Optika

BME-OMIKK

Panem-McGraw-Hill

A fordított rész eredeti címe: Fundamentals of Optics. 4. kiadás. Copyright © 1976 by McGraw-Hill Inc. Copyright © Hungárián edition Panem Kft - McGraw-Hill Inc., 1998 McGraw-Hill Book Company Europe Schoppenhangers Road Maidenhead, Berkshire, SL6 2QL England Panem Kft. 1385 Budapest, Pf. 809 Hungary

Ez a könyv a Művelődési és Közoktatási Minisztérium támogatásával és a Felsőoktatási Pályázatok Irodája által lebonyolított felsőoktatási tankönyvtámogatási program keretében jelent meg.

Szerkesztette: dr. Ábrahám György

ISBN 963 545 144 X A kiadásért felel a Panem Kft. ügyvezetője, Budapest, 1998 Szerzők: Jenkins, Francis. A., While, Harvey K, Ábrahám György, Antal Ákos, Kalló Péter, Kovács Gábor, Kucsera Itala, Szarvas Gábor, Wenzel Klára

Fordította: Gedeon András és Gedeon Béla A fordítást szakmailag ellenőrizte: dr. Barabás Miklós Műszaki szerkesztő: Érdi Júlia Borítóterv: Érdi Júlia A Panem könyvek megrendelhetők a 06-30/488-488 hívószámú mobiltelefonon, illetve a 1385 Budapest, Pf. 809 levélcímen. Email: 100324.513@compuserve.com http://www.mcgraw-hiIl.co.uk/Panem/ Minden jog fenntartva. Jelen könyvet, ill. annak részeit tilos reprodukálni, adatrögzítő rendszerben tárolni, bármilyen formában vagy eszközzel - elektronikus úton vagy más módon - közölni a kiadók engedélye nélkül.

Egyetemi Nyomda — 97.5024 Budapest, 1997 Felelős vezető: Sümeghi Zoltán igazgató

Tartalomj egy zék

Előszó A könyvben használatos fogalmak, egységek, jelölések I. rész. Geometriai optika 1. fejezet. A képalkotás alapjai 1.1. 1.1.1. 1.1.2. 1.1.3. 1.2. 1.2.1. 1.2.2. 1.2.3. 1.2.4. 1.2.5. 1.2.6. 1.2.7. 1.2.8. 1.3. 1.3.1. 1.3.2. 1.3.3. 1.4. 1.4.1. 1.4.2. 1.5. 1.5.1. Fénytani alapismeretek A fény tulajdonságai Fény terjedése közegekben. A törésmutató és az Abbe-szám A fény viselkedése közegek határfelületein A geometriai optika alapjai A geometriai optika alaptörvényei Előjelszabályok (megállapodások) Egyetlen gömbfelület képalkotása Kardinális elemek: fősíkok, főpontok, csomópontok Newton-formula A vékony lencse A lineáris, longitudinális és szögnagyítás A vékony lencsék leképzése Valóságos lencsék számításai Vékony lencsék eredője A „vastag" lencse Több felületből álló lencserendszerek Teleszkopikus rendszerek Kepler-távcső (csillagászati távcső) Galilei-távcső (színházi vagy terresztikus távcső) Rekeszek Apertúrarekesz

17 19 23 25 25 25 26 29 32 32 32 33 35 37 38 39 40 42 42 42 45 45 46 46 47 47

6

TARTALOMJEGYZÉK

1.5.2. 1.6. 1.7. 1.7.1. 1.7.2. 1.7.3. 1.7.4. 1.7.5. 1.7.6.

Mezőrekesz, nyílások 48 Képméret, képszög, fősugár 48 Optikai átviteli függvények 48 Elemi alakzatok képalkotása 49 Az optikai átviteli függvény rendszertechnikai származtatása 50 Az optikai átviteli függvények szemléletes magyarázata 52 Az apertúrafüggvény és kapcsolata az optikai átviteli függvénnyel ... 54 Aberrációmentes optikai rendszer átviteli függvénye 55 Sorba kapcsolt rendszerek átviteli függvénye 57 62 62 62 64 67 70 71 73 80 81 81 82 83 84 84 85 87 87 92 93 93 94 95 98 99 100 103 103 104

2. fejezet. Az optikai rendszerek tervezésének kezdeti szakasza 2.1. Az optikai rendszerek tervezésének szakaszai 2.1.1. A vékony lencsékbó'l álló rendszer 2.1.2. A két- és háromtagú rendszerek generálása 2.2. A képalkotási hibák geometriai interpretációja 2.3. A képalkotási hibák harmadrendű analitikai egyenletei 2.3.1. A vékony lencsékből álló rendszerek analitikai egyenletei 2.3.2. Gyakorlati alkalmazások 2.3.3. A harmadrendű analitikai egyenletekből levonható következtetések . 2.4. A vékony rendszerrel ekvivalens vastag rendszer 2.4.1. A vastag rendszer adatainak felvétele és meghatározása 2.4.2. Gyakorlati alkalmazás: a triplet vastag rendszerének meghatározása 2.5. Az optikai tervezés néhány gyakorlati fogása 2.5.1. A Petzvál-összeg 2.5.2. A színhibák 2.5.3. A nyíláshiba és a koma 2.5.4. Az asztigmatizmus 2.6. Leképezési feladatok megoldása ismert optikai rendszerekkel 3. fejezet. Számítógépes optikai rendszertervezés 3.1. Fénysugarak átvezetése optikai rendszeren 3.1.1. A törési törvény vektoriális alakja 3.1.2. Valós sugárátvezetés 3.1.2. Ferde sugarak átvezetése szférikus felületeken 3.2. Optikai rendszerek analízise a sugárátvezetés módszerével 3.2.1. A fősugár, a be-és kilépő pupilla fogalmának felfrissítése 3.2.2. A szóródási folt (spot-diagram), befoglaltenergia- és a sugármetszetgörbék 3.3. Optimalizáció 3.3.1. A célfüggvény megfogalmazása 3.3.2. Csillapított legkisebb négyzetek módszere

II. rész. Hullámoptika 4. fejezet. Rezgések és hullámok 4.1. Egyszerű harmonikus rezgőmozgás 4.2. Az egyszerű harmonikus rezgőmozgás elmélete

109 111 111 113

TARTALOMJEGYZÉK

7

4.3. 4.4. 4.5. 4.6. 4.7. 4.8. 4.9. 4.10. 4.11.

Spirálrugó nyújtása Rezgő rugó Transzverzális hullámok Szinuszhullámok Fázisszögek Fázissebesség és hullámsebesség Amplitúdó és intenzitás Frekvencia és hullámhossz Hullámcsomagok

114 116 117 118 119 120 122 125 127 131 131 133 135 137 138 140 141 143 144 149 149 151 152 154 155 156 158 159 160 162 163 164 165 168 168 173 175 178 179 180 181 183 184 185

5. fejezet. Hullámok szuperpozíciója 5.1. Egyszerű harmonikus rezgőmozgások összeadása egy egyenes mentén 5.2. Amplitúdók vektorösszege 5.3. Két azonos frekvenciájú hullám szuperpozíciója 5.4. Véletlen fázisú hullámok szuperpozíciója 5.5. Komplex hullámok 5.6. Fourier-analízis 5.7. Csoportsebesség 5.8. Grafikus kapcsolat a hullám- és csoportsebességek között 5.9. Derékszögű egyszerű harmonikus mozgások összeadása 6. fejezet. Két fénysugár interferenciája 6.1. AHuygens-elv 6.2. Young kísérlete 6.3. Interferenciacsíkok kettős forrásból 6.4. Intenzitáseloszlás a csíkrendszerben 6.5. A Fresnel-féle kettős prizma 6.6. A hullámfront megosztásán alapuló berendezések 6.7. Koherens források 6.8. Amplitúdóosztás. Michelson-interferométer 6.9. Körkörös csíkok 6.10. Lokalizált csíkok 6.11. Fehérfény csíkok 6.12. A csíkok láthatósága 6.13. Interferométeres hosszmérés 6.14. Twyman-Green-interferométer 6.15. Törésmutató-mérés interferenciamódszerekkel 7. fejezet. Interferencia többszörös visszaverődés esetén 7.1. Visszaverődés plánparallel rétegről 7.2. Azonos beesésű csíkok 7.3. Interferencia átmenő fényben 7.4. Azonos vastagságú csíkok 7.5. Newton-gyűrűk 7.6. Nemtükröző rétegek 7.7. A csíkok élessége 7.8. A komplex amplitúdók módszere

8

TARTALOMJEGYZÉK

7.9. 7.10. 7.11. 7.12. 7.13. 7.14. 7.15. 7.16.

Az intenzitásfüggvény levezetése Fabry-Perot-féle interferométer Brewster-csíkok Színbontóképesség Hullámhosszak összehasonlítása interferométerrel Vonalak alakjainak és hiperfinom szerkezetének vizsgálata Egyéb interferenciaspektroszkópok Sávos színképek. Interferenciaszúrők

187 188 189 190 192 195 196 197 201 201 201 205 208 209 211 213 214 215 217 218 222 222 223 225 225 226 229 231 233 235 236 239 239 240 241 242 243 245 246 247 248 249 252 254 254

8. fejezet. Egyetlen rés Fraunhofer-diffrakciója 8.1. Fresnel-és Fraunhofer-diffrakció 8.2. Egyetlen rés diffrakciója 8.3. Egyetlen rés diffrakciós képének további vizsgálata 8.4. Az amplitúdók grafikus kezelése. A rezgési görbe 8.5. Téglalap alakú nyílás 8.6. Felbontóképesség téglalap alakú nyílás esetén 8.7. Prizma színfelbontó-képessége 8.8. Kör alakú nyílás 8.9. Távcső felbontóképessége 8.10. A mikroszkóp felbontóképessége 8.11. Hang-és mikrohullámokkal létrehozott diffrakciós képek 9. fejezet. A kettős rés 9.1. A kép minó'ségi jellemzői 9.2. Az intenzitásegyenlet levezetése 9.3. Az egyréses és a kétréses képek összehasonlítása 9.4. Az interferencia és a diffrakció megkülönböztetése 9.5. A maximumok és minimumok helyzete. Hiányzó rendek 9.6. A rezgési görbe 9.7. A forrásrés véges szélességének hatása 9.8. Michelson csillagászati interferométere 9.9. Korrelációs interferométer 9.10. Nagyszögű interferencia 10. fejezet. A diffrakciós rács 10.1. A résszám növelésének hatása 10.2. Intenzitáseloszlás ideális rács esetén 10.3. Főmaximumok 10.4. Minimumok és másodlagos maximumok 10.5. Rács keltette színképek keletkezése 10.6. Diszperzió 10.7. Rendek átfedése 10.8. A főmaximumok szélessége 10.9. Felbontóképesség 10.10. A rezgési görbe 10.11. Karcolt rácsok előállítása 10.12. Szellemképek 10.13. A rendek közötti intenzitáseloszlás szabályozása

TARTALOMJEGYZÉK

9

10.14. 10.15. 10.16.

Hullámhossz mérése ráccsal Konkáv rács Rácsos spektrográfok

257 257 257

:

11. fejezet. Fresnel-diffrakció 262 11.1. Árnyékok 262 11.2. Fresnel félperiódusú zónái 264 11.3. Diffrakció kör alakú nyílás esetén 267 11.4. Diffrakció kör alakú akadályon 268 11.5. Zónalemez 269 11.6. Rezgési görbe a hullámfront körkörös felosztása esetén 270 11.7. Egyenes szélű nyílások és akadályok 272 11.8. A hullámfront sávos felosztása 272 11.9. A rezgési görbe sávos felosztás esetén. Cornu-féle spirális 273 11.10. Fresnel-integrálok 274 11.11. Az egyenes él 277 11.12. A fény egyenes vonalú terjedése 279 11.13. Egyetlen rés 280 11.14. Fresnel-integrálok használata diffrakciós feladatok megoldásában .. 282 11.15. Átlátszatlan csík diffrakciója 283 12. fejezet. A fény sebessége 12.1. A Römer-módszer 12.2. Bradley módszere. A fény aberrácója 12.3. Michelson kísérletei 12.4. Mérések vákuumban 12.5. A Kerr-cella módszer 12.6. A rádióhullámok sebessége 12.7. Az elektromos egységek aránya 12.8. A fény sebessége nyugvó anyagban 12.9. A fény sebessége mozgó anyagban 12.10. A Fresnel-tényezó' 12.11. Airy kísérlete 12.12. A megfigyelő'mozgásának hatása 12.13. A Michelson-Morley-kísérlet 12.14. A relativitás elve 12.15. A három elsőrendű relativisztikus hatás 13. fejezet. A fény elektromágneses természete 13.1. A fényrezgések transzverzális természete 13.2. Maxwell egyenletei vákuumra 13.3. Eltolási áram 13.4. Az elektromágneses síkhullámok egyenletei 13.5. Az elektromágneses hullám képi megjelenítése 13.6. Fényvektor elektromágneses hullámban 13.7. Az elektromágneses hullám energiája és intenzitása 13.8. Gyorsított töltés sugárzása 13.9. Periodikus mozgást végző töltés sugárzása 286 286 288 289 290 291 293 293 294 295 295 296 296 297 300 301 306 306 307 308 310 311 312 312 313 314

; l Í I |

TARTALOMJEGYZÉK

13.10. 13.11. 13.12.

Az elektromágneses hullámok létezésének Hertz-féle igazolása Elektromágneses hullámok sebessége szabad térben Cserenkov-sugárzás

315 316 317 321 321 322 323 325 325 327 327 328 329 331 332 332 333 337 337 338 341 342 345 347 349 350 352 355 357 360 360 361 362 363 365 366 367 369 369 370 372 373 374 374 375

14. fejezet. Fényelnyelés és fényszórás 14.1. Általános és szelektív fényelnyelés 14.2. A fényelnyelés és fényszórás közti különbség 14.3. Szilárd anyagok és folyadékok fényelnyelése 14.4. Gázok fényelnyelése 14.5. Gázok rezonanciája és fluoreszkálása 14.6. Szilárd anyagok és folyadékok fluoreszkálása 14.7. Szelektív tükrözés. Reziduális sugarak 14.8. A fényelnyelés és a tükrözés közötti kapcsolat 14.9. Kis részecskék fényszórása 14.10. Molekuláris fényszórás 14.11. A Raman-effektus 14.12. A fényszórás elmélete 14.13. A fényszórás és a törésmutató 15. fejezet. Diszperzió 15.1. Prizma diszperziója 15.2. Normális diszperzió 15.3. Cauchy egyenlete 15.4. Rendellenes diszperzió 15.5. Sellmeier egyenlete 15.6. A fényelnyelés hatása a diszperzióra 15.7. Hullám- és csoportsebesség a közegben 15.8. Egy anyag teljes diszperziós görbéje 15.9. Átlátszó közegekre vonatkozó elektromágneses egyenletek 15.10. A diszperzió elmélete 15.11. A rezgő részecskék és a súrlódási erők természete 16. fejezet. A fény polarizációja 16.1. Tükrözéses polarizáció 16.2. Fényhullámok ábrázolása 16.3. A polarizációs szög és Brewster törvénye 16.4. Polarizáció üveglemez-sorozattal 16.5. Malus törvénye 16.6. Polarizáció dikroikus kristályokkal 16.7. Kettős fénytörés (kettőstörés) 16.8. Az optikai tengely 16.9. Főmetszetek és fősíkok 16.10. Polarizáció kettőstöréssel 16.11. Nicol-prizma 16.12. Párhuzamos és keresztezett polarizátorok 16.13. Kalcitprizmák fénytörése 16.14. Rochon- és Wollaston-prizma 16.15. A fényszóródás és a kék ég

TARTALOMJEGYZÉK

11

16.16. 16.17. 16.18.

A vörös naplemente Fényszóródás általi polarizáció A drágakövek optikai tulajdonságai

376 378 379 383 383 386 387 387 389 391 392 394 396 397 399 400 403 403 405 407 408 409 411 414 415 416 422 422 425 425 427 429 430 433 433 434 438 438 439 441 442 444 445 446

17. fejezet. Tükrözés 17.1. Visszaveró'dés dielektrikumokról 17.2. Az átmenő'fény intenzitása 17.3. Belső visszaverődés 17.4. Fázisváltozások visszaverődéskor 17.5. Sfkpolarizált fény visszaverődése dielektrikumokról 17.6. Elliptikusan polarizált fény belső visszaverődésnél 17.7. Behatolás a ritkább közegbe 17.8. Fémes tükrözés 17.9. Fémek optikai állandói 17.10. Fémről visszavert fény leírása 17.11. A fő beesési- és azimutszögek mérése 17.12. Wiener kísérletei 18. fejezet. Kettőstörés 18.1. Hullámfelületek egytengelyű kristályok esetén 18.2. Síkhullámok terjedése egytengelyű kristályokban 18.3. Síkhullámok ferde beesésnél 18.4. A rezgések iránya 18.5. Egytengelyű kristályok törésmutatói 18.6. Hullámfelületek kéttengelyű kristályok esetén 18.7. Belső kúpos fénytörés ' 18.8. Külső kúpos törés 18.9. A kettőstörés elmélete 19. fejezet. A polarizált fény interferenciája 19.1. Elliptikusan és körkörösen polarizált fény 19.2. Negyed- és félhullámú lemezek 19.3. Kristálylemezek keresztezett polarizátorok között 19.4. Babinet-kompenzátor 19.5. A polarizált fény analízise 19.6. Interferencia fehér fény esetén 19.7. Polarizáló egyszínű szűrő 19.8. Az interferencia alkalmazásai párhuzamos fényben 19.9. Interferencia erősen konvergens fényben 20. fejezet. Optikai aktivitás és a modern hullámoptika 20.1. A polarizációs sík forgatása 20.2. A forgatóképesség diszperziója 20.3. A forgás Fresnel-féle magyarázata 20.4. Kettőstörés optikailag aktív kristályokban 20.5. A hullámfelületek alakja kvarcban 20.6. Fresnel többszörös prizmája 20.7. Cornu prizmája

TARTALOMJEGYZÉK

20.8. 20.9. 20.10. 20.11. 20.12. 20.13. 20.14.

Rezgési alakok és intenzitások aktív kristályokban Az optikai aktivitás elmélete Forgatás folyadékokban Modern hullámoptika Térbeli szűrés A fáziskontraszt-mikroszkóp Schlieren-optika

446 448 450 451 452 456 458 463 464 464 465 466 466 467 468 469 471 473 477 477 478 478 479 480 482 483 483 483 483 492 494 496 496 497 498 499 500 501 502 502 503 505 506 507 507

21. fejezet. Színtan 21.1. Történeti áttekintés 21.1.1. A színtan kutatói 21.1.2. A színekkel foglalkozó szervezetek 21.2. Mit nevezünk színnek? 21.3. A színes látás 21.3.1. Az emberi szem szerkezete 21.3.2. Az ideghártya (a retina) 21.3.3. A szem látómezeje 21.3.4. A színérzékelő receptorok 21.3.5. A világosságra és a sötétre történő adaptáció 21.3.6. A színadaptáció 21.3.7. A színlátás határai 21.4. A színek jellemzői 21.4.1. A szubtraktív színkeverés 21.4.2. Az additív színkeverés 21.4.3. A színek köznapi jellemzése és spektrális összetétele közötti összefüggés 21.4.4. A színek tristimulusos jellemzése 21.4.5. A kiegészítő színek 21.4.6. Ametaméria 21.5. A színmérő rendszerek 21.5.1. A CIE-féle színmérő rendszer 21.5.2. A Munsell-féle színmintaatlasz és színrendszer 21.5.3. A COLOROID-színrendszer 21.6. A PDT-színrendszer 21.6.1. Miért van szükség a CIE-színrendszer módosítására? 21.6.2. A módosítási javaslat kidolgozásának alapelvei 21.6.3. A PDT-színrendszer alapja 21.6.4. A PDT-színrendszerbeli színösszetevők (P, D, T) 21.6.5. A színek viszonylagos világossága (C) a PDT-színrendszerben 21.6.6. A PDT-színösszetevők kiegyenlítése (P , D , 7" ) 21.6.7. A PDT-színrendszer színkordinátái 21.6.8. A PDT-színrendszer színháromszöge 21.6.9. Az átlagtól eltérő színlátók színdiagramja 21.6.10. A CIE-és a PDT-színrendszer összehasonlítása
0 0 0

22. fejezet. Feszültségoptika 22.1. A feszültségoptika alapjai 22.1.1. Az optikai feszültségvizsgálat optikai alapjai

TARTALOMJEGYZÉK

13

22.1.2. A kettőstörés és a feszültségi állapot kapcsolata 22.2. A feszültségoptikai képen megjelenő sávok 22.2.1. Iránysávok : 22.2.1.1. Az iránysávábrák felvétele 22.2.2. Színsávábrák 22.2.2.1. A színsávábrák felvétele 22.2.2.2. Kompenzáció 22.3. A feszültségi állapot kiértékelése 22.3.1. Színsávábrák kiértékelése 22.3.1.1. A színsávok rendjének meghatározása 22.3.1.2. A feszültségoptikai állandó meghatározása 22.3.2. A teljes feszültségi állapot megadása 22.4. Térbeli feszültségi állapot vizsgálata 22.4.1. Feszültségbefagyasztás módszere 22.4.2. Reflexiós feszültségoptika 22.5. Időben lefutó jelenségek vizsgálata 22.6. A feszültségoptikában alkalmazott anyagok 22.7. Az optikai feszültségvizsgálat eszközei 22.7.1. Diffúziós polariszkóp 22.7.2. Lencsés polariszkóp 22.7.3. A diffúziós és a lencsés polariszkóp összehasonlítása 22.7.4. Reflexiós polariszkóp 22.7.5. A feszültségvizsgáló berendezésekben alkalmazott fényforrások

511 513 513 514 514 514 515 516 516 516 516 517 519 519 520 521 522 525 525 526 527 528 529

III. rész. K v a n t u m o p t i k a 23. fejezet. Fénykvantumok és eredetük 23.1. A Bohr-féle atommodell 23.1. Energiaszintek 23.3. Az atomok felépítésének Bohr-Stoner-elmélete 23.4. Elliptikus pályák 23.5. Hullámmechanika 23.6. A nátrium színképe 23.7. Rezonanciasugárzás 23.8. Metastabil állapotok 23.9. Optikai pumpálás 24. fejezet. Lézerek 24.1. Indukált emisszió 24.2. Lézertervezés 24.3. A rubinlézer 24.24. A hélium-neon gázlézer 24.5. Konkáv tükrök és Brewster-féle ablakok 24.6. A szén-dioxid-lézer 24.7. Üregrezonátorok 24.8. Koherenciahossz 24.9. Frekvenciakettőzés 24.10. Egyéb lézerek

533 535 535 539 541 542 545 547 549 550 552 554 554 555 556 558 562 564 567 570 572 572

14

TARTALOMJEGYZÉK

24.11. 24.12. 24.13.

Lézerbiztonság A szemcseképhatás Lézeralkalmazások

573 573 573 578 578 582 583 587 588 589 590 593 593 599 600 603 604 605 605 607 607 607 609 612 612 613 616 617 618 619 620 621 623 624 625 625 628 628 629 630 632 632 633 633

25. fejezet. Holográfia 25.1. A holográfia alapelvei 25.2. Hologram megfigyelése 25.3. A vastag- vagy térfogati hologram 25.4. Többszörös hologramok 25.5. Fehérfény-hologramok 25.6. Egyéb hologramok 25.7. Diáklaboratóriumi holográfia 26. fejezet. Magnetooptika és elektrooptika 26.1. Zeeman-hatás 26.2. Inverz Zeeman-hatás 26.3. Faraday-hatás 26.4. Voigt-hatás, vagy mágneses kettőstörés 26.5. Cotton-Mouton-hatás 26.6. Kerr-féle magnetooptikai hatás 26.7. Stark-hatás 26.8. Inverz Stark-hatás 26.9. Elektromos kettőstörés 26.10. Kerr-féle elektrooptikai hatás 26.11. A Pockels-féle elektrooptikai hatás 27. fejezet. A fény kettó's természete 27.1. A hullámelmélet hiányosságai 27.2. A fénykvantumok bizonyítéka 27.3. Fotonok energiája, impulzusa és sebessége 27.4. A kvantummechanika fejlődése 27.5. A határozatlansági elv 27.6. Diffrakció résen 27.7. Komplementaritás 27.8. Kettős rés 27.9. Helyzet meghatározása mikroszkóppal 27.10. Zárszerkezet használata 27.11. A fény kettős természetének értelmezése 27.12. A hullám-és fotonkoncepció alkalmazhatóságának területei 28. fejezet. Radiometria- fotometria 28.1. Optikai sugárzás 28.1. A térszög 28.3. Radiometriai és fotometriai mennyiségek és egységek 28.5. A távolságtörvény 28.6. A Lambert-féle koszinusztörvény 28.7. Fotometriai és radiometriai mennyiségek mérése 28.8. A vizuális fotometria

TARTALOMJEGYZÉK

15

28.9. 28.10. 28.11. 28.12. 28.13.

Objektív fotometria A hőhatás elvén működő sugárzásmérés Sugárzásmérés a fényelektromos hatáselvén A fotográfiai hatáson alapuló sugárzásmérés Denzitometrálás

633 633 634 635 636 637 637 638 639 640 642 643 643 645 651

29. fejezet. Fényforrások 29.1. A fényforrások hatásfoka 29.2. Az abszolút fekete test sugárzása 29.3. A Nap sugárzása 29.4. Izzólámpák 29.5. Elektromos kisülés gázokban 29.6. Gázkisülő lámpa 29.7. Nagyintenzitású ívlámpák Irodalomjegyzék Tárgymutató

•'

Előszó

Az optika interdiszciplináris tudomány, így sokféle megközelítésben tár­ gyalható. Tekinthetjük egyszerűen a fizika fénytan című fejezetének, tár­ gyalhatjuk tisztán elméleti síkon, és megközelíthetjük a gyakorlat oldalá­ ról is. Ez a könyv az utóbbi módszert választja, így az Olvasó nem számít­ hat a legbonyolultabb levezetésekre, inkább alkalmazáscentrikusan kaphat képet a fontosabb fejezetekről. A könyv - miközben széleskörű áttekintést ad - részletesebben tárgyal néhány olyan témakört, amely a hazai gyakor­ latban vagy éppen a felsőoktatásban fontos. Egyidejűleg szánjuk szak­ könyvnek és egyetemi tankönyvnek, hiszen sok éve kerülnek ki egyete­ meinkről optikát is tanult szakemberek anélkül, hogy magyar nyelvű tan­ könyvet kaphattak volna a kezükbe. Ok most, utólag megvehetik e köny­ vet, és felfrissíthetik a tanultakat. A tudományegyetemeken, a műszaki egyetemeken és a főiskolákon több szak, modul tartalmaz optikai jellegű tantárgyakat. E könyvet háttérként ajánljuk, bizonyára megkönnyíti az előadások megértését, a tananyag elsajátítását. Az előadók pedig a jövő­ ben nem kényszerülnek mindent elmondani, koncentrálhatnak a nehezeb­ ben érthető részekre, netán megengedhetik, hogy kissé elkanyarodjanak a szorosan vett tananyagtól, így élményszerűbb órákat tarthatnak. A praxisban dolgozóknak az idegen nyelvű alapművek mellett most egy magyar nyelvű könyv segít eligazodni az optika tudományában, amely korunkban éli reneszánszát. Valóban egyre több műszaki alkalma­ zásban jelenik meg az optika: a CD-játszótól az optikai szálon való kom­ munikáción keresztül a számítógépes képfeldolgozásig; a 10 000 Ft-os bankjegy hologramjaitól a diszkók lézerfényein át a modern videokame­ rák soha nem látott fókuszátfogású gumiobjektívjeikig. A Hubble-távcső kitűnő felbontású képei, vagy éppen a magyar eredményként megszületett színtévesztést korrigáló színszűrős szemüvegek mutatják, hogy az optika alkalmazásai újabb és újabb vívmányokkal gazdagítják az emberiséget. E könyv egy klasszikusnak számító amerikai alapműre épül, annak for­ dítása képezi törzsanyagát. Jenkins, A. F.-White, H. E.: Fundamentals of

18

ELŐSZÓ

Optics c. könyve négy kiadást ért meg, most nagy része magyarul is ol­ vasható lesz. A könyvet azonban kiegészítettük, néhány helyen moderni­ záltuk, aktualizáltuk. Ebben magyar szerzők segítségét is igénybe vettük. A geometriai optika, különös tekintettel az optikai rendszerek tervezésére a magyar eredményeket a nálunk szokásos terminológiával tartalmazza. A színtannal foglalkozó fejezet szintén bemutatja a legújabb, élen járó hazai eredményeket. A feszültségoptika egy fontos műszaki alkalmazással egészíti ki az eredeti könyvet. A könyv szerkesztése során széles margót alakítottunk ki, amely lehe­ tővé teszi a magyarázó, kiegészítő információk szerepeltetését is. Remél­ jük, hogy ez a forma megnyeri Olvasóink tetszését, és így a törzsanyag még áttekinthetőbb lesz. 1997 szeptember A szerkesztő

A könyvben használatos fogalmak, egységek, jelölések
Lineáris mennyiségek Fókusztávolság Metszéki távolság Fénysugarak magassága apertúrasugár esetén ferde fősugár Fél rekeszátmérő Tárgymagasság Szerkezeti hossz Leképzés hossza Képtávolság/szerkezeti hossz Főpont Főpontok távolsága egymástól elülső főpont távolsága az első vékony lencsétől vagy felülettől Petzval-görbület sugara Lencsék görbületi sugarai Lencsefelület görbülete Lencse vastagság, távolság az optikai tengely mentén Légköz az optikai tengely mentén Hullámhossz Képalkotási hiba tűrése Elemi vonalszakasz az optikai tengely mentén mm mm mm mm mm mm mm mm f s h y p H l w k S q

mm

mm mm mm

z R r c d e, t X T dd

mm mm mm, nm mm mm

20

A K Ö N Y V B E N H A S Z N Á L A T O S FOGALMAK, EGYSÉGEK, JELÖLÉSEK

Faktorok, koefficiensek Helyzetfaktor Alakfaktor Apertúrafaktor Tükörfaktor Nyíláshiba-koefficiens Koma-koefficiens Törőerő Eltolási faktorok nyíláshiba-koefficiens
koma-koefficiens

mm"

1

n a a p S C <p y
s p h

ICOMA

nyíláshiba centrális koma szaggitális koma asztigmatizmus meridionális képmezőhajlás szaggitális képmezőhajlás torzítás

mm mm mm mm mm mm %

y ^COMA ICOMA y y 7 Y
S P H A S T m e r S A G DÍST

C

Szögek Fénysugár és optikai tengely között °, g beesési merőleges között °, g Aránykoszinuszok és törésmutatók szorzatai

y3 a K, L, M

Állandók és megjelölések törésmutató Abbe-szám törésmutató állandók Nagyítás Numerikus apertúra Relatív nyílás Apertúrarekesz Belépő pupilla Kilépő pupilla Ideális tárgysík v v A, B, C, D, E, G, I, W M NA f/NO p EP AP f
12 m >

A K Ö N Y V B E N H A S Z N Á L A T O S FOGALMAK, EGYSÉGEK, JELÖLÉSEK

21

Képalkotási hibák Petzval-összeg Szinuszfeltétel Színnagyítás-feltétel Petzval-képmezőhajlás Longitudinális színhiba Transzverzális színhiba Nyíláshiba Komahiba Képmezőhaj Asztigmatizmus Torzítás Képhiba (általában) mm" P OSC CDM' DP' Aí'^ ^
m i n

lás

mm mm mm mm mm mm mm %

m a x

AHAmin^imax

AS' AA"' Aí' AA' AT AX'

Indexek Komponensek Kitüntetett hulllámhosszak: A, = A= k= X= X= A = X, =
g F d c r

1... i ...j... k nm X = 404,7 X = 480,0 X = 546,1 X = 589,3 X = 656,3 X = 852,1
h F e D c s

365,0 435,8 486,1 587,6 643,8 706,5 1014,0

i, h g, F' F,e d,D C',C r,s t ' a m z c sag, s mer, m E C opt min max *

Tárgytér (tárgyoldal) Képtér (képoldal) Elméleti Apertúra Marginális Zonális Rekeszközépi (ferde) fősugár Szagittális Meridionális Ekvivalens Ragasztott Optimális Minimális Maximális Szokásostól eltérő vonatkozás

I. rész.

Geometriai optika

A képalkotás alapjai

1. fejezet

1.1. Fénytani alapismeretek
1.1.1. A fény tulajdonságai A fény elektromágneses rezgés. Kettős, hullám-, illetve részecsketermé­ szete van, ezért bizonyos jelenségeket hullámtani, másokat pedig kvan­ tummechanikai tárgyalással lehet leírni. A fény hullámhossza: Általában a fény keletkezésével és elnyelésével (detektálásával) kap­ csolatos esetekben kvantummecha­ nikai leírás szükséges, míg terjedé­ sekor a hullámtani, sőt sokszor - a még egyszerűbb - ún. geometriai optikai tárgyalásmód is elegendő. IQ a fény hullámhossza vákuumban c a fény terjedési sebessége váku­ umban (közelítőleg: 3 x 10 m/s) v a fény frekvenciája
8

(1.1.) Fénynek az elektromágneses spektrumnak az emberi szem által látott tartományát (VIS) és a mellette lévő ibolyántúli (UV), valamint infravö­ rös (IR) tartományokat hívjuk. (L. 1.1. ábra) A látható fény tartománya 380 < A < 780 nm, amelyet a látott színek
0

szerint nevezünk el. A hullámtani tárgyalásmód használatakor hullámfelületekkel jellemez­ zük a fény terjedését. A geometriai optika bevezeti a fénysugarak fogalmát, amelyeken a hul­ lámfelületek ortogonális trajektóriáit értjük. Ezen sugároptikai leírás segít­ ségével a legtöbb elemi optikai képalkotást megmagyarázhatjuk.
Elem Vboal Hg Hg h Hg Cd H F'F
o — o " vd 00 00

Hg e

He Na dD
00 00

Cd H C'C

He

K A'

Mivel az atomok emissziós sugárzá­ sai nagyon pontos hullámhosszakon történnek, ezért ezek jeleivel dolgo­ zunk az optikában, ha pontos hul­ lámhosszra akarunk hivatkozni.
IR

UV

ibolya

kék türkiz

zöld sárga sárgászöld 600

narancs

400 380

500

700 780

/./. ábra. Spektrumszínek és spektrumvonalak

26

G E O M E T R I A I OPTIKA

1.1.2. Fény terjedése közegekben. A törésmutató és az Abbe-szám A levegő törésmutatója 20 °C-on és 1013 mbar nyomáson n = 1,0003, így a továbbiakban n = l-nek veszszük. A víz törésmutatója: 1,33. A fény lassabban terjed anyagi közegekben, ekkor sebességét v-vel, hul­ lámhosszát A-val jelöljük. Frekvenciája változatlan marad.

x= v

v

A különböző' színű fények hullámhossza és terjedési sebessége más és más. A sebesség vákumbanihoz képesti csökkenését egy viszonyszámmal, a törémutatóval fejezzük ki. A leggyakoribb, tradicionális optikai anyag az üveg, amelynek átlagos tö­ résmutatója: 1,5, míg a különféle üvegek törésmutatója: 1,45 < n < < 1,95 között változik. Ernst Abbe német optikus, a Zeissgyár egyik alapítója. a nevezőben a spektrum kék, illetve vörös színeire vonatkozó törésmuta­ tók különbsége, a számlálóban pedig egy közepes (pl. „e", vagy „a") színre vonatkozó törésmutató szerepel. v indexe a közepesnek választott színre utal. X = 546,1 nm., X = = 587,6 nm. Az emberi szem legér­ zékenyebb a A = 555 nm-re, így az ehhez közel álló színeket szokás ala­ pul venni közepes hullámhosszként.
e d

n=-

(1.2.)

A törésmutató is színfüggő, vagyis egy adott anyagnak nem egyetlen törésmutatója van, hanem minden színre más és más. Az üveg törésmutatója is változik a fény színe szerint. Ernst Abbe-ról Abbe-számnak nevezzük a következő összefüggést: n - \ (1-3.) Néhány optikai üveg betű-számjelét, törésmutatóit és Abbe-számát az 1.2. táblázatban láthatjuk. Az üveg mellett különféle kristályokat használunk az optikában. Ezekről néhány jellemzőt találhatunk az 1.3. táblázatban. Az optikai üvegeket és kristályokat a katalógusok diagramban is meg szokták adni, a közepes törésmutató és az Abbe-szám függvényében. Egy ilyen összeállítást mutat az 1.2. ábra.

1.1. táblázat A törésmutató indexeként az 1.1. ábra szerinti spektrumvonalak jeleit használjuk pl. n , n , n , n . Ha egy törésmutató jele (n) mellett nincs in­ dex, akkor megállapodásszerűen a d vonalra kell gondolni, vagyis n = nj.
d e c F

Anyag hidrogén oxigén levegő nitrogén víz etil-alkohol

Sebesség km/s 299 959 299 918 299 914 299 912 225 059 220 312

Anyag glicerin koronaüveg kanadabalzsam flintüveg nehézflint gyémánt

Sebesség km/s 204 152 197 980 194 553 186 013 170 374 124 105

A K É P A L K O T Á S ALAPJAI

27 • N2

1,75

LaK 8.
1 0

«

• N3
2 3

LaF

/<51 52 BaSF 10 • •1/2

1,70

. N12 »

N9

«N13 •

20^ • 13 N10

/*
8

1,65
<

• N7 .15
4

/ 5 . 2 /SF /
, 2

/ / 6 •

SSK •2 2*
8

/

1,60 PSK 1,55 PK 1,50 r 5 3 •
2

16 3 - * 5. 3• .2 <1 • BK 7« •

Vi
4 •

*BoF 3«

4 •

/ 'V
F

//

8*

/

^ LLF

• ^ 2

LF NaCl

iPolisztiroll KBr •

3

10 •

KF . 9 ÓV"

^ T ^ P M I VIA
TIK 60 v
e

• KC1

FK 75

Kvarcüveg 70 65

55

50

45

40

35

30

1.2. ábra. Az optikában használatos anyagok a törésmutató és az Abbe-szám függvényében

1.2. táblázat Az üveg jele BK7 K5 ZKN7 BaK 4 SK 15 SK 16 F2 SF2 SF 6 SF 10 V 1,52283 1,52910 1,51470 1,57648 1,63108 1,62814 1,63310 1,66238 1,82970 1,74805 n
e

n

c

v

e

1,51872 1,52458 1,51045 1,57125 1,62555 1,62286 1,62408 1,65222 1,81265 1,73430

1,51472 1,52024 1,50633 1,56625 1,62025 1,61777 1,61582 1,64297 1,79750 1,72200

63,96 59,2 60,98 55,85 57,79 60,08 36,11 33,60 25,24 28,19

1.3. táblázat Kristály neve/jele Lítium-fluorid LiF Mészpát CaF (polikristály) Kősó NaCl Kálium-bromid KBr Zafír A1 0
2 3 2

Alkalmazási tartomány X {fim) 0,11...8 0,12...12 0,21...20 0,28... 37 0,17... 5,5 0,26... 60 0,4 ...14 0,45...45 1,5 ...15 0,5 ...20 1,0 ...25 1,2 ...15 1,8 ...23 1,68 0,15...4 X 0,2 0,2 3,0 0,5888 1,0 5,0 1,0 1,0 3,0 1,0 5,0 1,36 3,0 0,26

Törésmutató néhány hullámhosszon n 1,45 1,47 1,52 1,56 1,76 1,74 2,29 2,45 3,32 2,48 2,69 3,50 4,05 1,60 X 1,0 5,0 10,6 10,6 3,0 30 5,0 10,6 10,6 10,6 10,6 3,0 10,6 2,0 n 1,39 1,40 1,49 1,553 1,71 1,71 2,25 2,37 3,28 2,40 2,67 3,43 4,00 1,52 X 5,0 10,6 20,0 30,0 5,0 50 10,6 30 15 20 20 10,6 15 n 1,33 1,28 1,37 44 1,63 1,64 2,19 2,29 2,7 2,3 2,63 3,42 4,00

Tulajdonságok

Gyenge diszperzió, csekély feloldás Gyenge diszperzió, csekély feloldás Jelentős diszperzió, erős feloldás Jelentős diszperzió, erős feloldás Igen kemény, hőmérsékletváltozásnak ellenáll IR transzmisszió, erős feloldás Kemény, nem törékeny Jelentős diszperzió, csekély feloldás Kemény, nem törékeny, hőálló Törésmutató kevéssé függ a hőmérséklettől Csekély keménység, rossz hőállóság Hosszúhullámú szűrő meredek karakterisztikával Igen kemény és kedvező hőállóságú Igen fontos az UV-ben, kettó'störő

Cézium-jodid CsI Cink-szulfid ZnS (polikristály) KRS 5TLBr/TLT Gallium-arzenid GaAs Cink-szelenid ZnSe Kadmium-tellurid CdTe Szilícium Si Germánium Ge Kvarc S i 0
2

A KÉPALKOTÁS ALAPJAI

29

1.1.3. A fény viselkedése közegek határfelületein A Fermat-elv Két pont között a fénysugár azokon az utakon halad, amelyek megtételé­ hez a legrövidebb időre van szükség más útvonalakkal szemben. Eszerint egy lencse képalkotását, vagyis egy tárgypontból kiinduló több fénysugárnak a képpontban való találkozását úgy képzelhetjük el, hogy valamennyi, a lencsén ke­ resztülhaladó fénysugár azonosan minimális időket fut, miközben más-más utakat tesz meg. Ez úgy lehetséges, hogy a lencsén belül v, a levegőben c sebességgel terjed a fény, így a részidők összege egyen­ lő lehet egy ideális alakú lencse esetén.

/Í=- -; 4 = - =
5
1

3

.

C

L

V

C '

mivel n = —, v

C

^

V

< 5 = - ? - ;

_5.

(íí + 4 + 4 = /,+<5 + í5)

és így tovább. A í kifejezéskor a számlálóban megjelent l n szorzatot - vagyis a geo­ metriai távolság és a közeg törésmutatójának szorzatát - optikai úthossznak nevezzük. A tárgy és képpont közötti utak befutásához szükséges idő:
2 2

Ú

c

c

,=.

(14)

m e n t

Vagyis a két pont között a fénysugár olyan utakon fog haladni, hogy azok é az optikai úthosszak összege egyenlő legyen.
n

30

G E O M E T R I A I OPTIKA

Sűrűbb közegből ritkább közegbe haladó fénysugár felvehet egy olyan beesési szöget, amelynél törési szögként 90° adódik. Ekkor a fénysugár nem lép ki a sűrűbb közegből - totálreflexiót szenved. (7.5. ábra) Néhány fontosabb anyag határszöge levegőre vonatkoztatva: határszög °-ban anyag víz 48° 35' etil-alkohol 47° 16' glicerin 42° 47' terpentin 42° 47' benzol 41° 46' kvarcüveg 36° 16' kősó 40° 21' nehéz koronaüveg 38°23' flintüveg 38° 19' nehéz flintüveg 34° 34' gyémánt 23° 42' s\na = — " n
h

1.5. ábra. A totálreflexió sina _ ti sinc^ n
h

A határszögnél nagyobb beesési szöggel érkező fénysugarak nem tud­ nak kilépni a közegből, totálreflexiót szenvednek.

Alkalmazási

példa

45°-os prizma esetén az oldallapokra merőleges fénysugarak az átfogó felületéről úgy verődnek vissza, mintha az tükör lenne, hiszen a visszave­ rődéskor a 45° > 41,1°, tehát totálreflexió áll fenn.

A KÉPALKOTÁS ALAPJAI

31

Alkalmazási

példa

Optikai szálakban a mag és a köpeny hatásfelületén totálreflexió jön létre. (1.6. ábra) köpeny Vigyázat! A szál görbülésekor a totálreflexió feltételei megváltoznak!

mag 1.6. ábra. Az optikai szál működési elve Van egy maximális 0 szög, amelynél nagyobb szöggel érkező fénysu­ garak nem tudnak az optikai szálba belépni
S i n 0 x = V köpeny-«raag
W m a

<

L

6

)

Az optikai szálakat felhasználási cél szerint három csoportra oszthatjuk: - híradástechnikai célra egyetlen elemi szál sok, modulált információt vihet át. Ezeknél nem található külön mag és köpeny, hanem a törésmu­ tató belülről kifelé folyamatosan csökken (gradiens szál); - fénykábelként sok elemi szálat köteggé fogunk össze, és világítási cél­ ból továbbítjuk velük a fényt; - képtovábbító szálkötegek esetében vigyázunk arra, hogy a köteg egyik végén a szálak relatív helye ugyanolyan legyen, mint a másik végén, így képet lehet továbbítani velük.

A síkpárhuzamos (planparalell) lemez A síkpárhuzamos lemez d vastagságú átlátszó, fénytörő anyagból pl. üveg­ ből, műanyagból készül. A határoló felületek egymással párhuzamosak. A levegőből az első felülethez érkező fénysugár az anyagba lép, sebessége csökken. A sugár a beesési merőleges felé törik. A lemezen áthaladva az előbbi közegbe, pl. a levegőbe lép ki, és itt eredeti sebességét nyeri vissza. A su­ gár a beesési merőlegestől törve, eredeti irányával párhuzamosan folytatja útját. Ezen áthaladás alatt két jelenséget tapasztalunk: 1. fénysugár eredeti irányától t távolságban eltolódott, 2. P fénypont, amelyből a fénysugár eredetileg elindult, látszólag a sík­ párhuzamos lemezhez fc-val közelebb P'-be került.

32

G E O M E T R I A I OPTIKA

1.2. A geometriai optika alapjai
1.2.1. A geometriai optika alaptörvényei Ez természetesen homogén, izotróp közegben érvényes. A fénytörést a Snellius-Descartestörvény írja le (1. később). A szögeket a beesési merőlegestől mérjük, amely a fénysugár döfés­ pontjában a felület normálisa. 1. A fény egyenes vonalban terjed. 2. Különböző közegek határain a fénysugár megtörve folytatja útját. 3. Különböző közegek határán a fény egy része visszaverődik. Ezt a tü­ kör-törvény írja le, miszerint a beeső, a visszavert fénysugár és a beesé­ si merőleges egy síkban fekszik, valamint a beesési és visszaverődési szög egyenlő. 4. A fénysugarak függetlenségének elve kimondja, hogy a tér egy pontján keresztül akárhány fénysugár haladhat egymás zavarása nélkül. A fénysugarak megfordíthatóságának elve szerint ha fény a tér egyik pontjából egy bizonyos útvonalon halad a tér egy másik pontjába, akkor a visszafelé indított fénysugár ugyanazon úton fog haladni. 1.2.2. Előjelszabályok (megállapodások) A sugármenet-rajzokat úgy vesszük fel, hogy a fénysugarak balról jobbra haladjanak. ** 1. Az optikai tengely mentén a gömbfelülettől balra eső távolságok pozití­ vok, a jobbra esőek negatívok. A távolságok előjelei olyanok, mint­ ha egy felvett koordináta-rendszer origója az S pontban lenne. Eszerint az /. 7. ábrán: s és fJ előjele negatív, h, s', és fi'-é pedig pozitív 2. Az optikai tengely feletti távolságok (pl. h) pozitívok, a tengely alattiak pedig negatívok. 3. A fénysugarak optikai tengellyel bezárt szögei (fi, /5'j akkor pozitívok, ha a fénysugarat az optikai tengelybe az óramutató járásával ellentétes irányban lehet 90°-nál kisebb szöggel beforgatni. Ellenkező esetben a szögek negatívok. 4. A felület döféspontjában a fénysugarak beesési (a), illetve törési {a') szögei akkor pozitívok, ha a beesési merőlegest a fénysugárba az óra­ mutató járásával ellenkező irányba lehet 90°-nál kisebb szöggel befor­ gatni. Ellenkező esetben a szögek negatívok. 5. A gömbfelületek görbületi sugarai akkor pozitívok, ha a felület balról nézve konvex, és akkor negatívok, ha balról nézve konkáv. 6. A fókusztávolság előjele pozitív gyűjtő-, negatív pedig szórólencse ese­ tében.

E törvény nyilván nem érvényes pl. koherens lézerfények találkozása esetén, amelyek egymásra hatásakor interferencia jön létre.

Eszerint L és V pozitív.

Eszerint r pozitív.

A KÉPALKOTÁS ALAPJAI

33

1.2.3. Egyetlen gömbfelület képalkotása Paraxiális képalkotásról beszélünk akkor, ha a leképzésben részt vevő fénysugarak az optikai tengelyhez képest csak kis szögeket zárnak be, vagyis tengelyközeiben haladnak. Ilyenkor a szögfüggvények (sin, tg) he­ lyett a szögek ívmértekben vett nagyságát használhatjuk. Metszéki távolságoknak (s, s') nevezzük a gömbfelület tengelypontjából (S) a tárgy (O), illetve a képpontig (O') terjedő mennyiségeket. Az OO'P háromszögből: (1.7.) A Snellius-Descartes-törvény paraxiális alkalmazásával: ma = n'a'', ahonnan a — a — , , Á . í ,n—n P-B = a'--a' = a'\--l = «'—— n \ n I n
n n

Egy lencse (vagy tükör) leképező rendszerként használva képet alkot a tárgyról. A képalkotás akkor ideális, ha a tárgy és a képe arányos (torzu­ lásmentes), a lencse pontot ponttá, egyenest egyenessé, síkot síkká ké­ pez le. A geometriai optikának a fényelhajlás miatt korlátja van, ezért pl. pontot egy valóságos lencse egy kis folttá tud csak leképezni. Ezzel a jelenséggel az optikai átvite­ li függvényekről szóló 1.7. fejezet­ ben foglalkozunk.

(1.8.)

(1.9.)

(1.9.)és(1.13.)-ból:

/r#»-/3n = ( e - / ? ' ) ( « ' - n )
azonos átalakítással: fi'n -fin = 0n' -B'n' - 0n +B'n fn'-Bn = &(n' -n)

A CO'P háromszögből e=a'+8'

(1.13.)

0=* r s és

(1.10.)

(1.10.), (1.11),(!.! 2.)-vei: —n %

k

(Í.N.)
(1.12.)

,

h h, , . n = — (n —n) s r

/r-*

n J2*>
o (-) í
1.7. ábra. Gömbfelület képalkotása

(+) h / \ r ^ * * - « — ^ ^(+) e ^ < ^ ) ^ J ^ ^ ^ ^ c o' s V
(+

p

1

<+)*'

34

G E O M E T R I A I OPTIKA

h-val végigosztva n s' n _ n —n s r vagy: Az összefüggés szerint egy r sugarú gömbfelülettől s távolságra fekvő tárgypont képe a felülettől s' távol­ ságra keletkezik. s =(1.15.) (1.14.)

n n —n s r
+

A képlet átrendezésével, egy-egy oldalra gyűjtve a tárgyoldali (veszszőtlen) és a képoldali (vesszős) mennyiségeket az Abbe-féle invariánst kapjuk. (1.16.)

r

s

r s>

Ha a gömbfelületre párhuzamos fénysugarak érkeznek (a tárgy a végte­ lenben van), akkor a fénysugarak a képoldalon a fókuszpontban találkoznak. (1.14.)-ből s = -oo és s' = /'helyettesítéssel: n—n r F
j

c
/

araibői illetve n —n f = -r-i n —n (1.17.)

Mind a két fókuszképletet átrendezve a jobb oldalon azonos mennyisé­ get kapunk, amely csak előjelben különböző. Ezt a mennyiséget törőértéknek nevezzük, és dioptriában adjuk meg: n 7 _n —n ~ (1.18.)

Dioptriában való számoláskor a fó­ kusztávolságokat méterben kell he­ lyettesíteni! A gömbfelületünk balról nézve konvex, jobbról nézve konkáv, ez fejeződik ki a dioptriák előjelében.

* =J=-

n rí — n

A Lagrange-féle invariáns Tekintsük az 1.8. ábráú A Snellius-Descartes-törvény szerint a törési pontban kis szögek esetén:

A KÉPALKOTÁS ALAPJAI

35

H'

1.8. ábra.

/

Vázlat a Lagrange-féle invariánshoz másképpen ms'H=n'sH' ms'H = n'^-s'H, P ahonnan \mPH=n'B'H' (1-19.) Ezt nevezzük Lagrange-féle invari­ ánsnak, ami azt fejezi ki, hogy a fénysugár paraxiális tartományban úgy törik, hogy a törésmutató, a tárgy, ill.képszög és a tárgy, ill. képnagyság szorzata állandó marad. az 1.7. ábra alapján: h = -si-8) = s'8\ ahonnan s sp

L2.4. Kardinális elemek: fősíkok, főpontok, csomópontok A fősíkok az optikai rendszerbe a tengellyel párhuzamosan belépő fénysu­ garak és a rendszert elhagyó megfelelő fénysugarak meghosszabbításaiBak metszéspontjai által kifeszített felületek. (7.9. ábra.) A főpontok a fősíkoknak és az optikai tengelynek a döféspontjai (s, s'). Minden optikai rendszernek két fősíkja (és főpontja) van: tárgyoldali és tépoldali fősíkok (főpontok).

Vigyázat: a metszéki távolságokat nem a fősíktól, hanem a gömbfelüle­ tektől (az optikai tengelyen) mérjük!

13. ábra. A fősíkok és a főpontok szerkesztése

36 A fősíkok sorrendje és helye az adott optikai rendszertől függ. Egy optikai rendszer főpontjai egymás konjugáltjai, vagyis ha az egyikbe helyezünk egy tárgyat, akkor annak képe a másikban lesz.

G E O M E T R I A I OPTIKA

A fősíktól mérjük a fókusztávolságokat, a tárgytávolságot, illetve a képtávolságot. A főpontokra nézve az optikai rendszer nagyítása 1-szeres és pozitív (egyenes állású).

A csomópontok Egy optikai rendszer egyik csomópontjába (N) irányított fénysugár a rend­ szert önmagával párhuzamosan hagyja el, úgy, mint ha a másik csomó­ pontból (N') indult volna (1.10. ábra).

1.10. ábra. A csomópontok származtatása

1.1 Lábra. Vázlat a csomópontok helyének számításához A Lagrange-féle invariáns szerint (lásd az 1.11. ábrát): Csomópontokra nézve /? = /?' Newton-formulából: (1. a következő pontban az 1.21. összefüggést): nPH = n'P'H' H' _ nfi _ n _ f H ~ rí? ~ rí ~ t innen n t' = -yf; rí A lencse dioptriája mindkét oldalon azonos! f =f es rí illetve t = — / n
J

*L = L = -L H t f

£_ l

=

n

' = n / = +/' -

(1.20.)

Értelmezés: A csomópontok helye a Newton-féle koordináta-rendszer­ ben, tehát a fókuszpontokból számítva a következő:

A KÉPALKOTÁS ALAPJAI

37

A tárgyoldali csomópont a tárgyoldali fókuszponttól éppen a képoldali ^ Ha az optikai rendszer tárgy-, és fókusztávolságnyira van, míg a képoldali csomópont a képoldali fókusz- képtere azonos törésmutatójú (pl. leponttól éppen tárgyoldali fókusztávoságnyira van, és a távolságokat élőjeS°). csomópontok és a fó'lesen kell érteni. P egybeesnek.
ve a k k o r a o n t o k

1.2.5. Newton-formula Ábrázoljunk egy optikai rendszert a fősíkjaival és a fókuszpontjaival! Mérjük a tárgy illetve a kép távolságát a fókuszpontoktól (t illetve t'). (1.12. ábra) A nagyítás (1.21) felhasználásával (122.)

H

f

t

Az utolsó egyenlőség felhasználásával a Newton-formula: (1.23.) a Newton-formula segítségével írhatók az alábbiak: Az 7.70. ábrából •'=-#' U+fK*' «' f -/') = -#' -ff'=-ff' -í=-f+/ r=i+/

Í'=-Í'+/'
íí'-vel végigosztva

í'=j'+/'

+fs'-sf f

K-^ = l

(1.24.)

Az ábrából hasonló háromszögek felhasználásával: H -H' -H' H — J
=

(1.21.)

BMJiir

JL/Z ábra. a Newton-formulához

38 Vékony lencsénél a metszéki és a tárgy-, illetve képtávolságok azonosak. Vigyázzunk az előjelekre: s nega­ tív esetén a középiskolás fizikában ta­ nult = j összefüggés adódik.

G E O M E T R I A I OPTIKA

Ez az összefüggés „vékony" lencse esetén megadja a tárgy és kép távol­ á közötti összefüggést. Amennyiben a tárgy- és képtér is levegő (vagy azonos közeg) a k k o r / ' = / és így
s g a

l-I-l
s' s~ f 1.2.6. A vékony lencse

(1.25.)

A vékony lencse absztrahálás eredménye. Ilyenkor eltekintünk a lencse vastagságától. Egy egyszerű lencse két gömbfelületből áll, tehát az egyetlen gömbfe­ lület képalkotására levezetett összefüggéseinket kell kétszer alkalmazni. Itt: $2 = *i> mivel vékony a lencse n\ -ni = n\n\ = n'2 = 1 n s{ 1 _ n-l n 1 n —1 j , ~ íj
"2
s

n

\

n

\ _ i ~\
n n

" 2 _
s

W

l ~ " l
r

2

2

2

1 n \ — n

1 s'
2

1 _ n-l Í] r, Átalakítva:

n-l r
2

1

1

í

1/

1

1

(1.26.)

de (1.25.) felhasználásával a vékony lencse fókuszképlete: másképpen: ha ÍJ = -00, akkor s'2 =/' (1.27.)

A K É P A L K O T Á S ALAPJAI

39

1.2.7. A lineáris, longitudinális és szögnagyítás Lineáris nagyítás (ntp) H' (1.28.) Kifejezhető még a Newton-formula segítségével:
m

_/_-'' _ / _/'-*'

Szögnagyítás (niy) (1.14. ábra)

(1.29.) A csomópontokra nézve a szögnagyítás nty = 1. Kifejezhető még a következőképpen: _tgB' tg/3 _h/s' H
A

Í

rr

V*

_s s'

(1.30.)

ábra. Vázlat a szögnagyítás-számításhoz

Számítsuk ki a lineáris és a szögnagyítás szorzatát: " s' fhp-f t' + f _ f ymp-l f -m +\
p m

fi=J l

f

m

_ '' fi~~f l

f f

l-mp mp{\-m )
p

_ f f

_1_ "fi (1.31.)

-flnp + f

t=—

t'=-f'mB

h a / = / ' , akkor
m p

=J_ÉSM = _ L m mp
T y

(1.32.)

(1.30.) felhasználásával

L í f s
Lámgitudinális nagyítás (m )
a

(1.33.)

ha/=/'akkor:

s

(1.34.)

dt A Newton-formulából

(1.35.)

dt deriválást jelent t szerint

*=ff'

40

G E O M E T R I A I OPTIKA

deriváljunk t szerint

dt

r

t

2

M

-

F

vagyis: m = ff'~ a 2

el beszorozva m„ — Ha/=/' akkor: m = mjj
a

T T ' 7

m

"

(1.37.)

így

f ™ =ym}
a

(1.36.)

Számítsuk ki a lineáris és a szögnagyítás hányadosát!
m

P nty

_ /

*. l f s s
s

Beszorozva

-yr-y-fel

Mivel m.a = -í— f Í
p

Azt találtuk, hogy m„ Uh m
y

(1.38.)

1.2.8. A vékony lencsék leképzése Az egységnyi fókusztávolságúra normált gyűjtő- és szórólencse képtávol­ ságát, nagyítását és a III. rendű hibaegyenletekben szereplő n helyzetfak­ tort (1. a 2. fejezetet.) a tárgytávolság függvényében az /. 16. ábra mutatja. A lencsetörvényt kifejező egyenlet mindkét oldalát a tárgy- vagy képtá­ volsággal beszorozva, a nagyítás értelemszerű behelyettesítését követően a számítási gyakorlatban előnyösen alkalmazható, alábbi kifejezéseket ,kapjuk: 1

s= f

-1

és

s' = f(l-mp) (1.39.)

A K É P A L K O T Á S ALAPJAI

41

2F

2F

Tárgytávolság­ tartománynak megfelelő képtávolság­ tartományok A kép: valóságos virtuális valóságos

2F

2F

Az 1.15. ábra a gyűjtő és szóró ha­ tású vékony lencsék leképezését szemlélteti, a tárgytávolság-tartomá­ nyoknak megfelelő képtávolság-tar­ tományok feltüntetésével. A gyűjtő­ lencse valóságos (ernyőn felfogha­ tó) képet alkot, kivéve az elülső fó­ kuszpont (e fókuszpontot nem bele­ értve) és a vékony lencse között elhelyezkedő tárgytávolságokat, amelyeknél a képalkotás virtuális (ernyőn fel nem fogható). A szóró­ lencse virtuális képet alkot, kivéve a vékony lencse és a hátulsó fókusz­ pont között (a fókuszpontot is bele­ értve) elhelyezkedő tárgytávolságo­ kat, amelyeknél a képalkotás való­ ságos.

Tárgytávolság­ tartománynak megfelelő képtávolság­ tartományok A kép: 1.15. ábra. Vékony lencsék leképzése Ezek alapján a tárgy és kép közötti távolság, azaz a w leképezési hossz: 2-nip1 ma (1.40.) virtuális valóságos virtuális

Virtuális képalkotásnál a balról jobbra haladó fénysugár balra (visszafelé) való meghosszabbítása alkotja a képpontot.

A lencsetörvény több vékony lencséből összetett rendszer képalkotásaárit meghatározására is alkalmazható oly módon, hogy a következő vé­ kony lencsére áttérve a tárgytávolság nagysága az előző vékony lencse képtávolságának a kettőjüket elválasztó lépközzel csökkentett értéke (koanUnátarendszer-áthelyezés).

42

G E O M E T R I A I OPTIKA

1.16. ábra. Nomogram a vékony lencsék számításához

1.3. Valóságos lencsék számításai
1.3.1. Vékony lencsék eredője Két elemi vékony lencsét egymás mellé helyezve, dioptriáik, vagyis törőértékeik összeadódnak:
<P = <Pí+<P2

(1.41.)

mivel P
<

=

y (levegőben)

/ - r e kifejezve: / = fifi
fx+h

(1.43.)

ezért 4- = 4"+4-

(1.42.)

1.3.2. A „vastag" lencse Más a helyzet akkor, ha a két vékony lencse között d távolság van (1.17. ábra). Eredő gyújtótávolság számítása

Szögnagyítás a 2. lencsére: tg/3 =7r
2 2

tg j3 =
2 2

/.'tg/3 =/'-tg/3

(1.44.)

Y

^s _t /j 4
2 g

2

=

t 5
g /

2

f; /'

A K É P A L K O T Á S ALAPJAI

43

1.17. ábra. Vázlat az eredő gyújtótávolság számításához Mint ismeretes: 4— — = 1, amiből

Ü.
i,

= 1

+Á Á±Ü
s
=
2

s =f\-d
z

s

2

nmen

"

h+*

2

fi+h

ezt behelyettesítve (1.44.)-be
^fj Jfl-d){f2 + ft-d)

'

r

m - d ) (1.45.)

fx+h-d e levegőben lévő lencsék összerakásakor:

A vékony lencsével ekvivalens vastag lencséről akkor beszélünk, ha a két lencsének azonos a fókusz­ távolsága, a törésmutatója és az első" görbületi sugara. (Tehát a vastag­ ságban és a hátsó görbületi sugárban térnek el).

E

=-L+i—
/. h

d

fxfi

(1.46.)

AZ (1.45.) összefüggés nevezőjében lévő kifejezést jelöljük A-val. E i •evezzük optikai tubushossznak. b (1.47.) Ezzel / ' = (1.48.)

44

G E O M E T R I A I OPTIKA

Miután az így létrejött valóságos lencse két fó'síkkal kell rendelkezzen, ezek helyét is kiszámíthatjuk. Legyen z' a képoldali fősík és a második vékony lencse távolsága és z a tárgyoldali fősík és az első vékony lencse távolsága. Ezekkel a valóságos lencse fősíkjainak helyei , _fU~d) fí(f{-d) flfj

=

s>2

f

f'=

fl= :

_

fif{-

fí -•fifí
d

Hasonló levezetéssel: z = Összefoglalva

(1.49.) Alkalmazzuk most a görbületi sugarakat is tartalmazó (1.17.) összefüg­ gést a „vastag" lencsére, vagyis egy két (r és r görbületi sugarú gömbfe­ lületből álló, d vastagsággal és n törésmutatóval rendelkező valóságos len­ csére! (1.18. ábra)
x 2)

1.18. ábra. Vastag lencse

n l n\ = n n =n n±=l
1 = 2

/i

=

n-l
n r

J i

n-l

f h

\ ~ \ - n

h

1-n

J t

J L

n-l
2

1-n

A =

nr — nr — (n — l)d n-l
x

/ _ fifl _. f = f' =
A

'1'2
{n

(n-l)
2 ri 2

-l) [n( -r )-(n-l)d]

Azonosság —

1

1

-(n-l)-

n\r. — n{r\-r )-{n-\)d
2

nr.r1'2

A KÉPALKOTÁS ALAPJAI

45

\j =

(n-D

1+
r
2

(1.50.) n rr
x 2

^ = 0esetében j = ( n - l ) í i - i - j ,
'1

'2,

Számítsuk ki a fősíkok helyeit is a lencsegörbületek segítségével (1.50.)ből. (1.19. ábra) _ f\d _ r d
x Z

vagyis megkapjuk a vékony lencse képletét (pl. szemüvegnél így szá­ molhatunk).

n—1 ,i(/i-r )-(n-l)íí
2 d

~ A

~n-l

\

s = - á í = A

+

J i n-1 -

„ ( _ )_(„_!)</
r r

«-l

4
1.19. ábra. Vázlat a vastag lencse fősíkjainak számításához (1.51.) Ha d = 0, akkor z = z'= 0 a két fősík egybeesik z - 1 az első lencsefelülettől z'-t a hátsó lencsefelülettől kell mérni

Rendezve:

n

( ' í - 2 ) - (
,

n

-

1

)

ű

f

z =

rd
2

n{r -r )-{n-\)d
x 2

133. Több felületből álló lencserendszerek A vastag lencsénél kétszer alkalmaztuk a gömbfelületre vonatkozó össze­ függéseket. Ha több lencsés optikai rendszerünk van, akkor a gömbfelü­ letre vonatkozó összefüggések sorozatos alkalmazásával a következő öszszefüggésekhez jutunk:
f— \_
n s

\2y
s s

s s ...s
2 3
s s s

k

(1.52.)

k a gömbfelületek száma «i a tárgytér törésmutatója n'it a képtér törésmutatója Vigyázat: a nevezőben s nincsen!
x

_

"1
n

l 2 3"- n
s

k

s s

] 2 3--- n
s s

(1.53.)

Nagyításról csak véges tárgytávol­ ság (ÍJ) esetén beszélhetünk!

1.4. Teleszkopikus rendszerek
A teleszkopikus rendszerek olyan kéttagú összetett optikai rendszerek, amelyeknél A = 0, vagyis az egymás felé eső két fókuszpont egybeesik. Két ilyen rendszer lehetséges: /i > 0 f >0 Kepler-távcső f\ > 0 h<0 Galilei-távcső
2

46

G E O M E T R I A I OPTIKA

1.4.1. Kepler-távcső (csillagászati távcső) A rendszer szögnagyítása
(-) a /3 szög negatív előjele miatt szükséges rriy negatív előjele a fordított képet jelzi

tg/3

(-)-n

/'
2

(1.54.)

A rendszer akkor nagyít, ha |/] | > | / |
2

1.

2.

/i=/i>0

f =f' >0 (1.20.
2 2

ábra)

1.20. ábra. A Kepler-távcső

1.4.2. Galilei-távcső (színházi vagy terresztikus távcső)

/i=/i>0

f =f' <0 (1.20.
2 2

ábra)

1.21. ábra. A Galilei-távcső A szögnagyítás (1.21. ábra)
(-) azért szükséges, mert /? előjele pozitív ha | / i | > I / 2 |, akkor nagyít

"V

t

g

fi -f\ '-U
- / r

- «

P *

u

(1.55.)

A KÉPALKOTÁS ALAPJAI

47

1.5. Rekeszek
A rekeszek az optikai rendszeren áthaladó fénysugarak egy részének kizá­ rását, vagy a kép határolását végzik. Tengelyszimmetrikus rendszereknél a rekeszek általában szintén tengelyszimmetrikusak, sokszor kör alakúak. Feladatuk szerint kétféle rekesz van: apertúrarekesz és mezőrekesz. L5.1. Apertúrarekesz Az apertúrarekesz feladata a lencserendszer nyílásának határolása, vagyis a szélső sugarak kizárása. (1.22. ábra) A P-vel jelölt rekesznek két képét külön is használjuk: a rekesztől balra eső részrendszer által a rekeszről alkotott kép neve: belépő pupilla (EP). Az apertúrarekesztől jobbra eső részrendszer által a róla alkotott kép neve: kilépő pupilla (AP). A belépő és kilépő pupillák egymás konjugáltjai az egész rendszerre vonatkozóan. Ha egy sugarat a belépő pupilla közepe felé irányítunk, akkor az - mi­ közben az apertúrarekesz közepén átmetszi az optikai tengelyt, úgy fogja elhagyni az optikai rendszert, mintha a kilépő pupilla középpontjából in­ dáit volna. Ha a rendszer torzításmentes, akkor ezen belépő és kilépő fénysugár párhuzamos. Minden olyan fénysugár, amelyik a tárgypontból a belépő pupilla széle felé halad, át fog jutni az opti­ kai rendszeren. Ezek segítségével meg lehet határozni az egyes lencse­ tagok szükséges átmérőjét. Ezen su­ garak a rendszerből úgy fognak ki­ lépni, mintha a kilépő pupilla széléből indulnának. Az apertúrarekesz helye (az opti­ kai tengely mentén) hatással van a képminőségre, hiszen általa a szél­ ső sugarak más-más része záródik ki a képalkotásból.

122. ábra. Az apertúrarekesz Természetes rekeszhely

Van egy ún. természetes rekeszhely, amelyet kétféleképpen definiálhatunk: Ha az apertúrarekesz a természetes rekeszhelyen van, akkor a belépő és a kilépő pupillák éppen a fősíkokban vannak.

48

G E O M E T R I A I OPTIKA

így pl. ha egy objektív fényereje 1 : 5,6 az azt jelenti, hogy _i_ _ 0 E P vezik másképpen 5,6 / relatív nyílásnak.
e z t ne

Megfordítva: ha egy fősugarat az egyik fősík tengelypontja felé irányí­ tunk, akkor az a másik fősík tengelypontja felől fog eltávozni, miközben a valóságos fénysugár éppen a természetes rekeszhelyen metszi az optikai tengelyt. Fotoobjektívek rekesze az ún. íriszblende. A fotoobjektívek fényerejé­ nek a belépő pupilla átmérőjének és a fókusztávolságnak a hányadosát ne­ vezik. Távcsöveknél az apertúrarekesz éppen az objektív széle, foglalata, ezért azonos a belépő pupillával. Ennek képe - az egész rendszer által leképezve - viszont a kilépő pu­ pilla. Az emberi szem pupillája ideális esetben a távcső kilépő pupillája helyére kerül, és nagyságuk közel egyenlő. 1.5.2. Mezőrekesz, nyílások A mezőrekesz feladata az, hogy a képnek éles széle legyen. Elhelyezése a tárgy-, vagy a képtérben történik. A mezőrekesz az az átmérő, amelyik a belépő pupilla középpontjából a legkisebbnek látszik. A mezőrekesz képei a nyílások: a belépő nyílás a mezőrekesznek a tárgyoldali részrendszer által alkotott képe. A kilépő nyílás a képoldali részrendszer által alkotott rekeszkép.

Mikroszkópnál a mezőrekeszt az okulár síkjában helyezzük el. Fényképezőgépnél a film síkjában lévő téglalap alakú nyílás a mezőrekesz.

1.6. Képméret, képszög, fősugár
A képméret a nem végtelenben lévő tárgyról alkotott kép nagysága. A képszög a fősugarak átal alkotott kép félszöge. A fősugár a tárgypontból a belépő pupilla középpontjába mutató sugár. Kiterjedt tárgy esetén több fősugár van, hiszen minden tárgypontból indul egy fősugár.

1.7. Optikai átviteli függvények
Tekintettel leszünk ugyanakkor a más tudományterületeken már elter­ jedten használt fogalmakra (pl. mo­ duláció, frekvencia, fázis), és azok­ hoz igazodóan vezetjük be az opti­ kai megfelelőiket (pl. kontraszt, tér­ frekvencia). Mint látni fogjuk, a matematikai formulák nagyon hasonlóak. Ez praktikussága mellett azzal az A képalkotó optikai rendszerek működését úgy is szemlélhetjük, hogy el­ tekintünk a rendszerek optikai jellegétől, és mindössze azt vesszük észre, hogy milyen összefüggés van a tárgyak és képeik között. Nem törődve az­ zal, mi hozta létre ezt a transzformációt, a kapcsolatot függvényekkel ír­ juk le. Hasonló feladatokat már más tudományterületek eredményesen megoldottak, pl. az elektronikai rendszerek esetében bevezették az átviteli függvényeket a bemeneti és a kimeneti jelek közötti kapcsolatok leírására. Az optikai rendszerek esetében hasonlóan járunk el, megkülönböztetésül optikai átviteli függvényekről beszélünk.

A K É P A L K O T Á S ALAPJAI

49 előnnyel is jár, hogy viszonylag könnyen lehet majd vegyes rendsze­ reket tárgyalni, amelyekben az opti­ kai leképző rendszer pl. elektronikus detektorral csatoltan működik. Az optikai átviteli függvények hasz­ nálata könyebbé teszi a sorbakap­ csolt optikai rendszerek tárgyalását is, eredő optikai átviteli függvények képzésével.

Az optikai átviteli függvények ma már széles körben elterjedtek. Az optikai rendszereket minősítők és a felhasználók számára a legfontosabb információkat adják, a tervezők számára pedig analitikus tervezőmunká­ juk eredményének végső ellenőrzését jelentik. Forradalmi változást jelen­ tettek az optikai átviteli függvények a hibaminimumra törekvő automati­ kus finomkorrigáló számítógépprogramok (3. fejezet) fejlődéstörténetében az 1970-es években. Ekkor ugyanis azok a programok, amelyek már „készre" korrigálták a rendszereket, eredményüket illetően elmaradtak azoktól az új programoktól, amelyeken még ezután elvégeztek egy olyan korrekciót is, amelynek célfüggvénye az optikai átviteli függvény számí­ tása alapján került kialakításra. Felmerült a kérdés: szükség van-e akkor más hibafüggvény-aberráció számítására, miért nem lehet közvetlenül az optikai átviteli függvényekre optimalizálni a leképző rendszerek tervezési folyamatát? A válasz az, hogy az optikai átviteli függvények annyira eredő jellemzői az egész opti­ kai rendszer bármely eleme által okozott hibáknak, hogy visszafelé - né­ hány speciális esettől eltekintve - nem lehet egyértelműen megmondani, hogy mi okozta a rendszer átviteli függvényének romlását. Mivel a hagyo­ mányos aberrációk elmélete ezzel ellentétben viszont rendelkezik a hiba­ okokra vonatkozó következtetés lehetőségével, így mind a mai napig használjuk a klasszikus technikát, és csak a végső fázisban térünk át az optikai átviteli függények használatára. A 2.3. fejezetben ezért megismerkedhetünk az aberrációk számításával is. L.7.1. Elemi alakzatok képalkotása Általános értelemben az optikai leképzést úgy tekinthetjük, mint a tárgytér fényeloszlása és a képtér fényeloszlása közötti transzformációt. A leképzendő tárgy minden egyes pontjának van valamilyen felületi fényessége, és ez a keletkezett képre is elmondható. Ideális esetben a megfelelő tárgyés képpontok között homogén lineáris kapcsolat áll fenn. Az optikai rendszereknél az átviteli függvény szempontjából nem fog­ lalkozunk az időbeliséggel, vagyis állandó megvilágítású tárgyak statikus képét vizsgáljuk. A transzformációt akkor tartjuk jónak, ha a pontot pont­ tá, egyenes vonalat egyenes vonallá alakítja át a rendszer, miközben a szükséges nagyítás létrejön. A nagyításra vonatkozóan pedig elvárjuk, hogy az a képtér minden tartományában azonos legyen, vagyis egyenes szakaszt nagyításszoros hosszúságú egyenes szakasszá képezze le. Egyetlen pont képének fényeloszlásfüggvényét pontszórásfüggvénynek, egyetlen vonalét vonalszórásfüggvénynek, egyetlen élét pedig élszórúsfüggvénynek nevezzük. Az optikai rendszerek által alkotott kép minősége sokszor jelentősen változik a kép közepétől (az optikai tengelytől) távolodva. A képsík egy kis tartományában feltételezhető, hogy a képminőség azonos (izoplanatikns tartományok).

Ugyanez a detektorok esetében csak bizonyos munkaponti tartományok­ ban igaz, nagyon kis és nagyon nagy fénymennyiségeknél nemlineáris je­ lenségekkel kell számolnunk. A képet akkor érezzük élesnek, ha részletgazdagságban nem marad el a tárgyétól, vagy ha a tárgyak szélei a képen kontrasztosan jelennek meg. Ez utóbbit úgy képzelhetjük el, hogy a képen az éles sötét-világos részek átmenetszerűen jönnek létre. Annál rosszabb egy kép, minél na­ gyobbak ezek az átmenetek (1.23. ábra). Egy vékony vonal képének mindkét oldalán is megtalálhatók ezek az átmenetek (1.24. ábra), sőt egyetlen pont képe körkörösen át­ menetszerűen jön létre (1.23. ábra).

50

G E O M E T R I A I OPTIKA

/(*)

a)

b)

C)

d)

é)

f)

8)

1.23. ábra. Elemi alakzatok szórásképei, a) sötét-világos félsíkok (pl. kések) fényintenzitás­ eloszlása a tárgyon, x a késélre merőleges hosszúság, I(x) a tárgy felületi fényessége vagy egyszerűen intenzitása; b) sötét háttéren lévő világos vonal fényeloszlása a tárgy térben; c) az a) szerinti tárgy képének fényeloszlása; d) a b) szerinti tárgy képének fényeloszlása (x'az x-szel párhuzamos és annak megfelelő irány a képtérben); e) az a) szerinti tárgysík rá merőleges irányból nézve; f) a b) szerinti tárgysík rá merőleges irányból nézve; g) a c) szerinti kép rá merőleges irányból nézve; h) a d) szerinti kép rá merőleges irányból nézve; 1) pontszórásfüggvény, egy sötét háttérben lévő világos pont képe rá merőleges irányból nézve (fényeloszlásának függvénye a d) ábráéhoz hasonlít)

1.7.2. Az optikai átviteli függvény rendszertechnikai származtatása Az időbeli vagy dinamikai rendszerek vizsgálatával foglalkozó rendszer­ technika kialakította azt az általános tárgyalásmódot, amit analógiaként felhasználhatunk az optikai átviteli függvények fogalmának bevezetésé­ nél. A rendszertechnika általánosította azokat a villamosságtanban, mecha­ nikában, hőtanban stb. hasonlóan tárgyalható rendszerelemeket, amelyek-

A K É P A L K O T Á S ALAPJAI

51

re egyaránt jellemző, hogy időben változó bemeneti jelekre f(t) időben változó kimeneti jeleket g(t) hoznak létre ún. válaszfüggvényként. Definiálásra került az átviteli függvény T((o), amely a kimeneti jelek és a bemeneti jelek Laplace-transzformáltjainak F(w), illetve G(co) hányado­ sa (1.24. ábra.) Mivel az ún. impulzusfüggvény, vagy Dirac-függvény speciális Laplace-transzformálttal rendelkezik (L [ő(t)] = 1), így az átviteli függvény az erre adott válaszfüggvény transzformált) ával egyenlő. Mindezek az optikai rendszerek esetében is felhasználhatók. Itt a Laplace-transzformáció helyett elegendő a Fourier-transzformációt használni: Míg az időbeli rendszereknél a víz­ szintes tengelyen a t szerepel, addig az optikai rendszereknél a helykoor­ dináta x. Időbeli rendszereknél CD = = 2nf, ahol/a frekvencia, vagyis a másodpercenkénti periódusok száma.

j{f{x)] =

F(w)=

]f(x)e-™dx

(1.56.)

Optikai rendszereknél w = 2JZV. A v a térfrekvencia, vagyis a milliméterenkénti periódusok száma. Optikai rendszereknél a Dirac-bemenetnek egy fénylő csillag felel meg a sötét égbolton, amelyre iF[P0c)] = 1, így ennek válaszfüggvényét Fourierttanszformálva előállítjuk az optikai átviteli függvényt (OTF). A Fouriertranszformáció képletéből látható, hogy az eredmény komplex függvény lesz, amelyet Euler-alakban ábrázolva abszolút értékre és fázisra bonthatjuk.

7 » =

G(a>) F(a>)

G{m) OTF(<o) = F(a>) G(o))=J{g( ^
x

G(ü))=L[g(t)]
G(ŰJ)=X[/(Í)]

F(m)=!F[fXx)]

P(x)

A

PSF(x)

A

C[ó(ff\ = l

!F[P(x)} = \

T(co)=L[y(t)] OTF(m)=!F[PSF(x)]

134. ábra. Az optikai átviteli függvény, mint a rendszertani átviteli függvény analógiája

52

G E O M E T R I A I OPTIKA

Az OTF az MTF és a PTF jelölést a nemzetközi irodalom miatt tartjuk meg (optical íransfer/unction, modulation íransfer/ünction, illetve phases íransfer/unction), utóbbit szokás még egyszerűen 4>(v)-vel jelölni. Egy rendszer optikai átviteli függvé­ nyét tehát egyszer kell csak megha­ tározni, azután bármely tárgy képét segítségével kiszámíthatjuk. Ered­ ményünk tartalmazni fogja a képal­ kotási hibák hatását is.

Hasonló felbontással találkozunk a rendszertechnikában, ahol az abszo­ lút érték részét és a fázisrészt egymás alatt a frekvencia függvényében szokás ábrázolni. Az optikában is ezt tesszük. OTF (v) = MTF (v) • e "
i P T F ( v )

(1.57.)

Definíciószerűen MTF(G) = 1 vagyis nulla térfrekvencián a modulációs átviteli függvény értéke egységnyi, míg PTF(0) = 0, vagyis a fázisátviteli függvényérték ugyanott zérus. Valamely tetszőleges tárgy f(x) leképzésekor keletkező kép g(x') inten­ zitáseloszlását a leképző optikai rendszer OTF-jénék ismeretében úgy kaphatjuk meg, hogy a 1.24. ábra szerinti összefüggésből kifejezzük. G(a))-t és azt inverz-Fourier-transzformáljuk: g(x') = T-^CHfo) = T- [OTF(a>
l

M/t*)]]

(1.58.)

1.7.3. Az optikai átviteli függvények szemléletes magyarázata Tekintsük az 1.25. ábra szerinti sűrűn csíkos tárgyat. A négy szögszerű jelsorozat mutatja a tárgy fényeloszlását. A kép fényeloszlását rárajzoltuk a tárgyéra (egységnyire normáivá a nagyítást). Látható, hogy a képen a sarkos fényeloszlás helyett színusszerű jelenik meg, sőt a jelsorozat amp*(v)

1.25. ábra. A csíkos tárgy képalkotása. A tárgy fényeloszlássa a négyszög-, a képe pedig a szinusszerű. A térfrekvencia növelésével a képkontraszt csökken.

A K É P A L K O T Á S ALAPJAI

53 Látható, hogy a kontraszt maximális értéke egységnyi lehet, általában pe­ dig 0-1 közé esik. (Akkor lehetne egységnyi, vagyis 100%-os, ha az 7 : 0 lenne, ez pedig akkor állhat elő, ha az optikai rendszer a kép fe­ kete területére semmilyen fényt nem juttatna). Az 7.25. ábrából az is látható, hogy egyetlen élátmenet leképzésé­ nek hiányossága miatt áll elő a kont­ rasztcsökkenés, hiszen a rendszer csak bizonyos meredekséggel képes átvinni a hirtelen emelkedő négy­ szögjelet - így minél sűrűbb a négyszögjelsorozat, annál kisebb ér­ tékre tud felemelkedni a válaszjel, mire a négyszöggel ismét csökkenni kezd. Tehát a térfrekvencia növeke­ désével a kontraszt csökkenni fog.
m

litudója sem olyan nagy mint a tárgyé. Megfigyelhető az is, hogy a kép­ ES tárgyjel között egy kis <J>(d) nagyságú fáziseltolódás is van. A jel amplitúdócsökkenés és a fáziseltolódás általában annál nagyobb, minél sű­ rűbb, vagyis nagyobb térfrekvenciájú a tárgyfüggvény. Kontrasztnak nevezzük a sötét és a világos részek viszonyát. E viszonyt a híradástechnikai moduláció fogalomnak megfelelően a jel középvonalá­ tól mért amplitúdó és a középvonalnak a vízszintes tengelytől mért ma­ gassága hányadosaként definiáljuk.
Anax Anin Anax Anax Anin Anax Anin Ariin

(1.59.)

Ha a kontraszt csökkenését a térfrekvencia függvényében ábrázoljuk, megkapjuk a kontrasztátviteli vagy modulációs átviteli függvényt. Az 7.26. ábra szerinti két függvény nem más, mint az OTF(v) komplex optikai átviteli függvény abszolút értéke és fázisa. Persze egy valóságos tárgy általában nem periodikus struktúrájú. Mint a függvénytanból tudjuk, felírható azonban függvénysorként, vagyis külön­ féle frekvenciájú összetevők összességeként. Miután az egyes összetevő frekvenciák átvitele nem azonos, ezért a tárgy leképzése nem lesz ideális. Általában igaz, hogy a magasabb frekvenciákon csökken a kontraszt és növekszik a fázishiba. Ez olyan, mint a rendszertechnikában a felületvágó szűrők hatása. HTF(v)

PTF(v) 180° +

-180° 1.26. ábra. A modulációs átviteli függvény és a fázisátviteli függvény

Itt a függőleges tengely léptéke szög, mivel egyetlen periódust 360°nak tekintünk, és ehhez képest lép­ tékezzük a fáziseltolódást. A fázishibajelentéséhez megje­ gyezzük, hogy azt úgy kell elkép­ zelni, mintha az egyes képrészletek (pl. a négyszöggel felfutó vagy lefu­ tó éle) nem pontosan oda kerülne a képen, ahová ideális képszerkesztés útján. A vízszintes tengelyen a v tér­ frekvencia található ciklus/mm egy­ ségben. Az ábra alatt szokás ábrá­ zolni a fázishiba változását szintén a térfrekvencia függvényében.

54

G E O M E T R I A I OPTIKA

1.7.4. Az apertúrafüggvény és kapcsolata az optikai átviteli függvénnyel E fejezet tanulmányozását a könyv II. részének ismeretében könnyebben elvégezhetjük. Azért szerepeltetjük mégis itt, és nem a hullámoptikai ré­ szek után, mert az optikai átviteli függvények megértését teljesebbé teszi. A fény hullámtani leírásakor elektromágneses rezgésekről, hullámokról beszélünk. Az elektromos térerőt, amelynek változásaként is leírhatjuk a fényt, a következő képlettel szemléltethetjük: E (t) = U e "
Ka 0 0 + <P)

= U cos (a>t + <p) + iU sin (oit + <p)
0 Q t o < p Q 0

(1.60.)
w t

Itt U a rezgés amplitúdója, t az idő, <p a kezdő fázisszög, / az imaginári­ us egység. Az összefüggés valós ré­ sze a cosinuszos terjedés leírását szemlélteti.
0

Ha összevonjuk az időtől független tagokat: E(t) = í / e • é kapjuk. Ebben az alakban jelöljük E-vel az időtől független részt:

alakot

E=UtfP,

(1.61.)

A továbbiakban a komplex amplitú­ dónak lesz csak jelenősége, mert a másik tényező csak az időtől függ, mi pedig a helytől függő viszonyo­ kat vizsgáljuk.

és nevezzük ezt komplex amplitúdónak, hiszen az időbeli rezgésnek ez je­ lenti az amplitúdóját. Tekintsük az 7.27. ábrátl Képzeljük el az optikai leképzést úgy, mintha a lencsébe bemenő fényhullám komplex amplitúdója megszorzódna egy a lencsére jellemző ún. pupillafüggvénnyel, és így alakulna ki a kimeneten a fényhullám komplex amplitúdója. A pupillafüggvényre vonatkozóan két dolgot kell számításba vennünk. Egyrészt lehet a lencsének x(u, v) átbo­ csátási tényezője, másrészt megváltoztathatja a fényhullámok gömbszerű­ ségét, amelyet az 0' középponttól rajzolt referenciagömbtől való W (u, v) eltéréssel vehetünk figyelembe. Ezekkel a pupillafüggvény

Itt a négyzetgyök értelme az intenzi­ tás képzésénél látható, amikor is négyzetre emelés miatt eltűnik. A a fény hullámhossza, ^-W(u,v)P dig a W(u,v) hatására A létrejövő fáziseltolódás.
e

P(u,v) = JcJu~^)c^

WM

(1.62.)

A leképzés síkjában a fényhullám komplex amplitúdója egydimenziós esetben:
oo

Kétdimenziós esetre E(x',y') = J j / ' ( « , v ) e — 00
i2jl(

E(x')= \ P{u)& 'du-mk
aauX

(1.63.)

' '
tt

+vy

Wv

— 00

(1.64.) Az inverz Fourier-transzformációs formulát használva P(u, v) = J j E(x',y')c
i27,(ux +V>, ]

' ' dx'dy'.

adódik, amely összefüggésről felismerhető, hogy az nem más, mint egy Fourier-transzformáció! Kimondható tehát, hogy a képsíkon a fényhullám komplex amplitúdója arányos a pupillafüggvény Fourier-transzformációjával. A képsíkon egy pont képének intenzitását úgy kaphatjuk meg, ha az amplitúdót ismerjük, hogy azt négyzetre emeljük, pontosabban, a komp­ lex amplitúdó ismeretében I(x'y') = E(x',y')-E*(x',y')

E * (x\ y') a E(x , y') komplex kon­ jugáltját jelenti.

A K É P A L K O T Á S ALAPJAI

55 O

Mivel az optikai átviteli függvény a pontszórásfüggvény Fourier-transzformáltja, OTF(v) =
— 00

Wlix'^-^x'+^dx'dy' 1.27. ábra. A hullámaberráció értelmezése (1.65.)

A behelyettesítéseket elvégezve egydimenziósán írva:
00

OTF(v) = \p{u)-P*{u)du
— 00

Miután az ilyen összefüggést autokorrelációnak nevezzük, kijelenthető, hogy az optikai átviteli függvényt a pupillafüggvény autokorrelációjaként is előállíthatjuk.

1.7.5. Aberrációmentes optikai rendszer átviteli függvénye Ha az optikai rendszer aberrációmentes, akkor W(u, v) hullámaberráció zérus, az e tényező egységnyi lesz, tehát P(u,v) kivihető az in­ tegrál jel elé. Az integrálandó függvény ekkor a pupilla területének és ön­ magával eltolt területének az 1.28. ábra szerinti metszete lesz az eltolás mértékének függvényében. Az eltolás mértéke pedig arányos a térfrekven­ ciával. (Mindez az autokorrekció miatt van így.) Látható, hogy v = 0 esetén a terület maximális (ezt tekintjük l-nek), amikor pedig a két kör érinti egymást, akkor a terület zérus lesz. Ekkor a határ vagyis a felbontóképesség elvi határa így határozható meg. A függvény jellegét az alábbi összefüggéssel írhatjuk le:
Á u=v

1.28. ábra. Aberrációmentes rendszer átviteli függvényének szemléltetése

56

G E O M E T R I A I OPTIKA

határ

1.29. ábra. Aberrációmentes rendszer átviteli függvénye Kör alakú apertúra esetén 1,22 az elsőfajú Bessel-függvény miatt kerül be. 1
V

határ

(1.67.)

Feltüntettük az egyes rekeszállások­ nak megfelelő aberrációmentes átvi­ teli függvényeket is. Mint látható, két ellentétes folyamat játszódik le rekeszeléskor: egyrészt javult a rendszerek átviteli függvénye, hi­ szen kizáródnak a szélső nyalábok, csökken az abberáció, másrészt romlik az adott rekesznek megfelelő aberrációmentes átviteli függvény. Az adott objektívnél 8-os rekeszértéknél összesimul a valós és az aberrációmentes átviteli függvény. Ha tovább rekeszelünk, akkor már csak romolhat a rendszer, hiszen az aberrációmentes függvény romlik, a valós pedig nem lehet jobb nála. Minden objektívnél van egy olyan rekeszérték, amelynél előáll ez a helyzet. Miután az aberrációmentes rend­ szereknél a képminőséget csak a dif­ frakciókorlátozza, az ilyen rendsze­ reket diffrakciókorlátozott, vagy dif­ frakciólimitáló rendszerekként is említi az irodalom.

Az 1.29. ábra az aberrációmentes optikai rendszerek átviteli függvé­ nyét mutatja. Mivel a vízszintes tengely relatív koordinátájú, ebben ábrá­ zolva az összes tengelyszimmetrikus optikai rendszer egyetlen függvény­ nyel ábrázolható. Az 1.30. ábrán különböző mértékben rekeszelt optikai rendszer látható.

1.30. ábra. Aberrációval terhelt és aberrációmentes rendszerek átviteli függvényei a rekeszelés függvényében

A KÉPALKOTÁS ALAPJAI

57

1.7.6. Sorba kapcsolt rendszerek átviteli függvénye Összetett rendszereknél az eredő átviteli függvény az integrál alatt összeszorzódik két rendszerre:
00

OTF(v)= \]P {u,v)-P*{u,v)-P {u,vyP {u,v)dudv
x 2 2

(1.68.)

— 00

Három esetet különböztetünk meg: 1. Az egyes rendszerek aberrációmentesek. Ekkor a W(u,v) hullámaberráció zérus, ezért az imaginárius tag elma­ rad, a határtérfrekvenciát a legkevésbé fényerős rendszer v ^ ^ - a szabja meg, de a nagyobb fényerejű nem rontja az eredményt. 2. Az egyes rendszerek aberrációval terheltek, ilyenkor minden elemi rendszer hat az eredőre. 3. A hullámaberációk a kitevőben algebrailag összegződnek (tehát javít­ hatják is egymást). 4. Ha az egyes összetevő rendszerek között valódi kép jön létre, és azt le­ képezi a következő rendszer, akkor az MTF-ek összeszorzódnak, a PTF-ek pedig összeadódnak. Gyakorló feladatok Ll. Számítsuk ki a levegőből az üvegbe érkező fénysugár törési szögeit, ha a beesési szög: 5°, és az üveg törésmutatója n = 1,5. A Snellius-Descartes-törvényből kifejezzük a törési szög szinuszát: sina
f : n n c o i 0

, sina , . , „ _ „»_ sin5° _ i_^^ • sina = , tehát sina = — = U,U581; a = i,i sina'' TI !> L 2 . Levegőből üvegbe érkező fénynyaláb egy része az üvegbe hatol, egy kis ré­ sze visszaverődik. Mekkora a beesési szög, ha a visszavert fénysugár a meg­ tört fénysugárra merőleges (n = 1,5) lásd az alkalmazási példa ábráját! A törési szög és a visszaverődési szög között felírhatjuk az alábbi össze­ függést: n=
3

a + a' + 90° = 180° , ebből a' = 90°-a; de írhatjuk sin a' = sin (90° - a) = cos a Felírva a Snellius-Descartes-törvényt: sina sinan = —— — = tg a " sina cos a
B T fl

tg a =1,5;

a = 56°18'
ü

58

GEOMETRIAI O P T I K A

1.3.

Tehát az 56°18' beesési szöggel érkező fénysugár esetében a visszavert fénysugár merőleges lesz a megtört sugárra. Mutassuk meg, hogy a gömbfelületre jobbról érkező párhuzamos sugarak esetén f = —r—A— adódik !
J

n-n

1.4.

Állapítsuk meg az alábbi lencse típusát, gyújtótávolságát és dioptriaszámát. A lencse vékony lencse. r, = 15 cm /- = - 1 0 c m
2

n=l,5

/=?^= ?

Megoldás: A lencse kettős domború. Az első, vagyis tárgy felőli görbületi sugár na­ gyobb, mint a második, vagyis kép felőli sugár, így a lencse aszimetrikusan bikonvex lencse:/= 12 cm. A lencse tűrőképessége: <p = 8,3 dioptria. 1.5. Ha az előző példa szerinti aszimmetrikusan kettősen domború lencsét közé­ pen kettévágjuk, két síkdomború lencsét kapunk. Határozzuk meg ezek gyújtótávolságát, ill. törőképességét!
r] = 15cm r' =<*>
2

n=l,5

/=?p = ?

Megoldás: /] = 30 cm <Pi = 3,3 dioptria A másik lencse: f = 20 cm ip = 5 dioptria 1.6. Állapítsuk meg az alábbi lencsék típusát, gyújtótávolságát és dioptriaszá­ mát: r,=20cm, r' = 30 cm n=l,5 /= ? (p= ? Megoldás: A lencse homorúan domború (meniszkusz), mert r pozitív és (j ) nagyobb mint /•]. / = 120 <p = 0,83 dioptria 1.7. Egy lencse előtt 4 cm távolságban tárgyat helyezünk el, melyről a tárgytér­ ben 24 cm távolságban kép keletkezik. s = - 4 cm s' = - 24 cm /= ? Megoldás f= 48 mm A kép a tárgytérben keletkezett, tehát látszólagos (képtávolság előjele ne­ gatív). A lencse gyűjtőlencse, mert a gyújtótávolság előjele pozitív. 1.8. Hol és milyen nagyítású képet alkot a 100 mm-es fókusztávolságú szóró­ lencse a mögötte 60 mm-re elhelyezett tárgyról?
2 2 2 2 2

Az első lencse:

s = 60 /=-100 m.

A K É P A L K O T Á S ALAPJAI

59

1.9.

Milyen fókusztávolságú lencse, milyen tárgytávolság esetén biztosít három­ szoros nagyítású fordított képet 200 mm-es leképezési hosszon? m« = 3
/

_ 200_ i 2-mg—2+3+^ 5, ma 3 3
i r p

w

200

O T g

/=200

s= f - L - l 1 = 37,5(^-1 I

50 Érdekesség: Szimmetrikus vékony lencséknél a fókusztávolság egyenlő a görbületi sugarakkal! (n = 1,5 esetén

1.10. Legyen adva egy szimmetrikus, kétszer domború, vékony lencse a következő adatokkal: n = 1,5; r = 120 mm; r = - 120 mm Mekkora a fókusztávolsága?
x 2

(
( =

\
( 1 5

í
=

^

^

r " - < r i J ' - ^ - ^ 2 ö J T 5 ö / = 120 mm 1.11. Legyen adva az előző lencse, azzal a különbséggel, hogy d = 10 mm. Számítsuk ki a fókusztávolságát és a fősíkjai helyét! / = 121,7 mm z = 3,38 mm z' = -3,38 mm L12. Legyen egy vastag lencse a következő adatokkal adva. r| = 100 mm r = -80 mm d= 10 mm n= 1,51871 (BK7) Számítsuk ki a fókusztávolságát. A feladatot a 1.15. képlet sorozatos alkalmazásával oldjuk meg.
2

Egy szimmetrikus vastag lencsénél a fősíkok körülbelül a vastagság harmadába esnek.

í ] = 00

*
2

1,51871-100 051871

2 9 2

-

7 8 6 m m

s = 292,786 - 10 = 282,786 mm
S

' „

= 2

1,51871 282,786

1
+

-0,5l87T
-80
+

=+ 8 4

'

3 5 6 8m m

/

=

292,78-84,3568 „„„„„ 282,786 = ^3355 mm
2

z'=s -f' = 84,3526 - 87,3355 = - 2,983 mm L13. Végezze el a tárgyoldali fókusztávolság és z kiszámítását! (z = + 3,723 mm) ( / = / ' )

60

G E O M E T R I A I OPTIKA

1.14. Bizonyítsuk be az előző feladat segítségével, hogy a fősíkok konjugáltak, vagyis az egyik főpontba behelyezett tárgy képe a másik főpontban kelet­ kezik. S{ = 3,723 mm 1,51871 = +5,54703 mm 1 0,51871 3,723 100 j = 5,54703 - 10 = ^,45297 mm
2

1 1,51871 -4,45297 -0,51871 80

= -2,989 mm

Vagyis tényleg a képoldali fősíkba került a kép. Számítsuk ki a nagyítást ez esetben! +1 nagyítás egyenesállású képet jelent. 5,54703-(-2,989) 3,723-(-4,45297) ,„ , ' °
0 0 0 7

^

=

= 1

Jegyezzük meg: a főpontok konjugáltak, és a rájuk vonatkozó lineáris na­ gyítás +1. 1.15. Számítsa ki az előző feladat fókusztávolságát és fősíkjainak helyeit a (1.47.) (1.48.) összefüggések segítségével is. 1.16. Hol van a belépő és a kilépő pupillája a következő triplettnek?

A =80
L

/ = 40'. , !
2

/ = 50
3

10 17 L

'
t

X

u' 1 1
>

5

20

i

1

\f

AP EP

A kilépő pupilla számítása: a rekesztől jobbra eső részrendszer egyetlen lencse, ez alkot képet a rekeszről:

A K É P A L K O T Á S ALAPJAI

61

A belépő pupilla helyének számítása: a rekesztől balra eső részrendszer alkot képet a rekeszről, ezért rajzilag megfordíthatjuk, hogy a tárgy a len­ csékből balra essék. Í,=-5 s\ = - 4 , 4 4 s = - 14,4
2

J.

1
5

-40
V 10

80
A

s' = - 17,62
2

L17. Mekkora kell legyen a belépő pupillája egy fotoobjektívnek ahhoz, hogy relatív nyílása 1:2,8 legyen, ha a fókusztávolsága 50 mm? / 0EP~

0EP = = 17mm Ez persze nem jelenti azt, hogy az apertúrarekesz 17 mm-re van állítva, hi­ szen annak csak a képe 17 mm. L18. Melyik távcső van jobban illesztve egy havas, napsütéses táj esetén: 6 x 35 -ös, vagy 8 x 20-as? Megoldás: mindkét esetre ki kell számítani a kilépő pupillát:
D

ü
2 , 8

*i-fl

_

m

-r-nty

u

D ok
rriy 35

Mivel a havas, napos tájon a szem pupillája kb. 2 mm-re összehúzódik a 8 x 20-as távcső a jobban illesztett. Dok, = Y = 2.5mm
ak

D = — = 5,83 mm

2. fejezet

Az optikai rendszerek tervezésének kezdeti szakasza
2.1. Az optikai rendszerek tervezésének szakaszai
Az optikai rendszerek hagyományos (manuális) tervezése három szakasz­ ra tagolódott. 1. Kezdeti szakasz. I. rendű közelítés: a vékony lencsékből álló rendszer vékony lencséi fókusztávolságainak és köztes légközeinek megválasz­ tása, illetve az ezen adatok alapján kiszámítható jellemzők meghatáro­ zása, beleértve az apertúrarekeszt is. 2. Középső szakasz. III. rendű közelítés: a vékony lencsék anyagállandói­ nak megválasztását követően a képalkotási hibák harmadrendig terjedő kiegyenlítése. 3. Végső szakasz. Finom korrekciók: áttérés vastag rendszerre és a vastag rendszer (manuális) korrekciója. Az optikai rendszerek korszerű, számítógéppel támogatott, interaktív tervezése esetében a tervezés végső szakasza a vastag rendszer automati­ zált korrekcióját foglalja magában, beleértve a gyártási tűrések statiszti­ kailag megalapozott meghatározását is. 2.1.1. A vékony lencsékből álló rendszer A műszaki optikán belül az optikai rendszerek tervezésének kezdeti sza­ kasza a vékony lencsék fogalmának bevezetésén és alkalmazásán nyug­ szik. A 2.1. ábrán feltüntetett / , , / , ... f fókusztávolságú, egymástól e , e , ... e légközökkel elválasztott vékony lencsékből álló rendszerrel (vékony rendszerrel) kapcsolatos jelölések, definíciók és megfontolások az alábbiak. Az adott Í, tárgytávolság esetében a lencsetörvény ismételt alkalmazá­ sával az s'i képtávolság meghatározható. Az egyes lencsék s) és Í, kép- és tárgytávolságainak hányadosai adják a tárgy m, nagyításait. A rendszer egészének M eredő nagyítása:
2 k s 2 k

A számítógéppel támogatott terve­ zés esetében a tervezői tevékenység jellege és eszköztára alapján - kis szubjektivitással - az I. és HJ. rendű közelítés tekinthető a tervezés kez­ deti (bevezető) szakaszának, és a számítógépes, automatizált korrek­ ciók a tervezés végső (befejező) sza­ kaszának. A tervezés kezdeti szaka­ szára vonatkozó megfontolások és eljárások ennek megfelelően kerül­ tek összeállításra.

A Z OPTIKAI R E N D S Z E R E K T E R V E Z É S É N E K KEZDETI S Z A K A S Z A

63

2.1. ábra. A vékony lencsékből álló rendszer

u

-

n

n
/=1

- '
H

(2.1.)

abol n és rí a tárgy- és képtér törésmutatója (lásd a 2.1. feladatot). A tárgy O középpontjából kiinduló sugaraknak az optikai tengellyel bezárt szögét növelve, a rendszeren való áthaladást valamelyik apertúra (Éyflás: lencseátmérő vagy rekesz) korlátozni fogja. Esetünkben ez az apertúra a P apertúrarekesz, amelynek szélén áthaladó sugár a tárgytérben az optikai tengellyel /5 szöget zár be. Az apertúrasugár a képtérben az optikai tengellyel f}' szöget zár be. A (későbbiekben nagy jelentőségű) MA numerikus apertúra a fí^ szög szinusza, azaz
fl ak

Az optikai rendszer az O középpont­ tal és ö szélső ponttal, azaz H tárgymagassággal jellemzett, az első len­ cse előtt s\ távolságban elhelyezke­ dő -Ttárgysíkot, az O' középponttal és Q szélső ponttal, azaz H' képma­ gassággal jellemzett, az utolsó len­ cse után s\ távolságban elhelyezke­ dő r képsíkba képezi le.

| N A = sin/5^

(2.2.)
t 2

Az apertúrasugár a vékony lencséken az optikai tengelytől mért h , h , _ kf... h magasságokban halad keresztül. A tárgy Q szélső pontjából kiinduló sugarak közül az a ferde fősugár, m e l y az apertúrarekesz középpontján halad keresztül, és - kézenfekvően - a Q' pontban döfi a képsíkot. A ferde fősugár az optikai tengellyel a tárgytérben (}' a képtérben fi' szöget zár be. A ferde fősugár a vékony kacséken az optikai tengelytől mért y y , ••• yk magasságokban halad keresztül. A be- és kilépő pupilla átmérője egyenlő - az 1.5.1. pont szerint - a beés kilépő pupilla helyét meghatározó részrendszer vékony lencséinek kép­ es tárgytávolság hányadosaiból képezett nagyítások eredőjének (szorzatá­ nak) és az apertúrarekesz átmérőjének a szorzatával. Következésképpen, a
k cU ck iy 2

A numerikus apertúra általánosan NA = rí sin p" , mivel a képtér közege gyakran levegő, ezért írhatjuk, hogy
ak

NA = sin/3^

64

G E O M E T R I A I OPTIKA

2.2. ábra. A vékony rendszer be- és kilépő pupillája 2.2. ábrának megfelelően a Q szélső tárgypontból kiinduló ferde fősugár a tárgytérben a belépő pupilla középpontjába irányul, keresztülmegy az apertúrarekesz középpontján, és a képtérben a kilépő pupilla középpontjá­ ból a kép Q' szélső pontjába tart. A rendszer belépő pupillaátmérőjének és fókusztávolságának az aránya a nyílásviszony. A nyílásviszonyt távoli tárgyra korrigált rendszer eseté­ ben relatív nyílásnak nevezzük. A relatív nyílást f/NO, vagy arány formá­ jában adják meg. /= 1 ... ...k

Egy / = 90 és § = 30 adatokkal jellemzett rendszer esetében a rela­ tív nyílás f/3, vagy 1:3.
B P

Az objektíveknek a fényképezésben kialakultán elfogadott relatív nyílá­ sai: 1:1, 1:1,4, 1:2, 1:2,8, 1:4, 1:5,6, 1:8, 1:11, 1:16, 1:22.. Egy példaképpen vett, l:2-es relatív nyílású fotoobjektív relatív nyílásai a változtatható átmérőjű apertúrare­ kesz (íriszblende) segítségével 1:2,8, 1:4 ... 1:22 értékűre csökkenthetőek. A blende fenti léptékek szerinti egyegy fokozatú szűkítésével az apertú­ ra területe feleződik, így a film meg­ világításának erőssége 50-50%-kal csökken.

2.3. ábra. A vékony rendszer fókuszpontjai, fókusztávolsága és főpontjai 2.1.2. A két- és háromtagú rendszerek generálása

Az optikai rendszerek tervezésének kezdeti szakaszában célszerű szá­ mos vékonyrendszer-változat adatai­ nak generálása (tömeges előállítása) annak érdekében, hogy azok külön-

Az egyszerűbb két- és háromtagú vékony rendszerek generálásának vi­ szonylag egyszerű módjai vannak. A kéttagú rendszerre vonatkozóan a távoli tárgy, (s = °o) és az egysze­ rűség érdekében / ' = 1 egységnyi eredő fókusztávolság esetében, a meg­ felelő/, é s / fókusztávolság tartományokba eső összetartozó jellemzőket az
x 2

A Z OPTIKAI R E N D S Z E R E K T E R V E Z É S É N E K K E Z D E T I S Z A K A S Z A

65 böző kritériumok (pl. rendszerada­ tok, rendszeren belüli fókusztávol­ ság- és légközeloszlás, esetleg a Petzvál-összeg és a színhibakorrek­ ciós lehetőségek, stb.) szerint szelektálhatóak, ha úgy tetszik: optimalizálhatóak legyenek.

2.1. táblázat. A „ + , + " típusú, kéttagú rendszerek összetartozó adatai 2.75
2.25

0,56
í 2

0,80 0,70 0,06 0,69 0,81 0,44 0,54 0,94 0,81 0,25 1,25 0,37 1,75 0,75 0,70 0,97 0,06

A légköz értéke negatívvá válik

* 2

1.75 .25

í 2

0,96 0,56 0,44 2,25 0,55 2,75

í 2

(j, = oo)
m -» m =
2 2

/ ' =/i •

L
(2.3.)

S2=f -\
2

1

, m2
-

I

e

=/i

s

2

• m- s
2

2

formulák alkalmazásával, példaszerűen a 2.1. táblázatban foglaltuk össze. A teljes fx ésf mező negyedeinek típusjellemzőit a 2.4. ábra tartalmazza. A háromtagú rendszerre vonatkozóan, ugyancsak S] = oo é s / ' = 1 eseté­ ben az / szerkezeti hossz és az s' képtávolság, mint paraméterek rögzítése esetén az / , és / fókusztávolságok kiragadott értékeinél a triplet összetar­ tozó jellemzői az
2 3 3

Közeli tárgy (s\ & oo) esetében meg kell határozni a kívánt leképzés által igényelt rendszer fókusztávol­ ságát. Ily módon ez az eset is alap­ vetően a fentiekben részletezettre vezethető vissza.

,

/l/3[(*-/l)(/3-4) + 4/3]

(2.4.)

=/.+/ 2

/

3

(2.5.)

= l — e. formulák alkalmazásával meghatározhatóak, és a 2.2. táblázat példája szerinti elrendezésben összefoglalhatóak.

A gyűjtő-szóró-gyűjtő („+, - , +") lencsékből álló, első triplet H. D. Taylor alkotása (1893). Egyszerű felépítésű és rövid szerkezeti hoszszal rendelkezik. Valamennyi har­ madrendű hibára korrigálható - ere­ dő fókusztávolsága, relatív nyílása és tárgyszöge által korlátozott mó­ don. Ezért a triplet szakirodalma bármely más típusú optikai rend­ szernél gazdagabb.

66 A két gyűjtő hatású lencsecsoport­ ból, az eredő fókusztávolság kb. fe­ lét meghaladó légközzel kialakított objektívtípus a Petzvál-objektív. mert első megvalósítása Petzvál József nevéhez fűződik (1840). Petzvál eredeti objektívje egy ra­ gasztott és egy kis légközű dupletből állt, l:3,4-es relatív nyílás mel­ lett. A Petzvál-objektív a tizedénél is kisebbre csökkentett expozíciós idő mellett, kiváló képminőségével forradalmasította a korabeli fotográ­ fiát.

GEOMETRIAI OPTIKA

v
(TELE)

A

v

(PETZVÁL)

7

Á

A

A

7

(RETROFÓKUSZ) 2.4. ábra. A kéttagú rendszerek típusjellemzői Nagyobb f/NO relatív nyílás eseté­ ben hosszabb / szerkezeti hosszat és rövidebb j képtávolságot, nagyobb ± [S tárgyszög esetében rövidebb / szerkezeti hosszat és hosszabb Í 3 képtávolságot célszerű választani.
3 ci

Ezen j[ = 00 és / ' = 1 klasszikus tripletekre vonatkozóan (l + s'3) ~ 1,1 ~ const.
3

(2.6.)

Természetesen az/i és / fókusztávolságok előjelétől függően - a kétta­ gú rendszerek esetéhez hasonlóan - a teljes f\ é s / tartomány négy karak­ terisztikus mezőre oszlik, amelyeken belül további, a 2.5. ábrán érzékelte­ tett, célirányos, feltáró vizsgálatok végezhetők. Közeli tárgy J ^ 00 esetében pedig meg kell határozni a kívánt lekép­ zés által igényelt rendszer fókusztávolságát. Ily módon ez az eset vissza­ vezethető az előzőekben részletezettre.
3 1

2.2. táblázat. A „ + ,-, +" típusú, háromtagú rendszer összetartozó adatainak elrendezése 0,8 0,7 0,6 0,5 / h f> e-, h f> e\ e-, e\ e-> ex 0,4 0,5 0,6 0,7
3

/' = 1

/=...

53=...

(/ + í « 1,1 = const.)

A Z OPTIKAI R E N D S Z E R E K T E R V E Z É S É N E K KEZDETI S Z A K A S Z A

67

©
-1 -1 + -2 -3

© ©
2 f
3

© hagyományos triplet © nagy kilépőpupilla-távolságú okulár (5) fd objektív © lézerdióda kollimátor objektív (D extrém kicsiny nyíláshibájú objektív

© ©

2.5. ábra. A háromtagú rendszerek típusjellemzői az elülső és hátulsó tag fókusztávolságának függvényében A háromnál több tagból álló rendszerek generálása esetében célszerű azokat két- és/vagy háromtagú részrendszerekre bontva optimalizálni oly módon, hogy illesztésüket az alábbi összefüggések alkalmazásával bizto­ sítjuk:
Ifi,; =

fi

(2.7)

továbbá, szükség esetén:
h = h_ 1 i

i

í

(2.8.)

A k tagú rendszerek generálásának a megoldása alapvetően a fenti (2.7.) és (2.8.) összefüggésekre és szukcesszív approximációra épülő program segítségével is megkísérelhető. E célkitűzés azonban az optimá­ lis változat nehéz definiálása, valamint az összetartozó adathalmazok nagysága miatt megkérdőjelezhető. A vékony rendszerek generálására a Gyakorló feladatok között egy geo­ déziai távcső (2.4.) és egy lézerdióda kollimátor tervezése (2.5.) mutat szemléletes példát.

2JZ. A képalkotási hibák geometriai interpretációja
A képalkotási hibák geometriai interpretációját a 2.6. ábra szemlélteti. A leképező rendszert egyetlen /fókusztávolságú, n törésmutatójú és v Abbeszámú vékony gyűjtőlencse alkotja. Az apertúra- és a ferde sugárnyalábo­ kat a vékony lencse előtt elhelyezett apertúrarekesz korlátozza. A 7"tárgy-

68

G E O M E T R I A I OPTIKA

A megkülönböztetett hullámhosszak jele és nagysága A hullámhossz Jele t s r C C" 632,8 D d e F F' g i Nagysága, nm 1014,0 852,1 706,5 656,3 643,8 632,8 589,3 587,6 546,1 486,1 480,0 435,8 404,7 365,0

A továbbiakban (a monokromatikus képalkotási hibák értelmezésének előkészítése érdekében) csak a kö­ zepes n törésmutatót vesszük figye­ lembe. A H'u ideális képmagassá­ got az ideális képsíkon a centrális sugár döféspontja tűzi ki. A H' (képalkotási hibával terhelt) valósá­ gos képmagasságot az ideális képsí­ kon a ferde fősugár döféspontja jelöli ki.
e reaí

sík a vékony lencse előtt Í távolságban helyezkedik el. A szélső tárgypont az optikai tengelytől H távolságban (tárgymagasság) van. A tárgyból eredő kevert („fehér") színű, megkülönböztetett jelentőség­ gel felruházott - az apertúrasugár, amely a tárgynak az optikai tengelyen elhelyezke­ dő pontjából indul ki, és az apertúrarekesz szélén halad keresztül, valamint - a ferde fősugár, amely a tárgynak a szélső pontjából indul ki, és az apertúrarekesz középpontján halad keresztül. Az apertúrasugár Á tárgytérben /3 és a képtérben (}' , a ferde fősugár az apertúrarekesz középpontján áthaladva /3 szöget zár be az optikai tengelylyel. Az apertúrasugár az optikai tengelytől mért h magasságban, a ferde fősu­ gár pedig y magasságban („mélységben") halad keresztül a vékony lencsén. A képalkotási hibák értelmezéséhez szükségesek a tárgy szélső pontjá­ ból kiinduló segédsugarak: - a centrális sugár, amely a képtérbe a vékony lencse középpontjában irányváltoztatás nélkül halad keresztül, valamint - a meridionális síkban (a papír síkjában) az apertúrarekesz felső szé­ lén keresztülhaladó a és az alsó szélén keresztülhaladó b sugár. A teljesség (és a továbbiak) érdekében említést kell tenni a szagittális síkról is, amely - merőleges a meridionális síkra és - illeszkedik a ferde fősugár aktuális szakaszára. (Természetesen a tárgytér szagittális síkjában is van két, az a és b-nek. megfelelő segédsugár). A képtérben, a vékony lencsétől s' távolságban lévő, 7"' ideális képsík környezetében, a fenti fő,- és segédsugarak menete alapján jönnek létre a képalkotási hibák (vagyis az eltérések az ideális leképzéstől). A tárgytérben a kevert fényből összetett apertúra- és ferde fősugár a vékony lencsén áthaladva, az optikai anyagok törésmutatójának - a v Abbeszámmal is jól jellemezhető - kismértékű hullámhosszfüggése (disz­ perziója) miatt színeire bomlik. Vizuális műszerek esetében pl. ezt a A > = = 643,8 nm-es vörös, a X = 546,1 nm-es sárga és X = 480,0 nm-es kék hullámhosszúságú sugarakra vonatkozóan lehet számítani, értelmezni és ábrázolni. Ezért a képtérben a fenti hullámhosszúságú vörös, sárga és kék színnel jellemzett apertúrasugár az optikai tengelyt C e, F' pontban met­ szi, a vékony lencsétől (a 2.6. ábrán az áttekinthetőség érdekében nem je­ lölt) s' ; s' és sp távolságban. Továbbá, ugyancsak a képtérben a vörös, sárga és kék színnel jellemzett ferde fősugár az ideális képsíkot a C e, F' pontokban döfi, az optikai tengelytől (szintén fel nem tüntetett) H , H , és Hf magasságban.
fl a p c e F C e c e

Végül a szélső tárgypontból kiinduló ferde fősugár mentén a meridio­ nális és a szagittális síkban a fősugártól igen kicsiny (infinitezimális) tá­ volságban haladó kísérősugaraknak a képtérben a ferde fősugáron alkotott metszéspontjai képezik az m meridionális és az sz szagittális képpontot.

A Z OPTIKAI R E N D S Z E R E K T E R V E Z É S É N E K K E Z D E T I S Z A K A S Z A

69

A fentiek alapján értelmezhetőek a képalkotási hibák. A képalkotási hi­ bák értelmezésénél az áttekinthetőbb egyszerűség miatt feltételezzük, hogy az aktuálisan tárgyalt képalkotási hibán kívül más hiba nincs, azaz az összes többi képalkotási hiba értéke nulla. A képalkotási hibák előjelei­ re utaló vonatkoztatást a 2.6. ábrán feltüntetett „talpas nyilak" mutatják. (A 2.6. ábra szerinti esetben valamennyi képalkotási hiba előjele negatív). A képalkotási hibák közül (1. 2.6. ábra és jelölései) a - kromatikus- vagy színhibák: - longitudinális színhiba: As' '_ (h) = s'p{h) - s' (h) - transzverzális színhiba: &Y' ._ (H') = H' (B ) - H' (B )
F c c F C r cl c c]

i,=oo

t

/l = 80,0 lV u-i e = 27,0 o. Ü = - 2 1 6 > ^
x j

-46,1 60,0 7
II

4

^—

e = 23,0
2

C

V = 70,1
3

l

A = -15°
c

\ ^

b = -3,0
2

' t^ ir 2.7. ábra. A vékony triplet alapvető adatai (a 2.3. Gyakorló feladathoz)

1f

70

GEOMETRIAI OPTIKA

- monokromatikus hibák: - nyfláshiba: AS'(h) = s' (h) - s' - meridionális koma: AK' (fi {) - szagittális koma: AK' (fi {) - Petzvál-képmezőhajlás: AP'0 \) - meridionális képmezőhajlás: At' (fí ) - szagittális képmezőhajlás: At' (fi {) - torzítás: AT'(fi ) [mm] vagy
e m c s c c m cX s c cl

H' {{S )-H' {fl )
real cX id cX

100%.

(2.9)

0
A szférikus felületeket alkalmazó képalkotás harmadrendű hibaelmé­ letét - a képmezőhajlást illetően Petzvál Józsefre hivatkozva - L. Seidel dolgozta ki (1856), de bonyo­ lultsága miatt maga sem hitt annak gyakorlati alkalmazhatóságában. A formulákat jelentősen egyszerűsítő fogalmak és jelölések bevezetésével Taylor, Coddington, Conrady, Berek, Argentieri, Flügge, stb. kü­ lönböző struktúrájú analitikai rend­ szereket hoztak létre. E helyütt elő­ nyei és egyszerűsége miatt a vékony lencsére épített, az egymástól független, de nagyfokú szimmetriát mutató helyzet- és alakfaktoron nyugvó Coddington-Taylor analiti­ kai rendszer H.H. Emsley-féle válto­ zatát ismertetjük. A d vastagságú vastag lencse és a vele ekvivalens, 0 vastagságú vé­ kony lencse fókusztávolsága, törés­ mutatója és első görbületi sugara azonos. A vastag és vékony lencse második görbületi sugarai - éppen a vastagságkülönbségük miatt - egy­ mástól kismértékben eltérőek. A vastag lencsék fősíkjai különváltak, és a lencsén belül vagy kívül he­ lyezkednek el, míg a vékony len­ csék fősíkjai egybeesnek magával a vékony lencsével.

2.3. A képalkotási hibák harmadrendű analitikai egyenletei
A vékony lencséből álló rendszer képalkotási hibái függenek a lencsék fókusztávolságától, a törésmutató és az Abbe-szám anyagállandóitól, na­ gyításaitól, alakjaitól; az apertúrarekesz elhelyezkedésétől és nagyságától; az apertúra- és ferde fősugárnak az optikai tengelytől mért áthaladási ma­ gasságaitól és a kép távolságától, valamint magasságától. A képalkotási hibák a fenti paraméterek összetett, szögfüggvényeket is tartalmazó, nem­ lineáris függvényei. Ezért.az optikai rendszerek céltudatos számításokon alapuló tervezési módszereinek kialakulása - a számítások manuális elvégzésének akkori kényszere miatt - csak egyszerűsítő absztrakciók és közelítések árán vált lehetővé. Az ily módon kialakított közelítő számítá­ sok, pontatlanságuk ellenére, sokak alapvető és kiegészítő tevékenységé­ nek eredményeképpen kifinomult eljárássá váltak. Mivel a közelítő számí­ tások a konstrukciós paramétereket közvetlenül, vagy szinte közvetlenül tartalmazzák, egyszerűségük és áttekinthetőségük miatt jelentőségüket a számítógépek korában sem lehet lebecsülni. A közelítő számítások legelterjedtebben használt változata a harmad­ rendű hibaelmélet, a vékony lencsék absztrakciójának bevezetésén, vala­ mint a szögfüggvények sorbafejtésének alkalmazásán nyugszik. A fénysugarak átvezetésekor az optikai rendszer törőfelületeinél a Snellius-Descartes-törvény és ezzel a szinusz szögfüggvény alkalmazása elkerülhetetlen. A harmadrendű hibaelmélet - innen az elnevezés - a szi­ nuszfüggvényt sorbafejtett alakjának első két tagjával veszi figyelembe, azaz

x sinx zzx- " 3 T

(2.10)

A Z OPTIKAI R E N D S Z E R E K T E R V E Z É S É N E K KEZDETI S Z A K A S Z A

71 Helyzetfaktor, n Gyűjtőlencse Szórólencse

2.3.1. A vékony lencsékből álló rendszerek analitikai egyenletei A képalkotási hibák harmadrendű közelítő (a továbbiakban: analitikai) egyenleteinek az alkalmazásával az elérni kívánt alapvető cél a vékony lencsék alakjainak, azaz a felületek görbületi sugarainak a meghatározása. A lencsetörvény alkalmazásával meghatározott metszeti távolságok se­ gítségével megfelelő léptékű rajzvázlaton megrajzoljuk az apertúra- és a ferde fősugár menetét, s ezzel a továbbiakhoz szükséges pontossággal lemérhetőek a fősugaraknak az optikai tengelytől vett n, és y, áthaladási ma­ gasság- és P , a ferde fősugárnak az optikai tengellyel a rekesz középpont­ jában alkotott szögadata. Az apertúrasugár metszeti távolságai alapján az i-ik lencsére a helyzet­ faktor.
p

2F F

F' 2F'

2F' F'

F 2F

s' + s s —s

m+l m-l

(2.11)

A helyzetfaktorok kiragadott értékei a gyűjtő- és szórólencsék alkotta sugármenet függvényében

Ugyancsak az i -ik lencse esetében a törésmutatóból képezhető együtt­ hatók: n+2 A=n(n-\y \B = 4(n + l) «(n-l) 3« + 2 D=-

Alakfaktor, o Gyűjtőlencse Szórólencse

(«-ir
n+1 (2.12)

£ = n(n-l)

C

=

G = 2+n 3n + l 2n

továbbá az alakfaktor r' + r r —r függvényében a nyíláshiba-koefficiens: \Si = (Aa + Bon + O r + Z>),
2 2

(2.13.)

Az alakfaktorok kiragadott értékei­ hez tartozó gyűjtő- és szórólencsék formái a főpontok feltüntetésével Az alakfaktor elsődlegesen a vé­ kony lencse jellemzője. A fenti összeállításban a szemléletesség és az alakokra jellemző főpontelhe­ lyezkedés feltüntetése érdekében szerepelnek vastag lencsék. | cr | » 1 esetében akár mindkét főpont is a lencséken kívülre tolódhat.

(2.14.)

és a koma-koefficiens:
CÍ=(EO+GJI)Í

(2.15.)

72

G E O M E T R I A I OPTIKA

Végül az apertúrafaktor (az aperturasugár relatív belépési magassága): a= — P
i

(2.16.)

valamint a rekeszfaktor (a ferde fősugár relatív belépési magassága): (2.17.)

B I

TG

(/ÍJ

Az előzőek alapján a vékony rendszer í-ik lencséje a 2 jel előtti együtt­ ható, és a 2 jel utáni képalkotási hibakoefficiens szorzataként kifejezett harmadrendű képalkotási hibáinak hosszdimenzióban (pl. mm-ben) kifeje­ zett analitikai egyenletei az alábbiak:
' s' f"2 a
2 k k í = 1

Longitudinális színhiba: As\

~x

~

ű

2

1 " £ í

(2.18.)

Transzverzális színhiba: AY'i

_i

= H' Y
t

(2.19.)
^ . Í

1=1

„2/2 k f c " Nyíláshiba: A 5 ' = — ^ - ^ ^ """T
8 a

(2.20.)

/t

Í=IL

/ Ji

Szagittális koma: AK' = s

* ]T

2a 4-^4l
2
k

(2.21.)

H' Petzvál-képmezőhajlás: Az analitikai egyenletek gyors meg­ határozása érdekében célszerű megfelelő grafikus megjelenítéssel kiegészített - számítógépes progra­ mot alkalmazni.
2

2

"1

AP'=—^2
1=1

1

(2.22.)

Meridionális ké smezőhajlás: < •
TJII
A f

k

'

=-f±±y
Z

.=1

- + 2 - 3 ^ 4 4 4 ^ f4\ 1 L f + fn f .

(2.23.)

Szagittális képm ezőhajlás:
W'2
z

* 1=1

" 1
>

- 7 - +—— a & — r + - 0 T —=/ / 2

1

C

1

2 l 2

51
/ 3 j .

4

(2.24.)

A Z OPTIKAI R E N D S Z E R E K T E R V E Z É S É N E K KEZDETI S Z A K A S Z A

73

Torzítás:

AT' =
[%]

a H'
2

2

k

bl_]_ ' T /
+

3b

2

C

ab

3

S

4 / 2

8 / 3

(2.25.)

azaz:

Ar

[mm]

= —

.

(2.26.)

Végül két, Jz í'-ik és a y'-ik lencse ragasztásának feltétele az r,r'=2/ n-\ a±\ (2.27.)

alapján: (2.28.) \ j- )fj
n l

illetve: (2.29.)

ff =

; T^7><

+1)+1

2.3.2. Gyakorlati alkalmazások 2.3.2.1. A triplet analitikai egyenletei A specifikációs követelmények: = «>,/= 100 - relatív nyílás://NO = / / 2,8 - a tárgymezó'szög: ±B = 15°, azaz a képmagasság: H' = 27 A vékony rendszert - az alapvető adatokkal együtt - a 2.7. ábra mutat­ ja. A többi, az analitikai egyenletek meghatározásához szükséges adatokat a 2.3. táblázat tartalmazza.
S l cl

E triplet esetében a szigorúbb relatív nyílás- és a mérsékeltebb tárgyme­ zőszög miatt, a 2.1.2 pontban foglal­ tak szerint nagyobb szerkezeti hoszszúságú és kisebb képtávolságú tripletből indulunk ki.

2.3. táblázat. A triplet analitikai egyenleteinek meghatározásához szükséges adatok ^"--v^Lencse Adat s s' m h y jt a b
n

1.
—00

2. 53,0 -393,0 -7,42 12,0 1,0 0,76 0,96 -3,0 1,62

3. ^116,0 70,0 -0,169 12,7 11,0 -0,71 1,02 -27,7 1,78

A 2.3. táblázat utolsó sorában fel­ tüntetett törésmutatókhoz tartozó üvegek Abbe-szám-tartománya eléggé széles ahhoz, hogy a színkor­ rekció biztosítható legyen.

80,0 0 18,0 -9,5 -1,0 1,44 24,0 1,78

74 A 2.4. táblázatban foglaltuk össze a három vékony lencsének a longitu­ dinális és transzverzális színhibára vonatkozó, C^> és C^y kons­ tansait, amelyeket a kiválasztásra kerülő üveg Abbe-számával eloszt­ va kapjuk meg a As'f_c' és AY'p^c színhibák értékeit. (Igényes színkorrigáltság esetében pl. az első lencse ragasztott kiviteli alakja jelenthet végleges megoldást.)
r c

G E O M E T R I A I OPTIKA

2.4. táblázat. A triplet analitikai egyenleteinek meghatározásához szükséges adatok ^~~^Lencse Adat 1. -122,0 11,7 2. 93,2 1,67 3. -81,9 -12,7

AT,% 30A 2.8. ábrán grafikusan ábrázoltuk a három vékony lencse képalkotási hibáit, alakfaktoraik függvényében. Látható, hogy a korrigált állapot a u , = 1,5 a ~ -0,5 a ~0 alakfaktorok környezetében van. A vékony lencsék ezen alakfakto­ rokhoz tartozó görbületi sugarai rendre: r,,, = 50,6 r= 252,8 r ,i = -115,8
2 3 u 2

AS' 2 0 - 10 10-5

AT', % • AS' AK'

0- 0

—I—— -1 -0:5.

-1

-10 - -5

'"2,2= -38.6

r = r=
xl xt

94,8 -94,8

-20 - -10 2.8. ábra. A vékony triplet lencséinek képalkotási hibái az alakfaktorok függvényében

2.3.2.2. Szférikus tükör a vékony rendszerben A szférikus tükrök képalkotási hibáinak harmadrendű analitikai egyenletei az eddigiek alapján könnyen meghatározhatóak. Mivel a gömbtükör n = - 1 (fiktív) törésmutatójú síkdomború vagy síkhomorú lencsének te­ kinthető, ezért az i-ik tagot alkotó gömbtükör fókusztávolsága, helyzetfak­ tora és alakfaktora rendre:

A Z OPTIKAI R E N D S Z E R E K T E R V E Z É S É N E K KEZDETI S Z A K A S Z A

75

Az i -ik tagot alkotó gömbtükör törésmutató-együtthatói: A = -± D= 1 B = 0, £ = 0, C=l, G=l,
7 = k .

4

(2.31.)

Továbbá a nyíláshiba- és a koma-koefficiens: Sj = rc,- , illetve C, = 7ti.
2

(2.32.)

Az optikai rendszer i -ik tagját képező szférikus tükör esetében a p=(2.33.)

bevezetésével a monokromatikus képalkotási hiba-koefficiensek az aláb­ biak: a nyíláshiba koefficiense:

^
r r

2

(2.34.)

a szagittális koma-koefficiense:

a 8, b r
v

(p +p) '
2

(2.25.)

a centrális koma-koefficiense:

4 C r r

(2.36.)

a Petzvál-képmezőhajlás koefficiense: —

(2.37.)

a meridionális képmezőhajlás koefficiense: ——(3p + 6p + 2)
2

(2.38.)

a szagittális képmezőhajlás koefficiense: —~{p + 2 p )
2

(2.39.) A képalkotási hibák fenti koefficienseit beszorozva a harmadrendű (2.34.H2.41.) analitikai egyenletek Z jelei előtt álló együtthatókkal, eredményként a szférikus tükör képalkotási hibáit kapjuk.

2 az asztigmatizmus koefficiense: — — ( p + 2 p + l)
2

(2.40.)

és a torzítás koefficiense:

b 1

í p + 3p + 2)
2

(2.41.)

76

G E O M E T R I A I OPTIKA

2.3.2.3. Ragasztott lencse a vékony rendszerben A továbbiakban csak a kéttagú ra­ gasztott lencse problémájával fog­ lalkozunk, mert három tag ragasztá­ sa csak ritkán indokolt, és közös centráltságuk biztosítása is nehézsé­ gekkel jár. Az ekvivalens szimpletet definíció­ szerűen a 2.9. ábra szemlélteti. A 2.9. ábra szerint a kéttagú, ra­ gasztott lencsével a szimplet akkor ekvivalens, ha:
fc ÍE
= r

Cfront

=
E

r

Efronl
c E

s = s Vc = V £
c E

n- n
x

h = h

(2.42.)

A vékony lencsék alaktól függő képalkotási hibáinak az alakfaktor függ­ vényében kifejezett analitikai egyenletei többtagú összetett algebrai kife­ jezések. Korábban a kéttagú ragasztott lencsék alaktervezését úgy oldották meg, hogy a két tag megfelelő képhibaegyenleteit a ragasztási feltétel al­ kalmazásával valamelyik lencsetag alakfaktorának függvényében össze­ gezték. A kéttagú ragasztott lencse alaktervezésének a fentitől eltérő módszere azon a felismerésen alapul, hogy a kéttagú ragasztott lencse és a vele ekvi­ valens szimplet megfelelő, alaktól függő képalkotási hibái egymástól az eltolási faktornak nevezett algebrai kifejezésben különböznek. Az ekviva­ lens szimplet fogalmának bevezetésével a kéttagú ragasztott lencse alaktól függő képalkotási hibáinak analitikai egyenleteit nem a két lencse valame­ lyikének, hanem az ekvivalens szimplet alakfaktorának a függvényében összegezzük. Ennek előnye különösen a sok különálló lencséből összetett optikai rendszerek tervezésénél jelentkezik, mert nem kell előre elhatároz­ ni, hogy melyek lesznek a ragasztott tagok. A kéttagú, ragasztott lencse komponenseinek alak- és helyzetfaktorai kifejezhetőek az ekvivalens szimplet alak- és helyzetfaktorának a függvé­ nyében. Az r f = r f feltételből kiindulva, a
C ront E ront

J\

h

(2.43.)

jelölések bevezetése után

a,, 71, (7,, 71-

a ,7i
E

E

2.9. ábra. A kéttagú ragasztott lencse és a vele ekvivalens szimplet adatai

A Z OPTIKAI R E N D S Z E R E K T E R V E Z É S É N E K K E Z D E T I S Z A K A S Z A

77

o

x

= ^ ^ .
<PX

V

(2.44.)

A ragasztási feltétel teljesítése érdekében W
<>2=-£ (OE-VI) + WU-1
L

(2.45.)

A kéttagú ragasztott lencse komponenseire, valamint az ekvivalens szimpletre alkalmazva a helyzetfaktor definícióját kapjuk, hogy
n

\ =-^-( £+ )- .
7r 1 1

fx

illetve

(2.46.)

<p

2

A (2.42.) feltételek és következményeik, valamint a képalkotási hibák analitikai egyenletei szerkezetének áttekintése alapján az adódik, hogy az alaktól függő képalkotási hibák eltolási faktorainak alapvetően a kéttagú ragasztott lencse és a vele ekvivalens szimplet nyíláshiba- és koma-koeffi­ cienseinek különbségéből kell erednie. A fenti megfontolások alapján a nyíláshiba-koefficiens Y eltolási faktora a kéttagú ragasztott lencse és a vele ekvivalens szimplet nyíláshi­ ba-koefficienseinek a különbsége:
sph

YS H
P

= S -S .
C E

(2.47.)
C 2

Kifejtve a fenti nyíláshiba-koefficienseket az S = Sí + S figyelembe­ vételével: Y*ph = <P\(A\°\ + B o n + C Y R + DÓ +
2 x x x

A teljesség kedvéért megemlítjük azt, hogy az eltolási faktorok meghatározásánál még két kisebb módosítást is figyelembe kell venni. Nevezetesen a kéttagú ragasztott lencse komponensei törésmutatóinak különbözősége miatt ugyanis módosul a meridionális és a szagit­ tális képmezőhajlás analitikai egyenletében a Petzval-összeget képviselő kifejezés, valamint a tor­ zítás analitikai egyenletében a törőerő törésmutatótól függő együttható­ jának a kifejezése.

+ P\{A-2°2 + B o n + C n + D ) 2 2 2 2 2 2

(2.48.)

- (A a\ + B a n
x x E

E

+ C ix\ + D,).
x

{O -<P
E

X

+

L F - ^ RX

+ +

Helyettesítsük be a (2.48.) összefüg­ gésbe a kéttagú ragasztott lencse el­ ső, valamint második komponensé­ nek (2.44.), (2.45.) és (2.46.) alakés helyzetfaktor értékeit. A nyílás­ hiba-koefficiens eltolási faktora a <P = \ - <P\ figyelembevételével, rendezés után a (2.49.) szerinti for­ mát ölti.
2

+B, {O -<P \){N -<P \)?J£JL
E X+ E X+

78 A nyíláshiba- és koma-koefficiens (2.49.) és (2.50.) eltolási faktorai he­ lyességét az /i; = n = n eset vizs­ gálatával ellenőriztük, amikor is a kéttagú ragasztott lencse a vele ek­ vivalens szimpletbe megy át. Követ­ kezésképpen a képalkotási hibáik analitikai egyenletei azonosak, tehát a nyíláshiba- és a koma-koefficien­ seik eltolási faktorának nullával kell egyenlőeknek lenniök. Elvégezve a (2.49.) és (2.50.) kifejezések A, B, C, D, E, G 1 1 2 ismert törésmutató függvényeiben az rí/ = n = HE be­
2 E 2

GEOMETRIAI OPTIKA

+ D,
9\

•+

(2.49.)

+ ( 1 " <P. ) { ^ K ( G - - * > , ) + {W -1)(1 2 E l2

)]

+

+B (n - <p,\w (a - p,) + {W
2 E l2 E

l2

- L)(L - p,)] +

+C (jt -(p f+D (}-<p f}.
2 E l 2 l

helyettesítést, az YGPH es az Y

COMA

A nyíláshiba-koefficiens (2.47.) eltolási faktorához hasonlóan a koma­ koefficiens Y eltolási faktora levezetésének végeredménye:
COMA

eltolási faktorok értékei nullává váltak.

Y

COMA

=(1-<PM(.OE-<P0(E W , -E )
2 1 2 1

+ - 1)(1 )}.

(2.50.)
V x

+ <w - <PX)(G - G,) + E (W
E 2 2

U2

A & tagból álló optikai rendszer tetszőleges, í-ik vékony lencséjének ra­ gasztása esetében az alaktól függő képalkotási hibák eltolási faktorait úgy határozzuk meg, hogy az í-ik vékony lencsét ekvivalens szimpletnek te­ kintjük, és a képalkotási hibáinak koefficienseiben értelemszerűen az alábbi helyettesítéseket végezzük el:
SÍ <sph>

fi

(2.51.)

v

2

Az í-ik vékony lencséről, mint ekvivalens szimpletről kéttagú ragasztott lencsére úgy térünk át, hogy az í-ik vékony lencse alaktól függő képal­ kotási hibáihoz hozzáadjuk az alábbi eltolási faktoroknak az ekvivalens szimplet alakfaktora szerint rendezett, megfelelő értékeit.

v
sph

-

p2s

't L
X

4 Ys

P

h

(2.52.)

~

H

f
\" 2 « * J (2.53.)

8

f

/

3

A Z OPTIKAI R E N D S Z E R E K T E R V E Z É S É N E K KEZDETI S Z A K A S Z A

79 A nyíláshiba minimumához és mini­ mális komához tartozó a alakfak­ tor értéke jó közelítéssel a = -n . A számítási tapasztalatok szerint a a alakfaktor közeli környezetében
M M M

"l

s

k

l H']
*mer

f

(2.54.)
2

<P\ W J

l-<PI

1
n

1

K

3a b
2

2

n

l

(2.55.)

^sph ~~ 10^ coma '
c

Y

H'i =—

<Pi

\~<P\

1

i

y

n,

nj

n,

/

3

(2.56.)

Ez a tapasztalat a nyíláshiba­ minimum környezetében lehetővé teszi az eltolási faktorok kiszámítá­ sának egyszerűsítését, illetve pl. az igényelt Y eltolási faktorhoz tar­ tozó ragasztott lencse valamelyik tagja töróerejének meghatározását.
sph

y

=-

/ 2

4

#-3

(2.57.)

Y

disr -

s

k

--[(N-Wi-H)\j+——2

S - f

. (2.58.)

Az alaktól függő képalkotási hibák eltolási faktorai numerikus értékei­ nek - a szelekció szempontjából előnyös - gyors és tömeges meghatáro­ zása érdekében célszerű számítógépet alkalmazni a 2.10. ábra szerinti el­ rendezésnek megfelelően. Az ismertetett módszer pontossága kézenfekvően megegyezik a har­ madrendű közelítő számítások gyakorlatából ismert pontossággal. A 2.10. ábra szerinti elrendezés alapján egy optikai rendszer tetsző­ leges vékony lencséjéről, mint a a alakfaktorú ekvivalens szimpletről át lehet térni a megfelelő, <p\ relatív elülső törőerejű és n hátulsó törés­ mutatójú ragasztott lencsére.
E 2

ELTOLÁSI FAKTOROK: 'sph

Az ekvivalens szimplet adatai:
«£> ^E' E> 1>EA

sag

dist

A rendszer adatai: h\,p,a ,s' , H' .
k k k

2.10. ábra. Az eltolási faktorok meghatározásának struktúrája

80

G E O M E T R I A I OPTIKA

2.3.3. A harmadrendű analitikai egyenletekből levonható következtetések Az optikai rendszerek analíziséhez és szintéziséhez (a típusvizsgálatokhoz és a tervezéshez) az analitikai egyenletek felépítését és viselkedésmódját igen jól kell ismerni. Azért kell ismerni, mert alkalmazásukkal: - egyszerűen, gyorsan és zárt alakban, más módon hozzá nem férhető áttekintést nyerhetünk, - a képalkotásban minden egyes lencse szerepét a többi tagtól függetlenül is vizsgálhatjuk, - megközelíthetjük azt, hogy az egyes lencsék képalkotási hibáinak kom­ penzálását lehetőleg ne a meredek hibaváltozások tartományában keres­ sük, hanem arra törekedjünk, hogy a képalkotási hibák kiegyenlítését azonos nagyságrendű, kis hibakomponensek biztosítsák, s ez esetben: - a harmadrendű közelítés hibája csökken, - a magasabbrendű hibák várhatóan nem zavaróan kicsinyek lesznek, és - az optikai rendszer gyártási, szerelési tűrésekre nem lesz érzékeny. A fentebb felsoroltak értelmében az analitikai egyenletek struktúrájá­ ból, és az alkalmazásukkal szerzett tapasztalatokból következik, hogy - a törésmutató növelésével - közismerten - a lencsék képalkotási hi­ bái csökkennek, - a lencsék alaktól függő képalkotási hibái az alakfaktor függvényé­ ben parabolikusán változnak, - célszerű | n | - r a törekedni, mert (o,- *= - nj) környezetében a nyí­ láshiba abszolút értéke minimális, és a koma abszolút értéke kicsiny,
min

Utalnunk kell arra, hogy a tárgyalt képalkotási hibák megengedhető maradékainak vannak az Airy-határból (többé-kevésbé szabatosan) le­ vezethető tűrései. Ezeknek a tűré­ seknek a taglalása a számítógéppel támogatott optikai tervezés elterje­ désével jelentőségét nagy részben elveszítette. Ezért a diffrakciókorlá­ tos képminőség igényének esetében jól tájékoztatnak a longitudinális képalkotási (szferokromatikus) maradékhibák értékei, ha azok nem ® "y - ál és a 2tgp^ transzverzális képalkotási mara­ dékhibák értékei, ha azok nem na­ gyobbak 0 -né\, illetve a meri­ dionális és szagittális képmezőhajlás maradékhibáinak értékei, ha azok ., . 0,25 nem nagyobbak ± — : -nel. nagyobbak
A n Airy

- ha ez egyéb akadályba nem ütközik - indokolt az \f | -* max és l -» min kritériumokat a lehető legjobban megközelíteni.
t

Továbbá a képalkotási hibák - a monokromatikus és színhibákon túl­ menően - csoportosíthatóak: - alakfüggés szerint - alaktól függetlenek: AP', As' _ , AY' _
F c r c

Diffrakciókorlátosnál gyengébb képminőség-követelmények eseté­ ben értelemszerűen a fentiektől na­ gyobb maradékhiba-értékek is elfo­ gadhatóak.

- alaktól függőek: AS', AK' , At' , AT' - apertúrarekesz helye szerint - rekeszhelytől függetlenek: AS', AP', As' _£» - rekeszhelytől függőek: A*;, At' , , AT, AY' ._ - apertúrarekesz átmérője szerint - rekeszátmérőtől függetlenek: AP', At' , AT, AY' ^ - rekeszátmérőtől függőek: As' _ (szferokromatizmus), AS', AK' (szinusz-feltétel).
S miS r m s F C ms F C F c S

A Z OPTIKAI R E N D S Z E R E K T E R V E Z É S É N E K K E Z D E T I S Z A K A S Z A

81

2.4. A vékony rendszerrel ekvivalens vastag rendszer
Az alaktól függő képalkotási hibákra harmadrendű közelítésben korrigált vékony rendszer lencséinek görbületi sugarai meghatározhatóak. A vé­ kony rendszerrel ekvivalens vastag rendszer adatainak meghatározása ér­ dekében a vékony és a vastag lencsék ekvivalenciái alapján kiszámítha­ tóak a d vastagságú vastag lencsék hátulsó görbületi sugarainaKértékei.

2.4.1. A vastag rendszer adatainak felvétele és meghatározása A levegővel közrevett vékony lencsével ekvivalens, dj vastagságú vastag lencse r második görbületi sugarának pontos értékét az r = ivE - \ figyelembevételével, az f = f = / alapján, s ebből következően az s = oo-bői kiindulva, a paraxiális formula ismételt alkalmazásával az alábbiak szerint határozzuk meg:
r r 2 m VA VE x

_

»1

n,-n.
i, =oo, n, = |

A vékony rendszerrel ekvivalens vastag rendszer lencséinek (közép) vastagságait - gyűjtőlencsék esetében a megfe­ lelő szélességű peremszalag, - szórólencsék esetében a még elegendő vastagság alapján, célszerűen egy mérethelyes rajz segítségével vesszük fel.

s

2

= s'i~d
f

l

IVA

=

f -

S

l

'

S

2

(2.59.)

— JVE — J —

«2

"2

,

"2-^2

S

2 =

s

2

r

"2

,

l-"2

'2VA

_

_

1
4

,1

2

.Hí A vékony rendszer adatai alapján számítható vastag rendszer adatai­ nak gyors meghatározása érdekében célszerű számítógépes programot alkalmazni.

2

A vékony rendszerről vastag rendszerre áttérve módosulnak a vékony rendszer légközeinek az értékei is. A légközmódosításokat a vastag len­ csék főpontjai elhelyezkedésének figyelembevételével lehet meghatároz­ ni. A vastag lencsék S, S' főpontjai az elülső felülettől d \-o

illetve a hátulsó felületről d 1+a

(2.60.) A főpontok helyének meghatározá­ sára ezek a formulák a legegysze­ rűbbek, és a számítási gyakorlat igé­ nyét kielégítő pontosságú eredmé­ nyeket szolgáltatnak.

távolságban helyezkednek el.

82 A 2.11. ábrán zárójelben feltüntet­ tük a lencsék alakfaktorainak szám­ szerű értékeit is, amelyek a lencsék alakjait és a fó'pontok elhelyezkedé­ sét predesztinálják.

G E O M E T R I A I OPTIKA

2.11. ábra. A vékony lencsékkel elvivalens vastag lencsék köztes légközeinek meghatározása A 2.11. ábrán feltüntetettek alapján
«ÍVA - >ÍVE +x
E

(2.61.)

Vékony rendszerről a fentiek szerint térve át vastag rendszerre, teljesül a vékony és vastag rendszer eredő fókusztávolságának ekvivalenciája, azaz f vékony rendszer (2.62.)

vastag rendszer

2.4.2. Gyakorlati alkalmazás: a triplet vastag rendszerének meghatározása Határozzuk meg a 2.7. ábrán feltüntetett vékony triplettel ekvivalens vas­ tag triplet adatait a 2.8. ábra szerinti

0\ = 1,5

o = -0,5
2

<7

3

=0

alakfaktorok esetében a 2.3. táblázatban foglalt n = 1,77686 n = 1,62118 n = 1,77686
u 2 e ie

(LaFN28) (TÍF6) (LaFN28)

(2.63.)

törésmutatók és a d\ = 5, d = 3,
2

d = 7,
3

(2.64.)

vastagságok alapján!

A Z OPTIKAI R E N D S Z E R E K T E R V E Z É S É N E K KEZDETI S Z A K A S Z A

83

r, = 49,72
l

VA

r

2

= 237,7 -3,52 1,39 22,09. (2.65.)

s, s
2

=113,721 =108,721

x\ = x
2

=

s' = 76,4828
2

e, =

Folytatva a fentieket a vastag triplet 2. lencséjére, 2. légközére és 3. lencséjére vonatkozóan, a vastag triplet adatai az alábbiak: r, = r =
2 3

49,72 232,7

d =
x

5,0

e, = 22,09 d =
2

r = -116,0 U = r =
5

3,0 20,59 7,0.

(2.66.)

Ennek a vastag tripletnek a vinnyettálása a képmező szélén eléri a 4050%-ot, amely a (2.4.)-(2.5.) egyen­ letek alkalmazásával, a szerkezeti hossz csökkentése révén mérsékel­ hető.

39,06 92,30 -91,04

e=
2

á =
3

r =
6

A harmadrendű közelítés miatt, a vastag triplet maradék hibái elérik az eredő gyújtótávolság ~2%-át. Ennek ellenére kiindulási változatként jól felhasználhatóak egy automatizált korrekciós program igénybevételéhez. Végül a kedvezőbb longitudinális színhiba korrekciójának érdekében, cél­ szerűen valamelyik gyűjtőlencsét különböző Abbe-számú üvegekből ra­ gasztott változatban kell megvalósítani.

2.5. Az optikai tervezés néhány gyakorlati fogása
Az optikai tervezés kiegészítő fogásai az alábbiak valamelyikének alkal­ mazását jelenti: - afokális előtét - maradék nyíláshiba csökkentése - vastag vagy vékony (extrém nagy fókusztávolságú) meniszkuszokkal, - rekeszhelyhez közeli vagy azzal egybeeső lencsével (esetleg aszférikus felülettel), - plánparallel üveglappal (a színhibajavításával egyetemben), - a (tárgy- vagy) képhely közeli környezetében elhelyezett képmezőhajlást korrigáló lencsékkel - színhibák korrigálása - azonos törésmutatójú, de különböző Abbe-számú üvegekből ragasz­ tott lencsékkel, - szuperakromatizálás azonos típusú vagy válogatott üvegekből készí­ tett lencsékkel, illetve lencsetükrökkel

- stb.

A „kvázi-korrigáltságot" több-keve­ sebb képalkotási hiba esetében eleve biztosíthatják az - önmagukban korrigált lencsecso­ portok, - apertúra- (vagy ferde) fősugárra vonatkoztatott aplanatikus és/vagy koncentrikus felületű lencsék, - illetve a kiegészítő'fogások vala­ melyike.

84

G E O M E T R I A I OPTIKA

2.5.1. A Petzvál-összeg Egyszerű számítása, tájékoztató, rendező, minősítő tulajdonsága miatt az optikai rendszerek egységnyi fókusztávolságúra normált változatának alábbi alakú Petzvál-összege fordul elő a leggyakrabban: Tájékoztatásul megjegyezzük, hogy a fenti Petzvál-összeg értéke általá­ ban objektívek esetében 0,2 ... 0,5, okulárok esetében 0,4 ... 0,7 között változik. Kommersz tervezési feladat eseté­ ben a Petzvál-képmezőhajlás nagy­ ságának az asztigmatizmus tűrését 0,025 . . „ , „ , .. AP « ±——^— jol meg kell ko"sin/5', zelíteni. (2.67.)
i=i •

A szekunder spektrum csökkenté­ sére olyan üvegpárok alkalmasak, =• relatív n ,-n részdiszperziói - legalább a spekt­ rum közepén - közel azonosak. Ilyen üvegpár például a TiF6 (n = 1,62118 v = 30,67) és SF57 (n = 1,85504 v = 23,64),
x F c e e e e

A kiterjedt képmezőben szigorú képminőség-követelményeket teljesítő optikai rendszerek tervezésénél a Petzvál-összeg P'(/-'=D az alábbi - sajnos többnyire más hátrányokat okozó - eljárások valamelyikének alkalmazá­ sával mérsékelhető: - Ragasztott lencsék esetében az ún. új akromátüvegek alkalmazásával, amikor is (a színkorrekció figyelembevételével) a gyűjtőlencse a szórólen­ csénél nagyobb törésmutatójú. Ennek azonban sajátos velejárója a (maga­ sabb rendű) nyíláshiba megnövekedése. - Nem ragasztott gyűjtő- és szórólencséből álló lencsepár felhasználá­ sával, amikor a Petzvál-öszszeg körülbelül zérus, ha /j = -f és n ~ n . Ez esetben a Petzvál-összeg mérséklése érdekében a lencsék közötti lég­ köz is hatékony szabadságfokot képvisel. - Különböző, képmezőhajlást korrigáló lencsék alkalmazásával.
2 x 2

amelyeknek P

2.5.2. A színhibák A longitudinális, valamint transzverzális színhibának a harmadrendű kö­ zelítés során megválasztott Abbe-számokkal megfelelő kiegyenlítési lehe­ tőségeket kell mutatnia. Természetesen az optikai rendszer minden tagjá­ nak ragasztásával a képhelyek akromatizálhatóak (A.s' _ ~ 0), követ­ keztetésképpen a transzverzális színhiba nagyjából rekeszhely-független­ né válik. Ez az eljárás azonban nagyszámú lencséhez vezet. Ennek ellené­ re az optikai rendszer tagjait vagy tagcsoportjait - amelyeket nagy légköz követ - mindenféleképpen célszerű (akár ragasztásokkal is) a longitudiná­ lis színhibára korrigálni, és ugyancsak célszerű megakadályozni, hogy a longitudinális^ színhiba a fénysugárnak a rendszeren való áthaladása során valahol túlságosan felszaporodjon. Általában azonban a longitudinális és a transzverzáslis színhiba együttes korrekciója - többnyire a két színhiba korrekcióját biztosító Abbe-számokra adódó ellentmondásos követelmé­ nyek miatt - minimális számú ragasztott lencse alkalmazásával meglehe­ tősen nehéz, főképpen akkor, ha célul tűzzük ki a magasabbrendű (apokromatikus, sőt szuperakromatikus) színkorrekciót is. Amennyiben a szekunder spektrumból adódó maradék longitudinális színhiba a nyíláshibánál zavaróbb, akkor (pl. kollimátorok, mikroszkópok,
F c

amelyeknek relatív részdiszperziói az alábbiak.
x,y
r

TÍF6 0,2134 0,5024 0,2378 0,2311 0,5503

SF57 0,1942 0,4895 0,2373 0,2315 0,5443

s,t

P .C
d

P e,d

Megjegyzendő, hogy a TiF 6-os üveg a megmunkálás során csak igen lassan melegíthető/hűthető, mert nagy hőtágulási együtthatója miatt repedésre hajlamos.

A Z OPTIKAI R E N D S Z E R E K T E R V E Z É S É N E K K E Z D E T ] S Z A K A S Z A

85

geodéziai- és csillagászati távcső objektívek esetében) indokolt a szekun­ der spektrumnak legalább a felére csökkentése (apokromatizálás). Ekkor az üveganyagok relatív részdiszperzióinak három tizedesjegyre jól egyez­ niük kell (és f/ 3-nál jobb relatív nyílást nehéz elérni). A szferokromatizmus (azaz három különböző hullámhosszúságra szá­ mított nyíláshibagörbék) korrekcióját illetően, vizuális alkalmazású mű­ szerek esetében, általában a közepes (e) színre a nyíláshibát marginálisan korrigálják, biztosítva a szélső (C'és F') hullámhosszakra a zonális akromatizálást. Ettől eltérő, de sok esetben igen kedvező tapasztalatokkal alá­ támasztott annak az akromatizálási koncepciónak a követésevamely sze­ rint: - a közepes színre vonatkoztatott nyíláshiba elégítse ki a - nyíláshibagör­ be jellegének megfelelő - tűrés(eke)t, - az akromatizálás marginálisan történjen, - a szferokromatikus görbék egymásra hajló jellegűek legyenek, és - egymásra, valamint az ideális képsíkra vonatkoztatva minél jobban kö­ zelítsék meg a nyíláshibagörbe jellegének megfelelő tűrés(eke)t. Ez a kikötés egyben utal a megengedhető maradék longitudinális színhibatű­ résekre is.

A marginális akromatizálásból adó­ dóan - a paraxiális (és közel paraxi­ ális) longitudinális színhiba a kiter­ jedt apertúrabéli színhiba többszörö­ se is lehet, a marginálisnál lényege­ sen kisebb apertúrákból adódó ked­ vezőbb spot diagram miatt. Ez a képminőség zavaró romlása nélkül megengedhető, cserében azért az előnyért, amelyre a zonálistól a mar­ ginális tartományig a rendszeren át­ haladó fényenergia kb. 50%-ának kiváló színkorrekciója biztosít.

2.5.3. A nyíláshiba és a koma Ismeretes, hogy a ragasztott szimpletek maradék nyíláshibája alulkorri­ gált. Továbbá amennyiben a marginálisan korrigált nyíláshibagörbe a tel­ jes nyíláson belül minimummal (zona) rendelkezik, vagy minimumot és maximumot mutat (a függőleges, belépési magasságtengely mentén „kí­ gyózik"), akkor ez a magasabb rendű hibák aktív jelenlétére utal, és fel­ hívja a figyelmet az ezzel járó gyártási- és szerelési érzékenységkövetkez­ ményekre. A többi képalkotási hibától eltekintve a gyűjtő- és szórólencséből álló kéttagú rendszer lehető legszigorúbb nyíláshiba-korrekciós lehetőségeit vizsgálva az a végkövetkeztetés vonható le, hogy: - a hetednél magasabb rendű nyíláshibával foglalkozni nem indokolt, tehát nem is célszerű; - a korrekcióban a légköznek - esetenként a lencsevastagságoknak - fon­ tos szerepe van; a magasabb rendű nyíláshibát a légközt közrefogó két, de elsősorban a második, erősen görbült, negatív rádiuszú felület okoz­ za, az optikai tengely felé tartó apertúrasugár miatt. Vizuális műszereknél a zonális nyíláshiba - tűrése miatt általában amúgy sem indokolt - csökkentése érdekében a marginális túlkorrekció kellemetlen „homályosságot" okoz. Fotoobjektíveknél az amúgy jelentős negatív zonális nyíláshiba mérséklése a marginális túlkorrekció révén cél­ szerű, figyelembe véve az energiatartalommal súlyozott spot-diagram ala­ kulását. A zonális nyíláshiba mérséklésének korrektebb módja az optikai

A jelentős magasabbrendű nyíláshi­ bát okozó 3. felület légközzel szét­ választott duplet esetében

86

G E O M E T R I A I OPTIKA

Nagy komponens-fókusztávolságok­ ra jó példa általában nagy relatív nyílás, és csak nyíláshiba-korrekció igénye esetében; pl.: -, +, + felépíté­ sű objektív, illetve +, -, + felépítésű lézerdióda kollimátor.

rendszer legnagyobb relatív nyílású (általában az abszolút értékben legki­ sebb fókusztávolságú) egyszerű lencséjének kettébontása, illetve ragasz­ tott lencséjének kis légközzel eszközölt kettéválasztása. Kettébontás ese­ tében a vékony, a magasság függvényében állandó légrés következtében kis méretű utánkorrekció szükséges a színkorrekció helyreállítása és a nyíláshiba - akár mindkét lencse hajlításával vagy a légköz szélesítésével történő - kedvező véglegesítése érdekében. A maradék nyíláshiba további mérséklésére az alábbiak nyújtanak lehe­ tőséget: - aplanatikus előtétlencse, amely kedvezően, a lencse n törésmutatójával egyenes arányban növeli a numerikus apertúrát; - két, különböző előjelű fókusztávolságú lencséből alkotott afokális, aplanatikus kompenzátor a rendszer előtt, vagy az apertúrarekesz közeli környezetében; - közel azonos rádiuszú (vékony) meniszkuszok (pl. a Mangin, Maksutov és Bouwers tükrös rendszerekben); - különösen nagy abszolút értékű komponens fókusztávolságok igénybe­ vétele - plánparallel lemez, amely az összetartó nyaláb esetében a longitudinális aberrációknál (AS', At' , As' ^c) - így a nyíláshibánál is - túlkorrekciót; a transzverzális aberrációknál (AK', AT, AY' '_ ) alulkorrekciót okoz. A plánparallel lemez maradék nyíláshibát csökkentő hatásának szép alkalmazásai: - a két gyűjtőlencséből és plánparallel lemezből álló lézerdióda kolli­ mátor, illetve - az egyszerű felépítésű, kvázi szimmetrikus (v. Hoegh-típusú), nagy tárgyszögű fotoobjektívek légközébe helyezett plánparallel lemez. Nyíláshiba- és komamentesek az aplanatikus meniszkuszok. Az aplana­ tikus meniszkuszok tárgyponthoz közelebb fekvő rádiusza a tárgy optikai tengelypontjára koncentrikus. Alapváltozatait szóró- és gyűjtő-, d vastag­ ságú lencse esetében a 2.5. táblázat tartalmazza.
miS F F C

Az aplanatikus meniszkuszok törőképességét az s tárgytávolság meg­ határozza, ezért fókusztávolságuk nem lehet tetszőleges. Ebből követ­ kezik, hogy nagyításuk is meghatá­ rozott értékű. A koma korrekciójá­ nál - a lencsék alakjain túlmenően a rekesz helyének meghatározó je­ lentősége van.

2.5. táblázat. Az aplanatikus meniszkuszok tárgytávolságaiból számított görbületi sugarai és képtávolságai Szórólencse Gyűjtőlencse

rt + 1 r' = d s'

r-s

n

=n(s-d)

AZ OPTIKAI RENDSZEREK TERVEZÉSÉNEK KEZDETI SZAKASZA

87

2.5.4. Az asztigmatizmus Az asztigmatizmus a ferde fősugármenti meridionális és szagittális kép­ pont közötti távolság optikai tengellyel párhuzamos vetületének a fele. A továbbiakban a korrigált állapot esetében az asztigmatizmust szigorúbban értelmezzük, nevezetesen az asztigmatizmus tűrése nemcsak a meridioná­ lis és szagittális képpont vetületi távolságának a felére vonatkozik, hanem a meridionális és szagittális képpontnak - azaz a meridinális és szagittális képmezőhajlásnak - az ideális képsíktól mért távolságára is. Ez a kikötés egy kissé szigorúnak tűnik, de teljesítése jól megközelíthető, tekintettel arra, hogy - ha az asztigmatizmus - a „rendszerspecifikus" Petzvál-össfeeg és tárgy­ szög esetében - harmadrendben kiegyenlíthető, akkor korrigálása álta­ lában már nem jelent nehézséget azért is, mert - az asztigmatizmus tűrése a többi képalkotási hiba tűréséhez képest vi­ szonylag nagy.

2.6. Leképezési feladatok megoldása ismert optikai rendszerekkel
Konkrétan felmerülő feladat megoldása érdekében először a feladatot kell tisztázni. Célszerű rögzíteni a nagyítást, a numerikus aperúrát (relatív nyí­ lást), a tárgymező méretét, a kívánt képminőséget és az esetleges különle­ ges kikötéseket. 100 50 20 10 5 2 1 0,5 •• 0,02 0,05 r — i 25 15 10
-+-

•— ' AKROMAI TIKUS \ APLANÁT '
1

ÍPETZVÁL.

— - ^

J

OPTIKAI TAROLOK OBJEKTÍVEI

0,1 5

•+-

3 2 f/NO 2.12. ábra. Néhány közismert objektívtípus megvalósíthatóságának tartománya a tárgymező méret- és relatív nyílás mezőben

1—

0,2

—I—

—h1 0,5 —i— 0,5 1 0,5

NA

88 A számítógépes támogatottságtól függő korrekciós tevékenység el­ végzését követően (beleértve a tűrésszámításokat is) el kell dönteni, hogy sikerült-e a követelmények teljesítésének elfogadható megköze­ lítése? Amennyiben nem, más rend­ szerből kiindulva kell a tervezést megismételni. Ha igen, akkor cél­ szerű konzultálni optikai technoló­ gussal és finommechanikai konst­ ruktőrrel a mintagyártás és a fogla­ lások körülményeinek egyeztetése érdekében.

G E O M E T R I A I OPTIKA

A fentiek alapján kell eldönteni, hogy a feladat kereskedelemből besze­ rezhető fődarabokkal (pl. a 2.72. ábrán feltüntetett objektív-alaptípusok valamelyikével, vagy távcsővel, esetleg mikroszkópobjektíwel, stb.) meg­ oldható-e? Ha nem, akkor új optikai rendszer tervezését kell elvégezni. Új optikai rendszer tervezése esetében alapvetően a numerikus apertúra és a tárgymezőméret alapján célszerű kiindulásul a feladat megoldására várhatóan alkalmas rendszertípust megválasztani. Ilyen kiindulás hiányá­ ban a tervezés legnehezebb, nagy tapasztalatot igénylő kezdeti szakasza megkerülhetetlen. Éppen ezért látszik sürgetőnek egy - terveink között szereplő - önálló eredményeket tartalmazó, megfelelő példagyűjtemény közreadása. Végül, a mintapéldányok ellenőrzése révén, szükséges és tanulságos a tervezés és gyártás eredményességéről meggyőződni.

Gyakorló feladatok 2.1. Határozzuk meg a rajzon feltüntetett vékony triplet nagyítását, ha a tárgy az 1. lencse előtt 100 mm távolságban helyezkedik el! / , =80,0 / = - 4 6 , 7 / = 60,0
2 3

A Z OPTIKAI R E N D S Z E R E K T E R V E Z É S É N E K K E Z D E T I S Z A K A S Z A

89

j , =-100 sl=
2

400

}
"I ^ 2 = -0,143 J ™2=-3,66

s = 373

4 = -53,4 J
«j=

-76,4 ~i

* 3 = 280 A/ = -2,09 2.2.

Határozzuk meg az előző ábrán feltüntetett vékony triplet be- és kilépő pu­ pillájának helyét és átmérőjét, valamint apertúra- és ferde nyalábját H = -27 mm-es tárgymagasság esetében! Mennyi a triplet relatív nyílása? A belépő pupilla helye és átmérője: •s,= -10 : 0,823 ,23 J •s\ -35,2 ,„„ *-s' = -63,0
2

•s,=

1

.

m =l,79
1 2

M = 1,47 0
f l p

= 1,47 • 18 = 26,5.

A kilépő pupilla helye és átmérője: s. =-13,0 i | =-16,6
0 = 1,28 •
KP

"I W m, = 1,28 J
18 = 23,0.

Az apertúra- és ferde nyalábot az előző ábra alján tüntettük fel. A relatív nyílás: - 1 — = — = 3,77 -* 1:3,77, vagy//3,77 0 » . 26,5 23. Határozzuk meg a 2.7. ábrán (1. 69. oldal) feltüntetett vékony triplet fó­ kusztávolságát három értékes jegy pontossággal!
5, =

-00

«- í , =

00

sí = s =
2 2

80,0 53,0 } ^ - '
= 7 3 4 2

.

í

2

=

37
J 5 1

} 1 j m

m

2 = 4

'

8 1

s = -393 Í = 416
3

1 | m = -0,169

«-sJ= 178

3

= 0,346

Í = 70,1
3

«-Í =
3

52,3

f

=

100,3

*

100

f= 99,9 « 100

90

GEOMETRIAI OPTIKA

2.4.

Generáljuk egy geodéziai távcső/= 240 fókusztávolságú (0 45) teletípusú objektívje vékony rendszerének adatait!

Azm2=L,
A teodolit távcsövének, a geodéziai („irányzó") távcsőnek az objektívje az indokoltan rövid szerkezetihossz­ igény miatt egy teleobjektív, amely nagy légközzel elválasztott gyűjtő­ hatású lencsecsoportból és egy (ra­ gasztott) szórólencséből áll. A kép élesre állítását a szórólencsének az optikai tengely mentén biztosított mozgatása teszi lehetővé.

Í2

=/ ^_L_ jj
2

j

s 2

' = ms
2

2

és

l=f -s
x

2

összefüggések alkalmazásával meghatározhatók a fókusztávolságok /[ = {90; 120; 150} és f = {-25; -40; -55} kiragadott értékei esetében az / szerkezeti hossz és az s' képtávolságadatok. Az alábbi táblázat feltárja az optimálisnak látszó rendszert, nevezetesen a z / = 120 é s / = -40 fókusz­ távolságokhoz tartozót (*-gal jelölve). Ettől a vékony rendszertől a táblázat mezején: - felfelé eltávolodva |/ 1 túl kicsi, (=* korrekciós nehézségek és s' kicsi ( * képfordító prizma nem fér el); - jobbra eltávolodva: / + s' indokolatlanul nagy (=> meghiúsul a lehetséges méretcsökkentés); - lefelé eltávolodva: | / | túl nagy (=>• korrekciós nehézségek); - balra eltávolodva:/ túl kicsi (=» korrekciós nehézségek). A korrekciós nehézségek már a harmadrendű hibaegyenletek felírását (1. 2.3.1. pont) követően kiütköznek. (Az objektív korrigáihatósága - a korsze­ rű geodéziai távcsőtől elvárható 3 ... 3,5"-es feloldása miatt - meglehető­ sen érzékeny a z / és f megoszlására.) A „+ , - " típusú geodéziai távcső objektív összetartozó adatai
2 2 2 2 2 2 2 2

fx N. m / \
2 2

90 2,67 15,6 l l+SÍ 74,4 25,0 1 s
2

120 2,0 41,7 115,7 66,8 12,5 25,0

150 1,6 9,4 15,0

-25 -40

107,5 132,5 20,0 * 40,0

140,6 155,6 15,0 24,0

l+SÍ s'
2

65,0 34,4

131,8 91,8 147,4

100,0 140,0 27,5 55,0

135,0 159,0 20,6 33,0

-55 2.5.

l

l+s'

2

55,6

92,5 147,5

129,4 162,4

Generáljuk egy lézerdióda kollimátor (NA = 0,5) triplet típusú objektívje vékony rendszerének adatait! A lézerdióda kollimátor egy extrém nagy, adott esetben//0,87 relatív nyílá­ sú objektív, amelyet csak nyíláshibára kell korrigálni. A triplet típusú lézer­ dióda kollimátornál - a maradék nyíláshiba minimalizálása érdekében - ab­ szolút értékben nagy / , fa / , komponens fókusztávolságokra kell töreked­ ni, ezért/' = 1 mellett a hagyományos triplet (/ + s ) = 1,1-es értéknél je­ lentősen nagyobbat pl. 1,4-et kell választani. A nagy relatív nyílás miatt J = 0,6 (viszonylag kicsiny), következésképpen / = 0,8. Alkalmazva a trip­ let 2.1.2. pontban megadott alapegyenletét - a fentiek miatt a hagyomá­ nyosnál lényegesen nagyobb kiragadott / és / értékek alapján az alábbi táblázatban foglaltuk össze az/ és az e értékeit.
3 3 3 3 2 x

A Z OPTIKAI R E N D S Z E R E K T E R V E Z É S É N E K K E Z D E T I S Z A K A S Z A

91

A „+ , - , +" típusú lézerdióda kollimátor objektív összetartozó adatai 1,5 0,7 0,9 1,1 1,8 -1,49 0,55 0,69 -3,00,. * -7,92 0,17 0,36 -3,89 0,60 -9,24 1,68 A lézerdióda kollimátor (LDC) objektívjét - a fényforrás néhány mikrométeres mérete miatt - csak nyíláshibára kell korrigálni, de arra diffrakciókorlátosan. Az energia­ hasznosítás fokozásából adódó nagy relatív nyílás követelmény teljesíté­ se érdekében kikényszerített, nem arányosan nagy abszolút értékű komponens fókusztávolságok és az előre hajló középső lencsealak miatt az LDC objektív ezen, három len­ csés változata a nyíláshibán kívül más képalkotási hibára nem is korri­ gálható. 0,93 2,1 -1,78 0,86 / = 0,8 s = 0,6
3

h h h

-1,22 -2,20 0,40 -4,18

/' = !

Nagyobb relatív nyílások esetében ha a specifikációs követelmények megengedik - az optikai tengely menti képalkotási hibák (nyíláshiba és longitudinális színhiba) csökken­ tése érdekében általában indokolt rövid képtávolságot választani.

A táblázat alapján az// = 1,8 és/j = 0,9 fókusztávolságokhoz tartozó (*-gal jelölt) változatot tekintjük optimálisnak, mert ettó'l a táblázat mezején - felfelé eltávolodva |/ 1 kicsi, - balra eltávolodva:/és | / | kicsi, - lefelé eltávolodva: | / | nagy, mindhárom esetben korrekciós nehézséget okozva, végül - jobbra eltávolodva: ej > l. ami fizikailag nem valósítható meg. A korrekciós nehézségek már a nyíláshiba harmadrendű egyenleténe felírását követően kiütköznek, illetve a tovább nem csökkenthető, és zavaró nyíláshibamaradék nagyságában jelentkeznek.
2 2 2

3. fejezet

Számítógépes optikai rendszertervezés

A modern optikai CAD-programokkal meghatározhatók az előző feje­ zetben megadott harmad- (és ötöd­ rendű) aberrációk, így mód van arra, hogy az ún. automatikus tervezést már egy harmadrendben korrigált rendszerrel kezdjük el.

Az elmúlt húsz évben a digitális számítógépek elterjedése alapjaiban vál­ toztatta meg az optikai rendszertervezés módszereit, eljárásait. A mai kor­ szerű asztali számítógépekre írt optikai CAD-programok olyan szolgál­ tatásokat nyújtanak, amiről tíz évvel ezelőtt a tervezők még álmodni sem mertek. Korábban a tervezést az aberrációelmélet harmad-, esetleg ötöd­ rendű egyenleteire alapozták (1. 2. fejezetet). Ezekből a közelítő formu­ lákból az egész képtérben analitikusan meghatározhatók az optikai rend­ szer tulajdonságai. A digitális számítógépek lehetővé teszik, hogy a köze­ lítő egyenletek helyett egy-egy sugárra vonatkoztatva pontos számításokat végezzünk. A rendszer analíziséhez, a tárgytér több pontjából sugársoka­ ságokat - más szóval fénynyalábokat - kell átvezetni. Kellően sok tárgy­ pontból kellően sok sugár átvezetésével az optikai rendszer tulajdonságai ugyanolyan szemléletesen megadhatók, mint a közelítő analitikus képle­ tekkel. Ugyanakkor ezek a numerikus eredmények a geometriai optika ér­ vényességi határain belül pontosak és nem közelítőek, sőt bizonyos felté­ telek fennállása esetén a sugároptikai adatokból az optikai rendszer dif­ frakciós tulajdonságai is meghatározhatók. Amint azt az előző fejezetben említettük, az optikai rendszertervezés három fő részből áll. A kiinduló rendszer felvételéből, a rendszer analízi­ séből és optimalizálásából. A kiinduló rendszer felvétele sok gyakorlatot, intuíciót igényel. Az analízis és az optimalizáció két szorosan összefüggő lépés, amit fo­ lyamatosan egymásba ágyazva végez a tervező. Mindkettőnek az alapja a sugárátvezetés. Az optikai CAD-programok hatékonyságát az határozza meg, hogy milyen gyorsan lehet sugarak sokaságát átvezetni az optikai rendszeren. E fejezetben a fentiek alapján három témakört érintünk bő­ vebben: a sugárátvezetést, az optikai rendszerek analízisét és az optimalizációt. A fejezet elkészítéséhez a SINCLAIR OPTICS cég OSLO SIX op­ tikai tervező programjának 5.2. verzióját használtuk.

S Z Á M Í T Ó G É P E S OPTIKAI R E N D S Z E R T E R V E Z É S

93

3.1. Fénysugarak átvezetése optikai rendszeren
3.1.1. A törési törvény vektoriális alakja A továbbiakban bemutatjuk a számítógépes optikai tervezés alapját jelen­ tő sugárátvezetés legfontosabb egyenleteit. Ehhez szükségünk lesz a törési törvény vektoriális megfogalmazására. Két homogén és izotróp közeg határán a törési törvény az n sin a — ti\
0

sin a' alakban adható meg, ahol n és n a törésmutatók, a és a ' a beesési
0 x

és a törési szögek (1. a 3.1. ábrát). Vezessük be a beeső és a megtört fény­ sugarak irányába mutató Q és Q egységvektorokat, az M, felületi nor­
0 {

mális egységvektort, és képezzük Q és M, vektoriális szorzatát:
0

ö X A / i =|öo|^i|sinű: = sina
0

(3.1.)

Hasonlóan képezhető g, és M, szorzata.

A két egyenlet hányadosa az alábbi lesz: sina _ <2o X Aíi _ n, sina' Q] x A/i n '
0

Bevezetve az So és az Si vektorokat (1. a 3.1. ábrát), az alábbi egyen­ letek írhatók fel:

"oőo =S
nQ
y x

0

=Si

(S S )
0 {

3.1. ábra. A törési törvény meghatározása vektoriálisan

94

G E O M E T R I A I OPTIKA

Mivel sem

sem M\ nem nulla, ezért (3.3.) felírható az alábbi (3.4.)

alakban: (Si - So) = fÜ\ itt /"egy arányossági tényező: Ha bevezetjük, hogy a reflexiós felület után a törésmutató negatív: ti) = -n ,
0

2

/

x2

-il/2

r=n, cos a'—n cos a = —n cos a + n
0 n

-cos a

'«0

+1

(3.5.)

a reflexió törvényét formailag azonos alakban írhatjuk fel, mint a törési törvényt.

3.1.2. Valós sugárátvezetés A valós sugárátvezetésnél három törvényt használunk: a fénysugár egye­ nes vonalú terjedését (homogén közegben), törési törvényét és a tükrözési törvényét. A kiindulási adatok a sugár tárgysíkon értelmezett helykoordi­ nátái és az irányszögek. A sugárátvezetés feladata felületenként az új met­ szésponti koordináták és az új irányszögek meghatározása. A számítások­ nál az alábbi konvenciókat és jelöléseket használjuk (1. a 3.2. ábrát): 1) A fény balról jobbra terjed 2) Az optikai rendszer felületek sorozatából áll. Nulladik felület a tárgy­ felület, az utolsó felület a képfelület. 3) A felületek közötti adatokat a közvetlenül megelőző felület sorszámá­ val jellemezzük. 4) Törés vagy reflexió után, közvetlenül a felület után értelmezett adatokat vesszővel jelöljük meg. (pl.: a'). 5) A felület r, görbületi sugara pozitív, ha a gömb középpontja jobbra van a felülettől.

Ez az ún. sorrendi sugárátvezetés. A nemsorrendi átvezetés esetén a program meghatározza a fénysu­ gár metszéspontját az összes felület­ tel. Valós metszésnek a program a legközelebbi felületen értelmezett metszéspontot tekinti. = — előjele meg' 0 egyezik r előjelével.
c ;

A görbület

Tárgyfelület

Képfelület

^ "o Felületszám 0

\ 1

" J
l

"

2

2

3

4

5

6

3.2. ábra. A sugárátvezetésnél használt jelölések és megállapodások

S Z Á M Í T Ó G É P E S OPTIKAI R E N D S Z E R T E R V E Z É S

95

6) A tj a j és a (/+!)• felület távolsága. Pozitív, ha a (j+í) felület jobbra van a j felülettől. 7) Az tij törésmutató a j és 0+1) felület között. Pozitív, ha a fény balról jobbra halad, ellenkező esetben negatív. 8) Lj, Mj az ríj törésmutató és a j valamint a 0+1) felületek között haladó sugár iránykoszinuszainak szorzata (optikai iránykoszinusz). 9) Az optikai tengely egybeesik a Z tengellyel. 10) Xj, Yj, Zj a felület és a sugár metszéspontjának koordinátái. 3.1.2. Ferde sugarak átvezetése szférikus felületeken A számítások során három különböző sugártípust használnak: a) a meridionális sugarakat, amelyek benne vannak a tárgypontot és a z optikai tengelyt tartalmazó síkban, b) a paraxiális sugarakat, ezek olyan meridionális sugarak, amelyek közel haladnak az optikai tengelyhez, c) és az ún. ferde sugarakat. Ferde sugár minden nem meridionális sugár. A három sugártípusnak három különböző sugárátvezetési eljárás felel meg. Legáltalánosabb a ferde sugarakra vonatkozó, de ez a legidőigényesebb, ezért bizonyos számításokra még a modern számítógépek alkalma­ zása esetén is használják a meridionális, illetve a paraxiális sugarakat is (pl. Gauss-nyaláb átvezetése). A továbbiakban csak a ferde sugarakkal foglalkozunk. A sugárátvezetési eljárás az alábbi lépésekből áll: átvezetés a következő felület érintő síkjáig (ez lényegében egy koordinátarendszer-áthelyezést jelent), a felület és a fénysugár metszéspontjának, új iránykoszinuszoknak a meghatározása. Szférikus felület esetén a fenti lépések az alábbi algorit­ mussal számolhatók (1. a 3.3. ábrát is):

A továbbiakban - ha nem zavaró - a felületadatok megadása során a j fe­ lületsorszámot elhagyjuk. így (-1) jelzi, a kérdéses felület előtti, (+1) a felület utáni értéket.

Tekintettel arra, hogy a tervező program hatékonyságát döntően az határozza meg, hogy a sugárátveze­ tést milyen gyorsan hajtja végre program, ezért nagy jelentősége van annak, hogy ezt a viszonylag egy­ szerű számítást hogyarMehet a leg­ gyorsabban, a legkevesebb számítá­ si lépéssel végrehajtani.

felületen (X, Y , Z ,)
t

(érintő sík)

3.3. ábra. Szférikus felület és a fénysugár metszéspontjának meghatározása: a fénysugár átvezetése a gömböt érintő síkig, innen a gömbig

96

G E O M E T R I A I OPTIKA

Az érintő sík és a sugár metszéspontjának X , Y , Z koordinátáit az alábbi három egyenletből kaphatjuk meg (1. a 3.3 ábrát):
T T T

d_i a megelőző felülettől az érintő síkig a sugár mentén mért távolság.

*=± n_, Y =Y_
T X

=

(t_ -Z_ )-±-, M_
x x

+ -^-L_ ,
x

(3.6.)

Xj~

X_

j

H — /v _ .
x

A gömbfelület és a sugár metszéspontjának koordinátái: X = X-j- H
«-i

A a sugár hossza a tangenciális síktól a gömbfelületig. Az egyenle­ tek alkalmazásához ki kell számítani /4 értékét.

K_ ], L_,, (3.7.)

Y = Y+
T

Z = — M .- i Ehhez használjuk a 5.4. ábrái, ahol a gömbnek azt a síkmetszetét ábrá­ zoltuk, amely tartalmazza a keresett metszéspontot és az optikai tengelyt.

(X,Y,0)

(X,Y,Z)

Gömbfelület Érintő sík

3.4. ábra. A fénysugár átvezetése az érintő síktól a gömbfelületig Az ábráról leolvasható, hogy
1/2

(3.8.)

S Z Á M Í T Ó G É P E S OPTIKAI R E N D S Z E R T E R V E Z É S

97

Átrendezve az alábbi alakot kapjuk: c (x
2 2

+Y

2

+ Z ) - 2 c Z = 0.
2

(3.9.) |-re másodfokú egyenletet

Az (3.7.)-t (3.9.)-be behelyettesítve |^ kapunk:

c(Kl + L Í , + m ! , ) - 2 | - A - J [ m _ , - c ( y L _ , + x / c , ) ] +
x r r

+c(x

2

+ y ) = o.
2 r

^•W-/ Bevezetve a fi = [m_ -C{Y L_ + X K_ j\ paramétereket, az alábbi egyenletet kapjuk:
X T x T 1

1

Feltételezzük, hogy c*0.

és

a

# = c(x^ + K )
2 r

cn_
-1 /

-2fi

\+H=0

(3.11.)

Itt felhasználtuk, hogy az optikai iránykoszinuszok négyzetösszege:

A másodfokú egyenlet megoldása az alábbi:
1/2

fl±n_i

fi
cn ]
2

-cH (3.12.) Belátható, hogy az alábbi összefüggés van az a beesési szög és a kereA _ paraméter között:
s e t t n

(3.12.) és (3.13.) felhasználásával a keresett alakra hozható: A _
n_,

paraméter az alábbi

H-cní, n_, c o s a = (3.14.) értékét az alábbi négy egyenlet megoldásával kapjuk. :IZ_ (3.13.)

H
B + rt_jCosa

Összefoglalva

H = c[x$+Y%),

B

=

M_

X

-c(Y L_ +X K_ ),
T x T x

98

G E O M E T R I A I OPTIKA

A számítás következő lépése az, hogy a metszéspont előbb meghatáro­ zott X, Y, Z koordinátái és törés előtt érvényes K_ , L_ M_ optikai irány­ koszinuszok ismeretében meg kell határozni a törés után fellépő K, L, M iránykoszinokat.
{ h {

írjuk fel ehhez az M\egység vektort az alábbi alakban: Itt kihasználtuk, hogy az M i egységvektor párhuzamos az r sugárral. M\ =c[{0-X)~i + {0-Y)] + {r Z)~k\ = o[x~i-Y] + (r-Z)k] (3.16.)

Felhasználva továbbá a törési törvény vektoriális alakját (3.4. egyenlet), az alábbi egyenletet kapjuk:
So =n_ Q
l 0

=

K_ i + L_J + M_ k,
l l

és hasonló egyenlet írható fel S, -re is.

S, - So = -cXr'i - cYfj + c(r-Z)fk S\—So a következő alakban írható fel: Si -~So={K-K_ )l + (L-L_ )~j + {M-M_ )~k
] x x

(3.17.)

(3.18.)

A következő lépés /"meghatározása a (3.15.) egyenletekből:
1/2

ncosa = n

-cos a

+1

r =

ncosa'-n^cosa

(3.19.)

A (3.17), (3.18.) és (3.19.) egyenletek fölhasználásával kiszámíthatók a törés után érvényes iránykoszinuszok: K = K_ -Xcr,
y

L = L_ -Ycr
l

M =

M_ -{Zc-\)r.
x

(3.20.)

Az aberrációelmélet jelenleg néhány kivételtől eltekintve csak szférikus elemeket tartalmazó centrált optikai rendszerekre van kidolgozva. Ugyan­ akkor sok modern optikai rendszer tartalmaz üveg vagy műanyag aszférikus elemet (legelterjedtebb ilyen eszköz a CD lemezjátszó). A számítógé­ pes optikai rendszertervezés előnye, hogy a sugárátvezetés módszerével az aszférikus felületeket majdnem ugyanúgy lehet kezelni, mint a gömbi és sík elemeket. A különbség az, hogy az aszférikus felületek és a fénysugár metszéspontjának meghatározására nincs zárt képlet. Csak iterációval tud­ juk kiszámítani a metszéspont koordinátáit. Általában a törési törvényhez szük­ séges felületi normális egységvek­ tort is csak numerikus deriválással lehet meghatározni. Ez természete­ sen megnöveli a futási idó't.

3.2. Optikai rendszerek analízise a sugárátvezetés módszerével
Az optikai rendszerek sugárátvezetésen alapuló analízise során nagyszá­ mú sugarat vezetünk át a képfelületig. Az átvezetett sugarak adatai jól jel­ lemzik a vizsgált rendszert. A rendszerek minősítésére a modern tervező-

S Z Á M Í T Ó G É P E S OPTIKAI R E N D S Z E R T E R V E Z É S

99

programok sokféle eljárást, szemléletes ábrát alkalmaznak. A továbbiak­ ban ezek közül a szóródási foltot, az aberrációs görbéket és a befoglalt energiát röviden ismertetjük.

3.2.1. A fó'sugár, a be- és kilépő pupilla fogalmának felfrissítése Apertúrarekesznek neveztük a rendszer azon elemét, amely leginkább korlátozza a rendszeren az optikai tengellyel párhuzamosan átvezetett su­ gárnyalábot. Ez lehet az első (belépő), az utolsó (kilépő) vagy bármelyik közbenső lencse tényleges apertúrája vagy foglalata, vagy a rendszerbe külön beépített apertúra. A sugárátvezetés során a különböző tárgypontokból elindított fénynya­ lábokat úgy kell megadni, hogy a fénysugarak jól kitöltsék az apertúrare­ keszt. A számítások szempontjából ezt a felületet tekintjük referenciafelü­ letnek. A fősugár vagy referenciasugár az a sugár, amely a kiválasztott tárgy­ pontból úgy indul el, hogy pontosan a referenciafelület (apertúrarekesz) középpontján halad át. A definícióból következik, hogy a fősugár még centrált gömbi felületek esetében is csak iterációs lépések sorozata után vezethető át, mivel egy új tárgypont fölvétele esetén előre nem ismert a fősugár kiindulási iránya a tárgyfelületen. Ezt az iterációt a program auto­ matikusan elvégzi. Belépő pupillának neveztük az apertúrarekesz tárgyoldali képét. A be­ lépő pupilla helyét a program a paraxiális egyenletek felhasználásával számítja ki, a belépő felülettől az apertúrarekeszig ténylegesen elhelyez­ kedő optikai elemek figyelembevételével. Hasonló módon lehet definiálni a kilépő pupillát is. Itt azokat a lencséket kell számításba venni, amelyek az apertúrarekesztől a kilépő felület irányában vannak. A továbbiakban rátérünk az optikai rendszer tulajdonságait leíró minő­ ségi jellemzők bemutatására. Példáink a 3.6. ábrán látható háromtagú rendszerre vonatkoznak. Apertúrarekesz Az apertúrarekesz helyének és nagyságának megválasztása alapve­ tően befolyásolhatja a rendszer leképezési tulajdonságait. Ezért a tervezés folyamán elhelyezését, méretét gondosan elemezni kell.

Mivel mind a belépő, mind kilépő pupilla a korlátozó apertúrarekesz geometriai optikai képe, ezért a fő­ sugár (amely definíciója alapján a korlátozó apertúrarekesz közepén halad át) látszólag átmegy a belépő és a kilépő pupilla közepén. A tárgypontból nézve a fősugár tehát a belépő pupilla közepén metszi az optikai tengelyt, illetve a képoldalról vizsgálva a fősugár a kilépő pupilla és az optikai tengely metszéspontjából halad a képfelület felé.

sugár

Referencia- L*"*/

^"""^""p^
Kilépő pupilla

L

/

\

\ T
Belépő pupilla

3.5. ábra. Apertúrarekesz, referenciasugár, be- és kilépő pupilla fogalma

100 A 3.6. ábra mutatja a számítógépes tervezés egyik előnyös tulajdonságát is. A program a tervezés minden fá­ zisában lehetővé teszi a rendszer azonnali megjelenítését. így szemlé­ letesen ellenőrizhetők a méretará­ nyok, az apertúrakorlátozások, meg­ figyelhetők a sugármenetek, becslés adható a képmezőhaj lásra, stb. Gyakorlott tervező már ezekből a kvalitatív adatokból is sok hasznos információt nyerhet a rendszerről. Az ábra alapján beállíthatók az opti­ malizáláshoz szükséges későbbi korlátozások, minimális, maximális lencsevastagságok, légközök stb.

GEOMETRIAI OPTIKA

Demo Triplet 50mm f/4 SOdeg FOCflL LENGTH = 5 0 NR - 0.125 7.95

UNITS: MM DE5: OSLO

3.6. ábra. Sugárátvezetés háromtagú optikai rendszeren

3.2.2. A szóródási folt (spot-diagram), befoglaltenergiaés a sugármetszetgörbék A sugárátvezetésen alapuló rendszeranalízis esetében - mint említettük a rendszeren a tárgypontokból kiindulva fénysugarak rendezett sokaságát, ún. sugárnyalábot vezetünk át. A sugarak a referenciafelületen felvett rács pontjain haladnak keresztül úgy, hogy a 3.7. ábrán látható módon egyen­ letesen kitöltik az apertúrarekeszt. Az átvezetett sugarak a különböző lencsehibák miatt nem egy pontban metszik a képfelületet. A leképezés minőségét jól jellemzi a sugarak eloszlása a képfelületen. Ez az ún. szóródási folt vagy „spot-diagram". A 3.8, ábrán bemutatjuk a 3.6. ábrán látható rendszer szóródási foltjait.

Körszimmetrikus rendszer esetében elég csak az apertúra egyik felén át­ vezetni a sugarakat.

3.7. ábra. Sugarak fölvétele a belépő apertúrában

SZÁMÍTÓGÉPES OPTIKAI RENDSZERTERVEZÉS

101 Itt a tárgy a végtelenben van. A su­ gárnyalábok három, a meridionális síkban elhelyezkedő tárgypontból indulnak el. Az első pont az optikai tengelyen van (ON-AXIS), a máso­ dik pontból elindított sugarak 14,3°os szöget zárnak be az optikai ten­ gellyel, a harmadik tárgypont eseté­ ben a sugarak szöge 20° (FULL FIELD). Az így nyert szóródási fol­ tok a 3.8. ábra bal oldali mezőjében láthatók. A program a számításokat három különböző hullámhossz fi­ gyelembevételével végezte el. (A = 0,588 /ím, 0,486 fim, és 0,656 «m). Ezzel a fehér fényű megvilágí­ tást modellezzük.

F L FIELD UL 20deg
GCONETRICBL SPOT SIZE 0.05191

F L FIELD UL 0.7 FIELD ON-nxis

0.7 FIELD !H.3íe
B

GEOHETRICRL SPOI SIZE 0.01731

,,-•"7'" Í /'

RUDIM. ENERGY DISTRIBUTION

ON-OXIS Odeg

GEQHETRICAL SPOT SIZE 0.006315 0.08 0.01 0.06 CIRCLE RADIUS

SPOT SIZE * FOCUS SHIFT. UKITS un HRVELENGTHS l a l c r a m l UV1: 0.5B8 HV5. 0.HB6 HV3 0.6SG

Demo Triplet SOmm f/4 20űeg SPOT DIRGRflM ONflLYSIS

OSLO 12 J n . 97 S.05 PH

3.8. ábra. A 3.6. ábrán bemutatott háromtagú rendszer szóródási foltjai A szóródási foltok mérete jól jellemezhető a foltsugár négyzetes közép­ értékével (Root-Mean-Square, RMS foltsugár). Kiszámítása az alábbi mó­ don történik. A folt középpontjának (súlypontjának) (x) és (y) koordinátáit a (3.21.) egyenletből számíthatjuk ki:

(3.21)
Í=I Í=I

Itt Wj az egyes sugarakhoz rendelt súlytényező, Dx„ DYi az ún. sugár­ aberrációk, azaz az i sugár és a kép­ sík, valamint a referenciasugár és a képsík metszésponti koordinátáinak különbsége (1. a 3.9. ábrát).

N

w

- 2

i=l i sugár Képpont középpontja v / (súlypontja)

Referenciasugár

Képfelület

3.9. ábra. A sugárnyaláb és a képfelület találkozása

102

G E O M E T R I A I OPTIKA

A w,- súlytényezők lehetővé teszik, a nem egyenletes intenzitás-eloszlás (pl. Gauss-nyaláb) figyelembevételét. A o és o szórásokat az alábbi kép­ letből lehet megkapni:
x y

n

n

(=1

1=1

Ebből a szóródási folt sugarának négyzetes középértéke: o = ^a\+o) (3.23.)

A számításhoz feltételezzük, hogy a fénysugarak mentén egy bizonyos menyiségű fényenergia terjed. A fénysugár körül egy kis csatornát tekintünk, melynek a falán nem lép ki energia. Az egy-egy sugár által szállított energia függ többek között a felvett sugarak számától és a tárgysík sugárzási karakterisztiká­ jától (termikus sugárzó, lézer, LED, tükör vagy diffúz szórófelület stb.).

A 3.8. ábrán a bal oldali cellában feltüntettük az egyes szóródási foltok RMS sugarát is. A 3.8. ábra jobb felső szegmensében további 15 szóródási foltot látha­ tunk. Ezek úgy készültek, hogy közben a képsík elmozdult ±0,033 mm, illetve ±0,066 mm-t. A három vízszintes ábrasor az előzőekben megadott három tárgyponthoz tartozik. Látható, hogy a képsík kimozdításával a szóródási folt mérete megnő. Az is megfigyelhető, hogy a három ábrasor­ ban a legkisebb szóródási folt nem azonos képsíktávolsághoz tartozik. A tengelyen a legkisebb folt 0,066 mm-s képsíkeltolódás esetén adódott. Az ábra tehát a leképező rendszer mélységélességéről és a képmezőhaj lásról ad egy minőségileg helyes képet. Az ábra alján az ún. befoglaltenergia-görbéket láthatjuk. Ez a görbe azt mutatja meg, hogy az energia milyen hányada jut a szóródási folt súly­ pontjában felvett r sugarú körön belülre.
Derno T r i p l e t 50mm f / 4 EOdeg RflY-INTERCEPT CURVES DY 0.05 DX r 0 . 0 5 FBY 0 FBX 0 WV1-3

\ TY

"*=-l

l

—^

1

1X -

A 3.10. ábrán a sugármetszeteket a sugár normalizált belépő pupillabeli koordinátái függvényében ábrázol­ tuk. A meridionális síkban a belépő pupilla szélén haladó sugár normali­ zált koordinátái (1,0), a referenciasugár koordinátái (0,1). A merőleges síkban a pupilla szélén haladó sugár koordinátái (1,0).

j . / f t ábra. A 3.6. ábrán látható háromtagú rendszer sugármetszet-görbéi, a tengellyel párhuzamos nyaláb esetén, három különböző hullámhosszra

S Z Á M Í T Ó G É P E S OPTIKAI R E N D S Z E R T E R V E Z É S

103 Ahol sok sugár éri a felületet, ott na­ gyobb az energiasűrűrség, ahol ke­ vesebb, ott az energiasűrűség is kisebb. A 3.8. ábra alsó részén bemutatott három görbe is a megadott három tárgypontnak felel meg. A befoglalt energia 80% a pl. a tengelyen lévő tárgypont esetén r= 0,01 mm-nél kisebb sugarú tartományon éri a képsíkot.

A fénysugarakhoz súlyokat rendelhetünk, ezzel beállítjuk a különböző sugarak által szállított energiaadagok arányát. A sugarak a képsíkot el­ metszve létrehozzák a szóródási foltot. Az optikai rendszer minőségét jól jellemzi, hogy az egy képpont kis környezetéből kiinduló energia a képfelület mekkora tartományán oszlik el. A számítás során tehát először a szóródási foltot kell meghatározni. Ennek középpontjából egy változó r sugarú kört kell rajzolni. Az r sugár növelésével a befoglalt energia hányada nő. A leképzett foltot jellemez­ hetjük például azzal a sugárral, ami tartalmazza az energia egy adott há­ nyadát. Az optikai rendszer minőségének leírására jól használhatók az ún. su­ gármetszet-görbék. Itt az előbbiekben definiált sugáraberrációt ábrázoljuk. Ezen görbék megadásakor csak a meridionális és a rá merőleges síkban vezetünk át sugarakat. A program a meridionális sugarak esetében a 3.9. ábrán bemutatott DY sugáraberrációt (a sugár és a referenciasugár, vala­ mint a képsík metszéspontjainak távolságát), a merőleges síkban a DX aberrációt határozza meg.

Centrált optikai rendszerek esetében a meridionális síkban elindított su­ gár nem lép ki a síkból.

3.3. Optimalizáció
A számítógépes rendszertervezés alapvető lépése az optimalizálás. Ekkor a számítógép (a program) a tervező elvárásai alapján az optikai elemek paramétereinek változtatásával automatikusan módosítja, javítja a rend­ szer tulajdonságait. A tervezési szempontokat, a tervező elvárásait az ún. célfüggvényben kell megfogalmazni. A program ezen célfüggvénynek egy lokális minimumát keresi meg, a tervező által megadott rendszerpara­ méterek (továbbiakban változók) függvényében.

3 3 . 1 . A célfüggvény megfogalmazása A célfüggvény egy olyan összetett minőségi jellemző, amely súlyozva tar­ talmazza az optikai rendszer összes - a működés szempontjából - fontos , .... , ,. , . tulajdonsagat. A célfüggvény általános alakja az alábbi: <P = f{+ fi+.-fu ,
t

, . . . az/}-k az un. operandusok, a valtozók függvényei/ l = / l ( * b * 2 > —. n)
x

(3-24.)

f

2

=f (x ,x ,....x )
2 x 2 N

Az operandusok száma M, a változók száma N. Az f operandusok legegyszerűbb esetben egy-egy súlytényezővel megszorozva a különböző aberrációk lehetnek: / - a, • (3.26.)

At = / M ( * I . i> •••> n) (3.25.) ^i.—.^AÍjelöli a változókat,
x x

Mi

ahol fij valamilyen aberráció, a egy súlytényező.
;

104

G E O M E T R I A I OPTIKA

Rendszeradat lehet pl. a felületek görbülete, távolsága, a felületi normális iránya stb.), sugáradatok pl. a sugár szöge vagy magassága egy adott felületen.

Aberrációként szerepelhetnek a rendszer harmadrendű jellemzői (szfé­ rikus aberráció, koma, asztigmatizmus stb.), vagy a valós sugárátvezetés­ sel kiszámolható egyéb minőségi jellemzők (RMS foltsugár stb.). A sú­ lyok szerepe egyrészt az, hogy azonos nagyságrendbe állítsa a különböző típusú aberrációkat, másrészt növelik vagy csökkentik az egyes aberrációk hatását. Szükség esetén optimalizálás közben a tervező elvárásainak meg­ felelően a súlyok változtathatók. A célfüggvényben szerepelhetnek összetett operandusok is, melyek va­ lamilyen operátorral összekötve rendszeradatokat, sugáradatokat és kons­ tansokat tartalmaznak. Az operátorok lehetnek aritmetikai (pl.: +, - ) vagy logikai (= <, >) ope­ rátorok. Az összetett operátorok általános alakja: v, © Kj, ahol v, és /c rendszer- vagy sugáradatok, konstansok, a © jel pedig valamilyen operá­ tor. Az optikai rendszer leképezésének minőségét (foltméret, felbontóké­ pesség, torzítás stb.) elsősorban a célfüggvénybe beépített súlyozott aber­ rációk határozzák meg. A tervező tehát ezek célszerű megfogalmazásával, megfelelő súlyozásukkal tudja beállítani elvárásait. Az összetett operan­ dusok alkalmazása optimalizáció közben egyrészt a rendszer paraxiális ál­ landóinak (nagyítás, fókusztávolság, numerikus apertúra stb.) adott érté­ ken tartását biztosítja, másrészt további tervezési szempontok (méretek, ár, súly stb.) figyelembevételét teszi, lehetővé.
y

Pl. változók lehetnek a görbületi su­ garak, vastagságok, törésmutatók, aszférikus együtthatók stb.

A célfüggvény változója lehet a rendszer minden olyan adata, ami a gyártás, beállítás során módosítható. Az optimalizálás során a program a változók terében valamilyen szélső­ érték-kereső eljárással meghatározza a célfüggvény minimumát.

3.3.2. Csillapított legkisebb négyzetek módszere Az optikai tervező programokban a szélsőérték keresésére legelterjedteb­ ben az ún. csillapított legkisebb négyzetek módszerét használják. Ez a be­ állított paraméterektől és az indítás helyétől függően a célfüggvény egy lokális minimumát határozza meg. Ezért alapvető jelentősége van a kiin­ duló paraméterek felvételének. (1. a 2. fejezetet) A következőkben vázla­ tosan bemutatjuk a csillapított legkisebb négyzetes eljárás működését. Az eljárás bemutatásához segédváltozókat vezetünk be: képezzük ehhez a <p célfüggvény x változók szerinti parciális deriváltjait.
k

Az alkalmazáshoz szükséges részle-

(3.27.)

Az egyes operandusok deriváltjából képezzük az A mátrixot:

S Z Á M Í T Ó G É P E S OPTIKAI R E N D S Z E R T E R V E Z É S

105

T

21

*2N

A„ = — = (3.28.)
dx,

A=

Ax

:

AMI

A-MI

•••

A

MN

A program a deriváltakat valójában numerikusan számítja, mivel az operandusokra általában nincsenek analitikus formulák.

Vezessük még be az alábbi jelöléseket:

x=

a változók vektora,

/ =

operandusok vektora

/a M

G =

gradiens vektor.

(3.29.)

G =
k

1 2

d<p dx
k

A bevezetett jelölésekkel: G
k

=f A +f A
] ik 2 T

2k

+

...

+/ A
M

M J t

, (3.30.) természetesen nem igaz, hatását később megvizsgáljuk.
E z

G = Af

A továbbiakban tegyük fel, hogy a vizsgált pont egy környezetében az operandusok a változók lineáris függvényei. Ekkor az/operandus vektor az alábbi formában írható fel: f = AAx + f o (3.31.)

Itt Ax az *o pontból mért különbségeket jelenti, és az XQ pontban az aberrációk értéke/Q.

Ezzel a feltételezéssel a célfüggvény gradiens vektora az alábbi alakba írható: G = AjAAx + A l = A AAx + G
T T

0

(3.32.)

A célfüggvény minimumánál (szélsőértékénél) a gradiens értéke nulla. Ebből a feltételből Aj; számolható:

106

GEOMETRIAI OPTIKA

Ax = -^A A^
T

G

0

(3.33.)

AJC tehát (lineáris függvényt feltételezve) megadja a célfüggvény mini­ mumának helyét. Valójában a nemlinearitások miatt Ax az XQ pontból kiindulva csak minimumhely irányában közelíti a megoldást. A szélsőér­ ték megtalálásához iterációs ciklusra van szükség. Az egyes iterációs lé­ pések nagyságának korrigálására a célfüggvényt egészítsük egy pAx^Ax csillapító taggal, ahol p a csillapítási tényező: Vagyis az optimalizálandó függvény helyett egy a változók N dimenziós terében értelmezett négyzetes függ­ vénnyel kiegészített új V függvény­ nek keressük a szélsőértékét. y = </>+pAx Ax
T

(3.34.)

A bevezetett csillapító faktor szerepe az, hogy jól megválasztott p csil­ lapítási tényező esetén meggátolja, hogy az iteráció során a program egy lépésben túlságosan messze távolodjék el a kiindulási ponttól. Az egyes iterációs lépések során a p értékét próbálgatással állítja be a program. Be­ látható, hogy p értékétől függetlenül megkapjuk az optimális megoldást. Fentiek alapján a csillapított legkisebb négyzetes iterációs algoritmus vázlatosan az alábbi: Meg kell határozni a csillapító taggal bővített célfüggvény deriváltját: Vx/j = V<p + pV(Ax Ax)
T

V<t> = 2-A f
T

es 7\[Ax Ax) = 2-Ax
T

(3.35.)

1 -•Vtp

T

=

A'f_+pAx

(3.36.)

Az/helyére behelyettesítve (3.31.)-t, az alábbi egyenlet adódik: Al
T

o

=G .
Q

- • W = A (AAx + / „ ) + pAx = A AAx + G + pAx
T T Q

(3.37.)

Feltételezve hogy a szélsőérték helyén a gradiens nulla, a következő egyenlet adódik: / egységmátrix és Ax a soron következő iterációs lépés. AX = -{a a +
t

p^j

"G

(3.38.)
O

A tapasztalatok szerint, centrális rendszerekben, gömbi felületek ese­ tén általában három tárgypont felvé­ tele elég.

A fentiekben röviden vázolt algoritmus felhasználásával a rendszer op­ timalizálását az alábbi lépésekben lehet végrehajtani: - Az optimalizálandó rendszer elvárt minőségi jellemzőinek függvényé­ ben ki kell választani azon tárgypontokat, ahonnan a rendszer sugárnya­ lábokat vezet át. - Meg kell határozni az optimalizálásnál használatos sugárkészletet. Leg­ egyszerűbb esetben -a 3.7. ábrán bemutatott módon - a belépő apertúrán felvett négyzetháló pontjain vezetünk át sugarakat. Ki kell választa-

S Z Á M Í T Ó G É P E S OPTIKAI R E N D S Z E R T E R V E Z É S

107 A modern tervező programokba a tárgypontok, sugarak és operandu­ sok felvételére a felhasználót kiszol­ gáló egyszerű rutinokat találhatunk.

ni, hogy az optimalizálást milyen operandusok (súlyozott aberrációk) alapján végezzük el. Legegyszerűbb esetekben ez a foltsugár- vagy a hullámfronteltérés négyzetes középértéke. - Az optimalizáló rutin elindításához ki kell még választanunk azokat a lencseparamétereket - az ún. változókat - amelyek függvényében az optimalizálást végrehajtjuk. A rendszer megengedhető méretei, vagy a gyártás és felhasználás egyéb szempontjai alapján célszerű megadni azokat a határokat is, amelyek között a változók értékei mozoghatnak (pl.: vastagságok, légközök, görbületi sugarak minimális, maximális ér­ tékei stb.). Az optimalizáció során fontos, hogy a kiinduló rendszer paraxiális ada­ tait megtartsuk. Erre használhatjuk az összetett operátorokat. A rendszer numerikus apertúráját állandó értéken tarthatjuk, pl. az axiá­ lis sugár meredekségének beállításával a tárgy- vagy a képtérben. A nagyítást beállíthatjuk a tárgy és képtávolság arányának állandó érté­ ken tartásával stb.

II. rész.

Hullámoptika

Rezgések és hullámok

4. fejezet

A körülöttünk levő világ tele van hullámokkal. Néhányat közülük látunk és hallunk, de legtöbbjüket nem érzékeljük. A szubmikroszkopikus világ­ ban az atomokat és molekulákat elektronok, protonok, neutronok és me­ zonok építik fel, amelyek határaikon belül mint hullámok mozognak kör­ be-körbe. A megfelelően gerjesztett atomok és molekulák bocsátják ki azokat a hullámokat, amelyeket y-sugaraknak, röntgensugaraknak, fény­ hullámoknak, hőhullámoknak, illetve rádióhullámoknak nevezünk. Makroszkopikus világunkban nagy tömegű mozgó testek keltenek hang- és vízhullámokat. A földrengések során a hirtelen megmozduló földtömeg miatt jön létre hullám, míg a vízhullámok a szél, illetve hajók mozgása miatt keletkeznek. A levegőben gyorsan mozgó tárgyak keltenek hanghullámokat. Minden mozgást, amely azonos időközönként ismétli önmagát, periodi­ kus mozgásnak nevezünk. Erre három jó példa a falióra ingájának lengése, a hangvilla szárainak rezgése, vagy egy spirálrugóra kötött tömeg mozgá­ sa. E sajátos mozgást (és még sok hozzá hasonlót is, amely a természetben előfordul) nevezzük egyszerű harmonikus mozgásnak (a továbbiakban röviden rezgőmozgásnak).

4.1. Egyszerű harmonikus rezgőmozgás
Az egyszerű harmonikus rezgőmozgást egy kör kerületén állandó sebes­ séggel mozgó pontnak a kör átmérőjére vetített mozgásával definiáljuk. A mozgást a 4.1. ábra illusztrálja. A rezgőmozgást végző pont elmozdulását az egyensúlyi C pont és a P pont távolságaként definiáljuk. A 4.1. ábrán látható, hogy az x elmozdulás értéke nulla és a között változik, ez utóbbi a referenciakör sugara. Az a maximális elmozdulást amplitúdónak, az egy teljes rezgés megté­ teléhez szükséges időt pedig periódusidőnek nevezzük. Egy B pontban kezdődő rezgést ak­ kor tekintünk teljesnek, ha a P tö­ megpont végigfut az A pontig, majd onnan visszatér a 5-be. Ha a C pont­ ból indul, és a B-t érintve a C-be fut vissza, akkor csak egy fél rezgés történt. Az a amplitúdót méterben (vagy annak törtrészében), a perió­ dusidőt pedig másodpercben mér­ jük.

112

HULLÁMOPTIKA

Valamely rezgő test frekvenciáján a másodpercenkénti teljes rezgések számát értjük. A rezgés v frekvenciája és Tperiódusideje egymásnak reciprokai. Ha egy test egy teljes rezgése 1/3 másodpercig tart, akkor a rezgés pe­ riódusideje 7=1/3 s, és a test három rezgést végez 1 s alatt. Ha egy test 10 rezgést végez 1 s alatt, akkor a periódusidő 7=1/10 s lesz. frekvencia = 1 periódusidő

r

periódusidő = T—; — frekvencia Ugyanez algebrai jelölésekkel:

Heinrich Rudolf Hertz (1857-1894), német fizikus. Hamburgban szü­ letett, Berlinben tanult fizikát Helmholtz tanítványaként. Az ő buzdítására kezdett el érdeklődni Maxwell elektromágneses elmélete iránt. Az elektromágneses hullámok területén folytatott kutatásai tették ismertté a nevét, melyeket 1885 és 1890 között a Karlsruhei Műszaki Egyetemen végzett. 1889 után mint a Bonn-i egyetem fizikaprofesszora gázokban lezajló elektromos kisülé­ sekkel kísérletezett, és nagyon közel állt a röntgensugarak felfedezésé­ hez, amelyeket Röntgen írt le né­ hány évvel később.

V

T

T=-

(4.1.)

Ha egy test rezgését a körmozgást végző pont segítségével írjuk le, ak­ kor a frekvenciát a másodpercenkénti fordulatok (a másodpercenként megtett körök) száma adja meg: 1 kör/másodperc = 1 rezgés/másodperc Ezt másként 1 Hertznek (Hz) is nevezzük: 1 rezgés/s = 1 Hz (4.3.) (4.2.)

A p pont a sugárral és állandó v se­ bességgel mozog a kör középpontja körül. Ha bármely időpillanatban merőlegest húzunk az AB átmérőre, a kimetszett P pont (amit tömegpontnak nevezünk) rezgőmozgást végez. Az AB egyenesen oda-vissza mozgó tömegpont v sebessége fo­ lyamatosan változik. Az A vagy B végpontban nulla, majd onnan a C középpont felé haladva egyre na­ gyobb értékű. C-t elérve csökkenni kezd, és az átmérő végén újra zérus­ sá válik. A tömegpont mozgása visszafelé fordítva ismétlődik meg.
x

4.1. ábra. Egyszerű harmonikus rezgőmozgás az AB egyenes szakasz mentén

REZGÉSEK ÉS HULLÁMOK

113

4.2. Az egyszerű harmonikus rezgőmozgás elmélete
Ebben a pontban ismertetjük a rezgőmozgás elméletét, és levezetünk egy egyenletet a rezgő testek periódusidejére. A 4.2. ábrából látható, hogy az x elmozdulást a következő összefüggés adja meg:
x = a cos d

Amint a p pont állandó v sebességgel mozog, az a sugárirányú vektor állandó cü szögsebességgel forog, így a 0 szög szintén egyenletesen válto­ zik: x - a cos art (4.4.)

Felhasználva a mechanikai összefüggést - miszerint az idő a megtett út és a haladási sebesség hányadosa - a következő képletet nyerjük:

A pont < szögsebességét a periódusidő függvényében az alábbi össze­ w függésekből kaphatjuk meg: „ 2n 2ji 7 = — vagy (o = — o) T (4.6.)

,. , .

Egy v sebességgel egyenletes körmozgást végző pontnak a középpont felé irányuló centripetális gyorsulása a következő: (4.7.)

a

Az ábra p pontja v sebességgel mo­ zogva T periódusidő alatt futja egy­ szer végig a referenciakört, ami Ina távolság megtételét jelenti.

A
A CPp derékszögű háromszögből adódik, hogy cos 6 = = xla, amit az előbbi egyenletbe helyettesítve: 4.2. ábra. Egyszerű harmonikus rezgőmozgást végző test a gyorsulása az egyensúlyi C pont felé
x

114

HULLAMOPTIKA

Mivel az a gyorsulás iránya pillanatról pillanatra változik, az átmérő (vagy az x-tengely) mentén az a komponens nagysága is folyamatosan változik az a = a cos 8 összefüggés alapján. A (4.7.) egyenletbe behe­ lyettesítve:
c x x c

a =—cosf? a
x

Ha most az egyenlet mindkét oldalát megszorozzuk a /a • v -tel, majd mindkét oldalból négyzetgyököt vonunk, akkor a következőket kapjuk:
2 2 x

Ha az elmozdulás a C ponttól jobbra történik, akkor +x értékű, ilyenkor a gyorsulás balra mutat, így -a érté­ kű lesz. Fordítva pedig, amikor C-től balra mozdulunk el, -x értéket kapunk, a jobbra mutató gyorsulás pedig +a értékű lesz. Ezért szoktuk a következő alakot használni:
x x

es

a_

Ix

Mivel a (4.5.) képletben szereplő a/v-t most xla -sze\ helyettesítettük, így az előbbi összefüggést átalakítva megkapjuk bármely rezgőmozgás periódusidejét:
x

T = 2n.

x a.

(4.9.)

(4.8.)

4.3. Spirálrugó nyújtása
A rezgőforrások illusztrációjaként az általánosan használt megnyújtott spirálrugót hozzuk példaként, amely a feszítőerő hirtelen elengedése után egyszerű harmonikus rezgőmozgással mozog (4.3. ábra). Az adatokat milliméterpapíron ábrázolva egy egyenes vonalat kapunk, ahogy a 4.4. ábra is mutatja. A grafikont értelmezve azt látjuk, hogy az alkalmazott F erő és a rugó x elmozdulása egyenesen arányosak, és felír­ ható, hogy: F ~ x vagy F = kx Laboratóriumi kísérletünkben a mé­ terrúd egyik végét a Q jelhez illeszt­ jük. A rugóra 2,0 newton (N) erőt helyezünk, amely azt 1,25 cm-rel nyújtja meg. Amikor 4,0 N erőt alkalmazunk, a teljes megnyúlás 2,50 cm. A 6, 8, és 10 N terheléseknél mért távolsá­ gokat a. 4.1. táblázat tartalmazza.

A k arányossági állandó megegyezik az egyenes meredekségével, és közvetlenül méri a rugó merevségét. Minél merevebb a rugó, annál nagyobb a k rugóállandó.

Q

4.3. ábra. Kísérlet egy S spirálrugó különböző erőknél történő x megnyúlásának meghatározására

REZGÉSEK ÉS HULLÁMOK

115

4.1. táblázat. Mén értékek egy spirálrugó megnyújtásánál

F [N]
x[m]

0 0

2 0,0125

4 0,0250

6 0,0375

8 0,0500

10 0,0625

A kísérlet határain belül a rugó egy azonos nagyságú, de ellentétes 'nyű -F erővel reagál az alkalmazott +F erőre. Mivel a rugónál -F = kx, így felírható: F=kx (4.11.) A k gyakorlati értéke a mi kísérle­ tünkben a következő módon számít­ ható:

A 4.4. ábrán látható egyenes vonal azt mutatja, hogy egy rugó meg•yújtására érvényes a Hooke-törvény. Ez különben szinte valamennyi ru­ galmas testre jellemző, de csak addig, amíg maradó alakváltozások nem lépnek fel, vagyis az alkalmazott erők nem lépik túl a rugalmassági ha­
tan.

ION
x 0,0625m

= 160 Mm (4.10.)

Mivel a rugón végzett munkát az erő és a távolság szorzata adja, és esettnkben az erő a távolsággal lineárisan változik, így: Munka = / F dx (4.12.)

Amint az a 4.5. ábrán is látható, az átlagos erői az 1/2 F adja. Ez, meg­ szorozva azzal az x távolsággal, amelyen hat, adja meg a görbe alatti terű­ idet, ami a végzett munkával egyenlő:
W=

2 N 10

-Fx

(4.13.)

Róbert Hooke (1635-1703), angol kísérleti fizikus. Főleg a fény hul­ lámelmélete, az általános gravitáció, és az atmoszférikus nyomás terüle­ tén elért eredményeiről ismert. Sok fizikai ötlet ered tőle, de csak keve­ set tökéletesített. Hooke tudomá­ nyos eredményeit minden bizonnyal nagyobb elismerés övezte volna, ha erőfeszítéseit szűkebb területre kor­ látozza. Érzékeny természetű ember volt, számos heves kirohanást inté­ zett Newton és más tudósok ellen, azt állítva, hogy az általuk publikált anyagok az ő nevéhez fűződnek.

V

0

1

3

x

4

4.4. ábra. A 4.3. ábrán látható spirálrugó megnyújtásánál kapott kísérleti eredmények. A Hooke-törvény szemléltetése

116 Ez az összefüggés azt mutatja, hogy ha a rugó megnyúlása kétszeres lesz, akkor a szükséges vagy tárolt energia a négyszeresére növekszik; illetve ha a nyújtás háromszoros, az energia kilencszeres lesz. A legtöbb alapfokú fizikakönyv­ ben megmutatják, hogy ha az F-t az x függvényében ábrázoljuk, a grafi­ kon görbéje alatti terület egyenlő az összes végzett munkával.

HULLÁMOPTIKA

x[m] 4.5.ábra. Egy megnyújtott rugónál a végzett munkát és a tárolt energiát a grafikon F = kx egyenese alatti terület adja Hogyha most F-et a vele ekvivalens kx értékkel helyettesítjük a (4.10.) egyenlet alapján, akkor azt kapjuk, hogy: W= -kx (4.14.)

2

2

4.4. Rezgő rugó
A természetben minden test rugalmas, némelyik jobban, mint a másik. Ha erővel elferdítünk egy testet, és az alakváltozás nem maradandó, akkor az erő megszüntetésével a testet rezgésbe hozzuk. Egy m tömeget függesztünk egy rugó aljára. Az (a) esetben F erővel húzzuk le a rugót a távolságra. Az elengedést követően a tömeg rezgőmozgással mozog fel-alá. A (c) esetben m a csúcsponton van, a rugót pedig összenyomva látjuk. ^ ^ ()
c

4.6. ábra. Egy spirálrugó aljára függesztett m tömeg ábrázolása három helyzetben, amint fel-alá egyszerű harmonikus rezgőmozgást végez

REZGÉSEK ÉS HULLÁMOK

117

A rezgés amplitúdója az a távolság, amivel a rugót egyensúlyi helyzeté­ ből kimozdítottuk, a rezgés T periódusidejét pedig a következő képlettel határozzuk meg: T = 2n(4.15.) k a rugó merevsége, m pedig a rezgő test tömege. Ez az egyenlet meg­ mutatja, hogy ha merevebb rugót használunk, akkor - mivel k a ne­ vezőben van - a periódusidő csök­ ken, a rezgés frekvenciája pedig növekszik. Ha az m tömeget növel­ jük, akkor a periódusidő nő, és a frekvencia csökken.

Mivel a rugó nyújtására érvényes a Hooke-törvény, alkalmazhatjuk a (4.11.) egyenletet. Használjuk fel a mechanika erőegyenletét: F= ma A (4.11.) egyenletben az F helyére ma-t helyettesítve: —x m : kx vagy — = — a k (4.16.)

Ennélfogva a (4.9.) egyenletben szereplő -x/a-x m/k-ra cserélve meg­ kapjuk a (4.15.) egyenletet.

4.5. Transzverzális hullámok
Minden fényhullám a transzverzális hullámok körébe tartozik. Transzver­ zális az a hullám, amelynek minden kis eleme a hullám terjedésének irá­ lyára merőleges mozgást végez. A 4.7. ábrán egy transzverzális hullámo­ kat szemléltető hullámkeltő berendezést láthatunk. Amikor egy forrás egyszerű harmonikus rezgőmozgással rezeg, és egy homogén közegben transzverzális hullámokat bocsát ki, akkor azok a 4.8. ábrán látható általános hullámalakként jelennek meg.

v

,

Amikor a H kart az óramutató járásának irányában megforgatjuk, a függőleges pálcák tetején levő kis fehér golyók rezgőmozgással mo­ zognak fel-alá. Amint mindegyik golyó egy függőleges vonal mentén mozog, az ABCDEFG hullámalak jobbra halad. Amikor a kart az óra­ mutató járásával ellentétes irányban forgatjuk, a hullámalak balra mo­ zog. Mindkét esetben a golyók ugyanazt a mozgást végzik rezgésük egyenese mentén, a különbség ab­ ban van, hogy mindegyik golyó ki­ csivel vagy megelőzi, vagy követi szomszédját.

Dobozperem 4.7. ábra. Berendezés a transzverzális hullámok szemléltetésére

118 Két egymást követő hullámforma azonos pontjainak távolsága a hul­ lámhossz (A). Például egy hullám­ hossznyi a távolság két hullámhegy vagy két hullámvölgy között. Egy időpontban a hullám bárme­ lyik pontjának y elmozdulását az egyensúlyi helyzettől való távolsága adja meg. Ennek előjele folyton változik pluszról mínuszra, és mí­ nuszról pluszra. A hullám amplitú­ dója, amit az ábrán o-val jelöltünk, az y elmozdulás maximális értéke.

HULLÁMOPTIKA

Hullámhegy

Hullámvölgy 4.8. ábra. A lap síkjában rezgő transzverzális hullám görbéje, amelyen látható a A hullámhossz, az a amplitúdó, az y elmozdulás és a v sebesség Egy hullámsor frekvenciáját az egy ponton másodpercenként áthaladó (vagy oda érkező) hullámok száma adja meg, mértékegysége pedig a hertz, vagy másodpercenkénti rezgésszám. A frekvencia (v) és a hullám­ hossz (A) definíciójából levezethető a hullám terjedési sebességének (v) egyenlete: v = vA (4.17)

Egy hullám hosszát beszorozva a másodpercenkénti hullámok számá­ val, megkapjuk azt a távolságot, amit a hullám 1 s alatt megtesz.

4.6. Szinuszhullámok
A legegyszerűbb hullámmozgások azok, amelyek hullámpontjainak y el­ mozdulását valamilyen egyenletesen változó mennyiség szinusza vagy ko­ szinusza írja le. Ez a valóságban bemutatja, amit egyszerű harmonikus rez­ gőmozgásnak nevezünk. Nézzük újra a transzverzális hullámokat, amelyeknél minden rész moz­ gása merőleges a hullám terjedési irányára. A hullám bármely pontjának y elmozdulását a következő képlet adja: . 2n- x v = asin—-—

(4.18.)

A hullám bármelyik pontja - mint pl. a P az ábrán - rezgőmozgást fog végezni, és az egymást követő P, P', P", P"\ stb. pozíciókat veszi fel, ahogy a hullám mozog.

P' a A/4
p

"

A/2\

3A/4

/k

3A/2V —

4.9. ábra. Szinuszhullám a t = 0 időpontban

REZGÉSEK ÉS HULLÁMOK

119

A 4.9. ábrán látható az egyenlet grafikonja, ahol jól látszik az a és A konstansok jelentése. Ahhoz, hogy a hullám jobbra mozduljon el v sebes­ séggel, bevezetjük a t időt: y = ősin—— (x — ví) (4.19.)

Mindegyik pontnak ugyanannyi időre van szüksége egy teljes rezgés megtételéhez. 4.1., 4.17. és 4.19. felhasználásával hasznos egyenleteket nyerünk a hullámmozgásra vonatkozóan:

v = vA = -

(4.20.)

4.7. Fázisszögek
Hullámmozgás során a pillanatnyi elmozdulást és a haladási irányt a refe­ renciakörön mozgó pont helyzetének meghatározásával is jellemezhetjük (4.10. ábra). A 0 szög, melyet a +x tengelytől az óramutató járásával el­ lentétes irányban mérünk, meghatározza azt a pozíciót, amit fázisszögnek nevezünk. A P tömegpont helyzetét a p pont y tengelyű vetülete határozza meg. A diagram PpC derékszögű háromszögéből: y = a sin 0 (4.22.)

T = 0 időpontban a kör pontja +p , a tömegpont pedig +PQ helyzetben van. Egy későbbi t időpontban, amikor a tömegpont P helyzetben van, a kör pontja p-ben található.
0

Ha p pont állandó v sebességgel halad, akkor az co szögsebesség is ál­ landó, és a 0 szögre felírható: e=wt Ezt a (4.22.) egyenletbe behelyettesítve: v = a sin o)t (4.23.)

120 Példaként vegyünk egy pontot, amely fel-le jár az y tengely mentén, ahogy azt az ábrán is látjuk. Ahogy p pont mozog a kör men­ tén, az mt szög állandó sebességgel növekszik. Ezt a szöget mindig a kezdő' a szögtől mérjük. A zárójelen belüli szög a +x tengelytől mért teljes szöget jelenti. Szokás a szögeket radiánban vagy fokban megadni.

HULLÁMOPTIKA

4.10. ábra. Egyszerű harmonikus mozgás az y tengely mentén. Az ábrán látható a referenciakör, a kezdeti a fázisszög, az a> szögsebesség, és a PQ pont t = 0 Egy konstans hozzáadása a záróje­ len belüli mennyiséghez nem sok fizikai jelentőséggel bír, mivel azt könnyen kiejthetjük az időtengely zéruspontjának alkalmas áthelyezé­ sével, így az
y=

időpontban Most módosítsuk az előbbi egyenletet az a szög hozzáadásával: y = a sin (cu í + a) Az a szög egy állandó, amit kezdeti fázisszögnek nevezünk. Az egyszerű harmonikus hullámok egyenleteinek megjelenítésének hasznos és tömör módja, hogy a körfrekvencia (<w = 2nv) és a hullámszám (k = 2nlX) függvényében ábrázoljuk őket. A (4.21.) egyenlet ezután így alakul: y = a sin (kx - w t) = a sin (co t - kx + n) = a cos w — kx + 71 (4.24.)

a cos (cu t - kx) a sin (m t- kx) (4.25.)

es az
y=

egyenletek akkor fogják leírni a 4.9. ábra hullámát, ha a görbét t = 774, illetve 772 időpontoktól ábrázoljuk t = 0 helyett.

4.8. Fázissebesség és hullámsebesség
Ez a helyzet lehet pl. a hullám csúcsa, ahol a fázis éppen a maximális felső elmozdulást adja. Most már lehetséges, hogy még pontosabban megfogalmazzuk, hogy mi is mozog a hullámmal. A 4.11. ábrával kapcsolatban összegezhetjük, hogy a hullám valamely állandó fázis helyzetének haladó mozgása. A hullámcsúcs mozgásának sebességét hullámsebességként szokás megadni, bár a pontosabb fázissebesség kifejezést is alkalmazzák néha. Ez megfelel a korábbi egyenletekben használt v mennyiségnek. Amikor a (4.25.) egyenlet alakját használjuk, akkor utóbbi feltétel azt jelenti, hogy: (ú t — kx — konstans.

REZGÉSEK ÉS H U L L Á M O K

121

4.11. ábra. A nyírás geometriája és mechanikája transzverzális hullámoknál A hullámsebesség pedig: dx dt

CO
~k

(4.26.)

Az co = Tjiv , és a k = Inlk helyettesítések a (4.17) egyenlettel meg­ egyező alakot adnak. Egy hullámnál, amely -x irányban halad, az állandó fázis cot + kx alakú lesz, a hozzá tartozó v pedig -<ü/k. Rugalmas transzverzális hullámoknál, amelyeknél a deformáció elég kicsi ahhoz, hogy az erők kielégítsék Hooke-törvényét, a hullámsebesség a frekvenciától független, és egyszerűen felírható: (4 27 )

Egy adott jellegű hullámhoz tartozó colk arány függ annak a közegnek a fizikai tulajdonságaitól, amelyben a hullám terjed, illetve magától az co frekvenciától is. ^ yírási modulus, p pedig a sűrű­ ség.
a n

Az összefüggés könnyen bizonyítható. A 4.11. ábrából látható, hogy egy kis, őx szélességű szelvény az a szöggel nyíródik el. A nyírási modu­ lus a feszültség és a deformáció állandó aránya. A deformációt tg a-val mérjük, így felírható: Deformáció - ÉL dx A feszültség a szelvény egységnyi területére ható érintő irányú erő, és így a Hooke-törvény alapján egyenlő a nyírási modulus és a deformáció szorzatával. Feszültség a =N ÉL dx
X

/ a z a függvény, amely megadja a hullám alakját egy adott pillanatban.

122

HULLÁMOPTIKA

A hullám görbültsége miatt a feszültség x-szel együtt változik, és a szel­ vény bal oldalán ható erőt a jobb oldalon ható nem tudja teljesen egyen­ súlyozni. Az erők különbsége egységnyi területen:
9 F

o

r

—a x+óx

a

AT

z

= dx dx = N——dx dx'

.

Newton második mozgástörvényének alkalmazásával ez az erő az egy­ ségnyi területű szelvény tömegének és gyorsulásának szorzatával egyenlő:

N^rdx-dx
2

p-dx

dt

2

Nyilvánvaló érvek vannak e hipoté­ zis ellen. Például a fény transzverzá­ lis jellege miatt azt kell feltételez­ nünk, hogy az éter nyírással szem­ ben ellenáll, ám a valóságban sem­ miféle kimutatható hatással nincs a csillagászati testek mozgására.

Abból, hogy a fényhullámok polarizálhatok (16. fejezet), tudjuk, hogy transzverzális hullámok. Vákuumban mért sebességük körülbelül 3 x 1 0 cm/s. Ha valaki rugalmas hullámokként modellezi őket, - ahogy ezt a XIX. században gyakran tették - felmerül a kérdés: milyen közegben ter­ jednek? A korai rugalmasságiam elméletben ezt a közeget éternek nevez­ ték, amelyre magas merevség/sűrűség arány jellemző, és amely minden teret betölt. Sűrűsége anyagokban megnő, s ezzel a kisebb sebesség is ma­ gyarázható. Minden nehézség eltűnt, amikor Maxwell kifejlesztette a jelenlegi elektromágneses elméletet (13. fejezet). Ebben a közeg elemének mecha­ nikus elmozdulását felváltotta az elektromos mező (vagy általánosabban a dielektromos elmozdulás) változása az adott pontban. A rugalmasságiam elmélet is sikeresen magyarázta a fény sok tulajdon­ ságát, és a két elmélet között sok hasonlóság van. A korai elmélet mate­ matikájának nagy része minden nehézség nélkül átírható elektromágneses fogalmakra. Emiatt sokszor nagyon hasznos mechanikai analógiák hasz­ nálata ahhoz, hogy megértsük a fény viselkedését. így a következő hét fe­ jezetben leírtaknál gyakorlatilag mindegy, hogy milyen hullámtípust felté­ telezünk.
10

4 . 9 . Amplitúdó és intenzitás
Vegyük például a 4.9. ábra P pont­ ját. Az ábrázolt pillanatban éppen felfelé halad, s mind mozgási, mind helyzeti energiával rendelkezik. Egy kicsit később a P' helyzetben talál­ juk, ahol egy pillanatra mozgási energiája nullára csökken, míg hely­ zeti energiája maximálisra nő. Ahogy ezután lefelé halad, egyre A hullámok energiát hordoznak, az 1 s alatt a mozgásra merőleges egy­ ségnyi felületen áthaladó energiamennyiség a hullám intenzitása.. Ha a hullám állandó v sebességgel halad, akkor adott az energiasűrűség, vagy egységnyi térfogatra eső teljes energia is. Az az energia, amely a közeg v hosszúságú és egységnyi alapfelületű hasábjában található, az egységnyi területen 1 s alatt halad át. így az intenzitást a v és az energiasűrűség szor­ zata adja. Mind az energiasűrűség, mind az intenzitás arányos az amplitú­ dó négyzetével, illetve a frekvencia négyzetével is. Ahhoz, hogy ezt az ál-

REZGÉSEK ÉS HULLÁMOK

123 több mozgási energiát birtokol, helyzeti energiája pedig úgy válto­ zik, hogy az összenergia folyamato­ san állandó. Amikor eléri a P" cent­ rumot, az összes energiája mozgási, így az összenergiát mind a f-ben levő maximális helyzeti energiából, mind a P"-ben levő maximális moz­ gási energiából megkaphatjuk. Az utóbbi módszerrel könnyebb a kí­ vánt eredményt elérni.

lítást rugalmas közegben mozgó szinuszhullámokra bizonyítsuk, elegendő meghatározni egy egyszerű harmonikus mozgást végző részecske rezgési energiáját. A (4.25.) egyenletnek megfelelően, valamely részecske elmozdulásá­ nak időbeli változása a következő összefüggéssel írható le: y = a sin {w t - a). ahol aakx értéke az adott részecskénél. A részecske sebessége: dy dt = coa cos (wt - a).

Amikor y - 0, a szinusz eltűnik, és a koszinusz érték maximálissá válik. Ekkor a sebesség -coa lesz, a maximális mozgási energia pedig: 1 dy_ —m dt 2 1 2 2 = —mm a . 2

Mivel ez a részecske összenergiáját is jelenti, és arányos az egységnyi térfogatra jutó energiával, következik, hogy: Energiasűrűség - co a
2 2

(4.28.)

Az intenzitás, ami ezen mennyiség és a v szorzata, szintén arányos lesz <u a -tel.
2 2

Térbeli hullámok esetén az intenzitás a hullámforrástól való távolság négyzetével fordítottan arányos. Ez az összefüggés egyértelműen követke­ zik abból, hogy ha az energia nem alakul át más alakúvá, akkor ugyanak­ kora mennyiségnek kell áthaladnia bármely gömbön, amelynek az adott hullámforrás a középpontja. Mivel egy gömb felszíne négyzetesen válto­ zik annak sugarával, így az egységnyi területre jutó energia vagy intenzi­ tás a középponttól r távolságra 1/^-rel lesz arányos. így az amplitúdónak 1/r-rel kell arányosnak lennie, s máris felírható a térbeli hullám egyenlete: Itt az a az amplitúdót jelenti, egy­ ségnyi távolságra a hullámforrástól. Ugyanez történik a térbeli hullá­ mokkal is, csak a csökkenés üteme még gyorsabb lesz a fordított négy­ zetes arányosságnak megfelelően.

y = — sin (cot-kr) r

(4.29.)

Ha az energia egy része hővé alakul, azaz elnyelődés lép fel, a síkhullá­ mok amplitúdója és intenzitása nem lesz állandó, hanem folyamatosan csökken, ahogy a hullám keresztülhalad a közegen. Síkhullámoknál a dl/I hányados, amely a végtelenül kis szélessége dx sávon elvesző intenzitás­ értéke, arányos a dx-szel, így: — = -a • dx . I

124

HULLÁMOPTIKA

Hogy megkapjuk valamely x véges szélességen a csökkenés mértékét, az egyenletet integrálnunk kell:

Megoldva ezeket a határozott integrálokat: Pierre Bouguer (1698-1758). A hidrográfia királyi professzora Le Havre-ban. Johann Lambert (1728-1777). Német fizikus, csillagász és mate­ matikus. Főleg a hősugárzás témá­ jában kutatott. Egy másik törvénye, amelyet mindig is Lambert-törvénynek neveztek, a felszíni sugárzás irányfüggésével foglalkozik. Például a napfénynél ez az érték kb. 1,4 x 10 . Itt fontos megjegyezni, hogy nem ez az egész energiaáram van hatással a szemre, és még aktív részei sem egyformán hatékonyak, így a fent definiált intenzitás nem feltétlenül felel meg az általunk ér­ zékelt fényességnek, habár a fény­ áram erősségét általában vizuális egységekben szokás kifejezni.
3

Erre a törvényre, amelyet korábban mind Bouguernek, mind Lambertnek tulajdonítottak, ezentúl mint az abszorpció exponenciális törvényére hivatkozunk. A 4.12. ábra egy olyan közegben ábrázolja e törvénynek megfelelően az intenzitáscsökkenést, melynél az a = 0,4/cm. A hullám­ egyenletekben az abszorpciót úgy vehetjük figyelembe, hogy az amplitú­ dót egy e * ' tényezővel megszorozzuk, mivel az az intenzitás négyzet­ gyökével arányos.
-0 2

A fénynél az intenzitást Joule/m s mértékegységben szokás megadni. Az intenzitás és az amplitúdó tisztán fizikai mennyiségek, azonban a modern elméletnek megfelelően az utóbbit elektromágneses egységekben kell kifejezni. így meg lehet mutatni a 13. fejezetben levezetésre kerülő egyenletek alapján - hogy a napfény egy sugárnyalábjának a fenti értékkel egyenlő intenzitása megfelel 7,3 V/cm elektromos térerőnek, ill. a kísérő mágneses térben 2,4 x 10 Tesla-nak (T). A fény amplitúdója kisebb-nagyobb mértékben mindig csökken az áthatolási távolság függvényében. Csak vákuumban terjedő síkhullámok esetén állandó, mint amilyen a csillag űrben terjedő fénye is. Kis kiterje­ désű forrásokhoz az intenzitás fordított négyzetes törvénye levegőben a forrás átmérőjének tízszeresénél nagyobb távolságokra tekinthetők helyes­ nek. Ekkor a forrás véges mérete kevesebb, mint 0,1 százalékos hibát okoz az intenzitás számításában, és laboratóriumi távolságok esetén a le2 7

1,0

0

0

1

1,74

2

3

3,48

4

x

5 cm

4.12. ábra. Az intenzitás exponenciális csökkenése elnyelő közegben

REZGÉSEK ÉS HULLÁMOK

125

vegő fényelnyelését is elhanyagolhatjuk. Nagyobb vastagságnál azonban minden „átlátszó" anyag az energia jelentős részét elnyeli. Erre a kérdésre a 14. fejezetben még visszatérünk.

4.10. Frekvencia és hullámhossz
Minden hullámmozgást valamilyen rezgő forrás hoz létre, és a hullámok frekvenciája megegyezik a forráséval. Egy adott közegben a hullámhosszt a sebesség határozza meg, vagyis, a (4.20.) egyenlet alapján, a sebesség és a frekvencia hányadosa. Az egyik közegből a másikba történő áthaladás­ kor a hullámhossz a sebesség változásával azonos arányban változik, mi­ vel a frekvencia változatlan marad. Ha emlékszünk arra, hogy egy hullám­ front olyan felület, melynél a mozgás fázisa állandó, akkor világos, hogy két különböző hullámfrontot a sebesség változásától függetlenül mindig egy bizonyos számú hullám választ el. Azaz bármely sugárnál két ilyen front közötti távolság ugyanakkora, és ezt a távolságot hullámhosszokban szokták kifejezni a megfelelő közegben. Ugyanezt a fényre alkalmazva, az utóbbi állítás megfelel annak, hogy a két hullámfront közé rajzolt fénysugarak mentén mért optikai utak hosszai egyenlők. Mivel a hullámhossz és a sebesség egymással arányosak, felír­ ható:

k és a c a vákuumban mért hullám­ hossz- és sebességértékek, aA és a v pedig abban közegben, amibe a hullám behatolt.
m

Egy közegben a d hossznak megfelelő optikai út tehát: nd = ^-d vagy az adott hosszon levő hullámhosszak száma szorozva a vákuumban mért hullámhosszal. A látható fény hullámhossza kb. 4 x 10~ m-től (400 nm) 7,2 x 10~ mig (700 nm) terjed, vagyis a világos ibolyától a mélyvörös tartományig. Ahogy a fül sem képes érzékelni egy adott frekvencia fölött a hangokat, úgy a szem sem reagál a világos ibolyánál magasabb, vagy a sötétvörösnél mélyebb tartományokra. A láthatónál rövidebb hullámhosszú sugarakat ultraibolya sugaraknak nevezzük kb. 5 nm-ig, ezen túl pedig már a röntgensugarakat találjuk, 6 x 10 nm tartományig. Még ezeknél is kisebb hullámhosszúak a radio­ aktív részecskékből származó y-sugarak. A látható fény nagy hullámhoszszú része mellett fekszik az infravörös tartomány, amely a rádióhullámok­ ig, azaz kb. l x l O nm-ig terjed. A 4.13. ábrán láthatók azok az elneve­ zések, amelyekkel a sugárspektrum egyes tartományait elnevezték, bár
7 7 _1 6

Az optikában és a spektroszkópiá­ ban szokásos úgy utalni egy bizo­ nyos sugárzás vagy egy színképvo­ nal hullámhosszára, hogy azt leve­ gőben, normál körülmények között értjük. Ezt egyszerűen A-val fogjuk jelölni, és egyes speciális körülmé­ nyeket kivéve a vákuumban mért hullámhosszal tekintjük majd egyenlőnek.

A határok természetesen az egyé­ nektől is függnek, és kimutatható, hogy a legtöbb ember még képes érzékelni a 300 nm-es fényhullámo­ kat is, de csak a retina fluoreszkálásaként. Ebben az esetben a fény kékesszürke színűnek tűnik, és igen veszélyes a szemre.

126 Láthatjuk, hogy a látható fény csak egy jelentéktelen kis részét teszi ki ennek a spektrumnak. így, bár ezek a sugárzások hasonló természetűek, s csak a hullámhoszszukban különböznek egymástól, a fény kifejezés csak az ultraibolya és az infravörös közötti tartományra alkalmazható.

HULLÁMOPTIKA

írr* i ( r írr í o
3 2

- 1

I

I

I

I

1

I
1

ío

1

I

10

2

I

ío

3

I

10

4

I

ío

5

I

io

6

I

io

7

I

ío

8

I

io io
9

1 0

I

I

io

n

I

nm Á

ío-Mo^irr

1

1

ío

ío

2

ío

3

ío

4

ío

5

ío

6

ío

7

ío

8

ío

9

ío

1 0

ío 101 1

4

4.13. ábra. Az elektromágneses hullámok elnevezései A. J. Ángstrom (1814-1874). Fizi­ kai tudomány professzora a svédor­ szági Uppsala-ban. Elsősorban fény­ spektrum-atlaszáról híres, amelyet sok éven át mint szabványt használ­ tak a hullámhossz-meghatározások tudjuk, hogy a valóságban nincsenek igazi demarkációs vonalak. Kézen­ fekvő volt ugyanazt a hosszmértékegységet használni az összes tartomány esetében. így ma a hullámhosszt rendszerint nanométerben (nm), vagy angströmben (Á) fejezzük ki. A legtöbb, a fényre vonatkozó eredmény, alkalmazható az egész sugár­ zástartományra, de természetesen vannak minőségi különbségek a nagyon hosszú és nagyon rövid hullámok viselkedésében, amire alkalmanként rá is fogunk mutatni. Az egyes sugárzásfajták határai tisztán formaiak, s nagyjából a labora­ tóriumokban alkalmazott különböző előállítási és észlelési módok szerint lettek rögzítve. így az infravörös sugárzást főleg forró testek bocsátják ki magukból, az észlelése ezért energiamérő műszerekkel, pl. hőelemmel le­ hetséges. A legrövidebb rádióhullámokat olajba mártott finom fémré­ szecskék közötti elektromos kisülések keltik, és elektromos eszközökkel mérhetőek. Hang- és egyéb mechanikai hullámok esetében a hullámhossz megvál­ tozik, ha a hangforrás haladó mozgást végez. A mozgás irányába kibocsá­ tott hullámok rövidülnek, az ellenkező irányúak hosszabbodnak. A hul­ lámsebesség maga nem változik, így egy álló megfigyelő a forrásétól elté­ rő frekvenciájú hangot hall. Másrészt, ha a hangforrás van nyugalomban, és a megfigyelő mozog, a frekvencia megváltozása szintén megfigyelhető, de más okból. Ekkor nem a hullámhossz, hanem a frekvencia változik a megfigyelőre vonatkozó relatív hullámsebességnek megfelelően. A két esetben nagyjából azonos frekvenciaváltozás történik, ha a mozgás sebes­ sége azonos, és a hullámsebességhez képest kicsi. Ezeket a jelenségeket Doppler-effektusként ismerjük, és gyakran ta­ pasztalhatjuk őket mint hangtartományon belüli változásokat. Doppler - tévesen - azt gondolta, hogy a csillagok különböző színét a Földhöz viszonyított mozgásuk okozza. Mivel a fény sebessége nagyon nagy, egy csillag színének észrevehető változásához a jelenleg mért sebes­ ségek sokszorosára lenne szükség, ráadásul megfelelő szög alatt, azaz a vizsgálat irányában. A legtöbb csillag esetében ez az érték 10 és 30 km/s

Nichols és Tear 1917-ben olyan infravörös hullámokat állított elő, melyek hullámhossza egészen 4,2 x 10 nm-ig terjedt, ill. olyan rá­ dióhullámokat, amelyek hullám­ hossza egészen 2,2 x 10 nm-ig csökkent. A két tartományt tehát egymásba nyúlónak is mondhatjuk, nem felejtve, hogy a hullámok önmagukban azonos természetűek. Ugyanez igaz a spektrum összes többi tartományának határára is.
5 5

Christian Johann Doppler (18031853). Salzburgi (Ausztria) szárma­ zású. Harminckét éves korában mivel nem tudott biztos állást találni - Amerikába akart vándorolni. Azonban abban az időben kapta meg a prágai Műegyetem matemati­ ka-professzori állását, később pedig a bécsi egyetem kísérleti fizika pro­ fesszora lett.

REZGÉSEK ÉS HULLÁMOK

127 a fi Cassiopeiae központi részének spektrumát (felül) hasonlítjuk össze egy laboratóriumi vas-színképvonal­ lal (alul). A vas mindegyik vonala megjelenik a csillag spektrumában is, mint fehér vonal (abszorpciós vo­ nal), de bal felé, azaz a kisebb hul­ lámhosszak irányába elmozdulva.

4.14. ábra. Egy csillag színképvonalainak Doppler-elmozdulása. Mindkét színkép negatív között van, s csak néhányuké éri el a 300 km/s-ot. Mivel a fény közel 300 000 km/s-mal terjed, a frekvenciák várt elváltozásai kicsik. Továbbá az sem nagyon számít, hogy valaki a megfigyelőt, vagy á forrást tekinti-e mozgónak. Tételezzük fel, hogy a Föld mozog u sebességgel egy álló csil­ lag felé. Egy megfigyelő ekkor uA hullámot érzékelne még a v = cvfl. mel­ lett, amelyek álló helyzetben érnék el őt. A látszólagos frekvencia ekkor:

Az említett sebességeknél ez az érték mindössze egy ezreléknyit tér el a valós frekvenciától. Egy jó spektroszkóp azonban képes érzékelni és meg­ mérni egy ilyen változást, mint a spektrumvonalon történő elmozdulást. Valójában, a Doppler-effektusnak ez a jogos alkalmazása nagyszerű mód­ szer a csillagok radiális sebességének tanulmányozására. A 4.14. ábra mutat erre egy példát. Laboratóriumi körülmények között két úton érhető el olyan sebesség, amellyel mérhető Doppler-effektust lehet létrehozni. Az egyiknél nagy sebességgel forgó kerék szélére erősített tükrökről verünk vissza fényt; ezzel a virtuális fényforrással akár 400 m/s sebességet is elérhetünk. Sok­ kal nagyobb értékeket kapunk viszont vákuumban mozgó atomnyalábok­ kal, ahogyan ezt később a 12.15. pontnál látni fogjuk. Ott azt is megmu­ tatjuk, hogy a relativitáselméletnek megfelelően elhagyva az étert a moz­ gó forrás és a mozgó megfigyelő közötti megkülönböztetés eltűnik. A re­ lativitás egy olyan egyenlethez vezet, amely lényegében a (4.31.) egyen­ let, ahol az u jelöli a közeledés vagy távolodás relatív sebességét.

A mérések szerint a frekvencianöve­ kedéshez tartozó közeledő sebesség 115 km/s, ami a mi galaxisunkhoz tartozó csillagok sebességéhez ké­ pest rendkívül nagy érték. Más ga­ laxisok (spirális csillagködök) szín­ képei mind a vörös irányába moz­ dulnak el, ami a legtávolabbiaknál néhány száz angstrőmöt jelent. Ezek az értékek több tízezer km/s távolo­ dó sebességet jelentenének, s koráb­ ban így is értelmezték őket. Megle­ hetősen érdekes, hogy itt elegendő az elvörösödés ahhoz, hogy a tárgy színe is megváltozzon, ahogyan azt Doppler is állította, csak a tárgy van túl messze ahhoz, hogy ezt szabad szemmel is láthassuk.

4.11. Hullámcsomagok
Egyetlen forrás sem rezeg állandóan, ahogy az igazi szinuszhullámok ki­ bocsátásához szükséges lenne. Legtöbbször a rezgések elhalnak, mert vagy elfogy az energia, vagy valamilyen módon megszakítják őket. Ilyen­ kor egy hullámcsoport keletkezik véges hosszal, mint amilyet a 4.15. ábra

128

HULLAMOPTIKA

N hullám 4.15. ábra. Példa hullámcsomagra is illusztrál. Egy ilyen hullámcsomag matematikai leírása meglehetősen bonyolult, így csak röviden tekintjük át a következő fejezetben. Ám mivel a hullámcsomagok előfordulása elég gyakori, viselkedésük néhány jellem­ zőjét szükséges megemlítenünk. Először is a hullámhossz nincs pontosan meghatározva. Ha a csomagot átküldjük egy hullámhosszot mérő műszeren, pl. a fényt egy diffrakciós rácson, akkor az egy AA tartományban folytonos szórást mutat. A maximális intenzitás a 4.15. ábrán feltüntetett A értéknél fordul elő, de más hullámhosszaknál is energia jelenik meg, így az intenzitás a A mindkét oldalán gyorsan vagy lassan, de csökkenni fog. Minél nagyobb egy csoportban a hullámok N száma, annál kisebb a AA szórás, sőt, elmé­ letileg kimutatható, hogy AA/ A körülbelül egyenlő l/TV-nel. így csak na­ gyon nagy N-nél tekinthetjük a hullámok hullámhosszát pontosan defi­ niáltnak.
0 0 0

Kisnyomású higanygőzben (amely egyedülálló Hg -izotópokat tartal­ maz) történő kisülés nagyon éles színképvonalakat ad, körülbelül 0,005 A szélességgel. Az egyik leg­ világosabb vonal hullámhosszát (5461 A) véve úgy becsülhetjük, hogy durván 10 darab hullám van egy csomagban, és hogy maguk a csomagok nagyjából 50 cm hosszúak.
198 6

Ha a közegben - amelyen a csomag áthalad - a sebesség a frekvencia függvénye, két további jelenség áll elő. Az egyedi hullámcsúcsok a cso­ magtól eltérő sebességgel haladnak, a csomag pedig mozgás közben kiter­ jed, így két sebességünk van, a hullám- vagy fázissebesség, és a csoport­ sebesség. A köztük lévő kapcsolatot majd az 5.7. pontban vezetjük le. A fényforrásokban sugárzó atomok véges hosszúságú hullámsorokat bocsátanak ki. Általában az ütközések és egyéb csillapítások miatt ezek a csomagok nagyon rövidek. A fent említett elméletek szerinti következte­ tés az, hogy a spektrum vonala nem lesz nagyon éles, hanem érzékelhető­ en AA szélességű. Ezen szélesség megmérése megadja az atomokban mű­ ködő elektromágneses oszcillátorok effektív „élettartamát", valamint a hullámcsomagok átlagos hosszát is.

Gyakorló feladatok 4.1. Ha egy 4,0 kg tömegű testet függesztünk fel egy rugó aljára, amint azt a 4.6. ábra mutatja, a megnyúlás 18,0 cm. Ha ezután a rugót még jobban megnyújtjuk, majd elengedjük, akkor az rezegni fog fel és le. Számoljuk ki a k rugóállandót, a T periódusidőt, a v frekvenciát, és a rezgő rendszerben tárolt összes energiát. Megoldás: A megadott mennyiségek SI mértékegységekben a következők: m = 4,0 kg, x = 0,180 m; a gravitációs gyorsulás pedig g = 9,80 m/s .
2

REZGÉSEK ÉS HULLÁMOK

129 Használhatjuk a (4.11.) egyenletet.

k=

-F 4,0-9,80 = 217,8 N/m x ~ 0,180

• = 2n-fe T = 2n- p S T = 0,852 Vk \ 217,8 N/m 1 T
2

!

Mivel a frekvencia a periódusidő reciproka, így: Használhatjuk a (4.15.) egyenletet, és az ismert értékek közvetlen behe­ lyettesítése után azt kapjuk, hogy:

0,852

1 = 1,174 Hz

W=-kx = - [(217,8)(0,180) ] = 3,528 Nm = 3,528 J 2 2
2

A rezgő rendszerben tárolt összes energiát a (4.14.) egyenletből kap­ hatjuk meg.

A válasz tehát 3,528 Joule. 4.2. Egy adott pont rezgőmozgást végez, 5,0 s-os periódusidővel és 3,0 cm-es amplitúdóval. Ha a kezdeti fázisszög ^r/3 rad (60°), számítsuk ki a kezdeti elmozdulást, és 12,0 s után az elmozdulást. Rajzoljuk fel a függvény görbéjét. Megoldás: Mivel a körpont 5,0 s alatt tesz meg egy fordulatot, az <a szögsebesség 2n rad 5,0 s alatt, vagy 2nl5 rad/s (lásd a (4.6.) egyenletet). T= 0 időpontban a (4.24.) egyenletbe történő közvetlen behelyettesítéssel a kezdeti elmoz­ dulás: „ . ,2n „ n y = 3sin — 0 + — 5 3
1

a 12,0 s utáni elmozdulás: y = 3 siní ^j-12 + - j j = 3 siní 4,8 + y A teljes fázisszög értéke (4,Sn + n/3) megfelel 864° + 60°, azaz 924°-nak. Ezt a +x tengelytől felmérve, a pont 24°-kal a -x tengely alá kerül a referen­ ciakörön. E szög alapján: sin 24° = 0,407 és y = 3 • (-0,407) y = -1,220 cm 0 / 17 s
(

1^-

AaA
2\/__ VV 3
4

|

"6"

í ! \ ' 1,667 s

2

3

i 4 y \
/ í r

5s 4,167s !

2,917 s T

A példa görbéje, T= 5,0 s, a = 3,0 cm, és a = n/3 rad

Az elmozdulásfüggvény az ábrán látható. A T időt vízszintesen, az el­ mozdulást függőlegesen ábrázoltuk egy teljes rezgés hosszában, azaz 5,0 s-ig. A hullámzó mozgást kiraj­ zolva látható a kezdőpont, a kezdeti fázisszög, valamint a maximális, a minimális és a zéró elmozduláshoz tartozó időpontok. Az a = 3,0 cm-es amplitúdó a bal oldalon látszik, és egyenlő a referenciakör sugarával.

130

HULLÁMOPTIKA

4.3.

Egy spirálrugót függesztünk fel a 4.6. ábrának megfelelően. Amikor egy 50,0 g tömegű testet akasztunk az aljára, a rugó 15,89 cm-t nyúlik meg. Ha a tömeget még 5 cm-rel lehúzzuk, majd elengedjük, rezgőmozgással fog re­ zegni. Számítsa ki (a) a rugóállandót, (b) a rezgés periódusidejét, (c) a frek­ venciát, (d) a rezgéshez felrajzolt körpont szögsebességét, (é) a tömeg maximális sebességét és (f) maximális gyorsulását! (g) Rajzolja fel a rezgés görbéjét t = 0 és t = 3,0 s időintervallumban, ha a kezdeti fázisszög 270"! (h) Keresse meg azt az időpontot, amikor először éri el a maximumát, valamint (i) a rezgés teljes energiáját! (/') írja le a mozgás egyenletét! Megoldás: (o) 30,837 N/m, (b) 0,8001 s, (c) 1,2499 Hz, (d) 5,027 rad/s, (e) 0,39265 m/s, (/) 0,4754 m/s , (g) lásd az ábrát, (A) 4,001 s, (í) 3,8546 J, (/') y = 0,050 sin (5,027? + 270°) m
2

4.4.

Egy spirálrugót függesztünk fel a 4.6. ábrának megfelelően. Egy 1,60 kg tömegű testet akasztunk az aljára, ami azt 12,40 cm-re nyújtja meg. A tö­ meget 4,0 cm-rel lejjebb húzzuk, majd rezegni hagyjuk egy függőleges egyenes mentén. Számítsa ki (á) a rugóállandót, (b) a rezgés periódusidejét, (c) a frekvenciát, (d) a körpont szögsebességét, (e) a tömeg maximális sebességét és (/) maximális gyorsulását (g) . Rajzolja fel a rezgés görbéjét t = 0 és t = 2,20 s időintervallumban, ha a kezdeti fázisszög 225°! (h) Ke­ resse meg azt az időpontot, amikor a tömeg először éri el a legmagasabb pontját, és (/) a teljes energiát! (/) írja fel a mozgás egyenletét! Egy hullámot az y = 6 sin 2JT ^8Í — 4A:+-^-j összefüggés ír le. Számítsa ki (a) az amplitúdót, (b) a hullámhosszt, (c) a frekvenciát, (d) a kezdeti fázis­ szöget és (e) a kezdeti elmozdulást t = 0 időpontban és x = 0-nál!

4.5.

4.6.

Egy hullámot azy = 15 sin 2^r — 5JC + — j összefüggés ír le. Számítsa ki (a) az amplitúdót, (b) a hullámhosszt, (c) a frekvenciát, (d) a kezdeti fázisszöget és (e) a kezdeti elmozdulást t = 0 időpontban és x = 0-nál! Megoldás: (a) 15, (b) 1/5, (c) 4, (rf) 240°, (e) -13,0

Hullámok szuperpozíciója

5. fejezet

Amikor két hullámsor keresztezi egymást, pl. amikor két követ ejtenek egyszerre egy medence nyugodt vizébe, érdekes és bonyolult hatások fi­ gyelhetők meg. A keresztezés körül vannak olyan helyek, ahol a zavar gya­ korlatilag nulla, és vannak olyanok, ahol nagyobb, mint az egy hullám ál­ tal keltett zavar. Egy nagyon egyszerű törvénnyel magyarázhatók meg ezek a hatások, amelyik azt mondja ki, hogy bármely pont elmozdulása azon elmozdulások összege, amelyeket az egyes hullámok külön-külön keltettek. Ez az ún. szuperpozíciós elv, melyet először Young mondott ki 1802-ben. Ezen elv érvényessége rögtön nyilvánvaló, ha megfigyeljük, hogy amint a hullámok elhagyják a keresztezés helyét, a hullámok másik halmaza látszólag egyáltalán nincs rájuk hatással. Az amplitúdójuk, frek­ venciájuk és minden más tulajdonságuk olyan, mintha egy zavarmentes területen haladtak volna át. Ez csak akkor érvényesülhet, ha a szuperpozí­ ció elve igaz. Két különböző megfigyelő ugyanazon a résen át különböző tárgyakat tökéletes tisztasággal láthat, jóllehet a két megfigyelőt érő fény keresztezte egymást, amikor áthaladt a nyíláson. Az elv tehát nagy pon­ tossággal alkalmazható a fényre, és használhatjuk akkor is, amikor olyan területek zavarait vizsgáljuk, ahol két vagy több fényhullámot helyeznek egymásra.

Thomas Young (1773-1829). Angol orvos és fizikus, általában a fény hullámelmélete kidolgozójának tart­ ják. Rendkívül koraérett gyerek volt (négyéves korában kétszer elolvasta a Bibliát), aki zseniális kutató lett. Interferenciával foglalkozó munkája Newton óta a legfontosabb fénnyel kapcsolatos eredményt jelentette. Korai munkája bebizonyította a fény hullámtermészetét, de nem vették komolyan addig, míg Fresnel meg nem erősítette.

5.1. Egyszerű harmonikus rezgőmozgások összeadása egy egyenes mentén
Megvizsgálva először két, azonos frekvenciájú szinuszhullám egymásra helyezésének hatását, a probléma most már a keletkező mozgás megtalá­ lása, amikor egy részecske két harmonikus rezgőmozgást végez egy idő­ ben. Ábrázoljuk a két hullám által okozott elmozdulásokat egy egyenes mentén, amit y iránynak nevezünk. Ha a két hullám amplitúdója a és a ,
x 2

132

HULLÁMOPTIKA

ezek lesznek a részecskére illesztett két periodikus mozgás amplitúdói is, és az előző fejezet (4.24.) egyenletének megfelelően a különböző elmoz­ dulásokat az alábbiak szerint írhatjuk fel: Vegyük észre, hogy CD mindkét hul­ lám esetében ugyanaz, hiszen azo­ nos frekvenciájúaknak feltételeztük őket. y
x

= a

x

sin (wt-a )
x 2

(5.1.)

y = a sin (wt-a ).
2 2

A szuperpozíció elve alapján a bekövetkező y elmozdulás egyszerűen Vj és y összege, így kapjuk:
2

y- a sin (íüí
x

-

a ) + a sin (eot - a )
x 2 2

Ha a két szög különbségének szinuszát kifejező képletet használjuk, ak­ kor felírható: y = a sin cot cos a - a cos (üt sin a + a sin (ot cos a - a cos wt sin a =
x x x x 2 2 2 2

= (a cos a + a cos a ) sin wt - (a sin a + a sin a ) cos coí
x x 2 2 x x 2 2

(5.2.)

Mivel pedig az a-k és az a-k konstansok, Feltesszük, hogy létezik olyan A és 0 konstans, melyek kielégítik ezeket az egyenleteket. a cos a [ + a cos a = A cos &
x 2 2

(5.3.)

a sin a + a sin a = A sin 0 ,
x x 2 2

Négyzetre emelve és összeadva a (5.3.) egyenleteket, az alábbiakat kap­ juk: A (cos 0+ sin 0) = a (cos a + sin ű^) + a ( c o s a + sin a ) +
2 2 2 2 2 2 2 2 x 2 2 2

+ 2a a (cos a cos a + sin a j sin a )
x 2 x 2 2

vagy A = a\ + a + 2a a cos (a -a )
2 2 x 2 x 2

(5.4.)

Az (5.3.) második egyenletét elosztva az elsővel azt kapjuk, hogy: a, sina, + a, s i n a , tg 0= —i !—-2 2űjcosa] +a2Cosa2 (5.5.)

Az (5.4.) és (5.5.) egyenletek bizonyítják, hogy létezik olyan A és 0, amelyek kielégítik a (5.3.) egyenletet, és így átírhatjuk a (5.2.) egyenletet, behelyettesítve a (5.3.) egyenlet jobb oldalát.

H U L L Á M O K SZUPERPOZÍCIÓJA

133

Ebből: y = A cos 0 sin cot - A sin 0 cos cot, amely a két szög különbségének szinuszát kifejező képlet alapján: y = A sin (cot - 0) (5.6.) Ehhez hasonlóan három vagy több azonos frekvenciájú, egyszerű har­ monikus rezgőmozgás összeadása egy ugyanilyen típusú eredő moz­ gást hoz létre, mivel a mozgásokat egymás után össze lehet adni, a (5.6.) egyenlet formájában felírva egyenleteiket. Ha a nagy pontosság nem követelmény, általában kényel­ mesebb azt a grafikus módszert használni, amiről a következő részben lesz szó. Az (5.5.) egyenlet által megadott eredő 0 fázisállandó ismerete nem szükséges, hacsak nem kell az eredő mozgást egy má­ sikkal összeadni.

Ez az egyenlet ugyanaz, mint bármelyik eredeti egyenletünk az egyes egyszerű harmonikus rezgőmozgásoknál, de egy új A amplitúdót és egy új 0 fázisállandót tartalmaz. Ennél fogva arra a fontos eredményre jutot­ tunk, hogy két, azonos frekvenciájú, egyszerű harmonikus rezgőmozgás összege egy egyenes mentén ugyancsak egy velük azonos frekvenciájú, egyszerű harmonikus rezgőmozgás lesz. A keletkező mozgás amplitúdója és fázisállandója könnyen kiszámítható a mozgáskomponensek amplitú­ dójából és fázisállandójából az (5.4.) és (5.5.) egyenletek segítségével. Az eredő A amplitúdó, az (5.4.) egyenletnek megfelelően a mozgáskomponensek a és a amplitúdóitól és ő - a - a fáziskülönbségtől függ. Amikor két fénysugarat ütköztetünk, mint a Michelson-interferométerben (6.8. rész), a fény intenzitása bármely pontban arányos az eredő amplitúdó négyzetével. Az (5.4.) egyenlet alapján, ha a = a , akkor:
x 2 x 2 x 2

/ ~ A = 2a (\ + cos ő) - 4 a cos — 2
2 2 2 2 2

(5.7.)

Ha a fáziskülönbség ö = 0, 2n, 4TZ, akkor 4a -et kapunk, azaz bár­ melyik fénysugár intenzitásának 4-szeresét. Ha ö - n, 3JI, 5JZ,..., az intenzitás nulla. A hullámok összeadásából nyert ilyen intenzitásváltozásokat interferen­ ciahatásoknak nevezzük, és a következő fejezetben megvizsgálunk szá­ mos lehetőséget arra, hogy miképpen idézhetők elő, és hogyan használha­ tók kísérletekben.

E közötti értékek esetén az intenzi­ tás a koszinusz négyzetének megfe­ lelően változik.

5.2. Amplitúdók vektorösszege
Egy nagyon egyszerű geometriai művelettel meghatározhatjuk az összeg­ zett mozgás eredő amplitúdóját és fázisállandóját az előbb említett két, egy egyenes mentén történő egyszerű harmonikus rezgőmozgás esetén. Ha az és a amplitúdókat vektorokkal jelöljük, a e t és a -t az x tengelyryel bezárt szögnek tekintve (mint az 5.1.(a) ábrán), az A eredő amplitúdó az a, és a vektorösszege lesz, amely az x tengellyel ©szöget zár be. Hogy az eredő mozgás is egyszerű harmonikus rezgőmozgás, abból lát­ ható, hogy ezt a fajta mozgást ábrázolhatjuk egy egyenletes körmozgást
2 r 2 2

Itt eltérünk az általános szokástól, hogy a pozitív szögeket az óramutató járásával ellentétes irányban mérjük, mert az optikában szokás a fázismozgást az amplitúdóvektor óramutató járásával megegyező irányú forgásával ábrázolni.

134 Tekintsük először az5.1.(b) ábra alapján az a\, a és A által meghatározott háromszöget, melyre a koszinusztételt felhasználva felírható: A = ű + a|- 2 a j ( 3 2 C o s [jr-(ct\-a )] (5.8.) ahonnan egyszerűsítéssel könnyen eljuthatunk az (5.4.) egyenlethez. Ráadásul az (5.5.) egyenlet rögtön következik abból, hogy a 0 szög tangense az a és a y tengelyre ve­ tített összegének és az x tengelyre vetített összegének hányadosa.
2 2 2 2 x 2

HULLÁMOPTIKA

x

5.1. ábra. Két azonos frekvenciájú, de különböző amplitúdójú és fázisú hullám grafikus összegzése Az / = A intenzitás itt nyilvánva­ lóan nulla és 25a között változhat, a ő fáziskülönbségnek megfelelően. Ez a probléma merül fel akkor is, amikor a diffrakciós rácsból keres­ sük az intenzitásmintát, ahogy erről a 10. fejezetben majd szó lesz. Az 5.2. ábrán szereplő öt egyenlő amplitúdót adhatja pl. egy rács öt nyílása is. A rács egy olyan eszköz, amelynek elsődleges célja, hogy az egymást követő nyíláspárokból érkező fényben egyenlő fáziskülönbségeket hozzon létre. Később látni fogjuk, hogy, amint azt az 5.2. ábra is mutatja, az egymás utáni rezgések fázisban egyre inkább késnek.
2 2

végző pont valamelyik koordinátatengelyre vetítetésével. Az 5.7. ábra a t = 0 időpontot ábrázolja, és az idő múltával az y és y elmozdulásokat az Ü[ és a vektorok függőleges komponensei adják meg, ha a vektorok az óramutató járásával megegyező irányban, ugyanazzal az w szögsebesség­ gel forognak. Az A eredő ekkor ugyanakkora szögsebességgel mozog, és P végpontjának P' kivetítése is ezt az eredő mozgást végzi. Ha úgy kép­ zeljük el, hogy az ábra (b) részében szereplő vektorháromszög merev ke­ retként forog, akkor látható, hogy a P' mozgása megfelel a (5.6.) egyen­ letnek. A grafikus módszer különösen akkor hasznos, ha több mint két mozgást kell összegezni. Az 5.2. ábra öt, egyenlő a amplitúdójú és < fáziskülönb­ 5 ségű mozgás összegzésének eredményét mutatja. A rezgések összegzéséhez mind a trigonometrikus, mind a grafikus módszer használható, hogy tetszőleges számú, adott amplitúdójú és fázisú
x 2 2

a

5.2. ábra. Öt azonos nagyságú és ófáziskülönbségű amplitúdó vektorösszegzése

H U L L Á M O K SZUPERPOZÍCIÓJA

135

mozgás eredőjét megtaláljuk. Mint látni fogjuk, még az is lehetséges, hogy ezen módszereket végtelenül kis rezgések összeadására használjuk úgy, hogy az összegzések integrálássá válnak. Ilyen esetekben - és főleg akkor - ha az egyes részek amplitúdói változnak, egyszerűbb az amplitú­ dók komplex számokként való összeadásának módszerét használni. Ezzel majd a 7.8. részben foglalkozunk, ahol először lesz rá szükség.

5 3 . Két azonos frekvenciájú hullám szuperpozíciója
Az előző részből közvetlenül következik, hogy két azonos frekvenciájú, egy egyenes mentén haladó szinuszhullám egymásra helyezésének ered­ ménye újabb, azonos frekvenciájú szinuszhullám, de egy új amplitúdóval, amelyet a mozgások közötti ő fáziskülönbség adott a és a értékei hatá­ roznak meg, a két hullám bármely részecskéjére vonatkoztatva. Példaként számoljuk ki két egyenlő frekvenciájú és amplitúdójú, +x irányba haladó hullám eredőjét, ha köztük A távolság van. A két hullám egyenlete, a (4y) egyenlet formájában az alábbi lesz:
x 2

>i = a sin (wt - kx) y2 = a sin [wt-k(x + A)].

(5.9.) (5.10.)

A szuperpozíció elve szerint az eredő elmozdulás az egyes elmozdulá­ sok összege, tehát \-y +y = a {sin (o)t - kx) + sin [wt- k(x + A)]}.
x 2

Az ismert trigonometrikus azonosság szerint: sin A + sin B = 2 sin l/2(v4 + B) cos 1/2(A-B) Felhasználva (5.1 l.)-et, azt kapjuk, hogy: (5.11.)

(5.12.)

Ez megfelel egy új, azonos frekvenciájú, de 2a cos (kA/2) = = 2a cos (JIA/X) amplitúdójú hullámnak. Amikor A a hullámhossz egy kis része, az amplitúdó közel 2a lesz, míg ha A az 1/2A közelében van, akkor gyakorlatilag nulla. Ezek az esetek láthatók a 5.3. ábrán, ahol az (5.9.) és (5.10.) (vékony görbék) és az (5.12.) (vastag görbe) egyenletekkel kifeje-

136 Az Olvasó könnyen igazolhatja ilyen grafikus szerkesztéssel, hogy a két amplitúdónak nem szükségkép­ pen kell egyenlőnek lennie ahhoz, hogy szinuszgörbét kapjunk eredő­ ként, és hogy tetszőleges számú, azonos frekvenciájú és hullámhoszszú hullám összeadása is hasonló eredményt ad. Az eredő hullámfor­ ma minden esetben konstans amplitúdójú lesz, mivel az alkotó hullámok és eredőjük ugyanakkora sebességgel mozognak, és ugyanazt a relatív helyzetet tartják meg. A va­ lós helyzet úgy ábrázolható, hogy az 5.3. ábrán lévő összes hullámot adott sebességgel jobb felé mozgat­ juk.

HULLÁMOPTIKA

ff

1A1

. (b)

A

.!

/ V

5.3. ábra. Két (a) közel azonos fázisú és (b) közel J80"-kal eltérő fázisú hullám szuperpozíciója zett hullámokat a t = 0 időpontban ábrázoltuk. Ezeken az ábrákon megfi­ gyelhető, hogy x bármely értékénél a vékony görbék ordinátáinak algebrai összege egyenlő a vastag görbe ordinátájával. Egy rezgő kötélen csomópontok és duzzadóhelyek formájában megjele­ nő állóhullámok keletkezése jó példája két azonos frekvenciájú és ampli­ túdójú, de ellentétes irányba mozgó hullámsor szuperpozíciójának. A kö­ télen egy hullám visszaverődik annak végéről, és a direkt és visszavert hullámokat össze kell adni, hogy a kötél eredő mozgását megkapjuk. Két ilyen hullámot írnak le az alábbi egyenletek: yi = a sin (cot-kx) yi = a sin (cot + kx)

nulla (ha kx = JI/2, 3a/2, 5TC/2, ...) között. Az utóbbi helyek a csomó­ pontoknak felelnek meg, és Ax = nlk = A/2 távolságnyira vannak egymástól.

zik 2a (ha kx = 0, Ji, 2JZ, 3)t,...) és

Bármely x érték mellett egyszerű harmonikus mozgást kapunk, mely­ nek amplitúdója *-szel együtt válto­

Összeadással az (5.12.) egyenlethez hasonlóan azt kapjuk, hogy: y = 2a cos (-fcc) sin cot amely az állóhullámokat írja le. Az 5.3. ábrán ezt az esetet is bemutathatjuk, ha a két vékonyan húzott hullámot ellentétes irányúnak képzeljük el. Az eredő görbe ahelyett, hogy változatlanul jobbra haladna, most egy egyenes (cot = nl2, 3n/2, 5nl2, ... esetén) és egy 2a amplitúdójú szinuszgörbe (cot = 0, n, 2n, ...esetén) köPárhuzamos fényhullámok

Egy különlegesen előkészített, fény­ érzékeny filmet, amelynek vastagsá­ ga a hullámhossznak mindössze 1/30-ad része, ferde helyzetben a tükröző felület elé tesznek úgy, hogy a csomópontok és a duzzadóhelyek egymást követően keresz­ tezzék, úgy mint A, a, B, b, C, c, D, d.... A fény csak ott hagy nyomot a lemezen, ahol észlelhető mértékű rezgés van, a csomópontoknál pedig egyáltalán nem.

i
Tükör 5.4. ábra. Állóhullámok létrehozás és észlelése Wiener kísérletében

H U L L Á M O K SZUPERPOZÍCIÓJA

137

zött oszcillál. A csomópontoknál, mint például N és N' az ábrán, az eredő elmozdulás minden esetben nulla. Az olyan állóhullámok, amelyeket egy optikai tükörről merőlegesen visszavert fény kelt, a Wiener-féle kísérlet eszközeivel figyelhetők meg, amelyet az 5.4. ábra mutat be. Mint várható, az előhívott lemezen sötét sávok rendszere látható, me­ lyeket el nem színeződött vonalak választanak el, ahol a csomópontok ke­ resztezték a filmet. A lemez és a tükröző felület szögének csökkentésével a sávok kiszélesednek, hiszen adott távolságon belül kevesebb csomósíkja keresztezi a filmet. Megmérve a sávokat, fontos tényt állapíthatunk meg: az állóhullámoknak csomópontjuk van a tükröző felszínen. A közvetlen és visszavert hullámok fáziskapcsolata e pontban tehát olyan, hogy folyama­ tosan kioltják egymást. Ez hasonló a hullámok visszaverődéséhez az egyik végén rögzített kötélben. Más hasonló, Wiener által végzett kísérle­ teket a 17.13. részben mutatunk be.

5.4. Véletlen fázisú hullámok szuperpozíciója
Tegyük fel, hogy nagy számú, azonos frekvenciájú és amplitúdójú hullám egy irányba mozog, és hogy az egyes hullámok közötti távolságok nagy­ sága csak a véletlenen múlik. Mindezekből arra következtethetünk, hogy az eredő hullám egy másik, azonos frekvenciájú szinuszgörbe lesz, és ér­ demes meghatározni ennek a hullámnak az amplitúdóját és intenzitását. Most azonban azt tételezzük fel, hogy a fázisok teljesen véletlenszerűen oszlanak el. Az amplitúdók összegzésének grafikus módszerével (5.2. rész) az 5.5. ábrához hasonló képet kaphatunk. Az ct\, a , . . . fázisok telje­ sen tetszőleges értékeket vesznek fel 0 és 2n között. Az ilyen hullámok szuperpozíciójából keletkező intenzitást az eredő A négyzete határozza
2

Jelöljük az egyes amplitúdókat a-val, és legyen n darab szuperponált hullám. Az eredő hullám amplitú­ dója az egyszerre n egyszerű harmo­ nikus rezgőmozgást végző részecske mozgásának amplitúdója lesz, melyeknek mindegyike a amplitú­ dójú. Ha ezek a mozgások mind ugyanabban a fázisban volnának, az eredő amplitúdó na lenne, az in­ tenzitás pedig n a , vagy egy hul­ lám intenzitásának n -szerese.
2 2 2

y

X

5-5. ábra. 12 véletlen fázisú amplitúdóvektor eredője

138

HULLÁMOPTIKA

meg. A kiszámításához minden a vektor x tengelyre való vetületének összegét négyzetre kell emelnünk, és hozzá kell adnunk az y tengelyhez tartozó megfelelő összeg négyzetét. Az x vetületek összege
1

a(cos ct\ + cos a + cos a + ... + cos a„)
2 3

A fenti megfigyeléssel megmagya­ rázhatjuk, miért nem kell figyelem­ be venni a hanghullámok közötti in­ terferenciát, amikor egy zenekarban sok hegedű ugyanazt a hangot játssza. A fázisok véletlenszerűségé­ nek köszönhetően 100 hegedű nagy­ jából egy hegedű intenzitásának 100-szorosát adná. Egy nátriumláng atomjai a fázi­ sok rendszerszerű kapcsolata nélkül bocsátanak ki fényt, és ráadásul mindegyik másodpercenként sokmilliószor változtatja fázisát. Ezért nyugodtan kijelenthetjük, hogy a megfigyelt intenzitás pontosan egy atom intenzitása szorozva az atomok számával. (Felteszszük azonban, hogy az indukált emisszió, mely a lézerben előfordul, itt nem jelenik meg nagymértékben.)

Ha a zárójelben lévő mennyiséget négyzetre emeljük, akkor cos a és 2 cos a cos a alakú kifejezéseket kapunk. Ha n nagy, azt várhatnánk, hogy az utóbbi kifejezések kiesnek, mivel mind pozitív, mind negatív ér­ tékeket felvesznek. Ez azonban egy vektorelrendezésben sem igaz, valójá­ ban ezen keresztszorzatú kifejezések összege nagyjából a kifejezések szá­ mával arányosan növekszik. így nem kapunk határozott eredményt a vé­ letlenszerűen eloszló hullámok adott rendszerénél. Bármely fizikai fel­ adatnál az intenzitás számításakor mindig szembetaláljuk magunkat nagy­ számú ilyen rendszerrel, ezek átlagos hatását szeretnénk kiszámolni. Eb­ ben az esetben nyugodtan kijelenthetjük, hogy a keresztszorzatú kifejezé­ sek átlaga nulla lesz, és csak a cos a kifejezésekkel kell foglalkoznunk. Hasonló módon a vektorok y leképezésekor sin a kifejezéseket kapunk, a 2 sin a sin a - h ö z hasonló kifejezések pedig kiesnek. így azt kapjuk, hogy:
2 x x 2 2 2 x 2

I ~ A = a ( c o s ct\ + cos a + cos a + ... + cos a ) +
2 2 2 2 2 2 2 3 n

+ a (sin a + s i n a + sin a + ... + sin a )
2 2 2 2 2 x 2 3 n

Mivel pedig sin a + cos a = 1, azonnal látszik, hogy:
2 2 k k

I = ű xn
2

Vagyis n darab véletlen fázisú hullám szuperpozíciójából következő átlagos intenzitás egyszerűen egy hullám intenzitásának n-szerese. Ez azt jelenti, hogy ahelyett, hogy az 5.5. ábrán szereplő A amplitúdó átlaga nulla lenne, ha nagyszámú a vektort adunk össze véletlen irányokban újra és újra, valójában n növekedésével az amplitúdó hosszának 4n -nel ará­ nyosan kell nőnie.

5.5. Komplex hullámok
Az 5.6. ábrán a (b) esetben három, különböző frekvenciájú, amplitúdó­ jú és fázisú hullámot adunk össze, amely egy komplex eredő hullámot eredményez, amely láthatóan na­ gyon különbözik egy szinuszhulAz eddig megvizsgált hullámok egyszerűek voltak, amelyekben az elmoz­ dulást bármely pillanatban egy szinuszgörbe adta meg. Mint láttuk, tetsző­ leges számú ilyen, azonos frekvenciájú, de tetszőleges amplitúdójú és fázisú hullám szuperpozíciója hasonló típusú eredő hullámot eredményez. Ha azonban csak két, észrevehetően különböző frekvenciájú hullámot szuperponálunk, az eredő hullám komplex lesz; azaz egy részecske moz-

H U L L Á M O K SZUPERPOZÍCIÓJA

139 Iámtól. A (c) és (d) esetben - ahol két, azonos amplitúdójú, de 2:1 arányú frekvenciájú hullámot adunk össze - látható, hogy a fáziskülönb­ ség megváltoztatása egészen más formájú eredőt eredményezhet. Ha ezek a hullámok hanghullámok, a dobhártya tulajdonképpen olyan módon rezeg, mint bármely esetben az eredő, noha a fül mechanizmusa két frekvenciára válaszolna, és eze­ ket úgy hallanánk és értelmeznénk, mint a két eredeti frekvenciát, fi­ gyelmen kívül hagyva fáziskülönb­ ségüket. Ha az eredő hullámformák látható fényt jelentenek, a szem ha­ sonlóan érzékelné két szín keveré­ két, amely ugyanaz lenne, függet­ lenül a fáziskülönbségtől. Végül (e) egy nagyon magas frekvenciájú és egy nagyon alacsony frekvenciájú hullám összeadásának hatását mu­ tatja, (f) pedig két majdnem azonos frekvenciájú hullám összeadásának hatását. Az utóbbi esetben az eredő hullám csoportokra oszlik, amely a hangnál a lebegés jól ismert jelensé­ gét eredményezi. Minden más fenti esetben, ha a komponens hullámok ugyanakkora sebességgel haladnak, az eredő hullámforma nyilvánvalóan ekkora sebességgel mozog, változatlanul megtartva formáját. A hullámok szuperpozíciójának kí­ sérleti szemléltetése könnyen meg­ valósítható az 5.7. ábrán bemutatott elrendezéssel. Két kis tükröt {M\ és M ) vékony, rugalmas acélcsíkok­ hoz ragasztunk, amelyek függőlege­ sen le vannak szorítva, és vékony fénysugárral megvilágítjuk őket. Ilyen fénysugár könnyen előállít­ ható a 29. fejezetben leírt ívlámpával. Ezen S forrás képét az L lencse vetíti a képernyőre. A fénysugár viszszaverődik egymás után a két tükörről, és ha az egyiket rezgésbe hozzuk, a visszavert fénysugár
2

V W A A A A A

r\S\/\
(a)

V N / N A
W W W W W V W W V

W W W ^ \
(c) W W W v W W W W

vwwvwwwwwv

(d)
5.6. áfcra.

(e)

(/)

£ér vagy fotó, egy irányba haladó, különböző relatív frekvenciájú, amplitúdójú és fázisú hullám szuperpozíciója gása többé már nem egyszerű harmonikus mozgás, és a hullám körvonala nem szinuszgörbe. Az ilyen hullámok analitikus kezeléséről a következő részben lesz szó, itt csak néhány fontosabb vonatkozását vizsgáljuk meg. Tanulságos megvizsgálni két vagy több, egy egyenes mentén haladó, különböző relatív frekvenciájú, amplitúdójú és fázisú hullám grafikus összeadásának eredményeit. A hullámhosszukat a frekvenciák határozzák meg a vk - v kapcsolatnak megfelelően úgy, hogy nagyobb frekvencia rö­ videbb hullámhosszt jelent, és megfordítva. Az 5.6. ábra az összeadás né­ hány esetét ábrázolja, ahol az eredő görbéket minden esetben úgy kaptuk, a szuperpozíció elvének megfelelően, hogy egyszerűen algebrailag összeadtuk minden pontban az egyes hullámok okozta elmozdulásokat. Az 5.6(a) ábra az 5.3. részben említett esetet, két azonos frekvenciájú, de különböző amplitúdójú hullám összeadását ábrázolja.

i
5.7. ábra. Mechanikai és optikai rendszer két hullám szuperpozíciójának szemléltetésére

140 felfelé és lefelé fog rezegni. Ha most ez a fénynyaláb, útban a kép­ ernyő felé, egy forgó tükörről verő­ dik vissza, a fénypont egy szinusz­ hullámformát fog kirajzolni, amely folyamatosan jelenik meg a fénycsík folytonossága miatt. Ha mind Aíj-t, mind AÍ2-t egyszerre hozzuk rezgés­ be, az eredő hullámforma a két tü­ kör által külön-külön létrehozott hullámok szuperpozíciója lesz. Ily módon az 5.6. ábra mindegyik görbéjét előállíthatjuk a megfelelő frekvencia két vagy több csíkját használva. A frekvenciákat könnyen megváltoztathatjuk a csíkok szaba­ don lévő hosszának módosításával.

HULLÁMOPTIKA

Az eredő amplitúdó a fáziskülönbségtől függ, amelyet az ábrán nullá­ nak vettünk. Más fáziskülönbségeket az egyik alkotó hullámnak a má­ sikhoz viszonyított oldalirányú eltolása jelenti, és ez az eredő szinuszhul­ lámnál kisebb amplitúdót eredményez, aminek legkisebb értéke az alkotó hullámok amplitúdóinak különbsége lesz. Mivel a látható fény esetében a frekvencia határozza meg a színt, a fény komplex hullámai akkor keletkeznek, amikor különböző színű fénysugara­ kat használunk. A „kevert" színeknek, amelyek nem találhatók meg a spekt­ rumban, tehát komplex formájú hullámai lesznek. A fehér szín, amelyről Newton eredeti prizmás kísérletei óta általában mint az összes szín keve­ rékéről beszélünk, a nagy számú, csak végtelenül kis mértékben eltérő frekvenciájú hullámok szuperpozíciójának rendkívüli példája. A fehér fény eredő hullámformájáról a következő részben lesz szó. Az előző fe­ jezetben megemlítettük, hogy még a teljesen egyszínű fénynek is van egy véges frekvenciaszórása. Ilyen esetekben a tényleges hullámformát és an­ nak kérdését, hogy matematikailag hogyan írhatók le, végig kell gondolni.

5.6. Fourier-analízis
A hang esetében ezek az alaphangot és különböző harmonikus felhangja­ it jelentik. Az a; amplitúdó-együtt­ hatók kiértékelése egy adott hullám­ forma esetén egyszerű hullámfor­ máknál direkt matematikai módszer­ rel elvégezhető, de általában nehéz kérdés. Mivel egy nagyon komplex formájú hullámot is létrehozhatunk több egy­ szerű hullám szuperpozíciójával, érdekes lenne megvizsgálni, hogy mi­ lyen mértékig valósítható meg a fordított folyamat - egy komplex hullám felbontása egyszerű hullámokra. A Fourier-elmélet szerint bármely perio­ dikus függvény ábrázolható több (akár végtelen) szinusz- és koszinuszfüggvény összegeként. A hullámot az alábbi típusú egyenlet adja meg: y = a + a sin wt + a sin 2wt + a sin 3wt + ... +
0 l z 3

+ a'] cos wt + a' cos 2wt + a' cos wt+ ...
2 3 0

(5.13.)
2

Ez az ún. Fourier-sor, és az a konstanson kívül egy sor a\, a , ...,a\, a' , ... amplitúdójú és w, 2w, 3w, ... körfrekvenciájú kifejezést tartalmaz.
2

(a) A felső görbék a csoport tényleges hullámvonalát jelölik, és ez a körvo­ nal létrehozható nagyon nagy (szi­ gorúbban véve végtelen nagy) szá­ mú hullámsor összeadásával, me­ lyek mindegyikének frekvenciája csak végtelenül kicsit tér el a követ­ kezőétől. Az egyes csoportok alatti görbék a csoprotot alkotó hullámok amplitúdóit mutatják az alkotó hul­ lámok frekvenciájának függvényé-

(c)

(e)

W W
T3

1

"3.
B <

(b)

5.8. ábra. A frekvenciák amplitúdóeloszlása különféle típusú véges hosszúságú hullámzavaroknál

H U L L Á M O K SZUPERPOZÍCIÓJA

141 ben. Ezek adják az megfelelő hul­ lámfüggvények ún. Fourier-transzformált)mt. Az (a) görbe mutatja a korábban tárgyalt tipikus hullámcsomagot, és azt a Fourier-transzformáltját (b), amely egy önálló, véges szélességű spektrumvonalnak felel meg. A (c) esetben bemutatott csoport úgy ke­ letkezik, hogy tökéletesen egyszínű fény hatol át egy záron, amely rend­ kívül rövid ideig van nyitva. Érde­ mes itt megemlíteni, hogy a megfe­ lelő amplitúdóeloszlás, amit a (d) ábra mutat, pontosan ugyanaz, mint amit a Fraunhofer-diffrakcióhoz kaptunk egyetlen nyílással, amint azt majd a 8.3. részben bemutatjuk. Egy másik érdekes eset, melyet az (e) görbe mutat, az egyetlen impul­ zus mint pl. egy pisztolylövés vagy (még inkább) egy szikra kisülése által keltett hangimpulzus. Egy ilyen impulzus alakja hasonlíthat a bemu­ tatottra, és amikor Fourier-analízist végzünk, az (f) görbén bemutatott széles hullámhosszeloszlást eredmé­ nyezi. A fény esetében az ilyen eloszlást/oíyfortoí színképnek nevez­ zük, és fehérfényforrások, pl. izzó szilárd test segítségével állítjuk elő.

Ezért az eredő hullámot úgy tekintjük, mint amely l : — a r á n y ú hullámhosszú hullámokból épül fel. Fontos azonban megértenünk a módszer elveit, mert, mint látni fogjuk, egy rács vagy egy prizma lényegében a szóban forgó fény Fourier-felbontását végzi el, felfedve a különböző alkotó frekvenciákat, s amelyek pl. színképvonalakként jelennek meg. A Fourier-analízis nemcsak a periodikus tulajdonságú hullámokra kor­ látozódik. Az 5.8. ábra felső része háromfajta hullámot ábrázol, amelyek nem periodikusak, mert ahelyett, hogy korlátlanul ismételnék kontúrjukat, az elmozdulásuk zérus egy adott véges távolságon túl. Ezeket a hullám­ csomagokat nem írhatjuk le Fourier-sorokkal; ehelyett Fourier-integrálokat kell alkalmaznunk, amelyben a komponens hullámok csak a hullám­ hossz végtelenül kicsi növekményében különböznek. Megfelelően eloszt­ va az amplitúdókat a különböző komponensek között, bármely hullámfor­ ma kifejezhető egy ilyen integrállal. Az 5.8. ábra három alsó görbéje a fent bemutatott hullámcsoportok frekvenciaeloszlását mutatja. Az intenzitás hullámhosszak szerinti eloszlását, amely a görbe ordinátáinak négyzetével arányos, az impulzus pontos alakja határozza meg. A fehér fény természetének ezen nézete, amelyet Gouy és mások is hangsú­ lyoztak, felveti azt a kérdést, hogy vajon Newton kísérletei a prizmás fénytöréssel - amelyről általában azt tartják, hogy bizonyítja a fehér fény összetett természetét - nagy jelentőségűek voltak-e e tekintetben. Mivel a fehér fény úgy is tekinthető, mintha csak véletlen lüktetések egymásutáni­ ságából állna, amelyekből a prizma Fourier-felosztást állít elő, az a nézet, hogy a színeket a prizma hozza létre - amelyet Newton elődei vallottak ugyanúgy igaznak tekinthető.

5.7. Csoportsebesség
Könnyen beláthatjuk majd, hogy ha a csoportot alkotó összes egyszerű hullám ugyanakkora sebességgel halad, akkor a csoport is ekkora sebes­ séggel mozog, és változatlanul megtartja alakját. Ha azonban a sebességek a hullámhosszal változnak, ez többé már nem igaz, és a csoport megváltoz­ tatja alakját, amint halad előre. Ez a helyzet a vízhullámoknál is, és ha meg­ nézzük a csoportok egyes hullámait, amit egy nyugodt vízfelszínre ejtett kavics keltett, úgy találjuk, hogy gyorsabban mozognak, mint a csoport maga, elhalva a csoport előtt, és újra megjelenve mögötte. így ebben az esetben a csoportsebesség kisebb, mint a hullámsebesség, amely összefüg­ gés mindig igaz, amikor a hosszabb hullámok sebessége nagyobb, mint a rövidebbeké. Fontos, hogy kapcsolatot teremtsünk a csoportsebesség, va­ lamint a hullámsebesség között, és ezt könnyen megtehetjük, ha megnéz­ zük azokat a csoportokat, amelyek két, nagyon kicsit eltérő hullámhosszú

142 Feltesszük, hogy a két hullámnak azonos az amplitúdója, de hullám­ hosszuk, A és A', és sebességei, v és v', kissé eltérőek. Mindkét esetben a vesszős mennyiséget vesszük na­ gyobbnak. Ekkor a hullámszámok és a körfrekvenciák szintén külön­ bözni fognak, úgy, hogy k> k' és cu >ü)'.

HULLÁMOPTIKA

hullám szuperpozíciójakor keletkeztek, mint amilyeneket az 5.6. (f) ábrán már bemutattunk. Az eredő hullámot az alábbi összeg adja meg: y = a sin (wt-kx) + a sin (w't- k'x) Újra alkalmazva az 5.11. egyenlet trigonometriai összefüggését, ez az egyenlet az alábbira változik: (w + w' k + k' \ w-w' 1 X I cos —
1

y = 2a sin

t

k-k'

x

(5.14.)

Az eredő hullámok hullámhossza a két hullám hullámhosszának átlaga, de az amplitúdó csoportokat alkotva változik (1. 5.9. ábra). Az egyes hul­ lámok, amelyek a két k átlagával rendelkeznek, megfelelnek a szinuszté­ nyező változásainak az (5.14.) egyenletben, és a (4.26.) egyenlet alapján fázissebességük a t és az x szorzóinak hányadosa: v w + w' ~ k + k' w —, k

azaz a sebesség lényegében az alkotó hullámok sebessége, mivel ezek majdnem ugyanakkorák. A váltakozás burkológörbéjét - amelyet a szag­ gatott vonalak mutatnak az 5.9. ábrán - a koszinusz tényező adja meg. Ennek sokkal kisebb hullámszáma van, és ennek megfelelően nagyobb hullámhossza is. A csoportok sebessége: _w + w' _^dw k-k' ~ dk B

(

5

1 5

)

AAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAw W V V V W W V V V W W W W (b)
Xx'AL
XI'

(c) Az 5.9. (a) és (b) ábrán a két hullám külön-külön van felrajzolva, míg a (c) az összegüket adja meg, ezzel az egyenlettel kifejezve a t = 0 idő­ pontban. A-A' x=0 5.9. ábra. Két, kissé eltérő hullámhosszú és frekvenciájú hullám csoportjai és csoportsebessége

H U L L Á M O K SZUPERPOZÍCIÓJA

143

Mivel a különbségek kicsinységére nem szabtunk határt, infinitézimátisnak vehetjük őket, és a közelítő egyenlőség pontossá válik. Ekkor, mi­ vel w = vk, az u csoportsebesség és a v hullámsebesség közötti kapcsolat­ ra azt kapjuk, hogy: u-v + i k—. dk
d v

Ha a változót A-ra cseréljük, akkor k = ITIIX segítségével az alábbi hasz­ nos képlet kapható:
II

= v-A

dv_ dk

(5.16.)

Hangsúlyozni kell, hogy itt A a tényleges hullámhosszt jelenti a közeg­ ben. A fény esetében a legtöbb feladatnál ez nem a levegőben szokásos hullámhossz lesz (lásd a 15.7. részt). Az 5.15. és 5.16. egyenletek, bár egy különlegesen egyszerű csoporthoz vezettük le őket, elég általánosak, és felhasználhatók bármilyen csoport­ hoz, pl. az 5.8 (a), (c) és (e) ábrákon bemutatottakhoz. A két, kissé eltérő frekvenciájú hullám által alkotott csoportok képe könnyen előállítható az 5.5. részben leírt berendezéssel. Csupán az szük­ séges, hogy a két rezgő csíkot úgy állítsuk be, hogy a frekvenciák csak né­ hány rezgés per másodperccel különbözzenek. Lásd az 5.7. ábrát. A csoportsebesség fontos a fény esetében, mert ez az egyetlen sebesség, amelyet kísérlet útján megfigyelhetünk. Nem ismerünk eszközöket arra, hogy a fényhullámok egy csoportjában egy hullám haladását kövessük; ehelyett meg kell mérnünk azt az arányt, amellyel egy véges hosszúságú hullámsor az energiát közvetíti, amely megfigyelhető mennyiség. A hul­ lám- és csoportsebesség diszperzió nélküli közegben (azaz ahol dv/dX = 0) egyenlő, így bármely hosszúságú hullám ugyanakkora sebességgel halad. Ez pontosan igaz a vákuumban haladó fényre, így ebben az esetben nincs különbség a csoport- és hullámsebesség között.

A hullám- és csoportsebességek kö­ zötti kapcsolat kevésbé matematikai úton is levezethető, az 5.9. (a) és (b) ábra két alkotó hullámsorának moz­ gását felhasználva. A bemutatott pil­ lanatban a két sor A és A' csúcsa egybeesik, s így létrehozza a cso­ portmaximumot. Egy kicsit később a gyorsabb hullámok A' - A távol­ ságnyi előnyt szereztek a lassabb hullámokkal szemben úgy, hogy a B' egybeesik a B-vel, és a csoport­ maximum A távolságnyira hátra került. Mivel a két sor sebességének különbsége dv, az ehhez szükséges idő dX/dv. De ez idő alatt mindkét hullámsor jobb felé haladt, a felső v dX/dv távolságot megtéve. A cso­ portmaximum tiszta elmozdulása ezért v(dX/dv) - A a dX/dv idő alatt, így a csoportsebességre azt kapjuk, hogy v(dX/dv)-X ,dv u= - i — - — = v-A— dlldv dl az 5.16. egyenlettel összhangban.

5.8. Grafikus kapcsolat a hullámés csoportsebességek között
Egy nagyon egyszerű geometriai szerkesztéssel meghatározhatjuk a hul­ lámhossz függvényében ábrázolt hullámsebesség görbéjéből a csoportse­ bességet, s ez az (5.16.) egyenlet grafikus értelmezésén alapszik. Például az 5.70. ábra görbéje a hullámsebesség változását A-val jelöli a vízhullámok esetén mély vízben (gravitációs hullámok), és a v - konst x VA elméleti egyenletnek megfelelően rajzoltuk fel.

144 Egy bizonyos A i hullámhossznál a hullámok sebessége v, és a görbe meredeksége a megfelelő P pontban dv/dX. A PR egyenes ebben a pont­ ban érinti a görbét, a v tengelyt pe­ dig az R pontban metszi, amelynek ordinátája aA hez közeli hullám­ hosszú hullámok u csoportsebessé­ ge. Ez nyilvánvaló abból, hogy PQ egyenlő A] dv/dX-val, azaz a P absz­ cisszája szorozva a PR meredeksé­ gével. Ezért a QS, amely egyenlő í?0-val, jelöli a v - A dv/dX különb­ séget, és ez éppen az u értéke az (5.16.) egyenlet alapján.
r

HULLÁMOPTIKA

Az itt kiválasztott sajátos példában az Olvasóra bízzuk annak bizonyítá­ sát, hogy X bármely értéke esetén u = v/2. Ilyen vízhullámok esetén az egyes hullámok tehát kétszer akkora sebességgel haladnak, mint amekko­ rával a csoport egésze mozog.

5.10. ábra. Csoportsebesség grafikus meghatározása hullámsebesség-görbéből

5.9. Derékszögű egyszerű harmonikus mozgások összeadása
Nézzük meg annak hatását, amikor két azonos frekvenciájú, de egymásra merőleges elmozdulású szinuszhullám egyszerre hat egy pontra. Az irá­ nyokat y-nak és z-nek véve a két komponens mozgását az alábbi módon fejezhetjük ki: Ezeket kell összeadni, a szuperpozí­ ció elve szerint, hogy megkapjuk az eredő mozgás útját. y = a sin (wt -«,)
x

és

z = a sin (cot - a )
2 2

(5.17.)

Most r-t kiejtjük a két egyenletből: y — = sm cot cos a - c o s wt sma
x

x

(5.18.) (5.19.)

— = sin wt cos a - cos wt sin a a
2 2

2

Megszorozva az (5.18.) egyenletet sin a -vel, és az (5.19.) egyenletet sin aj-gyei, majd a másodikból kivonva az elsőt, azt kapjuk, hogy:
2

a

x

sin a + — sin a - sin wt (cos a sin a - cos ajsin a ) a
2 x 2 x 2 2 2

(5.20.)

Hasonlóan megszorozva az (5.18.) egyenletet cos a - v e l és az (5.19.) egyenletet cos a g y e l , és kivonva a másodikat az elsőből, azt kapjuk, hogy:
r

H U L L Á M O K SZUPERPOZÍCIÓJA

145 Az ellipszisek főtengelyei általában az y és a z tengelyek felé hajlanak, de d = K/2, 3JÍ/2, 5nl2,... esetén egybeesnek velük, amint az egyér­ telműen látszik az (5.22.) egyenlet­ ből. Ebben az esetben: = 1,

0=0

y

ő=jt/4

Ő=7t/2

Ö=3JÍ/4

)=JI

r

\
Ő=3JT/2

4
Ő=5JÍI4

\
0

ő=7n/4

Ő=2JI

ö=9n/4

amely egy olyan ellipszis egyenlete, melynek a és a tengelyei egybees­ nek az y és a z tengelyekkel. Haő = 0, 2n, 4n, .... akkor:
x 2

y =—z, amely egy, az origón áthaladó, a\la meredekségű egyenest jelent. Ha ö = Jt, 3JI, 5n, akkor: y = --Lz egy ugyanakkora meredekségű egyenes, ellentétes előjellel.
2

5.11. ábra. Két azonos frekvenciájú, de különböző fázisú, egymásra merőleges egyszerű harmonikus mozgás összegzése cos a2 cos a.\ = cos cot (cos a2 sin ax - cos ax sin a2) (5.21.)

Most már kiejthetjük í-t az (5.20.) és az (5.21.) egyenletekből, négyzet­ re emelve és összeadva őket. Ebből azt kapjuk, hogy: y z sin (cc, - a ) = — + — a\ a
2 2

2

2

2.yz aa
x 2

o

cos (a - a ),
x 2

(5.22.)

2

ami az eredő út egyenlete. Az 5.77. ábra vastag görbéi ezen egyenlet ábrái különböző ő - a - a fáziskülönbségek esetén. Azokat a különleges eseteket kivéve, amikor egyenesekké fajulnak, a görbék mind ellipszisek. Az, hogy a ő - Jt/2 és ő - 3JV/2 esetek (bár ugyanazt az utat adják) fizi­ kailag különbözőek, olyan grafikus szerkesztésekkel látható be, mint ami­ lyenek az 5.12. ábrán láthatók. Előállítható olyan fény, amelynek rezgésformája tetszőleges excentricitású ellipszis. Az ún. síkpolarizált fény egy síkban - mondjuk az 5.13. áb­ ra xy síkjában - fekvő szinuszhullámhoz közelít, és y irányú lineáris el­ mozdulások jönnek létre. Ha összegzünk egy ilyen fénysugarat egy má­ sikkal, amelyik az xz síkban fekvő, síkpolarizált hullámokból áll (szag­ gatott vonalú görbe), és fázisa egy konstanssal különbözik az elsőétől, az eredő mozgás x bármely értékénél egy bizonyos fajta ellipszis lesz az yz síkban. Az ilyen fényt elliptikusan polarizáltnak nevezzük, és sokféle eszx 2

Az 5.11. ábrán látható mozgások különböző fajtáit könnyen bemutat­ hatjuk az 5.5 részben leírt berende­ zéssel. E célra a két csíkot úgy állít­ juk be, hogy egymáshoz képest de­ rékszögben rezegjenek, és a forgó tükröt kivesszük. Ekkor az egyik csík vízszintes rezgést továbbít a fényponthoz, a másik pedig függő­ legest. Amikor egyszerre hozzuk mozgásba mindkettőt, a pont egy el­ lipszist rajzol. Ez változatlan marad, ha a két csíkot pontosan ugyanarra a frekvenciára hangoltuk. Ha csak egy kicsit is különböznek, az ábra felve­ szi a fáziskülönbség minden lehetsé­ ges értékének megfelelő formákat, sorrendben végigmenve egy soro­ zaton, mint amilyen az 5.77. ábrán is látható.

146 Az ábra mindkét részében az y irá­ nyú mozgás ugyanabban a fázisban van, mivel a pont a rezgés 1/8-ad ré­ szét tette meg szélső pozitív elmoz­ dulásán túl. A z mozgás az (a) rész­ ben a rezgés 1/8-ad részére, míg a (b) részben 5/8-ad részre van attól, hogy elérje ezt a szélső helyzetet. Ha megnézzük az egyes mozgások és eredőik irányait, akkor látszik, hogy az utóbbi megfelel a görbült nyilak irányának. Ebben a két esetben az ellipszist ellentétes irány­ ban járjuk körbe.

HULLÁMOPTIKA

5.12. ábra. Mozgások grafikus képzése, ahol y (a) 1/4-nyi és (b) 3/4-nyi periódusra van z előtt közzel könnyen előállítható. Különleges eset, amikor a két hullám a és a amplitúdója egyenlő, és a fáziskülönbség 7t/2 páratlan számú többszöröse. A rezgésalak ekkor egy kör, és a fényt cirkulárisan polarizáltnak nevez­ zük. Ha a fény mozgásával ellentétes irányba tekintve a forgás az óramu­ tató járásával megegyező irányú (ő = TT/2, 5n/2, ...), a fényt jobbra cirkulárisan polarizáltnak, ha a forgás az óramutató járásával ellentétes irányú (ö - 3TT/2, ln!2,...), akkor balra cirkulárisan polarizáltnak hívjuk.
x 2

y

5.13. ábra. Két derékszögű szinuszhullám összegzése

H U L L Á M O K SZUPERPOZÍCIÓJA

147

Gyakorló feladatok 5.1. Két hullám, az yi = 5 sin (cot + nIT) és az y = 7 sin (wt + JC/3), egy egyenes mentén halad. Számítsa ki (a) az eredő amplitúdót, (b) az eredő kezdeti fázisszögét, és (c) a mozgás eredő egyenletét! Megoldás: (a) 11,60, (b) 72,4°, (c) y = 11,60 sin (cot + 72,4°) 5.2. Két hullámot, melyek egy egyenes mentén mozognak, az alábbi egyenletek fejeznek ki: V! = 25 sin (cot - JI/4) ésy = 15 sin (cot - jt/6). Számítsa ki (a) az eredő amplitúdót, (b) az eredő kezdeti fázisszögét, és (c) a két mozgás összegének eredő egyenletét! 53. Három egyszerű harmonikus mozgást az y\ = 2 sin (cot - 30°), az y = = 5 sin (cot + 30°) és az y = 4 sin (cot + 90°) egyenletek adnak meg. Adja össze őket, majd számítsa ki (a) az eredő amplitúdót, (b) az eredő kezdeti fázisszögét, és (c) a mozgás eredő egyenletét! 5.4. Hat azonos amplitúdójú és periódusú, de egymástól +16°-kal eltérő egysze­ rű harmonikus mozgást adunk össze vektoriálisan, amint azt az 5.2. ábra mutatja. Számítsa ki (a) az eredő amplitúdót, (b) az eredő kezdeti fázisszö­ gét az elsőhöz viszonyítva, ha mindegyik amplitúdója 5,0 cm! Megoldás: (a) 23,09 cm, (b) 48,0° SJS. Két azonos frekvenciájú, 5 és 8 egység amplitúdójú hullám találkozik a tér egy pontjában. Számítsa ki az eredő intenzitást a két külön intenzitás össze­ géhez képest, ha 5?r/8 rad fáziskülönbséggel találkoznak! SJ6. Számítsa ki hat egyenlő, 5 egységnyi amplitúdójú és 0°, 36°, 72°, 108°, 144°, és 180°-os kezdő fázisszögű hullám szuperpozíciójából keletkező rez­ gési energiát! Növekszik-e vagy csökken az eredő energia, ha az első és a hatodik hullámot kivesszük? 5.7. Adjon össze grafikusan két hullámot, melyek hullámhosszainak aránya 3:2, amplitúdóinak aránya pedig 1:2, feltéve, hogy egy fázissal indulnak! 54J. Adjon össze grafikusan két hullámot, melyek hullámhosszainak aránya 4:3, amplitúdóinak aránya pedig 2:3, feltéve, hogy azonos fázissal indulnak! 5.9. Két rezgő forrás, melyek egyenletei az y = 4 sin 27tt és az y = 3 sin 2nt, hullámokat bocsát ki minden irányba 2,40 m/s sebességgel. Számítsa ki egy részecske mozgásának sebességét, amely 5 m-re van az első forrástól, és 3 m-re a másodiktól! Támpont: co = 2JI rad/s. Megoldás: y = 6,08 sin (2JU - 25,3°) 5.10. Két, ellentétes irányba mozgó hullám,
2 2 2 3 x 2

y\ = 7sin 2n

és y = 7 sin 2JV
2

szuperpozíciója állóhullámot hoz létre. Számítsa ki (a) az amplitúdót, (b) a A hullámhosszt, (c) egy „hurok" hosszát, (d) a hullámok sebességét és (é) a periódusidőt! 5.11. Számítsa ki az előhívott filmen lévő, egymást követő fekete sávok közti tá­ volságot, ha Wiener kísérletét sárga fénnyel (A = 5800 x 10~ cm) végezzük el, és a fényérzékeny filmet a tükörhöz képest 0,250°-kal döntjük meg. 5.12. Négy hasonló forrás bocsát ki azonos frekvenciájú és amplitúdójú hullámo­ kat, amelyek fázisainak különbsége 0 vagy n rad. Mutassa meg, hogy az át5

148

HULLÁMOPTIKA

lagos intenzitás csak négyszerese bármelyik hulláménak, feltéve, hogy mindegyik lehetséges fáziskombináciő egyenlő valószínűségű (16 darab van)! Vegye figyelembe, hogy az egyes kombinációk okozta intenzitást az eredő amplitúdó négyzete adja meg! Megoldás: + + + + (16), (16), + (4), + + + - (4), — + - (4), + + - + (4),- + - - ( 4 ) , + - + + (4),+ ( 4 ) , - + + + (4), — + + (0), + + — (0), - + + - (0), + — + (0), - + - + (0), + - + - (0); összeg = 64; átlag = 4 5.13. Bizonyítsa be, hogy a gravitáció által meghatározott vízhullámoknál a cso­ portsebesség egyenlő a hullámsebesség felével! 5.14. Számítsa ki a vízhullámok hullám- és csoportsebességét, ha (a) A =2 cm, (b) X = 8 cm, és (c) X = 20 cm! Rövid hullámok sebességét, mint amilyenek ezek is, a

5.15.

5.16.

5.17.

5.18.

képlet adja meg, ahol A a hullámhossz méterben, T a felületi feszültség N/m-ben, amely szobahőmérsékleten 0,073 N/m, g a gravitációs gyorsulás, amely 9,80 m/s , és d a folyadék sűrűsége kg/m -ben. Hullámok fázissebességét adott közegben a v = C\ + CxX adja meg, ahol a C-k konstansok. Mekkora a csoportsebesség értéke? Megoldás: u = Cj Két, derékszögű egyszerű harmonikus mozgást az y = 3 sin 2jtt és a z = = 5 sin (2jtt - 3JT/4) egyenletek fejeznek ki. Számítsa ki az eredő út egyen­ letét, és rajzolja fel ezt az utat az 5.12. ábrán bemutatott módszerrel! Iga­ zolja, hogy legalább két pont ezen az úton található, az eredő egyenletbe való behelyettesítéssel! Hogyan kell az 5.16. feladat y mozgásának egyenletét módosítani, hogy olyan ellipszist kapjunk, melynek főtengelye egybeesik z-vel, és a forgás az óramutató járásával ellentétes irányú? Számítsa ki (a) azon hullámhossz pontos értékét, melynél a hullám- és cso­ portsebességek egyenlők lesznek és {b) sebességüket az 5.14-es feladatnál leírt hullámfajtákhoz! Ábrázolja v-t A függvényében 0-tól 8,0 cm-ig!
2 3

Két fénysugár interferenciája

6. fejezet

Az előző fejezet elején elmondtuk, hogy két fénysugarat keresztezhetünk egymással anélkül, hogy bármelyikük módosítaná a másikat, miután el­ hagyta a keresztezés helyét. Ilyen értelemben a két fénysugár nem ütközik egymással. A keresztezés helyén azonban, ahol a két hullám egyszerre hat, az előző fejezet megfigyelései alapján arra számítunk, hogy az eredő amplitúdó és intenzitás nagyon eltérő lehet az egyes hullámok amplitúdó­ inak és intenzitásainak összegeitől. A két vagy több hullám szuperpozíci­ ója által előidézett intenzitásváltozást interferenciának nevezzük. Ha az eredő intenzitás nulla, vagy általában kisebb, mint amit az egyes intenzitá­ sok alapján várunk, akkor gyengítő interferenciáról beszélünk, míg ha na­ gyobb, akkor erősítőről. Ahhoz, hogy megérthessük Young 1801-ben végzett döntő fontosságú kísérletét, először meg kell vizsgálnunk egy fénnyel kapcsolatos kérdést, amely bármely fajta hullámmozgásra igaz.

A fény rövid hullámhossza miatt egyszerű esetekben meglehetősen nehéz megfigyelni a jelenséget, és 1800 előtt nem is ismerték fel, amíg a fény részecskeelmélete volt az uralkodó. Thomas Young volt az első, aki sikeresen kimutatta a fény interferenciáját, és így megalapozta a hullámelméletet.

6 . 1 . A Huygens-elv
Amikor egy nyíláson keresztül vagy egy akadály széle mentén haladnak el hullámok, mindig szétszóródnak bizonyos mértékben azon a területen is, amely nincs közvetlenül kitéve a beérkező hullámoknak. Ezt a jelenséget diffrakciónak nevezzük. E fényelhajlás magyarázataként Huygens közel három évszázaddal ezelőtt azt javasolta, hogy tekintsük egy hullámfront mondén pontját új hullámok forrásának. A 6.1. ábrán síkhullámok egy halmaza közeledik balról az AB akadály­ hoz, és az akadályon egy, a hullámhossznál valamivel kisebb szélességű S nyílás van. S kivételével a hullámok minden pontban vagy visszaverőd­ nek, vagy elnyelődnek, de S miatt zavar keletkezik a képernyő mögött. Kísérletileg bizonyított, hogy a fenti elvvel összhangban a hullámok 5-ből félkör alakban szóródnak szét.

A Huygens által elképzelt „hullá­ mok" nem folyamatosak voltak, ha­ nem véletlen impulzusok sorozatai. Ráadásul úgy gondolta, hogy a má­ sodlagos hullámok csak közös bur­ kológörbéjük érintőpontjában hat­ nak, s így tagadta a diffrakció lehe­ tőségét. Az elv helyes alkalmazása Fresnel nevéhez fűződik, aki több mint egy évszázaddal később korri­ gálta azt. Ezt az elvet nagyon sok területen alkalmazzák, és később a fény dif­ frakciójának bemutatásakor használ­ ni fogjuk, de itt csak egy nagyon egyszerű bizonyítását közöljük.

150 Amint az & 6.1. ábrán látható, a Huygens-elv nagyon jól szemlél­ tethető vízhullámokkal. Ha egy földre helyezett ívlámpára egy üvegaljú tálcát vagy tartályt teszünk, a fehér mennyezetre kivetíti a hullá­ mok árnyékát. Egy alacsony frek­ venciájú hangvilla egyik ágához erősített rezgő fémcsík vagy drót lesz a hullámforrás a tálca egyik végén. Ha elektromos hangvillát használunk, a hullámok látszólag megállíthatók, ha az ívlámpa elé a motor tengelyére egy nyílással ellátott lemezt helyezünk. A lemezt a hangvilláéval megegyező frekven­ ciával forgásba hozzuk, hogy stroboszkopikus hatást kapjunk.

HULLÁMOPTIKA

D

B 6.1. ábra. Szűk nyíláson áthaladó hullámok diffrakciója Ha a 6.1. ábrán látható kísérletet fénnyel mutatjuk be. Természetesen azt várnánk, hogy csak egy keskeny fénycsík jelenik meg a D pontban, mivel a fény általában egyenes vonalban terjed. Ha azonban a nyílás elég szűk, megfigyelhető ezen folt szélesedése, amely növekszik, ahogy a nyí­ lást tovább szűkítjük. Ez egyértelmű bizonyítéka annak, hogy a fény nem mindig egyenes vonalban terjed, és hogy egy szűk résen áthaladó hullá­ mok folyamatos legyező alakban terjednek szét. Ha a CE képernyőt egy fényérzékeny lemezre cseréljük, a 6.2. ábrához hasonló képet kapunk. A fény egyenes irányban a legerősebb, de a szög növekedésével intenzitása lassan csökken. Ha a rés a fény hullámhosszához képest kicsi, az intenzi­ tás akkor sem lesz nulla, ha a megfigyelés szöge 90° lesz. Bár a Huygenselv e rövid bemutatása elég ahhoz, hogy megértsük a most következő in­ terferenciajelenségeket, a 8. és 11. fejezetben még visszatérünk az egyréses diffrakció részletesebb vizsgálatára.

6.2. ábra. A fény diffrakciójának fényképe 0,001 mm széles nyílás esetén

K É T F É N Y S U G Á R INTERFERENCIÁJA

151

6 . 2 . Young kísérlete
Young eredeti kísérletének vázlatos képe a 6.3. ábrán látható. A napfény először az 5 lyukon halad át, majd az 5-től jelentős távolságban lévő S\ és Sí lyukakon. A két lyukból érkező gömbhullámok két halmaza úgy interferált egymással, hogy az AC képernyőn egy változó intenzitású szimmet­ rikus mintát hozott létre. Ezt a korai kísérletet kényelmesebb lyukak he­ lyett résekkel végezni, és forrásként monokromatikus - azaz egy hullám­ hosszú - fényt használni. A gömbhullámok helyett most hengeres hullá­ mokat kapunk, melyeket ugyanolyan jól bemutat két dimenzióban a 6.3. ábra. Ha a körkörös vonalak hullámhegyeket ábrázolnak, akkor bármely A

C 63. ábra. Kísérleti elrendezés Young kettős nyílású kísérletéhez

6.4. ábra. Kettős nyílás okozta interferenciacsíkok a 6.3. ábrán látható elrendezés felhasználásával

Young kísérletét nagyon egyszerűen bemutathatjuk egy laborban vagy egy előadóteremben, ha a helyiség előterében felállítunk egy egyetlen izzószálas L lámpát (6.5. ábra). A függőleges egyenes S izzószál forrásként és első nyílásként szolgál. Kettős nyílást mindenki könnyen készíthet 6-12 cm területű fényér­ zékeny lemezekből. A fényérzékeny emulzióba nyílást vághatunk végig­ húzva egy zsebkést egy egyenes mentén. A lemezeket nem kell elő­ hívni vagy befeketíteni, hanem használhatók úgy, ahogy vannak. A D kettős nyílást az E szemhez közel tartjuk, és így nézzük a lámpa izzószálát. Ha a nyílások közel vannak egymáshoz, pl. 0,2 mm-re, akkor széles csíkokat, ha pedig tá­ volabb vannak, pl. 1,0 mm-re, akkor keskeny csíkokat kapunk. Ha a lám­ pa előtt egy darab piros üveget he­ lyezünk egy másik zöld üveg mellé, illetve elé, akkor láthatjuk, hogy a vörös hullámok szélesebb csíkokat eredményeznek, mint a zöldek, ami nagyobb hullámhosszuknak köszönhető.
2

63. ábra. Egyszerű módszer az interferenciacsíkok megfigyelésére

Pontosabb kísérletekhez mono­ kromatikus (lézer) fényt kell hasz­ nálni.

152

HULLÁMOPTIKA

két vonal metszéspontja két azonos, vagy 2n többszörösével különböző fázisú hullám érkezésének felel meg ezekben a pontokban. Az ilyen pon­ tok tehát a maximális zavar vagy fényesség pontjai. A képernyőn lévő fény tüzetes vizsgálata olyan, egyenlő távolságokban elhelyezkedő világos és sötét sávokat vagy csíkokat fed fel, mint amilye­ nek a 6.4. ábrán láthatók. Ilyen fényképeket úgy kaphatunk, ha a 6.3. áb­ ra AC képernyőjét egy fényérzékeny lemezre cseréljük.

6.3. Interferenciacsíkok kettős forrásból
Most meghatározzuk az intenzitás egyenletét az ernyő egy tetszőleges P pontjában (6.6. ábra), és megvizsgáljuk az interferenciacsíkok elhelyezke­ dését. Két hullám érkezik P-be, amelyek különböző S P és S P távolsá­ gokat jártak be. Ennélfogva az alábbi fáziskülönbséggel szuperponáljuk őket:
2 X

ó =

T

A =

T

( v >

"*

l P )

(6.1.)

Az intenzitást az (5.7.) egyenlet az alábbiak szerint adta meg: a az egyes hullámok amplitúdója, A pedig eredőjük amplitúdója. Young kísérletét általában úgy mu­ tatják be, hogy D néhány ezerszer nagyobb, mint d vagy x. Emiatt a 8 és 8' szögek nagyon kicsik, és gya­ korlatilag egyenlők. Ilyen feltételek mellett S]AS -\ derékszögű három­ szögnek tekinthetjük, és az útkülönbség d sin 8' = d sin (9-val lesz egyenlő.
2

I ~ A = 4a c o s 2 2 2

(6.2.)

Most már csak az van hátra, hogy kifejezzük a fáziskülönbséget az er­ nyőn P középponttól számított x távolság, a két nyílás közötti d távolság és a nyílások és az ernyő közötti D távolság segítségével. A megfelelő útkülönbség a 6.6. ábrán látható S A távolság, ahol behúztuk az S A szagga­ tott vonalat úgy, hogy S és A egyenlő távolságra legyen P-től. Közelítéssel a szög szinuszát egyenlővé tehetjük a tangenssel úgy, hogy sin 6 « x/D. Ezen feltételezésekkel azt kapjuk, hogy:
0 2 r t

A = dsind = dD

(6.3.)

Ez annak az útkülönbségnek az értéke, amelyet a (6.1.) egyenletbe be­ helyettesítve megkapjuk a d fáziskülönbséget. Az intenzitást kifejező (6.2.) egyenlet maximális értéke egyenlő 4a -tel, ha ő In egész számú többszöröse, és a (6.1.) egyenletnek megfelelően ez akkor következik be, ha az útkülönbségA egész számú többszöröse. így azt kapjuk, hogy:
2

— = 0, A,2A, 3A,.. =mX D

KÉT F É N Y S U G Á R INTERFERENCIÁJA

153 Feltesszük, hogy a hullámok S b ő l és S2-bői azonos fázissal indulnak el, mert ezeket a nyílásokat az S for­ rásnyílástól egyenlő távolságra vet­ tük fel. Ráadásul az amplitúdók gya­ korlatilag egyenlők, ha (mint az ál­ talában lenni szokott) Sj és S egy­ forma szélesek, és nagyon közel vannak egymáshoz. Ezért a P-beli eredő intenzitás kiszámítása az 5.1. részben leírt feladatra egyszerűsö­ dik, ahol két azonos frekvenciájú és amplitúdójú, de ö fáziskülönbségű egyszerű harmonikus rezgés össze­ adásáról volt szó.
r 2

6.6. ábra. Útkülönbség Young kísérletében vagy x — mX D Világos csíkok (6.4.)

Az intenzitás minimális értéke nulla, és ez akkor fordul elő, ha < = n, 5 3n, 5n, .... Ezeknél a pontoknál xd_ X 3A 5A D 2 ' 2 ' 2 ""
= _

=

f r

m +

l) 2)

A

vagy = m + — A— Sötét csíkok l 2 á (6.5.)

JC

Ezen egyenletek alapján a képer­ nyőn lévő két egymást követő csík közötti távolság, amelyet úgy ka­ punk, hogy m-et eggyel megváltoz­ tatjuk vagy a (6.4.), vagy a (6.5.) egyenletben, konstans, és egyenlő XD/d-ve\. Egy interferenciakép mé­ rése (pl. a 6.4. ábrán) nemcsak ezt a csíktávolságra vonatkozó egyenlő­ séget bizonyítja, hanem kísérletileg azt is találjuk, hogy a csíktávolság egyenesen arányos a nyílás és a képernyő D távolságával, fordítot­ tan arányos a nyílások távolságával, és egyenesen arányos a X hullám­ hosszal. A csíkok távolsága - az is­ mert mennyiségek segítségével közvetlenül meghatározza A-t.

Az w egész számot, amely egy világos csíkot jellemez, az interferencia rendjének nevezzük. így az m = 0, 1, 2, ... csíkokat nulladik, első, má­ sodik, stb. rendeknek hívjuk. Az intenzitás ezen maximumai és minimumai a nyílások mögötti tér egészében jelen vannak. Nem kell lencse a létrehozásukhoz, habár általá­ ban olyan aprók, hogy csak nagyítóval vagy okulárral láthatók. Pontos mérések megmutatnák, hogy a (6.3.) egyenlet levezetése közben használt közelítések miatt a csíkok elhelyezése eltér a (6.4.) egyenlet által megkö­ vetelt egyszerű lineáris kapcsolattól, különösen a nyílások körüli terüle­ ten. A 6.3. ábra síkjában lévő csíkrendszer egy része valójában hiperbolák halmaza, ahelyett, hogy a nyílások közti középpontból kiinduló egyenesek rendszere lenne.

Mivel a hiperbola pontjainak két rögzített ponttól mért távolságainak a különbsége konstans, így nyilván megfelel egy adott csíkra vonatkozó feltételnek, nevezetesen annak, hogy az útkülönbség konstans. Bár a linearitástól való ezen eltérés fontossá válhat hang- vagy egyéb hullámok­ kal, általában elhanyagolható, ha a hullámhossz olyan rövid, mint a fény esetén.

154

HULLÁMOPTIKA

6.4. Intenzitáseloszlás a csíkrendszerben
Ahhoz, hogy kiszámítsuk az intenzitást a képernyőn a maximumok közti pontokban, alkalmazhatjuk az amplitúdók összegzésének vektormódsze­ rét, amelyet az 5.2. részben mutattunk be, s amelyet a mostani esethez a 6.7. ábra illusztrál. A maximumoknál a ő szög nulla, az <j] és a alkotó amplitúdók pedig párhuzamosak, így ha egyenlők, az eredő A = 2a. A minimumoknál a és a ellentétes irányú, és A = 0. Általában ő bármely értékére A a háromszög átfogója. A értékét, amely az intenzitás mérőszáma, ek­ kor a (6.2.) egyenlet adja meg, és a cos (<5/2)-nek megfelelően változik.
2 x 2 2 2

6.7. ábra. Két azonos frekvenciájú és amplitúdójú, de különböző fázisú hullám összegzése A 6.8. ábra vastag görbéje az intenzitást ábrázolja a fáziskülönbség függvényében. E csíkok vizsgálata után egy alapvető fontosságú kérdést kell átgondol­ ni. Ha két fénysugár a képernyő egy pontjára ellentétes fázissal érkezik, akkor gyengítő interferencia lép fel köztük, és az eredő intenzitás nulla lesz. Jogosan kérdezhetnénk, hogy mi lesz a két fénysugár energiájával, hiszen az energiamegmaradás törvénye szerint energia nem semmisíthető meg. A válasz erre a kérdésre az, hogy az energia, amely látszólag eltűnik a minimumoknál, valójában jelen van a maximumoknál, ahol az intenzitás nagyobb, mint amit a két fénysugár külön-külön hozna létre. Más szóval az energia nem vész el, csak az interferenciaképben újra elosztódik. Az át­ lagos intenzitás a képernyőn pontosan akkora, mint amekkora az interfe­ rencia hiányában lenne. Ezért az intenzitás az interferenciaképben 4 a és nulla között változik, amint a 6.8. ábra is mutatja. Minden egyes sugár külön-külön a -t hozna létre, és így interferencia nélkül az egységes inten­ zitás 2 a lenne, amit a szaggatott vonal jelez. Ahhoz, hogy n csík esetén megkapjuk az átlagos intenzitást a képernyőn, megjegyezzük, hogy a ko­ szinusz négyzetének átlagértéke 1/2. A (6.2.) egyenlet alapján ebből / = 2a , ami igazolja a fenti állítást, és megmutatja, hogy az interferencia jelensége nem sérti meg az energiamegmaradás törvényét.
2 2 2 2

/ = 4 a cos y
z z

ő

-6tt -5TÍ -4JI -3JI -2TÍ

2n

3?r

4jt

Sn

(m

6.8. ábra. Két azonos frekvenciájú hullámból származó interferenciacsík intenzitáseloszlása

K É T F É N Y S U G Á R INTERFERENCIÁJA

155

6 . 5 . A Fresnel-féle kettős prizma
Nem sokkal azután, hogy Young elvégezte kétréses kísérletét, azt a kifo­ gást emelték ellene, hogy az általa megfigyelt világos csíkok valószínűleg nem az igazi interferenciának köszönhetők, hanem a fény nyílások szélei­ nél bekövetkező bonyolult változásának. Vagyis a fény hullámelméletét még mindig megkérdőjelezték. Nem sok év telt el azonban, és Fresnel számos új kísérlettel állt elő, amelyekben két fénysugár interferenciáját oly módon bizonyította, hogy a fenti érvelések sem támadhatták meg. Ezek egyikét, a Fresnel-féle kettős prizmás kísérletet mutatjuk be kicsit részletesebben. Augustin Fresnel (1788-1827). A fényelmélet igen jelentős francia művelője. Mérnöki tanulmányai be­ fejeztével a fény iránt kezdett érdek­ lődni, és 1814-1815-ben újra felfe­ dezte Young interferenciaelvét, és kiterjesztette bonyolult diffrakciós esetekre. Matematikai vizsgálatai biztos alapot adtak a hullámelmélet­ nek.

A kettős prizmás kísérlet sematikus rajza a 6.9. ábrán látható. A vékony P kettős prizma az S résforrásokból érkező fényt két, egymást átfedő ac és be nyalábra töri. Ha az M és /V ernyőket az ábrának megfelelően helyezzük el, interferenciacsíkokat csak a bc területen figyelhetünk meg. é.9. ábra. Fresnel kettős prizmás kísérletének ábrája Ha az ae ernyőt egy fényérzékeny lemezre cseréljük, a 6.10. ábra felső képéhez hasonló képet kapunk. A fénykép közepén látható egymáshoz köxefa csíkokat az interferencia hozta létre, míg a kép szélén lévő széles csí­ kok a diffrakciónak köszönhetőek. Ezeket a széles csíkokat a két prizma csúcsai hozták létre, amelyek, mint egy vonalzó, kialakítanak egy képet, amelyet részletesen a 11. fejezetben tárgyalunk.

4JÖ ábra. erencia- és diffrakciós csíkok előállítása a Fresnel-féle i prizmás kísérletben

Ha az M és N ernyőt kivesszük a fény útjából, a két nyaláb az egész ae tartományt lefedi. A 6.10. ábra alsó fényképe erre az esetre mutatja az egyenlő távolságra lévő interfe­ renciacsíkokat, amelyek egy széles nyílás diffrakciós képére szuperponálódtak. (A fenti, de interferen­ ciacsíkok nélküli diffrakciós képet 1. a 11.21. ábra alján.) Ilyen kísérlettel Fresnel tudott interferenciát létre­ hozni anélkül, hogy a diffrakcióra kellett volna támaszkodnia az interferáló nyalábok egyesítéséhez.

156

HULLÁMOPTIKA

Csakúgy, mint Young kétréses kísérleténél, a fény hullámhosszát meg­ határozhatjuk a kettős prizma által létrehozott interferenciacsíkok mérésé­ vel. Ha a forrás és a P prizma távolsága B, a képernyő és a P prizma tá­ volsága C, az 5j és S látszólagos képek közötti távolság d, és a képernyőn egymást követő csíkok közötti távolság At, a fény hullámhosszát a (6.4.) egyenlet adja meg az alábbi formában:
2

Axd B+C
x 2

(6.6)

Fresnel kettős prizmája könnyen elkészíthető egy darab üvegből, pl. egy mikroszkóplemez feléből úgy, hogy körülbelül 0,3-0,6 cm-nyit ferdítünk az egyik oldalukon. Ez nagyon kevés csiszolást és polírozást igényel közönséges csiszolóesz­ közökkel és -porral, mivel a kívánt szög mindössze körülbelül 1°.

Ezért az S és S látszólagos képek úgy viselkednek, mint Young kísér­ letének két résforrása. Ahhoz, hogy kiszámítsuk d-t, a látszólagos források lineáris távolságát, megmérhetjük 6 szögtávolságukat egy spektrométerrel, és elég nagy pon­ tossággal feltehetjük, hogy d - B6. Ha a kollimátorból érkező párhuzamos fény a kettős prizma mindkét felét lefedi, akkor a nyílásnak két képe jön létre, és a köztük lévő 6 szög távcsővel könnyen megmérhető. Még egy­ szerűbben úgy mérhetjük meg ezt a szöget, ha a prizmát közel tartjuk a szemünkhöz, és egy kerek tejüveges izzót nézünk. A fénytől bizonyos tá­ volságra a két képet elvihetjük egy pontig, ahol belső széleik éppen érint­ keznek. Ekkor az izzó átmérője osztva az izzó és a prizma távolságával közvetlenül megadja 0-t.

6.6. A hullámfront megosztásán alapuló berendezések
Interferencia létrehozására két nyalábot másképpen is ütköztethetünk. A Fresnel-tükrokként ismert berendezésben egy nyílásból érkező fényt két, egymáshoz képest kissé ferdén lévő sík tükör ver vissza. A tükrök a 6.11. A Fresnel-féle kettős tükrös kísérle­ tet általában egy optikai padon mu­ tatják be, ahol a fényt közel súrlódá­ si szöggel verik vissza a tükrök. Két, körülbelül 10 cm -es tükörüvegda­ rab alkalmas kettős tükörnek. Az egyiken kell egy szabályozó csavar­ nak lennie, hogy a 6 szöget változ­ tatni lehessen, a másikon pedig egy olyan csavarnak, amivel a tükrök széleit párhuzamosra lehet állítani.
2

c -c — — ~ B
1

6.11. ábra. A Fresnel-tükrök geometriája

K É T F É N Y S U G Á R INTERFERENCIÁJA

157 A Lloyd-tükör könnyen felállítható bemutatási célokra az alábbiak sze­ rint. Egy szénív, egy előtte lévő szí­ nes üvegszűrő és egy keskeny nyílás szolgálnak forrásként. Egy közönsé­ ges, 2,5-5 cm széles és 30 cm vagy hosszabb tükörüvegcsík kiválóan alkalmas tükörnek. A tükör távolab­ bi végére fókuszált nagyítólencse segítségével megfigyelhetők a 6.13. ábrán látható csíkok. A tükör végei­ nek kifényesítésével vagy az egyik üvegfelület durva porral való csiszo­ lásával lehetővé válik, hogy a fény áthatoljon az üvegen, s így belső csíkok figyelhetők meg.

M

6-12. ábra. Uoyd-tükör ábrának, megfelelően két látszólagos képet hoznak létre a nyílásról. Ezek minden szempontból úgy viselkednek, mint a kettős prizma által létreho­ zott képek, és interferenciacsíkokat figyelhetünk meg a bc tartományban, ahol a visszavert sugarak átfedik egymást. Ezen ábra jelölései megfelel­ nek a 6.9. ábra jelöléseinek, és a (6.6.) egyenlet újra alkalmazható. Meg­ jegyezzük, hogy az M metszéspontban a két forrás által bezárt 26 szög kétszer akkora, mint a tükrök közötti szög. Még egyszerűbb eszköz látható a 6.12. ábrán, amely interferenciát hoz létre egy hosszú tükörből visszaverődő fény és a forrásból közvetlenül, visszaverődés nélkül érkező fény között. Ebben a berendezésben, amit Uoyd-tükörnek nevezünk, a mennyiségi kapcsolatok hasonlóak az előző esetekhez, ahol a nyílás és látszólagos képe jelenti a kettős forrást. A Uoyd-tükrös kísérlet egy fontos jellemzője abban a tényben rejlik, hogy ha a képernyőt közvetlenül a tükör végéhez helyezzük (MN helyzetbe a 6-12. ábrán), akkor a tükröző felület O széle egy sötét csík közepébe ke­ lült a várt világos csík helyett. Ez azt jelenti, hogy a két nyaláb egyike n özisváltozáson ment keresztül. Mivel a közvetlen fénysugár nem változ­ athatott fázist, ez a kísérleti megfigyelés úgy értelmezhető, hogy a viszszavert fény változtatott fázist a visszaverődéskor. A Lloyd-tükrök csík­ jainak ily módon készített két fényképének reprodukciója a 6.13. ábrán látható; az egyik látható fénnyel készült, a másik röntgensugarakkal.

é.13. ábra. Uoyd-tükör keltette interferenciacsíkok, (a) Látható fénnyel, A = 4358 Á, és (b) mmgensugarakkal, A = 8,33 Á készítve

158

HULLÁMOPTIKA

Amint majd a 17. fejezetben meg­ mutatjuk, ez nincs ellentmondásban a fázisváltozás leírásával a 7.1. részben.

Ha a 6.72. ábrán az S b ő l érkező fény beléphet a felemelt tükörlemez végébe, és belsőleg visszatükröződhet a felső üvegfelszínről, az OP inter­ vallumban a csíkok ismét megfigyelhetők, egy sötét csíkkal az O pontban. Ez azt jelenti, hogy a visszatükröződéskor ismét van egy n fázisváltozás. Ebben a példában a fény a teljes visszaverődéshez szükséges kritikus szögnél nagyobb szögben érkezik. Más módok is vannak arra, hogy a hullámfrontot két szegmensre oszszuk, és utána ezeket kis szögben újra egyesítsük. Például, kettévághatunk egy lencsét kétfelé a tengelyén átmenő sík mentén egy síkon, és kissé szétválaszthatjuk a két darabot, hogy a nyílásról két, egymás melletti va­ lós képet alkossanak. Az ún. Billet-féle hasított lencsés berendezésben ke­ letkezett képek Young kísérletének két réséhez hasonlóan viselkednek. Egy lencse és egy előtte lévő kettős lemez (két plánparallel lemez nagyon kis szögben) ugyanahhoz az eredményhez vezet.
r !

6.7. Koherens források
A koherens fényforrások létrehozá­ sához célszerűen lézerek szüksége­ sek, ám a mikrohullámokéhoz, ame­ lyek néhány centiméter hullámhoszszú rádióhullámok, nem. Ezeket egy oszcillátor hozza létre, amely folya­ matos hullámot bocsát ki, melynek fázisa a megfigyelés idejéhez képest hosszú ideig konstans marad. Két független, azonos frekvenciájú mik­ rohullámforrás tehát koherens, és felhasználható az interferencia be­ mutatására. A mikrohullámokat sok egyszerű optikai interferencia-, és diffrakciós hatás szemléltetésére használják hullámhosszuk kedvező' nagysága miatt. Észrevehető, hogy az interferencia bemutatására eddig tárgyalt különféle módszereknek van egy fontos közös jellemzőjük: a két interferáló nyaláb mindig egy fényforrásból származott. Kísérletek alapján azt találjuk, hogy lehetetlen interferenciacsíkokat előállítani két külön forrásból, mint pl. két egymás mellé helyezett izzólámpából. Ennek az az oka, hogy egyik for­ rásból érkező fény sem folytonos hullám. Ellenkezőleg, hirtelen fázisvál­ tozások következnek be nagyon rövid (10~ s nagyságrendű) időinterval­ lumokban. Ezt már a 4.1. és az 5.6 részben is megemlítettük. így bár az interferenciacsíkok ilyen rövid ideig ott lehetnek a képernyőn, minden fá­ zisváltozáskor megváltoztatják helyzetüket, aminek az lesz az eredménye, hogy a csíkok egyáltalán nem látszanak. Young kísérletében, a Fresneltükröknél és a kettős prizmáknál az 5] és S források fázisa mindig pontról pontra megfelelt egymásnak, mivel mindkettő ugyanabból a forrásból származik. Ha az S egy pontjából jövő fény fázisa hirtelen eltolódik, az S megfelelő pontjából jövő fény fázisa is azonnal eltolódik. Ennek az az eredménye, hogy a két forrás bármely pontpárja közötti fáziskülönbség mindig konstans marad, s így az interferenciacsíkok állandóak. Bármely fénnyel végzett interferenciakísérlet jellemzője, hogy a források fázisai­ nak pontról pontra meg kell felelniük egymásnak. Az ilyen forrásokat ko­ herensforrásoknak nevezzük.
8 2 x 2

Ha Young kísérletében az S forrásrést (6.3. ábra) túl szélesre vesszük, vagy a belőle kilépő sugarak közötti szöget túl nagyra választjuk, a kettős nyílás többé nem lesz két koherens forrás, és az interferenciacsíkok eltűn­ nek. Ezt az témát részletesebben tárgyaljuk a 9. fejezetben.

KÉT F É N Y S U G Á R INTERFERENCIÁJA

159

6 3 . Amplitúdóosztás. Michelson-interferométer
Az mterferenciaberendezéseknek két osztálya van: a hullámfrontosztáson é t az amplitúdóosztáson alapuló eszközök. Az eddigi példák mind az első •sziátyba tartoznak, amelyeknél a hullámfrontot oldalirányban tükrökkel «agy diafragmákkal szegmensekre osztottuk. Fel lehet osztani a hullámot tfszleges tükrözéssel is, ekkor a két eredő hullámfront megtartja eredeti aélességét, de csökken az amplitúdójuk. A Michelson-interferométer jó példája a második osztálynak. Itt az amplitúdóosztással kapott két nyaláb márt m i irányban halad a sík tükrök felé, ahonnan újra egyesülve i—ifi II n i i fl ni il hoznak létre. A berendezés sematikus képe a 6.14. i i éWráa látható. A G lemeznek, amit kompenzátor lemeznek hívunk, az a célja, hogy a h á sugár útját az üvegben egyenlővé tegye. Ez nem szükséges, ha egywám fényben hozunk létre csíkokat, de elengedhetetlen, ha fehér fényt kasználunk (6.11. rész). Az M tükör a C kocsira van felszerelve, és a jól •egmunkált T úton vagy síneken mozgatható. Ezt a lassú és pontosan •íayílott mozgást a V csavar segítségével érhetjük el, amely úgy van bfibrálva, hogy a tükör által megtett távolságot pontosan mutassa. Ahknz. hogy csíkokat kapjunk, az M és M tükröket pontosan derékszögbe mM állítani az M tükrön látható csavarok segítségével.
r 2 x x 2 2

A. A. Michelson (1852-1931). Amerikai fizikus. Fénnyel kapcsolatos munkájáért 1907-ben Nobel-díjat kapott,

Ifichelson-interferométerrel használható kiterjedt forrás számos módon j ö h e t ő . Lézer helyett megfelelő nagyságú nátriumláng vagy higanyív is hiuiiílli Un a 6.14. ábrán látható ernyő nélkül. Ha a forrás kicsi, egy ho• á t y o s üvegű képernyő vagy egy lencse az L pontban kiterjeszti a látómeaőL A G, tükrön keresztülnézve, az egész M tükör fénnyel telinek látszik. Ahhoz, hogy csíkokat kapjunk, a következő lépés az, hogy hozzávetőleg •rgmérjük egy vonalzóval M és M Gj hátsó felszínétől való távolságait,
x x 2

2.

(1)

6.J4. ábra. M iCchebon-interferométer rajza

A fő optikai részek két finoman po­ lírozott síktiikörből (M\ és M ) és két plánparallel üveglapból (G, és G ) állnak. Néha a G lemez hátlap­ ját vékonyan bevonják ezüsttel (ezt a vastag vonal mutatja az ábrán), hogy az S forrásból érkező fény egy visszavert (1) és egy áteresztett (2) nyalábra essen szét, és ezek egyenlő intenzitásúak legyenek. Az M\ tü­ körből normálisan visszaverődő fény harmadszor is áthalad a G e n és az ábrának megfelelően jut el a szemig. Az M által visszavert fény másodszor is áthalad G -n, vissza­ verődik a Gj felszínéről, és eljut a szemig.
2 2 x r 2 2

160

HULLÁMOPTIKA

és addig mozgatjuk M e t , amíg e távolságok már csak egy-két millimé­ terrel különböznek. Most beállítjuk az M tükröt Mj-re merőlegesen úgy, hogy megfigyeljük egy közönséges tű vagy bármilyen hegyes pont képét, amelyet a forrás és G közé helyezünk. Két pár képet láthatunk: az egyik G elülső, a másik pedig a hátulsó felszínéről érkezik. Ha M -t megdöntő csavarokat addig igazítjuk, amíg az egyik képpár pontosan fedi a másikat, megjelennek az interferenciacsíkok. Amikor először megjelennek, addig nem lesznek élesek, amíg a szem nem fókuszál rá a hátsó M tükörre vagy annak közelébe, ezért a megfigyelőnek folyamatosan erre a tükörre kell néznie, amikor a csíkokat keresi.
r 2 x x 2 x

Amikor megtaláljuk őket, a szabályozó csavarokon úgy kell állítani, hogy folyamatosan növeljék a csíkok szélességét, míg végül koncentrikus körcsíkok halmazát kapjuk. Ekkor M pontosan merőleges M r e , ha az utóbbi 45°-os szöget zár be G g y e l . Még ha a fenti beállításokat el is végeztük, nem láthatunk csíkokat, ha két fontos követelmény nem teljesül. Először is, a fénynek egy kiterjedt forrásból kell érkeznie. Az eddig bemutatott módszerekben használt pont­ forrás vagy nyílásforrás ebben az esetben nem fogja létrehozni a kívánt csíkrendszert. Ennek okáról akkor lesz szó, amikor majd a csíkok kelet­ kezését tárgyaljuk. Másodszor a fénynek általában egyszínűnek vagy eh­ hez közelinek kell lennie. Ez különösen akkor igaz, ha az M és M távol­ ságai G t ő l észrevehetően különböznek.
2 r r x 2 r

6.9. Körkörös csíkok
Az igazi interferométerben lévő számos tükröződés miatt azt gondolhatjuk, hogy a kiterjedt forrás jL-ben. a megfigyelő mögött van, és hogy két látszólagos kép (L és Lj) ke­ letkezik Mpben és A^'-ben. Ezek a látszólagos források koherensek olyan értelemben, hogy megfelelő pontjaik pontosan ugyanabban a fá­ zisban vannak minden pillanatban. Ha d az M M távolság, akkor a látszólagos források távolsága 2d lesz. Ha d pontosan a hullámhoszszak felének az egész számú több­ szöröse, azaz a 2d útkülönbség egyenlő a teljes hullámhosszak egy egész számú többszörösével, akkor minden, a tükrökre merőlegesen visszavert fénysugár fázisban lesz. A valamilyen szög alatt visszavert hullámok azonban általában nem lesznek fázisban.
x X 2

A körkörös csíkokat egyszínű fény hozza létre, ha a tükröket pontosan ál­ lítottuk be, és ezeket használják a legtöbb interferométeres méréskor. Ere­ detüket a 6.15. ábra alapján érthetjük meg. Itt a valódi M tükröt M ' lát­ szólagos képével helyettesítettük. Ezt a G tükrözése hozza létre. M ek­ kor párhuzamos Af gyel.
2 2 x 2 r

6.15. ábra. Körkörös csíkok keletkezése a Michelson-interferométerben

K É T F É N Y S U G Á R INTERFERENCIÁJA

161

A megfelelő P' és P" pontokból a szemhez érkező két hullám közötti útkülönbség 2d cos 6, amint az ábrán látható. A 8 szög szükségképpen mindkét sugárnál ugyanaz, ha M párhuzamos M '-vel úgy, hogy a fénysu­ garak is párhuzamosak. így, amikor a szem párhuzamos sugarak befoga­ dására fókuszál (egy kisebb távcső itt megfelelőbb, különösen nagy d érlékeknél), a sugarak felerősítik egymást, hogy maximumokat hozzanak létre az alábbi egyenletet kielégítő 6 szögekre:
x 2

2d cos 8 = ml

(6.7.)

Mivel adott m, Xésd mellett a 8 szög konstans, a maximumok kör alak­ ban helyezkednek el a szem és a tükrök közti merőleges alsó részénél. A koszinuszértékének növelésével megmutatható a (6.7.) egyenletből, hogy a gyűrűk sugarai arányosak az egész számok négyzetgyökével, ahogy a Newton-gyűrűk esetében is (7.5. rész). Az intenzitáseloszlás a gyűrűkben a (6.2.) egyenletet követi, ahol a fáziskülönbséget az alábbi kifejezés adja meg:

2,31
ó =—2dcos8. Az ilyen fajta csíkokat, ahol párhuzamos nyalábokat interferáltatunk a 8 beesési szög által meghatározott fáziskülönbséggel, gyakran hívják egyen­ lő beesésű csíkoknak. A következő részben bemutatott típussal szemben ez a típusú csík nagyon nagy útkülönbség esetén is látható marad. Az útkölönbség tényleges határát a 6.12. részben mutatjuk be. A 6.16. ábra felső része azt mutatja, hogyan néznek ki a körkörös csí­ kok különböző körülmények között. Ha M néhány cm-re van M ' mö­ gött, a csíkrendszer általános megjelenése az (a)-nak megfelelő, ahol a
x 2

(fl)

(*)

(c)

(d)

(e)

(/)

(g)

(A)

(0

(/)

6.16. ábra. A Michelson-interferométerben megfigyelt különböző típusú csíkok megjelenése. Felső sor: körkörös csíkok. Alsó sor: lokalizált csíkok. Az mkülönbség a középponttól kifelé növekszik mindkét irányban

Amint M\ közelít M '-höz, a gyűrűk között a távolság nő, amint a 6.16. (b) ábrán látszik, míg végül elérünk egy kritikus helyzetet, ahol a köz­ ponti csík kiterjed, és betölti a teljes látómezőt, amit az ábra (c) része mutat. Ez akkor következik be, ami­ kor M\ és M ' pontosan egybeesnek, mivel egyértelmű, hogy ilyen körül­ mények mellett az útkülönbség min­ den beesési szög esetén zérus. Ha a tükröt még tovább mozgatjuk, akkor elhagyja M '-t, és új, egymástól tá­ vol lévő csíkok jelennek meg a kö­ zéppontból kifelé növekedve. Ezek fokozatosan egyre közelebb kerül­ nek egymáshoz, mert az útkülönb­ ség növekszik, ezt az ábra (d) és (e) része mutatja.
2 2 2

HULLÁMOPTIKA

gyűrűk nagyon szorosan helyezkednek el. Ha A^-et most lassan M felé mozgatjuk úgy, hogy d csökken, a (6.7.) egyenlet alapján egy adott gyűrű­ nek, amelyet az m rend adott értéke jellemez, csökken a sugara, mert a 2d cos 6 szorzatnak konstansnak kell maradnia. Ezért a gyűrűk összemen­ nek a középpontban, és minden alkalommal eltűnik egy gyűrű, amikor a 2d A-val, vagy d A/2-vei csökken. Ez abból következik, hogy a középpont­ ban cos 9 =1, így a (6.7.) egyenlet az alábbira változik:
2

2d-mX

(6.8.)

Ahhoz, hogy m eggyel megváltozzon, d-nek A/2-vei kell megváltoznia.

6.10. Lokalizált csíkok
Akkor is láthatunk csíkokat egyszínű fénnyel, ha az M ' és M tükrök nem pontosan párhuzamosak. Ebben az esetben a tükrök közötti tér ék alakú, amit a.6.17. ábra mutat. A két sugár, amely a forrás egy P pontjából érke­ zik a szemhez, többé már nem párhuzamos, és úgy tűnik, hogy egy tükör­ höz közeli P' ponttól tartanak szét. A kiterjedt forráson lévő P különböző helyzeteinél megmutatható, hogy a két sugár közötti útkülönbség változat­ lan marad, de P' és a tükrök távolsága megváltozik. Ha azonban a tükrök közötti szög nem túl kicsi, az utóbbi távolság sosem lesz nagy, és így, hogy tisztán láthassuk a csíkokat, a szemnek a hátsó M tükörre vagy an­ nak közelébe kell fókuszálnia. A lokalizált csíkok gyakorlatilag egyene­ sek, mert az útkülönbség a látómezőben most elsősorban a tükrök közötti „légréteg" vastagságától függ. Egy ék alakú rétegnél az egyenlő vastagsá­ gú helyek az ék szélével párhuzamos egyenesen vannak.
2 x x

Amikor a „sugár" szót használjuk az interferencia jelenségének bemutatá­ sában, akkor ez csak egy hullám­ frontra merőleges egyenes irányát jelöli, és semmiképp nem jelent egy végtelenül vékony fénynyalábot.

A csíkok azonban elég nagy d esetén nem pontosan egyenesek, mert az útkülönbség a szögtől is függ. Általában görbülnek, és mindig konvexek

P

8

h

6.17. ábra. Csíkok létrehozása ferde helyzetű tükrökkel a Michelson-interferomérterben

K É T F É N Y S U G Á R INTERFERENCIÁJA

163 M ekkor olyan helyzetben lenne, mint ga6.17. ábrán.
x

ax ék vékony széle felé. így d egy adott értékénél a 6.16. (g) ábrán látható csíkokhoz hasonlókat figyelhetünk meg. Ha a tükrök közötti távolságot csökkentjük, a csíkok balra mozognak a nézőben, és egy új csík halad át a középpontban minden alkalommal, amikor d A/2-vei változik. Amint az útkülönbség nullához közelít, a csí­ kok egyenesebbekké válnak, míg el nem érjük ezt a pontot, ahol M tény­ legesen metszi M '-t, amikor is tökéletesen egyenesek, mint az 6.76. ábra (ft) részében. E ponton túl az ellenkező irányba kezdenek görbülni, mint az ábra (i) részében látható. Az ábra (/) és (j) üres mezői azt jelzik, hogy •agy útkülönbségeknél ez a fajta csík nem figyelhető meg. Mivel az ü f i l ö n b s é g fő változása d szélességének változásából következik, ezeket a csíkokat azonos szélességű csíkoknak nevezzük.
x 2

í t l l . Fehérfény csíkok
Eb fehérfényforrást használunk, egyáltalán nem látunk csíkokat, kivéve a kis. néhány hullámhosszt meg nem haladó útkülönbségeknél. Ezen csíkok •egfigyelésekor a tükröket kissé megdöntjük, mint a lokalizált csíkok esetén, és M ott helyezkedik el, ahol keresztezi M' -t. Fehér fényben egy központi sötét csík figyelhető meg, amelyet minden oldalról 8 vagy 10 »csík határol. Ezt a helyzetet gyakran elég nehéz megtalálni, ha csak • fényt használunk. Előzetesen a legjobban úgy mérhetjük be, ha meg­ keressük azt a helyet, ahol a lokalizált csíkok egyszínű fényben egyenessé okiak. Fehér fényt használva e csíkokat láthatóvá tehetjük, ha A / e t lasmm mozgatjuk e területen keresztül.
x 2 r

Az a tény, hogy fehér fénynél csak néhány csíkot figyelhetünk meg, köaayen megmagyarázható, ha visszaemlékezünk arra, hogy az ilyen fény 400 és 750 nm között minden hullámhosszt tartalmaz. Egy adott színnél a csatok annál távolabb vannak egymástól, minél nagyobb a hullámhossz. ígf a különböző színű csíkok csak akkor esnek egybe, ha a d = 0, amint a ábra mutatja. A vastag görbe a csíkok intenzitáseloszlását mutatja fény esetén, a szaggatott vonalú görbe ugyanezt vörös fény esetén.

ÚJH ábra. fehérfény csíkok keletkezése egy sötét csíkkal a középpontba

Azt állítottuk, hogy a fehérfény­ rendszerben a központi csík vagyis amelyik a nulla útkülönbségnek felel meg - fekete a Michelsoninterferométerben. Ezt a csíkot az eddigiek alapján fehérnek gondol­ nánk, mivel a két fénysugárnak e pontban bármely hullámhossz ese­ tén fázisban kell lennie egymással, és más berendezéseknél, mint pl. a kettős prizmával létrehozott csíkok esetén valóban ez a helyzet. Jelen esetben azonban a 6.14. ábrára utal­ va láthatjuk, hogy míg az 7. sugár keresztülmegy egy belső tükrözésen a Gj lemezben, a 2. sugár egy külső visszatükrözésen megy keresztül, aminek következtében megváltozik a fázis [1. a (7.4.) egyenletet]. így a központi csík fekete, ha a Gj felszín hátsó felülete nem ezüstözött. Ha ezüstözött, a feltételek különbözőek, és a központi csíkok fehérek lesznek.

164

HULLÁMOPTIKA

Nyilván csak a központi csíkok lesznek színtelenek, és a különböző színű csíkok mindkét oldalon azonnal elkezdenek elkülönülni, ezzel különböző kevert színeket előállítva, amelyek nem a telített színkép színei. 8 vagy 10 csík után egy adott pontban olyan sok szín lesz jelen, hogy az eredő szín nyilvánvalóan a fehér lesz. Itt azonban még mindig megjelenik az interfe­ rencia, mert a spektroszkóp egy folytonos színképet mutat sötét sávokkal azon hullámhosszaknál, amelyekre a gyengítő interferencia feltételei telje­ sülnek. Fehérfény csíkok megfigyelhetők a többi, interferenciát előidéző, fent leírt módszernél, ha az egyszínű fényt fehér fénnyel helyettesítjük. Ezek különösen fontosak a Michelson-interferométerben, ahol felhasznál­ hatók a nulla útkülönbség helyzetének meghatározásához, amint majd a 6.13. részben látni fogjuk.

6.12. A csíkok láthatósága
Az interferométerrel végezhető mérések három fő fajtája: ( ' ) színképvo­ nalak szélességének és finomszerkezetének mérése, (2) hossz vagy elmoz­ dulás mérése a fény hullámhosszának segítségével, és (3) törésmutatók mérése. Az előző részben elmondottaknak megfelelően, ha a hullámhossz egy bizonyos szórása jelen van a fényforrásban, a csíkok az útkülönbség növelésével elmosódottá válnak, és végül eltűnnek. Fehér fénynél láthatat­ lanná válnak, ha d csak néhány hullámhossznyi, míg a monokromatikus fénnyel nyert körkörös csíkok még akkor is láthatók, amikor a tükröt több cm-re elmozdítottuk. Mivel azonban egy vonal sem tökéletesen éles, a kü­ lönböző alkotó hullámhosszak különböző helyzetű csíkokat eredményez­ nek, és így még ebben az esetben is korlátozott a használható útkülönbség. A későbbiekben leírt hosszmérésekhez Michelson különféle forrásokból származó vonalakat vizsgált meg, és arra a következtetésre jutott, hogy a kadmium színképének egy bizonyos vörös fénye volt a legmegfelelőbb. Megmérte az alábbi képlettel definiált láthatóságot:

y _ Anax

Anin

(6 9 1

I

'max

+1
1

'min

A vörös kadmiumvonallal V 0,5-re — esett vissza körülbelül 10 cm útkülönbségnél, vagy d = 5 cm-nél.

ahol

I

max

es

Imin ^

csíkkép maximumainak és minimumainak intenzitásai, Minél lassabban csökken V növekvő útkülönbség mellett, annál élesebb a vonal Bizonyos vonalaknál a láthatóság nem egységesen csökken, hanem több-kevesebb rendszerességgel ingadozik. Ez a viselkedés arra utal, hogy a vonal finom szerkezetű, és két vagy több, egymáshoz nagyon közeli vo­ nalból áll. Nátriumfény esetén pl. a csíkok váltakozva élesek és diffúzak, amint a két D vonaltól származó csíkok egybeesnek vagy szétválnak. A

K É T F É N Y S U G Á R INTERFERENCIÁJA

165 Az eredeti P hullámcsomag amplitú­ dója felosztódik Gpben úgy, hogy két hasonló csomag keletkezik: P , amely Afj felé, és P , amely M felé halad. Amikor a két sugár újra egye­ sül, P 2d távolságra van P mögött. Nyilvánvalóan e korlátozó útkülönb­ ség megmérése közvetlenül megha­ tározza a hullámcsomagok hosszát. Az interferencia megszűnésének ezen értelmezése első pillantásra ellentétes a fenti elmélettel. Ha azonban figyelembe vesszük a Fourier-analízis elvét, akkor látjuk, hogy matematikailag a kettő teljesen ekvivalens, és csupán ugyanazon jelenség bemutatásának két különböző módjáról van szó.
t 2 2 2 x

Aktdiámcsomagok hossza által meghatározott korlát az útkülönbségre t egymást követő maximális láthatósági hely közötti csíkok száma kö1000, ami azt jelenti, hogy az alkotók hullámhosszai körülbelül IflOOO részben különböznek egymástól. Bonyolultabb esetekben az alkoWÍk egymástól való távolságait és intenzitásait a láthatósági görbe Fourieraaaazisével határozhatjuk meg. Az interferencia nagy útkülönbség esetén történő folyamatos eltűnéséMa: van egy másik értelmezése is, amelyet tanulságos megvizsgálni. Az ü l részben utaltunk rá, hogy a hullámhosszak véges szórása korlátos aasszúságú hullámcsomagoknak felel meg, és ez a hossz csökken, amint a s a v a s növekszik. Ezért amikor a két sugár az interferométerben olyan táaaaágokat jár be, amelyek az egyes csomagok hosszánál nagyobb méri különböznek, ezek többé nem fedhetik át egymást, és interferencia i lehetséges. A csíkok teljes eltűnésének sematikus képe a 6.79. ábrán

éU9. ábra.

Mivel a vonalszerkezetek meghatá­ rozásának ezen módszerét közvetle­ nebb módszerek váltották fel, ame­ lyekről a következő fejezetben lesz szó, ezt itt részleteiben nem tárgyaljuk.

6 1 3 . Interferométeres hosszmérés
Hkhelson interferométerének legfőbb előnye a korábbi interferenciakeltő aaSdszerekkel szemben abban áll, hogy itt a két sugár távol van egymásB a l és az útkülönbség tetszés szerint változtatható a tükör mozgatásával, aagy egy tükröző anyagnak az egyik sugár útjába történő közbeiktatásá­ v a l Az optikai út megváltoztatásának e két módszerének megfelelően az a f iifi niméternek két másik fontos alkalmazása van. A fény hullámhoszsaaaak segítségével történő pontos távolságmérésekről ebben a részben fesz szó, míg a törésmutatók interferometrikus meghatározását a 6.15. •Észben ismertetjük.

166

HULLÁMOPTIKA

Amikor a 6.14. ábrán látható M tükröt az egyik helyzetből lassan a másikba mozgatjuk, egyszínű fény esetén a látómező közepén áthaladó sávok száma megadja annak a távolságnak a nagyságát, amennyit a tükör haladt A-ban kifejezve, mivel a (6.8.) egyenlet alapján az m, rendű fényes csíknak megfelelő d helyzetre azt kapjuk, hogy:
x x

Természetesen a lemért távolságnak nem kell a hullámhosszak felének egész számú többszörösének lennie. Egy teljes csíkeltolódás tört részét könnyen becsülhetjük a csík 1/10 része, sőt akár 1/50 része pontosság­ gal. Az utóbbi adat ekkor a hullám­ hossz 1/100 része pontossággal, vagy zöld fény esetén 5 x 10~ cmrel megadja a távolságot.
7

2d

x

-m\X
2 2

és az m rendű fényes csík d helyére, hogy:
20*2 — /TI2A

Kivonva egymásból ezt a két egyenletet, azt kapjuk, hogy: A d -d = (m -m )(6.10.) így a megtett távolság egyenlő a csíkok számával, szorozva a hullám­ hossz felével. Kisebb Michelson-interferométereket, amelyek az M e t hordozó kocsi­ hoz egy mikroszkóp van erősítve, gyakran használnak laboratóriumban a fény hullámhosszának meghatározására. A mikroszkóp egy finom üvegskálára van fókuszálva, és az m -m számú csíkok, amelyek a d és d skálapontok között keresztezik a tükröt, a (6.10.) egyenlet alapján A-t ad­ nak. Egy gerenda, vagy akár kézzel nyomott téglafal elhajlását is látha­ tóvá és mérhetővé tehetjük, ha Af et közvetlenül a gerendához vagy a fal­ hoz rögzítjük.
x 2 l 2 r x 2 x 2 r

Az interferométerrel végzett legfontosabb mérést Michelson és Benőit végezték: összehasonlították a párizsi standard métert a kadmium intenzív vörös, zöld és kék vonalainak hullámhosszával. Az előző részben bemuta­ tott indokok miatt lehetetlen volna közvetlenül összeszámolni a csíkok számát a mozgatható tükörnek a standard méter egyik végéből a másikba történő elmozdulása esetén. Ehelyett kilenc közbenső standard (etalont) használtak a 6.20. ábrán látható formában, amelyek mindegyike körülbelül kétszer olyan hosszú volt, mint a másik. A két legrövidebb etalont először ráerősítették egy különleges tervezésű interferométerre (6.20. ábra), amelyben mind a négy tükör (M , M , M{, M{) a látómezőben volt. Amint az ábrán is látható, a fehérfény csíkok se­ gítségével az M, M és M{ és a szem közötti távolságokat kiegyenlítették. Ezután az egyik kadmiumvonal fényét behelyettesítették a fehérfény he­ lyébe, majd M-t lassan A-ból B-be mozgatták, miközben számolták a szál­ kereszten áthaladó csíkokat. A számolást addig folytatták, amíg M el nem érte a B helyzetet, ami pontosan egy síkban volt M -vel, amire a rövidebb etalon felső tükrében megjelenő fehérfény csíkokból következtettek. Meg­ határozták az ennek a helyzetnek az eléréséhez szükséges kadmiumcsík egész számon felüli töredékét, az M M távolságot adta hullámhosszban
x 2 x 2 X 2

KÉT F É N Y S U G Á R INTERFERENCIÁJA

167

Al20. ábra. A kilenc etalon egyike, amelyet Michelson használt, amikor pontosan mszehasonlította a fény hullámhosszát a standard méterrel ••fejezve. A rövidebb etalont ekkor saját útja mentén mozgatták, anélkül, hogy a csíkokat számolták volna, amíg csak újra meg nem jelentek a fehérfény csíkok az M tükörben. Végül M-et elmozdították C-be, amikor a fehérfény csíkok megjelentek mind M^-ben, mind M -ben. A további chBozdulást, amely ahhoz kellett, hogy M-et M -vel azonos síkba hozzák, a kadmiumcsíkok segítségével mérték, így adva meg a hosszabb etahaaban lévő hullámhosszak pontos számát. Ezt pedig ugyanazzal a módsKxrel, egy harmadik etalon hosszával hasonlították össze, melynek hoszsza körülbelül kétszerese volt a másodikénak.
x 2 2

A legnagyobb etalon hossza körülbelül 10,0 cm volt. Ezt végül összehasonlították a méter prototípusával úgy, hogy a fehérfénycsíkokat felí j k v a összpontosították a felső és alsó tükreire minden alkalommal, amii n r az etalon végighaladt saját útja mentén. Tíz ilyen lépés után az etalon

168 Nemcsak a standard métert határoz­ ták meg a fény hullámhosszának segítségével (amiről most azt gon­ doljuk, hogy változatlan egység), hanem abszolút módon meghatároz­ ták három színképvonal hullámhoszszát, többek között a vörös vonalét is, amely jelenleg az elsődleges standard a spektroszkópiában. Leg­ újabban a kriptonszínkép narancs­ sárga vonalával végeztek méréseket (lásd a 7.11. részt). Most már nem­ zetközi megegyezés, hogy száraz atmoszferikus levegőben, 15 °C-on, 760 Hgmm-es nyomáson a kripton narancssárga vonalának hullám­ hossza: A = 6057,80211 Á
0

HULLÁMOPTIKA

oldalán lévő jelzés majdnem egybeesett a méteren lévő második meghatá­ rozó jellel, és a kis különbséget a kadmiumcsíkok megszámolásával be­ csülték meg. A 10 lépés tartalmaz egy halmozódó hibát - mely nem jele­ nik meg az etalonok összehasonlításánál - mindazonáltal kisebb volt, mint a bizonytalanság a határjelek kijelölésekor. A három kadmiumvonal esetében a végeredmények az alábbiak voltak: Vörös vonal Zöld vonal Kék vonal 1 m = 1 553 163,5 X 1 m = 1 966 249,7 X 1 m = 2 083 372,1 X vagy vagy vagy X = 6438,4722 Á X = 5085,8240 Á X = 4799,9107 Á

Ez az a hullámhossz, amit az Általános Súly- és Mérésügyi Konferencia használt, amikor 1960. október 14-én elfogadta, mint törvényes nemzet­ közi hosszúságegységet, a standard méter alábbi definícióját: 1 méter = 1 650 763,73 hullámhossz (a kripton narancssárga fénye)

6.14. Twyman-Green-interferométer
Ha egy Michelson-interferométert szigorúan párhuzamos, egyszínű fény­ nyel világítunk meg, amit egy jól korrigált lencse első fókuszában lévő pontforrás állít elő, akkor kiválóan használható optikai elemek, pl. priz­ mák és lencsék tökéletességének tesztelésére. A tesztelendő darabot az egyik fénysugár útjába helyezzük, és a mögötte lévő tükröt úgy választjuk ki, hogy a visszavert hullámok, miután a tesztdarabhoz másodszor is elju­ tottak, ismét síkhullámokká váljanak. Ekkor ezeket a hullámokat interferáltatjuk az interferométer másik karjából érkező síkhullámokkal, egy má­ sik lencsének abban a fókuszában, ahol a szem van. Ha a prizma vagy a lencse optikailag tökéletes, s így a visszatérő hullámok szigorúan síkhullá­ mok, a mezőt egységesen világítják meg. Az optikai út bármely helyi vál­ toztatása azonban csíkokat hoz létre a mező megfelelő részein, amelyek lényegében a torzított hullámfront körvonalai. Még ha a tesztelendő darab felszíne pontosan van is kiképezve, az üveg tartalmazhat sűrűbb vagy rit­ kább részeket. A Twyman-Green-interferométerrel ezeket kiszűrhetjük, és kijavíthatjuk a felszín polírozásával.

6.15. Törésmutató-mérés interferenciamódszerekkel
Ha egy t szélességű, n törésmutatójú anyagot beillesztünk az interferométerben az egyik interferáló sugár útjába, növekszik az optikai úthossz, mert a fény lassabban halad az anyagban, és következésképp kisebb a hul­ lámhossza. Az optikai úthossz nt a közegen át, míg a megfelelő vastagsá-

K É T F É N Y S U G Á R INTERFERENCIÁJA

169 A Michelson-interferométerben, ahol a sugár kétszer járja be az anyagot oda- és visszafelé, t a tényleges sebesség kétszerese.

gú levegőben (n=l) ez gyakorlatilag t volt. így az optikai útnak az anyag beiktatása miatt bekövetkező növekedése (n-l)í. Ez (n-l)í/A többlet hul­ lámot eredményez az egyik sugár útjában; így ha Am azon csíkok száma, amennyivel az anyag beillesztésével a csíkrendszer eltolódik, akkor azt kapjuk, hogy: (n-\)t={Am)k (6.11.)

Elvben tehát Am, t és A megmérésével meghatározhatjuk n-t. A gyakorlatban egy üveglemez beillesztése az egyik sugár útjába a csíkok szakaszos eltolódását eredményezi, így Aw-et nem lehet megszá­ molni. Egyszínű csíkok esetén lehetetlen megmondani, hogy az elmozdult halmazból melyik csík melyiknek felel meg az eredeti halmazban. Fehér fény esetén a különböző színű csíkok elmozdulása nagyon különböző, mert n a hullámhosszal együtt változik, és a csíkok teljesen eltűnnek. Ez mutatja a G kompenzációs lemez szükségességét a Michelson-interfero­ méterben, ha fehérfénycsíkokat akarunk megfigyelni. Ha az üveglemez nagyon vékony, ezek a sávok még mindig láthatók lehetnek, és ez lehető­ vé teszi n mérését nagyon vékony rétegek esetén. Vastagabb darabok ese­ tén megfelelő módszer, ha két azonos szélességű lemezt használunk (mindegyik sugár útjába egyet-egyet téve), és az egyiket fokozatosan el­ forgatjuk függőleges tengelye mentén, miközben számoljuk az egyszínű csíkokat adott forgásszög mellett. Ekkor ez a szög megfelel a tényleges szélesség ismert növekedésének.
2

A gázokat törésmutatójuk mérésekor úgy vezethetjük be fokozatosan a fény útjába, hogy a gázt egy vákuumcsőbe engedjük; ekkor az interferen­ ciamódszer a leghasznosabb. Sok fajta refraktométert fejlesztettek ki ki­ mondottan erre a célra, amelyek közül itt hármat, a Jamin-, a MachZehnder- és a Rayleigh-refraktométert mutatuk be. Kísérletileg úgy találták, hogy egy adott hőmérsékleten n-l értéke egyenesen arányos a nyomással. Ez a Lorenz-Lorentz-törvény egy speciá­ lis esete, amely alapján: , „ n+l = (n — 1 ) — — - = const x p n +2 n +2
2 2 2

n--l

(6.12.)

Itt p a gáz sűrűsége. Ha n közel egységnyi, akkor az (n + l)/(n + 2) té­ nyező közel állandó, amint azt a fenti kísérleti megfigyelés megköveteli. A Mach és Zehnder által kifejlesztett interferométerben, amint a 6.22. (b) ábra mutatja, hasonló a fényutak elrendezése, de egymástól távolabb lehetnek. A Jamin szerkezetében lévő két üvegblokk szerepét itt két pár tükör veszi át: az M és M pár G k é n t működik, M és M pár pedig G ként. M első felszínét és M második felszínét félig bevonták ezüsttel. Jamin refraktométerének sematikus képe a 6.22. (a) ábrán látható.
x 2 r 3 4 2 x 4

H. A. Lorentz (1853-1928). Sokáig a matematikai fizika professzora a Leydeni Egyetemen, Hollandiában. A fény, a mágnesesség és az anyag kapcsolatával foglalkozó munkájáért Nobel-díjjal tüntették ki (1902), és a fizika más területein is jelentőset al­ kotott. Furcsa egybeesés, hogy L. Lorenz Koppenhágában csak né­ hány hónappal azelőtt vezette le a fenti törvényt a rugalmasságtani el­ méletből, mielőtt Lorentz levezette volna az elektromágneses elmé­ letből.

170 Széles S forrásból érkező egyszínű fény két párhuzamos sugárra (1. és 2.) törik a széles G] üveglemez két párhuzamos felületén való visszatükrözéskor. Ez a két sugár áthalad egy másik ugyanolyan G üvegle­ mezhez, hogy a tükrözés után egye­ sülve létrehozzák a Brewster-féle interferenciacsíkokat (lásd a 7.11. részt). Ha a lemezek párhuzamosak, a fénysugarak útjai azonosak lesz­ nek. Tegyük fel, hogy kísérletkép­ pen meg akarjuk mérni egy bizo­ nyos gáz törésmutatóját különböző hőmérsékletek és nyomások esetén. Két hasonló, azonos hosszúságú T és T vákuumcsövet helyezünk a két párhuzamos sugár útjába. A gázt lassan beengedjük a T csőbe. Ha számoljuk Am-et, vagyis a mezőn áthaladó csíkok számát, amíg a gáz eléri a kívánt nyomást és hőmérsék­ letet, akkor n értékét a (6.11.) egyen­ let alkalmazásával kaphatjuk meg.
2 x 2 2

HULLÁMOPTIKA

5
Ttliltll HllllfC

(a)

(1) (2)

S
^iiiiiiii iniiifr

(b)

6.22. ábra. (a) A Jamin- és (b) a Mach-Zender-interferométer A Mach-Zender-interferométert bonyolultabb beállítani, és csak arra alkalmas, hogy a törésmutató nagy területen bekövetkező' kis változásait tanulmányozzuk, pl. az áramlási képek szélcsatornákban történő mérése­ kor használják (1. még a 20.14 részt). A Michelson-interferométerrel el­ lentétben a fény csak egy irányba jár be egy olyan területet, mint az ábrán látható T terület, ami leegyszerűsíti az optikai út helyi változásainak tanul­ mányozását e területen. A Cj és C kompenzációs lemezek célja a 6.22. (a) és 6.23. ábrákon az, hogy a törésmutató mérését felgyorsítsák. Amint a két azonos vastagságú
2

Lord Rayleigh (1842-1919). A fizi­ ka professzora a Cambridge-i Egye­ temen és a Nagy-Britanniai Királyi Intézetben (Royal Institution of Great Britain). A hanggal és a fény szóródásával (14.9. rész) kapcsola­ tos munkái a legismertebbek. 1904ben Nobel-díjat kapott.

6.23. ábra. Rayle igh-refraktométer

KÉT F É N Y S U G Á R INTERFERENCIÁJA

171

lemezt együtt elforgatjuk a D tárcsához erősített gombbal, az egyik fényút csökken, a másik pedig megnő. így a berendezéssel kiegyenlíthetjük a két csőben lévő útkülönbséget. Ha a tárcsát előzőleg a csíkok megszámolásával kalibráltuk, akkor közvetlenül leolvasható vele a törésmutató. A be•Dsdezés érzékenysége tetszés szerint változtatható; nagyfokú érzékenysé­ get akkor kapunk, ha a két lemez által bezárt szög kicsi, alacsony érzé­ kenységet pedig akkor, ha a szög nagy. Rayleigh refraktométerében (6.23. ábra) egy lineáris S forrásból érkező egyszínű fényt az L, lencse párhuza• n s s á alakít, és egy viszonylag széles, kettős nyílás két sugárra bont szét. Mflitan áthaladnak két pontosan azonos csövön és a kompenzációs leme­ zeken, az Lx lencse interferáltatja őket. Ezt a fajta refraktométert gyakran fcasználják folyadékok és oldatok törésmutatói között lévő kis különbsé­ gek mérésére.

Gyakorló feladatok xtX. Young kísérletét egy kriptonív narancssárga fényével mutatjuk be. Ha a csíkokat egy mikrométeres szemlencsével mérjük meg 100 cm-re a kettó's nyílástól, azt kapjuk, hogy közülük 25 a középpontok között 12,87 mm-es távolságot foglal el. Számítsa ki a két nyílás középpontja közötti távolságot! Megoldás: 1,1297 mm 4 J - Egy kettó's nyílást, melynek középpontjai 0,250 mm-re vannak egymástól, megvilágítunk egy kadmium ívlámpa zöld fényével. Milyen messzire kell a nyílások mögé mennünk, hogy megmérhessük a csíkok közötti távolságot, és hogy ez utóbbi 0,8 mm legyen a két középpont között? 63. Ha egy vékony, átlátszó műanyagréteget helyezünk az egyik nyílásra Young kétréses kísérletében, a fehérfénycsíkrendszer központi fényes csíkja 4,50 csíkkal tolódik el. Az anyag törésmutatója 1,480, és a fény tényleges hul­ lámhossza 5500Á. (Ű) Mennyivel növeli a réteg az optikai utat? (b) Milyen vastag a réteg? (c) Valószínűleg mit látnánk, ha egy 1,0 mm vastag anyagot használnánk? (d) Miért? 6A. A Lloyd-tükrös kísérletet könnyedén bemutathatjuk mikrohullámokkal, ha reflektorként egy asztalra fektetett fémlemezt használunk. Számítsa ki az első két, a forrástól 3,0 m-re lévő maximum magasságát a felszín fölött, ha a forrás frekvenciája 12 000 Mhz, és a forrás 10 cm-re van a fémlemez fel­ színe fölött! Megoldás: (a) 18,750 cm, (b) 56,25 cm É 5 Egy Fresnel-féle kettős prizmát akarunk készíteni, amelyet optikai padon VL használunk, s melynek nyílása 180 cm-re van a megfigyelő-képernyőtől. A kettős prizma 60,0 cm-re van a nyílástól. Számítsa ki a két fénytörő kettős prizma felszíne közötti szöget, ha az üveg törésmutatója n = 1,520, sárga nátriumfényt használunk, és a csíkok 1,0 mm-re vannak egymástól! AuÍl Egy 1,7320 mutatójú és 0,850° csúcsszögű Fresnel-féle kettó's prizmával in­ terferenciacsíkokat hozunk létre. Számítsa ki 6563A hullámhosszú vörös fény esetén a csíkok közti távolságot, ha a nyílás és a prizma közötti távol­ ság 25,0 cm, a prizma és a képernyő közötti távolság pedig 75,0 cm!

Tükrözés esetén n fázisváltozás következik be; 1. a 6.6. részt.

172

HULLÁMOPTIKA

6.7. Mekkorának kell lennie a szögnek a két Fresnel-tükör között, hogy egy­ mástól 1,0 mm-re lévó' nátriumfénycsfkok keletkezzenek, ha a rés 40,0 cmre van a tükrök metszéspontjától, az ernyő pedig 150,0 cm-re a réstől? Te­ gyük fel, hogy A = 5,893 x 10~ cm! Megoldás: 0,06331° 6.8. Milyen messzire kell elmozdítani a Michelson-interferométer mozgatható tükrét, hogy a vörös kadmiumvonal 2500 csíkja keresztezze a látómező kö­ zéppontját? 6.9. Hány kék kadmiumvonal keresztezi a látómezőt, ha a Michelson-interfero­ méter tükrét 1,0 mm-rel mozdítjuk el? 6.10. Számítsa ki a Michelson-interferométer tizedik fényes csíkjának szögsuga­ rát, ha a központi út különbsége (2d) (á) 1,50 mm és (b) 1,5 cm! Tegyük fel, hogy egy kriptonív narancssárga fényét használjuk, és hogy az interferométert minden egyes alkalommal beállítjuk, így az első fényes csík maxi­ mumot hoz létre a kép közepén! Megoldás: (a) 4,885°, (b) 1,542°
5

Interferencia bbszörös * szaverődés esetén
crencia egyik legszebb esete az, amikor egy vékony, átlátszó réfetfiletéről a fény többszörösen verődik vissza. E jelenség előállítávagy megfigyeléséhez nem szükséges bonyolult berendezés, és ismeri már, aki megfigyelte a víz felszínén úszó olajfilm, egy ék, vagy éppen egy üvegdarabon levő repedés által keltett Az interferencia e fajtájával kapcsolatos fejtegetésünket egy esettel kezdjük, amikor egy határfelületen - amely két optikai közé­ éi egymástól - a fény idealizáltan verődik vissza, illetve törik . A 7.1. (a) ábrán egy fénysugár a levegőből vagy vákuumból érkezve adatszó sík felülettel, pl. vízzel találkozik, amit a-val jelöltünk. A illetve megtört sugarakat ar-rel és aí-vel jelöltük. A fizikai optika szemszögéből különösen az a kérdés érdekes, hogy a hirtelen fázisváltozásuk a határfelületről visszavert fényhulláAmint látni fogjuk, egy adott felületnél az eredmény attól is . hogy a hullámok a nagyobb sebesség, vagy a kisebb sebesség oldaIsözelednek a felülethez. Jelölje a 7.1. (a) ábra bal oldalán a a felülehoJJámok amplitúdóját (nem az intenzitást), az ar jelentse az amplirészét, amely visszaverődött, at pedig azt, amely áthaladt a felüMost. követve Stokes levezetését, képzeljük el, hogy a két csoport irányban mozog, ahogy azt az ábra (b) része mutatja.

7. fejezet

Levegő

Bfmjtix i j werődés Stokes-féle levezetése

Sir George Stokes (1819-1903), sokoldalú matematikus és fizikus. A Cambridge-i Pembroke College úttörő kutatója, aki a fény és a vele kölcsönhatásban levő anyagok kap­ csolatát tanulmányozta. A fluoreszkálási törvényeiről (14.6. rész) és a viszkózus folyadékokba merülő gömbök sebességének meghatározá­ sáról ismert.

174

HULLÁMOPTIKA

Ha nincs elnyelődés miatti energiacsökkenés, akkor a hullámmozgás tö­ kéletesen megfordítható jelenség. Ekkor meg kell felelnie a megfordíthatóság elvének nevezett mechanikai törvénynek, ami kimondja, hogy egy dinamikus rendszer összes sebességének pillanatszerű megfordítása azt eredményezi, hogy a rendszer korábbi útját járja be újra. Ennek megfele­ lően a két megfordított, ar és at amplitúdójú hullámsornak a felület érin­ tése után egy olyan levegőbeli, a amplitúdóval mozgó hullámot kellene eredményeznie, ami megfelel az (a) részben látható hullámnak, csak el­ lentétes irányban mozog. Az ar amplitúdójú hullám egy arr amplitúdójú visszavert, és egy art amplitúdójú megtört hullámot eredményez. Ha azon amplitúdórészeit, amelyeket a felületet alulról érő megfordított hullám hoz létre, r'-vel és r'-vel jelöljük, akkor az így visszavert hullám amplitú­ dója űrr'-vel, a megtört hullám amplitúdója pedig afr'-vel lesz egyenlő. Ám mivel a végeredmény csak egy, a levegőben a amplitúdóval terjedő hullám lehet, így azt kapjuk, hogy: att' + arr - a Az egyenletből következik, hogy a két beeső hullám eredője nem fog zavart okozni a felület víz felöli oldalán. es art + atr' = 0 A (7.1.) egyenletből adódik: tt' = 1 - r
2

(7.1.)

(7.2.)

(7.3.)

A (7.2.) egyenletből pedig: (7.4.) Első pillantásra úgy tűnik, hogy a (7.3.) egyenlet tovább írható azzal, hogy felhasználjuk azt a tényt, hogy az intenzitás az amplitúdó négyzeté­ vel arányos, és az energia megmaradásával felírható, hogy r + t = 1. Ez rögtön azt eredményezné, hogy t = t'. Ez az eredmény azonban nem he­ lyes, két okból kifolyólag: (7) bár az intenzitás és az amplitúdó négyzeté­ nek arányossága érvényes egyetlen egy közegben terjedő fény esetén, egy másik közegbe való behatolásnál az intenzitásban egy további tényező lép fel, a törésmutató; (2) a megmaradás törvényét nem az intenzitásokra, ha­ nem a nyalábok összenergiájára kell alkalmazni. Amikor a sugár szélessé­ ge változik, mint pl. a visszaverődésnél is, ezt szintén számításba kell venni.
2 2

A második Stokes-féle összefüggés, azaz a (7.4.) egyenlet azt mutatja, hogy a reflektancia, vagyis az intenzitás visszavert hányada a határoló fe­ lület bármelyik oldaláról érkező hullám esetében ugyanekkora, mivel a negatív előjel eltűnik az amplitúdó négyzetre emelésekor. Meg kell azon­ ban jegyeznünk, hogy a hullámoknak olyan szögben kell érkezniük, hogy

INTERFERENCIA TÖBBSZÖRÖS VISSZAVERŐDÉS ESETÉN

175 Ugyanilyen típusú fázisváltozással találkozunk egyszerű mechanikai hullámok visszaverődésénél is, pl. egy kötélben levő transzverzális hul­ lámok esetében. A fázisváltozással járó visszatükröződés, ahol a határ­ felület keresztezése sebességcsökke­ nést eredményez, vonatkozik egy kötél rögzített végénél lejátszódó hullámvisszaverődésre is. Itt a kötél fix végének rugalmas reakciója azonnal egy olyan visszavert hullá­ mot hoz létre, ami ellentétes fázissal mozog visszafelé a kötél mentén. Az az eset, amikor a sebesség megnő a határfelület keresztezésekor, megfe­ lel a kötél szabad végénél történő visszaverődésnek. A kötél vége egy olyan elmozduláson megy keresztül, amely kétszer akkora, mintha a kötél folytonos lenne, és azonnal egy el­ lentétes irányú hullámot indít el a beeső hullámmal megegyező fázissal.

az megfelefő legyen a beeséshez és visszaverődéshez. Az amplitúdók kö­ zötti előjelkülönbség a (7.4.) egyenletben azt jelzi, hogy a két eset között jf fáziskülönbség van, mivel az előjel megváltozása ellentétes irányú el­ mozdulást jelent. Hogyha a felülről való visszaverődésnél nem történik fá­ zisváltozás, akkor alulról kell, hogy legyen egy n nagyságú változás; illet­ ve ha alulról tükröződve nem változik a fázis, akkor felülről szükséges egy Jt fázisváltozás. A fényhullámokra alkalmazott megfordíthatósági elv gyakran hasznos optikai problémáknál, pl. azonnal igazolja egy tárgynak és képének köl­ csönös felcserélhetőségét. A fázisváltozással kapcsolatos fenti megállapí­ tás nem függ ezen elv alkalmazhatóságától - vagyis az elnyelődés hiányá­ tól - így bármely visszaverődésre érvényes. Az csak a gyakorlati megfi­ gyelés miatt van, hogy a fenti körülmények között történő visszaverődés során a n fázisváltozás akkor következik be, amikor a fény a nagyobb se­ bességű oldal felől éri el a felületet, így ekkor az előbb említett esetek kö­ zöl a második a megfelelő.

7.1. Visszaverődés plánparallel rétegről
Essék az S forrásból induló fénysugár egy ilyen rétegre az A pontban (7.2. ábra). Ennek egy része visszaverődik, mint az 1. sugár, másik része pedig AF irányba megtörik. Megérkezve az F-be, a sugár egy része ismét viszszaverődik B irányába, míg a másik rész H felé megtörik. A B pontban az FB sugár ismét kettéválik. E jelenség folytatódik, és két, egymással pár­ huzamos sugárcsoportot hoz létre a réteg mindkét oldalán. Természetesen az intenzitás mindkét csoportnál gyorsan csökken egyik sugártól a mási-

H 7_2L ábra. ISbbszörós visszaverődés plánparallel fűmről

176 A 7.3. ábrán legyen d a réteg vas­ tagsága, n a törésmutatója, A a fény hullámhossza, <p és <p' pedig a be­ esési és visszaverődési szögek. Ha BD merőleges az 1. sugárra, akkor 6-től és O-től a lencse fókuszáig megtett optikai utak egyenlők lesz­ nek. Ugyanez érvényes a többi sugár­ párra is, így megállapíthatjuk, hogy bár ezen körülmények között az 1. és 2. sugarak nincsenek fázisban egymással, a 2., 3., 4.,... sugarak viszont igen.

HULLÁMOPTIKA

w
2d

—•f G 7.5. áfcra. íTcí egymást követő sugár optikai útjának különbsége többszörös visszaverődés esetén (1.7.1. ábra)
kig. Ha most a visszavert sugarak párhuzamos csoportját egy lencsével öszszegyűjtjük, és a P pontba fókuszáljuk, akkor mindegyik sugár külön­ böző távolságot fut be, és a fázisviszonyok olyanok lesznek, hogy vagy gyengítő vagy erősítő interferenciát hoznak létre abban a pontban. Ilyen interferencia hozza létre egy vékony réteg színeit, amikor szabad szemmel nézzük őket. Ilyenkor L a szemlencse, a P pont pedig a retinán található. A sugarak közötti fáziskülönbségek kiszámításához először két egymást követő sugár, pl. az 1. és a 2. által befutott optikai út különbségét kell meghatároznunk. Az A pontból kiindulva a 2. sugár az AFB utat járja be a rétegben, az 1. pedig az AD utat a levegőben. Ezen optikai utak különbsége: A = n(AFB)-AD Ha BF vonalát meghosszabbítjuk, hogy messe az AE merőlegest G pontban, AF egyenlő lesz GF-fel, mivel a beesési szög is egyenlő a viszszaverődési szöggel az alsó felületen. így a következőt kapjuk: A = n(GB) -AD = n(GC +CB) - AD. Most húzzunk egy AC merőlegest az FB-re, így a szaggatott vonalú AC és DB vonalak két egymást követő helyzetét jelenítik meg egy hullám­ frontnak, amely az alsó felületről visszaverődött. Két hullámfront között bármely hullám optikai útjai egyenlőek, így felírható, hogy: n(CB)=AD. Emiatt az utak különbsége egyszerűbben felírható: A = n(GC) = n ( 2 t í c o s 0 ' ) (7.5.)

w 1/

INTERFERENCIA TÖBBSZÖRÖS VISSZAVERŐDÉS ESETEN

177

2arfcos <p' = ml

(7.6.)

feketéi a gyengítő interferencia feltétele lesz, ha csak az 1. és 2. sugarakat •abstjük. Mint korábban is, m = 0,1,2,... az interferencia rendje. A következőkben megvizsgáljuk a többi (3.,4.,5.,...) sugár fázisát. Mi­ vel a geometria megegyezik, a 2. és 3. sugár közötti útkülönbséget szintén a. 17.5.) egyenlet fogja megadni, ám mivel itt csak belső visszaverődésekafl van szó, így ha a (7.6.) egyenlet teljesül, akkor a 3. sugár a 2. sugárral • K g e g y e z ő fázisú lesz. Másrészről, ha a feltételek a következők: 2*4cos <p' -(m+ —)1 2 maximumok (7.7.)

akkor a 2. sugár fázisban lesz ugyan az 7.-vel, de a 3., 5., 7., ... nem lesz , . atesban a 2., 4., 6 sugárral. Mivel a 2. sugár nagyobb intenzitású, á r nincs fázisban az 7.-vel, de a a a t a 3., a 4. sugár nagyobb intenzitású, mint az 5., és így tovább, ezek a utóbbinak jóval nagyobb az pírok nem tudják kioltani egymást, és mivel az erősebb sorozat kombiná- amplitúdója, így ez a kettő nem kaak az 7.-vel, amelyik a legerősebb az összes közül, így itt maximális az fogja teljesen kioltani egymást, iaaamtás. Bebizonyítható, hogy a 3., 4., 5., ... sugarak hozzáadásával, amelyek a á a d fázisban vannak a 2.-kai, ez az amplitúdókülönbség eltűnik, s így atajcs sötétség áll elő a minimumoknál. Jelöljük a Stokes-féle levezetéshez kasonlóan a beeső fénysugár amplitúdóját a-val, a visszavert részt r-rel, a
A z i n t e n z i t á s m i n i m u m o k n á a 2 s u g

14. Ara. fürimzamos sugarak amplitúdói többszörös visszaverődésnél

178

HULLÁMOPTIKA

ritkább közegből sűrűbbe hatoló részt f-vel, a sűrűbből ritkábba hatolót pedig í'-vel. Ekkor megszerkeszthetjük a 7.4. ábrán látható amplitúdókat. A (7.4.) egyenletnek megfelelően a belülről és kívülről visszatükrözött részt egyenlőnek vettük. Összeadva az összes felső részről visszavert fénysugár amplitúdóját, az elsőt kivéve, megkapjuk az eredő amplitúdót: A = atrt' + atr t' + atr t' + atft' + ... - atrt' {\+r + t + r > + ...)
3 5 1 A (

Mivel r szükségszerűen kisebb, mint 1, a zárójelen belüli geometriai so­ rozatnak véges összege van [l/(l-r )], és így: , 1 A = arrt' r-. 1-r
2 2

Ám a Stokes-féle levezetésből, azaz a (7.3.) egyenletből tudjuk, hogy tt' = 1 - r , így végeredményül a következő alakot kapjuk:
0

A = ar

(7.8.)

Ez pontosan egyenlő az első visszavert sugár amplitúdójával, így arra következtethetünk, hogy a (7.6.) egyenlet feltételei esetén teljesen kioltó interferencia áll elő.

7.2. Azonos beesésű csíkok
Ha megvizsgáljuk egy kiterjedt forrás képének plánparallel rétegről törté­ nő visszaverődését, akkor a rétegen határozott interferenciacsík-rendszert látunk, feltéve, hogy a forrás egyszínű fényt bocsát ki magából, és hogy a réteg eléggé vékony. Mindegyik fényes csík egy bizonyos útkülönbségnek felel meg, amihez a (7.7.) egyenletben egész m tartozik. Egy-egy csíkra ct> értéke rögzített, így a csík alakja egy körív, amelynek a középpontja a szemtől a film síkjára húzott merőleges talppontja. Most nyilvánvalóan azonos beesésű csíkokkal foglalkozunk, és az útkülönbségre vonatkozó egyenlet alakja megegyezik a Michelson-féle interferométernél látott kör­ körös csíkok egyenleteinek alakjával (lásd 6.9.). Figyeljük meg, hogy ha m a beeső fény interferenciájának a rendje, és (p = 0°, akkor a (7.6.) egyenlet a következőt adja: Ind

A kiterjedt forrás használatának szükségessége azonnal világossá válik, ha megnézzük a 7.2. ábrát. Ha nagyon távoli S forrást haszná­ lunk, a párhuzamos sugarak szük­ ségszerűen azonos (a visszaverődés törvénye által megszabott) szögben érik a szemet, és egy P pontban fókuszálódnak. így mindössze egy pontot fogunk látni, ami vagy fé­ nyes lesz, vagy sötét, az adott szög fáziskülönbségétől függően. Az igaz, hogy ha a fényforrás nincs túl messze, akkor a retinán megjelenő képe egy kicsit elmosódott lesz, mivel a szemet párhuzamos suga­ rakhoz kell fókuszálnunk, hogy az interferenciát érzékelhessük. A meg­ világított terület azonban kicsi, és

ami egy sötét csík lenne. Mivel az első, második, harmadik, stb. fényes csí­ kokra vonatkozó útkülönbségek egyre nagyobb <f> és <p' szögeknél adódnak ((7.7.) egyenlet), így az egymás utáni útkülönbségek (2nd cos eb') egyre

INTERFERENCIA T Ö B B S Z Ö R Ö S V I S S Z A V E R Ő D É S E S E T É N

179 ahhoz, hogy egy kiterjedt csíkrend­ szert láthassunk, nyílván sok 5 pont­ ra van szükségünk, amelyek egy széles forrásban helyezkednek el úgy, hogy a fény különböző irá­ nyokból érje a szemet.

Mscbbek lesznek, és a fényes sávok szögeinél a Ind cos (j)' menynyiség az §jm - 1/2)A, (m - 3/2)A, (m - 5/2) A, stb. értékekkel lesz egyenlő. Ezeket a csíkokat csak akkor látjuk, ha a film nagyon vékony, kivéve, ka a fény gyakorlatilag merőlegesen verődik vissza a rétegre. Más szögek cselén - mivel a szem pupillája kis nyílású - a film vastagságának növelé­ se azt eredményezi, hogy a visszavert sugarak olyan távol kerülnek egyaalstól. hogy egyszerre csak egy éri el a szemet. Nyilvánvaló, hogy ilyen kornlmények között nem lép fel interferencia. Nagy nyílású távcsövet kii i n 11 i elegendő sugarat tudunk befogni ahhoz, hogy a csíkokat vastag kaaezeken láthatóvá tegyük, ám hacsak nem nézünk közel merőlegesen a ksaezekre, annyira finoman oszlanak el, hogy gyakorlatilag láthatatlanok. A vastag lemezekkel megfigyelhető közel merőleges beesésű csíkokat, gjakran Haidinger-csíkoknak nevezzük.

W. K. von Haidinger (1795-1871). Osztrák ásványtudós és geológus, 17 éven át a Császári Geológiai In­ tézet igazgatója Bécsben.

7 3 . Interferencia átmenő fényben
A réteg alsó részén kilépő sugarakat, amelyeket a 7.2. és a 7.4. ábrán látkaamk. szintén összegyűjthetjük egy lencsével, és interferenciát idézheaaat: elő. Itt azonban egyik sugárnál sincs fázisváltozás a tükrözésnél, s qgj olyan összefüggéseket kapunk, hogy a (7.6.) egyenlet lesz a maximu•akhoz, a (7.7.) egyenlet pedig a minimumokhoz szükséges feltétel. A •Bttimumok esetén a 7.2. ábra u, v, w, ... sugarai mind fázisban vannak egymással, míg a minimumoknál v, x, ... mind ellenkező fázisú az u, w, ... •agarakkal. Amikor az r reflektivitás kicsi, mint pl. a be nem ezüstözött • s e g felszínénél, az u sugár amplitúdója messze a legnagyobb a sorozat2

100%
85,21%

0%
ő fázisszög 13. Ara. •rt és áteresztett csíkok intenzitáskontúrjai 4%-os í értékű réteg esetén

180

HULLÁMOPTIKA

Megállapítható, hogy az I görbéje nagyon hasonlít ahhoz a cos görbé­ hez, amit a két nyaláb interferenciá­ jából nyertünk. Azonban mégsem ugyanolyan, és a hasonlóság is csak kis reflektivitásértékeknél igaz. Ilyenkor az első két visszavert nya­ láb annyival erősebb a többinél, hogy az utóbbiaknak már nincs sok hatásuk.
R 2

ban, és a minimumok semmiképpen sem feketék. A 7.5. ábra számszerű görbéket mutat az áthaladt I , és a visszavert I intenzitásokra, amelyeket ebben az esetben r = 0,2 értéknél ábrázoltunk a (7.14.) és (7.15.) egyenle­ teknek megfelelően. Az ennek megfelelő 4%-os reflektivitás közel van az üvegéhez, merőleges beesés esetén. Az ábra ő abszcisszái az egymást kö­ vető sugarak közötti fáziskülönbséget ábrázolják az áteresztett csoportnál, illetve az első pár kivételével a visszavert csoportnál, ami a (7.3.) egyenlet alapján:
T R

ö = kA = — A = — n d c o s é ' X X

2JI

4TT

(7.9.)

A reflektivitás nagyobb értékénél bekövetkező fontos változásokat a 7.7. részben tárgyaljuk majd.

7.4. Azonos vastagságú csíkok
Vékony rétegen kialakult csíkokat könnyen bemutathatunk laborató­ riumban vagy előadóteremben két közönséges síküvegdarab segítségé­ vel. Ha egymásra fektetjük őket úgy, hogy az egyik élük mentén vé­ kony papírlapot teszünk közéjük, ék alakú levegőréteget kapunk az üveg­ lapok között. Amikor a 7.6. ábrához hasonlóan nátriumlángot vagy -ívet nézünk, a sárga csíkok világosan láthatók. Ha lézert vagy szénívet és színszűrőt használunk, a csíkok egy lencsével még ki is vetíthetők egy ernyőre. Egy monokromatikus for­ rás visszavert képét szemlélve kitű­ nik, hogy többé-kevésbé egyenes csíkok keresztezik, ahogy az a 7.6. (b) ábrán is látható. Ha a réteg nem plánparallel, azaz a felületek egy bizonyos szöget zárnak be egymással, amint azt a 7.6. (a) ábra is mutatja, az interferáló sugarak nem egymással párhuzamosan érik el a szemet, hanem úgy tűnik, mintha egy a réteghez közeli ponttól széttartanának. Az így kapott csíkok hasonlí­ tanak a Michelson-interferométerben lokalizáltakhoz, és úgy tűnik, mint­ ha magán a rétegen alakulnának ki. Ha mindkét felület sík - vagyis a réteg ék alakú - a csíkok gyakorlatilag egyenesek, és az egyenlő vastagságok vonalait követik. Ilyenkor egy adott sugárpár esetén az útkülönbséget gya­ korlatilag a (7.5.) egyenlet adja meg. Feltéve, hogy az észlelések a rétegre közel merőlegesen történnek, a cos <b' tényező l-nek tekinthető, és a fé­ nyes csíkokra vonatkozó feltétel a következő alakú lesz: 2
nd

= m + -\X 2>

(7.10.)

Egyik csíktól a másikig m 1-gyel növekszik, és ez a réteg nd optikai vastagságának A/2-vel történő növekedését követeli meg. Az ilyen típusú csíkoknak nagy gyakorlati haszna van az optikai felüle­ tek egyenletességének tesztelésénél. Ha egy levegőéket hozunk létre két felület között, ahol az egyik tökéletesen sík, a másik pedig nem, a csíkok szabálytalan alakúak lesznek. Minden csíkot a (7.10.) egyenletben szerep­ lő m értéke jellemez, s így a csík a réteg azon részeit követi, ahol a d konstans. Azaz a csíkok a kontúrvonalak megfelelőit rajzolják ki az egye­ netlen felszínre. A körvonalak távolsága A/2, mivel a levegő esetében n = 1, és két csík között ez megfelel egy d nagyságú növekedésnek. Az optikai­ lag sík felületek készítésének hagyományos módszere során ismételt vizs-

INTERFERENCIA TÖBBSZÖRÖS VISSZAVERŐDÉS ESETÉN

181

Nátrium ív

(a)

(b)

szélességű csíkok: (a) vizuális megfigyelési módszer; (b) a lemezekre fényképezőgéppel készített kép végeznek az optikailag sík és a megmunkálandó felületek között csíkokkal, és a polírozást addig folytatják, amíg a csíkok egye­ iesznek. A 7.6. (b) ábrán látható, hogy a kép alsó részén az lemezen számottevő torzulás van.

Newton-gyűrűk
r

•agyfókuszú lencse konvex felszíne és egy üvegdarab síklapja közötfc«cgóiétegben keletkezett azonos vastagságú csíkok körvonalai kör lesznek. Az így előálló gyűrű alakú csíkokat részletesen először tanulmányozta, bár ő még nem tudott helyes magyarázatot adni sükre. A mérési célú megfigyeléseket merőlegeses beesési szög[7.7. ábrán láthatóhoz hasonló berendezéssel végzik, ahol a G üvegi tükrözi le a fényt a lemezekre. A visszatükrözés után a fény áthalad s a kis nagyítású T mikroszkópban figyelhető meg. Ilyen körülmé; között a maximumokat a (7.10.) egyenlet adja, ahol d a levegőréteg Ha most az A lemez görbületi sugarát /í-rel jelöljük, és feltesz-

Sir Isaac Newton (1642-1727). A mechanika tudományos alap­ jainak lerakása mellett Newton számottevő időt töltött a fény tanul­ mányozásával, eredményeit pedig híres „Opticks" c. könyvében publi­ kálta. Furcsának tűnhet, hogy a fény interferenciájának egyik leglátvá­ nyosabb példája, a Newton-gyűrűk, éppen a fény részecskeelméletének fő védelmezője nevéhez fűződik. Newton ragaszkodása a részecske­ elmélethez nem volt olyan meg nem alkuvó, mint azt általában állítják. Ez bárki számára nyilvánvaló, aki eredeti írásait megvizsgálja. A Newton-gyűrűk eredeti felfedezé­ sét manapság Róbert Hooke-nak tu­ lajdonítják.

berendezés a Newton-gyűrűk megfigyelésére és mérésére

182 A kísérlet egy érdekes változatában, amelyet Thomas Young fejlesztett ki, az alsó lemez törésmutatója na­ gyobb, mint a lencséé, és a közöttük levő rés közepes törésmutatójú olaj­ jal van kitöltve. így mindkét vissza­ verődés egy „ritkábból sűrűbbe" tí­ pusú felületről történik, és nem kö­ vetkezik be fázisváltozás, a vissza­ vert csíkrendszer központi csíkja pe­ dig világos lesz. Ez a kísérlet nem adja meg, hogy a fázisváltozás me­ lyik felületen történik, ma már azon­ ban kétség nélkül tudjuk (17.4. rész), hogy az alsó („levegőből üvegre" típusú) felületen.

HULLÁMOPTIKA

7.8. ábra. Newton-gyűrűk szük, hogy az A és a fi lemez csak a középpontban érintkeznek egymással, akkor bármely r sugarú gyűrűnél d értéke a körív magasságával egyenlő, és közelítőleg a következő képlettel adható meg:

Ezt az értéket a (7.10.) egyenletbe behelyettesítve megkapjuk a gyűrűk sugarai és a fény hullámhossza közötti összefüggést. A gyakorlatban nem tételezhetjük fel, hogy a lemezek éppen hogy csak érintik egymást, mivel szinte mindig előfordul valamilyen szennyeződés vagy nyomás miatti tor­ zulás. Ám ezek a zavarok csak egy kis értékű tagot adnak hozzá a (7.11.) egyenlethez, és hatásukat könnyen kiküszöbölhetjük legalább két gyűrű átmérőjének megmérésével. Mivel a gyűrűátmérők a hullámhossztól függnek, a fehér fény mindöszsze néhány színes gyűrűt hoz létre az érintkezési pont környékén. Egyszí­ nű fénynél azonban egy, a 7.8. ábrán láthatóhoz hasonló, kiterjedt csík­ rendszert figyelhetünk meg. Amikor az érintkezés tökéletes, a középpont

INTERFERENCIA TÖBBSZÖRÖS VISSZAVERŐDÉS ESETÉN

183 Egy gyűrűrendszer a Newton-gyű­ rűs lemezek által áteresztett fényben is megfigyelhető. Ezek a gyűrűk pontosan a visszavert gyűrűrendszer komplementerei, így a középpont itt fényes. A fényes és sötét gyűrűk kö­ zötti kontraszt kicsi, a 7.3. részben már tárgyalt okok miatt.

fekete. Ez közvetlen bizonyítéka annak, hogy a 7.1. részben említett kétfé­ l e aikröződés (levegőből üvegre és fordítva) között n nagyságú relatív fáaaafilönbság van. Ha ez nem így lenne, akkor a két felületről visszavert scgarak azonos fázisban lennének, és egy világos pont lenne középen.

7 j í . Nemtükröző rétegek
A vékony rétegekben kialakuló interferencia elvének egy egyszerű és nai fontos alkalmazása a bevont felületek gyártása. Ha egy rí törésmufényáteresztő anyagot viszünk fel egy nagyobb n törésmutatójú teaserre úgy, hogy a réteg vastagsága a fény hullámhosszának egynegye­ de, vagyis:

4n r a merőlegesen visszavert fényt szinte teljesen kioltja az interferencia. Ez megfelel a (7.7) egyenlet m = 0 feltételének, ami itt a minimumok fefeétele lesz, mivel a tükröződések mindkét felületről „ritkábból sűrűbbe" •pásnak. Az alsó felületről visszavert hullámok útja egy fél hullámhossz•fival hosszabb, mint a felső felületről visszaverteké, és így a kettő, a •aWszörös visszaverődésből származó gyengébb hullámokkal együtt egymta. gyengítőén interferál. Ahhoz azonban, hogy teljesen kioltsák egy• b b l a visszavert amplitúdóhányad mindkét felületnél azonos kell, hogy , hisz a (7.8.) egyenlet bizonyításánál ez volt a kikötés. Ez csak aklesz igaz egy nagyobb törésmutatójú közeggel kapcsolatban lévő ré, ha a réteg törésmutatója kielégíti a következő feltételt:

Ez bebizonyítható, ha a 17. fejezetben lévő (17.5.) egyenletben a felső ; törésmutatóját n'-vel, az alsó felületét pedig n/n'-vel helyettesítjük, tló megfontolások alapján kimutatható, hogy egy ilyen réteg zérus iverődést eredményez, mind az üveg, mind a levegő felöli oldalon. Ezeknek a rétegeknek az a gyakorlati jelentősége, hogy használatukkal jdeatősen csökkenthető az a fényveszteség, amely egy lencse- vagy prizaaaeodszer különböző felületeiről való visszaverődés miatt lép fel. A aaszaverődés miatti szórt fénysugarak zavaró hatása is csökkenthető, ami afcaatraszt növekedését eredményezi. Ma már szinte minden jó minőségű optikai eszközt bevonnak, hogy a visszaverődést csökkentsék. A bevonatokat kezdetben több szerves anya( # monomolekuláris réteg üveglemezre való felvitelével alakították ki. t>b élettartamú bevonatot kapunk, ha vákuumban kalcium- vagy ium-fluoridot párologtatunk a felületre, vagy egy savas kémiai

Természetesen a fény nem semmisül meg a nemtükröző rétegben, hanem egy újraelosztás megy végbe úgy, hogy a visszaverődés csökkenésével párhuzamosan nő a fényáteresztés.

Ezen a téren számottevő fejlődés érhető el két vagy több egymásra helyezett réteg használatával, az ilyen rétegek képesek a korábbi érték egytizedére csökkenteni

184 a visszavert fény értékét. Ez termé­ szetesen a felületre merőlegesen beeső fény esetén igaz. Egyéb szö­ geknél az útkülönbség megváltozik a (7.5.) egyenletben szereplő cos (j)' tényező miatt. Mivel azonban a ko­ szinusz nem változik gyorsan 0° környékén, a tükröződés a merőle­ ges közelében viszonylag nagy tartományban alacsony marad. A többszörös rétegek - amiket multirétegeknek is nevezünk - megfele­ lő vastagsággal ellentétes célokra is használhatók, nevezetesen a reflekti­ vitás növelésére.

HULLÁM0PT1KA

eljárással vékony szilícium-dioxid réteggel vonjuk be az üveg felületét. A szakszerűen bevont lencsék lilás színárnyalatú fényt vernek vissza. Ez ab­ ból következik, hogy a gyengítő interferencia feltétele csak egy hullám­ hosszra teljesülhet, ami általában a látható spektrum közepéhez esik közel. A visszavert vörös és ibolya szín hullámhossza ennél valamivel nagyobb. Ráadásul a megfelelő élettartamú bevonóanyagok törésmutatója túl magas ahhoz, hogy a fenti feltételt kielégítsék. A többszörös rétegek pl. nyalábosztó tükrökként, vagyis egy fénynya­ láb adott intenzitásarányban történő szétválasztására használhatók. Ekkor a szétválasztás úgy valósítható meg, hogy nem következik be elnyelődés miatti energiacsökkenés, ami egy vékony fémrétegnél az áthaladás és visszaverődés természetes velejárója.

7.7. A csíkok élessége
Ahogy a felületek reflexióját növeljük, akár a fenti módszerrel, akár a fe­ lületek finom ezüstözésével, a többszörös visszaverődésnek köszönhető csíkok egyre keskenyebbek lesznek. A bekövetkező feltűnő változásokat a 7.9. ábra mutatja, ami r = 0,04, 0,50,0,80 értékeknél ábrázolja a csíkokat a később levezetendő egyenletek szerint. Ahhoz, hogy megértsük, miért csökken az áteresztett csíkok szélessége, ha a reflektivitás nagy, felhasználjuk az amplitúdók összegzésének grafi­ kus módszerét, amit az 5.2. és a 6.4. részekben tárgyaltunk. Újra megnéz­ ve a 7.4. ábrát, megfigyelhetjük, hogy az áteresztett sugarak amplitúdóit az att', att'r , att'r , ... kifejezések adják meg, vagy általánosabban az w-edik sugárra: att'r ™. így végtelen sok amplitúdó eredőjét kell megtalál­ nunk, amely amplitúdók nagysága annál gyorsabban csökken, minél ki­ sebb az r tört.
2 1 4 2

A 7.70. (a) ábrán az első 10 áteresztett sugár amplitúdójának nagyságát tüntettük fel a 7.9. ábra 50 és 80%-os eseteire, azaz lényegében r = 0,7hez és 0,9-hez. 100% A 4%-os jelzésű görbe a nem ezüs­ tözött üvegre vonatkozik, amit a 7.5. ábra is mutat. Mivel elnyelődés hiá­ nyában az intenzitás áteresztett része ki kell, hogy egészítse a visszavert részt, ugyanaz a vonal ábrázolja mindkettőt. Az egyik a másikból egyszerűen megkapható, ha az ábrát fejjel lefelé fordítjuk, vagy ha a füg­ gőleges tengely irányát megfordít­ juk, ahogy azt a 7.9. ábra jobb olda­ lán a lefelé irányuló nyíl mutatja.

2jt

An

6JT

100%

7.9. ábra. Csíkok intenzitásának görbéi többszörös tükrözésnél az élesség reflektivitásfüggésének bemutatásához

INTERFERENCIA T Ö B B S Z Ö R Ö S V I S S Z A V E R Ő D É S E S E T É N

185 Egy főmaximumnál, ő = 2stm-né\ kezdve az egyes amplitúdók fázis­ ban lesznek egymással, így a vekto­ rok egymással párhuzamosan felraj­ zolva adják meg a két eredőt, ame­ lyeket egyenlővé tettünk a két eset­ ben. Ha most ezt a maximumtól egy kicsit eltérő értékre nézzük meg, az egymást követő hullámoknál fellépő fáziskülönbség TT/10 lesz, és így a vektorok mindegyikét az előzővel jt/\0 radiánt bezáróan kell felrajzol­ nunk. Ekkor az eredő vektort az első vektor kezdőpontjából az utolsó vektor végpontjába húzva kapjuk meg, ahogy azt az ábra (b) része is mutatja. Látni fogjuk, hogy r = 0,9 esetén, amikor az egyes amplitúdók szinte teljesen egyenlők egymással, az R eredő sokkal kisebb lesz, mint a másik esetben. Az ábra (c) részén, ahol a fázis jr/5-tel változott, ez a hatás még inkább nyilvánvaló; a jobb oldalon látható eredő sokkal kisebb lett.

r = 0,7

r = 0,9

7.10. ábra. Az első 10 többszörösen visszavert sugár amplitúdóinak grafikus összeadása két különböző visszavert rész. esetében Egy teljesen helyes ábrának persze végtelen számú vektort kellene áb­ rázolnia, ám mivel a további amplitúdók nagysága jelentéktelen, így ak­ kor is az első 10 vektoréhoz hasonló ábrát kapnánk. Ezeket a nem számszerű megfontolásokat precízebbé tehetjük az inten­ zitás egyenletének pontos levezetésével. Ahhoz, hogy ezt megtehessük, meg kell találnunk az A eredő amplitúdó képletét, aminek a négyzete hatá­ rozza meg az intenzitást. Most A egy végtelen csökkenő amplitúdójú wektorsor összegvektora, ahol a ő fáziskülönbséget a (7.9.) egyenlet adja meg. Itt alkalmazhatjuk a vektorok összeadásának hagyományos mód­ szerét, melynek során először a vízszintes komponensek összegét keres­ sük meg, majd a függőlegesekét, végül mindkettőt négyzetre emelve és összeadva megkapjuk A értékét. A számítás során azonban az 5.1. rész •rigonometrikus függvényeinek használata elég nehézkessé válik. így a későbbiekben a rezgések összeadásának egy másik módszerét fogjuk használni, amely komplikáltabb esetekben is egyszerűbb matematikailag.
2

7 . 8 . A komplex amplitúdók módszere
Egy egyszerű harmonikus mozgást szinusz- vagy koszinuszfüggvények helyett leírhatunk exponenciális függvénnyel is:

j=ae "~
i(a

kx)

= ae 'er ,
ku ii

A o l S = fcc és a tér egy adott pontjában állandó. Az i = -J—l jelenléte az tgyenletben a mennyiségeket komplexszé teszi. Mindazonáltal használhatjnk ezt a formát, legfeljebb a probléma megoldása a kapott kifejezés-

186

HULLÁMOPTIKA

y (képzetes tengely)

x (valós tengely) 7.11. ábra. Egy vektor ábrázolása a komplex síkban nek vagy a valós része (koszinusz), vagy a képzetes része (szinusz) lesz. Az időtől függő tényezőnek (exp {icot)) nincs jelentősége azonos frekven­ ciájú hullámok összeadásánál, mivel az amplitúdók és a relatív fázisok nem függnek az időtől. A másik tényezőt (a exp (-iö)) komplex amplitú­ dónak nevezzük. Ez egy komplex szám, aminek az abszolút értéke a, vagyis az igazi amplitúdó, a kitevőben szereplő á pedig a fázisnak egy standard fázishoz való viszonyát fejezi ki. A negatív előjel csak azt jelzi, hogy a fázis a standard fázis mögött van. Általában egy a vektort a követ­ kező kifejezéssel adhatunk meg: a - ae' = x + iy = a(cos < + i sin ő). 5
d

Ekkor látható, hogy:

x A komplex amplitúdók használatá­ nak nagy eló'nye abban van, hogy algebrai összeadásuk megfelel a va­ lós amplitúdók vektori összeadásá­ nak. így ha a-t a 7.11. ábrához hasonlóan ábrázoljuk, vagyis vízszintesen a valós részt, függőlegesen pedig a képzetest, akkor a nagyságú lesz, az x tengellyel pedig ő szöget fog bezárni, ahogy azt vektorok összeadásánál megkívánjuk. Két ilyen mennyiségnél:

e

= a e i + a e' 2.
i á á 1 2

így ha
x

\

+

x

2

- \
a

c

o

s

°\ + l
a

COS

Ő = X
2

és y\ + y = a cos ő + a cos ő = Y
2 x x 2 2

INTERFERENCIA TÖBBSZÖRÖS VISSZAVERŐDÉS ESETÉN

187

azt találjuk, hogy az (5.4.) és (5.5.) egyenlet alapján:
-T-+Y
2

tgö =

(7.12.)

%y ahhoz, hogy egy vektorösszeget megkapjunk, csak a komplex ampvalós részének X - 2k„ illetve képzetes részének Y = Ey, algebrai kell kiszámítanunk. A valós amplitúdó négyzetével arányos inkiszámításához először megszorozzuk az eredő komplex amplitúi komplex konjugáltjával, amely ugyanolyan alakú kifejezés, csak az aütt -i-vel kell helyettesítenünk. Az eljárás igazolása a követkeésekből adódik:
i¥)(X-iY) = X
2
2

+

Y =A
1

2

l*e* = A

(7.13.)

. Az intenzitásfüggvény levezetése
áaláseresztett fény által kialakított csíkrendszernél a komplex amplitúdók : (lásd 7.4. ábra): *=aa' + att'r ^ + att'^é + ... = a(\ - r )^ + r c' + r V
2 26 2 2 s 2 á

+ ...)

A sorozat összeadásával a következő alakot kapjuk:

1-rV

5

ahol tt'-l az 1 - r kifejezéssel he­ lyettesítettük a (7.3.) egyenletben szereplő Stokes-féle összefüggésnek megfelelően. A második zárójelen belüli végtelen geometriai sor tagja­ iban az r exp iő tényező közös, és így a sorozat összege véges, mivel r < 1.
2 2

2

A<7.13.) egyenlet alapján az intenzitás ezen mennyiség és konjugáltja­ ik szorzata, vagyis: a(\-r )a{\-r )
2 2 í i a 2 i 4 2

\l-r )
ö

2 2

_
iő 4

'(l-r e )(l-r e- ) ~ \ - r { é
5 ó 2

+ ^) + r

I (e* + e~' )/2 = cos ő és a ~/I (a beeső sugár intenzitása), valós •Bflaayiségek esetén a következő eredményt kapjuk:
0

O-r )
2 2

2

In
4

1 - 2r cos ő + r

1 + [4r I (1 - r f]ún (ő 12)
2 2 l

(7.14.)

A 7.9. ábrán látható intenzitásgörbék fő jellemzői ebből az egyenletből istaatBaók ki. így a maximumoknál, ahol ő = 2nm, a sin (<5/2) = 0ésI = I
2 T

0

188 A visszavert csíkokra nem szükséges elvégeznünk az összeadást, mivei az energiamegmaradás törvényébői tudjuk, hogy ha elnyelődés miatt nem veszik el energia, akkor: Amikor a felületeket fémmel bevon­ juk, egy kis eltérés lép fel t és t' kö­ zött, valamint egy kis fázisváltozás a tükrözésnél. Azonban az áteresztett csíkokat mégis kifejezhetjük a (7.14.) egyenlettel, ha az intenzitást átfogóan csökkentjük, és ő-t korri­ gáljuk, ami csak kis mértékben vál­ toztatja meg a lemez hatékony vas­ tagságát.

HULLÁMOPTIKA

kifejezéseket kapjunk. Ahol az r visszavert rész nagy, megközelítve az egységet, a 4rV(l - r ) mennyiség szintén nagy lesz, és a d értékének kis megváltozása is az intenzitás gyors esését vonja maga után.
2 2 2

I + I —1
T

(7 15)

A visszavert csíkok az áteresztettek komplementerei, és nagy reflektivitásnál keskeny sötét csíkok lesznek. Ha a felületen való áthaladáskor je­ lentős elnyelődés lép fel, mint pl. a finoman ezüstözött felületeknél, többé már nem tekinthetjük érvényesnek a Stokes-féle összefüggést vagy a (7.15.) egyenletet. Visszatérve a (7.14.) egyenlet levezetésére, úgy talál­ juk, hogy ebben az esetben az /7-re vonatkozó kifejezést meg kell szoroz­ nunk (rí') /(l - r ^ - t e l . Itt tt' és r nyilván az intenzitás áteresztett, illetve visszavert részei egyetlen felület esetén.
2 2

7.10. Fabry-Perot-féle interferométer
Ez az eszköz a többszörös visszaverődés után áteresztett fényben lévő csí­ kokat használja, amelyek a belső felületükön finoman ezüstözött síkleme­ zek közötti légrétegben keletkeznek (7.12. ábra). Mivel a tükröző felüle­ tek közötti d távolság általában elég nagy (0,1 cm-től 10 cm-ig terjed), és a megfigyeléseket közel merőlegesen végzik, a csíkok az azonos beesésű csíkok osztályába fognak tartozni (7.2. rész). A csíkok megfigyeléséhez egy kiterjedt forrásból (S S ) származó egyszínű fényt bocsátunk az inter­ ferométer E E lemezeire. Mivel az első ezüstözött felületre beeső bár­ mely sugár egy sor párhuzamos áteresztett sugárra bomlik a tükrözés mi­ att, feltétlenül szükséges egy L lencse - amely a szemlencse is lehet - ah­ hoz, hogy az interferencia létrehozásához ezeket a párhuzamos sugarakat összegyűjtse.
x 2 X 2

A 7.12. ábrán a forrás P pontjából származó sugár 9 szöggel esik be, és egy sor azonos szögű párhuzamos sugarat hoz létre, amelyeket a P
x 2

7.12. ábra. Az EjF^ Fabry-Perot-féle interferométer elrendezése a többszörös tükrözésből származó körkörös interferenciacsíkok bemutatásához

INTERFERENCIA TÖBBSZÖRÖS VISSZAVERŐDÉS ESETÉN

189

pástban hozunk össze az AB képernyőn. Meg kell jegyezni, hogy P nem mPi képe! Az áteresztett sugarak erősítésének feltételét a (7.6.) egyenlet asjja meg, levegő esetén n = 1 és 0 ' = 6, így:
2

lá cos 8 = rnX

maximumok

(7.16.)
2

Ezt a feltételt egy olyan kör pontjai elégítik ki, amely áthalad P -n és ••Képpontja O, vagyis a lencsék tengelyének és az AB képernyőnek a ••aszéspontja. Ilivel a (7.16.) egyenlet megegyezik a Michelson-interferométernél ka­ s s á (6.7.) egyenlettel, így a gyűrűk közötti távolság megegyezik a készükeletkezett körkörös csíkok távolságával, és azonos módon is vál; d távolság változásával. A mostani interferométerben az egyik le: fix, míg a másikat egy mozgó kocsira helyezve közelebb vagy távoi mozgathatjuk egy finombeállító csavar segítségével.

Amikor a 6 szög csökken, a koszi­ nusz értéke növekedni fog egészen addig, amíg egy újabb maximumot el nem érünk. Itt m értéke egy egész­ szel nagyobb, s így a maximumok miatt a képernyőn O középpontú koncentrikus körök sorozata fog lát­ szani.

7 J 1 . Brewster-csíkok
Fabry-Perot-féle interferométerben nem szoktunk fehér fényű megfigyelni, mivel a zérus útkülönbség feltétele csak akkor teljeL ha a két ezüstözött felület egymáshoz ér. Két egymás utáni interferob k t használatával azonban lehetséges fehér fényben interferenciát létre• s í . és a kapott csíkoknak fontos alkalmazási lehetőségei vannak. A Brewster-csíkok azért hasznosak, mert akkor jelennek meg, amikor a erométerben levő távolságok aránya pontosan egész szám. így a lyos egy méternyi hossz újradefiniálásakor a vörös kadmiumvonal Sir Dávid Brewster (1781-1868). A fizika professzora a St. Andrew'sban, majd az Edinburghi Egyetem rektora. Egyházi pályára készült, a fény iránt Newton diffrakciós kísér­ leteinek megismétlésével kezdett el érdeklődni. Fontos felfedezéseket tett a kettős törés és a színképelem­ zés területén. Furcsa módon ellenez­ te a fény hullámelméletét, annak el­ lenére, hogy pont az ő korában tör­ tént nagy előrehaladás az elméletben. A két plánparallel „léglemezt" vagy teljesen azonos vastagságúra, vagy az egyik vastagságát a másik több­ szörösére, a két interferométert pe­ dig egymáshoz viszonyítva 1-2° hajlásúra kell beállítani. Ekkor a le­ mezek felé haladó, és a normálisok által bezárt szöget megfelező sugár két részre osztható, amelyek két vagy több tükröződés után ugyanazt az utat futották be. A 7.13. ábrán ezt a két utat külön-külön rajzoltuk fel a láthatóság kedvéért, bár valójá­ ban a két interferáló nyaláb ugyan-

ZHáfcra.
: útjai a Brewster-csíkok kialakulásánál, (a) Két azonos vastagságú . fb) Egy normál és egy kétszeres vastagságú lemeznél. Az ábrázolt kajlása torzított

190 abból a beeső sugárból keletkezik, és a rendszer elhagyásakor szuperponálódnak. Felhívjuk az Olvasó figyelmét a 6.22. ábrára, ahol a Jamin-féle interferométerben, két vastag üveglemez között keletkezett Brewster-csíkok láthatók. Egy a fen­ tiektől eltérő szögben beeső sugár olyan útkülönbséget fog eredmé­ nyezni a két keletkező sugár között, amely a szöggel együtt nő, s így egyenes csíkokból álló rendszer jön létre.

HULLÁMOPTIKA

hullámhosszát használták, mégpedig egy sor interferométer alkalmazásá­ val. Az interferométerekben lévő lemeztávolság az előzőnek mindig a duplája volt, és ezeket a Brewster-csíkok segítségével hasonlították össze egymással. Ezzel a módszerrel a legnagyobb távolságon, amely körülbelül 1 m hosszú volt, a hullámhosszak számát néhány órán belül megtalálták. Végül hangsúlyozni kell, hogy az ilyen típusú csíkokat csak két sugár in­ terferenciája hozhatja létre, és így nem lehetséges keskeny csíkok előállí­ tása, mint a többszörös visszaverődésnél.

7.12. Színbontóképesség
A Fabry-Perot-féle interferométer nagy előnye a Michelson-interferométerrel szemben az, hogy a csíkok élesek. így képes közvetlenül megjelení­ teni a finomszerkezetek és vonalvastagságok azon részleteit, amelyekre korábban csak következtetni tudtunk a láthatósági görbékből. A két esz­ köznél a csíkok megjelenésének különbségeit a 7.14. ábra illusztrálja, ahol egyetlen színképvonal által keltett csíkokat hasonlítunk össze. Ha egy második vonal is lenne, akkor csak a láthatóság romlana az (a) rész­ nél, illetve egy különálló csíkcsoport jelenne meg a (fc)-nél. Amint azt ké­ sőbb látni fogjuk, az egyetlen színképvonal a hullámhosszak pontosabb összehasonlítását is lehetővé teszi. Fontos tudnunk, hogy két hullámhossz mennyire lehet közel egymás­ hoz, hogy még meg lehessen különböztetni őket, mint különálló gyűrűket. Minden spektroszkóptípus hullámhossz-megkülönböztető képességét a A/AA arány fejezi ki, ahol A egy éppen felbontott pár közepes hullámhoszsza, AA pedig a két komponens hullámhosszainak különbsége. Ezt az

(a) (b) 7.14.ábra. Csíktípusok összehasonlítása: (a) Michelson-interferométerrel, (b) Fabry-Perotféle interferométerrel létrehozott csíkok 0,8 reflektivitású felületeknél

INTERFERENCIA TÖBBSZÖRÖS VISSZAVERŐDÉS ESETÉN

191

a készülék adott hullámhosszú színbontóképességének nevezzük. esetben azt mondhatjuk, hogy a A és a A + AA által kialakult csíkok j f t k o r bontódnak fel, amikor az intenzitásuk körvonalai meghatározott • • r e n d b e n a 7.15. (a) ábrán látható helyzetet veszik fel. Ha a A0 különb­ s é g pont akkora, hogy a görbék az intenzitás felezőpontjánál találkoznak, ataz 1 - 0,5/ , akkor az összeggörbén egy 17%-os központi bemélyedés a l a k u l ki, amint azt az ábra (b) része mutatja. Az elkülönülésnek megfelelő AA kiszámításához megjegyezzük előJBÖT, hogy a maximumtól a felezőpontig bármelyik kép fáziskülönbségéB e k annyival kell megváltoznia, hogy a (7.14.) nevezőjében a második tag egységnyi legyen. Ez azt igényli, hogy:
jrinyt Jelen
T 0

A szem könnyen felismeri a két vonal jelenlétét.

ó •—= 2

d-r ) 4r'
2

2

Ha a csíkok elég élesek, a ó/2-nek a n többszörösétől való megváltozái kicsi lesz. Ekkor a szög szinuszát a szöggel egyenlőnek vehetjük, és ha r egyik maximumtól a másikig bekövetkező változást Aá-nak feleltetjük r g . akkor a következőt kapjuk:

^lj|A<Sj_AÓ

1-r
2r

2

(7.17.)

A AB szögváltozás és a Aő fázisváltozás közötti összefüggést a (7.9.) differenciálásával kaphatjuk meg, a <j>' - 6 és n = 1 behelyettesí-

4nd

sin 6 Ad

(7.18.)

e e+Ad

6 0+A6

192

HULLÁMOPTIKA

Továbbá, ha a A + AA-ra vonatkozó maximum ugyanennél a A6 szögkü­ lönbségnél áll elő, akkor a (7.16.) alapján: 2d sin 6 A6 = mAA (7.19.)

A (7.17.) és a (7.19.) egyenletek kombinációja a színbontóképességre a következő eredményt adja: Például r = 0,9-nél a (7.20.) egyen­ let második tagja 30 lesz, és d = 1 cm-es lemeztávolságnál a felbontó­ képesség A = 5000-nél 1,20 x 10 lesz. Egy mindössze 0,0042 Á szé­ lességű kettős színképvonal kompo­ nensei külön-külön láthatók.
2 6

A 7tr —r = m AA l-r

z

(7.20.)

Ez tehát két mennyiségtől függ: az m rendtől, amit 2dA-ndk vehetünk, és a felületek r visszaverőképességétől. Ha ez utóbbi közel egységnyi, nagyon nagy felbontóképességet kapunk.
2

7.13. Hullámhosszak összehasonlítása interferométerrel
Két egymáshoz nem túl közel lévő vonal (pl. a sárga higanyvonalak) hul­ lámhosszainak arányát laboratóriumban néha olyan interferométerrel mérik, amelyben a tükör mozgatható. A módszer a két hullámhossz keltet­ te csíkok egybeesésének és eltérésének megfigyelésén alapul, ahogy azt a 6.12. részben már ismertettük. Amikor a két tükör majdnem érintkezik egymással, a két hullámhossz keltette gyűrűrendszer gyakorlatilag egybeesik. Ahogy d növekszik, foko­ zatosan különválnak, és a maximális eltérés akkor adódik, amikor az egyik csoport gyűrűi a másik gyűrűi között félúton vannak. Ha figyelmün­ ket a középen lévő gyűrűkre (cos 6 =1) korlátozzuk, a (7.16.) egyenlet alapján felírhatjuk, hogy: Természetesen, A > A'. 2d = m X = ^m
x x

x

(7.21.)

Ebből:

,

(

1

-

1

) . f (

1

- i ) . f

4

1

-

f

. £ . i

ha a A és A' közötti különbség kicsi. A tükröt még távolabb mozgatva, a gyűrűk egy pillanatra egybeesnek, majd ismét különválnak. A következő eltérésnél: 2d = mjA = í m + - | U '
2 2

(7.22.)

INTERFERENCIA TÖBBSZÖRÖS VISSZAVERŐDÉS ESETEN

193

* s
ZJÍL ábra. Jjnr Fabry-Perot-féle etalon mechanikai részletei: a távtartó gyűrű, ttétitócsavarok, és a rugók Kivonva a (7.21.) egyenletet a (7.22.) egyenletből, a következőt kapjuk: H á j - í i , ) = (m -m[)A = ( m - m ! ) A ' + A',
2 2

>ől, ha A közel egyenlő A'-vei, a következő adódik: A
2 2

2(d -d )
x 2 x

(7.23.)

A d - d különbséget vagy közvetlenül a skáláról leolvasva, vagy a fjékfiket két eltérés közötti megszámolva határozhatjuk meg a A hullámIbcsz ismeretében.

A legpontosabb munkáknál a fenti módszer helyett egy olyat használ­ nak, ahol a vonalak csíkrendszerét egyidejűleg fényképezik le a leme­ zek fix d távolsága mellett. Ehhez a lemezeket szilárdan rögzítik kvarc vagy invar tartókkal. Egy ilyen mó­ don rögzített Fabry-Perot-féle le­ mezpárt nevezünk etalonnak (7.16. ábra). Az etalonnal több színképvo­ nal relatív hullámhossza határozható meg egyetlen expozícióval.

Ha az etalont egy lencsével kapcsoljuk össze, amint az a 7.12. ábrán is S, a sok hullámhosszt tartalmazó fény által létrehozott gyűrűrendsze; az O pont körül koncentrikusan helyezkednek el, és egymást zavarják. L, E, E
2

7.77. ófcra.

ftéry-Perot-féle etalon és prizma elrendezése különböző színképvonalak keltette aját»n ndszerek elkülönítésére

194

HULLÁMOPTIKA

4358

A5461 5770-90

Kék Zöld Sárga 7.18. ábra. A látható higanyspektrum interferenciagyűrűi, a 7.16. ábrán látható Fabry-Perot-féle etalonnal készítve Az etalon és az L lencse közé egy prizmát behelyezve elkülöníthetők. A kísérleti elrendezés tehát hasonló a 7.77. ábrán bemutatotthoz. A higany látható színképének egy ilyen módon készített fotója látható a 7.18. ábra felső részén. Amikor az interferométert párhuzamos fénysugarakkal világítjuk meg ahogy esetünkben is - a kiterjedt forrás minden pontja megfelel a gyűrűrendszer egy adott pontjának. így csak a gyűrűrendszer függőleges szegmenseit kapjuk meg (lásd a 7.7& ábra alsó részét), amelyek már nem fedik át egymást. Amikor a színkép vonalai nagyon sűrűn helyezkednek el, mint pl. a 7.79. ábrán, a forrásrést szűkebbre kell vennünk. Ezen a ké­ pen a csíkrendszer felső részének is csak néhány részlete jelenik meg. A gyűrűk sugarainak megmérése ilyen típusú fényképeken a hullámhosszak nagyon pontos összehasonlítását teszi lehetővé. Ezzel a módszerrel a vas több száz vonalának hullámhosszát mérték meg a vörös kadmiumvonalhoz viszonyítva, néhány tízezrednyi angström pontossággal!

Láthatjuk, hogy a zöld és sárga vo­ nalak csíkjai még mindig átfedik egymást. Ezt nagyon egyszerűen kiküszöbölhetjük, ha egy megfelelő szélességű, megvilágított rést (az MN a 7.17. ábrán) használunk forrásként.

Az m és d pontos értékeinek megha­ tározása a különböző rendszerekben meglehetősen bonyolult folyamat, amit most nem részletezünk.

A A A AA XX C A X 7.19. ábra. A lantán színképének interferenciaképei, Fabry-Perot-féle etalonnal készítve; d = 5 mm

INTERFERENCIA TÖBBSZÖRÖS VISSZAVERŐDÉS ESETEN

195

7 J 4 . Vonalak alakjainak é f hiperílnom szerkezetének vizsgálata
Az atommagok viselkedésében játszott nagy szerepük miatt a hiperfinom •••kezetek Fabry-Perot-féle interferométerben történő vizsgálata a moJ e n kutatás fontos témája lett. Időnként azt találjuk, hogy a közönséges •jokuroszkópban élesnek és egyedülállónak tűnő vonal két vagy több cso• a a n ó l álló gyűrűrendszerrel rendelkezik. Példákat a lantán színképében, •KX-szel jelölt vonalaknál találunk (7.79. ábra). A C-vel jelölthöz hasonKwoaalak kiszélesedtek, de nem bomlottak fel alkotóikra. Az A-val jelölt többé-kevésbé élesek. Ezek a többszörös gyűrűrendszerek abból hogy egy vonalat valójában egy vonalcsoport alkot, amelynek sszai nagyon közel esnek egymáshoz, talán mindössze néhány I angströmnyire térnek el egymástól, en adott Aj hullámhosszú csík olyan szögnél alakult ki, amelyre
Sf

Ha d elegendően nagy, akkor ezek elkülönülnek egymástól, így minden m rendre gyakorlatilag egy nagyon erős felbontású rövid színképet kapunk.

cos 0\ — mX\ Eggyel kijjebb lévő, ugyanekkora hullámhosszú csíkra:

(7.24.)

ü c o s e = (m-l)A
2

1

(7.25.)
r r 2

Tegyük fel, hogy A n e k van egy A h e z nagyon közeli A alkotó vonala, . felírhatjuk, hogyA = A[ - A A. Azt is tegyük fel, hogy AA akkora, r ez az m rendű alkotó vonal beleesik a A, m - 1 rendjébe. Ekkor:
2

H a » d = m(A - A A)
2 1

(7.26.)

A (7.25.) és (7.26.) egyenletek jobb oldalait egyenlővé téve: 4 = «AA A (7.24.) egyenletben szereplő m értékét behelyettesítve és AA-ra meg-

1=

2</cos0,

^

2d

(7.27.)

A rendek távolságát megadó egyenlet még egyszerűbbé válik, ha a fasrcncia függvényében írjuk fel. Mivel a fényfrekvenciák kényelmeflemm nagy számok, a spektroszkópusok rendszeresen használják a hullám: nevezett ekvivalens mennyiséget. Ez a vákuumban egy centimé•e eső hullámhosszak száma, és durván 15 000-től 25 000 l/cm-ig terIfa vöröstől az ibolyáig). A hullámszámot a-val jelölve:

ha 6 közel nulla. A AA különbséget spektrális sávnak nevezzük, és a hullámhossz azon megváltozását jelenti, ami a gyűrűrendszer két egymást követő rend közötti távol­ sággal történő elmozdulásához szükséges. Tudjuk, hogy ez a távol­ ság állandó, az m-től független. Ha d-t és A-t ismerjük, akkor e kis sá­ von belül lévő alkotóvonalak hul­ lámhosszkülönbségei kiszámíthatók.

196

HULLÁMOPTIKA

k 2n Ahhoz, hogy kiszárníthassuk a (7.27.) egyenletben lévő AA-nak megfe­ lelő Aa hullámszámkülönbséget, differenciálnunk kell a fenti egyenletet

így:
Aa = AX

Behelyettesítve a (7.27.) egyenletbe a következőt kapjuk: Aa = Az etalon egyik oldalán fényforrást, például egy higanyívet állítunk fel egy C homályos üveggel együtt, majd a másik oldalról (az E pont felől) nézünk. A szemet a végtelenre fókuszálva egy gyűrűrendszert fogunk látni, a szem pupillájának tükrözött képével a közepén. Amint a szemünket fel-le vagy jobbról balra mozgatjuk, a gyűrűrendszer szintén mozogni fog a szem képével együtt. Ha a felfelé mozgó gyűrűk méretükben kiterjednek, akkor a lemezek a tetejüknél távo­ labb vannak egymástól, mint az aljuknál. A felső csavar meghúzásá­ val összenyomhatjuk a megfelelő távtartó tűt, hogy az igényelt beállí­ tásváltozás megtörténhessen. Ha a lemezeket pontosan állítottuk be, és tökéletesen síkok, akkor a gyűrűk végig azonos méretűek maradnak, ahogy a szemet a látómező bármely pontjába irányítjuk. (7.28.)

2d

így, ha d cm-ben van kifejezve, M2d megadja a hullámszámkülönbsé­ get, ami (6 változásának elhanyagolásával) független a rendtől és a hul­ lámhossztól is. Az egyes színképvonalak szélességének és alakjának vizsgálata nagy fontosságú, még ha nincs is hiperfinom szerkezetük, mivel sok informá­ ciót szolgáltat a fényforrás hőmérsékleti, nyomás-, stb. viszonyairól. Ha az interferométer nagy színbontóképességgel rendelkezik, a csíkok körvo­ nalai a vonalaknak megfelelőek lesznek. A készüléknek tulajdonítható kis vonalkiszélesedést nagyon kis etalon távtartóval történő megfigyelésekkel lehet meghatározni, és a megfelelő korrekciókat megtenni. A Fabry-Perot-féle interferométer beállításának nehézsége az ezüstö­ zött felületek tökéletesen párhuzamosra állításában van. Ezt a műveletet általában csavarok és rugók segítségével végzik, amelyek a lemezeket a távtartógyűrűnek feszítik, amint azt a 7.16. ábra mutatja. Egy A rézgyűrű és három kvarc- vagy invar tű alkotja a távtartót. Néha megfelelőbb az etalont a spektrográf nyílása elé helyezni, mint a prizma elé. Ilyen esetben az etalonra beeső fénynek nem kell párhuzamos­ nak lennie. Ekkor azonban egy lencse kell, hogy kövesse az etalont, amit mindig úgy kell beállítani, hogy a rés legyen a gyújtósíkja. Ezek a lencsék kiválasztják az etalonról érkező párhuzamos sugarakat, és az interferen­ ciagyűrűket a nyílásra fókuszálják. Mindkét módszert használják a gya­ korlatban.

7.15. Egyéb interferenciaspektroszkópok
Amikor a fény teljesen vagy közel egyszínű, akkor nem szükségszerű, hogy a jól tükröző felületek között lévő anyag levegő legyen. Egy egysze­ rű, megfelelően plánparallel, finoman ezüstözött felületű üveglemez telje-

INTERFERENCIA T Ö B B S Z Ö R Ö S V I S S Z A V E R Ő D É S E S E T É N

197

m megfelel Fabry-Perot-féle etalonnak. Két ilyen típusú lemez használai— ha a vastagságuk aránya egész szám - azt eredményezi, hogy a vastalemezen keletkezett maximumok némelyike megszűnik, mivel bár• s d y fény, amely a rendszert egy bizonyos szögben keresztezi, ki kell, ' elégítse a (7.16.) egyenletet mindkét lemezre. Ez a berendezés, amet összetett interferométernek nevezünk, megadja a vastagabb lemez feláképességét, és a vékonyabb szabad hullámhossztartományát ((7.30.) egyenlet). Az azonos beesésű csíkok közötti távolság rendkívül kicsivé válik, arniknr 0 nagyon eltér 0°-tól. Azonban ismét naggyá válik, ha a beesés szöge •súrlódási szöghöz közel van. A Lummer-Gehrcke-féle lemez az első néMmy maximumot használja fel 6 = 90° közelében. Ahhoz, hogy a lemezt elegendő fény érje, szükséges, hogy a fényt a lemez egyik végéhez ragaszt a n totálreflexiós prizmán vezessük be. Ekkor a fény többszörös belső •jfcöződésen megy keresztül, nagyon közel a kritikus szöghöz, és a súrlóéasi szöggel kilépő sugarakat egy lencse összegyűjti, hogy interferáljanak. így czüstözetlen felületeknél is nagy reflektivitást és felbontóképességet lapunk.

Rugalmassága miatt a Fabry-Perotféle interferométer a kutatási terüle­ ten szinte teljesen kiszorította a fix távolságú lemezekkel rendelkező berendezéseket. Speciális célokra azonban továbbra is jól használha­ tók.

7 . 1 6 . Sávos színképek. Interferenciaszűrők
A Fabry-Perot-féle interferométer tárgyalásánál elsősorban az intenzitás é s a lemeztávolság kapcsolatával, valamint egy egyetlen, vagy esetleg nészorosan együttlevő hullámhossz szögeivel foglalkoztak. Ha a ké­ ket fehér fény párhuzamos sugarainak útjába helyezzük, akkor a fény ; egyszínű komponense interferálni fog, de ez nem fog addig látsza­ ss, amíg az áteresztett sugár szét nem szóródik egy kiegészítő spektroszkópban. Ekkor egy sor fényes csíkot figyelhetünk meg a spektrumban, s a e t y e k mindegyikét egy, a szomszédjától különböző hullámhossz hozta • k e . A maximumok a (7.16.) egyenletnek megfelelően a következő hullisshosszaknál fordulnak elő: 2*/cos6>

(7.29.)

Egymástól nagy távolságra fekvő maximumok esetén az m-nek kis kell lennie. Ez csak úgy érhető el, ha a tükröző felületeket egynagyon közel helyezzük el. H a m = 2 értéknél és adott k hullám­ esetén keressük a maximumot, a fémrétegeknek X távolságra kell egymástól. Ugyanakkor, ha m = 1, a maximum 2A-nyi hullám­ adódik. Azonban ilyen parányi elválasztásokat csak egy modern ógiával, a vákuumban történő párologtatással érhetünk el. Először fcKg átlátszó fémréteget párologtatunk egy üveglemezre. Ezután vé-

ahol m egész szám. Ha a d távolság csak néhány milliméternyi, nagyon keskeny csíkokat kapunk (ha d = 5 mm, akkor több, mint 12 000 csíkot csak a látható spektrumban!), és nagyfokú diszperzió szükséges ah­ hoz, hogy szétválaszthassuk őket. Az ilyen csíkokra, mint sávos színképre, vagy Edser-Butler-sávokra utalunk, és spektroszkópok infravörös kalibrálására, valamint a nap színképében lévő abszorpciós vonalak hullámhosszának pontos megmérésére használták őket.

E csíkoknak van egy nagy gyakorla­ ti jelentőségű alkalmazása: azon helyzetek, amikor d rendkívül ki­ csiny, s így mindössze egy-két maximum fordul elő a hullámhosz

198 szak látható tartományában. Ekkor fehér beeső fénynél a hullámhossz­ nak csak néhány keskeny sávja ha­ lad át a rétegen, a fény nagy része visszaverődik. Egy pár féligáteresz­ tő fémes réteg ekkor szűrőként viselkedik, és közel egyszínű fényt bocsát ki. Az áteresztett energia hullámhossz függvényében ábrázolt görbéi nagyon hasonlítanak a 7.9. ábrán láthatókhoz, a ö fáziskülönbség fordítottan arányos a hullámhosszal adott d távolság esetén.

HULLÁMOPTIKA

kony rétegben valamilyen dielektromos anyagot, pl. kriolitot (3NaF • A1F ) párologtatunk ennek tetejére, majd ezt a dielektromos réteget egy újabb fémréteggel vonjuk be. Végül még egy üveglemezt helyezünk a ré­ tegekre mechanikai védelem céljából. Az így elkészült szűrő keresztmet­ szetét sematikusan a 7.20. ábra mutatja, ahol a rétegek vastagságát az üveglemezekhez képest felnagyítva ábrázoltuk.
3

Gőzölt fémrétegek

Ha két maximum fordul elő a lát­ ható spektrumban, akkor az egyiket könnyen kiküszöbölhetjük, ha a vé­ dő fedőlemez anyagául színes üve­ get használunk. Az interferenciaszű­ rők ma már úgy készülnek, hogy (a féligáteresztők) csak egy 15 A szé­ lességű sávban engedik át a hullám­ hosszakat úgy, hogy a maximum bármely kívánt hullámhosszra eshet. A maximumnál az áteresztés akár 45%-os is lehet. Nagyon nehéz olyan színes üveg- vagy zselatinszű­ rő-kombinációt találni, amely ugyanezt nyújtaná. Továbbá, mivel az interferenciaszűrő inkább vissza­ veri, mint elnyeli a nem kívánt hul­ lámhosszukat, a túlhevüléssel sincs probléma.

í Átlátszó anyagó gőzölt réteg 7.20. ábra. Egy interferenciaszűrő keresztmetszete Mivel az útkülönbség most az n törésmutatójú dielektrikumban alakul ki, merőleges beesésnél a maximális transzmisszióhoz tartozó hullám­ hosszt a következő képlet adja meg:

Gyakorló feladatok 7.1. Egy átlátszó réteg 0,003 250 cm vastag, törésmutatója pedig 1,4000. Szá­ mítsa ki (a) az interferencia m rendjét, ha 6 = 0°, és (b) az első négy szöget, amelynél egy 6500 Á hullámhosszú vörös fény világos fényű csíkokat fog eredményezni! Megoldások: (a) m = 100, (b) 5,73°, 9,94°, 12,84° és 15,20°. 7.2. Egy vékony rétegnek 0,046 50 cm a vastagsága, és 1,5230 a törésmutatója. Számítsa ki azt a <j> szöget, amelynél az 122,5-ös sötét csíkot megfigyelhet­ jük, ha 6560 Á-ös egyszínű fényt használunk kiterjedt forrásként! 7.3. Egy a Newton-gyűrűkkel foglalkozó kísérletben a sárga nátriumfény for­ málta ötödik és a tizenötödik gyűrűk átmérőit 2,303, illetve 4,134 mm-es­ nek mértük. Számítsa ki a konvex üvegfelület görbületének sugarát!

INTERFERENCIA T Ö B B S Z Ö R Ö S V I S S Z A V E R Ő D É S E S E T É N

199

74.

Három konvex üveg-gömbfelületnek 200,0, 300,0, illetve 400,0 cm-es nagy sugara van. Páronként egymás mellé helyezzük őket úgy, hogy érintkezze­ nek, és 6500 Á hullámhosszú vörös fényt használunk kiterjedt forrásként. Számítsa ki (a) a d útkülönbséget, és (b) a huszadik gyűrű r sugarát mind­ három esetben! Lásd az ábrát.

7.5.

UL

X7.

XI.

'V.

Megoldások: (a) d = 6,338 x 10~ mm, (b) r, = 3,900 mm, r = 4,111 mm, r = 4,661 mm Három ismeretlen sugarú üveggömbfelületet helyezünk érintkezve egymás mellé, mindegyiket Newton-gyűrűk létrehozására használva. A huszonötö­ dik fényes csík átmérői a három lehetséges esetben a következők lesznek: 8,696, 9,444, illetve 10,268 mm. Számítsa ki (ÍJ) a d útkülönbséget, és (b) a három üvegfelület sugarát; feltéve, hogy 5461 Á hullámhosszú zöld hi­ ganyfényt használtunk a kísérletben! Lásd a 7.4. feladat ábráját. Egy 1,5630 törésmutatójú üveglencsének mindkét felületén nem tükröző­ nek kell lennie. Mekkora legyen (a) a felület bevonó anyagának törésmuta­ tója, és (b) vastagsága 5500 Á hullámhosszú zöld fény esetén, ha 0%-os visszaverőképességet akarunk elérni? Vektordiagramok használatával számítsa ki egy 80,0%-os visszaverőképességű Fabry-Perot-féle interferométer interferencaképének eredő amplitú­ dóját és intenzitását, ha az egymást követő sugarak közötti fáziskülönbség (a) 0°, (b) 15,0°, és (c) 30,0° (1. 7.4. és 7.10. ábráksA). Csak az első hat su­ garat vegye számításba! Az első áteresztett sugár amplitúdója legyen egy­ ségnyi. Készítsen vázlatot! Megoldások: (a) A = 2,587, A = 6,693, (b) A = 2,403, A = 5,776, (c) A = = 1.948, A = 3,793; lásd a 7.9. feladat ábráját. Egy Fabry-Perot-féle interferométer lemezeinek reflektivitása r = 0,90. Számítsa ki a minimális (a) felbontóképességet, (b) lemeztávolságot ahhoz, hogy a hidrogén színképének H -vonalát (amely egy 0,1360 Á távolságú sngárpár) két komponensére felbonthassuk. A Fabry-Perot-féle gyűrűk egybeesésének módszerét felhasználva két hul­ lámhosszt hasonlítunk össze, amelyek közül az egyik 5460,740 Á, a másik
3 2 3 2 2 2 a

200

HULLÁMOPTIKA

valamivel rövidebb. Számítsa ki (a) a hullámhossz-különbséget, és (b) a X' hullámhosszat, ha az egybeesések 0,652, 1,827 és 3,002 mm-nél fordulnak elő! A = 2,587

1,00 A 7.9. feladat amplitúdóinak grafikus összeadása 7.10. Egy Fabry-Perot-féle kép készítésénél 5460,740 Á hullámhosszú higany­ fényt használtak, a lemezek távolsága 6,280 mm volt. Ha egy 120,0 cm fó­ kusztávolságú lencsét használunk, akkor számítsa ki (a) a középpont inter­ ferenciájának rendjét, és (b) a központtól számított hatodik gyűrűnek a rendjét! (c) Mi az egyes rendek hullámhossztávolsága, és (d) a hatodik gyű­ rű lineáris átmérője? Megoldások: (a) 23 000,5, (b) 22 994,5, (c) 0,237 418 Á, (aj 5,5029 cm

Egyetlen rés Fraunhofer diffrakciója
egy fénynyaláb áthalad egy keskeny résen, a geometriailag leár»lt terület egy részén szétszóródik. Ezt a jelenséget a 6. fejezet elején •"ismertettük; a 6.2. ábrán a diffrakció egyik legegyszerűbb esete látha, vagyis az, hogy a fény nem egyenes vonalú mozgást végez. Ezt a fény atermészetével kielégítően meg lehet magyarázni, és ebben a fejeszámszerűen is megvizsgáljuk a diffrakciós képet, vagyis a fény itásának a nyílás mögötti eloszlását, felhasználva a hullámmozgás fenbban tárgyalt elveit.

8. fejezet

«U. Fresnel- és Fraunhofer-diffrakció
A diffrakciós jelenségek kézenfekvő módon két alapvető osztályba sorolt (1) azokra, amelyeknél a fényforrás és a képet megjelenítő képer6 a diffrakciót okozó nyílástól gyakorlatilag végtelen távolságra találha. és (2) azokra, amelyeknél vagy a forrás, vagy a képernyő, vagy mindi véges távolságra van a nyílástól. Az (1) osztályba tartozó jelensége­ i m történelmi okokból Fraunhofer-diffrakciónak, a (2) osztályba tartozól a t pedig Fresnel-diffrakciónak nevezzük. A Fiesnel-diffrakció megfigyeléséhez ugyan nincs szükség lencsékre, ám •tahnllámfrontok nem síkok, hanem széttartóak, és így az elméleti megmnríílfs is sokkal bonyolultabb. Ebben a fejezetben csak a Fraunhofer-dif•afcaóval foglalkozunk, a Fresnel-diffrakciót a 11. fejezetben tárgyaljuk. A Fraunhofer-diffrakciót sokkal egyszerűbb elméletileg kezelni. Ez a gyakorlatban is könnyen megfigyel­ hető, ha egy forrás fényét egy len­ csével párhuzamossá tesszük, és egy nyílás mögé helyezett másik lencse segítségével egy ernyőre fókuszál­ juk. Ez az elrendezés a forrást és az ernyőt gyakorlatilag a végtelenbe tá­ volítja.

SL2. Egyetlen rés diffrakciója
A lés olyan téglalap alakú nyílás, amelynek hosszúsága jóval nagyobb szé­ lességénél. Tekintsük egy a 8.1. ábrán láthatóhoz hasonló S rést, amely• c k hosszanti oldala merőleges a lap síkjára.

202 A rést egy keskeny S' résen át érke­ ző, az L\ lencse által fókuszált pár­ huzamos egyszínű fénnyel világítjuk meg. A fényt az lencse fókuszálja a P fő fókuszpontba helyezett er­ nyőre vagy fotólemezre, ahol kiala­ kul a diffrakciós kép, amint azt se­ matikusan ábrázoltuk.

HULLÁMOPTIKA

Forrás

Ernyő 8. 1. ábra. Kísérleti elrendezés egyetlen rés diffrakciós képének meghatározására; Fraunhofer-diffrakció A 8.2. ábra (b) és (c) része két különböző expozíciós idővel készült diffrakciós képet mutat, melyeknél 4358 Á hullámhosszú ibolyaszínű fényt használtak. Az egyetlen rés keltette diffrakciós kép magyarázata a Huygens-féle másodlagos hullámok interferenciájában rejlik, amelyeket úgy képzelhe­ tünk el, mintha a rés síkjába érkező hullám minden pontjából egy másod­ lagos hullám indulna el. Első megközelítésben ezeket a másodlagos hullámokat egységes gömb­ hullámoknak tekinthetjük, amelyek kibocsátása a rés szélén hirtelen abba­ marad. Bár az így kapott eredmények elég jól megközelítik a valóságot, a szigorúbb elmélet fényében bizonyos módosításokra szorulnak. A 8.3. ábra egy b szélességű rés metszetét ábrázolja, amit balról párhu­ zamos fénnyel világítunk meg.

Az 5'L] távolság 25,0 cm, az LjP pedig 100 cm volt. Az S rés széles­ sége 0,090 mm, az 5"-é 0,10 mm volt. Ha S'-t több, mint 0,3 mm-rel szélesebbre vettük, a diffrakciós kép részletei kezdtek eltűnni. Az eredeti lemezen a középen lévő maximum d félszélessége 4,84 mm volt. Fontos megjegyezni, hogy a középen lévő maximum szélessége kétszerese a halványabb mellékmaximumok szélességének. Az, hogy ez a jelen­ ség a korábbi definícióink szerinti diffrakció, abból látszik, hogy a 8.2. (a) ábrán látható csík az 5" rés geometriai képének a szélessége, vagyis gyakorlatilag az, amit a má­ sodik rés elhagyásával és a lencse teljes nyílásának kihasználásával kapnánk. Ez a kép könnyen megfi­ gyelhető, ha egy átlátszó vonalat húzunk egy fotólemezre, és a 6.2. részben ismertetett módon a sze­ münk előtt tartva használjuk (1. 6.5. ábra).

8.2. ábra. Az egyetlen rés keltette diffrakciós kép fényképei

EGYETLEN RÉS FRAUNHOFER-DIFFRAKCIÓJA

203

Mi. ábra.

Camietriai szerkesztés egyetlen rés keltette diffrakciós kép •ásónak vizsgálatára Legyen a rés síkjában lévő hullámfront ds szélességű elemi része s táL az O középponttól. A másodlagos hullámok azon részei, amelyek és síkjára merőlegesen mozognak, P -ban fókuszálódnak, míg a többi. m e l y e k tetszőleges 6 szög alatt mozognak, P-be érkeznek. Elsőként •Saatsük az origóban levő ds elemi rész által kibocsátott másodlagos hulmelynek amplitúdója egyenesen arányos a ds hosszal, és fordítoti aranyos az x távolsággal. A hullám P-ben egy végtelenül kis elmozdut hoz létre, amit gömbhullámok esetén a következő kifejezéssel lehet •cgadni:
0

,=

ads
x

sin(cuí — kx).

Ahogy ds helyzete változik, az általa létrehozott elmozdulás fázisa szín­ ia változni fog a F-ig tartó különböző úthosszak miatt. Amikor s távol­ iéra van az origó alatt, járuléka: ads • X

ads sin[tüí - k(x + A)] = x sin(<wf — kx — kssind)

(8.1.)

Összegezzük az összes elemi rész hatását a rés egyik szélétől a másikig. • a (8.1.) egyenlet s =-£/2-től £>/2-ig történő integrálásával tehetjük cg. A legegyszerűbb módszer a szimmetrikusan elhelyezkedő í-ben és kapott járulékok páronként való integrálása, ahol az egyes járuléértékei: —éy^ + dy = -^-[sin(cüf — kx — kssind) + sin(tot -kx + fcssinö)]
s

A komplex amplitúdók módszere (7.8. rész) az (ab/ x)f exp(xsin6)ds kifejezéssel kezdődik, és komplex konjugáltjával való szorzás után a valós amplitúdó adja meg végered­ ményül. Ezért e módszer használata itt nem jelent egyszerűsödést.

204

HULLÁMOPTIKA

Mivel sin a + sin R = 2 cos ^(a - 8) sin ~ ( + /?)> így a következőt
a

kapjuk: ^•y = p os(fcy sin 6) sin(tuí — kx)] x
C

amit s = 0-tól fo/2-ig kell integrálnunk. Az amplitúdóra való hatására néz­ ve az x-et konstansnak tekinthetjük, így: 2a la r y = —sin(cüí — kx) I cos(kssm8)ds = x
J

2a sin(KJSinö) x kúnd

sin(wí — kx) =

ab =
x

siní—Jfcfesinő \2 ^ '- sin(ö>f - kx) —kbsind 2

(8.2.)

Az eredő rezgés így egyszerű harmonikus lesz, aminek az amplitúdója P helyzetével változik, mivel az utóbbit 6 határozza meg. Az amplitúdóját a következő módon fejezhetjük ki: (} = — kb sin 8 = (jib sin 6)lk és 2 AQ = ablx. A/j mennyiség egy alkalmas változó, amely a rés ellentétes széleinél kapott eredmények felét fejezi ki sin/3 *

" "o

(8.3.)

^ képernyőn lévő intenzitás ekkor: .2
7

~

A

. 2 sin " ^ o - ^ P
2

(8-4-)

Ha a fény ahelyett, hogy a rés síkjára merőlegesen esne, egy i szöget bezárva érkezik, akkor könnyen belátható, hogy a fenti kifejezésben csak a B-t kell kicserélni egy általánosabb alakra:

P=- ^ ~ ,

~

(8.5.)

EGYETLEN RÉS FRAUNH0FER-DIFFRAKC1ÓJA

205

9 3 . Egyetlen rés diffrakciós képének i w á b b i vizsgálata
A 8.4. (a) ábrán a görbék az amplitúdó (8.3.) egyenletét (szaggatott vasal), és az intenzitás (8.4.) egyenletét ábrázolják, az A állandót minden a a b e n egységnyinek véve. Az intenzitásgörbe alakja megegyezik azzal, amk a 8.2. ábra gyakorlati értéke alapján vártunk. A fényes központi sáv • i i i i n i l i intenzitása a 8.3. ábra P pontjában található, ahová nyilvánvaa a a az összes másodlagos hullám egy fázisban érkezik, mivel a A útküBabség zérus. Ennél a pontnál B = 0, és bár a (sin 6)IB tört B = 0-ra hatá—rariíinní válik, emlékezzünk arra, hogy kis szögek esetén a sin 8 értéke £ * o z közelít, és ha 8 eltűnik, akkor egyenlők lesznek. így 8 = 0 esetén fáa/Fy/? = 1. Most már láthatjuk az A konstans jelentését. Mivel 8 = 0, %v A = A , ami akkor fejezi ki az amplitúdót, ha a másodlagos hullámok • e j fázisban érkeznek. A^ ekkor a maximális intenzitás értéke a diffrak­ ciós kép közepén. Erről a főmaximumról az intenzitás 6 = ±rr-nél nullára csm; vissza, majd számos másodlagos maximumon megy keresztül, amekfek között egyenlő távolságokban, B = ±jt, ±2n, ±3n, vagy általáno­ s á b a n : B = rrm-nél az intenzitás nulla. A másodlagos maximumok nem B i t ó n vannak ezen pontok között, hanem elmozdulnak a kép középpont0 0 0 0

AB azon értékei, amelyek kielégítik ezt a feltételt, könnyen megtalálha­ tók grafikusan, az y = tg B görbe és azy = 3 egyenes metszéspontjaiban. A 8.4. (b) ábrán ezek a metszéspon­ tok közvetlenül a megfelelő másod­ lagos maximumok alatt találhatók.

M.4. ábra. Egfetlen rés Fraunhofer-diffrakciójának amplitúdó- és intenzitásgörbéi, mmaximumok és minimumok helyzeteivel

206

HULLAMOPT1KA

8.1. táblázat. A központi maximumra vonatkozó értékek egyetlen rés Fraunhofer-diffrakciója esetén

Bfok
0 15 30 45 60 75 90

rad 0 0,2618 0,5236 0,7854 1,0472 1,3090 1,5708

sin/3 0 0,2588 0,5000 0,7071 0,8660 0,9659 1,0000

A

2

Bfok
105 120 135 150 165 180 195

rad 1,8326 2,0944 2,3562 2,6180 2,8798 3,1416 3,4034

sin B 0,9659 0,8660 0,7071 0,5000 0,2588 0 0,2588

A

2

1 0,9774 0,9119 0,8106 0,6839 0,5445 0,4053

0,2778 0,1710 0,0901 0,0365 0,0081 0 0,0058

ja felé egy értékkel, amely m növekedésével csökken. Ezen maximumokra a/5 pontos értékét a (8.3.) egyenlet B szerinti differenciálásával és nullára rendezésével kaphatjuk meg. Ez a következőt eredményezi: tg/J = /3 Az első másodlagos maximum in­ tenzitása mindössze 4,72 százaléka a központi maximum intenzitásának, míg a második csak 1,65, a harma­ dik pedig 0,83 százaléka. A másodlagos maximumok intenzitásai jól közelíthetők a (sin /?)//?
2
2 2

2

értékek kiszámításával, amikor azok félúton, azaz /j = 3TT/2, 5TC/2, ITXII, ...

helyzetben vannak. Ezek a főmaximum intenzitásának a 4/9TT , 4/25JT , 4/49?r ,.... vagy 1/22,2, 1/61,7, 1/121, ...-szeresét adják. A 8.1. táblázat tartalmazza az intenzitás pontos értékeit a központi maximum minden 15°-nyi intervallumára. Ezek az értékek nagyon hasz­ nosak görbék megrajzolásánál. Az egyréses.diffrakciós kép keletkezésére érthető elméletet kapunk a következő egyszerű meggondolással. Tekintsük azt a fénysugarat, amely a 8.5. ábrán a résből az ernyő Fj pontjába érkezik, amely pont csupán egy hullámhossznyi távolsággal van messzebb a rés felső szélétől, mint az alsótól.
2

Intenzitás 8.5. ábra. Az első minimum szöge egyetlen rés diffrakciós képénél

E G Y E T L E N RÉS F R A U N H 0 F E R - D I F F R A K C 1 Ó J A

207 E módszer, bár tanulságos, de nem pontos, ha a képernyő véges távol­ ságra van a réstől. Ahogy a 8.5. áb­ ra is mutatja, a rövidebb szaggatott vonal jelöli ki a sugarak útján a P től való egyenlő távolságot. Látni fogjuk, hogy a felső széltől, illetve a középről induló fénysugár útkülönbsége P\-ig valamivel nagyobb lesz A./2-nél, a középről, illetve az alsó széltől induló fénysugáré pedig va­ lamivel kisebb. így az eredő intenzi­ tás P ben és P -ban nem lesz nulla, bár minél távolabb van a rés a kép­ ernyőtől, illetve minél keskenyebb a rés, annál közelebb lesz hozzá. Ez megfelel a Fresnel-diffrakcióból Fraunhofer-diffrakcióba történő átmenetnek.
x r 3

A res felső szélével határos pontból a másodlagos hullám körülbelül el nagyobb távolságot fog megtenni, mint a középpontból induló, így M fáziskülönbségű rezgéseket fognak létrehozni, és zérus eredő elást eredményeznek P ben. Ehhez hasonlóan a következő felső 51 induló másodlagos hullám kioltja a középpont alatti pontból indu• f tollam hatását, és mivel ezt a párosítást a hullámfront minden pontjára etjük, a végső eredő elmozdulás P b e n nulla lesz. P -ban az útkü2A, és ha a rést felosztjuk négy részre, a pontok párosítása ismét ; eredőt ad, mivel az egyes részek páronként kioltják egymást. Ám a f\ pont esetén az útkülönbség 3A/2, ekkor a rést csak harmadolhatjuk, s k*» két rész „eltűnése" után a megmaradó harmadik határozza meg az intBKDtást ebben a pontban. Természetesen / V b e n az eredő amplitúdó még : megközelítően sem harmada P -belinek, mivel a harmadik rész máos hullámainak fázisai semmiképpen sem azonosak. Nyilván, látva az ábra relatív méreteit, a rés geometriai árnyéka jelentő• kiszélesíti a központi maximumot. Ahogy azt már Young kísérleténél itfaittok (6.3. pont), ha a képernyő a végtelenben található, az összefüggé­ sek egyszerűbbé válnak. Ekkor a 8.5. ábra 6 és Q szögei pontosan egyenlők lesznek, vagyis a két szaggatott vonal merőleges lesz egymásra, n8 = 7r-nek megfelelő első maximumnál A = b sin 6 lesz. Emiatt:
r r 3 0 X x X

A b A b

(8.6.)

A gyakorlatban öj általában nagyon kis szög, így szinuszát a szöggel egyenlőnek vehetjük.

(8.7. A diffrakciós kép szélessége a hul­ lámhosszal arányosan nő, így vörös fény esetén durván kétszer akkora, mint ibolya fénynél, ha a résszéles­ ség és a többi paraméter azonos. Ha fehér fényt használunk, a központi maximum középen fehér lesz, de ki­ felé haladva vörösessé válik, a szé­ leinél pedig már bíborba és egyéb kevert színekbe hajlik. A 8.2. ábra fényképezésénél, ha az S rést 9,0 mm szélesre vettük, az öt maximum teljes látható képe 0,24 mm széles lett a lemezen, az eredeti 2,4 cm helyett.

Ez az összefüggés azonnal megmutatja, hogy a kép méretei hogyan vftoznak A-val és b-vel. A diffrakciós kép lineáris szélessége a képernyőn atlnyos lesz a rés-képernyő távolsággal, ami a rés közelébe helyezett len­ cse fókusztávolságával egyezik meg. így a 6 = Xlb szögtávolságnak meg­ felelő egymás melletti minimumok közötti d lineáris távolság:
X

/A

A diffrakciós kép szögnagysága egy adott hullámhossznál fordítottan aranyos a b résszélességgel, így ha b-t megnöveljük, a kép gyorsan összeaagorodik. Ez a tény (azaz, hogy ha a rés szélessége a hullámhosszhoz viszonyítva •agy. akkor a diffrakció gyakorlatilag elhanyagolható) eredményezte azt, hogy a korai kutatók úgy gondolták: a fény egyenes vonalak mentén ter­ jed, és nem lehet hullámmozgás. A hanghullámok azonban nagy méretű •jflason, pl. egy nyitott ablakon való áthaladáskor is nagy szögben elhaj-

208

HULLÁMOPTIKA

8.4. Az amplitúdók grafikus kezelése. A rezgési görbe
Az összes másodlagos hullámból származó amplitúdójárulékok összeadá­ sa könnyen kivitelezhető a 5.2. részben már ismertetett grafikus módszer­ rel, amely az amplitúdók vektorként való összeadásán alapul. Érdemes en­ nek a módszernek néhány részletét megvizsgálni, mivel a későbbi fejeze­ tekben tárgyalandó komplikáltabb esetekben is előnyösen használható lesz majd, és a diffrakciós kép keletkezéséről is nagyon világos fizikai képet ad. Osszuk fel a rés szélességét elég nagy számú egyenlő részre, mondjuk kilencre. Az ernyőn bármelyik szakasz által kialakuló r amplitúdó ugyan­ olyan lesz, mivel a szakaszok egyenlő hosszúak. Azonban az amplitúdók fázisai minden pontban különbözni fognak, kivéve a tengely, azaz a rés közepébe (P a 8.5. ábrán) húzott merőleges pontjait. Egy, a tengelyen kí­ vüli pontnál a kilenc szegmens mindegyike különböző fázisú rezgést fog kelteni. Továbbá a szomszédos szegmensek amplitúdójárulékainak ő fá­ ziskülönbségei konstansok lesznek, mivel átlagban minden elem ugyan­ annyival van távolabb (vagy közelebb) a szomszédjánál.
0

Ahogy a diffrakciós kép közepe fe­ lől kifelé tartunk, az ív hossza végig konstans A marad, de görbültsége növekszik a nagyobb ö fáziskülönb­ ségnek megfelelően, amely a végte­ lenül kicsi a vektorok között van. így a rezgési görbe feltekeredik,
0

A B = Jt/4

revesszük, hogy a másodlagos maxi­ mumok aszimmetriája a kör össze­ zsugorodásából következik, aminek B növekedése az oka. így A maxi­ mális hosszát valamivel a 8.6. (g) résznél megjelenő állapot előtt éri el.

8 = nl2 (c)

B = 3n/4 (d)

B=n (e) A=0

8 = 5nJ4 (/)

8 = 3nl2 (g)

8 = InlA (»)

8 = 2n (0

8.6. ábra. Amplitúdók grafikus kezelése egyetlen rés difi diffrakciójánál

EGYETLEN RÉS FRAUNHOFER-DIFFRAKCIÖJA

209

'va azt, hogy az eredő amplitúdót és fázist olyan amplitúdók összeadásával kaphatjuk meg, amelyek egymással a fáziskülönb• c g e g y e z ő szöget zárnak be, a 8.6. (b) ábrán láthatóhoz hasonló not rajzolhatunk fel. A kilenc azonos a amplitúdó mindegyi; zár be a megelőzővel, és az A vektori összegük a keresett ere3. Most tételezzük fel, hogy a rést nem kilenc, hanem sok i . végtelen számú egyenlő részre osztjuk. i vektorok egyre kisebbek lesznek, és velük együtt a ő értéke is azoanayban csökken, így végül a vektordiagram alakja egy körívhez köaaogy a (b') résznél is láthatjuk. Az eredő amplitúdó ugyanaz ma­ iegyenlő lesz az ív húrjával. Az ilyen folytonos görbét, amely vég' sok amplitúdó összeadásából jön létre, rezgési görbének nevezzük. • fáziskülönbség megjelenése az alkotók között nem változtatja meg amplitúdókat vagy az algebrai összegüket. így a képernyő pontjában az eredő A amplitúdó és a tengelyen lévő A aránya a körív húrjának és ívhosszának arányával. Mivel 3 a rés : szélei közötti fáziskülönbség felét jelenti, az ív által bezárt szög mert az első és utolsó a vektorok között 26 a fáziskülönbség. A ijm'l ábrán a körív sugarát q-val jelöltük, és az A húr középpontjára st állítottunk. Az ábra geometriájából azt kapjuk, hogy:
0

Ahhoz, hogy megmutassuk, hogy ez a módszer megegyezik korábbi eredményeinkkel, megjegyezzük, hogy az ív hossza pontosan egyenlő' az A amplitúdóval, amelyet akkor nyerünk, ha az összes alkotó rezgés egy fázisban van, amint az ábra (a) részén.
0

A/2

A = 2q sin B

húrhossz _ 2qúr\3 _ sin/i ívhossz ~ qXlB ~ B .) egyenletnek megfelelően.

Téglalap alakú nyílás
J nt dő z ő részekben egy rés intenzitásfüggvényét olyan másodlagos gomb­ ák hatásának összegzéséből nyertük, amelyek egy, a rés hosszára ges síkban (azaz a 8.3. ábra síkjában) lévő hullámfront lineáris ré1 eredtek. Semmit sem mondtunk viszont a hullámfront azon részei; hatásáról, amelyek e síkon kívül vannak. Egy átfogóbb matematikai vactgálat azonban, mely a hullámfront mindkét dimenziója menti kettős •aegrálást is magába foglalja, megmutatja, hogy a fenti eredmény csak pontos, ha a rés hosszúsága a szélességéhez képest nagyon nagy. É g ; b szélességű és / hosszú rés teljes elemzése az intenzitásra a követí kifejezést adja:

210 8 = (Ttb sin 9)/X, ahogy korábban is, és y = {nl sin Q)/A. A 6 és £2 szögeket a nyílás közepéből húzott me­ rőlegestől mérjük, azokban a síkok­ ban, amelyek normálisai párhuza­ mosak a b, illetve / oldalakkal.

HULLÁMOPTIKA

2 2

r i n /?rin y (3
2

(8.8.)

Y

2

A (8.8.) egyenlet által megadott diffrakciós képet, ha b és / egymással összemérhetőek, a 8.7. ábra illusztrálja. A nyílás méreteit az ábra bal alsó részén látható fehér téglalap mutatja. Az intenzitás a képben elsősorban a nyílás oldalaival megegyező két irányban koncentrálódik, és mindkét irányban megfelel egy olyan rés keltette egyszerű képnek, amely egyenlő a nyílás adott irányú méretével. A résszélesség és a kép mérete közötti fordított arányosság miatt a csíkok szorosabban helyezkednek el a nyílás hosszabbik oldalának irányában. Ezen diffrakciós mintázatok mellett számos más halvány maximum is előfordul, ahogy az ábra is mutatja. Ezt a diffrakciós képet könnyen megfigyelhetjük, ha egy kis téglalap alakú nyílást egy pontszerű forrásból származó egyszínű fénnyel világítunk meg. A lencsék elrendezése, valamint a forrás és a képernyő távolsága ek­ kor hasonló ahhoz, amit a 8.2. részben ismertetett réskép megfigyelésénél használtunk. Egy nagyon nagy / értékű résnél a (8.8.) egyenletben szereplő (sin y)l y tényező zérus lesz Q minden értéke esetén, a rendkívül kicsiket kivéve. Ez azt jelenti, hogy a diffrakciós kép a képernyőn mindössze egy, a résre merőleges vonal lesz, ami hasonlít a 8.7. ábra fényes pontok alkotta víz­ szintes vonalának központi részére. Általában a rés okozta diffrakciónál nem ilyen vonalképet érzékelünk, mivel ehhez pontforrás használata kel­ lene. A 8.1. ábrán az elsődleges forrás az S' rés volt, amelynek a hosszab­ bik mérete merőleges a lapra. Ebben az esetben a résforrás minden pontja egy vonalképet alkot, de ezek szorosan egymás mellett vannak a képer­ nyőn, és a 8.2. ábrán láthatóhoz hasonló képet adnak. Ha a 8.7. ábra tég­ lalap alakú nyílását használtuk volna résforrásként (az / oldalt a réssel pár2 2

Diffrakciós jelenség a mindennapok során is gyakran megfigyelhető, amikor pl. világos utcai fényt szö­ veten keresztül nézünk.

8.7. ábra. Téglalap alakú nyílás diffrakciós képe

E G Y E T L E N RÉS F R A U N H O F E R - D I F F R A K C I Ó M

211

Imzamosan), akkor az eredmény számos ilyen kép egymásra halmozása kané. s a 8.2. ábrának megfelelő képet kapnánk. . Ezen megfontolásokat könnyen kiterjeszthetjük az elsődleges rés szélessésének hatására is. Egy véges szélességű résnél minden vonalelem, aaery párhuzamos a rés hosszával, a 8.2. ábrán láthatóhoz hasonló képet aá. Az eredő kép megfelel egy sor egymás mellé helyezett ilyen képnek. Ha a rés túl széles, az egyetlen réshez tartozó kép elveszik. Addig azonkaa nincs túl nagy változás, amíg a rés két széléről érkező képek közötti tfaolság legfeljebb egynegyede a központi maximum és az első minimum •Érolságának. Ez a feltétel teljesül, ha az elsődleges rés látószöge az első fcmcsétől — (XI b), amint az a 8.8. ábrán is látható. 4

9 j 6 . Felbontóképesség téglalap alakú nyílás esetén
Egy optikai eszköz felbontóképességén azt értjük, hogy az eszköz meny•yire képes egymáshoz nagyon közeli tárgyak képét szétválasztani. A geometriai optika törvényeit felhasználva tervezhetünk olyan távcsövet asgy mikroszkópot, amely képes bármilyen kicsi pontforrás képét megjekaríteni. Végső soron azonban a diffrakciós kép az, ami a felbontóképesdEgnek felső határt szab. Láttuk, hogy amikor párhuzamos fény halad keresztül egy nyíláson, ak­ kor azt nem lehet egy pontba fókuszálni, hanem egy diffrakciós képet fogaak kapni, amelyben a központi maximum szélessége fordítottan ará•yos a nyílás szélességével. Két tárgy képe nyilván nem válik szét, ha a •frolságuk sokkal kisebb a központi diffrakciós maximum szélességénél. Az említett nyílások általában a távcsövek vagy mikroszkópok objektívkscséit jelentik, így kör alakúak. A kör alakú nyílások diffrakciójával •Bjd a 8.8. részben foglalkozunk, itt a téglalap alakú nyílás valamivel egyszerűbb esetét tárgyaljuk. A 8.8. ábra két síkdomború lencsét ábrázol (amelyek megfelelnek egyetlen bikonvex lencsének), amelyek között egy b függőleges méretű •égialap alakú nyílás van.

A keskeny S és S résforrások, amelyek merőlegesek az ábra sík­ jára, az Si' és az .SV valós képeket hozzák létre az ernyőn. Mindkét kép egyetlen rés diffrakciós képe, inten­ zitáseloszlásaikat a függőleges irányban ábrázoltuk. A központi maximumok a szögtávolsága meg­ egyezik a források szögtávolságá­ val, és az ábrán látható értékeknél alkalmas két különálló kép megjele­ nítésére.
x 2

a

b

a
Intenzitás &&. ábra. £jT* téglalap alakú nyílás alkotta kettó's résforrás diffrakciós képei

212

HULLÁMOPTIKA

Az ábrázolt állapotban mindegyik főmaximum pontosan a szomszédos kép második minimumára esik. Ez a lehető legkisebb a érték, amelynél az eredő képen a két nagy maximum közötti intenzitás zérus. A központtól a második minimumig terjedő szögtávolság így mindkét képnél B = 2n-nék (1. 8.4. ábra), vagy sin 8 « 6 = 2A/fc = 2 0 n e k felel meg. Ahogy a értéke csökken, és a két kép egyre közelebb kerül egymáshoz, a maximumok kö­ zötti intenzitás egyre nagyobb lesz, míg végül nem lesz minimum a kö­ zéppontban. Ezt a folyamatot a 8.9. ábra illusztrálja, ahol négy különböző a értéknél láthatjuk az eredő görbét (vastag vonal). Mindegyik esetben az eredő görbét egyszerűen az egyes képek intenzitásgörbéinek (szaggatott és vékony vonalak) összeadásával nyertük, amint a Fabry-Perot-csíkok esetében is (7.12. rész).
r

Ahhoz, hogy kiszámítsuk a öpgyel elválasztott diffrakciós csíkok eredő minimumának középen lévő intenzitását, megjegyezzük, hogy a görbék mindkét képnél /? = ix/2-né\ keresztezik egymást, és hogy bármelyikük in­ tenzitása a maximumhoz képest:

Ezt a meglehetősen önkényes vá­ lasztást azóta is Rayleigh-kritériumnak nevezzük. A 6] szöget néha a b nyílás felbontóképességének is ne­ vezik, ámbár a felbontóképesség ak­ kor nő, ha f?[ csökken. A 6 ponto­ sabb elnevezése: minimális felbon­ tási szög.
X

így a részeredmények összege 0,8106 lesz, ami azt mutatja, hogy az eredő kép intenzitása a maximális értéknek körülbelül a négyötödére esett vissza. Ez még szemmel is jól látható, de ennél jóval kisebb változásokat is megfigyelhetünk, vagy legalábbis észlelhetünk, érzékeny intenzitásmérő készülékkel, pl. mikrofotométerrel. Ebben a tartományban azonban a mi­ nimum mélysége nagyon gyorsan változik, ezért az összefüggések egysze­ rűsítése érdekében Rayleigh úgy határozott, hogy két diffrakciós kép felbon­ tásának kritériumaként a távolságot önkényesen rögzíti a = 6 = X/b-nél.
l

Az ábrát megvizsgálva láthatjuk, hogy ha a maximumok közelebb vannak, mint a = 0] (ami megfelel B = jr-nek), akkor lehetetlen a két képet különválasztani. Ennél a tá­ volságnál az egyik kép maximuma pontosan a másik első minimumára esik, így az eredő kép maximumai­ nak intenzitása megegyezik az egyes képek maximumaival. Ezért a számítások egyszerűbbek, mint a Fabry-Perot-csíkok esetében, ahol valójában az intenzitás egyetlen pontban sem volt nulla.

a = 6,

a = 1/20,

8.9. ábra. Két résforrás diffrakciós képei: (a) és (b) jól elkülönült képek; (c) alig elkülönült képek; (d) nem elkülönült képek

EGYETLEN RÉS FRAUNH0FER-D1FFRAKC1ÓJA

213

1.7. Prizma színfelbontó-képessége
E k h kritérium felhasználását téglalap alakú nyílás felbontóképességének •eghatározására megtaláljuk a prizmás spektroszkópnál, feltételezve azt, hogy a prizma felülete a megtört fénysugarakat egy téglalap alakú részre Koriátozza. így a 8.10. ábrán a két párhuzamos sugár közötti minimális éd szögre, ami a képek felbontási határa miatt adódik, azt kapjuk, hogy AJ = 0, = X/b, ahol b a keletkező fénynyaláb szélessége. A képeket létrehozó két nyaláb egy kis AA növekménnyel tér el egy•Hstól, ami igazából negatív, mivel a kisebb hullámhosszak térnek el na­ gyobb szögekkel. A hullámhossz-növekmény hasznosabb a szögnövek•éaynél, mivel ez az a mennyiség, ami a színfelbontó-képesség XIAX képkaében szerepel (7.12. rész). Hogy ezt a prizmára is megkapjuk, először is •szögezzük, hogy mivel egy hullámfront két egymás utáni bésb' helyze­ t e között bármely optikai út egyenlő, így felírható: c + c ' = nB (8.9.) n a prizma törésmutatója A hullám­ hossz esetén, B pedig a prizma alap­ lapjának hossza.

Ha most a hullámhosszt AA-val csökkentjük, az optikai út a prizma alapján keresztül (n + An)B lesz, és a keletkező hullámfrontnak AÓ = X/b angben kell elfordulnia ahhoz, hogy az általa létrehozott kép éppen fellaatásra kerüljön. Mivel az ábrából: Aő = (Ac)/b, ez a fordulat a felső sugár kasszát Ac = A-val növeli meg. Az mellékes, hogy Ac-t a A vagy a A + AA •agarak mentén mérjük, mivel csak másodrendű különbség jöhet számímáu. Ekkor a következőt kapjuk: c + c ' + A = (n + An)B, aaaiből kivonva a (8.9.) egyenletet: Í=BAn.

MM. ábra. fMsau felbontóképessége

214

HULLÁMOPTIKA

A kívánt eredményt a AA-val történő osztással, és a dnldX derivált kis növekmények arányának helyére történő behelyettesítésével kapjuk meg. A (8.10.) egyenlet akkor is alkal­ mazható, ha a nyaláb nem tölti ki a prizmát, csak ebben az esetben B a prizmát keresztező' szélső utak kü­ lönbsége lesz. Ha pedig két vagy több prizmát kapcsolunk össze, akkor B az alaphosszak összege. X _ dn

A/f" ~dX

(8.10.)

Nem nehéz megmutatni, hogy ez a kifejezés egyenlő a szögdiszperzió és a kilépő nyaláb b szélességének szorzatával is.

8.8. Kör alakú nyílás
A pontforrásból származó, és kör alakú nyíláson áthaladó síkhullámok keltette diffrakciós képek nagyon fontosak a távcsövek és egyéb optikai eszközök felbontóképességének meghatározásánál. Kiszámításuk azonban sajnos elég nehéz, mert a nyílás felületén kettős integrálást kell végez­ nünk, ahogy a téglalap alakú nyílásnál is a 8.5. részben. A problémát elő­ ször Airy oldotta meg 1835-ben, és a megoldást az elsőrendű Bessel-függvénnyel fejezte ki. Ezt sorbafejtéssel kell meghatároznunk, és az eredmé­ nyek ábrázolásának legkézenfekvőbb módja, ha a kapott adatokat táblá­ zatba foglalva közöljük (8.2. táblázat). A 8.11. (a) ábrán illusztrált diffrakciós kép egy fényes központi ko­ rongból (az ún. Airy-korongból), és a körülötte lévő halványabb gyűrűk­ ből áll. Sem a korongnak, sem a gyűrűknek nincsenek éles határaik, ha­ nem fokozatosan halványulnak el a széleiknél, és zérus intenzitású körök választják el őket egymástól. Az intenzitáseloszlás nagyjából ugyanolyan.

Sir George Airy (1801-1892) Anglia királyi csillagásza 1835-től 1881-ig. A fény elhajlásáról szóló munkájáról híres (12.11. rész).

8.11. ábra. Pontforrások kör alakú nyílással felvett diffrakciós képei: (a) egy forrásnál; (b) két alig elkülönült forrásnál; (c) két teljesen elkülönült forrásnál

EGYETLEN RÉS FRAUNH0FER-D1FFRAKCIÓJA

215 Az l feliratú oszlopban szerepel­ nek a maximumok relatív intenzitá­ sai, míg az I i jelűben a gyűrű tel­ jes fénymennyisége, a központi ko­ rongéhoz képest. Összehasonlításul közöltük a rés képéhez egyenes sámax
lola

M2. táblázat Körkörös nyílás Gyűrűk Központi maximum 0 Hső sötét Második világos Második sötét Harmadik világos Harmadik sötét Negyedik világos Negyedik sötét Otodik világos Olödik sötét 1,220 1.635 2,233 2.679 3,238 3,699 4,241 4,710 5,243 0,000 78 0,011 0,001 60 0,018 0,004 16 0,033 0,017 50 0,084 'totál 0 1,000 1,430 2,000 2,459 3,000 3,471 4,000 4,477 5,000 0,0050 0,0083 0,0165 0,0472 m Rés

nt amilyet akkor kapnánk, ha a 8.5. ábrán látható, egyetlen réstől szár­ rá képet a fény irányával párhuzamos és a főmaximumon átmenő ten­ gely körül megforgatnánk. A kép méretei azonban észrevehetően külön­ böznek a rés képének méreteitől, még akkor is, ha a rés szélessége meg­ egyezik a környílás átmérőjével. A rés képében a minimumok és a köz­ pont közötti 6 szögtávolságot a 8.3. rész szerint sin 6 « 6 = mklb, adja • e g . ahol m pozitív egész szám. Egy kör alakú nyílásból származó képen a világos csíkokat különválasztó sötét köröket hasonló kifejezéssel lehet Eadni, ha 6 alatt a kör fél szögátmérőjét értjük, ám ekkor m nem egész i lesz. Számszerű értéküket, a 8.2. táblázat tartalmazza, ahol a világos gyűrűk maximumainak m értékeit és intenzitásaik adatait is megtalálhatjuk.

8 . 9 . Távcső felbontóképessége
Ahhoz, hogy elképzelhessük a fenti diffrakciós kép lineáris méreteit, d ő b b számítsuk ki egy közönséges távcső fókuszsíkjában keletkező kép első sötét gyűrűjének sugarát. Az objektív átmérője 4,0 cm, fókusztávol­ sága pedig 30,0 cm. A fehér fény effektív hullámhossza 5,6 x 10" cm, így a gyűrű szögsugara 6 = 1,22(5,6 x 10" )/4 = 1,71 x 10"~ rad. A lineáris sugár a szög és a fókusztávolság szorzata lesz, vagyis 30 x 1,71 x 10" = 0,000 512 cm, azaz körülbelül 0,005 mm. E távcső központi korongja tehát 0,01 mm átmérőjű, ha a forrás pontszerű, tehát pl. egy csillag esetén. Kiterjesztve a diffrakciós képek felbontásának Rayleigh-kritériumát (8.6. rész) a kör alakú nyílásokra is, azt mondhatjuk, hogy két kép akkor különül el, amikor az egyik központi maximuma a másik első sötét gyűrű5 5 5 5

216

HULLÁMOPTIKA

jére esik. Az ekkor keletkező eredő képet a 8.11. (b) ábra mutatja. így egy távcső minimális felbontási szöge: ahol D annak a kör alakú nyílásnak az átmérője, amely behatárolja az elsődleges képet alkotó nyalábot, azaz általában az objektíve. \ ^1
=

A fenti példánál kiszámolt szög pont ez a behatároló szög, így egy ket­ tős csillag ezzel a távcsővel elméletileg még éppen felbontható legkisebb szögtávolsága: 1,71 x 10~ rad vagy 3,52 ívmásodperc. Mivel a minimális szög fordítottan arányos D-vel, látjuk, hogy két for­ rás 1 másodpercnyi felbontásához 3,52-szer nagyobb nyílás kell, mint a példában, vagy másképpen: minimális felbontási szög másodpercekben
5

14,1 Ma (1997-ben) a legnagyobb távcső a Hawaii Mauna Kea csúcson talál­ ható. A Keck Observatory két tükrös távcsövének az átmérője: D = 10 m. Valójában egy átlagos ember szeme nem képes 1 percnél közelebb lévő tárgyakat elkülöníteni, és így a ha­ tárt a szem optikai hibái és a retina szerkezete szabja meg. D

(8.12.)

ahol D az objektív nyílása centiméterekben. Hasonlítsuk össze a Yerkes Obsevatory-ban található távcsövet (D = 100 cm, 6 = 14 másodperc) a szem minimális felbontási szögével, ami a pupilla körülbelül 3,0 mm átmérőjéből 6 = 47 ívmásodpercnek adódik. A távcső egy adott objektívénéi a szem által látott kép szögméreteit az okulár nagyítása határozza meg. Ha azonban az okulár nagyításának növe­ lésével nagyítjuk fel a kép méreteit, a látható részletek mennyisége nem nő, mivel lehetetlen olyan részleteket felnagyítani, amelyek eredetileg nem voltak rajta az elsődleges képen. Egy tárgy minden pontja egy kis kör alakú diffrakciós kép vagy korong lesz a képén, így egy nagyon erős oku­ lár esetén sem látunk több részletet, csak a kép mosódik el. így az objek­ tív diffrakciója az a tényező, amely egy távcső felbontóképességét behatá­ rolja. Egy kör alakú nyílás diffrakciós képe, valamint a távcső felbontóképes­ sége is jól bemutatható egy olyan kísérleti elrendezéssel, mint amilyen a 8.8. ábrán is látható. Az S és S pontforrások nátrium- vagy higanyívből és egy egymástól 2,0 és 10,0 mm közötti távolságokra lévő, 0,35 mm átmérőjű tűlyukakat tartalmazó ernyőből állnak. Ezeket a három 1,0, 2,0 és 4,0 mm átmérőjű lyuk egyikén át figyelhetjük meg, amelyeket az ob­ jektívlencse előtt rögzítünk, hogy bemutassuk, miként befolyásolja a fel­ bontást a nyílás növelése. Ilyen körülmények között az intenzitás csak arra lesz elég, hogy a központi korongok megjelenjenek. Ahhoz, hogy a másodlagos diffrakciós gyűrűket is megfigyelhessük, a legjobb forrás egy koncentrált pontszerű ívlámpa vagy egy lézer lehet. Egy távcső elméleti felbontóképességét csak akkor használhatjuk ki, ha a lencsék geometriailag tökéletesek vagyis aberrációmentesek.
X X x 2

EGYETLEN RÉS FRAUNHOFER-DIFFRAKCIÓJA

217

8.10. A mikroszkóp felbontóképessége
Ebben az esetben is az eddigi elvek alkalmazhatók. A körülmények azon­ ban különböznek a távcsőétől, ahol elsősorban a legkisebb megengedhető szögtávolságot kerestük két olyan tárgy esetén, amelyek nagy (általában ismeretlen) távolságokra vannak. A mikroszkópnál a tárgy nagyon közel van a objektívhez, ami egy nagy 2i szöget zár be a tárgysíknál, ahogy az a 8.12. ábrán is látható. Mindegyik kép egy korongból és egy gyúrűrendszerből áll, ahogy már fentebb részleteztük, és két korong szögelválasztása elkülönülésük határán a = 0, = 1.22A/D. Ha ez a feltétel, az O'-ből /-be elhajlított hullám inten­ zitása zérus (első sötét gyűrű), és a szélső O'BI és O'AI sugarak útjai 1,221-val különböznek egymástól. A 8.12. ábrából láthatjuk, hogy O'B ún i-nél hosszabb, mint OB vagy OA, illetve, hogy O'A ugyanennyivel rö­ videbb. A szélső sugarak útkülönbsége O'-ből ezek szerint 2s sin i, s ha ezt egyenlővé tesszük l,22A-val, akkor a következőt kapjuk: Itt elsősorban arra vagyunk kíván­ csiak, hogy mekkora az a legkisebb távolság az O és O' tárgypontok kö­ zött, amikor / és /' képeik éppen el­ válnak egymástól.

A levezetés során feltételeztük, hogy az O és O' pontok önvilágító tár­ gyak, mégpedig olyanok, hogy az egyik által kibocsátott fénynek nem ál­ landó a fáziskülönbsége a másik által kibocsátotthoz képest. Valójában a mikroszkópban használt tárgyak nem önvilágítók, hanem egy kondenzor fÉnyével világítjuk meg őket. Ekkor azonban lehetetlen, hogy a két pont­ ból szóródó fény a tárgyon teljesen független fázisú legyen. Ez nagy mér­ tékben bonyolítja a feladatot, mivel úgy találták, hogy a felbontóképesség a tárgy megvilágítási módjától is függ. A

Ezt a problémát Abbe vizsgálta részletesen, és arra a következtetésre jutott, hogy a (8.13.) egyenlet egy jól működő szabályt ad a felbontó­ képesség számítására, ha az 1,22-es tényezőt elhagyjuk.

^ - 1

9.12. ábra. A mükroszkóp felbontóképessége

218

HULLÁMOPTIKA

Erős nagyítású mikroszkópokban a tárgy és az objektív közötti részt olajjal töltik ki. Ez, amellett, hogy csökkenti a tükrözés miatti fényveszte­ séget, növeli a felbontóképességet is, mert amikor a fedőüveg visszatükrözését kizárjuk, az objektív nagyobb kúpon belül kapja a fényt a kondenzorról. így a (8.13.) egyenletet módosítanunk kell azzal, hogy az optikai útkülönbség helyére 2n sin i-t helyettesítünk be, ahol n az olaj törésmuta­ tója. A két változtatás eredményeként a következőt kapjuk: (8.14.)

s=2nsini

A gyakorlatban elérhető legnagyobb numerikus apertúra értéke 1,6. A (8.14.) egyenlet alapján 5,6 x 10" cm effektív hullámhoszszúságú fehér fénynél s = 1,8 x 10" cm. A kisebb A-jú ultraibolya fény használatával nemrég még tovább növelték a fel­ bontóképességet. Ám ez már foto­ grafikus módszerek használatát igényli a kép vizsgálatakor.
5 5

Az n sin i mennyiség az adott objektívet jellemzi, és Abbe után numeri­ kus apertúrának nevezzük. Az egyik legfontosabb lépés a mikroszkópok felbontásának növelésé­ ben az elektronmikroszkóp kifejlesztése volt. Amint arról majd a 27.4. részben szó lesz, az elektronok úgy viselkednek, mint a hullámok, ame­ lyek hullámhossza a gyorsító feszültségtől függ. 100 és 10 000 V között a A 0,122 és 0,0122 nm között változik, azaz egy angström törtrészét teszi ki csupán. Ez több, mint ezerszer kisebb a látható fény hullámhosszánál. Elekt­ romos és mágneses terekkel lehetséges a tárgy különböző részein kibocsá­ tott vagy áteresztett elektronok fókuszálása, és így az elektronhullámhoszszaknál nem sokkal nagyobb részletek is lefényképezhetők. Az elektron­ mikroszkópok numerikus apertúrája még mindig sokkal kisebb az optikai eszközökénél, de az elektronoptika nagy és gyorsan növekvő területén még további fejlődés várható.

8.11. Hang- és mikrohullámokkal létrehozott diffrakciós képek
A fénydiffrakció résekre, valamint téglalap és kör alakú nyílásokra alkal­ mazott alapelvei érvényesek a hang- és mikrohullámokra is. Egy kör ala­ kú rádióhangszóró pl. az átmérőjétől és a kibocsátott frekvenciáktól függő diffrakciós képeket hoz létre, és jelentős hangminőség-változásokat ered­ ményez egy zárt szoba vagy szabad tér különböző pontjaiban. Egy másik példa a 8.13. ábrán látható mikrohullámok esete, amelyeket egy paraboli­ kus tükör úgy sugároz ki, mintha egy egyetlen maximummal rendelkező diffrakciós képből származnának Hang- és mikrohullámoknál szokás a sugárzási diffrakciós képeket polárkoordinátákkal ábrázolni a fényhullámoknál megszokott derékszögű koordinátarendszer helyett. Egy forrásból minden irányba kiáramló inten­ zitás polárisán felrajzolt diagramját lebenydiagramnak nevezzük. Egy 8 szögű vektor hossza az abba az irányba kiáramló relatív intenzitással ará­ nyos lesz. A lebenyek tehát ezen vektorok végpontjainak burkolói.

EGYETLEN RÉS FRAUNHOFER-DIFFRAKCIÓJA

219 Minél rövidebb a hullámhossz és nagyobb a hullámforrás nyílása, annál keskenyebb a lebeny. Egy adott parabolikus tükör fókuszában ' lévő pontforrásból származó rövid hullámok nagyon keskeny központi lebenyt eredményezhetnek, amint a 8.13. (a) ábrán is látható, míg a hoszszabb hullámok arányosan szélesebb nyalábokat fognak létrehozni, ahogy az ábra (b) és (c) részei mutatják.

S.J3. ábra. Ugyanabból a parabolikus tükörből származó, de különböző hullámhosszú • W f i í n i i ' ' diffrakciós képeinek poláris diagramjai Meglehetősen gyakori ma már, hogy nagy hallgatóság számára olyan hangszóró-elrendezéseket készítenek, amelyek a hangokat meghatározott irányokba bocsátják ki. Egy ilyen elrendezést mutat a 8.14. ábra is, ahol az egyes hangszórók úgy vannak elektronikusan összekötve, hogy együtt iczegjenek, s úgy működnek, mintha az egész téglalap alakú nyílás előre haladó síkhullámokat bocsátana ki. A háromdimenziós diffrakciós kép oiyan, hogy a központi lebeny függőlegesen keskeny, míg vízszintesen széles, és így a hangenergiát a széles közönség felé irányítja.

Hasonlítsuk össze a téglalap alakú forrást és a központi nyalábot a 8. 7. ábrán. A vízszintesen széles és füg­ gőlegesen keskeny mikrohullámú képeket létrehozó parabolikus tük­ rök olyan központi nyalábokat bo­ csátanak ki, amelyek vízszintesen keskenyek és függőlegesen széle­ sek, s így a távoli tárgyakról vissza­ vert sugarak helyét vízszintesen precízen, míg függőlegesen kevésbé pontosan határozzák meg.

B.I4. ábra. Hangszóróelrendezés, amellyel a hangot a diffrakció felhasználásával irányítják a hallgatóságra

220

HULLAMOPTIKA

Gyakorló feladatok 8.1. 6563 Á hullámhosszú párhuzamos fény esik be egy 0,3850 mm széles résre merőlegesen. Egy 50,0 cm fókusztávolságú lencsét helyezünk közvetlenül a rés mögé, hogy a diffrakciós képet a fehér képernyőre fókuszálja. Számít­ sa ki a főmaximum középpontjától (a) az első minimum, (b) az ötödik mi­ nimum távolságát! Megoldás: (a) 0,852 mm, (£>) 4,261 mm Kék fényű síkhullámok (A = 4340 Á) esnek egy résre, majd áthaladnak egy 85,0 cm fókusztávolságú lencsén. Számítsa ki a rés szélességét, ha a dif­ frakciós kép központi sávja a képernyőn 2,450 mm szélességű! Megoldás: 0,3011 mm Egy 0,320 mm széles résre párhuzamos fehér fénysugarak esnek merőlege­ sen, 1 m-re a rés mögött pedig egy kis spektroszkópot helyezünk el, az el­ hajlított fény vizsgálatára. Mondja meg előre, hogy mit fogunk látni a spekt­ roszkópban, ha a rést a diffrakciós résre merőlegesen, a tengelytől mérve 1,250 cm-rel elmozdítjuk! Rajzolja fel egy rés Fraunhofer-diffrakciós képének intenzitásgörbéjét a második másodlagos maximum tartományában, B = 2ít-tőlB = 3;t-ig! Hatá­ rozza meg a görbéből a 8.1. táblázatban szereplő, a maximum helyzetére és intenzitására vonatkozó adatokat! Számítsa ki a közelítő intenzitását annak (a) az első és (b) a második hal­ vány maximumnak, amely a = Vb átló mentén tűnik fel egy b szélessé­ gű és / magasságú téglalap alakú nyílás Fraunhofer-diffrakciós képén! Megoldás: (d) I/I 0,2227%, (b) I/I 0,027 16% Feltéve, hogy két nem egyenlő intenzitású diffrakciós kép különválásának az a kritériuma, hogy a két maximum között a kisebbik 20%-ának megfele­ lő csökkenés van, számítsa ki a kívánt szögtávolságot, ha az intenzitások aránya 3:1! Eredményét a B függvényében fejezze ki, ami a kívánt szög egyenlő intenzitások esetén! A 8.2. táblázatban megadott boroszilikát koronaüveg törésmutatói alapján számítsa ki egy ilyen anyagból készült 70°-os prizma színbontóképességét, ha az oldalak szélessége 5,0 cm! A számítást (a) 5338 Á és (b) 4861 Á hullámhosszakra végezze el! Megoldás: (a) 3,16 x 10 , (b) 4,13 x 10 Egy színképvonal 3034 Á hullámhossznál zárt kettős vonal. A két kompo­ nens közötti hullámhossz-különbség 0,0860 Á nagyságú. Egy kristályos kvarcprizma spektrográfot használunk a kettős vonal lefényképezésére. Egy ilyen prizmát majdnem mindig úgy készítenek, hogy törésmutatója a 18.1. táblázat /IQ törésmutatójának értékével legyen egyenlő. Számítsa ki (a) a kvarcprizma diszperzióját A = 3034,4 Á-nél, és (b) a prizma alapjának minimális hosszát, ha az éppen felbontja a két vonalat! Határozza meg a diszperziót a A függvényében felrajzolt n görbéből a 3034,4 Á tarto­ mányban! A (8.3.) egyenlet differenciálásával bizonyítsa be, hogy at%B = B feltétel a maximumokra vonatkozik (1. 8.3. rész)!
0 0 3 3

8.2.

8.3.

8.4.

8.5.

A problémát legkönnyebben grafi­ kusan lehet megoldani, két görbét használva, amelyeket tetszőleges el­ mozdulásnál szuperponálhatunk.

8.6.

8.7.

8.8.

8.9.

EGYETLEN RÉS FRAUNH0FER-DIFFRAKC1ÓM

221

110. Számítsa ki egy tükrös távcső fókuszsíkjában lévő Airy-korong átmérőjét, ha az objektív fókusztávolsága 1,0 m, átmérője pedig 10,0 cm! Az effektív hullámhossz 5,50 x 10" cm. Megoldás: 0,013 42 mm MAI. Mekkora a maximális megengedhető szélessége egy résforrásnak a 8.5. részben megállapított kritérium szerint, ha a körülmények a következők: a forrás-diffrakciós réstávolság = 30,0 cm, a diffrakciós rés szélessége = = 0,40 mm, a fény hullámhossza 5,0 x 10" cm? MA2. Egy távcső objektívje 12,0 cm átmérőjű. Milyen messze van két, egymástól 30,0 cm-re lévő kis zöld tárgy, ha a távcsőben éppen különválnak, feltéve, hogy a felbontást csak az objektív diffrakciója korlátozza? Legyen A = 5,40 x 10" cm. MA3. Egy forrásnak, amely víz alatti hanghullámokat bocsát ki tengeralattjárók felderítése céljából, 60,0 cm átmérőjű, kör alakú nyílása van, a kibocsátott hullámok 40,0 kHz frekvenciájúak. A forrástól bizonyos távolságra az in­ tenzitás képe egy kör alakú nyílásból származó Fraunhofer-diffrakciós kép­ hez hasonlít, (a) Számítsa ki a központi lebenygörbe szögszórását! (b) Szá­ mítsa ki a szögszórást, ha a frekvencia 4,0 kHz-re változik! A hangsebesség legyen 1,50 km/s! Megoldás: (a) 8,74°, (b) 99,4° 114. Egy 6,50 m átmérőjű parabolikus radar reflektor 6.0 x 10 Hz frekvenciájú mikrohullámokat bocsát ki. A forrástól bizonyos távolságra a lebeny képe megfelel a Fraunhofer-diffrakcióénak. Számítsa ki a központi lebeny szög­ szélességét, ha a hullámsebesség 3,0 x 10 cm/s! MAS. Egy nagy közönség számára tervezett hangszórórendszer hat darab, egyen­ ként 25,0 cm átmérőjű, kör alakú hangszóróból áll, a 8.14. ábrához hasonló elrendezésben. Az őket befogadó doboz belső méretei: 25,0 cm x 150,0 cm. Fraunhofer-diffrakciót feltételezve, számítsuk ki a központi lebenykép vízszintes és függőleges szórását hanghullámok esetén, ha a frekvencia (a) 5 kHz, (b) 1 kHz, és (c) 200 Hz! A hangsebesség legyen 300 m/s!
5 5 5 10 10

9. fejezet

A kettős rés

Már beszéltünk két egymáshoz közeli, keskeny résből érkező fény renciájáról, amelyet Young mutatott ki először, mint két fénynyaláb ferenciájának egyszerű példáját. Leírásunkban feltételeztük, hogy a * a fény hullámhosszánál nem sokkal szélesebbek, s így az egyes r í létrejövő központi maximum a diffrakciós képen elég széles volt hogy a képernyő mögött elegendően nagy szöget foglaljon el (9.1. és ábra). Fontos megérteni az interferenciakép azon változásait, melyek kor következnek be, amikor az egyes rések szélességét addig nö" amíg összehasonlíthatóvá válnak a köztük lévő távolsággal. Ez megfelel azoknak a valós körülményeknek, amelyek közt a kísérletet Iában végzik. Ebben a fejezetben a kétréses Fraunhofer-diffrakciót, és hány alkalmazását mutatjuk be.

9.1. A kép minőségi jellemzői
A 9.1. ábra (b) és (c) részeiben látható fényképeken olyan képek 1' melyeket két olyan réspárból kaptunk, amelyekben az egyes rések sége egyenlő volt egy páron belül, de a két pár különböző volt. A 9.2. ra mutatja azt a kísérleti elrendezést, amivel ezeket a képeket készítenék; a rések b szélessége nagyobb volt a 9.1. (c) esetben, mint a 9.2. (b) esetben, de a középpontok közötti d = b + c távolság, vagyis a rések távolsága mindkét esetben ugyanaz volt. 9.1. ábra. Diffrakciós képek (a) egy keskeny résből, (b) két keskeny résből, (c) két szélesebb résből, (d) egy szélesebb résből

A KETTŐS RÉS

223

9.2. (b) ábra középső részén néhány egységes intenzitású interferenaximum látható, amelyek a 6. fejezetben leírt, és a 6.4. ábrán bemuinterferenciacsíkokra emlékeztetnek. Ezeknek a maximumoknak ban az intenzitásai nem állandók, hanem mindkét oldalon lassan nulcsökkenek, majd alacsony intenzitással kétszer-háromszor újra megek, mígnem annyira elhalványulnak, hogy csak nehezen lesznek lát'k. Ugyanezeket a változásokat láthatjuk sokkal gyorsabban lejátszód16.1. (c) ábrán, amely valamivel nagyobb b résszélességgel készült.
_

12. Az intenzitásegyenlet levezetése
anazt az eljárást követve, amit a 8.2. fejezetben használtunk az egyetréshez, csak a integrálás határait kell megváltoztatni a (8.2.) egyenletahhoz, hogy a kettős rés által áteresztett hullámfront két részét is beítsuk. így ha, a 9.2. ábrának megfelelően, két egyenlő, b szélességű résünk van, "eket egy átlátszatlan, c szélességű tér választ el, a kiindulópontot váatjuk a c középpontjába, és az integrálást kiterjeszthetjük s = d/2 - b/215 = d/2 + b/2-ig. Ez alapján 2a xksinO

E levezetés eredménye nyilván az N számú résre vonatkozó általános képlet egy speciális esete, amelyet a következő fejezetben a komplex amplitúdók módszerével kapunk meg.

sin

k{d + b)ún6 — sin — k(d-b)únO

i[sin(<üí-fct)]

A kapcsos zárójelben lévő mennyiség a sin (A + B) - sin (A • van felírva, és ha kifejezzük, azt kapjuk, hogy: 2ba y= x sin B B . , . cosysin(»r — kx),

B) alak-

(9.1.)

BVnás

Kettős rés 92. ábra. lYliiii Fraunhofer-diffrakció megfigyelésére szolgáló készülék. : ábrán 2b = c, azaz d = 3b

Ernyő

224

HULLÁMOPTIKA

ahol, mint korábban: B = -kbsmd = ^-bsm6

és ahol: y = —k(b + c)sin0 = y d s i n 0 . A (sin /?)//? tényező ebben az egyenletben ugyanaz, mint amit az előző fejezetben [(8.4.) egyenlet] levezettünk a b szélességű réshez. A cos y második tényező a két egyenlő intenzitású és ő fáziskü­ lönbségű sugár által keltett interfe­ renciakép jellemzője, amint azt a 6.6. rész (6.2.) egyenlete is mutatta. Ott az eredő intenzitás a cos (<5/2)vel volt arányos, így a kifejezések megfelelnek egymásnak, ha y = <5/2. Az eredő intenzitás zérus lesz, ha a két tényező közül bármelyik nulla. Az első tényezőnél ez akkor következik be, ha 3 = n, 2n, 3n a másodiknál pedig akkor, ha y = JT/2, 3KI2, 5^/2
2 2 2 2

(9.2.)

Az intenzitás arányos a (9.1.) egyenlet amplitúdójának négyzetével, így ha ba/x-et A -lal helyettesítjük, azt kapjuk, hogy:
0

/ = 4A;

sin ff
2

cos

y.

(9.3.)

A 9.3. ábrából látszik, hogy a B és y változók nem függetlenek. Mnt látható, egy adott rés két szélétől az ernyőig való távolság b sin 6. A megfelelő fáziskülönbség a (8.3.) egyenlet alapján (2n/X)b sin 0, ami 2/1val egyenlő. Amint az ábrán is látható, a rések alsó szélénél lévő két pont­ nál, a két rés két megfelelő pontja közötti útkülönbség d sin 0, a fáziskü­ lönbség pedig ő = {2nlX)d sin 0 = 2y. Ennélfogva a rések méreteivel ki­ fejezve: ő _ y _d

~2B~~~&~~1>

(9.4.)

9.3. ábra. Kettős résből érkező párhuzamos sugarak útkülönbsége

A KETTŐS RÉS

225

Az egyréses és a kétréses képek hasonlítása
gos összehasonlítani a kétréses képet egy olyan egyréses képpel, a rés szélessége egyenlő a két rés egyikének szélességével. Ez megannak, hogy azt a 9.2. ábrán látható berendezés két résével kapott hahasonlítjuk össze azzal, amelyiket az egyik rés teljes lefedésével kapHa ezt megtesszük, megfigyelhetjük a megfelelő egyréses diffrakképeket, és ezek úgy viszonyulnak a kétréses képekhez, amint azt a (a) és (d) ábra mutatja. Látni fogjuk, hogy a kétréses képen az increnciacsíkok intenzitásai minden pontban megfelelnek az egyréses K p intenzitásának. Ha az egyik vagy másik rés le van takarva, egy pontoi ugyanolyan egyréses képet kapunk ugyanabban a helyzetben, míg ha rés sincs letakarva, a kép vékony maximumokra és minimumokra, L interferenciacsíkokra esik szét, ahelyett, hogy egy kétszeres intenzitái egyrésű kép lenne. E csíkok maximumánál az intenzitás 4-szerese az : egyréses kép intenzitásának, a minimuma pedig nulla (lásd a 6.14. t).

9 A . Az interferencia és a diffrakció •megkülönböztetése
i fenti eredményeket indokolt úgy magyarázni, hogy a két résből érkező • y interferencián megy keresztül, és így olyan csíkok keletkeznek, ameugyan két nyalábbal kaptunk, de a csíkok intenzitását az ernyő : pontjába érkező fény mennyisége korlátozza, ezt pedig az egyes rébekövetkező diffrakció határozza meg. A (9.3.) egyenlet alapján Dtt relatív intenzitások ugyanolyanok, mint amiket a két, végtelenül ay, egymástól d távolságra lévő rés és egyetlen b szélességű rés itásfüggvényének az összeszorzásával kapunk [(8.4.) egyenlet]. így t eredményt az interferencia és a diffrakció együttes következményének •Btattbetjük: a két rés megfelelő pontjaiból érkező sugarak interferálnak, , a diffrakció határozza meg az adott szög mellett az egyes résekből i fény mennyiségét. Ám a diffrakció csupán a másodlagos hullámok ferenciájának eredménye, amelyek a hullámfront különböző elemeiI származnak. Ezért az egész képre is mondhatjuk, hogy interferenciaHa az interferencia kifejezést azokra az esetekre használjuk, amikor vés (általában kis) számú sugár szuperpozíciója amplitúdóváltozást okoz, a diffrakció kifejezést azokra, amikor az amplitúdót a hullámfront vég­ kicsi elemeinek integrálásával határozzuk meg, akkor a kétréses az interferencia és a diffrakció kombinációjának következménye. A Ugyanúgy hívhatjuk azonban dif­ frakciós képnek is, mivel (amint az intenzitásfüggvény levezetésekor láttuk a 9.2. részben) úgy kapjuk meg, hogy közvetlenül összeadjuk a hullámfront összes áteresztett ele­ mének a hatását.

226

HULLÁMOPTIKA

két résből érkező nyaláb interferenciája a cos y tényező által megadom keskeny maximumokat és minimumokat eredményezi, a (sin B)/B-\al j e ­ lölt diffrakció pedig ezen interferenciacsíkok intenzitásait változtatja meg,
2 2

9.5. A maximumok és minimumok helyzete. Hiányzó rendek
Amint a 9.2. részben láttuk, az intenzitás zérus lesz, ha y = nl2, 3X12, 5JCI2, ... és akkor is, ha B = n, 2n, In, .... Az első halmaz elemei az inlerferenciakép minimumai, és mivel a definíció alapján y = (nlX)d sin olyan 9 szögeknél fordul elő, ahol í z s n 0 = - , — , — , . . . = ] m + — \X 2 2 2 { 2 A maximumok pontos helyzetét nem lehet egy egyszerű összefüggés­ sel megadni, de körülbelüli helyze­ tüket megkaphatjuk, ha a (sin /3)//? tényező változását elhanyagoljuk. Ezt csak akkor tehetjük meg, ha a rések nagyon keskenyek és ha csak a kép középpontjához közel lévő maximumokat tekintjük [9.1. (b) ábra].
2

Minimumok

(9.51

és m tetszőleges egész szám (a nullát is ideértve). A minimumok másotflc sorozata a diffrakciós képhez tartozik, és mivel fí = (nlX)a. sin 6, így ott fordul elő, ahol: b sin 9 = X, 2X, 3X,... = pX Minimumok (9.6L|

ahol p legkisebb értéke 1. A maximumok helyzetét egyedül a cos y tényező határozza meg, amely y = 0, n, 2n,... esetén lesz maximális, azaz akkor, ha:
2

d sin 9 = 0, X, 2X, 3X,... = mX Az m egész szám fizikailag a két rés megfelelő pontjaiból számított útkülönbségben lévő hullámok számát jelenti (9.3. ábra), és az interferencia rendjét fejezi ki.
2

Maximumok

(9.7-1

A 9.4. (a) ábra a cos y tényezőt mutatja, és itt a y = (5/2 fél fáziskelönbség és az útkülönbség rendjének értékeit a különböző maximumoknál tüntettük fel. Az eredmény a B és y abszcisszák relatív mértékétől függ, amelyet az ábrán úgy választottunk meg, hogy y = 3/3. Ám adott 9 szög mellett a & és a y közötti kapcsolatot (a (9.4.) egyenlet alapján) a rés szélessége és a ré­ sek közötti távolságok aránya határozza meg. így ha d = 3b, az (a) és (frf görbéket ugyanazon a 9 skálán ábrázoljuk. Abban a különleges esetbea. amikor a két b szélességű rést egy átlátszatlan c= 2b szélességű tér vá­ lasztja el, az (a) és a (b) görbe szorzataként létrejövő (c) görbe adja meg a keletkező képet. A maximumok helyzete e görbén kissé különbözik az (o) görbe maximumainak helyzetétől, kivéve a központi maximumot (m = 0)u mert ha az (a) görbe egyik maximumának közelében az ordinátákat meg­ szorozzuk egy olyan tényezővel, amely csökken vagy növekszik, akkor a maximum egyik, illetve másik oldalán lévő ordináták különböző mérték­ ben változnak, és ez kissé elmozdítja az eredő maximumot abba az irány­ ba, amerre a tényező növekszik. Ezért a maximumok helyzetei az (a) gör-

A KETTŐS R E S

227 Intenzitásaik egyenlők és ugyanak­ kora távolságra vannak a d sin 6 skálán, ami gyakorlatilag a 6 skálá­ ja, mivel ha 6 kicsi, akkor sin 9 — 6, és 6 = 0, XVd, 2Á/d,... szögek esetén kapunk maximumokat. Véges b rés­ szélesség esetén a (sin /?)//? ténye­ ző változását is figyelembe kell ven­ ni. Ez a tényező önmagában csak az előző fejezetben megismert egyréses képet hozza létre, amely a 9.4. (b) ábrán látható. A teljes kétréses kép, amit a (9.3.) egyenlet ad meg, e két tényező szorzata, és ezért úgy kap­ hatjuk meg, hogy a (á) görbe ordi­ náták megszorozzuk a (b) görbe ordinátáival és a 4Áfc konstanssal. Ez a kép a 9.4. (c) ábrán látható.
2 2

ft*. ábra. tmenzitásgörbék kettős rés esetén, had= 3b t e a nem pontosan azonosak a (9.7.) egyenlet által megadottakkal, de a legtöbb esetben nagyon közel lesznek hozzájuk. Térjünk most vissza a 9.7. ábra (b) és (c) képei közötti különbségek •magyarázatához, azonos d réstávolsággal, de eltérő b résszélességgel. A §r) képet d = 3b-vel vettük fel, és láthatóan egyezik a fenti leírással. A (b) t é p esetén a rések közötti d távolság ugyanaz volt, amely azonos távolsá­ got eredményezett az interferenciacsíkok között, de a b résszélesség kisebb volt, mégpedig annyival, hogy d = 6b. A 6.4. ábrán d = \4b, amely Igencsak kiszélesíti az egyréses képet az interferenciaképhez képest, s így sok interferenciamaximum a diffrakciós kép központi maximumára fog cssd. így állandó d melletti b csökkentésének hatása csupán annyi lesz, hogy az egyréses kép kiszélesedik, és az interferenciakép burkológörbéjel e s t viselkedik, amint azt a 9.4. (c) ábra szaggatott vonala mutatja. Ha a b résszélességet tartjuk állandónak, és a rések közötti d távolságot OBBoztatjuk, az interferenciakép mérete változik, de a diffrakciós kép méaeae ugyanaz marad. A 9.5 ábrán látható fényképsorozat ezt illusztrálja.

228

HULLÁMOPTIKA

2b = d

I

\ 3 X \6 = -3X/b -VJb -klb 0 Xlb 2Xlb 3i» 5 0

3í> = rf

•2 1

Minden képhez három különböző expozíció tartozik, hogy a kép hal­ vány és fényes részeinek részletei is jól láthatók legyenek. A görbék maximumait az m rend jelöli, és a felső görbe alatt a 6 szögek helyze­ teinek beosztása található.

6b = d

9.5. ábra. Kétréses diffrakciós kép fényképe és intenzitásgörbéje

A KETTŐS RÉS

229

Ezen ábrák tanulmányozásából kiderül, hogy bizonyos rendek vagy űnyoznak, vagy legalábbis két, nagyon alacsony intenzitású maximumra taökkentek. A hiányzó rendek ott fordulnak elő, ahol a maximális interfetmcia feltételét [(9.7.) egyenlet], és a minimális diffrakció feltételét •9-6.) egyenlet] 6 ugyanazon értéke elégíti ki, azaz: 'sin 6=mX és b sin 6 = pX

m P

(9.8.)

A hiányzó rendek okának fizikai képe a következő. Ha pl. a 9.4 (c) hiányzó m = +3 rendjét vesszük, ez a pont a képernyőn csak három ••flámhosszal van távolabb az egyik rés középpontjától, mint a másikétól, •••elfogva azt várhatnánk, hogy a két résből érkező hullámok közös fa­ n b a n érkeznek, és maximumot hoznak létre. Ugyanekkor azonban ez a pont egy hullámhosszal messzebb van az egyik rés egyik szélétől, mint a •ásíktól. Az egyik résből érkező másodlagos hullámok összeadása ilyen Innilmények mellett zérus intenzitást eredményez. Ez igaz mindkét résre, ezért bár összeadhatjuk a két rés hatását, mindkettő nulla lesz, és így ere­ dőjük is zérus.

Mivel mésp egész számok, dlb-nek két egész szám arányának kell len­ nie, hogy hiányzó rendeket kapjunk. Ez az arány határozza meg a hiány­ zó rendeket oly módon, hogy ha dlb = 2, akkor a 2, 4, 6,... rendek hiányoznak; ha dlb = 3, akkor a 3, 6, 9,... rendek hiányoznak stb. Ha dlb = 1, akkor a két rés pontosan il­ leszkedik, és az összes rend hiány­ zik. Azonban azok a halvány maxi­ mumok, amikre az egyes rendek fel­ bomlanak, ekkor pontosan megfe­ lelnek egy 2b szélességű, egyréses kép másodlagos maximumainak.

9j6. A rezgési görbe
Ugyanaz a módszer, amit a 8.4. részben az eredő amplitúdó grafikus kisaámítására alkalmaztunk egy rés esetén, a jelenlegi feladatnál is alkal•sazható. Szemléltetésül vegyünk egy kettős rést, amelyben mindkét rés Hjékssége egyenlő a köztük lévő átlátszatlan rész szélességével, azaz d = = 2b. Erről a képről a 9.5. ábra felső részén láthatunk fényképet. Az egyik •és amplitúdójárulékainak vektordiagramja a korábbiakhoz hasonlóan egy körívet ad, ahol a körív két végéhez húzott érintők meredeksége közötti különbség a rés két szélétől érkező járulékok közötti 26 fáziskülönbség, • y e n körívet kell most rajzolni mind a két réshez, és a két ív között olyan kapcsolatnak kell lennie, hogy a fázisok (az érintők meredekségei) a két •és megfelelő pontjainál 2y-val vagy á-val különbözzenek. A jelen eset­ kén, mivel d-2b,y - 2/3-nak vagy ő = 4/J-nak kell fennállnia. így a 9.6. tb> ábrán, ami a rezgési görbét mutatja 3 - 2b esetén, mindkét ív ^r/4 t= 26) szöget zár be, ami az egyes rések két szélének fáziskülönbsége lesz. és az ívek TT/4 távolságra vannak egymástól, így a két ív megfelelő pontjai nl2 (= ó)-val különböznek egymástól. A két rés járulékainak eredő látásait amplitúdó és fázis szempontjából így ezen két ív húrjai, azaz A és A jelentik.
x 2

230

HULLÁMOPTIKA

a ó=0
a _
P

n,

e f g 5n 2 2 2 ^ tt__ tt_ 3tt tt 5tt 3tt 8 4 8 2 8 4
71 n

b c tt 3tt

d

h
1K

i ^
n

2 Itt 8

^

A

-

A

2

(e)
* A

0 ^

Az ábra (a) és (í) közötti része az intenzitásgörbén hasonlóan jelölt pontok esetén mutatja be a szerkesz­ tést. Jegyezzük meg, hogy az inten­ zitás az eredó' A amplitúdó négyzete, ami pedig az A és A vektorösszege.
X 2

• A

9.6. ábra Kettős rés intenzitásgörbéjének ábrázolása az amplitúdók grafikus összegzésével

A KETTŐS RÉS

231

A választott példában a rések viszonylag szélesek a köztük lévő távol­ sághoz képest, és amint a fáziskülönbség növekszik, a rezgési görbe egyes köríveinek görbülete is gyorsan növekszik, s így az A és A vektorok hósz­ í n gyorsan csökken. Keskenyebb rések esetén nagyobb számú interferen­ ciacsíkot kapunk a központi diffrakciós maximumban, mert az ívek hoszsza kisebb a kör görbületének sugaránál. Ekkor növekvő fí mellett Aj és A* hossza lassabban csökken, és a maximumok intenzitásai sem csökkenaek olyan gyorsan. A határ közelében, ahol az a résszélesség közelít nullakoz. A, és A konstans marad, és az eredő intenzitás változása csak a kőztük lévő fázisszög változásának köszönhető.
x 2 2

Í.7. A forrásrés véges szélességének hatása
Az egyszerűsítés, amelyet a fenti elemzés során tettünk, és amely teljesen sosem igaz a gyakorlatban, az a feltevés, hogy a forrásrés (S' a 9.2. ábrán) saéfcssége elhanyagolható. Ez ahhoz szükséges, hogy a lencse a kettős Béshez érkező síkhullámok egyetlen sorát hozza létre. Egyébként különböwá hullámcsoportok érkeznek majd kissé eltérő szögben, a forrásrés küInaböző pontjaiból kiindulva. Olyan csíkcsoportokat hoznak létre, ame­ lyek egymáshoz képest kissé el vannak csúszva, amint a 9.7. (a) ábra is •adatja. Legyen P és P' két, forrásként szolgáló keskeny vonal. Ez lehet két keskeny rés, vagy még jobb két izzószál, mivel feltételezzük, hogy nincs Az ábrán az interferenciamaximu­ mokat csak az egyszerűség kedvéért rajzoltuk egységes intenzitással, elhanyagolva a diffrakció hatásait.

(«)

Pl P'

Forrás

Komponensek

AAAA Y M V M XMXXXX
S.7. ábra. Kettős fényforrás és egy nem pontszerű fényforrás hatása m kettős résű interferenciagyűrűkre

232 A (c) és (d) görbék a PP' távolság növelésének hatását mutatják. A (d) esetében a csíkok teljesen ellentétes fázisúak, és az eredő' intenzitás egy­ általán nem mutat ingadozást.

HULLÁMOPTIKA

köztük koherencia. Ha az ezek által keltett interferenciakép központi maximumainak helyzete Q és Q', akkor a csík QQ' elmozdulása ugyanak­ kora a szöget zár be a kettős résnél, mint maguk a forrásrések. Ha ez a szög bármelyik képben az egymást követő csíkok A/d szögtávolságának egy tört része, az eredő intenzitáseloszlás még mindig egy igazi cos y görbére fog emlékeztetni, habár az intenzitás nem lesz nulla a minimum­ ban. A két kép relatív helyzete és összegük e pontban a 9.7. ábra (b) gör­ béinél látható. Ekkor egy olyan pontban mint Q, az egyik kép maximuma egybeesik a másik pont következő minimumával, és így az útkülönbségre P'AQ-PAQ = A/2 lesz. Más szóval P' éppen fél hullámhosszal van távolabb A-tól, mint P. Ha a csíkok egy csoportjának intenzitását a 4A cos (Ó72) vagy a 2A (1 + cos ő) adja meg, akkor a másik intenzitás az alábbi összefüggés­ ből nyerhető:
2 2 2 2

2A [1 + cos (<5 + nj\ = 2A\\ - cos ó).
2

Az összeg tehát állandó és egyenlő 4A -tel, így a csíkok teljesen eltűn­ nek. A csíkok eltűnésének feltétele az, hogy a - k/2d. Ha PP'-t tovább növeljük, a csíkok újra megjelennek, és élessé válnak, ha a egyenlő lesz a kid csíktávolsággal, majd újra eltűnnek stb. Általánosságban eltűnésük feltétele a következő:
2

k_ 3A 5A a=2d'2d'2d'

Csíkok eltűnése kettős forrásnál,

(9.9.)

ahol a a két kettős résforrás által bezárt szög. Most pedig nézzük meg annak a hatását, amikor a forrás nem két külön forrásból áll, hanem egy egységesen fényes, PP' szélességű résből. E rés minden vonala létrehozza saját interferenciacsík-csoportját, és az eredő kép nagy számú ilyen csík összege lesz, amelyek egymáshoz képest vég­ telenül kis mennyiségekkel mozdultak el. A 9.7. (e) ábra ezt mutatja a = k!2d esetén, azaz egy olyan szélességű résnél, ahol az egyedül ható szélső pontok a csíkok teljes eltűnését okoznák, amint az ábra (d) részé­ ben is látható. Az eredő görbe erősen hullámzik, és a rést tovább kell szé­ lesíteni, hogy az intenzitás egységes legyen. Az első teljes eltűnés csak akkor következik be, amikor az alkotó csíkok fedte távolság egy egész csíkszélesség hosszúságú lesz, ahelyett, hogy fél hosszúságú lenne, mint a fenti esetben. Ezt az esetet mutatja a 9.7. (f) ábra, olyan résszélességnél, amely a = k!2d szöget zár be. Még tovább szélesítve a rést, a csíkok újra megjelennek, bár többé már sosem lesznek tökéletesen különállóak, amikor a csíkok közti intenzitás nem lesz nulla. Ha a = kid, akkor újra tel­ jesen eltűnnek, és az általános feltétel az alábbi lesz:

A KETTŐS RÉS

233

_ A

2A 3A d' d'

d'

Csíkok eltűnése résforrás esetén.

(9.10) A pontos érték attól függ, mit ve­ szünk a tiszta csíkok kritériumának, de jól használható szabály, ha a csí­ kok maximális eltéréseit az első el­ tűnés értékének egynegyedére veszszük fel.

Kétréses csíkok kísérleti megfigyelésénél nagy gyakorlati jelentősége van annak, hogy milyen széles forrásréssel kapunk intenzív csíkokat anél­ kül, hogy komolyabban csorbítanánk a csíkok definiáltságát. Ha / ' az első lencse gyújtótávolsága, akkor ez megfelel a forrásrés imális megengedhető szélességének, amely:

4d

(9.11.)

9.8. Michelson csillagászati interferométere
Mint a 8.9. részben láttuk, a legkisebb szögtávolság, amely két pontforrást elválaszthat annak érdekében, hogy egy távcső gyújtósíkjában különállók­ ként felismerhető képek jöjjenek létre, az a = 6\ = 1.22A/D. Ebben az egyenletben [(8.11.) egyenlet] D a távcső objektívjének átmérője. Tegyük •cL hogy a lencsét egy ernyő takarja, két olyan párhuzamos réssel, ame­ lyek közt a távolság majdnem egyenlő az objektív átmérőjével. A d = = £>/l,22 távolság megfelelő érték lehet. Ha a távcsövet egy kettős csillagra irányozzuk, és a réseket úgy állítjuk be, hogy merőlegesek legye­ t e k a két csillagot összekötő egyenesre, a kettős résnek köszönhetően ál­ talában interferenciacsíkokat figyelhetünk meg. Ha azonban a két csillag SBögtávolsága éppen a = Xlld, ami az első eltűnés feltétele, a (9.9.)

X/b

Xlld

(a)

(b)

9JL ábra. Fnumhofer-kép (a) egy téglalap alakú résből és (b) egy olyan kettős résből, amelyben a rések közt a távolság egyenlő az (a)-ban szereplő rés szélességével. A (b)-ben látható a négy kiegészítő tükör, amelyeket az igazi csillagászati interferométerben használnak.

234 Két adott, egymáshoz közeli kettős csillag közti távolság tényleges mé­ réséhez a rések közti d távolságot állíthatóvá teszik. A távolságot ad­ dig növelik, amíg a csíkok először eltűnnek; ezután d megmérésével a szögtávolság a = A/2í/-nek adódik. A csillagfény effektív X hullám­ hosszát természetesen szintén meg kell becsülni vagy mérni. A kettős csillagok távolságát nem túl gyakran határozzák meg ezzel a módszerrel, mivel a Doppler-effektuson alapuló megfigyelések (4.10. rész) érzéke­ nyebb felismerési és mérési mód­ szert szolgáltatnak. Másrészről a kétréses interferencia módszere napjainkig az egyetlen módja volt egy önálló csillag átmérőjének megmérésére, és 1920-ban Michelson sikeresen alkalmazta e célra ezt a módszert.

HULLÁMOPTIKA

Ha megbecsüljük az ismert távolsá­ gú, közelebbi állócsillagok szögát­ mérőjét, feltételezve, hogy ugyan­ olyan méretűek, mint a nap. 0,01 másodpercnél kisebb szögeket kapunk. Az ilyen méretű korongok felismeréséhez szükséges kettős rések távolsága 6 m-től 12 m-ig terjed. Nyilván semmilyen létező távcsövet nem használhatnánk a fent leírt módon csillagok átmérőjének mérésére. Egy másik hátrány, hogy a csíkok olyan finomak lennének, hogy nehéz lenne elválasztani őket.

egyenlet alapján nem láthatunk majd csíkokat. Az egyik csillagnak megfe­ lelő csíkok teljesen elfedik a másiknak megfelelőket. így ha a csíkok nem jelennek meg, akkor arra következtethetünk, hogy a csillag egy olyan ket­ tős csillag, amelynek szögtávolsága Xl2d vagy annak többszöröse. (A többszörös szögtávolságok kiküszöbölhetők a kettős rés nélküli közvetlen megfigyeléssel.) Ám ez a távolság csak feleakkora, mint a teljes 1,22X1D lencse felbontóképességének minimumszöge, amely ez esetben X/d-vd egyenlő. Ezzel kapcsolatban tanulságos összehasonlítani (pl. a 9.8. ábrán) a téglalap alakú, b szélességű rés keltette diffrakciós kép méreteit a két keskeny, d - b távolságú rés keltette interferenciaképpel. A központi maximum csak fele olyan széles a második esetben. így azt szokták mondani, hogy a távcső felbontóképessége kétszeresére növelhető, ha egy kettős rést helyezünk a lencse elé. Ezt a kijelentést azonban kétféleképpen is pontosítani kell. (1) A csillagok nincsenek „felbontva" abban az érte­ lemben, hogy különálló képeket hoznának létre, létükre csupán a csíkok viselkedéséből következtetünk. (2) A/2űí-nél jóval kisebb távolságok ese­ tén a csíkok elmosódása figyelhető meg (teljes eltűnésük nélkül), bizo­ nyítva a két csillag létezését, és ebből a szempontból a minimális felbont­ ható elkülönülés jelentősen kisebb, mint amit a fenti kijelentés alapján várnánk. A valóságban körülbelül egytizede annak. Az előző részben leírtakból látható, hogy ha egy forrás, mint pl. egy csillag korongja véges szöget zár be, a csíkok eltűnését ezzel az okkal ma­ gyarázzuk, ha a távcső kettős résének távolsága elég nagy. Michelson elő­ ször úgy mutatta be ezen módszer gyakorlati hasznát, hogy megmérte a Jupiter holdjainak átmérőjét, amelyek körülbelül 1 másodperces szöget zárnak be. Ebben az esetben az első eltűnéskor d csak néhány centiméter, és a mérés elvégezhető egy változtatható távolságú kettős réssel egy táv­ cső lencséje előtt. Mivel a forrás téglalap helyett kör alakú, a résforrásra vonatkozó a = Xld egyenletet korrigálni kell. Ezt a korrekciót ugyanazzal a módszerrel számíthatjuk ki, mint amit a kör alakú rés felbontóképessé­ gének kiszámításakor használtunk, és ugyanazt a tényezőt is adja. Úgy ta­ láljuk, hogy kör alakú forrás esetén, a = 1,22X/d-nél következik be az első eltűnés. Mivel a csíkok elmosódása a forrás számos pontjából a két réshez ér­ kező fénysugarak közötti fáziskülönbség változásainak az eredménye, Michelson rájött, hogy fel lehet nagyítani ezt a fáziskülönbséget d növelé­ se nélkül is. Ezt úgy csinálta, hogy két síktükörrel (M és M') felfogta egy csillag fé­ nyét [9.8. (b) ábra], és ezekkel, valamint két másik tükörrel visszatükrözte a résekbe. Ezután a beérkező sugarak közötti a szög változása La útkülönbséget eredményezett a két résnél, ahol L az MM' távolság a két külső tükör között. A csíkok akkor tűnnek el, amikor ez az útkülönbség egyenlő lesz 1,221-val, és így az érzékenység L/d arányban fog megnőni. A tényleges méréskor M és M' két, olyan 15 cm-es tükör volt, amelye­ ket a 2,5 m-es Wilson-hegyi távcső előtt lévő mestergerendára erősítettek.

A KETTŐS RÉS

235

iogy szimmetrikusan mozgathassák őket. Például az Arcturus csillag eseKben a csíkok először L = 7,2 m-nél tűntek el, ami mindössze 0,02 másod­ perces a = 1,22A/L szögátmérőt jelent. Az Arcturus ismert távolságából kiszámítható, hogy tényleges átmérője 27-szerese a Nap átmérőjének.

93. Korrelációs interferométer
A csillagátmérők meghatározásának egy másik módszere az, hogy meg•Krnek egy, a beeső fény fázisával kapcsolatos paramétert. Vegyünk egy tivoli forrásból érkező fénysugarat, amely a Michelson-interferométer egy •ésébe érkezik. Mivel az intenzitás egy adott fénymező területén minden pillanatban véges számú véletlen hullámsorból vagy fotonból tevődik öszsze. a fázis, az intenzitás és a polarizáció ingadozása várható. Az intenzi­ tás hirtelen változása a résnél lévő fotonmező felépítésének hirtelen meg­ változásával lenne kapcsolatban, amely viszont könnyen okozhatna hirte­ len változást a eredő fázisban. Hasonlóan, az intenzitás ingadozásának át­ meneti megszűnése egy változatlan fázissal lenne kapcsolatos. így azt várBánk, hogy a fázis ingadozása az intenzitás ingadozásával van kapcsolat­ ban. Ráadásul a ingadozások a fény frekvenciájánál sokkal alacsonyabb frekvencián következnek be. A fény intenzitása és a fázisa közötti korrelációt Hanbury-BrownTwiss-effektusnak nevezzük, és a névadó tudósok kísérletek során fedez­ ték fel 1956-ban. Az alkalmazott technika végül is egy olyan csillagászati interferométert eredményezett, amely Michelson interferométerét messze felülmúlja véges szögnagyságú távoli források felbontásában. Legna­ gyobb előnye, hogy az intenzitáskorreláció nem érzékeny az optikai ele­ mek elmozdulásának kis változásaira. A megoldás két olyan elkülönített parabolikus távcső használata volt, amelyeket fotoelektronsokszorozó csövekre fókuszáltak (1. a 9.9. ábrát). Kísérleteik idején az alapvető prob­ léma egy olyan módszer kifejleszté­ se volt, amellyel mérhető az intenzi­ tásingadozás korrelációja olyan idő­ beli felbontással, amely elég kicsi ahhoz, hogy felismerje az ingado­ zást. Hanbury-Brown és Twiss a Sirius csillagot tanulmányozták közönsé­ ges lámpatükröket használva a csil­ lagfény fotosokszorozó csövekre történő fókuszálásakor, és szögát­ mérőjét 0,0069 ívmásodpercnek ta­ lálták. Azóta építettek egy 188 m alapvonalú korrelációs interferométert az ausztráliai Narrabriban, ahol akár 0,0005 ívmásodperces szögátmérő­ ket is tudnak mérni. Ez messze felülmúlja a Michelson-féle csilla­ gászati interferométer eredményeit.

Egy csillagból érkező fény Parabolikus tükör Parabolikus tükör

Erősítő

Erősítő |—Késleltető vonal

Sokszorozó Integrátor 9.9. ábra. Fényelektromos detektorok és elektromos áramkör hosszú bázisvonalú torrelációs interferométerhez

236

HULLÁMOPTIKA

A jeleket olyan elektronikus áramkörbe vezették, amely a két bemenő jel szorzatával arányos kimenő jelet hozott létre, az utóbbit pedig egy integ­ ráló (vagy átlagoló) áramkörre bocsátották. Az így kapott jel nagysága a detektorok távolságának függvényében az ún. másodrendű interferencia­ függvény, és a Michelson-interferométerhez (elsőrendű interferencia) ha­ sonló interferenciaképet hoz létre. Ezzel a módszerrel a detektorok távol­ sága nagymértékben növelhető anélkül, hogy a tükrök helyzetének kis változásai tönkretennék az interferenciaképet.

9.10. Nagyszögű interferencia
Semmit sem mondtunk még a két interferálódó nyaláb közti szög határá­ ról, amikor a forrást elhagyják. Nézzük pl. a kétréses berendezést a 9.70. (a) ábrán. Az S forrás lehetne egy keskeny rés is, de annak biztosításához, hogy ne legyen koherencia a rés különböző pontjaiból induló fénysugarak között, tegyük fel, hogy ez egy világító tárgy. Kísérletileg azt kaptuk, hogy a <p szöget elég nagynak vehetjük az interferenciacsíkok eltörlése nélkül, ha a forrás szélessége is ennek megfelelően kicsi. Hogy pontosan mekkorának kell lennie, abból kapható meg, hogy az útkülönbségnek a forrás legszélső részétől a képernyő bármelyik adott pontjáig, pl. P-ig, A/4-nél kevesebbnek kell lennie. Ha a forrás szélességét í-sel jelöljük, a 8.10. részben leírtakból látszik, hogy ez az útkülönbség 2s sin (<p/2) lesz. Ha a szélesség ennél nagyobb, a csíkok teljesen eltűnnek, A útkülönbségnél újra megjelennek, majd 2A-nál újra eltűnnek stb., pontosan úgy, ahogy a csillagászati interferométerben. Nagyon vékony izzószálat hasz­ nálva forrásként, Schrödinger még 57°-os qb szögeltérésnél is észlelt bizo­ nyos interferenciát. Ezzel ekvivalens kísérletet végzett Selényi 1911-ben, aki nagyobb szögeltéréseket is megengedett (egészen 180°-ig). A 9.70. (b) ábrán látha­ tó berendezésének lényege egy 1/20 hullámhossz vastagságnyi fluoreszká­ ló folyadékréteg volt, ami egy vékony csillámpalalemez és egy sík üveg­ felület között helyezkedett el. Amikor a réteget erősen megvilágítják, má(á) (b)

így 60"-os eltérésnél J nem haladhatja meg a hullámhossz 1/4-ét, azaz 1,3 x 10 cm-t zöld fény esetén.
5

9.10. ábra Két módszer a nagyszögű interferencia vizsgálatára

A KETTŐS RÉS

237

sodlagos fényforrássá válik, valamivel nagyobb hullámhosszal, mint a be­ eső fényé (14.6. rész). Ekkor egy adott irányban interferencia figyelhető meg a filmről közvetlenül érkező és a csillámpala külső felszínéről vissza­ vert fény között. A sugárzó atomok tulajdonságaival kapcsolatban, főként arról, hogy dipólusként, kvadrupólusként stb. sugároznak-e, érdekes kö­ vetkeztetéseket lehet levonni egy bizonyos szöget bezáró csíkok láthatósá­ gának változását mutató adatokból.

Gyakorló feladatok Egy kettős rés mindkét rése 0,140 mm széles, a középpontjuk közti távol­ ság 0,840 mm. (a) Milyen rendek hiányoznak, és (b) mennyi a körülbelüli intenzitása az m = 0, 1, 2 , 6 rendeknek? Megoldás: (a) 6, 12, 18, 24 (b) m = 0,100%; m = 1, 91,2%; m = 2, 68,4%; m = 3, 40,5%; m = 4, 17,1%; m = 5, 3,65%; m = 6, 0%. 92. A 9.1. feladatban szereplő kettős rést megvilágítjuk egy 5000 Á hullámhoszszú párhuzamos fénynyalábbal, és a képet egy 50,0 cm gyújtótávolságú len­ csével az ernyőre fókuszáljuk. Rajzolja le az ernyőn lévő intenzitáseloszlást a 9.4. (c) ábrához hasonlóan, az ernyőn milliméterben megadott távolságo­ kat használva abszcisszaként! Foglalja bele a központi maximum egyik ol­ dalán lévő 12 rendet! 93. (a) Rajzolja fel a megfelelő rezgési görbét a kétréses Fraunhofer-féle dif­ frakciós kép egy pontjához, ahol a fáziskülönbség < = ;tt/3! A két rés kö­ 5 zötti átlátszatlan tér a résszélesség kétszerese, (b) Mi a 6 értéke ebben a pontban? (c) Számítsa ki az intenzitás értékét a kérdéses pontban a közpon­ ti maximum intenzitásához képest! •-4. Egy kettős résben két 0,650 mm széles rés van, melyek középpontjai között a távolság 2,340 cm. Fényforrásul egy higanyívet, illetve annak A = 5460,74 Á hullámhosszú zöld fényét használunk a rések mögött 100 cm-re lévő Fraunhofer-féle diffrakciós kép megfigyeléséhez, (a) Feltéve, hogy a szem 1 ívperc nagyságú szöget bezáró csíkokat képes felbontani, mekkora nagyí­ tás kell ahhoz, hogy éppen felbontsa a csíkokat? (b) Hány csík látható a köz­ ponti maximum alatt? (c) Hány csík látható az első oldali maximum alatt? Megoldás: (a) 3,1-szeres, (b) 71 csík, (c) 35 csík. 9S. Két kettős rést helyezünk egy optikai padra. Az egyiket, melynek réstávol­ sága d\ = 0,250 mm, egy higanyív A = 5460,74 Á hullámhosszú zöld fé­ nyével világítjuk meg, és kettős forrásként használjuk. A szorosan a máso­ dik kettős rés mögött elhelyezkedő szem (melyre d\ = 0,750) tiszta kétréses csíkokat lát, ha a pad távolabbi végéről néz. Ha a második kettős rést a kettős résforrás felé mozgatjuk, a csíkok egy adott pontban teljesen eltűn­ nek, majd megjelennek, majd újra eltűnnek, stb. (a) Számítsa ki azt a legna­ gyobb távolságot, ahol a csíkok eltűnnek! (b) Számítsa ki az ezután követ­ kező legnagyobb távolságot, ahol a csíkok újra megjelennek, és (c) ahol az­ tán újra eltűnnek! 9J6. Egy kettős rés, melynél b = 0,150 mm és d = 0,950 mm, a 9.7. (a) ábrának megfelelően két lencse között helyezkedik el. A lencsék fókusztávolsága 91.

238

HULLÁMOPTIKA

9.7.

9.8.

9.9.

9.10.

70 cm. Egy állítható rést használunk fényforrásként PP'-ben, amit zöld. A = 5461 A hullámhosszú higany vonal világít meg. A tiszta csíkok általá­ nos kritériuma alapján, milyen szélesre kell a forrásrést kialakítani, hogy a legjobb intenzitást kapjuk anélkül, hogy a tisztaság jelentősen csökkenne? Mivel két egyenlő rés, ahol d = b, egyetlen olyan rést jelent, aminek széles­ sége kétszerese bármelyik rés szélességének, bizonyítsa be, hogy a (9.3.) egyenlet átalakítható a 2b szélességű egyetlen rés intenzitáseloszlásának egyenletévé! Megoldás: A (9.3.) egyenletből kiindulva használjuk fel a 2 sin /S cos 8 = = sin 2/3 trigonometrikus egyenlőséget! Behelyettesítve azt kapjuk, hogy /=4A (sin 2/S)/4/3 . Határozza meg Fraunhofer-féle diffrakció esetén, hogy a diffrakciós burko­ lógörbe változása miatt pontosan mennyivel tolódik el a harmadrendű maxi­ mum a (9.7.) egyenlet által megadott helyzetből, ha a kettős résnél d = 5b'. A feladatot legjobban a várható maximum körül felrajzolt pontos intenzitá­ sokkal lehet megoldani. Fejezze ki az eredményt á rendek közti távolsággal! Egy volframlámpával (amiben egy egyenes izzószál a forrás) és egy 6,20 cm gyújtótávolságú kollimáló lencsével a kettős rés előtt különböző kettős­ rés-távolságokat próbálunk ki, addig növelve a d távolságot, amíg a csíkok el nem tűnnek. Számítsa ki az izzószál átmérőjét, ha ez d = 0,350 mm-nél következik be! Tegyük fel, hogy A = 5800 Á! írjon fel egy olyan képletet a d távolság és a b résszélesség segítségével, amely azoknak az interferenciamaximumoknak a számát adja meg, ame­ lyek a kettős rés képének központi diffrakciós maximuma alatt következ­ nek be! Megoldás: N = 2d/b - 1
2 2 2 0

A diffrakciós rács

10. fejezet

Bármely elrendezést, amely hatásában egyenértékű egy sor egyenlő távol­ ságban lévő, azonos szélességű réssel, diffrakciós rácsnak nevezünk. Mi­ vel a rács a színképek tanulmányozásának hatékony eszköze, meglehető­ sen nagy részletességgel fogjuk tanulmányozni az általa keltett diffrakciós •épeket. Látni fogjuk, hogy a képek általában eléggé összetettek, de a leg•sóbbi fejezetben tárgyalt kettős réssel egy sor közös tulajdonságuk van. Valójában a kettős rés egy kezdetleges rácsnak is tekinthető, amin két nyí­ lás van. Ám nem alkalmazható spektroszkópként, mivel egy gyakorlatban használt rácsban általában több ezer nagyon finom rés található. Ennek oka rögtön nyilvánvaló lesz, amikor megvizsgáljuk, hogy mi a különbség egy két rés, és sok rés keltette diffrakciós kép között.

1 0 . 1 . A résszám növelésének hatása
Amikor az egy, kettő, három vagy több azonos szélességű rés hatására ke­ letkezett intenzitásképeket lefényképezzük, olyan fotósorozatot kapunk,

A fényforrás, rés, lencsék, rögzítőle­ mez elrendezése a fényképezés so­ rán hasonló volt az előző fejezetek­ ben leírtakhoz, a használt fény pedig egy higanyív kék fénye volt.

(</)5rés

(e)6rés

(/)20rés

10.1. ábra. Különböző résszámú rácsok Fraunhofer-diffrakciós képei

240 Igazából Fraunhofer eredeti, 1819es rácsos kísérletei miatt, amelyek­ ben párhuzamos fény diffrakciójával foglalkozott, nevezték el az ő nevé­ ről ezt a fajta diffrakciót. Fraunhofer első rácsai két párhuzamos csavarra csévélt finom fémszálak voltak.

HULLÁMOPTIKA

Valójában mindegyik maximum in­ tenzitását egy olyan egyedülálló rés diffrakciós képe határozza meg, amelynek szélessége megegyezik az alkalmazott rések bármelyikének szélességével. Az intenzitás-burko­ lógörbék szélességei akkor lennének azonosak a 10.1. ábra különböző képein, ha a rések szélessége min­ den alkalommal ugyanakkora lett volna. Néhány képhez azonban né­ mileg eltérő réseket használtunk.

mint ami a 10.1. ábra (a)... (f) képein is látható. Ezek a képek is Fraunhofer-féle diffrakció által keletkeztek. A 10.1. ábra készítésénél használt rácsok egy fotólemezen lévó' zse­ latinemulzióba vágott vékony, átlátszó vonalak voltak, a 6.2. részben rész­ letezettek szerint. A legszembetűnőbb változás, ami a résszám növelésénél bekövetkezik, az interferenciamaximumok elkeskenyedése. Két résnél ezek kiterjedtek, és a legutóbbi fejezetben bemutatott intenzitással rendelkeznek, amely alapvetően a koszinusz négyzetével arányosan változik. Több résnél ezek­ nek a főmaximumoknak az élessége gyorsan növekszik, és az ábra (/) ré­ szénél már vékony vonalakként tűnnek fel. Egy másik - kisebb jelentősé­ gű - változás az, amit az ábra (c), (d) és (e) részei mutatnak vagyis, hogy a főmaximumok között gyenge másodlagos maximumok jelennek meg, amelyek száma a rések számával együtt növekszik. Három résnél mind­ össze egy másodlagos maximum jelenik meg, aminek az intenzitása a főmaximum intenzitásának 11,1 százaléka lesz. Erre az esetre a 10.2. ábra mutatja az intenzitásgörbét, amelyet a következő pontban ismertetett (10.2.) elméleti egyenlet alapján rajzoltunk fel. Itt a különálló réseket na­ gyon keskenynek tételeztük fel.

sin 6 —»10.2. ábra. Fő- és másodlagos maximumok három résű rács esetén

10.2. Intenzitáseloszlás ideális rács esetén
A 8.2. és 9.2. részekben egyszeres és kettős résekre használt eljárást itt is alkalmazhatnánk, integrálást végezve a rések tiszta nyílásánál, de ez itt egy kissé nehézkes lenne. Ehelyett használjuk a komplex amplitúdók összeadásának módszerét (7.8. rész)! A helyzet egyszerűbb, mint a több­ szörös tükrözés esetében, mivel a rácsnál az egyes rések keltette amplitú­ dók mind azonos nagyságúak. Ezt a nagyságot a-val, a rések számát pedig N-nel jelöljük. A fázis egyenlő <5 mennyiséggel változik egyik réstől a má­ sikig; így az eredő komplex amplitúdó a következő sorozat összege: l-e A&6 = a(l+ e -t-e
iá i2d i M 5

+e

i 3 á

+ ... + e'^-'* ) = a
5

r-. l-e"
5

(10.1.)

A DIFFRAKCIÓS R Á C S

241

Az intenzitás kiszámításához ezt a kifejezést meg kell szorozni a kompx konjugáltjával, ahogy a (7.13.) egyenletben is, ami alapján:

2 - = „ A~ — a

,

(l-e^Xl-e-' ) — a l - c o s M 5
W

(l-e'^l-e " )
3

l-cosó
2

Felhasználva az 1 - cos a = 2 sin (a/2) trigonometrikus azonosságot, fdarható, hogy: , sin (/Vő/2) A~ = a r shr(<5/2)
2 2 2

=

a

2

sin Ny
2

r

(10.2.)

y=

ahol, amint a kettős nyílásnál is, a/2 = (na sin 6)IX.

sin y

Az a tényező az egyetlen rés által keltett intenzitást jelenti, és átírva értékét a (8.4.) egyenletből végül megkapjuk az ideális rács Fraunhofer: képének intenzitását:
„2_ ,2
)
s i n 2

ft

síri Ny
2

' ~

A

_

A

S

2

sin y '
2

(10.3.)

Ha N = 2 értéket helyettesítünk be ebbe a képletbe, akkor a kettős rés 193.) egyenletéhez jutunk el.

103.
2

Főmaximumok
2 2

Az új (sin 7vy)/(sin y) tényező N rés interferenciáját írja le. Maximális N értékét a következő helyeken veszi fel: y = 0, n, 2n, .... Bár a hányados ezekben a pontokban határozatlanná válik, az előbbi eredményt a követkeJD kifejezésekből kaptuk: hm sin/vy '-= hm siny y-*mn NcosNy - = ±N . cosy

»—«.T

Ezek a maximumok helyüket tekintve megfelelnek a kettős rés maximnmainak, mivel y fenti értékeinél: rfsin 0 = 0, A, 21, 3A,... = mA Főmaximumok (10.4.)

Itt azonban nagyobb az értékük, a rések számának négyzetével arányo­ san. A különböző m rendek relatív intenzitásait minden esetben az egyré­ ses diffrakciós burkológörbe (sin B/B ) határozza meg. így a B és y
2 2

242

HULLÁMOPTIKA

közötti összefüggés a résszélességet és réselkülönülést [(9.4.) egyenlet] illetően nem változott, ahogy a hiányzó rendekre vonatkozó feltételek sem [(9.8.) egyenlet].

10.4. Minimumok és másodlagos maximumok
A (sin Ny)/(sin y) függvény minimumainak kiszámításához megjegyez­ zük, hogy a számláló gyakrabban válik zérussá, mint a nevező, és ez az Ny = 0, TI, 2TC, ... , általánosabban pn értékeknél következik be. Speciális esetekben, amikor p-0,N, 2N, akkor y - 0, TV, 2TT, ... lesz, így ilyen­ kor a nevező is eltűnik, és a fenti főmaximumokat kapjuk, p egyéb értékei zérus intenzitást eredményeznek, hisz ilyenkor a nevező nem lesz nulla, így a minimumok feltétele: y = pnlN, kivéve azokat a p értékeket, amikor p - mN, ahol m a rend értéke, y ezen értékei a következő útkülönbségeknek felelnek meg:
2 2

Két szomszédos főmaximum között így /V- 1 számú zérus intenzitású pont lesz. A főmaximum két oldalán található minimumok közti távolság kétszerese lesz a többi minimum kö­ zött lévőknek.

„ X 2l 3A asinö = — , — , — , N N N

(N-\)X N

(N + l)X N

Minimumok (10.5.)

kihagyva a 0, NXIN, 2NXIN, ... értékeket, melyeknél d sin 6 - mX, s így a (10.4.) egyenletnek megfelelően főmaximumok jelennek meg. 1,0 sin ^
2

(a)

Ny = 0 TI 2JX 3TC 4TÍ 5TI 6TC
n ITT^TIATI 5TT

AAAAAAAA ÍAAAAAAA

A másodlagos maximumok ezen jellemzői nagyon hasonlítanak az egyréses kép másodlagos maximu­ mainak tulajdonságaihoz. A 10.3. (dj intenzitáskép középrészét össze­ hasonlítva a 8.4. egyetlen résű ábrá­ val még szembetűnőbb a hasonló­ ság. Ahogy a rések száma nő, a má­ sodlagos maximumok száma is nő, mivel az N - 2-vel egyenlő. Ugyan­ ekkor bármely főmaximum és a mellette lévő másodlagos maximum, valamint az egyréses kép közötti hasonlóság is egyre nő.

p = 0 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13 5A_A_W 11A2A13A sinö = 0 6d d 6d 6d d 6d 6a 10.3. ábra. Hat nagyon keskeny résből álló rács Fraunhofer-diffrakciója, az intenzitáskép részletei

A DIFFRAKCIÓS RÁCS

243 Ebben az esetben 18 másodlagos maximum helyezkedik el mindegyik főmaximumpár között, de csak a főmaximumokhoz közelieknek van számottevő intenzitásuk, és még ezek sem elég erősek ahhoz, hogy a fotón megjelenjenek.

IN =201

— -

y

T 3 K "

P7«Y\

"/7$\—TP^T

Ny = 7tln'i7i l&r 19w 21tt 22tt 38w 39w 4br 42jt 58jt 59tt 61w 62w J0.4. ábra. munzitáskép 20 keskeny résnél A többi minimum között az intenzitás újra megnő, ám az így keletkező •másodlagos maximumok sokkal kisebb intenzitásúak, mint a főmaximum. A 10.3. ábra hat rés görbéjét mutatja különböző sin Ny és sin y mennyi­ ségek esetén. Ez utóbbiak hányadosa is látható, ami az intenzitáseloszlást adja meg az intenzitásképben. A főmaximum intenzitása N vagy 36, így az alsó görbét kisebb méretben ábrázoltuk. A másodlagos maximumok in­ tenzitását szintén feltüntettük. Ezek a másodlagos maximumok nem azo­ nos, hanem csökkenő intenzitásúak, ahogy bármelyik főmaximumtól tá­ volodunk. De még a távolságuk sem egyenlő, ami annak köszönhető, hogy a maximumok nem teljesen szimmetrikusak. A 10.4. ábrán azN = 20-ra vonatkozó interferenciagörbe látható, amely aaegfelel a 10.1. ábra utolsó fényképének. A kép itt gyakorlatilag teljesen megegyezik az egyréses képpel. Ennek magyarázata a 10.10. részben található, ahol majd azt is látni fogjuk, hogy a kép méretei megfelelnek egy olyan „rés" képének, amelynek a résszéles­ sége megegyezik a teljes rács szélességével. A másodlagos maximumok •aenzitásait akkor is ilyen egyréses képek összeadásával számíthatjuk ki, lendenként egy képet véve, amikor a rések száma kicsi.
2 2 2

A szimmetria hiánya annál a másod­ lagos maximumnál a legnagyobb, amely közvetlenül a főmaximum mellett található, és úgy nyilvánul meg, hogy a másodlagos maximum egy kicsit a főmaximum felé tolódik.

1 0 . 5 . Rács keltette színképek keletkezése
üagy számú résnél az előző részben tárgyalt másodlagos maximumoknak csekély jelentőségük van a színkép kialakításában. A 10.3. részben sze•eplő főmaximumokat színképvonalaknak nevezzük, mert amikor a fény elsődleges forrása egy keskeny rés, a főmaximumok éles, világos vona­ lakkéntjelennek meg a képernyőn. Ezek a vonalak párhuzamosak lesznek a rács vonalaival, ha a rés szinlén párhuzamos velük. Egy X hullámhosszú, egyszínű fénynél azokat a 6 szögeket, amelyeknél ezek a vonalak megjelennek, a (10.4.) egyenlet adja •aeg, azaz a d sin 6 = mX közönséges rácsegyenlet, ami gyakran szerepel alapfokú tankönyvekben. Az egyenlet egy általánosabb formája tartalmaz-

244

HULLÁMOPTIKA

za egy bármely i szögű fénybeesés lehetőségét is. Ekkor a következő ala­ kot kapjuk: mivel, ahogy majd a 10.5. ábrából látni fogjuk, ez kót szomszédos ré­ sen keresztülhaladó fénysugár útkülönbsége. aXsin i + sin 9)=mX Rácsegyenlet (10.6.)

Az ábra az m = 0 rendű maximumo­ kat (azaz a központi képet) és az m = 4 rendet kialakító fény útját mu­ tatja A i hullámhosszú fényben.

A központi képre a (10.6.) egyenlet a következőt adja meg: sin 0 - -sin i, vagy 0 = - í . A negatív előjel abból adódik, hogy í'-t és 0-t akkor tekintjük pozitívnak, ha a merőleges ugyanazon oldalán mérjük őket; azaz amikor a sugarak keresztezik a rácsra merőleges vonalat, 0-t negatívnak vesszük. A vonalkázott intenzitásmaximumok mutatják a Aj hullámhossz egyes rend­ jeit. A negyedik rend esetében, pl. a jelzett útkülönbségek olyanok, hogy d(sin i + sin 0) = 4A]. A főmaximumok intenzitásait az egyetlen résnek megfelelő diffrakciós kép határolja le (szaggatott vonal), és a kép első minimumánál, amely itt egybeesik a ötödik renddel, az intenzitás zérussá válik. A hiányzó rendek a rajzon: m = 5, 1 0 , a h o g y azt ad = 5b alapján várjuk is. Ha most a forrás egy A n é l valamivel nagyobb A hullámhosszú fényt is sugároz, akkor e hullámhossz m rendjének megfelelő maximumok a (10.10.) egyenlet szerint nagyobb 0 szögeknél fordulnak elő. Mivel a szín­ képvonalak keskenyek, ezek a maximumok általában mindegyik rendben teljesen különállóak a Aj megfelelő maximumaitól, és rendenként két vo­ nal alkotja a vonalszínképet. A központi képnél azonban a hullámhosszak
r 2

m=0

m=2 m=3 m=4

10.5. ábra. A főmaximumok helyzete és intenzitása olyan rácsnál, ahol a két hullámhosszból álló fény i szögben esik be, és különböző ff szögekben szóródik szét

A DIFFRAKCIÓS RÁCS

245

ábra. Eéi hullámhossz rácsos színképe: (a) A, = 4000 Á; (b)X = 5000Á;
2

-A

-3

-2

-1

Cl

1

Ezeket a színképeket zárójelekkel jelöltük az ábrán.

i c i i , és X együtt
2

egybeesnek, mivel itt az útkülönbség minden hullámhossznál zérus. Egy hasonló színképcsoport található a központi kép másik oldalán is. Mind­ egyik rendnek a központi kép irányába esik a rövidebb hullámhossza. A W.6. ábrán a 10.5. ábrának megfelelő rácsos színképek fényképei látha­ tók. Ha a forrás fehér fényt ad, a központi kép szintén fehér lesz, de a ren­ deknél folyamatos színkép alakul ki, amelyeket a rés végtelen számú egya n s melletti képei hoznak létre, a jelenlévő különböző hullámhosszok fé­ nyében. Egy ilyen folyamatos színkép bármely pontjában a fény közel egyszínű lesz, a rács és a lencse alkotta résképek keskeny volta miatt.

Ebből a szempontból az itteni ered­ mény teljesen különbözik a kettős résnél kapottnál, ahol a képek széle­ sek voltak, és a színkép színei nem különültek el egymástól.

1 0 . 6 . Diszperzió
Két szín távolsága, például A é és A -é a 10.5. és 10.6. ábrákon, a rend számával növekszik. Ezen elkülönülés kifejezésére gyakran használják a szögdiszperziónak nevezett mennyiséget, amit a szögváltozás és a hullámbosszváltozás arányaként definiálunk. A mennyiségre vonatkozó kifeje­ zést a (10.6.) egyenlet A-szerinti differenciálásával kapjuk meg, tudva azt, bogy az i állandó a hullámhossztól független. A deriváltat a véges növek­ mények arányával helyettesítve be, azt kapjuk, hogy:
r 2

A0 AA

m dcosd

Szögdiszperzió (10.7.) Ha 6 nem válik naggyá, cos 6 nem nagyon fog különbözni egytől, és

Az egyenlet először is azt mutatja meg, hogy egy adott kis AA hullám­ hosszkülönbség esetén a Aö szögtávolság egyenesen arányos az m rend-

246 így e tényező kis jelentőségű lesz. Ha elhanyagoljuk a hatását, akkor egy rend különböző színképvonalai közötti szögtávolság egyenesen ará­ nyos a hullámhosszukban mért kü­ lönbséggel. Egy ilyen színképet nor­ mális színképnek nevezünk, és a rá­ csok egyik legnagyobb előnye a prizmakészülékekkel szemben pont ez az egyszerű lineáris hullámhossz­ lépték a színképükben.

HULLÁMOPTIKA

del. Ennélfogva a második rendű spektrum kétszer olyan széles, mint az első rendű, a harmadik háromszor olyan széles, mint az első, és így to­ vább. Másodszor: Af? fordítottan arányos a d réstávolsággal, amit általá­ ban rácsállandónak nevezünk. Minél kisebb a rácsállandó, annál széleseb­ ben szóródik a színkép. Harmadszor: a cos 6 jelenléte a nevezőben azt jel­ zi, hogy egy adott m rendnél a diszperzió a normálisnál (ahol 6 = 0) a leg­ kisebb, és lassan növekszik, ahogy eltérünk attól. Egy távcső vagy kameralencse fókuszsíkjában a lineáris diszperzió A//AA, ahol / a sík mentén mért távolság. Értékét általában a (10.7.) kife­ jezés és a lencse fókusztávolságának szorzataként kapjuk meg. Néhány berendezésben azonban a fotólemezt elfordítják, hogy azt a fény ne merő­ legesen érje, és ennek megfelelően a lineáris diszperzió is növekszik. Spektrográfok diszperziójának meghatározásánál elterjedt a „lemezténye­ ző" használata, amely a fenti mennyiség reciproka, és ángström per milli­ méterben fejezzük ki.

10.7. Rendek átfedése
Ha a hullámhosszak tartománya nagy, pl. ha az egész 4 0 0 0 és 7 2 0 0 Á kö­ zötti látható spektrumot vizsgáljuk, akkor a magasabb rendekben jelentő­ sek az átfedések. Tegyük fel, pl., hogy a harmadik rendben egy 7 0 0 0 Á hullámhosszú vörös vonal figyelhető meg. E vonal diffrakciós szögét megkapjuk, ha a következő kifejezést ö-ra megoldjuk: d angströmben van kifejezve.
J(sin Í + sin 6) = 3 x 7 0 0 0

De ugyanennél a 6 szögnél egy 5 2 5 0 Á hullámhosszú zöld vonal is ta­ lálható a negyedik rendben, mivel:
4 x 5250 = 3 x 7000

Ugyanezen a helyen egy 4200 Á hullámhosszú ibolya vonal is előfordul az ötödik rendnél. így a különböző hullámhosszakra vonatkozó általános feltétel, amely egy adott 6 szögnél előfordulhat: Aj, A stb. az első, második stb. rendek hullámhosszai.
2

d(sin i + sin 6) = X\ = 2A = 3A
2

3

(10.8.)

Pl. egy darab vörös üveg, amely csak a 6000 A-nél hosszabb hullámokat engedi át, jól használható arra, hogy a magasabb rendű, rövid hullám­ hosszakat, amelyek a 7000 Á köze­ lében levő vonalak megfigyelésénél zavarnának be, kiküszöböljük.

Látható fénynél nincs átfedés az első és a második rendek között, mivel Aj = 7 2 0 0 Á és A = 4 0 0 0 Á esetén az első rend vörös vége pont a második rend ibolya vége elé esik. Fotográfiai megfigyeléseknél azonban ezek a rendek egészen 2 0 0 0 Á-ig terjednek, így az első két rend is átfedi egy­ mást. Ez a nehézség általában kiküszöbölhető alkalmas színszűrők hasz­ nálatával, amelyek a beeső fényből azokat a hullámhosszakat szűrik ki, amelyek a tanulmányozott tartományban átfedést okoznának.
2

A DIFFRAKCIÓS RÁCS

247

1 0 . 8 . A főmaximumok szélessége
A 10.4. rész elején már megmutattuk, hogy egy főmaximum bármelyik oldalán lévő első minimumok ott fordulnak elő, ahol Ny = mNn ± TC, vagy ahol y = rmx ± (nIN). Amikor y = mn, akkor amiatt kapunk főmaximumot, hogy a szomszédos rések megfelelő pontjaiból származó d vagy 2y fázis­ különbséget a 2nm kifejezés adja meg, vagyis a teljes rezgések egész száwmá többszöröse. Azonban, ha a szöget annyival megváltoztatjuk, hogy a fíziskülönbség 27t/N-ne.\ változik, többé nem fordul elő erősítés, hanem a különböző résekből származó fénysugarak zérus intenzitást eredményezve •Berferálnak. A maximum és az első minimum közötti 2n/N fáziskülönb­ ség X1N útkülönbségnek felel meg. Annak megértéséhez, hogy ez az útkülönbség miért okoz zérus intenzi­ tást, tekintsük a 10.7. (a) ábrát, ahol a rácsot 6 szögben elhagyó sugarak az m rend főmaximumát hozzák létre. Itt a két szomszédos résből szárma­ zó sugarak útkülönbsége mX, így az összes érkező hullám fázisban van. A szélső sugarak útkülönbsége tehát NmX, ahol N a gyakorlatban mindig na­ gyon nagy szám. Most változtassuk meg a diffrakció szögét egy kis AÖ érlékkel úgy, hogy a szélső útkülönbség egy hullámhosszal növekedjen, és NmX + A legyen (szaggatott vonalú sugarak). Ennek meg kell felelnie a zéras intenzitás feltételének, mert a két szomszédos résre vonatkozó útkü­ lönbség X/N-nel nőtt. Látni fogjuk, hogy a rács tetejéről származó sugár most a középpontból származóval ellentétes fázisú lesz, és így hatásukban kioltják egymást. Ehhez hasonlóan a középpont alatti pontból származó semlegesíti a tető­ pont alatti pontból származót stb. Az eljárás folytatása zérust ad az egész Kis számú rés esetén szükséges, hogy a valódi ( V - \)mX értéket T használjuk, és a gondolatmenetet is kicsit módosítani kell, de végered­ ményként ugyanazt fogjuk kapni [(10.9.) egyenlet].

(a)

10.7. ábra. Két, diffrakciós rács által éppen felbontott színképvonal szögtávolsága

248 Tanulságos megfigyelni, hogy ez éppen az 1/iV-szerese a szomszédos rendek távolságának, mivel ez utób­ bit ugyanezzel a kifejezéssel lehet leírni, ha a számlálóban a A-t az Nk útkülönbségre cseréljük.

HULLÁMOPTIKA

rács intenzitására, az egyréses képpel kapcsolatban a 9.3. részben elemzett hasonló eljárás teljes analógiájaként. így minden főmaximum mindkét oldalán az első zérus érték a kis Ad szögnél van. Az ábrából látható, hogy: A A AO = — = B Ndcosd

Főmaximum félszélessége. (10.9.)

10.9. Felbontóképesség
Amikor a rések N száma több ezer, ahogy bármelyik használható diffrak­ ciós rácsban, a maximumok nagyon keskenyek. A A/AA színfelbontó-ké­ pesség ennek megfelelően nagy. Kiszámításához először azt említjük meg, hogy mivel az intenzitás kontúrja szükségszerűen egy téglalap alakú nyílás diffrakciós képe, így a Rayleigh-kritérium (8.6. rész) alkalmazható. Két alig felbontott hullámhosszban keletkező képek távolságának a (10.9.) egyenletben szereplő A9 szögnek kell lennie. Ennélfogva a A + AA hul­ lámhosszú fény m rendű főmaximumainak ugyanannál a szögnél kell ki­ alakulniuk, mint a A hullámhosszú fény m rendű első minimumainak [10.7. (b) ábra]. így a szélső útkülönbséget a két esetben egyenlővé téve: mNX+X = mN(X + AA) amiből azonnal következik, hogy:

(10.10.)

Az, hogy a felbontóképesség arányos az m renddel, rögtön látszik ab­ ból, hogy amíg a (10.9.) egyenletből megkapott főmaximum-szélesség a keletkező nyalábok B szélességétől függ, de nem sokat változik a renddel, addig a két különböző hullámhossz maximumainak távolsága a diszperzi­ óval együtt nő, ami pedig a (10.7.) egyenletnek megfelelően a renddel kö­ zel arányosan növekszik. Ahogy a prizma esetében is (8.7. rész), a követ­ kezőt kapjuk: színfelbontó-képesség = szögdiszperzió x a keletkező nyaláb szélessége, mivel jelen esetben: m X Ndcosd = mN. dcosO

A DIFFRAKCIÓS RÁCS

249

Egy adott rendben a (10.10.) egyenlet által megadott felbontóképesség aranyos az N résszámmal, de független a rések d távolságától. Egy adott szögű beesésnél és diffrakciónál azonban még az /V-től is független, amit könnyen beláthatunk, ha a (10.10.) egyenletbe behelyettesítjük az m-et a (10.6.) egyenletből: X _ c/(sin( + sinö) AA~ X _ Vv (sini + sinö)
,

X

(10.11.)

A módszert mindazonáltal sikeresen használják a később ismertetendő ón. „fűrészfog" rácsokban. Elméletileg bármely rácsnál a maximális elér­ hető felbontóképességet i = 6 = 90°-nál kapjuk, és az a (10.11.) egyenlet alapján egyenlő lesz 2W7A-val, vagyis a kétszeres rácsszélesség és a hul­ lámhossz hányadosával. A gyakorlatban azonban az ilyen súrlódó szögek nem használhatók a fény jelentéktelen mennyisége miatt. A kísérletek so­ rán az elméleti maximumnak csak körülbelül a kétharmadát érhetjük el.

Itt W = Nd a rács teljes szélessége. Ennélfogva adott 0 és i esetén a fel­ bontóképesség független a W távol­ ságon lévő vonalak számától. Ezek­ nél az adott szögeknél azonban egy kevesebb vonalú rács magasabb ren­ det és - ebből következően - na­ gyobb átfedést ad, a rendek szétvá­ lasztásához a Fabry-Perot-interferométerhez hasonlóan további disz­ perzió szükséges.

10.10. A rezgési görbe
Most alkalmazzuk az amplitúdók vektoriális összeadásának módszerét, amit a 9.6. részben két résnél, a 8.4. részben pedig egy résnél használtunk. Az egyetlen rés különböző, végtelenül kicsi elemeinek hozzájárulásaiból származó rezgési görbe ismét körív alakú lesz, de most egy sor ilyen ív van a görbében, a rács réseinek megfelelően. A 10.8. ábrán az intenzitás­ görbe ábrái láthatók az (a)-tól (/)-ig lévő pontoknak megfelelően, hat rés esetén. A központi maximumnál az összes rés összes pontjából származó fény fázisban van egymással, és A eredő amplitúdót adnak, amely N-szer na­ gyobb, mint az egyetlen résből származó amplitúdó, ahogy az ábra (a) ré­ sze is mutatja. Az első minimum felé félúton lévő körülményeket a (b) lész ábrázolja. Ennél a pontnál y = TT/12, így a szomszédos rések megfele­ lő pontjaiból eredő ő fáziskülönbség egyenlő jr/6-tal (1. 10.3. ábrát). Ugyanez lesz a szög két szomszédos vektor között a hat eredő sorozatában is ( A t ő l A -ig), ahol az egyes vektorok hat egyenlő ív húrjait alkotják. Ahogy a kettős rés esetében is, a végső A eredőt ezek vektori összeadá­ sával kapjuk meg, az intenzitást pedig az A -ből. Növekvő szögnél az eredők valamivel kisebbek lesznek, ahogy 8 nő, mivel nem a húr-, hanem az ív hossza az, ami állandó. Ám itt a különbségük kicsi, még az (f) pont­ sai is.
r 6 2

A rács általános intenzitásfüggvényét [(10.2.) egyenlet] egyszerűen le­ vezethetjük egy geometriai módszerrel. A 10.9. ábrán a 10.8. ábra hat vektora látható, a (b) résznél valamivel kisebb fáziskülönbséggel. Mind­ egyiknek ugyanakkora a nagysága:

250

HULLÁMOPTIKA

10.8. ábra. Az intenzitásgörbe megszerkesztése az amplitúdók grafikus összeadásával sokréses rács esetén

ez egy 2B szöget bezáró A hosszú­ ságú ív húrját jelenti (1. 8.6. ábra).
0

(10.12.)

Mindegyik vektor <5 = 2y szögben hajlik a rá következőhöz képest, és így a hat vektor egy szabályos sokszöget alkot. Az ábrán mindegyik vek­ tor végéből egy szaggatott vonalat húzunk a poligon O középpontjába. Ezek a vonalak szintén konstans 2y szöget zárnak be egymással. így a középpontnál bezárt teljes szög: cp = Nd=Nx2y.

A DIFFRAKCIÓS R Á C S

251

M9. ábra. Egy rács intenzitásfüggvényének geometriai levezetése

Most már megkaphatjuk az A eredő amplitúdó és a (10.12.) egyenlet áhal megadott egyes A amplitúdók közötti összefüggést. Az OBC háromszöget kétfelé osztva egy 0-ból húzott, A-ra merőleges vonallal, azt lat­ j á t hogy:
n

A = 2rsin Ehhez hasonlóan, az OBD háromszögből, amelyet egy A r e merőleges vonallal hasítunk ketté:
r

r Ofl-nek vagy OC-nek felel meg.

A = A =2r siny.
W X

Az előző egyenletet ezzel elosztva a következő eredményt kapjuk: A _ 2 r s i n ( 0 / 2 ) _ siniVy A, 2rsiny siny

Amikor pedig a (10.12.) egyenletből behelyettesítjük A„ értékét, akkor E amplitúdóra a következő kifejezést kapjuk: A = A sin 8 sin Ny B siny Ennek a négyzete, ami az intenzitást is megadja, megegyezik a (10.3.) egyenlettel.

0

A különböző számú réseknél használt rezgési görbe segítségével az •tenzitásképek számos tulajdonságát megérthetjük. Például, van egy fon­ tos kérdés a főmaximum keskenységével kapcsolatban. Valamelyik olda­ lon a szomszédos minimumot akkor érjük el, amikor a vektorok először alkotnak zárt poligont, mint a 70.8. ábra (c) részén is. Egyértelmű, hogy cz akkor fordul elő kisebb ö értékeknél, ha nagyobb a rések száma, ami azt jelenti, hogy a maximumok élesebbek lesznek. Az ábráról azt is rögtön lehet látni, hogy ennél a minimumnál ő = 2TX/N, vagy y = JI/N, ami a 10.8.

Megjegyezzük, hogy ha a 10.8. ábra diagramjait tovább rajzolnánk, az első rendű főmaximum akkor jelen­ ne meg, amikor az egyes d interval­ lumokat képviselő ív egy teljes kört alkotna. Ilyen körülmények között a

252 húrok mind azonos irányú párhuza­ mos vonalak lennének, az (a) rész­ hez hasonlóan, csak kisebb hosszal. A második fó'maximum akkor for­ dulna elő, amikor az ív másodszor is kört alkotna, s az eredő húrok ismét egy egyenesbe esnének. Ezeknek a maximumoknak nincs megfelelőjük az egyréses képnél.

HULLÁMOPTIKA

rész elején rögzített feltétel. Továbbá, ahogy a rések száma megnő, a vektorpoligon gyorsan megközelíti egy körív alakját, és így az egyetlen nyílás keltette kép, illetve az azonos szélességű rács keltette kép közötti analógia igazolódott. A 10.8. ábra és az egyetlen résre vonatkozó 8.6. ábra össze­ hasonlítása megmutatja, hogy nagy N esetén a rácsra kapott ábrák meg fognak egyezni az egyetlen résre kapott ábrákkal, ha Nö/2-t, vagy Ny-t Bra cseréljük. Mivel Ny a rács szélső réseinek fél fáziskülönbsége és B egy nyitott nyílás szélső pontjai közötti fél fáziskülönbség, láthatjuk a 10.4. részben említett analógia fizikai okát.

10.11. Karcolt rácsok előállítása
Eddig a pontig az ideális rács jellemzőivel foglalkoztunk, amely azonos szélességű és egyenletes kiosztású résekből, illetve átlátszatlan résközök­ ből állt. A színképelemzésben jelenleg használt rácsok vagy transzmisszi­ ós rácsok, ekkor egy gyémánttűvel sík üvegfelületre barázdákat karcol­ nak, vagy reflexiós rácsok, ekkor pedig polírozott fémtükör felületet hasz­ nálnak. A transzmissziós rácsok a mi idealizált képünkhöz hasonlót ad­ nak, mivel a barázdák szétszórják a fényt, s így gyakorlatilag átlátszatla­ nok, míg az eredeti felületdarabok szabályosan eresztik át a fényt, s így résekként viselkednek. A 10.10. ábrán két különböző reflexiós rács karcolt felületeinek mikrofotóit láthatjuk. Az (a) részen látható rács csak könnyedén lett megkarcol­ va, s így a barázdák nem eléggé mélyek ahhoz, hogy maximális fényessé­ get érjünk el. A (b) részen viszont egy jó minőségű rács látható, amelyben közel 6000 vonal van centiméterenként. Egy-két függőleges keresztbaráz­ dát is rákarcoltak, hogy jobban látszódjon a karcolt felület kontúrja.

Ugyanez igaz a reflexiós rácsokra is, kivéve, hogy ezeknél a karcolatlan részek tükrözik szabályosan vissza a fényt, s így a rácsegyenlet (10.6.) erre az esetre is az i-re és ő-ra tett megállapításokkal alkalmazható.

(á) (b) 10.10. ábra. Reflexiós rácsok karcolatainak mikrofotói: (a) könnyed karcolat, (b) mély karcolat

A DIFFRAKCIÓS R Á C S

253

Napjainkig a legtöbb rácsot olyan fémtükörre karcolták, aminek az anyaga vörösréz és ón nagyon kemény ötvözete volt. A modern gyakorlat­ ban azonban a puhább alumíniumot párologtatják a felületre. így nem csak nagyobb tükrözést érhetünk el az ultraibolya tartományban, hanem a gyémánttű kopása is kisebb. Egy jó ráccsal szembeni legfőbb követel­ mény az, hogy a vonalak az egész felületen annyira egyenletes kiosztásúak legyenek, amennyire csak lehetséges (a teljes felület szélessége az egyes rácsoknál 10-25 cm között változik). Ezt a követelményt nehéz ki­ elégíteni, s a világon csak kevés helyen van olyan precíziós karcoló beren­ dezés, amely képes ilyen finom rácsokat előállítani. Miután az egyes bacízdákat bekarcolták, a gép felemeli a gyémánttűt, és a rácsot hordozó ko­ csit egy kicsit elmozdítja az állító csavar elfordításával. Ahhoz, hogy a rá­ csok között állandó távolságot kapjunk, a csavarmenetnek nagyon egyen­ letesnek kell lennie. Amíg Rowland 1882-ben ki nem alakította az első közel tökéletes csavart, a megfelelően karcolt nagy rácsok problémája •em volt megoldott. Ha a karcolt rácsokat olyan segédeszközök nélkül használjuk, amelyek az egyes rendeket elválasztanák egymástól, akkor azok átfedése miatt nem célszerű 4 és 5 feletti m értékek használata. így ahhoz, hogy megfelelő diszperziót és felbontóképességet kapjunk, a rácsállandónak nagyon kicsi­ nek kell lennie, és nagy számú vonalat kell bekarcolnunk. Rowland gépe 5684 vonalat volt képes bekarcolni centiméterenként, ami megfelel á= 1,693 x 10" cm-nek, és közel 15 cm széles rácsokat tudott előállítani. Ez a rácsállandó a sárga fény hullámhosszának körülbelül a háromszoro­ sa, és így merőleges beesés mellett a harmadik rend az, amit még meg lebet figyelni ennél a fénynél. Ennek megfelelően rövidebb hullámhoszszaknál magasabb rendeket is megfigyelhetünk. Ám egy ilyen rács adta diszperzió még az első rend esetében is messze felülmúlja a prizmáét. A rácsegyenletből kiszámítható, hogy a látható spektrum több, mint 12°-os szöget zár be. Ha egy 3,0 m fókusztávolságú lencsével kivetítenénk, a spektrum körülbelül 60,0 cm-es hosszt foglalna el a fotólemezen. A máso­ dik rendnél ez több, mint 1,0 m lenne.
4

H. A. Rowland (1848-1901). A fi­ zika professzora a Baltimore-i Johns Hopkins University-n. A mozgó töl­ tés mágneses hatásának bemutatásá­ ról, a hő mechanikai egyenértékének megméréséről, valamint a konkáv rács feltalálásáról (10.15. rész) híres.

A rács igazi előnye azonban a prizmával szemben nem a nagy diszper­ zió, hanem az általa nyújtott nagy felbontóképesség. A lineáris diszperziót egyre hosszabb fókusztávolságú kameralencsékkel folyamatosan növel­ hetjük, ám egy bizonyos távolságon túl a fotólemez szemcséssége miatt a részletek eltűnnek. Elégséges diszperzió esetén a korlátozó tényező a szín­ felbontó-képesség lesz. Először Thorp mutatta meg, hogy elég jó transzmissziós rácsok készít­ hetők, ha a karcolt felület lenyomatát valamilyen átlátszó anyaggal készí­ tik. Az ilyen lenyomatokat replikarácsoknak nevezzük, és elégséges ered­ ményt kaphatunk velük, ha nem a legnagyobb felbontóképesség a követel­ mény. Megfelelően hígított kollódiumot vagy cellulóz-acetátot öntünk a rács felületére, majd kiszárítjuk, hogy egy vékony, kemény réteget kap­ junk, amely víz alatt könnyen elválasztható az eredeti rácstól. Ezután már

Egy 15 cm-es Rowland-rács az első rendnél A/AA = 6 x 14 438 = 86 600 értéket ad. Ekkor a narancssárga tar­ tományban két, egymástól mind­ össze 0,08 Á távolságra lévő vonalat már fel lehetne bontani, és a fenti diszperziónál mindkét vonal 0,015 mm széles lenne. Ez a távol­ ság mindössze 1/8-a a sárga nátrium kettős vonalának. Egy üvegpriz­ mának, még ha a meglehetősen nagy dnldt = 1200 cm" értékkel rendelkezik is, a (8.8.) egyenlet alapján 64 cm hosszú alapra lenne szüksége, hogy ugyanezt az ered­ ményt produkálja.
1

254

HULLÁMOPTIKA

fel lehet erősíteni egy sík üveglemezre vagy egy konkáv tükörre. Némi elferdülés és zsugorodás előállhat a folyamat során, így a másolat ritkán működik olyan jól, mint az eredeti példány. A műanyag-technológiák fej­ lődésével azonban ma már jó minőségű másolatok is előállíthatók.

10.12. Szellemképek
Egy valódi rácsnál a karcolt vonalak bizonyos mértékben mindenképpen eltérnek az ideális egyenletes kiosztástól. Ennek számos hatása van, a kar­ colás hibájától függően. Három típusú hibát különböztetünk meg. (7) A hiba nagysága és iránya teljesen véletlenszerű. Ebben az esetben a rács egyetlen szórt fényt ad a főmaximumok alatt, még egyszínű fény alkalma­ zásánál is. (2) A hiba egy bizonyos irányban folyamatosan nő. Ez könynyen kimutathatóan „fókuszaiévá" teszi a rácsot, azaz a párhuzamosan be­ eső fény a diffrakció után enyhén szét- vagy összetart. (5) A hiba a rács felületén periodikus. Ez a legáltalánosabb eset, mivel leggyakrabban a karcoló berendezés mozgató mechanizmusának hibáiból származik. Ez a hiba eredményezi a szellemképeket, vagyis azokat a hamis vonalakat, amelyek az ideális rács főmaximumait kísérik. Amikor a hibának csak egyetlen periódusa van, ezek a vonalak azonos intenzitással, szimmetriku­ san helyezkednek el a főmaximumok körül. Az ilyen szellemképeket Rowland-szellemképeknek nevezik. Problémásabbak a ritkábban előforduló Lyman-szellemképek. Ezek akkor jelennek meg, amikor a hibák két. egymással össze nem mérhető periódussal rendelkeznek, vagy amikor egy hiba periódusa nagyon rövid. A Lyman-szellemképek az azonos hullámhosszú főmaximumtól távol is előfordulhatnak. Az elmúlt években tökéletesebb karcolatú rácsok készültek George R. Harrison és George W. Stroke munkájaként. Az általuk használt karcoló be­ rendezéseknél a barázdák egyenletes kiosztását olyan szervomechanizmus végezte, amelyet interferenciacsíkok automatikus számlálásával irányítottak.

Theodore Lyman (1874-1954) Sok éven át a Harvard University Fizikai Laboratóriumainak az igazgatója. A távoli ultraibolya színkép kutatásának úttörője.

10.13. A rendek közötti intenzitáseloszlás szabályozása
Egy karcolt rács különböző rendjeinek relatív intenzitásai nem illeszked­ nek a (sin /?)//? taghoz, amit az ideális esetre vezettünk le (10.3.) egyen­ let). Nyilvánvaló, hogy a barázdák oldalai által visszatükrözött (vagy megtört) fény jelentős változásokat fog okozni. Általában nem lesznek hi­ ányzó rendek. A színképvonalak helyzete azonban bármely d rácsállandó­ jú rácsnál változatlan marad. Valójában az egyetlen lényeges kívánalom egy ráccsal szemben az, hogy a diffraktált fény amplitúdójában vagy fázisában valamilyen periodi2 2

A DIFFRAKCIÓS RÁCS

255

kas változást hozzon létre. így a különböző rendek relatív intenzitását egy 4 szélességű elemi rész által diffraktált fény szögeloszlása határozza meg a rács felületén. Az ideális rácsnál ez megfelel egyetlen rés diffrakció­ jának. A karcolt rácsokban általában egy komplex tényező lesz, amit a karcolási technológiák korai szakaszában nem nagyon tudtak befolyásol­ ni. R. W. Wood készített olyan rácsokat, amelyek egy bizonyos hullám­ hosszú fény 90%-át is képesek egyetlen rendbe koncentrálni egy oldalon, így a rácsok egyik fő hátrányát a prizmákkal szemben - nevezetesen a többszörös, kis intenzitású színképek jelenlétét - sikerült kiküszöbölni. Wood első rácsos kísérleteit az infravörös tartományban végezte olyan rácsokkal, amelyekben a vonalak távolsága nagy volt, és így a barázdák alakját könnyen ellenőrizhette. Ezekben az ún. echeletterácsokban a ba­ rázdák optikailag sík felületei egy olyan <j> szöget zártak be a vízszintessel, hogy az infravörös sugárzás nagy részét egy kiválasztott fényes rend felé továbbították (10.11. (a) ábra). Természetesen egy ilyen felületről szár­ mazó fény meglehetősen nagy szögben fog diffraktálódni, amelyet a hul­ lámhossz és a felület b szélességének hányadosával mérünk. Amikor az atanünium anyagú karcolt rácsok megjelentek, lehetővé vált a látható és az ultraibolya fényhez szükséges finomabb barázdák alakjának ellenőr­ zése is. A gyémánttű megfelelő alak- és iránykialakításával ma már olyan rácsokat is készíthetünk, amelyek bármely szögben ragyogó fényt adnak. A diffrakciós maximum alatt egy adott hullámhossznak legfeljebb két rendje jelenik meg. Ezeknek olyan nagy m értékük van (körülbelül 2tlX a reflexiós, és (n - 1 )t/X a transzmissziós típusnál), hogy az mN felbontóké­ pességük nagyon magas, még a lemezek viszonylag kis /V számánál is. Ebből a szempontból a készülék olyan, mint az interferométer, és a tanul­ mányozott vonalak elkülönítése is másodlagos diszperziót igényel. Mivel a Lummer-Gehrcke-lemezhez hasonlóan itt is nagy probléma a rugalmas­ ság hiánya, a lépcsős rácsot ma már nem nagyon használják. Történelmileg a fény egy bizonyos rendű koncentrálásának elvét először Michelson alkalmazta lépcsős rácsában (10.11. (b) ábra). Ez az eszköz 20-30 plánparallel lemezből állt, amelyeket egy konstans 1,0 mm körüli b magassággal toltak el egy­ más mellett. A t vastagság általában 1,0 cm volt, így nagyon nagy rácsál­ landó adódott, és a koncentráció rendkívül magas rendeknél fordult elő. A Michelson által használt lépcsős rácsok transzmissziós esz­ közök voltak, de nagyobb útkülönbségeket és magasabb rendeket lehe­ tett elemi a reflexiós típussal, ame­ lyet először Williams készített. A fény mindkét esetben a lépcsők síkjára merőlegesen koncentrálódott.

b

(a)

(b)

10.11. ábra. A fény koncentrációja egy bizonyos irányban (a) egy echelette, vagy fSrészfográcsnál és (b) egy reflexiós lépcsős rácsnál

256

HULLÁMOPTIKA

A rácsok egy fontosabb típusát echelle-nek nevezzük, amely átmenet az echelette és a lépcsős rács között. Ennél meglehetősen durva a barázdák kiosztása, körülbelül 80 esik egy centiméterre. Ezek ugyanolyan alakúak, mint a 10.11 (a) ábrán láthatók, de hajlásúk meredekebb. A koncentrációt mutató rendszám néhány száz körüli, míg ugyanez a lépcsős rácsnál több tízezer is lehet. Az echelle-rácsot egy másik diszperziós készülékkel (álta­ lában egy prizmás spektrográffal) összekapcsolva kell használni ahhoz, hogy az egyes rendeket elkülöníthessük. Ha az echelle diszperziója a priz­ ma diszperziójára merőleges irányú, egy kiterjedt színkép látható, amely­ ben a rövid csíkok sorozata a szomszédos rendeket jeleníti meg, ahogy a 10.12. ábrán is látható. Ez egy még kiterjedtebb spektrogramnak a része, ami egy nagy hullám­ hossztartományt fed le, s mindössze 0,5 Á/mm a lemeztényezője. Mind­ egyik rend körülbelül 14 Á-nyi szakaszát foglalja el a spektrumnak, vagyis akkora részt, amekkorát egy barázda diffrakciós burkológörbéje le­ fed. Ez a tartomány elegendő arra, hogy bizonyos mennyiségű ismétlést eredményezzen egyik rendtől a másikig. így a 10.12. ábrán a zöld higanyvonal, amelyet mint referencia-hullámhosszként szuperponáltunk, a 405. rendnél jelenik meg, illetve a 404. rend bal szélén is. Az echelle-rács fel­ bontóképessége csak a rács teljes szélességétől függ (10.11.) egyenlet, és akár 50-szer nagyobb is lehet, mint a másodlagos spektrográfé. Itt elegen­ dő a zöld vonal hiperfinom szerkezetének felbontásához is. Nagy felbon­ tása és diszperziója mellett az echelle-nek az az előnye is megvan, hogy fényes színképeket ad, illetve a színképeket nagyon tömör formában jele­ níti meg. A5461 A 10.12. ábrán látható kép készíté­ sekor a rendek elkülönítését nem prizmával, hanem egy közönséges ráccsal végezték. Ez a magyarázata a jelölt rendek közötti halványabb színképek jelenlétének. Ezek a má­ sodik rendben fordulnak elő, és két­ szer akkora echelle-rendjük van.

397 10.12. ábra. A tórium színképének echelle-ábrája

A DIFFRAKCIÓS RÁCS

257

10.14. Hullámhossz mérése ráccsal
A 2 és 5 cm közötti szélességű kis rácsokat általában egy kis spektrométer prizmaasztalára erősítik a kollimátorral és a távcsővel együtt. A beesési szög és a diffrakció megmérésével egy színképvonal hullámhosszát a rácsegyenletből [(10.6.) egyenlet] számíthatjuk ki. Ehhez ismernünk kell a d rácsállandót, amit általában megadnak a ráccsal együtt. Az első pontos hullámhosszakat ezzel a módszerrel határozták meg, a rácsállandó méré­ séhez pedig állítható mikroszkópban megszámolták egy adott távolságon a vonalak számát. Ha egyszer egy vonal pontos hullámhossza már ismert, a többit már hozzá viszonyítva megkaphatjuk a rendek átfedésének fel­ használásával. A hullámhosszak összehasonlításának ezen módszere a fenti berende­ zésnél nem pontos, mivel a távcső lencséje soha nem akromatikus, és a két vonal sem teljesen ugyanabba a síkba lesz fókuszálva. E problémák kiküszöbölésére Rowland olyan konkáv rácsot szerkesztett, ahol a fóku­ szálást egy karcolt rácsú konkáv tükör végzi. Például, a (10.8.) egyenletnek meg­ felelően, egy 5890 Á hullámhosszú, harmadik rendű nátriumvonal egybe fog esni egy másik, A = 3/4 x 5890 = = 4417 Á hullámhosszú, negyedik rendű vonallal. Természetesen ilyen módon egyik vonal sem eshet töké­ letesen egybe a másikkal, de elég közel kerülhetnek ahhoz, hogy a köztük lévő kis különbséget elha­ nyagoljuk.

10.15. Konkáv rács
Ha a rácsot nem sík felületre, hanem egy konkáv szférikus fémtükörre karcolják, akkor az egy időben diffraktálja és fókuszálja is a fényt, és így szükségtelenné teszi a lencsék használatát. Amellett, hogy ezzel kiküszö­ bölhetjük a fent említett színhibákat, még az az előnye is megvan, hogy a rácsot olyan spektrumtartományban is használhatjuk, amit az üveglencsék aem eresztenek át, mint pl. az ultraibolyát. A konkáv rácsok működésének •atematikai leírására e helyen nem térünk ki, de egy-két fontosabb ered­ ményt megemlítünk. Úgy találták, hogy ha R a rács gömbfelületének su­ gara, akkor a rács középpontjára érintőlegesen egy olyan R átmérőjű (tehát r = R/2 sugarú) kör rajzolható, amely meghatározza azon pontok helyeit, ahol a színkép fókuszban van, feltéve, hogy a forrás rése szintén ezen a körön található. Ezt a kört Rowland-körnek nevezzük, és a fókusz­ viszonyokat gyakorlatilag minden konkáv rácsot használó berendezésben •yen módon alakítják ki. Lásd 10.14. (a) ábra.

10.16.

Rácsos spektrográfok

A 10.13. ábra a nagy konkáv rácsok elrendezésének egy gyakori példáját • • l a t j a , amit Paschen-féle elrendezésnek nevezünk. Az első három rendet lefedő látható színképtartományt a 10.13. ábrán láthatjuk, a fent említett lácsállandóértéknél. Egy adott rendnél a (10.7.) egyenlet megmutatja, hogy a minimális diszperzió a rácsra merőlegesen adódik (6 = 0), ettől

258 A rés a Rowland-körön helyezkedik el, és a rács az ebből származó fényt diffraktálja különböző rendű színké­ pekre. Ezek a színképek a körön fókuszálódnak, és a fotólemezek olyan lemeztartókba vannak befogva, amelyek a kör görbületének megfe­ lelően hajlítják meg őket.

HULLÁMOPTIKA

Központi kép 10.13. ábra. Egy konkáv rács Paschen-féle elrendezése mindkét irányban növekszik. A merőlegeshez közel azonban egy számot­ tevő tartományban gyakorlatilag állandó, a koszinusz lassú változása mi­ att. Az R egyik általánosan használt értéke a 21 láb (=» 640 cm), az ilyen görbületi sugarú rácsokat 21 lábnyi rácsoknak nevezzük. Két másik, gyakran használt konkáv rácsú elrendezés a Rowland-féle, és az Eagle-féle elrendezés, amelyeket a 10.14. ábra illusztrál. Ennél az elrendezésnél a színkép azon részét, amely eléri a lemezt, a gerenda egyik vagy másik irányú csúsztatásával, vagyis az i szög változta­ tásával szabályozhatjuk. Látni fogjuk, hogy ez gyakorlatilag a Rowlandkör körül mozgatja az S rést. Bármely állásban a színkép P-ben lesz fóku­ szálva, és közel normális színkép lesz (10.6. rész), mivel 6 « 0. Az SP sínpár általában hullámhossz szerint van beosztva, mivel - ahogy az a rácsegyenletből is látható - egy adott rendű P-be érkező hullámhossz ará­ nyos az SP távolsággal. A Eagle-féle elrendezés tömörsége és rugalmassága miatt nagy mérték­ ben kiszorította a Rowland- és Paschen-féle kialakításokat. Itt a színkép azon részeit figyelhetjük meg, amelyek a beesési szöggel közel egyenlő szögben diffraktálódnak. Az S rés a lemeztartó egyik végén van elhelyez­ ve, amely mint egy kapu forog 5-nél. A színkép különböző részeinek megfigyeléséhez a rácsot egy, az ábrára merőleges tengely körül fordítják meg. Ezután vízszintes irányban kell mozgatni addig, amíg a lemeztartót megfordítva P és S újra a Rowland-körre nem esik. A készüléket egy hosszú dobozba vagy szobába kell helyezni, ahol állandó hőmérsékletet tudunk biztosítani. A hőmérséklet ingadozásai elmozdítják a színképvona­ lakat a rács kitágulása vagy összehúzódása miatt.

Egy tükörfém anyagú rácsnál kimu­ tatható, hogy egy 0,1 °C nagyságú hőmérsékletváltozás egy 5000 A hullámhosszú vonalat 0,013 Á-mel mozdít el.

A DIFFRAKCIÓS RÁCS

259 A Rowland-féle elrendezésben, amely inkább csak történelmi érde­ kesség ma már, a G rács és a P le­ meztartó egy R hosszúságú merev gerenda ellentétes végeire vannak felerősítve. A gerenda végei olyan forgózsámolyokon nyugszanak, amelyek két, egymásra merőleges sínpáron szabadon mozoghatnak. Az 5 rés a két sínpár keresztezése felett helyezkedik el.

Rowland-foglalat

Eagle-foglalat

10.14. ábra. A konkáv rácsú spektrográfok (a) egyik legkorábbi és (b) egyik legáltalánosabb kialakítása, (c) Sík reflexiós rács elrendezése Az Eagle-féle elrendezést gyakran használják vákuum spektrográfok­ ban az ultraibolya spektrumok tanulmányozására a 2000 Á alatti tarto­ mányban. Mivel a levegő elnyeli ezeket a hullámhosszokat, ezért azt a spektrográfból ki kell szivattyúzni, amire ez a tömör elrendezés nagyon al­ kalmas. A Paschen-féle elrendezést szintén gyakran használják olyan vá­ kuum spektrográfokban, amelyekben a rácsra gyakorlatilag súrlódó szög­ gel esik be a fény. A 10.14. ábrán szintén látható Littrow-féle elrendezés az egyetlen általánosan használt módszer nagy sík reflexiós rácsok esetén. Elvében nagyon hasonlít az Eagle-féle elrendezésre, a fő különbség közöt­ tük az, hogy itt a nagy akromatikus lencse egyrészt párhuzamossá teszi a fényt, másrészt a diffraktált fényt P-be fókuszálja, tehát egyszerre viselke­ dik kollimátorként és távcsőlencseként. A konkáv rácsok fenti elrendezéseinek egyik fő hátránya az erős asztig­ matizmus. Ez az Eagle-féle elrendezésben a legkisebb mértékű. A képnek ez a hibája mindig előfordul, amikor a konkáv tükröt a tengelyén kívül használjuk. Itt ennek az a következménye, hogy a rés minden egyes pontja két vonalra képződik le, az egyik a Rowland-körön van, és merőleges an­ nak síkjára, a másik pedig a kör síkjában fekszik, de valamivel a kör mö­ gött. Ha a rés tökéletesen merőleges a síkra, a színképvonalak élességét nem csökkenti komolyan az asztigmatizmus. A vonalak megnövekedett hossza miatt azonban némi intenzitásveszteség előfordul. Ám súlyosabb probléma az, hogy lehetetlen egy forrás különböző részeinek színképét ta­ nulmányozni, illetve a Fabry-Perot-gyűrűket elkülöníteni a képnek a spektrográf résén való vetítésével. Erre a célra fejlesztették ki az anasztigmatikus elrendezéseket. Ezek közül a Wadsworth-féle elren­ dezés a legismertebb, amelyben a konkáv rácsot párhuzamos fénnyel világítjuk meg. A résből kibocsátott fényt egy nagy konkáv tükör rendezi párhuzamossá, a színkép pedig kö­ rülbelül a rács fél görbületi sugará­ nak megfelelő távolságnál fókuszálódik.

260

HULLÁMOPTIKA

Gyakorló feladatok 10.1. Készítsen vázlatot öt, egymástól azonos távolságra lévő rés intenzitásképé­ re, ha a dlb arány 4! Jelöljön ki több pontot az x-tengelyen a hozzá tartozó 6 és y értékekkel együtt! Megoldás: Lásd a /0.15. ábrát 100% \ 81%

40,5%

3/ y = -4JT 6 =-TI 10.15. ábra. Egy finom résű diffrakciós rács intenzitás görbéje d/b = 4 esetén. Lásd a 10.1. feladatot
-3TZ

\9,0% 0% ~2n
-Jt

+7t

+

2JI

+3TC

+4TZ
71

10.2. Készítsen vázlatot hét, egymástól azonos távolságra lévő rés intenzitáské­ pére, ha a dlb arány 3! Jelöljön ki több pontot az ^-tengelyen a hozzá tarto­ zó d és y értékekkel együtt! 10.3. Kilenc koherens forrás egyfázisú, 2,50 cm hullámhosszú mikrohullámokat bocsát ki. A források egyvonalban vannak elhelyezve, tengelyeik távolsága 10,0 cm. Számítsa ki (á) a központi maximum szögének nagyságát, vala­ mint (b) a főmaximum és (c) a másodlagos maximum szögtávolságát! 10.4. Két hullámhosszú (A = 5600 Á és A = 5650 Á) fény esik merőlegesen egy sík transzmissziós rácsra, amelyben 2500 vonal van centiméterenként. A keletkező párhuzamos fényt egy 120 cm fókusztávolságú lencsével egy la­ pos síkernyőre fókuszáljuk. Számítsa ki az ernyőn lévő két színképvonal közötti távolságot (centiméterekben) (a) az első rendben, (b) a második rendben! 10.5. Két színképvonalnak A = 6200 Á-nél 0,652 Á a távolsága. Számítsa ki egy diffrakciós rács minimális vonalszámát, ami ahhoz kell, hogy ezt a kettős vonalat éppen felbontsa a második rendű spektrumban! 10.6. Egy 8,0 cm-es diffrakciós rácsra 100 000 vonalat karcoltak. A ráccsal egy A = 4230 Á-ű színképvonal szerkezetét vizsgálták az első rendben. Milyen lesz a rács színfelbontó-képessége egy 60,0°-os üvegprizmáéhoz viszo-

A DIFFRAKCIÓS RÁCS

261

nyitva, amelynek 8,0 cm-es alapja van, törésmutatója pedig A = 4010 Ánél 1,5608, A = 4450 Á-nél 1,5462? Megoldás: Rács színfelbontó-képesség = 100 000; prizma színfelbontó­ képesség = 26 550 10.7. Számítsa ki a diszperziót (a) angström per fokban, (b) fok per ángströmben, (c) angström per milliméterben egy olyan rácsnál, amely 3000 vonal­ ból áll centiméterenként, ha a harmadik rendű színképet egy 200 cm fó­ kusztávolságú lencse fókuszálja a képernyőre! 10.8. Egy színképvonal-csoportot kell tanulmányoznunk az 5200 A tartomány­ ban egy 15,0 cm széles síkrács alkalmazásával, amelyben 6000 vonal ta­ lálható centiméterként, és amelyet egy Littrow-rendszerben helyezünk el. Számítsa ki (a) a legmagasabb alkalmazható rendet, (b) a megfigyeléshez szükséges beesési szöget, (c) a legkisebb felbontott hullámhossz-interval­ lumot és (d) a lemeztényezőt, ha a lencse fókuszhossza 2,50 m! 10.9. Egy diffrakciós rácsot, amely 5000 vonalat tartalmaz centiméterenként, 4000 Á hullámhosszú fénnyel világítunk meg, különböző beesési szögek­ nél. Rajzolja fel az első rendbe diffraktált nyalábnak a beeső fénytől való elhajlását, az x tengelyen a beesés szögét 0°-tól 90°-ig feltüntetve! 10.10. Számítsa ki (a) a rendszámát, (b) a felbontóképességét egy olyan reflexiós lépcsős rácsnak, amely 35, egyenként 9,0 mm vastag lemezt tartalmaz, ha a A = 5085,82 Á vonal tanulmányozására kadmium ívet használunk! Megoldás: (a) 3,5392 x 10 , (b) 1,2387 x 10 10.11. Egy echelette-rács 450 vonalat tartalmaz centiméterenként, és második rendű, 5,0 fim hullámhosszú infravörös fény koncentrálására alakították ki. Számítsa ki (a) a rács karcolt felületeinek vízszintessel bezárt szögét, (b) a szögdiszperziót ugyanennél a hullámhossznál, merőleges beesést feltételezve! Ha ezt a rácsot egy héliumlámpa vörös fényével világítjuk meg, akkor (c) A = 6678 Á-nál milyen rend vagy rendek figyelhetők meg? 10.12. Igazolja, hogy egy echelle-rács színfelbontó-képességét
4 6

A/AA = (2Ő/A)[r /(1 + r )}
2 2

112

alakban lehet kifejezni, ahol B a rács szélessége, azr = t/b hányados pedig a lépcsők magasságának aránya szélességükhöz képest! Feltételezzük, hogy a fény a lépcsők b szélességű felületére merőlegesen esik be és diffraktálódik.

Megjegyzés: használja azt az elvet, hogy a felbontóképesség megegye­ zik a rács ellentétes széleiről szár­ mazó sugarak közötti útkülönbségben lévő hullámhosszok számával!

11. fejezet Fresnel-diffrakció

Azok a diffrakciós jelenségek, amelyeknél a fényforrás vagy a megfigyelő' ernyő, vagy mindkettő véges távolságra van a diffrakciós nyílástól vagy akadálytól, a Fresnel-diffrakció kategóriájába tartoznak. Ezeket a jelensé­ geket a legkönnyebb kísérletileg megfigyelni: a szükséges felszerelés egy kis fényforrás, a diffrakciós akadály, és egy ernyő a megfigyeléshez. A Fraunhofer-jelenségek során - amelyeket az előző fejezetben ismertettünk - lencsékre volt szükség a fénysugarak párhuzamosításához és a képer­ nyőre vetítésükhöz. Most azonban a széttartó fény sokkal általánosabb esetével foglalkozunk, amelyet nem befolyásolunk lencsékkel. Mivel a Fresnel-diffrakciót a legkönnyebb megfigyelni, történelmileg ezt az első­ nek kialakult típust vizsgálták először, habár a magyarázata bonyolultabb matematikai elméletet igényel, mint amire a Fraunhofer-diffrakció síkhullá­ mainak kezeléséhez szükségünk volt. Ebben a fejezetben a Fresnel-dif­ frakció néhány egyszerűbb esetével foglalkozunk, amelyet közvetlen ma­ tematikai és grafikus módszerekkel könnyebben megközelíthetünk. A fény részecskeelméletének idején Grimaldi és Newton megkísérelte ezeket az apró hatásokat azon ré­ szecskék elhajlásának tulajdonítani, amelyek a tárgy széléhez közel ha­ ladnak el. A helyes magyarázatot a hullámelmélet keretein belül Fresnel ragyogó munkásságának köszönhet­ jük. 1815-ben nem csak azt mutatta ki, hogy a fény közelítően egyenes vonalú mozgása értelmezhető azt feltételezve is, hogy a fény hullám­ mozgás, hanem azt is, hogy így a diffrakciós csíkok keletkezése rész­ leteiben megmagyarázható.

11.1. Árnyékok
A fény hullámelméletének korai fejlődésekor az egyik legnagyobb nehéz­ ség az volt, hogy hogyan magyarázzák a fény látszólag egyenes vonalú terjedését. Ha egy átlátszatlan tárgyat helyezünk egy pontforrásból szár­ mazó fény útjába, akkor egy viszonylag éles körvonalú és a tárgy alakjá­ nak megfelelő árnyékot kapunk. Az is igaz, hogy az árnyék széle nem lesz teljesen éles, és amikor kö­ zelről is megvizsgáljuk, akkor egy sötét és világos csíkokból álló rend­ szert figyelhetünk meg a szél közvetlen környezetében. Ahhoz, hogy bemutassuk az árnyékok hullámképpel való magyarázatá­ nak nehézségét, először figyeljük meg a képernyőn a széttartó fény áthala-

FRESNEL-DIFFRAKCIÓ

263

F 11.1. ábra. A Huygens-elv alkalmazása keskeny nyílásból származó másodlagos hullámokra dását egy nyíláson keresztül. A 11.1. ábrán a fény egy kis H lyukból szár­ mazik, és a széttartó hullámfrontnak csak egy bizonyos MN része haladhat át a nyíláson. Huygens elvének megfelelően a hullámfront mindegyik pontja egy másodlagos hullám forrásának tekinthető. Ezek burkológörbéje egy későbbi pillanatban egy H központú széttartó hullám lesz, amelyet a HE és HF vonalak határolnak. E hullám előrehaladásakor a képernyő EF részét erősen megvilágítja. Ám mivel minden másodlagos hullám egy ré­ sze az LM és NO mögötti részbe is behatol, így várható, hogy némi fény a geometriai árnyék E és F közötti területén kívül is megjelenik. A gya­ korlati megfigyelések azt mutatják, hogy a valóságban a képernyő ezen részei nem fognak megvilágosodni, az E és F közvetlen környezetét kivéve. Fresnel szerint ez azzal magyarázható, hogy a geometriai árnyé­ kon jóval túl eső területeken a másodlagos hullámok egymást kioltó fázisvi­ szonyokkal érkeznek, és így gyakorlatilag teljes sötétséget produkálnak. A másodlagos hullámoknak nem lehet minden irányban egységes amp­ litúdójuk, hiszen ha így lenne, akkor hátrafelé is ugyanolyan erős hullá­ mot kellene eredményezniük. A 11.1. ábrán az ernyő bal oldalán lévő burkológörbe egy ellentétes irányú hullámot jelenít meg, amely H felé ha-

Derékszögeknél (az ábrán P és Q irányában), az amplitúdó maximális értékének felére esik vissza, az in­ tenzitás pedig a negyedére.

11.2. ábra. A ferdeségi tényező Huygens másodlagos hullámainál

264 Huygens elvének pontosabb kifejezése alátámasztja ezt a feltételezést, só't számszerűen is megadja az amplitúdó iránytól függő változásait.

HULLÁMOPTIKA

lad. Nyilvánvaló, hogy ez a hullám nem létezik fizikailag, és igy azt kell feltételeznünk, hogy a másodlagos hullám hátsó részének amplitúdója zérus, f^ ferdeségi tényező, amit a 11.2. ábra illusztrál, az amplitúdó értéI Q összeggel adja meg, ahol 6 a haladás irányával bezárt szög.
z u n k é t +COS

Egy másik tulajdonság, aminek feltételezése szükséges ahhoz, hogy korrekt eredményt kapjunk, hogy a másodlagos hullámoknak egy negyed periódusnyi fáziselőnnyel kell rendelkezniük az őket kibocsátó hullámok­ hoz képest. E két nem várt sajátosság következményeit és a módot, aho­ gyan levezetésre kerültek, később fogjuk részletezni.

11.2. Fresnel félperiódusú zónái
Annak példájaként, hogy Fresnel hogyan közelítette meg a diffrakciós problémákat, először nézzük meg módszerét egy kissé széttartó gömbhul­ lám maga előtt keltett hatásának kiszámítására. A 11.3. ábrán legyen BCDE egy jobbra tartó egyszínű fény gömb alakú hullámfrontja. E felület minden pontját egy másodlagos hullám forrásának tekinthetjük, és most ezek eredő hatását akarjuk megtalálni a P pontban. Ehhez a hullámfrontot zónákra osztjuk az következők szerint. Az O pont körül, ami a P-ből hú­ zott merőleges talppontja, egy sor kört jelölünk ki, amelyek távolsága O-tól (a felületen mérve) s sz, s , s mégpedig úgy, hogy mindegyik kör egy fél hullámhosszal van távolabb P-től. Ha az OP távolság egyenlő b-vel, a körök b + A/2, b + 2A/2, b + 3X12, ...,b + mX/2 távolságra lesznek P-tól
h 3 m

A zónák, vagyis a szomszédos körök közötti gyűrűk S területei gyakorlatilag egyenlők. Ennek bizonyításaként a 11.4. ábrára utalunk, ahol egy a sugarú, H-bó\ kiterjedő hullám részlete látható.
m

A zónák széleinél ennek A/2 egész számú többszörösének kell lennie. A levezetéshez először azt jegyeznénk meg, hogy az összes optikai problé­ mában az s távolság sokkal kisebb, mint az a vagy a b sugár. így í-t te­ kinthetjük a Q tengelytől való függőleges távolságnak, és A-t egyenlővé tehetjük az OQ és az OR ívek magasságainak összegével. Az ívmagasság képlete alapján:
„2 „2 s~ . Ss~ S a+b A= — + — = s 2a 2b 2ab
2

(11.1.)

b + 3X12 b + 2X/2 + XI2

D 11.3. ábra. A félperiódusú zónák elhelyezkedése egy gömb alakú hullámfronton

FRESNEL-D1FFRAKCIÓ

265 Ha egy b sugarú, P középpontú kört rajzolunk (szaggatott vonal), amely a hullámfrontot az 0 „csúcspontban" érinti, a HOP út egy A-val jelölt szakasszal lesz hosszabb a HOP útnál.

\0

11.4. ábra. A útkülönbség egy gömbhullám „csúcspontjától" s távolságra A Fresnel-zónák s sugarai olyanok, hogy: A fl + fr m— = s„ 2 2ab '
m 2

(11.2.)

és így bármely zóna területe: A 2ab nbk. 2 a + b a + b A figyelembe vett közelítés miatt 5 -et állandónak, azaz m-től függetlennek tekintjük. Egy pontosabb le­ vezetés megmutatná, hogy a terület m-mel lassan növekszik,
m

(11.3.)

Huygens elve alapján most a hullám minden pontját olyan forrásnak tekintjük, amely azonos fázisú másodlagos hullámokat bocsát ki. Ezek különböző fázisban érik el P-t, mivel mindegyik más és más utat fut be. Egy adott zónából származó másodlagos hullámok fázisai nem fognak jr-nél nagyobb értékkel különbözni egymástól, és mivel mindegyik zóna átla­ gosan A/2-vel van távolabb P-től, világos, hogy a szomszédos zónák ere­ dői P-ben ;r-vel fognak különbözni egymástól. Ezt az állítást a 11.6. rész­ ben fogjuk részletesen is megvizsgálni. Az egymás melletti zónákból szár­ mazó rezgések közötti fél periódusnyi különbség az eredete a félperiódusú zóna elnevezésnek. Ha az m-ik zónából származó fény eredő amplitúdóját A -el jelöljük, az egymás utáni A értékeknek váltakozó előjelük lesz, mi­ vel a fázis n nagyságú változása az amplitudóvektor irányának megfordí­ tását jelenti. Ha az összes hullám eredő amplitúdóját A-val jelöljük, akkor az felírható a következő sorozat összegeként:
m m

A

= A -A + A3-A4+ ... + ( - l )
x z

m _ 1

A

m

(11.4.)

Ebben a sorozatban az egymás utáni tagok értékét három tényező hatá­ rozza meg: (1) mivel az egyes zónák területe meghatározza a kibocsátott másodlagos hullámok számát, a tagoknak közel egyenlőknek kell lenniük, de lassan növekedniük is kell; (2) mivel az amplitúdó a zóna P-től való át­ lagos távolságával fordítottan csökken, a tagok értéke egy m-mel növekvő értékkel csökken; és (3) a növekvő ferdeség miatt is csökkennie kell ér­ téküknek, így az m-ik zóna amplitúdóját a következő alakban fejezhetjük ki: A = konst - ^ ( 1 + cosö)
m
d

(11.5.)

m

d az átlagos távolság P-ig, 6 pedig az a szög, amivel a fény elhagyja a zónát.
m

266

HULLÁMOPTIKA

Az amplitúdó képlete az előző részben feltételezett ferdeségi tényező miatt lett ilyen. Ám az 5 -ek pontos kiszámításával kimutatható, hogy a (11.3.) egyenlet b tényezőjét b + A-ra kell cserélni, ahol A a zóna közepé­ re vonatkozó útkülönbség. Mivel ugyanekkor d = b + A, látjuk, hogy az SJd arány állandó, az m-től független. így mindössze az 1 + cos 9 ferde­ ségi tényező hatása maradt meg, amik a (11.4.) egyenlet tagjainak nagyon lassú csökkenését okozza. A csökkenés az elején a leggyorsabb, mivel a 9 az m-mel együtt változik, de az amplitúdók gyorsan közel egyenlővé válnak. Most, hogy tudjuk, hogy a tagok értékei hogyan változnak, a sorozat összegét a tagok kétféle csoportosításával is kifejezhetjük. Feltéve, hogy m páratlan:
m m m

Mivel az A[, A ,... amplitúdók nem azonos ütemben csökkennek, így mindegyik kisebb az őt megelőző, vagy az őt követő amplitúdó szám­ tani közepénél.
2

A =^-+

--A +2

4

2

2

= A ~
1

•A +3

— A,+-

A

m-1

+A

m

(11.6.)

A fenti egyenletben a zárójelben szereplő mennyiségek mind pozitívak lesznek, és fenn kell állniuk az alábbi egyenlőtlenségeknek: < A < A,
:

2

2

- + A„

Mivel az amplitúdók bármely két szomszédos zónánál szinte teljesen egyenlők egymással, lehetséges az A e t egyenlővé tenni A -vel, és A - e t A -mel. Az eredmény:
r 2 m] m

A = A+ i»L
A váltakozó előjelű Aj, A , A , ... amplitúdók vektorösszegét általában úgy kapjuk meg, hogy az amplitú­ dókat egy vonal mentén rajzoljuk fel, de most az érthetőség kedvéért vízszintesen elválasztva ábrázoltuk őket. Az egyes vektorok végpontját az előttük lévő vektorok kezdőpont­ jával egy magasságba helyeztük. Ekkor bármely adott számú zóna eredő A amplitúdója az utolsó nyíl­ hegy magassága lesz a vízszintes alapvonal felett. Az ábrán 12 zóná­ ra, illetve nagy számú zónára mutat­ tuk meg ezt.
2 3

2

2

(11.7.)

Ha m-et párosnak vesszük, ugyanezzel a módszerrel azt kapjuk, hogy:

i

A3 A

5

^-A -64

él 2

A^ 2

A =
A

A
2

11.5. ábra. A félperiódusú zónák amplitúdóinak összeadása

FRESNEL-DIFFRAKCIÓ

267

így arra következtethetünk, hogy az m számú zóna eredő amplitúdója P-ben az első és utolsó zóna amplitúdói összegének a fele, vagy ugyan­ ezen amplitúdók különbségének a fele. Ha m elég nagy ahhoz, hogy az egész szferikus hullámot zónákra oszthassuk, 6 megközelíti a 180°-ot az utolsó zónánál. így a ferdeségi tényező A -et elhanyagolhatóvá teszi, és az egész hullámnak köszönhető amplitúdó éppen fele lesz az első zóna amplitúdójának.
m

A 11.5. ábrán látható, hogy ezek az eredmények hogyan értelmezhetők grafikus szerkesztéssel.

11.3. Diffrakció kör alakú nyílás esetén
Vizsgáljuk meg egy olyan a fény útjába helyezett ernyő P-ben lévő inten­ zitásra (HJ.ábra) gyakorolt hatását, amelyet középen kilyukasztottunk, és így a 11.6. ábrán látható kör alakú nyílást kaptuk. Ha a lyuk r = OR su­ garát egyenlővé tesszük az első félperiódusú zóna külső széléig terjedő s tá­ volsággal, akkor az A, amplitúdó kétszerese lesz a ernyő behelyezése előt­ ti amplitúdónak. így a P-beli intenzitás négyszer lesz nagyobb, mint a er­ nyő nélkül. Amikor a lyuk sugarát addig növeljük, amíg már tartalmazza az első két zónát, az amplitúdó A, - A lesz, azaz gyakorlatilag nulla. Az intenzitás szintén közel zérus lesz a lyuk növekedése miatt. Az r további növelése azt eredményezi, hogy az intenzitás maximumokon és minimu­ mokon fog keresztülmenni, ahogy a zónák száma páratlan vagy páros. Ugyanez a hatás áll elő, ha a megfigyelési P pontot folyamatosan moz­ gatjuk a nyílás felé, vagy attól el a merőleges mentén. Ez a zónák méretét is változtatja, így ha P kezdetben olyan helyzetben volt, hogy a PR - PO tá­ volság a 11.6. ábrán A/2 (egy zónát tartalmaz), akkor P mozgatása az ernyő felé megnöveli ezt az útkülönbséget 2A/2-re (két zóna), 3X/2 (három zóna) stb. így maximumokat és minimumokat kapunk a nyílás tengelyében.
x 2

Itt feltételeztük, hogy a képernyőt elérő hullám görbületi sugara nagy, s így a húr mentén mért távolságok egyenlőnek vehetők az ív mentén mértekkel.

Diffrakciós ernyő

Megfigyelési ernyő

11.6. ábra. Egy kör alakú nyíláson keresztülhaladó fény geometriája

268

HULLÁMOPTIKA

Az előző fejtegetések nem adnak semmi információt a tengelyen kívüli pontok intenzitásáról. Matematikai megközelítéssel, amelyet most komp­ lexitása miatt nem ismertetünk, megmutatható, hogy P-t egy kör alakú diffrakciós csíkrendszer veszi körül. A 11.7. ábrán több fénykép látható ezekről a csíkokról. A fényképeket úgy készítették, hogy egy-egy fotólemezt helyeztek bizo­ nyos távolságra különböző méretű lyukak mögé, majd egy távoli pont­ forrásból egyszínű fénnyel világí­ tották meg őket. Az ábra bal felső sarkától kezdve a lyukak egy, kettő, három, stb. zónát világítottak meg. A kép közepének fényesről sötétre változása az előző eredményeket il­ lusztrálja. A jobb oldali nagy kép egy olyan nyílással készült, amely 71 zónát tartalmazott. 11.7. ábra Fény diffrakciója kis, kör alakú nyílásnál

11.4. Diffrakció kör alakú akadályon
Amikor a lyukat egy kör alakú koronggal helyettesítjük, a Fresnel-módszer arra a meglepő eredményre vezet, hogy az árnyék közepén egy fé­ nyes pontnak kellene lennie. Ennek levezetéséhez először szerkesszük meg a tárcsa szélénél a zónákat. Ha PR = d (lásd 11.6. ábrát) akkor az első zóna külső széle d + A/2 távolságra lesz f-től, a másodiké 2A/2-re, stb. Ebben az esetben, ahogy korábban is, az összes zóna amplitúdóját megadó sor összege az első megvilágított zóna amplitúdójának a fele lesz. Ezt a 11.5. ábrán az első néhány vektor elhagyásával kaphatnánk meg. Ennélfogva a P-ben lévő intenzitás egyenlő azzal, amit a korlátozatlan hullám eredményez. Azonban ez csak a tengelyen lévő pontokra érvényes, attól távolabb az intenzitás kicsi, és csak halvány koncentrikus gyűrűk je-

• • n
(a) (b) (c) 11.8. ábra. Diffrakció kör alakú nyílás esetén: (aj és (b) pontforrás; (c) Woodrow Wilson negatív ja, mint forrás

FRESNEL-DIFFRAKCIÓ

269

lennek meg. A 11.8.(a) és (b) ábrán, amiken a fényes pont fényképeit lát­ hatjuk, ezeket a gyűrűket túlexponálással szándékosan felerősítettük a kö­ zépponthoz képest. Az ábra (c) részénél a forrás nem pontjellegű volt, ha­ nem Woodrow Wilson portréjának egy átlátszó lemezen lévő fotónegatívját használtuk erre a célra, amit hátulról világítottunk meg. A képformálás során a korong úgy viselkedik, mint egy meglehetősen durva lencse, mi­ vel a tárgy minden pontjának van egy megfelelője a képen. A középen lévő fényes pontot egy pénzérme ívfény keltette árnyékában is megfigyelhetjük, ha a néhány méterre lévő árnyékot és környékét na­ gyítóval megvizsgáljuk. Ebben az esetben a pont nagyon kicsi, így elég nehéz megtalálni. Ha egy kisebb tárgyat, pl. csapágygolyót használunk, könnyebben észrevehető lesz.

11.5. Zónalemez
Ez egy speciális ernyő, amit arra terveztek, hogy minden második félperi­ ódusú zóna fényét elzárja. Ennek eredménye az lesz, hogy a (11.4.) egyen­ letből vagy a pozitív, vagy a negatív tagok eltűnnek. A P-ben lévő ampli­ túdó (11.3. ábra) értéke mindkét esetben az eredeti értékének sokszorosa lesz. A gyakorlatban is könnyen készíthetünk zónalemezt, ha fehér papírra koncentrikus köröket rajzolunk, amelyek sugarai az egész számok négy­ zetgyökeivel arányosak (lásd 11.9. ábrát), majd minden második zónát befeketítünk, és az eredményt csökkentett méretben lefényképezzük. Ha a negatívot, egy távoli pontforrás fényének útjába rakjuk, akkor tengelyének egy pontján nagy intenzitást hoz létre, mégpedig a zónák méretének és az alkalmazott fény hullámhosszának megfelelő távolságban. Az ezen mennyiségek közötti összefüggést a (11.2.) egyenlet tartalmaz­ za, amelyet a jelenlegi célra a következő alakban írhatunk fel:

A kör alakú akadály miatti diffrak­ ció teljes vizsgálata megmutatja, hogy az árnyékban lévő fényes pon­ ton és a halvány gyűrűkön kívül még fényes körkörös csíkokat is találunk az árnyékon kívül. Ezek eredetüket tekintve hasonlók a késéi keltette diffrakciós csíkokhoz, amiket majd a 11.11. részben vizsgálunk meg.

2

2 la

b

(11.8.)

Láthatjuk, hogy adott a, b és A ese­ tén a zónákra s = -Jm -nek kell teljesülnie.
m

A zónalemez keltette fényes pont annyira erős, hogy a lemez nagyjából úgy viselkedik, mint egy lencse. így feltételezzük, hogy az első 10 párat-

(a)

(b)

11.9.ábra. Zónalemezek

270

HULLÁMOPTIKA

Ha a páratlan zónák vannak lefedve, az A , A , A , ... amplitúdók ugyan­ ezt a hatást eredményezik.
2 4 6

lan zónát világítjuk meg, ahogy a 11.9.(a) ábrán látható zónalemeznél is. Ez az A\, A , A , A amplitúdókat hagyja meg (11.5 ábra), amelyek összege az A n e k körülbelül a tízszerese. Az egész hullámfront l / 2 A e t ad, így csak a megvilágított zónákat használva P-ben olyan amplitúdót ka­ punk, amely 20-szor nagyobb, mintha a lemezt eltávolítanánk. így az in­ tenzitás 400-szor akkora lesz. A tárgy és képe közötti távolság a közönsé­ ges lencseszabályt követi, vagyis a (11.8.) egyenletből:
3 5 ig r r

I

1
+

a

b ~

_
S

_1_ J

ha a = oo, a z / e g y e n l ő lesz b-\el:

A zónalemez feltalálása kétségtele­ nül Lord Rayleigh nevéhez kötődik, aminek bizonyítéka a jegyzetfüzeté­ ben talált 1871. április 11-i feljegy­ zés: „A páratlan Huygens-zónák ki­ zárásának és a központi fény növelé­ sének kísérlete nagyon jól sikerült..."

f—"

m

= mX

1

X

(11.9.)

Halványabb képek szintén előfordulnak azf/3,f/5,f/7, ... fókusztávolsá­ goknak megfelelően, mert ezeknél a távolságoknál a lemez mindegyik zó­ nája 3, 5, 7, ... Fresnel-zónát tartalmaz. Például amikor három van benne, akkor kettő hatása kioltódik, de a harmadiké megmarad.

11.6. Rezgési görbe a hullámfront körkörös felosztása esetén
Az egyréses Fraunhofer-diffrakció rezgési görbéjével kapcsolatos fejtege­ téseink (8.4. rész) azon alapultak, hogy a hullámfrontot végtelenül kicsi területű részekre osztottuk, amelyek valójában a diffrakciós rés hosszával párhuzamos, végtelenül keskeny sávok voltak. Az ezen elemek amplitú­ dóinak eloszlását ábrázoló vektorok egy körívet alkotnak. A hullámfrontnak ez az ún. sávos felosztása akkor megfelelő, ha a fényforrás egy keskeny rés, és a diffrakciós nyílás téglalap alakú. Egy ilyen forrásból származó széttartó hullámfront sávos felosztását később tárgyaljuk (11.8. rész). Egy pontforrásból származó gömbhullámot a kör alakú nyílások vagy akadályok diffrakciójának tárgyalásához végtelenül kicsi körkörös zónákra célszerű felosztani. Először tekintsük azt az amplitúdódiagramot, amelyhez az első félperiódusú zónát nyolc zónarészre osztjuk, mindegyiket a félperiódusú zó­ nákhoz hasonlóan hozva létre. Ezeknél is köröket rajzolunk a hullámfront­ ra (/1.3. ábra), amelyek P-től való távolsága: , 1 X , 2X b+ , b+ , 82 8 2 b , + X 2

FRESNEL-DIFFRAKCIÓ

271

A különböző' pontokból P-be érkező fény fázisai az első zónarészben nem fognak Jt/8-ná\ nagyobb mértékben különbözni egymástól. Ezek ere­ dőjét a 11.10 (a) ábra a, vektorával ábrázolhatjuk. Ehhez hozzáadhatjuk űi-t, a második zónarész eredő amplitúdóját, aztán a harmadik zónának köszönhető a -at, és így tovább. A vektorok nagysága nagyon lassan csök­ kenni fog a ferdeségi tényező miatt. Az egymás mellettiek < fáziskülönb­ 5 sége konstans n/% lesz. Mind a nyolc vektor összeadásával megkapjuk az AB vektort, mint az első félperiódusú zóna eredő amplitúdóját. Folytatva az eljárást megkapjuk CD-t, ami a második félperiódusú zóna eredője lesz, és AD-t is, mint az első két zóna eredőjének összegét. Ezek a vekto­ rok megfelelnek a 11.5. ábra vektorainak. Amint láttuk, a többi félperió­ dusú zóna megadja az ábra fennmaradó részét is. A 11.9.(b) ábra rezgési görbéjére való átmenetet úgy kapjuk, hogy egy adott félperiódusú zóna zónarészeinek számát végtelenül nagyra növeljük. Ekkor a görbe egy rezgési spirál, amely végül megközelíti Z pontot, ami­ kor a félperiódusú zónák lefedik az egész szferikus hullámot. A váltakozó előjelű csökkenő amplitúdók sorozatának jelentősége, amelyet a 11.2. részben használtunk, azonnal érthető lesz, ha megnézzük a 11.10 (b) ábrát, melynek az a további előnye is megvan, hogy lehetővé teszi számunkra bármely törtszámú zóna eredő amplitúdójának közvetlen meghatározását. Azt is meg kell említenünk, hogy az eredő AZ amplitúdó­ ról - ami éppen a fele az első félperiódusú zónának köszönhető amplitú­ dónak - e levezetés során az derült ki, hogy 90°-os fázissal van a zóna­ rendszer közepéből származó fény mögött. Ez nem lehet igaz, mivel lehe­ tetlen egy hullám eredő fázisát megváltoztatni csupán azzal, hogy zónákra osztjuk, majd azok hatását kombináljuk. A Fresnel-elméletnek ez az el­ lentmondása az általa használt közelítésekből adódik, a sokkal szigorúbb matematikai levezetések során nem fordul elő.
3

Mindegyik fordulat nagyjából egy kör, de az egyes amplitúdók nagysá­ gának lassú csökkenése miatt a kö­ rök nem zárulnak be.

CB

C B

(a) (b) 11.10 ábra. Egy kör alakú nyílás Fresnel-féle félperiódusú zónáinak rezgési spirálja

272

HULLÁMOPTIKA

11.7. Egyenes szélű nyílások és akadályok
Az igaz, hogy egy rés különböző pontjai által kibocsátott Huygensféle másodlagos hullámoknak csak akkor lesz hengeres a burkolófelüle­ te, ha azok koherensek, ami a gya­ korlatban ritkán valósul meg. Mind­ azonáltal amikor az intenzitásokat adjuk össze, ami az inkoherens kibocsátásnál szükséges, a keletke­ zett kép ugyanolyan, mint amit egy koherens hengeres hullám hozna létre. Ha a diffrakciós ernyő elrendezése nem körszimmetriájú, hanem egyenes szélű, mint pl. egy rés vagy szita esetében, akkor lehetséges rést használni forrásként a pont helyett. A rést ezekkel az élekkel párhuzamosan kell el­ helyezni, így a hossza menti elemek által keltett diffrakciós csíkok felso­ rakoznak a megfigyelő ernyőn. E módszerrel elég nagy intenzitást nyerhe­ tünk. Az ehhez hasonló esetek vizsgálatánál a hullámfrontot hengeresnek tekinthetjük, ahogy a. 11.11. ábrán is látható. A következő egyenes szélekkel foglalkozó feladatok levezetésénél az­ zal az egyszerűsítéssel fogunk élni, hogy a rést párhuzamos egyszínű fény­ nyel világítjuk meg, és így az valódi hengeres hullámot bocsát ki.

11.8. A hullámfront sávos felosztása
A körökkel való felosztással kapott Fresnel-zónák területe nagyjából egyenlő volt. A jelenlegi felosztás­ nál ez már nem igaz. A félperiódusú sávok területe arányos szélességük­ kel, és ez bizony gyorsan csökken, ahogy a hullám mentén M -tól kife­ lé haladunk. Mivel ez a hatás sokkal markánsabb, mint a ferdeségi ténye­ ző változása, így ez utóbbi hatását elhanyagolhatjuk.
0

A megfelelő módszer félperiódusú elemek létrehozásához egy hengeres hullámfronton az, ha az utóbbit sávokra osztjuk, amelyeknek egymás utáni szélei mindig fél hullámhosszal vannak távolabb a P ponttól (11.11. ábra). így a hengeres hullám körmetszetén lévő MQ, M M , ... pontok távolsága P-től: b, b+X/2, b + 2X12, stb. M az SP egyenesen található. Az MQM , MiM , ... félperiódusú sávok a hullámfronton a réssel párhuzamo­ san fekszenek. Ezt az eljárást hívhatjuk a hullámfront sávos felosztásának. A 11.12(a) ábra amplitúdódiagramját úgy kaptuk, hogy a sávokat sáv­ részekre osztottuk a 11.6. rész kör alakú zónáihoz hasonló módszerrel. Az M feletti első sávot kilenc részre osztva azt kapjuk, hogy a kilenc sáv­ részből származó vektorok O-tól fi-ig terjednek és Aj = OB eredőt adnak az első félperiódusú sávra. A második félperiódusú sávnál ehhez hasonlóan a B és C közöttiek A = BC eredőt adnak. Mivel most az amplitúdók gyorLT 2 0 x 2 0 2

11.11. ábra. Koherens fénnyel megvilágított résből származó hengerhullám. A hullámfronton feltüntettük a félperiódusú sávokat

FRESNEL-DIFFRAKCIÓ

273

B

B

0 11.12. ábra. Amplitúdódiagramok a Cornu-féle spirális kialakításához san csökkennek, A jelentősen kisebb, mint A fáziskülönbségük pedig jó­ val nagyobb, mint n. Megismételve az eljárást, azaz a hullám felső részén lévő egymás utáni sávokat további részekre osztva megkapjuk a 11.12(b) ábra teljesebb diagramját. Ennél a vektorok spirálalakban közelítenek Z-hez, így az M pólus feletti összes félperiódusú sáv eredője OZ lesz.
2 b 0

11.9. A rezgési görbe sávos felosztás esetén. Cornu-féle spirális
Amikor végtelenül kis szélességű sávokra térünk át a rezgési görbe egy folyamatos spirálba megy át, aminek egy részlete a 11.13. ábrán látható. Az egész hullámfrontot megjelenítő teljes görbe még sok további fordula­ tot tesz, míg eléri a Z és Z' végpontot. Az előbbiek során csak az OZ sza­ kasszal foglalkoztunk. Az alsó Z'O rész az MO alatti félperiódusú sávok hozzájárulásából alakul ki. Erre a görbére - amit Cornu-féle spirálisnak nevezünk - az jellemző, hogy az x tengellyel bezárt ő szöge arányos a görbe mentén az origótól mért v távolság négyzetével. Emlékezzünk arra, hogy egy rezgési görbében a d a hullámfront eleme­ iből származó fény fáziskésését jelenti, s így a görbére a következő definí­ ciót kapjuk az útkülönbségre vonatkozó (11.1.) egyenlet felhasználásával:

M. A. Cornu (1841-1902). A kísér­ leti fizika professzora a párizsi École Polytechnique-ben.

A Cornu-féle spirális felrajzolásához bevezettünk egy új változót, még­ pedig:

A definíció szerint ez a mennyiség dimenzió nélküli, így ugyanaz a görbe bármely problémánál felhasz­ nálható, az a, bésÁ adott értékeitől függetlenül.

274

HULLÁMOPTIKA

11.10. Fresnel-integrálok
A Cornu-féle spirális x és y koordinátáit számszerűen két integrállal tud­ juk kifejezni, amelyek ismerete pontos számításokat és ábrázolást tesz le­ hetővé. A legegyszerűbben a következők szerint lehet levezetni őket. Mi­ vel a 6 fáziskülönbség az a szög, amely bármely pontban meghatározza a görbe meredekségét (11.13. ábra), a koordináták változásait egy adott dv kis elmozdulásnál a spirális mentén a következő képletek adják meg:
2 2

a ő értékét a (11.10.) egyenletből vettük át.

ctc = dv cos d = cos —-— dv 2

dy = dvsinő = sm^—dv, 2

így a Cornu-féle spirális bármelyik pontjának koordinátái (x,y): Habár a tényleges számítás túl bo­ nyolult ahhoz, hogy itt közöljük, mellékelünk egy táblázatot, amely az integrálok számszerű értékeit tar­ talmazza (11.1. táblázat). A diffrak­ ciós képek pontos számításaihoz va­ ló felhasználásuk módját a 11.14. részben ismertetjük majd.

=! cos nv
y = jfsin^

, dv

(11.12.)

dv

(11.13.)

y

11.13. ábra A Cornu-féle spirális, ha a pólus mindkét oldalán öt félperiódusú zóna található

FRESNEL-DIFFRAKCIÓ

275

Ezeket Fresnel-integráloknak nevezzük. Nem integrálhatók zárt alak­ ban, hanem végtelen sorokat adnak, amelyek többféleképpen is kiszámít­ hatók. Először vizsgáljuk meg a 11.14. ábrán látható számszerű Cornu-féle spirális néhány tulajdonságát, amelyet a két Fresnel-integrál alapján raj­ zoltunk fel. A görbe bármely pontjának koordinátaértékeit a (11.12.) és (11.13.) egyenletekben szereplő v egy bizonyos felső határértékére kap­ hatjuk meg. A v értékeit a görbe mentén, azonos osztáskörrel rajzoltuk be. Különö­ sen hasznos a görbén a v = 1, -Jl és 2 pontok helyzetére emlékezni. Ezek egy fél, egy egész, illetve két egész félperiódusú sávnak felelnek meg. amit a (11.10.) egyenlet megfelelő ő értékeinek kiszámításával igazolha­ tunk. Azonban még fontosabbak a Z' és Z végpontok koordinátái. Ezek a (-1/2, -1/2), illetve az (1/2, 1/2) párok.

Ahogy bármelyik rezgési görbénél, a hullámfront bármelyik részéből származó amplitúdót a megfelelő görberész húrhosszának kiszámítá­ sával kaphatjuk meg.

//./. táblázat. A Fresnel-integrálok táblázata v 0.00 0.10 0.20 0,30 0.40 0.50 0.60 0.70 0.80 0,90 1.00 1,10 1.20 1.30 1.40 1,50 1.60 1,70 1.80 1.90 2,00 2.10 2.20 2.30 2.40 2,50 2,60 2,70 2.80 2.90 x 0,0000 0,1000 0,1999 0,2994 0,3975 0,4923 0,5811 0,6597 0,7230 0,7648 0,7799 0,7638 0,7154 0,6386 0,5431 0,4453 0,3655 0,3238 0,3336 0.3944 0,4882 0,5815 0,6363 0,6266 0,5550 0,4574 0,3890 0,3925 0,4675 0.5624 y 0,0000 0,0005 0,0042 0,0141 0,0334 0,0647 0,1105 0,1721 0,2493 0,3398 0,4383 0,5365 0,6234 0,6863 0,7135 0,6975 0,6389 0,5492 0,4508 0,3734 0,3434 0,3743 0,4557 0,5531 0,6197 0,6192 0,5500 0,4529 0.3915 0,4101 v 3,00 3,10 3,20 3,30 3,40 3,50 3,60 3,70 3.80 3,90 4,00 4,10 4,20 4,30 4,40 4,50 4,60 4,70 4,80 4,90 5,00 5,05 5,10 5,15 5,20 5,25 5,30 5,35 5,40 5,45 x 0,6058 0,5616 0,4664 0,4058 0,4385 0,5326 0,5880 0,5420 0,4481 0,4223 0,4984 0,5738 0,5418 0,4494 0,4383 0,5261 0,5673 0,4914 0,4338 0,5002 0,5637 0,5450 0,4998 0,4553 0,4389 0,4610 0,5078 0,5490 0,5573 0,5269 y 0,4963 0,5818 0,5933 0,5192 0,4296 0.4152 0,4923 0,5750 0,5656 0,4752 0,4204 0,4758 0,5633 0,5540 0,4622 0,4342 0,5162 0,5672 0,4968 0,4350 0,4992 0,5442 0,5624 0,5427 0,4969 0,4536 0,4405 0,4662 0,5140 0,5519 v 5,50 5,55 5,60 5,65 5,70 5,75 5,80 5,85 5,90 5,95 6,00 6,05 6,10 6,15 6,20 6,25 6,30 6,35 6,40 6,45 6,50 6,55 6,60 6,65 6,70 6,75 6,80 6,85 6,90 6,95 x 0,4784 0,4456 0,4517 0,4926 0,5385 0,5551 0,5298 0,4819 0,4486 0,4566 0,4995 0,5424 0,5495 0,5146 0,4676 0,4493 0,4760 0,5240 0,5496 0,5292 0,4816 0,4520 0,4690 0,5161 0,5467 0,5302 0,4831 0,4539 0,4732 0,5207 y 0,5537 0,5181 0,4700 0,4441 0,4595 0,5049 0,5461 0,5513 0,5163 0,4688 0,4470 0,4689 0,5165 0,5496 0,5398 0,4954 0,4555 0,4560 0,4965 0,5398 0,5454 0,5078 0,4631 0,4549 0,4915 0,5362 0,5436 0,5060 0,4624 0,4591

276

HULLÁMOPTIKA

11.14. ábra. Cornu-féle spirális a Fresnel-integrálok alapján felrajzolva E hossz négyzete adja meg az intenzitást. így a 11.14. ábra Comu-féle spirálisa felhasználható diffrakciós feladatok grafikus megoldására, ahogy később látni is fogjuk. Azonban már most, az indulásnál meg kell jegyez­ nünk, hogy az ilyen módon számított numerikus intenzitásértékek rela­ tívak a zavartalan hullám 2-es értékéhez viszonyítva. így ha az A a görbé­ ből kapott bármely amplitúdót, I pedig az intenzitást jelenti, és ez utóbbit annak az 7 intenzitásnak a függvényében fejezzük ki, amelyet akkor kap­ nánk, ha nem lenne jelen az ernyő, akkor:
0

(11.14.) Megjegyezzük, hogy az eredő hul­ lám fázisa 45°-kal, azaz 1/8 perió­ dussal van a zónarendszer közép­ pontjából érkező hullám mögött (ami az Af -ból P-be tartó Huygensféle hullám a. 11.11. ábrán). Hason­ ló hiba adódott a fázisra (csak 1/4 perióduskülönbséggel) a körkörös zónák levezetésénél a 11.6. részben.
0

Ezt igazolandó megjegyezzük, hogy a 11.8. rész fejtegetéseinek megfe­ lelően egy O-ból Z-be húzott vektor a hullám felső részéből származó amplitúdót adja. Ehhez hasonlóan a Z'-ből O-ba húzott pedig az alsó rész­ ből származót. Mindkettőnek 1/-J2 lesz az értéke, így amikor összeadjuk, majd négyzetre emeljük őket, hogy meghatározzuk az egész hullámból származó intenzitást, akkor azt kapjuk, hogy a koordináták hagyományos beosztásánál (amit a 11.14. ábrán is használtunk) 7 = 2.
0

FRESNEL-DIFFRAKCIÓ

277

11.11. Az egyenes él
Az egyetlen éllel határolt ernyő okozta diffrakció vizsgálata a Cornu-féle spirálisnak talán a legegyszerűbb alkalmazása. A 11.15.(a) ábra egy ilyen ernyő részletét ábrázolja, amelynek az éle párhuzamos az S réssel. Az ábrán a geometriai árnyék szélénél elhelyezkedő P pontnak megfelelő félperiódusú csíkok ki lettek jelölve a hullámfronton. A P-beli intenzitás kiszámításához megjegyezzük, hogy mivel csak a hullám felső része fejti ki hatását, az amplitúdó az O és Z pontokat (11.16. ábra) összekötő 1/ -Jl hosszúságú egyenes szakasz lesz. Ennek 1/2 a négyzete, így az árnyék szélén lévő intenzitás éppen az egynegyede annak, amit a zavartalan hullámnál kaptunk. A következő lépésben nézzük meg az intenzitást a P felett l távolságra l é v ő / ' ' pontban 11.15. (a) ábra. Ha a geometriai árnyék szélén lévő P megfigyelési ponttól kezdve (11.15. ábra), ahol az amplitúdót az OZ szakasz adja meg, folyamatosan felfelé haladunk, az amplitúdóvektor kezdőpontja a spirális mentén balra fog mozogni, míg a végpontja fixen marad Z-ben. Az amplitúdó első maximumát nyilván 2/-ben fogja elérni, első minimumát c'-ben, második maximumát a"-ben, és így tovább, míg végül megközelíti a zavartalan hullám Z'Z értékét. Ha P-től lefelé haladunk a geometriai árnyékban, a vektor kezdőpontja O-tól jobbra mozog, az amplitúdó pedig folyamatosan csökkeni fog, és zérushoz közelít. Ahhoz, hogy a Cornu-féle spirálisból az intenzitás számszerű értékeit megkapjuk, mindössze az A hosszát kell megmérnünk különböző v érté­ kek esetén. Az A négyzete máris megadja az intenzitást. Az amplitúdó és az intenzitás v függvényében ábrázolt görbéit a 11.17.ábra (a) és (b) ré­ szén láthatjuk. Azt is látni fogjuk, hogy az O pontnál, ami a geometriai ár­ nyék szélének felel meg, az intenzitás az egynegyedére esik vissza a nagy negatív v értékeknél mértekhez képest, ahol megközelítette a zavartalan hullám intenzitását. A többi betű megfelel a spirálison hasonlóan jelölt pontoknak: a B', C, D', ... pontok az M alatti első, második, harmadik,
0

Konkrétabban fogalmazva P' legyen az SMi egyenesen, ahol M] az első félperiódusú zóna felső széle. Ennél a pontnál a félperiódusú sávok M középpontja az 5-t P'-vel összekötő egyenes vonalon fekszik, és az ábrát a 11.15. (b) résznek meg­ felelően újra kell szerkeszteni. Az él most már az M ' pontban található, így nem csak az M feletti félperiódusú sávok lesznek megvilá­ gítva, hanem az Af alatti első sáv is. Az eredő A amplitúdót tehát a 11.16. ábra spirálisának B'Z vonala fogja megjeleníteni. Ez az amplitúdó több, mint kétszerese a P-belinek, az A intenzitás pedig több, mint négyszerese.
0 x 0 0 2

5

11.15. ábra. A félperiódusú zónák két különböző' helyzete az N élhez viszonyítva

278

HULLÁMOPTIKA

11.16. ábra. Cornu-féle spirális, amely egy él diffrakciós képének eredőit mutatja stb. félperiódusú zóna megvilágítását jelzik. A diffrakciós csíkok maxi­ mumai és minimumai valamivel e pontok elérése előtt vannak. Például az első maximumot fo'-ben akkor kapjuk, amikor az A amplitúdó vektor a 11.16. ábrán látható helyzetben van. Egy él diffrakciós képeinek fényké­ peit láthatjuk a 11.18. (a) és (b) ábrán. Egy él diffrakciós képének talán a leggyakoribb - és eléggé meglepő megfigyelése akkor következik be, amikor egy távoli utcalámpa fényét

11.17.ábra. (a) Az amplitúdó és (b) az intenzitás körvonalai egy él Fresnel-dijfrakciójánál

FRESNEL-DIFFRAKCIÓ

279 Az (a) kép egy higanyív látható fényével készült, míg a (b) kép X = 8,33 A hullámhosszú röntgensu­ garakkal. A 11.18. (c) ábra a köz­ vetlenül felette lévó' (a) kép sűrűséggörbéje, amit egy mikrofotométerrel készítettek.

11

(a)

A

11.18. ábra. Él diffrakciós képei (a) 4300 Á hullámhosszú, látható fénnyel és (b) 8,33 Á hul­ lámhosszú röntgensugarakkal készítve, (c) Az (a) kép mikrofotométeres görbéje. esőcseppes szemüvegen keresztül nézzük. A szemüvegen mindegyik esőcsepp széle prizmaként viselkedik, és olyan sugarakat irányít vissza a pu­ pillába, amelyek különben nem érnék el azt. A szélen túl ezért a látómező sötét, de a csepp durva körvonalát mint egy erős a 11.18.ábrán bemutatot­ takhoz hasonló diffrakciós csíkokkal szegélyezett világos foltot látjuk. A csíkok nagyon tiszták, és meglepően nagy számban láthatók, feltételezhe­ tően a fénytörés akromatizáló hatása miatt.

11.12. A fény egyenes vonalú terjedése
Amikor megvizsgáljuk a fenti kép méreteit egy adott esetre, a fény közel egyenes vonalú terjedésének oka világossá válik. Tegyük fel, hogy egy bi­ zonyos esetben a = b = 100 cm és A = 5000 Á. A (11.11.) egyenletből azt kapjuk, hogy: Ez a hullámfront mentén mért távolság 11.15. (a) ábra. Hogy ezt a ernyőn lévő / távolságokra válthassuk, az ábráról leolvasva: (11.15.) így a választott esetben: / = 2 s = 0,0708vcm

280

HULLÁMOPTIKA

A ]].17.(b) ábrán az intenzitás a v = +2 pontban 0,025 vagyis a nyolca­ da annak, amit akkor kapnánk, ha az él nem lenne jelen. Ennél a pontnál l = 0,142 cm, és így mindössze 1,42 mm-re fekszik a geometriai árnyékon belül. Az ernyő e vonal alatti része szinte teljes sötétségben lesz, és ez a hullám felső részéből érkező másodlagos hullámok kioltó interferenciájá­ nak köszönhető.

11.13. Egyetlen rés
A 11.11. részben már láttuk, hogy egy él esetén hogyan kell megvizs­ gálni a képet, és az ott alkalmazott módszert könnyen kiterjeszthetjük a jelen esetre is. A következőkben egy keskeny S résforrással párhuzamos rés (11.19. (a) ábra). Fresnel-diffrakciójával fogunk foglalkozni. A Cornu-féle spirális használatával a fény eloszlását akarjuk meghatározni a P P ' képernyőn. A rés ábrán látható elhelyezésével mindkét oldala késélként viselkedik, és leárnyékolja a hullámfront külső végeit. Ha a rés a 11.19.(a) ábrán látható módon középen helyezkedik el, akkor a P-be érkező fény csak a As = MN intervallumú hullámfrontból származhat. A Cornu-féle spirális segítségével most azt kell meghatároz­ nunk, hogy milyen Av hossz felel meg a As résszélességnek. Ezt a 11.11. egyenlet segítségével fogjuk megtenni, v helyett Av-t, s helyett pedig As-t használva. Legyen a = 100 cm, b = 400 cm, A = 4000 Á = 0,000 04 cm, a résszélesség pedig AÍ = 0,02 cm. Behelyettesítve a (11.11.) egyenletbe, azt kapjuk, hogy Av = 0,5. A P-beli eredő amplitúdót a spirál egy olyan húrja adja meg, amelyhez a Av = 0,5. Mivel a P megfigyelési pont köz­ pontosán helyezkedik el, ez az ív v = -0,25-ben kezdődik, és v = +0,25-ig tart. Az A =• 0,5 amplitúdó négyzete pedig az intenzitást adja meg. Ha most P'-ben keressük az intenzitást 11.19.(b) ábra, a képet át kell alakítanunk a hullámfront újraosztásával, ahogy az ábrán is látható. A P ' megfigyelési pontnál a megvilágított hullámfront ugyanolyan hosszú (As = 0,02 cm) és így a spirálnak is ugyanolyan hosszú szakasza (Av = 0,5) játszik szerepet. A hullámfront alsó felének azonban egy szakasza meg fog felelni egy új helyzetű ívnek a spirál alsó részén. Tegyük fel, hogy ez a p'

P M s a b P S a

p

J

A

11.19. ábra. Egyetlen résű Fresnel-diffrakció hullámfrontjának felosztása

FRESNEL-DIFFRAKCIÓ

281 Speciális problémák megoldásakor az Olvasó használjon egy egyenes skálát, amelyen v tizedrésze az egy­ ség, és ezzel egy megfelelő görbén (mint amilyen a 11.14. ábrán látha­ tó) a spirálon állandó Av ívhosszokat felmérve, megkapja az egyes hú­ rokat.

11.20. ábra. Cornu-féle spirális, amely az egyenlő v hosszúságú ívek húrjait mutatja 11.19. ábrán látható jk ívet jelenti. Az eredő amplitúdó arányos az A húr­ ral, aminek a négyzete adja meg a relatív intenzitást. így ahhoz, hogy meg­ kapjuk az intenzitás változását a 11.19. ábra ernyője mentén, a spirál egy konstans Av = 0,5 hosszú darabját különböző helyzetekbe csúsztatjuk, és megmérjük a hozzá tartozó húrokat, s így megkapjuk az amplitúdókat. Ezután az eredményeket három oszlopba kell rendezni, amelyek v-t, A-t és A -t tartalmazzák. A v értékét annak az ívnek a középpontja adja meg, amelynek az A húrját megmértük. Egy sor különböző szélességű rés Fresnel-féle diffrakciós képe látható a 11.21. ábrán, alattuk a megfelelő intenzitásgörbékkel. Ezeket a görbéket a Cornu-féle spirális segítségével rajzolták meg. Egy nagyon keskeny résnél, mint amilyen ezek közül az első (Av = 0,5), a diffrakciós kép nagyon hasonlít arra, amit egyetlen rés Fraunhofer-féle diffrakciójánál kaptunk. A kettő közötti alapvető különbség (8.4. ábra) az, hogy itt a minimumok egészen zérus értékűek, csak a végtelenül nagy v értékeknél. A felső kisméretű, egyréses kép 8,33 Á hullámhosszú röntgen­ sugarakkal készült, míg a többi 4358 Á hullámhosszú látható fénnyel.
2

Például ha az intervallumot v = 0,9től v = 1,4-ig mérjük (11.20. ábra), a v = 1,15 átlagértéket kell az A = 0,43 mellé beírni.

282 Érdekes megfigyelni az ábrákon a rések geometriai árnyékainak széleit, amelyeket a v-tengelyen jelöltünk be. Nagyon kevés fény esik ezeken a pontokon kívül.

HULLÁMOPTIKA

11.21. ábra. Látható fény Fresnel-diffrakciója különböző szélességű egyszeres réseknél Ahogy a rés kiszélesedik, a csíkok nagyon gyors változásokon mennek keresztül, és egy széles résnél már megközelítik a két szemben levő él dif­ frakciós képét. Az utolsó ábra külső szélein látható széles csíkok sok kis, sűrűn álló csík szuperpozíciói, ami világosan látszik az eredeti képen, és a reprodukción is megfigyelhető.

11.14. Fresnel-integrálok használata diffrakciós feladatok megoldásában
A 11.1. táblázatban szereplő Fresnel-integrálok táblázatos értékeit na­ gyobb pontossággal alkalmazhatjuk, mint amelyeket a felrajzolt spirálból kaphatunk. Egy Av = 0,5 intervallumnál, pl. az intervallum két végén lévő x értékeket egymásból kivonva kapjuk a Ax különbséget (azaz a amplitú­ dó vízszintes komponensét). Az ezeknek megfelelő két y értéket szintén kivonva megkapjuk Ay-t (a függőleges komponenst). A relatív intenzitást így ezen mennyiségek négyzeteinek összegeként kapjuk meg, mivel: / ~ A = (Ax) + (Ay)
2 2 2

A módszer pontos, de unalmas lehet, főleg ha A 11.1. táblázat bizonyos részei között megfelelő pontossággal interpolálnunk kell.

(11.16.)

Néhány feladatot, mint amilyenek az élhez kötődők is, leegyszerűsíthe­ tünk azzal, hogy az intervallum egyik végén lévő zónák száma nincs kor-

FRESNEL-DIFFRAKCIÓ

283

Av = 0,5 +5

Í112. ábra. fwwsnel-diffrakció egyetlen átlátszatlan sáv esetén •áfozva. Ennél a pontnál mind az x, mind az y értéke 1/2 lesz. Egy másik hasonló típusú példát is megvizsgálunk a következőkben.

11.15. Átlátszatlan csík diffrakciója
Egy párhuzamos oldalú keskeny tárgy, pl. egy drótszál keltette árnyékot szintén tanulmányozhatunk a Cornu-féle spirális segítségével. A 11.13. részben vizsgált egyetlen rés eseténél megmutattuk, hogy az eredő dif­ frakciós kép hogyan kapható meg egy fix távolság (Av = konst) csúsztatá­ sával a spirális mentén, és a végpontok közötti húr hosszának megmérése­ méi. A spirális végtelenbe, azaz Z-be és Z'-be tartó maradék része a kérdé­ ses elem mindkét oldalán hiányzott a rés két oldalának árnyékolása miatt. Ha most a 11.19.(a) ábrán látható rés nyílását egy ugyanolyan méretű tárggyal helyettesítjük, magát a réskeretet pedig eltávolítjuk, akkor a spi­ rális két részével kell foglalkoznunk. Tegyük fel, hogy az akadály olyan méretű, hogy a spirális Av = 0,5 intervallumát fedi le (11.20. ábra). A képernyő jk helyzetébe érkező fény a spirális Z'-től y-ig és fc-tól Z-ig ter­ jedő szakaszának köszönhető.

Ezen két szakasz eredő amplitúdóját úgy kapjuk meg, hogy a megfelelő amplitúdóikat vektorként összead­ juk. Az alsó rész egy olyan amplitú­ dót ad, amelyet a Z'-ből /-be húzott egyenes vonal jelenít meg, melynek nyílhegye y'-be mutat. A felső rész amplitúdóját pedig egy fc-ból Z-be mutató vektor ábrázolja. Ezek vektori összege adja meg az A eredő amplitúdót, az A pedig aj és k kö­ zött félúton lévő v pont intenzitását. A 11.22. ábrán három kis drótszál keltette diffrakciós képet láthatunk, a megfelelő elméleti görbékkel együtt.
2

284

HULLÁMOPTIKA

Gyakorló feladatok 11.1. Egy zónalemez legbelső zónája 0,425 mm átmérőjű, (a) Számítsa ki a le­ mez fókusztávolságát, amikor egy héliumlámpa 4471 Á hullámhosszú párhuzamos fényénél használjuk, (b) Számítsa ki az első másodlagos fó­ kusztávolságot is! Megoldás: (a) 40,40 cm, (b) 13,47 cm 11.2. Egy zónalemezt kell felerősítenünk egy optikai padra, ahol nagyító len­ cseként fogjuk használni. Legbelső zónájának 0,2250 mm átmérőjűnek kell lennie, és egy kadmiumív 4800 Á hullámhosszú kékeszöld fényét használjuk. Ha a nagyításnak nyolcszorosnak kell lennie az átmérő men­ tén, akkor számítsa ki (a) a zónalemez fókusztávolságát, (b) a tárgytávol­ ságot és (c) a képtávolságot. 11.3. 1,50 cm hullámhosszú, párhuzamos mikrohullámnyaláb halad keresztül egy állítható fényrekesz-diafragmán. A tengelyen e mögött 2,50 m-rel helyezkedik el a detektor, a nyílás átmérőjét pedig fokozatosan növeljük. Milyen átmérőnél éri el a detektált érték (a) az első maximumát, (b) a második maximumát és (c) a harmadik maximumát? (áj Az utóbbi sugár­ nál adja meg a maximumok és minimumok tengely menti helyzetének egyenletét! 11.4. A Cornu-féle spirálist használva rajzolja fel egy 0,80 mm szélességű rés diffrakciós képét, feltéve, hogy a = 40,0 cm, b = 50,0 cm, és a fény 6400 Á hullámhosszú vörös fény. (a) Számítsa ki a spirálison használandó Av értékét, és (b) rajzolja fel a görbét Av = +0,10 intervallumok esetén v = = -0,10-től v = 3,0-ig. 11.5. Egy optikai pad egyik végére egy rést helyezünk, majd 5000 Á hullám­ hosszú zöld fénnyel világítjuk meg. A réstől 50,0 cm-re egy 1,60 mm át­ mérőjű függőleges rudat erősítünk fel. A tárgy körüli diffrakció megfi­ gyeléséhez egy fotoelektromos cellát és egy keskeny rést szerelünk 50,0 cm-rel a rúd mögé. Mekkora (a) használt Av érték, felel meg ennek az átlátszatlan tárgynak a Cornu-féle spirálison, (b) a pontos intenzitás a geometriai árnyék szélénél a zavartalan intenzitáshoz viszonyítva, és (c) a relatív intenzitás az árnyék közepén? Megoldás: (á) 6,4, (b) 0,2282 /Q, ( C ) 0,019 67 7 11.6. Egy optikai pad egyik végére egy rést helyezünk, majd 5000 Á hullám­ hosszú zöld fénnyel világítjuk meg. Egy függőleges egyenes élet erősí­ tünk fel 50,0 cm-re a réssel párhuzamosan. Az él keltette diffrakciós képet 50,0 cm-rel utána figyeljük meg. Mekkora az intenzitás (á) 0,40 mm-rel az él geometriai árnyékának szélén belül a megfigyelés síkjában, és (b) 0,40 mm-rel a szélen kívül? 11.7. Egy optikai pad egyik végére egy rést helyezünk, majd 5000 Á hullám­ hosszú zöld fénnyel világítjuk meg. Egy 0,40 mm átmérőjű függőleges drótszálat erősítünk fel 50,0 cm-rel odébb. A diffrakciós képet 50,0 cmrel a dróton túl figyeljük meg (á) Milyen Av értéket kell használnunk a Cornu-féle spirálisnál, az elméleti diffrakciós kép kiszámításához. Mek­ kora a zavartalan intenzitáshoz viszonyított relatív intenzitás (b) 0,40 mmre a kép közepétől, és (c) 0,80 mm-re a közepétől? Megoldás: (a) 1,60, (b) 26,75%, (c) 2,609%
0

FRESNEL-DIFFRAKCIÓ

285

(a) Vizsgálja meg a Cornu-féle spirális segítségével hogy egy átlátszatlan sáv diffrakciós képének a közepén szükségszerűen maximum van-e, ahogy a 11.22. ábra három esetében! (b) Mi a magyarázata a geometriai árnyékon kívül észlelt „lebegésnek", a 11.22. ábrán látható v = 0,50 ese­ tén? IL9. A Cornu-féle spirális használatával határozza meg egy kettős rés diffrak­ ciós képét. Feltételezze, hogy: a = 40,0 cm, b = 50,0 cm, X = 5625 Á, a ré­ sek 0,1250 cm szélesek, a közöttük lévő átlátszatlan rész pedig 0,50 mm. Számítsa ki Av-t (a) a résszélességekhez, és (b) a nem átlátszó interval­ lumhoz, (c) A 11.1. táblázatban megadott értékek használatával számítsa ki az eredő A intenzitást a Av = 0,20 intervallumokra a kép közepétől v = 1,80-ig. Rajzolja fel az A görbéjét a v függvényében mindkét irány­ ban v = 1,80-ra a középponttól. A görbéről olvassa le a v értékét (d) az első minimumnál, (e) az első maximumnál, (/) a második minimumnál, és (g) a második maximumnál. KLIO. A Fresnel-integrálok táblázatából számítsa ki a pontos intenzitást egy él diffrakciós képének következő pontjaiban: (a) v = +1,50, (b) v = -1,70 és (c)v = -l,30. Megoldások: (a) 0,0210 7 , (b) 0,890 7 , (c) 1,352 7
2 2 0 0 0

ILL

12. fejezet A fény sebessége

Az első fejezetben láttuk, hogy a fény sebessége véges. Úgy találtuk, hogy a fény sebessége vákuumban a legnagyobb, és az általánosan elfogadott értéke: c = 299 792,5 km/s = 2,997 925 x 10 m/s.
8

Most visszatérünk a fénysebesség témájához, bemutatva rövid történe­ tét, és megvizsgálva, milyen összefüggések vannak a legújabb kísérletek és a relativitás elmélete között.

12.1. A Römer-módszer
A fény sebességén a skaláris sebes­ séget, mint a vektoriális sebesség nagyságát értjük. A fény nagyon nagy sebessége miatt természetes, hogy értékének első si­ keres mérése egy csillagászati mérés volt, mert itt nagy távolságokat jár be a fény. 1676-ban Römer a Jupiter holdjainak fogyatkozási idejét tanul­ mányozta. A 72.7. (a) ábra a Föld (Ej és a Jupiter (J) Nap (S) körüli, vala­ mint az egyik egyik M hold Jupiter körüli pályáját mutatja. A belső hold átlagos keringési ideje 7" = 42 h 28 min 16 s, amit a boly­ gó árnyékába való két belépés közötti átlagos időből határoznak meg. Römer valójában az árnyékból való kilépések időpontjait mérte meg, de a hold árnyékából származó kis fekete foltnak a bolygó korongján való át­ haladásának ideje pontosabban mérhető. Az első hold fogyatkozásásának sokszori megfigyelése lehetővé tette az átlagos T idő pontos meghatározását. Römer úgy találta, hogy holdfo­ gyatkozás figyelhető meg, amikor a Föld E helyzetben van (72.7. (a) ábra) a J\ Jupiterhez képest, és a következő holdfogyatkozás idejét az át­ lagos időt felhasználva jósolta meg, akkor az általában nem pontosan az előre jelzett időben következett be. Konkrétabban, ha a fogyatkozást 3 hónappal későbbre jósolta, amikor a Föld és a Jupiter E és J helyzetben
0 0 x 2 2

Olaf Römer (1644-1710). Dán csil­ lagász. A Jupiter holdjaival kapcso­ latos munkáit Párizsban végezte, később Dán Királyi Csillagásszá ne­ vezték ki.

A FÉNY SEBESSÉGE

287

voltak, akkor valamivel több, mint 10 perces késést észlelt. Ennek meg­ magyarázásához feltételezte, hogy a fény véges sebességgel érkezik a Ju­ pitertől a Földre, és mivel a Föld E -ben messzebb van a Jupitertől, a megfigyelt késés az az idő, ami a fénynek a többlet út megtételéhez szük­ séges. Mérései alapján 11 percre becsülte az időt, ami alatt a fény a Föld pályájának sugarával megegyező távolságot megteszi. Ma már tudjuk, hogy 8 perc 18 másodperc a pontosabb adat, és ha ehhez még hozzáveszszük a Naptól való közepes távolságot (1,48 x 10 km), akkor körülbelül 3,0 x 10 km/s sebességet kapunk.
2 6 5

Tanulságos megvizsgálni, hogy hogyan változik az év során a hold lát­ szólagos periódusa, azaz a két egymást követő holdfogyatkozás közötti idő. Ha ezt az időt megfelelő pontossággal meg tudnánk figyelni, a 12.1. {b) ábra görbéjét kapnánk. Az E és E pontokat kivéve a Föld pályájának minden pontján többé vagy kevésbé gyorsan változtatja a Jupitertől való távolságát. Ha a távol­ ság növekszik, ahogy az E pontban is, minden jel nagyobb távolságot jár be, mint az előző, és a közöttük megfigyelt idő is növekszik. Ehhez ha­ sonlóan az £ pontnál csökkenni fog. Az átlagos időtől való maximális el­ térés körülbelül 15 s, ez az idő ahhoz kell, hogy a fény megtegye a két holdfogyatkozás között a Föld által megtett 4,48 km-nyi távolságot. Bár­ mely adott helyzetben a holdfogyatkozás Römer által megfigyelt teljes ké­ sését úgy kapjuk meg, ha összeadjuk a T- T időket [72.7. (a) ábra], me­ lyekkel az egyes látszólagos periódusok hosszabbak az átlagosná. Például az E pontban a holdfogyatkozás késése, amelyet az E b e l i fogyatkozás­ ból, az átlagos időt felhasználva határoztunk meg az E és E közötti öszszes holdfogyatkozáshoz tartozó T-T mennyiségek összege lesz.
K 3 2 4 0 2 r x 2 0

Tekinthetjük az egymás utáni hold­ fogyatkozásokat olyan fényjeleknek is, amelyek szabályos 42 h 28 min 16 s-os időközönként érkeznek a Jupitertől.

(a)

(b)

12.1. ábra. A fénysebesség Rómer-féle csillagászati meghatározásának elve, amely a Jupiter holdjainak megfigyelésén alapul

288

HULLÁMOPTIKA

12.2. Bradley módszere. A fény aberrácója
Römer értelmezését a Jupiter holdjainak fogyatkozási idejének változásá­ ról azonban nem fogadták el addig, amíg 1727-ben egy Bradley nevű an­ gol csillagász tőle teljesen függetlenül meg nem határozta a fény sebessé­ gét. Bradley felfedezett egy látszólagos csillagmozgást, amelyet ő a Föld saját pályáján való mozgásának tulajdonított. Ez a hatás az aberráció, amely eléggé különbözik a közelebbi csillagok jól ismert elmozdulásától, a parallaxistól. A parallaxis miatt úgy tűnik, hogy ezek a csillagok kissé eltolódnak a távoli csillagok hátteréhez képest, amikor a Föld pályájának különböző pontjairól nézzük őket, és ezekből az eltolódásokból számítják ki az egyes csillagok távolságát. Mivel a csillag látható elmozdulása 90°kal a Föld elmozdulása előtt van, a parallaxis hatása a megfigyelt csillagot arra készteti, hogy a Föld pályájának síkjára merőleges irányban kis kör­ ben mozogjon, JC/2 fáziskülönbséggel a Föld mozgásához képest. Ezen körök szögátmérője nagyon kicsi, a legközelebbi csillagok esetén alig több, mint 1 ívmásodperc. Az aberráció, amely a Föld sebességétől függ, ugyancsak azt eredményezi, hogy látszólag a megfigyelt csillag az előző­ vel azonos irányban körben forog. Itt azonban a körök szögátmérője kö­ rülbelül 41 ívmásodperc, és ez mind a közeli, mind a távoli csillagok ese­ tében így van. Bradley magyarázata erre a hatásra az volt, hogy a Földet érő csillag­ fény látható iránya megváltozik a Föld pályamenti mozgása miatt. A megA megfigyelő távcső

James Bradley (1693-1762). A csil­ lagászat professzora Oxfordban. Az aberrációra véletlenül, a Temzén ha­ józva jött rá. amikor a szél látható irányváltozásait figyelte.

Naprendszer

A 12.2. (b) ábrán legyen a v vektor a távcső sebessége a naprendszerben rögzített koordinátarendszerhez ké­ pest, c pedig a fény sebessége a nap­ rendszerhez képest. Ezeket a moz­ gásokat egymásra merőlegesen raj­ zoltuk fel, ami megfelel annak az esetnek, amikor a csillag a 72.2. (a) ábrán bemutatott irányban mozog. Ekkor a fény sebessége a Földhöz képest c' irányú, ami c és v vektorális különbsége. Ez az az irány, amire a távcsövet be kell állítani, hogy a csillag képét a berendezés tengelyében figyelhessük meg.

12.2. ábra. A csillagászati aberráció eredete, amikor a csillagot a Föld pályájának síkjára merőlegesen figyeljük meg

A FÉNY SEBESSÉGE

289

figyelő és távcsöve a Földdel együtt körülbelül 29,6 km/s-os sebességgel mozog, és ha ez a mozgás merőleges a csillag irányára, a távcsövet eny­ hén meg kell dönteni a mozgás irányába abból a helyzetből, amelyben a Föld nyugalmi helyzetében lenne. Ennek oka nagyon hasonló ahhoz, ami­ kor egy esőben sétáló embernek előre kell döntenie az esernyőjét, hogy a lábára ne essen az eső. Látjuk, hogy ha a Föld az £ , helyzetben van, az S csillag az Sj látszólagos helyzetben lesz, ha viszont E -ben, akkor a látszólagos helyzet S lesz stb. Ha az S nem a Föld pályájának síkjára merőleges irányban lenne, akkor a látható mozgás inkább ellipszis lenne, mint kör, de az ellipszis főtengelye egyenlő lenne a fenti esetben szereplő kör átmérőjével. Az ábrából látható, hogy az a szöget, amely a látszólagos körmozgás szögsugara vagy az elliptikus mozgás főtengelye, az alábbi kifejezés adja meg:
2 2

v a =—. c

(12.1.)

Az elhajlási szög legfrissebb mérései az a = 20,479" ± 0,008 középérté­ ket adják meg a látszólagos körpálya szögsugaraként. Ha ezt és a Föld is­ mert v pályasebességét felhasználjuk, 299 714 km/s-ot kapunk. Ez az ér­ ték a kísérleti hibahatáron belül megegyezik azokkal a pontosabb eredmé­ nyekkel, amelyeket a fény sebességének legújabb, közvetlen módszerek­ kel végzett méréseivel kaptak. Ezeknek az elvét mutatjuk be most.

12.3. Michelson kísérletei
A fény sebességének meghatározására tett első sikeres kísérleteket földi körülmények között Fizeau és Foucault végezte 1849-ben. Módszereiket és berendezésüket 80 év alatt Cornu, Young, Forbes és Michelson fejlesztették tovább. E legújabb munkák közül a Michelson és munkatársai által végzettet tekintik messze a legpontosabbnak. Habár ma már a Michelson által kapott legjobb értékek pontosságát is felülmúlták a rádiófrekvenciás r—,

e

San Antonio-hegy

35 km

12.3. ábra. Michelson elrendezése a fénysebesség meghatározására (1926)

Az S Sperry-ívból érkező fény áthalad egy vékony résen, és visszaverődik az R nyolcszögű forgótükör g y oldaláról. Ezután visszaverő­ dik a b és c rögzített kis tükrökről a nagy M\ konkáv tükörre (10 m-es fókusz, 60 cm-es nyílás). Ez olyan párhuzamos fénysugarat eredmé­ nyez, amelyik 35 km-t tesz meg a Wilson-hegyen lévő megfigyelő állomástól egy az M h e z hasonló M tükörig a San Antonio-hegy csúcsán. Az M egy kis /síktükörre fókuszálja a fényt, ami aztán viszszatér M h e z , és c'-ről, fc'-ről, a'-ről és p-TÓl visszaverődve az L megfi­ gyelő okulárhoz ér.
Í K r 2 2 r

290

HULLÁMOPTIKA

A forgás pontos sebességét ezután egy átlagos elektromos hangvillával való stroboszkópos összehasonlítás­ sal számították ki, a hangvillát pedig a U. S. Coast and Geodetic Survey (Egyesült Államok Tengerparti és Geodéziai Felmérése) által biztosí­ tott invar ingával kalibrálták.

Michelson később még végzett né­ hány mérést egy 130 km-re lévó' hegy tetején lévő távoli tükörrel, de a rossz légköri viszonyok miatt ezek nem voltak eléggé megbízhatóak ahhoz, hogy közölni lehessen őket.

technikán alapuló új módszerekkel kapott értékek, tanulságos lesz meg­ vizsgálni - ha csak röviden is - azokat a klasszikus méréssorozatokat, ame­ lyeket a Wilson-hegyi Obszervatóriumban végzett 1926-tól kezdődően. A Michelson által felhasznált berendezés rajza a 12.3. ábrán látható. Különböző, 8, 12 és 16 oldalú tükröket használtak, és a tükröt minden esetben légbefúvás működtette olyan sebességgel, hogy az alatt az idő alatt, amíg a fény az M tükörig és visszaért (0,000 23 s), a tükör olyan szögben fordult el, hogy a következő felület az a' pontban jelent meg. Egy nyolcoldalú tükör esetén a megfelelő forgási sebesség körülbelül 528 ford/s volt. Ezt a sebességet egy ellenirányú fúvókával állították be, amíg a rés képe ugyanabba a helyzetbe nem került, mint amikor R nyugalom­ ban volt. Ez a felmérés az M\ és M tükrök közötti távolságot is megmérte há­ romszögeléssel. A háromszügeléshez használt alapvonal hosszát 1/11 mil­ liomod pontossággal, vagyis 3 mm-es hibával állapították meg. Az 1926-ban publikált mérési eredmények nyolc féle fénysebességérté­ ket tartalmaztak, amelyek mindegyike nagyjából 200, adott forgótükörrel végzett, önálló mérés átlaga. Ezek a 299 756 és a 299 803 km/s-os szélső értékek között szóródtak, és 299 796 ± 4 km/s-os átlagértéket adtak.
2 2

12.4. Mérések vákuumban
Az előző leírásban feltételeztük, hogy a levegőben mért sebesség egyenlő a vákuumban mért sebességgel. Ez nem teljesen igaz, mivel az n = c/v tö­ résmutató kicsit nagyobb, mint egy egység. Fehér fényt használva n tényleges értéke levegő esetén, a Michelson-kísérlet körülményei között 1,000 225. így ac = nv sebesség vákuumban 67 km/s-mal nagyobb, mint a levegőben mért v érték. Ezt a helyesbítést figyelembe vették a fent idé­ zett eredménynél. A fény útjában lévő levegő hőmérsékleti és nyomási vi­ szonyainak bizonytalansága olyan probléma, amely fontossá válik a Michelson-féle kísérlethez hasonló pontosságú méréseknél. Mivel n ezek­ től az adatoktól függ, a vákuumra való korrekció értéke is valamelyest bi­ zonytalanná válik. Ezt a bonyolult kísérletet csak Michelson 193l-es halála után fe­ jezték be, de az előzetes eredménye­ ket már egy évvel később közétették munkatársai. Michelson 1929-ben elvégzett egy sebességmérést egy vákuumcsőben, hogy kizárja ezt a hibaforrást. Az optikai elrendezés a fent leírtakhoz hasonló volt, megfelelő változtatásokkal ahhoz, hogy a fény útját a csőben lehessen tartani. Ez utóbbi 1,6 km hosszú volt, és a cső két végére rögzí­ tett tükrökről való visszaverődésekkel a fény által bejárt teljes távolság körülbelül 16 km volt, mielőtt visszatért volna a forgó tükrökhöz. Akár 1/2 Hgmm-es vákuumot is fenn lehetett tartani. A közel 3000 önálló mérés középértéke 299 744 km/s volt. Bizonyos tisztázatlan változások miatt ennek az eredménynek a pontosságát nehéz megbecsülni. Biztosan nem akkora, mint amekkorát a számított valószínű hiba jelez, nemrégiben ±11 km/s-ra becsülték.

A FÉNY SEBESSÉGE

291

12.5. A Kerr-cella módszer
Az ezzel a módszerrel történt meghatározások legalább olyan pontosak voltak, mint amelyeket forgó tükörrel végeztek. 1925-ben Gaviola tovább­ fejlesztette Fizeau fogazott kerekes berendezését. Alapja az ún. elektroop­ tikai zár használata. Ez a berendezés több százszor gyorsabban képes egy fénynyalábot szaggatni, mint a fogaskerék. Ezért ennél sokkal kisebb alapvonal használható, és az egész berendezés egy épületben tárolható, így a légköri viszonyok pontosan ismertek. A 12.4. (a) ábrán látható az elektrooptikai zár, amely a két (N és N ) keresztezett Nicol-prizma közöt­ ti K Kerr-cellából áll. Az ezen az elven működő első méréseknél két zárat használtak, egyet a kimenő, egyet pedig a visszatérő fényhez. A kisebb távolságokat kivéve, a módszer közeli hasonlóságot mutat Fizeau módszerével. Az egymást kö­ vető fejlesztések a 12.4. (b) ábrán látható berendezéshez vezettek, ame­ lyet W. C. Anderson használt 1941-ben. Ő csak egy zárat használt, és a to­ vábbított fényimpulzusokat két nyalábra osztotta a félig beezüstözött M\ tükör segítségével, hogy elkerülje a két Kerr-cella illesztésének problémá­ j á t Az egyik sugár az Af -höz vezető rövidebb utat járta be, majd vissza­ érkezett az M n keresztül a P detektorba. A másik a hosszabb úton Aí -ba érkezett, miután M -ról, Aí -ről és M -ről visszaverődött, majd visszaérke­ zett A / b e , amely ezt is P-be tükrözte. Ez a P detektor egy fotosokszorozó cső volt, amely a fényhullámok szinuszos modulációjára reagált. A fénybnllámokra mint a hordozó hullámokra gondolhatunk, amiknek az ampli­ túdói a Kerr-cellákat meghajtó oszcillátor frekvenciájával változnak. A moduláció / hullámhosszának és az oszcillátor T periódusának hányadosa így megadja a fény sebességét.
x 2 2 r 6 3 4 5 r

Mivel a rekesz minden feszültség­ csúcsnál továbbít, akár pozitív, akár negatív, azt várhatnánk, hogy itt 1/27-t használt. Valójában Anderson dc eltérést használt a cellánál, így minden ciklus feszültségmaximumot eredményezett.

12.4. ábra. Anderson módszere a fénysebesség mérésére: (a) elektrooptikai rekesz, és (bt a fény útjai

K egy kis, rögzített elektródokkal ellátott üvegtartály, amelyet tiszta nitro-benzollal töltöttek fel. Mivel a rekesz működése a később (26. feje­ zet) tárgyalandó polarizált fény bi­ zonyos tulajdonságaitól függ, itt csak anyit kell tudni a módszer meg­ értéséhez, hogy a rendszer nem to­ vábbít fényt addig, amíg K elektród­ jaira nem kötnek magasfeszültséget, így egy elektromos oszcillátor hasz­ nálatával, amely rádiófrekvenciás feszültséget ad, a fénysugár másod­ percenként több milliószor megsza­ kítható.

292

HULLÁMOPTIKA

Az / pontos mérése a következő elven alapszik. Ha a hosszabb út az / fél egész számú többszörösével haladja meg a rövidebb utat, akkor a P-be érkező két modulált hullám összege állandó intenzitást ad. A fotocellához kapcsolt erősítőt úgy állították be, hogy ilyen körülmények között egyálta­ lán ne reagáljon. A beállítást az M tükör kis Ay elmozdításával végzik. Az Aí -en túl lévő út ekkor kihagyható, ha behelyezünk egy újabb M ' tükröt, amely közvetlenül M -ba tükrözi vissza a fényt. Ha a többletút (A/ -től Af -ig és vissza) pontosan / egész számú többszö­ röse, akkor kihagyásával a fotocella válaszában nem figyelhetünk meg változást. A berendezésben ez közelítőleg így volt, mert a többletút körül­ belül 11 / volt. Megmérve a Ay elmozdulást, amely a zérus válasz helyre­ állításához kell, és alkalmazva az M ' behelyettesítésével kapcsolatos As kiigazítást, a lemért távolság 11 /-tői való eltérését pontosan meghatároz­ hatjuk. A tipikus eredmények az alábbiak:
2 4 4 3 4 6 4

Az Olvasó láthatja a hasonlóságot az Anderson-féle berendezés és Michelson rádióhullámos interferométere között, mivel a fényimpulzu­ sok hossza lényegében egyenlő a Kerr-cellás oszcillátor által meg­ adott rádióhullámok hullámhosszá­ val. Azonban nem teljesen egyenlő, mert a kísérlettel kapcsolatos sebes­ ség a fény csoportsebessége a leve­ gőben, és nem a rádióhullámok sebessége.

Teljes útkülönbség = 171,8642 m Törésmutató, levegő = 1,000 286 8 Aí = 2,4770 cm n= 11,0 / = 19,20 x 10 Hz
6

c = 299 778 km/s Végső vizsgálatában Anderson összesen 2895 megfigyelést végzett, és az eredő l/T sebesség (a vákuumra korrigálva) 299 776 ± 6 km/s átlagot adott. A hibák főleg abból a problémából származtak, hogy biztosítani kellett, hogy mindkét nyaláb ugyanakkora fényelektromos felületet hasz­ náljon. A fénypont helyzetének változása befolyásolja az elektronok átha­ ladási idejét az elektródák és a sokszorosítócső között. Az ezzel kapcsola­ tos bizonytalanság nagyobb volt, mint a hosszmérések bármely más hibá12.1, táblázat. A fénysebesség pontos méréseikor kapott eredményei

Ellentmond Anderson, valamint Michelson, Pease és Pearson egybe­ hangzó értékeinek, és úgy tűnik, mintha azt bizonyítaná, hogy Michelson 1926-os értéke volt a leg­ pontosabb. Nehéz megérteni, ho­ gyan lehetett az 1930-1940-es idő­ szak nagyon alapos munkája ennyi­ re hibás, de napjaink eredményei, amelyekről a következőkben lesz szó, a magasabb c érték mellett szol­ gáltatnak bizonyítékot.

Ev 1926 1935 1940 1941 1950 1950 1951 1951 1951

Kutatók

Módszer

Eredmény km/s-ban

Forgó tükör 299 796 ± 4 Michelson Michelson, Pease Forgó tükör vákuumban 299 774 ± 11 és Pearson Kerr-cella 299 768 ± 10 Hüttel Anderson Kerr-cella 299 776 ± 6 Bol Üregrezonátor 299 789,3 ± 0,4 Essen Üregrezonátor 299 792,5 ± 3,0 Bergstrand Kerr-cella 299 793,1 +0,2 Alakson Radar 299 792,2 ± 1,9 Froome Mikrohullámú interferométer 299 792,6 ± 0,7

A FÉNY SEBESSÉGE

293

ja, és ha az oszcillátor frekvenciáját pontosabban ismerték volna, a végső eredmény bizonytalansága 1 milliomodnál is kevesebb lett volna. Az 195l-es Bergstrand-féle Kerr-cellás meghatározás során (lásd a 12.1. táblázatot) az utoljára említett problémát azzal kerülték ki, hogy csak egy nyalábot használtak, és a maximumokat és minimumokat a for­ rással szinkronban modulált detektorral határozták meg. Az eredmény több mint 10-szer pontosabbnak tűnik, mint bármelyik korábbi, amelyet optikai módszerrel kaptak.

12.6. A rádióhullámok sebessége
A modern radartechnika fejlődése, és főleg a navigációs eszközként való alkalmazása iránti érdeklődés ahhoz vezetett, hogy megpróbálták a fény­ sebességgel kapcsolatos ismereteinket bővíteni. Ez a sebesség természete­ sen ugyanakkora, mint a rádióhullámok sebessége, ha mindkettőt váku­ umban mérjük. Három módszer létezik a mikrohullámok sebességének pontos mérésére, amelyek közül az egyik könnyen elvégezhető vákuum­ ban. Ez a módszer egy üres fémhenger, vagy üregrezonátor hosszának és rezonancia frekvenciájának a meghatározásán alapul. Hasonló a hangse­ besség mérésének közönséges laboratóriumi módszeréhez. Ilyen típusú méréseket végzett egymástól függetlenül Essen és Gordon-Smith Angliá­ ban, és Bol Amerikában. Mint a 12.1. táblázatból látható, az eredmények megegyeznek egymással és Bergstrand pontos optikai értékével. A többi rádióhullámmal kapcsolatos módszer táblázatunk két utolsó adatsorában jelenik meg, és összehasonlítható pontosságra fejlesztették ki őket. A radarmódszernél közvetlenül megmérjük egy jelnek a nyílt tér is­ mert távolsága feletti áthaladási idejét. A mikrohullámú interferométer a rádióhullámokra alkalmazott Michelson-interferométer. A sebességet egy tükör mozgásából mért hullámhossz segítségével számítják ki.

A rádiós módszerek részletei igen érdekesek és fontosak, de itt nem térünk ki rájuk, mivel nem tartoznak közvetlenül az optika tárgykörébe.

12.7. Az elektromos egységek aránya
Amint azt az elektromágneses elmélettel (13. fejezet) kapcsolatos vizsgá­ lódásaink során tapasztalni fogjuk, a c az elektromágneses és elektroszta­ tikai rendszerben bizonyos egységek nagyságának arányából számítható kL Ezt az arányt kétszer is gondosan megmérték, és többé-kevésbé a fent ismertetett felső és alsó értékek közé eső eredmények adódtak. Mivel az ijgy elért pontosság jelentősen kisebb, mint más módszereknél, ezek a kí­ sérletek, bár az elméleti érték igazolására szolgáltak, nem segítettek a fénysebességgel kapcsolatos ismereteink gyarapításában.

294

HULLÁMOPTIKA

12.8. A fény sebessége nyugvó anyagban
Foucault 1850-es korai kísérleteiben a nyugvó anyagban kialakuló fényse­ bességgel foglalkozott. Sokkal pontosabb méréseket végzett Michelson 1885-ben. Fehér fényt használva azt az eredményt kapta, hogy a levegőben a fény 1,330-szor gyorsabban terjed, mint vízben. Egy sűrűbb közegre (szén-diszulfid) ez az érték 1,758 lett. Az utóbbi esetben Michelson azt vette észre, hogy a rés végső képe egy rövid szín­ képbe szóródott ki, amely azzal magyarázható, hogy a vörös fény gyor­ sabban terjed a közegben, mint a kék fény. A zöldeskék és a vöröses-na­ rancssárga fény közötti sebességkülönbség 1 vagy 2 százalék volt. A fény hullámelmélete alapján egy közeg törésmutatója egyenlő a vá­ kuumban és a közegben mért fénysebességek arányával. Ha összehasonlít­ juk a fenti adatokat a fehér fény megfelelő törésmutatóival (vízben 1,334, szén-diszulfidban 1,635), akkor azt kapjuk, hogy míg a víz esetén az elté­ rés a kísérleti hibahatáron belül van, addig a közvetlenül mért érték jelen­ tősen nagyobb a szén-diszulfid törésmutatójánál. Ez az eltérés könnyen megmagyarázható azzal, hogy a törésmutató a vá­ kuumban és a közegben mért hulláinsebességek arányát jelenti (n = elv), míg a közvetlen mérések a csoportsebességet adják meg. Vákuumban a két sebesség azonossá válik (5.7. rész), és c-vel lesz egyenlő, így ha a kö­ zegben mért csoportsebességet w-nak nevezzük, akkor a Michelson által meghatározott arányokat c/u-val kell jelölnünk elv helyett. Az « és v se­ bességek között az alábbi általános egyenlet (5.16.) érvényes:

Ennél a pontnál hangsúlyozni kell, hogy a fénysebesség összes közvet­ len mérési módszere, amiró'l eddig beszéltünk, az u csoportsebességet, és nem a v hullámsebességet adja meg eredményként. Bár az aberrációs kísérletekben nem magától érte­ tődő', hogy a hullám csoportokra oszlik, az nyilvánvaló, hogy minden további aprózás vagy változtatás érdektelen, mivel minden természe­ tes fény véges hosszúságú hullám­ csomagokból áll. A levegőben az u és a v közötti különbség kicsi, de azért eléri a 2,2 km/s-ot. Michelson láthatóan nem használta ezt a kiiga­ zítást 1926-os értékénél, ami ezért 299 798 + 4 km/s-ként kellett volna, hogy szerepeljen.

A v változását A-val úgy határozhatjuk meg, ha tanulmányozzuk a tö­ résmutató változását különböző színek esetén (15.2. rész); v nagyobb hul­ lámhosszaknál nagyobb, így dvldk pozitív. Ezért K-nak kisebbnek kell len­ nie, mint v-nek, és ez pontosan az az eredmény, amit fenn kaptunk. Ész­ szerű A és dvIdX értékeket használva fehér fénynél, szén-diszulfid esetén a két érték közötti különbség a kísérleti pontosságon belül megegyezik az elmélettel. Víz esetén a dv/dX jelentősen kisebb, de a c/u mért értékének itt is 1,5%-kal nagyobbnak kel lennie a elv értéknél. Hogy ez nem így van, azt Michelson munkájának egy jelentős hibája mutatja. A fény vízben va­ ló sebességével kapcsolatos legújabb munka értékei nemcsak a csoportse­ besség nagyságával egyeztek meg, hanem a hullámhosszfüggéssel is.

A FÉNY SEBESSÉGE

295

12.9. A fény sebessége mozgó anyagban
1859-ben Fizeau egy fontos kísérletet végzett annak meghatározására, hogy a fény sebességét anyagi közegben befolyásolja-e az anyag mozgása a forráshoz és a megfigyelőhöz képest. A 12.5. ábrán az 5-ből érkező fény két nyalábra esik szét a Rayleigh-refraktométerhez hasonlóan (6.15. rész).

12.5. ábra. Fizeau kísérlete a fénysebesség mérésére mozgó anyagban A nyalábok ezután áthaladnak az A és B csöveken, amelyek ellentétes irányban sebesen folyó vizet tartalmaznak. Az Af-ről visszatükröződve a nyalábok helyet cserélnek, így amikor L h e z érnek, az egyik A-t is és ő-t is a víz folyásirányával megegyező irányban járja be, míg a másik a fo­ lyással szemben járja be mindkettőt. Az L lencse összegyűjti a sugarakat, hogy S' -ben interferenciacsíkokat hozzanak létre. Ha a fény az egyik úton lassabban mozog, mint a másikon, akkor az op­ tikai útja ténylegesen megnövekedik, és a csíkok elmozdulnak. 150 cm hosszú csöveket és 700 cm/s-os vízsebességet használva Fizeau 0,46 csíknyi eltolódást mért, amikor a folyás irányát megcserélte. Ez megfelelt a fénysebesség növekedésének az egyik csőben, és csökkenésének a másik­ ban, ahol mindkét mennyiség nagyjából a víz sebességének a fele volt.
r x

Ezt a kísérletet később Michelson egy továbbfejlesztett berendezéssel megismételte, mely lényegében saját interferométerének erre a mérésre való alkalmazása. Olyan eltolódást figyelt meg, amelyik megfelelt a fénysebesség a víz sebességének 0,434-szeresével való megváltozá­ sának.

12.10. A Fresnel-tényezó'
A fenti eredményeket összehasonlították egy Fresnel által 1818-ban leve­ zetett képlettel, amelyben az éter rugalmas test elméletét használta. Azt feltételezve, hogy az éter sűrűsége n -tel arányosan nagyobb egy közeg­ ben, mint a vákuumban, bebizonyította, hogy a közeg gyakorlatilag ma­ gával húzza az étert az alábbi sebességgel:
2

v'= v 1 -

1

(12.2.)
2

Az 1 - 1 / n tört részt Fresnel-tényezőnek hívják.

ahol v a közeg sebessége, n pedig a törésmutatója. Víz esetén, amelynél nátriumfényt használva n = 1,333, ez az összefüggés v' = 0,437v-t ad, ami elfogadható mértékben egyezik az előző bekezdésben idézett Michelson-féle értékkel, fehér fény esetén.

296

HULLÁMOPTIKA

12.11. Airy kísérlete
Egy egészen más kísérleti bizonyíték mutatja, hogy a Fresnel-egyenletnek majdnem egészen pontosnak kell lennie. Egy vízzel teli távcsövet használ­ va 1872-ben Airy újra lemérte a fény aberrációs szögét (12.2. rész). Látni fogjuk, hogy ha a fény sebessége a Naprendszerhez képest lecsökken az­ zal, hogy belép a vízbe, azt várnánk, hogy az aberrációs szög megnő. Va­ lójában azonban a legpontosabb mérések ugyanazt az aberrációs szöget eredményezték egy vízzel teli távcsőnél, mint egy üresnél. A negatív eredmény annak feltételezésével magyarázható, hogy a fényt a távcsőben lévő víz a (12.2.) egyenlet által megadott sebességgel viszi magával. Ha valaki a közönséges a aberrációs szöget akarja megfigyelni, ehhez a sebességhez hozzá kell adni a v' plusz komponenst, ami azt a sebességet jelöli, amellyel a víz magával rántja a fényt. Ezen ábra geometriájából bebizonyítható, hogy v'-nek ki kell elégítenie a (12.2.) egyenletet. A bizo­ nyítást azonban itt nem adjuk meg, mivel egy más és egyszerűbb magya­ rázatot fogadunk el, ami a relativitáselméleten alapszik (12.15. rész). A 12.6. ábrán, ahol a szögek termé­ szetesen nagymértékben el vannak túlozva, a sebesség most c/n lesz, és iránya a fénytörés miatt kissé meg­ változik.

12.6. ábra. Aberrációs szög vízzel töltött távcsőnél

12.12. A megfigyelő mozgásának hatása
Láttuk, hogy az aberráció jelenségében a megfigyelőt érő fény látszólagos iránya változott, ha a megfigyelő mozgott. Ezért azt várhatnánk, hogy kiszámíthatjuk egy ilyen mozgásnak a fény megfigyelt sebességének

A FÉNY SEBESSÉGE

297 Fontos észrevenni, hogy a 12.7. ábra rajzolásánál feltételeztük, hogy a fény sebességét nem befolyásolja az a tény, hogy a forrás mozgásban volt, amikor a hullámokat kibocsá­ totta. Ezt olyan hullámnál lehet fel­ tételezni, amely mozdulatlan közeg­ ben jött létre, pl. egy hanghullámnál a levegőben. A fényt szállító feltételezett közeg az éter, és ha v az éterhez viszonyított sebesség, akkor ugyanaz az eredmény várható. Egy levegőben elvégzett kísérletnél a Fresnel-féle tényező (1 - 1/n ) olyan közel van a nullához, hogy elhanya­ golható. Ezért ha a megfigyelő a Föld v sebességével mozog, ezen megfontolásokból a fény látható sebességének fent leírt változásait várhatjuk. Gyakorlatilag az éternek v sebességgel a Föld mellett kellene haladnia, és ha a fény sebességén bármilyen hatást észlelnénk, azt mondhatnánk, hogy az az éterszél, vagy éteráramlás következménye. Nem lenne meglepő, ha ez az áramlás nem felelne meg a Föld sebességének, hiszen tudjuk, hogy az egész Naprendszer 19 km/s-mal halad a Herkules csillagkép felé, és ésszerűbb azt feltételezni, hogy az éter az állócsillagok rendszeréhez, s nem pedig a mi naprendszerünkhöz képest van nyugalomban.
2

nagyságára való hatását. Visszatekintve a 12.2. (b) ábrára látjuk, hogy a c' = v/(sin a) látszólagos sebesség kicsivel nagyobb, mint a c = v/(tg a) valós sebesség. Az a azonban nagyon kis szög, így a szinusz és a tangens közötti különbség sokkal kisebb, mint az a mérési hibája. Egy kicsit más, ugyanezt az elvet megtestesítő kísérletet is kifejlesztettek, melynek elég érzékenynek kell lennie ahhoz, hogy a látszólagos sebesség e kis változá­ sát is észlelje, feltéve, hogy az létezik. Mielőtt azonban bemutatnánk ezt a kísérletet, tekintsük részletesebben át a megfigyelő mozgásának hatását a fény látható sebességére. Mozogjon a 12.7. ábrán az O megfigyelő v sebességgel B felé. Küld­ jünk egy hirtelen fényimpulzust O felé. Ekkor a hullám kör alakban terjed szét, O-val a középpontjában, és 1 s múlva a kör sugara számszerűleg egyenlő lesz c-vel, a fény sebességével. De ez idő alatt a megfigyelő v tá­ volságot tett meg O-tól O'-ig. így ha a megfigyelő valamiképpen követni tudná a hullám haladását, olyan látszólagos sebességet tapasztalna, ame­ lyik a megfigyelés irányával változna. Az O'B (előre mutató) irányban ez c - v, az O'A (hátrafelé mutató) irányban c + v lenne. Derékszögben, az O'P irányban Vc — v lenne a sebesség.
2 2

12.7. ábra Mozgó forrás által kibocsátott fény sebesége

12.13. A Michelson-Morley-kísérlet
Ezt a kísérletet, amely minden fénnyel kapcsolatos kísérlet közül talán a leghíresebb, 1881-ben végezték azért, hogy megvizsgálják az éteráramlás esetleges létezését. Alapvetően csak abból állt, hogy megfigyelték, léte­ zik-e bármilyen csíkeltolódás a Michelson-interferométerben, ha a szer­ kezetet 90°-kal elfordítják. Állítsuk be az M és M tükröket párhuzamos fényre, és legyen 0M = 0M - d. Az O-t előre elhagyó fény visszaverődik, amikor a tükör M x 2 X 2 2

298 Tegyük fel, hogy a Föld az éterhez képest v sebességgel OM irányba viszi az interferométert.
2

HULLÁMOPTIKA

v L M
2

M

2

72.S. a'fcra. Michelson-interferométer az éteráramlás kimutatásához ben van, és akkor tér vissza, amikor a félig beezüstözött G tükör 0 " - b e került. Az előző részben levezetett sebességképleteket felhasználva az OM '0" út megtételéhez szükséges idő:
2

'

C + V

i

C - V

c 2 —v

2 '

az OM\0" megtételéhez szükséges idő pedig:

Mindkét kifejezés sorbafejthető, ami az alábbi kifejezést adja:

és

így az interferométer mozgásának eredménye az lett, hogy kismérték­ ben mindkét út megnövekedett, és a növekmény kétszer olyan nagy volt a mozgás irányában. Az időkülönbség, amely álló interferométer esetén nul­ la lenne, ebben az esetben:

A FÉNY SEBESSÉGE

299

Ahhoz, hogy ebből megkapjuk az útkülönbséget, meg kell szoroznunk c-vel, s így az alábbi kifejezést kapjuk: v A = d—. c
2

(12.3.)

Ha most az interferométert 90°-kal elfordítjuk, v iránya változatlan marad, de a két út az interferométerben felcserélődik. Ez a korábbival ellentétes értelmű A útkülönbséget jelent. Ezért olyan eltolódást várunk, amely 2dv /c útváltozásnak felel meg. Michelson és Morley úgy növelték meg a d távolságot, hogy a fényt 16 tükör között oda-vissza tükrözték, amint azt a 12.9. ábra mutatja. Ez a negatív eredmény, amely az éteráramlás hiányára utalt, annyira meglepő volt, hogy a kísérletet - bizonyos változtatásokkal - azóta szá­ mos különböző kutató elvégezte. Mindannyian megerősítették Michelson és Morley eredményét, megmutatva, hogy ha a csíkok valós elmozdulása létezik, akkor is legfeljebb csak a számított érték tört része. A mérések legkiterjedtebb sorozatát D. C. Miller végezte.
2 2

C

A szerkezetet egy nagy betontömbre erősítették, amely higanyban úszott, és így elkerülték az esetleges defor­ mációk miatti torzulásokat, a megfi­ gyeléseket pedig úgy végezték, hogy az egészet lassan és folyama­ tosan elforgatták a függőleges ten­ gely körül. Az egyik kísérletben d = 11 m volt, így ha v = 29,9 km/s és c = 300 000 km/s, akkor az útkülönbségre 2,2 x 10~ cm-t kapunk. 6 x 10~ m hullámhosszú fény ese­ tén ez négytized hullámhossznyi változást jelent, így a csíkok öttized csíkkal mozdulnak el. A pontos megfigyelések szerint a jósolt érték 10%-át sem érték el az eltolódások.
5 5

Berendezése lényegében a Michelson és Morley-féle szerkezet (12.9. ábra) volt, de nagyobb méret­ ben. 64 m-es fényutat használva Miller úgy gondolta, hogy bizonyí­ tékot szerzett egy egyharmincad csíknyi kis eltolódáshoz, amely pe­ riodikusan változott a csillagászati idővel. Miller adatainak legújabb elemzése azonban valószínűvé teszi, hogy ezt a csekély eredményt az in­ terferométerben lévő kis hőmérsékletgrádiens okozta.

300

HULLÁMOPTIKA

12.14. A relativitás elve
A Michelson és Morley, valamint a kísérletüket megismétlők által ka­ pott negatív eredmény része az Einstein által 1905-ben felállított speciális relativitáselmélet hátte­ rének. Ez az elmélet az alábbi két alapvető posztulátumra támaszkodik: 1. Az egyenletes mozgásra vonatkozó relativitási elv. A fizika törvényei ugyanazok minden egymáshoz képest egyenesvonalú egyenletes mozgást végző rendszerben. Ennek következményeként egy megfigyelő sem észlel­ heti a rendszer mozgását a rendszeren belüli megfigyelés segítségével. 2. A fénysebesség állandóságának elve. A fény sebessége bármely vo­ natkoztatási rendszerben független a forrás sebességétől. Az 1. elvvel együtt ez azt jelenti, hogy a fény sebessége független a forrás és a megfi­ gyelő relatív sebességétől. Visszatérve illusztrációnkhoz (72.7. ábra), amely egy olyan megfigye­ lőt ábrázol, aki O-ban villant egyet, miközben v sebességgel mozog, a fen­ ti posztulátumok azt követelnék meg, hogy a megfigyelő által O'-ben vég­ zett bármilyen mérés azt bizonyítsa, hogy ő a szferikus hullámok közép­ pontja. De egy, az O pontban nyugalomban lévő megfigyelő úgy találná, hogy ő is a hullámok középpontjában van. E két, látszólag egymásnak el­ lentmondó állítás feloldása abban áll, hogy a mozgó rendszer tér- és idő­ skálája különbözik az álló rendszerétől. Az olyan térben elkülönülő ese­ mények, amelyek egyidejüek egy nyugalomban lévő megfigyelő szerint lát­ szanak egyidejúeknek a rendszerrel együtt mozgó megfigyelő számára. A Michelson-Morley-kísérletek negatív eredményének első magyará­ zata az volt, hogy az interferométer karjának, amelyet a Föld mozgásával párhuzamosan állítottak be, lecsökkent a hossza e mozgás miatt. Az ún. Fitzgerald-Lorentz-féle összehúzódás követelte meg azt, hogy ha / egy nyugalomban lévő tárgy hossza, akkor az Z -lal párhuzamos, v sebességű mozgás az alábbi új hosszt eredményezze:
0 0

Albert Einstein (1879-1955). Ko­ rábban a berlini Kaiser Wilhelm Institut igazgatója, majd 1935-ben a princetoni Institute for Advanced Study-ba kerül. Korunk egyik leg­ zseniálisabb elméje, aki a relativitá­ son kívül a fizika számos területén alkotott nagyot. Híres törvénye a fotoelektromos hatásról elsődleges fontosságú. 1921-ben Nobel-díjat kapott.

(12.4.) Ez a törvény kielégíti azt a feltételt, hogy az éteráramlásnak köszönhető útkülönbség egyszerűen kiesik. Természetesen a hosszváltozást nem mér­ hetnénk meg egy mérőrúddal, mivel az utóbbi ugyanilyen arányban men­ ne össze. Ilyen típusú összehúzódás azonban más fizikai tulajdonságokban is változásokat okozna. Számos kísérletet tettek ennek bizonyítására, ered­ ménytelenül. A relativitás első posztulátumának megfelelően az ilyen kí­ sérletek kudarcra vannak ítélve. Az éteráramlás nem létezik, és nincs sem­ miféle összehúzódás az interferométerrel együtt mozgó megfigyelő ese­ tén. A speciális elmélet alapvető posztulátumaiból kiindulva bebizonyítha­ tó, hogy egy, a megfigyelőhöz képest mozgó vonatkoztatási rendszerben a megfigyelt hossznak, tömegnek és időnek változnia kellene. Egy részecs­ ke tömege:

A FÉNY SEBESSÉGE

301

.2\

•m

n

1--

(12.5.)

a megfigyelőhöz képest nyugalomban lévő tömeget jelöli.
ttiQ

Ha a fényt, amire v = c, részecskékből álló anyagnak tekintjük (26. fejezet), akkor a részecskék nyugalmi tömegüknek zérusnak kell lennie, mivel máskülönben m végtelen lesz. Kísérleti mérések során, amelyeket főleg nagysebességű elektronokkal végeztek, számtanilag igazolták a (12.5.) egyenletet. A relativitáselméletnek más megfigyelhető következ­ ményei is vannak, amelyek közül a leginkább meglepőbbeket akkor kap­ juk, amikor az elméletet kiterjesztjük a gyorsuló rendszerekre és az egyenletes mozgású rendszerekre. Az így adódó általános relativitáselmé­ letből következtetéseket vonhatunk le a Naphoz közel haladó fénysugarak elhajlásáról, és az erős gravitációs mezőben lévő atomok által kisugárzott fény frekvenciájának csökkenéséről. Az elmélet ezen kísérleti bizonyítékai elég meggyőzőek voltak, hogy az általános relativitáselmélet helyességét általánosan is elfogadják. Az el­ mélet közvetlenül nem tagadja a Fresnel által megkövetelt éter létezését, azt azonban határozottan állítja, hogy nem tudunk olyan kísérletet végez­ ni, amely bebizonyítaná a létezését. Ha ugyanis meghatározhatnánk egy test mozgását az éterhez képest, akkor az étert rögzített koordinátarend­ szernek tekinthetnénk, amihez minden mozgást viszonyíthatnánk. De a re­ lativitás egyik következménye éppen az, hogy minden koordinátarendszer ekvivalens, és egyik sem tekinthető kitüntetettnek. így, mivel a rögzített éter nyilvánvalóan nem figyelhető meg, nincs okunk megtartani az elmé­ letét. Tagadhatatlan azonban, hogy történelmileg fontos, és a legfontosabb előrelépések a fény tanulmányozásában az anyagi éter feltételezésén ala­ pultak.

Nagyon sűrű csillagok (fehér törpék) színképének és csillagok látszólagos helyzetének pontos megmérése teljes napfogyatkozás­ kor igazolták e két optikai hatást.

12.15. A három elsőrendű relativisztikus hatás
Három optikai hatás létezik, amelyek nagysága a v/c első hatványától függ. Ezek az alábbiak: 1. A Doppler-effektus 2. A fény aberráció 3. A Fresnel-féle tényező Ezen hatások egyenleteit a 4.10., 12.2. és 12.10. részekben szereplő klasszikus elmélet alapján vezették le. A relativitáselmélet tulajdonsága, hogy az elsőrendű hatásokra ugyanazt az eredményt adja, mint a klaszszikus elmélet. Csak másodrendű hatások esetén, amelyek a v /c -től függnek, különböznek a két elmélet előrejelzései. A Michelson-Morley2 2

302

HULLÁMOPTIKA

kísérletek ebbe az osztályba tartoznak. A két elmélet eredményei kis mér­ tékben még a fent felsorolt elsőrendű hatásoknál is különböznek a v/c má­ sodik és magasabb hatványai esetén. A relativitáselméletben ezeket az egyenleteket a Lorentz-transzformáció alkalmazásával kaphatjuk meg. Ez egy olyan eljárás, amellyel egy mozgás egyik koordinátarendszerben adón jellemzőit egy másik, az elsőhöz képest egyenletesen mozgó koordiná­ tarendszerhez viszonyított adatokká alakítjuk. Habár nem túl célszerű in leírni ennek az eljárásnak a matematikai részét, a legfőbb eredményeket közöljük, és röviden meg is tárgyaljuk őket. Amikor egy v frekvenciájú, periodikus hullám egyenletét újraírjuk a megfigyelő vonatkoztatási rendszerének koordinátáival, a frekvencia új értéke: Ha összehasonlítjuk a sorfejtést korábbi (4.26.) egyenletünkkel, akkor látható, hogy a relativitásel­ mélet feltevései csak a második és magasabb hatványokban különböz­ nek a klasszikus elmélet előrejelzé­ seitől.

Ez a kísérlet úgy is igazolja a relati­ vitáselméletet, hogy egy másodren­ dű hatás is megfigyelhető, amely a klasszikus elmélet szerint nem léte­ zik. Az is megemlíthető, hogy a re­ lativitás egy másodrendű Doppler­ effektust is előre jelez, még arra az esetre is, amikor a forrás merőlege­ sen mozog a látómezőhöz képest.

Ez a Doppler-effektus, amikor a forrás és a megfigyelő v sebességgel közeledik egymáshoz az őket összekötő egyenes mentén. Elméletileg ezek abból adódnak, hogy egy mozgó óra lassabban jár. mint egy álló. íves elegánsan demonstrálta ezt a tényt, amikor összehason­ lította egy nagysebességű sugárban lévő hidrogénatom által kibocsátott sugárzás frekvenciáit, először amikor a sugár a spektroszkóp felé közele­ dett, azután amikor távolodott tőle. A vonal nagy elsőrendű eltolódásai mellett a magasabb, illetve alacsonyabb frekvenciák felé a két esetben, még kisebb eltolódást is megfigyelt és mért, amely mindkét esetben a na­ gyobb frekvencia irányában történt. Mivel a kérdéses kifejezés a sebesség négyzetét tartalmazza, ugyanaz lesz bármilyen előjelű v esetén. A fényaberráció és Airy kísérletének értelmezése egyszerűbb a relativisztikus nézőpontból. A második posztulátum alapján a fény sebessége minden megfigyelő számára c, annak mozgásától függetlenül. így a 72.2. (b) ábrára utalva, a megfigyelt c'-vel jelölt sebességet most már c-vel kell jelölnünk. Az aberrációs szög képlete most már nem tg a = v/c, hanem: v sina = — c (12.7.)

Jól ismert, hogy a szinusz és a tangens csak a harmadik és magasabb hatványú kifejezésekben különbözik. Itt a szög annyira kicsi, hogy a kü­ lönbséget minden valószínűség szerint nem lehet észlelni. Airy kísérleté­ ben az a várakozás, hogy a szög növekedése figyelhető meg, ha a távcsö­ vet vízzel töltik meg, abból a feltételezésből eredt, hogy a víz csökkenti a fény sebességét az éterben nyugvónak gondolt Naprendszerhez képest. De a relativitás nézőpontja szerint a fény egyetlen „igazi" sebessége a meg­ figyelő koordinátarendszerében mért sebesség, és ez a (12.7.) egyenlet

A FÉNY SEBESSÉGE

303

ásul megadott a szöget zár be. Emiatt ha a sebesség nagyságát úgy csökkentjük, hogy a fényt vízbe vezetjük, akkor az nyilvánvalóan nem vál­ asztatja meg az irányát. A Fresnel-féle „éterhúzásnak" megfelelő pozitív hatás megfigyelhető, amikor a közeg a megfigyelőhöz képest mozog (12.10. rész), de a relativi­ táselmélettel való értelmezése egészen más. A Lorenz-transzformáció egyik eredménye az, hogy két, egymáshoz képest mozgó koordinátarend­ szerben megadott sebesség, nem a klasszikus mechanika módszerei alap­ ján adódik össze. Például két egy vonalban lévő sebesség eredője nem a számtani összegük lesz. Legyen V fény sebessége egy mozgó közeg koordinátarendszerében, és v ezen közeg sebessége a megfigyelő koorlíiiáiarendszerében. Ekkor a fény eredő V sebessége a megfigyelőhöz ké­ pest nem egyszerűen V* + l > hanem:
a 0 v esz 0

A Fresnel-féle tényező kifejezése egyből következik a (12.8.) egyenlet­ ből, ha a másodrendű tagokat elhagyjuk. Ekkor a binomiális sort felhasz­ nálva az alábbi kifejezést kapjuk:

Az Olvasó könnyen igazolhatja azt a tényt, hogy ez az egyenlet ugyanazt a V sebességet adja bármilyen v se­ bességgel mozgó megfigyelő esetén, feltéve, hogy V = vákuum­ ban.
c a z a z 0

Az utolsó tag megint csak egy másodrendű mennyiség, és így elhagy­ ható. Ekkor a c/V helyébe n-t helyettesítve azt kapjuk, hogy:
0

n

\

n )
2

(12.9.)

A megfigyelő által észlelt sebesség az 1 - l/n -szeresével változik, amely pontosan a (12.2) egyenlet által megkövetelt érték. A relativisztikus érvelésben nem szerepel semmiféle „húzás", az éternek pedig még a léte­ zését sem tettük fel.

304

HULLAMOPTIKA

Gyakorló feladatok 12.1. Számítsa ki (a) a Föld pályájának kerületét, és (b) a Föld keringési idejá másodpercben, feltéve, hogy a fénysebesség 299 793 km/s, és a Föld Nap körüli pályájának átlagos sugara 1,496 70 x 10 km! Számítsa ki (c) a Föld átlagos pályasebességét km/s-ban, és egy csillag maximális aberrációs szö­ gét (aj szögben és (é) ívmásodpercben! Feltételezzük, hogy a Föld keringé­ si ideje 365,241 közepes naprendszerbeli nap. Megoldás: (a) 9,404 04 x 10 km, (b) 3,155 682 x 10 s, (c) 29,800 34 km/s, (aj 0,005 695 38°, (é) 20,34 ívmásodperc 12.2. Jelenleg valószínűleg pontosabb a csillagászati aberrációs méréseket a Föld sebessége meghatározásának tekinteni, mint a fény sebességének. Számítsa ki a Föld pályasebességét öt tizedes jegyig (a) km/s-ban, és (b) m/s-ban. a 12.2. részben megadott aberrációs szög értékét és Michelson 1926-os c ér­ tékét használva! 12.3. Amikor Michelson egy 12 oldalú tükröt használt a fénysebességgel kapcso­ latos kísérletében, a kép szomszédos felületekről tükröződött vissza eredeti helyzetébe. Számítsa ki a két hegycsúcson (Wilson-hegy és San Antoniohegy) lévő két jelzés közötti távolságot, ha a forgási sebesség pontosan 352 ford/s volt! Tegyük fel, hogy a fény sebességének legvalószínűbb értéke 299 792,5 km/s! 12.4. A fénysebesség-kísérletben Michelson, Pease és Pearson egy hosszú váku­ umcsövet és egy 32 oldalú forgó tükörprizmát használt. Számítsa ki a tü­ körprizma forgási sebességét, hogy megkapja az első mozdulatlan képet, feltéve, hogy a fény által megtett teljes út 13,2870 km volt, és a fénysebes­ ség 299 793 km/s! Megoldás: 705,090 ford/s 12.5. Számítsa ki (a) az egyik hullámcsoport / hosszát, ha Anderson Kerr-cellás berendezése úgy volt beállítva, hogy a teljes útkülönbség 171,6985 m volt és 11 hullámcsoportot tartalmazott! Ha a számított sebességet az szorzat adja meg, számítsa ki (b) a ci ö sebességet, (c) a c fénysebességet vá­ kuumban, és (aj a C[ és a c közötti korrekciót km/s-ban! Tegyük fel, hogy a levegő törésmutatója az adott időpontban 1,000 286 8 volt, az oszcillátor frekvenciája pedig 19,20 MHz. 12.6. Igazolja a 12.9. részben leírt kijelentést, miszerint Fizeau kísérletében egy 0,460-os csíkeltolódás a fénysebesség olyan mértékű változásának felel meg, amely egyenlő a víz sebességének felével! Feltéve, hogy a fény effek­ tív hullámhossza 5500 Á, és a víz törésmutatója 1,3330, számítsa ki, mek­ kora arányt eredményez ez! 12.7. A szén-diszulfid törésmutatója np = 1,629 50, és diszperziója dnldk = -1820 cm ezen a hullámhosszon. Számítsa ki (á) a vákuumbeli fénysebesség és a szén-diszulfidban lévő csoportsebesség arányát, és (b) a Fresnel-féle té­ nyező pontos értékét ebben az anyagban. A (12.2.) egyenletet meg kell vál­ toztatni, mert a mozgó vízmolekulák tényleges frekvenciája a Doppler-ef­ fektus miatt kissé megváltozik. Bizonyítsa be, hogy (c) ezt úgy is figyelem­ be lehet venni, hogy a Fresnel-féle tényező kifejezéséhez hozzáadjuk a -{dnldk)l(Xln) tagot! Itt A a vákuumbeli hullámhossz. Útmutatás: a törésmu­ tató változzon lineárisan a frekvenciával, és helyettesítse be a Doppler-ef8 8 7 eveg
evegS

-1

A FÉNY SEBESSÉGE

305

fektus által megváltoztatott új törésmutatót abba az egyenletbe, amely a fény sebességét fejezi ki a mozgó közegben! Megoldás: (a) 1,7367, (b) 0,6892 12.8. Tegyük fel, hogy egy méterrúd hosszanti irányban halad el egy megfigyelő mellett a fény sebességének 30%-ával. Számítsa ki a látszólagos hoszszát centiméterben! 12.9. Számítsa ki egy megfigyelő mellett a fény sebességének egyharmadával elhaladó elektron látszólagos tömegét! Tételezzük fel, hogy az elektron nyugalmi tömege 9,1096 x 10~ kg! 12.10. Egy 6,250 x 10 kg tömegű és 35,20 m hosszú űrhajó a fény sebességé­ nek 25%-ával halad el a Föld mellett. Számítsa ki (a) látszólagos tömegét, és (b) látszólagos hosszát! Megoldás: (a) 6,455 x 10 kg , (b) 34,082 m
31 6 6

13. fejezet A fény

elektromágneses természete
A fény tulajdonságainak eddigi tanulmányozása arra vezetett bennünket, hogy a fény hullámmozgás, amely rendkívül nagy sebességgel terjed. Az interferencia és a diffrakció magyarázata során nem volt arra szükség, hogy a hullámegyenletekben feltűnő y elmozdulás természetével kapcso­ latban bármilyen feltevéssel éljünk, mivel eddigi témáink során csak a fényhullámok egymás közötti kölcsönhatásaival foglalkozunk. A követ­ kező fejezetekben azonban a fény és anyag közötti kölcsönhatásokat fog­ juk vizsgálni, és itt már szükségessé válik az általában „fényvektornak" nevezett y mennyiség fizikai természetének meghatározása. Fresnel - aki 1814-ben elsőként magyarázta meg kielégítő módon az interferenciát és a diffrakciót a hullámelmélettel - úgy képzelte, hogy a fényvektor az éter anyagának tényleges elmozdulását jeleníti meg. Magáról az éterről azt hitték, hogy egy mindent átható, nagyon kis sűrűségű és nagy merevségű szubsztancia.

Ezt a rugalmastest-elméletet elég jól lehetett használni optikai jelenségek magyarázatához, és sok vezető" kuta­ tó támogatta, mint pl. Lord Kelvin, még 1880-ban is.

13.1. A fényrezgések transzverzális természete
A rugalmastest-elmélettel szembeni fő kifogás az, hogy a fény teljesen transzverzális hullámmozgásként viselkedik, vagyis a rezgések mindig merőlegesek a hullámmozgás irányára. Hosszirányú fényhullámokat soha nem észleltek. Ennek kísérleti bizonyítéka a fénypolarizáció vizsgálatából adódik (16. fejezet), és annyira egyértelmű, hogy itt megalapozott tény­ ként kezelhetjük. Minden általunk ismert rugalmas test képes mind longi­ tudinális, mind transzverzális hullámokat továbbítani; valójában bizonyos körülmények között nem is lehet úgy létrehozni transzverzális hullámot hogy vele egy időben ne keletkezzék longitudinális hullám. E nehézség áthidalására sok elmélet született, de valamennyi nagyon mesterkélt volL Továbbá magának az éternek, mint anyagnak az elmélete is meglehetősen

A FÉNY ELEKTROMÁGNESES TERMÉSZETE

307

tűnt, amennyiben legfontosabb tulajdonságait sem sikerült i mechanikai kísérletekkel észlelni. Igf megérett az idő arra, hogy Maxwell egy olyan elmélettel álljon elő, • K K nem csak azt követelte meg, hogy a fény rezgéseinek szigorúan •i—in in 11 íli n il kell lenniük, hanem a fény és az elektromosság között is : kapcsolatot teremtett. „Az elektromágneses mező dinamikai el' c. írásában, amelyet a Royal Society előtt 1864-ben olvasott fel, elméleti kutatásainak eredményeit négy alapvető egyenlet fori lette közzé, amelyeket ma mint a híres Maxwell-egyenleteket isEzek Oersted, Faraday és Joseph Henry korábbi, az elektromos­ mágnesesség kapcsolatával foglalkozó kísérleti eredményein alaAz egyenletek ezeket a kapcsolatokat tömör matematikai formái összegzik, és kiindulási pontot biztosítanak az összes elektromágneses ; kutatásához. A következő fejezetekben meg fogjuk mutatni, hogy i magyarázhatók meg velük a transzverzális fényhullámok.

James Clerk Maxwell (1831-1879) a kísérleti fizika professzora az ang­ liai Cambridge University-n. Már 15 évesen eljuttatta egy dolgozatát a Royal Society-hez. Az elektromágnesesség területén végzett kutatásai egy zseni kézjegyét viselik magu­ kon. A gázok kinetikai elméletét is Maxwell helyezte biztos matemati­ kai alapokra. Neki tulajdonítják a molekuláris sebességek eloszlásá­ nak jól ismert törvényét is.

I3L2. Maxwell egyenletei vákuumra
az egyenleteknek a levezetését itt nem közöljük, mivel az elektés mágneses törvények meglehetősen széleskörű áttekintését igé. Ehelyett ebben a fejezetben csak a legegyszerűbb alakjukban, váalkalmazva adjuk meg az egyenleteket, majd ezután bebizonyítjpk. hogy olyan hullámok létezését vetítik előre, amelyek tulajdonságai aaegegyeznek a fényhullámokéval. A különböző típusú közegeknél alkali módosításokkal a következő fejezetek megfelelő helyein foglalüaxwell egyenletei négy vektoregyenlet formájában írhatók fel, de jónk számára, akik nem annyira járatosak a vektori jelölésekben, differenoalegyenletek formájában közöljük őket. Ekkor az első két egyenletet ••Bt két, háromtagú egyenletcsoportot kell kifejeznünk. Vákuum esetén, jsMHodrású koordinátarendszert használva: 1«£.
C

ét

17
dH
z

dz
dH, dx (13.1.) (13.2.)

1

ét

dz

1 9E.
c

dH
dx

v

dH^ dy

ét

308

HULLÁMOPTIKA

A másik két egyenlet a következő alakban írható fel: A (13.3.) egyenlet csupán azt fejezi ki, hogy vákuumban nem létezik szabad elektromos töltés. A (13.4.) egyenlet pedig abból az a feltétele­ zésből származik, hogy vákuumban szabad mágneses pólus sem létezik. dE
r

dx

-+-

dE

Y

dy

-+-

dE dz

7

-0

(13.3.)

dH dH dH, —^ + — -+—í- = dx dy dz
x y

0

n

(13.4.)

Ezek a parciális differenciálegyenletek megadják az E vektor (az elekt­ romos térerősség) és a H vektor (a mágneses térerősség) közötti térbeli és időbeli összefüggéseket. E , E és E az E három derékszögűtengelyirányú komponense, H , H és H pedig H komponensei. Az elektromos mezőt elektrosztatikus, a mágneses mezőt elektromágneses egységekben mérjük. Azt a rendszert, amely az elektromos mennyiségeknél elektroszta­ tikus, mágneses mezőknél pedig elektromágneses mértékegységeket hasz­ nál, Gauss-féle mértékegységrendszerként ismerjük. Gyakorlati számítá­ sokra ugyan nem ez a legalkalmasabb, itt mégis megfelelő, és a további­ akban is ezt fogjuk alkalmazni. A (13.1.) és (13.2.) egyenletekben lévő fontos c állandó jelenléte természetesen a mi mértékegység-választásunk­ tól függ. Ez az állandó az áram elektromágneses és elektrosztatikus egységeinek hányadosa. A (13.2.) egyenletek Faraday indukált elektromotoros erőre vonatkozó törvényét fejezik ki. így az ezen egyenletek bal oldalán található mennyi­ ségek a mágneses mező időbeli változásának sebességeivel arányosak, míg az eredő elektromos mezők térbeli eloszlása a jobb oldalon látható. Ezek az egyenletek nem adják meg közvetlenül az elektromotoros erő (e.m.e.) nagyságát, hanem csak az elektromos mező változásainak ütemét a három tengely mentén. Speciális feladatoknál az egyenletek integrálása szükséges ahhoz, hogy magát az e.m.e.-X megkapjuk.
x y z x y z

13.3. Eltolási áram
Maxwell legfontosabb új hozzájárulása ezekhez az egyenletekhez a (13.1.) egyenlet állítása volt. Ez az elektromos áram keltette mágneses mezőre vonatkozó Ampere-törvény kiterjesztéséből adódott. A jobb oldali tagok a H mágneses mező térbeli eloszlását adják meg, de a bal oldali mennyiségeknek - első látásra - nem sok közük van az elektromos áram­ hoz. Mégis az elektromos mező időbeli változását jelentik. Maxwell erre mint egy áramnak megfelelő mennyiségre, az eltolási áramra utalt, amely addig folyik, amíg az elektromos mező változik, és ami ugyanolyan mág­ neses jelenségeket idéz elő, mint a közönséges vezetési áram. dE Az egyik illusztrálási módja annak, hogy a — mennyiség megfelel az dt elektromos áramnak, a 13.1. ábrán látható. Ahogy az i áram egy pillanatig folyik, a lemezeken elektromos töltés akkumulálódik, amíg a kondenzátor

A FÉNY ELEKTROMÁGNESES TERMÉSZETE

309 Képzeljünk el egy C elektromos kondenzátort, ami villamos vezetékkel a B elemhez van kötve, és az egész berendezés vákuumban van, még a kondenzátor lemezei között is vákuum található.

ELI.

ábra.

Meámolási áram fogalma a c d e m feszültségére fel nem töltődik. A zárt S felületen ezalatt a pillanat• f i idő alatt egy bizonyos áram folyik, de látszólag semmi sem lép ki ab­ béi. Folytonossági meggondolásokból Maxwell arra a következtetésre juM . hogy annyi áramnak kell kifolynia egy ilyen felületen, mint amennyi lefolyik. Hagyományos értelemben viszont semmiféle áram nem folyik a laadenzátor lemezei között. A folytonosság elve csak akkor teljesül, ha mm feltételezzük, hogy a tér ezen részén az elektromos mező változása egy f h i á u áramnak felel meg, vagyis a j áramsűrűségnek, ami vei arányos
dt dE

•eaayiség. A mi mértékegységrendszerünkben ezt az áramot a j = 1/4 n é s a — szorzata adja meg. Megjegyezzük, hogy az eltolási áram vákuumdt dE

mm Jofyik", de azonnal megáll, ha az E állandóvá válik. A (13.1.) és (13.2.) egyenletek közötti hasonlóság azonnal látszik. A C112.) egyenlet alapján egy változó mágneses mező e.m.e.-t produkál. Ezt Faraday észlelte először, és nagyon egyszerű kísérletileg igazolni. A 113.1.) egyenlet alapján egy változó elektromos mezőnek egy mágneses •Kzőt kellene eredményeznie (magnetomotoros erő). Ez a gondolat sok­ kal kevésbé ismerős, és semmilyen egyszerű kísérlettel nem lehet bemummL E különbségnek az az oka, hogy egyetlen anyag sem vezeti úgy a •égnesességet, mint ahogy egy fémdrót az elektromos áramot. Az a saját­ ság, hogy némely anyag vezeti az elektromosságot, volt az egyetlen oka , hogy a (13.2.) egyenletet előbb fedezték fel, mint a (13.1.) egyenEz utóbbi helyessége azzal bizonyítható, hogy a Maxwell-egyenle: sikeresen magyarázzák a természeti jelenségeket.

Fontos megjegyezni, hogy a (13.1.) és a (13.2.) egyenletek felírhatok a j 1 dE eltolási árammal is, a í-

c

dt

kifejezés 4?ij -szel való helyettesíté­ sével, illetve a másik két tag hasonló átalakításával.
x

310

HULLÁMOPTIKA

13.4. Az elektromágneses síkhullámok egyenletei
Vegyük az x irányba mozgó síkhullámok esetét, amelyeknél a hullámfront síkja párhuzamos az yz síkkal. Ha a rezgések E és H változásait jelenti, akkor azt látjuk, hogy bármelyik hullámfrontnál az egész síkban bármely pillanatban állandóknak, y és z szerinti parciális deriváltjaiknak pedig zé­ rusnak kell lenniük. Ennél fogva a (13.1.) és (13.2.) egyenletek alakja a következő lesz: A (13.5.) és (13.7.) egyenleteket együtt megvizsgálva feltűnik, hogy az E longitudinális komponens mind térben, mind időben állandó. Ehhez hasonlóan a (13.6.) egyenlet első sorából és a (13.8.)-ból látható, hogy H szintén konstans. így ezek­ nek a komponenseknek semmi kö­ zük nincs a hullámmozgáshoz, ha­ nem a hullámrendszerre szuperponált állandó mezőket jelenítik meg.
x x

C

dt
y

= 0

1 dE _ _ dH c dt 1 dE, c dt dE
r

z

dx dH dx
v

(13.5.)

= -—+-

(13.6.)

dx

= 0

(13.7.)

(13.8.)

így magukra a hullámokra felírható: E =0
x

H =0
x

Ez természetesen azt jelenti, hogy a hullámok transzverzálisak, ahogy előbb állítottuk. A négy megmaradó egyenletnél látjuk, hogy a (13.5.) második és a (13.6.) harmadik egyenletében E és H szerepel, míg a (13.5.) egyenlet harmadik és (13.6.) második egyenletében E és H . Tegyük fel pl., hogy az E jelenti a fényvektort, így egy síkban poláros hullámmal kell foglal­ koznunk, amelynek a rezgései y irányúak. Ekkor E = H = 0 lesz, a mara­ dék két egyenlet pedig:
y z z y y z y

1 dE
C

y

dH

z

1 dH c dt

z

dt

dx

dx

(13.9.)

Most deriváljuk az első egyenletet t szerint, a másodikat pedig x szerint. Ekkor: 1 dE
2

y

dH
2

z

1 d H. _d E
z 2

y

c

dt

1

dxdt

C dtdx

dx

A FÉNY ELEKTROMÁGNESES TERMÉSZETE

311

Ha H deriváltjait kiküszöböljük, akkor azt kapjuk, hogy:
7

dE
2

y

dt

(13.10.)

2

Hasonló módon a (13.9.) első egyenletét x szerint, a másodikat pedig t szerint deriválva: (13.11.)
2

dt '
2

'

dx

Ekkor a (13.10.) és (13.11.) egyenletek alakja megegyezik a síkhullámok hullámegyenletével, ahol E , ill. H tölti be az y irányú elmozdulások szerepét. A hullámegyenlettel való összehasonlítás mindkét egyenletnél azt mutatja, hogy a sebesség:
y z

v = c.

(13.12.)

így láthatjuk, hogy a (13.5.) és (13.6.) négy egyenlete közül kettő előre jelzi az elektromos mező vek­ torának xy síkban polarizált hullá­ mának létezését, valamint a mágne­ ses mező vektorának xz síkban polarizált kísérő hullámát is. A két hullám kölcsönösen függ egy­ mástól, egyik sem létezhet a másik nélkül. Mindketten transzverzális hullámok, amelyek vákuumban c se­ bességgel terjednek, ami az elektro­ mos egységek aránya (13.2. rész).

A (4.1.) egyenlet alakjában a következő módon jeleníthetők meg: E =j\x±ct)
y

H =f(x±ct).
z

(13.13.)

Ha a (13.5.) és (13.6.) másik két egyenletével kezdjük a levezetést, akkor egy másik hullámpárt kapunk, amelyek az xz síkban az elektromos mező vektorával síkban polárisak. Ez a hullámpár teljesen független az előzőtől, és külön is létezhet. Az egymásra merőlegesen rezgő két hullám keverékéből polarizálatlan fény jön létre, ha E és E között nincs állandó fáziskapcsolat.
y z

13.5. Az elektromágneses hullám képi megjelenítése
Az elektromágneses hullám legegyszerűbb típusa az, amelynél a (13.1.) egyenletben szereplő / függvény a szinusz vagy a koszinusz. Ez a síkban poláros monokromatikus síkhullám. Az E és a H vektorok három kompo­ nense ekkor a következő alakban írható fel: £ =0
x

E = A sin (cot-kx)
y

E =0
z

H =0
x

H =0
y

H = A sin (mt-kx).
z

(13.14.)

Ha ezen mennyiségek deriváltjait behelyettesítjük a (13.1.) - (13.4.) egyenletekbe, akkor könnyen igazolható, hogy megoldásai a Maxwellegyenleteknek.

312 A 13.2. ábra az E és H x tengely menti értékeinek görbéjét mutatja, a (13.14.) egyenleteiknek megfelelő­ en. A síkhullámok egy csoportjában az E és H értékeit x bármely érté­ kénél azonosak az x = konst. síkban; így ez az ábra mindössze egy bizo­ nyos y-hoz és z-hez tartozó helyzetet mutat.
y z y z

HULLÁMOPTIKA

13.2. ábra. Az elektromos és a mágneses térerősségvektorok elhelyezkedése síkban polarizált monokromatikus hullám esetén A 13.2. ábrával kapcsolatban két fontos dolgot kell megjegyeznünk. Először is: a hullám elektromos és mágneses alkotói fázisban vannak egy­ mással, azaz ha E maximális értékű, H szintén az lesz. E két vektor rela­ tív irányai, - ahogy az ábrán is látható - megfelelnek a (13.14.) egyenlet­ nek. Másodszor: az elektromos és a mágneses mező vektorainak amplitú­ dói egyenlők. Hogy az itt használt mértékegységrendszerben ezek az amp­ litúdók tényleg számszerűen megegyeznek, az is mutatja, hogy a (13.14.) egyenletben mindegyik hullám amplitúdója A.
y z

13.6. Fény vektor elektromágneses hullámban
Kettős természeten itt az elektromos ill. mágneses természet értendő, nem pedig a később tárgyalandó és általánosan használt - részecske­ hullám természet. Az elektromágneses hullám kettős természete felveti azt a kérdést, hogy vajon az elektromos vagy a mágneses mező vektora-e a fényvektor. En­ nek a kérdésnek nincs sok értelme, mivel mindkettőről feltételezhetjük, hogy az előző fejezetekben használt „elmozdulásoknak" felelnek meg. Bármely interferencia-, vagy diffrakciós jelenség során az elektromos hul­ lámok ugyanúgy adódnak össze, mint a mágneses hullámok. Egy szem­ pontból azonban az elektromos komponensek a dominánsak. A 17.12. részben be fogjuk bizonyítani, hogy az elektromos mező vektora az, amely a fényérzékeny lemezre hat, és fluoreszkáló hatásokat okoz. Ebben az értelemben tehát az elektromos hullám az, amely igazi fényt hoz létre, míg a mágneses hullám - bár ugyanúgy létezik - kevésbé fontos.

Feltételezhetően a szem retináját is az elektromos mező vektora befo­ lyásolja.

13.7. Az elektromágneses hullám energiája és intenzitása
A mechanikai hullámok intenzitására a 4.3. részben már megmutattuk, hogy arányosak az amplitúdó négyzetével. Az elektromágneses egyenle­ tek ugyanerre az eredményre vezetnek. Vákuumban az elektromágneses mező energiasűrűségét a következő kifejezés adja meg:

A FÉNY ELEKTROMÁGNESES TERMÉSZETE

313 EésHa mező pillanatnyi értékei, amik itt egyenlők. Az energia egyik fele az elektromos mező vektorához, a másik fele pedig a mágneses mező vektorához köthető.

Egységnyi térfogatban lévő energia =

E +H
2

2

8;t

(13.15.)

Ezen vektorok nagysága bármely hullámban pontról pontra változik; így ahhoz, hogy egy véges tartomány energiáját megkapjuk, E (vagy H ) átlagát kell kiértékelni. A (13.14.) egyenlet síkhullámára kiszámítható, hogy E = 1/2 A , ahol az 1/2 tényező a szinuszfüggvény négyzetének az összes szögre vett átlaga. Emiatt egy elektromágneses hullám energiasűrfísége A /8;r lesz, ahol A vagy az elektromos, vagy a mágneses kompo­ nens amplitúdója. A hullám intenzitása egyszerűen az előbbi kifejezés és a c szorzata lesz, mivel ez az egységnyi területen másodpercenként áthaladó energia. így azt kapjuk, hogy:
2 2 2 2 2

1 = ^ A 8rc

2

.

(13.16.)

Az Olvasót emlékeztetnünk kell ar­ ra, hogy a fenti állítások csak váku­ umban terjedő hullámra érvényesek. Egy anyagban nem csak a sebesség lesz más, ásEésH nagysága sem lesz többé egyenlő. Az arányossági tényezőtől eltekintve azonban az in­ tenzitást továbbra is valamelyik hul­ lám amplitúdójának négyzete fogja megadni (15.9. rész).

13.8. Gyorsított töltés sugárzása
Egy elektromos vagy mágneses mező ábrázolásának kényelmes módszere az erővonalak alkalmazása. Vegyünk egy nyugalomban lévő kis elektromos töltést az A pontban [13.3.(a) ábra]. Az erővonalak a töltésből minden irányba mutató egyene­ sek, amelyek egyenletesen oszlanak el a térben. Ugyanez lenne a helyzet, ha a töltés állandó sebességgel mozogna AB irányba, feltéve, hogy ez a se­ besség nem túl nagy. E két esetben (a nyugalomban lévő és egyenletesen mozgó töltés esetén) nincs elektromágneses sugárzás. Az elektromágneses sugárzás létrehozásához a töltés gyorsítására van szükség. Egy különösen egyszerű esetet mutat a 13.3.{b) ábra. Láthatjuk, ahhoz, hogy folytonos erővonalakat kapjunk, össze kell őket kötnünk az RR' és a QQ' közötti területen, nagyjából úgy, mint az ábrán. Ez minden vonalban egy jól látható ugrást eredményez. Az ugrás pontos formája az A és B közötti gyorsulás módjátóll függ, vagyis, hogy egyenle­ tes vagy valamilyen nem egyenletes gyorsulásról van-e szó. Mi a jelentősége egy ilyen ugrásnak az erővonalban? Ha kiválasztunk a hurkon egy P pontot [J3.3.(c) ábra], a P pontban a vonalhoz húzott E érintő vektor megadja az adott pontban a mező pillanatnyi irányát. Ezt tekint­ hetjük a nyugalomban lévő töltés által létrehozott E és egy transzverzális E, eredőjének. Az E, vektor jelenti az elektromágneses hullám elektromos mezejének vektorát, amelyről az előzőekben szó esett. Ha az ugrás több pontjánál elvégezzük ezt a szerkesztést, megkapjuk a 13.3.(d) által bemu­ tatott változásokat. Ez nyilván nem periodikus hullámforma, hanem csak egy impulzus. Az E,-re merőleges H vektornál hasonló impulzus lép fel.
0

Ezeket mindenki ismeri, aki leg­ alább alapszinten tanult az elektro­ mosságról és mágnesességről. Min­ den erővonal a mező irányát mutatja a vonal minden pontjában, mégpe­ dig úgy, hogy az erővonal bármely pontjához húzott érintő az adott pontra helyezett kis töltésre vagy pólusra ható erő irányát adja meg. Tehát ez az érintő az adott pontban az elektromos vagy mágneses mező irányát adja meg.

314 Gyorsítsuk az eredetileg az A pont­ ban nyugalomban lévő töltést AC irányba. A gyorsítás csak addig tart, amíg a töltés eléri a B pontot, ettől kezdve állandó sebességgel mozog. Ebben az esetben információt nyer­ hetünk a töltésből kiinduló erővona­ lak későbbi alakjáról. Legyen a gyorsulási idő A-ból fi-be Aí, és legyen az egyenletes mozgás ideje B-ből C-be t. Amikor a töltés C-be ért, t + Ar-vel az indulása után, az eredeti erővonalaknak az RR' íven (amelyet A körül c(t + At) sugárral rajzoltuk be) kívül fekvő részei sem­ milyen módon nem torozulhatnak. Ez abból következik, hogy minden elektromágneses zavar c sebesség­ gel terjed. A C pontban a sebesség egyenletes, és az erővonalaknak egészen az QQ' körívig (amelyet B körül ct sugárral rajzoltunk be) egyenletesnek és egyenesnek kell lenniük, mivel a töltésnek a f idő alatt egyenletes volt a sebessége.

HULLÁMOPTIKA

13.3. ábra. Elektromágneses impulzus kibocsátása egy gyorsított töltésből Ez a példa az elektromágneses sugárzás létrehozásának több fontos jellemzőjét is megmutatja. A legfontosabb az a tény, hogy E, csak akkor létezik, ha a töltés gyorsul. Nem keletkezik sugárzás, ha a töltés nem gyorsul, és megfordítva, egy gyorsuló töltés kisebb-nagyobb mértékben mindig sugároz. A példa azt is bemutatja, hogyan lehet a sugárzás elektro­ mos mezője merőleges a terjedés irányára. Az E, vektor nagyságát a 13.3.(d) ábra megszerkesztésével kapjuk, azaz a hullám amplitúdója nyil­ vánvalóan függ az ugrás meredekségétől, ezt pedig az határozza meg, hogy a töltés milyen hirtelen gyorsult A-ból B-be. Végül pedig a sugárzás amplitúdója a szöggel oly módon változik, hogy az AC vonalra merőleges irányban maximális, és az A C-re merőle­ ges mindkét irányban nullára csökken. Könnyen belátható, hogy az ampli­ túdó arányos az AC és az aktuális irány közötti szög szinuszával.

Elméletileg megmutatható, hogy a gyorsuló töltés energiasugárzásának mértéke a gyorsulás négyzetével arányos.

13.9. Periodikus mozgást végző töltés sugárzása
Ha a 13.3. ábra töltése periodikus mozgást végez ahelyett, hogy egyszerű gyorsuláson menne keresztül, a sugárzás nem egyetlen impulzus, henem folyamatos hullámok formájában jelentkezik. Minden periodikus mozgás gyorsulással jár, és ezért sugárzásra kényszeríti a töltést. Mi itt csak két különösen egyszerű esetet vizsgálunk meg: a lineáris periodikus mozgásét és az egyenletes körmozgásét. Az ábra (Jb) részében a pozitív töltés az óramutató járásával ellentétes irányban forog körbe a (perspektivikusan) bemutatott yz síkban. Ugyanez

A FÉNY ELEKTROMÁGNESES TERMÉSZETE

315 Ha a 13.4.(a) ábra pozitív töltése egyszerű harmonikus mozgással halad az A és B határok között, akkor minden erővonal szinuszgör­ be alakúvá válik. Legyen a I3.4.(a) ábra felső görbéje egy ilyen vonal, pl. amelyik AB-re merőlegesen ha­ lad. A bemutatott pillanatban az E elektromos erő iránya megegyezik a vonal különböző pontjaiban az ezekhez húzott érintők irányával. Felbontva ezeket a zavar nélküli E mezőre és a keresztirányú E, kom­ ponensre, a különböző E, értékeket közvetlenül alattuk láthatjuk. Ezek szintén szinuszgörbe alakúak, és az elektromos mező vektorának válto­ zását jelentik a hullám mentén. Ez egy síkban polarizált hullám.
n

Et i ' •
E

E

T

dISL

(a)

—W

W

hullám kibocsátása egy periodikus mozgást végző töltésből most olyan E, értékeket ad meg, amelyek állandó nagyságú: irányuk a hullám mentén haladva változik. A nyilak hegyei az erő: hasonló spirálon vannak, de negyed hullámhossznyira elmozdul­ t a •erjedési irányba, ami itt az x tengely. A vektorok ilyen csavarszerű a cirkulárisan polarizált hullámok tulajdonsága. Itt érdemes hogy ha megvizsgálnánk az y vagy a z tengely menti sugárWmX, azt kapnánk, hogy az az yz síkban polarizált. E két eset tényleges nnagfigyelése a Zeeman-hatásnál lehetséges (26.1. rész)

1 3 J 0 . Az elektromágneses hullámok létezésének • r r t z - f é l e igazolása
Laaak. hogy egy egyenletrendszerrel kezdve az elektromágnesesség jehaaéeének kezelését, Maxwell be tudta bizonyítani az elektromágneses 'Inflánuk lehetségességét, és határozott kijelentéseket tett a hullámok ke•tnnszéséről, valamint tulajdonságáról. Bármilyen gyorsított töltés létrehozza őket, keresztirányú hullámok, és szabad térben c sebességgel mozognak. A Maxwell által megjósolt hullá­ s o k kísérleti létrehozása és észlelése Hertznek sikerült. 1887-ben jelentős tÉi'ili l ni II ilni kezdett, amely a rádióhullámokkal, azaz nagy hullámhasszn elektromágneses hullámokkal kapcsolatos első fontos kísérleteket jrleasette. Hertz módszerének lényeges elemeit a 13.5. ábra mutatja be. E hullámzások frekvenciája az áramkör indukciójától és kapacitásától mfg. Hertz oszcillátoránál ezek nagyon kicsik voltak, a frekvencia pedig ennek megfelelően nagy; néhány kísérletében elérte a 10 Hz-et. így na­ gyon sebesen gyorsuló elektromos töltésről van szó, amelynek elektroaaígneses hullámokat kell sugároznia. Hertz kísérletében az elektromágneses hullámok jelenlétét egy, az oszcaaatortól nem messze lévő rezgőkör észlelte, amely egy állítható távol­ ságú, egy nagyon vékony kisülési hézaggal megszakított kör alakú vezeKkből állt. A hullám változó mágneses ereje egy váltakozó e.m.e-l indu9

316 Két sík sárgaréz lemez van össze­ kötve egy kisülési hézaggal, és egy indukciós tekerccsel nagy feszült­ ségre töltve a lemezek közt szikrák keletkeznek. Ismert, hogy a lemezek kisülése oszcilláló. Amikor a réscsú­ csok közti potenciálkülönbség eléri azt a pontot, hogy a köztük lévő le­ vegő vezetővé válik, egy szikra ke­ letkezik. Ez az elektronok hirtelen áramaként jelentkezik a résben, és a két lemez töltéseinek előjelei felcse­ rélődnek. De mivel a levegő még mindig vezető, ez ellenáramot hoz létre, azaz egy újabb előjelcserét, és a folyamat addig ismétlődik, amfg a rés ellenállása el nem nyeli hőként az energiát. Hertz sok más kísérletet végzett ezekkel a hullámokkal; megmutatta többek között, hogy a hullámok visszatükrözhetők és fókuszálhatók egy hajlított fémreflektorral, és hogy meg is törhetők, miközben egy nagy 30°-os prizmán haladnak át. E tekin­ tetben tehát ugyanúgy viselkedtek, mint a fényhullámok.

HULLÁMOPTIKA

A

Forrás

Az indukciós ,Kisülési , tekercshez JJÍT 8
m h é z a

o

Detektor

V
13.5. ábra. Hertz elektromágneses hullámforrása és detektora kált a körvezetékben, amelynek méretei olyanok voltak, hogy sajátrezgé­ seinek frekvenciája megegyezett a forrás frekvenciájával. így indukált rezgés keletkezett a rezonáló detektorban, és ez végül szikrákat keltett a résben. Egyszerií dolog volt bebizonyítani, hogy a hullámok síkban polarizáltak voltak, E-vel y irányban és H-val z irányban. Ha a hurkot 90°-kal elfor­ gatták úgy, hogy az xz síkba került, a szikrák megszűntek.

13.11. Elektromágneses hullámok sebessége szabad térben
A Hertz-féle elektromágneses hullámok létezésének legmeggyőzőbb bizo­ nyítéka annak bemutatása, hogy a sebességük megegyezik az elméleti egyenlet (13.12.) által meghatározott sebességgel. A sebességet nem köz­ vetlenül, hanem közvetve határozták meg a hullámhossz megmérésével. Ekkor a rezgés ismert frekvenciájából a sebességet a v = A összefüggéssel számíthatjuk ki. A hullámhossz megmérésére a közvetlen hullámok és a sík fémreflektorról visszavert hullámok interferenciájával állóhullámokat hoztak létre. A csomók helyzete abból határozható meg, hogy a detektor ezekben a pontokban nem szikrázott. Az 5,5 x 10 Hz-es frekvencia mel­ lett A-t körülbelül 5,4 m-nek találták, amely v-re 3 x 10 m/s-hoz nagyon közeli értéket ad. A meghatározás nem lehetett pontos, mert a rezgések nagy mértékben csillapodtak (csak 3-4 keletkezett minden szikra után), ezért a hullámhosszt nem tudták pontosan meghatározni. A 12.6. részben már láttuk, hogy az üregrezonátorral nyert megnöveke­ dett precizitás hogyan adott egy újabb értékes jegyet a fény sebességében. A (13.12.) egyenlet alapján a megfigyelt sebességnek egyenlőnek kell lennie c-vel, azaz az áram elektromágneses és elektrosztatikus egységének arányával. Mint már említettük (19.7. rész), ezt az arányt különböző mód­ szerekkel pontosan megmérték, a legújabb érték 2,997 81 x 10 m/s. Ez
7 8 8

Mercier későbbi munkája, amelyet vákuumcsöves oszcillátorral keltett csillapítatlan hullámokkal végzett, a 2,9978 x 10 m/s-os eredményhez vezetett.
8

A FÉNY ELEKTROMÁGNESES TERMÉSZETE

317

az elektromágneses hullámok mért sebessége, és pontosan a Michelson és mások által végzett legújabb fénysebességCL a 12.1. táblázatot). A levegő és más légköri nyomáson lévő az egyenletek kis változtatására van szükség (15. fejezet), de sebesség is csak kis mértékben különbözik a vákuumban mért arra kell következtetnünk, hogy a fény rendkívül rövid elektromágneses hullámokból áll. A polarizáció bizonyíté. - a m e l y megmutatja, hogy a fényhullámok keresztirányú hulláoÉfc—sok más hasonló bizonyíték van még. A spektroszkópia bebizonyíWtmx hogy az atomok elektronokat tartalmaznak, és hogy (feltételezve • B cfcknoook gyorsulását, amint az atommag körül mozognak) ezzel aiBg^aaázhaió a színképvonalak polarizációja és intenzitása. Ráadásul a 4UC ábrán bemutatott rádióhullámok, amelyek nyilván elektromágneses folytonosan mennek át az infravörös fényhullámok tarto-

A fényhullámoknak mint elektro­ mágneses jelenségnek a magyaráza­ ta, amely Maxwellnél csak egy elegáns elmélet, azóta valósággá vált, és a fény és anyag egymásraha­ tásának vizsgálatakor felhasználjuk azt a tényt, hogy a fény a hullámok terjedési irányára merőleges elektro­ mos mező, valamint a terjedési irányra és az elektromos térerősség­ re egyaránt merőleges mágneses mező rezgése.

n 1 . Cserenkov-sugárzás 7
A OLS. részben azt mondtuk, hogy az egyenletes sebességgel mozgó tölajtaesn sugároz energiát, hanem egyszerűen magával viszi az elektromága n e s aaezejét Ez mindaddig igaz, amíg a töltés vákuumban halad. Ha asjjsbaai anyagi közegen halad át, pl. amikor egy nagysebességű elektron mgf proton behatol egy darab üvegbe, sugározhat kis mennyiségű energpáL még ha állandó is a sebessége. Ennek feltétele az, hogy a töltött ré—•«*»» sebessége nagyobb legyen, mint a fény c/n hullámsebessége a híKgben. Ekkor egy olyan hullámot hoz létre, mint az a lökéshullám, aasetyet egy a hangsebességnél gyorsabban mozgó lövedék kelt.

13-6. ábra. A Cserenkov-sugárzáskor keletkező kúphullámok keresztmetszete

318 Ugyanolyan tulajdonságú, mint egy csónak által keltett hullám, amely akkor keletkezik, amikor a csónak gyorsabban halad, mint a vízhullá­ mok.

HULLÁMOPTIKA

E hullámok keletkezése a Huygens-elv (11.1. rész) alkalmazásának nagyszerű példája. Legyen a 13.6. ábrán egy olyan elektron, amely egy 1,50-es törésmutatójú üvegen halad át a fénysebesség kilenctized részével. (Ehhez nagyjából 661 kV potenciálkülönbséggel kellene felgyorsítani.) Azokat a zavarokat, amelyeket az elektron sorban az O, O' és O" helyze­ tekben keltett, azok a másodlagos hullámok jelölik, amelyeknek a sugarai OA, OA' és OA", az eltelt idővel és a c/n sebességükkel arányosan. Az eredő hullámfront az ezekhez húzott közös érintő, és egy fél nyílásszögű kúp alakját veszi fel. Mivel OA merőleges a hullámfrontra, az ábrából lát­ ható, hogy 6-t az alábbi kifejezés adja meg: sin0 = — = — - , nv np (13.17.)

Ráadásul n legnagyobb értékénél (kék fény) a kúp keskenyebb, és a fénysugarak kúpjának külső széle kék lesz, míg a belső széle piros.

ahol v a feltöltött részecske sebessége és 3 =v/c. Ha3 = 0,9, mint a pél­ dánkban is, 6 körülbelül 48°. A sugárzás jelentős része látható fény, és szemmel vagy fényérzékeny lemezzel is észlelhető. A diszperzió, vagyis n színfüggése (13.17.) egyenlet nem tökéletesen pontos. Ez a fajta sugárzás ma már egyszerűen megfigyelhető a nukleáris fizikában használt nagysebességű részecskéknél. A kúp szögének megmé­ résével meghatározható a részecskék sebessége és energiája. Az egyetlen részecske áthaladásából keletkező fényt fotosokszorozó csővel észlelhetjük. Ez a nukleáris fizikusok által használt Cserenkovszámláló alapelve.

Gyakorló feladatok 13.1. Egy rádióadó hullámainak frekvenciája 32,56 MHz, és merőlegesen érkez­ nek egy fémlemez lapos felületére. Á visszavert és beeső nyalábok állóhul­ lámokat keltenek, amelyekben a csomók 460,3 cm-re vannak egymástól. Milyen eredményt ad ez a hullám sebességére, ha a levegő törésmutatóját elhanyagoljuk? Megoldás: 299 747 km/s 13.2. Bizonyítsa be, hogy az alábbi megoldás kielégíti a Maxwell-egyenleteket! E = A sin (<ot +ky) E = 0 E = 0
X y z

H =0
x

H =Q
y

H = A ún (M+ky)
z

(a) Melyik síkban polarizált a hullám, és (b) milyen irányban halad? (c) írja le az egyenleteket! 13.3. Módosítsa a (13.14.) egyenleteket úgy, hogy (a) egy síkban polarizált hul­ lámot írjanak le az xy síkbeli E rezgéssel, de 30°-os szöget zárva be az x tengellyel, és (b) egy olyan hullámot írjanak le, melynek rezgései ellipszi­ sek az xy síkban (elliptikusan polarizált hullám)!

A FÉNY ELEKTROMÁGNESES TERMÉSZETE

319

DA

Az alábbi egyenletekből kiindulva (a) készítsen listát a (13.1.) egyenle­ tektől a (13.4.) egyenletekig előforduló parciális deriváltakról! E = A sin (wt -ky)
x

H =0
x

£, = 0 E- = 0

H =0
y

H = A sin (cot -ky)
z

(b) Mutassa meg közvetlen behelyettesítéssel, hogy ezek a deriváltak kielégítik az alábbi egyenleteket! 1dE 1 dE - = — u>Acos(<ot-ky) = 0 — - = -kA cos((uí - ky) = 0 c dt c dy 1 dH, -= 1 wAcos(a)t-ky) = 0 d£. — - = -kA cos(cor - ky) = 0 dy

c dí 115.

c

IU.

(a) Bizonyítsa be, hogy a 13.3. (bj ábrán aQésR közötti erővonalszakasz egyenes, ha a töltés gyorsulása egyenletes! (b) Mutassa meg e szakasz meredekségéből, hogy az EQ/E, arány 1/r-szerint csökken, és emiatt bármely jelentős távolságban a transzverzális komponens lesz túlsúlyban! Egy vákuumban, elektromos és mágneses mezőben mozgó e töltésre ható teljes F erőt az alábbi összefüggés adja meg:

Megjegyzés: az £ -t a Coulombtörvény adja meg!
0

ahol feltesszük, hogy a v sebesség merőleges a H mezőre. Számítsa ki egy olyan elektronra ható elektromos és mágneses erők arányát, amely a hidrogénatom első Bohr-pályáján van, és amelyre E = H =0,0242 (Gaussféle egység)! 13.7. Számítsa ki egy napsugár elektromos térerősségének amplitúdóját, ha in­ tenzitása 1,20 kW/m ! 13JL Mutassa meg, hogy egy gyorsított töltés elektromágneses hullámának amplitúdója sin 6-val változik, ahol 6 a megfigyelés iránya és a gyorsítás iránya közti szög! (b) Rajzolja le a sugárzás intenzitásának poláris képét a szög függvényében! 1X3. Bizonyítsa be, hogy egy elektrosztatikus egységben mért töltés, és egy ugyanolyan, elektromágneses egységben mért töltés arányának dimenzió­ ja megegyezik a sebességével! Megjegyzés: mindkét esetben a Coulombtörvényből induljon ki! 1 3 . 1 0 . A Poynting-tétel azt mondja ki, hogy egy elektromágneses hullám energia­ áramát az alábbi kifejezés adja meg:
2

S = — (E X H),
4 n

S a Poynting-vektor, és a zárójelben lévő kifejezés a vektorszorzatot jelenti.

Bizonyítsa be, hogy a 13.5. és a 13.7. részek következtetései meg­ egyeznek a Poynting-tételel, különös tekintettel az áram irányának és nagyságának az E és H irányához és nagyságához való viszonyára!

320

HULLÁMOPTIKA

13.11. Vezessen le egy kifejezést a nyomásra, amelyet a sugárzás egy tökélete­ sen elnyelő felületre gyakorol, figyelembe véve az impulzusát, ha feltéte­ lezzük az Einstein-féle tömeg és energia közti kapcsolatot, és ha figye­ lembe vesszük egy c sebességgel mozgó elektromágneses hullámtömegét! 13.12. Egy 560 MeV energiájú protonnyaláb áthalad egy különlegesen sűrű kvarcüveglapon, ahol n = 1,750. (a) Számítsa ki a Cserenkov-sugárzás és a protonsugár üvegen belüli iránya közti szöget! (b) Mi a fi értéke e proto­ nok esetén?

Fényelnyelés és fényszórás

14. fejezet

Amikor szilárd, folyékony vagy gáz-halmazállapotú anyagon fénynyaláb halad át, a fény terjedését két fontos hatás befolyásolja: (7) ahogy a fény egyre beljebb hatol a közegbe, úgy csökken - kisebb-nagyobb mértékben - az intenzitása, valamint (2) a haladási sebesség a közegben kisebb lesz, mint szabad térben. Az intenzitásveszteség főleg az abszorpciónak kö­ szönhető, jóllehet egyes körülmények között a szórás is jelentős szerepet tölthet be. Ebben a fejezetben az fényelnyelés és a fényszórás következ­ ményeit tárgyaljuk, míg a közegnek a fény sebességére gyakorolt hatását, amely a diszperzióval függ össze, a következő fejezetben elemezzük.

A fényelnyelés kifejezés - ahogy azt ebben a fejezetben használjuk a fény intenzitásának csökkenésére utal, amint az anyagon áthalad. (4.9. rész)

14.1 Általános és szelektív fényelnyelés
Akkor mondjuk, hogy egy anyag általános fényelnyelést mutat, ha minden hullámhosszúságú fény intenzitását közel azonos mértékben csökkenti. Látható fény esetén ez azt jelenti, hogy az áteresztett fényben a szem nem lát feltűnő színt. Csupán a fehér fény teljes intenzitásának csökkenése kö­ vetkezik be, ezért az ilyen anyagok szürkének látszanak. Egyetlen olyan anyagot sem ismerünk, amely minden hullámhosszúságú fényt egyenlő­ képpen nyel el, ám léteznek anyagok, mint pl. bizonyos szuszpenziók és a vékony féligáteresztő platinarétegek, amelyek ezt a kikötést elég széles tartományban megközelítik. Szelektív fényelnyelés esetén az anyag a fény bizonyos hosszúságú hul­ lámait nagyobb mértékben nyeli el, mint más hullámhosszokat. Gyakorla­ tilag minden színes anyag a színét a látható spektrum egy, vagy több ré­ szén mutatkozó szelektív fényelnyelésnek köszönheti. Ebből következik, hogy egy zöld üvegdarab tökéletesen elnyeli a spektrum piros és kék szé­ leit, az áteresztett fény fennmaradó része pedig a szem számára zöld érzelet eredményez. A legtöbb természetes tárgy, úgymint festékek, virágok, stb. színei a szelektív fényelnyelés következtében jönnek létre. Azt mond-

322 Egy vékony aranyfólia pl., fény­ visszaverés esetén sárgának látszik, fényáteresztésnél pedig kékeszöld­ nek. Ezen anyagok fényelnyelése nagyon nagy. Ez magas visszaverődési együtthatót, ugyanakkor ennek megfeleló'en alacsony abszorpciós együtthatót eredményez.

HULLÁMOPTIKA

juk, hogy ezek a tárgyak pigment- vagy testszínt mutatnak, a felületi szín­ től eltérően, minthogy színüket az anyagba bizonyos mélységben behatoló fény eredményezi. A behatoló fény aztán szórás, illetve visszaverődés so­ rán eltérítődik, és elszakad a felszíntől, de csak miután bizonyos vastagsá­ gú közegen áthaladt, és a szelektíven elnyelt színeit elvesztette. Az ilyen esetekben a test által elnyelt fény a test valódi abszorpciójával arányos, és ugyanúgy függ a hullámhossztól is. A felületi színek ezzel szemben a fel­ színen bekövetkező visszaverődés folyamatából erednek (14.7. rész). Egyes anyagoknak, főleg az olyan fémeknek, mint az arany vagy a réz, bi­ zonyos színeknél nagyobb a visszaverőképességük, mint más színeknél, és ezért a róluk visszavert fény színes. Az átmenő fény itt a kiegészítő színben látszik, míg testszínnek ugyanazt a színt látjuk az átmenő és a visszavert fénynél egyaránt.

14.2. A fényelnyelés és fényszórás közti különbség
A 14.1. ábrán I intenzitású fény lép be egy hosszú, füsttel töltött üveg­ hengerbe. A henger másik végén kilépő fénynyaláb I intenzitása kisebb, mint I . Adott füstsűrűség esetén a kísérletek azt mutatják, hogy / a füst­ oszlop d hosszúságától a 4.9. részben megállapított exponenciális törvény szerint függ:
0 0

Itt a-t általában abszorpciós együtt­ hatónak nevezik, mivel a közvetlen fénynyalábból elveszített fény ará­ nyára jellemző érték.

7 = / e -ad
0

(14.1.)

Jelen esetben viszont I intenzitáscsökkenése túlnyomórészt nem a fény valóságos eltűnésének tudható be, hanem abból következik, hogy a füstré­ szecskék némi fényt oldalra szórtak, és ezzel a közvetlen fényből eltávolí­ tottak. Még nagyon ritka füstnél is, a csövet elsötétített szobában oldalról figyelve könnyedén felfedezhető egy jelentős I intenzitású szórt fény. Az ablakon át a szobát átszelő napsugarakat a levegőben lebegő finom por­ szemek teszik láthatóvá. A valódi fényelnyelés a fény tényleges eltűnését jelenti, azt az energiát, amely az elnyelő anyag molekuláiban hőmozgássá alakul. Ez a fenti kísér­ letben csak kis mértékben fog bekövetkezni, így ebben az esetben a-ra az
s

I 14.1. ábra. Finoman elkülönülő részecskék fényszórása, pl. füstben

FÉNYELNYELÉS ÉS FÉNYSZÓRÁS

323 Sok esetben a vagy a a másikhoz viszonyítva elhanyagolható, ellen­ ben fontos, hogy e két különböző' folyamat meglétét felismerjük, to­ vábbá azt is, hogy sokszor mindkét tényező megjelenik.
a s

együttható" elnevezés nem megfelelő, a-t többnyire két áBónak tekinthetjük: a valódi abszorpciónak köszönhető a - b ó l , a szóródást jellemző a -ből áll. így a (14.1.) egyenlet a követkealakul:
a s

(14.2.)

Szilárd anyagok és folyadékok fényelnyelése
átlátszó tartályba zárt szilárd vagy folyékony anyag bizorastagságán egyszínű fény hatol keresztül, előfordul, hogy a fényeikövetkeztében az átmenő fény intenzitása a beeső fény intenzitásasokkal kisebb lesz. Ha a beeső fény hullámhossza változik, az abnagysága is kisebb vagy nagyobb mértékben módosul. Annak módját, ahogy a fényelnyelés mértéke széles hullámhossztartoegyidejűleg vizsgálható, a 14.2. ábra szemlélteti. Ha M üveghez vagy v í z h e z hasonló „átlátszó" anyag, a színkép F-n •aegelenő, látható hullámhosszakat képviselő része tökéletesen folytonos • B E E . m i n t h a M nem is lenne jelen. Ha M színes, a spektrum egy, az M mmú eltávolított hullámhosszaknak megfelelő része eltűnik, ezt abszorpcimt javnak nevezzük. Szilárd anyagok és folyadékok esetén ezek a sávok j S e g ö k e t tekintve csaknem mindig folytonosak, végeiken fokozatosan el­ t e l i Mivulva. Még a látható tartományban átlátszónak bizonyult anyagnál is észlelünk szelektív fényelnyelést, ha a megfigyeléseket az infravörös vagy az • • ö i b o l y a tartományban elég távolra kiterjesztjük. Prizmás spektrográf •Bsználatánál az ilyen kiterjesztés jelentős kísérleti nehézséggel jár, mivel • B e á n a k a prizmáknak és lencséknek az anyaga (általában üveg) erős sze­ lektív fényelnyelést idézhet elő e tartományokban. Emiatt az infravörösBMtományban 25 000 Á (vagy 2,5^ím), illetve az ultraibolya tartományban körülbelül 3800 Á értékeken felül szilícium-dioxid anyagú üveg nem
BHCD

14.2. ábra. Kísérleti elrendezés szilárd anyagok, folyadékok, valamint gázok fényelnyelésének megfigyelésére

S\ egy fényforrás, amely hullám­ hosszak folytonos tartományát bo­ csátja ki, mint például egy közön­ séges volfrám izzószálas lámpa. A fényforrásból érkező fényt az Lj lencse teszi párhuzamossá, majd a fény az M elnyelő közeg bizonyos vastagságán halad át. Ezután a fényt egy prizmás spektrográf résére fókuszálja, és a színképről a P leme­ zen készül felvétel.

324

HULLÁMOPTIKA

14.1. táblázat Néhány optikai anyag alkalmazhatóságának határhullámhossza Az áteresztés határai, Á Anyag Koronaüveg Flintüveg Kvarc (Si0 ) Fluorit (CaF ) Kősó (NaCl) Káliumklorid (KC1) Lítium-fluorid
2 2

Ultraibolya 3500 3800 1800 1250 1750 1800 1100

Infravörös 20 000 25 000 40 000 95 000 145 000 130 000 70 000

A fényképlemezek érzékenységét növelő módszerek révén manapság az infravörös tartományban egészen 13 000 A értékig fényképezhetünk. Ezen túl általában a keletkezett hő mérésén alapuló eszközt, pl. hőelemoszlopot alkalmaznak, bár 6 ,am-ig a megvilágításból adódó elektromos ellenállás-változást hasz­ nosító fotovezető elem nagyobb ér­ zékenységet ad. A látható fénynél átlátszatlan ezüst­ fólia e hullámhossz ultraibolya fé­ nyénél csaknem teljesen átlátszó le­ het. A dielektrikumok, melyek a vil­ lamosságot gyengén vezetik, kifeje­ zetten szelektív fényelnyelést mutat­ nak, ami legkönnyebben akkor ta­ nulmányozható, ha a szórás elkerü­ léséhez homogén, pl. egy kristály, folyékony vagy amorf szilárd állapotban állnak rendelkezésre.

használható. A kvarc az infravörös tartományban valamivel tovább, az ultraibolyában pedig sokkal tovább használható. A 14.1. táblázat azoknak a tartományoknak a határait mutatja, melyekben a különféle prizmákhoz használt átlátszó anyagok észlelhető fénymennyiséget eresztenek át. Az infravörös megfigyelésekhez való prizmák általában kősóból ké­ szülnek, míg ultraibolyához a kvarc a legelterjedtebb. Ultraibolya-spekt­ rográfban semmiféle előnyt nem jelent, ha fluoritot használunk, hacsak a fény útjából a levegőt tökéletesen el nem távolítjuk, mivel a levegő 1850 Á alatt erős fényelnyelést mutat. Ugyanígy, e hullámhossz alatt különleges módon készített fényképlemezeket kell alkalmazni, mivel az emulzió zse­ latinjának fényelnyelése a hagyományos lemezeket körülbelül 2300 Á alatt érzéketlenné teszi. Az abszorpciós méréseket a teljes elektromágneses színképre kiterjeszt­ ve azt találjuk, hogy egyetlen olyan anyag sem létezik, amely valamilyen hullámhossznál erős fényelnyelést ne mutatna. A fémek általános fényel­ nyelést tanúsítanak, ez az esetek többségében nagyon csekély mértékben függ a hullámhossztól. Ez alól vannak azonban kivételek, mint az ezüst esetében, ami 3160 Á közelében kimondott „áteresztő sávval" rendelkezik (1. a 17.14. ábrát). Általában véve azt mondhatjuk, az ilyen anyagok röntgen- és y-sugaraknál, azaz a kb. 10 Á alatti hullámhosszú fényhullámoknál többé-kevés­ bé átlátszóak. Hosszabb fényhullámok felé haladva, az ultraibolya legtá­ volabbi részén egy nagyon erős fényelnyelést mutató tartományra bukka­ nunk, mely néhány esetben a látható tartományra, vagy azon túl is kiter­ jedhet, ugyanakkor más esetekben megállhat a közeli ultraibolyában (1. a 14.1. táblázatot). Az infravörös tartományban további abszorpciós sávokkal találkozunk, ezek azonban végső soron a rádióhullámok tartományában csaknem teljes áteresztőképességet mutatnak. Ebből következik, hogy a szigetelő anyagoknál általában három kiter­ jedt fényáteresztési tartomány megjelenésére számíthatunk, egy a legrövi-

FÉNYELNYELÉS ÉS FÉNYSZÓRÁS

325

mü> hullámhosszak, egy másik a közepes, (esetleg a látható részt is ma­ f l a foglaló) hullámhosszak, egy pedig a nagyon nagy hullámhosszak • a a e t é n . E tartományok határai különböző anyagokban nagyon változa• o k lehetnek, és egyes anyagok, mint pl. a víz, a látható tartomány hullássai számára átlátszóak, a közeli infravörösnek pedig átlátszatlanok lehet­ lek, míg mások, mint pl. a gumi, a látható tartományban érkező hullá­ sakban átlátszatlannak, az infravörösben pedig átlátszónak bizonyulhat-

1 4 4 . Gázok fényelnyelése
• s n o s é g e s nyomáson minden gáz elnyelési színképe keskeny, sötét csíáll. Egyes esetekben az is lehetséges, hogy folytonos abszorpciós nyokat találunk (29. rész), de a gáz halmazállapotú anyagok szína fent említett éles vonalak jellemzők. Ha egyatomos gázt, mint pl héliumot vagy higanygőzt vizsgálunk, az eredmény valódi vonalas •pa 1 1 1 1 lesz, gyakran világosan, elhatárolódó vonalsorozatokkal. Az el1111 színképben a vonalak száma mindig kevesebb, mint a kibocsátási en. Az alkálifémek gőzeiben pl., közönséges körülmények között kizárólag a fősorozat színképvonalai figyelhetők meg. Ennélfogva az el­ l i l ű i színkép egyszerűbb, mint a kibocsátási színkép. h l ismét az elnyelési színkép az egyszerűbb, és ugyanannál a gáznál ke­ vesebb sáv figyelhető meg elnyelés, mint kibocsátás esetén. Ha a gáz két- vagy többatomos mo­ lekulákból áll, az éles színképvona­ lak a molekulákra jellemző abszorp­ ciós sávok rotációs szerkezeti alak­ ját öltik fel.

1 4 5 . Gázok rezonanciája és fluoreszkálása
Gondoljuk végig, mi történik a beeső fény gáz által elvont energiájával. Ha valódi fényelnyelés lép fel, a 14.2. rész definíciója szerint ez az ener­ gia mind hővé alakul, és a gáz valamelyest felmelegszik. Ha nem túl ala•y a nyomás, általában ez következik be. Miután egy atom vagy mole. a fénynyalábból energiát vett fel, egy másik részecskének ütközhet, és az ilyen ütközések a részecskék átlagos sebességének növekedését eredményezik. Az az időtartam, amíg egy atom, ütközés előtt nagyobb energiájú, gerjesztett" állapotban létezhet, csak körülbelül 10~ vagy 1 0 s, és ha eaaryi időn belül nem ütközik, az atom sugárzás útján szabadul meg az energiától. Kis nyomáson, mikor az ütközések közötti idő viszonylag • a g y . gáz másodlagos sugárzásforrássá alakul, és nem megy végbe való­ di abszorpció. Az újra kibocsátott fény hullámhossza ez esetben általában asegegyezik a beeső fény hullámhosszával, ekkor ezt rezonanciasugárzás­ mik, nevezik. Ezt a sugárzást R. W. Wood fedezte fel, és tanulmányozta Behatóan.
7 -8 a

R. W. Wood (1868-1955). Kísérleti fizika professzor a John Hopkins University-n. A fizikai optika sok területén úttörő munkát végzett, az amerikai fizika egyik legszínesebb alakja volt.

326 A fényforrás egy hosszú, vízszintes A ív, melyet egy, a tetején hosszú, az ívvel párhuzamosan kivágott résű dobozban helyezünk el. Közvetlen e fölött található egy B vízzel teli üvegcső. A cső hengeres lencseként működik, a vákuumban jódgőzt tar­ talmazó C cső tengelye mentén kon­ centrálja a fényt. A gőz fluoreszkáló fényét a C cső végén levő síkablakra irányított spektroszkóppal figyeljük meg. A cső másik vége kúpos és fe­ ketére festett, nehogy visszavert fény jusson a spektroszkópba, amit az ablakhoz közel elhelyezett, kerek lyukkal ellátott ernyő is segít. A C fölé helyezett csiszolt R tükröző fe­ lület növeli a megvilágítás intenzi­ tását. Ha B kálium-dikromát és neodímium-szulfát oldatot tartalmaz, akkor kizárólag a higany zöld A5461 fényét ereszti át. Használatos a „fluoreszcencia" kife­ jezés is. A közönséges higanyspektrum vo­ nalain (az ábra szaggatott vonalain) kívül, melyek közönséges tükrözés vagy Rayleigh-féle szórás eredmé­ nyeként vannak jelen (1. a 14.10. részt), egy sorozat csaknem azonos térközökkel elválasztott, a vöröstől a zöldig terjedő színképvonal figyel­ hető meg. Ezek a módosult hullám­ hosszúságú fluoreszkáló fényt kép­ viselik.

HULLÁMOPTIKA

A spektrográfhoz

14.3. ábra. Kísérleti elrendezés egyszínű fénnyel gerjesztett jódgőz fluoreszkálásának megfigyelésére Az elnevezés eredete világos, hiszen a jelenség a már említett hangvilla rezgésével rokon. Bizonyos körülmények között a újra kibocsátott fény a beeső fénynél nagyobb hullámhosszúságú lehet. Ezt a jelenséget fluoreszkálásridk nevezik. A rezonanciánál és a fluoreszkálásnál egyaránt a közeg némi fényt tá­ volít el a közvetlen sugárnyalábból, és az átmenő fény spektrumában sötét Fluoreszkálás

2536 Á
J I
I I

Raman-hatás

I

I

I L

4047 Á

4358 Á

5461 Á

14.4. ábra. Fényképfelvételek: (a) higanyív spektruma; (b) fluoreszkáló jód spektruma; (c) a (b) kinagyított része; (d) hidrogén Raman-spektruma; (e) folyékony széntetraklorid Raman-spektruma; (f) higanyív

FÉNYELNYELÉS ÉS FÉNYSZÓRÁS

327 Egy gáz rezonanciasugárzása könynyen bemutatható egy nátriumlámpa segítségével. Egy vákuumpumpához csatlakoztatott üveggömbben kis da­ rab fémnátriumot helyezünk el. A nátrium a Bunsen-égó' melegítésé­ nek hatására a gömb egyik részébó'l a másikba párolog, felszabadítva ezzel az e fémben mindig hatalmas mennyiségben megtalálható hidro­ gént. Elég nagy vákuum elérése után a gömböt lezárjuk, és az ív fé­ nyét egy lencsével az izzóra fóku­ száljuk. Az izzót természetesen ol­ dalról kell megfigyelni egy sötét szobában. A nátriumot a lánggal fi­ noman melegítve a beeső' fény útját mutató sárga fénykéve látható. Ma­ gasabb hőmérsékleteken az izzó fénykéve egyre rövidebb lesz, végül az üveg belső felületén csupán vé­ kony fénylő hártyának fog látszani.

vonalak keletkeznek. A rezonancia és fluoreszkálás egyike sem sorolható a fényszóráshoz tartozó jelenségek közé. A különbséget a 14.12. részben •esszük majd világossá. Egy gáz fluoreszkálása legkönnyebben jódgőzzel mutatható be, mely kétatomos I -molekulákból áll. A szénív fehér fénye - ha szobahőmérsék­ leten vákuumban jódgőzt tartalmazó izzóban fókuszáljuk - zöldes színű •Ínycsóvát hoz létre. A 14.3. ábrán bemutatottak szerint higanyív egyszían fényét felhasználva még ennél is érdekesebb kísérlet végezhető. A 14.4. ábra (b) és (d) részeit ily módon készített spektrogramból rep•adokálták, bár a B csőbe vizet töltöttek.
2

1 4 . 6 . Szilárd anyagok é s folyadékok fluoreszkálása
Ha szilárd anyagot vagy folyadékot - olyan fénnyel, amit képes elnyelni eiósen megvilágítunk, az anyag fluoreszkáló fényt bocsáthat ki. Stokes szabálya szerint a fluoreszkáló fény hullámhossza mindig nagyobb lesz, nánt az elnyelt fény hullámhossza. A fluoreszcein vizes oldata a fehér fény kék részét elnyeli, és zöldes színárnyalatú fénnyel fluoreszkál. Ennek következtében az oldaton áthatoló fehér fénynyaláb oldalról figyelve zöld fény kibocsátásával válik láthatóvá, de az edény végéről megnézve vörö­ ses színű lesz. Egyes oldatoknál az újra kibocsátott fény jelenléte tartósabb emiatt a világítás a beeső fény kikapcsolása után több másodpercig nagy akár percig is tart. Ezt foszforeszkálásnak nevezzük. Az ultraibolya fénnyel megvilágított fogak természetellenesen fényes­ nek tűnnek, a műfogak viszont tökéletesen feketének látszanak. Egy má­ sik példa a rubin drágakő tündöklő piros színe, ami szintén a fluoreszkátásnak tulajdonítható. Lásd a 24. fejezetet.

1 4 . 7 Szelektív tükrözés. Reziduális sugarak
Akkor mondjuk, hogy egy anyag szelektíven tükröz, ha egyes hullám­ hosszakat a többinél sokkal erősebben ver vissza. Ez általában azoknál a hullámhosszaknál következik be, amelyeknél a közeg nagyon erős ab­ szorpcióval rendelkezik. Most dielektrikumokról beszélünk, vagyis olyan anyagokról, amelyek nem vezetik az elektromosságot. A fémek esete meglehetősen eltérő, azzal a 17. fejezetben foglalkozunk majd. Az, hogy a szelektív tükrözés, a fényelnyelés és rezonanciasugárzás között szoros összefüggés áll fenn, R. W. Wood higanygőzön végzett érdekes megfi­ gyeléséből érthető meg. Egy higanymilliméter kis töredékének nyomásá­ nál a higanygőz - ha higanyív A 2536 fényével világítjuk meg - rezonan­ ciasugárzást bocsát ki magából. Ahogy a gőz nyomása növekszik, a

Higanyív ultraibolya fényével kü­ lönféle tárgyakat megvilágítva na­ gyon meglepő fluoreszkáló hatáso­ kat hozhatunk létre. Beszerezhető különleges nikkel-oxid üveg, mely a látható fény tartománya számára csaknem teljesen átlátszatlan, ellen­ ben a k 3650-hez közeli erős hi­ ganyvonalak csoportját szabadon át­ ereszti. Ha az üvegen az ívnek csak ez a fénye hatol át, sok szerves és szervetlen anyag majdnem kizárólag fluoreszkáló fénye révén válik látha­ tóvá.

328 A négy kvarclemezen (öi-től Ő4~ig) való visszaverődés után a sugárzást egy G drótrács és egy T termooszlop segítségével elemezve azt találjuk, hogy a sugárzás csaknem teljesen 8,5 /ím hosszúságú hullámokból áll.

HULLÁMOPTIKA

14.5. ábra. Kísérleti elrendezés szelektív tükrözés során keletkezett reziduális sugarak megfigyelésére Néhány, a látható tartományban erős abszorpciós sávokkal rendelkező szilárd anyag szelektív tükrözést is mutat. Ennek egyik példája a fukszinfesték. Az ilyen anyagoknak jel­ legzetesen fémes csillogó, erős szí­ nük van. Ez egy bizonyos hullám­ hosszúságú fény nagyon nagy tükrö­ zésének köszönhető, mely olyan nagy, hogy gyakran „fémes" tükrö­ zésnek is nevezik. Ez a fajta tükrö­ zés okozza az anyagok felületi szí­ nét (14.1. rész). Felfedezték pl., hogy a kvarc a kö­ rülbelül 8,5 fim vagy 85 000 Á hul­ lámhosszúságú sugárzások 80-90 százalékát visszaveri. rezonanciasugárzás mindinkább a gőznek arra a felületére, amelynél kon­ centrálódik, a beeső sugárzás belép, vagyis a tároló edény belső fala felé. Elég magas nyomást elérve végül a másodlagos sugárzás többé már nem látható, kivéve, ha azt a visszaverődés törvényének megfelelő szögből nézzük. Ebben a szögben a beeső fény teljes 25%-a a megszokott módon visszaverődik, miután a fennmaradó fény elnyelődött, és az atomok üt­ közése következtében hővé alakult. Ez a nagy tükrözés azonban - mely e tartományban a fémekéhez hasonló - egyedül a A 2536 hullámhossznál lé­ tezik. Más hullámhosszak szabadon áthaladnak. Ebben a kísérletben fo­ lyamatos átmenet tapasztalható a rezonanciasugárzásból a szelektív tükrö­ zésbe. A szelektív tükrözés legfontosabb alkalmazása a távoli infravörös tarto­ mányban található abszorpciós sávok helyének meghatározása. A hullámhosszak keskeny sávjának elkülönítésére használt reziduális sugarak módszere ezen a tényen alapul. A 14.5. ábrán S a hőmérsékleti sugárzás forrása, mely folytonos spektrumot ad. Ha feltételezzük, hogy ez a hullámhossz mindegyik kvarcfelületen 90%ban, más hullámhosszak pedig 4%-ban verődtek vissza, négy visszaverő­ dés után az előbbi hullámhossznak (0,9) = 0,66-od része marad meg, míg az utóbbinak mindössze (00,4) = 0,000 002 6-od része. Sok anyag rezi­ duális sugarainak hullámhosszát mérték meg már ezzel a módszerrel. A mért leghosszabb hullámok között szerepel a nátrium-klorid 52, a kálium-klorid 63, valamint a rubídium-klorid 74 //m-es hullámhossza.
4 4

14.8. A fényelnyelés és a tükrözés közötti kapcsolat
A rezonanciasugárzás keletkezésének elektromágneses elméletében felté­ telezik, hogy a fényhullámok olyan anyaghoz érkeznek, ami a közölt hul­ láméval megegyező sajátfrekvencián való rezgéshez képes kötött töltése­ ket tartalmaz. Mivel egy e töltésre az E elektromos mező eE erővel hat,

FÉNYELNYELÉS ÉS FÉNYSZÓRÁS

329

i E olyan frekvenciával változik, mely pontosan illeszkedik a részecske „normális"rezgéseinek frekvenciájához, nagy amplitúdó • eL Ennek eredményeként a töltött részecske ugyanolyan frekvendektromos hullámot fog másodlagos sugárzással kibocsátani. Kis i gázban, ahol az atomok egymástól viszonylag távol helyezked• n t cl. az elnyelhető frekvencia élesen elhatárolódik, és nincs szisztema• B B B összefüggés a különböző részecskék által újra kibocsátott fény fázi­ sai közön. Az N részecskénél megfigyelhető intenzitás ekkor az egyetlen •HOKskétől származó intenzitásnak épp /V-szerese lesz (5.4. rész). Ez tör• B B K a lezonanciasugárzásnál. Másrészt, ha a részecskék egymáshoz közel helyezkednek el, és erős •ffcsönbaiásban vannak egymással, amiként folyékony vagy szilárd anyag­ iamis, a fényelnyelés nem korlátozódik egy élesen elhatárolt frekvenciára, i elég tekintélyes tartományt ölel fel. Ennek következtében a szomrészecskék által újra kibocsátott sugarak fázisa meg fog egyezni. : szabályos visszaverődést teremt, mivel a felületi atomok másodlagos ntjainak együttese a beesési szöggel megegyező szögben távovisszavert hullámot alakít ki. A Huygens-elv tulajdonképpen poni ezt az elképzelést használja a visszaverődés törvényének bizonyl­ at Ebből eredően a szelektív tükrözés egyben rezonanciajelenség is, t anyagban lévő kötött töltések sajátfrekvenciáihoz közeli hullámhoszi jelenik meg erőteljesen. Az anyag ezeket a hullámhosszakat nem át, hanem erőteljesen visszaveri. Valódi fényelnyelés, illetve a ja hővé alakulása az itt érintett rezgő töltések nagy amplitúdója : kisebb-nagyobb mértékben ugyancsak bekövetkezhet.

Amennyiben a fényelnyelés teljesen hiányozna, a kérdéses hullámhoszszaknál a tükrözőképesség 100%-os lenne.

14.9. Kis részecskék fényszórása
A finoman lebegő anyag felhőjében fénynyaláb áthaladásakor fellépő ol•a&rányú szórást a 14.2. részben említettük. Az, hogy ez a jelenség mind a •sörözéssel, mind a fényelhajlással szorosan összefügg, a 14.6. ábra taAz ábra (b) részén a fényvisszaverő felület a hullámhossznál jóval ki­ sebb, és itt a szórás olyan nagy, hogy a visszavert hullámok az egyenletes gömbhullámoktól na­ gyon kis mértékben térnek csak el. Ez esetben azt mondjuk, hogy a kez­ deti fénynyalábból elvett fény in­ kább szóródott, mint visszaverődött, mivel itt a visszaverődés törvénye nem alkalmazható. Emiatt a szóró­ dás a fényelhajlás egy különleges esete. A fény hullámhosszánál sok-

14.6. ábra.
A fény hullámhosszához hasonló méretű tárgyak keltette fényvisszaverődés és elhajlás

330 kai kisebb méretű tárgyról szóródott hullám gömb alakú lesz, tekintet nélkül arra, hogy vajon a tárgy a 14.6. (b) ábrán feltételezett sík for­ májú-e. E tényből az következik, hogy a szóró részecske felületén levő számos pont által kibocsátott másodlagos hullámok között interfe­ rencia nem léphet fel, minthogy a végpontokat a hullámhossznál sokkal kisebb távolság választja el.

HULLÁMOPTIKA

Mint az várható volt, úgy találták, hogy a szórt intenzitás a beeső in­ tenzitással, valamint a szóró ré­ szecske térfogatának négyzetével arányos. A legérdekesebb eredmény azonban a szóródás hullámhossztól való függése.

nulmányozása során látható. Az (a) rész egy síkhullámokból álló párhuza­ mos fénynyalábot ábrázol, mely jobb felé halad, és egy kis tükröző síkfe­ lületnek ütközik. A lerajzolt, egymást követő hullámfrontok egy hullám­ hossz távolságra vannak, így ez esetben a fényvisszaverő felület mérete egy hullámhossznál valamivel nagyobb. A reflektor felületéről elszakadó fényt a felület elektromos töltéseinek egy meghatározott fáziskapcsolat­ ban történő rezgése okozza, és ezen rezgések keltette másodlagos gömb­ hullámok együttes működése által síkhullámfrontok rövid szegmensei ke­ letkeznek. Ezeket széleiken nem korlátozzák élesen a tükör széleiről viszszavert sugarak (szaggatott vonalak), hanem a fényelhajlás következtében valamelyest szétszóródnak. A ferde szögben visszavert fény intenzitásá­ nak eloszlása valójában pontosan az, amit a 8.2. részben egyetlen résen át­ menő fényre vezettünk le. A rés szélességének itt a fényvisszaverő felület szélessége felel meg, így minél kisebb a tükröző felület hullámhosszhoz viszonyított szélessége, annál nagyobb szórást érünk el. A kis részecskék fényszórásának törvényeit számszerűen először Rayleigh tanulmányozta 1871-ben, ezért az ilyen szórást gyakran Rayleighféle fényszórásnak is nevezik. A probléma matematikai vizsgálata meg­ adta a szórt fény intenzitására általánosan érvényes törvényt, amely bár­ mely a környező közegtől eltérő törésmutatójú részecskére alkalmazható. Az egyetlen korlátozás az, hogy a részecskék lineáris kiterjedése jelen­ tősen kisebb legyen a hullámhossznál. Adott méretű részecskéknél arra számíthatunk, hogy a hosszú hullámo­ kat kevésbé hatásosan szórják, mint a rövid hullámokat, mivel a részecs­ kék a nagy hullámoknál a hullámhosszhoz viszonyítva kisebb akadályokat

14.7. ábra. A szóródás intenzitása a hullámhossz függvényében Rayleigh törvénye szerint

FÉNYELNYELÉS ÉS FÉNYSZÓRÁS

331

mint a rövid hullámoknál. Amint azt a 14.13. részben bemajd, az intenzitás valójában l/A -nel arányos:
4

a vörös fény 720 nm-es hullámhossza az ibolyaszínű fény bnllámhosszánál 1,8-szer nagyobb, a törvény mindkét szín sokkal kisebb részecskéknél (l,8) -szer vagy 10-szer •értékű szóródást jósol ibolyaszín esetén. A 14.7. ábra megadja számszerű grafikonját. fényt elég finom részecskék szórják szét (pl. cigarettafüst-réa szórt fény mindig kékes színű. Amennyiben a részecskék métg növeljük, amíg méretük a hullámhosszhoz viszonyítva többé tekinthető kicsinek, a fény fehér színűvé válik, a részecskék fetörténő közönséges diffúz visszaverődés következtében. A narészecskék esetében látható kék fényt, valamint ennek a részecsvaló függését kísérleti úton elsőként Tyndall tanulmányozgyakran társítják a jelenséggel. A szivacsból a szénív fénynyaátszálló krétapor nagyon hatásosan szemlélteti a nagy részecskék fiayszórását.
4

John Tyndall (1820-1893). Brit fizikus, 1867-et követően a Royal Institution igazgatója és Faraday munkatársa.

lClft. Molekuláris fényszórás
• i o n napfény sugár tiszta folyadékon hatol át, melyet gondos előkészíaltanrán minden lebegő porszemtől, és egyéb szennyeződéstől megtisztí. egy sötét szobában való megfigyelés során azt tapasztaljuk, hogy lói kis mennyiségű kékes fény oldalra szóródik. Jóllehet e fény : a még mindig lebegő mikroszkopikus részecskéknek köszönhel— amiket úgy tűnik, csaknem képtelenség teljesen kiküszöbölni - , egy mennyiség a folyadék egyes molekulái szórásának tulajdonít. Látszólag meglepő a tapasztalat, hogy a molekulák nagy koncentráképest a folyadékok ilyen gyengén szórnak. Valójában sokkal mint ugyanennyi gázmolekula tenné. Az utóbbinál a mole: a térben véletlenszerűen oszlanak el, és a különböző molekulák szóhnllámai bármely irányban tökéletesen véletlenszerű fázisokat fel, kivéve előre. Ebből következik, hogy N molekula esetén az intenzitás bármely egyedi részecske szórt intenzitásának pontosan lesz (1. az 5.4. részt). Folyadékban - szilárd anyagban még in• — a molekulák térbeli eloszlása bizonyos mértékig szabályos. Ráadá­ sai a molekulák közötti erők a fázisok függetlenségének megszüntetésére ••ekednek (14.8. rész). A következmény az, hogy a folyadékok és a szi­ lfai anyagok, az előre irányuló fényszórást leszámítva, minden irányba anjjirni gyengén szórnak. Az előre szórt hullámok erősek és lényegében

332 A gázok oldalirányú szórása ugyan­ csak gyenge, itt azonban ez a szórási központok viszonylag alacsonyabb számának tudható be. Ellenben, ha a gáz vastagsága nagy - ahogy a Föld légkörében is - a szórt fény könnye­ dén megfigyelhető. Rayleigh kimu­ tatta, hogy gyakorlatilag minden fény, amit a tiszta égbolton látunk, a levegő molekuláinak szórása folytán jut el hozzánk. Ha légkö­ rünknél ez nem így volna, az ég tö­ kéletesen fekete lenne. Valójában a molekuláris fényszórás okozza azt, hogy a közvetlen napfény irányával szöget bezáró irányokból érkező tekintélyes mennyiségű fény jut el a megfigyelőhöz, és így az égbolt fényesnek látszik. Kék színét a rövid hullámok nagyobb fényszórása adja.

HULLÁMOPTIKA

ezek határozzák meg a közegben a fénysebeséget, miként azt a következő fejezetben látni fogjuk. Rayleigh megmérte az égbolt fényében a különböző hullámhosszúságú fényhullámok relatív mennyiségét, és az l/A -es törvénnyel elég szoros egyezést talált. Ugyanez a jelenség felelős a Nap és a lemenő Nap körüli ég vörös színéért. Ez esetben a szórás a közvetlen nyalábból a kék sugara­ kat hatékonyabban távolítja el, mint a vöröseket, és az atmoszféra nagyon nagy vastagsága, melyen a fény áthaladt, adja az átmenő fény élénkvörös színárnyalatát. Az ég kék, illetve a lemenő Nap vörös színét demonstráló kísérlet leírása a 16.15. és a 16.16. pontoknál olvasható.
4

14.11. A Raman-effektus
Ez egy fluoreszkáláshoz valamennyire hasonló hullámhosszváltozással já­ ró fényszórás. A fluoreszkálástól azonban két fontos szempontban külön­ bözik. Mindenekelőtt a szóró anyagra eső fény olyan hullámhosszú kell, hogy legyen, amely az anyag egyetlen abszorpciós színképvonalával vagy sávjával sem egyezik meg. Különben a 14.15. rész kísérletéhez hasonlóan, mely során a higany zöld színképvonalait a jódgőz elnyeli, fluoreszkálást hoznánk létre. Másrészt a Raman-effektus során keletkező szórt fény in­ tenzitása sokkal kevésbé erős, mint a legtöbb fluoreszkáló fényé. Emiatt a Raman-effektus észlelése elég nehéz, és a megfigyelésekhez általában fényképfelvételeket kell készíteni. A 14.3. ábrán szemléltetett berendezés jól használható a Raman-effek­ tus megfigyeléséhez. Ehhez a C csőben a beeső fény számára átlátszó fo­ lyadékot vagy gázt kell használni. A B csövet célszerű nátrium-nitrit telí­ tett oldatával megtölteni, mivel az a higanyív ultraibolya színképvonalait ugyan elnyeli, de a 435,8 nm-es kékesibolya vonalait nagy intenzitással átereszti. A 14.4.(e) ábrán a CC1 Raman-spektruma látható. Olykor a fluoreszkálás esetében is megfigyelhető. Miután ezeknél a színképvonalaknál a módosult fény hullámhossza a beeső fény hullám­ hosszánál rövidebb, így megsértik a Stokes-szabályt (14.6. rész), ezért aníí'-Sío&es-vonalaknak nevezzük őket.
4

C. V. Raman (1888-1971). A University of Calcutta professzora. A szórás terén végzett munkájáért, valamint az ő nevét viselő effektus felfedezéséért 1930-ban Nobel-díjat kapott. Azt tapasztaljuk, hogy minden egyes erős higanyszínképvonal a Raman-féle szórási vonalak egyfor­ ma mintázatát gerjeszti. A 14.4.(d) a gáz halmazállapotú hidrogén Ramanspektrumát mutatja be, melyben a gerjesztési vonal, ez esetben 253,6 nm-es vörös felöli szélén két vonalcsoport található. Elvétve az ibolya oldalon is megjelennek hal­ ványabb vonalak, (aj-n ezek közül kettő, (e)-n pedig három látható.

14.12. A fényszórás elmélete
Mikor egy kis rugalmasan kötött, töltött részecske mellett elektromágne­ ses hullám halad el, a részecskét az E elektromos mező mozgásba hozza. A 14.8. részben azzal az esettel foglalkoztunk, ahol a hullám frekvenciája megegyezett a részecske saját rezgésének frekvenciájával. Bizonyos felté­ telek mellett rezonanciát és fluoreszkálást, más körülmények között pedig szelektív tükrözést kapunk. Mindegyik esetben tekintélyes mértékű fény­ elnyelés léphet fel. A fényszórás ezzel szemben a részecskék sajátfrekven-

FÉNYELNYELÉS ÉS FÉNYSZÓRÁS

333

caBjatól eltérő frekvenciákon történik. Ekkor a részecskék eredő mozgása mmasxrrezgés eredménye lesz. Amennyiben a részecskét egy, a Hookeamnőyt követő erő köti, az a hullámban jelen levő elektromos térerősség­ e d azonos frekvencián és irányban fog rezegni. A rezgés amplitúdója •vesoen sokkal kisebb lesz, mint amit a rezonancia hozott volna létre. Bfeői következik, hogy a szórt hullám amplitúdója sokkal kisebb értéket ár eL és erre vezethető vissza a molekuláris fényszórás viszonylag halvány ÉBne. A kényszerrezgés fázisa a beeső hullám fázisától különbözik majd, é s ez a tény okozza a fény közegben, illetve a légüres térben elért sebessé•eaaek különbözőségét. A diszperzió alapját ebből eredően a fényszórás aaVarja. aminek tárgyalására a következő fejezetben kerül sor. A Raman-effektus és fluoreszkálás során bekövetkező hullámhosszvál— iiiiliiil az elektromágneses elmélet is tud (nem számszerű) képet nyúj•aaL Ha a töltött oszcillátort egy a Hooke-törvénynél bonyolultabb törwsayt követő erő korlátozza, akkor az oszcillátor nem csupán a közölt •cfciencia, hanem ennek a frekvenciának és az oszcillátor alap- és felharBsaaakns frekvenciáinak összeadódásakor keletkezett számos kombináció apa kisugárzására is képes. E jelenségek teljes magyarázatára a (klasszi­ ka*) elektromágneses elmélet egyedül nem képes. Sem a frekvenciaváltoaÉsok lényleges nagyságára, sem arra a tényre nem ad magyarázatot, hogy esek túlnyomórészt alacsonyabb frekvenciák felé jelentkeznek. Ehhez a kiaauiiiii.lmélet szükséges. A Rayleigh-féle fényszórás a kezdeti sugárnyaláb irányától eltérő ká­ sásakban jellegzetes intenzitáseloszlást mutat. A szórt fény erősen polarizált.

Ezek a tulajdonságok általános egyezést mutatnak az elektromágne­ ses elmélet által megadottakkal. Addig azonban nem taglaljuk őket, amíg a polarizáció tárgyára rá nem tértünk (1. a 16.17. részt).

14.13. A fényszórás és a törésmutató
Az. hogy egy anyagban a fénysebesség más, mint vákuumban, a fényszó­ sás következménye. Az egyes molekulák a rájuk eső fény bizonyos részét szórják, az eredő szórt hullámok pedig a kezdeti hullámmal interféráinak, és így a terjedési sebesség módosulását jelentő fázisváltozást hoznak létre. E a a folyamatot a következő fejezetben részletesebben tárgyaljuk, itt azon­ osa néhány egyszerűsített meggondolást felhasználhatunk a fényszórás és a törésmutató közti viszony bemutatására.

14A. ábra. Yőumy réteg fényszórásának geometriája

334 Legyen a beeső hullám elektromos térerősségvektora ez esetben egy­ ségnyi amplitúdójú, hogy az expo­ nenciális jelöléssel (7.8. rész) E = e ' adja meg azt egy adott időpontban.
1

HULLÁMOPTIKA

A 14.8. ábrán átlátszó anyag végtelenül széles fóliájának ütköző síkhul­ lámok láthatók, az anyag vastagsága a hullámhosszhoz viszonyítva kicsi. Amennyiben a szórt hullám gyenge, a P-t meghatározott időben elérő zavar alapjában véve az eredeti hullám, plusz a vékony lemez atomjai ál­ tal szórt fényből származó kis járulék lesz. Az utóbbi meghatározásához megjegyezzük, hogy a szórt fény intenzitása a (14.2.) egyenlet a együtt­ hatójával arányos. Ez a fény kis t vastagságon való áthaladása során a fényszórás okozta részleges intenzitáscsökkenést méri, mellyel a szórt in­ tenzitásnak arányosnak kell lennie. így felírható, hogy:
s

(14.3.) Mivel a lemez egységnyi területén Nt atom helyezkedik el, egyetlen atom szórt intenzitása

az amplitúdó pedig

Ezen összefüggések akkor érvényesek, ha a különböző központok szórt hullámai nem koherensek, miként az a 14.2. részben taglalt füstrészecs­ kékre igaz. A Rayleigh-féle szórás mostani esetét viszont koherensnek. kell tekinteni, mivel a szóró közeget minden hullám egymással fázisban hagyja el. Ekkor intenzitások helyett amplitúdókkal kell számolnunk, így a teljes szórt amplitúdó:

A P-né\ keletkező komplex amplitúdót úgy kapjuk meg, hogy e menynyiséget a lemez felületére integráljuk, majd hozzáadjuk az első hullám amplitúdójához. Az eredmény ekkor a következő: E + E =e «+tJö~N\ o
ikR s

2nr dr R

»

ahol az \/R tényező az inverz négyzetes törvény miatt lép be. Mivel esetünkben R = R + r , az egyenletben rdr = RdR szerepel, az integrált pedig a következő módon írhatjuk fel:
2 2 2 0

FÉNYELNYELÉS ÉS FÉNYSZÓRÁS

335 Mivel a hullámsorozatok hossza mindig véges, ahogy / ? - » » , a szó­ rás semmilyen módon sem jelenik meg a koherens hullámban.

alsó határértékét behelyettesítve, ezt kapjuk:

feltevésünk szerint a zárójelben levő második kifejezés értéke képest kicsi. Ezekben az e^'^"^ hatványsorának első két tag: majd fel, itt pedig egyenlővé tehetjük őket: exp ikR exp (iXt^Ja N)=
s

0

exp

[i(kR +Xtyja N)].
0 s

következik, hogy a F-t elérő hullám fázisa XtJa N
S

értékével

Tudjuk viszont (6.15. rész), hogy egy í vastagságú lemez jelen­ ít törésmutató (2jtlX)(n-\) fáziskésést hoz létre. így:

1 = —Jb~N 2n
s s

(14.4.)

Ez a fontos összefüggés tartalmazza Rayleigh fényszórási törvényét t%é3. rész). Mivel a (14.3.) egyenlet szerint I a -sel arányos, ez a szórt aacazitás l/A szerint változik, feltételezve, hogy n nem függ a hullámBossztól. A következő fejezetben látni fogjuk, miként viselkedik a törésmutató, lőt a hullámhossz az abszorpciós sávot megközelíti.
s s 4

Levezetésünk folyamán semmilyen mértékű abszorpciót nem vettünk figyelembe, ezért az egyenlet kizárólag az abszorpciós sávoktól jóval távolabb eső hullámhosszokra érve­ '
n y e s

Gyakorló feladatok M J . Egy 3,50 m hosszú csőben normál légköri nyomású gáz van. Határozza meg az áteresztett fény relatív intenzitását, ha a gáz abszorpciós együttható­ ja az adott körülmények között 0,1650 m ! Megoldás: 0,561, azaz 56,1%
-1

336

HULLÁMOPTIKA

14.2. Egy 35,0 cm hosszú, végein ablakkal ellátott üvegcsőben Rayleigh-féle fényszórást okozó apró füstrészecskék vannak. A füst az adott körülmé­ nyek között a fény 65,0%-át engedi át. A füstrészecskék leülepedése után a cső a fény 88,0%-át engedi át. Számítsa ki (a) a szórási együtthatót és (b) az abszorpciós együtthatót! 14.3. Egy 60,0 cm hosszú műanyagrúd az egyik végén belépő fény 85,0%-át en­ gedi át. Ha erős sugárnyalábnak tesszük ki, apró részecskék keletkeznek benne, melyek Rayleigh-féle fényszórást keltenek. A rúd a módosított felté­ telek esetén a fény 55,0%-át engedi át. Számítsa ki (a) az abszorpciós együtthatót és (b) a szórási együtthatót! 14.4. Egy 40,0 cm hosszú műanyagból készült rúd abszorpciós együtthatója 0,004 29 c m . A rúd az egyik végén belépő fény 50,0%-át engedi át. Hatá­ rozza meg (a) szórási együtthatót és (b) a kioldási, vagy exinkciós együtt­ hatót! Megoldás; (a) 0,013 04 cm" , (jb) 0,017 33 cm-' 14.5. A fejezet adatai alapján átereszti-e (a) a kősó a rubídium-klorid (b) a kvarc a nátrium-klorid (NaCl) maradék sugarait? 14.6. Adott típusú kristályról ötszöri visszaverődés után a reziduális sugarak 4,25 x 10 -szor nagyobb intenzitásúak, mint a szomszédos hullámhosszak sugarai. Az utóbbi hullámhosszak esetén 4,250%-os visszaverődési ténye­ zőt feltételezve, mennyinek kell lennie a visszaverődési tényezőnek az ab­ szorpciós sáv központjában? 14.7. Számítsa ki a következő két higanyvonal Rayleigh-féle fényszórásakor ke­ letkező intenzitásainak arányát: A = 2536 Á a spektrum ultraibolya tartomá­ nyában és A = 4916 Á a látható tartomány kékeszöld részében. Megoldás; 14,123 14.8. A fotósok tudják, hogy a narancs szűrő eltünteti a szórt fény kékes homá­ lyát és tájfelvételek készítésekor jobb kontrasztot ad. A 14.7. ábra spektrális összetételét feltételezve, az 5500 Á alatti fényt elnyelő szűrő a szórt fény milyen hányadát távolítja el? A fényképezőgép lencséjének áteresztőképes­ sége és a film érzékenysége a gép normális színképtartományát a 3900 és 6200 Á közötti tartományra korlátozza.
-1 1 6

izperzio

15. fejezet

i kérdésköre a közegekben terjedő fény sebességével és annak öggésével van kapcsolatban. Mivel a sebesség c/n, az n értékében bekövetkezett minden változás ennek megfelelő ozást idéz elő. Az 1.1.2. részben láttuk, hogy a két különböző •ág; hatirán keletkező színszórás annak közvetlen bizonyítéka, hogy n • j a h n ü á m h o s s z t ó i . Több spektrumvonal prizmás eltérítésének a méré: •Éajdonképpen a törésmutató, és így a hullámhossz függvényében •aeghatározásának legpontosabb módja.

Prizma diszperziója
Mmm\ar prizmán a 75.1. ábrán látottak szerint sugár halad át, a különböző • • • • • • h o s s z a k 6 kilépési szöge spektrométerrel mérhető. A változás ará• m r . JB/dX-U a prizma szögdiszperziójának nevezik. Egyszerűen felírható •Él téavező szorzataként: M_dBdn M~dndX (15.1.)

Az első tényező egyedül geometriai szempontok alapján számítható ki, míg a második a prizma anyagának jellemzője, melyre általában egysze­ rűen a prizma diszperziójaként utalnak.

£5.1. ábra.
Fnjmu fénytörése legkisebb eltérítés esetén

338

HULLÁMOPTIKA

Számítsuk ki egy prizma dd/dn geometriai tényezőjét a legkisebb eltérí­ tés speciális esetében. A prizma második lapján adott beesési szögnél a Snellius-Descartes tö­ rési törvény szerinti n = sin 0/sin 0-nek a differenciálásával, sin (p-t kons­ tansnak tekintve az alábbit kapjuk: d9_ dn sin (p cos 9

Ez még nem a (15.1.) egyenletben álló derivált, ugyanis ott v-nak az n szerinti deriváltja az első lapra állandó irányból érkező sugaraknál ve­ endő. A legkisebb eltérítés esetén tapasztalható szimmetria miatt nyilván­ való, mindkét lapon egyenlő eltérítés történik, ezért v teljes változási se­ bessége a fenti értéknek pontosan a kétszerese lesz. Egyenletünk ekkor a következő: d9 _ 2 sin <p _ 2 sin ( « / 2) dn cos 9 cos 9

a a prizma töroszöge.

Az eredmény még egyszerűbb lesz, ha szögek helyett hosszban fejez­ zük ki. A 15.1. ábrán látható hosszakat j-sel, fi-vel és b-vei jelölve felír­ ható, hogy: d9 _ 2s sin (a / 2) _ B dn s cos 9 b (15.2.)

Ezzel az egyenlettel kapcsolatban meg kell jegyezni, hogy d6 helyére Xlb-t helyettesítve nagyon egyszerű­ en következik belőle a színfelbontó­ képesség (8.10.) egyenlete.

Ebből következik, hogy a keresett geometriai tényező pontosan a priz­ ma alapjának és a kilépő sugárnyaláb szélességének hányadosa, ez a menynyiség az egységnyitől nem sokkal tér el. A szögdiszperzió tehát a követ­ kezőképpen alakul: dB_ B_dn dX ' ~b~á%

(15.3.)

15.2. Normális diszperzió
A (15.1.) egyenlet második tényezőjét vizsgálva először elevenítsünk fel azzal kapcsolatban néhány ismert tényt, hogy n hogyan függ A-tól. Egyes tipikus üvegfajtákon végzett mérések a 75.7. és 75.2. táblázatokba foglalt eredményeket adták. Ha n bármely értékhalmazát a hullámhossz függvé­ nyében ábrázoljuk, a 75.2. ábrán láthatóakhoz hasonló görbéket kapunk. A különböző optikai anyagokból készült prizmáknál felrajzolható görbék

DISZPERZIÓ

339

iS.1. táblázat. ny átlátszó anyag törésmutatója A fény A hullámhossza, Á Anyag Borooauveg nyű flint :flint Kvarc G*ónánl STíOj Ibolya 4100 1,5380 1,6040 1,6980 1,5570 2,4580 1,3170 2,6310 3,3408 Kék 4700 1,5310 1,5960 1,6836 1,5510 2,4439 1,3136 2,5106 3,1031 Zöld 5500 1,5260 1,5910 1,6738 1,5468 2,4260 1,3110 2,4360 2,9529 Sárga 5800 1,5525 1,5875 1,6670 1,5438 2,4172 1,3087 2,4170 2,9180 Narancs 6100 1,5216 1,5867 1,6650 1,5432 2,4150 1,3080 2,3977 2,8894 Vörös 6600 1,5200 1,5850 1,6620 1,5420 2,4100 1,3060 2,3740 2,8535

a részletek tekintetében különbözni fognak ugyan, de mind ugyanazt az áBManos formát veszik majd fel. Ezek a görbék normális diszperziót ábrá, ezzel kapcsolatban a következő fontos tényeket kell megjegyezni: 1. A hullámhossz csökkenésével a törésmutató növekszik. 2. Rövidebb hullámhosszaknál a növekedés nagyobb mértékű. 3. A különböző' anyagok görbéi adott hullámhosszon általában annál meredekebbek, minél nagyobb a törésmutató. 4. Általában véve egyetlen anyag görbéjét sem lehet felrajzolni egy mámk. anyag görbéjéből az ordináták léptékének puszta megváltoztatásával. A diszperzió e viselkedésének egyik fontos következménye az, hogy tgf prizma által létrehozott színképben a szélső ibolya sokkal nagyobb •Kitekben szóródik szét, mint a szélső vörös. Ebből eredően a spektrum ••essze nem azonos egy normális spektrum képével (10.6. rész). Ez vilá-

Az első tény egyezik azzal az általá­ nos megfigyeléssel, amely szerint átlátszó anyag fénytöréskor az ibo­ lya színű hullámokat jobban eltéríti, mint a vöröset. A második tényt úgy is kifejezhetnénk, hogy a hullám­ hossz csökkenésével növekszik a diszperzió. Ebből ez azért követke­ zik, mert a görbe meredeksége a drűdk diszperzió (negatív előjelét általában nem veszik figyelembe), ami kisebb A felé egyenletesen növekszik.

15-2. táblázat.
Xémmy gyakori optikai üvegtípus törésmutatói és diszperziói. Adazperzió mértékegysége 1/Á x 10~
5

Távcsőkorona

Boroszilikát korona dn_ dk 1.508 83 1.509 17 1,511 24 1,513 86 1.515 34 1.516 90 1,521 36 1,525 46 0,31 0,32 0,41 0,55 0,63 0,72 1,00 1,26

Bárium flint dn dk 1,588 48 1,588 96 1,591 44 1,594 63 1,596 44 1,598 25 1,603 67 1,608 70

Üvegkvarc dn 0,27 0,28 0,35 0,45 0,52 0,60 0,84 1,12

ti. Á
C6363 6439 D5890 5338 5086

dn_ dk
1,524 41 1,524 90 1,527 04 1,529 89 1,531 46 1.533 03 1,537 90 1,542 45 0,35 0,36 0,43 0,58 0,66 0,78 1,12 1,39

F486I C" 4340
H39S8

0,38 1,456 40 0,39 1,456 74 0,50 1,458 45 0,68 1.460 67 0,78 1.461 91 0,89 1,463 18 1,23 1,466 90 1,72 1,470 30

340 A 15.2. ábrán a flintüveg görbéje a szélső ibolyánál, a szélső vöröshöz viszonyítva nagyobb meredekségű, mint a koronaüveg görbéje. Külön­ böző anyagok diszperzióját ebből eredően irracionálisnak mondják, mivel a különböző görbék között nincs egyszerű összefüggés.

HULLÁMOPTIKA

10 000 Á Hullámhossz X 15.2. ábra. Lencsék és prizmák alapanyagaként használt anyagok diszperziós görbéi gosan látható a hélium spektrumát vázlatosan ábrázoló 15.3. ábrából, ahol a flint- és koronaüveg-prizmákkal, valamint egy normális spektrumot adó ráccsal előállított vonalsorozatot tüntettünk fel. A normális spektrum egyenletes skálájával összehasonlítva látható, hogy a prizmák spektrumá­ ban a szélső vörös felé összesűrűsödik a hullámhosszskála. A fentebb állított harmadik tény megköveteli, hogy nagyobb törésmuta­ tójú anyagnál a dn/dX diszperzió is nagyobb legyen. így a 15.3. ábrán (a) és (b) összevetése azt mutatja, hogy a flintüveg törésmutatója magasabb, és azért ad hosszabb spektrumot, mert a diszperziója is nagyobb. Azért, hogy a (b) ábra spektrumvonalainak relatív eloszlását az (a)-n láthatókkal összehasonlíthassuk, a koronaüveg spektrumát a (c)-n kinagyítottuk, hogy a két 388,8 és 667,8 Á-ös spektrumvonal között a teljes hossz megegyez­ zen. Elkészítésekor azt látjuk, az ábra néni mutat teljes egyezést az (a) spektrumvonalaival. Különböző anyagú prizmák spektruma a spektrum­ vonalak relatív eloszlásában valójában tökéletesen soha nem fog egyezni. Ez a fent említett negyedik tényből következik, mely szerint a diszperziós görbe alakja minden anyagnál különböző. Minden színtelen, átlátszó anyag normális diszperziót mutat a látható tartományban. Különféle anyagokban a törésmutató nagysága eléggé elté-

Általában véve minél nagyobb az anyag sűrűsége, annál nagyobb a törésmutatója és a diszperziója. A flintüveg sűrűsége pl. körülbelül 2,8, jelentősen nagyobb, mint a kö­ zönséges koronaüvegé.

DISZPERZIÓ

341 Levegő esetében a vörös fényre n = 1,000 276 (Fraunhofer C vona­ la), ez kék fénynél (F vonal) mind­ össze 1,000 279-re emelkedik. Ez a sűrűséget a törésmutatóval össze­ függésbe hozó szabály nem szám­ szerű, ez alól sok kivételt ismerünk. Az éter törésmutatója pl. magasabb, mint a vízé (a víz 1,33 értékéhez ké­ pest 1,36), mégis kevésbé sűrű, amit az a tény is mutat, hogy az éter úszik a víz felszínén.

Flintüveg 4000 5000 6000 7000 Koronaüveg 4000
lel

5000

7000! Koronaüveg (felnagyítva)

4000

5000

6000

7000 Normális színkép (felnagyítva) A (A)

4000

5000 Hullámhossz

6000

7000

153. ábra. Flintüveg és koronaüveg prizmás spektográfokkal a hélium spektrumáról készített fttvételek a normális spektrummal összehasonlítva lő lehet, a hullámhossztól való függése viszonyított változása azonban műidig a fentebb leírt jellemzőket mutatja. A víz n és dn/dX jellemzői ennél kisebbek, míg a levegőhöz hasonló na­ gyon könnyű anyagokban n gyakorlatilag egységnyi, dn/dX pedig zérus­ hoz nagyon közeli érték. Hasonlóképpen a magas diszperzió és törésmutató közti korreláció is csak nagyjából áll fenn, és a fentebb felsorolt harmadik szabály alól is vannak kivételek. A gyémánt sűrűsége 3,52, törésmutatója az egyik ismert legmagasabb, mely a C vonalnál lévő 2,4100-tól az F vonalnál lévő 2,4354-ig változik. Ezekben az értékekben tapasztalható eltérés - mely a diszperzió mértéke - mindössze 0,0254, míg egy nehéz flintüvegre ugyan­ ez a mennyiség akár 0,05 is lehet.

15.3. Cauchy egyenlete
A normális diszperziós görbe egyenlettel való leírására az első sikeres kí­ sérletet Cauchy tette 1836-ban. Egyenlete a következőképp írható fel:
Á

B

C

ahol A, B, és C az anyagra jellemző konstansok. Ez az egyenlet a látható tartományban írja le a 15.2. ábrán is láthatóhoz hasonló görbéket, mégpedig jelentős pontossággal.

A három konstans értékének megál­ lapításához három különböző A-ra vonatkozó n ismerete szükséges. Ekkor három egyenletet állíthatunk fel, amik szimultán egyenletrendszerként megoldva megadják A-t, B-t és C-t.

342

HULLÁMOPTIKA

Egyes célokra az első két tag figyelembevétele is elegendő pontosságot ad, és a két konstans csupán két A-n mért n értékből is meghatározható. A két-konstansos Cauchy-egyenlet ekkor: B n = A +- , A
2 T

Ez azt mutatja, a diszperzió megkö­ zelítőleg fordítottan arányos a hul­ lámhossz köbével. 4000 Á-nél kö­ rülbelül 8-szor akkora lesz, mint 8000 Á esetén. A negatív előjel a diszperziós görbe szokásos negatív meredekségének felel meg.

(15.4.)

amiből deriválás útján a diszperzió: dn _ dX~ 2B A
3

(15.5.)

Az elméleti érvelés, amire Cauchy egyenletét alapozta, később hamis­ nak bizonyult, ezért elsősorban tapasztalati egyenletnek tekintik. Mind­ amellett nagyon kielégítő mértékben vonatkozik a normális diszperzió eseteire, gyakorlati szempontból pedig hasznos egyenlet. A későbbiek fo­ lyamán bemutatjuk, hogy ez egy teljesebb, szilárd elméleti alappal rendel­ kező egyenlet speciális esete.

15.4. Rendellenes diszperzió
Ha egy kvarchoz hasonló, átlátszó anyag törésmutatóját meghatározó méréseket kiterjesztjük a spektrum infravörös tartományára, a diszperziós görbe a Cauchy-egyenlettől két feltűnő eltérést kezd mutatni. Az eltérés mindig a 15.4. ábrán szemléltetett típusú, ahol az R pontról kiindulva a

15.4. ábra. Kvarchoz hasonló adatszó anyag rendellenes diszperziója az infravörös tartományban

DISZPERZIÓ

343

meredekebben esik, mint ahogy azt a Cauchy-egyenlet előír' n látható fényre vonatkozó (P és Q közti) értékeit egész pontosan S. Ez az egyenlet nagy X értékeknél n-t illetően nagyon enyhe t jósol (szaggatott görbe), miszerint ahogy X tart a végtelen felé, • i B Ű m o t a t ó az A határértékhez közelít [(15.4.) egyenlet]. Ezzel szemben [ értéke először egyre meredekebben csökken, majd egy olyan infrai tartomány következik, ahol a fényáteresztés megszűnik. Ez egy absáv (15.3. rész), vagyis a szelektív abszorpció egy tartománya, : az anyagra jellemző. Az abszorpciós sávon belül n általában nem tő, mivel az anyag ilyen hullámhosszú sugárzást nem ereszt át. Az aftszotpciós sáv hosszúhullámú oldalán a törésmutatót nagyon magasnak majd a sávtól távolodva először meredeken, majd lassabban a. Az 5-től T-ig terjedő tartományban a Cauchy-egyenlet ismét jól • j a le az adatokat, azonban más konstansokkal. Különösen az A konstans A diszperzió azért rendellenes, mert fcxz nagyobb. ennek szomszédságában a nagyobb A diszperziós görbének az abszorpciós sávba eső nagy szakadása rend- hullámhosszaknál n nagyobb értéke­ * 1 T vagy anomális diszperziót idéz elő. ket vesz fel, és azokat jobban meg­ A jelenséget bizonyos anyagoknál, mint pl. fukszinfesték és jódgőz ese­ töri, mint a rövidebb hullámokat. tiben fedezték fel, melyek abszorpciós sávjai a látható tartományba esnek. Egy ilyen anyagból készült prizma a vörös sugarakat jobban eltéríti, mint az ibolyát, normális diszperziójú anyag spektrumától nagyban eltérő spektrumot adva. Amikor később felfedezték, hogy az üveghez és kvarc­ hoz hasonló átlátszó anyagok az infravörös és az ultraibolya tartományban szelektív abszorpciós sávokkal rendelkeznek, és ezért ezekben rendellenes Aszperziót mutatnak, a „rendellenes" kifejezést nem találták megfelelő­ Egy végein vízhűtéses üvegablakok­ nek- Egyetlen olyan anyag sem létezik, aminél valamilyen hullámhosszon kal, valamint a víz áramoltatásához szelektív abszorpció ne lépne fel, ebből következik, hogy a jelenség mesz- szükséges kivezetésekkel ellátott vascső' alja mentén sok fémnátrium­ sze nem rendellenes, inkább tökéletesen általános. Az ún. normális disz­ darabkát helyeznek el. Az S\ kes­ perziót csak akkor tapasztaljuk, ha az anyag viselkedését két abszorpciós keny vízszintes résen átmenő fehér sáv között, azoktól elég távol elhelyezkedő hullámhosszaknál figyeljük fényt az Lj lencse párhuzamossá meg. Az „rendellenes diszperzó" kifejezést mégis megtartották, jóllehet teszi, majd a fény, miután a csövön ma már csak történelmi jelentősége van. áthaladt, egy közönséges prizmás 1904-ben R. W. Wood nátriumgőz sárga D vonalainak szomszédságá­ spektroszkóp S függőleges résén ban tapasztalható rendellenes diszperzió bemutatására nagyon meglepő S' j vízszintes képet ad. Amikor a kísérletet tervezett. Ezeknél a vonalaknál, melyek az 5890 és 5896 Á hul- nátriumcső hideg, S' a spektro­ szkóp résének egy pontját megvilá­ gító, élesen körvonalazott, fehér kép Zöld Fehér lesz, és a spektroszkóp kamerájának . • Vízhűtés fókuszsíkján keskeny vízszintes folytonos spektrumot adva oszlik szét. Ha a csövet körülbelül 2 cm-es nyomásmagasságra légtelenítik, a gázégők sora pedig a nátriumot he­ ^ Spektroszkóp Nátrium víti, akkor az a csőben képződött maradékgázon át felfelé szétterjedve 15.5. ábra. lassan elgőzölög. Kísérleti elrendezés a nátrium rendellenes diszperziójának megfigyelésére
3 x

344

HULLÁMOPTIKA

A kísérlet gyakorlati megvalósításá­ nál számos finomítás kívánatos, az egyik fontosabb ezek közül egy S segédnyílás bevezetése a gőz azon részének kiválasztására, ahol a sűrű­ ségi gradiens a legegyenletesebb.
2

lámhosszúságú kettős vonalat alkotják, a nátriumgőzön áthaladó fehér fény erős szelektív abszorpciót szenved. Ezektől az értékektől nagyon távoli hullámhosszakon a törésmutató egységnyinél alig nagyobb, ahogy egy gáznál várható. Értékelhető sűrűségű nátriumgőznél a törésmutató a D vonalak szomszédságában, a 15.4. ábrán ábrázolt típusú rendellenes disz­ perzió tartományán halad keresztül (pontosabban szólva, két nagyon kö­ zeli tartományon). A D vonalakat a rövidebb hullámhosszak felől megkö­ zelítve n meredeken csökken, azokhoz nagyon közel érve egységnyinél sokkal kisebb értékeket vesz fel. A másik oldalon pedig n először nagyon magas, X tovább növelésével pedig meredeken zuhan az egységnyi felé. Ennek közvetlen módon való bemutatásához Wood azt használta fel, hogy egy alulról hevített, részben légtelenített csőben nátriumot elgőzölögtetve nátriumgőzből készült prizmával egyenértékű elrendezést hozha­ tunk létre, amely kísérleti elrendezés a 75.5. ábrán látható. Sűrűségi gradiens alakul ki, a gőz a cső alján lesz a legsűrűbb, a tetején pedig a legritkább. Ez egy gőzprizmának felel meg, ahol a prizma törőéle merőleges az ábra síkjára, vastagsága lefelé nő. Ez a prizma 5 -on rendel­ lenes spektrumot ad, melyben a sárgánál rövidebb, vagyis a zöld oldalon levő hullámhosszak, miután n-jük 1-nél kisebb, felfelé térítődtek el, a na­ gyobb (a narancs oldalon található) hullámhosszak pedig lefelé. Ennek eredményeképpen a spektroszkópon annak megfigyelésére számíthatunk, hogy a spektrum a D vonalak zöld oldalán felfelé, a vörös oldalon lefelé té3

y

15.6. ábra. Nátriumgőz rendellenes diszperziója három különböző gázsűrűségnél

DISZPERZIÓ

345

;cL (Az irányok valójában fordítottak, mert a spektroszkóp a rés kéf^aacgfordítja.) A 75.6. ábrán három, az így kapott spektrumokról kü• S É B Í B D gőzsűrűségeknél készült felvétel látható. A fent említett megfordu•fccBcdményeként, a 15.4. ábrához hasonlóan, a felvételek minőségileg a : a hullámhossz függvényében felvett grafikonját alkotják.

Sellmeier egyenlete
. hogy a rendellenes diszperzió tartományaiban a Cauchy-egyenlet képes leírni a diszperziós görbét. Egy általánosabban alkalmazható kvezetésében az első sikert azzal érték el, hogy posztuláltak egy •echanizmust, amellyel a közegek befolyásolhatják a fényhullám sebesFeltételezték, hogy a közeg rugalmassági erők által kötött részecs: tartalmaz, amiből eredően azok egy meghatározott v frekvenciával fc^p**^ rezegni. Ez az ún. sajátfrekvencia, vagyis amivel periodikus erők faányában a részecskék rezegnek, ez pedig azonos a 14.8. részben az abióval és a szelektív reflexióval kapcsolatban említett sajátfrekven. A fényhullámok áthaladása a közegen ekkor a részecskékre a felte; szerint periodikus erőt gyakorol, ami rezgésre készteti őket. Ha a fényhullám v frekvenciája v -lal nem egyezik, a rezgések viszony­ lag kis amplitúdójú, v frekvenciájú kényszerrezgések lesznek. Ahogy a fény frekvenciája v -hoz közelít, úgy lesz egyre nagyobb a részecskék rejixíója. továbbá amikor pontosan v = v , rezonancia folytán nagyon nagy jaaplitúdó épül fel. Ezek a rezgések pedig válaszul hatást gyakorolnak a fényhullámra, és módosítják a sebességét. E mechanizmus matematikai vizsgálatát 1871-ben Sellmeier végezte el, aki az alábbi egyenletet kapta:
0 0 0 0

*- = 1 +

A" A n

(15.6)

Több különböző sajátfrekvencia esetén az egyenlet tagok sorozatával írható fel: A,.A
A " * AQ ~ A
AJ
2

Az egyenlet két konstanst tartalmaz, A-t és Arj-t, ahol az utóbbi a vnl = c egyenlet alapján a részecskék sajátfrekvenciájától függ. Ebből eredően XQ a VQ-nak megfelelő hullámhossz vákuumban.
0

• A "~ A;

(15.7.)

melyben A , Aj,... a lehetséges sajátfrekvenciákat képviseli. Az A; kons­ tans az e frekvenciákon való rezgésre képes oszcillátorok számával arányos.
0

A 75.7. ábra n-nek A függvényében a (15.7.) egyenlet szerint felvett grafikonja, két sajátfrekvenciát feltételezve. Ahogy A A -hoz vagy Aphez közelít, n úgy tart a rövid- vagy a hosszúhullámú oldalon a - ° ° illetve a +oo-hez, mivel ezen esetekben a (15.7.) egyenletben szereplő egyik tag nevezője zérushoz tart.
0

Sellmeier egyenlete Cauchy egyen­ letéhez képest nagy fejlődést jelent, és valójában megegyezik azzal, amit bizonyos egyszerűsítő feltételezések

346 mellett az elektromágneses elmélet­ ből vezettünk le [1. (15.9.) egyenlet]. Ez nem csupán a rendellenes disz­ perziót veszi figyelembe, hanem az abszorpciós sávoktól messze eső tar­ tományokban azonos számú kons­ tans esetén n-t a Cauchy-egyenletnél pontosabban írja le.

HULLÁMOPTIKA

A görbe további említésre méltó fontos jellemzői: ahogy A eléri zérust, úgy n egységnyi értékű lesz, valamint A = oo-nél az n az 1 + ^ A
2 t

érté-

ket veszi fel. Az, hogy Cauchy egyenlete Sellmeier egyenletének közelítése világo­ san látható, ha a (15.6.) egyenletet az alábbi formában írjuk fel: n
2

=\+-

A diszperziót szemléltető tanulságos kísérlet végezhető egy egyszerű in­ ga segítségével, aminek súlyához könnyű gumigyűrű van erősítve. A gumigyűrű végét kézbe fogva és előre-hátra mozgatva az ingára egy periodikus erő hat, amely hasonló ahhoz, amivel a fényhullám a közeg egy oszcillátorára gyakorol hatást. Ha a kéz frekvenciája az inga sa­ játfrekvenciájánál sokkal magasabb, az inga súlya gyakorlatilag mozdu­ latlan marad. Ez egy nagyfrek­ venciájú és kis hullámhosszú hul­ lámnak felel meg, melynek sebessé­ gére az oszcillátorok jelenléte gyakorlatilag nincs hatással. A 15.7. ábrán látható, hogy ha A zérushoz tart, n egységnyi lesz, és ezáltal a sebesség ugyanakkora, mint üres térben. Ha most a kéz az inga frekvenciá­ jánál csak alig nagyobb frekvenciá­ val mozog, azt tapasztaljuk, hogy az inga a kézhez képest 180°-kal eltolt fázisban leng. Ezeknél a feltételek­ nél, amikor a kéz és az ingasúly ki­ térése ellentétes irányú, a gumigyű­ rűjelentős mértékben megnyúlik, és így maximális erőt gyakorol a kézre, igyekezve azt középponti helyzetbe visszahúzni. Ez egy, a hullámot to­ vábbító „éterre" gyakorolt megnö­ vekedett visszatérítő erőnek, és így a hullámsebesség növelésének, felel meg. Ebből következik, hogy a 15.7. ábrán Ao-nál alig kisebb huilámhoszszon n 1-nél jelentősen kisebb lesz. Végül, ha a kéz mozgatásának frek-

-(4

IX )
2

A binominális sorfejtéssel a következőt kapjuk:

n =1 + A
2

A diszperziós görbe azon részén, ahol A jelentős mértékben nagyobb, mint A , A Q / A , magasabb hatványai kicsik lesznek, és el lehet őket hanya­ golni. Ekkor ezt kapjuk:
0

n =\ + A + A ^ - .
2

A

1 + A helyére M-et, AA helyére pedig ZV-et írva egyenletünk a követke­ ző lesz:
0

n = (M + NX- ) .
2 m

15.7. ábra. Két sajátfrekvenciával rendelkező köteg Sellmeier-egyenlete által megadott elméleti diszperziós görbéi

DISZPERZIÓ

347 venciája a sajátfrekvenciánál kisebb, az inga a kéz mozgását gyakorlati­ lag azzal fázisban követi. Ez esetben a gumigyűrű mindössze kis erőkkel hat a kézre, mivel az inga kilengése azzal egyező irányba történik. Az erők kisebbek, mint ha az inga nyu­ galomban lenne, így ez az „éterre" gyakorolt csökkent visszatérítő erő­ nek felel meg. Emiatt a hullám se­ bessége csökken, n pedig Ao hosszú­ hullámú oldalán 1-nél nagyobb. Ily módon a diszperziós görbében An-nál tapasztalható nagy szakadás az oszcillátor fázisában a közölt rez­ géshez képest 180°-kal bekövetke­ zett, hirtelen változás következmé­ nye, amint az utóbbi rezonancia­ frekvencián halad át. Ezt a hatást közvetlenül egy egyik végén rögzí­ tett vízszintes rúdról lelógó, három egymás mellé felfüggesztett ingával mutathatjuk be. A központi inga sú­ lyos, és az éterhullámnak felel meg, míg a másik kettő nagyon könnyű, az egyik kissé hosszabb, a másik pe­ dig kissé rövidebb, mint a súlyos in­ ga. Ha a központi ingát mozgásba hozzuk, a két könnyebbik ellentétes fázisban leng, akkor, amikor a rövi­ debb mozgása fázisát tekintve meg­ egyezik a közölt rezgéssel.

ismét kifejtve: N 2AÍ A
,/2 2

-+-

N 8M
3/2

A

4

+...,

E
_

k IŰL magasabb hatványait elhanyagolva elérkezünk a: Q
A

R A z. Ez Cauchy 15.3. részben megadott egyenlete.

1 5 . 6 . A fényelnyelés hatása a diszperzióra
Bár Sellmeier egyenlete az abszorpciós sávokhoz nem túl közeli tartomá•fokban nagyon sikeresen jeleníti meg a diszperziós görbét, azoknál a •••amhosszaknál teljesen kudarcot vall, ahol a közegben észlelhető ab­ szorpció történik. Ez közvetlenül abból a tényből látható be, hogy a 15.7. i görbéje minden egyes Aj mindkét oldalán a végtelenhez tart. Ez nem

1,5

• t

(c)

1,0

2,0 •

(c)

1,5 • 1,0

15.8. ábra. Oszcillátor ideális diszperziós görbéi különböző mértékű súrlódás és abszorpció esetén: fa) erős abszorpció, erős súrlódás; (b) erős abszorpció, gyenge súrlódás; fej gyenge abszorpció, erős súrlódás; (d) gyenge abszorpció, gyenge súrlódás

348

HULLÁMOPTIKA

H. L. F. Helmholtz (1821-1894). Német fizikus, aki a tudomány majdnem minden területéhez tevé­ kenyen hozzájárult. Egyedül a fizi­ ológiai optika vagy a hangtan terén végzett munkája is híressé tette vol­ na. Az energiamegmaradás törvénye egyik felfedezőjének tartják.

csupán fizikai képtelenség lenne, hanem a A,-hez közeli görbe alakja sem áll összhangban a kísérlettel. Diszperziós görbét mérni lehetséges pont egy abszorpciós sávon áthaladva, bár nehéz feladat, mivel gyakorlatilag az összes fény elnyelődik. Nagyon kis törőszögű prizmák vagy az anyag vékony rétegeinek Michelson-féle interferométerben (6.15. rész) való használatával néhány festék, pl. a látható tartományban abszorpciós sáv­ val rendelkező cianin, törésmutatóját megmérték. A kapott görbe a 15.8. ábrán látható vastag, folytonos vonallal ábrázolt görbére hasonlít. A, szomszédságában látható, hogy a görbe valódi alakja a Sellmeier-egyenlet által előírttól nagy mértékben eltér. Ezt az ellentmondást először Helmholtz mutatta ki, aki szerint ez abból származik, hogy Sellmeier egyenlete a hullám energiájának elnyelődését egyáltalán nem veszi figyelembe. A fenti okfejtésben, valamint a javasolt mechanikai hasonlatban feltételeztük, hogy az oszcillátor semmiféle, rez­ gésére ható súrlódási ellenállásba nem ütközik. Ilyen ellenállás figyelem­ bevétele pedig szükséges, ha már az oszcillátornak folyamatosan energiát kell felvennie a hullámból. Helmholtz feltételezett egy közvetlenül az osz­ cillátor sebességével arányos súrlódási erőt, és ezáltal a törésmutatóra egy olyan egyenletet vezetett le, ami figyelembe veszi az abszorpciót. Az ab­ szorpció erősségének mértékeként használhatnánk a (4.30.) egyenletben definiált a abszorpciós együtthatót, de az egyenletek egyszerűbbek, ha egy K konstans tényezőjével fejezzük ki, mely a-val az alábbi módon függ össze:
0

A itt a vákuumban mért hullám­ hossz. KQ fizikai jelentését legjobban az fejezi ki, hogy az intenzitás A tá­ volság közegen át való megtétele során kezdeti értékének 1/e^i-ad részére esik.

A Helmholtz e tisztán mechanikai elméletéből eredő diszperziós egyenletek a következőképpen írhatók fel:

A gj konstans a súrlódási erő erőssé­ gének mértéke.

Ezeknek az egyenleteknek most minden hullámhosszra érvényeseknek kellene lenniük, az abszorpciós sávon belüli hullámhosszakat is beleértve. Az abszorpciós sávoktól távoli tartományokban úgy K , mint g„ zérus, és az első egyenlet Sellmeier egyenletére egyszerűsödik (15.7.). A 15.8. (a) ábra n nK függvényében ábrázolt grafikonja, ahol az utóbbi a (15.8.) egyenlet alapján az a abszorpciós együttható mértéke, nagy súrlódás esetére (g = 1,96 x 10~ ). Mennyiségileg bemutatja a diszperziós és ab0 0 3

DISZPERZIÓ

349

snorpciós görbék menetét az abszorpciós tartományban, ahol az utóbbinak Jt = 0,1732 fim-nél maximuma van. Látható, hogy n többé már nem tart a végtelenhez, mint a 15.7. ábrán, hanem A =A,-nél véges értéken marad. A 15.8. ábra többi görbéi annak bemutatására készültek, milyen hatás ta­ pasztalható, amikor az abszorpció erőssége, és a súrlódási csillapodás vál­ ások. Az előbbit az abszorpciót okozó oszcillátorok teljes száma hatámzza meg, míg az utóbbi a spektrumvonalak szélességéért felelős számos hatás nagyságától függ. (b) és (d) esetében meg kell jegyeznünk, hogy a törésmutató görbék maximuma és minimuma pontosan azokon a ponto­ kon lesz, ahol az abszorpció maximális értékének felét veszi fel. A leírt ingakísérletek módosíthatók oly módon, hogy a súrlódási csilla­ podás hatását is figyelembe vegyék, és némi betekintést nyújtsanak a disz­ perziós görbe alakjában bekövetkezett eredő változás fizikai okaiba. Kö­ vetkezésképp ha egy kisebb, az oszcillátort képviselő ingához egy vízbe wagy olajba lógó vékony kötelet erősítenek, megvan a kívánt feltétel. Ek­ kor az inga által a kényszerítő rezgésre adott válaszban két fontos változás •alható. Először is az, hogy amikor a mozgató frekvencia az inga sajátfrekvenciájával pontosan megegyezik, az amplitúdó közel sem lesz olyan nagy. Súrlódás nélkül, a rezonancia által keltett amplitúdó elméletileg vég­ telenül nagy (a végső egyensúlyi állapotban), valamint « ennek megfelelő értéke is a végtelenhez tart. A súrlódás hatása azonban ezt a maximális amplitúdót korlátozza, és ez magyarázza, hogy n-et illetően valójában csu­ pán mérsékelt változások figyelhetők meg. Másrészt, az inga és a kényszerí­ tő rezgés relatív fázisának változása - amikor az utóbbi a sajátfrekvencián Indád át - többé már nem hirtelen változás, hanem többé-kevésbé fokoza­ tosan következik be. Ez magyarázza azt, hogy nincs már éles szakadás a étaperziós görbében, az folytonos görbévé kerekedik. A súrlódás növelé­ sével - pl. a kötelet mélyebben a vízbe mártva vagy még viszkózusabb fo­ lyadék használatával - a fázisváltozás egyre fokozatosabb lesz.

1 5 . 7 . Hullám- és csoportsebesség a közegben
A 15.7. és 15.8. ábrákon látható görbék abszcisszái a A = c/u vákuumban • é r t hullámhosszak, ordinátái pedig a közönséges n = elv törésmutatók, ahol v a közegben elért hullámsebesség. A görbe azon részein, ahol n < 1, a hullámsebesség nagyobb, mint a fény vákuumbeli c sebessége. Ez első pillantásra ellentmond a relativitáselmélet egyik alapvető eredményének, amely szerint a legmagasabb elérhető sebesség c. Itt viszont valójában nincs semmiféle ellentmondás, mivel a relativitás arra a sebességre vonat­ kozik, amivel energiát (optikai jelet) közvetítünk, ez pedig c-nél mindig kisebb. Felidézve, hogy az energia mindig az u csoportsebességgel terjed, a clu hányadosnak kell egységnyinél nagyobbnak lennie, nem a elv arány­ nak, így most u és v a (5.16.) egyenlet szerint függ össze, amit az alábbi formára (1. 15.8. rész) alakíthatunk:

350

HULLÁMOPTIKA

ahol A a hullámhossz vákuumban. u

n

^

. dk

(15.10.)

Ebből eredően az 5.8. rész geometriai szerkesztése törésmutatókra is alkalmazható. Ha a 75.5. (a) ábrán a diszperziós görbéhez érintőt rajzo­ lunk, az az n tengelyt a Q pontban metszi, aminek ordinátája clu. Vagyis míg P ordinátája n, vagy elv, Q ordinátája clu ugyanazon a hullámhossz­ hoz tartozó értéke lesz. Ez a geometriai szerkesztés tehát azt mutatja, hogy a görbe bármely, jobb felé leszálló szakaszának pontjaira clu egységnyinél nagyobb, még ha n maga egységnyinél kisebb is. A csoportsebesség tehát kisebb, mint c, és nem sérti a relativitás elvét. Ezen állítás alól kivételnek tűnik az ab­ szorpciós sávon belül az a tartomány, ahol a görbe meredeken emelkedik jobbra felfelé. Ebben a tartományban azonban az abszorpció erős, úgy­ hogy a hullám amplitúdója egy hullámhossz törtrésze alatt gyakorlatilag zérus értékre zuhan. Ez esetben nincs értelme hullámsebességről valamint csoportsebességről beszélni, de más tényezők azt mutatják, a relativitás követelménye is teljesül.

15.8. Egy anyag teljes diszperziós görbéje
Jóllehet a törésmutató hullámhossz függvényében felvett görbéje minden anyagnál eltérő, minden optikai közeg - vagyis a látható tartományban többé-kevésbé átlátszó anyag - görbéje bizonyos általános jellemzőket hordoz. Ennek szemléltetésére tekintsük meg a 75.9. ábra vázlatos görbé­ jét, mely egy ideális anyag esetén n változását ábrázolja A = 0-tól több ki­ lométeres hullámhosszakig. A A = 0 értékről indulva a törésmutató egy­ ségnyi, ahogy azt a 15.5. részben megállapítottuk. Nagyon rövid hullá­ moknál (y és kemény röntgensugárzásnál) a törésmutató 1-nél alig keve­ sebb. Siegbahn ezt a tényt kísérleti úton röntgensugarak prizmás törésével bizonyította. Megállapítást nyert, hogy a sugárnyaláb nagyon kis mérték­ ben elhajlott a prizma alapjától, mintha a hullámok a prizmában gyorsab­ ban haladnának, mint a levegőben. Azt is bemutatta, hogy röntgensugarak szilárd anyagról teljesen visszaverhetők, ha érintőleges beesést alkalmaz­ nak oly módon, hogy a röntgensugarak a kritikus szögnél nagyobb szög­ ben érjék a felszínt. A röntgensugarak e tulajdonságát használták fel A. H. Compton és mások a röntgensugarak hullámhosszának megmérésére úgy, hogy közönséges karcolt rácsra érintőlegesen beeső sugarak elhajlását vizsgálták. A röntgensugarak tartományában, az első abszorpcióval az anyag leg­ súlyosabb elemének atomsúlyától függő hullámhossznál találkozunk. Szi­ likon esetén ez a 6,731 Á-nél, uránium esetén pedig 0,1075 Á értéknél éri el maximumát. Ez az abszorpció gyorsan maximumra emelkedik, majd az

Kari Manne Georg Siegbahn (1886-1978). A stockholmi svéd Nobel Intézet igazgatója, egyszers­ mind 1924-ben a Nobel-díj nyertese. A röntgensugarak hullámhosszára kidolgozott finom kísérleti mérési módszereiről híres. Arthur H. Compton (1892-1962). A University of Chicago fizika pro­ fesszora, azt követően pedig a st. louisi Washington University rekto­ ra. 1927-ben kapott Nobel-díjat, el­ sősorban a röntgensugaraknál ta­ pasztalható Compton-effektus felfe­ dezéséért.

DISZPERZIÓ

351 A görbe a röntgensugarak tartományából a nagyobb hullámhosszak felé még meredekebben süllyed, végül az ultraibolya tartományban eléri az erős abszorpció és rendelle­ nes diszperzió széles Aj tartományát (14.3. rész). A legtöbb anyagnál ez tökéletesen lefedi a lágy röntgensu­ garak és a közeli ultraibolya közti tartományt. A görbe normális disz­ perzióra jellemző csökkenése a lát­ ható tartományban úgy látszik, összefügg ezen ultraibolya tartománybeli abszorpció megjelenésével.

JSft ábra. i spektrum számára átlátszó anyag teljes diszperziós görbéjének vázlata m K-abszorpciós határán meredeken zuhan. Erős rendellenes diszper• viszonylag szűk tartományát idézi elő, amit a 15.9. ábrán K-vz\ jelölÉ L Ezen túl helyezkednek el ennek az elemnek további, L, M,... hatánevezett abszorpciós szakadásai, csakúgy mint a többi jelenlevő etem K, L. M,... határai. így bármely valódi optikai közegnél sok ilyen éves szakadék fog jelentkezni. Az ábrán az egyszerűség kedvéért mindaasze bárom látható. Általában véve a görbe a látható tartományban meredekebb lesz, ezért • • • é l nagyobb a dnldX diszperzió, ez az abszorpciós sáv a látható tartoa n a y b o z annál közelebb helyezkedik el. így a látható fény tartományában • fluorit diszperziója nagyon kicsi, a kvarcé valamivel nagyobb, az üvegé : még ennél is nagyobb (1. 15.2. ábra és 14.1. táblázat). A legmagai diszperziót adó nehéz flintüveg gyakran sárgás színű, aminek az az •ka, hogy az abszorpciós sáv kissé a látható tartomány szélső ibolya tarto• n a y á b a is átnyúlik. Valahol a közeli infravörös tartományban a görbe még meredekebben kezd süllyedni, és A -nél egy újabb abszorpciós sávba ér. A sáv közép­ kvarcnál 8,5 fan, de az abszorpció 4 vagy 5 //m-nél kezd erőssé Ezen az első abszorpciós sávon túl általában még egy vagy több is megtalálható. Minden egyes sávon való áthaladás közben a törési növekszik. így a törésmutató bizonyos infravörös hullámhosszakI magasabb értékeket vesz fel, mint a látható tartomány bármely részén, pl. a kvarc esetében a A = 51-től 61 //m-ig terjedő tartományban 2.40 és 2,14 között változó n értékeket mért.
2

Valamennyi infravörös sávon túli hullámhosszon - így a rádióhullámok ••rtományán át - a törésmutató enyhén és többé-kevésbé egyenletesen csökken, a végtelenül hosszú hullámoknál egy bizonyos határértéket érve cL A rádiófrekvenciákon van ugyan néhány szűk abszorpciós tartomány, ezek azonban mind gyengék. A következő fejezetben bemutatjuk, hogy a latárérték a közeg közönséges dielektromos állandójának, £-nak a négyaagyóke

Ezen a tényen alapszik egy nagyon hosszú hullámok sugárzásának izolálására szolgáló érdekes mód­ szer, melyet fókuszos izolációnak neveznek. Az n magas értékének köszönhetően egy domború lencse gyújtótávolsága ezeknél a hullámhoszszaknál sokkal kisebb lesz, mint a rövidebb hullámoknál, az utóbbi pedig megfelelő nyílással elkülöníthető. Nichols és Tear így izolálta a valaha mért leghosszabb infravörös sugarakat (4.10. rész).

352

HULLÁMOPTIKA

15.9. Átlátszó közegekre vonatkozó elektromágneses egyenletek
A 13. részben üres térre vonatkozóan felírtuk a Maxwell-egyenleteket, továbbá bemutattuk, hogyan vetítik előre c sebességű elektromágneses hullámok megjelenését. Érdekes lesz megvizsgálni az ilyen hullámok tu­ lajdonságait és jellemzőit anyagi közegekben. Jelen esetben kizárólag szi­ getelő közeget veszünk figyelembe, és a vezető anyagok ennél bonyolul­ tabb esetére később, a 17. részben térünk rá. Amikor szigetelő dielektri­ kumra állandó villamos erőtér hat, az atomokban levő kötött töltések kissé eltolódnak; azt mondjuk, hogy polarizálódnak. A töltések nem végeznek egyirányú folyamatos mozgást, ahogy vezető anyag töltései tennék, ha­ nem csupán apró távolságokra mozdulnak el, majd egy rúgó megnyújtásá­ hoz hasonlóan, ismét nyugalomba kerülnek. Ennek a dielektromos eltolás­ nak mértékeként a D vektormennyiséget használjuk, és miután ez izotróp közegben az E elektromos térerősséggel arányos, felírhatjuk, hogy: e itt a dielektromos állandó.
D = EE

(15.11.)

A „levezetés" és az egyenletek eb­ ben a formában csak homogén kö­ zeg esetén érvényesek.

A Maxwell-egyenletek ilyen közegre való alkalmazásához, azokban az egyenletekben, amelyekben az üres térre vonatkozó E szerepel [(13.1.) és (13.3.) egyenlet], azt most D-vel kell helyettesíteni. így egy szigetelő izo­ tróp közegre a Maxwell-egyenleteket az alábbi módon írhatjuk fel:
dH,

dH,, dz
dH,

dE

z

dE

y

c dt
f

dy
_

c (15.12.)

dt
y

dy
x

dz
dE
z

SE.

y

1 BH _ dE c dt 1 dH, c
dH

c dt
£ dE
z

dz
_ dH
y

dz
dH,

dz
dE
v

dx
dy
dH,

(15.13.)

c dt
dE

dx
dE

dy
dE,

dt
dH

dx

r

dx

-+-

v

dy

•+-

dz

= 0 (15.14.)

r

v

dx

dy

• + -dz = 0 (15.15.)

Ha az egyenleteket a 13.4. részben leírthoz hasonlóan síkhullámokra vezetjük le, a (15.12.) és (15.13.) egyenletekből kiindulva azt kapjuk, hogy: Az eredményt az általános hullámegyenlettel (4.2.) összehasonlítva látható, az új sebesség c I -Je lesz.
d'H,
dt'

z __

c

2

d H,
2

d E.
2

dx'

es

y —'

d'E„

dt'

£

dx'

DISZPERZIÓ

353

A törésmutató a következőképpen alakul: (15.16.) A (15.12.)-től (15.15.) egyenletek síkhullámokra való megoldása, a CH.14.) egyenlethez hasonlóan, jelen esetben így írható fel: £ =A sin (wt — kx)
z

H

= -JeA sin (wt — kx) D maga a kötött töltések elmozdulásának valójában nem közvetlen mér­ téke. A közeg polarizációját általá­ ban P-vel jelölik, D pedig a követke­ zőképpen függ P-től: D = E + 4TCP.

az elektromos és mágneses mező vektorainak nagysága bármely ian:

A szigetelő anyagokban elektromágneses hullámok által hordozott cacndát a 13.7. rész elveinek alkalmazásával állapíthatjuk meg, az egyetIba változtatás mindössze az, hogy E helyére D-t helyettesítünk. A fenti f ü a m o s , ill. mágneses hullámok pillanatnyi energiasűrűsége eE /&n, ill.
2 y

•JeEH. H.-V&r lesz, tehát ezek ismét egyenlők egymással. Összegük — aek írható, és ezt, hogy az intenzitást megkapjuk, a (15.16.) egyenletből »-vel megszorozva:

/ = £

4n

4JI

Y

%TX
y

(15.17.)

Akárcsak korábban, E ebben az egyenletben is az elektromos vektor •égyzetes középértékét jelöli, mivel az energiaáramlásnak a periódushoz képest hosszú időre vonatkozó középértékét vettük. Az eredmény
CEJHJAK

alakban is írható. Ebben a formában az elektromágnesesség Poynting-féle energiatételként ismert általános törvényét fejezi ki, mely szerint az ener­ giaáramlás irányát és nagyságát a Poynting-vektor tcAfcr) [E x H] adja meg; a zárójeles mennyiség itt a vektoriális szorzat. A (15.16.) egyenlet gázok esetén n-re valóshoz nagyon közeli értékeket ad. amikor azonban megpróbáljuk sűrűbb közegre alkalmazni, hatalmas eltéréseket tapasztalunk. így a víz dielektromos állandója - melyet a vizet egy állandó potenciálra feltöltött kondenzátor két fegyverzete közé he­ lyezve mérhetünk - 81, a törésmutatóra 9-es értéket ad. Nátriumfénynél pedig a víz mért törésmutatója 1,33. e többféle üveg esetében 4-től 9-ig

J. H. Poynting (1852-1914). Az angliai University of Birmingham fizikaprofesszora. A gravitációs állandó mérése terén végzett alapos munkájáról ismert.

354

HULLÁMOPTIKA

változó értékeket vesz fel, ami n-re 2 és 3 közti változást írna elő. Ez is­ mét magasabb, mint a látható fénynél megfigyelt értékek. A szóban forgó eltérés okát nem kell messze keresni. Ez abban a tény­ ben rejlik, hogy egy fényhullám elektromos mezője nem állandó, hanem gyorsan változik. Sárga fénynél a frekvencia 5 x 1 0 s . Ha egy anyag dielektromos állandóját a fegyverzeteken állandó helyett változó potenci­ ált használva mérjük, azt tapasztaljuk, hogy az eredmény a frekvenciával együtt változik. Ebből látjuk, hogy a törésmutatónak is a frekvenciával, illetve a hullámhosszal együtt kell változnia. Ahogy a hullámhossz na­ gyon nagy értékeket vesz fel, és a végtelenhez közelít, úgy a frekvencia zérushoz tart. Az állandó elektromos mező határesete tehát zérus frekven­ ciának felel meg, ebből pedig arra a következtetésre jutunk, hogy állandó mezők esetén a törésmutató a dielektromos állandó négyzetgyökéhez kö­ zelít. Az, hogy ez tényleg így van, a víz törésmutatójának a 15.3. táblázat­ ban megjelölt elektromágneses hullámoknál végzett mérései tanúsítják. A diszperzió magyarázatának kulcsa a kötött töltések kényszerrezgése­ kor gerjesztett másodlagos hullámokban rejlik. Ezek megegyeznek a mo­ lekuláris szóródást okozó hullámokkal (14.10. rész), mint az ég kék színé­ nek magyarázatában. Amikor átlátszó folyadékon vagy szilárd anyagon fénynyaláb hatol át, az oldalra szóródott fény mennyisége annak ellenére rendkívül csekély, hogy a szóró központok koncentrációja sokkal na­ gyobb, mint az égbolt fényét adó levegőben. Ez abból adódik, hogy a nya­ lábból oldalra elmozduló szórt hullámocskák fázisa olyan elrendezésű, hogy gyakorlatilag teljes kioltás történik. Az eredeti nyalábbal azonos irányban haladó másodlagos hullámok viszont nem semmisülnek meg, hanem a kezdeti hullámokkal párhuzamosan haladó hullámsorozatokká egyesülnek. Ekkor a szuperpozíció elvét alkalmazva a másodlagos hullá­ mokat hozzá kell adni az elsődleges hullámokhoz, és az eredmény a két sorozat közti fáziskülönbségtől függően alakul majd. Ez az interferencia módosítja az elsődleges hullámok fázisát, így a hullámsebességben bekö14 _1

Az állandó elektromos mezőnél mert értéket összehasonlítás céljából tüntettük fel. Világosan lát­ ható, hogy n értéke pontosan a vég­ telenül hosszú hullámoknál előre jó­ solt értékhez közelít.

15.3. táblázat. n változása k függvényében a víz esetén Hullámhossz, cm 5,89 x l O " 12,56 x ÍO" 258 x 10~ 800 x 10~ 0,40 1,75 8,1 65
5

Frekvencia, Hz 5,1 2,9 0,116 0,0375 750 171 37 4,6 0 xlO xlO x 10 x 10 x 10 x 10 x 10 x 10 xlO
1 4

n 1,333 1,3210 1,41 1,41 5,3 7,82 8,10 8,88 (9,03= VT)

5

1 4

5

14

5

14

8

8

8

8

8

DISZPERZIÓ

355

vetkezett változással egyenértékű. Azaz mivel a hullámsebesség pusztán aanak a mértéke, amivel egy állandó fázisú felület a közegben terjed, a fá­ zis interferencia során történt módosulása megváltoztatja a hullámsebességet Láttuk, hogy az oszcillátorok, és ebből eredően a másodlagos hullá­ i n k fázisa a gerjesztő frekvenciától függ, úgyhogy világossá válik, hogy a közegben elért sebesség a fény frekvenciájától függően változik. Ez a átaperzió legvázlatosabban kifejezett fizikai értelmezése.

15.10.

A diszperzió elmélete

Ahhoz, hogy n (és ebből eredően -Je) A függvényében való változását az elektromágneses elmélettel magyarázni tudjuk, figyelembe kell venni az anyag molekuláris szerkezetét. Amikor egy atomra vagy molekulára elekt­ anmágneses hullám hat, a hullám periodikusan változó elektromos térerős­ sége a kötött töltést a hulláméval azonos frekvenciájú rezgőmozgásba hozza. E mozgásnak a külső elektromos térerőhöz viszonyított fázisa a haOám frekvenciájától függ, és egyben a közölt frekvencia és a kötött töltés sajátfrekvenciája közti különbségtől függően, a 15.5. és 15.6. ré­ szekben taglalt módon változik. Ahogy a hullám a molekulák közti légnres térben halad, sebessége természetesen c nagyságú lesz, és most azt kell megvizsgálnunk, hogyan lehetséges, hogy a molekulákban kötött rez­ gő töltések végeredményben módosítják a sebességet, amellyel a hullám a közegen áthalad. A diszperzió matematikai kezelésének alapjai Rayleigh nevéhez fűződ­ nek, aki a mechanikai hullámok esetét vette figyelembe, az elméletet ké­ sőbb Planck, Schuster és mások terjesztették ki az elektromágneses hulláamkra is. Itt nem próbáljuk meg ezt a fejlődést bemutatni. Eredményeként a Helmholtzéhoz hasonló diszperziós képletekhez [(15.9.) egyenlet] jut­ nánk. A jelenség elektromágneses és mechanikus képe között valójában végig szoros hasonlóságok állnak fenn. A kötött töltések rezgéseit súrló­ dási erő által csillapított rezgéseknek kell tekinteni, csakúgy mint a Helmholtz-elméletében szereplő részecskék esetében. Az elektromágneses el­ méletben alapul vett súrlódási erők természetével a 15.11. részben röviden foglalkozunk. A beérkező hullám, az oszcillátor, valamint a másodlagos hullám rela­ tív amplitúdóinak és fázisainak bemutatásához a 15.10. ábra grafikonjait vesszük szemügyre. Az elmélet azt mutatja továbbá, hogy a szóródott hullámok fázisa - és canek következtében a másodlagos hullámoké is - az oszcillátorhoz ké­ pest 90°-ot késik. Ennek oka az, hogy az elektromágneses sugárzás az áram változási sebességével, illetve egy töltés gyorsulásával arányos (1. 13JJ. rész és 13.4. (a) ábra). Maga az áram vagy a töltés sebességének fá­ zisa az, amit az oszcillátornak tulajdonítunk. Ebből következik, hogy miatán egy egyszerű harmonikus rezgőmozgásnál a gyorsulás a sebességhez

356 Az (a)-n látható elsó' görbe egy VQ sajátfrekvencián rezgő' csillapított oszcillátor v frekvenciájú kényszerí­ tő rezgésre adott reakcióját tünteti fel, az amplitúdó v = v esetén éri el maximumát. A szaggatott görbe az oszcillátor által kisugárzott, vagyis a szóródott hullám amplitúdóját ábrá­ zolja. Rayleigh törvényének megfe­ lelően - mely kimondja, hogy a rö­ videbb hullámok hatásosabban szó­ ródnak - nagyobb v-knél ez a görbe magasabb, alacsony frekvenciákon ezzel szemben zérus értékre esik. A harmadik görbe a szóródott hullámocskákból felépülő másodlagos hullámok amplitúdóját adja meg. A (b) görbe, az ordináták bal oldali skálájával együtt az oszcillátor és a kényszerítő hullám közti fáziskü­ lönbséget mutatja. Ahogy arra a 15.6. részben rámutattunk, ez a sa­ játfrekvencián áthaladva 0°-tól 180°ig - a csillapítás miatt azonban nem hirtelen - változik. v értéken a kö­ zölt hullámhoz képest 90°-ot késik.
0 0

HULLÁMOPTIKA

Oszcillátor Szórt hullám Másodlagos hullám (a) 6 "3
SS

o oo o

C S

Közvetlen Eredő

l Másodlagos

(d) 15.10. ábra. A diszperzió értelmezése egy másodlagos hullám közvetlen hullámmal való interferálásának eredményeként képest egynegyed periódust késik, a kibocsátott hullámok fázisát a rezgés forrásához képest ugyanennyi késleltetés éri. Ezt a további késleltetést is figyelembe véve azt tapasztaljuk majd, hogy a 15.10. (b) ábrán látható jobb oldali ordinátaskála a másodlagos hullámoknak a kényszerítő hullá­ mokhoz viszonyított fáziselmaradására vonatkozik. A (c) ábrán most elvégezzük a közvetlen és a másodlagos hullámok amplitúdójának vektoriális összegzését, v frekvencián a másodlagos hullá­ mok amplitúdója kicsi [(a) görbe], és fázisát tekintve a közvetlen hullá­ mokhoz képest közel 270°-ot késik [(b) görbe]. A (c)-n fent látható vek­ torábra mutatja, hogy az eredő amplitúdó nagysága közel változatlan, fá­ zisa ellenben kissé siet, a vektor óramutató járása szerinti elforgatásának megfelelően. A fázis sietése sebességbeli növekedést jelent. (Emlékez­ zünk rá, hogy ahogy egy hullám mentén visszafelé haladunk, úgy növek­ szik a fázis!) így a (d) diszperziós görbén a v-nél tapasztalható törésmu­ tató valamivel kisebb, mint 1. A második, v' esetén készült vektorábra na­ gyobb fázissietést, és jelentősen csökkent eredő amplitúdót ad. v = v -nál
0

DISZPERZIÓ

357

fázis- vagy sebességváltozás nem keletkezik, csupán az intencsőkken. Az előrehaladó eredő hullámból eltávolított energia más megjelenik rezonanciasugárzásként. v -on túl fázissietés hekésleltetés tapasztalható, és a hullámsebesség csökkent. így tehát látelőbb leírt mechanizmusból számszerűleg hogyan következik a amely a rendellenes diszperzió alakját mutatja.
0

15L11.

A rezgő részecskék és a súrlódási erők

I r ö v i d e n megvizsgálhatjuk, miféle töltött részecskék és súrlódá: játszanak szerepet egy, a 15.9. ábrán ábrázolt tipikus diszperziós fjiBBC különféle szakadásainak kialakulásában. A röntgensugár-abszorpcínkat az atomok legbelső elektronjainak tulajdonítják, melyek a K, L, M mm. „ h é j a k o n " , csökkenő energiaszintek sorrendjében, a magtól növekvő •fMHságra helyezkednek el. Mivel mélyen az atomban foglalnak helyet, esek az elektronok az ütközések hatásaitól, valamint a szomszédos atoaaak keltette elektromos mezőktől védve vannak. A spektrumvonalak voi i l n í l i í j / m 1 e két okozója a röntgensugarak szempontjából nem fon~ • J K . C S az abszorpciós szakadások élesek, még szilárd anyagoknál is. A sufjfaási csillapodás egyedül ebben a tartományban működik közre értékel­ hető módon a vonalak szélességének meghatározásában. A szélső ultraibolya tartományban található nagyon széles abszorpciót ar. anyag atomjaiban és molekuláiban levő külső elektronok okozzák. Ezeaet nem védi semmi, és ezért szilárd anyagokban és folyadékokban folya— * ~ abszorpció kiterjedt tartományát hozzák létre. Molekuláris gázok­ nál a sávokat különálló, elég élesen kirajzolt rotációs vonalak alkothatják, nuk azonban olyan nagy, hogy általában nem bonthatóak fel. Az ütkömiatt létrejött csillapodás ebben a tartományban kezd fontosabbá válni, mint a sugárzásból eredő, és messzebb, nagyobb hullámhosszaknál áatalában ez a meghatározó. A közeli infravörös tartományban megfigyel­ hető abszorpciós sávok egész atomok, vagy akár a molekulák különböző sajátfrekvenciáinak felelnek meg. Miután ezek az oszcillátorok az elektro­ noknál sokkal nehezebbek, érthető, miért rendelkeznek alacsonyabb rez­ gésszámmal. A távoli infravörös tartományban további alacsonyabb frek­ venciájú molekuláris rezgések működnek közre. Itt egész molekulák rotá­ ciós frekvenciái is szerepet játszhatnak, különösen gázok esetében.

Gyakorló feladatok 15.1. Egy optikai üvegnek a higanyspektrum A = 4358 Á kék és A = 5461 Á zöld vonalaira vonatkozó törésmutatója 1,652 50 és 1,624 50. A kétkonstansos Cauchy-egyenletet felhasználva számítsa ki (Ű) A és B értékét,

358

HULLÁMOPTIKA

(b) a nátrium sárga vonalainak törésmutatóját A = 5893 Á-nél, valamint (c) ugyanennél a hullámhossznál a diszperziót! Megoldás: (a) A = 1,575 40 és B = 1,464 31 x 10 Á , (b) n = 1,617 57, (c) 1,431 04 x 10- Á-' 15.2. A 15.2. táblázatban boroszilikát-koronaüvegre megadott törésmutatók se­ gítségével (a) határozza meg a pontosan a 4340, 5338, valamint 6439 Á hullámhosszakhoz tartozó három Cauchy-konstans értékét! (b) A kapott eredményeket felhasználva számítsa ki további öt, a táblázatban megadott hullámhossz törésmutatóját! (c) Hasonlítsa össze a megfigyelt és a kiszá­ mított értékeket! 15.3. A teleszkóp-koronaüveg 15.2. táblázatban megadott mért törésmutató ér­ tékeit felhasználva számítsa ki a 6563, 5086, valamint 3988 Á hullám­ hosszaknál pontosan illeszkedő háromtényezős Cauchy-egyenlet konstan­ sainak értékét! (b) Számított értékeit hasonlítsa össze a 15.2. táblázat öt további hullámhosszán mért értékekkel! 15.4. Egy 50°-os üvegprizma konstansai a kéttényezős Cauchy-egyenletben A = 1,539 74 és B = 4,6528 x 10 Á . Határozza meg a szögdiszperziót radián per angströmben, ha a prizma 5500 Á hullámhossznál legkisebb el­ térítésre van beállítva! Megoldás: dn/dX =-5,5932 x lO" Á" , ddldn = 1,121 45, deidX = 6,2725 x 10" rad/Á 15.5. Hartmann kidolgozott egy tapasztalati diszperziós képletet, mely szerint n = n + bl{X - A Q ) . (a) A 15.2. táblázatban teleszkóp-koronaüvegre meg­ adott értékek alapján határozza meg a három konstans, n , b, és A azon értékeit, amelyekkel a képlet a 6563, 5086, valamint 3988 Á hullámhoszszaknál pontos! (b) A számított értékeket hasonlítsa össze a táblázatban megadott öt más hullámhosszon megfigyelt értékekkel! (c) Ezeket az érté­ keket hasonlítsa össze a háromtényezős Cauchy-egyenlettel kiszámolt ér­ tékekkel! (aj Melyik egyenlet írja le legjobban a mért adatokat (1. a 15.3. részt)? 15.6. Egy a spektrum zöld részén rendellenes diszperzióval rendelkező prizma spektrumát hasonlítsa össze egy hasonló prizma alakú közönséges üveg által adott spektrummal! Normális diszperzió során keletkezett spektrum­ hoz viszonyítva tüntesse fel minden szín relatív elhelyezkedését! 15.7. A 15.2. táblázatban megadott törésmutató-értékek alapján határozza meg (a) a csoportsebesség értékét és (b) boroszilikát koronaüvegben a A = 3988 Á ibolyaszínű fény hullámsebességét! Megoldás: (a) 190 259 km/s, (b) 196 526 km/s 15.8. A csoportsebesség és hullámsebesség közti összefüggést leíró (5.16.) egyenletből kiindulva vezesse le a (15.10.) egyenlet által megadott cso­ port-törésmutató kifejezését! 15.9. A második Helmholtz-féle egyenletből (15.9.) határozza meg az abszorp­ ciós csúcs szélessége és a g, súrlódási konstans közti összefüggést! (Szé­ lességnek azon két A különbségét tekintjük, amelyeknél nK a maximális érték felére csökken.) 15.10. Egy bizonyos üveg törésmutatója 0,70 Á hosszúságú röntgensugaraknál egységnyinél 1,600 x 10~ -nal kisebb. A felszínhez képest milyen maxi6 2 5 5 2 6 1 6 0 0 0 0 6

DISZPERZIÓ

359

szögben kell röntgensugárnyalábnak az üveget érni, hogy teljes wszaveródés történjen? Megoidás: 0,1025" Az elektromágneses elmélet szerint A, értéke a következő módon számíttld:

7ic m. A levegő törésmutatóját 1,000 279-nek véve, ugyanakkor az ultraibolya nrtományban mindössze egy abszorpciós sávot feltételezve, számítsa ki efmi levegőre vonatkoztatott értékét. Hasonlítsa össze az elektron e/m ér•acével! ÍA) A boroszilikát-koronaüveg 15.2. táblázatban 6563 és 4861 Á hullám­ hosszakra megadott megfelelő törésmutatóihoz illeszkedő kéttényezős CoDchy-egyenlet segítségével határozza meg, milyen törésmutató várható a A = 5893 Á hosszúságú nátrium vonalaknál! (b) Úgyszintén számítsa ki í = 5893 Á hullámhossznál radián/angströmben egy 60°-os prizma diszperziójának értékét!

a köbcentiméterenként található oszcillátorok számát, e; és m pedig egy oszcillátor töltését és tömegét jelöli, az oszcillátor frekvenciája c/A,vagy v.
;

16. fejezet A fény polarizációja

Ez a fejezet - bevezetve a polarizáció tárgyába - rövid áttekintést ad a síkban polarizált fény közönséges, polarizálatlan fényből való előállításá­ nak legfontosabb módjairól. A legtöbb jelenséget a későbbi fejezetekben részletesebben is megbeszéljük. Ez az áttekintés viszont segíteni fog a kí­ sérleti eljárások megismerésében, s átfogó képet ad arról, hogy a polarizá­ ciós eszközök hogyan bontják fel a fényt polarizált komponenseire. A po­ láros fény előállításának és a polarizáció demonstrálásának módszereit a következő címszavak alatt csoportosíthatjuk: (7) fényvisszaverődés, (2) transzmisszió réteges szerkezetekben, (5) dikroikus jelenségek, (4) kettős­ törés, (5) fényszóródás.

16.1. Tükrözéses polarizáció
A beesés szögét általában 0-vel, a kritikus értéket pedig <p -vei jelöl­ jük. Az utóbbi a polarizáció szöge, mely üvegfajtánként változik. A fény polarizálásának talán a legegyszerűbb módja az, amit Malus fe­ dezett fel 1808-ban. Ha egy fehér fénysugár bizonyos szögben esik egy csiszolt üvegfelületre, akkor a visszavert fény síkban polarizált. Azon, D
C

. N

. N

A A 16.1. ábra. Polarizáció üvegfelületekről való fényvisszaverődéssel

A FÉNY POLARIZÁCIÓJA

361

gj síkban polarizált, azt értjük, hogy a fény a nyaláb tengelyére fektet SAKKAL párhuzamosan rezeg. S bár a visszavert fény szabad szemmel • kölönböztethető meg a beeső fénytől, a polarizáció és az aszimmetria i megmutatható egy második üveglemezről való tükrözéssel a kömódon. Egy polarizálatlan fénysugár (AB a 16.1. ábrán) beesési ••BBC körülbelül 57° az első B üvegen. A visszavert fénysugarat pedig a k«l oldali ábra mintájára újra tükrözzük 57° alatt, egy második, az elsővel • • • • z a m o s C üvegfelülettel. Ha a felső üveglapot elkezdjük forgatni a MC tengely körül, akkor a C-ről visszavert fénysugár erőssége csökkenni t a g . egészen a 90°-os elforgatásig, amikor a fény teljesen megszűnik. A legjobban feketére festett üveg hátsó felületével hajtható végre, AZ elsőként visszavert BC nyaláb C'-nél eltűnik. A felső üveg •jaáDbforgatásával pedig a CD fénysugár újra megjelenik, s erőssége : növekszik egészen a 180°-os elforgatásig. 270°-nál az intenzitás újra BTA k s z , 360°-nál pedig újra maximális. Mielőtt belefognánk a kísérletek elemzésébe érdemes egy kicsit jobban re venni a polarizálatlan fény természetét.

Ha a beesés szöge vagy az alsó vagy a felső üvegnél nem 57°, akkor a kétszeresen visszavert fény maximum- és minimum értékeken megy keresztül, de nem szűnik meg. Vagyis a fény mindig visszaverődik C -ről.

;. Fényhullámok ábrázolása
Az elektromágneses elmélet szerint a fény minden fajtája transzverzális ••Hámokból áll, amelyekben az elektromos és mágneses vektorok a rezgő Tegyük fel, hogy a 16.2. ábrán feltüntetett +z tengely mentén halad a fcay a megfigyelő felé, s az elektromos vektor egy adott pillanatban a jefifc irányban, a jelölt amplitúdóval rezeg. Ha ez a rezgés változatlanul Mytatódik, akkor azt mondjuk, hogy a sugár síkban polarizált, mert a rez: a z tengelyt tartalmazó síkra vannak korlátozva és 8 irányúak. Más(a) 3
t

A kérdést, hogy az elektromos és a mágneses vektorok közül melyiket nevezzük rezgésnek, később vizs­ gáljuk.

(b)
A
/ / 1 1 1 i /

y
* 1
X

16.2. ábra. Polarizálatlan fény rezgései hátsó nézetből (az tengely a papírlap síkjára merőleges) (a) Valamennyi sík egyformán valószínű, (b) Mindegyik felbontható x és y irányú komponensekre

362

HULLÁMOPTIKA

részről, ha a fény polarizálatlan - mint általában a természetes fény - ak­ kor a 6 szögben hirtelen véletlenszerű változások következnek be körülbe­ lül 10" s-os intervallumonként. Az A mindegyik iránya egyenlő valószí­ nűségűnek tekintendő, és az átlagos hatás teljesen szimmetrikus a terjedés irányára, amit a 16.2. ábrán a folytonos körrel érzékeltetünk. Ez egy lehetséges képe a polarizálatlan fénynek, azonban túlegyszerűsí­ tett, mert az irányváltozásokkal a rezgés amplitúdói is változnak. Ráadá­ sul a lineáris rezgés speciális esete az elliptikus rezgésnek, s nincs semmi okunk pont ezt az esetet feltételezni. Ezért a valós kép egy olyan elliptikus rezgés, mely gyakran változik, méretben, irányban, excentricitásban, de csak az XY síkon belül. Ez az összetettség azonban kevés nehézséget jelent, mert minden azimut ekvivalnes, és ezért az egyszerűbb ábrázolású, állandó amplitúdójú, irányukat gyorsan változtató rezgések szintén jól le­ írják a valóságot. Mivel az ellipszismenti mozgás felbontható két, egy­ másra merőleges lineáris mozgásra, a két leírás matematikailag azonos. Hasznos lehet a fény másfajta ábrázolása is. Ha a 16.2. (b) ábrán levő rezgést felbontjuk A = A cos 6 és A = A sin 0 komponensekre, amelyek általában nem egyenlők (1. a 16.5. ábrát), s hagyjuk, hogy a 6 értéke vélet­ lenszerűen változzon, akkor lesz két egyenlő amplitúdójú, egymásra me­ rőleges lineáris rezgésünk, amelyeknek a fázisai között nincs összefüggés. Az egyes rezgések igen sok véletlen fázisú rezgés eredői (1. az 5.4. részt), s ez a véletlenszerűség a koherencia teljes hiányát eredményezi.
8 x y

A 16.3. ábra egy szokásos ábrázolá­ sa ezeknek a rezgéseknek, ahol az (á) és (b) részek jelentik a két sík­ ban polarizált komponenst, míg (c) a kettőt együtt egy polarizálatlan fényben. A pontok jelentik a lineáris rezgések „hátsó" nézetét, a kettős végű nyilak pedig azt mutatják, hogy a rezgés síkja a papír síkja. így a (aj, (e), (f) ábrák mutatják az (a), (b), (c)-beli rezgésirányt, ha a sugár irányába nézünk.

(a)

(áj

1 1 1 1 1 1 11 1 1 1 '
(b) (c)

1
(e)

(/)

i i i i i m m
16.3. ábra. Az eredeti és a síkban polarizált fény képi megjelenítése oldal- és hátsó nézetből

16.3. A polarizációs szög és Brewster törvénye
Vegyünk szemügyre egy dielektrikumra, pl. üvegre 6 szögben beeső pola­ rizálatlan fénysugarat, mint ahogy ezt a 16.4. ábrán látjuk. Egy visszavert OR és egy megtört OT sugarunk mindig lesz. A kísérletek, mint pl. a 16.1. részben leírt és a 16.1. ábrán bemutatott kísérlet, megmutatják, hogy a visszavert OR sugár részben síkpolarizált, s csak egy bizonyos szögben ami körülbelül 57° - válik teljesen síkpolarizálttá. Brewster volt az első, aki felfedezte, hogy ekkora (f> polarizációs szögnél a visszavert, és a

A FÉNY POLARIZÁCIÓJA

363 Nem nehéz megérteni annak a fizi­ kai okát, hogy a Brewster-törvény szerint miért nem verődik vissza a beesési síkban rezgő fény. A beeső fénysugár az anyag atomjaiban levő elektronokat rezgésbe hozza, és az általuk újra kibocsátott sugárzás hozza létre a visszavert sugarat. Ha az utóbbit a beeső fénysugárral 90°ot bezáró irányból figyeljük meg, akkor csak a beesési síkra merőleges rezgések járulékát észlelhetjük. A beesés síkjába eső rezgések nem rendelkeznek a 90°-os irányra transzverzásli komponenssel, így ebben az irányban nem sugároznak. Ugyanez az oka annak is, hogy a vízszintes rádióadó-antennákból származó sugárzás erőssége a veze­ ték irányában nullára esik. Ha meg­ jegyezzük ezt a képet (16.4.), s azt, hogy a fényhullámok transzverzáli­ sak, később nem lesz gondunk az­ zal, hogy a teljes polarizáció szögé­ nél visszavert fény melyik kompo­ nenst is tartalmazza.

»+
ihcg (a) 0

4*
^So -57° -57°

>"""""""
4*
^ T

0

\ J °
90

-33°

\

Latra. fJÉ.fWrm'afci'ó fénytörésnél és fényvisszaverődésnél, (b) Brewster törvénye dós szögnél fénysugár pontosan 90"-ot zár be. Ez a figyelemre méltó feliedé­ ivé tette a polarizáció kifejezését a törésmutatóval: = n (16.1.)

# beesésnél az ROT szög 90°-kal egyenlő, ezért sin <f>' =cos <p,

(16.2.) a Brewster-törvény, amely szerint a maximális polarizáció szöge i törésmutatótól függ. így változik a hullámhosszal is, de egy átlagos olyan a diszperzió, hogy a látható tartományon belül a 0 polariszög nem sokat változik. Ezt azonnal belátjuk, ha néhány hullám­ kiszámoljuk a <p szöget, felhasználva a 75.2. táblázat n értékeit, ahogy ezt a fejezet végén a 16.1. feladatnál kell tennünk.

Polarizáció üveglemez-sorozattal
fény polarizációjának vizsgálatakor (16.4. (a) ábra) azt tapaszhogy az részlegesen valamennyi szögnél polarizált, teljesen azonA fényvisszaverő felületek hatása a következőképpen írható egy átlagos fényt. Tekintsük a közönsésges fényt két egymás-

364

HULLÁMOPTIKA

T

I
16.5. ábra. Fény polarizálása üveglemez-sorozattal ra merőleges komponensből állónak, mint a 16.2. részben. A beesés síkjá­ ban, vagyis a lap síkjában rezgő sugarak részben visszaverődnek, részben pedig megtörnek. Kivételt jelent a <j) polarizációs szöggel beeső sugár Meg fogjuk mutatni (1. 17.1. és 17.1. (a) ábra), hogy egy egyszeres üveg­ felületen, melynek n = 1,5 a törés­ mutatója, a polarizációs szög esetén, a beesés síkjával párhuzamos rezgé­ seknek a 100%-a áthalad, míg a be­ esés síkjára merőleges sugaraknak csak körülbelül 85%-a, mert a többi 15% visszaverődik. Egy egyszeres felületnél a megtört fény polarizá­ ciójának foka nyilván kicsi. esete, mikor a teljes fény megtört fény lesz. A beesés síkjára merőlegesen rezgő sugarak energiájának egy része visszaverődik, maradék része pedig bármilyen szög esetén megtörik. így a megtört fénysugár mindig tartal­ mazza mind a két polarizációt. Ha egy polarizációs szögben beeső sugár üveglemez-sorozaton halad keresztül, mint a 16.5. ábrán, akkor a beesési síkra merőleges rezgések egy része visszaverődik, míg az azzal párhuzamos komponensek teljes mértékben áthaladnak. Ennek az a végső következménye, hogy a vissza­ vert sugarak teljesen (síkban) polarizáltak, míg a megtörtek egyre és egyre többet veszítve merőleges rezgéseikből, részben síkpolarizálttá válnak. Minél nagyobb a felületek száma, annál nagyobb mértékben polarizált az átmenő nyaláb. Ezt ábrázoltuk a 16.5. ábra bal oldalán. Részletezve a fényvisszaverődés és fénytörés általi polarizációt (1. 17. fejezet), a belső visszaverődés polarizációs szöge ugyanaz lesz, mint a fénytörés <p' szöge a 16.4. (b) ábrán. Ez azt jelenti, hogy a <j>' szög alatt belülről visszavert sugár szintén síkpolarizált lesz. Az átbocsátott fény P polarizációs foka kiszámítható a párhuzamos és merőleges komponensek intenzitásainak összegzésével. Ha ezeket az in­ tenzitásokat Tp-vel és /s-el jelöljük, akkor megmutatható, hogy: m az üveglemezek száma, így 2m az üvegfelületeké, n pedig azok törésmutatója.

Ip

+ ?s

m+

A F É N Y POLARIZÁCIÓJA

365 A 16.6. ábra kétfajta lemezsorozatot mutat beesési síkjukkal párhuzamo­ san, (a) az polarizátort és (b) a anali­ zátort. Az N pontnál megjelenő fény már közel teljesen síkpolarizált, amelyet az analizátor szabadon átenged. Az analizátornak az NM vonal, mint tengely körüli 90°-os elforgatásával az áthaladó fény szin­ te teljesen megszűnik, mert a rezgés most már merőleges az analizátor beesési síkjára, s teljesen vissza fog verődni. A további 90°-os elforgatás visszaállítja a fényt, a teljes forgás során pedig két maximumunk és két minimumunk lesz.

1 I I I I I I I I I I

N

-H-+
Analizátor (b)

Polarízátor (a) <p polarizációs szögben felállítva

É az egyenlet azt mutatja, hogy kellő számú lemezzel majdnem eléri a Sebes vagy = 100%-os polarizáció. Széles polarizált nyalábok elő: jobb módszereit a későbbiekben fogjuk bemutatni. A lemezso•aa aandenesetre jól használható a polarizált fény szokásos előállítása­ i t és elemzésének illusztrálására. A polarizátor és az analizátor bármilyen egymás utáni elrendezését po: nevezzük, és számos alkalmazási lehetősége van.

Malus törvénye
E t a törvény azt mondja ki, hogy hogyan változik az analizátoron átbocsáa a l sagár erőssége az átbocsátás síkja és a polarizátor által bezárt szög •fcgtényében. Két üveglemez-sorozat esetén az átbocsátás síkja a beesés a l f a . és Malus törvényének érvényességéhez az átbocsátott fénysugarat aajjes mértékben síkpolarizáltnak kell tekintenünk. Jobb illusztráció a M L ! , részben bemutatott kettős fényvisszaverődés esete, vagy két Poláro­ sának vagy két Nicol-prizmának a kombinációja, ahol teljes a polarizáció. A Malus-törvény azt mondja ki, hogy a sugár intenzitása a két átbocsátási A ábal bezárt szög koszinuszának a négyzetétől függ. A törvény bizonyítása azon az egyszerű tényeken alapszik, hogy báraaeh/ síkpolarizált rezgés, mondjuk a polarizátorunk által előállított, felA polarizátor síkja Az analizátor síkja Etienne Louis Malus (1775-1812). Francia hadmérnök. A fényvisszave­ rődés általi polarizációt véletlenül fedezte fel, mikor egy kalcitkristá­ lyon keresztülnézve a fény véletle­ nül visszaverődött a Luxembourg­ palota ablakáról.

\

s

/

16.7. ábra. Sűcpolarizált fény amplitúdójának felbontása komponenseire

366

HULLÁMOPTIKA

bontható két komponensre, amelyek közül az egyik párhuzamos az anali­ zátor átbocsátási síkjával, a másik pedig merőleges rá. Csak a párhuzamos komponens fog keresztüljutni. A 16.7. ábrán A jelentse a polarizátoron átbocsátott amplitúdót, amikor a polarizátor átbocsátási síkja az ábra síkját a függőleges szaggatott vonalban metszi. Amikor ez a fénysugár eléri a 0 szöggel elfordított analizátort, akkor a beeső fény amplitúdója felbontható az A] és Ai komponensekre, amelyekből az utóbbit az analizátor teljesen megszünteti. A lemezsorozat ezt oldalirányban veri vissza. Az analizáto­ ron keresztülhaladó fény amplitúdója: A,=Acos0 és intenzitása: A = A c o s 0 = /rjcos g
2 2 2

(16.4.)

(16.5.)

Itt /p, a beeső polarizált fény intenzi­ tását jelenti, ami természetesen csak az egyik fele a polarizátorra beeső polarízálatlan fény intenzitásának, ha figyelmen kívül hagyjuk az ab­ szorpciós veszteséget.

Lesznek veszteségek az analizátoron is. Polaroidoknál és Nicol-prizmáknál a fény egy része visszaverődik a felületről. Bár ezeket a hatásokat nem vesszük figyelembe a (16.5.) egyenletben, észrevehetjük, hogy az említett zavaró hatások csak az egyenlet állandóját befolyásolják, és nem szüntetik meg a relatív intenzitás a cos szerinti függést. így Malus törvé­ nye pontosan igaz és érvényes pl. a 16.1. részben leírt kettős fényvissza­ verődés intenzitására, bár ott a maximális intenzitás csak töredék része az eredeti intenzitásnak. Ilyen esetekben 7 , az analizátorral párhuzamos po­ larizátor által áteresztett intenzitás.
2 0

16.6. Polarizáció dikroikus kristályokkal
Ezen kristályok jellemző tulajdonsága, hogy az eredeti fény két kompo­ nensét szelektíven abszorbeálják. Számos ásvány és néhány szerves ve­ gyület mutat dikroizmust. Talán legismertebb ezen ásványi kristályok kö-

Párhuzamos

\ 7 Turmalin

V 7 Keresztezett

Polaroid filmek

X kitti H i i i i H i iq i i
\ 7 16.8. ábra. Dikroikus kristályok és polarizáló filmek párhuzamos és keresztezett helyzetben

A FÉNY POLARIZÁCIÓJA

367 Ezen filmek vékony nitrocellulózlemezek, amelyek párhuzamos opti­ kai tengelyű, ultramikroszkopikus polarizáló kristályokat tartalmaznak. Újabb fejlesztésekben a párhuzamosítási eljárás a következő: a poIi(vinil-alkohol)-filmeket elnyújtják, hogy komplex molekulákat hozza­ nak létre, majd ezeket jóddal imp­ regnálják. Ezen diktroikus filmek röntgen diffrakciós elemzéséből látható, hogy a jód polimer formá­ banjelenik meg, azaz atomjai hoszszú független láncokat alkotnak a rostszálakkal párhuzamos irány­ ban, 3,10 Á periodicitással. Az így elkészített filmet H-Polaroidnak nevezzük. Land és Rogers később azt találták, hogy ha egy orientált átlátszó poli(vinil-alkohol)-filmet melegítenek aktív dehidratáló kata­ lizátor (pl. hidrogén-klorid) jelenlé­ tében, akkor a film egy kicsit elsöté­ tül, és diktroikussá válik. Ez a film nagyon stabil, nincs festékanyaga, és ezért nem fehéredik ki erős fényhatásra sem. Ez az ún. K-Polaroid nagyon alkalmas polarizátor, pl. autók fényszórójánál vagy szélvédő­ jénél. A polarizáló filmet általában két vékony optikai üvegréteg közé szorítják.

aafl a turmalin. Ha fénynyalábot bocsátunk keresztül egy vékony turmalinK S N mint a 16.8. ábra 7yén, akkor az átbocsátott fény polarizálódik. Ez AO . igazolható egy második T kristállyal. Ha a és T párhuzamos egymás­ s a l akkor a fény a T n és T -n is áthalad. De ha a második kristályt 90°KSL elforgatjuk, akkor azon már nem jut fény keresztül. A megfigyelt ef­ fektusnak az az oka, hogy a turmalin abszorbeálja azokat a sugarakat, aaaetyek egy kitüntetett síkban rezegnek, és átereszti az erre merőlegesen •tagokét. (Ezek lesznek az tárgyalás sorrendje szerint az O és az E rezgé­ SEK.) így, az ábra szerint csak a kristály hosszú éleivel párhuzamos E rezaések haladnak tovább, a keresztezett kristályokon pedig nem jut át fény. A turmalint azonban színezettsége miatt optikai eszközökben nem hasz•ahak polarizáló- vagy analizálóeszközként. 1852-ben Herapath számos kísérletet tett nagy nyílású polarizáló kristá­ L O előállítására. Sikerült is előállítania megfelelő, de csak kis méretű Y K kristályokat kinin-jódszulfátból (amit ma herapatitnak nevezünk), ameIjck teljesen abszorbeálták a polarizáció egyik komponensét, míg a mási­ kat kis veszteséggel átengedték. A Polaroid egyik változata ezen anyag kristályait tartalmazza. A Polaroidot 1932-ben találta fel Land, és azóta is számos alkalmazása létezik.
2 2 r 2

16.7. Kettős fénytörés (kettőstörés)
A polarizált fény bemutatása és tanulmányozása a Polaroidokhoz képest egy jóval szélesebb hullámhossztartományon lehetséges a kalcit- és kvarckristályok kettőstörésének felhasználásával. Mindkét kristály a látható és az ultraibolya sugárzás számára egyaránt átlátszó.

A kristály minden oldala paralelo­ gramma, melynek szögei 78°5' és 101°55'. így ha egy éles eszközzel ráütünk egy kalcitkristályra, az olyan kristályokra törik vagy hasad szét, amelyeknek az oldalai mindig paralelogrammák a 16.10. ábrán bemutatott szögekkel.

368

HULLÁMOPTIKA

A kvarc tulajdonképpen tiszta szi­ lícium-dioxid (SÍO2). További rész­ leteket még ebben, illetve a követke­ ző fejezetben közlünk a kristályok­ ról.

A kalcit, amely kémiailag kalcium-karbonát ( C a C 0 ) , számos kristály­ formában megtalálható a természetben (a hexagonális rendszer romboéderes osztályában), de leginkább a 16.9. ábrán mutatott romboéder formára hasadva fordulnak elő. Másrészt a kvarckristályok szintén nagyon sok formában megtalálhatók a természetben, s ezek közül az egyik bonyolultabb formát láthatjuk a 76.9. ábra jobb oldalán. A kvarckristályok a kalcittal ellentétben ütés ha­ tására nem a kristálysíkok mentén hasadnak, hanem szabálytalan darabok­ ra törnek. Amikor polarizálatlan fény esik egy kalcit- vagy kvarckristályra, akkor a visszavert sugáron kívül - pl. üvegnél - a megszokott, megtört sugár he­ lyett kettő figyelhető meg. Ezt a jelenséget, amelyet a. 16.10. ábrán muta­ tunk be kalcit esetén, kettőstörésnek nevezzük. Megmérve a törési szöge­ ket különböző beeséseknél, azt tapasztaljuk, hogy az egyik sugár eleget tesz a Snellius-Descartes-féle törési törvénynek:
3

sin</> -=n ún<p>'

(16.6.)

Azt a sugarat, amely teljesíti a fény­ törés törvényét, közönséges (ordinárius) vagy O sugárnak, a másikat pedig különleges (extraordináris) vagy E sugárnak nevezzük.

míg a másik nem. Mivel a kalcitkristálynak a szemben levő oldalai mindig párhuzamosak, ezért a két megtört sugár a beeső fénnyel, s így egymással is párhuzamo­ san hagyja el a kristályt. Az O sugár mindig a beesés síkjában található. Ez a különleges sugárról csak ritkán mondható el. Ha a beeső fénysugár merőleges a felszínre, akkor az E sugár valamilyen szögben megtörik, s a beeső fénysugárral párhuzamosan hagyja el a kristályt, míg az O sugár egyenesen, eltérés nélkül fog továbbhaladni. A kristály O sugár körüli el­ forgatása ebben az esetben azt eredményezi, hogy az E sugár a rögzített O tengely körül forog körbe.

16.10. ábra. A kalcitkristály kettős fénytörésének oldal- és hátulnézete, (a) A fősik keresztmetszete, (b) Hátulnézet

A FÉNY POLARIZÁCIÓJA

369

Az optikai tengely
i kakit és a kvarc egyaránt anizotrop kristály. Ráadásul a két választott : az egytengelyű anizotrópiának egyszerű esetei. Ezen kristályokon létezik egy kiválasztott irány, az optikai tengely, amely a kristály etriatengelye, mind a kristály alakját, mind az atomjainak elrendejÉaét tekintve. Ha bármely tulajdonságot, pl. a hővezetést vizsgáljuk, azt aatatztaljuk, hogy az az optikai tengelyre merőleges irányokban végig •aaiii illan. Más irányokban viszont a vizsgált értékek változnak, és maxiaaanuk és minimumuk van az optikai tengely irányánál. A kettőstörés az egytengelyű kristályok esetén megszűnik, ha a fény az tengely mentén halad. Ilyenkor nincs E és O sugárra való elkülöés. Ez a tengelyre merőleges irányban is igaz, bár ott az E és az O suegy kevésbé nyilvánvaló szempontból, nevezetesen a sebességet tee, különbözőképpen viselkedik. Ezen utóbbi különbség következméaweh a 19. fejezetben fogjuk vizsgálni. A kalcit optikai tengelyének irányát egy olyan, a tompa sarkokon keaesztül rajzolt xx' vonal határozza meg, amely valamennyi oldallal egyen­ l ő szöget zár be. A tompa sarok egy olyan hely, ahol három tompaszög taKKozik. Ilyen csak kettő van a kalcit esetén. A kvarc optikai tengelye az jw" vonal, amely a kristály hosszában fut végig, s amelynek iránya a hat aUallappal párhuzamos. Hangsúlyoznunk kell azonban, hogy az optikai •EBgely nem a kristályon áthaladó különleges vonal, hanem egy irány. Az­ az a kristály bármely adott pontjához húzható egy optikai tengely, amely párhuzamos lesz bármely más ponthoz húzott tengellyel. Valójában minden kristály anizotrop, legfeljebb optikai tulajdonságai (vagyis a rácsállandónál sokkal hosszabb hullámokra gyakorolt hatásaik) lehetnek izotrópok.

1 6 . 9 . Főmetszetek és fősíkok
A kristályok helyzetének, valamint a sugarak és rezgések irányának meghatározásakor kényelmes a főmetszetet használni. A fó'metszet olyan sík, mnely tartalmazza az optikai tengelyt, és merőleges valamelyik hasadási felületre. A főmetszet mindig paralelogrammákat vág ki a kalcitkristály felületéből, amelynek szögei 71° és 109°, mint ahogy a 76.9. ábrán is lát­ juk. A főmetszet hátsó nézete az AB vonallal párhuzamos vonalban metszi a felszínt, amit szaggatott vonallal jelöltünk a jobb oldali ábrán. Minden más, a kristályon áthaladó sík, amely párhuzamos az AJ?-vel jelölt síkkal, Bgyancsak főmetszet. Ezeket jelöli a többi szaggatott vonal. A főmetszet azonban - ahogy definiáltuk - nem mindig elegendő a rez­ gés irányának jellemzésére. Ezért használni fogunk másik két síkot, a kö­ zönséges sugár fősíkját mely az optikai tengelyt és az közönséges sugarat tartalmazza, valamint a különleges sugár fősík)éx, amely az optikai ten­ gelyt és a különleges sugarat tartalmazza. A közönséges sugár mindig a beesési síkban fekszik. Ez a különleges sugárra már általában nem igaz. A kalcit egy pontjához 3 fó'metszet tartozik, egy-egy minden ellentétes kristályfelületpárhoz.

370

HULLÁMOPTIKA

Speciális eset, amikor a beesés síkja egy főmetszet, mint ahogy a 16.10. ábrán látjuk. Ilyen körülmények között a beesés síkja, a főmetszet, vala­ mint az E és O sugarak fősíkjai egybeesnek.

16.10. Polarizáció kettőstöréssel
A kettőstöréssel való polarizációt Huygens fedezte fel 1678-ban. Keresz­ tülbocsátott egy sugarat két kristályon, mint ahogy a 16.11. felső ábráján látjuk. Ha a főmetszetek párhuzamosak, akkor az O' és E' sugár eltolódá­ sa egyenlő az egyes kristályokban lévő eltolódások összegével. A máso­ dik kristály elforgatása mind az O, mind az E sugarat újabb két sugárra

16.11. ábra. Kettőstörés és polarizáció két kalcitkristályban, melyek fametszete i különböző szögeket zárnak be

A FÉNY POLARIZÁCIÓJA

371

bontja, s így összesen már négy sugár alakul ki, amint az ábra (b) részéBea lévő hátulnézeten látható. A 90°-os helyzetben az eredeti O' és E' su­ garak elhalványodtak, eltűntek, míg az O" és E' sugarak elérik intenzitá­ s á t maximumát. További elforgatással az eredeti fény újra megjelenik, s ka a kristályok egyenlő vastagságúak, akkor a sugarak egyetlen nyalábbá villóznak a lent bemutatott 180°-os helyzet középpontjában, az O" és E" sagarak pedig most már eltűntek. így Huygens mindössze két természetes kalcitkristállyal képes volt beaaatatni a fénypolarizációt. A fénysugarak mozgásának oka egyszerűen a asaytörés miatti elhajlás volt, ami könnyen megérthető. A fénysugarak inaamtásának változása azonban már az első kristályt elhagyó két sugár folarizációjával kapcsolatos. A magyarázat röviden a következő. Az első kristályba belépő közönséges fény két sugárra bomlik. Az O sugárra, amely (most a főmetszettel egybeeső) a fősíkra merőlegesen rezeg, és az E sugárra, ami pedig a főmetszetben rezeg. Más szóval a fény két kompoaeusre bomlik azáltal, hogy az egyik fajta rezgés az egyik, a másik pedig egy másik útvonalon halad. Nézzük most részletesebben, hogy mi is történik az első kristály egyik Ugyanez történik az első kristályból síkpolarizált fénysugarával, amikor áthalad a tetszőleges 8 szögben álló kilépő O sugárral, amely O' és E" második kristályba. A 16.12. ábrán lévő A jelentse az első kristály főmetkomponensekre bomlik szét. szelével párhuzamosan rezgő E sugár amplitúdóját, amikor az a második kristályba ütközik. A második kristály, akár az első, a főmetszetében rez­ gő fényt az egyik út mentén és a rá merőlegesen rezgőt egy másik út men­ tén engedi át. Ezért az E sugár egy E', A cos 6 amplitúdójú sugárra, és egy O", A sin 6 amplitúdójú sugárra bomlik szét. így az átbocsátott sugarak intenzitása A cos 6 és A sin 8 lesz. 90°-os elforgatásnál az E' eltűnik, az O" pedig eléri A értékű maximális intenzitását. Valamennyi esetben a két komponens összege A cos 8 + A sin 8 = A lesz, ami egyenlő a be­ eső fény intenzitásával.
2 2 2 2 2 2 2 2 2 2

A

C

16.12. ábra. Polarizált fény kettőstöréssel való felbontása két komponensre

372

HULLÁMOPTIKA

16.11. Nicol-prizma
William Nicol (1768-1851). Skót fizikus, aki nagyon gyakorlott volt kristályok és drágakövek vágásában, csiszolásában. 1828-ban állította elő prizmáját, de a beszámolók szerint igazán ő maga sem értette, hogy az hogyan is működik. Nátriumfénynél: törésmutató O sugár kanadabalzsam £ sugár no = 1,658 36 ng=l,55 n = 1,486 41
E

Ez a nagyon hasznos polarizációs eszköz kalcitkristályból készül, s nevét feltalálójáról kapta. A Nicol-prizma úgy működik, hogy a két megtört sugárból az egyiket teljes visszaverődéssel eltávolítja, amint a 16.13. áb­ rán is látható. A Nicol-prizmának több fajtája létezik, de mi csak a legel­ terjedtebb formáját mutatjuk be. Először egy kristály végét, ami körülbe­ lül háromszor olyan hosszú, mint amilyen széles, lecsiszolják a főmetszetben 71°-ról 68°-ra. Ezután a kristályt elvágják az A'D' sík mentén, merő­ legesen a két főmetszetre és a végfelületekre. A két vágási felületet opti­ kailag simára csiszolják és polírozzák, majd kanadabalzsammal összera­ gasztják. Azért használnak kanadabalzsamot, mert ez egy teljesen átlátszó anyag, amelynek fénytörési mutatója az O és az E sugár törésmutatója kö­ zé esik. Az O sugár teljes visszaverődésének kritikus szöge az első kalcit és a balzsam felülete között körülbelül 69°, ami megfelel az SMS korlátozó szögnek a 16.13. ábrán, ami körülbelül 14°. Ennél nagyobb beesési szög­ nél az O sugár egy része áthalad. Ez azt jelenti, hogy a Nicol-prizma nem használható erős konvergens vagy divergens fénynél. A Nicol-prizmában az E sugár számára is létezik egy határ, amelyen túl a sugár a balzsamról teljesen visszaverődik. Ez annak köszönhető, hogy a kalcit törésmutatója a kristályban különböző irányokban eltérő. A követ­ kező fejezetben látni fogjuk, hogy az előbbi n - 1,486 törésmutató, ahogy általában megadják, csak az optikai tengelyre merőlegesen haladó fénysugárra érvényes. Az optikai tengely mentén az O és az E sugár ugyanazzal a sebességgel halad, ezért az E sugárnak is ugyanaz lesz a tö­ résmutatója, n = 1,658. Közbenső szögeknél pedig a tényleges törésmu­ tató az 1,486 és az 1,658 közé eső érték lesz. Ezért lesz egy maximális SMS szögünk, amelyen túl a balzsam a kalcitnál optikailag ritkább kö­ zegként viselkedik, s így az E sugár teljesen visszaverődik. A prizmát ezért úgy alakítják ki, hogy a totális visszaverődéshez tartozó szög is körülbelül 14° legyen. így a beeső fény irányát a Nicol-prizmán korlátozzák, egy0 E E

Optikailag a balzsam sűrűbb, mint a kalcit az E sugár számára, és ritkább, mint az O sugár számára. Ezért az E sugár megtörik, és belép a balzsam­ ba, majd továbbhalad a kristályon, ellenben az O sugár nagy beesési szögnél teljesen visszaverődik.

x

S

R 16.13. ábra. Kalcitkristályból készített Nicol-prizma részletes rajza

X

D'~D

A FÉNY POLARIZÁCIÓJA

373

•észt az O sugár átbocsátásának megakadályozására, másrészt pedig az E Mftjes visszaverődésének elkerülésére. A gyakorlatban nagyon fontos ezt a l i l í m i I szem előtt tartani. A polarizációs prizmák végei gyakran az oldalakra merőlegesen vannak kialakítva, s így a be- és kilépő sugarak merőlegesek a felszínre. A legaépszerűbb ilyen prizma a Glan-Thomson-prizma, amelynek a szögtűrése wagy nyílása megközelíti a 40°-ot, amely jóval nagyobb, mint a Nicolpnzmánál. Ezen prizmánál azonban a végfelületeket az optikai tengellyel párhuzamosan kell levágni, ami a nagyméretű, drága és nehezen beszerez»kalcitkristályok pazarlását jelenti.

A prizmák másik típusánál a balzsa­ mot egy vékony levegőréteggel helyettesítik. Ez az eszköz a Foucault-prizma, amely átereszti az ultraibolya sugarakat. A beeső szög nyílása azonban mindössze körülbelül 8°, és némi nehézséget je­ lent a légrétegben megjelenő interfe-

16.12.

Párhuzamos és keresztezett polarizátorok

Aanikor két Nicol-prizmát felsorakoztatunk egymás mögé (16.14. ábra), akkor egy polariszkópot alkotnak (16.4. rész). Az (a) és a (c) elrendezést aárhuzamos polarizátoroknak nevezzük, és ezeken az E sugár áthalad. A beeső fény körülbelül 10%-os vesztesége a prizma felületeinek fényviszszaverése, valamint a balzsamban való elnyelődés miatt következik be, s így a Nicol-prizma általában a polarizálatlan fény körülbelül 40%-át engem át. Itt az első prizma E sugara a második Nicol-prizma számára O su­ gárrá válik, s teljesen visszaverődik. Közbenső szögeknél az első Nicolprizmán áthaladó E rezgés a 16.12. ábrán mutatott két komponensre bomfik fel, ahol a 6 szög a két prizma főmetszete által bezárt szög. A második prizma az E' komponenst A cos 6 intenzitással bocsátja át, míg az 0"-t icijesen visszaveri. A 16.8. ábrán párhuzamos és keresztezett Polaroid szűrőket láthatunk.
2 2

Polarizátor

Analizátor

16.14. ábra. Két polarizátorként és analizátorként használt Nicol-prizma

374

HULLÁMOPTIKA

16.13. Kalcitprizmák fénytörése
A kalcitprizmákat gyakran úgy vágják ki, hogy rajtuk egyszerre mutathas­ sák be a kettó's fénytörést, a diszperziót és az egyszeri fénytörést az opti­ kai tengely mentén. Két szabályos kalcitprizmát mutat a 16.15. ábra. Az első prizmánál az optikai tengely az A törési éllel párhuzamos, míg a má­ sodiknál a tengely az alaplappal párhuzamos, és merőleges a törőélre. Az első prizmánál valamennyi hullámhossznál keletkezik kettőstörés, s az így síkpolarizált fény két teljes spektruma jelenik meg is, ahol az egyik spektrum elektromos térerősségvektora párhuzamos a beesés síkjával, a másiké pedig merőleges rá. E polarizáció érdekes bemutatása, amikor po­ larizátort helyezünk a beeső vagy a visszavert fény sugarába. Ezen polari­ zátor elforgatásakor először az egyik, aztán a másik komponens fog eltűnni. A második prizmánál [1. 16.15. (b)] az üveghez hasonlóan csak egyet­ len spektrum figyelhető meg. Itt ugyanis a fény az optikai tengely mentén, vagy ahhoz nagyon közel halad, s ezért a két tartomány szuperponálódik. Ebben az esetben a polarizátor forgása nem változtatja meg a fény in­ tenzitását, mint ahogy ezt az első prizmánál tette. A kettős fénytörés rész­ letesebb elemzése a 18. fejezetben majd tisztázza ezeket a kísérleti megfi­ gyeléseket.

Habár a Nicol-prizmák adják az ál­ talánosan használt laboratóriumi eszközök közül a legteljesebb pola­ rizációt, Polaroid filmek vagy a 16.6. ábrának megfeleló'en elrende­ zett üveglemezrendszer is megfelel szinte minden kísérleti bemutatóhoz.

^ V 16.15. ábra. Fehér fény kettó's és egyszeres törése különböző szögekben kivágott kalcitkristály-prizmákban

16.14. Rochon- és Wollaston-prizma
Gyakran kell a fénysugarat felbontani két, síkpolarizált komponensre úgy, hogy a későbbi összehasonlítás végett mindkettő megőrizze eredeti inten­ zitását. Erre a célra már az eddigiektől eltérő prizmákat használnak, ame­ lyek közül legmegfelelőbb a Rochon- és a Wollaston-prizma. Ezeket az optikai eszközöket gyakran kettős képű prizmáknak is nevezik, és kvarc­ ból vagy kalcitból készülnek, a megfelelő szögben kivágva, és glicerinnel vagy ricinusolajjal összeragasztva. A Rochon-prizmában [16.16.(a) ábra] a fény a felszínre merőlegesen belépve végighalad az első prizma optikai tengelye mentén, majd a máso-

A F É N Y POLARIZÁCIÓJA

375
A Wollaston-prizmában pedig [16.16. (b) ábra] a felszínre merő­ legesen belépő sugarak az optikai tengelyre is merőlegesen haladnak egészen a második prizmáig, amely a kettős fénytörés helye. A két priz­ ma közötti alapvető különbséget a két megtört fénysugár iránya mutat­ ja az ábrán.

(a) M.I6. ábra.

(b)

Mmrcból készült (a) Rochon- és (b) Wollaston-prizmák ábrái m\ prizma határán kettősen megtörik. A második prizma optikai tengelye •eróTeges a lap síkjára, amit pontokkal jelöltünk. A Rochon-prizma az O sugarakat elhajlás nélkül továbbítja, és ez a su­ gár akromatikus. Optikai eszközöknél, ahol csak egy síkpolarizált sugárra van szükség, ez gyakran fontos. Az E kromatikus sugár pedig a prizmától •egfelelően nagy távolságban egyszerűen kitakarható. A Wollaston-prizma mindkét sugarat eltéríti, és ezért konzekvensen •okkal jobban elkülöníti egymástól ezt a két enyhén kromatikus sugarat. Az intenzitás mérésére általában ezt használják. Polarizálatlan fény esetén a két intenzitás természetesen egyenlő lesz, de polarizált sugárnál már aem. Meg kell jegyeznünk, hogy a Rochon-prizmánál a sugárnak mindig Iából kell érkeznie, mert csak így halad az ábra szerinti optikai tengely •amién. Ha a sugár más irányból érkezik, a különböző hullámhosszak kilépéskor különböző síkokban fognak rezegni, a forgatási diszperzióként ismert jelenség miatt (1. a 20.2. részt). Ezt a jelenséget, és a kvarcban kettősen megtört sugarak irányait a következő fejezetben tárgyaljuk rész­ letesen.

1 6 . 1 5 . A fényszóródás és a kék ég
A természet néhány nagyon szép jelenségét a kis anyagi részecskék fény­ szórásával magyarázzuk. A kék ég és a vörös napfény egyaránt a fényszó­ ródásnak köszönhető. Ahogy a napfény keresztülhalad az atmoszférán, a molekulák a sugarak nagy részét elnyelik, s azonnal valamilyen új irány­ ban sugározzák ki (1. a 14.9. részt). Azt már régóta tudjuk, hogy a rövid hullámok sokkal jobban szóródnak, mint a nagyobb hullámhosszú sugarak. Pontosabban szólva kísérletekkel bizonyították, hogy a szóródás mértéke arányos a frekvencia negyedik hatványával, vagy (ami ugyanaz) fordítottan arányos a hullámhossz ne­ gyedik hatványával: Szórás ~ v
4

Szórás — \ r .

376 A fényszóródás jelensége hasonló a vízhullámoknak az úszó testhez való ütközéséhez. Amikor egy követ egy tóba dobunk, akkor a közelben lebe­ gő parafadugó föl-le fog mozogni a tovahaladó hullámok frekvenciájá­ val. Hasonlóan képzelhető el a fény­ hullámok hatása a finom porból és füstrészecskékből álló levegőmole­ kulákra. A tovahaladó sugár egyszer csak rezgésbe hozza a levegőmole­ kulát, majd a molekula továbbítja a rezgést egy véletlenszerű irányban. Ezt mutatja vázlatosan a 16.17. ábra. A fénysugarak minden irány­ ban szóródnak. Vörös Narancssárga Sárga Zöld Kék Ibolya 1 2 2,5 3 6 10

HULLÁM0PT1KA

Szóródás 16.17. ábra. Fényhullámok szóródása levegőmolekulákon Ezt általában negyedikhatvány-törvény vagy reciprok negyedikhatvány­ törvény néven emlegetik. Ezen összefüggések szerint a rövid hullámhoszszú ibolyasugár körülbelül 10-szer jobban szóródik, mint a hosszú hullámú vörös fény. A hat tiszta szín közül az ibolya és a kék szóródik a legjobban, majd sorrendben a zöld, sárga, narancs és vörös. Tehát minden szétszóródó vörös hullámra (A = 700 nm) 10 szórt ibolyahullám (A = 400 nm) jut. Amikor a nap tiszta időben nagyon erősen süt, akkor az ég világoskék. Ez a szín majdnem kizárólag a levegőmolekulák által szórt tiszta színek keveréke. Be lehet mutatni, hogy a színeket a fenti arányban keverve az ég világoskék színét kapjuk. A legjobb illusztráció a következő részben tár­ gyalt naplemente-kísérlet.

16.18. ábra. Sematikus ábra, mely a fény szóródását mutatja a levegőmolekulákon a Föld légkörében

16.16. A vörös naplemente
A naplemente tiszta időben sohasem túl színes. A színpompás naplemen­ téhez a levegőben apró por- és füstrészecskéknek kell lenniük. Hogy ez miért szükséges, ezt a 16.19. ábrán látjuk, ahol a por- vagy füstréteg 1-2 km vastagságban, egyenletesen terül el a Föld felszínén. Egyenesen fölfelé

A F É N Y POLARIZÁCIÓJA

377 Napnyugta előtt a megfigyelő a C irányból látja a napsugarakat, ame­ lyek a horizonttal már jelentős szö­ get zárnak be. Mivel a délihez ké­ pest hosszabb utat tesznek meg, az ibolya és a kék sugarak szétszóród­ nak, a többi szín, a vörös, a narancs, a sárga és a zöld együttesen világos­ sárga színként jutnak el a megfigye­ lőhöz. Pontosan napnyugta előtt, mikor a megfigyelő a D pontban található, és a napsugarak akár 10-től 100 ki­ lométerig terjedő porrétegen halad­ nak át, akkor a vörös sugarat kivéve valamennyi fénysugár szétszóródik. Ekkor a napkorong vörös színű, közvetlen környezete pedig vörös vagy narancssárga. Az ég magasab­ ban és egyenesen fölötte világoskék. Ha pedig a porréteg túl vastag, ak­ kor a vörös fény is el fog nyelődni, s az egyre mélyvörösebb nap eltűnik, mielőtt elérné a horizontot.

Porréteg Napfény

Felső atmoszféra 16.19. ábra. A porréteg fényszórása a Nap színét napnyugtakor a földfelszín közelében fehérből (A) sárgán és (B) narancson (C) át vörössé változtatja nézve a megfigyelő csak a kék eget fogja látni. A napfény ekkor a viszony­ lag vékony, 1-2 km vastag rétegen halad keresztül. Mivel a színek csak kis mértékben szóródnak, a napkorongot fehérnek, körülötte az eget pedig kéknek látjuk. Ahogy elmúlik a délután, s közeledik az alkonyat, a napsu­ garak egyre vastagabb füst- és porrétegen haladnak keresztül. A fény szóródásának egyik legszebb demonstrációja, amikor a fénysu­ garat vízzel készített kénszuszpenzión bocsátják át (1. a 16.20. ábrát). A mikroszkopikus kénmolekulák körülbelül 2 percen belül kialakulnak, s a fény világoskék sugárral halad át a tartályon, majd 2-3 perc múlva a

16.20. ábra. Naplemente-kísérlet: az apró részecskék fényszórásának és polarizációjának bemutatása

Egy szénívből kibocsátott, párhuza­ mos, fehér fénysugarat L\ lencsén vezetünk át, majd pedig egy üveg akváriumon engedjük át. Ezután a sugár áthalad egy írisz diafragmán, amelyet Lx lencsével egy nagymére­ tű ernyőre vetítünk. Ahhoz, hogy a szóródáshoz minél megfelelőbb kénrészecskéket állít­ sunk elő, körülbelül 40 g fixírt (nát­ rium-szulfátot) oldunk fel 7,5 1 desz­ tillált vízben. Ha már mindezekkel elkészültünk a demonstrációhoz, ak­ kor még 1-2 ml kénsavat (előzőleg 100 ml desztillált vízben feloldva) kell az akváriumba tölteni, majd alaposan elkeverni. Ha több víz szükséges, használjuk a fentiekben megadott nátrium-szulfát arányt! A legjobb eredmény eléréséhez a szükséges nátrium-szulfát mennyi­ séget kísérlettel határozhatjuk meg.

378

HULLÁMOPTIKA

sugár határvonala is megszűnik, s az egész tartály világoskék színűvé vá­ lik. A központi sugárból a fény újra és újra szétszóródik mielőtt elhagyná a tartályt. Ez a többszörös fényszóródás. A kísérlet elején a nap - melyet a nagy ernyőre leképezett fénykör jel­ képez - először sárga színű lesz. Később pedig, ahogy a szóródás egyre nagyobb lesz, a fénysugár fokozatosan ibolya, kék, zöld majd narancssár­ ga színűvé válik, jelképes napunk pedig világossárgából gyönyörű pirosra színeződik.

16.17. Fényszóródás általi polarizáció
Ha egy polarizáló lemezt, mondjuk egy Polaroidot használunk a kék ég fényének vizsgálatára, akkor látjuk, hogy a vizsgált fény részben síkpola­ rizált. Kis ügyességgel megmutatható, hogy a maximális polarizáció a bejövő napsugár irányával 90°-ot bezáró szögben következik be, 180°-nál pedig a polarizáció értéke nullává válik, rögtön azután, hogy a nap lement Szürkületkor, egy tiszta napon, mikor a nap éppen eltűnik, megállapítható a zérus polarizáció iránya, ebből pedig a nap pozíciója. Fényszóródás okozta polarizáció vizsgálatára használhatjuk az előző 16.16. részben leírt akváriumkísérletet. A kénszuszpenzió kialakulásának korai szakaszában tartsunk egy polarizátort a szemünk elé, és a fénysuga­ rat merőlegesen nézve forgassuk el a lemezt; ekkor közel 100%-ban sík­ polarizáltnak találjuk a szórt fényt. Természetesen a polarizátort a beeső sugárba is állíthatjuk, mint ahogy ezt 16.21. ábrán is látjuk. Forgassuk el a polarizátort, s figyeljük meg a fénysugarat a tükörben ugyanúgy, mint az akváriumban. Először a tükörben tűnik el, majd az akváriumban, majd

mentén fog rezegni. A kibocsátás itt is minden irányban lehetséges a z tengely kivételével. Az ábráról jól látható tehát, hogy miért látja az O pontbeli megfigyelő, a napsugarakra 90°-os szögben nézve a kék fényt síkpolarizáltnak. P-ben a részecske semmiképp nem rezeghet az x ten­ gely mentén, mert az ellentmondana annak, hogy a fénynek nincs longi­ tudinális komponense.

x

16.21. ábra. Fény polarizációja finom részecskékben való szóródáskor

y Megfigyelő O

A F É N Y POLARIZÁCIÓJA

379

megint a tükörben stb. Ezek a tapasztalatok is nyilvánvaló bizonyítékát adják annak, hogy a fény transzverzális. A hang longitudinális hullám, s a lenti jelenségek egyikét sem mutatja. Tekintsük a fény egy, a 76.27. ábrán mutatott P levegőmolekulán való laóródását. Feltételezzük, hogy balról egy közönséges, két síkpolarizált komponenst tartalmazó, polarizálatlan sugár érkezik. Ha a beeső kompo­ nens az xy síkban rezeg és abszorbeálódik, akkor y irányban rezgésbe hoz­ za a részecskéket. Ennek az energiának a leadásával ugyanezen hullámot Bocsáthatja ki a részecske, az y tengely kivételével tetszőleges irányban. Az y irányú kibocsátáshoz ugyanis a fénynek longitudinálisnak kellene lennie, márpedig ez nem lehetséges. A fény elektromágneses jellege, és az, hogy emiatt két komponensből ÜL jól ismert. Egy hullám rendelkezik egy síkban rezgő elektromos kom­ ponenssel, s egy arra merőleges síkban rezgő mágneses komponenssel %I3.2. ábra). Számos laboratóriumi kísérlet megmutatta, hogy valamennyi optikai jelenségért az elektromos komponens a felelős.

1 6 . 1 8 . A drágakövek optikai tulajdonságai
Már egészen régen, Kína és India nagy uralkodói, Oroszország cárjai, Per­ zsia sahjai, Arábia sejkjei, az európai királyok és királynők is óriási cso­ dálattal adóztak a drágaköveknek. Smaragdok, rubinok, zafírok és gyé­ mántok a legértékesebb drágakövek, melyeket a gazdagok előszeretettel ajándékoztak egymásnak. Az ipari laboratóriumoknak már sikerült drágakőmásolatokat készíte­ niük, s szintetikusan rubin és zafír ékköveket előállítaniuk. Ezen szintetiAz évszázadok alatt szintetikus előállításukra számos próbálkozás tör­ tént, azonban ezek az álmok csak napjainkra váltak valóra. A labora­ tóriumok azonban nemcsak a termé­ szetet reprodukálták, hanem a Föl­ dön nem előforduló drágaköveket és kristályokat is előállítottak. A szin­ tetikus kövek ugyanolyan kémiai és fizikai tulajdonságúak, mint termé­ szetes párjaik, s számos esetben kristályformájuk tökéletesebb is, mint természetes párjaiké. A jól vá­ gott drágakövek becsességét főként méretük, hibátlanságuk, tüzük és fényességük jelenti. Az első fontos, szintetikusan előállított drágakövek a korundkövek közé tartoznak. A korund a alu­ míniumokból (AI2O3) álló hexagonális kristály. Ezek közül a nagy tisztaságúak átlátszóak, vízfehér színűek, s ezért fehér zafírnak neve­ zik őket. Ha egy kis százalékban króm-oxidot (Cr 0 ) adunk a nö­ vekvő kristályhoz, akkor gyönyörű rubinvörös, rózsaszín vagy vörös
2 3

16.22. ábra. A General Eletric ceruzákban is használt grafitanyagból előállított négy híres gyémántja. A kristályok eredetileg körülbelül 1 karát súlyúak voltak. Vágás és polírozás után J/3 karátosak lettek. Az egyik átlátszó, a másik világoskék, a harmadik élénk sárga. Az alsó, sötét kristály sötétkék

380 kristályt kapunk. Ha más fémoxidot, mint pl. vasat vagy titánt adagolunk a kristályhoz, akkor az még több színt nyer. A legértékesebb drágakövek egyike a természetes csillagzafír és a csillagrubin. Ezen ékkövek annyi­ ban különböznek a többi zafírtól és rubintól, hogy kis mennyiségű titán­ oxidot (TÍO2 ) tartalmaznak, mely a kristályon belül szimmetrikus rácsot alkotó mikroszkopikus tűk formájá­ ban van jelen. Ezeket a köveket álta­ lában „en cabochon" (sík alapú, ku­ pola formájúra) vágják. A kristály pontforrással megvilágítva (a tűkről való visszaverődés miatt) hatsugaras csillagot mutat.

HULLÁMOPTIKA

{a)

0>)

16.23. ábra. Drágakövek csillagmintáinak megfigyelésére kialakított, drótokkal körbetekert átlátszó műanyaglemezek (a) csillagzafírnál és csillagrubinnál, valamint (b) a tigris- és macskaszemnél kus drágakövek ugyanazon mikroszkopikus összetevőket tartalmazzák, ugyanolyan optikai tulajdonságokkal rendelkeznek, s így mutatják a hatsu­ garas hatást is. Hasonló kő a tigrisszem és a macskaszem parányi, egyet­ len irány mentén sorakozó kristálytűikkel és csőszerű üregeikkel. Smaragdokat már 1931 óta, kisebb gyémántokat pedig már 1961 óta előállítanak. Az utóbbiakból napjainkban már rengeteget készítetnek, s számos speciális szerszámgépben használják őket. Manapság a General Electric Research Laboratories egyre több tiszta fehér, világoskék, világossárga, akár 1 karátos méretű gyémántot gyárt (1. a 76.22. ábrát). Ezeket a köveket grafitból állítják elő nagy hőmérsékle­ ten, s magas nyomáson. A mesterséges kövek közül legalább kettőnek erősebb a diszperziója, tüze és csillogása, mint a megfelelően vágott termé­ szetes párjaiknak. Az egyik stroncium-titanát, a másik rutil. E két átlátszó kristálynak és a gyémántnak a törésmutatóját tartalmazza a 76.7. táblázat. A rutil ( T i 0 ) más hullámhosszakhoz tartozó törésmutatója kiszámolható a Cauchy-egyenletben [(18.5.) egyenlet] megadott konstansok segítsé­ gével.
2

16.1. táblázat. Három drágakő törésmutatója Hullámhossz A, Á Drágakövek Gyémánt SrTi0
3

4100 2,458 2,613 2,975 3,330

4700 2,444 2,524 2,765 3,095

5500 2,426 2,440 2,650 2,953

5800 2,417 2,417 2,621 2,917

6100 2,415 2,398 2,597 2,889

6600 2,410 2,371 2,569 2,530

Rutil, O Rutil, E

A FÉNY POLARIZÁCIÓJA

381

Az aszteriált vagy csillag mintázatú rubin optikai tulajdonságai jól bemu•smatók egy vékony drótszállal körbetekert, hatszög alakú múanyaglemejcn (1. a 16.23. ábrát), egy négyzet alakú műanyaglemez egyirányú körbe•ekercselése pedig a tigris és a macskaszem kétsugarú csillagalakzatát hoz­ za létre. Itt a huzalok átfedésének kicsi a hatása a vizsgált mintára. Manapság az amerikai és más laboratóriumok 10-20 cm-es átmérőjű és a 4000 karátot meghaladó méretű drágaköveket állítanak elő. Ezeket a köveket tonnaszámra növesztik, és számos módon felhasználják. Az 1-2 cm-es átmérőjű rózsaszín rubinrudakat lézerekben használják, ezek pedig számos különleges minőségű műszerben alkalmazhatók.

Gyakorló feladatok MVL. Számítsa ki a polarizációs szögek változását a 4000 Á-től 7200 Á-ig terje­ dő, látható tartományban a 15.2. táblázatban megadott báriumflintüveg ér­ tékeire! Először használja a kétváltozós Cauchy-egyenletet, és a A = 6563 Á és A = 3988 Á törésmutatóit az A és B értékének a kiszámítására, és csak a szélső korlátokra számítsa ki a szögeket! Adja meg a kiszámított két szög különbségét is! Megoldás: A = 1,576 64, B = 5,0983 x 10 Á , (p = 57,7757°,
5 2 x

fa =58,1310°, A 0 =0,3553° = 21'19" LIVZ. Egy fénysugár a polarizációs szögben verődik vissza egy sima vízfelületről. Határozza meg a beesés és a fénytörés szögét! írja le, hogy mit látna, ha a visszavert fénysugár útjában egy kalcitkristály lenne, s azt a visszavert su­ gár iránya körül forgatnánk! M 3 . Egy fényforrás tényleges intenzitását egy analizátor és egy polarizátor se­ gítségével állítjuk, a főmetszeteik által bezárt 6 szöget változtatva. Mekkora pontossággal kell ismernünk a 6 szöget ahhoz, hogy az átengedett fény maximális intenzitásának 10%-át 2%-os pontossággal tudjuk beállítani? 144. Egy polarizációs szögben beeső, fehér fénynyaláb egy üveglemezen átha­ ladva részben polarizálódik. Feltételezve, hogy a rezgés intenzitásának 15%-a minden egyes felületen visszaverődik, számítsa ki a polarizáció mér­ tékét, (Ö) ha a lemezen belüli többszörös fényvisszaverődést figyelmen kí­ vül hagyjuk, illetve (b) azt számításba vesszük! (c) Számítsa ki a polarizá­ ció fokát 12 db lemez esetén is ! Legyen n =1,5000! Megoldások: (a) 16,11%, (b) 14,79%, (c) 67,57% 145. Egy közönséges fénysugarat három diokroikus polarizátoron bocsátunk át úgy, hogy az első és harmadik polarizátor 50°-ot, az első és a második pe­ dig 25°-ot zár be ugyanazon irányban. A beeső polarizálatlan fény mekkora része jut át a rendszeren, (a) ha a fény hat felületről való visszaverődését fi­ gyelmen kívül hagyjuk, illetve (b) minden egyes felületen 4,0%-os vissza­ verődést feltételezünk? 146. Számítsa ki a 16.11. ábrán bemutatott kétkristályos kísérletben az (a) O' és £', valamint a (b) 0"és E" képek relatív intenzitásait, ha a főmetszetek által bezárt szög 60°!

382

HULLÁMOPTIKA

16.7. Egy kristályt helyezünk egy polariszkópba, melyben a polarizátor és az analizátor párhuzamosak egymással. A kristály főmetszete 35°-os szöget zár be a polarizátor és az analizátor transzmissziós síkjával. Számítsa ki az E és O sugarak intenzitásának arányát (a) amint a sugarak elhagyják a kris­ tályt, és (b) miután elhagyták az analizátort! Megoldás: (a) 2,040, (b) 4,160 16.8. (a) Határozza meg a Rayleigh-szóródás miatt bekövetkező fénypolarizáció mértékét az eredeti sugártól 70°-os irányban! (b) Határozza meg ezen sugár intenzitását az egyenesen visszafelé szóródó sugárhoz képest! 16.9. Egy kvarc Wollaston-prizmában a fénytörési szög 30°. (a) Mekkora távol­ ságra lesznek a színek egymástól a középponttól mindkét oldalon? Hasz­ nálja Fraunhofer C-től F-ig tartó vonalait! (b) Mekkora a D fény távolsága a két polarizált sugárban? (c) Mekkora az (á) és (b) aránya? A törésmutató­ kat lásd a 18.1. táblázatba.

Tükrözés

17. fejezet

Az előző fejezetben érintett témák közül az első - amit részletesebben •egvizsgálunk - azokkal a részekkel lesz kapcsolatban, amelyek a tükrözéses és transzmissziós polarizációval foglalkoznak. Ezeket egy bizonyos Beesési szög hatásainak tulajdonítottuk, amelyet polarizációs szögnek •ívunk. Túllépve ezen a speciális eseten, megvizsgáljuk a visszavert és towábbhaladó fény jellemzőit, és azt, hogy hogyan függnek a hullámhossz­ tól, a polarizációtól és a beesési szögtől. Feltesszük, hogy a felületek opti­ kailag síkok, ami azt jelenti, hogy szabálytalanságai a hullámhosszhoz ké­ pest kicsik. A tükröző anyag tulajdonságai lényeges szerepet játszanak, s ezek közül az abszorpció az egyik fontos jellemző. Általában a fémek a legjobb tükrözők, ami elektromos vezetőképességükkel, illetve az ebből következő magas abszorpcióval van kapcsolatban. Mi azonban a nemve­ zető dielektrikumok (pl. az üveg) egyszerűbb esetével kezdjük.

17.1. Visszaverődés dielektrikumokról
Egy üvegfelület tükrözésének lényeges jellemzőiről lesz szó a követke­ zőkben. Merőleges beeséskor a polarizálatlan látható fénysugár intenzitá­ sának körülbelül 4%-át tükrözi vissza, a többi 96% továbbhalad. Más be­ esési szögeknél a tükrözési teljesítmény a szöggel együtt nő, eleinte las­ san, aztán egyre gyorsabban, s 90°-nál - azaz súrlódó beesésnél - az öszszes fény visszaverődik. Az előző fejezet elején bemutattuk, hogy van egy beesési szög, amely­ nél a visszavert fény teljesen síkpolarizált, és elektromos mezejének vek­ tora merőleges a beesési síkra. Ettől eltérő szögeknél a fény csak részben polarizált. Ebben az esetben az összefüggések legkönnyebben a beeső polarizálatlan fény két síkpolarizált komponensének tükrözésével írhatók Ve, amelyek rezgései párhuzamosak és merőlegesek a beesési síkra. Labo-

384

HULLÁMOPTIKA

17.1. ábra. A tükrözött fény felbontása két síkpolarizált komponensre ratóriumban ezt általában a visszavert fény vizsgálatának segítségével végzik, amely egy Nicol-prizmán vagy más polarizátoron (1. a 17.1. ábrái) halad át. Ha a polarizátor főmetszete párhuzamos a beesési síkkal, akkor a p, azaz a beesési síkkal párhuzamos rezgések megmérhetők. Ha a polari­ zátort 90°-kal elforgatjuk, akkor a beesési síkra merőleges s rezgések is megmérhetők Egy ilyen kísérlet eredményeit ábrázolja a 77.2. (a) ábra, ahol a két vastag görbét a <p beesési szög függvényében rajzoltuk fel. A 17.2. ábra görbéit nagyon pontosan adják meg az elméleti egyenle­ tek, amelyeket először Fresnel vezetett le a rugalmas test elméletből, és ezért Fresnel-féle tükrözési törvényeknek nevezzük. Most csak felírjuk őket, és megmutatjuk, hogyan alkalmazzák őket a dielektrikumok fő jel­ lemzőire. A törvények az alábbi alakban írhatók fel:

(s a német senkrecht, vagyis merőle­ ges rövidítése).

Itt az E, R és E' szimbólumok a be­ eső, visszavert és megtört fény elektromos térerősségvektorának amplitúdóját jelentik ebben a sor­ rendben, ahol az indexben lévő be­ tűk a két rezgési síkot jelölik. A <p és <j>' szögek a szokásos jelölésünknek megfelelően a beesési és megtört szögek.

R _
s

sin(0-0') R
siiH> + aV)

p
p

_tg(«W)

E~
s

E tg(</> + <p') E' 2 sin <p' cos <p
p

(17.1-)

E' 2 sin (p' cos <p
s

E ~ sin{<p+ (/>')
s

E

p

sin((p + (p')cos(<p — <p')

(17.2)

A (17.1.) és (17.2.) egyenletek által leírt részleges amplitúdókat a beesési szög függvényében rajzoltuk fel a 77.2. (b) ábrán, ahol az 1,50-es törésmutatónak megfelelő<f> és a 0' értékeket használtuk az egyenletekben. A reflektanciák az alábbi kifejezésekkel adhatók meg: R R es (17.3.)

és ezek az ábra (á) részében lévő görbék. Merőleges beesésnél (<p = 0) a visszavert párhuzamos és merőleges komponenseknek egyenlőknek kell

TÜKRÖZÉS

385
2 2
p 2 2

Az ordináták az RplE , a beeső p fény visszavert része, R JE , amely az s fény megfelelő része. Ezeket az arányokat a/» és s fényre vonatkozó reflektivitásoknak hívják. Az ábra (b) része az amplitúdókat mutatja, és a következőkben lesz róla szó. A vastag görbék jelölik mind a pozitív, mind a negatív amplitúdó­ kat, ahogy az egyenletekből kapjuk őket, míg a visszavert komponensek abszolút nagyságát a szaggatott vo­ nalak jelentik. A negatív előjelek n fázisváltozást jelentenek, amiről az alábbiakban lesz szó. Ez azonban lényegtelen az intenzitások szem­ pontjából, mivel ez utóbbiak az amplitúdó négyzetétől függnek.

lenniük, mert itt a beesés síkja nincs meghatározva, és a két komponens nem különböztethető meg. Növekvő (j> mellett RplE csökken, R JE pedig növekszik, egészen addig, amíg a polarizációs szögnél értékük nulla és 15% lesz. Súrlódó beesésnél mindkét komponens teljesen visszaverődik. Még egy be nem ezüstözött üvegfelület is majdnem tökéletes tükör, ha a fényforrást a tükröző felszínhez nagyon közel nézzük. Könnyen belátható, hogy e könyv egy lapja is erősen tükröző súrlódó szög esetén. A reflektivitás értéke merőleges beesés esetén nem következik rögtön a (17.1.) egyenletből, ha (j> = 0, mivel ez a behelyettesítés határozatlan ered­ ményt ad. A következőképpen azonban kiértékelhető: mivel <f> és <j>' a me­ rőleges beeséshez közel kicsi, a tangenseket egyenlővé tehetjük a szinu­ szokkal, amiből azt kapjuk, hogy:
2 2 2 p S

R _
p

R _ s i n ( 0 - 0 ' ) _ sin0cos 0 ' - c o s ^ s i n 0 '
s

E

p

E

s

sin(0 + 0')

sin0cos0' + cos0sin0'

Ha e kifejezés számlálóját és nevezőjét elosztjuk sin <p'-vt\, és sin «»/(sin <p')-t kicseréljük n-nel, akkor a kifejezés leegyszerűsödik: R _ ncostp' — costp _ n — 1 E neosep' + cos(p n+l (17.4.)

A közelítő egyenlőség pontossá válik a határértéknél, ahol a szögek nullára csökkenek. így a reflektivitás merőleges beesés esetén:

- = \n —l)) (+ E
2

386

HULLÁMOPTIKA

Ez a nagyon hasznos egyenlet megadja a reflektivitás értékét <p = 0-nál, bármely tiszta felszínű dielektrikum esetén. így ha egy n - 1,50 törésmu­ tatójú üvegnél R IE = 0,04, vagyis 4%, ahogy a 17.2. (a) ábrán látható.
2 2

17.2. Az átmenő fény intenzitása
Az ember azt várhatná, hogy az áteresztett intenzitások kiegészítik a viszszavert intenzitásokat, s így a kettő kiadja a beeső intenzitást, de ez nem így van. Az intenzitás az egységnyi területen másodpercenként áthaladó energiát jelenti, és a megtört nyaláb keresztmetszeti területe különbözik a beeső és a visszavert nyalábok keresztmetszeti területététől, kivéve a me­ rőleges beesést. A nyalábok teljes energiái azok, amik kiegészítik egy­ mást. Vannak azonban egyszerű összefüggések a beeső, a visszavert és az áteresztett amplitúdók között, amelyek az elektromágneses elmélet határ­ feltételeiből következnek, amint azt majd később látni fogjuk. Ezek a kö­ vetkezők:
E's
1

-=l

es

E n—

p

R - = l.
p

(17.6.)

A 17.2. (b) ábrából látható, hogy az E' és R görbéi párhuzamosak egymással. Az E' és R görbéi nem párhuzamosak, de azzá tehetők, ha az előbbi görbe ordinátáit megszorozzuk n-nel. Mivel a (17.6.) egyenletek egyszerűbbek, mint a (17.2.) Fresnel-egyenletek, elég csak az előbbiekre emlékezni a (17.1.) egyenletek mellett az áteresztett amplitúdókkal és intenzitásokkal kapcsolatos feladatok megoldásához. Amikor a fény belép egy n törésmutatójú dielektrikumba, a beeső inten­ zitás áteresztett részét nem közvetlenül a relatív amplitúdó négyzete adja meg. A (15.7.) egyenlet alapján a közegbeli intenzitás is tartalmaz egy n tényezőt, s így az áteresztett rész n(E'/E) lesz. Mint fent említettük, en­ nek és az (RIE) visszavert résznek az összege nem egyenlő az egységgel, amint azt a (17.11.) és (17.2.) egyenletek segítségével könnyen bizonyít­ hatjuk. A megtört nyaláb teljes energiaárama egyenlő az intenzitás és a keresztmetszeti terület szorzatával, és az utóbbi a beeső vagy visszavert fénysugár keresztmetszetétől (cos (p')l(cos (j>) arányban különbözik. Az energiamegmaradás ekkor az alábbi összefüggéssel fejezhető ki:
s s p p 2 2

Ez mind az s, mind a p fényre alkalmazható.

TÜKRÖZÉS

387

17.3. Belső visszaverődés
Az előbbi leírás során feltételeztük, hogy a fény az optikailag kevésbé sűm közeg (általában a levegő) oldaláról érkezik a határhoz, s így az ún. ritkából-sűrűbe való, vagy külső visszaverődésről van szó. A Fresnel-törwény érvényes a sűrűből-ritkába történő, vagy belső visszaverődésre is. Ha ugyanazt az n értéket akarjuk megtartani a sűrű közeg esetén, az utóbbi esetben csupán a (p-t és a 0 - t kell kicserélni az egyenletekben. Az eredő görbék a 17.3. ábrán vannak felrajzolva, a reflektanciák az (a), az ampli­ túdók a (b) résznél. A<p = 41°-os kritikus szögig ezek a külső visszatük­ rözés görbéire emlékeztetnek, R /E = 4% kezdő értékkel merőleges be­ esés esetén, és egészen addig széttartanak, amíg csak el nem érjük a $ polarizációs szöget. Ez a 33°-os szög megfelel a törési szögnek a polarizá­ ciós szögnél a külső visszaverődés esetén, mivel a ritkább közegbeli szög­ nek (57°) akkorának kell lennie, hogy a megtört és a visszavert sugarakat egymásra merőlegessé tegye.
c 2 2

A kritikus szögnél a megtört sugár súrlódási szöggel halad tovább, és a belső reflektancia 100% lesz, pontosan úgy, mint külső visszaverődésnél súrlódó beesés esetén. Ha <p túllépi a kritikus szöget, a Fresnel-egyenletek képzetes mennyiségeket is fognak tartalmazni, de mint látni fogjuk, még mindig alkalmazhatók lesznek. Azt kapjuk, hogy a visszaverődés teljes marad, de lesz egy folyamatosan változó fáziseltolódás. 100%

50% - s

(j> 0

C

60'

Beesési szög

p 4> 60° Beesési szög
e

17.3. ábra. A belső tükrözés intenzitás és amplitúdó görbéi egy dielektrikum határánál, ahol n = 1,54

1 1 A . Fázisváltozások visszaverődéskor
Visszatérve egy pillanatra a külső visszaverődésre, ahol <f> ><p' az egész szögtartományban, úgy találjuk a (17.1.) egyenlet alapján, hogy RJE elő­ jele mindig negatív. Ez azt jelenti, hogy egy 180°-os, hirtelen fázisválS

388

HULLÁMOPTIKA

30°-0—60° Beesési szög (a)

90°

30° 60° Beesési szög (b)

90°

17.4. ábra. Dielektrikumon külsőleg tükröződő síkpolarizált fény elektromos-térerő vektorának fázisváltozása tozás van a tükrözés folyamatában. Ezt a ó = jr-vel fejezhetjük ki. A p fény esetén az előjel kis <f> szögeknél pozitív, ami azt mutatja, hogy nincs fázisváltozás, amikor azonban elérjük a <p + <p' = 90°-os feltételt, a neve­ zőben lévő tangens végtelen lesz, és előjelet vált. így ő hirtelen változik 0-ról 7T-re a polarizációs szögben. Nincs azonban igazi szakadás, mert e szögnél a p fény amplitúdója áthalad a nullán [17.1. (b) ábra]. A d és ő rajzai <f> teljes tartományára a 17.4. ábrán láthatók. Az elektromos térerősség vektorának tükrözés előtti és utáni térbeli irá­ nya a 77.5. ábrán látható. Látjuk, hogy az (a) esetben, ahol <5 -t 0-nak vet­ tük, a beeső és visszavert vektorok egymással közel ellentétes irányúak. Ez a látszólagos ellentmondás abból a megállapodásból származik, hogy egy elmozdulást minden esetben aszerint tekintünk pozitívnak vagy nega­ tívnak, ahogyan azt a fénnyel szembenézve látjuk. Ha a megfigyelő elfor­ dul, és a beeső nyaláb helyett a visszavert sugarat kezdi nézni, és ez az els p p s p

Sajnos ez a megállapodás merőleges beesésénél csak az s fény esetén okoz fázisváltozást, a p fény esetén nem, mert <t> = 0-nál az 5 és a p kö­ zötti megkülönböztetés eltűnik. Az ellentétes megállapodás viszont p-re vezetne ugyanilyen súlyos inkon­ zisztenciához az ábra (c) részében.

Ritka Sűrű

Ő=JI

W) 77.5. ábra. Az elektromos térerősség vektorának térbeli helyzete röviddel a dielektrikumon való külső visszaverődés előtt és után

TÜKRÖZÉS

389 A ó görbe meredekebben emel­ kedik, mint ö , és(p = 45°-nál a (17.7.) egyenletek alapján pontosan kétszer olyan nagy. Mivel a görbék <p = 90°-nál találkoznak újra, ő kü­ lönbségük elér egy maximumot, majd nullára csökken. A Fresnel-hasáb elve (17.6. rész) ezen a tényen alapszik.
p s

Beesési szög 17.6. ábra. Az elektromos térerősség vektorának fázisváltozása egy dielektrikumon való belső nsszaverődésnél, ahol n = 1,51 fordulás a beesés síkjában történik, úgy találja, hogy a két nyíl hozzá ké­ pest ugyanabba az irányba mutat. A belső visszaverődésnél előálló fázisváltozások a kritikus szögig pontosan ellentétei a külső visszaverődés megfelelő szögei fázisváltozá­ sainak. Ez a Stokes-féle (7.4.) egyenlet szükségszerű következménye, amely szerint a két eset között n fáziskülönbségnek kell lennie. A <p -n ml, a teljes visszaverődés tartományában a (17.1.) egyenletek az alábbi kifejezést adják a fázisváltozás felének tangensére:
c

d

s

_ sin sin <p-l
2 2

2

ncos0

ő ^n s i n (p — l t g = n
2 2 p T

COS0

(17.7.)

A 77.6. ábrán d , ő , valamint ő = ő -ő különbségük görbéje látható.
p s p s

17.5. Síkpolarizált fény visszaverődése dielektrikumokról
Most már meg tudjuk mondani, milyen a visszavert fény, amikor síkpola­ rizált fény érkezik a felületre tetszőleges szögben. Essen a fény egy üveg­ lemezre & 17.7. ábrának megfelelően úgy, hogy a rezgési sík \p = 45°-os szöget zárjon be a beesési sík merőlegesével. Ezt a szöget azimutszögnek hívjuk, akár a beeső, akár a visszavert, akár a megtört fény rezgésére utal. Az E amplitúdójú beeső fény ekkor felbontható két egyenlő, E és E komponensre, és ezek egymástól külön kezelhetők. Nézzük először azt az esetet, amikor a <> beesési szög kicsi, mint a 17.7. $ ábra (a) részében. A 77.2. (b) ábrára utalva látható, hogy a két visszavert komponens amplitúdóját kicsinek és egymással közel egyenlőnek találtuk. Ezen kívül fáziskülönbségük 180°. Ha a <t> szög körülbelül 10°, akkor az R komponens nagyon kicsivel nagyobb, mint R . Ha vesszük a visszavert
p s s p

Azért szokták a rp-t így mérni, mert a polarizációs síkot eredetileg derék­ szögűnek vették azzal, amit ma rez­ gési síknak hívunk.

390

HULLÁMOPTIKA

0=50°

0=80°

17.7. ábra. Síkpolarizált fény azimutjai és amplitúdói, ha külsőleg tükrözzük különböző beesési szögek alatt egy üvegfelületről komponensek vektorösszegét, akkor R az ábrázolt irányban lesz. A (b) esetben a beeső fény azimutja újra 45°, de a beesési szög körülbelül 50°. R most elég kicsi, és £ -vel egy fázisban van, míg R nagyobb, mint korábban, és még mindig 180°-os fáziskülönbsége van E -se\. A visszavert sugár továbbra is síkpolarizált, de a rezgési sík messzebb fordult a beesés síkjától. Ha 0 = <p > mint (c)-ben, akkor R = 0, míg R még mindig nagyobb, és ugyanabban a fázisban van. Az eredő amplitúdó tovább növeke­ dett, és most merőleges a beesés síkjára. A (d) rajzon, ahol a <t> szög meg­ közelíti a 90°-ot (súrlódó beesés), a visszavert komponensek számottep p s s p s

+45° t +30°
•3-

Teljes visszaverődés

445°

I +15°

\
10° 20°
j&7

^

/ \ /

/
4(

N.

0° mivel a xp azimut az R és R közötti szög. Ez a szög a 17.8. ábrán azt az esetet ábrázolja, amikor a beeső fény azimutja 45°, s ebből E = E . A vastagon húzott görbék a külső visszaverődést, míg a vékony gör­ bék a belső visszaverődést ábrázol­ ják, amiről a következő részben lesz szó.
s p s

3o/

60°

70°

80°

-15° h -30° ^15°
Be\GX>^-^
<P' <P
C

<P'

Beesési szög — 0 -»17.8. ábra. Dielektrikumról visszatükrözött síkpolarizált fény azimutszöge

TÜKRÖZÉS

391

wrjen megnőttek, nagyságukban megközelítik a beeső fény megfelelő komponenseit. A komponensek mindkét fajtája 180°-os fázisváltozáson ment keresztül, így a visszavert fény intenzitása a 100%-hoz, a rezgési sík pedig a beeső fény síkjához közelít. A visszavert fény rezgési síkjának változásait megadó egyenlet a beesés szögével könnyen levezethető, ha a (17.1.) egyenleteket elosztjuk egy­ mással: E cos(4>+ <?>')
p

E cos(</>-0')
s

(17.8.)

Ez a V szög tangense, azaz (17.9.)

17.6. Elliptikusan polarizált fény belső visszaverődésnél
A 77.6. (b) ábra segítségével, amely egy üvegfelületről belsőleg tükrözött fény fázisváltozását adja meg, belátható, hogy közel 50°-os beesési szög­ nél kicsivel több mint 50°-os fáziskülönbség van a két komponens között. Pontosabban, a fáziskülönbség n = 1,51 esetén 45°56' maximumot ér el <p = 51°20'-nél, és éppen 45°, ha (j> = 48°37' vagy <j> = 54°37'. A fáziskü­ lönbség e viselkedését először Fresnel mutatta ki, aki & 17.9. ábrán látha­ tóhoz hasonló üveghasábot készített. Már láttuk az 5.9. részben, hogy két merőleges lineáris rezgés összegzé­ sének eredménye általában elliptikus rezgés, ahol az ellipszis alakja a két amplitúdótól és a ő fáziskülönbségüktől függ. Csak akkor lesz az eredő lineáris, és a fény síkpolarizált, ha ő ;t-nek egészszámú többszöröse. Ez a helyzet a külső visszaverődés minden esetében, és a belső visszaverődés-

A hasáb rövidebb felületére merőle­ gesen olyan síkpolarizált fény érke­ zik, hogy rezgési síkja 45°-ot zár be a papír síkjával. Ezután érkezik az első átlós felszínhez 54°37'-os belső beesési szögben. Itt teljesen vissza­ verődik, és a két komponens között 45°-os fáziskülönbség lesz.

392 A beeső és visszavert fény, valamint komponenseinek elektromos térerősségének vektoramplitúdóját a 17.7. ábrán szereplő külső visszaveItt rődésnek megfelelően jelöltük. Itt azonban úgy láthatók, ahogy az a megfigyelő látná őket, aki minden egyes nyaláb irányával szembenéz­ ne, és ahol a beesési sík egy víz­ szintes vonalban metszené a papír síkját. Ha a 17.3., 17.6. és 17.8. ábrákkai együtt tanulmányozzuk ezeket a rajzokat, főbb jellegzetessé­ geik világossá válnak.

HULLÁMOPTIKA

*- ' E
0 s

*E
p

R
p

ip]ft</

^ '\LA45" '/ \^ * '
/ j , _ i n o

17.10. ábra. Egy üvegnél különböző beesési szögeknél belsőleg tükrözött fényrezgési módusok nél is a kritikus szögig. Teljes visszaverődésnél azonban <p > (p esetén el­ liptikusan polarizált fényt kapunk az egyes belső tükrözések eredménye­ ként. Az elliptikus és körkörös polarizáció rendszeres tanulmányozására a 19.5. részben kerül sor. Körkörösen polarizált fény csak akkor keletkezik, ha a két amplitúdó egyenlő, és a fáziskülönbség 90°. A Fresnel-hasábban további 45°-os fá­ ziskülönbség is keletkezik a második belső visszaverődés miatt, így kilé­ péskor a p komponens fázisban 90°-kal előbbre lesz. A szerkezet tehát a körkörösen polarizált fény létrehozásánál és elemzésénél hasznos, de mint látni fogjuk, vannak más, valamivel egyszerűbb módszerek is erre. A visszavert nyaláb polarizációja a 17.10. ábrán látható, amikor síkpo­ larizált fény egyszeri belső tükrözésen megy keresztül különböző beesési szögeknél. A <p = 0°-tól (j> = <p -ig tartó intervallumban a visszavert fény síkpolari­ zált marad, de azimutja folytonosan változik, és nő az intenzitása. A <p -n túl a rezgés egy ellipszissé nyílik ki, amelynek maximális szélessége <j) = 51°-nál van, majd újra lineáris rezgéssé szűkül 90°-nál.
c c c

17.7. Behatolás a ritkább közegbe
Abból, hogy a belső visszaverődés a kritikus szögön túl teljes, arra követ­ keztethetnénk, hogy a tükröző felületnél a fény amplitúdója hirtelen nullá­ ra csökken. Az elektromágneses elmélet határfeltételei alapján azonban ez nem lehetséges, és ráadásul kísérletileg bizonyított, hogy fény létrehozá­ sára alkalmas zavar van kis távolságra a felületen túl. Tegyük fel, hogy

TÜKRÖZÉS

393 Ha a két prizma éppen csak érintke­ zik a C pontban, és a beesés szöge meghaladja a kritikus szöget, a teljes visszaverődés az összes fényt a (b) irányba továbbítaná. Valójában azt kapjuk, hogy a visszavert fényben van egy sötét folt C körül, és egy ennek megfelelő világos folt a to­ vábbított fényben. Erről készült fényképek láthatók az ábrán.

17.11. ábra. Hall kísérlete a teljes visszaverődés esetén bekövetkező behatolás mérésére egy adott felszín teljesen visszatükröz egy intenzív fénynyalábot, és valaki nagyon közel viszi egy borotvapenge szélét a felszínhez, vagy apró ré­ szecskéket szór szét rajta. Ha mikroszkóppal megfigyeljük a penge szélét vagy a részecskéket, látható, hogy másodlagos fényforrások. Ilyen idegen anyag hiányában az elektromágneses elmélet olyan zavart jelez, amely a felszínen túl exponenciálisan elhal, de ez nem jár eredő energiaátvitellel. Az energia egyszerűen ki-be oszcillál a felszínen át. A zavar a felszínnel párhuzamos irányban periodikus, de rá merőlegesen nem, és így nem ne­ vezhető fényhullámnak. Amikor azonban az elektromágneses mezőt eltor­ zítja egy, a felszínhez elég közel lévő sűrűbb anyag, energia vezethető el fény formájában. E behatolás illusztrálására végzett tanulságos kísérletet Hall, aki ezt a behatolási távolság számszerű mérésére használta. A 17.11. ábrán bemu­ tatott berendezés két totálreflekciós prizmából áll, amelyek közül az egyik­ nek kissé konvex a felszíne. Amint a beesési szöget 0 -nél nagyobbra vesszük, a folt összehúzódik, ami azt mutatja, hogy a behatolás távolsága csökken. Ha a beesési szög éppen kisebb a kritikus szögnél (a szaggatott vonallal jelölt sugarak), a Newton-gyűrűk teljes halmaza megjelenik a tükrözéskor és a továbbítás­ kor, amint a gyűrűképek is mutatják az ábra bal és jobb oldalán. Hall ezen gyűrűk átmérőinek méréseit használta fel arra, hogy megmérje a fent em­ lített különböző megfigyelt foltátmérőknek megfelelő légrétegek vastag­ ságát, így pontosan megmérte a behatolási távolságot. Mind az elmélet,
c

mind a kísérlet alapján az energia körülbelül ^ ^ - - n y i r a csökken egy hul­ lámhossznyi távolságon, h a 0 = 45°, és n = 1,51. H a 0 = 60°, akkor ugyan­ azon a távolságon 1/40 000-nyire csökken.

394

HULLÁMOPTIKA

17.8. Fémes tükrözés
Általában az erősen polírozott fémfelületeknek nagyobb a reflektivitásuk, mint a dielektrikumoknak. Normális beesés esetén pl. az ezüst és az alu­ mínium a látható fény több mint 90%-át visszaveri. Kísérletek azt mutat­ ják, hogy a reflektivitás nemcsak a fém fajtájától függ, hanem a felszín előkészítésétől, a beeső fény hullámhosszától és irányától is. Ha síkpolari­ zált fény verődik vissza egy fémről a merőleges beesésen (17.12. ábra) kívül bármilyen formában, a beeső elektromos mező vektorának p és s komponensei fáziskülönbséggel tükröződnek vissza, és ez elliptikus pola­ rizációt hoz létre. Általános megfigyelés minden fém esetén, hogy a sík­ polarizált fény nem síkpolarizált fényként verődik vissza, hacsak nem a beesés síkjában, vagy arra merőlegesen rezeg.

17.12. ábra. Síkpolarizált fény visszaverődése egy fémfelületről elliptikusan polarizált fény létrehozásához A fémek reflektivitásának tárgyalásakor szokás (ugyanúgy, mint a di­ elektrikumoknál) a beeső E fényvektort E és E komponensekre bontani. A két reflektivitás görbéje a beesési szög függvényében a 17.13. ábrán látható.
p s

Ezek olyan kísérleti görbék, amelye­ ket egy volfrámlámpa fehér fényé­ vel kaptunk. Ha összehasonlítjuk ezeket egy dielektrikum megfelelő görbéivel [17.2. (a) ábra], akkor ha­ sonlóságokat, és ugyanakkor megle­ pő különbségeket tapasztalunk.

q[

0

I

I

30°

I

I

Beesési szög 17.13. ábra. Arany- és ezüsttükörből érkező síkpolarizált fehér fény reflektivitása

-<(>-*•

,

I

60°

I

» !

I

90°

I

TÜKRÖZÉS

395

Ag AlyS^J 80% ^ Au

60% Acél .2 40% zc 20% \l 2000 3000 Ag 4000 5000 Hullámhossz A 6000 *• 7000 8000 A

17.14. ábra. Alumínium, ezüst, arany, réz és acél reflektivitása merőleges beesés esetén A fémek és a dielektrikumok annyiban hasonlók, hogy a p és az s kom­ ponensek értékei együtt indulnak merőleges beesés esetén, ezután külön­ válnak, majd újra összekerülnek a súrlódó beeséskor. A lényegi különb­ ségek a sokkal nagyobb fémreflektanciák merőleges beeséskor, és a vi­ szonylag nagy minimum <> -ben. Ezt a minimális visszavert 7-yhez tarto­ $ zó szöget beesési főszögndk nevezzük. Egy fém reflektivitása általában nagymértékben változik a hullámhoszszal. A 17.14. ábrán ez a változás látható néhány tipikus fém esetén. A rövid hullámhosszon előforduló szabálytalanságok ellenére minden fém nagyon jól tükröz a vörös és az infravörös tartományban. Az űrhajósok által a Holdon viselt Apolló űrruhák sisaklemezeit vékony aranyréteggel vonták be. A bevonat a napfénynek legalább 70%-át visszaverte. Ezeket a sisaklemezeket úgy tervezték, hogy csökkentsék a hőtterhelést az űrruha hűtőrendszerén úgy, hogy erősen visszaverjék a napból érkező infravörös sugárzást, de elég látható fényt engedjenek át. Ugyancsak emiatt találunk a sötétítőként használt műanyaglapok felszínére felvitt aranyréteget számos ház és irodaépület napos oldalán. Az ezüst és az alumínium különlegesen fontosak az általános gyakorlat­ ban, mert az egész látható spektrumban megtartják nagy reflektivitásukat. Azon módszerek fejlődése miatt, amelyekkel a réteget vákuumban gőzö­ léssel viszik fel, az alumínium lett a legmegfelelőbb anyag az optikai esz­ közök tükreinél. Ez elsősorban két dolognak köszönhető: (1) az alumíni-

A lemezen át látott tárgyak hal­ ványkéknek vagy zöldnek tűnnek, de a szem könnyedén alkalmazko­ dik ehhez a színhez, amely rövid idő múltán gyakorlatilag fehérnek tűnik.

396 Ma már bevett gyakorlat, hogy a nagy tükrös távcsövek, mint pl. a Palomar-hegyi 500 cm-es berende­ zés tükreit gőzölt alumíniummal vonják be. Egy új ezüsttükörnek igazából kicsit nagyobb reflektivitása van a látható tartományban, de hamar elhomályosodik, és gyengébb minőségű lesz, mint az alumínium. A Fabry-Perot-etalon tükröző felü­ leteinél azonban szívesebben hasz­ nálják az ezüstöt látható és infravö­ rös fény esetén. Ultraibolya fénynél az alumínium vagy az alumínium­ magnézium keverék a jobb.

HULLÁMOPTIKA

um megtartja nagy reflektanciáját mind az ultraibolyához közeli, mind a látható tartományban, és (2) a felszín nem homályosodik el könnyen még sok évnyi használat után sem. Az ezüst különlegessége a 3200 Á közelében lévő nagyon alacsony reflektivitású szűk tartomány. E hullámhossznak az a fénye, amelyik nem tükröződik vissza, legjobban akkor továbbítható, ha az ezüstréteg elég vékony. Ilyen transzmissziós sávval az alkálifémek is rendelkeznek még rövidebb hullámhossznál. Egy nátriumréteg pl. ultraibolya szűrőként is használható, mert minden hullámhossznál átlátszatlan, kivéve az 1950 Á körüli hullámhosszakat.

17.9. Fémek optikai állandói
Egy dielektrikum optikai tulajdonságait adott hullámhossz esetén tökéle­ tesen leírja egy konstans, az adott hullámhosszhoz tartozó n törésmutató. Fémek esetén azonban egy másik állandót is meg kell adni, amely a fény­ elnyelés erősségét méri, amikor a fény a fémhez ér. Mivel a fémek szabad elektronokat tartalmaznak, ezért nagyon nagy az abszorpciós képességük, és az intenzitás gyakorlatilag nullára csökken a hullámhossz egy kis részé­ ben. A fémek optikájával kapcsolatos fontos mennyiség a K abszorpciós in­ dex, amelyet a K abszorpciós együttható és a (15.6. rész) segítségével az alábbi módon definiálunk:
Q

_ K

0

_

ok Ann

n

Az n meghatározása dielektromos anyag esetén általában törési méré­ sekkel történik, de végrehajtható a visszavert fény segítségével is, ha meg­ keressük a polarizációs szöget, és alkalmazzuk a Brewster-törvényt. A fé­ meknél az abszorpció olyan erős, hogy a méréseket nehéz végrehajtani át­ eresztett fénnyel. Nagyon vékony mintákkal dolgozva meg lehet mérni n és K hozzávetőleges értékeit, de a pontatlanságon túl az eredmények nem feltétlenül alkalmazhatók közvetlenül a tömbalakú fémre. így a fémek op­ tikai állandóinak pontos értékeit a visszavert fény vizsgálatával határoz­ zák meg. Mivel két konstanst kell megtalálni, n-t és /c-t, két mérést is kell végez­ ni. A dielektrikumoknál mért Brewster-szöghöz hasonlóan ezek egyike lehet a fentebb definiált <p fő beesési szög, a másik pedig az ennek meg­ felelő azimut, amit fő azimutnak hívunk. Annak tudatában, hogy a fémek­ ről visszavert fény elliptikusan polarizált, nem egyértelmű azonnal, mit is értünk az azimutján. A definíciót úgy alkotjuk meg, hogy nem vesszük figyelembe a p és s közötti fáziskülönbséget, ami valójában 90°, ha 0 -vei

TÜKRÖZÉS

397

esik be a fény, és az azimutot ugyanúgy határozzuk meg, mint a dielektriknmoknál, nevezetesen az alábbi egyenlettel:

R,

(17.11.)

Az elméletből belátható, hogy jó közelítéssel a két konstans kiszámítha>az alábbi összefüggésekkel:
\ + K'

= sin <p tg <p

(17.12.) A <p és xp mérési módszerét ké­ sőbb röviden ismertetjük, miután megnéztük a visszavert fény tulaj­ donságainak változását a beesési szöggel.

r=tg2V ,
Az irodalomban található optikai konstansértékek jelentős szórást mu­ tatnak, a felületek különböző előkészítése, a minták tisztasága, a használt egyenletek pontossága miatt. A 17.1. táblázatban felsorolunk néhány ti­ pikus értéket, beleértve az utolsó oszlopban a reflektivitásokat normális beesés esetén. 17.1. táblázat. Fémek optikai állandói nátriumfény (X = 5893 Á) esetén Fém Acél Kobalt Réz Ezüst Arany Nátrium 77°9' 78°5' 71°34' 75°35' 72°18' 71°19'

xp
27°45' 31°40' 39°5' 43°47' 41-39' 44°58' 2,485 2,120 0,617 0,177 0,37 0,005 1,381 1,900 4,258 20,554 7,62 522,0 3,433 4,040 2,630 3,638 2,82 2,61

r, %

58,4 67,5 74,1 95,0 85,1 99,7

Láthatjuk, hogy a fémek között na­ gyon különböző n értékek vannak, a jó vezetőknél pl. n jóval kisebb az egységnél. Ezek a törésmutatók nem értelmezhetők úgy, mint a dielektri­ kumoknál, mivel itt igen erősen csil­ lapított hullámokról van szó (1. a 15.6. részt). A K értéke réz esetén pl. akkora, hogy a behatoló fény­ intenzitás már a vákuumbeli hullám­ hossz 1/33-nyi részének megfelelő mélységben 1/e-szeresére csökken.
0

17.10. Fémről visszavert fény leírása
Ha a fémről síkpolarizált fény tükröződik vissza, az elliptikus rezgés alak­ ja és iránya a visszavert fényben a beeső rezgés irányától, a visszavert p és s komponensek nagyságától, és a köztük lévő fáziskülönbségtől függ. Az utóbbi tényezőt eddig még nem vizsgáltuk meg, és számszerű elemzése ki­ terjedtebb matematikai elemzést követelne meg, mint amit itt hasznos len­ ne bemutatni. Megvizsgálhatjuk azonban a fő eredményt, a ő (= ő - ő ) viselkedését a <p függvényeként. A 17.15. ábrán az elméleti egyenletek rajzai láthatók három különböző fém (b, c és d) fáziskülönbsége esetén növekvő K abszorpciós indexnek megfelelően.
p s

398 Ugyancsak látható egy dielektrikum­ hoz tartozó rajz (szaggatott vonal), amire K = 0. Látjuk, hogy ő ugrás­ szerű átmenete Jr-ből 0-ba, ami di­ elektrikumoknál (j> -ben következik be, a fémeknél többé-kevésbé fo­ lyamatos változásként jelentkezik. Ugyancsak látható, hogy a fő beesé­ si szögnél ő értéke mindig pontosan 90°.

HULLÁMOPTIKA

180° Dielektrikumok

30°_ , _^6O°0 Tegyük fel, hogy a 17.16. ábrán a beeső síkpolarizált fényben az elekt­ romos mező vektora 45°-os szöget zár be a beesés síkjával, s így E = = E . A tükröző fémet acélnak vettük, amelynek a reflektanciája a 17.14. ábrának megfelelően R /E = 0,58 merőleges beesésű nátriumfény ese­ tén, így közel merőleges beeséskor [a 17.16. ábra (a) esete] a visszavert amplitúdókat szerkesztjük meg, amelyekre 0,76 = ,/0,58 miatt R = R = 0J6E = 0,16E . A 17.15. ábrán bemutatott JI fázis­ változás miatt a visszavert fényben lévő p rezgést 180°-kal az s rezgés elé kell tolnunk, és az eredmény egy R amplitúdójú lineáris rezgés a be­ mutatott irányban. Ez az irány való­ jában ellentétes az E irányával [1. a 17.7. (a) ábrát]. Amint a beesési szög nullától kezdve nő, a fáziskü­ lönbség folyamatos változása ellip­ szissé nyitja a rezgést, amely egy 2R és 2Rj oldalú téglalapban he­ lyezkedik el. Amikor eléri a <p szö­ get, mint az ábra (d) részében, akkor egy tengelyszimmetrikus ellipszist kapunk, amelynek a legkisebb az excentricitása. Ettől kezdve az ellip­ szis egyre vékonyabb lesz, míg vé­ gül súrlódó beeséskor [az ábra (f) része] a beeső fénnyel azonos amp­ litúdójú lineáris rezgést kapunk, amely azonban pontosan ellentétes fázisú vele.
p s 2 2 p s p S p

17.15. ábra. Aő -ő fáziskülönbség rajza egy dielektrikum (a) és három fém (b, c és d) esetén növekvő K abszorpciós index mellett
p s

Ha ismerjük RjJE , RJE és ö értékeit, akkor megjósolható az egyes beesési szögeknél visszatükrözött elliptikus rezgések alakja. Az \p azimutszög jelentése legjobban a 77.76. ábrából érthető meg. Ez az a szög, amelyet a téglalap átlója az R -szl bezár. Az ábráról látjuk, hogy <p = 0°-tól <p =90°-ig <p először csökken, aztán újra növekedni kezd. A mi­ nimumérték <p -ben van, de nem nulla ennél a szögnél, mint a dielektrikump S s

0=40° V=40°
(/)

R. £„

<P =1T 9' $"=29° 45'

0=85° t/>=40°

0=90° t//=45°

17.16. ábra. Acéltükörről különböző<p szögekben visszaverődő elliptikusan polarizált fény (X5893)

TÜKRÖZÉS

399

45°

15°

30°

- 0 —

45°

60°

V T <t> 75°

90°

17.17. ábra. A v azimutszög egy a dielektrikum, és b, c, d fémek esetén nál. Nagyobb K értékű fémeknél e minimum mélysége kisebb lesz. Ezt a hatást láthatjuk a 17.17. ábrán, ahol az a, b, c, d betűknek ugyanaz a je­ lentése, mint a 17.15. ábrán. Az ábrán bejelöltük a ^ fő azimutszög érté­ két c fém esetén.

17.11. A fő beesési- és azimutszögek mérése
Ezen mennyiségek meghatározása az elliptikusan polarizált fényelemzés speciális esete, amely feladat néhány részletével majd a 19. fejezetben foglalkozunk. Nem nehéz azonban észrevenni a 17.18. ábra segítségével a 17.16. (d) ábrával kapcsolatban, hogyan mérhetjük meg <f> -t és íjj -t. Legyen a 17.18. ábra N\ Nicol-prizmája olyan irányú, hogy a beeső rez­ gések 45°-ot zárjanak be a beesés síkjával. A visszavert sugár útjába valamilyen C kompenzátort helyezünk, amely negyed periódussal, vagy 90°-kal visszatartja a p rezgéseket az s rezgésekhez képest. Ez lehetne egy Fresnel-hasáb is (17.6. rész), de inkább egy negyedhullámú lemezt, vagy egy Soleil-kompenzátort (19.3. és 19.4. részek) szoktak használni. Most ő értéke minden, a <p -tői eltérő beesési szögnél különbözik 90°-tól, így a fáziskülönbséget nem teljesen küszöböli ki a kompenzátor. A C által to­ vábbított fény továbbra is elliptikusan polarizált marad, és nem oltható ki az N analizátor forgatásával. Különböző beesési szögeket kell kipróbálni,
2

amíg a teljes kioltás lehetségessé válik.

A fény <p szögben érkezik.

Fémtükör 17.18. ábra. Berendezés a fő beesési szög és a fő azimut meghatározására egy fém esetén

400

HULLÁMOPTIKA

Az a tény, hogy egy Nicol-prizmával teljes kioltást hozhatunk létre, azt jelenti, hogy a kompenzátor az elliptikusan polarizált visszavert fényt síkpolarizálttá változtatta. A 77.76. (d) ábrán az ellipszist a négyzet mentén lineáris mozgássá alakítjuk azáltal, hogy megszüntetjük a p és s komponensek között lévő 90°-os fáziskülönbséget. Ekkor látható lesz, hogy ha a kioltás feltételét megtaláltuk, az analizátor áteresztési síkja szöget zár be 7? -vel, nevezetesen a beesés síkjával.
p

17.12. Wiener kísérletei
Fémek esetén merőleges beeséskor a d és ő értékei nem pontosan 0° és 180°, bár különbségük ennyi. Ennek azonban egyetlen hatása az, hogy a csomók helyzete eltolódik, így azok nem pontosan a felszínen alakulnak ki. Például ezüst esetén a csomó 0,043A-val a felszín alatt helyezke­ dik el.
p s

Az (a) részben az elektromos mező vektora merőleges az ábra síkjára, amely feltételt úgy érhetjük el, hogy előzőleg egy üveglemezről tükrö­ zünk a Brewster-szögben, és interfe­ rencia léphet fel a pontokkal jelölt vízszintes síkokban. Ezek a síkok 1 / -s/2 -szer olyan távol vannak egy­ mástól, mint normális beesés esetén. Az ábrán a tükrözéskor bekövetkező TI fázisváltozást a folytonos vonal szaggatottá válása (és megfordítva) jelzi. A megfelelő mágneses mező vektorainál, amint az ábra (b) részén látható, nincs fázisváltozás a tükrö­ zéskor.

Az 5.3. részben bemutattunk egy klasszikus kísérletet, amelyben Wiener bemutatta a fény állóhullámainak keletkezését ezüsttükörrel való tükrö­ zéssel. A kísérlet célja nemcsak az volt, hogy bemutassa az állóhullámo­ kat, hanem az is, hogy kiderítsék, az elektromos vagy a mágneses mező vektora az, amelyik a megfigyelt hatásokat létrehozza, és így „fényvektor­ nak" nevezhető. Az elektromágneses elmélet szerint a beeső és visszave­ rődő elektromos vektorok merőleges beesésű külső visszaverődés esetén ellentétes irányúak. Dielektrikumok esetén a visszavert hullámoknak sok­ kal kisebb az amplitúdójuk, mint a beeső hullámoknak, így a gyengítő in­ terferencia nem teljes. Fémek esetén azonban az elektromos térerősség vektorának „csomóját" kellene kapnunk a felszínen. Ami a mágneses tér­ erősség vektorait illeti, relatív irányuk a beeső és visszavert fényben abból számítható ki, hogy E, H és a terjedés iránya között a jobbkézszabálynak megfelelő összefüggés van. Az eredmény a 77.79. ábrán látható. Ha a be­ esési szög nullához tart, azt láthatjuk, hogy H" és H vektorok minden po­ larizációnál ugyanahhoz az irányhoz tartanak. Szuperpozíciójuk az álló­ hullámok „ellencsomóját" kell, hogy keltse a felszínen. Mint már koráb­ ban említettük, Wiener ott figyelt meg csomót, ahol a detektorlemez hoz­ záért a felszínhez. Ez azt jelentette, hogy az elektromos térerősség vektora volt a fontos, legalábbis fényképészeti eljárásnál. Azt várhatnánk az elméletből, hogy a megfigyelt fényhatások létreho­ zásában az elektromos mező vektora fontosabb, mint a mágneses mezőé.

7 7 . 7 9 . ábra. A beeső és a visszavert E és H vektorok térbeli elhelyezkedése: (aj p polarizációnál, és (b) s polarizációnál. A beesés szögét $ -nél kisebbnek vettük

TÜKRÖZÉS

401

(b)

17.20. ábra.

Wiener kísérlete 45"-os beesésnél. Az elektromos térerősség vektoránál mlerferencia figyelhető meg, ha az (a)-nak megfelelő irányú, míg a megfelelő mágneses térerősségvektor (b) nem mutat ilyet Ahol a fény elektronokra gyakorolt hatása az érdekes, a hullám elektro­ mos mezője nagyobb erővel hat, mint a mágneses mező. Egy még meggyőzőbb bemutatót tartott Wiener, ami nem függött a fá­ zisváltozásoktól vagy a fényérzékeny lemez végének a tükörhöz való tö­ kéletes illesztésétől. Síkpolarizált fényt tükröztek vissza pontosan 45°-os beesési szögben. Ekkor a beeső és a visszavert fénysugarak derékszöget zárnak be, és a vektorok iránya a térben megegyezik a 17.19. ábrán látha­ tó iránnyal. Látjuk, hogy 5 polarizáció esetén az elektromos mező E és R vektorai ugyanazon vonal mentén rezegnek, és interferálhatnak egymás­ sal. Másrészt viszont E és R merőlegesek egymásra, és interferencia nem lehetséges. Pontosan az ellenkezője igaz a H vektorokra. A kísérlet sematikus rajza a 17.20. ábrán látható.
s s p p

Wiener munkája után 2 évvel Drude és Nernst valóban kimutatta, hogy ugyanez lesz az eredmény, ha fény­ képezés helyett fluoreszkáló anya­ got használnak az észleléshez. Ké­ sőbb íves a fényelektromos hatást felhasználva igazolta ezt. Feltétele­ zik, hogy az elektromos térerősség vektora felelős a látásért is.

A felszín A pontjában az eredő lineáris rezgés merőleges a felszínre. Ettől felfelé a rezgés elliptikussá, aztán körkörössé válik, mint a-ban, vé­ gül ismét lineáris lesz fí-ben, vízszintes rezgésekkel. Az ellentétes folya­ matot C pontig követtük, ahol az A, B és C pontok között A/2 távolság van a sugár mentén. Az ezekhez a rezgési formákhoz kapcsolt energia azonos (20. rész), és így, ha a mágneses mező vektora lenne az aktív, a tesztlemez egyenletesen befeketedne. Wiener valóban megtalálta az interferenciasávokat a bemutatott esetnél, és az egyenletes elfeketedés is bekövetkezett, amikor a beeső fényben lévő rezgést 90°-kal elforgatták.

Gyakorló feladatok Rajzolja le a külső tükrözési intenzitásgörbéket, ha vörös fény esik egy átlátszó gyémántkristályra! Használja a 15.1. táblázatban megadott törés­ mutatót! 17.2. Rajzolja le a belső reflektivitásgörbéket egy gyémántban lévő vörös fény esetén! Használja a 15.1. táblázatban megadott törésmutatót! 17.3. Számítsa ki a reflektanciát merőleges beesés esetén az alábbi anyagokra: (a) gyémánt, n = 2,426; (b) kvarc, n = 1,547; (c) rutil, n = 2,946; (d) koronaüveg, n = 1,526; (e) fémezüst, n = 0,177, K = 3,638; (/) acél, n = 2,485, K = 3,433!
0 0

17.1.

402

HULLÁMOPTIKA

17.4.

17.5.

17.6.

17.7.

17.8.

17.9.

17.10.

17.11.

Megoldás: (a) 17,32%, (b) 4,61%, (c) 24,32%, (dj 4,34%, (e) 95,16%, (/) 58,46% (a) Vezessen le egy egyenletet egy dielektrikumban lévő visszavert fény azimutjára! Feltéve, hogy n = 1,50, (b) rajzolja fel ezt a ^'szöget a <P' függvényében, & 17.8. ábrán lévő visszavert fényhez hasonlóan! Síkpolarizált fény <t> - 70°-ban esik egy üvegfelületre, az elektromos tér­ erősség vektora a beesés síkjával 30°-ban rezeg. Feltéve, hogy n = 1,750. számítsa ki (a) a polarizációs szöget, (b) a kritikus szöget, (c) E relatív nagyságát £j-hez, (d) R relatív nagyságát R -htz, és (e) a xp azimut szöget! Síkpolarizált fény <p = 45°-ban belső tükrözéssel visszaverődik egy 1,650 mutatójú üvegből készült, totálreflekciós prizma legnagyobb oldaláról. Számítsa ki (a) p és s komponensek fázisváltozását, és (b) a p és Í kompo­ nensek közötti fáziskülönbséget, ha a beeső fény azimut szöge 45°! (c) Rajzolja le arányosan az elliptikus rezgési formákat, ahogyan a 17.10. ábrán látható! Polarizálatlan fény érkezik egy sima üvegfelületre 35°-os szögben. Te­ gyük fel, hogy az üveg 1,750-es mutatójú. Számítsa ki (a) az amplitúdó­ kat és (b) a visszavert p és s komponensek intenzitásait! (c) Számítsa ki a megtört fény polarizációs fokát (1. a 16.4. részt)! Megoldás: (a) amplitúdók, 0,2055 és 0,3374, (b) reflektivitások, 0,042 23 és 0,113 84, (c) polarizáció 3,884% (a) Rajzolja le a fázisváltozásokat belső tükrözéskor egy 1,825-ös mutató­ jú üvegnél, de csak a kritikus szög és a súrlódó beesés közötti szögek ese­ tén! (b) Használja a ő = ő - ő különbséget, és számítsa ki, melyik két szög lenne használható ezen üvegből készült Fresnel-hasábjának megter­ vezésekor? Magyarázza meg, miért előnyösebb az 54°37'-es szöget választani, mint a másikat (48°37'), amely szintén ő = 45°-os fáziskülönbséget ad a 17.6. részben leírt Fresnel-hasáb készítésekor! Egy adott polírozott fémfelület optikai állandói n = 2,340, és K = 1,176 zöld fény esetén. Számítsa ki (a) reflektivitását merőleges beesés esetén, (b) fő beesési szögét, és (c) fő azimutját! Megoldás: (a) 50,0%, (b) 75,0°, (c) 24,81° Adott polírozott fémfelület esetén a fő beesési szög 65,5°-nak adódott, a fő azimut pedig 38,4°-nak. Határozza meg (a) e fém optikai állandóit, és (t>) reflektivitását normális beesés esetén!
p p s p s

Kettőstörés

18. fejezet

A fizikai optika szempontjából a kettőstörő kristályok vagy egytengelyűek vagy kéttengelyűek lehetnek. Láttuk, hogy egytengelyű kristályban az O és E hullámok törésmutatói, és így sebességei is, egyenlők lesznek egy speciális irányban, amit optikai tengelynek nevezünk. A kéttengelyű kris­ tályokban azonban két olyan irány van, amelyben a síkhullámok sebessé­ ge független a beeső rezgések irányától. Ez a két optikai tengely egy bizo­ nyos szöget zár be egymással, ami a kristályra jellemző érték, és bizonyos mértékig a hullámhossztól függ. Az egytengelyű kristályok a kéttengelyű kristályok speciális esetének tekinthetők, ahol a tengelyek közötti szög zérus.

18.1. Hullámfelületek egytengelyű kristályok esetén
Az egytengelyű kristályokat két osztályra oszthatjuk: negatívokra és pozi­ tívokra. Egy negatív kristálynál, amilyen a kalcit is, a különleges törésmu­ tató kisebb, mint a közönséges törésmutató. A kvarcban azonban, ami po­ zitív kristály, a különleges sugár törésmutatója nagyobb, mint a közönsé­ ges sugáré. A hullámfelület egy hullámfront (vagy egy hullámfrontpár), amely tel­ jesen körülveszi az egyszínű fény pontforrását. így ha a 18.1. ábra egyik kristályában a forrás P-ben van, a körülötte lévő kör és ellipszis a hullámfrontok nyomvonalát jelentik, amelyek a P-ből kijövő hullámok azonos fázisú pontjaiból állnak. Ha ezek a kristályok izotróp anyagok lennének, mint pl. az üveg, csak egyetlen hullámfelület alakulna ki, amely gömb ala­ kú lenne, azt mutatva, hogy a hullám sebessége minden irányban azonos. A legtöbb kristályos anyagban azonban két hullámfelület alakul ki, az egyiket közönséges, a másikat különleges hullámfelületnek hívjuk. Mind A pozitív és negatív kristályokban terjedő fény általános tanulmányo­ zása rendszerint a hullámfelületek segítségével történik, s így szinte adja magát a Huygens-féle szer­ kesztés.

404 A tengelyeket - később ismertetendő okok miatt - xx'-vel és zz'-vel je­ löltük.

HULLÁMOPTIKA

Kalcit

z , Kvarc

18,1. ábra. Hullámfelület-diagramok kalcit- és kvarckristályokban a kalcitban, mind a kvarcban a közönséges hullámfelület egy gömb, a kü­ lönleges pedig forgási ellipszoid. Magukat a háromdimenziós felületeket a 18.1. ábra keresztmetszeti görbéinek az optikai tengelyek körüli megforgatásával kaptuk. A kör egy gömböt hoz létre, az ellipszis pedig egy forgási ellipszoidot. Ezeknek a felületeknek a keresztmetszeteit & 18.2. ábrán láthatjuk. Az el­ liptikus részek excentricitása ezeken az ábrákon el van túlozva a nagy- és kistengelyek különbsége a kalcitnál 11%, a kvarcnál pedig mindössze 0,6%. Rá kell arra mutatni, hogy az egyes közegek diszperziója miatt a bemu­ tatott hullámfelületek egy hullámhosszhoz tartoznak. Egyéb hullámhoszszakra megfelelően kisebb vagy nagyobb felületek rajzolhatok fel. Továb­ bá fontos arra visszaemlékeznünk, hogy a P-ből húzott sugarak a fázisse­ bességgel arányosak, és így nem mérik az energia terjedésének sebessé­ gét. A csoportsebességek, amelyek diszperzív közegben kisebbek a fázis­ sebességeknél (15.7. rész) arányosan kisebb felületekkel jeleníthetők meg. Csak ideális, egyszínű fénynél lehetne őket azonos felületekkel ábrázolni.

A kalcit ellipszoidja két pontban érinti a befoglalt gömböt, mégpedig ott, ahol a P-ből induló optikai ten­ gely keresztülhatol a felületen. A kvarc gömbje és a befoglalt ellip­ szoid nem teljesen érinti egymást a P-n keresztül húzott optikai tengely­ nél. Az a tény, hogy nem érintkez­ nek, egy új jelenséget idéz elő, amit optikai aktivitásnak nevezünk. s amellyel a 20. fejezetben fogunk foglalkozni. A két felület távolsága azonban az optikai tengely mentén olyan kicsi, hogy ebben a fejezetben úgy vesszük, mintha érintenék egy­ mást, ahogy más pozitív kristályok­ ban (pl. titán-dioxid, cink-oxid, jég, stb.) valóban teszik is.

x

18.2. ábra. Kalcit- és kvarckristály hullámfelületeinek keresztmetszetei

KETTŐSTŐRÉS

405

A 18.1. ábrán, a két felületen a lapra merőleges rezgések irányát ± jel­ lel jelöltük, míg a lap síkjában lévő rezgéseket 1 jellel. Ezeket jobban 1 részletezni fogjuk, miután megvizsgáltuk, hogy mire alkalmazhatók a hul­ lámfelületek.

1 8 . 2 . Síkhullámok terjedése egytengelyű kristályokban
A kristályfelületeken bekövetkező kettős fénytörés eredete könnyen meg­ magyarázható az előbb leírt hullámfelületek segítségével, amihez a Hoygens-elvben szereplő másodlagos hullámokat is felhasználjuk. Ve­ gyünk pl. egy párhuzamos fénynyalábot, ami merőlegesen esik be egy kristály (például kalcit) felületére, aminek az optikai tengelye tetszőleges szöget zár be a kristály felületével (1. a 18.3. ábrát). Huygens elvének megfelelően most a hullámfront bármely pontját kivá­ laszthatjuk, mint egy új pontszerű fényforrást. Az ábrán az A, B és C pon­ tokat választottuk ki a hullám- és a kristályfelület találkozásánál. Egy rö­ vid időintervallum után azoknak a Huygens-féle másodlagos hullámok­ nak, amelyek ezeken a pontokon lépnek be a kristályba, az ábrán látható alakjuk lesz. Ha ezután ezeknek a másodlagos hullámoknak a közös érintőjét kíván­ juk meghatározni, az 18.3. ábrán OO'-vel és EE'-vei jelölt síkhullámokat kapjuk eredményül. Mivel az első a másodlagos gömbhullámokra érintő­ leges, úgy viselkedik, mint egy izotróp anyagban mozgó hullám, azaz me­ rőlegesen mozog a felületre, az AA', BB', CC távolságokkal arányos se­ bességgel. Az előző fejezetben láttuk, hogy ebben az O hullámban a rez­ gések merőlegesek a főmetszetre. Az E sugarak, amelyek a másodlagos hullámok origóit kötik össze az érintési pontokkal, eltérnek az O sugarak­ tól, és többé már nem merőlegesek a hullámfrontra. Azt az irányt jelenítik meg, amiben a fény keskeny sugara megtörik, s amiben az E rezgések Az optikai tengely irányát szaggatott vonallal jelöltük.

18.3. ábra. Huygens szerkesztése egy kalcitkristályra merőlegesen beeső síkhullámokra

406

HULLÁMOPTIKA

18.4. ábra. Egytengelyű kristályok hullámfelületei és normális sebességfelületei energiája is halad. Sebességük arányos az Aa, Bb vagy Cc távolságokkal, és sugársebességnek nevezzük. Ez a mennyiség nagyobb, mint a normális sebesség, ami az Aa', Bb' vagy Cc' távolságokkal arányos, és amivel a hullám a saját síkjára merőleges irányban halad a kristályban. Ha az Aa' normális sebességet az optikai tengely és az E hullám normá­ lisa által bezárt szög függvényében, polárkoordinátákkal ábrázoljuk, a 18.4. ábra szaggatott oválisait kapjuk meg. Ezek az oválisok természete­ sen háromdimenziós felületek (ovaloidok), amelyek az optikai tengelyre szimmetrikusak. Most már beláthatjuk, hogy hullámfelületünk, azaz a for­ gási ellipszoid, valóban egy sugársebesség-felület. Közönséges rezgések­ nél a normális sebesség és a sugársebesség felületét ugyanaz a kör vagy gömb írja le. A továbbiakban a forgási ellipszoidra mint az E hullám hul-

(c) x A 18.5. ábra illusztrálja Huygens szerkesztéseit ezekre a fontos ese­ tekre, (/) ahol a kristály az optikai tengellyel párhuzamosan van el­ metszve, ahogy (a)-ban és (b)-ben, és (2) ahol az optikai tengelyre merőlegesen, ahogy (c)-ben.

II

O 18.5. ábra. Merőlegesen beeső síkhullámok terjedése kalcitkristályokban, az optikai tengellyel párhuzamos és arra merőleges metszetekben

KETTŐSTÖRÉS

407

ímfelületére, a forgási ovaloidra pedig mint az E hullám normális sebes­ ségének felületére fogunk utalni. A 18.3. ábra szerkesztésekor az optikai tengelyt a lap síkjában lévőnek ztük fel. Abban az esetben, ha a tengely nem a lap síkjában van, az ellipszoid alakú másodlagos hullámok érintősíkja vagy a lap síkja előtt a lap síkja mögött érinti a pontokat. Ha az optikai tengely azonban párhuzamos a kristály felületével vagy merőleges arra, a helyzet nagyon egyszerű. Mindegyik esetben a sugársebességek egyenlők a normális sebességek­ kel, és nem alakul ki kettőstörés. Az (/) esetben azonban az E hullám gyorsabban halad, mint az O hullám. Amikor a sebességek közötti kü­ lönbség megjelenik, interferenciajelenség áll elő polarizált fényben, ami­ ről a következő fejezetben lesz szó. A különböző irányokban rezgő fény sebességének meglehetősen komp­ likált, a hullámfelület által leírt viselkedésének megértéséhez segítséget adnak a következő tények. Az 0 hullámnak, amely mindenhol az optikai tengelyre merőlegesen rezeg, minden irányban azonos a sebessége. Az E hullám rezgései azonban az egyes f-bó'l húzott sugarak esetén más és más szöget zárnak be a tengellyel (18.4. ábra). Az optikai tengely mentén hú­ zott sugár esetén, amelynek a rezgései merőlegesek a tengelyre, a sebes­ ség meg fog egyezni az O sugár sebességével, amely szintén a tengelyre merőlegesen rezeg. Ezek a tények azt sugallják, hogy a fény sebessége bi­ zonyos okokból kifolyólag függ a rezgések iránya és az optikai tengely ál­ tal bezárt szögtől.

18.3. Síkhullámok ferde beesésnél
Folytatva az egytengelyű kristályokban kialakuló kettős fénytörés vizsgá­ latát, nézzük meg azt az esetet, amikor a párhuzamos fénynyaláb egy olyan kristály felületét éri el, amelynek az optikai tengelye a beesés síkjában

A rugalmastcst-clmélet alapján ezt úgy magyarázták, hogy két különbö­ ző rugalmassági együtthatót tételez­ tek fel az optikai tengellyel párhuza­ mos, illetve az arra merőleges rezgé­ seknél. A kalcitban pl. a visszatérítő erőt nagyobbra kell vennünk az E sugár esetében, amely az optikai tengelyre merőlegesen mozog (tehát a rezgések párhuzamosak a tengelylyel), mint az ugyanilyen irányú O sugár esetében (ahol a rezgések me­ rőlegesek a tengelyre). Ennélfogva az E hullám gyorsabban mozog eb­ ben az irányban.

18.6. ábra. Huygens szerkesztése, ha egy kalcitkristály optikai tengelye a beesési síkban található

Az A pontban, ahol a fény először éri el a felület határát, az O hullám­ felülelet olyan sugárral rajzoltuk, hogy a CB/AD arány egyenlő az O sugár törésmutatójával. így az ellip­ szoid hullámfelület a kört az xx' op­ tikai tengely által kimetszett met­ széspontban érinti. A D és F ponto­ kat, valamint az új DB és FB hul­ lámfrontokat a közös B pontból a körhöz és az ellipszishez húzott érintőkkel határoztuk meg. Amíg a fény a levegőben C-ből B-be mozog, addig az O rezgések A-ból D-be ha­ ladnak a kristályban, az £ rezgések pedig /1-ból F-be.

408 Az (a) és (c) résznél az optikai tengely, a beesés síkja, valamint az E és O fősíkjai egybeesnek a lap síkjával. A (£>) résznél a tengely merőleges a beesés síkjára, és az /4-ból származó hullámfelületek keresztmetszetei két kört fognak ábrázolni. Ez az eset, amikor az O és E sugarak rezgéseinek irányát meghatározó két fősík (16.9. rész) egymástól és a főmetszettől is különbözik.

HULLÁMOPTIKA

18.7. ábra. Az optikai tengellyel párhuzamos és arra merőleges síkok mentén elmetszett kristályok kettőstörése található és ugyanakkor tetszőleges szöget zár be a kristály felületével (1. a 18.6. ábrái). Egy általánosabb esetben, ahol az optikai tengely nem a beesés síkjában található, a megtört fénysugár sem ugyanabban a síkban lesz. Ezek az ese­ tek háromdimenziós ábrákat igényelnek, így nem lehet egyszerűen bemu­ tatni őket. A 18.7. ábrán a Huygens-szerkesztést három speciális esetre alkal­ maztuk. A 75.7. (a) ábra speciális esetének geometriájából, ahol az optikai ten­ gely a beesési síkkal együtt a lap síkjában van, kimutatható, hogy a meg­ tört sugarak irányát a következő kifejezés adja meg: Itt <p és <j) ' a törési szögek, n és no pedig a fő törésmutatók.
E 0 E

n

n _ tg <p' tg é'
E

E

n

18.4. A rezgések iránya
Az E rezgései azonban (vagyis az elektromos térerősség vektorának rezgései - ne keverjük össze a kü­ lönleges hullámot jelölő E-vel!) me­ rőlegesek a sugárra, és így ferdék a hullámfronthoz képest. Ennélfogva a különleges hullám transzverzális hullám lesz a 7?-re, de az E-re nem. A kristályokban létrejövő „rezgések" fizikai természetét pontosabban meg kell határoznunk, mint hogy egyszerűen az elektromos (vagy mágneses) mező vektorának oszcillációjaként kezeljük őket, ahogy eddig tettük. Az alábbiakban tárgyalt okok miatt a D elektromos eltolás iránya (15.9. rész) általában nem ugyanaz, mint az E elektromos térerősségé. A Maxwellegyenletek a későbbi, a 18.9. részben körvonalazott alkalmazása anizotrop anyagokra megmutatja, hogy a hullámfrontban lévő rezgések D rezgései.

KETTŐSTÖRÉS

409

A 18.3. és 18.4., valamint a következő ábrákon a rezgések irányát a D elektromos eltolás rezgéseinek irányaként jelöltük. Egytengelyű kristályokban az O és E sugarak rezgéseinek irányai a 16.9. részben ezekre a sugarakra definiált fősíkok segítségével határozha­ tók meg. Az O rezgései merőlegesek az O sugár fősíkjára, ami ezt a suga­ rat és az optikai tengelyt tartalmazza. Ezek az O hullámfelületére szintén érintőlegesek. Az E rezgései az E sugár fősíkjában fekszenek, és érintőle­ gesek az E hullámfelületére. A definíciók feleslegesen komplikáltnak tűn­ nek a 18.3. ábra esetében, ahol a főmetszet és a két fősík mind egybees­ nek az ábra síkjával, de nélkülözhetetlenek az általanosabb esetekben, amikor mind a három sík különböző. A továbbiakban a rezgési irányok meghatározásának egy másik módját ismertetjük, ami minden esetben al­ kalmazható, a kéttengelyű kristályokat is beleértve. Az egy sugárhoz (egy­ tengelyű kristályokban az E sugárhoz) köthető elektromos eltolások a su­ gárnak a saját hullámfrontjára való vetületének irányában vannak. Azok, amelyek a másik sugárhoz kötődnek, az alapján kereshetők meg, hogy egy adott irányú hullámnormális esetén lehetséges két D egymásra és a nor­ málisra is merőleges. Az ábrák vizsgálata ezekkel a szabályokkal meg­ egyező eredményt ad az általunk tárgyalt egyszerű esetekben.

18.5. Egytengelyű kristályok törésmutatói
A törésmutatót általában a vákuumban és a kérdéses közegben mért fény­ sebességek hányadosaként definiáljuk. Az egytengelyű kristályoknak két törésmutatójuk van, az egyik az E hullám sebességét fejezi ki, amikor az optikai tengelyre merőlegesen mozog, a másik pedig az O hullám sebessé­ gét. Ezek a 18.2. pontban említett két rugalmassági együtthatóval kapcso­ latosak. Negatív kristályokban, pl. kalcitban, a különleges hullám fő törés­ mutatóját a fény vákuumbeli sebességének és a kristályban mért maximá­ lis sebességéek hányadosaként definiáljuk. sebesség vákuumban az E hullám maximális sebessége A közönséges törésmutató definíciója: _
9

(18.1.)

Megjegyezzük, hogy a maximális normális sebesség egyenlő a maximális sugársebességgel.

sebesség vákuumban az O hullám maximális sebessége

(18.2.)

Pozitív egytengelyű kristályokban a különleges hullám fő törésmutató­ ját az alábbiak szerint definiáljuk: sebesség vákuumban az E hullám minimális sebessége

(18.3.)

410

HULLÁMOPTIKA

A kalcit és a kvarc fő törésmutatóit a 18.1. táblázat adja meg a látható, az ultraibolya és az infravörös tartomány több hullámhosszára. Az egytengelyű kristályok fő törésmutatói könnyen meghatározhatók kísérletileg, ha a fényt ismert szögű prizmával törjük meg. Ha & 18.8. ábra prizmáinak egyikét egy spektrométerasztalra helyezzük, két színképet lá­ tunk. Bármely adott hullámhossz esetén két színképvonalat, és két mini­ mális eltérülési szöget kapunk. Az O és E törésmutatóit így a szokásos módon, az alábbi kifejezéssel számíthatjuk ki: ő a minimális eltérülési szöge, a pedig a prizma szöge.
m

_ sinl / 2(q + <3 ) sin 1 / 2a
m

(18.4.)

Egy ellipszis derékszögű koordinátarendszerben ábrázolt pontjainak ki­ számításához nagyon hasznosak a következő összefüggések: x v \ 2 = a b
1 + l 2 2

1 2

x = acosó ü l ' y = fosin0

< ' ->
18 5 2

Az egyik igen érdekes egytengelyű kristály a rutil, ami szintetikus T i 0 (titán-dioxid), vízfehér kristály, amit olyan drágakövek készítésére hasz18.1. táblázat. A kalcit és a kvarc fő törésmutatói (18 °C-on.) Mivel az E hullám felülete az O hul­ lám felületét az optikai tengelynél érinti, az n közönséges törésmutató az E hullám sebességét is megadja a tengely mentén. így egy adott hul­ lámhossznál mindegyik HQ és n ér­ tékpár meghatározza a különleges hullámfelület nagy- és kistengelyé­ nek arányát.
0 E

Forráselem Au Cd Cd Cd Sn Cd Hg H H Hg Hg Na H« He K
a ő

Hullámhossz, Á 2000,60 2265.03 2573.04 2748,67 3034,12 3403.65 4046,56 4340,47 4861,33 5460,72 5790.66 5892,90 6562,78 7065,20, 7664,94 7947,63 8007,00 8446,70 9047,0 10140,6 10417,0

Kalcit
"O

Kvarc "o 1,64927 1,61818 1,59622 1,58752 1,57695 1,56747 1,55716 1,55396 1,54968 1,54617 1,54467 1,54425 1,54190 1,54049 1,53907 1,53848 1,53752
n

Olvadt kvarc
E

1,90302 1,81300 1,76048 1,74147 1,71956 1,70080 1,68134 1,67552 1,66785 1,66168 1,65906 1,65836 1,65438 1,65207 1,64867 1,64579 1,64276

1,57663 1,54914 1,53013 1,52267 1,51366 1,50561 1,49694 1,49552 1,49076 1,48792 1,48674 1,48641 1,48641 1,48359 1,48212

Rb O Hg

1,66227 1,62992 1,60714 1,59813 1,58720 1,57738 1,56671 1,56340 1,55898 1,55535 1,55379 1,55336 1,55093 1,54947 1,54800 1,54739 1,54640 1,54360

1,52308 1,50379 1,49617 1,48594 1,47867 1,46968 1,46690 1,46318 1,46013 1,45845 1,45640 1,45517 1,45340

1,48095 1,53483 1,47982

KETTŐSTÖRÉS

411 Minimális eltérülésnél az (a) priz­ mában az E sugár lényegében az op­ tikai tengelyre merőlegesen mozog, ami az n fő törésmutató megméré­ sének feltétele. A (b) prizmánál meg kell jegyeznünk, hogy a hullámfelü­ let keresztmetszete két kört ad. Ez azt jelenti, hogy az E sugár sebessé­ ge, ahogy az O sugáré is, független az iránytól az ábra síkjában, és a Snell-féle törési szabály érvényes rá.
E

18.8. ábra. Negatív egytengelyű kristályból kivágott prizmák kettőstörése nálnak, amik hatszor tüzesebbek a gyémántnál. A törésmutatókat a 18.2. táblázat tartalmazza, kiszámításukhoz a módosított kéttagú Cauchyegyenleteket használtuk 18.2. táblázat. A TiOi (rutil) törésmutatói a legfontosabb Fraunhofer-vonalak esetén Elnevezés D (Na) E (Fe) F(H ) G'(Hv) H(Ca )
Ő +

A, Á 6561 5890 5270 4861 4340 3968

n

0

az O sugárnál: 2,8560 2,9089 2,9857 3,0631 3,2232 3,4261
S O I I - L n 2 = 5,913+
0

2,5710 2,6131 2,6738 2,7346 2,8587 3,0128

2,441X10
2

7

A — 0,803 x 10
3
2

7

az E sugárnál:

4=7,197+-

A -0,843 x l O

>

3 2 2 X L

°

7
7

(18.6)

18.6. Hullámfelületek kéttengelyű kristályok esetén
A természetben eló'forduló legtöbb kristály kéttengelyű, két optikai tengel­ lyel rendelkezik, vagyis két olyan normális iránnyal, amelyekhez egyetlen sebesség tartozik. Az ilyen kristályok kettőstörése, ahogy a kalcitnál és a kvarcnál is, a legkönnyebben hullámfelület-diagramokkal és Huygens elvével írható le. A 18.9. ábrán kéttengelyű kristályok hullámfelületeinek három keresztmetszete látható. A három keresztmetszet közül a középső (vagyis az xz síkú) a legérde­ kesebb, mivel ez tartalmazza azt a négy szinguláris pontot, ahol a külső hullámfelület (vékony vonal) érinti a belső felületet (vastag vonal). Ahogy a 18.10. (a) ábrán újra látható, az ORy és OR sugarak azokat az irányokat ábrázolják, ahol csak egy hullámsebesség van. A 18.9. ábrából látható, hogy a hullámfelületek alakját a három fő törésmutató megadásával határozhatjuk meg. Ezeket az alapján kereshet­ jük meg, hogy az x, y, illetve z-tengellyel párhuzamos rezgésekhez három egyedi sebesség tartozik. A rugalmastest-elmélet három különböző rugal2

412 Ahogy korábban is, a rezgések irá­ nyát pontozással és vonalkázással jelöltük. A két felület keresztmet­ szetei mindenhol egy kört és egy el­ lipszist adnak, amik azonban eltérő nagyságúak a három metszetnél. Az ábrák azokra az esetekre vannak felrajzolva, amikor a hullámfelüle­ tek és a koordinátasíkok metsze­ teinek féltengelyei az ábrán látható módon: ű = 3, £ = 2 é s c = 1. (Ilyen > nagy különbség az a, b és c között a természetben sehol sem fordul elő.)

HULLÁMOPTIKA

18.9. ábra. Egy kéttengelyű kristály hullámfelületeinek keresztmetszetei massági együtthatót adott meg erre a három rezgéstípusra, emiatt lépett fel a három különböző sebesség. Ha a hullámfelületek az O pontból való in­ dulásuk után 1 s-mal ábrázolják a hullámfrontokat, a törésmutatókat az aláb­ bi kifejezések adják meg:

V a fény által 1 s alatt vákuumban megtett távolság, a,bésc pedig a hullámfront elliptikus metszetei féltengelyei. A 18.3. táblázatban n , n és n értékeit számos kristályra közöljük.
a b c

n =—
a

V a

b=-7 b
n

V

V n= — , c
c

(18.7.)

A pozitív és negatív kristályok megkülönböztetése az alapján történt, hogy a 18.10. (a) ábrán az a szög kisebb vagy nagyobb, mint 45°. Ezt az a szöget egy kör és egy ellipszis geometriájából lehet kiszámol­ ni, a következő összefüggés alapján: (18.8.)

cos a =

Az ábrából látható, hogy ahogy a közeledik b-hcz, a úgy közeledik zérushoz, a felület pedig a pozitív egytengelyű kristály alakját veszi fel 18.3. táblázat. Kéttengelyű kristályok fő törésmutatói (nátriumfénynél) Kristály és képlete Negatív kristályok Csillámpala [KH A1 (S0 )3] Aragonit [CaO(CO) ] Litargit (PbO) Sztibnit (Sb S )(A7620)
2 3 4 2 2 3

n

a

n

b

n

S z ö g a c

'

fok 1,5601 1,5310 2,5120 3,1940 1,5690 1,9500 1,6190 1,5200 1,5936 1,6820 2,6100 4,0460 1,5750 2,0430 1,6200 1,5230 1,5977 1,6860 2,7100 4,3030 1,6130 2,2400 1,6270 1,5300 71,0 81,4 46,3 80,7 22,1 37,3 20,8 33,3

Pozitív kristályok Anhidrát (CaS0 ) Kén(S) Topáz [(2A10)FSi0 ] Türkiz (Cu0 • A1 0 • 2 P 0 • 9H 0)
4 2 3 2 3 2 5 2

KETTÓSTÖRES

413 Ezek nem az optikai tengelyek. Az optikai tengelyeket az AjM] és A M érintősíkok berajzolásával határozhatjuk meg. Elég nehéz meg­ mutatni két dimenzióban, hogy ezek az érintősíkok A jM\ és A M átmé­ rőjű körök mentén érintik a külső háromdimenziós felületet, de ez a helyzet. Mivel az egyik felület ke­ resztmetszete egy kör, az OA j és OA vonalak merőlegesek az érin­ tősíkokra, így ugyanazt a normális sebességet adják mind az ellipszis, mind a kör esetében, tehát OA) és OA az O pontból induló optikai tengelyek.
2 2 2 2 2 2

18.10. ábra. Hullámfelület-diagram fa) egy kéttengelyű kristálynál, fb) és (c) az egytengelyű kristályok határeseteinél (18.10. (b) ábra). Másrészt pedig, amikor a = 90° lesz, akkor b = c, és a felület egy negatív egytengelyű kristály felülete lesz, ahogy a 18.10. ábra (c) részén látható. A határesetek a törésmutatókkal kifejezve a következők: n ~n < n
a b 0 c

Pozitív egytengelyű kristály,
a b E c

ahol n = n vagy n , n = n n <n = n
a b 0 c

Negatív egytengelyű kristály,
b c E a

ahol n = n vagy n , n = n .

Meg kell jegyeznünk a 18.9. ábrá­ val kapcsolatban, hogy mindegyik koordinátasík a hullámfelület egy kör alakú keresztmetszetét tartal­ mazza. Ez azt jelenti, hogy a kris­ tályban e síkok mentén megtört két sugár közül az egyik ki fogja elégí­ teni a Snell-féle szabályt. így kristá­ lyokból úgy vághatunk ki prizmá­ kat, hogy a fő törésmutatók megha­ tározásánál felhasználjuk ezt a tényt.

18.11. ábra. Egy kéttengelyű kristály nyolcadkeresztmetszetei. A szaggatott vonalak a normális sebességfelületet ábrázolják. Az elektromos elmozdulás irányát nyilak jelzik

A külső lap csak négy helyen érinti a belsőt, ahol „gödröket" alkot. Ezek a pontok (pl. az R ) ott találha­ tók, ahol a sugártengelyek a felületet metszik. Az x, y és z tengelyek men­ tén a sugársebesség megegyezik a normális sebességgel. Látni fogjuk, hogy a rezgések - valahányszor a hullámfelület metszete kör alakú merőlegesek a koordinátasíkra, mi­ vel csak ebben az esetben tudnak ál­ landó szöget bezárni az optikai ten­ gelyekkel.
2

414

HULLÁMOPTIKA

Egy kéttengelyű kristály egynyolcadát rajzoltuk meg a 18.11. ábrán a D elektromos eltolás irányainak (azaz a hullámfrontba eső rezgése) il­ lusztrálására, illetve a normális sebességfelület bemutatására (szaggatott vonal).

18.7. Belső kúpos fénytörés
A kéttengelyű kristályokban lejátszódó törések vizsgálata az előző részek egytengelyű kristályokra vonatkozó vizsgálatainak vonalát követi. Az xz síkú törés levezetéséhez pl. Huygens szerkesztését fogjuk alkalmazni, amely a 18.10. ábrán látható másodlagos hullámokat használja fel. Általá­ ban két síkpolarizált tört sugarat fogunk kapni, így itt is kettőstöréssel ta­ lálkozunk. Van két speciális eset azonban, ahol a kéttengelyű kristály kü­ lönbözik az egyszerűbb egytengelyű típustól. Ezek megfelelnek annak a szinguláris esetnek, amikor a fény egy egytengelyű kristály optikai tenge­ lye mentén terjed. Ezek egyikét, a belső kúpos törést akkor észleljük, ami­ kor a sugár a kristályban az egyik optikai tengely mentén halad. A mási­ kat, a külső kúpos törést pedig akkor, ha a sugár az egyik sugártengely mentén halad. A belső kúpos törés az alábbiak szerint következik be. Már említettük, hogy az A M érintősík [18.10. (a) és 18.12. (a) ábrák] a háromdimenziós hullámfelülettel egy A M átmérőjű kör mentén érintkezik. Tegyük fel, hogy egy olyan plánparallel lemezt vágunk ki egy kristályból, amelynek a felületei merőlegesek az optikai tengelyre, a kristály pedig a 18.12. (a) áb­ rán látható OA vastagságú. Most az O pontban essen be egy polarizálat­ lan fénynyaláb merőlegesen az első felületre. A merőleges rezgések az OA optikai tengely mentén fognak mozogni, majd elterülés nélkül átha­ ladnak. A párhuzamos rezgések az OM mentén terjednek, és egy második törés után fognak csak kilépni, az OA -vel megegyező irányban. A beeső polarizálatlan fény különböző, a sugáron átmenő síkba eső rezgéseket tar2 2 2 2 2 2 2 2

Ha ezt az üreges fénynyalábot az egyik vége felől nézzük, a rezgési síkok a 18.12. (b) ábrán láthatók lesznek.

18.12. ábra. (a) A belső kúpos törés geometriája, (b) Belső kúposán tört fény vég felőli nézete, a rezgési irányokat is megmutatva

KETTŐSTÖRÉS

415 Egy fénynyalábot két mozgatható tűlyukkal, Spgyel és 52-vel keskeny sugárkévévé szűkítünk, amely olyan szöggel esik be, hogy a beesési síkra merőlegesen rezgő fény az optikai tengely mentén törik meg. Ha az S lyukat úgy mozgatjuk, hogy a beesés szöge folyamatosan változzon, csak két tört sugarat kapunk, amíg a belső kúpos törés­ hez megfelelő irányt el nem érjük. Amikor ez megtörténik, a két pont­ ból kiterjedő fény A -höz és Aí -höz közel egy gyűrűt alkot.
2 2 2

77\

5&
AJ,

/S./5. ábra. Belső kúpos törés egy kéttengelyű kristálylemezben talmaz (16.2. rész), és minden egyes rezgési síkhoz található egy-egy irány, amely mentén a hullám terjedni fog, ugyanazzal a normális sebes­ séggel, mint amellyel bármely más sugár mentén terjedne. Három dimen­ zióban ezek a sugarak egy fénykúpot alkotnak, amelynek csúcsa O-ban van. Ezek egyszerre érik el az A M második felületet, ahol párhuzamos irányokba törnek meg, s így egy körhengerpalástot formálnak.
2 2

A belső kúpos törés jelenségére Sir William Hamilton figyelt fel, elmé­ letét kísérletileg először Lloyd igazolta 1833-ban. A megfigyeléseket ma­ napság általában a 18.13. ábrán látható párhuzamos kristálylemezekkel végzik.

18.8. Külső kúpos törés
Kéttengelyű kristályokban a külső kúpos törés egy üres külső fénykúp keskeny fénykévévé vagy fénysugárrá való belső törését jelenti a kristály­ ban (18.14. ábra és 18.15. ábrák). Tegyük fel, hogy egy egyszínű fénysugár mozog a kristályban az OR optikai tengely mentén. A 18.14. ábra alapján az R met­ széspontban két érintő húzható, egy az ellipszishez, egy pedig a körhöz. A háromdimenziós hullámfelületek­ ben az R pont egy gödörhöz hason­ lít, és végtelen számú hullámfront burkolja a tompaszögű kúpot. Ezek­ nek a hullámfrontoknak megfelelő­ en végtelen számú hullámnormálist találunk, mindegyiket saját rezgés­ iránnyal [18.14. (b) ábra], amik egy hegyesszögű kúpot alkotnak. Ami­ kor ezek a hullámfrontok - ame­ lyeknek az energiája a sugár tenge­ lye mentén terjed - megérkeznek
2 2 2

18.14. ábra. A külső kúpos törés geometriája

416 a kristály felületéhez, egy sugárkúp­ ként lépnek ki, mivel mindegyik belső hullám megfelel egy külső megtört sugárnak. így egy belső és egy külső hullámnormális kúp is kialakul. A fénysugarak megfordíthatóságának elve alapján a kristá­ lyon kívüli üres polarizált fénysu­ gárkúpnak egyetlen, a sugártengely mentén haladó sugárrá kell alakulnia.

HULLÁMOPTIKA

jg j$ ábra A külső kúpos törés megfigyelésének módszere Egy kísérlet során az összetartó polarizálatlan fénysugarak tömör kúpja, amely valamivel nagyobb a szükségesnél, egy kristálylemezre esik, ame­ lyet a 18.15. ábra alapján vágtunk ki. A sugártengely helye a S\ és S tűlyukak egyikének mozgatásával határozható meg. A beeső fényből a kris­ tály kiválasztja azon sugarak kúpját, amelyek megfelelő síkokban rezeg­ nek, hogy azokat egyesítve egy sugarat hozzon létre. A többi sugár külön­ böző irányokban mozog a kristályban, majd az S ernyő állítja meg őket. Miután a második kristályfelületen is megtörik, a polarizált fény alkotta kúp az S -nél lép ki. A 75.75. ábrán látható kúp nem azonos a 18.14. (b) ábrán láthatóval, hanem az utóbbi törése által keletkezett.
2 2 2

18.9. A kettőstörés elmélete
Izotróp anyagok (pl. üveg) esetén azonban megengedhető, hogy az elektromos elmozdulásra felírjuk: D = eE, ahogy a 15.9. résznél is tettük. Anizotrop kristályokban úgy találták, hogy az £ dielektromos állandó mért értékei az optikai tengelynek vagy tengelyeknek az E elektromos térerősséghez viszonyí­ tott irányával változnak. A szigetelő anyagok elektronelméletében a di­ elektromos állandó az atomok elekt­ romos mező hatására bekövetkező polarizációjától függ. Ezt a tényt a diszperzió tárgyalásakor már meg­ említettük. Az elektromos mező ha­ tására a pozitív és a negatív töltések egymáshoz képest kicsit elmozdul­ nak, így az atom elektromos nyoma­ tékra tesz szert. Maxwell egyenleteinek kristályos közegre vonatkozó alakja megegyezik a 15.9. részben az átlátszó közegre megadott általános alakkal, azaz:
\dD JH
x z

M dy dD dD dz dz

y

Ö£ _Ö7£
L

I

c dD

dt

c dH

dt dH dy

dy dH dz

dz

—^+— -+—- = 0
y

x

z

n

r

dx

dy

dx

-+-

v

-+-

T

= 0

(18.9.)

Egy adott atomban létrehozott nyomaték az atom elektromos mezőjétől függ, amit pedig részben a közvetlen környezetében lévő többi polarizált atom mezője határoz meg. Ha ezek az atomok egy sajátos rendben helyez­ kednek el, a polarizációnak és az effektív dielektromos állandónak a hul­ lámok elektromos mezőjének vektorirányától kell függniük. A kalcitban pl. a C0 -csoport oxigénjei polarizálhatok a legkönnyebben, és nagy ha­ tással vannak egymásra. Ez alatt a hatás alatt sokkal könnyebben polarizá­ lódnak egy, a csoporttal párhuzamos elektromos mező hatására, mint egy arra merőleges mezőére. Eredményül azt kapjuk, hogy a legnagyobb tö3

KETTŐSTÖRÉS

417

résmutató annál a fénynél lép fel, amelynél az elektromos mező vektora merőleges a trigonális tengelyre. Az elektromágneses elmélet alapján megmutatható, hogy E irányfüggé­ se kettőstörésre vezet. A D iránya különbözik az E irányától, a három szinguláris irányt kivéve, amelyek kölcsönösen merőlegesek egymásra. Az £ értéke maximális e három tengely egyike mentén, minimális a másik mentén, és köztes értékű a harmadik mentén. Ha jr-szel, y-nal és z-vel je­ löljük őket, azt fogjuk kapni, hogy a Maxwelle-egyenletekben D kompo­ nenseire a következőket kell írnunk:
Dy SyEy

(18.10.)

Amikor ezeket az értékeket behelyettesítjük a (18.9.) egyenletekbe, és az egyenletet síkhullámokra levezetjük, azt kapjuk, hogy a hullámfront bármely irányához a D vektornak két egymásra merőleges iránya a lehet­ séges, és a különböző ö-irányokban (általában) különböző hullámsebessé­ gek tartoznak. Ez a kettős törés alapvető aspektusa. Az elektromágneses elmélet eredményeit legtömörebben az ún. dielekt­ romos ellipszoid használatával ábrázolhatjuk. Ezt az ellipszoidot a követ­ kező egyenlet írja le: Az e , e és £ a (18.10.) egyenletben fő dielektromos állandók. Az ellip­ szoid féltengelyei a 18.16. ábrán látható Js^, JEJ , JiZ mennyisé­ gek, ahol E < s < E .
x y z X y Z

Az ellipszoidból a két sebességet és a megfelelő rezgések irányait egy a kristályban tetszőleges irányban mozgó hullámnál az alábbiak szerint kapjuk meg. Ezt a fajta megjelenítési módot Fresnel alkalmazta először a
z

X

18.16. ábra. Egy kéttengelyű kristály dielektromos ellipszoidja

418

HULLÁMOPTIKA

fény rugalmastest-elmélete alapján. Mivel a régebbi elméletben a sebesség az éter rugalmasságától és sűrűségétől függött, a Fresnel-ellipszoid egy­ aránt lehet „rugalmassági ellipszoid" és „tehetetlenségi ellipszoid". Ami­ kor egy dielektromos ellipszoiddal helyettesítjük, Fresnel eredményeit közvetlenül lefordíthatjuk az elektromágneses elmélet nyelvére. Tegyük fel most, hogy minden síkban rezgő közönséges fényhullámok haladnak át a kristály O pontján minden irányban, és hogy meg kívánjuk határozni az előző részekben bemutatott kettős hullámfelületeket. A (15.16.) egyenletben a fény sebességét a következő képlet adja meg: , c a vákuumban mért sebesség. így a következő' összefüggéseket kapjuk: c v = —p= , V
£

(18.12.)

•J^x
v >v >v .
a b c

fiy H = -Jh

-fez c 4*~z '
=

n =77 ^
a

n

Itt v az x tengelyre merőlegesen mozgó hullámok sebességét jelenti, amelyek elektromos elmozdulásai x-szel párhuzamosak. így sebességüket az e határozza meg. Ennek a megállapításnak más rezgési irányokra és terjedési sebességekre való alkalmazását a három koordinátatengely men­ tén a 18.17. ábrán láthatjuk. Most nézzük meg, hogy hogyan határozhatunk meg két sebességet tet­ szőleges irányban a dielektromos ellipszoid alkalmazásával. Először is megjegyezzük, hogy bármelyik koordinátatengely mentén a kétsebesség fordítottan arányos az ellipszoid és a tengelyre merőleges sík elliptikus metszetének nagy- és kistengelyével. Ehhez hasonlóan, bármely egyéb
a x

18.17. ábra. A hullámok sebességei és a rezgési irányai közötti összefüggés a három fő dielektromos állandó irányában haladó hullámokra

KETTŐSTÖRÉS

419

A hullám normálisára az OM és ON távolságokat az OA-val és 05-vel fordítottan arányosnak mértük fel.

18.18. ábra. A normális sebességfelület szerkesztése irányú terjedésnél egy a hullámsíkkal párhuzamos síkot fektethetünk az O pontra. Ez az ellipszoidot egy OA nagy- és egy OB kistengelyű ellipszis­
ben metszi [1. a 18.18. (a) ábrát].

A kezdő síkkal párhuzamos M és N síkok az ellipszis tengelyeivel pár­ huzamosan rezgő hullámok későbbi helyzetét jelentik. Ha megnézünk az AOB síkban egy önálló rezgést, amely 0 szöget zár be OA-val, az elektro­ mos térerősség OP vektora két komponensre bontható: OP cos 6-ra és OP sin ö-ra. Ezek a nagy- és kistengelyekkel párhuzamos komponensek különböző sebességekkel terjednek. Ha az AOB síkot az O pont körül min­ den lehetséges irányban megforgatjuk, az M és Af pontok a 18.11. (b) ábrán szaggatott vonallal jelölt normális sebességfelületeket fogják kijelölni. Minden három eltérő tengellyel rendelkező ellipszoidnál csak két olyan síkot találunk, amelynél a keresztmetszet kör lesz. Ennél a két síknál a 18.18. (a) ábra OA és OB vonalai egyenlő hosszúak lesznek, és az M és N síkok egybe fognak esni. A dielektromos ellipszoid e két körkeresztmet­ szetre merőleges egyenesek irányai a kristály optikai tengelyeit jelölik ki, vagyis az azonos normális sebesség irányait minden rezgési sík esetén. Az összes síkhullám burkolója abban a pillanatban, hogy elérik a normális se­ bességfelületet, a már ismertetett hullámfelület lesz. Ez a burkolófelület, amely egy elliptikus metszetű felületet ad, a 18.18. (b) ábrán látható. A kettősen törő kristályok optikai tulajdonságai teljesen meghatározot­ tak, ha ismerjük a három fő törésmutató értékét és legalább két főtengely irányát. Ahogy már említettük, ezeket az értékeket úgy mérhetjük meg, hogy a kristályból különböző irányultságú prizmákat vágunk ki. Léteznek azonban hatékonyabb és kényelmesebb módszerek, amelyek a két polari­ zált komponens sebességkülönbségéből adódó interferenciajelenségeken alapulnak, s amikről a következő fejezetben lesz szó.

420

HULLÁMOPTIKA

Gyakorló feladatok 18.1. Egy fénysugár súrlódó beeséssel éri el egy jégkristály felületét, mégpedig az optikai tengelyre merőleges beesési síkban. A kristály úgy lett kimetsz­ ve, hogy tengelye párhuzamos felületével. Számítsa ki az O és E sugarak távolságát a kristály átellenes felületén. A kristály egy 4,20 mm vastag plánparallel lemez! Tegyük fel, hogy n = 1,3090 és n = 1,3104, nát­ riumfény esetén. Megoldás: 0,012 71 mm Határozza meg grafikus szerkesztéssel, hogy milyen vastagnak kell lennie egy természetes kalcitkristálynak ahhoz, hogy az egyik hasítási felületen merőlegesen beeső nátriumfény sugara a másik oldalon mint két, egy­ mástól 2,50 mm lineáris távolsággal elválasztott sugár lépjen ki! A kalcit főmetszetében az optikai tengely normálissal bezárt szögét 45°-ra vehet­ jük fel. Polarizálatlan fénysugár esik be egy kalcitkristályra, aminek az optikai tengelye párhuzamos a felülettel. A beesési szög 32°-os, és a beesési sík egybeesik a kristály főmetszetével. Számítsa ki az O és E sugarak törési szögét a zöld higanyvonalra (1. a 18.1. táblázatot és a 18.3. rész jegyze­ tét)! Egy 50°-os prizmát ammónium-foszfátból készítünk, amire HQ = 1,5250 és n = 1,4790. Ha a prizmát úgy vágtuk ki, hogy optikai tengelyei párhu­ zamosak a törőéllel, számítsa ki (a) a minimális elhajlás szögeit és (b) azok különbségét! Megoldás: (a) <5 = 30,26°, ő = 27,37°, (b) 2,89° Rajzolja fel méretarányosan a rutil (TÍO2) hullámfelületének két kereszt­ metszetét (á) az optikai tengellyel párhuzamos és (b) a tengelyre merőle­ ges síkban! A rezgések irányát mindegyik ábrán tüntesse fel! (c) A rutil pozitív vagy negatív kristály? Tegyük fel, hogy a fény a A = 4861 Á hul­ lámhosszú Fraunhofer-vonalhoz (F) tartozik. Egy kéttengelyű kristály optikai tengelyei közötti la szöget a 18.7. egyenlet adja meg. Két ismeretlen kristály fő törésmutatóit megmértük és a követ­ kező eredményeket kaptuk: (a) az elsőnél n = 1,6842, n = 1,6935, n = 1,7126 és (b) a másodiknál n = 2,1547, n = 2,3282, n = 2.4034. Számítsa ki az a szöget mindkét kristály esetén, és határozza meg, hogy pozitívak-e vagy negatívok! Megoldás: (a) 35,24° pozitív, (b) 58,77° negatív Rajzolja fel méretarányosan egy kéttengelyű kénkristály hullámfelüle­ teinek keresztmetszeteit a három koordinátasíkban! A törésmutatók a 18.3. táblázatban találhatók. Szerkessze meg egy antimonitkristály elliptikus hullámfelülete xz metsze­ tének egynegyedét! Ez alapján szerkessze meg grafikusan a megfelelő normális sebességfelületet ugyanebben a síkban [1. a 18.18. (b) ábrát]] Ábrázolja az optikai tengelyeket is!
0 E E 0 E a b c a b c

18.2.

18.3.

18.4.

18.5.

18.6.

18.7.

18.8.

KETTŐSTÖRÉS

421

Egy antimonitkristályból 20°-os prizmát vágunk ki, amelynek törőéle me­ rőleges az optikai tengelyt tartalmazó síkra. Megmérjük egy, a törőéllel párhuzamosan rezgő nátriumfénysugár minimális elhajlási szögét. Milyen érték várható a 18.3. táblázatban megadott törésmutatók alapján? Megoldás: ő = 69,3° 18.10. Egy kéttengelyű kristály sugársebesség tengelye fi szöget zár be a z ten­ gellyel, aminek a koszinusza a/fc-szer nagyobb, mint a cos a. Számítsa ki a belső kúpos törés kúpjának csúcsszögét egy antimonitkristályban, a 18.3. táblázatban megadott törésmutatókat használva!

18.9.

19. fejezet A polarizált fény

interferenciája

A polarizált fény interferenciájának első vizsgálatait Arago végezte 1811ben. Az ég kék fényét kalcitkristállyal vizsgálva azt figyelte meg, hogy amikor egy vékony, tiszta csillámkőlapot helyezünk a kristály elé, a kö­ zönséges és a különleges sugarak nagyon színesekké válnak. Ezt a színha­ tást majdnem minden kristály mutatja, és legtöbb esetben a polarizált fény interferenciájának - viszonylag kevés esetben pedig az optikai aktivitás­ nak - tulajdonítható. Az utóbbi témát részletesen majd a következő feje­ zetben tárgyaljuk, az interferencia okozta jelenségekkel pedig most foglal­ kozunk.

19.1. Elliptikusan és körkörösen polarizált fény
Tegyük fel, hogy egy síkpolarizált fény az N\ Nicol-prizmáról, & 19.1. áb­ rán látható módon, merőlegesen esik egy C vékony kalcitlemezre, mely az optikai tengellyel párhuzamosan van elmetszve. Felhasználva a hul­ lámfelület-diagramokat és a Huygens-féle szerkesztést, [1. a 18.5. (a) áb­ rát], minőségileg meg tudjuk határozni a kalcitlemezből kilépő fény ter­ mészetét. A kristályba a P pontban belépve, a fény a felszínre merőleges, de a rezgései szöget zárnak be az optikai tengellyel, és a fény két kompo­ nensre, /i-re és O-ra, bontódik (19.3. ábra). Ahogy a 19.2. ábrán is látha-

19.1. ábra. Síkpolarizált fény merőlegesen esik egy, az optikai tengellyel párhuzamosan elmetszett kristálylemezre

A P O L A R I Z Á L T F É N Y INTERFERENCIÁJA

423

p

Optikai tengely

19.2. ábra. Az O hullám előtt haladó E hullám negatív kristálylemezben tó, az optikai tengellyel párhuzamos rezgésű E hullám gyorsabban halad, mint az O hullám, de ugyanazon út mentén. Ahhoz, hogy megállapítsuk, mennyivel előzik meg az E rezgések az O rezgéseket, mire áthaladnak a kristály d vastagságán, először az optikai utak különbségét vesszük, majd ezt átalakítjuk fáziskülönbséggé. Az O sugár optikai útja az rípd, az E sugáré pedig n^d. Az útkülönbség tehát: A = d (n - n ).
0 E

(19.1.)

A megfelelő fáziskülönbség, a (4.1.) egyenlet alapján, az útkülönbség 27r/A-val való szorzásával adódik: ö = ^j-d(n -n ).
0 E

éi 9 2 )

Itt d az adott kristályba való beható­ lás mélységét is jelenti, és látható, hogy a ő fáziskülönbség a távolság­ gal arányosan, egyenletesen nő.

Lassú

Gyors

19.3. ábra. A 19.1. ábra szerint beeső, síkpolarizált fény felbontódása a kristályban

424

HULLÁMOPTIKA

A síkban polarizált és a lineáriasan polarizált kifejezések gyakran felcserélhetők egymással. Az utóbbit szívesebben használjuk, amikor az elliptikusan polarizált fénnyel ha­ sonlítjuk össze.

A fénysugarat hátulról szemlélve (1. a 19.3. ábrái), érintsék az N első Nicol-prizmáról jövő, síkpolarizált fényrezgések az első kristályfelületet úgy, hogy a főmetszettel 6 szöget zárjanak be. A fény A amplitúdója két komponensre bomlik, E = A cos 0-ra, amely a nagyobbik, v sebességgel halad és az O = A sin ö-ra, amely a kisebbik, v sebességgel halad. A kris­ tályt elhagyva az O és az E sugarak ugyanazon egyenes vonalban halad­ nak tovább, és rezgéseik merőlegesek egymásra. A kristályon belül bármely adott pontban két, egymásra merőleges rez­ gés van, melyek fáziskülönbsége ő. Frekvenciáik megegyeznek egymással és a kristályon kívüli fényével is. Az ilyen rezgések összegzésének problé­ máját már megvizsgáltuk az 5.9. részben, ahol megmutattuk, hogy az ere­ dő mozgás az ugyanolyan frekvenciájú, különböző elliptikus alakok egyi­ ke (5.77. ábra). A rezgés tehát vagy egy ellipszis vagy egy egyenes sza­ kasz vagy egy kör. Valójában a kristályon keresztül a P pontból Q-ba ha­ ladva az egyenletesen növekvő távolságokban (79.2. ábra), a rezgési ala­ kok egy egész sor alakon mennek keresztül, mint az 5.11. ábrán láthatók is, és rendszerint ezek a sorozatok sokszor ismétlődnek. A rezgés típusát azonban csak akkor lehet könnyen megvizsgálni, amikor a fény kilép a kristályból. A kristály vastagságától és a 19.2. (b) egyenletben álló többi mennyiségtől függően, ez egy 2A cos 6 és 2A sin 6 oldalhosszúságú tégla­ lapba zárt alakzat lesz. A ő = 0, 2n, 4TT, ... értékeknél a beeső lineáris rez­ gés változás nélkül lép ki, míg 6 = n, 3JZ, 5H, ... értékeknél egy másik li­ neáris rezgéssé alakul, mely az eredeti iránnyal 26 szöget zár be. Minden köztes d értéknél a mozgás egy ellipszis, melynek alakját a konkrét 6 és d segítségével határozzuk meg, az 5.9. részben kifejtett alapelvek szerint. Az ilyen fényt elliptikusan polarizált fénynek nevezzük, melynek nyilván­ valóan speciális esetei a lineárisan polarizált, illetve a körkörösen polari­ zált fény. Egy pillanatra gondoljuk csak el, mit is jelent az az állítás, hogy egy fénysugárban a rezgések elliptikusak. Mivel a „rezgés" valójában az elekt­ romos mező periodikus változása a térben, ez azt jelenti, hogy egy ellipti­ kusan polarizált sugár bármely adott pontjában az elektromos térerősség vektorának végpontja ellipszist ír le, a fény terjedési irányára merőleges síkban. A vektor így mind irányában, mind nagyságában folyamatosan változik, és a hullám frekvenciájának megfelelően visszatér az eredeti ér­ tékekre. A hullám más pontjaiban a mozgás hasonló, de különböző fázisú, tehát a vektor az ellipszis egy másik részén van. Ha a hullámról „pillanat­ felvételt" készítenénk, az elektromos térerősség vektorainak csavarszerű elrendezését figyelhetnénk meg, mint amilyen a 13.4. (b) ábrán látható. Két feltételnek kell teljesülnie egy kristályban a körkörösen polarizált fény előállításához. Először, az O és az E sugarak amplitúdóinak egyenlő­ nek kell lenniük. Teljesülnie kell tehát sin 6 = cos 0-nak vagy 6 = 45°-nak. Másodszor, a fáziskülönbségnek vagy 7r/2-nek vagy 3;t/2-nek kell lennie. (Ha ezekhez a 27T többszöröseit adnánk hozzá, az nem járna következmé­ nyekkel.) A két eset között a különbség a kör forgásának irányában van,
x E 0

A POLARIZÁLT FÉNY INTERFERENCIÁJA

425

ahogy azt az 5.9. részben, az 5.12. ábrával kapcsolatosan tárgyaltuk. Hogy melyik ő érték ad jobb irányú körkörös polarizációt és melyik bal irányút, az attól függ, hogy a lemez pozitív vagy negatív kristályból ké­ szült-e. Kalcitnál például az E hullám halad gyorsabban, és ha ő = n/2, akkor, a fény irányával szembenézve, bal irányú forgás jön létre. Negatív kristályban az optikai tengellyel párhuzamos és az arra merőleges irányokat gyakran a lemez gyors, illetve lassú tengelyeinek nevezik (1. a 19.3. ábráx).

Pozitív kristályban természetesen ezek a tengelyekre vonatkozó elnevezések felcserélődnek.

19.2. Negyed- és félhullámú lemezek
A körkörösen polarizált fény előállítására és kimutatására szolgáló leg­ egyszerűbb eszköz negyedhullámú lemezként vagy A/4 lemezként isme­ retes. Az ilyen lemezek rendszerint vékony, vágott csillámkőlapokból ké­ szülnek, de lehetnek az optikai tengellyel párhuzamosan vágott kvarcból is. A vastagságot úgy állítják be, hogy 90°-os fázisváltozást hozzon létre az O és az E rezgések között. Az ilyen lemezek megfelelő vastagságát egytengelyű kristályok esetén a (19.2.) egyenlet segítségével lehet kiszá­ molni. Mivel a d fáziskülönbség a hullámhossztól függ, rendszerint a nát­ riumfény (A = 5893) fő törésmutatóit használjuk egy negyedhullámú le­ mez szükséges vastagságának kiszámításához. Mikor egy negyedhullámú lemezt a beeső fény síkjával 45°-os szöget bezáróan helyezünk el, a kilépő fény körkörösen polarizált lesz. Eléggé jó lemezeket lehet készíteni, hajó, tiszta csillámkövet nagyon vékony, körülbelül 0,035 mm vastagságú la­ pokra vágunk. Ezt tollkéssel vagy tűvel is el lehet végezni, a vastagság el­ lenőrzéséhez pedig mikrométeres tolómérőt használhatunk. Gyakran használnak olyan lemezeket, amelyek 180°-os fáziskülönbsé­ get hoznak létre a komponensek között, és amelyeket ezért félhullámú le­ mezeknek nevezünk. Ahogy az előző részben említettük, az ilyen fajta le­ mez hatása csupán az, hogy megváltoztatja a síkban polarizált fény rezgé­ si irányát 20-val, ahol 0 a beeső rezgések és a főmetszet közötti szög. Bizonyos műszerekben, ahol két, egymás mellett lévő fénymezőt akarnak összehasonlítani, melyeket egymással bizonyos szöget bezáróan polarizál­ tak, a mező felét félhullámú lemezzel takarják le. Szigorúan véve a csillámkő egy ne­ gatív kéttengelyű kristály, melynek sok különböző formája van. Az op­ tikai tengelyek közötti szög 0°-tól 42°-ig szinte bármi lehet a kémiai összetételtől és a kristályszerkezettől függően. A leggyakoribb csillámkő, a muszkovit (ami világosbarna színű) optikai tengelyei közötti szög 42°-os (= 180° - 2a) (1. a 18.3. táblázatot). A hasadási sík, amely mentén a leg­ könnyebben hasítható, a 18.9. és 18.10. ábrákon látható yz sík. Az x tengely mentén ezért nagyon kicsi a sebességek közötti különbség. Ez előnyös, mivel a lemezeket nem kell túlságosan vékonyra és törékenyre készíteni. A kvarcnak nincsenek ter­ mészetes hasadási síkjai, így met­ szeni kell, felületeit pedig optikailag síkra kell polírozni. Negyedhullámú lemezeket nagy műanyaglapokból is lehet készíteni, melyeket préseléssel alakítanak ki. Ezek a lemezek kettős törést mutatnak, és a vastagság gondos ellenőrzésével el lehet őket úgy készíteni, hogy n/2 rad vagy bármilyen más értékű fázis­ különbséget hozzanak létre.

19.3. Kristálylemezek keresztezett polarizátorok között
A 16.12. részben tárgyaltak szerint, amikor a polarizátort és az analizátort egymásra merőlegesen helyezzük el, ez az elrendezés nem enged át sem­ mi fényt. Tegyük fel, hogy az optikai tengellyel párhuzamosan vágott

426 Az (a) esetben a síkbeli rezgés lát­ ható, ahogy A amplitúdóval és 6 szöget bezárva az optikai tengellyel, a kristálylemezhez érkezik. Ez az amplitúdó két komponensre bontódik, E = A cos 0 az optikai tengely mentén, és O = A sin 0 arra merőle­ gesen. E komponensek egyike gyor­ sabban halad a kristályban, és kilép­ ve a másikat fázisban megelőzi. A (c) esetben e két komponens látható, ahogy az N analizátorhoz érkezik, ahol csak az N M főmetszetekkel párhuzamos E rezgések haladnak át.
2 2 2

HULLÁMOPTIKA

19.4. ábra. Keresztezett analizátor és polarizátor után interferáló komponensek keletkezése kristálylemezt helyezünk keresztezett polarizátorok közé a 19.4. ábrán látható módon. A megfigyelt eredmény az, hogy most fény jut át az anali­ zátoron. Az eredmény egyik magyarázata úgy hangzik, hogy az a pontban belépő, síkpolarizált fény elliptikusan polarizált fényként lép ki a b pon­ ton, és így olyan komponens jött létre, amely párhuzamos az analizátor fényáteresztő síkjával. Ez a nézet helyes és nagyon egyszerű: csak a 19.5. ábrán látható A] komponens halad át az analizátoron, és a megfelelő in­ tenzitás arányos A -el. Számításokhoz azonban a jelenséget úgy lehet te­ kinteni, mint a két lemezből kilépő, az analizátor által részben átengedett komponens interferenciáját. A 19.4. ábrán a négy alsó rajz a fényt az egyik végéről mutatja (a fénysugár irányával szemben), a felső négy, megfelelő betűvel jelölt pontjaiban.
2

Polarizátor

Analizátor

19.5. ábra. Egy kristálylemezen (19.4. ábra), majd egy polarizátorral keresztezett analizátoron átjutott elliptikusan polarizált fény komponense

A P O L A R I Z Á L T F É N Y INTERFERENCIÁJA

427

Csak az E' és E" komponensek jutnak át, és most azok ugyanabban a síkban rezegnek. Nagyságuk: E' = E sin 6 = A cos 6 sin 6 és E" = 0 cos 6 - A sin 6 cosö . (19.3.) (19.4.)

Ez az eredmény azt mutatja, hogy függetlenül a 6 szögtől, az analizá­ toron átjutott mindkét komponens (£" és E") egyenlő nagyságú, amikor a polarizátorokat keresztezzük. Ez a két komponens most ugyanabban a síkban rezeg, a (19.2.) egyenlet által megadott fáziskülönbséggel. Ha a lemez vastagsága olyan, hogy ő = 0 , 2n, 4JÍ,..., a kettő kioltó módon interferál. (Vegyük észre, hogy zé­ rus vastagságnál d = 0, ő - 0, és az E' és E" komponensek ellentétes irá­ nyúak, és így semlegesítik egymást.) Minden más fázisszögre a két rezgés eredője áthalad a lemezen. Megjegyezzük, hogy a kioltó interferencia nem az analizátor előtt jön létre, csak azután, miután a két komponens egy síkba kerül. Ezt az elvet legjobban a Fresnel-Arago-törvények fejezik ki, amelyek közül a két leg­ jelentősebb: 1. Két, egymásra merőlegesen polarizált sugár nem interferál. 2. Két, egymásra merőlegesen polarizált sugár (melyeket ugyanazon síkban polarizált sugárból nyertünk) csak akkor fog ugyanúgy interferálni, mint a közönséges fény, ha azonos síkba hozzuk őket.

Ahhoz, hogy megállapítsuk az átjutó fény amplitúdóját és intenzitását, a két komponenst az 5.1. ábrán látha­ tó módon összegezzük. Az ezen mennyiségekre vonatkozó egyenle­ teket a 19.6. részben vezetjük le.

19.4. Babinet-kompenzátor
Az optikai jelenségek tanulmányozásánál gyakran változó vastagságú kris­ tálylemezt használnak elliptikusan polarizált fény előállítására és elem­ zésére. Egy ilyen, az optikai tengelyre merőlegesen vágott lapú lemezt először Babinet készített, és így Babinet-kompenzátornak nevezzük. Ez két ék alakú kvarcprizmából áll, melyeket nagyon kis szögben metszettek el, a 19.6. (a) ábrán látható módon. Az optikai tengelyek párhuzamosak,

(a) 19.6. ábra. (a) A Babinet-kompenzátor és (b) a Soleil-kompenzátor rajzai

(b)

428 A Babinet-kompenzátor fő hátránya, hogy egy előírt lemezvastagság vagy egy bizonyos kívánt késleltetés a lemez egy keskeny, a prizma törőéleivel párhuzamos sávjára van kor­ látozva. Egy módosítás, amely lehe­ tővé teszi a nagy területen állandó vastagság változtatását, két vágott ékből áll, tengelyeikkel a 19.6. (b) ábrán látható módon összeillesztve. A tényleges vastagságot állítócsavarral lehet változtatni, mely a felső prizmát csúsztatja a másikon. A priz­ ma szögét nagyon kicsire állítva egy XIA vagy A/2 lemezvastagság bármi­ lyen színű fényre való gondos beál­ lítása könnyedén elvégezhető. Ezt az elrendezést Soleil-kompenzátornak nevezzük.

HULLÁMOPTIKA

ill. merőlegesek a két törőélre. Ha síkpolarizált fény esik a kompenzátorra merőlegesen a rezgési síkra, és a rezgési sík az optikai tengelylyel tetsző­ leges 6 szöget zár be, a sugár két komponensre fog felbontódni. Az E komponens, mely párhuzamos az optikai tengellyel az első kristályban, lassabban halad (mivel a kompenzátor kvarcból készült), mint az O kom­ ponens, amíg el nem éri a második kristályt. Ezen a ponton az E rezgés O rezgéssé válik, mivel ez lesz merőleges a tengelyre. Ugyanakkor az első kristály O rezgése E rezgéssé válik a máso­ dikban. Más szóval a két rezgés sebességei felcserélődnek az egyik priz­ mából a másikba való jutás során. A hatás olyan lesz, hogy az egyik priz­ ma részben semlegesíti a másik hatását. A C középvonal mentén, ahol mindkét út egyenlő, a semlegesítés teljes, és a zérus vastagságú lemez ha­ tása áll elő. A hatás tehát egy olyan lemezéhez hasonló, melynek a vastag­ sága a középvonal mentén zérus, és ettől a vonaltól mindkét irányban line­ árisan változik. A Babinet-kompenzátor jellemzőit jól illusztrálja a következő kísérlet. Egy szén ívlámpa fényét egy A^j Nicol-prizma polarizálja a 19.7. (a) áb­ rán látható módon. A C kompenzátor körülbelül 45°-os szögben helyezke­ dik el AT,-hez képest, és egy L2 lencse fókuszálja a képét az MM ernyőre. A kompenzátor mentén ténylegesen változó vastagság miatt, a fény az er­ nyőn (N nélkül) a 19.7. (b) ábra szerint fog polarizálódni (1. még a 19.1. részt és az 5.11. ábrát). Ha egy második, N Nicol-prizmát helyezünk el, és egy sor síkpolarizációs területre merőlegesen irányítjuk, vagyis az áb­ rán 1, 2, 3 számokkal jelöltekre, ezeket a pontokon a fény nem fog átha­ ladni. Az ernyőt így egy sor párhuzamos, egymástól egyenlő távolságra lévő sötét sáv fogja keresztezni. Fehér fénnyel a sávok színessé tehetők, és úgy néznek ki, mint Young kétréses csíkjai, de a középső sáv fekete ma­ rad. A legjobb eredményeket egyszínű fénnyel lehet elérni. Természetesen csőben összeillesztett üveglapok vagy polaroid filmek is használhatók az N és N Nicol-prizmák helyett.
2 2 t 2

(b)

/^0^\'*0«5'/í!'0 5i\^0^0 1 2 3
,

19.7. ábra. Keresztezett Nicol-prizmák közötti Babinet-kompenzátorral előállított polarizáció és fény sávok

A P O L A R I Z Á L T F É N Y INTERFERENCIÁJA

429

19.5. A polarizált fény analízise
Ha van egy fénynyalábunk, amely teljesen polarizált, akár lineárisan, akár elliptikusan vagy körkörösen, a szem nem érzékel különbséget a termé­ szetes polarizálatlan fényhez képest. Egyszerű segédeszköz használatával azonban jellemzői és rezgési formái könnyen meghatározhatók. Ehhez egy Nicol-prizmát vagy Polaroid analizátort használunk egy negyedhullá­ mú lemezzel vagy valamilyen fajta kompenzátorral együtt. A negyedhullámú lemez használatának bemutatásához tegyük fel, p l , hogy az körkörösen polarizált fénynyalábba van helyezve. Az optikai ten­ gely irányától függetlenül, a körrezgés egyenértékű két lineáris és egy­ másra kölcsönösen merőleges rezgéssel a lassú és a gyors tengelyek men19.1. táblázat. A polarizált fény elemzése A. Nincs intenzitásváltozás csak analizátorral I. Ha egy A/4 lemez van az analizátor előtt 1. Nem tapasztalunk intenzitásváltozás, akkor természetes polarizálatlan fényt kapunk LT. Ha egy A/4 lemezzel az analizátor előtt maximum lép fel és 2. Ha az analizátor egyik 3. Ha az analizátor egyik helyzete zérus intenzi­ helyzete sem ad zérus tást eredményez, akkor intenzitást, akkor körkö­ körkörösen polarizált rösen polarizált és polari­ fényt kapunk zálatlan fény keverékét kapjuk Sok célra megfelelő egy negyedhul­ lámú lemez, és kompenzátort csak ott kell használni, ahol az elliptikus polarizáció pontos méréseire van szükség.

B. Intenzitásváltozás csak analizátorral I. Ha az analizátor egyik helyzete 1. Zérus intenzi­ tást ad, akkor síkpolarizált fényt kapunk II. Ha az analizátor egyik helyzete sem ad zérus intenzitást 2. Helyezzünk egy A/4 lemezt az analizátor elé a maximális intenzitás helyzetével párhuzamos optikai tengellyel a) Ha az analizá­ tor zérus inten­ zitást ad, akkor elliptikusan pola­ rizált fényt kapunk b) Ha az analizátor nem zérus intenzitást ad, de ugyanaz az de egy másik analizátor az analizátor az előző­ előzőhöt hasonló höz hasonló el­ elhelyezéssel helyezéssel maxi­ maximális inten­ mális intenzitást zitást eredmé­ eredményez, akkor nyez, akkor sík­ elliptikusan és sík­ polarizált és pola­ ban polarizált fény rizálatlan fény keverékét kapjuk keverékét kapjuk

430

HULLÁMOPTIKA

Ha a fény nem teljesen polarizált, hanem tartalmaz polarizálatlan fényt is, még akkor is van lehetőség arra, hogy egy negyedhullámú lemez és egy analizátor felhasználásával, hiánytalanul meghatározzuk a jel­ lemzőit, a 19.1. táblázatban vázolt, rendszerezett módon. A fényt elő­ ször egyedül az analizátorral vizs­ gáljuk. Ha a forgatásakor az intenzi­ tásban nincs változás, a táblázat A részében vázolt eljárást kell követni. Ha változás van az intenzitásban, akkor a B részt kell követni. A hét fényfajta, amelyeket ily módon lehet azonosítani, a polarizáció összes le­ hetséges állapotát bemutatja. Más, bonyolultabb keverékek kimutatha­ tóan egyenértékűek ezek egyikével vagy másikával.

tén, egymáshoz képest 90°-os fáziskülönbséggel. A lemezből kilépve e két rezgés fázisban van, és újra összeáll síkban polarizált fénnyé, mely a lemez síkjaihoz képest 45°-os szögben rezeg. A lehetséges esetek mindegyiké­ ben az analizátor teljesen kiolthatja a rezgést. Ha a vizsgált fény elliptiku­ san polarizált, az csak akkor fog átalakulni két síkban polarizált fénnyé, hogyha a negyedhullámú lemez gyorstengelye egybeesik az ellipszis nagy- vagy kistengelyével. E tengelyek arányait az analizátor átbocsátási síkja és a gyors tengely által bezárt szög tangenseként kapjuk a kioltáskor. Ugyanazt az eredményt nagyobb pontossággal kapjuk egy Babinetkompenzátor segítségével, melynek további előnye, hogy bármilyen hul­ lámhossz esetén használható. Láttuk, hogy amikor a beeső fény síkpolari­ zált, és 45°-ban hajlik az egyik ék főmetszetéhez, egy sötét sáv jön létre középen. Ha bármely más fajta fényre a sötét sáv eltolódik ebből a hely­ zetből, akkor fáziskülönbségnek kell lennie a fény két merőleges kompo­ nense között, ami azt jelenti, hogy a fény kisebb vagy nagyobb mértékben elliptikus. Mivel egy teljes sáv In fáziskülönbségnek felel meg, a tényle­ ges különbséget a részleges sáveltolódásból lehet megállapítani. A mérést úgy végezzük, hogy a mozgató csavarral addig tartjuk az egyik éket a má­ sikon, amíg a sötét sáv középre tér vissza, így a fáziskülönbséget kompen­ záltuk. A kompenzátor részletes használatához az Olvasónak magasabb szintű tankönyveket ajánlunk. Ahhoz, hogy számszerűen meghatározzuk a fénysugár polarizációjának állapotát, négy szám elegendőnek bizonyult. Ezek az ún. Stokes-paramé­ terek megfelelően választott mérésekből meghatározhatók. Egyikük ma­ gába foglalja a teljes intenzitást, egy másik valamilyen fáziseltolásos esz­ közt kíván, mint pl. egy negyedhullámú lemezt analizátorral. A maradék kettő egyedül analizátorral elvégezhető.

19.6. Interferencia fehér fény esetén
Ez a tény indokolja azt a sokszínű­ séget, melyet rendszeresen megfi­ gyelhetünk vékony csillámkő-, kvarc-, kalcit- stb. lemezekben, ha azokat tengellyel párhuzamosan vágjuk el, és keresztezett Nicol-prizmák közé helyezzük. A színességét az indokolja, hogy a folytonos látha­ tó spektrum egy vagy több részét a második Nicol-prizma lezárja. A (19.2.) egyenletből látható, hogy a fáziskülönbség az E és az O sugarak között a hullámhossztól és a lemez vastagságától függ. A törésmutatók kü­ lönbségére (n - n ) vonatkozóan, a 18.1. táblázatban megadott értékek azt mutatják, hogy a látható tartományon kicsi a változás. Ahogy a kristály­ lemez vastagsága növekszik, a < fáziskülönbség az O és E sugarak között, 5 ibolya fény esetén (A 4000), majdnem kétszer olyan gyorsan nő, mint a vörös fény (A 6500) esetén, mivel A a ő kifejezésének nevezőjében van. Tegyük fel, hogy egy vékony csillámkőlapot, mely 2n rad fázisválto­ zást okoz a sárga fényben, vagyis egy teljeshullámú lemezt, keresztezett Nicol-prizmák közé helyezünk, 8 = 45°-os irányban. A narancssárga és vörös hullámhosszak 2^-nél kisebb, míg a zöld, kék és ibolya színek 2nnél nagyobb fázisváltozáson mennek keresztül. A sárga fény kivételével tehát minden szín komponensei átjutnak a második Nicol-prizmán. A sárE 0

A P O L A R I Z Á L T F É N Y INTERFERENCIÁJA

431

ga nélküli eredő szín a piros, narancs, zöld, kék és ibolya színek keveréke lesz, mely bíbor színárnyalatot ad. Ha az előbbi, csillámkőlapot felhasználó kísérletben az analizáló Nicolprizmát vastag, természetes kalcitkristályra cseréljük, akkor egyrészt O' és O" közönséges rezgéseket kapunk, másrészt különleges rezgéseket is (19.8. ábra), de különböző helyzetekben. Ez az O sugár szintén színes, és az E és E' komponenseket tartalmazó E sugár komplementere. Ha ezt a két sugarat fedésbe hozzuk, fehér fényt kapunk, mivel ami hiányzik az egyik sugárban, az a másikban megvan. A csillámkőlemez vastagságának kis növelése vagy csökkentése megváltoztatja a kioltóan interferáló fény hullámhosszát vagy színét, és így minden átbocsátott sugár színét megvál­ toztatja. Ahhoz, hogy bebizonyítsuk, a két szín komplementer, ki kell mutatni, hogy a két sugár összege az eredeti A intenzitást adja. Az E sugár esetén az E' és az E" komponenseket kell összegezni a megfelelő fázisszög-különbségeikkel.
2

A

2

= E' + E' + 2E'E' cos (ö+n) =
2 2

= (A sin 8 cos 6) + (A sin 8 cos 0) + 2A sin 6 cos 8 cos (á + n) =
2 2 2 2 2

6 a (19.2.) egyenlettel adott fázisszög-különbség, és n-t azért adtuk hozzá, mert E' és E" iránya ellenté­ tes, amikor a lemezvastagság d = 0 (19.8. ábra).

= 2A sin 8 cos 8 ( 1 - cos ö) =
2 2 2

= AA sin 8 cos 8 sin —. 2
2 2 2 2

Hasonlóan, az O sugár esetén az O' és az O" komponenseket kell össze­ gezni.

19.8. ábra. Egy vékony, kettősen törő lemez és egy analizáló kristály által átbocsátott, síkban polarizált fény komponensei. Az N és N vonalak az OésazE rezgések irányait jelölik a kalcitban
t 2

432

HULLÁMOPTIKA

A\ = O' + O" + 20'O" cos ő =
1 1

= (A cos 6) + (A sin 0 ) + 2A sin 0 cos 0 cos ó
2 2 2 2 2 2 2

sin 0 + c o s 0 + 2 s i n 0 c o s öl 1 - 2 s i n 4 4 2 2 2

(sin ö + c o s 0 ) - 4 s i n 0 c o s 0 s i n 2 2 2 2 2 2

= A

Á

•4A sin 0cos 0sin
2 2 2

2

Ha ezeket összeadjuk, a két intenzitás az eredetit adja, mert: Af+Al = A.
2

Az S forrás ívlámpája segítségével, az MM képernyőn egy folytonos spektrum jelenik meg. Ha a kristály­ lemez tengelyének iránya 8 = 45°-os, a fény az ábrán vázolt módon pola­ rizálódik. E polarizáció vizsgálatára egy második Nicol-prizmát helye­ zünk el C és S\ közé. Mikor ez ke­ resztezve van a polarizátorral, az intenzitás szinuszosan fog változni a spektrum mentén, és zérus lesz azokra a hullámhosszakra, melyekre a C-n áthaladó fény síkban polari­ zált, és a fény rezgései a második Nicol-prizma átbocsátási síkjára merőlegesek. Minél vastagabb a le­ mez, annál nagyobb a sötét sávok száma a spektrumon.

Mivel a ő a hullámhosszal gyorsan változik, ha olyan lemezt helyezünk a Nicol-prizmák közé, amely néhányszor vastagabb, mint a fenti esetben, a látható spektrum néhány keskeny sávja hiányozni fog az átjutó fényből. Ez kísérletileg is bemutatható, tengellyel párhuzamosan vágott kristályle­ mezzel, a következőképpen. Egy 0,01-0,03 mm vastag kalcitlemezt vagy egy 0,2-1,0 mm vastag kvarclemezt síkpolarizált fénysugárba helyezünk, mögötte pedig egy prizmás spektroszkópot helyezünk el a 19.9. ábrán lát­ ható módon. Vastag lemezekkel a spektrum összetett fénye fehérként j