A fordítás alapjául szolgáló mű:

Adele Faber, Elaine Mazlish:

How to Talk So Kids Will Listen and Listen So Kids will Talk Perennial
Currents, An imprint of HarperCollins Publishers, 2004

Originally published by Rawson, Wade Publishers, Inc.

Fordította KÓS KRISZTINA

Copyright © 1980,1999. All rights reserved.

Original title: How To Talk So Kids Will Listen And Listen So Kids Will
Talk.

Kiadta a R K K .

1037 Budapest, Szépvölgyi út 105

info@reneszanszkiado.hu
Felelős kiadó a Reneszánsz Kft. ügyvezetője

Szerkesztő Dietz-Blaskó Judit

A borítót tervezte C - K .

Nyomta: P -. R N K .

ISBN 978 963 06 0742 1

Hungarian Translation © Kós Krisztina

Tartalom
1. Hogyan segítsünk gyermekeinknek ÉRZÉSEIK
FELDOLGOZÁSÁBAN?
2. Működjünk együtt
3. Büntetési alternatívák
4. AZ ÖNÁLLÓSÁG TÁMOGATÁSA
5. Dicséret
6. Hogy ne kelljen többé SZEREPET JÁTSZANIUK
7. ÉS MINDEN ÖSSZEÁLL
MÉGIS, MIRŐL SZÓL EZ AZ EGÉSZ?
HÚSZ ÉVVEL KÉSŐBB
I. A LEVELEK
II. Igen, de... mi van akkor... ÉS AZZAL MI VAN, HOGY... ?
III. A GYEREKEK ANYANYELVE
Tartalom
Az olvasóhoz

Útmutató a könyv olvasásához és használatához

Első fejezet

Hogyan segítsünk gyermekeinknek érzéseik feldolgozásában?

Második fejezet

Működjünk együtt!

Harmadik fejezet

Büntetési alternatívák

Negyedik fejezet

Az önállóság támogatása

Ötödik fejezet

Dicséret

Hatodik fejezet

Hogy ne kelljen többé szerepet játszaniuk

Hetedik fejezet

És minden összeáll

Mégis miről szól ez az egész?

Utószó
Húsz évvel később

I. A levelek

II. Igen, de... Mi van akkor, ha... És azzal mi van, hogy...?

III. A gyerekek anyanyelve

„Csupán lehetőséget kapunk, hogy magunkat ilyenné vagy olyanná tegyük.

Jose Ortega y Gasset, spanyol filozófus
1. Hogyan segítsünk
gyermekeinknek ÉRZÉSEIK
FELDOLGOZÁSÁBAN?
E

Csodálatos szülő voltam, mielőtt gyermekeim születtek volna. Nagy

szakértelemmel tudtam megmondani, hogy mások milyen hibákat követnek
el gyerekeik nevelésekor. Aztán megszületett a három gyerekem.

A gyerekekkel való együttélés szerénységre neveli az embert. Minden

reggel azt mondtam magamnak, hogy ez a nap más lesz, mint a többi, de
aztán az a nap is olyan volt, mint az őt megelőzők. - Neki többet adtál! - Ez
a rózsaszín bögre. Én a kéket akarom! - A zabkása úgy néz ki, mintha
valaki kihányta volna. - Ő ütött meg engem! - Én hozzá sem értem. - Nem
megyek be a szobámba! Te nem parancsolhatsz nekem!

Eljött egy pont, amikor már nem bírtam tovább, és csatlakoztam egy
szülősegítő csoporthoz, habár sohasem gondoltam, hogy egyszer ilyet
teszek. A csoport az egyik helyi tanácsadó központban tartotta a találkozóit.
A vezetője egy fiatal pszichológus volt, bizonyos Dr. Haim Ginott.

Az első találkozót nagyon élvezetesnek találtam. A gyermekek érzéseiről

volt szó, és úgy elrepült a két óra, hogy észre sem vettem. A fejem zúgott
a végén a sok új gondolattól, a jegyzetfüzetem pedig tele volt még
emésztésre váró ötletekkel:

Közvetlen kapcsolat van a gyermekek érzései és cselekedetei között

Ha egy gyerek jól érzi magát, akkor jól is fog viselkedni

Hogyan segíthetünk nekik, hogy jól érezzék magukat?

Úgy, hogy komolyan vesszük az érzéseiket!

Probléma: a szülők sokszor nem veszik komolyan gyermekeik érzéseit.
Például:

„Ugyan, nem is vagy dühös! szomorú stb."

„Csak azért mondod ezt, mert fáradt vagy."

„Semmi okod rá, hogy ilyen dühös legyél."

Ha csökönyösen nem fogadjuk el az érzéseik valódiságát, azzal

összezavarjuk és felmérgesítjük gyermekeinket. Azt érjük el, hogy nem
fogják tudni, mit is éreznek, nem fognak hízni a saját érzéseikben.

Emlékszem, mikor vége lett a találkozónak, az járt a fejemben, hogy talán

más szülők így tesznek, de én biztosan nem. Aztán elkezdtem
odafigyelni arra, amit mondok. Íme néhány párbeszéd a saját otthonomból.
Egyetlen nap termése.

G : Anya, fáradt vagyok.

É : N , .

G : (hangosabban) De fáradt vagyok.

É : N , .Ö .

G : (óbégatva) Nem akarok, fáradt vagyok!

G : Anya, meleg van.

É : Hideg van. Ne vedd le a pulcsid!

G : De nekem melegem van.

É : A , !

G : De melegem van!

G : Unalmas volt ez a tévéműsor.

É : N , .

G : Hülyeség volt.

É : Sokat lehetett belőle tanulni.

G :B .

É : N !

Látja, mi történt itt? Nem elég, hogy minden egyes beszélgetésünk vitába
torkollt, de ráadásul még azt az üzenetet is közvetítettem a
gyerekeimnek, hogy ne bízzanak a saját érzéseikben, hanem
hagyatkozzanak rám.

Amint világossá vált számomra, hogy így viselkedem, elhatároztam, hogy

változtatni fogok. Azt viszont nem tudtam, hogyan is kellene ezt
csinálnom. Végül aztán a legnagyobb segítséget az adta, hogy a gyerekeim
helyébe képzeltem magam. Képzeljük csak el, hogy én vagyok a gyerek,
aki fáradt, akinek melege van vagy unatkozik. És tegyük fel, hogy a
számomra legfontosabb felnőtt tudomására akarom hozni, mit érzek.

Az elkövetkező hetekben megpróbáltam ráhangolódni a gyerekeim

érzéseire. Megpróbáltam elképzelni, hogy mit érezhetnek, és amikor ez már
ment, a szavaim is valahogy megváltoztak. Nemcsak egy módszert
alkalmaztam, hanem valóban komolyan gondoltam, amikor azt mondtam:
„Szóval még mindig fáradtnak érzed magad, pedig most aludtál." Vagy: „Én
fázom, de neked meleged van." Vagy: „Szóval nem nagyon tetszett neked
ez a program." Végül is két önálló személy vagyunk, akik érezhetnek
eltérően ugyanabban a helyzetben. Nem lehet azt mondani, hogy
egyiküknek vagy másikunknak van igaza. Így éreztünk és kész.

Egy darabig nagy segítséget jelentett nekem ez az újonnan elsajátított

képesség. Észrevehetően csökkent a veszekedések száma köztem és a
gyerekeim között. Aztán egy napon a lányom kijelentette, hogy utálja a
nagymamáját. Méghozzá az én anyámat. Egyetlen pillanatig sem
tétováztam: - Hogy mondhatsz ilyen szörnyűséget? - Kiestem a
szerepemből. - Biztos vagyok benne, hogy nem gondolod ezt komolyan.
Soha többé meg ne halljam, hogy ilyesmit mondasz!

Ebből a jelenetből megtanultam valamit saját magamról. Nagyon elfogadó

tudok lenni a gyerekeim érzéseivel kapcsolatban egészen addig, amíg
valami olyasmit nem mondanak, ami felbosszant vagy nyugtalanná tesz.
Ebben az esetben azonnal a régi módon beszélek velük.

Azóta megtudtam, hogy a reakcióm egyáltalán nem mondható

szokatlannak. Alább olyan gyermeki kijelentéseket soroltunk fel, amelyek
gyakran azonnali tagadást váltanak ki a szülőkből. Olvassa el a
kijelentéseket, és írja le, hogy ön szerint milyen szavakkal reagálna rá a
szülő, aki nem tudja elfogadni gyermeke érzéseit.

I. G :N .

S : (nem fogadja el a gyerek érzését) _____________

II. G : Unalmas volt a születésnapi zsúrom. (Mondja ezt azután,

hogy a szülő mindent megtett, hogy csodálatossá tegye.)

S : (nem fogadja el a gyerek érzéseit) __________

____________________________________________

III. G : Soha többé nem veszem be az éjszakai fogszabályzómat!

Fáj tőle a szám. Nem érdekel, hogy mit fog szólni a fogorvos.

S :( )

IV. G : Mérges vagyok! Összesen két percet késtem a tornaóráról,

és mégis kirúgott a tesitanár csapatból.

S : (nem fogadja el a gyerek érzéseit)

__________________________________________

Ilyesmiket írt? „Dehogynem. Tudom, hogy a szíved mélyén szereted a

testvéredet."
„Unalmas? Hiszen csodás szülinapi zsúrod volt. Kaptál fagyit, tortát,
lufikat. Jól van, akkor soha többé nem csinálunk neked zsúrt!"

„Ugyan, nem fájhat annyira az a fogszabályozó. Tudod, milyen sokba

került? Márpedig hordani fogod, akár tetszik, akár nem!"

„Nincs jogod mérgesnek lenni, hiszen a te hibád volt. Pontosan kellett volna
odaérned."

Valamilyen okból nagyon könnyen mondunk ilyeneket a gyerekeinknek. De

vajon mit éreznek a gyerekeink, amikor ezeket hallják? A következő feladat
azt próbálja érzékeltetni, hogy milyen érzés, amikor valakinek
semmibe veszik az érzéseit.

Képzelje el, hogy a munkahelyén van. A főnöke önre bíz egy soron kívüli
munkát. Azt akarja, hogy a munkaidő végére végezzen vele. Azonnal neki
akar állni a feladatnak, de aztán annyi sürgős munka jön, hogy
teljesen megfeledkezik róla. Olyan sok a tennivaló, hogy még ebédelni
sincs nagyon ideje.

Éppen hazafelé indulnak a kollégáival, amikor megjelenik a főnök, és kéri a

kész munkát. Erre ön megpróbálja elmondani neki, milyen elfoglalt volt a
mai napon. A főnöke félbeszakítja. Dühösen kiabálni kezd önnel. - Nem
érdekelnek a kifogásai! Mégis mit képzel, miért fizetjük? Talán azért, hogy
egész nap csak a fenekén üljön? - Kinyitja a száját, hogy válaszoljon, mire ő
csak annyit mond, „Tartsa meg a magyarázatát magának", és elindul a lift
felé.

A munkatársai úgy tesznek, mintha semmit sem hallottak volna. Összepakol

és hazaindul. Hazafelé menet találkozik egy barátjával. Még annyira fel van
dúlva, hogy nyomban el is meséli neki, mi történt.

Íme nyolc mód, ahogy a barátja „segíteni" próbál önnek. Minden egyes
lehetséges válasznál jegyezze fel az azonnali, ösztönös reakcióját. (Nincs
jó vagy rossz reakció. Minden érzés helyes.)

1. Az érzések tagadása. „Semmi okod, hogy dühös legyél. Csak a bolond

kapja fel ezen a vizet. Nyilván csak fáradt vagy, és azért fújod fel ezt a
dolgot ennyire. Szerintem fele annyira sem komoly az ügy, mint ahogy
előadtad. Ugyan már, mosolyogj... Olyan jól áll neked, amikor
mosolyogsz."

Az ön reakciója: _____________________

II. A filozofikus válasz. „Nos, az élet már csak ilyen. A dolgok nem mindig
alakulnak az elképzeléseink szerint. Meg kell tanulnod elfogadni a
dolgokat. Semmi sem tökéletes ezen a földön."

Az ön reakciója: __________________

- III. Tanács. „Megmondom, mit kellene tenned. Holnap reggel az első

dolgod az legyen, hogy bemész a főnöködhöz, és beismered, hogy hibáztál.
Aztán leülsz az asztalodhoz, és befejezed azt a munkát, amit tegnap
egész nap elhanyagoltál. Ne hagyd, hogy az apró-cseprő sürgős feladatok
eltereljék a figyelmedet. Ha van eszed, és meg akarod tartani a munkádat,
akkor figyelj oda, hogy ilyesmi soha többé ne forduljon elő."

Az ön reakciója: ____________________

IV. Kérdések. „Mégis miféle sürgős munkák miatt feledkeztél meg a

főnököd külön kéréséről?" „Eszedbe sem jutott, hogy fel fogod azzal
dühíteni, ha nem csinálod meg?" „Már máskor is előfordult ilyesmi veled?"
„Miért nem mentél utána, amikor kiment a szobából, hogy újra
elmagyarázd neki, miért nem végezted el a munkát?"

Az ön reakciója: __________________________

V. A másik személy védelmezése. „Meg tudom érteni a főnököd

reakcióját. Nyilván rettenetesen nagy nyomás alatt van. Szerencsésnek
mondhatod magad, amiért többnyire képes megőrizni a hidegvérét."

Az ön reakciója:____

VI. Sajnálat. „Jaj, szegénykém. Ez borzasztó! Annyira sajnállak, még

a könnyeim is kicsordulnak."

Az ön reakciója: ____________________
VII. Amatőr pszichoanalízis. „Gondoltál már arra, hogy talán azért zaklat
fel ennyire ez az eset, mert a főnököd az apafigurát testesíti meg az
életedben? Gyerekkorodban nyilván rettegtél attól, nehogy csalódást okozz
az apádnak, és amikor most a főnököd megrótt, ez a gyermekkori
visszautasításélmény jött elő benned. Nem?"

Az ön reakciója: __________________

VIII. Az együttérző válasz. (A másik érzéseire való ráhangolódási kísérlet)

„Hű, ez vacak egy nap lehetett. Nem lehetett könnyű elviselni, hogy
így letámadnak mások előtt, főleg azok után, hogy amúgy is annyi feladat
zúdult a nyakadba."

Az ön reakciója: __________________

Az előző feladat során megfigyelhette, milyen érzések törnek fel önben,

amikor az emberek által oly gyakran alkalmazott válaszokat hallgatja.
Ami engem illet, ha valami miatt ideges vagyok vagy szomorú, akkor a
legutolsó dolog, amit hallani akarok, az a tanács, a filozofálás, a
pszichologizálás vagy a másik nézőpontjának taglalása. Ha valaki ilyeneket
mond nekem, csak még rosszabbul érzem magam. A sajnálattól csak
szerencsétlennek érzem magam. Ha kérdéseket tesznek fel, elkezdek
védekezni. De mind közül a legidegesítőbb, amikor azt mondják, nincs
jogom úgy érezni, ahogy érzek. A legtöbb válaszra csak legyintek egyet, és
máskor inkább nem osztom meg az illetővel az érzéseimet.

Viszont ha valaki valóban meghallgat, elfogadja a fájdalmamat, és

lehetőséget ad rá, hogy kibeszéljem magamból, amit érzek, akkor máris
kevésbé érzem magam dühösnek, zavarodottnak, és könnyebben meg tudok
küzdeni az érzéseimmel.

Ebben az esetben még azt is elismerem talán, hogy a főnököm többnyire

igazságos szokott lenni, és lehet, hogy hibás vagyok, amiért nem
végeztem el azonnal a feladatot. De akkor sem tudom megbocsátani neki,
amit tett... Mindenesetre holnap jó korán bemegyek a munkahelyemre, és
azonnal megírom a jelentést... De azért, amikor leadom neki, a tudomására
hozom, hogy mennyire feldühített, ahogy beszélt velem... És megkérem rá,
hogy a jövőben négyszemközt hozza tudomásomra, ha kritikai megjegyzése
van velem kapcsolatban.

A gyermekeinkben is hasonló folyamat megy végbe. Ők is képesek segíteni

magukon, ha valaki meghallgatja őket, és együttérzően reagál a
problémájukra. Az empatikus beszédmódot viszont tanulni kell, hiszen nem
része „anyanyelvünknek". Nevelkedésünk során sokunknak utasították el az
érzéseit. Hogy az elfogadás nyelvét folyékonyan beszéljük, előbb meg kell
tanulnunk és gyakorolnunk kell azt. Íme néhány példa, hogyan segíthetünk
gyermekeinknek érzelmeik feldolgozásában.

SEGÍTSÉG AZ ÉRZELMEK FELDOLGOZÁSÁBAN

1. Figyelmesen hallgassa meg a gyermekét.

2. Néhány együttérző szócska (ó, nahát, értem) segítségével fogadja el

érzéseit.

3. Nevezze meg az érzéseit.

4. Képzeletben teljesítse gyermeke vágyát.

A következő oldalakon azt demonstráljuk, mekkora különbség van eme

módszerek és az elkeseredett gyerek számára a felnőttek által
hagyományosan alkalmazott válaszok között.

AHELYETT, HOGY FÉLFÜLLEL FIGYEL CSAK ODA...

Nem valami lelkesítő dolog olyan emberhez beszélni, aki csak felületesen
figyel ránk.
... BIZTOSÍTSA ŐKET TELJES FIGYELMÉRŐL
Sokkal könnyebb egy olyan szülővel beszélni, aki tényleg odafigyel.
Sokszor nem is kell a szülőnek semmit sem mondania, mert a gyermek csak
annyit szeretne, hogy valaki együttérezzen vele és meghallgassa.

KÉRDÉSEK ÉS TANÁCSOK HELYETT...

Ha kérdőre vonjuk a gyereket, őt okoljuk a történtekért és tanácsokat
osztogatunk, úgy ő nem tud tisztán és konstruktívan gondolkodni.

... :
Nagyon hasznosak lehetnek ezek az együttérzést kifejező szócskák. Ha
szeretetteljes hozzáállással használjuk őket, a gyereket arra biztatjuk, hogy
vizsgálja meg a saját gondolatait és érzéseit, és talán még a megoldásra is
rájön.

MAGYARÁZAT ÉS OKOSKODÁS HELYETT...

Ha a gyerek valami olyasmit akar, amit nem kaphat meg, a szülők többnyire
logikus magyarázatot adnak neki, miért nem kaphatja meg az adott
dolgot. Sokszor minél logikusabban magyarázzuk, ők annál jobban
ellenkeznek.

... TELJESÍTSE A GYEREK VÁGYÁT KÉPZELETBEN:

Néha az is elég, ha valaki megérti, mennyire szeretne a gyerek valamit,
máris könnyebb elviselni a valóságot.

Íme a négy lehetséges mód, ahogy segíthetünk egy elkeseredett gyermeken:

teljes figyelmünkről biztosítjuk, elfogadjuk az érzéseit az együttérzést
kifejező szavak segítségével, nevet adunk az érzéseinek és teljesítjük a
vágyait képzeletben.

De minden szónál fontosabb a hozzáállás és viselkedésmód, ami kíséri őket.

Ha nem vagyunk őszintén együttérzőek, akkor bármit is mondunk,
gyermekünk álságosnak és manipulatívnak fogja érezni. Csak akkor jutnak
el szavaink a gyerek szívéhez, ha őszinte együttérzés itatja át őket.

Az előbbiekben megismert négy készség közül talán az a legnehezebb,

amikor nevet próbálunk adni gyermekünk érzelmi kitörésének. Gyakorlás
és összpontosítás szükséges ahhoz, hogy gyermekünk mondandójának
mélyére nézzünk, és megpróbáljuk kitalálni, mit is érezhet. De bármilyen
nehéz is ez, fontos, hogy segítsünk gyermekünknek belső világának
szavakba öntésében, hiszen csak akkor tudnak segíteni saját magukon, ha
szavakkal is képesek kifejezni, amit éreznek.
A következő feladatban hat olyan kijelentést soroltunk fel, amely
elhangozhat gyermekünk szájából. Olvassa el őket, és:

1. próbálja meg leírni egy-két szóval, hogy mit érezhet a gyermeke,

2. írjon egy mondatot, amelyből kiderül a gyerek számára, hogy

megérti, mit érezhet!

AZ ÉRZÉSEK TUDOMÁSULVÉTELE:

A gyermek Használja az előbbi szót egy

Egy-két szó,
mondja mondatban, amelyből
amely leírja,
kiderül, megérti, hogyan érezhet
PÉLDA mit érezhet
(ne kérdezzen és ne adjon tanácsot)

Rám kiabált a
buszsofőr és
Megszégyenülés
mindenki
nevetett rajtam Ez megszégyenítő helyzet lehetett!

1.
Legszívesebben _________________
______________
behúznék egyet _________________
Misinek!

__________
2. Leesett egy kis eső, erre a tanár lefújta
__________ __________
a kirándulást. Tök hülye.
__________
3. Mari meghívott a bulijába. Nem is tudom... __________ __________

__________

__________

__________
4. Miért jó az a tanároknak, hogy ilyen rengeteg
__________ __________
leckét sóznak a nyakunkba a hétvégére?
__________

__________
5. A mai kosáredzésen egyetlen egy kosarat sem
__________ __________
tudtam dobni.
__________

__________
6. Katáék el fognak költözni. Ő a
__________ __________
legjobb barátnőm.
__________

Ugye milyen sokat kellett gondolkodnia rajtuk? Nem könnyű dolog

gyermekeink tudomására hozni, hogy értjük, hogyan érezhetik magukat.
Nem könnyű olyasmit mondanunk, hogy:

„Hű, úgy látom, mérges vagy" vagy

„Ez aztán csalódást okozhatott neked" vagy

„Úgy látom, nem vagy biztos benne, el akarsz-e menni arra a bulira" vagy

„Úgy látom, utálod az egész házifeladatosdit" vagy

„Jaj, de elkeserítő lehetett" vagy

„Nagyon szomorú dolog, ha az ember jó barátja elköltözik".

Márpedig az ezekhez hasonló kijelentésekkel tudjuk gyermekeinket igazán

megnyugtatni. Segítségükkel talán képessé válnak feldolgozni a saját
érzéseiket. (Ja, és ne ijedjen meg a magasztos kifejezések használatától.
Úgy lehet igazán megtanulni egy szót, ha kontextusban használjuk.)

Az előző feladattal kapcsolatban talán az jár a fejében, hogy az első válasz -

amely megmutatja, hogy többé-kevésbé érti gyermekei érzéseit - még
nem minden. Vajon hogyan fog folytatódni a beszélgetés? Hogyan kellene
folytatni? A következő lépésben már adhatunk tanácsot?

Azzal még várjunk egy kicsit. Tudom jól, hogy nagy a kísértés. Az ember
legszívesebben egyetlen mondattal megoldaná a gyermeke problémáit.

„Anya, fáradt vagyok."

„Akkor dőlj le, és pihenj!"

„Éhes vagyok."

„Hát akkor egyél valamit!"

„Nem vagyok éhes."

„Akkor ne egyél!"

Álljon ellen a kísértésnek, amely arra csábít, hogy azonnal javítson a

dolgokon. Ehelyett továbbra is próbálja meg elfogadni és reakcióival
támogatni a gyermek érzéseit.

Íme egy példa, hogy mire is gondolok. A csoportunkban az egyik apuka

mesélte, hogy a fia egyik alkalommal beviharzott a lakásba, és azzal a
mondattal nyitott, amellyel a feladatban is találkozhattunk:
„Legszívesebben behúznék egyet Misinek!"

Normál esetben a beszélgetés így zajlott volna le:

Fiú: Legszívesebben behúznék egyet Misinek!

A : Miért? Mi történt?

Fiú: Beledobta a füzetemet a sárba.

A :É , ?

Fiú: Nem!

A : Biztos vagy benne?

Fiú: Esküszöm, egy ujjal sem értem hozzá.

A : Misi a barátod. Ha rám hallgatsz, gyorsan elfelejted az egész ügyet.Te

sem vagy tökéletes. Néha te provokálod a másikat, és mégis őt
okolod. Ahogy az öcséd esetében is szoktad.

Fiú: Nem is igaz. Ő szokta kezdeni. Á, te semmit nem értesz meg.

Az apa azonban hasznosította, amit a csoportfoglalkozás során tanultunk

arról, hogyan segíthetünk a gyermekeinknek érzelmeik feldolgozásában. A
valóságban így zajlott le a beszélgetés:

Fiú: Legszívesebben behúznék egyet Misinek!

A :H , !

Fiú: Úgy bemosnék egyet abba a kövér képébe!

A : Ennyire dühös vagy rá?

Fiú: Tudod, mit csinált az a vadállat? A buszmegállóban álltunk, amikor

elvette tőlem a füzetemet, és beledobta a sárba. Minden ok nélkül!

A : Hmmm.

Fiú: Fogadok, hogy azt hitte, én törtem el a hülye agyagmadarát rajzórán.

A : Vagy úgy.

Fiú: Igen, mert sírás közben végig engem nézett.

A : Ó!

F :D !N !

A : Te már csak tudod, hogy nem te voltál.

Fiú: Vagyis nem direkt volt. Az a hülye Zsuzsi nekilökött az asztalnak.

A :S Z .

Fiú: Igen. Egy csomó dolog leesett, de csak az a madár tört el. Nem volt
szándékos. Szép madarat csinált.

A : Látom, tényleg nem direkt törted el.

Fiú: Nem, de Misi úgysem hinné el.

A : Szerinted nem hinné el, ha elmondanád neki az igazat?

Fiú: Nem is tudom... De én akkor is elmondom neki, akár elhiszi, akár nem.
Cserébe ő pedig bocsánatot kéne, hogy kérjen, amiért a sárba dobta a
füzetemet.

Az apa teljesen megdöbbent. Egyetlen kérdést sem tett fel, a fia mégis
elmesélte neki az egész történetet. Nem adott a gyereknek tanácsot, és az
mégis képes volt saját maga egy megoldási lehetőséggel előállni. Szinte el
sem akarta hinni, hogy csupán a hallgatásával és a fia érzelmeinek az
elfogadásával ennyit tudott segíteni.

írásbeli feladatokat megoldani, és példa-párbeszédeket elolvasni egy dolog.

Az meg egy egészen másik dolog, hogy képesek vagyunk-e valódi
élethelyzetben is ilyen módon meghallgatni gyermekünket. A csoportos
foglalkozások során a szülőktől megtudtuk, hogy a szerepjátékokat
hasznosnak találták. Ezek során némi gyakorlatra tehettek szert, még
mielőtt élesben is megküzdöttek volna odahaza a problémákkal.
Íme egy szerepjáték, amelyet egy barátjával vagy a házastársával
kipróbálhat. Egyikőjük lesz a szülő, a másik a gyerek. Mindenki csak a saját
részét olvassa el!

A gyerek szemszögéből

(szerepjáték)

I. Az orvos azt mondta önnek, hogy allergiás, ezért minden héten

injekciót kell kapnia, hogy ne köhögjön és tüsszögjön annyit. Néha igen
fájdalmasak ezek az injekciók, máskor meg sem érzi őket. A mai nagyon
fájdalmas volt. Ahogy kijön az orvostól, a szülei tudtára akarja adni, hogyan
érez.

Kétféleképpen fog a szülő válaszolni. Először nem fogadja el az érzéseit, de

ön akkor is próbálkozzon tovább. Amikor a beszélgetés a végéhez ér,
nézzen magába, és mondja el a társának is, milyen érzések töltötték el.

Kezdje a jelenetet azzal, hogy megdörzsöli a karját, és azt mondja:

Majdnem belehaltam a mai injekcióba!

II. A helyzet az előbbi, de a szülő most másképpen fog reagálni. A

beszélgetés lezárultával ismét nézzen magába, és ossza meg a társával az
érzéseit.

Ugyanúgy kezdje a jelenetet, mint az előbb:

Majdnem belehaltam a mai injekcióba!

A jelenet kétszeri eljátszása után esetleg szerepet is cserélhetnek, hogy

a szülő szemszögéből is megtapasztalja a történteket.

A szülő szemszögéből (szerepjáték)

I. Minden héten injekciózni kell hordania a gyermekét az allergiája miatt.

Habár tudja, hogy a gyerek retteg az injekciótól, azzal is tisztában vagy,
hogy az injekció általában csak egyetlen másodpercig fáj. A mai szuri után
a gyerek keservesen panaszkodni kezd.
Kétszer fogják eljátszani a jelenetet. Az első alkalommal utasítsa el a
gyerek érzéseit, és arra törekedjen, hogy minél hamarabb abbahagyja a
gyerek a panaszkodást. Használja az alábbi mondatokat (persze sajátokat is
kitalálhat):

Ugyan, nem is fájt az ennyire.

Egy apró kis semmiséget fújsz fel ekkorára.

A bátyád soha nem siránkozott az oltások után.

Úgy viselkedsz, mint egy csecsemő.

Jobb, ha hozzászoksz ezekhez az injekciókhoz, ugyanis minden héten fogsz

kapni.

Amikor a beszélgetés a végéhez ér, nézzen magába, és mondja el a társának

is, milyen érzések töltötték el.

A gyermek kezdi a jelenetet.

II. A helyzet a fenti, de most valóban oda fog figyelni a gyerekre.

A válaszai azt fogják tükrözni, hogy valóban odafigyel rá, és elfogadja a

gyermek érzéseit. Például:

Ezek szerint nagyon fájhatott.

Fájdalmas lehetett.

Ó, ilyen rossz volt.

Úgy tűnik, olyan fájdalmas volt, hogy még a legádázabb ellenségednek sem
kívánnál ilyet.

Nem könnyű dolog minden héten ilyen injekciót kapni. Gondolom, nagyon
örülsz, amikor túl vagy rajta.
A beszélgetés végével próbálja megfogalmazni, mit érzett, és ezt a társával
is ossza meg.

Ezúttal is a gyerek kezdi a jelenetet.

A jelenet kétszeri eljátszása után esetleg szerepet is cserélhetnek, hogy a

gyerek szemszögéből is megtapasztalja a történteket.

Nem érezte magát egyre és egyre mérgesebbnek, amikor azt a kisgyereket

kellett eljátszania, akinek félresöpörték és megkérdőjelezték az érzéseit?
Nem az történt, hogy az injekció miatti düh hamarosan a szülő ellen
fordult?

Amikor azt a szülőt játszotta, akinek egyetlen célja, hogy gyorsan leállítsa a
gyereke panaszkodását, nem érezte egyre ingerültebbnek magát, amiért
a gyerek olyan értetlenül viselkedik?

Általában ez történik, amikor a gyerek érzéseit semmibe veszik. A szülő és

a gyerek egyre ellenségesebbé válik egymással szemben.

Szülőként, amikor elfogadta a gyermek érzéseit, érezte, hogy a beszélgetés

egyre nyugodtabbá vált? Érezte, hogy képes őszintén segíteni a gyermekén?

És gyerekként, amikor elfogadták az érzéseit, megbecsültebbnek érezte

magát? Mélyebb szeretetet érzett a szülő iránt? Könnyebb volt elviselni a
fájdalmat így, hogy valaki más is tudta, mennyire szenved? Úgy érezte,
ettől majd könnyebb lesz a következő injekciót is elviselni?

Nagy szolgálatot teszünk gyermekünknek, ha elismerjük az érzéseit.

Hagyjuk, hogy kapcsolatot teremtsen belső világával. Ha pedig a
kapcsolat létrejött, és a gyermek tisztán látja belső világát, képes
összeszedni az erejét és megküzdeni a problémáival.

FELADAT

1. Legalább egyszer ezen a héten folytasson beszélgetést gyerekével,

amelynek során elfogadja az érzéseit. Az alábbi üres részre még frissiben
írja le, hogyan zajlott az esemény.
G : ________________

S : ________________

G : ________________

S : ________________

G : ________________

S : ________________

G : ________________

2. Olvassa el a fejezet második részét, amelyben részletesebben

beszélünk ezekről a készségekről, felsoroljuk a leggyakrabban elhangzó
kérdéseket. Itt olvashat majd személyes beszámolókat olyan szülőktől, akik
a gyakorlatban is hasznosították ezeket a készségeket.

Gyors emlékeztető...

Segítségnyújtás gyermekeinknek az érzéseik feldolgozásában

A gyerekeknek szükségük van rá, hogy érzéseiket elfogadják és tiszteljék.

1. H .

2. F
(Ó, , )

3. A .

„Elkeserítő lehetett!"

4. T .

„Bárcsak rajtam múlna, hogy mikor érik a banán!"

***
Minden érzést el lehet fogadni.

Bizonyos cselekedeteket korlátozni kell.

„Megértem, hogy nagyon dühös vagy a bátyádra. Szavakkal, és ne pedig

ököllel hozd a tudomására, amit akarsz."

Megjegyzés: Talán érdemes másolatot készítenie az ehhez hasonló

emlékeztetőkből, és elhelyezni őket a lakás stratégiai pontjain.

M :V ,

Szülők kérdései

1. Fontos, hogy mindig együttérzően viselkedjek a gyerekemmel?

Nem. A gyermekeinkkel folytatott beszélgetéseink jelentős része laza,

hétköznapi esemény. Ha a gyerek azt mondja: „Anya, úgy döntöttem, hogy
ma iskola után átugrom Dávidhoz", teljesen felesleges a következőképpen
válaszolni: „Tehát hoztál egy döntést, hogy meglátogatod egy barátodat ma
délután." Ha egyszerűen annyit mondunk „Köszi, hogy szóltál", az éppen
elegendő tudomásulvétel. Együttérzésre akkor van szükség, amikor a
gyermek szeretné érzéseit velünk közölni. A pozitív érzésekre való reagálás
nem szokott túl sok gondot okozni. Ha boldogan felkiált a gyerek, hogy
„Ötöst kaptam a matekdolgozatomra!", erre igazán nem nehéz lelkesen azt
válaszolni, hogy „Ötöst! Akkor most nagyon boldog lehetsz!"

A negatív érzései esetén kell a készségeinket munkába állítani. Ilyenkor kell

ellenállni a figyelmen kívül hagyás, tagadás és erkölcsi tanmese
kísértésének. Egy édesapa arról számolt be, hogy fia érzelmi szükségletei
iránt akkor vált fogékonyabbá, amikor azokat fizikai sérüléseknek feleltette
meg. A vágás vagy horzsolás képe segített neki felismerni, hogy a fia
ugyanolyan gyors és komoly segítséget igényel akkor is, amikor a lelke
sérül, mint amikor a térdét üti be.
2. Mi a baj azzal, ha egyenesen nekiszegezzük a gyereknek a
kérdést: „Mitől érzed magad így?"

Vannak gyerekek, akik képesek megmondani, hogy mitől félnek, miért

mérgesek vagy szomorúak. A többség számára azonban a „miért" kérdés
csak tovább nehezíti a helyzetet. Az eredeti rossz érzésük mellé most még
annak okait is elemezniük kell, és elő kellene állniuk egy értelmes
magyarázattal. A gyerekek nagyon sokszor nem tudják, hogy miért érzik
magukat így vagy úgy. Máskor azért hezitálnak, hogy elmondják-e, mert
attól tartanak, a felnőtt számára nem lesz elég jó a magyarázat („Ugyan,
ezért sírtál?").

Sokkal nagyobb segítség egy boldogtalan gyerkőc számára, ha valaki azt

mondja, „Látom, valami nagyon elszomorított", mintha nekiáll őt
faggatni („Mi történt?", „Miért vagy szomorú?"). Könnyebb egy olyan
felnőttel beszélgetni, aki elfogadja a gyerek érzéseit, mint egy olyannal, aki
mindenáron magyarázatot akar hallani.

3. Ezek szerint a gyermekeink tudomására kell hoznunk, hogy

jóváhagyjuk, ahogy éreznek?

A gyerekeknek nem arra van szükségük, hogy jóváhagyjuk az érzéseiket,

hanem arra, hogy elismerjük őket. Talán az adott helyzetben jólesik a
gyereknek, ha azt mondjuk „Teljesen igazad van", viszont ez a
későbbiekben gátat vethet annak, hogy a gyerek végiggondolja a dolgokat
magában.

Példa:

G : Mégsem fogjuk előadni a darabot az osztállyal. Szemét ez a tanár!

S : Pedig mennyit próbáltatok! Egyetértek veled. Tényleg szemét dolog
ez a tanárotoktól.

És ezzel véget is ér a beszélgetés.

Most pedig figyelje meg, mennyivel könnyebb a gyerek számára a

konstruktív gondolkodás, ha elfogadják az érzelmeit!
G : Mégsem fogjuk előadni a darabot az osztállyal. Szemét ez a tanár!
S : E aztán nagy csalódás lehet neked. Pedig mennyire számítottál rá.

G : Igen. És mindezt azért, mert néhány gyerek hülyéskedett a próba

alatt. Ők tehetnek róla.

S : (csendben hallgatja a gyereket)

G : Meg azért is dühös volt ránk, mert senki nem tanulta még meg a
szerepét.

S :É .

G : Azt mondta, hogyha összeszedjük magunkat, akkor lehet, hogy

kapunk még egy esélyt... Jobban teszem, ha még egyszer átolvasom a
szövegemet. Segítenél ma este a végszavakkal?

Összefoglalva: Nehéz pillanatainkban - függetlenül attól, hogy fiatalok

vagyunk-e vagy öregek - nem arra van szükségünk, hogy valaki egyetértsen
velünk, hanem arra, hogy valaki felismerje, mit is élünk át.

4. Ha olyan fontos, hogy a gyerek tudomására hozzuk, megértjük az

érzéseit, akkor mi a baj azzal, ha egyszerűen azt mondjuk neki
„Megértem az érzéseidet"?

Az ilyen kijelentésekkel csak az a baj, hogy vannak olyan gyerekek, akik

nem hiszik el, hogy komolyan gondolod, és azt válaszolják, hogy „Nem,
nem érted meg." De ha veszed a fáradságot, és részletekbe menően
válaszolsz („Félelmetes lehet az első nap az iskolában. Annyi új dolog van,
amit meg kell szokni"), akkor a gyerek tudni fogja, hogy valóban megérted
őt.

5. Tegyük fel, hogy azonosulni próbálok a gyerek érzésével, és

kiderül, hogy tévedtem, ő nem is azt érzi. Akkor mi a teendő?

Semmi baj. A gyerek hamar helyre fog igazítani.

Példa:
G : Apa, a tanár áttette a dolgozatot a jövő hétre.

A : E .

G : Nem, mérges voltam! Most majd tanulhatok mindent újra a jövő

héten.

A : É , .

G : Aha.

Nagyképű dolog lenne azt hinni, hogy mindig tudjuk, mit érez a másik. A
legtöbb, amit tehetünk, hogy megpróbáljuk megérteni gyermekeink
érzéseit. Nem fogunk mindig sikerrel járni, de a próbálkozásainkat akkor is
nagyra értékelik.

6. Tudom, hogy az lenne a jó, ha elfogadnám a gyerek érzéseit, de

nehezen tudok mit kezdeni az olyan helyzetekkel, amikor a gyerekem
azt mondja nekem, hogy „Olyan gonosz vagy" vagy hogy „Utállak".

Ha felzaklat, amikor a gyereked azt mondja neked, hogy utál, akkor hozd
ezt a tudomására: „Nem tetszett, amit most mondtál. Ha mérges vagy
valami miatt, akkor azt hozd a tudomásomra valamilyen más módon. Akkor
talán a segítségedre tudok lenni."

7. Van bármi más módja annak, hogy segítsünk egy zaklatott

gyermeken azon kívül, hogy a tudtára hozzuk, megértjük az érzéseit?
A fiam nagyon rosszul viseli a frusztrációt. Néha segít, ha megértem az
érzéseit, de többnyire annyira fel van zaklatva, hogy meg sem hallja,
amit mondok.

Néhány szülő arról számolt be a csoportfoglalkozásokon, hogy a nagyon

feldúlt gyerek esetében segíthet, ha valamiféle cselekvéssel vezeti le a
feszültséget. Sok történetet hallottunk mérges gyerekekről, akik
nyugodtabbá váltak, miután párnákat püfölhettek, régi tejesdobozokat
ütögethettek, gyurmát csapkodhattak és gyúrhattak, üvölthettek, mint az
oroszlán vagy darts nyilakat dobálhattak. Azonban a rajzolás az a
tevékenység, amelyet a szülő is a legszívesebben néz, és a gyerek is a
legszívesebben végez. Az alábbi két példa egy héten belül történt:

„Szülőknek tartott csoportfoglalkozásról mentem haza, amikor a három

éves fiamat a földön találtam. Éppen hisztirohama volt. A férjem ott állt
mellette és undorral az arcán felém fordult: 'Na, te specialista, lássuk, mit
kezdesz ezzel.' Úgy éreztem, bizonyítanom kell. Rápillantottam a földön
rúgkapáló, sikoltozó fiamra, majd a kezembe vettem a telefon mellett tartott
jegyzetfüzetet és ceruzát. Aztán letérdeltem, Tomi felé nyújtottam a
jegyzetfüzetet és a ceruzát, és azt mondtam: 'Tessék, ezen mutasd meg,
milyen mérges vagy. Rajzold le, mit érzel!'

Tomi azonnal felpattant, és dühösen köröket kezdett rajzolni. Aztán felém

tartotta a rajzot, és azt mondta: 'Ilyen mérges vagyok!'

Erre én: 'Te aztán igazán mérges vagy.' Letéptem még egy darab papírt, és
arra kértem, hogy még többet rajzoljon.

Ismét dühödten firkálni kezdett, mire én azt mondtam: 'Azt a mindenit,

mennyire mérges vagy!' Aztán még egyszer megismételtük az egészet.
Amikor a negyedik papírlapot odaadtam neki, már egyértelműen
nyugodtabb volt. Hosszasan nézte a lapot, majd azt mondta: 'Akkor most
megmutatom a jó érzéseimet', és rajzolt egy kört, bele két pontot és egy
mosolygó szájat. Alig akartam elhinni. Két percen belül a hisztis gyerek
már mosolygott is. És mindezt úgy sikerült elérni, hogy kifejezhette az
érzéseit. Az eset után a férjem azt mondta: 'Tessék csak tovább járni abba a
csoportba'."

A következő csoportfoglalkozás alkalmával egy anyuka hasonló esetről

számolt be.

„Amikor a múlt héten elmesélted a rajzos esetet Tomival én arra gondoltam,

bárcsak az én Ákos fiamnál is használhatnám ezt a módszert. Ákos szintén
három éves, de fejlődési rendellenességben szenved. Ami más gyereknek
egy természetes fejlődési lépcső volt - megállni elesés nélkül, megtartani
a fejét -, az Ákosnál hatalmas eseménynek számított. Fantasztikusan sokat
fejlődött, de még most is könnyen frusztrálttá válik, ha valami nem sikerül
neki. Ha megpróbál valamit, de nem jár sikerrel, képes utána órákig
sikítozva sírni. Olyankor teljesen megközelíthetetlen. A legrosszabb,
amikor meg akar rúgni, és belém akar harapni. Talán azt gondolja, hogy a
nehézségeiről én tehetek, és tudnom kellene segíteni rajta valahogy. Szinte
állandóan mérges rám. A múltkori foglalkozásról hazafelé tartva azon
töprengtem, mi lenne, ha még azelőtt közel tudnék kerülni hozzá, mielőtt
teljesen felhergeli magát. Aznap délután az új kirakós játékával játszott.
Nem bonyolult, csak néhány nagyobb darabból áll, de az utolsó darabot
sehogy sem tudta a helyére illeszteni. Néhány próbálkozás után megláttam
az arcán a jól ismert kifejezést. Megijedtem, hogy már megint kezdődik, és
gyorsan odaszaladtam hozzá. - Várj, várj egy picit! Ne mozdulj! - mondtam
neki. Meglepetten nézett rám. Idegesen kutatni kezdtem a könyvespolcán,
míg végre találtam egy nagy lila zsírkrétát és egy rajztömböt. Leültem
mellé a földre. - Ákos, ilyen mérges vagy? - kérdeztem, és
cikkcakkvonalakat kezdtem rajzolni a papírra.

- Igen - válaszolta, majd kikapta a krétát a kezemből, és összevissza

vonalakat kezdett rajzolni. Majd szurkálni kezdte vele a papírt, míg teljesen
tele nem lett lyukakkal. A fény felé tartottam a papírt. - Hú, de mérges
vagy... Szinte tajtékzol a dühtől! - Kikapta a papírt a kezemből, és apró
darabkákra tépkedte, miközben folyamatosan sírt. Amikor végzett vele, rám
nézett. - Anya, szeretlek. - Ez volt az első alkalom, hogy ezt mondta nekem.

Azóta még egyszer megpróbáltam ezt, de nem működik minden egyes

alkalommal. Azt hiszem, találnom kell számára valamilyen
más feszültséglevezetést, mint amilyen például a bokszzsák. Lassan kezdem
megérteni, hogy a legfontosabb az egészben, hogy amíg ő püföli a zsákot
vagy rajzol, én ott legyek mellette. A tudomására kell hoznom, hogy a
legdühösebb érzéseit is megértem és elfogadom."

8. Ha a gyerek minden érzését elfogadom, azzal nem azt az üzenetet

adom neki, hogy bármit megengedek neki? Nem akarok nagyon
engedékeny szülő lenni.

Ez az aggodalom bennünk is felmerült. De lassan rájöttünk, hogy ez a

megközelítés annyiban engedékeny, amennyiben mindenféle érzés létét
elismeri. Például: „Látom, nagy örömet okoz neked, hogy a vajba
rajzolgassál a villáddal". De ez még nem jelenti azt, hogy meg is engedjük a
gyereknek ezt a viselkedést. Miközben elveszed a vajat a kis művésztől,
hozd a tudomására, hogy a vaj nem arra van, hogy mindenféle formákat
faragjunk belőle, és add oda neki a gyurmáját.

Azt tapasztaltuk, hogy amennyiben elfogadtuk gyermekeink érzéseit, ők is

könnyebben elfogadták az általunk állított korlátokat.

9. Mi a baj azzal, hogy tanácsot adunk a problémával küzdő

gyereknek?

Ha tanácsot vagy azonnali megoldást kínálunk a gyerekünknek, azzal

megfosztjuk őt attól a tapasztalattól, ami a problémával való megküzdést
jelenti.

És van egyáltalán olyan helyzet, amikor jó, ha tanácsot adnunk?

Természetesen.

A 159 és a 161 oldalon, a „Még néhány szó a tanácsokról" című részben

találhat részletes leírást arról, hogy mikor és hogyan érdemes tanácsokat
adni.

10. Mit lehet tenni, ha utólag arra jövünk rá, a válasz, amit
gyermekünknek adtunk, nem volt igazán a segítségére? „Tegnap a
lányom nagyon feldúltan jött haza az iskolából. El akarta mesélni
nekem, hogy néhány gyerek hogyan piszkálta őt a játszótéren. Fáradt
voltam, és mással voltam elfoglalva, úgyhogy gyorsan el akartam őt
hessegetni, és azt mondtam, hogy hagyja abba a sírást, ez még nem a
világ vége. Nagyon szomorúnak látszott, és felment a szobájába.
Tudom, hogy elszúrtam, de mit tehetek így utólag?"

Minden alkalommal, amikor a szülő rájön, hogy hibázott, mert máshogy

kellett volna reagálnia, ezzel máris kap egy új esélyt. A gyerekekkel való
együttélés mindig nyitott lehetőségeket tartogat. Néhány órával, nappal
vagy héttel később bármikor azt mondhatjuk: „Gondolkodtam azon, amit a
múltkor mondtál a piszkálódós gyerekekről a játszótéren. Most fogtam csak
fel, mennyire felzaklathatott téged az eset."

Az együttérzést mindig nagyra értékeljük, még akkor is, ha megkésve jön.

Figyelmeztetés

I. A gyerekek általában nem szeretik, ha az ő szavaikat szajkózzuk

vissza.

Példa:

G : Már nem kedvelem Dávidot.

S : Már nem kedveled Dávidot.

G : (nyűgösen) Igen, ezt mondtam.

Jobban örült volna a gyerek, ha egy kevésbé papagájszerű választ kap, mint
például:

„Valami nem tetszik neked Dávid viselkedésében" vagy

„Úgy látom, komolyan megharagudtál rá."

II. Vannak gyerekek, akik jobban szeretik, ha egyáltalán semmit nem

mond a szülő, amikor ők mérgesek. Az anya vagy az apa jelenléte
éppen eléggé vigasztaló a számukra.

Az egyik anyuka elmesélte, hogy egy nap arra ment be a nappaliba, hogy a
tízéves lánya könnyes szemmel ül a kanapén. Leült a gyerek mellé,
átkarolta, és ezt mondta: „Valami történt", majd öt percig szótlanul ült a
lánya mellett. Végül a lánya sóhajtott egyet, és azt mondta: „Koszi, anya,
már jobban vagyok". Az anya soha nem tudta meg, mi okozta a lánya
szomorúságát. Azt viszont tudta, hogy a vigasztaló jelenléte segített a
lányának, mert egy órával később már jókedvűen dúdolgatott a gyerek a
szobájában.

III. Vannak gyerekek, akiket feldühít, ha erőteljes

érzelemnyilvánításukra helyes, de érzelemmentes választ kapnak.

Egy kamasz mesélte az egyik foglalkozáson, hogy egy napon rettentő

feldúltan ment haza, mert a legjobb barátja elárulta az egyik titkát
másoknak. Elmesélte az anyjának, hogy mi történt, mire az semleges
hangsúllyal közölte: „Mérges vagy". A lány erre nem tudta megállni, hogy
ne adjon szarkasztikus választ. - Nem mondod!

Megkérdeztük tőle, hogy milyen választ szeretett volna kapni az anyjától.

Erre elgondolkodott. - Nem annyira a szavaival volt baj, hanem azzal,
ahogy mondta őket. Úgy hangzott, mintha olyan valaki érzéseiről beszélne,
aki közömbös neki. Azt hiszem, azt szerettem volna, ha kimutatja, hogy
együttérez velem. Ha annyit mondott volna, hogy „Hú, kislányom, el tudom
képzelni, milyen dühös lehetsz rá", akkor máris úgy éreztem volna, hogy
megért engem.

IV. Az sem jó, ha a szülő reakciója hevesebb a gyermek eredeti

érzésénél.

Példa:

K : (morogva) Fél órát vártam Pistire a sarkon, majd előállt egy légből
kapott sztorival, hogy miért is késett el.

A : E megbocsáthatatlan! Hogy tehetett ilyet veled? Nem törődik a

másik érzéseivel és felelőtlen. Gondolom, soha többé nem akarsz találkozni

vele.

A kamasznak valószínűleg eszébe sem jutott ilyen hevesen reagálni a

barátja viselkedésére, és eszébe sem jutott, hogy ilyen drasztikus lépést
tegyen. Arra lett volna mindössze szüksége, hogy az édesanyja
együttérzően morgolódjon vele, és helytelenítőleg megrázza a fejét, ezzel
fejezve ki, hogy átérzi fia felháborodását. Semmi szüksége nem volt rá a
gyereknek, hogy további terhet rakjanak a vállára, és még anyja heves
érzelmeivel is meg kelljen küzdenie.

V. A gyerekek nem szeretik, ha visszahallják szüleik szájából azokat a

jelzőket, amelyeket ők használnak saját magukra.

Ha egy gyerek azzal jön, hogy ő buta, csúnya vagy kövér, akkor nem
segítünk azzal, ha elismételjük ezt („Á, ezek szerint butának tartod magad"
vagy „Tehát tényleg úgy érzed, hogy kövér vagy"). Ne működjünk együtt a
gyerekkel, amikor ilyen jelzőket használ magára. Úgy is elfogadhatjuk a
fájdalmát, ha közben nem ismételjük meg ezeket a jelzőket.

Példa:

G : A tanár azt mondta, hogy tizenöt perc elegendő a matek házira.

Nekem egy egész órába telt, mire befejeztem. Nyilván buta vagyok.

S : Nagyon el tudja kedvetleníteni az embert, amikor több időt tölt

valamivel, mint számított rá.

Példa:

G : Szörnyen nézek ki, amikor mosolygok. Már messziről virít a

fogszabályzóm. Ronda vagyok.

S :N .É ,
,
.

Remélem, nem rémítettük meg a figyelmeztetéseinkkel. Gondolom,

mostanra már kiderült, hogy az érzelmek kezelése sokkal inkább művészet,
mint tudomány. De hiszünk benne - ugyanis ezt igazolják a hosszú évek óta
tartó megfigyeléseink hogy sok-sok gyakorlással, és persze sok hibás lépés
után, a szülők képesek mesterfokon űzni ezt a művészetet. Egy idő után
meg fogja érezni, hogy az ön gyereke esetében mi működik és mi nem. Ha
eleget gyakorol, rá fog jönni, hogy mi nyújt vigaszt és mi jelent csak olajat
a tűzre, mitől távolodik el a gyerek, és mi az, aminek a segítségével igazán
intim viszonyba kerülhetnek, mi ejt sebet és mi gyógyít. Az ön
érzékenységét semmi nem pótolhatja.

Szülők történetei

Minden egyes csoportot ugyanazon elvek szerint tanítunk. Mégis újra és

újra meglepnek minket a szülők eredeti megoldásai, illetve, hogy
milyen különböző helyzetekben alkalmazzák a módszereket. Az alábbi
történeteket nagyjából úgy adjuk közre, ahogy a szülők megírták őket. A
legtöbb esetben megváltoztattuk a gyerekek nevét. Látni fogja, hogy nem
minden válasz tekinthető „mintaválasznak". De ami igazán számít, az az
odafigyelő és elfogadó attitűd.

Az első két történetet elmesélő szülők alig akarták elhinni, hogy a gyerek
elkezdett a saját megoldásán dolgozni, amint a szülő megállta, hogy
tanácsokat osztogasson. - Hallgassátok, milyen keveset mondtam - vezette
be a történetét az első anyuka.

A nyolcéves Miki ezekkel a szavakkal lép be a lakásba iskola után:

„Legszívesebben pofán vágnám Ákost".

É :J Á !

M : Aha. Foci közben, amikor hozzám kerül a labda, mindig azt mondja:
„Passzold ide, Miki! Én jobban focizom, mint te." Te nem lennél mérges, ha
valaki ilyet mondana neked?

É :D .

M : Pedig Ákos nem mindig ilyen. Elsőben mindig olyan rendes volt.
Szerintem Krisztiánt utánozza, aki másodikban jött hozzánk.

É : É .

M : Felhívom Ákost, és megkérdezem, nincs-e kedve kijönni a parkba.

A fiam elsős. Nem agresszív gyerek, nem szokott verekedni. Éppen ezért én
túlságosan is féltem őt, mert olyan gyámoltalannak látom. Hétfőn azzal
jött haza az iskolából, hogy az egyik osztálytársa - aki sokkal nagyobb nála
- azt üzente neki az egyik „követével", hogy meg fogják verni holnap.
Elsőre pánik lett úrrá rajtam. Otthon akartam tartani, vagy legalábbis
önvédelmi fogásokat akartam tanítani neki egy éjszaka alatt, hogy
megkíméljem a fájdalomtól és félelemtől.

Elhatároztam, hogy nem mutatom ki, mennyire megijedtem, hanem

figyelmesen hallgatom őt. - Hmm - csak ennyit mondtam. Erre a fiam egy
hosszú monológba kezdett. - Úgyhogy három önvédelmi stratégiát
dolgoztam ki. Először is megpróbálom lebeszélni őt a verekedésről.
Elmagyarázom neki, hogy nem civilizált dolog verekedni. Ha ez nem
használ, akkor felveszem a szemüvegem. Bár (itt szünetet tartott és
elgondolkodott), ha igazán verekedős, akkor ez nem fogja visszatartani.
Márpedig az lehet, hiszen én még soha nem is beszéltem vele, ő meg meg
akar verni. Ha minden csődöt mond, akkor megkérem Tomit, hogy ő
támadja meg. Tomi olyan erős, hogy a fiú már a látványától meg fog ijedni.
- Meg voltam döbbenve. - Ő - mondtam. - Jól van, minden rendben lesz.
Most már tudom, mit fogok tenni - mondta, és bement a szobájába pihenni.
Nagyon büszke voltam a fiamra. Fogalmam sem volt, hogy ilyen bátran és
ötletesen tudja a saját problémáit kezelni. És mindezt az hozta elő belőle,
hogy csendben meghallgattam, és nem szóltam bele.

De azért nem hagytam annyiban a dolgot. A fiamnak nem mondtam

semmit, de felhívtam a tanítót, és elmondtam neki, mi készül. Azt mondta,
jól tettem, hogy felhívtam, mert a mai világban nem szabad a
fenyegetéseket annyiban hagyni.

Másnap minden akaraterőmre szükségem volt, hogy ne kérdezzek rá, mi

volt az iskolában. Szerencsére a fiam magától is elmondta. - Képzeld, anyu,
a verekedés fiú a közelembe sem jött ma.

***

Voltak szülők, akik arról számoltak be, mennyire megnyugtatta a

gyereküket az ő elfogadó válaszuk. A „Nyugodj már meg" vagy a „Hagyd
ezt abba" általában csak tovább hergeli a gyereket. De sokszor néhány
elfogadó szó is elég legvadabb érzések megnyugtatására, a gyerek
hangulatának drasztikus megváltoztatására. Az első példát egy apa mesélte.

Nóri, a lányom bejött a szobába.

- A tornatanár ma rám ordított.

- Ó.

- Kiabált velem.

- Nagyon mérges lehetett.

- Azt ordította, hogy „Nem így kell a röplabdában a labdát megütni!
Hanem így." Honnan tudnám, hogy kell csinálni, amikor sosem mutatta
még meg?

- Dühös voltál rá, amiért kiabált veled.

- Nagyon feldühített.

- Nagyon rossz érzés, ha ok nélkül kiabálnak az emberrel.

- Nem volt hozzá joga.

- Úgy érzed, hogy jogtalanul ordított veled.

- Olyan dühös vagyok rá, hogy legszívesebben megtaposnám... Szeretnék

csinálni egy babát a képével, és jól megszurkálnám, hogy szenvedjen.

- Fellógatnád a kislábujjánál fogva.

- Kisütném olajban.

- Megfojtanám egy kanál vízben.

A beszélgetésnek ezen a pontján Nóri elmosolyodott. Én is elmosolyodtam.

Mindketten nevetni kezdtünk. Aztán azt mondta, hogy milyen hülyeség
volt a tanár részéről így ordítani vele. - De most aztán tényleg tudom,
hogyan kell megütni a labdát.

Korábban biztos azt mondtam volna neki, hogy nyilván okot adott az
ordítozásra, és jobban teszi, ha legközelebb odafigyel a tanárra, amikor az
kijavítja őt, és akkor majd tudni fogja, mit hogyan kell csinálni. Erre ő
bevágta volna a szobája ajtaját, és ott dühöngött volna, hogy a hülye tanár
mellett még egy idióta apával is megverte a sors.

Helyszín: a konyhánk.

Éppen letettem a kisbabánkat aludni. Peti izgatottan jön haza az oviból,

mert a barátja, Laci meghívta magukhoz játszani.
P : Szia, anyu, menjünk Laciékhoz játszani.

A : Petra (a húga) most éppen alszik, de majd később átmegyünk.

P : (kezd bedühödni) Én most akarok menni. Azt mondtad, hogy ovi után
átmegyünk.

A : Mit szólnál, ha átkísérnélek, és aztán hazajönnék?

P : Nem! Azt akarom, hogy maradj ott velem, (hisztérikusan sírni kezd)

Most akarok menni! (Fogja az oviból hazahozott rajzokat, összegyűri őket,

és bedobja a kukába.)

A : (kigyullad a fejében a kis lámpa) Hú, te aztán mérges vagy! Annyira

dühös lettél, hogy még a rajzaidat is kidobtad. Nyilván nagyon feldúlt vagy.
Annyira készültél rá, hogy játsszál Lacival, erre tessék, a húgod éppen
alszik. Micsoda csalódás.

P : Igen, nagyon szerettem volna átmenni, (abbahagyja a sírást) Anyu,

nézhetek tévét?

A : Hát persze.

***

Szituáció: Az apa horgászni készült, és a négyéves Kriszti vele szeretett

volna menni.

A : Rendben, kicsim, eljöhetsz velem, de ne feledd, hogy sokat fogunk

odakint álldogálni. És bizony hideg van odakint.

K : (Látszik rajta, hogy nagyon össze van zavarva, és hosszasan

töpreng, mielőtt válaszolna.) Meggondoltam magam... Inkább itthon
akarok maradni.

Két perccel apa távozása után Kriszti sírni kezdett.

K : Apa itt hagyott, pedig tudta, hogy én is menni akartam.

A : (el van foglalva, és nincs hangulata belemenni a játszmába)

Krisztikém, mindketten tudjuk, hogy te döntöttél úgy, itthon maradsz.
Zavarsz a sírásoddal, és semmi kedvem ezt hallgatni. Úgyhogy ha
sírni akarsz, menj a szobádba.

Kriszti zokogva berohan a szobájába.

Néhány perccel később anya úgy dönt, kipróbálja az új módszert.

A : (bemegy Kriszti szobájába, és leül az ágya szélére) Nagyon szerettél

volna apával menni, igaz?

Kriszti abbahagyja a sírást, és bólint.

A : Nagyon összezavarodtál, amikor apa megemlítette, hideg lesz

odakint. Nem tudtad eldönteni, mit is szeretnél.

A kislány megkönnyebbült tekintettel néz az anyjára. Ismét bólint, és

megtörli a szemét.

A :Ú , , ,
.

K : Igen.

Ekkor az anya megölelte a lányát, mire a kislány vidáman leugrott az

ágyról, és elszaladt játszani.

***

Úgy tapasztaltuk, hogy az szintén segít a gyerekeknek, ha megengedjük

nekik, hogy egymásnak ellentmondó érzéseik legyenek egy időben.

Amikor megszületett a kisbabánk, mindig azt mondogattam a fiamnak,

Pálnak, hogy mennyire szereti a kistestvérét. Ő ilyenkor elkezdte rázni a
fejét, és azt mondta „Neeeeeem!"
Az elmúlt hónapban viszont a következőt kezdtem el mondani neki: „Úgy
látom, Palikám, két különböző érzés van benned a babával
kapcsolatban. Néha örülsz neki, hogy van egy kisöcséd. Szereted nézni őt,
és játszani vele. Máskor viszont egyáltalán nem örülsz neki, hogy itt van
velünk. Olyankor azt kívánod, bárcsak eltűnne."

Pálnak tetszik, amikor ezt mondom. Mostanában hetente legalább egyszer

azt mondja: „Mesélj a két érzésemről, anya!"

***

Az elbátortalanodott és elkeseredett gyerekeknek való segítségnyújtáshoz

szükséges készségekért különösen hálásak voltak a szülők. Örültek
annak, hogy nem kell gyermekeik rosszkedvét átvenniük. - Most kezdem
csak felfogni, milyen felesleges nyomásnak tettem ki magam azzal, hogy
folyton boldognak akartam látni a gyermekeimet. Akkor döbbentem rá,
hogy milyen messzire mentem, amikor egy eltörött perecet próbáltam
cellux-szal összeragasztani, hogy ezzel megvigasztaljam a négyéves
gyerekemet. Azt is beláttam, mekkora terhet tettem a gyerekeimre.
Gondoljátok csak el! Nem elég, hogy az eredeti problémájuk miatt
feldúltak, de még rosszkedvűbbé tettem őket azzal, hogy látniuk kellett, én
is szenvedek az ő szenvedésük miatt. Anyám ugyanígy viselkedett, amikor
kicsi voltam. Még ma is emlékszem, hogy bűnösnek éreztem magam.
Mintha valami baj lenne velem, amiért nem vagyok örökké boldog -
mondta az egyik anyuka. - A gyerekeim tudtára akarom hozni, hogy joguk
van elkeseredettnek lenni anélkül, hogy emiatt az anyjuk teljesen
összeomlana - tette hozzá.

***

Robi, a fiam saras ruhában és szomorú arckifejezéssel jött be a házba.

A : Látom, jó saras lett a nadrágod.

R : Ja, bénán focizok.

A : Nehéz meccsed volt.

R : Aha. Nem tudok focizni. Túlságosan ügyetlen vagyok. Még Kristóf is
ki tud cselezni.

A : Nagyon rossz érzés, amikor kicselezik az embert.

R : Ja, bárcsak erősebb és ügyesebb lennék.

A : Arra vágysz, bárcsak olyan izmaid lennének, mint Schwarzenegger-

nek... vagy úgy tudnál cselezni, mint Rooney.

R : Igen, és akkor én tudnám kicselezni őket.

A : Egészen az ellenfél kapujáig el tudnál jutni a labdával.

R : Simán kicselezném őket.

A :É .

R :É . A rövid passzom most is jó, de akkor hosszú

passzokat is tudnék adni.

A : Előreszaladnál és lepasszolnád a labdát.

R : Igen, szerintem tudok jobban is játszani.

A :Ú érzed, jobban is menne.

R : Legközelebb jobban fog menni.

A :T , .

Normál esetben valami olyasmit mondtam volna Robinak, hogy jó játékos,

csak éppen ma nem ment valamiért, és ne aggódjon, legközelebb jobban
fog menni. Ő pedig valószínűleg rosszkedvűen bevonult volna a szobájába.

Megdöbbentő felfedezésre tettem szert a csoportfoglalkozások során. Minél

jobban el akarod nyomni a gyereked rossz érzéseit, ő annál inkább
beleragad a helyzetbe. Minél könnyebben el tudja fogadni a szülő ezeket
boldogtalan érzéseket, annál könnyebben megszabadul tőlük a gyerek.
Talán úgy is mondhatnánk, hogy ha boldog családot akarsz, akkor jobb, ha
teret engedsz a boldogtalanság kifejezésének.

***

Márk nehéz időszakon megy át. Az egyik tanára nagyon keményen bánik
vele, és Márk nagyon nem kedveli őt. A legrosszabb pillanataiban,
amikor nagyon el van keseredve (ez többnyire akkor fordul elő, amikor az
iskolai feszültséget otthon kiengedi), butának nevezi magát. Úgy érzi, senki
nem szereti őt, mert buta, azt mondja, hogy ő a legbutább gyerek az
osztályban stb.

Az egyik ilyen estén a férjem leült vele. Mindenáron segíteni szeretett volna
rajta.

F : (gyengéden) Márk, te nem vagy buta.

M : De igen, buta vagyok.

F : Kisfiam, te egyáltalán nem vagy buta. Te vagy az egyik legokosabb

nyolcéves, akivel valaha találkoztam.

M : Nem igaz. Buta vagyok.

F : (továbbra is gyengéden) Nem vagy az.

M : De igen.

És ez így ment még egy darabig. Nem akartam beleavatkozni, de hallgatni

sem bírtam, úgyhogy inkább kimentem. A férjem becsületére legyen
mondva, hogy végig nyugodt maradt. Márk viszont elkeseredetten feküdt le
aludni, továbbra is nagyon rossz volt a kedve.

Bementem hozzá. Aznap nagyon próbára tette a türelmemet. A délután és

az este nagy részét azzal töltötte, hogy engem idegesítsen. Úgy éreztem,
hogy már nincs türelmem harcolni vele. De muszáj volt bemennem hozzá,
hiszen ott feküdt az ágyában teljesen letörve, azt mondogatta, hogy ő
mennyire ostoba, és mindenki utálja őt. Nem tudtam, mondhatnék-e bármi
újat. Fáradtan leültem az ágya szélére. Aztán eszembe jutott egy kifejezés,
amit a foglalkozásokon gyakran használtunk. - Nem jó, amikor az
embernek ilyen érzései vannak - mondtam szinte gépiesen.

Márk elhallgatott egy pillanatra. - Igen - mondta aztán. Ettől valahogy erőt
kaptam, hogy folytassam. Mindenféléről kezdtem beszélni, majd
felhoztam néhány kedves, különleges cselekedetét az elmúlt évekből. Egy
darabig csak hallgatott, majd ő is elmesélte néhány emlékét. - Emlékszel,
amikor sehol nem találtad a kocsikulcsodat? Pedig az egész házat
felforgattad érte. Én meg azt mondtam, hogy nézd meg a kocsiban, és ott is
volt - mondta. Vagy tíz percig beszélgettünk ilyen dolgokról. A beszélgetés
végén egy olyan gyereknek adtam jóéjtpuszit, aki visszanyerte a magába
vetgtt hitét.

***

Voltak szülők, akik a képzeletbeli vágyteljesítést találták nagyon

hatékonynak. Egyszerűbb volt nekik azt mondani, hogy „Azt kívánod,
bárcsak...", mint tovább folytatni a harcot arról, hogy kinek van igaza és
miért.

D : (tíz éves): Kell nekem egy új teleszkóp.

A : Egy új teleszkóp? Miért? A réginek nincs semmi baja.

D : (hevesen) De az kisgyerekeknek való!

A : Tökéletesen megfelel egy magad korú fiúnak.

D : Nem. Nekem egy 200-as teleszkóp kell!

A : (éreztem, hogy ebből nagy vita fog kerekedni, úgyhogy hangnemet

váltottam) Szóval egy 200-as teleszkópot szeretnél.

D : Igen, mert azzal bele tudnék látni a hold krátereibe.

A : J .

D : Pontosan.
A : Tudod, hogy mit szeretnék? Hogy bárcsak lenne annyi pénzem, hogy
megvegyem neked azt a teleszkópot. Nem is. Amennyire lelkesedsz a
csillagászatért, inkább azt kívánom, bárcsak vehetnék neked egy 400-as
teleszkópot.

D : Vagy egy 600-asat.

A : Vagy egy 800-asat.

D : (kezd belelkesedni) Inkább egy 1000-eset!

A : Vagy egy... egy...

D : (izgatottan) Tudom! Ha megtehetnéd, megvennéd nekem a

planetárium nagy teleszkópját!

Ezen mindketten jót nevettünk, én pedig rájöttem, mitől sikerült ilyen jól ez
a beszélgetés. A képzeletbeli vágyteljesítés úgy lehet igazán sikeres, ha
valóban szabadjára engeded a fantáziádat. Habár Dávid tudta, hogy
valójában nem fogom megvenni neki a planetárium teleszkópját, mégis jól
esett neki, hogy ilyen komolyan vettem a vágyait.

***

A férjemmel elvittük a fiunkat, Balázst és az egyik nővérét, Pannát a

Természettudományi Múzeumba. Nagyon jól éreztük magunkat, a gyerekek
is jól viselkedtek. De aztán kifele menet sajnos megálltunk az
ajándékboltnál. A négyéves Balázs rettentően izgatott lett a sok
ajándéktárgy láttán. A legtöbb dolog nagyon drága volt, de azért végül
vettünk neki néhány követ. Ezután elkezdett nyafogni, hogy neki a
dinoszauruszbábu is kell. Próbáltam megértetni vele, hogy már eddig is
többet költöttünk, mint amennyit kellett volna. Az apja rászólt, hogy hagyja
abba a nyafogást, és legyen hálás azért, amit vettünk neki. Erre Balázs sírni
kezdett. A férjem azt mondta neki, hogy hagyja azonnal abba, és hogy úgy
viselkedik, mint egy csecsemő. Balázs a földre vetette magát, és éktelen
sivítozásba kezdett.
Mindenki minket nézett. Úgy szégyelltem magam, hogy azt kívántam,
bárcsak elnyelne a föld. Aztán nem tudom, honnan jött az ötlet, de
elővettem a táskámból egy papírt és egy ceruzát, és írni kezdtem. Balázs
megkérdezte, hogy mit csinálok. - Ideírom, hogy Balázs azt kívánja,
bárcsak lenne egy dinoszaurusza. - Balázs rám meredt. - És egy prizmája is
- mondta. - És egy prizmája is - írtam a papírra.

A következő reakciója teljesen megdöbbentett. Odaszaladt a nővéréhez, aki

eddig kicsit távolabbról figyelte az eseményeket. - Panna, mondd meg
anyunak, hogy mit szeretnél. Képzeld, leírja! - És akár hiszitek, akár nem,
ezzel túl is voltunk az ügyön, és békésen hazamentünk.

Azóta többször is használtam ezt a módszert. Amikor Balázs nekiáll

rohangálni a játékboltban, és mindent akar, akkor előhúzok egy darab
papírt, és „kívánságlistát" írok. Ez úgy tűnik, elegendő neki. És ez még nem
jelenti azt, hogy meg is kell vennem neki a dolgokat a listáról. Legfeljebb
különleges alkalmakkor. Talán azt szereti Balázs annyira ebben a
„kívánságlistában", hogy veszem a fáradtságot, és le is írom a kívánságait.

***

Az utolsó történet önmagáért beszél:

Életem egyik legszörnyűbb eseményén vagyok túl. A hatéves Zsuzsi

lányomnak már korábban is voltak kruppos rohamai, de egyik sem volt
olyan súlyos, mint a legutolsó. Halálra rémültem. Nem kapott levegőt, és
kezdett elkékülni. Nem tudtam mentőt hívni, így nekem kellett őt bevinnem
a kórházba. A fiam, és a látogatóban lévő anyám is velünk jött.

Az anyám hisztériás rohamot kapott. - Istenem! Nem kap levegőt. Nem

fogunk időben odaérni. Mit tettél ezzel a gyerekkel? - hajtogatta
megállás nélkül.

Megpróbáltam túlkiabálni az anyámat. - Zsuzsi, tudom, hogy nehezen kapsz

levegőt. Tudom, hogy meg vagy ijedve. Már úton vagyunk a kórházba, ahol
segíteni fognak neked. Rendbe fogsz jönni. Ha akarod, belém
kapaszkodhatsz, amíg vezetek. - Zsuzsi belém kapaszkodott.
A kórházban két orvos és több ápoló gyűlt körénk. Az anyám továbbra is ki
volt borulva. A fiam megkérdezte, hogy Zsuzsi tényleg meg fog-e
halni, mint ahogy a nagymama mondja. Nem volt időm válaszolni, mert az
orvosok éppen ki akartak tessékelni a szobából, én pedig tudtam, hogy a
lányomnak szüksége van rám. Látszott a szemén, hogy halálra van rémülve.

Az orvosok adrenalininjekciót adtak Zsuzsinak. - Fájt, igaz? - kérdeztem,

mire a lányom bólintott. Aztán lenyomtak egy csövet a torkán. - Tudom,
hogy fáj az a cső, de segíteni fog neked. - Zsuzsi továbbra is nehezen
lélegzett, ezért oxigénsátorba tették. - Furcsa lehet ez a sok műanyag
körülötted, de ez fog segíteni neked, hogy megint rendesen tudjál lélegezni
- mondtam. Aztán benyúltam a sátorba a cipzárnál, és megfogtam a lányom
kezét. - Nem hagylak magadra. Akkor is itt leszek melletted, amikor alszol.
Nem megyek el, amíg csak szükséged van rám.

Lassan javult a légzése, de továbbra is kritikus állapotban volt. Hetvenkét

órát töltöttem vele tulajdonképpen alvás nélkül. Hála Istennek, túljutott
rajta.

Tudom, hogy a workshopok nélkül nagyon másként történt volna minden.

Teljesen pánikba estem volna. Azzal, hogy beszéltem hozzá, és a
tudomására hoztam, tudom, mit érez, segítettem neki ellazulni. Így nem állt
ellen a gyógykezelésnek.

Úgy érzem, nekem is részem volt abban, hogy megmentettük Zsuzsi életét.
2. Működjünk együtt
E

Mire idáig elért a könyvben, már valószínűleg rengeteg olyan helyzetet

teremtettek önnek gyermekei, amikor a meghallgatás művészetét
gyakorolhatta. A gyerekek többnyire hangosan és világosan a tudomásunkra
hozzák, ha valami bajuk van. Nálunk is minden nap zajos színházi
előadáshoz hasonlított. Ha eltűnt egy játék, „túl rövidre" sikerült a frizura,
dolgozat volt az iskolában, nem állt jól az új farmer vagy összevesztek a
testvéreikkel - ezek bármelyike annyi könnyet és heves érzelmet váltott ki,
ami egy háromfelvonásos drámára is elegendő lett volna. Ilyen
helyzetekben sosem volt hiány.

A színházban azonban a végén lehull a függöny, és a közönség hazamehet.

A szülőknek nem adatik meg ez a luxus. Kezelnünk kell azt a rengeteg
fájdalmat, dühöt és frusztrációt. És mindeközben a józan eszünket is meg
kell őriznünk.

Ma már tudjuk, hogy a régi módszerek nem működnek. Az állandó

magyarázás és nyugtatgatás nem hoz megnyugvást a gyermekeinknek, és
minket is csak kikészít. Azonban az új módszerek is támaszthatnak
nehézségeket. Hiába tudjuk, hogy mennyivel megnyugtatóbb a gyereknek,
ha együttérzően közelítünk hozzá, akkor sem mindig könnyű így
viselkednünk. Sokunk számára ez a nyelvezet új és furcsa. A következő
vallomásokat szülők tették:

„Olyan furcsán éreztem magam eleinte, mintha nem is én lennék, hanem

valamilyen szerepet játszanék."

„Őszintétlennek éreztem a viselkedésemet, de valamit mégiscsak jól

csinálhattam, mert a fiam, akiből általában harapófogóval kell kihúzni a
szavakat, hirtelen mesélni kezdett nekem."
„Én jól éreztem magam az új szerepben, de a gyerekeim nyugtalanok
voltak, és gyanakvóan néztek rám."

„Rá kellett jönnöm, hogy korábban soha nem figyeltem igazán a

gyerekeimre. Csak megvártam, hogy befejezzék a mondandójukat, hogy én
is elmondhassam, amit akarok. Nem könnyű dolog valóban odafigyelni.
Komolyan összpontosítani kell, ha azt akarjuk, hogy ne csak a megszokott
válaszokat adjuk."

Az egyik apuka a következőről számolt be: „Megpróbáltam, de nem ment.

A lányom bús képpel jött haza a vasárnapi iskolából. A szokásos 'Mi az,
nem jutott répaföld?' helyett azt mondtam: 'Úgy látom, valami miatt nagyon
feldúlt vagy.' Erre ő zokogni kezdett, berohant a szobájába, és bevágta az
ajtót."

Elmagyaráztam ennek az apukának, hogy még akkor is, ha úgy érezte, nem
ment, akkor is jó, hogy így reagált. A kislánya egy szokatlan hangot
hallott tőle aznap: az őszinte törődés hangját. Arra biztattam az apukát,
hogy ne adja fel ilyen könnyen. Idővel a kislány meg fogja tanulni, hogy
elfogadó választ fog kapni az apjától. És akkor majd bátran el fogja
mondani, mi bántja.

Az egyik legemlékezetesebb kijelentés, amit meséltek, egy kamasztól

származott, aki tudta, hogy az anyja eljár a foglalkozásainkra. A fiú
dühösen jött haza az iskolából. - Nem volt joguk hozzá, hogy kihagyjanak a
csapatból csak azért, mert nem volt nálam a tornaruhám. Egész végig a
kispadról kellett néznem a meccset. Tök igazságtalanság. - Ez nagyon
kiboríthatott - mondta az anyja együttérzően. A fiú dühösen felcsattant. -
Persze, te mindig az ő pártját fogod. - Erre az anya megragadta a fiú vállát.
- Pisit, nem figyeltél rám. Azt mondtam, hogy ez nagyon kiborító lehetett. -
A fiú meredten nézett az anyjára. - Apának is el kéne járnia erre a
tanfolyamra - mondta végül.

***

Eddig arról beszéltünk, hogyan tudnak a szülők gyerekeik segítségére lenni

negatív érzéseik feldolgozásában. Most pedig áttérnénk arra, hogyan tudnak
a szülők saját negatív érzéseikkel megküzdeni.
A szülői szereppel járó egyik legalapvetőbb frusztráció abból származik,
hogy nap mint nap megpróbáljuk gyermekeinket olyat
viselkedésformákra rávenni, amelyek általunk és a társadalom által
elfogadhatóak. Ez sokszor idegtépő, sziszifuszi munka. A nehézség többek
között az egymásnak feszülő igényekből származik. A szülő elvárása
valamiféle rend, tisztaság, udvariasság és rendszeresség. A gyerekeket ezek
a dolgok a legkevésbé sem érdeklik. Hány olyan gyerek van, aki magától
elmenne fürdeni, szépen mondaná, hogy „kérem" és „köszönöm", vagy akár
tiszta fehérneműt venne? Hány gyerek viselne egyáltalán fehérneműt, ha
rajta múlna? A szülő energiájának nagy része arra megy el, hogy
elfogadtassa gyerekével a társadalmi normákat. És minél jobban erőltetjük
ezt, annál jobban ellenállnak.

Tudom, hogy voltak olyan idők, amikor én voltam az egyes számú

közellenség a gyermekeim számára, hiszen folyton olyan dolgokra akartam
rávenni őket, amit nem akartak megtenni: „Mosd meg a kezed... Használd a
szalvétádat... Csendesebben... Akaszd fel a kabátodat... Megcsináltad a
leckédet?... Tényleg megmostad a fogad?... Gyere csak vissza, és húzd le a
vécét magad után... Vedd fel a pizsamádat... Lefekvés... Alvás."

És az is én voltam, aki megtiltotta nekik, hogy azt tegyék, amit szeretnének:

„Ne a kezeddel egyél... Ne rugdosd az asztalt... Ne szórd a homokot...
Ne ugrálj a kanapén... Ne húzd meg a macska farkát... Ne tömködj babot az
orrodba!"

A gyerekek hozzáállása egyre dacosabb lett: „Azt csinálok, amit akarok."

Én is egyre makacsabb lettem: „Márpedig szót fogadsz nekem!" És
megállás nélkül harcoltunk. Odáig jutottunk, hogy már akkor is
összerándult a gyomrom, ha a legegyszerűbb dolgot kellett kémem a
gyerekektől.

Álljon meg néhány pillanatra, és gondolja végig, hogy egy átlagos napon mi
mindenre szokta kérni a gyerekeit, hogy megtegyék, illetve milyen
tevékenységeket szokott tiltani nekik. Az alábbi helyre készítsen listát
belőle!

Egy nap alatt a következő dolgokat várom el a gyerekeimtől (gyerekemtől)

R N E

Továbbá a következő dolgokat tiltom nekik (neki)

Reggel Napközben Este

Függetlenül attól, hogy rövid vagy hosszú a lista, hogy az elvárások reálisak
vagy irreálisak, minden egyes tétel befektetett időről és energiáról
tanúskodik, és biztos tovább szítja az érdekek harcát.

Van bármi megoldás erre a helyzetre?

Először is tekintsük át a leggyakoribb módszereket, amelyekkel a szülők

együttműködésre próbálják bírni gyermekeiket. Ahogy az egyes
módszereket illusztráló példákat olvassa, próbáljon meg visszamenni az
időben, és elképzelni, hogy gyerekként hallgatja a szülei mondandóját.
Hagyja, hogy hassanak a szavak. Milyen érzést váltanak ki önből? Ha
megvan a válasz, írja le. (Úgy is elvégezhető a feladat, hogy valakit megkér
rá, olvassa fel az egyes példákat, miközben ön csukott szemmel hallgatja.)

I. A másik okolása és vádolása

„Már megint ott díszelegnek a piszkos ujjlenyomataid az ajtón. Miért kell

mindig hozzányúlnod? És amúgy is, miért vagy ilyen? Miért nem vagy
képes semmit normálisan csinálni? Hányszor kell még elmondanom, hogy
a kilincset kell megfogni? Az a baj, hogy soha nem figyelsz oda, amikor
hozzád beszélek!"

Gyerekként így érezné magát: ______________

II. Sértegetés

„Repkednek a mínuszok, és te ezt a kis vékony kabátot vetted fel? Hogy

lehetsz ilyen ostoba? Hogy lehet ilyen hülyeséget csinálni?"

„Na, majd én megcsinálom a biciklidet. Tudod, milyen ügyetlen vagy az

ilyen dolgokhoz."

„Hogy eszel? Gusztustalan vagy."

„Micsoda trehány vagy! Hogy lehet ilyen rendetlen a szobád? Micsoda

disznóól!"

Gyerekként így érezné magát: _______________

„Ha még egyszer hozzáérsz a lámpához, rácsapok a kezedre."

„Ha nem köpöd ki a rágót most azonnal, én fogom kivenni a szádból." „Ha
nem fejezed be az öltözködést, mire háromig számolok, akkor itt hagylak."

Gyerekként így érezné magát: _____________

IV. Parancs

„Most azonnal takarítsd ki a szobád!"

„Segíts bevinni a csomagokat! Egy-kettő!"

„Még mindig nem vitted ki a szemetet? Most azonnal vidd ki! ... Mire
vársz? Szedd a lábad!"

Gyerekként így érezné magát: ________________

V. Hegyibeszéd
„Szerinted szép dolog volt, amit csináltál? Hogy így kikaptad a kezemből a
könyvet? Látom fogalmad sincs róla, milyen fontos a jó modor. Meg
kell értened, hogy csak akkor várhatjuk el másoktól, hogy udvariasak
legyenek velünk, ha mi is azok vagyunk velük. Ugye nem örülnél neki, ha
valaki így kikapná a kezedből a könyvet? Na látod, akkor te se csináld.
'Amit akarsz azért, hogy az emberek te veled cselekedjenek, mindazt te is
úgy cselekedd azokkal'".

Gyerekként így érezné magát: _____________

VI. Figyelmeztetés

„Vigyázz, megégeted magad!"

„Óvatosan, még elüt egy autó!"

„Ne mássz fel oda! Le akarsz esni?"

„Vedd fel a kabátod, mielőtt csúnyán megfázol!"

Gyerekként így érezné magát: ______________

VII. Mártírkodás

„Hagyjátok már abba az ordítást! Azt akarjátok, hogy belebetegedjek? Vagy

hogy szívinfarktust kapjak?"

„Várd csak ki, amíg saját gyerekeid lesznek! Akkor majd megtudod, hogy
milyen érzés ez."

„Látod ezeket az ősz hajszálakat? Ezek miattad kerültek a fejemre. Lassan a

sírba teszel."

Gyerekként így érezné magát: _________________

VIII. Összehasonlítás

„Miért nem tudsz olyan lenni, mint a bátyád? Ő minden munkát időben
elvégez."
„Liza gyönyörűen eszik. Bezzeg ő sosem nyúl kézzel az ételhez."

„Miért nem öltözöl úgy, mint Erik? Ő mindig olyan rendesen néz ki - rövid
a haja, be van tűrve az inge. Már ránézni is jó."

Gyerekként így érezné magát: _________________

IX. Szarkazmus

„Tudtad, hogy holnap dolgozatot írtok, és mégis az iskolában hagytad a

könyved? Hát ez aztán nagyon okos húzás volt."

„Komolyan ebben akarsz ma menni? Pöttyös és kockás ruhában? Biztos

sokan meg fognak ma dicsérni az öltözéked miatt."

„Ez lenne a házidolgozatod? Remélem, a tanárod tud kínaiul olvasni, mert

én nem."

Gyerekként így érezné magát: ________________

X. Jóslás

„Szóval hazudtál a jegyeidről. Tudod, milyen felnőtt lesz így belőled?

Olyan, akiben senki nem bízik meg."

„Folytasd csak ezt az irigy viselkedést, és meglátod, senki nem akar majd
játszani veled. Egy barátod sem lesz."

„Mást sem csinálsz, csak nyavalyogsz, ahelyett, hogy megpróbálnál tenni

valamit. Szinte látom magam előtt, hogy tíz év múlva is ugyanitt fogsz
tartani."

Gyerekként így érezné magát: __________________

Most nézzük meg, hogy mások hogyan reagáltak a feladatra. Nyilvánvaló,

hogy mindenkiből más reakciót váltanak ki ugyanazok a szavak. Íme
néhány példa egyetlen csoportból.

A másik okolása, vádolása

„Az ajtó fontosabb, mint én"... „Majd hazudok, és azt mondom, nem én
voltam" ... „Gusztustalan vagyok" ... „Legszívesebben elsüllyednék"
... „Legszívesebben valami nagyon csúnyát mondanék" ... „Jó, ha
szerinted soha nem figyelek oda, akkor nem is fogok".

Sértegetés

„Igaza van. Ostoba vagyok és ügyetlen" ... „Jobb, ha meg sem próbálom" ...
„Legközelebb egyáltalán nem veszek fel kabátot" ..."Utálom anyát" ...
„Na tessék, már megint ezzel jön".

Fenyegetés

„Majd akkor nyúlok megint hozzá, amikor nem látja" ... „Sírni fogok
mindjárt" ... „Félek" ... „Hagyjál békén".

Parancs

„Mert ha nem?" ... „Meg vagyok rémülve" ... „Nem akarok megmozdulni"
.. „Gyűlölöm apát" ... „Akármit is teszek, így is, úgy is kikapok" ...
„Hogy lehet ezt a hülye ruhát levenni?"

Hegyibeszéd

„Bla-bla-bla. Kit érdekel ez a szöveg?" ... „Buta vagyok" .. „Semmire sem

vagyok jó" ... „Bárcsak elmehetnék valahova jó messzire" ... „Unalmas".

Figyelmeztetés

„A világ ijesztő és veszélyes" ... „Hogyan fogok egymagam boldogulni?

Mindig bajba fogok kerülni."

Mártírkodás

„Én vagyok a hibás" ... „Félek. Az én hibámból betegszik meg" ... „Kit
érdekel?"

Összehasonlítás
„Mindenkit jobban szeret nálam" ... „Utálom Lizát" ... „Csődtömeg vagyok"
... „Utálom Eriket is".

Szarkazmus

„Nem szeretem, ha kigúnyolnak. Ez olyan gonoszság" ... „Meg vagyok

alázva és össze vagyok zavarodva" ... „Jobb, ha meg sem próbálom" ...
„Amint tudom, megbosszulom ezt" ... „Bármit is teszek, úgysem nyerhetek"
... „Fortyog bennem a düh".

Jóslás

„Igaza van. Soha semmi nem lesz belőlem" ... „Igenis meg lehet bennem
bízni. Majd én megmutatom" ... Á, nincs értelme az egésznek" ...
„Feladom" ... „El vagyok veszve".

Ha belőlünk, felnőttekből is ilyen érzéseket képes kiváltani néhány papírra

vetett szó, vajon mit érezhet egy kisgyerek?

Vajon milyen egyéb lehetőségünk van? Van-e egyáltalán más módja annak,
hogy együttműködésre bírjuk gyermekeinket anélkül, hogy az
önbecsülésükbe taposnánk, és ilyen rossz érzéseket keltenénk bennük?
Vajon vannak olyan módszerek, amelyeket könnyen hasznosíthatnak a
szülők, és amelyek kevésbé megterhelőek a számukra?

Most öt olyan készséget mutatnánk be, amelyek nekünk és a

csoportfoglalkozásainkon részt vevő szülőknek hasznára vált. Nem fog
mindegyik minden egyes gyereknél beválni. Nem mindegyik fog az olvasó
személyiségéhez passzolni. És egyetlen olyan sincs közöttük, amely minden
esetben működik. Ez az öt készség azonban olyan légkört képes teremteni,
amelyben már lehetőség nyílik az együttműködésre.

EGYÜTTMŰKÖDÉSRE BUZDÍTÁS:

1. Írja le, amit lát, illetve írja le a problémát.

2. Adjon információt.
3. Fejezze ki egyetlen szóval.

4. Beszéljen az érzéseiről.

5. Üzenjen írásban.

Nehéz megtenni, amit elvárnak tőlünk, ha közben azt hajtogatják, hogy

mennyi baj van velük.

Könnyebb a problémára koncentrálni, ha valaki körülírja azt.

ÍRJA LE! (folytatás)

Ha a felnőttek körülírják a problémát, a gyerekek könnyebben rá tudják
venni magukat, hogy cselekedjenek.

ADJON INFORMÁCIÓT
A vádnál sokkal hasznosabb az információnyújtás.

ADJON INFORMÁCIÓT (folytatás)

Ha információt adunk a gyermekeinknek, ők többnyire ki tudják találni,

hogy mi a teendő.

FEJEZZE KI EGYETLEN SZÓVAL

Figyelje csak meg micsoda különbség van a hosszadalmas magyarázás és
az egyetlen szó által kiváltott reakciókban.

Fejezze ki egyetlen szóval

Ebben az esetben a „kevesebb több".

FEJEZZE KI EGYETLEN SZÓVAL (folytatás)

Fejezze ki egyetlen szóval

A gyerekek nem szeretik a hosszadalmas kiselőadásokat, kioktatást,

prédikációt. Minél rövidebben emlékeztetjük őket, annál jobb.

BESZÉLJEN ÉRZÉSEIRŐL
Ne tegyen megjegyzést a gyerek jellemére, tulajdonságaira.

A gyerekeknek joguk van megtudni, hogyan éreznek a szüleik. Ha

elmagyarázzuk, hogy érzünk, hántás nélkül tudunk hatékonyak lenni.

BESZELJEN ÉRZÉSEIRŐL (folytatás)

Figyelje meg, hogy a hatékonyan kommunikáló szülő a saját érzéseiről

beszél.
Az együttműködésnek nem gátja, ha valaki kifejezi dühét, rosszallását. A
fontos, hogy ne érezzük támadva magunkat.

ÜZENJEN ÍRÁSBAN (folyt.)

Néha az írót szó sokkal hatékonyabb mindenfajta beszédnél. Az alábbi

üzenetet egy olyan apa írta a lányának, akinek már elég volt abból, hogy
folyton neki kell a lány hosszú hajszálait a lefolyóból kitakarítani.

Az alábbi üzenetet egy dolgozó anya ragasztotta a tévékészülékre.

ÜZENJEN ÍRÁSBAN (folyt.)

Az alábbi táblát a hálószoba ajtajára akasztotta egy fáradt szülőpáros. Két

oldala volt. Az elsőt vasárnap reggelente akasztották oda, hogy egy kis
extra pihenéshez jussanak. Ha kipihenték magukat, megfordították a táblát
és a gyerekek bejöhettek.
ÜZENJEN ÍRÁSBAN (folyt.)
Az alábbi esetben az apuka megelégelte, hogy folyton kiabálnia kell a
fiával, és úgy döntött, beszéljen helyette az írott üzenet.

Az alábbi édesanya egy olyan papírrepülőt dobott be a fiának és a

barátjának, amelyre előtte írt néhány szót. A fiúk még nem tudtak olvasni,
így kíváncsian kiszaladtak hozzá, hogy megtudják mi van a repülőre írva.
Aztán visszasiettek a szobába, és rendet raktak.
Íme öt készség, amely együttműködésre sarkall, és nem hagy rossz érzést a
gyermekeinkben.

Amennyiben a gyerekei éppen iskolában vannak, alszanak, vagy - valami

csoda folytán - éppen csendesen játszanak, akkor itt az ideje, hogy
néhány percig gyakorolja is az új készségeket. Próbálkozzon előbb
valamilyen kitalált gyerekkel, mielőtt a sajátját venné célba.

Első feladat

Bemegy a hálószobájába, és azt látja, hogy a gyereke az ön ágyára dobta a

vizes törölközőjét.

A. Írjon le egy olyan mondatot, amely a leggyakrabban elhangzik

ilyen esetben, és amelynek nem sok haszna van. ____________

B. Képzelje el, hogy ebben az esetben hogyan alkalmazná az öt fentebb

tárgyalt készséget.

1. Írja le, amit lát, illetve írja le a problémát. _____________

2. Adjon információt. ____________

3. Fejezze ki egyetlen szóval. ____________

4. Beszéljen az érzéseiről. ____________

5. Üzenjen írásban. ____________

Íme, öt különböző készséget hasznosított ugyanabban a helyzetben. Az

alábbi helyzetekben válassza ki azt a készséget, amely ön szerint a
leghasznosabb lenne gyermekének.

Második feladat A. helyzet

Éppen ajándékot csomagol, de nem találja az ollót. A gyerekének van saját

ollója, mégis az önét használja rendszeresen, és ráadásul nem is teszi vissza
a helyére.

Hatástalan kijelentés: ____________

Az ön válasza, az új készségek egyikének gyakorlásával: ____________

Az új módszer, amit használt: ____________

B. helyzet

A gyereke rendszeresen a konyha küszöbén hagyja a zokniját. Hatástalan

kijelentés: ____________

Az ön válasza: ____________

Az új módszer, amit használt: ____________

C. helyzet

A gyermeke beakasztotta a vizes esőkabátját a szekrénybe. Hatástalan

kijelentés: ____________

Az ön válasza:
Az új módszer, amit használt: ____________

D. helyzet

Rájön, hogy a gyermeke az utóbbi időben nem mosott fogat. Hatástalan

kijelentés: ____________

Az ön válasza: ____________

Az új módszer, amit használt: ____________

Még jól emlékszem, milyen volt, amikor én magam kísérleteztem ezekkel a

módszerekkel. Tele voltam lelkesedéssel, és azon nyomban próbára is
akartam tenni a frissen tanult készségeket, amint hazamentem a
csoportfoglalkozásról. Ahogy hazaértem, keresztülestem a lányom
görkorcsolyáján, ami az előszobában hevert. Kedvesen csak annyit
mondtam neki: „A görkorcsolyának a szekrényben a helye." Úgy éreztem,
csodásan helytálltam. Aztán amikor a lányom üres tekintettel rám nézett,
majd folytatta az olvasást, bizony elcsattant egy pofon.

Azóta megtanultam két dolgot:

1) Fontos, hogy autentikusak legyünk. Ha türelmesnek mutatom magam,

miközben bennem fortyog a düh, az csak ellenem dolgozik. Nem elég, hogy
nem lesz őszinte a kommunikációm, de mivel „annyira kedves" voltam,
csak jobban felhúzom magam, és a dühömet később a gyereken adom ki.
Hasznosabb lett volna, ha rákiabálok a lányomra, hogy „A görkorcsolyának
a szekrényben a helye!" Erre talán összekapta volna magát.

2) Csak azért, mert elsőre nem érünk el sikert, még nem kell visszatérni a
régi módszerekhez. Több új készségnek is a birtokába jutottam,
kombinálhatom is őket, és ha szükség van rá, növelhetem az intenzitásukat.
Például a vizes törölköző esetén először talán emlékeztetném a lányomat,
hogy „A törölköződ összevizezi az ágyamat".

Ezt kombinálhatnám azzal, hogy „A vizes törölközőnek a fürdőszobában a

helye".
Ha éppen álmodozik, akkor talán hangosabban hozzátehetném: „Jutka, a
törölköző!"

Tegyük fel, hogy még erre sem tesz semmit, és bennem a pumpa kezd
felmenni. Ekkor még hangosabban folytathatom: „Jutka, nem akarok egész
éjszaka egy hideg, nyirkos ágyban aludni!"

De az is lehet, hogy inkább megkímélném a hangomat, és inkább a kezéből

elmaradhatatlan könyvbe tennék egy meggyőző cédulát: „Vizes törölköző
az ágyon, dühös leszek, ha ezt látom."

Még azt is el tudom képzelni, hogy annyira felhúzom magam, hogy azt
mondom neki: „Nem szeretem, ha semmibe vesznek. Most elrakom innen
a vizes törölköződet, de ezzel csináltál magadnak egy rosszkedvű anyát."

Sok módja van annak, hogy az üzenetet a hangulatunkhoz igazítsuk.

Most már talán eljött az ideje, hogy saját családi helyzeteihez igazítsa a
megtanult készségeket. Ha erre szánja el magát, először fussa át újra a 56-
dik oldalon lévő elvárt és tiltott dolgok listáját. Elképzelhető, hogy az ott
szereplő „muszáj" feladatok egyike-másika könnyebbé tehető az új
készségek segítségével? Meglehet, hogy az első fejezetben tárgyaltak - a
gyermek negatív érzéseinek elfogadásáról - is hasznosak lehetnek a helyzet
könnyebbé tételében.

Gondolkodjon el rajta, majd írja le a készségeket, amelyeket ezen a héten ki

szeretne próbálni.

A probléma _____________

A készség, amit esetleg használhatnék _________

Talán most az jár a fejében, hogy mihez fogjon, ha a gyermeke ezek után
sem viselkedik úgy, ahogy szeretné. A következő fejezetben még
összetettebb készségeket ismerhet majd meg arra, hogy gyermekét
együttműködésre buzdítsa. A problémamegoldás és más, a büntetés helyett
használható módszerek lesznek terítéken. A jövő heti feladata arra szolgál,
hogy a ma megtanultakat megszilárdítsa. Remélem, hogy e fejezetben
tárgyalt ötletek könnyebbé fogják tenni az ön előtt álló napokat.

FELADAT

I. Egy olyan hatástalan kijelentés, amit megspóroltam a héten. (Néha az is

hasznos lehet, ha nem mondunk ki valamit.) Helyzet: ____________

Amit nem mondtam: ____________

II. Két új készség, amelyet a héten használtam. Első helyzet: ____________

A hasznosított készség: ____________

A gyerek reakciója: ____________

Az én reakcióm:_

Második helyzet: ____________

A hasznosított készség: ____________

A gyerek reakciója: ____________

Az én reakcióm: ____________

III. Egy írásbeli üzenet. ____________

IV. Olvassa el a fejezet második részét.

Gyors emlékeztető...

Együttműködésre bírni a gyermekeinket

1. Í , , :

„Egy vizes törölköző hever az ágyamon."

2. A :
„A törölköző összevizezi az ágyamat."

3. F :

„A törölköző!"

4. F :

„Nem szeretek nyirkos ágyban aludni."

5. Ü :

(a törölközőszárító fölé)

„IDE TEGYÉL VISSZA ENGEM, HOGY NE LEGYEK MINDIG NEDVES"

KÖSZI:

A TÖRÖLKÖZŐ"

Kérdések

1. Ahogyan mondasz valamit a gyereknek, az nem ugyanolyan fontos,

mint amit mondasz?

De, mindenképpen. A hozzáállás éppen olyan fontos, mint a szavak maguk.

A gyerekekből úgy hozhatjuk ki a legtöbbet, ha a viselkedésünkből
alapvetően azt olvassák ki, hogy ők szeretnivaló, értékes emberek. Jelezzük,
hogy most éppen valami probléma merült fel, amelyre oda kell figyelni.
Éreztessük a gyerekkel, hogy hiszünk benne, ha felismeri a problémát,
képes lesz felelősségteljesen reagálni is rá.

A legrosszabb hatást azzal érhetjük el, ha jelzéseink arra utalnak, idegesítő

és cselekvésre képtelen embereknek tartjuk őket, akik mindig mindent
rosszul csinálnak, és az aktuális probléma is csak az ő rosszaságuk újabb
jeles bizonyítéka.

2. Ha a hozzáállás ennyire fontos, akkor mit számít, milyen szavakat

használunk?
A szülő undorodó arckifejezése vagy megvető hangsúlya nagyon mély
sebet tud ejteni. De ha mindehhez még olyan szavak is társulnak, mint
„ostoba", „figyelmetlen", „felelőtlen", akkor kétszeresen is sebet ejtünk
gyermekünkön. A szavak hosszan tartó mérget képesek belénk
fecskendezni. A legrosszabb ebben az, hogy gyermekeink később
ugyanezeket a szavakat fogják magukra használni.

3. Mi a baj azzal, ha azt mondjuk egy gyereknek, „légy szíves vagy

kérlek, tedd ezt vagy azt", ha valamire meg szeretnénk kérni?

Nyilvánvaló, hogy az olyan kisebb kérések esetén, mint a „légy szíves, add
ide a sót" vagy „kérlek, fogd meg az ajtót" gyakori a kérlek használata.
Segítségükkel az amúgy durván hangzó utasítások barátságosabbá tehetők.

Azt szeretnénk, ha gyermekeink minket utánozva megtanulnák a

társadalmilag elfogadott udvariassági formákat.

Ugyanakkor a „kérlek" vagy „légy szíves" használata a lazább,

feszültségmentesebb pillanatokban működik igazán. Ha igazán feldúltak
vagyunk, akkor egy gyöngéd „kérlek" csak további nehézségekhez vezet.
Olvassa el az alábbi párbeszédet:

A : (megpróbál kedves lenni) Kérlek, ne ugrálj a kanapén.

G :( )

A : (hangosabban) Kérlek, ne csináld ezt.

G : (újra ugrik egyet)

A : (hirtelen ráüt a gyerek fenekére) Szépen kértelek, nem igaz?

Mi történt itt? Hogy jutott el az anya néhány másodperc alatt az

udvariasságtól az agresszióig? Ha az ember önmagán erőt véve kedvesen
viselkedik, és mégis semmibe veszik, gyorsan dühbe gurulhat. A szülő azt
gondolja: „Hogy jön ahhoz ez a gyerek, hogy semmibe vegyen, amikor én
olyan szépen kértem? Most majd jól megmutatom neki. Csatt!"
Ha azonnali hatást akar elérni, akkor jobb, ha határozottan beszél, mintha
könyörög. Egy hangos, határozott „A kanapé nem ugrálásra való!"
valószínűleg hatékonyabb lett volna. (Ha a gyerek ezek után is folytatja,
akkor még mindig levehetjük a kanapéról, miközben megismételjük a fenti
mondatot.)

4. Van valami magyarázata annak, hogy a gyerekeim néha reagálnak a

kéréseimre, máskor viszont nem érek el náluk hatást?

Egyszer megkérdeztünk egy csoport iskolásgyereket, hogy miért van az,

hogy néha nem hallgatnak a szüleikre. Ők a következőt mondták:

„Fáradt vagyok, amikor hazaérek az iskolából. Ha az anyám ilyenkor kér

tőlem valamit, akkor úgy teszek, mintha nem hallottam volna."

„Néha annyira leköt a játék vagy a tévé, hogy tényleg nem hallom meg."

„Néha dühös vagyok valamilyen iskolai dolog miatt, és semmi kedvem

megtenni, amit az anyám kér." A gyerekek tehát ezt gondolják. Ha nem ér
el sikert, kérdezze meg magától a következőket:

A gyermekem életkorához és képességeihez mérten van értelme a

kérésemnek? (Tényleg azt várom el egy nyolc éves gyerektől, hogy
tökéletes asztali etikettel rendelkezzen?)

Nem érzi-e úgy a gyermekem, hogy a kérésem ésszerűtlen? („Miért piszkál

az anyám folyton azzal, hogy a fülem mögött is mossam meg? Úgysem
nézi azt senki.")

Tudnék esetleg egy időpontot is adni a gyermekemnek a kérésem

teljesítésére a „most azonnal" helyett? („A mese előtt vagy után akarsz
fürdeni?")

Nem tudnék esetleg alternatívákat adni neki arra, hogyan teljesítse a

kérésemet? („A hajódat vagy a babádat szeretnéd a fürdőkádba magaddal
vinni?")
Nem lehetne-e a házban olyan változtatásokat végezni, amellyel jobban
együttműködésre sarkallhatnánk a gyerekeket? (Esetleg felszerelhetnénk
alacsonyabb akasztókat a gardróbba, hogy ne kelljen mindig a vállfával
vacakolni. Talán ha betennénk még néhány polcot a gyerekek szobájába,
akkor a rendrakás nem lenne olyan megterhelő feladat.)

Végül pedig kérdezze meg magától, hogy a gyermekével töltött idő nagy
része nem azzal megy-e el, hogy feladatokat ad neki. Van-e idő arra,
hogy csak úgy együtt legyenek?

5. Be kell vallanom, hogy a múltban az összes olyan mondat elhagyta

a számat, amit nem szabad mondani. De megpróbálok változtatni ezen.
A lányom viszont nagyon nehézzé teszi ezt. Mit tehetnék?

Ha gyermekünk eddig jó nagy adag kritikát kapott, akkor meglehet, hogy

túlérzékennyé vált. Meglehet, hogy egy kedvesen kimondott „az ebéded" is
úgy hangzik számára, mintha ezzel is a „feledékeny természetére" akarná
emlékeztetni. Az ilyen gyereknek rengeteg mindent el kell nézni, és jó sok
megerősítést kell kapnia, mielőtt elvárnánk tőle, hogy a legenyhébb
rosszallást is meghallja. A könyv későbbi fejezeteiben tanácsokat adunk,
hogyan segítsük gyermekünk pozitívabb önképének kialakulását. Eleinte
nagy valószínűséggel lesz egy átmeneti időszak, amikor a gyermek
gyanúval, sőt esetleg ellenségesen is reagál majd a szülei újfajta
viselkedésére.

De ne hagyja, hogy a lánya negatív hozzáállása a kedvét szegje. Az összes

bemutatott módszer valamilyen módon a tisztelet kifejezésén alapszik.
Márpedig erre előbb-utóbb minden ember reagál.

6. A fiam nagyon jól reagál a humorra. Azt szereti a legjobban, ha

viccesen kérem valamire. Nem baj ez?

Ha a gyerek vidám természete segíti önt abban, hogy elérje nála, amit
szeretne, akkor ezt mindenképpen használja ki. Az egyik legjobb módja a
gyerekeink cselekvésre buzdításának és a családi hangulat javításának, ha
humort csempészünk a mindennapokba. A legnagyobb baj, hogy sok szülő
természetes humorérzéke a gyerekekkel töltött mindennapokban
elhalványul.
Az egyik apuka azt mesélte, hogy az ő bombabiztos tippje az, hogy
elváltoztatott hangon beszél, ha némi játékosságot akar vinni a gyermek
előtt álló feladatba. A gyerek kedvence a robothang: „Mik-robi je-lent-ke-
zik. Aki leg-kö-ze-lebb nem töl-ti fel a jég-koc-ka-tar-tót hasz-ná-lat u-tán,
azt ki-lö-vöm a vi-lág-űr-be. A-zon-na-li cse-lek-vést ké-rek."

7. Néha azt veszem észre, hogy már unalomig ismétlem egyes

kéréseimet. Hiába használom az új módszereket, mégis úgy hangzik,
mintha folyton korholnám a gyereket. Hogyan kerülhetném el ezt?

Leggyakrabban azért ismételjük magunkat, mert a gyerekünk úgy tesz,

mintha nem hallana minket. Amikor kísértést érez arra, hogy másodszor
vagy harmadszor is szóljon a gyereknek valamivel kapcsolatban, álljon meg
egy pillanatra, és próbálja meg kideríteni, hogy hallotta-e a gyerek a kérést.

A : Attila, öt perc múlva indulunk.

A : (nem válaszol, hanem tovább olvassa a képregényt)

A : Elismételnéd, amit az előbb mondtam?

A : Azt mondtad, hogy öt perc múlva indulunk.

A : R , , ,
.

8. Az én problémám az, hogy amikor segítséget kérek, akkor a fiam

annyit mond, „hát persze, apa, majd később", de aztán soha nem
csinálja meg, amit kértem. Ilyenkor mi a teendő?

Íme egy példa, ahogy az egyik szülő az ilyen viselkedést kezelte:

A : Jancsi, már két hete nem volt a fű lenyírva. Szeretném, ha ma

megcsinálnád.

J : Rendben, apa, majd később.

A : Jobban érezném magam, ha megmondanád, mégis mikor

szándékozod elvégezni.
J : Amint ennek a filmnek vége van.

A : É az mikor lesz?

J : Körülbelül egy óra múlva.

A : J .A ,
.

Köszönöm, Jancsi.

Vélemények, figyelmeztetések, anekdoták az egyes készségekről

I. Írja le, amit lát, írja le a problémát

A tárgyilagos, leíró nyelv használatában az a legjobb, hogy véget vet az

ujjal mutogatásnak, vádaskodásnak, és helyette segít, hogy a megoldandó
problémára koncentráljunk.

„Kiömlött a tej. Kéne egy rongy."

„Eltörött az üveg. Kellene egy seprű."

„El van szakadva a pizsama. Tűre és cérnára lesz szükségünk."

Tesztelje magán az előző mondatokat úgy, hogy egyes szám második

személyben használja. „Kiöntötted a tejet... Eltörted az üveget...
Elszakítottad a pizsamádat." Érzékeli a különbséget? Az ilyen mondatok
sokak számára hangzanak vádaskodásként, és rögtön védekezésbe mennek
át. Ha leírjuk, mi történt (ahelyett, hogy arról beszélnénk, ki mit tett),
megkönnyítjük a gyerek számára a problémára való koncentrálást, és annak
megoldását.

***

Rettentő dühös lettem, amikor a fiaim csupa festékesen jöttek vacsorázni.

De elhatároztam, hogy nem veszítem el a fejemet, és nem fogok kiabálni
velük. Ránéztem a kamra ajtajára tűzött készséglistámra, és a legelsőt (Írja
le, amit lát, írja le a problémát) nyomban használtam is. Íme a következő
történt:

É :K , .

A fiúk egymásra néztek, és elszaladtak megmosakodni.

Néhány perccel később ismét ingert éreztem rá, hogy kiabáljak: a

fürdőszobában merő festék volt a csempe. De kitartóan használtam az új
készségemet.

É :Z .

A nagyobbik fiam szaladt a rongyért. - Itt a megmentő! - kiáltotta. Öt

perccel később szólt, hogy menjek, nézzem meg, mit csinált.

É : (továbbra is a leírásnál maradva) Úgy látom, hogy valaki a

segítségemre sietett, és lemosta a zöld festéket a falról.

A nagyfiam arca ragyogott a büszkeségtől. - Most pedig én jövök, és

kitakarítom a csapot - mondta a kicsi, mert ő sem akart kimaradni.

Ha nem látom a saját szememmel, nem hittem volna el.

Figyelmeztetés. Vigyázzunk vele, hogy ne használjuk idegesítő módon ezt a

készséget. Egy apa például elmesélte, hogy egy hideg napon a bejárati ajtó
közelében állt, amikor a fia belépett a lakásba. - Nyitva van az ajtó - mondta
a belépő fiúnak. - És miért nem csukod be? - vágott vissza a gyerek.

A csoportnak az volt a véleménye, hogy a fiú kiérezte az apja

viselkedéséből, hogy azért használja a leíró módszert, hogy a helyes
cselekedetre sarkallja őt. Abban is egyetértettünk, hogy a leíró módszer
akkor működik a leghatékonyabban, amikor a gyerek érzi, őszintén igénylik
a segítségét.

II. Adjon információt. A legjobban azt szeretjük ebben a módszerben,

hogy olyan ajándékot adunk vele gyermekünknek, amelynek egész életében
hasznát veszi. Későbbi élete során is jó, ha tudja, hogy a „tej
megsavanyodik, ha nem tartjuk a hűtőben", hogy a „sebet tisztán kell
tartani", hogy a „gyümölcsöt meg kell mosni, mielőtt megennénk", hogy a
„süti megszárad, ha nem takarjuk le" és így tovább. A szülők arról
számoltak be, hogy ez a módszer egyáltalán nem nehéz. Azt viszont
nehezen állták meg, hogy a mondat végéről lehagyják a sértést: „A piszkos
ruhának a szennyestartóban a helye, hát sosem tanulod meg?"

Azért is szeretjük ezt a módszert, mert segítségével a gyermekeink beléjük

vetett bizalmunkat tapasztalják meg. - A felnőttek megbíznak bennem.
Tudják, hogy felelősségteljesen fogok viselkedni, ha már tisztában vagyok a
tényekkel - gondolja a gyerek.

***

Mónika a cserkészgyűlésről jött haza, és még rajta volt az egyenruhája.

Nyomban játszani kezdett a kertben. Háromszor vagy négyszer
rákiáltottam, hogy öltözzön át tréningbe, de ő csak értetlenül nézett rám. -
De miért? - kérdezte. - Azért, mert elszakítod az egyenruhád - hajtogattam.
- A tréningruha arra való, hogy a kertben játssz benne, az egyenruha viszont
a cserkészgyűlésre való - mondtam végül.

Legnagyobb megdöbbenésemre abbahagyta a játszást, és azonnal elment

átöltözni.

***

Az alábbi esetet egy apa mesélte el, aki nemrégiben fogadott örökbe egy
koreai kisfiút.

„A szomszédhoz tartottunk Kimmel, hogy visszaadjuk a létráját. Éppen

meg akartuk nyomni a csengőt, amikor az utcán játszó gyerekek
elkezdtek Kimre mutogatni. - Kínnya, kínnya - kiabálták. - Kimet nagyon
feldúlta az eset, pedig nem is értette a szót, amit mondogattak.

Sok minden átszaladt az agyamon. - A kis szemetek, még az országot sem

találták el... Legszívesebben szólnék a szüleiknek, de akkor meg Kimen
fognak bosszút állni. Akárhogy is van, ezen a környéken kell felnőnie,
úgyhogy meg kell tanulnia itt élni.
Odasétáltam a fiúkhoz. - A csúfolódás nagyon tud fájni - mondtam halkan.

Látszott rajtuk, hogy nagyon megdöbbentek azon, amit mondtam. (Talán azt
hitték, hogy majd ordibálni fogok velük.) Aztán bementem a
szomszéd lakásába, de nyitva hagytam az ajtót. Nem erősködtem, hogy Kim
is jöjjön be. Öt perc múlva kinéztem az ablakon, és láttam, hogy Kim kint
játszik a gyerekekkel."

***

„Egy pillanatra felnéztem a munkámból, és azt láttam, hogy a hároméves

lányom triciklijével a nyolcéves bicikliző bátyja mögött teker az utcán. -
Kislányom, a kétkerekűek az utcán is kerekezhetnek, de a
háromkerekűeknek az udvaron a helye.

A lányom leszállt a triciklijéről, nagy komolyan megszámolta a kerekeit,

betolta az udvarba, és ott folytatta a triciklizést."

Figyelmeztetés. Figyeljünk rá, hogy ne adjunk olyan információt

gyermekeinknek, amivel már tisztában van. Ha azt mondja egy tízéves
gyereknek, hogy a „tej megsavanyodik, ha nem tesszük hűtőbe", akkor ő
vagy azt fogja gondolni, hogy ön ostobának nézi, vagy azt, hogy ez egy
szarkasztikus megjegyzés.

III. Fejezze ki egyetlen szóval. Sok szülő nagyon hálás volt ezért a
készségért. Időt, energiát és unalmas magyarázkodást spórolnak meg vele.

Azok a kamaszok, akikkel dolgunk volt, szintén azt mondták, hogy jobban
szeretik az egyszavas kijelentéseket, mint „az ajtó... a kutya... a
mosatlan". Megkönnyebbülés nekik a sok hegyibeszéd után.

Véleményünk szerint az egyszavas kijelentések ereje abban rejlik, hogy a

gyerekek a kedvüket szegő parancsok helyett olyan eszközt kapnak,
amellyel saját kezdeményezőkészségüket és intelligenciájukat tehetik
próbára. Ha azt hallja, hogy „a kutya", el kell gondolkodnia, „mi is van a
kutyával... ja, nem sétáltattam még meg... jobb lesz, ha kiviszem most
azonnal".
Figyelmeztetés. Ne használja a gyerek nevét az egyszavas kijelentésben. Ha
egy nap sokszor hallja a nevét rosszalló hangsúllyal kiejtve, előbb-utóbb
magát a rosszallást fogja a nevével összekapcsolni.

IV. Beszéljen az érzéseiről. Sok szülő számára jelent megkönnyebbülést,

hogy megoszthatja gyermekeivel valódi érzéseit, és ez még segít is a
problémák megoldásában. Örülnek, hogy nem kell a végtelenségig
türelmesnek lenniük. A gyerekek nem annyira törékenyek. Képesek arra,
hogy megbirkózzanak az olyan kijelentésekkel, mint:

„Ez most nem a legjobb pillanat nekem arra, hogy elolvassam a

fogalmazásodat. Ideges vagyok és feszült. Vacsora után majd a munkádnak
kijáró figyelemmel tudok leülni veled."

„Jobb lesz, ha az elkövetkező kis időben senki nem kerül az utamba. Ideges
vagyok, de ennek semmi köze tehozzád."

Egy két kisgyereket egyedül nevelő édesanya mesélte, hogy régebben

mennyire haragudott magára, amiért sokszor nem volt türelme a gyerekeire.
Végül elhatározta, hogy megpróbálja jobban elfogadni a saját érzéseit,
és ezeket a gyerekeinek is igyekszik majd közvetíteni a számukra is érthető
módon.

Kitalált egy módszert. - Nagyjából dinnye méretű türelmem van most -

mondta. - Most a türelmem már csak akkora, mint egy narancs -
mondta valamivel később. - Most már csak akkora a türelmem, mint egy
borsószem. Jó lenne abbahagyni, mielőtt teljesen összezsugorodik - mondta
még később.

Egyik este a fia odament hozzá. - Mekkora most a türelmed, anya? Olvasol
nekünk most mesét? - kérdezte tőle. Ebből tudta, hogy a gyerekek
komolyan veszik őt.

Voltak olyanok is, akiknek problémájuk volt ezzel a módszerrel. Nem teszi-
e őket kiszolgáltatottá, ha feltárják valódi érzéseiket a gyerekeik előtt?
Tegyük fel, hogy a szülő azt mondja: „Ez felbosszant engem", mire a
gyerek csak annyit mond: „Kit érdekel?"
Tapasztalataink szerint azok a gyerekek, akiknek tiszteletben tartják az
érzéseit, maguk is elfogadóak a felnőttek érzései iránt. Ugyanakkor
elképzelhető, hogy lesz egy átmeneti időszak, mikor hallani fogja a
bosszantó „kit érdekel?" kérdést. Ha ezzel találja szemben magát, hozza a
gyerek tudomására, hogy önt érdekli. - Engem érdekel, hogy mit érzek. És
az is érdekel, hogy te mit érzel. És elvárom, hogy a családunkban
mindenkinek fontosak legyenek a másik érzései.

Figyelmeztetés. Vannak gyerekek, akiket nagyon érzékenyen érint a szülői

rosszallás. Ők rosszul viselik, ha olyasmit hallanak, hogy „mérges
vagyok" vagy „ez nagyon felbosszant", és elképzelhető, hogy ellenségesen
válaszolnak: „Jól van, akkor én is mérges vagyok rád!" Az ilyen gyerekek
esetében jobb, ha egyszerűen közli velük az elvárásait. Ahelyett, hogy
„mérges vagyok rád, amiért meghúztad a macska farkát", mondja azt, hogy
„elvárom tőled, hogy kedvesen bánjál az állatokkal".

V. Üzenjen írásban. A gyerekek általában nagyon szeretnek

üzeneteket kapni függetlenül attól, hogy tudnak-e olvasni vagy sem. A
kicsiket többnyire nagyon felvillanyozza, ha nyomtatott üzenetet kapnak a
szüleiktől. Ez arra ösztönzi őket, hogy maguk is készítsenek írott vagy
rajzolt üzeneteket a szüleiknek.

A nagyobbak szintén szeretik az ilyen típusú kommunikációt. Azok a

kamaszok, akikkel az egyik csoportunkban foglalkoztunk, azt mondták,
hogy jó érzéssel tölti el őket, ha írott üzenetet kapnak, „mintha csak levelet
kapnál egy barátodtól". Egészen meghatotta őket, hogy a szüleik vették a
fáradtságot és üzenetet írtak nekik. Az egyik fiatalember szerint az írott
üzenetekben az a legjobb, hogy „nem lesznek egyre hangosabbak".

A szülők is arról számoltak be, hogy szeretik ezt a módszert. Gyors, könnyű
módja annak, hogy hatást érjünk el gyerekeinknél, és többnyire jó szájízt
hagy maga után.

Az egyik édesanya mesélte, hogy ő egy jegyzettömböt és egy ceruzákkal

teli bödönt tart a konyhai pultján. Hetente többször is előfordul, hogy a
gyerekei semmit sem reagálnak a sokadszor ismételt kéréseire, vagy már ő
érzi úgy, hogy feladja, és maga végzi el a házimunkát, amit tőlük akart
kérni.
Ilyenkor kevesebbet vesz ki belőle, ha megragadja a ceruzát, mintha
kinyitná a száját.

Íme néhány példaüzenet tőle:

KEDVES TOMI!

REGGEL ÓTA NEM VOLTAM KINT. SEGÍTS RAJTAM.

A KUTYÁD, SAMU

KEDVES ZSU!

A KONYHÁRA RÁFÉR EGY RENDRAKÁS.

KÉRLEK TÉGY VALAMIT, MERT:

1. KÖNYVEK VANNAK A TŰZHELYEN.

2. A BEJÁRATNÁL EGY CSIZMA HEVER.

3. A FÖLDÖN VAN EGY KABÁT.

4. MORZSA VAN AZ ASZTALON.

ELŐRE IS KÖSZI.

ANYA

FIGYELEM!

MESEOLVASÁS MA ESTE FÉL NYOLCKOR.

SZERETETTEL VÁRUNK MINDEN GYEREKET,

AKI MÁR BELEBÚJTA PIZSAMÁJÁBA ÉS MEGMOSTA A FOGÁT.

PUSZI:

APA ÉS ANYA
Az üzeneteknek nem feltétlenül kell könnyednek lenniük, de az ilyen
hangvétel többnyire segít. Vannak azonban olyan helyzetek, ahol a humor
egyáltalán nem helyénvaló és célravezető. Például az egyik édesapa
esetében, akinek tönkretette a lánya a vadonatúj CD-jét, ugyanis a földön
hagyta, és ráléptek. Ő mesélte, hogy ha nem adhatta volna ki magából a
dühét írásban, akkor biztosan megbüntette volna a gyereket. Ezt írta:

Eszter!

TAJTÉKZOM!

Az engedélyem nélkül elővetted a CD-met!

Most tele van karcokkal, és nem működik.

DÜHÖS APÁD

Nem sokkal később az apa ezt az üzenetet kapta a lányától:

Drága Apa!

Bocsánatot kérek. Veszek neked egy újat szombaton,

és bármilyen drága is, levonhatod a zsebpénzemből.

Eszter

Mindig megdöbbenünk rarajta, hogy az olvasni még nem tudó gyerekek

hogyan képesek mégis „elolvasni" a szüleik nekik írt üzeneteit. Íme egy
fiatal, dolgozó anyuka beszámolója:

A napom legnehezebb szakasza az, amikor hazaérek a munkából és

megpróbálok húsz perc alatt valamiféle vacsorát összeütni, mialatt a
gyerekek ide-oda szaladgálnak a hűtőszekrény és kenyértartó doboz között.
Mire a vacsora az asztalra kerül, már egyáltalán nem éhesek.

Múlt hétfőn egy táblát tettem a konyha ajtajára:

VACSORÁIG A KONYHA ZÁRVA!

A négyéves gyerekem azonnal tudni akarta, mi van oda írva. Mikor
elmondtam neki, olyan tisztelettel viseltetett az üzenet iránt, hogy még a
lábát nem tette be a konyhába. A másik szobában játszottak a húgával
egészen addig, míg le nem vettem a táblát, és be nem hívtam őket.

Másnap este megint feltettem a táblát. Mialatt a hamburgert készítettem,

hallottam, ahogy a négyéves fiam a kétéves húgát tanítja a szavak
jelentésére. Aztán láttam, ahogy a lányom rámutat a szavakra egyenként, és
„olvas": „Vacsoráig... a... konyha... zárva".

Az írott üzenet legszokatlanabb felhasználási módját egy olyan anyukától

hallottuk, aki esti iskolába is járt:

Egy gyenge pillanatomban elvállaltam, hogy megszervezek a lakásunkban

egy húszfős megbeszélést. Annyira ideges voltam, hogy minden jól
menjen, hogy hamarabb hazamentem az iskolából.

Ahogy hazaértem és körülnéztem, teljesen kétségbe estem. Minden a feje

tetején állt. Újságkupacok, magazinok, könyvek mindenütt, a fürdőszoba
egy merő mocsok, az ágyak bevetetlenül. Alig több mint két órám volt,
hogy mindent rendbe tegyek, és éreztem, hogy kezdem elveszteni a fejem.
Közeledett az idő, amikor a gyerekek hazaérnek az iskolából, és éreztem,
hogy arra már végképp nincs energiám, hogy az ő követeléseikkel vagy
veszekedéseikkel foglalkozzam.

De magyarázkodni sem volt kedvem. Elhatároztam hát, hogy üzenetet írok

nekik. Igen ám, de a lakásban egyetlen olyan pont sem volt, ahová le
tudtam volna tenni a papírt. Így hát fogtam egy darab kartont, vágtam bele
két lyukat, madzagot húztam át rajta, és a nyakamba akasztottam:

IDŐZÍTETT BOMBA!

HA IDEGESÍTIK VAGY PISZKÁLJÁK, FELROBBAN!!!

VENDÉGEK JÖNNEK.

AZONNALI SEGÍTSÉGET KÉREK!

Aztán rohamtempóban nekiálltam pakolni. Amikor a gyerekek hazaértek és
elolvasták a táblát, ő maguk ajánlkoztak, hogy elpakolják a könyveiket és
a játékaikat. Aztán anélkül, hogy én bármit is mondtam volna, beágyaztak.
Nálam is! Hihetetlen volt.

Éppen a fürdőszobának készültem nekiállni, amikor csengettek. Kivert a

víz, de szerencsére csak a megbeszéléshez szükséges székeket szállították
ki. Intettem az embernek, hogy jöjjön be, és nem értettem, miért nem
mozdul. A mellkasomat bámulta meredten.

Lenéztem, és észrevettem, hogy a tábla még mindig a nyakamban lógott.

Gyorsan el akartam magyarázni, miről van szó, de ő közbevágott. - Ne
idegesítse fel magát, hölgyem. Nyugodjon meg. Csak mondja meg, hova
tegyem a székeket, és majd én szépen felállítom őket.

***

Sokszor nekünk szegezték a kérdést: „Ha megfelelő módon használom

ezeket a módszereket, akkor a gyermekeim mindig úgy fognak reagálni,
ahogy szeretném?" A válaszunk erre az, hogy őszintén reméljük, nem. A
gyerekek nem gépek. És különben sem az volt a célunk, hogy olyan
technikákat tanítsunk, amelyek segítségével manipulálni lehet a gyerekeket.

A mi célunk az, hogy megszólítsuk a gyermekeinkben rejlő legjobb

tulajdonságokat: az intelligenciájukat, a kezdeményezőkészségüket, a
felelősség-érzetüket, a humorérzéküket, a mások igényeire való
érzékenységüket.

Pontot akarunk tenni a lelket sebző kommunikáció végére, és olyan nyelvet

keresünk, amely az önbizalmat táplálja.

Olyan érzelmi légkört akarunk teremteni, amelyben a gyermekeink

késztetést éreznek arra, hogy együttműködjenek velünk, mégpedig azért,
mert fontosak önmaguk számára, és mi is fontosak vagyunk nekik.

A célunk, hogy egy olyan tiszteletteli kommunikációt mutassunk be,

amelyet szeretnénk, ha majd a gyerekeink is használnának a mi irányunkba.
Most kisgyerekként, a kamaszéveik alatt, és végül akkor, amikor már
felnőttek lesznek.
3. Büntetési alternatívák
E

Ahogy az együttműködésre késztető új módszereket elkezdte használni, ön

is tapasztalta, milyen nehéz megállni, hogy ne azokat a dolgokat
mondjuk, amelyeket általában szoktunk? Sokunk számára a szarkazmus, a
kioktatás, a figyelmeztetés, a sértegetés és a fenyegetés mind-mind bele
voltak szőve abba a nyelvbe, amelyet nevelkedésünk során hallottunk. Nem
könnyű a megszokottat feladni.

Sok szülő dühösen mesélte, hogy milyen elkeserítő, hogy a foglalkozások

után is olyan dolgokat mond sokszor a gyerekeinek, amiket nem szeretne.
Az egyetlen különbség, hogy most már képesek voltak hallani magukat
kívülről. És ez már egyfajta fejlődést jelent. A változtatás felé vezető úton
megtett első lépésnek tekinthető.

A saját példámból is tudom, hogy a változás nem jön olyan könnyen. Még
most is hallom magam: „Miért vagytok mindig ilyenek? Örökké
elfelejtitek lekapcsolni a fürdőszobai lámpát." Aztán ráuntam a saját
szövegemre. Megfogadtam, hogy soha többé nem mondok ilyet. Aztán csak
mondtam. És jött a lelkifurdalás. „Sosem leszek képes megtanulni ezeket az
új módszereket... Hogyan máshogy kellett volna ezt mondani? ... Tudom,
persze. 'Gyerekek, a fürdőben ég a lámpa', ezt kellett volna mondanom.
Vagy még inkább: 'Gyerekek, a lámpa!"' Aztán meg azon kezdtem el
mindig izgulni, hogy nem szalasztottam-e el a lehetőséget. Persze
feleslegesen aggódtam. A gyerekeim mindig égve hagyták a lámpát a
fürdőben. A következő ilyen alkalommal már készen álltam. „Gyerekek, a
lámpa!" Erre valamelyikük beszaladt, és lekapcsolta. Siker!

Aztán persze olyan is volt, hogy hiába mondtam én a „megfelelő

mondatokat", mégsem ment a dolog. A gyerekek vagy a fülük botját sem
mozdították, vagy, ami még rosszabb, egyenesen ellenszegültek. Ilyenkor
egyetlen dologra vágytam: MEGBÜNTETNI ŐKET!
Hogy mélyebben megértsük, mi is zajlik le két ember között, amikor az
egyik megbünteti a másikat, kérem olvassa el az alábbi két jelenetet, majd
válaszoljon a kérdésekre.

Első jelenet

A : Elég volt a rohangálásból... Azt akarom, hogy fogd a

bevásárlókocsit, amíg vásárolunk... Miért kell neked mindent
összefogdosni? Azt mondtam, hogy fogd meg a kocsit! ... Tedd vissza a
banánt... Nem, nem vesszük meg. Van otthon rengeteg... Ne nyomkodd
a paradicsomot! Utoljára figyelmeztetlek, hogyha nem fogod a kocsit, baj
lesz... Vedd már ki onnan a kezed! Én veszem ki a jégkrémet... Nem igaz,
hogy már megint rohangálsz. El akarsz esni?

Rendben, ezzel betelt a pohár. Majdnem fellökted azt az öreg nénit. Ezért
büntetést érdemelsz. Egyetlen kanállal sem kapsz a jégkrémből: Talán így
majd megtanulod, hogy ne rohangálj eszetlenül össze-vissza.

Második jelenet

A : Feri, te használtad a fűrészemet?

F : Nem.

A : Biztos?

F : Esküszöm, hozzá sem nyúltam.

A : Akkor hogy lehet, hogy a gokart mellett találtam rá, amit a barátoddal
csináltok? És csupa rozsda.

F : Ja, tényleg! Használtuk a múlt héten, aztán esni kezdett, és mi

bementünk a házba. Megfeledkeztem róla.

A : Szóval hazudtál nekem.

F : Nem hazudtam. Tényleg elfelejtettem.

A :A ,
.

F : Jaj, apa, tudod, hogy nem szándékos volt. Néha elfelejtek dolgokat.
A : Talán majd ez segít neked, hogy emlékezz. Soha többé nem
használhatod a szerszámaimat, és ráadásul holnap itthon maradsz, amíg
mi moziba megyünk.

Első kérdés. Mi motiválta a szülőt arra az egyes jeleneteknél, hogy

megbüntesse a gyereket?

Első jelenet:

Második jelent:

Második kérdés. Mit gondol, mit érezhetett a megbüntetett gyerek?

Első jelenet:

Második jelenet:

Büntessünk vagy ne büntessünk?

Amikor ez a kérdés felmerül a csoportfoglalkozások során, mindig

megkérdezem: Vajon miért büntetünk? Íme néhány válasz:

„Ha nem büntetsz, akkor a gyereket semmi nem állítja meg. Még azt is
megpróbálná eltusolni, hogy megölt valakit."

„Néha annyira tanácstalan és mérges vagyok, hogy nem tudom, mi mást

tehetnék."

„Hogyan tanulja meg a gyerekem, hogy rosszat tett, és nem szabad többet
ilyet csinálnia, ha nem büntetem meg?"

„Azért büntetem a fiamat, mert csak ebből ért."

Amikor arra kértem a szülőket, hogy idézzék fel, mit éreztek, amikor
gyermekkorukban megbüntették őket, az alábbi válaszokat kaptam:
„Utáltam az anyámat olyankor. Azt gondoltam 'Milyen rohadék', és utána
pedig lelkiismeret furdalásom volt."

„Azt gondoltam: 'Apámnak igaza van. Rossz vagyok. Megérdemlem a

büntetést.'"

„Elképzeltem, hogy majd egyszer nagyon beteg leszek, és akkor

megbánják, amit velem tettek."

„Arra gondoltam: 'Milyen szemetek. De rajtam nem fognak ki. Legközelebb

újra megcsinálom, de akkor majd nem kapnak el.'"

Minél többet beszélgettünk, a szülők annál inkább ráébredtek, hogy a

büntetés gyűlölethez, bosszúhoz, ellenszegüléshez, önsajnálathoz és
önleértékeléshez vezethet. De hiába, továbbra is aggodalmaskodtak:

„Ha többé nem büntetek, az nem olyan, mintha a gyerekeim kezébe adnám
a gyeplőt?"

„Félek, hogy így az utolsó eszközömtől válnék meg, és nem lenne

hatalmam felettük."

Tudtam, hogy mit éreznek. Emlékszem, én is hasonlókat kérdeztem Dr.

Ginott-tól:

„Meddig hagyjam a gyerekeimet elmenni? Ha nem fogadnak szót és direkt

szembeszegülnek velem, mikor jön el a pillanat, hogy helyes a büntetés?
Ne legyen a rossz viselkedésnek semmiféle következménye?"

Ő erre azt válaszolta, hogy egy gyereknek igenis meg kell tapasztalni a
cselekedeteinek a következményeit, de nem a büntetést. Úgy gondolta,
hogy egy szeretetteljes kapcsolatban nincsen helye a büntetésnek.

Nem hagytam annyiban: „Tegyük fel, hogy a gyerek továbbra sem hajlandó
szót fogadni. Akkor már megbüntethetem?"

Dr. Ginott szerint a büntetéssel az az alapvető baj, hogy nem működik.

Ahelyett, hogy a gyerek sajnálná, amit tett, és azon gondolkodna, hogyan
tehetné jóvá, a büntetés eltereli a figyelmét, és bosszúbeteljesítő
fantáziálásra készteti. Más szóval, a büntetéssel éppen hogy
megakadályozzuk annak a nagyon fontos belső folyamatnak a működését,
melynek során a gyermekünk saját helytelen viselkedésével szembenéz.

Ez az elgondolás - hogy a büntetés nem működik, mert figyelemelterelő -

nagyon új volt nekem. Egy újabb kérdés merült fel bennem. Mit tegyek
a büntetés helyett?

Szánjon egy kis időt az előző helyzetek tanulmányozására. Milyen más

módon kezelhették volna a szülők a problémát?

1. Milyen más módszereket lehet elképzelni a büntetés helyett a boltos

esetben? ________

2. Milyen más módszereket lehet elképzelni annak a kisgyereknek

az esetében, aki elvette az apja szerszámait és nem tette vissza őket?
_________

Mindig lenyűgöz a szülők találékonysága. Ha kapnak egy kis időt és

nyugalmat, akkor általában jó pár ötletük van a problémák kezelésére a
büntetés helyett. Nézzük csak az alábbi tanácsokat, amelyek egyetlen
csoportból valók:

Az anyuka és a gyerek otthon tarthatnának „főpróbát" egy képzeletbeli

boltban, mindenféle eszközökkel. Az együttjátszás során az anya
megtaníthatna a gyereknek néhány fontosabb bolti illemszabályt.

Írhatnának és rajzolhatnának együtt egy könyvet Jancsi a boltban címmel.

Ebben szerepelnének Jancsinak - a bevásárló csapat fontos tagjának - a
feladatai: segít tolni a kocsit, bepakol, kipakol, rendszerez.

Esetleg Jancsi az anyukája segítségével készíthetne egy bevásárlólistát

(mindegy, hogy írottat vagy képeset). Ezen olyan élelmiszerek
szerepelnének, amelyeket Jancsinak kell megtalálnia és összegyűjtenie a
boltban.

Az apa és a fia kidolgozhatnának egy könyvtári kölcsönzéshez hasonló

rendszert. A szerszámokat mindig vissza kell vinni, mielőtt a következőt
kölcsön kérhetné a fiú.

Az apa vehetne a fiának egy „kezdő" szerszámkészletet a következő

születésnapjára. Vagy a fiú elkezdhetne gyűjteni egy ilyenre.

Feltűnt, hogy valamennyi esetben a megelőzésen volt a hangsúly? Nem

lenne pompás, ha minden problémát meg tudnánk előzni az előrelátó
tervezéssel? Arra az esetre, amikor nem tudunk így előre látni, és energiánk
sincs igazán, íme néhány további lehetőség a büntetés elkerülésére.

BÜNTETÉS HELYETT

1. Vezesse rá a gyereket, hogyan lehetne a segítségére.

2. Határozottan fejezze ki rosszallását (anélkül, hogy a gyerek jellemét

támadná).

3. Mondja meg, mik az elvárásai.

4. Mutassa meg, hogyan tehetné a gyerek jóvá a hibáját.

5. Adjon választási lehetőséget.

6. Cselekedjen.

7. Engedje, hogy a gyerek megtapasztalja helytelen viselkedésének

következményeit.

BÜNTETÉS HELYETT
BÜNTETÉS HELYETT
Tegyük fel, hogy a gyerek viselkedése miatt az anyának ki kell mennie a
boltból. Akkor mi a teendő? Másnap - kiselőadás és kioktatás nélkül - az
anya megmutathatja, hogy milyen következményekkel jár az ilyen
viselkedés.

ENGEDJE, HOGY A GYEREK MEGTAPASZTALJA HELYTELEN

VISELKEDÉSÉNEK KÖVETKEZMÉNYEIT!
BÜNTETÉS HELYETT

Határozottan fejezze ki rosszallását:

Mondja meg, mik az elvárásai:

Mutassa meg, hogyan tehetné jóvá a hibáját:

A legtöbb gyerek számára bármelyik megközelítés elegendő ahhoz, hogy a
jövőben felelősségteljesebben viselkedjen.

BÜNTETÉS HELYETT (folytatás)

De tegyük fel, hogy a gyerek továbbra is kölcsönkéri a szerszámokat, és

elfelejtkezik róluk.
ÉS HA MÉG MINDIG FOLYTATJA?

Cselekedjen:
Most pedig vessünk egy pillantást egy másik módszerre, amellyel a szülők
a szűnni nem akaró magatartási problémákat kezelik. Az egyik workshop
végén egy anyuka elmesélte, mennyi problémája van a fia, Csaba
pontatlanságával. A fiú örökösen kifogásokat keres, nem tartja be az
ígéreteit, és eltöri az óráit. Abból, ahogy a többiek reagáltak az elbeszélésre,
világossá vált számomra, hogy nem egyedi esetről van szó.

A következő alkalomra előálltam egy gyakorlattal. Az eredeti történetre

alapoztam, de megpróbáltam Csaba nézőpontjából újragondolni. Aztán
leírtam három lehetséges módját az örökös késések kezelésének.

Kérem, végezze el most ön is ezt a gyakorlatot. Olvassa el Csaba történetét,

valamint a szülői reakciókat, és írja le, mit érezhet a fiú az egyes
módszerek alkalmazása esetén.

Csaba története. Szeretek iskola után a többiekkel az udvaron játszani.

Tudom, hogy háromnegyed hatra haza kell érnem, de néha megfeledkezem
róla. Tegnap és tegnapelőtt késve értem haza. Anya annyira mérges volt,
hogy ma eszembe jutott megkérdezni az egyik barátomtól, hogy mennyi az
idő. Nem akartam, hogy anya megint úgy kiabáljon velem. Mondta a
barátom, hogy negyed hét van. Erre én azonnal abbahagytam a játékot, és
hazarohantam. Mondtam anyának, hogy ma nem felejtettem el megkérdezni
az időt, de akkor sajnos már késő volt, és hogy egészen hazáig rohantam.

Első szülői reakció:

„Elegem van a kifogásaidból! Most már látom, hogy benned nem lehet
megbízni. Nos, ezúttal nem úszod meg büntetés nélkül. Jövő héten
minden nap azonnal hazajössz iskola után, és nem mehetsz sehova! De
nehogy abban reménykedj, hogy majd egész délután tévézhetsz! A
nagyinak is meg fogom mondani, hogy ne hagyjon tévét nézni. Most pedig
azonnal nyomás a szobádba! Vége a vacsorának."

Mit gondolhat Csaba? ______________

Második szülői reakció:

„Jaj, Istenem, teljesen kiizzadtál a futástól. Mindjárt hozok egy törölközőt,

és letörlöm az arcodat. Ígérd meg, hogy többé nem késel el!

Jaj, egyszer biztosan idegösszeroppanást fogok kapni miattad. Na menj,

mosd meg a kezed, és légy szíves siess, mert kihűl a vacsorád... Tudod
mit, majd Anya megmelegíti neked."

Mit gondolhat Csaba? ___________

Harmadik szülői reakció:

„Azt mondod, hogy igyekeztél haza, és ennek örülök. De attól még mérges
vagyok. Nem akarok többet így izgulni miattad. Elvárom, hogy ha azt
mondod, háromnegyed hatra hazaérsz, akkor itthon is legyél addigra.

Már megvacsoráztunk. A csirke már elfogyott, de ha akarod, csinálhatsz

magadnak egy szendvicset."

Mit gondolhat Csaba? ____________

Természetesen arra nincs módunk, hogy kitaláljuk, a valódi Csaba mit is

gondolna, de talán érdekes lehet néhány szülőnek a véleménye, akik
elvégezték ezt a gyakorlatot. Úgy gondolták, hogy az első szülői reakció
túlságosan büntető volt. (A gyerek azt gondolhatja: „Milyen szemét. Majd
jól megbosszulom.") A második esetben nem volt a szülőnek semmi
tekintélye. (A gyerek azt gondolhatja: „Mindent megúszok, akármit is
csinálok.") A harmadik szülői reakció „éppen jó" volt. Határozott volt,
anélkül, hogy túlságosan is a büntetésre tette volna a hangsúlyt. (A gyerek
ebben az esetben azt gondolhatja: „Anya igazán dühös volt. Jobban teszem,
ha legközelebb időben hazaérek. Meg aztán meg is bízik bennem. Nem
hagyhatom cserben... És nem szeretek szendvicset vacsorázni."

Ezzel a feladattal felvértezve az anyuka hazament az ő Csabijához, és

kipróbálta a harmadik módszert. És működött - három hétig. Aztán megint
minden a régi volt. Az anya ereje végére ért. Sok kérdés merült fel a
csoporttagokban az anya elkeseredett beszámolója után: „Ilyen esetben mi a
teendő?" ... „Tegyük fel, hogy a szülő tényleg mindent megpróbált, de
mégsem szűnt meg a probléma?" ... „Mit tehetünk, amikor úgy látjuk, már
tényleg nincs más lehetőség, mint a büntetés?"

Ha egy ilyen makacs problémával találjuk szembe magunkat, akkor több

mint valószínű, hogy összetettebb a dolog, mint ahogy elsőre gondoltuk.
Az összetett problémák kezeléséhez összetett készségekre van szükség. A
családsegítők, a szakszervezeti vezetők és a házassági tanácsadók kiváló
módszereket dolgoztak ki az összetettebb problémák kezelésére. Én az
alábbi megközelítésmódot mutattam be a csoportnak:

Problémamegoldáshoz

1. lépés. Beszéljen a gyerek érzéseiről és szükségleteiről.

2. lépés. Beszéljen a saját érzéseiről és szükségleteiről.

3. lépés. Dugják össze a fejüket, és keressenek egy olyan megoldást,

amely mindkettejük számára megfelelő.

4. lépés. Írja le az összes ötletet rangsorolás nélkül.

5. lépés. Döntsék el, melyik ötlet tetszik, melyik nem, és melyiket

fogják próbálni megvalósítani.
Dugjuk össze a fejünket, és próbáljunk meg olyan megoldásokat találni,
ami mindkettőnknek megfelelő lenne!

Negyedik lépés

Írja le az összes ötletet rangsorolás nélkül:

Fél hétre jövök haza, és te meg nem idegeskedsz.

Ezt leírom. Más ötlet?

Beszéljen a gyerek érzéseiről és szükségleteiről:

Beszéljen a saját érzéseiről és szükségleteiről:

H

Dugják össze a fejüket és keressenek egy olyan megoldást, amely

mindkettejük számára megfelelő:
N

Írja le az összes ötletet rangsorolás nélkül:

PROBLÉMAMEGOLDÁS (folytatás) Ö

Döntse el, melyik ötlet tetszik, melyik nem, és melyiket fogják próbálni
megvalósítani:
Miután áttekintettük a csoporttal a problémamegoldás lépéseit, úgy
döntöttünk, hogy el kellene játszani az esetet szerepjáték formájában. Én
játszottam az anyukát, az igazi anyuka pedig a fiát, Csabit. Felvettük a
beszélgetést magnóra. Mint látni fogja, az anya teljesen beleélte magát a fia
szerepébe.

A : Csabi, beszélni szeretnék veled valamiről. Ráérsz most?

C : (gyanakvóan) Persze. Miről van szó?

Anya: Az időben való hazaérésről.

C : Mondtam már neked, hogy én igyekszem. De mindig olyankor kell

eljönnöm, amikor a játék közepén vagyunk.

A : Ó!

C : Senki másnak nem kell olyan korán hazamennie. Senkinek!

A : Hmm.

C :É ,
, , „ ,
". A : Ó, .

C : Igen, és kisbabának is szoktak nevezni.

A : Még annak is! Ha jól értem tehát, akkor a többiek arra akarnak
rávenni, hogy maradjál.

C : Pontosan.

A : Csabi, bele tudod képzelni egy kicsit magad az én helyembe?

C : Igen. Azt akarod, hogy időben érjek haza.

A : Részben. A nagyobbik baj, hogy mindig izgulok, amikor késel.

C : Hát akkor ne izguljál!

A : Bárcsak meg tudnám állni... Tudod mit? Dugjuk össze a fejünket, és
próbáljunk meg úgy tekinteni erre a problémára, mintha most látnánk
először. Hátha lesz néhány olyan ötletünk, amely mindkettőnknek jó. (Az
anya elővesz egy ceruzát.) Te kezded.

C :K , .

A : Rendben, leírom. Más ötlet?

C : Nem tom.

A : Figyelj csak, van egy ötletem. Mi lenne, ha eléd mennék a

játszótérre?

C : Nem, az nem lenne jó.

A : Most minden ötletet leírunk. Majd később eldöntjük, hogy melyik

tetszik nekünk és melyik nem. Más valami?

C : (hosszú szünet után) Talán megcsináltathatnám az órámat.

A : (leírja: „Órát megcsináltatni") Még valami?

C : Miért kell nekünk mindig együtt vacsoráznunk? Nem tudnál hagyni

nekem kaját?

A : (leírja: „Hagyni a vacsorából") Egyre hosszabbak a nappalok.

Esetleg ehetnénk tizenöt perccel később.

C : Csak tizenöttel?

A : Azt szeretnéd, hogy még később együnk, (leírja: „Tizenöt perccel

később enni") Van még más ötleted, vagy inkább nézzük át a listát, és
döntsük el, mit húzunk ki, mit tartunk meg?

C : Nézzük meg.

A : (olvas) Lehetséges megoldások:

Csaba később jön haza. Anya nem idegeskedik.

Anya elmegy Csabáért a játszótérre.

Megjavíttatni az órát.

Hagyni a vacsorából.

Tizenöt perccel később enni.

C :H , .A
.

A : Rendben... Ki kell húznom azt is, hogy később jössz haza, mert azon
nem tudok változtatni, hogy izgulok. De nézzük csak ezt a másik ötletet.
Talán eltolhatnám a vacsorát negyed hétre. Plusz tizenöt perc megoldaná a
dolgot?

C :N ... N , .

A : Talán néha azt is megcsinálhatnánk, hogy bent hagyom a sütőben a

vacsorát neked. Ha tudom előre.

C : Igen, és hagyd meg azt is, hogy az órát megcsináltatni.

A : Ezzel az a baj, hogy már másodszor ment tönkre az órád, és nem

örülök neki, hogy megint fizetnem kell a javíttatásért.

C : Van spórolt pénzem. Majdnem ezer forint. Elég lenne a javíttatásra?

A : Nem igazán... de mindenképpen segítene. A maradékot meg apád és

én kifizetjük.

C : Esküszöm, hogy óvatosabb leszek. Leveszem a szkanderezés előtt...

És rá fogok nézni játék közben, hogy tudjam, mikor kell indulnom.

A : Komolyan? Hmm. (átnézi a listát) Lássuk csak, miben is maradtunk

eddig. Negyed hétre kitolom a vacsora kezdését. Ezzel kapsz még tizenöt
percet játszani. Összerakjuk a pénzünket, és megcsináltatjuk az órádat. És
néha - ha szólsz előre - melegen tartom a vacsorádat. Mi a véleményed?

C : Rendben!

A következő alkalommal mindenki azt akarta tudni, vajon kipróbálta-e

Csaba anyukája a problémamegoldást, és hogy működött-e.

Az anyuka elmosolyodott, és elmesélte, hogy még aznap este megpróbálta.

Csabának nagyon tetszett az ötlet. - Vicces volt a dolog - mondta. - Az
egész beszélgetés arra futott ki, hogy utál órát hordani, de ha eltolnánk a
vacsorát negyed órával, akkor a tűzoltóság órájának hatos kondulásából
tudná, hogy mikor kell hazajönnie.

- És egyelőre - mondta az anyuka - állja a szavát.

Nem látszik túl bonyolultnak ez a módszer, igaz? Pedig az. És nem az egyes
lépések memorizálása a legnehezebb része. Ha egy kicsit odafigyelünk,
ezt könnyedén elsajátíthatjuk. A legnehezebb, hogy a hozzáállásunkon kell
változtatnunk. Fel kell hagynunk azzal, hogy a gyerekünkre mint
megoldandó „problémára" gondoljunk. El kell felejtenünk, hogy csak azért,
mert felnőttek vagyunk, mindig nálunk van a helyes válasz. Nem szabad
azon aggodalmaskodnunk, hogy ha nem vagyunk elég kemények, akkor a
gyerek ezzel majd visszaél.

Hinni kell benne nagyon, hogyha megosztjuk egy kisemberrel a valódi

érzéseinket, és mi is odafigyelünk az ő érzéseire, akkor ketten ki tudunk
találni egy olyan megoldást, ami mindkettőnknek jó.

Ez a megközelítés egy nagyon fontos üzenetet hordoz: Ha konfliktus van

köztünk, akkor nem egymás ellen kell fordítanunk az energiáinkat. Nem
az számít, hogy ki győz és ki veszít. Ehelyett az energiánkat fordítsuk arra,
hogy olyan megoldást találjunk, amely egyikünk számára sem megalázó.

Ezzel a megközelítéssel azt tanítjuk a gyermekeinknek, hogy az ő szerepük

nem az áldozaté vagy az ellenségé. Olyan eszközt adunk a kezükbe,
amellyel aktív közreműködői lehetnek a számukra megnyugtató
megoldások kidolgozásának. Hasznos ez a mostani, családi életünkre, de a
későbbi életükben is az oly nagyon bonyolult világban.

FELADAT

I. A jövő héten használjon egy büntetéselkerülő módszert. Melyiket

használta? Hogyan reagált rá a gyereke? _____________

II. Családjának mely visszatérő problémájára hozhatna enyhülést a

problémamegoldó megközelítés?Keressen egy olyan időpontot, amely
mindkettejüknek jó, egy olyan helyet, ahol nem fogják magukat
félbeszakítani, és végezzen problémamegoldást a gyermekével.

III. Olvassa el a fejezet második felét, a Vélemények, kérdések és szülői

történetek című részt.

M :V ,

Kérdések a büntetéssel kapcsolatban

1. Ha egy beszélni még nem tudó kisgyerek hozzányúl valamihez,

amihez nem szabad, akkor baj, ha rácsapunk a kezére?

Csak mert nem beszél egy gyerek, még nem jelenti azt, hogy nem figyel és
ért. A kisgyerekek a nap minden percében tanulnak. A kérdés az, mit
tanulnak meg. A szülő dönthet úgy, hogy állandóan rácsap a gyerek kezére.
Ezzel azt tanítja meg a gyermekének, hogy ő csak úgy képes megtanulni,
mit nem szabad, ha rácsapnak a kezére. De választhatja azt is, hogy
tiszteletre méltó kisembernek tekinti a gyerekét, és olyan információval
látja el, amelyet az egész élete során hasznosíthat. Megoldás az, hogy
elhúzza a gyereket (vagy a tárgyat), és határozottan azt mondja: „A kés nem
arra való, hogy nyalogassuk. A kanalat megnyalhatod, ha szeretnéd." Vagy:
„A porcelánkutya törékeny. A te plüsskutyád nem."

Lehet, hogy még sokszor el kell ismételnie ezeket a mondatokat, de a sokat

ismételt mondatok egészen más üzenetet hordoznak, mint az ismételt
kézre csapások.
2. Mi a különbség a büntetés és a tett következményei között? Ez
nem ugyanannak a dolognak a két megnevezése?

Számunkra a büntetés azt jelenti, amikor a szülő szándékosan megfosztja a

gyerekét valamitől egy időre, vagy fájdalmat okoz neki azért, hogy
megtanítsa valamire. Ezzel szemben a következmények természetesen
fakadnak a gyerek viselkedéséből. Az egyik csoportunkban mesélte egy apa
az alábbi történetet, amely jól összefoglalja a büntetés és a következmény
közötti különbséget.

„A kamasz fiam kölcsönkérte a tengerészkék pulóveremet. Azt mondta,

hogy 'királyul' nézne ki az új farmerjával. - Rendben, de vigyázz rá -
mondtam neki, majd meg is feledkeztem a dologról. Egy héttel később,
amikor fel akartam venni, a fiam szobájában találtam rá egy hatalmas
halom piszkos ruha mélyén. A pulóver háta össze volt krétázva, az elejét
pedig valamilyen szósszal pöttyözték össze.

Nagyon mérges lettem, mert nem ez volt az első ilyen eset. Ha akkor bejött
volna a fiam a szobába, biztosan azt mondom neki, hogy ne is álmodjon
arról, hogy vasárnap magammal viszem a meccsre, inkább odaadom
valaki másnak a jegyet.

Később, amikor hazajött, már megnyugodtam egy kicsit, de így is alaposan

lehordtam. Bocsánatot kért meg minden, de egy hét múlva újra kérte volna
az ingemet. - Nem fog menni - mondtam. Semmi kioktatás, semmi
hegyibeszéd. Tudta ő, hogy miről van szó.

Aztán egy hónap múlva kölcsönkérte a skótkockás ingemet az

osztálykirándulásra. - Tudod mit? Mielőtt bármit kölcsönadok neked, írásos
igazolásra van szükségem, hogy ugyanolyan állapotban fogom visszakapni,
mint amilyenben elvitted - mondtam a fiamnak. Este aztán az alábbi
üzenetet találtam a leveleim tetején:

Kedves Apa!

Ha kölcsönadod az ingedet, megígérem, hogy mindent elkövetek azért,

hogy tisztán tartsam.

Nem fogok nekidőlni a táblának. Nem teszem a zsebébe a golyóstollamat.

És evés közben szalvétát teszek a nyakamba.

Szeretettel:

Márk

Nagy hatással volt rám az üzenet. Úgy gondoltam, hogyha vette a

fáradságot a megírásához, akkor valószínűleg be is fogja tartani, amit írt.

Utóirat: Másnap este visszakaptam az ingemet egy vállfára akasztva.

Tisztán!"

Ez a történet a tettek természetes következményeinek kiváló példája. Ha

kölcsönveszünk valamit és rossz állapotban adjuk vissza a tulajdonosnak,
annak az egyik természetes következménye a tulaj rosszallása. A másik
természetes következmény, hogy a tulajdonos nem szívesen fog újból
kölcsönadni valamit az illetőnek. Elképzelhető az is, hogy a tulajdonos
meggondolja magát, ha valamilyen kézzelfogható bizonyítékot kap arról,
hogy a dolog nem fog többet megtörténni. De egyértelműen a kölcsönző
feladata, hogy változtasson. A tulajdonosnak nem kell külön kiselőadást
tartani. Sokkal könnyebb az emberek valódi reakcióiból tanulni, mint a
büntetésből, amelyet a hibázó „jól felfogott érdekében" szabnak ki.

3. A múlt héten egy nagy halom narancshéjat és narancsmagot találtam

a kanapén. Amikor megkérdeztem a fiaimtól, hogy ki volt az, egymásra
mutogattak. Ha az nem jó megoldás, hogy kiderítem, ki volt a bűnös, és
aztán megbüntetem, akkor mit tehetek?

A „ki volt az?" kérdés automatikusan a „nem én" válaszhoz vezet. Ebből
pedig egyenes következik az „egyikőtök akkor hazudik" mondat. Minél
inkább ki akarjuk szedni belőlük az igazságot, a gyerekek annál jobban
bizonygatják ártatlanságukat. Ha valami olyannal találjuk szemben
magunkat, ami feldühít minket, akkor jobb megoldás a mérgünket
kimutatni, mint azon fáradozni, hogy kiderítsük, ki is a bűnös, és
megbüntessük őt:
„Borzasztóan feldühít, ha ételt látok a kanapén. A narancshéj maradandó
nyomot tud hagyni a szöveten."

Erre könnyen lehet, hogy kórusban rázendítenek, hogy „de nem én voltam",
„ő kényszerített", „a kutya volt", „a kisbaba volt".

Ekkor jön el a lehetőség, hogy a tudomásukra hozza:

„Nem érdekel, hogy ki tette. Senkit nem akarok a múltban elkövetett hibáért
okolni. Viszont javulást akarok látni a jövőben."

Ha nem okolunk és büntetünk, azzal segítünk gyermekeinknek, hogy ne a

bosszúra koncentráljanak, és lehetőséget adunk nekik, hogy
felelősségteljes lépést tegyenek.

„Most pedig azt szeretném, hogy mindketten segítsetek a héjat eltakarítani a

kanapéról."

4. Ezek szerint az egyik büntetéskikerülő módszer a nemtetszés

kifejezése. Viszont amikor én ehhez folyamodom, a gyerekem olyan
elkeseredett és bűnbánó arcot vág egész nap, hogy ez teljesen kiborít.
Lehet, hogy túlzásba viszem a dolgot?

Átérezzük az aggodalmát. Dr. Selma Fraiberg a következőt mondja

Varázsos évek című könyvében: „Fontos, hogy kifejezzük időnként a
gyereknek rosszallásunkat. De ha a reakciónk annyira erőteljes, hogy a
gyerek értéktelennek és nem-szeretettnek érzi magát az elkövetett bűne
miatt, akkor visszaéltünk a szülői hatalmunkkal, és lehetőséget teremtettünk
arra, hogy a felnagyított bűn-érzés és az önutálat szerepet játsszon
gyermekünk személyiségfejlődésében."

Ezért gondoljuk azt, hogy amikor csak lehetséges kövesse a nemtetszés

kifejezését az útmutatás a hiba kijavítása felé. A lelkiismeretfurdalás után
fontos, hogy a gyerek visszakapja az önmagával kapcsolatos jó érzését, és
ismét úgy tekintsen magára, mint a családunk megbecsült, felelősségteljes
tagjára. Szülőként megadhatjuk neki ezt a lehetőséget. Íme néhány példa:
„Fel vagyok háborodva! A kicsi békésen játszott, amíg te el nem vetted a
csörgőjét. Elvárom, hogy most valamilyen módon nyugtasd meg őt."

(Ahelyett, hogy: „Már megint megríkattad a kicsit. Ezért most

elfenekellek.")

„Nagyon felbosszant, amikor arra jövök haza, hogy a mosogató tele van
piszkos edényekkel. Főleg azért, mert megígérted, hogy elmosogatsz.
Szeretném, ha lefekvés előtt még elmosogatnál és elpakolnál."

(Ahelyett, hogy: „Jobb ha elfelejted a holnapi programodat. Talán ez majd

megtanít rá, hogy betartsd az ígéreteid.")

„Az egész doboz mosópor kiszóródott a fürdőszobában! Rettenetesen

felháborít, ha ekkora felfordulást látok. A mosópor nem játék. Egy zsákra,
egy seprűre és egy lapátra lesz szükségünk. Gyorsan, mielőtt az egész
lakásban széthordjuk."

(Ahelyett, hogy: „Nézd mekkora munkát csináltál nekem! Ma nem nézhetsz

tévét.")

Az ilyen kijelentések üzenete: „Nem tetszik, amit csináltál, és elvárom,

hogy tedd jóvá." Reméljük, hogy a gyerek, ha valami olyat tesz későbbi
életében, amelyet megbán, akkor arra fog gondolni: „Hogyan tehetném jóvá
a hibámat?" És nem az jár majd a fejében, hogy: „Ez a tettem is azt
bizonyítja, hogy semmit nem érek, és megérdemlem, hogy
megbüntessenek."

5. Már nem büntetem a fiam, viszont, amikor megszidom valamiért,

azt mondja „sajnálom", de a következő nap megint megcsinálja
ugyanazt. Mit tehetnék ez ügyben?

Vannak gyerekek, akik a mérges szülő lenyugtatására használják a

„sajnálom" szót. Azonnal bocsánatot kérnek, de ugyanilyen gyorsan meg is
ismétlik a nem kívánt viselkedést. Fontos, hogy az ilyen gyerekek
megértsék, ha őszintén sajnálják, amit tettek, akkor ennek a viselkedésükön
is meg kell látszani. A „visszaeső bűnözőnek" mondjuk az alábbiakat:
„Ha sajnálod, akkor az azt is jelenti, hogy máshogy viselkedsz."

„Ha sajnálod, amit tettél, akkor változtatsz is."

"Örülök, hogy sajnálod, amit tettél. Ez az első lépés. A második, hogy

megkérdezed magadtól, mit kellene tenned."

Szakértők véleménye a büntetésről

Időnként megjelennek cikkek, amelyek a büntetést dicsőítik, és arra akarnak

megtanítani minket, hogyan büntessünk. („Magyarázza el a büntetést jó
előre" ... „Büntessen azonnal" ... „Legyen a büntetés arányban az
elkövetett bűnnel".) Sokszor a mérges, elcsigázott szülő jónak gondolja az
ilyen tanácsokat. Íme néhány idézet olyan mentálhigiéniás szakemberek
írásaiból, akik más véleményen vannak a büntetést illetően.

„A büntetés nagyon nem hatékony fegyelmezési módszer... mivel különös

módon éppen azt a viselkedési formát tanítja meg a gyereknek, amit el
szeretnénk kerülni. Sok szülő egyszerűen azért nyúl a büntetés eszközéhez,
mert senki nem tanított nekik jobb fegyelmezési módot."

Dr. Fitzhugh: How to Father (Apasági kézikönyv), Signet, 1974.

„Sok frusztrációval jár a gyerekek fegyelmezése. Azonban fontos, hogy

hangsúlyozzuk, a fegyelmezésnek végső soron nevelésnek kell lennie. A
fegyelmezés alapjában véve egy olyan programozott iránymutatás, amely
segít az embereknek az önkontroll, önirányítás és hatékonyság
kifejlesztésében. Ha azt akarjuk, hogy működjön, akkor a fegyelmezésnek
kölcsönös tiszteleten és bizalmon kell alapulnia. Ugyanakkor a büntetés a
másik feletti külső kontroll erőszakos gyakorlását jelenti. A büntetést
kiszabó nagyon ritkán tiszteli és bízik meg abban, akit megbüntet."

Brian G. Gilmartin: „The Case Against Spanking"(Az elfenekelés ellen),

Human Behavior, 1979. február, vol. 8., no. 2.

„A témába vágó szakirodalom áttekintése ahhoz a következtetéshez vezet,

hogy a szülők által alkalmazott testi fenyítés nem gátolja meg az
agressziót, hanem nagy valószínűséggel inkább bátorítja azt. A büntetés
egyrészt frusztrálja a gyereket, másrészt pedig követendő modellt állít elé."

Stanford Egyetem Gyógyszerészeti Kar, Pszichiátriai Tanszék, Az erőszak

természetét vizsgáló bizottság: Violance and Struggle for Existence
(Erőszak és létharc), szerk. David N. Daniels, Marshall F. Gilula, Frank M.
Ochberg, Little, Brown & Co., 1970.

„A zavarodott és feldühödött szülők tévesen azt gondolják, hogy a büntetés

eredményre vezet, miközben nem veszik észre, hogy módszereik
hatástalanok...

A büntetés alkalmazása a gyerekben csak még erősebb ellenállást és dacot

vált ki.'

Rudolf Dreikus: Gyerekek: Children: The Challange, (A nagy kihívás)

Hawthorn, 1964.

„Sok mindent meg lehet tanulni a fenekelésből, de azt nem, amit a szülők
igazából tanítani szeretnének vele. A gyerek megtanulhatja, hogyan zárja
ki sikeresen a rossz viselkedésért érzett bűntudatot, mégpedig úgy, hogy
számára a büntetés kitörli a bűnt. A gyermek úgy érzi, hogy mivel
megfizetett a csínytevésért, legközelebb is szabadon elkövetheti anélkül,
hogy rossz érzése lenne.

Annak a gyereknek, aki mindent megtesz azért, hogy elfenekeljék,

valójában titkos lelkiismeretfurdalása van, és azt szeretné, ha szülő ezt
megszüntetné. A fenekelés pedig pontosan az, amire nincs szüksége.

Selma H. Fraiberg: The Magic Years, Scribners, 1959 (magyarul megjelent

a Park kiadó gondozásában: Varázsos Évek címen)

„A kutatók úgy találták, hogy ötből egy szülő volt már áldozata gyermeke
agressziójának. Ez gyakran a kamaszkori zavaros érzések túláradásaként
jelentkezik: tárgyakat vágnak szüleik fejéhez, odébb taszítják, lökdösik
őket, durva szavakat használnak... ez fényes bizonyitéka annak, hogy a
szülő testi bántalmazását a gyerek már egészen korán eltanulja."
Newsday, 1978. augusztus 15.

Büntetés helyett

1. H ( ,
TÁMADNÁ).

„Mérges vagyok, amiért az új fűrészem kint rozsdásodott az esőben!"

2. M , .

„Elvárom, hogy a szerszámaim visszakerüljenek hozzám, miután

kölcsönvették őket."

3. M , .

„Ezen a fűrészen most egy jó fém súroló és a te kitartó munkád segíthet."

4. A .

„Te döntesz: továbbra is kölcsönkérheted a szerszámaimat, ha időben

visszaadod őket. Vagy lemondhatsz erről a jogodról."

5. C .

Gyerek: Miért van bezárva ez a doboz?

Apa: Mondd meg te, hogy miért.

6. P

„Milyen megoldást találhatnánk ki együtt, hogy te is használhasd továbbra

is a szerszámaimat, ha szükséged van rájuk, és én is biztos lehessek benne,
hogy használat után visszakerülnek a helyükre?"

Büntetés helyett

(A csoportjainkba járó szülők tapasztalatai)

A négyéves kislányom, Mari, sosem volt könnyű eset. Annyira fel tud néha
bosszantani, hogy alig tudok uralkodni magamon. Múlt héten arra
jöttem haza, hogy zsírkrétával összefirkálta a nagyszobában a tapétát. Olyan
dühös lettem, hogy jól elfenekeltem. Aztán közöltem vele, hogy elveszem
tőle a zsírkrétáit, és így is tettem.

Másnap reggel felébredtem, és úgy éreztem, nyomban szívinfarktust kapok.

Mari ugyanis fogta a rúzsomat, és összefirkálta vele a fürdőszobai csempét.
Legszívesebben megfojtottam volna, de uralkodtam magamon. - Mari, ezt
azért csináltad, mert dühös voltál rám, amiért elvettem a krétáidat? -
kérdeztem tőle nagyon nyugodt hangon.

Erre bólintott egyet.

- Mari, nagyon felbosszant, amikor azt látom, hogy összefirkáltad a falat.

Rengeteg munkámba kerül lemosni őket, hogy újra tiszták legyenek.

Tudjátok, erre mit csinált? Fogott egy törlőrongyot, és elkezdte feltakarítani

a rúzst. Megmutattam neki, hogyan kell szappanos vízzel feltakarítani, és
ő vagy tíz percig sikálta a csempét. Aztán behívott, és megmutatta, hogy a
rúzs nagy része eltűnt. Megköszöntem, és visszaadtam neki a zsírkrétáit,
valamint betettem papírlapokat a szobájába, hogy rajzolhasson rájuk,
amikor csak kedve támad.

Olyan büszke voltam magamra, hogy felhívtam a férjem a munkahelyén, és

elmeséltem neki, mi történt.

Ennek már több mint egy hónapja, és Mari azóta sem rajzolt a tapétára.

***

Éppen akkor hívott Dani matek tanára, amikor hazamentem a múltheti

összejövetelünkről. Nagyon mérgesnek hallatszott a hangja. Azt mondta,
hogy fiam kezd lemaradni a többiektől, zavarja az órát, még mindig nem
tudja a szorzótáblát, és talán jobban kellene fegyelmeznünk őt idehaza.
Megköszöntem a hívását, de közben belül remegtem. Az első gondolatom
az volt, hogy megbüntetem a gyereket. Megtiltom neki, hogy a tévét nézze,
amíg meg nem tanulja a szorzótáblát, és amíg nem kezd el rendesen
viselkedni az órán.

Szerencsére volt egy órám megnyugodni, mielőtt a fiam hazajött volna az

iskolából. Amikor hazaért, az alábbi beszélgetést folytattuk
le: munkafüzetét, és ezért pénzt kell beküldenem vele az iskolába. Felment
ben nem a pumpa. Az első reakcióm az volt, hogy megütöm vagy
megbüntetem. De hiába voltam rettentő mérges, mégis sikerült
összeszednem magam, és a saját érzéseim kifejezésére koncentrálni. Azt
hiszem, olyan hangosan ordítottam, ahogy csak emberileg lehetséges. - Fel
vagyok háborodva! El sem tudom mondani, milyen mérges vagyok!
Elvesztettél három munkafüzetet, és most még nekem kell fizetnem is
értük. Annyira dühös vagyok, hogy mindjárt felrobbanok! És mindezt
mikor kell megtudnom? Amikor sietek vacsorát csinálni, és készülünk
elmenni itthonról. Erre tessék, most tehetek mindent félre, és hívhatom fel
az osztálytársad anyukáját, és írhatom le a leckédet. Tajtékzom!

Amikor befejeztem az ordítást, a legszánakozóbb gyereki arc tűnt fel az

ajtóban. - Anya, ne haragudj. Nem kell kifizetned a munkafüzeteket. Majd
én valahogy kifizetem a zsebpénzemből.

Azt hiszem, soha életemben nem jelent még meg ekkora vigyor az
arcomon. Az pedig biztos, hogy soha korábban nem múlt még el ilyen
gyorsan a haragom. Kit érdekel néhány elveszett könyv, ha az ember
gyerekének ilyen őszintén fontosak az anyja érzései."

H :M

A problémamegoldás előtt

Észrevettük, hogy a problémamegoldás előtt jól jön, ha „felspannoljuk"

magunkat, ahogy a gyerekek mondják. Mondogassuk magunknak:

„Olyan elfogadó leszek, és annyira ráhangolódom a gyermekemre,

amennyire csak lehetséges. Oda fogok figyelni azokra az információkra és
érzésekre, amelyek korábban elkerülték a figyelmemet."
„Nem fogok ítélkezni, értékelni és kioktatóan viselkedni. Nem
próbálkozom a meggyőzéssel sem."

„Minden új ötletet számba veszek. Akármilyen vad is legyen."

„Nem hagyom, hogy nyomasszon az idő. Ha nem tudunk azonnali

megoldást találni, akkor talán további gondolkodásra, vizsgálódásra és
beszélgetésre van szükségünk."

A kulcsszó a tisztelet. Tisztelet a gyermekem iránt, magam iránt. És

higgyük, hogyha két jóakaratú ember összedugja a fejét, akkor rengeteg
lehetőség adódhat.

Figyelmeztetés a problémamegoldás egyes lépéseivel kapcsolatban

Mielőtt belekezd, kérdezze meg magát: „Tombol még bennem a düh, vagy
már eléggé megnyugodtam?" (Nem lehet indulatosan problémát
megoldani.) Aztán derítse ki, milyen hangulatban van a gyermeke. -
Beszélhetnénk most? - Ha a gyerek igennel felel, akkor:

1. Beszéljen a gyerek érzéseiről. („Képzelem, hogy érezheted

magad...") Ne rohanjon át ezen a részen. Valóban úgy álljon hozzá, hogy a
gyermeke érzései komolyan érdeklik. Csak akkor lesz képes a gyermek a
szülő érzéseire odafigyelni, ha valóban úgy érzi, az ő érzéseit meghallgatták
és megértették.

2. Beszéljen a saját érzéseiről. („Íme, én így érzek ezzel

kapcsolatban.") Beszéljen röviden és világosan. A gyerekeknek nehéz
odafigyelniük, ha a szülő vég nélkül magyaráz a dühéről, aggodalmáról
vagy rosszallásáról.

3. Vonja be a gyereket egy mindkettejük számára elfogadható megoldás

kidolgozásába.

Hagyja, hogy az első néhány ötlet a gyerektől származzon. A

leglényegesebb ezen a ponton, hogy ne értékelje vagy véleményezze a
gyerek ötleteit. Ha azt mondja, hogy „ez nem fog menni", azzal nyomban
rövidre zárja a folyamatot, és tönkreteszi addigi munkáját. Minden ötletet
üdvözölni kell. Gyakran a legvalószínűtlenebb ötletek vezetnek el a
megfelelő megoldáshoz. A kulcsmondat a következő: „Minden ötletet
feljegyzünk." Nem muszáj leírni az ötleteket, de az írott szó valahogy
méltóságot ad a mondottaknak. (Az alábbi hangzott el egy gyerek szájából:
„Nagyon okos az anyukám. Mindig leírja az ötleteimet.")

4. Döntsék el, hogy melyik ötlet tetszik, melyik nem, és melyiket

kívánják megvalósítani.

Kerülje a elbátortalanító kijelentéseket (pl. „Ez buta ötlet"). Ehelyett inkább

beszéljen a saját reakcióiról:

„Nem érezném jól magam ebben a helyzetben..." vagy „Ez úgy hangzik,
mint amit magaménak tudnék érezni."

5. Készítsenek megvalósítási tervet.

Néha annyira örülünk annak, hogy sikerült valamilyen használható

megoldást találnunk, hogy nem tervezzük meg, hogyan is fogjuk
megvalósítani. Fontos hozzátenni, hogy:

„Milyen lépéseket kell tennünk azért, hogy működjön is ez a terv?"

„Ki miért lesz felelős?"

„Mi legyen a határidő?"

6. Ne hagyja, hogy a folyamat során bármikor a gyermeke önt okolja

vagy vádolja.

G :I , , ... ...
F , .

S :F , .M
, .

Kérdések a problémamegoldással kapcsolatban

1. Tegyük fel, hogy a szülő és a gyerek által közösen kidolgozott terv
egy darabig működik, de aztán kudarcot vall. Ekkor mi a teendő?

Az ilyen alkalmak teszik próbára az eltökéltségünket. Vagy visszatérünk a

kioktatáshoz és a büntetéshez, vagy megint visszatérünk a
tervezőasztalhoz. Például:

S :C , .
A , ,
.A
?B , ?V
?

Felnőttként pontosan tudjuk, hogy kevés olyan megoldás van, ami örökké
működik. Ami a gyerek négyéves korában működött, az nem biztos, hogy
ötévesen is fog. Ami jó volt télen, nem biztos, hogy jó lesz tavasszal is. Az
életben folyton szükség van az adott helyzethez való igazodásra. A fontos
az, hogy a gyermekünk továbbra is úgy tekintsen magára mint, aki a
megoldásnak, és nem pedig a problémának a része.

2. Minden esetben végig kell menni az összes lépésen a

problémamegoldás során?

Nem. A probléma a folyamat bármelyik pontján megoldódhat. Néha elég,

ha az egymásnak feszülő igényeket röviden áttekintik. Például:

A : Komoly gondunk van. Azt akarod, hogy vigyelek el edzőcipőt

venni. Én viszont előbb a helyére akarom tenni a mosott ruhát, utána

viszont vacsorát kell készítenem.

G : Esetleg befejezhetném az elpakolást, amíg te összekészülődsz, és

amikor hazaérünk, segítenék vacsorát csinálni.

A : Rendben van.

3. Tegyük fel, hogy valamennyi lépésen végigmegyünk, de mégsem

tudunk egy olyan megoldást találni, ami mindkettőnknek megfelel.
Akkor mi a teendő?

Ez is megtörténhet. De semmi sincs veszve. Ha megbeszélik a problémát,

már azzal is érzékenyebbé válnak a másik igényei iránt. Nehéz
helyzetekben sokszor ez a legtöbb, amiben bízhatunk. És néha csupán egy
kis időre van még szükség, mielőtt megoldást találnánk.

4. Tegyük fel, hogy a gyerek nem hajlandó leülni a szülővel a

probléma-megoldáshoz. Akkor mitévők legyünk?

Vannak olyan gyerekek, akik kínosan érzik magukat ilyen helyzetben.

Számukra hasznos lehet egy írott üzenet, amely a már megtárgyalt
megközelítésen alapul.

Kedves Jancsi!

Szeretném a véleményedet kérni a .... Megoldásában. Valószínűleg azt

szeretnéd / úgy érzed / azt akarod...

Én azt szeretném / úgy érzem / azt akarom...

Kíváncsian várom minden olyan ötletedet, amely mindkettőnk számára

elfogadható lenne.

Puszi: Apa

5. Ez a megközelítés az idősebb gyerekek esetében bizonyul igazán

hatékonynak, nem igaz?

Kisebb gyerekek szülei is komoly sikerekről számoltak be. A következő

oldalakon különböző korú gyerekek szülei számolnak be a
problémamegoldással kapcsolatos tapasztalataikról.

„Milyen lépéseket kell tennünk azért, hogy működjön is ez a terv?"

„Ki miért lesz felelős?"

„Mi legyen a határidő?"

6. Ne hagyja, hogy a folyamat során bármikor a gyermeke önt okolja
vagy vádolja.

G :I , , ... ...
F , .

S :F , .M
, .

Kérdések a problémamegoldással kapcsolatban

1. Tegyük fel, hogy a szülő és a gyerek által közösen kidolgozott terv

egy darabig működik, de aztán kudarcot vall. Ekkor mi a teendő?

Az ilyen alkalmak teszik próbára az eltökéltségünket. Vagy visszatérünk a

kioktatáshoz és a büntetéshez, vagy megint visszatérünk a
tervezőasztalhoz. Például:

S :C , .
A , ,
.A
?B , ?V
?

Felnőttként pontosan tudjuk, hogy kevés olyan megoldás van, ami örökké
működik. Ami a gyerek négyéves korában működött, az nem biztos, hogy
ötévesen is fog. Ami jó volt télen, nem biztos, hogy jó lesz tavasszal is. Az
életben folyton szükség van az adott helyzethez való igazodásra. A fontos
az, hogy a gyermekünk továbbra is úgy tekintsen magára mint, aki a
megoldásnak, és nem pedig a problémának a része.

2. Minden esetben végig kell menni az összes lépésen a

problémamegoldás során?

Nem. A probléma a folyamat bármelyik pontján megoldódhat. Néha elég,

ha az egymásnak feszülő igényeket röviden áttekintik. Például:

A : Komoly gondunk van. Azt akarod, hogy vigyelek el edzőcipőt

venni. Én viszont előbb a helyére akarom tenni a mosott ruhát, utána
viszont vacsorát kell készítenem.

G : Esetleg befejezhetném az elpakolást, amíg te összekészülődsz, és

amikor hazaérünk, segítenék vacsorát csinálni.

A : Rendben van.

3. Tegyük fel, hogy valamennyi lépésen végigmegyünk, de mégsem

tudunk egy olyan megoldást találni, ami mindkettőnknek megfelel.
Akkor mi a teendő?

Ez is megtörténhet. De semmi sincs veszve. Ha megbeszélik a problémát,

már azzal is érzékenyebbé válnak a másik igényei iránt. Nehéz
helyzetekben sokszor ez a legtöbb, amiben bízhatunk. És néha csupán egy
kis időre van még szükség, mielőtt megoldást találnánk.

4. Tegyük fel, hogy a gyerek nem hajlandó leülni a szülővel a

probléma-megoldáshoz. Akkor mitévők legyünk?

Vannak olyan gyerekek, akik kínosan érzik magukat ilyen helyzetben.

Számukra hasznos lehet egy írott üzenet, amely a már megtárgyalt
megközelítésen alapul.

Kedves Jancsi!

Szeretném a véleményedet kérni a .... Megoldásában. Valószínűleg azt

szeretnéd /úgy érzed / azt akarod...

Én azt szeretném / úgy érzem / azt akarom...

Kíváncsian várom minden olyan ötletedet, amely mindkettőnk számára

elfogadható lenne.

Puszi: Apa

5. Ez a megközelítés az idősebb gyerekek esetében bizonyul igazán

hatékonynak, nem igaz?
Kisebb gyerekek szülei is komoly sikerekről számoltak be. A következő
oldalakon különböző korú gyerekek szülei számolnak be a
problémamegoldással kapcsolatos tapasztalataikról.

Problémamegoldás élesben

A helyzet: A bölcsőnket visszakaptuk egy barátunktól, akinél kölcsön volt.

A hálószobába tettem. A kétéves Gábor érdeklődve vizsgálja, és le van
nyűgözve a mozgó kosár láttán.

G : Anya, belemászok bölcsőbe.

A : Kicsim, már túl nagy vagy hozzá.

G : De belemászok. (elkezd belemászni)

A : (visszatartja a gyereket) Gábor, anya azt mondta, hogy túl nagy vagy
hozzá. Eltörhet a bölcső, ha beleteszlek.

G : Anya, légyszíí! Belemászok most! (nyafogni kezd)

A : Azt mondtam, hogy NEM! (Nem jó húzás volt. Ezt abban a

pillanatban beláttam, ahogy kimondtam. Gábor nyafogása kisebb hisztire
változott. Elhatároztam, hogy megpróbálom a problémamegoldást vele.)

A : Csillagom, látom, hogy mennyire szeretnél most azonnal belemászni

a bölcsőbe. Nyilván izginek látszik. Jó lehet benne hintázni. Én is szeretnék
hintázni benne. Csak az a baj, hogy nem bírna ki engem. És téged sem bírna
ki. Túl nagy vagy hozzá.

G : Anya túl nagy, mint Gába. (Gábor kimegy a szobából, és Vackorral,

a plüssmacival tér vissza. Beteszi a macit a bölcsőbe, majd elkezdi
hintáztatni.)

G : Nézd, anya! Gába löki Vackort, jó?

A : Vackor pont jó méretű hozzá.

***
A vécére szoktatás nálunk rengeteg sikertelen próbálkozással járt, és
nagyon megviselt mindkettőnket. Elhatároztam, hogy kipróbálom a
probléma-megoldást az akkor hároméves fiammal. Leültünk az asztalhoz. -
Dávid, azon gondolkodtam, hogy milyen nehéz is lehet egy kisfiúnak
megtanulni, hogyan kell a vécét használni. Szerintem néha annyira
belemerülsz a játékba, hogy észre sem veszed, hogy menni kéne.

Dávid szeme elkerekedett, de nem mondott semmit. - Máskor meg

lefogadom, hogy érzed, hogy menni kell, de mégis nehéz időben kimenni a
vécére.

A fiam bólintott. - Igen.

Aztán arra kértem, hogy hozzon nekem zsírkrétát és papírt, hogy

felírhassuk az ötleteinket, amelyek esetleg segíthetnének. Beszaladt a
szobájába, és hozott egy sárga papírt és piros krétát. Leültünk és elkezdtünk
írni.

Én kezdtem két ötlettel.

- Vegyünk egy fellépőt, amilyet Miki is használ a fürdőben.

- Anya megkérdezi majd Dávidtól, hogy nem kell-e pisilnie.

Ekkor Dávid is bekapcsolódott. - Barbi és Péter is segíthetnek. (Péter a

barátja, aki már szobatiszta, Barbi pedig Péter anyukája.)

- Péter nagyfiúknak való alsónadrágot hord - mondta.

- „Nagyfiúknak való alsót venni Dávidnak" - írtam.

Másnap elszaladtam a boltba, és hoztam neki fellépőt és vécére szoktató

alsót. Dávid nagyon boldog volt, és meg is mutatta őket Péternek és
Barbarának, akik szintén nagyon támogatták.

Aztán újra megbeszéltük, miből is lehet tudni, hogy pisilni kell (a hasában
érzett nyomásról). Megbeszéltük azt is, hogy fontos, hogy időben kimenjen
a vécére és lehúzza a nadrágját.
Dávid érezhette, hogy átérzem a nehézségeit.

Ennek úgy három hónapja, és Dávid már szinte teljesen szobatiszta. És

milyen büszke magára!

***

Türelmetlenül vártam a következő csoportfoglalkozást. Izgalmas

beszámolnivalóm volt. Felszabadultam! És a három és fél éves lányom,
Ráhel is. Minden kedden kora reggel kezdődött, amikor megszólalt a
telefon.

- Zsuzsa, tudnál vigyázni ma Gabira?

- Hát persze - válaszoltam.

Letettem a telefont, és abban a pillanatban rájöttem, hogy vásárolnom is

kell, és így két gyereket kell majd magammal ráncigálnom (Gabit és
Ráhelt). Vagy a másik lehetőség, a háromnegyed órás, délelőtti, szabadtéri
óvodaelőkészítő csoportfoglalkozás - ahova a lányom már jár egy ideje -
alatt intézem el a vásárlást. Ráhel viszont csak akkor hajlandó ott maradni,
ha én is vele maradok, és a pálya széléről figyelem. Más anyukák csak
leadják a gyerekeiket, és mennek is. Bezzeg én maradok.

- El kell ma mennem vásárolni, amíg a te az óvodaelőkészítőn vagy.

Gabi velünk lesz egész délután, és akkor nem lesz időm elmenni a boltba -
mondtam Ráhelnek.

Könnyek jelentek meg a szemében. Eljött az én időm, hogy kipróbáljam a

problémamegoldást. - Látom, szomorú vagy. Hogy oldhatnánk meg ezt
a problémát? írjuk le a lehetőségeket - mondtam.

Ráhelnek felcsillant a szeme, amikor elkezdtem írni:

Probléma: Anyának tejet kell vennie. Nem lesz rá ideje az ovielőkészítő

után, ezért ovi alatt kell elmennie a boltba.

Néhány javaslat a probléma megoldására:

(E ) 1. Elszaladok a boltba ovi alatt, és igyekszem vissza.

(R ) 2. N .

(R ) 3. Menjünk ovi után.

(E ) 4. Amíg anya vásárol, Ráhel énekelhet, rajzolhat és játszhat.

(E ) 5. Ráhel ott marad az ovielőkészítőn, amíg anya vásárol.

(R ) 6. Anya csak egy dolgot vesz, és nagyon siet vissza.

(R ) 7. Rágót majd együtt veszünk holnap.

(R ) 8. Ha Ráhel sírni akar, akkor sírhat.

Átolvastuk a listát, és elmagyaráztam neki, hogyha nem veszek tejet, akkor

Ráhel és apa nagyon csalódottak lesznek. Úgyhogy ezt az ötletet kihúztuk a
listáról. Aztán újra elmagyaráztam, hogy ovi után nem lesz időm
elmenni, úgyhogy ezt is kihúztuk. Ráhel elégedettnek látszott.

Elmentünk az oviba. Ráhel megölelt és adott egy puszit búcsúzóul.

Emlékeztetett rá, hogy csak egy boltba menjek el, és utána jöjjek vissza, és
üljek le a többi gyerekkel a körbe.

Elrohantam a boltba, és még bőven volt időm rá, hogy lássam a lányom,
amint a többiekkel vidáman játszik. Vége lett a foglalkozásnak. - Elmentél
a boltba? - kérdezte Ráhel, amikor kijött.

- Bizony hogy elmentem. Te pedig büszke lehetsz magadra, amiért itt

maradtál nélkülem.

Ráhel bólintott.

Szerda reggel.

R : (feszültnek látszik) Ma lesz ovi?

É : (arra a kérdésre számítok, hogy „akkor maradsz majd?") Igen.

R : Jaj, anya... Jó, ha sírni akarok, akkor sírni fogok. Ha nem akarok,
akkor nem fogok.

É : Ezt írjuk le.

És le is írtam. Ráhel még hozzátette, hogy az egyik barátja mellé fog ülni.

- Anya, olyan annyira siess értem, hogy szaladjál! Fuss - mondta Ráhel.

Elvittem Ráhelt az oviba. Búcsúzóul megölelt, adott egy puszit, és a

lelkemre kötötte, hogy nagyon siessek.

Negyvenöt perc múlva mentem érte.

É : Itt maradtál egyedül!

R : Igen, büszke vagyok magamra.

Péntek reggel.

R :A , ?

É : Igen.

R :J , , .

A problémát megoldottuk. Ráhel oviba jár. Anya vásárol. Most, hogy

visszatekintek a folyamatba, látom, hogy az került nagy erőfeszítésbe,
hogy leüljek Ráhellel, és kidolgozzuk a megoldást. Örülök, hogy így tettem.
És Ráhel is örül.

***

A fiam, Bence öt és fél éves óvodás. Már hatodikosoknak való könyveket is

olvas. Nagy a szókincse, és úgy döntött, plasztikai sebész lesz. Szereti, ha
orvosi könyvekből olvasok neki az emberi testről. Elég gyakran jön át
éjszaka az ágyamba. Már sok mindennel próbálkoztam, hogy lebeszéljem
erről anélkül, hogy úgy érezné, nem akarom őt. Megpróbáltam ébren
maradni hajnali fél háromig. Amikor mélyen elaludtam, Bence átjött
hozzám köntösben, hóna alatt a párnájával, lábán papuccsal, és bemászott a
takaró alá a nagy franciaágyon. Reggel ott találtam magam mellett. Még azt
is javasolta, hogy aludjak az ő ágyában, és majd ő alszik az enyémben. Az
egyik foglalkozás után úgy döntöttem, más módszerrel próbálkozom.

Megkérdeztem a fiamat, hogy mit kéne tennünk azért, hogy éjjel ne jöjjön
át az én ágyamba. - Hadd gondolkodjak ezen - mondta, és bement a
szobájába. Kábé tíz perc múlva egy sárga jegyzettömbbel és egy tollal tért
vissza. - Apa, vegyél egy lapot, és írd le a következőt.

KEDVES BENCE!

KÉRLEK, NE GYERE BE HOZZÁM ÉJJEL.

SZERETETTEL: APA

Ismét kiment, majd egy mérőszalaggal és cellux-szal jött vissza, és egy

méter magasságban ráragasztotta a cédulát az ajtómra. - Ha nem akarod,
hogy bejöjjek, akkor hagyd a papírt lefelé, ha viszont bejöhetek, akkor az
alsó csücskét ragaszd fel a tetejére (a papír alsó sarkán is volt ragasztó) -
mondta. - Köszi - válaszoltam.

Hajnali hat óra két perckor Bence bejött hozzám (munkanapokon hat körül
kelek). - Képzeld, apa, felébredtem, amikor még sötét volt, és elindultam a
szobád felé, de láttam, hogy a papír lefele lóg, és bár elolvasni nem
tudtam a sötét miatt, mégis magam előtt láttam, ami rá van írva. Úgyhogy
visszamentem az ágyamba. Látod, apa, csak kémed kell, és én segítek
neked megoldani a problémáidat.

Már két hete, hogy ez a módszer hatályba lépett. Nagyon jó eredményeket

hozott. Ez a jobb módszer. Köszönöm.

***

MÓNI ÉJSZAKAI DILEMMÁJA

Kedd este, amikor még friss volt bennem az előző összejövetel emléke, az
ötéves Móninak szegeztem a kérdést:
A : Van időd most beszélgetni?

M :I .

A : A mi kis éjszakai problémánkról szeretnék beszélni.

M : Ó, hát jó.

A : Elmondanád, hogy te mit érzel ezzel a dologgal kapcsolatban, amely

mindkettőnket olyan boldogtalanná tesz?

M : Valami furcsa érzésem támad, anya (grimaszol, ökölbe szorítja a

kezét), és nem bírok a szobámban maradni. Át kell mennem hozzád.

A :É ...

M : Tudom, hogy te utálod ezt, igaz?

A : N , hadd mondjam el neked, hogyan is érzek ezzel kapcsolatban.

Az egész napos munka után másra sem vágyom, mint hogy bebújjak az
ágyba a jó meleg takaró alá, és villám gyorsan elaludjak.
Amikor felébresztesz, nem vagyok valami boldog.

M : Tudom.

A : Lássuk csak, hogy ki tudunk-e valamit találni, ami mindkettőnknek

megfelel, (elővettem egy darab papírt és egy tollat)

M : Leírod? Lista lesz? (nagyon le van nyűgözve)

A : Igen. Elkezded?

M : Szeretnék éjszaka átjönni anya és apa ágyába.

A : J (írok). Más valami?

M : Vagy egyszerűen csak felébresztelek.

A : Mmmm... (írok)
M : Ha mélyen lehajolok az ágy mellé, akkor esetleg tudnék az éjjeli
fénynél olvasni.

A : Biztos tudnál...

M : De ha lenne egy lámpám... Kaphatok egy lámpát?

A : (írva) És mit csinálnál, ha lenne egy lámpád?

M : (kezd izgatott lenni) Olvashatnék, játszhatnék a nyelvlenyomó

pálcikával (az apja orvos), levelet írhatnék...

A : Látom valaki nagyon belemelegedett.

M :J , ( )?

A : Van még ötleted?

M : (hadarva) Kérhetnék egy pohár vizet.

A : Mmmm (írok).

M :É , ,
- .

A :J .M !

Móni gyorsan kihúzta az első és a második ötletet. Másnap arról beszélt,

hogy vegyünk egy lámpát, egy jegyzettömböt és zsírkrétákat. Egy
borzalmas narancssárga lámpát vettünk (ő választotta), hogy jól menjen (?)
a piros-fehér szobájához. Pompásan alakult az első éjszaka, reggel pedig
kaptam egy cipődoboznyi rajzot (az ő ötlete volt). Már egy hete hagy
aludni. Nagyon szorítok, hogy így maradjon.

***

Azt mesélték a szülők, hogy miután a gyerekeik hozzászoktak a probléma-

megoldáshoz, a testvéreikkel is könnyebben oldották meg a problémáikat.
Ez extra bonuszt jelentett a szülőknek. Nem kellett közbeavatkozni,
valakinek a pártjára állni, bírót játszani, hanem egyszerűen átfogalmazzák a
problémát, és a megoldását visszahelyezik oda, ahova való: a gyerekek
kezébe. Az alábbi kijelentés megfelelőnek látszik arra, hogy a gyerekek
felelősségérzetét felkeltse, és arra ösztönözze őket, hogy maguk oldják meg
a konfliktusaikat: „Gyerekek, ez nehéz dió. De én hiszek benne, hogy ha
összedugjátok a fejeteket, akkor ki tudtok találni valamit, ami
mindkettőtöknek jó. Az első példát egy apuka mesélte:

„Kristóf (négy éves) és Rebeka (két és fél éves) kint játszottak. Kristóf
Rebeka triciklijén tekert, és Rebeka is szeretett volna menni vele. Rebeka
kezdett kiborulni, de Kristóf nem volt hajlandó leszállni.

Korábban gondolkodás nélkül közbeléptem volna. - Kristóf, szállj le! Az a

húgodé. Neked is megvan a saját biciklid. - Most azonban nem álltam
Rebeka pártjára. - Látom, problémátok van. Rebeka, te szeretnél triciklizni.
Kristóf, te is Rebeka triciklijét szeretnéd használni, de ő ezt nem akarja -
mondtam. - Szerintem találnotok kéne egy olyan megoldást, amely
mindkettőtöknek megfelel - mondtam mindkettőjükhöz fordulva.

Rebeka továbbra is sírt, Kristóf viszont elgondolkodott. - Szerintem

Rebekának a tricikli hátuljára kellene állnia, és belém kapaszkodhatna, úgy
mehetnénk - mondta aztán hozzám fordulva.

- Ezt Rebekával kell megbeszélned, nem velem - mondtam.

Kristóf ekkor megkérdezte Rebekát, és ő belement! És boldogan

beletricikliztek a naplementébe."

***

A gyerekek mindig képesek meglepni minket az ötleteikkel. Általában

nagyon eredeti ötleteik vannak, és sokkal kielégítőbbek, mint amivel a
felnőttek képesek előállni.

Amikor a legutóbbi foglalkozásról hazamentem, a gyerekeim éppen egy

piros kabát miatt vitatkoztak, amit mind a ketten fel szerettek volna venni.
Régebben a hatéves lányom hordta azt a kabátot, de mostanában a
hároméves fiam viseli. Éppen arra készültek, hogy kimennek, és hatalmas
veszekedésbe és ordibálásba torkollott a dolog.

Elértem, hogy rám figyeljenek. - Két gyereket látok, akik ugyanazt a

kabátot akarják viselni - mondtam. - Az egyikük régebben hordta a kabátot,
és most is szeretné. A másik pedig azért akarja hordani, mert az övé.
Szerintem ki tudtok találni egy olyan megoldást, ami mindkettőtöknek jó. A
konyhában leszek, szóljatok, ha kitaláltatok valamit.

Bementem a konyhába, majd a férjemmel döbbenten hallgattuk a

beszélgetést, ami kibontakozott a gyerekeink között. Öt perc sem telt el. -
Kitaláltuk a megoldást. Tomin lesz a kabát az étteremig, utána viszont
rajtam lesz, amíg a vásárba megyünk. Ő pedig felveheti majd az én új sárga
kabátomat.

Az utolsó történetben egy fiú saját erős érzelmeivel próbál megküzdeni.

A nyolcéves Máté nem tudja, hogyan is fejezhetné ki a dühét. Azon a

bizonyos estén valami miatt nagyon feldühödött, és ökölbe szorított kézzel
elviharzott a vacsoraasztaltól. Nem tudta, hogyan is adhatná ki a mérgét
magából valamilyen elfogadható módon.

Ahogy a szobájába igyekezett, véletlenül leverte az egyik kedvenc vázámat.

Mikor a váza a földre esett és darabokra tört, nagyon mérges lettem, és
sajnos elkezdtem ordítani, mint egy őrült. Máté berohant a szobájába, és
bevágta az ajtót.

Miután a férjem összeragasztotta a vázát, és az én mérgem is elpárolgott

valamennyire, odamentem Máté szobájához, és bekopogtam. - Mi az? -
szólt ki Máté, én meg megkérdeztem tőle, hogy bejöhetek-e, hogy
beszéljünk.

Máté hálásan nézett rám, és igent mondott. Mintha már a puszta jelenlétem
megerősítette volna őt abban, hogy szeretem, és továbbra is emberi
lényként gondolok rá, és nem pedig egy ügyetlen, kontrollálhatatlan
gyerekként.
Azzal kezdtem, hogy megkérdeztem tőle, mit érez, amikor olyan
naggggyon mérges. Azt mondta, hogy legszívesebben megütne valakit vagy
beleütne valamibe, és tombolni akar: püfölni dolgokat olyan erősen, ahogy
csak bír. Erre elmondtam neki, hogy amikor így fejezi ki a dühét, akkor én
legyszívesebben bemennék a szobájába, fognám a kedvenc játékát, és
darabokra szaggatnám. Aztán egymásra néztünk, és a tekintetünk azt
mondta: „vagy úgy".

Ezután megkérdeztem tőle (papírral és ceruzával a kezemben), hogy ki

tudnánk-e találni közösen olyan feszültséglevezetési módszereket, amivel
mindketten együtt tudunk élni. Erre Máté sorolni kezdte az ötleteit:

Apa felszerelhetné a bokszzsákomat.

Tehetnénk valamit a falra, aminek nekidobhatnám a labdámat.

Fellógathatnánk a babzsákot.

Feltekerném a rádiót teljes hangerőre.

Vehetnénk egy húzódszkodórudat.

A magasba dobálhatnék egy párnát.

Ajtót csapkodhatnék.

Ugrálhatnék a padlón.

Ugrálhatnék az ágyon.

Kapcsolgathatnám a villanyt.

Körbeszaladhatnám a házat tízszer.

Papírt tépkedhetnék.

Megcsípkedhetném magam.
Egyetlen szót sem szóltam, csak mindent leírtam szépen. Érdekes volt, hogy
amikor olyat mondott, amiről tudta, hogy nem fogom megengedni
neki, akkor kuncogott egy kicsit, mintha ezzel jelezné, hogy ez az, amit
igazán szeretne.

Aztán végigmentünk a listán, és kihúztam néhány tételt. Elmagyaráztam

Máténak, hogy azok miért nem felelnek meg nekem. Négy lehetőséget
tartottunk meg.

Apa majd megmondja, hogy mikorra tudja megjavítani és felszerelni a

bokszzsákot.

A húzódszkodórudat az ajtajába szereljük fel.

Csak nappal szaladhat a ház körül.

- Ezzel a papírtépkedéssel csak egy baj van - mondtam. - Ja, tudom. Össze
fogom szedni utólag - válaszolta.

Ekkorra már egymás közelben ültünk, meg-megérintettük egymást, és

nagyon nyugodtan beszélgettünk. - Egyetlen dolgot szeretnék csak
hozzátenni, ami mindig a rendelkezésedre áll, ha mérgesnek érzed magad -
mondtam végül Máténak. - Azt, hogy beszélhetek róla - vágta rá a fiam.

Mindketten nagyon jó érzésekkel feküdtünk le aludni.

4. AZ ÖNÁLLÓSÁG
TÁMOGATÁSA
E

A legtöbb gyerekneveléssel foglalkozó könyv szerint a szülők egyik

legfontosabb célja, hogy segítsék gyermekeiket leválni magukról,
támogassák őket az önálló emberré válásban, hogy egy napon majd szüleik
nélkül is képesek legyenek boldogulni. Arra biztatnak minket, hogy ne úgy
gondoljunk gyerekeinkre, mint kis képmásainkra, vagy mint önmagunk
kiterjesztésére, hanem mint egyedi emberi lényekre, akiknek a miénktől
eltérő vérmérsékletük, ízlésük, érzéseik, vágyaik és álmaik vannak.

Igen ám, de hogyan segítsük gyermekeinket az önálló, független emberré

válás folyamatában? Úgy, hogy önálló cselekvést engedünk nekik,
hagyjuk, hogy megküzdjenek a saját problémáikkal és tanuljanak a
hibáikból.

Persze ezt könnyebb mondani, mint véghezvinni. Még ma is emlékszem,

amikor a legidősebb gyerekem azzal küzdött, hogy bekösse a cipőfűzőjét.
Tíz percig türelmesen néztem, aztán lehajoltam, és megcsináltam helyette.

A lányomnak pedig csak annyit kellett mondania, hogy összeveszett az

egyik barátjával, és én máris tanácsokkal halmoztam el.

És különben is, hogy hagyhatnám, hogy a gyermekeim hibákat kövessenek

el és szenvedjék meg a következményeit, amikor annyit kellene csupán
tenniük, hogy rám hallgatnak?

Talán most azt gondolja az olvasó: „Mi a rossz abban, ha bekötjük a

gyerekünk cipőfűzőjét, ha megmondjuk neki, hogyan oldja meg a barátjával
kialakult konfliktust, vagy ha odafigyelünk rá, hogy ne kövessen el hibákat?
Elvégre a gyerekeink fiatalabbak és tapasztalatlanabbak, mint mi. Igazán
rá vannak szorulva az őket körülvevő felnőttekre."
És éppen ez a probléma. Ha egy ember állandó függőségben van egy
másiktól, akkor bizonyos érzések alakulnak ki benne. Hogy világos legyen
számunkra, milyen érzésekről is van szó, kérem, olvassa el az alábbi
kijelentéseket, és írja le a saját reakcióját.

I. Képzelje el, hogy négyéves. A nap folyamán a következő mondatokat

hallja a szüleitől:

„Edd meg a zöldbabot. A zöldségek egészségesek."

„Mutasd, majd én felhúzom a cipzáradat."

„Fáradt vagy. Feküdj le, és pihenj."

„Nem akarom, hogy azzal a fiúval játsszál. Csúnyán beszél."

„Biztos vagy benne, hogy nem kell vécére menned?"

Az ön reakciója: ___________

II. Képzelje el, hogy kilencéves. A nap folyamán a következő mondatokat

hallja a szüleitől:

„Jobb, ha fel sem próbálod azt a kabátot. A zöld nem áll jól neked."

„Add ide a befőttesüveget. Majd én kinyitom neked."

„Kikészítettem a mai ruhádat."

„Segítsek a leckeírásban?"

Az ön reakciója: _____________

III. Képzelje el, hogy tizenhét éves. Ezt hallja a szüleitől:

„Nem fontos megtanulni vezetni. Olyan sok a baleset, folyton aggódnék.

Szívesen elviszlek, ahová csak akarod. Csak kérned kell."

Az ön reakciója: ______________
IV. Képzelje el, hogy felnőtt. A főnöke azt mondja önnek:

„Mondok magának valamit a saját érdekében. Hagyjon fel azzal, hogy

folyton fejlesztési ötletekkel áll elő. Egyszerűen csak végezze a munkáját.
Nem azért fizetem, hogy mindenféle ötletei legyenek, hanem azért, hogy
dolgozzon."

Az ön reakciója: __________

V. Képzelje el, hogy ön egy új nemzet polgára. Egy gyűlésen vesz részt,
ahol egy gazdag, hatalmas ország prominens személyisége a következőket
mondja: „Mivel az önök nemzete még kiskorú és fejletlen, az igényeiket
nem vesszük figyelembe. Szakértőket és szakkönyveket fogunk küldeni
önöknek, amelyekből megtanulhatják, hogyan kell a farmokat működtetni,
az iskoláikat, a cégeiket és a kormányukat vezetni. Családtervezési
szakembereket is küldünk maguknak, hogy csökkentsék a születések
számát."

Az ön reakciója: __________________

Gondolom, bátran állíthatjuk, hogy nem szeretné, ha a gyerekeiben olyan

érzések alakulnának ki önnel szemben, mint amiket az imént leírt. Pedig
ha valaki függő helyzetben van, és hálát is csak igen kis mértékben érez,
akkor általában tehetetlennek, értéktelennek érzi magát, dühös, neheztel a
másikra és frusztrált. Ez a szomorú tény komoly dilemma elé állíthatja a
szülőket. Egyrészt gyermekeink egyértelműen függnek tőlünk. A zsenge
koruk és tapasztalatlanságuk miatt nagyon sok mindent meg kell
mondanunk, mutatnunk nekik, és el kell végeznünk helyettük. Másrészt
viszont éppen a függő helyzetük az, amely ellenséges érzéseket válthat ki
bennük.

Van valami mód arra, hogy csökkentsük gyermeink függőség érzését?

Hogyan segíthetünk nekik olyan független emberré válni, aki meg tud állni
a lábán? Szerencsére nap mint nap találkozunk olyan lehetőségekkel,
amelyekkel gyermekünk autonómiáját erősíthetjük. Íme néhány olyan
készség, amellyel segíthetünk gyermekeinknek abban, hogy önmagukra, és
ne pedig ránk támaszkodjanak.

Á Ó Á Á Á
AZ ÖNÁLLÓSÁG TÁMOGATÁSA

1. Hagyja gyermekét döntést hozni.

2. Mutasson tiszteletet gyermeke erőfeszítései iránt.

3. Ne tegyen fel túl sok kérdést.

4. Ne siesse el a válaszadást.

5. Bátorítsa gyermekeit az otthonukon kívüli eszközök és források

használatában.

6. Ne vegye el a reményt.

HAGYJA GYERMEKÉT DÖNTÉSEKET HOZNI

Ezek a választási lehetőségek mind a döntéshozatalt gyakoroltatják. A

felnőttek élete tele van döntésekkel, legyen szó karrierről, életstílusról vagy
párkapcsolatról. Nagyon nehéz annak a dolga, akinek nem volt lehetősége
erre felkészülni gyerekkorában.
MUTASSON TISZTELETET GYERMEKE ERŐFESZÍTÉSEI IRÁNT

Ha a gyermek erőfeszítéseit tisztelet övezi, akkor ő is összeszedi a

bátorságát, és megküzd maga a problémáival.
NE TEGYEN FEL TÚL SOK KÉRDÉST
Ha túl sok kérdést teszünk fel, azt a másik a privát szférája megsértéseként
érzékelheti. A gyerekek elmesélik, amit akarnak, ha hagyjuk őket.

NE SIESSE EL A VÁLASZADÁST
Ha a gyerek feltesz egy kérdést, akkor engedjük meg neki, hogy először
maga keresgélje a választ.

BÁTORÍTSA GYERMEKEIT AZ OTTHONUKON KÍVÜLI ESZKÖZÖK

ÉS FORRÁSOK HASZNÁLATÁBAN
Szeretnénk, ha gyermekeink tudnák: nem függnek teljesen tőlünk. A külső
világ - a kisállat kereskedő, a fogorvos, a többiek az iskolában, egy idősebb
diák stb. - is segítségül hívhatók, ha gondjuk van.

NE VEGYE EL A REMÉNYT
Azzal, hogy megpróbáljuk megóvni gyerekünket a csalódástól, sokszor a
reménytől, az akarástól, az álmodozástól és bizonyos esetekben az álmai
elérésétől is megfosztjuk őt.

Meglehet, hogy az előbbiekben tárgyalt készségek nagyon maguktól

értetődőnek látszanak, mégsem azok. Elhatározás és gyakorlás szükséges
ahhoz, hogy gyermekeink függetlenségét támogassuk minden
megnyilvánulásunkkal.

Az alábbi feladatban hat gyakori szülői kijelentést fog olvasni. Változtassa

meg őket úgy, hogy a gyermek önállóságát támogassák.

A szülő eredetileg azt Az önállóságot támogató, megváltoztatott

mondja: kijelentés:

1. Menj el fürdeni most. 1. (Kínáljon választási lehetőséget.)

______________________________

______________________________

2. Miért okoz neked ekkora

2. (Mutasson tiszteletet a gyerek
gondot a csizma felvétele? Add
erőfeszítése iránt.)
ide a lábad, majd én rád adom.

__________________________________

__________________________________
3. Jó volt a táborban? Úsztál? 3. (Ne tegyen fel túl sok kérdést.)
Aranyosak Voltak a többiek? És milyen
a táborvezető?

___________________________

___________________________

4. G : Miért kell apának minden nap

4. (Ne siesse el a válaszadást.)
dolgoznia?

_________________________
S :A ,
, , _________________________
....
_________________________

5. (Bátorítsa a gyereket az
5. K : Egyre dagadtabb vagyok. otthonán kívüli eszközök és
Segíts kitalálni egy diétát. Mit források használatára)
kéne ennem?

S : Már évek óta mondom neked, ____________________________

hogy ne egyél annyi édességet, és
hogy egyél több zöldséget és
gyümölcsöt ____________________________

6. G : Apa, tanár leszek, ha

6. (Ne vegye el a reményt.)
felnövök.
A :A .A ____________________________

,
. ____________________________

____________________________

Ha az jár a fejében, hogy nem kizárólag az eddig gyakorolt hat készség

segíti a gyermek önállósodását, akkor igaza van. Az igazság az, hogy a
könyvünkben eddig tárgyalt valamennyi készség és módszer arra szolgál,
hogy gyerekeink önálló, felelősségteljes és kompetens személyiségnek
lássák magukat. Ha odafigyelünk gyermekeink érzéseire, megosztjuk velük
a saját érzéseinket, vagy bevonjuk őket a problémák megoldásába, azzal
mindig arra bátorítjuk őket, hogy támaszkodjanak saját magukra.

Számomra forradalmian új volt az az elgondolás, hogy bízzam a

gyerekeimre életük apró részleteinek irányítását. Még ma is hallom, ahogy
a nagyanyám elismerően nyilatkozik az egyik szomszédjáról: „Nincs is nála
csodálatosabb anya. Mit meg nem tesz a gyerekeiért!" Abban a hitben
nőttem fel, hogy a jó anyák mindent megtesznek a gyerekeikért. Csakhogy
én ezt még egy fokkal tovább vittem. Nemcsak mindent megtettem nekik,
de még helyettük is gondolkodtam. És mi volt az eredmény? Minden egyes
nap, a legkisebb dolgok is erőpróbát jelentettek, és rendszeresen rossz
érzéssel zárultak le a csaták.

Amikor végre megtanultam átengedni a gyerekeimnek azt a felelősséget,

amely jogosan megillette őket, mindenki kezdte sokkal jobban érezni
magát. Nekem az segített, hogy minden olyan esetben, amikor
felbosszantott valami, vagy amikor túlságosan is belehergeltem magam egy
adott helyzetbe, feltettem magamnak a kérdést: „Van választásom? ...
Muszáj átvennem az irányítást? ... Vagy átadhatom az irányítást a
gyerekeknek?"
Alább olyan helyzeteket írtunk le, amelyekben a szülők gyakran válnak
bosszússá vagy amelyek érzelmileg nagyon megterhelik őket. A
helyzetek megismerése után tegye fel magának a kérdést:

1. Mit mondjak vagy tegyek, hogy gyermekem továbbra is függő

viszonyban maradjon tőlem?

2. Mit mondhatnék vagy tehetnék, hogy gyermekem önállóságát

támogassam?

Új készségek

Ajánljon választási lehetőséget Mutasson tiszteletet gyermeke küzdelmei

iránt Ne tegyen fel túl sok kérdést Ne siesse el a válaszadást Bátorítsa
gyermekeit az otthonukon kívüli eszközök és források használatában Ne
vegye el a reményt

Régi készségek

Fogadja el gyermeke érzéseit Mondja el, mit érez Adjon

információt Alkalmazza a problémamegoldást

Néhány készség, amely hasznunkra lehet:

G :E .H .
S : (fenntartja a függő viszonyt) ________________

S : (támogatja az önállóságot) _______________

G :N , .
E .

S : (fenntartja a függő viszonyt) _____________

S : (támogatja az önállóságot) _______________

G : Hideg van? Vegyek pulóvert?

S : (fenntartja a függő viszonyt) ______________

S : (támogatja az önállóságot) _______________

G :A , .

S : (fenntartja a függő viszonyt) ______________

S : (támogatja az önállóságot) _______________

G :T , ?E .S : (fenntartja a
függő viszonyt) ____________

S : (támogatja az önállóságot) ______________

G :B ,
, .M ?

S : (fenntartja a függő viszonyt) ______________

S : (támogatja az önállóságot) ________________

Gyanítom, hogy bizonyos válaszok nagyon könnyen jöttek, míg másokon

hosszasan kellett gondolkoznia. Komoly kihívást jelenthet a szülőnek egy
olyan nyelv elsajátítása, amellyel gyermeke felelősségérzetét támogathatja.

Az igazság az, hogy az önállóság támogatása igen bonyolult ügy. Hiába is

értjük meg, hogy milyen fontos, hogy gyermekeink függetlenek legyenek
tőlünk, mégis egy erő bennünk ez ellen dolgozik. Először is ott van a
kényelem kérdése. Többségünk nagyon elfoglalt és állandóan rohan.
Általában mi ébresztjük reggel a gyerekeket, begomboljuk a gombjukat,
megmondjuk nekik, hogy mit egyenek és milyen ruhát vegyenek fel.
Ugyanis sokkal egyszerűbbnek és gyorsabbnak érezzük, ha mindezt
elvégezzük helyettük.

Azután ott van a szoros kötődés érzése, amellyel szintén meg kell
küzdenünk. Meg kell állnunk, hogy a hibáikat a saját hibáinkként lássuk.
Nem könnyű hagynunk, hogy valaki, aki ennyire kedves a szívünknek
küzködjön és hibákat kövessen el. Főleg ha úgy érezzük, hogy néhány bölcs
szó megvédhetné őket a fájdalomtól és csalódástól.
Különösen nagy önmegtartóztatást és önfegyelmet igényel, hogy ne
akarjunk azonnal tanácsokat osztogatni, főleg, ha biztosak vagyunk benne,
hogy tudjuk a választ. Nekem a mai napig be kell cipzáraznom a számat,
amikor a gyerkeim megkérdik, „anya, szerinted mit kellene tennem",
nehogy megmondjam nekik azonnal, mi is a teendő.

De van ennél valami nagyobb gát, amely az utunkban áll, és nehezíti

gyermekeink leválásának támogatását. Emlékszem, milyen elégedettség
töltött el, amikor azt éreztem, hogy ennek a három apró emberkéknek
szüksége van rám. Így hát vegyes érzésekkel vettem tudomásul, hogy egy
ébresztőóra hatékonyabban tudja felébreszteni a gyerekeimet, mint az én
anyai keltegetésem. És az esti meseolvasó szerepéről is vonakodva
mondtam le, amikor a gyerekeim végre megtanultak olvasni.

Az egyre növő függetlenségük miatt érzett vegyes érzelmeim segítettek

megérteni azt a történetet, amit egy bölcsödei dadustól hallottam.
Elmesélte, hogy mennyit küszködött egy fiatal anyukával, aki folyton ott ült
a gyerekkel a teremben, mire elhitette vele, hogy minden rendben lesz a
kisfiúval akkor is, ha elmegy. Öt perccel azután, hogy az anyuka elment, a
kis Jancsikának vécére kellett mennie. Amikor a dadus mondta neki, hogy
akkor menjen ki, a kisfiú rosszkedvűen annyit mormogott, hogy „nem
tudok".

- Hogyhogy nem? - kérdezte a dadus.

- Mert anyu nincs itt - magyarázta Jancsi. - Ő mindig tapsol nekem,

amikor végzek.

A dadus elgondolkodott. - Jancsi, azt is lehetne, hogy kimész a vécére, és a

végén tapsolsz magadnak - mondta aztán.

A kisfiú szeme elkerekedett.

A dadus kiment a kisfiúval a vécére, majd várt. Néhány perccel később

tapsolást hallott a csukott ajtó mögül.

Később a nap folyamán az anyuka felhívta, és elmondta neki, hogy a fia,

amikor hazaért, azzal fogadta őt, hogy „anya, most már tudok magamnak
is tapsolni, nincs rád szükségem".

- El tudod ezt képzelni? - kérdezte a dadus. - Az anyuka azt mondta, hogy

őt ez lehangolta.

El tudtam képzelni. Hiszen a gyerekünk fejlődése feletti büszkeség és az

egyre nagyobb függetlenségük miatt érzett öröm mellett ott van a fájdalom
és az üresség érzése is, amiért többé nem lesz szükségük ránk.

Keserédes a szülők élete. Kezdetben teljesen elkötelezzük magunkat egy

apró, tehetetlen emberi lénynek. Az évek során aggódunk, tervezünk,
vigasztalunk és próbáljuk őket megérteni. Minden szeretetünket,
munkánkat, tudásunkat és tapasztalatunkat nekik adjuk, hogy egy napon
legyen majd erejük és önbizalmuk elhagyni minket.

FELADAT

1. Vessen be legalább két új készséget, amely arra bátorítja gyermekét,

hogy önálló és kompetens ember legyen.

2. Mi volt a gyerek reakciója?

3. Van olyan dolog, amit eddig ön végzett el a gyereke helyett, és úgy

gondolja, hogy most elkezdheti a gyereke is csinálni?

4. Hogyan tudná átruházni a felelősséget a gyermekére anélkül, hogy

túlterhelné? (A gyerekek többsége nem reagál jól arra, ha azt mondjuk
neki „már nagy fiú/lány vagy, itt az ideje, hogy egyedül öltözzél, egyél,
ágyazz be stb.".

5. Olvassa el az Önállóság támogatása című fejezet második részét.

Gyors emlékeztető...

Az önállóság támogatása

1. H !
„A szürke vagy a piros nadrágodat szeretnéd ma felvenni?"

2. M

„Néha nehéz a befőttesüvegeket kinyitni. Az szokott segíteni, ha

megkocogtatod a tetejét egy kanállal."

3. N !

„Örülök, hogy látlak. Isten hozott idehaza."

4. N !

„Érdekes kérdés. Te mit gondolsz erről?"

5. B
HASZNÁLATÁBAN!

„Talán a kisállatkereskedő tudna valami jó ötletet adni."

6. N !

„Á, szóval el akarsz menni a meghallgatásra. Biztos izgalmas lesz."

Megjegyzések az egyes készségekkel kapcsolatban

I. Hagyja gyermekét döntést hozni

Talán jelentéktelennek tűnik egy felnőtt számára, ha olyan kérdésekben

kérjük ki a gyerek véleményét, mint hogy teli vagy fél pohár tejet kér-e
vagy hogy pirultabbra vagy inkább világosabbra kéri-e a pirítóst, de a
gyerek számára minden ilyen apróság arra nyújt lehetőséget, hogy
valamiféle kontrollt gyakorolhasson a saját élete felett. Olyan sok mindent
kell egy gyereknek megtennie, hogy nem csoda, ha rosszkedvűvé és
kezelhetetlenné válik.

„Be kell venned az orvosságot!"

„Ne dobolj az asztalon!"

„Most azonnal feküdj le!"

Ha választhat, hogy az elvégzendő feladatot hogyan is csinálja meg,

sokszor már maga a választás lehetősége elegendő ahhoz, hogy a
rosszkedvét elvegyük.

„Látom, nagyon nem ízlik neked ez a gyógyszer. Almalével vagy

gyömbérrel tudnád könnyebben bevenni?"

„Nagyon zavar ez a dobolás. Itt maradhatsz, ha abbahagyod a dobolást.

Vagy bemehetsz a szobádba dobolni. A te döntésed."

„Most anya és apa beszélgetni fognak, neked pedig itt az ideje lefeküdnöd.
Szeretnél most azonnal lefeküdni, vagy inkább játszanál egy darabig az
ágyban még, és szólsz majd, hogy menjünk betakarni?"

Vannak szülők, akik nem szívesen használják ezt a készséget. Azt állítják,
hogy a kikényszerített választás igazából nem is választás, és ezzel is csak
kalodába zárjuk a gyereket. Teljesen érthető ellenvélemény. Ezt azzal
védhetjük ki, ha például megkérjük a gyereket, hogy ő maga álljon elő
olyan választási lehetőséggel, amely minden fél számára elfogadható. Az
egyik apa ezt a történetet mesélte el:

„A feleségemmel, a hároméves Antival és a kisbabánkkal éppen az úttesten

készültünk átmenni. Anti utálja, ha megfogjuk a kezét, és mindenáron ki
akar szabadulni belőle, gyakran éppen az úttest kellős közepén. Mielőtt
leléptünk volna a járdáról, Antihoz fordultam. - Ahogy én látom, két
lehetőség közül választhatsz. Vagy anya kezét fogod meg, vagy az enyémet.
De az is lehet, hogy neked van egy harmadik ötleted.

Anti elgondolkodott. - A babakocsit fogom meg - mondta. Ezt a döntését mi

is el tudtuk fogadni.

II. Mutasson tiszteletet gyermeke erőfeszítései iránt

Régebben azt gondoltuk, hogy azzal, ha valamit „könnyűnek" mondunk,

tulajdonképpen bátorítjuk gyermekünket. Mára ráébredtünk, hogy a
„próbáld csak meg, könnyű" nem jelent a gyereknek segítséget. Ha valami
olyat sikerül véghez vinnie, ami amúgy is „könnyű", akkor semmiféle
sikerélménye nem lesz. Ha viszont még ez sem sikerül, akkor valami
könnyű dolgot bukott el.

Ha viszont azt mondjuk, hogy „ez nem könnyű" vagy „ez bizony nehéz
dió", azzal egészen más üzenetet közvetítünk. Ha sikerrel jár, akkor
átjárhatja a büszkeség érzése, amiért valami bonyolult dolgot oldott meg.
Ha viszont nem sikerül, akkor legalább úgy érezheti, hogy egy nehéz dolgot
bukott el.

Vannak szülők, akik nem érzik őszintének magukat, mikor valamire azt
mondják „hát ez néha nehéz". De ha egy tapasztalatlan gyerek
nézőpontjából tekint a világra, akkor a legtöbb dolog bizony nehéz, amikor
először vagy másodszor próbálkozik vele. (Kerülje a „hát ez biztos nehéz
neked" fordulatot, mert erre a gyerek azt gondolhatja, „miért nekem", „hát
másnak nem"?)

Mások arról számoltak be, hogy nehéz volt figyelniük a gyerek küzdelmeit,
és az együttérzésükön kívül mással nem segíteni. Ennek ellenére mi azt
javasoljuk, hogy ne vegye ki a gyerek kezéből a feladatot, hanem inkább
lássa el hasznos információval:

„Néha segít, ha teljesen letolod a cipzár kocsiját a végére, és csak utána

húzod fel."

„Néha segít, ha előbb egy puha labdát formálsz a gyurmából, és csak utána
kezdesz el alkotni."

„Néha segít, ha előbb körbeforgatod a számzáras lakatot néhányszor,

mielőtt újra próbálkoznál a kombinációval."

Kedveljük ezt a „néha segít" fordulatot, mert még ha nem is sikerül a

feladat a gyereknek, akkor sem érzi magát ügyetlennek.

Ez akkor azt jelenti, hogy soha nem szabad elvégeznünk a gyermekünk

helyett, amit ő maga is meg tud csinálni? Bízunk a szülőkben, hogy el
tudják dönteni, mikor fáradt a gyerek, vagy mikor van külön figyelemre,
esetleg babusgatásra szüksége. Vannak olyan pillanatok, amikor jó érzéssel
tölti el a gyereket, ha valaki megfésüli a haját vagy felhúzza a zokniját még
akkor is, ha ő maga is tökéletesen képes erre. Amennyiben nem tévesztjük
szem elől, hogy a fő célunk, hogy segítsük gyermekeinket a saját életük
feletti kontroll megszerzésében, akkor nyugodtan elvégezhetjük néha
helyettük a feladatot.

III. Ne tegyen fel túl sok kérdést

A mindenki számára ismerős „Hova mész? ... El..." „Mit fogsz csinálni? ...
Semmit" párbeszéd nem a semmiből született. A „nem tom" és a „hagyjál
békén" szintén arra szolgál, hogy elhessegesse az olyan kérdéseket,
amelyekre még vagy nem áll készen, vagy nem akar gyermekünk
válaszolni.

Egy édesanya azt mesélte nekünk, hogy csak akkor érezte jó anyának
magát, ha kérdésekkel halmozta el a fiát. Majd pedig megdöbbenve
tapasztalta, hogy amikor abbahagyta a fia nyaggatását, illetve valóban
odafigyelt, amikor a fiú mesélni kezdett, a gyereke elkezdett megnyílni
előtte.

Akkor ez azt jelenti, hogy soha nem szabad kérdéseket feltennünk a

gyerekeinknek? Egyáltalán nem. Csak az a fontos, hogy legyünk tisztában a
kérdéseink lehetséges hatásaival.

Figyelmeztetés: Az egyik gyakori szülői kérdés, amely nyomasztólag hathat

a gyerekre a „és jól érezted magad?". Micsoda követelés ez egy gyerekkel
szemben? Nem elég, hogy el kellett mennie a buliba (iskolába, táborba,
színielőadásra, bálba), de még azt is elvárják tőle, hogy jól érezze magát. És
ha mégsem tette, akkor nem elég, hogy a saját csalódottságával meg kell
küzdenie, de még a szüleiével is. Úgy érezheti, hogy cserbenhagyta őket,
amiért nem szórakozott jól.

IV. Ne siesse el a válaszadást

Gyermekeink zavarbaejtően sok kérdést tesznek fel cseperedésük során:

„Mi a szivárvány?"
„Miért nem tud a baba visszamenni oda, ahonnan jött?"

„Miért nem csinálhatják az emberek azt, amit akarnak?"

„Muszáj egyetemre menned?"

A szülők sokszor azonnali és kielégítő válaszokat keresnek ezekre a

kérdésekre. Teljesen szükségtelen ilyen nyomásnak kitenniük magukat.
Általában a gyerek akkor tesz fel egy kérdést, amikor már ő maga is
gondolkodik egy ideje a témán. Amire igazán szüksége van, az egy olyan
felnőtt, aki segít neki a saját gondolatait továbbvinni. Később mindig lesz rá
lehetőség, hogy a szülő a „helyes" választ megadja, feltéve ha továbbra is
fontos.

Nem teszünk jót gyerekeinkkel, ha azonnal válaszolunk a kérdéseikre.

Ezzel mintegy az ő mentális munkájukat végezzük el helyettük. Sokkal
hasznosabb, ha visszafordítjuk a kérdést az ő irányukba, hogy tovább
kísérletezhessenek:

„Szóval ezen töprengsz."

„Te mit gondolsz?"

Esetleg egyszerűen meg is ismételhetjük a kérdést:

„Miért nem csinálhatják az emberek azt, amit akarnak?"

Meg is dicsérhetjük a kérdezőt:

„Fontos kérdést tettél fel. A filozófusok évszázadok óta próbálnak választ

találni rá."

Semmi szükség elkapkodni a választ. A válaszkeresés folyamata legalább

olyan értékes, mint a válasz maga.

V. Támogassa az otthonon kívüli eszközök és források használatát

A családjától való függőség érzését azzal is csökkenthetjük a gyerekben, ha

megmutatjuk neki, hogy egy szélesebb közösség veszi körül, amely
kiaknázatlan információ- és eszközforrásnak is tekinthető. A világ nem egy
idegen hely. Ha segítségre van szükséged, megtalálhatod.

Ez a módszer nyilvánvaló előnyökkel szolgál a gyerek számára, de a szülő

válláról is leveszi a terhet, hiszen nem kell mindig neki vállalnia a nehéz
ügyeket. A túlsúlyos gyerek az iskolaorvossal is beszélhet étkezési
szokásairól; a cipőárus elmagyarázhatja, milyen hatással van a lábra, ha
örökké edzőcipőbe van bújtatva; a könyvtáros segíthet a gyerkőcnek
megküzdeni a házidolgozattal; a fogorvos elmondhatja, mit történik a
fogakkal, ha nem mossuk őket. Érdekes módon ezek a házon kívüli
információforrások általában sokkal nagyobb hatással vannak a gyerekekre,
mint anya és apa összes okossága együttvéve.

VI. Ne vegye el a reményt

Az életben a legtöbb öröm az álmodozásból, képzelődésből, várakozásból

és tervezgetésből származik. Ha mindenáron próbáljuk megvédeni
gyermekeinket a csalódástól, azzal fontos tapasztalatoktól foszthatjuk meg
őket.

Egy apa mesélte, hogy a kilencéves lánya beleszeretett a lovakba. Egy nap
azzal állt elő, hogy nem venne-e az apja neki egy lovat. Az apának nem
kis erőfeszítésébe került, hogy ne mondja neki azonnal, hogy szó sem lehet
róla, hiszen nincs rá pénz, hely, és a városi előírások sem engedik. - Á,
szóval azt szeretnéd, ha lenne egy saját lovad. Na, mesélj csak, hogy
képzelted - mondta ehelyett az apuka. Aztán hosszasan hallgatta, ahogy a
kislánya részletekbe menően elmesélte, hogyan etetné és gondozná a lovat,
és hogyan menne vele minden nap lovagolni. A kislánynak elegendő volt,
hogy beszélhetett az álmáról az apukájának, és soha többé nem hozta fel a
lóvásárlás témáját. De a beszélgetésüket követően elkezdett lovas
könyveket kölcsönözni a könyvtárból, lovakat kezdett rajzolni, és elkezdte
félretenni a zsebpénzét, hogy egy napon majd vehessen egy birtokot a lova
számára. Néhány évvel később munkát vállalt az egyik környékbeli
istállóban, ahol a munkájáért cserébe lovagolhatott. Tizennégy éves korára
alábbhagyott a lovak iránti érdeklődése, majd egy napon bejelentette, hogy
vesz egy tízsebességes biciklit a „lópénzből".

További módszerek az önállóság támogatására

I. Hagyja, hogy gyereke uralja a saját testét

Próbálja megállni, hogy folyton a gyerek haját söpörgesse a szeme elől,

hogy állandóan kihúzza a vállát, hogy a ruháját porolgassa, a blúzát
tűrögesse a szoknyájába vagy a gallérját igazgassa. Az ilyenfajta
sertepertélést a gyerekek úgy élik meg, mint a privát szférájukba való
behatolást.

II. Ne másszon bele a gyerek életének minden apró részletébe

Kevés az olyan gyerek, aki örömmel hallja az alábbi mondatokat:

„Miért szántod az orroddal a papírt írás közben?"

„Ülj egyenesen, amikor leckét írsz!"

„Vedd ki a hajad a szemedből! Így azt sem látod, mit csinálsz."

„Gombold be az inged ujját! Olyan rendetlenül nézel így ki."

„Ezt a régi pólódat már jobb lenne kidobni. Keríts magadnak egy másikat!"

„Erre költötted el a zsebpénzedet? Micsoda pénzkidobás."

A gyerekek többsége erre az idegesítő „anya-a-a" vagy „apa-a-a" szavakkal

reagál, melyeknek jelentése: „Ne piszkálj folyton! Szállj le rólam! Az én
dolgom."

III. Ne beszéljen a gyerekről a jelenlétében, mintha ott sem lenne -

függetlenül attól, hogy hány éves a gyerek

Képzelje el, hogy ott áll az anyja mellett, miközben az az alábbi mondatok
valamelyikét mondja az egyik szomszédnak:

„Elsőben rosszul ment neki az olvasás, emiatt eléggé el is volt keseredve.

De most már sokkal jobban csinálja."

„Nagyon barátságos gyerek. Mindenkivel jóban van."

„Ne is törődjön vele. Egy kicsit szégyenlős a drágám."

Ha a gyerekekről így beszélünk, akkor tárgyaknak, a szüleik tulajdonának

fogják érezni magukat.

IV. Engedje, hogy a gyerek maga válaszoljon

A gyerek jelenlétében gyakran teszik fel a szülőknek az alábbi kérdéseket:

„Szeret Peti iskolába járni?"

„Örült a kistestvérnek?"

„Miért nem játszik az új játékával?"

Azzal jelezzük igazán, hogy tiszteletben tartjuk a gyerek önállóságát, ha

ezekre azt feleljük: „Majd Peti megmondja. Elvégre ő tudja a legjobban."

V. Mutasson tiszteletet, ha gyermeke végül „készen áll"

Előfordul, hogy egy gyerek nagyon akar valamit, de még nem áll fizikailag
vagy érzelmileg készen rá. Szeretné a vécét használni, mint „egy igazi
nagylány", de még nem megy neki. Szeretne úszni járni a többiekkel, de fél
a víztől. Fel akar hagyni az ujjszopással, de ha fáradt, akkor még mindig
nagyon jól esik neki.

Ahelyett, hogy erőltetjük, sürgetjük vagy megalázzuk a gyereket, inkább

hozzuk a tudtára, hogy bízunk benne, egyszer készen fog állni rá:

„Nem aggódom. Ha készen állsz rá, be fogsz menni a vízbe."

„Ha majd úgy döntesz, abba fogod hagyni az ujjszopást."

„Hamarosan te is úgy fogod a vécét használni, mint anya vagy apa."

VI. Kerülje a „nem" túl gyakori használatát

Gyakran előfordul, hogy kénytelenek vagyunk nemet mondani

gyermekeink vágyaira. A nyers „nem"-re sok gyerek azonban úgy reagál,
mintha ezzel megtámadták volna őket, mintha valaki egyenesen a
függetlenségükbe gázolt volna. Minden energiájukkal az ellencsapásra
koncentrálnak: sikítanak, hisztirohamot kapnak, csúnyán beszélnek vagy
magukba roskadnak. - De miért nem... Ez szemétség... Utállak - ilyen és
ehhez hasonló mondatokkal vágnak vissza.

Ez még a legtürelmesebb szülő számára is kimerítő. És mégis mit

tehetnénk? Adjuk be a derekunkat? Mondjunk „igen"-t mindenre? A válasz
nyilvánvalóan nem. Így csak egy elkényeztetett kis zsarnok uralmát
alapozzuk meg. Szerencsére vannak olyan alternatívák, amelyek
segítségével anélkül lehetünk határozottak, hogy azonnal összecsapnánk
gyermekeinkkel.

A „NEM" NÉHÁNY ALTERNATÍVÁJA

A. Adjon információt (és hagyja ki a mondatból a „nem"-et)

G : Átmehetek Zsuzsihoz játszani?

Ahelyett, hogy „nem, nem mehetsz", ismertesse vele a tényeket:

„Öt perc múlva vacsorázunk."

Ennek az információnak a birtokában a gyerek lehet, hogy magától is rájön,

hogy most nem mehet át.

B. Fogadja el a gyerek érzéseit

G : (az állatkertben) Nem akarok még hazamenni! Nem

maradhatnánk? Ahelyett, hogy „nem, most azonnal indulunk", fogadja el a
gyerek érzéseit: „Úgy látom, ha rajtad múlna, akkor még jó sokáig itt
maradnánk." (Fogja meg a gyerek kezét, és úgy folytassa.) „Nehéz az
embernek elmenni valahonnan, ahol nagyon jól érzi magát."

Néha csökken az ellenállás mértéke, ha valaki megérti az érzéseinket.

C. Írja le a problémát

G : Anya, el tudnál most vinni a könyvtárba?

Ahelyett, hogy „nem, most nem tudlak, kénytelen leszel várni", írja le a
problémát:

„Szeretnék segíteni neked. Csak az a baj, hogy a szerelő fél órán belül itt
lesz."

D. Amikor csak lehetésges, cserélje fel a „nem"-et „igen"-re

G : Menjünk ki a játszótérre!

Ahelyett, hogy „nem, még nem is ebédeltél", mondjon „igen"-t:

„Rendben. Amint megebédeltél."

E. Adjon önmagának gondolkodási időt

G : Aludhatok ma Palinál?

Ahelyett, hogy „nem, mert a múlt héten is ott aludtál", adjon magának
lehetőséget, hogy átgondolhassa:

„Még gondolkodom rajta."

Ez az egyszerű kis mondtat két dologban is segít: egyrészt a gyereket

megnyugtatja valamelyest, mert látja, hogy kérését komolyan megfontolják,
másrészt pedig időt kap a szülő, hogy átgondolja, hogyan is érez a kérdéssel
kapcsolatban.

Tény és való, hogy a „nem" sokkal rövidebb, mint az itt felsorolt

lehetőségek némelyike. De ha figyelembe vesszük, hogy a szokásos „nem"-
et milyen mértékben követi siker, akkor talán a hosszabb út ebben az
esetben a rövidebb.

Még néhány szó a tanácsról

Amint megemlítjük egy csoportfoglalkozáson, hogy a tanácsosztogatás a

gyerek önállóságával interferál, a szülők többnyire azonnal összefogott
támadásba lendülnek. - Ez azért már több a soknál - gondolják. Nem értik,
miért akarjuk megfosztani őket attól, hogy szülői bölcsességüket megosszák
gyermekeikkel. Alább összefoglaltuk egy nagyon kitartó anyuka kérdéseit,
és a rájuk adott válaszainkat.

Miért ne profitálhatna a gyerekem az én tanácsomból, amikor problémája

van? Például a múltkor Juli lányom nem tudta, hogy elmenjen-e az egyik
barátja szülinapi bulijára, mert a meghívott lányok némelyikét nem kedveli.
- Örökké pusmognak, és csúnyákat mondanak a többiekre - panaszkodott a
lányom. Mi a baj azzal, hogy azt mondtam a lányomnak, hogy akkor is
menjen el, mert különben cserbenhagyja a barátnőjét?

Ha ilyen direkt tanácsokat adunk a gyerekeinknek, akkor ők vagy butának

(„Én magamtól miért nem gondoltam erre?"), vagy mérgesnek („Ne
akard megmondani, hogyan éljem az életem") érzik magukat, vagy pedig
nagyon irritálja őket a válasz („Miből gondolod, hogy ez nekem magamtól
nem jutott eszembe?").

Ha egy gyerek önmaga gondolja végig, mit is szeretne tenni, akkor ezzen
nő az önbizalma, és könnyebben is vállal felelősséget a döntéséért.

Azt akarjátok ezzel mondani, hogy csak álljak és nézzem, ha valami

problémája van a gyerekemnek? Néhányszor előfordult, hogy azt mondtam
a lányomnak, hogy ez az ő problémája, oldja meg, és ő olyankor mindig
nagyon mérgesnek tűnt.

A gyerekek valóban megbántódnak, és úgy érzik, hogy magukra maradnak,

ha a szülő nem vesz tudomást a problémájukról. De a két véglet - teljesen
figyelmen kívül hagyni a problémát vagy pedig azonnal tanácsot adni -
között sok más lehetőség van, amihez a szülő nyúlhat:

a) Segítsen a gyerekének kibogozni az összekuszálódott gondolatokat és

érzéseket

„Abból, amit idáig elmondtál azt veszem ki, hogy két dolgot érzel ezzel a

bulival kapcsolatban. Szeretnél a barátnőddel lenni a születésnapján, de

nem akarsz azokkal a lányokkal vegyülni, akiket nem kedvelsz."

b) Fogalmazza át kérdés formájában a problémát

„Akkor a kérdés tehát az, hogyan is tudnál ott lenni a bulin, és megküzdeni
a csúfolódással?"

Jó, ha egy ilyen kérdés után csöndben maradunk. A szülő hallgatása a

gyerek problémamegoldásának a táptalaja.

c) Hívja fel a gyereke figyelmét olyan az otthonán kívüli eszközökre és

forrásokra, amelyeket használhat

„Láttam a könyvtár „Fiatal felnőttek" részlegén, hogy vannak könyveik

kamaszok számára a különféle társas problémák kezelésére. Talán
elolvashatnád, hogy mit mondanak."

Tegyük fel, hogy mindezt megteszem, és aztán eszembe jut egy megoldás,
ami a lányomnak biztosan elkerülte a figyelmét. Akkor szóbahozhatom?

Ha volt a gyereknek ideje tisztázni a saját érzéseit, akkor már a szülő

tanácsát is megfontoltan tudja meghallgatni. Különösen akkor, ha olyan
módon vezeti be, amelyből kitűnik, ön tiszteletben tartja gyermeke
függetlenségét:

„Milyen ötletnek tartod, hogy elvigyed azt a videókazettádat a bulira, amit

annyira szeretsz? Tudod, amelyiken az a komikus van. Azon talán
annyira nevetnének a lányok, hogy eszükbe sem jutna pusmogni."

Ha úgy vezetjük be a tanácsunkat, hogy „mit gondolsz róla?" vagy „milyen

ötletnek tartod?", azzal elismerjük, hogy a számunkra annyira „értelmes"
tanács talán a gyermekünk számára „nem annyira értelmes".

De tegyük fel, hogy én nagyon szeretném, hogy Juli elmenjen a buliba.

Akkor se mondjak semmit?

Azután, hogy a gyereknek volt lehetősége átgondolni a problémát, már

hasznos lehet, ha meghallgatja a szülő ötleteit, véleményét:

„Nagyon zavarna, ha néhány lány viselkedése miatt kimaradnál a sok

mókából."
„Szerintem fontos, hogy ne hagyjuk cserben a barátnőnket a születésnapján,
még akkor sem, ha ez áldozattal jár."

Egy fiatalnak is joga van ismernie a szülei értékrendjét. És ha az adott

esetben nem is aszerint fog eljárni, akkor is valami olyat adtunk neki, amin
elgondolkodhat.

Amikor a szülők a függetlenséget támogatják

A függetlenséggel foglalkozó csoportfoglalkozást követő héten jó sok

megbeszélnivalójuk akadt a szülőknek.

„A héten két 'elsőm' is volt Danival. Megengedtem neki, hogy ő állítsa be a

fürdővíz hőmérsékletét, amilyenre csak szeretné, és megengedtem azt
is, hogy magának csináljon reggelit."

„Eddig mindig én vágtam fel az ételt a lányomnak, mert nem bíztam benne,
hogy bánni tud a késsel. Végül aztán vettem neki egy műanyag kést, és így
most kész felnőttnek érzi magát, amiért ő vághatja fel a húst."

„Amikor Sára kicsi volt és kiöntött valamit, én mindig azt mondtam 'jaj,
Sári', és feltöröltem utána. Most a tizenöt hónapos Blankának a kisasztalon
hagyom a poharát. Amikor először kiöntötte a narancslét, rámutattam a
kiöntött italra, és megmutattam, hogyan kell feltörölni egy törlőkendővel.
Azóta, ha kiönt valamit, rámutat a törlőkendőre, és önként feltörli. Tegnap
elölhagytam a törlőkendőt, és teljesen magától megcsinálta, majd
megmutatta nekem!"

„Ki nem állhatom, amikor a gyerekek a kezükkel tolják fel az ételt a villára,
vagy amikor úgy esznek, hogy a könyökük az asztalon van, illetve, ha a
szalvéta helyett a farmerjukba törlik a kezüket. Ugyanakkor nem akarom
folyton macerálni őket ezzel.

Tegnap úgy döntöttem, hogy átadom nekik a probléma megoldását. A

megoldásuk: hetente háromszor tartsunk 'étkezési illemszabályok' napokat,
de a többi napon hagyjam őket úgy enni, ahogy akarnak. (Még azt is
javasolták, hogy hetente egyszer tartsunk „természetes" vacsorát, amikor
mindent - még a levest is - kézzel eszünk. De ez már túl sok volt nekem.)"
„Azt mondtam a fiamnak: 'Húsz perc múlva takarodó. Választhatsz: vagy
folytatod a színezést és utána egyből lefekszel, vagy most előkészülsz a
lefekvéshez, és utána még játszhatsz az ágyban a cirkuszos játékoddal.'
Azonnal tepert fogat mosni, pizsamát venni stb."

„Niki sírva próbálta begombolni a blúzát. Odajött hozzám, és az orrom alá

tolta a gombot. - 'Azokkal az apró gombokkal néha nagyon nehezen
lehet bánni. Nagyon dühösnek látszol' - mondtam neki.

Hátrébb lépett, és tovább próbálkozott. Már kezdtem elveszteni a

türelmemet, és azon voltam, hogy megcsinálom helyette. - 'Na tessék, csak
megcsináltam' - masírozott oda hozzám abban a pillanatban."

„A négyéves kislányommal állandó harcaink voltak az öltözködése miatt.

Újabban hagyom neki, hogy ő válassza ki, mit vesz fel, amikor nincs
iskola. Hétközben kikészítek neki két öltözéket az ágyára, és abból
választhat."

„Olyan büszke vagyok magamra. Véget vetettem a fiammal folytatott

mindennapos vitáimnak, amelyek arról szóltak, hogy pulóvert vagy kabátot
vegyen-e fel. - 'Soma, gondolkodtam. Ahelyett, hogy én mondanám meg
neked, mit vegyél fel, te is képes vagy ezt eldönteni. Készítsünk egy
táblázatot, amelyben feltüntetjük, hogy milyen időjárás milyen öltözéket
követel' - mondtam a fiamnak.

Együtt megrajzoltuk a táblázatot:

20 fok felett... nem kell pulóver

10 és 20 fok között... pulóveres idő

10 fok alatt... vastag kabát

Aztán vettem egy nagy hőmérőt, és Soma kiakasztotta a házunk előtt álló
fára. Azóta minden reggel megnézi, hány fok van, és soha nem kell
vitatkozunk. Kész zseninek érzem magam."
„Egyetlen kérdést sem tettem fel a fiamnak, amikor hazajött a táborból.
Hagytam, hogy arról beszéljen, amiről ő akar, és szinte vég nélkül folyt
belőle a szó."

„-'Miért nem megyünk soha klassz helyekre nyaralni? Mondjuk Floridába?'

- kérdezte Anna. Majdnem válaszoltam a kérdésére, de eszembe jutott, hogy
nem kéne. - 'Miért nem?' - kérdeztem vissza.

Erre körbemenetelt a konyhában. - 'Tudom, tudom... Azért, mert túl drága.

Jó, akkor legalább az állatkertbe elmehetünk?"'

„Még hozzá kell szoknom ahhoz, hogy ne válaszoljam meg a fiamnak

feltett kérdéseket helyette. És azt hiszem, még neki is hozzá kell ehhez
szoknia. Ez történt a múlt héten:

Z :M , !

É : E .

Z :J , !

É : Még gondolkodnom kell rajta.

Z :A , !

É : Most nem megy. De gondoljuk végig, hogy ki vagy mi segíthetne

nekünk a válasz megszerzésében.

Z :N .M !

É : Nem tudom megválaszolni ezt a kérdést neked segítség nélkül, kis

fiam.

Z :A .É ,
V ( ). D ,
, .
É : Nem használunk ilyen jelzőket ebben a házban!"

„Marci azt mondta, hogy megpróbálja eladni a tököket, amelyek a kertjében

nőttek. Majd megkérdezi a szomszédokat, hogy nem kell-e nekik. Majdnem
egyből leállítottam, ugyanis azok a tökök kábé harmad akkorák, mint a
boltiak, és nem akartam, hogy emiatt zargassa a szomszédokat. De olyan
izgatott volt, hogy mégis megengedtem neki. Meg aztán 'nem akartam
elvenni a reményt'.

Egy órával később boldog arccal tért haza. Keresett kétszáz forintot, és
egyetlen egy tök maradt csak meg. Azt mondta, hogy Erzsike néni szerint
ő egy 'vállalkozó kedvű fiatalember', és hogy ez 'mit is jelent'."

„A fiam elmondta, hogy rendőr, tűzoltó, halász és űrhajós akar lenni. Én

pedig nem kezdtem el lebeszélni."

„Egyre jobban meg tudom állni, hogy ne avatkozzam bele a gyerekek

vitáiba. Csak annyit mondok nekik, hogy biztos vagyok benne, maguk is
megoldást tudnak találni a problémáikra. És igen gyakran sikerül is nekik."

Az alábbi néhány történetet a csoportfoglalkozás végén papíron nyújtották

be a szülők:

... A mai napig gyakran ámulnak a barátaim, hogy milyen független

vagyok. Öten voltunk testvérek, az édesapám pedig hat vagy hét napot
dolgozott minden héten attól függően, hogy ment a bolt. Én vagyok a
második legidősebb, és azért lettem független és azért kezdtem el magamra
támaszkodni, mert muszáj volt. Az anyám nem tudott mindent helyettünk
csinálni és egyben életben is maradni, így hamar megtanította, mit hogyan
csináljunk magunk.

Azonban ambivalens érzéseim vannak, ha visszagondolok a

gyerekkoromra. Büszke voltam magamra, hogy nem szaladtam minden
problémámmal, félelmemmel és kérésemmel a szüleimhez, ahogy a
barátaim tették. Ugyanakkor jobban szerettem volna, ha én dönthettem
volna el, mikor akarom valamelyik szülőmet a bizalmamba avatni vagy a
segítségét kérni. (Tudtam, hogy a kérésemet úgyis megtagadták volna
időhiány vagy valami egyéb dolog miatt, így nem is kértem őket, hanem
magam elvégeztem, amit kellett.)

A gyerekek mindig felnőtt módon szeretnének viselkedni, de arra is

szükségük van, hogy gyerekek legyenek, hogy fokozatosan nőhessenek fel.
Büszke vagyok az anyámra, amiért képes volt ilyen hatékonyan megtanítani
nekünk a mindennapos teendőinket, de úgy érzem, jobb lett volna, ha a
szüleimhez fordulhatok, ha szükségem van rájuk.

***

Mindig rengeteg teendője van Balázs fiamnak, amikor hazaér az iskolából,

és ha én nem loholok a sarkában, akkor bizony nem végzi el őket. Egy
idő után megelégeltem ezt, és az alábbi levelet írtam neki:

Kedves Balázs!

Apa és én nagyon szomorúak vagyunk, mert az utóbbi időben folyton

veszekednünk kell veled, hogy elvégezd a dolgaidat.

Mennyi időre van szükséged, hogy előállj egy tervvel a feladataid

megoldására? Huszonnégy órára? Többre? A hét végéig szeretnénk, ha
írnál nekünk egy tervet, ami szerinted működne. Az alábbi tevékenységeknek
kell benne szerepelniük megfelelő időtartammal:

- a karod átmozgatása legalább tíz percig (El volt törve a karja, és már
egy ideje nem csinálta a tornát, amit az orvos előírt neki.)

- kutyasétáltatás

- lecke

- edzés

- móka, kacagás

Szeretettel: Anya
Csütörtök este a kezünkbe nyomta az írott időbeosztását, és azóta tartja is
magát hozzá az esetek többségében.

***

Pali nagyon nyugtalan volt a félévi bizonyítványa miatt. Már napokkal a

bizonyítványosztás előtt mutatta ennek a jeleit. - Nem fogok valami jó
jegyet kapni matekból ... Megláttam a jegyemet a tanár füzetében, pedig
nem lett volna szabad - mondogatta.

Eljött a bizonyítványosztás napja. - Pali, gyere ide, nézzük meg a

bizonyítványodat - mondtam neki vacsora után. Ideges tekintetei jött oda
hozzám, és leült az ölembe. - Nem fogsz örülni, apa - mondta.

É : Lássuk csak, Pali. Ez a te bizonyítványod. Te örülsz neki?

P :V , .

É : Ebben a pillanatban nem a matekjegyet nézem. Kezdjük az elején.

Lássuk csak. Jót kaptál olvasásból.

P :J , .

É : É úgy látom, hogy írásból is jót kaptál, pedig azzal voltak gondjaid.
Úgy látom, fejlődsz. És jelest kaptál nyelvtanból! Emiatt is
aggódtál. Nekem eddig semmi bajom ezzel a bizonyítvánnyal. Irodalom
közepes.

P :D .

É :A .

P :J , .

É : Na, lássuk azt a matekot. Itt bizony egy elégséges áll.

P :T , .
Én: Szóval ezzel a tárggyal vannak gondjaid.

P :I .D .

É : És hogyan akarod ezt elérni?

P :H .

É : Hogy?

P : (hosszú szünet után) Keményebben tanulok, és mindig megírom a

leckémet... És még az iskolában kitöltöm a feladatlapokat.

É : Úgy látom, célokat tűzöl ki magad elé. Kerítsünk gyorsan egy darab
papírt, és írjuk le őket.

Pali hozott egy darab papírt és ceruzát, és felsoroltuk az összes tantárgyat a

kapott jeggyel együtt. A második oszlopba azt a jegyet írta, amit
évvégén kapni szeretne az adott tárgyból. Azt hittem, hogy csak a matekkal
fog foglalkozni, és abból akar majd javítani. Ehhez képest meglepetésemre
nemcsak a matekból akart jobban teljesíteni, hanem irodalomból,
környezetismeretből és technikából is. Matekból pedig egyenesen a jelest
célozta meg.

É : Palikám, ez igen nagy ugrás. Gondolod, hogy képes leszel rá?

P :A , .

A félévi bizonyítvány alján van egy kis hely, ahol a szülő kommentárt
fűzhet, és ott kell aláírnia is. A következőt írtam: „Megbeszéltem Palival a
félévi jegyeit, és ő úgy határozott, hogy új célokat tűz ki maga elé. Még
keményebben akar dolgozni, különösen matekból." Aztán aláírtam, és
megkértem Palit, hogy ő is írja alá.

A célokat tartalmazó táblázatot az ajtajára ragasztottuk, hogy mindig szem

előtt legyen. A következő három napban csupa ötös dolgozatot írt
matekból! Alig akartam hinni a szememnek. - Palikám, ha te elhatározol
valamit, akkor aztán senki nem állíthat meg - mondtam neki.
Nagyon szigorú családban nőttem fel. Egész kicsi koromtól fogva mindig
megmondták, hogy mit mikor csináljak. Ha megkérdeztem, hogy miért,
akkor a válasz mindig az volt: „Mert én azt mondtam." Hamar
megtanultam, hogy ne tegyek fel kérdéseket.

Amikor a fiam megszületett, egy dologban biztos voltam: őt máshogy

fogom nevelni. De azt nem tudtam, hogy hogyan is neveljem. A
függetlenségről szóló foglalkozás nagyon sokat segített nekem. Íme néhány
dolog, ami azóta történt, hogy lássák, mire is gondolok.

Amikor egyedülálló apukává váltam, olyan dolgokat is elkezdtem

észrevenni, amelyek korábban elkerülték a figyelmemet. Robi fiam
állandóan keksszel tömte magát. Így hát eldugtam a kekszes zacskót, és
egyesével adtam neki a kekszeket. A legutóbbi foglalkozás után egy doboz
keksszel mentem haza, és letettem az asztalra. - Robi, többet nem fogok
keksz-rendőrt játszani. Erre a hétre ezt az egy doboznyi kekszet vettem. Te
döntöd el, hogy most egyszerre megeszed-e őket, vagy apránként eszegeted,
hogy maradjon a hét végére is. Rajtad áll - mondtam neki. És ezek után
többször nem is kellett a témát szóbahoznom. Úgy döntött, hogy hétköznap
két kekszet eszik naponta, a hétvégén pedig hármat.

A másik dolog, hogy minden este leültem vele tanulni, és ez általában úgy
végződött, hogy jól összevesztünk. Egyik este aztán leültem a nappaliba, és
elkezdtem olvasgatni az újságot. - Apa, mikor jössz segíteni? - kérdezte
Robi. - Biztos vagyok benne, hogy ha elég időt szánsz rá, akkor magad is
meg tudod oldani a leckédet - válaszoltam. - Egyedül csináltam meg az
egész leckét. Szeretlek, apa - mondta a fiam lefekvésnél.

Másnap este azt mondta, hogy meg akar beszélni velem valamit. - Miről
van szó? - kérdeztem.

- Mostantól én szeretnék lenni a saját főnököm, apa - mondta.

- Rendben - válaszoltam.

Eljött az este. - Lefekvés, Robi. Vedd fel a pizsamádat, és ne felejts el fogat

mosni - mondtam neki.
- Tudom, apa - válaszolta. - Tudod, én vagyok a saját főnököm.
5. Dicséret
E

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer két hétéves fiú: Vince és Dávid.
Mindkettőt nagyon szerette az anyukája.

A két fiú napja nagyon eltérően indult. Ez volt az első dolog, amit Vince
hallott, amikor reggel felébredt: „Felkelni, Vince! Már megint el fogsz
késni az iskolából!"

Vince felkelt, felöltözött (de cipőt még nem vett), és lement reggelizni. -
Hol van a cipőd? Ma mezítláb akarsz iskolába menni? ... És ez a ruha!
Borzalmasan néz ki ez a kék pulóver a zöld ingeddel. Vince, kisfiam, mit
csináltál a nadrágoddal? El van szakadva. Reggeli után öltözz át. Az én
gyerekem nem fog szakadt nadrágban iskolába menni... Figyelj oda, amikor
narancslét töltesz. Most kivételesen ne öntsd ki - mondta az anyukája.

Vince töltött, és melléöntötte.

Az anyukája kétségbe volt esve. - Nem is tudom, mit csináljak veled -

mondta, miközben feltakarította a kiöntött narancslét.

Vince motyogott valamit az orra alatt.

- Mit mondtál? - kérdezte az anyja. - Már megint ez a motyogás!

Vince csendben fejezte be a reggelijét. Aztán átvette a nadrágját, felvette a

cipőjét, elrakta a könyveit és elment az iskolába. - Vince, a tízóraidat meg
itt hagyod? Szerintem a fejedet is itthon hagynád, ha nem lenne a
nyakadhoz ragasztva - kiáltotta utána az anyukája.

Vince elvette a tízóraiját, és elindult. - Aztán jól viselkedj az iskolában! -

szólt még utána az anyukája, amikor kilépett az ajtón.
Dávid az utca túloldalán lakott. Ő ezt a mondatot hallotta reggel, amikor
felébredt: „Dávid, hét óra van. Most akarsz felkelni, vagy inkább ágyban
maradsz még öt percig?" Dávid átfordult a másik oldalára, és ásított egy
nagyot. - Még öt perc - motyogta.

Már felöltözve jött le reggelizni, csak a cipője nem volt a lábán. - Nahát,
már fel is öltöztél? Ahogy látom, már csak a cipődet kell felvenned... Ó-
ó, van itt egy szakadás a nadrágodon a varrás mentén. Bármelyik
pillanatban végighasadhat. Megvarrjam most, vagy inkább átveszel egy
másikat? - kérdezte az anyukája. - Majd reggeli után átöltözöm - válaszolta
Dávid egy kis gondolkodás után. Aztán leült az asztalhoz, és töltött
magának narancslét. Egy keveset mellélötykölt.

- A mosogatóban van a törlőrongy - szólt oda az anyukája, miközben

Dávid tízóraiját készítette. Dávid fogta a rongyot, és feltörölte a narancslét.
Beszélgettek, amíg Dávid megette a reggelijét. Amikor befejezte, átvette a
nadrágját, cipőt vett, elrakta a könyveit és elindult az iskolába. A tízóraija
nélkül.

- Dávid, a tízóraid! - kiáltott utána az anyukája.

Dávid visszaszaladt érte, és megköszönte. - Szia - mondta az anyukája,

miközben odaadta az ennivalót Dávidnak.

Vince és Dávid ugyanannál a tanárnál tanult. - Gyerekek, ahogy tudjátok,

jövő héten fogjuk előadni a színdarabot - mondta nekik a tanár aznap. -
Kérnék egy önkéntest, aki megfesti az üdvözlőtáblát a tanterem ajtajába,
illetve egy másikat, aki az előadás után megkínálja limonádéval a
vendégeinket. Végezetül arra is kellene nekem egy vállalkozó szellem,
hogy kihirdesse a harmadikos osztályokban az előadás idejét és helyét, és
mindenkit meghívjon rá.

Néhányan azonnal feltették a kezüket, mások némi tétovázás után

jelentkeztek csak, és voltak olyanok is, akik egyáltalán nem jelentkeztek.

Itt véget is ér a történetünk. Ennyi, amit tudunk. A továbbiakat csak

találgathatjuk. De mindenképpen kapunk némi gondolkodnivalót. Álljon
meg egy pillanatra, és próbáljon választ adni az alábbi kérdésekre:
1. Vajon Dávid jelentkezik önkéntesnek?

2. Na és Vince?

3. Mi az összefüggés aközött, ahogy a gyerekek gondolkodnak

önmagukról, és hogy mennyire hajlandók elfogadni a kihívásokat,
kudarcokat?

4. Mi az összefüggés aközött, ahogy a gyerekek önmagukról

gondolkodnak, és amilyen célokat maguk elé tűznek?

Most, hogy átgondolta, szeretném a saját gondolataimat is megosztani

önnel. Biztos vannak olyan gyerekek, akikre nincsen hatással az otthoni
lekicsinylés, és így is képesek a kihívásoknak megfelelni. És az is biztos,
hogy olyan gyerekek is vannak, akiket tisztelnek odahaza, és mégis
kétségbe vonják a saját képességeiket, és megijednek a kihívásoktól.
Ugyanakkor logikusnak hangzik az a következtetés, miszerint azok a
gyerekek, akiknek otthon mindig a legjobb tulajdonságait hangsúlyozzák,
nagy valószínűséggel jobb képet alakítanak ki magukról, inkább
megküzdenek a kihívásokkal, és az is valószínű, hogy magasabb célokat
tűznek ki maguk elé, mint azok a gyerekek, akik otthon nem ezt kapják.

Nathaniel Branden mondja a következőt Az önbizalom pszichológiája (The

Psychology of Self Esteem) című könyvében: „Az ember számára a
legfontosabb értékítélet, és az ember pszichológiai fejlődését leginkább
meghatározó tényező az önmagáról kialakított elképzelése... Az
önértékelésnek döntő szerepe van az ember gondolkodási folyamataiban,
érzéseiben, vágyaiban, értékeiben és céljaiban. Ez a viselkedés legfontosabb
mozgatórugója."

Ha ennyire fontos a gyerek önbizalma, akkor mi szülőként mit tehetünk

ennek növeléséért? Nyilvánvaló, hogy az eddig tárgyalt készségek és
alapelvek mind segíthetnek abban, hogy gyermekünk értékes embernek
lássa magát. Minden egyes alkalommal, amikor tiszteletet mutatunk a
gyerek érzései iránt, választási lehetőséget adunk neki vagy engedjük, hogy
maga oldjon meg egy problémát, nő az önbizalma és az önértékelése.
Hogyan segíthetünk még abban, hogy gyermekünk pozitív és a valóságnak
megfelelő énképet alakítson ki? A dicséret mindenképpen egy jó módja
lehet ennek. Viszont dicsérni nem olyan egyszerű. Néha a legjobb
szándékkal elmondott dicséret is váratlan reakciókat válthat ki.

Próbálja ki ön is, hogy ez az állítás igaz-e. Négy elképzelt élethelyzet

leírását olvashatja itt, amelyekben valaki megdicséri önt. Kérem, olvassa el
a helyzeteket, és írja le az első reakcióját az elhangzott dicséretre.

Első helyzet: Váratlan vacsoravendége érkezik. Ön gyorsan elkészít egy

zacskós levest, kerít egy kis előző napi csirkét, és gyorsrizssel tálalja.

- Milyen remek szakács vagy! - mondja a vendég.

Az ön belső reakciója: _____________

Második helyzet: Éppen most cserélte át a farmerját és pulóverét az új

ruhájára, amit vett, ugyanis fontos megbeszélésre kell mennie. Egy
ismerőse éppen akkor jön arra, és végignéz magán. - Mindig olyan csinosan
vagy felöltözve - mondja.

Az ön belső reakciója: ______________

Harmadik helyzet: Ön felnőttképzésben vesz részt. Egy izgalmas órai vita

után, amelyben ön is részt vett, odamegy önhöz az egyik osztálytársa. -
Elképesztő, hogy vág az eszed - mondja önnek.

Az ön belső reakciója: _______________

Negyedik helyzet: Nemrég kezdett el teniszezni tanulni, de minden

igyekezete ellenére sem fejlődik a szervája. Vagy a hálóba üti a labdát, vagy
kiüti a pályáról. Ma egy új partnerrel párosban játszik, és az első szervája
pontosan oda megy, ahová szánta. - Nahát, de jól szerválsz - mondja a
partnere. Az ön belső reakciója: ______________

Feltehetőleg ön is rájött, hogy milyen problémákat hordoz magával a

dicséret. A kellemes érzés mellett más reakciókat is kiválthat:
Kétkedhet a dicsérő őszinteségében. („Most vagy hazudik, amikor azt
mondja, hogy jól főzök, vagy fogalma sincs, milyen is az igazán finom
étel.")

Azonnali tagadáshoz vezethet. („Mindig csinosan vagyok öltözve?! Láttál

volna egy órával ezelőtt.")

A dicséret ijesztő is lehet. („Jó, de legközelebb mit vegyek fel?")

A dicséret néha a gyengeségeinkre tereli a figyelmünket. („Vág az eszem?

Ugyan már! De hát egy egyszerű összeadást is el tudok rontani.")

A dicséretet néha manipulációnak gondoljuk. („Mit akarhat ez tőlem?")

Emlékszem, milyen sok gondot okozott nekem, amikor dicsérni akartam a

gyerekeimet. Odahozták nekem a rajzaikat, és azt kérdezték: „Jó ez a rajz?"

- Milyen gyönyörű kép - mondtam erre én.

- Jó, jó, de jó is?

- Még hogy jó? Már mondtam neked, hogy gyönyörű! Elképesztően szép!

Minél inkább próbáltam dicsérni, annál kevésbé értem el a célomat. Soha

nem értettem, miért így reagálnak a dicséretemre.

A Dr. Ginott-tal való első foglalkozást követően kezdtem el megérteni,

miért utasítják el azonnal a gyerekeim a dicséreteimet. Ő tanított meg rá,
hogy az értékelő szavak - jó, gyönyörű, fantasztikus - olyan kényelmetlen
helyzetbe hozzák a gyerekeimet, amilyenben valószínűleg ön is érezte
magát az előző feladat során. De ami még ennél is fontosabb, hogy a jó
dicséret két részből áll:

1. A szülő elmondja, milyen nagyra értékeli, amit lát.

2. Ezek után a gyerek képes önmagát is megdicsérni.

Emlékszem az első alkalomra, amikor kipróbáltam ezt az elvet. A négy éves

gyerekem hazajött az óvodából, és az orrom alá tolt egy össze-vissza
firkált lapot. - Jó rajz? - kérdezte.

- Nagyon jó - ez volt az automatikus reakcióm. Aztán eszembe jutott,

hogy el kell mondani, amit látok, érzek. Azon töprengtem, hogyan is kell
leírni egy firkát.

- Á, szóval először körbe-körbe mentél, aztán jöttek a macskafarkak,

végül pedig sok-sok pontocska - mondtam.

- Igen - bólogatott lelkesen.

- Hogy jutott eszedbe, hogy ilyet rajzolj? - kérdeztem.

Ezen eltöprengett. - Úgy, hogy egy művész vagyok - válaszolta.

Az járt a fejembe, hogy micsoda előrelépést tettünk. A felnőtt elmondta,

amit lát, a gyerek pedig valóban megdicsérte magát.

A következő oldalon további példákat lát arra, hogyan működik a leíró

dicséret.

A LEÍRÓ DICSÉRET

Ahelyett, hogy értékelne...

... mondja el, amit lát vagy érez:

Be kell vallanom, hogy eleinte kétségeim voltak ezzel a módszerrel
kapcsolatban. Igaz, hogy egyszer működött nekem, de a leíró dicséretre
való áttérés gondolata mégis idegesített. Miért kéne feladnom az olyan
szavak használatát, mint a „nagyszerű", „csodás", „fantasztikus", amelyek
olyan természetesen jönnek, és valamilyen más módon kifejezni az őszinte
lelkesedésemet?

De azért csak megpróbáltam. Eleinte csak kötelességtudásból, de később

észrevetettem, hogy a gyerekek valóban elkezdték dicsérni magukat.

Például:
É : (ahelyett, hogy „Juci, fantasztikus vagy") Egymagad kiszámoltad, hogy
az akciós kukoricakonzerv - a „egyet vesz, kettő kap" fajta -
igazándiból drágább, mint a másik, ami nincs akción. Le vagyok nyűgözve.

Juci: (vigyorogva) Eszes kislány vagyok.

É : (ahelyett, hogy „Lackó, ez nagyszerű volt”) Jó bonyolult üzenetet vettél

át Kati nénitől. Olyan érthetően írtál le mindent, hogy pontosan tudtam,
miért marad el a megbeszélés, kit kell felhívnom, és mit kell neki
mondanom.

L :A , .

Ez minden kétséget eloszlatott. A gyerekeim egyre jobban felismerték és

elkezdték becsülni a saját erősségeiket. Ez önmagában is serkentőleg
hatott rám, hogy ne adjam fel. Pedig nem volt könnyű. Sokkal egyszerűbb
azt mondani valamire, hogy „gyönyörű", mint valóban megnézni,
feldolgozni, és részletesen elmondani, amit látunk.

A következő feladatban ön is gyakorolhatja a leíró dicséretet. Az egyes

helyzetek elolvasásakor adjon időt magának, és próbálja meg elképzelni,
amit a gyerek csinált. Azután mondja el részletesen, amit lát vagy érez.

Első helyzet: Egy kisgyerek most először öltözött fel egyedül. Megáll ön
előtt, és reméli, hogy ön észreveszi.

Dicsérjen a régi módon: ____________

Mondja el részletesen, amit lát vagy érez, és úgy dicsérjen:

__________________

Második helyzet: A gyermeke az iskolai előadásban a

király/királynő/boszorka (válasszon egyet) szerepét játssza. Az előadás után
odaszalad önhöz a gyermeke. - Jó voltam? - kérdezi.

Dicsérjen a régi módon: _________________

Mondja el részletesen, amit látott vagy érzett, és úgy dicsérjen:

_______________
Mit gondolhat erre a gyerek? ________________

Harmadik helyzet: Észreveszi, hogy a gyereke iskolai feladatai kezdenek

egy kicsit jobbak lenni. A fogalmazásnál margót csinál, addig gyakorolja az
angol szavakat, amíg meg nem tanulja őket, és a legutóbbi házidolgozatát
egy nappal a határidő előtt elkészítette.

Dicsérjen a régi módon: ________________

Mondja el részletesen, amit lát vagy érez, és úgy dicsérjen:

___________________

Negyedik helyzet: Betegen ágyban feküdt az elmúlt napokban. A gyereke

készített önnek egy lufikkal, szívekkel dekorált rajzot, hogy gyógyuljon
meg hamar. Átadja önnek, és várja a reakciót.

Dicsérjen a régi módon: _____________

Mondja el részletesen, amit lát vagy érez, és úgy dicsérjen:

_______________

Mit gondolhat erre a gyerek? ______________

A feladat bizonyára segített önnek abban, hogy jobban elképzelhesse,

hogyan élik meg a gyerekek az értékelő dicséreteket:

„Jó fiú vagy."

"Remek színész vagy."

„Végre igazán jó tanuló leszel."

„Milyen figyelmes vagy."

Valószínűleg azt is tisztábban látja, mit érezhet a gyerek, ha valaki

részletesen kifejti a teljesítményével kapcsolatos érzéseit, gondolatait:

„Látom, úgy vetted fel a pólódat, hogy a cédula hátulra került,

becipzároztad a nadrágod, egyforma zoknit vettél fel, és bekötötted a
cipődet. Milyen sok különféle dolgot csináltál!"

„Milyen fenséges királynő voltál! Szépen kihúztad magad, és amikor a

nagymonológodat adtad elő, akkor a hangod betöltötte az egész termet."

„Úgy látom, az utóbbi időben komoly erőfeszítéseket teszel azért, hogy az

iskolai munkád fejlődjön. Egyre szebb a külalakod, időben megírod
a házidolgozatokat, és kitaláltál egy módszert az angol szavak
begyakorlására."

„Nagyon tetszenek ezek a sárga lufik és piros szívek. Jobb kedvem lesz
tőlük. Már attól is jobban vagyok, ha csak rájuk nézek."

Van a leíró dicséretnek egy másik módja is. Ilyenkor a leírást kiegészítjük
egy-két olyan szóval, ami összefoglalja a gyerek dicséretre méltó
viselkedését.

EGY SZÓVAL ÖSSZEFOGLALVA

Gyakorlás kedvéért egészítse ki a képekhez tartozó szövegeket a hiányzó
szóval vagy szavakkal.

1.

2. 3.
Néhány lehetséges mód a mondatok befejezésére:

Első rajz: „Elhatározás" vagy „akaraterő" vagy "önkontroll".

Második rajz: „Rugalmasság" vagy „találékonyság" vagy

„alkalmazkodókészség".

Harmadik rajz: „Barátság" vagy „hűség" vagy „bátorság".

Persze nincs kőbe vésve, hogy ezeket a szavakat kell használni. És továbbra
sincs jó vagy rossz válasz. A lényeg, hogy valami olyat mondjunk a
gyereknek, amit ő még talán nem tudott magáról, hogy segítsünk neki
szavakkal is kifejezni önmagát.

Én személy szerint azért kedvelem a dicséretnek ezt a módját, mert annyira

„megvalósítható". Csupán annyira van szükség, hogy valóban nézzünk,
halljunk, és aztán szavakkal is kifejezzük, amit látunk vagy érzünk.

Kész csoda, hogy egy ennyire egyszerű módszer ilyen nagyszerű hatást
hozhat. És mégis ezek az apró leíró dicséretek segítenek a gyerekeinknek
saját erősségeik megismerésében. A gyerek megtanulja, hogy a szobája
kaotikus rendetlenségéből rendet tud varázsolni. Felismeri, hogy hasznos
ajándékot tud készíteni, ami ráadásul örömet is hoz, képes egy közönséget
elvarázsolni, megható verseket tud írni, pontos tud lenni, van akaratereje,
kezdeményezőkészsége és találékony. És ez mind a gyerek érzelmi
folyószámlájára megy, és senki nem veheti el tőle. A „jó fiút" könnyen
elvehetjük tőle, ha másnap meg „rossz fiúnak" hívjuk. De azt az emléket
nem vehetjük el tőle, amikor felvidította az anyját egy kis rajzzal, vagy
amikor elakadt a tanulásban, de mégis kitartóan próbálkozott, pedig nagyon
fáradt volt.

Az ilyen pillanatok, amikor megerősítést kapott, életre szóló viszonyítási

pontot jelentenek majd neki, és ha kétségei vannak önmaga felől vagy
elkedvetlenedik, ezekhez mindig visszatérhet. Hiszen valami olyat vitt
véghez a múltban, amire büszke lehetett, és a jövőben is képes lehet erre.

FELADAT

1. Egy olyan tulajdonság, amit kedvelek a gyerekemben...

2. Egy olyan cselekedet, amelyet mostanában vitt véghez a gyerek, és

amelyet ön nagyra értékelt, de nem hozott szóba...

3. Mit mondhatnék neki, hogy kifejezzem, mennyire nagyra értékelem

őt? Használja a leíró dicséretet!

4. Olvassa el a Dicséret című fejezet második részét!

Gyors emlékeztető...

Dicséret és önértékelés

A , , ...

1. ... AMIT LÁT

„Tiszta a padló, le van takarva az ágy, a könyvek pedig ott sorakoznak a

polcon."
2. ... AMIT ÉREZ

„Milyen kellemes érzés bejönni ebbe a szobába."

3. F
.

„Szétválogattad a ceruzáidat, zsírkrétáidat, tollaidat, és külön dobozba

raktad őket. Ezt nevezem rendszeretetnek!"

Észrevettük, hogy a csoportjainkban a szülők milyen lelkesen mesélnek

egymásnak a gyerekeik legújabb cselekedeteiről:

„Már három napja, hogy Bálint maga állítja be az ébresztőóráját, és arra kel.
Annyira örülök, hogy már nélkülem is megy ez."

„Újabban Zsófi mindig hazatelefonál, amikor látja, hogy késni fog. El sem
tudom mondani, hogy ez milyen sokat számít nekem."

Amikor megkérdeztük ezektől a szülőktől, gyerekeik tudnak-e róla, hogy ők

mennyire sokra értékelik őket, gyakran csodálkozó tekintetekkel
találkoztunk.

Úgy látszik, hogy a segítőkész viselkedésért járó dicséret nem jön

automatikusan. A kritika hamarabb jön a szánkra általában, mint a dicsérő
szó. Szülőként az a felelősségünk, hogy ez fordítva legyen. A gyermekeink
önbecsülése sokkal értékesebb annál, mint hogy a véletlenre vagy
vadidegenekre bízzuk. Talán már ön is észrevette, hogy a külvilág nem
szokott bőkezűen bánni a dicsérettel. Mikor fordult elő utoljára, hogy egy
másik autós azt mondta önnek: „Köszönöm, hogy csak egy autónyi helyet
foglalt el a parkolóban. Így az én autóm is elfér." Többnyire készpénznek
veszik, hogy együttműködően viselkedünk. De kövessünk el néhány hibát,
és máris keményen elmarasztalnak.

Legalább otthon legyen ez másként. Vegyük észre, hogy azon túl, hogy
etetjük, ruházzuk gyermekeinket, és tetőt adunk a fejük fölé, más
kötelezettségünk is van az irányukba, mégpedig, hogy a „jóságukat"
megerősítsük. A világ úgyis azt fogja nagyon gyakran az arcukba vágni,
ami nem jó. A mi feladatunk, hogy az érem másik oldalát is megmutassuk.

Figyelmeztetés a dicsérettel kapcsolatban

2. Figyeljen oda, hogy a dicséret megfeleljen a gyerek korának és

képességeinek. Amikor egy egészen kicsi gyerek azt hallja, hogy „látom,
minden nap megmosod a fogad", büszkeség tölti el. De ha ugyanezt egy
kamasznak mondja, akkor azzal könnyen megsértheti.

2. Kerülje az olyan dicséretet, amely múltbeli gyengeségre vagy kudarcra

utal:

„Nahát, végre úgy játszottad el a darabot, ahogy azt kell."

„Milyen jól nézel ki ma! Mit csináltál magaddal?"

"Soha nem gondoltam volna, hogy átmész ezen a vizsgán, de te mégis

átmentéi."

Mindig van rá lehetőség, hogy úgy fogalmazzuk át a dicséretet, hogy azzal

a gyerek jelenbeli erősségét hangsúlyozzuk:

"Nagyon tetszett, ahogy az egész darab során megtartottad az egyenletes

ütemet."

„Olyan jó rád nézni."

„Tudom, mennyi munkád volt abban, hogy átmenjél ezen a vizsgán."

3. Vigyázzon, mert az eltúlzott lelkesedés ütközhet a gyereknek azzal a

vágyával, hogy maga vigye véghez a dolgokat. Néha a szülők örökös
izgatottsága vagy túlzott öröme nyomásként hat a gyerekre. Ha egy
kisember nap mint nap azt hallja, hogy „te olyan tehetséges zongorista
vagy, hogy a Zeneakadémián kellene játszanod", akkor könnyen úgy
érezheti, hogy a szülők jobban akarják ezt, mint ő maga.

4. Készüljön fel arra, hogy a gyerek sokat ismétli majd azt a

tevékenységet, amelyet ön értékelően leírt. Így hát ha nem akarja, hogy még
ötször megfújja a sípot, akkor ne mondja, hogy „te aztán tudod, hogyan kell
zajt csapni egy síppal". Ha nem akarja, hogy a gyerek felmásszon a
mászóka legtetejére, akkor ne mondja neki, hogy „te aztán tudod, hogyan
használd a mászóizmaidat". Bizton számíthat rá, hogy a dicséret ismételt
cselekedetet vált ki. A dicséret nagy hatalom. Ne használja nyakló nélkül.

Kérdések

1. Próbálom az újfajta dicséretet megtanulni, de néha még kicsúszik

egy-egy „nagyszerű" vagy „fantasztikus". Mit tehetnék?

Kérem, adjon utat ösztönös reakciójának. Ha őszintén lelkes, és felkiált,

hogy „ez nagyszerű", akkor a gyermek hallani fogja az ön hangjában a
lelkesedést, és tudni fogja, hogy ön az érzéseit fejezi ki. Ugyanakkor
mindig kiegészítheti az első reakcióját olyan részletes leírással, amelyből
kiderül a gyerek számára, ön mennyire értékeli, amit tett: „Hullafáradtan
jövök haza a munkából, és mit látok? Az udvaron össze van gereblyézve, az
avar pedig szépen össze van szedve, és kitéve a kapu elé. Mintha csak
ajándékot kaptam volna."

Ezzel a leírással máris javított a sima „nagyszerű"-n.

2. Hogyan dicsérjünk meg egy gyereket valami olyanért, amit már régen
így kellene csinálnia?

Az idősebbik fiam általában rettentő idegesítően viselkedik, amikor

elmegyünk valahova. A múlt héten viszont csodásan viselkedett. Nem
akartam azt mondani neki, hogy „jó fiú" volt, vagy hogy végre úgy
viselkedett, mint „egy normális ember", de mégis szerettem volna valahogy
a tudtára adni, hogy értékelem a viselkedését. Hogy is lehet ezt anélkül,
hogy elrontanám a kedvét?

A saját érzéseinkről beszélni mindig elég kevés kockázattal jár. - Ma

nagyon élveztem a kiruccanást - mondhatja neki.

Ő pedig tudni fogja, miért.

3. Dicsérhetünk úgy, hogy „nagyon büszke vagyok rád"?

Tegyük fel, hogy egész héten egy nehéz és fontos vizsgára tanult. Amikor
kiírták az eredményt, megtudta, hogy nemcsak egyszerűen átment,
hanem még jól is teljesített. Felhívja az egyik barátját. - Nagyon büszke
vagyok rád - mondja önnek a barátja.

Mi erre az ön reakciója? Gyanítom, hogy úgy érzi, az ön teljesítményéről a

barátja büszkeségére csúszott át a hangsúly. Valószínűleg szívesebben
hallott volna valami olyasmit, hogy „ez aztán nem semmi, igazán büszke
lehetsz magadra".

4. Múlt héten, amikor a fiam érmet nyert úszásból, azt mondtam

neki: „Egyáltalán nem vagyok meglepve. Én végig tudtam, hogy képes
vagy rá." Erre ő furán nézett rám. Azt hittem, hogy olyat mondtam,
ami növeli az önbizalmát. Vagy nem?

Amikor a szülő azt mondja, „én végig tudtam, hogy képes vagy rá", azzal a
saját éleslátását dicséri, nem pedig a gyerek teljesítményét. - Hogyhogy
az apám tudta, hogy én győzni fogok, én meg nem? - gondolhatja a gyerek.

Szerencsésebb, ha a gyerek teljesítményéről beszélünk. - Ez az érem hosszú

hónapok kemény munkáját és a kitartásodat bizonyítja!

5. Folyton dicsérem a fiam, ő mégis fél a kudarctól. Egészen kétségbe

tud esni, ha valami nem sikerül neki. Mit tehetnék ez ellen?

Több módon is a segítségére lehet:

1. Amikor ki van a gyerek borulva, ne kicsinyítse a bánatát. („Semmi okod

ilyen dühösnek lenni.") Inkább beszéljen arról, amit maga szerint a gyerek
érezhet.

„Nagyon rossz érzés, amikor az ember ennyit dolgozik valamin, és végül

mégsem sikerül."

Ha a gyerek úgy érzi, megértik az érzéseit, könnyebben ellazulhat.

2. Segíthet az is, ha a szülő elfogadja a gyereke hibáit, és úgy tekint rájuk,

mint a tanulási folyamat fontos állomásaira.
Arra is rámutathatunk, hogy a hiba tulajdonképpen egy újabb felfedezés.
Valami olyan dolgot tudunk meg belőle, amit azelőtt nem tudtunk:

„Megtanultad, hogy a lágy tojás már attól keménnyé válhat, ha csak forró
vízben áll."

3. Az is segít, ha a szülő a saját hibáit is képes elfogadni.

Ha a szülő folyton ostorozza magát, amikor hibát követ el („Már megint

elfelejtettem a kulcsomat. Hogy lehetek már ilyen? Ekkora hülyeséget!
Hogy lehetek ekkora marha? Soha nem fogok megváltozni."), akkor a
gyerek azt fogja megtanulni, hogy ő is így bánjon magával, amikor hibázik.

Ehelyett inkább nyújtsunk gyermekeinknek olyan modellt, amely emberibb

és jobban a megoldásra koncentrál. Ha valami hibát követünk el, ragadjuk
meg a pillanatot, és mondjuk hangosan:

„A manóba, bárcsak ne felejtettem volna el a kulcsot... Már másodszor

fordul elő... Mit tehetnék, hogy ez többé ne forduljon elő... Tudom már!
Készítek egy másolatot a kulcsról, és egy titkos helyre teszem."

Ha kedvesek vagyunk magunkhoz, a gyermekeink is azok lesznek

önmagukhoz.

Amikor a szülő dicsér

Egyik este a szülők arról meséltek, milyen könnyen veszik készpénznek a

gyerek jó viselkedését, és milyen erőfeszítésbe kerül megerősítő
kommentárokat fűzni. Ezért feladatul tűzték ki maguk elé, hogy direkt oda
fognak figyelni a gyerekeik pozitív viselkedésére, és szóvá is fogják tenni,
ahelyett, hogy hagynák elfelejtődni. Az egyik anyuka összeállított egy listát
olyan dolgokról, amelyeket normális esetben nem említett volna meg az
ötéves fiának:

Pali a héten megtanulta az „elpárolog" szót, és a jelentését is.

Gyengéden játszott egy hét hónapos csecsemővel.

Nyugton hagyott egy kicsit, amikor elmondtam neki, mennyire szükségem
lenne rá.

Szavakkal fejezte ki a dühét.

Egy másik anyuka ezt mesélte:

Tegnap a három és háromnegyed éves Patrik fiam arra kért, hogy olvassak
neki egy mesét, amikor éppen elmenőben voltunk. Mondtam neki, hogy
most nincs rá időm, mert indulunk. - Nem is úgy gondoltam, hogy mielőtt
elmegyünk, hanem utána - mondta erre.

- Patrik, te tényleg megtanultad, hogy mi a különbség előtt és után között

- mondtam neki.

- Aha - válaszolt büszkén a fiam, majd elgondolkodott egy kicsit. - És

azt is tudom, mikor akarok sütit enni. Vacsora előtt - tette hozzá.

Íme egy másik példa egy apukától, aki elhatározta, hogy értékelni fogja a
hétéves lánya erősségeit. Egyik reggel azt mondta a lányának:

Egy olyan kislány áll előttem, aki egyedül kel fel reggel, megreggelizik,
megmosakszik, felöltözik és készen áll az iskolára. Ezt nevezem én
önállóságnak!

Pár nappal később a kislány odahívta az apját, amikor éppen fogat mosott.

- Ezt nevezem én tiszta fognak - mondta, és a fogára mutatott.

Sok szülő szembesül azzal is, hogy a dicséret hatására a gyerekeik még
jobban együtt akartak működni, és minden korábbinál szorgalmasabbak
lettek. Íme az ő tapasztalatuk:

Vasárnap tovább akartunk ágyban maradni a férjemmel, és a két gyerekünk

nem jött be ébreszteni minket, ahogy szokott. Amikor felkeltem, bementem
a szobájukba. - Marcsi (ő hat éves), tudom, milyen nehéz lehetett megállni,
hogy bejöjjetek anya és apa szobájába. Nagyon sok akaraterő kellett hozzá -
mondtam.
- Tudom, mi az az akaraterő! Az, amikor be akarsz menni az anyukád
és apukád szobájába, de tudod, hogy nem szabad. És ezért nem mész be -
válaszolta Marcsi. - Most pedig megterítek és elkészítem a reggelit - tette
aztán hozzá.

És valóban elkészítette.

***

Misi behívott a szobájába, hogy megmutassa, életében először egyedül

beágyazott. Majd kiugrott a bőréből, olyan izgatott volt. Nem volt szívem
megmondani neki, hogy az ágytakaró alól kilóg a párna, és hogy a takaró az
egyik oldalon a földig lóg, a másikon viszont nem takarja el az ágyat. -
Nahát, szinte az egész ágyat letakartad a takaróval - mondtam neki.

Másnap ismét behívott. - Nézd, most már a párnát is betakarja. És

egyformán lóg le a két oldalon.

Egészen elképedtem. Korábban azt hittem, hogy egy gyerek csak akkor tud
fejlődni, ha rámutatsz a hibáira. Ehelyett pedig azzal, hogy azt tette
szóvá, amit jól csinált, ő magától akart fejlődni.

***

Nagyon zavart, hogy Márk fiam soha nem tesz egyetlen fűszálat sem
keresztbe a ház körül. Úgy érzem, hogy kilenc évesen már nagyobb
felelősségtudattal kellene rendelkeznie.

Kedd este arra kértem, hogy terítsen meg. Általában folyton noszogatni
kell, hogy végigcsináljon egy rábízott feladatot, de ezúttal nem kellett
emlékeztetni rá. - Feri, látod, mit csinált a fiad? - kérdeztem a férjemtől úgy,
hogy a fiam is hallja. - Feltette a terítőt, kirakta a tányérokat, a salátás tálat,
a szalvétákat, az evőeszközöket, és még a sörödet sem felejtette el! Ilyen
egy igazi felelősségteljes fiatalember. - Semmilyen látható reakció nem jött
erre Márktól.

Később, amikor felmentem, hogy lefektessem a kisebbik fiamat, arra

kértem Márkot, hogy tizenöt perc múlva kövessen. - Jó - mondta.
Tizenöt perc múlva fel is jött, és lefeküdt az ágyába. - Azt kértem tőled,
hogy tizenöt percen belül gyere fel és feküdj le, és te itt is vagy pontosan.
Ilyen egy szavatartó ember. - Márk elmosolyodott.

Másnap Márk bejött vacsora előtt a konyhába. - Mami, azért jöttem, hogy
megterítsek.

Teljesen megdöbbentem. - Kérés nélkül jöttél! Nagyon hálás vagyok érte.

Azóta több apró változást is megfigyeltem. Egyik reggel kérés nélkül

beágyazott, egy másik alkalommal már reggeli előtt felöltözött. A legjobbat
látom meg benne, így neki is könnyebb fejlődnie.

***

Régebben a jutalmazásos módszert használtam. - Ha jó leszel, veszek neked

jégkrémet, játékot vagy akármit - mondtam, amikor attól tartottam, hogy
Eszter rosszul fog viselkedni. Az adott helyzetben ez be is vált - Eszter jól
viselkedett -, de a következő alkalommal megint jutalmat kellett ígérnem.

Újabban leszoktam erről. Ahelyett, hogy „ha jó leszel, kapsz..." inkább azt
mondom, „Eszter, nagy segítség lenne nekem, ha...". És amikor tényleg
segít, akkor igyekszem szóban elmondani, amit tett.

Például a múlt hétvégén mondtam neki, hogy nagy segítség lenne nekem,
ha vendégszeretően fogadná a nagyszüleit. És amikor eljöttek hozzánk
vasárnap, Eszter fantasztikusan viselkedett velük. - Eszter, nagyon
boldoggá tetted a nagymamit és a nagypapit. Vicceket meséltél nekik, adtál
a csokidból, és még a rágópapír-gyűjteményedet is megmutattad. Ezt
nevezem vendégszeretetnek - mondtam neki, miután elmentek a
nagyszülők. Eszter ragyogott a büszkeségtől.

Régen csak abban a pillanatban érezte jól magát, amikor jutalmat kapott. Az
új módszerrel viszont jó embernek érzi magát.

Néha a gyerekeknek akkor van igazán szükségük a dicséretre, amikor a

szülők egyáltalán nem gondolnának arra, hogy dicsérjenek, azaz, amikor
nem csinál a gyerek valamit jól. Az alábbi két példában a szülők nehéz
helyzetekben dicsértek.

Tavaly (harmadikos korában) Ildi lányom írásainak külalakja borzasztó

csúnya volt. Ezt a tanárnő nekem is megemlítette. Úgy éreztem, mintha
engem ért volna kritika. Ezek után minden nap elmondtam a lányomnak,
hogy milyen hanyag a munkája, milyen rendetlen a betűinek a külalakja.

Néhány hónappal később Ildi írt egy levelet a tanárnőnek, amelyben

megírta, hogy mennyire szereti őt. De nem írta alá a levelet. Szóba is
hoztam neki, hogy nem írta alá. - Tudni fogja a tanító néni, hogy tőlem van.
Felismeri a csúnya kézírásomról - válaszolta.

Nagyon elszomorodtam erre. Olyan természetességgel mondta ezt Ildi, mint

aki már elfogadta, hogy ő csúnyán ír, és semmit nem tehet ellene.

Miután elolvastam a Felszabadított szülők/Felszabadított gyerekek című

könyvüket, teljesen másként álltam a dologhoz. Esténként, amikor Ildi
megmutatta a leckéjét, kritizálás helyett mindig kerestem benne egy takaros
mondatot, szót vagy legalább egy szépen formált betűt, és arra tettem
megjegyzést. Ez így ment néhány hónapig: semmi kritika és majdnem
megérdemelt dicséretek. Ezalatt pedig a lányom kézírása 100 százalékkal
javult!

***

Az alábbi egy nagyon zűrös napon történt. Amikor az ember minden

ötletért, segítségért hálás. Hazafele vezettem a három gyerekemmel, akik
kettő, hat és kilenc évesek. A hatéves Brigi lányom úgy döntött, hogy kinyit
egy nagy doboznyi pattogatott kukoricát, és persze szerteszét szórta. A
legkülönfélébb dolgok jutottak eszembe: „Nincs ebben a gyerekben semmi
önmegtartóztatás... nem bírt volna várni, amíg hazaérünk... és tessék, mit
csinált!"

Ehelyett azonban teljesen hétköznapi hangon vázoltam a problémát. - Az

egész kocsit pattogatott kukorica borítja. Szükségünk lesz egy porszívóra -
mondtam.
Amikor hazaértünk, Brigi azonnal hozta is a porszívót a szobámból. De
azért a dolgok nem mennek ilyen simán. Brigi leverte az egyik
növényemet, amikor kivette a porszívót, és tele lett a szobám virágfölddel.
Ez már túl sok volt egy hatévesnek. Teljesen kiborult, és hisztérikusan
zokogni kezdett.

Egy pillanatra teljesen tehetetlennek éreztem magam. Aztán megpróbáltam

az érzéseiről beszélni. - Ez már aztán sok! Milyen kiborító helyzet - és így
tovább és így tovább. Nagy nehezen aztán megnyugodott, és megküzdött
az autóval, de a szoba továbbra is kiborította.

Kitakarította az autót, és odahívott, hogy nézzem meg. Nem értékeltem,

hanem csak elmondtam, amit látok. - Tele volt az autó pattogatott
kukoricával, de most már egyetlen szemet sem látok.

Rém büszke volt magára a lányom. - És most megyek, és kitakarítom a

szobádat is - mondta.

- Vagy úgy - mondtam, miközben majd szétvetett a boldogság.

Voltak szülők, akik a legvalószínűtlenebb helyzetekben is képesek voltak

dicsérni. Vagyis olyankor, amikor a gyerekek valami rossz fát tettek a tűzre.
A szidás helyett úgy próbálták a gyereket jó viselkedésre inspirálni, hogy a
korábbi dicséretre méltó viselkedését juttatták az eszébe. Az egyik édesanya
erről számolt be:

Amikor Kata lányom elmesélte, hogy elveszítette a bérletét, és hogy ez

valószínűleg úgy történt, hogy kiesett a zsebéből, akkor első mérgemben
majdnem kiabálni kezdtem vele, amiért ilyen gondatlan. De olyan szomorú
volt.

- Gondolj arra, kislányom, hogy az elmúlt három és fél év során még

egyszer sem hagytad el a bérleted. Jó hosszú ideig felelősségteljesen
viselkedtél - mondtam neki.

- Hát, meglehet. De akkor sem adok rá esélyt, hogy még egyszer

előforduljon. Az újat mindenképpen a pénztárcámban fogom tartani.
A leíró dicséret másik hozadéka, hogy sok gyereket bátrabbá tesz. Az alábbi
példa jól illusztrálja, mire gondolunk:

Kriszti nyolcéves, és mindig is félt a sötétben. Esténként vagy tízszer kelt ki

még lefektetés után az ágyából: vízért ment a fürdőbe, vagy egyszerűen
csak ellenőrizte, hogy megvagyunk-e.

Múlt héten kapta meg a félévi bizonyítványát. Csupa dicséretes ötös volt
benne. Kriszti egész nap a bizonyítványát nézegette. - Egy lány, aki
megbízható, jól tud másokkal együtt dolgozni, tisztelettel viselkedik a
többiekkel és negyedikeseknek való könyveket olvas, pedig még csak a
harmadikos, az nem fog félni attól, ami nincs is! Most pedig aludni fogok -
mondta nekem lefekvés előtt.

Elment lefeküdni, és másnap reggelig színét sem láttuk.

Alig várom a szülői értekezletet, hogy elmondhassam a tanárnak, milyen

sokat jelentettek a szavai a kislányomnak.

***

Bence kilencéves. Világéletében félénk kisgyerek volt, sosem volt

önbizalma. Az utóbbi időben próbálok az érzéseire figyelni, nem osztogatok
tanácsokat (ahogy a szokásom), és rengetegszer megdicsérem. Két napja az
alábbi beszélgetés zajlott le közöttünk:

B :A , .F
, .

A : Ó.

B :I , , , :
„N , ."

A :H .

B :É , :
„O , ."
A : (nem tudja megállni) És nem gondolod, hogy beszélned kéne vele?

B :M . „H , ?"
.M : „M ,
". A , .M
?H ,
.

A :H .

B :T , .M .

A :E .

B :D .É .A ,
.

A :B , , ,
.A .K
, . (ölelés, puszi)

Másnap.

B :A , .E ,
, , , ,
, , ,
.Ő , ?

A :T !

B : (majd' szétfeszíti a büszkeség) Igen!

Az alábbi példa azt mutatja, milyen inspiráló lehet a leíró dicséret. Egy
edzőről és ifjú focistáiról szól a történet. A csapat valamennyi kilenc és
tíz éves tagja kapott egy levelet az edzőtől minden egyes meccs után. Íme
három részlet ezekből a levelekből:

Szeptember 16.
Kedves Gézengúzok!

Vasárnap olyanok voltatok, MINT A VILLÁM. Hat gólt lőttünk: ebben az

évben még egyetlen meccsen sem lőttünk ennyit. A védekezésünk is
ugyanilyen jó volt: szinte folyton az ő térfelükön tartottuk a labdát, és az
egyetlen góljukat is csak akkor lőtték, amikor már nem volt kétséges a
meccs kimenetele.

Szombaton délelőtt tíztől negyed tizenkettőig lesz edzés.

A szombati viszontlátásig:

Peti bá

Október 23.

Kedves Gézengúzok!

MICSODA MECCS! MICSODA MECCS!!!!

Nem elég, hogy a csodás védekezésünkkel sikerült megállítani a liga egyik

legerősebb csapatát, de annyira jók voltatok, hogy mindössze néhány
gólhelyzetre futotta tőlük. Ami pedig a támadást illeti: kiegyensúlyozott volt,
és öten is gólt lőttek. Ami pedig még ennél is fontosabb, a gólok nagy részét
a jó passzoknak és helyezkedésnek köszönhettük. Igazi csapatgyőzelem volt,
amelyhez minden egyes csapattag hozzájárult.

Továbbra is másodikok vagyunk a Farkasok mögött. Egyetlen pont a

hátrányunk, és még két meccs hátra van. De akármi is lesz a bajnokság
kimenetele, nagyon büszkék lehettek arra, ahogy ebben az idényben
játszottatok.

Szokás szerint szombaton tíztől negyed tizenkettőig lesz edzés.

Addig is minden jót:

Peti bá

November 18.
Kedves BAJNOKOK!

Még soha életemben nem láttam ilyen izgalmas meccseket, mint

amilyeneket ezen a hétvégén játszottatok. A Gézengúzok az idény alatt
mindvégig remek védelmet és támadóképességet mutattott be. Most
hétvégén azt is megmutattátok, mekkora a szívetek és hogy tudtok harcolni.
Amikor már úgy tűnt, elfogyott az idő, ti akkor is kitartottatok, és
megfordítottátok a meccset. Csodás győzelem volt, amit igazán
megérdemeltetek.

Gratulálok mindannyiótoknak: egyenként és csapatban is bajnokok vagytok.

Üdvözlettel: Peti bá
6. Hogy ne kelljen többé
SZEREPET JÁTSZANIUK
E

Pontosan emlékszem arra a pillanatra, amikor Dávid fiam megszületett.

Eltelt öt másodperc, és ő nem kezdett el lélegezni. Halálra rémültem. A
nővér hátba vágta. Semmi reakció. Alig lehetett elviselni a feszültséget. -
Makacs egy gyerek - mondta a nővérke. Még mindig semmi életjel. Aztán
egy pillanat múlva felsírt az újszülöttek éles sírásával. Nem tudom szavakba
önteni, hogy megkönnyebbültem. De valamivel később már azon
töprengtem, vajon tényleg makacs gyerek? Mire hazaengedtek minket, már
helyére raktam a nővér megjegyzését. Egy ostoba nőszemély ostoba
megjegyzése volt csupán. Még csak az kéne, hogy egy fél perces
csecsemőre máris címkéket ragasszunk!

És mégis az elkövetkező években, amikor a fiam nem bírt megnyugodni,

hiába simogattam, ringattam, amikor nem volt hajlandó egy új ételt
kipróbálni, amikor nem akart aludni, vagy megmakacsolta magát a bölcsi
bejáratánál, esetleg nem volt hajlandó pulóvert venni egy hideg napon,
mindig átfutott az agyamon: „Igaza volt a nővérkének. Tényleg makacs."

Pedig okosabb is lehettem volna. A pszichológiaórán mindig

figyelmeztettek az önbeteljesítő jóslat veszélyeire. Ha lassú felfogásúnak
bélyegzed a gyereked, akkor ő is annak fogja látni magát. Ha rosszcsontnak
tartod, akkor ő biztosan megmutatja neked, milyen rosszcsont is tud lenni,
ha akar. Tudtam jól, hogy mindenáron el kell kerülni azt, hogy címkéket
ragasszunk a gyerekre, és mégis folyton úgy gondoltam a fiamra, mint egy
makacs kölyökre.

Csupán az jelentett vigaszt, hogy nem én vagyok az egyetlen. - A

nagyobbik gyerekem nem egyszerű eset. A kicsi egy álom - hetente
hallottam ilyen és ehhez hasonló kijelentéseket szülők szájából. - Robi már
csak ilyen durva gyereknek született. - Ricsit bárki kihasználhatja.
Áldozattípus. - Misi a családban az ügyvéd. Mindenre van válasza. - Már
azt sem tudom, mivel etessem Julit. Olyan válogatós. - Tiszta pénzkidobás
új dolgokat venni Ádámnak, úgyis azonnal tönkretesz mindent. Igazi Rontó
Pál.

Régebben mindig azon töprengetem, vajon mivel érdemelték ki ezeket a

címkéket a gyerekek. Most, hogy már évek óta hallok családi
történeteket, rájöttem, hogy az ilyen címkézés néha egészen ártatlanul
indul. - Add ide a szemüvegem! - mondja például Marcsi egyik nap a
bátyjának. - Állj fel, és menj értük te magad. Ne utasítgass, nem te vagy a
főnök!

- Fésüld meg a hajam, és vigyázz, ne maradjon benne egyetlen bog sem! -

mondja Marcsi később az anyjának. - Marcsi, már megint főnököt játszol.

- Most ne beszélj, a tévét nézem - mondja valamivel később az apjának.

- Nézz oda, kész kisfőnök! - válaszol az apja.

És a gyerek, akire rásütöttek egy nevet, lassan aszerint is kezd viselkedni.

Elvégre, ha mindenki parancsolgatósnak, főnöknek hívja Marcsit, akkor
nyilván az is.

Talán az olvasó most azon töpreng, hogy vajon az rendben van-e, ha

parancsolgatósnak gondoljuk a gyerekünket, ha nem mondjuk ezt a
szemébe? Ez egy nagyon fontos kérdés. Vajon a szülő ki nem mondott
véleménye is hatással van arra, ahogy a gyerek önmagáról gondolkodik?
Hogy tisztábban lássuk, milyen összefüggés van aközött, ahogy a szülők
látják a gyerekeiket, és amit azok gondolnak magukról, végezzük el az
alábbi kísérletet. Olvassa el ezt a három jelenetet, és képzelje magát minden
esetben a gyerek helyébe.

Első jelenet: Ön körülbelül nyolc éves. Egyik este arra megy be a

nappaliba, hogy a szülei egy óriási kirakóst raknak éppen össze. Ön azonnal
megkérdezi, hogy nem csinálhatná-e velük.

- Megcsináltad a leckédet? Értetted a feladatot? - kérdezi az anyja.

- Igen - válaszolja ön, és újra megkérdezi, hogy segíthet-e a kirakásban.

- Biztos vagy benne, hogy mindent értettél a leckében? - kérdezi az anyja.

- Majd egy kicsit később átnézem veled a matekot - mondja az apja.

Ön ismét megkérdezi, hogy segíthet-e.

- Figyeld, ahogy anya és én a helyére rakjuk a részeket. Aztán

meglátjuk, neked is megy-e.

Megfog egy darabot, és a helyére akarja tenni. - Nem, kicsim. Nem látod,
hogy ennek a darabnak egyenes a széle? Hogy rakhatnál egy egyenes szélűt
a puzzle közepére? - kérdezi az anyja mély sóhaj kíséretében.

Mit gondolnak önről a szülei? ______________

Milyen érzéssel tölti el ez önt? ______________

Második jelenet: Mint fent. Bejön a nappaliba, ahol a szülők a kirakóssal

bíbelődnek. Megkérdi, hogy csatlakozhat-e hozzájuk.

- Nem tudnád valami mással lefoglalni magad? Miért nem nézel tévét? -
kérdezi az anyja.

Ön hirtelen kiszúr egy darabot, ami éppen jó lenne a kéményhez. Érte nyúl.

- Vigyázz! Még tönkreteszed, amit eddig csináltunk - mondja az anyja.

- Hát nekünk nem lehet egy békés percünk sem? - kérdezi az apja.

- Légyszi, csak ezt az egy darabot! - mondja ön.

- Te aztán nem adod fel egykönnyen, mi? - kérdi az apja.

- Jó, azt az egy darabot beteheted, de többet nem - mondja az anyja,

majd az apjára néz jelentőségteljes pillantással.

Mit gondolnak önről a szülei? ____________

Milyen érzéssel tölti el ez önt? ____________

Harmadik jelenet: Mint fent. Mikor meglátja, hogy a szülei kirakósoznak,

közelebb lép.

- Segíthetek? - kérdezi ön.

- Hát persze, ha akarsz - bólint az anyja.

- Hozz ide egy széket! - mondja az apja.

Ön meglát egy darabot, amiről azt gondolja, hogy biztosan a felhő része.
Megpróbálja a helyére tenni, de nem illik oda.

- Majdnem jó - mondja az anyja.

- Az egyenes oldalú darabokat általában a szélére kell tenni - mondja

az apja.

A szülei tovább rakosgatják a részeket. Ön egy darabig csak vizsgálgatja a

képet. Végre aztán megtalálja, hova illik az a darab.

- Nézzétek, ide való! - mondja a szüleinek.

Az anyja elmosolyodik. - Igazán kitartó voltál - mondja az apja. Mit

gondolnak önről a szülei? ____________

Milyen érzéssel tölti el ez önt? ______________

Meglepte, hogy milyen gyorsan „leesett" önnek, hogy mit is gondolnak a

szülei önről? Néha elég egy szó, egy nézés vagy egy hangsúly, és rögtön
tudjuk, hogy „lassú felfogásúak és ostobák", „erőszakosak" vagy szeretni
való és értelmes emberek vagyunk-e. Ha figyelembe vesszük, hogy egy nap
leforgása alatt hány ilyen alkalom adódik, akkor rájövünk, milyen nagy
hatással van a gyerekekre, ahogy a szüleik gondolkodnak róluk. Nemcsak
az érzéseikre, de a viselkedésükre is hatással van.

Amikor a feladat során a szülei azt az üzenetet sugározták önnek, hogy

„lassú felfogású", érezte, ahogy az önbizalma elhagyja? Megpróbálta
volna egyáltalán magától továbbrakni a kirakóst? Frusztrálta önt, hogy nem
olyan gyors, mint az önt körülvevő emberek? Megfordult a fejében, hogy
minek is próbálja meg egyáltalán?

Amikor „zavaró tényezőként" kezelték önt, nem érezte úgy, hogy még
jobban „oda kell tennie magát" azért, hogy ne rázzák le? Érzett elutasítást
vagy vereséget? Vagy inkább dühöt érzett, és legszívesebben összekeverte
volna az idióta kirakósdarabokat, hogy bosszút álljon?

Amikor szeretnivaló, kompetens emberként bántak önnel, akkor úgy érezte,

hogy képes is ilyen módon viselkedni? Ha elkövet néhány hibát, akkor
ebben a helyzetben feladná, vagy inkább erőt venne magán és újra
megpróbálná?

De akármi is volt az ön reakciója, azt bátran kijelenthetjük, hogy a

gyerekeknek nemcsak az érzelmeit, hanem a viselkedését is befolyásolja az,
ahogy a szüleik tekintenek rájuk.

De mi van akkor, ha egy gyereket már belekényszerítettek egy szerepbe? Ez

azt jelenti, hogy most már élete végéig ennek megfelelően is kell
viselkednie? Vagy tehetünk valamit azért, hogy megszabaduljon tőle, és
azzá váljék, amivé csak tud?

A következő néhány oldalon olyan készségeket mutatunk be, amelyek

segíthetnek a szülőnek abban, hogy megszabadítsa gyerekét a
szerepjátszástól.

HOGY NE KELLJEN TÖBBÉ SZEREPET JÁTSZANI

1. Keressen olyan lehetőségeket, amelyekben a gyermek saját magát új

oldaláról ismerheti meg.

2. Teremtsen olyan helyzetet a gyerek számára, amelyben másképp

láthatja önmagát.

3. Hagyja, hogy a gyerek „véletlenül" meghallja, amint ön valami pozitív

dolgot mond róla.
4. Viselkedjen úgy, ahogy gyermekét szeretné, hogy viselkedjen.

5. Legyen ön gyermeke különleges emlékeinek tárháza.

6. Amikor a gyerek a régi címke szerint viselkedik, mondja el, mit érez,
mit vár el.

KERESSEN OLYAN LEHETŐSÉGEKET, AMELYEKBEN A

GYERMEK SAJÁT MAGÁT ÚJ OLDALÁRÓL ISMERHETI MEG!
TEREMTSEN OLYAN HELYZETET A GYEREK SZÁMÁRA,
AMELYBEN MÁSKÉPP LÁTHATJA ÖNMAGÁT!
HAGYJA, HOGY A GYEREK „VÉLETLENÜL" MEGHALLJA, AMINT
ÖN VALAMI POZITÍV DOLGOT MOND RÓLA!
VISELKEDJEN ÚGY, AHOGY GYERMEKÉT SZERETNÉ, HOGY
VISELKEDJEN!
LEGYEN ÖN GYERMEKE KÜLÖNLEGES EMLÉKEINEK TÁRHÁZA!
AMIKOR A GYEREK A RÉGI CÍMKE SZERINT VISELKEDIK,
MONDJA EL, MIT ÉREZ VAGY MIT VÁR EL
A többi fejezetben tárgyalt készségek is hasznunkra lehetnek, ha a gyerek
önmagáról kialakított képén akarunk változtatni. A könyvünkben
bemutatott módszerek mind-mind közelebb segíthetnek minket a
változáshoz. Például az egyik anyuka, aki régebben „feledékenynek"
nevezte a fiát, az alábbi üzenetet írta a gyereknek. Ezzel akart segíteni neki,
hogy úgy gondoljon önmagára, mint egy olyan emberre, aki ha akar,
emlékezni tud a dolgokra.

Kedves Gyurci!

Felhívott ma a zenetanárod, és elmondta, hogy az utóbbi két zenekari

próbára elfelejtetted magaddal vinni a trombitádat.

Biztos vagyok benne, hogy fogsz találni valamilyen módot rá, hogy
legközelebb eszedbe jusson.

Anya
Az egyik apuka úgy határozott, hogy inkább a problémamegoldással
próbálkozik, és nem nevezi a fiát erőszakosnak. - Gergő, tudom, hogy
nagyon felbosszant, amikor tanulni akarsz, és a bátyád fütyörészik. De a
verekedés nem megoldás. Milyen más módszerrel tudnád még elérni a
vágyott csendet? - kérdezte a fiától.

Mi a véleménye erről az egész elméletről? Arról tehát, hogy segítsük

gyermekünket, hogy másképp lássa önmagát? Bonyolultnak érzi? Én a
részemről nem tudnék ennél nagyobb feladatot mondani, ami egy szülőre
vár. Ha egy gyerek következetesen egy bizonyos módon viselkedik
huzamosabb ideig, akkor nagy önmegtartóztatásra van szükség, hogy a
negatív viselkedést ne erősítsük meg még azzal is, hogy rákiáltunk: „Már
megint ezt csinálod!" Komoly elhatározást és tervezést igényel annak a
„kampánynak" a megszervezése, amely segítségével megszabadíthatjuk
gyermekeinket az addig játszott szerepeiktől.

Ha most akar erre időt szakítani, tegye fel magának az alábbi kérdéseket:

1. Bele lett-e kényszerítve bármilyen szerepbe a gyerekem akár itthon,

akár az iskolában, akár a barátai vagy a rokonok által? Mi ez a szerep?
________________

2. Van ennek a szerepnek pozitív oldala? (Például a „rosszcsont"

szerepben a huncutság, az „álmodozó" szerepében az élénk fantázia.)

3. Ön szerint mi lenne az ideális, milyennek lássa a gyermeke önmagát?

(Pl. olyannak, aki képes felelősségteljes viselkedésre, kitartásra stb.)

Az előkészítő munkálatokon már túl is van, ha választ adott ezekre a nehéz

kérdésekre. A munka dandárja azonban még ön előtt van. Vegye
szemügyre az itt felsorolt készségeket. Majd írja le, hogy milyen konkrét
szavakat használna az egyes készségek alkalmazása során.

A. Keressen olyan lehetőségeket, amelyekben a gyermek saját magát új

oldaláról ismerheti meg.

B. Teremtsen olyan helyzetet a gyerek számára, amelyben másképp láthatja

önmagát.
C. Hagyja, hogy a gyerek „véletlenül" meghallja, amint ön valami pozitív
dolgot mond róla.

D. Viselkedjen úgy, ahogy gyermekét szeretné, hogy viselkedjen.

E. Legyen ön gyermeke különleges emlékeinek tárháza.

F. Amikor a gyerek a régi címke szerint viselkedik, mondja el, mit érez vagy
mit vár el.

G. Milyen más készségek használatát gondolja még hatékonynak ebben a

helyzetben?

Ezt a feladatot én magam is elvégeztem évekkel ezelőtt. Hogy mi vitt rá?

Egyik este, amikor a fiamért mentem a cserkészgyűlés végeztével, a
vezetőjük intett, hogy egy pillanatra menjek be vele a másik helyiségbe.
Komor arcot vágott. - Mi történt? - kérdeztem idegesen. - Dávidról akartam
önnel beszélni. Jó ideje problémáink vannak vele. - Miféle problémák? -
Nem hajlandó az utasításoknak megfelelően dolgozni. - Ezt én nem értem.
Miféle utasításoknak? Arra a feladatra gondol, amin most dolgoznak?

A vezető türelmesen rám mosolyodott. - Úgy értem, hogy év eleje óta egyik
feladat esetében sem volt hajlandó követni az utasításokat. Ha a maga fia
a fejébe vesz valamit, akkor attól senki el nem térítheti. Mindig a saját feje
után megy, és nem hajlandó az észérvekre hallgatni. Megmondom nagyon
őszintén önnek, a többieknek már kezd nagyon elegük lenni ebből. Az ő
idejüket veszi el. Otthon is ilyen önfejű?

Nem emlékszem, mit válaszoltam. Valamit motyogtam, majd gyorsan az

autóhoz tereltem a fiam, és hazamentünk. Dávid egy szót sem szólt
hazafelé menet. Bekapcsoltam a rádiót, és örültem, hogy nem kell
beszélgetnünk. A gyomrom úgy görcsbe volt rándulva, hogy szinte fájt.

Úgy éreztem, mintha „leleplezték" volna a fiamat. Évek óta úgy tettem,
mintha csak egy picikét lenne önfejű odahaza (a férjemmel, velem és a
testvéreivel). De most már nem menekülhettem el az igazság elől. A
külvilág is megerősítette, amivel eddig én nem akartam szembenézni. Dávid
merev, makacs és rugalmatlan.
Órákig forgolódtam az ágyban, mire el tudtam aludni. Dávidot okoltam,
amiért nem olyan, mint a többi gyerek, magamat pedig azért okoltam,
amiért oly sokszor neveztem őt „öszvérnek" vagy „csökönyös szamárnak".
Másnap reggel aztán nagy nehezen a helyére tudtam tenni a cserkészvezető
véleményét, és azon kezdtem töprengeni, hogyan is segíthetnék a fiamnak.

Egy valamiben biztos voltam: nem akarom a fiamat továbbra is ebbe a

szerepbe kényszeríteni. Az én feladatom az volt, hogy a legjobbat lássam
meg benne, és ezt erősítsem. Mert ha én nem teszem ezt, akkor ki fogja?
Hát jó, a fiam „erős akaratú" és „határozott". De ugyanakkor tud nyitott és
rugalmas is lenni. És nekem ezeket a tulajdonságait kell megerősítenem.

Készítettem egy listát azokról a képességekről, amelyekkel segíthetünk a

gyerekünknek, hogy önmagát másképp lássa. Aztán megpróbáltam olyan
helyzeteket elképzelni, amelyekben Dávid gyakran megmakacsolja magát.
Mit mondhatnék neki, ha megint ilyesmi történik? A következőre jutottam:

A. Keressen olyan lehetőségeket, amelyekben a gyermek saját magát új

oldaláról ismerheti meg. „Dávid, belementéi, hogy elmenjünk a
nagymamához, pedig szívesebben maradtál volna itthon, hogy játszhass a
barátaiddal. Önzetlen dolog volt a részedről."

B. Teremtsen olyan helyzetet a gyerek számára, amelyben másképp

láthatja önmagát. „Mindenki másik étterembe akar menni. Dávid, esetleg te
kitalálhatnál valamit, amivel megoldjuk ezt a nehéz helyzetet."

C. Hagyja, hogy a gyerek „véletlenül" meghallja, amint ön valami pozitív

dolgot mond róla. „Apa, képzeld, Dáviddal ma reggel kompromisszumot
kötöttünk. Nem akart csizmát venni, én viszont nem szerettem volna, hogy
egész nap vizes lábbal üldögéljen az iskolában. Végül azt találta ki, hogy
felveszi a régi edzőcipőjét, és abban megy iskolába, bentre pedig visz
váltásnak egy tiszta cipőt és zoknit."

D. Viselkedjen úgy, ahogy gyermekét szeretné, hogy viselkedjen. „Olyan

csalódott vagyok. Beleéltem magam, hogy megnézünk ma egy filmet, de
apád most emlékeztetett rá, hogy kosármeccsre megyünk... Na jó, azt
hiszem, a film várhat még egy hetet."
E. Legyen ön gyermeke különleges emlékeinek tárháza. „Emlékszem,
eleinte mennyire nem akartál elmenni a táborba. De aztán gondolkodtál a
dolgon, utána olvastál, és beszélgettél olyan gyerekekkel, akik már voltak
ott. És végül aztán úgy döntöttél, te is kipróbálod."

F. Amikor a gyerek a régi címke szerint viselkedik, mondja el, mit érez
vagy mit vár el. „Dávid, ha farmert veszel fel valaki esküvőjére, akkor úgy
fogják gondolni, hogy nem tiszteled őket. Olyan, mintha azt mondanád,
hogy az esküvő nem is fontos. Úgyhogy akármennyire is utálod az öltönyt
és a nyakkendőt, elvárom, hogy az alkalomnak megfelelően öltözz fel."

G. Milyen más készségek használatát gondolja még hatékonynak ebben a

helyzetben? Még jobban el kell fogadnom Dávid negatív érzéseit. Több
választási lehetőséget kell adnom, és többször kell a problémamegoldás
módszerét alkalmaznom.

Ez a feladat változtatta meg a fiamhoz való hozzáállásomat. Segített, hogy

új fényben lássam őt, és úgy bánjak vele, amilyennek látom. Az
eredmény nem jött egyik napról a másikra. Voltak napok, amikor minden
remekül ment. Úgy látszott, minél hálásabb vagyok a fiam rugalmas
viselkedéséért, annál rugalmasabban viselkedik. És voltak napok, amelyek
nem sültek el ilyen jól. A dühöm és tehetetlenségem miatt megint ott
voltam, ahol a legelején, és azon kaptam magam, hogy ismét ordítozunk
Dáviddal.

De nem hagytam, hogy a nehézségek kedvemet szegjék. Kitartóan úgy

viselkedtem, ahogy elhatároztam. Az én „határozott" fiamnak egy
hasonlóan „határozott" anyukája lett.

***

Az én kisfiam azóta felnőtt. Nemrégiben megint nem akart az észérvekre

(azaz az én véleményemre) hallgatni. Erre én magamról megfeledkezve
csökönyös öszvérnek neveztem.

Megdöbbent, és egy kis ideig egy szót sem szólt. - Hát ilyennek látsz
engem? - kérdezte aztán. - Nos... én... én... - zavaromban dadogni kezdtem.
- Semmi gond, anya - mondta gyengéden. - Hála neked, én másképp
látom magamat.

Gyors emlékeztető...

Hogy ne kelljen gyerekeinknek szerepet játszaniuk

1. K ,
OLDALÁRÓL ISMERHETI MEG.

„Hároméves korod óta megvan ez a játék, és szinte olyan, mint újkorában."

2. T ,
ÖNMAGÁT.

„Sári, odaadjam a csavarhúzót, és meghúzod vele a csavarokat?"

3. H , „ " ,
DOLGOT MOND RÓLA.

„Mozdulatlanul tartotta a karját, pedig fájt ám a szűri."

4. V , , .

„Nem könnyű veszíteni, de sportszerű leszek. Gratulálok!"

5. L .

„Emlékszem, amikor te..."

6. A , ,
VAGY MIT VÁR EL.

„Nem tetszik a viselkedésed. Akármilyen rosszul is érzed magad, elvárom,

hogy sportszerűen viselkedj."

Íme néhány olyan szülő története, akik elhatározták, megszabadítják

gyermekeiket a rájuk kiosztott szerepektől:
Nagyon rossz érzés kerített hatalmába azon a foglalkozáson, amikor a
gyerekek szerepeiről volt szó. Eszembe jutott, mennyire kiborított
mostanában a fiam, és milyen szörnyű dolgokat mondtam neki:

„Bárcsak kívülről látnád magad. Olyan bunkón viselkedsz."

„Miért rád kell mindig várni?"

„Úgy látom, tőled nem lehet másra számítani. Megtanulhattam volna már,
hogy milyen rossz vagy."

„Úgy eszel, mint egy disznó. Soha nem fogsz megtanulni rendesen enni."

Az „ősellenségemként" gondoltam rá, és sosem hagytam békén. Mindennek

a tetejébe még az osztályfőnöke is arra panaszkodott, hogy nagyon éretlen a
fiam. Nem sokkal korábban még én is egyetértettem volna vele, de aznap a
szavai egészen a földhöz vágtak. Úgy gondoltam, hogy ennél rosszabb már
nem is lehetne a helyzet, és elhatároztam, hogy kipróbálok néhány dolgot,
amiről a foglalkozáson volt szó. Eleinte azt vettem észre, hogy
túlságosan dühös voltam, és nem tudtam kedves lenni. Tudtam, hogy
Gergőnek pozitív visszajelzésre lenne szüksége, de én még arra sem voltam
képes, hogy hozzászóljak. Úgyhogy az első alkalommal, amikor valami jót
csinált, írtam neki egy levélkét:

Kedves Gergő!

Jó napom volt tegnap. Neked köszönhetően időben el tudtunk indulni

itthonról. Időben felkeltél és felöltöztél.

Köszi. Anya

Néhány nappal később fogorvoshoz kellet vinnem Gergőt. Szokásához

híven nekiállt rohangálni a váróban. Levettem az órámat és odaadtam
neki. - Tudom, hogy képes vagy öt percig nyugton maradni - mondtam.
Meglepődött ezen, de azért csak leült, és nyugodtan várt, amíg a fogorvos
szólította.
A fogorvos után olyat csináltam, amit még soha korábban: kettesben
elmentünk forró csokit inni. Még beszélgetni is képesek voltunk. Este,
amikor lefektettem, elmondtam neki, mennyire élveztem az együtt töltött
időt.

Nehezen akarom elhinni, hogy ez a néhány apróság ennyit számított, de

Gergő azóta a kedvemben akar járni, és ez még jobban felbátorít. Például
a múltkor a konyhában a földön hagyta a könyvét és a kabátját. Korábban
erre azonnal ordítani kezdtem volna vele. Most azonban azt mondtam neki,
hogy mérges leszek, amikor utána kell összeszednem a dolgokat, de hiszek
abban, hogy ezentúl emlékezni fog rá, hogy oda tegye a dolgokat, ahová
valók.

És megállom azt is, hogy vacsoránál percenként azt kritizáljam, ahogy

eszik. Csak olyankor teszem szóvá, ha valami nagyon gusztustalant csinál,
és olyankor is megpróbálom csak egyszer elmondani.

A ház körüli teendők terén is nagyobb felelősséget igyekszem rábízni.

Abban bízom, hogy így majd érettebben fog viselkedni. Megkérem rá, hogy
készítse oda a ruhát a szárítógéphez, hogy pakolja a helyére, amiket vettünk
stb. Még azt is megengedtem neki, hogy reggel ő verje fel a tojást a
rántottájához. (És egy szót sem szóltam, amikor néhány tojás a földön
landolt.)

Félek, nehogy elkiabáljam, de a viselkedése egyértelműen javult. Talán

azért, mert az én viselkedésem is javult az ő irányában.

***

Annát örökbefogadtuk. Az első naptól kezdve csupa öröm volt vele az élet.
Kedves, szeretnivaló gyerekké cseperedett. Nem tartom magamban, amit
érzek, hanem napjában többször is elmondom neki, milyen büszke vagyok
rá és mennyire boldoggá tesz. Amikor elolvastam a szerepekről szóló
fejezetet, azon kezdtem el töprengeni, nem teszek-e túl nagy terhet a vállára
azzal, hogy mindig jónak és a „boldogságomnak" kell lennie. Azon is
elkezdtem töprengeni, hogy nincsenek-e olyan rejtett érzései a lányomnak,
amelyeket nem mer kimutatni.
Az aggodalmam nyomán kipróbáltam néhány új dolgot. A legfontosabb azt
hiszem az volt, hogy a tudtára adjam, az is teljesen rendben van, ha mérges,
rosszkedvű vagy csalódott. Egyik nap fél órás késéssel mentem érte
az iskolába. - Biztosan nagyon dühítő volt, hogy ennyit kellett vámod rám -
mondtam neki. (Ezt a „köszönöm, hogy ilyen türelmes voltál, édesem"
helyett mondtam.) Egyik másik alkalommal azt mondtam neki: -
Gondolom, szívesen megmond tad volna a magadét a barátodnak, amiért az
lemondta a megbeszélt találkozót. (Máskor azt mondtam volt, hogy „hát,
édesem, mások nem olyan rendesek, mint te".)

Megpróbálok úgy viselkedni, mint amit elvárok tőle. Gyakrabban beszélek

a negatív érzéseimről. - Vacakul érzem magam, és szeretnék egy kicsit
egyedül lenni - mondtam neki a minap. Amikor pedig kölcsönkérte az új
sálamat, akkor azt mondtam neki, hogy még nem szeretném odaadni.

Megpróbálom másképpen dicsérni Annát. Ahelyett, hogy arról beszélnék,

milyen boldoggá tesz az iskolai teljesítménye, inkább arra helyezem a
hangsúlyt, hogy mit ért el, („Érthető és jól összeszedett ez a fogalmazás"),
és nem ragozom tovább.

Néhány napja „áttörést" értünk el. Anna zuhanyozott, én pedig nekiálltam

mosogatni. Erre Anna dörömbölni kezdett a falon, én pedig lejjebb
tekertem a meleg vizet. Nem sokkal később mérgesen robbant be a
konyhába, és torkaszakadtából ordítani kezdett velem. - Direkt megkértelek,
hogy ne folyasd a meleg vizet. Jéghideg vízben kellett zuhanyoznom.

Ha egy hónappal korábban ront rám így, nagyon meg lettem volna
döbbenve. - Anna, te nem szoktál így viselkedni - mondtam volna neki.

Ezúttal másképpen reagáltam. - Hallom a hangodon, hogy nagyon

felmérgesedtél. Legközelebb emlékezni fogok rá, hogy egyáltalán ne
folyassam a meleg vizet, amikor zuhanyozol.

Az az érzésem, hogy a jövőben sokkal többször „ki fogja az érzéseit

fejezni" Anna lányom, és abban is biztos vagyok, hogy nem mindig fogok
örülni annak, amit mond. Viszont hosszú távon fontosabbnak tartom, hogy
önmaga lehessen, mint hogy „anya kis boldogságát" kelljen játszania.
Ui: Újabban gyanút fogok, ha valaki azt meséli, mennyire jó is az ő
gyereke.

***

Tegnap kint voltunk a játszótéren a két kislányommal. Azon kaptam

magam, hogy folyton a nyolcéves Katinak kiáltozom. - Figyelj oda a
húgodra... Fogd meg Bori kezét, amikor felmegy a csúszdára... Mindig
maradj a közelében.

Azon kezdtem el töprengeni, hogy nem az „Idősebb, felelősségteljes nővér"

szerepébe próbálom-e beletuszkolni Katit. Igaz, hogy nagy bizalommal
vagyok iránta, de talán túl nagy nyomást gyakorolok rá. Viszont ha a
dolgok gyakorlati oldalát nézzük, valóban gyakran szorulok a segítségére.

Az is megfordult a fejemben, hogy nem kezelem-e úgy az ötéves Borit,

mintha még mindig kisbaba lenne. Nem akarok több gyereket, és talán
élvezem, hogy így bánhatok vele. Elvégre ő tényleg az én kisbabám.

Minél többet gondolkodtam a dolgon, annál inkább úgy láttam, hogy Katit
bántja ez a helyzet. Nem akar újabban a húgával hazajönni a nyári
játszóházból, és nem is olvas neki. Arra is ráébredtem, hogy Kati Bori
korában már egy sor olyan dolgot csinált, amit a húga még mindig nem.
Például ő öntötte ki magának a tejet.

Még egyetlen lépést sem tettem a változásért, de lassan kezd

megfogalmazódni bennem, mire van a lányaimnak szüksége. Borinak abban
kell segíteni, hogy jobban el tudja látni magát. Ez egyrészt az ő érdeke, de
így Katira is kisebb nyomás hárulna. És Katinak pedig lehetőséget kell
adnom, hogy ő dönthesse el, vigyázni akar-e a húgára. Kivéve, amikor
mindenképpen szükségem van rá. És talán Katit is babusgathatnám néha
úgy, mint Borit. Erre már jó ideje nem volt példa.

***

Az volt a szerencséje Nándinak, hogy eljutottam a múlt héten a

csoportfoglalkozásra. A foglalkozás reggelén felhívott a
szomszédasszonyom. Remegett a hangja. Látta ugyanis, hogy iskolába
menet a fiam leszakított hármat a díjnyertes tulipánjai közül.

Magamon kívül voltam. - Már megint itt tartunk - gondoltam. Nándi majd
szépen mindent letagad, ahogy a múltkor is tette, amikor szétszedte az
órát. (Később megtaláltam az óra darabjait a szobájában.) Vagy amikor azt
mondta nekem, hogy átugorhat egy osztályt. (A tanárnő megmondta, hogy
ma már ilyen nincs.) Olyan sokat hazudozik mostanában, hogy ez már a
testvérének is feltűnt. - Anya, Nándi megint hazudik - mondogatja.

Tudom, hogy eddig nem kezeltem valami jól a dolgot. Mindig

megkövetelem tőle, hogy igazat mondjon, és amikor mégsem mond igazat,
akkor hazugnak nevezem, kioktatom vagy megbüntetem. Attól tartok, ezzel
csak rontottam a dolgokon, de ha egyszer az őszinteség olyan fontos nekem
és a férjemnek. Egyszerűen nem tudom megérteni, Nándi hogy lehet ilyen.

Na mindegy, ahogy már mondtam, nagy szerencse, hogy éppen a

szerepekkel foglalkoztunk a foglalkozáson, mert igaz, hogy nagyon mérges
voltam, mégsem akartam a fiamat megint a „hazudozós" szerepkörében
belekényszeríteni.

Amikor hazajött iskola után, nem kezdtem el szópárbajt vívni vele.

(„Letépted vagy nem? Biztos vagy benne, hogy nem? Most az egyszer ne
hazudj!") - Nándi, Ilonka néni mondta, hogy letépted a tulipánjait - tértem
rögtön a tárgyra.

- Nem is. Nem én voltam.

- Nándi, látott téged. Ott állt az ablaknál.

- Azt hiszed, hogy hazudok. Pedig Ilonka néni hazudik!

- Nándi, nem arról akarok beszélgetni, hogy ki hazudik és ki nem. Az

már semmin nem változtat. Valamiért úgy döntöttél, hogy letépsz három
szál tulipánt. Most azon kell törnünk a fejünket, hogyan tegyük ezt jóvá.

Nándi sírni kezdett. - A tanárnőnek szerettem volna vinni néhány szál

virágot.
- Ó, szóval ezért. Köszönöm, hogy elmondtad, mi történt. Néha nem
könnyű megmondani az igazat. Főleg, ha attól fél az ember, hogy bajba
kerülhet.

Erre aztán zokogni kezdett.

Az ölembe ültettem. - Nándi, látom, mennyire bánod a dolgot. Ilonka néni

nagyon mérges. Szerinted mit csináljunk?

Nándi ismét zokogásban tört ki. - Nem merek bocsánatot kérni tőle.

- És ha leírnád?

- Nem tudom... Segíts!

Megfogalmaztunk egy kis levelet, és Nándi leírta (amúgy elsős).

- Szerinted ez elég? - kérdeztem.

Zavartan nézett rám.

- Mit szólnál hozzá, ha vennénk neki egy cserében tulipánt, amit a

letépettek helyére ültethet?

Hatalmas mosoly jelent meg a fiam arcán. - Komolyan lehetne?

Délután elmentünk a virágoshoz. Nándi kiválasztott egy olyan cserepet,

amelyben négy szál tulipán volt, majd a levél kíséretében Ilonka néni
lábtörlőjére tette. Aztán meghúzta a csengőt és hazaszaladt.

Nem hiszem, hogy valaha még le fogja tépni a szomszéd virágjait, és az a

sejtésem, hogy hazudni sem fog ezentúl olyan gyakran. Tudom, hogy
mostantól nyíltabban mer majd velem beszélni. Amikor pedig mégsem
(mert azért legyünk realisták), akkor sem fogom a hazudozós szerepébe
kényszeríteni. Valahogy meg fogom találni a módját, hogy elmondhassa
nekem az igazat.

***
Az egyik alkalommal, amikor a szerepekről beszéltünk, a foglalkozás vége
felé az egyik apuka mesélni kezdett a gyerekkoráról. - Emlékszem, amikor
kissrác voltam, folyton őrültebbnél őrültebb történetekkel mentem oda az
apámhoz. Mindig nagyon komolyan végighallgatott. Aztán azt
mondta: „Fiam, meglehet, hogy fél lábbal a fellegekben jársz, de a másik
mindig a földön van." Kemény időszakokon segített át az, amilyen képet ő
kialakított bennem magamról. Olyan embernek láttatott, aki álmodozik
ugyan, de azt is tudja, hogy a valóságos problémákkal hogyan küzdjön
meg... Másoknak is volt ilyen tapasztalatuk?

Hirtelen csend támadt, ahogy mindenki elkezdett az emlékei között kutatni.

Olyan üzeneteket kerestünk a múltunkból, amelyek meghatározták az
életünket. Lassan aztán elkezdtünk hangosan is emlékezni:

„Amikor kisfiú voltam, a nagymamám mindig azt mondta, hogy csodálatos

kezem van. Ha segítettem neki befűzni a cérnát a tűbe, vagy a
összegabalyodott fonalát kibogoztam, mindig azt mondta, 'arany kezed van'.
Ez volt az egyik oka, amiért fogorvos lettem."

„Az első év, amikor tanítani kezdtem, nagyon megviselt. Mindig remegni
kezdtem, amikor a tanszéki csoport vezetője bejött megnézni az órámat.
Az órát követően mindig volt egy-két megjegyzése, de azt is hozzátette
'nem aggódom maga miatt, Hanna, mert tanulni tud a hibáiból'. Nem tudom,
tisztában volt-e vele, hogy a szavai milyen serkentően hatottak rám. Minden
egyes nap eszembe jutottak, és segítettek, hogy hinni tudjak önmagamban."

„Tízéves koromban kaptam a szüleimtől egy egykerekű biciklit. Az első

hónapban állandóan leestem róla, és azt gondoltam, sosem leszek képes
megtanulni. De aztán egy nap azon kaptam magam, hogy tekerem a pedált,
és igyekszem egyensúlyban tartani magam! Anyám azt mondta, hogy
fantasztikus vagyok. Később aztán, ha nehézségem támadt valaminek a
megtanulásakor - például, a franciával -, anyám mindig azt mondta: 'Az a
lány, aki megtanult egykerekűzni, simán megbirkózik a franciával is.'
Tudtam persze, hogy nem logikus, amit mond, hiszen a két dolognak semmi
köze egymáshoz. Mégis nagyon szerettem ezt hallani. Ennek már majdnem
harminc éve, de a mai napig, ha valamilyen kihívás előtt állok, hallom
anyám hangját: 'Az a lány, aki megtanult egykerekűzni...'. Nevetek
magamon, de ez az emlék mégis segít."
Szinte mindenkinek volt valamilyen kapcsolódó emléke. Amikor vége volt
a foglalkozásnak, senki nem mozdult. Csak ültünk ott, és néztük egymást.
Az apuka, aki az egész visszaemlékezést elindította, csodálkozva meredt
maga elé. Aztán amikor megszólalt, olyat mondott, ami mindannyiunk
érzéseit kifejezte. - Soha ne becsüld alá, hogy mekkora ereje van a
szavaidnak egy fiatal ember életére!
7. ÉS MINDEN ÖSSZEÁLL
Azt mondták nekünk a szülők, akikkel beszélgettünk, hogy nagyon
bonyolult folyamat a gyerekeket megszabadítani a rájuk osztott szerepektől.
Nemcsak arra van szükség, hogy a gyerekkel szembeni hozzáállásunkat
alapjaiban változtassuk meg, de sok-sok készség mindennapi használatát is
igényli. Egy édesapa nagyon találóan fogalmazta ezt meg. „Ahhoz, hogy
megváltoztasd a gyerek szerepét, az egész képet egyben kell látnod. Minden
részlet fontos: az érzések, a függetlenség, a dicséret, a büntetés
alternatívái."

Ahhoz, hogy érzékeltetni tudjuk a különbséget a jószándékú és a korábban

tárgyalt módszereket szeretettel alkalmazó szülő között, írtunk két kis
jelenetet. A hétéves Zsuzsi mindkettőben úgy viselkedik, mint egy
„hercegnő". Figyelje meg, hogyan kezeli a helyzetet az Anya az első
jelenetben, és próbálja végiggondolni, mit csinálhatna másképp.

A hercegnő - Első rész

A :H , !S ,Z !N ?
(Zsuzsi komoly képpel felnéz, és tovább színez, mintha ott sem lenne az
anyja.)

A : (leteszi a csomagjait) Azt hiszem, készen állok a ma estére. Hoztam

zsemlét, gyümölcsöt és (megráz egy papírzacskót a lánya orra előtt,
miközben egy aprócska mosolyt próbál Zsuzsiból kicsalni) egy kis
meglepetést Zsuzsinak.

Zsuzsi: (elkapja a zacskót) Mit hoztál nekem? (egyesével kihúzza a

dolgokat) Zsírkréta? Jó. Tolltartó. (undorral folytatja) Kék füzet! Tudod,
hogy utálom a kéket. Miért nem pirosat hoztál?

A : (védekezve) Nem fogod elhinni, de két boltba is elmentem, és

egyikben sem volt piros füzet. Az áruházban és a papírboltban is kifogytak
belőle.
Zsuzsi: Akkor miért nem mentél el a bank melletti boltba?

A :M .

Zsuzsi: Hát akkor menj vissza. Mert nekem nem kell a kék.

A :Z , .
S .

Zsuzsi: Nem fogom a kék füzetet használni. Feleslegesen adtad ki rá a

pénzt.

A : (sóhajt) Apám, te aztán el vagy kényeztetve. Mindig mindennek úgy

kell lennie, ahogy te akarod, igaz?

Zsuzsi: (megpróbál elbűvölő lenni) Nem, de a piros a kedvenc színem. A

kék pedig olyan ronda. Anya, légyszííí!

A :J ... , .

Zsuzsi: Jaj, de jó. (folytatja a színezést) Anyuci?

A :I ?

Zsuzsi: Azt akarom, hogy Bea aludjon ma nálunk.

A :N , .T ,
.

Zsuzsi: De muszáj itt aludnia! Én már azt mondtam neki, hogy jöhet.

A :A , !

Zsuzsi: Olyan gonosz vagy!

A :N .C ,
, .E ,
?
Zsuzsi: Nem fogunk zavarni titeket.

A : (hangosan) A válaszom NEM!

Zsuzsi: Nem is szeretsz engem! (sírni kezd)

A : (kiborulva) Kislányom, tudod nagyon jól, hogy szeretlek.

(gyengéden a tenyerébe fogja Zsuzsi állát) Ugyan már, ki az én kis
hercegnőm?

Zsuzsi: Légyszí, anyuci, kérlek. Nagyon jók leszünk.

A : (elgyengül egy pillanatra) Hát... (megrázza a fejét) Zsuzsi, nem fog

menni. Miért teszed ezt mindig olyan nehézzé nekem? Amikor
azt mondom, hogy „nem", az azt is jelenti, hogy „nem".

Zsuzsi: (eldobja a kifestőkönyvet) Gyűlöllek!

A : (komoran) Mióta divat a könyveket dobálni? Vedd fel!

Zsuzsi: Nem veszem.

A :M !

Zsuzsi: (fülsüketítő hangon sikít, és egyesével eldobálja az új zsírkrétákat

is) Nem! Nem! Nem! Nem!

A :N !

Zsuzsi: (még egy krétát eldob) Akkor dobom el, amikor akarom!

A : (rácsap Zsuzsi karjára) Azt mondtam, hogy elég, te kis átokfajzat!

Zsuzsi: (sikítva) Megütöttél! Megütöttél!

A :E , .

Zsuzsi: (hisztérikusan sír) Nézd! Itt maradt a kezed nyoma.

A : (nagyon feldúlt, elkezdi dörzsölgetni Zsuzsi karját) Nagyon
sajnálom, kicsim. Alig látszik. Biztos a körmöm volt az. Egy-kettőre el
fog múlni.

Zsuzsi: Bántottál.

A :T , .A
... T , ?H B ,
, .A ?

Zsuzsi: (könnyekkel a szemében) Igen.

Ahogy láthatta, vannak olyan helyzetek, amikor a szeretet, a spontaneitás és

a jószándék nem elég. Amikor a szülők a tűzvonalban állnak,
szükségük van speciális készségekre is.

A következő jelenetben ugyanezt az anyát és lányát láthatjuk. A különbség

csak annyi, hogy itt az anya minden készségét és módszerét latba veti,
hogy eltérő viselkedésre ösztönözze a lányát.

A hercegnő - Második jelenet

A :S !M !S ,Z !L .

Zsuzsi: (nem néz fel) Igen.

A : (leteszi a csomagjait) Azt hiszem, készen állok a ma estére. Ja, jut

eszembe, vettem neked néhány iskolai dolgot, ha már úgyis vásárolni
voltam.

Zsuzsi: (elkapja a zacskót) Mit hoztál nekem? (egyesével kihúzza a

dolgokat) Zsírkréta? Jó. Tolltartó. (undorral folytatja) Kék füzet! Tudod,
hogy utálom a kéket. Miért nem pirosat hoztál?

A :V ?

Zsuzsi: (tétovázva) Mert a boltban nem volt piros?

A : (megdicséri Zsuzsit) Jól gondoltad.

Zsuzsi: Akkor el kellett volna menned egy másik boltba.

A :Z , ,
, , „K , ...
... K ... É
, , , ."

Zsuzsi: (morgolódva) Köszönöm, de a kék akkor is ronda.

A :K ,
.

Zsuzsi: Igenis! Minden virágot pirosra színezek. Anya, itt alhat ma Bea?

A : (mérlegeli a kérést) Ma vendégeink lesznek. De bármikor máskor

szívesen látjuk. Esetleg holnap? Vagy jövő szombaton?

Zsuzsi: De muszáj ma itt aludnia. Én már azt mondtam neki, hogy lehet.

A : (határozottan) Választhatsz, hogy holnap vagy jövő szombaton

alszik itt. Amelyiket akarod.

Zsuzsi: (remegő ajkakkal) Nem is szeretsz engem.

A : (odahúz egy széket Zsuzsi mellé) Kislányom, most nem a szeretetről

beszélgetünk. Most azt próbáljuk eldönteni, hogy melyik este lenne a
legalkalmasabb arra, hogy a barátnőd itt aludjon.

Zsuzsi: (könnyezve) A mai lenne a legjobb.

A : (kitartóan) Próbáljunk meg találni egy olyan éjszakát, ami neked is,
és nekem is megfelel.

Zsuzsi: Engem nem érdekel, hogy neked mikor felel meg! Gonosz vagy!
(Eldobja a kifestőkönyvet és sírni kezd.)

A :H , .A , .
(Felveszi a könyvet, leporolja.) Zsuzsi, azt szeretném, ha szavakkal
mondanád el nekem, hogy mit érzel. Mond azt, hogy „anya, mérges
vagyok... nagyon dühös vagyok... arra készültem, hogy Bea ma itt fog
aludni".

Zsuzsi: (vádlón) Sütit akartunk sütni, és utána tévéztünk volna.

A :É .

Zsuzsi: És úgy volt, hogy Bea áthozza a hálózsákját, és én is leteszem mellé

a földre a matracomat.

A :M .

Zsuzsi: Igen. Ma egész nap erről beszélgettünk a suliban.

A :N , ,
.

Zsuzsi: Pontosan. Szóval akkor hadd aludjon ma itt, anya, légyszííí!

Nagyon szépen kérlek.

A :B .L ,
. (Feláll.) Zsuzsi, most kimegyek a konyhába...

Zsuzsi: De, anya...

A : (indul kifelé) Nekiállok vacsorát csinálni, de pontosan tudom, hogy

milyen csalódott vagy.

Zsuzsi: De, anya...

A : (visszaszól a konyhából) Ha eldöntötted, melyik másik estén

szeretnéd, ha Bea átjönne, akkor kérlek szólj.

Zsuzsi: (odamegy a telefonhoz és felhívja a barátnőjét) Halló, Bea? Nem

jöhetsz ma át, mert a szüleimhez hülye vendégek jönnek. Mikor akarsz
jönni? Holnap vagy jövő szombaton?

A második jelenetben az anya rendelkezett azokkal a módszerekkel,

amelyek segítségével megakadályozta, hogy a lánya úgy viselkedjen, akár
egy „hercegnő". Nem lenne csodálatos, ha a való életben is mindig
eszünkbe jutnának azok a válaszok, amelyek segítenek a gyerekeinknek és
nekünk is?

De sajnos az élethez nem tartozik jól bemagolható és előadható

szövegkönyv. A gyermekeinkkel folytatott mindennapi drámákra nem
próbálhatunk előre, és arra sincs időnk, hogy mindent alaposan
végiggondoljunk. Az új irányelveink azonban világos útmutatást nyújtanak,
még akkor is, ha néha olyat mondunk vagy teszünk, amit megbánunk.
Olyan irányelvek ezek, amelyekre támaszkodhatunk. Biztosak lehetünk
benne, hogy túl nagy hibát nem követhetünk el, ha odafigyelünk
gyermekeink érzéseire vagy ha beszélünk a saját érzéseinkről, ha a jövőbeni
megoldásokon gondolkozunk és nem a múltbeli sérelmeken rágódunk.
Lehet, hogy néha letérünk az útról, de nagy az esélye, hogy többé nem
tévedünk el teljesen.

Még egy utolsó gondolat: magunkra se osszunk ki szerepeket. Jó szülő,

rossz szülő. Engedékeny szülő, szigorú szülő. Elsősorban emberi
lényekként gondoljunk önmagunkra, akikben megvan a lehetőség a
fejlődésre és a változásra. A gyerekekkel való együttélés és
együttmunkálkodás embert próbáló, fárasztó feladat. Szív, ész és kitartás
kell hozzá. Ha néha nem felelünk meg saját elvárásainknak - márpedig erre
biztosan lesz példa -, akkor legyünk magunkhoz is olyan jók, mint
gyermekeinkhez lennénk. Ha a gyermekink ezer és egy esélyt érdemelnek,
akkor magunknak is adjunk ezer esélyt. És még kettőt.
MÉGIS, MIRŐL SZÓL EZ AZ
EGÉSZ?
Nagy dolgot vitt véghez már azzal is, hogy elolvasta ezt a könyvet. Sok új
irányelvet kellett megemésztenie, új készségeket kellett a gyakorlatban is
kipróbálnia, új gondolkodási sémákat kellett megtanulnia és régieket
elfelejtenie. Amikor ilyen sok mindent kell rendszerezni és a magunkévá
tenni, néha könnyű az átfogó képet szem elől téveszteni. Úgyhogy még
egyszer, utoljára térjünk rá, miről is szól ez a kommunikációs módszer.

Úgy akarunk együttélni, hogy eközben érezzük jól magunkat és segítsünk a

szeretteinknek, hogy ők is jól érezzék magukat a bőrükben.

Szemrehányás és vádaskodás nélkül akarunk élni.

Érzékenyebbek akarunk lenni a másik érzései iránt.

Úgy akarjuk kifejezni a dühünket, hogy eközben nem okozunk nagyobb

kárt.

Tiszteletben akarjuk tartani gyermekeink szükségleteit, és éppen ennyire a

saját igényeinket is.

Lehetővé akarjuk tenni a gyermekeink számára, hogy érző és

felelősségteljes emberek legyenek.

Meg akarunk szabadulni attól a generációk óta öröklődő beszédmódtól,

amely nem segít, hanem gátol minket a hétköznapokban. Egy másfajta
kommunikációs módot akarunk örökségként a gyerekeinknek továbbadni,
amelyet aztán egész életükben használhatnak a barátaikkal,
munkatársaikkal, szüleikkel, partnereikkel, és majd egy napon a saját
gyerekeikkel.
HÚSZ ÉVVEL KÉSŐBB
Kedves Olvasó!

Amikor a Beszélj úgy... 1980-ban először megjelent, nagyon izgultunk.

Nem tudtuk, hogyan fognak az emberek reagálni rá. A könyv szerkezete
nagyon eltért a korábbi könyvünkétől. A Felszabadított szülők/
Felszabadított gyerekek a saját személyes tapasztalatainkat mesélte el. Ezzel
szemben ez a könyv tulajdonképpen a csoportfoglalkozásaink írott
változata. Vajon a szülők hasznosnak fogják találni?

Azt tudtuk, hogyan reagálnak az emberek, amikor személyesen hallják

tőlünk ezeket a módszereket. Amikor két részből álló programot csinálunk -
este előadás, a következő reggelen workshop -, már a reggeli foglalkozás
előtt várni szoktak ránk a szülők, hogy elmeséljék, milyen új készséget
próbáltak ki az előző este óta, és mennyire meg vannak elégedve az
eredményével.

De ez azért volt, mert ott voltunk személyesen: szerepjátékokat játszottunk

a közönséggel, kérdésekre válaszoltunk, minden egyes irányelvet
példákkal illusztráltunk, és minden energiánkkal azon voltunk, hogy
eljusson a hallgatósághoz, amiben hiszünk. Vajon egy könyv is képes lesz
mindezt eljuttatni az olvasókhoz?

Képes volt. Méghozzá olyan sokakhoz jutott el az üzenet, ami még minket
is megdöbbentett. A kiadónktól megtudtuk, hogy újra kell nyomni a
könyvet, akkora volt iránta az érdeklődés. A New York Times-ban
megjelent egy cikk, amelyből kiderült, hogy a könyvpiacot elárasztó
nevelési kézikönyvek közül a Beszélj úgy... az első tíz legkeresettebb között
van. Hatrészes tévéműsor készült a könyv egyes fejezeteire alapozva. De a
legnagyobb meglepetést mégis az a rengeteg levél okozta nekünk, amellyel
tele lett a postaládánk. Folyamatosan jöttek a levelek. És nemcsak az
Egyesült Államokból és Kanadából, de a föld minden szegletéből. Néha
olyan apró országokból írtak nekünk, amelyeket bizony az atlaszban kellett
megkeresnünk.
A legtöbben azért írtak, hogy elmondják, milyen nagyra értékelik a
munkánkat. Mások azt fejtették ki részletesebben, hogy milyen hatással volt
az életükre a könyvünk. Elmesélték, mit csinálnak azóta másképp a
gyerekeikkel, mi az, ami bevált, és mi nem. Úgy tűnt, hogy kultúrától
függetlenül a szülők mindenhol hasonló problémákkal küzdenek és keresik
a válaszokat.

Volt a leveleknek egy másik, gyakran előkerülő témája. Arról számoltak be

sokan, hogy milyen nehéz a bevett szokásoktól megszabadulni. -
Amikor eszembe jut, hogy használjam a módszereket, minden jobban megy,
de gyakran visszaesem, különösen akkor, ha nagyon sok a stressz. - Azt is
kifejtették sokan, hogy további segítségre is szükségük lenne. - Azt
szeretném, hogy természetessé váljon számomra ez az újfajta megközelítési
mód. Gyakorlásra és támogatásra van szükségem. Tudnának ajánlani olyan
feladatokat, szakirodalmat, amelynek segítségével a barátainkkal közösen
gyakorolhatnánk ezeket a módszereket?

Ezek az igények számunkra teljesen érthetőek voltak. Fiatal anyukaként mi

is ültünk annak idején más szülőkkel egy szobában. Minden egyes
módszert alaposan megtárgyaltunk, és minden energiánkkal tiszteletteljes és
hatékony módokat próbáltunk kieszelni, amelyek segítségével meg tudnánk
küzdeni a gyerekeink által nap mint nap elénk állított kihívásokkal.
Tökéletesen tisztában vagyunk vele, hogy milyen sokat számít a
csoportmunka, és éppen ezért találtuk ki azt a könyvünkre épülő
munkafüzet-sorozatot, amellyel baráti társaságok otthon is gyakorolhatják a
készségeket gyakorlott tréner vezetése nélkül.

Bevált a tervünk. A szülők csoportokat hoztak létre, megrendelték a

munkafüzeteket, és valóban képesek is voltak sikeresen hasznosítani őket.
Arra viszont nem számítottunk, hogy ilyen sok szakmabeli is meg fogja
rendelni és használni fogja őket. Pszichiáterek, pszichológusok, szociális
munkások, tanárok, papok, lelkészek és rabbik is használják a füzeteket.

Azon is meglepődtünk, hogy milyen sokféle szervezet kezdte el használni

az anyagokat: családon belüli erőszakra szakosodott központok, drog- és
alkoholbetegek rehabilitációs intézetei, fiatalkorú bűnözők
beilleszkedését segítő csoportok, cserkészek, állami börtönök,
halláskárosultak iskolái, felzárkóztatást segítő programok, valamint az
USA-n belüli és kívüli katonai bázisok. Végeredményben több mint
150,000 különféle csoport használta az audió és videó anyagainkat a világ
minden táján.

És mindeközben újra és újra felmerült egy kérés a szociális intézmények

részéről: „A szülőknek nagy szükségük van kommunikációs készségekre.
Van olyan anyaguk, amelynek segítségével önkénteseket képezhetnénk,
hogy aztán ők vezethessék a Beszélj úgy... programokat?"

Milyen érdekes ötlet! Bárcsak lenne ilyen anyagunk! Azon töprengtünk,

hogy talán majd valamikor a jövőben ebbe is belefogunk, amikor
telefonhívást kaptunk a University of Wisconsin-ról. Ők megcsinálták! A
gyermekbántalmazást megelőző program wisconsini szervezetével karöltve
(és a mi tudomásunk nélkül) szövetségi támogatást szereztek egy olyan
kézikönyv elkészítésére, amely a Beszélj úgy... workshopokra képez
trénereket. Kiderült, hogy már több mint száz önkéntest képeztek így ki,
akik több mint 7000 szülőnek tartottak már workshopokat tizenhárom
országban. Nagy lelkesedéssel számoltak be a sikereikről, és arról az
álmukról, hogy ezt az Egyesül Államok valamennyi államában
megismételjék. Kíváncsiak voltak rá, hogy elolvasnánk-e a kézikönyvüket,
javítanánk-e rajta, ha szükségesnek látjuk, és hogy összeállnánk-e egy még
szélesebb tömegeket megcélzó kiadvány megjelentetésére?

Első reakciónk az volt, hogy ez túl szép, hogy igaz legyen, de amint
magunkhoz tértünk a sokkból, rögtön elkezdtük a közös munkát szervezni.
A kézikönyvet nemrégiben jelentettük meg.

Íme itt tartunk a húsz évvel ezelőtt oly izgatottan kiadott könyvünk
évfordulóján. Annak idején senki nem jósolta volna meg - a legkevésbé mi
-, hogy ilyen időtállónak bizonyul majd, vagy hogy önálló életre fog kelni
és ilyen sokféle új ötletnek lesz a kiidulópontja.

Mindettől függetlenül most is bennünk van a kérdés: vajon továbbra is ki

fogja állni az idő próbáját? Elvégre már két évtized telt el. Az elképesztő
technikai fejlődésen kívül az egész családszerkezet is átalakulóban van.
Egyre több az egyedülálló szülő, sokan válnak el és lesznek mostohaszülők,
egyre több családban dolgozik mindkét szülő, és egyre több gyereket adnak
bölcsődébe. Vajon ezek a kommunikációs módszerek megfelelnek a mai
nehezebb, keményebb és gyorsabb életnek?

Mindketten ugyanarra a következtetésre jutottunk, amikor az új évezred

kihívásait figyelembe véve újraolvastuk a könyvet. Az irányelvek még
soha ennél időszerűbbek nem voltak. Hiszen a szülők még soha ekkora
stressz alatt nem voltak, és soha ilyen bűnösnek nem érezték magukat.
Szétszakadnak a teljes embert igénylő munkahelyük és a családjuk között,
negyvennyolc órányi feladatot próbálnak huszonnégy órába belezsúfolni, és
mindent meg akarnak tenni a számukra fontos embereknek. És tegyük
hozzá, hogy eközben a fogyasztói társadalom az anyagi javak
mindenhatóságával bombázza a gyerekeket: a tévéből a nyílt szexualitás
sugárzik, a számítógép a valódi kapcsolatoktól veszi el az időt, a
videojátékok érzéketlenné teszik a gyerekeket az erőszakkal szemben, a
filmek vicces és szórakoztató módon tálalják a többszörös gyilkosságokat.
Nem csoda hát, ha ma a szülők gyakran érzik felzaklatva és túlterhelve
magukat.

Pontosan tudjuk, hogy ez a könyv nem jelent választ mindenre. Vannak

olyan problémák, amelyeket nem lehet csupán kommunikációs
módszerekkel megoldani. De mégis hiszünk benne, hogy könyvünk erős
támaszt jelent a szülők számára. Könnyebben tudnak megküzdeni a
gyermeknevelésben eleve benne rejlő frusztrációval. Egyértelmű
módszereket kapnak arra, hogyan szabják meg a határokat és adják át a
számukra fontos értékeket. Konkrét készségeket fejleszthetnek, amelyek
révén szoros kapcsolatban maradhatnak családtagjaikkal, s kivédhetik a
külvilág veszedelmes behatását. Továbbá egy olyan nyelvhasználatot
sajátíthatnak el, amely képessé teszi őket arra, hogy egyszerre legyenek
kemények és szeretetteljesek önmagukhoz és gyermekeikhez egyaránt.

Az évfordulóra történt újrakiadás remek lehetőséget jelent a számunkra,

hogy megosszuk önökkel gondolatainkat. Emellett az évek során kapott
visszajelzések egy részét is önök elé tárhatjuk: leveleket, kérdéseket,
történeteket és más szülők meglátásait.

Reméljük, hogy ebben az információhalmazban megtalálja az ön számára

fontos lényeget, és inspirációt nyer a világ legfontosabb munkájának
folytatásához.
Adele Faber

Elaine Mazlish
I. A LEVELEK
Mindig nagy öröm számunkra olvasói leveleket kapni. Mégis leginkább
azoknak a leveleknek örülünk, amelyekben arról számolnak be
olvasóink, hogyan is használták a Beszélj úgy... irányelveit a saját összetett
élethelyzeteikben.

***

Az önök könyve olyan kézzelfogható eszközt adott a kezembe, amelyet

mindig is kerestem. Nem tudom, hogy különben hogyan tudtam volna
kezelni a kilencéves fiamban a válásunk miatt felgyülemlett fájdalmat és
haragot.

Íme a legfrissebb példa: Tomi az apjával töltötte a napot, és lekonyuló

szájjal tért haza, mert az apja „gyáva nyúlnak" nevezte.

Nagy akaraterőre volt szükség, hogy ne kezdjem el az ex-emet szidni, és ne

mondjam azt a fiamnak, hogy az apja a „gyáva nyúl". Ehelyett azt
mondtam: „Hú, ez nagyon rosszul eshetett. Senki sem szereti, ha csúfolják.
Gondolom, örülnél, ha apa úgy mondaná el neked, amit akar, hogy közben
nem bánt meg."

Láttam a fiam arckifejezésén, hogy segített neki, amit mondtam. De nem

hagyom annyiban a dolgot. Beszélni fogok az apjával. Csak még azt kell
kitalálnom, hogy csináljam anélkül, hogy tovább rontanám a helyzetet.

Köszönet az újonnan talált önbizalomért.

***

Négy dollárért vettem meg a könyvüket egy antikváriumban, és őszintén

kijelenthetem, hogy ez volt életem legjobb beruházása. Az egyik első
módszer, amit kipróbáltam az „írja le, amit lát" volt. Kishíján kiestem a
székemből, amikor pozitív eredményt hozott. Négy éves Sanyi fiam nagyon
erős akaratú gyerek (a szüleim konok bikának nevezik), úgyhogy sokszor
tudom a könyvben szereplő ötleteket alkalmazni.

A szerepekről és a problémamegoldásról szóló fejezetek az alábbi módon

voltak a segítségemre:

Amikor részt vettem a fiam iskolaelőkészítő foglalkozásain, feltűnt, hogy a

tanárt egyre jobban idegesíti, hogy a fiam nem hajlandó a többiekkel
együtt énekelni, vagy bármi olyat csinálni, ami nem érdekli. Ha a fiam
unatkozik vagy túlteng benne az energia, akkor nem tud nyugodtan ülni.
Ficánkol, szaladgál, mászkál. A tanár folyton az ő nevét mondta. - Sanyi,
ülj le... Sanyi, hagyd abba... Sanyi! - Láttam, hogy szépen lassan ki fogják
kiáltani „bajkeverőnek".

Egyik nap elbeszélgettünk arról, hogy mit szeret a foglalkozásokon, és mit

nem. Kiderült, hogy unja mindig ugyanazokat a dalokat énekelni, és
ugyanazokat a meséket hallgatni. De nagyon élvezi a kézműves-
foglalkozásokat és a játékokat.

Aztán elmondtam neki, milyen nehéz a tanárnak úgy tanítania, hogy az

egyik gyerek folyton rohangál, és zavarja a többieket. Éppen azt akartam
kérni tőle, hogy mondjon néhány megoldási lehetőséget, amikor derült
égből villámcsapásként azt mondta: „Rendben, anya. Akkor majd a
játszótéren leszek vad iskola után."

- Jó ötletnek hangzik - mondtam hüledezve. - És azóta a tanárnak nincs

panasza rá. Minél többet használom a módszereket, annál több pozitív
változást veszek észre a fiamon. Mintha csak egy vadonatúj kis ember bújt
volna ki a bőréből.

***

Az iskolai tanácsadó javasolta a Beszélj úgy... című könyvet, amikor

viselkedési problémáink voltak a hatéves fiúnkkal.

Miután elolvastam a könyvet, kikölcsönöztem a közeli könyvtárból a

videókat és megtanultam a módszereket, több barátunknak is feltűnt a
fiamban végbement változás. Meg is kérdezték, hogy mit csinálok, hogy
ennyire megváltozott a viselkedése és a hozzám fűződő kapcsolata.
(Korábban olyasmiket mondott, hogy „utállak, bárcsak más lenne az
anyukám", most meg „anya, te vagy a legjobb barátom".)

Meséltem a barátaimnak a könyvről, mire azt kérték, hogy tanítsam meg

nekik a módszereket. Sikerült megszereznem az összes videokazettát és
munkafüzetet, és tartottam egy tizenkét szülőből álló csoportnak (köztük
volt a férjem is) egy hat hetes programot. Nem sokkal később a könyvtár
megkért rá, hogy ismételjem meg a programot, és tegyem nyilvánossá. Már
évek óta vezetem ezeket a foglalkozásokat, és időnként elképesztő
változásokat láttam a workshopban résztvevő szülők gyerekeinél.

Az utóbbi időben azt tapasztalom, hogy kicsit lassabban éreznek rá a szülők

a program ízére. Olyan nagy nyomás alatt vannak, azonnali válaszokat
akarnak. Illetve az is lehet, hogy a ma annyira divatos tanácsok vannak
rájuk nagy hatással, miszerint, ha nem bánnak keményen a gyerekeikkel
(nem büntetik meg, fenekelik el őket), akkor nem végzik jól a szülői
munkájukat, nem elég felelősségteljesek. De megjön a lelkesedésük, amint
elkezdik használni a módszereket, és maguk is látják, hogy működik a
dolog, mennyivel együttműködőbbek lesznek a gyerekek hosszútávon.

Ahogy ma visszanézek, úgy látom, hogy a fiam közel állt hozzá, hogy
dühös, lázadó kis emberré váljon. A Beszélj úgy... szó szerint megmentette a
családi életünket, és száz százalékkal jobbá tette a fiunkkal való
kapcsolatunkat. Meg vagyok győződve róla, hogyha ezek a módszerek a
mindennapi életünk részei maradnak, akkor képesek leszünk
megakadályozni, hogy a fiunk olyan kamasszá váljon, aki életveszélyes
döntéseket hoz dühből vagy lázadásból.

Köszönöm, hogy az önök által tanultakat úgy tették számunkra elérhetővé,

hogy abból magunk is képesek voltunk tanulni.

***

A kerületi könyvtárban találtam rá a könyvükre, és meg kell mondanom,

hogy ez volt a legmegviseltebb állapotban lévő könyv, amit valaha
láttam. Úgy is mondhatnám, hogy már csak a könyv szelleme tartotta
egyben a lapokat.
Hihetetlenül nagy segítségemre volt, ugyanis a tízéves lányom az utóbbi
időben érdekes stílust vett fel. Nem tudom, hogy a barátaitól vagy a
tévéből szedi, de olyanokat mond nekem, hogy „te soha nem vásárolsz
normális kajákat" vagy „hogy jutott eszedbe ilyen idióta, óvodásoknak való
videojátékot venni nekem".

Önöknek köszönhetően nem kezdek el azonnal védekezni vagy próbálok

megértő lenni. Abban a pillanatban leállítom, amint elkezd visszabeszélni. -
Bözsi, nem szeretem, ha így letámadnak. Ha szeretnél valamit, vagy
nem szeretnél valamit, akkor azt másképp hozd a tudomásomra - mondom
neki ilyenkor.

Az első alkalommal, amikor ezt mondtam, láttam, hogy megdöbben.

Mostanra viszont ott tartunk, hogy már mondanom sem kell semmit, amikor
szemtelenül kezd beszélni velem. Néha elég egy nézés, hogy abbahagyja, és
meg is próbál olyankor kulturáltan válaszolni.

***

A mosogatógép és a mikrohullámú sütő óta a maguk könyve volt a legjobb

találmány! Ma reggel is nagy hasznát vettem. Kapkodva készülődtünk,
öltöztettem a kisebbik gyerekemet, hogy időben beérjünk a bölcsibe, és
szóltam a négyéves Julinak, hogy ne felejtse el használni az asztmára kapott
párásítóját. Juli a füle botját sem mozdította, hanem elkezdett játszani a
Barbie babájával. Régebben ilyenkor elkezdtem volna kiabálni vele, és
elvettem volna tőle a babát. Ez persze hisztirohamhoz vezetett volna, és én
meg elkéstem volna a munkából.

Ehelyett mély lélegzetet vettem. - Látom, mennyire szeretnél a Barbie-val

játszani. Biztos vagyok benne, hogy a baba is veled szeretne játszani. Te
szeretnéd bekapcsolni a párásítót, vagy inkább kapcsolja be Barbie? -
kérdeztem. - Barbie akarja bekapcsolni - válaszolta a lányom, majd
odament a géphez, hagyta, hogy Barbie „bekapcsolja", mélyeket lélegzett,
majd ment szépen felöltözni.

A megtépázott idegrendszerem legmélyéből száll önök felé a hálám.

Kamaszok szüleitől
Folyton megkérdezik tőlük, hogy melyik korban a legjobb elkezdeni
használni ezeket a módszereket. Erre mindig azt válaszoljuk, hogy soha
nincs túl korán és túl későn. Kamaszok szülei osztották meg velünk az
alábbiakat:

***

Folyton azt kérdezik tőlem az emberek, hogy lehet, hogy az én gyerekeim

olyan csodálatosak. Az érdem nagy része a feleségemé, de az önök könyvét
is mindig megemlítem ilyenkor, mert ez tette lehetővé számomra, hogy
annak megfelelően éljek, amiben hiszek. El szoktam magyarázni, hogy nem
pusztán arról van szó, ahogy bizonyos dolgokat mondunk vagy teszünk. Az
életünk minden részét a tiszteletnek kell áthatnia. És ha megvan a tisztelet,
akkor esély van rá, hogy kamaszkorukban is hatással legyünk rájuk.

Tudom persze, hogy semmire nincs garancia, és azt sem állítom, hogy ez
könnyű feladat. A tizennégy éves János fiam a minap pénzt kért tőlem
mozira.

Kiderült, hogy egy felnőtteknek való filmet akart megnézni. Már olvastam
korábban erről a filmről, és úgy gondoltam, hogy nem neki való.
Elmondtam neki az ellenvetéseimet, többek között azt, hogy még nem érte
el a korhatárt. Erre ő azt válaszolta, hogy a barátai mind mennek, és ő sem
akar kimaradni. Megismételtem az álláspontomat. Azt mondta, hogy ezzel
nem állíthatom őt meg, mert magas, és simán kinéz tizenhétnek, ha pedig
nem, akkor majd valaki vesz neki jegyet a sorban.

- Tudom, hogy nem állíthatlak meg - válaszoltam. - Csak remélhetem, hogy

nem fogsz elmenni. Ugyanis azt olvastam, hogy ebben a filmben minden a
szexualitás és az erőszak körül forog, és szerintem ez beteges. A szexnek
nem szabadna arról szólnia, hogy bántjuk a másikat vagy kihasználjuk.
A szex lényege, hogy két ember szereti egymást.

Nem adtam neki pénzt a filmre, és remélem, hogy nem ment el. De ha el is
ment, szerintem ott jártak a szavaim a fejében. Olyan a kapcsolatunk,
hogyha nem is ad nekem igazat, legalább megfontolja a véleményemet. És
más védelmet úgysem nyújthatok neki a világ minden szemete ellen.
***

Azt akarom, hogy tudják: az önök könyve megváltoztatta az életemet, és

azt, ahogy a

... gyerekeim életéről,

... a férjemmel való kapcsolatomról,

... a férjemnek a gyerekeimhez fűződő viszonyáról

... és ami a legfontosabb, a kamasz lányunkhoz fűződő viszonyunkról

gondolkodom.

Leggyakrabban amiatt vesztünk össze, hogy hányra kell este hazajönnie.

Függetlenül attól, hogy hány órát beszéltünk meg, ő mindig képes volt
elkésni. És mondhattunk vagy tehettünk bármit, semmi nem változott.
Sokat aggódtunk emiatt, mert a városunkban sok gyerek jár olyan partikra,
ahol nincsen felnőtt felügyelet. Egyszer még a rendőrséget is kihívták az
egyik ilyen bulihoz, mert akkora volt a zaj, és mert sörösüvegeket hajigáltak
a gyerekek a fűre. De még ha otthon is vannak a szülők, ők többnyire
felmennek az emeletre a hálószobájukba, alszanak vagy tévéznek, és
fogalmuk sincs róla, mi folyik odalent. Egyik szombat reggel a férjem és én
leültünk Mártival, hogy megpróbáljunk valamilyen megoldást találni
közösen. A férjem elmondta, hogyha rajta múlna, ő az egész családot egy
lakatlan szigetre költöztetné a következő két évre, amíg Márti egyetemista
nem lesz. De mivel ez a lehetőség sajnos nem áll fenn, meg kellene
próbálnunk valami mást kitalálni.

- Komolyan, kislányom, jogod van a barátaiddal elmenni szórakozni. És

apádnak meg nekem pedig ahhoz van jogunk, hogy ne kelljen
idegeskedéssel töltenünk az estét. Találjunk ki valamit, ami
mindannyiunknak megfelel - mondtam.

És sikerült is kitalálnunk valamit. Az alábbiban állapodtunk meg. A mi

felelősségünk lesz, hogy ellenőrizzük, van-e felnőtt a házban. Márti azért
lesz felelős, hogy fél tizenkettő és tizenkettő között valamikor hazaérjen.
Mivel mi korán fekszünk, fel fogom húzni az órát negyed egyre arra az
esetre, ha valami mégis közbejönne. Amint Márti belép a lakásba,
lekapcsolja az ébresztőórát. Így ő is kiszórakozhatja magát, és a szülei is
nyugodtan alhatnak. De ha az ébresztőóra megszólal, az azt jelenti, hogy
valami baj van, és a keresésére fogunk indulni.

Jól működik a megállapodásunk. Márti megtartotta az egyezség rá eső

részét, és odafigyel rá, hogy az óracsörgés előtt itthon legyen.

Köszönet az életmentő könyvért!

Nem csak gyerekeknek

A Beszélj úgy... megírásával az volt a célunk, hogy segítsük a szülőket,

hogy jobb kapcsolatot alakítsanak ki a gyerekeikkel. Arra nem
számítottunk, hogy egyesek arra fogják használni, hogy a partnerükkel való
kapcsolatukat változtassák meg, vagy hogy önmagukkal legyenek jobb
viszonyban.

***

Gyerekkoromban soha nem kaptam dicséretet, viszont szidást annál inkább.

Sok-sok éven át alkohollal és drogokkal próbáltam elmenekülni a bajaim
elől, majd terápiára kezdtem járni, hogy változtassak az önpusztító
életmódomon. A terapeutám ajánlotta az önök könyvét, amely fantasztikus
segítséget jelentett nekem. És nemcsak azt változtatta meg, ahogy a másfél
éves fiammal beszélek, hanem azt is, ahogy saját magammal.

Megpróbálom többé nem lekicsinyíteni a saját képességeimet. Igyekszem

értékelni, amit a fiamért és magamért teszek. Egyedülálló anya vagyok,
és attól rettegtem, hogy ugyanúgy fogom nevelni a fiam, ahogy engem is
felneveltek. Ma már tudom, hogy ez nem így lesz. Köszönöm, hogy
visszaadták a hitemet önmagamban!

***

***
A Beszélj úgy... az én Bibliám. A családunkban öt generációra visszamenő
hagyománya van az érzelmek megtagadásának. Az önök könyve segített
nekem, hogy ebből ki tudjak lépni. Sok időmbe telt, de végre
megtanultam, hogy nem kell az érzéseimet magamba fojtanom, még akkor
sem, ha negatív érzések. Úgy vagyok jó, ahogy vagyok. Remélem, hogy a
négy gyerekem (tizenhét, tizennégy, tizenkettő és tíz évesek) majd egy
napon értékelni fogja azt a sok erőfeszítést (évekig jártam a szülőknek szóló
foglalkozásokra), amit azért tettem, hogy olyan generációt neveljek fel,
amelyik képes lesz kommunikálni az érzéseit, és nem pedig csak tagad,
tagad és tagad.

Ui: Akkor kaptam az önök könyvét, amikor a tizenhét éves fiam még csak
egy éves volt. Igazi megváltást jelentett nekem.

***

Negyvenéves vagyok, és van két fiam. Az önök könyve sok egyéb mellett
segített felismernem, hogy mekkora sérüléseket okozott nekem az,
amilyen módon a szüleim viszonyultak hozzám. Az apám a mai napig
képes arra, hogy minden egyes találkozásunknál mondjon nekem valami
bántót. Amióta a fiaim megszülettek, általában arra tesz megjegyzéseket,
hogy milyen szörnyű anya vagyok, és mekkora hibákat követek el a fiam
nevelésében. Ma már tudom, hogy hiába nőttem fel, egy részem továbbra is
egy önmagát gyűlölő gyerek, aki a mai napig szenved a régi sebektől.

A legfurcsább ebben, hogy tudatos, szorgalmas ember vagyok, aki egész

szép művészi sikereket ért el. Ehhez képest az apám mindig az
ellenkezőjének állít be engem. A könyvük olvasása után képes voltam
összeszedni a bátorságom, és szembeszállni az apámmal. Nemrégiben,
amikor lustasággal vádolt, azt válaszoltam neki, hogy talán ő ilyennek lát
engem, de nekem más képem van saját magamról. (Szóhoz sem jutott a
válaszomtól.) Remélem, hogy képes leszek meggyógyítani a bennem élő
kisgyereket azzal, hogy olyan szülője leszek, amilyen neki sosem volt.

Tanároktól

Szinte minden konferencián odajön hozzánk egy-két tanár, és elmondja,

mekkora hatással volt rá a könyvünk szakmailag is. Néhányan le is írták a
tapasztalataikat.

***

***

Kilenc évvel ezelőtt olvastam a könyvüket, amikor tanítani kezdtem.

Felnőttek tanításához voltam szokva, és még nem volt akkoriban saját
gyerekem. Az önök könyve életmentőnek is tekinthető, de az egészen
biztos, hogy sokkal boldogabb ember lettem, és sokkal jobb tanára vagyok a
hetedikes és nyolcadikos diákjaimnak.

A szemléleteltolódás jelentette nekem a legnagyobb segítséget. Többé nem

azt kérdezem magamtól, hogy tudnám a gyerekeket a tanulásra vagy a
jobb viselkedésre rávenni. Most már azt kérdezem magamtól, hogyan
tudnám a diákjaimat úgy motiválni, hogy felelősséget vállaljanak a saját
problémáikért. A legújabb sikertörténetem Mátéhoz kötődik, aki kinevezte
magát az osztály bohócának, folyton zavarta a többieket, és nulla pontokat
kapott a dolgozataira. Egyik nap, óra után félrehívtam. - Máté, beszélnem
kell veled. Mit gondolsz, mi segítene neked abban, hogy tanuljál? -
kérdeztem tőle.

Megdöbbentette a kérdésem. Szerintem arra készült, hogy elküldöm az

igazgatóhoz. - Talán, ha jegyzetelnék, az segítene - mondta hosszas
gondolkodás után.

Másnap aztán nemcsak hogy jegyzetelni kezdett Máté, de még jelentkezett

és hozzá is szólt az órához. - Bakker, Máté, te nem is vagy hülye - mondta
az egyik fiú az osztályban.

Az évek során szó szerint szülők és tanárok százainak ajánlottam, adtam

kölcsön és beszéltem a könyvükről. Általában az éjjeliszekrényemen van
egy példánya. Tudatosan szem előtt tartom a könyvben megfogalmazott
elveket, és ez segít abban, hogy gyakrabban legyek olyan férj, apa és barát,
amilyen lenni szeretnék.

***
A diákjaim mind sokat profitáltak a dicséretről szóló fejezetből. Van egy
figyelemzavaros diákom. Kilenc hónap alatt mindössze három
matekfeladatot oldott meg. A Beszélj úgy... elolvasása után a fiú pozitív
tulajdonságaira igyekeztem felhívni a figyelmet. - Te magad jöttél rá...
Kijavítottad a saját hibádat... Nem adtad fel, amíg a helyes válaszra rá nem
jöttél - ilyet, és ehhez hasonlókat kezdtem neki mondani. A rákövetkező
héten minden egyes feladatot megoldott. Annyira büszke a munkájára, hogy
azt szeretné, ha a legközelebbi fogadóórán az anyjának is beszámolnék róla.

Egy másik diákomnak annyira csúnya a kézírása, hogy még ő maga sem
tudja elolvasni, amit leírt. A helyesírására is általában kettest kap.
Korrepetitorhoz is jár. Kölcsönadtam ennek a tanárnak a könyvet, és utána
mindketten dicséretekkel halmoztuk el a fiút. Mindketten arra fektettük a
hangsúlyt, ami jó volt a kézírásában és a helyesírásában. („Eszedbe jutott,
hogy az együtt szót egy gy-vel kell írni.") Ma lelkesen beviharzott az
irodámba, és elújságolta, hogy tizenkilenc szót helyesen írt a húszból a
legutóbbi dolgozatban. Ez volt élete első ötöse helyesírásból.

***

Nevelési tanácsadóként dolgozom Texas egyik nagy iskolai körzetében.

Évek óta vezetünk tréningeket tanárok részére, és kísérletezünk
különféle módszerekkel, mint például a viselkedésbefolyásolás, a
megerősítés elmélet, a nagyon kemény büntetés, a szünetmegvonás, az
elzárás, a felfüggesztés. A kollégáimmal ugyanarra a következtetésre
jutottunk: az önök könyveiben leírt elvek és módszerek pontosan azok,
amelyre szükségünk van, és amelyeket a tanárainknak meg kívánunk
tanítani. Meggyőződésünk, hogy az órai munka akkor jó igazán, ha az
osztályteremben lévők közötti kapcsolatok jól működnek. A kapcsolatok
pedig akkor tudnak működni, ha a kommunikáció emberi és szeretetteljes.

Reakciók külföldről

Nagyon izgalmasak voltak számunkra a külföldről érkező reakciók. Mindig

megdöbbentett minket, hogy a munkánk olyan emberek számára is hasznos
és értelmes lehet, akik a mienktől egészen eltérő kultúrában élnek. Amikor
Elaine beszédet tartott a Varsói Könyvvásáron, kérte a hallgatóságot,
magyarázzák meg, mitől reagáltak Lengyelországban olyan lelkesedéssel a
könyvünkre (a Beszélj úgy... sikerkönyv volt náluk). - Hosszú éveken át volt
nálunk kommunista diktatúra - mondta egy apa. - Most már politikailag
szabadok vagyunk. Az önök könyve viszont azt mutatja meg, hogyan
legyünk belül szabadok - hogyan tiszteljük önmagunkat és a
családtagjainkat.

***

A következőt írta nekünk egy kínai nő:

Angoltanár vagyok Guangzhouban. Abban az időben, amikor cserediákként

New Yorkban tanultam, az öt éves Jennifernek voltam a bébiszittere.
Előttem egy másik külföldi bébiszittere volt, aki nem volt kedves vele.
Megütötte, és ha rosszul viselkedett, bezárta egy sötét szobába. Ennek
eredményeként Jennifer különccé és antiszociálissá kezdett válni. Sőt,
időnként hisztérikus sírásban tört ki.

Az első hetekben a hagyományos kínai nevelési módszereket alkalmaztam

vele, azaz elmondtam neki, hogyan is kellene viselkednie. Ezek a
módszerek kudarcot vallottak. Egyre gyakrabban tört ki hisztérikus
zokogásban a kislány, és olyan is előfordult, hogy megütött.

Jennifer édesanyja nagyon együtt érzett vele, és elment egy

pszichológushoz, hogy tanácsot kérjen. Ő ajánlotta a Beszélj úgy... -ot.
Jennifer édesanyja és én lelkesen olvastuk el a könyvet, és megpróbáltuk a
belőle szerzett tudást alkalmazni. És sikerrel jártunk! Jennifer egyre többet
beszélt velem, és egyre jobb barátokká váltunk. - Xing Ying, maga olyan jól
bánik a kislányunkkal - mondták a hálás szülők.

Azóta már visszatértem Kínába, és nekem is született egy kisfiam. Vele is

nagy hatékonysággal alkalmazom az önök könyvéből tanultakat. Most
pedig az a tervem, hogy más kínai szülőknek is segítsem elsajátítani,
hogyan lehetnek hatékonyabbak a gyereknevelésben, és hogyan
alakíthatnak ki boldogabb kapcsolatot a gyerekeikkel.

***

Az alábbi levelet írta nekünk egy ausztrál édesanya:

A gyerekeim nevelése során alkalmaztam néhány javaslatukat, és úgy
találom, hogy azóta gyakrabban beszélnek velem, különösen a két idősebb
gyerekem, akik amúgy elég zárkózottak. Amikor hazajönnek az egyetemről
vagy a gimnáziumból, azzal fogadom őket, hogy „örülök, hogy itthon
látlak", vagy valami ehhez hasonlóval (és nem azzal, hogy „na, milyen volt
az iskola?"). Erre mindig mosoly a válasz. Az idősebbik lányom azóta
beszélgetéseket is szokott kezdeményezni velem, és nem próbál folyton
kitérni előlem.

***

Egy szociális munkás, aki Quebec-ben Beszélj úgy... programot vezet, így
írta le dél-afrikai látogatását.

Elmentem a körzeti szülősegítő központba, hogy lássam, mivel

foglalkoznak. A központ csoportfoglalkozásokat kínál mind a közelben élő
középosztálybeli szülőknek, mind pedig az egyre terjeszkedő
szegénynegyed, az úgynevezett Kayelisha lakóinak. Ez a város
vonzáskörzetében helyezkedik el, és az itt lakók apró, hálószoba-méretű
bádogkunyhókban laknak. Nincs a házaikban áram, folyóvíz és csatorna. A
központ dolgozói ebben a városrészben is vezettek órákat, ahol a Beszélj
úgy... -ot használták. A képregényeket lefordították afrikaans-ra, hogy a
szülők is értsék. Elmondták, hogy körülbelül tíz példányuk van belőle a
könyvtárukban, és valamennyit rongyosra olvasták már.

Az önök legújabb könyvéből, a Tanulásra hangolvá-ból fogok egy példányt

küldeni egy johannesburg-i barátomnak, aki az elzárt közösségekben
dolgozó tanároknak tart továbbképzéseket.

Gondoltam, örömmel hallják, milyen széles körű az önök hatása.

Szülők kemény helyzetben

A Beszélj úgy... legtöbb példája mindennapi problémákat mutatott be.

Nagyon meghatott minket, amikor az egyik előadás után egy nő könnyes
szemmel jött oda hozzánk, és elmesélte, hogy miként alakult át a könyvünk
hatására a Turett szindrómás fiával való kapcsolata reménytelenből és
ellenségesből vidámmá és szeretetteljessé. Azóta már sok édesanyától és
édesapától hallottuk, hogy a könyvünket használták, amikor komoly
problémákkal kellett megküzdeniük.

Szinte minden esetben a mi érdemünkként tüntetik fel a levélírók a

változásokat. Szerintünk azonban övék az érdem. Egy könyvet bárki el tud
olvasni. Ahhoz viszont már komoly elszántság és elkötelezettség kell, hogy
a könyv lapjain leírtakat valaki komolyan áttanulmányozza, és a
szolgálatába is fogja egy különösen sok szomorúságot okozó probléma
legyőzésekor. Íme néhány példa:

***

Néha olyan, mintha kitört volna az otthonomban a Harmadik Világháború.

A hétéves kislányom hiperaktív. Ha beveszi a gyógyszereit, akkor többé-
kevésbé kezelhető. De amikor a gyógyszer hatása elmúlik, teljesen elveszti
a kontrollt. (Sok hiperaktív gyereket nevelő szülőt ismerek, akik ilyenkor
kénytelenek keményen fogni a gyereket.)

A könyvük olvasása közben azon töprengtem, hogy vajon a benne leírtak az

én hiperaktív gyerekemmel is működnének-e. Nos, működnek. Azt
vettem észre, hogyha az új beszédmódot használom vele, amikor gyógyszer
hatása alatt van, az az egész napját jobbá teszi. Különösen a társas
készségei fejlődtek sokat. Biztos vagyok benne, hogyha továbbra is állok
hozzá, azzal egész hátralevő életére nyújtok neki segítséget. Köszönöm
önöknek ezt a könyvet!

***

***

A férjemmel mindketten pszichológusok vagyunk. Nemrégiben állapították

meg, hogy a fiunk hiperaktív. Már nagyon sok nehéz helyzetünk volt vele.
Egy barátunk ismertette meg velünk az önök könyveit. A mai napig nem
találkoztunk ehhez fogható szellemiségű könyvvel, amely ennyire
hasznosnak bizonyult volna.

A képzésünk elsősorban a behaviorista módszereken alapult, amelyek a mi

fiunk esetében nagyon hatástalannak bizonyult. Az önök által hirdetett,
kölcsönös tiszteletre és megértésre alapuló megközelítésmóddal
fokozatosan elértük, hogy a fiunk azt tegye, amit szeretnénk, de ugyanakkor
nem próbálunk mindent kontrollálni. Micsoda megkönnyebbülést hozott!

Úgy érzem, hogy a hatékony interakciós módokat még sokat kell

gyakorolnom, de már eddig is azon voltam, hogy a tudásomat a klinikai
praxisomban is alkalmazzam. Az önök módszerei a legkülönfélébb
helyzetekben és emberekkel is működnek.

Köszönöm, hogy megosztották velünk a tapasztalataikat és elismerték

gyengeségeiket. Így az olvasók is könnyebben ismerik el saját
gyengeségeiket.

***

Péter még csak hatéves volt, amikor kiderült, hogy kicsit kancsal. Az orvos
nagyon világosan a tudomásunkra hozta, hogy hat hónapig letakart
szemüveget kell viselnie, különben megvan rá az esély, hogy egész életére
rosszul fog látni a jobb szemével. Naponta négy órát kellett a letakart
szemüveget viselnie, mégpedig éppen iskolaidőben.

Mondanom sem kell, Pétert nagyon zavarta a dolog. Minden egyes nap ki
akart bújni alóla, és kezdtem a türelmem végére érni. Fejfájásra
panaszkodott, azt mondta, hogy még rosszabbul lát, mint előtte, és hogy fáj
a viselése. Elfogadtam az érzéseit, ugyanakkor határozott maradtam, de a
hozzáállása mit sem javult.

Végül - öt vagy hat nap elteltével - teljesen kikészültem. - Ide figyelj,

kisfiam - mondtam neki -, felveszem a letakart szemüveget négy órára,
hogy lássam, milyen érzés, és utána próbáljunk meg valamit kitalálni, hogy
elviselhetőbb legyen. - Csupán azért mondtam ezt, mert nagyon
megsajnáltam Pétert, sejtelmem sem volt, hogy milyen hatással lesz rá.

Húsz percen belül iszonyúan megfájdult a fejem. Elvesztettem a

mélységérzetemet, így a leghétköznapibb dolgok is - mint például a
konyhaszekrény kinyitása, a mosógép kipakolása, a macska kiengedése
vagy akár a lépcsőmászás - komoly feladatot jelentettek. A négy óra végére
ki voltam borulva, teljesen kifáradtam, és pontosan értettem, miről beszél a
gyerekem.

Leültünk beszélgetni. Az orvos előírásait nem változtathattam meg, de

kiderült számunkra, hogy mindketten ugyanazokat a dolgokat tapasztaltuk
meg. És úgy tűnik, más sem kellett a fiamnak, mint hogy elismerjem,
mennyire kemény feladat ez, és lássa, hogy én éppen annyira nem tudom
kezelni a helyzetet. Innentől kezdve minden nap négy órán át rajta volt a
letakart szemüveg az iskolában. Megmentettük a látását, és a későbbiekben
még szemüveget sem kellett viselnie.

***

Már sok éve vezetek Beszélj úgy... workshopokat. Lelkes támogatója

vagyok az önök munkájának 1976 óta, amikor az első könyvüket a kezembe
vettem. Az első gyerekem, Marci éppen akkoriban született. Ma huszonkét
éves, és súlyos elmebetegségben szenved. Egy örökletes agyi
rendellenességről van szó. Az általam megtanult és azóta tanított készségek
hatására a fiam állapota sokkal jobb, mint a hasonló betegségben
szenvedőké, és abban is segítségére tudok lenni, hogy a meg tudjon küzdeni
a bánatával és elfogadja a betegségét. Továbbá jobban tudom kezelni a
betegségével járó érzelmi hullámvasutat.

Hasonló betegségben szenvedő gyerekek szülei számára szervezett

csoportokba járok, ahol rá kellett jönnöm, hogy az önök módszerei hatására
sokkal pozitívabban látom az életünket, és sokkal jobban tudom kezelni a
helyzetet. Remélhetőleg a jövőben is képesek leszünk segíteni Marcinak,
hogy további javulást érjen el, és ami még ennél is fontosabb, hogy ne essen
vissza és ne kerüljön kórházba. Sajnos, ez gyakran előfordul az ő
betegségénél.

Nagyon hálás vagyok az elmúlt tizenhét évért, amióta az önök módszereit

alkalmazom. Marci testvérei is sokat szenvednek. Egyrészt félnek tőle,
hogy rajtuk is kijön ez a betegség, másrészt pedig komoly anyagi
nehézséget jelent a számunkra Marci kezelése. Az önök módszerei
segítenek nekem és a férjemnek, hogy velük is empatikusabbak legyünk, és
ne tévesszük szem elől az ő nehéz helyzetüket. Az önök munkája a mi
családunk számára hatalmas ajándék volt.
II. Igen, de... mi van akkor... ÉS
AZZAL MI VAN, HOGY... ?
Nem minden visszajelzés volt pozitív. Voltak olyanok, akik csalódtak, mert
nem kaptak nagyobb segítséget komoly és összetett problémákkal
küzdő gyermekeik számára. Mások hiányolták, hogy nem kaptak választ
egy bizonyos kérdésre. Megint másoknak az okozott csalódást, hogy hiába
beszéltek és viselkedtek másképp, akkor sem kapták meg a várt eredményt.
- Kipróbáltam, de nem működik - írták oly gyakran.

Amikor rákérdeztünk, hogy konkrétan mi történt, és részletesen elmesélték

a történetet, szinte mindig rögtön látni lehetett, hogy mi és miért nem
sikerült. Az ilyen levelek hatására néhány részletet alaposabban is
kidolgoztunk. Íme néhány vélemény és kérdés a mi válaszainkkal
kiegészítve:

A választásról

Választási lehetőséget adtam a kamasz gyerekemnek, és nem jól sült el a

dolog. Azt mondtam neki, hogy vagy levágatja a haját, és akkor eljöhet
velünk a hálaadási vacsorára, vagy egyedül a szobájában fogja
elfogyasztani a vacsorát. Rajta áll a választás.

Erre ő: „Rendben, akkor a szobámban eszem." Teljesen megdöbbentem. -

Micsoda?! Képes lennél ezt tenni velem és a családoddal? - mondtam. Erre
ő hátat fordított nekem és otthagyott. Nem biztos, hogy a választás
lehetősége a kamaszokkal is működik.

Mielőtt a gyermekének - legyen bármilyen korú - választási lehetőséget

kínál fel, kérdezze meg önmagától: „Mindkét lehetőség elfogadható-e a
számomra, és nagy valószínűséggel, a gyerekem számára is? Vagy ez a
választás csak álruhába öltöztetett fenyegetés? Vajon nem fogja úgy érezni
a gyerekem, hogy manipulálni próbálom őt? A választás hátterében legjobb
esetbe ez az üzenet áll: „A te oldaladon állok. Valamit szeretném, ha
megtennél (vagy éppen nem tennél meg), de ahelyett, hogy utasítanálak,
megadom, hogy beleszólásod legyen a dologba".

Milyen választási lehetőséget adhatott volna a kamasz fiának a hajával

kapcsolatban? Megvan az esélye, hogy semmilyet. A legtöbb kamasz úgy
veszi a hajukat érintő szülői megjegyzéséket - legyen szó a frizura
stílusáról, a hajszínről, a hosszról, a haj tisztaságáról vagy éppen a tisztaság
hiányáról -, mintha a szülő a személyes terébe gázolt volna bele.

De mi van, ha a szülő nem tudja megállni? Ha erre az ingoványos talajra

merészkedik, óvatosan közelítsen. - Tudom, hogy semmi közöm a
dologhoz, de ha engednéd, hogy a fodrász legalább annyit levágjon a
hajadból, hogy lássuk a szemedet, azzal egy nagyon hálás anyát szereznél
magadnak Hálaadásra.

Aztán gyorsan hagyja el a szobát.

Mit tesz, ha a gyereke mindkét lehetőséget visszautasítja, amit választásként

felajánlott neki? Az orvos olyan orvosságot írt fel a lányomnak, amit utál.
Én pedig pontosan azt tettem, amit önök javasolnak. Azt mondtam neki,
hogy eldöntheti, hogy narancslével vagy gyömbérrel veszi-e be. - Egyiket
sem akarom - válaszolta rá, és szorosan összezárta az ajkait.

Ha a gyereknek komoly ellenérzései vannak valamivel kapcsolatban, nem

valószínű, hogy nyitott lesz a választási lehetőségekre. Ha azt akarja, hogy
lánya fogékony legyen az ön által javasolt megoldási lehetőségekre, akkor
először is mutassa ki teljes tiszteletét a gyerek negatív érzéseivel
kapcsolatban. - Hűha, látom a fintorodból, hogy mennyire utálod ezt az
orvosságot. - Az ilyen mondatnak az az üzenete, hogy „anya megért téged,
és a te oldaladon áll". Ez előkészíti a gyereket érzelmileg arra, hogy
megfontolja a szülő szavait. - Édesem, mi tenné ezt az egész dolgot
elviselhetőbbé a számodra, ha narancslével vagy ha gyömbérrel vehetnéd
be? Vagy tudsz valami mást, ami akárcsak egy kicsit is kellemesebbé tenné?
- A lehetőségek tárháza végtelen:

Gyorsan vagy lassan akarod bevenni?

Nyitott vagy csukott szemmel?

A kiskanállal vagy az evőkanállal?

Úgy, hogy befogod közben az orrod, vagy megfogod a lábujjaid?

Énekeljek közben vagy maradjak csendben?

Én adjam be neked vagy beveszed te magad?

A lényeg, hogy könnyebb úgy lenyelni, ha tudod, hogy megértenek, és van

egy kis beleszólásod a dologba.

A következményekről

Gyakran következik be kommunikációs törés akkor, amikor a

problémamegoldás során a következmények is szóba kerülnek. Egy szülő
elmesélte, mennyire letörte őt az egyetlen próbálkozása a
problémamegoldás terén. A próbának ugyanis hatalmas veszekedés lett a
vége.

Családi kupaktanácsot hívtam össze, és elmondtam a gyerekeimnek, amit az

állatorvostól hallottam. Azt mondta, hogy a kutyánk nagyon komolyan
túlsúlyos, mert nem mozog eleget. Szépen mentünk sorban a
problémamegoldás lépésein, hogy eldöntsük ki miért lesz felelős, amikor a
középső fiam megkérdezte, mi lesz a következménye annak, ha valaki nem
végzi el a dolgát. A legidősebb fiam azt javasolta, hogy ne nézhessen az
illető tévét azon az estén. A másik kettő azt mondta, hogy ez nem igazságos.
Nem akarom túl bő lére ereszteni, a lényeg, hogy végül hatalmas veszekedés
tört ki. Azon ment a vita, hogy mi lenne az igazságos következmény.
Mindenki mindenkire haragudott, és nem volt semmi tervünk a kutyával
kapcsolatban. Ebből azt a következtetést vontam le, hogy az én gyerekeim
még nem voltak elég érettek a problémamegoldásra.

Nem jó ötlet a következményeket szóba hozni a problémamegoldás során.

Az egész folyamatnak az a lényege, hogy bizalomra és jószándékra épül.
Ha szóba kerül a lehetséges hibák következménye, ez azonnal megmérgezi
a légkört.
Ha a gyerek megkérdezi, mi lesz a következménye annak, ha nem végzi el a
rá kiosztott feladatot, a szülő mondhatja azt, hogy „Még csak gondolni sem
akarok a következményekre. Most az a fontos, hogy kitaláljuk,
hogyan tegyük egészségesebbé a kutyánkat. Össze kell fognunk, hogy ez
sikerüljön. Lesznek persze olyan pillanatok, amikor nem lesz kedvünk
elvégezni a feladatunkat. De akkor is meg fogjuk tenni, mert nem akarjuk
egymást és a kutyát cserbenhagyni. Ha pedig valaki megbetegszik, vagy
valami hirtelen közbejön, akkor majd kiosztjuk egymás közt a feladatot.
Ebben a családban mindenki odafigyel a másikra".

A „de" alternatívái

Arról is sok szülő beszámolt, hogy a gyereket csak még zaklatottabbá tette,
ha a szülő elismerte az érzéseit. Amikor megkérdeztük tőlük, hogy
pontosan mit is mondtak, nyilvánvalóvá vált, hogy mi a probléma.
Valamennyi együttérző mondat tartalmazta a „de" szót. Felhívtuk a
figyelmüket arra, hogy a „de" gyakran kisebbíti vagy egy az egyben kitörli
azt, ami előtte elhangzott. Íme a szülők eredeti kijelentései, és az általunk
módosított „de" nélküli változat.

Eredeti kijelentés: „Nagyon csalódottnak látszol, amiért nem tudsz elmenni

Julcsi bulijára. De a helyzet az, hogy csúnyán megfáztál. Meg amúgy is,
ez csak egy buli. Az életed során még rengeteg bulin tudsz majd
résztvenni."

A gyerek ezt gondolja: „Apa nem ért meg engem"

Javított kijelentés: (Ahelyett, hogy az érzést egy „de"-vel elintéznénk,

tulajdonítsunk neki teljes figyelmet.) „Nagyon csalódottnak látszol, amiért
nem tudsz elmenni Julcsi bulijára. Mennyire készültél rá, hogy vele együtt
ünnepelhess. A legkevésbé vágytál arra, hogy itthon feküdj lázasan."

Ha apa úgy érzi, hogy még ennél is tovább mennek, akár a lánya vágyát is
kimondhatja hangosan: „De jó lenne, ha valaki végre felfedezné a nátha
gyors gyógymódját, nem?"

Eredeti kijelentés: „Tudom, hogy mennyire utálod már a gondolatát is, hogy
megint bébiszitter vigyázzon rád, de muszáj elmennem a fogorvoshoz."
A gyerek ezt gondolja: „Mindig van valami magyarázatod, hogy miért
hagysz magamra."

Javított kijelentés: (Hagyja el a „de"-t, és helyettesítse azzal, hogy „a gond

az...") „Tudom, hogy mennyire utálod már a gondolatát is, hogy
megint bébiszitter vigyázzon rád. A gond csak az, hogy muszáj elmennem a
fogorvoshoz."

Mi a különbség a két mondat között? - A „de" olyan, mintha az orrodra

csapná valaki az ajtót - mondta az egyik apuka. „A gond az" pedig kinyitja
az ajtót, és bevonja a gyereket is a probléma lehetséges megoldásába. -
Esetleg átmehetnék Andrishoz játszani, amíg te a fogorvosnál vagy -
mondhatja esetleg a gyerek. - Vagy eljöhetnél velem, és olvashatnál a
váróban, amíg végzek - mondhatja erre esetleg az anyuka. Persze az is
lehet, hogy nem lesz olyan megoldás, ami tetszik a gyereknek. De azzal,
hogy elismerjük valamilyen probléma van, könnyebbé tesszük neki a
feldolgozását.

Eredeti kijelentés: „Eszti, látom, hogy mennyire boldogtalan vagy a rövid

hajad miatt. De meglátod, hamar megnő. Pár hét múlva észre sem fogod
venni."

A gyerek ezt gondolja: „Nem mondod. Erre magamtól rá sem jöttem

volna."

Javított kijelentés: (Hagyja el a „de"-t, és helyettesítse azzal, hogy „És bár

tudod, hogy...") „Eszti, látom, hogy mennyire boldogtalan vagy a rövid
hajad miatt. És bár tudod, hogy meg fog nőni, akkor is jobban örülnél, ha
valaki hallgatott volna rád, amikor mondtad, hogy csak egy kicsit vágjanak
belőle."

Ha úgy vezeti be a reakcióját, hogy „és bár tudod, hogy...", azzal elismerte a
gyerek értelmi képességeit, és úgy mondta el a véleményét, hogy közben
a gyerek érzéseit nem vette semmibe.

Miért csinálta ezt? Miért nem csináltad ezt?

Voltak szülők, akik arról panaszkodtak, hogy ők minden erejükkel azon
vannak, hogy megértsék gyermekeik érzéseit, de az ő részükről csak
ellenséges viselkedést kapnak válaszul.

Nemrégiben lettem mostohaanya, és pontosan tudom, hogy milyen fontos,

hogy ne kritizáljuk a gyerekeket. A fegyelmezést az apjukra hagyom. De
amikor a férjem munkaúton volt, én meg kaptam a tanártól egy
üzenetet, hogy a mostohafiam még nem adta be a házidolgozatát, tudtam,
hogy tennem kell valamit. Nagyon nyugodt maradtam. Barátságos hangon
megkérdeztem tőle, hogy miért nem adta be a dolgozatot idejében, mire ő
elkezdett velem ordibálni. Miért?

Ha úgy kezdődik egy mondat, hogy miért csináltál ezt vagy azt vagy éppen
miért nem csináltál ezt vagy azt, a gyerek számára vádként hangzik.
Arra kényszeríti a gyereket, hogy a hiányosságain töprengjen. Az ön
barátságos miért nem-je alatt ő azt hallja, hogy „nem azért, mert lusta,
rendetlen, felelőtlen és reménytelenül halogató vagy?"

Jó kis helyzet. Hogyan is válaszoljon? Az egyik lehetőség rosszabb, mint a

másik. Vagy elismeri a hibáját, vagy pedig elkezd védekezni és
kifogásokat keresni. - Azért, mert nem volt egyértelmű, hogy mit is akar a
tanár... Azért, mert a könyvtár zárva volt... stb. - Akármelyiket is választja,
csak még dühösebb lesz magára és önre, és nem igazán fog azon
gondolkodni, hogyan is orvosolhatná a dolgot.

Mit kellene akkor mondani, ami nem vált ki védekező reakciót a gyerekből?
Például a probléma megoldását a mostohafia kezébe teheti, és biztosíthatja
róla, támogatni fogja ebben. Amint odaadja neki a tanár üzenetét, azt
mondhatja: „Nekem és apádnak írták ezt, de szerintem te vagy az a
személy, aki tudni fogja, mit tegyen. Ha valami akadályoz abban, hogy
elkezd vagy befejezd a dolgozatot, vagy ha valakivel szívesen
megbeszélnéd az ötleteidet, akkor tudd, hogy itt vagyok."

A „kiállításról"

Sok szülőnek az okozott csalódást, hogy egy szó sem szerepel a könyvben a
„kiállításról". Amikor először hallottuk ezt a véleményt, nagyon
csodálkoztunk. Hat gyereket neveltünk fel összesen ketten, és soha egyetlen
gyereket sem „állítottunk ki". Aztán apránként észrevettük, hogy mennyi
könyv és magazin ajánlja ezt a módszert a szülőknek. A fenekelés humánus
alternatívájaként emlegetik, és egészen részletesen leírják, mit is csináljon a
szülő, hogy sikeres legyen.

Hogyhogy nekünk eszünkbe sem jutott? Pedig olyan logikus az egész. Ha

átküldjük a rosszul viselkedő gyereket egy másik térbe, ahol nincsen
semmi (se játékok, se könyvek), ami elterelje a figyelmét, és ragaszkodunk
hozzá, hogy ott nyugodtan üljön egy darabig - annyi percig ahány éves -, a
gyerek hamarosan be fogja látni a hibáját, és végül nyugodtan és
megjavulva fog előjönni.

De aztán minél többet gondolkodtunk róla, és minél többet olvastunk a

módszer változatairól, annál kevésbé tetszett nekünk. Számunkra a
„kiállítás" nem tűnt újszerű módszernek, hanem inkább az idejétmúlt
sarokba állítás felújított változatának.

Elképzeltük a helyzetet, amikor a kis Matyi megüti a húgát, mert az rajzolás

közben folyton piszkálta őt. Erre anyuka mérgében kiküldi a kisfiút, hogy
gondolkodjon, mert szerinte ez jobb megoldás, mintha megütné a gyereket.
De vajon mi megy végbe Matyi fejében, amíg odakint üldögél? Vajon arra
gondol, hogy „most aztán megtanultam a leckét, és soha többé nem
ütöm meg a húgom, akármit is csinál"? Vagy inkább azt érzi, hogy „ez nem
igazság, anya nem is szeret, ő csak a hülye húgomat szereti, de majd jól
megkapja, amikor anya nem néz oda"? Esetleg arra a következtetésre jut,
hogy „nagyon rossz vagyok, megérdemlem, hogy itt kelljen ülnöm egyes
egyedül"?

Meggyőződésünk, hogy egy rosszul viselkedő gyereket nem kell a

családjából száműzni még átmenetileg sem. Arra viszont szükség van, hogy
leállítsuk és másfelé irányítsuk. - Matyi, elég a verekedésből! Szavakkal is a
húgod tudomására hozhatod, hogy mennyire feldühít, amikor piszkál
rajzolás közben.

De tegyük fel, hogy Matyi szól a húgának, de az továbbra is piszkálja. És

tegyük fel, hogy Matyi megint megüti a húgát. Még ekkor se „állítsuk ki"?
Ha „magánzárkába" küldjük Matyit, az az adott pillanatban orvosolja csak a
dolgot, de a mélyebben húzódó problémát nem oldja meg. Matyinak
nem „kiállításra" van szüksége, hanem arra, hogy egy szerető felnőtt külön
csak vele foglalkozzon néha, segítsen neki az érzéseit feldogozni, és
kitalálni, hogyan tudná kezelni az érzéseit. - Nem könnyű, amikor az
embernek van egy kishúga, aki folyton piszkálja, hogy őrá figyeljen -
mondhatja anyuka. - Ma annyira felbosszantott, hogy megütötted. Matyi,
egyik gyerekemnek sem engedhetem meg, hogy üsse a másikat. Készítsünk
egy listát. Írjuk le, hogy mi mást tehetsz legközelebb, ha zavar a húgod,
amikor rajzolsz.

Milyen alternatívái vannak a verekedésnek?

- Matyi közvetlen közelről rákiálthatna a húgára, hogy „elég".

- Finoman eltolhatja a kislány kezét.

- Adhat neki egy darab papírt és néhány zsírkrétát.

- Adhat neki valamit, amivel játszhat.

- Rajzolhat akkor, amikor a húga alszik.

- Rajzolhat a szobájában csukott ajtó mögött.

- Ha semmi sem működik, segítséget kérhet anyutól.

Matyi kitűzheti valahova a lakásban ezt a listát, és ha szükséges bármikor

rápillanthat. Így nem úgy fog magára gondolni, mint egy olyan rossz
gyerekre, akit el kell küldeni, hanem mint egy felelősségteljes személyre,
akinek különféle módszerei vannak arra, hogy kifejezze a dühét.

Házastársakról és egyéb partnerekről

Sok olvasónk hiányolta a könyvből, hogy nem szerepel benne semmi arról,
hogyan lehetne elérni az ellenállást mutató partnernél, hogy belássa az új
beszédmód fontosságát.
Próbálok változtatni azon, ahogy a gyerekeimmel beszélek, de a
férjem/feleségem/partnerem aláássa ezt, ugyanis ő nem alkalmazza az új
megközelítésmódot. Tudnának valamilyen tanácsot adni?

Amikor ez a kérdés az egyik előadás alkalmával is felmerült, megkértük a

közönségben ülőket, mondják el, ők mit tettek. Íme a válaszaik:

- Mindig megbeszélem a férjemmel, hogy min próbálok én változtatni.

Így úgy érzi, hogy őt is bevonom, ugyanakkor nem érzi úgy, hogy
mindenáron változtatásra akarom őt rávenni.

- Az autónkban tartjuk a könyvet. Aki éppen nem vezet, az felolvas

belőle egy rövid szakaszt, és azután közösen megbeszéljük.

- A férjem nem hajlandó gyerekneveléssel foglalkozó könyveket

olvasni. Ő abban hisz, hogy semmi jelentősége annak, amit mondunk, ha a
gyerekek tudják, hogy szeretjük őket. Végül aztán nem bírtam tovább és azt
mondtam neki: „Ide figyelj, amikor úgy határoztunk, hogy gyerekeket
vállalunk, azt is eldöntöttük, hogy jót akarunk nekik tenni. Eszünkbe nem
jutna rongyokban járatni őket, vagy éppen gyorséttermi diétára fogni a
srácokat. Ugyanezen az alapon akkor miért beszélnél úgy velük, ami nem
egészséges, főleg ha vannak jobb módszerek is? A gyerekeink a legjobbat
érdemlik. Mindkettőnktől."

- Én úgy próbálom bevonni a férjemet, hogy mindig kikérem a

véleményét. Tudni akarom, szerinte mi lenne a legjobb megoldás az adott
helyzetben. - Drágám, muszáj ezt megbeszélnem veled - kezdem például. -
Ezen a területen nincs semmi tapasztalatom, hiszen kisfiú sohasem voltam.
Mitől lennél együttműködőbb, ha az anyád ezt vagy ezt mondaná? -
Általában azonnal válaszol rá, de néha kér egy kis gondolkodási időt, majd
egy olyan megoldással áll elő, ami nekem eszembe sem jutott volna.

- A feleségem ki nem állhatja, ha megmondom neki, mit kellene

mondania, vagy hogyan kellene beszélnie. A legjobb az, ha én használom a
módszereket, és nem mondok semmit. Azért valami lassan ragadni kezd rá.
A múltkor nagy rohanásban voltunk reggel, és a lányom nem volt hajlandó
felvenni a kabátját. Ahelyett, hogy veszekedni kezdett volna, a feleségem
választási lehetőséget adott neki. Megkérdezte tőle, hogy rendesen vagy
fordítva akarja-e viselni. A lányom erre felkacagott, kifordítva felvette a
kabátját, és már indulhattunk is.

A játékosság ereje

Sok szülő kérdőre vont minket, amiért nem szenteltünk egy fejezetet a
humornak. Védekezésül azt hoztuk fel, hogy az együttműködésről szóló
fejezet írásakor valóban szóba került, hogy a humorról is írjunk. Pontosan
tudjuk, hogy egy váratlan és jókedvű mondat hogy meg tudja változtatni
pillanatok alatt a hangulatot. De hogyan is kérhetnénk azt a szülőktől, hogy
a rengeteg feladatuk mellett még viccesek is legyenek? Így hát két rövid
bekezdésben letudtuk a humort. Nagy hiba volt. Rá kellett jönnünk, hogy a
szülők igenis viccesek. Még azok is, akik nem is gondolnák magukról. Az
ország bármelyik pontján is tartottuk a foglalkozásainkat, ha arra kértük a
komoly, felnőtt szülőket, hogy hozzák ki magukból a bennük rejlő játékos,
vicces, bolondos gyereket, ők rögtön megtették. A lehető legszórakoztatóbb
példákat hozták fel arra, hogyan is tették vagy tennék jobbá a saját
kedvüket, illetve küzdenének meg a gyerek ellenállásával.

***

Néha a hároméves kisfiam nem hajlandó felöltözni, mert azt akarja, hogy én
öltöztessem fel. Amikor ilyen hangulatban van, én a fejére húzom az
alsógatyáját, és megpróbálom a zoknit a kezére felhúzni. Erre ő persze
elmondja, hogy rosszul csinálom, és maga felveszi az alsónadrágot és a
zoknit. - Látod, anya, így kell ezt - mondja végül. Erre én nagyon
meglepődöm, és megpróbálom a nadrágját a karjára, az ingét pedig a lábára
felhúzni. Ez a játék mindig úgy végződik, hogy nagyot nevetünk és
összebújunk.

Úgy tudtuk rávenni a fiunkat a fogmosásra, hogy kitaláltunk két kis

baktériumot, Eszmeraldát és Kázmért, akik a szájában bujkálnak. Miközben
mi a fogát mossuk, a baktériumok énekelnek: „Jót bulizunk Bence
szájában." Majd felsikítanak, amikor Bence kimossa őket, és
kétségbeesetten kiáltanak, amikor kiköpi őket a csapba. - Még visszatérünk
- kiáltják a lefolyóból.

***
A szülőket nagyon kreatívvá teszi, hogy az otthonukban - legyen bármilyen
korú is a gyerekük - valami rendfélét próbálnak fenntartani. Íme néhány
ötlet, amivel a szülők arra motiválták gyerekeiket, hogy segítsenek a ház
körül, vagy tegyenek rendet maguk után.

Azon vagyunk, hogy az új „vegyes" családunkban - a feleségem három

gyereke (hét, kilenc és tizenegy évesek) és az én két gyerekem (tíz és
tizenhárom) - mindenki jól kijöjjön egymással. A háztartási teendők körül
mindig nagy viták alakultak ki. Újabban azonban azt csináljuk, hogy
szombat reggel kis papírokra leírjuk a feladatokat. Aztán összehajtjuk őket,
beletesszük különféle színű lufikba, a lufikat felfújjuk és felengedjük őket a
levegőbe. A gyerekek elkapnak egy-egy lufit, kipukkasztják, elvégzik a
feladatot, majd jönnek vissza a következő lufiért. Ez addig megy, amíg el
nem végeztek mindent, és végül gratulálunk egymásnak a remek
csapatmunkáért.

Háztartásbeli apuka vagyok, aki nemrégiben talált ki egy új módszert arra,

hogyan küzdjön meg a rendetlenséggel, amit a gyerekei csinálnak.
Előveszem a kártyapaklimat, és kiveszem belőle a nagy számokat. Aztán a
gyerekek húznak egy lapot, és az azon lévő szám mondja meg, hogy hány
dolgot kell a helyére tenniük. Csuda izgalmas játék, ahogy számolgatják a
tárgyakat, majd sietnek vissza a következő kártyalapért. Amikor legutóbb
ezt csináltuk, húsz perc alatt kész voltunk a rendrakással, és nagyon
csalódottak voltak a srácok, amiért véget ért a játék.

***

Alaphelyzet: Egy szoba, benne két kislány. Három kirakós darabjai

hevernek szanaszét a szobában.

Anya: „Na gyerekek, ezt a játékot úgy nevezik, hogy Zenés rendrakó.
Beteszek egy kazettát, és az a feladat, hogy a kirakós darabjait
visszategyétek a saját dobozukba, mielőtt az első dal véget ér."

Belementek, és két és fél dal alatt el is végezték a feladatot.

Négy fiam van. Naponta legalább ötvenszer ordibálok velük, hogy tegyék el
a cipőiket az útból. Amikor hazaérnek, azonnal leveszik és a padló közepére
dobják a cipőjüket, én pedig négy pár cipőn esem hasra.

Ötlet: Ráírom egy darab papírra a „cipő" szót, és a konyha bejáratánál

felfüggesztem egy zsinórra olyan magasan, hogy mindenképpen
észrevegyék, amikor hazajönnek.

A nyolcéves Gábor fiam ért elsőnek haza. A papír súrolja a fejét, ahogy a
konyhába lép.

G :M ?

É : Olvasd el!

G :C ?É ?

É : Szerinted?

G :Ú ?

É : Nem.

G : (erősen gondolkodik) Azt akarod, hogy tegyük el a cipőnket a

helyére?

É : Eltaláltad.

Gábor elrakja a cipőjét, majd visszajön, és elmagyarázza a másik három

gyereknek, hogy mi van a papíron. Erre ők is elrakják a cipőjüket a helyére!

G :A .

***

A kamasz gyerekeim utálják a fürdőszobát takarítani. („Anya, ez olyan

undorító!") Nem álltam le vitatkozni, hanem kitűztem egy üzenetet a
tükörre a csap fölé. Íme a költemény, amivel sikert értem el.

Szivacsot, vödröt vegyél a kézbe,

Súrolj-súrolj, töröljed szépre.

Sarkok, szélek, rejtett kis zugok

El ne felejts, hol a porcica szuszog.

Bár pár percnél többet vesz el a napból,

Meglátod, kedved felragyog attól.

Köszi.

Szeretettel: Anya

***

Az alábbi történetnek a „Semmi sem tart örökké" címet adta az anyuka, aki
elmesélte.

Azt akartam, hogy a dolgozóból az összes vonat és sín tűnjön el, így hát
bementem a fiam szobájába, és úgy tettem, mintha telefonon hívnám.
Csöng. Csöng.

Úgy tett, mintha felvette volna a kagylót. - Halló - mondta.

- A Marci Szállítmányozó Vállalattal beszélek?

- Igen.

- Lenne az önök számára egy nagy munkám. Van itt egy csomó nehéz
sín és vonat, amit el kellene szállítani, és úgy tudom, a maguk cége a
legjobb ebben - mondtam.

Erre a fiam bement a dolgozóba és mindent összeszedett. Máskor megint

megpróbáltam ezt, és akkor is sikerrel jártam. Aztán egy napon megint
telefonáltam. - Marci Szállítmányozás?

- A cég megszűnt - válaszolta a fiam.

III. A GYEREKEK
ANYANYELVE
Dr. Haim Ginott, a mentorunk nem az Egyesült Államokban született. Fiatal
felnőttként jött a mi országunkba Izraelből. Itt szerezte meg a doktori
képesítését, itt jelentek meg a könyvei és itt vezetett szülősegítő
csoportokat. Emlékszem, amikor elkezdtünk hozzá járni a
csoportfoglalkozásaira, arról panaszkodtunk neki, milyen nehéz a régi
szokásokon változtatni. - Azon kapjuk magunkat, hogy elkezdünk valamit
mondani a gyerekeknek, megtorpanunk, és összeakad a nyelvünk. - Dr.
Ginott figyelmesen hallgatott. - Soha nem könnyű egy idegen nyelvet
elsajátítani - válaszolta. - Az például biztos, hogy mindig akcentussal fogják
beszélni... De a gyerekeik számára ez már anyanyelv lesz. Szavai
beigazolódtak. Nemcsak a mi gyerekeinkre igazak, hanem az olvasóink
gyerekeire is. Sokaktól hallottuk, hogy a gyerekeik a legtermészetesebb
módon használják már ezt a nyelvet. Íme néhány szóban vagy írásban
elmesélt történet:

***

A gyereknevelés mellett dolgozom is, és nagyon zsúfoltak a napjaim. A

hároméves gyerekem nagyon utál felkelni, és általában igen ingerlékeny
reggelente. - Nem vagy valami jó hangulatban ma reggel, igaz - szoktam
neki mondani. - Ja - és máris valamivel jobban érzi magát, és könnyebb
rávenni az együttműködésre. Egyik reggel nagyon ingerlékeny hangulatban
ébredtem, ugyanis már eleve késésben voltam. A fiam együttérzően rám
nézett. - Nem vagy jó hangulatban, mami? Én akkor is nagyon szeretlek -
mondta. Teljesen megdöbbentem, hogy ennyire érzékeny volt. Máris jobban
éreztem magam, és nagyszerű lett az egész napom.

***

- Ábel, nem szeretem, amikor rugdosol - mondta a négyéves Erika lányom a

bátyjának. (Máskor általában visszarúg.) - Rendben, Era - válaszolta
Ábel, és ezzel le is zárták. Erika ezután odajött hozzám, és elmesélte, hogy
használta az új módszert, és bevált. Meg volt lepve és nagyon büszke volt
magára.

Szerintem ma már a diliházban lennék az önök varázsigéi nélkül. Csak

hogy érzékeltessem, mennyit használom a könyvüket, íme egy példa.
Múltkor mondtam az ötéves lányomnak, hogy ideje lefeküdni. - És mi közül
választhatok? - kérdezte erre. (Imádja, amikor megkérdezem, hogy sétálni
akar-e a szobájáig vagy inkább egy lábon szökdécselne.)

Múltkor játszottunk. Ő volt az anyuka. - Drágám - mondta nekem íme a

választási lehetőséged. Kaphatsz egy dzsipet vagy egy sportautót. Válassz!

***

A négyéves Dániel fiam a földön ül a barátjával, Kristóffal. Azt játsszák,

hogy a plüss állatok bunyóznak. Hirtelen valós bunyóvá alakul a dolog.

K :D , !E !

D :A , !

K :M , .

D :N , .

É : (Azon töprengek, hogy közbe kellene lépni, de nem tudom, mit is

mondjak.)

D :V . (Ráül a sarkára és elgondolkodik.) Kristóf, ezek

közül választhatunk: játszhatunk az állatokkal, de úgy, hogy nem nyomjuk
le egymás kezét... vagy keresünk valamilyen másik játékot. Te mit
választasz?

K :J !

És már el is szaladtak. Tudom, hogy nehéz elképzelni, de ez tényleg

megtörtént.
***

Egyik nap reggeli után éppen a lányom szobája felé igyekeztem. Azon
gondolkodtam, hogy a hosszadalmas hegyibeszéd helyett mi mást
tehetnék, amivel elérhetném, hogy ne hagyja a tejet az asztalon. De a
nyolcéves fiam megelőzött. Ő már ott állt a húga ajtaja előtt. - A tej
megsavanyodik, ha nem tesszük be a hűtőbe.

Legnagyobb meglepetésemre kinyílt az ajtó, és a hatéves lányom azonnal

ment a konyhába, hogy eltegye a tejet.

***

A nappaliban voltam, onnan hallottam az alábbi beszélgetést, ami a tízéves

Kati lányom és a barátnője között zajlott le. Enikő a konyhaszekrényben
keresgélt.

E : (nyávogó hangon) Éhes vagyok. Az anyukád miért tartja a

rágcsálnivalókat olyan magasan? Soha nem teszi őket oda, ahol el lehet
érni.

K : E , .

Mondd meg, hogy mit akarsz, és én majd odaadom.

Csak álltam ott, és azon járt az agyam, hogy az ember próbálkozik,

próbálkozik, de nem tudja, hogy igazából eljut-e hozzájuk, amit mond. És
aztán mégiscsak eljön ez a nap!

***

A legfontosabb dolog, amit a könyvükből nyertem, hogy nem gond, ha az

ember mérges. A lényeg, hogy senkit ne bántson meg vele. Régebben
mindig nyugodt próbáltam maradni, és addig-addig tartottam magamban a
dühömet, míg végül kitört belőlem, és olyanokat mondtam, amit aztán
megbántam. Újabban viszont már jó előre jelzem a gyerekeimnek, ha
ingerült kezdek lenni, vagy kezdem elveszíteni a türelmemet, illetve ha
egyszerűen csak magam akarok lenni egy kicsit.
Tegnap aztán meglett a munkám jutalma.

Tizenhárom éves Péter fiammal voltunk vásárolni, ugyanis a nyáron akkorát

nőtt, hogy kell neki egy új télikabát. Két boltot is végijártunk, de nem
találtunk semmit, ami tetszett volna neki. Elindultunk a harmadik boltba. -
Menjünk haza - mondta ekkor a fiam.

É : Peti, amikor az első hidegebb nap megérkezik, nem fogsz tudni mit
viselni.

P :A , , .

É : De, Peti...

P :A , , !É ,
, .

Hazafele úton annyira büszkének éreztem magam, és tudtam, hogy nagyon

szeretnek. Köszönöm, hogy eszközt adtak a gyerekeim és az én
kezemben, amellyel megóvhatjuk egymást, amikor kezdünk kiborulni.

***

Már egy hónapja járok a Beszélj úgy... csoportfoglalkozásaira. Nemrégiben

egy olyan beszélgetés zajlott le köztem és a nyolcéves fiam között, amit
meg kell önökkel is osztanom.

Á : (az iskolabuszról száll le éppen) Találd ki, mi történt szünetben?

É : Csupa fül vagyok.

Á : Misi megütött valakit, mire a tanár kiabálni kezdett vele. Erre Misi
elkezdett sírni. A tanár rászólt, hogy hagyja abba, és
bőgőmasinának nevezte.

É : R .

Á : Igen, és át is öleltem őt. Így. (Átölel egy láthatatlan fiút, és

megveregeti a láthatatlan fiú vállát.)
É : E M .

Á : Aha. Jó lenne, ha a tanár is eljárna azokra az órákra, ahova te, anya.

Hiszek benne, hogy a fiam érzékenyebb emberré vált, mióta nem a
régi módon beszélek vele és hallgatok rá. Olyan emberré, aki nem csak áll
karba tett kézzel, ha igazságtalanságot lát.

***

Eddig a módszereinket használó gyerekekről volt szó. Ebben az utolsó

levélben egy asszony meséli el azt a hosszú folyamatot, ahogy „új nyelv"
belsővé vált nála.

Az öröm, a felismerés és a büszkeség könnyeivel a szememben írom e

sorokat. Muszáj köszönetet mondanom. Nagyon, nagyon köszönöm. Ma
ébredtem rá, hogy mennyit is változtam, milyen természetesen jön már sok
minden. Igazán apróság volt az egész. A hároméves gyerekem kilencéves
unokatestvére volt nálunk látogatóban, és játék közben azt mutatta a
fiamnak, hogyan kell deszkákból tornyot építeni, hogy elérjék a kerítés
tetejét. - Hé, egymásra rakott deszkákat látok, amelyek csúszósak és
veszélyesek - mondtam nyugodt, barátságos hangon. - A kerítés pedig nem
arra való, hogy felmásszunk rá. Kérem, hogy a lábak maradjanak a földön.

Ezzel tovább is mentem. Néhány perccel később kinéztem az ablakon, és

mit látok: lebontották a deszkatornyot, és már valami egészen mással
játszottak biztonságban! Hirtelen belém vágott, hogy még többet is elértem,
mint amit eredetileg akartam (hogy odébb menjenek attól a
deszkahalomtól), mégpedig anélkül, hogy:

1. Gondolkodnom kellett volna, melyik módszert is alkalmazzam az

adott helyzetben. A szavak teljesen természetesen csúsztak ki a számon.

2. Úgy ordítottam volna, mint egy eszeveszett. Általában ez szokott

történni, amikor belém mar a félelem, hogy valami baj történhet a
gyerekemmel.

3. Fizikailag is be kellett volna avatkoznom. Még az sem volt tudatos a

részemről, hogy a mondókám után elhagyom a színteret. Egyszerűen csak
jött. Elmentem, és hagytam, hogy ők döntsék el, mint kell tenni. Annyira
tudattalan volt az, hogy elmentem a színtérről, hogy egész addig nem is
gondoltam rá, amíg ezt a levelet le nem ültem megírni. Tanulok és fejlődök!
Igazán! Éljen!

Később aztán átgondoltam a dolgokat, és le sem írom, hogy egy évvel

korábban hogyan reagáltam volna. Összeszorul a gyomrom. Bele sem
akarok gondolni, hogy milyen lett volna a gyerekem élete az önök könyvei
nélkül. Csodálatos ajándékot adtak a hozzám hasonlóknak - a
perfekcionista, munkamániás embereknek, akik egy alkoholista szülő
mellett nőttek fel. Mégpedig azt, hogy képes vagyok az én csodás
gyerekeimmel szeretetteljes és kritikától mentes módon beszélni.

Az édesanyám nemrégiben könnyes szemmel emlékezett vissza rá, hogy ő

hogy beszélt velünk, amikor gyerekek voltunk. - Amikor hallom, ahogy a
fiaddal beszélsz, elszégyellem magam amiatt, ahogy én beszéltem veletek. -
Gyorsan megbocsátottam neki. Ő pedig ugyanilyen gyorsan tanul. Ő is
szárnyakat kap attól a kellemes érzéstől, amely egy sikeres helyzetmegoldás
után elönti a szülőt vagy nagyszülőt.

A húgom, aki nemrégen hagyta ott a bántalmazó férjét, olyan megalázó

módon beszélt a gyerekeivel, hogy képtelen voltam vele egy helyen lenni.
Annyira sajnáltam a gyerekeit, hogy hallgatni sem bírtam őt. Megvettem
neki a Beszélj úgy... és a Testvérféltékenység nélkül című könyveket, és azt
javasoltam, hogy először csak a képregényeket fussa át, hátha azoktól majd
kedvet kap. Anyám azt meséli, hogy a húgom kezd másképpen beszélni a
gyerekeivel. Újabb két gyerek önbizalmát mentették meg a könyveik.

Nem is tudom elmondani, mennyire hálás vagyok önöknek, amiért

megosztották velünk ezeket a módszereket.

J.

Ui: Az alkoholizmus ronda dolog, és a családom még nem dolgozta fel

igazán, így a nevemet nem szeretném közzétenni.

Köszönjük, J. És köszönjük mindenkinek, akik megosztották velünk a

gondolataikat és tapasztalataikat. Amikor ilyen és ehhez hasonló leveleket
olvasunk - itthonról és külföldről egyaránt -, ismét a legmerészebb
fantáziánk nyer utat magának. Ahol mi - szülők, tanárok, mentálhigiéniás
szakemberek és workshop vezetők - együtt terjesztjük a tanainkat, és olyan
messzire és sok emberhez jutunk el, hogy végül eljön az idő, amikor a világ
összes gyereke erős, együttérző felnőtté válhat. Olyanokká, akik hisznek
önmagukban és képesek békében együtt élni.