólt Rook, látva, hogy a magántitkár serény

alakja ismét felbukkan a ház bejáratánál.

Ebben a pillanatban Brown atya, aki eddig szinte észrevétlenül

haladt a kis menet hátvédjeként, hirtelen ugyancsak meglepte az
egész társaságot, leginkább azokat, akik ismerték őt. Nemcsak élére
vágott a sornak, de a többiekkel szembefordulva olyan
ellentmondást nem tűrő gesztussal állította le őket, mint egy
szakaszvezető, ha megálljt vezényel a kiskatonáknak.

− Álljanak meg! − kiáltott parancsoló hangon. − Bocsássanak meg,

de elengedhetetlen, hogy négyszemközt beszéljek Mr. Harkerrel,
mielőtt bemennénk a házba. Mondanom kell neki valamit, amit én
már tudok, de rajtam kívül senki más, valami olyasmit, amivel
tisztában kell lennie. Remélem, ily módon sikerül tragikus
félreértésektől megkímélnem valakit a továbbiakban.
− Mi az ördögről van szó? − kérdezte a jogtanácsos kicsit ingerülten.

− A rossz hírről − válaszolta Brown atya.

− Ide figyeljen… − kezdte a felügyelő méltatlankodva, de ahogy

elkapta a pap tekintetét, feltámadt benne néhány régi, közösen átélt
pillanat emléke. − Ha nem önről lenne szó, felháborítana a hallatlan
merészség…

De Brown atya már hallótávolságon kívül volt, s egy perc múlva

elmerülten társalgott Harkerrel a tornácon. Egy darabig föl s alá
járkáltak, majd alakjuk eltűnt a ház bejárata mögött. Vagy tizenkét
perc telhetett el, mire Brown atya ismét megjelent, de egymagában.

Addigra már mindnyájan ott álltak a ház közelében, és nagyon

elcsodálkoztak, amikor látták, hogy a pap nem indul vissza, hogy
velük együtt bemenjen. Ugyanis elvonult a sűrűn benőtt lugasba, ott
belevetette magát egy rozoga székbe, s ahogy a menet eltűnt a
bejáraton át, komótosan rágyújtott pipájára, üres tekintettel bámulta
maga körül a cikcakkos leveleket, és a madarak énekét hallgatta.
Nincs még egy ember a földön, aki ilyen jóízűen és huzamosan tudta
volna élvezni a semmittevést.

Látszólag teljesen beleveszett a füstbe és elvont gondolataiba,

amikor kivágódott a ház ajtaja, és fejvesztve megindult felé előbb két
figura, aztán még egy: elöl a ház ifjú úrnője és hódolója, Mr. Rook,
akik persze könnyedén nyerték a versenyt, mögöttük meg a
nehézkesebb felügyelő, akinek elefántlépteibe az egész park
beleremegett. Mindnyájuk szemében döbbenet ült, de a rendőr
esetében ehhez jókora felháborodás is társult.

− Mit jelentsen ez? − kérdezte Olive zihálva, mikor megállt a pap

előtt. − Elszökött!

− Meglépett! − kiáltott kitörő indulattal a hadnagy.

− Sikerült összepakolnia a kofferét, és meglógott. Egyszerűen

kisétált a hátsó bejáraton, átmászott a kerítésen, és isten tudja, hol
szalad. Mit mondott neki, atya?

− Micsoda kérdés! − csattant fel Olive, inkább aggodalommal, mint

felháborodással a hangjában. − Nyilván megmondta neki, hogy
rájött, ki a gyilkos, mire Harker elszelelt. Nem hittem volna, hogy
Harold képes elkövetni ilyen iszonyú dolgot!

− Nohát! − hápogott a felügyelő berobbanva közéjük. − Mit csinált?

Miért hozott ilyen nevetséges helyzetbe?

− Miért, mit csináltam? − kérdezett vissza Brown atya.

− Hagyta, hogy egy gyilkos lelépjen − kiáltott Burns felügyelő, és

hangja mennydörgésként zúgott végig a parkon. − Sőt, segített
megszökni egy gyilkosnak! Én bolond pedig hagytam, hogy
figyelmeztesse, most persze már bottal üthetjük a nyomát.

− Valóban segítettem valaha egy-két gyilkosnak − vallotta meg

Brown atya, majd gondosan pontosított: − Félre ne értsék, nem a
gyilkosság elkövetésében támogattam őket.

− De ön végig tudta − hajtogatta Olive. − Az első percben rájött,

hogy ő ölte meg az apámat. Ezért mondta, hogy mennyire felizgatta,
mikor hallotta, hogyan találták meg a holttestét. Erre célzott a doktor
úr is, amikor azt állította, hogy meglehet, apámat nem kedvelték az
alárendeltjei.

− Én is ezért háborgok − tette hozzá a felügyelő ingerülten. − Már

akkor tudta, hogy ő a…

− Már akkor tudta − vágott a szavába Olive −, hogy a gyilkos…

Brown atya komoran bólintott.

− Úgy van − helyeselt −, már akkor tudtam, hogy a gyilkos Dyke

barátunk.

− Kicsoda?! − kérdezte a felügyelő, s a hangja is elhalt. A döbbent

csöndet csak egy-egy madárfütty törte meg.
− Mr. Dyke, a jogtanácsos − válaszolta rendíthetetlen nyugalommal
Brown atya, ahogy a tanító bácsi magyaráz az elemista nebulóknak.
− Ősz hajú barátunk, aki állítólag ismertetni fogja a végrendeletet.

Az egész társaság sóbálvánnyá merevedett, s döbbenten bámultak

a papra, aló nagy odaadással újratömte pipáját, majd gyulát gyújtott.
Aztán Burns visszanyerte uralmát a hangszálai felett, és mondhatni
vadul törte meg a csendet:

− De az ég szerelmére, miért?

− Hogy miért? − ismételte meg Brown atya, miközben ő is felállt, és

beleszívott pipájába. − Hogy miért tehette? Nos, azt hiszem, valóban
eljött az ideje, hogy eláruljam, legalábbis azoknak, akik nem tudják,
a tényt, amely a közelmúltbeli események kulcsa. Súlyos csapás ez,
és súlyos bűntény, de nem Craven admirális meggyilkolásáról van
szó.

Merőn Olive-ra függesztette tekintetét, és hozzá intézte komoly

szavait:

− Röviden és kereken szeretném végre közölni a rossz hírt, mert úgy

érzem, elég bátor és most elég boldog is, hogy nyugodtan fogadja.
Megvan a lehetősége, s tudom, megvan a képessége is, hogy
nagyszerű asszonnyá váljék. De nem lesz egy nagyszerű vagyon
örököse.

E szavakra mindenki elnémult, s Brown atya kisvártatva

kiegészítette magyarázatát:

− Sajnos, az apjának szinte az egész vagyona elúszott. Mégpedig

ennek az ősz Dyke nevű úriembernek a pénzügyi zsenialitása
folytán, aki, sajnálattal kell közölnöm, szélhámos. Craven
admirálisnak azért kellett meghalnia, mert tudomást szerzett a
szélhámosságról. Az egész titokzatos eseménysorozatnak s benne
a tragikus gyilkosságnak ez a tény a kulcsa: elúszott az admirális
vagyona, s ön, gyermekem, egy fillér nélkül maradt.
Egyet-kettőt szívott a pipáján, majd így folytatta:

− Elmondtam Mr. Rooknak, hogy kegyed koldusszegény, s ő

iderohant, hogy vigyázhasson magára. Mr. Rook ugyancsak
figyelemreméltó jellem.

− Hagyja abba! − szólt kissé ingerülten a fiatalember.

− Hát jó, Mr. Rook szörnyeteg − folytatta erre tudományos közönnyel

Brown atya −, anakronizmus, atavisztikus jelenség, a kőkorszakból
fennmaradt primitív képződmény. Ha van barbár babona, amelyről
mind azt hittük, rég kiveszett a világból, az a becsület és
függetlenség eszméje. De hiszen annyi holt babonával kerül szembe
az ember! Mr. Rook egy kipusztult faj utolsó példánya. Egy
Plesiosaurus. Nem akarta, hogy a felesége tartsa el, sem hogy a
hölgy hozományvadásznak higgye. Ezért lett elutasító a durvaságig
menően, s csak akkor éledt meg, amikor meghallotta tőlem a jó hírt,
hogy kegyed pénz nélkül maradt. Dolgozni akar a feleségéért, s nem
óhajt a felesége nyakán élni. Ellenszenves mentalitás, nemde? Na
de beszéljünk inkább Mr. Harkerről, ő világosabb eset.

Neki is elárultam, hogy elúszott a hozomány, mire fogta a cókmókját,

és pánikszerűen elszelelt. De azért nem kell őt túlságos szigorral
megítélni. Szangvinikus típus, jó és rossz indulatok viaskodnak
benne, meglehet, kissé összekuszálódva. Nem bűn, ha egy
fiatalemberben becsvágy él; csakhogy ezt ő eszmének nevezte. A
régi becsületkódex szerint a siker egy kicsit mindig gyanús; s azt is
megtanulhattuk annak idején, hogy egy adomány vesztegetésre is
alkalmas. A mai százszor átkozott jelszó, a siker azt sugallja, hogy
az a derék ember, aki sok pénzt keres. Vele is ez volt az egyetlen
baj, egyébként rendes, jó fiú, s ezrével találni hasonlókat. A
csillagokat nézni és karriert befutni egyként felemelő. Gazdag leányt
elvenni vagy derék leányt elvenni egyaránt siker. De nem volt cinikus
csirkefogó, különben visszajött volna, s vagy eláll az ajánlatától,
vagy elkerüli kegyedet. Ő azonban képtelen lett volna az ön
szemébe nézni, hiszen amíg kegyedet látja, a derékba tört álmát
sem tudja elfelejteni.
Valaki megmondhatta az admirálisnak a nagy ceremónia során, még
a hajón, hogy barátja, a család jogtanácsosa mindenéből kiforgatta.
Az öreget annyira elöntötte a düh, hogy olyat cselekedett, amit tiszta
fejjel sosem tett volna: úgy, ahogy volt, teljes ünnepi díszben,
háromszögletű kalapban és sujtásos egyenruhában rohant le a
fedélzetről, hogy mielőbb nyakon csípje a gazembert. Azonnal
táviratozott a rendőrségre, s így érthető, hogy került a felügyelő épp
akkor este a Zöld Matróz környékére. Rook hadnagy távolról követte
az admirálist, mert sejtette, hogy valami családi csapásról lehet szó,
s félig-meddig remélte, hogy segíteni tud, szolgálatot tehet neki. Ez
magyarázza habozó viselkedését. És hogy egyszer csak kirántotta a
kardját, amikor kissé lemaradt, s azt hitte, teljesen egyedül van?
Nos, ennek megértéséhez csak egy csöppnyi fantázia szükséges.
Mr. Rook romantikus természet volt, gyermekként is kardokról
ábrándozott, és megszökött, hogy felcsaphasson matróznak, erre ott
találta magát egy olyan szolgálatban, ahol még kardot kötni is csak
háromévente egyszer remélhetett. Akkor este azt hitte, senki sem
látja, s mint egy gyerek, elkezdett játszani. Aki nem érti, amit tett,
annak csak azt mondhatom, amit Stevenson: „abból sosem lesz
kalóz”. [Utalás Robert Louis Stevenson (1850-1894) skót
származású angol íróra, akinek egyik legismertebb műve a
kalózokról szóló, A kincses sziget című regény.] Sőt, még költő sem,
de igazi kisfiú sem volt soha életében.

− Én ugyan nem voltam, de azért azt hiszem, értem − mondta

komolyan Olive.

− Szinte minden férfi hajlamos rá − folytatta elmerengve Brown atya

hogy azzal, ami csak távolról is emlékeztet egy kardra vagy tőrre,
azonnal elkezdjen játszani, még ha csak egy papírvágó késről van is
szó. Ezért éreztem gyanúsnak, amikor láttam, hogy a jogtanácsos
nem babrálja.

− Miről beszél? − kérdezte a felügyelő. − Mit nem babrált?

− Mit nem babrált? − kérdezte vissza a pap. − Amikor tegnap

bementünk az ügyvédi irodába, a jogtanácsos egy tollal játszadozott,
holott előtte feküdt egy csillogó acélpengéjű, tőr formájú papírvágó
kés. A tollak mind porosak voltak, a papírvágó kés azonban kirívóan
tiszta volt, talán nemrég törölte le valaki. De ő hozzá sem ért,
nemhogy játszadozott volna vele. Még a gyilkosok iróniájának is
vannak határai.

Kis ideig hallgattak, aztán a felügyelő, mintha álomból ébredne,

megszólalt:

− Nagyon kérem… Azt se tudom, fiú vagyok-e, vagy lány. Nem

tudom, atya, a végére ért-e, de én még az elejére sem jutottam el.
Honnan szedte, hogy az ügyvéd a tettes? Mi indította el a nyomon?

Brown atya kurtán és kesernyésen felnevetett.

− A gyilkos a legelején elszólta magát, s fel nem foghatom,

hogyhogy nem tűnt fel senkinek rajtam kívül. Emlékezzék csak
vissza, barátom, mikor megérkezett az ügyvédi irodába, hogy
bejelentse a halálhírt, elvileg senki nem tudhatott még róla semmit,
csak arról, hogy az admirális úton van hazafelé. Nos, amikor ön
bejelentette, hogy vízbe fúlt, én azt kérdeztem, mikor történt, dr.
Dyke meg azt, hogy hol találták meg a holttestet.

Brown atya egy percre elhallgatott, míg kiverte a pipáját, majd

folytatta:

− Na már most, ha az ember azt hallja egy hazaúton lévő

tengerészről, hogy vízbe fúlt, nyilván arra gondol, hogy a tengerbe
veszett. Legalábbis ez a normális reakció. Akár a fedélzetről sodorta
le egy hullám, akár elsüllyedt vele a hajó, s a teste öt ölnyi mélyben
pihen, [„Apád öt ölnyi mélybe pihen”: utalás Shakespeare A vihar
című színművére (I. felvonás 2. szín; Babits Mihály fordítása).]
semmiképp sem merül fel, hogy egyáltalán meglelhetik a holttestet.
Amint a jogtanácsos megkérdezte, hol találták meg, biztos voltam
benne, pontosan tudja, hogy hol. Tudniillik ő tette oda. Csak a
gyilkosnak támadhatott olyan képtelen gondolata, hogy egy
tengerésztiszt néhány lépésre a parttól belefullad egy körülzárt
lagúnába. Ezért éreztem hirtelen, hogy rosszullét környékez, s ezért
lettem olyan zöld, mint a Zöld Matróz. Valahogy nem tudom
megszokni azt az érzést, amikor rádöbbenek, hogy egy gyilkos ül
mellettem. Hogy a rosszullétemen úrrá legyek, metaforákban
próbáltam beszélni, de a hasonlatot azért célzásnak szántam. Azt
mondtam, zöld nyálkás iszap borította a testét, de fogalmazhattam
volna úgy is, hogy valójában megölték − a hínár szalagjai.

Milyen szerencse, hogy nincs az a tragédia, amely elpusztítaná a

vígjátékot, sőt a kettő olykor jól megfér egymás közelében: s így,
miközben a Willis-Hardman-Dyke-féle ügyvédi iroda egyetlen aktív
tagja épp főbe lőtte magát, amint a felügyelő belépett, hogy
letartóztassa, Olive és Roger mindenféle számunkra érthetetlen
dolgot kiabált egymásnak a tengerpart fövenyén, éppúgy, mint
gyerekkorukban.
 V

KÉK ÚR NYOMÁBAN

Egy napfényes délután a tengerparti sétányon egy Muggleton nevű

férfi ballagott, nevéhez illően nyomott hangulatban. [Lodowicke
Muggleton (1609-1698) angol szabósegéd a XVII. században
szektát alapított, amely a múlt század derekáig állt fenn; híveit
korábban üldözések érték.] Az aggodalom patkóalakra görbítette
homloka ráncait, s felé ugyan hiába néztek tapsra várva a
mutatványosok, akik hosszú láncban vették birtokukba a strand
homokcsíkját. Hiába emelték a sétány felé a pantomimesek sápadt
holdvilágképüket, mely úgy fehérlett, mint a döglött halak hasa, az ő
kedélyét fel nem derítették; a táncosok, akik szürkésfekete
korommal afrikai vadembernek maszkírozták magukat, éppoly
kevéssé ihlették könnyedebb gondolatokra. Levert, kiábrándult férfiú
volt. Kopaszodó homlokát mély ráncok redőzték; beesett vonásai
befelé forduló hajlamra utaltak; az egész arc kopottas
kifinomultságával furcsa kontrasztot alkotott annak egyetlen
agresszív ékessége. Fess, kemény szálú huszártiszti bajusz volt ez,
amelyről az embernek olyan gyanúja támadt, hogy álbajusz. S
csakugyan elképzelhető, hogy az volt. De hogy ha nem hamis, akkor
is erőszakolt. Mintha rohanvást kellett volna megnövesztenie, merő
elhatározásból; annyival inkább illett a foglalkozásához, mint az
egyéniségéhez.

Mr. Muggleton ugyanis egyszerű és tisztességes magánnyomozó

volt, s a fent említett aggodalom egy munkaköri baklövés
következtében árnyékolta be homlokát, egyszóval mélyebbről fakadt,
mintsem vezetéknevének baljós asszociációiból. Lelke tudattalan
rétegeiben még akár büszke is lehetett volna nevére, minthogy
szegény, de feddhetetlen szülők gyermeke volt, akik állításuk szerint
a nonkonformista muggle-toniánus szekta alapítójától származtak,
az egyetlen férfiútól, aki képes volt ezen a néven helyet követelni
magának az emberiség történetében.

Bosszúságának kézenfekvőbb oka az volt (legalábbis ő így

magyarázta), hogy tanúja lett egy világhírű milliomos brutális
meggyilkolásának, s nem tudta megakadályozni, holott heti ötfontos
honorárium ellenében erre szerződött. így aztán érthető, miért nem
támadt fel benne az életöröm még akkor sem, mikor egy érzéki hang
ezt búgta a partról: „Légy az én ékes, fényes napom!”

Egyébként volt ott egy-két ember, aki azonosulni tudott volna a

gyilkossági ügyben támadt lelkifurdalásával és a muggletoni
hagyományokkal. A tengerparti üdülőhelyeken ugyanis nemcsak
pantomimesek szokták megcélozni a szerelmes érzelmeket, hanem
prédikátorok is gyakran tekintik szószéknek e paradicsomot,
ahonnan szintúgy nagy hévvel komor és kénköves intelmeiket
kiálthatják szerte. Aligha kerülhette el Mr. Muggleton figyelmét
például az az idős szónok, aki vallásos próféciáit olyan kiáltásokkal,
sőt üvöltésekkel adta elő, hogy hangja elnyomta a bendzsókét és a
kasztanyettákét. Hajlott hátú, hórihorgas, csoszogó öregember volt,
vízhatlan zubbonyban, amilyet halászok szoktak hordani, de
furcsamód hosszú, leomló pofaszakállat viselt, amilyet viszont nem
lehetett látni, mióta kiveszett a jó kedélyű viktoriánus dendi. A
tengerparti kóklerek szokása szerint, akik mindig kiraknak valamit
maguk elé, mintha eladásra kínálnák, az öreg egy alaposan
elfoszlott halászhálót lengetett maga előtt, újra meg újra szétterítette
a homokon, mint valami szőnyeget egy királynő elé; időnként meg
vadul a feje fölött forgatta, mint egy római hálós gladiátor, hogy
háromágú szigonyával felnyársalja ellenfelét. Át is szúrt volna bárkit,
csak lett volna háromágú szigonya. Minden mondatát az ítéletre
hegyezte ki, hallgatói másról sem hallottak, mint a testre és a lélekre
váró csapásokról. Hangulata annyira közel állt Mr. Muggletonéhoz,
hogy lehetett volna megháborodott hóhér is, aki gyilkosok
tömegének prédikál. A környéken a gyerekek Vén Kénkövesnek
csúfolták, de más különcségei is voltak az öregnek, nemcsak
teológiaiak. Például szeretett bemászni a móló alá, ahol aztán
hosszasan üldögélt a vasszerkezet egyik keresztrúdján, hálóját a
tengerbe lógatva, s kijelentette, hogy halászatból tartja fenn magát;
jóllehet kétséges, hogy bárki is látta-e halat fogni. A tapasztalatlan
korzózók azonban nemegyszer halálra rémültek a végítéletet jósló
üvöltéstől, amely mintha viharfelhőkből csapott volna le, holott a
hang a móló vastraverzei közül jött, ahol a megszállott öregember ült
maga elé meredve, s fantasztikus pofaszakálla moszatként csüngött
alá.

A detektívet azonban sokkal kevésbé irritálta a Vén Kénköves, mint

az a másik lelki ember, akivel találkozója volt. Hogy
megmagyarázzuk e második, sokkal jelentőségteljesebb találkozást,
el kell mondanunk, hogy a gyilkossági üggyel kapcsolatos
megrendítő élménye után Mr. Muggleton, nagyon helyesen,
kiterítette kártyáit. Beszámolt az eseményekről a rendőrségen, s
mindent elbeszélt a megboldogult milliomos, Braham Bruce egyetlen
elérhető képviselőjének is, mégpedig magántitkárának, egy bizonyos
Mr. Anthony Taylornak. A felügyelő sokkal nagyobb együttérzést
tanúsított, mint a titkár, de őszinte érzületétől indíttatva olyan
meghökkentő tanácsot adott, amilyet Muggleton semmi szín alatt
nem várt volna egy rendőrtől. Némi töprengés után ugyanis azt
tanácsolta Muggletonnak, hogy beszélje meg az ügyet egy tapasztalt
amatőrrel, aki tudomása szerint épp a városban tartózkodik. Mr.
Muggleton jó néhány riportot és még több detektívregényt olvasott a
nagy kriminalistáról, aki intellektuális pókként ül könyvtárszobájában,
és elméleti szálakból az egész világot átfogó hálót sző. Arra
számított, hogy egy elhagyatott kastélyba vezetik, ahol a híres
szaktekintély majd bordó bársonyköntösben fogadja, vagy egy
manzárdszobába, ahol vendéglátója ópiumon él és akrosztichonokat
farag, vagy egy óriási laboratóriumba, vagy egy magányos toronyba.
Képzelhetjük, mennyire elképedt, mikor a strandra vezette le a
felügyelő, és ott a móló mellett, a nyüzsgő tömegben egy alacsony,
kerekded, reverendás férfinak mutatta be, aki széles karimájú
kalapban és szélesen mosolyogva egy csapat szegény gyerekkel
ugrabugrált a homokon, és izgatottan hadonászott egy csöpp
falapáttal.
Amikor sikerült a kriminológus papot − akit, ha jól értette, Brownnak
hívtak −, ha a falapáttól nem is, legalább a gyerekcsapattól
elszakítani, Muggleton bizalma nemhogy nőtt volna, inkább csökkent
iránta. Az atya szórakozottan téblábolt a tengerpart elmaradhatatlan
mutatványosai között, témáról témára szökkent, külön élvezettel
merült el az ilyen helyeken divatos automata játékok örömeiben,
ünnepélyes képpel dobálta be a pénzt, és nagy odaadással figyelte,
hogy játsszák le a golf-, futball- vagy krikett csatákat az óraszerkezet
által mozgatott bábuk; végül teljesen átengedte magát egy miniatűr
futóverseny izgalmainak, amelynek során egy fémbaba egyszerűen
futva s nagyokat ugorva követett egy másikat. Mindeközben nagyon
figyelmesen hallgatta a beszámolót is, amely megállás nélkül ömlött
a kárvallott nyomozó szájából. Csak hát e férfiút roppantmód
idegesítette, hogy a pap jobb keze nem tudja, mit cselekszik a bal,
mármint a pénzdarabokkal, úgyhogy végül ingerülten megkérdezte:

− Nem ülhetnénk le valahol? Van nálam egy levél, amelyet meg

szeretnék mutatni, anélkül nemigen érthető, amit el kell mondanom.

Brown atya megadó sóhajjal fordított hátat a fémfiguráknak,

odament egy öntöttvas padhoz, s leült a nyomozó mellé. Az meg
már vette is elő a levelet, széthajtogatta, és átnyújtotta.

„Milyen furcsa, sietős fogalmazvány!” − gondolta Brown atya. Tudta,

hogy a milliomosok nem mindig adnak a jó modorra, főleg akkor
nem, ha olyan köznapi lényekkel kell érintkezni, mint például egy
nyomozó, de valahogy az volt az érzése, hogy nem csak a szinte
sértőn sietős stílus oly különös a levélben.

„Kedves Muggleton!

Sose hittem volna, hogy ide jutok, hogy ilyesmire szorulok, de betelt
a pohár. Két éve tűrök, de most már nem vagyok hajlandó tovább
hallgatni. Az egész ügyről elég, ha annyit tud, hogy van egy
csirkefogó, aki nagy szégyenemre az unokafivérem. Volt már
jegyüzér, csavargó, kuruzsló, sőt színész is, van képe a családunk
nevével föllépni, Bertrand Bruce-ként. Biztosan valami ócska munkát
kapott itt a színháznál, vagy legalábbis ilyesmire számít. De ne
higgye, hogy ez a fő foglalatossága. Első számú törekvése, hogy ha
teheti, lejárasson és végleg kikészítsen engem. Régi ügy ez köztünk,
és nem tartozik senkire, elég az hozzá, hogy az elején fej fej mellett
futottunk egy célpont felé, amelyet, mondjuk, nevezzünk
szerelemnek. Tehetek én róla, hogy ő vesztesnek született, nekem
meg minden sikerül? A piszok esküdözik, hogy egyszer megteszi:
lepuffant, és megszerzi a… de ez már nem érdekes. Gondolom,
nem beszámítható, s ki tudja, szerintem gyilkolni is képes.

Heti öt fontot adok, ha vállalja az ügyet. Legyen a móló végén ma

este, zárás után. Az az egyetlen biztonságos pont a városban, ha
ugyan még akad ilyen errefelé.

J. Braham Bruce”

− Nem mondom − szólt Brown atya szelíden −, meglehetősen

kapkodó levél!

Muggleton egyetértően bólintott, és kisvártatva belekezdett

történetébe; kissé ügyefogyott megjelenéséhez képest furcsán
kifinomult volt a stílusa. A pap tudta, milyen műveltséget képesek
hobbiból elsajátítani és magukba rejteni egyes alsó vagy
középosztálybeli emberek, mégis elámult, ahogy a kitűnő
stílusérzékkel megválogatott szavakat hallgatta: talán egy kicsit túl
választékosan, de szinte nyomdakészen folytak a nyomozó ajkáról.

− Mikor odaértem a móló végén álló kis pavilonhoz, tiszteletre méltó

ügyfelemet még nem láttam sehol. Benyitottam; arra gondoltam,
talán azt szeretné, hogy egyikünket se lássanak meg a környéken.
Egyébként ez túlzás volt, a móló olyan hosszú, hogy senki sem
láthat el a legvégén álló pavilonig a partról vagy a sétányról; majd az
órámra nézve megállapítottam, hogy a bejáratot közben biztosan
lezárták. Bizonyos értelemben hízelgőnek éreztem, hogy kettesben
akar lenni velem, ezzel kimutatva, hogy bízik a segítségemben és
védelmemben. Különben is ő maga kívánta, hogy záróra után
találkozzunk, s én pontosan eleget tettem kérésének. Két szék volt a
kis kerek pavilonban, vagy minek nevezik ezt az építményt, én
mindenesetre leültem az egyikre, és nyugodtan vártam. Nem kellett
sokáig várakoznom. Híres volt pontosságáról, s valóban, ahogy
feltekintettem, velem szemben, az egyik kerek kisablakon át
hamarosan megpillantottam, ahogy lassan elhalad, nyilván a
biztonság okáért előbb körbe akarja járni a pavilont.

Korábban csak fényképen láttam őt, s azt is már régen, de nem

lehetett nem felismerni, bár természetesen kissé megöregedett az
eltelt idő alatt. Az ablak előtt elsuhanó arc markáns vonásait az orr
uralta, mely olyan volt, mint egy sas csőre, de valahogy egy öregedő
madár képzetét keltette az emberben, amely már nem vágyik
felröpülni, összecsukta szárnyát. Ennek ellenére egész külsejéből
tekintély sugárzott, a parancsoláshoz szokott ember nyugodt
fölénye, mely azokra jellemző, akik, mint ő is, hatalmas rendszereket
mozgatnak, és mindenki engedelmeskedik nekik. Egyszerűen volt
öltözve, már amennyit láttam belőle, különösen a vakációzókhoz
képest, akik között a nap nagy részét töltöttem, de azért úgy láttam,
a kabátja rendkívül elegáns, szabása tökéletesen követi az alakját,
és a gallér hajtókáját asztrahánprém szegélyezi.

Mindez egy másodperc megfigyelése volt, mert amint megláttam,

felálltam, hogy a bejáratnál üdvözölhessem. Akkor ért az első sokk
azon a szörnyű éjszakán, amikor a kilincsre tettem a kezem. Az ajtó
be volt zárva. Valaki elfordította a kulcsot a zárban.

Egy pillanatig kővé meredten álltam, majd a kerek ablakra néztem,

ahonnan persze addigra már eltűnt a tovasuhanó alak, de ahol
abban a pillanatban megjelent a rejtély megoldása. Az üveg mögött
hirtelen, akár egy kerek tükörben, egy másik figura arcéle villant fel,
hegyes orrú arc, mint a vad után szimatoló kopóé. Amint megláttam,
tudtam ki az. A bosszúálló, a gyilkos vagy leendő gyilkos, aki évek
óta követte a milliomost szárazon és vízen, s végül sikerült
belekergetnie ebbe a zsákutcába, a mólóra, mely a partot és a
tengert kötötte össze. S természetesen azt is rögtön tudtam, hogy ő
zárta rám az ajtót.

Akit először láttam, magas férfi volt. Üldözője még magasabb, de

kissé csökkentette a különbséget, hogy az utóbbi felhúzott válla
között kissé előrenyújtotta fejét, mint a jó szimatú vadászkutyáit.
Ettől aztán úgy nézett ki, mint egy púpos hátú óriás. De ahogy
egymás után elvonultak a kerek ablaküveg mögött, profiljuk valahogy
mutatta, hogy vér szerinti kötelék kapcsolja a gazembert híres
rokonához. A gazfickónak is madárcsőrszerű volt az orra, de
kopottas, züllött megjelenése miatt az ember inkább keselyűhöz
hasonlította volna, semmiképp nem sashoz. Borotválatlan, sőt
erősen borostás volt az arca, és a nyakába csavart durva
gyapjúsáltól még púposabbnak hatott a háta. Ezek apróságok, és
távolról sem érzékeltetik, hogy erőszakos profilja milyen dermesztő
benyomást keltett agresszív mohóságával, mennyire ott érezte az
ember hajlott alakjában és óriási lépteiben a közelgő iszonyatot.
Nem tudom, ismeri-e véletlenül Blake rézkarcát, amelyet néha
felületesen A bolha szellemének neveznek, máskor viszont, ha jól
emlékszem, A véres bűntett víziója címmel emlegetik, ami jobban
leírja a látványt. [William Blake (1757-1827) angol költő,
festőművész, grafikus és nyomdász, a romantika kiemelkedő
képviselője.] Szörnyalak Blake látomása, felhúzott vállú, lopakodó
óriás rémképe, kezében kés meg tál. Ennél a figuránál nem volt kés
meg tál, de amikor másodszor suhant el az ablak mögött, láttam,
hogy sálja mögül revolvert húz elő, és marokra fogva, valamilyen
célra irányítva tartja a kezében. Előre-hátra pislogott, és szinte
világított a szeme fehérje a holdfényben; villámgyorsan pillantott ide-
oda, mintha képes volna világító szarvacskákként kiugratni szemeit
üregükből, ahogy egyes élőlények teszik.

Háromszor haladt el az ablak előtt az üldözött, s közvetlen

nyomában az üldöző, mire végre ráébredtem, hogy tenni kell
valamit, akármilyen reménytelen is minden beavatkozás. Elkezdtem
rázni a kilincset, aztán mikor a gyanútlan áldozat az ablak elé ért, az
üveget kezdtem verni, azt remélve, sikerül betörni, de vastag, dupla
üveg volt, s oly mélyen illesztették a falba, hogy aligha lett volna
esélyem, hogy eljutok a külső üvegtábláig. Mindenesetre
méltóságteljes ügyfelem észre sem vette a zajt, sem kétségbeesett
integetésemet, s az árnyjáték szörnyű jóslatával körbe-körbe forgott,
újra meg újra megismétlődött a szemem előtt; végül teljesen
beleszédültem és émelyegtem. Aztán egyszer csak leállt a
körforgás, és sötét űr tátongott az ablak mögött. Vártam, de tudtam,
hogy nem fognak többé felbukkanni. Tudtam, hogy az iszonyat
mindjárt bekövetkezik.

A többit nem is kell elmesélni, nyilván el tudja képzelni. Tehetetlenül

ültem a pavilonban, és én is próbáltam elképzelni, vagy próbáltam
nem gondolni rá. Elég az hozzá, hogy a rémséges csöndben,
amelyben a léptek zaja hátborzongató módon elült, a tenger tompa
zúgásán kívül néhány pillanat múlva két hang hallatszott: először
egy lövés éles durranása, majd rögtön utána − tompábban − egy
csobbanás.

Néhány méterre tőlem megölték az ügyfelemet, s én még csak

jelezni sem tudtam, hogy ott vagyok a közelükben. Nem akarom
azzal untatni, hogy mit éreztem. S ha a gyilkosság sokkján túl
tudtam is lépni, képtelen vagyok szabadulni a rejtélytől.

− Értem − mondta szelíden Brown atya. − De mi itt a rejtély?

− Hogy a gyilkos hogyan jutott le a mólóról − válaszolt a nyomozó. −

Amint másnap reggel újra megindult a forgalom, kiszabadítottak
fogságomból, én meg persze azonnal rohantam a bejárathoz, hogy
megkérdezzem, ki ment ki a kapun nyitás óta. Nem akarom a
részletekkel terhelni, de meg kell említenem, hogy szokatlanul nagy
vaskapuról van szó, amelyen se ki, se be nemigen mehetett senki,
amíg zárva volt. Az őrök senkit nem láttak, aki távolról is hasonlított
volna a személyleíráshoz. S a gyilkos, ugye, igen szemet szúró
jelenség volt. Még ha valami módon megpróbálta volna is álcázni
magát, nem létezik, hogy meg tudott volna szabadulni rendkívüli
testmagasságától és jellegzetes családi örökségétől, a sasorrától. Az
is szinte ki van zárva, hogy megpróbált volna kiúszni, mert fölöttébb
viharos volt a tenger, s a parton semmi nyoma, hogy valaki
végiggyalogolt volna a puha homokon. S különben is, ha csak
egyszer, nemhogy hatszor látta az ember azt az ördögi tekintetet,
megesküdhet rá, hogy pokoli terve sikeres megvalósítása után
semmiképp sem jutott eszébe vízbe fojtani magát.

− Értem, értem − bólogatott Brown atya. − S különben se illenék az

eredeti levél fenyegető hangneméhez, amely szerint az illető
különféle előnyöket remélhet a bűnténytől. De van még valami, amit
nem ártana megfontolni. A mólókat általában bonyolult
vasszerkezetre építik, amelyen egy ügyes ember úgy végig tud
mászni, mint egy majom az őserdőn keresztül.

− Igen, ez nekem is eszembe jutott − felelte a magánnyomozó −, de

a móló szerkezete több szempontból is rendhagyó. Először is
szokatlanul hosszan benyúlik a tengerbe, azonkívül pilléreken
nyugszik, melyeket vasgerendák bonyolult hálózata támaszt ki; de a
pillérek olyan messze esnek egymástól, hogy ember nem képes
eljutni egyiktől a másikig.

− Csak azért említem − szólt elgondolkodva a pap −, mert eszembe

jutott az a fura öreg a hosszú pofaszakállával, aki a parton szokott
szónokolni. Ő mindenesetre fel tud mászni az első
keresztgerendára. Úgy tudom, dagálykor onnan szokott halászni.
Zavaros ügy, s ki tudja, talán a zavarosban halászik.

− Ugyan, mire gondol?

− Hát − kezdte Brown atya, s közben a gombját csavargatta, és

elmélyülten bámult a zöld víztömeg felé, amely kísérteties fényt
kapott a lemenő nap utolsó sugaraitól −, szóval én egyszer
megpróbáltam barátságosan elbeszélgetni vele, barátságosan és
egyáltalán nem fölényesen, remélem, érti; s szóba hoztam az
evangéliumi időket, amikor a halászat és a prédikáció együtt járt, s
kézenfekvő módon Simon Péterre utaltam, akiről Jézus azt
jövendöli, hogy halak helyett majd embereket fog össze. Erre ő
kurtán-furcsán felugrott a vasszerkezetre, és szinte kihívóan szólt
vissza: „Én pedig hullákat fogok.”

− Uramisten! − meredt a nyomozó a papra.

− Hát igen − tette hozzá az −, számomra is furcsa volt, hogy valaki
csevegés közben ilyet mondjon egy vadidegennek, aki közben
gyerekekkel játszik a tengerparton.

A nyomozó döbbenten nézett beszélgetőtársára, majd felkiáltott:

− Csak nem gondolja, hogy ennek a csudabogárnak valami köze

lehet a gyilkossághoz?

− Azt hiszem − válaszolt Brown atya −, egy-két dologra talán fényt

deríthet.

− Számomra elképzelhetetlen − szólt a nyomozó. −

Elképzelhetetlen, hogy bárki is fényt deríthetne rá. Olyan az egész,
mint a zavaros, hánykolódó víz a koromfekete éjszakában… mint a
sötét hullámok, amelyek közé bedobták. Normális ész fel nem fogja,
hogy egy akkora ember csak úgy szétfoszolhat a levegőben, mint
egy buborék. Ki van zárva, hogy ezt bárki is… Atyám! − kiáltott
hirtelen, és a papra bámult, aki még mindig a gombját csavargatta, s
mozdulatlanul ült, a hullámok taraját figyelve. − Mi jár az eszében?
Hová mered olyan furcsán? Csak nem azt akarja mondani… hogy lát
valami megoldást erre a rejtélyre?

− Bár ne kellene megoldani! − suttogta maga elé Brown atya. − De

ha már kérdezi, igen, azt hiszem, látok.

Hosszú csend következett, majd a magándetektív meglepő

hirtelenséggel kijelentette:

− Itt jön az öreg titkára a szállodából. Mennem kell. Talán tényleg

megpróbálok beszélni ezzel a fura halásszal, akit emleget.

− Post hoc propter hoc? [(latin): utána, tehát miatta; az a logikai

hiba, ha két esemény időbeli egymásutánjából oksági kapcsolatukra
következtetünk.] − kérdezte mosolyogva a tisztelendő.

− Ez a titkár piszkosul utál − tört ki gyors stílusváltással a

nyomozóból −, persze én is rühellem őt. Majd kikergetett a világból
az ostoba kérdéseivel, amelyekkel nem jutottunk egyébre, mint hogy
jól összevesztünk. Nyilván féltékeny, hogy a gazdája máshoz
folyamodott, és nem érte be ennek a ficsúrnak a tanácsaival.
Mindenesetre én megyek. Viszontlátásra, atyám!

S már indult is; keresztülvágott a homokos parton, és megállt a móló

tövében, ahol, úgy látszik, a különc hitszónok már elhelyezkedett
tengeri fészkében, s úgy bámult a zöldes félhomályba a móló alatt,
mint valami ormótlan polip vagy csípős medúza, amely mérgező
fonalait húzza maga után a foszforeszkáló vízben.

Mindeközben a pap békésen figyelte a nyugodtan közeledő titkárt;

alakja messziről kivált a tömegből keménykalapja és fekete zsakettja
makulátlan hivatalnoki eleganciájával. Bár nem volt kedve
beavatkozni a titkár és a magándetektív viszályába, Brown atya
valami megmagyarázhatatlan okból együtt érzett az utóbbi
ellenszenvével. Mr. Anthony Taylor, a milliomos magántitkára
rendkívül nagyvilági fiatalember volt, arcára és ruházatára nézve
egyaránt; ábrázata nemcsak rendkívül előnyös volt, de
határozottságot és intellektuális fölényt is sugallt. Fehér képét sötét
haj keretezte, amely oldalt kissé le volt növesztve, mintha
pofaszakállba készülne átmenni; ajkát szorosabban zárta össze,
mint a legtöbb ember. Brown atya egyetlen dolgot tudott a javára írni,
ami kimondva talán furcsább, mint maga a látvány: ez a fiatalember
az orrcimpájával tudott beszélni. Mindenesetre ahogy az ajkát
szorosan összezárta, szinte abnormális hajlékonyság és
érzékenység vált láthatóvá orra cimpáin, mintha képes lenne
szipogva és szaglászva kommunikálni és tájékozódni, magasba
emelt orral, mint a kutyák. S mindez ráadásul hibátlanul illeszkedett
egy másik adottságához, mégpedig a hangja tónusához: ha
megszólalt, kellemetlen géppuskaropogást vélt hallani az ember,
csodálkozva, hogyan törhet elő ily csúf hang egy ilyen megnyerő és
kifinomult fiatalemberből.

Most mindenesetre ő indította el a beszélgetést:

− Gondolom, nem mosott partra holttestet a víz.

− Legalábbis még nem jelentettek egyet sem − válaszolt Brown atya.

− S nincs meg a gyilkos óriás teste sem a gyapjúsállal körül tekerve?

− Nincs − felelte Brown atya.

Mr. Taylor ajkai egy időre leálltak, de orrcimpái beszéltek helyettük, s

annyi hirtelen támadt megvetéssel, hogy bízvást szószátyárnak
lehetett volna nevezni őket.

Egy darabig a pap igyekezett udvarias közhelyekkel továbblendíteni

a társalgást, majd Mr. Taylor türelmetlenül közbevágott:

− No lám, befutott a rendőrség. Nyilván egész Angliát átfésülték már

a gyapjúsálért.

Grinstead felügyelő, egy sötét bőrű, hegyes, ősz szakállú férfi

nagyobb tisztelettel szólította meg Brown atyát, mint a titkár:

− Gondolom, érdekli, hogy nem sikerült nyomára bukkannunk annak,

aki az éjjel állítólag elmenekült a mólóról.

− Vagy inkább aki állítólag nem menekült el a mólóról − vágott közbe

Mr. Taylor. − Az őrség ugyanis nem látott senkit, akiről ilyesmit
állíthatott volna.

− Mi mindenesetre telefonáltunk minden rendőrőrsre − folytatta

nyugodtan a felügyelő figyeltetünk minden útvonalat, s lehetetlen,
hogy sikerüljön elhagynia Anglia területét. Az a benyomásom, hogy
nemigen menekülhetett el a feltételezett útvonalon, mert egyszerűen
nincs sehol.

− Mert nem is volt sehol! − csattant fel újra Mr. Taylor, s hangja mint
a puskalövés hasított bele az elhagyatott partszakasz csöndjébe.

A felügyelő üres tekintettel meredt rá, a pap arcán azonban

lassacskán némi fény derengett fel, s szinte tüntető közönnyel fordult
a titkár felé.
− Úgy érti, barátom, hogy akit keresünk, csupán fantom? Vagy
hazugság szüleménye?

− Na végre! − szólt a titkár, s mélyet szippantott a levegőből fölényes

orrcimpáin át. − Na végre, hogy eszébe jut!

− Eszembe jutott korábban is − felelte Brown atya.

− Mindenkinek ez lenne az első gondolata, ugyebár, ha egy

vadidegen bizonyítatlan történetét hallja egy elhagyatott mólón látott
titokzatos gyilkosról. Kereken kimondva ön arra gondol, ez a
szerencsétlen Muggleton nem is hallotta, hogy bárki lelőtte volna a
milliomost. Sőt, talán egyenesen arra céloz, hogy ez a szerencsétlen
Muggleton a gyilkos.

− Mindenesetre − mondta a titkár − ez a figura abszolút lerobbant,

sarokba szorított ürgének hat. Hogy állítólag mi történt a mólón, azt
csak tőle tudjuk, s a sztori nem túl meggyőző. Egy óriás, aki csak
úgy eltűnik a semmibe? Kész tündérmese! Nem túl hihető, még az ő
előadásában sem. Ő maga tanúsítja, hogy elpuskázta az ügyet,
hagyta, hogy szinte a jelenlétében lepuffantsák a megbízóját. Saját
maga vallja be, hogy ostoba és pancser.

− Lehet − szólt Brown atya −, de én szeretem azokat az embereket,

akik bevallják, hogy ostobák és pancserek.

− És ezzel mit akar mondani? − vetette oda ingerülten Taylor.

− Talán azt − felelte bánatos mosollyal a pap −, hogy annyi ostoba

és pancser van, aki ezt nem vallja be.

Majd kisvártatva így folytatta:

− De még ha ostoba és pancser is, az még nem bizonyítja, hogy

hazug, pláne hogy gyilkos. Es elfeledkezik róla, barátom, hogy van
egy független bizonyítékunk az elbeszélés hitelét illetően. Mégpedig
a levél magától a milliomostól az unokatestvéréről és annak
bosszúhadjáratáról. Hacsak nem tudja bizonyítani, hogy a levél
hamisítvány, be kell látnia, van némi valószínűsége, hogy Bruce-t
üldözőbe vette valaki, akinek csakugyan volt indítéka a gyilkosságra.
Legalábbis egy bevallottan volt, amelyről papírunk van.

− Azt hiszem, nem értem világosan − szólt zavartan a felügyelő amit

az indítékról mond.

− Édes öregem − úgy látszik, a türelmetlenség tőle szokatlan

bizalmasságra hangolta a papot −, tulajdonképpen mindenkinek lett
volna elégséges indítéka. Ha elgondolja az ember, ez a Bruce
hogyan szerezte a pénzét, ha elgondolja az ember, hogy a
milliomosok általában hogyan szerzik a pénzüket, kiderül, a világon
bárkinek épp elég indítéka volt, hogy megpróbálja bedobni a
tengerbe. Sok embernek szerintem automatikusan emelkedett volna
a keze, hogy áthajítsa őt a korláton. Aligha van olyan, akiben ne
támadna ilyen inger, legalább egyszer életében. Még akár Mr.
Taylorban is.

− Mit akar ezzel mondani? − csattant fel Mr. Taylor, s feltűnően

megduzzadtak az orrcimpái.

− Bennem is − folytatta Brown atya −, nisi me constringeret

ecclesiae auctoritas. [„Ha nem kötne az egyház tekintélye” − utalás
Szent Ágoston mondására.] Pusztán az igaz erkölcstől hajtva bárki
csábítónak érezheti, hogy ilyen egyszerűen és kézenfekvő módon
iktassa ki a kiáltó társadalmi ellentéteket. Én sem vagyok kivétel, ön
se, felügyelő, a polgármester sem, de még a parti fánkárus sem.
Véleményem szerint egyetlen ember van a világon, aki nem tette
volna meg, és ez a magánnyomozó-iroda alkalmazottja, akit Bruce
heti öt font fizetség ellenében épp csak felfogadott, és akinek még
egyetlen hét egyetlen fontját sem volt alkalma kézhez venni.

A titkár elgondolkodott, majd felhorkant:

− Ha a levél az egyetlen ellenérv, sürgősen meg kell vizsgáltatni,

nem hamisítvány-e. Nem tudhatjuk, az egész mese maga is nem
olyan megtévesztő-e, mintha hamisítvány volna. Muggleton is
beismeri: nem tudja elképzelni, se megmagyarázni, hogy tűnhetett el
a mólóról a púpos óriás.

− Hát látja − mondta Brown atya −, épp ez tetszik nekem a fiúban.

Hogy beismer dolgokat.

− Ez most mindegy! − erősködött Taylor, s felindultságában csak úgy

vibráltak az orrcimpái. − A lényeg az: nem tudja bizonyítani, hogy a
sálas óriás egyáltalán létezett vagy létezik-e; s a rendőrség
nyomozása és a tanúk vallomása szemernyi bizonyítékot sem
produkált a léte felől. Nem, nem, Brown atya. Egyetlen módon
bizonyíthatja ennek a gyanús egyénnek a szavahihetőségét, aki iránt
oly nagy elfogultságot tanúsít, ha előteremti nekünk a fantomot. De
hát ez nem fog sikerülni.

− Most jut eszembe − vágott közbe kissé elkalandozva Brown atya

−, Mr. Taylor, gondolom, ön abból a hotelből jön, ahol Bruce is
lakosztályt bérelt?

Taylor mintha zavarba jött volna, majdhogynem dadogva válaszolt:

− Ő mindig ugyanahhoz a lakosztályhoz ragaszkodott. Gyakorlatilag

állandóan le volt foglalva a nevére. Most tulajdonképpen nem is
találkoztam vele a szállodában.

− Gondolom, együtt érkeztek kocsin − jegyezte meg Brown atya −,

vagy mind a ketten vonattal jöttek?

− Én vonattal jöttem, és hoztam az egész poggyászt −

türelmetlenkedett a titkár. − Valami nyilván közbejött. Egyáltalán nem
is láttam, mióta két-három hete egyedül elutazott Yorkshire-ből.

− Ezek szerint − szólt a pap nagyon szelíden −, ha nem Muggleton

látta utoljára az elhagyott mólón, akkor Mr. Taylor − a hasonlóképp
elhagyatott yorkshire-i lápvidéken.

Taylor teljesen elfehéredett, de nyugalmat erőltetett magára, és

visszafogta egyébként fülhasogató hangját:
− Azt én sosem állítottam, hogy Muggleton Bruce-t nem látta a
mólón.

− Nem mondta, de miért is nem? − kérdezte Brown atya. − Ha

barátunk egy embert kitalált a mólóra, miért nem talált ki vajon kettőt
is? Azt persze tudjuk, hogy Bruce nem kitalált személy, csak épp azt
nem, hol tartózkodhat már három hete. Talán ott maradt Yorkshire-
ben.

A titkár amúgy is csikorgó hangja szinte visításra váltott. A társasági

jó modor máza egyszeriben eltűnt róla.

− Mit csűri-csavarja itt nekünk a dolgokat? Miért nem a kérdésre

koncentrál? Mindenféle agyrémeket talál ki ellenem, mert nem tud
válaszolni a kérdésemre !
− Várjunk csak! − töprengett el egy kicsit Brown atya. − Mi is volt a
kérdése?

− Nagyon jól tudja, mi volt, s nagyon jól tudja, hogy sarokba

szorítottam. Hol van a sálas óriás? Ki látta? Ki hallott róla, ki
emlegette valaha is a hazug kis védencén kívül? Ha meg akar
győzni bennünket, nosza, hozza elő. Ha valaha is létezett,
gondolom, a Hebridákon lapul, vagy Callaóba hajózott. De elénk kell
állítania, bár én tudom, hogy nem létezik. Nos? Hol van?

− Azt hiszem, ott − mondta Brown atya, és hunyorogva meredt a

parti hullámokra, melyek a móló első pillérét mosták. A
magándetektív és a halász-prédikátor alakja még ott sötétlett a vízről
zöldesen tükröződő fényben. − Ott lesz, abban a hálószerűségben,
amelyet ide-oda dobálnak a hullámok.

Akármennyire meghökkent is, Grinstead felügyelő azonnal ura lett a

helyzetnek, és hosszú lépteivel megindult a strand irányába.

− Mármint úgy értsem, hogy a gyilkos teste annak a vénembernek a

hálójában van? − kérdezte.

Brown atya bólintott, és követte a felügyelőt a kavicsos, ereszkedő

parton a tenger felé, Muggleton magándetektív meg épp
szembefordult, és elindult ugyanazon az úton felfelé. Arca, járása
messziről mutatta az izgalmat, amelyet a döbbenetes és váratlan
felismerés keltett benne.

− Mindaz, amit mondtunk, igaz − kezdte levegő után kapkodva. − A

gyilkos megpróbált kiúszni, de a viharos hullámok elsodorhatták, és
végül belefulladt a tengerbe. Vagy tényleg öngyilkos lett.
Mindenesetre a holtteste fennakadt a Vén Kénköves hálóján, s az
öreg megszállott nyilván erre célzott, amikor azt állította, hullákat
fog.

A felügyelő olyan sebesen ment a partra, hogy maga mögött hagyta

a másik kettőt, de azok hallották, amint fennhangon gyors
utasításokat ad. A rendőrök segítségével néhány bámészkodó meg
a halászok percek alatt partra vonták a hálót, s tartalmát kiborították
a vizes homokra, amelynek szemcséi még mindig csillogtak az
alkonyi fényben. Mikor a titkár megpillantotta a holttestet, ajkára
fagyott a fölényes mosoly. Mert valóban egy óriási méretű férfi feküdt
ott, elrongyolódott köpenyben, a háta enyhén púpos volt hatalmas,
felhúzott válla miatt, s az arca csontos és hegyes, mint a sasé; a
nyakáról letekeredett, szakadozott, piros gyapjúsál nagy vérfoltként
terült ki az esti fövenyen. De Taylor nem ezt nézte, s nem is a
mesebeli méreteket, hanem az arcot, s az ő ábrázatán a látvány
nyomán hitetlenkedés és gyanakvás váltakozott gyors
egymásutánban.

A felügyelő újdonságnak ható udvariassággal fordult Muggletonhoz.

− Ez mindenesetre bizonyíték a történetéhez, uram − szólt.

És Muggleton, míg ezt az udvarias kijelentést nem hallotta, nem is

sejtette, milyen általános hitetlenkedés fogadta történetét. Senki sem
hitt neki. Senki, Brown atyát kivéve.

Így aztán, látva, hogy az atya készül ki válni a kis csoportból, indult
volna, hogy elkísérje, de megtorpantotta a látvány, hogy a pap már
megint megbabonázva tekinget az átkozott játékautomaták felé. Sőt,
már kotorászik is a zsebében aprópénz után. De hirtelen
megmerevedett, a keze − két ujja között a pennyvel − megállt a
levegőben, mert újra meghallotta a titkár kellemetlen fejhangját:

− S gondolom, hozzátehetjük − mondta Taylor −, hogy ezzel az

ellenem felhozott durva és ostoba vádak is hitelüket vesztették.

− Tisztelt uram − szólalt meg Brown atya −, én az égvilágon

semmivel sem vádoltam. Nem vagyok olyan ostoba, hogy azt
higgyem, képes lett volna megölni a gazdáját Yorkshire-ben, s aztán
idejönni, hogy a rengeteg kofferjével vesződhessék. Csak arra
céloztam, hogy sokkal könnyebben tudnám önre terelni a gyanút,
mint ahogy ön igyekezett meggyanúsítani szegény Mr. Muggletont.
Mégis, ha valóban ki akarja deríteni az igazságot ebben a piszkos
ügyben, s állítom, az igazság jó részét még senki nem derítette ki,
felhívhatom a figyelmét egy apró tényre az ön illetékességi köréből.
Ugyancsak különös és figyelemreméltó tény, hogy Mr. Bruce-t, a
milliomost tényleges meggyilkolása előtt nem látta senki azokon a
helyeken, ahol meg szokott fordulni. Mivel az a benyomásom, hogy
önből, fiatalember, ragyogó amatőr detektív válhat, javaslom,
próbáljon elindulni ezen a nyomon.

− Mit jelentsen ez?! − kérdezte ingerülten Taylor.

De Brown atya válaszra sem méltatta, mert már elmerülten rángatta

az egyik játékautomata karját, amitől az egyik bábu elindult, majd a
másik nagy ugrásokkal követte.

− Brown atya − kérdezte Muggleton, s a bosszúság majdnem újra

erőt vett rajta −, megmondaná, miért élvezi annyira ezt az ostoba
játékot?

− Egyetlen okból − felelt a pap, miközben egészen közel hajolt a

játék üvegéhez. − Mert itt van elrejtve a tragédia kulcsa.

Hirtelen felegyenesedett, s jelentőségteljesen nézett Muggleton

szemébe.

− Az első perctől tudtam, hogy az igazat mondja, és az igazság

ellenkezőjét.

Muggleton elámult, hogy a rejtélyek, íme, visszatérnek.

− Egészen egyszerű a megfejtés − magyarázta a pap, kissé

lehalkítva a hangját. − Az a holttest a vörös sállal a nyalta körül ott
lenn, a homokon Braham Bruce milliomos teste. Több hullát nem
fogunk találni.

− Na de két ember volt… − kezdte Muggleton leesett állal.

− Minden elismerésem, hisz oly érzékletesen írta le a két figurát −

szólt Brown atya. − Biztosíthatom, míg csak élek, nem fogom
elfelejteni. Szerintem kifejezetten szépírói vénára vall, s talán
jövedelmezőbb lenne, ha a nyomozás helyett az újságírással
próbálkozna. Bizony, minden apró részletre emlékszem, ahogy
lefestette a két férfi alakját. Csak az a helyzet, hogy furcsamód
minden részlet épp ellenkezően hatott az ön fantáziájára, mint az
enyémre. Kezdjük az elején! Azt állította, hogy az első fej, amely
megjelent az ablak mögött, méltóságteljes volt, tiszteletet
parancsoló. Mire rögtön megállapította magában: „Ez ő, a
trösztvezér, a kereskedelmi nagyfejedelem, a nemzetközi piac
irányítója.” Én viszont, mikor a méltóságteljes, tiszteletet parancsoló
megjelenést említette, azt mondtam magamban: „Tipikus színész,
minden gesztusa erre vall.” Ilyen fellépést nem azzal szerez az
ember, hogy az Egyesült Kereskedelmi Tröszt elnöke lesz, hanem
azáltal, hogy Hamlet apjának szellemét, Julius Caesart vagy Lear
királyt játssza, s ha egyszer megszerezte, többé le nem kopik róla.
Nem látott eleget a ruházatából, hogy megállapíthassa, kopottas-e
vagy gazdag, csak egy szőrmecsíkot pillantott meg, és valami
divatosnak tűnő vonalvezetést, s mikor ezt a kettőt említette, ismét
azt gondoltam: „Hát persze, a színész.” Mielőtt részletekbe
bocsátkoznánk a másik férfival kapcsolatban, hadd említsek meg
róla egy apróságot, amely feltűnően megkülönböztette az elsőtől.
Azt mondta, a második nemcsak öltözködésére nézve volt
elhanyagolt, de borotválatlan, sőt borostás volt az arca. Nos,
elhanyagoltan öltözött színészt láttunk már eleget, mosdatlant is,
iszákost is, kifejezetten visszataszító példányokat úgyszintén. De az
elképzelhetetlen, hogy egy szerződésben álló színész, vagy kivált
egy olyan, aki épp szerződésre vadászik, borostásan mászkáljon a
nyilvánosság előtt! Ezzel szemben a borotválkozás az első, amit egy
úriember vagy egy gazdag különc hajlamos elhanyagolni, ha az
idegei kezdik felmondani a szolgálatot. Márpedig okkal
feltételezhetjük, hogy barátjával, a milliomossal épp ez történt. A
levél tanúsága szerint addigra már teljesen össze is roppant. De
nem csak nemtörődömségből volt olyan elhanyagolt és szegényes a
külseje. Nem gondolt még rá, hogy a szerencsétlen tulajdonképpen
bujkált? Azért nem jelentkezett be a szállodába, s hetek óta azért
nem látta a titkára sem. Milliomos volt, de minden igyekezetével
azon mesterkedett, hogy ezt elleplezze. Nem olvasta A fehér ruhás
hölgyet? [Wilkie Collins (1824-1889) 1859-ben megjelent,
levélformában íródott műve, az egyik első a népszerű misztikus
regények sorában.] Nem emlékszik, hogy az előkelő és lenyűgözően
gazdag Fosco grófnak egy titkos társaság elől kellett mentenie az
életét, és ledöfött holttestére végül olyan kék ingben találtak rá,
amilyet francia munkások hordanak? Most térjünk vissza a
főszereplők viselkedésére! Úgy látta, nemde, hogy az első nyugodt,
összeszedett? S ön azt mondta magában: „íme, az ártatlan áldozat.”
Holott az ártatlan áldozat levele egyáltalán nem volt nyugodt, sem
összeszedett. Mikor meghallottam, hogy nyugodt volt és
összeszedett, arra gondoltam: „Ez a gyilkos.” Végtére is miért ne lett
volna nyugodt és összeszedett? Hisz pontosan tudta előre, mire
készül. Már rég elszánta magát, ha valaha habozott is, vagy
lelkifurdalása támadt, már rég elintézte magában, mielőtt megjelent
volna a színen. Nem valószínű, hogy különösebb lámpaláza lett
volna. Nem rántotta elő a pisztolyát, és nem hadonászott vele, de
miért is tette volna? A zsebében tarthatta, és aztán bizonyára onnan
lőtt. A másik viszont idegesen babrált a fegyverével, mert majd
megőrült, úgy félt, és feltehetőleg még életében nem volt pisztoly a
kezében. Azért hadonászott vele, amiért a szeme is összevissza járt.
Emlékszem, barátom, ahogy mesélte a dolgot, külön hangsúlyozta,
hogy hátrafelé tekingetett. Hát persze, mert nézte, hogy követik-e.
Mert hát nem ő üldözött, hanem őt üldözték. Maga pedig, mert
véletlenül az elsőt látta meg előbb, biztos volt benne, hogy a másik
jár az ő nyomában. Matematikailag vagy mechanikusan értelmezve
mindkettő előtte is meg utána is futott a másiknak − mint ezek itt.

− Kik? − kérdezte a magyarázatba beleszédült detektív.

− Hát ezek a bábuk − felelte Brown atya, s a kis falapáttal, amely

észrevétlenül végig ott maradt a kezében, mióta a rejtélyes
gyilkossági ügy szóba került köztük, megveregette a játékautomata
fedelét. − Ezek a kis óraművel hajtott bábuk, amelyek állandóan
körbe-körbe futnak, és üldözik egymást. Az egyik legyen, mondjuk,
Kék úr, a másik meg Piros úr, a köpenyük színének megfelelően.
Most épp Kék urat indítottam útnak előbb, így hát a gyerekek neki
szurkolnak, mert nyilván ő menekül, és Piros úr üldözi; de fordítva
lenne, ha Piros urat indítanám el először.

− Azt hiszem, kezdem érteni − szólt Muggleton −, s így persze

minden pontosan a helyére kerül. A családi hasonlóság mindkét
irányba érvényes, és senki nem látta, hogy a gyilkos elhagyta volna
a mólót…

− Igen, mert őt senki sem kereste − tette hozzá a pap. − Nem kaptak
utasítást, hogy egy asztrahán-prémes, nyugodt fellépésű, simára
borotvált úr után kutassák fel a fél országot. Azért tudott elszelelni,
mert a gyilkos személyleírásában, ugyebár, arról volt szó, hogy
hórihorgas figura, nyakában egy ócska, piros gyapjúsállal. De a
helyzet az, hogy az asztrahán-prémes kabátot viselő színész ölte
meg a milliomost, akinek a nyaka körül piros sál volt, s ott is fekszik
szegény a fövenyen. Úgy van ez, mint a két kis fémfigurával, a
kékkel meg a pirossal; csak azért, mert az egyiket előbb látta,
rosszul ítélte meg, melyiknek piroslik az arca a bosszúvágytól, s
melyik kékült el a félelemtől.

Ebben a pillanatban két-három gyerek indult feléjük a süppedő

homokban. A tisztelendő integetni kezdett nekik a falapáttal, és
hívogatóan mutatott az automatára. Muggleton rögtön sejtette, hogy
magára akarja vonni a figyelmüket, nehogy véletlenül
odakószáljanak a mólóhoz, a letakart, rémséges kupachoz.

− Ez az utolsó pennym − mondta Brown atya −, aztán indulás

uzsonnázni. Tudod, Doris, nekem az ilyen játékok tetszenek a
legjobban, amelyek körbe-körbe járnak, ahogy − hiszen ismered − a
kis dalban a gyerekek a szederfa körül. Hisz az Isten is azért
teremtette a napokat és a csillagokat, hogy körbe-körbe járjanak,
mint a gyerekek a szederfa körül. Azokat viszont, ahol az egyik
játékosnak meg kell előznie a másikat, ahol az győz, aki gyorsabban
fut, fej fej mellett kezdik, majd az egyik lehagyja a másikat, meg még
ennél iszonyúbb dolgok is előfordulhatnak, hát azokat a játékokat én
nem nagyon kedvelem. Szeretek Kék úrra és Piros úrra gondolni, ők
sosem veszítik el a jókedvüket, egyformán szabadok és egyformán
győztesek, soha nem bántanák egymást. „S te, vad szerelmes, kinek
ajakad bár oly közel, édes célt mégsem ér”, de nem is folyik vér. Ő,
boldog Piros úr:

„Ne bánd, bár vágyad kéjt hiába kér,

Örökkön futsz, s örökkön kék a Kék.”

[John Keats (1795-1821) angol költő Óda egy görög vázához című
versének részletei nyomán (Tóth Árpád fordítása).]

Miután elharsogta ezt a kissé átszabott Keats-idézetet, Brown atya

hóna alá dugta a falapátot, két oldalról maga mellé vett egy-egy
gyereket, és ünnepélyesen elvonult velük a parti teázóba, hogy
meguzsonnáztassa őket.
 VI

EGY KOMMUNISTA BŰNTÉNY

A Mandeville College mélyszürke homlokzatán nyíló alacsony Tudor-

árkád alól három férfi lépett ki az esti fénybe egy nyári napon, mely
mintha nem akart volna véget érni, s a világosságban valami olyat
pillantottak meg, ami villámcsapásként érte őket, s alighanem életük
legnagyobb megrázkódtatásaként fog megmaradni emlékezetükben.

Mielőtt magát a tragédiát felfoghatták volna, már egy szokatlan

ellentétre lettek figyelmesek. Ők hárman teljesen harmonikusan
illeszkedtek bele a környezetbe. Bár a Tudor-boltívek, melyek
klastromi kerengőként ölelik körbe a kollégium kertes udvarait,
négyszáz éve épültek, épp abban az időben, amikor a gótika aláhullt
az égből, és lehajolt, szinte meggörnyedt, hogy a humanizmus és a
megéledő tudomány meghittebb termeit boltozza be; és bár a három
férfi modern öltözékben bukkant elő (vagyis olyan ruhákban,
amelyek rútsága döbbenetet váltott volna ki a korábbi négy
évszázad bármelyikében), a hely szelleme mégis valahogy tiltakozás
nélkül fogadta magába őket. A kerteket itt olyan gonddal ápolták,
hogy végső diadal gyanánt sikerült kivívni velük a gondozatlanság
illúzióját; mintha még a virágok is csak merő véletlenségből
virítanának olyan gazdag pompával, előkelő gyomokként; a modern
ruházat is − éppen keresetlensége következtében − kellemesnek
hatott. A három közül az egyik, egy gótikusán égbe törő termetű,
kopasz, szakállas férfi, talárban és négyszögletes egyetemi
fejfedőben, jól ismert figura volt a négy-szögletes kollégiumi
udvaron; görnyedt testtartása miatt klepetusa kissé lecsúszott egyik
válláról. A másik széles vállú, alacsony termetű, testes ember volt, jó
kedélyű mosoly bujkált a szája szögletében, s hétköznapi zakójában,
egyik karján átvetve vitte talárját. A harmadik még nála is
alacsonyabb volt, és még igénytelenebb öltözetet viselt: fekete
reverendát. De mindhárom jól illett a Mandeville College-hoz, a két
legősibb és páratlan angliai egyetemre jellemző meghatározhatatlan
atmoszférába. Illettek bele, sőt beleolvadtak, lévén ott a beleolvadás
a legillőbb dolog.

Az a két férfi viszont, aki egy kis asztal mellett ült kerti székeken,
foltként ütött ki a szürke-zöld környezetből. Minden fekete volt rajtuk,
s mégis tetőtől talpig ragyogtak, csillogó keménykalapjuktól fényesre
suvickolt cipőjükig. Szinte kihívó szemtelenségnek hatott ilyen tipp-
topp öltözékkel megzavarni a Mandeville College jól nevelten szabad
szellemét. Egy mentségük volt csak: külföldiek voltak. Az egyik Mr.
Hake amerikai milliomos, aki olyan hibátlan eleganciával
ruházkodott, amit csak dúsgazdag New Yorkiak esetében lehet
tapasztalni. A másik pedig, aki a sértést egy asztrahánbundával
tetézte (burjánzó pofaszakálláról nem is beszélve), roppant
vagyonos német gróf volt, aki von Zimmern névre hallgatott, ha
hosszú nevének bonyolultabb elemeitől eltekintünk. Történetünkben
azonban nem az a rejtély, hogy mit kerestek ott. Jelenlétük oka
roppant egyszerű volt, és elégséges magyarázatul szolgált az össze
nem illő jelenségek találkozására: pénzt akartak adományozni a
kollégiumnak.

Azért érkeztek, hogy mint sok üzletember és mágnás szerte a

világon, adományukkal elősegítsék a Mandeville College-ban egy új
közgazdasági tanszék felállítását. Már mindent megtekintettek, amit
csak lehetett, olyan fáradhatatlan lelkiismeretességgel, amelyre
emberfia nem képes, hacsak történetesen nem amerikai vagy
német. Most épp fáradalmaikat pihenték ki, s ünnepélyesen
bámulták maguk előtt a pompázó kertet. Eddig rendben is volna
minden.

A három férfi, aki korábban már találkozott a vendégekkel,

bizonytalanul odaköszönt nekik, majd egyikük, a legalacsonyabb, a
papi ruhás hirtelen megállt.
− Nézzék csak! − mondta, s úgy húzta be a nyakát, mint egy riadt
nyúl. − Valami nem tetszik nekem ezekben.

− Teremtőm, ugyan mi tetszhetne? − vágta rá a legmagasabb a

társaságban, aki mellesleg a kollégium rektora volt. − Ismerünk mi
olyan gazdagokat is, akik nem járnak-kelnek úgy öltözve, mint a
kirakati bábuk.

− Éppen ez az! − szisszent fel a pap. − Ezt mondom! Mint a kirakati

bábuk!

− Mire gondol? − kérdezte kicsit türelmetlenül a harmadik.

− Úgy ülnek ott, mint rémisztő viaszfigurák − szólt a reverendás

elhaló hangon. − Meg se moccannak. Miért nem mozognak?

Hirtelen kiszakítva magát mélaságából, odaszaladt az asztalhoz, és

megérintette a német báró könyökét. Az erre székestül felborult, és
nadrágszárai oly mereven meredtek az égnek, mint a szék lábai.

Mr. Gideon P. Hake továbbra is üveges szemmel bámult a fűre, de

oly hasonlatos volt egy viaszfigurához, hogy úgy tűnt, nemcsak
üveges, de egyenesen üvegből van a szeme. A gazdag napfény és
a színpompás környezet valahogy megerősítette azt az idegborzoló
benyomást, hogy csak egy gondosan felöltöztetett bábu ül a
székben, egy marionettfigura valami itáliai bábjátékból. A fekete
reverendás emberke, akit egyébként Brownnak hívtak, óvatosan
megérintette a milliomos vállát, mire a férfi oldalra billent, de olyan
ijesztően mereven, mintha egyetlen fatömbből lett volna kifaragva.

− Rigor mortis − szólt Brown atya −, hullamerevség, de hogy ilyen

hamar! Persze esetenként más és más.

Hogy a három angol miért ilyen későn − mondhatni túl későn − ment
oda a két külföldihez, azt csak úgy érthetjük meg, ha elmondjuk, mi
történt az épületben, a Tudor-boltív mögött nem sokkal azelőtt, hogy
ők hárman kijöttek volna az udvarra. Együtt költötték el vacsorájukat
a közös ebédlőben, az ünnepi asztalnál, a két külföldi filantróp
azonban, aki a látnivalók megtekintésében nem ismert tréfát, rögtön
visszavonult a kápolnába, mert a kerengő egyik oldalát és a
lépcsőházat még nem volt idejük szemrevételezni. Azt ígérték, majd
a szabadban csatlakoznak ismét a társasághoz, hogy hasonló
alapossággal vizsgálják meg a kollégium szivarjait. A többiek viszont
jóval tiszteletteljesebb és józanabb szellemben egy keskeny és
hosszú tölgyfa asztal mellett sorakozó támlás székekbe telepedtek
át, ahol most körbe-körbe indult a vacsora utáni portói, melyet,
legjobb tudomásunk szerint, mióta a középkorban Sir John
Mandeville megalapította a kollégiumot, a mesélőkedv élesztése
céljából szolgálnak fel. A rektor nagy, szőke szakállával és
magasodó homlokával az asztalfőn foglalt helyet, baljára a fent
említett széles vállú, zömök férfi került hétköznapi zakójában, ő volt
ugyanis a bursar, vagyis a kollégium pénzügyeinek kezelője. Az ő
baljára egy zavaróan érdekes külsejű ember telepedett le; arcának
torz jelleget adott, hogy bozontos szemöldöke és bajsza ellenkező
ívben kanyarodott, mintha arca egyik felét állandóan görcs gyötörné.
Bylesnak hívták, római történelmet tanított, s politikai nézetei
Coriolanus, sőt Tarquinius Superbus [Gaius Marcius Coriolanus
római tábornok volt a Krisztus előtti V században; Lucius Tarquinius
Superbus az utolsó, azaz a hetedik római király, aki a Krisztus előtti
VI. században élt.] elvein alapultak. Az ilyesfajta szélsőséges
konzervativizmus, a napi problémák ily fanatikusan reakciós
megítélése nem volt ugyan szokatlan régi vágású egyetemi donok
között, de Byles esetében az volt az ember érzése, hogy mindez
inkább eredménye, mintsem oka nekikeseredettségének. Sokan,
akik közelről megfigyelhették, úgy érezték, valami komoly titok
lappang a múltjában, valami régi csalódás ronthatta meg ennyire a
kedélyét, s görbe vonalakkal felszántott arca valójában valami vihar
emlékétől olyan, mint egy villámsújtott fa. Utána Brown atya
következett, majd pedig az asztal végén a vegytan professzora ült,
nagydarab, szőke, nyájas férfi, álmos szemekkel, amelyekben
időnként mintha némi ravaszság villant volna fel. Mindenki tudta,
hogy e természettudós klasszikusabb filozófiai szellemben
nevelkedett kollégáit gyepes agyú alvajáróknak tekinti. Brown
atyával átellenben, az asztal másik oldalán egy feltűnően sötét bőrű,
hallgatag fiatalember ült, fekete, hegyes szakállal, aki csak azért
került be az illusztris társaságba, mert valaha valaki úgy vélte, hogy
múlhatatlan szükség van egy perzsa tanszékre is. A baljós képű
Bylesszal szemben szelíd, törékeny alkatú lelkész foglalt helyet,
akinek kissé nyújtott, tojásdad formájú koponyája volt. S végül a
pénztárnokkal szemben, tehát a rektor jobbján egy üres szék állt, s a
társaság majd minden tagja örült, hogy a széket szabadon látja.

− Nem tudom, várható-e, hogy Craken megtisztel bennünket −

szólalt meg a rektor olyan nyugtalan pillantást vetve az üres szék
felé, amely ellentétben állt máskor oly ernyedten engedékeny
modorával. − Senkit nem szeretek rövid pórázon tartani, de
bevallom, mostanában már szinte örülök, ha a közelemben van,
mert legalább tudom, mit csinál.

− Sosem lehet kiszámítani, mi a következő lépése − mondta

kedélyesen a pénztárnok −, főleg, ha a fiatalokkal foglalkozik.

− Ragyogó koponya, és persze tüzes − tette hozzá a rektor

váratlanul visszatérve szenvtelenségébe.

− A tűzijáték is tüzes, meg persze ragyogó − morogta az öreg Byles

−, de semmi kedvem megégni az ágyamban, csak mert Craken Guy
Fawkest játszik. [Guy Fawkes (1570-1606) és összeesküvő-társai
1605. november 5-én fel akarták robbantani az angol parlament
londoni épületét a felsőházi ülés alatt, de a készülő merényletet
idejében felfedezték.]

− Csakugyan el tudja képzelni, hogy Craken barátunk képes volna

részt venni egy véres forradalmi akcióban, ha kitörne ilyen? −
kérdezte a gondnok mosolyogva.

− Ő mindenesetre azt hiszi önmagáról − vágott vissza Byles. −

Múltkor egy teljes auditórium előtt kijelentette, semmiképp nem
kerülhető el, hogy az osztályharc hamarosan igazi háborúhoz
vezessen, véres utcai összeütközésekhez; s hogy mindez rendjén is
van, ha a kommunizmus és a munkásosztály győzelme felé visz.
− Az osztályharc… − merengett el a rektor, hangjában némi
ellenszenvvel, melyet az idő mintha már megszelídített volna; ő
ugyanis még személyesen ismerte William Morrist [William Morris
(1834-1896) angol író, költő, iparművész, az ébredő brit szocialista
mozgalom jelentős alakja.] és az artisztikusabb felfogású, kevésbé
vérmes szocialistákat. − Képtelen vagyok felfogni, honnan szedik ezt
az osztályharcot. Az én időmben a szocializmus azt jelentette, hogy
az osztályfogalmat kiiktatjuk a társadalomból.

− Ez ugyanaz, mintha a szocialistákat iktatnánk ki a társadalomból! −

replikázott Byles, s láthatóan élvezte a szellemes fordulatot.

− Ön nyilván nagyobb ellenszenvvel nézi őket, mint én − szólt a

rektor komolyan −, de gyanítom, hogy az én szocializmusom éppoly
elavult, mint az ön konzervativizmusa. Kíváncsi lennék, hogy
vélekednek a fiatalok. Baker, maga például mit gondol? − fordult
váratlanul a gondnokhoz.

− Ó, én nem gondolkodom, ahogy közönségesen mondani szokás −

szólt nevetve Baker. − Tudja jól, én közönséges ember vagyok.
Semmi hajlamom a filozófiára. Üzletember vagyok, s mint ilyen
annyit mondhatok, hogy nagy szamárság az egész. Az embereket
nem lehet egyenlővé tenni, s igen rossz üzlet egyformán fizetni őket;
a legtöbb egy fillért sem érdemelne. A teóriák sehova nem vezetnek.
Csakis a gyakorlatban kereshet az emberiség kiutat. Nem tehetünk
róla, hogy a természet így összekutyulta a dolgokat.

− Ebben szerintem is igaza van − szólalt meg hirtelen a kémia

professzora, aki kicsit selypített, s ez a hatalmas férfi esetében kissé
gyermekdednek hatott. − A kommunisták azt hiszik, jaj, de
modernek, pedig szó sincs erről. Csak visszakanyarodnak a régi
tévhitekhez, melyeket a primitív törzsek meg a sötét középkor
szerzetesrendjei hirdettek meg valaha. Egy tudományos
kormányzat, amely felelősséget érez a jövő nemzedékekért,
előrenéz, előrehalad, s nem próbálja visszatapodni a társadalmat a
minden ellentétet elkenő sárba. A szocializmus szentimentalizmus,
és veszélyesebb, mint a pestis, mert ez utóbbiban legalább
érvényesül a természetes kiválasztódás.
A rektor lemondóan elmosolyodott.

− Mi ketten nyilván sosem fogunk egyetérteni a véleménykülönbség

tárgyában. Nem itt mondta valaki egyszer, egy folyó menti séta
során a barátjának: „Teljesen azonosak vagyunk, kivéve a
nézeteinket”? Nem ez az egyetem mottója? Hogy legyen százféle
vélemény, de semmi fafejűség? Ha valaki kibukik innen, az nem
amiatt történik, amit gondol, hanem azért, amit csinál. Talán a XVIII.
század relikviájának fognak tartani, de én még hiszek az érzelgős
eretnek gondolatban: „Ne bánd, hogy bigott balgák hitvitáznak; ki
feddhetetlen él, az nem hibázhat.” [Alexander Pope (1688-1744), a
XVIII. század egyik legjelentősebb angol költőjének sorai] Ön mit
szól e régi szentenciához, Brown atya?

Kaján mosollyal pillantott az asztal fölött a papra, de rögtön meg is

hökkent. Mert jó kedélyű, nyájas, barátságos embernek ismerte a
papot, akinek kerek arcáról sosem tűnt el a kedélyes derű fénye. De
ki tudja, miért, tekintete e pillanatban olyan komor és gondterhelt
volt, amilyennek soha nem látták még e társaságban, jól ismert arca
sötétebbnek és baljósabbnak hatott, mint Byles örökké morcos
ábrázata. De egy pillanat se telt belé, s az atya homloka felderült,
hangja azonban szokatlanul határozottan csengett:

− Én bizony nem hiszek benne − felelte kereken. − Hogy lehetne

feddhetetlen az élete annak, aki az egész életet téves szemszögből
nézi? Ez a modern zagyvaság abból ered, hogy az emberek nem
fogták fel, mennyire ellentmondhatnak egymásnak a különböző
életfilozófiák. A baptisták és metodisták tudják, hogy
erkölcstanukban nem nagyon különböznek egymástól, de vallási
nézeteikben és filozófiájukban sem. Hanem az már nem mindegy,
hogy baptistákról vagy anabaptistákról beszélünk, épp annyira nem,
ahogy nem vesszük egy kalap alá a teozófusokat és a thugistákat.
[A Thuggee nevű indiai orgyilkos szekta tagjai.] Az eretnekség, ha
valódi, mindig kihat az erkölcsre. Bizonyára becsülettel hihet valaki
abban, hogy a lopás nem bűn. Van értelme viszont azt mondani,
hogy az illető becsülettel hisz a becstelenségben?
− Pontosan − mondta Byles, s arca vad görcsbe rándult, amely
egyesek szerint barátságos mosolyt jelentett nála. − S ezért nem
támogatnám, hogy a kollégiumban létrehozzuk az elméleti tolvajlás
tanszékét.

− Értem, uraim, önök nem nagyon szívelhetik a kommunista

eszméket − sóhajtott a rektor. − De biztosak benne, hogy érdemes
ilyen vad indulatokat táplálni az ügyben? Ezek az eretnek
gondolatok vajon valóban olyan erősek, hogy veszélyt jelenthetnek?

− Azt hiszem, olyan erős gyökeret eresztettek − válaszolt Brown atya

komoran −, hogy az emberek nagy része már nem is veszi észre
őket. Lelki automatizmussá váltak, vagyis lelkiismeretlenséggé.

− S végül romba döntik az országot − tette hozzá Byles.

− Súlyosabb kárt is okozhatnak − mondotta Brown atya.

Ekkor egy árnyék jelent meg és suhant végig a szemben lévő

faburkolatú falon, s nyomában ott sietett a figura is, akiről az árnyék
a falra vetült: egy magas, hajlott hátú férfi, akinek alakja némileg egy
ragadozó madárra emlékeztetett, s e benyomást fokozta, hogy olyan
hirtelen bukkant fel és surrant az asztalhoz, ahogy egy megriadt
madár röppen fel a bokorból. Pedig csak az a hosszú kezű-lábú,
rövid nyakú, lelógó bajszú férfi volt, akit mindnyájan jól ismertek, de
valami a gyertyafényben, az alkonyi világításban vagy a némán
libbenő árnyékban összekapcsolta őt a pap akaratlanul is profetikus
kijelentésével; mintha az augurium lett volna, az ősi római
madárjóslatokat követve, melyek a madár röpte alapján sejtették
meg a jövőt. Mr. Byles talán tarthatott is volna egy külön előadást a
római madárjóslásról s különösen az itt megjelent baljós madárról.

A magas férfi végigsietett a fal mellett − előtte ott szaladt az árnyéka

a faburkolaton −, majd leült a rektor jobbján lévő üres székbe, és
beesett szemét körülhordozta a pénztárnoktól kezdve az egész
társaságon. Hosszan lelógó haja és bajusza lenszőke volt,
ugyanakkor szeme oly mélyen ült, hogy feketének hatott. Mindenki
tudta vagy kitalálhatta, ki a késve érkező, de a jövevény kilétét
rögtön kétségtelenné tette egy kínos incidens. A római történelem
tudora ugyanis mereven felállt, és kilépdelt a helyiségből, minden
teketória nélkül jelezve, hogy nem hajlandó egy asztalnál ülni az
elméleti tolvajlás tanszékének professzorával, azaz a
kommunistával, Mr. Crakennel.

A Mandeville College rektora feszült kedélyességgel próbálta

eloszlatni a kínos csöndet.

− Éppen önt védtem, vagy legalábbis a nézeteit, kedves Craken

barátom − szólalt meg jóindulatú mosolyával −, bár biztos vagyok
benne, hogy ön az enyéimet védhetetlennek tartja. Végtére is nem
felejthetem el, hogy annak idején szocialista barátaim milyen nagyra
tartották a testvériség és bajtársiasság ideálját. William Morris
ragyogóan fogalmazta meg: „Az egyetemes barátság maga a
mennyország, a barátság hiánya a pokol.”

− ”Demokrata donok”: már látom is a szalagcímet − jegyezte meg

epésen Craken. − Talán amerikai barátunk William Morris emlékének
készül ajánlani az új közgazdasági tanszéket?

− Annyit azért elmondhatunk − igyekezett a rektor még mindig

fenntartani valami oldottabb hangulatot −, hogy Mandeville
valamennyi tanszékét az egyetemes barátság szelleme uralja.

− No igen! A Morris-féle maxima kollégiumi változata − mordult fel

Craken. − „Az egyetemi barátság maga a mennyország, a baráti
összeköttetés hiánya maga a pokol.”

− Ne zsörtölődjék már folyton, Craken − szólt közbe élénken a

gondnok. − Igyék inkább egy kis portóit. Tenby, adja oda a bort Mr.
Crakennek!

− Na jó, egy pohárkával − szólt engedékenyebben a kommunista

professzor. − Tulajdonképpen az udvarra indultam szivarozni. De
mikor kinéztem az ablakon, láttam, hogy drágalátos barátaik, a két
pénzeszsák ott virítanak a kert kellős közepén, két frissen nyílt,
ártatlan virág. Megjegyzem, talán nem ártana elbeszélgetnem velük.
A rektor néhány udvarias közhellyel takarózva felállt, s boldog volt,
hogy a „veszélyes embert” átpasszolhatta a gondnoknak,
boldoguljon vele ő. A többiek is szedelőzködtek, lassan felbomlott a
kis csoport, és a pénztárnok gyakorlatilag egyedül maradt Mr.
Crakennel a hosszú asztal végén. Csak Brown atya nem mozdult a
helyéről; komoran, üres tekintettel bámult maga elé.

− Az igazat megvallva már nekem is kezdtek az idegeimre menni −

mondta a gondnok. − Kénytelen voltam a nap jó részét velük tölteni,
milliónyi számot és adatot megvitatni, meg az új tanszék ügyét. De
Craken − folytatta hangját lehalkítva, előrehajolva és tagoltan −, nem
értem, miért kell így felhúznia magát ezzel az új tanszékkel
kapcsolatban. Az egésznek semmi köze ahhoz, amit csinál;
Mandeville-ben maga a politikai gazdaságtan egyetlen professzora,
s bár nem óhajtok úgy tenni, mintha egyetértenék az
elképzeléseivel, tudom, amit mindenki, hogy egész Európában
ismerik a nevét. Az új tanszék valami modern micsoda, alkalmazott
közgazdaságtan. Nekem máris elegem van belőle, egész nap ez
zajlott, alkalmazott közgazdaságtan. Ami azt jelenti, hogy egész nap
tárgyalásokat voltam kénytelen folytatni két üzletemberrel. Maga
talán annyira élvezné? Ezt irigyli tőlem? Vagy kibírná egyáltalán? Be
kell látnia, hogy ez egészen más, mint amit maga csinál, és
megérdemel egy külön tanszéket.

− Jóságos Isten! − kiáltott Craken ateistához illő hévvel. − Azt hiszi,

én nem akarom alkalmazni a gazdaságtant? Csak az a különbség,
hogy ha én alkalmazom, a vörös rémet emlegetik és az anarchiát, ha
meg maguk, azt én kizsákmányolásnak bátorkodom nevezni. Ha
maguk is alkalmaznák a gazdaságtant, talán lenne mit enni adni az
embereknek. Mi vagyunk a gyakorlatias emberek, ezért is félnek
tőlünk. Ezért kellett beszerezniük azt a két hájas kapitalistát, csak
hogy egy új tanszéket fel tudjanak állítani. Meg vannak ijedve, mert
kieresztettem a palackból a szellemet, ugye?

− Elég ijesztő is a szellem, nemde, amelyet kieresztett? − kérdezte

mosolyogva a gondnok.
− S gazdagon aranyozott a palack − válaszolt Craken −, amelybe
vissza akarja zárni, ha jól tudom.

− Hát nem hinném, hogy ezzel kapcsolatban valaha is egyet fogunk

érteni − szólt a pénztárnok. − Hanem a kapitalisták már befejezték
kőrútjukat a kápolnában, s ha füstölni akar egyet az udvaron, itt az
idő, hogy induljunk.

Élvezettel figyelte, hogy a professzor végigkutatja zsebeit, míg végre

valamelyik mélyén megtalálja a pipáját, majd szórakozottan
megbámulja, feláll, s újra végigtapogatja magát. Mr. Baker elnevette
magát, s békülékenyen mondta:

− Maguk a gyakorlati emberek, akik fel akarják robbantani a várost,

csak otthon felejtik a dinamitot, ahogy maga megfeledkezett a
pipadohányról. Annyi baj legyen, itt az enyém. Gyufája van?

Baker odadobta neki a dohányzacskót a tartozékokkal az asztal

fölött, s Mr. Craken olyan ügyességgel kapta el, amely sosem vész ki
a hajdani krikettjátékosból, ha időközben olyan nézeteket tett is
magáévá, amelyek sokak szemében nem sportszerűek. A két férfi
egyszerre állt fel, de Baker nem bírta ki, hogy meg ne jegyezze:

− Gondolja, hogy csak maguk a gyakorlatias emberek? Nem

érdemel jó szót az alkalmazott közgazdaságtan, amely arra
figyelmeztet, hogy dohányzacskót is vigyünk magunkkal, ne csak
pipát?

Craken parázsló szemmel nézett rá, s maradék borát kihörpintve így

válaszolt:

− A gyakorlatiasság másféle is lehet. Jó, hajlamos vagyok

elfeledkezni egy-egy részletről. De szeretném, ha egy dolgot
megértene − közben gépiesen visszanyújtotta a dohányzacskót, de
szeme másutt járt, szikrát szórt, szinte félelmetes volt −, mivel
gondolkodásunk mélyen átalakult, s teljesen újszerűen ítéljük meg,
mi a helyes, meglehet, hogy olyan dolgokra készülünk, amelyeket
maguk rossznak fognak ítélni. És nagyon is gyakorlati dolgokra
gondolok.

− Ez az! − szólalt meg váratlanul Brown atya, mint aki hirtelen mély
álomból ébred. − Pontosan ezt mondtam én is. − Jeges, szinte
kísérteties mosollyal nézett Crakenre, és hozzátette: − Mr. Craken
és én tökéletesen egyetértünk.

− Craken épp indul, hogy a plutokratákkal elszívjon egy pipát, de

nem hinném, hogy az békepipa lesz.

Azzal Mr. Baker hirtelen megfordult, s odaszólt a háttérben álló egyik

idős felszolgálónak. Mandeville volt az egyik utolsó az igen régi
divatú kollégiumok sorában; ahogy Craken volt az egyik első
kommunista, még jóval a ma divatos bolsevizmus előtt.

− Most jut eszembe! − szólalt meg Baker. − Mivel nem hinném, hogy
Mr. Craken körbe akarja adni a békepipát, ki kellene küldenünk egy
csomag szivart a kollégium kedves vendégeinek. Ha dohányosok,
nyilván alig várják már, hogy rágyújthassanak, hisz amióta
befejeztük a vacsorát, a kápolnában kutakodtak.

Craken vad indulattal, szinte fülsértőén felnevetett.

− Majd én kiviszem, végtére is proletár vagyok.

Baker, Brown és a felszolgáló látták, ahogy Craken öles lépteivel

kivonul az udvarra, hogy szembenézzen a milliomosokkal, s azután
senki semmit nem látott vagy hallott egészen addig, amíg, mint már
elmeséltük, Brown atya felfedezte, hogy holttestek ülnek a kerti
székeken.

Úgy döntöttek, hogy a rektor és Brown atya őrködik majd a tragédia

színhelyén, Bakert meg, minthogy jóval fiatalabb volt, s fürgébben
mozgott, elküldték, hogy orvost és rendőrt szerezzen. Brown atya
odalépett az asztalhoz, ahol megpillantotta az egyik szivar egy-két
hüvelyknyi csonkját; a másik a kőlapokkal fedett földön hevert, az
asztal alatt, úgy látszik, kihullott a milliomos kezéből, és szikrákat
vetve kialudt. Mandeville rektora teljesen összeomolva lerogyott egy
megnyugtatóan messzebb álló székre, és magas homlokát a
tenyerébe temette. Aztán felemelte fejét, elcsigázva körülnézett,
majd halálra váltan a papra meredt, s rémült kiáltással törte meg az
udvar halott csöndjét.

Brown atyában mindig is volt valami, amitől az emberben,

mondhatni, megfagy a vér. Mindig arra összpontosított, amit éppen
csinált, és sosem érdekelte, szokás-e olyasmit csinálni; képes volt a
legrémesebb vagy a legundorítóbb, legmegalázóbb és
legpiszkosabb dolgokat is végrehajtani egy sebész rendíthetetlen
nyugalmával. Egyszerű elméjéből teljesen hiányzott az a hajlam,
amely minden normális embert olykor babonákra vagy eszelősségre
csábít. Most például letelepedett arra a székre, amelyen nemrég
még az egyik holttest ült, felvette a szivart, amelyet a hulla még
életében félig elszívott, óvatosan leverte a végéről a hamut,
megvizsgálta a csonkot, majd a szájába tette, és meggyújtotta. Úgy
hatott, mintha valami groteszk és obszcén bohóctréfával akarná
meggyalázni a halottat, az arcán azonban csak a józan mérlegelés
erőfeszítése tükröződött. Füst szállt fel a levegőbe, mint egy pogány
szertartáson vagy áldozati ünnepen, de Brown atyát csak az a
kézenfekvő megfontolás vezette, miszerint egyetlen módon lehet
eldönteni, milyen egy szivar, mégpedig úgy, ha beleszív az ember.
Régi barátjának, a Mandeville College rektorának páni félelmét
éppenséggel nem csökkentette az a homályos, de elmés felismerés,
hogy a pap igen nagy valószínűséggel a saját életét teszi épp
kockára.

− Nos, ezzel semmi gond − mondta Brown atya, letéve a

szivarvéget. − Príma márka. A maguk készletéből. Nem amerikai és
nem is német. Azt hiszem, maga a szivar ártalmatlan, de jó lesz
megőrizni a hamut, és elemeztetni. A gyilkos gyorsan ölő mérget
használt, amitől a hullamerevség pillanatok alatt beáll. Egyébként
épp ott jön valaki, aki nálunk többet tud e kérdésről.

A rektor nehézkesen megfordult, és kíváncsian nézett hátra. Valóban

egy terjedelmes árnyék zuhant az útra, mögötte meg a tulajdonosa
lépkedett, hatalmas termete ellenére oly halkan, mint maga az
árnyék. Wadham professzor, a kémiai tanszék kitűnő professzora
mindig is csendben surrant, akármerre járt, s abban még semmi
meglepő nem volt, hogy kedve támadt átvágni az udvaron, hacsak
az nem, hogy épp akkor bukkant elő az árkádok alól, amikor
vegytani probléma került szóba a két barát között.

Wadham professzor roppant büszke volt nyugalmára, melyet

némelyek érzéketlenségnek minősítettek. Lesimított lenszőke
hajának egyetlen szála sem állt az ég felé, békaszerű arca abszolút
közönyt tükrözött, mikor rápillantott a földön fekvő két holttestre.
Amikor azonban észrevette a szivarhamut, amelyet a pap gondosan
félretett, egy ujjal óvatosan megérintette, és megmerevedett;
beárnyékolt arcából, mintha két teleszkópcsövön ülne, a szeme
szinte kinyúlt, olyan élesre állítva, mint a mikroszkópja a
laboratóriumban. Nyilvánvaló volt, hogy észrevett valamit vagy rájött
valamire, de semmit nem szólt.

− Nem tudom, hol is kellene kezdeni a vizsgálódást − szólalt meg a

rektor.

− Én azzal kezdeném − felelte Brown atya −, hogy megkérdem,

pontosan mivel töltötte a mai napját ez a két szerencsétlen.

− Elég sokáig bóklásztak a laboratóriumban − szólalt meg végre

Wadham. − Baker gyakran bekukkant beszélgetni, de most magával
hozta a két pénzforrását is, hogy körülnézzenek az intézetben. Azt
hiszem, mindenütt jártak, ahogy vérbeli turistákhoz illik. Tudom, hogy
megtekintették a kápolnát, sőt a kriptát is alatta, gyertyafénnyel
világítva az alagútban. Ahelyett, hogy − mint minden normális ember
− szép nyugodtan ültek volna, csöndben emésztve az étkezés után.
Azt hiszem, Baker mindent gondosan megmutatott nekik.

− Volt valami, ami különösen érdekelte őket a laboratóriumban? −

kérdezte a tisztelendő. − Ön például mivel dolgozott éppen akkor?

A professzor valami bonyolult vegytani kifejezést említett, amely

mintha szulfáttal kezdődött volna és szelénnel fejeződött volna be,
hallgatói persze egy szót sem értettek az egészből. Aztán a
professzor ernyedten odébb sétált, és kissé messzebb leült egy
padra a napon, lehunyta a szemét, de arcát elszánt nyugalommal a
fény felé emelte.

Ekkor azonban, éles ellentét gyanánt, oly gyorsan és egyenesen,

mint egy puskagolyó, egy férfi repült feléjük a füvön át, s szabályos
fekete egyenruhájáról és ravasz kutyaképéről Brown atya felismerte
benne a tisztiorvost, akivel nemegyszer találkozott már a város
szegénynegyedében. Ő érkezett elsőnek a riasztott bűnügyi
szakértők közül.

− Atyám − szólt gyorsan a rektor, mielőtt a tisztiorvos

hallótávolságon belülre ért volna −, komolyan gondolta, hogy a
kommunizmus valódi veszélyt jelent, s könnyen vezethet
bűncselekményhez?

− Igen − mondta Brown atya keserűen mosolyogva −, valóban

észrevettem, mennyire gyorsan terjednek a kommunista eszmék és
hatások, és bizonyos értelemben ez kommunista bűntény.

− Köszönöm − felelte a rektor. − Nos, mennem kell, hogy

utánanézzek valaminek. Mondja meg a hivatalos személyeknek,
hogy tíz percen belül itt leszek.

A rektor épp eltűnt a kerengő egyik Tudor-boltíve alatt, mikor a

tisztiorvos odaért az asztalhoz, s nagy örömmel köszöntötte Brown
atyát. Mikor az azt javasolta, hogy üljenek le a tragikus asztalhoz, dr.
Blake éles és gyanakvó pillantást küldött a nagydarab szőke
vegyész felé, aki tőlük odébb mintha aludt volna a padon. Erre az
atya egyrészt felvilágosította őt a professzor kilétét illetően, másrészt
elmesélt mindent, amit néhány perce tőle hallott, miközben az orvos
szó nélkül hozzálátott a holttestek előzetes vizsgálatához.
Természetesen láthatólag jobban érdekelték a valóságos tetemek,
mint a másodkézből való beszámoló, míg csak a pap
beszámolójának egyik apró részlete hirtelen el nem vonta teljes
figyelmét az anatómiai problémáktól.
− Mit mondott a professzor, mivel dolgozott éppen? − kérdezte
hirtelen.

Brown atya türelmesen megismételte a vegytani képletet, amelyet

persze nem értett, de mechanikusan megjegyezte.

− Micsoda?! − csattant fel dr. Blake, mint egy pisztoly. − A mindenit!

Ez elég ijesztő!

− Mert méreg? − tudakolta a pap.

− Mert badarság! − vágta rá dr. Blake. − Nem létező vegyület! A

professzor híres vegyész. Vajon miért beszél szándékosan
badarságokat egy híres szakember?

− Azt hiszem, ezt tudom − válaszolt szelíden Brown atya. − Azért

beszél badarságokat, mert hazudik. Rejteget valamit, s különösen a
két vendég és azok képviselői előtt akarta titkolni.

Az orvos elfordult a két holttesttől, és a nagy vegyész szinte

természetellenesen mozdulatlan alakját kezdte vizsgálgatni. Nagyon
hihetőnek tűnt, hogy alszik. Egy lepke ült a vállára, amitől
mozdulatlansága egy pogány kőbálványéhoz lett hasonlóvá.
Békaszerű arcának redői, gondolta magában az orvos, mintha egy
rinocérosz táskásán alácsüngő bőrére emlékeztetnének.

− Igen − mondta a pap nagyon halkan. − Ez egy gonosz ember.

− A teremtésit! − kiáltott a tisztiorvos teljesen felkavarva. − Csak

nem akarja azt állítani, hogy egy ilyen híres tudós gyilkosságba
keveredhet?

− Kényes ízlésű ember éppen így fogalmazna; egy híres tudós, aki
gyilkossági ügybe keveredik − válaszolt Brown atya szenvtelenül. −
A magam részéről nemigen kedvelem azokat, akik gyilkossági ügybe
keverednek. De ami ennél fontosabb: ez a kettő itt kényes ízlésű
ember volt a gyilkolás mibenlétének megfogalmazását illetően.
− Úgy érti, rájöttek a titkára, ő meg elhallgattatta őket? − kérdezte dr.
Blake undorral a hangjában. − Na de mi lehetett a titka? Hogy tud
ilyen fondorlatos kettős gyilkosságot elkövetni valaki egy ilyen
helyen?

− Már elárultam a titkát − felelte a pap. − A lelkében rejlik. Egy rossz

emberről van szó! Az ég szerelmére, ne higgye, hogy azért
mondom, mert más a hitvallása és mások a tradíciói. Rengeteg jó
barátom van a természettudományok művelői között, s a legtöbbjük
hősiesen elfogulatlan. Még a legszkeptikusabbakról is csak azt
mondhatom, hogy irracionálisan elfogulatlanok. De néha találkozni
olyan emberrel, aki úgy materialista, mint egy vadállat. Ismétlem,
rossz ember. Rosszabb, mint egy… − úgy tűnt, Brown atya a
megfelelő szót keresi.

− Rosszabb, mint egy kommunista? − segített a tisztiorvos befejezni

a mondatot.

− Dehogyis! Rosszabb, mint egy gyilkos − zárta le saját gondolatát a

pap.

Szórakozottan felállt, észre sem vette, milyen döbbenten néz rá dr.

Blake.

− De hát nem arra célzott, hogy Wadham a gyilkos? − szaladt ki a

kérdés Blake száján.

− Ó, dehogy! − mondta Brown atya, s valamivel jobb kedvre derült. −

A gyilkos sokkal rokonszenvesebb vagy legalábbis érthetőbb valaki.
Reménytelen helyzetbe került, s ez magyarázza, hogy hirtelen
dühében elkeseredett tettre szánta el magát.

− Nem értem − kiáltott fel a tisztiorvos −, akkor hát a kommunista

lenne a bűnös?

Ekkor, mondhatnánk, a legjobb pillanatban végre felbukkantak a

színen a rendőrség képviselői, s bejelentették, hogy az ügyet sikerült
a lehető leghatározottabban és teljesen kielégítően lezárni. Ugyanis
azért késtek egy kicsit, mert időközben sikerült elkapniuk a tettest.
Ráadásul gyakorlatilag a rendőrség bejáratánál. Már jó ideje
figyelték a kommunista Crakent a városban támadt különféle
nyugtalanságok miatt, s most, mikor értesültek a kollégiumban
történtekről, a biztonság kedvéért letartóztatták, s hamarosan
kiderült, hogy igazuk is volt. Ugyanis, mint Cook felügyelő
magyarázta ragyogó ábrázattal a donoknak és a tanároknak a
kollégiumi udvar gyepén, mihelyt megmotozták a hírhedt
kommunista professzort, a zsebében találtak egy doboznyi méreggel
átitatott gyufát.

Amint elhangzott a gyufa szó, Brown atya úgy ugrott fel, mintha
valaki tüzet csiholt volna alatta.

− Ragyogó! − kiáltotta, és sugárzott az elégedettségtől. − Most már

minden tiszta!

− Hogyhogy minden tiszta? − kérdezte a rektor, aki addigra már

visszatért hivatalának ünnepi díszében, hogy méltóképpen fogadja a
kollégium udvarára teljes pompával, győztes hadseregként bevonuló
rendőrtiszteket. − Úgy érti, tisztán beigazolódott a gyanúja
Crakennel kapcsolatban?

− Úgy értem, hogy Craken tiszta! − mondta határozottan Brown atya.

− Tisztázódott az ellene emelt vád alól. Csak nem hitte egy percig is,
hogy Craken képes lenne mérgezett gyufával embert ölni?!

− Ám legyen − szólt a rektor azzal a gondterhelt arckifejezéssel,

amely nem tűnt el róla a tragikus esemény felfedezése óta. − De
nem ön állította, hogy hamis elveket valló fanatikusok gaztettekre is
képesek? Mellesleg azt is ön fogalmazta meg, hogy mindenütt felüti
fejét a kommunizmus eszméje, s a kommunisztikus szokások egyre
jobban terjednek!

Brown atya kicsit feszélyezetten felnevetett.

− Ami az utóbbit illeti – felelte −, mindnyájuktól elnézést kell kérnem.

A jelek szerint, sajnos, gyakran okozok kavarodást együgyű
tréfáimmal.

− Tréfáival?! − ismételte a rektor, és méltatlankodva nézett a papra.

− Nos hát − magyarázta a homlokát dörzsölgetve az atya −,

kommunisztikus szokásokról szólva olyasmire gondoltam, amit
naponta legalább két-háromszor tapasztalok. Olyan kommunisztikus
viselkedésre céloztam, amely egyáltalán nem korlátozódik a
kommunistákra. Például arra a szokásra, amely eléggé elterjedt,
különösen angolok között, hogy valaki csak úgy zsebre teszi valaki
másnak a gyufáját, és nem jut eszébe visszaadni. Ez persze
látszólag elképesztően csacska apróság, igazán említésre sem
méltó. Ám esetünkben épp hogy szorosan összefügg a
gyilkossággal.

− Ebből én egy szót sem értek − vallotta be a tisztiorvos.

− Ha szinte mindenki hajlamos arra, hogy elfelejtse visszaadni a

gyufát, bármibe fogadhat, hogy Craken aztán biztosan
megfeledkezik róla. Nos hát a gyilkos, miután preparálta a
gyufaszálakat, odaadta Crakennek az egész dobozt, bízván benne,
hogy szórakozottan zsebre vágja. Tökéletes megoldás a gyanú
áthárítására, hisz Craken nem is fog emlékezni, hogy került a
zsebébe a gyufa. S amikor gyanútlanul meggyújtotta a vendégek
szájában a szivarokat, amelyeket egyébként ő maga vitt ki nekik,
kelepcébe esett, de az túl nyilvánvaló: a gonosz és merész
forradalmár eltesz láb alól két kapitalistát.

− No de ki más akarta volna megölni őket? − nyögött fel az orvos.

− Igen, ez a kérdés − felelte a pap, és hangja sokkal komolyabb lett.

− Szeretném emlékeztetni önöket egy másik megjegyzésemre is, de
azt egyáltalán nem viccnek szántam. Azt mondtam, hogy bizonyos
eretnekségek és hamis tanok nagyon elterjedtek köztünk, mindenki
úgy megszokta, hogy észre sem veszi őket. Azt gondolták, hogy a
kommunizmusra gondolok? Épp ellenkezőleg. Mind olyan
nyugtalanok lettek a szó hallatán, mint a sarokba szorított egér, s
úgy néztek szegény Crakenre, mint egy farkasra. A kommunizmus
persze eretnekség, de nem magától értődő az önök számára. Éppen
hogy a kapitalizmust tekintik magától értődőnek, vagyis egy holt
darwinizmussal leplezett kapitalizmus hiányosságait. Emlékeznek,
miről volt szó, miközben a portóit iszogattuk? Hogy az élet már csak
ilyen, a természet leválogatja a legrátermettebbet, s fölösleges azon
töprengeni, megkapják-e a szegények a nekik járó bért. Nos, ezt az
eretnekséget veszik olyannyira magától értődőnek, barátaim, s ez
hajszálnyira olyan tévtan, mint a kommunizmus. Ez a
keresztényieden erkölcs, vagyis erkölcstelenség, amit oly
természetesnek éreznek. S ez az erkölcstelenség tett itt ma
gyilkossá valakit.

− De hát ki az? − kiáltott a rektor, és a hangja elcsuklott a kimerítő

izgalmaktól.

− Hadd közelítsek más oldalról − folytatta Brown atya rendületlenül.

− Itt mindenki úgy beszél, mintha Craken el akart volna menekülni.
De hát eszében sem volt. Amikor meglátta a két merev holttestet,
már rohant is, a rendelő ablakán bekiabálva értesítette az orvost,
majd azonnal ment tovább, hogy kihívja a rendőröket. így
tartóztatták le. De azt nem furcsállják, hogy Mr. Baker, a gondnok
kissé lassan ér a rendőrségre?

− Tényleg, hol lehet? − kérdezte izgatottan a rektor.

− Gondolom, kapkodva igyekszik megsemmisíteni néhány iratot,

vagy épp ennek a két szerencsétlennek a szobájában kutat, hogy
nem hagytak-e hátra valami levelet nekünk. Vagy talán Wadham
barátunk van a rejtély mögött. Hogy ő hogyan kerül a képbe? Ez
aztán egyszerű, bár lehet, hogy ez is tréfának hat. Mr. Wadham a
következő háborúra készülve kísérletezik mérgező anyagokkal, s
már elő is állított valamit, amit felhevítve elég egy szippantás, és az
ember abban a pillanatban meghal és megmerevedik. Persze a
professzornak semmi köze a gyilkossághoz, ő csak titokban akarta
tartani egy új vegyi fegyver összetételét, mégpedig egy roppant
egyszerű megfontolásból. Az egyik vendégünk puritán jenki volt, a
másik meg kozmopolita zsidó. A puritán jenkik és a kozmopolita
zsidók pedig általában fanatikus pacifisták. Az ilyesmit gyilkosságra
való felkészülésnek minősítették volna, és alighanem visszavonták
volna ajánlatukat a kollégium támogatását illetően. Baker jóban volt
Wadhammel, s könnyen találhatott rá alkalmat, hogy a gyufaszálakat
belemártsa ebbe az új anyagba.

Még egy különc tulajdonsága volt az apró termetű papnak: a Jóisten

annyira egynemű anyagból teremtette az elméjét, hogy időnként
kifejezetten következetlennek hatott, amit csinált; például a legkisebb
feszélyezettség nélkül közérdekűről hirtelen privát témára csapott át.
Most is, s az egész társaság értetlenül bámult, mikor hirtelen, miután
előzőleg legalább tíz emberhez intézte szavait, odafordult egyhez,
mit sem törődve vele, hogy a többiek egyetlenegy szót sem értenek
majd mondandójából.

− Ne haragudjon, barátom − szólt bocsánatkérő mosollyal a

tisztiorvoshoz −, meglehet, félrevezette az a kanyargós metafizikai
fejtegetésem az embertelenné vált emberről. Az egésznek semmi
köze nem volt a bűntényhez, csak úgy felizgatott a téma, hogy
abban a pillanatban meg is feledkeztem a gyilkosságról. Minden
kiment a fejemből, tudja, ahogy elnéztem azt a fura figurát
túlméretezett, embertelen arcával, ahogy ott ült a virágok között,
mint egy vak szörny a kőkorszakból. S az jutott eszembe, hogy
némely ember olyan szörnyű, mintha kőből volna. De az egésznek
semmi köze nem volt a témához. Az, hogy valaki belül romlott,
egyáltalán nem jelenti, hogy kívül gyilkol. A leggonoszabb bűnözők
nem is követtek el bűntetteket. Gyakorlatilag az a kérdés: ez a
gyakorlatilag bűnös ember vajon miért követte el ezt a bűntényt? Mi
volt Bakernek, a gondnoknak az indítéka, hogy megölje ezt a két
embert? Erre kell megkeresni a választ. S újra ugyanazt a kérdést
kell fel tennem, amelyet már kétszer megfogalmaztam. Hol töltötte a
napját ez a két szerencsétlen azonkívül, hogy megtekintették a
kápolnát és a laboratóriumot? A gondnok maga említette, hogy
hosszan időztek az irodájában, és üzleti ügyeket tárgyaltak meg
vele.

Mármost a halottakat megillető tisztelettel mondom, de nem omlok a

porba a két pénzmágnás szellemi képességei előtt. Közgazdasági
és etikai elveik pogányok voltak és szívtelenek. Amit a békéről
szónokoltak, az szamárság. Ahogy a portóiról vélekedtek, az még
siralmasabb. Egyvalamihez azonban biztosan értettek: az üzlethez.
S nyilván meglepő gyorsasággal rájöttek, hogy a férfi, aki a
kollégium pénzügyeit intézi, csaló. Vagy mondjam úgy, hogy a
korlátlan lét-harcról és a legrátermettebb fennmaradásáról szóló tan
hű követője?

− Tehát mielőtt leleplezhették volna kisded játékait, elhallgattatta

őket? − kérdezte némi kétkedéssel a tisztiorvos. − Azért van egy-két
mozzanat, amit nem értek.

− Néhány részletkérdésben én sem látok tisztán − felelte őszintén a

pap. − Például csak gyanítom, hogy a föld alatti kriptába azért vitte le
őket, hogy a sötétben gyertyát kelljen gyújtani, s így
megszerezhesse a gyufájukat, vagy megbizonyosodjék, hogy nincs
náluk tűzgyújtó szerszám. De biztos vagyok benne, hogy jól
értelmeztem Baker könnyed és gondtalan gesztusát, ahogy a
szórakozott Crakennek odadobta a gyufásdobozt. Ez a mozdulat volt
a gyilkos csapás.

− Valamit még mindig nem értek − szólalt meg a felügyelő. − Honnan

tudhatta Baker, hogy Craken nem gyújt rá a pipájára már benn az
asztalnál, s válik így nemkívánatos hullává?

Brown atya arcán élénk szemrehányás tükröződött, de hangjában

szomorkás, mégis megbocsátó melegség volt, ahogy így szólt:

− De a mindenségit, hisz ő pusztán ateista.

− Attól tartok, nem értem, hogy jön ez ide − mondta a rendőr

udvariasan.

− Csak Istent akarta eltörölni − magyarázta Brown atya higgadtan s

könyörtelen logikával. − Csak a tíz-parancsolatot akarta lerombolni,
tövestül kiirtani a vallást és a civilizációt, amelyben felnőtt,
megszüntetni a magántulajdon és a tisztesség józan eszméit, s a
világ végéről ránk szabadított vademberekkel akarta szétzúzni
hazáját és kultúráját. Csak ennyit akart. Ezen túl semmivel sincs
jogunk vádolni. A mindenségit, még a legelvetemültebb ember sem
lép át bizonyos határokat! S ön, felügyelő úr, idejön, és hidegvérrel
feltételezi valakiről, aki a Mandeville College legendás régi
generációját képviseli (mert Craken, bármilyenek a nézetei, ahhoz a
nagy nemzedékhez tartozik), hogy képes lett volna pipázni vagy akár
csak gyufát gyújtani, mielőtt kiitta volna az 1908-as évjáratú portói
borát − hát nem, nincs ember, aki ennyire semmibe venné az ősi
szabályokat! Ott voltam, láttam, még nem itta ki a bort, s ön képes
megkérdezni, vajon miért nem gyújtott pipára! Ilyen rendbontó
kérdés sose rázta meg még ezeket a gótikus falakat… Fura hely ez
a Mandeville College. Fura hely ez az Oxford. Fura hely ez az
Anglia.

− Önnek, atyám, ugyebár, nincs különösebb köze Oxfordhoz? −

kérdezte kíváncsian az orvos.

− Nekem Angliához van közöm − felelte Brown atya. − Itt születtem.

És a legfurcsább az, hogy ha szereti is az ember ezt az országot, ha
összenőtt is vele, azért igazán sosem fog eligazodni rajta.
 VII

A TŰ HEGYE

Brown atya mindig azt állította, hogy ezt az ügyet álmában oldotta
meg. S ez igaz is volt, még ha nem is a szó legszorosabb
értelmében; ugyanis olyan időszakban történt, amikor valami
rendszeresen megzavarta az álmát. Kora reggel mindig éktelen
kalapálásra ébredt, amely lakásával átellenben egy hatalmas
épületből vagyis inkább félig kész épületből hangzott fel, egy
nagyrészt még felállványozott toronyház irányából, amelyen
hatalmas táblák hirdették az építkező és tulajdonos, a Swindon és
Sand cég nevét. A kalapácsolás szabályos időközönként ismétlődött,
és könnyen fel lehetett ismerni: a Swindon és Sand-féle cég ugyanis
egy új amerikai betonfödémező eljárásra specializálta magát,
amelynek során a nagy betonlapokat − melyek a hirdetések szerint
simaságot, szilárdságot, hangszigetelést és tartós kényelmet
szavatolnak − hatalmas szerszámokkal kellett bizonyos pontokon
rögzíteni. Brown atya megpróbált valami csekély vigaszt meríteni a
kellemetlenségben, mondván, a zaj mindig épp időben ébreszti a
legkorábbi miséhez, és így akár harangozásként is fel lehet fogni.
Végül is, gondolta magában, miért lenne kevésbé költői, ha a jámbor
lelket harang helyett kalapácsszó ébreszti? Az építkezés azonban,
meg kell mondanunk, más okból is eléggé megviselte az idegeit. A
félig kész felhőkarcoló felett ugyanis már jó ideje ott lebegett a
munkaügyi krízis fenyegető fellege, amelyet a lapok makacs
következetességgel sztrájkként emlegettek. Ha ez bekövetkezne,
elbocsátások sorozatához fog vezetni, s Brown atya már jó ideje
aggodalommal figyelte, bekövetkezik-e. Nagy kérdés volt, hogy a
kalapácsolás azért fárasztja-e ki a figyelmét, mert akármeddig
tarthat, vagy azért, mert bármikor abbamaradhat.
„Ha csak az ízlésemre és a szeszélyemre hagyatkozom − mondta
magában, miközben bagolyszerű pápaszemén át az építkezést
vizslatta az utcán őszintén szólva azt kívánom, bárcsak csönd lenne
hirtelen. Bárcsak minden építkezést félbehagynának, amikor az
állványzat még körülöleli az épületet! Olyan friss és reménykeltő az
a fehér gerendából szőtt, tündéri finomságú rácsozat, ahogy a
napfényben súlytalanul és ragyogóan emelkedik az ég felé; s
gyakran úgy érzem, az elkészült ház oly nyomasztó lesz hirtelen,
mint egy sírkamra.”

Amint elfordult vizsgálódásának tárgyától, majd-hogy bele nem

ütközött valakibe, aki minden jel szerint épp hozzá rohant az út
másik oldaláról. Valamelyest ismerte az illetőt, mindenesetre elég jól
ahhoz, hogy a pillanatnyi körülmények között vészmadárként hasson
hirtelen felbukkanásával. Mr. Mastyk zömök alkatú volt, nagy,
szögletes feje nem európainak hatott, kihívóan dendis öltözékével
viszont mintha egyenesen hangsúlyozni igyekezett volna
európaiságát. Brown atya nemrég látta, amint az építkezési cég
egyik vezetőjével, a fiatal Sanddel beszél, s ez nem tetszett neki. Ez
a Mastyk az angol ipari életben korábban ismeretlen szervezet feje
volt, melyet a végletes szembenállás termelt ki: nagyrészt
külföldiekből toborzott, szakszervezeten kívüli munkaerőt kínált
korlátlan mennyiségben a különböző vállalatoknak, s nyilván most is
azért bóklászott az építkezés környékén, mert azt remélte, hogy a
cég rákényszerül szolgálataira. Egyszóval szeretné Iejátszani a
szakszervezetet, és elárasztani az építkezést sztrájktörőkkel. A
tárgyalásokba bizonyos mértékig Brown atya is belekeveredett, mert
mindkét fél felkérte, hogy képviselje az érdekeit. S minthogy a
kapitalistáit biztos forrásokra hivatkozva azt terjesztették róla, hogy
bolsevista, azok pedig meggyőződéssel állították, hogy reakciós, a
burzsoá ideológia megcsontosodott képviselője, nem csoda, hogy
bármi bölcs tanáccsal szolgált volna is, senki nem hallgat a szavára.
Mr. Mastyk azonban most olyan hírrel érkezett, amely mindenkit
kizökkentett a szakszervezeti viták menetéből.

− Kéretik, hogy azonnal menjen át − szólt lihegve, jellegzetes idegen

akcentusával. − Úgy néz ki, hogy gyilkosság van készülőben.
Brown atya erre szó nélkül megindult a hírnök után. Különböző
lépcsőkön és létrákon kapaszkodtak fel, amíg el nem érték azt a
szintet a félig kész épületen belül, ahol már várta őket az építkezési
vállalat többé-kevésbé ismerős vezetőinek kis csoportja, köztük a
cég valamikori feje is, bár ez a fej mostanság ugyancsak a
fellegekben járt, ugyanis az elnyert méltóság felhőként rejtette el az
emberek szeme elől. Tudniillik Lord Stanes nemcsak egyszerűen
visszavonult, de egyszersmind be is vonult a brit parlament
felsőházába, és szinte teljesen eltűnt a cég életéből. Ha nagyritkán
fel-felbukkant, mindig bágyadt mélabú ülte meg vonásait, de most az
egyszer váratlan jelenléte, főleg Mastykkal a háttérben, valahogy
nyomasztóan hatott. Lord Stanes hosszúkás arcú, beesett szemű,
szikár, magas férfi volt, világosszőke haja már alig-alig fedte
koponyáját. A legkörmönfontabb beszédű ember volt, akivel Brown
atya valaha is találkozott. Utolérhetetlen volt képessége, amelyet
Oxford nevel ki; úgy tudta mondani: „Nyilván önnek van igaza”,
mintha azt mondaná: „Nyilván azt képzeli, önnek van igaza”, vagy ha
annyit kérdezett: „Tényleg úgy gondolja?”, magában érezhetően
hozzátette: „Naná, mit is gondolna egy ilyen!” Amikor Brown atya
megpillantotta, az volt a benyomása, Lord Stanes nem egyszerűen
kedvetlen, hanem kissé elkeseredett is, de nehéz lett volna
eldönteni, azért-e, mert lerángatták az Olimposzról egy üzleti
perpatvarba, vagy mert érezte, hogy az már végképp kicsúszik a
kezéből.

Ami azt illeti, Brown atyának jobban a szívéhez nőtt a cég két
polgáribb partnere, Sir Hubert Sand és unokaöccse, Henry, bár
magában kételkedett, hogy bármiféle osztályideológiát
képviselnének. Igaz, hogy Sir Hubert Sandet a lapok híres
személyiségként kezelték, mint a sport támogatóját és mint hazafit a
világháború alatti és utáni évek nem egy válságos eseménye során.
Korához képest meglehetős hírnevet szerzett a francia fronton, majd
diadalmas ipari hadjáratát méltatta a sajtó, melynek során rendet
teremtett a hadiüzemek munkásai között. Erős emberként
emlegették, de erről nem ő tehetett. Jó kedélyű, testes angol volt;
nagyszerű úszó, ragyogó gazdálkodó és kiváló műkedvelő ezredes.
Mellesleg egész megjelenésében volt valami katonás. Kezdett már
egy kicsit elnehezülni, de még mindig szálegyenesen tartotta magát;
göndör haja és bajusza még barna volt, de arcszínét már kissé
megkoptatta, elnyűtte az idő. Unokaöccse jól megtermett fiatalember
volt, határozott, sőt talán kissé erőszakos típus, viszonylag kicsi feje
előrenyúlt vékony, hosszú nyakán, mintha fejjel készülne nekirontani
a világnak; még furcsább hatást keltett a csíptetője, amelyet harcias
tömzsi orra tövén egyensúlyozott.

Mindezt Brown atyának már korábban is volt alkalma megállapítani,

most azonban a többiekkel együtt valami teljesen új jelenség
megfigyelésére kényszerült. A fából ácsolt állványzat közepén, az
egyik deszkára két sarkánál fogva hatalmas plakátot tűztek ki, rajta
primitív, majdhogynem eszelős, csupa nagybetűs írás volt olvasható,
mintha szinte analfabéta ember rótta volna, vagy olyan valaki, aki az
írástudatlanságot színleli, netán kifigurázza. A plakáton ezek a
szavak álltak: „A Munkástanács figyelmezteti Hubert Sandet, hogy
saját biztonságát teszi kockára, ha csökkenti a béreket, vagy ha
bárkit elbocsát. Ha az értesítéseket holnap postázza, a nép ítélete
halállal fogja sújtani.”

Lord Stanes éppen hátralépett, miután áttanulmányozta a szöveget,

s partnerére tekintve különös hangsúllyal így szólt:

− Nos, magát akarják megölni. Engem nyilvánvalóan nem tartanak

érdemesnek rá.

Ebben a pillanatban, mintha áramütés érte volna, Brown atya agya

mélyén valami meghökkentő gondolat támadt. Hirtelen úgy érezte,
nem is lehet megölni azt, aki az előbbi kijelentést tette, mert az illető
már nem él. Persze azonnal be is látta, hogy e gondolat abszolút
értelmetlen, de valahányszor találkozott a lorddal, mindig
beleborzongott, ha a főrendi üzlettárs hideg, indulattalan és
távolságtartó modorát, hullaszínű arcát és elutasító tekintetét
figyelte. „Zöld a szeme a fickónak − fűzte tovább elszabadult
gondolatait −, és olyan, mintha zöld vér folyna az ereiben.”

Az viszont nyilvánvaló volt, hogy Sir Hubert Sand ereiben nem zöld
vér csordogál. Piros volt az a szó legteljesebb értelmében, s kezdte
is már visszahozni elnyűtt, fakó arcára az élet teljének meleg pírját,
amely a jóindulatú emberek orcáját szokta elönteni az őszinte
felháborodástól.

− Soha életemben − kezdte felindult hangon − senki nem mondott

nekem ilyet. − Lehet, hogy nem értettem egyet… − hangja elcsuklott.

− Ezzel kapcsolatban nem lehet nem egyetértenünk − vágott közbe

heveskedve az unokaöccse. − Én mindent megtettem, hogy szót
értsek velük, de ez több a soknál!

− Csak nem gondolják komolyan − kezdte Brown atya −, hogy a

munkások…

De Hubert Sand közbevágott, hangja még mindig remegett:

− Mondom, lehet, hogy nem értettünk egyet mindenben, de a Jóisten

a megmondhatója, hogy sosem állt szándékomban olcsóbb
munkaerővel zsarolni az angol munkásaimat…

− Egyikünknek sem állt szándékában − egészítette ki a fiatalember

−, de ez a provokáció majd alighanem rákényszerít.

Kisvártatva hozzátette:

− Azt hiszem, ahogy te is mondod, részletkérdésekben voltak

nézeteltéréseink, de a munka átfogó megszervezését tekintve…

− Édes öcsém − mondta csitítóan a nagybátyja −, én őszintén

reméltem, hogy nem fog felmerülni köztünk semmi komoly
nézeteltérés.

Ebből aztán mindenki, aki ismeri az angolokat, tudhatja, hogy igen

súlyos nézeteltérések merülhettek fel kettejük között. A nagybácsi és
az unokaöcs ugyanis mentalitását tekintve olyannyira különbözött
egymástól, mint egy angol és egy amerikai. A nagybácsi azt az
angol eszményt vallotta magáénak, hogy az üzleti ügyektől lehetőleg
távol, a vidéki birtokos úr alibi létét kell fenntartani. Az ifjú Sand
viszont az amerikai eszmények szerint belevetette magát az üzletbe,
az egész mechanizmusba, mint egy jó gépész. S ennek megfelelően
együtt dolgozott a szerelők nagy részével, s a munkafolyamatok
összes furfangját, a technikai trükkök teljes skáláját elsajátította. S
még az volt benne amerikai, hogy mindezt részben mint munkaadó
tette, hogy munkásait rákényszerítse a lehető legjobb teljesítményre,
másrészt viszont mint velük egyenrangú fél dolgozott mellettük
naphosszat, legalábbis úgy, mintha közben büszke is lenne rá, hogy
állja velük a versenyt. Épp ezért néha úgy lépett fel, mintha a
munkások érdekeit képviselné bizonyos technikai kérdésekben,
melyek nagybátyjának, hiába volt kiváló a sport vagy a politika terén,
mérföldekre estek az érdeklődésétől. Annak a sok-sok esetnek az
emléke, melynek során Henry feltúrt ingujjal jött elő valamelyik
műhelyből, és engedményeket követelt a munkafeltételeket illetően,
most teljesen érthetetlenné tette ellenkező előjelű, indulatos, sőt
agresszív fellépését.

− Ezzel ők rúgták ki saját magukat − heveskedett. − Egy ilyen

fenyegetésre nincs más válasz, mint felvenni a kesztyűt. Kirúgni
mindet és azonnal. Különben rajtunk röhög az egész világ.

Az öreg Sand arcán is látszott, hogy felháborítja az eset, de

uralkodott magán, s nyugodt hangon kezdte volna:

− Támadások fognak érni…

Az öccse azonnal közbevágott:

− Támadások? − kiáltott fel élesen. − Támadások, mert dacolsz az

életveszélyes fenyegetéssel? Van róla fogalmad, milyen támadások
fognak érni, ha most engedsz? Hogy fog érinteni, ha majd
szalagcímben hozzák a hírt: „A nagy tőkés meghátrál.” „A munkaadó
megrettent a zsarolástól!”

− Hát ha még arra gondol az ember − szólt Lord Stanes,

visszatetsző csengéssel a hangjában −, milyen szalagcímekben
szerepelt korábban: „Erős ember az acélipar élén.”
Sand erre vérvörös lett, s éles vonalban kirajzolódó bajusza alól
élesen csapott fel a hangja:

− Igazatok van. Ha ez a csürhe azt hiszi, hogy megijedek…

Hirtelen vékony, magas fiatalember tűnt fel, és izgatottan rohant oda

a kis csoporthoz. Első pillanatra meg lehetett állapítani róla, hogy az
a fajta, akiről a férfiak, de a nők is azt szokták mondani, túl jóvágású
ahhoz, hogy annak is lássék. Sűrű, göndör, fekete haja volt, selymes
bajusza, és olyan választékosán beszélt, mintha a legfelsőbb
körökhöz tartozna, túlságosan is hibátlan hanglejtéssel. Brown atya
azonnal felismerte: Rupert Rae volt, Sir Hubert titkára, akit sokszor
látott már tenni-venni munkaadója házában, de soha ilyen
türelmetlen sietséggel és aggodalmas ráncokkal a homlokán.

− Elnézést a zavarásért, uram − mondta Sir Hubertnek −, valaki

feltétlenül beszélni szeretne önnel. Mindent megtettem, hogy
megóvjam a kellemetlenkedőktől, de ő hajthatatlan. Azt állítja, hogy
egy levelet hozott, amelyet csakis személyesen adhat át.

− Szóval először a lakásomra ment? − kérdezte Sand a titkártól, és

némi megütközéssel nézett rá. − Gondolom, maga egész délelőtt
otthon volt.

− Természetesen, uram − válaszolt Rupert Rae.

Némi töprengés után Sir Hubert úgy döntött, hogy az illetőt rögtön
vezessék fel hozzá, s a látogató ennek megfelelően hamarosan meg
is jelent.

Senki, még a legkevésbé finnyás hölgy sem ítélte volna a látogatót

túlságosan jóvágásúnak. Békaszerű arcához képest a két füle
túlméretezettnek tűnt, s ahogy maga elé meredt, olyan
hátborzongatóan merev volt a nézése, hogy Brown atya arra
gondolt, az egyik szeme nyilván üvegből van. Sőt, már-már képes
volt azt hinni, hogy mind a kettő, olyan üveges tekintettel méregette
a társaságot. De képzeletétől eltérően Brown atya tapasztalata nem
egy természetes magyarázatot is sugallt a természetellenes
viaszbábunézésre, köztük a szeszes nedűk isteni ajándékával való
visszaélést. Egyébként alacsony, rosszul öltözött férfi volt a
jövevény, egyik kezében keménykalapot tartott, a másikban meg egy
nagy, lepecsételt borítékot.

Sir Hubert Sand ránézett, majd nyugodtan, de valahogy tekintélyes

testi jelenlétéhez képest furcsán elvékonyodott hangon megszólalt:

− Ó, hát maga az!

Átvette a levelet, majd bocsánatkérően nézett a többiekre, s mielőtt

felszakította a borítékot, egy darabig mintha habozott volna, keze
félúton megállt a levegőben. Aztán gyorsan átfutotta a levelet, majd
belső zsebébe gyűrte, és sietősen, kissé nyersen ennyit mondott:

− Hát, azt hiszem, egyetértünk: az ügy le van zárva. Semmi értelme

a további tárgyalásoknak; különben sem tudnánk megfizetni, amit
követelnek. De majd még beszéljünk, Henry, a… a dolgok lezárása
miatt.

− Rendben − válaszolt Henry, hangjában némi sértettséggel, mintha

szívesebben vette volna, ha ő maga intézkedhet. − A 188-asban
leszek ebéd után, meg kell néznem, mire jutottak azóta ott fenn.

Az üvegszemű, ha ugyan tényleg üvegszemű volt, mereven

megfordult, és elindult; Brown atya, akinek szeme távolról sem volt
üvegből, elgondolkodva nézett utána, amint a férfi leereszkedett a
létrákon, és eltűnt az utcán.

Másnap reggel a pap azzal a rossz érzéssel ébredt, hogy elaludt,

ami pedig sosem szokott előfordulni vele; legalábbis az a belső
meggyőződése riasztotta álmából, hogy elkésett. Ez egyrészt annak
volt tulajdonítható, hogy halványan úgy rémlett neki, mint egy
tovatűnő álom, hogy már egyszer fenn volt a megfelelő időben, de
újra elaludt; gyakran előfordul ez bármelyikünkkel, de Brown atya
esetében a dolog rendkívülinek nevezhető. Később aztán arra a
különös gondolatra jutott tudatának abban a misztikumra hajló
rétegében, melyet általában elrejtett a külvilág elől, hogy az álmok
birodalmának ama körülhatárolt, sötét szigetecskéjén, a két
felébredés között rejlik, mint elásott kincs, e történet nyitja.

Most tehát mindenesetre felugrott, pillanatok alatt felöltözött, fogta

nagy fejű esernyőjét, és már sietett is ki az utcára, ahol a sápadt
fehér hajnal hasadt, mint a szilánkokra tört jég, átellenben, a fekete
épülettömb mögött. Meglepődve látta, hogy az utcák a kristályos,
borzongató fényben még teljesen kihaltak, s rájött, hogy mégsem
lehet olyan késő, mint gondolta. Ekkor a csöndet hirtelen
széthasította nyílsebességével egy hosszú, szürke autó, amely
megállt az elhagyott lakótömb bejárata előtt. A kocsi ajtaja kinyílt, és
Lord Stanes hajtogatta elő belőle hosszú tagjait; kiszállt, és két nagy
bőrönddel a kezében, elnyújtott lépteivel megindult az épület felé.
Abban a pillanatban, hogy odaért, kitárult a kapu, s az atya úgy látta,
valaki hirtelen visszalépett, ahelyett hogy kijött volna. Stanes kétszer
is szólt az illetőnek, mielőtt az rászánta volna magát, hogy
befejezze, amit elkezdett, és kilépett volna a kapu elé; néhány szót
váltottak, majd a lord a bőröndökkel megindult felfelé a lépcsőn, a
másik meg végre előjött a félhomályból, s a teljes fényben a pap
felismerte Henry Sand széles vállát s kissé előrenyúló fejét.

Brown atya nem sokat foglalkozott e furcsa találkozás rejtélyével, s

az egész csak két nappal később jutott eszébe újra, amikor a
fiatalember a saját kocsiján elhajtott hozzá, és kérte, hogy fogadja
őt.

− Valami iszonyatos dolog történt − mondta −, s szívesebben

beszélném meg a dolgot önnel, atyám, mint Stanesszel. Ön is tudja,
hogy két napja Stanes egyszer csak felbukkant, mert az a képtelen
ötlete támadt, hogy az egyik épp hogy elkészült lakásban ver tanyát.
Azért is kellett odamennem kora reggel, hogy kinyissam neki a
kaput. Na de erről majd később. Szeretném megkérni, hogy jöjjön át
velem most azonnal a nagybátyámékhoz.

− Miért, csak nem beteg? − kérdezte gyorsan a pap.

− Azt hiszem, meghalt − felelte az unokaöcs.

− Hogyhogy azt hiszi? − pattant fel az atya. − Orvos látta már?

− Nem − felelte Henry. − Nem látta orvos, és én sem láttam…

Semmi értelme orvost hívni, hogy megvizsgálja a holttestet, mert a
holttest lelépett. De attól tartok, sejtem, hol bujkál… az az igazság,
hogy két napig próbáltuk titokban tartani, de gondolom, nem
hallgathatunk tovább. A nagybátyám ugyanis eltűnt.

− Nem lenne jobb − szólt az atya szelíden −, ha elmesélné, fiam, az

elejétől, hogy voltaképpen mi történt?

− Tudom − válaszolt Henry Sand −, pokolian szégyellnem kellene,

hogy ilyen tiszteletlenül beszélek az öregről, de mindig ez van, ha
valaki idegileg kikészül. Nemigen tudom rejtegetni a dolgokat.
Egyszóval vagy akárhány szóval… bár hagyjuk a sok beszédet. Sok
beszédnek állítólag sok az alja, s nem szeretek a fecsegésemmel
bárkit fölöslegesen gyanúba keverni. De a lényeg az, hogy a
szerencséden − úgy néz ki − öngyilkos lett.

Mire előadásában idáig ért, már rég végigszáguldottak a városon,

maguk mögött hagyták a peremkerületeket, sőt az erdő és a
vadaskert szegélyét is, és körülbelül fél mérföldnyire ott volt már
előttük Sir Hubert szerény otthonának bejárata az egyre sűrűsödő
nyírfaliget mélyén. Sir Hubert birtoka egy kis parkból és egy
szélesen elterülő díszkertből állt, mely teraszosan lejtett a
klasszicista ízlés minden kiegyensúlyozott pompájával a vidék fő
folyójának partjáig. Ahogy odaértek a házhoz, Henry sietősen
végigvezette a papot a régi, György-stílusú szobákon, majd a másik
oldalon kiterelte a parkba, ahol is szó nélkül megindultak a
meredeken ereszkedő sétányon, melyet virágok szegélyeztek.
Előttük a folyó olyan halványan és laposan nyújtózott, mintha
madártávlatból szemlélték volna. Ahol az út bekanyarodott, egy
hatalmas klasszikus váza mellett haladtak el, amelyen kevéssé
hozzáillő muskátlifüzér vöröslött. Brown atya úgy látta, hogy a
bokrok és a karcsú fák között hirtelen mintha mozdult volna valami,
akárha madarak riadtak volna fel lépteiktől.
A folyóparti vékony fák sűrűjében, úgy tetszett, két alak válik szét, és
indul más-más irányba; az egyik sebesen eltűnt az árnyékos
félhomályban, a másik meg kilépett az útra, és feléjük indult. Az atya
és Henry megálltak, s különös mód zavartan elhallgattak. Végül
Henry Sand jelentőségteljesen megszólalt:

− Azt hiszem, ismered Brown atyát… Atyám, ő Lady Sand.

Brown atya valóban ismerte a hölgyet, de most az volt az érzése,

hogy még sosem látta. Az arca olyan sápadt és elgyötört volt, mintha
tragikus álarc fedte volna. Bár sokkal fiatalabb volt, mint a férje, most
öregebbnek hatott, mint bármi az ódon házban és a kertben. És
akkor a tisztelendő hirtelen beleborzongott, ahogy eszébe jutott,
hogy családfáját és származását tekintve valójában Lady Sand az
ősibb, és a helynek is ő az igazi tulajdonosa. Az ő elszegényedett
arisztokrata családja birtokolta, amelynek pénzügyi nehézségei
annak idején úgy oldódtak meg, hogy leányuk feleségül ment a
sikeres üzletemberhez. Ahogy ott állt, lehetett volna egy családi kép
vagy egy családi kísértet is. Arca az a hegyes állú, de ovális típus
volt, amilyennel a régi képeken Stuart Máriát ábrázolták; tekintete
annál is meggyötörtebb volt, ami természetes egy ilyen
természetellenes helyzetben, amikor a férje eltűnt, és valószínűleg
öngyilkos lett. Tudata mélyén Brown atyában kíváncsiság támadt,
vajon kivel beszélgetett az asszony az imént a fák sűrűjében.

− Gondolom, már hallotta a szörnyű hírt, atyám − szólalt meg végül

Lady Sand vigasztalan arccal. − Szegény Hubert, úgy látszik,
összeroppantotta az üldözés, amit a forradalmárok indítottak ellene,
s végső kétségbeesésében a halált választotta. Fogalmam sincs,
tud-e segíteni, vagy hogy ezeket az elvakult bolsevikokat
felelősségre lehet-e vonni, hogy halálba kergettek egy embert.

− Mélyen megrendítettek a történtek, Lady Sand − mondta Brown

atya. − Be kell azonban vallanom, hogy egy kissé zavarban is
vagyok. Ön a forradalmárok üldözését emlegette. Csak nem
gondolja, hogy férjét halálba kergethette egy falra kitűzött
papírdarab?
− Az a benyomásom − felelte a lady, s tekintete elsötétedett −, azon
a plakáton kívül a támadásoknak más formáit is el kellett
szenvednie.

− Mindez csak azt mutatja, milyen különös is tud lenni az ember −

szólt szomorúan a pap. − Sosem gondoltam volna, hogy képes ilyen
logikátlan lépésre: meghalni csak azért, hogy elkerülje a halált.

− Megértem − felelte az özvegy, és komoly tekintetét Brown atyára

szegezte. − Én se hinném el, ha nem írta volna le saját kezűleg.

− Leírta? − kiáltott a tisztelendő, és meglepetésében akkorát ugrott,

mint egy nyúl, ha rálőnek.

− Igen − válaszolt Lady Sand nyugodtan. − Megtaláltuk az üzenetet,

amelyet hátrahagyott. Nincs mit tenni, bele kell törődni.

S azzal megindult felfelé, a ház irányába, a családi kísértet

sérthetetlen elszigeteltségével.

Brown atya pápaszeme kérdőn fordult Mr. Henry Sand csíptetője

felé. A fiatalúr kissé habozott, majd a rá jellemző sietős, kapkodó
stílusban megszólalt:

− Csakugyan, ön is láthatja, nincs más magyarázat. Nagyon

szeretett úszni, és minden reggel, még köntösben le szokott jönni a
folyóra. Szóval tegnapelőtt is ugyanez történhetett; nyilván lejött,
otthagyta a köntösét a parton, az egyébként most is ott van, úgy,
ahogy ledobta. De üzenetet is hagyott, melyben valami olyasmit ír,
hogy még egyet úszik, majd örökre alámerül.

− És hol hagyta az üzenetet? − kérdezte Brown atya.

− Belevéste egy faágba, amely ráhajlik a vízre. Nyilván ez volt az

utolsó, amibe belekapaszkodott; mellesleg épp az alatt találtuk meg
a köntösét. Jöjjön, nézze meg ön is!
Brown atya szinte futva tette meg a néhány métert a folyóig, és
azonnal vizsgálgatni kezdte a lehajtó fát, melynek ágai majdnem
beleértek a vízbe. És valóban, szembeszökően és
félreismerhetetlenül ott volt az üzenet a puha fakéregbe vésve: „Még
egyet úszom, aztán örökre alámerülök a mélybe. Isten veletek!
Hubert Sand.” Brown atya lenézett a partra, ahol rögtön észrevette a
pompázatos ruhadarabot a földön, valami vörös és sárga holmit,
aranyrojtokkal díszítve. Odalépett, felemelte, látta, hogy nyilván ez a
szóban forgó köntös. Épp amikor meg akarta fordítani, a szeme
sarkából észrevette, hogy valaki átsurran a fák között; egy magas,
fekete férfi lopakodva szaladt egyik facsoport takarásából a másik
mögé, fel a ház irányába, mintha titokban a lady nyomát követné. Az
atya biztos volt benne, hogy ez lehetett az a másik alak, akit
korábban látott, amint az özvegytől elvált az út menti bokrok mögött.
S afelől meg végképp semmi kétsége nem volt, hogy a lopakodó
alak nem más, mint a megboldogult titkára, Mr. Rupert Rae.

− Végül is elképzelhető, hogy csak az utolsó pillanatban jutott

eszébe üzenetet hagyni − szólalt meg elgondolkodva a pap. Fel se
nézett, ahogy beszélt, annyira lekötötte figyelmét a vörös és
aranyszínnel ékes ruhadarab. − Mindnyájan láttunk már szerelmi
vallomásokat fatörzsbe vésve; éppúgy lehet halálos üzeneteket is a
kéregbe karcolni.

− Gondolom, nem talált semmit a köntöse zsebében, amire írhatott

volna − mondta a fiatal Sand. - S az ember nyilván fatörzsbe vési az
utolsó szavait, ha se tolla, se papírja, se tintája.

− Ez úgy hangzik, mint egy nyelvlecke − nézett rá komoran Brown

atya. − De én nem erre gondoltam.

Majd kisvártatva egészen más hangon hozzátette:

− Őszintén szólva az jutott eszembe, vajon nem elképzelhető-e,

hogy valaki akkor is fatörzsbe vési az üzenetét, ha bőven van tolla,
literszámra tintája és rengeteg papírja.
Henry zavartan nézett a papra, a csíptető két karikája egészen
összehajlott tömpe orra tövében.

− Mi az ördögre céloz? − kérdezte kissé nyersen.

− Arra semmiképpen − kezdte Brown atya komótosan −, hogy a

postások farönköket fognak kézbesíteni, vagy hogy bárki, aki levelet
küld a barátjának, egy fenyő törzsére nyalja fel a bélyeget. Csak egy
bizonyos emberről lehet feltételezni egy bizonyos helyzetben, hogy a
levelezésnek ezt a kérges formáját választja. De ha adott ez az
ember és a szituáció, akkor úgy tesz, ahogy mondtam. Még akkor is,
ha a dalszöveghez híven az egész világ papír lenne, és tinta volna
mind a tenger, vagy ha itt előttünk a folyó örökké tartó tintával futna,
és az erdő fái pennák és töltőtollak volnának.

Sanden látszott, hogy szinte beleremeg, ahogy az atya képtelen

csapongásait hallgatja: vagy azért, mert értelmetlennek találta, vagy
mert kezdte megérteni őket.

− Gondolja csak meg, barátom − folytatta Brown atya, miközben

óvatosan megfordította a köntöst −, végül is senki nem várhatja el,
hogy ha valaki egy fa törzsébe vési a betűit, a legjellegzetesebb
kézírását hagyja maga után. És ha az, aki az üzenetet bevési, nem
ugyanaz, mint aki… A mindenit!

A vörös köntösre bámult, és először azt lehetett hinni, a ruhanemű

színe egyszerűen megfogta a kezét, de mindketten elsápadtak,
ahogy a pap pirosló ujjára meredtek.

− Vér! − kiáltott Brown atya, s egy pillanatra halálos csend lett, csak
a folyó dallamos mormolása hallatszott.

Henry Sand megköszörülte a torkát, s távolról sem dallamosan

felhorkantott. Majd rekedten megkérdezte :

− Kinek a vére?
− Ó, hát az enyém! − felelte az atya, de a szokásos mosoly most
eltűnt a szája szögletéből.

Kis időre elhallgatott, majd magyarázni kezdte:

− Volt a köntösben egy tű, és megszúrta az ujjam. De attól félek, ön,

barátom, nem fogja fel a tű jelentőségét…! Mert mi egy csöpp tű?
Semmiség, de ha belegondolunk, a hegye esetleg kijelöli a helyes
irányt. Legalábbis számomra.

S bekapta az ujját, mint egy kisgyerek.

− Látja − folytatta némi csönd után −, a köntös össze volt hajtogatva,

és még össze volt tűzve, senki nem hajthatta szét úgy, hogy meg ne
sebezze magát. Hogy érthetőbb legyen: Hubert Sand egyszer sem
viselte ezt a köntöst. És nem ő véste a fa kérgébe ezeket a betűket.
És nem ölte magát a folyóba.

Henry kérdőn égre meredő orráról a csíptető halk koccanással

lepottyant a földre, egyébként a fiatalember mozdulatlanul meredt
maga elé, mintha a döbbenettől megbénult volna.

− És ezzel visszajutottunk oda, ahonnan elindultunk − folytatta

Brown atya felélénkülve −, mégpedig ahhoz a furcsa szenvedélyhez,
amely valakit arra késztethet, hogy fatörzseken bonyolítsa le
magánlevelezését.

Hiawatha [Legendás indián történelmi és irodalmi alak.] jut az ember

eszébe, meg az indiánok képírása. Sandnek tömérdek ideje lett
volna, mielőtt vízbe fojtotta volna magát. Vajon miért nem írt
egyszerűen egy pár sort a feleségének, ahogy azt minden épelméjű
ember tette volna? Vagy inkább tegyük fel úgy a kérdést: Miért nem
írt az a valaki más egy pár sort a feleségnek, ahogy azt minden
épelméjű ember tette volna? Mert kénytelen lett volna utánozni a férj
kézírását, ami manapság nem könnyű dolog a szakértők miatt.
Viszont azt senki nem várja el az embertől, hogy a saját írásképét
hagyja hátra, hát még valaki másét, ha egy fa kérgébe vési bele az
üzenetet csupa nagybetűvel. Nem öngyilkosság ez, Mr. Sand. Ha
valami, akkor csakis gyilkosság.

Az aljnövényzet és a guggoló bokrok recsegtek-ropogtak, ahogy a

fiatalember, mint egy szörny, talpra ugrott, és komoran állt ott,
vaskos nyakát előrenyújtva.

− Én nemigen tudom rejtegetni a dolgokat − kezdte. − Félig-meddig

ilyesmit gyanítottam én is, mondhatni, számítottam rá jó ideje. Az az
igazság, hogy már alig voltam képes szóba állni a gazemberrel… a
két gazemberrel, ami azt illeti.

− Ezt hogy érti? − kérdezte a pap, és merőn nézett a fiatalember

arcába.

− Hát úgy, hogy ön kimutatta a gyilkosságot, én viszont a gyilkosokat

is meg tudom mutatni − válaszolta Henry Sand.

Brown atya némán figyelt, a fiatalemberből pedig így buktak elő a

szavak:

− Ön említette az előbb, atyám, hogy a szerelmesek gyakran

üzennek egymásnak fatörzsbe vésett vallomásokkal. Az az igazság,
hogy néhány ilyen üzenet van azon a fán is, két egymásba font
monogram, feljebb, a levelek mögött. Gondolom, ön is tudja, hogy
Lady Sand örökölte ezt a birtokot, jóval azelőtt, hogy férjhez ment
volna, s azt a ficsúrt, a titkárt már akkor is jól ismerte. Gondolom,
ennél a fánál bonyolíthatták le titkos találkáikat, s örök szerelmük
jeléül a törzsébe vésték a nevüket. Aztán évek múltán, ha egészen
más célra is, megint csak éppen azt a fát választották ld. Nyilván
szentimentális vagy takarékossági megfontolásokból.

− Iszonyú emberek lehetnek − mondta Brown atya.

− A történelemben vagy a rendőrségi hírek között talán nincsenek

iszonyatos emberek? − heveskedett Sand. − Nem hallott még
szeretőkről, akik miatt a szerelem iszonyatosabbnak tetszik, mint a
gyűlölet? Nem hallotta például Bothwell grófjának históriáját [Stuart
Mária 1565-ben házasságra lepett egyik közeli rokonával, Darnley
urával, aki társuralkodó szeretett volna lenni, s céljai elérése
érdekében 1566-ban megölette a királynő titkárát. 1567-ben
Bothwell és Morton earljei meggyilkolták Darnley-t. A királynő nem
vonta felelősségre a bűnösöket, ami népe szemében bűnössége
beismerésével is felért. Áprilisban a hatalomra törekvő Bothwell
elraboltatta Máriát, és kényszerítette, hogy feleségül menjen hozzá.]
meg a hozzá hasonló szerelmesek véres legendáit?

− Bothwell történetét például ismerem − válaszolta a pap. − Azt is

tudom, hogy az első betűtől az utolsóig legenda. De tudom én is,
hogy gyakran szabadulnak meg ily módon férjektől. Erről jut
eszembe: vajon hová rejtették? Mármint Sir Hubert tetemét?

− Gondolom, belefojtották a folyóba, vagy beledobták, miután

megölték − vetette oda kissé türelmetlenül a fiatalember.

Brown atya összehúzta a szemét, egy darabig némán töprengett,

aztán megszólalt:

− Egy folyó ideális hely egy képzeletbeli holttest elrejtésére. De

valódi tetem eltüntetésére a lehető legrosszabb. Mert rém egyszerű
azt állítani, hogy az ember a hullát beledobta a folyóba, mert
feltételezhető, hogy a víz aztán elszállította a tengerig. De ha
csakugyan bedobja a hullát, szinte száz százalék, hogy az nem éri el
a tengert, biztos, hogy a víz előbb-utóbb kisodorja a partra. Kizárt
dolog, hogy ne találtak volna valami jobb megoldást, különben
valahonnan már jelentették volna, hogy kihalásztak egy holttestet a
vízből. S ha erőszak nyomát fedezik fel rajta…

− Miért olyan fontos, hogy hova dugták a testét? − vágott

türelmetlenül a pap szavába Henry. − Nem elég perdöntő bizonyíték
ellenük, hogy ott vannak azok a betűk, amelyeket saját kezűleg
véstek abba az átkozott fába?

− Minden gyilkossági ügyben éppen a holttest a legperdöntőbb

tényező − válaszolta Brown atya rendíthetetlenül. − Tíz eset közül
kilencben éppen a tetem eltüntetésének kérdése a legfontosabb
gyakorlati probléma, amelyet meg kell oldani.

Elhallgattak. Brown atya elgondolkodva vizsgálgatta a vörös

köpenyt, kiterítette a parton a napfényben csillogó fűre, és nem vette
le róla a szemét, annak ellenére, hogy jó ideje úgy érezte, mintha az
egész táj megváltozott volna körülötte egy harmadik személy
jelenlététől, aki olyan mozdulatlanul állt a kertben, nem messze
tőlük, mint egy szobor.

− Mellesleg − szólalt meg hirtelen kissé lehalkítva a hangját −, mit

gondol arról a rossz külsejű alakról, aki tegnapelőtt azt a levelet
hozta a nagybátyjának? Nekem az volt a benyomásom, Sir Hubert
teljesen megváltozott, ahogy elolvasta az írást; ezért nem is lepett
meg annyira, hogy öngyilkos lett, amíg elhittem, hogy az lett. Valami
kisstílű magándetektív lehetett, hacsak nem tévedek túl nagyot.

− Mit tudom én! − vágta rá Henry egy kissé elutasítóan. − Egyébként

miért is ne lehetett volna? Az efféle családi drámák során férjek
szoktak nyomozót fogadni, nem? Talán a levélben ott voltak a
bizonyító anyagok a szerelmi viszonyról, és ők erre…

− Én nem beszélnék ilyen hangosan − figyelmeztette a fiatalembert

Brown atya −, mert ez a maga nyomozója épp kettőnk után nyomoz:
ott áll egy yardnyira tőlünk, a bokrok mögött.

Feltekintettek, s látták, hogy az üvegszemű manó tényleg ott áll, s

zavarba ejtően merev tekintetével leplezetlenül bámul feléjük.
Jelenléte még groteszkebbül hatott a klasszicista kert fehér,
viaszosan fénylő virágai közt.

Henry Sand hatalmas méreteit meghazudtoló hirtelenséggel újra

talpra ugrott, s durván, nyersen ráripakodott a törpére, hogy mit
keres ott, és felszólította, hogy azonnal tűnjön el.

− Lord Stanes küldött − válaszolt gépiesen a kerti manó −, és kéreti

Brown atyát, hogy fáradjon be a házba, mert beszélni szeretne vele.
Henry Sand bosszúsan elfordult, de érzelmét az atya egyszerűen
annak a jól ismert ténynek tulajdonította, hogy a fiatalember nemigen
szívelhette a szóban forgó nemes urat. Ahogy elindultak fölfelé,
Brown atya megállt egy percre a nevezetes fánál, mintha a fényes
kérgen még egyszer meg akarná vizsgálni a nyomokat; felnézett a
sűrűbb lombozat irányába is, ahol az ifjú Sand szerint rejtőzködő
hieroglifák állítottak emléket egy hajdanvolt románcnak, majd ismét
gondosan szemügyre vette az öngyilkos vagy állítólagos öngyilkos
utolsó üzenetének durvább és nehézkesebb betűit.

− Nem gondolja, hogy van valami ismerős a betűformákban? −

kérdezte, s mivel a másik morcosán hallgatva nemet intett, így
válaszolt a saját kérdésére:

− Szerintem ugyanaz az írás, mint ami a plakátszövegen volt, amely

tegnapelőtt halállal fenyegette meg a bácsikáját a sztrájkolok
nevében.

− Életem legnehezebb feladványa, és a legfurcsább eset, amellyel

valaha is dolgom volt − mondta Brown atya Lord Stanesnek egy
hónappal később, amint egymással szemben ültek a folyosó végén
lévő, frissen berendezett 188-as lakosztályban, amelyet épp akkor
fejeztek be, amikor kitört a háborúság az iparmágnások és
munkásaik között, vagyis közvetlenül azelőtt, hogy a
szakszervezetet kijátszva külső munkaerőt vettek fel. Az összhatás
nagyon kellemes volt, s Lord Stanes éppen grogot töltött
vendégének, és szivarral kínálta, mikor az atya − arcát fintorítva − a
fenti vallomást tette. Lord Stanes újabban meglepően barátságossá
lett a maga kissé hűvös és nemtörődöm módján.

− Sejtem, hogy nem csekélység, ha valaki ilyet mond az ön

tapasztalataival − válaszolt −, a detektíveknek azonban, elragadó
üvegszemű barátunkat is beleértve, fogalmuk sincs a megoldásról.

Brown atya letette szivarját, és szavait gondosan megválogatva így

szólt:
− Nem az a gond, hogy nem tudják a megoldást. Az a baj, hogy a
problémát nem látják.

− Őszintén be kell vallanom − tette hozzá a lord −, hogy én sem

látom.

− A probléma eltér minden hasonlótól, mégpedig a következők miatt

− kezdett a magyarázatba Brown atya. − Úgy látszik, a tettes két
különböző stratégiát gondolt ki, s külön-külön mindkettő sikeres
lehetett volna, de egyszerre alkalmazva lerontották egymást. Abból a
feltételezésből indulok ki − amelynek helyességéről meg vagyok
győződve −, hogy ugyanaz a személy írta és akasztotta ki a plakátot
a bolsevista fenyegetéssel, mint aki az elhunyt öngyilkossági
szándékát bizonyítandó a fakéregbe véste a búcsúlevelet. Ön
mondhatja erre, miért ne lehetett volna valóban egy proletár
kiáltvány azon a plakáton, s miért ne akarhatták volna szélsőséges
munkások megölni a munkáltatójukat, s miért ne ölhették volna meg
valóban. De ha ez igaz is, marad a rejtély, hogy miért terelték vagy
terelte bárki más irányba a figyelmünket, egy öngyilkosság felé.
Csakhogy nem lehet igaz! Nem volt olyan munkás az építkezésen,
bármennyire el is lett volna keseredve, aki képes lett volna ilyesmit
tenni. Jól ismerem őket, s különösen a vezetőiket. Azt feltételezni
olyanokról, mint Tom Bruce vagy Hogan, hogy meggyilkoljanak
valakit, akinek nekironthatnak a sajtóban is, és még sok más módon
is tönkretehetik

− Ez csak egy elmebetegnek juthat eszébe. Valaki más volt, nem

egy nekikeseredett munkás, de az illető eljátszotta a nekikeseredett
munkás szerepét, majd rögtön utána az öngyilkosságba menekülő
tőkését is. De az ég szerelmére, vajon miért? Ha először azt
gondolja, az ügyet simán elfogadtathatja mint öngyilkosságot, vajon
miért rontotta el az egészet előre azzal, hogy nyilvánosan
gyilkossággal fenyegette meg az áldozatot? Tételezzük fel, hogy
csak utólag jutott eszébe, hogy az öngyilkossági változattal is
megpróbálkozzék, mert úgy érezte, az kevésbé gyanús, mint a
gyilkossági sztori. Csakhogy a gyilkossági sztori után egyáltalán nem
volt kevésbé gyanús. Tudnia kellett volna, hogy a plakáttal már a
gyilkosság felé terelte a gondolatainkat, amikor aztán minden módon
másfelé kezdte irányítani. Mindenesetre, ha utólag jutott volna is
eszébe az öngyilkossági variáció, nagy meggondolatlanság volt tőle.
Márpedig szilárd meggyőződésem, hogy az illető nagyon is
megfontolta, mit csinál. Fel tudja ezt fogni?

− Nem mondhatnám, de azt azért már sejtem, mire célzott −

válaszolt Stanes −, amikor azt mondta, hogy én még a problémát
sem látom. Mert a probléma nem az, hogy ki ölte meg Sandet,
hanem hogy miért kellett bárkinek is előbb megvádolni valakit, hogy
meg akarja ölni Sandet, aztán pedig őt gyanúsítani, hogy megölte
magát.

Brown atya arcán elmélyültek a ráncok, a fogai közé szorított szivar

vége hol felparázslott, hol kihunyt, mintha egy lámpa jelezné
agymunkájának lüktetését. Aztán, mintha magában beszélne, újra
megszólalt:

− Óvatosan kell haladnunk, és gondosan minden mozzanatot

mérlegelnünk kell. Mintha egy összekuszálódott gondolatmenet
szálait próbálnánk szétválasztani. Minthogy a gyilkossági variáció
lerontja az öngyilkossági változat hitelét, normális esetben a
tettesnek eszébe se jutott volna, hogy először elénk állítsa egy
emberölési dráma kellékeit. Mégis megtette, tehát valami más oka
volt rá. Olyannyira fontos oka, hogy még azt se bánta, ha a felhívás
gyengíti az öngyilkossági variáció hihetőségét. Más szóval, a gyilkos
fenyegetés lényege nem is a gyilkos fenyegetés volt. Úgy értem,
nem az volt vele az elkövető célja, hogy a gyilkosság gyanúját másra
terelje, hanem hogy sikerüljön előidéznie egy olyan helyzetet, amely
a saját szempontjából volt fontos. Tudomásunkra akarta hozni, hogy
Sandet valaki meg akarja ölni, de nem azért, hogy másra terelje a
gyanút. Egyszóval a gyilkos fenyegetés közszemlére tétele volt a
fontos. De vajon miért?

Öt hosszú percen át némán eregette a füstöt vulkánként fel-felizzó

szivarjából, aztán továbbfűzte gondolatait:
− Mi lehetett hát a célja a gyilkosság bejelentésével, ha nem az,
hogy a sztrájkolókra terelje a gyanút? Mit ért el vele? Épp az
ellenkezőjét annak, amit a kiáltvány követelt. Ugyebár az volt a
plakáton, hogy Sand ne bocsássa el a munkásait, de valószínűleg a
világon semmi mással nem lehetett volna belehajszolni őt, hogy
igenis kirúgja őket. Emlékezzünk vissza, milyen ember is volt, milyen
híre volt szegény Sand barátunknak! Akit az ostoba bulvársajtó erős
embernek nevez, akit Anglia legelőkelőbb szamarai nagy
sportemberként ünnepelnek, az nem hátrálhat meg, csak mert
pisztollyal fenyegetik. Olyan lenne, mintha észbontó fehér kalapjába
fehér tollat tűzve menne ki az ascoti futamra. Szétzúzná a belső
bálványt, az önmagáról kialakított ideált, amelyet pedig minden
ember, hacsak nem gyáva féreg, többre tart az életénél. És Sand
aztán igazán nem volt gyáva féreg; bátor férfi volt, és indulatos. A
fenyegetés azonnal hatott rá, mint egy varázsige. Az unokaöccse,
aki, mint tudjuk, elég közeli viszonyban állt a munkásokkal, rögtön
kiáltozni kezdett, hogy a követelést azonnal és kereken vissza kell
utasítani.

− Így van, ez nekem is feltűnt − szólt közbe Lord Stanes. Egy

pillanatra egymásra néztek, majd az üzletember hozzátette: −
Egyszóval azt gondolja, hogy a gyilkos tulajdonképpen azt akarta
elérni…

− Hogy bocsássák el a munkásokat! − vágta rá határozottan a pap.

− Hogy valódi sztrájk legyen, vagy mi az ördögnek hívják. Tehát,
hogy álljon le a munka, vagy azonnal fogadják fel a sztrájktörőket, de
mindenesetre, hogy a munkások azonnal tűnjenek el. Ez volt a
fontos számára, isten tudja, miért. Sikerült is elérnie, és az már
mellékes volt neki, hogy a felhívással megteremti egy bolsevik
merénylő fantomfiguráját. De aztán… azt hiszem, valami váratlan
fordulat megzavarta a terveit. Itt én is csak tapogatózom, csak
sejtéseim vannak, de más magyarázat nemigen akad. Valami
váratlan esemény már-már leleplezte igazi szándékát, vagyis azt az
igyekezetét − bármi lett légyen is az oka −, hogy leálljanak a
munkálatok az építkezésen. És akkor kapkodásában, csak utólag és
meglehetősen következetlenül kiépítette a másik nyomvonalat,
amellyel a folyóhoz csalogatott bennünket, csak hogy elterelje a
figyelmünket az épülő lakástömbről.

Holdfényként felcsillanó pápaszemén át fölnézett, magába szívta a

környezet, a berendezés atmoszféráját, egy higgadt, nagyvilági
ember visszafogott pompáját, s hirtelen eszébe jutott a két bőrönd,
amellyel a lakosztály jelenlegi bérlője érkezett nemrég, hogy
beköltözzék az akkor épp hogy megépült, de még be nem rendezett
apartmanba. Ekkor ismét Lord Stanesre szegezte átható tekintetét:

− Röviden: a gyilkos valószínűleg megijedt valamitől vagy valakitől itt

az építkezésen. Egyébként ön miért vette a fejébe, hogy beköltözik
az épületbe…! Mellesleg, Henry Sand mesélte, hogy megbeszélték,
itt fogja várni, hogy kinyissa a kaput, mikor kora reggel megérkezik.
Igaz ez egyáltalán?

− Távolról sem! − felelte Stanes. − A nagybátyja előző este nekem

adta a kapukulcsot. Fogalmam sincs, mit keresett itt fiatal barátunk
akkor hajnalban.

− Ó − kiáltott Brown atya −, nekem van róla elképzelésem. Eszembe

villant, hogy öntől ijedt meg úgy, amikor épp el akart surranni, s ön
váratlanul megjelent a helyszínen.

− Mellesleg − szólt erre Stanes, és szürkészöld szemében váratlanul

fény lobbant, ahogy a papra tekintett −, nyilván az én szerepem is
okozhatott önnek némi fejtörést, atyám.

− Kétféle okból is − felelte Brown atya. − Először is: mi késztette rá,

hogy kilépjen Sand üzletéből? Másodszor: miért jött vissza, hogy
beköltözzék Sand lakótömbjébe?

Stanes elgondolkodva szívta szivarját, leverte a hamut, majd

megnyomta a csengőt a dohányzóasztalon.

− Ha nem veszi rossz néven − mondta −, még két személyt

bevonnék a tárgyalásba. Jackson, a készséges nyomozó, akit ön is
ismer, azonnal jön a csengőszóra. S egy kicsit későbbre idekérettem
Henry Sandet is.

Brown atya felállt a karosszékből, keresztülsétált a szobán, és

elgondolkodva bámult a kandallóba.

− De addig is szívesen válaszolok mindkét kérdésére − folytatta Lord

Stanes. − Azért léptem ki az üzletből, mert biztosra vettem, hogy
valami bűzlik az anyagiak körül, valaki zsebre vágja a pénz nagy
részét. S azért jöttem vissza mégis, hogy itt legyek, amíg az igazság
ki nem derül szegény Hubert barátom haláláról − itt, a helyszínen.

Amint a detektív belépett, Brown atya megfordult, rámeredt a

kandalló előtti szőnyegre, és gépiesen megismételte:

− Itt, a helyszínen…

− Mr. Jackson elmondhatja önnek − szólt Stanes −, hogy Sir Hubert

megbízta, derítse ki, vajon ki rövidíti meg a céget évek óta, s azon a
bizonyos napon, mielőtt szegény Hubert eltűnt, elhozta a nyomozás
eredményét, s átadta neki egy lezárt borítékban.

− Értem − mondta az atya −, s most már azt is tudom, hová tűnt.

Tudom, hol kell keresni a holttestét.

− Csak nem…? − kérdezte izgatottan a házigazda.

− Itt − vágta rá Brown atya, és dobbantott −, itt, ebben a kényelmes

szobában, az elegáns perzsaszőnyeg alatt.

− Hogy az ördögbe találta ki?

− Most jutott csak eszembe − felelte Brown atya hogy álmomban

jöttem rá a megoldásra.

Lecsukta a szemét, mintha próbálná visszaidézni az emléket, majd

mintegy álomban folytatta:
− Olyan gyilkossági üggyel állunk szemben, amelynek kulcskérdése:
hová rejtették a tetemet, s a választ álmomban találtam meg. Egy
ideje mindennap az itteni kalapálás zaja ébresztett fel reggeli
álmomból. Azon a bizonyos napon kora reggel félig felébredtem,
aztán újra elaludtam, s mikor végleg kiment az álom a szememből,
az volt az érzésem, hogy elkéstem, pedig korán volt. S vajon miért
hittem ezt? Mert a kalapácsolás aznap hajnalban is feldübörgött,
holott a munka, ugyebár, előző nap leállt. Kapkodó, gyors ütemű
kalapálás hangja riasztott jóval napkelte előtt. Ilyen ismerős zajra az
ember automatikusan felébred. De aztán újra elalszik, mert a
megszokott zaj nem a megszokott időben költötte fel. Na már most,
vajon miért akarta a gyilkos olyan nagyon elérni, hogy a munka
teljesen leálljon, és új munkásokat vegyenek fel? Azért, mert ha a
korábbi munkások aznap reggel megjelennek, nyilván észreveszik,
hogy éjszaka valaki tovább dolgozott helyettük. A régiek pontosan
tudták volna, meddig jutottak előző délután, s nyilván észreveszik,
hogy ebben a szobában valaki elvégezte a padlóburkolást. Valaki,
aki tudta, hogy csinálják az ilyesmit, minthogy szeretett elvegyülni a
munkások között, és kitanulta a munkafolyamatok minden csínját-
bínját.

Ahogy az utolsó szavakat kimondta, egy fej nyomakodott be a

szobába, egy vastag nyakon ülő, kicsi fej, s tekintete az orrán ülő
csíptetőn keresztül nyugtalanul villant a társaságra.

− Henry Sand kijelentette − folytatta a mennyezetre bámulva Brown

atya −, hogy nemigen tudja rejtegetni a dolgokat. De szerintem nem
jól ítéli meg a képességeit.

Henry Sand kihúzta fejét a szobából, és sebesen megindult a

folyosón a lépcsőház felé.

− Nem csupán a sikkasztásait rejtegette sikeresen éveken át −

folytatta a pap, mintha észre sem venné, mi történik körülötte −, de
amikor a bácsikája felfedezte a svindlit, egészen új, eredeti módon
sikerült eltüntetnie a szegény öreg Hubert holttestét.
Ebben a másodpercben Stanes újra megnyomta a csengőt, mely
hosszan és élesen szólt; mire az üvegszemű manó valami
mechanikus figurához hasonló mozgással szélsebesen nekiindult,
hogy nyakon csípje a szökevényt a folyosó végén. Brown atya
kihajolt az ablakon, s látta, hogy odalenn az utcán, a bokrok és
korlátok mögül hirtelen úgy öt-hat férfi lép elő, s óraműpontossággal
szétnyílva, mint egy legyező vagy háló, a szökevény után erednek,
aki pisztolygolyóként repült ki a kapun. Brown atyát csak a történet
logikai szerkezete izgatta, mely teljességgel ehhez a szobához
kapcsolódott: itt fojtotta meg Henry Hubertet, s itt rejtette el a
holttestet a vastag padlóburkolat alatt, amihez le kellett állítania a
munkát az építkezésen. Egy tűszúrás ébresztette fel az atya
gyanúját; de az csak azt sugallta, hogy egy csalárd mese
útvesztőjébe akarják becsalogatni. A tű hegye jelölte ki gondolatai
számára a helyes irányt.

Most, az eset végén úgy érezte, végre megértette Stanest, és Brown

atya szerette gyűjteni a különös embereket, akiket nehéz megérteni.
Ráébredt, hogy ez az életbe belefáradt, igazi angol gentleman, akit
nemrég még azzal vádolt, hogy zöld vér folyik az ereiben, a
lelkiismeret és tisztesség hagyományos fogalmának valamiféle
hideg, zöld lángját hordja mélyen elrejtve a szívében, s ez először
arra bírta rá, hogy kivonja magát egy gyanús üzletből, majd
lelkiismeret-furdalása lett, mert az ügy terhét másokra hárította;
úgyhogy mégis visszatért, mint egy nyomozó, aki már nagyon unja
fáradságos munkáját, s épp ott vert tanyát, ahol a holttestet
elrejtették. így aztán a gyilkos, látva, hogy a lord a tetem közelében
kezd el szimatolni, pánikba esett, és összeütötte a másik drámát a
köpeny és a vízbe fúlás motívumára építve. Most már minden
rejtélyes részletkérdés teljesen logikusan illeszkedett egymáshoz, de
mielőtt a friss éjszakai levegőről és a halványan hunyorgó csillagok
társaságából visszahúzódott volna a szobába, Brown atya felnézett
a küklopszi építmény hatalmas fekete tömbjére, mely meredeken
hasított bele az éjszaka testébe; Egyiptomra meg Babilonra gondolt,
s mindarra, ami örök és egyszersmind percnyi létre kárhoztatott az
ember munkájában.
− Már a legelején igazam volt − mondta Stanesnek, amikor
visszalépett a szobába. − Az egészről Coppée [François Coppée
(1842-1908) francia költő és regényíró.] verse jut eszembe a fáraóról
és a piramisról. Ezt a monstrumot is úgy tervezték, hogy száz
lakóhelyet rejtsen magába, s végül az egész épület egyetlen ember
sírkamrája lett.
 VIII

A MEGOLDHATATLAN
REJTÉLY

Ez a furcsa história, amely némely vonatkozásában különösebb volt,

mint minden korábbi eset, amellyel Brown atya valaha is foglalkozott,
épp akkor történt, amikor Flambeau, a pap francia barátja feladta
bűnözői karrierjét, és nagy energiával s éppoly nagy sikerrel a
bűnüldözés mesterségére adta a fejét. Mint rabló és mint rablók
lefülelője monsieur Flambeau egyaránt az ékszerlopásra
specializálta magát, s ebben nagy szaktekintélyként emlegették
mind az ékszerek, mind az ékszerrablók azonosításának egyaránt
gyakorlatias feladata terén. És éppen különleges elismertsége,
illetve ennek jóvoltából kapott rendkívüli megbízatása volt az oka,
hogy azon a bizonyos reggelen, amikor történetünk kezdetét veszi,
felhívta pap barátját.

Brown atya nagyon örült, hogy hallhatja régi ismerősének hangját,

még ha csak telefonon is, bár általában − s azon a reggelen
különösen is − ki nem állhatta a készüléket. Az a fajta ember volt, aki
szereti látni a másik arcát és érzékelni társadalmi környezetét, s jól
tudta, hogy ezek nélkül mindenfajta szóbeli közlés félrevezető lehet,
főleg, ha vadidegentől ered. És aznap reggel éppen úgy adódott,
hogy vadidegenek egész sora küldte felé többé-kevésbé
megfejthetetlen verbális üzenetét a távbeszélő-vezetéken át, mintha
a jelentéktelenség démona szállta volna meg a telefont. Még a
legértelmesebb az a hang volt, amely megkérdezte tőle, vajon nem
szokott-e betörési és emberölési engedélyeket kiadni a
templomában kifüggesztett díjtételek kifizetése ellenében, s
minthogy az idegen − hallván, hogy erről szó sincs − öblös hahotával
zárta a beszélgetést, feltehető, hogy az atyának nem sikerült őt
meggyőznie. Aztán egy izgatott, zavaros női hang könyörögve arra
kérte, hogy azonnal menjen egy bizonyos fogadóba, amelyről az
atya hallott már, s amely úgy negyvenöt mérföldnyire feküdt egy
katedrálisáról nevezetes városba vezető út mentén, a kérést
azonban pillanatokon belül vissza is vonta ugyanaz a − most még
zavarosabban jelentkező − női hang, s izgatottan közölte, hogy
tárgytalan a dolog, még sincs szükség rá. Majd közjáték következett:
egy sajtóügynökség tudakolta a véleményét egy híres filmcsillag
nyilatkozatáról a férfiak bajuszviselete tárgyában; végül újra
felhangzott, immár harmadszor, az ideges női hang, s ha lehet, még
sürgetőbben s még zavarosabban könyörgött, hogy Brown atya
mégis azonnal menjen a fogadóba. Az atyában felmerült, hogy ez
arra a tétovázásra és kapkodásra utal, amely nem ismeretlen azok
közt, akik félnek a döntésektől. Mindenesetre óriási
megkönnyebbülésére szolgált, amikor a zagyva hívások után végre
Flambeau fenyegette meg szívélyesen, hogy perceken belül beállít
villásreggelire.

Brown atya nagyon élvezte, ha kényelmesen, pipafüst mellett

elbeszélgethet valamelyik barátjával, de most hamarosan kiderült,
hogy látogatója hadiösvényen jár, s energiával telve apró termetű
barátját fogolyként akarja magával cipelni rendkívül fontosnak
ígérkező expedíciójára. Igaz, annak jellegében volt valami, amiről
Flambeau joggal feltételezhette, hogy felkelti az atya érdeklődését.
Az elmúlt évek során Flambeau neve sokszor forgott közszájon,
mert sikerült megakadályoznia egy-egy híres ékszer elrablását;
Dulwich hercegnőjének tiaráját például a bandita kezéből ragadta ki,
amikor az éppen a kerten át menekült. S olyan zseniális csapdát
állított annak a bűnözőnek, aki a nevezetes zafír nyakéket próbálta
megkaparintani, hogy a mestertolvaj a másolatot vitte el, amellyel
épp az igazit akarta helyettesíteni.

Nyilván ezért érkezett most a felkérés, hogy személyesen őrködjék

egy egész másfajta értéktárgy átszállításánál, amely talán
anyagában is becsesebb, ugyanakkor szimbolikus értéke is van.
Ugyanis egy híres ereklyetartót készültek átszállítani abba a
bizonyos, katedrálisáról híres városba, az ottani katolikus kolostorba.
A kegytárgy állítólag Szent Dorottya vértanú maradványait,
tartalmazta, s feltételezhető volt, hogy a világ egyik leghíresebb
ékszertolvaja szemet vetett rá, no persze inkább rubinokkal díszített
aranyfoglalata, mintsem egyháztörténeti jelentősége miatt. Talán e
képzettársítás vezette Flambeau-t arra a gondolatra, hogy a pap a
lehető legstílusosabb kísérője lehetne e kalandja során.
Mindenesetre majd elsodorta a szelíd atyát, úgy lángolt benne a
tettvágy, s úgy ömlött belőle a szó rablóriasztó elképzeléseiről.

Mint a hetvenkedő katona, hatalmas bajszát csavargatta, és öles

alakja úgy hatott, mintha menten összenyomná a kandallót.

− Nem nézheti − heveskedett, s a hatvan mérföldnyi távolságra utalt,

amely Casterburyt elválasztotta tőlük −, hogy a szeme láttára egy
ilyen profán rablótámadás essék!

Az ereklyetartónak csak aznap este kellett a kolostorba érnie, s így

oltalmazóinak jelenlétére sem volt szükség előbb. Mellesleg, ha
kocsival mennek, mindenképp rámegy a nap nagy része. Brown atya
mindenesetre megemlítette, hogy van egy fogadó az út mentén, és
szeretné, ha ott ebédelnének, minthogy aznap reggel telefonon arra
kérték onnan, nézzen be a lehető leghamarabb.

Ahogy a fákkal sűrűn benőtt, de ritkásabban lakott tájon át haladtak,

ahol egyre nagyobb távolságban tűnt csak fel egy-egy fogadó vagy
lakóház, a délidő ellenére az eget mintha már a naplemente árnyéka
vonta volna be, és mélybíbor felhők gyülekeztek a sötétszürke erdők
felett. Amint az az ilyesfajta baljós nyugalmat árasztó fényben lenni
szokott, a táj színei valami titokzatos sugárzást nyertek, amely teljes
napsütésben soha nem tapasztalható, s a cikcakkos vörös levelek,
az arany- és narancsszínű gombák mintha valami sötét belső tűztől
égtek volna az út mellett. Az alig világító fényben az erdő közepén a
táj hirtelen megnyílt, mintha egy szürke falban váratlan hasadék
támadt volna, és mögötte egy magas, egzotikus külsejű fogadó nőtt
ki a földből, amelyet a Zöld Sárkányhoz címeztek.
A két régi jó barát sokszor tért már be egymás társaságában
fogadókba vagy lakhelyekre, ahol meglehetősen furcsa állapotokat
találtak, de a különösség jelei még sohasem mutatkoztak meg
ennyire messziről. Kocsijuk még néhány száz yardnyira volt a
sötétzöld kertkaputól, amely színében rímelt a magas és keskeny
épület zsalugátereire, amikor a kapu kivágódott, és egy kócos, vörös
hajú nő rohant eléjük, mintha a robogó autóra akarna felugrani.
Flambeau leállította a motort, de szinte még gurult a kocsi, s a nő
már be is dugta az ablakon halálsápadt, tragikus arcát.

− Brown atya, ugye? − kiáltotta, majd ugyanazzal a lélegzetvétellel:

− És ez meg kicsoda?

− Az úr neve monsieur Flambeau − válaszolt Brown atya a maga

nyugodt modorában. − Segíthetek valamiben, asszonyom?

− Jöjjenek be! − mondta a nő még a körülményekhez képest is

rendkívüli hirtelenséggel. − Gyilkosság történt!

Brown atya és Flambeau szótlanul kiszálltak a kocsiból, és

megindultak a nő nyomában a kerti kapuhoz, amelyet sötétzöld,
hosszú filagória kötött össze a házzal. Kétoldalt és felül a lécekből
font hajlított íveket sűrűn benőtték a szőlőindák és a borostyán
fekete, vörös meg mindenféle komor színekben játszó, gazdagon
burjánzó négyszögletes levelei. Innen a ház bejáratán át egy
fogadóhelyiségbe értek, amely tele volt aggatva rozsdás lovassági
fegyverekkel és trófeákkal, s alattuk a roskatag, összezsúfolt
bútorzat olyan benyomást keltett, mintha egy lomtárba lépett volna
be az ember. Majd halálra rémültek, amikor a lomtár egyik ócska
darabja megelevenedett, és elindult feléjük; olyan kopottnak,
porosnak és roskatagnak tűnt ugyanis ez az emberi lény, aki mintha
az örök mozdulatlanság állapotából jött volna elő.

Furcsamód amint megmozdult, udvarias élénkséget mutatott feléjük,

bár mozgása inkább egy méltóságteljes létra vagy egy túlbuzgó
törülközőtartó faízületeinek képzetét ébresztette az emberben.
Brown atya, akárcsak Flambeau, úgy érezte, életében nem látott
még senkit, akit ilyen nehéz lenne társadalmilag beazonosítani. Nem
volt gentleman a szó eredeti értelmében, ám egy tudós poros
kifinomultsága lebegett körülötte; volt benne valami enyhén züllött,
olyan volt, mint aki lecsúszott eredeti társadalmi osztályából, mégis
inkább könyvmolynak, mintsem bohémnak tetszett. Keskeny arcú,
hegyes orrú, sápadt férfi volt, kis, hegyes szakállal, homloka felett
erősen kopaszodott, de sima, erős szálú haját hátul hosszúra
növesztette, s tekintetét szinte teljesen elrejtette kékre színezett
szemüvege mögé. Brown atya úgy érezte, mintha már látta volna
valahol nagyon régen, de képtelen volt rájönni, hol. A limlom, amely
közül előlépett, irodalmi kacat volt, főleg XVII. századi röpiratok
kötegei.

− Jól értettem − kérdezte Flambeau komoran −, hogy a hölgy szerint

valakit meggyilkoltak a házban?

A megszólított türelmetlenül bólogatott kócos fejével; lángoló

boszorkányfürtjeit leszámítva mostanra mintha eltűnt volna belőle az
a korábbi féktelenség, amellyel fogadta őket. Sötét ruhája
méltóságot és jó ízlést sugallt, arca markánsan szép vonalú volt, s
valamiképp sugárzott belőle az a kétszeres, egyszerre fizikai és
szellemi erő, amely hatalmat szokott adni az ilyenfajta nőknek, főleg
olyan férfiakkal szemben, mint ez a kék szemüveges. Mégis ez
utóbbi volt képes artikuláltan válaszolni Flambeau kérdésére, s
mindezt valami bizarr szertartásossággal tette.

− Valóban − felelte −, szegény sógornőm éppen most esett át egy

megrázó élményen, amelytől valamennyien szerettük volna
megkímélni. Bárcsak én fedezhettem volna fel, szívesen vállaltam
volna annak terhét is, hogy én viszem meg neki az iszonyú hírt.
Sajnos azonban maga Mrs. Flood bukkant rá szegény idős
nagyatyjára, aki régóta ágyban fekvő, súlyos betegként élt itt nálunk
a fogadóban. Holtan lelte a kertben, olyan körülmények között,
amelyek nyilvánvaló módon erőszakos cselekményre utalnak.
Roppantmód különös körülményekről van szó, roppantmód különös
körülményekről, uraim!

És halkan köhintett, mintha elnézést akart volna kérni a roppantmód

különös körülményekért.
Flambeau meghajtotta fejét a hölgy felé, és kifejezte őszinte
részvétét, majd a férfihoz fordult.

− Ha jól értem, uram, azt mondta, ön Mrs. Flood sógora.

− Dr. Oscar Flood vagyok − felelte a kérdezett. − Fivérem, a hölgy

férje jelenleg a kontinensen tartózkodik üzleti ügyben, s most Mrs.
Flood vezeti a fogadót. Nagyapja fél oldalára teljesen béna volt, és
igen idős. Régóta nem tudta elhagyni az ágyát, úgyhogy az egész
teljes rejtély számunkra…

− Kihívták már a tisztiorvost, és értesítették a rendőrséget? −

kérdezte Flambeau.

− Igen − válaszolt dr. Flood −, telefonáltunk, amint megtaláltuk a

holttestet, de még órákba telhet, míg ideérnek. Olyan messze
vagyunk minden lakott területtől. Csak olyanok szoktak bevetődni
ide, akik Casterburybe igyekeznek, vagy valahova azon túl. így
aztán úgy gondoltuk, talán megkérhetjük, hogy felbecsülhetetlen
tanácsaival segítsen nekünk, amíg…

− Ha valóban azt akarják, hogy segítsek − vágott közbe Brown atya

olyan személytelen hangon, hogy nem hatott túl udvariatlannak −,
legjobb lesz, ha azonnal megmutatják a körülményeket.

Szinte gépiesen megindult az ajtó felé, s majdnem beleütközött egy

széles vállú férfiba, aki éppen akkor nyomakodott be. Magas,
tagbaszakadt fiatalember volt a jövevény, sötét haja gondozatlannak,
fésületlennek hatott, de ennek ellenére akár jóképű is lett volna, csak
valami sebhely csúfította el az egyik szemét, amely groteszk,
fenyegető durvaságot kölcsönzött arcának.

− Mi az ördögöt csináltok − dörrent rá a másik kettőre −, minek kell

minden jöttmentnek mesedélutánt tartani? Megvárhatnátok, míg
kiszáll a rendőrség.

− A rendőrséget bízzák rám − szólt olyan méltósággal Flambeau,

amellyel éreztette, hogy átvette az ügy irányítását. Elindult az ajtó
felé, s minthogy impozáns méretei mellett a tagbaszakadt ifjú szinte
eltörpült, s mivel olyan félelmetes volt a bajusza, mint egy spanyol
bika két szarva, a fiatalember utat adott neki, s mint akit kihagytak
egy csapatból, következetlen módon hátramaradt, míg a többiek
kivonultak a kertbe, és végigmentek a kőlapokkal kirakott keskeny
úton a szederbokrok irányába. Csak Flambeau hallotta meg, hogy a
pap odaszólt dr. Floodnak:

− Úgy tűnik, nem nagyon örült nekünk. Voltaképpen ki ez a

fiatalember?

− A neve Dunn − felelte a tudós férfiú kissé tartózkodóan. −

Sógornőm rábízta a kert gondozását, mert szegény fiú elvesztette az
egyik szemét a háborúban.

Ahogy a szederbokrok között haladtak, a kertet az a baljós fény

árasztotta el, amelyet olyankor látni, amikor az ég épp sötétebb, mint
a földi táj. A hátuk mögül beeső megtört napvilágnál a fák úgy
emelkedtek előttük a magasba, mint sápadtzöld lángnyelvek a borús
viharfelhők miatt bíborból ibolyaszínre váltó, majd lassan feketére
komoruló ég alatt. Ugyanez a fény csíkokat rajzolt ki a pázsiton és a
virágágyásokon, s amire csak ráhullott, minden titokzatosan
vészterhes és rejtélyes körvonalat nyert. A virágos rész tulipánokkal
volt beültetve: a démoni fényben mintha sötét vércseppek lettek
volna, némelyikről megesküdött volna az ember, hogy kifejezetten
fekete. A virágágyást stílszerűen egy tulipánfa zárta le, melyről
Brown atyának az jutott eszébe − lehet persze, hogy nem jól
emlékezett −, hogy ez az a fa, melyet általában júdásfának szoktak
hívni. Meglehet, azért támadt benne ez a képzettársítás, mert a fa
egyik ágáról, mint kiszáradt gyümölcs, egy öregember aszott, vézna
teste lógott le, hosszú szakálla pedig kísértetiesen lengett a szélben.

Nem csak az elborult ég és nem csak a kísérteties fény tette olyan

iszonyatossá a látványt: a nap szeszélyes sugarai a fát és az
alácsüngő testet olyan élénk színekkel festették ki, mint valami
színházi kelléket.
A fa virágdíszben pompázott, s a csüngő testet pávaszín köntös,
himbálózó fejét meg skarlátvörös hálósipka fedte. Piros papucsot
viselt, de az egyik leesett, s vértócsaként virított a fűben.

Flambeau és Brown atya figyelmét azonban egyelőre nem ezek a

részletek kötötték le. Mindketten valami furcsa tárgyat bámultak,
amely az öreg teljesen elfonnyadt testének közepéből nyúlt ki, s
hamarosan felismerték, hogy egy XVII. századi kard fekete, de
meglehetősen elrozsdásodott vasmarkolata; pengéje teljesen átdöfte
a férfit. Mindketten sóbálvánnyá meredve nézték a markolatot, de a
nyugtalan dr. Flood nem bírta sokáig elviselni, hogy tétlenül állnak
ott.

− Ami számomra a legnagyobb rejtély − mondta, és idegesen

csettintett az ujjával −, az a test jelenlegi állapota. De már van
valami sejtésem ezzel kapcsolatban.

Flambeau odalépett a fához, feltette monokliját, és közelről kezdte

vizsgálgatni a markolatot. Valami megmagyarázhatatlan okból
kifolyólag ugyanabban a pillanatban Brown atya pörgettyűként
megperdült, hátat fordított a hullának, és az ellenkező irányba
meresztette tekintetét. Éppen sikerült elkapnia a jelenetet, amint a
kert túlsó végében Mrs. Flood vörös feje odahajol egy sötét hajú
fiatalemberhez, akit a távolság miatt nem lehetett biztosan
felismerni, de a pap még látta, hogy az ifjú felszáll egy
motorkerékpárra, és eltűnik, járművének egyre halkuló hangját
hagyva csak maga mögött. Altkor az asszony megfordult, és elindult
feléjük a kerten át, Brown atya meg visszapenderült a fa felé,
odalépett, és elkezdte gondosan tanulmányozni a lecsüngő
holttestet a kiálló kardmarkolattal egyetemben.

− Ha jól értem, mindössze körülbelül fél órája fedezték fel − szólalt

meg Flambeau. − Járt valaki errefelé a kertben közvetlenül ez előtt?
Vagy a hálószobájában, esetleg annak közelében, mondjuk, az
előző egy óra alatt?

− Senki − felelte dr. Flood akkurátusam − Rendkívül tragikus

véletlen. A sógornőm az éléskamrában volt, amely külön kis épület a
másik oldalon, Dunn a konyhakertben dolgozott, amely szintén a
másik irányban fekszik, én magam meg a könyveim közt matattam
egy belső szobában, amely közvetlenül onnan nyílik, ahol fogadtam
önöket. Van még két alkalmazottunk, két nő, az egyik épp elment a
postára, a másik meg fönn volt a padlásszobában.

− És van valaki, hangsúlyozom, bárki is a fent említettek között,

akinek nézeteltérése volt szegény öregúrral? − kérdezte Flambeau
kimérten.

− Szinte kivétel nélkül mindenki szerette, aki ismerte − válaszolta

ünnepélyesen dr. Flood. − Ha fordultak is elő apróbb
összekoccanások, csak olyasmiről volt szó, ami közhelyszerű
manapság. Szegény öreg makacsul ragaszkodott a hagyományos
vallási szokásokhoz, s a lányának és a vejének talán tágabbak a
hitbéli nézetei. De hát ennek az égvilágon semmi köze nem lehet
ehhez az embertelen és iszonyatos gyilkossághoz.

− Attól függ, mennyire voltak tágak azok a vallási nézetek − szólt

csendesen Brown atya −, vagy mennyire szűkösek.

Ebben a pillanatban meghallották Mrs. Flood kiáltását, s látták, hogy

türelmetlenül integetve magához hívja sógorát. Az oda is sietett az
asszonyhoz, s hamarosan hallótávolságon kívül került, de még
távolodóban bocsánatkérően visszaintett, s hosszú ujjával a földre
mutatott.

− A lábnyomokat nagyon rejtélyesnek fogják találni − mondta

ugyanazzal a furcsa hanghordozással, mintha egy temetkezés
rendezője volna.

A két amatőr detektív egymásra nézett.

− Van még egy s más, amit rejtélyesnek találok − szólt Flambeau.

− Hát igen − felelte Brown atya, és kissé együgyű ábrázattal bámult

maga elé a fűre.
− Például szeretném tudni, miért volt szükség rá, hogy miután
felakasztották, még keresztül is döfjék egy karddal − mondta
Flambeau.

− Én meg azt szeretném tudni, miért volt szükség arra, hogy miután
szíven szúrták egy karddal, még fel is akasszák − felelte erre Brown
atya.

− Ó, csak azért mondja, hogy ellenkezzék velem! − tiltakozott a

barátja. − Első pillantásra láttam, hogy nem élt már, amikor
keresztüldöfték. Sokkal több lenne a vér, és a seb nem záródott
volna így össze.

− Én meg első pillantásra láttam − tette hozzá Brown atya, és

valahonnan a mélyből esetlenül hunyorgott fel rövidlátó szemével −,
hogy nem élt már, amikor felakasztották. Nézze csak meg a hurkon
a csomót: olyan ügyetlenül kötötték meg, hogy teljesen eláll a kötél a
nyaktól. Lehetetlen, hogy egy ilyen laza hurokkal meg lehetett volna
fojtani szegényt. Már nem élt, mikor belenyomták a fejét, és már
nem élt, amikor beleszúrták a kardot a szívébe. De akkor végül is
hogy ölték meg?

− Azt hiszem, legjobb lesz, ha visszamegyünk a házba − javasolta

Flambeau −, és körülnézünk például a hálószobában és egyebütt.

− Helyes − felelte Brown atya −, csak előbb vizsgáljuk meg a

lábnyomokat. Legokosabb a másik végén kezdeni, az ablaka alatt. A
kövezett kerti úton nincsenek lábnyomok, bár éppenséggel
lehetnének. Itt meg, a fal mellett, lám, könnyen kivehetőek: innen
indulnak.

Gondterhelten szemügyre vette az első nyomokat, majd elindult

ugyanarra, amerről jött, vissza a fa felé, s menet közben, minden
méltóságot félretéve, időnként leguggolt, hogy jobban szemügyre
vehesse, amit lát. Végül visszatért Flambeau-hoz, és könnyed,
csevegő stílusban így szólt:
− Nos, tudja, milyen történetet rajzolnak ki világosan ezek a
nyomok? Bár nem mondanám épp világos történetnek.

− Hogy nem világos? − kiáltott fel Flambeau. − Én egyenest

förtelmesen kuszának mondanám.

− Mindenesetre − folytatta Brown atya − a történet, amelyet

világosan a földre írtak az öreg papucsának lenyomatai, a
következő. A hajlott korú, fél oldalára teljesen béna öregúr kiugrott
az ablakon, és végigszaladt az ágyásokon, melyek a kövezett út
mentén húzódnak. Nyilván alig várta, hogy végre megfojtsák és
szíven döfjék: annyira türelmetlen volt, hogy fél lábon ugrált
emelkedett kedvében, s időnként még cigánykerekezett is…

− Elég! − harsogta Flambeau minden türelmét elvesztve. − Mi ez az

egész pokoli pantomim?

Brown atya egyszerűen felvonta szemöldökét, és szelíden lemutatott

a földre, ahol a puha talaj megőrizte a hieroglifokat.

− Körülbelül az út felén csak az egyik papucs lenyomata látható, s

van, ahol egyetlen kéznyom van, semmi más.

− Nem lehetett, hogy sántított, s aztán elesett? − kérdezte

Flambeau.

Brown atya megrázta a fejét.

− Kénytelen lett volna mindkét kezét és lábát vagy a térdét és a

könyökét is használni, hogy fel bírjon állni. De sehol nincs más
nyom. Persze egész közel volt hozzá a kikövezett út, ahol viszont
szintén nincs semmi nyom, holott lehetne, mégpedig a kövek közötti
résekben a talajon, mert ez csak amolyan bolondosan összerótt
burkolat.

− Istenemre, ha már a kőút is bolondos, mit mondjunk a kertről vagy

erről az egész históriáról!
Flambeau tekintete elborult, ahogy végignézett a viharfelhőktől
beárnyékolt kerten, amelyben a szedett-vedett kövekből rótt utak
valóban eszement összevisszaságban futottak.

− És most − indítványozta Brown atya − menjünk fel, és nézzük meg

a szobáját!

A hálószoba ablaka melletti ajtón mentek be a házba. Az atya egy

percre megállt, hogy megvizsgáljon egy közönséges kerti söprűt,
amilyennel a lehullott leveleket szokás összegyűjteni, s amely oda
volt támasztva a falhoz a bejárat mellett.

− Látja ezt?

− Egy söprű − válaszolta Flambeau némi gúnyos fölénnyel.

− Itt felejtették − mondta Brown atya. − Ez az első nyilvánvaló

baklövés, amit elkövettek.

Fölmentek a lépcsőn, és beléptek az öregúr hálószobájába. Alig

kellett körülnézni, azonnal látni lehetett a legfontosabb tényeket a
család múltjával és jelenlegi megosztottságával kapcsolatban.
Brown atya kezdettől érzékelte, hogy katolikus házban jár, de azt,
legalábbis részben, eltévelyedett vagy igen nemtörődöm katolikusok
lakják. A nagyapa szobájában a szentképek és feszületek
egyértelművé tették, hogy a tényleges vallásosság erre a helyiségre
korlátozódott; a család többi tagja meg, ki tudja, mi okból, pogánnyá
lett. De tudta, hogy mindez egy hétköznapi gyilkossághoz sem lenne
kielégítő magyarázat, hát még egy ilyen rendkívüli esethez. „Az
ördögbe is! − mormogta magában. − Igazán a gyilkosság a
legkevésbé rendkívüli az egészben.” S ahogy ezek a szavak jöttek a
nyelvére, mintha pislákoló fény gyúlt volna fel tekintetében.

Flambeau leült a kis asztalhoz, amely a halott ágyánál állt.

Elgondolkodva és gyanakodva nézegette a pirulákat és kapszulákat,
amelyek egy tálcán, egy palack víz mellett hevertek.
− A gyilkos, aki férfi vagy nő egyaránt lehetett − szólt −, valami
egyelőre felfoghatatlan okból azt szeretné elhitetni velünk, hogy az
öreget leszúrták vagy felakasztották, vagy hogy le is szúrták, és fel is
akasztották. De nem szúrták le, és nem is akasztották fel, annyi
szent. Vajon miért akarják beadagolni nekünk ezt a képtelenséget?
Ha logikusan gondolkozunk, azt kell feltételeznünk, hogy volt valami
konkrét módja annak, ahogy megölték, s ez egy konkrét személyre
terelhetné a gyanút. Például tegyük fel, hogy megmérgezték. Ez
pedig olyasvalakit feltételez, aki ismeri a különböző szerek
természetét és hatását.

− Végül is − szólt Brown atya halkan − kék pápaszemes barátunk

tudós ember.

− Mindenesetre a tablettákat gondosan meg fogom vizsgálni −

folytatta Flambeau. − Csak el ne tűnjenek! Az a gyanúm, vízben
oldódnak.

− A tudományos elemzés időbe kerül − mondta a pap −, s meglehet,

a tisztiorvos előbb megjön. Úgyhogy azt tanácsolom, tényleg
vigyázzon rájuk. Már ha meg akarja várni a doktort.

− Addig maradok, amíg meg nem oldom a rejtélyt − jelentette ki

Flambeau.

− Akkor örök életére berendezkedhet − válaszolta Brown atya, és

békésen kinézett az ablakon. − Én semmiképp sem maradok ebben
a szobában.

− Arra céloz talán, hogy nem tudom megoldani a rejtélyt? − kérdezte

a barátja. − Miért ne tudnám?

− Mert nem oldódik vízben. De még vérben sem − felelte a pap, és

elindult a már szinte teljesen besötétedett kertbe. S valóban ott volt
előtte, amit az ablakon át látni vélt.

Úgy érezte, a viharfelhők mögül áradó forróság, a súlyos sötétség

még jobban letaglózza a tájat, mint korábban: a fellegek teljesen
eluralkodtak az égen, és a nap egy szűkülő résen sápadtabban
derengett elő a felhők mögül, mint a hold. A levegő tele volt
elektromossággal, de a szél teljesen elállt, és a színek a kertben
mintha csak a sötétség dús árnyalatai lettek volna. Egyetlen szín
izzott csak valami alkonyi elevenséggel: a ház asszonyának vörös
haja. A nő mozdulatlanul állva meredt maga elé, két kezével mélyen
beletúrva hajába. A napfogyatkozásra emlékeztető helyszínről,
melynek jelentése felől még mindig mély kétségei voltak, Brown atya
emlékezetében hirtelen felmerült néhány kísérteties, misztikus sor:
„Micsoda vad hely! démon kedvesét sem siratja szentebb, iszonyúbb
vidéken elhagyott nő a sápadt hold alatt.” [Idézet Samuel Taylor
Coleridge (1772-1834) angol költő, kritikus Kubla kán című művéből
(Szabó Lőrinc fordítása).] Egyre zaklatottabban mormogta:
„Asszonyunk, Szűz Mária, Istennek szent anyja, imádkozzál
érettünk, bűnösökért…” Hát erről van szó… iszonyatosan így van:
démon kedvesét siratja!

Tétován, szinte erőtlenül ment oda az asszonyhoz, de szokásos

higgadtságával szólalt meg. Áthatóan nézett rá, és komoly hangon
próbálta meggyőzni, hogy a tragédia körülményeinek hátborzongató
ocsmánysága ellenére sem szabad engednie a morbid hangulatnak.

− A szentképek a szobájában hívebben jellemezhették nagy atyját,

mint ez a bestiális színpadkép − mondta igen komolyan. − Az a
benyomásom, hogy nagyon jó ember volt, és az égvilágon semmi
jelentősége nincs annak, hogy a gyilkosok mit csináltak a testével.

− Jaj, elegem van a szentképeiből és a feszületeiből! − kiáltotta az

asszony, és elfordította a fejét. − Miért nem óvják meg magukat, ha,
mint önök hiszik, szent erő rejlik bennük? Hogy lehet, hogy vandál
suhancok letörhetik a Szent Szűz fejét, és semmi bajuk nem esik?
És mi az, hogy jó? Ön nem ítélkezhet felettünk, nincs joga, hogy
elítéljen, csak mert rájöttünk, hogy az ember erősebb Istennél.

− No igen − felelte gyöngéden Brown atya −, nem vall nemes

lélekre, ha Isten irántunk mutatott türelmét érvként fordítjuk ellene.
− Az lehet, hogy Isten türelmes, de az ember türelmetlen − felelte a
nő vadul −, és képzelje, nekünk jobban tetszik a türelmetlenség.
Nevezze szentségtörésnek, de semmit nem tehet ellene.

Brown atya hirtelen összerezzent.

− Szentségtörés − ismételte, megfordult, és mintegy hirtelen

elhatározással sietve megindult a ház felé. Épphogy odaért, mikor az
izgalomtól halálsápadtan Flambeau jelent meg a küszöbön valami
összetekert papírral a kezében. Brown atya már a száját nyitotta, de
lobbanékony barátja megelőzte:

− Végre nyomon vagyok! − kiáltotta. − A tabletták ránézésre

egyformák, de kiderült, hogy mind más. S épp amikor nekiláttam a
vizsgálatnak, az a félszemű fatuskó, a kertész egyszer csak ott
termett a szobában, és egy nyeregpisztollyal kezdett előttem
hadonászni. Kiütöttem a kezéből, őt meg lelöktem a lépcsőn, de
kezdem már érteni, mi folyik itt. Egy-két óra kell még, és kész leszek.

− Addigra valóban kész lesz! − szólt az atya, és a hangja nagyon

különösen csengett. − Egy percig sem maradunk, nemhogy egy-két
óráig. Azonnal tovább kell mennünk!

− Micsoda?! − harsogta Flambeau elképedve. − Mikor már ilyen

közel vagyunk a megoldáshoz? Nyilván jó nyomon vagyunk, abból
látszik, hogy rettegnek tőlünk.

Brown atya rezzenéstelen és kifürkészhetetlen arccal meredt rá,

majd így szólt:

− Amíg itt vagyunk, nem rettegnek tőlünk. Csak akkor fognak

rettegni, ha már nem vagyunk itt.

Hirtelen észrevették, hogy dr. Flood nyugtalan alakja fut utánuk a

démoni félhomályban, s vadul gesztikulálva kiabál:

− Álljanak meg! Hallgassanak meg! Rájöttem, hogy történt az egész!

− Akkor mondja el a helyi rendőröknek − szólt hátra kurtán a pap. −
Nyilván hamarosan itt lesznek, nekünk viszont indulnunk kell.

Dr. Flood erre mintha zűrzavaros érzelmeinek örvényébe zuhant

volna, ahonnan végül egy kétségbeesett kiáltással került a felszínre.
Két karját széttárta, és úgy állta el az útjukat, mint valami kereszt.

− Hát legyen! − tört ki belőle nagy hangon. − Most már nem csapom
be önöket. Nem jöttem rá az igazságra. Bevallom az igazat.

− Gyónja meg a papjának − mondta Brown atya, és

feltartóztathatatlanul nyomult a kerti kapu felé, sarkában értetlen
barátjával. Mielőtt célhoz ért volna, valaki szélsebesen nekirontott
oldalról a sötétségből, s Dunn, a kertész szórt rá üvöltve gúnyos és
nehezen érthető szitkokat detektívekről, akik megfutamodnak a
feladatuk elől. A pap épp időben kapta el a fejét, a bunkóként csóvált
hosszú csövű pisztoly agya így csak a levegőt érte. Dunn azonban
nem volt elég gyors, hogy kikerülje Flambeau öklét, mely olyan volt,
mint Herkules buzogánya. A két jó barát ott hagyta Mr. Dunnt a
földön, megfordultak, kimentek a kapun, és szó nélkül beültek a
kocsiba. Flambeau csak egy egészen rövid kérdést tett fel, és Brown
atya is kurtán válaszolt:

− Casterburybe.

Hosszú-hosszú csend ereszkedett közéjük, majd nagy sokára

megszólalt a pap:

− Szinte az volt az érzésem, hogy a viharfelhők csak a kert fölött

keringenek olyan vészterhesen, és lelkek viharából támadtak.

− Barátom − mondta Flambeau −, elég régóta ismerjük egymást, s

tudom, hogy ha egyszer határozott irányba indul valamerre,
legokosabb, ha követem. De remélem, nem azért kellett eljönnünk,
ott hagyva az izgalmas feladatot, mert nem volt kedvére a légkör.

− Bizony elég iszonyú volt az atmoszféra − válaszolt Brown atya

nyugodtan. − Ijesztő, szenvedélyes, nyomasztó. S a legrémesebb,
hogy nyoma sem volt benne a gyűlöletnek.

− Azért mégiscsak volt valaki − vetette ellene Flambeau −, aki

mintha enyhén neheztelt volna a nagyapára.

− Senki nem neheztelt ott senkire − sóhajtott fel Brown atya. − Ezért
nyomasztott annyira a sötétség. Szerelem volt benne.

− Furcsa módja a szerelem kinyilvánításának − vélte Flambeau −,

megfojtani valakit, és keresztüldöfni egy karddal!

− Pedig szerelem − ismételte meg a pap −, az töltötte meg

rettegéssel az egész házat.

− Csak nem azt akarja állítani − tiltakozott Flambeau −, hogy az a

gyönyörű nő szerelmes abba a kék pápaszemes pókba?

− Nem − mondta a pap, s ismét sóhajtott. − A férjébe szerelmes. Ez

a hátborzongató.

− Nemegyszer hallottam, hogy ön a dolgok ilyen állását a

legkívánatosabbnak tartja − válaszolta Flambeau. − Ezt igazán nem
nevezheti bűnös szerelemnek!

− Abban az értelemben, ahogy gondolja, eszem ágában sincs −

felelte Brown atya a könyökére támaszkodva, majd hirtelen barátja
felé fordult, és szokatlan melegséggel a hangjában így folytatta:

− Azt hiszi, nem tudom, hogy a férfi és a nő kapcsolata volt Isten

első rendelkezése az ember számára, s hogy e viszony szent és
örök? Csak nem tartozik azon idióták közé, akik azt hiszik, hogy mi
nem tekintünk csodálattal a szerelemre és a házasságra? Éppen én
ne tudnám, mi történt az édenkertben vagy a kánai menyegzőn?
Épp mivel Isten ereje tükröződik a szerelem erejében, azért tör ki
belőle oly pusztító energia, amikor elfordul Istentől. Akkor a kert
dzsungellé változik, jóllehet varázslatossá, s még egyet forr a kánai
bor, és átváltozik a Kálvária ecetjévé. Csak nem hiszi, hogy én
mindezt nem tudom?
− Dehogy hiszem − tiltakozott Flambeau −, viszont én szinte semmit
sem tudok erről a gyilkossági esetről.

− Ezt az esetet nem lehet megoldani − felelte Brown atya.

− Hogyhogy nem lehet? − kérdezte döbbenten Flambeau.

− Mert nincs gyilkosság − válaszolta az atya.

Flambeau úgy megdöbbent, hogy egy darabig nem jutott szóhoz,

barátja viszont nagy nyugalommal folytatta:

− Elmondok egy nagyon különös dolgot. Beszéltem ezzel az

asszonnyal a kertben, látszott rajta, hogy majd eszét vette a bánat.
Egyetlenegyszer sem ejtette ki a száján a gyilkosság szót. Nem
emlegetett gyilkosságot. De kétszer is beszélt szentségtörésről.

Majd a rá jellemző szellemi lóugrások egyikével ezt kérdezte:

− Hallotta valaha is Tigris Tyrone nevét?

− Hogy hallottam-e? − kiáltott fel Flambeau. − Hisz állítólag épp ő

pályázik ez ereklyetartóra, s én arra kaptam különleges megbízatást,
hogy a terveit meghiúsítsam. A legveszedelmesebb és
legvakmerőbb gengszter, aki valaha is betette a lábát ebbe az
országba. Természetesen Írország szülötte, de mániákus
antilklerikális. Azt is mondják róla, hogy valami sátánista titkos
társaság tagja, hátborzongató érzéke van mindenféle vad
trükkökhöz, amelyek elvetemültebbnek látszanak, mint amilyenek
valójában. Mindenesetre nem a legelvetemültebb a világon; például
nagyon ritkán öl, és akkor sem kegyetlenségből. Viszont szereti
megbotránkoztatni az embereket, főleg a saját honfitársait, szeret
templomokat kirabolni vagy csontvázakat kiásni a földből, ilyesmi.

− Hát igen − szólt Brown atya −, pontosan beleillik a képbe. Már

előbb rájöhettem volna.
− Nem tudom, mire kellett volna rájönnünk alig egyórai nyomozás
alapján − védekezett Flambeau.

− Rájöhettem volna, mielőtt hozzáláttunk a nyomozáshoz − felelte a

pap. − Tudhattam volna már reggel, mielőtt megérkezett, barátom.

− Ezt meg hogy az ördögbe érti?

− Ebből is látszik, milyen félrevezető lehet, ha az ember telefonon

beszél valakivel − válaszolt Brown atya elgondolkodva. − Három
különböző fázisáról is értesültem az ügynek, de az egésznek nem
tulajdonítottam jelentőséget. Először felhívott egy nő, és megkért,
hogy amint lehet, sürgősen menjek a fogadóba. Mit jelenthetett ez?
Természetesen azt, hogy az öregúr haldoklik. Aztán újra telefonált
ugyanaz a nő, és azt mondta, mégsem kell odamennem. Ez mit
jelenthetett? Természetesen azt, hogy az öregúr meghalt. Békésen,
a saját ágyában, gondolom, öregkori szívelégtelenségben. És aztán
harmadszor is megszólalt a telefon, és ugyanaz az izgatott női hang
azt mondta, hogy mégis menjek, azonnal. Mit jelenthetett ez? Itt válik
a dolog igazán érdekessé!

Cseppet elhallgatott, majd folytatta:

− Tigris Tyrone-nak, akit a felesége imád, újabb őrült ötlete támadt,

méghozzá igen agyafúrt gondolata. Megtudta, hogy ön, barátom, a
nyomában van, egyet s mást tud a módszereiről, és mindent meg
fog tenni, hogy az ereklyetartó sértetlenül megérkezzék; arról is
tudomást szerezhetett, hogy olykor az én szerény segítségemet is
igénybe veszi. Mindenáron fel akart tartóztatni utunkon, és ennek
érdekében egy gyilkossági drámát rendezett meg számunkra. Elég
iszonyatos munka volt, de nem gyilkosság. Szerencsétlen feleségét
belekényszerítette, nyilván brutális érvekkel győzte meg, hogy ő
csak úgy kerülheti el a biztos börtönbüntetést, ha felhasználhatja az
öregúr holttestét, amely, ugyebár, már semmit sem szenved az
egésztől. A felesége bármit megtett volna érte, de azért annak a
fellógatott maskarának a természetellenes iszonyata megviselhette;
ezért is beszél szentségtörésről. Az ereklyetartó
megszentségtelenítése valahogy összekapcsolódott az agyában a
halotti ágy meggyalázásával. A gengszter bátyja afféle lecsúszott
„tudományos” lázadó, aki döglött házi bombákkal pepecsel; jobb
napokat látott idealista. De mindent megtenne Tigris Tyrone-ért,
ahogy a kertész is. Talán mellette szól, hogy − úgy tűnik − nagyon
sok ember felnéz rá.

Volt egy parányi mozzanat, amely már a legelején elindított a jó

nyomon. Dr. Flood régi könyvei között megpillantottam egy XVII.
századi röpiratot, s valahogy sikerült elolvasnom: Lord Stafford
perének és kivégzésének igaz krónikája volt a címe. Mármost Lord
Staffordot a pápista összeesküvés kapcsán végezték ki, amely a
történelem egyik híres bűnügyi rejtélyével kezdődött, Sir Edmund
Berry Godfrey halálával. Godfrey-t egy szép napon holtan találták
egy árokban, s az volt a rejtély, hogy ugyan fojtogatás nyomai
látszottak rajta, de saját kardjával is át volt döfve. Azonnal az jutott
eszembe, hogy valaki a ház lakói közül innen meríthette az ötletet.
De aligha arra kellett neki, hogy tényleg megöljön valakit, inkább
arra, hogy egy talányt kreáljon általa. Aztán láttam, hogy az összes
hátborzongató részlet is ebbe a műfajba tartozik. Elég ördögi dolgok,
de nem ez volt a lényegük. Megvolt a maguk célja: a talányt a lehető
legbonyolultabbá és legellentmondásosabbá tenni, hogy sokáig
elidőzzünk, mielőtt megoldjuk − vagy inkább mire átlátunk rajta.
Ezért rángatták hát le a szerencsétlen öregember testét az ágyról,
ezért ugráltatták fél lábon, és hányattak vele cigánykereket, s ezért
gyártottak még egy sor olyan nyomot, amilyet az öreg semmiképpen
sem hagyhatott. Az egyetlen cél az volt, hogy megoldhatatlan rejtély
elé állítsanak bennünket. A saját lábuk nyomát persze leseperték a
kerti útról, s a falnak döntve elöl felejtették a seprűt. Szerencsére
időben átláttunk rajtuk.

− Már aki − tette hozzá Flambeau nagyvonalúan. − Én még jó

darabig elidőztem volna a másik nyomon, amelyet a gyógyszerekkel
hintettek fel.

− Az a fontos, hogy időben kereket oldottunk − mondta Brown atya,

és kényelmesen nyújtózott egyet.
− És alighanem ennek köszönhető, hogy most ilyen iramban
hajthatok Casterbury felé − zárta le a beszélgetést Flambeau.

Aznap este a casterburyi kolostorban és kápolnájában olyan

események készültek, melyek igencsak megzavarták a világtól elzárt
klastrom csendjét. Szent Dorottya arannyal és rubinnal gazdagon
ékesített ereklyetartóját átmenetileg a kápolna közelében, egy kis
oldalhelyiségben helyezték el, s úgy tervezték, hogy körmenetben
fogják bevinni a kápolnába a külön ez alkalomra szánt ceremónia
idejére, mihelyst a szentségimádás véget ér. Egy szerzetes őrizte,
mégpedig rendkívül feszült éberséggel, mert ő és a társai is tudtak
róla, hogy veszedelmes árnyékként lebeg felette Tigris Tyrone
lopakodó közeledte. így hát azonnal talpra ugrott, amikor észrevette,
hogy az egyik rácsos, színes üvegablak hangtalanul kinyílik, és a
keskeny résen át valami sötét tárgy kezd behatolni, mint egy fekete
kígyó. A szerzetes természetesen gondolkodás nélkül az ablakhoz
ugrott, megragadta a fekete valamit, s látta, hogy egy férfi karja és
zakóujja az, csuklójánál elegáns mandzsetta, a kezén pedig
sötétszürke kesztyű. Amint elkapta, segítségért kiáltott. Abban a
pillanatban egy férfi rohant be az ajtón a háta mögött, és felkapta az
ereklyetartót, amelyet ő alig egy másodperce még oly éberen
vigyázott. Szinte ugyanebben a pillanatban az ablakrésen benyúló
kar engedett, s ő egy próbababa kitömött testrészét szorongatta a
markában.

Tigris Tyrone nem most próbálkozott először ezzel a trükkel, de a

szerzetesre az újdonság erejével hatott. Szerencsére volt valaki a
közelben, akire a gengszter Tigris ötletei már egyáltalán nem
hatottak az újdonság erejével. Az illető már ott is volt, katonás
bajuszával, óriási termetével ki töltve az ajtónyílást, amelyen a Tigris
sarkon fordulva épp át akart rohanni. Flambeau és Tigris Tyrone
néhány másodpercig némán meredt egymásra; olyan pillantást
váltottak, amely felért egy katonai tisztelgéssel.
Mindeközben Brown atya besurrant a kápolnába, hogy imát mondjon
azokért, akik szereplői voltak ennek a visszás eseménysorozatnak.
Közben mosolygott, és az igazat megvallva távolról sem érezte
olyan reménytelennek Mr. Tyrone és családja ügyét; sőt egyenest
reményteljesebbnek találta, mint sok más emberét, akik jóval inkább
köztiszteletben állnak.

A papot a hely és az alkalom szélesebb összefüggések

végiggondolására ihlette. A többé-kevésbé rokokó stílusban épült
kápolna végében, a fekete és zöld márványlapok ellenében a
vértanú ünnepe alkalmából elhelyezett vörös oltárterítők maguk is
hátteret alkottak egy még tüzesebb vöröshöz: az ereklyetartó izzó
szénként ragyogó rubinköveihez, Szent Dorottya rózsáihoz. Megint
visszagondolt a nap különös eseményeire és a vörös hajú nőre, akit
úgy elborzasztott a szentségtörés, amelyben segédkezett. Végül is,
gondolta az atya, Szent Dorottyának is volt egy hitetlen szeretője,
ámbátor az nem terrorizálta őt, és nem próbálta eltéríteni a hitétől.
Dorottya szabad akaratából halt meg az igazságért, de aztán rózsát
küldött a szeretett férfinak a paradicsomból.

Brown atya felemelte tekintetét, és a tömjénfüst ködén át a pislákoló

gyertyák fényében látta, hogy a szentségimádás a végéhez
közeledik, s már indulásra készen vár a körmenet. Történelem és
tradíció felhalmozott gazdagságát érezte maga mellett elvonulni
tömött sorokban, számlálatlan századok mélységeiből; s fölöttük a
magasban, mintha soha ki nem alvó lángnyelvekből fonódó koszorú
volna, halandó éjfelünk napjaként a nagy monstrancia ragyogott a
boltíves árnyak sötétjébe, akár a bevilágított világmindenség fekete
talánya felé. Mert egyesek szerint ez a talány is megoldhatatlan
rejtély. Mások meg ugyanakkor meggyőződéssel állítják, hogy csakis
egyetlen megoldása van.
 IX

A FALU DÉMONA

Ahol az út hirtelen kanyart vesz a dombok közt megbújó, alig néhány

házból álló csöpp falu, Potter’s Pond felé, amely szinte elvész a
piramisként égre törő két nyárfa mögött, egy férfi haladt különös
szabású és színű öltözékében: élénk ibolyaszín kabát volt rajta,
sűrű, fekete fürtjein pedig, melyek byroni féktelenséggel burjánzó
pofaszakállban végződtek, fehér kalap ült.

Hogy miért viselt ilyen furcsán avítt, bár szinte kérkedően elegáns
öltözéket, csupán egyike a talányoknak, melyekre csak azután derült
fény, hogy sikerült megoldani a legnagyobb rejtélyt: mi lett a sorsa a
jövevénynek? Amint ugyanis elhaladt a nyárfák alatt, úgy eltűnt,
mintha felszívta volna a sápadtan felderengő hajnali fény, vagy
elfújta volna a reggeli szél.

Csak egy héttel később, vagy negyed mérfölddel odébb találták meg
a testét összezúzva egy sziklakertben, amely teraszosan emelkedett
egy elhagyatott, zsalugáteres épület, az úgynevezett Udvarház
mellett. Mielőtt eltűnt volna, egyesek állítólag hallották, hogy
összeszólalkozott néhány helybeli lakossal, és a vita hevében azt
találta mondani a faluról, hogy „gyomos kert, dudva és üszög kövér
tanyája”. [Utalás Shakespeare Hamlet című drámájára: „Phí! rút
világ! gyomos kert, mely tenyész, Hogy magva hulljon; dudva és
üszög. Kövér tanyája (I. felvonás 2. szín; Arany János fordítása).]
megjegyzésével a feltételezések szerint felébresztette a
lokálpatriotizmus indulatait, s ezeknek esett áldozatul. Legalábbis a
helybéli orvos megállapította, hogy a koponyán lévő súlyos sérülés
egy egyszerű furkósbot vagy bunkó nyoma, s ez okozta a halálát.
Mindez egybevágott az előzetes teóriával, miszerint elvadult
falubeliek támadtak rá. Csakhogy egyetlen elvadult falubelire sem
sikerült rábizonyítani a gyilkosságot, s így a vizsgálat végül
ismeretlen tettes által elkövetett emberölés minősítéssel zárult le.

Egy-két évvel később azonban érdekes módon ismét előkerült a régi

história. A körülmények úgy hozták, hogy egy bizonyos dr.
Mulborough, akit a hozzá közel állók érett kerekdedségére és
szederjes arcára utalva leginkább Mulberrynek, azaz Szedernek
hívtak, egyszer csak ott ült a Potter’s Pond felé tartó vonaton, egy
barátja társaságában, akinek tanácsát már máskor is gyakran kikérte
ilyesfajta ügyekben. Az orvos borozgató hajlamra utaló arcbőre és
elnehezült teste ellenére ragyogó megfigyelő és ugyancsak eszes
férfiú volt, ami már abból is kitetszett, hogy a Brown nevű aprócska
papot választotta konzultánsul az ügyben, akit jó néhány évvel
korábban egy mérgezési eset kapcsán ismert meg. A kis pap
szemben ült vele, és mint egy gyermek a tanár úr magyarázatát,
odaadóan hallgatta barátja részletes beszámolóját arról, mi késztette
az utazásra.

− Nem értek egyet az ibolyaszín kabátos úriemberrel, hogy Potter’s

Pond csupán egy „gyomos kert” volna. Annyi igaz, hogy mindentől
távol eső, isten háta mögötti kis falu, mely fölött az elmúlt száz év
mintha észrevétlenül szállt volna el. Az aggszüzek itt igazi
aggszüzek, szinte látja az ember a pártát a fejükön. A hölgyek itt
nem egyszerűen hölgyek. Úri hölgyek. A gyógyszerészt itt
apotekáriusnak hívják, s a magamfajta egyszerű orvos egyetlen
feladatát abban látják, hogy segédkezzék neki. Én magam, személy
szerint, minthogy csupán ötvenhét éves vagyok, és csak
huszonnyolc esztendeje lakom ezen a vidéken, amúgy is kifejezetten
modern jelenségnek számítok errefelé. Az ügyvéd mindenesetre úgy
néz ki, mintha már huszonnyolcezer éve ismerné a megyét. Az öreg
admirális olyan, mint egy Dickens-íllusztráció; a háza tele van
tengerészkardokkal, kardhalakkal, és tetejéről teleszkóp mered az
égnek.
− Gondolom, rendszeresen sodornak partra a hullámok
admirálisokat − szólt Brown atya. − De sosem értettem, hogy
kerülnek be ilyen mélyen a szárazföldre.

− Azt hiszem, Anglia egyetlen tetszhalott kis faluja sem lenne teljes
legalább egy ilyen csodabogár nélkül − mondta a doktor. − S
természetesen megvan a megfelelő lelkipásztoruk, konzervatív és
anglikán, mintha Laud [William Laud (1573-1645) canterburyi érsek.]
érsek korából maradt volna fenn; a legöregebb asszonyoknál is
vénasszonyosabb. Ősz hajú, tudós hajlamú vén bagoly, nincs olyan
aggszűz, aki könnyebben megbotránkoznék, mint ő. Mellesleg a falu
úri hölgyei, bár puritán elveket vallanak, éppoly nyíltan fejezik ki
magukat, mint az igazi puritánok hajdanán. Én magam is
nemegyszer hallottam egyiküktől, Miss Carstairs-Carew-tól olyan
eleven kifejezéseket, amilyeneket csak a Biblia legelevenebb
részeiben lehet találni. A kedves öreg tiszteletes úr viszont, bár
szünet nélkül a Bibliát tanulmányozza, szerintem még a szemét is
becsukja, ha ilyesfajta passzusokhoz ér. Ön is tudja, barátom, nem
vagyok különösebben modern ember, nem nagyon élvezem az
aranyifjúság szokásait, hogy autókat kötnek el, és hogy mindenfelé
csavarognak…

− Az aranyifjúság sem élvezi őket − szóit közbe Brown atya. − Ez az

igazán tragikus az egészben.

− De természetesen mégiscsak inkább érintkezem a világgal −

folytatta az orvos −, mint azok, akik ebben a kőkorszaki faluban
élnek. És már szinte eljutottam odáig, hogy kifejezetten örültem a
nagy botránynak.

− Csak nem arra céloz, hogy az aranyifjúság betört volna Potter’s

Pondbar − kérdezte mosolyogva az atya.

− Ó, dehogy! Még a botrány is az avítt melodrámák szabályai szerint

történt. Talán mondanom sem kell, hogy a tiszteletes úr fia a
kulcsfigura. Rendhagyó dolog lenne, ha minden rendben volna a
tiszteletes úr fiával kapcsolatban. S amennyire ismerem, valóban
van benne valami szelíden és majdnem pipogyán rendhagyó.
Először is többen látták sört inni a Kék Oroszlán előtt. Azonkívül úgy
hírlik, verset ír, ami a helybéliek szemében majdnem olyan, mintha
vadorzó volna.

− Azért ez még Potter’s Pondban sem lehet olyan nagy botrány −

szólt Brown atya.

− Ez még nem − válaszolt az orvos komoran. − Maga a nagy

botrány a következőképp kezdődött: A ligeten túl van egy ház,
amelyet Udvarháznak neveznek, s lakik ott egy asszony. Egy
magányos nő. Mrs. Maltraversnek nevezi magát (így szoktuk
mondani), csak egy-két éve költözött a faluba, és senki nem tud róla
semmit. „El nem tudom képzelni, miért akar itt letelepedni − mondta
Miss Carstairs-Carew −, hiszen nem is érintkezünk vele.”

− Talán éppen ezért akart ott letelepedni − jegyezte meg Brown atya.

− Nos, a helybéliek mindenesetre gyanúsnak találják, hogy így

elzárkózik. Bosszantja őket, hogy olyan csinos, ahogy mondani
szokás, nagyvilági jelenség. Az összes fiatal férfit óvják tőle, mint
egy veszélyes démontól.

− Ha valakiből kivész a szeretet, többnyire a logikáját is elveszíti −

tette hozzá Brown atya. − Elég nevetséges felhánytorgatni neki,
hogy nem érintkezik senkivel, s ugyanakkor azzal vádolni, hogy a
falu összes férfilakosára kivetette a hálóját.

− Nagyon igaz − hagyta helyben az orvos. − Bár valóban elég

nyugtalanító jelenség. Én kifejezetten ármánykodónak találtam,
mikor egyszer találkoztam vele. Az a sötét bőrű típus, magas,
elegáns, csúnyán szép nő, ha érti, mire gondolok. Szellemes
asszony, és bár elég fiatal, az ember érzi mögötte az
élettapasztalatot, múltja van, ahogy az idős hölgyek mondanák.

− Mintha ők ma születtek volna − jegyezte meg Brown atya. −

Gondolom, azt állítják, hogy szemet vetett a tiszteletes úr fiára.
− Úgy van, s a szegény öreg lelkésznek fő is a feje emiatt. A hölgyről
mellesleg azt mondják, hogy özvegy.

Brown atya szeme megvillant, arcán összefutottak a ráncok, és tőle

szokatlan ingerültséggel csattant fel:

− A hölgyről azt állítják, hogy özvegy, miként a pap fiáról azt állítják,
hogy a pap fia, az ügyvédről, hogy ügyvéd, önről meg, hogy orvos.
Ugyan miért ne lehetne tényleg özvegy? Van valami kézzelfogható
bizonyítékuk, amelynek alapján kétségbe vonható, hogy az, aminek
mondja magát?

Dr. Mulborough hirtelen felhúzta széles vállát.

− Természetesen ismét telibe talált, barátom − felelte. − Na de még

nem jutottunk el a botrányhoz, amelynek épp az a lényege, hogy a
hölgy özvegy

− Ó! − szólt Brown atya, és arca megváltozott. Halkan, alig

kivehetően motyogott valamit, talán azt, hogy: „Te jóságos Isten!”

− Úgy kezdődött az egész − folytatta a doktor −, hogy a helybéliek

kiderítettek valamit a titokzatos hölgyről. Megtudták, hogy színésznő.

− Sejtettem, de ne kérdezze, honnan − tette hozzá Brown atya. −

Van még valami, amit előre sejtek, de az alighanem lényegtelenebb.

− Mindenesetre már az is elég botrány volt, hogy színésznő.

Szegény idős lelkész teljesen összeroppant, úgy érzi, tisztes
öregségére sírba taszítja a szégyen, hogy egy színésznő, egy
kalandornő behálózta a fiát. Az aggszüzek kórusban sápítoznak. Az
admirális, bár megvallotta, hogy egyszer-kétszer maga is járt
színházban, kijelentette, hogy ilyesmit nem hajlandó megtűrni
„köreinkben”, ahogy fogalmazott. Bennem természetesen semmi
ellenérzés nincs. A színésznő kétségkívül tiszteletre méltó hölgy,
még ha kissé a szonettek fekete hölgyére emlékeztet is. A
fiatalember beleszeretett, s én meg nyilván szentimentális bolond
vénember vagyok, mert titokban őszinte rokonszenvvel figyelem a
fiút, ahogy titokban be-besurran a körülsáncolt Udvarházba, sőt már
egészen elfogott a bukolikus [Bukolikus: falusias, romlatlan, az
érintetlen természettel összhangban lévő (görög).] hangulat az idill
láttán, amikor kitört a vihar. S éppen engem bíztak meg, hogy az
utolsó ítélet hírnöke legyek, holott én voltam az egyetlen, aki igaz
együttérzéssel figyeltem őket.

− Értem − szólt Brown atya. − De végül is mivel bízták meg,

barátom?

A doktor felsóhajtott.

− Az az igazság, hogy Mrs. Maltravers nem egyszerűen özvegy. Mrs.

Maltravers Mr. Maltravers özvegye.

− Megdöbbentő felfedezés − nyugtázta a pap komolyan.

− És Mr. Maltravers volt az a férfi − folytatta az orvos −, akit egy-két

éve holtan találtak az Udvarház közelében, s akiről azt feltételezték,
hogy valamelyik falubéli kólintotta fejbe.

− Emlékszem már, hogy említette az esetet − bólogatott Brown atya.

− A helybéli orvos, vagy akit kihívtak, azt állapította meg, hogy egy
doronggal vághatták fejbe, s ez a sérülés okozta a halálát.

Dr. Mulborough kissé zavartan elhallgatott, majd hirtelen így szólt:

− Holló a hollónak nem vájja ki a szemét, s az egyik orvos nem

mond rosszat a másikról, még ha a kolléga történetesen csapnivaló
is. Szerettem volna elkerülni, hogy nyilatkoznom kelljen kitűnő
elődömről, de tudom, hogy ön nem fogja megszellőztetni a diszkrét
közléseket, atyám. S bizalmasan meg kell mondanom, hogy kitűnő
elődöm egetverően hülye volt, ráadásul alkoholista, és egyáltalán
nem értett a szakmájához. A megyei főkapitány megkért, ugyanis
már elég régóta élek a megyében, bár a faluba csak nemrég
költöztem, hogy nézzek bele az iratokba, az orvosi jelentésbe, a
nyomozati feljegyzésekbe és így tovább. És akkor kiderült, hogy
valami nem stimmel. Maltraverst lehet, hogy fejbe verték;
vándorszínész volt, s mikor felbukkant Potter’s Pondban, lehet, hogy
a helybéliek úgy vélték, az ilyen gyanús jöttmentet egyszerűen
agyon kell csapni. De az nyilvánvaló, hogy ha fejbe verte is valaki,
nem ölte meg. A sérülés, a leírás szerint, nem lehetett olyan súlyos,
legfeljebb néhány órás eszméletvesztést okozhatott. Később aztán
még egy sor olyan tény birtokába jutottam, melyeknek fényében az
ügy komorabb képet mutat.

Egy ideig csöndben nézte az ablak mögött elsuhanó tájat, aztán

előrukkolt:

− Azért megyek le, és azért kérem a segítségét, barátom, mert

exhumáltatni kell a tetemet. Mérgezés határozott gyanúja merült fel.

− Egyébként úgy látom, már itt is vagyunk − szólt vidoran Brown

atya. − Gondolom, ön szerint a szegény embernek csakis a gondos
feleség szolgálhatta fel a mérget.

− Senki más nincs a faluban, aki egyáltalán ismerte volna az

áldozatot − mondta Mulborough, miközben leszálltak a vonatról. −
Egy habókos öreg cimborája él még Potter’s Pondban, egy
lecsúszott színész, akiről a rendőrség és az itteni ügyvéd azt állítja,
hogy nincs ki mind a négy kereke, csak fontoskodik. Azzal a
rögeszméjével zaklatja őket, hogy annak idején összeveszett egy
pályatársával, aki tönkretette a karrierjét, de az illető biztos nem
Maltravers volt. Szerintem véletlen körülmény a szegény bolond, s a
meséjének semmi köze a mérgezéshez.

Brown atya immáron ismerte a történetet. Tudta azonban, hogy

igazából semmit sem tud egy történetről, amíg nem ismeri a
szereplőit. A következő két-három napot azzal töltötte, hogy
körbejárt a faluban, s ilyen vagy olyan udvarias ürüggyel sorra
látogatta a dráma főszereplőit. A titokzatos özvegynél tett első vizit
rövid volt, de eredményes: két fontos információval gazdagabban
hagyta el az Udvarházat. Először is megállapította, hogy Mrs.
Maltravers időnként úgy fogalmaz, hogy a viktoriánus falu minden
bizonnyal cinikusnak minősítené. Másodszor pedig kiderítette, hogy,
akárcsak jó néhány más színésznő, Mrs. Maltravers is az ő
felekezetéhez tartozik.

A pap persze nem volt olyan meggondolatlan (sem olyan eretnek),

hogy pusztán ebből arra következtessen, a hölgynek semmi köze
nem lehet a gyilkossághoz. Nagyon jól tudta, hogy ősi egyháza nem
egy hírneves méregkeverővel dicsekedhet. De könnyen átlátta, hogy
ebben az esetben e vallási tény nyilván olyan fokú szellemi
elfogulatlanságot jelent, amelyet a puritán környezet feslettségnek
tekint, s ebben az ősi Angliából fennmaradt, eldugott kis faluban
egyenesen a kozmopolitizmus gyanúját keltheti. Az atya
mindenesetre úgy találta, hogy a hölgytől sok minden kitelik, jó és
rossz egyaránt. Barna szeme bátran, majdnem harciasan nézett a
világba, s talányos, kissé túlméretezett ajka, azontúl, hogy
humorérzékről tanúskodott, azt sugallta, hogy a lelkész költői
hajlamú fia iránt mutatott érdeklődése, bárminő természetű legyen
is, ugyancsak mélyről fakad.

A lelkész költői hajlamú fiát Brown atyának egy padon sikerült

beszélgetésre bírnia a Kék Oroszlán előtt, ami botrányos feltűnést
keltett a faluban. A fiatalember először dacosan hallgatott. Hurrel
Horner, Samuel Horner tiszteletes úr fia széles vállú, izmos
fiatalember volt, világosszürke öltönyt viselt, enyhén művészies,
halványzöld nyakkendővel; sűrű, gesztenyebarna haja és makacsul
elutasító tekintete volt a legfeltűnőbb külsején. De Brown atya képes
volt ravaszul rábírni bárkit, hogy igen hosszasan beszéljen arról,
miért nem hajlandó egy szót sem szólni. Amint a faluban tapasztalt
pletykaéhséget szóba hozta, a fiatalember vég nélküli átkozodásba
kezdett. Sőt, néhány pletykával maga is megtoldotta azt, amit az
atya tudott. Epés célzást tett például egy állítólagos flörtre a puritán
Miss Carstairs-Carew és Mr. Craver, az ügyvéd között. Sőt, azzal is
megvádolta a jog helyi képviselőjét, hogy az megpróbálta
ráerőszakolni ismeretségét Mrs. Maltraversre. De amikor saját apja
került szóba − talán a megromlott fiúi tisztelet vagy kegyelet okán,
vagy mert haragja hevesebb volt, hogysem megfogalmazhatta volna
−, csak néhány szakadozott mondatot préselt ki magából.
− Hát ő aztán… Éjjel-nappal szidalmazza, mintha kimázolt
kalandornő lenne, vagy szőkített hajú kasszírnő. És én hiába
mondom, hogy nem az; ön találkozott vele, tudja, hogy igazam van.
De apám még látni sem akarja őt. Még arra sem hajlandó, hogy
megnézze az utcán vagy akár csak az ablakon át. Egy színésznő
beszennyezné az otthonát és az ő szentséges jelenlétét. Ha azt
mondom neki, kész puritán, azt feleli, hogy büszke is rá.

− Atyjának joga van arra, hogy tiszteletet követeljen nézetei

számára, bármilyenek legyenek is azok − felelte Brown atya. − Én
magam nemigen értem őket. De egyben magának van igaza, fiam:
ahhoz nincs joga az apjának, hogy elítéljen egy hölgyet, akit sose
látott, s aztán még ránézni se legyen hajlandó, hogy meglássa,
helyesen ítélt-e. Ez minden logikának ellentmond.

− Pedig ebben hajthatatlan − válaszolta a fiatalember. − Még futólag

sem találkozna vele. Persze egyéb színházi kapcsolataim miatt is
örökké mennydörög.

Brown atya azonnal követte az új nyomvonalat, és hamarosan sok

mindent meg is tudott, ami érdekelte. Az a bizonyos költői hajlam,
amely olyan súlyos vádként merült fel, szinte kizárólag a drámák felé
vonzotta az ifjút. Verses tragédiáit megbízható ítészek igen nagy
elismeréssel fogadták. Nem a színpadi fényektől elvakult őrült volt ez
a fiú, sőt semmilyen szempontból sem volt bolond. Egyébként
nagyon eredeti elképzelései voltak arról, hogyan kellene
Shakespeare-t játszani; s nem csoda, hogy káprázatba esett és el
volt ragadtatva, mikor az Udvarházban megjelent az a ragyogó nő.

Tény, hogy most még a pap intellektuális rokonszenve is elég volt,

hogy Potter’s Pond rebellis ifja megszelídüljön, s kifejezetten
mosolyogva váljon el tőle.

Brown atya csak akkor jött rá, milyen elkeseredett lehet a fiú, mikor
meglátta ezt a mosolyt. Amíg morcos volt, azt lehetett hinni,
egyszerűen rosszkedvű. Mosolya sokkal meggyőzőbben mutatta
meg mély szomorúságát.
A pap sokáig nem tudott szabadulni e beszélgetés emlékétől.
Ösztönei azt súgták, hogy a sudár fiatalembert valami szörnyű gond
emészti, amely súlyosabb annál a konvencionális képletnél, hogy
konvencionális szülők útját állják az igaz szerelemnek. A dolgot még
rejtélyesebbé tette, hogy semmi más kézenfekvő magyarázat nem
volt rá. A fiatalember már komoly irodalmi és színházi sikereket ért
el, és könyvei óriási példányszámban fogytak. Nem ivott, s másképp
sem tékozolta tisztességgel szerzett javait. A kék oroszlánbeli
hírhedt mulatozásai egy-egy korsó világos sör elfogyasztására
korlátozódtak, s láthatólag igen meggondoltan költötte a pénzét.
Brown atyának hirtelen eszébe ötlött még valami, ami feltehetően
tovább bonyolítja a fiatalember előnyös anyagi helyzete és óvatos
költekezése közötti ellentét rejtélyét, s a gondolatra arca elborult.

Miss Carstairs-Carew volt a következő, akit meglátogatott, s az atya

számított rá, hogy a hölgy igyekszik majd a lehető legrosszabb
színben lefesteni a tiszteletes úr fiát. De minthogy olyan válogatott
bűnökkel vádolta őt, melyek elkövetésére Brown atya
meggyőződése szerint a fiú sose lett volna képes, a pap a
puritanizmus és a pletyka egyszerű keverékét látta az egészben. A
hölgy, bármilyen fölényesen ítélt is, volt olyan kedves, hogy
vendégét megkínálta egy pohárka portóival és egy szelet
püspökkenyérrel, ahogy azt a hajlott korú nagynénik szokták tenni, s
így Brown atya, mielőtt elmenekülhetett volna, kénytelen volt
végighallgatni egy prédikációt az erkölcsök és az érintkezési formák
általános hanyatlásáról.

A következő cím, amelyet fölkeresett, az előzővel éles ellentétet

alkotott; a pap mocskos, sötét sikátorba tért be, ahová Miss
Carstairs-Carew még gondolatban sem lett volna hajlandó vele
menni. Belépett egy szűk bérház kapuján, és már a lépcsőházba
lehallatszott, hogy valaki éles és emelt hangon szaval a
padlásszobában. Brown atya kisvártatva szinte szédelegve bukkant
elő a házból, s az utcáig rohant a nyomában egy magából kikelt férfi
bezúzott állal, palackzöldre fakult fekete szalonkabátjában, és nagy
hangon bizonygatta:
− Nem tűnt el! Maltravers sosem tűnt el! Megjelent a szerepe szerint:
halottat játszott, én meg élőt. De hol vannak a többiek? A társulat?
Hol az a szemét, aki ellopta a szerepemet, pocskondiázta a legjobb
jelenetemet, és tönkretette a pályámat? Én voltam a legjobb Tubal a
világon. Ő játszotta mellettem Shylockot, mondhatom, nem kellett
nagyon megjátszania! Életem legnagyobb lehetősége lett volna! Meg
tudnám mutatni az újságkivágásokat, milyen kritikákat kaptam
Fortinbras-alakításomért!

− Nyilván roppant elismerőek, s nyilván meg is érdemelte őket −

lihegte az apró pap. − Én úgy tudom, a társulat még Maltravers
halála előtt elutazott. De hát ne nyugtalankodjék, minden rendben
lesz.

Brown atya sietősen újra nekilendült. Útitársa azonban

lerázhatatlannak bizonyult.

− Úgy volt, hogy ő játssza Poloniust!

Erre az atya hirtelen megállt.

− Ó! − szólt nagyon lassan. − Úgy volt, hogy ő játssza Poloniust?

− Ó hát, az az aljas Hankin! − kiabált a színész. − Kutassák fel! A

világ végére is, de menjenek utána! Persze, hogy időben lelépett,
meghiszem azt. Menjenek, kapják el, átkozott…

De a pap a többit már nem hallotta, mert gyorsan távozott.

Ezt a melodramatikus jelenetet még két prózaibb, de talán

gyakorlatiasabb beszélgetés követte. Az atya először elment a
bankba, ahol tíz percre bezárkózott az igazgatóval, majd illő módon
tiszteletét tette az idős és nyájas tiszteletes úrnál. Itt is mindent úgy
talált, ahogy várta, minden változatlannak és
megváltoztathatatlannak tűnt. Egy-két jelét tapasztalta a hit
szigorúbb hagyományainak: egy vékony feszületet a falon, egy nagy
bibliát az olvasóállványon, majd ugyanezt a tendenciát abban, ahogy
az öregúr szomorúságának adott hangot bevezető mondataiban: az
emberek, szólt, egyre kevésbé tartják tiszteletben a vasárnapot.
Szavaiban azonban volt valami nyájasság, és stílusában valami
kifinomultság, kissé avítt retorikai báj.

A lelkipásztor szintén portóival kínálta vendégét, de azt

püspökkenyér helyett hagyományos angol sütemény kísérte. Az
atyának újra az a nyugtalanító érzése támadt, hogy minden szinte túl
tökéletes, és hogy időben egy évszázaddal visszalépett, ahogy a
lelkészlakban üldögélt. Egyetlen kérdés volt, amelyben a tiszteletes
úr minden nyájassága ellenére sem volt hajlandó engedni: szelíden,
de határozottan fenntartotta, hogy lelkiismerete ellen való lenne egy
színésznővel találkoznia. Brown atya azért mégis köszönettel és
szívélyes jókívánságokkal tette le borospoharát, és elbúcsúzott,
hogy az utcácska sarkán találkozzék barátjával, az orvossal, s
megbeszélésük szerint felkeressék Mr. Cravert, az ügyvédet.

− Gondolom, túl van az udvariassági viziteken − kezdte a doktor −, s

volt alkalma megfigyelni, milyen poros fészek ez a mi kis falunk.

Brown atya hangja magasba szökkent:, olyan élesen vágott vissza:

− Ne mondja a faluját poros fészeknek! Biztosíthatom, hogy egészen

rendkívüli helynek találom.

− Egyetlen rendkívüli esemény történt itt évszázadok óta, amellyel

épp most foglalkozom − mondta lehangoltan dr. Mulborough. −
Mellesleg az is egy idegennel esett meg. Egyébként tegnap este
minden feltűnés nélkül megtörtént az exhumálás, és ma délelőtt
elvégeztem a boncolást. A lényeg az, hogy a kiásott holttest dugig
volt tömve méreggel.

− Holttest dugig tömve méreggel − ismételte a pap kissé

szórakozottan. − Ha hiszi, ha nem, ennél rendkívülibb dolgok is
vannak ebben a faluban.

Szó nélkül mentek tovább, majd szó nélkül megrántották a régimódi

csengő zsinórját az ügyvéd házának tornácán, és néhány perc
múlva már üdvözölhették a jogszakértőt, aki bemutatta őket egy
fehér hajú, sárgás bőrű és sebhelyes arcú idős úrnak, akiről kiderült,
hogy ő az admirális.

Eddigre már a falu légköre szinte visszasüppedt a kicsiny pap

tudattalanjába, de az tudatosult benne, hogy ez az ügyvéd az a fajta,
alá a legalkalmasabb tanácsadó a Miss Carstairs-Carew-féle
hölgyek számára. Ám noha ősidőkből fennmaradt csodabogár volt,
azért többnek hatott, mint egyszerű kövületnek. Talán a környezet
hasonlósága tette, mindenesetre Brown atyának másodszor is az az
érzése támadt, hogy ő csöppent vissza a XIX. század elejére, s nem
az ügyvéd élt túl egy egész évszázadot. Feszes inggallérja és
kravádija úgy hatott, mintha kaloda zárná körbe vékony nyakát, de
ragyogóan tiszta és kiváló szabású volt ez is, az is; egészében egy
kiaszott öreg dendi benyomását keltette a jogtanácsos. Jól
konzervált volt, hogy röviden fogalmazzunk, bár meglehet, csupán
azért, mert enyhén megkövesedett.

Az ügyvéd, az admirális, de még a doktor is meghökkent, hallva,

hogy Brown atya képes a tiszteletes úr fiának pártját fogni a helyi
lamentálókkal szemben, akik az apját sajnálják.

− Nekem nagyon jó benyomásom van a fiúról − mondta. − Jó

társalgó, és gyanítom, hogy jó költő; Mrs. Maltravers pedig azt állítja,
s legalábbis ebben számít a véleménye, hogy igen jó színész.

− Az lehet − jegyezte meg az ügyvéd −, de Potter’s Pondban Mrs.

Maltraverst leszámítva mindenki azt nézi, jó fia-e az apjának.

− Jó fia az apjának − felelte erre Brown atya. − Ez a különös az

egészben.

− A pokolba is! − vágott közbe az admirális. − Csak nem akarja azt

mondani, hogy kifejezetten szereti az apját?

A pap mintha elbizonytalanodott volna. Aztán így szólt:

− Ezt talán nem állítanám. Ez a másik különös dolog az ügyben.

− Mi az ördögről beszél? − csattant fel a tengerész keresetlen
tengeri modorában.

− Arról − válaszolt Brown atya −, hogy bár a fiú keményen és

engesztelhetetlenül beszél az apjáról, valójában sokkal többet tesz,
mint amennyit a fiúi kötelesség parancsol. Beszéltem a
bankigazgatóval, s minthogy szabályos felkérésünk van egy súlyos
bűnügy kivizsgálására a rendőrségtől, betekintést engedett a család
anyagi ügyeibe. Az öregúr már nyugalomba vonult, mellesleg, soha
nem is működött ebben az egyházközségben. A lakosság nagy
része nem túl hitbuzgó, aki egyáltalán templomba jár innen, az
Dutton-Abbotba megy el, egy mérföldnyire. Az idős lelkésznek nincs
magánvagyona, a fia viszont szép pénzt keres, s az öreg mindennel
el van látva. Abszolút első osztályú portóival kínált, s véletlenül
egész sor porlepte palackot láttam még a polcon ebből a márkából, s
mikor elbúcsúztunk, egész régimódian gazdag, fényűző ebédhez
telepedett le. Minderre csakis a fiú pénzéből telhet.

− Mintagyerek − vágta rá némi gúnnyal Carver.

Brown atya bólintott, majd elkomorult, mintha valami rejtélyen törné

a fejét, s végül így szólt:

− Mintagyerek. De mintha egy gépről mintázták volna.

Ebben a pillanatban az írnok egy lepecsételetlen levelet hozott be és

nyújtott át az ügyvédnek. Az belepillantott, és bosszús mozdulattal
kettétépte. Egyik fele lehullt, s Brown atya a póklábszerű, dülöngélő
betűkkel telezsúfolt lap alján a „Phoenix Fitzgerald” aláírást
pillantotta meg. Sejtette, kit rejt a név, ezt közölte is, mire az ügyvéd
bólintott.

− Igen, az a lezüllött komédiás, aki nem hagy élni bennünket −

mondta. − Valamin összekapott rég egy másik ripaccsal, az meg
eltűnt vagy meghalt, de képzelgéseinek semmi köze sem lehet az
ügyhöz. Nem is vagyunk hajlandók fogadni már, de az orvos beszélt
vele, s ő azt állítja, őrült a szerencsétlen.
− Úgy van − helyeselt Brown atya, s eltöprengve biggyesztette az
ajkát. − Őrült. De persze kétségkívül igaza van.

− Igaza? − kérdezte nyersen Carver. − Miben van igaza?

− Abban, hogy az ügy kapcsolatban áll azzal a hajdani színházi

kompániával − válaszolt Brown atya. − Tudják, mi volt az első dolog,
ami szöget ütött a fejembe, uraim? Abszurdnak éreztem a
feltételezést, hogy Maltraverst az egyik helybéli lakos ölte volna
meg, s csupán azért, mert ócsárolta a falujukat. Döbbenetes, hogy
az esküdtszék tagjaival olykor mi mindent el tudnak hitetni a
halottkémek, és a sajtó is milyen ostobán hiszékeny. Nem sokat
tudnak az angol falusi emberekről. Én jól ismerem őket, magam is
marharépa közt, Essexben nőttem fel. El tudják képzelni, barátaim,
egy falusi béresről, hogy megszemélyesített ideálnak látja a faluját,
mint a régi görög poliszok polgárai a városukat, vagy hogy kardot
ragad, mint a kis középkori itáliai köztársaságok népe, lobogója
védelmében? El tudják képzelni, hogy egy kedélyes öregember így
háborogjon: „Csakis vér moshatja le Potter’s Pond címerpajzsáról a
szégyenfoltot”? Szent Györgyre és sárkányára, bárcsak így lenne!
De tapasztalataim az ellenkezőjére mutatnak.

Elhallgatott, mintha gondolatait rendezgetné, majd folytatta:

− Félreértették, amit az a szerencsétlen Maltravers mondott állítólag.

Nem a falura vonatkozott ugyanis, hogy „gyomos kert, dudva és
üszög kövér tanyája”. Egy színésszel beszélgetett, s a Hamletból
idézett a kollégájának, ugyanis annak az előadására készültek,
melyben Fitzgerald lett volna Fortinbras, a titokzatos Hankinra volt
kiosztva Polonius szerepe, s nyilván Maltravers alakította volna a
dán királyfit. Talán valaki más szerette volna megkaparintani a
főszerepet, vagy elméletei voltak a figurával kapcsolatban, s
Maltravers dühében kétségbe vonta, hogy az illető jól elő tudná adni
a híres sorokat az első monológból.

Dr. Mulborough maga elé meredt, láthatólag lassan, de különösebb

nehézség nélkül emésztette a mondottakat. Aztán, mielőtt bárki
felocsúdott volna meglepetéséből, megkérdezte:
− S most mit javasol, mit tegyünk?

Brown atya talpra ugrott, de udvarias türelemmel beszélt:

− Ha az urak megbocsátják, indítványozom, hogy ön meg én, doktor,

azonnal keressük fel Horneréket. Tudom, hogy mindkettőt otthon
fogjuk találni. A tervem a következő. Tudtommal még senki sem
hallott a faluban a boncolásról, sem az eredményéről. Csak annyit
tegyen meg, barátom, hogy ismerteti a tényeket a Horner-házban,
mégpedig úgy, hogy a lelkész és a fia egyszerre tudja meg:
Maltravers méregtől s nem bunkótól halt meg.

Dr. Mulborough-nak elégséges oka lett újragondolni, miért is

hitetlenkedett, amikor az atya rendkívülinek nevezte faluját. A jelenet
ugyanis, amelyet a pap kívánsága szerint bejelentett tények váltottak
ki, oly rendkívüli volt, hogy az ember, ahogy mondani szokás, nem
hitt a szemének.

Samuel Horner tiszteletes urat az olvasóállványnál találták, fekete

reverendájában, amely kiemelte hajának ezüstjét tiszteletre méltó
homloka fölött. Két keze épp az állvány lapján pihent, amelynél oly
gyakran időzött, hogy a Szentírást tanulmányozza; most feltehetően
csak véletlenül állt ott, de ez fokozta jelenlétének méltóságát.
Lázadó fia egy karosszékben terpeszkedett vele szemben, és igen
mogorva képpel olcsó cigarettát szívott: az ifjonti arcátlanság
megtestesülése volt.

Az öregúr udvariasan intett Brown atyának, hogy foglaljon helyet, ő

le is ült, s a mennyezetet kezdte tanulmányozni. Dr. Mulborough
viszont úgy érezte, nagyobb hangsúlyt adhat mondandójának, ha
állva marad.

− Úgy érzem, tiszteletes úr − szólt −, hogy mint bizonyos értelemben

e falu kis közösségének lelkipásztorát, kötelességem tájékoztatni,
hogy a közösség történetében nemrég lezajlott iszonyú tragédia új,
és ha lehet, még borzalmasabb fordulatot vett. Nyilván ön is
emlékszik egy Maltravers nevű egyén halálának szomorú
körülményeire, s hogy annak idején a vizsgálat azzal zárult, hogy a
halálát koponyasérülés okozta, amelyet valószínűleg valami itteni
ellensége ejtett rajta egy bottal.

A tiszteletes magasba lendítette karját.

− Isten óvjon, hogy olyasmit mondjak, amivel látszólag a gyilkos

erőszak bárminemű formáját menteném. De ha egy komédiás
megjelenésével a gonosz fészket rak egy ilyen ártatlan
környezetben, az illető megérdemelten kivívja maga ellen Isten
haragját.

− Meglehet − szólt dr. Mulborough komoran −, ez esetben azonban

nem Isten haragja sújtott le. Hivatalos felkérésre utólagos boncolást
végeztem, és biztosíthatom, hogy először is a koponyasérülés
semmiképpen nem lehetett halálos kimenetelű, másodszor pedig,
hogy a test át van itatva méreggel, amely minden kétséget kizáróan
a halálát okozta.

Az ifjabb Horner ezekre a szavakra elhajította cigarettáját, egy

macska könnyedségével és fürgeségével felugrott, és az
olvasóállványtól alig egy lépésnyire esett talpra.

− Biztos ez, doktor úr? − kérdezte rekedten. − Egészen bizonyos

abban, hogy az ütés nem lehetett halálos?

− Teljes határozottsággal állíthatom − válaszolt az orvos.

− Bárcsak ez hatásosabb lenne! − harsogta a fiatalember, s abban a

pillanatban, még mielőtt bárki is közbeavatkozhatott volna, akkorát
sújtott öklével a tiszteletes arcába, hogy az élettelen bábuként esett
hanyatt, s nekivágódott az ajtónak.

− Mit csinál? − kiáltott Mulborough, s egész testében remegni

kezdett a váratlan ökölcsapás hatására. − Brown atya, mit csinál ez
az őrült?

A pap nem mozdult, rendíthetetlen derűvel vizsgálgatta a

mennyezetet.
− Éppen ezt vártam tőle − szólt könnyedén. − Csak azt nem értem,
miért nem tette meg már előbb is.

− Istenem! − kiáltott az orvos. − Vannak jogos sérelmei, de hogy

megüsse az apját, egy lelkészt, aki semmiképp sem ütne vissza…

− Nem az apját ütötte meg, és nem egy lelkészt − válaszolt Brown

atya −, hanem zsaroló zsarnokát, egy papi talárba bújt ripacsot, aki
évek óta piócaként szívja a vérét. Most, hogy nem zsarolhatja
tovább a gazember, szegény fiú elengedte magát, s meg kell
mondjam, nem tudom hibáztatni érte. Főleg azért, mert erősen
gyanítom, hogy a zsaroló egyszersmind méregkeverő is.
Véleményem szerint, barátom, azonnal értesítenie kellene a
rendőrséget.

A másik kettő nem tartóztatta őket, ahogy elhagyták a terepet;

egyikőjük még mindig félájultan, kábán feküdt a földön, a másik
pedig a megkönnyebbüléstől és a dühtől zihálva állt a szoba
közepén. De Brown atya, ahogy kivonultak, még egyszer
visszanézett a fiatalemberre. S a fiú ekkor olyasmit látott, amit talán
még senki más: hogy a pap vonásait engesztelhetetlen harag is
képes redőkbe vonni.

− Abban igaza volt az öregnek − jegyezte meg elmenőben Brown

atya −, hogy ha egy komédiás a gonoszságot viszi magával egy
ilyen ártatlan zugába a világnak, Isten haragja előbb-utóbb lesújt rá.

− Nos − szólt a tisztelendő, ahogy barátjával beültek a kupéjukba a

Potter’s Pond-i vasútállomáson −, tényleg fura egy história ez, de azt
hiszem, már nem rejtélyes. Mindenesetre valahogy így történhettek
a dolgok. Maltravers annak idején megjelent Potter’s Pondban,
mégpedig vándortársulata egy részével. A többiek rögtön
továbbmentek Dutton-Abbotba, ahol valami kora XIX. századi
melodrámát készültek bemutatni, ő maga viszont még egy kis időre
itt maradt, szerepének megfelelően már beöltözve egy korabeli
dendi jelmezébe. A másik hátramaradt színpadi figura egy régimódi
lelkész volt, az ő öltözete természetesen nem volt olyan feltűnő,
legfeljebb egy kissé idejétmúltnak hathatott. Olyan színész volt ez,
aki többnyire idős embereket szokott játszani, egy korábbi
előadásban például Shylockot, és Polonius lett volna a következő
alakítása.

A dráma harmadik szereplője színműírónk, aki drámai színész is

volt, és gyakran összeszólalkozott Maltraversszel a Hamlet
színrevitelével kapcsolatban, de személyes ellentétek miatt is. Az a
gyanúm, a költő már akkor is szerelmes volt Mrs. Maltraversbe, és
nem hinném, hogy reménytelenül, most pedig kívánom, hogy
minden reménye valóra váljék. Az ifjú alighanem mint férjre is
neheztelt Maltraversre, mert az rabiátus természetű volt, és
hajlamos arra, hogy botrányt provokáljon. Egy ilyen perpatvar során
botot ragadtak, a költő keményen fejbe vágta Maltraverst, s a
nyomozás után minden oka megvolt rá, hogy azt higgye, megölte őt.

Egy harmadik személy is jelen volt az összecsapásnál, vagy

legalábbis tudott róla, mégpedig az a színész, aki az öreg tiszteletes
szerepére készült. S ő aztán elkezdte zsarolni az állítólagos gyilkost,
kikényszerítve belőle a költségeket, hogy nyugalmazott lelkészként
úri módon élhessen a csöndes faluban. Egy ilyen ember számára
egy ilyen helyen az volt a legkézenfekvőbb megoldás, hogy
egyszerűen le sem vette a hivatásától visszavonult lelkész jelmezét.
De minden oka megvolt rá, hogy nagyon is visszavonult lelkészt
alakítson. Maltravers tudniillik valójában úgy halt meg, hogy miután
begurult a sűrű bokrok közé, majd magához tért, és elindult, hogy
eljusson valami házig, végleg összecsuklott, de nem az ütéstől,
hanem a méregtől, melyet a nyájas tiszteletes úr adott be neki,
valószínűleg egy pohár portóiba keverve egy órával korábban. Akkor
kezdtem erre gyanakodni, amikor a papiakban ittam egy pohárkával
a borból. Valami idegesség fogott el. Azóta a rendőrség már nyomoz
ezzel kapcsolatban, nem tudom, sikerül-e bizonyítaniuk a
történetnek ezt a részét. Ki kell még derítenünk, hogy pontosan
milyen indítékok vezettek a gyilkossághoz, de annyi bizonyos, hogy
a társulat tagjai közt napirenden voltak a veszekedések, és
Maltraverst mindannyian gyűlölték.
− A rendőrség egészen biztosan meg fogja találni a bizonyítékot,
mivel már tudják, merre induljanak el − mondta dr. Mulborough. − Én
csak azt nem értem, hogy ön mitől fogott gyanút. Hogy az ördögbe
jutott eszébe gyanakodni, amikor azzal a feddhetetlen, fekete taláros
úriemberrel találkozott?

Brown atya halványan elmosolyodott.

− Bizonyos értelemben − felelte − sajátos, mondhatni, szakmai

ismeretek kellettek hozzá. Talán ön is hallotta, barátom, hogy hitünk
védelmezői örökké sérelmezik, milyen általános a tudatlanság
vallásunkat illetően. De valójában a helyzet még meghökkentőbb.
Igaz, de némileg érthető, hogy az angolok nemigen ismerik a római
katolikus egyházat. Csakhogy a maguk anglikán egyházáról sem
tudnak túl sokat. Annyit sem, mint én. Elképedne, barátom, ha
elmesélném, az átlag hívő mennyire tájékozatlan az anglikán
teológiai irányzatok kérdésében. Legtöbbjük annyit sem tud, mi a
különbség a két véglet, a High Church és a Low Church [Az angol
államegyházban az alkotmányhoz és a szertartásrendhez szigorúan
ragaszkodó magas egyházi irányzattal (High Church) szemben áll az
alsó egyházi pán (Low Church), amelynek számára a kötetlenebb
formák, a hitterjesztés és bensőséges hitélet a fontosabbak.] között,
még csak gyakorlati kérdésekben sem, nemhogy a két irányzatot
radikálisan elválasztó történelmi és filozófiai hagyományok terén.
Minden újságban, ponyvaregényben vagy színműben ott láthatja ezt
a tájékozatlanságot.

Mármost rögtön szemet szúrt, hogy a tiszteletes egészen

összekeveri a dolgokat. Nincs olyan anglikán lelkész, aki ennyire ne
értene egyetlen anglikán problémához sem. Azt terjesztette magáról,
hogy a konzervatív High Church papja, s ugyanakkor büszkén
emlegette, hogy puritán. Elképzelhető egy anglikán lelkészről, hogy
puritán lelkületű, de az nem, hogy puritánnak nevezze magát. Szent
borzalommal emlegette a színházat, holott az ősi anglikán
irányzathoz tartozó lelkészek soha nem tekintettek rosszallóan a
színházra, annál inkább jellemző ez a Low Church képviselőire. A
vasárnapot is olyan hangsúllyal emlegette, mint a hajdani puritánok,
s ugyanakkor feszület lógott a szobája falán. Szemmel láthatóan
fogalma sem volt arról, milyen egy hitbuzgó anglikán lelkész,
azontúl, hogy ünnepélyes, méltóságteljes, és hogy megvetéssel
tekint a világi örömökre.

Tudattalanul végig motoszkált bennem valami, csak egy darabig

nehezen tudtam megfogalmazni. Aztán hirtelen rájöttem, hogy egy
színész áll előttem. Pontosan az az elnagyolt karakterű, tiszteletre
méltó vén bolond, amilyennek egy régimódi színműíró vagy egy
régimódi rendező elképzel egy ilyen csudabogarat, egy vidéki papot.

− Hogy a régimódi vidéki körorvos elképzeléseit ne is említsük −

mondta szeretetre méltó öniróniával Mulborough −, aki viszont nem
is játssza meg, hogy tudná, milyen egy vidéki pap.

− Egyébként volt egy ennél egyszerűbb és nyilvánvalóbb dolog is,

ami gyanút ébresztett bennem − folytatta Brown atya. − Az Udvarház
fekete hölgyével kapcsolatban bizonytalanodtam el legelőször, akit
valóságos démonnak tekintenek a faluban. Rám rögtön úgy hatott,
hogy nem a sötét, de épp a legragyogóbb színfolt a falu képén.
Mindenki úgy beszélt róla, mint talányról, pedig semmi rejtélyes nem
volt benne. Nyíltan, a saját nevén jelent meg a faluban, hogy
segítsen a hatóságoknak tisztázni férje halálának körülményeit.
Maltravers nem volt jó férj, de ennek az asszonynak elvei vannak,
melyek szerint az ura emlékének és az igazságnak tartozott
ennyivel. S ugyanilyen meggondolásból költözött éppen abba a
házba, amelyhez közel megtalálták a férje holttestét. A másik
ártatlan és nyíltszívű szereplő az egész drámában a falu démona
mellett a falu botránya, a tiszteletes úr feslett fia. Ő se próbálta
leplezni hivatását, sem a színházzal való hajdani kapcsolatát. Ezért
nem gyanakodtam rá, a lelkészre viszont az első pillanattól. S
gondolom, kitalálta már, kedves barátom, mi volt a valódi és
legfontosabb ok, amely gyanússá tette őt előttem.

− Sejtem − válaszolta mosolyogva Mulborough. − Nyilván ezért

hozta szóba a színésznőt.
− Pontosan! Hogy nem hajlandó látni őt − mondta az atya. − De
valójában nem attól tartott, hogy meglátja a színésznőt, hanem attól,
hogy az látja meg őt.

− Belátható − bólogatott Mulborough.

− Amint ugyanis a színésznő megpillantotta volna a tiszteletre méltó

Samuel Hornert, azon nyomban felismeri a távolról sem
tiszteletreméltó komédiást, Hankint, aki tisztes papi talár mögé
próbálta rejteni tisztességtelen jellemét. Hát ennyit erről a kis falusi
idillről! De be kell ismernie, barátom, megtartottam az ígéretemet:
sikerült mutatnom valamit a falujában, ami hátborzongatóbb egy
holttestnél, még egy méreggel tömött hullánál is. Egy sötét
reverenda egy sötét gonosztevővel kibélelve ugyancsak
figyelemreméltó jelenség, és az én élő emberem sokkal halálosabb,
mint az ön halottja.

− Úgy van − válaszolta a doktor, s kényelmesen hátradőlt a

kipárnázott ülésen. − Ha egy hosszú vonatútra kellemes társ kellene,
én inkább a hullát választanám.
 ISBN 978-963-9674-70-7

Új Ember Kiadó, Budapest, 2008

www.ujember.hu
Felelős kiadó: Papp Tamás

Felelős szerkesztő: Szigeti László

Tördelő: Bukovszki Antal
Borítóterv: Riedl Katalin

Nyomdai munkák:
Kapitális Nyomda Kft., Debrecen
Felelős vezető: Kapusi József